Mire jó a Nagy Könyv? Nulla vám- és illetékköteles terméket évezred óta importálunk nyugatról. Vallást, tudást, divatot, mindent. Most éppen a könyvet, közvetve az olvasást népszerûsítô Nagy Könyv játékot Angliából. Bravúros tett az ellenség száguldó tankjára felugrani, s arról lövöldözni az ellenségre! A tévé – az átkozott és áldott – maga adott lehetôséget a könyv népszerûsítésére. Tehette, hisz ezzel a mûsorral is nézôt fog, pozíciója nem gyengül, sôt erôsödik. De ismét a jó arcát mutatta, ismét hálásak vagyunk, ismét megvédjük, feloldozzuk bûnei alól, hisz ismét a mûvelôdés tömeges terjesztéséhez járul hozzá. A Mindentudás Egyeteme után ez a játék a LEG! Hozzánk ugyan késve, nehézkesen jutnak el a szavazólapok (a pályázatban pedig elôkelô helyet kaptak „a határon túliak”), még szerencse, hogy az interneten is lehet szavazni. Kár, hogy még mindig kevés az e-pont, az ingyenes internet hozzáférés. Az iskolákban történt elôrelépés, a Sulinet-Roedunet program eredményei mérhetôek, evidensek. A teleház-mozgalom, azonban csak a politikusok szappangömb-fúvó elôadásában mutatós. A valóság sokkal sötétebb. A legtöbb teleház rosszul mûködik. Ilyen-olyan gépek, hozzá nem értô teleházvezetôk, átgondolatlan szervezés. Ez kellene a kivétel legyen, s nem az ellenkezôje. A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesülete évek óta szorgalmazza, hogy a könyvtárral kössék össze a teleházakat, hisz többnyire így a hely és a felelôs is azonnal meglenne. Arról nem is beszélve, hogy egy kiépült rendszer átláthatóbb, könnyebben mûködtethetô. És persze a könyvtárak is frissítô, felzárkóztató erôt kapnának. Kolumbusz tojása! De az evidenciák felismerése, elfogadása távolról sem könynyû. Ha az lenne, már senki sem cigarettázna, mert minden dohányos tudja, hogy ártalmas, amit tesz, de ahhoz, hogy a felismerést tett is kövesse, még sok minden kell. A dohányzás szenvedélybetegség, de könnyebb úrrá lenni rajta, mint a hülyeségen, aminek a mennyisége a világon konstans! A Nagy Könyv-verseny, habár elôreláthatóan nem a legjobb könyvek kerülnek majd a lista elejére, mégis rendkívül hasznos esemény! Amellett, hogy konkrét szerzôkre, címekre irányítja a nemolvasók figyelmét, a könyvnek a tekintélyét, súlyát erôsíti, s így az olvasásét is. Végre egy olyan akció, amiben minden könyvtáros fenntartások nélkül részt vehet, annál is inkább, mert közvetve, még a könyvtárra is esik egy kis fény. Ez a hangulat, az egész rendezvény a könyvtáraink iránti empátia erôsítésére is hat. A döntéshozók – pénzosztók – megkörnyékezésére is ki kell használni a játékot. A könyvtárosi stratégiák és doktrínák oktatása legfontosabbjává a marketing – ahogy a pénz és minden egyéb könyvtárnak szükséges dolog megszerzését nevezik – válik. Aki ezt nem tanulja meg, sok jóra nem számíthat. Van ugyan már elég kedvezô könyvtári törvényünk, de az alkalmazása magától nem történik meg. A Nagy Könyv teremtette hangulat hullámai nekünk kedveznek! Használjuk hát ki – könyvtáraink javára! KISS JENÔ
A Könyvesház elé Valamit tennünk kellene a hagyományos információhordozók, magyarán a könyvek és az újságok, lapok útjának lerövidítése érdekében is. Még mindig nagy gond az, hogy az Olvasó nem szerez tudomást azokról a kiadványokról, amik tulajdonképpen érdekelnék, hiszen segíthetik munkájában, munkaerejének újratermelésében, kikapcsolódásában, szabadidejének hasznos eltöltésében. Mintha leszoktunk volna arról, hogy bemenjünk a könyvesboltokba, ha takarékoskodni is akarunk, akkor az antikváriumokba, vagy ha nagyon lapos a pénztárcánk, akkor legalább a könyvtárakban lapozzunk bele az újságokba, vegyük kézbe a friss, tetszetôs külsejû, ám egyre dráguló könyveket. Marketing ide, marketing oda, a könyvekrôl már leszoktunk, a számítógépes háló elônyeit pedig még nagyon kevesen élvezzük, tudjuk használni tájékozódásra. A Könyvesház friss, ha szinte féléves késéssel napvilágot látó száma a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesülete, személyesen Kiss Jenô elnök fáradozása nyomán kerül az Olvasó kezébe. A hagyományos évi tapasztalatcserén a könyvtárosok is eljut, hasznos eligazító írásokat is találnak benne, amelyek talán segítik mindennapos munkájukban. Még fontosabb talán az, hogy legalább hosszabbrövidebb híradásokat kapnak könyvtárakról, lapokról, könyvekrôl, köztük olyanokról is, amelyeket hírbôl sem ismer. Új könyveinkrôl szóló lajtromunk egyenetlenségeit kedves könyvtáros kollégáink felemás címleírásának tudják be, aminthogy aradi, váradi, szatmári, temesvári adataink enyhén szólva hiányosak, de ez az ott élô könyvtárosok lelkét nyomja továbbra is. Csak utólag tudjuk majd pótolni székelyudvarhelyi listánkat is, mert többszöri sürgetésre sem jutottunk az amúgy nagyonis gazdag székelyanyavárosi könyvtermés adataihoz hozzá. Reméljük viszont, hogy világhálós kalauzunkat haszonnal olvassák majd, s legalább megismerik a Kárpát-medence kültelki magyar honlapjait Balázs D. Attila írásából. Kattintsanak rá bátran a címekre, örömmel kiegészítjük a címtárat következô lapszámunkban, amit azért év végéig szeretnénk mindenképpen kiadni. A muvelodes.ro honlapon a 2002-es, 2003-as Könyvesházak ott vannak, azokban is érdemes böngészni.
SZABÓ ZSOLT
1
Olvasás- és könyvtár-szociológiai vizsgálatok Hargita megyében
2
2004 tavaszán a Hargita Megyei Könyvtár felmérést készített a megye községeiben a médiafogyasztói, olvasói és könyvtárhasználati szokásokról, a községi könyvtárak helyzetérôl, a helyi könyvtárral való elégedettségrôl. Felmérésünk eredményeit a továbbiakban ismertetjük, valamint néhány következtetést is, amelyeket megyénk községi könyvtáraival kapcsolatosan levonhattunk. Megyénk 50 községi könyvtára közül 40 könyvtár adatait gyûjtöttük össze a helyszínen. Az adatgyûjtés elsôdleges célja a könyvtári teljesítménymutatók kiszámítása volt (ISO 1160:1998 szerint). A lakosság körében 300 fôs mintacsoporton végeztük a felmérést. A mintavételnél figyelembe vettük Hargita megye lakosságának régiónkénti számarányát, az egyes régiókon belül a lakosság életkor, nemek, valamint nemzetiség szerinti megoszlását. A községi könyvtárak helyzete Felmérésünk során vizsgáltuk a községi könyvtárak adottságait és látogatottságát, ugyanakkor lejegyeztük a helyszínen tevékenykedô kollegáink véleményét, javaslatait. A 40 könyvtáros közül ketten rendelkeznek egyetemi diplomával és könyvtári képesítéssel, a többi 38 érettségizett, 19-en közülük még könyvtári képesítést is szereztek. A községi könyvtárak állománya A vizsgált községi könyvtárak összállománya meghaladja a 400 000 könyvtári dokumentumot, amelynek túlnyomó többsége könyv és folyóirat, más könyvtári dokumentumok (audio, videó, térkép stb.) számaránya jelentéktelen. Községi könyvtárainkra jellemzô a 10 000–12 000 kötetnyi állomány; kivételt jelent a gyergyótölgyesi könyvtár, amelynek állománya meghaladja a 17 000 kötetet. A könyvtárak többségében az állomány nagyobb része szabadpolcon található, a könyvek fizikai állapota többnyire jó, illetve elfogadható. A könyvtárosok véleménye szerint, az állomány tartalmilag nagyobbrészt megfelel az olvasói igényeknek. 2001–2003 közti idôszakban a községi könyvtárak állománya összesen 13 202 kötettel gyarapodott, a gyarapodás 75%-a adományokból, 25%-a helyi költségvetési forrásból származik. Tartalom szerint a gyarapodás 75%-a irodalom, nyelv szerint 80%-a magyar, 16%-a román, 4%-a más nyelvû. Ugyanabban az idôszakban 9243 kötettel apadt az állomány, az esetek 55%-ában tartalmi elavulás, 39%-ban rongálódás volt az ok, míg a maradék 6% az olvasók által elveszített és kifizetett kiadvány. Könyvtárhasználat 2001–2003 között a vizsgált községekben 11 672 személy vette igénybe a helyi községi könyvtár szolgáltatásait 176 734 alkalommal, összesen 302 301 kötetet kölcsönözve. A könyvtárhasználók 67%-a tanuló vagy egyetemista, a többi foglalkozás szerinti csoport aránya viszonylag kiegyensúlyozott; életkor szerint 47% 14 év alatti, nemzetiség szerint 81% a magyarok aránya, 18% román, 1% más nemzetiségû; nemek szerint 62% nô, 38% férfi. A 2002-es év mélypontot jelent az állománygya-
rapodás és a könyvtárhasználat terén egyaránt. A megkérdezett könyvtárosok fele úgy véli, hogy a tanulók elsôsorban házi olvasmányokért jönnek könyvtárba; a könyvtárosok további 30%-a azt tapasztalja, hogy a tanulók gyermekirodalmi mûveket keresnek, függetlenül a tanagyagtól. A felnôttekrôl azt mondják a könyvtárosok, hogy többnyire szétnéznek a polcokon, esetleg tanácsot kérnek a könyvtárostól és úgy választanak könyvet. Információért, adatokért ritkán fordulnak a községi könyvtárhoz, sôt a gyerekek az iskolai versenyekre is inkább máshol készülnek. A könyvtárak adottságai, felszereltsége Községi könyvtáraink többsége (65%-a) a helyi kultúrotthonban mûködik; a vizsgált könyvtárak összterülete 2370 m². Jellemzônek mondhatók a 6070 m²-es könyvtárak, de léteznek 30 m²-nél kisebbek is! A könyvtárak felében nincs megoldva a fûtés, 65%-ában a bútorzat még megfelelô. Több helyen hiányos a bútorzat, csupán két községi könyvtár bútorzata korszerû (Csíkszentdomokos és Galócás. A könyvtár hangulatát az esetek 30%-ában kellemesnek találja a helyi könyvtáros, de ugyanakkora a hideg, penészes, sötét könyvtártermek aránya is! A könyvtárosok 75%-a nyilatkozza, hogy betartja a programot, 12 könyvtárban van számítógép, 9 könyvtár használ könyvtári szoftvert, 3 könyvtárban van internetcsatlakozás. Egyéb tárgyi eszközök – tévé, videó, telefon, fax, fénymásoló, nyomtató – hiányoznak a könyvtárak többségébôl. Könyvtári rendezvények 2001–2003 között a vizsgált könyvtárak összesen 436 rendezvényt szerveztek, közülük 10 könyvtár egyáltalán nem szervezett rendezvényt. Jellemzônek mondható az évi egy-két rendezvény, de néhány könyvtárban a rendezvények hozzátartoznak a rendszeres tevékenységhez. Javaslatok A könyvtárosok úgy vélik, hogy a könyvtár vonzóbb lenne a közönség számára, ha bôvítené a kínálatát új kiadnányokból, ha megoldódna a fûtés és javulna a felszereltség. Olvasáskultúra falusi környezetben Felmérésünk olvasáskultúrát érintô eredményei közül közzéteszünk néhányat az olvasói szokásokra, a házi könyvtárakra, kedvenc szerzôkre és a községi könyvtárakra vonatkozók közül. Olvasói szokások A megkérdezettek 27%-a nyilatkozta, hogy rendszeresen olvas könyvet, 29%-a a felmérés ideje alatt is olvasott könyvet. Az éppen olvasott könyvek szerzôi közül 27 magyar, 4 román, 25 külföldi szerzôt említettek. A felmérés idején olvasott könyvek csupán 2,7%-a volt könyvesboltból újonnan vásárolt, a többi a család könyvtárából származott, illetve ismerôsöktôl, vagy könyvtárból kérték kölcsön. A megkérdezettek 23%-a egyáltalán nem olvas könyvet, 13%-a olyan családból származik, ahol egyáltalán nincsenek könyvek. A családok 35%-ának nagyon kicsi házi könyvtára (50 kötet alatt), és csupán 7,7%nak van esetenként több mint 500 kötete.
Könyvtárhasználat A felmérés idején a megkérdezettek 29,7%-a tagja volt valamilyen könyvtárnak (községi, városi, megyei, iskolai, egyetemi stb.), 9,8%-a több könyvtárnak is tagja volt, 26,7% pedig soha nem járt könyvtárban. A könyvtárlátogatás célja elsôsorban a könyvek kölcsönzése, de jelentôs volt az információkeresés említése is. Nagyon kevés könyvtárhasználó megy könyvtárba szabadidôtöltés, rendezvény, újságolvasás végett, ami természetes, ha figyelembe vesszük egyes falusi könyvtárak helyzetét (hideg, sötét, penészes stb.) Olvasók véleménye a községi könyvtárról Az olvasók többnyire pozitív véleményeket fogalmaztak meg a falusi könyvtárakról, csupán 17%uk kifogásolta az állomány elavultságát. Az olvasók 42,7%-a mindig, 4,5%-a ritkán találja meg a könyvtárban az általa keresett kiadványt. A könyvtárosokat „barátságos”, „szolgálatkész”, „udvarias” magatartás jellemzi. Az olvasók általában egyetértenek a kölcsönzési feltételekkel. Ôk azt szeretnék, ha a könyvtár több természettudományi mûvel gyarapodna (a vélemények 47%-a), ugyanakkor jelentôs számban említették a gyermekek tanulását segítô könyveket, nyelvkönyveket, kortárs szépirodalmat, audiovizuális kiadványokat. Könyvtárlátogatásra alkalmas idôszakként tavasszal, ôsszel és télen a 15–18 óra közti idôt jelölik, nyáron pedig 8–12 óra között lenne alkalmas az olvasók többségének. Az olvasók 43%-a hangot adott elégedetlenségének a községi könyvtárral szemben, mert az általa keresett könyv nincs meg, vagy éppen ki van kölcsönözve, esetleg a könyvtáros nem tartja be a programot (mert más feladatot kapott a helyi vezetéstôl). A lakosság vonzóbbnak találná a községi könyvtárat, amennyiben bôvítené könyvkínálatát, tágasabb lenne, több rendezvényt szervezne, és utolsó sorban említik a tárgyi felszereltség javítását. Következtetések Felmérésünk egyes pontjaiban ugyanazt a kérdést vizsgáltuk a községi könyvtár, a könyvtárhasználó és a könyvtárat nem használó szemszögébôl. A könyvtárakból gyûjtött adatok alapján összeállt egy általános kép a megye községi könyvtárairól, ugyanakkor jellegzetes könyvtári teljesítménymutatókat is kiszámítottunk akár a helyi könyvtárak, akár a megyei könyvtár módszertani tevékenységének jellemzésére. A könyvtárak adataiból kiderül, hogy 2001– 2003 között a falusi lakosság 9,5%-a látogatta a községi könyvtárat, a lakossági válaszok szerint pedig 29,7% egy könyvtár tagja, 9,8% több könyvtárnak is tagja. A számok összehasonlításából arra következtetünk, hogy a falusi olvasóközönség elsôsorban nem a községi könyvtárat látogatja, érdeklôdése más könyvtárak felé irányul. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a könyvtárhasználók száma majdnem egyenlô a könyvtárat soha nem használók számával. Az állomány megítélése pozitív válaszokat eredményezett a könyvtárosok és a könyvtárhasználók részérôl egyaránt. Ennek ellentmond az állomány forgási sebessége nevû teljesítménymutató (amely kifejezi menynyiségileg az állomány évente használt arányát). A 2003-as évre ezen mutató értéke megyénk községi könyvtárainak összességére számítva 0,3. Ez azt jelenti, hogy statisztikailag az állomány 30%-a használódik évente; a valóságban ez az arány még kisebb. A könyvtárosok az állományt kiegyensúlyozott-
nak ítélik a régi és új kiadványok aránya szerint. Kiszámítottuk a megújulási idô nevû mutatót, amely kifejezi, hogy mennyi idô alatt lehetne teljesen felújítani a létezô állományt a vizsgált év gyarapodásának mértékében. Hargita megye községi könyvtárai számára a 2003-as évre átlagértéke 63 év. A romániai közkönyvtárak esetében 25 év elfogadható értéknek számít; figyelemre méltó eltérést mutat a madéfalvi könyvtár 1451 éves értéke. Az említett két mutató felhívja a figyelmet arra, hogy a köztudatban élô képpel ellentétben, megyénk könyvtáraiban sok olyan könyv van, amelyet valamilyen okból az olvasók nem igényelnek. A modernizálási folyamat elsô része lehet a könyvtár megôrzôi és közszolgálati szerepének tisztázása. Továbbá, felmérésünkbôl kiderül, hogy az állománygyarapítás nincs összhangban az olvasók igényeivel. A gyarapodás 75%-a szépirodalom, holott az olvasók természettudományi mûveket igényelnek elsôsorban. A helyzet egyik magyarázata a saját költségbôl történô gyarapodás alacsony aránya. Könyvtáraink kínálata klasszikus szépirodalmi mûvekbôl gazdagnak mondható, ezek állandó értéket képviselnek és a családi könyvtárakban is jelen vannak. A szakkönyvek gyorsabban elavulnak tartalmilag és az áruk is elérhetetlen nagyon sok érdekelt számára. A gyarapítandó kiadványok között, az említések gyakorisága szerint második helyen szerepelnek a gyermekek tanulását segítô kiadványok, ez felhívja a figyelmet az iskolai könyvtárak hiányosságaira és indokolja a két intézmény – a községi és az iskolai könyvtár – szorosabb együttmûködését. A könyvtárosok és az olvasók egybehangzó véleménye szerint, az új kiadványok beszerzése vonzóbbá teszi a könyvtárat. Felmérésünkbôl kiderül, hogy a falusi olvasók nem tekintik a községi könyvtárat az információgyûjtés, tanulás, szakmai felkészülés színhelyének. Miért alakult ki a könyvtárak általános küldetésével ennyire ellentétes vélemény? Hogyan várna el a helyi közösség modern könyvtári szolgáltatást attól az intézménytôl, amely évtizedek folyamán nem nyújtott hagyományos könyvtári szolgáltatást sem? Megyénkben hány községi könyvtár szerkesztett legalább betûrendes katalógust, és hány könyvtárból hiányoznak az információt közvetítô alapvetô kiadványok, mint általános lexikonok, aktuális helyesírási szótárak stb? A könyvtári törvény szerint (2002/334), „az információs társadalomban a könyvtárnak stratégiai jelentôsége van”. Jelen körülmények között az intézmény léte attól függ, mennyire képes beépülni a könyvtári rendszerbe és saját szintjén hogyan felel meg most már törvény által is elôírt kötelezettségeinek. A felmérést a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatta. A kérdôívek összeállításánál segítettek: Nagy Attila, a budapesti Könyvtári Intézet olvasáspszichológusa, valamint Sorbán Angella, a kolozsvári Trend Alapítvány szociológusa. A kérdôívek kiértékelésében is ô nyújtott szakmai segítséget. A kérdezôbiztosok a Hargita Megyei Könyvtár munkatársai voltak: André Katalin, Bedô Melinda, János Éva, Kovács Erzsébet, Máthé Izabella, Sándor Katalin. Az adatok feldolgozásánál közremûködtek: Kopacz Katalin, Kis Éva, Bedô Melinda.
BEDÔ MELINDA – KOPACZ KATALIN
3
Európai értékek és értékrend Segítés és segítség. Projektmunka – projektszerû mûködés „Az értelmes ember életútja fölfelé visz” Példabeszédek könyve, 15, 24.
4
Az információs (vagy tudásalapú) társadalom jellemzôje, hogy a hatékonyság emelését megszerzett tudásunk tudatosításában látja. Tehát nem olyan erôforrásokra épít, mint a korábbi gazdálkodási formák (pl. földtulajdonra, vagy tôkére stb.) hanem annak a tudásnak a kamatoztatását feltételezi, amit korábban megszereztünk (Machlup, Fritz: Semantic Quirks in Studies of Information, in The Study Of Information, Fritz Machlup – Una Mansfield, New York, Wiley, 1983. p. 644.) A tudást, mint eszme integrációs rendszert használjuk – a gondolkodás segítségével – ahhoz, hogy információgazdálkodásunk tudásgazdálkodássá váljon. Gyakran idézzük Peter Drucker gondolatait arról, hogy az teszi társadalmunkat posztkapitalista társadalommá, hogy a tudás az egyik erôforrásból az egyedüli erôforrássá vált. Ezzel az átrendezôdéssel mintegy túlléptünk az ipari társadalom és gazdálkodás formáin és lehetôségein. Új feltételrendszer van kialakulóban, amihez alkalmazkodnunk kell. A gazdálkodási formaváltás egyik következménye, hogy meg kellett barátkoznunk azokkal a módszerekkel és technikákkal, amelyek intézményeink belsô hatékonyságát és társadalmi (közösségi) hatását növelik és követelik. Hatásosan és hatékonyan kell dolgoznunk a közösség igényeinek szolgálatában. Ehhez arra van szükség, hogy látható módon emeljük szakmai tudásunkat, intelligenciaszintünket, információgazdálkodási stratégiáinkat. Theodore Roszak is idézi Fritz Machlup szállóigévé vált mondását, miszerint: „az információt valaki átadja nekünk, a tudást viszont gondolkodással lehet csak megszerezni”. (Th. Roszak: Az információ kultusza, Bp. Európa K., 1990. p. 164.) Egész munkájában Roszak az emberi gondolkodás, az eszme, a tudás integrációs szerepét vizsgálja. Gondolkodásunk, tapasztalataink elsôdlegességét és meghatározó voltát hangsúlyozva közel egy évtizeddel P. Drucker elemzése elôtt az emberi értelem semmihez nem fogható teljesítményét méltatja: a gondolkodni tudást. Szakmai tudásunkat tehát jogos és szükséges megmutatnunk, fejlesztenünk és józan önbizalommal hasznosítani a közösség javára, melynek mi magunk is tagjai vagyunk. Meg kell tanulnunk intézményeink hatékony menedzselését, önmagunk méltó, érdemi megmutatásával. Fel kell vállalnunk tudatosan az élethelyzeteket és vállalkoznunk kell a változásokkal való együttélésre. Minden egészséges személyiség élményként éli meg a kihívásokat, tudásunk hatékonyabb kamatoztatását látva benne. Az értelmes ember és az értelemmel gazdálkodni tudó közösségek életíve fölfelé vezet – állapíthatjuk meg a Példabeszédek könyvéhez kapcsolódva, ami azt is jelenti, hogy az elért eredmények, megélt tapasztalatok tudatosítása mindig továbblépni segít. A fejlesztés tehát, természetes igény és következmény.
Feladataink, mint hivatásos információkezelôké, éppen a tudás forradalmának általánossá válásával függnek össze. Az információk értékelése és tudássá szervezése a tudásalapú társadalom kulcskérdése és természetesen vezet társadalmi presztízsünk növekedéséhez, ahogyan ennek napjainkban tanúi vagyunk. A hatékonyságot növelô tényezôk között, a könyvtárügyben is megbarátkoztunk a pályázás és pályáztatás mechanizmusaival, vagyis elfogadtuk, hogy a fejlesztést meghatározott feltételek között, jól áttekinthetô módon kivitelezett projektek segítik. Szaporodnak az olyan szakmai beszámolók, amelyek arról szólnak, mi a hatékony projekt/pályázatmenedzselés általuk tapasztalt módja, számot adva pályázási intelligenciánk fejlôdésérôl, finomodásáról. Megszülettek az elsô elemzések és teljesítményértékelések is pályázási sikereinkrôl. Elfogadtuk, hogy elképzeléseinket világosan áttekinthetô tervdokumentumok formájában kell megfogalmaznunk, forráselemzéssel, költségvetéssel stb. és a ráfordítások mellett pályázatunkat/projekttervünket meg kell toldanunk a fejlesztés eredményeképpen, a jövôben várható eredmények gondos mérlegelésével és vonzó bemutatásával. A projektet finanszírozónak látnia kell, mit várhat a befektetés eredményeképpen. Fontos és lényegi tapasztalata ez a szakmának és igen örvendetes, hogy kezdünk ráhangolódni erre a gondolkodásmódra is. A könyvtár, mint információs rendszer mértékadó, jellemzô tulajdonságaiból következik, hogy nyitott, dinamikus rendszerként, képes a környezet igényeinek megfelelôen rendszerfejlesztô munkára, belsô átalakulásra, megújulásra. Statikus, üzemszerû mûködés mellett, képes fejlesztô tevékenység kivitelezésére is. Könyvtárak és információs intézmények esetében a projektmenedzselés eseti, alkalmi feladat. Gondoljuk végig együtt: mit értünk projekten és mit jelent menedzselni egy projektet? Hogy alakul a projekt és egyéb tervek viszonya – egy kis projekttipológia segítségével. A projekt – egy kiemelt, jól definiált, egyedi feladatsor megoldása, szemben a szervezeten belüli folyamatos mûveletekkel, amik többé-kevésbé azonos esetek, folyamatok egymásutánja, így és ennyiben jól elkülöníthetô a mindennapi, üzemszerû munkánktól, amivel az alapfeladatok megoldását biztosítjuk. A projekteket az jellemzi, hogy: egy meghatározott céllal, külön feladategységet alkotnak, elôre meghatározható résztevékenységekbôl állnak, kezdetük és végük (tényszerûen) pontosan meghatározható, költségeik és hasznuk különállóan megállapíthatóak, külön nevet (azonosítást) lehet adni nekik. Projektek (alkalmi feladatok) életünk minden területén elôfordulnak (pl. projektszerûen gondolkodunk, ha csónaktúrát szervezünk, kerítést építünk,
nyelvvizsgára készülünk stb.) ezen életprojektek mellett szinte minden szakterületen elôfordulhatnak projektek, a gyártásban, a szolgáltatásban, a szervezetek életében (átszervezés). Egyes szakmákban kizárólag vagy fôleg projektszerûen dolgoznak: az építôiparban, a turizmusban, tanácsadó szerveknél, biztosító társaságoknál, stb. Ezeknél az intézményeknél külön módszertan alakult ki, ez az úgynevezett multiprojekt-menedzselés, ill. -analízis. Információs szervezetek és könyvtárak esetében projekteket jól megválasztott alkalmakkor dolgozunk ki, ez a munka jól elkülöníthetô napi rendszeres tevékenységeinktôl. Kövessük végig, hogy hogyan és milyen módszerekkel. A projekt fejlesztô jellegû feladat és különkezelhetôsége ellenére szervesen beépül a szervezet egészének cél- és tevékenységrendszerébe. Olyan feladatokat választunk (pályázunk), amelyek segítik küldetésünk, szervezeti céljaink megvalósítását, a vonzóbb jövôkép kialakítását. Az operatív menedzsment feladata a szervezet napi mûködésének hatékony biztosítása. A napi feladatok ellátásán túl, a kitüntetett vezetési funkciók körébe tartozik a szervezet érdekeinek hosszú távú képviselete, a változó körülményekhez való folyamatos alkalmazkodás menedzselése, a stratégia és taktikák megválasztása: ezek az stratégiai menedzsment feladatok. A stratégiai menedzsment feladata annak meghatározása is, hogy a változások érdekében milyen feladatokat kell felvállalni, milyen projekteknek van és lehet létjogosultsága, milyen változtatások szükségesek a szervezet hatékonyságának növelése érdekében. A harmadik vezetési dimenzió a projektmenedzsment a stratégiai döntések szolgálatában jön létre. A projektmenedzsment feladata, hogy a változásokat a legnagyobb hatékonysággal, a legsikeresebb módon, s legrövidebb idôn belül hajtsa végre, ezért nevezheti Cleland, D. I. a projektmenedzsmentet a változások menedzselése leghatékonyabb eszközének. (Cleland, D. I.: Project Management. Strategic Design and Implementation. McGraw–Hill, New York, 1994. 2nd ed. p. 18.) A projekt léte – mutat rá Cleland, D. I. – tehát a változásokhoz való alkalmazkodásunk (alkalmazkodni tudásunk!) visszajelzése is. Csak a rugalmas, nyitott, önmagát átértékelni képes szervezet vállalkozik projekt(ek) kivitelezésére, felismerve, hogy melyek a változás irányai, ezen belül, hol áll a szervezet maga és milyen irányban volna kívánatos elmozdulni. A projekttervek ebbôl következôen, részei az intézmény stratégiai tervrendszerének a hosszabb távú célok szolgálatában vállalkoznak arra, hogy a szervezet egészének hatékonyabb mûködése, a szervezeti kultúra színvonalának emelése érdekében bemutassák egy feladat megoldásának lefolyását, megvalósíthatóságát, meghatározott (idô, költség stb.) feltételek között. A projekt legfontosabb jellemzôi tehát: az elérni kívánt cél, mennyi idô alatt érjük el, milyen áron, milyen költségekkel vagy ráfordításokkal. A projektmenedzsment szakirodalma a tipizáláshoz a fenti jellemzôkbôl indul ki, eredménye – idôtartama – költségkerete alapján csoportosítva. (Görög Mihály: Általános projektmenedzsment. Bp. Au-
la Kiadó, 1999. 27–31. l.; Papp Ottó: Projektmenedzsment, BME. Bp. 1995.) Tartalmuk szerint megkülönböztethetünk: beruházási jellejû, kutatási, fejlesztési célú, szellemi szolgáltatást célzó, és egyéb pl. a kategóriákat közösen tartalmazó projekteket. Csoportosíthatunk az eredmény – költség – idôtartam meghatározott kombinációból is: így beszélhetünk: esemény jellegû projektekrôl (a megvalósítási idôt emelve ki), például konferenciák, rendezvények avagy komplexitásukból adódóan: mega- vagy szuperprojektekrôl, fizikai megvalósíthatásukat tekintve: külsô vagy belsô projektekrôl. Megkülönböztethetjük a projekteket persze aszerint is, hogy: helyi, regionális, országos, vagy nemzetközi szinten szervezôdnek. Információs rendszerek és könyvtárak esetében igen nagy változatosságot mutató projektekkel találkozhatunk. A projekt születése. Az ötletbörzétôl a tervdokumentum megfogalmazásáig Arra a kérdésre, hogyan születik meg a projekt, a válasz: természetes és mesterséges úton – mondhatjuk evolúcióvizsgálati szempontokat is felvonultatva. Természetes módon, akkor ha a fejlesztés igénye az intézményen belül fogalmazódik meg, mesterségesen ill. bátorított formában, ha például pályázati rendszer segíti létrejöttét. Mi motiválja projektek létrejöttét? Külsô és belsô tényezôk egyaránt. Változtatási szándékunk valamilyen közös tapasztalatra vezethetô vissza. Tegyünk fel, hogy az intézet munkatársai közül már többen is észlelték, nem vagyunk képesek lépést tartani a növekvô dokumentumszolgáltatási igényekkel. Elsô lépésként, a munkatársak egy válogatott csoportja összeülhet egy ötletbörzére (brainstorming) annak feltérképezésére, hogy egyáltalán, milyen megoldások kerülhetnek szóba. A másik inspiráló tényezô a pályázati kiírás. Ezzel segíti a szakmai felsô vezetés a fejlesztés koordinálást és a szakmai trendek érvényesülését. Nagyon hasznos és hatékony motiváló tényezô a szakma egésze számára, az országosan mûködtetett pályázati rendszer. Jól áttekinthetô formába, kiszámítható módon (pl. éves periodicitással) vállalva fel a legfontosabb feladatok megoldásában a központi támogató szerepkörét. Az együttmûködés és támogatás nemzetközi méretû, kiváló formáját kínálja a Pulman program oeriasi felhívása és az ehhez kapcsolódó pályázási és tevékenységrendszer. Kolozsvárott és Csíkszépvízen ebbe kapcsolódva és kapaszkodva erôsítjük meg a Publika Magyar Könyvtári Kör nevében, együttmûködéseink lehetôségét és irányait. A Pulman konferencia és a Pulman hálózat 36 európai tagja egyetértett abban Oeriasban (2003. március), hogy az állampolgárok köznapi tájékozódást segítendô a közkönyvtáraknak négy területen kiemelkedôen fontos a helyi, regionális és európai szintû hatékony és összehangolt fejlesztés. (Billédiné, Holló Ibolya – Bartos Éva: Közgyûjtemények közérdekû információs szolgáltatásai. Könyvtári Levelezôlap, 14. évf. 2002. 4. sz. p. 12–13.; Oeriasi felhívás, a Pulman program célkitûzései az elektronikus Euró-
5
6
pa megvalósításáért. Könyvtári Levelezôlap, 15. évf. 2003. 8. sz. 29–31. l.) Az egyéb közgyûjteményekkel való együttmûködésben (levéltárak, múzeumok), széleskörûen felhasználva az elektronikus technika adta lehetôségeket, szolgálnunk kell a közösség egészének informálódási igényeit, társadalmi beilleszkedést, az életminôségének érdemi javulását. Ennek érdekében a demokratikus, nyitott, vonzó és élni segítô, közösségi szellem és értékrend kialakítása és megszilárdítása elsôdleges cél, minden kirekesztés, társadalmi és testi, fizikai hátrány ellensúlyozásával, ezért különösen támogatjuk: az e-kormányzással, e-egészségüggyel, e-kereskedelemmel, e-tanulással kapcsolatos szolgáltatások és lehetôségek használatának hatékony elsajátítását és használati lehetôségéinek közösségi tudását. Az egész életen át tartó tanulás folyamatát, mint a közösségi tudás kezelôi segítjük és fogjuk össze, természetes helyszínt biztosítva és kínálva a különbözô korosztályok számára, felhasználva az e-tanulás, a világháló stb. lehetôségeit és szolgáltatásait. Az elektronikus írástudatlanság felszámolása érdekében, a közgyûjtemények legyenek az elektronikus hálózati szolgáltatások központjai, Public Internet Access Point (PIAP) a helyi közösség számára. Ezzel hozzájárulunk a számítógépes intelligencia színvonalának emeléséhez csakúgy, mint az új információgazdálkodási formák elsajátításához. A közgyûjtemények, ezenkívül jelentôs eszmei értéket és erôt is képviselnek a gazdaságban, közös érdekérvényesítésük tárgyalási pozícióikat is megerôsítheti a gazdasági szférában. Az identitástudat erôsítésével, a kulturális értékek sokszínûségének megôrzésével, hozzájárulunk a közösségi érték- és emlékezetmegôrzéshez, a társadalmi kohézió és integráció egészséges alakulásához. A globalizáció áldásaiból, csak az a közösség részesülhet, amelyik tudatában van értékeinek, jelentôségének és egészséges önbizalommal él, csak az képes befogadni és integrálni új és újabb értékeket. A globalizációs folyamat így hozzátesz és nem elvesz a közösség számára fontos értékekbôl. (J. Josehp Lee professzor elôadása, The Local and the Global: Contested Terrains, Interdisciplinary Conference in the Humanities and Social Sciences. Dublin City University, 24. Sept. 2004.) Az Oeriasban elfogadott cselekvési terv 10 pontja ezekre, a fenti értékekre és törekvésekre épül. (www.pulmanweb.org/DGMs.htm) A Publika Magyar Könyvtári Kör tudatosan vállalta ezen értékek képviseletét és szolgálatát. (Közgyûjtemények közérdekû információs szolgáltatásai c. konferencia Szolnokon, 2002.március 7–8.; Konferencia a fogyatékkal élô emberek közkönyvtári kiszolgálásáról, Szolnok 2003. május 30.; ld. a Fogyatékkal élô emberek a közkönyvtárakban konferencia ajánlásai. Könyvtári Levelezôlap, 15. évf. 2003. 7. sz. 17. l., Bobokné Belányi Beáta: A hátrányos helyzet megítélése és társadalmi elfogadottságának változása. Könyvtári Figyelô, Új folyam, 13 (50). 2003. 3. sz. 521–526. l.) Érdekesen köszöntek vissza ezek a prioritások egy, a Trinity College-ben tartott elôadáson. Az elôadó, neves közgazdász, elemzô és szakíró Will Hutton, a Financial Times munkatársa (The Department
of Social Studies, Trinity College Dublin, First Annual White Lecture on Social Policy: The Rumour’s Wrong: Europe Works, 29, Apr. 2004.) azt fejtegette, hogy a gazdasági mutatók gondos elemzésével szépen kimutathatóak Európa sikerei, az élet és gazdaság területein, és egy az európai féltekére évezredek óta jellemzô élet-értékrend. A gazdasági mutatók tükrében vizsgálva Európa teljesítményét és összevetve pl. az USA eredményeivel, érdekes tendenciákra hívta fel figyelmünket egy sajátságos értékrend megfogalmazódására és képviseletére itt Európában. Évezredes hagyomány- és magatartásformák tapinthatóak ki és vannak jelen napjainkban is. Ezek az értékek sokkal inkább az élet minôségével függnek össze, mint mennyiségi kérdésekkel. Számunkra ma is fontos értékek: a tanultság és tudás, az egyéniség tisztelete, a személyiség elfogadása, a szabad akarat, szabad választás lehetôsége, szabadidô fontossága, a szolidaritás és empátia, az értelmes élet és munka vágya. Tiszteljük a tudást, a tanultságot, a szellemi erôfeszítéseket, még akkor is, ha ezek rövidtávon nem hoznak sikert, látható és mérhetô hasznot. Számunkra ezek hosszú távú befektetések és az európai értékrendben ezen „hiábavalóságoknak” is van értékük (ld. Erasmus: A balgaság dicsérte), és a tudomány mûvelôinek van társadalmi tekintélye. Amerika gazdasági mutatói egy olyan társadalmi formációban születnek, ahol a gazdasági hasznosság mutatóihoz szervezik az életet. Mi, itt Európában fontosnak tartjuk az élhetô életet, és az értelmes munka mellett, teljes életre törekszünk. Nem dolgozunk szívesen napi 10 órát, és megbecsüljük a szabadidônket. Szeretjük az élménygazdag pihenést, hosszabb szabadságot. Fontosnak tartjuk, hogy személyes boldogságunk és boldogulásunk mellett odafigyeljünk környezetünkre, családunkra, a bennünket körülvevô közösségre és szükség esetén támaszkodunk is rájuk. Ez az életvezetés és gondolati rendszer hosszú folyamat, évszázadok eredménye, a megélt társadalmi tapasztalatok integrálódtak, az értékek összeadódtak, keserves történelmünk hozamaként. (Szôcs István: Újromantika ókelta alapon. Helikon, Kolozsvár, 15. évf. 2004. 15. sz. 1–3. l.) A jó társadalmi közérzethez biztonságra van szükség, helyünket a világban árnyaltan és érzékenyen szemléljük és alakítjuk. A Pulman együttmûködés ilyen értékekre épül, és a közösség egésze érdekeit szolgálja. A közösségi múlt értékei így kerülhetnek a közös projektmunka középpontjába. A segítés és segítség bizalmi kérdés, fontos hogy jól tudjunk segíteni, ehhez arra van szükség, hogy kérôk pontosan fogalmazzák meg álláspontjukat, meg kéréseiket. A segítség egyszeri válasz, egy konkrét kérésre, kérdésre, a segítés közös alkotás, egyenrangú felek között, ami a bizalomra épül. Tartsuk meg értékeinket és szolgáljuk az életminôségét!
BOBOKNÉ DR. BELÁNYI BEÁTA
Kommunikáció a könyvtárban A szakirodalom tanításai szerint a kommunikáció fogalma azt a mûveletet jelenti, amelyben két vagy több ágens között információ átadására, visszacsatolására, cseréjére kerül sor. Ezen információs tranzakcióban a résztvevôknek egységesen kell használniuk azt a nyelvezetet, jelrendszert (kódrendszert), amelynek révén a kommunikációs mûvelet bonyolódik le. A kommunikáció tehát csak valamilyen társadalmi kontextusban képzelhetô el és egyik legjelentôsebb társadalmi funkciója a tájékoztatás, információközvetítés. A könyvtár lényegénél fogva információt szerez be, tárol és továbbít, így mûködésének eredményességét alapvetôen befolyásolja a kommunikációs eszközök, technikák ismerete és megfelelô alkalmazása. A mai gazdasági körülmények között a nonprofit intézményeknek, így a könyvtáraknak is egyik legfontosabb feladata elfogadtatni a felhasználókkal, a fenntartóval, az esetleges szponzorral azt, hogy szolgáltatásaira szükség van. Különösen érvényes ez az egyetemi könyvtárak esetében, hisz a friss tudományos információnak egyre nagyobb ára van (lásd a fontosabb szakfolyóiratok vagy az adatbázisok nagyon magas elôfizetési árait). Társadalmi kapcsolatok kialakítása A könyvtárnak kapcsolatot kell kialakítania a fenntartóval, a médiával, támogatókkal és nem utolsó sorban az olvasóval. A könyvtár kapcsolati kultúrája az alapelvek, a küldetésnyilatkozat, a stratégiák fontos része kell hogy legyen. A kommunikáció minôsége felfedi a könyvtár arculatát, attól függetlenül, hogy befelé vagy kifelé fordul a figyelem. A kapcsolat megszervezésénél figyelembe kell venni az információk minôségét és mennyiségét, az információáramlat felépítését, valamint az érzelmi, értelmi azonosulást a kommunikáció során. Kapcsolatfelvételnél fontos az elsô benyomás, az elfogadás, a természetesség az, hogy önmagunkat adjuk, örömmel, ôszintén, érdeklôdve. Alapszabályok a hatékony kommunikáció érdekében: a hit és bizalom elvére kell épüljön, nem meggyôzni, hanem érdekeltté kell tenni a partnert, el kell kerülni a kapcsolati zavarokat, a kommunikáció személyre szabott, változatos, érdekes kell legyen. A kapcsolatteremtés három szintjét különböztetjük meg: helyi szinten a fenntartó, a partnerek, a pártok, a társadalmi szervezetek, a sajtó képviselôivel tartunk kapcsolatot; országos szinten az irányító szervezetekkel, a központi könyvtári szolgáltatókkal, a szakmai és érdekképviseleti szervezetekkel, a sajtóval, a szponzorokkal tartjuk a kapcsolatot; nemzetközi szinten a szakmai szervezetekkel, a partnervárosokkal, a sajtóval ápoljuk kapcsolatainkat. Ezen a szinten legfontosabb a csatlakozókészség. A partnerrel való kommunikáció során az érdekeltség felkeltésére kell összpontosítani. Ennek alapfeltétele az, ha tudjuk pontosan mi is az, amit el akarunk érni, ha hiszünk abban, amit mondunk és idôt hagyunk partnerünknek a döntéshozáshoz. Maga a tárgyalás célja saját álláspontunk elfogadtatása vagy egy korábbi vélemény megváltoztatása.
Ennek elsô lépése a felkészülés a tárgyalásra, az alkucélok kitûzése. A tárgyalás lezárása szintén egy fontos mozzanat, melynek során pontosítjuk a megállapodás elemeit. Ezeknek írásba foglalása, a tárgyalás tapasztalatainak megbeszélése ugyancsak a cél elérését szolgálja. A médiával való kapcsolattartás fontos egyrészt eredményeink bemutatása, a társadalmi párbeszéd kialakítása, az új szakmai partnerek fellelése szempontjából, másrészt az új olvasó nevelését, az informálást, de a szakma presztízsének növelését is hatékonyan szolgálja. Ezért mindig jelezzük a médiában, ha bármilyen mondanivalónk van, ugyanakkor a közlendô információ legyen konkrét, pontos. Feltevôdik a kérdés, hogy mit hol közöljünk? A szakmai sajtóban elsôsorban elméleti, szakmai kérdéseket, vitákat, problémákat közöljünk; az országos és a helyi médiában viszont az események, tervek, stratégiai és taktikai kérdések, eredmények jelenjenek meg. A megjelenéseket feltétlenül dokumentáljuk, hivatkozzunk rájuk, használjuk fel a további PRmunkában. Érdekessé egy hír sokféle szempontból válhat (pl. pályázat, kiállítás, könyvbörze kapcsán). A közleményeket a nyomtatott sajtónak, a tévének, rádiónak közvetíthetjük, illetve a honlapon jelentethetjük meg. A sajtóban megjelentethetô mûfajok: a mínuszos hír, a címes hír, a tudósítás, a riport, interjú, a publicisztika, a képriport, az olvasói levél, a hirdetés. A támogatókkal való kapcsolattartás egy külön, a könyvtár által kialakított szponzorálási stratégia részeként kell mûködjön, ôszintén vállalva azt, hogy mit is tud nyújtani a könyvtár a támogatásért cserében. Meg kell határozni, hogy a kapcsolat rövid távú-e vagy tartós, hosszú kapcsolat – érdemes az utóbbit elônyben részesíteni. Elsôsorban kitartásra van szükség, a szponzort tudósítani kell több csatornán keresztül – ezek a tudósítások viszont rövidek, szabatosak, tömörek legyenek. Ígéreteinket be kell tartani, a köszönôlevél, a figyelmesség fontos része a kapcsolattartásnak. Kudarcra ítélt egy olyan kapcsolatfelvételre irányuló cselekvés, amelynél rossz az idôzítés, illetve ha túl sok vagy túl kevés a ráfordított idô. A megfelelô kapcsolatteremtéssel növeljük hírnevünket, szövetségeseket keresünk, felkeltjük a média érdeklôdését, szerepet vállalunk a szakmai életben. Kommunikációs eszközök A PR (public relation) kapcsolatszervezést, közönségkapcsolatot jelent. Célja, hogy közvetetten vagy közvetlenül növelje a könyvtári munka hatékonyságát. Ide tartoznak a könyvtár image-formálási tevékenységei is, az egyedi arculat kialakítása. Mi is az arculat? Nem más, mint a rólunk, illetve a könyvtárról szerzett benyomás, amelynek nagy a jelentôsége, hiszen a látható sokat elárul a láthatatlanról is. A könyvtár arculatát befolyásolja a megfelelô forma és színvilág megválasztása, a rendezettség, a tisztaság. A könyvtár berendezését a célszerûség, az ergonómia és a minôség kell meghatározza. Felirataink, információink leginkább árulkodnak ró-
7
8
lunk – fontos ezeket logikus rendszerbe állítani. Azonosítóinkra (névjegykártya, levél, boríték, kitûzô, formaruha) szintén érvényes odafigyelni. Fontos az egységesség, a harmónia megteremtése. Az arculat kialakítása elsôsorban tôlünk függ, belülrôl kezdôdik s szól arról is, hogy mennyire fogadjuk el és azonosulunk azzal az intézménnyel amelyben dolgozunk. Rajtunk múlik az is, hogy mit közvetítünk kommunikációs partnerünknek: kívülálló, unott, felkészületlen, vagy ellenkezôleg: elkötelezett, hozzáértô, sugárzó arculatot. Ugyancsak a kommunikációt szolgálják az általános tájékoztatók, vagyis a szóróanyagok, melyek rövid, általános bemutatót nyújtanak a könyvtárról. A rendszeres tájékoztatók a nyomtatott vagy az elektronikus médiában vannak jelen, illetve a honlapon, kialakított rovatok formájában. Kommunikáció szempontjából a rendezvények a legfontosabb eszközei annak, hogy a megfelelô célcsoportjainkat a legszélesebb körben elérjük. Egy rendezvény a könyvtár PR-tevékenységének fontos része, hiszen a rendezvények közösségteremtôk, értéket közvetítenek, lehetôséget adnak az ismertség növelésére, valamint alkalmasak a szabadidô ésszerû , kulturált eltöltésére. Hogyan fogjunk hozzá? Elsô feladatunk az együttmûködôk felkutatása, hiszen a pénzügyi támogatásokhoz is könnyebb hozzájutni ha partnerekkel, társulás formájában kerül sor a rendezvényre. A forráslehetôségek (szponzorok, támogatók, finanszírozók, pályázatok) felkutatása mellett komoly, átgondolt tervezésre van szükség. A legjobb, ha készítünk egy megvalósíthatósági tervet. A megbeszélésnek, a pontos feladat- és felelôsség-megosztásnak, a sajtóval való közremûködésnek mind nagy szerepe van. Röviden összefoglalva, a sikeres rendezvény titka: a jó ötlet, a koncepció kialakítása, az átgondoltság, alapos szervezés, a profi együttmûködôk kiválasztása, a visszhang kellô megszervezése. A honlap tulajdonképpen kapcsolatot hoz létre a felhasználó és a könyvtár között – kép, szöveg és hang formájában. Ez úton a potenciális olvasót is könnyebben nyerhetjük meg és párbeszédet is kialakíthatunk a felhasználóval. Mi is a honlap szerepe? Egyrészt kommunikációs eszköz , hiszen tájékoztatást ad szolgáltatásairól, email és hírlevél útján kapcsolatot tart fenn a felhasználókkal; ugyanakkor elosztási csatorna, hiszen az információkat különféleképpen csoportosítja; az információgyûjtés terepe (pl. használati statisztikák számára), ugyanakkor piactér, hiszen minden nagyobb hazai és külföldi könyvtár jelen van az interneten kínálatával és nem utolsó sorban média, hiszen közvetítôeszköz is egyben. A piackutatás ez esetben a felhasználók igényeinek felmérését jelenti, ezért nagyon fontos a honlapon egy e-mail cím megjelölése, melyen keresztül a felhasználó észrevételeit közölheti. Statisztikai elemzések, adatgyûjtések során felmérhetjük a felhasználó információigényé is: friss vagy ingyen információra van szüksége? (A friss információnak rendszerint ára van.) A honlap az online-marketing alapvetô eszköze, ez egyben a könyvtár kirakata, ahol egyszerre jelen van a felhasználó és a könyvtár érdeke is egyaránt, ezért vigyázni kell a helyes grafikai megoldásokra, a megfogalmazásra, az információk frissességére, a
többnyelvû megjelenítésre. Marketing szempontból a felhasználó érdeklôdésének a felkeltése a legfontosabb. Akkor jó egy honlap, ha érdeklôdést kelt, ha a keresett információt a leggyorsabban tudja szolgáltatni, és ha alkalmazkodik a felhasználói igényekhez. A kommunikációs eszközök jelentôs részét képezik mai napig is a különbözô nyomdai információs termékek: szórólapok, poszterek, hírlevelek, naptárak, brosúrák, sajtóanyag (ezt minden sajtótájékoztatón ki kell osztani és a lényeges információt kell tartalmaznia), sajtómappa (pl. nemzetközi konferenciák esetében), a jól összeállított címlistának (legyen az személyes vagy intézményi) szintén nagy értéke van. A prezentáció az egyik leghatékonyabb kommunikációs eszköz, amelynél együttesen alkalmazunk szóbeli, nem-szóbeli és vizuális megoldásokat mondanivalónk pontos kifejtésére. A prezentációnak informáló, motiváló, meggyôzô szerepe van. A prezentációt felfoghatjuk úgy is, mint a kommunikáció és a tárgyalás közti szakaszt. Feltételei: legyen egy kitûzött célja, a témája legyen megfelelô, a résztvevôk legyenek érdekeltek. Szakemberek megállapították, hogy általában a bemutatottak 20%-a rögzül hallás útján és 50%-a látással, ezért külön hangsúlyt kell fektetni a vizuális eszközrendszer használatára. A prezentáció lehet informatív, ismeretközlô (ilyenkor alacsony a befolyásolási szintje) vagy befolyásoló, meggyôzô (a befolyásolási szint magasabb). Felkészüléskor a tartalmi elemek kiválasztása, az eszközök meghatározása, a hatásnövelés tervezése, az elôadásmód és a módszerek kiválasztása a legjelentôsebb. Az elôadás megírásakor figyelnünk kell a szerkezetre (legyen meg a kezdés, kifejtés, befejezés), valamint a grafikai tervezésre. Kezdésnél hatásos lehet az áttekintés, az elôadás szerkezetének bemutatása. A tartalom kifejtésénél figyeljünk a kíváncsiságot ébresztô részletekre, a hallgatóság bevonására. Az elôadást a konklúziókkal zárhatjuk. Az elôadó szerepe bemutatáskor: térjen a tárgyra minél elôbb, tartson élénk ütemet vagy tervezett lassítást, szünetet, használjon fénypontokat – a hallgatóságot érdeklô példákat vonja be a hallgatóságot is, teremtsen pozitív hangulatot. A szóbeli eszközöket elemezve vigyáznunk kell arra, hogy tartsuk a vezérfonalat, ugyanakkor figyelnünk kell a hangvételre, ne szóljunk öncélú tényekrôl, ne használjunk szokatlan összehasonlításokat. Ami a nem szóbeli eszközöket illeti, itt is figyelni kell a testtartásra, arckifejezésre, mimikára, egyszóval az összehangolt testbeszédre, valamint a természetességre. A grafikai tervezés legyen látványos, képernyôn megjeleníthetô, vigyázzunk a szín és formavilág összhangjára, valamint a képek, illusztrációk, grafikonok beillesztésére. Használhatjuk a Power Pointot, animációt a Slide Show segítségével illeszthetünk be az elôadásunkba. Minden könyvtárnak szüksége van egy kommunikációs stratégia megtervezésére, ezen belül pedig egy közös koncepció kialakítására, melynek a lényege az, hogy mit is akarok megmutatni a könyvtárról és kinek, ki a célcsoport? Ennek függvényében kiválaszthatjuk a célnak, illetve a könyvtár lehetôségeinek leginkább megfelelô kommunikációs eszközöket.
SZÁSZ MELINDA ÉVA – TAMÁS KINGA
Zetelaka olvasásszociológiai vizsgálata A határon túli magyarok olvasáskultúráját 1990A könyvolvasás gyakorisága ig csak lokális szinten, s korlátozott körülmények Az olvasás gyakoriságának mérésére az utóbbi között lehetett vizsgálni. A rendszerváltozás(ok) egy évben olvasott könyvek számára kérdeztünk rá. után az anyaországi kutatóknak lehetôségük nyílt A zetelakiak átlagosan 6 könyvet olvastak a kutatást több nagyobb léptékû, az anyaországi adatokkal is megelôzô évben, a modális könyvolvasó pedig a összehasonlító felmérésre. Elsôsorban a kisebbségi nem olvasó. helyzet olvasási szokásokra gyakorolt hatását, és a Bár a zetelaki könyvolvasók aránya elmarad az régiók olvasási szokásainak sajátosságait igyekeztek erdélyi átlag mögött (ami a falusi helyszínt tekintve feltárni. nem meglepô), a hasonló nagyságú magyarországi E tanulmány célja Zetelaka mûvelôdésszociológiai községek könyvolvasóinak számát meghaladja, illetszempontú, erôsen olvasásközpontú feltérképezése. ve a rendszeresen olvasók aránya is magasabb ZeteJelen tanulmányt pillanatkép egy erdélyi magyar falu lakán. Tehát többen és többet olvasnak Zetelakán ezredfordulós társadalmának kulturális életérôl. Ab- mint egy átlagos magyarországi faluban. A társadalban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy válto- mi tényezôk közül az iskolai végzettség befolyásolja zás alatt lévô folyamatba pillanthatunk bele. Erdély- szignifikánsan és jelentôsen a könyvolvasás és az újben utoljára 1998-ban végeztek átfogó mûvelôdésszo- ságolvasás mértékét. ciológiai vizsgálatot (Gereben–Tomka 2001: 84–105.). Olvasmányok A tanulmányunkban felhasznált zetelaki adatok a A zetelakiak sokféle lapot olvasnak, és legna2002-es helyzetet rögzítik. gyobb arányban helyi lapokat. Ez a helyi sajtóterméAz alaphipotézisünk az volt, hogy Zetelakán egy kek gazdag kínálatának köszönhetô. Minden erdélyi lassan modernizálódó, de hagyományaihoz még megyében van magyar nyelvû megyei lap, és a száerôsen ragaszkodó, és a kulturális értékeknek nagy mottevô magyar nemzetiségû lakossal rendelkezô jelentôséget tulajdonító falusi társadalmat találunk. városokban is van egy vagy több helyi újság A felmérésrôl (Lampl–Sorbán 1999: 237). A magyarországi lapok A tanulmány az erdélyi Zetelaka olvasásszocioló- olvasói elsôsorban nôk. Az abszolút kedvencek a hegiai vizsgálatát tartalmazza. Zetelaka községköz- tilapok között találhatók (Udvarhelyi Híradó, Heti pont Hargita megyében található. Aszfaltozott út és Hirdetô). A listában alapvetôen a bulvár jellegû larendszeres autóbuszjárat köti össze Székelyudvar- pok dominálnak. hellyel. Hetente kétszer Budapestre is indulnak járaA könyvolvasónak minôsülô interjúalanyoktól tok. A község a térségben meghatározó szerepet tölt megkérdezték a kérdezôbiztosok, melyik volt az a be. (Sepsiszéki Nagy 2003: 54) Zetelaka színmagyar könyv, amit a felmérés ideje alatt vagy legutóbb olkatolikus falu. vastak. Ez a kérdés, több más kérdés mellett az olvaA Pázmány Péter Katolikus Egyetem szociológus sói érdeklôdés feltérképezésére szolgál. hallgatói 2002 nyarán Gereben Ferenc vezetésével A legutóbbi olvasmányok listáját a Biblia vezeti. kutatásokat végeztek Zetelakán. A Biblia a keresztény vallás tanításának alapjait tarA 403 fôs minta reprezentatív Zetelaka tizennyolc talmazza, és szimbolikus ereje van. Hagyományosan éven felüli lakosságára. A mintába kerülô egyéneket ebbe jegyezték fel az élet legfontosabb eseményeit: a szisztematikus mintavételi eljárással választották ki születést és a halált. A Biblia a Könyvek Könyve. a kutatást végzôk, majd a népszámlálási adatok Szimbolikus erejének súlyát mutatja, hogy a Szentalapján kontrollálták, hogy mely családtaggal vegye- írás megléte és az olvasás gyakorisága között szigninek fel kérdôívet a kérdezôbiztosok. fikáns összefüggés található. Anyanyelvhasználat A legutóbbi olvasmányok szerzôit tartalmazó ezA megkérdezettek 99,3 százaléka a magyart vallja redfordulós határon túli listákon mindenhol Jókai anyanyelvének. A hétköznapi nyelvhasználat színte- állt a vezetô helyen. Bár már ott is megjelent a szórareinek nyelveként szinte kizárólagosan a magyart je- koztató irodalom, a nemzeti klasszikusok is elôkelô lölték meg. Zetelaka felnôtt lakosságának 69,5%-a helyen szerepelnek, különösen Erdélyben. Az erdévégezte iskolai tanulmányait (azaz minden iskolatí- lyi lista tartalmazza a legtöbb esztétikailag és kultupust és osztályt) végig anyanyelvén. Tehát nyelv- rálisan is értékesnek tartott mûvet. Jelentôs szerepet használatuk erôs anyanyelv-dominanciával jelle- kapnak a régió saját klasszikusai is (Gereben 2002b: mezhetô. Az olvasáskultúra is erôsen anyanyelv-do- 462–463.) mináns Zetelakán. A zetelaki lista egy kicsit más képet mutat, mint 1. táblázat. A nyelvhasználat az egyes régiók különbözô színterein
A használt nyelvek aránya Fôleg magyar
Család
Baráti kör
Munkahely (legutóbbi)
Zl Szf* E* 99,0 99,7 96,3
Zl Szf E Zl 99,3 97,8 83,4 94,8
SZf 80,6
Üzlet, piac
E 51,2
Hivatal, hatóság
Zl Szf E Zl Szf E 94,3 84,4 43,6 82,1 49,4 23,6
Zl = Zetelaka, Szf = Székelyföld, E = összerdélyi adatok *Forrás: Gereben–Tomka 2001: 90. **Forrás: Gereben 2002a: 27.
9
2. táblázat. A könyvolvasás mértéke (reprezentatív felnôtt minták százalékos megoszlása) Zetelaka Erdély * Magyarország** Gyakorisági fokozatok 2002 1998 2000 Nem olvas 45 31 52 Nagyon ritkán 27 28 23 (évente 1–3 kötet) Idônként (évente 4–11 15 25 13 kötet) Rendszeresen (évente 13 16 12 legalább 12 kötet) Összesen 100 100 100 3. táblázat. A könyvolvasás mértéke (két falusi minta összehasonlítása)
Gyakorisági fokozatok
Zetelaka 2002
Könyvolvasó Rendszeresen olvasó
10
az erdélyi. (4. táblázat) Bár továbbra is nagy érdeklôdés mutatkozik a klasszikus és regionális szerzôk iránt, és a lista összességében kifejezetten színvonalasnak mondható, mégis az elsô helyen, akárcsak az ezredfordulós magyarországi listán, a nemzetközi bestseller-irodalom koronázatlan királynôje Danielle Steel áll. Az amerikai írónô egyébként minden magyarok lakta régióban nagy népszerûségnek örvend (kiv.: Kárpátalja). Hogy árnyaltabb képet kapjunk, megvizsgáltuk a teljes olvasmányanyag szerkezetét különbözô szempontok szerint. Elsô ránézésre látszik, hogy a magyarországi olvasmányanyag sokkal újkeletûbb, mint az erdélyi, illetve zetelaki. Ez is azt támasztja alá, hogy az erdélyi, zetelaki olvasóközönség elônyben részesíti a klasszikusokat. Ez utóbbi listában azonban az erdélyihez képest jelentôsen magasabb az 1981 utáni, és kevesebb az 1900–1980 közötti mû. Zetelakán a legújabb irodalom olvasói között a nôk találhatók többségben. Az e század elôtti mûvek az erdélyi, illetve a zetelaki olvasóközönség körében lényegesen népszerûbbek, mint az anyaországban. Az erdélyi olvasmányanyag hagyományôrzôbb, mint az anyaországi, de a zetelaki lista már mutat egy kis átrendezôdést az újabb keletû olvasmányok irányába. A legutóbbi olvasmányok típusát számbavevô lista alapján (6. táblázat) megállapíthatjuk, hogy a klasszikus értékeket határon túl, a kommercialitást Magyarországon preferálják az olvasók. A táblázatból kiderül, hogy a szórakoztató irodalom Erdélyben a legkevésbé népszerû. Azonban a 2002-es zetelaki listán a szórakoztató irodalom aránya majdnem kétszer akkora, mint az 1998-as erdélyi listán, a 20. századi realista irodalom népszerûsége viszont jóval alacsonyabb. Mint azt a 7. táblázaton láthatjuk, Zetelakán magasabb a magyar nyelvû szerzôk aránya, mint akármelyik régióban. Az amerikai szerzôk jelenléte is hangsúlyosabb, mint bármelyik határon túli régióban, az európai szerzôké viszont lényegesen kisebb. A 2002-es zetelaki listák több mutatója az értékôrzôbb falusi helyszín ellenére az anyaországi mutatókhoz közelít. A zetelaki adatok alapján a korábbi
55 13
Magyarország (2 és 10 ezres lakosú települések) 2000 37 11
erdélyi vizsgálatok fényében valószínûsíthetjük, hogy lassú kommercializálódási folyamat indult meg Zetelakán az olvasási szokásokban. Könyvtár Miklós és Kiss (2000a: 27.) kolozsvári vizsgálata során rákérdeztek a legutóbbi olvasmányok beszerzési forrására is. A vásárlás és a baráti kölcsönzés hasonló arányban van jelen a kolozsvári magyar lakosság körében is, mint Zetelakán, a közkönyvtár szerepét azonban a családi könyvtár látja el. Ezt a különbséget a házi könyvtárak eltérô nagysága magyarázza. Míg a kolozsvári magyar lakosság 40 %-a rendelkezik 300 kötet feletti házi könyvtárral, addig a zetelakiaknak csak 8%-a. A zetelakiak közel kétharmadának (62%) nincs, vagy legfeljebb 50 könyve van otthon, míg a kolozsváriaknál ez az arány csak 16,4%. Mint látjuk a kolozsvári magyarok még a magyarországi átlagemberhez viszonyítva is rendkívül sok könyvet ôriznek otthonukban. A házi könyvtárak nagysága Zetelakán együtt emelkedik a kérdezett végzettségi szintjével, illetve olvasási aktivitásával. Az olvasáskultúra változásai Zetelakán A zetelaki eredmények összecsengenek a Miklós Tünde és Kiss Dénes vezette kolozsvári kutatás eredményeivel a könyv és a különbözô médiumok összehasonlítását tekintve. „A könyv megmarad a klasszikus magaskultúra hordozójának, az elektronikus médiában a hír és szórakoztató jellegû mûsortípusok dominálnak…” (illetve Kolozsváron „a tudományos és szórakoztató mûsorok közötti határon mozgó ismeretterjesztô- és dokumentumfilmek” is.) Zetelakán is ôrzik a nemzeti klasszikusok vezetô helyüket az olvasmányok között, de a legutóbbi olvasmányok különbözô szempontok szerinti listázása és az olvasói ízléstípusok százalékos megoszlásai alapján a kommercializálódási tendencia kezdôdô kibontakozását követhetjük nyomon. A prakticizálódás irányába mutató jelek is feltûntek Zetelaka olvasástérképén. E tendenciák jelentkezésének okai az árukínálat bôvülésében és a modernizáció megindulásában keresendôk. Mindezek ellenére megállapíthatjuk, hogy erôs az anyanyelvhez és a tradíciókhoz való ragaszkodás.
4. táblázat. A legutóbbi olvasmányok szerzôi (reprezentatív minták a felnôtt könyvolvasók százalékában) *Forrás: Gereben 2002b: 463. **Forrás: Gereben 2002b: 462.
Szerzôk Steel, D. Wass Albert Jókai Mór Gárdonyi Géza Tamási Áron Nemere István Süto András Dumas, A.
Zetelaka 2002 Az összes olvasmány %-ában 9,5 8,9 7,0
Erdély* 1998 Szerzôk Az összes olvasmány %-ában Jókai Mór 5,8 Wass Albert 2,9
2,5
Mikszáth Kálmán Móricz Zsigmond Gárdonyi Géza Rejtô Jenô
1,9 1,9
Petofi Sándor Steel, D.
3,8 3,2
1,8 1,8 1,7 1,4 1,2 1,1
Magyarország** 2000 Szerzôk Az összes olvasmány %-ában Steel, D. 4,6 Cook, R. 3,8 Lôrincz L. László Jókai Mór
2,4 1,9
Moldova György Smith, W.
1,7
Fable,V. CourthsMahler, H. Dallos Sándor
1,2 1,0
1,4
Benedek 1,2 Süto A 1,1 1,0 Elek Deák 1,2 Tamási Áron 0,9 King S. 1,0 Ferenc 5. táblázat. A legutóbbi olvasmányok összetétele a mûvek keletkezési ideje szerint (reprezentatív felnôtt minták százalékos megoszlása) *Forrás: Gereben–Tomka 2001: 97.
A muvek keletkezési ideje
Az ókortól a 19. sz. végéig 1900–1980 1981-tôl a felmérések idôpontjáig Nem megállapítható Összesen Akár az olvasmányok nyelvét, akár a legutóbbi olvasmányok szerzôit, vagy a nagy olvasmányélmények, illetve kedvenc szerzôk listáit vizsgáljuk, mindenhol a magyar nyelvhez és kultúrához, különösen ennek regionális változatához való erôs kötôdést találjuk. Bár az értékek alapján egy hagyományos társadalom képe bontakozik ki elôttünk, vannak Zetelaka sajátosságára utaló jelek. A kultúra, az olvasáskultúra és az identitástípusok között nem találtunk szignifikáns összefüggést Zetelakán. Ez az olvasáskultúra, az irodalom szerepének csökkenését jelzi az identitástudat megôrzésében. Gereben Ferenc feltételezése szerint az Erdélyben esetlegesen bekövetkezô fogyasztói-haszonelvû beállítódást „az erdélyi kultúra sajátos értékôrzô hagyományai mellett fékezni fogja a kisebbségi lét felfokozott identitásépítô szükséglete” (Gereben – Tomka 2001: 107). Azonban Zetelakán a kulturális értékeknek (az anyanyelv kivételével) nem jut olyan fontos szerep az identitásépítô elemek között. Ezért bár egyelôre Zetelaka szilárdan ôrzi hagyományos közösségi értékeit, és kulturális kincseit, valószínûsít-
A magyar könyvolvasók százalékában Zetelaka Erdély* Magyarország* 2002 1998 1996 19 19 6 35 47 31 45 33 62 1 1 1 100 100 100 hetjük, hogy ha a modernizáció mellékhatásaként a fogyasztói-haszonelvû beállítódás erôsödik, ez gyorsabban fog bekövetkezni Zetelakán, és nem olyan fokozatosan, mint ahogy az a magyar kultúra értékeinek megôrzése szempontjából kívánatos lenne. Felhasznált irodalom: Gereben Ferenc 2002a. Olvasás és könyvtár-szociológiai vizsgálatok Magyarországon. Könyvtárosok kézikönyve. Bp. Osiris, 17–50. 2002b. Olvasáskultúra és identitástudat határon innen és túl. Hagyomány, közösség, mûvelôdés. Bp. 459–72. 2004. Kellenek-e manapság a klasszikusok? Mûvelôdésszociológiai töprengések? ÃENÓIA (Tanulmányok Bollók János emlékére). Szerk. Horváth László. Bp. Typpotex Kiadó, 491–501. Gereben F. – Tomka M. 2001. Vallásosság és nemzettudat. Vizsgálódások Erdélyben. Bp. Teleki László Alapítvány – Corvinus Kiadó Lampl Zsuzsanna – Sorbán Angella 1999. A szlovákiai és erdélyi magyarok médiapreferenciái és fo-
11
6. táblázat. A legutóbbi olvasmányok összetétele a mûvek stílusa, jellege szerint (reprezentatív felnôtt minták százalékos megoszlása) *Forrás: Gereben 2004: 494
A magyar könyvolvasók százalékában Zetelaka Erdély* Magyarország* 2002 1998 2000 11 9 3 7 10 3 25 34 17 2 2 3 31 16 42
Az olvasmányok stílusa, jellege
Romantikus Klasszikus realista (19. századi és korábbi) 19. századi realista Modern (esztétikailag értékesnek tartott) Szórakoztató irodalom (krimi, kalandregény, bestseller stb.) Non fiction (ismeretközlô) 24 29 31 Nem megállapítható – – 1 Összesen 100 100 100 7. táblázat. A legutóbbi olvasmányok összetétele a mûvek szerzôinek nemzetisége alapján (reprezentatív felnôtt minták százalékos megoszlása) *Forrás: Gereben 2004: 495. Az olvasmányok szerzôinek nemzetisége A magyar könyvolvasók százalékában Magyarország* Zetelaka Erdély* 2002 1998 2000 Magyar 63 59 42 Kelet-európai (volt szocialista országok népei) 2 3 2 Nyugat- (észak-) európai országok népei 13 20 21 Észak- (és Dél-) Amerika 19 14 31 Egyéb 3 4 3 Nem megállapítható – – 1 Összesen 100 100 100 8. táblázat A házi könyvtárak kötetszáma (reprezentatív minták a felnôtt könyvolvasók százalékában) *Forrás: Gereben 2002a: 133. Kötetszám Zetelaka Magyarország* Magyarország* 2002 1978 2000 0 14 14 11 1–50 48 30 28 51–100 14 16 15 101–300 15 25 24 300 kötet felett 8 15 20 Ismeretlen 1 _ 2 Összesen 100 100 100
Könyvtári tagság
Könyvtártag (a kutatás ideje alatt) Nem könyvtári tag Összesen
12
Zetelaka (reprezentatív vizsgálat) 2002 % 11,7
Magyarország (2–10 ezres lakosú települések)* 2000 % 8,7
88,3 100
91,3 100
gyasztási szokásai. Magyar Kisebbség. 1. 231–248. Miklós Tünde – Kiss Dénes 2000b. Olvasási szokások és médiahasználat Kolozsváron. Kézirat (Gereben Ferenc bocsátotta rendelkezésemre) Sepsiszéki Nagy Balázs 2003. Székelyföld falvai a 20. század végén. Udvarhelyszék. III. kötet: Nap Ki-
adó, 54–61. *Kerkai Jenô Egyházszociológiai Intézet 2000-es kutatásának adatai (Gereben Ferenc közlése)
ÉHMANN GÁBORNÉ HAVAS MÁRIA
Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja, Kolozsvár
A Gróf Mikó Imre Könyvtár, Kolozsvár
A Soros Alapítvány kolozsvári intézményeként 1993. október 18-án nyitotta meg a nagyközönség elôtt az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja nevet viselô olvasótermes könyvtárát 700 kötetnyi adomány-könyvanyaggal, egyetlen szobában, egyetlen számítógéppel és egyetlen alkalmazottal. Az intézmény kifejezett célja, hogy a társadalomtudományok (filozófia, politika, nemzetiségi problémák, szociológia, jogtudomány, közgazdaságtudomány, média, neveléstudomány, pszichológia és vallás) terén, a kommunizmus évtizedei alatt létrejött információs ûrt pótolja. A bérelt helyiségbôl mára saját épületbe költözhetett az 5150 példányra növekedett könyvállomány, 173 folyóirat és CD gyûjtemény. Egyedi jellemzôje a könyvtárnak, hogy mind a beiratkozás, mind a könyvek kölcsönzése ingyenes. Emellett a jelenleg 12 694 beiratkozott látogató számára ingyenes fénymásolási lehetôséget biztosítanak (havi 30 A4 oldal) illetve heti egy óra ingyenes internet-használatot a talált információ kinyomtatásának lehetôségével. Az intézmény célja az angolszász kulturális és tudományos információkat naprakészen szolgáltatni. Így a könyvállomány mintegy 90%-a angol nyelvû, de a nagy klasszikusokat minden esetben az eredeti nyelveiken olvashatjuk, franciául vagy németül. Magyar illetve román nyelvû könyvek is megtalálhatóak a könyvtár polcain, amennyiben azok beleillenek a könyvtár képébe. A könyvek és folyóiratok elhelyezése szabadpolcos, így az olvasó és mûvek álladó közvetlen kapcsolatban lehetnek. Ki kell emelni a terem olvasóbarát berendezését (ülôhelyek, világítás). A terem három számítógépe segítségével betûrendes, tudományágakkénti, illetve tartalmat tükrözô tárgyszavas keresésre van lehetôség a rendszeresen felújított könyvek listájában. A könyvtárlátogatók legnagyobb része egyetemista, de számos diplomamunka és doktori disszertáció is készült már a könyvtár állományának lapozgatása révén. Egy, az olvasóteremtôl különálló helyiségben 2003 végén alakították ki az EU-center nevet viselô könyvállományt, ahova olyan kiadványokat gyûjtöttek össze, amelyek EU-s kérdésekkel foglalkoznak. A könyvtár érdekessége ugyanakkor a roma kérdéssel foglalkozó könyvek gyûjteménye. Az etnokulturális jellegét mindennél jobban az tükrözi, hogy a három különbözô nemzetiségû alkalmazott tökéletes harmóniában képes együtt dolgozni, valamint a nagykalapos gábor vagy a nyakkendôs miniszter egyforma jogokkal térhet be az intézménybe.
A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány 1991-ben hozta létre kolozsvári székhelyû Gróf Mikó Imrérôl elnevezett könyvtárát. A névválasztással nemcsak az épületet, de az egész környéket a városnak adományozó Gróf Mikó Imre emlékének kívánnak adózni. A hivatalos megnyitó napján, 1992. február 15-én a könyvállomány mintegy hatezer kötetbôl állt, amely a budapesti Kölcsey Alapítvány és a Pro Hungaris Alapítvány partnerségében, valamint néhány közvetlen kapcsolata révén (pl. a hatvani, a hódmezôvásárhelyi, a miskolci, a zalaegerszegi, és a békéscsabai könyvtárral) gyûlt össze. A mára hatvanötezer körüli állomány kötetei a következô kategóriákba csoportosulnak: gyermek-, ifjúsági és felnôtt szépirodalom, folyóiratosztály, szakirodalom, nyelvkönyvek, kézikönyvek. Idegen nyelvû könyvek angol, francia, német illetve japán nyelven olvashatóak. Az olvasóterem közel tízezres állománya témacsoportos elrendezésben könnyítik a tájékozódást: a Barabás Téka a mûvészeti, a Tinódi Téka a zenei és a Pápai Páriz Téka az orvosi könyveket tartalmazza. Közmûvelôdésûnek induló, ám az egyetemi város könyvtáraként mára sajátos állományt alakítottak ki. Az egyetemi tanárok által tanulmányozásra javasolt könyvek listájából kiindulva, olyan kötetek beszerzésérôl is gondoskodtak, amelyek a tanszéki könyvtárak polcairól is hiányoznak. Civil szervezeti könyvtár lévén a folyamatos állománybôvülés nehézségeivel küzdenek. A beiratkozási, kölcsönzési és késedelmi díjakból befolyó összegek alig elegendôk a könyvek javítására. Az állománygyarapításban három forrásra támaszkodik a könyvtár: az adományokra, partneri kapcsolataira illetve pályázatokra. A mindenkori adományozók körében egyre gyakoribbak a belföldiek. Pillich Gyöngyvér könyvtárigazgató szomorúan jegyzi meg, hogy a nemes cél árnyékában a kivándorlásból bekövetkezett lakásfelszámolások húzódnak. Az adományozott kötetek összehasonlításra kerülnek a meglevô állománnyal, többletpéldányok esetében a könyvtár partnerszervezeteinek adományozza ezeket. A könyvtár alapításakor, kitûzött célként nem csupán a kolozsvári olvasóközönség kiszolgálását jelölték meg. Folyamatosan dolgoznak az erdélyi magyar könyvtárrendszer kiépítésében. Olyan könyvtárak létrejöttében bábáskodtak, mint a nagybányai Németh László Könyvtár, a zilahi EMKE Kiss Károly Könyvtára, a tordai Vásárhelyi Géza Könyvtár illetve a szilágysomlyói Báthory István Könyvtár. Emellett közel hetven civil szervezet vagy egyház mellett mûködô könyvtárat támogattak könyvtári csomagokkal. Ezek a könyvcsomagok kezdô magvai lettek számos könyvtár kiépülésének. Már létezô könyvtá-
FEKETE EDIT ORSOLYA
13
ri kezdeményezések feltérképezése révén különbözô könyvtárak bôvüléséhez is hozzájárultak. A könyvtár új kiadványokhoz különbözô pályázatok révén jut. A magyarországi pályázatrendszerben azonban azzal a kikötéssel élnek, hogy a megnyert összeget az anyaországon belül kell levásárolni. Ez lényegesen megnehezíti a romániai magyar irodalom újonnan megjelent kincseinek beszerzését. A 2004-ben elnyert, önkormányzati pályázat összegét hazai szépirodalmi munkák megvásárlására szánják. Az elmúlt két év során a könyvtár partnerkapcsolatot épített ki délvidéki, horvátországi és felvidéki szervezetekkel is. E kapcsolatok révén alakították ki a könyvtár Populart Füzetek nevû részlegét, amely a kiadványcserébôl származó, a Kárpát-medence magyar nyelvû könyveit tartalmazza. Szomorú tény, hogy a könyvtár még azokból a kötetekbôl sem kap kötelespéldányt, amelynek megjelenését pályázatai révén elôsegítette. A könyvválasztékban találhatunk 1850 körüli ki-
adványokat és kortárs irodalmat egyaránt. A 4000 beiratkozott olvasó 80-85%-a egyetemista és középiskolás diák. A diákságot leginkább a már említett, más könyvtárakban nehezen fellelhetô dokumentumok vonzzák. A könyvek mellett videó- és CD-tár is rendelkezésükre áll az érdeklôdôknek, ugyanakkor a könyvtár számítógépein internet csatlakozásra és szövegszerkesztésre is lehetôség van. A kartotékok számítógépes feldolgozása is folyamatban van. A könyvtár nyitvatartási ideje hétfôtôl péntekig 9–17 óra között. A könyvtár szûkös tere ellenére olvasótermét nyelvoktatásra, felnôttoktatásra és továbbképzésekre is használja. 1992 óta a Mikó Imre Könyvtár háttérintézménye a magyar könyvtáros képzésnek a Babeš–Bolyai Tudámányegyetem magyar tanszékével közösen.
A Pro Philosophia Alapítvány könyvtára, Kolozsvár
Például a Diederichs, amely a legnevesebb németül író filozófusok munkáit válogatta össze, mint Hegel, Heidegger, Husserl stb. Azon könyvek mellett, melyek szükségesek a filozófia oktatáshoz (sok vallásfilozófiai, politikai filozófiai, filozófia történeti anyag), megtalálhatunk néhány olyan érdekességet is, mint: Isaak Newton, Principiile Metematice ale Filosofiei Naterale (1956, Bukarest). A könyvtár elég jó folyóirat gyûjteménnyel is rendelkezik, magyar nyelvû filozófiai lapok közül: Egzistentia, Gond, Pompeji, Kellék, Magyar Filozófiai Szemle (1967–1997), Magyar Filozófiai Társaság Hírek. Angol nyelven pedig: The Journal of Philosophy, Philosophy and Phenomenological Research néhány száma.
A könyvtár a filozófia tanszék mellett kapott helyet. Több mint száz könyvvel rendelkezik, de ez a készlet állandóan bôvül. A kari könyvtárral összehasonlítva itt sokkal több jelenkori szerzô mûve található meg, az Atlantisz és Osiris Kiadó által megjelentetett szinte összes könyv. Többnyire magyar könyvek, de van néhány sorozat idegen nyelven is.
FEKETE EDIT ORSOLYA
GÁL RHODÉ
Városi könyvtár Nagykárolyban
14
A nagykárolyi könyvtár alapjait gróf Károlyi Sándor vetette meg 1452-ben. Ekkor állománya: 39 mû 48 kötetben. Huszonkét évvel késôbb, 1474-ben azt írták róla, hogy nagyon megfelelô, sok könyvvel felszerelt, teológiai, földrajzi könyvek, prédikációk, szentírás-magyarázatok, klasszikus és más vegyes mûvek nagy számban vannak. Amennyiben jelentôs változásról, illetve gyarapodásról beszélünk, akkor elmondható, hogy mára a Nagykárolyi Városi Könyvtár könyvállománya eléri a nyolcvanezres példányszámot, a közepes nagyságú közkönyvtárak közé tartozik. Ami a könyvek tematikus felosztását illeti, elég színes a paletta. Általában minden szakterületrôl (szépirodalom, történelem- és politikatudomány, lexikonok, szótárak, példatárak, modern tudományok, mint az informatika stb.) kielégítô a választék. Nagy gond, mely a könyvtár, illetve a könyvtárosok hibáján kívüli: a 18 000 beteg könyv (egy olyan gomba támadta meg a könyvek lapjait, mely rosszál-
lagú, nedves falú épületekben üti fel fejét, felemésztve épületet és tartalmát, beleértve bútorzatot, papírnemût stb.), mely teljesen használhatatlan. Bár tény, hogy helyreállításuk nem lehetetlen, mindössze idô és pénz kérdése lenne, s valójában nem horribilis összegrôl van szó. Állítólag a 18 000 könyv gyógyszere körülbelül annyiba kerülne, mint tíz újonnan vásárolt könyv. Ami még sajnálatosabb, hogy leginkább új kiadású könyvekrôl van szó, melyek a legkeresettebbek (fôként filozófiai, pszichológiai, pedagógiai, orvostudományi, történelmi könyvek estek áldozatul). A másik gond csak az olvasók lelkén szárad. Ezt egyszerû magyarázni, hiszen Nagykároly összlakossága alig haladja meg a huszonötezret. Ehhez hozzáadódik, durván számolva 800 potenciális olvasó, a környezô falvakból, s akkor ez már 25 800. Ha pedig a 80 000-bôl kivonjuk azt a hozzáférhetetlen 18 000-t, akkor is 2,4 könyv esik egy olvasni vágyóra. De a szomorú tényállás, hogy mindössze 1036 olvasó ren-
delkezik könyvtári belépôvel, s ennek 70%-át általános és középiskolások alkotják. Kevés vigasz ehhez képest a könyvtár gyermekrészlege, ahol 581 olvasó van nyilvántartva, s napi átlagban 40-45 látogató fordul meg itt. Míg a felnôtt részlegen a napi átlag 55-60 olvasót jelent. Ezenkívül a gyermekrészleg minden év végén (november közepétôl december végéig) megszervezi a Gyermekkönyv Hónap rendezvényt, melynek keretén belül az itt dolgozó könyvtárosok rajz- és fogalmazás versenyt szerveznek, záróünnep-
ségként Mikulás-bulit, minden részvevônek. Óriási újításnak számít, a könyvtár életében, hogy nemzetközi kapcsolatokat próbál kialakítani más országok városi könyvtáraival, elsôsorban a közös pályázati lehetôségek kiaknázása céljából. Elsô lépésként csereviszonyt alakítottak a mátészalkai városi könyvtárral, mely nagyban segíti majd a nagykárolyi könyvtárosi munkát, annak informatizálását.
MADÁCSY TÍMEA
A Maros Megyei Könyvtár Erdélyben a magyar nyomtatott könyv története és fejlôdése csaknem egyidôs a könyvnyomtatás feltalálásával. Különösen a 19. század harmadik évtizedétôl a reformkor mozgalmi szükségleteinek megfelelôen pedig egyre-másra alakulnak a különbözô egyesületek, egyletek, kaszinók, kollégiumok és gimnáziumok olvasókörei, majd könyvtárai. A Bernády-korszak idején, a 20. század fordulóján Marosvásárhelyen 14 ilyen jellegû könyvtár mûködött. A helyi közigazgatás hatáskörébe tartozó, mai értelemben vett közkönyvtár még nem volt Erdélyben. Az úttörô szerepet Bernády György vállalta magára. A Teleki Téka árnyékában évtizedeken át meghúzódott városi közkönyvtár létrejötte nem a véletleneken múlott. Példamutató nagy elôdje, Teleki Sámuel nyomdokai haladva, az általa megálmodott Palota tervrajzába Bernády eleve beiktatta a korszerû könyvtárhelyiséget, kölcsönzô- és olvasótermekkel, raktárakkal, irodákkal együtt. A Kultúrpalota jobb szárnyában két teljes emeletet, 3000 négyzetmétert irányzott elô a könyvtár számára, és 300 000 kötet befogadására méretezte a könyvtári épületrészeket. Most is mintegy másfél méteres emléktábla jelzi a könyvtár létrejöttét: „a város nyilvános közmûvelôdési könyvtára Bernády György polgármestersége idején, 1912-ben alapíttatott… a berendezésben és a felszerelésben a vidék legnagyobb és legmodernebb könyvtárának elôkészítését nem kevesebb, mint három, doktorátusi címet viselô könyvtári szakember, Ferenczi Zoltán, Erdélyi Pál és Molnár Gábor irányította.” Az egymást kiegészítô, majd váltó két igazgató, Molnár Gábor és Aurel Filimon gondos és hozzáértô munkája nyomán gyorsan növekvô könyvállomány elhelyezésére fémszerkezetû, szétszedhetô, német szabadalmazású könyvállvány-rendszert építettek, amely ma is a legkorszerûbb, ma sem roskadozik a sok kötet alatt, és mintegy százezer könyv elhelyezésére alkalmas. Semmiféle dokumentum nem tanúskodik arról, hogy a Bernády alapította elsô nyilvános közkönyvtárat valaha is ünnepélyesen felavatták volna. Az Ellenôr 1913. november 13-i számának Hírek rovatában a következô, egyáltalán nem ünnepi szöveg olvasható: „A Közmûvelôdési Házban lévô nyilvános könyvtárban a könyvek kikölcsönzése november hó 15-én veszi kezdetét, s ettôl kezdve a könyvtár mindennap de. 10–12-ig tartja a kölcsönzési órákat... az olvasótermek megnyitása január elsején lesz... ugyanis a mintegy 150 féle hazai és külföldi hírlap és
folyóirat megrendelése január 1-tôl számít. A magyar folyóiratokon kívül a legkiválóbb német, angol, francia és olasz hírlapok és folyóiratok állanak majd a közönség rendelkezésére.” Az olvasók tájékoztatása és toborzása céljából az újszülött könyvtár 20 fillérért beszerezhetô Könyvtári szabályzatot bocsátott ki. Az Ellenôr rendszeresen tájékoztatta olvasóit a fejleményekrôl. A Székely Naplóban Braun Róbert szociológus és székesfôvárosi könyvtáros négy folytatásban közli elemzôértékelô írását a könyvtárról, melynek a nyitás utáni másfél hónap alatt már 582 olvasója volt. Három elsô leltárkönyve szerint már 31 330 kötetes, de még feldolgozatlan állománnyal rendelkezik, amely a „magyar és külföldi szépirodalom, tudomány legkiválóbb termékeit bocsátja a marosvásárhelyi közönség rendelkezésére” – írja az Ellenôr már november 23-i lapszámában. Bernády György halálakor 48 861 kötetes könyvtárat hagyatékozott az utókornak 1944 végén a könyvtár könyvállománya 68 954 kötet. 1961-ben már 200 000 kötetes összállománnyal rendelkezett, amibôl 120 000 magyar és mintegy 75000 román nyelvû. 1989-ben már 570 000-re ugrik ez a szám, amibôl 336 000 román, 188 000 magyar és 43 000 német és más nyelvû könyv. Összegzések szerint 1913 és 1989 között, vagyis 75 év alatt összesen 5 754 433 olvasó kereste fel ezt a könyvtárat, és nem kevesebb, mint 14 064 234 kiadványt kölcsönzött. Napjainkban egy közel 800 000 kötetes, 13 szakosztállyal korszerûen felszerelt mûködô könyvtárnak a tulajdonosa. Marosvásárhely. Mészáros József így fogalmaz: „Az örökös politikai széljárásoknak kitett nyolc évtized történelmének a szóban forgó intézmény is érezte, hordozta összes nehezékeit. Személyzetével és olvasótáborával együtt. Sorsa, fejlôdéstörténete kényszerûségbôl az említett korszak függvénye volt... Gondoljuk meg: fél évszázad alatt nem kevesebb, mint négy hatalmi diktatúrát, ennek szellem- és lélektipró erôszakosságait, ellentmondást nem tûrô parancsait, zsarnokoskodásait kellett a könyvtárnak is elszenvednie, átvészelnie. Természetesen személyzetével és olvasóival együtt, s fôleg ez utóbbiak rovására. Ennek a könyvtárnak az életrajza mélyen a történelembe ágyazódik, s nem csak története, hanem történelme is van.”
SZABÓ ILDIKÓ
15
KIADATLAN 20. SZÁZADI FORRÁS: KELEMEN LAJOS NAPLÓI
16
Kelemen Lajos (1877–1963) neve és munkássága összeforrott az Erdélyi Múzeum Egyesület, és annak levéltára nevével, a késôbbiekben az erdélyi mûvelôdéstörténet egész 20. századi históriájával. Egész életében, pályaválasztásában meghatározóak voltak azok az esztendôk, melyeket szülôvárosában, a marosvásárhelyi Református Kollégiumban töltött. Kedves latintanára, Koncz József még jobban elmélyítette benne a történelem iránti érdeklôdést. Egész további életét befolyásolta Orbán Balázs: Székelyföld leírása és Kôváry László: Erdély régiségei címû munkájának a megismerése. A letûnt korok emlékei kutatásának vágya indította elôször felfedezôútra a negyedikes gimnazista diákot. Kirándulócsapatot szervezett és Orbán Balázs példáján felbuzdulva, gyalogszerrel járta Erdély falvait, hogy történetüket megismerje és néprajzi, valamint mûvészeti értékeiket felfedezze. Így talált rá 1894-ben osztálytársával, ribicei Nemes Ödönnel az ádámosi unitárius templomban Magyarország legrégibb évszámos (1526) mennyezetfestményére. A levéltári kutatást családi levelesládájuk olvasásával kezdte el. Egykori tanulótársával, Biás Istvánnal megvizsgálta a vásárhelyi szabó és szûcs ipartársulatok régi okleveleit és számadáskönyveit. Közülük egyet, a szûcs céh 1608. évi kiváltságlevelét lemásolta és beküldte Kolozsvárra Szádeczky K. Lajos egyetemi tanárnak, aki közölte is a Székely Oklevéltárban. Az érettségi vizsgáján megjelenô Szádeczky tanár úr visszaemlékezett a kutató diákra, és tudását tapasztalva biztatta továbbtanulásra. Ennek eredményeként Kelemen Lajos 1896 ôszén beiratkozott a kolozsvári m. kir. Ferenc József Tudományegyetem történelem–földrajz szakára. Szádeczky K. Lajos támogatásával az általa megismert „egyik legjobb ember”, Gidófalvy István királyi közjegyzô családjához került házitanítónak. Így végezhette el 1901-ben az egyetemet, hogy közben nevelôként tartotta el magát. Az egyetemi évek alatt különösen Gergely Sámueltôl tanult sokat, aki Teleki Mihály levelezését rendezte sajtó alá. Gidófalvy István ajánlására jutott be az Egyetemi Könyvtár napidíjasaként állami szolgálatba. Elôször a Hírlaptárnál, majd a Régi Magyar Könyvtárnál, késôbb az Erdélyi Múzeum Egyesület Kézirattáránál dolgozott. Végleges kinevezése azonban egyre késlekedett, ezért 1907 májusában elfogadta a kolozsvári Unitárius Kollégium harmadszori felkérését, s a középiskola tanára lett, ahol 1918. május 1-ig tanított. (Egyháza levéltárosának is megválasztották.) 1918. május 1-tôl, mint szolgálattételre berendelt állami középiskolai tanár ismét az Egyetemi Könyvtár, illetve az Erdélyi Múzeum Egyesület Levéltárának a munkatársa lett. A Kolozsvárt megszálló román hadsereg az Egyetemi Könyvtárat 1919. május 12-én vette át. A magyar alkalmazottak mindent megtettek az Erdélyi Múzeum Egyesület páratlan
gyûjteményeinek megmentéséért. A hivatalos hatalomváltozás után az itt dolgozókat – Kelemen Lajossal együtt – eskütételre kötelezték. 1920 szeptemberétôl egészen nyugdíjazásáig, 1938. január 1-ig ott dolgozhatott. A második bécsi döntés után múzeumi és levéltári fôigazgatóként került vissza régi munkahelyére. Korhatár alapján 1942. július 1-tôl formailag ismét nyugdíjba vonult ugyan, de továbbra is megbízást kapott a fôigazgatói munkakör ellátására. Életének fômûve az Erdélyi Múzeum Egyesület Levéltára. Amikor odakerült, 40 ezer darabot számláló gyûjtemény volt csupán, amit 1918-ig közel félmillióssá fejlesztett. 1944-ben állománya már megközelítette a 600 ezres darabszámot. Amikor a Román Szocialista Köztársaság Akadémiája Történeti Levéltárként átvette, már milliós nagyságrendrôl beszélhettek. Írásainak: forrásközlések, tanulmányok, cikkek, könyvek, adatközlések bibliográfiája több mint 400 címszót tesz ki és felöleli a helytörténet, a politikatörténet, a mûvelôdés-, mûvészet-, egyház- és gazdaságtörténet, a régészet, a néprajz, a múzeum-, könyvtárés levéltártörténet témaköreit. Mindezek dacára azt kell mondanunk, hogy tudásának csak egy részét tudta megismerhetôvé és közkinccsé tenni. 16 jelentôs munkája maradt kéziratban. Ezek közül kiemelendô a Székely Oklevéltár IX. kötete számára végzett adatgyûjtése, az Erdélyi Múzeum kézirattárának ismertetése, a jelentôs erdélyi családok adatgyûjteménye, Kolozsvár számadáskönyveinek másolatanyaga (1560–1660) és Kolozsvár legrégibb polgárkönyvének (1589–1614) teljes másolata. Kéziratban maradt munkái közé számíthatjuk emlékiratainak tekinthetô naplóit is. Kelemen Lajos hagyatékát a kolozsvári Unitárius Kollégium Levéltárában ôrizték. Az 1960–1970 közötti idôszakban hivatalos utasításra elszállították kéziratait, jegyzeteit és naplóit is. Az Akadémiai Könyvtárból a Kolozsvári Állami Levéltár épületében, és ôrizetébe kerültek, ahol az 1989-es romániai változások elôtt nem volt lehetôség hagyatékának megismerésére és kutatására. Kelemen Lajos legkorábbi ismert bejegyzése 1894-ben keltezôdött és az 1938. esztendôvel ért véget. A marosvásárhelyi református kollégium tanulójaként kezdte meg naplója vezetését. (Amennyiben 1894 elôtt, vagy 1938 után is készített írásbeli feljegyzéseket, akkor azok vagy elvesztek, vagy valahol lappanganak.) Naplóit nagy valószínûséggel évente vezette, a feltételes megfogalmazás használata azért történik, mert nem áll rendelkezésre minden esztendôrôl a legfontosabb eseményeket, történéseket megörökítô naplóbejegyzés. A naplók történelmi hûséggel adják vissza a bekövetkezett eseményeket, történéseket. Pontosan tükrözik a 19. század végének, a 20. század elejének idôszakát, hangulatát, nyelvezetét. Fényt vetnek Ma-
rosvásárhely, az egykori kisváros, a helybeli református kollégium életének olyan részletkérdéseire, melyek nemcsak az olvasók, hanem a korszakkal foglalkozó kutatók számára is nyújthatnak megbízható, forrásértékû ismereteket. Ugyanez a megállapítás vonatkozik a 20. század idôszakára is. Körvonalazódik a szellemi fôváros, Kolozsvár kulturális és tudományos élete is. Kelemen Lajos egyszerre tanul és tanít. Egyetemi hallgatóként nevelôje lett Gidófalvy István királyi közjegyzô kollégista fiának. Szemléletesen bepillanthatunk az egykori egyetem, az ott mûködô professzorok világába. Legalább ennyire érdekes és fontos munkahelye, az Egyetemi Könyvtár, a levéltár, majd az unitárius kollégium belsô életének, kollégáinak, munkatársainak megjelenítése. Témája miatt is a legérdekesebb és legmegragadóbb az elsô világháború és az azt követô hatalomváltozás történetének nyomon követése, a megszállástól a jogilag szentesített román közigazgatás bevezetéséig. Közben pedig folyik a tudományos tevékenység, a levéltári anyagok begyûjtése, mentése és az elkeseredett küzdelem az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltárában felhalmozott magyar forrás- és kultúrkincs megmentéséért. Az 1920. évi békekötés következményeit mindig magyarországi szemszögbôl vizsgálták és elemezték. Ideje volna annak vizsgálatát is elkezdeni, mit jelentett ez a politikai-történelmi változás az ún. utódállamok területére és a kisebbségi helyzetbe szorult magyarság életében. A naplóbejegyzések hûségesen adják vissza azt a rendkívül képlékeny, szinte napról-napra változó hangulatot, érzelmi ingadozást, melyet az ott élôknek át kellett élniük a bizonyosság bekövetkezéséig. Ebbôl a drámai idôszakból adunk most közre részleteket, annak bizonyságául, hogy micsoda forrásértéke van Kelemen Lajos szerencsésen megmaradt naplóinak. Nagyon reméljük, hogy a közeljövôben az olvasók, a szakma és az érdeklôdôk elé tárhatjuk a megmaradt teljes anyagot, hogy mindenki hiteles kútfôbôl tájékozódhasson történelmünk sorsfordító és megismerésre érett idôszaka felôl.
SAS PÉTER
KELEMEN LAJOS 1919. ÉVI NAPLÓJA (Részletek) Januárius 21. este Ma túl bizakodó jó hírek keringtek. Román kivonulás, népszavazás magyar közigazgatás alatt stb. Nem szeretem a túl optimista újságokat, mert a rideg való deprimálván hat utánuk. Úgy élünk, mint egy ostromlott városban. Sorsunkat mások kovácsolják s határoznak rólunk, – nélkülünk. Mi alig valamit tudhatunk arról, ami ké-
szül jövônkrôl s rólunk. Rettenetes kínos bizonytalanság nehezül a lelkünkre s rettenetes nyomasztó és erôszakos uralom reánk. Budapesti lapokat nem látunk. Némelyik nagy csodául mondja el, ha 4-5 napos budapesti újságot látott. Egy-egy csempészett példányért amint hallom 10-15 koronát is adnak. Mátray János hírlapírótól hallottam, hogy a kolozsvári eseményekrôl elég hûen s bôven tájékozódtak és tájékoztatnak. Mi vak sötétében élünk s reménykedünk, hogy tömlöcünk ajtaját végre csak megnyitják. De néha kínos kételyek marcangolnak. Vajon csak papirosról ismerve Erdélyt, s annak lelki helyzetét és kultúráját lehetnek-e elég igazságosak és elég okosak sorsunk intézôi arra, hogy a mûveltebb elemeket ne dobják oda a számbeli többség, de egyszersmind a mûveletlenség s a már eddig keserûen ízlelt graeca fides és ügyvéduralom áldozatául. Adja Isten, hogy a súlyos és keserû megpróbáltatások után jobb jövônk virradjon. Februárius 14. Este ¾ 7-kor Mama és Imre érkeztek hozzánk s itt is háltak. Imre a Petôfi utca felôl jött, hogy Vikolékhoz menjen Mamáért. Mikor Imre a Majális utca aljára ért, háromtagú ôrjárat tartóztatta fel. Kezét föl kellett tartania s megmotozták. Egyik katona ezüstszínû dohánytárcáját kérte, de Imre mutatta, hogy nem jó. Mikor aztán továbbengedték, egyik katona jó pofot mért neki. Ô szerencsére lekapta a fejét s így csak felébe kapta a neki szánt ütést, hátul a fejére. A szégyentôl és dühtôl sápadtan kellett továbbállania Vikolékhoz. Onnan az Unió utca felé akartak hazamenni, de az Osztrák–Magyar Bank elôtt a sarkon föltartóztatták ôket s még elég emberségesen megmondta egy magyarul is tudó román katona, hogy menjenek vissza, mert a fôtér felé vagy lelövik, vagy letartóztatják ôket. Csakugyan akkor is hallottak lövöldözést, s így hozzánk jöttek. Azon este sok embert megvertek az utcán. Ferenczi Miklósnak az óráját elkobozták. Az utcán két órakor már igazi síri csend volt felénk s az egész városban sem lehet most már három nap óta ilyenkor és késôbb járást, vagy kocsizörgést hallani. Olyan bántó némaság és üresség van az utcákon, mint egy nagy temetôben. Március 5. szerda este, 10 óra Kétségbeejtô a sorsunk. Ma újra a rossz hír démona tombolt lelkünk siralmán. Tegnap, tegnapelôtt az optimista reménykedés édes tejét szívtuk magunkba, s ma keserû méregpohár újra a valóság. Oly szabályos törvényszerûséggel jön a sok jó hír s reá rögtön mindig a lesújtó tények, hogy hajlandó vagyok tudatos számítással csinált rendszeres deprimáló mesterkedésnek tulajdonítani olyanok részérôl, kik a magyarság természetét ismerve szélsôséges reményeket tüzelnek, hogy a keserû való annál lesújtóbban hasson. Este séta közben Pap Domokossal beszéltünk a kétségbe vonható jó hírekrôl. Ô azt mondta, hogy a szocialisták is hír szerint belényugodtak a királyságba úgy, hogy a forradalom eddigi eredményei érintetlenül maradjanak. Így nem volt hihetetlen a dolog. Hozzájárult az a híresztelés, hogy a demarkációs vonal Magyarország határaira tolódik vissza, 10 km semleges zónával felénk s jelentéktelen területáten-
17
gedések, illetôleg határkiigazítások mellett területi integritásunk is megmarad. Oly álomszerûen boldogító bár s az angol és amerikai jóakarat olyan lehetôsége volt mindez nekünk, hogy hittük, mert szerettük volna a valóságát. Hozzájárult ehhez az erôs román cenzúra, mely minden értesítésbôl sorokat törölt, ami ismét mutatta, hogy nem érzik rendben a szénájukat. Hallottunk olyan hírt, mely helyzetük megrendülését mutatta. Itt hozzájuk csatlakozott tiszt aggodalmáról értesültünk jövôje iránt, ha ki kell menniük. Hallottuk a falusi nép elégületlenségét a környéken folyó rekvirálások miatt. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy igazságunkban bízzunk, s virradatban reméljünk. Most aztán este a Minorita utca sarkán Vezsenyi Béla újságolta a Patria külön kiadásának hírét, hogy az antant engedélyt adott a románoknak az 1916-i szerzôdésben kikötött terület megszállására. A hírt a Kikakker kávéház ablakában megnéztük, s abban az volt, hogy a magyaroknak a Tiszáig vissza kell vonulniuk, a románok megszállják Szatmárt, Nagykárolyt, Nagyváradot és Aradot. A hír szerint ez az értesítés Maniu Gyulának ment, Szebenbe. Ha ez igaz, akkor újra a francia befolyás gyôzött a rovásunkra, s nem lehetetlen, hogy az elôttünk homályban levô, világosi események miatt nehány megvadult ember állati tettéért egész országot s nemzetet lakoltatnak. Kábultan találgattuk, hogy újra mi ez? Ismét elvész az ország egy nagy darabja, s nem tudjuk, hogy mi lesz… Március 22. este, szombat A testemnél csak a lelkem fáradtabb. Nem tudom, hogy miért, mert a munka nem fáraszt, hiszen keveset tudhattam ma is dolgozni. De fáraszt és öl meg az a sötét bizonytalanság, mely a lelkemre ül s nyom és kínoz. Ma, amikor fölmentem a Levéltárba s a borús nyugati eget néztem az ablakon, szinte sírásra fakadtam. Tegnapelôtt járt nálam a levéltárban Paclišan Zénó, balázsfalvi teológiai tanár, a Giurgiu sógora. Neki is mondtam, hogy az Erdélyi Múzeum Egyesület tulajdonát képezô könyv-, kézirat- és levéltár sem államvagyon, csak bérli az állam, s mégis közhír, hogy át akarják venni. Ô sem helyeselte ezt, sem azt a mohó kapzsiságot, hogy tiszta magyar városok kormányzását is átvették. Ô sem tett esküt még – amint mondja – a román királynak. A békekötés után minden elválik, ez az ô felfogása. Addig jog szerint ô is magyar állampolgár. Elôttem így beszélt. Azonban én ôszinteségében nem hiszek. Inkább elég eszes embernek tartom, hogy várakozik, bár általában úgy láttam, hogy a francia biztatások után ô is bizonyosra veszi, hogy Erdély az övék lesz. Tegnapelôtt éjjel valaki a Mátyás király szobra közelébe fölállított nagy fekete oláh hirdetôtáblára egy magyar agitációs plakátot ragasztott ki, a „Nem, nem, soha” felírással. Egyet a Biasini elôtti hirdetôoszlopra is kitettek. Vakmerôség. Pap Domokos a Mátyás térit még kettészakítva látta. Én már csak a leragadt szélét láthattam tegnap este.
18
Március 24. hétfô este Csak emlékezésül, de jellemzésül is fölírom azt, amit tegnapelôtt elfelejtettem: Pósta Béla dühös kirohanását. Pénteken kedvetlenül és nyomott hangulat-
ban mentem hozzá, hogy beszéljek vele a Régiségtár lefoglalt fegyverei ügyében. Neki kellett volna ugyan errôl az Erdélyi Múzeum Egyesülethez jelentést tenni, de ezt elmulasztotta, s a baj orvoslására nem néztem semmit, csak az orvosságot. Ô reménykedô hangulatban volt, s a román erôket kicsinységnek tartotta, mire megjegyeztem, hogy amint én tudom, a dolog nem így van, s még egy hónappal elôbb szám- és fegyverbeli túlsúlyban voltak. Erre elcsüggedve jelentette ki, hogy ha ez így van, akkor Erdély elveszett. Én nem voltam vele egy véleményen az elveszésre, de megmondtam, hogy kár volt a hadsereggel a fegyvert földhöz veretni. Erre felülkerekedett benne a pártpolitikus, s élesen mindet a régi rendszer hibájának és következményének nyilvánított. Én viszont megjegyeztem, hogy a hadsereg teljes felbomlását semmi sem segítette úgy elô, mint Landler miniszter meggondolatlan, szószátyár nyilatkozata, hogy nem akar többet katonát látni. Ô ezt el nem ismerve, mindent a háború elnyújtásának s a régi rendszer bûnének tulajdonított; mire én is epésen megjegyeztem, hogy Tisza holta után mégsem csinált mindent rosszul, ami ma mások hibájából nincsen jól. Ez aztán olaj volt a tûzre. Összekaptunk, s ô kijelentette, hogy minden munkapárti így gondolkozik. Viszont én megmondtam, hogy soha munkapárti nem voltam, egyetlen egyszer szavaztam életemben, akkor is gr. Bethlen Bálint függetlenségi pártira, de erdélyi ember vagyok, s nem értettem egyet azokkal, kik az erdélyi viszonyokat nem ismerve, a tûzzel játszottak s az oláh kérdés veszedelmét nem hitték, s az általános választójog tüzes csóvájával mindent fölgyújtva, minket ide juttattak. Még a nyár elején Apáthy a helyi Újságban azt bizonyította, hogy az oláh irredentától nem félhetünk, s most látszik, hogy mennyire nem látott jól. Bizony láttuk eléggé, hogy így lesz, de aki megmondta – mint pl. gr. Bethlen István – azt majd széttépték. Mert az a nagy baj, hogy erdélyi politikát olyanok csináltak itt, akik Erdélyt nem ismerték, sem múltjában, sem most. Március 30. vasárnap délben 1 órakor A Király utcán feljôve, Pap Domokostól hallottam, hogy az éjjel a Kárpátok ôrét is elvitték s összetörték. A Kikakker-féle kávéházból pedig a magyar vendégeket az éjjel „Tiszta levegôt kérünk” kiáltások közt kikergették. Mit várhatunk mi ilyen eljárások után kultúránk emlékei iránt? Borzadva gondolok kincseink sorsára. Április 6. vasárnap, délután Tegnap Vyx alezredes kicenzúrázott nyilatkozata volt szóbeszéd tárgya. Abból, hogy Vyx a magyar kormány nyilatkozatát idézi, bizonyos, hogy magyaráz és cáfol, ha ki is cenzúrázták. Tehát nem úgy mondta, vagy nem úgy kellett volna mondja azt, amit neki tulajdonítottak. Némi reménysugár újra. Az eddigieket összevetve megállapítható, hogy a románok februáriusban a bolsevizmus meggátlása címén kérték a románlakta magyar területek megszállására a fölhatalmazást az antanttól. Ezt február 26-án meg is kapták. De ahova ôk beteszik a lábukat, mindenütt mint „hódítók”, s nem mint megbízott megszállók lépnek föl. Ezzel az eljárással védekezésre szorították az elnyomó és durva uralmuktól irtózó
magyarságot, s Vyx alezredes most már magyarázott nyilatkozata alkalmat nyújtott Károlyinak, hogy a felborított ország szekérrúdja mellôl egy hôsi pózzal továbbálljon, s az úgyis nagy fejetlenséget még nagyobbra növelje. Május 2. péntek délben Balogh Ignác mondta ma nekem, hogy az az Alexandru Pop Avramescu nevû romániai katonaorvos, ki tegnap délután a könyvtárat két itteni román fiatalemberrel végignézte, élénken érdeklôdött, hogy a könyvtár a bolseviki uralom és a Kolozsvárért folyt harcok alatt nem szenvedett-e károkat? Tehát ô úgy tudta, hogy itt bolseviki uralom volt, s Kolozsvárt a román csapatok harcokkal foglalták el. Miket hazudhattak a romániai lapok a világnak, ha ez az intelligens ember elhitte, s mit hihet a többi? Mit tarthat rólunk a tôlük informált külföld, s mit várhatunk mi azoktól, akik a mi viszonyainkról hazugságnál egyebet alig ismernek? Sorsunk borzasztó. A lelkünktôl idegen, két rossz között élve, elsorvadunk, s az igazunkat majd a sírkövünkre írhatják. Május 7. szerda este Tegnap Kun Béla gyalázatos ajánlata háborított fel sokunkat. Tessék Magyarországból mindent elfoglalni, csak Budapest maradjon nekik. Ez a lényege. A válasz méltó volt az ajánlathoz: Budapestet francia gyarmati katonák fogják elfoglalni. Most tehát a budapestiek is megízlelik közelrôl a háborút, ha távolról nem tetszett s felborították az országot. Valamit egyenek a fôztjükbôl ôk is. Csak szegény jó magyarokat sajnálom, akik a bolseviki uralom után most a gyarmati katonaság embertelenségeit is el kell hogy viseljék. A tömeget nem szánom, mert az megérdemli a saját maga csinálta sorsát. Május 27. kedd este Reggeltôl délután 5-ig szobafogságban voltunk. Ma volt itt Ferdinánd, román király. A lapokban megjelent hivatalos rendeletek szerint délelôtt 9-tôl délután 6-ig a hivatalos program alatt azokon az utcákon hol a királyi pár járt, korlátozott volt a forgalom, s az utcai szobákban sem volt szabad az elvonulás ideje alatt tartózkodni. Érthetô biztonsági intézkedések, de legalább a mi utcánkban – értelmetlenül hajtották végre. Két érdekes epizódot hallottam a királyjárásról. Egyiket Nagy József könyvtári szolga mondta el. Mikor a király ebédre jött a vármegyeházához, valaki a Wesselényi-ház egyik padlásablakából, kíváncsiságból kinézett a megyeház odalátszó nagy üvegablakira, hol a nagyteremben folyt le az ebéd. Egy rendôr állott a könyvtár zászlóserkélyén. Ennek valaki alulról fölkiáltott s reámutatott a kíváncsira, mire a rendôr azonnal a fedélre lôtt. A másikat Ferenczi Sándor beszélte ma nekem. A nálunk leltározó orvosnövendék bosszúsan mondta, hogy ô szégyelli, hogy román, úgy viselkedett a népe a királyi pár elôtt. Mikor ugyanis az a néprajzi felvonulás megkezdôdött s nyomban reá a zápor megindult, az oláh asszonyok és leányok ruháikat ôsi szokás szerint az esô elôl mind a fejükre fordították, s alsószoknyában és ingben mutatták meg magukat a bennük gyönyörködô közönségnek.
Egy angol filmvállalat a furcsa produkciót megrögzítette s mindenesetre a mûvelt Nyugatnak furcsa képe lesz „az erdélyi románok királyhódolati szokásáról”. Annál inkább, mert a Mátyás király tér északi oldalát 26-án telehordták friss sárga poronddal, s az esôben csúnyán megtarkította a fehér alsóruhákat. Június 24-én, pénteken délben láttam azt a térképet, mely szerint Csehországnak Árva és Trencsény megyéket, Nyitra nagyobb részét s Pozsony megye egy darabját; a horvátoknak a Muraközt, a szerbeknek a Bácskát a Ferenc-csatornától délre s ezzel egy vonalba a Bánság déli részét adták volna. A románoknak a Bánságból a régi oláh határôrezred területe, Erdélybôl a Retyezáttól délre esô nagy rész jutna úgy, hogy Lupény nekik, Petrozsény nekünk maradna. Szeben megyébôl havasok, Fogaras egészen nekik jutna. Csík északi részébôl a régi Torda megyéhez tartozott szeglet, Maros-Tordából a Kelemen-havasok; Beszterce-Naszódból Naszód a Ciblesig, s Máramarosból a Tiszától délre esô rész majdnem Máramarosszigetig kerülne hozzájuk. Hozzávetôleg 10-12 000 négyzetkilométer területe volna, negyedmilliónyi lakossal. Mindezeket elviselhetnôk. A gazdag Bácska és Bánság volna a legsúlyosabb veszteség. De amit területben veszítenénk, az javulás volna a népesség számarányában, s igazában életképesebbé tenne. Csakhogy semmi sem biztosít arról, hogy ez a térkép nem piun desiderium. A kolozsvári közönség a legnagyobb optimizmussal bízik. Ez éltet sokszor engem is és az a tudat, hogy sokkal magasabb kultúránk és nagy múltunkkal igazolt államalkotó képességünk nem lehet sokáig zsákmánya egy már annyi aljas korrupciót produkált félmûvelt parvenü uralomnak. Július 13. vasárnap este 10 után Délelôtt meglehetôs hirdetmények jelentek meg a hirdetô oszlopokon, hihetetlenül alávaló tartalommal. Lehetetlen visszaadni a gyáva és krakéler tartalmat, ami ezekben van. Lényegük az, hogy a katonai hatóságnak értésére esett, hogy rosszindulatú és provokáló tüntetések készülnek Románia ellen, s olyan állam színeit viselik a tüntetôk ruhájukon, amellyel Románia háborúban áll. E ruhákkal pedig provokálás a cél, hogy a lakosság közt összetûzések legyenek. Ezért eltiltanak minden olyan színösszetételt, mely idegen állam színeit hozza össze s el az ilyen természetû virágdíszt is. Látszott a cél: a magyar ruha üldözése a leányok közt. A hôsiesség egy új fejezete. Az utcákon tízes szuronyos ôrjáratok jártak egyegy vitéz hadnagy vezetése alatt. Egyet a Mátyás király tér sarkánál, az Unió utcánál hagytunk el. Egy másik hôsies mûködését a Ferenc-rendi templomnál láttuk. A tíz szuronyos vitéz megállott a templommal szemben s a hadnagy úr a kijövôket leste. Egy 15-16 éves csinos magyarruhás úri leánnyal éppen odaérkezésünk elôtt fél perccel vetette le a nyílt utcán a piros derékfûzôjét. Szegény leány a szégyentôl vérvörösen vitte a kezében tovább a katonák kacagása mellett a ruhadarabját. Egy oláh cselédleány még védelmébe vette a mívelt hadnagy úrral szemben. Ennek a cselédnek több jóérzése és megértôbb lelke volt, mint az egyenruhás hóhérlegénynek.
19
Tamási Áron mûvészetének igazságmagvai
20
1897. szeptember 20-án, 107 éve született nagy írónk, Tamási Áron. Farkaslakán, ahogy a pontosságot kedvelô régiek feljegyezték, hajnali öt órakor, amikor a felkelô nap sugarai a fény gyôzedelmét kezdték hirdetni. Jötte valóban gyôzelmet jelentett, mert a székelységnek, az egyetemes magyarságnak elhivatott szószólójává lett. Akit a sors azért küldött, hogy népe derûs-balladás életét mûveiben megörökítse, felmutassa. Bûvös erôvel ruházta fel ôt az ég, hogy megértse a madarak énekét, a vadak bömbölését, a füvek suttogását, a vizek csobogását – és mindenekfelett megértse az emberek örömét és bánatát. Ki tudja fejezni szóban és papíron kis népe létének nagyszerûségét. Élete tapasztalatokban gazdag volt, tizenkét éves korától szeretett falujától távol élt, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, az Amerikai Egyesült Államokban, Budapesten, valószínûleg azért, hogy kellô távolságból lássa faluja életét, így létértelmezése, mûveinek világa mindig a valóság közelében maradjon, kellô módon tudjon elvonatkoztatni, népe életének eszenciáját adni. Tamási Áront inkább ôstehetségként, ösztönös mûvészként tartottuk számon, már azért is, mert nem végzett valamelyik neves egyetem bölcsészkarán, csupán a székelyudvarhelyi római katolikus fôgimnáziumban, ahol azonban, saját bevallása szerint, az irodalom csábítása nagy volt. Itt érhették azok a hatások, amelyek eredményeképpen olyan íróvá, szellemi emberré, politikussá nôtte ki magát, aki tollát, tehetségét népe szolgálatába állította. 2003-ban jelent meg Budapesten, a Palatinus Kiadónál Nagy Pál szerkesztésében, Emberi szavak címen Tamási eddig kevésbé ismert beszélgetéseinek, vallomásainak, naplójegyzeteinek gyûjteménye, amelybôl egy tudatos, céltudatos mûvészt ismerünk meg. Bakk Sára, az író egyik közeli ismerôse, barátja emlékezik ennek kapcsán, hogy kb. 1945-ben, nem sokkal azután, hogy az beköltözött az Alkotás utcai lakásba, meglátogatta Tamási Áront, akinek az asztala tele volt különbözô könyvekkel, folyóiratokkal. Megkérdezte, mik azok. Szakirodalom, felelte Tamási. Nem lehetsz író, a mások szószólója, csak ha jól tudod, mi a világ és néped elvárása az irodalom iránt, megismered az örök mûvészi értékeket, amelyek segítenek, hogy mondanivalód közösségi, egyetemes jelleget kapjon. Errôl az állandó önképzésrôl, érdekes, szemérmesen hallgatott az író. Állandóan olvasott – nemcsak írt –, hogy otthon legyen abban a világban, amit úgy hívnak: irodalom. Interjúalanyként vagy önként való megnyilatkozásban, szépirodalmi alkotásaiban, publicisztikai írásaiban gyakran találunk olyan találó, bölcs megállapításokat, „kellô igéket”(Sütô András), amelyek arra utalnak, hogy Tamási Áron olyan, a népszolgálatot vállaló, egyetemes emberiben gondolkodó mûvész volt, aki irodalomelméleti kérdésekben is igen jó iránytûvel rendelkezett. Szövegeinek súlypontját olyan megállapítások képezik, amelyek szellemi nehezékké válva biztosítják azok maradandóságát, segítenek nekünk is megmaradni „a meglódult idôben”, bármely értékrontó
ár ellenében. Az író közismert szentenciáját parafrazálva azt is mondhatnók, hogy az volt a mûvészi hitvallása: azért vagyunk a világon, hogy szétszórjuk benne létünk igazságmagvait. Ennek a vetésnek a termésébôl közlünk a következôkben témájuk szerint rendszerezve az író gondolatait, közmondás- illetve szentenciaszerû, kérdés tisztázó megnyilatkozásait. Tamási Áron mûveibôl az igazság- és szabadságszeretet, a jóság, a szülôföldhöz való kötôdés érzése, a népi és egyetemes emberi értékek iránti ragaszkodás árad felénk. Rohanó világunkban mûveibôl így, kiemelve jobban felfigyelhetünk megtartó gondolataira, hisz ránk testálta ôket: „És rátok bízom az itt maradó kincseket” – írta. Sáfárkodjunk jól ezekkel a javakkal, amelyek uniós világunkban sem veszítik becsüket: lényeglátásuk, találó mûvészi megfogalmazásuk, egyetemes emberi jellegük karátja teszi ôket idôtállóvá.
LÔRINCZ JÓZSEF Létértelmezések A bátor sasmadár sincs vasból. (Székely legény levele Ámerikából) Ezen a mi földünkön a második termés (ti. házasság) nem szokott jó lenni. (Ábel Amerikában) Mindnyájan tengeren élünk, melynek hullámai nem kérdezik a nevünket. (Ábel az országban) Eléfordul, hogy az ember akkor okosabb, amikor aluszik, s nem akkor, amikor ébren van. (Ábel az országban) A jó apának nincs rossz gyermeke. (Rendes feltámadás) Nehezen szokja a fekete a fehéret. (Ördögölô Józsiás) Nem a világ rontotta el az embereket, hanem az emberek rontották el a világot. (Interjú) Az ember sohasem boldog, mert az emberi élet boldogságból és boldogtalanságból áll. (Interjú Ôz a farkast s nép a zsarnokot megismeri. (Szegénység szárnyai) A jó úton is lehet tévelyegni. (Ragyog egy csillag) Legyôzi a jó a rosszot, / S a tiszta szív a gonoszot. (Énekes madár) Semmiképpen sem lehetne változatosabb dolgot kitalálni, mint maga az élet. (Ragyog egy csillag) Csak az Isten az egyedül tökéletes, mert ôelôtte meztelenül fekszik mind az egész világ. (Jégtörô Mátyás) Magatartás-modellek Ebben a világban nincs más igaz öröm, mint a becsületesség és az igazság szeretete. (Ábel Amerikában) Az a becsületes, aki mindig élete utolsó órája szerint él. (Szabadság madara) A bátor ember olyan, hogy jóban-rosszban ember tud maradni. (Szabadság madara) Aki az igazságot akarja, a legnagyobb terhet akarja. (Jégtörô Mátyás) Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem
kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után. (Jégtörô gondolatok) Aki hisz és reménykedik, annak félig gyôzelme van már a jóban. (Ragyog egy csillag) Minden embernek ôrködnie kell a világ felett. (Ábel a rengetegben) Céltudatos ember mindennel szembenéz, és az illô jelentôségét mindennek megadja. (Tamási Áron – önmagáról) Nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal.(Ôsvigasztalás) Embernek születtünk: ami Istenhez hasonló bennünk, az vezessen. (Igazi ember – igazi festô) Mindenki cselekedjék a saját lelkiismerete szerint, mintha az édesanyjának örömet akarna szerezni. (Tündöklô Jeromos) Tiszta és nagy dolgokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni. (A Tündöklô Jeromosról) Hitvallások A legnagyobb dolog: világot teremteni. (Teremtett világ) Emberi életnek szebb célja nem lehet, mint küzdeni azokért, akik magukra maradtak. Szóval és tollal, öregen és fiatalon harcolni azokért, akiket kihasználnak és elvetnek. (Ajánlom magam…) Jó cselekedetre van szüksége az embernek és a világnak egyaránt, mivel nem üres mondás idézi elô az általános testvériséget és javulást, hanem az, aki jót és példamutatót cselekszik. (Magyari rózsafa) Aki az igazság szolgálatában forgolódik, annak a hatalmak külön fegyvereket adnak. (Jégtörô Mátyás) Író vagyok, aki könyvein keresztül cselekszik. (Háromfejû sárkány) Meglehet, hogy valami jóféle szellem kiválasztott engem, hogy szóljon általam. (Szirom és Boly) Azért vagyok pennás ember, hogy a földi élet rejtelmes dolgait igyekezzem megmagyarázni. Elôször önmagamnak kell megmagyaráznom, s majd magamon keresztül az embereknek. Ha ezt elmulasztanám, a lelkiismeret nem mentene fel a mulasztás alól. (Vadrózsa ága) A kérdésekre, amiket a világ vagy az emberek feladnak neked, azokra felelj mindig egyenesen. S ha még ennél is többet és jobbat akarsz mûvelni, akkor az egyenes beszéd mellett gyakorold mindig az igazságot, és legyen a becsület s a bátorság a legnagyobb ékességed. (Egyenes Tóbiás) Ha szellem vagy, uralkodjál a testen, és minden erôddel törekedjél arra, hogy megismerjed az igazságot.(Ragyog egy csillag) Az igazságnak és a jóságnak gyôzelemre kell jutni, de miképp juthasson gyôzelemre, ha mi magunk is megtántorodunk néhanapján. (Jégtörô Mátyás) Ilyen a szolga sorsa: amikor a gazdák mulatnak, ô éhesen és árván ôrködik a világ felett. (Jégtörô Mátyás) Örökké szenvedni kell a betûért, ha íródik, ha megôriztetik is. (Szegény legény levele Amerikából) Semmiféle mûvészetnek nem lehet más célja, mint az örökösen meglévô jókra újat építeni. (Levél Hartman Jánoshoz) Kovász vagyok a csillagokból, aki meg fogom erjeszteni a népet, és megdagasztom életre, hogy Isten kenyere lehessen belôle. (Ragyog egy csillag) Az irodalom soha, semmi körülmények között nem lehet más, mint az adott helyzetek és körülmé-
nyek között a nép szolgálata. (Lillafüredi beszéd) Ahogy férfiakhoz illik, adjátok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét. (Beszéd a Vásárhelyi Találkozón) Nemcsak kenyérrel, hanem igével is él az ember. (Ábel a rengetegben) Az író az az ember, akit mindig megkérdez bajában a Nép; jobban mondva az író az az ember, aki meg is hallja, amikor kérdezi ôt bajában a Nép. (Ajánlom magam) A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe: hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hûség és becsület illeti ôt. (A magyar szó becsülete) Egyedül a hit igazíthat el a zûrzavarban, és az alkotás, ami kinôtt a hitbôl. (Idôszerû írói vallomás) Hazám volt ez a föld, s egy virrasztó ôrhelyet vállaltam rajta. (Interjú) Erdély számára az egymás testén való érvényesülés sosem hozhat megoldást, itt mindenkinek fönt és egymás mellett van a helye. (Interjú) A transzszilvanizmus… nem is fogalom tán, hanem értelem és érzés, vajúdás és sors, valóság és titok… A transzszilvanizmus különbözô fajok életének találkozása fenn, az emberi magaslaton. („Azok a baloldali erdélyi titánok”) Az irodalom maga szereti megkeresni a maga szabályait. (Interjú) Az irodalom szerepe, a legfelsô fokon mindig ugyanaz: a kort jellemzô mûveket szülni, s olyan embereket nevelni, akik a jobb jövôre is alkalmasak. (Interjú) Az európaiság számomra, az író és szellemi ember számára, semmi egyéb, mint érték és szellemi magatartás. A transzszilvanizmus pedig számomra nem jelenti azt az írói magatartást, amikor valakinek csak olyan mondanivalói vannak, amelyeket kizárólag erdélyi ember mondhat erdélyi földrôl. Hanem mindenekelôtt és mindenekfelett formát. A mûvészi alkotás gondolkodásmódját és hanghordozását. (Vallomás) A népet az jellemzi, hogy emberibb, mint a többi osztály, látóköre egyetemesebb, a világot a maga teljességében látja. Az új népi írók a népi szellemet a legmûvészibb s a legmodernebb formában fejezik ki. Nincs szükségük magyarkodásra, a magyarságot az emberen keresztül látják, éppen ezért ôk a legeurópaibbak. (Interjú) Az európaiság számomra, az író és a szellemi ember számára, semmi egyéb, mint érték és szellemi magatartás. Az értéket mindenekelôtt a mûvészi forma adja meg, a szellemi magatartást a nemes mondanivaló. De nem ismerem el a forma mûvészi értékét nemes mondanivaló nélkül, és a mondanivalót nem ismerem el nemesnek a forma mûvészi értéke nélkül. Együtt állnak, vagy együtt buknak. Az alkotásnak ez a színvonalas összhangja az európaiság. (Idôszerû írói vallomás) Magunkat fejezzük ki, de a világot figyeljük. (Naplófeljegyzés) Mint maga az élet: olyan természetes, hogy vallom és hirdetem, és mindig hirdetni fogom: az országhatárok felett van egy lelki és szellemi egység, egy erkölcsi közösség, amely a világon szétszórtan élô magyarokat egybekapcsolja, és lelki impérium-
21
ban egyesíti. Ez a felfogás pedig nemcsak megengedi, hanem egyenesen kötelességemmé teszi, hogy Erdélyben és itt is, minden helyén a világnak: nyílt és becsületes módon munkása és ápolója legyek ennek a szellemi-lelki közösségnek. (Interjú) Ha jóindulattal is nézek minden irodalmi és irodalompolitikai elméletet, csak akkor és azoknál becsülöm ezt, amikor és akiknél alkotó cselekedetté is
válik. (Interjú) Magyar írónak lenni mindig harcot jelent. (Interjú) Én elég szerencsés vagyok, mert az írás módot ad nekem arra, hogy az Istent, a földet és a szabadságot egyaránt megtartsam. De a példák után ítélve, gyermekeimben már bizonyára szétrepedne ez a hármas egység. Nyilván Isten tudja ezt: azért nem adott gyermeket nekem. (Tamási Áron – önmagáról)
Aranygyümölcsös Kosály
22
Gondolatban forgassuk vissza az idôgép mindig elôre araszoló kerekét jó egyszáz és tíz esztendôvel. Ekkor született a Brassóhoz közeli Apáca községben Cseri János után 368 esztendôvel, 1893. július 29-én a másik innen indult nevezetes ember: Bartalis János. És akárcsak Cseri János, Bartalis is népét akarta tanítani, „Nem középiskolás fokon” (József Attila). Tanítónak készült, de a háború közbeszólt, és toll helyett puska került a kezébe. Kiküldték ôt az orosz frontra, akárcsak Gyóni Gézát vagy Markovits Rodiont. És a front után gyógyulni akart. Megnôsült és rövid idôre kiköltözött a Szamos-menti kis községbe, Alsókosályba. Ebbôl a kis kiruccanásból 13 évi falusi gazdálkodás lett. Minderrôl nekem akkor beszélt, amikor 1948-ban a volt Marianum leányközépiskola-központban költöztették a Király utcai Bánffy-palotácskából a Magyar Irodalomtörténeti Intézetet is, ahol én (a György Lajos jóvoltából) könyvtáros lettem. És Bartalis János könyvtáros lett itt a földszinten, egy hirtelen összehordott könyvtárban. Természetesen a két könyvtáros (ô és én) gyakran cseréltünk könyveket professzoraink számára, s így megbarátkoztam Bartalis Jánossal. Sokat mesélt nekem magáról, verseirôl és arra kért, majd ha tanár leszek, diákjaimnak az ô kosályi éveirôl és az ott írt verseirôl beszéljek sokat, hiszen ô még mai is, a Görögtemplom utca tetején lévô házában is Kosályt álmodja vissza. De mert belôlem tanár mégsem lett, a rádióhoz kerültem szerkesztônek, hát arra kértem Bartalis Jánost, mondja mikrofonba a legszebb verseit Alsókosályról. Kezdjük talán a címadó vers néhány sorával: Aranygyümölcsös Kosály! Megjöttél sárguló terheddel, koszorúsan állsz. Csak most voltál rügyezô ág, csupasz fa, reménykedô ígéret és most itt állsz megrakodva, királyi pompában, beteljesedve, cézári gyôztesen – Kosály, kosályi kert! … Látom a zizegô zabvetéseket, a zúgó kukoricásokat és a keréknagyságú napraforgókat a vetések szélén. Látom a learatott búzát, az aranyló tarlót, a keresztekkel megrakott földeket.
… Minden megalkotta a maga mûvét. Minden. A fû is, a fa is, a katángkóró is, a palánta is. Csak én állok tétován, üres kézzel. Csak én, az ember, csak én, csak én. * És nemcsak versben, de prózában is bemutatta az ô „Robinzon-szigetét”. „Kosály kis román falu a Szamos völgyében. Déstôl hat kilométerre a nagybányai útvonalon. Az elsô világháború négy és fél éves katonáskodása után átélve Budapesten a háború után következô forradalmak bukását – megundorodva és megcsömörölve a háborús borzalmaktól és kiábrándulva eszmékbôl, gondolatokból – tanári oklevéllel a zsebemben, zûrzavaros nagyváros után itt kötöttem ki 1920 tavaszán, ebben a Dés melletti kicsi faluban, feleségem pátriájában, itt próbáltam egy derûs, tiszta, békés és nyugodt munkás élet alapjait lerakni a nép egyszerû fiai között. Itt kerültem meleg közelségbe a földdel, a mezei munkákkal és szerszámokkal, olyan élôn és szívhez közel állón, mint sehol eddig életemben. Egy fél évre akartam ide elvonulni, hogy Ovidiusként vagy Robinzonként élve felépítsem az én új világom, de a fél évbôl tizenhárom esztendô lett. Itt születtek a kosályi versek, melyeket Kuncz Aladár kosályi bukolikáknak nevezett. Több mint háromszáz vers született Kosályban.” A költôre és jóbarátra gondolva Szentimrei Jenô 1925 februárjában verset intéz Bartalis Jánoshoz (Jó estét, Bartalis!): Bocsáss meg, hogy ilyen késô éjféli órán kopogok nálad. Van egy s más mondanivalóm s elmondani máskor nincs érkezésem. Magam elé képzellek tágas fehér falusi szobádban. Enyhmeleget áraszt a kályha, asszonyod, kicsi lányod, jóízûen alusszák elsô álmukat. Csak a sarokban virraszt a lámpa egy keskeny fej fölött s kinn a hideg éjben vigyáznak fényes szemekkel a csillagok. Lehet, erre írta meg, válaszként Bartalis János Ne bántsatok címû versét: Ne bántsatok. Bartalis falun él és kenyeret keres. Kaszál, kapál, fúr, farag.
Csillagokat néz és holdat vár egy tölgyfatönkön ülve esténként szerelmes partneréve. Többen is felkeresték ôt Alsókosályban. Íme, mit vall ô maga errôl: „A kolozsvári írók majdnem valamennyien kilátogattak Kosályba. Szentimrei Jenô volt az elsô, aki felkeresett, majd jött Nyírô József, Tamási Áron, Ligeti Ernô, és mások. Kuncz Aladár Hunyady Sándor társaságában váratlanul toppant be egy nyári napon. Én éppen a kert közepén, kis gyalupadom mellett dolgoztam, méhkaptárt gyalultam és keretlécet szegeztem, de hamar megterítettük a kerti aszalt: volt bôségesen szárazkolbász és kosályi bor. Tessitori Nóra asszony és férje, Kômíves Nagy Lajos gyakran jöttek ki Kosályba, ilyenkor Nóra asszony pár napig nálunk maradt. Elsô könyvemnek, a Hajh Rózsafának, melyet Kós Károly illusztrált, Tessitori Nóra írta a mély meglátású és lelkesen szép, meleg, bársonyos hangú elôszavát.” Hajh, rózsafa. Kis kertemben hova nôttél Hova nôttél, hova lettél? Hajh, rózsafa. Amikor második verseskötete megjelent Bartalis Jánosnak, az a Kosztolányi Dezsô ír hozzá elôszót, akinek elsô verseit küldte be még 1913-ban. Kosztolányi szerint: „Bartalis János költô. Ezt így egyszerûen – díszítô jelzô nélkül – vajmi kevés emberrôl merném elmondani, aki verseket ír.” És még ugyanebben az esztendôben, 1930-ban megjelenik az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában negyedik kötete, Nyírô József Isten igájában címû kétkötetes regénye után a Céh 46-ik köteteként: Föld a párnám… Erdélyi bukolikák. Lefekszem. Föld a párnám. Fájdalom a takaróm. Jöjj szememre, álom. „Kosály, ahol tizenhárom évig éltem, szántottam és vetettem, most csak az emlékekben és a versekben él. E szép hangzású falunevet többen ismerik, mint a verseket, amelyek ott születtek. Kosály eltûnt, a bukolikák világát az egész világon végigmenô gazdasági válság hullámai elsöpörték. De Kosály a maga életével, mindennapos küzdelmeivel egyszerû szépségeivel, derûjével és bánatával örökre beivódott sejtjeimbe.” Hát ebben az egyben nincs igaza Bartalis Jánosnak. A kosályi bukolikák ma is élnek azok számára, akik még szeretik a szép verseket. Csak sajnos, ma már nagyon kevesen szeretik ezeket. A fiatalok egy része inkább a számítógépek elôtt ül, mint hogy verset olvasson. Meg a tévét nézi. De aki még szereti a szép verset, vegye elô néha egy-egy erdélyi költô verskötetét, nem bánja meg. Bartalis számára, miután eljött Alsókosályból, egy idô után, immár visszaemlékezésként kosályi verseket írt. És ezeket a régi és új kosályi verseket olvasta fel a Kolozsvári Rádióban. El kellett mennem a Görögtemplom utca 38. szám alatti új házába, hogy meggyôzzem ôt, olvassa fel a verseinek javát, fôleg a kosályi verseket a Kolozsvári Rádióban. Nehezen gyôztem meg ôt. Ez volt az az idôszak, amikor Bartalis János mélyen hallgatott. Kiábrándult a Horthy-rendszer utáni idôszakból, és kiábrándult a gyôztes marxizmusból is. Nem tartozott azok közé az írók közé, akik egyik napról a másikra kalapot cseréltek és a régi úr helyett most
már az új urat dicsôítették verseikben. Ô, a helikoni íróközösség tagja, Benedek Elek apó fiainak egyike, kilenc évig hallgatott – lehet, arra gondolva – csak megváltozik valami. De amikor látta, hogy itt semmi sem változik, mindenki, még Szabédi és Kiss Jenô is behódoltak az új rendszernek, sôt részben Tompa László is – ô is tollat ragadott és igyekezett beállni a sorba. Nem szívesen és nem nagy lelkesedéssel. Errôl beszélt nekem új házában és azt mondta, ha régi verseit felolvashatja, fôleg a kosályi bukolikákat, akkor bejön a Rádióhoz. És mikor elmondta a kertben, fejünk fölött, egy faágon megszólalt egy veresbegy madár. Délután volt már és a reggeli fuvolahang után délután is énekelni kezdett ez az én kányafôi kertemben is nagyon népszerû és érdeklôdô, barátságos, bizalmas madár, amely amikor talált nálam egy hangyabolyt, szinte hívott engem is, hogy menjek vele táplálkozni… És egyszer, amikor hamar befejeztük a hangfelvételt, kijött velem kányafôi kertembe. És ott, csodák csodája, nem csak én üdvözöltem, hanem a még éneklô reggeli fuvolahangot kiadó veresbegy madár is. Csoda-e hát, ha utolsó verseskötetének, a halála elôtt három évvel, 1973ban megjelent kötetének ezt a címet adta: Veresbegy madár. Sajnos, Rácz Gyôzô az 1977-ben megjelent Vers, fájó szépség címû válogatásába nem vette be Bartalisnak ezt a nagyon szép versét. Egyszer, amikor a stúdióban nemcsak verseit olvasta fel, de saját verseirôl beszélt is, elmondta, egyik kedvelt verse a: Szôlôôrzés. Én vagyok az éjek pásztora és az egész világ álmára vigyázok. Állok a világ felett, mint egy feltûzött vasvilla és a világ borát ôrizem. Ha ez elvesz, minden kihal a földön. Ha ez ellobog, csönd borul a világra … ôrzöm a néma éjben odaadással, míg a hajnalpír meg nem csillan és fel nem ragyog a nap. Sokan dicsérték Bartalis kötött formáktól mentes szabad verseit. Még a nagy vers mûvészei, mint Babits Mihály és Kosztolányi Dezsô is. Esztétikai professzorunk a Bolyai Egyetemen, Benedek Marcell, akinek épp 1946-ban Kolozsvárott jelent meg Az irodalmi mûveltség könyve, a szabad versrôl azt mondta nekünk, hogy „Általánosságban mondhatjuk meg mindjárt, hogy az korántsem olyan szabad, mint hinnôk, s mint egynémely kevésbé tehetséges mûvelôje hiszi… Van ritmusa, olyan értelemben, mint a ritmikus prózának, de tömörebb, erôteljesebb… A század derekán Petôfinél is találunk rá példát… Babits és Kosztolányi is levetették néha a kötött forma nyûgét”. Említi még Benedek Marcell Illyés Gyulát, Kassák Lajost, sôt Dsida Jenôt is. Nem is beszélve Bartalisról, aki legtöbb versét így írta. Egyszerû a dalom, mint amilyen egyszerû a fû, a fa, a csillag, a kô, a víz, az erdô. És mégis olyan összetett, mint a fû, a fa, a csillag, a kô, a víz, az erdô.
23
mint a madár dala, mely felébreszt álmomból hajnalonta. Olyan egyszerû, tiszta és friss, mint a forrás vize, amelybôl csermely lesz, kis patak, nagy folyó – és befut a mély tengerbe. Íme, Bartalis János így illusztrálja azt, amit Benedek Marcell prózában elmond a szabad versrôl. És végül hadd idézzem azt a költôtársat és jó barátot, aki oly szépen beszélt nekem Bartalis Jánosról, aki ugyanannyit élt, mint a szabad vers nagy mûvelôje: 84 évet. Kiss Jenô Bartalis halálakor írta: „A kötetlen versbeszéd képviselôje ô a magyar poézisben, azé a versé, amely elvet rímet és minden iskolás üte-
met, kerül minden elôre meghatározott szerkezetet, minden hivalkodó külsôséget, hogy az egyszerû, közvetlen, emberközeli szóra bízza költôi üzenetét. (…) Életmûvét irodalomkritikánk már életében hazai irodalmunk klasszikusai között tartotta számon. (…) Két nemrég megjelent versének egyikében, a magvetô alakját, az ô régi kosályi énjét idézve, mintegy jóslatszerûen ezt írja: Mint egy jelenés, olyan, Feje az égbe magasodik, Két karja a végtelenségbe szárnyal: Veti a jövô évi kenyeret. És Kiss Jenô így folytatja: „Igen, Bartalis János földi alakja már csak jelenés. De amit vetett, az termést hozott, az megmaradt. Abból kenyeret sütünk, ma, holnap, holnapután, kenyeret mi, s a jövô nemzedéke.”
KOVÁCS FERENC
Márton Áron könyvgyûjteménye a gyulafehérvári Batthyaneumban
24
Márton Áron az Olt-völgyi székely vidéken, Csíkszentdomokoson született 1896. augusztus 28án Márton Ágoston és Kurkó Julianna harmadik gyermekeként. Az elemi osztályokat a helyi római katolikus általános iskolában végezte. Tanulmányait a csíksomlyói gimnáziumban kezdte, ahol jeles tanuló volt, majd amikor 1911-ben a gimnázium Csíkszeredába költözött, itt folytatta, késôbb elkerült Gyulafehérvárra, a Római Katolikus Szemináriumba, ahol 1912. június 12-én végzett. Besorozták az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe, s egyenesen a frontra vitték. 1917-ben Nagyszebenbe került a tiszti iskolába. 1917-ben pedig hadnagy az olasz fronton. Hadifogolyként került Brassóba A háború után tanulmányait a gyulafehérvári teológián folytatta. Jelleme, meleg lelke és tiszta gondolkodása rokonszenvet és megbecsülést ébresztett tanáraiban és diáktársaiban egyaránt. 1929-ben szentelték pappá és az elsô szentmiséjét szülôfalujában mutatta be. Papi teendôi mellett Ditróban és Gyergyószentmiklóson kulturális tevékenységet folytatott. A nagyszebeni Regnum Marianum prefektusi helyét töltötte be, ahol német és román nyelvtudását fejlesztette. 1930 nyarától 1932-ig püspöki levéltárosként mûködött, 1932-ben a Katolikus Népszövetség elnöke és a kolozsvári Szent Mihály-plébánia plébánosa lett. Sokoldalú és értékes tevékenységet folytatott: védte a kisebbségek felekezeti iskoláit, kitûnt jó rendezôkészségével és hivatástudatával. György Lajossal együtt kiadták az Erdélyi Iskola c. folyóiratot. 42 évesen 1938. december 25-én Erdély püspökévé nevezték ki és 1939. február 12-én a kolozsvári Szent Mihály-székesegyházban a pápai nuncius, Ardrea
Cassulo püspökké szenteli. Püspökké szentelése nehéz történelmi idôszakkal esett egybe: ekkor uralkodott II. Károly, aki felszámolta a többpártrendszert, így a Magyar Pártot is, ami a püspök hatalmát növelte. Az egyházmegyét ökumenikus és igazságos lelkülettel vezette, szót emelt az antiszemitizmus és a kommunizmus ellen, védte nemcsak a magyar kisebbséget, hanem más kisebbségek és vallási felekezetek jogait is. Ennek következtében 1949. június 21-én Tövisen tartóztatták le, útban Bukarest fele. Ugyanebben az idôszakban XII. Piusz pápa bíborossá nevezte ki. Két éven keresztül különbözô börtönökben volt: Pitešti-en, Nagyszebenben, Máramarosszigeten és Bukarestben. A katonai törvényszék életfogytiglanra ítélte hazaárulás címén. 1955-ig volt bebörtönözve, ekkor hazatért és átvette az egyházmegye vezetését. Házi ôrizetre ítélték 1967-ig, mert folytatta a harcot a kommunizmus ellen. 1967-ben megbetegedett és felmentését kérte, amit 1980. április 2-án II. János Pál pápa megadott. 1980. szeptember 29-én, súlyos betegség után meghalt. A gyulafehérvári székesegyház kriptájába temették. Márton Áron személye útmutatást jelent ma is amikor embereket üldöznek és ölnek meg pusztán csak azért, mert másként gondolkodnak és más nyelven beszélnek. Illyés Gyula a nagy püspököt emberkatedrálisnak nevezte. Püspöksége idején különbözô kulturális szervezetekkel lépett kapcsolatba, ezáltal is sok könyvet gyûjtött, egy része a gyulafehérvári Batthyaneum könyvtárban van. Ezek a könyvek azért olyan értékesek, mert a nagy püspök saját kezû aláírását viselik az elsô oldalon. A könyvek többsége teológiai, de más tudományágakból valók is vannak: szépirodalom, történelem, filozófia, biológia, orvostudomány,
földrajz, zene, asztronómia, pszichológia, gazdaságtan és politika. Ezek mintegy háromszázötven kötetet tesznek ki, többségük 20. századi, de akad 19. századi is. Néhány könyv az állományból és könyvtári számuk: 1. Assisi Szent Ferenc virágos kertje. Bp. O7 XII. 13. 2. Bálint Sándor: Egy magyar szeptember. Orosz István önéletrajza. Bp., Y7 V. 26. 3. Berger Arthur: Afrika. Berlin, O8 VIII. 15. 4. Breviarum Romanum Taurini, 1946, O8 III. 42. 5. Demokrácia. Budapest, 1945, O8 II. 30. 6. Erdélyi Iskola, 1934–35, O29 V. 2. 7. Goethe: Faust, Berlin, O8 VIII. 22. 8. György Lajos: Anyanyelvünk védelme. Kolozs-
vár, 1936, L7 III. 106. 9. Jánossy József: A Mária-tisztelet dogmatikai és lélektana. Bp. 1935. Y8 IX. 12. 10. József Ferenc: Állam és család. Bp. Y7 IV. 1. 11. Karl Ádám: Jesus Christus. Augsburg, 1933. G7 IV. 45. 12. Benedek Fidél OFM: Világi ferencesek. Kolozsvár, 1948, O8 I. 16. 13. Orbán János: Székelykeresztúr története. Kolozsvár, 1943, O8 IV. 32. 14. Payot: Az akarat nevelése. Bp. 1942, H8 VIII. 26. 15. Scharmenn Egyed: A búcsú. Bp. 1926, H8 V.
KÖLLÔ SÁNDOR – BALLA IMRE
MÓRICZ ZSIGMOND BÖRVELYBEN Móricz 1903 és 1906 között öt hosszabb tanulmányutat tesz Szatmárban, hogy a készülô Magyar Népköltési Gyûjtemény számára egy önálló kötetet állítson össze. Biográfusai szerint 1903 körül személyes (családi, anyagi, érzelmi) válságban levô Móriczot hivatali fônöke, a Statisztikai Hivatal vezetôje, Vargha Gyula (a Magyar Népköltési Gyûjtemény szerkesztôje) kérte fel a Kisfaludy Társaság nevében a gyûjtômunkára, egy kicsit embermentô célból is, ugyanis a szûkölködô Móricz 50 korona segélyt kap a gyûjtôútra. „Soha szemérmes írói segély gazdagabban még nem kamatozott: a magyar próza eddig legnagyobb eredményeihez szolgált tôkéül” (Czine Mihály). Célzás a Hét krajcár és a Sárarany címû mûvekre. De más is ösztönözhette Móriczot az anyagiakon kívül, amikor elvállalta a feladatot: szülôföldjéhez való ragaszkodás, a szatmári folklór ismerete. Errôl így vélekedik a már idézett Czine Mihály: „Jó helyre ment hát Móricz Zsigmond népmesét és nótát gyûjteni. Akkor még, a század eleji Szatmárban dalok és balladák is születtek. Szeme elôtt termett a nóta, Móricz Zsigmond maga is találkozott húszéves nótaközlô lányokkal és fiúkkal. Minden valamire való leány és legény el tudott énekelni két-háromszáz dalt, ha kedve volt, s minden faluban voltak mesemondók, akik naphosszat el tudtak mesélni a legcsodálatosabb dolgokról, azon a romlatlan gazdag nyelven, amelyet Ady, Móricz, Kaffka Margit és Tersánszky mûveiben csodálhat az olvasó.” Börvelyt 1905 nyarán, kb. másfél hónapig tartó harmadik gyûjtôútja alkalmából kereste fel Móricz. Útvonala: Érendréd, Dengeleg, Iriny, Gencs, Börvely, Nagyecsed, Tyukod. Feljegyzéseibôl tudjuk, hogy fôként meséket keresett, illetve a már szinte késznek tekintett népdalgyûjteményét akarta kiegészíteni. De gyûjtött mindent, ami néprajzi szempontból értékes lehetett. A Kisfaludy Társaság elnökének címzett levele szerint ezt a harmadik gyûjtôútját eredetileg 1904/1905 telén szerette volna megtenni anyagi támogatás hiányában 1905 áprilisára, majd legvégül aratásra volt kénytelen elhalasztani. Ebben az évben eredeti tervét is megvalósíthatja, télen újabb egyhónapos gyûjtôútra mehet (Domahida, Penyige, Kö-
mörô, Nagyar, Kisar, Fejérgyarmat). A Népköltési gyûjtô címû tanulmányában így értékeli szatmári gyûjtôútjait: „Mikor a népköltési utaimra kimentem, a falu olyankor rendkívül szép volt. Ragyogó nyarak és aratási vidámság. Elôttem úgy tûnt fel, mintha a mesék aranybirodalmába értem volna. 1905 júliusában a börvelyiek szintén az aratással vannak elfoglalva, van aki a magáét aratja, van aki a gazdáknak arat résziben, a béresek az uradalomnak aratnak, a munkások elszegôdnek más vidékre, legalább kéttucatnyi férfiember pedig Amerikában keresi a boldogulás lehetôségeit. Mit tehet ilyenkor egyebet a folklórgyûjtô, megkeresi a falu dologtalan rétegét. Eleinte csak a felsôbb réteg körében tartózkodtam, papok, szolgabírók, földbirtokosok házát kerestem, ahonnan kirándulást tettem helyben a falu felé. Börvelyben általában a református parókiát (Havasi Gyula), Bodoki Henter Gyula községi jegyzô, illetve a véle rokonságban álló Vicsay család házát keresték fel a faluban gyûjtôszándékkal megjelenô tudós emberek (pl. Kittenberger Kálmán, Herman Ottó az Ecsedi-láp kutatói). Bizonyára a felsoroltak közül valamelyik hívhatta fel az érdeklôdô Móricz figyelmét a helyi néprajzi értékekre, és a faluközösség nótafájára, adatközlôjére. Ezt követôen látogatott ki Móricz a temetôbe (négyféle temetô: református, katolikus, zsidó és a szegények temetôje), és csodálhatta meg a lápvidék jellegzetes csónak alakú fejfáit, és ajánlották neki azt a rendhagyó sírfeliratot, amelyet Pipacsok a tengeren címû ifjúsági regényébe is beleír: „Itt helyben, Börvelyben / nyomott el az álom, / magamat ajánlom”. A néprajztudomány megállapítása szerint egyaránt a népköltészet mûfajai közé tartoznak a sírversek és az úgynevezett nevetô fejfák is. E két kisebb népköltészeti ág szoros kapcsolatban van egymással, mégis ellentétes. A különbség abból adódik, hogy a sírverseket valóban felvésik a sírjelekre, legyen az fejfa, sírkereszt, vagy sírkô; viszont a humoros sírversek, azaz a nevetô fejfák kizárólag csak szájhagyományban élnek. (Erdész Sándor: Utószó In: Nevetôs fejfák. é. n.). Móricz elsôsorban a szatmári nép fanyar humorát értékeli benne, azt a sajátosan kálvinista észjárást, amely az elmúlás misztériumát is emberközelivé teszi
25
26
azzal, hogy szemébe nevet a halálnak. Benne van a sorsüldözött magyar nép melankóliája, de mindjárt párosul vele életre edzô akasztófahumora (Kissházy József miskolci gyûjtô). Ady Endre Móricz Hét krajcáráról írott recenziójában így jellemzi ezt a kálvinista sajátosságot: „Itt vannak, akik a Kálvin istenébôl bölcs külön istent csináltak”. Elsô börvelyi útja alkalmából további három népdaltöredéket is lejegyez Móricz. Adatközlôje Tóth Mihály, aki a korabeli faluközösség egyik nótafája lehetett, és bizonyára a börvelyi elöljárók ajánlották. Témáját tekintve mindhárom szövegtöredék szerelmi dal; kettô a boldog, egy pedig a boldogtalan szerelemrôl szól. Figyelemre méltó a gyûjtemény 32aval jelzett szövege: Apró rózsa búnak hajtja a fejét, Égi harmat nem locsolja a tövét. Szállj le, harmat, égi harmat a földre, Most találok egy igaz szeretôre. Ennek a népdalszövegnek további variánsait is lejegyzi Móricz Nyírmeggyesrôl és Kántorjánosiból. Bennük az apró rózsa helyett kék ibolya szerepel a szeretett lány metaforájaként. Manapság Börvelyben is a kék ibolyás változatot ismerik és éneklik. Feltehetô, hogy a gyûjtés idején párhuzamosan élt mindkét változat, és Móricz a variánst tartotta érdemesnek lejegyezni. Móricz legutolsó szatmári gyûjtôútja 1906 nyarára esett (Szinérváralja, Patóháza, Krassó, Sárközújlak, Adorján), de 1907-ben és 1908-ban a Monográfia Társaság megbízásából újra ellátogat Szatmárba; tanulmányt közöl Szatmár vármegye monográfiájában, amely Magyarország vármegyéi és városai sorozatban jelent meg (Szatmár vármegye népe, 1908.). Börvelybe 1909 nyarán jön újra, az ököritói tûzvész kapcsán. Négy év telik el a két látogatás között, közben gyökeresen megváltozik Móricz falukoncepciója. Ekkor, 1909-ben szintén aratás táján jelenik meg a Hét krajcár címû elbeszéléskötet, és benne szabadulnak fel elôször Móricz elfojtott faluélményei (Czine Mihály). Errôl a szemléleti változásról maga Móricz így ír a már idézett Népköltési gyûjtôben: „Késôbb már csak a szegények közt maradtam, mert úgy ôszintébbek s bizalmasabbak voltak velem szemben. Ott háltam a béresek és a szegény pusztai s faluszéli családok dunnái alatt, s hallgattam a szívbôl fakadt kitöréseiket és csöndes elmondását olyan dolgoknak, amiket csak összeszorított kézzel lehet hallani.” Az ököritói tûzvésszel fellángolnak a móriczi indulatok is, a Nyugatban 1910 áprilisában megjelenô tényfeltáró helyszíni tudósítása saját szívébôl fakadt kitörése. A tûzvész leírását, a tényfeltárást, a feldúlt lápvilág tragikus víziója vezeti be, hangulati elôkészítése ez a tulajdonképpeni témának. Elsô börvelyi útját megelôzôen fejezik be az Ecsedi-láp lecsapolását. A láplakók számára áldásosnak tûnô munkálat pár év múlva megmutatja visszásságait: „Hanem aztán megtörtént a képtelen csoda, hamar eljött a tavasz, mikor milliószámra feküdt a hal a száradó pocsolyában, kapával, gereblyélték; s mikor hiába jöttek a madarak ezerszámra, nem találtak helyet, ahova fészket rakhassanak. A gém, a szárcsa, a sok vízimadár rémülten kóválygott ôsi hona körül, mint a paraszt, s egyforma irigyen és keserôen látta, hogy kijátszották ôket az urak az otthonukból”. Börvelybe érve nem nóta csendül Móricz fülében, mint 1905 nyarán, hanem keserûség és nehéz indula-
tok törnek fel belôle. Beigazolódni látszanak azok a sejtések és rémhírek, amelyek az ököritói tûzvész kapcsán a fôvárosba is eljutnak a Szatmárban uralkodó szociális állapotokról. (Gyalog indultam...) A láp a maga visszajáró kísértetvilágával (ott ült még akkor is a nép lelkén), Börvelybôl Nagyecsed, majd Ököritó felé haladva fokozatosan válik egy kor és egy társadalmi állapot szimbólumává. Móricznak ez a szuggesztív látomása az Ecsedi-lápról, illetve annak börvelyi részéról Ady Endre láp-víziójára emlékeztet bennünket (Ady: Vízió a lápon). Az Ady-vers 1904-ben jelenik meg elôször a Nyugatban, tehát éppen akkor, amikor Móricz a Kisfaludy Társaság megbízásából a szatmári tájat, benne az egykori lápvidéket járja. Ady versében az egyén, a babonás világgal szembeszálló individuum viaskodik a láp fantomával a szent akarat nevében. Móricz írásában a nép lelkét megülô lápvilág kollektív tragédia hangulatát vetíti elôre, a láp kényszeríti rá akaratát a lakóira. Nem egyszeri víziója ez az Ecsedi-lápnak a Móricz-életmûben: lidércfényként visszajár, és ott lebeg a Hét krajcár novellatémái mögött, és témaként vagy motívumként jelenik meg a Fáklyában, a Tündérkertben, a Sáraranyban stb. Az Ököritó címû nagypublicisztikájával egyszerre három jelentôs írói szándékot is megvalósít Móricz Zsigmond: határozott közügyi állásfoglalás, tudósító szándék a kortársak felé és saját szociális érzékenységének mûvészi megfogalmazása (Balogh Edgár nyomán). Tény, hogy az ököritói tûzszerencsétlenség hírére, melynek 325 parasztlegény és lány esett áldozatul, Móricz az egész szatmári nép sorsát lobbantja fel a kortársak lelkiismeretében. A tragédia elôzményét, a szatmári parasztok elzárkózásának okát az Ecsedi-láp lecsapolása körül támadt visszaélésekben látja, ezt a kollektív traumát vetíti bele a tájba. De ami ennél lényegesebb, a tájjal együtt jelenik meg az ember, az emberi sors: „A vidék, amilyen szép, éppen olyan mostoha is lakóihoz. Egyszer mindent elmos a víz, elmossa a házakat is, máskor a szárazság miatt arasznyi repedések szövik át a földet, nem terem semmi. A nép évrôl évre megküzd a sárral és aszállyal: élni akar mindenképpen. Móricz Bálint itt mindenki: örökösen újrakezd; ha a házát elviszi az ár, már nézi a földet, hol vethet belôle vályogot. Megpróbálkozik mindennel: káposztával, repcével, almával, kereskedik jószággal, gabonával, kubikra is elmegy messzi földre, de cselédnek még a legközelebbi tanyára is csak utolsó esetben. Cselédlánynak sohasem voltak jók az itteni lányok: nem tudtak senki emberfiának kezit csókolomot köszönni.” (Czine Mihály). Nekem a Móricz-életmû több mint szépirodalom, dokumentum is a szatmári néprôl, elôdeimrôl, ôseimrôl, szokásaikról, jellemükrôl, sorsukról. Egy-egy parasztportréjában nagyszüleimre, szüleimre, magamra falutársaimra, szomszédaimra ismerek. Nekem megadatott a lehetôség, hogy naponta találkozzam Túri Danival a Sáraranyból, Judittal és Eszterrel a hasonló címû novellából, Joó Györggyel az Egy boldog emberbôl, Kiss Jánossal a Tragédiából, de éltek-élnek még Börvelyben Matolcsy Miklósok és Szakmáry Zoltánok is; figyelem az életüket, hallgatom a beszédüket, eszem az ételüket, iszom az italukat, mintha magam is része lennék a móriczi prózának.
VÉGH BALÁZS BÉLA
MIT MONDANA MA WASS ALBERT? Wass Albert körül megmaradnak az ellentmondások és a rejtélyek. Ennek ellenére az író népszerûsége nô olvasói körében. Mûveit idézik, emlékére néhány városban szobrot állítanak és emlékparkot avatnak; szervezetek és középületek veszik fel nevét. Az új magyar nemzedékek kevés íróhoz kapcsolódnak úgy, mint Wass Alberthez. Vajon mi ennek az oka? Megjelent egy könyv a Czegei Wass Alapítvány támogatásában: A gróf emigrált, az író otthon maradt. Wass Albert igazsága címmel. A szerkesztôk a Károli Gáspár Egyetem irodalmára és történésze: Takaró Mihály és Raffay Ernô, valamint Somlai Zsuzsa. A könyv társszerzôi: Vekov Károly történész, Balázs Ildikó egyetemi tanár és Lukácsi Éva lelkipásztor. A kutatók az író életét és munkásságát hiteles források alapján elemzik – alkotói világának, kora társadalmi és politikai hátterének tükrében. Azon túl, hogy értékes könyvet ajánlok az olvasók figyelmébe, e cikkemben néhány személyes emléket elmondok arról, hogy ki volt és milyen volt Wass Albert. Mindazt, amit apámról írok, arra a bensôséges megismerésre alapozom, melyet e nagy ember árnyékában felnôve nyertem. Halálának hetedik évfordulóján felteszem a kérdést, hogy mit szólna Wass Albert a megkésett népszerûséghez, mely ôt ma körülveszi? Mit mondana apám a jogi rehabilitálás útvesztôirôl? Végül, mi lenne a véleménye a halála óta fennálló áldatlan kiadási és szerzôjogi viszályokról? Mit szólna Wass Albert a ma tapasztalható népszerûségéhez? Nemesi származása ellenére Wass Albert szívéhez az egyszerû emberek álltak közel és gondolkodását azok alakították. Minden embert értéknek tartott. Erre példa lehet, hogy egyik legjobb barátja Tamási Áron volt, aki egyszerû családból származott – aki nekem keresztapám volt. Apám nagyon nyitott volt az emberek iránt: ebbôl fakad emberismerete, amely a mûveit élethûvé teszi. Gyermekkori emlékképem apámról az, ahogyan a második világháború után megtalálta a közös hangot a bajor hegylakókkal és parasztokkal. Napközben kertet mûvelt és keményen dolgozott, de késô estig írt nagy becsben tartott írógépén. Hamburgban éjjeli ôrként vállalt munkát, de ellenôrzô sétái között is az írásaiba mélyedt. Egy fillér nélkül érkeztünk Amerikába 1951 szeptemberben, s elôbb kétkezi munkával, majd szellemi munkával kereste kenyerét, hogy fiait felnevelje, és élete alkonyán jól tölthesse nyugdíjas éveit. Apám nekem különös tanítást adott arról, hogy mennyire fontos az életbôl tanulni, nemcsak a könyvekbôl. Amikor felvételt nyertem a híres West Point Katonai Akadémiára, ô ragaszkodott ahhoz, hogy tanulmányaimat szakítsam meg a tiszti kiképzés elôtt. Félévig munkásként dolgoztam, hogy belekóstoljak a szociális igazságosság problémáiba, a vezetô és beosztott viszonyba, és hogy az egyszerû munkások érdekeit megismerjem. Apám kedvéért megtettem és késôbb, a tiszti karrierem során ennek nagy hasznát vettem. Mivel Wass Albert érzelmileg és intellektuálisan tudott kapcsolódni a mindennapok embereinek az életéhez, ezért nemcsak kortársai számára volt idô-
szerû az üzenete, de ma is az. Bizonyos értelemben a Trianon utáni Magyarországon és az elszakított régiókban élô embereket ugyanúgy megszólította, mint a mai posztkommunista társadalomban, ahol még nem teljesen bontakozott ki a demokrácia közép Európában. Mondanivalója mindazokban visszhangra talál, akiket érzékenyen érint az elszenvedett igazságtalanság. Másrészt, az író éppen azokat a klasszikus erkölcsi értékeket képviseli, amelyeket a szocialista társadalomból kiiktatott a kommunizmus. Wass Albert hôseit a júdeo-keresztyén morál alapelvei vezérlik. Az író mûveiben az egyéneket a saját tetteik alapján lehet számon kérni, nem pedig faji, nemzetiségi és osztálybeli hovatartozásuk alapján. Mûveinek szereplôi soha nem azért bûnösök, mert románok, szászok, zsidók, vagy magyarok. Az ô felfogásában bármilyen felépítmény vagy emberi intézmény bukásra van ítélve, ha a benne mûködô emberek törvénytelenül járnak el. Látása szerint csak az egyenlôségen alapuló és a kisebbségben élôket védelmezô politikának van létjogosultsága. Mivel a bürokrácia, a megalkuvás és a hatalommal való visszaélés bûneit leleplezi: ezért sokan magukénak érzik az író igazságát. Írói munkássága a magyar irodalom legnépszerûbb íróihoz hasonlítható. Nemcsak az teszi Wass Albertet nagy íróvá, hogy jó a történetszövése és drámai történelmi kérdésekkel és etikai döntésekkel szembesíti az olvasót. Írásainak van egy többlete: a történetek magával ragadják az olvasót, és nemcsak az értelmét szólítják meg, de a szívéhez is szólnak. A mesés színhely és a drámai cselekmény életre kel; téren és idôn át üzen a ma emberének. Tehát az olvasót érzelmi kapcsolatba vonja mûvei hôsével és annak dilemmáival. A szereplôk számára általában kétféle megoldás is kínálkozik, de egy erkölcsi kényszer hatására a nehezebb utat kell választaniuk – sokszor kilátástalan és tragikus helyzetekben. Az erkölcsi mondanivaló azt sugallja, hogy csak az ôszinte emberség ad boldogságot az életben. Az író prózáját költôi líra teszi lélekemelôvé. Hangja néha nacionalista színezetû, de soha nem válik sovinizmussá, mert egy magasabb rendû eszmeiséget szolgál: a nemzethez tartozás rendületlen hûsége hatja át. Írásainak bátor hangja miatt apámnak sok ellenséges kritikában és támadásban volt része. Wass Albert nem azért vált népszerûvé, mert írásai egyes személyek vagy csoportok érdekeit vagy hiúságát szolgálták. Ô kritikusai kedvéért sem volt hajlandó kompromisszumra. És ôt nem kellett senkinek népszerûsítenie: a mûvei hozták meg számára a népszerûséget. Mit szólna Wass Albert a rehabilitálása útvesztôihez? A gróf emigrált, az író otthon maradt címû könyv kutatói történészi alapossággal közelítik meg a háborús bûnösség kérdéseit és az író rehabilitálásának problémáit. A friss kutatások eredményeinek ismeretében és tények birtokában ma világosan látom, hogy mi lenne apám véleménye mindezekrôl. Bizakodna és ôszintén hinne abban, hogy mindezekkel a meggyôzô érvekkel, dokumentált tényekkel és bi-
27
28
zonyságokkal sikerül végre meggyôzni Romániát arról, hogy merre haladjon, ha demokrácia útját szeretne járni. Apám mindig nyílt lapokkal játszott, és készséges volt magát kiszolgáltatni azoknak, akik a személyével kapcsolatban bármit tisztázni akartak. Ezt viszont kölcsönösen elvárná másoktól is. Vagyis: nem Wass Albertet kellene kivizsgálni, hanem azt a bíróságot, annak törvényes alapjait, politikáját, módszerét és célját, mely ôt 1946-ban halálra ítélte. Hadd egészítsem ki még valamivel ezt az igényt: ugyanígy az író ellen felhozott antiszemitizmus vádját is ki kellene vizsgálni, mert mindaddig nincs lehetôség becsületének tisztázására, míg ezt a kérdést a hivatalos hatóság nem veszi elô és a ráterhelt vád alól ôt nem oldják fel. Emlékszem, hogy milyen nyitottan és fennkölten gondolkodott a rehabilitálása körüli bonyodalmakról. Ma is nyíltan azt mondaná, amit sokszor elismételt: „nézzétek: én közéleti ember és író vagyok. Ha meg akarjátok tudni, hogy ki vagyok, és mit gondolok, hát csak olvassátok el, amiket írtam. Mindegyik írásomra ráírtam a nevemet és nyilvánosságra hoztam a véleményemet. Hogyan hiheti el valaki a rólam szóló hazugságokat, aki írásomat olvassa és utánanéz a dolgoknak?” Azt remélte, hogy a problémák eltûnnek a rehabilitálása útjából, mihelyt Románia politikát változtat a kisebbségei irányában. Amikor az Igazságügyi Minisztérium híres kivizsgálása elkezdôdött 1978-ban a Simon Wiesenthal Központ és Ceaušescu román kormányának a parancsára, apám bizakodó volt. Még saját ügyét is felhasználta arra, hogy rámutasson a román kisebbségi politika veszélyére. Kitartott abban, amit élete fontos ügyének tartott: Erdély népének egyenlô jogaiért küzdött. Hitt a törvényes kivizsgálás eredményében, mely során ártatlansága kiderül, s ez meg is történt az Amerikai Egyesült Államok hivatalos fórumain. Bizonyos vagyok abban, hogy a romániai rehabilitációjának útvesztôit kritikával szemlélné. Ugyanis nekünk most azzal kell bajlódnunk, hogy Wass Albert ártatlanságát bizonyítsuk be. Ez az igazságszolgáltatásnak egy fonákos megközelítése, ami ellentétes a civilizált jogrend hagyományaival. Normális esetben a bíróság dolga a bizonyítás, nem pedig annak a dolga, aki ellen vádat emeltek. Apámnak bizonyára az lenne a véleménye, hogy az erdélyi rehabilitáció kulcskérdése az, hogy sikerül-e felülkerekedni a romániai sovinizmuson, a múlt átkos örökségén. Azt kellene ugyanis a román átlagembernek tudtul adni, hogy Wass Albert soha nem volt a román nép ellensége. Ô csak azok ellen mutatott barátságtalanságot, akik meg akarták fosztani a nemzetiségeket attól a joguktól, amelyet az isteni gondviselés az ott élôk számára egyformán megadott. Gyakran mondta, hogy az erdélyi városok, erdôk, mezôk, hegyek szeretete nem lehet kizárólagos, mert azok az ott élô magyaroknak, románoknak, szászoknak, zsidóknak, örményeknek, cigányoknak egyformán a szülôföldjük része. Reménysége volt az a gondolat, hogy minél közelebb kerül Románia az egyesült Európa gondolatiságához, annál biztosabb lesz a demokrácia megvalósulása, mely garantálja a kisebbségek jogait és egyenlô lehetôségeket ad minden állampolgára számára. Azt a tévedést is szét kell oszlatni, hogy Wass Albert antiszemita volt. Szeretnénk végre ezt a rossz szellemet palackba zárni. Csupán azt a kijelentést
kell megcáfolni, hogy Wass Albert írásaiban antiszemitizmus lenne. Wass Albert mûveibôl nem bizonyítható antiszemitizmus. Mi, a fiai, akik életét közelrôl ismertük, szintén igazoljuk, hogy semmi ilyesféle megnyilvánulását soha nem tapasztaltuk, sôt ennek az ellenkezôjérôl vallottak szavai és tettei. Részünkrôl nem lenne akadálya, hogy egy nyílt és elfogultság nélküli eszmecserét kezdjünk azokkal, akik ebben az állításunkban kételkednek. Végre szeretnénk, ha napfényre jönne mindaz a bizonyság, ami miatt ezt a bélyeget rásütötték az íróra, mert emiatt vesztegel jó hírnevének a tisztázása, többek között a budapesti szobor nem állhat még a helyén emiatt az alaptalan rágalom miatt. Bizonyos vagyok abban, hogy amíg fény nem derül arra, hogy Wass Albert nem volt antiszemita, a hivatalos magyar, román és amerikai hatóság az író tiszteletének nem fog zöld utat engedni! Végül, apánk még arra is rámutatna, hogy minden perköltség, amelyet a romániai rehabilitáció íratlan törvénye kíván – mert nincs ingyenes megközelítési mód az igazság helyreállítására –, a jótékonysági missziónktól vonja el a pénzt és felemészti energiánkat, ami a rehabilitáció beláthatatlan labirintusában eltûnik. A Czegei Wass Alapítvány, vagyis az író fiai elkötelezetten folytatják a rehabilitáció sikeres szorgalmazását, de nem tévesztik szem elôl a másik célt sem, az Alapítvány misszióját Erdélyben. Biztos vagyok benne, hogy apánknak örömére és megelégedésére szolgálna, hogy ezt így gondoljuk és ebben fáradozunk. Megvallom, hogy boldogok lennénk, ha találnánk patrónusokat és támogatókat Wass Albert tisztelôinek táborában. Bárkitôl szívesen fogad a Czegei Wass Alapítvány adományokat, aki magáénak érzi Wass Albert misszióját. (A budapesti Alapítvány elérhetôsége: Simó József, Budapest 1112, Brassó utca 6a tel: 1-319-3540.) És mindenki, aki könyvünket megveszi és Wass Albert-könyvet vesz a Mentor kiadó kiadásában (Lap Ics Kft forgalmazza Budapesten), az indirekt úton az író rehabilitációját és misszióját, azaz a kettôs jó ügyet támogatja! Ha a Kráter kiadó által kiadott könyveket veszik az olvasók, akkor annak hasznából néhány ember zsebét tömik meg pénzzel! Kénytelen vagyok nyíltan fogalmazni a ravaszság és lelkiismeretlenség képviselôi ellen, akik köteles tartozásukat, az író minden kiadott könyve bevételébôl 12%-ot visszatartottak a Czegei Wass Alapítványtól. Mit szólna Wass Albert a könyvkiadói jogi vitához és a copyright körüli harchoz? A történelemben nem elsô és nem utolsó eset az, ami az íróval történt. Krimibe illô a történet, mely reménység szerint lezárul hamar. Még ha nem is hepiend a vége, de annál csak jobb lehet, amilyen szomorú eddig volt. Wass Albert bizonyára csóválja a fejét, ha a mennybôl letekint erre a méltatlan ügyre. Azzal a szomorkás, általunk jól ismert mosollyal, amelyet akkor láttunk az arcán, amikor valamilyen emberi gyengeséget látott maga körül. Ha élne, bizonyosan megírná egy elbeszélésben az esetet, ami vele történt. Az olvasó hadd nyerjen egy rövid betekintést és felvilágosítást a csalásról. 1989 nyarán Wass Albert 81 éves volt, a világtól távol, visszavonultságban az Okala-i Nemzeti Erdô területén élt. Élete nagy szerelme Elizabeth (Bebe) 1987 márciusában meghalt.
Bebe, a praktikus és intelligens asszony rendezte az üzleti dolgokat és támogatta ôt mindenben, így apám az írói alkotásnak szentelhette életét. Ebben az idôben néhány mûve megjelent Budapesten – rejtélyesen, azaz engedélye nélkül és anélkül, hogy ez valami anyagi hasznot hozott volna számára. Ez már az a korszak, amikor a vasfüggönyön rés támadt – a magyarok kezdeményezésére. Novemberre a berlini fal ledôlt, és a szabadság folyamata elindult Magyarországon. Ekkor lépett a színre 1989 decemberében egy Kaliforniában élô magyar férfi hangzatos ígéreteivel. Szász Lóránt úgy mutatkozik be, mint sikeres üzletember, akinek magyarországi kapcsolatai vannak, és aki ki akarja adni Wass Albert mûveit. Amikor ez a személy ajánlatot tesz, hogy 5 ezer dollárt fizet, azután pedig a kiadott mûvekbôl származó haszon 12%át, az író ösztönösen cselekszik és megköti vele a szerzôdést. Mivel elég hosszú idô óta elôször ajánl fel valaki pénzt a mûvei kirakatba tételéért, melyek hosszú életének legfôbb termései voltak. Önérzetében úgyis sebet ejtett az, hogy gyermekeitôl anyagi támogatást fogad el. Így most azt is megéri, hogy mûvei hasznot hoznak számára. Szász üzleti szempontból is jól idôzített, mert ô ezzel az összeggel jókor alkudott meg az íróval. Az öreg írógépen gyorsan megszerkesztették a szerzôdést, minden jogi tanácsadás nélkül, anélkül, hogy ô járatos lett volna a jogi rendszabályokban akár angolul akár magyarul, vagy a kiadói jog (copyright) törvény által elôírt szabályt ismerte volna. (Bebe ezt nem hagyta volna jóvá!) Két könyvet is kiadott Szász 1990-ben, de semmi anyagi részesedést nem kapott Wass Albert a bevételébôl. Ennek ellenére, az eredeti szerzôdésüket újraírva közjegyzô elôtt hitelesíttették 1991 szeptemberben, újabb kiadások új reményeivel. Aki Wass Albert írásait ismeri, az tudja, hogy az író az embereket általában pozitívan látta és jót gondolt róluk. Bizalmat adott mindenkinek, akivel találkozott, míg az ellenkezôjérôl meg nem gyôzôdött. Így, jóhiszemûleg elfogadta a magyarázkodást a sikertelen anyagi vállalkozásról, amellyel Szász két könyvét is kiadatta. Ezután mégis meglazult a viszony kettôjük között. Nem történt újabb könyvkiadás, így nem jutott semmiféle anyagi részesedéshez sem. És amint ez az 1990-1991-ben írt levelekbôl kiderül, Szászt csak ügynökének ismeri el, és kéri arra, hogy a nevében más kiadókkal is kössön szerzôdést, csakhogy több mûve kiadásra kerüljön. Lényegében, Szász nem is adott ki egyetlen könyvet sem 1991 után, az író haláláig, 1998-ig, azaz csaknem hét éven keresztül. Egyszerûen, és érdekes módon, elhalványult a képben egészen 1998-ban, amikor a mostani partnerére talált és a monopólium megszerzéséhez hozzálátott Szász és a Kráter kiadó. Wass Albert 1991 után elkezdte saját maga rendezni a könyvei kiadását. 1993-ban engedélyt adott a Kráter kiadónak a Jönnek és Adjátok vissza a hegyeimet címû mûvei kiadására. Szintén engedélyt adott az Örökségünk Alapítványnak a Hagyaték címû mûve kiadására 1993-ban. Itt meg kell jegyeznem, hogy Szász Lóránton kívül legalább tizenhárom kiadóval kötött szerzôdést Wass Albert 1989 és 1997 között, kiknek mûvei kiadását ugyanolyan joggal és hasonló feltételekkel engedélyezte. Van néhány tárgyi bizonyságunk arról, hogy milyen volt apánk és Szász között a kommunikáció ebben az idôben és ré-
gebben, mielôtt rejtélyesen eltûnt. Ebben az idôszakban minden másról szó esett közöttük, csak a könyvek kiadásáról nem. Arról szó sem volt, hogy Szász ellenezte volna azt, hogy apánk másoknak is megadta könyvei kiadására a jogot! Wass Albert úgy tekintette, hogy a köztük levô szerzôdés felbomlott. Floridai törvény szerint bármilyen üzleti szerzôdés elévül, le van nullázva és megsemmisül, ha öt évig nem produkál semmit az üzleti partner. Szász egyáltalán nem panaszkodott a többi kiadó miatt mindaddig, amíg apánk élt, csak már akkor, mikor könyvei – az író halála után – népszerûvé lettek. (Természetesen akkor már Wass Albert nem tudta a jogait megvédeni.) A tény az, hogy apánk soha nem tett említést sem nekünk, sem a floridai magyar barátainak Szász Lórántról. 1995-ben szerzôdést írt alá, hogy a róla elnevezett Dr. Gróf Czegei Wass Albert Floridai Alapítványra ruházza a szerzôi kiadói jogot (copyright) a hozzá közel álló barátai tanácsára. Mindenáron szerette volna, ha mûvei megjelennek, és örökségére barátai felügyelnek. Azonban az alapítványnak – valamilyen okból – nem sikerült egyetlen könyvét sem megjelentetni. Viszont a mi döntésünket apánk jó tetszéssel fogadta: 1996-ban anyagilag támogattuk a Kard és kasza kiadását, melyet a Mentor kiadó jelentett meg Erdélyben. A könyvbôl befolyó bevétele kiegészítette adományainkat Alapítványunk missziós céljaira. 1997 nyarán Wass Albert elismerését fejezte ki az Erdélyben végzett munkánkért, és fiai alapítványára, a Czegei Wass Alapítványra ruházta szerzôi jogát (copyright). Ezt a történelmi pillanatot magnó felvétel ôrzi, melyen apánk örömének adott hangot, hogy fiai kezébe teheti életmûve gondozását. Az Alapítványt Floridában hoztuk létre, de késôbb Budapesten és Erdélyben is székhelyet állítottunk fel Alapítványunk számára. 2004 májusában, sokévi pereskedési harc után, a budapesti Legfelsôbb Bíróság meghozta azt a döntést, amely nem teljesen ugyan, de részben igazságot szolgáltatott, amelyet el tudtunk fogadni. Leegyszerûsítve, mind a Kráter, mind a Czegei Wass Alapítvány folytathatja a könyvkiadást, de a Kráternek ki kell fizetnie a részesedést, amire szerzôdésben kötelezte magát 1989-ben és 1991-ben, még mielôtt amerikai bíróságra beadjuk a keresetet, hogy megszûnjön az a szerzôdés Szász Lóránttal, melyet Amerikában kötöttek meg. Hadd érzékeltessem, hogy milyen trükkel szeretne még több bevételhez jutni a Kráter kiadó! Nem régen azzal az ajánlattal kerestek meg, hogy egyesítsük erôinket, de úgy, hogy mi mindent a Kráter kiadóval adjunk ki. Tervüket azzal indokolták, hogy csökken a piac, és a sok kiadó csökkenti a mi részesedésünket (és persze zavarja az ô üzletüket). Ezt mi természetesen nem fogadhatjuk el. Mi ahhoz ragaszkodunk, hogy adjanak kimutatást az eladott könyvek utáni elszámolásról, és fenntartjuk kérésünket, hogy fizessék ki az elmaradt részesedést. Ebbôl persze semmit nem teljesítettek. Ehelyett már kétszer is rosszindulatú kampányt indítottak a Czegei Wass Alapítvány ellen. Elôször perrel fenyegették meg azokat, akik Kráteren kívül más kiadótól vesznek Wass Albert könyveket. Ez egy alattomos monopolizáló igény, melyet a jó szándékú könyvkereskedôk és könyvtárosok átlátnak, és szabad döntésüket
29
megtartják a látszatigazságokra alapozott fenyegetés ellenére. A második negatív kampány egy újabb nagy hazugság bevetése, melyet bíróságra is vittek. Azt állítják, hogy azon az okiraton, melyben a kizárólagos szerzôi jog a Czegei Wass Alapítványé lett, nem Wass Albert aláírása szerepel. (Eközben Wass Albert a mennyben mosolyogva nézi, hogy fia Géza és nevelt lánya Anne telefonon megkéri az Astori Közjegyzôi Hivatalt, hogy vegyék elô a tanúkat, akik jelen voltak a szerzôdés aláírásánál. Nem egészen a bíróságnak szól ez az elgondolás: túl nagy árat kellene fizetniük, hogy bepereljék a hivatalos állami képviselôt. Viszont ez a követelés arra volt jó, hogy a tudatlanokat megtévesszék. Mert míg abban tetszelegnek, hogy az író nyilvános bemutatása, tisztelete és népszerûsítése nekik tulajdonítható, közben hazugsággal és hitelrombolással befeketítik az író és családja jó hírét. Wass Albert megerôsítene bennünket ebben a szerencsétlen helyzetben. Ô bizonyára feltárná ellenségeinek jellembeli eltorzulásait, a titkos terveiket és morális elhajlásaikat. És arra emlékeztetne bennünket, hogy az egyszerû emberek nem ostobák, akiket félre lehet vezetni, legfeljebb egyszer, de hosszú távon és mindenkit egyszerre nem lehet becsapni. A lelkiismeretlen ügyeskedôk elfelejtik azt, hogy ha tigrisen lovagolnak, egyszer csak eljön az idô, hogy leesnek, és a tigris felfalja ôket. Drága olvasók: ez a tigris ti vagytok! Mit tenne Wass Albert? Kitartana a nemes ügyekért való küzdelemben. Ezek közül az egyik a rehabilitációja lenne – csakhogy ez annak a korrupt igazságügyi rendszernek a rehabilitációja lenne, amely ôt igazságtalanul háborús bû-
Hervai Katalin rézkarca
30
nösnek bélyegezte. Az ô rehabilitációja nem azt jelenti, hogy ôt újra kellene vizsgálni. Ehelyett azt a hamis ítéletet kell az útból félreállítani, ami lehetetlenné teszi az ügyben az igazság teljes feltárását. A másik ügyben is lépne. Egyrészt leleplezné a ravasz ügyeskedôk mesterkedését, akik az ô nevét és mûveit túszként tartják fogva a markukban, másrészt lehetetlenné tenné a tevékenységüket mindaddig, amíg jobb belátásra nem térnek. A könyvek kiadásának jogában nem az igazságszolgáltatás dolga dönteni. Amíg a jogi intézkedés szabad kezet ad arra, hogy csalók az író élete munkáiból a saját hasznukra nyerészkedjenek, addig meg van fosztva az író attól a jogától, hogy kikösse: a könyvei bevételét mire kívánja használni. Bizonyos, hogy élete utolsó leheletéig harcolna ezért a jogáért! Nekünk, az író fiainak nincs más választásunk. Amit ebben kockáztatunk az több, mint ami pénzzel mérhetô. Mi apánk látomását szentül ôrizzük arról, hogy minden magyar javát nézzük – bárhol éljenek is – azzal a vággyal, hogy politikai és kulturális szabadságuk és gazdasági felemelkedésük elérésében örömük legyen. Még egy dolgot tenne Wass Albert. Megfordítaná a kérdést: mit várok el én az én nemes magyar olvasóimtól? Elvárom, hogy ezekben a méltó célokban velem együtt küzdjenek, és elvárom, hogy tiszteljék egymásban az értéket. A visszaélések orvoslását nem lehet küzdô egyénekre hagyni, mert ezt nekünk közösen kell megoldani.”
CZEGEI WASS HUBA
(Fordította: Lukácsi Éva, Miami)
Fery Antal fametszete
Könyves események – évfordulók
A Könyvtárosok mentálhigiénéje I–II. Önismeret, konfliktuskezelés „Ha hajót akarsz építeni, ne az embereket trombitáld össze hogy fát szerezzenek, hanem tanítsd meg nekik a végtelen tenger iránti vágyat” Antoine de Saint-Exupery Csíkszeredában megrendezett, 60 órás akkreditált tanfolyam egyik aktív és mindvégig lelkes résztvevôjeként, összegezném néhány gondolat erejéig a tanultakat. Nagy a kísértés, hogy elmeséljem a történteket, referáljak, lépésrôl lépésre megosztva az eseményeket, elsôsorban azért, mert számomra teljes mértékben újszerû volt az élmény. Íme az elsô, szembeötlô felismerésem: mindannyian ott voltunk, szívvel-lélekkel, részesei minden percnek. A kurzus jellegébôl eleve is adódik talán, de öröm volt hallani a véleményeket, észlelni külön-külön, minden egyes kolléga aktív jelenlétét. Eddigi hasonló tapasztalataim tükrében talán ez volna egyik legátfogóbb jellegû felismerés, mondhatni a hét, a csoport felismerése is. Közösséget formáltunk, ez a közösség élt, mûködött, lüktetett. A saját magunkra, illetve egymásra való érzô figyelés közösségformáló erején túl, számomra az volt igencsak jelentôs, hogy akkor és ott bennem megfogalmazódott néhány felismerés, letisztult és helyére került számos összefüggés. Egyúttal valami megfogant, útjára indult – talán mindannyiunkban – legyen az egy mondat, egy idézet, egy jellemzés egyik kollégától stb. Következzenek személyesebb jellegû tapasztalataim, egyben maradandónak ígérkezô útravalóim, fontossági sorrend nélkül, hiszen az összes felismerés rostája személyiségem volt, ezúttal bízom benne, hogy minden ami fönnakadt, fontos. Említettem, hogy újdonság volt számomra e Gordon-féle kurzus. Állami intézményeink mondhatni egyáltalán nem fektetnek hangsúlyt a jó kommunikációs készségek, illetve a személyiség, önismeret fejlesztésére. Az elsô nap döbbenetei közé tartozott, hogy mennyire esetlen vagyok, ha magamról, érzéseimrôl, tulajdonságaimról kell beszélni több mint féltucatnyi ember elôtt. Ez alkalommal még a „nem vagyok egyedül” érzésbôl nem sikerült legalább a nyájszellem biztonságát, megnyugvást merítenem. Ugyanakkor éppen ez a nyugtalan bizonytalanság volt az az érzés, amely megerôsített azon meglátásomban, hogy szükséges tanulni szervezett keretek között mind a magunkra, mind a másokra való tudatos figyelést, illetve gyakorolni a kommunikációt. Ezen ráeszmélések tükrében, saját kapcsolataimban a hangsúlyt a tudatos gyakorlásra szeretném helyezni a közeljövôben. Érdekes volt szembesülni a tucatnyi közléssorompóval. Nap mint nap éltem ezekkel, ugyanakkor nem kevés rosszallással viseltettem azok irányában, kiktôl tulajdonképpen csak magam tükörképét kaptam viszsza. Nem könnyû felemelni ezeket a beidegzôdött sorompókat, valósággal ragaszkodom némelyikhez, hiszen szerves részemmé váltak. Ez alkalommal személyes véleményem és a tucatnyi közléssorompó, illetve
ezek következményei konfrontálódtak egymással. Tény, hogy gátat vetnek, akadályozzák a nyílt kommunikációt minden esetben. Ezen tényállás mérlegelésre, vizsgálódásra késztet mindenképp, akár azonosultam már egyesekkel, akár nem. Ma már él bennem azon elhatározás, hogy egy eredményesebb kommunikáció érdekében lehetôleg minél kevesebb sorompót emeljek a saját, illetve a másik mondandója, üzenete elé. Sorompók nélkül hamarabb érünk célt. Hasznosnak tartottam a különbözô konfliktusos szerepjátékok gyakorlását. E célra kiválasztott – mind a tipikus, könyvtáros berkekben elôforduló, mind a hétköznapokkal járó – konfliktusok megoldásának lelkes gyakorlása egész ötlettárat eredményezett. Meggyôzôdésem, hogy a különbözô készségekkel való ismerkedésen, ezek gyakorlásán – értô figyelem, én-üzenetek, fellépési tipológiák, konfrontációs szerepjátékok, konfliktuskezelési lehetôségek stb. – túlmutat a tréning személyiségfejlesztô hatása. Gyarapodtam empátiás készségben, az asszertív magatartásra való átállás már nem csak igény szintjén él bennem, hanem célkitûzés, próbálom a mindennapok gyakorlatába ültetni. A konfliktusmegoldó lehetôségek, illetve ezek eszközeinek tárháza kibôvült, az intenzív gyakorlás – tesztek, gyakorlatok, szerepjátékok stb. – által gazdagodtam önismeretben, ami kéz a kézben járt önértékelésem megerôsödésével is. Személy szerint különösen értékeltem, hogy úgy ébresztettétek föl bennem a hatékonyabb kommunikáció, és jobb önismeret igényét, hogy mindvégig ott munkálkodott, hajtott „éhe a szépnek, éhe az Igének” is. Hálás köszönetem ezért. Több nap távlatából, a számos pozitív tapasztalat vonzatában és új felismerések bûvkörében mégis feltevôdik a kérdés, vajon mennyire tartósak ezek a benyomások, változások. Elegendô-e 60 óra arra, hogy a gyakorolt, jobb esetben elsajátított, készségek beépüljenek a személyiségbe, egyáltalán hasznosíthatóvá váljanak az ismeretek. Meglátásom szerint nem is ez volt a célunk. A tudatos gyakorlás hiánya óhatatlanul a feledést jelenti. Ezért feltétlenül jó lenne a készségek életben tartására megerôsítô, ismétlô kurzusokat létrehozni. Nagy valószínûséggel a tárgyi, és egyéb feltételek hiánya miatt mindez elmarad, de marad az intenzívebb érdeklôdésem önmagam, a pszichológia, és nem utolsó sorban embertársaim iránt. Eredményes munkát végeztünk olyannyira, hogy úgy érzem, hogy e 60 óra elegendô az elinduláshoz kinek-kinek legjobb tehetsége, választása, szíve szerint. Tanulóknak, cselekvôknek, tanítóknak egyaránt. Végezetül szeretném megköszönni az elôadóknak: Törökné Jordán Katalinnak és Kôszegi Ágnesnek a budapesti Könyvtári Intézettôl, hogy mindenekelôtt a változás vágyat tanították, illetve bátorították bennem. Az átváltozás angyala legyen mindannyiunkkal!
CSOMA ANNAMÁRIA
31
Az Iskolai Könyvtárak Nemzetközi Világnapja a Mikes Kelemen Gimnázium Könyvtárában
32
A Mikes Kelemen Gimnázium Székelyföld, Kovászna megye egyik legnagyobb, legrangosabb s egyben legeredményesebb intézménye. A több mint egy évszázados múltú, hányatott sorsú gimnázium mai arculatát az utóbbi évtizedben nyerte el, miután önálló magyar tannyelvû középiskolává alakult és felvette a rodostói bujdosó, a szépíró Mikes Kelemen nevét. Jelen pillanatban 1297 diák tanul itt alsó és felsô tagozatú osztályokban,110 pedagógus, tanító és tanár irányításával. Jól felszerelt tornaterem, szaktermek, számítógéppark, bentlakás, gazdag könyvtár szolgálja a tanulók fizikai és szellemi fejlôdését, több videókészülék, magnetofon és más audiovizuális taneszköz segíti a tanári munkát. Diákjaink – az itt zajló eredményes és változatos munka eredményeként – évrôl évre sikerrel állnak helyt különbözô versenyeken itthon és a határokon túl, eredményesen vizsgáznak belföldi és külföldi egyetemeken, fôiskolákon. Eredményeinknek köszönhetô, hogy iskolánk neve ma már ismert nemcsak idehaza, de külföldön is: kapcsolatunk van pécsi, szegedi, budapesti iskolákkal, néhány egyesült államokbeli, kanadai és hollandiai intézménnyel, szervezettel. Az itt folyó munka változatosságát biztosítják jól mûködô szakköreink: földrajz, biológia, sport, kémia-fizika, színjátszó, versmondó nyelvmûvelô foglalkozások. Tevékenységeinkrôl idônként a Duna Televízió is sugároz mûsort, kapcsolatunk van a Kossuth Rádió Irodalmi osztályával. Intézményünk vezetôsége és a tanári kar fontosnak tartja, hogy jól mûködô demokratikus viszonyt alakítson ki a diáksággal, segíti és bátorítja a diák önszervezôdését: példaértékû a diáktanács mûködése, munkája iskolánkban. Három színvonalas diáklap mûködik ma: a magyar nyelvû Bakancs, a románul szerkesztett Stilou, valamint a német nyelvû Blatter, amelyek összegyûjtik a tehetséges, magukat fejleszteni akaró, jó tollú tanulókat. A Mikes Kelemen Gimnázium könyvtára szervesen kapcsolódik az iskolánk életéhez. Könyvtárunkra hárul az a felelôség, hogy nemcsak tanulóinkat, de tanárainkat is megfelelô dokumentációs anyaggal lássa el. Ezt meglehetôsen nehéz megoldani, mert bár több mint 50 000 kötetünk van, az igények is nagyok. Éppen ezért a könyvtáros rá van kényszerítve, hogy nap mint nap új információforrások után keresgéljen, újabb beszerzési lehetôségek után kutasson. 1998-ban jöttem a Mikes Kelemen Líceum könyvtárába, azóta megfelelô pénzkeret hiányában a könyvtár pályázatokból, de fôleg adományokból él. Rám hárul az a felelôség, hogy felkutassam és élô kapcsolatba lépjek a potenciális adományozókkal. Készítettem egy kimutatást a különbözô évek bejövô könyveirôl, az elsô szám a vásárolt könyveket, a második pedig a pályázatokból, adományokból szerzett könyveket jelzi: 1992: 0, 67; 1993: 347, 711; 1994: 334, 850; 1995: 688, 4023; 1996: 122, 2375; 1997: 2068, 681; 1998: 341,
334; 1999: 69, 432; 2000: 18, 1997; 2001: 43, 2973; 2002: 26, 592; 2003: 11, 107. Amint az összesítésbôl is kitûnik a 2003-as év volt az egyik mélypont a könyvbeszerzés terén. Ez az év ugyanakkor egy új korszak kezdetét is jelezte az iskolai könyvtárunk számára. Ekkor kezdtem neki a már meglévô könyvállomány feldolgozásának és bevitelének a számítógépem adatbázisába. Erre a Kovászna Megyei Könyvtár által kifejlesztett BiblisC könyvtárprogramot használtam. Két évet dolgoztam azon, hogy most szeptembertôl már elindíthattam a számítógépes kölcsönzést. Habár a leltározás nagyon lefoglalt, vigyáztam arra, hogy az olvasótáborom megmaradjon. A 2003– 2004-es iskolai évben ugyan 1120 olvasónk volt, de figyelembe kell venni a tanulólétszámot is, amely 1297-re csökkent. Így alakult az évek során a könyvtárba beiratkozottak száma: 1993: 1026, 1994: 1532, 1995: 1561, 1996: 1525, 1997: 1456, 1998: 1113, 1999: 1319, 2000: 1116, 2001: 1285, 2002: 1221, 2003: 1124, 2004: 1120. Nem tudom elégszer kihangsúlyozni azt a tényt, hogy az iskolai könyvtáros feladatai közé tartozik a könyvtárfejlesztés minden téren. Véleményem szerint az az idô letûnt, amikor az iskolai könyvtáros kimondottan csak a könyvekkel foglalkozott. Nemcsak jó pedagógus és szakember kell legyen, hanem értenie kell a menedzsmenthez és informatikához is. Sajnos, ez nálunk nehezen oldható meg, már csak azért is mert az olyan nagy iskolákban is, mint a Mikes Kelemen Gimnázium, csak egy könyvtáros van. Ha azonban azt akarjuk, hogy haladjunk a korral és az iskolai könyvtár egy igazi információs központ legyen, ne pedig könyvek tárháza, ehhez bizony plusz erôfeszítés szükséges. (Sok esetben türelmesen meg kell magyarázni a felsôbb vezetôségnek, hogy miért kell a számítógép vagy az internetbekötés pont az iskolai könyvtárba.) Tagadhatatlan tény, hogy az iskola fejlôdési vonalát nagyban meghatározza egy jó iskolai könyvtáros és egy versenyképes, mindenféle kihívásoknak megfelelô könyvtár. Ehhez pedig elsô lépésként ismerté kell tegye magát a könyvtár és a könyvtáros. Ezért programokat kell szervezzen, kapcsolatba kell lépnie más könyvtárosokkal, érintkezésbe kell lépjen a médiával, fel kell kerüljön a világhálóra. Tapasztalatom szerint a romániai iskolák nagy hátránya (a Mikesé is pillanatnyilag!), hogy a weblapjuk csak magyarul vagy csak románul van meg. Az iskolai könyvtárakról pedig legjobb esetben is csak három sor vagy maximum még egy kép szerepel a lapon. A külföldi érdeklôdô így nagyon hamar elveszti érdeklôdését és potenciális adományozókedvét! Mostanában belénk sulykolták a csapatmunka gondolatát, hát akkor csinálják meg az informatikusok vagy egy-két tehetséges diákunk a honlapunkat, anyagot majd mi, iskolai könyvtárosok adunk hozzá! Újítási szándékom egybecseng az Iskolai Könyvtárak Világnapja célkitûzéseivel is. A világnap októ-
ber utolsó hétfôjére esik minden évben. Ez a nap 1999-tôl szerepel a hivatalos nemzetközi naptárban. A célja az, hogy felhívja a figyelmet az iskolai könyvtárak fontosságára a gyerekeink nevelésében. Az idén én is jelentkeztem az Iskolai Könyvtárak Nemzetközi Világnapjára. A programom a következô volt: 1. Meseolvasás – a IX–XII. osztályosok mesét olvastak az I–II. osztályosoknak a könyvtárban. 30 perc osztályonként. 2. Readers Like Us – számítógépes bemutató az iskolai könyvtárakról szerte a világban. 3. Kedvenc háziolvasmányom rajzverseny, kiállításmegnyitó (több mint 500 rajz érkezett) 4. McPherson Általános Iskola/Ohio/USA – Mikes Kelemen Gimnázium e-mailes hét (a két iskolai könyvtár olvasói kérdeznek és felelnek egymásnak). 5. Elôadások: Kiss Jenô (a Kovászna Megyei Könyvtár igazgatója): A megyei könyvtár és az iskolai könyvtárak közötti kapcsolat Háromszéken; Csikós Júlia (Székely Mikó Kollégium könyvtárosa): Is-
kolai könyvtárak a 19. század végén – a 20. század elején Háromszéken; Kiss László (Mikes Kelemen Gimnázium könyvtárosa): Iskolai könyvtárak jelene és jövôje Háromszéken. A világnapon jelen voltak Kovászna megye iskolai könyvtárosai. Az Iskolai Könyvtárak Nemzetközi Szövetségének honlapját tanulmányozva, meglepôdve tapasztaltam, hogy én vagyok az elsô Romániából! Sajnos ez is azt tükrözi, hogy mennyire nem vagyunk versenyképesek a külföldi társainkkal szemben. ,,Az ér remélem jobban megered, és folyóvá dagad” – üzeni Seressné Bartha Ibolya iskolai könyvtáros Debrecenbôl. Én ezért hívtam meg a Kovásza megyei társaimat az Iskolai Könyvtárak Világnapjára. Ez a mi ünnepünk, értünk van, rólunk szól! A rendezvényrôl további információkat az Iskolai Könyvtárosok Világszövetségének hivatalos honlapján és a McPherson iskoláén lehet olvasni:
KISS LÁSZLÓ
Akik tudnak székelyül (is) Milyen nyelven beszélnek a székelyek? Magyarul, természetesen, és még egy kicsit talán székelyül is. Ezt bizonyítja Sántha Attila kutatása, aki felfedezte, hogy sok olyan, a székelység körében használatos szó létezik, amelyet más magyar anyanyelvûek nemhogy nem használnak, de többnyire meg sem értenek. S hogy a szászrégeniek beszélnek-e székelyül, kiderült egy író- olvasó találkozó alkalmával, 2004. november 9-én, amelyet a Kemény János Irodalmi Kör szervezett Szászrégenben. A régeni városi könyvtár termében délután öt óra körül gyülekeztek a Mûvelôdés csapatára és a Székely szótár szerkesztôjére kíváncsi magyarok. A körülbelül ötvenfôs közönségnek Demeter Judit könyvtáros mutatta be a Mûvelôdés fôszerkesztôjét, Szabó Zsoltot, és az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökét, Sántha Attilát. Szabó Zsolt a Mûvelôdést mutatta be, majd a Mûvelôdés Kiadó ajánlatairól, a legújabb kiadványokról beszélt bôvebben. Kelemen Lajos Gidófalvy István címû munkáját ajánlotta különösen a régeniek figyelmébe, mivel helyi kötôdései is voltak. A Mûvelôdés kiadványainak bemutatása után Sántha Attila jutott szóhoz, aki a Székely szótár és a Kemál és Amál címû köteteit hozta el. Mivel a Mûvelôdés gárdája a meghirdetettnél kisebb számban lehetett csak jelen, a szerkesztônek magának kellett az olvasók figyelmébe ajánlania mûveit, elsôsorban az eddig egyedülálló teljesítményként számon tartott Székely szótárt. – Felkeltette az érdeklôdésemet az a tény, hogy amikor más vidékekrôl jönnek hozzánk, Erdélybe, vagy a Székelyföldre magyarok, bizonyos, általunk használt szavakat nem értenek. Eszerint létezik a székelyek szókészletének egy olyan ága, amelyet csakis ôk használnak. Léteznek-e speciális erdélyi székely szavak, vagy csak az emberek észjárása különbözik? Ezek voltak a székely szótár ötletét kipattantó kérdések, problémák – mondta a szerzô. A kutatáshoz igen egyszerû és modern eszközt választott:
a Transindex nevû erdélyi internetes portálon hirdette meg a keresést. A honlap olvasói küldték be azokat a szavakat, amelyek szerintük kizárólag a székelyek körében élnek. Ezeket szelektálta a szerkesztô, ellenôrizve azt, hogy nem fordulnak-e elô más vidékeken is. Munka közben érdekes összefüggéseket fedezett fel. A magyar nyelvterület különbözô tájegységein, egymástól elszigetelten bukkan fel egy-egy olyan szó, amelyet csak a székelyek használnak. Hogy lehet ez? Például Nagyszalonta környékén soha nem éltek székelyek, legalábbis semmilyen erre vonatkozó történelmi bizonyítékkal nem rendelkezünk. Mégis az ott élôk szóhasználatában elôfordul egy-két székely szó. Tehát a szókincs azt mutatja, hogy akár élhettek is ott székelyek vagy valamilyen más módon kötôdnek ehhez a népcsoporthoz. Egyébként mi, székelyek (a szerzô kézdivásárhelyi születésû) hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy székelyek csak a Székelyföldön élnek, ami egyébként, szerintünk, a világ közepe. (Szabó Zsolt meg is mutatja, hogy az egyik történelmi jellegû Mûvelôdés-kiadvány térképén is pontosan középütt helyezkedik el). Holott nem így van ez. A szászföldi magyarok nagy része is hozzánk tarozik, gyakran elfelejtkezünk még a bukovinai székelyekrôl is, azt pedig már jóval kevesebben tudják, hogy a magyarországi Tolna megyébe a második világháború után számos székely család került. A Csallóközben, amely a történeti Magyarország másik pólusán helyezkedik el, székely szavakra bukkantunk. Bár Szászrégen nem tarozik a történelmi székely székek régiójához, mégis – mivel a Székelyföld határán helyezkedik el – jelentôs nyelvi hatással számolhatunk. – Hányan vannak székelyek a teremben? – teszi fel a kérdést Sántha. Lassan, tétován néhány kéz emelkedik a magasba. Nem sokan, vonja le a következtetést. Lássuk, hogy értik-e mégis a székely szavakat? A Kemál és Amál címû, Magyarországon kiadott verseskötetébôl olvas fel egy székely nyelven íródott költeményt: Máris már cinka korában zele-
33
gor, vagyis Mari ifjú leánygyermekként engedetlen. A verset, bár teljesen idegenül hangzik, csak a kötôés utalószavak magyar hangzásúak, a régeniek megértik, sôt le is tudják fordítani magyarra. S ha nem is világos minden szó értelme számukra, a cselekményt követni tudják. Az azsag szó például náluk is ismeretes: kemencét seprô eszköz jelentésben, de az azsagon járó kifejezés már teljesen mást jelent: ágak hegyén jár az esze. A szótár tulajdonképpen két szótárból tevôdik össze. Szerkezetileg két részre oszlik attól függôen, hogy a szócikkekben jelzett szavak milyen körben használatosak. Az eredeti, csak a székelyek által használt szavak a székely szótárba, míg azok a kifejezések, amelyekrôl a kutatás közben kiderült, hogy máshol is fellelhetôk, a mellékszótárba kerültek. Még egy verset felolvas Sántha a hangulat javítása érdekében: Iszkiri a guruzsmás berbécs elôl, azaz menekülés a kuruzsló kos elôl, aztán a közönség is sûrûbben közbeszól. Mi az, ami megkülönbözteti a székelyeket ezen a pár ezer sajátos szón kívül másoktól: talán az észjárásuk, és hogy egy egzotikus világot teremtettek maguk köré. – Aranyosszék földrajzilag távolabb esik a mai Székelyföldnek nevezett régiótól, mégis az én apám, ha azt mondták volna róla, hogy ô nem székely, vette volna a bicskáját… – jegyzi meg egy idôsebb hallgató. A külföldre került székelyek is megtartják frappáns gondolkodásmódjukat, kifejezéseiket, a szellemi frissességet. Egy érdekes, tréfás játékot ajánl fel Sántha Attila: a székely pálcikaembert kell megrajzolni. Azaz a játékvezetô, jelen esetben a szerzô, mond egy székely szót, és a közönségnek ki kell találnia, melyik emberi testrészrôl van szó. Így derült ki, hogy a száj-
prém nem más, mint az ajak, ez utóbbi pedig az állkapcsot jelenti a székelyeknél. A kézboka az a csukló, a gitty, giritty, giga pedig a torokra vonatkozik, a farcsuka csípôt, a gülüszem pedig kiguvadt szemet jelent. Megjegyzés a székely beszédet illetôen, most már a közönség részérôl: – A székely nyelv többé-kevésbé mentes a szlengtôl. Ha két pesti fiatal beszélget, azt nem értem. De a székely verset megértettem. Sántha Attila két év múlvára tervezi a Székely szótár folytatását, hiszen elismeri, hogy sok szó kimaradt belôle, ezért felhívja mindenki figyelmét: gyûjtsenek székely szavakat. Mert a kérdés még mindig örök és megválaszolatlan: kik azok a székelyek, milyen nyelven beszéltek eredetileg. A probléma megoldásában nagyon sokat jelentene a nyelvészeti szempontból való megközelítés, ezért kell összegyûjtenünk minden hangunkat, szavunkat.
PÁL EDIT ÉVA Máris már cinka korában zelegor Berdózik két ricskó, buftiskodik Máriskó. Aj, az azsagonjáró, a fuzsitus tepelák, a nyüsletô zelegor, a hurutó1, csupa luszt! Máris a hiúba felmász, a sok zakotán zakotál, bôg, vinnyog, az arrán furulyáz! Ó, szipog szegény, de a hiúból lelepcsen, a két ricskó vele herreg, Máris forcsokán egy gusa kecmereg, s még mámi es hutyuruzza erôssen, de Máris végül megnyuvasztja ôket.
Lámpás a pusztában
34
Hódmezôvásárhelyi vendéglátóink arra az estére egyik programváltozatként a Sóshalmi Olvasókör évfordulós ünnepségét ajánlották. Azon túl, hogy a pusztuló/pusztított tanyai világ életébe betekinthetünk – már amennyire egyetlen estén látni lehet –, sok fantáziát nem láttunk ebben a kiruccanásban, de a pusztai szabadlevegôs ajánlat vonzóbb volt azért, mintha aznap este zárt helyiségben múlatjuk az idôt. Vendéglátóimtól, immár notórius névmagyarázat-keresôként a Sóshalom név eredete után érdeklôdtem. Ezekbôl a forrásokból nem buggyant elô semmi, s ezen nem is lehet, nem is kell csodálkozni, hisz az egykori nyolcezer tanya néveredetét nem fújhatja sem az orvos, sem a biológus, sôt, még a helytörténész sem. Hódmezôvásárhely határának átmérôje félszáz kilométer, minden lakosára egy hektár terület esik, összterülete Budapest nagyságú, csak ebben a térségben nem két millió, hanem ötvenezer ember él. Nos, kiskocsikba ültünk, tizen- és egynéhány kilométert utaztunk, és meg is érkeztünk az egyelôre ismeretlen néveredetû tanyára. Az udvarán évszázados fák óvták a szelektôl a korra és méretre is tekintélyes épületet, amely, erdélyi szemmel nézvést olyan kúria méretû. Az esti homályból egy emlékmû körvonalai is képbe rajzolódtak, de a fák között, a ta-
nyai utakon pihenô autók a budapesti belvárosi tumultust idézték, s városokon megrontott szemléletünkre jellemzô módon ez a sok jármû azt juttatta eszünkbe, az urbánus világ élelmes vámszedôi mekkora összegû parkolódíjat rónának ki és fôleg, milyen volumenû büntetéssel-bírságolással sújtanák ennek az esti felvonulásnak a résztvevôit. Sóshalmon a kultúrház zsúfolva volt – keveset késtünk –, elôbb a versmondó lányok és legények háta mögött töltöttük be a picinyke teret. A mûsorszervezôk, valószínû elképzeltek a mi háttérücsörgésünknél alkalmasabb dekorációt-díszletet is, de szükség törvényt bont alapon mosolyogva kellett fogadniuk a mi fellépésünket is. Alkalomhoz illô, kedves mûsor kerekedett. Sóshalmon érvényesülhetett a hely szelleme, a hagyomány is, Petôfi-versek sorjáztak, a tágas terem falait a 120 éves olvasókör kép- és fotódokumentációjával tapétázták ki, de a terem hangulatának meghatározói az emberi arcok voltak, a Sóshalomra összesereglett tanyai és városi népek, lányok-asszonyok, legények és férfiak tömött együttesének látványa. Az ünnepi öltözet, a tiszta tekintetek seregszemléje is volt ez, amelyet oly hozzáillôen egészít ki a terített asztal látványa, a tányérokban párálló paprikás színe-illata, a kancsókban gyöngyözô bor pasztellsárgája és
mélyvöröse. Érdekes, hogy ebbôl a pusztai társaságból, tanyai és mezôvárosi gazdák közül nem lógott ki a mi vendégcsapatunk sem. Pedig, amint kiderült, Hódmezôvásárhely tiszteletbeli polgára titulusának átvételére messzirôl, Belgrád alól, Torontálvásárhelyrôl is érkeztek vendégek. Ôk a legkevésbé „idegenek”, hisz ôseik kétszáz évvel ezelôtt az itteni tanyavilágból telepedtek át a zsíros bácskai földekre, s talizmánként innen vitték magukkal a Vásárhely nevet is, amelyet az akkori Magyarország legtestesebb vármegyéjének nevéhez, Torontálhoz ragasztottak. De van közöttünk prágai magyar is, aki ugyancsak a magyarigazolvány és a magyar állampolgárság közötti köztes adománylevelet választotta, amelyet Hódmezôvásárhely magyar lelkû és kedélyû városa nagyvonalúan felajánlott nekünk, bárhol élô magyaroknak. És ebben a színes kavalkádban jelen van, mondhatni nemzeti szimbólumként a hat apró gyermekével a nyolctagú délvidéki Nyúl család. A Vas megyében kiállított nemesi levelüknek és címerüknek másolatát a budapesti Családnévkutató Központ erre az alkalomra készítette el, és Joó Alfréd személyesen el is hozta az adománylevél átadó ünnepségre. Van más különlegesség is: Csihák György professzor, 56-os emigráns és felesége Zürichbôl érkezett a tiszteletbeli polgári adománylevél átvételére. Nagy Lajos és csapata Kolozsvárról és Nagyváradról gyalogosan tette meg az utat Erdély kincses városai és a Hódmezôvásárhely közötti távolságot, mint ahogyan ugyanez a csapat a hajthatatlan hatalmú magyar miniszterelnököt is gyalogosan kereste volt fel a kettôs állampolgárság ügyében – ami, ennek a puccsal hatalomra került cicanadrágos politikai nagymogulnak a sajátos hazafiságát ismerve a közismert eredménnyel járt. És lám, elnyûhetetlen optimizmusunk azt sugallja, hogy ennek a vérlázító elutasításnak is van haszna: másképp nem lennénk itt, s nem volnánk itt ebben a felállásban a Sóshalmi Olvasókör vendégei. Magunkról még nem is szóltam: Székelyföldrôl ketten érkeztünk, társam Balázs Anti, másik nevén a Bajuszkirály. Ôk a kemény vagy puha diktatúrák esztendeiben – kinek, mi jutott – a Kárpát-medence egészét körbekarikázták kerékpáros csapatukkal, késôbb nyugdíjas pedagógusként ugyanezt a területet beplántálta kopjafás, a magyar történelem csomópontjaira vagy kiemelkedô személyiségére emlékeztetô emlékjelekkel. A leginkább páratlan humorú lakodalmi vôfélyként ismerik a Csonkaországban és a róla Trianonban leszabdalt részeken, de két lakodalom közben arra is szakított idôt, hogy a Kossuth-évfordulóra kétszáz évet háromszéki tartógerendaként szolgáló cserefából faragjon kopjafát, s azt személyesen vigye el Kossuth szülôfalujába, Monokra, és ott felkérésre ad hoc avatóbeszédet is mondjon, olyant egyébként, amelynek szavai a Kossuth konföderációs törekvéseinek térségeiben is visszhangzanak. Balázs Anti egyébként a Sóshalmon összegyûlt vendégtársaság legszínesebb egyénisége – móka- és táncmester. Természetesen a helyi – hódmezôvásárhelyi – jelen lévô illusztris személyiségek, Lázár János polgármester, Koszó István alpolgármester, Grezsa István képviselô, a tiszteletbeli állampolgárság határon túlra terjesztésének kiötlôje és Berényi Károly, kedves házigazdánk, megbocsátják nekünk az efféle hazabeszélést. Szóval gazda- és gazdag embereknek érezhettük
azon a sóshalmi estén is magunkat. És váratlanul megvilágosodott elôttünk Sóshalom néveredete is. Az eset azért is tanulságos, mert egy nagy múltú, de a mai világban ennek ellenére nem sokra tartott civil egyesület közmûvelôdést szolgáló, emberi értelmet gyarapító szerepére világít rá. Bálint András bátyánk nyolcvanéves, s egy pohár sóshalmi kadarka koccintása közben mondja: „1929ben ebben a teremben kezdtem el a betûvetést. A gyökereim erdélyiek, édesapám, Isten nyugtassa, 1901-ben született, s 1984-ben temettük el. Politikai gyötrelmekkel kínoznak bennünket, pedig egyenlô lakói és munkásai vagyunk ennek az országnak.” Hírtelen rákérdezek: honnan Sóshalom név? Szikes, sós határrészek vannak erre felé, Sós nevû birtokosé voltak a földek, vagy egyéb okok miatt nevezik így ezt a tanyát és környékét? András bátyánk: „Sóshalom a neve a Székkutas község és Kútvölgy tanya közötti területnek. Térképészeti pont, valamikor itt folyt a víz, s az Erdélybôl hozott sót itt rakták ki. Amikor a Köröst szabályozták, Vésztônél elzárták a vízfolyást. A lecsapolások után elapadtak a vizek, s az egész terület szárazra került, de a folyóvíz régi nyoma ma is látszik.” Az etimológiai, tájtörténeti kiselôadást mások is hallják, s én nem állom meg, hogy ki ne egészítsem Szolnok néveredetével, amely régi idôk óta az ugyancsak Erdélybôl hozott só kirakóhelye volt, s ezt rögzíti a név, akárcsak Sóshalom esetében. Az egyik ószláv, a másik magyar. Egyébként is többnyire ilyen eredetû szavakból áll össze a Kárpát-medence névanyaga. Hódmezôvásárhelyi portyánk után Koszó Péter megszerezte számomra Stifnerné Szenti Csilla A sóshalmi olvasókör története címû monográfiáját, amely tulajdonképpen a szerzô doktori disszertációjaként készült az 1885–1995 közötti olvasóköri jegyzôkönyvek alapján. Az olvasmányélmény ebben az esetben is dúsítja a látott és láttatott valóságot. Jómagam, aki Székelyföldön hosszú ideig ügyködtem mûvelôdési egyesületek, szabadegyetemek, népfôiskolák háza táján és bábáskodtam is ezek születésénél, idegeskedtem is eleget a hatósági betiltási rohamok közben és ezek után, most megilletôdve olvasom a 120 éves, matuzsálemi korba érkezett tanyai közösség társadalmi ártalmakkal dacoló erejét, és poraiból való többszöri megelevenedését. Mi, erdélyiek, hajlamosak vagyunk a saját szenvedéstörténeteink kizárólagosságára összpontosítani figyelmünket, és nem vesszük észre mások, a miénkhez hasonlatos kulturális és nemzeti kálváriajárását. Szenti Tibor írja az említett monográfia utószavában: „A demagóg, embertelen ideológiára épült, átmeneti korszakot képezô társadalmi rendszerek egyet azonban nem tanultak meg. A parasztság nem politikus, hanem termelô közösség! Ha kivágják fáját, millió hajszálgyökérbôl újra hajt, mert ô maga a nép, amely mélyen a földbôl eredt. Végleges felszámolásához azért nem a hajtást, hanem a talajt kellene megsemmisíteni, elhordani, ami lehetetlen, mert az egész emberiség létét veszélyeztetné. Be kell látni, hogy a parasztkultúrát nem irtani, hanem fejleszteni kell, mert az egyetlen, mely túlél valamennyi olyan katasztrófát, amely minden más sarjadást elpusztíthat.” Ezek a sorok tíz évvel ezelôtt íródtak. Szerzôje, minden bizonnyal ma ennél is élesebbre fenné mondandója élét. Az országos agrárdemonstráció ottlétünk napjaiban ért véget. A helyszínen lehettünk, amikor a Budapestrôl Hódmezôvásárhelyre haza érkezô traktoroszlop városba vonulását a hódmezôvá-
35
36
sárhelyi önkormányzat és a lakosság hôsöknek kijáró tisztelettel illette. A dolgok összefüggenek: a számunkra biztosított tiszteletbeli polgársági státusz és eme fogadás között közvetlen összefonódás van. A magyar maradék országban a kistelepülésekre, de különösen a tanyai világra különösen rájár manapság a rúd. Hódmezôvásárhely esetében az ötvenezer hektáros terület nyolcezres tanyavilágából mára már háromezres tétellel számolnak, s ez a szám is rohamosan csökken, hiszen az ezer lakosnál kisebb falvak is sorvadásra kárhozottak. Felszámolják az iskolákat, a kultúrházakat, a postát, megszüntetik a busz- és vonatjáratokat, a falusiak elvándorlása riasztó méreteket ölt. Ne kerülgessük a szót: falurombolás ez a javából. Nem annyira durva, mint amit a Kárpátok Géniusza szülôföld-pusztításának kapcsán a világ megismerhetett. A csonkaországi viszonylag lassúbb, kíméletesebb, a civilizáció és a modernizáció köntösébe öltöztetett agyrém. Mindebben az a megdöbbentô, hogy a fejlett országokban már rég társadalmi méretekben érvényesül egy ellenkezô tendencia: akinek módja van rá, a nagyvárosi zsúfoltságból kertvárosokba költözik, parkvárosokban vásárol magának lakást. A jelenség nálunk sem ismeretlen – Gyurcsány miniszterelnök nemzetfogalma ellenében használom a „nálunk” fogalmát – szóval a fôváros polgármestere nálunk is vidékre ingázik. A nagy gazdasági nyomorban vergôdô Erdélyben tömegesen újítják fel a városiak az örökölt falusi házakat, mások hétvégi háznak vásárolják meg ezeket. Szerencse, ha ez nem jár visszafordíthatatlan etnikai fellazítással. Valakiknek – az értelmiségnek, lelkészeknek, mindenki másnak – erre is figyelnie kellene. Tovább sodródva ezen a csapáson: Romániában – így Erdélyben is – egykor a községi státusuktól megfosztott, falusorsra juttatott történelmi települések sorra vívják ki önállóságukat. Népszavazás kiírásával, hatósági instanciázással, plusz terhek vállalásával. Romániában, elvileg a falurombolást a visszájára lehetne fordítani – ez részben meg is történik –, ennek ma már nem törvényi, hatósági, hanem a tehetôsség tekintetében vannak akadályai. A magyarországi falurombolás korifeusainak el kellene olvasniuk az olyan monográfiákat, mint a sóshalmiaké. Hátha ráébrednének, hogy nem mindenhol és nem mindig a kommerciális és a banki világ törvényei kell érvényesüljenek, mert – elnézést a hasonlatért – az édesanyához való viszonyunkat sem jövedelmezôség szempontjai határozzák meg. És ha igen, akkor ez erkölcstelen és aljas cselekedet, nem nevezem állatiasnak, mert az állatokat nem sérthetem meg, és számukra a természet törvényei nem is teszik lehetôvé ezt. A Sóshalom Olvasókör tevékenysége százhúsz éves múltjának felezô ideje táján megbicsaklott. „Amíg a politikai hatalom nem került egyetlen párt birtokába” – olvashatjuk a monográfiában az 1946–48-as idôkre emlékeztetô vészjósló témafelvezetést. A háború heteiben „eltûntek” tárgyak, felszerelések, egy rámás nagykép, 1 db. pohár, 1 db. petróleumos kanna, tönkrement a harmónium. Ezt még kiheverte volna a kör. A könyvtár állományát is átvizsgálták a „fasiszta szellemû könyvek miatt”, igaz, hogy ilyent ott nem találtak. 1949-ben már az volt a „baj”, hogy „az olvasókörök a kulákság vezetése alatt állnak, a társadalomra
károsak”, ezért javasolják feloszlatásukat. „Az akkori belügyminiszter, Kádár János elsô lépésként egy 1938-ban kiadott törvényt újított föl”, s ennek értelmében rendszeres tájékoztatást kellett adni az egyes közösségek mûködésérôl. Hódmezôvásárhely belterületén egyetlen év alatt mintegy félszáz olvasókörbôl huszonkettôt feloszlattak. Késôbb a többit is. Hadd idézzünk egy, a korra jellemzô gyöngyszemet az egyik 1949-es jelentésbôl: „A felszabadulás óta általában tapasztalt jelenség, de az egyesület vezetôivel való érintkezés során és a Belügyminiszter úr rendeletei alapján lefolytatott vizsgálat alkalmával megállapítást nyert, hogy különösen a külterületi és belterületi olvasókörök egy kis része a népi demokrácia Kormányának erôfeszítésével és célkitûzéseivel szemben a legenyhébben szólva teljesen közömbös, de inkább ellenséges magatartást tanúsít, s a szóban lévô olvasókörök nagy többségénél pedig megállapítottam azt, hogy még ma is reakciós kulákok a vezetôk, a fô hangadók és irányítók.” A jelentéstevô egy másik helyen a sikerélményekben tobzódva dicsekszik, hogy a 22 olvasókör feloszlatásával „széles rendet vágott a kulákok vezetése, vagy befolyása alatt mûködô egyesületekben.” A sóshalmi egyesület története itt lezárul – gondolná az olvasó. De nem ez történik, az olvasókörösök minden évben, aratás után, Mártélyon találkoznak, megszületnek a „Sóshalmi Napok Mártélyon.” Aztán a „Sóshalmi téli esték” is megszületnek. Itt abbahagyjuk a szemlézést. Az egyik mártélyi – gyakorlatilag számûzetésben tartott – egyesületrôl írja a krónikás: „Persze a Tisza közvetlen közelsége esetére is az ebédet sem kimondottan vízzel locsolták. Persze igen szolid mértékben.” Valahogy így zárult a mi sóshalmi találkozónk is, de, mentségünkre legyen mondva a Tisza tôlünk eléggé távol volt. Sóshalom és olvasókörének környékét megviselték ugyan a szomorú idôk. Szomszédságban elpusztult-pusztított tanyavilágból még világháborús emlékmûvet is kellett az elnéptelenedett pusztából idemenekíteni. Romos tanyák látványa fogad minden felé, de akad, illetve van egy-egy oázis is, lámpás a pusztában, amely a számûzetését a közelben töltô Németh László, vagy a Sóshalomra is ellátogató Püski házaspár szellemiségét ôrzi, s ahol még a népi írók 1935-ös pusztai találkozójának emlékezetét nemcsak ôrzik, hanem ápolják, s ahova alkalmak adtán még a nyugati országok fiai-lányai is örömmel kukkantanak be. Természetesen az itteni halmok elég magasak ahhoz, hogy verselô emberek és versek is szülessenek. Csorcsán Szûcs Imre tanyasi gazdaember nyolcvanéves korában, a Sóshalmi Olvasókör újraélesztése évében írta: (…) Voltak nehéz idôk, voltak nehéz évek, Megtapasztalhattuk, nem könnyû az élet. Két világháború, forradalom három, Hogy hányféle rendszer, azt nem is számlálom. Rendszerváltozások próbákkal járhattak, E próbatételek nekünk nem árthattak. Isten átsegített minden nehézségen, Bízzunk ezután is az ô kegyelmében. Nyolcvan év mezsgyéjén megálltunk egy szóra, Talán még most sem a végsô búcsúzóra. Nyolcvan évesen is bízunk, bizakodunk, Húsz év múlva hátha újra találkozunk!
SYLVESTER LAJOS
Az exlibris múltja és jelene a Kárpát-medencében Amikor 1972-ben az UNESCO 16. Konferenciája világgá röpítette a jelszót: Könyvet mindenkinek! – egy csapásra a hozzá méltó piedesztálra emelte a tömegbibliográfiát, ugyanakkor A könyv nemzetközi évévé nyilvánította az 1972-es esztendôt. Írók, mûvészek, szerkesztôk, kiadók, nyomdászok – azaz a könyv hivatásos-szenvedélyes megalkotói – csakúgy, mint az olvasók, könyvárusok, könyvtárosok, könyvgyûjtôk nem kevésbé szenvedélyes fogyasztó tábora is egyöntetû lelkesedéssel sietett tettekkel megpecsételni eme szép feladatot. Akkor már jó 14 esztendeje a Kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár lelkes törzsgárdájához tartozó bibliográfus voltam, hazai szakfolyóiratainkban (Könyvtári Szemle és a Revista Bibliotecilor) egyremásra írogattam bibliográfiai-bibliofíliai fogantatású közleményeimet, sôt a budapesti Magyar Könyvszemlében is közöltem egy átfogó összegzô tanulmányt Kurrens nemzeti bibliográfiák Romániában címmel (1966/4), igaz, ezért dicséret helyett szóbeli megrovásban részesültem, de az is igaz, hogy semmilyen más kellemetlenségem nem származott belôle. A Bukarestben megjelenô Revista Bibliotecilor hasábjain bemutattam a jeles gyulafehérvári orvos, Nicolae Igna exlibris-gyûjteményét (1969/6), sôt a Litván fôváros, a híres vilniusi könyvtár rendkívül gazdag exlibris-gyûjteményét is részletesen ismertettem (1971/5), az 500 éves Dürer-évforduló kapcsán pedig a német festészet eme legnagyobb mesterérôl írtam visszhangosnak bizonyult ismertetôt a Könyvtári Szemlében (1971/2), sôt a Revista Bibliotecilorban is (1973/3) – eme utóbbit már felkérésre, de kidomborítva az exlibrishez fûzôdô elévülhetetlen érdemeit is. A Korunkban pedig még jóval korábban (1968/6) közöltem jégtörésnek számító cikket Az exlibris múltja, jelene és jövôje címmel, amikor is alaposan körüljártam a nemzetközi kongresszusok témakörét, hiszen a dániai Helsingörben tartott XIII. Nemzetközi Kongresszuson Feszt László legelsô szereplésén máris II. díjat nyert, amit azután Baász Imre 1978-ban a svájci Luganoban rendezett XVII. Kongresszuson ugyanilyen sikerrel megismételt. Csoda-e, ha a világ könyvjegy-gyûjtôi – és persze alkotói is – egy csapásra felfigyeltek a Kárpát-medencében folyó exlibris-életre? 1972 nyarán a Központi Egyetemi Könyvtár nagy tekintélyû akkori igazgatója, Constantin Negulescu – tudván azt, hogy idestova jó tíz esztendeje már, hogy komolyan foglakozom exlibris gyûjtéssel – felkért a hazai és a szomszéd országok kisgrafikáit és alkotómûvészeit bemutató kiállítás megrendezésére. Mi tagadás, kissé lámpalázasan vállaltam el és fogtam hozzá, mert még azt a 8200 lapból álló gyûjteményt is tüzetesen át kellett tanulmányoznom, amelyet akkortájt vásárolt meg a könyvtár Boros József gyulafehérvári nagypréposttól, aki akkor már a 80as éveinek végét taposta, s biztonságban akarta tudni gyûjteményének sorsát, mert 1902–1945 között nagyon aktív és igényesen válogató könyvjegy-gyûjtô volt. De végül is sikeres lett a kiállítás. A könyvtár tágas halljában felállított 14 nagyméretû fémállvá-
nyon ugyanannyi, üveggel fedett, fémkeretre erôsített pannóra kellett a 68 mûvésztôl kiválogatott mintegy 450 kisgrafikát fölkasírozni. Akkor már jócskán benne jártunk a második világháború után több mint két évtizedig – képletesen szólva – anabiotikus állapotban leledzett exlibriskultusz megújhodásának korában. Nálunk a jégtörést Lászlóffy Aladár indította el az Elôre 1967. december 24-i számában megjelentetett, nosztalgikus hangütésû kis cikkével. Egymástól teljesen függetlenül, de ugyanekkor jelent meg a hazai könyvtárosok román nyelvû szaklapjában Corneliu Dima-Drãgannak is egy magvas tanulmánya a román exlibris történetérôl, amely azután sorozattá terebélyesedett. A termékenynek ígérkezô talaj tehát adva volt. El is készült végül a kiállítás, ami mûvészeket és potenciális gyûjtôket egyaránt aktivitásra gerjesztett. Következtek a felkérô igénylések: Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti stb. Bukarestben Fred Micoš, a Nicolae Grigorescu Képzômûvészeti Fôiskola grafika professzorának kezdeményezésére a Cãminul Artei Galériában 56 hazai mûvész könyvjegyeibôl rendeztek igen sikeres tárlatot. (Ld.: Balogh József: Országos exlibris-kiállítás. A Hét, 1976. júl. 8.) És lám, a láng azóta sem hunyt ki, sôt, ha lehet még elevenebben ég. Bizonyosság rá Ovidiu Petca immár negyedszerre megrendezett Kisgrafikai Biennáléi, melyek nemhogy országunk, de még a kontinens határain is túlléptek, s 1997 óta 2002-ben, a IV. Biennálén már japán és kínai, sôt dél-amerikai grafikusokat is felsorakoztatott: 45 országból 375 mûvész 451 alkotásában gyönyörködhettek a látogatók a Tribuna címû irodalmi hetilap ambiciózus – és nagyon tehetséges! – grafikusának köszönhetô bibliofil csemegében a Kolozsvári Nemzeti Múzeum tágas termeiben. Maga a katalógus is méltó volt a nagyszabású rendezvényhez. Szívbôl kívánjuk, hogy a folytatás se maradjon el az eddigi színvonaltól.
GÁBOR DÉNES
Deák Ferenc tollrajza
37
Lapokról
Magyar netélet határon innen és túl „Trianon öröksége kommunikációval visszavonható” (Nyírô András – transycan.net) A külhoni magyar internetes tartalom szerves része a magyar digitális kincstárnak, ezért a magyar internetezô közönség, vagy a világhálót csak alkalmanként használók meg kell hogy ismerjék. A határon túli területeken sok helyütt még mindig kevés ember kiváltsága az internetezés, méginkább a portálkészítés. Erdélyben a lakosság mindössze 8%-a rendelkezik internet-hozzáféréssel, de csak 2-4%-a használja az internetet tájékozódásra. Négy-öt évvel ezelôtt amolyan lézengô ritterek módjára kóboroltak a világhálón azok, akiknek egy kicsit többet jelentett a háló. Mégis felismerték, hogy a háló a legjobb módszer arra, hogy bemutassák az anyaországnak és a világnak a Kárpát-medence magyarok által lakott régióit, az ottani értékeket, hogy ne csak etnikai skanzenként tekintsenek eme vidékekre. Sajnos még mindig ott tartunk, hogy reklámozni kell e területeket, de erre a legjobb módszer az interneten való megismertetés. Ezek a lapok arra törekednek, hogy ne csak kapjanak, hanem adjanak is valamit a nagyvilágnak, információt a Kárpát-medence és a magyar diaszpóra sajátos világáról.
38
Ultramodern transsylvanicumok Az erdélyi vonatkozású internet kezdetei 1998-ra nyúlnak vissza, amikor megalakult az Internetto Transylvaniae webhely, mely ma már csak a teljes világhálót archiváló Archive.org honlapon tekinthetô meg (keresô: www.internetto.ro). Íme egy hasonlóság a magyarországi és az erdélyi háló közt: bizonyos lapoknak sajnos meg kell szûnniük. Így járt az Élô Erdély ill. a Hunorpress Hírügynökség is. Mindkét úttörônek mondható lap befagyott, viszont az eloerdely.org-on illetve a hhrf.org/hunorpress-en még most is böngészhetôek. Az erdélyi internet sajátos színfoltja, a legprofibbnak mondott Transindex – a napos oldal, mely 1999 októbere óta szolgálja Erdôelve határainak virtuális lerombolását. Ez a Kolozsvárról szerkesztett közszolgálati portál egyben a legnézettebb is a napi 10 ezer látogatójával. A Trafic.ro auditálása szerint a 4050-ik legolvasottabb romániai honlap, a hírportálok kategóriájában pedig erôsen tartja top tízes pozícióját a román oldalak között. 1999 áprilisában Nyírô András, az egykori Internetto netújság vezetôjének ösztönzô hatására egy fiatal baráti társaságból kezdett el alakulni a majdani Transindex szerkesztôsége. Az oldalt a magyarországi lap erdélyi kiadásaként gondolta el az alapító csapat. Miután menesztették Nyírôt az Internetto élérôl, a vele szolidáris szerkesztôcsapat testületileg otthagyta a kiadót és megalakította az Index.hu portáloldalt. Az erdélyi mutáció így és ezért kapta a Transindex nevet. A www.transindex.ro-ra kattintva tapasztalhatjuk, hogy semmivel sem alacsonyabb ní-
vójú a .hu-s címeken futóknál. Az oldalon többek között a bel- és külpolitika mellett, színes és technikai híreket, publicisztikákat, erdélyi színházi ajánlót (Hamlet.ro) és humoroldalt is találhatunk, így már néhány perces böngészés után is megváltoztathatja sokunk Erdély-képét. Tovább barangolva nem egy kuriózumszámba menô mellékoldalt fedezhetünk fel. Krúdy digitalizált álmoskönyvén túl a lap kommunikációtörténeti kronológiával (kommunikacio.transindex.ro), erdélyi képeslapküldôvel (kepeserdely.ro), sôt erdélyi közhelytárral, és székely szótárral is bír (szekelymagyar.transindex.ro). Az utóbbi aloldal nyelvészeti szempontból is unikumnak számít, mert a jellegzetes székelyföldi tájszavakat gyûjtô interaktív adatbank szolgáltatta a nyersanyagot Sántha Attila Székely szótár címû könyvének a megírásához is. A kuriózum rovatba sorolják a szerkesztôk a nôi mell kultúrtörténetével foglalkozó képes összeállítást is, mely megjelenésekor nézettségi rekordot produkált (melltortenet.transindex.ro). Máig egyedülálló Magyarország és Románia sajtókultúrájában a Transindex Gordius interetnikai projektje (gordius.transindex.ro), melyben magyarra fordított román illetve románra fordított magyar publicisztikákat olvashatunk. Továbbá ez a netkikötô ad még otthont a romániai magyar közélet legnagyobb internetes vitafórumának is, a Disputának (disputa.ro) mely 2001-es megalakulása óta nagy népszerûségnek örvend határon innen és túl. A Disputa keretében mûködik a Szabadság napilap által is szemlézett Transfórum rovat, melyben olvasók tehetnek fel kérdéseket közéleti személyiségeknek a hálón keresztül. Az erdélyi netpaletta nagy túlélôje folyamatosan újul, bôvül. Legutóbb a kolozsvári Jakabffy Elemér Alapítvány közremûködésével létrehozták az egyre gyarapodó Erdélyi Magyar Adatbankot (adatbank. transindex.ro). E multimédiatár célja egy olyan szakmai társadalomtudományi könyvtár felépítése, amelyet a kutatók, de a szélesebb közönség is könnyen, gyorsan és fôleg eredményesen használhat. Elsôdleges szempontként kezelik, hogy a digitalizált tartalmak összképe nyújtson korszerû képet arról, ami Erdélyrôl tudható. A tervezet keretében eddig már felkerült az internetre több térképgyûjtemény, határon túli helységnév szótár, valamint a romániai magyar kisebbség történeti kronológiája is. A Transindexhez hasonló nóvumokat tartalmaz még az Erdély Ma – egy szebb holnapért internethírújság (erdely.ma), mely 2002 januárjában indult el mai formájában. A lap a hírek mellett külön rovattal rendelkezik az erdélyi autonómia és turizmus, illetve az erdélyi magyar felsôoktatás témáját illetôen is, különös figyelemmel az Erdélyi Magyar Tudományegyetemre (www.sapientia.ro). A korábban Erdély
Online néven ismert weboldal megszerezte a Moldvai Magyarság címû csángó újság közlésének jogát és ingyenes levelezôrendszert is biztosít látogatói számára. A lapon egyébként kitûnô internetes képeslapküldô is mûködik az erdely.ma/fotoalbum. php címen. Ugyanezen kategóriába tartozik Erdély hírportálja is, a Hirek.ro. Az alapítók, Lázár Csaba és Günther Ottó, öt év rádiózás és a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium (www.aesk.ro) elvégzése után döntöttek úgy, hogy egy kimondott hírszájtot hoznak létre saját tudósítói hálózattal. A magántôkével mûködtetett weboldal céljául tûzte ki, hogy a magyarul tudó internetfogyasztók táborát a külhonból egyszerre informatív és szórakoztató hírekkel is kielégítse. A transzszilván internetes híráram másik eminens tagja a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által üzemeltetett Erdélyi Magyar Hírügynökség (www.mure.ro/emh/hirugynok.php). Az 1996 óta mûködô rendszer tagjai a romániai magyar országos és megyei napilapok illetve a közszolgálati rádiók. A hírügynökség szolgáltatásai között a hírek közlésén kívül ott vannak az események elôrejelzései (tükör) is, melyek részlegesen bárki számára megtekinthetôek. Az erdélyi hírportálok székelyföldi fapados járata a Góbévilág (www.geocities.com/gobevilag), mely január 22-én ünnepli megalakulásának egy éves évfordulóját. A mindössze napi 100-120 látogatót magáénak tudó lapot két személy szerkeszti: Bíró László és Nagy Zsuzsanna, a Marosvásárhelyi Rádió sepsiszentgyörgyi munkatársa. „Az volt az elképzelésünk, hogy ha jó a lap, akkor elôbb-utóbb valaki fel fogja karolni. Ez be is jött: múlt év végén a HunorNet ránk talált, felajánlottak egy megfelelô méretû tárhelyet és a honlap végleges alakjának programozási munkáját” – nyilatkozta Bíró, aki elárulta, hogy új internetcímük már regisztrálva van és néhány héten belül költöznek is a sokkal korszerûbb tárhelyre, ahonnan a portálról már idôközben eltávolított hanganyagok is újból lehívhatók lesznek. A felsorolt lapokon kívül az utóbbi években más regionális információkat közvetítô alternatív hírforrások is megjelentek. Ide tartozik a Pontról pontra lapcsalád két székelyföldi tagja az Udvarhely.ro és a Csik.ro, a Gyergyószentmiklósról szerkesztett Relatio.ro, Brassó magyar nyelvû oldala (Brasso.ro), Sepsiszentgyörgy helyi portálja a Sepsiszentgyorgy.info és a Pontweb.ro pályázati információs portál. Az erdélyi katolikus és református egyház is beindította saját hírszolgálatát a Catholic.ro illetve a www.reformatus.ro címen. A felsorolt oldalak hasábjain többnyire helyi hírek, közérdekû beszámolók és interaktív szolgáltatások érhetôek el. Fô céljuk a közösségtudat erôsítése, naprakész információkkal tudatosítani, hogy a szórványban és a tömbmagyar területeken a gyenge anyagi háttér ellenére is létezik és fejlôdik a magyar kultúra. Kevesen gondolnák, hogy a Kárpát-medence sajtótörténetében milyen nagy szerepe van a Magyar Emberi Jogok Alapítványnak (HHRF). Ez az amerikai székhelyû szervezet több tucat magyar nyelvû újságnak, és határon túli civil szervezetnek biztosít tárhelyet a világhálón, sôt sok esetben el is készíti az illetô portálokat. Az Erdélyi Napló hetilap, a Kárpáti Igaz Szó, a horvátországi Új Magyar Képes Újság is a HHRF jóvoltából van fent a hálón, sôt ha az ember
betéved a nemrég megújult hhrf.org honlapra, láthatja, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala, vagy például a kolozsmonostori Schola Gregoriana Monostorinensis énekkar webes elérhetôsége is ott szerepel a szervezet által segítettek listáján. Romániai viszonylatban elmondhatjuk, hogy a HHRF még mindig az egyik legnagyobb romániai magyar webes tartalomszolgáltató. Néhány újság és folyóirat saját domainnevet vásárolt magának, mint például a kolozsvári Krónika (www.kronika.ro), az Erdélyi Riport hetilap (riport.ro), vagy a nagyváradi Reggeli Újság (www.reggeliujsag.ro). Romániai magyarság az interneten erdely.web.com – Erdély honlap; – Csángómagyar lap; www.cograf.hu/erma – Erdélyi Magyarság – független szemle; bukovina.lap.hu; www.scripta.ro/ kikicsoda – Erdélyi magyar ki kicsoda; www.emnt.org – Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács; www.erdely.tk – Erdélyi Magyar Ifjak; www.eme.ro – Erdélyi Múzeum Egyesület) Webkultúra – kulturális web A határokon kívül rekedt magyar kultúra is felköltözött a hálóra. Ez az írás a továbbiakban ennek megtalálásában, újrafelfedezésében szeretne segíteni, mert e mustra egyben tájoló is, hogy a céltalan szörfölgetésbôl célirányzott, tudatos internetezés legyen, ugyanis a világháló zûrzavarában talán az igazán értékes lapok vannak a legáldatlanabb helyzetben. Ôket nem reklámozzák unos untalan... A weben fellehetô kulturális tartalom azért is fontos, mert a határon túli nyomtatott sajtóban már jó ideje kezd háttérbe szorulni a vers, a szépirodalom. Példa erre a nagyváradi Bihari Napló (digital.biharinaplo.ro) esete, mely osztrák tulajdonba való átvándorlásának és az ésszerûtlen leépítésnek a következtében kivégezte anyanyelvápoló és kultúra rovatát, a Szó-Kép-Hang-Színt. Mára több kulturális, mûvészeti folyóirat is felköltözött a világhálóra, mint a Korunk (korunk.org), a pozsonyi Irodalmi Szemle (hhrf.org/szabadujsag/szemle/szemle.htm), az Erdélyi Mûvészet (www.erdelyimuveszet.ro), az aradi Irodalmi Jelen (ij.nyugatijelen.com), a svédországi Ághegy (www.hhrf.org/aghegy), a tengeren túli Kaláka (www.kalaka.com) és a Várad (www.varad.ro). Egyfajta szenzáció, hogy a kolozsvári Mûvelôdés folyóirat is elindította a www.muvelodes.ro -t, valamint az újjászületett A Hét is rendelkezik immár internetes elérhetôséggel a www.ahet.ro címen, ráadásul a vajdasági Symposion közéleti kultúrmonitor (www.symposion.org.yu.) is hamarosan újraindul. Kárpátaljáról immár a Pánsíp (hhrf.org/ungparty/pansip) is elérhetô a hálóról, pontosabban már csak onnan: olyan online irodalmi újsággá vált, mint a zentai zEtna (www.zetna.org.yu). Ha már az online irodalmi lapoknál tartunk, akkor egy külön fajról, az irodalmi netkávézókról is szót kell ejteni. 2000-ben alakult meg az Ungparty Netcafé (hhrf.org/ungparty), Balla D. Károly, József Attila-díjas kárpátaljai költô virtuáléja. Hogy mi az a virtuálé? Balla D. a következôképp fogalmaz: „valamiféle multifunkcionális virtuális helyszínt értek rajta, amely egyesíti a könyvtár, a konferenciaközpont, az irodalmi szalon, a kabaré (mint szórakozóhely), és természetesen a kávéház kínálta lehetôségeket, ide értve a friss hírlapokat csinos fogantyús fakeret-
39
40
ben. Illetve nem is maga a helyszín a virtuálé, hanem inkább az itt szövegek formájában zajló események, akciók összessége (...), virtuális értelmiségi létforma”. Az elsô látszatra kissé zsúfoltnak tûnô honlap helyet adott már internetes könyvbemutatónak, konferenciának és a házigazda már virtuális irodalmi szalont is rendezett rajta. A másik kiber-kulturális találkahelyet Stockholmból szerkesztik. Ez a Gergely Tamás által gondozott Cafe.transycan.net online mûhely, melyen a netes könyvbemutatón túl már 24 órás performansz is megrendezésre került. Az irodalmi kávézókról szólva, feltétlenül meg kell említeni a dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéházat (www.vamberycafe.sk) és a csíkszeredai Tilost (elmentematilosba.tripod.com). Már ôk is rendelkeznek webcímmel, igaz irodalmi tartalom nélkül, de mint tudjuk, a világhálón ami késik, nem múlik. A határon túli irodalom másik net-pillére az Erdélyi Terasz (erdelyi.irok.terasz.hu), mely másfél éve mûködik kolozsvári szerkesztôséggel és budapesti szolgáltató géppel (szerver), valamint erdélyi, pesti, bécsi és londoni tudósítóbrigáddal. Több olyan rovattal is rendelkezik, ami tágabb kitekintést biztosít az oda látogatóknak. Ilyen a Netorika, vagy a Balkán Terasz nevû román kulturális lapszemle. A magyar irodalom éteri környezetbe való helyezésében fontos szerepet játszik a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK), mely a határon túli magyarság digitális kiadványainak, valamint kulturális és tudományos vonatkozású elektromos dokumentumainak egyik legfontosabb gyûjteménye. A MEK egyik fejlesztése, hogy határon túli tükrözéseket kezdett kialakítani. Így a környezô országok adott esetben alacsonyabb kapacitású internetfelhasználói könnyebben elérik a szolgáltatást, töltik le a digitális könyveket. A tükrözésben résztvevôk másik oldalról abban is segítenek, hogy az elektronikus könyvtár állományába a határon túli magyar kiadványok is bekerüljenek. Az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság (www.emt.ro) segítségével üzemeltetett kolozsvári szerver már egy éve mûködik a www.mek.ro címen, a felvidéki Somorjáról pedig már lehívható a www.mek.sk is. Sajátos színfolt még az Ártándon inneni-túli irodalmi netpalettán a Marosvásárhelyrôl szerkesztett Múzsa.net. A maros megyei Népújság így írt a honlapról röviddel megjelenése után: „Ha szeretsz verset olvasni, netalán írni, itt olvashatsz is, közölhetsz is, amennyiben pedig közöltél, a többiek véleményét is megtudod – akár szeretnéd, akár nem. Az oldalon több aloldal található: idôgép, amely archívumként szolgál, szemszög, ahol ismert erdélyi költôkkel, írókkal olvashatunk interjúkat, valamint irodalmi irányzatokról, versformákról informálódhatunk, kész az így írtok ti oldal, ahol kezdô és kevésbé kezdô versírók, kortól, nemtôl függetlenül közölhetik mûveiket, és amelyen elolvashatják az oldallátogatók és a moderátorok véleményezését verseikrôl. A fórum oldal a szokásos dumapartit jelenti, bárki, aki a honlapon tartózkodik bekapcsolódhat az éppen zajló beszélgetésbe, van könyvajánló és külön keresés funkció is tartozik a honlaphoz, amely akár szavak alapján is képes kikeresni a hiányolt verset, költôt, alkotót az archívumból”. A határon túli magyar kulturális örökség megismertetésében a felsoroltakon kívül még segédkezik a
Világhírnév (www.vilaghirnev.net) VILÁGhálós (H)IRodalmi NÉVsorolvasó, a Színház.hu, mely elindította a Kárpát-medencében mûködô színházak és társulatok portáljainak gyûjtôlapját a Karpatok.szinhaz.hu-t, valamint a romániai magyar költészet önálló oldala az Irodalom.elender.hu/erdely. Kulturális netcsemegék: Sepsiszentgyörgyi Virtuális Galéria – sepsiszentgyorgy.info/galeria; Erdélyi Magyar Írók Ligája – www.e-mil.ro; Memento Marx József – marx.webnova.ro; Kristófi János festômûvész – Kristofi.home.ro; Utolsó óra – erdélyi népzenei gyûjtemény mp3-as zenével – www.fono. hu/utolsoora; Prágai Tükör – www.pragaitukor.com; Hargita Visual Art – www.hargitavisualart.ro; Elefántcsonttorony, Vajdaság – www.elefantcsonttorony.org.yu; Dombos Fest – www.dombosfest.org.yu; Filmtett. Mozgóképes havilap – www.filmtett.ro; Posticum Kulturális Szervezet – www.posticum.ro. Internetes médiumok Kárpátalján, a Felvidéken, Délvidéken és a Várvidéken Partiumi születésû magyar lévén örülnöm kellene az erdélyi magyar internetes tartalom viszonylagos gazdagságának, de sajnálatosnak tartom, hogy Kárpátalja, a Felvidék és a Délvidék mennyivel rosszabbul áll a világhálón való képviselet szempontjából Erdélynél. A dolog, persze könnyen érthetô, ha figyelembe vesszük mennyi magyar él e területeken és mennyivel több Romániában. Kárpátalja máig az egyik leginkább elzárt és hátrányos helyzetben lévô régiója a Magyarországtól egykoron elcsatolt vidékeknek. A több évtizedes vasfüggöny, a nyitásra késôn ébredés miatt a technikai továbblépés terén is nagy a hátrányuk az itt élôknek. Ez viszont már most sem, hosszú ideig meg végképp nem tartható állapot. Az anyaország Európai Uniós csatlakozása miatt is arra kell törekedniük, hogy minél hamarabb bekapcsolódjanak az európai vérkeringésbe, hogy minden információ a legrövidebb idôn belül eljusson magyartól magyarig. Kárpátalján egyelôre kevesen használják az internetet, viszont a felhasználók számának egyre nagyobb arányú növekedése tapasztalható. A kárpátaljai magyar közéleti lapok közül a két legnagyobb példányszámúnak van internetes verziója: a Kárpáti Igaz Szónak (www.hhrf.org/karpatiigazszo) és a Kárpátaljának (www.karpatok.uzhgorod.ua/hetilap). Az 1997-ben alakult BeregInfó hetilapnak a megjelenését is folyamatosan a pénzhiány árnyékolta be, de ennek ellenére létrejött bázisán KárpátInfó néven (www.karpatinfo.org.ua) az elsô kárpátaljai magyar hírszolgáltató portál. Ez az információs kapu egyedülálló a régióban, mert magyar nyelven publikál ukrajnai és kárpátaljai híreket, eseményeket napi frissítéssel, de ezen kívül, természetesen külföldi információkkal is szolgál különbözô témakörökben. A 2002-es kezdés óta viszonylag sok melléklettel bôvült, mint például a vidék járásainak, településeinek, valamint mûvészeinek bemutatásával, de a Kárpátalján vakációzók is hasznos tudnivalókkal gazdagodhatnak a lapon barangolva. Internet terén a Felvidék és a Délvidék jobban áll Kárpátaljánál, ám az ottani helyzet is hagy némi kívánnivalót, annak ellenére, hogy a térségek vezetô médiumai komoly honlappokkal rendelkeznek. A vajdasági magyarság egyetlen napilapja, a Magyar
Szó (www.magyar-szo.co.yu), valamint a Szabad Hét Nap (www.hetnap.co.yu), a horvátországi Új Magyar Képes Újság (www.hhrf.org/ umku), a felvidéki Új Szóval (www.ujszo.com) és a Csallóközzel (www.csallokoz.sk ) egyetemben gondozott honlappal rendelkezik, viszont e hajdani országrészeken is több lap internetes verziója befagyott. Így járt Zombor hetilapja, a Dunatáj (www.sombor.net/sas/dunataj.html) és a Komáromi Lapok netes verziója is (www.komarom.sk/kl) melyhez már 2003 óta nem nyúltak. Ellenben olyan, tematikus sajtóorgánumok is feltették magukat a hálóra, mint a Katedra pedagógiai havilap (www.katedra.sk), a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület által kiadott Gömörország folyóirat (www.gomororszag.host.sk), a délvidéki magyarság közéleti folyóirata az Aracs (www.aracs.org.yu) és a Remény katolikus hetilap (www.remeny.sk). Ugyancsak pozitívum, hogy az Érsekújvár és Esztergom között elterülô Szôgyén falu is készített online hírújságot magának. Ez egyenesen ritkaságszámba megy, mert kevés falusi hírportál található a Kárpát-medencében. A Szôgyéni Hangulat (hon.svodin.sk) társaitól abban különbözik, hogy mobiltelefonról is elérhetô a wap.hon.svodin.sk címen. Sok városi lap nem engedheti ezt meg magának… Szôgyén internetes újságján kívül kevés honlap mondható magyar internetes médiumnak a Felvidéken. A NetBarátnôn kívül (baratno.com) igazából csak Párkány interaktív városportálja (Parkany.sk) sorolható még ebbe a kategóriába. A Vajdaságban egyetlen naprakész magyar online hírlap van, az egy éve alakult Vajdaság Ma (vajdasagma.info). Sebestyén Imre a délvidéki hírportál szerkesztôje sem érti, hogy ennyi idô után még mindig ôk uralják a vajdasági internetes lappiacot, már ha beszélhetünk egyáltalán ilyenrôl: „Vajdaságban a hetilapok és a napilapok internetes kiadásai ugyanazt nyújtják, amit a papíron is, a rádióknak és a tévéknek pedig nincs rendszeresen frissített intenetes oldaluk, csak amolyan bemutatkozó szájtjuk”. A Vajdaság Mával egyedül az interaktív Vajdaság Portál (www.vajdasagportal.com/portal) veheti fel a versenyt, mely nem kevés kívánnivalót hagy maga után. Szlovéniából az egyetlen internetes magyar hang a régóta befagyott Lendvai Népújság honlapja (nepujsag.8k.com), Ausztriában pedig csak a www.langos.at-n mûködik egy magyarul és németül futó vegetáló kezdeményezés, a Lángos (LANGuage Open Site, a burgenlandi magyarok kétnyelvû internetújsága). Magyarok a várvidékrôl, a délvidékrôl! Kövessétek az erdélyi és a felvidéki internetezôk példáját, és adjatok hírt magatokról online változatban is, mert könnyen a világháló veszteseivé válhattok. (Burgenlandi Magyar Kultúregyesület – www.bukv.at; Horvátországi MAgyar HOnlap – jagor.srce.hr/maho; Kapocs-délvidéki mûvelôdési portál – www.kapocs.org.yu; Magyar Nemzeti Tanács – a Szerbia és Montenegró területén élô magyarság autonómiatörekvéseiért – www.mnt.org.yu; Csernobil Gyermekszövetség a Csernobil-károsult gyerekek segítéséért – www.bereg.uzhgorod.ua/csgysz; Magyarságkutató Tudományos Társaság Szabadka – www.mtt.org.yu; Pozsonyi Casino polgári társulás – www.pozsonyicasino.szm.sk; Délvidéki Magyarok
Közössége – www.dmk.hu) A külhoni zöld háló A Trianon utáni területvesztést követôen Magyarország elvesztette turisztikai látványosságainak zömét. A rendszerváltozás elôtt majdnem sikerült az illetékeseknek kitörölniük az emberek agyából azokat a szavakat, hogy Felvidék, Székelyföld, Erdély, Kárpátalja. Most eljött az ideje, hogy újra felfedezzük ezeket a csodálatos szépségû vidékeket autóval, vonaton, kerékpáron, túrabakanccsal, vagy épp motorkerékpáron, mint a székelyudvarhelyi Daimler MC (www.daimlermc.ro) tagjai. Sokan Magyarországról már megtették ezt, mint a Torockó Egyesület tagjai (www.torockoegyesulet.hu), vagy a békéscsabai Bihargók (hirek.ro/csabaibihargok), akik nem egyszerûen túráznak a Bihar hegységben, hanem egyenesen biharognak. A Biharban két gyönyörûség vár a vándorra: az egyik a felfedezés, a másik az eltévedés – mondotta Czárán Gyula (1847–1906), az erdélyi turizmus atyja (www.eke.ro/czaran), de az újrafelfedezôk és a jövô bihargói az eltévelygés elkerülése végett hasznos információkat találhatnak a határon túli magyar honlapokon kutatva. Mára már elkészült néhány olyan tematikus honlap, mely nagy segítséget nyújt az úti cél kiválasztásában, a kirándulások megtervezésében. Szûcs Tamás Erdély honlapja (erdely.web.com) volt talán az elsô, mely megpróbálta úgy bemutatni Erdélyt, hogy Romániáról ne csak a duruzsoló dáciák, meg a leamortizálódott gyárak jussanak eszébe az anyaországból és a nagyvilágból visszalátogató magyaroknak és egyéb homo digitalisoknak. A honlapon a legfôbb erdélyi, bánsági és partiumi települések bemutatásán túl szállásajánló is található. E lap szerves része Kalotaszeg honoldala is (www.poli.hu/erdely/kalotaszeg), mely a térség összes településének bemutatásán túl hasznos információkkal szolgál az ottani éghajlatot, növényvilágot és faunát illetôen is. Ha ez sem elég az Erdélybe vágyóknak, látogassanak el a felettébb igényesen megszerkesztett Greenattitude természetvédelmi projekt lapjára (greenattitude.ngo.ro), mely a szabadidôs tevékenységek támogatását tûzte ki céljául. Az egy ideje stagnáló lap az erdélyi out-door tevékenységek, az ottani természetvédelem és természetfotózás ügyét hivatott szolgálni. Részletes túraleírások és túrajavaslatok, élménybeszámolók között válogathat rajta a felfedezô, aki egyedülálló módon turistatérképeket is letölthet a honlapról. Az élménybeszámolók a lap fórumán is továbbgyûrûznek akár csak az erdélyi Disputa vitafórum (www.disputa.ro) voyage utazási részlegén. Aki a barlangok és a búvópatakok miatt vágyik e vidékekre, annak érdemes bekukkantania a nagyváradi Crysys Barlangász Klub (members. tripod.com/ crysis) és a Kolozsvári Amatôr Barlangászok Klubjának (www.csacluj.ro) honoldalára. Ez utóbbi egyelôre csak román nyelven olvasható, viszont Deák Zsolt, a klub alelnöke azt nyilatkozta, hogy rövidesen magyar és angol nyelvû tartalommal is bôvíteni fogják a balázsfalvi Speoarta rendezvényen kitüntetett zöld oldalt. Ha már patakokról esett szó, raftingolni is lehet a bôvízû hegyi patakokon és folyókon. Az erdélyi vadvízekrôl a Whitewater.ro-n tájékozódhatunk. Ellenben, ha horgászni támad kedvünk ott van a nemrég hálóra került Horognyél (horognyel.-
41
42
go.ro), mely az egyetlen erdélyi magyar pecás lap. A Horognyél elévülhetetlen érdeme, hogy közzétették rajta a Székelyföldön elôforduló halak jegyzékét is. Az erdélyi turizmus és természetvédelem terén elévülhetetlen érdemeket szerzett a több mint százéves Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE). Tagjai a barlangászaton kívül gyalogtúrázással és alkalomadtán kerékpáros turizmussal is foglalkoznak. Erdély szépségeit az ô tanácsaikkal is felfedezhetjük. Ehhez elég beütni az EKE osztályainak lapjait, melyek a következôek: eke.ngo.ro hivatalos honlap, www.eke.ro a szatmárnémeti osztály gazdag honoldala, ekemvh.vze.com a marosvásárhelyi EKE portálja (a legcsinosabb) és a www.ekeban.home.ro a bánsági részleg netes elérhetôsége. A honlapokon az olvasó betekinthet az EKE képcsarnokba is, ahol Erdély különbözô magashegyeirôl készült felvételek gyönyörködtetik a szemet. A Kárpát-medencei magyarság egymásra találását, és az „anyaországi sötétség” eloszlatását elôsegítendô jött létre Vigyázó Gábor egyszemélyes internetes vállalkozása az Erdélyi Fényképtárról idôközben Kárpát-medencei fénykép- és adattárrá bôvült Kárpátok.info (www.karpatok.info). A lap hitvallása, hogy legalább képeken meg kell menteni azt, ami történelmünk, kultúránk része, és ami rövidesen már csak az útikönyvekben, emlékeinkben marad meg mielôtt enyészetté válik. Bízzunk benne, hogy nem így lesz, bár kétségkívül sok a veszélyeztetett hely a Kárpát-medencében. Gondoljunk csak a ciános aranybányászattal fenyegetett Verespatakra (www.rosiamontana.org – Verespatak megmentéséért), vagy a számtalan leromlott állagú várra, kastélyra (Transylvania Trust Alapítvány – artnouveau.org/TTF, www.transylvaniatrust.ro). Erdélyben mentik még ami menthetô, akárcsak a komandói kisvasútért küzdô Sikló egyesület tagjai (www.kisvasut.hu/komando), akik felvállalták, hogy tesznek is valamit a világviszonylatban is egyedülálló székelyföldi vasút és sikló megmaradt vonalainak, jármûveinek eredeti állapotban való megôrzéséért. Kárpátalja látnivalóinak bemutatását a KárpátInfó (Karpatinfo.org.ua) portál vállata fel, de a karpatalja.lap.hu-n barangolva is kiválaszthatjuk a túracélpontokat, ha épp nincs útikönyv a közelben. A Kárpátinfó külön aloldalt szentelt a turizmus rovatában a kárpátaljai várak bemutatására, melyen a képek mellett az erôdítmények történetét is megismerhetjük. Persze a Felvidék szépségeit is újrafelfedezték már az anyaországiak. A www.tatranet.hu oldalon a világ legkisebb magashegységébe kalauzolják el a netvándort, a nemrég komoly természeti kárt szenvedett Tátrába. E lapon is megtalálhatók a túraajánlatok és a térképek, az új tátrai fényképek mellett régi képeslapokban és panorámaképekben is lehet gyönyörködni, sôt a lap videó menüpontjában mozgóképeket is letölthetünk. Ha Tátra, akkor ugyebár sízés, hegymászás, vadevezés. Ezért ha a turistautakról és a hójelentésrôl szeretnénk értesülni, érdemes felkeresni a Tátra Nemzeti Park hivatalos oldalát (www.tanap.sk/park/hu.html), mely hat nyelven, köztük magyarul is, rendelkezésre áll a Szlovákiába készülôknek. A tartalmas lapon a park néhány profi hegyivezetôjével is megismerkedhetünk online módon. A Szlovákiai Magyar Cserkésszövetség (www.-
szmcs.sk) is az amatôrturizmus mûvelését, a honismeret elmélyítését valamint a természetvédelem ügyét tûzte ki céljául, akárcsak az EKE. Az ô oldaluk is hasznos kalauz lehet a www.magyar.sk honlapgyûjtemény mellett. Felvidék Ópusztaszere, a martosi Feszty Árpád Mûvelôdési Park (www.fesztypark.sk) is felköltözött a világpókhálóra. Lapjukon a következôket olvashatjuk: „Ízleld ennek a parknak a zamatát, a lenyugvó nap szomorkás hangulatát, az elôtted sétáló vadkacsák, a közelben fészkelô fekete gólyák, szárcsák, vízicsibék, fehér és szürke gémek vízivilágát, az éjszaka misztériumát a hajnali horgászást.” A szavak magukért beszélnek. A Felvidéken jobban odafigyelnek a várak, kastélyok konzerválására, mint Kárpátalján és Erdélyben. Az egyelôre csak szlovák nyelvû anyagot tartalmazó www.zamky.sk -n található gyûjtemény jó szolgálatot tehet a vártúrára indulóknak, akár csak a Szepesvárról, az egyik legnagyobb felvidéki magyar várról készült honlap (www.spisskyhrad.sk/ hu.html). A Délvidékre illetve a Vajdaságba készülôk kénytelenek lesznek megelégedni az itteni települések honlapjainak böngészésével, melyeket a Vajdasági Magyar Weboldalak gyûjteményébôl (www.horgos.org.yu/yuhu/vmw.htm) is el lehet érni a vajdasag.lap.hu mellett. De szerencsénkre e tájon is vannak cserkészek, kik a világhálón is résen vannak. A Vajdasági Magyar Cserkészszövetség (www.vmcssz.org.yu) és az oromhegyesi Hunyadi Mátyás cserkészcsapat tagjai (www.kanjiza.co.yu/cserkesz) tagjai hasznos tanácsokkal láthatják el a Délvidékre kirándulót. Honlapajánló: www.bereg.uzhgorod.ua (Beregszász honlapja); Travel.transindex.ro (Kerékpárral Erdélyországban); www.erdelyutikonyv.hu (Kelet– Nyugat útikönyvek); transindex.ro/nagyvarad (Nagyváradi honlap); www.padis.ro (A pádisi karsztvidék útikalauza); sherpa.ro – Hegyi túrák Erdélyben, Parkany.sk (Párkány régió, Felvidék), www.remetea.ro (Magyarremete, Biharország); www.farkaslaka.ro; www.samorin.sk (Somorja, Felvidék); www.kolozsvar.com; www.sepsiszentgyorgy.ro; www.bihar.ro; www.szaszregen.ro; www.szovata.ro; www.rmcssz.ro – Romániai Magyar Cserkészszövetség; www.fischinfo.com – a Kárpát-medence horgászvizeinek adatbázisa. A nyugati magyar diaszpóra Hárommillió magyar él a Kárpát-medencén kívül hárommillió különbözô okból. Csak Nyugat-Európában negyedmillióra, az Egyesült Államokban pedig másfél-egymillióra teszik számukat a hivatalos adatok. A Dél-Amerikában élô magyarok száma – helyi becslés szerint – közelít a százezerhez. További magyar kolóniák léteznek még Ausztráliában, ÚjZélandon, Afrikában, Izraelben, Argentínában és még számos más országban. A magyar diaszpóra világhálón való átfogására több internetes portál is alakult. Külhoni civil szervezetek, egyházi közösségek, személyes honlapok és persze a külföldi magyar sajtóorgánumok netes verziói alkotják a Kárpát-medencén kívüli magyar internet gerincét. Sokmillió olyan született magyar él a világban szétszórva, aki mindenáron magyar akar maradni. A MagyarOnline.net – MON (www.magyaronline.net) is az olyan kezdeményezéseket hivatott fölkarolni,
mint például a Bosznia–Hercegovinai Magyar Polgári Egyesület, vagy a Kazahsztáni Magyarok Kulturális Szövetsége, amely naponta küzd az életben maradásért nyilvánosság és támogatás hiányában. De nem csak az anyagi segítség, illetve Magyarország támogatása hiányzik a magyar azonosság megôrzésére tett erôfeszítések sikeréhez. Hiányzik az olyan átfogó program is, amelyhez kapcsolódva a szervezetek tudomást szerezhetnének egymásról és segítenék egymást a fejlôdésben a magyar szellemiség és kultúra életben tartásában. Az Ausztráliai Magyar Közösség (www.ozhun.net), az Észtországi Magyarok Munkácsy Mihály Egyesülete (www.magyarutca.org/emmme), a Hollandiai Magyar Szövetség (www.federatio.org), vagy a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége (www.csmmsz.org) is példái a mintegy ezer hagyományôrzô kezdeményezésnek. Az ilyen vállalkozások összefogására alakult tulajdonképpen a MON. A honlap szerkesztôi maguk is külföldön élô magyarok. A fiókszerkesztôségek Bostonban, Buenos Airesben, Berlinben, Majna-Frankfurtban, Montrealban, New Yorkban, Seattle-ben, Linzben és Los Angelesben vannak. Már évek óta aktív internetes jelenléttel bír az amerikai központú Magyar Érdekszövetség, a Hungarian Lobby (HL – hungaria.org/lists/lobby). A Duna-per kapcsán is ismert Lipták Béla professzor vezette HL akcióegységbe szeretné tömöríteni az öt világrész tettekre vágyó magyarságát. A Magyar Lobbi célul tûzte ki, hogy együttes fellépéssel, és a kiküldött akciólevelekkel felhívja a világ közvéleményének figyelmét a magyar gondokra, éppen ezért magát amolyan hangerôsítônek tekinti. (A Fehér Házban például minden olyan kérdést jelentenek az amerikai elnöknek, mellyel kapcsolatban ezernél több levél érkezik.) Az internetes levelezôportál munkájának számítógépes szükségleteit a marylandi egyetem tanárai, Sághi Szabó Gotthárd és Fábián Kovács Árpád biztosítják. Európa-szerte is kihívás összefogni a magyarokat. Olajos Péter, a www.brusszelimagyarok.com alapítója is tudja, hogy milyen nehéz akárcsak egy maroknyi magyart is mozgósítani egy adott cél érdekében. Mégis, ez sikerült nekik is. Az, hogy Magyarország és a magyarság hogyan fog profitálni az uniós csatlakozásból, az épp azon fog múlni, hogy mennyire vagyunk képesek összefogni, együttmûködni, magunkat megszervezni nyugaton is: „Elég sokat járok és dolgozom az Európai Parlamentben és minden egyes alkalommal, amikor valamilyen külföldi kollégának mesélek a honlapról, ámulattal és elismeréssel beszélnek róla. Senkinek (egyetlen más nemzetnek) sincs hasonló internetes lapja, pedig mindannyian elmondják, mekkora szükség volna rá. (...) Meggyôzôdésünk szerint egyre fontosabbá válik az, hogy Brüsszelben a döntéshozatal egyik meghatározó jelentôsséggel bíró színhelyén, minden lehetséges fórumon, minél szervezettebb módon hallassuk a hangunkat.” A projekt alapötletét az adta, hogy Olajos és a másik lapalapító Farkas Péter, belga ösztöndíjasként azt tapasztalta, hogy a brüsszeli Európai Parlament, a Bizottság és a Tanács épületeiben rengeteg tanácskozás, olyan szervezett eszmecsere folyik, melynek tárgya a Magyarországot és a magyarságot közvetlenül érintô szakpolitikai kérdés. Ezekre legtöbbször nem hívnak meg magyar résztvevôket, de ha igen,
akkor sem mindig képviseltetik magukat a magyarok hivatalosan. A Belgiumban tartózkodó magyar közösség tagjai azonban – feltéve, hogy értesülnek róla – gyakran részt vesznek ezeken. Aktivitásuk, jelenlétük jelentôs hatással van az ott formálódó véleményre. Ennek azonban eleddig semmilyen szervezett formája nem volt, a kinti magyarok is csak ötletszerûen, belsô meggyôzôdésbôl, egyfajta misszióként végezték. A 2002-ben létrehozott Brüsszelimagyarok.com project célja így lett az ô munkájuk segítése, egyben egy olyan információs kapu megteremtése, melynek segítségével feltárhatjuk azokat a csatlakozási pontokat, ahol a brüsszeli döntéshozók tájékoztathatók, elérhetôk, meggyôzhetôk a magyar szempontok helyességérôl. A fent említett lapokon kívül több száz honoldal mutatja a magyarok Kárpát-medencén kívüli jelenlétét. De ez még mindig nem elégséges. Minden magyarok által lakott ország magyar egyesületének, országos szövetségének kellene, hogy legyen egy jól mûködô honlapja. Ez az internetes oldal összekötôpontként szerepelne, és az országban élô magyarok információs forrásaként kellene mûködnie. Így lehetne még több számítógép-felhasználó és több információcsere, valamint egymásközti együttmûködés, ahol a határ még kevésbé volna fontos, és még kevésbe játszana ekkora szerepet, mint ma.
BALÁZS D. ATTILA
Petry Béla grafikája
43
Jóbarát Egy katolikus ifjúsági lap (1925–1940)
44
Az elsô világháborút követô események általános döbbenetet és zavarodottságot okoztak a kisebbségi sor(s)ba került erdélyi magyarság körében, s bizony a csüggedés és tehetetlenség uralkodott el az értelmiségen is. Pedig új körülmények megteremtôdésekor ennek a rétegnek kiemelten feladata választ keresni és találni arra: hogyan lehet élni, dolgozni, megmaradni. De nem dolgunk az ítélet: a sokk hatalmas volt, s az értelmiség kezdetben sem egyéneiben, sem közösségként, iránymutató rétegként nem tudta feldolgozni a változások sokaságát, a helyzetet, ezért nem tudta könnyen felmutatni a választ: hogyan tovább. A csüggedés és kilátástalanság sokakban a Magyarországra való átköltözés döntését szülte meg, másoknak, akik maradtak, is évekbe telt, míg felocsúdtak. De idôre volt szükség azért is, mert a körülmények, szabályozások és lehetôségek nem voltak egyértelmûek: többek között lassan alakult az iskolarendszerre, iskoláztatásra vonatkozó új állami szabályozás, a tanügyi törvénykezés. Mindezek viszonylagos körvonalazódásával, s a kisebbségi lét tényével számolva, azt lassan elfogadva, az erdélyi magyar értelmiség elkezdett ocsúdni, a kényszer szülte körülmények közt mégis életre berendezkedni, életlehetôségek és -megnyilvánulások után nézni, azokat kialakítani az adott körülmények között. Lassan elindultak a különbözô napi-, hetilapok, irodalmi újságok, a kulturális élet különbözô megnyilvánulásai, az egyesületek, a kisebbségi élet mindennapjait megszervezni hivatott csoportosulások. A gyermekek és az ifjúság iskolai nevelését kiegészítô lapok, folyóiratok szerkesztése, megjelentetése is körvonalazódni kezdett a húszas években. Különféle kezdeményezések nyomán különféle, egy-két kivételtôl eltekintve többnyire rövid életû lapok jelentek meg. A felekezeti tagolódás jellemezte az ifjúsági lapok palettáját. Kiemelkedô ezek közül az 1922-ben indított Cimbora gyereklap volt (Szentimrei Jenô kezdeményezte, a 29. számtól 1929-es megszûnéséig Benedek Elek volt a fôszerkesztôje), hoszszabb életû a Kolozsvárt megjelenô, református jellegû Ifjú Erdély, az IKE havi lapja az ifjúságnak (1923tól 1944-ig). A katolikus iskolák tanárai és diákjai is fájlalták a húszas évektôl kezdôdôen, hogy számukra nincs semmilyen lap. Erre az igényre válaszként Szatmárnémetiben az ott (újra) megtelepedett jezsuiták képviselôje, Olasz Péter 1925. július 5-én egy füzetet jelentetett meg Új Nemzedék címen mintegy 1500 példányban. A szünidei lapból négy szám jelent meg, melyek közül az utolsó elôrevetítette és beharangozta egy rendszeresen megjelenô (katolikus) ifjúsági lap születését-indulását. Ez az új lap a Jóbarát nevet kapta, elsô évfolyama Jó Barát címen jelent meg, majd Jóbarátra változott, s így is tartja számon az irodalomtörténet-írás és sajtótörténet. A piaristák kolozsvári iskolájában született és jelent meg: itt alakult az a szellemi mûhely, amelyben ez a jelentôs kezdeményezés kiserkent, és ahol 1940ig élni tudott. Valójában nem csoda, hogy ennek az
iskolának a munkaközössége létre tudta hozni a lap megjelentetéséhez szükséges szellemi mûhelyt, s ébren tudta tartani a lelkesedést annyi éven át nemcsak a szerzetestanárokban, hanem a világi tanárokban – a Jóbarát felelôs szerkesztôje mindvégig a közülük való Rózsa József volt – és a diákokban is. A piarista rendi konstitúció az iskolákban a világiakkal való együttmûködésrôl kifejezetten így fogalmaz: „Rendtársaink tekintsék testvéreiknek és munkatársaiknak azokat a különbözô fokozatú világi tanárokat, akik pedagógiai munkájukkal részt vállalnak az általunk végzett oktatónevelô tevékenységben. Nagyon kívánatos, hogy a velük való foglalkozást érett felelôsségtudattal szívünkön viseljük. Elsôsorban volt diákjaink közül válogassuk ôket, és kísérjük munkájukat éber, figyelmes gondoskodással. Így érhetjük el, hogy iskoláinkban a lehetô legalkalmasabb munkatársaink legyenek.” (A Kegyes Iskolák Rendjének Konstitúciói és Regulái 130.) Itt találták ki és állították össze, nagy-nagy gonddal és figyelemmel a felcseperedô nemzedék igényeire, lelki szükségleteire, saját, kiváló és a gyakorlatban is kipróbált nevelési elveikre alapozva innen postázták a piarista – és világi – tanárok vezetésével, diákok önkéntes segítségével az elôfizetôknek. A lap levelezési rovata tanúsága szerint Erdély legkülönbözôbb helységeibôl kérték és kapták a lapot, sôt a határon túlról, budapesti levélírók is akadtak, s tán csak a Cimbora Elek apójának figyelmességéhez mérhetô a Jóbarát szerkesztôjének az ifjak leveleire, gyenge vagy biztató próbálkozásaira írt soraiból áradó diák- és emberszeretet. A Jóbarátot a két világháború közt adták ki, katolikus szellemiségû, de általános értelemben vett (nem kifejezetten felekezeti) ifjúsági lapnak szánták szerkesztôi. Alcíme szerint irodalmi és tudományos folyóirat az ifjúság számára. „Megjelent Kolozsvárt 1925. szept. 15. és 1940. jún. 15. között július és augusztus kivételével minden hónap 15-én P. Olasz Péter szatmári Új nemzedék c. füzeteinek folytatásaként. Kiadta a Kolozsvári Róm. Kat. Fôgimnázium tantestülete. Felelôs szerkesztôje Rózsa József, társszerkesztôk P. Olasz Péter jezsuita (a III. évfolyam végéig), Uitz Mátyás piarista (a XII. évfolyam végéig) és Reischel Artúr piarista (a XIII. évfolyamtól fogva). A gondosan szerkesztett húszoldalas havi folyóirat az erkölcsi nevelés, ismeretterjesztés és szépirodalom mellett az ifjúságot érdeklô szinten minden kérdésnek állandó rovatot biztosított a cserkészettôl a pályaválasztásig” – ez áll róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikkében (II. k. 504. l.). A lap kolofonja szerint indulásakor, 1925-ben felelôs szerkesztôje Rózsa József volt, társzerkesztô P. Olasz Péter SJ (az elôzménynek tekinthetô szünidei lap szerkesztôje) és Uitz Mátyás SchP, szerkesztôsége és kiadóhivatala a kolozsvári Római Kat(h)olikus Fôgimnáziumban volt, megjelent évente tízszer, azaz az iskolai év alatt – vakáció idején, a nyári hónapokban nem. Az 1926-os kolofon szerint a szerkesztôi bizottság: Balázs András (az Erdélyi Római Katolikus Státus elôadója), Baráth Béla (teológiai
tanár), Fischer András (fôgimnáziumi igazgató), Frána Péter (felsôkereskedelmi iskolai tanár), Kovács András (tanítóképzô intézeti igazgató), Kovács Kandid (premontrei kanonok), Miklós István (erdélyi egyházmegyei fôtanfelügyelô), Monay Ferenc (minorita exprovinciális), Pakots Károly (püspöki titkár), Patay József (a kegyesrend fônöke), Trefán Leonárd (ferences exprovinciális), Tamás Albert (a Státusi Tanárok Egyesületének elnöke), Zombory László (a Népszövetség igazgatója). A Jóbarátnak kezdettôl fô sáfára volt Rózsa József, a kolozsvári tanintézet példás világi tanáregyénisége, aki a latin és görög nyelv s a filozófia mellett, amelyek fô szakjai voltak, a román és magyar nyelvet is tanította. Az emlékezô egykori tanítvány, Reisinger László így ír róla: „Amikor szinte kilátástalannak tûnt a közvetlen jövô, akkor is hittel és bizalommal kellett a felnövekvô ifjúságnak buzdítást, kitartást, reménységet adó szavakat mondani. Ennek a tüzes hitnek, soha meg nem tántorodó bizakodásnak volt a prófétája dr. Rózsa József.” (A kolozsvári piarista öregdiákok emlékkönyve. Kolozsvár 1992, 127–128. l.) Piarista tanártársa, Reischel Artúr hasonlóan meleg szavakkal emlékezik rá: „A közös munkaterület, az iskola hozott bennünket össze, és az ott megnyilatkozó jóakarat és szeretet lett az alapja annak a baráti körnek, amelynek a központja volt. A kis együttes a közös gondok, a közös célok, a közös eszmények ereje révén kristályosodott ki. De hogy ez az erô nem maradt csak merô tépelôdés, terméketlen bírálgatás és önemésztô elégedetlenség, hanem tudott lendületbe is jönni, akart élni, és tudott mozgatni, ez az ô kiforrott egyéniségében, messze tekintô higgadtságában, az életet megjárt ember gazdag tapasztalataiban, a tettekben élô hazafiasságában és vallásunk szellemében kialakított jellemében leli magyarázatát. Ezek azok a tulajdonságok, amelyek alkalmasság tették a Jóbarát címû ifjúsági lap szerkesztésére. Vezércikkei, amelyekben a nemzeti múlt nagy tanulságaira utal, vagy híres emberek egyéniségének titkos rugóira mutat, vagy az egyházi esztendô ünnepeinek mélyebb, hasznosíthatóbb tartalmát fedi fel, nem a mindennapi élet kis eseményeinek szimbolikus jelentôségét emeli ki, világháborús visszaemlékezései és különösképpen szerkesztôi üzenetei, nyomtalanul elveszô kiterjedt levelezése mind-mind apró fénysugarakként világítanak egyéniségére. Ezek a széthulló és mégis egy irányba futó fénysugarak rajzolják meg lelkivilágának alapvonását: vérbeli tanító és nevelô.” (Uo.) A Jóbarát indulását Erdély katolikus püspöke, Majláth Gusztáv Károly maga is köszöntötte – írása a lap elsô számában (1925. október 25.) olvasható. Majláth püspök a Jóbarát tizedik évfordulóján kiadott ünnepi számba is írt, nagyra értékelve a lapot, a szerkesztôk munkáját: „Amióta a Jóbarát megjelent, nem volt annak tíz éven keresztül egyetlen száma sem, melyet érdeklôdéssel el ne olvastam volna. (…) A szerkesztô-tanárok és munkatársak is szívesen dolgoztak, mert hiszen érezhették, hogy a Jóbaráton keresztül könnyebb az út a diákszívekhez, mint a rideg katedra tekintélye révén. Én pedig, különösen amióta gyakori gyengélkedésem és korom miatt már nem lehetek oly gyakran az ifjúság körében, érzek hálát a Jóbarát iránt, amely immár tíz év óta azt a szellemet terjeszti, s azt a szeretetet hirdeti, amely egyben az én szívem tanítása is. Azért ezt a lapot úgy tekintem, mint egyik legértékesebb munkatársamat, mint legbizalmasabb helyettesemet, mint az én hûséges jó barátomat. Áldást szórok további útjaira!”
Ebben a jubileumi lapszámban, amely 1935. június 15-én jelent meg a X. évfolyam 10. számaként, a Majláth püspök soraihoz hasonló gratulációk jelentek meg, valamint emlékezô írások, amelyek egy része a kezdetekre, az indulásra, másik része a megtett útra tekintett vissza, egyes cikkek pedig a célkitûzéseket foglalták össze és ismételték el. Fenntartott helyek címen a már idézett Majláth püspök mellett Pacha Ágoston és Fiedler István püspök, Gh. Popa állami fôinspektor (románul), Zomora Dániel nagyprépost, Gyárfás Elemér, az Erdélyi Katolikus Egyházi Tanács elnöke, szenátor, Balázs András prelátus-kanonok, tanügyi elôadó, Boga Alajos kanonok, egyházi fôtanfelügyelô, Walter János generális aszszisztens, Tóth Tihamér egyetemi tanár, Bíró Vencel piarista rendfônök, gróf Bethlen Györgyné, Kristóf György egyetemi tanár, Bagossy Bertalan nyugalmazott fôgimnáziumi igazgatóhelyettes, Trefán Leonárd, Kayser Lajos prelátus-kanonok, a temesvéri piarista fôgimnázium püspöki biztosa, Balanyi György piarista egyetemi tanár, Finály Gábor ny. tankerületi fôigazgató, Floznik György pápai kamarás, Kovács Kandid premontrei vikárius-perjel, Veress Ernô plébános, az Erdélyi Tudósító szerkesztôje, Sándor Imre fôesperes, Molnár Frigyes, P. Jánossy Béla, Klug Péter gyógypedagógiai szakfelügyelô, Kovács András igazgató, Balásy Imre esperes-plébános, Riszner Ödön ny. tanár, címzetes igazgató, Petres Kálmán fiúnevelô intézeti igazgató, Papp János fôgimnáziumi igazgató, Csipak Lajos tb. kanonok, Jénáki Ferenc, Bíró Lajos fôgimnáziumi igazgató, Tóth Lajos piarista líceumi igazgató, László Ignác hittanár, Baráth Béla pápai kamarás, teológiai tanár, Vuchetics Endre, a Déli Hírlap fôszerkesztôje, Kályáni Ferenc gimnáziumi internátusigazgató, Albert István piarista tanár, Badilla János, a Therézianum árvaház igazgatója, Bakódi Antal fôgimnáziumi igazgató, Ivánfi János gimnáziumi tanár, Rohonczy Ilona tanárnô, Józsa János líceumi tanár, Márton Áron, a Katolikus Népszövetség igazgatója, az Erdélyi Iskola szerkesztôje, Klank Jenô hittanár, Szakáts Antal hittanár, Albert Vilmos, a Férfias élet fordítója, Szemlér Ferenc ny. fôgimnáziumi igazgató, Ferenczy Géza, Balacz Gábor therézianumi tanárok köszöntôi, Sík Sándor és Walter Gyula erre az alkalomra írt versei. A lapot szerkesztô, abban írással gyakran jelen levô tanár-szerkesztôk közül megemlítendô Uitz Mátyás és Reischel Artúr piaristák (elôbbi a kezdetektôl a XII. évfolyam végéig szerkesztôje volt a lapnak, utóbbi a XIII. évfolyamtól vette át ezt a feladatot), a szerzetestanárok közt a történész Bíró Vencel, Aubermann Péter, Cservény Albin, Denderle József, az iskola világi tanárai közül Puskás Lajos, Rácz József, Rózsa József (a lap felelôs szerkesztôje az elsô számtól az utolsóig), Wildt József, Heinrich László. Még diákként, a Fiatal rügyekben jelentkezett sok tehetséges fiatal: köztük Dsida Jenô, Venczel József, Xántus János, valamint Bányai (Baumgarten) László, Blédy Lajos, Derzsi Sándor, Fényi István, Flórián Tibor, Gáldi (Göbl) László, Kiss Jenô, Rónay György, Sôtér István, Erôss Alfréd, Papp Asztrik. Az alkalmi szerzôk közt pedig ott találjuk Áprily Lajost, Reményik Sándort, Sík Sándort, Mécs Lászlót, Szemlér Ferencet, Mael Ferencet, Márton Áront, P. Jánossy Bélát, Krüzselyi Erzsébetet, Csûrös Emíliát, Pakocs Károlyt, Szalay Mátyást, Bitay Árpádot, Balogh Ernôt. A Jóbarát hasábjairól az erdélyi katolikus iskolák
45
46
életérôl, a cserkészmozgalomról, a Mária-kongreganisták tevékenységeirôl értesülünk. A lapban különbözô témákkal foglalkozó rovatok kaptak helyet: volt szó egyházi ünnepekrôl, a magyar történelem és irodalom, kultúra kiemelkedô személyiségeirôl, iskolatörténetrôl. A tudomány és technika újdonságairól rendszeres és részletezô ismertetések jelentek meg a piarista nevelés egyik sajátosságaként: felfogásukban ez jelentôs részét képezte a gyakorlati életre nevelésnek. Az iskolai neveléssel összhangban ez az irányvonal a Jóbarátban is külön hangsúlyt kapott: korszakos jelentôségû újdonságokat, felfedezéseket mutattak be, az 1934–1935-ös évfolyamban például a rádióaktivitást. Curiené címen Brósz I. írt a rádium felfedezôjérôl, a kétszeres Nobel-díjas, lengyel származású, Franciaországban élt vegyészrôl s felfedezésérôl (1934. szeptember, 2–4. l.), Mesterséges rádióaktivitás címen Maria Curie lánya s annak férje, Joliot kutatásairól olvashattak az ifjú olvasók ismertetôt az 1934. decemberi lapszám 84. oldalán B. I. tollából. Ugyanebben az évben ilyen cikkek sorakoznak még a lap egyes számaiban: Újítás a kerékpáron (kis hír egy praktikusnak ígérkezô technikai újításról – 1934. szeptember, 4. l.), Akik a bôrükkel is látnak (szerzô B. I., Jules Romains-Farigoule francia tudós és író Bukarestben is bemutatott paroptikus, „bôrrel látó” kísérleteirôl – 1934. november, 61. l.), Hogyan beszél és muzsikál a fény (1934. december, 77–78. l., Brósz I. tollából, az osztrák Spielmann által feltalált fényelektromos hangszerrôl s a vakok segítségére való, a német Naumburg Róbert által szerkesztett olvasógéprôl), Mesterséges égbolt (Brósz I. csillagképekrôl és az azok vizsgálatát elôsegítô planetáriumokról, mûszaki felszerelésekrôl – 1935. május, 195–196. l.), A nehézvíz szerkezetérôl (1935. május, 197. l., H. I. aláírással). Érdekességekrôl szól az M. F. aláírással közölt A bumeráng üzenete (1935. április, 171. l.), Harci szörnyetegek (B. I. aláírással 1935. április, 179. l., a tankokról). A technikai és tudományos élet újdonságai mellett olyan, jól és olvasmányosan megírt komoly téma is szerepelt a vizsgált évben, mint a könyvnyomtatásról is beszámoló Barangolás a könyvek birodalmában címû írás (Aubermann Péter, 1935. január, 104–105. l.), Az élet és halál határairól (Mangold Ernô berlini egyetemi tanár elôadását foglalja össze a tetszhalál és öregedés kérdéseirôl az élôlényeknél, biológiai megközelítésben, nem csak emberekre vonatkoztatva – aláírás nélkül az 1935. februári lapszám 125. l.), Ifjúkori álmaink hôsei címen Aubermann Péter Észak-Amerika rézbôrû ôslakosságának valós történetét, jelenét és bizonytalan jövôjét mutatja meg a fiataloknak az 1935. márciusi Jóbarát hasábjain (154–156). Jelentôs volt ebben a korban a piaristák kolozsvári tanintézetében folyó rajz- és kézimunka oktatás: ez is tükrözôdik a Jóbarát igényes grafikáiban, valamint a pályatételekre beküldött remek rajzokon, s a diákok által az egyes rovatoknak tervezett és megrajzolt fejléceken. Már az elsô lapszám fedôlapján neves festô és grafikus: Szopos Sándor rajza köszönti az olvasót (többször szerepelt rajza a lapban), a késôbbiekben többek közt Hankó József, Rohonczy Ilona, Reithofer Jenô, Vámszer Géza grafikái illusztrálták az egyes lapszámokat. A Jóbarátban volt aztán útleírás, híradás a világ és katolikus világegyház jelentôs eseményeirôl, rendszeres sport- és bélyegrovat, könyvajánlás, s a szerkesztô rendszeresen levelezett
ifjú olvasóival, tanácsokat adva és irodalmi próbálkozásaikat bírálva-serkentve. Mindig volt fejtörô, sakkfeladvány, rejtvények (ezek jelentôs részét a fiatal olvasók maguk alkották és küldték be), Fiatal rügyek címen közölték az ifjú tehetségek különbözô mûfajú sikerült próbálkozásait, rendszeresen kaptak az olvasók irodalmi táplálékot: elbeszéléseket, folytatásos regényt, színdarabot. Rendszeresen hirdettek pályázatokat a szerkesztôk, amelyeket különbözô, legtöbbször magánforrásból származó jelentôs jutalomban is részesítettek. A Jóbarát évfolyamait végiglapozva, e rovatokat követve, az egyes cikkeket olvasva a kutató rácsodálkozik a szerkesztôk odaadó munkájára, figyelmére és szerkesztôi körültekintésére, gondosságára, amellyel a serdülôkorú fiatalokat érdeklô kérdéseket állítottak központba, amellyel lapszámról lapszámra láthatóan sok-sok üzenetet olvastak és válaszoltak meg, zsengéket korrigáltak s jelentettek meg, késôbbi karriereket segítve elô ezzel. A Jóbarát évfolyamaiban mindvégig megragad a szerkesztésben látható pedagógiai tudatosság és mély gyermekszeretet, a munkavégzésben megnyilvánuló gondosság és odaadás. Szerény anyagi háttérrel, önkéntes szerkesztôi gárdával, a tanári munka mellett író szerzôkkel, nehéz történelmi körülmények közt olyan lapot hoztak létre az erdélyi egyházmegye Státusának fenntartásával, piarista atyák vezetésével mûködô kolozsvári katolikus líceumban, amelynek színvonalát jobb körülmények közt is nehéz lenne utolérni.
BODÓ MÁRTA
Fery Antal fametszete
Élesdi Hírvivô Ez a néhány évtizede városiasult, Bihar megyei helység a Sebes-Körös völgyében, a Kolozsvárra vivô nemzetközi mûút mentén fekszik, Nagyváradtól 40 km távolságra, keleti irányban. Lakóinak száma megközelíti a nyolcezret, azonban a magyarság a 20 százalékot sem éri el. E lehangoló tény mellé két, némileg megnyugtató hír kívánkozik. Noha az utóbbi két-három év során nemzetiségünk a határértéket jelentô arány alá sülylyedt, Létai Zoltánt, az elôzô alpolgármestert újraválasztották, s a kétnyelvû feliratokat sem cserélték le. A másik lelkesítô tény pedig éppen az, amelyrôl az alábbiakban bôvebben kívánok szólni. Ennek a maroknyi magyarságnak megszerkesztenek, kiadnak egy anyanyelvû tájékoztató lapot, az Élesdi Hírvivôt. Gazdája a polgármesteri hivatal s a helyi tanács, szerkesztôje egy hattagú lelkes csapat, élén Józsa Ferenc nyugalmazott tanárral. Egyébként neki köszönhetô Élesd elsô monográfiájának a közelmúltban történt közrebocsátása. A hat oldalas „közéleti havilap” gazdag és változatos információt nyújt e kisvárosban történtekrôl. Természetes, hogy az élre a képviselôtestület határozatai, valamint a polgármesteri hivatal hírei kerülnek. Dicséretes az Ilosvay Magda vezette nyelvvédô
rovat állandósítása. (Ennek ellenére meglehetôsen gyakori a szép stílus követelményei és a központozás szabályai elleni vétség.) A szeptemberi számban képes beszámolót olvashatunk a jól sikerült szüreti bálról, az ifjúsági táborokról, kirándulásokról és egykori jeles labdarúgókról. Együttérzést vált ki az olvasóban Szász Magdolna aligazgatónô nyilatkozata az iskolakezdés gondjairól. Az alábbi mondata fölöttébb megdöbbentett: „A magyar tagozat elsô osztályának indítása – a megfelelô létszám biztosítása miatt – mindig hatalmas gondot jelent. Gyermekhiány miatt nehéz összegyûjteni a kis csoportot.” Végül is – több hetes utánajárás árán – 13 apróságot sikerült beírniuk; közülük csak 5 helybeli magyar, 7 roma és 1 a távoli szórványból. Bizakodó lélekkel zárom e rövid ismertetést. Lám, a nemzeti gyûlölködésen felülemelkedve e bihari kisvárosban biztosították a magyar oktatás folyamatosságát, másrészt pedig egy helyi sajtótermékkel a közösség és a hatóság közötti együttmûködést, kapcsolatot.
DÁNIELISZ ENDRE
Lobogó fáklyaláng Aradon Immáron nyolcadik éve jelenik meg kéthavonta Arad kulturális szemléje, a Szövétnek. A folyóirat címválasztása rendkívül találó, ugyanis fáklyalángként ragyogtatja fel mindazt, ami Arad múltjában, jelenében és jövôjében magyar, kulturális érték. A Szövétnek non-profit jellegû kiadvány, s bár mint legtöbb mûvelôdési lap, anyagi gondokkal küzdenek, az Alma Mater Alapítvány segítségével a folyóirat rendszeresen megörvendeztetheti olvasóközönségét. A közel ötven oldalas kiadvány írásait a két fôszerkesztô, Ilona János és Pálfi Sándor, valamint a szerkesztôk álladó rovatokban közlik. Ezek legnagyobb része széles réteget érintô kulturális események beszámolói, könyvbemutatók, illetve mûvészetet és irodalmat népszerûsítô írások. Külön rovat keretén belül jelentkezik az ifjúság és az oktatás kérdése a lapban. Az elsô oldalon, a tartalom mellett kap helyet, a – leggyakrabban Réhon József által jegyzett – vezércikk. Ezen írások a Szövetnek helyét és feladatát is meghatározzák a jellegzetes kulturális és történelmi keretben: „Bízom azokban, akik támogatják, akik készítik az aradi kulturális szemlét. Lehet, hogy ôk tudják, de legalábbis érzik, ez a lap egy kicsi aradi csoda.” Ilona János Visszapillantó címû álladó rovata ad helyet az Arad és környékén történô kulturális események beszámolóinak. Olvashatunk itt falunapokról, kulturális rendezvényekrôl és könyvbemutatókról egyaránt. A rovat jellegzetessége, hogy beszámolókat közöl iskolai rendezvényekrôl is, így szavaló-
versenyekrôl, költészet napi találkozóról vagy akár osztálykirándulásokról is. Az írások témája és hangulata ezáltal a fiatalabb korosztályt is az olvasóközönség táborába vonzza. A történelem és helyi hagyományok ismerete rendkívül fontos lehet az ember valahova tartozásának meghatározásában. Így gondolja ezt a Helytörténet rovat szerkesztôje, Ujj János és az Aradi ritkaságok szerkesztôje, Pávai Gyula is. Ezekben a rovatokban ugyanis olyan írásokat olvashatunk, amelyek nemcsak hogy lerántják a leplet a kétes történelmi eseményekrôl, de melegebbé teszik a magyar szíveket, és büszkeséggel töltik el. Jól informált és megalapozott írások derítenek fényt, például Bocskai István vezér erdélyi és havasalföldi gyôzelmeirôl. Külön érdekessége ezeknek a történelmi írásoknak, hogy a helységneveket mindkét nyelven megjelölik bennük. Ebben a rovatban jól megfér egymás mellett Ferenc Ferdinánd története és az EU-csatlakozás kérdése is. Az M. Sághi Annamária által szerkesztett Mûvészet és Irodalom rovat igen sokszínû. A számtalan – bár fekete-fehér, de jó minôségû – fényképpel tarkított oldalakon kortárs mûvészek munkáit és életpályáját ismerhetjük meg, valamint szárnybontogató fiatalok verseibôl is olvashatunk. S ha már pályakezdôkrôl volt szó, bár kissé iskolai dolgozat ízûen, nagy klasszikusok munkáinak értelmezésével próbálkoznak ugyanitt középiskolás diákok. Ez a tény sajnos megnehezíti a folyóirat célközönségének behatárolását. Való igaz, a szerkesztôgárda
47
legnagyobb része, elsô- vagy másodállásban tanár, és nagyon hangulatosak tudnak lenni a dolgozati bakik vagy az osztálykirándulások beszámolói, de a lapnak visszafogottabbnak kellene lennie ezek közlésében, mert diákújság hangulatát kelti. A Szövétnek-interjú keretén belül Ilona János faggat aradi személyiségeket. A portréinterjúkból olyan különlegességeket tudhatunk meg, hogy miért is nevezik reneszánsz embernek Dinyés László képzômûvészt, miért kapott Ezüstgyopár díjat Péter András helyi matematikatanár. Az Oktatás (szerkeszti Matekovits Mihály) és Ifjúság rovatokban (szerkeszti László Lajos) véndiákok és jelenlegi diákok egyaránt helyet kapnak. A kopott tablókép mellett ôszes véndiákok emlékeznek diákcsínyeikre, miközben végzôs diákok beszélnek pályaválasztási terveikrôl. Siska-Szabó Zoltán Turisztika oldalai valamely turisztikailag látványos régiót mutat be, igazi kedvcsinálót nyújtva térképeivel és fotóival, hogy magunk is elôkeressük a túrabakancsot. A szerzôk fényképeinek közlése az írások mellett közvetlenebbé teszik az író-olvasó kapcsolatot. A lapból nem hiányzik a keresztrejtvény sem, melyek eszmei szerzôje Lészay Béla, de néhány lapszám segítségével történelmi tudásunkat is felmérhetjük. Bár nem hagyománya a kiadványnak, az évfordulós lapszámok tematikusok. Így a 40. szám a Szabadság-szobor visszaállításának témája köré építi
írásait, míg a 2002-es februári lapszám Znorovszky Attila-emlékszám. Külön kiemelendô a folyóirat kivitelezése, tipográfiája; a színes fedôlap, sok fénykép és grafikai illusztráció minôsége bármelyik országos terjesztésû kiadványnak is dicsôségére válna. Az átlátható és könnyen olvasható tördelés egyetlen hibája talán a túl gyakran váltogatott betûtípus. Külön ínyencségnek számít a hátoldalon egy-egy nagy magyar költô szerzeménye. A Szövétneknek hangos kiadása is van, ezt Szövétnek-estnek nevezik, s az aradi Jelen-házban kerül megrendezésre. Az elsô elôadás népszerûségét egy kiváló magyar tudósnak, Solymosi Frigyesnek a jelenléte és Magyarság és egyetemesség a Kárpát-medencében címmel meghirdetett elôadása fémjelezte. Internetes változatban, is szemelgethetünk a kiadvány írásaiból. Mindent összevetve a Szövetnek színvonalas kulturális folyóirat, gondosabb olvasószerkesztés mellett és szigorúbb írás-szelektálással még megbecsültebbé is válhat. „Éltek és élnek máshol is szerény emberek, akik az írásaiknak keretet nyújtó kiadványt csak kezdetleges fáklyának tekintik. Csak pislákol? Vagy már világít is? A fényre szükség van.”
FEKETE EDIT ORSOLYA
A Látó
48
A „néz” és „lát” szavak közti aránylatkülönbséget mindenki érzékeli, mindezek dacára sokan csak néznének és nem látnának. A Látó szerepe és célja ebben rejlik: meglátja, majd megláttatja velünk, olvasókkal mindazt, ami érdemes, ami az irodalom, a kultúra mozgatója lehet. Az immár tizenötödik évét betöltött, Marosvásárhelyen megjelenô Látó önmeghatározás szerint „szépirodalmi folyóirat”. A havonta megjelenô lap a Romániai Írok Szövetségének és a Maros Megyei Tanács kiadványa. Egyszerû kézbevétellel, aprólékos lapozgatás nélkül is nyilvánvaló: minôségi, egyszerû, ám nagyszerû lappal van dolgunk. A sem túl kicsi, sem túl nagy méret, a komolyságot, megfontoltságot, felelôsségtudatot sugalló zöld borító, a jó minôségû papír, az ízlésesség és odaadó munka velejárója. A lap fôszerkesztôje csupán tiszteletbeli, lévén, hogy egy romániai kisebbségi párt irányítása nem kis munka, Markó Béla manapság igen keveset tud szakítani idejébôl az irodalomra, költészetre. Helyette Gálfalvi György fôszerkesztô-helyettes végzi a lap irányítását. A lap vers, próza és kritika részeit további három szerkesztô látja el: Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor. Jellemzô, hogy a folyóirat kortárs, babérkoszorús vagy anélküli tollforgatóknak nyújt teret, az egyedüli rovat, amelynek köze van az ántivilághoz, az a Talált vers, hol többnyire elhunyt költôk mûvei látnak napvilágot.
Prózán, versen és kritikán kívül más mûfajú írással is kecsegtet a lap. Van benne szép számban vita, interjú, fordítás, esszé, recenzió, dráma, tanulmány. Talán egy dolog hiányzik a figyelemmel strukturált tartalomból: a grafika. A képzômûvészet, festészet, szobrászat, vagy bármilyen grafikus elem teljesen idegen a laptól. Talán mindez nem kultúra? Vagy szerkesztô nem akad, akit foglalkoztatna e jelenlegi üres halmaz? A lap gerincét képezô prózán és versen kívül, több tematikus állandó rovat is jelen van: Fórum, Téka, Deleatur, Dokumentum, Kis lírai antológia, Disputa és a már említett Talál vers. A Fórum rovatba beszélgetések, elôadások szövege, elemzések, tanulmányok, könyvek elô- és utószavai kerülnek különbözô tematikában: irodalom, vallás, hermeneutika, magyar nyelv, képolvasás vagy éppen a diákköri tudományos munka. A Téka, mint neve is mutatja, könyvtár, hol válogatni lehet a Romániában és Magyarországon megjelent könyvek recenziói, értékelései, kritikái közt, folyóiratonként sokszor akár öt közül is. A Deleatur rovatban inkább „méltatás és méltatlankodás” van jelen. Azért nevezem a röpke, sokszor pársoros írásokat így, mert mindent és mindenkit firtatnak. Leginkább esszékhez hasonlítanak a jelenségeket hámozgató írások, de az biztos, hogy némi „irodalmi vezércikk” (ha szabad ezt így mondanom) ízzel vannak fûszerezve. A Dokumentum rovat kevésbé mondható állandónak, ugyanis csak idônként jelentkezik a lapban.
A rubrika szerzôi irodalmi jelenségekrôl írnak leginkább, de naplórészletek, sôt kisebb tanulmányok, fordítások is megjelennek e téma kapcsán. Ami még a fennebb említett rovatnál is ritkább az a Kis lírai antológia és a Disputa. Ezekben, mint nevük is mutatja, versek, mûvészeti jelenségek méltatása, valamint válaszok, reagálások a korábban megjelent írásokra, valóságos „keresztmetszetek”. A Talált vers néha egy-egy költô születési vagy elhalálozási éve kapcsán megemlékezés gyanánt, máskor mondhatni puszta véletlenbôl kerül az utolsó oldalra. A szerkesztôk évente egy alkalommal tematikus számról is gondoskodnak. Eszerint az utóbbi három
évben Élet és Irodalom, Színház, míg az idén a Berlinlátó jelent meg. Ezek a számok a felvett témákat a legapróbb ízükre bontva mutatnak be, taglalnak, firtatnak, elemeznek. Jellemzô, hogy a megjelenés színhelyétôl eltérôen, nem Marosvásárhely-centrikus, sôt mi több nem Erdély-centrikus, ám a rálátás biztosan az: értékalapító, értékápoló, értékôrzô. Mintegy jutalomképpen a kitartó munkáért, a szerkesztôség 1996-ban megkapta a budapesti Szabad Sajtó Alapítvány díját.
LADÁNYI EMESE KINGA
Erdélyi utakon Baráti beszélgetés az Erdély iránti érdeklôdésrôl, az utazásokról, a kultúra változásairól Szabó Zsolt: 1945 után több mint másfél évtizedig lényegében szünetelt Magyarország és Románia között a magán utazás. Sokáig még a közeli rokonok sem kaptak útlevelet, azután is évekig csak nehezen. Amikor az 1960-as évek elején lazult a tilalom, Kósa László az egyik elsô, fiatal magyarországi értelmiségi volt, aki rendszeresen utazott Erdélybe, hogy megismerje a romániai magyarok életét és kultúráját, és késôbb is kitartott programja mellett. Kósa László: Lassan negyven éve ismerjük egymást. 1966 nyarán két Eötvös Kollégium-béli szobatársammal egy hónapos kerékpárutat tettünk Erdélyben. Kolozsváron ekkor ismerkedtünk össze. Jól emlékszem, hogy amikor hazafelé tartottunk, másodmagaddal kikísértél bennünket a zilahi országúton Bácsig vagy talán Méráig, természetesen kerékpáron. A búcsúzás közben a kölcsönös rokonszenv jegyében megígértük egymásnak a kapcsolattartást, de olyan idôk jártak, hogy óhatatlanul az is fölrémlett bennem, vajon találkozunk-e még valaha. Aggodalmam hála Istennek alaptalan volt. Húsz és negyven éves korom között összeadva a napokat, több mint tíz hónapot töltöttem Romániában. Életem meghatározó részévé váltak ezek az utazások. Sajnos azonban akadtak évek, amikor egyáltalán nem utazhattunk, manapság pedig – önkritikusan mondom – persze kitartok, ahogy mondtad, a programom mellett, de sokkal ritkábban tudok idôt szakítani utazásra és ügyekkel, dolgokkal, emberekkel ismerkedésre, mint szeretném. SZZS: Amikor megismerkedtünk, nem az elsô utad volt. Milyen indítékból és hogyan kezdtél Romániába utazni? KL: A harmadik utam volt. Az, hogy meg kell ismerni a magyar kisebbségeket, és lehetôség szerint segíteni, családi neveltetésembôl adódott. De hogyan tegyük, egyáltalán mit tehetünk? Erre az 1960-as évek elején nem volt könnyû felelni. Különösen nekem nem, akinek Magyarországon kívül nem éltek sem rokonai, sem közelebbi ismerôsei. Több szálon bonyolódott a kapcsolatfelvétel. A szabad mozgást részben helyettesítette a levelezés. Ez általában is igaz volt, nemcsak Romániára nézve. Gimnazista koromban németül és angolul hosszabb-rövidebb ideig leveleztem Bajorországba, Írországba, Finnországba, Litvániába. Némelyik címet a kommunista ifjúsági világszövetség havilapja, a Világ Ifjúsága magyar
változatából kerestem ki. Ez az újság százával közölte különbözô országokban élô fiatalok címét, akik levelezni szerettek volna. Furcsa ellentmondás, de tényleg úgy volt, hogy az utazások kemény korlátozása és a külföldi kapcsolatok szigorú ellenôrzése idején engedték vagy elnézték az ilyesfajta kapcsolatkeresést. A „népek barátsága” propagandának kevés más hiteles eleme akadt. További erdélyi címeket idôsebb gyulai ismerôseimtôl, jórészt Trianon utáni menekültektôl kaptam, másik részük – lévén édesapám Gyulán református lelkész – nem hivatalos egyházi kapcsolathálóból származott. SZZS: Gyerekkorodat, középiskolás éveidet Gyulán töltötted. Mit jelentett számodra a város román lakossága? KL: Egyfelôl intézményi jelenlétet: templom, iskola, politikai képviselet, ünnepeken nemzeti zászló használata. Másfelôl egy többnyelvû, hiszen németek is laktak Gyulán, és többvallású közösséget, melynek tagjai zömükben ekkor még városnegyedekben hagyományosan elkülönülve, de békében éltek. Nyelvileg azonban szinte semmit, mert a románság az én gyermekkoromban talán a lakosság tíz százalékát adta. Román ismerôseink nem voltak, azaz voltak, de én késôbb tudtam meg, hogy románok. Elsô erdélyi utam után, amikor a magyar–román viszony is kezdett érdekelni, a budapesti egyetemen önszorgalomból tanultam románul. SZZS: Elsô utad merre vezetett? Mikor szereztél tartósabb ismeretségeket? KL: Tartósabb ismeretséget ekkor még keveset szereztem. Nevesebb értelmiségivel vagy diáktársakkal nem sokkal találkoztam. Ez a következô években történt. Manapság már nem általános, amirôl beszélek, de akkoriban még természetes volt, hogy érdeklôdô egyetemi hallgatók bekopognak neves, alkotó értelmiségiekhez, mûvészekhez, ismeretlenül beállítanak szerkesztôségekbe, és akiket megkeresnek, többnyire nem zárkóznak el. Kerékpáros utunk nagy élménye volt az idôs Kós Károly meglátogatása. Megkerestük például Jancsó Elemért, Benkô Samut, Balogh Edgárt, Kányádi Sándort, Kántor Lajost, az ô lakásán ismerkedtünk meg Bálint Tiborral, aztán Szervátiuszék mûtermét, Kallós Zoltánt, Szabó T. Attilát. Ôt a következô nyáron ismét fölkerestem, hogy lássam a szótörténeti tár és a történeti helységnévtár cédulaanyagát. Ebédidô közeledvén, barátsá-
49
50
gosan asztalhoz ültetett, és megvendégelt. A néprajzosok közül különösen kedves és hosszantartó kapcsolatom alakult ki Nagy Olgával, Szentimrei Judittal és Almási Istvánnal, továbbá Nagy Jenôvel. Gazda Klára, aki ma nemzedékünk vezetô erdélyi néprajzkutatói közé tartozik, az egyik legelsô levelezôpartnerem volt. 1967-ben hosszan beszélgettem Jakó Zsigmonddal Mikecs Lászlóról, akirôl tanulmányt készültem írni. A történészek közül minden alkalommal találkoztam Imreh Istvánnal, akitôl megújulóan sokat tanultam, munkássága a történeti néprajznak is kiemelkedô értéke. Az egyik elsô úton kötöttem szoros barátságot Borbáth Károllyal, ezzel a nagyra hivatott, különös tragikus sorsú történésszel. Remélem, még nem felejtették el alakját. Ô intézte, hogy Szabó T. Attila Filep Antallal írt nagysikerû könyvünk tördeletlen nyomdai levonatát átnézte, és számos helyen kiegészítette, javította. Mindezt persze a legnagyobb titokban. Kérésemre ô szervezte azt is, fôleg Szabó T. Attila és Nagy Jenô közremûködésével, hogy a Magyar Néprajzi Lexikon személyi címszavai elkészülhessenek. Tudniillik postán nem lehetett adatokat kérni. Személyes jó kapcsolatom alakult ki Mikó Imrével, aki 1940 elôtt már politizált a Magyar Pártban, majd 1940 után a budapesti parlament tagja volt. Nem szándékozom seregszemlét tartani. Nem is tudnék, meg az évek összemosódnak az emlékezetemben, csak attól tartok, hogy többeket érdemtelenül kihagyok a fölsorolásból, pedig alighanem ez történik. Kerékpárosként Nagyenyeden Vita Zsigmond, Székelykeresztúron Molnár István volt a házigazdánk. Aradon Ficzay Dénest és Kovách Gézát kerestem meg, különben a már fiatalon komoly filozófiai mûveltségû Schreiner (Aradi) József segített falvakba eljutni. Temesváron Jecza Péter szobrász mûtermét láthattam. A székelyföldiekrôl még nem is beszéltem. SZZS: Térjünk még vissza az elsô utad élményeihez. Mi volt a fô célod akkor? KL: Tájékozódni akartam, és mindenekelôtt látni azokat a tájakat, városokat, falvakat, amelyekrôl addig csak olvashattam. Tájékozatlanságunkra és naivságomra jellemzô, hogy a Gyulától nem messze lakó Belényes környéki magyarokról viszonylag sokat olvastam, mégis azt hittem, hogy negyvenévnyi elcsatolás után már nincsenek meg. Aztán fokozatosan helyére kerültek a dolgok. Nagyon fontos egy bezárt világban olvasni, azonban a személyes élményt valójában semmi sem pótolhatja. Aztán nemcsak én voltam naiv. Amikor 1963-ban elôször átléptem a határt Kötegyánnál, nem a legközelebbi vonatcsatlakozással mentem tovább, hanem begyalogoltam Szalonta központjába, egyenesen az Arany János Múzeumba, és elôzetes bejelentés nélkül megkerestem az igazgatót, Dánielisz Endrét, akirôl tudtam, hogy levelezik a gyulai Erkel Ferenc Múzeummal, ahová én bejáratos voltam. Nagyon hamar megértettük egymást, mintha régi ismerôsök volnánk. Kétszeres értelemben is egy nyelvet beszéltünk. Barátságunk máig tart. Évek múlva árulta el, hogy miután elváltunk, kissé megijedt, ki is lehettem én, egy ismeretlen, akinek bizalmasan beszámolt a szalontai magyarok helyzetérôl. Utam elsô fontos állomása a kalotaszegi Váralmás, pontosabban annak református parókiája volt. Sinka József tiszteletes úr szeretettel fogadott. Segített megismerni a környezô falvakat, gyalog és kerékpárral jártam, és tudomásul vette, hogy helyben a
Magyar Néprajzi Atlasz számára gyûjtök anyagot. Késôbb az egyházi kapcsolatot igyekeztem mellôzni, különösen, ha a Néprajzi Atlasszal foglalatoskodtam. Kellett egy darab idô, míg valamelyest megértettem a romániai helyzetet, és alkalmanként többkevesebb sikerrel bele tudtam élni magamat az emberek gondolkodásába. 1967-ben kolozsvári ajánló leveleim segítségével szállást kaptam a dévai parókián. Aznap este jót beszélgettünk a lelkésszel egy tanárházaspár társaságában. Kérdésükre elmondtam, hogyan találtam oda. Kolozsvári értesülés nyomán a református templom környékén azt az épületet kerestem, melynek falán friss meszelés nyoma látszik. Tudniillik a parókiával szemben lévô megyei pártbizottságot fôtitkárként elôször nem sokkal korábban látogatta meg Ceaušescu. 1918 óta senki sem kezdeményezte, most jónak látták a parókia falán befalazni a Salamon Ferenc, neves történész szülôházát jelölô emléktáblát. Aztán a hunyadi magyar szórványokról beszélgettünk. Én természetesen – mint mindegyikre – erre az útra is készültem, így bizonyára szokatlanul tájékozott voltam. Ezúttal azonban elmaradt a Hunyad megyei utazgatás, mert másnap reggel házigazdám kurtán és szigorúan fölszólított, hogy nem érdekli, ki vagyok, és azonnal hagyjam el a házat. Egy hét múlva egészen más vidéken csaknem ugyanez megismétlôdött velem. Rájöttem, hogy jobb tájékozatlannak látszanom, s nemcsak a parókiákon és a plébániákon, melyekre kétszeresen is odafigyel a kommunista hatalom, mint magyar és mint egyházi intézményekre. Igazán nem haragudhattam, nem is haragudtam, ha a lelkészek féltek és óvatosak voltak. Én is tudtam, milyen a félelem és tehetetlenség érzése, hiszen kamasz fejjel éltem meg 1956-ot, és amikor Erdélybe kezdtem utazni, még nem ért véget a megtorlás. Aztán meg 1964 augusztusában egy napig élveztem a Securitate „vendégszeretetét” is, két napig meg a házi ôrizetet, mert kifigyelték, hogy a Belényes környéki falvakban néprajzi gyûjtést folytatok, többek közt a Magyar Néprajzi Atlasz gyûjtôpontjain dolgozom. Kerékpárlopás gyanújával kísértek be, majd politikai provokátorságot akartak rám bizonyítani, végül jól leszidtak, mert nem kértem engedélyt Bukarestbôl, aztán elengedtek. SZZS: Az az engedély aligha érkezett volna meg. A Magyar Néprajzi Atlasz azonban elkészült. KL: Nem jöttek rá, én pedig nem árultam el, mi volt a fô feladatom. Késôbb másokkal is elôfordultak hasonló esetek. Mi volt az enyém ahhoz képest, hogy a moldvai magyarok közt gyûjtô Lükô Gábort 1933-ban ki is utasították Romániából. Az Atlasz nagyjelentôségû anyaggyûjtését végül illegális úton sikerült befejezni, azoknak az erdélyieknek és magyarországiaknak a segítségével, akik vállalták a kockázatot. SZZS: Kellett ehhez a hagyományos magyar vendégszeretet is, ami – biztos vagyok benne – élményeid nagy részéhez kapcsolódott. KL: Meg nem bocsátható hálátlanság lenne részemrôl, ha errôl elfeledkeznék. Az elsô úton, amikor a temesvár–jászvásári személyvonat lekéste velem Bánffyhunyadon az utolsó kurszát. Alkonyodott. Fogtam magam, és teljesen ismeretlenül bekopogtam a parókiára. Bemutatkoztam, és György Dénes esperes úr nem vonta kétségbe a szavamat, ellátott, aztán másnap reggel kikísért a váralmási buszhoz. Az említett kerékpáros túrán, egy hónapon át,
nem pontos ez a kép, de nincs jobb, kézrôl kézre adtak bennünket s ebben egyaránt része volt a messze földrôl érkezô diákoknak, a magyarországiaknak, a nem akármire vállalkozóknak szóló szeretetnek és a hagyományos vendégbarátságnak. Órákon át mesélhetnék, és természetesen nemcsak ehhez az úthoz kapcsolódó feledhetetlen emlékeket. Hogy az elôbb miért a negatív élmények közül került elô néhány, egyrészt jóval több van belôlük, másrészt azért, mert fontosnak tartom a jövô szempontjából, hogy ezek se felejtôdjenek el. Sok izgalmas percet, órát, helyzetet értünk meg én és mások könyvek, folyóiratok csempészése közben. Ezt a szót vagyok kénytelen használni, bár a jelentése nem kellemes, pedig mi jó ügyet szolgáltunk, amikor magyarországi és nyugati olvasnivalót vittünk Romániába, ahol ilyesmihez egyre korlátozottabban lehetett hozzájutni. Csak azért nem mondtam törvény- vagy szabálysértést, mert nem hiszem, hogy kinyomtatták volna a tiltást, hiszen a nemzetközi egyezményekbe ütközve talán gondot okozhatott volna Romániának. Ám szinte mindenki tudta, hogy a gyakorlat egészen más, önkényesen járnak el. A 70-es évek elejétôl jelentôsen nôtt a beutazások gyakorisága, s gondolom, a hatóságokat ez nyugtalanította. Mégsem vagyok benne biztos, hogy a kulturális értékek forgalmának akadályozása kimondottan magyarellenes fogantatású lett volna. Minél sötétebb egy diktatúra, annál több dologban fedezi föl ellenségét. Ha lehet egyáltalán versenyeztetni ezen a téren, Románia a szocialista tábor legsötétebb diktatúrája volt, a magyarellenesség pedig, mint tradíció nyilvánvalóan súlyosbította a helyzetet. SZZS: Úgy tudom, hogy Magyarország nyugati határán hasonló módon vadásztak a nyugati eredetû könyvekre és fôleg az emigráns sajtóra. KL: Évtizedeken át pontosan ez történt, hiszen a rendszereinket ugyanaz a gólya költötte ki. Sôt némelykor a magyarországi hatóságok is csináltak ügyet a Romániába viendô magyar könyvekbôl. Ez ugyan ritkán fordult elô, de segíteni nem segítettek a magyar állampolgárokon. Elkeserítô érzés volt, ha a románok vettek el tôled könyvet, vagy ha nem vettek el, hanem visszafordítottak a határtól, és hivatalosan, értem ezen, hogy eredmény reményében nem panaszkodhattál senkinek sem, legfeljebb a magyar határôrizet jóindulatú rokonszenve fogadott. Magunkra voltunk utalva, és igyekeztünk megtalálni a diktatúra balkáni lazaságait, hogy kijátsszuk határôrizetét. Ismert, hogy egy pár elôkészített szagos szappannal, márkás cigarettával le lehetett állítani a vámosok kutatási kedvét, súlyosabb esetben egy palack italnak is kéznél kellett lennie. És ez így volt fordítva is. Magyarországra jövet többnyire bevált, ha a népzenei fölvételeket tartalmazó magnótekercseket vagy a kéziratokat a táska mélyére tettük, és rádobáltuk az összes szennyes fehérnemût, legtetejére a terepjáró zoknikat. Arról csak elbeszéléseket hallottam, hogy a népmûvészeti tárgyakat kereskedelmi nagyságrendben kihordók milyen módszerekkel jutottak át a határon. Különben az ô eseteik egészen más lapra tartoznak. Nem állítom, hogy nagy kockázatokat vállaltam, de sokszor éltem meg izgalmas perceket, féltem, de azért utaztam, a szekus kaland után két évet kihagytam, a dévai kudarc után egy évvel ismét a városban voltam. Messze elkerültem az emberemet, és eljutottam több, számomra sok ta-
nulságot jelentô településre. Egy hétig laktam a vajdahunyadi kohó tövében munkások között barakkban. Házigazdám, egy karbantartó kômûves meg akarta mutatni belülrôl azt a kohót, amelyikben dolgozott. Nem értette, miért nem tartok vele. Egyébként az üzem kerítésrésein naponta többször hazajárt, reggelizni föltétlenül. Nem lévén rokonom Romániában, az 1974-ben kiadott rendelkezés, amelyik csak rokont engedett befogadni, csökkentette utaim számát. A szállodai viszonyok miatt körülményes lett egy utat megszervezni, ismerôst, ismeretlent nem tehettem ki pénzbüntetésnek. Addigra erdélyi vonatkozású cikkeim, tanulmányaim nyomán sok gyûlt a rovásomra, itteni szójárással mondva, doszárom lett, míg 1980-ban egy évtizedes teljes szünetre kényszerültem. Mindössze egy napra látogattam át két kisebb gyerekemmel Gyuláról Szalontára és Váradra. Két nap múlva Dánielisz Endrétôl elvették az útlevelét, és Kolozsvárott, ahová nem szándékoztam menni, szintén nyomoztak utánam. Többen üzenték, ne utazzam. SZZS: Maradva a határforgalomnál, az utóbbi két évtizedben rengeteg mûtárgyat kihordtak Magyarországra. KL: Nemcsak Magyarországra, nyugatabbra fekvô országokba is. Ezek jelentôs hányada megvesztegetéssel kerülhetett át a határon, szinte úgy, ahogyan más magánkereskedelembe kerülô árú, olcsó ruhaés ágynemû, sok más egyéb. A tömeges mûtárgy-kivitelt s most nemcsak népmûvészeti, hanem általában kézmûipari termékekre gondolok, nyilvánvalóan meg kellett volna akadályoznia az illetékes szerveknek. Ezzel szemben emlékszem, az 1960-70-es évek fordulóján a néprajzkutató Kós Károly mondta el nekem, hogy az Erdélyi Néprajzi Múzeum szakembereit felügyeleti szervük hivatalosan kirendelte Észak-Erdélybe ikonokat vásárolni. A nagyszámú anyagból talán válogathattak a saját gyûjtemény számára, de a többség nem oda, hanem az állami mûkereskedelem útján valószínûleg nemzetközi forgalomba került. Tehát már nem nagymama családi ereklyeként tisztelt guzsalyáról, vagy egy-egy emlékbe kapott-vásárolt cseréptányérról, bokályról, szûcsmestertôl beszerzett irhabundáról volt szó, hanem az egész mozdítható tárgyi világról. SZZS: Amikor a magyar falvakban már nem akadt eladni való, az élelmes árusok román községekben vásároltak össze árut és vitték Budapestre. KL: Ezt a folyamatot akarva-akaratlanul követni lehetett a budapesti utcákon és tereken. Amikor a 70es évek elején szinte meglepetésszerûen jelentkezett Magyarországon a népmûvészet divatja, és hamarosan kiderült, hogy Erdélybôl lehet leginkább hiteles tárgyakat beszerezni, az elsô kalotaszegi és széki árusoknál sok-sok értékes, régi, eredeti darabot lehetett látni. Valóban megjelentek a valószínûen román közösségekbôl származó portékák. Azt hiszem, a vásárlókat általában nem érdekelte az etnikai kötôdés, ami, tudjuk, némelykor a szaktudósnak is fejtörést okozhat. Én ugyan soha semmit sem vettem, de beszélgettem a kínálókkal, innen tudom, hogy nyilván a kereset reményében, románok is kínáltak föltehetôen magyar eredetû dolgokat. Késôbb a divat szélesedésével párhuzamosan a kínálat színvonala esett. Nagy változás akkor következett be, amikor az eleve turistáknak vagy magyarországi eladásra készített kalotaszegi hímzések és korondi cserepek túlsúlyba kerültek. Az elôbb abban az értelemben be-
51
52
széltem eredetiségrôl, hogy a tárgyak még a viszonylag zárt paraszti társadalom igényeit hivatottak kielégíteni, nem a külsô vásárlóét. SZZS: Ebben a folyamatban a motívumok és formák teljesen átalakultak, elvesztették szépségüket. Kalotaszegen különösen látványosan zajlott mindez. Lazává, tarkává lett a hímzés, korábban szokatlan színek jelentek meg s hamarosan szinte egyáltalán nem hasonlított valamikori önmagára. A néprajzi vizsgálatok különben hellyel-közzel rögzítették ezeket a változásokat. KL: Az esztétikai szempontokat ápoló szemlélet teljes joggal lehangolónak írja le a történteket, a szociológiai dokumentálja, és igyekszik az okokat föltárni. Ez is hozzátartozik kultúránk történetéhez. Sajnos arra alig van esélyünk, hogy valaha megtudjuk, hová került ez a rengeteg és sokféle tárgy, bizonyára egy része közgyûjteményekbe és talán szakszerûen kezelt magángyûjteményekbe vagy csak egyszerû lakásdíszként szolgál, sokat már kidobtak, esetleg némelyik régiségkereskedésben vár vevôre. Elképzelni sem tudom, mi maradt a falvakban. SZZS: Ezek a jelen és a közeli múlt kérdései. Mi az a legfontosabb néprajztudományi tanulság, ami útjaidon kikristályosodott? KL: Már az elsô utazáson alapélménnyé vált a régiók különbözôségének tapasztalata, ami nemcsak néprajzi kérdés, hanem legalább annyira történeti is. Egy fiatal lelkész, Wass Lajos, akinek idôs nagynénjét Gyulán a szüleim istápolták, elvitt a Fekete-tengerhez. Ô késôbb is sokat segített székelyföldi gyûjtéseim során. Így nyílott lehetôségem Budapest és Konstanca között rövid idôn belül történelmi-földrajzi nagytájak eltéréseit meglátni. Mivel Budapestrôl indultam, az élménysorba számítom a már jól ismert Duna-Tisza-közét meg a Tiszántúlt is, mert igazán Erdélyt és Óromániát látva tudatosult bennem több jellegzetességük. Egy hónap alatt megfordultam Nagyváradon, kalotaszegi falvakban, Kolozsvárt, Gyergyószentmiklós kivételével minden jelentôsebb székely városban, több székely faluban is, az udvarhelyszéki Bágyban töltött napok máig felejthetetlenek számomra. Aztán Segesvár és Brassó következett. Ekkor léptem ki elôször a Kárpát-medencébôl, és rögzült bennem nagyon mélyen, hogy a régi Magyarország területe lakosainak etnikai összetettsége ellenére földrészünk egyik legintegránsabb nagytája volt, továbbá, hogy a Kárpátok Európa alighanem legtartósabb, nyugati és keleti felét elválasztó kulturális határát képezik. Ezt az élményt fokozták a Bukarestben és Konstancán tapasztaltak, nem szólva arról, hogy Munténia tudvalévôen egészen más jellegû síkság, mint a Magyar Alföld, ismét más táj Dobrudzsa. Konstancán láttam népviseletet hordó tatárokat. Kertes negyedében, nemrég épült magánháznál találtunk szállást. Megnézhettem az egész lakást, eltûnôdhettem infrastruktúráján. Az, hogy 30 centi magas, kényelmes szófán aludtunk, éppúgy érdekes volt, mint az, hogy az elôszobában vizeskancsót, poharat, mosdótálat használva, szájból mosdott egy másik turistavendég, egy fiatal bukaresti mérnök. Ezen az úton értettem meg, hogy a magyar–román viszony elemzésébôl elhagyhatatlanok a kulturális eltérések, fôleg a regáti vonatkozások. Hazafelé elôször látogattam meg a Belényes környéki magyar községeket, melyek paraszti világáról csaknem száz éve írta Györffy István, hogy számos elemük a valahai Alföldet idézi. Mindez meghatározóan hozzájá-
rult, hogy munkásságomban az egyik központi téma a regionalitás lett. SZZS: Feltétlenül kapcsolódik ide az a kérdés, hogy mi az a leglényegesebb változás, amit negyvenévi tapasztalat nyomán látsz az erdélyi falun? KL: Közhelybôl indulok ki. Országaink ma komoly társadalmi válságban vannak, ami föltehetôleg világméretû értékzavarokkal függ össze. Sajnos azonban a mögöttünk lévô diktatúráknak az élet minden területére kiterjedô rombolásai miatt a mi válságaink sokkalta súlyosabbak, mint azokban a régiókban, amelyeket elkerült ez a történelmi vész. Maradva az elôbbi témánál, egy ország külsô képérôl a válság sok jele leolvasható. Konkrétan a kérdésedre térve, az egyik, a rövidebb és könnyebb válasz, hogy mint egész Kelet-Közép-Európában, itt is nagyon gyors ütemben átépültek a falvak. Az 1960-as évek elején még legtöbb helyen viszonylag egységes és jellegzetes településképet láthattam, mára ez eltûnt, és olyan értelemben nincs helyette más, hogy ami van, arra leginkább az illik rá, hogy jellegtelen. Ugyanez mondható el a mai Magyarországról, de Csehország, Szlovákia vagy Lengyelország általam közelmúltban látott sok vidékérôl is. Igazán akkor érthetô, amit állítok, ha a nyugat-európai falura gondolunk. Pontosabban azokra a vidékekre, amelyeken a közép-európai értelemben létezik falu, innen nyugat felé haladva a Rajna völgyéig. A német falvaknak persze megvan az a történelmi elônyük, hogy a falusi társadalom virágzása idején épültek ki s az évszázados erôs lakóházak sok helyen ma is állnak, jellegzetes faluképeket ôriznek, egyébként belsejüket teljesen modernizálták. A mi vidékeink sosem voltak olyan gazdagok, hogy tartós lakóépületeket emelhettek volna. Kevés kivétel van. Az erdélyi szász vidékek ilyenek, bár az egykor szászok lakta községek többsége ma lehangolóan elhanyagolt állapotot mutat. Egyáltalán nem állítom, hogy falvainkban mindent meg lehetett volna és meg kellett volna menteni. A kevésbé tartós építôanyagok eleve behatárolták a házak élettartamát. De sokkal többet kellett volna megôrizni, erre Torockó Európa Nostra díja talán a legszebb, sajnos egyedi példa. Hogy ma jellegtelenség uralkodik, annak az oka a szegénység, és súlyosbítója az ugyancsak a szocializmusból örökölt ízléstelenség és igénytelenség. Skandináviában is lebontották a szegényes, tradicionális faépületeket, de a helyükre kényelmes, modern, szép házak kerültek. Szemléletesebb példát mondok. Hasonlítsd össze a legszegényebb osztrák tartományt, Burgenlandot a nálunk legfejlettebbnek tartott Nyugat-Magyarországgal. Ha figyelmes vagy, észreveszed azokat az alapelemeket, amelyek az ezeréves összetartozásról máig tanúskodnak, különben a határ két oldala két világ. A rendezett, ápolt, gondozott Burgenlandot járva, láthatjuk, milyen lehetne Nyugat-Magyarország, ha nincs szocializmus. Amikor 1991-ben a Jugoszláviától frissen függetlenné vált, de századokon át osztrák örökös tartomány Szlovéniába utaztam, hasonló élmény rögzült bennem. Mindez azonban csak a külsô. A másik lehetséges válasz a kérdésedre azért nehéz, mert valójában nem válasz, inkább találgatás. Nagyon nehéz megmondani, milyenek az emberek, hogyan alakul a mindennapi kultúra és a gondolkodás. Milyen fokú a folytonosság azzal, amit például én még megismerhettem a nagy arányban erôltetett, végig nem gondolt szocialista iparosítás
elôtt vagy kezdetén. Nem tudok eltekinteni attól, amit vonat- vagy gépkocsiablakból látok, a leállt, rozsdásodó üzemektôl, az ökrös vagy tehénfogattal apró parcellákat mûvelô emberektôl vagy a gondozatlanságtól, ami nálunk is gyakori látvány, de megengedem, ez csupán futó benyomás. Azonban megnô a súlya, ha tudom, hogy kivándorlás és születésszabályozás következtében milyen komoly demográfiai változások indultak el Romániában 1990 után, aztán milyen nagy a száma a távoli országokban hosszabb-rövidebb ideig munkát vállalóknak, és így tovább. S természetesen nemcsak a magyarokról van szó, bár én igenis elsôsorban a magyarokért aggódom. Jóllehet biztos vagyok benne, hogy a történelem nem fogja jóváírni a romániai németek exodusát, különösen egy olyan karakteres népcsoportét nem, mint a szászok, akik hatalmas kulturális értéket hagytak itt gazdátlanul. A nagyvilágnak való nekifutás és a születésszám drasztikus esése mögött bizonyára ott van, hogy a diktatúra több évtizeden át országhatárok közé zárta a lakosságot és tiltotta a születésszabályozást. Számomra szintén válságtünet a föltûnôen nagy számban épülô ortodox templom és kolostor is. A vallás elnyomás alóli szabadulása ekkora arányokat nem indokol. Durva kulturális terjeszkedésrôl, szimbolikus és valóságos térfoglalásról van szó, amit az épületek idôtlen historizáló stílusa különösképpen hangsúlyoz. Földrészünk általam ismert tájain, márpedig az utóbbi másfél évtizedben sokfelé megfordultam, ilyen jelenséggel nem találkoztam. A polgári életforma és gondolkodás pótlása, helyettesítése történik egészen anakronisztikusan. SZZS: Néprajzosaink és antropológusaink figyelmét nem kerülik el ezek a fejlemények. Templomokat mi is építünk, szobrokat, emléktáblákat állítunk, ha nem is arányosan. Alapítványaink és egyesületeink szervezôdtek újonnan vagy alakultak újjá. KL: Teljes mértékben egyet értek ezekkel a törekvésekkel, és nagyon örülök, hogy vannak. Felelôséggel tartozunk múltunk és kultúránk, nyelvünk és létünk iránt. S ez nem szólam, hanem kemény valóság. Minden lehetôséget meg kell ragadni a szimbolikus és valóságos tér megtartásért. És ne hiányozzon a beszélgetésünkbôl, hogy ezt az anyaországnak komolyan támogatnia kell. A Kríza János Néprajzi Társaság munkáját természetesen figyelem. Értékelem, hogy a tradicionális kultúra regisztrálásával párhuzamosan kiemelt figyelmet szentelnek a változásoknak, a kortársi állapotnak. Az erdélyi magyar szellemi élet 1990 utáni kiemelkedô teljesítményei közé tartoznak a középkorú és fiatal nemzedékekhez tartozó néprajzosok kutatásai, fölkészültségük, tudományos érzékenységük és publikációs tevékenységük. Az önszervezôdés kulcsszó és kulcsfogalom, a jövô alighanem legfontosabb reménysége. Nagyon értékes munka, amit a református egyház különben felekezetközi szórványmissziója végez nemcsak hitéleti területen, hanem vele szorosan összekapcsolva az anyanyelv és a mûveltség megtartásáért. Megszervezôjének és vezetôjének, Vetési Lászlónak köszönhetem, hogy 90 után olyan szórványfalvakba is eljutottam, ahová addig sosem sikerült. SZZS: Most többnyire a falvakról beszélünk, pedig épp Vetésiék fontos fölismerése a városi-nagyvárosi misszió fontossága, melynek a két háború között voltak a Regátban elôzményei, de aztán évtizedekig szünetelni kényszerült. KL: Ma már az erdélyi városok és ipartelepek is
természetes terepei a magyar egyházi misszióknak. Vetési csoportja nemcsak egyházi, hanem néprajzi, antropológiai és kultúrtörténeti értékû munkát végez a szórványosodó magyarok életének, környezetének dokumentálásával. Azokkal értek egyet, akik szerint a történelmi egyházak gyarlóságaikkal és erényeikkel együtt ma a legkiterjedtebb kisebbségi intézményrendszert alkotják. Mondanom sem kell, hogy én, aki a vallási lelkigondozást igen fontosnak tartom, most nem a hitelvekre gondolok, hanem mindenekelôtt szorongatott helyzetû, törvényekkel és rendeletekkel korlátozott anyanyelvünk életben tartására, ápolására. Az erdélyi város is terepe a néprajznak. A közelmúlt jóvátehetetlen civilizációs bûnei és a mai válságtünetek még jobban kiütköznek, mint a falvakban. Alig maradt valami Magyarország életének évszázadokon át jellegzetes helyszínébôl, a kisvárosból. Ahol megmaradt a történelmi településmag, lakótelepek betongyûrûje veszi körül. De például Óbudát teljesen, Kecskemét és Debrecen egy jelentôs részét lerombolták, hogy magyarországi példáknál maradjak. Mi, néprajzosok sajnos sokáig nem fordítottunk kellô figyelmet arra, hogy korunk városi lakosainak nagy hányada falun született, ami hatalmas energiát lekötô életformaváltást jelent. Súlyos kérdés, hogy a velejáró be- és egymáshoz illeszkedés mikor és hogyan zajlik le, milyen új állapotot, szokásokat, magatartást hoz létre. Kisebbségi helyzetben a nyelv és kultúra megôrzése különlegesen nagy tétje ennek a folyamatnak, amit külsô szemlélônek nehéz pontosan felfogni. A körülmények nem kedveznek. Az én veszélyérzékelésemhez hozzájárul a meggyôzôdés, hogy szerintem az erdélyiek mindmáig az emberi közelség, közvetlenség, befogadó kézség olyan állapotát ôrzik, esett már errôl szó a vendégszeretet kapcsán, ami a mai Magyarországon sajnos régóta halványodik, és aminek eltûnése éppen olyan értékvesztés lenne, mint amilyen a klasszikus népmûvészet föltartóztathatatlan pusztulása és a települések szétverése. SZZS: Köszönöm szépen a beszélgetést. Petry Béla grafikája
53
Könyvrôl könyvre
Egy értékes honismereti könyv margójára
54
Örvendhetnek, sôt ujjonghatnak Erdély természetjárói és mindazok, akik szeretik ezt a földet, mert kézbe vehetik Tavaszy Sándor (1888–1951) Erdélyi tetôk címû könyvét, mely elôször 1938-ban jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. A 2003as kötetet az Erdélyi Református Egyházkerület adta ki a Nemzeti Kulturális Örökség minisztériuma támogatásával. Annak ellenére, hogy szerzôje szerint a kötet „Úti élmények és természeti képek” gyûjteménye, számunkra ennél sokkal többet jelent: hitvallást, tiszteletet és ragaszkodást a szülôföld és lakói iránt. Úgy illik, hogy elôbb a könyv szerzôjérôl és arról a korról emlékezzünk meg, amelyikben a mû született. A két világháború közötti idôszakban született ez a könyv, olyan korban, amikor a kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság kezd magára találni, dolgozni és alkotni, sôt egyesületekbe és társaságokba szervezôdni. Ebben a nehéz idôszakban voltak olyan nagyjaink, akikre az elárvult és jogfosztott magyarság felnézhetett, és példaként tekinthetett. Kós Károly, Nyírô József, Szabó T. Attila, Reményik Sándor és Áprily Lajos. Mellettük Tavaszy Sándor is széleskörû közmûvelôdési tevékenységet folytatott az Erdélyi Múzeum Egyesületben, az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesületben, az Erdélyi Irodalmi Társaságban és az Erdélyi Kárpát Egyesületben, közben eleget tett a Református Teológián betöltött szerepének, mint teológiai tanár. 1937 és 1942 között elnöke, majd 1942-tôl tiszteletbeli elnöke volt az Erdélyi Kárpát Egyesületnek. Tavaszy olyan idôszakban foglalta el az Erdélyi Kárpát Egyesület elnöki székét, amikor a román nacionalizmus egyre jobban kezdte támadni az erdélyi magyar egyesületeket és szervezeteket. Belekötöttek a turista irányítótáblák magyar szavaiba, az egyesület folyóiratának, az Erdélynek magyarul írt hegy- és helyneveibe. A rágalomhadjárat és a törvénytelenül kirótt adóterhek ürügyén az Erdélyi Kárpát Egyesület elveszítette a Mátyás király szülôházában berendezett értékes tájmúzeumát (Kárpát Múzeum), könyv-, és térképtárát, valamint irodáit. Az elkobozott múzeumi tárgyak az Erdélyi Néprajzi Múzeumba kerültek. Mint természetjáró és az Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke, a tartalommal telített természetjárás kezdeményezôje és híve volt. „A természetjárás nemcsak exercitium corporale, hanem exercitium spirituale is” – írja egyik tanulmányában, majd kijelenti: „Én a turistaságot a honismeret tudományának tekintem. Azt a földet, amelyen élünk, akkor szeretjük igazán, ha szemtôl szembe ismerjük is azt. A szülôföldet és a hont nem lehet szeretni, ha nem ismerjük
azt úgy, amint a különbözô tájak sajátosságában és szépségében szemtôl szembe áll velünk.” Az Erdélyi tetôk címû könyv az elôbbiek szellemében született. Az igényes stílusú, választékos nyelvezetû könyv, mely hegyeinket – Sátor-hegy, Vlegyásza, Detonáta, Cibles, Ünôkô, Surján, Hargita, Mezôhavas, Nagykôhavas, Bucsecs, Retyezát – és természeti csodáinkat – Tordai-hasadék, Rekiceli vízesés, Meziádi cseppkôbarlang, Runki-szoros, Szolcsvai-búvópatak, Szkerisorai jeges barlang – mutatja be, tulajdonképpen színes leírás, mely Tavaszy filozófiai felfogása és életszemlélete következtében lelki és szellemi utalásokkal gazdagított. Tavaszy a két világháború közötti sanyarú kisebbségi létben képes volt megfogalmazni a derült jövôbe tekintô bizakodást: „Kívülrôl talán nem lesz szebb, de belülrôl e szemlélettôl kétségtelenül szebbé válik itt minden, (gondoljunk Erdélyre!) mígnem egyszer csak a belsô szépségnek átsugárzó fénye áttöri ennek a világnak borús árnyait.” Vallotta és a gyakorlatban megvalósította azt az elvet, hogy „A keresztény életet nem szabad elválasztani a kulturális élettôl, mert a kultúra a humanitás jelentkezése.” Így, a természeti szépségek csodálatában Tavaszy az embert és a hagyományokat is látja és értékeli: „Erdélyi hegyekkel és erdélyi emberekkel való találkozásaim annyi emléket hagytak lelkemben, hogy nem tudtam varázsuktól szabadulni. Nem tudtam megelégedni azzal, hogy lássam ôket, halljak róluk, bele akartam nézni orcájukba, hallani akartam saját szavukat, s beszélgetni velük.” A megfogalmazott elképzelést tettek követték. A havasi pásztorok és favágók tiszta világában, útjai alkalmával túrázott Gruzda János festômûvésszel, Reményik Sándorral, Balogh Ernôvel, Tulogdy Jánossal, Brüll Emánuellel, az idôsebb és fiatalabb Xántus Jánosékkal. Utóbbiakkal az Erdélyi Kárpát Egyesületben folyó munka is összekapcsolta, hisz Tavaszy után Balogh Ernô lett az Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke. Áprily Lajos a Veletek vándorolgatok címû versét dedikálta Tavaszy Sándornak. Érdekes, sôt meglepô Tavaszy Sándor természettudományos, fôleg földtani tájékozottsága, annak ellenére, hogy filozófiai-teológiai beállítottságú ember volt. Könyvében utal a Kárpátok keletkezésének ôsföldrajzi és tektonikai viszonyaira, a hegyképzôdés módjaira – vulkáni tevékenység, a Kárpátok felgyûrôdése – a Tethys ôstenger szerepére a hegyrendszer keletkezésében. Mindez azt jelenti, hogy kirándulásaira alaposan felkészült, nemcsak fizikailag, hanem a földtudományok szempontjából is. Kétségtelen, hogy geológiai, geomorfológiai és barlangtani tájékozottsága a földtudományokkal foglalkozó kirándulótársakkal való kapcsolatának köszönhetô (Balogh Ernô, Tulogdy
János). A hegységeket és azok geológiai és geomorfológiai kialakulását geokronológiai kritériumok alapján is besorolta. Íme mit ír a Tordai-hasadék címû fejezetben: „Az idô szédítô távolában, a Föld középkorában ezt a romantikus szépségû helyet tenger borította. Az az óriási tenger, amely végighömpölygött Ázsia és Európa közepén. Ez a mitikus Thetys-tenger, amelynek egykori mozgalmas életét nemcsak hullámai jelzik, de a benne nyüzsgô milliárd és milliárd mészvázú állatka, a szivarformájúak és a lábasfejûek. Törvényük ezeknek is az élet és a halál törvénye: élnek, nyüzsögnek, majd elhalnak és lerakódnak, hogy fehér mészhéjukkal kitöltsék a tenger mélyét.” A vulkanikus eredetû Hargita esetében megállapítja, hogy „Erdély földjén ez volt az utolsó, tehát a legfiatalabb vulkáni mûködés, s ebben a sorban is a legtovább mûködô vulkánok a Csomád, amelynek kráterében a Szent Anna-tó ragyog, és mellette a Mohos, amely már teljesen feltöltött zsombékos terület, ún. kokojszás. Micsoda fenséges látvány lehetett, amint ez a vulkánsor felhördült, vagy amint a szomszédos vulkánok egymásnak felelgettek, s mély pokoli hangon ontották a tüzes lávát.” A Szent Anna-tótól leereszkedve, a Nagy-Csomád lejtôin észreveszi a vulkáni bombákat, melyeket egykor a vulkán dobott ki kráterébôl. Csiszárfürdôn a fortyogók medencéiben megcsodálja kirándulótársaival a gázfeltöréseket. „Olyan a forrás tükre, mintha kövér cseppekben esnék az esô. A forrásvíz gazdag szénsavtartalma olyan erôvel tör fel, olyan buborékokat vet, mintha nagy esôcsepp okozta víztölcsérek képzôdnének a forrás felszínén. Pillanatra elcsendesedik a vidám diákcsapat, amikor hallani is lehet a buborékok csöndes sistergését, amint a felszínen szétpukkannak.” Elragadó ecsetelése ez a Hargita ôsföldrajzi képének és ma is észlelhetô utóvulkáni jelenségeinek. De ezen túlmenôen leírja a karsztjelenségeket, megállapítva, hogy a karsztos felszínek mindig szegények vízben, bemutatja a Déli-Kárpátok jégformálta cirkuszvölgyeit és benne a csillogó gleccsertavakat, a Detunáta csodálatos bazaltoszlopait, a Szkerisorai jeges barlang és a Meziádi cseppkôbarlang képzôdményeit, s végül a Retyezát szépségeit megcsodálva arra a következtetésre jut, hogy „Nincs az az emberi kéz által épített függôkert vagy székesegyház vagy kupolacsarnok, amely az itt látottakhoz nagyvonalúságban, változatosságban és szépségben hozzámérhetô lenne.” Már a harmincas években megfogalmazódik benne a természetvédelem gondolata és igénye. A Meziádi cseppkôbarlang ismertetôjében írja: „És az igazin természetjáró azt is kívánná, hogy még kevesebben járjanak itt, különösen olyanok, akik turistának öltözve, valóban csak megcsúfolói a természet orcájának. Valahányszor megfordultam a Meziádi barlangban, mélységes felháborodással kellett azokra gondolnom, akik nem átallották avatatlan, szennyes kezekkel hozzányúlni a kristálytiszta, szinte hamvasan csillogó cseppkövekhez, hogy durván letördeljék azoknak legszebb díszeit. Ilyen képrombolást, amilyet itt, a balrang némely részeiben véghezvitt a barbár emberi indulat, nem találunk a természet történetében. A könnyen romboló kéz nem gondol arra, hogy egy-egy cseppkô kiképzéséhez a természet játékos kedvének évezredekre volt szüksége: s íme ô durva lélekkel pillanat alatt elpusztítja azt.” Így Tulogdy János mellett Tavaszy Sándort is az erdélyi természetvédelem elôfutárának kell tekintenünk. A 2003-ban kiadott Erdélyi tetôk kötete azért is nagyon értékes, mert Balogh Ernô ásványtan professzor 95 mûvészi képét tartalmazza. A képek köz-
lése a kötetben egy szerencsés kezdeményezés eredménye, melyért a kiadót és elsôsorban Tonk István ügyvezetô fôgondnokot kell dicsérnünk. Mint ismeretes: Balogh professzor, Tavaszy Sándor barátja és tagtársa nagy fényképész volt és fôleg a tájfényképészetben jeleskedett. Hagyatékából sikerült több mint 1500 lemezt megtalálni, és rendszerezni. A közölt képek a Budapesten élô unoka, szintén Balogh Ernô orvos gyûjteményébôl valók, melyet ô nagylelkûen a kiadó rendelkezésére bocsátott. Amellett, hogy a képek bemutatják Erdély hegyeit a múlt század eleji állapotukban, a gyûjtemény számos, már nem létezô objektumot is bemutat. Ezek felbecsülhetetlen értéket képviselnek, mint kordokumentumok. Közülük említésre méltó annak a zsindellyel fedett hídnak a képe, amelyik a Tordai-hasadék alsó bejáratánál volt (1935). Egy másik kép a verespataki Csetátye – Római vár – kivételes értékû bányászati emlékét ábrázolja, melyet a hetvenes években termeltek ki. Láthatjuk a régi „bástyás” menedékház képét a Tordai-hasadék elôterében (1931), a Sebes-várat, amikor az öregtoronynak még meg volt a fedélzete (1933), az Erdélyi Kárpát Egyesület detonátai menedékházát (1929), az aranyérc zúzó malmokat Verespatakon (1930), a dregánvölgyi kisvasutat (1928). Sajnos, ezek a tájba illeszkedô és sokunkban nosztalgiát ébresztô objektumok jórészt az enyészet martalékává váltak, vagy kicseréltek, újjáépítettek ôket. Átlapozva a könyv végén lévô fényképgyûjteményt, rádöbbenünk Erdély kincsekben és természeti szépségekben tobzódó gazdagságára, s becsülni tudjuk Balogh Ernô, egykori ásványtan professzorom fényképészeti munkásságát, aki kezdetleges eszközökkel, nehéz lemezes kamerával, a fényképészet hôskorában maradandót alkotott. Végezetül elmondhatjuk, hogy ennek a könyvnek minden sora, gondolata és fényképe az Erdély földjét bejáró emberek csodálatát és tiszteletét tükrözi. A szerzô a Romantikus helyek címû fejezetben írja, hogy „Valójában Erdély minden vidékéhez és helyéhez annyi csodálatos emlék, annyi bûbájos monda fûzôdik, hogy a romantikus szellem itt minden hegyet, sziklát, völgyet és patakot át- meg átszô. De nem is lehet ez másképpen, hiszen itt annyi feltûnô, meglepô és szeszélyes természeti alkotás van, hogy van, mi izgassa és felajzza a képzelet szabad és játékos szárnyalását… Nemcsak Jókai képzelete szôtte át ezeket a helyeket színes, regényes szálakkal, hanem maga a nép is, és mindazok, akik ezekkel a helyekkel közvetlen kapcsolatba jutnak.” Tavaszy Sándor életmûve, hazaszeretete, filozófiai és teológiai munkássága, gazdag közéleti és publicisztikai szereplése, példamutató helyben maradása a legnehezebb történelmi idôszakban, példa és intelem mindnyájunk számára, hogy tevékenységünket, boldogulásunkat itthon, Erdélyben keressük. Ezt a követelmény a következôkben fogalmazta meg: „gyökértelen minden élet, amely elszakad attól a környezettôl, amelyben beleteremtetett. A szülôföldet és a hont nem lehet szeretni, ha nem ismerjük azt úgy, amint a különbözô tájak sajátosságában és szépségében szemtôlszembe áll velünk.” Az erdélyi lélekkel megírt és az erdélyiekhez szóló Erdélyi tetôk címû könyv nem hiányozhat a természetjárók és az Erdélyt szeretô emberek könyvespolcáról, mert ez olyan szellemi táplálék, amely a múltba gyökerezik, és a jövôbe mutat.
AJTAY FERENC
55
Mint a rozmaring a jó földben Legújabb népdalkötetünk
56
Szakmai körökben is rangosnak számító népdalgyûjteménnyel ajándékozta meg zeneszeretô közösségünket a zilahi mûvelôdési élet jeles szervezôjeéltetôje, Gáspár Attila tanár úr. Ôszinte köszönet érte. Mindenekelôtt remekül szerkesztett tartalmáért. Mert a Mint a rozmaring a jó földben átgondolt struktúrája már önmagában alkotás: olyan, mintha egy csodálatosan szép virágcsokrot ábrázoló csendélet halkan, de egyre erôsödve felcsendülne. Ezt az esztétikai élményt sejteti a sorba állított témakörök hangulati egysége; ennek az egységnek megteremtése egy hol vidám, hol szomorkás, de mindenképpen játékos sokféleség keretében. A szerzô így vall szándékáról: „Népdalgyûjteményem a kisiskolásoknak és nagyobb tanulóknak is megtanítható népdalokat tartalmazza. Állandóan keresgéltem a minden korosztálynak megfelelô, a tanítás menetét követô magyar népdalokat. Ezeket összegyûjtöttem, tanítási módszerem szerint rendszereztem.” E népdalok ígéretes szépségét s egyben a kötet népmûvészeti értékét tovább erôsíti a – szó legszebb értelmében vett – szûkebb haza pártolása, a szerzô gyûjtésébôl válogatott szilágysági népdalok ékes jelenléte. „Minden év júniusának elsô szombatján megszervezzük a Szilágysági gyerek vagyok népdalvetélkedôt, amelyre a Szilágyság minden helységébôl el szoktak jönni a versenyzôk, hogy bemutassák az élô néphagyományt.” Nem véletlen, hogy szerzônk is ezen a címen jelenttette meg elôzô gyûjteményét 2000-ben, amelybôl válogatva itt öt példával színezi a Mint a rozmaring a jó földben hangulatvilágát. Megidézzük ôket kezdô soraikban: 39. sz. Most viszik, most viszik Ugorkáné lányát; 47. sz. Akkor szép a kerek erdô mikor zöld; 51. sz. Bádogozzák a krasznai templomot; 130. sz. Betyár vagyok én, betyárnak születtem; 262. sz. Felmásztam a kemencére. Külön aurával fonja körül e kötetbe foglalt népdalcsokrot a távolba szakadt de az itthon melegét feledni nem tudó (és nem is akaró!) jó barát, egykori „harcostárs” Elôszava. Mint, akit már megérintett az egészség hiánya és sóvárog visszaszerzéséért, úgy vágyódik Puskás Tivadar is, Elôszava minden sorában, minden mondatában, de minden szavában is a zilahi (s nemcsak a zilahi) zenei értékek éltetésére, védelmére és újra meg újra bennünket váró birtokbavételére. Tanulhatunk sorsából és sorsán is túlerôsödô töretlen szeretetébôl zenei anyanyelvünk, népmûvészetünk és nemzeti zenei értékeink iránt. Hiszen, ha jól utána gondolunk, mi sem dicsekedhetünk zenei egészségünket meg-meglegyintgetô Sorsunk elôtt. Gondoljunk zenei anyanyelvünk tekervényes leszûkülésére különösen felsôfokon, vagy a moldvai csángókra, akik második zenei anyanyelvüket is elveszítették, ma már latinul sem énekelhetik a szentmise liturgiáját... Ám Puskás példája nyomán mi se nyüszítsünk, mert nem azért vagyunk a világon, hanem válasszuk fegyverül Sorsunk lebírására a munkaszeretet ars poeticáját. Azt az ars poeticát, amit a zilahi zene mindenese, a kötet szerkesztô, népdalgyûjtô, zeneszerzô, újságíró és könyvkiadó
Gáspár Attila zenetanár sikeresen váltott és vált valóra régtôl máig. Puskás Tivadar mélyen szántó elemzô tanulmányában számos idézetre alapozva méltatja a népdalkultúra és e kultúrán felvirágzó zenemûvészet hiteles értékeit s eme értékek nélkülözhetetlen védelmét. Kodály Zoltán idevágó gondolatait idézi: „Kodály »doktor úr« a 30-as évek táján megállapítja a diagnózist: »Hogy ki a beteg? Bizony az egész magyar szellemi élet. (...) Tünetek légzési nehézségek, akadozó vérkeringés. Sietek hangsúlyozni, gyógyítható. Elég friss vért termel, csak nem tudja eljuttatni mindenüvé. (...) Az a kérdés, találnie olyan szert, olyan közös éltetô nedvet, amely a sokfelé elágazó organizmus minden szervének nyújt valami tápláló erôt. Mi mintegy 30 éve arra a meggyôzôdésre jöttünk, hogy ez a szer csak a népzene lehet.«” Kár, hogy a szerzô fenn idézett gondolatai, valamint a már említett Elôszó nem kerültek be a kötet jelenlegi kiadásába. Reméljük, hogy a következô kiadások már e két értékes elméleti anyaggal együtt látnak napvilágot. Gáspár Attila ismertetôjének fináléja ide kívánkozik, nem befejezésül, hanem éppen ellenkezôleg: nyitásul minden olvasója-tanulója számára. „Érdemes elkezdeni a tanulást, mert 300 népdalt megtanulni nem kicsi feladat! Így ajánlom minden, gyermekeink zenei anyanyelvi neveléséért, identitástudatunk elmélyítéséért felelôsséget érzô romániai magyar (pedagógus, könyvkiadó, politikus és szülô) figyelmébe a Mint a rozmaring a jó földben c. népdalgyûjteményemet.” Ajánlása a mi ajánlásunk is. Dalra hát éneklô ifjúság!
ANGI ISTVÁN
Két könyv Kolozsvárról Napkelet 1920–1922. Antológia. Kriterion Könyvkiadó 2004 Ami a trianoni traumát követôen, az 1920-as évek elején az erdélyi magyar irodalom megteremtésében, megéledésében lezajlott, az mindenképpen egyfajta társadalomlélektani, kisebbségtörténelmi, mentalitástörténeti hôskornak számítható. Az új helyzetben különösen felfokozott megmaradás-problémára, a lelki-szellemi önazonosság létkérdéssé élesedett dilemmáira válaszoltak a heroikus kultúraépítô vállalkozások, a nemzeti hagyományfolytonosság szervességét kérdésessé-kétségessé ziláló tendenciák ellenében megelevenedô identitás-fenntartó és -erôsítô tevékenységek, szervezkedések. A magyar kultúra egyik bölcsôjében, Erdélyben „az új államba került magyarság hamarosan megteremtette a saját irodalmát”, mert az új hatalom alatt a „magyarság életösztöne elôször az irodalomban szólalt meg” – „s csakugyan voltak esztendôk, mikor ’egyetlen tett a költô álma volt’. Furcsa paradoxon: a többségbôl kisebbségbe kerülô magyarság sok mindent vesztett, vagyont, hatalmat, pozíciót, intézményeket, egyben gyarapodott: irodalomban. A lélek megrendülésébôl irodalom virágzott” – ahogyan Czine Mihály ecseteli e folyamatokat, jellemzi ezt az idôszakot. A közösségmegtartó és intézményalakító irodalmi erôfe-
szítések között pedig elsôrendûek voltak az élénk folyóirat-kísérletek. Hogy ezek a feledés veszélyét elhárítva ma is élô tanulságként és gazdag eszmevagy kultúrtörténeti teljesítményükkel ható magatartásmintaként szolgálhassanak, szükséges a körültekintôen pontos és gondos filológiai munkával elvégzett feltárásuk és egy-egy szöveggyûjtemény, reprezentatív válogatás, repertórium által való újrabemutatásuk. Ilyen kutatások, munkálatok eredménye volt például már a hetvenes években a nagyváradi Magyar Szó és Tavasz 1919–1920 (1971), az aradi Genius és Új Genius 1924–1925 (1975), illetve Periszkop 1925–1926 (1980) antológiájának kiadása (mindhármat Kovács János szerkesztette), aztán a Korunk (1967, szerk. Bonyháti Jolán, Méliusz József, Szász János) és az Erdélyi Helikon (1973, szerk. Szemlér Ferenc) költészetébôl készült összeállítás, majd késôbb az Erdélyi Fiatalok 1930–1940 (1986, szerk. Cseke Péter), a kolozsvári Hitel 1935–1944 (1991, szerk. Záhony Éva) és a marosvásárhelyi Zord Idô 1919–1921 (1998, szerk. Kuti Márta) antológiájának megjelentetése. S most a kiváló irodalomtudós, mûvelôdéstörténész, Szabédi László monográfusa, a Dsida-kutatás egyik vezetô személyisége, számos jelentôs tanulmánykötet szerzôje, Mózes Huba szerkesztésében (aki 1992-ben Az Erdélyi Szépmíves Céh és a Helikon indulásának dokumentumaiból 1924–1928 címû forrásértékû kötetet is közzétette) napvilágot látott a Napkelet 1920–1922 címû antológia is. (Amelyrôl Dicsôséges kudarcaink a diktatúra korszakából /1997/ címû könyvében Tóth Sándor megjegyzi, hogy már „a nyolcvanas évek közepén készen állt nyomdába adásra” – mintegy a Korunkkötettel a hatvanas évek végén megindítani szándékozott sorozat egyik darabjaként Méliusz József akkori elôrejelzését is valóra váltva.) A kolozsvári Napkelet félhavi folyóiratként – összesen 42 alkalommal – a Keleti Újság címû napilapot is mûködtetô lapkiadó vállalkozás termékeként, mintegy az újság bizonyos önállóságot is élvezô mellékleteként jelent meg 1920 és 1922 szeptembere között, széles olvasói tábort és elismertséget szerezve magának nemcsak Romániában, hanem az egész Kárpát-medencében, sôt az akkori nyugati magyar emigráció körében is. Szerkesztôséget és kiadóhivatalt állított fel Bécsben, Pozsonyban és Szabadkán, s több száz szerzôvel tartotta a kapcsolatot Romániában – és Magyarországon, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Ausztriában, Németországban. A lapot Paál Árpád (aki Kós Károllyal és Zágoni Istvánnal együtt írta és adta ki az erdélyi magyarság önszervezôdését sürgetô, az új életkezdésre buzdító nevezetes Kiáltó szó címû röpiratot 1921-ben), Kádár Imre, Ligeti Ernô, Szentimrei Jenô szerkesztették és mellettük a fômunkatársak, többek között Bárd Oszkár, Janovics Jenô, Nyirô József, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza fémjelezték, címlapját és belsô lapjait Kós Károly rajzai, vagy mellettük Kriesch Aladár és mások grafikái díszítették. A különféle eszmei, mûvészi és politikai irányzatokat összekapcsoló (majd ezek további differenciálódásának sodrában végül felmorzsolódó) orgánum alapvetôen a változatos szellemi erôk tömörítésének célját tûzte ki, még ha ízlésbeállítódásának jellegét döntôen liberális-humanista, szocialista és polgári baloldali ideológiai vonások határozták is meg. Mindenesetre „az impériumváltozás utáni Erdély szellemi életének kibontakozását sokan innen számítják”; „mindenki itt
gyülekezett, aki Európát kereste, liberálisok, radikálisok, polgári humanisták, az ellenforradalmi Magyarországról emigráltak (Ignotus, Barta Lajos, Dienes László), sûrûn hozta a lap Jászi Oszkár, Szende Pál és Hatvany Lajos írásait is”; „az egész magyar nyelvterület, sôt emigráció adott itt találkozót”; „szellemében leginkább talán a Huszadik Századhoz kapcsolódott. Itt kezd irodalmian fogalmazódni a maradni és vállalni igéje, a magyar–román–szász irodalom kölcsönös ismertetésének az elve, szinte mindaz, ami majd a transsylvanizmusban fontossá válik. Sokfelé vezetnek innen utak: a kommunista Korunkig, a polgári Erdélyi Helikonig, sôt a konzervatív Pásztortûzhöz is” – szögezi le Czine Mihály. Pomogáts Béla szerint is az egymástól eltérô nézeteknek, mûveknek szabad fórumot biztosító folyóirat „a progresszív irodalom egész táborának összefogására törekedve az útjára induló nemzetiségi irodalom legjobb tehetségeit szólaltatta meg”. A sokféle és gyakran megosztó szemléletmód ütközésekor, a szenvedélyes viták közegében szabadelvûen „eklektikus” volt a szó legnemesebb értelmében (ahogyan Ligeti Ernô Súly alatt a pálma címû késôbbi visszaemlékezésében megfogalmazta), bizonyítva ezt közleményeivel, ankétjaival, pályázataival, közönségtalálkozóival is, ezzel jelentett újat, nemkülönben a modernizmus hirdetése mellett az új szellemû, cselekvô, szinte aktivista erdélyiség, a társadalom- és nemzetépítô transzszilvanizmus korai körvonalazásával. Tudott egyeztetni a különbözô világnézeti és esztétikai áramlatok között, s így voltaképpen egyszerre elôlegezte meg a szociális és az „erdélyi gondolat” (benne a „vallani és vállalni” éthoszának) késôbbi vonulatait; olyan „határmezsgyeként”, „amelyen túl az Erdélyben megnyilvánuló, innen pedig a kimondottan erdélyi irodalmat találhatja meg a visszatekintô keresô” (Tabéry Géza). „A hagyományainál fogvást kevésbé türelmetlen, elfogultságok, egyoldalúságok mételyétôl mentesebb Erdélyt akartuk megkérdezni: vallja-e a múltját a jövôjében is? Vállalja-e, mikor szükség van rá, mint vállalta ilyenkor mindig a felülemelkedést a szenvedélyeken, a kicsinyességen, az elfogultságokon ott, ahol a maga életének újjáteremtésérôl van szó? Vállalja-e abban a pillanatban, mikor minden kérdésben a nyílt színvallás életbe vág, a fajta kulturális továbbélése érdekében?” – idézi Szentimrei Jenô eszmei programját az elôbbieket hangsúlyozva Pomogáts Béla (A kolozsvári Napkelet, in: Feltáratlan értékek a magyar irodalomban, szerk. Szabó B. István, 1994). Maga Mózes Huba is ezt állítja a gazdag és karakteres válogatást nyújtó, s értékes bibliográfiai függelékkel, repertóriummal ellátott Napkelet-kötet eligazító elôszavában: „A Napkeletéhez hasonló, széles spektrumú törekvések kibontakoztatására (részben a Napkelet egykori szerkesztôinek és munkatársainak a közremûködésével) majd csak a Dienes László alapította Korunk, a késôbbiekben pedig az egymással vitázó, de egymás munkáját sok tekintetben kiegészítô két folyóirat, a Gaál Gábor szerkesztette Korunk és az Erdélyi Helikon hasábjain kerül sor.” (Ilyen konklúziókkal és az azokat igazoló-adatoló sajtó-, intézmény- és irodalomtörténeti tanulmányokkal, dokumentumokkal teli kötetek voltak már egyébként Mózes Huba elôzô könyvei is, például a Sajtó, kritika, irodalom /1983/, a Forrása rég fakadt… /1985/ vagy A fejedelemasszony portréjához /1994/.) S az antológia elsô recenzense, Cseke Péter szintén nyomaté-
57
58
kosítja A Napkelet üzenete – Az erdélyi magyar irodalom forrásvidékeirôl címû írásában (Új Könyvpiac, 2004. júl.–aug.), hogy a folyóirat „amellett, hogy az erdélyi magyar létkérdések megoldására összpontosított, az egyetemes szellemi áramlatok közvetítését is felvállalta” – a szerkesztôk „hittek abban, hogy a részekre darabolt Kárpát-medencei magyarságra a továbbiakban is európai küldetés vár”; s hogy a szellemi erôk ilyen típusú összefogására talán „ma még inkább szükség mutatkozik, mint nyolc évtizeddel korábban”. A változatos összeállításban versek, mûfordítások, elbeszélések, dramatikus szövegek és esszék, tanulmányok szerepelnek. Híven tükrözik ezek a századelôn összetorlódó irányzatok színességét, hiszen a klasszikus esztéta modernség szemléletvilágától a klasszikus avantgárd modernizmus vagy a tárgyias másodmodernség sokfajta árnyalatáig terjed a körkép. A „holnapos” és a „nyugatos” lírikusok közül felsorakozik itt Babits Mihály (A jobbak elmaradnak címû korszakjelzô versével), Juhász Gyula és Tóth Árpád, Balázs Béla és Emôd Tamás, a hozzájuk – a szimbolikus-impresszionisztikus kifejezésmód artisztikumához – nagyrészt kötôdô erdélyiek közül Áprily Lajos és Tompa László, szerepel továbbá az avantgárd expresszionista hullámával érkezve Déry Tibor, illetve Bartalis János, Becski Irén, Szentimrei Jenô, Endre Károly, de jelentkezik a népi realizmus dalszerûségét személyessé frissítô természetességével már Erdélyi József is. A kötet szerkesztôje külön is méltán felhívja a figyelmet Bartalis János Az erdôrôl hazatérô favágók címû újtárgyias szabadversére (amelyben a „kérges tenyerû” szegény emberek lelkiállapotával való azonosulás a természeti megújulás kiváltotta egyetemes létöröm enthuziazmusával telítôdik), s a kiváló Baudelaire-, Verlaine-, Mallarmé-, Sandburg-, Eminescu-fordítások között a széles körben ismert 75. Shakespeare-szonett („Az vagy nekem, mi testnek a kenyér”) Szabó Lôrinc általi magyarítására-átköltésére. A szépprózai anyag novellái, regényrészletei szintén tágas világszemléleti és stiláris dimenziókat jeleznek. Berde Mária jelképes történetpéldázata (Rina kincse) újromantikus és szecessziós meseszerûségbe olt erkölcsfilozófiai tanulságot (miként Balázs Béla vagy Kaczér Illés stilizáló-bölcseleti, illetve mesei fantasztikumot éles társadalomkritikával keverô históriája). Itt is érvényesül Berde írásmûvészetének sok erénye, az érzelmes, dekoratív, „lírai moralizálásokkal teletûzdelt egyéni stílus” szuggesztivitása (monográfusa, Molnár Szabolcs értékelése szerint), a „graciózus”, színpompás mondatalakítás és elbeszélés-, leírásmód (Molter Károlyt idézve). Déry Tibor az individuális létezés végsô kérdéseivel szembesítô, bizarr „preegzisztencialista” elbeszélésben veti fel az emberi határhelyzetek (halál, gyilkosság, kivégzés) groteszk tragikumát (Utolsó pillanatban), Sipos Domokos vagy Tabéry Géza (valamint Kádár Imre egyfelvonásosa) az elsô világháború lélektorzító krízispillanatait, a vergôdô emberség drámai gyötrelemszituációit idézi fel, Nyírô József a népi mitologizmus, a balladás karakter- és sorsábrázolás elôfutáraként a vad havasi világ nyers és zord emberi-lelki viszonyainak (a „halálküzdelem” és az „örökkévalóság” feszültségében zajló ösztöni történéseknek, az „ádáz” és „gyilkos”, a minden gyengét elnyomó és megölô, az erôset viszont még súlyosabbá tevô természeti törvényeknek) az elementáris ere-
jû láttatásával kelt megrendítô hatást (Hull immár a fenyôtoboz), Karácsony Benô pedig hol játékos-derûs, hol fanyar iróniával fest komikus helyzetrajzot, emlékezetes jellemkarikatúrát. A közölt színmûvek közül Bárd Oszkár rémromantikus-szecesszionista drámája – expresszív-látomásos „sorsmisztériuma” (Ben Tariy bey sorsa, késôbbi címén: Csoda) – a misztikus titokfejtés, a bûvös mindentudás, a varázslatos egzotikum és a rejtélyes érzelmi-ösztöni viharzások irracionális ütközését, a mágikus-keleties bölcselet és a nyugatias emocionalizmus különös-fátumos konfliktusát és összekavarodását vetíti ki. E kísérleti, „nyitott dramaturgiájú” mûben a „cselekmény fordulatai mögött álló filozófiai magatartásban szinte hiánytalanul megtalálható a húszas évek európai mûvészetszemlélete” – írja Bárd Oszkár válogatott drámakötetének (Kriterion,1989) bevezetô tanulmányában Kötô József, azt is állítva, hogy Bárd drámaírói munkásságának értékét és mennyiségét a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban Tamási Áronon kívül senki sem múlta felül. Experimentalizmusát monográfusa, Murvai László (Bárd Oszkár.. Kriterion, 1998) is modellértékûnek tartja, megállapítva, hogy ebben az életmûben „az élet és a halál fogalma együtt jelentkezik, egymásra kérdez, egymásra felel”, s hogy a jellemzô elégikus fájdalmat az életszépségek felcsillanásai enyhítik, viszont az örömbe „az elkerülhetetlen végzet tudata vegyít tragikus színt”. Igen izgalmasak a tanulmányrovat kiszemelt darabjai is. Ilyenek a többi között Bartók Béla értekezése a zenefolklór-gyûjtés módszertanáról, Molter Károly cikke Tompa Lászlóról, Szentimrei Jenô esszéje a verselôadás mûvészetérôl, Kemény Gábor fejtegetése Rousseau-ról vagy a kolozsvári színház legendás igazgatójának, Janovics Jenônek a magvas és reveláló Shakespeare-értelmezése, amelyben a szerzô még a híres angol rendezô, Gordon Craig Shakespeare-re vonatkozó nézeteivel is meggyôzôen polemizál. Az „avantgarde-sugárzás” (Sôni Pál fogalma) több, szinte kiáltványszerû esszében is élénken érvényesül. A lelki megújulás és a technikai civilizáció progresszív tendenciái mellett hitet tévô szabadelvû „új mûvészet” futurista-expresszionista jellegû agitatív hirdetését végzi, a szellemi-társadalmi mozgalmiság és forradalmiság emberalakító, világátformáló aktivizmusának, kozmikus univerzalizmusának szükségszerûségét propagálja Barta Lajos vagy Dienes László, az apokaliptikus történelmi kataklizmák, a tépettség „vérvilágította” korát kaotikus, értelmetlen mivoltában adekvát kifejezésmóddal (az „ûr formátlanságát” a „formátlanság apoteózisával”) érzékeltetô dadaizmusról szól Déry Tibor elmélkedése, Bartalis János pedig az ember és az emberiség antropológiai mélységeitôl el nem különülô, sôt az azokba visszagyökerezô kollektív „új mûvészet” szenvedélyes-poétikus hitvallását fogalmazza, s az avantgárd lázadó-protestáló és messianisztikusutópisztikus intonációjába, indulatába, prófétikus hanghordozásába még a mindenkori alullévô és megnyomorított néprétegek felemelésének Szabó Dezsô-s vágyát, vitalista népi radikalizmusát is belevegyíti („ma minden cselekvés ezer kilendült kar és ezer megfeszített izom boldog ölelkezésére talál”; „beleágyazni magunk milliók fájdalmába, vágyába, akarásába”, „vezére, Mózese lenni a bukdácsoló tömegeknek, megépíteni az új, szabad mezôk elíziumi gyönyörûségeit”, mert „mindenünnen millió seb
vérzése kiált lelkünkbe”; „kibomolva sok száz vad csókú táj felé, elszóródva ezer sikoltó mozzanatába a véres idôknek, viharos, szép Energiái a jövendônek, boldog együtt-találkozásunkban, holnap-akarásunkban – köszöntelek benneteket!”). Kinyilvánítja, hogy a „mûvészet alkotó és teremtô aktus, egy az Istennel”, „a legbátrabb szó és legvéresebb cselekedet, mely túl minden idôkön, jelenen és múlton, tegnapon és mán az örök nagy Embert mintázza, ezt a legtöbbet, ezt a minden-maximumot, ezt a legnagyobb vergôdôjét az örök világnak”, s hogy az individuálisan el nem szigetelôdô „nagy, tiszta emberszeretet” új korszaka következik, ,„új ember jön: a szeretet embere”, és „új Isten száll le a földre: a mérhetetlen, eddig horizont alatt élô milliók Istene”. Mert a keresztény hit és mûvészet sokáig a fél világot összefogó egységének a történelmi megbomlása után újra a tömegek érzésvilágában gyökerezô, „az egész emberiség egyetemébôl, az ôs, végtelen Univerzumból” táplálkozó kultúra támad fel, olyan abszolút-monumentálisan, mint ahogyan az ógörögök, a keresztény középkor vagy a keleti nagy kultúrnépek, a hinduk, kínaiak mûvészete áradt szét, viszont a földön ígérve mennyországot, „az örök szeretet, örök béke, örök testvériség honát”: a „tökéletes emberi életet”. Csak ennyibôl is kitetszik talán, hogy ez az olvasókönyv nem valami poros kordokumentum, hanem mai szemmel nézve is friss, eszméltetô olvasmány.
Derzsi Sándor testamentuma Sors és mû hányatottságának nemcsak keserû, de erôs szemlélettisztító tanulságai is kiviláglanak, ha az utókor nem rest a történelmi tragikum tudatosítására – és nem hagy sokáig kitaszított szellemi értékeket végképp a feledés ködébe veszni. Az életében és halálában évtizedekig elhallgattatott író, Derzsi Sándor pályája különösképpen jelképezheti annak a felelôs magyar írástudónak a kálváriáját, a „pokoljárását”, aki a teljes önfeláldozásig tartó küzdelmet, ellenállást vállalva mert szembeszegülni a magyarságot sújtó ordas diktatúrákkal. Leleplezve egyrészt az ördögi hatalom természetét, s felállítva másrészt a morális tisztánlátás és a kikezdhetetlen jellemerô vitathatatlan példáját. A dél-erdélyi szórványmagyar vidéken 1919-ben született kiváló tehetségû költô ígéretes indulását jelezte, hogy elsô diákkori versei az elôzôleg például Dsida Jenô zsengéit is közlô kolozsvári ifjúsági havilapban, a Jóbarátban jelentek meg, hogy a továbbiak is a vezetô erdélyi orgánumokban, az Erdélyi Helikonban, a Pásztortûzben, a Keleti Újságban, az Ifjú Erdélyben láttak napvilágot, hogy szorosan kapcsolódott a fiatalabb erdélyi nemzedékek csoportjaihoz, a Termés folyóirat írói köréhez, szerepelt (Szabédi Lászlóval, Jékely Zoltánnal, Kiss Jenôvel, Horváth Istvánnal, Horváth Imrével és másokkal együtt) az Üdvözlégy szabadság címû 1942-es versantológiában, s elsô kötetét (Szenvedések mámorában, 1941) Jékely a Magyar Csillagban így méltatta: „tömörített sorait suhogó szellem járja át, fölényesen biztos nyelvtudása hol Ady zsoltár-hangját, hol József Attila értelmi ütemezését idézi”; Csuka Zoltán a Láthatárban pedig így: „krisztusi alapon áll és krisztusi tanulságokat is von le, pedig ha valakinek, neki igazán alapja és joga lenne a gyûlölködésre, hiszen börtönt viselt a magyarságáért”; „a költôk és apostolok sorából való”. Valóban, 1940 nyarán a román hatóságok
bebörtönzik: katonai munkaszolgálat elôli menekülése közben a határon elfogják; s néhány hónap múlva, a második bécsi döntés nyomán, Észak-Erdély visszacsatolásakor szabadul. Szemléletét erôs demokratikus meggyôzôdés, sôt egyfajta humanista baloldaliság jellemzi, s késôbb, a háború elvesztése után, 44-45-ben is egy ideig bízik az új rendszer emberségességében – a Balogh Edgár, Jékely Zoltán fémjelezte (és riporter-publicistaként Sütô Andrást is ekkor indító) kolozsvári Világosság, illetve a Magyar Népi Szövetség hamarosan meghurcolt elnöke, Kurkó Gyárfás szerkesztette brassói Népi Egység címû napilapok munkatársaként is. A lassan elkezdôdô román soviniszta megtorló visszarendezôdés (a nacionál-kommunista terror) elôl Magyarországra települ, publikálni kezd a Válaszban, a Nagyvilágban, a Valóságban, s bekerül – a „születô arcok” között merész újításokkal, „hol epigrammaszerû, hol lüktetô menetû” költeményekkel kísérletezô lírikusként – a Sôtér István-féle Négy nemzedék címû 1948as reprezentatív líraantológiába. Ekkor azonban – a teljhatalmi fordulat sodrában – többek között egy a rádióban elhangzó verse miatt (amelyben a Marx nevében „tündöklôket”, mert „ölnek”, „kontároknak” titulálja) bosszúhadjáratot indítanak ellene (s a rádiószerkesztô Sarkadi Imrét is ezért bocsátják el – ld. Márkus Béla: Átdolgozások kora (Sarkadi Imre és a sematizmus), 1996. 11–17., ill. Pokolraszállás – Sarkadi Imre emlékezete, szerk. Márkus Béla, 2001. 30–34.), Gábor Andor és Keszi Imre ledorongoló-denunciáló cikkei alapján „ellenségnek” bélyegzik és kiutasítják, kitiltják az irodalomból. Ekkor a bábszínház kevésbé exponált területein keres menedéket (mint annyi sokan a félreszorítottak közül Szentkuthytól Mándyig, Mészöly Miklósig, Tamásitól, Weörestôl Jékelyig akkoriban) és ér el bábjátékaival országos sikereket. Majd az enyhüléskor, 56-hoz közeledve újra közölhet a Csillagban, az Irodalmi Újságban, a forradalom idején pedig lázas aktivitással szervezkedik, kiáltványt, röplapot szerkeszt, a Kossuth-téri vérengzés után „idegen szolgálatban álló fasiszta klikknek” nevezi a kommunista pártvezetést, a forradalmárokat ténylegesen lelkesítô „riadókat” ír, s Ifjúság címû poémájában, hôskölteményében (a késôbbi perben „uszító” és „ellenforradalmi” tartalmúnak ítélt versciklusban) a harcoló „pesti srácoknak” a múlhatatlan erkölcsi dicsôségét hirdeti és örökíti meg. November 4-e után aztán a zsarnoki rémuralom restaurációja ellen tovább hadakozik, ígéret helyett politikai szabadságot és nemzeti függetlenséget követel („tiszta” és „szabad választás kell nekünk, megszállás nélkül”; „minden diktátor gyilkos”; „Bármit is mond Kádár”: „Legvadabb fasizmus itt a vörös járom / Mely nyakunkon akar ülni mindenáron / Ahol csak egy párt van, ha vörös, ha zöld is / Biz az mind fasiszta, bárminô színt ölt is”), az eltiport szabadságharcra emlékezô „néma tüntetést” tervez, s Obersovszky Gyulával az Élünk címû illegális, szamizdat lapot készíti. A retorziók elôl kórházba húzódik, megtört egészsége és idegállapota ellenére zaklatni kezdik, összes írásait, feljegyzéseit, írógépét elkobozzák, megidézik a Tóth Ilona-perben is, a Gyorskocsi utcai félelmetes vallatóbörtönben hónapokig gyötrik, s 1958-ban két évre lecsukják (az ítélet öt évre szólt). Amnesztiával engedik ki, de a hatvanas években hosszú idôkre kényszerkezelésekre viszik, zárt osztályok rácsok mögé számûzött lakója lesz. Ráfogott elmebetegsége olyan
59
60
koholmány, amely közismert eszköze volt a hatalomnak; „a Szovjetben rég bevált módszer volt ez, fôként kiemelkedô szellemiségû értelmiségiek, írók s más alkotók ’elintézésére’, de nálunk is éltek vele” (Kristó Nagy István). A némaságra kárhoztatott, teljes anatéma alá vetett (s szívrohamban 1978-ban meghalt) költô temetésén Sánta Ferenc mond búcsúbeszédet: „Derzsi Sándor a lelkiismeret törvénye szerint tette a dolgait (…) Ezért volt képes egy diktatúra idején leírni: ’Becsület szentesíti az eszközt, nem a cél / a termés fizeti meg a munkát, nem a bér (…) szabadság biztosítja az embert – nem a bárd’ (…) Aki végiggondolja az engedelmességet a legfôbb törvénynek, a daimonnak, a kategorikus imperatívusznak, a lelkiismeretnek való engedelmesség dolgát, és azt könyörtelenül végigcselekszi, annak számolnia kell a hatalom romlottságával, az ’elhatározott gazemberek’ hatalmával. A kevesek többségi hatalmával.” Könyvének kiadásáról életében szó sem lehetett, mellôzöttségébôl hiába igyekezett kitörni – számonkérô és javaslattévô, szenvedélyesen igazságkeresô, éles társadalomkritikát fogalmazó, bel- és külföldi hatalmasságokat ostromló levelek, memorandumok sokaságával is. (Ezt a rendôrség „postai terjesztés útján megvalósított párt- és államellenes izgatásnak” tekintette.) Irodalomtörténeti „ébresztéséhez”, emlékének felelevenítéséhez az utóbbi idôben Beke Györgytôl Sombori Sándorig, Kopré Józseftôl Tóbiás Áronig, Tornai Józseftôl Pomogáts Béláig, Katona Szabó Istvántól Lôrinczi Lászlóig és Sylvester Lajosig többen hozzájárultak, beválogatták a székelyföldi költôk új antológiájába („Míg meghallja fájó messzeség”, 1989, szerk. Siklós Endre) vagy a romániai magyar költôk (Lisztóczky László szerkesztette) istenes (Isten kezében, 1992), szerelmes (Arany és kék szavakkal, 1995), illetve természetverseibôl (Hegyek, fák, füvek, 1998) álló gyûjteményekbe, Varga Domokos és a testvér Derzsi Ottó összeállításában 1998-ban a Benke László vezette Hét Krajcár Kiadó megjelentette a Derzsi Sándor emlékkönyvet, 2000-ben Püski Sándor (Kántor Lajos bevezetô tanulmányával) az ugyancsak verseket, politikai írásokat, dokumentumokat tartalmazó Szabadító ének címû kötetet (ezzel a címmel adta volna közre a második verseskönyvet 1944-ben a budapesti Révai kiadó, ha a kézirat az ostrom, a bombázások alatt el nem pusztul), s például friss irodalomtörténeti áttekintésében (Elváltozott világ – Az erdélyi magyar irodalom 1940–44 között, 2004) Vallasek Júlia is utal a lírikus indulására és pályakezdô eszményeire. S mindezek után a Szabó Zsolt vezette közmûvelôdési folyóirat kiadója, a Mûvelôdés Mûhelye most közzétette az eddigi legbôségesebb gyûjteményt, a 1957-es házkutatáskor lefoglalt és csak a bírósági peranyagokban megôrzôdött versektôl a költô által késôbb rekonstruált darabokig – az alcím szerint is – „ezer verset” tartalmazó kötetet (Testamentum az anyagról), Lászlóffy Csabának a kronológiához igazodó szerkesztésében. (Utalva az Emlékezés címû vers önjellemzô soraira: „búsongva / Csordul belôle tollra / Való új vers, mi tán / Ezer vers gyûjteménye / És úgy tódul az égre / Mint nap az éj után”.) Ez a hatalmas versáradat legelôször is történeti dokumentumértékével, élet- és korrajzi, tematikai vonatkozásaival ragadhat meg. Olyan hiteles, az adott korviszonyokat megdöbbentô éleslátásával diagnosztizáló közösségi és személyes vallomáslíra,
hit-, eszme- és eszményhirdetô sorsköltészet ez, amelyben mintegy megvilágosulnak a szörnyû történelmi folyamatok is. Az átvilágító sorstörténeti érvényesség a szenvedélyesen hömpölygô konfesszióra, a pontos helyzetmegjelenítés indulati-gondolati törekvéseire, az önelemzés és önértelmezés gyakran érdes, nyers, ironikus-profán beszédmódjára egyaránt kiterjed. Ez az „újromantikus”, „újnépies” (petôfies) – de egyúttal jellegzetes „másodmodern” (József Attilás, Szabó Lôrinces), disszonáns hangütéseket is felidézô – intonáció a közéletiséget így éppen a lendületes elôadásmóddal, lírai kommentárokkal képes átesztétizálni. A legsikerültebb alkotásokban az életút meghatározó stációit nyomon követô és reflektáló leírások fogalmi, magyarázó-kommentáló, köznapiasan elmélkedô-bölcselkedô kifejezésmódja szervesen asszimilálja az ismétlés, a párhuzam, a fokozás nyelvi-stiláris alakzataival dúsított, ritmikussá szervezett mondatzuhatagok eredendô esztétikai értékeit. A hevületesen áradó, a drámai rámutatásban és önfelmutatásban megnyilatkozó emóciók feszültségét csak növeli a zárt versformák, fôképpen a tizennégysoros, szonettes alakzatok kötöttsége, vagyis a belsô dinamizmus, a szabadverses érzelemfolyam, illetve a zárt, páros vagy ölelkezô rímekkel tagolt sorképzés, a határoltság kettôssége. A kiöntött vádat, keserûséget vagy reménykedést gyors mondatfordulatokkal, sebesen iramló szófûzésekkel utolérni igyekvô versmenet azonban mégis meglehetôsen egyenetlenné keveri a költemények összességét. A rögtönzésszerû, nyilvánvalóan egyszerûsítô fogalmazást tovább rongáló sablonos, közhelyes vagy szólamos-didaktikus szóhasználatok verbalizmusba torkolló esetlensége, a hevenyészett írásmód megengedése az ellaposodó gyengébb darabokat szinte gáttalanul egybefolyatja, összemossa. A szókimondás vagy a tépelôdés gyakori közvetlen prózaisága a lírai esztétikum rovására uralkodik el. Másfelôl ellenben megkapó az a változatosság, amely a szubjektív és kollektív érzetkörök lelki gazdagságát a táji-természeti, a szülôföldi, a családi, a szerelmi, a vallási élettapasztalatok sokféleségével, a betegséghez, az öregedéshez, az idô- és haláltudathoz, az emlékezéshez, a vágyakhoz, az álmokhoz, a számvetésekhez kötôdô élmények sokaságával telíti – s elvezet az intimitások tágas belsô világába is. Ugyanakkor pedig a sûrû sorstapasztalások emberi-erkölcsi és bölcseleti igazságait velôs, kikristályosított, aforisztikus kijelentések kereteibe tudja foglalni – a rabság és a szabadság, a börtön-, a kolduslét és a teljes emberi létigény ellentétes motívumainak végtelen variációiból, a szabadságot imádságos-ódai hosszúénekben magasztaló hitvallásokból felívelô szentenciák tiszta szavaiba. Ilyen sugallatos morálfilozófiai meglátások tömörülnek például azokba a költôi állításokba, amelyek a hódítók, a megszállók, az „okkupánsok”, a „gyôztesek” „igazságának” hamisságáról, érvénytelenségérôl, illetve a legyôzöttek, a vesztesek humán igazságának örök metafizikai átlényegülésérôl beszélnek (mint késôbb Székely János A vesztesek címû híres poémájának sarktételei is): „Hidat verünk, erôs hidat / Az embernek, ki ránk vár a parton // A vesztesnek, ki jót keres / A gyôztesnek, ki gazságba tévedt”; „Vesszen a gyôztes, ki még azt sem tudja / Hogy a hatalom gazsága örök /…/ Éljen a vesztes, ki eldobta kardját / Békült szemébôl emberkönny fakad”; „Csak az a bátor, aki gyáva ölni / Hiszen a gyáva az, ki ölni tud”; „Hiszem, hogy
van érték, / S szenvedés a mérték”. És hasonlóképpen jegecesednek ki az ilyesfajta megszólító erejû lírai tézisek is – már a negyvenes évek végétôl kezdve (s annál hitelesebben, hogy nem eredendô elôítélet, hanem keserves, illúzióvesztô megtapasztalás fakasztja fel ôket): „Emberség teremti meg a békét / Nem az elv / A béke szabadítja az embert / Nem a terv”; „Olyan országban élek, mely megtagadta magát / Eltaposta a saját címerét, történelmét / Nemzetét, alkotmányát, forradalmát, költôjét / Emberséghez, eszméhez, a léthez való jogát”; „Sehol annyi kivégzett ember / És sehol annyi elítélt / És sehol annyi, aki felkel / Hogy más honban lelje hitét”; „Titok az élet, titok a halál, / Egy bizonyosság van, a szenvedés”; „Így lett az álmom számomra a mérték / Így lett a mérték a végtelen álma / Mert minden mérték: mérték önmagára / Hogy mennyi kínból mentünk meg magunknak / Egy-egy kis mosolyt, hogy egymásnak adjuk / Életünk értelmét, a sosemúltat”; „A vággyal együtt kopnak el a tárgyak / Visszfényük helyettesíti a vágyat”; „Mily boldog
lesz, ki boldog lesz helyettünk”. A kimondás egyenessége, a korai felismerések nyílt és lázas, lázadó beszédbe foglalása „abban az idôben nagyon kevés magyar értelmiségire volt jellemzô” – ahogy a kötetszerkesztô Lászlóffy Csaba megállapítja, hozzátéve, hogy ez kárpótlás is azért, ha a forma sokszor háttérbe szorul (Mûvelôdés, 2004/3.). Mindenesetre – Kántor Lajos szerint is – „Derzsi Sándor történelminek mondható életét”, „ezt a tragikus XX. századi életet – anyagi kiszolgáltatottságával, lázadásaival, román és magyar börtöneivel, kényszerû szülôföldfeladással, elmegyógyintézetével, elmagányosodásával, 1940-nel és 1956-tal, intézményeknek és személyiségeknek címzett leveleivel” –: „a historikusok figyelmébe kell ajánlani”, „a versek egy része pedig bekerülhet az erdélyi s az egyetemes magyar költészetet számontartók látókörébe, az újrakiadások s a nyomukban születô értékelések után”.
A Napkelet üzenete
jesedett a IV. (pót)kötettel – Szabó Zsolt céltudatos és szakszerû tényfeltárásának köszönhetôen (Kriterion, 2002). És most a kezünkben a húszas évek elejének (1920–1922) irodalmi törekvéseirôl a Napkelet (válogatta, az elôszót írta és a függeléket összeállította Mózes Huba, Kriterion, 2004), amely – a korábbi folyóirat-antológiákkal együtt (gondolunk itt mindenekelôtt a Tavasz, Magyar Szó, Genius, Új Genius, Periszkop, Korunk, Erdélyi Helikon irodalmi anyagára, továbbá az elsô erdélyi írónemzedék fellépésének recepciótörténeti kötettel kísért (A Tizenegyek elô- és utóélete. Kriterion, 2003) reprintkiadására – örvendetesen kiegészíti az 1918 utáni erdélyi magyar irodalom forrásvidékeirôl alkotott képet. Mózes Huba már 1980-ban felhívta a figyelmet a Napkelet irodalomtörténeti jelentôségére. Akkori tanulmánya (Irodalom és mûvelôdés a Napkelet spektrumában. In: M. H.: Forrása rég fakadt… Tanulmányok, dokumentumok. Kriterion, 1985. 173–184.) most is jó kalauzunk az antológiához. A folyóirat reprezentatívnak érzett verseibôl, mûfordításaiból, szépprózai írásaiból, színmûveibôl és tanulmányaiból készült válogatást a függelékben példaszerûen megszerkesztett – 984 tételt feltüntetô – repertórium egészíti ki, névmutatóval és az antológiában szereplô szerzôk legszükségesebb adataival. A magyar újságírás kiemelkedô személyisége, az erdélyi magyar sajtó híres Spectatora (Krenner Miklós) az 1918 utáni helyzetben újjászületô hírlapirodalmat és a szépirodalmat tejtestvéreknek tekintette. Számvetéseiben nemegyszer kitér a kettô viszonyának (váltakozó elôjelû) alakulására. A kezdeti évekrôl szólva kiemelten beszél például arról, hogy a szépirodalomnak maga a napisajtó volt a szellemi szálláscsinálója. A Keleti Újság emlékezetes irodalmi pályázatait, a Napkelet mûködését, az Ellenzék Áprily-, majd Kuncz-szerkesztette irodalmi mellékletét azért tartja példaértékûnek, mert ezek a kezdeményezések – a Tizenegyek fellépését is ideértve – elôsegítették az erdélyi magyar irodalom önszervezôdését: az Erdélyi Szépmûves Céh megalakítását, a helikoni munkaközösség életre keltését, majd az Erdélyi Helikon elindítását. A Keleti Újság tôkeerôs vállalkozásként indult 1918 decemberében. Szentimrei Jenô 1957-es visszaemlékezései szerint ez annak volt köszönhetô, hogy
Az erdélyi magyar irodalom forrásvidékeirôl A kilencvenes években megjelent irodalomtörténeti forráskiadványaink kapcsán joggal tette szóvá Dávid Gyula, hogy egy részük meg sem közelíti azt a szintet, ami szöveggondozás és kiadástechnika tekintetében az 1989 elôtti Kriterion-kiadványokat jellemezte. Pedig akkoriban az elô- és az utócenzúra cseppet sem volt kíméletes az irodalmi örökséget közkinccsé tevô Romániai Magyar Írók sorozattal, a folyóirat-antológiákkal, az írói levelezések és monográfiák köteteivel, a fontos irodalom- és mûvelôdéstörténeti dokumentumokat közreadó gyûjteményekkel. Az idôk változásával mintha a hiteles tényekre épített irodalomtörténeti munka is kiment volna divatból. „Nem beszélve arról, hogy nemegyszer avatatlanok ütnek politikai bélyeget irodalmi örökségünk egy részére, készen a – most éppen más elôjelû – boszorkányüldözésre ezzel vagy azzal az irodalmi örökségrésszel szemben.” Nem az a baj – érvelt 2001-ben a filológiai háttérmunkálatokat számon kérô jeles irodalomtörténész –, hogy örökségünkkel ma legalább fél tucat kiadó sáfárkodik. A gondot az okozza, hogy az új helyzetben kialakult „kiadói munkamegosztás” korántsem járt együtt az irodalomtudomány mai követelményeihez igazodó szakszerûséggel. Miközben a számítógépes szedés és tördelés világában a kiadástechnika örvendetesen korszerûsödött, a bizonytalan gazdasági háttérrel induló/küszködô erdélyi kiadói vállalkozások épp azokról feledkeznek meg, „akikhez a szövegek szólnak”. Szerencsére idôközben „jó gazdára” talált az 1919 és 1921 között megjelent Zord Idô antológiája (válogatta, bevezetôvel és jegyzetekkel ellátta, a repertóriumot készítette Kuti Márta. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998.), Molter Károly levelezése I–II. (sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Marosi Ildikó, Argumentum – Polis, Bp. – Kolozsvár, 1995, 2001), Balázs Ferencnek a Csillagokhoz kötöttük szekerünk címen kiadott, angolból fordított levélgyûjteménye (gondozta és az elôszót írta Vallasek Júlia, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002), Benedek Elek utolsó évtizedének (1921–1929) irodalmi levelezése is kitel-
BERTHA ZOLTÁN
(Testamentum az anyagról. Mûvelôdés Kolozsvár 2004)
61
a román királyi csapatok kolozsvári bevonulása után: „1. a város összes könyvkereskedéseibôl tökéletesen kifogyott minden magyar nyelvû szépirodalmi kiadvány, és a szoros határzár feloldására egyelôre kilátás sem volt. – 2. A Keleti Újság a román királyi csapatok visszahúzódása elôtt Debrecenig és Hódmezôvásárhelyig is bejárt. Soha nem álmodott magas példányszámban jelent meg és fogyott. A vállalat azt sem tudta, mit csináljon a pénzzel. – 3. Tekintélykérdéssé vált – marosvásárhelyi, nagyváradi és temesvári kísérletek után –, hogy végre Kolozsvár és éppen a Lapkiadó R. T. mint tôkeerôs, magát haladónak nevezô vállalat ragadja kézbe a kezdeményezést, és átmeneti áldozatok árán vállalja a szépirodalmi lap- és könyvkiadás kockázatát is.” A kéthetente megjelenô Napkelet fôszerkesztôje az a Paál Árpád volt, aki 1921-ben Kós Károllyal és Zágoni Istvánnal együtt adta ki a máig idézett Kiáltó szó címû röpiratot. A lapszerkesztés elveit ezzel a programmal hirdetik meg: „A Napkelet a szabad kutatás s a különbözô irodalmi irányok és világnézetek szabad fóruma. Nem alkalmaz lelkiismereti kényszert senkivel szemben, s minden irányt szóhoz enged, ha becsületes álláspontot fejez ki, és önmagának mértékével mérve értéket jelent.” Maga a fôszerkesztô az erdélyi szabadelvûség folytatásában jelölte meg az új folyóirat hivatását. Ebbôl az alapállásból egyértelmûen következett, hogy korántsem kívánt belterjes maradni. Amellett, hogy az erdélyi magyar létkérdések megoldására összpontosított, az egyetemes szellemi
Az erdélyi magyar festômûvészet lírikusa,Tóth István
62
Közmûvelôdési folyóiratunk, a Mûvelôdés pár éve sorozatban jelenteti meg fôleg a kolozsvári mûvelôdéstörténet nagy kutatóinak, Kelemen Lajosnak és Herepei Jánosnak a munkáit. Ezek sajtó alá rendezésében Sas Péter budapesti történész, kutató jeleskedik. Sas a mûvészettörténet iránt is fogékony, fôleg Kelemen Lajosnak a kolozsvári Állami Levéltárban ôrzött naplója, hagyatéka számos olyan mûtörténeti vonatkozásra vezette rá, amelyek eddig alig voltak ismertek. 2004 végén, a karácsonyi könyvvásáron Sas és a kiadó egy Tóth István-albummal lepett meg. Tóth István halálának 40. évfordulója meghozta az újra felfedezést. Képei meglehetôsen szétszóródtak, illusztrációi régi folyóirat-sorozatokban elrejtve feküdtek. Rendre középiskolai és mûvész-tanítványai is elhunytak. Az újrafelfedezés elôkészítése 2001-tôl számítható, amikor Kelemen Miklós egyháztörténész cikket írt róla a Budapesten megjelenô Unitárius Életbe. Sas Pétert minden bizonnyal Kelemen Lajos vezette el Tóth Istvánhoz, s írt róla 2004ben megemlékezést a Szabadság címû kolozsvári napilapba. Kováts Ildikó, a Brassai Sámuel Gimnázium nyugalmazott rajztanárnôje ugyancsak ekkor az Unitárius Kollégiumban folyó rajzoktatás történetét állította össze, s tartott róla elôadást május végén a Brassai-hét keretében. Ennek kapcsán Tóth Istvánról is pályaképet nyújtott. 2004. október 13.-án aztán a Belvárosi Unitárius Egyházközség Brassai utcai tanácstermében Kováts Ildikó és Felházi Ágnes tanármûvészek valamint Bálint Benczédi Ferenc parókus lelkész szervezésében már a meglepetés erejével ha-
áramlatok közvetítését is felvállalta. A szerkesztôk hittek abban, hogy a részekre darabolt Kárpát-medencei magyarságra a továbbiakban is európai küldetés vár. Errôl tanúskodnak a folyóirat olyan ankétjai, mint a Mi az igazi magyar irodalom? kérdésfelvetése vagy a Kultúrák közössége, mely a kölcsönös megismerkedés és közeledés fontosságára hívta fel a figyelmet. A szabadelvûség igézetében a Napkelet írókat toborzott és írókat nevelt az új életkezdetben, irodalmi estjein pedig a közönséget is igyekezett megnyerni – Erdély-szerte – célkitûzéseihez. Munkáját – amint azt találóan állapította meg Pomogáts Béla 1993 novemberében a Feltáratlan értékek a magyar irodalomban címmel megrendezett budapesti irodalomtudományi konferencián – „részben az irodalmi modernizmus és a szellemi baloldal más fórumai, mindenekelôtt az 1926-ban Dienes László szerkesztésében megindult Korunk, részben az erdélyi irodalom egységének megteremtésére törekvô, az »erdélyi gondolatot« képviselô Erdélyi Helikon folytatta tovább. Legfontosabb szellemi öröksége minden bizonnyal abban van, hogy egyeztetni tudott a különféle, egymással is vitában álló irodalmi és világnézeti áramlatok között, és össze tudta fogni a sokféle irányból érkezô erdélyi írók táborát.” Erre az összefogásra ma még inkább szükség mutatkozik, mint nyolc évtizeddel korábban. (Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004)
CSEKE PÉTER tó elsô emlékkiállításon vehettünk részt. Ezen a két tanárnôn kívül Tãrãuné Nagy Ibolya, a mûvész unokahúga is beszélt, életrajzi részleteket világítva meg, emlékeket idézve. A kiállított több mint félszáz alkotás csak töredéke az ötven éves alkotói pálya gazdag termésének, de mindenképpen meggyôzött arról, hogy Tóth Istvánt az erdélyi mûvészek között számon kell tartani. A most megjelent kötet két részre oszlik. Sas Péter Tóth István, a kolozsvári rajztanár-festômûvész címû 25 lapos tanulmányát a kiadó Szabó Zsoltnak a kétlapos tájékoztatója követi, valamint a második részben közölt képek jegyzéke. A 37–80. lapok a képanyagot tartalmazzák: 15 fehér-fekete rajz, 17 szépiarajz, 16 színes reprodukció valamint 6 – szintén színes – miniatûr. Tóth István 1892-ben Marosvásárhelyen született, torockói származású édesapától. Unitárius lévén természetszerûleg Kolozsvárra került felekezete kollégiumába, ahol Kövendi Nagy Gyula rajztanár fedezte fel tehetségét, indította el a pályán. Történelemtanára, Kelemen Lajos is sokat tett a fiatalember tehetségének kibontakozásáért: fôleg geneológiai-heraldikai vonatkozású megrendeléseket közvetített hozzá. A kolozsvári kollégiumból a budapesti Rajztanárképzô Intézetbe vezetett Tóth útja. Itt alighogy megszerezte diplomáját, behívták katonának, végigharcolta az elsô világháborút. Volt az orosz és az olasz fronton is, néhányszor megsebesült. Több mint 150 háborús képe 1918 ôszén Prágában pusztult el. A háború után Tóth Kolozsvárt telepedett le, az itteni egy évig mûködô Tanárképzô Intézetben oktatott, majd a Marianum Leánynevelô Intézetnél kapott katedrát. 1925-tôl óraadó, majd rendes tanárként egykori iskolája, az Unitárius Kollégium alkalmazta 1948-ig, a tanintézet államosításáig.
Ez persze csak a keret. Közben állandóan alkotott. Önálló kiállításokat rendezett, albumokat, mappákat állított össze, kiadványokat illusztrált, címlapokat rajzolt, folyóiratoknak dolgozott. 1935–1940 között Szopos Sándorral közösen magán festôiskolát mûködtettek az Unitárius Kollégium rajztermében délutánonként. Itt kapta az alapképzést Márkos András szobrász- és Bandi Dezsô iparmûvész. Találó Kós Károly megállapítása: „Tudom én, és sokan tudjuk, hogy Tóth István egy esztendô leforgása alatt sokat, nagyon sokat dolgozott, merthogy ô nem töltögeti az idôt beszélgetéssel, nem filozofál kávéházi asztal mellett soha: nem sóhajtozik, nem dicsekszik, nem kritizál, és nem panaszol, sok mindent nem csinál, amit mûvészemberek kiváltképpen szeretnek csinálni”. Az ábrázoló mûvészet majd minden mûfajában alkotott. Festett, fôleg akvarelleket, kitûnôen rajzolt ceruzával-tussal, szerette a barnás szépia-rajzot, a színes kréta-technikát, linóleum-metszetekkel kísérletezett. A Pásztortûz, a Magyar Nép, az Unitárius Közlöny állandó munkatársa volt, ezek címlécét is ô rajzolta. A Magyar Nép szerkesztôje felkérésére a lapban ismertette a magyar díszítômûvészetet, majd illusztrált írásait A magyar díszítés alapformái (1939, 1940) címmel kötetbe rendezte. Alkalomadtán illusztrált orvosi szakkönyveket, meséskönyveket, versesköteteket is. A kolozsváriaknak talán legkedvesebbek a Nagy Péter Ó, kedves Kolozsvár! címû kötetéhez (1926) készített rajzai. Kolozsvár kiemelt szerepet foglal el Tóth ábrázoló mûvészetében. Az 1920-as évek városképét örökítette meg. Majd mindegyik templomunk homlokzatát, egy-egy kincsét lerajzolta, megfestette. A kolozsmonostori kálváriatemplom körül még ott a temetô, a szentpéteri templom tornya még falusias környezetébôl messze kimagaslik. De az autóktól mentes utcákon békésen álló piarista és minorita templomok, a még oldala mellett kis üzletsortól eléktelenített lutheránus templom, s a kollégiummal szinte összenôtt unitárius „anyatemplom” fekete-fehér, a fôtéri és a Farkas utcai templomok színes képei mintha egy más, békésebb világból tekintenének ránk. Nyugalom árad belôlük, csak azt látjuk, ami lényeges. Fôleg a vízfestményeken, szépiarajzokon a hangulatot ragadja meg. Kelemen Lajos 1927-ben így jellemezte Tóth mûvészetét egyik albuma kapcsán: „Havas téli tájak,
Hit és határhelyzet „Senki sem külön sziget; minden ember egy rész a kontinensbôl, a szárazföld egy darabja; ha egyet mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang; érted szól.” John Donne szavai gyönyörûek és általános érvényûek, hiszen egyszer mindenkit elmos a tenger, egyszer mindenkiért szól a harang. De mert annyira általános érvényûek, éppen a határhelyzetbe került emberre nem vonatkoznak, arra, akinek villám csapott a jószágaiba, akinek szolgáit megölték, akinek fiaira és lányaira ráomlott a ház. Biztos vagyok benne, hogy aki nem került még ilyen helyzetbe, annak számára (hacsak nem sznob) meglehetôsen bágyadt okoskodásnak tûnik ez a szöveg. Hiszen, amikor a
meleg napsütéses városi házak, melyekrôl soha sem hiányzik a fák megnyugtató zöldje, mûvészi hatású nagybányai utcák, melyek architektúráinak vonalaiban sem kemény hatását a lombok puhasága még szelídíti, a kolozsvári hójai gyümölcsösök jámbor Donát-szobra, meg a síkság az új album képeinek fô tárgyai. Mindez csupa lágy színekben és vonalakban. Utolsó képén, hol a nagyapó mesél unokáinak, már szinte alig hisszük, hogy linóleumkép van elôttünk… Ennek a képnek technikailag is merô ellentéte az elôtte álló téli táj, mely mesteri tökéletességgel és tisztasággal állítja elénk a téli világ egy gyönyörû darabját. A téli képek különben hatásukat tekintve kétségtelenül vezetnek. Mesterük a nem könnyen kezelhetô linóleummal hihetetlenül finom távlat- és színhatásokat tud kihozni”. A kis album szép kiadvány. Szabó Zsolt jelzi, hogy anyagát tovább szeretnék bôvíteni, mert még Tóth számos munkája, sôt kiadványa is lappang. Mi e kötettôl kétségtelenül többet vártunk. Az, hogy hány képet közölnek a mellékletben, csak esetleges lehet, hiszen mindenképpen válogatni kell, lehetôleg a reprezentáns alkotásokból. Ha azonban egy ilyen könyvecskét piacra dobunk, körültekintôbb bevezetôt, jegyzetanyagot kellene írni hozzá. Csak az október 13-i tárlatmegnyitón elhangzott beszédekbôl is számos életrajzi részletre derült fény! Nagy Ibolya családközelbôl ismerte a mûvészt. A bevezetô címében említett „rajztanár”-ról alig kapunk adatokat. Pedig Tóth évtizedeken át iskolai munkát végzett. Errôl a kollégiumi értesítôk (mellesleg diákkoráról is) elég pontosan tájékoztatnak. Még az egykori tanítványok közül is élnek néhányan. Az Unitárius Gyûjtôlevéltár szintén több adatot ôriz a mester tanári, felekezeti kötôdésérôl. Sas Péter fôleg Kelemen Lajos – különben igen tanulságos – naplófeljegyzéseire támaszkodik, a kiállítás-meghívók és bírálatok anyagából indul ki. A mûvészi pályaívet sikerül megrajzolnia. Reméljük, hogy egy teljes Tóth-monográfiát is asztalunkra tesz a közeljövôben. A könyv külsô és belsô címlapján a cím kis eltéréssel szerepel: a festészet és festômûvészet szóváltozatok könyvtári katalogizáláskor zavart okozhatnak.
GAAL GYÖRGY
(Sas Péter: Az erdélyi magyar festômûvészet lírikusa, Tóth István. Mûvelôdés. Kolozsvár, 2004. 80 l.)
gyermekeit temeti, nem mondhatja, hogy: „senki sem külön sziget”. Akkor jajveszékel, és a fogát csikorgatja, és nem érti Istent, akiben addig feltétel nélkül és alázatosan hitt. Aki még nem szembesült a határaival, azzal, hogy mennyire sebezhetô s következésképpen mennyire véges, aki nem küzdött meg azért, hogy hihessen Istenben, annak hite passzív hit. A csapások próbára teszik, vagy egyenesen megtörik a hitet. Ezért mondja Lászlóffy Csaba poémájának hôse: „Rést rés után ütsz rajtam”. Milyen kemény, számon kérô mondat ez! – szinte látjuk Jób hátraszegett nyakát. És milyen keserûen szól a vallomás: „Kövek erejét az én szétzilált lényemben ne keresd.” A határhelyzetben lévô mindig pöröl Istennel, mert bizonyos pillanatokban semmi sem elég, máskor viszont mintha bármi elég lenne, csak önmagával békéljen meg az ember. Jób ebbôl a borzalomból küzdi vissza magát a hitbe, melyet egyébként sohasem veszített el egészen, de közel járt hozzá, hogy elveszítse. Csak egy ilyen
63
tapasztalat után lehet Jónás imáját vagy a Jób Etûdjét megírni – képzeljük el, milyen üresen és közhelyesen hatnának a mûvek elején. Éppen ezért vitatkoznék az Etûdnek azzal a sorával, mely így szól: „Jób, kiben zilált ôshüllôhit él…” Önmagában is ellentmondás ez, hiszen az ôshüllôhit nem lehet zilált. Jób hite nagyon is megszenvedett, kiküzdött, emberi.
Olyan hit, amelyet csak egy dráma résztvevôjeként lehet megszerezni. Jómagam ennek a drámának a leírásában látom Lászlóffy Csaba költeményének legnagyobb érdemét.
A Brassai legújabb évkönyve
tô: a mûemlékvédelemben és egyházvezetésben kitûnt Balogh Ferenc valamint az ifjúsági szervezôszerkesztô, pedagógus, a Brassaiban aligazgatói tisztséget is betöltô Kovács Nemere életútja a 20. század második felében élt erdélyi magyar értelmiségiek pályalehetôségeit példázza. A Beszámolók fejezetben öt, az iskola életében fontosabb eseményrôl, a testvériskolai kapcsolatok ápolásáról olvashatunk. Ennek az évkönyvnek is természetszerûleg a legfontosabb fejezete az adattár. Több mint negyedszáz oldalon az iskola osztályonkénti diáknévsorai olvashatók az év végi általános osztályzatokkal, a végzôsöknél érettségi eredménnyel. A közel százfôs tanári kar tagjainak szakját, tanügyi fokozatát, szolgálati idejét és alkalmazási minôségét táblázat tünteti fel. A statisztikai kimutatásból kitûnik, hogy tavaly a nappali tagozaton 35 osztályban 855, az estin pedig 19 osztályban 441 diák tanult (az utóbbiakból 330-an román tannyelven). Az iskolának összesen 1296 tanulója volt. A könyvtár állománya 28 800 kötetre rúgott, egy év alatt 900 diák, 92 tanár és 52 véndiák kölcsönzött ki több mint tizenkétezer kötetet. Az iskola életébe betekintést nyújtó tizennégy színes felvétel zárja a 121 oldalas évkönyvet.
Az idén is a Brassai-hétre jelent meg Kolozsvár legrégebbi tanintézetének évkönyve, mely a 2002/ 2003-as tanév adatait öleli fel. Fejezetbeosztása már hagyományossá vált. A háromnyelvû iskolatörténeti összefoglalást követôen a tanári kar tagjainak dolgozatai következnek. Az idén ötön közölnek hosszabb-rövidebb értekezést. Fazakas István Brassai történészi munkásságáról, Gorbai Attila Csaba a közgazdász Wesselényirôl ír. Figyelemreméltó Ujvárosi Tamás fényképekkel illusztrált, terepkutatáson alapuló beszámolója: Magyarság, egyház és templomok a Szamos-hátságon. A jelzett terület 16 községében a magyarság kihalását és mûemlék-templomainak szomorú sorsát mutatja be. Kiss Anna A közmondások költôi sajátosságaiba nyújt betekintést, Balázs-Blénessi-Pataki Erika pedig magyarszakos létére környezetnevelési tantervjavaslatot tesz közzé. Az Iskolai eseménynaptár a tanév folyamán történtekrôl pontos dátumhoz kötötten nyújt összképet. Két szomorú haláleset teszi szükségessé egy új, Megemlékezések címû fejezet beiktatását az idei évkönyvbe. Két jeles tanítvány és munkatárs életútját idézi fel a temetéseken is beszédet mondó szerkesz-
64
DEMÉNY PÉTER
(Lászlóffy Csaba: Verses Ótestamentum. Jób. Gloria 2003)
G. GY.
(Az 1557-ben alapított kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum Évkönyve a 2002–2003-as tanévre. Szerkesztette: dr. Gaal György. Kolozsvár, 2004.)
Könyvesnapló
párévtizeden át! Ne hagyd abba! (Versánszky Ernô: Én itt lakom a Szamosnál. Kolozsvári hétköznapok, 2004. Stúdium Kiadó. 524 l.)
Könyvritkaság Ötletes szerzô és jó szemû, megfontolt kiadó összefogásából harmadik kötetével ismét kellemes meglepetést okozott az Ernest Régiségbolt immár sok szempontból híressé vált illusztris mûködtetôje: 2004. december 4-én délben népes közönség elôtt mutatta be – stílszerûen a látnivalókban, sôt csodálnivalókban bôvelkedô régiségbolt fô termében – Tôkés Elek, a Báthory Líceum igazgatója, ugyanakkor a Stúdium Könyvkiadó tulajdonosa és mûködtetôjének személyes közremûködésével a másfélszázat jócskán meghaladó rövidprózai remekléseket tartalmazó, küllemében is nagyon tetszetôs kivitelû, vaskos, ízig-vérig kolozsvári fogantatású kötetét. Versánszky Ernô egypercesei sziporkázóan szellemesek. Mindig valamilyen frappáns, közérdekû mondandó ösztönzi írásra. És legtöbbször tanulságos csattanó pukkan a végén. Noha legtöbbjüket in statu nascendi már olvashattuk a helyi napilapunkban, a Szabadságban, érdemes volt tündökletes csokorba kötni, hogy távolabbi vidékek olvasói is megismerkedhessenek vele. Csak így tovább Ernest-Ernô barátom, még jó
Szórakoztatva tanító képes történelemkönyv A hobbis emberektôl mindig érdemes valamit eltanulni. Fodor András képeslapgyûjtô Kolozsvári képeskönyve a legmesszebbmenôen figyelmet érdemel. Bemutatott 634 válogatott városképe felejthetetlen benyomást gyakorol még arra is, aki csak átlapozza. Hát még aki érzelmileg, történetileg is kötôdik a kincses városhoz! Idôutazása, utaztatása igenigen mély nyomot hagy a szemlélôben, még ha felefele részben ismerôs (vagy csak ismerôsnek vélt?!) objektumokat mutat be, de a sokszor szükséges, és nagyon visszafogottan adagolt magyarázatok jól szolgálják a szórakoztatva tanítás hasznos pedagógiai fogását. De azt is meg kell jegyeznünk, hogy Asztalos Lajos személyében kiváló szerzôtársat választott Fodor András. Így együtt – túlzás nélkül megállapíthatjuk: remekmûvet alkottak. Kívánjuk nekik: legyen folytatása munkájuknak! (Fodor András: Kolozsvári képes könyv, Gloria Könyvkiadó, 2002.) Örmény kultúra és mûvészet Szamosújváron Éppen három évszázada alapították Armenopolis
néven a mai Szamosújvárt, s ez az évforduló egybeesett az örmény nép keresztény hitre térítésének 1700-ik évfordulójával. Erre az alakalomra idôzítették a címben foglalt kiállítás megrendezését. Azaduhi Varduca-Horenian festômûvésznô imponáló szakértelemmel megírt bevezetôjének utolsó bekezdését érdemes szó szerinti idézetben ide iktatni: „Az erdélyi örmények két, különbözô szárnyú madárhoz hasonlíthatók. A madár egyik szárnya régebbi, amely kb. nyolc évszázada hagyta el az örmény területeket, a másik pedig fiatalabb, egyenesen az anyaországból keresett itt menedéket az 1915-ös genocídium után. Ahhoz, hogy az örmény szív továbbra is doboghasson, hogy a madár repülhessen, egyik szárnyát sem szabad bántani. Mi, itt, megpróbáljuk életben tartani a madarat.” A bibliofil igénnyel szerkesztett kétnyelvû (magyar, örmény) kötet hiteles – többségében színes – illusztrációkat tartalmaz a 8+1 dolgozatban, ami igen nagy nyeresége az erdélyi örmény kultúra iránt érdeklôdô minden rendû és rangú kutatónak. Mert a szorosan Szamosújvárhoz kötött témákon kívül ilyen címû tanulmányok is olvashatók benne: Örményekre vonatkozó adatok a Kolozsvári Állami Levéltárban (Lucia Augusta Šerdan); Középkori kéziratok, a romániai örmény történelem és kultúra tanúi (Helmut Buschausen); „Ködön át a mármarosi bércek” Hollósy nyomában a szülôföldön (1857–1918) (Murádin Jenô). No, és az újjáalakult Barabás Miklós Céh elnökének, Jakobovits Miklós Munkácsy-díjas festômûvésznek a nevét és cikkének címét meg kell említenünk el nem hagyható imperatívuszként, amely önmagáért beszél: A szamosújvári örmény egyházi múzeum gondolata. Be jó lenne, ha a közeljövô bebizonyítaná, hogy nem maradt pusztába kiáltott szó az itt (is) felvetett igen-igen közösségi gondolkodását bizonyító javaslata! (Ararát Könyvkiadó, Bukarest, 2002.)
volt. Ideadta elolvasásra. Készségesen, sôt örömmel lektoráltam, s megállapítottam, hogy igen tanulságos – noha megrendítô tartalmú – memoárkötettel ismerkedtem meg, és lám, alig múlt el egy év, 2004. október 30-án az Erdélyi Magyarok Egyesületének budapesti székházában (Molnár u. 5. sz.) rendezett exlibris-kiállítás alkalmából összejött újratalálkozásunkkor gyönyörû bibliofil kiadású, Balassagyarmaton megjelent dedikált kötetével ajándékozott meg. Már az elsô fejezet (Útban a Don-kanyarhoz) sejteti a rájuk váró viszontagságokat. Ám a további kilenc részre tagolt írás részletesen, szemléletesen taglalja a frontvonalban átélt borzalmakat, azt is, hogy a német hadsereggel való együttmûködés teljességgel lehetetlen volt, ôk csak saját egységeik biztonságát igyekeztek kieszközölni. 1942 októberében 200 fôs menetszázaddal vezényelték ki a Don-kanyarhoz, „30 puskával, puskánként 40 tölténnyel vágtunk neki a nagy ismeretlennek” – írja rezignáltan. „Vajon ki lesz az a szerencsés közöttünk, akinek sikerül túlélni a mostani »kirándulásunkat«?” A Nagy Iván Könyvek 14. köteteként megjelent visszaemlékezést jó volna minden jelentôsebb könyvtár állományába besoroltatni, hogy mentôl népesebb olvasóközönség ismerkedhetne meg legalább egy szeletével a II. világháborút megjárt honvédek szenvedéseinek. Képanyaga, a védôkörletet ábrázoló helyszínrajzai, a visszavonulási útvonal vázlatának áttanulmányozása mind azt bizonyítják, hogy szerzônk igen lelkiismeretes és hozzáértô munkát végzett, s mondandóját olyan vonzó módon tudta közkinccsé tenni, hogy érdemes volna egy második kiadást tömegpéldányszámban is a nagyközönség rendelkezésére bocsátani. (Deák Gyula: „Ahogyan én láttam…” Visszaemlékezések a doni harcokra. Balassagyarmat, 2004. Kiadja a Nagy István Történeti Kör és a Nógrád Megyei Levéltár.)
Oral history-tól – memoár kötetig Megrázó tartalmú emlékkönyvvel ajándékozott meg Deák Gyula ny. vezérkari honvédtiszt a közelmúltban volt újratalálkozásunk alkalmával, akivel két hétig (2003. okt. 17–31.) egy kórterem lakói voltunk, azonos diagnózissal beutalva a Budai Irgalmasrendi Kórházba, Nemere Gyula osztályvezetô fôorvos pácienseként. Hamar kiderült, hogy a köztünk levô tetemes korkülönbség ellenére igencsak azonos hullámhosszra hangoltan mûködik az agyunk. Láttam, hogy ott a kórházban is valamiféle vaskos, dossziéba fûzött, gépelt kéziratot böngész, javítgat. Rákérdeztem, s kiderült, hogy sejtésem igaz: kiadásra elôkészített emlékiratainak véglegesítésével foglalkozik, már-már véglegesnek tekintett könyvének egyik-másik mondatát cizellálja igényes mûgonddal. Amikor megtudta, hogy szerkesztôvel ismerkedett meg, még közelebb kerültünk egymáshoz, pláne amikor az is kiderült, hogy a Ludovika Akadémián legközelebbi bajtársa, barátja, Tölgyessy Ödön fôhadnagy 1941-ben, friss házasként, Szivinek becézett igen kedves és szép ifjú nejével Kolozsváron a mi lakónk volt, engem már óvodásként céllövészetre tanított, leventepuskával, saját kezûleg készített 1 m3-es ládába helyezett földháttér elé feszítve ki gyümölcsöskertünkben a 22 koncentrikus körbôl álló céltáblát. Legépelt kézirata már nyomdakész állapotban
Társadalomtudományi irodalmunk átfogó bibliográfiája Könyvtáros szemszögbôl tekintve örökérvényû alapigazságnak számít Anatole France jó másfél évszázaddal ezelôtt megfogalmazott maximája: „Nincs vonzóbb, izgalmasabb olvasmány, mint egy jól átgondolt, logikus összefüggésrendszerben megszerkesztett bibliográfia”. A Kolozsvári Központi Könyvtár kiváló bibliográfusának a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál a közelmúltban megjelent testes kötete Tulajdonképpen a 2002-es hasonló kiadvány folytatása. Már a bevezetô fejezetek eligazító célzatú közléseit is olyan vonzó fogalmazásban bocsátja közre a szerzô, hogy a nem könyvtári szakember vagy professzionális átlagolvasó számára is élvezetes információforrásnak számít, anélkül, hogy jottányit is engedne szerkesztési alapelveibôl. Pedig tetemesen megnôtt a feldolgozott forrásmunkák száma csakúgy, mint a közölt információ mennyisége és minôsége. Hiszen míg az elôzô kötet közel ötven éves periódust (1946–1989) áttekintve 3200 címet közölt, eme mostani a 20. század utolsó évtizede társadalomtudományi irodalmának kataszterét helyezi vizsgálódásának homlokterébe; az eredmény: 15 periodika feldolgozása alapján több mint tíz és félezer címet bocsát a tovább kutakodni vágyó olvasók rendelkezésére. Hogy közben minôsíti is feldolgozott
65
anyagát?... kinek jutna eszébe felróni neki? Ellenkezôleg, hálásak lehetünk azért, hogy segít a tájékozódásban, hiszen természetes, hogy legmegbízhatóbb rálátása a kérdéskörre annak lehet, aki hozzá hasonló elmélyültséggel tanulmányozta át a vonatkozó irodalmat. Azt persze igen sajnálatosnak tartjuk, hogy éppen a csíkszeredai Székelyföld kimaradt az Bevezetés a politikai filozófiába
66
Az az Egyetemi jegyzetek címû sorozatban jelent meg. Demeter M. Attila azon politikai filozófiai elôadásait tartalmazza, tanulmány-formába átszerkesztve, melyeket a Babeš–Bolyai Tudományegyetemen hangoztak el. A jegyzetek kitérnek a klasszikus politikai filozófia fôbb ágaira. A liberalizmust, a konzervativizmust és más politikai irányzatokat közérthetôen és a lányeget megragadva tárgyalja. A kötet elsô tanulmánya: Mi a politikai filozófia? Bevezetésként röviden bemutatja Platón és Arisztotelész politikai filozófiáját, melyek még a teljességre törekedtek. „A politikai filozófia manapság – írja ezután – formája szerint ideológia.” Az ideológia pedig ritkán teljes értékû eszmerendszer, az alkalmazása, és ennek a stratégiai politikai elgondolása adja meg az értékét. Egy politikai ideológia a társadalomra nézve olyan kulcsfontosságú kérdésekre ad választ, mint a szabadság, egyenlôség, igazságosság, közösség, individualitás stb. A liberalizmust két tanulmányban tárgyalja, olyan neves filozófusok munkái alapján, mint John Rawls, Richard Rorty, F. von Hayek, John Taylor, Michael Sandel. Ez az irányzat az individualitást teszi a középpontba, az államnak minél kisebb hatáskört szavatol. A szociáldemokrácia szintén demokratikus kormányzást javasol, amely sokkal fontosabbnak tartja a jólétet, amit az állam kell biztosítson az állampolgárok számára. A konzervativizmusról szóló írás elsôsorban Oakeskott Konzervatívnak lenni címû tanulmányát tárgyalja. Ez alapján egy, a megszokottnál vonzóbb képet kapunk a konzervatív beállítottságról, mely nem feltétlenül a múltat akarja visszahozni, célja a jelen megtartása. A könyv utolsó három tanulmánya olyan politikai ideológiákat tárgyal, melyek a demokratikus társadalomban nem törekednek (nem is törekedhetnek) hatalomra. Manapság már nem kormányzási-módszereket írnak elô, hanem kiegészítik a politikai gondolkodást. Itt beszélünk a nacionalizmusról, a kommunitarianizmusról és a kisebbségi önkormányzatiságról. A nacionalizmust Demeter M. Attila elsôsorban Isaak Berlin írása alapján elemzi. Tárgyalja annak ideológia-történetét és jövôjét. A kommunitarianizmus egy kevésbé ismert irányzat, amely társadalom egészének követel jogokat, nem egy nemzetnek, mint a nacionalizmus. A kisebbségi önkormányzat eszméi címû írásban pedig olyan kérdéseket tárgyal, mint: kulturális jogok, a nemzeti önrendelkezés stb. Demeter M. Attila könyve rövid, és tudományos szempontból megalapozott betekintést ad a politikai filozófiába. E könyvben tárgyalt kérdéseket azonban érdemes a benne található bibliográfia alapján elmélyíteni, vagy a szintén a Pro Philosophia kiadónál megjelent szöveggyûjteményt is elolvasni. (Demeter M. Attila: Bevezetés a politikai filozófiába. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2003.)
átvilágításból. Bízzunk benne, hogy a folytatás e tekintetben is eredményesebb lesz. (Meister Róbert: A romániai magyar társadalomtudományi irodalom bibliográfiája. Cikkek, tanulmányok 1990–1999. 780 (784), l. 2004.)
GÁBOR DÉNES
Értéktôl jelentésig Angi István esztétikával és fôleg zeneesztétikával foglalkozó egyetemi tanár. Munkássága során számos könyvet és tanulmányt írt. Ebben az évben megjelent Értéktôl jelentésig címû könyve, tanulmányok válogatása, ugyanakkor az esztétika órákon elhangzott problémákat veti fel. Ez a válogatás bepillantást nyújt egy kiforrott esztétikai életmûbe. A kötetben tizenhét tanulmány található, három fejezetre osztva. A Kategóriák címû fejezet teszi le az alapjait egy sajátos, Angi István által mûvelt esztétikának. E rész foglalkozik azokkal a fogalmakkal, melyek az esztétikai elemzéshez elengedhetetlen: a szép, rút, fenséges stb. Ezen kívül pedig bevezet olyan elméleti rendszereket, melyek legegyszerûbb lépésként megkövetelik az esztétikai fogalmak összehasonlítását (Az esztétikum viszonyfogalmai c. tanulmány), a továbbiakban pedig eljut a pólusfogalmak által meghatározott, idôt és tért, érzékivé tételt és szemantikai sajátosságokat feldolgozó esztétikai értelmezésig. (Pólusfogalmak) A mû részletes analízise mellett azonban figyelmet fordít a befogadóra és a keletkezési körülményekre is. Megalkotja az „esztétikai erôteret”, melyet a mûvészi általánosítás bölcsôjének is nevez. Itt foglalkozik a korszakok esztétikai mezôivel, melyek nem kisebb mértékben határozzák meg egy mû keletkezését, mint a szerzô individuális beállítottsága.(Mezô és anti-mezô az esztétikában) Angi István kötete azonban nemcsak elvont fejtegetéseket tartalmaz, hanem gyakorlati alkalmazást is. Egyed Péter az elôszóban a viszonyfogalmakkal kapcsolatban jegyzi meg, hogy azok „valódi átütô erejét, valódi szervességét alkalmazhatósága biztosítja”, és ez a megállapítás a mû egészére vonatkozik. A kötet második és harmadik része (Esztétikai értékek és ellenértékek, Jelentések és metaforák) sok érdekes mûelemzést tartalmaz, mindig egy nagy téma köré csoportosítva. Találóan elemzi a mozarti operák humorát, azok különleges szereposztásukból levezetve; a dürrenmatti groteszk sajátosságait szintén szereplôi elemzésével, ezúttal az ésszerûség és ésszerûtlenség fogalmait bevezetve (A mozarti humor többszólamúsága, A dürrenmatti groteszk lényegcseréi). Más tanulmányok foglalkoznak: Ingres A forrás címû festményével, Proust festmény-szerû leírásaival, a „hattyú” motívummal különbözô tánckoreográfiákban (Metaforák. Az elemzés elemzése, Festmény a regényben, Hattyú-motívum és tánc-metafora). A második nagyon fontos probléma, melyet Angi István felvet: az esztétikai „érték”. Angi az Értékeink az esztétikum világában címû tanulmányban megkülönböztet filozófiai, tudományos, vallási, etikai és politikai értéket, melyek egy rombusz oldalain és átlóin helyezkednek el, s ezekhez képest az esztétikai érték a középpontban van. Ezekhez az értékekhez erôterek párosulnak, melyek az esztétikai értéktôl határozódnak meg. Például a tudományos erôtérben
a szép és igaz között helyezkedik el a science fiction. A mûvészi jelentés zeneisége a mûvészi alkotás elemzésével foglalkozik az eszmény-valóság értékek függvényében, egy másik tanulmány pedig az ember-környezet összefüggést is vizsgálja a mûvészetekben. (A zenei általánosítás viszonyrendjei). Angi István könyve tartalmaz esztétika-történeti betekintést is (A lukácsi örökség, Parmenidész igézetében), azonban egy nagyon idôszerû rálátást is a mai esztétika és befogadó viszonyára. Az egyenesen járás mûvészete címû interjúban, amellyel tulajdonképpen lezárul a kötet, Angi István arról beszél, hogy a mai esztéta egyik legfontosabb feladata, hogy bátorítsa az embereket az elemzésre. Bátorítsa a befogadót, hogy saját maga képes legyen következtetéseket levonni az adott mûalkotással kapcsolatban. (Angi István: Értéktôl jelentésig. Esztétikai és mûvészetfilozófiai tanulmányok. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2004.) Gondolatutak Szegô Katalin évekig tanított a Babeš–Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán, jelenleg pedig a nagyváradi Partiumi Egyetem professzora. Élete során a filozófiatörténet szinte minden területén jártasságot szerzett, azonban ebbôl a könyvbôl is kiderül, mégis a reneszánsz és a felvilágosodás gondolkodása áll hozzá legközelebb. A Gondolatutak címû kötet tanulmányai a hetvenes évek és kétezer között jelentek meg különbözô folyóiratokban, fôleg román nyelven. Épp ezért nagy élmény Szegô Katalin írásait ily módon összefoglalva olvasni, filozófiai életmûként. A kötet két részre osztható, az elsô felében számos felvilágosodás- és reneszánszkori filozófus mûvét mutatja be (10 tanulmány). Itt a tanulmányok a tárgyalt filozófiák szerinti kronologikus sorrendben találhatók meg. Ez a rész könnyed és érthetô stílusa miatt is hasznos lehet a filozófiatörténeti megalapozáshoz, bármilyen szakos diáknak. A könyv második fele fôleg vallásfilozófiai írásokat tartalmaz (7 tanulmány). Ezekbôl a tanulmányokból még világosabban kiviláglik Szegô Katalin azon mindenkori célja, hogy a filozófiát a mindennapi életben is alkalmazza, hogy a filozófia a társadalmi és a személyes mindennapi élet kérdéseire szintén választ találjon. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a kötet elsô felében tárgyalt filozófusoknak is fôleg az etikai és politikai filozófiai nézeteit hangsúlyozza ki, épp amiatt, mert az emberi valóságot közelebbrôl ragadják meg. A kötet elsô tanulmányában Machiavelli politikai filozófiájával foglalkozik. Az ô gondolkodása teremtette meg a modern kori politikaelmélet alapját. Szegô Katalin történeti betekintést is ad Machiavelli korába, ami nagyban segít, hisz ez a gondolkodó az akkori aktuális politikai élet nélkül ma szélsôségesnek tûnik. (A hatalom filozófiája). Ezek után találhatók írások Spinoza filozófiájáról, Leibnitz szabadságfelfogásáról, Hegel morális felfogásáról, Nietzschérôl, Descartesról stb. (tanulmányok: Amor Dei intellectualis, A szabadság kérdése Leibniz filozófiájában, A moralitás problémája Hegel filozófiájában, Az életfilozófia születése, Descartes, Husserl értelmezésében). Az említett gondolkodók bizonyos értelemben mind „újítóknak” számítanak. Filozófiájuk abban a korban botránynak számított, mind tudományos,
mind társadalmi szinten. Spinozát családja és az a közösség, amibe beleszületett, kitagadta, Nietzsche szembeszállt az akkori világ minden megrögzöttségével (fôleg a vallásossággal). Szegô Katalin egy filozófiai levélben megjegyzi, hogy ahhoz, hogy ilyen újításra képesek legyenek, szükségük van segítségre (precedensre) a még korábbi kulturális hagyományból (például Nietzsche visszatér a középkor elôtti gondolkodókhoz), azonban példaértékû a bátorság, minek erejével visszatértek. Tulajdonképpen errôl szól az egész reneszánsz. Visszatérés úgy, hogy teljes egészében megváltoztatja a kulturális beállítottságot. Szegô Katalin nem kizárólag a történeti idôbe behatárolt reneszánsz gondolkodókkal foglalkozik, hanem mindazokkal, akik hasonló életcélok mellett építették ki gondolkodásukat. Ilyen gondolkodó Szent Ágoston, aki a könyv második felében mindegyre visszatér a diskurzusba. Szegô vallásfilozófiai tanulmányai a teológia és a filozófia közötti egyensúlyt keresik.(Világnézet-e a vallás, A görög filozófia és a szentpáli levelek és más tanulmányok) A kötet végén közölt három Filozófiai levél szintén a két tudomány kiegyezésére törekszik. E személyes hangú írások pedig Szegô Katalin azon törekvésérôl is árulkodnak, hogy a mély problémákat úgy próbálja megoldani, hogy a válaszok mindenki számára kielégítôk legyenek. A filozófia sohasem zárja le végérvényesen a kérdésfeltevést, mégis valahol törekedhetünk a tökéletességre, vagy legalább egy harmóniára. (Szegô Katalin: Gondolatutak. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2003. Tanulmányok)
GÁL RHODÉ Népzenei olvasókönyv Az író (szerzô) ír, az olvasó olvas, az olvasókönyv az olvasókönyv. Nem véletlenül indítom tautológiával a Planétás Kiadó Jelenlévô múlt sorozatában megjelent kötet bemutatását. Sebô Ferenc munkája maradéktalanul igazolja mindazon elvárásainkat, amelyeket a Népzenei olvasókönyv szemrevételezésekor támaszthatunk. Tartalmában, megkomponáltságában és kivitelezésében egyaránt az olvasónak készített könyv. Tetszetôs, igényes, tárgyilagos, közérthetô írásmód, következetesen végigvezetett koncepció. Igazi olvasókönyv, olvasásra szánt alkotás. A kötet fülszövegírója szerint „a mû a magyar népzene alapvetô ismertetôje” kíván lenni, amely alapvetô és általános ismereteket közöl a hagyományos paraszti közösségek népzenéjérôl, néptáncáról, valamint az értelmiségi kutató-elit népzene és néptáncképérôl, képzetérôl. Sebô Ferenc számára a múlthoz fordulás nem evidencia, tudja, hogy múltbéli és értékes viszonya sosem egyenlôségen alapul, számot vet a mindenkori jelen kulturális szokásaival, azzal a gyakorlattal, miszerint „a kultúra egyes darabjainak értékét mindig is a különféle társadalmi, politikai ideológiák által kialakított befogadói szokások rangsorolták.” Örömünkre szolgál, hogy a fenti gondolat nem marad a divatossá vált közhelyek szintjén. Sebô Ferenc következetes tud lenni. A könyv három részre tagolódik. Az elsô a népzene „felfedezésétôl” a revival jelenségekig (színpadi együttesek, táncház, hanglemezek) vezetô utat követi nyomon. A második részben – az olvasmányok
67
– a népzenekutatás történetével ismerkedhetünk meg: gyûjtéssel, rendszerezési nehézségekkel, a népzenérôl írott elméleti munkákkal (Bartók, Kodály, Dobszay László, Martin György stb.). A harmadik rész – példatárként – egy népzenei gyûjtés anyagát tartalmazza. Az egyes részek után gazdag, sokrétû irodalomjegyzéket talál a mindenkori érdeklôdô. A Népzenei olvasókönyv elônyére válik, hogy az egyes részek intenzív és rugalmas kapcsolatban állnak egymással: elmélet, példaanyag, vallomás, bibliográfia a praktikus utalásoknak köszönhetôen könnyedén áttekinthetô. És a két CD melléklete révén nemcsak olvasó-, hanem „hallgatható” könyv is. A korabeli dokumentumokkal, fényképekkel, kottapéldákkal gazdagon illusztrált kötet nem megalapozatlanul kecsegtet a teljesség ígéretével. Sebô Ferenc „alapvetô ismertetôjében” Herrmann Antal kutatástörténeti beszámolója, Móra Ferenc parodisztikus írása, a Bartók levelek pajzán-csípôssége, Lajtha László „népzene-biológia” terminusa – hogy csak kedvenceimet említsem – szervesen rendezôdik a népzenérôl folyó diskurzus polifon szólamába. Kellemes, tanulságokban és rácsodálkozásokban gazdag olvasást kíván egy olvasókönyv Olvasó. (Sebô Ferenc: Népzenei olvasókönyv. Planétás Kiadó, Bp. 1997. 430 l.)
68
A széki hangszeres népzene A Planétás Kiadó „Jelenlévô múlt” sorozatának 2000-ben megjelent kiadványa „A széki hangszeres népzene” világába kalauzol. A Virágvölgyi Márta és Felföldi László szerkesztette tanulmánykötet többrendbeli adósság törlesztését tûzte ki céljául: mindmáig kiadatlan, illetve nehezen hozzáférhetô tanulmányok közzétételével egyfajta homágium kíván lenni Martin György, a kiváló táncfolkorista elôtt, miközben a széki hagyományokat bemutató átfogó monográfia elsô lépéseire is vállalkozik. A szerkesztôi elôszóban Felföldi László hangsúlyozza, hogy a közreadott tanulmányok a kutatási tematika – a széki zene és tánc – egységén túlmenôen a Martin György-i eszmeiség továbbvivôiként viseltetnek közös vonásokat. A monográfia egy teljes kutatás felelevenítôje kíván lenni, amelyben az olvasó egy generáció – Martin György, Lajtha László, Novák Ferenc stb. – munkásságán át követheti nyomon a széki zenével, tánccal, a táncok zenekíséretével foglalkozó leírások, elméletek, rendszerezési modellek stb. alakulástörténetét. Az elméleti reflexiók felvonultatása mellett terjedelmes rész foglalkozik a széki zenészek életével, játékmódjával és hangszertechnikai kérdésekkel. Tematikailag négy törzsrészre tagolódik a kötet. Az elsôben a széki hagyományról – felfedezésétôl a folklorizmus jelenségekig (Martin György írása) – az elmúlt századelô táncairól, táncéletérôl (Novák Ferenc) valamint a mindmáig kiadatlan Széki monográfiához írott Lajtha László-i bevezetôbôl olvashatunk. A következô tematikus egységében a széki banda játékmódjának bemutatását – harmonizálási, vonókezelési, hangszertechnikai kérdések – találjuk. A harmadik részben a széki táncok zenéjérôl (Halmos Béla tanulmánya 12 széki csárdásról), a prímások repertoárjának elemzésérôl olvashatunk. A befejezô témakörben Halmos Béla és Virágvölgyi Márta tehetséges zenészegyéniségek (Ádám István és Szabó István) életútjainak megrajzolására vállalkozik. A tekintélyes, megalapozott – kottapéldákban,
bibliográfiában gazdag – elméleti munkában szerencsésen ötvözôdik a tudós erudíció az olvasmányosság alapvetô követelményeivel. (A széki hangszeres népzene. Szerk. Virágvölgyi Márta – Felföldi László. Planétás Kiadó, Bp. 2000. 461 l.)
KOLUMBÁN LEVENTE Arany János levelezésének harmadik kötete Az ötvenes évek elején az Irodalomtörténeti Társaság határozatban rögzítette: miután a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt készülõ kritikai kiadásban Arany János összes költôi és prózai alkotása megjelent, sort kell keríteni gazdag levelezésének közzétételére is. E döntést ama közismert tény indokolta, hogy a 19. század írói levélváltásait vizsgálva, a Kazinczyé és a Toldy Ferencé mellé a nagy epikusét ítéljük a legszámottevôbbnek. Az összes mûvek tizennégy kötetével az Akadémiai Kiadó 1964-ben lezárta Arany írói és közéleti hagyatékának elénk tárását. Következett az öt vaskos kötetre tervezett levelezés. Ennek elsô két része 1975-ben, illetve 1982-ben napvilágot is látott. A folytatást egy tragikus esemény odázta el: a hivatott szerkesztô, a költô életútját behatóan ismerô Sáfrán Györgyi hirtelen halála. Két évtizedbe telt, amíg olyan, a tárgykört alaposan ismerô filológusra akadtak, aki az elejtett tollat fölvehette. Az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, Korompay H. János vállalta föl a szakértelmet, szerteágazó irodalmi és mûvelôdéstörténeti ismeretet igénylô munkát. Erôfeszítésének eredményeként 2004 ôszén kezünkbe vehettük Arany Összes mûvei 17. kötetét, a közel 1200 lapra terjedô folytatást. E vaskos tényanyag milyen segítséget nyújthat a költô életét, alkotói mûhelytitkait megismerni kívánóknak? Általa a korábbiaknál többet tudhatunk meg életmódjáról, hétköznapi szokásairól, irodalmi elveirôl, világszemléletérôl. A közzétett saját és kapott levelek 1857 és 1861 között íródtak, abban az idôszakban, amikor a maga és családja sorsában lényeges változások történtek. Kezdetben még a nagykôrösi református fôgimnázium tanára, viszont az említett idôszak után már pesti lakos, és a mûködési engedélyt kapott Kisfaludy Társaság igazgatója. Ekkor bocsátja útjára elsô literátori vállalkozását, a Szépirodalmi Figyelôt. Két évvel korábban az MTA tagjai sorába választja, majd jelentõs jutalomban részesíti a Toldi estéjének alkotóját. Az utókor fejet hajthat Arany munkabírása, takarékos idôbeosztása elôtt, figyelembe véve, hogy nevelôi, irodalmi alkotói munkássága mellett a jelzett fél évtized alatt 524 levelet írt, illetve kapott, amelyek e kötetben 640 lapra rúgnak. De elismerés illeti Korompay H. János filológiai tevékenységét is, mivel az eredeti szövegekhez 380 lapnyi magyarázatot fûzött, feltárva a kapcsolódó eseményeket, és megvilágítva a számunkra immár rejtelmes célzásokat. Az ismeretlen leveleket, mûvelôdéstörténeti adatokat is tartalmazó mûvet az Universitas Kiadó juttatta el az érdeklôdôkhöz, a korábbiakhoz igazodó külsôvel, de idôállóbb kötésben és illusztrációkkal, a korabeli hírességek keze vonásait ôrzô levél-fakszimilékkel gazdagítva. (Arany összes mûvei. 17. Levelezése. Bp. 2004. 1184 l.)
DÁNIELISZ ENDRE
Könyvek a régi Kolozsvárról Kolozsvár történelmi szerepének nem lehet túlhangsúlyozni. Annál súlyosabb tény, hogy a város múltjának föltárása 1945 és 1990 között szinte teljesen szünetelt. Nem arról van szó, hogy az irodalom, képzômûvészetek, zene, politika, mûvelôdés stb. külön fajta irányultságú történeti kutatása Magyarországon és Romániában ne érintette volna Kolozsvárt, ne foglalkozott volna szerepével. Hiányérzetünk a magára a városra, mint településre, mint önálló egységre, belsô életére, kulturális és gazdasági kisugárzására, egyáltalán sajátos létére vonatkozik. Ez több a helyismeretnél és a helytörténetnél, fontosságát a határain messze túlmutató jelentôsége adja. Az utóbbi néhány esztendôben örvendetesen szaporodtak a szóló kiadványok. Szemlénkben ezek közül ismertetünk hatot. * Kolozsvár múltjának föltárásával szorosan összeforrott szülöttének, Herepei Jánosnak (1891–1970) a neve. A kiváló történész, régész, levéltáros szomorú sorsot ért meg. A front közeledtével 1944-ben a hatóságok elrendelték a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum legféltettebb anyagának az összecsomagolását és menekítését. Több mint fél éves utaztatás után 1945. március 29-én a zalaegerszegi állomáson bombázás következtében megsemmisült a múzeumi kincseket szállító szerelvény. Nem sértjük meg Herepei emlékét, ha azt mondjuk, hogy haláláig mintegy negyedszázadon át vezekelt azért, mert múzeumigazgatóként engedelmeskedett a meggondolatlan, ostoba parancsnak. Erdélybe nem térhetett vissza. Sok éven át kisebb-nagyobb dunántúli helységekben húzódott meg, míg nem sokkal halála elôtt Szegeden telepedhetett le. Azonban mindvégig, ameddig testi és szellemi erôvel gyôzte, nagy szorgalommal és tántoríthatatlanul dolgozott azon, hogy részben megmaradt jegyzetei és nehezen elérhetô könyvek segítségével dolgozatokat írjon Erdély múltjáról, amennyire lehetséges, befejezze 1944 elôtti kutatásait, teljesítse korábbi tudományos terveit. Kéziratainak azonban csak egy hányada látott napvilágot életében. Hagyatékából az utóbbi esztendôkben is elôkerültek kiadatlan szövegek. Ezek megjelentetésére a kolozsvári Mûvelôdés címû folyóirat vállalkozott. Így született meg a kalotaszegi temetôk régi sírköveirôl szóló elsô kötet (2001), ezután a kolozsvári Farkas utcai református templom 1638-47-i újjáépítésérôl írott második (2002), majd a harmadik könyv is: Kolozsvár történeti helyrajza. Sajtó alá rendezte, szerkesztette és az utószót írta Sas Péter. Kolozsvár, a Mûvelôdés kiadása, 2004. 716 l. Lehetetlen egy ismertetésben összefoglalni ennek az adatokban igen gazdag mûnek a tartalmát. Belôle – kis túlzással – rekonstruálható a kora újkori (16–18. századi) Kolozsvár. Hasonló tárgyú munka más magyar településekrôl is készült, de ilyen részletességû és különösen ilyen sajátos megközelítésû nem. A történeti helyrajzoknak ugyanis nem egyszerûen az egyik utcáról, térrôl a másikra haladó lexikális fölmérést végzi el, hanem a különbözô rendû-rangú településrészeket, objektumokat, természetföldrajzi
egységeket enciklopédikus formát választva dolgozza föl. Hatvanegy hosszabb-rövidebb terjedelmû kis tanulmány, cikkecske sorakozik egymás mellett a könyvben például olyan változatos tárgyakról mint híd, temetô, templom, városkapu, piac, városháza, dézsmaház, kert, fürdô, fogadó, iskola és természetesen nagyszámú utca meg tér. A falakon kívülre is kiterjedt a szerzô figyelme, néhány, a városhoz közeli határrészt, dûlôt is bemutat. Egyik írása a leggyakoribb madárnevek helynévképzô szerepét elemzi. Az egyes kis tanulmányok nem az adatok puszta fölsorolásából és értelmezésébôl állnak, hanem lehetôleg mindent törekszik elmondani tárgyáról Herepei. A fôleg mûvelôdéstörténeti, nem ritkán történeti néprajzi, gazdaság- vagy köztörténeti vonatkozásokkal kelti életre a korára már elfeledett városrészeket, utcákat, épületeket. Közben véleményeket ütköztet, vitázik is, ha szükségét érzi. * Herepei János hagyatékából 2004-ben még egy kötet napvilágot látott: A kolozsvári Farkas utcai református templom és kollégium történetébôl. Sajtó alá rendezte, szerkesztette és az utószót írta Sas Péter. Kolozsvár, a Mûvelôdés kiadása, 2004. 235 o. A szerkesztô tizenkét, a kötetcím által megjelölt tárgykörbe tartozó Herepei írást válogatott egymás mellé. A külön egységként kiadást az indokolta, hogy Herepei János református lelkészcsaládban a Farkas utcai parókián született, nemcsak a gyermek és ifjúkorát töltötte ebben a házban, hanem a néhány lépésnyire esô kollégiumban végezte tanulmányait és ott is érettségizett. Édesapja és nagyapja a kolozsvárbelvárosi egyházközségben szolgáltak s ezen kívül is számos szállal kapcsolódott mind távolabbi elei révén, mind saját személyében az erdélyi reformátussághoz. (Sas Péter bevezetôje éppen ezért elsôsorban egyházi tisztségvállalásait, az egyháztársadalmi életben vállalt szerepét, az erdélyi református mûvelôdésben vállalt kezdeményezésit tekinti át.) Nem meglepô, hogy Herepei János bölcsôhelyének történetét egész életében különös szeretettel kutatta. Ezeknek a változatos tárgyú írásoknak az életmûben elfoglalt központi jelentôségébôl mit sem von le, hogy nem egy majdani monográfia tervével készültek. Legalább is erre, azaz a „monografikus jelleg”-re még így egymás mellé helyezve sem emlékeztetnek. A kötetben az elsô helyen szereplô, a 17-18. századi kolozsvári református templomokat (istentiszteleti helyeket) tárgyaló hosszabb dolgozat kivételével, amely átfogó igényû, a többi mind adatközlô, sôt adattári, kiegészítô jellegû. Legterjedelmesebb részt tölt ki a „perszonália”, az egyházfiak, kántorok, orgonisták, tanárok, diákok névsora, a tanársírok lajstroma, a 17-18. századi temetkezések ismertetése. Ez utóbbi szemléletes példája annak, hogy Herepei nem elégedett meg az adatok egyszerû közlésével, hanem mindent hozzátett, amit az illetô halála körülményeirôl és eltemettetésérôl kutatásai során megtudott, így ebbôl az írásban föltárul a korabeli nemesifôúri temetkezés szokásrendszere. Találunk még a kötetben egykori alkalmi versek töredékeivel és a
69
70
kollégiumi nyomda mûvészi értékû nyomataival foglalkozót is. * A városi közterületek, ezeken belül a zöldterületek történeti kutatása mind nemzetközi, mind magyar viszonylatban viszonylag új kezdeményezés. Ezért a történelem és a környezeti kultúra iránt érdeklôdôk fokozott figyelmére számíthat Fekete Albert könyve: Kolozsvári kertek. A régi Kolozsvár zöldterületei. Kolozsvár, a Mûvelôdés kiadása, 2004. 64 o. A szerzô az újkori Kolozsvár három leginkább kiterjedt, egyben legfontosabb zöldterületének, a Sétatérnek, a Múzeumkertnek, Botanikus kertnek és a Házsongárdi temetônek a bemutatására vállalkozott. Megelôzôen két szálon halad a gondolatmenete: igyekszik nemzetközi ösztönzôket és párhuzamokat megjelölni, valamint vázolja az erdélyi, mindenekelôtt a kolozsvári kertkultúra kibontakozását. Tudjuk, hogy a falakkal védett középkori város sûrû beépítettsége miatt sehol sem kedvezett zöldterületek kialakulásának. A középkorban nem is igényelték. A nagyvárosi zsúfoltság elviselhetetlenné válásával, a 17-18. században kezdett emberi igénnyé válni. A modernizálódó Kolozsvár, amint erre Fekete Albert mások nyomán többször is utal, nem volt szerencsés e tekintetben, mert a falak, kapuk, árkok eltüntetése után azok helyén nem alakult ki a viszonylag keskeny síkra épült belvárost elkerülô körforgalom és parkgyûrû (lásd például a bécsi Ringstrassét vagy a krakkói Plantyt). Szerintünk ezért csupán mérsékelten okolható a korabeli városvezetés. Északon a Szamos ágai, délen a temetô akadályozta összefüggô zöldterület kialakítását. Keleten beépítetlen maradt az egykori glácisz, bár csak késôbb parkosították, nyugaton pedig létre jött a nagykiterjedésû Sétatér. Igaz az is, hogy a települést közvetlenül szôlôs- és gyümölcsöskertek, legelôk, ligetes erdôk fogták körül, a távolságokat tekintve bárki igen gyorsan „zöld”-ben találhatta magát, ha kívánta. A természet ilyesfajta élvezete azonban nyilvánvalóan nem azonos a mesterségesen létre hozott, ültetett zöldterületekkel. Erdélyben a díszkertben tartózkodás igénye a romantika életérzésével terjedt el és vált az urbanizáció részévé. Kolozsvárott kisterületû fôúri magánkertek nyilvánossá tétele nyújtott elôször sétálási lehetôséget a fölfrissülést és társaságot keresô nagyközönség számára. Fekete Albert a „történeti kert” fogalmát alkalmazza a bemutatandó kertszerû településrészekre. Ez a meghatározás a „közérdek” okán valóban egy nevezôre hozza az eredetileg igen különbözô céllal létesült, a középkor-végi városfalakon kívül elhelyezkedô három nagy zöldterületet. A Házsongárditemetôt a 16. század végén akkor nyitották, amikor már tarthatatlanná vált a városfalakon belül, a templomok cintermeibe temetkezés, de a szemlénkben alább ismertetendô Veress Ferenc által készített fényképek tanúsága szerint még a 19. században sem volt fásított, kertészetileg rendezett terület, inkább körülkerített zöldfelületnek nevezhetô. A Múzeumkert eredetileg tudvalévôen az Erdélyi Múzeum Egyesületet 1859-ben alapító gróf Mikó Imre nyári lakát körülvevô magánkert volt. Vesztesége lett a városnak, hogy az új egyetemi épületek egy része éppen erre a területre települt, többek között botanikus kertként mûködését lehetetlenítve el. A mai
egyetemi botanikus kert ugyan utódjának tekinthetô, helyének kijelölése még 1918 elôtt megtörtént, de kifejlesztésére a város történetében már „késôi”nek mondható idôben, az impériumváltás után történt meg. Vele szemben mind célját, mind kivitelezést tekintve jellemzôen 19. századi alkotás a Szamos mocsaras árterének, a Hangyásbereknek a helyén létesített Sétatér. A polgárság, a minden rendû-rangú köznép kikapcsolódását ültetett fasorokkal, virágágyásokkal, tóval, vendéglôkkel, mulatóhelyekkel szolgáló kerítetlen közparknak számos korabeli megfelelôje létezik. Kolozsvárhoz legközelebb Szamosújvárott napjainkban ugyancsak mérsékelten gondozott állapotban és elöregedett faállománnyal. A Házsongárdi temetôrôl mint nemzeti emlékhelyrôl ma már több értékes kiadványban olvashatunk. A Botanikus kert története nyílván szerepel, ha más szempontokból is, de a szakmai kiadványokban. A Sétatér létesítését az idôs Kôváry László 1886-ban írta meg saját átélt események és ifjúkori emlékek alapján. Fekete Albert elsôsorban népszerûsítés és figyelemfelkeltés céljából készítette el a könyvét, s bár mindenekelôtt másodlagos forrásokra, a helytörténeti irodalom adataira támaszkodott, de így is úttörônek mondható, hiszen Kolozsvárról hasonló eleddig nem jelent meg, és a mai magyarországi városok sem sok hasonlóval dicsekedhetnek. * Ahogyan idôben távolodik a fényképezés föltalálása (1839), úgy növekszik a legkorábban fennmaradt fölvételek értéke, mind fotótörténeti, mind általános történeti értelemben különös tekintettel az ikonográfiai jelentôségre. A magyar fotótörténet kutatói így „fedezték föl” Veress Ferenc (1832–1916) kolozsvári fényképészt, akinek a tárgykörben születô összefoglaló mûvekben mintegy negyedszázada biztos helye van, és több önálló írás is foglalkozik munkásságával. Sas Péter albuma ezúttal a kolozsvári egyetemi könyvtár gyûjteményében ôrzött képekbôl közöl, illetôleg közöl 101 darabot (A Szamos-parti Athén. A 19. századi Kolozsvár és lakói Veress Ferenc felvételein. A kísérô tanulmányokat írta, a képeket válogatta és a kötetet szerkesztette Sas Péter. Kolozsvár, a Mûvelôdés kiadása, 2003. 93 o.). Az elsô kísérô tanulmány (Kolozsvár a századfordulón) valóban a 19-20. század fordulójának Kolozsvárjára összepontosít. A könnyed hangnemben fogalmazott városbemutató azonban mégsem csak az akkori állapotot rögzíti, hanem annak kialakulásához vezetô történésekre és folyamatokra is kitekint. A kiegyezés korának Kolozsvárját mutatja be vázlatosan. Ezt a kort méltán nevezhetjük a város virágkorának, hiszen ekkor alakultak ki a polgári rendszerhez szorosan hozzátartozó intézmények, a kisvárosok sorából ekkor lépett a magyarországi „közép”-városok sorába, mindjárt elôkelô helyet szerezve magának. Ekkor lett modern polgárvárossá föllendülô iparral és kereskedelemmel, egyre erôsödô gazdasági vonzáskörrel. Kialakult az a városkép, mely a közelmúlt durva beavatkozásai dacára máig jellemzi és meghatározza. Az utóbbit azért hangsúlyozzuk, mert a Veress Ferenc által megörökített látvány éppen ezekben az évtizedekben sok tekintetben, de nem stílustörôen, hanem harmonikusan átformálódott. A századforduló elôtérbe helyezése nincs indokolva az idézett tanulmányban. A képek háromnegyede ugyanis Kolozsvár
közterületét, templomait, lakóépületeit és a házsongárdi temetôt ábrázolja fôként 1859-1861-bôl, így elsôsorban azt, amit a reformkor, a szabadságharc és az önkényuralom idején láttak a kortársak. A sorozatot a várost északról övezô dombokról, fôleg a Fellegvárról készült látképek vezetik be, néhány kolozsmonostori fölvétel pedig zárja. Veress megörökítette Kolozsvár belvárosának minden fontos utcáját, terét és középületét. A mai szemlélônek szokatlan a fátlan utca, a kikövezett, de többnyire járda nélküli közterület, a fölszíni vízelvezetés és további olyan urbanisztikai jellemzôk, melyek akkor természetesek voltak. Korábbi idôbôl egyetlen magyar városról nem maradt fenn ilyen nagy számú és összefüggô fénykép-sorozat. A másik kísérô tanulmány (Ónodi Veress Ferenc, az erdélyi fotómûvész) az alkotó pályáját mutatja be. Hosszú életében mindvégig Kolozsvárhoz kötôdött, ott született, dolgozott és halt meg. Mûszaki újdonságok iránt fogékony fôrangúak – köztük a fent említett gróf Mikó Imre – támogatásával húsz évesen nyitott mûhelyt, majd 1890 után a munkától, de nem a városi élettôl visszavonultan töltötte a megérdemelt nyugalmas éveket. Csekély iskolázottságát önképzéssel és kiváló munkával ellensúlyozta, így lehetett évtizedeken át Kolozsvár köztiszteletben álló polgára, akit a lakosság különbözô rétegeihez tartozók egyaránt becsültek. Itt utalunk a kötetben közölt további képekre, eddig említetlen negyedrészre. Ezek a fél- vagy egész alakos portrék kolozsvári polgárokról, mûvészekrôl, ott lakó vagy ott telelô arisztokratákról és földbirtokosokról készültek, az öltözködési divatok tanulsága szerint részint valószínûleg még a városképi fölvételek elôtti években, részint nagyobb számban a következô évtizedekben. * A közel múltban csaknem azonos idôpontban két hasonló kivitelezésû, nagyalakú képes album is megjelent: Fodor András: Kolozsvári képeskönyv. Kolozsvár, Gloria Kiadó, Erdélyi Híradó, 2002. 229 o.; Sas Péter: Mesélô képeslapok. Kolozsvár 18671919. Budapest, Noran Könyvkiadó, 2003. 228 o. Azonnal fölvetôdik a kérdés, vajon jó dolog-e az ilyen egyidejûség? Üzleti, azaz rövid távú szempontból aligha, de szellemi szempontból és nagyobb távlatba tekintve, bizonyosan nyereség. Néhány perces belelapozás után kiderül, hogy a hasonlóság, sôt a „mûfaji” azonosság ellenére számos vonásban, tartalom és képanyag tekintetében eltér egymástól a két kiadvány. Gyakorlatiasan fogva föl a helyzetet, vázlatos ismertetésüket célszerû eltéréseik bemutatásának elôtérbe helyezésével elvégezni. Mindkét könyv annak, az évek óta tartó hasznos divatnak a jegyében született, mely a települések eltûnt arcát és életét korabeli képek segítségével eleveníti meg. (Magam az utóbbi tizenöt évben mintegy ötven, ennek a gondolatnak a jegyében készült kiadványról tudok.) Az elôfeltételek között a 19. század derekától elôbb a fényképezés széleskörû magyarországi terjedését, majd az újságrajzok gyakorivá válását, végül a század legvégétôl elôbb a képeslap „feltalálásá”-t s nem sokkal utána a fényképek újságbeli reprodukálását kell megemlítenünk. Minden szakaszban nagyságrendekkel növekedett a képi megörökítések száma és egyre több tárgyra terjedt ki. Fodor András szülôvárosáról készült 3600 képeslapból válogatta ki a közölt 634 illusztrációt. Kezdô idô-
pontnak 1895-öt, a postán küldhetô képeslap magyarországi megjelenését választotta. Végpontja kijelölését nem indokolja ennyire pontosan, 1941 a visszacsatolás elsô teljes éve volt. Sas Péter albuma – 193 illusztrációval – kiemelten képeslapokat bemutató kiadói sorozat egyik darabja. Idôhatárokul a kiegyezés korát választotta. Azonban mindkét szerzô szabadon és tágan értelmezte a képeslap fogalmát. Korszakának több mint felében Sas – mint az a fentiekbôl kiderült – nem közölhetett hagyományos értelemben vett (postai) képeslapokat, ugyanis ilyenek nem voltak, utóbb sem csupán ezeket közölte, viszont hivatásos, sôt már amatôr fölvételeket is, közben képzômûvészeti és egyéb grafikai alkotásokat illesztett be könyvébe. Fodor illusztrációinak zöme valóban postára adható képeslap, ám az idézett nagy szám mégsem csupán ezeknek, hanem nagyszámú alkalmazott, fôleg korabeli kereskedelmi célú, nem ritkán reklám grafikának köszönhetô. Köztük üzleti hirdetéssel, politikai hirdetménnyel, plakáttal, röplappal, vallásos irattal, folyóirat borítóval, részvénynyel, mûsorrenddel, belépôjeggyel, névjeggyel, színlappal, meghívóval nem is eggyel találkozunk. (A fölsorolás korántsem teljes. Hasonlók jóval csekélyebb számban Sas könyvében is láthatók.) Egyik szerzô sem kronológiát követ, hanem képzeletbeli városnézésre hívja olvasóját (nézôjét). Sas mindvégig kitart az utcákon, tereken, városrészeken kanyargó sétánál, melyet fejezetekre oszt, Fodor szintén fejezetekre tagolja a városnézést, de beiktat tematikus egységeket is, például „nosztalgia”, „reklámok” vagy 1940 szeptemberében a magyar honvédek bevonulása Kolozsvárra. Fodor Vörösmartytól, Sas Petôfitôl választott találó jeligét, a szöveges ismeret átadása viszont egészen más szerkezetû a két albumban. Fodor rövid elôszó után többnyire bôséges aláírásokkal, magyarázatokkal mondja el, amit tudni kell a képekrôl. Sas legalább annyira épít a szövegre, mint az illusztrációra. Bevezetôjét a város korabeli történetének tömör összefoglalása követi, majd az említett „séta” során imponálóan bô tudással, voltaképppen tanulmányok sorával, árasztja el az olvasót, amit nem ritkán szépirodalmias stílussal tesz még élvezetesebbé. A két album között nagyon kevés a képi és a szöveg átfedés, noha – mint láttuk ugyanazt a negyedszázadot mindkettô szemlézi. Együttesen tartalmas és értékes megörökítését végezték el a modern polgárvárossá formálódott Kolozsvárnak, amely ebben az idôszakban mindvégig bô magyar többségû volt, és amelynek épségét még nem kezdte ki az erôszakosan nagyvárossá fejlesztés. * Végezetül e szemle írója csakis örömét fejezheti ki afelett, hogy hosszú megszakítás után sorra napvilágot láttak Kolozsvár múltját gazdagon és sokoldalúan bemutató kötetek. Kiemelkedôen jelentôs rendeltetésük, hogy a szélesebb olvasóközönséget minél inkább megismertessék a város történetével, nemhogy ne engedjék az iránta meglévô érdeklôdést kihunyni, hanem táplálják, erôsítsék azt. Ez a törekvés a lehetôségek kihasználásával társulva, annyira fontos, hogy e szemle keretében szemet hunyni enged a kiadványok némely döccenôin és hiányain. Természetesen Herepein sem lehet számon kérni, hogy a nemzeti történeti és mûvelôdéstörténeti kutatások nem kevés következtetését meghaladták.
71
Elôszavában írja, hogy töredékesen megmaradt jegyzetei miatt nem egyszer emlékezetére és képzeletére volt utalva, ám mégsem hagyta magát a „helyes kép” megrajzolásának igyekezetétôl eltéríteni. A történeti helyrajzot 1953 karácsonyán zárta egy eldugott dunántúli falucskában, Kajdácson, de félévszázad után ebben a formájában is mindenképpen helyes volt kiadni. Nem közhely, hogy nélküle szegényebb lenne a tudásunk. Csakis elismerés illeti Sas Pétert, aki nagy részt vállalt Kolozsvárt megismertetô munkából, és a mindössze néhány tagot számláló Mûvelôdés folyóirat szerkesztôségét, amely a kiadás nem egyszerû feladatát végzi. A kiemelkedô fontosságú Herepei hagyaték gondozása folytatódik. A negyedik kötet kiadói utószavában Szabó Zsolt még
legalább három további kötetet tervérôl ad hírt. Mindemellett emlékeztetnünk kell arra, hogy a két Herepei kötet kivételével a többi szemlézett munka ismeretterjesztô célzatú. Megállapításunk nem értékítéletet fejez ki, hanem arra figyelmeztet, hogy szükség van újabb szaktudományi kutatásokra is. Az utóbb említett négy mû érdeme a fent méltatottak mellett s talán elsôsorban is ismeretlen vagy alig ismert képek közre adása. Megannyi iratpusztulás, sok más viszontagság ellenére a kolozsvári levéltári anyag igen gazdag. Színvonalas újabb történelmi ismeretterjesztéshez újabb és újabb szaktudományi eredmények is kellenek.
KÓSA LÁSZLÓ
Akikhez a múzsák bekopogtak
72
a címe Huber András új könyvének (Gloria, 2004) – magas színvonalú szociográfiai, néprajzi, történelmi és nyelvészeti munka, dokumentum- és szépirodalmi értéke figyelemreméltó. E könyv elsô oldaláról ismerôsként köszönt rám Kádár József, akinek fô munkája: Szolnok-Doboka vármegye monográfiája hét kötetben (1900–1905). Haláláig hû maradt Dés városához, ápolta szellemiségét. E könyvben felbukkanó szellemi óriások nagy része gondozatlan vagy kisajátított temetôkben fekszenek. Huber András könyve mementó az élôknek, emlékezni kell mindenre! A könyv elsô részében hosszasan elmélázgathatunk egy-egy alkotó életrajza fölött: Bányai Elemér (Zuboly), Berde Mária, Huber Gyôzô, Bartalis János, Daday Loránd, Dési Huber István, Mohy Sándor, Szabó T. Attila, Wass Albert... Huber András kutatásainak köszönhetôen, könyve második részében olyan híres emberek sorjáznak, mint Alexa Ferenc, egyházi író, szótárszerkesztô, szó van Bánffy Dezsô politikai szakíróról, Barcsay Jenô festômûvészrôl, aki a világnak megalkotta a Mûvészeti anatómiát. Fráter Lóránt fiatal tisztként Szamosújvárra került, akkor már országszerte ismert zeneszerzô volt, Szamosújváron írta a Tele van a város akácfa virággal, s az Azt beszélik a faluban címû örökzöld slágereket. Gábrus Zakhariás szótár- és tankönyvírót Kôváry László eltemetett lángésznek nevezte. A szamosújvári örmény katolikus iskola tanáraként dolgozott 1859-ig. Ezermesterként rejtett rugókra mûködô százfiókos ládát, mozgó naprendszert, száz évig érvényes kalendáriumot, elváltozó arcképeket és iskolai szemléltetôeszközöket készített. Közel negyvenkötetnyi örmény, magyar, latin nyelvû kéziratot, közöttük ötkötetes örmény–magyar–latin szótárt szerkesztett. A könyv második részében 444 alkotót említ, közöttük van például Gabányi János (engem is tanított, máig ôrzöm mindig anekdotázó tanárom emlékét), Kalapáti Jolán, Kántor Lajos, id. Kövesdy Pál (lapszerkesztô, közíró, orvos, a gimnáziumot Désen végezte); Nyulas Ferenc, aki Szamosújváron született,
orvos és kémiatudományi író, 1908-tól Kolozsváron tisztiorvos, a következô évben Erdély fôorvosává nevezték ki. Tôle származik a borvíz, higany, esetsav és még számos új kémiai szakkifejezés magyar neve. Szót ejt a továbbiakban a dési Pápai Páriz Ferencrôl, aki orvostudományi író, szótárszerkesztô és nem utolsó sorban költô volt. Külföldi egyetemeken gyarapította tudását. A debreceni, kolozsvári majd a nagyenyedi kollégium filozófia és természettan tanszékére kapott meghívást. Bornemisza Anna udvari orvosa. Orvosi enciklopédiáját külföldön is elismeréssel fogadták. Aztán széki Teleki Lászlóról (1811– 1861), aki drámaíró és politikus, a magyar kormány képviselôje volt Párizsban az 1848/49-es szabadságharc után, az emigráció vezére. Francia, német, angol és magyar nyelven közreadott publicisztikai dolgozatokkal szolgálta ez idôben hazája ügyét. Id. Zágoni Aranka György, Korondon született és Széken halt meg, egyházi író volt. Tanulmányait hazai és nyugati akadémiákon végezte, hazatérése után Marosvásárhelyen, azután Széken (1732– 1742), újra Marosvásárhelyen, majd ismét Széken töltött be lelkészi állást. 1765-ben az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották. Ismertebb azonos nevû nyelvmûvelô és költô fia, ifj. Zágoni Aranka György, aki Széken született. Tanult Marosvásárhelyen és Nagyenyeden. A marosvásárhelyi királyi tábla írnoka volt, majd törvényszéki bíró. Kolozsváron jelentette meg az Elsô Magyar Tudós Társaság megalapítását célzó röpiratát 1791-ben, az 1790–91. évi országgyûlés megadta a mûködési engedélyt, igaz felemás módon alkalmazták. A központi kormányzat formai kifogással nem engedélyezte a mûködést, de Bánffy György gubernátor jóvoltából, mint Próba Társaság mûködhetett 1793 decemberében. Aranka György ennek a társaságnak a lelke, Kazinczy-szerû szervezô egyéniség, költô s színdarabíró.
JUHOS KISS JÁNOS
Jó borok szép hazája Két éve jelent meg egy a maga nemében egyedülálló könyv. Szerzôje Csávossy György, címe: Jó boroknak szép hazája, Erdély. Annak dacára, hogy a szerzô közöttünk él és elismert szakember, közéleti szereplô, költô, drámaíró, aranytollas publicista, mûve itthon mégsem lelt kellô méltatásra, elismerésre. Jellemzô ránk! Lehet, hogy ennek közrejátszott az is, hogy a magyarországi Mezôgazda Kiadó igényes kivitelezése nyomán, magas ára miatt kevesen tudták megvásárolni és elolvasni. Ennek ellenére Magyarhonban a 2003. február 3-án Magyar Mezôgazdasági Könyvhónap megnyitóján óriási sikernek örvendett a kötet és Csávossy Györgynek ítélték a 2002-es évi kiadványok közül az Év szerzôje díját. Nem méltatlanul, hiszen a szerzô 30 évi kitartó következetes tudományos munkára és emberöltônyi szakmai tapasztalata eredményeként jött létre ez a kötet. Miután a zenei tehetségû, irodalmi érdeklôdésû ifjú Csávossy György a mezôgazdasági fôiskolára készült, annak elvégzése után a sors, vagy inkább érdeklôdése a szôlészet, borászat felé sodorta. Munkássága során nem csupán rangos mûvelôje, hanem kutatójává is vált e szakmának. Bejárta Erdély minden jeles borvidékét, megkóstolta minden szôlôhegy számtalan pincéjének borát, évekig eredményesen versenyeztette saját termését, zsûrizett egyszerû helyi, fontos hazai és nemzetközi borversenyen. Értékelése csalhatatlan, borelbírálási szaknyelve egyedi – amit átvett, elfogadott a magyar nyelvterület szakmai köre. Ezen ismeretnek köszönhetô a könyv II. része: a borvidékek szakszerû ismertetése. A terep- és boris-
Mátyás István Mundruc Egy kalotaszegi táncos egyéniségvizsgálata Martin György Mundruc monográfiájának megjelenését nyugodtan tekinthetjük egy tánctörténeti eseménynek. (A monográfia hivatalos bemutatása alkalmával, 2004. szeptember 8-án a budapesti hagyományok Házában egy egész napos rendezvénysorozatra került sor, In memoriam Mátyás István Mundruc címmel, ahol a jelenlegi magyar tánckutatás és táncmûvészet jeles tagjai emlékeztek meg Martin György munkásságáról, illetve Mátyás István Mundruc táncos egyéniségérôl.) A kötet mérföldkô a táncfolklorisztikában, az összehasonlító és strukturalista magyar néptánckutatás olyan összegzô jellegû alapmunkája, amit igen nehéz lesz belátható idôn belül meghaladni, túlszárnyalni. Ugyanakkor két életmû kiteljesedése is ez a posztumusz kötet, s egyben tisztelgés két nagyszerû ember emléke elôtt. Tisztelgés a tánckutató Martin György Tinka (1932–1983) elôtt, aki a 20. századi magyar néprajztudomány és az egyetemes táncfolklorisztika egyik legnagyobb tudósaként felismerte a kiváló táncos egyéniségek szerepét a közösségen belül, s értelmezte a táncalkotást az egyéniség, a regionális tánckultúra és a tágabb történeti tánctípus keretében. És tisztelgés a táncos Mátyás István Mundruc
meretet kiegészítette az útjába került adatközlôk információival, levéltári, könyvészeti kutatásai adataival. A borvidékeket érdemük szerint kezeli. A legbôvebben Erdélyhegyalját (31 lap), a két Küküllômentét (34), Aradhegyalját (28) mutatja be, de nem marad ki Kolozsvár sem, a Vinum de Hójával (2). Tulajdonképpen a II. fejezet nem csak a legterjedelmesebb, de gyakorlati szempontból is a legjelentôsebb, ugyanis kiderül, hol volt virágzó szôlômûvelés és bortermelés, a szerzô szavaival: „ott ahol szôlô zöldellt egykor és a pincében olajosra érett a bor, ott ismét lehet majd termelni, és a világot boraink illatával, tüzével, ízével elkápráztatni” – tehát érdemes ezeket a helyeket újratelepíteni. Az I. rész kalandozás a múlt szôlôdombjain és a III. rész Erdély borai és úttörô borászai kimondottan tudománytörténeti, szakirodalmi búvárkodások eredményeit, feldolgozását, rétékelését képezik – tanulságos, érdekfeszítô ismeretgyarapító olvasmányul szolgál még a szakmabeliek számára is. A kötet értékét jelentôs mértékben fokozza a gazdag (838) jegyzetanyag, (168) ábra és (16 tábla) színes képanyag. Ezen monográfiai jellegû kötettel Csávossy György rendkívüli értékû könyvvel gazdagította az erdélyi agrártudomány közösségét. Egyed Ákos az MTA külsô tagja, jelenleg az EME elnöke a kötet elôszavában igen találóan fogalmaz: „Szakkönyv, kultúrtörténet és ízlésfejlesztô munka egyszerre.” Ünneprontás nélkül megemlíteném, hogy a nyomda ördöge nem alszik. Pl. a 276 oldalon azt írja, hogy a francia borszakértô Richter 1991-ben járt Ménesen!
FARKAS ZOLTÁN (1911–1977) elôtt, aki „a világ egy szegletébe, s egy olyan pillanatba született bele, mely egy másutt talán soha ki nem alakult, magasrendû individuális férfitánckultúra utolsó nagy villanása volt, s mint ilyen, számunkra ma már s a jövôben is valószínûleg egyszeri és megismételhetetlen marad” (75. l.) A magyarvistai Mátyás István Mundruc kivételes tánctudására már 1941-ben, Molnár István által felfigyelt a magyar néptánckutatás, gyûjtése, pontosabban filmfelvétele és leírása hatására kereste fel 1956 szeptemberében tanítványa, Martin György elôször Mátyás Istvánt Magyarvistán. (Martin György Molnár István és saját gyûjtése alapján írta és védte meg egyetemi szakdolgozatát 1959-ben, az ELTE Folklór Tanszékén, Egy erdélyi férfitánc-típus egyéni változatának motívumkincse címmel.) Kettejük között rövidesen nem csupán egy szokványos gyûjtô és adatközlô kapcsolat, hanem egy igazi, szoros barátság szövôdött, ami egy termékeny gyûjtési folyamat alapjává vált: Martin több mint húsz éven keresztül gyûjtötte és tanulmányozta a Mátyás Istvánról készült film- és zenei felvételeket, fotókat és szöveges anyagokat. „Megadatott számomra az a ritka szerencse, hogy néhány éven keresztül bepillanthattam az általam megismert legkiválóbb paraszttáncos és egy még élô tánchagyományú és népmûvészetû vidék táncéletébe és sikerült egy viszonylag teljes monografikus táncgyûjtést
73
74
megvalósítanom” – írja Martin, majd megjegyzi, hogy a több évtizedes kutatómunka eredményeként Mátyás Istvántól „a legnagyobb mennyiségû és leghosszabb idômetszetben vizsgálható, s formakincs tekintetében a leggazdagabb táncanyag áll a kutatás rendelkezésére” (25. l.) Martin György Mátyás István 1977-ben bekövetkezett halálakor a Mundruc táncos egyéniségének vizsgálatát lezártnak tekintette, s már javában dolgozott a róla megjelenô monográfia elôkészítésén, de korai halála megakadályozta ennek befejezésében. A körülbelül hetven százalékban elkészült kézirat végleges formába öntésének feladata így a volt munkatársak és tanítványok feladatává vált, akiknek sikerült egy nemcsak tartalmában, hanem méreteiben (és a kiadót dicsérô) igényes kivitelezésben is egy lenyûgözô tudományos munkával tisztelegniük mesterük elôtt. A monográfiát szerkesztette Felföldi László, aki egyben az elôszó szerzôje is, és Karácsony Zoltán, a szerkesztôk munkatársa, a táncírások mûszaki rajzainak elkészítôje Szôkéné Károlyi Annamária, a táncírást Fügedi János, a szöveget pedig Pálfy Gyula lektorálta. Rajtuk kívül a kézirat összeállításában, az egyes fejezetek gondozásában, az illusztrálást szolgáló fényképek beszerzésében és válogatásában számos munkatárs vett részt, a könyv fôbb részeinek angol fordítása pedig Sue Foy munkája. A kézirat a MTA Zenetudományi Intézetében készült, kiadta a Mezôgazda Kiadó a Planétás Jelenlévô Múlt sorozatában. A monográfia az utólagos szerkesztés ellenére is szinte teljesen Martin György munkájának tekinthetô, Martin tanulmányait, szövegközléseit, gyûjtéseit tartalmazza, hûen követve a szerzô eredeti terveit, elgondolásait, a fejezetek és mellékletek sorrendjét. A kötet Kalotaszeg, ezen belül pedig Nádas mente és Magyarvista néprajzi leírásával kezdôdik, az ismertetô szerzôje Fülemile Ágnes. A második fejezet Mátyás István személyérôl szól, az összeállítást a meglévô anyagok alapján Gombos András végezte, majd a legényessel és a legényes zenéjével foglalkozó fejezetek következnek. Ez utóbbi mellékletét (A legényes dallamok ritmikai elemzése) Martin György nyomán Virágvölgyi Márta és Vavrinecz András készítették. Külön fejezet foglalkozik a tánc motívumkincsével, a táncszakasszal, illetve a tánc felépítésével, majd a Mátyás István Mundrucról gyûjtött, sajátkezûleg lejegyzett, majd kinetográfus munkatársa, Lányi Ágoston által letisztázott 45 táncközlés következik. Mivel Martin György a monográfia hatodik és hetedik fejezetét nem tudta befejezni, a kötet szerkesztôi szükségesnek tartották, hogy egy külön függelék keretében, Martin két korábban publikált, a magyar tánckutatás módszertani szempontjából jelentôs tanulmányát újraközöljék. Az említett Martin tanulmányok címe és eredeti megjelenési helye: Egy improvizatív férfitánc struktúrája. In: Tánctudományi Tanulmányok 1976–1977: 264–300. és Rögtönzés és szabályozódás a magyar néptáncokban. In: Népi Kultúra – Népi Társadalom XI–XII. 1980: 411–449. A kötetet természetesen a mutatók és egy gazdag, Dóka Krisztina által összeállított szakirodalmi jegyzék zárja. (Martin György: Mátyás István Mundruc. Egy kalo-
taszegi táncos egyéniségvizsgálata. Budapest 2004. 710 l.) Jegyzetek a Lábán-táncjelírásról A Kriza János Néprajzi Társaság könyvsorozatának tizedik kötete egy régi adósság törlesztésének is tekinthetô. Könczei Csilla (néprajzkutató, a kolozsvári Babeš–Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékének adjunktusa) kézirata ugyanis 1986-ban szerepelt elôször a bukaresti Kriterion Könyvkiadó éves tervében, de azt – a korszellemnek megfelelôen – „minden indoklás nélkül” kivették a tervbôl, azaz nem jelentették meg. Így az elmúlt két évtizedben az erdélyi magyar néptáncosok számára kizárólag csak a Lányi Ágoston Néptáncolvasókönyve (Budapest, 1980) jelentette az egyetlen ismerkedési lehetôséget a Lábán-féle táncjelírással. Annak a Lányi Ágostonnak, sokunk Guszti bácsijának a kézikönyve, aki többek között a Könczei Csilla tanítómestere is volt. Lábán Rudolf (1879–1958) táncos, koreográfus, táncpedagógus 1928-ban közölte mozdulatírásának alapjait a Schrifttanz (Írott tánc) címû folyóiratban. A tánctörténetben a Lábán-kinetográfia az elsô olyan írásrendszer, amelyik alkalmas a mozdulatok folyamatosságának, tér- és idôbeli egységének jelölésére. Jelentôségét meghatározza, hogy olyan írásbeliséget biztosít a táncmûvészet és tánctudomány számára, mint amilyent a hangjegyírás a zenemûvészet és zenetudomány számára. A Lábán-táncjelírás bármelyik olyan tudományágban felhasználható, amelyikben az emberi test mozgása vizsgálat tárgyát képezi. És mivel a Lábán-kinetográfia szimbólumrendszer, óriási távlatokat nyit meg a nemzetközi összehasonlító kutatások számára is. A Lábán-táncjelírást a magyar néptánckutatás is évtizedek óta, mint a gyûjtött táncanyagok lejegyzési módszerét alkalmazza. Ezért Könczei Csilla jegyzetének a Kriza Könyvek sorozatában való megjelenése az erdélyi magyar néptánckutatás egyik mérföldkövének is tekinthetô, hiszen ez a hiánypótló szakkönyv kerek tizenöt évet késett. A szerzô a táncjelírás elôzményeinek, Lábán Rudolf életrajzi adatainak, illetve a Lábán-kinetográfia továbbfejlesztésének és gyakorlati alkalmazásának rövid bemutatása után kilenc fejezetre osztva, 112 példával szemléltetve ismerteti a Lábán–táncjelírás alapfogalmait. A kézikönyv nagy érdeme és egyben sajátossága, hogy mind a 112 táncpélda a szerzô saját gyûjtésébôl származik. Ezek felölelik szinte valamennyi erdélyi táncdialektusunkat: a szilágysági Kárásztelke, a kalotaszegi Bodonkút, Inaktelke, Magyarlóna és Mákó, a mezôségi Bonchida és Szék, az Aranyos menti Aranyosrákos, a Maros menti Póka, Gerendkeresztúr, a Maros–Küküllô menti Küküllôdombó, Magyarbece és Magyarlapád, a székelyföldi Csíkszentdomokos és Szentegyházasfalu, a hétfalusi Háromfalu: Pürkerec, Tatrang és Zajzon táncaiból kiválasztott motívumok táncjelírással való ábrázolását magyarázó szövegek kísérik. Ugyanakkor a szerzô a táncpéldákat oly módon állította rendszerbe, hogy az egyszerû alapoktól a bonyolultabb jelekig fokozatosan megismerhetô lehessen az átlag olvasó számára is a Lábán-kinetográfia jelrendszere. Így például az olvasó a pókai székely verbunk és a tatrangi borica táncmotívumain keresztül megismerkedhet az érintéses jel – a taps és
a bokázó jelölésével, a bodonkúti legényes vagy magyarbecei kapcsos (leánykörtánc) táncmotívumai a frontirányjelek, a bonchidai lassú csárdás vagy a magyarlapádi pontozó táncmotívumai pedig a perdülô forgás jelölését példázzák. A kis formátumú kézikönyv tárgymutatóval, a táncpéldák típusmutatóval és helységnévmutatóval vannak ellátva. A fotókat, az ábrákat és a kinetogra-
mok számítógépes grafikáit Fügedi János, a MTA Zenetudományi Intézet kutatója készítette, aki egyben lektorálta is a könyvet. (Könczei Csilla: Jegyzetek a Lábán-táncjelírásról. Kriza Könyvek 10. Kolozsvár – Budapest 2002. 102 l.)
KÖNCZEI CSONGOR
Lélekünnep bûvös ládikóval „Az igazi gyermekverset egy újra feltámasztott gyermek írja, a felnôtt tudásával, de gyermeki világlátással. Szereplíra és önvallomás egyszerre” – írja Bene Zsuzsa abban a tanulmányában, amelynek címe hármas kulcsszavával összefoglalja és tovább is pörgeti témánkat: Érzelem, játék, mágia (Jelenkor 1980/1) Érzelem, játék és mágia még hangsúlyosabbak lesznek, ha tekintetbe vesszük, hogy ezúttal nôi költô verseit ízlelgetjük Cseh Katalin Bûvös ládikó címû kötetével, amely Bartha Zoltán szerkesztôkiadó leltára szerint a Tinivár 130. könyve (Külön elismerés a kiadónak a a sokévi következetes munkásságért). Persze, gyermekversírónak gyermeki múzsa is kell, emlékeztetett rá Kormos István, a múzsácskák pedig szerzônknek többszörösen is rendelkezésére állnak. Így áll össze az Elôd, a Magor, a Katinka versekbôl nemcsak egyszerûen a nôi, hanem az anyuka-líra. Így válnak múzsává s kelnek érzelmes életre a játékaik, a hinta, a mackó. Mindennapos életképekbôl indulnak ki, s röppennek fel az igazi líra hegyeire-dombjaira a Vonatosdi vagy A doktor néninél helyzetdalocskái. A gyermekvers bölcsôjét sokan még a játék és az érzelmek elé teszik, és a mágiában vélik felfedezni. Bölcsôdalt és altatódalt dúdolhattak ôsanyáink is legelôször. Bölcsôdalt és altatódalt elég szép számban Cseh Katalin is dúdolgat a könyvben. A változatok bôségét nem is a naponta ismétlôdô rituálé, hanem a lélektani funkció indokolja, a lehunyt szempillák mögött mocorgó ködös sötétségben félelmeket ûzô, hangulat-csitító értelmes vagy értelem nélkülivé morzsolódott szavak kapaszkodót, biztonságot nyújtó anyaöl-mágiája. Mindezek persze Weöres Sándor óta már szinte közhelyeknek is számíthatnának, a versek érzelmi fûtöttsége pedig utánérzésnek, de csak akkor, hogyha a magyar gyermekvers e klasszikus vonulata lehetôségeiben kimerült volna. De ilyesmirôl szó sincsen, szerencsénkre. Hogy ezt az újabban felkapott szófûzések lehetôségeinek szemfüles kiaknázásával bizonyítsuk, íme a sikerültebbekbôl egy kiragadott példa: „Búzavirágtündér / gyöngyajak a párja, /alkonypír - kastélyban / érkezését várja.” A Furfangos vers pedig, a kötet egyik tréfásabb darabja, teljes egészében a szófûzések megszemélyesítô-ellentétezô technikájára épit. Mint ahogy meghökkentô, kifordított csikicsuki a Locsolóvers is, amelyet anyuka költônél – de hogy is lehetne másként – nem az öntözôk, hanem a virágszálak mondják, hívó-bátorító, legényecskecsalogató módon.
De szemelgessünk tovább a klasszikusok után még mindig megújítható természeti témák közül. „Ködháló a fákon, /Álom a virágon,/ Dércsipke-gallér / Remegô fûszálon (…) Sápatag csillagok / Nézik az ablakot /A törött ablakot:/Augusztus ott lakott”. Mivel magasodnak ezek a sorok az ôsz-versek hagyományos hangulata fölé? Talán a sokkal-többet is-sejtetés tudatalatti konnotációjával ? Törött ablak, néptelen ház, fogyatkozó falvak… ne is folytassuk tovább… Illetve: dehogy nem, már jön is a feloldó megújulás:„Gurul a nap / mint egy labda, / hegytetôrôl / völgykatlanba. //Fuss utána, /fogd meg gyorsan, /dobd vissza az égre, /jól van!” Nocsak, ha valamivel ritkábban, de önfeledt játszadozáson is rajtakaphatjuk az anyuka-költôt! Sôt, még a címbeli bûvös ládikó kinyitásával is megpróbálkozhatunk, igaz, mélyre rejtették, hogy ne legyen túl könnyû megtalálni hozzá a kulcsot. S akinek nem lenne elég türelme hozzá, azon az apuka-illusztrátor Székely Géza grafikái segíthetnek, egyet-mást a szemnek is elôlegezve a ládikó titkos tartalmából, s a sûrûbb szövésû versszövegekhez színek-vonalakmotívumok bôségével igazodva, igazi családi teljesítménnyé avatva a könyvet.
KRAJNIK-NAGY KÁROLY Árkossy István rézkarca
75
Helyzetképek, élettörténetek Forró Miklós tárca- és interjúkötetét jellemezni, bemutatni azért nehéz, mert a szerzô – éles szemû és érzékeny megfigyelôként – igen változatos témavilágot hoz elénk e kötet majd két és félszász oldalán. Ám legyen szó sorosok vagy sorsfordulók érzelmeket fakasztó bemutatásáról, vagy egy banálisnak tûnô vonatozás kis bosszúságairól, Forró Miklós sosem egyszerû mesélôként tárja elénk mondandóját, hanem mély beleélést tanúsít, sorai egyben tanulságot vonnak le, illetve moralitást tükröznek és kérnek számon olvasóitól. A szerzô élettörténete, melyre méltán lehetne regényt, filmet – bármilyen epikus mûfajt – építeni a kötet elején félig-meddig hozzátartozói visszaemlékezéseibôl, félig saját élményeinek a felelevenítésébôl áll össze. Megtudjuk ebbôl a részbôl, hogy családja a visszahúzódó második világháborús front elôl kerül Ausztria déli részébe, Leoben-Göss városkába menekül, ahol aztán a szerzônk is meglátja a napvilágot. Ugyanitt van eltemetve édesapja is, aki már nem térhetett haza háború után, és akinek a sírját majd felnôtt fejjel felkeresô fia egyszer végigjárja a kiutazásért a kommunista hatalom kálváriáját, hogy a helyszínen keserûséggel tapasztalja a helyi lelkész megsemmisítésig elmenô buta intoleranciáját a székely kopjafa – mint pogány jelkép iránt. Sorra jelennek meg aztán a könyv lapjain idegenbe szakadt nagybácsik, nagynénik, akik a család egységén keresztül próbálják összefércelgetni azt, amit a történelem szétszakított. De nem csak a családtörténet e kis kötet, hanem
AZ ISMERETLEN SZTÁLIN
76
Napóleon után talán Sztáliról íródott a legtöbb tanulmány, élettörténet, esszé. Volt aki a különleges életutat, a történelmi fintorokat járta körül, volt, aki a zseniális hadvezér taktikájára kereste a választ. Tény, hogy mindegyik szerzô megpróbálta a lehetetlent, megismerni az ismeretlen Generalisszimuszt. Ezt teszi Kun Miklós is a 2002-ben megjelent Az ismeretlen Sztálin címû hatalmas dokumentációjú munkájában. Választ kapni a ma is milliókat foglalkoztató miértre és hogyanra, a milliós áldozatokat követelô több évtizedes terrorkorszakra, a tömeghisztériává fajult személyi kultuszra. Kérdés, sikerülte a nemzetközi tekintélynek számító Kun Miklósnak választ adni ezekre a kérdésekre. Ha a történelmi tényeket vesszük, akkor igen. Ha morális oldalról közelítjük meg a kérdés, akkor alig. De ki tudná eldönteni, mi is volt az az erô, – vagy nevezzük sorsnak –ami egy félmûvelt, erôszakos, korlátokat nem ismerô, ideológiamentes pártharcos kezébe adta egy egész világrész vezetését, mi tette egy világhatalom és emberi sorsok urává. A válasz keresésrôl így vall a szerzô: „Választ kellett találnom arra is, miként valósíthatta meg olyan könnyen végzetes döntéseit a milliók életét elpusztító zsarnok. Egyáltalán hogyan tudott évtizedekre megkapaszkodni a hatalomba? Miért vonultak, olykor szinte készségesen és alázatosan a vágóhídra a korábban olyan rátarti szovjet vezetôk? Mi
nagyon sok kisember, talán nem regénybe kívánkozó, de újságírót mindig is érdeklôdésre indító története tárul elénk. Érdekes az a mód, ahogyan Forró Miklós szóba elegyedik történetei szereplôivel, elég egy utazás a személyvonattal vagy a helyközi buszjárattal, mindig akad egy-két ember, aki szívesen mesél örömeirôl, bajairól, csak megfelelô kérdezô és hallgató társaságába kerüljön. Nos ezek a valós történetek adják a könyv alaphangját, amelyet legtöbbször egy általánosabb érvényû tanulsággal foglal össze, rekeszt be a szerzô. Maga a címadó tárca élményanyaga is vonaton született, egy ábrándozó kisfiú, szinte makacsul kémleli az eget, faggatózásra is a nagymama válaszolgat helyette. Ám korántsem egy rosszul nevelt kisfiú esetérôl van szó, hanem nagy ôszinteséggel egy valóságos tragédia maradványai tárulnak fel pillanatok alatt. Az apuka pilóta volt és egyik gyakorlórepülésérôl nem tért haza... A kis Mihály tekintete valahogy váróan tapad azóta a kék égre. Számomra külön jólesô vonzata a Mihály kék ege alá összegyûjtött írásoknak, hogy városom, Marosvásárhely többször is helyet kap bennük. Nem mintha egyszerre koptattuk volna köveit vagy urambocsá kocsmaasztalait Forró Miklóssal, de alkalmat adnak ezek a visszaemlékezések arra, hogy az utcák, terek pora alól élményszerûen kibukkanjon egy sajátos helytörténet, amelyet nem lehet tudós szavakkal lexikonokba leltározni, de amelyek ott kísértek bennünket is diákkorunkban a Bolyaitól az Oroszlánig. (Forró Miklós: Mihály kék ege, Pallas–Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2004.)
SÜTÔ FERENC késztette arra ôket, hogy a „nép ellenségének” nevezzék legjobb barátaikat, hogy följelentsék önnmagukat?” Az eredményt az eddig publikálatlan levelezések, dokumentumok felkutatása mellett hitelesíti a szemtanúk, a túlélôk (rokonok, politikusok, hétköznapi emberek) tanúvallomása is. A szigorúan zárt sztálini körök „kaszt-életét” élôk mellett megszólaltatta „az értelmiségnek, a mûvészvilágnak és a sztahanovista dolgozóknak rendezett ünnepi esték egykori résztvevôit is.” A könyv két, egymást kiegészítô részbôl áll. Az elsô rész, az Elhúzódó ifjúság a fiatal, a novemberi (európai idôszámítás szerint októberi) forradalom elôtti Szoszót, az igazi Kobát ismerteti, azt a fiatal Sztálint, akit késôbb a diktátor utasítására teljesen átrajzol a hivatalos, és ennek nyomán a nem hivatalos történetírás is. Sztálin, miután kezébe veszi a hatalmat, igyekezett a bünôzô, félmûvelt ifjukori képén retusálni, elsôsorban megsemmisíteni a számára kedvezôtlen dokumentumokat. Késôbb ez odáig vezetett, hogy a tisztogatási években ifjúkori bajtársait, barátait (ha lehet egyáltalán ezeket a kapcsolatokat barátságoknak nevezni) vetette börtönbe, vagy végezteti ki konspiráció vádjával, hogy ne maradjon hiteles szemtanú. „A számûzetései és az illegalitás hétköznapjairól sem árult el sokat az ôt faggató külföldi látogatóknak. Nem állt érdekében, hogy az utókor megtudja, mennyi érdektelen epizód, üresjárat volt elhúzódó ifjúságának hosszú éveiben.”– írja Kun Miklós a bevezetôben.
A legkevesebbet a magánemberrôl, a családfôrôl tudunk. Ezt a hiányt pótólja a kötet második része, A Gazda barátai és ellenségei címmel. Az eddig államtitoknak számító publikálatlan dokumentumokat, leveleket és felvételeket kulisszatitkokat árulnak el a diktátor és környezete életérôl. „Szûkebb hazai környezete szemével nézve Sztálin más benyomást kelt, mint amilyen a nyugati látogatói által írt visszaemlékezésekben. Horrortörténetek sora és egy jelentéktelen kispolgári család élete zajlik elôttünk”. Fény derül Sztálin komplexusára a nála mûveltebbekkel szemben, utálatára mindkét felesége családjával szemben (pl. Sztálin jobbkezének számító, európai mûveltségû Aljosa Svanyidzét, elsô feleségének testvérét, egyik napról a másikra letartóztatja majd pár év múlva „elhajlás” vádjával kivégezteti. Ugyanez a sors vár a Svanyidze és az Allilujev család többi tagjára is.) A harmincas évek terrorjának esik áldozatul Sztálin legtöbb közeli harcostársa, (Ordzsonikidze, Kamenyev, Zinovjev), neves mûvészek, rendezôk (Vszevolod Mejerhold), stb, de nem szabadulhatott meg a zsidó származású Polina Zsemcsuzsina sem, aki egyébként Sztálin elsôszámú szövetségesének,V. Molotovnak volt a felesége. Az
Ismeretlen Sztálin második része ezeknek az embereknek, családtagoknak, politikusoknak szentel egyegy részt, fényképekkel, magánlevelek kivonatával egészítve ki történetüket. A horrortörténetek alapján joggal tevôdik fel bennünk a kérdés, tudott-e emberként viselkedni Sztálin? Beteges féltékenysége Szvetlana lánya iránt, közömbössége két fia irányába, nem az apát, hanem a számító, a lecsúszástól rettegô diktátort jellemzi. A normális emberi kapcsolatok (család, nô–férfi viszony) Sztálin számára megvalósíthatatlanok voltak, hiszen a félmûvelt, ideológia mentes grúz származású orosz soha, sehol nem tudta megtalálni a helyét. Többek közt ez az állandó keresés (is) alapozta meg a mesterségesen elôállított és a hatalom álltal fenntartott kollektív ôrületet, Sztálin személyi kultuszát. Az ismeretlen Sztálin Kun Miklósnak a diktátor életérôl szóló trilógiájának elsô része, a folytatás elôkészületben van, A Kreml és a Luljanka, valamint A Diktátor alkonya címmel. (Kun Miklós: Az ismeretlen Sztálin. PolgART Kiadó – Atheneum 2000 Kiadó, 2002, Budapest)
MÁTÉ ERZSÉBET
Emlékeinkben élô, képzeleteinkben megjelenô erdélyi táj Valamely írás, könyv közösség elé terjesztését, a sok közül, fôleg három tényezô gerjesztheti: a csábító gyors jövedelem, a látványos közéleti érvényesülés, a tényleges közösségi igény. A táj, mint általános értekezési tárgykör, e szempontok szerint, nem tûnik különösebben ígéretesnek. Mihelyt azonban egy megfelelô határozó társul a fogalomhoz, érdekessé, sôt szükségessé válik tartalmának minél részletesebb kifejtése. Ezt a határozószót találta meg egy alkotninevelni vágyó munkaközössé;, amikor Az erdélyi táj kérdéseit kifejtette és egy csinos könyvben közreadta. Bár már rég megte(he)tte volna... Táj szavunk „az ugor korból származó ôsi örökség nyelvünkben. Tartalmában és összetételeiben sokféleképpen és nagyon gyakran használt szó... A Föld felszínét természeti és kultúrtájak borítják. Így magyarázza a táj fogalmát annak hivatott szaktudósa, Molnár Jenô professzor 2004-ben. Ha a táj erdélyi, akkor számunkra tartalma sokkal gazdagabb, szinte kimeríthetetlen. Részünkre az erdélyi táj: múlt és jelen, történelem és valóság, népek járása, betelepítés és elkényszerítés, öröm és szomorúság, pusztulás és megmaradás, alkotás és elsajátítás, remény és aggodalom. És ki tudja, hogy még mi minden? A többségében fiatal (22-32 éves) tájépítész (16 szerzô a 20-ból), aki más tájakon találta meg hivatását, bizonyára a múló idô által megszépített hagyományok gazdag emlékeitôl, meg a látott romosodó jelen valóságától ihletve érezte meg ez erdélyi tájból fakadó fájdalmasan sürgetô tennivalókat, és tárta idôszerû megoldandó feladatként a hivatottak és a
táj népe elé. Bárha cselekvésre buzdító lenne? Nem csak a mi közösségünkben, hanem a ma befolyásosabb döntéshozókéban is. „A tájak konkrét feltárása fontos feladat. A tudomány több ágat érintô munka, mely nem csupán eszköze a haza megismerésének, hanem a szó gyakorlati és érzelmi értelmében maga a honismeret” (Molnár J., 2004). Ezt a feladatot e szerzôk sokrétûen tárták fel, ugyanis a szerkesztô széles tárgykörû választásra adott felkérést, lehetôséget. A könyv egyik figyelemre méltó jellegzetessége és érdeme, hogy a nagyon változatos tartalmú tanulmányok mindenikében megtalálható a táj fogalmának sajátos értelmezése; a szerzôk. megélése, megérzése, felfogása szerint. „A táj tükre egy népcsoport gondolkodásmódjának, életvitelének...” (Fekete Albert). „A táj jelek halmaza, emberek és természet kapcsolata, társadalmak története” (Szántó Catherine). „A hagyományos táj Erdélyben az eredendô megélhetési igények kielégítésére szolgált ..” (Jakab Csaba). „Egy táj, egy család. Minden település más nevelést kapott a természettôl és a történelemtôl” (Eplényi Éva).„A táj olyan terület, amilyennek az ott élôk vagy az arra látogatók megélik. A táj és a közösségi öntudat egymás tükörképei” (Kolumbán Gábor). „A bacchusi tájak egyik legszebbike, a Küküllô menti dombvidék” (Jakab Samu). „A tájban élô emberi közösség az idôk folyamán megszüntetett és átalakított bizonyos növényzeti típusokat, ezzel sokszor visszafordíthatatlan változásokat okozott” (Szabó Anna, Ruprecht Eszter: Tájtörténet és botanika) A tanulmányok némelyike általánosabb jellegû-
77
nek tekinthetô, amennyiben az erdélyi táj változásainak (természeti, történelmi-társadalmi) azokat a körülményeit taglalják, amelyek a mai elszomorító (természeti, települési, mûvelôdéstörténeti, népességi) állapotokat okozták (Gondolatok az Erdélyi Táj múltjáról, jelenérôl és jövôjérôl; Erdély – változó vidék; Erdély tájai). A táj teljesebb megismerése és gondviselése elképzelhetetlen természeti értékeinek szakavatott elemzése nélkül. Ez a nélkülözhetetlen rész a táj és az ember két alapvetô, legôsibb és legmeghatározóbb tényezôjének, a talajnak és a növényzetnek a folyamatos változása és jelenlegi állapota, terepkutatások eredményei alapján ismerhetô meg (Küküllômente, a tengôdô ôsi borvidék; Tájtörténet és botanika). A természetes tájak alakulási képzôdményeinek egyszerû felsorolása is jelentôségteljes, tanulságos és elgondolkoztatd: szegélyerdôk, erdôirtások, mocsárrétek, szárazgyepek, szántók, parlagok, pangó vizek, lepusztított lejtôk. A tájrombolás szomorúsága és a történelmi viszonyok kedvezôtlen végzete valamennyi tanulmányból kitûnik. Némelybôl közvetlenül (Erdély tájai; Erdély változó vidék). De talán leglehangolóbb helyzetet ez Erdélyi kastélykert-felmérések adja. S az itt közölt esetek csak nagyon kis, bár jellemzô, részei annak a sok ember alkotta tájnak, amely örökké össznépi érték kellett volna maradjon! Hiszen a természetes táj legkiesebb részein jöttek létre. A könyv ki nem mondott, de tulajdonképpeni célja a cselekvés legalkalmasabb lehetôségeinek a ki-
fürkészése. „Mozduljon meg valami, lehetôleg jó irányba” (Szabó Zsolt). „Itt (Erdélyben) az élet és a túlélés kéz a kézben jár. Ott (Francia- és Németországban) minden olyan nyilvánvalóan az emberi gondviselés nyomát viseli” (Szántó Catherine). „Napjaink és a jövô” (Jakab Csaba). A bonchidai kastély és leszûkített környékének helyreállítási munkálatai, a marosvásárhelyi egyetemi városnegyed építési tervei, valamint a sztánai tájépítési program remélhetôen megvalósítható kezdeményezések. A Szamos-völgy és más tájak turisztikai rendezése nagyon kedvezô lehetne, ám azok megvalósítása szélesebb körû összefogást, megszervezést igényel. Mert „a táj és az ember kapcsolata törést szenved állami mûvelôdéspolitika hiányában” (Szabadics Anita); „A táj átalakítása hatalmi viszonyoktól függ” (Szakács Barnabás). A változatos, de célratörö szép tanulmányok adat- és gondolatgazdagsága, hozzáértéssel és szívvel megszerkesztett, és igényes kiállítású könyvben való megjelentetése maradandó kezdeményezés az erdélyi táj helyreállításának és gondozásának történetében. Néhány adat, meg nem tárgyalt tennivaló, vázlatos vélekedés pontosításával, kibôvítésével érdemes lenne szélesebb körû közösségekkel is megismertetni (román, angol nyelvû kiadás. Már csak azért is, hogy ôk is tudomásul vegyék és elfogadják a mi közösségünk szándékát, eddigi tevékenységét.
NAGY TÓTH FERENC
Bartha Árpád hagyatéka és szelleme közöttünk van
78
Bartha Árpád a hetvenes évek Romániájának legeredetibb és legzseniálisabb fotómûvésze volt – áll az 1981-ben elhunyt fotós emlékére készült albumban, amelyet pénteken vehetett kézbe a sepsiszentgyörgyi tárlatlátogató közönség. A Gyulai Ferenc Fotómûvész Egyesület vállalkozott a Bartha-hagyaték feldolgozására, melynek egy részébôl kiállítás nyílt a Székely Nemzeti Múzeumban. A népes közönséget Henning János, a fotóegyesület elnöke köszöntötte, aki elmondta, az anyag feldolgozásának a neheze még hátra van, azonban idén erre egyáltalán nem kaptak támogatást az anyaországi alapítványoktól. Ezért Bartha Árpád albuma is a tervezettnél jóval kisebb példányszámban és kevesebb oldalon jelenhetett meg. Az erdélyi embereket, tájat, mindennapokat bemutató fotóriporter munkásságáról szólva Henning megállapította, laikusnak is, szakmabelinek is egyértelmû, Bartha Árpád nem egyszerûen fényképész volt, minden felvételén tetten érhetô a tudatosság, alkotásai nem pusztán képek maradnak, hanem történeteket mesélnek el. Egy életpályát mutat be ez a tárlat, azokat az éveket látom magam elôtt, amelyek diákkoromat idézik – mondta Albert Álmos polgármester, aki azt hangsúlyozta, hogy az önkormányzatnak kötelessége az
ilyen tematikájú tárlatokat támogatni. Sylvester Lajos író kortársaként, személyes ismerôseként, barátjaként idézte Bartha Árpád emlékét, akit szimbólum-embernek nevezett, mint mondta, Bartha a lényeget tudta kihámozni abból amit fotózott, és meditációra készteti a szemlélôt. Én hinni merem, hogy lesz ebben a városban egy olyan fotótörténeti múzeum, ahol Háromszék neves fotósainak hagyatékát összegyûjtik – mondta Sylvester Lajos. A rendezvényen Pálffy Tibor színmûvész Holló Ernô, Czegô Zoltán és Magyari Lajos lírai méltatásait tolmácsolva idézte fel Bartha Árpád emberi és alkotói nagyságát. A fotóalbumban Magyari Lajos a következôképpen ír a 44 évesen elhunyt fotómûvészrôl: „Van a szemerjai református temetôben egy sír, kopjafa sírjel fölötte, a kopjafán Bartha Árpád neve, születése és távozása éve, és fába faragott kontúrja egy fényképezôgépnek. Ennyi.” Ma már ennél több van, ami szellemiségét idézi, Bartha Árpád itt van közöttünk, hagyatékának közzétételével megmarad a sepsiszentgyörgyiek emlékezetében.
NAGY ZSUZSANNA
Az Erdélyi Magyar Universitas Erdély szellemi múltjából. Szerk. Lozsádi Károly „Az Egyetem – vágyott egyegjogúságunk szimbóluma.” (Cs. Gyímesi Éva) „A szellem sohasem lehet vak” (Romain Rolland), Apáczai hazájában sem, – hacsak mi nem tesszük azzá! Erdély nagyjai mindig megsejtették: Euópa felé kell néznünk. Magyar sors és európaiság, európai hivatás Erdélyben – sajátos erdélyi feladat – írja tanulmánykötetében Dr. Lozsádi Károly orvosprofesszor, szívsebész, a londoni iskola szemléletének hazai alkalmazója. Feladataink tudatosabb felismeréséhez nyújt támpontot a mûve, melyben az erdélyi felsôfokú anyanyelvi oktatás mai helyzetét is vizsgálja. Lozsádit mindig is érdekelte az egyetemek sorsa, különösen a kolozsvári egyetemé (50 éve oktat!). A szerzô imponáló anyagismeret birtokában fogja át az erdélyi mûvelôdéstörténet öt évszázadát, hogy rávilágítson – történelmi távlatból is – sajátos feladataink lényegére, miszerint az oktatás és az anyanyelvûség továbbfejlesztésének záloga a folytonosság és vele összefüggésben az értékôrzés-értékmentés. A 19. század jelentôs történésze, Kôváry László szerint Erdély=Múzeum, de – ma már tudjuk – nem elég megtartani, fejleszteni is kell az értékeket! Ezen munkálkodtak legjobbjaink letûnt századokban; az önálló állami magyar egyetemért száll síkra a haladó értelmiség színe-java, köztük a tanulmány szerkesztô-írója is. Az europèer tudós ugyanakkor figyelmeztet az egyoldalúságra is. Bevezetôjében nem ok nélkül idézi a Nobel-díjas Szent Györgyi Albert látnoki szavait: „...a technika nem kultúrát, hanem csupán civilizációt teremt” (keretet) – feladat: „lélekkel (humánummal) tölteni meg a keretet”. Az erdélyi lelket kifejezô ún. transzilván szellemiség, „erdélyiség” sajátos miliôben (tájban-történelemben) fogant,közösséget, tudatot formált, szemléletet alakított. Meghatározta Erdély ifjainak, köztük Mikesnek, az erdélyi gondolat legtudatosabb képviselôjének a sorsát is. Innen a szellemi kitekintés a nagyvilágba, az európai egyetemekre. A 13. századtól már Párizs és Bologna felé vezet az út, a protestáns peregrinusok német és holland akadémiákra járnak, virágzik Várad, a Körös-parti Athén (1463). „Erdélyt sorsa – (Nyugat és Kelet határmezsgyéjén) – a nyugaterurópai mûveltséghez kapcsolja.” A mérce ma is Európa! – idézzük a szerzôt. A XVI. századtól, az önálló fejedelemség korától „Erdély a civilizált Európa szellemtörténeti eszméinek tükörképe” – és nem véletlenül. A magyar nyelv – a reformációnak is köszönhetôen – hamarább vált az állam nyelvévé (a vegyes lakosságú Erdélyben), mint a rendi Magyarországon (az erdélyi törvénygyûjtemény magyar nyelvû, 1653-ból!). Alkotmányos élete az angolokéhoz hasonló, az országgyûlés választja a fejedelmet, a tolerancia elvét legelôször tette magáévá az európai felvilágosodás eszméibôl. A török uralta Erdélyben megmarad az összekötetés Európával. A mûvelôdési élet a 17. században a legfejlettebb, a Biblia-olvasó, fôiskolát, könyvtárat alapító fejedelmek: Bethlen, a Rákócziak, Apafi – idején, akiknek udvara menedéke a tudománynak, kultúrának, a mûvészeteknek, a román mûvelôdésnek is (lásd, Rákóczi-biblia!). A könyvtáralapításban Má-
tyás király a példakép! – Megannyi kiragadott példa a prominens összeállításból erdélyiség és európaiság összefüggésének tényszerû dokumentálására! Erdély nemhiába a „históra hazája”, a mûveltség védôbástyája évszázadokon át. Mi a túlélés titka, a fennmaradásé? – ebben meghatározó a sajátos szellemi-lelki alkatú közösség értékrendje és történelmi tudata – véli a szerzô a fejtegetésekben, a miliô-elméleteket is jól ismerve. A fizikai túlerôvel szemben csak a szellemi felsôbbrendûség gyôzhet. Erre épül a fejedelmek (Bethlen) politikája. Ez a transzszilvanizmus Kós Károly-i alapigéje: Építenünk kell! Ezen alapszik napjaink „Nekünk többet kell tenni, mint a többinek” elvi igazsága is. (Egyed Ákos) Merthogy „csak az hasznosítható, amit leteszünk a szellemi asztalra”. (Mikes példája ma is kötelez.) Lozsádi mûvét Apáczai emlékének ajánlja. A Hollandiából hazatért tudós – már annak idején – oktatási rendszerben gondolkodott. Elsônek hirdette meg – az egész népre kiterjedô – anyanyelvû oktatás jogát és fontosságát: „A bölcsesség tûzhelyei mindig az akadémiák és fôiskolák voltak” (1656). Életre keltek-e eszményei? mûködnek-e a „bölcsesség tûzhelyei”, az egyetemek, fôiskolák, van-e értelmiségi utánpótlás? – veszi számba, vallatja a történelmet Apáczai nyomán a szerzô. Miközben gazdag emlékirodalomra támaszkodva, kortársak feljegyzései, vallomásai alapján (Jordáky Lajos naplója!) – foglalja össze a kolozsvári egyetem múltját és jelenét 1581-tôl 2003-ig, a meg-megszakadó jogfolytonosság és a többszöri újrakezdés stációit. Ismert adatokat közöl: Erdély elsô egyetemét Báthory István fejedelem alapította a „szellemi fôvárosban”, Kolozsvárt, 1581. május 12-én, egyidôs a vilnói Báthory Egyetemmel, és évtizedekkel megelôzi a nagyszombati Pázmány Universitast. (Jogi és orvosi kara is két évvel elôbbi, mint a Budán létesített Mária Terézia-korabeli. Nem beszélve János Zsigmond egyetemalapítási kísérletérôl 1567-ben, Szászsebesen, mely a szülôföldön tanulást segítette volna elô.) – Önálló magyar egyeteme Erdélynek 1872–1920 és 1940–1959 között volt, a Ferenc József Tudományegyetem, illetve a Bolyai Tudományegyetem. „Erdélyben a szegénység vállalkozott arra a mûvelôdésre, ami máshol a jómód kiváltsága volt” – idézi Cs. Szabó László megállapítását a szerzô és hangsúlyozza: „[...] a tények mögött ott van az önerejébôl templomot, iskolát építô-fenntartó erdélyi akarat és összefogás”, a fejedelmek pártfogása. Nem marad el a szentencia: „Amely társadalom nem áldoz az iskolára, nem méltó a jövendôre!” (Ravasz László) A Bolyainak, mint a legfontosabb határon túli magyar oktatási kutató és nevelô intézménynek a megszûnésével az elsorvasztás veszélye fenyegeti Erdélyben az anyanyelvi oktatást, az értelmiségi utánpótlást, minden fokon. Megszûnése „veszteségeink jelképe is! Visszaállításával a hatalom mintegy elégtételt szolgáltatna a romániai magyarságnak ...” – visszatérô idézetek a mûben Cs. Gyímesi Évától –
79
80
tanulsághordozóként! Hiába a követelés: memorandumok, petíciók, a többezernyi aláírás-gyûjtés, a Bolyai Társaság erôfeszítései – jelenleg nincs önálló állami magyar egyeteme Erdélynek. A szerzôt, mint Erdély szülöttjét is, ez készteti a könyv megjelentetésére, – (közzéteszi a Balatonfüredi Orvosnapokon, 1987–1992 között elhangzott elôadásainak anyagát.) A történelmi egyházak támogatásával ma – átmeneti erdményként – mûködnek magánegyetemek: a Partiumi Keresztény Egyetem és az Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Mûködésük kezdeteirôl, az egyetemépítési kísérletekrôl tudósítanak e könyv lapjain Wanek Ferenc, Tolnay István, Farkas Emôd írásai, a vonatkozó fejezetekben. Lozsádi mindamellett hisz az Universitas jövôjében! Könyvének Epilógusa ezt érzékelteti. A szerzô témához való viszonyulása, a mû lírai hangvétele is
ezt sugallja. A líraiság azonban nem öncélú nála: a szövegben elhelyezett frappáns idézeteknek, verssoroknak megvan a maguk szerepe (akárcsak az Adyverseknek): önismeretet ébresztenek, és mint zárótételek a mûben, ráhangolják az olvasót a históriára. Az olvasmányos stílusban megírt, gondosan szerkesztett tanulmány megkapó tömörséggel, szabatosan, veretes nyelvezettel fejezi ki a szerzô – líraisággal áthatott – tárgyias szemléletét és idôszerû mondanivalóját. A könyv méltán ajánlható az olvasó figyelmébe! Nemeskürty István ajánlásával, a Szabad Tér Kiadó gondozásában megjelent tanulmánykötet címlapján Szervátiusz Tibor Csodaszarvasa látható (Bp. 2004).
Kós András ajándéka
Az írások megítélésére bizonnyal sok szabály létezhet, mindenesetre én azért szeretem a szobrászmûvész írásait, mert úgy érzem, mintha történetei most játszódnának, elôttem zajlanának s nemcsak rajzai teszik, hogy – szinte látom is, amit leírt, megfogalmazott. Miért jó ez a könyv? Bizonyára nemcsak azért, mert sokak számára érdeklôdésre számot adó témát, a Kós család hétköznapjait is feleleveníti. Kós Károly alakja és munkássága még ma is a figyelem központjában áll. A sztánai történetekbôl remélhetôleg kiviláglik, hogy az erdélyi magyar közösség önkéntes szolgálatában álló egykori családfô mellett mindenkinek önállónak kellett lennie, és a család, a gyermekek, a gazdaság mindennapi gondjainak oroszlánrésze a feleség, Balázs Ida vállára nehezedett. A feltett kérdés megválaszolását túl könnyû lenne elintézni azzal, hogy jó ez a könyv, mert jól van megírva. Nemcsak jól van megírva, hanem szépen is. De nem is lehet másképpen, hiszen Kós Andrásnak irigylésre méltóan szép volt a gyermekkora. Egy erdôszéli, mesebeli, várszerû épületben élt, mely önmagában is hatalmas élmény egy gyermeknek. S ott volt ráadásul a szépséges környezet, a helybeli jóemberekkel – mint Beleji bácsi és Potyó bácsi –, az egymást szeretô, egymásért aggódó testvérek és a mindig kéznél levô édesanya. Majd a kamasszá, férfivá való érés meghatározó állomásai: a családi iskola melege, az életre tarisznyáló kolozsvári református kollégium, a Barabás Miklós Céh megmérettetô kiállítása, a duplán számító háborús katonaévek és a hadifogság, ahol az embertelen körülményeket elviselhetôbbé tette, ha valaki nemcsak a bútorfaragáshoz értett, hanem „medveszakértô” is volt. Ezzel a kötettel írót avatnánk? A szépen megírt történetek szépírót feltételeznek? A kérdés hivatalos megválaszolását hagyjuk az irodalomtörténészekre és a szócikkírókra. Annyi bizonyos, hogy akik elolvassák Kós András visszaemlékezéseit, írásban és képben kifejezett – Élet és rajzát – egy mára már visszavonhatatlanul letûnt, értékeket hordozó és felejtésre nem kárhoztatható világot ismerhetnek meg, amelynek az egyre jobban hiteltelenedô korunkban élôknek is van üzenete. A kötet elválaszthatatlan része lett Kós András életmûvének.
Kós András szobrászmûvész születésének 90. évfordulójára ajándékkal lepte meg nemcsak tisztelôit, hanem minden olvasni szeretô embert. Élet és rajz címen (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár 2004) közreadta visszaemlékezéseit, melyek nemcsak egyszeri és többé nem felhasználható ötletes címében ütnek el a szokványos életrajzoktól, hanem tartalmukban is. Mûvész-voltát meg nem tagadva rajzokban is kifejezte azt a mondanivalót – élet és rajz –, melyet szavakban is meg akart örökíteni. Ez sem apai örökség, inkább a környezet hatása. Kós András maga fogalmazza meg, hogy „a kalotaszegi ember képekben gondolkodik”. Persze más oka is van annak, hogy nem szokványosak a csinos és jólesôen kézbe vehetô formában megjelentetett kötet írásai. Nem érzôdik rajtuk a kilenc évtized kínálta alkalom, az akaratlanul is merevvé váló ünnepélyesség. Nem is érzôdhet, hiszen írójuk – amint az írások dátumaiból is kiderül – már korábban papírra vetette emlékfüzéreit. Inkább az érzôdik egyre erôteljesebben a könyv olvasása közben, hogy az írásokat egy belsô, lelki kényszer szülte. Az emlékképek ôrzôje valamiért fontosnak tartotta – meglehet eredetileg csak a maga számára – hogy írásban is megörökítse azokat a történéseket, azokat a hangulatokat, amelyek lelke mélyén gyökereztek, és az idô elôrehaladta nem homályosította, hanem éppen ellenkezôleg, mind jobban elôragyogtatta az elmúltakat. Önkéntelenül is jön egy sejtés – hiszen képzômûvészrôl van szó – vajon nem így készülteke szobrai? Valami belsô – az írásokhoz hasonlatos – lelki kényszer hatása alatt kellett találkoznia a szobrász vésôjének a fával, ahogyan késôbb tollának a papírral. Faragás közben is pontosan tudta, mit akar megörökíteni, mit akar kifejezni a szobrászat formanyelvén. Akkor is – elsôsorban – neki lehetett fontos, hogy elképzelése testet öltsön, valósággá váljon, a gondolatot kövesse gyakorlati megvalósulás. Emlékezô írásai lelki rokonságot mutatnak szobraival, sehol egy felesleges mondat, a jelzôk pontosan hangsúlyoznak, a történetek térbe helyezettek. Egykori tanárától, Romulus Ladeától jól megtanulta Kós András, hogy egy szobor akkor jó, ha elhelyezése után úgy érezzük, mintha mindig ott állt volna.
OLSVAI TAMÁS MARGIT
SAS PÉTER
Háromszéki táncok Táncház. Széki, kalotaszegi, palatkai, felcsíki, moldvai táncrendek követik egymást, míg mások kimaradnak. A miértek és hogyanok hosszas fejtegetésébe nem érdemes belebonyolódni, a magyarázatok sokfélék. Egy azonban biztos: vannak olyan táncok, amelyekkel gyakran találkozunk színpadon vagy táncházban, míg másokat nem ismerünk. Néptáncoktatóként, koreográfusként, profi vagy amatôr táncosként, „táncházasként” nem ismerjük azokat. Ez tény. És mint olyan, fogadjuk el akként. Fölösleges megróni embereket a mulasztásokért, a kollektív sajnálat, az utolsó percben össze-vissza kapkodás nem segít. Dehát lennie kell megoldásnak! És van is: kitartás, tenni akarás szakértelemmel ötvözve, résen lét és még sok minden, amit csak az tudna felsorolni, aki komolyan próbálkozott néptánc-gyûjtéssel. Jánosi József talán mesélhetne, ha kérdeznénk, de válaszát kérdésünket megelôzve adja meg a Háromszék táncai címû, Sepsiszentgyörgyön kiadott könyvével. Teljességre törekvô munkája igen nagy értékû: nem csupán olvasmány, bár bevezetô tanulmányában lényegre törôen, szemléletesen (fényképekkel is) mutatja be a vidéket, melynek táncait kutatja az 1970-es évektôl napjainkig. Történeti áttekintést ad a háromszéki táncokról, de csak miután rámutat az erdélyi magyar táncdialektusok rendszerében elfoglalt helyére, táncról ír, de csak miután rámutat a tánc szerepére a háromszéki (és nem csupán) ember életében, odafigyelve minden vetületére: táncalkalmak, népszokások, melyek a tánchoz kapcsolódnak, viselet. A vargyasi, ürmösi, felsôrákosi törzs táncok (jártatós vagy lassú csárdás, csárdás, sebes) motívumokig
Wass Albert igazsága Wass Albertrôl eddig ismeretlen dokumentumokat tartalmazó könyv jelent meg a közelmúltban. A gróf emigrált, az író otthon maradt – Wass Albert igazsága címû kötetet Kolozsváron és Marosvásárhelyen mutatták be. A szerzôk a hamburgi és a floridai Wass Albert archívum anyagából válogattak és így kísérelték meg beállítani azt a képet, amelyik ma talán a leghitelesebbet mutatja az írófejedelemrôl. A kötetet Takaró Mihály és Vekov Károly irodalomtörténészek, valamint Raffay Ernô történész állította össze. Wass Albert nem háborús bûnös, ezt a román fôügyészség levelébôl tudhatjuk meg, továbbra is felbujtóként és ekként kimondott népbírósági ítélet miatt ô bûnösnek számít pillanatnyilag Romániában. Valóban egy kisebbség történetének a folyamata, egy korszak, amelyik még mindig nem záródott le, nem történt igazságszolgáltatás egy olyan ember számára, aki valójában nem követte el azt, amivel vádolják. Amikor a népbírósági ítélet Kolozsváron 46 tavaszán kimondatott, úgy tûnt, kellett nemes bûnöst is felvonultatni a többi más mellett, függetlenül attól, hogy valóban bûnös volt-e vagy sem – vélte Vekov Károly. Mint mondta, Wass Albert 1944 ôszén távozott Erdélybôl a visszavonuló magyar hadsereggel, és a 46 tavaszán sorra került per során ôt ugyan megidézték, de a halálos ítéletrôl, mivel már nem tartózkodott az országban, nem értesítették. Ez volt az elsô politikai per Romániában –
lemenô felbontásban való szöveges ill. Lábán-táncjelírással történô leírása mellett a táncrendbe többékevésbé szervesen beépülô polgári eredetû táncokat is közli (gólya, négylépetû, kétlépetû, polka, cepel, káposzta stb.). Belekóstolhatunk Erdôvidék tánczenéjébe is a vargyasi Perci Aladár zenekarának repertoárjából merítô CD-melléklet által. A szerzô könyvét – a tudományos közlés mellett – elsôsorban a hagyományôrzés elkötelezettjeinek szánja, akik a közölt táncanyagból „visszatanulhatják”, „visszataníthatják” a napjainkban kihaló szabad táncolási formákat – írja Könczei Csongor elôszavában, ám tekintve a hazai néptánc-pedagógus képzés hiányosságait, az önszorgalomból, autodidakta módon, legtöbb esetben amatôrként mûködô táncoktatók, koreográfusok, és tánccsoportok számára a Lábán–táncjelírás nem, vagy csak kis mértékben használható, sok esetben még a megszövegezett leírás is nehezen megfejthetô... Mindez nem oldható meg egyetlen kötetben, Jánosi József munkája és annak terméke példaértékû, útmutató, hiánypótló. Egyszóval szükség van rá. De sok másra is, ami nem rajta múlik. Egyelôre jó munkát mindazoknak, akik gyakorlatba ültetve használni tudják és merik (anélkül, hogy videofelvételen utánanéznének, hogy az általuk rekonstruált tánc valóban úgy néz-e ki a gyûjtésen is...) az itt átadott tudásanyagot; a „többieknek” pedig kitartást, hogy továbbra is autodidaktaként tökéletesítsék a néptáncról való elméleti(?) tudásukat, hogy Jánosi József könyve ne csak olvasmány legyen. (Jánosi József: Háromszéki táncok. Sepsiszentgyörgy, 2004. 165 l.)
SZALMA ANNA-MÁRIA
állítja Vekov Károly. A család megbízott egy ügyvédet, Kincses Elôdöt a jogi kérdés továbbvitelével, és remélik, hogy ennek a kötetnek a kapcsán kellô bizonyíték került napvilágra ahhoz, hogy a Legfelsôbb Bíróság mégis tárgyalja újra ezt a kérdést – tette hozzá. Takaró Mihály irodalomtörténész elmondta: úgy érezték, meg kell születnie egy olyan könyvnek, amely hiteles dokumentumok alapján tisztázza azokat a kérdéseket, amelyek homályban vagy legalábbis félhomályban vannak Wass Albert személyével kapcsolatban. Egyszerre akarták bemutatni Wass Albertet, a közéleti személyiséget, a nagy magyar férfiút, aki nemcsak íróként jelentôs, hanem politikusként, közíróként is, és azt az írót, aki mind a mai napig teljes mértékben elfelejtve nem része a magyar irodalmi köztudatnak. Két nagy archívum ôrzi Wass Albert szellemi hagyatékát, az egyik a hamburgi, de jóval nagyobb a floridai, amelyet a Wass-család családi archívumként ôriz, és sok ezer feldolgozatlan dokumentum van a mai napig benne. Ennek a két archívumnak az anyagából szemezgettek és így kísérelték meg beállítani azt a képet, amelyik ma talán Wass Albertrôl a leghitelesebbet mutatja. Raffay Ernô történész azt a történelmi hátteret vázolja az olvasók elé, amelyben Wass Albert életmûve keletkezett. Kitér két kérdésre, az egyik a romániai valóság az elsô és második világháború közötti idôszakban, a másik pedig a háborús bûnösségével és az úgynevezett antiszemitizmusával kapcsolatos kérdés.
M.B.A.
81
ÚJ KÖNYVEK
juló társadalomban. Doktori értekezés. Státus. 136 l. ISBN 973-8311-34-9 Simó Sándor: Pötyi. Kisregény. Státus. 92 l. ISBN 973-8311-29-2
Pótlás 2002-re
Kolozsvár Egyetemi kalauz 2003. Továbbtanulási útmutató magyar diákoknak. RMDSZ Ügyvezetô Elnöksége Oktatási Fôosztály – Országos Magyar Diákszövetség. 368 l. 21 cm. ISBN 973-622-053-2 Kutatási Programok Intézete 2003 Scientia 112 l. 16 cm
Józsa András: A Sóvidék és fürdôi. Korond. Parajd. Szováta. Firtos Mûvelôdési Egylet. Korond 146 l. 16 cm Kôrösi Csoma Sándor és a magyar nyelv. Szerk. Gazda József. T3 Sepsiszentgyörgy. 230 l. 14 cm ISBN 973-0-02972-5 Sokszor úgy szeretnék enni, magam sem tudom, hogy mit. Hagyományos táplálkozás a Székelyföldön. Szerk. Ferencz Angéla. Hargita Megyei Kulturális Központ. Csíkszereda 72 l. 11 cm Szász Mihálykó Mária: Az én népszínházam. Hargita Megyei Kulturális Központ. Csíkszereda. 104 l. +22 ill. 14 cm ISBN 973-8405-03-3
Pótlás 2003-ra
82
Csíkszereda András Szilárd: Matematika feleletválasztós tesztek érettségizôknek és felvételizôknek. Státus. 204 l. ISBN 973-8311-27-6 Bakó Mária Hajnalka: Imakönyv kamilliánusok és betegek számára. Státus. 284 l. ISBN 973-8311-26-8 Balogh László: Jeruzsálemben boldog lettem volna. Novellák. Pallas-Akadémia. 172 l. ISBN 973-665-024-3. Baróti László Sándor: Bevezetés az Ószövetség olvasásához. Kísérleti tankönyv. Státus. 94 l. 21 cm. ISBN 973-8311-24-1 Beder Tibor: A szék. Magiszter 176 l. 16 cm ISBN 973 85270 9 0 Birtók Kovács Ferenc: Nyárádremete monográfiája. Státus. 180 l. 20,5 cm. ISBN 973-8311-33-0 Bura László: A második évszázad. A szatmári római katolikus egyházmegye kislexikona. 1904–2004. Státus.238 l. ISBN 973-8311-22-5 Czirják Károly: A maroshévízi római katolikus egyházközség története. Státus. 16 l. 20 cm. Darvay Nagy Adrienne: Címszerepben. Ács Alajos. Dokumentiáda. Státus. 148 l. 20 cm. ISBN 973-831137-3 Ferenczes István: Minerálnája pesznyá. Versek. Illusztrálta Mérey András. Pro-Print. 56 l. 21 cm. ISBN 973-8468-14-0 Fodor László: Zenetörténet. Státus. 100 l. 20 cm. ISBN 973-8311-32-2 Gyulafehérvár az erdélyi püspökök székhelye. A gyulafehérvári gróf Majláth Gusztáv Károly Líceumi Szeminárium évkönyve. Tanulmányok. Szerk. Baróti László Sándor. Státus. 186 l. 23 cm. ISBN 973-831131-4 Megoldások a IX. o. matematika tankönyv feladataihoz. Szerk. András Szilárd. Státus. 375 l. ISBN 973-8311-38-1 Megoldások a X. osztályos matematika tankönyv feladataihoz. Szerk. András Szilárd. Státus. 400 l. ISBN 973-8311-36-5 Pethô Ágnes: Múzsák tükre. Az intermedialitás és az önreflexió poétikája a filmben. Pro-Print 328 l. fotók. 24 cm. ISBN 973-8468-06-X Periszkóp Pál – Bakter Bálint: Robogni örök úthengeren, avagy mit vétettek a dáliák. Státus. 90 l. ISBN 973-8311-35-7 Révay Edit: Újrainduló szerzetesrendek egy megú-
Nagyvárad Antal Béla: Biharpüspöki. Feljegyzések a település történetébôl. Partiumi és Bánsági MEB (Partiumi Füzetek 27.) 120 l. 14 cm Balláné Bakó Erzsébet – Török Ferenc: Albis. Kismonográfia. Partiumi és Bánsági MEB (Partiumi Füzetek 28.) 136 l. 14 cm György Irén: Szalacs. Kismonográfia. Partiumi és Bánsági MEB (Partiumi Füzetek 26.) 14 cm Mózes Károly: A nagyváradi egészségügyi oktatás történetébôl. 108 l. Partiumi és Bánsági MEB (Partiumi Füzetek 21.) Nagyvárad tudós püspökei. Szerk. Fleisz János. Partiumi és Bánsági MEB (Partiumi Füzetek 25.) 92 l. 14 cm Nánási Zoltán: Dr. Andrássy Ernô, az Érmellék utolsó polihisztora. Partiumi és Bánsági MEB (Partiumi Füzetek 24.) 96 l. 14 cm Péter I. Zoltán: Városvédô írások. Prolog
2004
Csíkszereda Ady András: A még nem és a már késô közt. Versek. Csíkszereda Kiadó 50 l. 20 cm. Ábrahám Barna: Az erdélyi románság polgárosodása a 19. század második felében. Pro-Print. 484 l. 21 cm (Múltunk Könyvek) ISBN 973-8468-21-3 Ágoston Vilmos: A Konvenció vendégei. Esszék. Pallas-Akadémia. 152 l. (Nobile Officium) ISBN 973665-063-4 Autonomisták és centralisták. Észak-Erdély a két román bevonulás között. (1944. szeptember – 1945. március). Vál., szerk. és bev. Nagy Mihály Zoltán és Vincze Gábor. EME – Pro-Print. 408 l. 24 cm. (Források a romániai magyarság történetéhez) ISBN 9738231-28-0 ISBN 973-8468-16-7 Bács Béla János: 21/9 huszonegy per kilenc. A szerzô magánkiadása. 80 l. +fotók, 18 cm. ISBN 973-665065-0 Balási András: Mintha égi hinta. Versek. PallasAkadémia. 82 l. 21 cm ISBN 973-665-059-6 Bandinus. Kétnyelvû kiadás. A Bandinus-kódex. Marcus Bandinus jelentése a moldvai katolikus egyházról 1647-bôl, magyar és román fordításban. Bev. Bartha György. Hargita Kiadó. 304 l. 17 cm (Bibliotheca Moldaviensis) ISBN 973-85672-8-9 Baróti László Sándor: Bevezetés az Újszövetség olvasásához. Kísérleti tankönyv. Státus. 128 l. 20 cm ISBN 973-8311-44-6 Birtók K. Ferenc: Aládúcolt élet, tilalmas ösvények. Önéletrajzi jegyzetek. Státus. 184 l. fotók. 21 cm ISBN 973-8311-55-1 Blájer Elisabeth: A Diadalív árnyékában. Regény. Pallas-Akadémia Bogdán László: Az erdélyi Madonna. Fejezetek egy regénybôl. Versek. Ill. Márton Árpád Díszkiadás. Pallas-Akadémia. 54 l. ill. 19 cm. ISBN 973-665-040-5
Borsos Gábor. Album. Bev. Márton Árpád. PallasAkadémia. 20 l.+ill., fotók. 21 cm. (Mûterem 13). ISBN 973-665-069-3 Borvízút. Kerékpártúrák az alcsíki és a Csomád– Bálványos kistérségben. Szerk. Jánosi Csaba, Péter Éva. Csíki Természetjáró és Természetvédô Egyesület. 76 l. 22 cm. Bözödi György: Romlás. Regény. Pallas-Akadémia. 370 l. 21 cm ISBN 973-665-050-2 Bura László: Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig. Státus. 238 l. 23 cm. ISBN 973-8311-60-8 Buzás László: A szekuritáté karmai között. Szerk. Ferencz Imre. Státus. 294 l., fotók. ISBN 973-8311-50-0 Cseke Péter: Jöjjön el a mi idônk. Esszék, tanulmányok, dokumentumok. Pallas-Akadémia (Bibliotheca Transsylvanica 36.) A Csíki Székely Múzeum gyûjteményei. Szerk. Gyarmati Zsolt és Szatmári László. Csíkszereda Kiadó. 79 l. fotó. 23 cm. A csíkszeredai jégkorongozás története. Fotóalbum. Szerk. Becze Zoltán. Csíki Sportegylet – Csíkszereda Kiadó. 22 cm A Csodafurulya. Lett és litván népmesék. Fordította Bán Péter. Neptun Könyvkiadó. 96 l. ill. 20 cm. ISBN 973-86631-2-1 Darvas Kozma József: A szentlélek szentsége. A Krisztus jó illatát árasztó élet. (Kézikönyv a bérmálkozók felkészítésére, megjelent a Csíkszeredai Római Katolikus Fôplébánia támogatásával). Hargita Megyei Kulturális Központ. 304 l. 24 cm. ISBN 973-003439-7 Demeter M. Attila: Írástudók forradalma. Pro-Print. 168 l. 21 cm. (Lustra) ISBN 973-8468-27-2 Domokos Géza: Apályban. Naplójegyzetek – ezerkilencszáznyolcvannyolc. Pallas-Akadémia. 365 l. 21 cm. ISBN 973-665-052-9 Egy város lenyomata. Amprenta unui oraš. A town’s print [A csíkszeredai fotóstábor anyagából. Magyar, román és angol ny.]. Szerk. Ádám Gyula. Hargita Megyei Kulturális Központ – Csíkszereda Kiadó. Sztlan 24 cm. foto.(HMKK Könyvek) ISBN 973-86806-0-3 Egyed Ákos: Erdély metamorfózisa a hosszú 19. században 1–2. Pallas-Akadémia. 294, 336 l. 21 cm (Bibliotheca Transsylvanica 34.) ISBN 973-665-064-2 Egyed Péter: Madonnák, porban. Regény. PallasAkadémia. 400 l. 22 cm ISBN 973-665-082-0 Az erdész pipája. Lett népmesék. Ford. Bán Péter. Ill. Sárosi Csaba. Pallas-Akadémia. 92 l. ill. cm. ISBN 973-665-080-4 Erôss István. (Katalógus) 50 sztlan l. Farkas Árpád: Határátkelés. Versek. Vál. Kozma Mária. Márton Árpád ill. Díszkiadás. Pallas-Akadémia. 29 l.+ 14 l. ill. ISBN 973-665-041-3 Ferencz Imre: Tenyerem, hazám. Régi és új versek. Pallas-Akadémia. 128 l. 21 cm. ISBN 973-665-067-7 Ferenczes István: Túlexponált fényképek. Versek. Ill. Részegh Botond. Pallas-Akadémia. 35l. ill. ISBN 973-665-042-1 Forró Miklós: Mihály kék ege. Tárcák, interjúk. Pallas-Akadémia. 230 l. 20 cm. ISBN 973-665-057-X Gagyi József: A krízis éve a Székelyföldön 1949. Pro-Print. 272 l. 20 cm (Múltunk Könyvek) ISBN 9738468-22-1 Gál Éva Emese: Tizenegyedik parancsolat. Versek. Pallas-Akadémia Gálfalvi Gábor: Vadászkalandok és vadhús receptek. Pallas-Akadémia. 102 l. 16 cm. (Dióhéjban 6.)
ISBN 973-665-034-0 Gereben Ferenc: Vallásosság és egyházkép. Interjúk tükrében. Státus 296 l. ISBN 973-8311-42-X Gyarmati Rozi: Álmok versekben és képekben. Pallas-Akadémia. 108 l. ill. 29 cm. ISBN 973-665-071-5 Gyarmathy János. Album. Bev. Nagy Miklós Kund. Pallas-Akadémia. 27 l. + ill., fotók. 21 cm (Mûterem 15.) ISBN 973-665-054-5 Hargita Kalendárium 2005. Hargita Népe. 144 l. 16 cm Házipatika. Szerk. Szüszer Nagy Enikô. Info Flux Riegel Kft. Hímes tojás csak annak jár… Húsvéti locsolóversek. Szerk. Mirk László. 2. bôv. kiadás. Státus. 72 l. ISBN 973-8311-46-2 Hoki a Hargita alján. A csíkszeredai jégkorongozás hetvenöt esztendeje. Szerk. Székedi Ferenc. Alutus. 200 l. fotók. 20 cm. Hullócsillag szerencséje. Mesék. Vál. Reinhart Erzsébet. Pallas-Akadémia. 242 l. 16 cm. (Nagyapó mesefája 14.) ISBN 973-665-068-5 Ichim, Florica: Beszélgetések hat felvonásban. Interjúk Tompa Gábor rendezôvel. Pallas-Akadémia. 359 l. fotók. 24 cm. ISBN 973-665-047-2 Iancu Laura: Pár csángó szó. Versek. Szerk. Ferenczes István. Hargita Kiadó. 112 l. 20 cm. ISBN 973-85672-7-0 Ignácz Rózsa: Róza leányasszony. Pro-Print Ignácz Rózsa: Urak, úrfiak 1–2. Pro-Print Kalmár János: A Myorin génbank Státus. 294 l. 22 cm. ISBN 973-8311-56-X Kányádi Sándor: Noé bárkája felé. Versek. Kányádi Sándor 75 éves. Vál. Kovács András Ferenc, ill. Deák Ferenc. Pallas-Akadémia. Szlan ill. 30 cm. Kasza Imre: Csak a beérés ideje a biztos. Emlékek, közhelyek, gondolatok. Szerk. Hajdú-Farkas Zoltán. Alutus. 72 l. ill., fotó. 21 cm. ISBN 973-86142-7-9 Kercsó Attila. Népszerû járványtan. Pallas-Akadémia. 130 l. 16 cm. (Dióhéjban 7.) ISBN 973-665-085-5 Kisfiú a kútból. Észt és kasub mesék. Ford. Dabi István. Pallas-Akadémia. 256 l. 16 cm. (Nagyapó mesefája 13.) ISBN 973-665-061-8 Kiss János: Szélmalom. Regény. Pallas-Akadémia Korondi Jenô. Album. Bev. Banner Zoltán. PallasAkadémia. 26 l.+ill., fotók. 21 cm. (Mûterem 14.) ISBN 973-665-044-8 Kosztándi Katalin. Album. Bev. Jánó Mihály. PallasAkadémia 18 l.+ ill., fotók. 21 cm (Mûterem 16.) ISBN 973-665-058-8 Kovács András Ferenc: A kártyázó kakadu. Gyermekversek. Csillag István ill. Pallas-Akadémia. 44 l. ill. 14 cm .(Mesevonat 9.) ISBN 973-665-088-X Kozma Mária: Vérkápolna. Regény. Pallas-Akadémia. 210 l. ISBN 973-665-037-5 Ligeti Ernô: Súly alatt a pálma. Egy nemzedék szellemi élete 22 esztendô kisebbségi sorsban. PallasAkadémia. 342 l. 20 cm. (Bibliotheca Transsylvanica 33.) ISBN 973-665-062-6 Lôrincz György: Imázskészítôk. Esszé és publicisztika. Pallas-Akadémia. 168 l. 21 cm. ISBN 973-665-087-1 Lôrincz György: Pusztulás. Pro-Print D. Lôrincz József: Az átmenet közéleti értékei a mindennapi életben. Pro-Print. 208 l. 21 cm. (Múltunk Könyvek) ISBN 973-8468-23-X Lôrinczi László: Utazás a Fekete-kolostorhoz. Irodalomtörténeti riport. Pallas-Akadémia Markó Béla: A magyar dilemma. Elôadások, tanulmányok, beszédek, interjúk 2002–2004. Pallas-Akadémia. 344 l. 21 cm ISBN 973-665-056-1 Marosi Ildikó: Kis/Helikon/könyv/ Versailles-i
83
84
repkény. Pallas-Akadémia. 202 l.+ 8 l. ill, foto. 20 cm (Kis/…/Könyv/) ISBN 973-665-033-2 Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal. Pallas-Akadémia Maszelka János. Album. Bev. Nagy Miklós Kund. Pallas-Akadémia. 30+12 t. ill., 21 cm (Mûterem 12.) ISBN 973-665-008-1 Megyei képzômûvészeti tárlat 4. Album. Szerk. Botár László és Szatmári László. Csíkszereda Kiadó. Sztlan, 24 cm. Meister Róbert. A romániai magyar társadalomtudományi irodalom bibliográfiája. Tanulmányok, cikkek 1990–1999. Pro-Print. 784 l. 24 cm. ISBN 9738468-20-5 Mester Zsolt. Koppantó. Regény és novellák. Utószó Fodor Sándor. Neptun 343 l. 21 cm ISBN 973-86631-0-5 Miklós József. Csíki lexikon. Pro-Print. 160 l. 21 cm. ISBN 973-8468-19-1 Nagy Benedek: Egy sors volt ez is. Börtönéveim, 1956–1961. Emlékirat. Pallas-Akadémia. 104 l. 20 cm. ISBN 973-665-053-7 Nyírô József: Íme az emberek! Regény. Pallas-Akadémia. 304 l. 21 cm (Nyírô József mûvei 4.). ISBN 973-665-070-7 Nyírô József: Isten igájában. Regény. Pallas-Akadémia. 324 l. 21 cm (Nyírô József mûvei 3.) ISBN 973665-051-0 Nyírô József: Néma küzdelem. Regény. Pallas-Akadémia. 420 l. 21 cm (Nyírô József mûvei 2.) ISBN 973665-046-4 Oláh Sándor: Falusi látleletek 1991–2003. Tanulmányok, cikkek. Pro-Print. 292 l. 22 cm. ISBN 973-846817-5 Olosz Lajos: Könyörtelen mesék. (Összes versek). Bev. Pomogáts Béla. Pallas-Akadémia. 324 l. 21 cm ISBN 973-665-081-2 Péntek János: Anyanyelv és oktatás. Tanulmányok. Pallas-Akadémia. 166 l. 20 cm. (Bibliotheca Transsylvanica 31.) ISBN 973-665-007-3 Péter István Zsolt – Poszet Szilárd – Víg Zsolt: Avas, Gutin-, Cibles-hegység. Turisztikai kalauz. PallasAkadémia. 117 l. + térkép. 18 cm. (Erdély hegyei 27.) ISBN 973-665-066-9 Petrás Incze János. Kétnyelvû kiadás. Ford. Mihály András és Bartha György. Hargita Kiadó 176 l. 17 cm. (Bibliotheca Moldaviensis). ISBN 973-85672-9-7 Pomogáts Béla: Erdélyi tetôn. Irodalomtörténeti tanulmányok. Pallas-Akadémia. 278 l. 20 cm (Bibliotheca Transsylvanica 30.) ISBN 973-665-016-2 Pomogáts Béla: Nyírô József, a székely nép krónikása (Bibliotheca Transsilvanica 35.) Sebestyén Mihály: Csütörtöki kimenô. Önarckép a közügyekrôl. Cikkek, karcolatok, tárcák. Pallas-Akadémia. 376 l. 20 cm. ISBN 973-665-017-0 Sebestyén Péter: Családi szentély. Emberi kérdések, keresztény válaszok. A szerzô kiadása. 191 l. 20 cm. ISBN 973-8568-06-X Sesostris szekerén. Kronológia Székely Mózes életrajzához. Szerk. és bev. Mihály János. Hargita Megyei Kulturális Központ. 80 l. ill. 14 cm (HMKK könyvek) ISBN 973-0-03359-0 Sütô András: Advent a Hargitán. Három játék. Advent a Hargitán; Pompás Gedeon; Az ugató madár. Neptun. 288 l.+ fotók. 21 cm. (Számûzött könyvek). ISBN 973-86631-56 Sütô András: Heródes napjai. Naplójegyzetek az erdélyi magyarok exodusáról 1984–1987. Második, bôv. kiadás. Neptun. 424 l. 20 cm (Számûzött könyvek). ISBN 973-8663-4-8
Szabó Gyula: Gondos atyafiság 1–2. Regény. PallasAkadémia. 366,. 286 l. 20 cm ISBN 973-665-004-9 Szabó M. Attila: Erdély, Bánság és Partium történeti és közigazgatási helységnévtára 1–2. Pro-Print 1329 l.+ térképek. 25 cm. (Múltunk Könyvek) ISBN 9738468-01-9 Szathmári Ferenc: Megbolydult világ. Versek. Ill. Boér Lenk Ilona. A szerzô magánkiadása. 20 cm Székelyföldi mozaik. Térségi szociológiai tanulmányok. Szerk. Bodó Juliánna. KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja – Pro-Print. 264 l. 20 cm. (Térség Könyvek). ISBN 973-8468-18-3 Szôcs Károly: Messzelátó. Esszék, tanulmányok. Státus 268 l. + fotók. 22 cm ISBN 973-8311-57-8 Tompa Gábor: Lidércbánya. Versek (1997–2004). Pallas-Akadémia 72 l. ISBN 973-665-060-X Tompa Gábor: Noé színháza. Istenes versek antológiája. Ill. Gaál András. Pallas-Akadémia. 48 l. ill. 19 cm. ISBN 973-665-043-X Transzcendens remény. A Limes kör dokumentumai 1985–1989. Összeáll. és jegyz. Molnár Gusztáv. Pallas-Akadémia. 332. l. 20 cm.(Bibliotheca Transsylvanica 32.) ISBN 973-665-009-X Tündérkert. Erdélyi magyar költôk gyermekversei. Szerk. Ferenczes István és Fekete Vince. Ill. Léstyán Csaba. Hargita Kiadó. 148 l. ill. 25 cm. ISBN 97386876-1-6 Vári Attila: Sztálinvárosi idill. Novellák. Pallas-Akadémia. 245 l. 22 cm. ISBN 973-665-048-0 Veszely, Imets és Kovács utazása Moldva-Oláhhonba 1868. Az 1870-ben megjelent mû újrakiadása. Tartalmazza Imets Fülöp Jákó és Kovács Ferenc úti beszámolóit, Veszely Károly bev. Szerk. és bev. Vincze Gábor. Státus. XVII+ XX+ 197+120 l. 24 cm. (Restitutio). ISBN 973-8311-48-9 Xantus László – Xantus Julianna: Gyergyói-havasok. Turisztikai kalauz. Pallas-Akadémia. 180 l.+ térkép. 18 cm (Erdély hegyei 26.) ISBN 973-665-045-6 Zsigmond Enikô: Csíki-havasok és Gyimes völgye. Turisztikai kalauz. Pallas-Akadémia. 146 l.+ térkép. 18 cm.(Erdély hegyei 24.) ISBN 973-665-036-7 Zsigmond Enikô: Csomád hegycsoport.Tusnádfürdô és környéke. Turisztikai kalauz. Bôv. kiadás. Pallas-Akadémia 126 l.+ térkép.(Erdély hegyei 25.) ISBN 973-665-038-3 Gyulafehérvár Pasztorális terv. Gyulafehérvári Fôegyházmegye. Gyulafehérvár. Gyulafehérvári Pasztorációs Iroda 32 l. Kolozsvár A Csíki-medence településtörténete a neolitikumtól a XVII. század végéig a régészeti adatok tükrében. Szerk. Bajusz István. Scientia. 158 l. ISBN 973-795317-7 A kolozsvári Akadémiai Könyvtár Régi Magyar Könyvtárgyûjteményeinek katalógusa. Szerk. Sipos Gábor. Scientia. 616 l. ISBN 973-7953-16-9. Ablak a jelenre. Szerk. Balázs Imre József KompPress. 248 l. 20 cm. ISBN 973-9373-53-4. Adalékok az EGE–EMGE–RMGE 150 éves történetéhez. Szerk. Farkas Zoltán. Erdélyi Gazda. ISBN 973-99167-2-4 Adorjáni Zoltán: Ót és újat. Koinónia. 326 l; 20 cm. ISBN 973-8022-91-6. Ajtay Ferenc. Otthonunk a Föld. Tinivár 116 l. 20 cm ISBN 973-9323-97-9 Albert-Lôrincz Enikô: A csoportokkal való munka módszertani kérdései. Scientia. 160 l. ISBN 973 7953 12 6
Albert-Lôrincz Enikô: Önpusztító lázadás. A drogfogyasztás, mint kóros viselkedésminta. Scientia. 200 l. ISBN 973-7953-11-8. Álló és mozgóképek. Vázlat az erdélyi fônemességrôl. Szerk. Kovács Kiss Gyöngy Komp-Press. 320 l. 23 cm ISBN 973-9373-47-X Ambrus Ágnes – Bodó Anna: Magyar nyelv és irodalom. Stúdium. ISBN 973-643-069-3. András Szilárd – Szilágyi Jutka: Matematika. Tankönyv a X. osztály számára. Ábel 368 l. 20 cm ISBN 973-8239-14-1. Angi István: Értéktôl jelentésig. Pro Philosophia. 360 l; 21 cm.(Mûhely) ISBN 973-86029-6-3. Anyakönyves vizsgálatok erdélyi településeken. Szerk. Pozsony Ferenc – Szabó A. Töhötöm. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 12. 248 l. ISBN 9738439-15-9. Aranka György gyûjteménye I. Az emberarcú intézmény. Tanulmányok Aranka György körérôl. Szerk. Egyed Emese. Erdélyi Múzeum Egyesület Arany János: Toldi. Toldi szerelme. Toldi estéje. Kriterion. 574 l. (Kincses). ISBN 973-26-0779-3. Ariniš, Ioana – Nanea, Mariana – Vasile, Adriana: Biológia. Tankönyv a XI. osztály számára. Ábel. 176 l. 20 cm ISBN 973-8239-55-9. Avornicului Mihály – Buzogány László – Kónya Klára – Lukács Sádor: Egyszerûen számítástechnika. Számítás- és kommunikációtechnológia. Tankönyv a szakiskolák IX. osztálya számára. Ábel. 160 cm; 20 cm. ISBN 973-7741-20-x. Avornicului Mihály – Buzogány László – Kónya Klára – Lukács Sándor. Informatika ábécé. Ábel 312 l. 20 cm ISBN 973-8239-86-9. Avornicului Mihály – Buzogány László – Lukács László: Egyszerûen programozás. Informatika – intenzív reál tagozat. Tankönyv a IX. osztály számára. Ábel. 240 l. 20 cm ISBN 973-7741-18-8. Avornicului Mihály – Buzogány László – Lukács Sándor: Egyszerûen algoritmika. Informatika –- reál tagozat. Tankönyv a IX. osztály számára. Ábel. 80 l. 20 cm ISBN973-7741-19-6. Bajza József: Szó és tett jellemzi az embert. Kriterion 454 l. 17 cm (Téka).ISBN 973-26-0780-7. Baka Judit – Kónya Hamar Judit: Ép test – ép lélek. Munkáltató tankönyv kisiskolások számára. Ábel 86 l. 20 cm. ISBN 973-8239-94-x. Baka Judit – Kónya Hamar Zsuzsanna: Ép test – ép lélek. Tanítói kézikönyv és egészségtanórán használható kézikönyv. Ábel. 98 l. 20 cm ISBN 973-7741-13-7. Baka Judit: Csengô-bongó szavaink. Nyelvi játékok, fejtörôk és tréfák kicsiknek és nagyoknak. Ábel. 100 l. 20 cm. Baka Judit: Ki játszik ilyent? Gyermekjáték gyûjtemény. Ábel.168 l; 20 cm ISBN 973-7741-08-0. Baka Judit: Matematika. Tankönyv az I. osztály számára. Ábel. 128 l. 21 cm. ISBN 973-7741-16-1. Baka Judit: Matematika. Tankönyv az II. osztály számára. Ábel. 124 l;21 cm. Balázs Imre József – Selyem Zsuzsa: Humor az avantgárdban és a posztmodernben. Scientia 128 l. ISBN 973-7953-13-4. Balázs Katalin – Kovács Barna: Informatika. Tankönyv a IX. osztály számára. Ábel 270 l. 20 cm. ISBN 973-8239-32-x. Balázs Sándor: A politika peremén. Tizenkét beszélgetés kolozsvári magyar értelmiségiekkel. KompPress 208 l. 20 cm Bálint Tibor: Sánta angyalok utcája. Kalota. 96 l.19 cm. Balogh Katalin: Gyerekjáték az írás. Ábel. 84 l. 20
cm ISBN 973-8239-84-2. Bánffy Miklós összes novellái. Polis 368 l. Bányászati-Kohászati – Földtani Konferencia. 2004. Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság. 96 l. ISBN 973-86852-0-6. Bartalis János: Ujjaimból liliomok nônek. Kriterion. 472 l. 20 cm. (RMI).ISBN 973-26-0788-2. Bartha Márta: Megfogom a kezed. Unitárius vallástan. Tankönyv az elsô osztály számára. Ábel.88 l. 21 cm ISBN 973-7741-22-6. Bartók Katalin: A növénykórtan alapjai. Ábel 282 l. 20 cm ISBN 973-7741-26-9. Becheanu, Mircea – Enescu,Bogdan: Matematika. Tankönyv a IX. osztály számára. Ábel. 248 l. 20 cm. ISBN 973-8239-79-6. Benkô Elek: Kolozsvár magyar külvárosa a középkorban. A Kolozsvárba olvadt Szentpéter falu emlékei. Erdélyi Múzeum Egyesület.131 l;ISBN 973-823138-8 Benô Attila: A kölcsönszó jelentésvilága. A román– magyar nyelvi érintkezés lexikai-szemantikai kérdései. Erdélyi Múzeum Egyesület.ISBN 973-8231-36-1. Bevezetés az Ószövetségbe. Gloria. 128 l. 29 cm. ISBN 973-8267-42-0. Boda Edit: Kamuflázs. Versek. Polis. 94 l. 20 cm. Bodó Barna: Az identitás egyetemessége. Tanulmányok. Polis. 224 l. 20 cm. Boka László: A befogadás rétegei. Komp-Press.258 l. 20 cm (Adriané Könyvek) ISBN 973-9373-56-9. Bolton, Samuel: A megtérés. Koinónia. 112 l. 18 cm ISBN 973-8022-97-5. Böhm Károly: Logika. Kriterion .260 l. 17 cm (Téka) ISBN 973-26-0786-6. Cs. Szabó László: Erdélyi metszetek. Esszék, irodalmi szövegek Erdélyrôl. Komp-Press, 244 l. 20 cm. ISBN 973-9273-52-6. Csetriné Lingvay Klára: Pályaképek. Kriterion. 162 l. 20 cm ISBN 973-26-0763-7. Czondi János – Kassay Ildikó – Szabó Bertalan: Matematika. Tankönyv a IX. osztály számára. Ábel. 280 l; 20 cm ISBN973-8239-26-5. Czondi János – Kassay Ildikó – Szabó Bertalan: Matematika. Tankönyv a IX. osztály számára. Törzsanyag + differenciált tanterv. Ábel.268 l. 20 cm.ISBN 973-8239-26-5. Dan, Rodica – Cocean, Pompei – Marc, Dumitru – Vescan, Iuliu: Környezetföldrajz és globális világproblémák. Tankönyv a XI. osztály számára. Ford. Pöllnitz Ilona – Both Jozsef. Ábel. 112 l. ISBN 9738239-67-2. Dáné Károly – Kacsó Ferenc – Mátéfi István: Matematika. Tankönyv a X. osztály számára. Ábel. 302 l. 20 cm ISBN973-8239-06-0. Dávid Gyula – Egyed Ákos – Kötô József: Kossuth Lajos és Erdély. Erdélyi Múzeum Egyesület. 61 l. Deák Arpád: Kolozsvári séták. Stúdium. 108 l. ISBN 973-643-078-3 Demeter Szilárd: Mondolat. Erdélyi Híradó.212 l. ISBN 973-8045-66-5 Derzsi Sándor: Testamentum az anyagról. Ezer vers. Szerk. Lászlóffy Csaba. Mûvelôdés 11 cm 496 l. ISBN 973-7993-05-3 Devóciók, történelmek, identitások. Szerk. Gábor Csilla, Scientia.199 l;ISBN 973-7953-14-2. Diákévkönyv XII. Tinivár. 176 l. 23 cm ISBN 9739323-02-3. Egyed Ákos: Az erdélyi magyarság történetébôl 1790–1914. Erdélyi Múzeum Egyesület 138 l. ISBN 973-8231-31-0.
85
86
Ene, Stelicã – Gabriela, Brebenel – Sandu, Gheorghiøa – Iancu, Emilia Elena: Biológia. Tankönyv a XII. osztály számára. Ábel. 128 l. 20 cm.ISBN 973-8239-59-1. Energetika – Elektrotechnika Konferencia. Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság. 192 l. ISBN 973-86852-9-X. Erdélyi magyar drámaírók 1918–2002 I–III. Kalota. I. Válás után. 560 l., II. Örökmozgó. 534 l., III. Caligula helytartója. 600 l.19 cm. Az erdélyi táj kérdései. Szerk. Fekete Albert. Mûvelôdés 24 cm 120 l. ISBN 973-86529-03-6 Eseménynaptár 2004. EMKE – RMDSz – Communitas Alapítvány. 152 l. Eseménynaptár. Gloria. 152 l. 14 cm. ISBN 973-826742-0. Fábian Ernô: A példaadás erkölcse. Kriterion 264 l. ISBN 973-26-0758-0. Farkas Miklós: Matematika. Tankönyv a XII. osztály számára. Ábel, 2004.296 l;20 cm.ISBN973-7741-30-7. Fãtu, Sanda – David, Veronica – Grecescu, Cornelia: Kémia. Tankönyv a XII. osztály számára. Ábel 128 l;20 cm.ISBN 973-8239-29-1. Fãtu, Sanda – Grecescu, Cornelia – David, Veronica: Kémia. Tankönyv a XI. osztály számára. Ábel. 128 l. 20 cm ISBN 973-8239-36-2. Fejlesztések és modellezések a villamosság terén – magyar nyelvû szakelôadások a 2002–03. tanévben. Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság 86 l. ISBN 973-86852-6-5. Fekete Albert: Kolozsvári kertek. A régi Kolozsvár zöldterületei. Mûvelôdés 24 cm 66 l. 58 kép ISBN 973-7993-09-8 Fekete Vince: Lesz maga juszt isa. Erdélyi Híradó 104 l. ISBN 973-8045-64-9. Fény István: Üzenet odaátra. Gloria 80 l. 20 cm ISBN 973-8267-43-9. Flondor, Paul – Gussi, Gheorghe – Stãnãšilã, Octavian: Matematika. Tankönyv a XI. osztály számára. Ford. Orbán Béla. Ábel. 192 l. 20 cm ISBN 973-823938-9. Fodorpataki László – Kiss Erika – Fehér Judit – Kiss Tünde: Biológia. Tankönyv a X. osztály számára. Ábel 260 l. 20 cm ISBN 973-8239-28-1. Fodorpataki László: A növények fotoszintézise. Kriterion. 310 l. 24 cm ISBN 973-26-0787-4. Földi István: Századelô az udvartereken. Rendhagyó szociográfia. Kriza János Néprajzi Társaság. 236 l. ISBN 973-8439-11-6. Fórika Éva – Tomai Gyöngyi: Ének. Zene. Tanítói kézikönyv a III. osztály számára készült Ének. Zene tankönyvhöz. Ábel 72 l. 21 cm ISBN 973-8239-07-9. Fórika Éva – Tomai Gyöngyi: Ének. Zene. Tankönyv a III. osztály számára . Ábel 72 l. 21 cm ISBN 973-8239-12-5. Gaal György: Ház a Fôtér sarkán. A kolozsvári Rhédey-palota. Polis 232 l. 70+42 ill. 23 cm. Gárdonyi Géza: A láthatalan ember. Kriterion 280 l. 20 cm.(Történelem) ISBN 973-26-0773-4. Gellért Sándor: Kölcsey. Polis 128 l. (Kettôs tükörben) Gomolea, Aurelia – Taraš, Maria – Chiøulescu Gina – Sãvulescu, Dumitru: Matematika. Tankönyv a XI. osztály számára. Ábel 232 l. 20 cm. ISBN 973-823975-3. Gomolea, Aurelia –Taraš, Maria – Chiøulescu, Gina – Sãvulescu, Dumitru: Matematika. Tankönyv a X. osztály számára. Ford. Orbán Béla Ábel. 232 l. 20 cm ISBN 973-8239-76-1. Gömöri György. Erdélyi merítések. Tanulmányok, esszék. Komp-Press 266 l. 20 cm.(Adriané Könyvek)
Gondos Irma – Gergely Edit Irma – Molnár Zsuzsanna: Matematika. Tankönyv a XI. osztály számára. Ábel 232 l. 20 cm ISBN 973-7741-00-5. Gulácsy Irén: Fekete vôlegények. Kriterion. 620 l. 20 cm (Történelem). ISBN 973-26-0772-6. Gyulay Lajos: Napló (1820–1848). Közzé teszi Csetri Elek. Kriterion 350 l. ISBN 974-26-0764-5. Hajdú-Farkas Zoltán: Szászok – egy árulás. Koinónia 142 l;18 cm. ISBN 973-80-22-90-8. Halmos Katalin: Daloskönyv. Ábel 64 l. 21 cm ISBN 973-8239-64-8. Hatházi András: Daniló. Nagyon rövid próza. Polis 64 l. 20 cm. Herepei János: Kolozsvár történeti helyrajza. Szerk., utószó Sas Péter. Mûvelôdés 15 cm 718 l. 16 kép ISBN 973-7993-03-9 Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai református templom és kollégium történtébôl. Szerk., bev. Sas Péter. Mûvelôdés 12 cm 236 l. ISBN 973-86529-0-1 Hodjak, Franz: Legenda a kútról. Kriterion 116 l. ISBN 973-26-07774-2. Huber András: Akikhez a múzsák bekopogtak. Gloria 320 l. 20 cm ISBN 973-8267-44-7. Hunyadi Endre: Magyar nyelvi, irodalomolvasási és kommunikációs ismeretek. Stúdium. 141 l. ISBN 973-643-059-76. Ignát Judit – Incze Katalin – Jakab Irma Tünde: Informatika. Tankönyv a IX. osztály számára. Reál tagozat – intenzív. Ábel 184 l. 20 cm. ISBN 973-7741-25-0. Ignát Judit – Incze Katalin – Jakab Irma Tünde: Informatika. Tankönyv a IX. osztály számára. Ábel 192 l. 20 cm ISBN 973-8239-53-2. Ignát Judit – Incze Katalin – Jakab Irma Tünde: Informatika. Tankönyv a X. osztály számára. Ábel 96 l. 20 cm ISBN 973-7741-21-8. In memoriam Fábián Ernô. Kriterion Incze Katalin – Ignát Judit – Jakab Irma Tünde: Informatika. Tankönyv a X. osztály számára. Ábel 140 l. 20 cm ISBN 973-7741-31-5. Jakubinyi György: Romániai Katolikus, Erdélyi Protestáns és Izraelita vallási archontológia. Gloria 140 l. 20 cm. ISBN 973-8267-39-0. Jeney-Tóth Annamária: Míves emberek a kincses Kolozsvárott. Ipartársadalom a 17. századi Kolozsváron. Erdélyi Múzeum Egyesület 264 l. ISBN 9738231-36-1. Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig. Kriterion 594 l. 20 cm (Történelem) ISBN 973-26-0760-2. Kabán Annamária: Magyar–francia–román szótár. Stúdium 123 l. ISBN 973-643-066-9. Kacsir Mária: Ágak a családfán. Kriterion 320 l. 20 cm ISBN 973-26-0759-9. Kallós Zoltán: Elindul egy este guzsalyasba. Stúdium 202 l. ISBN 973-643-082-0. Kalotaszeg és környéke. Szerk. Fogarasi László és Váradi István. EKE Kolozsvári Osztálya. 96 l. ISBN 973-9203-98-1 Kántor Lajos: A Kapu. Ház, utca, város (ország). Polis 240 l. 20 cm. Kecse Gabriella: Matematikai munkafüzet I. osztályosok számára. Stúdium 61 l. ISBN 973-643-076-6. Kecse Gabriella: Matematikai munkafüzet II. osztályosok számára. Stúdium 70 l. ISBN 973-643-076-6. Képek a folklórban. Tanulmányok az archetipikus szimbolizáció körébôl. Szerk. Tánczos Vilmos. Kriza János Néprajzi Társaság. 204 l. ISBN 973-8439-14-0. Kifestôs V. Tinivár 32 l. 22 cm. ISBN 973-9323-01-5. Király Zoltán: Lehajtás. Erdélyi Híradó 64 l. ISBN 973-8045-69-X.
Kis Erika: Biológia. Szövettani gyakorlatok. Ábel. 72 l. 20 cm. ISBN 973-7741-02-1. Kiss András: Boszorkányok, kuruzslók, szalmakoszorús paráznák. Kriterion 394 l. 17 cm.(Téka). ISBN 973-26-0759-9. Kiss Bitay Éva: Körös-körül a Földön. Tinivár 128 l. 20 cm. ISBN 973-9323-01-5. Kiss Szidónia: Humángenetika. Ábel. 164 l. 20 cm. ISBN 973-7741-14-5. Kós András: Élet és rajz. Sztánai emlékek. Számvetés. A szerzô rajzaival. Polis 244 l. 20 cm. Kovács Barna: Informatika. Tankönyv a X. osztály számára. Ábel. 132 l. 20 cm. ISBN 973-7741-30-3. Kovács Barna: Informatika. Tankönyv a XI. osztály számára. Ábel. 182 l. 20 cm.ISBN 973-7741-33-1. Köllô Katalin: Orosz Lujza. Polis 144 l. 18 cm (Prospero könyvei) Körmöczi János Fizikus Napok. Erdélyi Magyar Mûszaki Társaság. 50 l. ISBN 973-86852-8-1. Kötô József: A színház fanatikusa. Senkálszky Endre életregénye. Komp-Press. 242 l. + 32 ill. ISBN 9739373-54-2 Közgazdaságtan. Tankönyv a X. és a XI. osztály számára. Ábel. 128 l. 20 cm ISBN 973-8239-81-8. Kuppán Mária: Futótûz. Versek. Chira Mihai ill. Mûvelôdés 11 cm 96 l. ISBN 973-7993-07-1 Kutatások a gépészetben – magyar nyelvû szakelôadások a 2002-03. tanévben. Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság. 74 l. ISBN 973-86852-4-9. Kutatások a kémiában – magyar nyelvû szakelôadások a 2002–03. tanévben. Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság.70 l. ISBN 973-86852-5-7. Láng Zsolt: Berlinév. Koinónia. 128 l. 18 cm. ISBN 973-8022-83-5. László Dezsô emlékezte 1904–2004. Szerk. Cseke Péter. 360 l. ISBN 973-8341-43-4 László F. Csaba: Mûszaki rajz. Tankönyv a X. osztály számára. Ábel 104 l. 20 cm. László Noémi: Százegy. Erdélyi Híradó 136 l. ISBN 973-8045-69-X. Lélekben és igazságban. Áhítatok. Koinónia. 376 l. 19 cm. ISBN 973-8022-93-2. Lenyomatok 3. Fiatal kutatók a népi kultúráról. Szerk. Szabó A. Töhötöm. Kriza János Néprajzi Társaság. 290 l. ISBN 973-8439-09-4. Lestyán Ferenc: Boldog házasság felé. Gloria. 128 l. 20 cm ISBN 973-8267-45-5. Lestyán Ferenc: Hitünk igazságai ötperces tételekben. Gloria. 464 l. 20 cm ISBN 973-8267-46-3. Létay Lajos: Hozzád szóló szavak. Kriterion 128 l. 20 cm ISBN 973-26-0739-4. Lovász Andrea – Tunyogi Katalin: Ábécéskönyv. Stúdium ISBN 973-643-062-6. Lovász Andrea – Tunyogi Katalin: Magyar nyelv. Munkafüzet II. osztályos tanulók számára. Stúdium 68 l. ISBN 973-043-073-1. Lovász Andrea – Tunyogi Katalin: Magyar nyelv. Stúdium 135 l. ISBN 973-043-073-1. Lôrinczi László: Sötétbôl vétettél. 132 l. Matematika. Tankönyv a XII. osztály számára. Ábel. 208 l. 20 cm. Máthé Éva: Lohinszky. Polis 136 l. + 56 ill. 18 cm (Prospero Könyvei) Maturandusok X. Tinivár 328 l. 20 cm ISBN 9739323-95-0. Mészáros József: Tömören – lazán. Tinivár 120 l. 20 cm ISBN 973-9323-95-2. Miklóssy Gábor: A szépség a szellem rangja. KompPress 236 l. 20 cm.
Mindennemû dolgok változása. Fiatal kutatók tanulmányai a régi magyar irodalom körébôl. Szerk. Gábor Csilla. Komp-Press 244 l. 20 cm ISBN973-9373-52-6. Minôségvizsgálat a romániai magyar oktatásban. Stúdium. 84 l. ISBN 973-643-072-3. Mint a rozmaring a jó földben. 270 magyar népdal. Szerk. Gáspár Attila. Ábel 376 l. 19 cm ISBN 9737741-11-0. Molnárfi Tibor: A Korona. Tinivár136 l. 20 cm ISBN 973-9323-95-2. Mostis Károly: Te sehol. Versek. Bev. Lászlóffy Aladár. Könczey Elemér ill. Mûvelôdés 12 cm 92 l. ISBN 973-7993-08-X Nagy Géza: Ha túlélted, hallgass! Pitešti poklában. Polis 156 l. 20 cm. Napkelet. Antológia. Szerk. Mózes Huba. Kriterion 320 l. 20 cm. ISBN 973-26-0781-5. Neményi Ágnes: Erdélyi egyetem. Stúdium142 l. 14 cm ISBN 973-643-064-2 Neményi Ágnes: Faluszociológia. Stúdium 537 l. ISBN 973-643-061-8. Németh László: Széchenyi. Bev. Füzi László. Polis 212 l. 20 cm (Kettôs tükörben) Nemzetközi Építkezéstudományi Konferencia 2004. Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság 418 l. ISBN 973-86852-1-4. Népesedési folyamatok az ezredfordulón Erdélyben. Kriterion Nézô, játék, olvasó. Szerk. Egyed Emese. Kriterion 346 l. 20 cm ISBN 973-26-0758-0. Orbán István: Évgyûrûk. A kolozsvári Báthory István Gimnázium múltjából (1773–1914). Stúdium 124 +34 l. ill. ISBN 973-643-063-4. Országos Gépészeti Találkozó. Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság 338 l. ISBN 973-86097-9-8. Óváry Zoltán: Emlekeimbôl. Kriterion 244 l. 20 cm ISBN 973-26-0771-8. V. Földmérô találkozó. Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság 82 l. Pál Zoltán: Gyakorlatfüzet a Babeš–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának I. éves hallgatói számára. Ábel. 72 l. 20 cm. ISBN 973-7741-12-9. Pluralitás és kommunikáció. Pro Philosophia. 208 l. 21 cm (Mûhely) ISBN 973-86029-7-1 Popa, Lucia – Pãun, Radu G. – Øigãu, Dragoš: Történelem. Tankönyv a X. osztály számára. Ford. Kerekes György. Ábel. 128 l. 20 cm ISBN 973-8239-43-5 Popescu, Manuela – Negoescu, Bebe: Földrajz. Tankönyv a X. osztály számára. Ábel. 128 l. 20 cm. ISBN 973-8239-13-3. Roberts, Wiliam Owen: Ragály. Koinónia 272 l. 21 cm ISBN 973-8022-85-1. Roth Endre: Szociológia és társadalom. Scientia; 2004.344 l. ISBN 973-7953-09-6 S. Bokor Malvin: Árpád-vér. Tinivár 208 l. 20 cm ISBN 973-9323-95-0. Sas Péter: Az erdélyi festészet lírikusa, Tóth István. Mûvelôdés 21 cm 80 l. ISBN 973-86529-1-X Selyem Zsuzsa: Szembe szét. Humor és szentség összefüggése Esterházy Péter prózájában. Koinónia 190 l. 24 cm ISBN 973-8022-86-X. Solymár József: Rákóczi Ferkó munkácsi évei. Tinivár 176 l. 20 cm ISBN 973-9323-98-7. Sorbán Angella – Nagy Kata: Örökölt dilemmák. Kalota 264 l. 19 cm Stan, Nicolae – Marinescu, Paul: Filozófia. Tankönyv a XII. osztály számára. Ábel 192 l. 20 cm ISBN 973-8239-80-x. Számítástechnika az oktatásban. Erdélyi Magyar
87
88
Mûszaki Tudományos Társaság. 188 l. ISBN 97386097-8-X. Székely Csaba: Írók a ketrecben. Erdélyi Híradó 126 l. ISBN 973-8045-66-5. Szende Aladár: A magyar nyelv tankönyve középiskolásoknak. Ábel 304 l; 21 cm. ISBN 973-85036-0-4. Szilágyi Domokos: Kortársunk, Arany János. Bev. Szilágyi Júlia. Polis. 112 l. 20 cm (Kettôs Tükörben) Szilágyi Domokos: Útinapló – A Volga nyugaton. Kalota. 208 l. 20 cm. Szilágyi N. Sándor: Elmélet és módszer a nyelvészetben, különös tekintettel a fonológiára. Erdélyi Múzeum Egyesület. 240 l. ISBN 973-8231-35-3. Szivárvány havasán. Mûvelôdés kórustár. Tallózás a Mûvelôdés ötvenhat évfolyamában. Szerk. Gáspár Attila Mûvelôdés 128 l. 21 cm ISBN 973 7993 06 3 „Szívekben égjen láng”. Fadrusz János-emlékkönyv. Szerk. Farkas Izabella. EMKE–EME 104 l. 14 cm ISBN 973-86852-2-2. Sztánai Napok 2004. Szerk. Szabó Zsolt. Szentimrei Alapítvány 13 cm 140 l. (Sztánai Füzetek 1.) ISBN 973-86529-2-8 Szûcs Teri: Hogyan lett füle az erdônek? Koinónia 90 l. 17 cm ISBN 973-8022-87-8. Tar Gabriella Nóra: Gyermek a 18. és19. századi Magyarország és Erdély színpadjain. Erdélyi Múzeum Egyesület.120 l. ISBN 973-8231-34-5. Taraš Chirculescu, Maria – Gomolea, Aurelia – Sãvulescu, Dumitru: Matematika. Tankönyv a XII. osztály számára. Ford. Orbán Béla. Ábel 208 l. 20 cm ISBN 973-7741-32-3. Tartószerkezetek-rehabilitáció – magyar nyelvû szakelôadások a 2002-03-as tanévben. Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság 84 l. ISBN 97386852-7-3. Tellman Jenô: Fizika. Tankönyv a X. osztály számára. Ábel. 176 l. 20 cm ISBN 973-8239-69-9. Tellman Jenô: Fizika. Tankönyv a X. osztály számára. Ábel. 232 l. 20 cm. ISBN 973-7741-23-4 Terényi Ede: Zene. Tegnap, ma, holnap. Studium ISBN 973-643-081-2. Tillman, J. A.: Levelek tengere. Avagy a távlat távolra váltása. Koinónia.96 l. 20 cm ISBN 973-8022-84-3. T. Tóth Sándor: Az erdélyi matematika történetébôl. Kriterion Történelem. Tankönyv a XI. osztály számára. Ford. Kerekes György. Ábel 128 l. 20 cm ISBN 973-85035-5-5 Turai Tünde: Az életút végén. Szilágyborzási öregek társadalmi helyzetének vizsgálata. Kriza János Néprajzi Társaság. 192 l. ISBN 973-8439-12-4. X. Nemzetközi Vegyészkonferencia. Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság 394 l. ISBN 973-7840-00-3. Új fejlesztések a számítástechnikában – magyar nyelvû szakelôadások. Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság 52 l. ISBN 973-86852-3-0. Ungvári Zrínyi Ildikó: Látványolvasás. Színházi esszék, tanulmányok. Komp-Press 240 l. 21 cm (Adriané Könyvek) ISBN 973-9373-50-X Útitárs. Áhítatok. Koinónia 136 l. 20 cm ISBN 9738022-95-9. Válassz okosan... Scientia. 238 l. ISBN 973 7953 15 0 Vas László Levente: Üvegmezôk. Kalota 64 l. 19 cm Vasárnap évkönyv. Gloria 240 l. 20 cm ISBN 9738267-47-1. Venczerédi Bea: Nevess a temetésemen. Kalota. 238 l. 19 cm Versánszky Ernô: Én itt lakom a Szamosnál. Stúdium.524 l; ISBN 973-643-079-0.
Visky Ferenc: Szerelme szorongat. Koinónia. 244 l; 20 cm ISBN 973-8022-89-4. Vofkori György: Gyergyószentmiklós. Várostörténet képekben. Polis. 256 l; 28 cm. Watson, Thomas: A bûnbánat. Koinónia.160 l; 18 cm. ISBN 973-8022-92-4. Woerden, Mijnders-Van: A könyves asszony. Koinónia. 300 l. 18 cm ISBN 973-8022-88-6. Zsók Béla: Édesanyám dalai. Kriterion 128 l. 24 cm ISBN 973-26-0771-8. Kézdivásárhely Beke Ernô: Üdvözlet Kézdivásárhelyrôl. A régi Kézdivásárhely képes levelezôlapokon 1898–1968. Bev. Olasz Gabriella, a szöveget gondozta Borcsa János. Ambrozia 190 l. 18 cm ISBN 973-98717-7-1 Marosvásárhely Andersen, H. C.: A rendíthetetlen ólomkatona és más mesék. Kreatív 104 l. B. Kovács András: Vargabetûs idôk. Riportok. Mentor. 255 l. Baricz Lajos: Jelek. Versek. Lyra 156 l. Baricz Lajos: Reflexiók. Rövid versek. Lyra 103 l. Bogdán László: P. A ketrecben. Versek. Mentor 60 l. Bölöni Domokos: A nevetô gödör. Impress 62 l. Egyed Ákos: 1848 erdélyi magyar vezéralakjai. Mentor 219 l. Gagyi József: Örökített székelykapu. Környezetek, örökség, örökségesítés egy székelyföldi faluban. Mentor 160 l. Grimm testvérek: Hüvelyk Matyi és más mesék. Kreatív 101 l. Hajdú-Farkas Zoltán: Mallory háta. Mentor 148 l. Hála József – Kecskeméti Tibor – Voight Vilmos:. Kôpénzek. Mondák, költemények és énekek. Mentor 338 l. Jakab Sámuel: Termôföldünk az ôstelevény. Talajismertetô. Mentor 251 l. Keszeg Vilmos: Aranyosszék népköltészete 1–2. Népi szövegek, kontextusok. Mentor 472, 457 l. Kovács András Ferenc: Porcus Hermeticum. Száztizenegy limerik (1999–2003). Mentor 96 l. Madar Ilona – Pusztai János: Atyha szokásvilága. Mentor 119 l. Marivaux: Hazugságok. Vígjátékok a szerelemrôl. Mentor 280 l. Marton József: A keresztény ókor. Egyháztörténeti tanulmány. Mentor 244 l. Mózes Attila: Céda korok történelme. Mentor 403 l. Nagy Miklós Kund: Kedei Zoltán. Mûvészeti monográfia. Mentor 78 l. Nagy Pál: Forgatagos idôkben. Pályák, mûvek, arcok, emlékek. Mentor 335 l. Nagyosi Anna: Mesél az ôsz. Környezetismeret. Feladatlapok 3-5 éveseknek. Hoppá 60 l. Nagyosi Anna: Ôszi számjáték. Matematika feladatlapok 3-5 éveseknek. Hoppá 60 l. Nagyosi Anna: Mesél az ôsz. Anyanyelvi nevelés. Feladatlapok 3-5 évesek számára. Hoppá 60 l. Nagyosi Anna. Ôszi számjáték. Matematika feladatlapok 5-7 éveseknek. Hoppá 60 l. Ormós Zsigmond. A banya sziklája. Piatra Bábi. Korrajz. Mentor 467 l. 50 éves a Marosvásárhelyi Fotóklub. 1953–2003. Lyra Pál-Antal Sándor. Marosszéki intézmények és pecsétjeik a 16. századtól 1867-ig. Mentor 439 l. Provincia 2002. Válogatás a folyóirat cikkeibôl. Impress 366 l.
Ráduly János. Az igazságos hazugság. Tréfás és állatmesék, mondák. Kreatív 94 l. Rúmi: Mint a felhô, mint a szél. Versek. Mentor 95 l. Sándor Szilárd. Felhôk fölött mindig süt a nap. Szentháromsági Tüzes-hegy, hóolvadásban. Látomásos kisregény, melynek bevétele az építendô nyárádszeredai unitárius templom javára fordítódik. Mentor 83 l. Sebe Ákos. Nyárádgálfalva és a Szentivániak. Impress 124 l. Sebestyén Mihály. A város megérintése. Elbeszélések és történetek. Mentor 239 l. Shakespeare, Williams: Szentivántól Vízkeresztig. Williams Shakespeare komédiái Jánosházy György fordításában. Mentor 468 l. Simonfy József: Holdkóros halak. Mentor 117 l. Suba Ferenc: Márkod históriája és néprajzi leírása. Ansid. Székely János: A nyugati hadtest. Variációk indulótémára. Mentor 163 l. Tolnai Lajos: A sötét világ. Regény. Mentor 247 l. Török Gáspár: Kivárt pillanatok. Album. 120 l. Wass Albert: Se szentek, se hôsök. Novellafüzér. Mentor 220 l. Wass Albert: Valaki tévedett 2. köt. Mentor 287 l.. Zsigmond Erzsébet: A múló idô hangja. Vers- és énekgyûjtemény. Lyra 115 l. Nagyajta 10 éves a Gazdag Miklós Polgári Daloskör. Nagyajta 1994–2004 [emlékfüzet] 48 l.+ 32 ill. 14,5 cm. Nagyvárad Bihar megye útikönyve. Nagyvárad, Érmellék, Berettyó völgye, Hegyköz. Prolog Emôdi János – Varga Árpád: Telegdi sírkövek, emléktáblák. Partiumi és Bánsági MEB 78 l. 14 cm. (Partiumi Füzetek 33.) Jósa Piroska: Ezüstös gépmadarak szárnyán érkezett a halál. Az 1944. évi nagyvártadi bombázások a korabeli dokumentumok és a késôbbi visszaemlékezések tükrében. Partiumi és Bánsági MEB 138 l. 14 cm (Partiumi Füzetek 34.) Kiss Kálmán: Egri község. Kismonográfia. Partiumi és Bánsági MEB 192 l. (Partiumi Füzetek 31.) Mózes Teréz: A révi népi fazekasság monográfiája. A fehér kerámia helye a népmûvészet történetében. Partiumi és Bánsági MEB 132 l. (Partiumi Füzetek 32.) Pásztai Ottó: „Aki fényt hagyott maga után”. Dr. Károlyi Irén József élete és munkássága. Partiumi és Bánsági MEB (Partiumi Füzetek 29.) 108 l. 14 cm Péter I. Zoltán: Nagyvárad római katolikus székesegyházai. 152 l. 14 cm Partiumi és Bánsági MEB (Partiumi Füzetek 30.) Réty Kelemen Antal: A hangosan szóló csend zenéje. Fúvósok a Rétyi Nyír peremén. Kovács András Fúvós Egyesület 119 l. 17x24,5 cm. Sepsiszentgyörgy A halálra táncoltatott leány. Csíki népballadák. Közreadja Albert Ernô. Albert Kiadó 351 l. 24 cm ISBN 973-99468-7-9 Albert Ernô: A halál völgye. A határôrség szervezése 1762–1764-ben. Albert Kiadó 382 l. 25 cm ISBN 973-99-468-5-2 Bartha Árpád. Az albumot szerk. Váry O. Péter. Médium 48 l. 27 cm ISBN 973-8444-18-7
Brassai László: Személyiségfejlesztés az iskolában. T3 kiadó, 214 l. 14,5 cm ISBN 973-8103-30-4, 2. kiad. (Pedagógus Mûhely) Demény István Pál: Háromszéki és Kalotaszegi ácsolt ládák. Székely Nemzeti Múzeum, 20 l. 16 cm ISBN 973-0-03612-8 Grósz Eemese: Szexuális nevelés. T3 kiadó, 177 l. 14,5 cm ISBN 973-8103-32-0 Hószín szárnyon jön karácsony. Karácsonyi vakációs füzet. Összeáll. Péter Kinga. Charta 28 l. 20,5 cm. Írás munkafüzet I. osztályosoknak. Összeáll. Kénosi Dénes Ida. T3 Kiadó. 60 l. 21 cm. Kénosi Dénes Ida: Ábécéskönyv az általános iskolák I. osztálya számára. T3 kiadó, 158 l. 16,5 cm ISBN 973-8103-40-1 Kénosi Dénes Ida: Mese-beszéd, mese-szó. Magyar olvasókönyv és nyelvi ismeretek az általános iskolák II. osztálya számára. T3 kiadó 158 l. 16,5 cm ISBN 973-8103-40-2 Két év. Fotókatalógus. Összeáll. Henning János Fotóegyesület 35 l. 21 cm. Kölcsönsorok Cseke Gábor tolmácsolásában. 21 modern és kortárs román költô versei magyarul. Sepsiszentgyörgy–Bp. Pontfix – Pont 215 l. 14 cm ISBN 973-8685-1-3-3, ISBN 963-7265-12-0 Könczey Jenô: A kovásznai iskolai oktatás története kezdetektôl napjainkig. Az iskola történetének 425. évfordulójára. Médium 212 l. 16 ill. 14 cm ISBN 9738444-17-9 Magyar–román közigazgatási szótár. Dicøionar administrativ maghiar–român. Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége 433 l. 14,5 ISBN 973-85142-4-X II. Rákóczi Ferenc és a háromszéki kurucok. Olvasókönyv a kuruc szabadságharc 300. évfordulójára. Szerk. Demeter Lajos és Éltes Enikô. Háromszéki Mikes KKE – Kovászna Megyei Könyvtár. 88 l. 12 cm ISBN 973-0-03757-4 Méliusz József: Szénásszekér elégia. Két elégia. Sepsiszentgyörgy–Bp. Pontfix – Pont, 63 old, 14 cm ISBN 973-86851-4-1, ISBN 963-7265-11-2 Oltvidéki útikalauz. Összeáll. Török Árpád. Charta 154 l. 16 ill. 14,5 cm. ISBN 973-8326-10-9 Rákóczi emlékkönyv. Szerk. Kónya Ádám. Székely Nemzeti Múzeum, 136 l. 17 cm ISBN 973-0-03637-3 Szabó Gyula: Kényszerpályák. Albert Kiadó 200 l. 14,5 cm ISBN 973-99468-6-0 Szabó Mária: Kommandó. Monográfia. T3 kiadó, 117 l. 21 ill. 16,5 cm ISBN 973-8103-39-8 Szent György és napja a magyar néphagyományban. Szerk. Zsigmond Gyôzô. Médium 131 l. 14,5 cm ISBN 973-8444-17-9 Székelyudvarhely Molnár Jenô. Táj és társadalom. Agora – UKE 212 l. Az Udvarhelyszéki Fafaragók Szövetségének negyedszázada (1979–2004). Szerk. Korondi Kovács András 44 l. Szilágycseh Négyszáznál is több. Találós kérdések, közmondások, intelmek, szólásmondások. Szerk. Balogh Lajos. 46 l 12 cm Összeállította:
GYÔRFI DÉNES KELEMEN KATALIN MURAD BETTY