MENEKÜLJ ÉS BÚJJ EL! (NEW YORK, BRONX)
Sokan voltak már, akiket megölt. Ez volt a dolga, szakmája, hivatása. Nagyapja, aki nem fogadta őt a szívébe, de felismerte kivételes képességeit, kiemelte a nyomorból, taníttatta, és végül áthozatta az Államokba, mikor szüksége volt rá. És a lány, aki az évek során a Nomura klán legsikeresebb bérgyilkosává vált, el is végzett minden rábízott feladatot. Nem volt más választása. Egy idő után mégis fellázadt, ellenszegült. Utolsó megbízatását nem hajtotta végre, inkább összepakolt és felszívódott, mint a köd. Tudta, kevés az esélye, hogy élve megússza engedetlenségét, ehhez túlságosan jól ismerte az öreg Nomurát. Ám mégis élt szívében a halvány remény, hogy kicsúszhat az üldözők karmaiból, bűnbocsánatot nyerhet, végleg maga mögött hagyhatja a véres emlékeket és valahol, a világ egy békés zugában meghúzódva megteremtheti végre a saját életét.
Mr. Nomura könnyű jukatában kuporgott a méregdrága, kétszáz éves, lakkozott asztalka mellett egy vastag szőnyegen. Az asztalkán zöld tea gőzölgött, füstös színű, tradicionális japán raku csészében. Az öregember kitekintett az irodaház legfelső emeletét elfoglaló magánlakosztály hatalmas panoráma ablakán. Pompás kilátás tárult elé, az öböl a sürgölődő hajókkal és a vízen túl Manhattan szigetével, melyet a büszke öregember megalázni készült. – Ha tervem megvalósul, hatalmat nyerhetünk a barbár amerikaiak fölött! – gondolta magában kevélyen. Nomura Okinaváról származott és az immár több mint félévszázados amerikai katonai jelenlét szűkebb pátriájában egyszerre sértette nemzeti büszkeségét és emberi méltóságát. Családjának legendáriuma szerint ő volt a hajdani Ryu-Kyu királyság uralkodó családjának utolsó leszármazottja férfiágon. Apja a második világháborúban halt meg a szigetért dúló véres ütközetben, furcsa módon nem a megszállók, hanem egy japán tiszt kardja által, aki a helyi lakosokat gondolkodás nélkül feláldozható bennszülötteknek tekintette. Szemléletében osztozott Japán tábornoki kara, sőt, maga a császár is, aki a négy nagy, „valóban japán” sziget védelmét tekintette elsődlegesnek és a hajdan önálló kis királyság népével alig törődött. Nem csoda, hogy az okinavai csatában a két harcoló félnek együttesen alig feleannyi áldozata volt, mint a civil lakosságnak. Nomura lelke mélyén alig gyűlölte kevésbé Amerikát, mint a hazáját mindig gyarmatosítóként kezelő császári birodalmat. Ez persze nem akadályozta meg őt abban, hogy mind a prosperáló szigetország, mind pedig a nyugati világ uraként viselkedő USA által kínált előnyöket jócskán kihasználja.
6
Teáját kortyolgatva a vastag iratcsomóra gondolt, mely egyelőre széfjében lapult, avatatlan szemektől távol tartva. Jó pár külügyi szakértő, katonai stratéga, üzletember, jogász és közgazdász dolgozott rajta, egymástól függetlenül. Nomura gondosan ügyelt rá, hogy teljes áttekintése rajta kívül senkinek ne legyen az anyag fölött. – Ha a Terv megvalósul, a világ megváltozik! – villant büszkén szénfekete szeme. De elhessegette magától ábrándjait, türelemre intette magát. A gondosan megkomponált ütemterv szerint még néhány hét kellett hozzá, hogy a bonyolult projekt elinduljon. Addig is, apró cselekvések láncolatát kell hiba nélkül végrehajtani. Az eltervezett húzások precíz kivitelezése most fontosabb az ábrándozásnál, hiszen minden tett egy lépés a csúcshoz vezető úton. – Fogjunk hát hozzá! – gondolta. Nyelt egy kortyot az illatos teából és csengetett. Megjelenő titkára útján Nomura először cége tőzsdei tranzakciókkal foglalkozó osztályának vezetőjét hívatta magához. A férfi remegve állt meg az ajtóban. Ritkaságszámba ment, hogy az Öreg Főnök a lakosztályába kéressen valakit. Ráadásul, hogy még a saját maga által készített teával is megkínálja, megbecsülése és jóindulata jeléül! A Harvardon végzett, mégis ízig-vérig japán közgazdász érezte, amint egy izzadságcsöpp elindul tarkóján lefelé és végiggördül nyakán és gerincén. Némán meghajolt ültében, kivárta, míg az illatos tea első kortyainak íze betöltötte száját és megnyugtatta idegeit. Hosszas hallgatás után az öregember végre megtörte a csendet. Ejtett néhány szót a családi ültetvényről, ahonnan a tealevelek származnak, alkalmat adva a vendégnek, hogy megdicsérje a belőlük készült ital páratlan aromáját. Eleget téve az udvarias formaságoknak, rátértek az üzletre. – Hikari-szan! Kérem, hozza ide azt a köteg papírt az iratszekrényem felső polcáról! Elismerésem jeléül beavatom önt a
7
cégcsoport eddigi legnagyobb vállalkozásának tervébe. Mint tudja, kormányunk hatalmas összegű hozzájárulás fejében elérte, hogy az amerikai megszállók részlegesen kiürítsék az okinavai támaszpontot. Cserébe Nago város közelében és Guam szigetén épül számukra új bázis, beleértve a jenkik atomtengeralattjárói számára is alkalmas kikötőt és szárazdokkot. Ebben a nagy horderejű vállalkozásban meghatározó cégként fogunk részt vállalni, egy alapos átszervezés után. Teljes diszkréció mellett titkos pénzalapot hozunk létre a meglevő eszközeink koncentrálásával. Az ön feladata az lesz, Hikari-szan… Másfél óra múlva az alkalmazott sápadtan, remegő lábakkal távozott az elnöki lakosztályból. Úgy érezte, mint aki egy vulkáni kráter szélén botladozik. Irodájába visszatérve, már higgadtabban tudta átgondolni a dolgokat. – Ha a főnök végrehajtja tervét, az alaposan megrendíti a Nikkei indexet! – gondolta reménykedve – És egy okos ember, biztos információk birtokában, szép kis vagyont tud keresni addig, míg az árfolyamokat vissza nem korrigálja a piac! Hikari eddigi pályafutása során komoly összeget tett félre, de felnövekvő gyerekei taníttatása Amerikában csak úgy nyelte a pénzt. Most úgy érezte, ha elég ügyes és óvatos lesz, egy csapásra megoldhatja összes anyagi problémáját. Örömtől ragyogva ment haza. Felesége oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, de nem merte firtatni sokszor mogorva férje hangulatváltozásának okát. A tőzsdeszakértő után Nomura a magántestőrsége vezetőjét hívatta. Jamagucsi, a még Japánból magával hozott régi gárda első embere, töretlen hűséggel szolgálta már harminc éve és végigharcolta vele a nehéz időket Okinaván, míg sikerült mind a japán, mind az amerikai konkurenciát kiütniük a
8
nyeregből a sziget alvilágában. A véres évek után persze konszolidálni kellett a Nomura birodalmat, legális üzleti vállalkozássá alakítani a sok piszkos üzletet, érdekeltséget. Mivel az ilyesmi sosem megy simán, nagy szükség volt a kőkemény Jamagucsira és embereire az időnként adódó válsághelyzetek idején. Az alvezérré avanzsált hajdani testőr és segítőtárs azonnal megjelent, ahogy a bálványozott és félve tisztelt Ojabun hívatta. Nomura, bár kedvelte és nagyra becsülte emberét, elveinek megfelelően mindig megtartotta vele szemben a három lépés távolságot. Most is csak arra szorítkozott, hogy rövid bevezetés után durva torokhangon kiadja neki határozott, egyértelmű utasításait. Vékony dossziét dobott a szőnyegre alvezére elé. – Minden adat benne van, ami kell! Környezettanulmány, a célszemély jövő heti programja, várható mozgása. Állítsd rá Aikót a feladatra! Alaposan készüljön fel, és ne hibázzon! Nagy emberről van szó, a szenátus költségvetési bizottságának elnökéről. Létfontosságú, hogy még a pénteki ülésük előtt ki legyen iktatva az illető, nehogy érdekeink ellen hangolja a bizottságot! Sok milliárdos költségvetési támogatásról van szó, Jamagucsi! Ha Jenkins szenátor kihullik a sorból, akkor a helyettese bonyolítja le a szavazást. Márpedig az alelnök a zsebünkben van, ésszerűen viszonyul a kéréseinkhez. Jamagucsi megengedett magának annyit, hogy enyhén széthúzza borjúhús színű, cserzett ajkait. Jó párszor bírt rá üzletembereket, politikusokat „ésszerű” hozzáállásra. Ám óvakodott attól, hogy bármit is szóljon. Csend ült a hatalmas, teremnek is beillő nappaliban, ahol a kinti rekkenő hőség ellenére egy márvány kandallóban illatos ciprusfa hasábok lángoltak. A meleget nagy teljesítményű légkondicionáló tompította arra a hőfokra, amit Nomura kedvelt. Az öreg elmélázott egy-két percig, meditált, ahogyan a nagy horderejű döntések előtt mindig is szokott. Alvezére türelmesen, rezze-
9
