Mese az istennö játékáról

Regőczi Gergely

Mese az istennö játékáról Romantikus-filozofikus sci-fi novella

MISKOLC - BUDAPEST 2000.-2008.



Regöczi Gergely: Mese az istennö játékáról



Mottó: „Seit zweitausend Jahren Lebt die Erde Ohne Liebe, Es regiert: Der Herr des Hasses.” (Részlet egy német nyelvű dalból)

Az Ihletőnek Regőczi Gergely: Mese az istennő játékáról. Romantikus-filozofikus sci-fi novella© A mű adatai: Ötlet: Miskolc, 2000. 09. 20. Novella írásának kezdete: Miskolc, 2000. 09. 21. Elkészültének időpontja: v1.11 : Miskolc, 2000. 10. 04. v1.17 : Budapest, 2001. 08. 19. v1.18 : Budapest, 2001. 09. 17. v1.20 : Budapest, 2008. 07. 04. Szavak száma: 16.757 Karakterek száma szóközök nélkül: 103.192 Karakterek száma szóközökkel: 119.682 Ajánlás, előszó és köszönetnyilvánítás: Ezt a történetet egy kedves lány ihlette, akivel azonban csak a Mesém megírása után találkozhattam először személyesen, novellabéli idealizált alakját néhány levele alapján festettem meg, sok jó tulajdonságát eltalálva, néhány apró tárgyi tévedést leszámítva. Neki ajánlom sok szeretettel Mesémet! Hálával tartozom annak az előttem ismeretlen számítógépes művésznek is, akinek a novellám gyönyörű borítóképét köszönhetem. Egy kis magyarázkodás: Az alkotásomba néhány történelminek tűnő eseményt is beleszőttem színesítésként, de mivel novellám egy képzeletbeli világon játszódik, ezek csupán legeslegfőbb vonásaikban felelnek meg a mi Földünk múltjában lezajlott valóságos eseményeknek, jórészt inkább a képzelet szüleményei. Egy utolsó megjegyzés: Ne értse félre senki a történet üzenetét, én nem a szegénységet racionalizálom, hanem a ma megfigyelhető mérhetetlenül nagy társadalmi ellentéteket ítélem el. Én egy igazságosabb világért szállok síkra, még ha másként nem is tudok, mint egy ilyen novella által. Jó szórakozást kíván: Regőczi Gergely, a szerző

1






Valahol az Univerzum végtelenül tágas térségeiben létezik egy galaxis, mely valószínűleg páratlan a maga nemében. (Abba most ne menjünk bele, hogy ha a Világegyetem végtelen, akkor az anyag és energia minden létező helyi csoportosulásának végtelen sokszor kell ismételnie önmagát az Univerzumban véletlenszerűen elszórva, méghozzá teljesen azonos módon; csupán elegendően messzire kell utazni ahhoz, hogy megtaláljuk ezeket az egybevágó pontokat.) Egy igen békés nép élt a távolról csupán egy fénylencsének tetsző hatalmas csillaghalmaz lakható bolygóin. Szótáraikban nem létezett ember általi pusztítást, egymás elnyomására, legyőzésére, megsemmisítésére utaló cselekedeteket megnevező kifejezés. Összes olyan történelmi feljegyzésük réges-rég elporladt már, melyekből megtudhatták volna, mi módon tett szert fajuk egy egész galaxisra, így azt gondolták, hogy az ember párhuzamosan, egyszerre több bolygón fejlődött ki. Hitték továbbá, hogy ők az egyedüli értelemmel felruházott teremtményei a Világegyetemnek. Ezért nem is terjedt tovább kíváncsiságuk galaxisuk határain, civilizációjuk megállapodott, elértek egy szintet, melyet szerintük már csupán egyetlen hajszálnyi választott el a tökéletességtől. A társadalom minden tagja elfogadta, hogy csak annyi új emberi lény születhet, ahányan az idősek közül az örökkévalóságba távoznak, ezáltal biztosítva azt, hogy mindenkinek emberhez méltó élete lehessen. A termelés gépesítve volt, így mindenki kedvtelésből dolgozhatott; azt és akkor csinálta, amit és amikor kedve volt; a napi betevő megléte adottság, mást el sem tudtak volna képzelni. Mindenki egyenlő részt kapott a közös vagyonból, az embernek már születésekor megvolt kijelölt birtoka, háza, járművei; a „nélkülözés” címszó is hiányzott azokból a bizonyos szótárakból, így tényleg senkinek sem lehetett oka panaszra. Vagy talán mégis? Itt kezdődik történetünk. … Egy fiatal, huszonéves lány, aki a géntechnológiáknak köszönhetően ugyanolyan tökéletes volt mind szellemi, mind testi adottságaiban, mint a többi ember, bár magát a fogalmat nem ismerhette, de mégis szomorúan tette vissza a polcra az épp kiolvasott könyvet. Elgondolkodott. „Kijártam az iskolákat, mindent tudok a tudomány és művészet aktuális állapotáról, a könyvtár összes könyvét kiolvastam. Minden adat a fejemben maradt a csodás memóriafejlesztő agystimulátoros kezeléseknek köszönhetően. De már egy éve nem tudok mihez kezdeni magammal. Nem találok semmi újdonságot, pedig már a számítógépes galaxishálót is végigböngésztem.” Újra levette a polcról az éppen csak odahelyezett tudományos lexikont, és kinyitotta az impresszumnál. „3516. változatlan kiadás, a nép 175625. évében. Első kiadás: 89615-ben – ezen eltöprengett. – Létezhet az, hogy már tízezer évek óta egyetlen új könyvet sem írtak? Csak így lehet, ha egy év munkával sem sikerült egynek sem a nyomára bukkanni. De vajon miért? Miért nem történik semmi? Vagyis pont az történik: semmi! És ez a többi embernek egyáltalán nem tűnik fel. A szüleim tökéletesen boldogok úgy is, hogy naphosszat csöndben ülnek a kerti padon, vagy szótlanul fekszenek egymás mellett, mert egyszer már mindent megbeszéltek egymással, és olyan filmeket néznek, melyeket már legalább százszor ismételtek… És ezt csinálja az összes ember, mindenki abszolút elégedett” – csóválta értetlenül a fejét. Ekkor a tükör elé lépett. Figyelmesen tanulmányozta kinézetét: Magas volt, karcsú, kecses testalkatú. Mell-, csípő- és derékbősége az átlagnak megfelelő, nem volt semmi szélsőséges, extrém az alakjában. Arca kissé hosszúkás volt, finom, íves vonások alkották, és gyönyörű, fényes, lágyan hullámzó, hosszú, gesztenyebarna hajkorona keretezte.

2






Mivel eléggé meditatív hangulatban volt, egy röpke gondolat, mely máskor azonnal kihullott volna tudatából, most megfogant agyában. „Pont úgy nézek ki, mint az összes lány és nő, akivel eddig csak találkoztam, és úgy is öltözködöm, mint mindenki más. A férfiak is mind egyformák, külsőleg is, belsőleg is. Volt már néhány fiú, aki kapcsolatba szándékolt kerülni velem, de mind csak annyit akart, hogy majd együtt alapítsunk családot. Ez tényleg fontos, de semmiről sem tudtam az épp aktuálissal beszélgetni, mert mindketten ugyanazokról a dolgokról tudtuk ugyanazt, így néhány nap után már mi is csak szótlanul ültünk egymás mellett. Azok a bizonyos fiúk elégedettek voltak, hogy jól mennek a dolgok, de végül én mindig elküldtem őket. Ha velük közösen ugyanúgy semmit sem tudok csinálni, mint egyedül, akkor minek egy kapcsolatba bonyolódni? A fiúk ilyenkor nagyon meglepődtek, nem értették, mi bajom van. Nem tudom, de valami hiányzott, valami, amit nem tudnék megfogalmazni… Több kell az elégedettségemhez, mint egyszerűen családot alapítani, ahogy minden más ember teszi, többet akarok, mint szótlanul ellenni a másik mellet, de most még nem vagyok képes rájönni, mi lehetne ez a többlet. Vajon mások elgondolkodtak már ezeken? Vagy csak én látom így a dolgokat, és roppant igényes vagyok, nem tudom.” A lány abbahagyta a körben járkálást szobájában, átment szüleihez, és megtörte a szokásos csendet: - Apa, szeretnék beszélgetni veled. - Igen? – lepődött meg a férfi. – Mi a baj, kis istennőm? „Minden apa így szólítja a lányát, kitalálhatnál már valami újdonságot is!” – gondolta a lány, majd fennhangon folytatta. – A legősibb értelmező szótárban, amit csak szerezni tudtam, találtam egy címszót: Unalom. Most pontosan azt érzem. - Mit is jelent az? - „Az a kellemetlen lelkiállapot, amelyben semmi sem köti le az ember figyelmét, érdeklődését.” Nincs kedvem ehhez az egész élethez. - De hát miért, kis istennőm? Az egységesen mindenkinek biztosított legjobb oktatásban részesültél te is, mindent megkaptál, amire csak szükséged lehet. Azt sem értem, hogy miért nem alapítottál már bármelyik fiúismerősöddel családot. Mi más értelme lehetne az életnek? Nézz ránk, milyen jól kijövünk mi ketten anyáddal, semmiben sem zavarjuk egymást. Te is elérhetnéd az elégedettségnek ezt a legfelső szintjét, kis istennőm! - Jó, majd átgondolom, amit mondtál – fejezte be az elkedvetlenítő, terméktelen társalgást a lány, majd visszament szobájába. De nem volt képes sokáig egyhelyben, tétlenül ülni, csinálni akart valamit, de semmi más nem jutott eszébe, mint hogy kirohanjon az utcára, és sétáljon egyet a környéken. Hátha rendezni tudja háborgó gondolatait. „Vajon honnan eredhet a „kis istennőm” megnevezés is? Minden lexikonban csak annyi magyarázatot fűznek hozzá, hogy eredete, pontos jelentése ismeretlen; konvencionalizálódott megszólítási forma fiatal hölgyek esetében. … Mi értelme van a családnak is, ha a gyerekeink, az ő gyerekeik, és így tovább a végtelenségig, ugyanúgy, pontosan ugyanúgy fognak élni, ugyanabból a néhány látszólagos hobbiból, munkából választhatnak majd, mint mi is? Nem ismerek szavakat arra, hogy mit is akarok, lehet, hogy nem létező dolgokat?” Most tekintett először kritikus szemmel lakóhelyére is. Feltűnt neki, hogy minden jármű ugyanolyan alakú, színű, kinézetű, ahogy minden ember is. Mindenki névjegykártyát hord a ruhájára csíptetve, azok alapján azonosíthatóak az „ismerősök”, bár szinte teljesen mindegy, hogy ki kit szólítana meg, úgyis pontosan ugyanazokat a dolgokat hallhatná tőle. A házak is… Centiméterre ugyanakkora telkeken állnak, az utolsó szögig azonosak, még a kertek is egyformák, gazdáik az ajánlott galaktikus kertszabvány alapján ültetik be, ápolják őket. Mintha még a felhőket is egyforma hasáb alakúra formálná a bolygóklimatizáló üzem.

3






„Fajunk legnagyobb vívmánya az uniformitás, egységesség” – idézett az Enciklopédiából. Azon viszont hiába gondolkodott, hogy mi az uniformitás ellentéte, soha nem hallott idevágó adatokról. Továbbsétált a végtelennek tűnő nyílegyenes utcán, melyet azonos távolságonként merőlegesen metszettek a keresztező utak. Ha nem lettek volna a házak sakktáblaszerűen számozva, sose találna haza. Minden bolygónak van egy betűkódja, rajta minden településnek számkódja, a négyzet alakú településeknek pedig egy betűkből és számokból álló koordinátarendszere, mely megadja az egyes telkek helyét. Az ő teljes címe így hangzott: EDRIABELNEN-02018050-EGARD-79718. Jó ideje gyalogolt már, azon tűnődött, hogy minden embernek milyen egyforma, ürességet, a semmit tükröző az arca, a tekintete. Ha lettek volna rá szavai, érzelemmentesnek, közönyösnek írta volna le őket. Mivel azonban sose látott mást, nem tudta elképzelni sem, hogy létezhetnek különféle arckifejezések, és azokhoz különböző érzelmek tartozhatnak. Már néhány helyen kanyarokat is tett az utcák között, épp az EGAQS-79733 jelű ház előtt haladt el, amikor váratlanul a keresztnevén szólították: - Bocsáss meg, EGARD-79718/C, rám tudnál szánni néhány percet? A nevét bárki leolvashatta azonosító kártyájáról, de eddig még sose fordult elő vele, hogy megszólították volna az utcán. Már csak ezért is megtorpant, és körülnézett. Meglepődött a látványtól. Egy teljesen átlagos kinézetű fiú állt mellé, csupán az arca volt nagyon furcsa, mintha oly különös módon feszítette volna meg arcizmait, hogy szája szélei felfelé ívelődjenek, és ajkai kissé szabaddá tegyék fogait. - Tessék, mit óhajt? – kérdezte udvariasan a lány. - Ha stimmel, amit mondok, feltűnés nélkül kövess! Te mostanában nem vagy elégedett, nem érzed jól magad, de nem tudod, ennek mi az oka, és hogy mit lehetne ellene tenni. Nem érted meg az emberek szerinted nem kielégítő életmódjának állítólagos szépségét. Ezzel a fiú elindult, ugyanolyan lassú, egyenletes léptekkel vegyült a tömegbe, mint ahogy bárki más tette volna, ha épp a dolgára indul. A lány szóhoz sem tudott jutni a döbbenettől, hogy ennyire eltalálták gondolatait, csak késve kapott észbe, és szinte szaladnia kellett (ami igen szokatlan látványt nyújtott, sokan meg is bámulták, lemondóan csóválva fejüket), hogy ne veszítse szem elől a fiút. Pár utcával arrébb bementek egy épületbe, mely természetesen semmiben sem tért el számos társától. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, a lányból egyből kitört a kérdés: - Honnan tudtál ennyi mindent rólam? - Várj, én csak a küldönc vagyok, a főnököm, azaz – helyesbített a fiú, mivel tudta, hogy a „főnök” szó úgysem mondhat semmit a kívülállóknak. – aki kifejlesztette a felismerési módszert, az tud a kérdéseidre magyarázatot adni. - Vezess elé, kérlek! – könyörgött felindultan a lány. Hasonló feszültséggel teli várakozásban, ilyen izgatottságban akkor volt utoljára része, amikor még voltak számára ismeretlen könyvek, filmek, és meg kellett várnia, míg a távoli könyvtárakból elküldenek neki egy-egy példányt. Ugyanis jobban szerette, ha kezébe foghatta az olvasnivalót, mintsem hogy egy monitort bámuljon naphosszat. Úgy érezte, itt megoldást találhat problémájára. Valóban be is tessékelték egy irodába, ahol egy idősebb férfi ült egy nagy asztal mögötti fotelban. Hellyel kínálta a lányt, majd rögtön bele is vágott a téma közepébe: - Nos, úgy vélem, helyes volt a diagnózis a lelkiállapotával kapcsolatban, kisasszony! - Igen, szinte hihetetlen! Hogyan csinálták? - Biztosan megfigyelte már az emberek arckifejezését. Ettől az átlagtól két irányban lehetséges eltérés. Az én küldöncöm mosolygott, amit az a nagyfokú elégedettség, önnek új szóval: öröm váltott ki, hogy talált valakit, akinek segíthetünk. Ön pedig komor, mérges,

4






elégedetlen állapotban volt, amire összevont szemöldöke és lefelé görbülő szájvonala alapján következtethettünk. - Hogyhogy nem vettem még sose észre hasonlót? - Hosszú kutatási és megfigyelési munkám bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy ezek az érzelmeket kísérő testi reakciók, melyek egykor mindennaposak lehettek, mára mélyen elsüllyedtek tudatalattink legmélyebb rétegeibe, ugyanúgy, mint maguk az emóciók. Csak keveseknél figyelhető meg olyan spontán érzelemfeltörés, mint önnél. Embereim azért járják az utcákat, hogy összegyűjtsük az önhöz hasonlóakat, és megpróbáljunk kitalálni valami megoldást a problémára. Ha sokan leszünk, tehát tömeget alkotunk, jobban figyelnének szavunkra, és közösen több jó ötlet is megszülethet elméinkben. - És valami konkrét terve van már? - Igen. Én is elsajátítottam korunk teljes tudásanyagát, és úgy, mint valószínűleg ön is, nem voltam megelégedve, miután már semmi újra sem bukkantam. Hosszú évek alatt jöttem csak rá a megoldásra. Nekem magamnak kell tovább kutatnom. Persze ez nem ilyen egyszerű, eddig mindössze egyetlen egyszer jutott használható gondolat az eszembe, azt fejlesztgettem tovább az évek során. Nem megy az újdonságok kiötlése, valahogy képtelen vagyok rá. És egyetlen ötlet továbbfejlesztése is veszélyes volt, mert mihelyst ismerőseim megtudták, mivel foglalkozom, sorra fordultak el tőlem, mint különc elmebetegtől, még szerencse, hogy tiszteletben tartották személyiségi jogaimat, a szabad elfoglaltság-választáshoz való jogot, és nem vittek elmeorvosi kezelésre… Persze ezek után már titokban kísérleteztem, és újabb évtizedek elteltével eredményeket értem el, az első… - Bocsánat, de jó lenne, ha elmagyarázna néhány kifejezést. Mit jelent például az, hogy kutatni, kísérletezni, titok? Sőt, be kell vallanom, az érzelem szó is csak sejtelemszerűen vált világossá. - Persze, mindig elfelejtem, hogy az újak ezeket a fogalmakat még nem ismerhetik, hisz magunknak kellett kidolgoznunk valamennyit… … - Kislányom, hova jársz el minden nap már egy éve? Addig egyfolytában itthon ültél, mint a legtöbb normális ember. - Sétálgatni szoktam – válaszolta EGARD-79718/C, majd a bejárati ajtó felé vette útját. - Fiatalabb koromban én is sétálgattam… – merengett el az anya távozó lánya után tekintve. A lány elindult az utcán, véletlenszerűen választva az irányt, és közben figyelt. Figyelte a szembejövők mimikáját. Egy éve már, hogy találkozott a tudóssal, azóta ő is segít újabb elégedetleneket keresni. Nem könnyű feladat, eddig mindössze tizennégy új tagot talált titkos társaságuk számára. Már kezdett ebbe is belefáradni, ezt is megunta, örült volna, ha megkezdődhetett volna végre a kísérlet újabb fázisa. Órák óta gyalogolt, lábai már zsibbadtak-fájtak a megerőltetéstől, már arra gondolt, hogy távirányítón idehívatja automata kocsiját, és hazaviteti magát, amikor észrevett valamit. Illetve valakit. Egy lány jött szembe, az átlagosnál is lassabban lépegetett, fejét lehajtva, ajkát lebiggyesztve közlekedett. „Ő az én emberem!” – gondolta EGARD-79718/C, odalépett a kiszemelt személyhez, rámosolygott, és megszólította: - Bocsáss meg, AAGII-03162/D, rám tudnál szánni néhány percet? - Tessék, mit óhajt? - Ha stimmel, amit mondok, feltűnés nélkül kövess! Te mostanában nem vagy elégedett, nem érzed jól magad, de nem tudod, ennek mi az oka, és hogy mit lehetne ellene tenni. Nem érted meg az emberek szerinted nem kielégítő életmódjának állítólagos szépségét.

5






Ezzel elindult, és elvegyült a mászkáló emberek között. A megszólított lány néhány röpke másodpercig csak csodálkozva, elkerekedett szemekkel bámult, majd sietve utána eredt. Hamarosan beértek egy átlagos külsejű lakóházba. Itt bevezette az új lányt a főnök irodájába, majd várt az ajtó előtt, míg véget nem ért a megbeszélés. A főnök arcáról sugárzott az öröm, amikor kilépett. EGARD-79718/C nem állhatta meg, hogy rá ne kérdezzen jó kedélyállapotának okára: - Hiszen te nevetsz! Mitől vagy ilyen boldog, főnök? - Végre! Eljött az idő! Képzeld, összesítettem az összes bolygón lévő titkos csoportjaim létszámát a legfrissebb adatok alapján. Már elértük a tízmilliárd főt – lelkendezett a főnök. - És ez mit jelent? - Azt, hogy indulhat a komoly akció! - De hogy fog találkozni ez a tízmilliárd ember? Ilyen rengetegen még a legnépesebb bolygóinkon is feltűnést keltenénk. - Megoldjuk. Mindenkinek jár alanyi jogon egy kicsi, de jól felszerelt, önfenntartó rendszerekkel ellátott űrhajó. Lehet, hogy erről nem is tudtál? – folytatta a lány hitetlenkedő arckifejezését megpillantva. – Minden bolygó fő űrkikötője magában foglalja az adott planéta összes lakosának magánűrhajó-hangárjait is, bennük azokkal a bizonyos hajókkal. És azért újdonság ez a legtöbb polgár számára, mert senki sem szokott utazgatni, még az is ritka, ha valaki átlépi szülővárosának határait. Úgyhogy ezek az űrhajók már évtízezredek méteres porával lennének belepve, ha nem működne tökéletesen a hangárok szigetelése és automata szervizszolgálata. - Tehát mindenki a saját űrhajójával fog utazni. De ettől még ugyanúgy nagyon feltűnő ennyi ember egy helyen. - De nem az űrben! Már évekkel ezelőtt kerestem egy elhagyatott helyet a galaxis csücskében, ahol csak bolygó nélküli csillagok fordulnak elő, és folyamatosan ingázva hordtam oda néhány társam segítségével az általatok, a teljes tagság által beszerzett apró műszereket, építőelemeket. De úgyis hamarosan meglátod, mire jutottunk. Holnap indulunk. EGARD-79718/C ezután hazasietett, majd izgatottan csomagolni kezdett. Rá kellett azonban jönnie, hogy alig van valami, amit érdemes magával vinnie. Az emberiség minden felhalmozott tudása ráfért néhány számítógépes adattároló lemezre, ezeket eltette, bepakolt néhányat teljesen egyforma ruháiból is. Élelmiszerre nem volt szükség, azt az űrhajó állítja elő ugyanolyan szintetikus módon, mint az otthoni kajaautomata. Személyes tárgyak nincsenek, például ismeretlen fogalom a családi fénykép. Ugyanis egyetlen férfi- és egyetlen nőtípus létezik csupán, tehát nincs sok értelme mindenkit külön lefotografálni. Még egyszer szétnézett a szobában, és megakadt a szeme egy cserepes szobanövényen. Dúsan, bokrosan tenyésző, zöld, cakkos levelű növény volt, mely időnként apró fehérrózsaszín virágokat hajtott. Minden kertben volt ilyen, de ő kiskorában egyszer elhatározta, hogy egy hajtást behoz a szobájába, és nem hagyja, hogy a robotok tisztítsák, öntözzék, hanem ő maga kívánt gondoskodni róla. A szülei igen lemondóan néztek lányukra, amint észrevették, hogy egy széken állva saját maga öntözi egy vizespohárból a növényt. „Deviáns a viselkedése, ilyet senki sem tesz”, mondogatták egymásnak fejcsóválva, de aztán gyorsan elfeledték a dolgot, inkább leültek, és csöndben bámulták a falat. Leemelte a cserepet a polcról, könny homályosította el látását. Ekkor értette meg, hogy mi is az a pozitív érzelem, a szeretet, ha két konkrét lény szoros kapcsolatba kerül egymással, ha törődnek egymással. De az ő világában ilyen nem létezik, legalábbis nem elfogadottan. A távoli, absztrakt fogalom, az állam, egy mesterséges intelligencia az, amely gondoskodik minden egyes egyénről, és olyasvalamit nem lehet szeretni, amit nem is ismerünk. Gondosan kipárnázott dobozba helyezte a növényt, a dobozra pedig ráírta, hogy „Vigyázz! Sérülékeny!”. Odament az ágyhoz, a rajta lévő táskáját odahajította az ajtó elé, majd lefeküdt aludni.

6






Reggel felébredve eszébe jutott a korai időpontra tervezett találkozó „főnökével” és csapatával. Kiugrott az ágyból, felmarkolta táskáját, óvatosan kezébe vette a növényt rejtő dobozt, majd magára hagyta szobáját. Szülei észrevették nála a csomagokat, meglepetten meg is kérdezték: - Hát te meg hová készülsz? - Elutazom. - Elutazni?! – értetlenkedett az anya. - Tudod, szívem, az egy olyan tevékenység, amikor hosszabb ideig elhagyjuk állandó lakhelyünket, hogy ezen idő alatt máshol tartózkodhassunk, különböző érthetetlen célokat követve, mint például… – magyarázta az apa. - Jó, jó, ezt én is tudom, de mégis miért? Senki sem utazik csak úgy el! Ilyet még életemben nem hallottam! – sopánkodott az anya. - Csak világot látni megyek egy kicsit. - Micsoda devianciák, így egyetlen olyan fiút sem fogsz találni, aki hajlandó lenne veled családot alapítani! – méltatlankodott az apa. - Jó, majd meglátjuk! De most akkor is elutazom, sziasztok! Kilépett a házból, becsukódott mögötte a fotocellás ajtó. A szülők egy percig a nyílászáróra meredtek, aztán mintha mi sem történt volna, reggelizni kezdtek. Mivel a lány a bolygó fővárosában lakott, könnyedén kijuthatott kocsijával a város szélére, az AAAAA-00001-től az AAAAA-99999-ig terjedő űrkikötőhöz, mely egyben a várost ellátó ipari üzemeknek is otthont adott. Hihetetlen látványt nyújtott az egész utcán végighúzódó hatalmas épület, melynek még korántsem a vége volt ott, ahol a távolban összeolvadt a horizonttal. Az egyetlen, a város lakóházaitól eltérő stílusú épületet szemlélhette meg. Belépett az egyik kapun. A regisztrációs automatának bemondta nevét, és hogy igénybe szeretné venni személyi űrhajóját. A gép hívására odaérkezett egy kis, belső használatú jármű, mely a rajta helyet foglaló lányt a kikötő végtelen labirintusán keresztül a megfelelő hangárhoz szállította. Már le volt eresztve tizenöt méter átmérőjű, korong alakú gépének rámpája. Kevés csomagjával a kezében felsétált, és szétnézett. A hajó közepén egy nagyobb helyiséget alakítottak ki, mely egyaránt szolgált étkezőként, dolgozó-, lakó- és hálószobaként. Ebből választották le a mosdókat és a kisebb kamrákat. Középen egy fényfolt világította meg alulról a padlót. Mihelyst rálépett, a padló kis darabja alátámasztás nélkül lebegve emelkedni kezdett, és a mennyezet azonos méretű nyílásába siklott be. A lány a vezérlőkabinban találta magát, ahol két párnázott szék volt az összes berendezés, azon kívül műszerek, kijelzők, gombok, karok mindenütt, körös-körül. Egyébként az űrhajó tetején lévő kis üvegkupolában volt, ahonnan minden irányba kiláthatott a külső térre, jelenleg a hangárra. Leült az egyik székbe, és eltöprengett, hogy most mit is kellene tennie. Aztán a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodott. Szóban utasította a számítógépet, hogy emelkedjenek fel, majd megadta a koordinátákat, ahol a többiekkel találkoznia kell, geostacionárius pályán a bolygó körül. A parancs hallatán kigyulladtak az irányítópult fényei, a hajó motorjai halkan felduruzsoltak, a hangár teteje félrehúzódott, láthatóvá téve a szabad, kék eget. Az űrjármű ekkor hirtelen meglódult, egyetlen másodperc múltán már a csillagokkal pettyezett fekete világűr látványa tárult a lány szemei elé. Ő maga azonban a hatalmas gyorsulás semmiféle, a szervezetét megterhelő jelét nem tapasztalta, ugyanis a hajókat antigravitációs kiegyenlítőrendszerrel látták el már időtlen idők óta. Még egy ugrás, és társai több száz, az övéhez hasonló gépből álló flottáját látta az ablakokon túl. A hátteret szülőbolygójának napfénytől tündöklő felszíne töltötte be. Ekkor egy újabb űrhajó jelent meg a kék óceánok, zöld erdők, fehéres városok rendszere előtt. A rádióból a főnök hangja csendült fel:

7






- Na, megjöttem én is, úgy nézem, már mindenki itt van. Küldöm a célkoordinátákat, és indulunk a nagy útra. Ezek a kis űrhajók roppant gyorsak, hattized fényévsebességgel képesek haladni, ez azt jeleni, hogy másodpercenként tesznek meg annyi utat, mint a fény kb. fél év során. De a galaxis hatalmas, több mint százezer fényévnyi út áll előttünk. Úgy 160-200 ezer másodpercig leszünk úton, tehát 2-3 napig. Ezalatt a nagy sebesség okozta tértorzulások miatt nem lesz rádiókapcsolat, úgyhogy mindenki foglalja el magát. Ha megérkeztünk, beszélünk. Ekkor a csillagok látszólagosan megnyúltak, majd fényes csíkokként szabdalták fel az űr feketeségét. Ez jelentette azt, hogy átlépték a fénysebességet. … A nyílt világűr. Sehol egy csillag a közelben, mely jelentős fény-, vagy hőmennyiséget szolgáltatna. Mégis megtalálhatjuk az emberi tevékenység jeleit, ha figyelmesebben nézünk szét. Egy néhány száz méter átmérőjű fémgömbből felületének minden négyzetcentiméterén kábelek távoznak, így igazából nem is lehet a központi mag eredeti alakját felismerni. A kábelek sugárszerűen tartanak el a gömbtől, és tízmilliárd, 15 méter átmérőjű, lencseszerű kisebb testhez kapcsolódnak. A kis űrhajók szabályosan, koncentrikus gömbhéjakat alkotva, több rétegben helyezkednek el, hogy növeljék a helykihasználás optimalitását. EGARD-79718/C ott ült kis priváthajójának vezérlőkabinjában. Végigfuttatta tekintetét az ablakokon kívül a messzeségbe távozó kábelrengetegen, és láthatta a fölötte lévő gömbhéj belső felületét, a számtalan kis űrhajó aljából kilógó vezetékeket. Oldalra pillantva az övével teljes mértékben megegyező gépek sorait szemlélhette meg. Nagyon kíváncsi (rég nem tapasztalt érzelem) volt már, hogy mit talált ki a főnök, mi ez a hihetetlenül bonyolult szervezkedés. Mi köze lehet ennek a világukban uralkodó unalom hatalmának megtöréséhez? Szerencséjére hamarosan megszólalt az ismerős hang a rádióban: - Örülök, hogy mindenki szerencsésen ideért, és hogy ilyen gyorsan és fegyelmezetten csatlakoztatok rá a rendszerre. Most röviden elmagyaráznám, hogy miről is van szó, lehet kérdéseket feltenni, ha valami nem világos, aztán közösen eldöntjük, hogy tényleg belevágjunk-e a kísérletbe. Szóval, ez a mag, amellyel minden űrhajó összekapcsolódott immár, egy nagykapacitású számítógépközpont, melyet a legfejlettebb mesterséges intelligencia vezérel. Ez a központ, az „agy”, fogja fogadni az egyes űrhajókból, a „sejtekből” érkező információkat, és adekvát impulzusokkal reagál is ezekre, illetve a szükséges mértékben a többieket is tájékoztatja a fejleményekről. Tehát egy fejlett hírközlő és adatfeldolgozó rendszerhez csatlakoztatok, mely úgy működik, akár az emberi szervezet. Aki részt kíván venni a kísérletben, az a megbeszélésünk után lemegy az orvosi kabinba, befekszik a diagnosztikai kapszulába, melyet lassított életfunkció-fenntartás üzemmódba állít. Mivel nem tudjuk előre, meddig fog tartani az egész, infúzió útján jut majd el szervezetünkbe a szükséges tápanyag. Kísérletünk legfontosabb eszköze az agyműködést vizsgáló búra. Ez a készülék képes akár egyetlen neuron aktivitását, annak fokát, irányát is mérni. Az agyat már rég feltérképezték, úgyhogy ez a gép alkalmas arra, hogy minden gondolatunkat kiolvassa egy rövid hangolási próba után. Itt különböző ingereknek teszi ki a személyt – képek, hangok, illatok, egyéb érzetek –, és közben vizsgálja az idegsejtek aktivitását, így társítva azokat az ingerekkel. Néhány perc után már meg is jelenítheti tudattartalmainkat, például képernyőn. És fordítva is működik. Képes a számítógép által alkotott képeket, gondolatokat agyunkba vetíteni. Ez úgy történik, hogy a búra felületén elhelyezett milliárdnyi mágneses hullámvető közül megfelelő mennyiségű úgy áll be, hogy egy adott pontban, egyetlen sejtvégződésen legyen kibocsátott sugaraik metszéspontja. Így egyetlen sugár energiája az idegsejtek érzékelési küszöbe alatt marad, de a metszéspontban ezek az energiák összeadódnak, és ingerületbe hozzák a sejtvégződést. Ugyanezt egyetlen pillanatban a megfelelő számú és elhelyezkedésű idegsejttel megtéve kapjuk a lelki szemeink előtt megjelenő képet, gondolatot,

8






érzést. Végeredményben közvetlenül az agyaink fognak egymással és a számítógéppel kapcsolatban állni. - Ettől még nem lesz kevésbé unalmas az életünk, így sem közölhetünk egymással semmi újat – vágott közbe valaki. - Várj, még nem fejeztem be! Az a lényeg, hogy egy számunkra teljesen idegen világba, életmódba kényszerítjük tudatunkat, melynek ebből kifolyólag kreatív gondolkodásra kell rávennie magát. - Mi az a kreatív? - Ez is egy rég elfeledett szó. Olyasmit jelent, hogy szembekerülve egy ismeretlen problémával, képesek vagyunk azt újszerű módon megoldani, vagy egy régi módszer helyett újat találni. Esetleg magunk vetjük fel az új problémát, és azt próbáljuk megoldani. - Elég félelmetesen hangzik! - Szóval néhányan létrehoztunk egy virtuális valóságot, egy világot, mely csak a központi számítógépünk memóriájában létezik. És a komputer az ebben a látszólagos világban való létet fogja agyunk számára valóságként közvetíteni. Az új világunk adatait egy ősrégi, véletlenül fellelt meséskönyvből vettük, melyben azt írják, hogy az emberiség egyetlen bolygón fejlődött ki, és csak később találta meg az űrutazás módját, sőt még küzdöttek is egymás ellen, ez valami olyasmi, hogy rosszat akartak a másiknak. Itt élt egy Darwin nevű ember, aki feltételezte, hogy az értelem az agy idegsejtjeinek számától és egymás közötti kapcsolataik bonyolultságától függ. Ebben igaza is volt. De úgy gondolta, hogy az értelem fokozatosan alakult ki, az egysejtű amőbától és papucsállatkától kiindulva a férgeken, az emlősállatokon, az ősembereken keresztül a homo sapiensig, az értelmes emberig. Tehát az élővilág néhány kezdetleges ősből fejlődött volna ki, sok-sok evolúciós elágazás során szaporítva a fajok számát és sokszínűségét. Erre vonatkozó, tudományosan is megerősített adatokat nem találtam, az emberiség semmiféle változás nyomait sem mutatja, a történelem előtti időkig visszamenve sem. Viszont érdekes az a Darwinnak tulajdonított elgondolás, hogy egy faj annál életképesebb, minél nagyobb a biológiai-genetikai sokszínűsége, tehát minél több eltérő tulajdonság jelentkezhet a különböző egyedekben, mert így a faj egésze jobban alkalmazkodhat az esetlegesen megváltozó körülményekhez. A mi civilizációnk genetikailag homogén, egynemű, és környezetünk állapota is változatlan. Ezért mi azt próbálnánk ki, hogy milyen az élet egy eltérő adottságú emberekkel benépesített, változó természeti viszonyokkal rendelkező világban. - Ezt hogyan lehet megvalósítani? - Darwinból indulunk ki. Egy bolygót részletekbe menően megterveztünk, és mivel nem ismerünk túl sok különböző képességet, főleg nem érzelmeket, az értelmi fejlettség kezdeti szintjén lévő úgynevezett „őskorból” kezdünk. Itt feltehetően elég az emócióknak olyan durva megadása, mint hogy „szeretet”, „durvaság”, „harag”, „öröm”, „erőszak”, „élni vágyás” stb. Mivel az ősbolygó „emberi” lakossága ezekben az időkben csak néhány millió lehetett, nem mindenki kaphat rögtön szerepet, hanem a születő új lények életét játszhatják, így fokozatosan sorra kerül mindeni. - Hogyan? Várjunk a kapszulában fekve évszázadokat, míg helyet kapunk? Ez nevetséges! - Van megoldás. Agyunk kapacitása sokkal nagyobb, mint amennyit kihasználunk ebből, így az életeket gyorsítottan fogjuk leélni, darabját úgy egy nap alatt, de ez az érintetteknek természetesen normális, évtizedes hosszúságúnak fog tűnni. Azt várom az egésztől, hogy újra kifejlődjék bennünk a kreativitás képessége, ezért terveztem ezt a virtuális valóságbeli tréninget. Viszont, hogy élethű, és a lehető legtermészetesebb lehessen a fejlődési folyamatunk, néhány szabályt is meg kellett alkotnunk. Amint belépünk a rendszerbe, elfelejtjük itteni énünket, és tabula rasa, tiszta lappal, megelőző tapasztalat nélküli lényekként fogunk a számítógép által generált világban újjászületni. A cél: megoldani a tudatlanságunkból adódó problémákat egymással és a természettel kapcsolatban. Hogy erre

9






legyen idő, ciklikus rendszerben fogunk többször is újjászületni, mindig az előző életre való emlékezés nélkül. Ez azért lesz jó, mert saját civilizációnk példájából tudhatjuk, hogy az emberiség mindig is a lehető legnagyobb jólétre és igazságosságra törekedett, ezért mi is mindig egy bizonyos fokkal fejlettebb bolygón kezdhetünk új életet, gyűjthetünk újabb tapasztalatokat. Kis világunk gyorsan el fogja érni azt az ideális gazdasági-társadalmi állapotot, ahol most is tartunk, azzal a különbséggel, hogy minden ember más lesz, mint a többi, és egyfolytában új felfedezésekkel, művekkel akarják majd gazdagítani az emberiséget. A program itt áll majd le, és véleményem szerint ezzel tízmilliárd újszerű gondolkodású, kreatív, tudományfejlesztő indíttatású egyénnel fog gazdagodni civilizációnk. - Menet közben ki lehet lépni a programból? - Igen, erre is lesz mód. Mivel az ottani életünkben nem fogunk az ittenire emlékezni, csak tudat alatti érzéseinket vihetjük magunkkal, ezért azokra kell hatni. A számítógép rendszeres időközönként beküld a világunkba egy prófétának, megváltónak nevezett személyt, aki hirdetni fogja, hogy egy erkölcsös, békésen és békében leélt, alkotó, másokkal segítőkészen együttműködő élet jutalma a halál utáni örök boldogság, tehát a „felébredés”. És aki tényleg ki akar lépni, szinte ösztönösen tudni fogja, hogy ezeket az útmutatásokat kell követnie. Egyébként azt, hogy milyen alapadottságokkal fog valaki következő életében születni, előző életének tettei fogják meghatározni. - És mit csinálnak azok, akiknek épp nincs szerepük a világban? - A bolygón az „élő”, tehát szerepet játszó egyének fognak a fizika törvényszerűségeinek megfelelően ténykedni. A „nem élők”, hogy ne unatkozzanak, a bolygó életét egy másik dimenzióból, az úgynevezett „szellemvilágból” figyelhetik meg. Szellemként az összes korábbi virtuális életünkre emlékszünk, csak az igazi, mostani előéletünkre nem. Ez azért fontos, mert többi szellemtársunkkal megvitathatjuk az elért fejlődés fokát, sebességét, és ezzel fejleszthetjük elménk logikai képességeit. Tehát a feladat: Számítógépes világunkban fokozatosan váltva egymást, kifejleszteni a mostani civilizációnk fejlettségével, erkölcsösségével, és nemes lelki tisztaságával vetekedő állapotot. Az ember ősi természetét alapul véve, ez nem hiszem, hogy nehéz lesz, még a felejtési megkötöttségek bevezetésével sem. Néhány hét alatt végzünk, ezt a kijelentésemet az emberi elme racionalitásába vetett hitemre alapozom. Ki tart velem? A vezérlőpult bizonyos billentyűinek lenyomásával lehetett dönteni. Egy kijelző pedig a számadatokat tüntette fel. A kísérletező kedvűek számlálója egyetlen perc leforgása alatt elérte a tízmilliárdot, senki sem határozott úgy, hogy itt hagyja félbe élete legizgalmasabb kalandját. A főnök nagyon elégedett volt, és még egy utolsó tanácsot adott: - Találjunk már ki normális keresztneveket magunknak! Ennyit itt is edzhetjük kreativitásunkat. Ne legyenek benne számok, feleljenek meg nyelvünk szóalkotási normáinak, a jelenlegi neveinkben szokásos mássalhangzó-torlódások nélkül. Ha a diagnosztizáló kapszulában az agy befolyásolásának kezdetén ezt a nevet ismételgetjük magunkban, jó esélyt látok arra, hogy az új „életeinkben” is azt használhatjuk. Szerintem induljunk! Hamarosan ugyanitt találkozunk! – búcsúzott el. EGARD-79718/C töprengve állt fel székéből. Egy olyan szót alkosson, mely mindössze jól hangzik, mely tetszik neki, noha semmit sem jelent? Ez már kreativitás volna? Mindenesetre elkezdett filózni, végigfuttatott magában néhány betűkombinációt, mígnem egy megragadt tudatában. - Adrienn, igen, mostantól így hívjanak! – mondta halkan, csak magának. Leliftezett a tágasabb lakóhelyiségbe, rámosolygott az asztalon díszelgő virágjára, meghagyta az automatikának, hogy rendszeresen öntözze a növényt, majd belépett az orvosi kabinba. A kis térbe zsúfolt sok műszert önműködő robotkarok mozgatták a megfelelő helyre, középen volt az a bizonyos diagnosztizáló kapszula, egy párnázott asztal, melyre rá kellett

10






feküdni. Ezt Adrienn is megtette, miután levetkőzött. Ekkor két oldalról, az asztal alól, íves, átlátszó műanyaglapok siklottak elő, melyek felette összezárultak, így légmentesen elzárva őt a külvilág hatásaitól. Érezte, hogy bilincsek zárulnak több ponton teste köré, hogy megakadályozzák esetleges elmozdulását a hosszú kísérlet alatt. Jelenleg főleg a fej helyzetváltoztatása lehetne végzetes, hiszen ha rossz idegsejteket stimulál az agyműködést vizsgáló és szabályzó búra, könnyen kényszerképzetei támadhatnának virtuális élete folyamán. Néhány szúrást is érzett testén, ezek voltak az infúziós csövek. Aztán egyre hűvösebb lett, így lassítják le az életfunkciókat, de csak addig a szintig, hogy az agy megőrizhesse majdnem totális működőképességét. Meglátta a feje feletti kis képernyőn a vetített filmeket, hangokat hallott, beszédet, zenét, zajokat, érzett illatokat, utána szúrásokat a testén, végül a számítógép kiírta, hogy: „Ráhangolódás a vizsgált személy központi idegrendszerére megtörtént, 0.00% hibával. Kérem, csukja be a szemét!” Adrienn eleget tett a kérésnek, már csak a hideget érezte, és a szemhéján átsejlő fényt észlelte. Aztán olyan érzése támadt, mintha hihetetlenül fáradt lenne, elzsibbadt a teste, hiába koncentrált rá, nem tudta megmozdítani egyetlen tagját sem. Utána szédüléshez hasonló érzés lett úrrá rajta, majd teljes feketeségbe borult minden, semmit sem érzékelt már a külvilág ingereiből, és valamilyen furcsa oknál fogva nem volt kedve még gondolni sem semmire. … Valamilyen langyos közeg, talán víz vette körül, minden irányból rugalmas falnak ütközött, ha megmozdult. Elég szűk volt a hely, csak összegömbölyödve fért el. A külvilág zajaként folyamatos, ritmikusan ismétlődő, tompa dobbanások hatoltak el fülébe. Nem működött időérzéke, nem tudta, mióta tart már ez az állapot. Mindenesetre nem volt rossz. De hamarosan azzá vált. Váratlanul összerándult az őt körülzáró fal, és szorítani kezdte. Egy rövid ideig enyhült a nyomás, majd újult erővel lépett fel ellene. Ösztönösen védekezni próbált, de egy nagyobb hatalommal került szembe, melynek meg kellett adnia magát. Tehetetlenül sodródott egy szűk alagúton keresztül, melyben még akarattal sem volt képes megmoccanni. Aztán hirtelen felszabadult a nyomás alól, újra szabadon mozoghatott volna, de ez inkább valami rángatózás-félére sikeredett, mert soha nem tapasztalt fájdalom járta át testét. Fájt a szokatlanul erős fény, fájt az, hogy lélegeznie kellett. Szerette volna valahogy közölni érzéseit, de csak egy módszert talált: sírni kezdett. Szenvedéseinek érzéktompító fátylán azért áthatolt néhány inger. Hangokat hallott, melyek semmit sem jelentettek számára: „Gratulálunk, önöknek egészséges kislányuk született! Mi legyen a neve?” Erre valaki választ is adott: „Adriennek szeretnénk keresztelni. Kérem, adják ide az én pici lányomat!” Ez utóbbi hang már ismerős volt, megnyugtató, biztonságot árasztó. Amint a Hang a kezébe vette, magához szorította, már nem sírt. Újra érezte a megszokott ritmikus dobbanásokat, a melegséget. Elégedett volt az anyukája karjaiban. Teltek-múltak az évek, Adrienn nagyobb lány lett, beíratták az iskolába is. A tanárai ambivalens módon viszonyultak hozzá. Egyrészt örültek, hogy egy ilyen jó képességű gyermek került a kezeik alá, ugyanis minden tantárgyban jó teljesítményt nyújtott, különösen matematikából és irodalomból tűnt ki jó logikai illetve esztétikai érzéke révén. Másrészt valamiféle személyiségzavart feltételeztek nála, mivel gyakorta szélsőséges hangulatváltozásokat figyelhettek meg rajta: hol vidám, jókedvű, érdeklődő, barátságos volt, hol meg hirtelen komor lett, és a legjobb szándékkal közeledők is rideg elutasításra találtak. Senki más, csakis maga Adrienn tudta, azaz inkább csak sejtette, tudat alatt érezte, hogy mi okozza nála a rossz kedélyállapotokat. Egész kiskorától találkozott a szegénység rémisztő képével: azt ismerte meg a mesékből, az iskolai olvasmányokból, a tévéből. Másrészt látta a fényűzés példaképeit is, ugyanezen forrásokból. Mivel ők maguk sem éltek túl jól, mint ahogy

11






sokan nem az 1990-es évek elején, Magyarországon, bizonyos fokig kiábrándult az életből. Mivel érzékeny volt az igazságosságra, rossz hangulatát mindig ilyen gondolatok váltották ki. Lelke mélyén érezte, hogy úgy lenne helyes, ha – nem is feltétlenül teljesen azonos szinten – mindenki jól élhetne, hogy legalább az élelem, a lakás, és a művelődési lehetőségek mindenki számára biztosítva legyenek. Bár tizenéves korában még nem tudta ilyen konkrétan megfogalmazni érzéseit, azért megpróbálta a maga módján. Ő úgy mondta ezt, hogy „meséket”, „fantasztikus meséket” kísérelt meg írni. De egyiket sem fejezte be, mert érezte, hogy a többi ember úgysem értékelné fáradozásait, nem csak azért, mert a valós élettől ennyire elrugaszkodott gondolatokat mutat be, hanem főleg azért, mert – mások szerint – „az ember alaptermészetétől oly távol álló” élet képét vetette papírra, mely egyszerű, igazságos, mentes a filmekben és gyakran a való életben is látható agressziótól, ármánykodástól. Egyszer adta oda történeteit egyik tanárnőjének, de ő nem vette eléggé komolyan ezeket a kezdeti szárnypróbálgatásokat. Bizonygatta ugyan, hogy egész jók, de nem tudta elfojtani gúnyos mosolyát, amikor azt hangsúlyozta, hogy azért egy kissé naivak. Ettől fogva Adrienn inkább megtartotta magának a véleményét, zárkózott lett, úgy érezte, senki sem érti meg igazán, így nem is állt túlzottan szándékában, vagy inkább nem mert barátokat keresni. Nem akart csalódni. Magányos volt, de azzal vigasztalta magát, hogy az ő naivitása többet ér, mint a többi ember ál-érték (pénz, hatalom) hajszoló beállítottsága. A létezésnek ez az „életidegen” módja bizonytalanná tette életútjával kapcsolatos döntéseit. Szemben állt a nyugalom és békesség lehetősége a biztosabb megélhetés, de stresszben bővelkedőbb élet másik variációjával. Tulajdonképpen nehezen tudta elhatározni magát, így inkább hagyta magát sodortatni az eseményekkel. Mivel „úgy alakult”, nem is folytatta sokáig tanulmányait, mert igencsak szeretett volna önellátó lenni, hogy lehetőleg ne mások kénye-kedve szerint kelljen ugrálnia. Munkát azonban még a vártnál is nehezebben sikerült találnia, rengeteget járt utána, de még így is „csak” konyhai kisegítőnek vették fel. Ő azonban – mások vele szemben kissé lenéző magatartása ellenére is – szerette ezt a munkát, mert itt nem az volt a cél, hogy másokat eltaposson, mint például az ügyvédek vagy bankárok esetében, és ez jó hatást tett lelkivilágára. Persze az önállóság csupán vágyálom maradt, mert a munkahelyén gyakran csak packáztak vele, és a Föld gazdasági-társadalmi rendszere is igen különös módon épül fel. A legnagyobb jövedelmük azoknak van, akik tulajdonképpen semmi hasznosat sem csinálnak: A hadseregek vezetői rablásra és gyilkolásra kiképzett haszonlesők, a politikusok beteges ígérgetési kényszerben és hatalomvágyban szenvedő egyének, akik csak ritkán tartják meg szavukat, a bankárok mások nehezen megszerzett pénzecskéin zsákmányolják ki a rászorulókat, arról nem is beszélve, hogy az ügyvédek közül vajon hányan nem lennének hajlandóak elegendő pénzért akár a legelvetemültebb gonosztevőt is tisztára mosni. Azok, akik az alapvető szolgáltatásokat látják el, melyek nélkül semmi sem működhetne, tehát akik ténylegesen dolgoznak, úgymint az egyszerű földművesek, munkások, szerelők, utcaseprők, betegápolók, tanárok stb. csupán annyi juttatást kapnak, hogy épp hogy csak ne az utcán, a hidak alatt kelljen tengődniük. Szörnyű, hogy volt alapja kitalálni ilyen „vicceket”, mint pl.: „Miért fut gyorsabban a nyugdíjas a patkánynál? Hogy hamarabb érjen a kukához.” (És ne haljon éhen, de ezt már szinte ösztönösen odagondolhatja mindenki, annyira nyilvánvaló.) Ilyen gondolatok vezették Adriennt ahhoz a felismeréshez, hogy nincs minden rendben ezen a világon. Csak hát egyedül porszem volt, melyet önkényesen magával sodor a tomboló vihar. Ezeket a vélekedéseket persze már csak titokban vetette papírra, nem akarta, hogy mások megvessék lelki puhánysága miatt. Nem értette, hogy az emberek miért nem tesznek a társadalmi igazságtalanság ellen valamit, vagy legalább már nyíltan beszélnének róla.

12






Egyedül érezte magát, úgy, mint akit a földhöz lapít a világ összes igazságtalanságának súlya, és akinek senki sem segít közösen cipelni a terhet. Egyszer épp egy apróhirdetési újságot böngészett, megszűnés fenyegette munkahelyét, ezért állásajánlatokat nézegetett, de ha már megvette a sajtóterméket, végiglapozta az egészet, és a „barátkozás” rovat egyik hirdetésén elmerengett. Egy vele közel egykorú fiú keresett egy lányt, akivel levelezhetne, barátkozhatna. A hirdetés pár soros szövege alapján úgy vélte, talán lehetnek közös vonásaik, és mert mélyen legbelül ő is vágyott barátokra, válaszolt. Rövid bemutatkozó levelében sokat megemlített az őt foglalkoztató problémákból, tanúbizonyságot tett önbizalomhiányáról is, mivel annyira átlagosnak írta le külsejét, hogy szerinte még a kutya sem figyelne fel rá, levelét, önmagát pedig unalmasnak titulálta. Amikor önelemzést végzett, azért mindig sokkal elégedettebb volt önmagával, de most talán még félt is attól, hogy válaszolnak neki, mert az alapja lehet egy későbbi kiábrándulásnak, ezért is kicsinyítette erényeit. Mégis megérkezett az a levél, amelynek megjöttében reménykedett, de amelyet racionális gondolkodása alapján nem várt. Pont, amit ő unalmasnak jellemzett, az találtatott a legérdekesebbnek, legvonzóbbnak. Néhány további levél megírása után személyesen is találkoztak. Bár hideg őszi nap volt a 2000. év október havában, nem a hőmérséklet, hanem a randevú okozta izgalom hatására remegett a két huszonéves fiatal. Ugyanis mindketten tudták magukról, hogy nehezen ismerkednek, és féltek, hogy blamálják, leégetik magukat. Mivel azonban hasonló világlátással, beállítottsággal rendelkeztek, egy idő alatt sikerült igazán jó, bensőséges kapcsolatba kerülniük. Szabadidejüket mindig együtt töltötték, rengeteget beszélgettek, sokszor csak azért utaztak ki lakóhelyükről, Miskolcról a Bükkhegység természetes környezetébe, hogy háborítatlanul cserélhessék gondolataikat. Ebben az eszmei kölcsönhatásban formálódott egyre bonyolultabbá, kidolgozottabbá immár közös világképük. Legemlékezetesebb beszélgetésük egy témájában igen kicsapongó, viszont annál termékenyebb, tanulságosabb elméleti fejtegetés volt, melyről érdemes részletesebben is beszámolni: - Mi a baj, Adri? Annyira szomorúnak tűnsz! – érdeklődött Gergő. Eközben – mint már azelőtt rengetegszer – végigsiklott tekintete a lány karcsú alakján. A Bükk egyik sziklájával a háttérben kifejezetten törékenynek tűnt. Valóban vékony testalkatú volt, mint ahogy magát jellemezte is első levelében. Gergő emlékezett egy régi esetre, amikor osztálytársai egy hasonló alakú lányt „deszka”-ként csúfoltak a háta mögött. Gergő azonban nem osztotta véleményüket, neki mindig is a vékony, kislányos alkatú nők – a femme enfantok, a femme fragile-ok – tetszettek. Adri a maga kb. 160 centijével átlagos magasságúnak számított, hosszú, enyhén hullámos barna haja volt, nagy, álmodozó-csodálkozó szürkéskék szemei, vékony arca, keskeny szája, és markáns orra. „Elragadó!” – gondolta Gergő. - A fene vinné el! Amint kezdem megszeretni új munkahelyeimet, azok mindig bezárnak, és mindenki repül az utcára – panaszolta Adrienn a szintén vékony testalkatú, barna hajú és szemű, de nála majd’ 20 centivel magasabb fiúnak. – Vajon miért pont velem történik mindig ugyanez? - Biztos nem azért, mert szerencsétlenséget hozol a munkaadóidra! – poénkodott Gergő, aztán komolyra fordította szót. – Szerintem az a baj, hogy a Föld eltartóképességének határára érkezett. Nem fér már el sokkal több ember, nyersanyagforrásaink kezdenek elapadni, de mivel még mindig kapitalizmus van, az az életfilozófia járja, hogy mindenki – itt a főleg a vállalatokra gondolok – csak a saját hasznát nézze, és minél nagyobb piaci részesedést kaparintson meg. Szerencsétlen vállalkozók már nem tudnak mit kitalálni, mindenből tízszer annyi van már, mint amennyit a fogyasztók meg bírnának vásárolni. A kínálat nem áll arányban a fizetőképes kereslettel. Ezért van az, hogyha egy üzletág jól megy, megnyílik egyből rengeteg hasonló létesítmény, szolgáltatás, de az már sok lesz, megoszlik a forgalom,

13






és az egész ágazat vegetálni kezd. Amelyik cég a legtovább bírja fenntartani magát, tehát amelyik a legolcsóbb, mert a legkevesebbet fizeti dolgozóinak, tönkreteszi szerencsétlenebb társait, az ő forgalma újra fellendül, de ekkor újra megalakulnak a hasonló profilú cégek. És kezdődik az egész előröl. - Akkor azért magas a munkanélküliség, mert a világon eladható javak megtermeléséhez bőven elég a lakosság kisebb hányada? Ezek kapnak munkát. A többiekre meg egyszerűen szükség sem lenne, csak koloncok az állam nyakán, mely kénytelen segélyezni őket. - Valahogy úgy. És azon kívül, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják az emberek érdekeit (a gazdagokén kívül), még a természetet is végzetesen kizsákmányolják a mértéktelen bányászattal, fakitermeléssel, energiapazarlással, környezetszennyezéssel, szemétlerakással. - Olvastam valahol, hogy a bolygó ismert kőolajkészlete néhány évtizeden belül elfogy. Mi lesz akkor, hiszen már most is tüntetnek a magas benzinárak ellen? - Nem tudom, hatalmas válság lesz, nem hiszem, hogy azonnal át tudnák állítani a gazdaságot újfajta energiatermelési módokra. Még az áram is hiánycikk lesz, nemhogy a benzin. - Most meg sokan még a WC-re is kocsival járnak. Pedig én elégedett vagyok a tömegközlekedéssel. Én nem fagyasztanám be a benzin árában lévő jövedéki adó hányadának emelését a kormány helyében, hanem – és ezt javasolnám a világ összes államának – több száz százalékkal megemelném. Csak az alapvető fogyasztási cikkek szállítói és a tömegközlekedés számára lenne kedvezmény. Így három legyet ütnénk egy csapással: a személyautó-forgalom szinte megszűnne, ezáltal csökkenne az olajfelhasználás, a környezetszennyezés, és az egyéb nyersanyagok felhasználása, mivel jóval kevesebb járművet kellene előállítani – jelentette ki Adri keményen. – Így időt adnánk a tudósoknak új energiatermelési módszerek kifejlesztésére. - Ennek én is örülnék, de ez nem biztos, hogy elég, mert így megint sokan elvesztenék az állásukat az autógyárakban, szervizekben, bányákban. Szükség lenne még a munka struktúrájának teljes átalakítására is – egészítette ki Gergő barátnője elgondolását. – Úgy kellene megszervezni, hogy minden munkaképes ember dolgozzon, valami társadalmilag hasznos tevékenységet végezzen. Így a ma éjt nappallá téve gürcölők válláról a most semmit tenni kényszerülők levennék a teher egy részét. Ha csak hasznos tevékenységekre fordítanák a munkaerőt, és nem ellenségeskedésre, egyenlően elosztva fejenként napi 4-5 óra munka elég lenne az emberiség tényleges szükségleteinek, de nem pazarlásának, kielégítésére. Én ezt olvastam, és egyetértek az elvvel. Ezen kívül a rászoruló autósoknak átállási segélyt kéne nyújtani, hogy munkahelyeik közelébe költözhessenek, mert azért nem mindenki lustaságból és luxusból kocsikázik, még ha nem is ők vannak többségben. - Az adókra visszatérve, a tisztes élethez szükséges jövedelmet adómentessé tenném, viszont a luxusnak számító szinteket a mai pite 40% helyett akár 80%-ra is megadóztatnám. És szigorú ellenőrzéseket tartatnék, hogy a korrupció se üthesse fel a fejét. - Helyes. Úgy érzem, mindkettőnknek szociálisan eléggé érzékeny a gondolkodása, nem úgy, mint a világ vezetőinek. - Igen, a problémákat azok látják meg, akik közvetlenül megtapasztalják őket, tehát a kisemberek. De mi nem szólhatunk bele a politikába. Különben is, ha valaki gazdaggá válik, egyből az egyéni érdek érvényesítése válik legfontosabb céljává, még ha ez korábban a közjó volt is. Ugyanez történik azokkal is, akik politikusok lesznek, a hatalom megszédíti őket, és még többet akarnak – fejtette ki beletörődően, lehajtott fejjel Adri. - Ilyenkor egyből elfelejtik, miket ígérgettek korábban, még kisemberként. Sok a hatalomra ácsingózó személy. Ezért van még mindig olyan sok ország, pedig a közemberek jókora része már régóta elfogadná a föderatív világállamot, mely a helyi önkormányzatok

14






szabadságára épülne, az állam csak összehangolná működésüket. A mai pártok is… Fő céljuk a másik lejáratása olyan ügyek miatt, melyeket maguk sem tudnának megoldani. - Az országok, a politika, a hadseregek, ezek a nagy gyerekek játékai, akiket elnyomtak kiskorukban, és most akarják kompenzálni veszteségüket. Egyébként szerintem egy olyan kivételes ember, akit nem részegítene meg a hatalom, aki jól, igazságosan el tudna irányítani egy országot, népet, az általában nem jut el az ehhez szükséges pozícióig, mert erkölcsével, értékrendjével nem egyeztethetők össze a hatalomhoz vezető út kihívásai, mint például a korrupció és korrumpálhatóság, az alattomosság, mások eltaposása, rágalmazása, félreállítása, lejáratása – osztotta meg barátjával újabb helyes meglátását Adrienn. - Mi értelme van az életnek egy ilyen világban? – tette fel hirtelen a súlyos kérdést Gergő, majd maga is megkísérelt válaszolni. – Egy távolabbi cél lehetne például az emberi faj túlélése, biológiai szempontból. De ebbe sehogy sem fér bele a népek-országok, háborúk széthúzó, pusztulással fenyegető játéka. - Véleményem szerint sokaknak az a legfőbb cél, hogy minél több pénzt gyűjtsenek életük végéig. De minél gazdagabb valaki, annál kevésbé elégedett vagyonával, mert egyre jobban fél elvesztésének kockázatától, ezért nem nyughat. Így alakulhatnak ki az igazán gazdag cégek, melyek képesek egész országokat nyomorba dönteni, csakhogy a vállalatvezetők újabb milliárdokat zsebelhessenek be, amit úgyse tudnak mire költeni. Eközben tönkreteszik a környezetet, az emberiséget, mert ők nem tekintenek tovább saját életük végénél. - Ez még nem lehet az élet értelme. Csak a kapitalista életcél az, hogy küzdelem árán mindenkit legyőzve elsőnek kell lenni. A pszichológusok viszont kimondták, hogy az ember társas lény, tehát bizonyos mértékben gondoskodik a környezetében élőkről, legalábbis nem tesz ellenükre. De akkor kik élnek ezen a Földön? A definíció szerint az, aki csak és kizárólag magával, a saját hasznával és érdekeivel törődik, nem méltó az ember névre. Hol van itt a barátság, a szeretet, egymás segítése, a család? - Sehol. Ezen a bolygón csak akkor lehet boldog valaki, amikor egy-egy röpke pillanatra épp elfelejti, hogy az a feladata az életben, hogy küzdjön embertársai ellen, ahelyett, hogy közösen harcolnának a jólétért. Szerintem tiszta felelőtlenség gyereket is szülni erre a világra. Minél több az ember, annál nagyobb harcba kell bocsátkoznia az életben maradásért egy egyre inkább tönkretett, mérgezővé váló, haldokló bolygón. Csak növelné a munkanélküliek számát, és még boldog gyermekkort is nehéz lenne számára biztosítani. Ma a szerelem, a konstruktív játék, a szórakozás pillanatai lehetnek boldogok, a többi csak stressz, félelem – fejtette ki Adri. - Igen, ez igaz lehet. A szórakozásról jut eszembe az a hihetetlenül sok emberi találmány, melyek kényelmesebbé, biztonságosabbá, szórakoztatóbbá teszik életünket. Nagyon büszke vagyok az emberiségre, hogy képes volt létrehozni ezt a technikát, azt viszont szégyellem, hogy mire használja. Egyeseknek van idejük, de nincs pénzük kikapcsolódni, másoknak pénzük lenne, csak idejük nincs, mivel halálra dolgozzák magukat, hogy főnökük elégedett legyen, és ne rúgja ki őket. Így az emberek 90 százaléka nem is igazán használhatja kedvtelésből a technikát. Arról nem is beszélve, hogy a legjobb dolgok mindig is a hadseregek kezében voltak, melyek természetesen elnyomásra, megfélemlítésre használták ezeket. Minden háborúban. - Miért vannak háborúk? - Mert nincs elég hely az emberiségnek. De ahelyett, hogy megpróbálnának közösen más bolygókon megtelepedni, egymást aprítják, hullákkal trágyázzák az újonnan elfoglalt Földdarabkát. - Pedig az ember csak mások által lehet boldog, mert egyedül nem lehet önmagán kívüli, önmagán túlmutató célja cselekvéseinek, és senki sem biztosíthatja arról, hogy a helyes úton jár. Még a legegoistábbaknak is szükségük van arra, hogy legyen kitől megkülönböztetniük magukat. Az ember biztonságra vágyik. Szeretne úgy élni, hogy nem kell féltenie állását, van

15






elég élelem, lakás, és idő a családra. A pénz csak csalóka pótléka a biztonságnak, pont azért, mivel mindenki el akarja venni a másiktól; céltáblát csinál magából, aki pénzhez jut. De szerintem a félelemből eredő mértéktelen birtoklási vágy egyből megszűnne, amint mindenki viszonylagosan jól élne, tehát megszűnne az ínség a Földön. Talán egyszer ez is eljön… – feltételezte Adri kevés meggyőződéssel hangjában. – Te egyébként hiszel a reinkarnációban? Akkor a halál még nem a lehetőségek végleges bezárulását jelentené – nézett fel beszélgetőpartnere szemébe. - Sokat hallottam már róla, hogy az ember lelke a test halála után tovább él, és később újjászülethet, előző életeinek érdemei szerinti helyen és adottságok között. De ha ez igaz, akkor a reinkarnáció kollektív büntetése az emberiségnek, mivel jelenleg csak rossz, vagy nagyon rossz körülmények között lehet újjászületni. Hisz még a gazdagok is félelemben élnek. Egyébként nem tudom pontosan, mit higgyek magáról a jelenségről, személyesen nem emlékszem vissza egyetlen előző életemre sem. - Én sem, de szeretnék hinni a dologban. Ha igaz, még lehet valaha esélyem egy olyan életre, melyben kicsit jobban érezhetném magam. - De mennyit kell ehhez szenvedni! – sóhajtott fel Gergő. - Én is úgy érzem, ahogy te is mondtad, hogy igaz az a vallási tanítás, miszerint az élet az előző életek vétkeinek büntetése, de abban is hiszek, hogy ha egész életünkben humánusan élnénk, kijuthatnánk ebből a körforgásból. - Azért, úgy tűnik, nem sokan cserélnék el a földi hatalom lehetőségét a túlvilági boldog öröklétre, vagy akármi is van odaát, hiszen egyre több ember él a földön, szinte folyamatosan kell az új szellemeknek-lelkeknek érkezniük. Valószínűleg nem sokan fogadták meg Jézus vagy Buddha tanításait. - Az lehet… Nagyon sok a gonoszság ezen a bolygón! De mégis, hogyan lehetne kideríteni, mi az igazság a vallásokkal kapcsolatban? - Egyszerű! Meg kell halni – jegyezte meg Gergő morbid stílusban. – De olvastam egy kevésbé drasztikus módszerről is. - Mi az? - Regressziós hipnózis. Állítólag működik, feltéve, hogy annak a rengeteg könyvnek a szerzői mind igazat állítanak. - Hipnózis? Ez nem tűnik olyan rémisztőnek. Nem lenne érdemes kipróbálni? - De. Akármi is lenne az eredmény, sok tapasztalatot szerezhetnénk. Bizonyítékokat a reinkarnáció mellett, vagy a hipnózis ellen. - És persze mindez sokba fog kerülni… - Ne most gondold meg magad, Adri! Valahogy majd csak kinyögjük a pénzt. … - Mit látsz most? - Egy hatalmas, nagyon szép teremben vagyok. A mennyezetig érő ablakokból egy üdén zöldellő parkot látok. - Mi ez a terem? - A hálószobám, van benne egy nagy, baldachinos ágy, pipereasztalka, hatalmas tükör, és a gardróbom sok szép ruhával. Most ébredtem fel, még az ágyamon ülök. Szólnom kellene a szolgálólánynak, hogy jöjjön segíteni az öltözködésben. - Hogy hívnak, és mivel foglalkozol, hogy egy szolgálót is megengedhetsz magadnak? - A nevem Charlotte-Marie, de szólíts nyugodtan Máriának. Nem dolgozom semmit, ugyanis édesapám herceg, több német város és uradalom birtokosa. Az ő véleménye szerint az a fontos, hogy műveljem magam, hogy minél emberségesebbé válhassak. Szerinte jó példát kell mutatni a „vadállatoknak”, ahogy ő nevezi a többi nemest.

16






- Miért viseltetik ellenszenvvel apád a többi nemes iránt? - Azért, mert egy idealista. Neki van igaza, de hát jelenleg egyedül áll véleményével a befolyásos emberek között. Szerintem csak azért nem ölték még meg, mert háború van, és tudják, hogy apám úgysem árt senkinek. - Beszélnél nekem erről részletesebben, Mária? - Apám nagyon ellenezte ezt a háborút, meglátogatta személyesen majdnem az összes fejedelmet, herceget még a helyzet tényleges harccá éleződése előtt, és megkísérelte rábeszélni őket a békés megoldásra. Azt persze már csak nekem merte elmondani, hogy szerinte egyetlen vallásért sem éri meg akár egyetlen embert is megölni, és hogy ez a háború az ország pusztulását okozhatja. - Melyik évben vagytok? - Most az 1622-ik esztendőt írjuk, már négy éve tart a háborúskodás a katolikusok, reformátusok, evangélikusok és egyéb vallásúak között. Apám uradalma sziget, ő a seregét arra fordítja, hogy a birtok határain kívül tartsa a harcokat. Mivel az ellenfelek erőviszonya kiegyensúlyozott, tényleg elkerül minket a pusztítás, mert egyikük sem akarja kivívni maga ellen apám haragját, mely nem okozhatna ugyan nagy veszteséget egyik oldalnak sem, de elbillenthetné a mérleg nyelvét. - Értem. Ugorj egy későbbi, jelentős eseményhez! - A birtok tele van sebesültekkel, a közelben volt egy nagy csata, és a két seregből rengetegen ideszöktek a kényszerbesorozottak közül is. Minden nap megyek én is sérülteket ápolni, nagyon sok dolgom van. Most is éppen indulóban vagyok, a kastély ágyneműkészletét viszem magammal sebkötözéshez. - Történik ma még valami érdekes? - Igen, találkozom egy kedves fiatalemberrel, aki udvarol nekem. Az egyik földművesünk – szándékosan kerüljük a lenéző paraszt kifejezést, mert tudjuk, milyen fontos feladatot látnak el ezek az emberek – fia, apám egyszer észrevette, hogy milyen jól rajzol a kialudt tűz hamujából előkotorható széndarabokkal, és magához vette taníttatni. Több ilyen felfedezettje is van apámnak, de őt, Gottholdot, nagyon kedvelem. - Megengedhető, hogy egy hercegkisasszonynak egy rangon aluli fiatalember udvaroljon? - Apám nagyon szabadelvű. Úgy véli, hogy az ember azzal éljen, akit szeret, anyám is szegény sorból származott, de már sajnos nem él. Ha nem lenne háború, apámat ezért is biztosan kiközösítenék, hiszen a kezemmel egy hercegséget lehet megkaparintani, egyetlen gyermek vagyok. És még a háború előtt a szomszédos főurak nagyon pályáztak erre a földre. - Elégedett vagy az életeddel? - Igen, mindenem megvan, apám kivételes egyéniség, van egy romantikus udvarlóm, és örömmel tölt el a tudat, hogy segíthetek embereket gyógyítani. Bár sokkal jobb lenne, ha meg sem sebesültek volna azok a katonák. De legalább így hasznosnak érzem magam. - Jó, ennek igazán örülök. Akkor most lépjünk át életed soron következő meghatározó élményére! - Tél van, hallottuk hírét, hogy a szomszédos uradalmak lakossága éhezik, a háború nyáron elpusztította a termést, ami megmaradt, az a katonáknak kell. Nálunk jobb a helyzet, sok tartalékunk van, zavartalan a termelés. De mi történik? Hirtelen megszólalnak a harangok! Kirohanok a szobámból. Apám is a kastély bejárata felé igyekszik. Az ajtónál a birtokőrség parancsnokát látom apámmal. Idegesen beszélgetnek. Közelebb megyek. Az őrparancsnok arról tesz jelentést, hogy az eddig egymás ellen harcoló ellenséges hadseregek minket támadnak, azért szólnak a harangok is, hogy mindenki készüljön fel a védekezésre. Apám nem érti, mi történhetett. Odajön hozzám, majd Gotthold szobájához sietünk. Megkéri a vőlegényem, hogy velem kettesben szökjön valami védett rejtekhelyre, és biztonság esetére ad nekünk egy-egy zacskó aranypénzt. Megcsókolva minket, sok szerencsét kíván, lekap a falról egy kardot, majd elrohan. Gotthold is elvesz egy kardot, aztán a hátsó kijárat felé

17






indulunk. Nagyon hideg van kint, és már sötétedik is. Minden irányból fáklyák és házak lángolását láthatjuk. Nem messze észreveszem apámat, az embereivel vállvetve küzd a hatalmas túlerő ellen. A kastély is lángra kap, tüzes nyílvesszőkkel begyújtották a tetőt. Félek. Alig bírok szaladni, úgy remegek. Még egyszer hátrapillantok. Ó nem, nem, nem akarom! - Ne aggódj, most csak újra megnézel egy elmúlt eseményt, a jelenben nem eshet bántódásod! Végy egy mély lélegzetet, és mondd el, mit látsz! - Az apám… épp a földre hanyatlik. Egy dárda áll ki a hátából. A körülállók röhögve üvöltözik, hogy meghalt a herceg. Eközben mi rohanunk, jó ütemben távolodunk, de meglátnak minket. Néhány lovas indul utánunk vágtázva. Kétségbeesetten kiáltok Gottholdnak. Előveszi kardját, és szembefordul a közelgő lovasokkal. Szörnyű fémes csikordulással csapnak össze a kardok. A vőlegényemet jól megtanították vívni, már több támadóval is elbánt, de mégis egyre többen vannak. Nem! Ez nem lehet igaz! – fakadt sírva Adri, azaz Mária. - Nyugodj meg, jó? Gondold azt, hogy csak képeket nézel! Távolodj el az eseményektől! Mi történik? - Lefejezik Gottholdot… aztán minden elsötétül, azt hiszem, elájultam. - Ugorj ahhoz az időponthoz, amikor újra magadhoz térsz! - Egy puha ágyban fekszem. Kinyitom a szemem. Nem az én szobám, nem is a mi kastélyunkban van, de ez is egy nemesi épület. Felállok, majd elkezdek körben járkálni a helyiségben. Egyszer csak kinyílik az ajtó, és belép egy idősebb, szakállas férfi véres ruhában. Rám vigyorog, és üdvözöl. Ekkor ismerem fel benne a szomszéd herceget, akit már a vallásháború eleje óta nem láttunk. Részletesen elmagyarázza nekem, hogy az ő ötlete volt édesapám uradalmának megtámadása, mivel az mindegyik harcoló fél szemében szálka volt. Egy közös hadjárat erejéig összefogtak, kibékültek az ellenségek, és lerohantak minket. Ő, mint ötletgazda és a terv vezetője, kisajátítja magának birtokunkat, de hogy mindezt legalizálja, elrabolt engem is. Gúnyosan közli, hogy megy szólni a fiának, hogy hozott neki egy szép és értékes ajándékot. Ezzel rám és a törvény szerint engem illető birtokra utalt. Eszembe jut apám és vőlegényem halála, illetve, hogy ezek milyen sorsot szánnak nekem. Elsírom magam, a szoba távolabbi oldalához rohanok, és a fal felé fordulva zokogok. A herceg nevetve kimegy. - Ezután mi következik? - Hirtelen feltámad bennem a harag, dac, szeretném megbosszulni a nekünk okozott szenvedést. Szétnézek. A kandallóban lobogó tűz, és a közelben elhelyezett piszkavas-tartó kelti fel figyelmem. Odamegyek, egy hosszú, hegyes fémpálcát veszek kezembe, erősen megmarkolom, már heves gyűlölet emészt belülről. Beállok az ajtó mögé. Nemsokára berobog az öreg herceg, és hangosan tudtomra adja, hogy a fia is itt lesz pár percen belül, csak alkalomhoz illő… Nem tudja folytatni, mert hátulról átszúrom, felnyársalom. Hörögve elesik, hamar meghal. Az ajtó külső oldaláról a belsőbe teszem a kulcsot, majd behajtom az ajtót. A kandallóból kikotrok néhány nagyobb égő fahasábot, és betaszítom azokat a bútorok alá. Hamar lángra kap a berendezés. A hullát félrehúzom, majd ismét az ajtó mögé állok. Mihelyst a fiatal herceg belép, szinte ledermed a tűz látványától, ezalatt becsapom mögötte az ajtót, kulcsra zárom, majd a kulcsot a tűzbe vetem. Ekkorra tudatosul a hercegben is, hogy mit tettem. Elkap, többször is felpofoz, és megparancsolja, hogy szedjem ki a kulcsot a lángok közül. Midőn erre leköptem, ököllel arcon csap, ettől elesek. Rugdosni kezd. Összegörnyedek a fájdalomtól, de nem hagyja abba. Hamarosan megszűnnek kínjaim. Csodálkozom, milyen könnyűnek érzem magam. Felállok, és elégedetten szemlélem, ahogy a herceg az ajtóhoz rohan, és dörömbölni kezd, de mielőtt szolgái betörhetnék az ajtót, eléri a tűz, lángra kap a ruhája, a nagy nemes üvöltözve szalad néhány métert, elesik, rángatózni kezd, majd megszűnik mozgása. De ekkor ő is feláll, teljesen sértetlenül, és értetlenkedve rám néz. Most döbbenek rá, hogy itt állunk mindketten a pusztító tűz közepén. Lenézek, és egy fekete,

18






szenesedő testet látok lábaim előtt. Tudatosul bennem, hogy meghaltam. Idejön apám, rég halott anyám és szerelmem is, mindhárman áttetsző szellemként, az öreg herceg is megjelenik. Bűnbánóan és szomorúan nézünk egymásra, mert tudjuk, hogy nem éltünk eléggé nemes, erkölcsös életet, és hogy a végét különösen elrontottuk, ezért vissza kell majd térnünk, hogy egy másik testben újjászülethessünk. - Rendben van. Szeretném, ha most következő életed első jelentős eseményét mesélnéd el nekem! - Este van, egy vidéki tanya pincéjében tartózkodom néhány társammal, és összeesküvést szervezünk. Már évek óta tart a polgárháború az országban, a király seregeit már majdnem végleg megverték, most a középrétegeket képviselő erők állnak a magaslaton, de mi szeretnénk egyenlőbb jövő-lehetőséget teremteni a nép számára. - Kérdeznék néhány dolgot. Elmondanád, hogy mi a neved, melyik országban vagy, és mikor? - Ann Groove-nak hívnak. Most, 1648-ban vagyok 22 éves. Angol földön születtem. - Mik az elképzeléseitek? - Szeretnénk egy olyan országot létrehozni, ahol minden ember egyenlő jogokkal rendelkezik, ahol nincsen kirívó vagyona, hatalma senkinek, ahol mindenki mindenkiért él, alkot. Egy nevet is kitaláltunk irányzatunknak. Mi vagyunk a levellerek, az egyenlősítők. Nagyon nagy támogatottságra tettünk szert a szegény földművesek, napszámosok és munkások körében. Ki akarjuk használni az országban uralkodó zavaros állapotot, hogy ezáltal mi kerüljünk hatalomra. Most is azt beszéljük meg, hogy honnan szerezhetnénk fegyvereket, hol rejtegethetjük majd katonáinkat. - Értem. Mikor történik legközelebb valami fontos? - Alig telt még el idő a legutóbbi titkos megbeszélésünk óta, de máris sok minden történt. Kiegyeztünk Cromwell independens mozgalmával, és közösen törekszünk a királyság felszámolására. Most egy Londontól északkeletre fekvő erdőben táborozunk. A döntő ütközetre készülünk. Én, mint nő, a sebesültek ápolását kaptam feladatul. Nagy mozgolódás támad. Azt kiabálják, kezdődik a küzdelem. - Mi lesz a vége? - Mi győztünk. Azt mondják, fogságba ejtettük a királyt is, csak nagyon sok a dolgom, mert rengeteg a sebesült. - Menj tovább az időben! Mi a helyzet most? - Már 1649 van. Láttam a király kivégzését, kikiáltották a köztársaságot, de mégis becsaptak minket, levellereket. Cromwell a tőkés polgárságot támogatja, nem teljesíti ígéretét, hogy egyenlő jogokat, szavazójogot biztosít mindenkinek, hogy a gazdagok vagyonát felosztják a nép között. Fel vagyunk háborodva, és újabb lázadást tervezünk, immár ellene. Minden emberre szükség van, így én nő létemre is fegyvert ragadok. Az egyenlőségért mindenre hajlandó vagyok! - Meséld el az összecsapás eseményeit! - Egy bizonyos nap reggelén London egyik elővárosában vagyok, több ezer leveller társammal együtt. A járőröket lemészárolva nyomulunk előre a központi részek felé. Az egyik téren azonban elállja utunkat egy komoly sereg. Gyalogosok és lovasok vegyesen. Már nincs visszaút, rájuk rontunk. Szikrát hánynak a kardok, én is kiválasztok egyet ellenfeleim közül, és összecsapunk. Egész életemben keményen dolgoztam, így elég erős vagyok ahhoz, hogy méltó ellenfélre találjanak bennem. Ezt a katonát gyorsan gyomron szúrtam, aki ettől négykézlábra borult, szájából vér csordult ki, majd végképp elterült. Újra támadok. Többször összecsapnak kardjaink, majd sikerül következő ellenfelem lábába vágnom, de már fáradt is vagyok, és a fájdalom okozásának kéjes érzése ebben a tömeges mészárlásban elvonta figyelmem. Mellettem küzdő társamat lefejezték, majd ez a felszabadult ellenfél sebesen

19






felém suhintja szablyáját. Már nincs időm védekezésre emelni kardom. Ááá, ezt nem akarom! Elég! Ez fáj! - Lazítsd el magad, vegyél néhány mély lélegzetet! Amit most látsz, csak felidézése egy elmúlt történetnek, a fájdalom nem hat rád a jelenben! Most folytasd ott, hogy nincs időd védekezni! - Oldalról akkora erővel vág belém az ellenfél, hogy könyökömnél elválik karom a testemtől, és mélyen bennem áll meg a kard. Lenézek, és látom patakzó vérem. Gyorsan elsötétedik minden, zuhanásszerű érzéssel eszméletemet vesztem. - Mit érzel, látsz ezután először? - Magasról, mintha egy ház ablakában volnék, figyelem a csatateret. Az összes levellert lemészárolták, Cromwell katonái most dobálják szekerekre a hullákat. Úgy érzem, elrontottam az életem, túlzottan elragadtak az indulatok, még akkor is, ha jó cél érdekében cselekedtem. Fokozatosan ráébredek, hogy halott vagyok, és azt is fel tudom idézni, hogy eddigi előző életeimben mindig hasonló okból haltam meg. Jót akartam, de mások az utamba álltak, ezért vesztettem el önuralmam. - Értem. Ez egy fontos felismerés. Lépj át következő életedbe, és nézd meg, hogyan hasznosítod ezt! - Látom, ahogy megszületem. - Jó, érezd át ezt az eseményt, aztán ugorj egy későbbi időpontra. Hogy hívnak most, és mivel foglalkozol? - Rosa Luxemburg vagyok, most lettem 43 éves, nem túl rózsás a helyeztem, főleg, mióta kitört a háború. - Milyen háború? - Szinte egész Európa hadban áll már néhány hónapja. - Mely évet írjátok? - 1914-et. - Jó, lépj egy kicsit tovább, és beszélj arról, amit csinálsz, gondolsz! - 1918 nyara van. A nép elégedetlen, mert a császár belerángatott minket ebbe a háborúba, még a kezdeti sikerek idején tudta is a lelket tartani az ország népében, de most vereséget vereségre halmozunk, nincs élelem, rossz az egészségügyi ellátás. Immár sok-sok évvel ezelőtt kapcsolatba kerültem egy radikális csoporttal, a kommunistákkal. Nagyon jó viszonyban vagyok vezetőjükkel, Karl Liebknechttel is. Én is egyfajta vezető személyiség lettem, mióta magamévá tettem eszméiket. Szeretnénk Németországban is létrehozni a nép uralmát, kiegyenlíteni a társadalmi különbségeket, megvalósítani az egyenlőség eszményét. De egyelőre nem látunk esélyt az államforma megváltoztatására, még túl erős a hatalom. Csak titokban szervezkedhetünk. - Folytasd arról a pontról, ahol végkifejletükhöz közelítenek az események! - 1919. január 15-e van. A kommunista szimpatizánsok harcban állnak a kormány erőivel. - Hogy került erre sor? - Még tavaly novemberben forradalom tört ki, melynek hatására lemondott a császár. Karl, támogatóira támaszkodva, kikiáltotta a Német Szocialista Köztársaságot, de a szociáldemokraták nagyobb befolyással bírtak, így a többség, főleg a gyűlölt gazdag harácsolók, az ő polgári Szabad Német Köztársaságuk mellé álltak. Karl ebbe nem nyugodott bele, ezért szervezte a felkelést a többi kommunista vezetővel együtt. Már akkor láttam, hogy ennek nem lesz jó vége, próbáltam meggyőzni őket, de nem hallgattak rám. Hiába bizonygattam nekik, hogy túlerőben vannak a polgári erők, és hogy ez az új rendszer is jobb, demokratikusabb lesz, mint a császárság volt. Mára már alig-alig maradt valami lázadó seregünkből. Kénytelen voltam társaimmal tartani, már csak azért is, mert a legnemesebb ügyért küzdünk. Bár mostanra Karl is belátta, hogy igazam volt, de már késő. Kíméletlenül üldöz minket a hadsereg. Jaj ne! Úgy ütnek rajtunk, hogy felkészülni sem tudtunk a

20






védekezésre! Fegyvertelenül, felemelt kézzel várjuk sorsunkat. A katonák nagyon erőszakosak. A puskatussal leütik Karlt, most felém közelítenek. Aúh… jajj! - Mi történt? - Nagyon fáj, elsötétült előttem a világ! - Nem érzel fájdalmat, taszítsd ki tudatodból! Írd le, mint egy jelentést, hogy mi történik! - Engem is leütöttek, elájultam. A földre borulok, nehezen kapok levegőt is. Azt hiszem, egy kocsiba tesznek, majd elindulnak velem valahová. Megállunk, kiráncigálnak a földre, majd fegyver dörren. Még eszméletlen állapotban is érzem a belém hasító fájdalmat. Hirtelen csönd lesz, aztán a fájdalom is megszűnik. Rájövök, hogy meghaltam. Kívülről látom a testem. Tarkón lőttek. A gyilkosaim bedobják testem a folyóba… - Jól van, pihenj egy kicsit! … Most nézd meg a következő életed! Hogy hívnak? - Adrienn vagyok. - Mikor születtél? - 1977-ben. - Mesélj valamit magadról! - Nincs mit mondanom. Nagyon elégedetlen vagyok a helyzetemmel, a világgal, magammal is. Szeretnék jót tenni, jó lenni, de erre nincs túlzottan sok lehetőségem. Így csak vegetálok. - Kérlek, próbálj felidézni valami kellemeset, megnyugtatót! … Sikerült? - Igen, most jól érzem magam. - Ennek örülök. Most ötig fogok számolni, mire végzek, teljesen éber leszel, és mindenre emlékezni fogsz beszélgetésünkből. Egy… kettő… három… négy… öt, tökéletesen éber, friss vagy, nyisd ki a szemed! - Szinte hihetetlen, miket sikerült felidéznem! – közölte Adrienn eléggé hitetlenül, megrendülten, de mégis lelkesen a hipnotizőrrel. Amint Gergővel együtt elhagyták a rendelőt, Adri nagy izgatottságában azonnal meg akarta osztani élményeit barátjával: - Bár az eszemmel elfogadtam a reinkarnáció lehetőségét, de azért mégse hittem volna, hogy ilyen döbbenetes lesz megtapasztalni, újra átélni ezeket a korábbi életeket. - Elhiszem. Végig ott ültem melletted, és számomra is hallatlanul különös volt végighallgatni téged, ahogy különböző személyek életeit meséled el saját szemszögedből. - Mondd, te mit gondolsz az előző életeimről? - Úgy vettem észre, hogy a Föld egy hatalmas aréna. Most is az, és mindig is az volt. Összeeresztik az embereket, hogy minél jobban megkeserítsék egymás életét. Ahelyett, hogy segítenék egymást. Nem tudom, miért az első mód, a harc vált a problémák megoldásának útjává. Talán azért, mert minden embernek van valamiféle területigénye, és túl sok az ember. Ezért kell mindig annyit megölni, hogy hozzávetőleg kielégítő legyen a hely-arány. Ezek szerint addig nem is lehet béke – hisz a történelemkönyv terület-, vagy vagyonszerzés érdekében folytatott háborúkkal van tele –, amíg nem sikerül minden nép, minden ember igényeit kielégíteni, kirángatni őket a nyomorból. Vagy meg kellene állítani a népességnövekedést, vagy meghódítani a világűrt! De ma egyik alternatíva megvalósulása érdekében sem tesznek komoly erőfeszítéseket. Ezek szerint ez lehet az oka a sok kis helyi háborúnak. - Lehetséges… De konkrétan az én esetemről mi a véleményed? - Bocs, hogy nem a kérdésedre válaszoltam, de akkor már mondd el inkább te először, hogy mit gondolsz! - Eddigi életemben is éreztem, valahogy tudat alatt, hogy mi az, ami nyomaszt, de sose tisztázódott bennem ennyire, mint most. Minden inkarnációban megjelenő közös vonás az önzetlen segíteni akarás volt.

21






- Igen, te egy eredendően jó lélek vagy – szakította félbe Gergő Adri szavait egy bókkal. – Csak tudnám, a többi ember miért nem az, vagy ha az is születésekor, miért nem áll úgy ellen a személyiségromboló hatásoknak, mint te? – töprengett el. - Szóval én egyfolytában jót akarok, akartam – vette vissza a szót Adri. –, de a világ erői mindig közbeavatkoztak. Úgy éreztem, átvertek, megaláztak, belém fojtották szeretetem, emberségem, és ez bennem is hasonló agressziót ébresztett, mint amilyennel ellenem fordultak. - És ezért volt az, hogy egyre mélyebb pontokról kellett kezdened ugyanannak a feladatnak a helyes elvégzését. - Igazad lehet, de ebben az életemben eddig esélyem sem volt komolyan segíteni bárkinek is. - Ezt azért nem hiszem. Itt vagyok például én. Már az is jótétemény volt, hogy megismerhettelek! - Köszi! De ezt úgy értettem, hogy most nincs lehetőségem a világ szempontjából is meghatározóan segíteni. - Mindig a lehetőségekhez mérten élj! Pici segítségek, kedvességek ugyanolyan jó pontoknak számítanak az élet eredményességének megítélésénél, mint a világrengető tettek. Ezt mondta a hipnotizőr. - Azt hiszem, nem lesz nehéz így élnem, csak arra kell vigyáznom, hogy ne hagyjam magam bűnbe csábítani, nem érdemes úgy megsértődnöm azon, ha keresztbetesznek nekem, hogy azért bosszút akarjak állni. „Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel!” Ez az, amit meg kell tanulnom. Ez karmikus feladatom, előző életeim tapasztalatainak összegzése – vonta le a következtetést Adri. … Több év eltelt már a felismerést hozó regressziós hipnózis óta. Adri és Gergő eddig, képességeikhez mérten, eleget tettek a szolid, erkölcsös, segítőkész élet követelményeinek. Káros szenvedélyektől nem igazán kellett megszabadulniuk, mert nekik sosem voltak ilyenek, békésen dolgoztak, szabadidejük javarészét közösen töltötték el, kirándultak, múzeumokat, könyvtárakat látogattak, segítőkészségüket pedig minden lehető módon kifejezték, amikor nem pénzről lett volna szó, ugyanis nem lehetett olyan munkát találni, mely egyben relatív nyugalmas és jól is fizetik, sőt, már annak is örülhettek, hogy egyáltalán volt valamilyen állásuk. Inkább lassan felhalmozott tudásukat, vagy begyakorolt képességeiket bocsátották mások rendelkezésére. Időnként közösen írtak lelkesítő vagy aggályoskodó-figyelmeztető történeteket, melyek közül néhányat irodalmi folyóiratok is hajlandóak voltak leközölni. Nem engedhettek meg maguknak semmiféle pazarlást vagy fényűzést, de ettől függetlenül boldogok voltak. Egy nap azonban gyökeres fordulat lehetőségét hozta meg számukra a sors. - Nem fogod elhinni, mi történt! – kiáltott izgatottan, titokzatosan a lakásba boldog arckifejezéssel belépő Gergő. - Mondjad már, ne csigázd a kíváncsiságom! – kérlelte Adri. - Emlékszel még a lottóra, amit múlt héten vettünk próba-szerencse alapon? - Persze, mi van vele? - Képzeld, az összes számunkat kihúzták, egy halom pénzt nyertünk! - Ezt tényleg nem hiszem el! Biztos csak ugratsz! - Majd meglátod, amikor elmegyünk átvenni a nyereményt. Három hét múltán a Szerencsejáték Rt. miskolci igazgatóságának tanácstermében négyen álltak körül egy asztalt: A különleges alkalomra ideérkezett cégigazgató, az Rt. helyi képviselője, valamint Adri és Gergő. Mindannyian az asztalt beborító hatalmas, tízezresekből

22






álló bankjegytömeget bámulták, szinte megbabonázva. Végül az igazgató törte meg az áhítatos csendet: - Nos, nem maradt más hátra, mint hogy gratuláljak önöknek. Meg szabad kérdezni, mihez fognak kezdeni ezzel a közel rekordösszegű, egymilliárd forintos nyereménnyel? - Olyan álomszerűnek tűnik az egész, hogy amíg nem láttuk a maga fizikai valójában a pénzt, el sem hittük, hogy tényleg a miénk lesz. Úgyhogy még csak most fogunk dönteni a sorsa felől – válaszolt Adrienn. - Akkor remélem, helyesen fognak határozni, és élvezni fogják újkeltű vagyonukat! Még egyszer gratulálunk! – fejezte ki jókívánságait az igazgató. – Segítünk bepakolni. Gergő és Adri két-két nagy bőrönddel a kezeikben léptek ki az igazgatóság épületéből. A nagy eseményre való tekintettel kivételesen taxival vitették haza magukat. Egyelőre csupán lerakták a lakás egyik sarkába a csomagokat, hadd pihenjenek csak ott, amíg el nem dől sorsuk. Adrienn aznap este nagyon nyugtalanul aludt, állandóan felriadt, hálóinge átázott a verítéktől, reggel is kialvatlanul ébredt. Sürgősen meg szerette volna osztani rémképeit Gergővel is: - Ne nevess majd ki, de muszáj elmondanom, mit álmodtam, mert nagyon feldúlt, és félelemmel töltött el. - Mikor szoktalak én kinevetni? Mesélj nyugodtan! Annyira szörnyű volt? – bíztatta Gergő. - Azt álmodtam, hogy ebből a pénzből – mutatott közben a bőröndök irányába. – egy nagy vállalatot alapítunk, mely sikeresen működik, egyre csak terjeszkedünk, és közben pont olyanná válunk, mint amit el akarunk kerülni, a pénz hálójába gabalyodunk. Egyre kevesebb időnk jut egymásra, az emberekre, mindig csak az üzlet, az üzlet. Ingerlékenyek leszünk, félteni kezdjük cégünk elért pozícióit, rádöbbenünk, hogy a kapitalista rendszerben nincs állandóság, vagy mi szorítunk ki más vállalatokat, vagy azok szorítanak ki minket. Ezért egyre agresszívabb terjeszkedési stratégiát követünk, hogy versenyképesek maradjunk. Gépesítünk, elbocsátjuk munkásainkat, a maradékot pedig éhbérért alkalmazzuk. A többi cég is erre kényszerül, nő a munkanélküliség. Nemzetközi hírünk lesz, de ezzel egyidejűleg a kisemberek utálatát is „sikerül” kivívnunk, barátaink, ismerőseink, akiknek van emberi tartásuk, sorra elfordulnak tőlünk, csupán a haszonlesők maradnak, jó barátnak álcázva, de ők is csak addig állnak a mi pártunkon, amíg tőlünk tudják a legtöbb pénzt kicsikarni. Elmagányosodunk, az állandó stressz neurózisokat, depressziót vált ki belőlünk, majd egyszerre kapunk szívinfarktust. Ennél a résznél, amikor az üzleti tárgyalás kellős közepén szívünket markolászva, hörögve lefordulunk székeinkről, már nem bírtam tovább, és végleg felriadtam. Iszonyú érzés volt egy ilyen jövő lehetőségét ilyen részletesen szinte átélni! Gergő nyugtatólag megfogta, és simogatni kezdte Adri kezét, de sokáig nem szólalt meg, hirtelen nem is tudott mit mondani, látszott rajta, hogy mélyen felkavarták a hallottak, és eltöprengett rajtuk. - Ez pont ellenkezne jelen és sok korábbi inkarnációnk karmikus feladatával. Ha úgy történne, ahogy álmodtad, a következő életünkben gazdaságilag még rosszabb startpozícióból indulhatnánk. Azt jelentené, hogy megint nem tanultuk meg a leckét, életünk végéig elherdálnánk az eddig fáradságosan, de szerény boldogságban összegyűjtött erkölcsi jó pontjainkat – kommentálta Gergő az álmot. - Én is így érzem! – sóhajtott fel Adrienn. – Csak meg kellett hallgatnom a véleményed, mielőtt elmondhattam volna a magamét, féltem, hogy kinevetsz alaptalan rémlátomásaim miatt. Szerintem ez az álom figyelmeztetés volt, nehogy elbízzuk magunkat. - Meglehet. Akkor ennek szellemében döntsünk a pénzről is! Néhány hónap elteltével az utolsó befektetések tárgyalásai is lezárultak. A vagyon 1% körüli töredéke maradt az eredeti tulajdonosok kezelésében, amelyet nem üzleti célzattal

23






használtak fel, hanem inkább afféle „vésztartalék” gyanánt félretettek. A fennmaradó, sokkal jelentősebb részt jótékony célokra áldozták. Személyesen mentek el családokhoz beszélgetni, és minden rászorulónak segítettek, többek között lakásvásárlásban, lakáshitelvisszafizetésben, gyerekek iskoláztatási költségeinek felvállalásában; alapítványokat, kórházakat támogattak, egészen addig, míg az utolsó fillért is jó helyen nem tudták. Ezzel az „önzetlenséggel” tettek szert több ezer új barátra. Ezek nem tudtak a segítség érkeztének elméleti megfontolásairól, de Adriék úgy vélték, a szándékos, tudatos meggondolás alapján erőltetett jótett is sokkal jobb, mint a rossz útra tévedés, még ha nem is annyival, mintha tudattalanul, ösztönösen, intuitíve cselekedtek volna helyesen. De ez utóbbitól egyáltalán nem álltak távol, hiszen egy cseppet sem okozott kellemetlen érzést, hogy szinte ugyanoda jutottak, ahonnan a nyerés előtt indultak, mert ez csak látszólagos, pénzügyi vonatkozásban volt így, pénzzel kifejezhetetlen „kárpótlást” jelentett a sok-sok ember őszinte hálája, barátsága. Mielőtt elkaphatta volna Adriennt és Gergőt a pénz pénzhajhászást szülő, mélybe rántó örvénye, sikerült nyugalmasabb vizekre visszaevickélniük, és megkönnyebbülten sóhajthattak fel a közeli, fenyegető veszély elmúltával. … 2016 évének nyarán, egy szép napsütéses délután Gergő és Adri egymás kezét fogva ültek a Népkert egyik padján. A gyönyörű időjárás ellenére borús volt hangulatuk. A világban végbemenő politikai folyamatok érzékenyen érintették őket is, azoknak köszönhetően váltak munkanélkülivé. De mivel ők hosszútávon is képesek voltak gondolkodni, aggodalmukat tetézte a Föld vezetőinek viselkedése. Most is épp ezeket az állami magatartásformákat elemezték beszélgetésükben: - Az utóbbi húsz évben ezerszámra jelentek meg cikkek, könyvek, tanulmányok arra vonatkozóan, hogy az emberiség jelenlegi kulturális-társadalmi-gazdasági berendezkedése nem maradhat fenn tartósan. Csak egy példa: Addig nem élhet minden nép közel azonos színvonalon, amíg a fejlett iparú országok gazdaságát-gazdagságát az alapozza meg, hogy a szegény országok ásványkincseit feldolgozva jóval többet termel a hazai szükségletnél, és a felesleget külföldre exportálja. Ha minden ország eléggé iparosodott lenne, akkor egyrészt nem árulna egyetlen ország sem ásványkincset, hanem maga dolgozná fel, és ezzel tönkretennék az olyan nyersanyagimportra szoruló államokat, mint az USA, Japán, Kína, vagy az Európai Unió. De nem lenne érdemes a hazai szükségletnél többet sem termelni, mert minden ország lehetőség szerint autark, önellátó módon előállítaná a magának valót, és ezért a túltermelést sehol sem lehetne értékesíteni. Ezzel egy, bizonyos szempontból a szocialista ideálhoz közelítő átlagszínvonal alakulna ki a Földön. - Igen, a Földön már most megvan az az ipari kapacitás, mellyel az egész népességet, mind a nyolcmilliárd embert el lehetne látni iparcikkekkel, csakhogy az ipar néhány országban tömörül, a többi pedig elmaradott, leszakadt a technikai fejlődésben. Már ez is hatalmas feszültségeket szül az országok között. - És a túlnépesedésről még szó sem esett. A kínaiaknak sikerült megfékezniük a gyors népességnövekedést, de rengeteg más ázsiai, afrikai, vagy dél-amerikai országban nem ez a helyzet. Az ilyen népcsoportok logikája szerint a sok gyermek a biztosíték a szülők jólétére, a gyerekektől várják, hogy eltartsák majd őket, de ez csak látszatlehetőség, ugyanis a világ munkaerő-kereslete szinte konstansnak tekinthető, sőt, talán csökken a gépesítés hatására. Ezzel szemben a munkát keresők száma nő. Ennek eredménye a növekvő munkanélküliség, a csökkenő átlagbérek és a csökkenő életszínvonal. De a mai rendszerben az sem oldana meg semmit, ha hirtelen eltűnne mondjuk hárommilliárd ember, az összes munkanélküli. Mivel az ő egy főre jutó csekélyke fogyasztásuk, nagy tömegük miatt, hatalmas összeget képvisel,

24






amely igények kielégítését cégek sora biztosítja, ennyi ember eltűnésével ezek a vállalatok mind tönkremennének, és újra visszaállna a munkanélküliség korábbi aránya. - Kár, hogy csak az emberiség kis része képes ilyen világosan felismerni a helyzetet. A gazdagokat elvakítja a hatalom, a pénz ragyogása, és nem veszik észre, hogy a mérhetetlen gazdasági terjeszkedéssel lerombolják a környezetet, átlagemberek millióinak megélhetési forrásait veszik el cégük „munkaerő-racionalizálásával”, a leépítésekkel, csak a mának élnek, pazarolnak, miközben milliók éheznek. Mottójuk: Mire esetleg valami gond lehetne, már úgyis meghalok. De túl optimisták voltak, mert itt a válság! - Az igazán szegények pedig, akik a Föld népességének felét teszik ki, azért nem látják az okokat, mert nem volt lehetőségük semmiféle iskolai képzésre, sokan még olvasni sem tudnak, így nem csoda, hogy elkerülik őket az információk, és a számukra is nyilvánvaló problémákra az évszázadokkal ezelőtti bevált módszerüket, a sok gyermek vállalását tartják még mindig a megfelelőnek. - Csakhogy a bolygó már nem képes több embert ellátni. Még ha a gazdagok pazarló életmódját nem tűrnénk is tovább, minden ember akkor sem élhetne még egy európai átlagember színvonalán se. - Így van, és már nagyon régóta megfigyelhető a társadalmi-gazdasági feszültség kiéleződése. - A hírekből le lehetett vonni a tanulságot, de a világ felelős vezetői a szőnyeg alá söpörték a figyelmeztető jelzéseket. Már nem valószínű, hogy sikerül jó útra térnie az emberiségnek, túlzottan elpazarolta erőforrásait, nem gondoskodott újakról, még mindig az a fő életfilozófia, hogy minél több embert taposunk a sárba, annál jobb lesz nekünk, pedig a közös erőfeszítés, az egymásért, és nem egymás ellen élés segíthetett volna időben megoldást találni a globális katasztrófa megakadályozására. De a 2001-ben az állítólagos arab terroristák által sikeresen végrehajtott merénylet, a New York-i World Trade Center ikerfelhőkarcolóinak lerombolása óta csak még tovább éleződik a helyzet. Az volt az első igazán nagy semmibe vett figyelmeztetés, hogy át kellene gondolni az emberiség jövőjét. - És ez még mindig nem történt meg… Sajnálom az emberiség rosszul felhasznált tudását, a kevés értelmes embert, de civilizációnk megérdemli a pusztulást. Ha látjuk, de önös érdekből nem teszünk semmit a krízis ellen, nem is érdemlünk mást. Ha nem változik meg az emberek mentalitása a kooperációra, együttműködésre való hajlam felé, jobb is, hogy nem vagyunk képesek a Földön hiányzó területet, nyersanyagot az űrből pótolni, mert akkor újra fellendülne a technika, és újabb hódításokra, gyilkos háborúkra használnánk azt más fajok ellen, akik talán védtelenül és döbbenten állnának szemben az ember vérengző ösztönével. És ha nincs űrbéli ellenség, újból a többi ember válna azzá, hogy sose lehessen egyenlőség, béke, nyugodt fejlődés. Jobb, ha nem jut ki az önzés vírusának hordozója, az ember, erről a bolygóról, nehogy megfertőzze a világegyetemet! - A közelmúlt eseményei is azt példázzák, hogy nem békés megoldása lesz az új gazdasági világválságnak. Az arabok rájöttek, hogy már csak néhány évre elegendő olajuk és földgázuk van a jelenlegi termelési érték mellett, és belátták, hogy ha elfogy, vége a jólétüknek. Ezért tizedére csökkentették a termelést, ami egy pillanat alatt tízszeresére növelte az olaj árát. Így továbbra is ugyanannyit keresnek vele. Viszont Európában, Észak-Amerikában, Japánban a hirtelen árrobbanás hatására pánikszerű autóeladási láz tört ki. De akinek végül a nyakán maradt a kocsi, az is inkább levette a rendszámot, és bevitte a roncstelepre autóját. A járműgyárak leálltak a kereslethiány miatt, több millió alkalmazottat bocsátottak el világszerte, minden drágult, amit szállítani kell, és nem helyben termelnek, így a helyi élelmiszer piaca a helyi lakosság lett, tönkrementek a nagy nemzetközi áruházlánc-óriások is, újabb milliók kerültek az utcákra. A mindmáig javarészt olajból és földgázból előállított áram ára is az egekbe szökött, hiszen az alternatív módszerek, a szél-, a geotermikus- és a

25






napenergia megfelelő mértékű elterjedését eddig pont az olajlobbi akadályozta. Sötétségbe borultak a világ települései. - Ekkor az USA bevetette régi stratégiáját: piacra dobta olajtartalékait, hogy csökkentse az árakat, és az arabok pénzhiány miatt kénytelenek legyenek növelni a kitermelést. De elszámították magukat, az olajat néhány óra alatt felvásárolták, az árak meg se moccantak. Az USA önmagát vitte csődbe. - De nem engedhetett meg ekkora presztízsveszteséget magának, katonai fenyegetésekkel próbálta meg jobb belátásra bírni az arabokat és egyéb olajtermelő országokat. - Mi lesz ebből? Az arabok tudomást sem vesznek már az amerikaiakról. Közben az egész világon kiújulnak a faji, nemzeti, vallási ellentétek, mindig akkor nő az ellenségeskedés, elégedetlenség, ha csökken az életszínvonal. Újra háború fenyeget India és Pakisztán között, Oroszország szeretné visszaszerezni az 1989-ben elvesztett pozícióit Amerika, NyugatEurópa rovására, és mivel az oroszoknak van a világon a legnagyobb nyersanyagtartalékuk, van is esélyük a sikerre. Irán, látva az USA gyengeségét, újult erővel fogott nukleáris technológiai kutatásaiba. Erősödik a terrorista aktivitás Izraelben, Írországban, Irakban, Afganisztánban, mondhatni az egész világon, Afrikában és Dél-Amerikában katonai puccskísérletek sora zajlik, a többiről nem is beszélve. - Iszonyú rágondolni is, mi történhet! Ha nem változnak sürgősen az álláspontok a békés megoldások irányába, egy esetleges nagy háború a megmaradt energiahordozókat is elpazarolná, és akkor már nehéz lenne új eljárásokat kifejleszteni, például a magfúziós erőművet, energia nélkül pedig technikánk középkori szintre fog süllyedni, emberek milliárdjai halnak meg, mivel kézi műveléssel nem lehet olyan jó terméshozamot elérni, mint manapság. Istenem, miért kellett idáig fajulniuk a dolgoknak? Van még remény? - Bízni mindig lehet, az utolsó pillanatig. De az egyszer már biztos, hogy az emberiséget az anyagiasság jellemvonásának túlértékelése vitte a romlásba. Már majdnem lebukott a nap a horizont alá, oly sokáig töprengtek-vitatkoztak Adriék a Föld sorsának alternatíváiról. Elhatározták, hogy útra kelnek hazafelé, már nem is busszal, hanem gyalog, mivel a bérlet ára is vetekszik egyhavi munkanélküli-segély összegével. Kéz a kézben elindultak a kaviccsal felszórt úton. Ez a szeretetteljes kapcsolat, mely kezeik egybefonódásával pozitív érzelmi energiával töltötte fel őket, enyhítette korábbi aggályos gondolataik súlyát. Jóleső tudat, hogy ha már nincs semmink, legalább azt nem kell ráadásként elviselni, hogy senkink sincs. Így vigasztalva magukat haladtak otthonuk felé, de váratlanul elvakította őket egy fényes villanás. Néhány másodpercre világosabb lett, mint a déli verőfény idején, mindketten megijedtek, és első ösztönös reakcióként összebújtak. - Félek! – mondta remegő hangon Adri. Gergő magához szorította a lányt, közben nem is annyira távol meglátott egy, a magasba csapó, majd szétterebélyesedő füst- és porfelhőt, mely kísértetiesen emlékeztette egy nedvességkedvelő, spórákkal szaporodó, klorofilt nem tartalmazó, telepes növényfajra, mely rendszerint az erdők árnyékos helyein tenyészik. Szeretett volna válaszolni valamit Adriennek, hogy ő is legalább ugyanannyira megrémült, de abban a pillanatban, mielőtt még szólásra nyithatta volna száját, hatalmas robaj kíséretében tűzzé vált körülöttük minden. Látták egymás ruháit, testét lángra kapni, a másodperc törtrészéig éreztek csupán fájdalmat, aztán újra épségben álltak egymással szemben. Ahol egy perce még fák, épületek magasodtak, utak húzódtak, most mindenhol összeolvadt kőtörmelék, mint egy kietlen sivatagban. - Azt hiszem, meghaltunk – nyögte ki Gergő. Hogy bizonyosságot szerezzenek, a talajt kezdték fürkészni lábaik előtt, de semmi nyomát nem látták valaha élő szervezeteknek. Nem sokáig szemlélődhettek azonban, ugyanis repedések barázdálták fel a megkeményedett, üvegszerű talajt. A hasadékokból bugyogó, vörösen izzó folyadék tört fel. Robbanások döreje és erős remegés rázta meg a földet, aztán

26






kisebb-nagyobb darabokban szétfröccsent lábuk alól minden szilárd támasz. Körbetekintve, tőlük minden irányba távolodó, izzó törmeléket láttak, melynek darabjai között átderengett a csillagok békésen hunyorgó fénye. Már nem kételkedtek szellem mivoltukban. Hamarosan néhány másik szellem is megjelent közelükben. - Mi történt a Földdel? – kérdezte Adri és Gergő egyszerre. - Ez nem lehet igaz! Hogy fogjuk így teljesíteni a végső célhoz, a tökéletességhez vezető utat, ha még gyarlók vagyunk, de nem reinkarnálódhatunk újra? Ezek a barmok! Felrobbantották a Földet! Évmilliárdokig várhatunk, míg újra kifejlődik valahol az értelmes élet! - Legutóbbi életemben újságíró voltam, és egyszer megjelentettem egy szatirikus aforizmácskát. „Ha majd az új világháború után le akar szállni az éj, nem lesz hova.” Nem hittem volna, hogy ennyire igazam lesz, és ilyen elkeserítően hamar… – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy másik szellem is. - Ezt nem értjük. - Mit nem lehet ezen érteni? A világ összes atombombája szállt vitába egymással. Nem tudom, hogy időzítették így, de véletlenül egyszerre csapódtak be az amerikaiak kéretlen bombái az arab vidékeken, az oroszokéi Kelet- és Észak-Európába, az indiaiakéi Pakisztánba. Ezek után jöttek az automata megtorló csapások. Titokban már a Föld minden komolyabb országának volt több nukleáris rakétája is! Annyi energia szabadult fel néhány perc alatt, hogy felolvadt a bolygó kérge, az erős lökéshullámok pedig úgy fröccsentették szét, mintha rátaposnánk egy rohadó paradicsomra. Hiába volt minden! Mi innen fentről, a „túlvilágról”, már régóta láttuk a készülő bajt, de nem tudtunk üzenni. Aki meg újjászületett közülünk, elfelejtette itteni emlékeit, és tiszta lappal „jött világra”; ezt a lapot viszont hamar ártalmas üzenetekkel firkálta tele a társadalom, így került az emberiség egy lefelé húzó örvénybe… Ekkor egy fényes, méltóságot sugárzó, a többinél határozottabb kontúrokkal felruházott szellem jelent meg köztük, és egyenesen az Adri-Gergő páros felé intézve szavait, félbeszakította a beszélgetést: - Ezen életetekben példásan megfeleltetek az Univerzum legalapvetőbb erkölcsi normáinak, volt erőtök ellenállni a negatív befolyásolásnak, ezért jutalmatok az lesz, hogy az örök boldogság birodalma befogad titeket, és megszabadultok a reinkarnáció kényszerétől. Gyertek velem! A két szellem elindult az isteni léleknek tűnő jelenség után, és hamarosan elnyelte őket a végtelenség. Az itt ragadt szellemek sóvárogva bámultak utánuk, majd egykori Földjük távolodó darabkái után. … Feketeség. Semmi. Aztán emlékek szikrái derengenek fel. „Mintha meghaltam volna. Érdekes álom volt. És hosszú, szövevényes. Eddig mindig csak rövid, sematikus álmaim voltak a saját világom változatlan, egyhangú életéről.” Hideget kezdett érezni, lassan megszűnt végtagjainak érzéktelen merevsége, bizsergő zsibbadtság áradt szét testén, mely már-már a fájdalom határát súrolta. Fokozatosan visszatért elméjének teljes kapacitása, emlékezete. Tudta, hogy a diagnosztizáló kapszulában fekszik, mely most állítja vissza életfunkciói normális sebességét. Néhány perc után képessé vált kinyitni szemét. A kontrollmonitorra esett pillantása: „EGARD-79718/C életfunkcióhelyreállítása komplikációk nélkül megtörtént. Adjon szóbeli utasítást a további teendők tekintetében!” - Engedj ki a kapszulából! És mostantól Adriennek szólíts! – hangzott a parancs. A lány testét rögzítő bilincsek leoldódtak, a kapszula átlátszó műanyaglapjai visszacsúsztak az asztal alá. Adrienn felült, a földre lépett, de a járás még nehezen ment, a

27






hűtés és a mozdulatlanság ledermesztették izmait. Magára húzta ruháit, majd az orvosi komputerhez bicegett, és megtekintette a kísérlet során feljegyzett adatokat. Élénk agyműködés lassított életfunkciók mellett. Extra tápanyag- és oldott oxigén injekciók a központi idegrendszer sebességének fenntartásához. Szokványos dolgok. Az időfaktor azonban már sokkal megdöbbentőbb volt. A kísérlet kezdete óta több mint 200 nap telt el! „Persze, a regressziós hipnózisok is tanúsíthatják, hogy többször is „újjászülettem”, jóval többször, mint az a három élet, amit ott átnéztem. Most majdnem százra emlékszem. Igen, a főnök is így akarta. „Szellemként” és a valóságba visszatérve mindenre emlékezni – hirtelen aggodalom ült ki arcára. – De mi lehet a többiekkel? Csak néhányan juthattunk ki a Föld elpusztulása után.” Ezzel kirohant az orvosi kabinból, fel a vezérlőbe. Ledobta magát a székbe, és a rádióba akart szólni, de valaki megelőzte: - Adri szerelmem, ott vagy? - Igen, Gergő! Jó hallani a hangod, bár most egyáltalán nem olyan, mint a Földön volt. - A tiéd sem, de most nem ez a lényeg. Minden rendben van nálad? - Tökéletesen, csak aggódom a többiekért. - Én is. Először a közös hullámhosszra kapcsoltam a rádiót, hogy minden űrhajóba eljusson az üzenetem, de sehonnan sem érkezett válasz. - Várjunk még egy kicsit, hátha még nem mentek fel a vezérlőbe. Több órája már, hogy teljesen feleslegesen hívogatták társaikat, senki sem reagált, kísértetiesen magányosnak tűnt a sokmilliárd űrhajóból álló gömbhéj-struktúra. - Bennragadtak a rendszerben, hiába is várnánk tovább, ők még mindig a virtuális valóság világegyetemét járják, nem is tudva arról, hogy csak képzelik az egészet. - Megkérdeztem a számítógépet, a kísérlet kezdete óta eltelt 236 nap során egyedül ma volt két darab „ébresztés”. - Központi számítógép! Állítsd le a kísérletet, és éleszd újra az összes résztvevőt! – adta ki parancsát Gergő. „Nem végrehajtható utasítás. Hiányzik a biztonsági kódszám. Kérem, adja meg!” – jelent meg a válasz a monitoron. - A fene vigye el! Miért kódolta vajon a főnök a rendszert? – dühöngött Gergő. - Van egy tippem. Szerintem tudat alatt félt, hogy valaki túl hamar sikeresen kijut, és ha az illetőnek nem tetszett személyes képzeletbeli élete, megszakítja a kísérletet, amely így nem juthatna el addig a pontig, ahol már mindenki elérte a tökéletesen erkölcsös, de kreatív állapotot – elmélkedett Adrienn. - Könnyen meglehet, de csak nem hagyhatjuk ott őket, hogy megvárják, amíg a számítógép egy új bolygón kifejleszti évmilliárdok alatt az értelmes életet az evolúció törvényeinek megfelelően, hogy folytathassák a kísérletet. Addig itt is több százezer év telne el. Annyi ideig lassított életfunkciókkal sem élhetnek. - Biztos vagyok benne, hogy emlékező szellemként már mindannyian megbánták önző tetteiket, ezért így is sikeres lehet a kísérlet. Ki kell hozni őket! Ebben maradtak, de a megvalósításnál adódtak kisebb problémák. A központi számítógépmaghoz akartak eljutni, de nem használhatták űrhajóikat, mivel olyan sűrűn körbevette azt a többi jármű és az összekapcsoló vezetékek, hogy nem kockáztathatták az adatáramlás véletlen megszakításának ismeretlen következményekkel járó veszélyét. De ők már sikerrel részt vettek a kreativitásfejlesztő programon, és olyan ötleteik támadtak, melyek egy átlagos embernek még rémálmaiban sem ugranának be. Mivel az űrhajóban nem találtak ilyesmit, az energia-anyag átalakító kombinált gyártósor – egy mindenhol megtalálható zseniális ősi találmány – segítségével légmentesen záródó, nyomásálló öltözéket készíttettek hőtermelő és oxigén-utánpótló gépekkel összekapcsolva. Földi emlékeiket felidézve szkafandernek nevezték az új ruhadarabot.

28






Elhagyták hajóikat. A kinyíló rámpa által szabaddá tett nyíláson azért nem szökött ki a levegő az emberekkel együtt, mert különleges energiapajzs feszült az egész űrjármű körül, mely elhárította a kívülről érkező kis kozmikus anyagszilánkokat, és egyúttal bent tartotta a levegőt. A kilépni szándékozó emberek körvonalához illeszkedve azonban szétnyílt, így távozhatott Gergő és Adri. Megbeszélték, hogy a központi magnál találkoznak. Kint súlytalanság uralkodott, az űrhajók jelentős tömegvonzási hatását semlegesítette az azokat körülvevő antigravitációs mező, mely mintegy kiemelte a járműveket a Világegyetem gravitációs hálójából. A lebegés mindkét embernek új élmény volt, de nem feledkeztek el küldetésükről, ezért az űrhajók aljához csatlakozó adatkábelt megmarkolva lendítgették magukat a középpont felé. Az út tovább tartott, mint gondolták volna, órák kellettek a több tíz kilométeres út megtételéhez. Örülhettek, hogy egyikük űrhajója sem a legkülső héjon helyezkedett el, akkor kellett volna csak igazán sokat mászniuk. Mindenesetre gond nélkül odaértek, és viszonylag sok nyílászárót is találtak a központi gömb felületén, az egyiket immár közös erővel kinyitották, majd besiklottak a résen. Amint az ajtót visszazárták maguk mögött, a helyiség megtelt levegővel, és bekapcsolt a mesterséges gravitáció is. Egy zsilipkamrában voltak. Levetették szkafandereiket, most pillanthatta meg egymást először Adri és Gergő a valós életben is. Az, hogy már milliónyi hasonló embert láttak – már nem az „egyforma”, „ugyanolyan” kifejezés jutott eszükbe a másik kinézetéről – nem ábrándította ki őket, mivel most nem csak testük, de értelmük, érzelmeik is találkoztak, félreérthetetlen volt a boldogságot kifejező mosoly és a szemek eleven csillogása. Utoljára a Föld elpusztultakor ölelték egymást, most a való világban először próbálta ki két ember ezt az érzületeket kifejező mozdulatsort, és nem csalódtak. Néhány csöndes, meghitt perc után elindultak körülnézni, kideríteni, hogy mit tehetnek a többiekért. Az ajtók, a keresztező folyosók szabályos rendben követték egymást, de bárhova is néztek be, mindenhol kizárólag számítógépes memória- és processzorchipeket, kábeleket és egyéb rejtélyes berendezéseket láttak. Hosszas bolyongás után értek csak el a személyzeti részlegbe. Alaposan szétnéztek, és az orvosi szektorban megtalálták a főnököt, és azon segítőit, akikkel együtt összerakta ezt az űrbázist. Mind kapszulákban feküdtek, félig mélyhűtve. Egy íróasztalon fellelték a főnök kísérlettel kapcsolatos feljegyzéseit. A kódról is írt, tényleg óvatosságból találta ki, hogy ne lehessen önkényesen befejezni a „játékot”. De nem volt elég előrelátó, a kódot leírta a füzetbe, még ő sem tudta elképzelni a kifejlődött kreativitásnak azt a fokát, melyen bárki is arra az elhatározásra jut, hogy ide lemásszon, és ehhez űrruhát tervezzen. Pedig már eleve is ő volt a legújszerűbb gondolkodású mindannyiuk között. „Nálunk mindenképp jó eredményeket hozott a kísérlet” – gyanította a „kémkedő” pár. Most már megadhatták a titkos kódot is a kísérlet megszakításának parancsa mellett. Néhány órányi várakozás állt előttük, amíg az orvosi berendezés helyreállítja a szervezetek eredeti állapotát. De most nem unatkoztak, sőt, annyi megvitatnivaló élményük, új javaslatuk volt, hogy észre sem vették az idő múlását. Csak akkor szakadt meg beszélgetésük fonala, amikor kinyíltak a diagnosztizáló kapszulák, és a bennük fekvő társaik mereven mozogni kezdtek. Először a főnök kelt fel, de rögtön sírva a padlóra vetette magát. - Nem lehet igaz, mindig jót akartam, azért terveztem ezt a kísérletet is, és mit tettem! Én okoztam a legtöbb szenvedést a Földön! Legalább azt a végzetes gombnyomást ne én követtem volna el elsőként! – ezzel elcsuklott hangja, és még keservesebb zokogásba fogott. Adriék megsajnálták, felsegítették egy székre, és megkísérelték megnyugtatni. Ez rendkívül nehezen ment, de végül főnökük újra képessé vált a racionális gondolkodásra:

29






- Hát ti meg hogy kerültetek ide? – döbbent rá, hogy nem is a mag legénységéhez tartozó személyekkel áll szemben. - Átmásztunk szkafanderben. - Ez hihetetlen… de nem lehetetlen – álmélkodott a főnök. – Legalább részben sikerült a kísérlet, soha nem hallott dolgot tettetek! Megmentettetek minket rengeteg szenvedéstől. Hálás vagyok ezért! Ekkor az összes űrhajó rádiórendszerét azonos frekvenciára hangolták, hogy közösen megvitathassák az experimentum eredményeit, tapasztalatait: - Nos, be kell ismernem, hogy nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy azt az előzetes számítások alapján vártam, lehetségesnek tartottam néhány élet során elérni a jelenlegi morális szintünket, de százszor sem volt elég újjászületni – kezdte a főnök. - Igazság szerint egyre mélyebbre süllyedtünk az erkölcsi fertőben, lehet, hogy sose juthattunk volna ki, ha nincsenek ilyen kivételes képességű barátaink. - Úgy vélem, valamilyen környezeti hatásra vezethető vissza az agresszió kialakulása, talán amikor az őskorban küzdenünk kellett a fennmaradásért a természet, az állatok ellen, majd valahogy ezt a harcot kiterjesztettük embertársaink ellen is. - De mivel egyedül senki sem boldogulhat, csupán megboldogulhat, a harcból elnyomás lett, különféle ötletek, mint a pénz, segítségével létrejöttek a hierarchikus, hatalomkülönbségre épülő emberi kapcsolatok, ahol az alsó szintek kiszolgáltatottságukban általában nem voltak képesek cselekedni érdekeik érvényesítéséért, csak a hatalmon levők további terjeszkedési kísérleteinek eszközeit képezték. - Szerintem így is, hogy kudarcba fulladt az evolúciós kísérletünk, nagy hasznot hozott. Megtudhattuk, hogyan nem kell élni, és ennek alapján kiszámíthatjuk, hogy milyen változtatások lennének hasznosak a mi társadalmunkban. - Igen. Így, hogy élethűen átéltem mindent, egyenesen elképzelhetetlennek tartom, hogy képes lennék ilyen szörnyűségeket tenni, kizsákmányolni másokat. Annyira undorítóan viselkedtünk, mint egy rossz álomban, mely miatt felébredve is bűntudatot érzünk. - Tény, hogy muszáj változtatni társadalmunkon, de óvatosnak kell lenni, nehogy megismételjük azt a galaxissal, amit a virtuális Földdel tettünk. Sok-sok pozitívumot is kifejlesztettünk utóbbi száz életünkben. A jobb életekben rájöhettünk, mi is hiányzik minálunk. Több nélkülözhetetlen komponens is felmerült bennem. Az egyik a szeretet, szerelem, tehát az egymáshoz való kötődés, egymáshoz tartozás érzése, egyfajta bensőséges viszony, mely a gondoskodási hajlamot, a segítőkészséget is magában foglalja. A második a fejlődés, változás szükségszerűsége. Ez az unalom fontos ellenszere. Nem állhat meg úgy a haladás, mint ahogy nálunk már több tízezer éve. Amíg fejlődünk, addig van változás, addig lehet tanulni, új tapasztalatokat szerezni, amelyekről gyümölcsöző beszélgetéseket folytathatunk egymással. A harmadik komponens a gondolat korlátlansága. Ne szabjon semmi határt fantáziánknak, ez ösztönözze új felfedezésekre a tudósokat, új alkotások elkészítésére a művészeket, legyen változatosabb, tarkább az élet. Fontos negyedszer a szórakozási lehetőségek megléte. Ötleteinket ültethessük át a gyakorlatba is. Mindenki szórakozhasson az ízlésének megfelelő, mások által kitalált eszközökkel, műveken stb. Ez magában foglalja azt a feltételt is, hogy legyenek különböző ízlések, tehát változatosság, sokféleség. Minden összefügg mindennel, egyik nélkül nem jöhet létre a másik. - Oké, ez jól hangzik, de a lényeg: Senkinek sem árthatunk egyetlen tettünkkel, gondolatunkkal sem, mindenki csak annyira szabad, amíg ezzel nem sérti mások szabadságát. És továbbra sem engedhető meg, hogy bárki is megtapasztalja ezen a világon, milyen is a nélkülözés. - Úgy legyen! Eddig neveltetésünk hatására nem is gondoltam arra, hogy önállóan alkossak valami újat, még ha hiányérzetem volt is. De most tettre kész vagyok, induljunk haza, és vágjunk bele!

30






Mindenki egyetértett, a kellemetlen élmények pont arra sarkallták a résztvevőket, hogy mindent megtegyenek hasonló helyzetek elkerüléséért, a negatív tapasztalatok tehát erénnyé váltak. Egy vidám birodalom képe lebeget lelki szemeik előtt, melyet minél hamarabb meg kívántak valósítani. Űrhajóikat úgy programozták, hogy jelenlegi formációjukat megtartva repülhessenek a központi vidékek felé, ugyanis magukkal akarták vinni a főszámítógépet rejtő magot, melyből rengeteg további, a jövőtervezéshez hasznos információt reméltek kinyerni. Amint az indulás előtti visszaszámlálás megkezdődött, valaki egy olyan megdöbbentő feltevést osztott meg a többiekkel, hogy egész visszaútjuk során mindenki azon töprengett űrhajója magányos csendjében. - Nem lehet, hogy valami, a földiéhez hasonló katasztrófa már megtörtént a valóságban is? És azért lettünk ennyire egyformák, egyenlők a legapróbb részletekig, hogy ne fordulhasson elő többé ilyesmi? … Aztán mégis a baljós gondolatokat félretéve érkezett haza a bátor és kalandvágyó csapat, szilárdan elhatározták, hogy haladéktalanul belekezdenek a Változás-projektbe. De előbb egy másik kísérletként hazamennek családjaikhoz megnézni, hogy mennyire tűnt fel nekik majd’ 250 napnyi távollétük. Adrienn is meghívta magukhoz Gergőt, hogy bemutassa őt szüleinek. Már rég nem látta szülővárosának EGARD-79718 koordinátájú épületét, mely semmit sem változott azóta. Gergő, aki most tett először látogatást számára idegen bolygón, meglepődött, hogy itt is minden ugyanolyan, mint náluk. Az ajtón belépve Adri reggeliző szüleivel találták szembe magukat. Mivel azok igen furcsán néztek rájuk, álcázták magukat, és eltüntették a mosolyt arcukról. - Sziasztok! – köszöntötte szüleit Adri. - Szia, kis istennőm! – üdvözölték a szülők. – Máris visszajöttél? - Miért, hisz több mint 200 napig voltam távol! – lepődött meg a kérdésen Adri. - Tényleg? Érdekes, fel sem tűnt. - Szeretném bemutatni Gergőt, a barátomat. - Üdvözlöm önöket, örülök, hogy megismerkedhetünk! – udvariaskodott Gergő. - Köszöntünk téged! De miért nevezett Gergőnek a lányunk, ha a címedben nem is szerepelnek ezek a betűk? - Én is Adrinak hívom őt, különleges beceneveket találtunk ki egymásnak. A szülők ismét gyanakvó pillantásokat vetettek a fiatalok felé. „Mindig is különc volt a lányom” – gondolta az apa, majd enyhe elégedettség töltötte el. – Vele akarsz családot alapítani? – kérdezte Gergőre utalva. - Igen. Láthatod, hogy sikerült találnom olyan fiút, aki hajlandó velem maradni. - És mikor hoztok egy gyereket a géntechnológiai központból? Hisz ez a szokás ilyenkor. - Mi ezt egy kicsit másképp tervezzük, apa. Nem gyári gyereket akarunk. - Hát? - Természetes módon szeretnénk ööö „előállítani”. És mi fogjuk nevelni is, az iskola mellett. Játszani fogunk vele, meséket mondani neki, megtanítjuk rajzolni, festeni, történeteket írni, énekelni, papírt hajtogatni, amihez csak kedve lesz, rengeteg ötletünk van! – lelkendezett Adri. A szülők leroskadtak székeikbe, egyszerűen alig fogták fel lányuk mondanivalójának összesített értelmét, annyi ismeretlen szót használt. Csak annyit értettek meg, hogy lányuk sokkal furcsábban viselkedik, mint ezelőtt bármikor, és ez elégedetlenné tette őket. - Jól van, ne szomorkodjatok! Mindent részletesen el fogok magyarázni, nincs semmi rossz abban, amit fontolgatunk – nyugtatgatta szüleit a lány, mihelyst észrevette túlzottan

31






elragadtatott szavainak letaglózó hatását. – Csak előbb megírjuk egy könyvben utazásunk élményeit. - Könyvet írni? Minek? Hiszen már mindent megírtak egyszer, ami fontos. - Mindig vannak új lényeges dolgok, és olyasmit is papírra lehet vetni, ami nem is létezik, csak mi találtuk ki, tehát csupáncsak létezhetne. - Hogy juthatott ilyesmi eszetekbe? Ki hallott már ilyet? - A könyvben mindent részletesen elmesélünk, azt, hogy miért is jutnak eszünkbe újdonságok, és a másik kérdésedre válaszolva, hamarosan mindenki fog ilyet hallani! De most már mennünk kell, van néhány fontos teendőnk. A fiatalok kiléptek az ajtón, Adri szülei az ablakhoz mentek, és utánuk bámultak. „Furcsa gyerekek, de annyira lendületesek, van bennük valami oly kihívó, hogy szinte már kedvem lenne valami szokatlant csinálni” – gondolta az apa. - Mi a fenét művelnek ezek? – kérdezte megrökönyödve az anya, amikor az udvaron lánya átkarolta, és megcsókolta új barátját. Az apa egy hirtelen ötlettől vezérelve elkapta felesége derekát, magához húzta, és utánozva a fiatalokat, neje szájához tapasztotta a magáét. Röpke ideig érdekes bizsergés futott végig testén, szíve hevesebben dobogott, de gyorsan elmúlt. Nem tudott rájönni, mi volt az, ami kellemes elégedettséggel töltötte el, mindenesetre jó volt visszagondolni arra a pillanatra. … Az elkövetkező években milliószámra jelentek meg a virtuális valóságban töltött évezredekről szóló irományok a számítógépes galaxishálózaton. Az új könyvek híre futótűzként terjedt, hamarosan mindenki olvasott már néhányat közülük. A kezdet nehéz volt, szinte a lehetetlenséggel határos feladat volt befogadni bármilyen újdonságot is, pláne ilyen elképzelhetetlen történeteket, főleg az idősebb korosztályoknak. De az iskolás fiatalok, akik még új tudás után sóvárogtak, hihetetlen inspirációt, ösztönzést kaptak az újonnan megjelent kiadványoktól. Mindenkinek más részlet ragadta meg képzeletét, nemsokára már olyanok is írtak új műveket, akik nem is vettek részt a kísérletben. Megírták, mi történhetett volna másként. És ezzel ismét kialakult az irodalom művészete. Sokan kérték a központi számítógép adatainak egyes részleteit, hogy tudományosan vizsgálhassák meg a virtuális Föld pusztulásának pszichológiai okait, vagy hogy fejlettebb technikai apparátust dolgozzanak ki a problémára. Feléledt a tudományos kíváncsiság. Az experimentum résztvevői közül egyesek festeni kezdtek földi és valóságos tájakat, embereket, mások zenét szereztek, filmeket készítettek, kit mi ragadott meg. Ezzel másoknak is példát mutattak, ötleteket adtak. Új benyomások özöne zúdult a galaxisra. Új, kézzel főzött ételek, új ruházat, színes falfestékek, különös alakú épületek jelentek meg, vidámparkokat építettek földi mintára, sorolni sem lehetne az új kezdeményezéseket. És ami a legjobb, senki sem irigyelte mások ötleteit, vagy azok megvalósított formáit, mert mindent az emberiség közös művének tekintettek, ami mindenkit egyformán megillet. A porosodó űrhajósereg feléledt, az emberek látni akarták a többi bolygót, a lakhatatlanokat is, meglátogatni, fényképezni, festeni őket, meditálni rajtuk, elhatározták, hogy felkeresik a szomszédos galaxisokat is, ez az újra fejlődésnek induló technika segítségével egyszerűen is ment. Emberek telepedtek le új bolygókon, melyeket felfejlesztettek, így újra lazítani lehetett a gyermekszám-korlátozáson. Az űrben való terjeszkedés során nagy meglepetésükre találtak értelmes fajokat, különböző fejlettségűeket. Sikerült etikus döntést hoznia az emberiségnek. Olyan bolygókra, ahol kialakult szerves élet, nem telepednek le, hogy az univerzum változatossága fennmaradhasson. A fejlett fajokkal pedig igyekeztek barátságba kerülni. A Föld-elv érvényesült. Ha egy civilizáció csak egyetlen lakott bolygóval rendelkezett, még nem léptek a

32






segítségnyújtás szándékával kapcsolatba velük. Ha ezek a kis civilizációk önmaguk kiölése nélkül kijutnak a bolygóról, már valószínű, hogy van jövője a fajnak, érintkezni lehet velük. Így tehát a nagy birodalmakban már meg lehet bízni, ezt a gyülekvő esetek tapasztalata is bebizonyította. Sok új ismerőst szerezni pedig azt jelentette, hogy hihetetlen mennyiségű új kulturális anyag vált elérhetővé. Egyszerűen nem lehetett unatkozni. Újra felfedezték a szerelmet is, még a költészet, a szerelmes versek írásának szokása is meghonosodott náluk. A géntechnológiát ezentúl csak a betegségek elkerülése érdekében alkalmazták, nem pedig az emberek egységesítésének céljából. Színes, pezsgő kulturális élet indult meg, ahol megmaradt a szabadság, egyenlőség, testvériség elve is. Egyetlen esetről sem tudni, hogy bárki is más kárára tevékenykedett volna. Bár az unalom szó megmaradt a szótárakban, csak olyan irodalmi alkotásokban alkalmazták, mely a valós élettel gyökeresen szembenálló életformákat írt le, hogy így mindenki megtanulhassa becsülni az elért változatosságot. Egy idő alatt az emberek is különbözni kezdtek a spontán mutációk hatására, hogy ebben is helyt adjanak a sokszínűségnek. A filozófusok (szintén egy új szakma, hobbi) megpróbálták megfogalmazni, hogy milyen kapcsolat fedezhető fel az uniformizált civilizáció, a pusztulásra ítéltetett Föld és a kreativitás, az újító szellem kialakulása között. Azt találták, hogy aki tökéletesnek érzi a világot, ahogy ez saját kiindulási kultúrájukban általánosan tapasztalható volt, azt semmi sem motiválja arra, hogy javítson, változtasson rajta, így eluralkodik az unalom, a tespedt semmittevés. A filozófia, az újító szellem kialakulásának feltétele némi (fel is ismert, tudatosított) rossz, de sosem annyi, amennyi már teljes apátiába, letargiába taszíthatná az illetőt. A leküzdhető kihívások fejlesztenek, a leküzdhetetlenek, az ember képességeit meghaladók rombolnak, tönkretesznek, tehetetlenségérzetet keltenek, letérítenek a helyes útról, ahogy erre a földi állapotok is jó példát szolgáltattak. Hisz a boldogság reménye nélkül, akármilyen csekélyke esély is mutatkozik a beteljesülésére, nem létezhetne élet. Az maga a halál, ha már semmiben sem képes hinni valaki. A Föld-kísérlet kezdetének napját sokan egy új kor kezdetének nevezték, joggal, és javasolták, hogy minden évben ünnepeljék meg azt a napot. Ez lett az emberi birodalom első közös ünnepe. A virtuális Föld elpusztításához vezető emberi cselekedeteket pedig az irreális környezeti ártalmakra (túlélésért folyó harc?!) vezették vissza, tehát a kísérlet ezen részének kudarcát programozási hibának tudták be. Az ember nem lehet olyan ostoba, hogy egy csapásra elpusztítsa önmagát, társait, otthonát, civilizációját a többiek fölötti hatalom reményében. Ilyet senki sem csinál! Reméljük, hogy ez tényleg így van!

Regőczi Gergely v1.11 : Miskolc, 2000. 10. 04. v1.17 : Budapest, 2001. 08. 19. v1.18 : Budapest, 2001. 09. 17. v1.20 : Budapest, 2008. 07. 04.

33

Mese az istennö játékáról

Recommend Documents