MONICA MURPHY Heti csaj Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2013
A fordítás alapjául szolgáló mű: Monica Murphy: One Week Girlfriend Fordította Szabó Olimpia
Beléd szerettem, amint megláttalak, és te mosolyogtál, mert tudtad. Arrigo Boito
Hatodik nap, 11 óra Nagy hatással vagy rám. És tudod, mit? Tetszik. Nagyon is tetszik. Még ha mélyen legbelül tudom is, hogy nem igaz. Ahogyan beszélsz hozzám, rám nézel, megérintesz. Ahogy megcsókolsz… az mind játék. Afféle pajzs vagyok csak a számodra, de nem érdekel. Ezt akarom. Téged akarlak. De azt nem értem, miért vagyunk itt. Most. Az ágyadban vagyok, és mindketten félmeztelenek vagyunk, lábunk és karunk összegabalyodott, a takaró lecsúszik a testünkről, mert olyan forró a bőrünk, hogy szinte elevenen elégünk. Csak csókolsz egyfolytában, suttogod a fülembe, hogy mennyire kívánsz, és ó, istenem, én is kívánlak, de az a makacs kis hang a fejemben figyelmeztet rá, hogy mindössze egy napunk maradt együtt, és azután visszatérünk a való világba. Ahol nem foglalkozol velem. És én sem foglalkozom veled. Te is megkapod, amit akarsz – úgy megdöbbented a szüleidet és mindenki mást otthon, hogy köpni-nyelni nem tudnak, és többet nem macerálnak. És én is megkapom, amit akarok: a pénzt, amit azért ígértél, hogy „kibírjam veled ezt a szaros hetet” – idézet tőled –, és így legalább egy kicsivel tovább gondját viselhetem az öcsémnek. Visszatérünk a megszokott szerepünkhöz. Amelyben te utálsz engem, én meg utállak téged. De hazugság lesz. Lehet, hogy mindennek előtte utáltalak, most viszont… Azt hiszem, kezdek beléd szeretni.
ELSŐ FEJEZET Mínusz negyedik nap Drew [angol ige]: belső erő vagy befolyás révén maga felé mozgat; vonz. A bár előtt várok rá, nekidőlök az érdes falú téglaépületnek, kezemet mélyen a pulóverem zsebébe süllyesztem, vállamat összehúzom a szélben. Kurva hideg van, és sötét az égen alacsonyan lógó felhők miatt. Nincsenek se csillagok, se hold. Hátborzongató, főleg mivel egyedül szobrozom itt.
Ha esni kezd, és a csaj még mindig nem végzett, akkor annyi. Lelépek. Nem fogok kockára fagyni. Végighullámzik rajtam a pánik, és mély lélegzetet veszek. Nem léphetek le, tudom nagyon jól. Szükségem van erre a csajra. Pedig nem is ismerem, és tuti, hogy ő sem ismer engem, mégis tőle függ minden. Nem érdekel, mennyire hülyén hangzik, akkor is ez az igazság. Kizárt, hogy egyedül menjek neki a jövő hétnek. Hangosan dübög a zene a kis bárhelyiségben, és hallom, ahogy a közönség nevet és ordibál. Esküszöm, felismerek néhány hangot. Jól érzik magukat. Most van a szemeszter közepi nagy zárthelyik és beszámolók ideje, a legtöbbünknek tanulnunk kellene, nem? Dekkolni a könyvtárban vagy görnyedni az íróasztalunk fölött, beletemetkezve egy tankönyvbe, vagy bámulni a laptopunkba, újraolvasni a jegyzeteket, dolgozatot írni, ilyesmi. A haverjaim többsége ebben a bárban van, és már seggrészegre itta magát. Úgy látszik, senkit sem érdekel, hogy még csak kedd van, és maradt még három nap, amikor zárthelyiket írunk, és dolgozatokat adunk be. Egy csomó minden múlik rajtuk, de már mindenkinek azon jár az esze, hogy a jövő héten szünet lesz. A többség fejvesztve menekül ebből a tetves kisvárosból, ahol az egyetem van. Többek között én is. Szombat délután elhúzok innen. Bár semmi kedvem elmenni. Szívesebben maradnék itt. De nem lehet. A csajnak éjfélkor jár le a munkaideje. Megkérdeztem egy másik pincérnőt, aki a La Salle-ban dolgozik, amikor még senki sem volt itt. A csaj bent dolgozott a konyhában, úgyhogy nem vett észre. Így volt jó. Nem akartam, hogy lásson. Még ne. És az úgynevezett barátaimnak sem akarom az orrukra kötni, hogy mire készülök. Senkit sem avattam be a tervembe. Attól félek, hogy még lebeszélnének róla. Mintha bárkinek beszélhetnék róla. Gondolom, a látszat az, hogy rengetegen vesznek körül, akiket a barátaimnak nevezhetek, de egyikükkel sem állok közeli kapcsolatban. Nem akarok. Csak bajt hozna, ha valakihez közel kerülnék. Nyikorogva kinyílik a régi faajtó, és a bentről kiáradó zaj fizikai erővel vág mellbe. A csaj kilép a sötétségbe, becsapódik mögötte az ajtó, és csak ez a zaj visszhangzik a máskülönben csendes éjszakában. Piros pufikabát van rajta, ami csaknem elnyeli, és ettől nagyon hosszúnak tűnik fekete harisnyás lába. Ellököm magam a faltól, és elindulok felé. – Szia. Bizalmatlan pillantást küld felém, és ez mindent elmond. – Nincs kedvem. Mi? – De hát nem is kérdeztem semmit. – Tudom, mit akarsz. – Elindul, én pedig megyek utána. Igazából üldözöm. Erre a fordulatra nem számítottam. – Mind egyformák vagytok. Azt hiszitek, hogy itt megvárhattok,
reménykedtek, hogy elkaphattok. Csapdába csalhattok. Sokkal rosszabb a hírem, mint amit igazából csináltam bármelyik haveroddal – veti hátra a válla fölött, majd megszaporázza a lépteit. Álljunk csak meg egy szóra! Mit akar jelenteni, amit mondott? – Én nem egy gyors numerát akarok. Elneveti magát, de keserű a nevetése. – Nem szükséges hazudnod, Drew Callahan. Tudom, mit akarsz tőlem. Legalább tudja, hogy ki vagyok. Elkapom a karját, éppen amikor át akar menni az utca túloldalára. Megtorpan, és metsző tekintettel rám néz. Bizseregnek az ujjaim, pedig csak a kabátjához érek hozzá. – Miért, szerinted mit akarok tőled? – Szexet. – Kiköpi a szót, zöld szeme elkeskenyedik, hamvasszőke haja fényesen ragyog, ahogy ráesik a fény az utcai lámpából, ami alatt állunk. – Figyelj, baromira fáj a lábam, és hullafáradt vagyok. Rossz éjszakát választottál, ma szó sem lehet róla. Össze vagyok zavarodva. Úgy beszél, mintha valami prostituált volna, én meg arra utaznék, hogy gyorsan lerendezzen egy mellékutcában. Nézem az arcvonásait, és tekintetem a száján állapodik meg. Gyönyörű szája van. Telt, szexi, valószínűleg tökéletesen tudja orálisan kényeztetni az embert, ha őszinte akarok lenni, de nem ezért akarok beszélni vele. Kíváncsi volnék, hány csapattársammal feküdt le. Végtére is éppen a miatt a híre miatt állok szóba vele, amire az előbb utalt. De nem azért akarok fizetni neki, hogy lefeküdjön velem. Azért akarok fizetni neki, hogy megvédjen. Fable [angol] főnév: nem tényen alapuló történet; valótlanság; hamisság. Az egyetemista aranyifjú, Drew Callahan úgy fogja a karomat, mintha soha többé nem akarná elengedni. Ideges vagyok tőle. Nagydarab, jóval magasabb száznyolcvan centiméternél, a válla széles, mint egy hegy. Tekintve, hogy amerikai futballt játszik, ebben nincs semmi meglepő, nem igaz? És volt már dolgom pár csapattársával. Mind elég izmosak és magasak. De egyikükkel sem tapasztaltam, hogy pusztán attól kalapálni kezd a szívem, hogy megfogja a karomat. Nem tetszik nekem, hogy ilyen reakciót vált ki belőlem. Általában semmilyen reakciót sem szoktak kiváltani belőlem. Összeszedem minden erőmet, és kirántom a karomat a szorításából, majd arrébb lépek, hogy ne legyünk olyan közel egymáshoz. Könyörgés villan a szemében, de én már nyitom a számat, hogy elküldjem a jó büdös francba, amikor olyat mond, hogy eláll tőle a lélegzetem. – A segítségedet kérem. Értetlen képet vágok, és csípőre teszem a kezemet. Ami nem olyan könnyű abban a béna, ormótlan kabátban, ami rajtam van. Hideg van, és a munkaruhám, egy vékony szoknya alá rendesen befúj a szél. Hálát adok istennek a gyapjúharisnyáért, bár tudom, hogy a főnököm ki nem állhatja. Azt mondja, nem valami szexi.
De teszek rá, szerinte mi áll rajtam szexin, és mi nem. Még mindig rendes borravalókat kapok. Ma este több mint száz dollárt szedtem össze. Bár gondolatban már el is költöttem. Mindig elköltöm a pénzemet, mielőtt egyáltalán kézhez kapom. – Miben kéred a segítségemet? – kérdezem. Körülnéz, mintha attól tartana, hogy megláthatnak minket. Nem lepődöm meg. A pasik többsége nem akar nyilvánosan mutatkozni velem. Néha elég gáz, hogy én vagyok az egyetem kurvája. Főleg hogy nem is járok arra a nyavalyás egyetemre. – Talán üljünk be valahová, hogy megbeszélhessük – javasolja halvány mosoly kíséretében. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb lány rögtön elolvadna ettől a mosolytól, az igéző tekintetétől. Szép arca van, és ezt tudja is, jól illik a sötét szemöldöke a barna hajához és a feltűnően kék szeméhez. Csakhogy én nem vagyok a legtöbb lány. Én nem dőlök be az efféle rossz dumának. – Sehová nem ülök be veled beszélgetni. Ha mondani akarsz valamit, mondd el itt. De igyekezz, mert haza kell mennem. – Bármibe lefogadnám, hogy anyám nincs otthon, és az öcsém egyedül van. Borzasztó. Sóhajt egy nagyot, hallhatóan ingerült. Nem érdekel. Akármit akar is mondani, engem úgyse fog érdekelni. De persze azért fúrja az oldalamat a kíváncsiság, úgyhogy szeretném hallani. Hogy később kiélvezhessem. Drew Callahan nem áll szóba olyan lányokkal, mint amilyen én vagyok. Helybéli vagyok. Itt születtem. Ő meg a mi bajnok egyetemi futballcsapatunk középhátvédje. Igazi szupersztár, nagymenő, rajongói vannak. A nemzeti bajnokságra kacsingat, az isten szerelmére. Én egy szar helyen dolgozom, alig bírok megélni. Az anyám alkoholista, fűvel-fával lefekszik, az öcsémnek meg egyre több balhéja van az iskolában. Annyira különböző világban élünk, fel nem foghatom, mit akarhat tőlem. – A jövő héten van a hálaadási szünet – kezdi, mire én csak a szememet forgatom. Nahát. Nagyon örülök is neki. Azt jelenti, hogy kiürül a város, egy lélek se jön a bárba, nem kell annyit robotolni. – És? – Haza kell mennem. – Elhallgat, elfordítja rólam a pillantását. Valamiért megborzongok. Még mindig nem értem, hogy jövök én a képbe. – Szeretném, ha velem jönnél. Oké. Erre nem számítottam. – Micsoda? Miért? Megint rám néz. – Azt szeretném, ha egy héten keresztül eljátszanád, hogy a barátnőm vagy. Eltátom a számat. Úgy érzem magam, mint egy döglődő hal. Becsukom a számat, kinyitom. Mintha az utolsó lélegzetvételért küzdenék, de nagyjából így is van.
– Te most viccelsz. Lassan megrázza a fejét. – Nem viccelek. – Miért én? – Mert… – Megrázza a fejét, becsukja a száját, mint aki nem akarja elmondani. – Fizetek érte. Összefonom a karomat a mellkasom előtt. A hülye pufikabát miatt eláll a könyököm. Annyira utálom, de ez a legmelegebb kabátom. Biztosan úgy nézek ki benne, mint egy hordó. – Nem vagyok eladó. – Figyelj, nem… nem szexért akarok fizetni. – Egy oktávval mélyebb lesz a hangja, és végigfut a hátamon a hideg. Ahogy ezt mondta, az olyan szexi, bár nem annak szánta. – Csak arra kérlek, hogy csinálj úgy, mintha a barátnőm lennél. Nem kell majd egy szobában aludnunk vagy ilyesmi. Nem fogok próbálkozni, de azt a látszatot kell keltenünk, hogy együtt járunk, érted, mire gondolok? Nem válaszolok. Szeretném, ha folytatná, hogy később aztán elmélázhassak rajta, miként könyörgött nekem a nagy Drew Callahan, hogy játsszam el a barátnője szerepét. Ennél szürreálisabb már nem is lehetne a pillanat. – Tudom, hogy megvan a magad élete, meg a munkád, meg mit tudom én. Biztos nehéz lesz mindent félretenni és eljönni velem egy hétre, de esküszöm, nem fogod megbánni. Anyagi értelemben. Olyan olcsónak érzem magam ettől az utolsó megjegyzéstől. Hogy tényleg az a kis lotyó vagyok, aminek a pasik tartanak. De miket terjesztenek rólam! Olyan hajmeresztő sztorik keringenek, hogy nem is veszem a fáradságot, hogy megcáfoljam őket. Nincs értelme. – Mennyire gondoltál? Farkasszemet néz velem, és csapdába estem. Izgatottan várom, hogy válaszoljon. – Háromezer dollárra.
MÁSODIK FEJEZET Mínusz második nap Egyszer végre szeretném megtapasztalni, milyen az, ha valaki első helyen választ engem. Fable Maguire Fable Még mindig nem tudom elhinni, hogy beleegyeztem. Háromezer dollár rengeteg pénz ahhoz, hogy az ember lemondjon róla. Ezt Drew is tudja. Abban a pillanatban a zsebében voltam, ahogy ezt a szédítő összeget kiejtette azon a tökéletes száján. Nem bízom benne, és egyelőre fogalmam sincs, hogy a fenébe fogok tudni úgy elutazni egy hétre, hogy ne hulljon darabokra az én kis világom, mialatt nem vagyok itthon, ennek ellenére habozás nélkül igent mondtam.
Lehet, hogy túl mohó vagyok. Nem szalaszthatok el egy ilyen lehetőséget, és ettől eléggé szarul érzem magam. Pedig állandóan azt mondogatom magamnak, hogy a családomért csinálom. Az öcsémért, Owenért. Még csak tizenhárom éves, és fáj érte a szívem, mert látom, hogy micsoda semmirekellő válik majd belőle. Édes gyerek, arany szíve van, de rossz társaságba keveredett az iskolában, és zűrös ügyei vannak, például lóg az órákról, ellopkod ezt-azt a boltból, és arról is tudomásom van, hogy füvezett párszor, mert éreztem a szagát a ruháján. Az anyánkat mindez nem érdekli. Csak engem. És most elmegyek egy hétre. Ennek az egy hétnek csak a felét fogja iskolán kívül tölteni, de neki ennyi idő is elég lesz ahhoz, hogy bajba keverje magát. Iszonyú kötélhúzás zajlik a lelkemben. – Miért kell elmenned? A gardrób felső polcáról leveszem azt a régi sporttáskát, amit isten tudja, mióta nem használt senki, és az anyám ágyára hajítom. Porfelhő száll föl, amikor leérkezik. – Nem leszek távol sokáig. – Egy hétig, Fable. Egy kurva hétre itt hagysz egyedül anyával. – Owen hanyatt veti magát anya ágyán, a sporttáska mellett, és rájön a köhögés a levegőben kavargó portól. – Ne beszélj csúnyán. – Rácsapok a térdére, mire eltúlzott kiáltással hasra fordul. – Ez egy különleges munka, és rengeteg pénzt fogok keresni vele. Mesés karácsonyunk lesz. – Szarok a karácsonyra. Éles pillantást vetek rá, amitől fél szívvel elmormol egy bocsánatot. Mióta érzi úgy, hogy nyugodtan káromkodhat előttem? Mi történt azzal a nyafogós kisfiúval, aki úgy követett mindenhová, mint egy istennőt? – És miféle különleges munkával lehet ilyen rövid idő alatt rengeteg pénzt keresni? – Egyértelmű gúny volt a hangjában. Nagyon fiatal még – bár tulajdonképpen nem is. Csak áltatom magam – de remélem, nem hiszi azt, hogy a testemet adom el. Mert én úgy érzem. Sebesen jár az agyam, hogy kitaláljak valami magyarázatot. Nem árulhatom el Owennek, hogy mire készülök valójában. Azt sem kötöttem az orrára, hogy mennyi pénzt kapok érte. Csak annyit tud, hogy sokat. Anyának se beszéltem róla, nem mintha érdekelné. Több mint huszonnégy órája nem láttam, de új barátja van, úgyhogy nyilván együtt vannak. – Bébiszitterkedni fogok egy családnál. Üdülni mennek a hálaadási szünetben. Három gyerekük van. Magától értetődően jön a hazugság a számra, és ez megijeszt. Owen, a kis szemét, nevetni kezd. – Bébiszitter leszel? Nem is szereted a gyerekeket! – Dehogynem. – Szeretem őket. – Nagyon kedves család. – Fogalmam sincs róla, hogy tényleg kedvesek-e Callahanék. – És egy óriási házban fogok lakni.
Drew azt mondta, hogy Carmelben lakik a családja. Sosem jártam még ott, de már hallottam róla. Rákerestem a Google-on a könyvtárban, és megnéztem a fényképeket. Lenyűgöző környék. Kőgazdag. Ijesztő. – Biztos nem is akarsz majd hazajönni. – Owen felül, ujját végighúzza a sporttáska tetején. Csík marad utána a porban. – Ha ezzel a táskával mész, úgy fogsz kinézni, mint egy ócska kurva. – Ócska kurvának neveztél? – Nem sértődhetem meg, mert lényegében ez az igazság. Nevetségesen fogok festeni a gyér ruhatárammal meg a szakadt, poros sporttáskámmal. Ki fog nevetni Drew családja. Valószínűleg Drew is ki fog nevetni. A kezembe nyomnak egy ötvenest, és kitesznek a buszmegállóban, mert hamar ki fog derülni, hogy még egy nyavalyás álbarátnőnek se vagyok jó – Lehetséges. – Owen önelégülten vigyorog. – Remélem, megéri, hogy elmész. Egy röpke pillanatra elfog a rettegés, de elhessegetem. – Meg fogja érni, majd meglátod. – Mi lesz, ha anya eltűnik? – Egy pillanatra újra a régi Owent látom. A kisfiút, aki rám támaszkodik, aki engem tekint az anyjának, mivel az igazi annyira megbízhatatlan. – Nem fog. – Már beszéltem vele, és fogok is még, mielőtt elutazom. Folyamatosan nyaggatni kell, mintha én volnék az anyuka, ő meg a gyerek. – Megígértetem vele, hogy minden este hazajön. – Ajánlom is. Különben hívogatni foglak, és neked fogok könyörögni, hogy gyere haza. – Ismét az önelégült vigyor. – Lehet, hogy megint ócska kurvának nevezlek, és olyan mérges leszel tőle, hogy azonnal hazajössz, csak hogy seggbe rúghass. Ezzel betelt a pohár. Rárontok, csiklandozni kezdem a két oldalát, ujjaim a bordái közé szúrnak, és a nevetése hangjától elönt a boldogság. – Elég! – lihegi két nevetésroham között. – Szállj le rólam! Ebben az egyetlen, bolondos pillanatban majdnem megfeledkezem róla, milyen nyomorúságos az életünk. De csak majdnem. Drew – Hozol magaddal valakit. – Apám letakarja a kezével a kagylót, de továbbra is hallom. – Adele, Drew hoz magával valaki hálaadásra. Megrándul az arcom. A legkevésbé sem hiányzott, hogy apám elfecsegje a nevelőanyámnak, pláne akkor, amikor még a vonalban vagyok. Előbb-utóbb úgyis megtudta volna, de reméltem, hogy csak később. – Hogy hívják? – hallom Adele hangját. Mintha nem örülne neki. Ettől nekem görcsbe ugrik a bensőm. – Fable – mondom apámnak, meg sem várva, hogy megkérdezze. Apám olyan sokáig hallgat, hogy már azt hiszem, letette, de ekkor Adele suttogását hallom a háttérben.
– Nos, Andy? Hogy hívják? Olyan a hangja, mint egy féltékeny hárpiának. Valószínűleg az is. – Ez valami becenév, vagy micsoda? – kérdezi tőlem az apám. – Ez az igazi neve. – Ennél többet én sem tudok. De a fenébe is, alig ismerem Fable Maguire-t. Helybéli. Húszéves, van egy öccse, és egy bárban dolgozik. Fable-nek ezenkívül szép hamvasszőke haja van, zöld szeme és jó melle. De ezt nem mondom el az apámnak. Majd meglátja. Megint fojtott hangokat hallok, és tudom, hogy apám megmondja Adele-nak Fable nevét. Hallom, hogy Adele nevet. Micsoda boszorkány! Gyűlölöm. Anyám meghalt, amikor kétéves voltam. Nem emlékszem rá, pedig nagyon szeretnék. Nyolcéves voltam, amikor apám randevúzni kezdett Adele-lal, és tizenegy, amikor feleségül vette. Adele-on kívül tulajdonképpen nem volt anyám, de én nem kérek belőle. Ezt tudja is. – Hát akkor hozd el hozzánk a te kis Fable-edet, nagyon szívesen látjuk. – Apa elhallgat, én pedig megdermedek, mert félek attól, amit kérdezni fog. – Nem szoktak tartós barátnőid lenni. – Fable más. – Vagyis inkább a szöges ellentéte annak, akit mellém elképzelnek. Az én szememben ettől válik Fable csaknem tökéletessé. – Szerelmes vagy belé? – Apa lehalkítja a hangját. – Adele kérdezi. Felforr bennem a harag. Mi köze van hozzá? – Nem tudom. Különben is, mi a szerelem? – Nagyon cinikus vagy. De csak mert a legjobbtól tanultam. Apám eléggé távolságtartó ember. Nem emlékszem, mikor láttam, hogy megcsókolja vagy megöleli Adele-t. Az biztos, hogy engem nem szokott se megpuszilni, se megölelni, nem mintha hagynám. – Hát, járunk már egy ideje, de nem tudom. – Megvonom a vállam, aztán eszembe jut, hogy nem is lát, és idiótának érzem magam. – Sosem beszéltél még róla. – Mi ez, kihallgatás? – Izzadni kezdek, de csak azért, mert hazudok. Egész nap nem beszéltem Fable-lel, és már csütörtök este van. Szombat délután indulunk. Találkoznunk kell, hogy egyeztessük, amit mondani fogunk, bár azt hiszem, a négyórás úton bőven lesz időnk memorizálni a részleteket. Kiszárad a szám, amikor arra gondolok, hogy négy órán keresztül egyedül leszek Fable-lel a kocsimban. Miről fogunk beszélgetni? Nem ismerem, mégis elviszem apámékhoz, és meg fogjuk játszani, hogy együtt vagyunk. Úgy kell majd viselkednünk, mint akik összetartoznak. Mi a fenébe másztam bele? – Csak kíváncsi vagyok. Majd megtudjuk a részleteket, amikor megérkeztek. Szombaton este, igaz? – Igen. – Nagyot nyelek. – Szombaton este.
– Alighanem megint a countryklubban leszünk egy rendezvényen. Megvan még a kulcsod? – Meg. – A fene vigye el, semmi kedvem odamenni. Rossz dolgok történtek abban a házban. Jó ideje úgy elkerülöm azt a helyet, mint a pestist. Az elmúlt néhány évben mindig elutaztunk valahová a szünetekben, a hálaadást vagy karácsonyt Hawaiin töltöttük apám csereüdülőjében. Vagy maradok az iskolában a futballedzések vagy bármilyen más hazugság ürügyén, amit ki tudok találni, csak hogy egy kis ideig ne kelljen még velük találkoznom. Nehéz az élet, tudom. Kívülről tökéletesnek látszik a családom. Vagyis hát amennyire tökéletes lehet egy olyan család, ahol meghal az anya és a lánygyerek. És van egy zakkant mostohaanya meg egy pokolian hideg apa. Naná. Igazán tökéletes. Apám sajnos ragaszkodik hozzá, hogy erre a hálaadásra hazamenjek. Amikor legutóbb beszélgettünk, azt mondta, unja már, hogy az ünnepek alatt menekülünk a házból. Új emlékeket kell gyűjtenünk. Nem akarok új emlékeket gyűjteni. Ott nem. Adele-lal nem. – Akkor hamarosan találkozunk. – Hallom, hogy apám megy, talpa visszhangot ver a járólapon. Mintha ki akarna kerülni Adele hallótávolságából. – Ez a hálaadás jó lesz, fiam. Majd meglátod. Azt mondják, szép idő várható, és anyádat is sokkal egészségesebbnek látom. – Nem az anyám – szűröm összeszorított fogaim között. – Tessék? – Adele nem az anyám. – Rajta kívül nincs más anyád. – Remek. Most megsértődött. – Miért nem tudod elfogadni? Istenem, olyan régóta része az életednek. Az a rész a legelcseszettebb az életemben, de ezt persze nem tárhatom föl az apám előtt. Ha akkor nem esett le neki, most már tutira nem fogná föl. – Nem tetszik nekem, hogy ilyen könnyen el tudod felejteni az igazi anyámat. Én soha nem akarom elfelejteni – mondom indulatosan. Apám hallgat egy darabig, én meg kibámulok az ablakon, de nem látok semmit. Sötét van, szemerkél az eső, megint feltámadt a szél, és ide-oda rángatja a fák ágait a társasház nyitott udvarán. Látom, ahogy hajladoznak a sötétségben. Mindenki azt hiszi, milyen csodálatos az életem. Pedig baromira nem az. Keményen tanulok, és még keményebben játszom, mert az segít felejteni. Vannak ugyan barátaim, de nem igazán barátok. Többnyire egyedül vagyok. Akárcsak most. Ülök a sötét szobámban. Az apámmal beszélek, és annyira, de annyira jó lenne, ha elmondhatnám neki az igazat. De nem mondhatom. Csapdában vagyok. Kell egy ütköző, hogy túléljem ezt a hetet, ami akár életem egyik legrosszabb hete is lehet. Hála istennek, hogy van Fable. Nem is sejti, mekkora segítséget jelent nekem. És nem is tudhatja meg.
HARMADIK FEJEZET
Az utazás napja (nem számít) Csak a bolond bukik fel abban, ami mögötte van. Ismeretlen Fable Luxus kisteherautója van. Ez a legújabb jármű, amiben valaha volt szerencsém utazni. És jól is mutat benne, bár ezt még magam előtt se szívesen ismerem be. De a sötétkék Toyota Tacoma tökéletesen áll neki. Drew-nál minden tökéletes. Az öltözködése – iszonyú jó segge van abban a farmerban, arról már nem is beszélve, ahogy a fekete pólója a mellizmaira tapad. A viselkedése – mindig udvarias, mindig a szemembe néz, és nem tesz otromba megjegyzéseket se a mellemre, se a fenekemre. És a hangja – mély és szexi, az a fajta hang, amit elhallgatnék egész nap. Egyszerűen tökéletes ez a pasi. Tegnap felhívott, mielőtt elmentem dolgozni, hogy megbeszéljünk néhány apróságot. Hogy mikor jön értem, meg hogy útközben ki kell találnunk, mit fogunk mondani a szüleinek. Utána rátértem a lényegre. A pénzkérdésre. Hogyan fogom megkapni a fizetségemet? Kicsit kurvásan éreztem magam, hogy így durr bele rákérdezek, de muszáj volt. Szükségem volt arra a csekkre, mielőtt elutazom a városból, hogy vészhelyzet esetére hagyhassak valamennyi pénzt Owennek. Így aztán randevút beszéltem meg Drew-val a belvárosban a bankomnál, tizenöt perccel zárás előtt, mielőtt munkába kellett mennem. Beszélgettünk néhány percig, de semmi különösről, aztán átnyújtotta a csekket. Nagyon laza volt, meg minden, mintha mindennap háromezer dolláros csekkeket adna különféle lányoknak. A csekk a saját külön bejáratú bankszámlája terhére szólt. Ő maga írta alá. Elég ronda kézírása van. Nem is igazán tudtam elolvasni. És Andrew D. Callahan a teljes neve. Miközben bementem a bankba, már egyedül, és a pénztároshoz léptem, azon tűnődtem, vajon minek a rövidítése lehet a D. Most itt ülök Andrew D. Callahan luxus kisteherautójában, a motor halkan dorombol, nem hörög és pöfög, mint ami bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot, mint anyám ócska ’91-es Hondája. Anyámnak ugyanazt a bébiszitteres sztorit adtam be, mint Owennek. Ezt kapta a főnököm is a La Salle-ban. Mivel ilyenkor lanyha az üzletmenet, a főnököm nem gördített akadályt a szabadságolásom elé. Tudja, hogy anyagi helyzetünk a béka segge alatt van, és örült, hogy ilyen rövid, de jól fizető munkát találtam. Anyám jóformán tudomást sem vett rólam, amikor bejelentettem, hogy elutazom. Igazán nem tudom, mit követtem el, hogy ennyire utál. Nem. Az utál erős kifejezés. Azt jelentené, hogy legalább érez irántam valamit. De anya olyannyira szenvtelen velem, mintha nem is érdekelném. A legkevésbé sem. – Szóval négy óra? – A hangom megtöri a csendet, és megijeszti Drew-t. Abból látom, hogy összerezzen ültében. Fél tőlem a nagy, csúnya futballista? Érdekes.
– Igen, négy óra. – Ujjaival dobol a kormánykeréken, odavonzza a tekintetemet. Hosszú ujjai vannak, a körmei rövidek, nincs alattuk piszok. A keze erős és tiszta, a tenyere széles. Olyan… kedves kéznek látszik. Mogorván megrázom a fejemet. Ostobaságokon jár az eszem, amikor pedig józan gondolkodásra volna szükség. – Sosem voltam még Carmelben. – Beszélgetést akarok kezdeményezni, mert a frász kerülget, ha arra gondolok, hogy négy órát fogunk utazni, és közben egy szót sem szólunk egymáshoz. – Szép hely. Drága. – Vállat von, ezért muszáj a vállára néznem. Kék-sötétszürke flaneling van rajta, alatta fekete póló. Jól áll neki. Istenem. Elfordulok, szememet az ablakra tapasztom, amelyen túl elsuhan a táj. Nem szabad Drew-t néznem. Képtelenség tőle koncentrálni. – Szóval lehet, hogy ki kellene találnunk valamilyen mesét, nem? – Lopva rásandítok, mint aki nem tud uralkodni magán. Amilyen szerencsém van, elrepül ez a négy óra út, és már csak azt veszem észre, hogy ott állok a finom szülei előtt, és gőzöm sincs, mit mondjak. Másképpen fogalmazva, minden percet ki kell használnom Drew-val, hogy kidolgozzuk a kapcsolatunk történetét. – Aha. Egy mese jó lenne. – Bólint, de a szemét egy pillanatra sem veszi le az útról. Ami nagyon helyes, mondom magamnak. Biztonságosan vezet, semmi sem kerüli el a figyelmét, ami körülötte történik. Mégis azt kívánom, bárcsak rám nézne. Biztatóan rám mosolyogna. A pokolba is, most egy őszintétlen „minden rendben lesz” is boldoggá tudna tenni. De semmit sem kapok. Még egy köszönömöt sem. Szuper. – Nahát akkor. – Megköszörülöm a torkomat, mert én fejest ugrom a hideg vízbe, még akkor is, ha ő inkább a part kényelmét választaná. – Mennyi ideje vagyunk együtt? – Mióta elkezdődött az iskola, az jól hangzik, nem? Olyan közönyös, hogy a legszívesebben megfojtanám. – Vagyis hat hónapja? – Próbára teszem az éberségét. És a módszer beválik. Hitetlenkedő pillantást vet rám. – Három. – Ó. – Bólintok. – Igaz. Persze honnan is tudhatnám, amikor már nem járok iskolába. – A létező legostobább kijelentés. Azt mindenki tudja, hogy mikor kezdődik az iskola. – Miért nem? Nem vártam tőle, hogy megkérdezi. Azt gondoltam, édes mindegy neki. – Nem telik rá, ahhoz pedig nem voltam elég okos, hogy ösztöndíjat kapjak. – Nem mintha most tanulásra pazarolhatnám az időmet. Dolgozom, amennyit csak bírok. Régebben teljes munkaidős állásom volt, de nem egészen egy éve vége lett. Most pincérnőként annyi órát dolgozom a La
Salle-ban és egy kis mexikói étteremben, ami nem messze van a lakásunktól, amennyit bírok, de ez utóbbi inkább átmeneti munka. Csak akkor hívnak, ha pluszszemélyzetre van szükségük. Ezen a terhen legalább egy kicsi időre enyhíteni fog valamelyest az a pénz, amely, Drew-nak hála, most már a bankszámlámon pihen. Nem az anyával közös bankszámlámra tettem be, mert tudom, hogy amint ráeszmél, mennyi pénz van rajta, abban a minutumban eltapsolja. Azt pedig nem kockáztatom meg. – És hogy ismerkedtünk meg? – Gondolataimból Drew mély hangja riaszt fel. Örülnék, ha magához ragadná a kezdeményezést, és kitalálná a sztori egy részét. – A bárban – dobom fel az ötletet, mivel ez olyan közönségesen hangzik, és abból indulok ki, hogy csakis azért akar bemutatni a szüleinek, hogy ugorjanak egy halványlila hátast. – Te bejöttél egy csomó barátoddal, és amikor találkozott a tekintetünk, szerelem volt első látásra. Ahogy rám néz, a szeméből azt olvasom ki: „micsoda marhaság”. Válaszul rámosolygok. Ha rám hárul, hogy kitaláljam a sztorit, akkor az olyan csöpögős és érzelmes lesz, amilyet még nem hallottak. Az én életembe nem fér bele a romantika. Talán bután hangzik, de azért hagyom, hogy kihasználjanak a pasik, mert abban a futó pillanatban, amikor a teljes figyelmüket nekem szentelik, és nem másnak, az olyan jó érzés. Könnyebben elfelejtem, hogy igazából senki sem törődik velem. Abban a pillanatban, ahogy véget ér, mintha felszállna az agyamról a köd, és olcsónak érzem magam. Mocskosnak. Az összes közhely, amit a könyvekben olvasni, a tévében vagy a moziban látni, az mind én vagyok. Két lábon járó közhely vagyok. Én vagyok továbbá a város kurvája, aki nem is akkora kurva, amekkorának mindenki hiszi – és ez megint csak közhely. De végképp nem az a fajta lány vagyok, akit azért visznek haza bemutatni az anyukájuknak, hogy lenyűgözzék vele. Drew mégis engem visz haza, hogy lenyűgözze az anyukáját. Illetve, hogy pontosabb legyek: kiborítsa. Biztos vagyok benne, hogy a legszörnyűbb rémálmában sem engem képzelt a fia mellé az a gazdag kurva (most úgy beszélek, mint Owen, és az ócska kurvától eljutottunk a gazdag kurváig). Idegrohamot kap, amint meglát. – Gondolom, azért akarsz bemutatni az anyukádnak, hogy kiakadjon, igaz? – Bólintson rá, ha így van. Egy dolog gondolni, és egy másik biztosan tudni. Tudnom kell, mi az ábra, a következményekkel pedig ráérek később foglalkozni. Például hogy olyasmiben kell-e részt vennem, amit helytelennek tartanék, ha nem kapnék érte egy valag pénzt. Megfeszül az álla, szája egyenes, komor vonallá vékonyodik. – Anyukám meghalt. Ó. – Ne haragudj. – Hülyét csináltam magamból. – Nem tudhattad. Kétéves voltam, amikor meghalt. – Megvonja a vállát. – Tudom, hogy apámnak tetszeni fogsz. Attól, ahogy mondja, égnek áll a hajam. Mintha az apja nem egészen lenne százas, azért fogok tetszeni neki.
– Akkor csak az apád van, meg te? – Nem. Ott van még Adele is. – Az ajka gyakorlatilag eltűnik, amikor kimondja a nő nevét. És mivel eléggé szép, telt ajka van, szeretném tudni, pontosan hová is tűnt. – A mostohaanyám. – Akkor a mostohaanyádat akarod kiakasztani. – Magasról teszek rá, hogy mit gondol. Látható hullámokban sugárzik belőle a feszültség. Van valami közte és a mostohaanyja között, valami erősen negatív dolog. Ügyet sem vetek az Adele nevű gonosz mostohára tett megjegyzésére, és tovább ütöm a vasat. – Testvéred van? Megrázza a fejét. – Nincs. – Aha. – Nélkülözi a kommunikációs készségeket, ami súlyos problémát jelenthet, mivel a jövő héten kizárólag rá támaszkodhatom majd. – Nekem van egy öcsém. – Hány éves? – Tizenhárom. – Felsóhajtok. – Owen. Most nyolcadikos. Nagy bajkeverő. – Kemény életkorban van. Nagy szívás az alsós gimi. – Veled is sok baj volt tizenhárom éves korodban? – Ezt nem tudom elképzelni. Elneveti magát, amivel azonnal megerősíti a gyanúmat. – Nekem az nem volt megengedve. – Hogy érted ezt? – Ráncba szalad a homlokom. Ennek semmi értelme. – Apám szétrúgta volna a seggem, ha kilógok a sorból. – Újra megvonja a vállát. Sokat vonogatja, de örülök neki, mert eszembe juttatja, milyen kívánatos, széles válla van. Ha szerencsém van, megérinthetem együtt járásunk folyamán a következő hét napban. Pihentetni is fogom rajta a fejemet. Az arcommal hozzásimulok inge puha szövetéhez, és titkon belélegzem Drew illatát. Jó illata van, de szeretnék közelebb kerülni hozzá, és igazán magamba szívni. Lassan elhatalmasodik rajtam a csöpögős hangulat, és most az egyszer ebben a búval bélelt, hétköznapian szürke életemben hagyom, hogy valóra váljon a tündérmese. Végtére is most Oscar-díjas színésznői alakítást kell nyújtanom, nem? – Hát, nem ezt helyezi kilátásba minden apa, ha a gyereke eltévelyedik? – kérdezem. – De igen, csakhogy az enyém komolyan is gondolja. Különben is, könnyebb volt úgy viselkedni, ahogy elvárták tőlem, mint elmerülni a földi örömökben. Olyasmivel foglalom el magam, amihez nem kell gondolkodni, érted? – És milyen viselkedést vártak el tőled? – A kezemmel idézőjeleket mutatok, mint azok az elviselhetetlen egyetemista csajok, akik a La Salle-ba járnak. Szívből utálom azokat a lányokat, meg azt, ahogy a hajukat dobálják, harsányan nevetnek, és égbekiáltó ostobaságokat beszélnek. A műszempillájuk a szó szoros értelmében a pasasokat verdesi. Szánalmas, mennyire nem bírják elviselni, ha nem ők állnak a figyelem középpontjában.
Egek, még én is megkeseredettnek hallom magam. – Órákra járni, tanulni és jó jegyeket kapni. Edzésre járni, formában maradni, kihozni magamból a legjobbat, és baromira remélni, hogy jó benyomást teszek az ügynökökre, akik figyelnek a lelátóról. – Monoton hangon sorolja, mintha valami listát mondana föl. – És milyen földi örömöktől kell megtartóztatnod magad? – Bulizás, ivás, lányok. – Újra rám pillant, és a vonásai most lágyabbak, eltűnt róluk a korábbi harag. – Nem szeretem, ha nem vagyok ura önmagamnak. – Én sem – suttogom. Rám mosolyog, és mintha tőr szúrna lágyuló szívembe. – Úgy tűnik, végül mégis jó páros leszünk. Drew Amint kimondom a szavakat, a legszívesebben már vissza is szívnám őket. Egyáltalán nem vagyunk jó páros. Ez a lány a legkevésbé sem illik hozzám, tudom jól. Ezért viszem haza. Hogy az apám azt higgye, felcsíptem egy dögös kis futballgrupit, aki kedves hozzám, amikor csak akarom, és hogy Adele békén hagyjon végre. Fable nagy természetű nő hírében áll. Állítólag csak ebben a szezonban a srácok fele lefektette, bár nem tudom, mennyire lehet hinni a híresztelésnek. Így szereztem tudomást a létezéséről. Pár fiú a csapatból mesélt róla, amikor egyik este, még a félév legelején, a La Salle-ban ücsörögtünk. Miután Fable fölvette a rendelésünket, megbeszélték, hogy kinek volt meg, és nem győzték dicsérni, hogy milyen szuper az ágyban. Egyikük még bele is csípett a fenekébe, amikor Fable elment az asztalunk mellett, mire Fable pajzán pillantást vetett rá, a többiek pedig mind harsányan röhögtek. A hírneve – és e miatt a pajzán reakció – miatt gondoltam, hogy ő lehetne a tökéletes álbarátnő. Nem foglalkozom azokkal a lányokkal, akik az öltöző környékén lebzselnek edzés vagy meccs után. Igazából nemigen foglalkozom én senkivel. Könnyebb így. Az ember odaad egy kicsit magából a lányoknak, aztán mindig többet akarnak, még többet. Olyasmit, amit nem tudok megadni nekik. Kikapcsolom magam, hogy el tudjam viselni az életemet. Néha olyan vagyok, mint egy nyavalyás gép. Érzéketlen. Érzelemmentes. Szenvtelen. Apám aggódik miattam. Tudom, hogy nyámnyila alaknak gondol, aki nem tud lefektetni egy lányt, és ez halálosan idegesíti. Egyszer már felhozta a témát, és kerek perec megkérdezte, hogy meleg vagyok-e. Minden átmenet nélkül nekem szegezte a kérdést, én pedig úgy meghökkentem, hogy elnevettem magam. Neki ettől még följebb ment a vérnyomása, és jóllehet tagadtam a vádat, tudom, hogy nem igazán hisz nekem. Remélem, hogy miután Fable-lel lát, megszűnik az aggodalma. A fenébe is. Tudom, hogy seggfej vagyok, amiért ezt csinálom, amiért így gondolkodom. Amiért ilyen szemét módon kihasználom Fable-t, de nem csak ezért viszem magammal. Az igazságot persze nem mondhatom el neki ‒ vagy mégis? Lehet, hogy megértene. Olyan lánynak nézem, aki átérezné a helyzetemet. Aki talán maga is átélt hasonló rettenetet, mint én.
Igazából arra volna szükség, hogy többet beszélgessünk az állítólagos kapcsolatunkról. Nem kellene annyit rágódnom azon, hogy de szörnyű hazamenni, és több kérdést kellene föltennem neki. – Szóval csak egy öcséd van, hm? – Igen, csak én vagyok meg Owen. És az anyám. – Feszültté válik a hangja. Úgy veszem ki a szavaiból, hogy nem kimondottan kedveli az anyját. Megértem. – Nem jössz ki az anyáddal? – Soha nincs otthon, már csak ezért sem jövök ki vele. Én folyton dolgozom, ő meg folyton az aktuális pasijával kefél. – Nyilvánvaló a keserűsége. Anya és lánya nem rajonganak egymásért. – És az apád? – Nem ismerem. Soha nem játszott szerepet az életemben. – De hát ha Owen csak tizenhárom éves… – Nem értem. – Az egy másik pasas volt. De ő sem maradt sokáig. – Fable megcsóválja a fejét. – Anyám mindig jól beleválaszt. Nem tudom, mit mondjak. Feszélyez a személyes téma. Vannak ugyan barátaim, de egyikükhöz sem állok nagyon közel. A csapattársaimmal szoktam lógni, és fociról, sportról meg hasonlókról dumálunk. Időnként szóba jönnek lányok is, bár én csak ülök ott, és nevetek azon, amit ők mesélnek. Én tulajdonképpen soha nem beszélek. Nemigen van mit megosztanom. A helyzet a következő. Bármelyik lányt megkaphatnám, amelyiket csak akarom. Igen, arrogáns állat vagyok, amiért így gondolkodom, de hát ez az igazság. Jól nézek ki, szorult belém némi ész, és nem futballozom rosszul. A csajok pedig attól csak még jobban hajtanak rám, hogy nem törődöm velük. Mindegyik akar valamit. Amit nem tudok megadni. Fable-nek legalább nyíltan megmondhattam a kezdet kezdetén, hogy mit várok tőle, és rögtön meg is kapta érte a fizetségét. Semmi többre nem fog számítani. Könnyebb így. Biztonságosabb. – Kérdezhetek valamit? – Lágy hangja kizökkent a merengésemből. Kemény nőnek mutatja magát a vastag sminkkel, a sötét ruházatával és a hamvasszőke hajával. De neki van a leglágyabb hangja, amit életemben hallottam. – Persze. – Ebből semmi jó sem fog kisülni. Rossz előérzetem támad. – Miért én? – Hm? – Adom a hülyét. Pedig értem, mire céloz. – Miért engem választottál álbarátnőnek? Tudom, hogy nem én vagyok az ideális erre a szerepre. Nem ámítom magam. Ez a nő gondolatolvasó. – Tudtam, hogy nem fogsz sokat akadékoskodni.
– Ezt meg hogy érted? El fogom cseszni. A csontjaimban érzem. – Más lány nem érné be azzal, hogy eljátssza a barátnőmet. Igazi kapcsolatot akarnának, érted? De rólad tudom, hogy te nem. – Honnan tudod? Nem is ismersz. – Láttalak a La Salle-ban. – Gyenge érvelés. – Na és. Egy csomó pasi jár a La Salle-ba. Egy csomó olyan pasi, akikkel együtt focizol. Össze is jöttem egypárral. – Keresztbe fonja a karját maga előtt, amitől felnyomódik a melle, így bepillantást nyerek a mélyen dekoltált felsőjéből előbukkanó krémszínű bőrére. Rendszerint nem szoktam csorgatni a nyálamat a csajok után, de ebben a lányban van valami, ami miatt látni szeretném meztelenül. – Nem fogok lefeküdni veled. Most durcáskodik, de ez is tetszik benne. Mi a fene bajom van? – Nem is akarom. Nem ezért fogadtalak fel. – Nem ezért fogadtál fel. – Felhorkant, mint akit nem érdekel, ki mit gondol róla ilyenkor, és nekem ez önkéntelenül is imponál. – Úgy mondod ezt, mintha rendes munka volna, pedig igazából a fizetett barátnőd, illetve a kurvád vagyok. Amúgy honnan szereztél ennyi pénzt? – Az enyém, nem kell félned. – Van megtakarított pénzem. Apám pénzügyi vonalon dolgozik, és tömérdek pénzt keresett a pályafutása során. Nem veri a fogához a garast, főleg most, hogy én vagyok az egyetlen gyereke. – És ne mondd magadról, hogy kurva vagy. Nem vagy. – Nem akarom, hogy annak érezze magát. Még akkor sem, ha amiatt, amit más srácokkal művel, tényleg kurvának lehetne tartani, de vele kapcsolatban a szex a legutolsó dolog, ami eszembe jut. Legalábbis az volt. Most viszont… basszus. Fogalmam sincs. Összezavar ez a nő. Amit gondolok, amit érzek, amikor vele vagyok, minden érthetetlen. Pedig nem is ismerem Fable-t. Teljesen kifordulok önmagamból, és nem tudom, mit tehetnék ellene. – Nem lesz semmi szex – szögezi le újra. Majdnem olyan, mintha nemcsak engem akarna meggyőzni róla, hanem önmagát is. – Orális sem. – Nem is vágyom rá. – Ez megfelel az igazságnak – legalábbis ezt mondom magamnak. Dögös ez a nő, fölösleges lenne tagadni, de a szexszel csak a baj van. Nem fogok viszonyba bonyolódni egy olyan nővel, akit könnyűvérűnek tartanak, és aki az elkövetkező héten szó szerint lesni fogja minden kívánságomat. Nincs semmi értelme. Hát nem? – De úgy kell viselkednünk, mint akik szeretik egymást – emlékeztetem. – Elméletben… szerelmesek vagyunk egymásba. – Nehezemre esik kimondani. Nemigen használom ezt a kifejezést. Apám se szokta soha azt mondani nekem, hogy szeret. Adele már mondta. Csakhogy ő a szeretetét aljas feltételekhez köti, meg olyan dolgokhoz, amikre gondolni sem akarok. Kurvára nem akarok Adele-ra gondolni, különben szétrobbanok. – Az menni fog – jelenti ki Fable könnyed hangon. Feldereng a valóság. Micsoda idióta vagyok. – Fogni fogom a kezedet, át foglak karolni. Meg foglak ölelni. – Erre mind nem gondoltam.
– Nem nagy ügy. – Megvonja a vállát. – És meg is foglak csókolni. – Igen, ez sem jutott eszembe. Kihívóan néz rám, tekintete lejjebb vándorol, a számra. Vajon azon gondolkodik, milyen lesz, ha megcsókolom? – Én nem hiszem, hogy ez problémát jelentene. Neked menni fog? – Naná, hogy fog. – Sokkal magabiztosabb a hangom, mint amilyen vagyok. – Ha te mondod – dünnyögi, és hátradől az ülésén. És a fenébe is, tudom, hogy átlát rajtam, mint a szitán. Pánikba kellene esnem tőle. De attól még inkább, hogy ez mintha a legkevésbé sem zavarna.
NEGYEDIK FEJEZET Előző este (nem számít) Szeretnék hinni a mesékben. Fable Maguire Drew Ahogy végighajtok a kocsival a kanyargó behajtón, feltűnik a ház. Világosság van mindegyik ablakában. Kismillió ablaka van, akkora ez a ház, és lélegzetelállító látványt nyújt. Rossz sejtésem támad, mert úgy tűnik, hogy talán mégis itthon vannak. Reméltem pedig, hogy reggelig nem fogok találkozni velük. Fable szemlátomást feszült. Most fogta föl a feladatot, azt hiszem. Én ugyanezt érzem. Hogy be kell lépnem abba a házba, és szembe kell néznem a démonaimmal. Meglehetősen teátrális vagyok, és úgy viselkedem, mint egy kislány, de teszek rá. Ez az igazság. – Óriási házatok van – mormolja Fable. – Az. – Utálom ezt a házat. Az, hogy elvesztettem a húgomat… a legmonumentálisabban borzalmas dolog, ami életemben történt velem, az ehhez a házhoz kötődik. Noha csaknem pontosan két éve halt meg, még mindig úgy érzem, mintha tegnap lett volna. A lelkem mélyén tudom, hogy a halála részben az én hibám volt. És Adele-é. Ez az egyik ok a sok közül, amiért nem akarok idejönni. – És rögtön itt az óceán. – Fable hangjában vágyakozást hallok. – Imádom az óceánt. De ritkán jutok el hozzá. – A hátsó teraszról lépcső vezet le a partra – mondom, hogy legyen valami, amit várhat. A mosolytól, amit rám villant, valamelyest könnyebben érzem magam, de nem sokkal. Nem lesz egy leányálom ez a látogatás. Becsaptam magam, amikor azt gondoltam, hogy Fable jelenléte majd megkönnyíti. Attól, hogy itt van, kevésbé lesz stresszes, de nem fog megszűnni a feszültség, a harag, a szomorúság, mert az évnek ebben a szakában túl sok érzelem gyűlik össze ebben a házban. Mire elmegyünk, azt fogja hinni, hogy komplett őrült vagyok.
Elmondja majd valakinek? Erre nem is gondoltam még. Ami megint csak azt bizonyítja, hogy nem gondoltam végig ezt a tervet kellő alapossággal. A végén minden visszafelé fog elsülni. Érzem. Senkiben sem bízhatok. Senkiben. Végképp nem ebben a lányban, aki itt ül mellettem, és úgy rágja a mutatóujját, mint aki meg sem akar állni a csontig. Ideges, de az ő idegessége semmi az enyémhez képest. Izzad a tenyerem, és úgy érzem, hogy rögtön kidobom a taccsot. Egy dolog olyankor találkozni a szüleimmel, amikor inkább nyaralni megyünk, mintsem szembenézzünk annak valóságával, ami a házunkban történt. De egészen más, amikor hazajövök, és utoljára csaknem pontosan két évvel ezelőtt jártam itt. – Jól vagy? – Fable hangja töri meg a csendet; tele van aggodalommal. – Olyan furcsán lélegzel. Remek. – Semmi bajom. – Mondom egy kilégzéskor, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy ne omoljak össze. Beállok a kocsival a csukott garázs elé, leállítom a motort, és egy pillanatra hagyom, hogy körülöleljen a csend. Hallom Fable halk, egyenletes lélegzését, a motor halk pattogását; Fable parfümjének, samponjának vagy akármijének illata terjeng a levegőben. Könnyű illat, egy kicsit édes, mint a vanília vagy a csokoládé, nem tudom, melyik, és nem illik a kemény csaj szerepéhez, amit Fable játszani akar. Tele van ellentmondással, és szeretném megfejteni. – Figyelj. Fogalmam sincs, mi folyik itt, de az az érzésem, hogy neked ez nehéz lesz. Jól mondom? – Ahogy Fable a kezemre teszi a kezét a kormánykeréken, pici ujjai végigsimítanak a kézfejemen. Összerezzenek az érintésére, de nem mozdul. Meg vagyok döbbenve, hogy próbál megnyugtatni. Bólintok, nagyot nyelek, és keresem a szavakat, de semmi sem jön a számra. – Nekem is elcseszett családom van. – Halk hangja belém hatol, és azonnal lecsillapítja az idegeimet. Nem vártam, hogy ilyen könnyen elfogad. – Mint mindenkinek. – Megpróbálom viccel elütni, de többnyire az a benyomáson, hogy egyedül vagyok ezzel az őrülettel. Senkinek sem olyan elcseszett a családja, mint nekem. – Nem hiszem. A fenébe, nem tudom. – Fable elmosolyodik, nekem pedig könnyebb lesz a szívem, ahogy nézem. – Hát… ne felejts el lélegezni, oké? Tudom, nem fogod elmondani, mi bajod, miért utálod annyira a családodat, de megértelek. Tökéletesen megértelek, és ha szabadulni akarsz tőlük, akár csak öt percre is, én majd segítek neked. Ki kell találnunk egy kódot vagy valamit. Értetlenül nézek rá. – Egy kódot? – Igen. – Bólint, a szeme felragyog. Mint aki kezd igazán belemelegedni. – Például az apád nagyon nyomul, kérdezősködik, hogy milyen céljaid vannak az életben, és te már nem bírod tovább. Csak annyit mondasz, hogy pillecukor, mire én közbelépek, és kimentelek onnan. Vonakodva elmosolyodom. – Pillecukor?
– Totálisan esetleges, nem? Semmi értelme. Ettől még jobb. – Szélesebb a mosolya, de az enyém is. – És ha nem vagy ott? – Az az érzésem, hogy soha nem fogom elengedni magam mellől, de tudom, hogy ez lehetetlen. – Akkor elküldöd SMS-ben, hogy pillecukor. Akárhol vagyok, már rohanok is. – Komolyan megtennéd értem? Találkozik a tekintetünk, csillog-villog a szeme. És szép. Basszus, nagyon szép lány. Hogyhogy eddig nem jöttem rá? Vonzódom hozzá, pedig senkihez sem szoktam vonzódni. – Mindent beleadok, hogy jól végezzem a munkámat. Szavai jéghideg zuhanyként érnek. Brutális módon emlékeztet rá, hogy itt most egy megjátszott kapcsolatról beszélünk, hogy ez neki semmi más, csak munka. – Igazad van. Micsoda marha vagyok. Abban reménykedtem, hogy önmagamért akar segíteni rajtam. Fable Ez a ház akkora, mint egy múzeum, és körülbelül olyan hideg is. Gyönyörű, csendes és makulátlan, a légköre viszont fojtogató. Az ajtó olyan véglegességgel csukódik be mögöttünk, hogy meghűl bennem a vér. Egy széles folyosón megyek Drew után, körülöttünk a falon családi fényképek. Elhatározom, hogy később alaposan szemügyre veszem őket. Hangokat hallok a rövid folyosó végén nyíló helyiségből, és már be is lépünk. Ez egy hatalmas nappali, az egyik fal csupa ablak, amelyek az óceánra néznek. Látom a fehér tarajú hullámokat az üvegen túl. Soha életemben nem láttam ehhez fogható szépséget. Drew-nak fel sem tűnik. Minden figyelmét az a két magas, vékony ember köti le, aki a kanapén ül, és most fölemelkednek a pazar, sötétbarna bársonyról, hogy gyors léptekkel odajöjjenek hozzánk. Az idegesség széteszi a gyomromat. Hirtelen azt veszem észre, hogy Drew megfogja a kezemet, az ujjaink összekulcsolódnak. Egy pillanatra meglep a kedves gesztus, de aztán eszembe jut. A barátnője vagyok. Szerepet játszom, akárcsak ő, és mindezt éppen ennek a két embernek a kedvéért csináljuk, akik itt állnak előttünk várakozó arckifejezéssel. – Andrew! De örülök, hogy itt vagy! Milyen ennivalóan nézel ki! – Ezt a nevelőanya mondja, és én különösnek találom a bókot. Miért mondja a nevelt fiára, hogy ennivaló? Drew-nak sem nyerte el a tetszését, látom rajta. Elereszti a kezemet, helyette átöleli a vállamat, és szorosan magához húz. Ahogy nekiütődöm meleg, erős testének, bizsergés fut végig rajtam. Kemény, mint a szikla, és nem tehetek mást, mint hogy átkarolom a derekát, és úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta. Nem mintha ellenemre volna. Mindez elterelő hadművelet, hogy ne kelljen megölelnie a mostohaanyját, aki már nyújtotta a karját, de most visszaejti az oldalához. Tisztán látszik szép arcán a csalódottság. És amikor azt mondom, hogy szép, azt úgy értem, hogy lélegzetelállítóan gyönyörű. Majdnem fekete haja hosszú és egyenes, leér csaknem a derekáig. Arccsontja határozott, bőre meleg olajbarna színű, szeme sötét, mint a kávé. Fölém magasodik, és karcsú alakját elnézve az a gyanúm, hogy valamikor modell lehetett.
– Ő a te kis Fable barátnőd? – Leereszkedő hanghordozásától még idegesebb leszek, és kihúzom magam. Drew szélesre nyitja a tenyerét hátul a derekamon, érzem ujjai nyomását, és ettől megnyugszom kissé. – Igen, én vagyok Fable. Örülök, hogy megismerhetlek. – Odanyújtom a kezemet, amit szinte tapintható megvetéssel ráz meg, és olyan gyorsan engedi el, mintha csupa szar volna. Mi baja ennek a nőnek? – Fable, ő Adele – mutatja be Drew komoran. – Adele, a hölgy a barátnőm. Hangsúlyozza a barátnő szót, és Adele szemében a gyűlölködés lángja villan. De csak egy röpke pillanatra, aztán eltűnik. – Drew. – Az Adele mellett álló férfi az én úgynevezett barátom idősebb kiadása. Tátva marad a szám. Drew gyilkosan jóképű lesz negyven- vagy ötvenévesen is, ha úgy fog kinézni, mint az apja. Drew arcán felvillan egy érzés, amely talán a szeretet rokona, és elereszti a kezemet, hogy gyorsan megölelje az apját. Ám alighogy elenged, már követel is vissza, és erős karja a derekam köré simul, ujjai a csípőmön pihennek. Meglehetősen tulajdonosi tartás ez, amit, nem tehetek róla, bizsergetően kellemesnek találok, de szigorúan emlékeztetem magam, hogy ez csak színjáték. Drew nem barátnőt keres. Az a benyomásom, hogy nem is kedveli a lányokat. Joggal vetődik föl tehát a kérdés, hogy vajon nem a másik csapatban játszik-e. Gyors pillantást vetek rá, elgyönyörködöm abban a sötét hajában és égő kék szemében a sűrű szempillák alatt. Milyen kár érte, ha így van! Micsoda veszteség nekünk, lányoknak! – Apa, a hölgy Fable. A barátnőm – mondja megint Drew, és ezúttal meleg kézfogásban részesülök, bár kicsit kényelmetlenül érzem magam attól, ahogy az apja gusztálva végigmér. Most pontozza a külsőmet, semmi kétség. A munkahelyemen hozzászoktam már az ilyesmihez, mert minden pasas ezt csinálja. Együtt jár a pincérnői munkával. Ez az idősebb fazon azonban úgy néz rám, hogy borsózik tőle a hátam. A legszívesebben fognám magam, és eltűnnék innen. – Milyen utatok volt? – kérdezi Drew apja, miután sikerül végre elszakítania rólam a tekintetét. Egészen megkönnyebbülök. – Eseménytelen. – Drew elhallgat néhány pillanatra. – Úgy tudtam, nem is lesztek itthon ma este. – Adele nem vágyott újabb countryklubos összejövetelre – magyarázza az apja. – Állandóan összejöveteleket tartanak. Ezen a héten is lesz még egy, és szeretnénk, ha arra ti is eljönnétek – int elegáns kezével Adele, és felvillant egy mosolyt. Olyan rendezettek és fehérek, olyan undorítóan tökéletesek a fogai, hogy a legszívesebben szájba vágnám, és végignézném, ahogy kipotyognak. Valamiért kihozza belőlem az állatot ez a nő. – Itthon akartam lenni, hogy fogadni tudjalak benneteket. – Fölösleges volt – mormolja Drew, miközben az ujjai a bőrömbe vájnak. Ez egészen hajmeresztő. Úgy tűnik, itt senki sem szereti a másikat, és mintha elektromosság cikázna közöttünk, ami valósággal fájdalmat okoz. Drew és az apja között érzek valami pozitívat, de ettől eltekintve mindenki óvatos és bizalmatlan. Azt a benyomást keltik, hogy egészen mást mondanak, mint amit valójában gondolnak.
Totál mást. Egy röpke pillanatra elfog a vágy, hogy megragadjam Drew kezét, és kirohanjak vele innen. Iszonyatos ennek a helynek a kisugárzása. De aztán mégis maradok. – Átengedjük nektek a vendégházat erre a hétre. Mindkét hálószobát kitakaríttattam és rendbe rakattam nektek – mondja az apja, és odakapom a tekintetemet, mert Adele félbeszakítja. – Én ezt nem tartom helyesnek – szalad ki Adele száján, amit aztán szorosan össze is csuk. Napnál világosabb a rosszallása. Hah. A mostoha tehát nem akarja, hogy paráználkodjunk, mert a végén még lesújt ránk valami mindentudó isten, a papa viszont nem bánja, és még privát menedéket is biztosít hozzá, hogy legyen hová visszavonulnunk. Ez egész egyszerűen hajmeresztő. – Kösz, apa. A vendégház nagyszerű ötlet. – Drew hangjában tisztán hallatszik a megkönnyebbülés, és őszintén bevallom, hogy én is örülök neki. Nem akarok ebben a házban, ezekkel az emberekkel lakni. Úgy veszem észre, hogy nem nyertem el a tetszésüket. Mert hát az egyikük úgy viselkedik, mint akinek túlságosan is tetszem, a másik meg mintha látni sem akarna. – Biztosan mind a ketten pihenni szeretnétek. – Drew-ra rákacsint az apja. Rákacsint, aztán hátba vágja, de olyan erővel, hogy Drew előrelép egyet, és visz magával engem is. – Találkozunk reggel nyolckor a reggelizősarokban. Maria a világhíres omlettjét fogja csinálni. Szakácsnőjük van. Megáll az eszem. Túl sok pénz mozog itt, szemlátomást mégis mindenki vagy nyomorultul érzi magát, vagy hideg, mint a kő, vagy megjátssza magát; hogy lehetnek boldogok? Mindig azt hittem, hogy boldog lennék, ha volna pénzem. Úgy számoltam, hogy a számlámon parkoló zsozsóból Owennal legalább három teljes hónapig vidáman elélünk, bár lehet, hogy egy kicsit túlzásba estem. Most lassan rájövök, hogy a pénz egyáltalán nem boldogít. De már megint kezdem. Ontom magamból a közhelyeket. Drew Abban a pillanatban, hogy belépek a vendégházba, hatalmasat sóhajtok a megkönnyebbüléstől. Hálás vagyok, amiért nem kell abban a házban lennem, ahol felnőttem. Még mindig nem akarom elhinni, hogy viselkedett Adele – mint egy féltékeny barátnő, aki szívesen belevájná a karmait Fable-be. Az én kis Fable barátnőmnek nevezte ‒ hogy van képe? Az apám meg nyíltan bámulta. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha föltenném Fable-t egy buszra, és hazaküldeném, hogy többet ne legyen ennek kitéve. Borzalmas, és nem akarom, hogy ilyet át kelljen élnie. Még a pénzt sem kérném vissza tőle. – Elég gáz szüleid vannak. Ahogy azon az édes hangján vérig sérti azokat az embereket, akik felneveltek, úgy megdöbbenek, hogy kitör belőlem a nevetés. És miután belekezdtem, egyszerűen nem tudom abbahagyni. Jó érzés. Mikor nevettem utoljára ilyen jót? Nem emlékszem.
– Azért nevetsz, mert ez az igazság, vagy mert inkább kinevetsz, semhogy rám ordítanál, amiért becsmérlem a szüleidet? – Fable hangjában némi idegesség bujkál, de azért a jókedvet is kihallom belőle. – Brutálisan őszinte vagy, és hálás vagyok érte – mondom, amikor újra meg tudok szólalni. – És egyetértek. Elég gáz, hogy ilyenek, – Akkora volt ott bennem a feszültség. Nem is értem. – Körülnéz a vendégházban. A földszint egyterű, csaknem pontosan ugyanolyan üvegablakos fallal, mint a nagy ház nappalijában. Lenyűgöző, de valamivel persze egyszerűbb, mint a másik. Itt sokkal kellemesebb, mert nincs az embernek az a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” érzése. – Ó, van terasz! Azonnal meg kell néznem! Figyelem Fable-t, amint átvág a nappalin az ajtóhoz, elfordítja benne a kulcsot, és habozás nélkül kilép. Megyek utána, mert kíváncsi vagyok, mit állapított még meg a gáz szüleimről. Kilépek utána a teraszra. Már a korlátnak dőlve nézi az óceánt, és a szél belekap hosszú, hamvasszőke hajába. Belenyúl vékony fekete kabátja zsebébe, és elővesz belőle egyetlen szál cigarettát meg egy öngyújtót. Látom az arcán, hogy zavarban van. – Esküszöm, hogy tulajdonképpen már leszoktam, de vészhelyzet esetére azért tartok magamnál pár szálat. – És ami a házban történt, kimeríti a vészhelyzet fogalmát? Fable rám villant egy gyors mosolyt, azután tenyerét szélfogónak az öngyújtó elé tartva kattint egyet, majd még egyet. Csak a harmadik próbálkozásra sikerül lángra lobbantania. Fölemeli az öngyújtót a két ajka között lógó cigaretta végéhez, és beleszív a cigarettába, amitől az meggyullad. – Ó, istenem, de totálisan jó! – Kifúj egy füstcsíkot a korlát fölött, amely kis szürke felhőként lebeg egy ideig a sötétségben, majd lassan eloszlik. – Az apád… azt hiszem, jól megnézett magának. – Én is azt hiszem – mondom halk hangon. – Ne haragudj. – Nem tehetsz róla. – Legyint, mintha el akarná hessegetni magától annak az emlékét, amit apám művelt. – Én hoztalak ide. Technikai értelemben én tehetek róla. Mentegetőzésemet újabb legyintéssel intézi el. – Én ezt nem így nézem. Ezzel kapcsolatban csak annyit akarok mondani, hogy ha legközelebb álbarátnőt hozol magaddal, egy kicsit alaposabban készítsd fel. Elfojtom a nevetésemet. Kizárt, hogy a jövőben újabb álbarátnőt hozzak magammal. Ha azt csinálhatnám, amit akarok, soha többé nem jönnék ide. Nem érdekel, milyen gyönyörű ez a környék. Gyűlölöm. Az én szememben ez a ház egy börtön. – Feltehetek egy baromira személyes kérdést? Érdesen szakad ki belőlem a lélegzet. Ez lesz a halálom: a lányok – nem is annyira Fable – meg az ő baromira személyes kérdéseik. – Tegyél.
Nincsenek titkaim. Egy nagy túróst. Annyi a titkom, hogy rágondolni is félek. – Drew… te meleg vagy? Atyaég. Miért gondolja ezt mindenki? Fable Visszatartott lélegzettel várom a válaszát. Hideg van, és összevissza fúj a szél, a csontjaimig átfázom. A hirtelen nikotinbevitelt okolom ezért a tapintatlan kérdésért. Várhattam volna egy-két napot, nem? Hogy előbb legyünk együtt egy kicsit, jobban megismerjük egymást. De az a ronda nagy szám meg az a végtelenül kíváncsi agyam egy percet sem bírt tovább várni. Muszáj tudnom. Sokkal könnyebb lenne vele eltölteni ezt a hét napot. Nem kellene amiatt aggódnom, hogy esetleg rám mozdul. Vagy ami még rosszabb, talán titokban éppen azt kívánom, hogy mozduljon rám. És nem értem, mi baja van velem, és miért nem tetszem neki. Szent ég, még mindig nem válaszolt. – Miért kérdezed? – szólal meg végül, de kérdéssel válaszol a kérdésre, amit ki nem állhatok. Owen folyton ezt csinálja. Ráadásul, mivel rákérdezett, most el kell mondanom, hogy mi mindenből gondolom, hogy meleg. Nem mintha olyan sok jelét láttam volna. Csak az ide vezető pokolian hosszú úton fogtam gyanút. – Hát mert azt mondtad, hogy igazából soha nem volt barátnőd. Az apád aggódik miattad, meg azért, mert tényleg nincs barátnőd. A bárban soha nem láttalak lánnyal, de még csak azt sem, hogy flörtöltél volna valakivel, persze nem mintha figyeltelek volna. – Ezt azért muszáj volt hozzátennem. De így is van. Sose méltattam különösebb figyelemre, ám ha a memóriám nem csal, nem egy játékos. – Lehet, hogy még nem találtam meg az igazit. Fellobban a remény a szívemben, ami olyan hihetetlen ostobaság, hogy a legszívesebben behúznék egyet magamnak, ha tudnék. Persze csak egy komplett hülye képzelheti, hogy esélyem van igazinak lenni Drew-nál. Az álbarátnő? Számára soha nem leszek más. – És, öö, neki tartogatod magad? – Igyekszem olyan hangon mondani, mintha nem tulajdonítanék neki nagy jelentőséget, pedig belül a lelkemben kaotikus állapotok uralkodnak. Húszéves vagyok. Drew legalább huszonegy. Tényleg elképzelhető volna, hogy még szűz? Tudom, hogy léteznek ilyen fiúk, de sosem gondoltam volna, hogy Drew Callahan is közéjük tartozik. Komoran kuncog, amiből tudom, hogy melléfogtam, és szinte elsodor a megkönnyebbülés hulláma, amely végigsöpör rajtam. – Dehogy, nem vagyok szűz. Csak… már régen nem… Szippantok egyet a cigarettámból.
– Miért? – Hoppá, már megint kezdem. Kutakodom a magánéletében, pedig semmi közöm hozzá. Drew megrántja a vállát, flanelinge feszül a vállán. Igazán kellemes látványt nyújt. – Nem szoktak működni a kapcsolataim. A szex… a szex túl bonyolult. Érdekes. Én úgy vettem észre, hogy túl könnyű. – Lehet, hogy a partner nem jó, akivel csinálod. – Lehet, hogy csak rossz partner jut az embernek. – Erős álla megfeszül, szeme elkomorul. Dühös. Tudom, hülyén fog hangzani, de észbontóan szexi. Már a marcona arckifejezésétől is kalapálni kezd a szívem. Nem tudom értelmezni a válaszát. – Akkor szinte biztos, hogy ez a probléma. – Megpróbálok nevetni. Amikor a korlát fölött lepöckölöm a cigarettám hamuját, észreveszem, hogy leplezetlen undor ült ki Drew arcára. Ő sem nevet. Remélem, nem bántottam meg. Azért cigarettázom, mert ideges vagyok, és gáz, hogy nem tetszik neki, de nem tudok mit csinálni. A gimiben végig hol cigiztem, hol nem, mert akkor ez tűnt menő viselkedésnek, aztán, fene tudja, miért, az érettségi után fogtam magam, és leszoktam róla. Majdnem teljesen. De mindig tartok magamnál egy dugi dobozt, afféle vésztartalékként, és csak akkor veszek belőle, amikor rendkívül ideges vagy zaklatott vagyok, és le kell csillapodnom. Például ma este. A szüleivel való találkozás megviselte az idegeimet. Normális körülmények között fél év alatt szívok el egy dobozzal. Ha tartom a mostani iramot, akkor ennek az úgynevezett vakációnak már a harmadik napjára túl leszek az egy dobozon. – Apám kiakadna, ha most látna – mondta Drew, kizökkentve a gondolataimból. Szívok még egy slukkot, aztán elnyomom a cigarettát, és olyan messzire hajítom, ameddig csak bírom. Nem mintha el bírnám dobni az óceánig, de olyan jó elképzelni, ahogy a cigi sistereg és felfüstöl, amikor a vízen landol. Nem átallok szemetelni, amire nem vagyok éppen büszke, de Drew sem szól rám. – Maradjon ez a mi kis titkunk, jó? – Több tonna titkunk lesz, mire letelik ez a hét, huh. – Ez nem kérdés, hanem szimpla kijelentés, és van benne igazság. – Ja, úgy tűnik. – Rámosolygok Drew-ra, de nem viszonozza. Egyszerűen sarkon fordul, faképnél hagy, és visszamegy a házba. Halk kattanással becsukódik mögötte az ajtó. Ott maradok egyedül a hideg, sötét estében a hideg, sötét gondolataimmal.
ÖTÖDIK FEJEZET Második nap, 14 óra A szerelem csak füst és könnyű pára.{1}
William Shakespeare Fable Utálom a gazdagokat. Bunkók. Úgy viselkednek, mintha mindenhez joguk volna, és isten őrizzen, hogy szegénynek nézzél ki. Farmer van rajtam meg pulóver, nem proccos, ezért mind ferde szemmel néznek rám, mint valami hajléktalanra. Undorodva bámulnak, mintha most másztam volna ki a csatornából, aztán meg riadt képet vágnak, amikor közelítek hozzájuk. Azt hiszik talán, hogy egyszer csak előrántok egy kést vagy valamit, hogy pénzt vagy életet? Mindez a Carmel belvárosában lévő Óceán sugárúton zajlik, ahol a cuki kis üzleteket nézegetem. Drew a domb tetején tett ki, elmagyarázta, hogy a főutca meg a mellékutcák is tele vannak üzletekkel és képzőművészeti galériákkal. Meg hogy akár órákon keresztül is kószálhatok itt, ha kedvem tartja, én pedig lelkesen beleegyeztem, mert tudtam, hogy az apja négyszemközt akar vele beszélni. Éppen ez zajlik most. Ülnek egy étteremben, és látszólag ebédelnek, de igazából az apja olyasfajta kérdésekkel bombázza, hogy „mit akarsz kezdeni az életeddel?”. Ez holtbiztos. Szerencsére Adele már korábban bejelentkezett a fodrászához, így aztán nem tarthatott velük, bár kész lett volna lemondani. Drew apja állította le azzal, hogy kettesben akar lenni a fiával. Ordított róla, mármint Adele-ról, hogy végtelenül zokon veszi. Végigfutott a hideg a hátamon. Ettől a nőtől égnek áll minden szál hajam. Nem bírom, és ő se bír engem. Egy icipicit se. Mindenáron rá akar ragadni Drew-ra, Drew viszont kerüli, mint egy leprást. Nem értem. Persze hogy jövök én ahhoz, hogy széthullott családokról mondjak ítéletet? Nekem se jutott jobb. Megállok egy kirakat előtt, és belesek az üvegen keresztül. Gondolom, olyan drágák itt a cipők, hogy még azt sem engedhetném meg magamnak, hogy megnézzem őket, nemhogy belépjek az üzletbe. Még szerencse, hogy csöng a telefonom, és nem kell ekkora vakmerőségre ragadtatnom magam. – Légyszi mondd, hogy minden rendben van – szólok bele. – Minden rendben van – mondja Owen. A fenébe, már a hangjából tudom, hogy gúnyosan vigyorog. – Nem az iskolában kéne lenned? – Még csak két óra van. Három előtt nem jöhetne el. – Ma csak félnapos tanítás volt. Hazudik. Csak szerdán lesz a félnapos tanítás, de nincs értelme vitát nyitni róla. Nem vagyok ott vele. Semmit sem tehetek. – Anya járt otthon? – Ja, tegnap este hazajött, de minek? – Elkáromkodja magát a bajusza alatt. – Hozta magával az új pasiját. Ajjaj. Örülök, hogy erről lemaradtam. Bár ha otthon vagyok, anya nem hozza magával. Inkább a pasashoz mentek volna. – Kedves?
– Egy fenét. Seggfej. Parancsolgatott anyának, és egyfolytában azzal nyaggatta, hogy vegyen neki sört. Végül megmondtam neki, hogy vegyen magának, ha annyira hiányzik neki az a kurva sör. Nyögve nekidőlök a falnak. Néhány járókelő furcsa pillantást vet rám. – Nem mondod. – De, de. Akkora gyökér, hogy nem igaz, és alkoholista. Anya jobbat érdemel. Nem mondhattam, hogy egyetértek vele, mert szerintem anya nem érdemel jobbat. Ő hozta meg a döntéseket az elmúlt években, és mindig ugyanúgy döntött. Számát sem tudom már, hány bunkó, részeges seggfejjel állt össze. Owen azért nem látja ezt, mert amennyire csak lehetett, megvédtem anya szeretőinek végtelen áradatától. – Anya nem lett rád mérges? – Ő egy szót sem szólt, a pasas viszont megfenyegetett, hogy szétrúgja a valagamat, ha visszapofázok neki. – Szent ég! – mormolom, egy pillanatra behunyva a szemem. Ezért nem szabad elutaznom. Még három nap sem telt el azóta, hogy eljöttem, és már esik szét minden. – Nagyon remélem, hogy egy ujjal sem nyúlt hozzád, különben ráuszítom a rendőrséget. – Pfft. – A tizenhárom évesek azt hiszik magukról, hogy legyőzhetetlenek, és ez alól az én öcsém sem kivétel. – Esélye sem lett volna a csávónak. Én előbb rúgtam volna szét az ő valagát. – Haza kellene mennem. – Elfog a pánik. Tudom, hogy a dolgok villámgyorsan elfajulhatnak, amikor nem vagyok a közelben. Amit Owen most mesél, az is csak ezt bizonyítja. – Felszállok egy buszra vagy vonatra, vagy akármire, és hazamegyek, ha akarod. – Mi lesz azokkal az elkényeztetett kölykökkel, akikre vigyázol? Nem léphetsz le. – Dehogynem, ha bajban vagy. A munka nem lehet fontosabb a családnál. – Körülpillantok, nézem a mellettem elhaladó szép embereket. Hideg van, köd terjeng, bár mivel magasan vagyunk, inkább felhőknek lehetne nevezni őket. A járdán helybéliek és turisták. Nem nehéz megállapítani, hogy ki kicsoda. – Csak maradj, és keress egy csomó pénzt. Tutira szükségünk lesz rá. – Lehalkítja a hangját, és hallom, hogy a távolban valaki kiabál, talán valamelyik eszetlen barátja. Istenem, biztos mind ott dekkolnak nálunk, és föleszik az összes kajánkat. – Anyát kirúgták a melójából. A szívem lesüllyed a gyomromig. Anya félállásban, minimálbérért dolgozott az egyik helyi autókereskedés alkatrészüzletében. Nem volt egy fényes állás, de örülünk minden centnek, amit hazahoz. A Drew-tól kapott pénz csak egy kis ideig fog kitartani, főleg most, hogy anya munka nélkül maradt. – Óriási. Mikor történt? – Ma délelőtt. Küldött egy SMS-t, abban írta meg. Azt is írta, hogy ma Larrynél alszik. – Vagyis egyedül leszel éjszaka. – Hát egy nagy fenét. Ez végképp nem történhet meg. – Átmegyek Wade-ékhez, ne parázz. Náluk fogok aludni. – Olyan folyékonyan löki a szöveget, hogy feláll tőle a szőr a tarkómon.
Hazudik, biztosra veszem. Úgy olvasok ennek a kölyöknek a gondolataiban, hogy akár az anyja is lehetnék. – Ajánlom is. Ma még felhívom Wade-éket, és megkérdezem. – Ne csináld már, Fable. Mi van, nem bízol bennem? – kérdi nyafogva, és most olyan, mint az az öcsi, aki az emlékeimben él. Ez is csak azt bizonyítja, hogy hazudik. – De nem ám. Nem vagyok otthon. – Sípol egyet a mobilom, jelezve, hogy szöveges üzenetem érkezett. Elveszem a készüléket a fülemtől, hogy villámgyorsan elolvassam. Drew küldte. És egyetlen szót tartalmaz. Pillecukor. A francba. – Figyelj, most mennem kell, de később felhívlak, és Wade mamájával is beszélni fogok. Vigyázz magadra, csináld meg a házit, meg amit még kell. – Fable, ez akkora ba… – Szia. – Leteszem, mielőtt Owen még jobban felbosszant, és már írom is Drew-nak a válasz SMS-t. Nem tudok segíteni, ha nem tudom, hol vagy. Vadul ver a szívem, miután elküldöm az SMS-t. Először fordult elő, hogy Drew használja a kódszót, és aggódom miatta. Tegnap nem mentünk sehová. Az egész délutánt a parton töltöttem, mialatt Drew és az apja golfozni mentek egy közeli pályára. Van ott egy csomó bámulatos pálya, magyarázta Drew, bár engem kevéssé érdekelt. Szerintem a golf unalmas, de azt hiszem, Adele velük tartott, bár ő maga nem játszik. Biztosan a golfkocsival robogott utánuk. A vasárnapi vacsora kész katasztrófa volt. Adele beszélgetni próbált Drew-val, és folyton eléggé személyes kérdésekkel bombázta, engem pedig lényegében levegőnek nézett. Drew apjának fel sem tűnt a furcsa hangulat, tartotta a tempót az állandóan újratöltődő borospoharával, és a végére beszélni is alig bírt. Én boldogan leléptem a vacsora végén, arra hivatkozva, hogy ki vagyok merülve a félévi vizsgák meg a rengeteg szemináriumi dolgozat miatt, ami persze szemenszedett hazugság volt, hiszen nem is járok egyetemre. Drew ugyanezt hozta föl mentségére. Visszavonultunk a vendégházba, ki-ki a maga hálószobájába. Annyira ki voltam dögölve, hogy azt hittem, azon nyomban el fogok aludni, mégsem sikerült. Több mint egy órán keresztül feküdtem ébren, és Drew-n meg az eszement családján járt az eszem. Sípol a telefonon, lepillantok a kijelzőjére. Egy étteremben a Hatodik utca és az Óceán sugárút sarkán. Nem bírom tovább. Kint várlak. A jelek szerint kénytelen vagyok megmenekíteni álbarátomat basáskodó édesapjától. Drew Abban a pillanatban, ahogy meglátom, egy mély, tisztító lélegzetvételtől felszabadul a mellkasom a szorongás mázsás súlya alól. Az étterem előtt várakozom. Azt mondtam apának, hogy le kell bonyolítanom egy telefonhívást, pedig csak Fable-t akartam megvárni. És elmenekülni az apámtól.
Fable mosolyogva közeledik felém, hamvasszőke haja magasan lófarokba van fogva, ami kiemeli kerek arcát, fitos orrát és rózsabimbó ajkát. Minél tovább nézem, annál csinosabbnak látom. Illetve nem egyszerűen csinosnak… Hanem dögösnek. Fable észbontóan szexi a gyönyörű testével, amelyet volt szerencsém a felöltözöttség különféle szakaszaiban megcsodálni, amióta a vendégházban lakunk. Ma reggel véletlenül megláttam, ahogy egy szál törülközőben kióvakodott a fürdőszobából, és végigrohant a folyosón a szobájába. Ő nem vett észre. Én viszont láttam. Ott volt közszemlére téve az a krémszínű, hamvas bőre. A legszívesebben üldözőbe vettem volna, hogy aztán magamhoz szorítsam, és érezzem, ahogy hozzám simul. Hogy ujjaimmal beletúrjak nedves hajába, szája az enyémhez érjen… Atyaég. Ha csak visszagondolok rá, lángol a bőröm. Kínosan ügyelek rá, hogy senkit se engedjek közel magamhoz, főleg lányokat ne, Fable azonban máris kitölti a gondolataimat, és felkorbácsolja a vágyamat. Őrá vágyom. A testhezálló farmerében és bő, fekete pulóverében étvágygerjesztő látványt nyújt. Pedig nekem ilyesmi nem szokott eszembe jutni. Soha. Fable olyan gondolatokat és érzelmeket kelt bennem, amelyek egyszerre zavarba ejtőek és felszabadítóak. Másképpen fogalmazva: teljesen összezavarodom a jelenlétében. – Itt vagyok. – Közvetlenül előttem áll meg, és olyan alacsony, hogy a feje a mellkasommal van egy vonalban. Gond nélkül fel tudnám kapni, a vállamra vetném, és elsétálnék vele. – Megjött a felmentő sereg. Korábban nem használtuk még a pillecukor kódot, és most nagyon tetszik, hogy ilyen gyorsan reagált rá. Nem azért, mintha az apám kibírhatatlan volna, vagy ordítozna. Csak egyfolytában arról kérdezget, hogy mik a terveim a jövőre nézve. Csupa olyasmiről faggat, amire nem tudok válaszolni, mert halvány sejtelmem sincs, hogy mi lesz, hogy lesz. Végül nem bírtam már tovább, és elküldtem SMS-ben a pillecukrot, amikor kimenekültem a mosdóba. És Fable most megjött. Hogy kimentsen szorult helyzetemből. – Kösz, hogy segítesz. – Apád keménykedik? – Dehogy, csak… nem akarok válaszolni arra a temérdek kérdésre. – Ó. – Ebben az egyetlen hangban is temérdek kérdés van. De ezekre sem tudom a választ. – Jól telt az időd az üzletekben? – Így szórakoznak a lányok. Vásárolnak, költik a pénzt, bár azt hiszem, Fable-nek nem igazán van miből költenie. Illetve volna, eltapsolhatná azt a pénzt, amit tőlem kapott, de tudom, azt arra tartogatja, hogy az öccsére költse. Fable, a nemes szívű csaposnő. Úgy hangzik, mint egy modern mese címe. – Ezek az üzletek túlságosan drágák az én ízlésemnek. – Összeráncolódik az orra, nagyon édes. – Még azt sem engedhetem meg magamnak, hogy bemenjek, hát még hogy vásároljak. Amúgy sem vagyok az a vásárolgatós típus.
Akkor mit szeret csinálni azon kívül, hogy a tengerparton lóg? Semmit sem tudok erről a lányról. Amit meg tudok, azt nem értem. Jóformán minden tekintetben egymás tökéletes ellentétei vagyunk. – Akkor mit szoktál csinálni? Amikor nem dolgozol? – Furcsa tekintettel néz rám, amitől idiótának érzem magam. – Érted, hogy mi a hobbid, vagy ilyesmi. Fable nevetésben tör ki. – Nincs időm hobbira. Régebben szerettem olvasni. – Régebben? – Nem érek rá. – Megvonja a vállát. – Dolgozom, ellátom az öcsémet, takarítok otthon. Estére mindig olyan dögfáradt vagyok, hogy amint leteszem a fejem a párnára, már alszom is. – Elkapja rólam a pillantását. – Akárcsak én. – Szándékosan terhelem le magam. Tanulnom is sokat kell, noha fogalmam sincs, hogy a focin kívül mivel akarok foglalkozni. Az edzőm viszont őrjöng, amiért nem maradtam ott a kampuszon, hogy tudjak edzeni, és ezért furdal a lelkiismeret. Hamarosan nagy meccset játszunk, és csúcsformában kell lennem. – Komolyan? – Meg van döbbenve. Bólintok. – Így könnyebb, nem gondolod? Ha sok a dolgod, nem érsz rá tépelődni. Töprengve néz rám egy ideig, szeme összeszűkül. Felmér. Mintha belém látna azzal a sötétzöld szemével, és olvasna a legtitkosabb gondolataimban. Nem örülök neki. – Hát itt vagy. – Megfordulok, és apámat látom kilépni az étteremből. Szemlátomást ingerült. Fable-re pillant, és megfeszül az álla. – Azt hittem, még nem fejeztük be a beszélgetésünket – mondja nyomatékosan. – Ó, bocsánatot kérek. Azt hittem, már végeztek. – Fable azonnal közbelép, mint egy rendes kis barátnő, és karját az enyémbe fűzi, lélegzetelállító testével hozzám simul. Mellét nekinyomja az oldalamnak, és rajongva néz fel rám. – Muszáj elvinnem Drew-t. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy melyik cipőt vegyem meg. Ügyesen csinálja. Két perce sincs még, hogy bevallotta, mennyire nem szeret vásárolni, most meg ő a nyafka barátnő, aki a férfi segítsége nélkül képtelen döntést hozni. – Ma estére lesz? Jól gondolom? – kérdezi apa. – Mi lesz ma este? – Pompás. Nem akarok mások előtt is színlelni. Épp eléggé megvisel, hogy apa meg Adele előtt meg kell játszanunk magunkat. És most ezt az egészet ki kell vinnünk az utca nyilvánossága elé is. – Különleges elő-hálaadás napi vacsora a countryklubban. Beszéltem róla aznap este, amikor megjöttetek. Ki van zárva, hogy én odamenjek. Pokoli élmény lenne. – Nem is tudom… – Ragaszkodom hozzá – szakít félbe apa, és látom az arcán, hogy nincs helye vitának.
– Szuperül hangzik. – Fable még szorosabban ölel magához, de hallom a hangján, hogy feszült. Ez a mai este számára is pokoli élménynek ígérkezik. – Mit vegyek fel? – Nem szigorúan formális esemény. A koktélruha megteszi. – Apa ragyog, mint aki tudja, hogy most zavarba hozta Fable-t, és ez annyira szánalmas. – Bizonyára akad egy csinos ruha valahol a varázsládájában. – Apa. – Felháborít, ahogy Fable-lel beszél, de hogyan is utasíthatnám rendre? Igazság szerint soha nem szálltam még szembe vele, mert a fenébe is, ő az apám. Rajta kívül senkim sincs ezen a világon. Apám ügyet sem vet rám, ami nem újdonság. – Adele elvárja, hogy ötre otthon legyetek, és mindannyian még bőven azelőtt elkészüljünk, hogy indulnunk kellene. – Apa az órájára pillant. – Félóra múlva találkozóm van egy ügyfelemmel. Viszlát később. Szótlanul nézünk utána, ahogy elballag. Fable mindaddig hozzám tapad, amíg apám el nem tűnik a szemünk elől. Akkor lassan elhúzódik tőlem, nekem pedig azonnal hiányozni kezd. Hülye. – Nincs semmim, amit fölvehetnék egy ilyen puccos vacsorára. – Ideges a hangja. – Nem szóltál, hogy ilyesmit is pakoljak. Szólnom kellett volna. Idióta vagyok, hogy felejthettem el? Annyira az utolsó percben találtam ki ezt az egész tervet, hogy egy csomó mindenről megfeledkeztem. – Veszek neked valamit – ajánlkozom. – Menjünk, nézzünk körül. Van időnk. Fable megrázza a fejét. – Szó sem lehet róla. Már így is túl sok pénzt szórtál el rám. Nem engedem, hogy megvegyél nekem valami méregdrága koktélruhát, amit csak egyszer fogok tudni felvenni. Ne játsszuk el a Micsoda nő!-t. Vicces, de lényegében tényleg azt játsszuk el. Én is láttam a filmet – ki nem? Biztos vagyok benne, hogy Richard Gere karaktere háromezer dollárt fizetett Julia Robertsnek, vagyis a prostituáltnak, hogy a barátnőjeként szerepeljen. És vett neki egy rakás ruhát is. Tagadhatatlanul vannak hasonlóságok. – Engem nem zavar. – Megfogom a kezét, megszorítom. Fura kifejezés jelenik meg az arcán, mintha nem akarná elhinni, hogy önszántamból hozzáértem, amikor pedig nem is lát minket senki, de teszek rá. Szeretném a tudtára adni, hogy nemcsak ő segít nekem, hanem én is hajlandó vagyok segíteni neki. Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát. Nem akarom, hogy lenézzék a szüleim, vagy hogy éreztessék vele, hogy kilóg a társaságból. Elég baj az, hogy úgyis tudjuk mind a ketten, hogy így van. Közben meg én is úgy érzem, hogy kilógok a társaságból. Lehet, hogy külsőre nem, de belül? Teljesen más vagyok. Senki sem tudja, milyen borzalmakon mentem keresztül. És feltett szándékom, hogy eztán se tudja senki.
Az exkluzív szabadtéri bevásárlóközpont hátsó traktusában, ahol ebéd előtt kitettem Fable-t, rátalálunk az egyik trendi, drága üzlethálózat boltjára. Fable itt csak kicsit érzi magát zavarban, ismeri a hálózatot, és noha azt állítja, hogy drága, szerintem nem olyan súlyos a helyzet, mint az Óceán sugárúton lévő többi boltban, úgyhogy rábólintok. Az üzlet óriási, és nemcsak ruhákat árulnak benne, hanem lakberendezési cikkeket is, például ágyneműt, törülközőt, apróságokat és egy rakás más, fölösleges vackot. Fable egyenesen a ruhák állványokon lógó sorához megy, és szélvészként jár a keze, egymás után akasztja le a ruhákat, és teríti a karjára; ahogy mozog, össze-összekoccannak a vállfák. – Hé. – Halkan szólítom meg, amikor odamegyek hozzá, Fable pedig fölkapja a fejét, tágra nyílt szemmel néz rám. – Nem ég a ház. Rengeteg időnk van. Hangosan kifújja a levegőt, és megrázza a fejét. – Fogalmam sincs, mit csinálok. Ki fogom kérni a véleményedet. Mit tudok én a koktélruhákról? – Segítek – nyugtatom meg, mert tudom, hogy ez a kötelességem. – Ott kell dekkolnod a próbafülkék mellett, és megnézni minden ruhában, amit felpróbálok, hogy elmondhasd a véleményedet. Egyedül nem tudok dönteni. – Halálra van rémülve. – Hála istennek, hogy az ünnep miatt van egy csomó alkalmi holmijuk. Reménykedjünk benne, hogy valamelyik csak jó lesz. – Szia! Bevihetem a próbafülkébe, amit kiválasztottál? – énekli valaki magas hangon mögöttünk. Mindketten odafordulunk. – Drew Callahan, szent isten, te vagy az? Ó, a pokolba. A legrosszabb rémálmom vált valóra. Együtt jártam gimnáziumba ezzel a tyúkkal. Kaylie, azt hiszem, így hívják. Ja, rá is van írva a kitűzőjére. – Szia – köszönök neki erőtlenül. Fülig ér a szája, és úgy ragyog a mosolya, hogy mindjárt megvakulok. Túlzásba vitte a fogfehérítést. – Jaj, de örülök, hogy találkozunk! – Rám veti magát, és nincs más választásom, nekem is meg kell ölelnem. Fable mellettem áll, és érzem, hogy csak úgy sugárzik belőle a kíváncsiság és az ingerültség. Bocsánatkérő pillantást vetek rá, de csak a szemét forgatja. Ki tudja, miért, felbőszíti ez a találkozás. – Én is örülök – mondom Kaylie-nak, miközben sután megölelem. Amikor elhúzódik tőlem, az arcán még mindig ott van a hatalmas mosoly, és csillog a szeme. – Mivel foglalkozol mostanában? Mármint a focin kívül. Soha nem jársz már haza. – Sajnálkozó grimasz. – Hiányzol mindenkinek. – Sok a dolgom. – Megvonom a vállamat. – Persze, mi már nem is számítunk neked. Haza se látogatsz a szülővárosodba. – Mintha tökéletesen megfeledkezett volna Fable-ről, a vásárlóról, akinek segítenie kellene. Kaylie kizárólag velem törődik. – Hát nem elképesztő, hogy muszáj itt dolgoznom? A papa ragaszkodott hozzá, hogy dolgozzam, mert szerinte csak így fogom megtanulni, milyen az élet a
való világban. Meg hogy lassan elege van belőle, hogy minden hónapban tízezer dolláros számlakivonatok jönnek a hitelkártyámhoz. – Nevet. Fable tátott szájjal mered rá. A tőlem kapott háromezer dollárból hónapokig tervez élni az egész családjával, ez a lány meg úgy viselkedik, mintha magától értetődő volna, hogy havonta tízezreket költ különféle szarságokra. – Öö, azt kérdezted az előbb, hogy beviheted-e a holmimat a próbafülkébe – kérdezi egyszer csak Fable. Kaylie ránéz, és azon nyomban megváltozik a viselkedése. Eddig aranyos kis alkalmazott volt, most viszont végigméri Fable-t, mert nyilvánvaló, hogy együtt vagyunk. Nagyon remélem, hogy úgy nézünk ki, mint akik együtt vannak. – Tessék. – Fable odanyújtja a ruhákat, mert Kaylie nem válaszol. – Nagyon megköszönném, ha bevinnéd őket. Eltéveszthetetlen a gúny Fable hangjában, én pedig igyekszem visszafojtani a vigyorgást. Kaylie erőltetett mosollyal elveszi a ruhákat. – Remélem, jó méreteket választottál. Elég kicsinek látszanak. A kis dög. Fable rávillant egy mosolyt. – Ó, a méretek tökéletesek. Csak az a helyzet, hogy óriási a mellem, ezért mindig úgy látszik, mintha egy számmal nagyobb ruhát kéne vennem, de ez nem gond. Drew-nak tetszik, ha kilóg a mellem, és láthatja. Könnyebb hozzáférni, meg minden. Igaz, szívem? – Megrebegteti a pilláit, amikor rám néz, és ezúttal nem bírom visszafojtani a kuncogást. Nem semmi ez a lány – az én kis álbarátnőm. – Igaz – dünnyögöm, és örömmel látom Fable szemében a jókedvet. Kaylie motyog valamit az orra alatt, és elmasíroz a próbafülke felé. – Nahát. Udvariatlan volt – mondja Fable, amint Kaylie hallótávolságon kívül ér. – Ne haragudj. – Úgy érzem, folyamatosan mentegetőzöm a miatt a világ miatt, amelyből származom, és amely olyan rettenetesen bánik Fable-lel. Gáz ez az egész. Megvonja a vállát. – Az ilyen típusú lányok mindig efféle üzletekben dolgoznak. Azért nem szeretnek, mert tudják, hogy innen semmit sem engedhetek meg magamnak. – Akármit választasz, megveszem neked. – Azt akarom, hogy Fable el se bírja, annyi szatyorral távozzon ebből az átkozott üzletből. Komolyan. Látom, milyen szemmel méreget mindent. Tetszenek neki ezek a holmik. Játssza a közönyöst, de érzem, hogy ilyen típusú üzletbe járna vásárolni, ha megengedhetné magának. – Csak egy ruha kell – mondja vékony hangon. – Meg egy cipő – emlékeztetem. – Igaz. Meg egy cipő.
– Ékszer, ha szükséges. Talán valami hajba való is, nem? – A francba, fogalmam sincs. Nem szoktam figyelni, mi mindent vesznek magukra a nők, amikor kiöltöznek. – Majd kitalálok valamit. Negyedóra múlva találkozzunk a próbafülkéknél. – Édesen rám mosolyog, és ez a mosoly úgy mellbe vág, mintha belém bokszoltak volna, kiszorítja a levegőt a tüdőmből. Azt akarom, hogy máskor is így mosolyogjon rám. Ez igazi mosoly volt. Nem az a mások kedvéért odaragasztott műmosoly, vagy az a megjátszott „te vagy az én menő pasim” mosoly, ami az apámnak szólt. Ez őszinte volt. Belülről jövőn őszinte. Fable elmegy, és lázasan keresi tovább a tökéletes ruhát. Én erre-arra ténfergek, nézelődöm. Kezdem kellemetlenül érezni magam. Sosem játszottam még ezt a szerepet, nem voltam még figyelmes barát, aki segít kiválasztani a barátnőjének az új ruháját. Kíváncsian várom, hogy fog kinézni valami elegánsabban, mint azok a lezser holmik, amiket általában hord. – Nahát, Drew. A barátnőd egy kicsit… furcsa. – Kaylie visszatért. Remek. – Hogyhogy? – Odafordulok hozzá, komolyan érdekelne a véleménye. Miért furcsa Fable? A fenébe is, még én is így gondolom, de nem tudom megmagyarázni, mitől. Kaylie vállat von. – Nem a te eseted. Sosem volt „esetem”. A gimnáziumban nem volt állandó barátnőm. Túlságosan lefoglalt a futball és a baseball. Választanom kellett a kettő közül, miután az alapképzés első évében mind a kettőt űztem. Csoda, hogy nem maradt időm randizni? – Mióta jártok? – kérdezi Kaylie, amikor nem reagálok. – Augusztus óta, mióta elkezdődött a tanítás. – Aha. – Kaylie bólint, rágja az alsó ajkát. Flörtöl velem, de nincs rám semmilyen hatással. – Tudod, Drew, a gimiben irtóra beléd voltam zúgva. A francba. A legszívesebben felnyögnék, de visszafogom magam. Ez a beszélgetés egyáltalán nem abba az irányba halad, amerre terveztem. Nem akarom hallgatni ezt a szart. – Öö… – Soha nem vettél észre, akármennyire igyekeztem. Pedig isten a tanúm, mindent beleadtam. – Kaylie közelebb lép, mutatóujját végighúzza a mellkasom közepén, el-elidőzve Henley ingem gombjain. – Hű, micsoda izmok. – Kaylie. – Hátrább lépek. – Már van barátnőm. – Milyen kár. – Durcásan csücsörít. Borzalom. Ha azt hiszi, jól áll neki, hát nagyon téved. – Világéletemben az kellett, ami nem lehetett az enyém. Ez a beismerés is csak azt mutatja, hogy nem százas a csaj.
– Megyek, segítek a barátnőmnek. Később még beszélünk. – Szólj, ha kell valami a barátnődnek! – kiabálja utánam Kaylie, ahogy faképnél hagyom. Na, persze. Olyan messzire elkerülöm ezt a tyúkot, amennyire csak lehetséges. Tartok tőle, hogy Fable farba billentette volna, ha látja, mit művelt velem az előbb. Hogy simogatott. Amióta van egy álbarátnőm, mintha mindenki velem foglalkozna. Fable Miután csaknem félórán keresztül próbálgattam egy rakás ruhát, végre megtaláltam a tökéletest. Mintha csak tudtam volna, hogy ez lesz az igazi, mert utolsónak tartogattam. Drew türelmesen várakozik kint, miután az alkalmazott hozott neki egy széket. Imádom, ahogy kilépek a próbafülkéből, és egymás után megmutatom neki, mi van éppen rajtam. Ott ül görnyedten a széken, nagy teste mindenfelé lelóg róla, két lába szélesre tárva, arcán unott kifejezés. Kínszenvedés ez neki, tudom, de mindig felcsillan a szeme, valahányszor meglát, még ha maga a ruha ronda is. És még őszinte is. Ezt nagyra értékelem. Arról a pár cuccról, amik tényleg rondák voltak, nyíltan megmondta, hogy szörnyűek. Egyelőre az tetszik neki a legjobban, amit legelsőnek vettem föl, és az tényleg jó választás, de ez… ami most van rajtam, az olyan gyönyörű, hogy kis híján elsírom magam tőle. Ezenkívül majdnem négyszáz dollárba kerül, ez a legdrágább mind közül. Bűntudatom támad. Nem lenne szabad erre vágynom. Túl sok pénz. De édes istenem, olyan jól áll rajtam, és nem szeretek hencegni, de… hát igen. Ahogy annak a hülye libának, Drew ismerősének mondtam, jól néz ki benne a cicim, nem is lóg ki, és nem is kihívó. Ez a ruha minden részletében visszafogott, stílusos… Mégis szexi. Veszek egy mély lélegzetet, kinyitom az ajtót, és kilépek a próbafülkék előtti várótérbe. Ott ül Drew magába roskadva, a szeme rajtam, de nem lát. Lassan pislog egyet, kihúzza magát, és elkerekedik a szeme, ahogy felfogja a látványt. – Hűűű… – leheli szinte hangtalanul, és megköszörüli a torkát. Nem tudom visszatartani a mosolyomat, amely a szám sarkában bujkál. Megpördülök, és hozzáképzelem a szupermagas sarkút, ami szerintem ehhez a ruhához illik. De cipőre azért nem szeretnék túl sokat költeni. Talán van itt egy Payless Shoe Source vagy hasonló. Na persze. – Tetszik? – kérdezem, amikor ismét szembekerülök vele. A ruha fekete, selymes, ujjatlan, a törzsön csipkés, és elöl majdnem teljesen zárt nyakú. Testhez simuló, csípőben húzott, és körülbelül combközépig ér, vagyis a láb jó része kilátszik alóla. De a legjobb benne a háta. Fekete bársonyos csipkével szegett, mély V kivágása van, és jókora hátfelületet hagy szabadon. Kizárt, hogy melltartót vehessek alá. – Ezt válaszd – mondja habozás nélkül. – Ez annyira… – Jó? Tényleg? Egy kicsit rövid. – Lepillantok a lábamra. – És cipő is kellene. – Amit csak akarsz, rendben. Ez a ruha velünk jön. – Tekintete lesiklik a lábamra, és elismerőn elidőz rajta. – És nem mondanám rövidnek.
Végighullámzik rajtam az izgatottság. Tetszik neki. Ahogy néz, látom a szemén, hogy kíván, és tudom, hogy őrültség, de nagyon örülök neki. Azt akarom, hogy máskor is nézzen még így rám. Egész éjszaka. – De van egy kis gond. – A másik lábamra állok, és igyekszem nem tudomást venni a gyomromat szorító aggodalomról. Nem akarom, hogy nemet mondjon. – Mi gond lehet? – Feláll, elindul felém. Mindjárt összecsuklik a lábam, ezért megfeszítem a térdemet, és baromira remélem, hogy nem fogok hasra esni csak azért, mert jön felém azzal a sötét, kifürkészhetetlen szemével. Mintha föl akarna falni. – Ez a ruha majdnem négyszáz dollárba kerül – suttogom. Ennyi pénzből több tonna élelmiszert vásárolhatnék. Kifizethetném a bérleti díjunk nagy részét. Esztelenség megvenni ennyi pénzért egy ruhát, amit csak egyszer fogok fölvenni. Drew-nak szeme sem rebben. – Akkor is megveszem neked. – Megáll közvetlenül előttem, két nagy kezét a derekamra teszi. Érintése átégeti a ruha anyagát, érzem ujjainak nyomását a bőrömön, és kalimpálni kezd a szívem. – Gyönyörű vagy, Fable. – Öö… nekem is tetszik. – Elfullad a hangom, és a legszívesebben megrúgnám magam. Pasiktól nem szokott elfulladni a hangom. És kalimpálni sem szokott tőlük a szívem. Ettől a pasitól valamiért mégis ez történik. – Találtál valamit, ami jó lesz? – Kaylie megáll Drew mögött, és megsemmisítő pillantást vet rám. Megfordult a fejemben, hogy vajon Drew nem azért fogdos-e ilyen látványosan, mert Kaylie a szemtanúja. Valósággal megroggyanok a felismerés súlya alatt, és elhúzódom Drew-tól. – Átöltözöm. Talán jobb is lenne, ha mennénk. Még cipőt is kell vennem. – Milyen alkalomra lesz? – Kaylie hangja vidám és kedves, mégis érzem benne a gyilkos mérget. Úgy néz ki ez a lány, mint aki mindjárt belevájja Drew-ba a karmait. Utána pedig kikaparja a szememet. – Apám elrángat minket Pebble Beachre, a vacsorára – válaszolja Drew. – Nahát, én is ott leszek! Fussunk majd össze. – Vihog, én pedig visszamenekülök a próbafülkébe, és akkora erővel vágom be magam mögött az ajtót, hogy beleremegnek a falak. Fussunk össze. Jól választotta meg a szavait. Akkora kezdőrúgást kap tőlem a valagába, hogy futhat az idők végezetéig.
HATODIK FEJEZET Második nap, 18.17 Ne felejtsd el, hogy a nagy szerelem és a nagy teljesítmény nagy kockázattal jár.
Dalai láma Fable – Apám majd’ felrobban a telefonban – szól ki Drew a nappaliból. – Készen vagy már? Fenyegetőzik, hogy elmennek nélkülünk, ha nem készülünk el fél hétre. Szent ég. Remeg a kezem, miközben spirálozom a szempillámat, és attól félek, hogy a végén még kiszúrom a szememet. Drew folyamatosan emlékeztet, hogy várnak a szülei, de ettől nem haladok gyorsabban. Soha életemben nem voltam még ennyire ideges attól, hogy jól fogok-e kinézni. Még akkor sem, amikor a gimiben az alsós és a felsős bál előtt órákon keresztül készülődtem. Minden pénzemet félretettem, hogy megvehessek egy olcsó ruhát a JC Pennyben, és azt hittem, milyen dögösen festek, pedig valószínűleg úgy néztem ki, mint egy kislány, aki játékból kiöltözik. Most itt állok egy olyan ruhában, cipőben és különféle kiegészítőkben, amik összesen majdnem ezer dollárba kerültek. Drew nem tiltakozott, amikor Kaylie beütötte a tételeket, és közölte a végösszeget. Minden szó nélkül odanyújtotta a hitelkártyáját, bár Kaylie a tranzakció végén, miheztartás végett, nagyon csúnyán nézett rám. Nagyon remélem, hogy ez a boszorkány nem lesz ott ezen a countryklubos összeröffenésen. Nélküle is elég nyomorultul fogom érezni magam. – Fable. – Drew olyan erővel kopogtat a fürdőszoba ajtaján, hogy az magától kinyílik, de hála istennek nem pucéran állok ott, bár persze ezt ő is tudja, úgyhogy fölöslegesen húzom fel magamat. Áll az ajtóban, és vérlázítóan jól néz ki a fekete pantallójában, ezüstszürke, végig gombos ingében és fekete nyakkendőjében. Kiszárad a szám, ahogy megbámulom a tükörben, de ő is ugyanígy néz. Elkerekedett szemmel mered rám, pillantása végigsiklik a testemen, és olyan érzés, mintha igazából megérintene. – Öö, elkészültél? – kérdezi rekedten. – Hadd kérjek még két percet. – Elszakítom róla a tekintetemet, beletúrok a sminktáskámba, és előveszek belőle egy halvány rózsaszínű szájfényt. Kinyitom, fölkenem, és összepréselem az ajkamat, miközben szemügyre veszem magamat a tükörben. Föltűztem a hajamat, hogy érvényesüljön a ruhám hátkivágása, csak néhány vékony tincs lóg az arcomba. A visszafogott elegancia jegyében szemem sötét, füstös árnyalatot kapott, az arcom rózsás pirosítót, a szám halvány fényt. A ruha maga a tökély, nem akarom elhinni, milyen jól nézek ki, a cipő pedig, amit vettem, iszonyúan magas sarkú. Olyannyira magas, hogy valószínűleg Drew válláig fogok érni. Remélhetően nem fogok fenékre ülni, amikor elindulok. Szikrázó fülbevaló és hozzá illő vaskos, strassz karperec teszi tökéletessé a képet. Szinte túlöltözöttnek érzem magam, de mivel Drew nem emel kifogást, hát én sem panaszkodom. Ettől függetlenül továbbra is félek, hogy mit gondolhat, ezért a sminktáskám összecipzározására összpontosítok. Remélem, meg van velem elégedve. Ő istenien néz ki, de hát mikor nem? Ha csak egy papírzacskót viselne a micsodáján, akkor is totál menő lenne. Még korábban felhívtam Owen barátjának az anyukáját, aki megnyugtatott, hogy Owen valóban ott van náluk, és ott is fog aludni, úgyhogy efelől nyugodt vagyok. Anyát is megpróbáltam felhívni, de nem vette föl. Gyorsan küldtem neki egy SMS-t, hogy jól vagyok. Erre sem reagált. Biztosan az aktuális szerelmével édeleg, és nem tud rám időt szakítani. Kiegyenesedem, szembefordulok Drew-val. Ahogy az ajtófélfának támaszkodik, mintegy behajol a fürdőszobába, inge megfeszül a mellkasán, és hangsúlyozza a méretét. Érzem a parfümjét, valami tiszta, citrusos illatot, ami annyira kellemes, hogy a legszívesebben
belefúrnám az arcomat a nyakába, és szagolgatnám. Talán még meg is nyalnám a bőrét, hogy érezzem, milyen íze van… Egyre kevésbé tudok uralkodni a gondolataimon, és még jó sok nap van hátra. Kész idegroncs leszek, mire megérkezik a hálaadás napja. Nem lesz semmi probléma. Drew is csak egy férfi. És a férfiak semmit sem jelentenek neked. – Indulhatunk? – kérdezi, miután valószínűleg túlságosan sokáig álltam ott némán. Bólintok, és odanyújtom neki a mobiltelefonomat. – Nem tudom hová tenni. Az a retikül, amit magammal hoztam, óriási, és egyáltalán nem illik a ruhámhoz. Drew telt ajka halvány mosolyra húzódik. – Muszáj magaddal hoznod? Itt is hagyhatod. Csak pár órára megyünk el, nem többre. – Hát… – Elhal a hangon. Pár órát sem bírok ki a mobilom nélkül. Muszáj. – Mi van, ha telefonál az öcsém, mert segítségre van szüksége? Vagy az anyám? Ellágyul a tekintete, megértéssel teli. – Nem tudod betenni a… a melltartódba? Felvihogok. Pedig nem szokásom. – Meglep, hogy ismered a csaposnőknek ezt a régi módszerét. – Elkomolyodom. – De nem tudom. Nincs rajtam melltartó. Erre olyan képet vág, mint aki lenyelte a nyelvét. Már csak e miatt a reakciója miatt is érdemes volt bevallani. – Betehetem a zsebembe, ha akarod. – Tényleg? Köszönöm. Nagyon aranyos vagy. – Rezgésre állítom a készüléket, és ahogy átadom neki, összeérnek az ujjaink. Elektromosság fut végig a karomon, amit szórakozottan megdörzsölök, miközben nézem, ahogy Drew a zsebébe csúsztatja a telefonomat. – Menjünk. Kint a kocsinál találkozunk velük. Megyek mögötte, ki a vendégházból a gigantikus, négyautós garázshoz. Micsoda túlzásokba esnek ezek az emberek, elképesztő. – Egy kocsival megyünk? – Apám ragaszkodik hozzá. – Drew sem tűnik boldognak tőle, és ez megnyugvással tölt el. Nekem sincs kedvem velük menni. – Ez esetben viszont szerintem kihasználhatjuk a helyzetet, és seggrészegre ihatjuk magunkat, ha úgy tartja a kedvünk. Számtalanszor láttam Drew-t a La Salle-ban. – Sosem láttalak még részegnek. Abból, amit elmondtál, számomra az derül ki, hogy nem szereted elveszíteni az önuralmadat. Részegnek lenni nekem egyenlő azzal, hogy nem vagyok ura önmagamnak. Rám pillant.
– Igazad van. Úgy látom, nyitott könyv vagyok előtted. – Nem egészen – mormogom, miközben megérkezünk a garázsba. Bárcsak úgy lenne, de nagyon őrzi a titkait. – Nem hozol kabátot? Megrázom a fejemet, és nagy önuralommal nem hőkölök hátra, amikor megfogja a kezemet. Mindig olyan nevetséges módon reagálok rá, ideje lenne összeszednem magam. Ami köztünk zajlik, nem valóságos, és ezt nem szabad elfelejtenem. Akármilyen kellemes érzést kelt is. És ahogy összefonódnak az ujjaink, az igazán kellemes érzés. – Meg fogsz fázni – mondja, ahogy megállunk a garázs előtt, és várjuk a szüleit. Némi elégedettség hullámzik végig rajtam, mert hiába, hogy annyit sürgettek minket attól a pillanattól kezdve, hogy hazaérkeztünk, most nekünk kell rájuk várnunk. – Számíthatok rá, hogy te megmelegítesz? – Felmosolygok rá, és a vállammal meglököm a felkarját. Bámulatos, milyen kőkemény bicepsze van. Reméltem, hogy esetleg megpillanthatom ing nélkül, de még nem történt meg. Tudom, hogy a ruha alatt olyan a teste, mint egy istennek, és látni akarom azt a rengeteg izomköteget. Drew felvonja a szemöldökét. Odavagyok érte, amikor ezt csinálja. – Te flörtölsz velem? Flörtölnék még tovább is, de ekkor felbukkannak a szülei. Sietős léptekkel közelednek felénk, miközben kinyílik az egyik garázsajtó, feltárva, hogy egy káprázatos fekete Range Rover parkol odabent. Igyekszem szenvtelennek tűnni, miközben odamegyünk hozzá. Drew kinyitja nekem az ajtót, hogy beülhessek a hátsó ülésre. Nem számítok rá, hogy beül mellém, és esküszöm, a pillanat törtrészére úgy érzem, hogy megérinti hátul a combomat. Ám amikor elhelyezkedünk az ülésen, tökéletesen semleges az arca, úgyhogy arra jutok, hogy valószínűleg csak képzelődtem. A szülei nemigen beszélgetnek egymással, és ettől kínosan érzem magam. Megfordul a fejemben, hogy talán veszekedtek. Vagy még mindig haragszanak, mert olyan sokára készültem el. Drew megnyugtatott, hogy hétnél előbb nem kezdődik a vacsora, tehát még így is van több mint félóránk. Bár lehet, hogy szeretnek korán érkezni, hogy jó asztalt kapjanak. A fenébe, mit tudom én. Vakon megyek bele, és ettől ideges vagyok. Drew újra megfogja a kezemet, és amikor felnézek, rám mosolyog a sötétben. Hirtelen megrohan az érzés, hogy ketten harcolunk az egész világ ellen. Együtt másztunk bele ebbe a helyzetbe, és meg kell bíznunk egymásban, ha végig akarjuk csinálni. Elég drámaian hangzik, és butaság ugyan, mégsem tehetek róla, hogy így érzem. Arról sem tehetek, hogy a kelleténél tovább bámulom, gyönyörködöm arcának férfias szépségében. Micsoda igazságtalanság, ha egy férfi ilyen émelyítően jóképű, és ez a férfi pont Drew. Undorodnom kellene tőle, annyira kívánatos. De undor helyett csak furcsa szédelgés fog el. Olyan érzés, mintha egyre könnyebb lenne a fejem, ahogy elpárolognak az agysejtjeim attól, hogy egyfolytában Drew-t nézem megigézve, és kíváncsi volnék, hogy érzi-e, ahogy bámulom.
Amikor felém fordul, és rám néz, megtudom, hogy igen, érzi. Mosolyog, és ettől a mosolytól megnyugszik ideges, kalapáló szívem. Kiszalad a számon az első kérdés, ami eszembe jut. – Mit jelent a D? Drew a homlokát ráncolja, és megrázza a fejét. – Milyen D? – A középső neved. Úgy hívnak, hogy Andrew D. Callahan. – Elhallgatok, remélve, hogy a szülei nem hallják, amit beszélünk. Az apja kitolat a garázsból, Adele pedig susmorog neki, de nem értem, hogy mit. – Á. – Bólint, mint aki ismeri egy ősrégi rejtély megfejtését. – Szerinted minek a rövidítése? Hmm, most ő is flörtöl. Nagyon helyes. Feldobja a hangulatot, pláne mivel elöl feszültségtől terhes dráma van kibontakozóban. – Dumbledore? Kuncogva csóválja a fejét. – Nem. A mutatóujjammal ütögetem az államat. – Daniel. – Nem. – Dylan. – Hm, ez illene a Callahan család ír témájához, de nem talált. Végigveszek még néhány D kezdőbetűs nevet, csupa nevetségeset, azután végül eltalálom. – David – suttogom. Nagyobb lesz a mosolya. – Kitaláltad végre. – Kapok érte jutalmat? – Viszonzom a mosolyt. – Persze – vágja rá könnyedén. – Mit szeretnél? – Tőlem kérdezed? Nem neked kell felajánlanod valamit? – Kérhetsz bármit, amit csak akarsz. – Cikcakkban végighúzza a hüvelyujját a tenyeremen, amitől hullámokban fut végig rajtam a borzongás. – Mondd meg, mi az, és a tiéd. Még nem is csókolóztunk. Illetve adtam neki egy gyors puszit tegnap este, de ettől eltekintve nem volt semmi. Márpedig ezt szeretném. Hogy csókoljon meg. Nem hosszú, nyelvbedugósnyelvforgatós dologra gondolok, bár az sem hangzik rosszul. Csak azt szeretném, ha egyszer rászorítaná a száját a számra. Kíváncsi vagyok, mennyire puha, milyen az íze, milyen meleg a lehelete. Szeretném kiélvezni azt a tétova, izgató pillanatot, amikor először csókolunk meg valakit.
De vajon van-e merszem ezt kérni? Drew Habozik, nem tudom, miért. A várakozás izgalma árad szét az ereimben, mialatt várok a válaszára. Nem értem, mi ütött belém, de úgy látom, ugyanaz történt vele is, és most flörtölünk. Igazából, és nem azért, mert muszáj, hanem mert mind a ketten ezt akarjuk. Így könnyebb elviselni azt a feszültséget, amely a két első ülésről sugárzik. Fogalmam sincs, min veszekednek, de nem fogom hagyni, hogy elrontsák a kedvemet. Itt ül mellettem egy észbontó lány a sötétben, egy autó hátsó ülésén, olyan szexi ruhában, amilyet még életemben nem láttam. Elöl lényegében mindent eltakar, de rásimul a domborulataira, és olyannyira átkozottul rövid, hogy könnyű lenne benyúlnom alá, és ott megérinteni. A háta az, ami eszemet veszi, attól érzem úgy, hogy a legszívesebben lehúznám róla, hogy teljes mezítelen szépségében láthassam Fable-t. A mély V kivágás, amely leér egészen a derekáig, és látszik az a sima, selymes bőre, amelyet keretbe foglal a finom csipke. A fenébe is, felszökik a vérnyomásom, ahányszor csak ránézek. Szó szerint viszketnek az ujjaim, hogy megérinthessem. Hogy mindenhol megérintsem. – Azt szeretném, ha megcsókolnál – mondja végül olyan halk hangon, hogy alig hallom. Egy őrült pillanatig tulajdonképpen meg is fordul a fejemben, hogy nem csak képzelődöm-e, mert tutira kizárt, hogy azt kéri tőlem, hogy csókoljam meg. Előrepillantok, és látom, hogy ügyet sem vetnek ránk. Szól a rádió, valami könnyed dzsesszt játszik, apámék pedig halkan, komoran beszélgetnek. A hangjuk alapján az a benyomásom, hogy mind a ketten ki vannak akadva a másikra. Elképzelhetőnek tartom, hogy hozzám van köze a dolognak. Momentán azonban nem érdekel. Sosem kéne, hogy érdekeljen. Nem az én problémám, hogy min veszekednek. – Drew. – Fable lágy hangja visszatereli a figyelmemet. Ránézek, és elmerülök zöld szemében. – Hallottad, amit mondtam? – Igen – suttogom, és nagyot nyelek. Basszus, de hát itt vannak a szüleim. Adele-nak csak annyit kell csinálnia, hogy egy kicsit elfordítja a fejét, és totál lát minket. Nem örülne neki, ha a szeme láttára megcsókolnám Fable-t. Lehet, hogy kiborulna. Nem vagyok biztos benne, hogy érdemese kockáztatnom. Ne légy már ilyen zselé, haver. Csókold meg, seggfej. CSÓKOLD MEG! Áthajolok a középső karfán, kinyújtom a kezemet, és végighúzom az ujjaimat Fable arcán. Olyan finom a bőre. Lehunyja a szemét, ajka szétnyílik. Kidugja a nyelvét, és megnyalja a felső ajkát. Egyszerre merevedésem támad, és minden további tépelődés nélkül a szájára tapasztom a számat. Egyszer. Puhán és súlytalanul, mint amilyenek a pillangó szárnyai, a szám néhány lopott pillanatig elidőzik az ajkán, azután elhúzódom tőle. Rebegve kinyílik a szeme, és figyelmes tekintettel néz rám. Ez az a fajta nézése, amitől úgy érzem, hogy belelát a legféltettebb titkaimba. A jókba és a rosszakba. A szépekbe és a csúnyákba. – Csak ennyi?
Megint flörtöl. Látom a szeme csillogásán, szája sarkának pici kunkorán. A fenébe, megint elfog a vágy, hogy megcsókoljam, és nem tartom vissza magam. Ezúttal a tarkómra csúsztatja a kezét, és fogja a fejem, hogy ne menekülhessek el. De nem is akarok. Ujjai beletúrnak a hajamba, simogatnak, miközben szánk újra meg újra összeér. Olyan finom az érintése! Halk nyögés szakad ki belőlem, és nyelvemmel végigsimítom a felső ajkát. Finom, ragacsos, édes az íze. Fable szétnyitja az ajkát, megnyitja magát előttem, én pedig kihasználom a helyzetet. Lassan térképezem fel a száját a nyelvemmel. Alaposan. Hihetetlenül jó íze van, és hirtelen szűknek érzem magamon a bőrömet, elégek belül. Akkora merevedésem van, hogy fáj, és nem emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire felizgulva, méghozzá ilyen gyorsan. Hamar elfajult a mi kis színielőadásunk, és aggaszt, hogy a szüleim ki fognak akadni, ha meglátnak minket, ahogy nem bírunk magunkkal a hátsó ülésen, mint a tinédzserek. Két perc sem telik el, már nem érdekel, hogy látnak-e a szüleim, vagy sem. Elvesztem az ölelésében, abban, ahogy a teste az enyémbe olvad, az ízében, a lélegzésében. Kezem a derekán, ujjaim a ruhája selyem anyagát masszírozzák. A Pebble Beachbe vezető út kanyarog, apám pedig elég gyorsan vezet, úgyhogy erre-arra dülöngélünk a hátsó ülésen. Újra kihasználom a helyzetet, közelebb húzom magamhoz, és imádom, hogy olyan készségesen simul hozzám. Mindkét karjával átfogja a nyakamat, és falja a számat, pici nyelve együtt mozog és forog az enyémmel. Csókolózásunk nem színjáték. Nem azért csináljuk, hogy másokat meggyőzzünk valamiről. Azért csókolózunk, mert ezt akarjuk. És nem állítjuk le magunkat. Még csak két napja tart ez az álkapcsolat, és ide jutottunk. Egymásba vagyunk gabalyodva, és baromira reméljük, hogy nem egyhamar jön el az a pillanat, amikor el kell eresztenünk egymást. Én legalábbis így érzem. A kocsi erősen megcsúszik balra, amitől rázuhanok Fable-re. – Andy! – kiáltja felháborodva Adele, mire apám tessék-lássék elmorog egy bocsánatot, és lassít. Én szakítom félbe a csókolózást, kinyitom a szememet, és azt látom, hogy Fable a szemembe néz. Kábultnak tűnik, nedves az ajka, arca kipirult. Még csinosabb, mint amikor megpillantottam a fürdőszobában, és leesett az állam attól, ahogy abban a szexi ruhában kinézett. Azért csinosabb, mert énmiattam csillog úgy a szeme, és pirult ki az arca. – Te meg én… – Nagyot nyel, zihál a mellkasa, és újra szétnyílik a szája. Villámgyorsan ráhajolok, homlokomat a homlokának támasztom. Becsukom a szememet, és ötig számolok, mielőtt újra kinyitnám, próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy ne csináljak magamból hülyét, amikor végre meg tudok szólalni. – Igen? Te meg én…? – kérdezem, és egy picurkát elhúzódom tőle. Nem akarom elengedni. Túlságosan jó érzés ölelni, a domborulatai kitöltik a tenyeremet, az ajka összeolvadt az enyémmel. Szent ég, én nem szoktam ilyesmiket gondolni. Általában futok, mint aki eszét vesztette. A csókolózás, a szex meg a többi szar, ami vele jár, csak… Nem tudom megmagyarázni. A szex csak rosszat hoz az ember fejére. Olyan dolgokat csinál miatta, amiket nem akar csinálni. Vagy olyan dolgokat, amik túlságosan jók, átkozottul jók, de tudja az ember, hogy nem helyesek. Számomra a szex mindig… szégyenteljes volt.
Utálom. Utálom, hogy lelkifurdalást érzek valamiért, ami egyszerűen káprázatos. Utálom, hogy olyanhoz volt közöm, akihez nem lett volna szabad, és aki mindent tönkretesz. Ez az, amit a leginkább megvetek. És sérelmezek. Tele vagyok sérelmekkel, és kísértést érzek, hogy megmondjam Fable-nek, hogy jobb, ha nem pazarolja az idejét egy olyan alakra, amilyen én vagyok, még akkor sem, ha csak színjáték az egész. Pláne akkor nem, ha csak színjáték az egész. – Ezt meg kellene ismételnünk. Nem gondolod? – Megint beletúr a hajamba. Becsukom a szememet, élvezem ujjai érintését. Váratlanul elfog a vágy. Az emberi érintés után. Fable érintése után. – Mármint a csókot? – kérdezem, mert összezavarodom. Nem tudom, miről beszél, túlságosan elvonja a figyelmemet az, ahogyan hozzám ér, a beszéde zenéje. – Azt. Ma este nagyot kell alakítanunk, nem igaz? Várjunk csak egy pillanatot; nagyot kell alakítanunk? Ez valamiféle próba volt, vagy micsoda? – Hát persze. – Hadd lássanak egy rendkívüli műsort a szomszédok, a szüleid barátai és nyilván a te barátaid is, hogy igazán elhiggyék, milyen szoros kapcsolat van közöttünk. – Kibontakozik az ölelésemből, és máris üresnek érzem a két karomat. Elhelyezkedik az ülésén, bár továbbra is zihál. Legalább azt tudom, hogy hatással voltam rá. – Biztos. – Megvonom a vállamat. Úgy érzem magam, mint akit kihasználtak. És ez nevetséges. – Nagyszerű. – Az arcára kiülő mosolytól elgyengülök. Úgy emlékszem, egy héttel ezelőtt nem volt még ilyen gyönyörű ez a nő. De persze akkor nem is ismertem még. Egyre inkább megkedvelem. Szeretném jobban megismerni. Továbbra is rejtély, bár én is az vagyok. A titkos gondolataimat nem tárhatom fel előtte. Elfutna, ha megismerné őket. Fable Tud csókolni a pasas. Drew nem is sejti, mennyire felkavart a csókja, védtelennek és sebezhetőnek érzem magam. Kiszolgáltatottnak. Megpróbáltam elkenni a dolgokat, mintha komolytalan volna, amit itt hátul műveltünk egymással, csak a barát–barátnő státus gyakorlása, pedig nem igaz. Annak a csóknak semmi köze nem volt a megjátszott viszonyunkhoz. Hanem ahhoz volt köze, hogy többet akarok tőle kapni, mint amennyit valószínűleg kész adni. Egész testemben remegek, úgyhogy veszek egy mély lélegzetet. A kocsi lelassít, befordulunk egy autóbejáróra, és tudom, hogy megérkeztünk az úti célunkhoz. Ez a countryklub, és bizonyára dugig megtöltik a beképzelt sznobok. Szent ég, még mindig hihetetlenül ideges vagyok. Ja, és felajzott attól a csóktól. Száguld bennem az adrenalin, remegek tőle. Kinézek az ablakon, bámulom a környező tájat. Kell valami, ami elvonja a figyelmemet, hogy ne gondoljak egyfolytában Drew varázslatos szájára és nyelvére. Olyasmire összpontosítok, amin nem kell gondolkodnom. Például hogy mielőtt hazamegyünk, végig kell autóznunk a híres „17 Mérföldes Úton”, hogy jól megnézhessem az összes házat meg az óceánt, hogy magamba szívhassam azt a rengeteg szépséget és gazdagságot. Kizárt, hogy én
ezt kihagyjam, főleg hogy ilyen közel vagyunk hozzá. Káprázatos házak és pompás kertek, minden olyan csodálatos, hogy szinte fáj sokáig nézni. Igen, határozottan panorámautakra és tengerre nyíló kilátókra kell összpontosítanom. Nem szépséges férfiakra, akiknek a csókjától elvesztem a fejem, és remegő, felajzott csődtömeggé válok. – Jól nézek ki? – végigsimítok a hajamon, remélve, hogy nem borzolódott össze. – Mesésen. – Mélyen megindít a hangjából hallatszó őszinteség. Odavagyok ezért a pasasért, és még csak nem is sejti. Rápillantok. A szája duzzadt, a szeme csillog, a haja pedig égnek áll attól, hogy belekapaszkodtam. Ettől eltekintve jól néz ki. Nagyon jól. De ez nem újság. Kinyújtom a kezem, lesimítom a haját, és az ujjaimmal a helyükre fésülöm a tincseit. A szükségesnél többször megismétlem, de olyan selymesen puha a haja, imádom, ahogy az ujjaimhoz ér. Drew nem szól egy szót sem, alig mozdul, de egy pillanatra sem veszi le rólam azt az átható tekintetű, kék szemét. Amikor végzek, elhúzódom tőle, és megkönnyebbült sóhaj kíséretében hátradőlök az ülésen. – Tessék – mondom, és megköszörülöm a torkomat, amikor rájövök, hogy remeg a hangom. A fene vigye el. – Most már rendben vagy. A kocsi megáll egy hatalmas, gyönyörű és ódon épület előtt. Kinyílik az ajtóm, és kedves mosollyal benéz rajta egy sötétzöld-fehér egyenruhás férfi. – Kisegítsem, kisasszony? – Igen, köszönöm. – Fehér kesztyűs tenyerébe teszem a kezemet, azután kihúz a hátsó ülésről. Drew is kinyitja a maga ajtaját, akárcsak az apja, Adele-nak pedig egy másik alkalmazott segít kiszállni. Otthon a garázsnál szinte észre sem vettem, mit visel, úgyhogy most alaposan szemügyre veszem. A ruhája sötét tengerészkék, hosszú, karcsú oszlop, a nyakától a lábujja hegyéig eltakarja sudár alakját. Bőrt nem sokat fed föl, hangsúlyozza viszont viselője magasságát, és hogy nincs rajta egy deka fölösleg sem. Haját alacsonyan lófarokba kötötte, fekete, mint az éjszakai égbolt, és a vége végigsöpör tökéletes fenekén, amikor odafordul valakihez, hogy üdvözölje. Nagy a nyüzsgés, az izgatottság, sokan igyekeznek befelé, és sejthető, hogy telt ház lesz. Őszintén remélem, hogy van előre lefoglalt asztalunk, bár az sem lenne utolsó, ha Drew meg én együtt lennénk ugyan, de külön a szüleitől. Ami azt illeti, ez sokkal jobb is lenne. – Tetszik, amit látsz? Adele megvető hangja riaszt föl az ábrándozásból, és ahogy ráemelem a tekintetemet, látom, hogy leplezetlen gúny ül az arcán. – Gyönyörű a ruhád – mondom, ő pedig jegesen elmosolyodik, de nem szól egy szót sem. Istenem. Most a legszívesebben toppantanék, és jól elküldeném a fenébe. De finom vagyok és nőies, és halványan rámosolygok, amikor megint felém néz. Bár tulajdonképpen nem is engem
néz, hanem Drew-t, aki időközben odajött mögém. Onnan tudom, mert érzem a jelenlétét, a fenséges illatát, testének csábító melegségét. Odavagyok ezért a pasiért. Most megnézhetem magam. Mert mi van, ha ő nem így érez irántam? Akkor mi lesz? Nem tehetek semmit. Elvállaltam ezt a munkát, most viselnem kell a következményeit, akármi történik is. – Bemenjünk? – Meztelen vállamra teszi a kezét, és az érintése olyannyira sokkolja a szervezetemet, hogy úgy érzem, nem bírok lélegzetet venni, hogy jéggé fagyott a tüdőm. Oldalra fordítom a fejemet, és rájövök, hogy ott áll közvetlenül mellettem. Egészen közel. Szája a halántékomnál, mintha csókolna, és érzem, ahogy meleg lehelete meg-megborzolja a homlokomba hulló tincseimet. Mindenki, aki minket néz, láthatja, milyen intim kapcsolat fűz össze minket. Vajon Adele kedvéért csinálja ezt? Nem értem, milyen hatalma van Adele-nak Drew felett. Adele előtt különösen megjátssza magát, mégis kerüli a társaságát. Ennek így nincs semmi értelme. Életem nagyobb részében engedtem, hogy kihasználjanak. Újra meg újra, és mindenkinek, aki csak ismer. Már régen érzéketlennek kellene lennem. De nem vagyok az, legalábbis Drew-val nem. Nem akarok az a lány lenni, akitől a szülei kiborulnak. Nem akarom, hogy valamiféle élő pajzsként használjon, amivel kivédi a családja meg az ismerősei kényelmetlen kérdéseit. Azt akarom, hogy magamért kedveljen. Több időt akarok vele tölteni. Úgy igazán. Nem csak úgy, hogy „na, most játsszuk el a szerelmesek nagyjelenetét”. – Igen – adom meg végül a választ a kérdésére, mert nem tudom, mi mást csinálhatnék. Szembe kell néznünk a valósággal és az odabent minket váró tömeggel. Drew megszorítja a vállamat, és egyszerre indulunk el. Megyünk a szülei után. Ahogy áthaladunk a nyitott dupla ajtón, Adele éles pillantást vet ránk. Ez az este egy örökkévalóságig fog tartani. Máris úgy érzem.
HETEDIK FEJEZET Második nap, 21.38 Soha senkit nem ejtettem, akiben hittem. Marilyn Monroe Drew Egymás mellett ülünk a kerek asztalnál, amelynél még egy csomó ember ül, és fülsiketítő az állandó locsogásuk. Egy szót sem szóltunk egymáshoz az egész vacsora alatt, legalább egy órán keresztül, ha nem tovább. Tudom, hülyén hangzik, de tartok egy kicsit Fable-től, és nem akarom elszúrni ezt a dolgot. Olyan, mintha nem találnék szavakat. Mit is mondhatnék az után a csók után, ami apám kocsijának hátsó ülésén esett meg? Nem akarom kiüresíteni azt a pillanatot. Itt ülök, és még mindig az emlékét dédelgetem. Úgy viselkedem, mint egy lány, gondolatban újra meg újra lejátszom, ami történt.
Hogy hogyan reagált rám, a jó érzés kis hangjait, amik feltörtek belőle. Visszagondolok meleg, bársonyos nyelvére, ahogy összetalálkozott az enyémmel, az ujjaira a hajamban. Nem emlékszem rá, hogy mikor csókoltak meg így utoljára. Egyáltalán csókoltak meg így valaha? A pokolba is, nem hiszem. A felismeréstől meghűl bennem a vér. Lehet, hogy nem beszélgetünk egymással, ennek ellenére nagyon is tudatában vagyok, hogy itt ül mellettem. Lélegzésének halk neszétől, édes illatától összefut a nyál a számban. Bőre forrósága, ahogy meztelen válla a karomhoz ér, amikor a vizespoharáért nyúl. Kíváncsi volnék, hogy vajon szándékosan ér-e hozzám. A szemem sarkából lesem, ahogy iszik. Telt ajkát, ahogyan körülfogja a pohár peremét, nyakának finom vonalát, és ahogy mozog a gégéje, amikor nyel. Borzasztóan erős a késztetés, hogy csókot leheljek erre a meztelen bőrre, kénytelen vagyok ökölbe zárni mind a két kezemet, és rászorítani a combomra. Ráparancsolok magamra, hogy ne viselkedjem úgy, mint egy idióta. Nem válik be. Nem tudom kiverni Fable-t a fejemből, hogy milyen érzés volt a karomban tartani, és még mindig itt van az íze a számban. Pedig ilyen még soha ebben a rohadt életben nem fordult velem elő. Hosszú, hosszú idővel ezelőtt minden haszontalan érzelmet elástam magamban jó mélyre, és nem hagyom, hogy újra a felszínre törjenek. Nincs értelme. Rendszerint olyan vagyok, mint egy robot. Gépiesen teszem a dolgomat, egyik napról a másikra élem az életemet. De ez a lány… úgy érzem, ő nem értelmetlen. Valódi, gyönyörű, és tökéletesen beleillik a karomba. Miatta érezni akarok. Milyen veszélyesek ezek a gondolatok! Hiszen semmit sem jelentek a számára. Csak eszköz vagyok egy célhoz. Fizetéssel járó munka. Ezt magamnak csináltam, és most már megbántam. Mogorva képpel nézek magam elé, és bedöntöm a sört, amit nemrég a bárból hoztam. Ez már a második, de ha még sokáig nem történik semmi, hozom a harmadikat. Bosszant, hogy dugába dőlt a tervem, miszerint körbemutogatom az álbarátnőmet, és fogalmam sincs, hogyan állítsam meg ezt a száguldó vonatot, ami az érzelmeimet jelenti. De egyáltalán nem is vagyok benne biztos, hogy meg akarom állítani. Ez a legvadabb az egészben. Mennyit akarom kínozni magamat? De ha olyan jó vele lenni, akkor miért akarnám abbahagyni? Máskor is csináltál már olyasmit, amit nagyon élveztél, mégis tudtad, hogy megálljt kell neki parancsolnod. Gyűlölöm ezt a hangot a fejemben. Állandóan a hibáimat juttatja eszembe. Az összes szarságot, amit elkövettem. Nem vagyok jó ember, nem áltatom magam. Nem kell folyton emlékeztetni rá. – Drew, hát itt vagy! – A franc essen belé, Kaylie az, és jön vele két barátnője. Mindegyikükkel együtt jártam iskolába, és mindegyik tökéletesen van felöltözve és kisminkelve. Úgy néznek ki, mint az egyforma műanyag Barbie babák. Nem lehet őket megkülönböztetni egymástól. – Már mindenütt kerestünk. Emlékszel Abbyre és Ellára, ugye? – Igen. Sziasztok. – Köszönésképpen az állammal intek nekik, mire mind egyszerre rebegtetik meg a szempillájukat, és vihogva bámulnak rám. Baromira idegesítenek, és örülnék, ha lelépnének végre. Hallom oldalról, hogy Fable diszkréten felhorkant, és ettől elmosolyodom. Ahogy hátrapillantok a vállam fölött, arcán enyhe értetlenséget és ingerültséget veszek észre. Kaylie kitartó, ezt meg kell hagyni, de jó lenne, ha észrevenné magát.
– Később tánc is lesz – mondja Kaylie, aki nem törődik Fable gyilkos pillantásával. – Talán ellophatlak egy kicsi időre a… barátnődtől. Beszélgethetnénk, olyan rég nem találkoztunk. Ez most úgy hangzik, mintha annak idején sülve-főve együtt lettünk volna, pedig az az igazság, hogy nem is nagyon emlékszem rá. Nem értem, miért ragad rám ennyire. – Ma este mindegyik tánc az enyém. Bocsi. – Fable hangja határozott és vidám, de sajnálatnak nyoma sincs benne. Ezenkívül kezét a combomra helyezi, és ahogy az ujjai követik a görbületet, majdnem hozzáérnek a farkamhoz. Tulajdonosi mozdulat ez, és rettentően élvezem. – Hát, igen… öö, bocs, Kaylie. – Mentegetőző mosollyal nézek rá, ő viszont nem veszi a fáradságot, hogy visszamosolyogjon. Szőke haját hátradobja a válla fölött, duzzogva sarkon fordul, majd elmasíroz a kis drónjaival. Ahogy utánuk nézek, még inkább érzem Fable-t magam mellett. De leginkább a kis kezét érzem, amely továbbra is a combomon nyugszik. Nem szeretném, ha elvenné onnan. – Mondd csak, mit jelent neked ez a lány? Haragos a hangja. Feléje fordulok, találkozik a pillantásunk. Tüzes szikrák pattognak abból a zöld szempárból, és én vagyok a célpontjuk. – Semmit. Ismertem a gimiben, de alig beszéltünk. Fable összeszorítja a száját, tekintete kemény. Úgy néz ki, mint aki mindjárt szétcsap a jelenlévők között. – Úgy viselkedik, mintha a barátnőd lett volna. – Pedig nem volt. – Megrázom a fejemet. – Akkor megkefélted. – Résnyire szűkül a szeme, és ekkor összeszorul a szívem a mellkasomban, mert rájövök, mit jelent ez a mondat. Fable féltékeny. Az önelégültség hulláma söpör végig rajtam, és ha ettől seggfej vagyok, hát nem bánom. Érzelmeket csaltam elő ebből a lányból. Úgy viselkedik, mint akinek nem vagyok közömbös. – Nem keféltem meg. – Visszafogom a hangomat. Nem akarom, hogy Fable haragudjon. Kinyújtom a kezemet, megérintem, ujjaimmal végigsimítom az arcát, miközben az ajkát nézem meredten. Szeretném megcsókolni. Szeretném megnyugtatni, hogy nincs semmi köztem és Kaylie között, nincs közös múltunk, nincs semmi. – Helyes. – Elveszi a kezét a combomról, és a simogatásomtól is elhúzódik. A kezem ott marad a levegőben, és hitetlenkedve nézem, ahogy magába zárkózik. Körülbelül tíz másodperc leforgása alatt falat emelt közénk. Ilyet én még nem láttam. Az enyém volt, most meg már nem az. És fogalmam sincs, miért. Hátratolja a székét, föláll, és kinyújtja felém a kezét. – Megkaphatom a mobilomat? – Hová mész? – Benyúlok a zsebembe, előveszem a telefont, és odaadom neki. Újra lenyűgöz, milyen lélegzetelállítóan néz ki abban a ruhában. De tudom, hogy nélküle még lélegzetelállítóbb lenne.
– Ki. Fel kell hívnom az öcsémet, hogy jól van-e. – Futólag rám mosolyog, és mielőtt megkérdezhetném, hogy nem akarja-e, hogy én is kimenjek vele, már ott is hagy. Keresztülfurakszik a tömegen az ajtó felé, amely a golfpályára néző hatalmas teraszra nyílik. Elnyeli a tömeg, és már sehol sem látom. Összeszorul a torkom. Hiányzik. Nevetséges, tekintve, hogy alig ismerem, és mindössze ezt az átkozott három napot töltöttük együtt, már ha azt a napot is beleszámítjuk, amikor ideutaztunk, de akkor is. – Tudod, nem hozzád való. Érdesen szakad ki belőlem a lélegzet, és becsukom a szememet. Azt kívánom, bár lennék akárhol, csak ne itt. Vele. Kinyitom a szememet, és ahogy megfordulok, látom, hogy Adele leült Fable imént megüresedett helyére. A szék még meleg, de Adele máris zaklat. Igazán nincs szükségem rá. – Maradj ki az életemből. – Halkan beszélek, nem akarom, hogy bárki meghallja. – Nem kerülhetsz örökké. Tudod, hogy előbb-utóbb úgyis egyedül talállak. – Elmosolyodik, szemhéja leereszkedik sötét szemére. – Pajzsként használod azt a lányt, de az én eszemen nem járhatsz túl. – Nem használom pajzsként – kezdem, de Adele egy pillantásával belém fojtja a szót. – Azt hiszed, nem láttam azt a puhatolózó kis csókgyakorlatot a kocsi hátsó ülésén? Csak mert éppen vitatkoztunk az apáddal, ne gondold, hogy nem tudok a legapróbb ténykedésedről is. – Önelégült mosolyától felfordul a gyomrom. – Ne haragudj, de akármi volt is az köztetek, úgy néztetek ki, mint két kezdő, akiknek fogalmuk sincs, mihez kezdjenek egymással. Mintha korábban sose értetek volna még egymáshoz. Áruld el nekem az igazat. Tényleg együtt vagytok? Pánik tör rám, és olyan száraz a torkom, mint a Szahara. Nem akarok válaszolni. Kurvára semmi köze hozzá, de tudom, hogy úgysem fogja annyiban hagyni. Nyomulni fog, nyaggatni fog, amíg meg nem adom magam. Mindig megadtam neki, amit akart, és ezt nagyon utálom magamban. Gyűlölöm. Átnézek az asztal fölött, próbálom elkapni apa pillantását, de úgy el van merülve a beszélgetésben a mellette ülő fickóval, hogy nem lát, nem hall. – Tényleg együtt vagyunk – szűröm összeszorított fogaim között, és kerülöm Adele tekintetét. De amikor undorodva csettint egyet, mégis ránézek, hiába próbálok uralkodni magamon. Megrebben a szeme, ha csak egy picit is, amivel elárulja bizonytalanságát, ennek ellenére tovább faggatózik. – Értem. És jó az ágyban? Tud különleges trükköket? Jesszusom. Tudtam, hogy előbb-utóbb előkerül ez a téma is, de hogy pont itt? Ahol több száz ember vesz minket körül? – Hagyjuk ezt. Adele-nak fülig szaladt a szája. Tudja, hogy kényes pontra tapintott. – Ki tud elégíteni, Andrew? Mert az nem is olyan könnyű, mint tudod. Ha valaki egyszer lebontja azokat az acélfalakat, amiket olyan nagy gonddal építesz magad köré, egészen… csillapíthatatlan az étvágyad.
Elborít a szégyen hulláma, és olyan hévvel állok fel, hogy a székem hangos csattanással felborul. Mindenki rám néz az asztalunknál, nekem pedig zavaromban lángol az arcom. Adele olyan méltósággal ül ott, mint egy királynő a trónján. Nem néz rám, de nem is szükséges. Tudja, mit csinált. – Jól vagy, fiam? – kérdezi apám összevont szemöldökkel. Nem válaszolok neki. Inkább elmenekülök, hogy minél messzebb kerüljek Adele-tól. Ki kell jutnom ebből a tömegből. Úgy érzem, rám zárul a terem, forog velem a világ. Nem tudom, hogy a feldúltságtól vagy a két sör miatt, amit megittam az este. Csak azt tudom, hogy friss levegőt kell szívnom. Elindulok a terasz felé. Fable felé. Fable – Még Wade-éknél vagy, ugye? – Beleszívok a cigarettámba, és amikor kifújom a füstöt, egy pillanatig elragadtatottan nézem a levegőben fodrozódó sejtelmes füstkacsokat. Iszonyatosan hideg van, és csak sutyiban cigizhetek, mivel az egész átkozott terasz tele van Tilos a dohányzás! feliratokkal. Mi értelme a szabadtéri területnek, ha nem hagyják dohányozni az embereket? – Ja, ja, még itt vagyok. – Owennek pokolian ingerült a hangja, de nem érdekel. Elmúlt kilenc óra, tízkor ágyban kellene lennie, és én biztosra akarok menni, hogy ott is lesz. – Tízkor lefekvés, ne felejtsd el. – A korlát fölött verem le a hamut. Megint szemetelek, és ettől megint furdal a lelkiismeret. Miért van az, hogy ezek a puccos kőgazdagok olyan viselkedést hoznak ki belőlem, mintha a csatornában nőttem volna fel? – De tízkor még olyan korán van. Wade tizenegyig fenn maradhat. – Nyafog. Megint. Nem hagyja elfelejtenem, hogy még abszolúte éretlen, sok tekintetben kisfiú, bár nagyon igyekszik bebizonyítani, hogy már felnőtt férfi, aki tud magáról gondoskodni. – Hát akkor Wade örüljön neki. Én akkor is azt gondolom, hogy ha nem alszol is még tízkor, de ágyban a helyed. – Engedményt teszek, mert tudom, hogy nagy valószínűséggel úgysem hallgat rám. Utálok távol lenni tőle. Sántikál valamiben, titkol előlem valamit, de nem jövök rá, hogy mi az. Csak abban reménykedem, hogy nem csinál nagy marhaságot, amíg haza nem értem. – Jól van, na – motyogja Owen. – Egy csomószor úgy viselkedsz, mintha te volnál az anyám, tudod? Elszorul a torkom, a szemem megtelik könnyel. Ma este totálisan érzelgős vagyok, nem is értem, miért. Drew lehet az oka, az a hülye, tökéletes szája. Az a csók felkavart bennem valami furcsa érzelmet, és azóta könnyekkel küszködöm. – Valakinek rajtad kell tartania a szemét. Elneveti magát. – Ne má’! – Ó, istenem, nem tudsz rendesen beszélni? – Én is nevetek, mert örülök, hogy jó a kedve. Amikor korábban felhívtam, óvatos volt, és mellébeszélt. Nem akarom, hogy titkai legyenek
előttem, ugyanakkor tudom, hogy ez természetes, elvégre tizenhárom éves. Lesz ennél rosszabb is, nincsenek illúzióim. De fel vagyok rá készülve. Már amennyire föl lehet rá készülni. Férfiak, meg az ő mély, sötét titkaik. Tudom, hogy Drew-nak is van belőlük egy rakással. Azt nem tudom, hogy mifélék, de az az érzésem, hogy meglehetősen súlyos dolgok. Tele van feszültséggel, elfojtással. Éreztem a testén, amikor megcsókolt és átölelt. Mindig merev a teste, mint aki visszafogja magát. Nem akarom, hogy visszafogja magát. Akkor sem akartam, most meg főleg nem. Mindenki előtt álarcot visel, és igazán kíváncsi volnék, milyen az igazi Drew. És hogy ő legalább ismeri-e. – Holnap is felhívlak, rendben? Légy jó fiú. – Beleszívok a cigimbe, bent tartom a füstöt a tüdőmben, majd lassan kieresztem. Istenem, tudom, mennyire ártalmas, de nem tudok meglenni nélküle. A dohányzás megnyugtat. És ezen az istenverte countryklubos vacsorán minden vagyok, csak nyugodt nem. – Szia, Fabes. – Owenen kívül senki más nem szólít így. – Szeretlek. – Én is szeretlek – suttogom, majd bontom a vonalat. Lóbálom a kezemben a készüléket, mert nincs retikülöm, ahhoz pedig nem érzek kedvet, hogy a mellem közé dugjam. – A dohányzás halált okozhat, tudtad? Drew szexi, mély hangja beborít, és amikor hátrapillantok a vállam fölött, látom, hogy ott áll tőlem néhány lépésre. Kezét zsebre dugta, sötét haját borzolja a szél. Feldúltnak tűnik, de még így is olyan sármos, hogy a legszívesebben lefényképezném. Hogy megőrizzem az örökkévalóságnak ezt a lélegzetelállító pillanatot, és mindig velem lehessen – a pillanat is, meg Drew is. – Untad odabent? – kérdezem, miközben a fakorláton elnyomom a cigarettámat. Nem tudom, mihez kezdjek a csikkel, úgyhogy ott hagyom. Ennél mélyebbre már nemigen süllyedhetek. – Muszáj volt kijönnöm. – Nekem is. – Felsóhajtok. Visszafordulok a golfpálya felé, és nézem a mögötte elterülő óceánt. Kíváncsi vagyok, vajon jövünk-e majd még ide, hogy nappal is láthassam ezt a panorámát. Ezek a gazdagok fel sem érik ésszel, micsoda szépség veszi őket körül. Mindennap látják, ezért nem találják különlegesnek. Valószínűleg észre sem veszik. Nem tudom, milyen lehet, ha valaki ennyire érzéketlen erre a gyönyörű környezetre. Én meg persze arra a hétköznapiságra váltam érzéketlenné, ami engem vesz körül nap mint nap. Lehetséges, hogy mindannyian valamiféle kényelmes érzéketlenségben éljük le az életünket. Erről anyám egyik kedvenc dala jut eszembe. – Jól van az öcséd? – Megvan. – Megvonom a vállam. Drew csak udvariasságból kérdezi. Most, hogy egy ideig itt álltam kint a hidegben, egyedül, tisztábban látom a kettőnk kapcsolatát. Szükség is volt rá az után az észbontó csók után. Én nem érdeklem őt, és ő sem érdekel engem. Mind a ketten tesszük a dolgunkat, és ennyi. A csók? Egyszeri eset volt, így eresztettük ki a gőzt, elvégre ha ennyi időt töltünk összezárva, ilyen közel egymáshoz, és közben azt kell játszanunk, hogy egy pár vagyunk, hát óhatatlan, hogy keletkezik köztünk valamennyi… elektromosság. Hő. Szexuális energia.
Ez működik köztünk. A szexuális energia. Most is érzem, itt pattog közöttünk, megperzseli a bőrömet. Érzem magamon Drew tekintetét, hallom, hogy közeledik, hogy most megáll mellettem, és ugyanúgy a korlátra támaszkodik, ahogy én. Könyökével barátságosan oldalba bök, én pedig megborzongok. Jeges szél fúj, csípi meztelen bőrömet. – Fázol. – Halk mormolása végighullámzik az idegvégződéseimen, és a legszívesebben rákiabálnék, hogy menjen innen. De nem kiabálok. – Egy kicsit – mondom. Nevet magában egy sort. – Ha volna zakóm, most rád adnám. Nem akarom, hogy úriember módjára viselkedjen. Vagy mint egy kedves, figyelmes barát. Nem kérek belőle… nem kérek a hazugságokból. A valóságot akarom tudni. A hideg, kemény tényeket. Arra a pénzre kell gondolnom, ami a folyószámlámon ül, arra, hogy engem használ föl, hogy távol tartsa magától a családját. Azt sem szabad elfelejtenem, hogy én pedig arra használom őt, hogy átmenetileg biztosítsam szánalmas kis családom megélhetését. Ez nagy súllyal esik a latba. – Talán jobban tennénk, ha bemennénk – kezdem, de ekkor megérint, ráteszi nagy kezét az enyémre, és elhallgatok. – Nem tudok visszamenni oda – mondja olyan halkan, hogy alig hallom. – Nem tudok odaállni eléjük. Még nem. Maradj itt velem egy kicsit. Lemaradtam valamiről, ami odabent történt? Drew nem tűnik igazán zaklatottnak, de nem ismerem annyira, hogy ezt meg tudnám állapítani. Nem reagálok arra, amit mondott, mert úgy okoskodom, hogy jobb, ha hallgatok, és próbálom megnyugtatni. Ő sem szólal meg. Átkarolja a vállamat, és szorosan magához ölel. Először ellenkezni próbálok, megfeszítem a testemet, hogy ne tudjon megmozdítani. De butaság ellenkezni, főleg hogy legalább felmelegítene. Hagyom magam tehát. Hagyom, hogy magához vonjon, átöleljen. Mindkét kezemet kemény, meleg mellkasának támasztom. Az ő keze hátul a derekamon pihen, és nekiszorulok mind a korlátnak, mind az ő testének. Kemény a teste, nem enged. Csapdába ejtett, de nem is akarok szabadulni. A szöges ellentétét teszem mindannak, amit mindössze pillanatokkal korábban gondoltam és akartam, pusztán azért, mert megérintett. Ha Drew csinál valamit, elhagy az erőm. Annyira elgyengülök, hogy az már szinte kínos. De úgy tűnik, ő is legalább ennyire elgyengül, és ettől megnyugszom. Együtt kerültünk ebben a slamasztikába. – Történt valami odabent? – kérdezem, mert megöl a kíváncsiság. Muszáj megtudnom. – Nem akarok beszélni róla. Megkockáztatom, hogy felpillantok rá, és látom, mennyire megfeszíti az állát. – Hát, ha egyszer beszélni akarsz róla, én meghallgatlak.
Lenéz rám. Olyan elkeseredés ül a szemében, hogy elfacsarodik tőle a szívem. Ez a tökéletes, szépséges fiú mégsem olyan tökéletes. – Nem értenéd meg. Felnevetek, de nem gúnyolódásból, és remélem, hogy érzi ezt. – Többet megértek, mint gondolnád. – Ha elmondanám az igazságot, megutálnál. – Rekedt a hangja, arcán fájdalmas kifejezés. – Én is utálom magam azért, amit csináltam. Mit művelhetett, ami miatt ennyire gyűlöli magát?
NYOLCADIK FEJEZET Harmadik nap, 17.02 Nekem mindig az kell, ami nem lehet az enyém. Fable Maguire Fable Egész nap nem törődött velem, de nem bánom. Komolyan. Nem zavar, hogy egyedül hagyott a vendégházban, mert, ó, istenem, arra vágyom a legkevésbé, hogy a zakkant szüleivel töltsem az időt. Drew már kora délelőtt elment golfozni az apjával, és azóta nem láttam. Azt sem tudom, hazajöttek-e már azóta. Az is lehet, hogy boldog családi életet élnek a nagy házban, mialatt én itt kuksolok egyedül. Ajjaj, ebből még én is kihallom a keserűséget. Különben pedig tudom, hogy nincs itthon, mert itt voltam egész nap, és nem láttam őket hazajönni. Az egyedüllét visszazökkentett a valóságba. Megint. És ez így helyes. Túlságosan belebonyolódom Drew-ba, amikor vele vagyok, és az kétségkívül helytelen. Így hát amikor egyedül vagyok ebben a valószerűtlen házban a valószerűtlen panorámájával, tudom, hogy csak képzelem az egészet. Korábban rajtakaptam Adele-t, hogy a vendégház körül szaglászik. Belesett az ablakokon, körbejárta az egész házat. Figyeltem egy ideig, elbújtam az egyik sarokban, de aztán kezdett fölmenni bennem a pumpa. Mit művel? Utánam kémkedik? Vagy Drew-t keresi? Végül nem bírtam tovább, és kivágtam az ajtót, amikor éppen elöl ólálkodott. – Keresel valakit? – kérdeztem tőle a lehető legmogorvább hangon, ami csak telt tőlem. Keresztbe fonta maga előtt a karját. Elegáns volt, mint mindig, a tiszta gyapjú fehér pulóverében és fekete leggingjében. Én iszonyatosan néznék ki ugyanebben a szerelésben. De természetesen az övé dizájner cucc lehetett, és egy rakás pénzbe került, míg én a Wal Martban vagy a Targetban venném a pulóveremet és a cicanadrágomat. – Azt hittem, elmentél te is – válaszolta. – Remélted, hogy nem vagyok itt, ebben biztos vagyok. – Nem értem, honnan vettem magamnak a bátorságot, hogy így beszéljek vele, mindenesetre vettem valahonnan. Tegnap este, amikor jöttünk haza a vacsoráról, az út maga volt a tortúra. Senki nem szólt egy szót sem, és szinte
kibírhatatlan volt a feszültség. A tökéletes ellentéte volna az odaútnak, amikor csókolóztunk Drew-val, és összevissza járt rajtam a keze. Színlelt udvariassággal rám mosolygott. – Nem nagyon kedvelsz engem, igaz? – Úgy vélem, az érzés kölcsönös. – Megvontam a vállamat, tőlem telhetően igyekeztem olyan benyomást tenni, mint akit hidegen hagy a dolog, a gyomrom azonban rángatózott az idegességtől. – Nem leszel vele sokáig, ugye, tudod? Nem vagy az esete. Felvontam a szemöldökömet. Természetesen nem vagyok az esete. Ez napnál is világosabb, de nem vártam volna, hogy ez a boszorkány mostohaanyja hívja rá föl a figyelmemet. – És ugyan milyen az esete? – Inkább olyan, mint én. – Szélesebb lett a mosolya, mintha tudná, hogy szíven ütöttek a szavai. Minden további nélkül sarkon fordult, és otthagyott. A nap hátralévő részében Adele válaszán járt az eszem. Hogy a fenébe értette ezt? Nem tetszett ez nekem. Úgy beszél Drew-ról, úgy néz rá, mintha hozzá tartozna. Szinte mintha járnának egymással. Egészen hátborzongató, de persze nem zárható ki, hogy volt köztük valami a múltban. Milyen ízléstelen. És ijesztő. Drew úgy viselkedik, mintha gyűlölné, és lehet, hogy valami szörnyűség áll a háttérben. Bizonyos spekulációkkal nem érdemes foglalkozni, mert túlságosan ocsmányak. Nem tartozik rám, mondogatom magamnak újra meg újra, ahogy ülök magamban, és jár az agyam. De Drew engem is belerángatott ebbe az ügybe. Ezért aztán rám is tartozik, nem igaz? Nem. Vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni. Leszámítva azt az esetet, ha valaki szenved miattuk. A nap hátralévő részében is zajlik bennem az érvek‒ellenérvek csatája. Várom, hogy Drew visszaérkezzen, és lassan kész idegroncs vagyok. Hol lehet? Azt tudom, hogy a golfmeccsek a végtelenségig elhúzódhatnak, de ez azért túlzás. És azt is tudom, hogy az apjával van, mert órák óta figyelem a garázst is, és egyikük sem jött még haza. Adele viszont félórája elment. Emiatt elég ideges vagyok. Mi van, ha azért ment el, hogy találkozzon velük? A francba. Nem tudom, mit csináljak. Amikor fél nyolckor nyílik végre az ajtó, elönt a megkönnyebbülés. Hallom léptei kopogását az előszoba járólapján, látom, ahogy elhalad a folyosón, miközben én a nappaliban ülök. Egy hihetetlenül puha műszőrme takaróba bugyoláltam be magam, és lehet, hogy beleolvadok a kanapéba. Nem vesz észre, szóra sem méltat. Idegesen rágom a körmömet, és korog a gyomrom, mert nem is ebédeltem. Hallom, hogy belép a hálószobájába, majd becsukja maga mögött az ajtót. Reszketve kifújom a levegőt. Nem is vettem észre, hogy visszatartom a lélegzetemet. Két perc sem telik el, kilép a szobájából, odajön a nappaliba, de megtorpan, amikor meglát.
– Szia. – Szia. – Összeszorítom a számat, figyelmeztetem magam, hogy lélegezzek. – Nem vettelek észre, amikor megérkeztem. – Állati jól néz ki a fekete csuklyás pulóverben és a khakiszínű vászon térdnadrágban, sötét haja kócos, mert a jelek szerint itt állandóan fúj a szél. Egymillió dollárba le merném fogadni, hogy a pulóver alatt pólóinget visel. Tipikus golföltözék, bár pasztellszínű, tűzött térdnadrágot kellene viselnie, nem khakit. Nem mintha bármit is értenék a golfhoz. – Egész idő alatt itt ültem. Beletúr a hajába, és a szó szoros értelmében viszketnek az ujjaim, hogy ugyanezt én is megtehessem. Emlékszem, milyen selymes és lágy a haja, és mennyire a kedvére volt, amikor belefúrtam a kezemet. Megengedi-e valakinek, hogy megérintse? Mindent egyedül csinál az életében. Szomorúsággal tölt el a felismerés. Vele ellentétben én arctalan férfiak végtelen sorának engedem meg, hogy megérintsenek. Azért vágyom rájuk, mert egy rövid pillanatig úgy érzem, hogy fontos vagyok valakinek. Mindig rettentő mulandó az érzés, és végül ugyanolyan üresnek érzem magam, mint előtte. Néha még üresebbnek. – Egész nap nem tudtam, merre jársz – mondom, csak hogy kitöltsem a csendet, mert Drew nem szól semmit. – Ne haragudj, hogy ilyen hosszú időre elmentem. – Kíváncsi vagyok, vajon nagy megerőltetés-e a számára, hogy bocsánatot kérjen tőlem. Fogadni mernék, hogy általában senkinek sem tartozik elszámolással. Megvonom a vállamat. Úgy kell tennem, mintha nem is érdekelne, hogy mit csinált. – Nem tartozik rám. – Persze, de a vendégem vagy. Biztosan halálra untad magad. – Közelebb jön a kanapéhoz, és ekkor csap meg a szaga. Bűzlik a sörtől. És a szeme kicsit véreres, az arca kipirult. Egész biztosan részeg. Rögtön éberebb leszek, és elhúzódom a kanapé sarkába, amikor helyet foglal mellettem. Utálom a sör szagát – ami őrültség, tekintve, hogy egy bárban dolgozom. De amikor a La Salle-ban érzem, az más. Akkor el vagyok foglalva, mozgok, kiszolgálom a vendégeket, és kidolgozom a belemet. De ha kettesben vagyok valakivel, akkor a sörszag anyámat és a léhűtő pasijait juttatja eszembe. Hogy isznak megállás nélkül. Szinte kivétel nélkül mindegyik pasija alkoholista volt, és agresszív. Halálosan félek a dühös részegektől, és Drew nagydarab fickó, akinek sok feldolgozatlan problémája van. Ha a harag legkisebb jelét is mutatja, én már itt sem vagyok. – Megvoltam – mondom. – Sokáig üldögéltem kint a parton. – Nem fáztál meg? Ma nem volt valami jó idő. Megvonom a vállamat. – Gondoltam, jól feltöltöm magam a látvánnyal, amíg itt vagyok. Nem hiszem, hogy járok még valaha ilyen gyönyörű helyen.
– Ne haragudj, hogy nem voltam itt, Fable. – A hangja halk, az arckifejezése… megszakad tőle a szívem. Olyan üres, olyan zavarodott, bárcsak mondhatnék valamit, csinálhatnék valamit, hogy ne szenvedjen ennyire. Fürkészőn néz, kék szeme sötét, a fejét oldalra billenti. Vajon mit lát? Azt tudom, hogy én mit látok – egy tanácstalan, magányos férfit, aki senkit sem enged közel magához. Valami ostoba oknál fogva szeretnék én lenni az, akinek megnyílik. Lehet, hogy én tudnék segíteni rajta, lehet, hogy nem, de vigasztalásra van szüksége. Látom rajta. A rokon lelkek megtalálják egymást, tudjuk. Akármilyen banálisan hangzik is, kezdem azt hinni, hogy okkal hozott minket össze a sors. Drew Szokása szerint úgy néz rám, mint aki átlát rajtam, és ettől ideges leszek. Szándékosan tartottam magam távol Fable-től egész nap. Azok után, amik tegnap este történtek, az az érzésem, hogy teljes mértékben elveszíteném a fejemet, ha nem szedem össze magam nagyon gyorsan. Régóta nem éreztem így. Ez az oka annak, hogy nem járok haza. Ez után a látogatás után soha többet nem is jövök. Nem érdekel, mennyire megbántom vele apát, akkor sem bírom tovább. Nem tehetek úgy, mintha ez a hely, ezek az emberek nem volnának rám hatással. Mert hatással vannak rám. Minden csak gyötrelmet okoz, és arra az önmagamra emlékeztet, aki voltam. Már nem akarok az az ember lenni. Nem is vagyok. Nincs más választásom. Nem szabad ide jönnöm. Ahogy nézem Fable-t, és látom a szemében az együttérzést, tudom, hogy tőle is távol kell tartanom magamat. Ha egyszer igazán megismer, neki is bánatot okozhatok. Tudom, hogy megbántanám. Tartok tőle, hogy már majdnem rájött, mi bajom van. De ha mégsem, akkor meg attól félek, hogy nekem szalad ki a számon. Ha egyszer bevallottam, többé nem szívhatom vissza. Soha. Tudni fogja, és mind a ketten kínosan fogjuk érezni magunkat. És megromlik a kapcsolatunk, nevezzük barátságnak vagy bárminek. Ezt nem bírnám elviselni, úgyhogy inkább korán elmentem. Örömmel ráálltam apám ajánlatára, hogy golfozzunk. Nemcsak hogy hosszú, intenzív tizennyolcas sorozatot tudhattunk magunk mögött apám néhány barátjának társaságában, de a végén még a golfpálya bárjába is beültünk. Nem vagyok nagyivó, de egymás után gurítottam le a söröket, mert élveztem a zsongást, amit az alkohol okozott. Spiccesen, kába aggyal felejteni tudtam. Viccelődtünk, beszélgettünk, apám eldicsekedett vele, hogy micsoda futballjátékos vagyok, és ez jó érzéssel töltött el. Apával nem sok időt töltünk kettesben. Adele mindig ott van, és mindent elront, vagy olyasmivel foglalkozunk, ami miatt nemigen lehetünk magunkban. Amikor tegnap együtt ebédeltünk, az nem sikerült valami jól, és hálás vagyok, amiért túltettük magunkat rajta. Az, hogy ma együtt voltam apámmal, mindkettőnknek jót tett. De a gondolat folyton ott motoszkált az agyamban. Hogy cserbenhagyom Fable-t, méghozzá szándékosan, és nem tudtam szabadulni a lelkifurdalástól. Ezért kértem tőle bocsánatot. – Délután rajtakaptam a mostohaanyádat, hogy a ház körül szaglászik. – Fable hangja semleges, de a szavai bombaként robbannak a fülemben. Szétárad bennem a feszültség, kisugárzik a vállamba. Megdermedek.
– Tényleg? Fable bólint. – Kérdőre vontam. – Micsoda? – Meg vagyok döbbenve. Elönt a rémület. Mi van, ha Adele mondott neki valamit? – Bizony. Neki se tetszett. Azt mondta, nem fogom sokáig húzni nálad, mert nem vagyok az eseted. Néma maradok, félek tőle, mit hoz a folytatás. – És amikor megkérdeztem, hogy miért, milyen a te eseted, azt válaszolta, hogy ő az. Zúg a vér a fülemben, úgyhogy akármit mond is Fable, én nem hallom. Mozog a szája, de semmit sem hallok. Gondolkodás nélkül felállok, és visszamegyek a hálószobámba. Fable a nevemet mondja, távoli a hangja, és azt hiszem, jön utánam, de nem vagyok benne biztos. Nem látok, minden elhomályosul, és úgy érzem, menten megsemmisülök a szégyentől, a félelemtől és a haragtól. Adele túl messzire ment. Megint. Mindig túl messzire megy. A legszívesebben mindent feltárnék Fable előtt, de nem merem megtenni. Félek, hogy meggyűlölne. Elítélne. Olyannyira megundorodna tőlem, hogy elmenne. Még a feléig sem jutottunk el ennek az ostoba látogatásnak, és máris elromlott minden. Fogalmam sincs, hogyan tovább. Fable Megyek utána, szólongatom, de Drew mintha nem is hallaná. Félelmetes volt, ahogy eltűntek az arcáról az érzelmek, amikor elmeséltem neki, hogy mit mondott Adele. A szemem láttára zárkózott be, egészen hátborzongató volt. Mintha bekapcsolt volna valamiféle védekezőrendszert. Az orrom előtt csapja be a hálószobája ajtaját, de én akkor is benyitok, és eltökélten rontok be hozzá. A szoba közepén áll, nekem háttal, feje hátravetve, mintha a mennyezetet kémlelné. Bárcsak tudnék olvasni a gondolataiban, hogy vigaszt vagy megnyugvást nyújthassak neki. Bármit. De csak szobrozok ott, egyik lábamról a másikra állok, tanácstalanul. – Jobb lesz, ha elmész – mondja Drew komor, halk hangon. – Rendben, magadra hagylak. – Megértem, ha valaki egy kicsit egyedül szeretne maradni. Én magam is gyakran élek ezzel a módszerrel. – Nem. – Megfordul, és rám néz, arca kemény és hajthatatlan. – Az „elmész”-t úgy értettem, hogy haza. Nem kell itt maradnod. Nincs tovább szükségem a segítségedre. Görcsbe ugrik a gyomrom, körbefordul, és biztosra veszem, hogy mindjárt kidobom a taccsot. – Szívesen maradok… – Nem akarom, hogy itt maradj. – Félbeszakít, erre befogom a számat. – Semmi szükség rá, hogy tanúja legyél ennek az iszonyatnak. Az is elég volt, amit eddig tapasztaltál.
Sírás kerülget. Nem akarja, hogy mellette legyek. Senki sem kér belőlem. Az anyámat nem érdeklem, felőle akár fel is fordulhatok. Az öcsém többre becsüli a haverjai társaságát. Barátnőim nemigen vannak azokon kívül, akikkel együtt dolgozom, de őket is inkább csak ismerősöknek tekintem. A lányok nem szeretnek, mert az ő szemükben csak egy kis kurva vagyok, aki le akarja csapni a kezükről a pasijukat. Jelen pillanatban tökegyedül vagyok. Nem kellek senkinek. Magasra emelem a fejemet, szipogok egyet, és próbálom visszatartani a könnyeimet. – Megyek, összepakolok. Megfordulok, elindulok, és Drew nem is próbál megállítani. Nincs ebben semmi meglepő. Mire számítottam? Hogy utánam rohan, és könyörögve kér, hogy mégse hagyjam itt? Á, dehogy. Ilyesmi csak a filmekben történik. Semmit sem számítok Drew-nak. Ezt nem szabad elfelejtenem. A szobám sötétségbe burkolózik. Felkapcsolom a mennyezeti lámpát, a gardrób felé veszem az irányt, ahová betettem poros, ócska sporttáskámat. Még félig van cuccal, mert nem pakoltam ki mindent belőle, hátha ilyesmi történik, ami történt. Mintha előre láttam volna a jövőt. Nekiállok belegyömöszölni a holmimat a táskába, nem is veszem a fáradságot, hogy bármit összehajtsak. Nem tudom, mi módon kellene távoznom, de, gondolom, hívhatok egy taxit, és az majd kivisz a buszállomásra. A pénz ott van a számlámon, a bankkártyám nálam, úgyhogy nincs akadálya, hogy megvegyem a jegyet hazáig. Remélhetően nem kell majd sokáig várnom a buszállomáson. Előveszem a telefonomat a zsebemből, rápillantok a képernyőre, és látom, hogy kaptam egy SMS-t Owentől. Azt írja, hogy megint Wade-éknél szeretne aludni. Válaszolok neki, hogy rendben, és hogy ma este már otthon leszek. Azonnal reagál rá. Mi történt? Lapátra tettek? Apuci rád mozdult?, kérdezi. Hosszú. Majd otthon elmondom, válaszolom, aztán visszasüllyesztem a telefont a farmerom zsebébe. Úgy érzem, megbuktam. Még arra se vagyok jó, hogy eljátsszam valakinek a barátnőjét, pedig csak annyi lett volna a dolgom, hogy ott álljak Drew mellett, és jól mutassak. Mosolyogjak, bólogassak, hallgassak. Olyan nehéz ez? Mérges vagyok magamra. Bemegyek a fürdőszobába, összeszedem a piperémet, és besöpröm a neszesszerbe, amiben hoztam. A zuhanyzóból kiveszem a borotvámat, a kis flakon sampont meg a hajbalzsamot, behajigálom a többi után, majd összehúzom a cipzárt. Elégedetten hallgatom, mekkora zajt csap. Minden visszhangzik ebben a házban a magas mennyezet és a csempézett padló miatt. A nagy házban még rosszabb. Kikészíti az idegeimet. Talán hálás is leszek, hogy eltűnhetek innen. Ha felszálltam arra a buszra, talán megint levegőhöz jutok. Megfordulok, hogy kimenjek a fürdőszobából, de Drew ott áll az ajtóban, nagyjából úgy, ahogyan előző este. Egyik kezével az ajtófélfa tetejét fogja, testével félig behajol az ajtón. A pulóvere felhúzódott, és felhúzta magával a pólóját is, a térdnadrágja korca pedig lecsúszott egészen a csípőjére, ezért kilátszik egy vékony szelet a hasából. Látni lehet a sötét szőrszálak
köldöktől lefelé tartó vonalát is, de szégyellősen elkapom a tekintetemet, hiszen ahelyett hogy nézegetem, haragudnom kellene rá. – Ne menj. Megdermedek. Ez már túl van minden határon. Ez a kötélhúzás teljesen kikészít. – Most nincs kedvem játszani, Drew. Elengedi az ajtófélfát, és belép a fürdőszobába. Ahogy hátrálok tőle, a fenekem nekiütközik a mosdó peremének, és megállít. Reszketek, de nem a félelemtől. Hanem mert Drew olyan közel van hozzám, hogy az illatát is érzem. Valahogyan elmúlt a sörszag, és csak Drew meleg, ismerős illatát érezni. Érzem a teste melegét, az erős hullámokban kisugárzó feszültségét. – Ne haragudj, Fable, légy szíves. Én csak… iszonyatos ez a hely. És nem teszek szemrehányást, ha el akarsz menni, ezért akartam segíteni azzal, hogy elküldelek. Magamat akartam meggyőzni róla, hogy így lesz a legjobb, ha elmenekülsz, de én ezt egyedül nem bírom végigcsinálni. Nem akarom egyedül végigcsinálni. Szeretném, ha maradnál. – Mit nem akarsz egyedül végigcsinálni, Drew? Különben is, mitől olyan rosszak a szüleid? Semmit sem mondasz, úgyhogy csak… találgatni tudok. – A torkomon akad a szó, amikor odaáll szorosan elém, olyan közel, hogy összeér a mellkasunk. Minden figyelmeztetés nélkül megragadja kétoldalt a derekamat, és felültet a mosdó pultjára. Apró sikoltást hallatok, ő pedig belép a lábam közé. Most még közelebb került hozzám, és hátra kell hajtanom a fejemet, hogy belenézhessek fájdalmas szemébe. – Nem akarok beszélni róla – suttogja. – Szeretném elmondani neked, de nem tudom. Megérintem az arcát, mire belehajol a tenyerembe, és lehunyja a szemét. Nézem szépséges arcát, és elemészt a vágy, hogy megcsókoljam. Hogy elveszítsem magam benne. – Nem egészséges, ha magadba fojtod. – Megsimogatom az arcát, és kinyitja a szemét. – Komolyan, beszélned kellene valakivel. – Próbálom megértetni vele, hogy én szeretnék lenni az a személy, akivel megbeszéli a gondját, akármi legyen is az. – Nem tudok. – Jól van. Ha mégis úgy érzed, én itt vagyok. – Leejtem a kezemet, amelyikkel az arcát simogattam, megtámasztom magam a csempézett pulton, fölemelkedem, amilyen magasra csak bírok, és puszit nyomok az arcára. Azt akarom, hogy tudja: én ott vagyok neki, minden körülmények között. Nem érdekel, miféle titkokat rejteget – van egy olyan érzésem, hogy eléggé szörnyűek lehetnek –, mellette akarok állni és a segítségére lenni. Nem zárható ki, hogy olyan rettenetes problémái vannak, amik elől jobb lenne elfutni, de valahogy kétlem. Ez az ember nem véletlenül lépett be az életembe. Ahogy én sem az övébe. Talán az a feladatunk, hogy segítsünk egymásnak megbirkózni a problémáinkkal. Vagy hogy reményt adjunk egymásnak.
KILENCEDIK FEJEZET Negyedik nap, 13.12
Ő szép és ezért udvarolni kell őt – Ő asszony és ezért megnyerhető.{2} William Shakespeare Drew Elvittem Fable-t ebédelni, hogy így köszönjem meg neki, amiért elviseli a hülyeségeimet. Megbocsáthatatlan, amit tegnap este műveltem vele, ő valahogyan mégis megbocsátott nekem. Olyan rendes velem, nem is tudom, mit tettem, amivel kiérdemeltem. Az, hogy meghívom ebédre, eléggé béna módja a hálám kimutatásának, de ennyi telik tőlem. Tudnék jobbat is, amivel leróhatnám a tartozásomat, de arra valószínűleg nem lenne vevő. Tegnap este adott ugyan egy édes puszit, majd később, mielőtt ki-ki nyugovóra tért a maga szobájában, biztatón megölelt, de ezekből inkább testvéri szeretetet éreztem ki, mint azt, hogy „jaj, de odavagyok érted”. Nagy kár, mert megőrülök érte, és alig bírok másra figyelni. Szóval inkább lefektetném az ágyra, letépném róla a ruhát, és beletemetkeznék, hogy felejtsek, legalább egy kis időre. Szeretném feltérképezni a számmal bőrének minden egyes négyzetcentiméterét. Szeretnék órákig ülni vele, a karomban tartani, és csak csókolni, amíg föl nem dagad a szánk, és ki nem fárad az állkapcsunk. Szeretném tudni, hogy milyen, amikor eljut a gyönyör csúcsára. És azt szeretném, ha én lennék az, aki eljuttatja a csúcsra, és az én nevem hagyná el a száját. Ezelőtt egyetlen más lánnyal sem éreztem így. Soha. Biztosan hülyén hangzik, de Fable egész egyszerűen lehengerlő – jó értelemben. Pedig alig egy hete ismerem. Úgy látszik, van az úgy, hogy ennyi elegendő. – Imádom ezt az éttermet. – Körülnéz, miután a pincérnő kihozta a rendelésünket. Mosolyog, és amióta elhoztam ebbe a városba, ahol felnőttem, még nem is láttam ennyire boldognak. – Nagyon cuki. És isteni az illata ennek a kajának. Carmel belvárosában mindent cukinak mondanék. Olyan babavilág-érzése van az embernek, akármerre néz, egy csomó apró házikót lát, meg szűk sikátorokat és titkos búvóhelyeket. És minden kicsi. Mint a mesében. – Jó étvágyat – mondom, mert farkaséhes vagyok, és engem nem kell biztatni. Én csirkés klubszendvicset rendeltem, Fable pedig valamilyen ázsiai csirkesalátát. Eszem néhány harapást, és úgy leköt a gyomrom megtömésének művelete, hogy alig veszem észre, milyen elragadtatás ül ki Fable arcára, miközben eszik. Leteszem a szendvicset a tányéromra. Lenyűgöző. Nevetséges, ahogy erre a lányra reagálok. Az sem segít, hogy irtózatosan kívánom, és úgy veszem észre, hogy akármit csinál, csak még jobban feltüzel. Szemlátomást ízlik neki a saláta. A szeme félig lehunyva, arcán álmodozó kifejezés. Amikor megnyalja a száját, rózsaszínű nyelvének látványa megadja a kegyelemdöfést. Nagyot nyelek, és hirtelen nem is kívánom már az ételt. Fable-t kívánom, de veszettül. – Elképesztő. Ez a legjobb öntet, amit életemben ettem. – Rám néz, felvonja keskeny szemöldökét. – Jól vagy? Azt hittem, éhes vagy. – Öö… – Kész vagyok.
– Nem is eszel. Nem ízlik? – Aranyos, ahogy így aggódik, de az én bajomnak semmi köze egy nyamvadt szendvicshez, sokkal inkább van köze hozzá. Hogy mennyire kívánom. Átkozottul, baromira kívánom. Most kivételesen kész lennék sodortatni magam az eseményekkel, nem törődve a következményekkel. Vonzódunk egymáshoz. Fable-nek nem lesznek elvárásai, és nekem sincsenek. Magam mögött hagyhatom a viharos múltamat, és feltöltődhetem – egy időre legalábbis – új élményekkel, amelyeknek Fable is része. – Finom a szendvics. – Harapok még egyet, hogy bizonyítsam. Fable helyeslően elmosolyodik, és eszi tovább a salátáját. Ekkor jövök rá, hogy ez tulajdonképpen randevú. Én vagyok a legszánalmasabb huszonegy éves pasi a világon. Focizom, jó jegyeket kapok az egyetemen, egy csomó lány a fél karját odaadná, hogy járhasson velem, és én igazából még sohasem randevúztam senkivel. Halvány fogalmam sincs róla, hogyan kell járni valakivel. Mindezen dolgokról lemaradtam a múltam miatt, amely túlságosan régóta uralkodik már az életem fölött. – Holnap hálaadás – mondja Fable, miután ivott egy kortyot a jeges teájából. – Hogy zajlik ez nálatok, sok vendéget hívnak a szüleid? – Nem igazán. – Hát azóta nem is tartottunk nagy vendégséget, hogy Vanessa meghalt, de most nem akarok erre gondolni. Ma nincs kedvem ilyen súlyos témához. – Az utóbbi években hálaadáskor mindig elutaztunk valahová. – De jó lehet. – Aranyosan mosolyog, de a szeme komoly marad. Csak azért mondta, mert azt gondolja, hogy ezt várom tőle. Érzi ő is, milyen elcseszett család vagyunk. Ő az első, aki erre rájön. – Az apai rokonságom nagy része egyébként is a keleti parton lakik. Apám New Yorkból származik – folytatom. – Komolyan? – Megtörli a száját egy fehér textilszalvétával, majd az ölébe ejti. Tekintetem megállapodik az ajkán. Telt ajka van, színe a rózsaszín egyik szép árnyalata, és majd’ meghalok, hogy újra érezhessem az ízét. Úgy veszem észre, hogy amióta reggel felébredtem, csak a szex jár az eszemben. Tulajdonképpen nem csodálkozom rajta, tekintve, hogy akkora merevedésem volt, mint egy ház. Fable-ről álmodtam, homályos képeket láttam magunkról, ahogy bele vagyunk gabalyodva az ágyneműbe. Elemészt ez a lány, de hagyom magam. Sőt élvezem. – Igen. És anyám is ott született. – Összevonom a szemöldökömet. Őrá sem akarok gondolni. – Jártál már az ottani rokonaidnál? – Évek óta nem voltam náluk, de korábban igen. A nagyszüleim Brooklynban laknak egy lift nélküli házban. Az egy egészen más életforma. – Szívesen meglátogatnám őket megint. Nagymama és nagyapa élnek még, de idősek, és talán már nem sokáig lesznek közöttünk. Csakhogy nem kimondottan kedvelik Adele-t, ezért ritkán járunk hozzájuk. – Egyszer én is úgy elmennék New Yorkba. – Vágyakozva felsóhajt. – Mindig is szerettem volna megnézni.
– Nem akármilyen élmény, az biztos. – Bárcsak megmutathatnám neki. Valamilyen oknál fogva kényszert érzek rá, hogy boldoggá tegyem. Hogy olyasmiket mutassak meg neki, amiket amúgy soha nem látna. – Árulj el valamit – mondom, amikor befejeztük az evést, és várjuk, hogy a pincérnő kihozza a számlát. – Mire vagy kíváncsi? – Óvatosságot látok a szemében, amiben magamra ismerek. Sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint gondoltam, és ez megnyugtat. – Hogy kaptad a nevedet? – Amikor felvonja a szemöldökét, folytatom. – Azt jelenti, hogy mese. El kell ismerned, hogy eléggé szokatlan név. – Ó. – Rózsaszín pír futja el az arcát, mintha zavarba jött volna, és az asztalra szegezi a tekintetét. – Anyám. Hát… fura egy kicsit. Amikor megszülettem, rám nézett, és rögtön közölte, hogy bölcs öreg lélek vagyok. Állítólag kétséget kizáróan tudta, hogy sokat tudnék mesélni. Nekem legalábbis ezt mondta, amikor nagyjából ötéves lehettem. A nagymamám ugyanezen a véleményen volt. – Bölcs öreg lélek, hm? – Nézem Fable-t, és az a nagy, kifürkészhetetlen zöld szempár állja a tekintetemet. Annyival érettebbnek tűnik, mint a vele egykorú lányok, akiket ismerek. Sokkal több jutott is ki neki az életből. Mintha mindenkire ő viselne gondot. De ki viseli gondját Fablenek? – És, sokat tudnál mesélni? Lassan megrázza a fejét, arca színe sötétvörösbe fordul. – Végtelenül unalmas az életem. – Ezt kétlem. – Rejtélyes egy lány. Úgy viselkedik, mintha kemény és céltudatos volna, de az az érzésem, hogy a maszk mögött sérülékeny lélek lakik. – Ha az állítólag szexuális kalandjaimra célzol… Tök unalmas vagyok. Komolyan. Nincs mit mesélnem. A közszájon forgó történetek nagy része egyébként sem igaz. – E kijelentés után úgy összeszorítja a száját, hogy lényegében eltűnik az ajka. Egy pillanatra meghökkent, amit mond. Azon vagyok, hogy megismerjem, de a magánéletében és a szexuális múltjában nem akarok kutakodni. Erre a témára még tutira nem állok készen. Nem vagyok benne biztos, hogy fogok-e valaha. – Engem ez nem érdekel. – Pedig pontosan ezért választottál engem az állítólagos barátnőd szerepére. – Nem lehet nem észrevenni a hangjában, hogy megbántódott. Amikor őt választottam, megbántottam ezt az eleve sérült lányt. Ettől úgy érzem, hogy egy darab szar vagyok. – Nem fogok hazudni. Ez így van. – Átnyúlok az asztalon, a kezembe fogom a kezét, és ujjaimat összefűzöm az övéivel. Az ujjai vékonyak és jéghidegek. Megszorítom őket, remélve, hogy talán fölmelegszenek. – De most már őszintén örülök, hogy téged választottalak. Határozott, nyílt tekintete megint találkozik az enyémmel, és úgy érzem, a lelkembe lát. – Én is örülök, hogy engem választottál – ismeri el olyan halkan, hogy alig hallom. Megrohannak a forró érzelmek, és minden erőmre szükségem van, hogy látszatra megőrizzem a nyugalmamat. Belül azonban vihar kavarog. Udvarias semmiségekről beszélgetünk, aztán kifizetem a számlát, de kizárólag őrá tudok gondolni. Hogy mennyire kívánom. Hogy milyen könnyedén befészkelte magát az életembe, amelyet már el sem tudnék képzelni nélküle. Tisztára megőrültem.
Továbbá akármi történt is tegnap este, enyhített a köztünk lévő feszültségen, és ma délután már sokkal nyitottabbak vagyunk egymásra. Olyannyira nyitottak, hogy amikor távozunk a kávéházból, és a meredek járdán elindulunk a feljebb parkoló kisteherautómhoz, megfogom a kezét, ő pedig nem húzza el. Mint akik együtt járnak. – Esőszag van – mormolja. Felpillantok az égboltra, látom az alacsonyan lógó sötét, duzzadt felhőket. – Ja, tényleg. – Akkor koppan az első csepp, amikor kimondom a szavakat. Fable elmosolyodik, majd hangosan felnevet, és elborít, elringat a hangja. Szeretem, ahogy nevet, és szeretném, ha újra nevetne. Kövér esőcseppek kezdenek hullani, megállunk, és egymásra nézünk. Szorosabban fogom a kezét, megszaporázzuk a lépteinket, mintha elfuthatnánk az eső elől, amely egyre sűrűbben zuhog. Végül egy felhőszakadás közepén találjuk magunkat, és bőrig ázunk. – Mit is mondtál, milyen messze áll a kocsi? – kérdezi. Úgy szakad az eső, hogy alig hallom a hangját. – Nagyon messze. – Egy ingyenes parkolóba álltam be, hogy ne kelljen arra figyelnem, mikor jár le az óra, de most már bánom. A járdán egy teremtett lélek sincs már, és istenigazából rákezd az eső, rohamokban tör ránk, pedig még több sarokra vagyunk a kocsitól. – Menjünk be egy üzletbe, és várjunk egy kicsit – javasolja Fable. Az sem rossz megoldás, de én jobbat tudok. Magam után húzom egy szűk sikátorba, amelyről tudom, hogy egy művészeti galériához vezet. A sikátor fedett, kétoldalt a falon sűrűn nő a borostyán, és felfut a rácsozatra is, amelyet az út fölé építettek. Itt sötét van, védve vagyunk az esőtől. A borostyán levelei közé apró, villogó égősort rejtettek, már az ünnepekre készülődve. Egészen varázslatos, és látom, ahogy Fable elbűvölten néz fölfelé, ajka szétnyílik, szeme elkerekedik. Felém fordul, rám néz, szőke haja csuromvíz, arcát esőcseppek pettyezik. Gondolkodás nélkül kinyújtom a kezemet, és a hüvelykujjammal letörlöm a vizet, először az arca egyik oldaláról, azután a másikról. Remegés fut rajta végig, és összezárja az ajkát, pillantását a földre szögezi. – Fázol? – mormolom. Ellenállhatatlan erővel tör rám a vágy, hogy megérintsem, és többé el se vegyem róla a kezemet. Fable valahogyan az életemmé vált. Lassan rázza a fejét, fölemeli a tekintetét, és újra a szemembe néz. – Ez a hely, ez annyira csodás. Biztosan itt maradhatunk egy kis ideig? – Persze. Biztosan. – Odahúzom magamhoz, mert nem tudok parancsolni magamnak, és ő készségesen mozdul, miközben a számra mered. Ugyanaz a gondolat jár a fejünkben, és ettől eltölt a megkönnyebbülés. Ő is ugyanannyira akarja, mint én. De olyan picike. Fölébe magasodva körülnézek, és tőlünk jobbra észreveszek egy alacsony fapadot. Elkapom Fable-t a derekánál, amitől halkan felsikolt, és felültetem a pad támlájára, így most már ő a magasabb. – Mit csinálsz? – Kezét a vállamra teszi, ujjai belemélyednek ingem átázott szövetébe. – Átadom neked az irányítást – mondom, és remélem, hogy átveszi. A fenébe is, akarom, hogy átvegye. Annyira akarom, hogy mindjárt belehalok. A csípőjén nyugtatom mind a két kezemet,
és azt kívánom, bárcsak ne volna rajta farmer. Bárcsak ne volna rajta egyáltalán semmi, és valahol máshol lennénk, otthon a vendégházban, a teste az én testem alatt lenne, és a kezünkkel meg a szánkkal fölfedeznénk egymást. Ha Fable-lel vagyok, szabadnak érzem magam. Jó lett volna, ha erre hamarabb rájövök. Fable Tegnap este óta valami megváltozott Drew-ban. Korábban feszült volt és titkolózó, ma viszont sokkal nyitottabbnak és boldogabbnak látom, mint eddig bármikor. Amióta itt vagyok, már beszélgettünk, veszekedtünk, még többet beszélgettünk, és mindez valahogy jobban összehozott minket. Ugyanakkor van bennem félelem is. Kiszámíthatatlan a viselkedése. Az egyik pillanatban nyitott, elbűvölő és olyan ellenállhatatlan, hogy elakad a lélegzetem. Aztán a következőben elkomorodik, és magába zárkózik, elcsendesedik. Sok erőt kivesz az emberből, ha Drew-val tölti az idejét, de amikor jó passzban van, elfelejtek minden drámát, és élvezem a puszta társaságát. Bőrig áztam ebben a hirtelen jött viharban, és nyomorultul érzem magam, de nem érdekel. Akkor nem, amikor Drew felnéz rám, és le nem veszi rólam kék szemét. Nedves az arca az esőtől, a haja elázott, akárcsak a ruhája, akárcsak az én ruhám. De itt vagyunk ebben az alagútszerű, szűk utcácskában, amit borostyánnal befuttatott farács fed, és olyan meghitt az egész. Pici fehér karácsonyi égők derengenek halványan, de azért sötét van, és nem hallatszik más, csak felgyorsult lélegzetünk és a néhány lépéssel arrébb az utcát és a járdát verő eső hangja. Olyan érzés, mintha csak mi volnánk a világon. Tökéletesen magunk vagyunk, nem aggódom, hogy ki láthat meg minket, vagy hogy mit szólnak. Azt csinálhatunk, amit csak akarunk, nem kell félnünk se bírálattól, se gúnyos megjegyzésektől. A féltékeny lány és a féltékeny mostohaanya képe addig halványul, mígnem végül csak ő van és én, meg az eső. Nézem az arcát, a mutatóujjammal végigsimítom előbb az egyik arccsontját, azután a másikat. Nem borotválkozott ma reggel, tüskés a borosta az arcán. Eszembe jut, hogy milyen lehetne, ha érzékeny testrészeimhez dörzsölné szúrós arcát. Beleborzongok a gondolatba. Drew tökéletesen mozdulatlan, csak szemhéjának enyhe rezdülése árulja el, hogy hatással van rá az érintésem, és ezen felbátorodva végigsimítok a száján is. Lassan, felső ajka ívét követve, majd az alsó ajkát, ujjam elidőzik a sarkokban, és elmaszatolja a parányi esőcseppeket, amelyek az arcát pettyezik. Kinyitja a száját, elkapja az ujjam hegyét, és hangtalan kiáltás szakad ki belőlem, amikor finoman megharapja, majd megnyalja az ujjamat. Istenem. Belehalok. Nem értem, ma mitől bátorodott föl. Nem értem, hirtelen miért kezdeményez, de mindegy is. Én is akarom. Kívánom Drew-t. – Megcsókolsz végre, vagy mi lesz? – kérdezi, miután kihúzom az ujjamat az ajka közül. – Ez felér egy kínzással, tudod. – Talán éppen az a célom. – Flörtölök vele, incselkedem, és a megjegyzésem után az arcán lassan szétterülő vigyor láttán tudom, hogy megérte. Drew felcsúsztatja a kezét a hátamon, egészen a tarkómig, és átfogja nedves hajammal együtt. Megbillentem a fejemet, futólag összeér a szánk, és ez olyan, mintha elektromos szikra pattant volna közöttünk.
Szeretném azonmód felfalni, de türelmet parancsolok magamra. Nem akarom siettetni az időt. Van valami varázslatos ebben a helyben, amely megbabonázott minket, és nem akarom, hogy hamar elmúljon. Azt akarom, hogy sokáig tartson ez a pillanat. Ajkunk újra meg újra összetalálkozik a legszűziesebb csókban, és valahányszor összeér a szánk, pillangók repkednek a gyomromban. Libabőrössé válik a testem, és átkarolom Drew nyakát, ujjaimat nedves hajába fúrom, és szorosan ölelem. Másik karja a derekam köré fonódik, és közelebb húz magához, egészen addig, amíg vizes testünk össze nem tapad. – Fable. – Mély, szexi hangon suttogja a nevemet, én pedig szétnyitom az ajkamat, és a szájába lélegzem. Puha és édes a szája, a nyelve meleg és nedves, ahogy összegabalyodik az enyémmel. Lent, a hasam alatt tűz ég, lángja mind magasabbra csap. Még magasabbra, és végül őrjítően lángolok, és a legszívesebben letépném magamról a ruhát, és az övéhez dörgölném meztelen testemet. Az óvatos csókok után forrók és vadak jönnek. Ujjai úgy szorítják a hajamat, hogy fáj, de nem törődöm vele. Ki vagyok rá éhezve, és többet akarok kapni belőle. Mindent akarok, amit csak adni tud. Ő hajlik el a csókoktól. Homlokomat nekitámasztom az övének, hangosan, erősen zihálunk a máskülönben csendes alagútban. Az eső mintha alábbhagyott volna, nem olyan zajos már. Amikor kinyitom a szememet, azt látom, hogy Drew fürkész tekintettel engem figyel. – Elrohanjunk a kocsihoz? – kérdezi. Nem tudom, mit válaszoljak. Nem akarom, hogy eleresszen. Olyan szorosan ölel, biztonságban érzem magam. Védve. – Még esik. – De már nem annyira. – El fogunk ázni – mutatok rá sután. – Már eláztunk. – Megcsókol, és szinte a számon marad a szája, miközben azt suttogja: – Menjünk innen, az esőből, vissza a vendégházba. Ott teljesen egyedül lehetünk. Repes a szívem az izgatott várakozástól. Kíván engem. És is kívánom őt. – Rendben. Egyetértőn bólintok. Óvatosan fölemel a padról, azután lazít a szorításán, és végigcsúszom a testén, amíg a talpam a földre nem ér. Érzek mindent, kemény, sziklaszilárd izmait, azt, hogy milyen hatással vagyok rá… megrészegülök attól, milyen hatást tudok gyakorolni rá ebben a pillanatban. Ami történni fog köztünk, mindent megváltoztat. És most az egyszer várom a dolgot. Nem szégyenteljes a szex akkor, ha számára fontos személlyel van együtt az ember. Drew nem egy újabb névtelen fiú, aki talán enyhíti majd magányos fájdalmamat. A felismerés egyszerre izgat fel, és tölt el rémülettel. Drew
A vendégházba menet nem tudtam elég gyorsan vezetni. Az eső miatt nagy volt a forgalom, és csúszott az út. Vigyáznom kellett, párszor, amikor kanyarodtam, meg is csúsztak a hátsó kerekek az aszfalton, ezért csökkentettem a sebességet. Tőlem telhetően igyekeztem türelmes lenni. De ha az anyósülésen ott ül mellettem Fable csuromvizesen, szexin és ennivalóan édesen, akkor ez nem olyan könnyű. Alighogy hazaérünk, kipattanok a kisteherautóból, és rohanok, hogy kinyissam neki az ajtót. Csillapodott az eső, bár még esik rendületlenül. Fogalmam sincs, van-e otthon valaki. A pokolba, nem is érdekel. Annyira várom már, hogy a négy fal közé kerüljünk Fable-lel, hogy látni is alig látok. Kuncog, amikor berántom a vendégházba, azután becsukom, és kulcsra zárom az ajtót. Már ez tökéletes elégedettséggel tölt el. Senki sem zavarhat meg minket. Nem hagyom. Pucérra kell vetkőztetnem Fable-t. Muszáj. Nincs más lehetőség. Nekiszorítom a falnak a bejárati ajtó mellett, a feje fölött megtámasztom a tenyeremet, és addig csókolom, amíg mind a ketten eszünket nem vesztjük a kéjvágytól. Összeér a csípőnk, mozgunk egymáson. Megőrjít, hogy vizes a ruhánk, ezért megfogom a pólója szegélyét, és lassan húzni kezdem fölfelé. – Le akarsz vetkőztetni? – Incselkedik velem. Imádom a hangja zenéjét, azt, hogy tele van kedvességgel. Bólintok, mert megszólalni nem merek, nehogy leromboljam a pillanat varázsát. Meglöki a mellkasomat, így nem tehetek mást, hátrább lépek, és lélegzet-visszafojtva figyelem, ahogy megfogja a pólója alját, és lassan emeli föl, föl, mígnem végül átbújtatja a fején, és aztán hagyja, hogy az ujjai közül a földre hulljon. Ott áll előttem fekete csipkével szegett, halvány rózsaszínű melltartóban, a melle rábuggyan a kosárra, és uramatyám, semmi másra nem vágyom, csak hogy levehessem róla a melltartót, és megérinthessem. Ragyog a szeme, ahogy megint felém nyúl, és én készséggel engedelmeskedem a hívásnak, mohón tapadok a szájára, és két kezem föl-alá jár meztelen oldalán. Ujjaim mind közelebb kerülnek melltartó takarta kebléhez, és egyszer csak már ott is vannak, a tenyerembe fogom a két mellét, hüvelyujjammal simogatom a melltartó elülső részét, és édesen elkínzott nyöszörgés a jutalmam. Hallom, ahogy a nevemet suttogja, amikor a nyakát csókolom, és remeg a szám érintései alatt. Végighúzom a bőrén a nyelvemet, élvezem az ízét, ahogyan elolvad a közelségemtől, majd a háta mögé nyúlok, és addig babrálom a melltartója kapcsát, amíg viszonylag könnyen meg nem adja magát. Remeg a kezem az izgalomtól, és egy kicsit elhúzódom tőle, reszkető ujjaimmal végigsimítok a haján, az arcán. Tágra nyílt szemmel meredünk egymásra. Látom, hogy a melltartó pántja lazán összeugrik a vállán, és ujjaimat becsúsztatom a csipkés pánt alá, majd lassan lehúzom, és először mutatkozik meg előttem Fable. Elakad a lélegzetem, és semmi másra nem vagyok képes, csak bámulom. Fable gyönyörű, és az övé a legszebb rózsaszínű mellbimbó, amit életemben láttam. Megérintem, először az egyiket simogatom körbe a hüvelykujjammal, azután a másikat. Felszisszen, és becsukja a szemét, kezét nekifeszíti a falnak, mellkasát előretolja. Odahajolok, és csókokat záporozok a kulcscsontjára, a mellkasára, melle felső részére és a kettő között húzódó völgybe. Tovább csigázom őt is, magamat is, és a pokolba, máris úgy érzem, hogy menten szétrobbanok.
Amikor végül az ajkam közé fogom az egyik merev bimbót, Fable két kézzel belemarkol a hajamba, és egész testében megfeszül, amikor nyelvemmel körbe-körbe járom a meredező kis csúcsot. Fable zihál, én is zihálok, és azt kívánom, bárcsak ne itt kezdtem volna bele. Várnom kellett volna legalább addig, amíg ágy közelébe kerülünk. – Andrew… – suttogja, és teljes nevem hallatán meghűl bennem a vér. Megdermedek, ahogy hullámként elborítanak az emlékek. Engedd, hogy megérintselek, Andrew. Hidd el, jó lesz. Olyan tökéletes lesz neked is, nekem is. Kérlek, Andrew. Tudom, mi kell neked… Kitépem magam Fable igézetéből, és elhátrálok tőle. Lélegzetem szaggatott és érdes, agyamban régi és új, friss emlékek kergetik egymást. – Drew, mi bajod? Mi történt? Tekintetemet Fable-re összpontosítom, nézem, ahogy ellöki magát a faltól, és elindul felém. Melle minden lépésnél le-föl ring, arcán aggodalmas kifejezés. Mindent tönkreteszek. Hagyom, hogy a múlt árnya rátelepedjen a jelenre, és a pokolba is, az egész jövőmre, és megmagyarázhatatlan düh fog el. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, nem így, nem ma. Rázom a fejemet, mert megszólalni nem tudok, mintha feldagadt volna a nyelvem. Fable kinyújtja felém a karját, keze megérinti az enyémet, de én úgy rántom el tőle, mintha megégetett volna. – Drew…! – Most szigorúbb a hangja, ami megint a múltat idézi föl bennem, én pedig újra csak ingatom a fejemet, mintha ki akarnám rázni belőle a rossz gondolatokat, de nem sikerül. – Ne zárkózz be, Drew! Ne fuss el! Mondd el, mi baj! – Könyörögve kér, esküszöm, könnyeket látok leperegni az arcán, de nem mondhatom el neki, mi baj. Ha azt hiszi, hogy ennél rosszabb nem lehet, majd meglátjuk, mit fog hinni, ha kiderül az igazság. – Nekem… nekem ez nem megy. – Választ sem várva elfordulok tőle, és a hálószobámba menekülök, bevágom magam mögött az ajtót, és ráfordítom a kulcsot. Szeretném, ha Fable velem lenne, ugyanakkor jobb lenne, ha messze, nagyon messze. Tele vagyok ellentmondással, és végképp nem tudom már, mit kezdjek magammal. Talán tényleg jobban járnék, ha egyedül maradnék. Lehetetlenség így élnem tovább, hagynom, hogy az a… nő irányítsa az életemet, de nem tudok erőszakot tenni önmagamon. Segítségre van szükségem. Egy roncs vagyok, és jó lenne, ha valaki megmentene, mielőtt totálisan menthetetlenné válok. Végighullámzik rajtam a félelem. Pucérra vetkőzőm, ruháimat a padlóra dobálom nedves halomba. Ügyet sem vetek követelőző erekciómra. Annyira merev vagyok, hogy iszonyúan fáj a farkam, de csak azért sem nyúlok magamhoz, nem számít, hogy mennyire megkönnyebbülnék a végén. Most Fable-lel kellene lennem, nem pedig egyedül a rettenetes gondolataimmal. Fable dörömböl az ajtón, kéri, hogy engedjem be. Megfordulok, rámeredek a zárt ajtóra, de olyan hevesen ver a szívem, hogy a hangja betölti a fejemet, és nemigen hallok tőle semmi mást. Úgy kapkodom a levegőt, mintha most futottam volna le megállás nélkül több száz mérföldet, a bőröm olyan szűk, hogy úgy érzem, mentem szétpattan. Melegem van. Láz gyötör.
Szédülök. Bassza meg. Fable Lábujjhegyre állok, felnyúlok az ajtófélfa tetejére, és erre-arra tapogatózva ráakadok egy imbuszkulcsra, amely minden zárat nyit. Fogom a vékony fémrudacskát, beillesztem a zárba, elfordítom, és örömmel tapasztalom, hogy könnyedén nyitja az ajtót. Lehet, hogy mégsem jó ötlet rárontani Drew-ra, amikor félreérthetetlenül jelezte, hogy nem óhajt látni. De annyira megrémít a viselkedése, és annyira aggódom is miatta, hogy tudom, muszáj utánamennem, és megnézni, hogy minden rendben van-e. Totális kétségbeesés látszott az arcán, amikor elhúzódott tőlem, de nem értem, mi váltotta ki belőle ezt a reakciót. Félek, mi fog kiderülni, de akkor is a végére kell járnom. Drew érdekében. Amikor benyitok az ajtón, ott találom a szoba közepén anyaszült meztelenül, és egy pillanatig szóhoz sem jutok. Gyönyörű a teste, férfias műremek. Széles váll, sima hát kidolgozott izomzattal, acélkeménységű fenék. Szinte fáj, annyira vágyom rá, hogy ez a test rajtam, velem mozogjon, de tudom, hogy jelen pillanatban nem erre van szüksége. – Drew – suttogom, és megtörik a hangom, ahogy majdnem a szívem is. Megperdül, arcát elborítja a fájdalom és a megaláztatás kifejezése. – Menj innen! – Hadd segítsek. – Elindulok felé, de megrázza a fejét. – Menj el, Fable. Nem akarom, hogy így láss. – Lehorgasztja a fejét, és az én pillantásom is az altestére téved. Erekciója van, méghozzá hatalmas. Nem értem, mi történhetett, miért nem teljesedett be közöttünk, ami olyan nagyszerű lehetett volna, de most már semmit sem tehetek érte. – Nem tolhatsz el magadtól. – Tudom, hogy ezt most miért csinálja. Ezt szokta meg. De nem engedem, hogy velem is ezt csinálja. Nem hagyom magam eltántorítani, és segíteni fogok neki. Ki akarok tartani mellette. – Nem kellek neked – suttogja rekedt hangon. – Így nem. Én nem… jobb neked, ha nem is látsz, amikor ilyen vagyok. – Drew, légy szíves… – Könyörgök, de nem érdekel. Sosem szoktam ilyet csinálni. Nem alázkodom meg, igyekszem megőrizni a méltóságomat. De halálra rémülök, hogy ilyen állapotban látom. Nem akarom magára hagyni, és azt sem akarom, hogy elüldözzön. Úgy érzem, hogy ebben a pillanatban rajtam kívül senki másra nem számíthat. – Mondd meg, hogy mit tehetnék. – Elmehetnél. – Elfordul tőlem, de odafutok hozzá, megragadom az alkarját, és nem engedem, hogy arrébb menjen. – Nem. – Összetalálkozik a tekintetünk, de nem hátrálok meg, bár tudom, hogy nevetségesen nézhetek ki félpucéran, bőrig ázva. – Nem megyek el. Pillantása levándorol továbbra is fedetlen mellemre, és elidőzik ott. Mellbimbóim megkeményednek ettől a nyílt szemrevételezéstől, és feléje mozdulok, mintha nem tudnék
uralkodni magamon. A testem elárul, akármilyen jól igyekszem is eljátszani, hogy Drew nincs rám semmilyen hatással. Annak, ami köztünk történik, most semmi köze sincs a szexhez. Drewnak arra van szüksége, hogy megnyugtassam. Hogy elfogadjam. – Reszketsz – mormolja. Kinyújtja a karját, és a kezébe fog egy vizes tincset. Morzsolja az ujjai között, tekintetét nem tudja levenni a mellemről. – Jobb lesz, ha kibújsz ezekből a vizes holmikból. Mintha lassan visszatérne hozzám, visszajönne arról a sötét, sivár helyről, ahová elmenekült. Nem olyan feszült már az arca, a szemében sem látom a pánikot. Normális lett a hangja, és nem reszket olyan rettenetesen. Nem tudnám megmondani, mit akar tőlem, de akármi legyen is, hajlandó vagyok megadni. Ezer örömmel.
TIZEDIK FEJEZET Negyedik nap, 21.49 A szerelem indája befonja szívemet, mindennél jobban vágyom hallani híredet. Ardelia Cotton Barton Drew Ágyban fekszünk, Fable rám fonódva, és mind a ketten anyaszült meztelenek vagyunk, de azon kívül, hogy össze vagyunk ragadva, semmi szexuális sincs a pózban. Így aludtunk el, bár én már legalább egy órája teljesen ébren vagyok, és csak az jár a fejemben, hogy mihez kezdhetnék egy ilyen nővel, akit a karomban tartok. Nem volt hajlandó elmenni, miután teljesen összeomlottam, és mindenáron el akartam küldeni. Csodálom érte, bár jobban örültem volna, ha nincs velem abban a megalázó pillanatban. Látott így, megtörve, összezavarodva, kiborulva, úgy nézhettem ki, mint egy elmebeteg. De a legjobb esetben is mint egy nagy rakás szerencsétlenség, akinek nem megy a szex – a szentségit, már azzal is örökre hazavághatja a karrieremet, ha csak ezt terjeszteni kezdi. De a szeme sem rebbent. Csak beszélt hozzám tovább azon a nyugodt, édes hangján, amíg nem maradt más választásom, mint hogy engedjek neki. Akkor aztán ágyba dugott, állig betakart, tökéletesen illetlenül a félmeztelen testével. Megbabonázva meredtem pucér mellére, mialatt fölém hajolt, és homlokon csókolt. Pánikba estem ugyan, amikor kimondta a teljes nevemet – úgy látszik, továbbra sem tudom függetleníteni magam a múlt emlékeitől –, mégis azt szeretném, ha mellettem maradna. Érezni akarom a testét, mert tudom, hogy megnyugvással töltene el. Kínszenvedés is lenne ugyanakkor, de azzal meg tudok birkózni. Úgyhogy amikor ott akart hagyni, elkaptam a kezét, és megkértem, hogy maradjon. Nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal és az emlékeimmel. Láttam a szemén, hogy bizonytalan, ennek ellenére maradt. A maradék vizes holmit is ledobta magáról, és szépséges, karcsú testének látványától kiszáradt a szám.
Bebújt mellém az ágyba, magamhoz húztam. Oldalt feküdtem, ő nekem vetette a hátát, átöleltem, és így aludtunk el a zuhogó eső hangjára. A napját sem tudom már, mikor éreztem ilyen boldog elégedettséget, mint most, amikor a karomban tartom ezt a meleg, csodálatos lányt, bőröm a bőréhez tapad, azonos ritmusra lélegzünk, és kezem puha hasán nyugszik. Amikor felébredek, a hátamon fekszem, Fable rajtam, illatos, még mindig nedves haja az arcomban. Azt hittem, álmodom, olyan jó érzés töltött el. De aztán rájöttem, hogy ez nagyon is a valóság, és moccanni sem mertem, nehogy Fable felébredjen, és elmenjen. Ebben a pillanatban arra vágyom, hogy sose legyen távol tőlem. Ujjaimmal óvatosan végiggereblyézem a haját, a lélegzetemet visszafojtva elrendezem. Közelebb furakszik hozzám, arcát a mellkasomra fekteti, ajka súrolja a bőrömet, amitől azon nyomban erekcióm támad. Odakint még mindig esik, a szoba tökéletes sötétségbe burkolózik, és nem látok semmit. Csak érzek. Évek óta nem voltak érzelmeim. Fable lassan felébred. Rögtön tudom, mikor kezdődik: megváltozik a lélegzése ritmusa, és kezd elhúzódni tőlem. Átkarolom, és magamhoz szorítom, egyetlen szó nélkül, nehogy valami hülyeséget találjak mondani, és megint tönkretegyek mindent. Nem is próbál kibontakozni az ölelésből, csak fölemeli a fejét, és úgy teszi le, hogy a szája a nyakamat éri. Megcsókol, lassan, puhán, és ettől hullámokban végigbizsereg az egész testem, és megremegek. Esküszöm, érzem, ahogy mosolyog. Lejjebb csúsztatom a karomat a derekára, ujjaimat szétterpesztem, hogy annyi meztelen bőrt tapinthassak, amennyit csak lehetséges. Nem tudom pontosan, hogy mit csinálok, vagy hogy mi a célom, azt azonban tudom, hogy most nem lesz vele probléma. A sötétben, Fable-lel. Ebben a pillanatban nem kísértenek emlékek. Fable-t tartom a karomban, érzem hosszú haját a bőrömön, meleg leheletét a fülemben. Amikor belemélyeszti fogait fülcimpám érzékeny húsába, megrándul az arcom, és felszisszenek, ami teljesen úgy hangzik, mintha nevetnék. – Csiklandós vagy? – kérdezi suttogva. Bólintok, mert még mindig nem merek megszólalni, és élvezem édes, drága hangját. Szex közben sohasem nevettem még. Mindig is azt tartottam a szexről, hogy nem különösebben vicces tevékenység. Inkább afféle eszköz egy cél érdekében… Vagy szégyenteljes, bűntudattal terhes titok. – Neked van a legszebb tested, amit valaha láttam – suttogja, ahogy helyzetet vált, és immár teljes testével rajtam fekszik. Továbbra is rajtunk van a vastag takaró, az ő teste átadja a melegét az enyémnek, begubóz minket a mi kis saját mennyországunk. – Nem is látsz. – Meglep, mennyire jólesik a bókja. – Á, de láttalak. És most érezlek. – Keze mindenhová eljut, mindenemet felderíti. Felizgat. – Csupa izom vagy, Drew Callahan. Egy deka felesleg sincs rajtad. – Hallom a nevetést a hangjában, és tudom, hogy élvezi, ha flörtölhet velem. – Ez valószínűleg nem igaz. – Elharapom az utolsó szót, amikor meztelen testével lejjebb csúszik, majd lefordul rólam, és az oldalán fekszik tovább mellettem. Keze lassan követi a mellkasom vonalát le a hasamig, ujjai finoman simogatják a bőrömet. Remegek. Kemény vagyok, mint a szikla, és fáj, de nem fogok többet kérni tőle, mint amennyit hajlandó adni. Félek. Kurvára félek a szextől, nehogy mindent elrontsak, és megint kibukjak. Vagy ami még rosszabb, hogy megint rám törjenek azok az emlékek, és ne legyek ura tőlük önmagamnak.
Ami a múltban történt velem, az egész életemet beárnyékolja. Tönkretette. Unom, hogy az vezérli a tettemet. Annyira. Kurvára. Unom. Fable kezének útja a farkam előtt ér véget, én pedig felsóhajtok a megkönnyebbüléstől – és a gyötrelemtől. Mindent megadnék érte, hogy ott érezzem a kezét. Elemi erővel tör rám a vágy, hogy egyesüljek vele. Tenyerembe fogom az arcát, hátrabillentem a fejét, és vadul csókolni kezdem. Ezúttal nincsenek finom, édes csókok. Felfalom, iszom az ajkáról, szívom a nyelvét, és ő viszonozza. Kezünk mindenhol ott van, feltérképezzük egymás testét, minden mozdulatunkkal egyre intimebb területet járunk be, és egyszer csak érzem, hogy ujjai óvatosan rám kulcsolódnak. Remeg a keze, de nekem is remeg az egész testem. Legelső alkalommal érint meg ott, és kiszakad belőlem egy nyögés, amitől felbátorodik. Megszorítja a farkamat, simogatni kezdi, és azok az ujjak kisvártatva őrült vágyat korbácsolnak fel bennem. Újra megcsókolom, beletemetkezem az ízébe, a kezébe, és már érzem is, hogy lassan felülkerekednek rajtam a testi érzések. Az ajkamba suttogja a nevemet, keze mind gyorsabban jár, nyöszörgök, csípőmet feltolom az érintéséhez. Kezdetét veszi bennem a háború, az orgazmus küszöbén állok, de harcolok ellene. Ez nem helyes. Szégyellheted magad. Felfordul a gyomrom attól, amit művelsz. Undorító vagy. Elhallgattatom a zsörtölődő hangot a fejemben, és emlékeztetem magam, hogy ez a nő itt Fable. A szépséges, édes, erős Fable. Hogy abban, amit művelünk, amit kölcsönösen érzünk, nincsen semmi szégyellnivaló. Nincs abban semmi rossz, ha két ember közelebb akar kerülni egymáshoz, ezért gyönyört ajándékoznak egymásnak. De azért nehéz, hogy tökéletesen meggyőzzem róla magam. Megáll a keze, és abbahagyja a csókolózást. – Jól vagy? Hogy jut eszébe megkérdezni? Hülyén érzem magam. El akarok húzódni tőle, de erre szorosabban markolja a farkamat, amitől kicsit megijedek. Nem mehetek sehová, amíg ilyen halálos veszély leselkedik a legintimebb testrészemre. – Drew. Csak… csak van egy olyan érzésem, hogy neked ez nem olyan könnyű. Az intim együttlét. – Fable tétova, bizonytalan. Enyhít a szorításán, és a hüvelykujjával újra meg újra köröket rajzol a farkam legvégére. Menten szétrobbanok. Gyorsan kinyújtom mindkét karomat, a tenyerembe fogom a fejét, és lágyan megcsókolom. Tisztelettel. Nem akarom, hogy vége szakadjon ennek a pillanatnak. És nem akarom közelebb engedni magamhoz. Már így is olyan mélyen belém hatolt, és attól félek, hogy ha megtudja, mit rejtegetek, már nem az leszek számára, aki kell neki. Hogy nem én leszek az a férfi, akit keres. – Akarom ezt – mondom neki, amikor végül befejezem a csókot. Keze már eleresztette az erekciómat, de én még ott érzem. Kívánom. Szeretném, ha eljuttatna a következő szintre, ahol tökéletesen elfelejthetek mindent, ha csak egy kicsi időre is. – Akarom ezt veled, Fable. A magam kedvéért mondom ki a nevét. Hogy emlékeztessem magam, hogy mindez Fable-lel történik. Azzal a lánnyal, aki nevetségesen rövid idő leforgása alatt éltető forrás lett a számomra. Azzal a lánnyal, akibe kezdek belezúgni.
Fable Drew olyan hatalmas és merev, hogy biztosan fáj neki. Részben ezért érintettem meg. Nem tudtam ellenállni. Hát, ezenkívül még arra is kíváncsi voltam, hogy mi történik, ha hozzáérek. Eltol? Gyönyört akarok adni neki, mert az ő gyönyöre lassacskán az enyém is, és ha segíteni tudok neki legyőzni azt a rettenetes valamit, amit a szex miatt érez, akkor megéri. Annak azért örülnék, ha égne a lámpa, hogy láthassam, de az a gyanúm, hogy erre nem áll még készen. Iszonyatosan sajog a lábam között, úgy érzem, hogy belehalok, annyira kívánom. Szeretném, ha belém hatolna, de… de nem akarom erőltetni. Egyszerűen érthetetlennek tartom, hogy én vagyok itt az agresszor, de Drew rettenetes titkokat őriz, és remélem, egy napon sikerül előcsalogatnom őket belőle, bár egy kicsit tartok is tőle. Jobban mondva: páni félelemmel tölt el. Drew a nevemet suttogja, megcsókolom. Simogatom, keményebben markolom, sebesebben jár a kezem. Ha ma este csak kézi munkát csinálok, az sem baj. Tulajdonképpen tetszik is, hogy ilyen… tini módon viselkedünk. Felnőttek vagyunk, meztelenül fekszünk az ágyban egy gigantikus házban, bárhol kefélhetnénk, ahol kedvünk tartja. Ennek a háznak minden egyes helyiségében a magáévá tehetne, akár kint a teraszon is, bárhol, és nem tiltakoznék, annyira kívánom. Mégis úgy viselkedünk, mintha egy autó hátsó ülésén csinálnánk a mozi parkolójának egyik sötét szegletében, és igyekeznünk kellene, hogy mind a ketten elmenjünk, mielőtt haza kell érnünk. Drew halkan felnyög, és megmerevedik. Megfeszül az egész teste arra az egy elnyújtott pillanatra, mielőtt teljesen széthullik. Jön, rá az ujjaimra, ahogy fogom, vonaglik az egész teste, ráng a csípője. Meglehetős elégedettség söpör végig rajtam. Odahajolok Drew-hoz, megcsókolom, és összegabalyodik a nyelvünk. Elmosolyodom, amikor véget vet a csóknak, hogy reszketeg kis sóhajt hallasson. Kiegyenesedem, egyetlen szó nélkül kikelek az ágyból, és a folyosón szemközt nyíló fürdőszobába megyek. Ahogy felkattintom a világítást, meghökkenten szemlélem magam a tükörben. Egy pillanatig csak állok és bámulok. Csillog a szemem, az arcom kipirult, a szám feldagadt a heves csókolózástól. Az egész testem rózsás, a mellbimbóm kemény. Jó lenne, ha Drew is láthatna. Ha nem kellene sötétbe burkolóznunk. Vajon sötétben könnyebb neki? Elhessegetem magamtól a sötét gondolatokat, kezet mosok, elzárom a csapot, és tőlem telhetően elrendezem a hajamat. Tiszta kóc az egész, vad hullámokban lóg az arcomba. Az eső lehet az oka. Meg az a férfi, aki a hajamba túrt, hogy leszorítson, és hülyére csókoljon. Még mindig ott fekszik, ahol hagytam. Látom a körvonalait, amikor visszamegyek a hálószobába, bár nem zihál már. Odamegyek hozzá, rámászom az ágyra, és odatérdelek mellé. – Fable… – kezdi, de elhallgattatom. Az arca fölé hajolok, és ujjamat a szájára teszem.
– Ne szólj egy szót sem. Még elrontod – mormolom, és érzem, hogy az ujjam alatt enyhén elmosolyodik. Megnyugszom, hogy nem fog mondani semmit, amivel tönkretehetné a hangulatot, odabújok mellé, és magunkra húzom a takarót. Felajzott testem reszket, de ki is vagyok merülve, és nagyon nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy újra elaludjak Drew erős karjában. Odasimulok hozzá, fejemet kőkemény mellkasára fektetem, ahol hallom szíve vad dobogását. Ujjai visszatalálnak a hajamba, szája a homlokomat simogatja. Mámorító elégedettség árad szét bennem, és lecsukom a szememet. Ujjaim Drew testén kóborolnak. – Tudom, hogy holnap hálaadás meg minden, úgyhogy ezt a vallomást talán akkorra kellene tartogatnom. Az viszont teljességgel kizárt, hogy elmondjam a szüleim előtt, ezért most mondom el neked, hogy miért vagyok a leginkább hálás – suttogja a hajamba halk, mély, andalító hangján, amitől abban a hamis hitben ringatom magam, hogy túlságosan fáradt vagyok a vitatkozáshoz. Kinyitom a szememet, és vakon meredek a sötétbe. – Miért vagy a leginkább hálás? – kérdezem kásás hangon. Szeretném tudni, mit akar mondani, ugyanakkor félek is meghallgatni. Egy pillanatig nem szól, mint aki gyűjti a bátorságát, és összeszorul érte a szívem. – Érted. Azért, hogy itt vagy, hogy veled lehetek, hogy vigyázol rám még akkor is, amikor én mindent elkövetek, hogy elüldözzelek magamtól. – Elfullad a hangja, megköszörüli a torkát. – Érted vagyok hálás. Nem mondok semmit, és szerencsére ő is hosszú percekig hallgat. Torkomat valamilyen ismeretlen érzés fojtogatja, amit nem tudok azonosítani. Szabadulni próbálok tőle, de nem megy. Drew izmos karja erősen tart, úgy érzem, hogy meg sem tudok moccanni, hogy nem kapok levegőt. Halk kiáltással odébb csúszom, kibontakozom az öleléséből, de közben leesem az ágyról. Talpra kecmergek, hallom, hogy Drew felül, susog az ágynemű a mozdulataitól. – Fable, mi baj van? Most rajtam a sor, hogy pánikba essek, és ezt utálom. Szörnyen érzem magam. Drew nem szolgált rá erre a bánásmódra. Mindössze kiöntötte a szívét, és elmondta, hogy értem hálás, erre én meg akarok szökni tőle. Megrémít, amit mond, és hogy milyen valóságosnak érzem. Pedig nem valóságos. Ugyanúgy beleéli magát ebbe a játékba, ahogy én, és már nem tudok különbséget tenni a között, ami valóságos, és ami megjátszott. Tudom, hogy Drew ugyanígy van vele. Azt akarja, hogy mindez valóságos legyen, és könnyű azt gondolni, amikor kettesben vagyunk, hogy menni fog, mert másnak hisszük magunkat. Amikor azonban visszatérünk a valóságos világba, látni fogjuk, hogy mennyire különbözőek vagyunk. Hogy sohasem tartozhatunk össze. Én nem vagyok elég jó az Andrew D. Callahan-féléknek. – Öö… most muszáj lezuhanyoznom. – Hirtelen így is érzem. Elképzelem, ahogy a tűzforró víz elmossa kavargó érzelmeit, és olyan vonzónak látom ezt a képet, hogy alig bírom türtőztetni magam. – Rendben. – Megköszörüli a torkát. Kíváncsi volnék, vajon érzékeli-e, milyen kínosan érzem magam. Bizonyára. – Utána… utána visszajössz hozzám az ágyba?
Mindent kivett belőle, hogy ezt az egy mondatot kimondja, hallom a hangján. – Persze – hazudom, és szörnyen érzem magam. Én vagyok a legrosszabb fajta ember, ha neki hazudok. Gyűlölöm azokat, akik hazudnak. De önmagamat kellene gyűlölnöm, mert csak magamnak hazudok, ha azt gondolom, hogy Drew érezhet irántam valamit. Kimenekülök a hálószobából, elrejtőzöm a fürdőszobában, és olyan forróra állítom a zuhanyt, amit még el bírok viselni. Addig dörzsölöm a bőrömet, amíg égővörös nem lesz, a kis helyiségben gomolyog a gőz, és szédülök a melegtől. Könnyek patakzanak végig az arcomon, ahogy ronda, hangtalan zokogás rázza a testemet. Nem értem, miért vagyok ennyire szomorú, és miért éreztem szükségét, hogy elmeneküljek Drew-tól. Nem bántam meg, ami az imént történt, sem azt, ahogyan történt, és hogy megkönnyebbülést hoztam neki. Ha az érintésem segített neki, hogy csak egy kicsit is kitöröljön abból, ami kísérti, már boldog vagyok, hogy ennyit elértem. Ez a legkevesebb, amit megérdemel. De ahogy reagálok erre az egészre, az enyhén szólva is nevetséges. Darabjaimra hullok szét. Nem akarok függővé válni Drew-tól, de ezzel elkéstem. Már függök tőle. Lassan, de biztosan rászoktam, és ha nem állítom le magam záros határidőn belül, olyannyira összefonódik a szívem az ő szívével, hogy a szó szoros értelmében vérezni fog, ha el kell válnom tőle. Reszketeg sóhaj szakad ki belőlem, amikor kilépek a zuhanyfülkéből, és sietve megszárogatom magam. Belopózom az én hálószobámba, felkapok egy régi melegítőnadrágot meg egy pólót, azután befekszem a jéghideg ágyba, és magamra húzom a takarót. Még forró testem reszket a hőmérséklet-különbségtől ebben a kihűlt szobában. Teljesen ki vagyok merülve testileg, lelkileg kiürülve, de nem alszom jól az éjszaka hátralévő részében, forgolódom, hánykolódom, Drew-ra gondolok, aki egyedül van a szomszéd szobában. Magára hagytam. Cserbenhagytam. Semmivel sem vagyok jobb, mint az anyám. Ettől a felismeréstől elsírom magam.
TIZENEGYEDIK FEJEZET Ötödik nap (hálaadás), 12.55 Azt akarom, hogy minél jobban eltollak magamtól, te annál inkább húzz vissza. Drew Callahan Fable – Anya nem csinál hálaadás napi vacsorát? – kérdezem hitetlenkedve, és igyekszem leküzdeni a vágyat, hogy kirohanjak, és rágyújtsak. Az idegeim megtépázva, a kezem szó szerint reszket, de már csak két szál maradt a titkos dobozomban. Abban, amelyik tele volt, amikor megérkeztünk. Azokat jobb lesz későbbre tartogatni. – Nem hát. Azt mondta, hogy találok a fagyasztóban pulykasültet, amit Marie Callender hozott, ha ahhoz van kedvem. Különben meg azt eszem, amit akarok. – Owen hangjából utálkozást hallok ki, és nem is hibáztatom érte. – Azt hiszem, elutazott valahová Larryvel. Larrynek van egy lánya, vagy mi, és nála fognak pulykát enni.
Nem akarom elhinni, hogy anyának eszébe sem jutott magával vinni Owent. Elvégre a fia. Mardos a bűntudat, amiért nem vagyok otthon Owennel, de hát ez nem újdonság. Lassan arra a véleményre hajlok, hogy nincs annyi pénz a világon, ami megérné ezt a felfordulást. Darabokra tört a szívem, az agyam nem működik, az öcsém meg lényegében magára van hagyva egy olyan ünnepen, amit az anyánk normális körülmények között imád, és nagy hűhóval szokott megtartani. Noha most már csak mi hárman vagyunk, amióta néhány hónapon belül mindkét nagyszülőm meghalt, amikor tizenegy éves voltam, anyám mindig óriási hálaadás napi vacsorát csinál, és meghív mindenkit, aki csak eszébe jut. Időnként az éppen aktuális pasija is tiszteletét teszi. Máskor a barátai jönnek a bárból, ahová járni szokott, a magányos lelkek, akiknek nincs se családjuk, se senkijük, akivel együtt ünnepelhetnének. Anyámnak megvannak a maga hibái – méghozzá nem is kevés –, de a kivert kutyákat ilyenkor mindig maga köré gyűjti. Megesik rajtuk a szíve. Értetlenül rázom a fejemet. De éppen a tulajdon fiát hagyja magára. Fel sem hívja a lányát. Néha az az érzésem, hogy fontosabbak számára az ivócimborái, mint azok, akiket ő hozott a világra. – Bárcsak veled lehetnék… – Lehalkítom a hangomat, mivel a nagy házban vagyok, és ki tudja, nem hallgatózik-e valahol valaki. Nem lepődnék meg rajta. – Nem lenne szabad egyedül lenned az ünnep alatt. – Elleszek. – Elfacsarodik a szívem megjátszott bátorságától. Owen folyton keménynek akar látszani. Az a gyanúm, hogy őt ez ugyanúgy kimeríti, ahogy engem. – Wade anyukája meghívott magukhoz. Azt hiszem, úgy egy óra múlva át is megyek hozzájuk. Wade azt mondta, hogy három körül szoktak enni. Az anyukája állítólag kurva jó tökös lepényt csinál. – Ne beszélj csúnyán. – Megkönnyebbülök, és elhatározom, hogy küldök majd Wade anyukájának egy köszönőlapot, ajándékot vagy valami hasonlót, ha hazaértem. – Úgy örülök, hogy van hová menned. – Én is. – Hallgat egy ideig, majd vékony hangon megszólal: – Hiányzol. Nagyot nyelek, bár gombóc van a torkomban. – Te is hiányzol nekem. De szombat este már otthon leszek, megígérem. Találjunk ki valamit vasárnapra, oké? Elmehetnénk, mondjuk, moziba. – Sose szoktunk, mert átkozottul sokba kerül, még a matiné is, de ki nem szarja le. Muszáj néha kikapcsolódni. Túlságosan bánatos a hangulat a Maguire-lakásban, és mindkettőnkre rá fog férni a szórakozás, amikor hazaérek. – Az szuper lenne, Fabes. Szeretlek. Boldog hálaadást. – Én is szeretlek. Boldog hálaadást, kicsim. – Bontom a vonalat, és ahogy megfordulok, Adele-t látom alig pár lépésre. Tökéletes ívű szemöldökét olyan magasra húzza, félő, hogy lerepül szép és önelégült arcáról. – Nocsak. Hát nem édes, ahogy itt csicseregsz a telefonodba, hogy mennyire hiányzik, hogy mennyire szereted? – Lép egyet felém, mire én elhátrálok, és megborzongok a félelemtől, bár nem egészen tudom, hogy miért. Semmi okom rá, hogy féljek ettől a nőtől, bár fenyegetőn néz rám azzal a hideg, számító szemével. Számomra semmit sem jelent. De nem akarok feltűnést. Hálaadás van, az isten szerelmére. Rosszulesne Drew-nak, és megalázónak találhatná, ha hülye vitába bonyolódnék a mostohaanyjával, és én nem akarok ilyen barátnő lenni, még színleg sem.
– Nem csúnya dolog kihallgatni mások beszélgetését? – kérdezem, mert akaratom ellenére kijön belőlem. Bosszant, hogy hallgatózik, és ráadásul képes azt hinni, hogy egy másik barátommal, szeretőmmel vagy akárkimmel enyelegtem. Nem tartozom neki magyarázattal. Átkozottul semmi köze hozzá. – Nem, ha a beszélgetés az én házamban, az én dolgozószobámban zajlik. És ha történetesen az a kis kurva beszélget, aki az én Andrew-mmal kefél. Megrándul az arcom a szavaiban rejlő gonoszságtól. És hogy milyen könnyedén kimondja a k betűs szót, meg hogy a magáénak tartja a mostohafiát. – Nem a tiéd – suttogom. Hanem az enyém. Nincs merszem kimondani. Álnokul elmosolyodik. – Hát ebben nagyon tévedsz. Te csak egy kaland vagy. Újdonság. Azért hozott magával, hogy megdöbbentsen minket, hogy elszörnyedjünk, és azt higgyük, hogy képes lenne összeállni egy ilyennel, mint te, de én tudom, mi az igazság. Körülpillantok ebben a barlangszerű helyiségben, keresem a menekülés útját, de az egyetlen kijárathoz mellette vezet el az út, és nem akarok a közelébe menni. Ezt ő is tudja. Csapdába ejtett. – Nem kellene pulykát szeletelned, vagy valami? Adele elneveti magát, de rideg a hangja. És nem tűnik jókedvűnek. – El akarod terelni a figyelmemet? Nem fog menni. – Keresztbe fonja a karját maga előtt. – Tudod, ez az ünnep nagyon nehéz nap a családom számára. Most szombaton van két éve, hogy meghalt a lányom. Döbbenten hallgatom, amit mond. A szó szoros értelmében elkábulok. Nem akarom elhinni, hogy Drew nem mondta el nekem, hogy volt egy húga, aki meghalt. Talán a húga halálából fakadnak a problémái? De annak nincs értelme, és a viselkedése sem ezt támasztja alá. – Őszinte részvétem – mondom gépiesen, bár komolyan gondolom. Rettenetes dolog elveszíteni egy családtagot, az ellenségemnek sem kívánnám, még ennek az utálatos nőnek sem. Nagyon megviselt, amikor meghaltak a nagyszüleim. Ők jelentették az egyetlen biztos pontot az életemben, amikor kicsi voltam, mivel anyámra nem számíthattam, sem akkor, sem most. – Vanessa ötéves lenne most. Óvodába járna, körülrajzolná a kezét a papíron, és pulykává alakítaná. – Adele hangja megváltozik, szeme a távolba réved. Tapintható a belőle áradó szomorúság, és sajnálatot érzek iránta még akkor is, ha csupán pillanatokkal előbb undokul viselkedett velem. – Gyönyörű volt. Szakaszott mása az apjának. Drew-nak meghalt a húga, amikor hároméves volt – hogyan? Mi történt? Közvetlenül hálaadás után? Nem csoda, hogy nem volt kedve hazajönni ünnepelni. Nyilván fájdalmas emlék, amit a legszívesebben elfelejtene. És mekkora korkülönbség volt köztük. Mennyi is lehetett Drew, tizenhat, tizenhét, amikor a kislány született? Vajon miért csak ilyen későn vállalt közös gyereket Drew apja és Adele? – Biztosan szép kislány volt. A férjed nagyon jóképű. – Nem tudom, mi mást mondhatnék még, bár ez is elég banális, rögtön meg is bánom. Főleg amikor Adele különös pillantást vet rám.
– A férjem… – Adele nem fejezi be a mondatot, csak a fejét ingatja. – Igazad van. Andy nagyon jóképű. Akárcsak Andrew. Mindig Andrew-nak nevezi. És tegnap este Drew-nak nem tetszett, amikor Andrew-nak szólítottam. Nagyon nem. Ami azt illeti, teljesen kiborult tőle. Ez volna a kulcs? Adele volna a kulcs? – Félóra múlva felszolgálják a hálaadás napi vacsorát – mondja Adele energikusan, és már nyoma sincs rajta gyásznak vagy szomorúságnak. – Azt tanácsolom, hogy utána menj vissza a vendégházba, és pakold össze a holmidat. Hívni fogok neked egy taxit, ami kivisz a buszállomásra. Leesik az állam a megrökönyödéstől. Ezt nem mondhatja komolyan. – Ó, igen, terveim vannak, kis Fable. És te nem jutsz szerephez bennük, mert egy privát családi üggyel kapcsolatosak, és csak zavarnál minket. Az lesz a legjobb, ha távozol. Már beszéltem róla Andrew-val, és tökéletesen egyetért velem. – Minden további nélkül megfordul nagyon vékony, nagyon magas cipősarkán, és kisétál a szobából, én pedig belehanyatlok a hátam mögött álló kárpitozott fotelba, mintha nem volna képes megtartani a lábam. Már beszélt Andrew-val, aki egyetértett vele abban, hogy ma este haza kell mennem? Ennek az égvilágon semmi értelme. Nem értem, mi folyik itt, és beleszédülök a rengeteg információba, amit Adele-tól hallottam. Drew-nak háromévesen meghalt a húga. Mi történt? Hogyan halt meg? Beteg volt, és az vitte el, vagy balesetet szenvedett? Nem lehetek olyan tökéletesen érzéketlen, hogy nekiszegezem a kérdést, úgyhogy valószínűleg sosem fogom megtudni, ha magától nem mondja el. És mivel eddig nem mondta el, nem számíthatok rá, hogy valaha is megtudom. Hülyén hangzik, de rosszulesik, hogy sosem mesélt a húgáról. Ez egy súlyos trauma az életében, és nem osztotta meg velem. Persze sok más is van még, amit nem osztott meg velem. Tele van titkokkal, és még mindig nem érzem úgy, hogy ismerem. Nem igazán. Ma reggel ő már kiment a vendégházból, mire én kimerészkedtem a hálószobámból, de így is terveztem. Bezárkóztam a szobámba, és egyfolytában anyát hívogattam, de nem hívott vissza – ebben sincs semmi új. Utána Owent hívtam, SMS-t is küldtem neki, de arra gondoltam, hogy talán sokáig alszik, és mint kiderült, így is volt. Az az igazság, hogy Drew-t azóta sem láttam. Vajon haragszik rám, amiért nem mentem vissza hozzá az ágyba? Valószínűleg. De így a legjobb. Akármi is ez közöttünk, nem lesz folytatása. Nem lehet folytatása. Bármennyire szeretném is. Drew – Van egy másik férfi az állítólagos barátnőd életében. Megfordulok Adele hangjára, és látom, hogy utánam jött a kertbe, ami a hátsó udvarról nyílik. Beszélni akar velem. Kettesben vagyunk. Rossz érzés tör rám, megfeszül a vállam, és felkészülök a küzdelemre. – Miről beszélsz?
Adele megvonja a vállát, arca kifürkészhetetlen. – Hallottam, ahogy telefonon fecsegett valakivel. Azt mondta az illetőnek, hogy hiányzik neki, bárcsak együtt tölthetnék a hálaadást, és hogy elmennek majd moziba, ha hazaért. – Teljesen felvillanyozza, hogy közölheti ezt a hírt, én meg igyekszem úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Hogy gonosz, szemét szavai nincsenek rám hatással. Pedig hatással vannak rám. Fable faképnél hagyott tegnap éjszaka, azok után, ami történt. Fordult a kocka, és nekem ez nem tetszik. Nem jött vissza hozzám az ágyba. Kielégített, azzal otthagyott, pedig még száguldott a véremben az adrenalin, fel voltam ajzva, és szerettem volna olyan alaposan fölfedezni a testét, ahogy ő az enyémet. Beszappanozott, és elzárta a vizet. Végül csak elaludtam, amikor rájöttem, hogy nem fog visszajönni. Ma még nem beszéltem vele, de még csak nem is láttam. Mintha bujkálna előlem. – Fable-nek nincs más az életében. Csak én – motyogom, és elindulok a ház nyitva álló hátsó ajtaja felé. Adele a bal oldalamra sasszézik, és elkapja a karomat, mielőtt elmenekülhetnék, ujjai belemélyednek a húsomba. – Ezt nem tudhatod biztosan, te idióta. Mérget vennék rá, hogy ez a kurva bárkinek szétrakja a lábát, aki kéri. Kis híján lekeverek egy pofont Adele-nak, úgy fölmegy bennem a pumpa. – Ne nevezd így még egyszer – szűröm összeszorított fogaim között. – Soha. – Hallottam. Kicsimnek szólította. És befejezésül azt is mondta neki, hogy szereti. Nézz szembe a tényekkel, Andrew. Megcsal valakivel. – Adele megjátszott csodálkozással néz rám, rebegteti a szempilláit. – Mi a probléma? Nem tudod rendesen kielégíteni? Tudom, hogy uralkodni szoktál az állatias ösztöneiden, de a lányok néha azt szeretik, ha lehengerlik őket. – A kurva életbe! Hagyj békén, és ne ócsárold a barátnőmet. – Kirántom a karomat Adele szorításából, otthagyom, és besietek a házba. Meg kell keresnem Fable-t. Tudnom kell egyszer s mindenkorra, hogy nem beszél más pasasokkal, amíg itt van velem. Természetesen nem formálhatok rá kizárólagos jogot. De a legkevesebb, ami elvárható tőle, hogy hallótávolságon kívül intézi az ilyen jellegű beszélgetéseit. Nehogy már. Most azt fogják gondolni rólam, hogy felszarvaztak, Adele pedig túl sok muníciót kapott a kezébe. Lehetséges volna, hogy Fable tényleg egy másik pasassal enyeleg, amíg itt van velem? A kurva életbe, ezt nem bírom elviselni. Forr a vérem, és úgy mardos a féltékenység, hogy teljesen kifordulok magamból. Végigmasírozom a házon, fittyet hányok apámra, aki szól hozzám, fittyet hányok Adele-ra, amikor beront utánam a házba, és megpróbál megint elkapni. Bent sehol sem találom Fable-t, és amikor végül észreveszem, hogy az elülső udvaron cigarettázik, vörös köd ereszkedik az agyamra. A legszívesebben seggbe rúgnék valakit. Kivágom a bejárati ajtót, és nagy léptekkel elindulok felé. Összevillan a szemünk, látom az övében a félelmet, a gyanakvást, az… ugyanolyan haragot, mint amilyen az enyémben van.
Nagyot szív a cigarettából, és a füstöt egyenesen a képembe fújja, amikor lecövekelek előtte. Iszonyúan dühös vagyok. Rá. Adele-ra. Apámra. Magamra, amiért azt gondoltam, hogy lehet valami köztem meg e között a lány között, aki láthatólag le sem szar. – Van valakid – mondom, rögtön a tárgyra térve. Lebiggyeszti a száját, a cigaretta az ujjai között billeg. – Látom, beszéltél a mostohaanyáddal. – Áruld el, mi folyik itt. – Mi közöd is van hozzá? – Lepöcköli a cigarettát a fűre, és a csizmája sarkával eltapossa, de olyan erővel, hogy lyukat váj a szüleim egyébként makulátlan gyepébe. Apám infarktust fog kapni, ha meglátja. – Egy valag pénzt fizettem neked azért, hogy ezen a héten a barátnőm legyél. Ez a közöm hozzá. – Megragadom a karját, magamhoz rántom, és belenézek szikrázó zöld szemébe. Látni akarom, hogy hazudik-e. Hogy ami tegnap lezajlott köztünk, csak egy nagy rakás szar volt-e neki. Ez fáj. Jobban, mint beismerem. – Szóval csak visszajutottunk ide, mi? Az a sok kedves szó meg a tegnapi romantika mind elszáll, miután kielégülsz. Újra a startmezőn vagyunk, meg a fizetett barátnő szerepénél. Dühös. De én még dühösebb vagyok. – Mondd meg az igazat. Van másik pasi? – Csak ha te is elmondod nekem, hogyan halt meg a húgod – vág vissza. Elnémulok a meglepetéstől, eleresztem a karját, és hátrálok néhány lépést. Basszus. Erre nem számítottam. Azt gondoltam, van még egy kis időm, mielőtt kénytelen vagyok mesélni Vanessáról. – Nincs mit elmondani – motyogom. Nem akarok belemenni a részletekbe, és ügyet sem vetek a bűntudatra, amely halálos szorításba fogta a mellkasomat. – Persze, csak éppen elfelejted megemlíteni, hogy volt egy húgod, aki hároméves korában itt halt meg, pont ma két évvel ezelőtt. Így nincs mit csodálkozni rajta, hogy nem akarsz ide visszajönni, Drew. Én se akarnék. Biztosra veszem, hogy tele van a házatok rémes emlékekkel, amiket nem szeretnél újra átélni. – Kurvára igazad van. – Próbálja elterelni a figyelmemet, és ez még külön felbosszant. Nem fogjuk megvitatni a húgom ügyét. – Ki a pasas, Fable? Megrázza a fejét. – Nincs semmilyen pasas. – Ki. A. Pasas. – Minden szót külön hangsúlyozok. Az agyamra megy a mellébeszéléssel. – Mi az? Féltékeny vagy? – A kurva életbe, igen! – ordítom, és nem tudok gátat vetni a szavak áradatának. – Azok után, amiket együtt átéltünk, főleg tegnap, még van képed azt kérdezni, hogy féltékeny vagyok-e? Természetesen az vagyok. Számomra ez nem játék, Fable. Hanem ez az életem. És azt akarom,
hogy a része legyél. De ha te inkább másokkal akarsz kefélni, akkor hagyjuk a fenébe az egészet. Kellesz nekem, egyedül te. Senkivel nem akarok osztozni rajtad. Lihegek, mire a végére érek a beszédemnek, és nem akarom elhinni, hogy ezt mind én mondtam. Fable úgy bámul rám, mintha elment volna a józan eszem, és talán így is van, de őelőtte nem tudok hallgatni. Valamiért olyan hatással van rám, hogy mindent be akarok vallani. Mindent az égvilágon, a jót is, a rosszat is. – Te meg én csak színlelünk – suttogja. Könnyek gyűlnek a szemébe, az egyik lepereg az arcán. Szeretném megállítani a hüvelykujjammal, szeretném lecsókolni azt a könnycseppet, de nem fogom. Azok után, amit mondott, nem lehet. – Ez nem a valóság. Ne éld bele magad, mert ez csak játék. – Ez nem igaz – kezdem, de elhallgattat, ujjait egy rövid pillanatra rászorítja a számra, azután gyorsan leereszti a kezét. – De igen. Nem kellek neked, hidd el. Nem az vagyok, akinek hiszel. És az is biztos, hogy te sem az vagy, akinek én hiszlek. Olyan sok titok és probléma áll közénk, hogy szerintem egy kibaszott nagy káosz lenne az életünk, ha mégis megpróbálnánk járni egymással. De ez úgysem fog megtörténni, te is tudod. Nem tudok mit mondani. Tudom, hogy igaza van, még ha mindennél jobban szeretném is, hogy ne legyen. Reménytelennek tűnik az egész. És megszakad miatta a szívem. – Még két nap, Drew. – Elhallgat, rágja az alsó ajkát. – Hacsak nem akarod, hogy ma este hazautazzak, ahogy Adele mondta. Van valami terve a húgod halálának évfordulójával kapcsolatosan. És világos, hogy én nem vagyok rá meghíva. – Nem akarom, hogy elutazz – vágom rá gépiesen. – Van még két nap, addig szükségem van rád. – Jól van. – Rábólint, összeszorítja a száját, szeme esdekel. Szeretne mondani még valamit, látom rajta, de Adele kivágja az ajtót, és elkiáltja magát: – Kész a vacsora! – Vidám a hangja, és most annyira utálom, hogy megvető pillantással nézek rá a vállam fölött, amit azzal nyugtáz, hogy becsapja az ajtót. – Jobb lesz, ha bemegyünk – mondja Fable, és önmagát átkarolva elindul az ajtó felé. Megyek utána, és csak később eszmélek rá, hogy nem derült ki, hogy akkor most van-e másik pasas, vagy nincs.
TIZENKETTEDIK FEJEZET Hatodik nap (fekete péntek), 8.00 Ami mögöttünk van, és ami előttünk van, mind nagyon kicsiny dolgok ahhoz képest, ami bennünk van. Ralph Waldo Emerson Drew Tegnap a hálaadás napi vacsora egy katasztrófa volt, nem mintha másra számítottam volna. Apa meghívta néhány üzletfelét, és mialatt ők üzleti ügyekről meg a gazdasági helyzetről
beszélgettek az asztal egyik végén, mi a másik végén jobbára hallgattunk. Fable velem szemben ült, makacsul némán, miközben a tányérjára tett, házhoz szállított ételt csipegette. Adele nem szokott főzni, pláne nem hálaadás napi vacsorát. Nem is tudom, ettem-e egyáltalán házilag sütött pulykát azóta, hogy utoljára a nagyszüleimnél töltöttük az ünnepet New Yorkban, és annak már jó pár éve. Elképesztő méreteket öltött az ellenségesség a házban. Adele mindenáron beszélgetni akart velem, de én nem voltam rá hajlandó. Az este folyamán megérkezett a taxi, hogy elfuvarozza Fable-t, én azonban nyomtam két húszast a fickó kezébe a fáradozásáért cserében, és elküldtem. Fable egyszer sem szólt hozzám. Abban a pillanatban, amikor leléphetett, már ment is, anélkül, hogy bárkitől elköszönt volna, és meg sem állt a vendégházig, ahol bezárkózott a szobájába. Aznap este már elő sem jött. Jobb híján ezt tettem én is. Mérges voltam magamra, amiért hagytam, hogy felbosszantson. Nem sokat aludtam, de már az azt megelőző éjszaka sem, és most Fable szobája előtt ólálkodom, és a legszívesebben rátörném a kulcsra zárt ajtót, és rákényszeríteném, hogy álljon szóba velem. Teljesen kifordultam önmagamból. Rendszerint kerülöm a konfliktusokat. Nem szeretek szembenézni az érzelmeimmel. De a fenébe is, tegnap az a veszekedés nagyon megsebzett. Még magam előtt is szégyellem, de azt hittem, hogy a kapcsolatunk kezd valami különlegessé alakulni. Úgy látszik, tévedtem. De most a magánéletemben is megmutatkozik a makacsságom. Nem akarom, hogy tévedjek. Nem is hiszem, hogy tévedtem. Fable valami oknál fogva fél. Nem hibáztatom. Én is egyfolytában félek. Csak olyankor érzem úgy, hogy tökéletesen ura vagyok az életemnek, amikor kint vagyok a futballpályán. Néhány napja ide vagyok láncolva, és már majd’ meghalok, hogy visszamehessek a kampuszra. Hogy ne kelljen lelki életet élnem, és megint játszhassak. Hogy megint érzéketlen robot üzemmódba kapcsolhassak, és elfelejthessek minden mást. Mérges vagyok magamra. Bekopogok Fable ajtaján, és amikor elfordítom a gombot, meglepetten tapasztalom, hogy nincs kulcsra zárva. Minden figyelmeztetés nélkül berontok a sötét szobába, odaállok az ágya végéhez, és akkor azt látom, hogy mélyen alszik, a világról mit sem tudva fekszik a matrac közepén. Szőke haja összekócolódott hullámokban terül szét a párnán, arcát kisimította az álom. Rózsabimbó ajka szétnyílt, az ágytakarót letolta a derekáig. Szűk, halvány rózsaszín pólót visel, de melltartót nem, mellbimbói tisztán látszanak a vékony pamutanyag alatt. A vékony pamut, a merev bimbók. Meg vagyok babonázva, csorog a nyálam. Pokoli hideg van a szobában, úgyhogy közelebb megyek, megfogom az ágytakaró szélét, hogy feljebb húzhassam a testén. A kézfejem súrolja a mellét. Szándékosan csináltam, nem akarok hazudni. Fable szemhéja azonnal felpattan. Olyan gyorsan ül fel, hogy majdnem állon vág a homlokával, és gyorsan hátrább lépek, hogy megóvjam magam egy súlyos sérüléstől. – Mit keresel itt? – Az álláig felhúzza a takarót, hogy ne lássam azt a sok gyönyörűséget. Csalódottságot érzek. – Mit ólálkodsz a szobámban? – Csak meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e. – Elég suta válasz, de jobb nem jutott eszembe.
– Hány óra? – Oldalt hajol, fölemeli a telefonját az éjjeliszekrényről, és eltúlzott nyögéssel megnézi rajta az órát. – Miből gondoltad, hogy valami bajom lehet ezen a hajnali órán? – Több mint tizenkét órával ezelőtt bezárkóztál ide. Akár eszméletlen is lehettél volna. Mit tudhattam? – Védekezem. A reakciója védekezésre kényszerít, és fogalmam sincs, hogyan léptünk vissza, és miért vagyunk megint ellenségesek egymással. Kurvára utálom. Vissza akarom kapni az új Fable-t. Vissza akarom kapni az új önmagunkat. Soha nem tartoztunk össze, te seggfej. Befogom a számat, leülök az ágy szélére, és elszomorodom, amikor odébb húzódik tőlem, mintha nem bírná elviselni a közelségemet. Egy ötlet körvonalazódik a fejemben körülbelül hajnali három óra óta, és remélem, ezzel sikerülhet orvosolnom azt a kárt, ami alakuló kapcsolatunkban esett. De ha nem egyezik bele… Akkor nem tudom, mit csinálhatnék. – Hát, nincs semmi bajom – közli, és leteszi a telefonját. Pillantását a felhúzott térdére szegezi. – Most már elmehetsz. – Szeretnélek megkérni, hogy gyere el velem valahová. Rázza a fejét, amolyan „leszarom, hogy mit szeretnél” módon. – Nem hiszem, hogy továbbra is muszáj együtt mutatkoznunk, Drew. Tudom, mindenkivel el kellene hitetnünk, hogy együtt vagyunk, de mindjárt vége a hétnek, és szerintem már fölösleges látványos előadást tartani. Az istenit, mit csináltam? Fogalmam sincs, Fable-től pedig nem fogom megtudni, hacsak ki nem szedem belőle. – Arra szerettelek volna kérni, hogy gyere el velem a temetőbe. Meg akarom látogatni a húgom sírját. Végre rám néz, zöld szeme csordultig tele van fájdalommal és együttérzéssel. Miattam, értem. – Nem biztos, hogy jó ötlet… – Szeretném, ha jönnél. – Kinyújtom a karomat, megfogom a kezét, és a magaméban dajkálom. Jéghidegek az ujjai. Megpróbálja elhúzni, de nem engedem. – Szükségem van rád ott, Fable. – Úgy tudtam, Adele szigorúan családi programot tervez. – Fölemeli az állát, dacos a tekintete. Sebezhető. Gyönyörű. Olyan gyönyörű, hogy a legszívesebben a karomba zárnám, és soha nem ereszteném el. De nem teszem. – Nem velük megyek. – Az minden rémálomnál rosszabb lenne. Adele sírna, lelkileg összeomlana, és elvárnák tőlem, hogy mellette álljak, kifejezzem együttérzésemet, megölelgessem. A gondolatától is rosszul vagyok, hogy hozzám ér, hát még attól, hogy meg is engedjem neki. Fable hallgat. Látom rajta, hogy fontolóra veszi a kérésemet, ami megkönnyebbüléssel tölt el. Nem akarok egyedül menni, és a szüleimmel sem, de muszáj kimennem, leróni a kegyeletemet a kishúgom előtt. Ha arra gondolok, hogy egyedül kell kimennem, olyan nyomasztó szomorúság
telepszik rám, hogy abban a pillanatban tutira szétesnék, hogy beállok a kocsimmal a temető parkolójába. Nem tudnám rávenni magam, hogy bemenjek, pedig be kell mennem. Ha Fable ott van velem, belőle erőt meríthetnék ahhoz, hogy fel tudjam keresni a húgom sírját. A sírkövénél a bocsánatáért esedeznék, amiért nem vigyáztam rá, és őszintén remélném, hogy amikor feltárom az igazságot Fable előtt, nem fog meggyűlölni azért, amit tettem. És talán, de csak talán, az elfogadása révén enyhülhetne egy kicsit az a gyűlölet, amit önmagam iránt érzek. – Elmegyek veled – mondja halkan, lesütött szemmel. – Mikor akarsz indulni? – Előbb le kell zuhanyoznom. Nyilván neked is. – Amikor bólint, folytatom. – Pár óra múlva. Tíz körül? – Az jó lesz. – Megint bólint, és ahogy lassan elengedi a kezemet, ujjai végigsimítanak az enyémeken. Beleborzongok a finom érintésbe, és amikor ránézek, látom, hogy engem figyel szétnyílt ajakkal, tágra nyílt szemmel. Olyan átkozottul szép ebben a zilált, még álomittas állapotában, hogy szinte fáj, ha túlságosan sokáig nézi az ember. – Köszönöm – suttogom. – Hogy beleegyezel, hogy eljössz velem. – Köszönöm, hogy bízol bennem, és megkértél rá. – Megnyalja a száját, amitől nedvesen fénylik, és bennem olyan erős késztetés ébred, hogy megcsókoljam, ami már-már fáj. – Ezért voltam olyan dühös rád, Drew. Azután, ami tegnap történt, amivel te meg Adele vádoltál, úgy éreztem, hogy nem bízol bennem. Pedig én mindig becsületesen viselkedtem veled. Igaza van. Én is tudom. Túlreagáltam. Adele megpróbált kijátszani Fable ellen, és sikerült neki. De ostoba voltam. – Nem lett volna szabad hallgatnom Adele-ra. – Veszek egy mély lélegzetet, és kifújom. – Bocsáss meg. Halvány mosolyra kunkorodik a szája, repesni kezd a szívem. – Megbocsátok. És csak hogy tudd. A pasas, akivel tegnap beszéltem… Dübörögni kezd a szívem. – Igen? – Owen volt. Az öcsém. Címeres ökörnek érzem magam. Hát persze hogy az öccsével beszélt. Folyamatosan betegre aggódja magát miatta. – Nem lett volna szabad meghallgatnom Adele-t. – Bizony nem. – Egy seggfej vagyok. – Tegnap tényleg az voltál. – Mondani akarok valamit, de félbeszakít. – Legyek őszinte? Örültem, hogy ennyire dühösnek látlak. Mert tudod, ez azt jelenti, hogy vannak érzelmeid. Hallgatok. Igaza van. Nem emlékszem, utoljára mikor borultam ki ennyire. Szoktam én ennyire kiborulni? Meggyulladt bennem egy gyújtózsinór, és nem voltam képes hatástalanítani a bombát.
– Most lezuhanyozom. – Int az állával. – Menj ki. Nem akarom, hogy láss. Lényegében átlátszik a pizsamám. – Fable, nem szívesen mondom ezt, de már láttalak – emlékeztetem halk hangon. Most rajta a sor, hogy hallgasson. Vigyorogva felállok, és az ajtó felé veszem az irányt. – Tetszett, amit láttam – vetem hátra a vállam fölött. Halk nevetése végigkísér a folyosón. Fable Nagyon hideg és komor kint az idő, az eget megtöltik a sötét, vészjósló felhők, nem csillapodik a szél. Szorosabbra húzom magamon a kabátot, ahogy megyek Drew nyomában a temetőben. Egy kanyargós kis úton haladunk a sírkövek között, és próbálok nem rájuk nézni, de nem tudom megállni. Némelyik egészen szép, vannak rajtuk igazi fényképek, szívet tépő üzenetek, sőt szobrok. És virágok. Virágok mindenütt, igaziak és művirágok, színpompásak és vidámak, sötétek és komorak. Olyan csokrok is, amiket az ünnep jegyében állítottak össze. Látok hálaadás napi szalagokat, rengeteg őszi színt. Rozsdás vöröseket, narancsokat, szüreti sárgákat. Jobb lett a hangulatom, hogy látom ezeket a színeket, a padokat, amiket kitettek ide a hozzátartozók, hogy eltölthessenek némi időt eltávozott szeretteikkel. Borzalmas dolog a halál, ugyanakkor magától értetődőn hozzátartozik az életünkhöz. Nem szeretek rágondolni, a halandó énünkre. Könnyebb, ha azt képzelem, hogy örökké élünk. – Itt vagyunk. Drew mély, komor hangjára felpillantok, és látom, hogy egy kisebb sírkő előtt áll. Lassan közelebb megyek, megállok Drew mellett, és elolvasom a kőbe vésett szavakat: Vanessa Adele Callahan Született 2007. szeptember 30. Meghalt 2010. november 27. Örökké a szívünkben… A jobb felső sarokban van egy kis kép Vanessáról. Sötét színű haja volt, mint Drew-nak, arcán hatalmas mosoly, kék szeme csillog. Imádni való kislány volt. Oldalt pillantok Drew-ra, aki meredten nézi a képet, keze a zakója zsebében, arcán komor kifejezés. Mérhetetlen szomorúság. Szeretnék vigaszt nyújtani neki, a karomba zárni, és azt suttogni a fülébe, hogy minden rendben lesz, de úgy érzem, ez nem az én területem. Különben meg, ezt végig kell csinálnia. Ő maga mondta, idejövet. Kell neki egy kis idő, mialatt nem csinál semmi egyebet, csak nézi a sírt, és Vanessára gondol. Gondolatban beszélget vele.
Azt mondtam, jó, mert ki vagyok én, hogy felülbíráljam, hogyan akar gyászolni? Mindannyian másképp csináljuk. Én az ő helyében nem jöttem volna ki, főleg mivel ilyen kicsi korában halt meg a húga. Fúrni kezdi az oldalamat a kíváncsiság, de igyekszem nem venni róla tudomást. Nagyon szeretném tudni, hogyan halt meg. Nem értem, miért zavar ez engem annyira, de ebben a családban mindenki mindennel kapcsolatban olyan titkolózó. Ez az apró részlet eléggé fontos, és tudni akarom. Tudnom kell. Drew reszketve felsóhajt, én pedig nem bírom tovább. Közelebb lépek hozzá, megfogom a karját, és megszorítom, hogy tudja, itt vagyok neki, ha szüksége van rám. Odahúz magához, karját átveti a vállamon, és aztán már csak azt veszem észre, hogy megölel, arcát a hajamba temeti, és olyan erővel szorít, hogy alig jutok lélegzethez. De hagyom, hogy rám boruljon. Szüksége van vigaszra. Nekem is. – Az én hibám – mormolja bele a hajamba. – Én vigyáztam rá, mialatt apa telefonált. És aztán… otthagytam. Bizsergés fut végig a gerincemen, de igyekszem nyugodt maradni, nehogy Drew megérezze, milyen hatással van rám, amit mond. Szeretném, ha továbbra is bizalommal lenne irántam, ha nem zárkózna magába. – Baleset történt. – Fogalmam sincs, így volt-e, mivel senki sem beszélt róla, de úgy érzem, most ezt kell mondanom. – Senki sem hibás. – De. – Eltol magától, kék szeme lángol, ahogy lenéz rám. Érzelmektől vibrál a teste, és remegő kézzel végigsimít a haján. – Elmondta Adele, mi történt? Elmondta? – Öö… nem. – Megrázom a fejemet, felszisszenek, amikor megragadja a vállamat, és megráz egy kicsit. – Nem mondott semmit. Csak azt, hogy meghalt. Ellök magától, fojtottan káromkodik, én pedig megtántorodom, és meg vagyok döbbenve, hogy így bánik velem. Leszegett fejjel, gyors léptekkel elindul. Megyek utána, zavarodottan, dühösen, és hirtelen azt kívánom, bárcsak ne kísértem volna el erre a szörnyűséges, nyomasztó helyre. – Hová mész? – kiáltok utána, vacogva a hideg szélben, és mérgesen, amiért a hosszú lábával ekkora előnyre tesz szert. – Egyedül akarok lenni. – Megáll az eszem – morgom magamnak, és megszaporázom a lépteimet. – Tudod, nem menekülhetsz el örökké attól, ami szar – mondom neki. Hirtelen hátrafordul, és olyan sok, egymásnak ellentmondó érzelem torzítja el az arcát, hogy egészen felismerhetetlenné válik. – Semmit sem tudsz rólam. Nem menekülök el attól, ami szar. Ez tölti ki életem minden egyes napját! Megdöbbent ezzel a kitöréssel, amit megint változó érzelmek kísérnek. Igaz ugyan, hogy minden dühét és zavarodottságát rajtam tölti ki, de ez állítólag jót tesz neki. – Nem egyedül kell megbirkóznod vele, értsd meg. Szabad gyászolni, szabad beszélni róla.
– Gyászolok, és tele vagyok bűntudattal. Az én hibám, hogy a kishúgom a medence közelébe került, és belefulladt. Nekem kellett volna kint lennem vele, és figyelni rá, de én… nem figyeltem. Azt hittem, zárva van a kapu. – A hajába túr, markolja a sötét tincseket, és nem látó szemmel mered rám. – Az én hibám, de az övé is. – Kié? Vanessáé? – De hiszen jóformán kisbaba volt még! Hogy lehet ilyet mondani? – Nem, dehogyis. Az övé. Istenem. – Hangja elfullad, és látom, hogy könny patakzik az arcán. Fáj érte a szívem, hogy ilyen nyomorultul érzi magát, de nem merek odamenni hozzá. Félek, hogy csak eltaszítana magától, és ennek még a gondolatát sem bírom elviselni. Hogy egyedül gyászoljon, hogy valamiért azt képzelje, hogy ez az ő hibája, és azé a másik valakié. Semmit sem értek. És őszintén? Félek megkérdezni. – Mondd el, mi történt – kérem, elhatározva, hogy bátor leszek, és nem futamodom meg. – Hogyan halt meg a húgod? Drew dühödten törölgeti az arcáról a könnyeket, miközben elindulunk vissza Vanessa sírjához. Adok neki némi időt, leülök a közelben az egyik padra. Fölöttem a fa ágai hajladoznak a szélben, reszketek túlságosan vékony kabátomban, és nézem, ahogy Drew elkezd fel-alá járkálni előttem. – Kint voltam. Ott volt az apám is, élveztük a napsütést. Azon a hálaadáson melegebb volt, mint lenni szokott, és nagyon fel voltam dobva, mert szuperül sikerült az első évem a csapatban. – Elhallgat, úgy tűnik, a gondolataiba merül. – Adele aznap alig volt otthon, a karácsonyi ajándékvásárlást intézte. Megkérte apát, hogy vigyázzon Vanessára, és együtt játszottunk vele. Erre-arra rohangált a hátsó verandán, egyfolytában nevetett. Eltartott egy ideig, amíg a bizalmába fogadott, érted? Mert nem sokat voltam otthon, de mindig sikerült magamhoz édesgetnem. Nem szólok semmit, hagyom, hogy a saját tempójában mesélje el a történetet. Ki kell adnia magából, akármilyen fájdalmas is újraélni azt a napot. Én most inkább megvigasztalnám, és azt tanácsolnám neki, hogy majd máskor beszéljünk róla, de mikor? – Apámat telefonon keresték. Egy nagy fúzióval kapcsolatban, amin már hosszú hónapok óta dolgozott, és muszáj volt fogadnia a hívást. Azt mondta, vigyázzak Vanessára, egy pillanatra se veszítsem szem elől, és én természetesen azt mondtam, hogy rendben. – Reszketve felsóhajt, és lehunyja a szemét. – Bújócskát játszottunk, incselkedtem vele, nevettünk. Tudtam, hogy apa nincs nagyon messze, hallottam a hangját, ahogy beszélt a telefonba. Egyszer csak ott állt az ajtóban Adele, és megkért, hogy… megkért, hogy menjek be vele a házba. Mondtam neki, hogy nem lehet, mert vigyáznom kell Vanessára, de meggyőzött, hogy nem lesz semmi baja. Apa ott volt a közelben. Ott volt, esküszöm, hogy ott volt. Úgyhogy bementem, és… és Vanessa valahogy bejutott a kapuval elzárt területre, ahol a medence van, és beleesett. Kiderült, hogy apa közben átment a ház elülső részébe, de ezt én akkor nem tudtam. Neki meg fogalma sem lehetett róla, hogy egyedül hagytam Vanessát. Én azt hittem, hogy apával van, apa meg azt hitte, hogy velem van… Drew széthullik. A szó szoros értelmében leroskad a földre, térdre hullik a húga sírja előtt. Válla rázkódik, miközben ráborul a sírkőre, mintha imádkozna. – Sajnálom. Elcsesztem, és olyan szörnyen sajnálom. Odamegyek hozzá. Letérdelek mellé, és amennyire tudom, átkarolom. Felém fordul, két karját a nyakam köré fonja, arcát a mellkasomra szorítja. Érzem könnyei nedvességét a bőrömön, és
ahogy simogatom a fejét, ujjaim bele-beleakadnak a hajába. Mindent elkövetek, hogy megnyugtassam. Hosszú percekig ülünk így, némán. Halkan sír, teste remeg az érzelmektől. Hagyom sírni, és érzem, hogy nekem is könny gyűlik a szemembe, hogy elönt a szomorúság. Vele sírok hangtalan könnyeket, amelyek megtisztítanak, és összekapcsolnak Drew-val, ahogy átérzem mindent elborító gyászát és fájdalmát. De tudom, hogy nem csak ez gyötri. Érzem, hogy van még más is, sokkal több, és azért nem beszél róla, mert attól tart, hogy kiborulnék tőle. Vagy ami még rosszabb, nagyot esne a szememben. Adele-hoz van köze a dolognak. Azt hiszem, tudom is, hogyan. Csak még nem állok rá készen, hogy megbizonyosodjam róla.
TIZENHARMADIK FEJEZET Hatodik nap (fekete péntek) 23.00 Azok tudják a legnagyobb sebet ütni rajtad, akik a legjobban ismernek. Drew Callahan Drew Szeretnék elveszni Fable-ben, hogy felejthessek. A temető után megebédeltünk egy gyorsétteremben, azután hazamentünk. Nem sok szó esett köztünk, de akkor sem tudtam volna beszélgetni, ha érzek kedvet hozzá. Ki vagyok merülve, testileg is, lelkileg is, és ezt Fable is tudja. Nem tolakszik, nem követel magyarázatot, hacsak nem tartja szükségesnek. Mint amikor megkérdezte, hogy mi történt azon a napon, amikor Vanessa vízbe fulladt. Hihetetlennek tűnik, de jó érzés volt kiadni magamból. Soha senkivel sem beszéltem még a húgom haláláról. Se a szüleimmel, se senkivel. Két éven keresztül magamban tartottam, és amint beszélni kezdtem róla, olyan érzés volt, mintha átszakadt volna egy gát. Sírtam. Gyászoltam. Elmondtam a történetet, és annyira hálás voltam, amiért Fable-nek arcizma sem rándult, nem bírált, nem ítélkezett. Csak ölelt, és hagyta, hogy sírjak, mint egy óriáscsecsemő. A fenébe is. Én sem fogok ítélkezni önmagam fölött, nem fogom ostorozni magamat, amiért nekem is vannak érzelmeim. Meghalt a kishúgom, amikor nekem kellett volna vigyáznom rá. Minden jogom megvan rá, hogy sírjak és dühöngjek, ha éppen akarok. A délután többi részét átaludtuk. Együtt. Összebújtunk az én ágyam közepén, átkaroltuk egymást, és magunkra húztunk egy takarót. Este volt már, de még mindig nem mozdultunk, és mind a kettőnknek szükségünk volt pihenésre. Nem sokat aludtunk ezen a héten, itt, Carmelben. Holnap utazunk el, azon a napon, amikor a családom a húgom halálának kétéves évfordulóját tartja. Örülök, hogy elhúzhatok innen, de nem tudom, mit tartogat Fable-nek meg nekem az élet, miután hazamegyünk.
Félek tőle, hogy mit fogok csinálni. Hogy Fable mit fog csinálni. Hogy együtt mit fogunk csinálni, amivel elcsesszük ezt az egészet. Sípol a mobilom, és tudom, ki az, anélkül hogy ránéznék. Vagy apám, vagy Adele, az a két ember, akivel a legkevésbé akarok beszélni. Gyorsan megfordulok, felülök, és a telefonért nyúlok. Még ég a lámpa a szoba túlsó felében álló komódon, halvány derengésbe von minket. Lepillantok a képernyőre, és látom, hogy igen, apám küldte az üzenetet, és éppen el akarom olvasni, amikor csöng a telefon. Megint apa az. – Ne haragudj, hogy nem hívtalak vissza – mondom azonnal, némi bűntudattal. Neki is nehéz ez az időszak, és nem kellene elzárkóznom tőle, akármennyire megkönnyíti is a dolgomat. – Ne merészeld letenni. – A fenébe, Adele az. – Mit akarsz? – Halkra fogom a hangomat, hogy lehetőleg ne zavarjam Fable-t, de mozog a takaró alatt, és megfordul, a hátát mutatva felém. Fogalmam sincs, hogy ébren van-e, de úgysem akarok semmi olyat mondani Adele-nak, amit Fable esetleg félreérthet. Éppen elég, hogy ma bevallottam neki, mi történt Vanessával. Semmiképp sem rakok még több terhet a vállára. – Jössz velünk holnap, ugye? Vanessa sírjához. – Már ma elmentem. Halálos csend fogadja a bejelentést, és én is hallgatok. Nem én leszek az, aki először megszólal. Elegem van belőle, hogy lesnem kell minden szavát. Mindennek van határa. – Vele mentél? – Igen. Felszisszen. – Hogy merészelted elvinni a kislányom sírjához? – Nekem meg a húgom volt, a fenébe is. Elvihetem a sírjához a barátnőmet. – Az a nő nem a… Istenem. – Adele-nak mintha torkán akadtak volna a tulajdon szavai. – Velünk jössz holnap. Azt akarom, hogy ott legyél. – Holnap elutazunk. Nem maradhatok. Ezért mentem el ma. – Ez nem egészen igaz, de magyarázatnak megteszi. – Apád csalódott lesz. – Lehalkítja a hangját, mígnem végül szinte úgy hangzik, mintha dúdolna. – Nem akarsz csalódást okozni neki, ugye? Mindig olyan jó kisfiú vagy, Andrew. Mindig megteszed, amit mondok. Amit kérek tőled. Borsózik a hátam attól, ahogy beszél hozzám. Becsukom a szememet, veszek egy mély lélegzetet, és imádkozom, hogy ne essek szét. Megint. Amióta hazajöttem, érzelmi hullámvasúton ülök. Tudtam, hogy nem lesz egy leányálom. De ennyi mindenre igazán nem számítottam. – Nem megyek veled, Adele. Ideje örökre elvágni a kötelékeket. – Megszakítom a hívást, mielőtt bármit mondhatna.
Oldalt pillantok Fable-re, és látom, hogy időközben visszafordult erre az oldalára, és átható zöld szemével minden mozdulatomat követi. Megrándul a gyomrom, és azon tűnődöm, vajon mennyit hallott. – Kekeckedik veled? – kérdezi lágyan. Bólintok. Egy szót sem szólok. Letolja magáról a takarót, feltérdel, és odajön hozzám, két kezét a vállamra teszi, arcát az enyémhez közelíti. Szemhéja lejjebb ereszkedik, a számat nézi, látom mellkasa hullámzását, érzem érintésének melegét. Ez a lány egyszerűen… Megfelel nekem. Csak azt nem tudom, hogy öntsem ezt szavakba, hogyan mondjam el neki. – Köszönök mindent, ami ma történt – mondja meglepetésemre. Csodálkozva nézek rá, miközben kinyújtom a kezemet, és a füle mögé simítok egy selymes tincset. – Én tartozom köszönettel mindazért, amit ma értem tettél. – Igen, így van. – Tétova mosolyra húzódik a szája. – De én azt szeretném megköszönni, hogy olyan őszinte voltál. Hogy meséltél a húgodról, hogy megosztottad velem a múltadnak ezt a részét. Tudom, hogy nem volt könnyű. Ujjaim puha arcát cirógatják, hüvelykujjam fel-alá simogatja. – Köszönöm, hogy ott voltál velem. Hogy meghallgattál. – És átöleltél, és hagytad, hogy kisírjam magam. Rám mászik, lábával közrefogja a combjaimat, én pedig automatikusan átölelem, ujjaimat szétterítem tökéletes fenekén, és közel húzom magamhoz. Istenem, de csodálatos, úgy odasimul hozzám, hogy egy papírlapot sem lehetne közénk illeszteni. – Drew… – Hangja puha suttogás, ahogy lehajol hozzám, és finoman szájon csókol. – Ez az utolsó éjszakánk itt. Együtt. Belém nyilall a fájdalom a felismeréstől. Ennyi volt. Holnap estétől ki-ki ott folytatja az életét, ahol abbahagyta. Alig várom, hogy véget érjen ez a kínszenvedés, tudom ugyanakkor, hogy nem lesz már velem Fable, hogy eljátssza a barátnőm szerepét… Ez fáj. Jobban, mint beismerném. Feljebb csúsztatom az egyik kezemet, bebújtatom a pólója alá, hogy meztelen, sima bőrét simogathassam. Beleremeg az érintésembe, rám hajol, haja függönyként hullik az arcunk köré, ajka az enyémhez közelít. Tudom, mit szeretne. Én is azt szeretném. Fejemet nekitámasztom az ágytámlának, tenyerembe fogom a tarkóját, magamhoz húzom, és lágy, hosszú csókban találkozik a szánk. Kinyújtom a nyelvemet, megnyalom a felső ajkát, végigkövetem alsó ajka vonalát, élvezem édes, dekadens ízét. Halk nyögés szakad ki belőle, erre elmélyítem a csókot, erősebben húzom magamhoz a fejét, és behatolok a szájába a nyelvemmel. Elborít az iránta érzett vágy. Soha nem tapasztaltam még ehhez foghatót, és megrohannak az együtt töltött éjszaka emlékképei. Amikor olyan önzetlenül orgazmushoz segített, és semmit sem
várt érte cserében. Ugyanezt akarom megadni neki. Amit csak kér, amire csak szüksége van. Vele akarok lenni, hogy meztelen testünk álló éjszaka összeolvadhasson. Egész délután aludtunk, bele az estébe. Biztosnak kell lennem, hogy ő is akarja. Hogy engem akar… – Nem vagy éhes? Mostanáig aludtunk – mondom, miután megszakítottam a csókot, de a szám máris bizsereg, alig várja, hogy visszatapadhasson az övére. Lehet, hogy egérutat kínálok neki, nem tudom. Ami elég nagy hülyeség, de nem akarom, hogy nagyon elmélyüljünk benne, aztán meg visszakozzon. Azt tudom, hogy én készen állok rá. De ő is? Igazán? Hátrahajol, megfogja a pólója alját, felrángatja magán, áthúzza a fején, és a padlóra hajítja. Egyszerű fehér melltartót visel, csipkeszegélyes, középütt egészen apró fehér szaténmasnival. Olyan édes és ártatlan, bár a gondolataim távolról sem azok, ahogy meredek rá, és azon spekulálok, hogy hogyan szabadíthatnám meg attól az átkozott melltartótól úgy, hogy ne tűnjek túlságosan mohónak. – Rád vagyok kiéhezve – suttogja. Ragyog a szeme, duzzadt ajka csillog a csókunktól. – Vedd le az inged, Drew. Tétovázás nélkül megfogom az ingem alját, letépem magamról, és odagyűröm az ágyra. A szemét egy pillanatra sem veszi le rólam, ahogy rám tekeredik, cicanadrágba bújtatott lábával átfogja a derekamat, karjával körülöleli a nyakamat. Két kezét a hajamba mélyeszti, én pedig lehunyom a szememet, beszívom az illatát, érzem az enyémhez simuló teste melegét. Felsőtestünkön a bőr összetapad, csak a melltartója választ el minket, és a szaténosan sima anyag tovább fokozza izgalmamat, ahogy a mellét a mellkasomhoz nyomja. Ahogy szánk egymásra talál, elárasztanak az érzések ez iránt a lány iránt. Napok óta vágytam erre az összefonódásra. A fenébe is, évek óta vágytam rá, hogy valakivel így összefonódhassak, de sohasem mertem hinni benne. De most már hiszek. Hála a fizetett barátnőmnek. Hála Fable-nek. Fable Komolyan mondom, Drew Callahannek van a legszebb teste, amit életemben láttam, márpedig kissé szégyenkezve bár, de bevallom, hogy átlagon felüli számban volt alkalmam férfitestet látni. Annyira elvonja a figyelmemet követelőző szája, amely oda van ragadva az enyémre, hogy egyszer csak véget vetek a csóknak, hogy kedvemre kigyönyörködhessem magam a közszemlére tett izmokban. Amikor legutóbb együtt voltunk, sötétségbe burkolóztunk. Nem mertük megnézni egymást, mert féltünk attól, amit esetleg láthatunk. Most viszont mindent látni akarok. Mindent, de mindent. A szemébe akarok nézni, amikor először hatol belém. Azt akarom, hogy egymást nézzük, amikor eljuttat a csúcsra. Hallani akarom, ahogy a nevemet suttogja, amikor ő jut el velem a csúcsra… Borzongás fut végig rajtam, amikor végighúzom az ujjaimat széles vállán, le a két karján, elidőzöm a kőkemény bicepsznél, végigborzolom az alkarját borító sötét szőrzetet. Tökéletesen mozdulatlan marad, de érzem magamon perzselő pillantását, ahogy fal a szemével, mialatt én a kezemmel feltérképezem a testét. Megérintem a mellkasát, és a két mutatóujjam egyszerre siklik át a mellbimbóin, mire megrezzen egy kicsit, én pedig elmosolyodom.
De a mosoly lehervad az arcomról, amikor feltárul előttem kockahasa tökéletesen kidolgozott izomzatának minden redője. Lassítok a tempón, kezem tökéletesen felfedezi ezt a területet is, és tapintásom nyomán érzem az izmok finom remegését. A fejemet fölemelve látom, hogy felvont szemöldökkel, félmosolyra húzott szájjal néz. Most látom a legboldogabbnak az óta a délután óta, amikor elvitt ebédelni, aztán megcsókolt a mesebeli utcácskában, miközben szakadt az eső, és körülöttünk mindenhol fehér lámpácskák fénylettek. Egyetlen szó nélkül a szájára szorítom a számat, és mindaddig nyitva tartom a szememet, amíg az övé reszketve le nem csukódik. Nagyon könnyen a bűvkörébe kerülök. Ez a csók mohóbb, sürgetőbb, és hagyom, hogy Drew átvegye az irányítást, élvezem, ahogy nagy kezét a mellem fölött nyugtatja, hogy aztán még följebb csúsztassa, és könnyedén megérintse a nyakamat, de olyan tökéletesen tulajdonosi mozdulattal, hogy beleszédülök. Ugyanaz a kéz elindul lefelé, az ujjak bebújnak melltartóm laza pántja alá, és letolják a vállamról. Erre a sorsra jut a másik pánt is, és szinte varázsütésre lekerül rólam a melltartó, meztelen mellem nekinyomódik a mellkasának, kemény bimbóim meleg bőrének. – Kívánlak – suttogja a fülembe, amitől végigfut a hátamon a hideg. – Annyira, hogy majd’ belehalok, Fable. Tetszik, hogy ugyanazzal a lélegzettel mondja ki a nevemet, amelyikkel azt közli, hogy kíván. Most nem tűnik el a sötétségben, nem vakítja el a múlt, hanem itt van. Most velem van, engem simogat, engem csókol, hozzám dörzsöli lassan az erekcióját. Teljesen feloldódtam benne, elvesztem benne, és nem létezik olyan hely, ahol szívesebben lennék. A derekamnál fogva az ágyra nyom, a hátamon fekszem, két keze a fejem mellett támaszkodik a matracra, miközben fölém hajol, de a száját egy pillanatra sem veszi le a számról. Ebben a helyzetben nincs hozzám olyan közel, amennyire szeretném, ezért átkulcsolom a csípőjét a lábammal, hogy magamhoz húzzam. Kibontakozik az ölelésemből, kezét lecsúsztatja a testemen vékony, fekete cicanadrágom derékpántjáig, és lassan, türelmesen húzni kezdi, a bugyimmal együtt. Reszketek, túlságosan gyorsan szedem a levegőt, meredten nézem a mennyezetet, és a szám belsejét harapdálom, amikor Drew ujjai vetkőztetés közben hozzáérnek a combomhoz, a térdemhez. Érzem a hasamon a lélegzetét, és becsukom a szememet, mert forogni kezd velem a szoba, amikor nagy kezével szétnyitja a combomat. Szemügyre veszi a lenti régiómat, én pedig nem tudom, mit gondoljak, mit mondjak. Rekedten felsóhajt, megragadja a csípőmet, és csókolni kezdi a mellemet, nyelve mindenhová utat talál, aztán azt érzem, hogy megnyalja előbb az egyik mellbimbómat, azután a másikat. Nem bírom tovább. Nem vagyok az a típus, aki néma az ágyban, soha nem is voltam, de nem vagyok kifejezetten nagyhangú sem. Csakhogy Drew érintése, a szája a bőrömön annyira jó érzés, hogy ívben meghajlok, és felkiáltok. Valósággal elborítanak a különféle érzések, anyaszült meztelen vagyok, kiszolgáltatott, és még sohasem éreztem, hogy valaki ennyire odavan értem. És hogy tele vagyok élettel. – Gyönyörű vagy – suttogja a két mellemnek, miközben a szájával dédelgeti őket. Belemélyesztem a kezemet a hajába, magamhoz szorítom, és vonaglok szorgos ajkán és nyelvén. Még mindig nem tértem magamhoz. Komolyan, nem egészen tudom, hogyan jutottunk el idáig. Drew-t ránézésre utáltam. Csak a pénz miatt mentem bele ebbe az egészbe. Azt hittem, valami komoly baj lehet vele. Még mindig azt hiszem, hogy komoly baj lehet vele.
De én sem vagyok különb. És ő olyan szép, olyan figyelmes, olyan sebezhető. Elpanaszolhatnánk egymásnak a bajunkat. Szeretném meggyógyítani. Biztos vagyok benne, hogy meg tudom gyógyítani. Az első lépés az, hogy egyesítjük a testünket. – Várj egy kicsit – mormolja. Ahogy kinyitom a szememet, egészen közel hajol hozzám. Még ad egy gyors csókot, feltápászkodik, és leszáll az ágyról. – Mindjárt visszajövök. Nézek utána, ahogy elmegy, aztán eltakarom a szememet a karommal, hogy lecsendesítsem száguldó szívemet, kapkodó lélegzésemet. Annyira fel van ajzva a testem, hogy nem kellene hozzá sok, hogy átbillenjen. Reszketek, annyira megteltem adrenalinnal, vággyal, és ki tudja, még milyen egyéb titokzatos érzések kavarognak a testemben. Soha, de soha nem tapasztaltam még ilyet. Soha. Ettől a felismeréstől elakad a lélegzetem. Néhány perc múlva Drew visszatér a szobába, becsukja az ajtót, és ráfordítja a zárat. Szótlanul nézem, ahogy jön az ágy felé, és a mellette lévő asztalkára letesz egy kis doboz óvszert. Találkozik a pillantásunk, én felvonom a szemöldökömet, mire ő elmosolyodik. – Szerencsénk van. Találtam egy dobozt a fürdőszobában, a mosdó alatt. Mindig van ott, akárcsak törülköző, sampon és szappan. Nagy forgalmat bonyolít a vendégház, esküszöm, néha olyan, mint egy szálloda. Az apám üzleti partnerei szoktak megszállni itt. Hah. Hát ha Callahanéknél ilyen nagy a jövés-menés, a vendégek legalább gondtalanul szórakozhatnak. De nincs lehetőségem túl sokáig merengeni az óvszer témán. Drew ugyanis késedelem nélkül nekiáll a vetkőzésnek, lehúzza a cipzárját, hagyja, hogy a farmere a csípőjéről a bokájára csússzon, azután egy rúgással megszabadul tőle. A látványtól kiszárad a szám: tökéletesen kitölti fekete pamut bokszeralsóját. Aztán amikor azt is leveszi, szégyentelenül meredek rá, csodálom, milyen nagy is valójában, és milyen érzés lesz, amikor végre egyesül a testünk. Hogy vajon fog-e fájni. Váratlanul páni félelem tör rám. Esküszöm, érzékeli, hogy megváltozott a hangulatom, és próbál megnyugtatni. Átölel két erős karjával, magához szorít. Behunyom a szememet, fejemet kemény mellkasára fektetem, belélegzem tiszta, egyedi illatát. Gyengéd és kedves, de állhatatos is, és hamarosan csókolózunk, türelmetlen kézzel simogatjuk egymás testét, forgunk a matracon, mint két gyerek, akik játékosan birkóznak. Csakhogy semmi játékos nincs abban, ahogy ez a nagydarab, izmos férfi az ágyhoz szögez, két karomat felhúzza a fejem fölé, ujjai rákulcsolódnak a csuklómra, miközben fürkészőn néz azzal a gyönyörű kék szemével. Csak néhány pillanattal ezelőtt húzta föl magára az óvszert. Tudom, hogy készen áll. Én is készen állok. De továbbra is ideges vagyok. Ez fordulópont lesz a kapcsolatunkban, ezt már nem tehetjük majd meg nem történtté. Nem fogom elfelejteni sem őt, sem ezt az éjszakát. Örökre beírja magát a személyes történelmembe. – Innen nincs visszaút – suttogja, mint aki olvas a gondolataimban. Lassan bólintok, túlcsordult érzelmeimtől nem találok szavakat.
– Ha egyszer beléd hatoltam, az enyém vagy. Ó. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ennyire felizgat, ha ezt hallom egy férfi szájából, de ez történik. Mindig független embernek tartottam magamat. Nem vagyok senkié. De a gondolat, hogy Drew-hoz tartozhatom, olyan boldogsággal tölt el, hogy attól félek, belehalok. – Azt akarom, hogy az enyém legyél, Fable. – Lazít a szorításán a csuklómon, lehajtja a fejét, megdörgöli vele az arcomat, az orromat. Végtelenül aranyosnak, szexinek találom a mozdulatot, és felnyögök, miközben átkulcsolom a nyakát, és magamhoz húzom. – A tiéd akarok lenni – mondom alig hallhatóan. – Hozzád akarok tartozni, Drew. Kizárólag hozzád. Megcsókol, és ezzel egy időben elkezd belém hatolni. Centiméterről centiméterre, és alig jutok levegőhöz a puszta méretétől. Megfeszülök, és visszatartom a lélegzetemet, ahogy egyre mélyebbre döf belém. – Fájdalmat okozok. – Édes, gyors csókokkal borítja el az arcomat. – Lazíts. Lélegezz. Szót fogadok, és minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy enyhítsek a hasamat összeszorító feszültségen, és valóban könnyebb. Drew továbbhatol belém. Egész teste merev attól, hogy visszafogja magát, bőrét vékony izzadságréteg borítja. Megmozgatom a csípőmet, egy kicsivel jobban széttárom a lábamat, hogy mélyebbre juthasson. Mindketten felnyögünk az érzéstől, és Drew mozogni kezd. Együtt mozgunk. Kezdetben csak óvatosan, puhatolózzuk a másik tempóját, és úgy igazítjuk a testünket, hogy egyenletes, könnyed ritmust vehessünk fel. Drew keményebben lovagol meg. És még keményebben, én pedig minden döféssel aléltabb leszek. Kezdem elveszíteni önmagamat, agyamra köd ereszkedik, gondolataim szűnőben. Most csak az érzésekre tudok figyelni. Közelít a hihetetlen hullám, tudom, hogy mindjárt teljesen alámerülök, ám ekkor Drew meglepetést okoz. Felhúz ülő helyzetbe, hátát nekiveti az ágy fejtámlájának, lábamat a dereka köré igazítja, majdnem pontosan úgy, ahogyan egy kicsivel korábban ültünk, akkor még teljesen felöltözve. Most viszont ruhátlanok vagyunk, testileg és lelkileg egyaránt, a testünk összekapcsolódott. Hogy a húsa ilyen mélyen bennem van eltemetve, úgy érzem, mintha belém ágyazta volna magát. – Majdnem elveszítettelek. – Olyan jól ismer. – És nem akartam, hogy elfelejtsd, kivel vagy. Ki fog hamarosan eljuttatni a csúcsra. – Mély a hangja, olyan mély, amilyen mélyen a farka van, és megrázkódom körülötte. Izgat ez a fensőbbséges hangnem, örömmel töltenek el a szavai. Drew-tól tökéletesen elveszítem a fejemet, egyetlen pillantásától, egyetlen szavától, testének egyetlen döfésétől, nyelve egyetlen nyalintásától. Minden, amit velem csinál, elpusztít. Megrészegít. Megújít. Minden egyes porcikámat. – Sosem fogom elfelejteni, kivel vagyok – suttogom bele az ajkába, mielőtt megcsókolom. Keze a csípőmet tartja, lefelé húz, és én vele együtt mozgok, mohón várom a robbanást, ugyanakkor halogatnám is még egy kicsit. Tenyerét a tarkóm alá helyezi, ujjai olyan erővel markolnak a hajamba, hogy fájdalmat okoznak. Én azonban élvezem a fájdalmat, azt, amilyen elevennek érzem magam tőle. Azt az érzést, hogy milyen Drew karjában lenni, a bennem mélyen eltemetett testével.
Élek. Ölelnek. Szeretnek. Az ajkamra leheli a nevemet, és tudom, hogy közel jár. Én is. Picit ívbe hajlok, hozzádörgölőzöm, hintázom, majd széthullok egy apró kiáltással, és remeg az egész testem. Ő is jön rögtön utánam, belerázkódik, nyöszörög édes gyötrelmében, és úgy szorít magához, hogy levegőt is alig kapok. Utána hosszú percekig kapaszkodunk egymásba, testünk reszket még, zihálásunk lassan csillapodik. Nem akarom elereszteni, nem akarom kiengedni magamból, noha tudom, hogy ez nevetséges. De nem tehetek róla. Drew Callahan örökre megváltoztatott, és ez a tudat erőt ad, ugyanakkor megrémít. Annyi minden van még, amit nem tudok. Annyi minden van még mindig, amit fel kell tárnia előttem. Az életének ijesztő részeit, amiktől előre félek. Az igazság azonban… nem azt szokták mondani, hogy az igazság szabaddá tesz? Ki akarom szabadítani Drew-t abból a börtönből, amelybe a múltja bezárta. De ezt csak akkor tudom véghezvinni, ha tudom, mi történt. És el vagyok rá szánva, hogy holnap kiderítem. Nincs más megoldás.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET Hetedik nap (elutazás), 9.00 A hű szerelmek folyama… kényelmes nem volt soha.{3} William Shakespeare Drew Összefonódva, meztelenül aludtunk, ő nekem háttal, melle a kezemben, illatos haja az arcomba hullott, lába az enyémek között. Acélos merevedéssel ébredtem, készen rá, hogy újra a magamévá tegyem Fable-t. Amit meg is tettem. Tegnap este óta négyszer szeretkeztünk. Mindegyik jobb volt, mint az előző, és én úgy odavagyok ezért a lányért, hogy az már szánalmas. Elképesztő. Végül nógat, hogy keljek már ki az ágyból, mert lassan indulnunk kellene, és igaza van. Négyórás út áll előttünk egy amúgy is nagy forgalmú napon, sejtem, hogy tovább fog tartani a szokásosnál. Továbbá szeretnék úgy távozni, hogy ne kelljen találkoznom Adele-lal. És az apámmal se. Hát nem szörnyű? Szeretem az apámat, de a mai nap… a mai nap nagyon nehéz lesz neki. És nem vagyok benne biztos, hogy meg tudnék vele birkózni. Az az igazság, hogy furdal a lelkiismeret, amiért olyan boldog vagyok ezen a napon – noha nem a mai Vanessa halálának a napja, de azért közel esik hozzá –, bár küzdök ellene. Unom a lelkifurdalást, unom a kimerültséget. A szorongást és a szégyenkezést. Végre egész éjszaka szexeltem egy csodálatos nővel, és örülni akarok neki. Vele akarok lenni, megérinteni,
elmondani neki, milyen sokat jelent a számomra, nem akarok elfutni és elrejtőzni ez elől az érzés elől. Fable annyira jó nekem, hogy soha nem akarom elereszteni. Együtt zuhanyozunk, mert mohó vagyok, de ő is. Becsúsztatom az ujjaimat a lába közé, és finoman eljuttatom a csúcsra, közben a szánk folyamatosan összetapad, nyelem a zihálását és a nyöszörgését, miközben folyik ránk a meleg víz. Utána térdre hullik, a szájába vesz, ajka körülfogja a farkam csúcsát, minden négyzetcentiméterét bejárja a nyelve, mígnem végül fújtató sóhajokkal elélvezek. Ez önmagában is sorsfordító eseménynek számít. A múltbeli tapasztalataim miatt megutáltam az orális szexet. De csak azért, mert olyan erős ellenérzés tört rám, amikor megrohantak az emlékek. A szégyenérzet, az iszonyat, hogy milyen könnyen elhittem egy kitartóan unszoló nőnek, hogy nincs abban semmi helytelen, amit csinálunk. Hogy nincs benne semmi, ami miatt szégyenkeznem kellene. Pedig tévedett. Tudtam, hogy nem helyes, amit csinálunk, mégsem voltam képes uralkodni magamon, a késztetéseimen, a reakcióimon. Az a nő tudta, hogyan izgasson fel, és ezt gyűlöltem. Gyűlöltem, amivé tett. A szexuális játékszerévé, amit elővehetett, megkefélhetett, kirázhatott és használhatott, amíg ki nem ürültem, és fel nem fordult a gyomrom. Többször is előfordult, hogy miután távozott, az öngyilkosságot fontolgattam. Mégsem tudtam megtenni. Túlságosan féltem, túlságosan tartottam tőle, hogy mi lenne, ha mégis életben maradnék. Úgyhogy inkább begubóztam. Robot vált belőlem, amely gépiesen végzi a dolgát, éli az életét, megteszi, amit elvárnak tőle, és szépen halad előre. Mindenkit távol tart magától, kizárólag a futballal foglalkozik, semmi mással. Amíg bele nem botlottam ebbe a lányba, aki fölkeltette az érdeklődésemet. Meglepett. Megmámorosított. Tökéletesen lemeztelenített. – Kielégíthetetlen vagy – mondja nekem, miután törülközővel megszárogattuk egymást. A szavaira meghűl bennem a vér. Adele ugyanezt mondta nekem azon az estén a countryklubban. Felbőszítettek azok a szavak. Megszégyenítettek. Nagyjából úgy, ahogyan most. Fable tökéletes ajkáról lehervad a mosoly, és én csak nézem meredten, miközben igyekszem úrrá lenni a dühömön. Most nem veszíthetem el, így nem. Azok után, hogy életem legtökéletesebb éjszakáját töltöttem vele. – Mi baj? – kérdezi. Megrázom a fejemet, kimegyek a fürdőszobából, és a hálószobámba indulok, hogy felöltözhessem. Már összepakoltam, és néhány apróságtól eltekintve többé-kevésbé útra készen állok. El kell mennem innen, távol kell kerülnöm ettől a háztól. Ettől az élettől. Nem tartozik hozzám többé, de érzem tüskés indáit, amint az agyam köré tekerednek, hogy visszahúzzanak, és soha ne eresszenek el.
Néhány perc múlva Fable jelenik meg a szobámban. Sietve öltözött fel, a farmerja még nincs begombolva, a pólója nincs eligazítva rajta. Megrántja vékony vállán, közben felvillan a bőre, amitől tantaluszi kínokat élek át, és egy pillanatra elterelődik a figyelmem. De azt látom, hogy fürkész tekintete az enyémbe mélyed, és nem fogja hagyni, hogy elmeneküljek előle. – Mondd el, mi a baj. – Csak… csak indulnék már. – Ez elég jó válasz. Annak kell lennie. – Történt valami a fürdőszobában. Tudni akarom, mi volt az. – Keresztbe fonja a karját a mellkasán, amit néhány nappal ezelőtt is láttam már tőle, és rájövök, hogy ez védekező mozdulat. Próbál határozottnak mutatkozni, és így jelzi, hogy nem fog meghátrálni. Nos, én sem fogok meghátrálni. Itt nem beszélgethetünk. És nem most. – Induljunk, Fable. Komolyan. – Nem. – Előrelép, és két kézzel megtaszítja a mellkasomat. – Belefáradtam, hogy azt játsszuk, hogy minden rendben van. Torkig vagyok vele, hogy egyszer csak fogod magad, kiakadsz, és utána közlöd, hogy nincs semmi bajod. Tudom, hogy még gyászolod a húgodat. Tudom, hogy furdal a lelkiismeret a halála miatt, és mindezt megértem. De ennél többről van itt szó. Történt még valami, amit nem mondasz el. De komolyan, el kell mondanod, Drew. Lassan ingatom a fejemet, az összes levegő egyszerre távozik a tüdőmből. – Nem… nem tudom elmondani. – Muszáj elmondanod. – Kinyújtja a karját, hogy újra meglökjön, de elkapom a csuklóját, és megállítom. – Tudnom kell. Különben hogyan segíthetnék, hogy túltedd magad rajta? – Hidd el nekem, jobb, ha nem tudsz róla. – Eleresztem, és a táskám felé fordulok, amely az ágyon áll, de Fable megragadja a karomat, és egy rántással visszafordít maga felé. Szemtől szemben állunk megint. – Ne zárj ki az életedből. Azért vagyok itt, hogy segítsek. Azok után, amiken keresztülmentünk, azok után, amiket közösen átéltünk. – Felsóhajt, és egy rövid pillanatra lecsukja a szemét, mint aki halálosan ki van merülve. – Lecsupaszítottam előtted a testemet és a lelkemet, és ezt még senki, de senki kedvéért nem tettem meg soha. Ezért kérlek, könyörgök neked. Áruld el, mi történt! Nézek rá meredten, és mindennél jobban vágyom rá, hogy vallhassak neki. De félek, mert nem tudom, hogyan fog rá reagálni. Olyan, mintha mázsás kő nyomná a mellkasomat, felőrölné, porrá törné. – Kitalálhatom? – Halkan kérdezi, oda kell hajolnom hozzá, hogy meghalljam. – Én… van elképzelésem róla. Csinálhatjuk úgy, hogy én fölteszek neked kérdéseket, te pedig igennel vagy nemmel válaszolsz rájuk? Javaslata a gyáváknak kínál kiutat. És tekintve, hogy jelen pillanatban nincs nálam gyávább ember a földön, számomra ez az egyetlen lehetőség. Úgyhogy bólintok. Fable mély lélegzetet vesz, hátrál egy lépést, és nekidől a mögötte álló komódnak.
– Ez a dolog, ami történt veled a múltban, itt történt, ugye? Nem a vendégházban, hanem itt, a nagy házban. Nem az iskolában, nem máshol, igaz? Nagyot nyelek, és bólintok. – Értem. – Összeszorítja a száját, szemét felhőzi valami, valószínűleg az aggodalom. – Azt hiszem… Adele-hoz van köze, jól gondolom? Néma maradok. Bénult. Szeretnék igent mondani. Szeretnék elfutni. Olyan közel jár hozzá. Olyan közel jár hozzá, hogy kitalálja, de akkor ráébredek, hogy talán már ki is találta, és egyszerre elönt a szégyen, és felfordul tőle a gyomrom. – Igen – mondom zihálva, és a kezem fejét végighúzom a számon. Esküszöm, mindjárt elhányom magam. Félelem ül a szemében, ahogy rám néz. Együttérzés, aggodalom és könnyek, de nem akarom, hogy miattam sírjon. – És… molesztált téged, igaz? Megrázom a fejemet, megdöbbent a szóválasztása. – Nem molesztált. Pontosan tudtam, hogy mit csinálok vele. Fable-nek tátva marad a szája. – Micsoda? – Viszonyunk volt egymással. Ez történt. Nem molesztált, nem fogdosott, amikor kicsi voltam. Nem hagyott békén, elcsábított, nem tudtam neki ellenállni, és évekig tartott a kapcsolatunk. – Az utolsó szavakat szinte kiköpöm, és annyira undorom magamtól, hogy alig látok. – Tessék, Fable. Megkaptad a választ. És most, hogy megvan, mi a véleményed? Undorító vagyok, nem igaz? Kavarok a mostohaanyámmal, eltűröm, hogy éjszakánként beosonjon a szobámba. Hevesen megkefélem újra meg újra. Mindig tudta, hogyan állítsa fel a farkamat, de nem bírtam elviselni, milyen könnyen az uralma alá hajtott. – Remegek, zihálva veszem a lélegzetet, vacog a fogam. Kurvára nem akarom elhinni, hogy mindezt én mondtam. Hogy mindent bevallottam. Mindent. Fable csak áll ott, mered rám tátott szájjal, a szeme tele van könnyel. – Hány… hány éves voltál, amikor elkezdődött? – Majdnem tizenöt. – És baromira kanos. Adele tudta. Gyönyörű volt, titokzatos. Hízelgett nekem, flörtölt velem, és nem tudtam neki ellenállni. Csak tizenegy évvel idősebb nálam, és azt mondogatta, hogy több közös van bennünk, mint benne meg az apámban, és aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy éjszaka beoson a szobámba, és megfogja a farkamat. A szájával kényeztetett, és olyan gyönyörben részesített, hogy azt hittem, elájulok. Fiatal voltam, tele hormonokkal, és dugni akartam. Egyfolytában. És bár szégyelltem a dolgot, utáltam érte magamat is, meg őt is, titkon azt akartam, hogy könnyítsen rajtam. Kerestem a figyelmét, mert olyankor egy kis ideig úgy éreztem, hogy kellek valakinek, kívánnak, szeretnek. De azután, hogy kiment a szobámból, szégyelltem magam. Undorodtam magamtól. Gyűlöltem őt, gyűlöltem magamat. Az apámat, aki mindebből semmit sem vett észre. Az anyámat, aki meghalt, amikor kicsi voltam, és ezért most nem tudott megvédeni.
– Gyerek voltál, és kihasznált, Drew. Ez nem két felnőtt közös akaraton alapuló kapcsolata volt, mert a mostohaanyád kihasznált téged. – Remeg a hangja, remeg egész testében, akárcsak én, és akkor a legőrültebb dolgot műveli. Odaszalad hozzám, és olyan erősen megölel, mintha soha többet nem akarna elereszteni. Sír, belezokog az ingembe, én pedig lassan átkarolom, és magamhoz szorítom. Nincsenek könnyeim, nem tolul föl bennem a szomorúság. Nincsenek érzelmeim. Üres vagyok. Azt hiszem, sokkot kaphattam. Most vallottam be a legsötétebb, legmocskosabb titkomat, és Fable nem szaladt el. Nem nevetett, nem gúnyolt ki, nem mutogatott rám vádaskodva. Életemben először érzem úgy, hogy találtam valakit, aki megért. Fable Tudtam. Amennyire nem akartam szembenézni vele, mégis tudtam, hogy a probléma Adele-tól ered. Ahogy telt a hét, egyre több jel mutatott rá, és egyre növekedett a gyanúm. És most megerősítést nyert. Elönt a gyűlölet, és olyan lehengerlőn erős, hogy beleszédülök. Gyűlölöm azt a nőt azért, amit Drew-val tett. Hogy tovább kínozza. Undorító. Átkozott gyerekmolesztáló, akit börtönbe kellene zárni, az isten szerelmére, amiért így kihasználta Drew-t. Minden egyes porcikámmal gyűlölöm. – Menjünk – mondom bele Drew mellkasába, fojtott hangon. Elhúzódom tőle, hogy ránézhessek, látom, hogy arcán nyoma sincs érzelemnek. Teljesen becsukódott, de nem róhatom meg érte, mert ez nagy valószínűséggel önvédelmi mechanizmus. Abban a pillanatban, ahogy hazaérünk, azt fogom tanácsolni neki, hogy menjen el valamilyen terapeutához. Egyszer és mindenkorra adja ki magából, ami történt vele. Nem mintha valaha is örökre meg tudna szabadulni a múltbéli tapasztalataitól, de legalább beszélne róluk valakivel. Azért kell segítséget kérnie, hogy mindennel jobban meg tudjon birkózni. – Drew. – Megrázom a karját, mire a szeme újra rám fókuszál. – Indulnunk kell. Most rögtön. – Igazad van. Menjünk. Átszaladok a szobámba, mindent bedobálok a táskámba, aztán összehúzom rajta a cipzárt. Fogom a retikülömet, a pulóveremet, amit fel akarok venni, és körülnézek a szobában, hogy nem hagyok-e ott valamit. Bár nem nagyon érdekelne, ha valami itt maradna. Annyira mehetnékem van, hogy nem nagyon bánnám. A nappaliban várok Drew-ra, nézek ki az ablakon, figyelem a nagy házat. Még nem indultak el, hogy megemlékezzenek Vanessa haláláról. Látom a Range Rovert, ott parkol a felhajtón, mintha Drew apja előre kiállt volna vele. De legalább nem állja el Drew kisteherautójának útját. Hála istennek. – Nem akarsz elköszönni az apádtól? – kérdezem, amikor bejön a nappaliba. A táskáját a vállára vetve hozza, arca még mindig elég érzelemmentes. Lassan megrázza a fejét.
– Majd küldök neki SMS-t. Elmentek már? – Nem! – Kihallatszik a hangomból a páni félelem, és megköszörülöm a torkomat. Mérges vagyok magamra. – Drew, nem hiszem, hogy jó ötlet, ha odamegyünk… – Szerintem sem – szakít félbe. Megkönnyebbülés hullámzik végig rajtam, és sietős léptekkel elindulunk Drew kisteherautója felé. Mint aki menekül, úgy hajítom be a táskámat a luxus kisteher bővített kabinjának keskeny hátsó ülésére. Egyszerre szállunk be a kocsiba, és egyszerre csapjuk be magunk után az ajtót, majd Drew beilleszti a kulcsot a gyújtásba. Annyira közel vagyunk hozzá, hogy eltűnjünk innen. Soha sehonnan nem távoztam még ekkora örömmel. – Andrew! Balra kapom a fejemet, és hitetlenkedve nézem, ahogy Adele a kisteherautó felé fut, és megáll a vezető oldali ajtónál. Ököllel veri az ablakot, kiabálva követeli, hogy Drew eressze le. Drew meredten nézi, keze a sebességváltón, hogy hátramenetbe tegye a kocsit. – Ne törődj vele – mormolom. – Ne húzd le az ablakot. Többé nem érdemli meg, hogy figyelj rá, Drew. – És ha elmondja az apámnak? – Vékony a hangja, úgy beszél, mint egy kisfiú, és majd’ megszakad érte a szívem. Az ő fájdalma az enyém is. – Kit érdekel? Ebben a helyzetben nem te viselkedsz helytelenül. Hanem ő. Lehajtott fejjel kinyújtja a karját, megnyom egy gombot, mire az ablak lassan leereszkedik. – Mit akarsz? – kérdezi hidegen. – Csak hogy… légy szíves, gyere velünk. Szeretném, ha ott lennél, Andrew. – Jeges, kemény pillantást lövell felém, és én állom a tekintetét. Ugyanolyan jegesen, ugyanolyan keményen nézek vissza rá. A legszívesebben darabokra tépném, annyira utálom. – Már jártam a sírnál tegnap. Leróttam a kegyeletemet a húgom előtt. Mit akarsz még tőlem? – Drew hangja hideg, mint a jég, tekintete is jeges, ahogy Adele felé fordul, de Adele mintha észre sem venné. – Annyi minden van még, amit nem tudsz, és én… szeretném elmondani neked. Négyszemközt. Fontos, Andrew. Kérlek. – Ne szólítsd így. – Nem tehetek róla, meg kell állítanom. Nem bírom elviselni, ahogy a teljes nevén szólítja. – Ez a neve. – Adele-nak tárgyilagos a hangja. – És ki a fene vagy te, hogy meg akarod mondani nekem, mit csináljak? – Ne beszélj így vele. – Drew halk hangjában ott a figyelmeztetés, de Adele-nak ez sem hatol el a tudatáig. – Ez egy senki, Andrew. Értéktelen. Miért pazarolod rá az idődet? Jó az ágyban? Mindig szétteszi neked a lábát, ezért tartod? – kérdezi Adele, mint egy eszelős.
Nem is foglalkozom a sértéseivel. Olyannyira lejjebb van nálam amiatt, amit Drew-val művelt, hogy megérdemli, hogy a pokolban rohadjon meg. – Én legalább nem molesztálok gyerekeket, te szardarab – motyogom magamnak. Adele-ban benne szakad a levegő, egyértelműen jelezve, hogy nem motyogtam elég halkan. – Mit mondtál, te kis kurva? Szent ég, ebbe jól belegyalogoltam. – Tudja, Adele – szól közben éles hangon Drew. – Mindent tud. Szinte fáj a súlyos csend, amely ránk telepszik. Nem bírok ránézni Adele-ra. Reszkető térdemre összpontosítok, tőlem telhetően igyekszem egyenletesen és szabályosan lélegezni. A szemem sarkából odalesek Drew-ra, látom, hogy ráng az álla, iszonyú erővel szorítja a kormányt, csoda, hogy el nem töri. – Nahát. – Adele hangja rekedt, köhint egyet. – Szóval mindent elmondtál neki, hmm? Tud a mi kis viszonyunkról? – Egy tizenöt éves fiú molesztálását egyáltalán nem nevezhetjük viszonynak. – Befogom a számat, és lehunyom a szememet. Anyám mindig azt mondta, hogy egyszer még bajba kerülök a nagy szám miatt. Alighanem igaza van. – Rendben van, ha azt akarod, hogy mindent tudjon, akkor most szépen elmondom a nagyszájú kurvád előtt, amit négyszemközt szerettem volna a tudomásodra hozni. – Olyan kedves és könnyed a hangja, olyan lefegyverző, hogy nem tehetek róla, muszáj fölemelnem a fejem és ránéznem. Nem tetszik, amit látok. Gyilkos láng lobog a szemében, szája őrült mosolyra húzódik. Szemlátomást közel áll hozzá, hogy összeroppanjon. – Jobb lenne, ha elmennénk – suttogom Drew-nak, aki minden további nélkül beindítja a motort. – Nem vagy rá kíváncsi, hogy mit akarok mondani neked? – kérdezi Adele azon a hátborzongató, éneklő hangján. – Nem igazán. – Drew a kormánykerékre szegezi a tekintetét. – Elég nagy kár. Mert Vanessával van kapcsolatban. Drew feléje fordul. Én is. – Mi van vele? – Úgy érzem, egy örökkévalóság óta próbálom elmondani neked, de valahogy sosem volt rá alkalmas az idő. De tudnod kell. Mindig úgy éreztem, hogy ez az igazság… Nem voltam benne biztos. De most már tudom. Kétséget kizáróan tudom. – Nyögd már ki, Adele. Görcsbe ugrik a gyomrom, mialatt várok. Nyirkos a tenyerem a félelemtől, és belekapaszkodom a térdembe. Halálosan félek tőle, mit fog mondani.
– Vanessa nem a testvéred volt, Andrew. – Adele elhallgat, és gyilkos mosolyt küld felém. – Hanem a lányod.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET Hetedik nap (indulás), 11.30 Ahol szerelem van, ott fájdalom is van. Spanyol közmondás Fable Csaknem két óra múlva még mindig nem tudom, mit mondjak. Állandósult sokkban vagyok Adele megsemmisítő vallomása óta. Bár persze nem engem érintett a legérzékenyebben. Szörnyen aggaszt az, ahogyan Drew fogadta a hírt. Hogy nem mutat az égvilágon semmilyen reakciót. Hideg, mint a jég. Kifejezéstelen. Érzelemmentes. Nem látszik rajta semmi. Hat teljes napot és éjszakát töltöttem vele. Láttam a legjobb és a legrosszabb pillanatait. Láttam végtelenül dühösnek és végtelenül kedvesnek, de ilyen viselkedést egyszer sem láttam tőle. Nem tudom, mit tehetnék érte. És egyszerűen nem beszél hozzám. Ez életem leghosszabb, legszótlanabb bő négy órája. Brutális volt a forgalom. Az idő szar, folyamatosan esett, csúszott az út, alig lehetett kilátni a szélvédőn, úgy szakadt az eső. Drew induláskor bekapcsolta a rádiót, amivel egyértelműen jelezte, hogy nem óhajt társalogni, úgyhogy nem is erőltettem. Pedig szerettem volna. Ó, de mennyire szerettem volna. Annyi kérdésem volt, válasz azonban egy sem. Igazat mondott Adele? Vanessa tényleg Drew lánya volt? Drew apja – Adele férje – nem is sejtette? Tudott a viszonyukról? Különben meg pontosan mennyi ideig tartott? Úgy számoltam, hogy elég sokáig. Legalább négy éven keresztül. Abból, amit Drew elmesélt nekem a Vanessa halála napján történtekről, az a gyanúm, hogy Adele berángatta a házba, mert szexelni akart vele. Amíg tehát ők keféltek, Vanessa belefulladt a medencébe. Brutális, de ez lehet az igazság, érzem. Ezért mardossa Drew-t dupla adag bűntudat. De nem haragszom rá miatta, és nem vethetem meg azért, ami történt. Nem az ő hibája volt, akármennyire ezt gondolja is. Adele csalta bele az őrült, beteges kapcsolatba, Drew pedig nem tudta, hogyan szállhatna ki belőle. Gyerek volt még, amikor Adele játszani kezdte vele a beteges játékait. Kész csoda, hogy tegnap éjszaka együtt tudott lenni velem. Az út utolsó órájában zaklatott álomba merültem. Egy rándulással ébredek, amikor a luxus kisteherautó végleg megáll, és Drew leállítja a motort. Fölemelem a fejemet, kinézek az ablakon, és látom, hogy a lakótelepi házunk parkolójában állunk. Hurrá. Itthon vagyok. – Megjöttünk – mondja Drew, mély hangja baljósan halk. – Ki tudod venni egyedül a táskádat?
Hitetlenkedve bámulok rá. – Tényleg így akarjuk befejezni? Pillantása találkozik az enyémmel, de annyi fájdalom van benne, hogy majdnem elfordítom a fejemet. De állom a tekintetét. Nem hagyom, hogy ő győzzön. Nem engedem, hogy csak úgy elhajtson. – Fable, hallottad, mit mondott Adele. Ezek után nem várom el tőled, hogy mellettem maradj. – Tényleg ennyire tartasz csak? Tényleg? – Egek, elönt a méreg. A legszívesebben lekevernék neki egy pofont, és megölelném. A kettőt egyszerre csinálnám. – Jól van. Hátranyúlok, kirángatom a sporttáskámat az ülésről, kivágom az ajtót, és olyan sietve szállok ki a kocsiból, hogy majdnem hasra esem. – Fable. A nevem hallatán megtorpanok, ujjaimmal a kocsiajtóba kapaszkodom, amit az imént még gyorsan be akartam csapni. – Mi van? – Nekem… nekem ezt fel kell dolgoznom. El kell gondolkodnom rajta. – A pillantásával könyörög, hogy értsem meg. – Adj egy kis időt. Megrázom a fejemet. Remeg az állam, de összeszedem magam. Nem fogok sírni előtte. – Hányszor kell még elmondanom? Ne lökj el magadtól, Drew. Mély lélegzetet vesz, és elfordul tőlem. Még mindig ráng az az izom az állán, és olyan feszültséget látok az arcán, hogy attól félek, esetleg összeomlik. – Nem tudom, hogyan kell elfogadni valakinek a segítségét. Azt szoktam meg, hogy mindent egyedül kell megoldanom. Még jobban elfacsarodik a szívem. Csodálkozom, hogy még egyben van, annyi mindenen ment keresztül. – Gyere be velem. Meg kell néznem Owent, de azután… azután beszélgethetnénk. Jó? – Owen. – Drew rám néz, és felsóhajt. Mintha mindenről elfeledkezett volna, és én hoztam volna vissza a valóságba. – Menj, légy az öcséddel. Neki is szüksége van rád. Ő most fontosabb. – Drew… – Owen fontos, mindig fontos lesz, de Drew-t most sokkal-sokkal jobban féltem. Aggaszt, hogy mit csinál majd, ha nem leszek ott vele. – Menj, Fable. Majd… majd hívlak. – Nem fogsz hívni. – Elönt a düh, és keményen bevágom a kisteherautó ajtaját, de sajnos nem sikerült kitölteni rajta a mérgemet. Elindulok a házunk felé, és összehúzom magamat, mert eső szemerkél a sötét, haragos égből. Hallom, hogy Drew beindítja a kocsit, hallom a hangját, ahogy utánam kiált a nyitott ablakon keresztül, de nem fordulok vissza. Nem válaszolok.
Szót fogadok, és inkább az öcsémmel törődöm. Földbe gyökerezik a lábam, amikor meglátom anyámat a kanapén. Véreres a szeme, vörös az arca. Úgy néz ki, mint aki sírt. Owen a kanapé mögött áll, arcán a tehetetlenség kifejezése, szemében megkönnyebbülés, amikor meglát. – Mit keresel te itt? – kérdezem anyát, miközben becsukom az ajtót. Rám mered. – Itt lakom. Hol kellene lennem szerinted? Nem is fárasztom magam a válasszal. Odamegyek Owenhez, és gyorsan megölelem. – Jól vagy? – Igen. – Ideges pillantást vet anyára. – Most, hogy itthon vagy, nem bánod, ha átmegyek egy kicsit Wade-ékhez? Vacsorára hazajövök, megígérem. – De hát megbeszéltük, hogy moziba megyünk. – Nagy szükségem lenne valamire, ami leköti a figyelmemet. Tele van a fejem Drew-val meg az élete őrült drámájával, és úgy szeretnék egy ideig valami agyatlan, ostoba filmet nézni, és megfeledkezni mindenről. Bár tudom, hogy ez sem igazán segítene. Hogyan tudnám valaha is elfelejteni? Akár csak egy kis időre is? – Azt hiszem, anya beszélni akar veled. – Be van sózva. Szemlátomást alig várja már, hogy leléphessen. – Akkor majd máskor megyünk moziba. – Beleborzolok sötétszőke hajába, mire ő kibújik a karom alól, és édesen rám mosolyog. – Mit szólnál hozzá, ha ma este pizza lenne vacsorára? Felderül az arca, miközben az ajtó felé megy. – Komolyan? Szuper. Nézem, ahogy Owen kilép a lakásból, azután amikor becsukódik mögötte az ajtó, anyához fordulok. Bizalmatlanul néz rám, szőke haja – amire annyira hasonlít az enyém – a szemébe omlik. Erősen ki van húzva a szeme, a szája égővörös. Lelki szememmel hirtelen látom magam húsz múlva, és hajszálra így nézek ki. Rosszul vagyok tőle. Nem fogom hagyni, hogy az anyámmá változzak, akármilyen hasonló életutat járok is be. – Miért tőled kér engedélyt, hogy elmehessen, miért nem engem kérdez meg? – Anyám a zárt ajtó felé int a kezével. – Úgy viselkedik, mintha te volnál az anyja. – Ha gyakrabban járnál haza, talán téged kérdezne. – Beviszem a szobámba a sporttáskát, és rádobom a bevetetlen ágyamra. Disznóólat hagytam magam után. Ruhák hevernek szanaszét, a régi komódomon nagy halomban áll az olcsó bizsu, a tükörre ráférne egy alapos tisztítás. Lényegében csak alvásra használom ezt a szobát, másra nemigen, mivel állandóan dolgozom, vagy éppen… mindegy. Elképzelem, hogy felhozom Drew-t a lakásunkba, megmutatom neki a szobámat, de valószínűleg elhányná magát. Nagyon pedáns ember, amit itt senkiről sem lehetne elmondani. Bár aligha kell attól félnem, hogy feljön. Kizárt, hogy működne a kapcsolatunk. Jobb lesz, ha szembenézek a tényekkel. Túlságosan sérült, túlságosan makacs, nem fog nekem esélyt adni.
– Állandóan itthon vagyok. – Anyámnak van képe ezt mondani, amikor visszajövök a nappaliba. Kipattintott egy sört, azt kortyolgatja, és most nagyot sóhajt. – Kemény hétvégém volt. Nem hiányzik, hogy még te is oszd az észt, és bűntudatot kelts bennem. Szeretném tudni, mi számít nála kemény hétvégének. Elfogyott a sörük vagy a cigijük? Lehet, hogy a pasija flörtölt egy másik nővel. Ha itt valakinek kemény hétvégéje volt – illetve egy fenét hétvégéje, egy egész kurva hete –, akkor az Drew Callahan. Ja, igen, meg én. – Még csak szombat van – mutatok rá. – Nem kéne már valamelyik bárban lenned? Felhorkant. – Mióta vagy ilyen okostojás? Nem is válaszolok. Inkább bemegyek a parányi konyhába, kinyitom a frizsidert, és belenézek. Nyomasztó a helyzet odabent. Az ajtóban ki tudja, mikorról megmaradt kínai kaja, meg ketchup, mustár, majonéz és szőlőlekvár csaknem üres üvegei sorakoznak. Van egy négyliteres tejesflakon is, de talán ha egy korty maradt az alján, és jó pár nap eltelt a rá nyomtatott lejárati idő óta. Látok még két üdítőt és egy gyűrött, tizenkettes papír sörösrekeszt, aminek a fele már elfogyott. Hát persze. Isten őrizz, hogy anya Bud Light nélkül maradjon. Megfogadom, hogy holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy lemegyek, és bevásárolok abból a pénzből, amit a barátnősködéssel kerestem, hogy legyen rendes ennivaló a háznál. Tudom, hogy Owen még növésben van. Muszáj ennie, méghozzá rendes ételt, nem csak mindenféle szart meg gyorskaját. Ma este bedobunk még egy utolsó sajtos-kolbászos pizzát, de holnaptól jó útra térünk. – Hallom, nincs állásod – szólok oda neki, miközben kiveszem az egyik üdítőt, és felnyitom. A koffein és cukor hideg folyama könnyedén lecsúszik a torkomon, és amikor becsukom a frizsider ajtaját, látom, hogy anyám a konyhapultra támaszkodik, és ujjai között lógatja a csaknem kiürült sörösdobozt. – Owen elújságolta, mi? – Megcsóválja a fejét. – Micsoda baromság volt, amivel indokolták. – Mivel indokolták? – Nagyszerű. Úgy tűnik, az ő hibájából mondtak föl neki. – Az egyik vendég állítólag panaszt tett, hogy amikor kiszolgáltam, sörszagú volt a leheletem. – Rám emeli a sörösdobozát, azután kiissza belőle a maradékot. Jó, mi? – Előző este sokáig fent voltunk Larryvel, ittunk, úgyhogy biztos még azt érezte, érted? Igazából nem voltam részeg. Józan voltam. Csak nézek rá, iszogatom az üdítőmet. Az életem egy nagy rakás szar, az anyám teljesen megbízhatatlan, de az mind semmi ahhoz képest, ami Drew-nak jutott. Semmi. – Hol van Larry? – Amikor rám néz, felvonom a szemöldökömet. – A pasid, hm? – Nem tudom. – Megvonja a vállát. – Jól összevesztünk, és alig egy órája idehozott. Úgy volt, hogy este elmegyünk valahová. Istenem, úgy hiányzik, hogy anya itt legyen, mint púp a hátamra. Jó lenne, ha elmenne és békén hagyna, hogy gondolkodhassam. Owen hazajön majd pizzázni, de vele, az más.
– Miért nem hívod fel Larryt? Kérj tőle bocsánatot. – Miért gondolod, hogy én voltam a hibás? Hát nem mindig így van? – Lehet, hogy akkor is neked kellene kezdeményezned meg bocsánatot kérned, ha nem te voltál a hibás. – Most rajtam a sor, hogy vállat vonjak. Anya ütögeti a száját a mutatóujjával, aztán előveszi a mobiltelefonját a zsebéből. – Nem is rossz ötlet. Felhívom. Visszaballag a hálószobájába, és a füléhez emeli a telefonját. – Szia, kicsim. Én vagyok – hallom, miközben lassan becsukja az ajtaját. Még ezután is sokáig állok ott, ahol vagyok. Drew körül járnak a gondolataim. Hol van, mit csinál? Jól van? Belebetegszem az aggodalomba, és utálom ezt az érzést. Bárcsak ne zárt volna ki az életéből. Bárcsak megbízna bennem. De az ábrándozással nem sokra megyek. Drew Miután kiteszem Fable-t a lakásánál, még egy órán keresztül autózom a városban, nézem az ismerős, megnyugtató helyeket. Ezt a kisvárost, ahol az elmúlt három évet töltöttem, sokkal inkább az otthonomnak érzem, mint azt, amelyikben felnőttem. A szülővárosomhoz persze főleg rossz emlékek fűznek, leszámítva azt a néhány napot, amit Fable-lel töltöttem ott. A kampuszon elhajtok a stadion mellett, ahol időm java részét töltöm. Most csaknem teljesen kihalt. Továbbmegyek a belvárosba, el az üzletek, a sarki kávéházak és a Starbucks mellett, egy kicsit lassítok a La Salle-nál, amely csendesnek látszik. Tekintve, hogy még hat óra sincs, ebben nincs semmi meglepő. Továbbá a diákok még nem is jöttek vissza. Majd csak holnap érkeznek. Kitartóan esik az eső, és amikor ráébredek, hogy jóval több, mint egy órája keringek céltalanul, végül megállok a lakásomnál. A város másik végében van a Fable-éhez képest, mert én egy új építésű negyedben, jobb környéken lakom. Ahol csend van, és rendben tartják az udvarokat. Nem úgy, mint a zsúfolt, régebbi környékeken, amelyek hemzsegnek a fiatal, lármás egyetemi hallgatóktól, mivel olyan olcsók az albérletek. Fogadni mernék, hogy az én lakásom kétszer akkora, mint Fable-é, pedig az enyémben csak egy hálószoba van. A fenébe is, én itt egyedül lakom, vele meg ott él még az anyja meg az öccse is. Ököllel rácsapok a kormánykerékre. Azután megint, mit sem törődve a fájdalommal, amely végigsugárzik az ujjaimon, át a kézfejemre. Az edzőm megölne, ha látná, mit művelek, hogy tönkre akarom tenni a dobókezemet. Ahogy elképzelem dühösen, újra kedvem támad megütni a kormányt, és a harmadikra már sajog az öklöm. De jó érzés a fájdalom. Nyers és valóságos, eszembe juttatja, hogy ki vagyok, hogy mi vagyok. Kívülről nézve könnyű az életem, átkozottul könnyű. Amit csak valaha is akartam, mindent megkaptam ezüsttálcán. Elkényeztetett, kőgazdag gyerek vagyok, aki arany életet élhetne. Henceghetnék az úgynevezett barátaimnak, nagy lábon élhetnék az óriási lakásomban, minden ujjamra jutna egy lány, mert én vagyok a hős, aki az elmúlt két szezonban megmentette a futballcsapatunkat.
Az életem… az életem egy nagy rakás szar. Adele vallomása óta nem múlik a sokk. Úgy jöttünk haza, hogy szinte egész úton egy szót sem szóltam. Fable sem. Szar alaknak érzem magam, amiért így viselkedtem vele, de mit tehettem volna? Beszélgettem volna vele udvarias semmiségekről, az időjárásról, a kedvenc zenéinkről, meg mellesleg arról, hogy a mostohaanyám épp az imént vallotta be, hogy a húgom nem is a húgom volt, hanem a lányom? Kész szappanopera az életem. Nem tudom, mit kezdjek vele. Nem tudom, hogy hiszek-e Adelenak. Hazudott már máskor is. Lehet, hogy csak sokkolni akart. Úgy megdöbbenteni a barátnőmet, hogy ne álljon velem többet szóba. De Fable sokkal makacsabb annál. Különben meg jól megtanultam, mivel tudom elüldözni magamtól. Ezt tökélyre fejlesztettem az elmúlt néhány napban. De meg is bántam. Nem bírom tovább elviselni a tulajdon csapongó gondolataimat. Felhívom Adele-t, miközben továbbra is ott ülök a kisteherautómban a parkolóban, miközben az eső egyenletes ritmust dobol a tetőn. – Andrew. – Adele a második csengetésre fölveszi, és a hangjából ítélve meglepődött, hogy felhívtam. Meg is lehet lepve. – Mondd, hogy hazudtál. – Kiszaladnak a számon a szavak, és összeszorítom a szememet, várva – és rettegve – a választ. Adele hallgat egy ideig. Halk zenét hallok a háttérből, mintha étteremben vagy valami hasonló helyen lenne. Kíváncsi volnék, hogy vajon az apámmal van-e. Erősen remélem, hogy kimentette magát, és eljött tőle, hogy apámnak ne kelljen végighallgatnia a beszélgetést. – Nem hazudtam. A te gyereked volt. Hangosan kifújom a levegőt, és úgy érzem, mindjárt összeesik a tüdőm, annyira szorít. – Honnan tudod? – Istenem, Andrew, hányszor hallottunk már hasonló történetet? Apád meg én… évek óta akartunk már gyereket, de nem jött össze. Egy nap aztán eszembe jutott, hogy te tökéletes alany lehetnél. A második legjobb, bizonyos értelemben, és az is voltál. A ciklusom szerint jártam be hozzád, pár helyen megszurkáltam az óvszert, és majdnem elsőre sikerült is. – Fojtott a hangja, de annyira logikus, amit mond, hogy a legszívesebben felüvöltenék. Epe tolul a torkomba, visszanyelem. Tizenhat éves voltam, bassza meg, amikor teherbe ejtettem ezt a kurvát. Mindössze tizenhat éves. – Szóval becsaptál. Meg az apámat is. Mindkettőnket kijátszottál. Remélem, büszke vagy magadra. – Egyikőtöket sem játszottam ki, ezt el kell hinned. Borzasztóan szeretem az apádat. És téged… téged is szeretlek, Andrew. Miért ne szerethetne egy nő két férfit? Annyi sok tulajdonságotokban hasonlíttok egymásra, és mégis mások vagytok. Mind a ketten kellettetek. – Elvékonyodik a hangja. Hogy képes arról beszélni, hogy… hogy kívánt, amikor még csak gyerek voltam! Rosszul vagyok tőle. – Hát mindkettőnket megkaptál. Remélem, elégedett vagy – vicsorgok a telefonba, és már le akarom tenni, amikor hallom, hogy kétségbeesett hangon mondja a nevemet. Úgy döntök, meghallgatom. Nem tudom, miért. – Mit akarsz?
– Ugye, nem… nem fogod továbbadni az apádnak? Amit most elmondtam. Apám bele is pusztulna, ha megtudná. Még ha bizonyítani nem lehet is, most, hogy Vanessa már meghalt, tartani fogom a számat. Miért akarnék fájdalmat okozni apámnak? Jóvátehetetlenül megrontaná a kapcsolatunkat, és jelen pillanatban ő az egyetlen igazi rokonom. Ezt a titkot magammal fogom vinni a sírba. – Nem fogom továbbadni neki. Nem miattad, hanem őmiatta. Adele hangosan felsóhajt, remeg a hangja. – Köszönöm, Andrew. – Ne fáradj a köszönömmel. Nem a te kedvedért teszem. – Persze hogy nem. – Elhallgat. – És mi lesz a… barátnőddel? Tudja, mivel előtte mondtam el. És ha ő elmondja? – Nem fogja – vágom rá gondolkodás nélkül, mert tudom, hogy ez az igazság. Megbízom Fableben. Senkinek sem fogja továbbadni. – Nem régóta vagytok együtt. Mi lesz, ha szétmentek, és ő úgy akar bosszút állni, hogy tönkreteszi az életedet, meg az enyémet is? Lehet, hogy sose fogunk tudni talpra állni, ha kiderül az igazság. – Adele olyan teátrálisan viselkedik, hogy az jut eszembe, hátha ettől érzi jól magát. – Az teljesen kizárt, hogy Fable-nek eljárna a szája. Ne aggódj. – És azzal bontom a vonalat. Nem akarok többet beszélni vele. Nem akarok beszélni, pont. Helyette ülök még egy ideig a kisteherautómban, és gondolkodom. Fülledt a levegő, az ablakok bepárásodnak a lélegzetemtől, egyre jobban esik az eső. Nem akarok hazamenni a lakásomba, és egyedül tölteni az éjszakát. Túlságosan kuszák a gondolataim, csak akörül járnak, amit Adele mondott. Bárcsak sose mondta volna el, mi az állítólagos igazság Vanessával kapcsolatban. Sokkal könnyebb lett volna úgy leélni az életet, hogy nem tudok róla. De engem is belerángatott a nyomorúságába, és emiatt örökre hozzá vagyok kötve megint. Éppen amikor már kezdtem azt hinni, hogy kiszabadultam Adele rabságából, visszaránt, és rám zárja az ajtót. És elhajítja a kulcsot.
TIZENHATODIK FEJEZET Letelt az egy hét. Éjfél Téged választottalak. Drew Callahan Fable Nem tudok aludni. Túl nyugtalan vagyok, túl zaklatott, túl… minden. Anya órákkal ezelőtt elment, miután rábeszéltem, hogy hívja föl a legújabb lúzer pasiját, és béküljön ki vele. Jött is az ürge negyedórával azután, hogy anya letette a telefont, és már húztak is el a kedvenc helyükre: egy ócska lebujba, ahol összeverődnek a helyi piások.
Hogy én is bárban dolgozom, nem kerüli el a figyelmemet. Tisztában vagyok vele, hogy anyám nyomdokain járok, bármennyire szeretnék is másfelé menni. Néha felvetődik bennem a kérdés, hogy nem eleve elrendelt dolog-e, hogy ott kötünk ki, ahol a szüleink, függetlenül attól, hogy küzdünk-e ellene vagy sem. Már a gondolattól is depressziós leszek, úgyhogy félre is tolom. Owen öt körül állított haza, és fülig érő szája meg tréfálkozása – még ha kicsit otromba volt is – elárulta, mennyire megkönnyebbült, hogy anya nincs már otthon. Komolyan le kell szoktatnom a csúnya beszédről, amire szédítő iramban szokik rá, bár milyen alapon? Én is kurva rondán beszélek. Megrendeljük a pizzát, ami egy örökkévalóságig jön, mert a hálaadást követő szombat este van, és a városban senkinek sem akaródzik főzni. Állati jó kilencvenes évekbeli filmeket nézünk a kábeltévén – ez az egyetlen luxus, amit boldogan kifizetek, mert Owen, na jó, én is, imádja nézni –, várjuk a pizzát, és azon szenvedünk, hogy mindjárt éhen halunk. Közben végig Drew-n jár az eszem. A mosolyán, az érintésén, azon, ahogy rám nézett, amikor először az ölébe vett. Az ajka íze, a lehelete melege, és úgy általában az emléke kísért, miközben az öcsémet ugratom, és egy olyan filmet nézek, amit most látok századszorra, és amikor végre megjön a pizza, úgy tömöm magamba, mintha hetek óta egy falatot sem ettem volna. Nem bírom elviselni, hogy egyedül van valahol a gondolataival, az emlékeivel, a bajaival. Újra meg újra ellenőrzöm a telefont, nem érkezett-e SMS, hívás, vagy bármi, de nem keres. És én sem fogom keresni őt. Egyelőre. Talán időre van szüksége, biztatom magam valamivel később, ahogy Owent nézem, aki ruhaneműt gyömöszöl a hátizsákjába. Indul vissza Wade-ékhez, náluk fog aludni. Wade telefonált, hogy engedjem el, és az anyukájával is beszéltem, így megnyugodhattam, hogy tényleg hozzájuk megy, és nem az utcán csatangol éjnek évadján. Szeretnék bízni az öcsémben, de azért mégis. Tizenhárom éves. Úgyhogy egyedül vagyok megint, de már megszoktam. Owen sokszor alszik a barátjánál, anyám meg záróráig a bárokat járja. Egyfolytában dolgozom, vagyis ilyen tájt amúgy sem szokott itthon lenni senki. Még mindig esik az eső, hallom, ahogy fekszem az ágyamban a sötétben, és tágra nyitott szemmel bámulom a mennyezetet. Nem tudom kiverni Drew-t a fejemből. Biztos akarok lenni benne, hogy jól van, biztonságban van. Gondolkodás nélkül felkapom a telefonomat, és gyorsan írok neki egy SMS-t, majd azonnal el is küldöm, mielőtt átgondolhatnám és kitörölném. Kikelek az ágyból, visszamegyek a nappaliba, és egy takarót magamra terítve odakucorodom a kanapéra, és bekapcsolom a tévét. Elmúlt éjfél. Hivatalosan véget ér az egyhetes kapcsolatunk. Ahogy a percek órákká válnak, megértem, hogy nem fog eljönni, hogy megmentsen. Tartja magát a megállapodásunkhoz. Egy hét elteltével nem vagyok többé Drew Callahan barátnője. Drew
Elaludtam az ágyon úgy, ahogy voltam, farmerban és pulóverben, még arra sem vettem a fáradságot, hogy a takarót magamra húzzam. Órákig alhattam így, mert amikor felébredek, kába vagyok és zavarodott, mindenem fáj, kiszáradt a szám, és korog a gyomrom, mivel két étkezést is kihagytam. Sosem szoktam ilyet csinálni. Rápillantok az éjjeliszekrényen álló órára, és látom, hogy elmúlt hajnali kettő. Felülök, megvakarom a tarkómat, és a lámpához hajolok, hogy felgyújtsam. A mobilom is az éjjeliszekrényen van, hívogatón hever ott. Felkapom, megnyomok egy gombot, hogy lássam, nem keresett-e valaki, nem kaptam-e üzenetet. Ekkor veszem észre. SMS jött Fable-től, egyetlen szó. Pillecukor. Szent ég. Órákkal ezelőtt küldte. Órákkal. Igazi seggfejnek érzem magamat, amikor átesem a tulajdon lábamon, miközben lekecmergek az ágyról, a telefonomat a farzsebembe dugom, és felkapom a kulcsomat a komódról. Vissza kellene írnom neki, de az túl sok időt venne igénybe, engem viszont elemészt a vágy, hogy viszontlássam. Órák óta váratom. Ha arra gondolok, hogy csalódott bennem… Gondolni sem bírok rá. Kilépek a lakásból, kirohanok a még mindig szakadó esőbe, beugrom a kisteherbe, és elszáguldok. Az utcák jobbára üresek, csak időnként haladok el egy-egy autó mellett. Csak Fable jár a fejemben. Talán föl kellett volna hívnom. Mi van, ha igazi bajban van? Mi van, ha tényleg szüksége volt rám, én meg cserbenhagytam? Rekordidő alatt érek a lakótelep parkolójába, kiugrom a kocsiból, és szó szerint rohanok a kapuhoz. Emlékszem a lakása számára akkorról, amikor hét nappal ezelőtt eljöttem érte. A fenébe is, nem tudom elhinni, hogy mindössze hét napja ismerem ezt a lányt. Ő lett a mindenem – én meg, a sok problémámmal, valószínűleg a legszörnyűbb rémálma lettem. Ahogy fölvágtatok a betonlépcsőn a második emeleti lakáshoz, lármásan zörög a fémkorlát. Szinte kétségbeesetten kopogok az ajtaján, zihálva kapkodom a levegőt, az eső a hajamból az arcomba csöpög. Hosszú, keserves percek telnek el, és újra bekopogok. És ha nincs is itthon? A fene egye meg, előbb mindenképpen telefonálnom kellett volna. Előhúzom a telefonomat, és éppen hívni akarom, amikor résnyire kinyílik az ajtó, látszik a biztonsági lánc. Eláraszt a megkönnyebbülés, elgyengül a térdem. Fable az, kiles az ajtó résén, és csak egy vékony, nagyméretű póló van rajta, semmi más. Csak hosszú, formás lábat látok, és egy borzas, szőke fejet. Azonnal reagál a testem. – Mi keresel itt? – Vékony a hangja. Hideg. – Megkaptam az üzenetedet. – Végighúzom a kezemet az arcomon, letörlöm róla az esőcseppeket. – Két órát késtél. – Már be akarja csukni az ajtót, de beteszem a lábamat a résbe, és megakadályozom. – Menj el, Drew. – Fable, hallgass meg. Elaludtam. Órákon keresztül aludtam. Alig negyedórája, hogy felébredtem, és abban a minutumban, hogy megláttam az SMS-edet, beugrottam az autóba, és
száguldottam hozzád. – Szélesre tárom a karomat. – Nézz rám. Ebben a kurva esőben futottam a lakásomtól a kocsimig, aztán a kocsimtól a te lakásodig. – És aztán? – Idegesít ez a nyegle stílus. Fable megint a kemény nőt játssza, ami nincs ínyemre, bár valószínűleg kiérdemeltem ezt a hozzáállást. – Na jó. – Megvakarom a tarkómat. – Akkor csak annyit mondj, hogy jól vagy-e. Minden rendben az anyáddal meg az öcséddel? Nincs semmi őrült vészhelyzet vagy ilyesmi? Összevonja a szemöldökét. – Nincs vészhelyzet. Jól vagyunk. – Értem. – Valamivel könnyebb lett a szívem, meg is dörzsölöm a mellkasomat. Örülök neki, hogy nincs baj. – Ha nem akarsz itt látni, megértem. Csak… csak miután elolvastam azt az üzenetet, muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy biztonságban vagy. Elveszem a lábamat a küszöb mögül, hogy be tudja zárni az ajtót, megfordulok, és már indulni akarok, amikor megszólal mögöttem. – Drew… várj. Amikor lassan visszafordulok, azt látom, hogy szélesre tárta az ajtót, így teljes valójában megmutatkozik előttem. És basszus, gyönyörű. Lemosta a sminket, arckifejezése bizalmatlan, az a csodálatos haja merő szénaboglya, és hullámokban esik a vállára. A póló csak sejteti a domborulatait, de én pontosan tudom, hogy néz ki alatta, és viszketnek az ujjaim, hogy levegyem róla. – Igen? – Elcsuklik a hangom, és megköszörülöm a torkomat. Jobb lenne, ha távol tartanám magam tőle. Ha velem van, részévé válik az én katasztrofális életemnek, pedig van elég baja nélkülem is. Az én problémáim nélkül is eléggé el van cseszve az élete. – Nincs… van kedved bejönni? Lassít a szívem, és a szó szoros értelmében kihagy egy ütemet. Teszek egy lépést, kész vagyok megragadni a lehetőséget. Bár megszólalnak a fejemben a vészcsengők, bár tudom, hogy nem vagyok elég jó neki, mégsem akarok lemondani róla. Nem mondhatok le róla. Vonzódom hozzá. Meg kell kapnom. Legalább még egyszer, utoljára, mielőtt örökre elhagyom. Az ő érdekét fogja szolgálni, ha kimaradok az életéből, pedig önző módon szeretnék vele maradni. Szeretném, ha együtt maradnánk. Örökkön örökké. – Hol van az anyukád? – kérdezem, megtévesztően könnyed hangon. – A pasijával. – És az öcséd? – Fogaimat az alsó ajkamba mélyesztem, rágom. Nagyon közel vagyok hozzá, hogy helyesen cselekedjek, és hazamenjek. De ahhoz is nagyon közel vagyok, hogy belökjem Fable-t a lakásba, letépjem a pólót arról a dögös kis testéről, hogy meztelenül lássam, és pillanatokon belül leteperhessem. – A barátjánál alszik. – Még szélesebbre tárja az ajtót, ami egyértelmű invitálást jelent. – Légy szíves, Drew. Gyere be. Bőrig ázol.
Így is van. Bőrig ázom. Van ugyan egy kis előtető a bejárat fölött, de máris csuromvíz vagyok. Nem kellemes érzés. – Nem akarod inkább, hogy elmenjek? – kérdezem halkan. Nem csak egy jelentése van ennek a kérdésnek. Remélem, felfigyel rá. Fable szája lassan mosolyra görbül. – Inkább itt menj el. További vita nélkül belépek a lakásába, elmegyek mellette. Fable becsukja utánam az ajtót, ráfordítja a zárat, én pedig feléje fordulok. Átkarolom a derekát, és magamhoz húzom, mert amilyen hamar csak lehet, éreznem kell a testét. Meglepetésemre rám veti magát, átfogja a nyakamat, lábával átkulcsolja a derekamat. Mindkét kezemet a feneke alá csúsztatom, hogy megtámasszam. Vékony bugyit visel, olyannyira vékonyat, hogy azon keresztül is érzem meleg, rugalmas húsát, és felnyögök, amikor a számra szorítja a száját. Mindössze néhány órával ezelőtt voltunk utoljára együtt. A pokolba is, ma délelőtt a testem még a testébe hatolt. De úgy érzem, mintha hetek óta nem láttuk volna egymást. Hónapok óta. Mohó szájjal esünk egymásnak, a hajamba túr, szorít magához, miközben bebotorkálok a nappaliba, és aztán vele együtt rázuhanok a kanapéra. Ő a pulóveremet ráncigálja, én a pólóját húzom le róla, és az első menetet én nyerem meg, amikor kiszabadítom a nagyméretű ruhadarabból, amit aztán elhajítok. A bugyiját leszámítva meztelen, de az sem takar sokat. A farkam kemény, mint az acél, és szomjasan iszom Fable testének látványát, de tekintetem képtelen csak egyvalamijére összpontosítani. Észbontó az egész, úgy, ahogyan van. Pokolian szexi. És csak az enyém. Fable közelebb simul, és följebb emeli a testét, hogy a melle az arcommal egy magasságban legyen. Ingerkedik velem, ahogy azt a két halvány rózsaszínű mellbimbót a számhoz közelíti. Bekapom az egyiket, jó mélyen, és szívom, nyelvemmel körbe-körbe járom a kemény kis rügyet. Fable nyöszörög, csípőjét hozzám préseli, két keze a hajamat markolja. Egyik kezemet becsúsztatom a bugyija alá, és simogatni kezdem nedves szemérmét. – Ó, istenem, Drew… – A nevemet lihegi, hozzám dörgölőzve vonaglik, miközben egyre csak simogatom. Ez most nem olyan, mint előző éjszaka, amikor ráérősen fedeztük föl egymás testét. Most hajt a vágy, szinte eszemet vesztve akarom, hogy elélvezzen. Mozgatja magát az ujjaimon, mire mélyen beléhatolok, és szemét egy pillanatra sem veszi le rólam, miközben szétnyitja az ajkát. Reszketeg sóhaj szakad ki belőle, és ekkor átjárja a gyönyör. Büszkeségtől eltelve figyelem. Úgy gondolkodom, mint egy arrogáns bunkó, de kit érdekel, odavagyok a gyönyörűségtől, hogy milyen könnyen eljuttattam a csúcsra a barátnőmet. Valamiképpen a parányi hálószobájában kötünk ki, én viszem be oda. A sötétben nekiütközöm a bútoroknak, amit ő mulatságosnak talál, és kuncog rajtam. Leteszem az ágyra. Nevetése felmelegít engem is, olyan boldog a hangja, olyan felszabadult, és egy kis időre úgy tehetek, mintha én is az lennék. – Vetkőzz le – suttogja, és sürgető hangjától megvonaglik a bensőm. Karját kinyújtja a farmerem felé, gyorsan kigombolja, és lehúzza rajta a cipzárt. Benyúl, és ujjaival végigsimít a bokszeralsóm elején. Visszafojtom a feltörni készülő nyögést, és elhátrálok tőle.
Ha tovább csinálja ezt, szétrobbanok. Lehajigálom magamról a ruhát, farmerem hátsó zsebéből előveszem a tárcámat, amibe reggel egy tasak óvszert tettem, majd odafekszem Fable mellé az ágyra, és magamhoz húzom. Meleg, illatos, és olyan selymesen sima, hogy azonnal belé kell hatolnom. – Majd én – suttogja, azzal kikapja az óvszert a kezemből, és feltépi a tasakot. Értem nyúl, karcsú ujjait rákulcsolja az erekciómra. A hátamra fordulok, és behunyom a szememet, átadom magamat az ujjai keltette érzéseknek, ahogy lassan simogat, és olyan vágykeltőn húzza fel rám az óvszert, hogy egész testemben beleremegek. – Én akarok felül lenni – suttogja, mire megdermedek. Adele szinte mindig felül akart lenni. Az nem zavart, hogy Fable az ölemben ült, amikor szeretkeztünk, de hogy meglovagoljon… istenem. Nem vagyok benne biztos, hogy végig tudom csinálni. – Drew. – Váratlanul megérinti az arcomat, ami megijeszt, pillantásom találkozik az övével. A sötétben is látom a szemét, fényesen csillog a tömérdek érzelemtől. Ez a lány… továbbra is a magaménak akarom tudni, de annyi mindent beszéltünk tegnap éjszaka. Amikor még nem tudtam, hogy milyen fokú volt Adele árulása. Hogy milyen szinten árulta el az egész családunkat. Nem tehetem ki Fable-t annak a totális zűrzavarnak, ami az életemet jellemzi. Mert… hogy a fene vinné el. Nem tehetem. – Majdnem elveszítettelek. – Rám mosolyog. Én is ezt mondtam neki tegnap éjszaka. Belehajolok a tenyerébe, és oldalt fordítom a fejemet, hogy megcsókolhassam. – Hadd segítsek kitörölni a rossz emlékeket, Drew. Megengeded? – Én… – A pokolba, nem tudom, miképpen fejezzem ki szavakban, hogy mennyire kiborulhatok tőle. Nem azért, mert Fable-lel vagyok, sehol máshol nem akarok lenni, hanem mert attól félek, hogy felülkerekedik rajtam a múlt, és valami ostobaságot művelek. Például eltaszítom magamtól Fable-t. Kiborulok. Elveszítem a józan ítélőképességemet. Már látta, milyen vagy olyankor, sőt többet is látott, és még mindig itt van. Add meg neki ezt az esélyt. Odanyúlok érte, magamra húzom. Két térde közrefogja a csípőmet. – Jól van – suttogom, miközben megragadom a derekát, és ujjaim a bőrébe mélyednek. Fable Óriási jelentőségű ez a csendes pillanat Drew és énköztem a rendetlen hálószobámban. Sőt a legfontosabb pillanat a kapcsolatunkban, az én szememben legalábbis. Segíteni akarok neki, hogy visszaszerezze az életét. Segíteni akarok, hogy elfelejtse a múltat, azt, amit Adele – istenem, még csak gondolni sem akarok rá, nemhogy kimondani a nevét – művelt vele. Nem hagyom, hogy az a nő még ennyi év múltán is az uralma alatt tartsa. Nincs ekkora ereje. Elveszem tőle. Tekintetünk összefonódik, ahogy ráereszkedem, és apró sóhaj száll fel belőlem, amikor Drew lassan belém hatol. Valahányszor eggyé válik a testünk, remegés fut végig a bőrömön, és nem tudom elhinni, hogy tényleg az történik, ami történik. Megint. Én. Ő.
Együtt. Két keze erősen tartja a csípőmet. Előrehajolok, a számmal végigsimítom a száját. Mindkettőnknek nyitva van még a szeme, ahogy mozogni kezdünk, és megragadom izmos vállát, fölemelem a csípőmet, majd leeresztem, hogy Drew mélyebbre hatolhasson. És még mélyebbre, mígnem tökéletesen megtelek vele. – Jó benned lenni – suttogja, ahogy ütemesen mozog. – Mindig csak engem nézz. – Nem akarom, hogy elfordítsa a tekintetét. Tökéletesen ki kell űznie az agyából azt a nőt, és csak rám összpontosítania. És önmagára. Ránk. Együtt. Már elmentem egyszer, annyira kívántam, annyira mohó voltam, és úgy felajzott, amikor ráébredtem, hogy végül mégiscsak eljött, hogy megmentsen, így aztán nem kellett sokat dolgoznia az ujjainak, hogy eksztázisközeli állapotba kerüljek. Az orgazmus átmenetileg enyhített a vágyamon, de bolondság lenne azt hinni, hogy megszabadulhatok tőle. Mindig kívánni fogom. Mindig. De mindig így van ez köztünk. Összejövünk, és egyszerűen… lángra lobbanunk. Ilyen könnyen. Szépségesen. Tudja egyáltalán, hogy milyen hatással van rám? Van fogalma róla, hogy most már az ő kezében van a szívem? Szőröstül-bőröstül az övé vagyok, ahogy tegnap este is mondta. Nem számítanak Adele szenzációs bejelentései. A támasza akarok lenni. A vigasztalója, a gyógyítója, minden elképzelhető tekintetben a partnere. Ha ő is akarja. Pillanatokon belül tökéletesen elveszünk egymásban. Bőrünk nedves az izzadságtól, ahogy testünk tökéletes összhangban egymáson csúszik, tekeredik és hintázik. Minden egyes döfésénél érzem, hogy bármelyik pillanatban elboríthat a második orgazmusom. Nézek Drew szemébe, látom benne a kétségbeesést, a tüneményes kék mélységet felkavaró eszelősséget, és tudom, hogy közel jár. Nagyon, nagyon közel. – Mondd ki a nevemet – suttogom, mert kétely nélkül tudnia kell, hogy kivel van. – Fable… Fölemelkedem, két kezemmel megtámaszkodom sziklakemény mellkasán, és úgy istenigazából lovagolni kezdek rajta. – Mondd ki még egyszer – mormolom, és egy pillanatra lehunyom a szemem, ahogy elborít a gyönyör. – Fable. Istenem, most… mindjárt… – Ívbe görbült háttal tapad hozzám, amikor elveszíti az uralmat önmaga fölött, én pedig kinyitom a szememet, és nézem, ahogy remeg és rázkódik alattam. Mindeközben a tekintete az enyémbe fúródik, egy pillanatra sem szakad meg köztünk a kapcsolat, és ez a legeslegintimebb élmény, amit egy másik emberrel valaha is átéltem. Leroskadok rá, testemmel körülfonom, élvezem, hogy milyen jó érzés, ahogy felhevült bőrünk összetapad. Fejem a mellkasán nyugszik, szíve a fülem alatt, és hallom zakatolását. Magától lecsukódik a szemem, miközben Drew két nagy keze simogatja a hátamat, elandalít, lecsillapít. – Köszönöm – suttogja. Fészkelődöm egy kicsit rajta, bízom benne, hogy nem kell még elszakadnom tőle.
– Mit köszönsz? – Hallanom kell, hogy kimondja. – Hogy segítettél kitörölni a rossz emléket. – Meghúzza a hajamat, mire fölemelem a fejemet, és a szemébe nézek. – Bevált. Lustán elmosolyodom, hirtelen rám tör a kimerültség. – Komolyan? – Komolyan. – A másik kezével megszorítja a fenekemet. – Ki kell mennem egy pillanatra. Merre van a fürdőszoba? Útbaigazítom, és utánanézek, ahogy fölkel az ágyról. Meztelen teste olyan szép, hogy belefacsarodik a szívem. Kimegy a fürdőszobába, megszabadul az óvszertől, és pillanatokon belül már bújik is vissza hozzám az ágyba. Magunkra húzom az ágytakarót, fejemet a vállára hajtom, karomat keresztbe fektetem a hasán. – Itt maradsz? – Igen. Mást nem mond, és én sem szólalok meg. Nem tudok. Annyira fáradt vagyok, és olyan jó érzés Drew ölelésében elaludni. Olyan tökéletes. Úgy alszom, mint akit fejbe kólintottak, mint legutóbb, amikor a karjában aludtam. Drew Callahanre ugyanúgy rá lehet szokni, mint bármelyik altatóra. Amikor reggel felébredek… Nincs ott.
TIZENHETEDIK FEJEZET Új hét, új élet Fable Kedves Fable! Pályázik rám legádázabb ellenségem. Igen-igen sok dolog vár még magyarázatra. Leginkább körülötted forog minden gondolatom. Látod, annyi minden van, amit nem értek, és ami bánt. Egyetlen kivétel akad – te. Csak győzzük kivárni, hátha egy napon újra együtt lehetünk. Unalmas vagyok, mert rajtad kívül semmire sem vágyom. Kegyetlen megpróbáltatás számomra, hogy elveszítelek. Olyan nagy hiba, hogy szeretlek? De csak szenvedést hozok neked.
Remélhetem, hogy egyszer megbocsátasz? ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ Szeretlek. Drew Könnyeim esőcseppekként hullanak a levélre, amit Drew-tól kaptam, elmaszatolják sebtében papírra vetett szavait. Dühösen végighúzom a tenyeremet az arcomon, hogy letöröljem a könnyeket. Nézem a levelet, próbálom kihámozni az értelmét. Miért akar elhagyni? Miért…? Ekkor lassan újraolvasom a levelet. Kalapál a szívem, ahogy nézem a kissé kusza mondatokat, amelyeket nemrég nekem írt, és a szemembe ötlik mindegyik sor első betűje. Követem a sorokat a mutatóujjammal, összeolvasom az első betűket, és hangosan kimondom: – P-I-L-L-E-C-U-K-O-R. Félek, hogy a szívem kiugrik a helyéből, és a mellemre szorítom az üzenetet. Titkos üzenete annyi reménnyel és szerelemmel tölt el, hogy megint sírva fakadok. Ezek a könnyek azonban már nem a szomorúság könnyei. Drew eltaszít magától, mégis azt akarja, hogy mentsem meg. A levele ezt bizonyítja. De hogyan menthetném meg, ha nem engedi? Megszületik bennem az elhatározás, miközben összehajtogatom a papírlapot, amelyet az előbb találtam az éjjeliszekrényemen. Kihúzom a legfelső fiókot, a levelet az összehajtogatott fehérnemű kupaca alá csúsztatom, majd lassan visszatolom a fiókot a helyére. Megtörlöm a szemem sarkát, és belenézek a tükörbe. Más arc néz vissza rám. Idősebb lettem, érettebb. Nem annyira bizalmatlan, nem annyira… boldogtalan. Jóllehet az a férfi, akibe reménytelenül beleszerettem, egy ostoba, mégis szívfájdítóan szép levélben szakított velem, és annyi könnyet sírtam már utána, amennyi megtöltene egy mosogatót, boldog vagyok. Mert tudom, hogy Andrew D. Callahan szeret.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Nagyszerű kritikus partneremnek, Elbának, akinek tetszett Drew eredeti levele, amelyet Fablenek írt (és még az is lehet, hogy egyszer majd felhasználom azt az édesen romantikus levelet), de támadt egy még jobb ötlete. Számát sem tudom, hányszor kisegítettél már, és ezért életem végéig hálával tartozom neked. A férjemnek és a gyerekeknek, akik elviselik, amikor egész álló nap a számítógépnél ülök. És az összes olvasómnak, aki elolvasta ezt a kis történetet a sérült fiúról és a sérült lányról – köszönöm.
Copyright © 2013 by Monica Murphy Hungarian translation © Szabó Olimpia, 2013 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013 ISBN 978-963-254-932-3
Felelős kiadó Kepets András Felelős szerkesztő Palkó Katalin
{1}
Mészöly Dezső fordítása
{2}
Vas István fordítása
{3}
Arany János fordítása
Erstellt mit dem AVS Document Converter www.avs4you.com