Lengyel György Jegyzetek az új elit-paradigmához (Megjelent: Kelemen János (szerk.) 2014, Normák, cselekvés, társadalom. Orthmayr Imre hatvanadik születésnapjára. Bp., ELTE Eötvös K., pp. 55-73.) E tanulmányban azokat a jegyzeteket igyekszem továbbgondolni, amelyeket az új elitparadigma és a demokratikus intézmények szakirodalmának tanulmányozása során készítettem. Az írás első része a régi és az új elit-paradigma néhány jellegzetes vonásával foglalkozik. Az új elit-paradigma képviselői – John Higley és munkatársai – széles körű nemzetközi összehasonlító vizsgálatsorban foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy a megosztott elitszerkezetből miként alakul ki egy egységes elitszerkezet, gyakran támaszkodva itt a keleteurópai tapasztalatokra is. Az eddig kevésbé foglalkoztatta a kutatókat, hogyan bomlik fel az elitkonszenzus, és ennek milyen lehetséges társadalmi implikációi vannak (Dogan–Higley 1998). Egy másik jegyzetsor az elitek és az intézmények viszonyára világít rá. Ebben azokat a gondolatokat idézem fel, amelyek az elitszerkezet és a demokratikus politikai rendszer típusai (egyebek közt a konszolidált demokrácia, a többségi és konszenzuális demokrácia, valamint a vezérdemokrácia) közötti összefüggésekre utalnak. Ennek kapcsán röviden érintem a vezetőtipológiák által kínált fogalmi készletet is. Végül néhány következtetést és kritikai észrevételt fogalmazok meg, lehetséges újabb kutatási irányokat is megemlítve.
1. Megjegyzések a régi és az új elit-paradigmáról Az elitek azok a társadalmi alakulatok, amelyeknek tagjai személyes véleményükkel és döntéseikkel képesek érdemi, tartós befolyást gyakorolni a társadalmi reprodukciós folyamatokra. Napjainkban bizonyára ide tartoznak a képviselők, a kormányok, pártok felsővezetői, a legnagyobb bankok, vállalatok, érdekvédelmi szervezetek felsővezetői, valamint a kiemelkedő tudósok, művészek és véleményvezérek is. Ezekben a jegyzetekben, hacsak másként nem jelzem, elsősorban a politikai elitekkel és ezek intézményi viszonyaival foglalkozom. Az elitkutatók osztoznak abban a felfogásban, hogy az elitek a társadalomból kiemelkedő domináns kisebbségek. Az elitkutatás első hullámának középpontjában éppenséggel az elitek és a társadalom többi része, az elit és a tömegek viszonya állt, tehát 1
annak kutatása, hogy miként reprodukálódik az elitek és a társadalom közötti aszimmetrikus viszony. Michels (1958 [1911]) oligarchiáról, Mosca (1972[1933]) uralkodó osztályról, Pareto pedig (2003 [1901], 1966 [1916]) – ebben a vonatkozásban Machiavellire támaszkodva – oroszlán és róka típusú elitekről értekezett, mikor az elit és a társadalom viszonyát értelmezte. Az elitek szerepének megítélését kezdettől ambivalencia kísérte, s Pareto nem segítette az ambivalencia tisztázását. Azzal a jól ismert példájával, amelyben a társadalmi tevékenységek minden ágában az adott tevékenységet művelők legkiválóbbjaiként azonosította az eliteket, kétszeresen is bonyolította a helyzetet. Egyrészt az eredendően realista közelítésmóddal jellemezhető paradigmának nominalista értelmezést adott. Másrészt egy sajátos normatív értelmezéssel kötötte össze az elitek létét. Ugyanakkor Pareto – aki az elitet az arisztokrácia szinonimájának tekintette, s hajlamos volt a történelmet az arisztokráciák temetőjének látni – észlelte a mindenkori eliteket a legkiválóbbakkal azonosító elmélet gyenge pontját, s az elitek cirkulációjával e probléma megoldására tett kísérletet (PARRY 2005[1969], BURNHAM 1970 [1943]). Az elitek létét tényként elfogadó realista felfogás nem szükségszerűen kell, hogy összefonódjon az elitek kiválóságának képzetével. Nem szükségszerű az elitek uralmának normatív elfogadása sem. Nem szükségszerű tehát azt gondolnunk, hogy mindenkor létezik egy uralkodó társadalmi kisebbség, s ez így is helyes, mert így van elrendelve, mert mindig így volt, vagy mert az elit a legkiválóbbak csoportja. Az elitek rekrutációja és belső viszonyrendszere sokféle módon alakulhat, s nem minden rekrutációs mechanizmus garantálja a legkiválóbbak kiválasztását (PUTNAM 1976). Az elitek rekrutációs mechanizmusai a modern politikai rendszerekben a kompetencia és a lojalitás szűrőrendszereinek kombinációjaként állnak össze, az intézményi feltételektől függően kaphat egyik vagy másik szempont nagyobb súlyt – bár a kompetencia túlsúlya sem garancia feltétlenül az elitek erkölcsi integritásának érvényesülésére. Az elitelméletet gyakran éri az a vád, hogy az elitek kiemelt szerepét elemezve megfeledkezik más társadalmi kategóriák és relációk hatásának elemzéséről. Ez a kritika jogos, és tisztában kell lenni azzal, hogy az elitek működési feltételeinek megértéséhez más társadalmi kategóriák vagy csoportok érdekviszonyait is ismerni kell. Azt azonban empirikus kérdésnek tekinthetjük, hogy a munkaerő- és tőkepiaci pozíciók révén definiált osztályok és az országos döntési kompetenciával jellemzett elitek csoportként működnek-e, tehát jellemzie őket a csoporttudat, a kohézió és az együttműködés. Az elitelméletben vita folyt arról, hogy 2
az elit, vagy az elitek terminus használata helyesebb-e. Ezzel a kérdéssel alább nem foglalkozom, mivel az a tartalmi kérdés, amit megvilágít – tudniillik, hogy mennyire egységes az elit –, e nélkül is tárgyalható. Raymond Aron (1950) a második világháború után kialakult francia társadalmi helyzet értelmezése során már eljutott egy fontos elitelméleti kérdés, nevezetesen az egységes és fragmentált elitszerkezet problémájának felvetéséig. Az államosítások, a nagytőke tömegkommunikációs befolyásának csökkenése, s ezzel párhuzamosan a tömegszervezetek és pártok hatalmának növekedése új társadalmi helyzetértékelést tett szükségessé. Aron úgy látta, hogy az új helyzetben az osztályok relatív pozíciója egyaránt függ a gazdasági és a politikai hatalomtól, valamint ezek interakcióitól, tehát a privilegizált csoportok gazdasági hatalma és a pártok politikai hatalma közti konfliktusoktól. Ebből adódóan az elit struktúrája nem egyszerűen a társadalom hatalmi viszonyainak leképezése. Az elit Aron felfogása szerint a lényegi intézményi funkciókhoz kötődik, s ezek alapján öt elitcsoportot határolt el: a pártpolitikai, a kormányzati, a gazdasági, a tömegszervezeti és a hadseregbeli vezetők csoportját. Amennyiben a hatalom különböző csoportokból összetevődő elitek kezében van, a kormányzás az elitcsoportok kompromisszumainak függvényévé válhat, vagy ellehetetlenülhet. Mindez többékevésbé ki is jelöli az elitszerkezet demokratikus feltételek közti határait: egy unifikált elit uralma a demokratikus feltételek visszaszorításával járhat, mondja Aron, ha azonban egy frakcionált elit tartósan képtelen kompromisszumot kötni, úgy elveszítheti kormányzási kompetenciáját (ARON 1950, PUTNAM 1976). Némi sarkítással azt mondhatjuk, hogy míg a hagyományos elitelmélet kulcskérdése az elit és a tömeg közötti távolság és viszony volt, addig az új elitelméletben a kezdeti kulcskérdés az elitek közötti horizontális kapcsolatok természete lett. Higley és szerzőtársai az elitek megosztott és egységes voltát több, az elit struktúrájáról írott könyvben és cikkben (HIGLEY– FIELD–GROHOLT 1972; HIGLEY–BURTON 1989, 2006; HIGLEY–PAKULSKI–WESOLOWSKI 1998) a paradigma központi kérdésévé tették. Aronnal szemben azonban az unifikált elitszerkezetet nem azonosították általában a demokratikus intézmények korlátozásának lehetőségével. Ezt csupán az unifikált elit egyik típusával, az ideológiailag egységes elittel hozták összefüggésbe. A nagy, komplex szervezetek stratégiai pozícióit elfoglaló elit e koncepció szerint az intézményi és társadalmi status quo fenntartásának letéteményese. Az elit egysége intézményi stabilitással, míg az elit megosztottsága intézményi instabilitással járhat. Egységesnek akkor 3
tekinthető az elit, ha kellő belső kohézióval rendelkezik ahhoz, hogy tagjai – függetlenül esetlegesen eltérő csoportérdekeiktől és nézeteiktől – egyetértésben legyenek az általuk irányított társadalom kívánatos intézményi kereteit illetően. Megosztottá akkor válik az elit, ha a különböző elitcsoportok értékei és érdekei olyan mértékben divergálnak, hogy a fragmentumok nem fogadják el egymást legitim partnerként. Ezek az összefüggések csak azzal a megszorítással érvényesek, hogy a lakosság etnikai, kulturális vagy társadalmi heterogenitása nem korlátozza az elit befolyásának érvényesülését. Ha a társadalom bármely törésvonal mentén polarizálódik, konfliktus esetén az elit szerkezete is felveheti ezt a megosztottságot. Az egységes elitnek az új elit paradigma szerint két alapvető típusa van: az ideológiailag egységes és a konszenzuálisan egységes elit. Az ideológiailag egységes elit létrejötte szempontjából tulajdonképpen közömbös az egységesítő ideológiák belső tartalma, csupán annak a követelménynek kell eleget tenniük, hogy mozgósító erővel bírjanak. Ilyennek volt tekinthető a kelet-európai országok elitstruktúrája a korai szocializmus időszakában. A konszenzuálisan egységes elitek tagjai a hatalomgyakorlás adott módját és intézményi feltételeit illetően alapvetően egyetértenek. Másként tehát a szemben álló elitcsoportok elfogadják egymás legitimitását és a játékszabályokat. Ez az elitstruktúra létrejöhet oly módon, hogy a korábban megosztott elit legjelentősebb csoportjai az alapkérdésekben megállapodásra jutnak, de kialakulhat úgy is – túl azon, hogy a kolonizáció felszámolása után a politikai harcokból a hazai elit egységesen kerül ki és nem fragmentálódik (HIGLEY–DEACON–SMART 1979; HIGLEY–BURTON 2006) –, hogy az elitcsoportok az alapvető értékek és normák tekintetében konvergálnak. Amennyiben a konszenzuálisan egységes elit struktúrája egyszer valami módon kialakult, úgy ez a szisztéma az említett korlátozó feltételek között önfenntartóvá válhat, és működőképes maradhat. Bár van kritika (MEDDING 1987), amelyik szerint a neo-elitizmus túlhangsúlyozza az egységet a versengéssel, s a procedurális elemeket a tartalmi vonatkozásokkal szemben, a konszenzuálisan egységes elitszerkezet nem azonos azzal, hogy a különböző elitcsoportok ne versengenének egymással. A reprezentatív demokrácia feltételei között a demokratikus politika egyik alapköve a politikai elitek versengése. Az új elitparadigma e versengés intézményi korlátaira és magatartásszabályaira hívja fel a figyelmet. A megosztott elitszerkezet éppen az intézményi és magatartásszabályok felrúgásával áll összefüggésben, s a társadalmi reprodukció zavaraival kapcsolódik össze. Az egységes elitszerkezet alapja lehet egy uralkodó 4
ideológia, vagy ennek alternatívájaként az elitek konszenzusa, utóbbin értve azt a minimális feltételt, hogy a releváns elitcsoportok egyetértenek a játékszabályokban, és a versengésben elfogadják egymást legitim partnerként. A versengés játékszabályai lényegében nem mások, mint maguk a demokratikus intézmények. A konszenzuálisan egységes elitszerkezetet más megfogalmazásban a korlátozott önérdek-érvényesítés jórészt hallgatólagos szabálya jellemzi. Ez azt tartalmazza, hogy a kormányzó elit elismeri az ellenzék jogát, nem csupán arra, hogy létezzen, de arra is, hogy súlyával azonos arányban legyen reprezentálva, hogy véleményt formáljon, döntéseket megvitasson és megvétózzon. Egy ilyen helyzetben elsősorban a procedurális lehetőségeket hangsúlyozzák, nem a végső alapelveket, s kellő teret találnak a bizalmas információk számára ahhoz, hogy a tárgyalások során rugalmasságot tanúsíthassanak (HIGLEY–BURTON 2006: 11.). Mint jeleztem, az új elit-paradigma képviselői úgy hivatkoztak a kelet-európai rendszerváltozás egyes eseteire, mindenekelőtt a lengyel és a magyar kerekasztal-tárgyalásokra (Bozóki 2002), mint az elitek megállapodásának jellegzetes példáira, amelyek révén a korábbi ideológiailag egységes, majd megosztott elitszerkezetből egy konszenzuálisan egységes formáció emelkedik fel (HIGLEY–LENGYEL 2000). Az elitkonszenzuson azonban jelentős repedések keletkeztek, s a liberális demokrácia első hullámát – amire az elitkonszenzus irányult – egy kibontakozó ellenhullám látszik követni (WASILEWSKI 2010, ILONSZKI–LENGYEL 2009).
2. Kategóriák hálójában: elitek és a demokrácia típusai A demokráciának, azaz – legszélesebb értelemben – a nép általi és nép érdekében végzett hatalomgyakorlásnak többfajta változata van, miként a demokrácia-elméleteknek is (DAHL 1971, 1989, 1995, 1996; SCHUMPETER 1981 [1943]; DOWNS, 1957a, b; PAKULSKI– KÖRÖSÉNYI 2012). Ezen elméletek jelentős része azzal foglalkozik, hogy a döntéseket kik és miként hozzák. A döntéshozatal módját illetően két jelentősen eltérő elméleti közelítés körvonalazható: a közvetlen és a közvetett demokráciáé. A közvetlen demokrácia elméletei (FISHKIN 1997, DRYZEK 2002, STEINER 2012) feltételezik, hogy a kollektív entitás tagjai egységesen és egyenlő súllyal vesznek részt a döntéshozatalban. Ezen belül a deliberatív modell központi eleme az, hogy a résztvevők megvitatják a kérdéseket, s a döntés a vita nyomán formálódik ki. Társadalmi döntési helyzetek megoldásának alapvető formáit Elster (1998) szerint az alku, az érvelés és a szavazás mechanizmusaiban jelölhetjük meg. 5
Negyedikként említhetjük az erőszakot, ami hatékony döntéshozatali forma, azonban nem fér össze a demokratikus elintézési módokkal (s itt most a döntéshozatal módjára utalok, nem arra, hogy a döntés mire ad felhatalmazást). Valójában mind a közvetlen, mind pedig a közvetett demokratikus döntéshozatali formákban találkozunk az alku, a szavazás és az érvelés kombinációival. Míg azonban a közvetlen demokrácia feltételei közt az érvelés, a közvetett – tehát a nép által jogokkal felruházott kisebbségek révén való – hatalomgyakorlás körülményei között a szavazás a központi elem. A kollektív döntések szavazás útján való meghozatala, s azon belül is a többségi szabály érvényesítése mellett Elster szerint azt lehet felhozni, hogy ez biztosítja egyszerre az anonimitást, a semlegességet, a pozitív felelősséget és az univerzális jelleget (tehát azt, hogy az egyéni preferenciák minden kombinációjára igaz legyen). A többségi szabályt és az utilitarizmust ugyanaz a fő kritika éri: az egyéni (szabadság)jogok felől érkező. Valóban, a legtöbb jót a legtöbbeknek utilitarista elve és a többségi szabály közt logikai kapcsolat van. Ez azonban könnyen sérülhet, ha a szenvedélytől fűtött többség nem valósan érzékeli érdekeit. A politikatudomány gyakran idézi Hamilton megállapítását, hogy ha a többség kezébe kerül a hatalom, az elnyomja a kisebbséget, ha pedig a kisebbség kezébe kerül, akkor az elnyomja a többséget (FISICHELLA 2009). Dahl elemzéseinek egyik központi kérdése az volt, hogy milyen kondíciók révén előzhető meg a vezetés zsarnoksággá válása. A jó kormányzás, s tágabban a konszolidált demokrácia feltétele az, hogy megtalálja az egyensúlyt a többségi és kisebbségi jogosítványok között.
2.1. A konszolidált demokrácia Larry Diamond (2002) számításai szerint az ezredfordulón a világ országainak túlnyomó többsége, több mint háromötöde demokratikus berendezkedésű volt. Ezek túlnyomó többsége konszolidált volt, s közöttük is többségben voltak a liberálisnak tekinthető, tehát a szabadságjogokat tiszteletben tartó rezsimek. Érdemes némiképp kibontani e fogalmak jelentését és implikációit. Diamond a demokrácia legszélesebb értelmezését a választási demokráciában látja, aminek minimális feltétele, hogy a politikai hatalom megszerzését pártok közötti rendszeres, szabad és fair választások döntik el, s amelyben lehetőség van a kormányon lévők békés leváltására. A szabad és fair választások kritériumai nehezebben ragadhatók meg, mint gondolnánk. Ez, tehetjük hozzá, módot ad a választási demokrácia határainak feszegetésére, s 6
arra, hogy a hatalomban lévő elitek akár durva beavatkozással, akár csak ígéretekkel, ügyeskedéssel és demagógiával – tehát nem kifejezett törvényszegés árán – biztosítsák hatalmon maradásukat. A konszolidált demokrácia feltételeit Diamond akkor látja teljesülni, ha minden szignifikáns politikai elitcsoport, párt és szervezet, csakúgy, mint a népesség többsége, elkötelezett a demokratikus berendezkedés mellett, rendszeresen betartja annak szabályait és korlátozásait. A konszolidáció tehát széles körű normatív és magatartásbeli konszenzust feltételez a demokrácia szükségességét illetően, és abban a vonatkozásban is, ahogyan a demokrácia az adott országbeli alkotmányos rendben megvalósul. Ilyen esetben a demokráciával kapcsolatos normák, eljárások és elvárások annyira internalizálódnak, hogy az aktorok rutinszerűen alkalmazkodnak hozzájuk, így azok a habitus részévé válnak. Amikor a demokrácia és a demokratikus eljárások iránti elkötelezettség rutinná válik mind az elit mind pedig a társadalom köreiben, csökken a demokráciával kapcsolatos bizonytalanság is, nem annyira az eljárások kimenetét, mint inkább a politikai verseny szabályait és módszereit illetően. Akkor stabil és konszolidált a demokrácia e felfogás szerint, ha minden mozgósításra képes politikai szereplőre igaz, hogy nem csupán betartja a demokratikus versengés szabályait, de meg van győződve arról, hogy valós és potenciális versenytársai is így tesznek. A konszolidált demokrácia egyik fontos indikátora, hogy miként látják és miként értékelik az emberek a demokratikus berendezkedést. Az empirikus felmérések önmagukban nem informálnak kellően a konszolidáció meglétéről és mértékéről – hiszen az az elitek és a társadalom viselkedésmintáin és nem véleményén múlik –, egyfajta eligazítást azonban mégiscsak adhatnak. Azzal a feltételezéssel igaz ez, hogy a vélemény és a magatartás egymással nem gyökeresen ellentétesek, s a felmérések a véleményt jól adják vissza. Amikor a közvélemény-kutatások során az emberek a demokráciával kapcsolatos véleményt mondanak, ebben sok minden keveredhet. Diamond – Pippa Norris és mások munkássága nyomán – ezek közül fontosnak tartja különválasztani az általánosítás, az absztrakció fokától függően a politikai közösséggel, a nemzetállammal kapcsolatos általános véleményeket, a rezsim alapelveire (a demokrácia legitimációjára) vonatkozó nézeteket, a rezsim teljesítményével kapcsolatos elégedettséget, a rezsim intézményeibe vetett bizalmat, s a politikai aktorok megítélését. A European Social Survey 2013-as hulláma (http://www.europeansocialsurvey.org/) érdekes adalékokkal szolgál e kérdések megvilágításához. A politika és a politikusok iránti bizalom alacsony fokú egész Európában, 7
az emberek többsége se Nyugat-, se Kelet-Európában nem bízik a pártokban, s Keleten még kevésbé, mint Nyugaton. Hatványozottan igaz ugyanez a politikusokkal kapcsolatos beállítottságra általában. A kelet-európaiak kétharmada (a magyarok háromötöde), a nyugatiak fele elégedetlen kormánya működésével (különösen a szlovén és a bolgár lakosság elégedetlen). A kelet-európaiak fele (a magyaroknak valamivel kevesebb, mint fele), a nyugatiak negyede elégedetlen a demokrácia állapotával országában. Az általános európai kép tehát a demokratikus intézményekkel való valamelyes elégedetlenség és a szereplők iránti jelentős bizalmatlanság, s ez Kelet-Európában jóval inkább így van, mint Nyugaton. A magyar adatok ebben a tekintetben igazodnak a kelet-európai átlaghoz, némiképp kedvezőbbek annál. A demokrácia konszolidációjának egyik akadálya lehet, ha a szereplők és az intézmények nincsenek szinkronban. Ennek tipikus megjelenési formája a színlelt demokrácia jelensége, ami – Leopold színlelt kapitalizmusának mintájára – akkor áll elő, ha a szereplők nem a létező intézményeknek megfelelően járnak el, színlelik a szabályok betartását, s gyakran megszegik a normákat. E jelenségről másutt részletesebben írtunk (ILONSZKI– LENGYEL 2009), itt csupán azt jegyezném meg, hogy a színlelt demokrácia amellett, hogy rontja az intézmények hatásfokát, akadályozza a konszolidációt is. Visszatérve mármost a konszolidált demokráciák minőségének kérdéséhez, annak leggyakoribb változataként a liberális demokráciát jelölik meg. Ez az a demokráciaértelmezés, amelyik nem pusztán elektorális szabályként tekint a demokráciára, hanem olyan intézmények és jogosítványok együtteseként, amelyek garantálják az egyéni és kisebbségi szabadságjogok érvényesülését (köztük a gyülekezés, a vallásgyakorlás, a tulajdon és a vélemény-nyilvánítás szabadságát), a jogállamiságot, a hatalmi ágak elválasztását, a bíróságok, a hatalmat kontrolláló intézmények, a média, valamint a civil társadalmi szerveződések függetlenségét is (DAHL, 1971; DIAMOND 2012: 213 skk.). Fareed Zakaria elemzése (1997) arra a problémára világít rá, hogy a demokratikusan megválasztott rezsimek egy részében gyakran korlátozzák az állampolgárok alapjogait. Zakaria úgy véli, hogy a demokráciát meg kell különböztetni az alkotmányos liberalizmustól: a demokrácia a procedurális szabályokra vonatkozik, amelyekkel a kormányt megválasztják, míg a liberalizmus a kormányzás tartalmára utal. Ennélfogva a demokrácia fogalma nem azonos a jó kormányzásssal. A klasszikus liberalizmus elvezethet a demokráciához, de 8
fordítva ez nem feltétlenül van így. A demokratikus választási rendszer bevezetése több országban erős végrehajtó hatalomhoz, de gyenge törvényhozáshoz és gyenge alkotmánybírósághoz, továbbá kevés gazdasági és civil szabadságjog érvényesüléséhez vezetett.
2.2. Konszenzuális és többségi demokrácia Egy, az előzőektől eltérő dimenzióra világít rá a konszenzuális és a többségi demokrácia közti distinkció. A többségi modell talán legelegánsabb megfogalmazását Anthony Downs (1957 a, b) adta, aki abból indult ki, hogy a kormányzati politika jólét-maximalizáló tevékenységének céltételezése két okból is problematikus. Egyrészt nem világos a társadalmi jólét jelentése, s maximalizálásának módja sem. A társadalmi jólét maximalizálása csupán az egyéni preferencia-sorrendek erős korlátozása mellett lehetséges. Másrészt az sem garantált, hogy az elmélet által tételezett normatív szempontok találkoznak a szereplők valós motívumaival és cselekvésmintáival. Ezért Downs, szándéka szerint, egy olyan modellt dolgozott ki, amelyik figyelembe veszi, hogy a kormányokat hús-vér emberek alkotják, akiket saját önző szempontjaik vezetnek. A kormányok (valójában a kormányzó pártok) megkülönböztető jegye e szerint a felfogás szerint, hogy a társadalmi munkamegosztásban kényszerítő erővel bírnak a többi aktorral szemben. A demokráciát pedig olyan politikai rendszerként definiálta, amelyikben legalább két párt versenyez a kormányzati hatalomért a periodikus választásokon, a szavazatok többségét elérő győztes gyakorolja a kormányapparátus feletti kontrollt a következő választásokig, a vesztes pártok nem akadályozzák meg a győzteseket a hivatalba lépésben, a győztesek pedig nem rontják le a vesztesek lehetőségeit a következő választásokon való részvétel tekintetében, s minden döntésképes állampolgár választó, aki egy és csakis egy szavazattal bír. Mindezekhez pedig néhány axiomatikus megjegyzést fűz a szereplők motivációját illetően. A politikai pártokat olyan emberek alkotják, akik a kormányzással járó presztízs, jövedelem és hatalom megszerzése érdekében dolgoznak; a győztes párt(koalíció) komplett hatalmat gyakorol a kormányzati munka fölött; a kormány gazdasági hatalma korlátlan, privatizálhat és államosíthat belátása szerint; az egyedüli korlát, hogy a hatalmon lévő párt nem korlátozhatja az ellenzék és a polgárok szabadságát; minden szereplő – párt, koalíció, vagy személy – racionálisan, azaz hatékonyan jár el, a szűkösen rendelkezésre álló 9
erőforrásokat úgy hasznosítja, hogy határhasznai meghaladják a határköltségeket. A racionális viselkedés tehát itt a cél–eszköz relációk optimalizálására vonatkozik, ami egy igen szűk értelmezés ahhoz képest, amit a hétköznapokban erről a logikus vagy érzelemmentes viselkedés jelentésében gondolni szoktak. Tökéletes informáltság birtokában a szavazók annak függvényében döntenek, hogy a kormány társadalompolitikája miként befolyásolja jövedelmeiket, s hogy az ellenzék milyen alternatívákat kínál. Tökéletlen informáltság esetén azonban, s ha az információk beszerzése költséges vagy időigényes, a politikai elit és a szavazók közé közvetítő szereplők és mechanizmusok iktatódnak. Egyrészt megjelennek a politikai véleményformálók, akik a közvéleményt befolyásolják a kormány és az ellenzék igényei szerint, ha nem is hamis, de céltudatosan csoportosított információkkal. Másrészt beiktatódnak a közvélemény-kutatók, akik az elitet informálják a szavazók igényeiről és beállítottságáról. Továbbá teret nyernek a lobbisták, akik részérdekek érvényesítését szorgalmazzák. Mindez oda vezet, hogy a tökéletlen informáltság miatt a szavazók befolyása differenciálódik. A kormány ki van téve a korrupciónak, mivel a szavazók meggyőzése erőforrásokat igényel. A kampánypénzek előteremtése, a tv-jelenlét és a befolyásolás más technikáinak érvényesítése arra ösztönzi a kormányzatot, hogy a pártpolitikai támogatásért szakpolitikai előnyöket nyújtson cserébe. Az ideológiák – tehát a jó társadalomról és a hozzá vezető politikákról vallott nézetek – szerepét illetően ugyancsak azt állapítja meg Downs, hogy a tökéletlen informáltság feltételei között ezek az informálódás költségeinek optimalizálását szolgálják. Amennyiben a szavazók ideológiai beállítottsága normál eloszlású, a versengő pártok a közép-szavazók megnyeréséért küzdenek. Amennyiben azonban a szavazótáborok szélsőségesen polarizálódtak, Downs úgy véli, a demokrácia nem vezet stabil kormányzáshoz. Vagy a szélsőséges polarizáltságnak kell megszűnnie, vagy az egyik oldal erőszakolja rá az akaratát a többségre, s a demokráciát zsarnokság váltja fel. Ha az ideológiai spektrum nem két, hanem többpólusú, akkor ez gyakrabban vezethet választási stabilitáshoz és koalíciós kormányzáshoz. A koalíciós kormányzás azonban ilyen feltételek közt általában kevésbé határozott és kevésbé jól integrált, mint a középszavazókért küzdő kétpárti modellben. Hacsak nem nagyon kiegyenlített a küzdelem a versengő pártok között, a szavazók joggal vélekedhetnek úgy, hogy szavazatuk nem sokat számít, annak határhaszna alatta marad a politikai informálódás határköltségeinek. Downs tehát a racionális-kalkulatív magatartás
10
feltételeit a politikára alkalmazva arra a következtetésre jut, hogy az a szavazó, aki ignorálja a politikát, valójában racionálisan cselekszik. Arend Lijphart dichotóm tipológiájában a konszenzuális (konszociális) demokrácia áll szemben a többségi demokráciával (LIJPHART 1999, 2008, 2011). A hatalmat mindkettőben a nép által felruházva, s annak érdekeit szem előtt tartva gyakorolják. Az általa elemzett szempontok a pártok számát, a végrehajtó hatalom koncentrációját, a végrehajtó és a törvényhozó hatalom viszonyát, a választási rendszer arányosságát, az érdekvédelmi csoportok erejét, a föderalizmus jelenlétét, a kétkamarás rendszert, az alkotmányosság erejét, az alkotmánybírósági jogosítványokat és a nemzeti bank függetlenségét ölelik fel. Ez a tíz szempont nagyjából két dimenzióba rendeződik: az egyik a pártok és a végrehajtó hatalom szempontjait fedi le, a másik pedig a föderalizmus és a jogi-intézményi feltételek dimenzióját. Mind a konszenzuális, mind pedig a többségi típus választásokon alapul, közvetett, mindkettőben van verseny a szavazatokért. A konszenzuális demokráciában azonban van megegyezésre való törekvés is. A konszenzuális demokráciákban gyakoribb a többpárti jelenlét, s ezért nagyobb az esélye a koalíciós kabinetek alakításának, nagyobb a hajlandóság a föderalizmusra a centralizációval szemben, nagyobb súlya van a rögzített alkotmánynak és az alkotmánybírósági ellenőrzésnek. A konszenzuális demokráciákban a végrehajtó hatalom és a törvényhozó hatalom viszonya kiegyensúlyozottabb. A konszenzuális demokráciákban az érdekvédelem erős csúcsszervezetekben is jelen van, s az ezekkel való egyeztetés a gazdasági és szociálpolitikai gyakorlat része. A konszenzuális demokráciának Lijphart mérlege szerint vannak előnyei a többségi modellel szemben. Jobban alkalmazható például etnikailag, vagy más okokból megosztott társadalmakban, mint például Svájcban vagy Belgiumban. Azonban nem csupán etnikailag és vallásilag heterogén közösségekben alkalmazható jobban, mivel általában is alkalmasabb a feszültségek kezelésére, hiszen az összes szereplőtől nagyobb önmérsékletet igényel. A többségi típusban a verseny többnyire kétpárti modellen alapul, s a pártok főként a centrumhoz közeli bizonytalan választókért versengenek, mint Downs egyik típusváltozatában, a nem polarizált közvéleményt tükröző modellben. A többségi elven nyugvó demokráciában nagyobb a centralizáció és a végrehajtó hatalom súlya a törvényhozással szemben, kisebb viszont a rögzített alkotmány és az alkotmánybírósági ellenőrzés szerepe, az érdekvédelem plurális és diszperzált, s a kabinet ellenőrzése alatt tarthatja a nemzeti bankot is (ha az nem ütközik szupranacionális kötelezettségekkel). A 11
versengésen alapuló többségi modellben a vesztes tudomásul veszi, hogy néhány évre kevés beleszólása van a dolgokba. Mindezt abban a tudatban teszi, hogy alkalmasint rá is sor kerülhet. A választási programok nem a szélsőségek felé hajtják az embereket, hanem arra ösztönzik őket, hogy a józan ígéreteket a tapasztalatok fényében mérlegeljék. Ez a modell olyan társadalmakban működőképes, amelyekben nincsenek súlyos etnikai, vallási, vagy más társadalmi megosztottságok. A szakirodalomban sokáig tartotta magát az a nézet, amelyik a kétpárti, többségi modellt a sikeres demokrácia feltételeként értelmezte. A többpárti, koalíciós kormányzással kapcsolatos kifogások és kritikák a rendszer lassúságát, ingatag, instabil voltát, alacsonyabb hatásfokát és negatív gazdasági hatásait szokták elősorolni. Akad olyan felfogás is, amelyik kétségbe vonja az eljárás demokratikus voltát, mivel a koalíciókötésre a választások után kerül sor (FARRELL 1997). Lijphart szerint valójában a kutatások arra utalnak, hogy a proporcionális, konszenzuális rendszer nagyobb stabilitással jár. A gazdasági hatások nem egyértelműek, de több tanulmány ezen a téren is inkább a konszenzuális modell előnyét mutatja. A gazdasági hatékonyság szempontja erős kéz helyett inkább biztos kezet igényel. Mivel megosztott társadalmakban jobban szolgál, a nőket is jobban képes bevonni a politikába, a társadalmi hatások is inkább a konszenzuális modell mellett szólnak (LIJPHART 1999, 258 skk). A többségi modell gyorsabb ugyan, ám a gyors döntés nem mindig azonos a bölcs és tartós sikert hozó döntéssel. S itt össze kell kapcsolnunk az elitelméletet a demokrácia típusaival. A konszenzuális demokrácia és az elitkonszenzus átfedésben vannak, ám az utóbbi tágabb érvényességű fogalom. Mind a többségi, mind pedig a konszenzuális demokrácia esetében áll az a feltétel, hogy azt alá kell támassza egy hallgatólagos elitkonszenzus a procedurális szabályokat és a partnerek legitimitását illetően. A konszenzuális elitszerkezet minden konszolidált demokratikus berendezkedés alapfeltétele, nem csupán a konszenzuális demokráciáé.
2. 3. A vezérdemokráciáról DAHL (1996) nyomán a demokrácia felfogható olyan politikai rendszerként, amelyben a döntésképes informált és involvált polgárok teljes köre érintve van, részvételüknek azonos a súlya, és szabadon határozhatnak arról, hogy mely kérdéseket utalják a hatalmat gyakorló kisebbség hatáskörébe, s melyekben tartják fenn a közvetlen döntés (népszavazás) jogát. Ez a 12
pluralista demokrácia-értelmezés idealizált modellje, amit maga Dahl is megkülönböztet a ténylegesen megfigyelhető esetektől. Az ideális modell nem csupán Downs megállapításaival ütközik a tökéletlen informáltság tekintetében, de kritika éri az involváltság oldaláról is, valamint abban a vonatkozásban, hogy túlságosan leegyszerűsíti a kisebbségeknek a napirend kialakításában játszott szerepét. Ez utóbbi pont az, ahol a demokrácia pluralista értelmezése a vezérdemokrácia jelenségét leíró szerzők kritikáját is magára vonta. Jan Pakulski és Körösényi András elemzése (2012) a vezérdemokrácia trendjének felerősödését állapítja meg. Úgy érvelnek, hogy a modern demokráciák nyilvánvalóan közvetettek, ahol az érintettek jelentős részben átruházott módon gyakorolják döntési kompetenciájukat, és a fontos kérdések a reprezentatív kisebbség körében dőlnek el. Mivel a képviseleti demokrácia modelljében a versengő elitek az állampolgárok szavazataiért szállnak ringbe, a kezdeményezés, az információ-nyújtás, s a szavazók ösztönzése, mozgósítása az ő kezükben van. A közvélemény elsősorban ennek hatására formálódik ki, s a legmeggyőzőbbek kapnak felhatalmazást. Ez a kiemelkedő szerep terjedőben van, s jelentősége növekszik napjainkban, részint a végrehajtó hatalom centralizációja, részint a tömegpártok jelentőségének csökkenése miatt. Részint pedig azért, érvelnek a szerzők, mert a politikai kommunikáció gyökeresen átformálódott, s a globalizáció a világ vezető politikusai iránti érdeklődést megsokszorozta. A pártok jelentőségének csökkenésével párhuzamosan növekszik a vezetők jelentősége a politikai döntéshozatalban. A vezérdemokrácia elmélete Weber politikai hivatásról és karizmatikus uralomról vallott nézeteire, valamint Schumpeter demokrácia-felfogására támaszkodik. Mint ismeretes, Weber különbséget tett a hatalom mint akaratérvényesítő képesség és az uralom, mint parancs-engedelmesség reláció között, ide értve a tömegek beidegzett engedelmességét is (Orthmayr 2011). A weberi uralomtipológiában a tradicionális és a racionális uralom mellett szerepel a karizmatikus uralom típusa, aminek legitimációs bázisát a vezér rendkívüli személyes tulajdonságaiba vetett hit biztosítja (WEBER 1987, 1996). E típusok nem rendezhetők sorba, hanem gyakran egymással keveredve jelennek meg. A karizmatikus személyiség archetípusa az extázisban küzdő harcos, a révedő sámán és a próféta. Az ilyen személyiség rendszerint nem igényli a hívek jóváhagyását, mivel küldetése van. Ám maga a karizmatikus uralom addig áll fenn, amíg a vezér karizmatikus képességeit a hívek elismerik. A karizmatikus uralom kevésbé intézményesül, ezért ingatagabb és ideiglenesebb, mint a tradicionális és a racionális forma. Weber megjegyzi, a karizma a tradicionális feltételek közt 13
gyakran maga volt a forradalmi, újszerű változások hordozója. A hétköznapi megélhetést szolgáló gazdasági tevékenységhez kevés köze van, s ha van ilyen vonatkozása, az elsősorban a zsákmányszerzés és az adománygyűjtés formájában mutatkozik meg. A karizma mindennapivá válása gyakran – de nem kizárólagosan – az utódlás kapcsán merül fel. Általános kulcsa a karizma mindennapivá válásának a biztonságra törekvés, tehát az, hogy a követők számára kedvező gazdasági helyzetet teremtsenek. Az öröklődő, vagy hivatallal járó karizma gyakran nem más, jegyzi meg Weber, mint a megszerzett hatalom legitimálása. Ami a pártpolitikát illeti, a karizmatikus vezető és a pártbürokrácia összecsiszolódása gyakori problémája a modern politikának (WEBER 1996, 224 skk). A karizma leggyakrabban a kíséret típusú pártokban jelentkezik (amelyeknek tagjai „közönséges állásvadászok”, írja Weber), s ritkábban fér össze a program- és világnézeti pártokkal, mivel azokat inkább kötik a nézeteik. Itt tehát Weber egy sajátos, de kétségkívül létező ellentmondásra világított rá. Miközben a karizmatikus uralom alapja a vezér rendkívüli képességeibe, nem ritkán orátori képességeibe, hangoztatott nézeteibe vetett hit, ez a forma személyes adottságokra épül, s kevésbé tűri meg a nézetek pártszerű rögzítését. A politika mint hivatás című előadását 1919-ben forradalmi hangulatú diákság körében tartotta, s ebben érezhetően jelentős mértékben támaszkodott uralomszociológiájának már a háború előtt elkészült kéziratos fejezeteire. Miután sötét színekkel festette le a politikusi hivatás gyakorlóinak tulajdonságait, szót ejtett a karizmatikus vezető szükségességéről is (WEBER 1989). Egy visszaemlékezés tanúsága szerint, mikor ezidő tájt Ludendorffal értekezett, a demokráciát olyan rendszerként jellemezte, amelyben az emberek megválasztanak egy vezetőt, akiben bíznak, majd a vezető azt mondja: „most már fogjátok be a szátokat, és engedelmeskedjetek!” Ludendorffnak kedvére lett volna ez a demokrácia-felfogás, ám Weber végül hozzáfűzte: „aztán az emberek megítélik, hogy a vezető hibákat követett-e el, s ha igen, akasztófára vele” (BEST 2010: 99). Schumpeter – aki levelezések és visszaemlékezések tanúsága szerint (SWEDBERG 1991) Capitalism, Socialism, Democracy című művét (1981 [1943]) az üzleti ciklusokról írott, elméleti összefoglalónak szánt munkája után, társadalmi nézeteinek foglalataként írta meg – a demokrácia sajátos, instrumentalista értelmezését kínálta. Ebben a versenyre teszi a hangsúlyt, a pártok és elitek versenyére, s mindezt a szocializmus és demokrácia közötti összefüggések kontextusába állítva tárgyalja. Szemben a klasszikus elmélettel, amely a hatalomra kerülést másodlagos eszköznek tekintette a népakarat érvényesítéséhez képest, Schumpeter fordított egyet a sorrenden. Úgy látja, realisztikusabb abból kiindulni, hogy a nép 14
feladata a választások során az, hogy egy kormányzó erőt kiválasszon, s a középpontban az elitek közti verseny áll. A vezetésért való versengés, a szavazatokért folyó szabad verseny az, ami a demokrácia lényegét adja, írja. Ez kizár néhány olyan esetet is, amit nem kéne kizárni a demokratikus metódus tárgyalása során (például a vezető hallgatólagos elfogadását a párton belül), ami általánosan elterjedt része a demokratikus rendszernek. Hogy milyen eseteket kell kizárni a vezetők versenyzése során, ebben Schumpeter eléggé tág határokat von. Például a demokratikus metódus kizárja a fegyveres felkelés révén való versenyt, de szerinte nem zárja ki az olyan (a gazdasági versennyel analóg) eseteket, amelyeket „unfair”-nek nevezünk. S azért nem zárhatjuk ki őket, érvel Schumpeter, mert egyébként egy teljességgel irrealisztikus ideál maradna a kezünkben. A pártokat nem szabad összekeverni az általuk hangoztatott elvekkel, írja. A párt olyan csoportosulás, amelynek tagjai a hatalom megszerzéséért összehangoltan cselekszenek. Schumpeter realitásérzéke ugyanakkor lehetővé teszi, hogy erős megállapításokat tegyen a demokratikus önkontroll szükségességéről, mint a jól működő demokrácia feltételéről (1981 [1943] 294 skk.). A jól működő demokráciának ez is feltétele, amellett, hogy a politikusok morális, szakmai és közösségi értelemben egyaránt „jó minőségű” emberi erőforrásból rekrutálódjanak, s a bürokrácia hatékonyan működjön, írja. Ez utóbbi két szempont, mint láttuk, Paretonál, illetve Webernél bukkant fel hangsúlyosan. Az önkorlátozás igen fontos tulajdonsága a politikai elitnek – hiszen ez teszi lehetővé például, hogy a parlamenti többség tagjai támogassák a kormányt –, de hasonlóan fontos feltétel az eltérő vélemények iránti tolerancia megléte is, mondja Schumpeter. A demokratikus kormányzás akkor működik megfelelően, ha az összes szereplő egységesen elkötelezett nem csupán az ország iránt, de a meglévő társadalom strukturális elvei iránt is. Ha ezeket az elveket megkérdőjelezik, s a nemzet két ellenséges táborra szakad, a demokrácia kárt szenved és működésképtelenné válhat, ha olyan érdekek és eszmék kerülnek előtérbe, amelyek alapján elutasítják a kompromisszumot (296.). A vezérdemokrácia illúziómentes modelljében – mondja Pakulski és Körösényi (2012) – a versengő elitek nem a választók preferenciáinak optimalizálását, vagy a konszenzus megteremtését tűzik ki célul, hanem olyan módon igyekeznek a választók nézeteit és percepcióit befolyásolni, hogy ezáltal maximalizálják támogatásukat. A vezérdemokrácia modellje szemben áll a szerzők szerint az aggregatív-pluralista, illetve a deliberatívparticipatív modellekkel. A vezérdemokrácia modelljét deskriptívnek tekintik, míg a másik 15
kettőt inkább normatív jellegűnek. Az elhivatottság képzete, a meggyőző erő és szónoki képességek elegye adja a karizmatikus vezető sajátosságait, amelyekkel versenybe száll a riválisokkal szembeni megmérettetésben. A reprezentáció ennélfogva nem aggregációként, nem deliberáció eredményeként, vagy a közvélemény derivátumaként áll elő, hanem a vezetők által javasolt víziók és alternatívák támogatottsága révén. A demokrácia megítélése során annak kondicionáló feltételei közt a szerzők arra teszik a hangsúlyt, hogy milyen a politikai folyamatok természete, bennük mi a választások szerepe, milyen a vezetők és az állampolgárok viszonya, miként működik a politikai felelősségtudat, és miként viszonyulnak a közjavakhoz. A vezérdemokrácia elmélete realitásként fogadja el, hogy a közvetett, reprezentatív demokratikus rendszerekben a vezető politikusok és elitek szerepe a meghatározó. Schumpeter nyomán azt is feltételezik, hogy a politikai elitek oligopolisztikus versenye innovációra készteti a szereplőket, bár érdemben nem tárgyalják ezen innovációk mibenlétét. Ebben a modellben – szemben Downs felfogásával – a politikai elitek nem a mediánszavazó pozíciójához igazodnak, hanem érdekeiknek megfelelően igyekeznek újraformálni, átszabni a szavazók preferenciáit. A szavazói preferenciák átformálása történhet a napirend manipulálása, a kritikus kérdések megjelenítése és kirekesztése, a közérdek újradefiniálása, az ideológiai orientáció és az értelmezési keretek megváltoztatása révén (PAKULSKI–KÖRÖSÉNYI 2012: 43–44). Nem egyszerűen a közvélemény által hangsúlyosan megjelenített politikai kérdések realizálása, hanem a saját politikai célok és a közjóról alkotott saját vízió realizálása áll a politikai vezetők érdekeinek középpontjában, érvelnek a vezérdemokráciát napjaink politikai diskurzusába ismételten beemelő szerzők. Bár Schumpeter nyomán megemlítik, hogy ez a modell alkalmat nyújt arra, hogy a politikai elit manipulálja a közösségi döntések folyamatát, annak kritikájára érdemeihez képest kevesebb szót szánnak, szemben a riválisként emlegetett deliberatív és plurális-reprezentatív modellekkel. Körösényi András egy újabb tanulmányában (KÖRÖSÉNYI 2013) a magyar elit polarizációjának politikai implikációit elemezte. Az elitre és a közvéleményre kiterjedő adatok másodelemzéséből arra a következtetésre jutott, hogy az eliten belüli véleményváltozások jelentős hatással vannak a közvéleményre. Az elitkonszenzus fogalmát kezdettől alkalmazhatatlannak tartja a hazai feltételekre, az elitek megállapodását kompromisszumnak látja. Kétségbe vonja Higley és az új elit paradigma képviselőinek értelmezését, miszerint a megosztott elitkonfiguráció aláássa a rezsim működőképességét. Ezzel 16
szemben azt a tézist fogalmazza meg, hogy az elit polarizációja megnehezíti a hatalomban lévő elitek elszámoltathatóságát. Ez részben lélektani és információs okokból van így, mondja, mert a tábor-mentalitás, a politikai homofília csökkentheti a tisztánlátást a közvéleményben, és növelheti a média politikai szegmentáltságát is. Továbbá olyan patologikus morális formát is ölthet – s ennek vannak jelei a magyar közéletben, írja –, hogy kettős mérce jut érvényre az esetek megítélése során. A polarizáció a reformok leblokkolásával járhat, a szakpolitikák a népszerű ígéretek foglyává válnak, vargabetűket írnak le, miközben az ellenfél kárhoztatásának szokása elterjed. Mindez hatással van az elit rekrutációjára is, amennyiben a polarizáció a megbízható, kevésbé erős karakterű jelöltek kiválasztásának kedvez. A polarizáció többféle módon fejt ki delegitimáló hatást. Ezek egyike a szakpolitikai intézkedések gyakori újrakezdése, de hasonló módon érinti ez az alkotmányos politikát is. A politikai és jogi felelősség határai elmosódottabbak lesznek, ennek kísérőjelenségeként megjelenik az ellenfelek stigmatizációja és a politika kriminalizálása. Mindez növeli a hatalmi pozíció elvesztésével járó kockázatokat, s ezzel a hatalomban lévő elitek törekvését arra, hogy pozíciójukat megőrizzék, akár a szabályok megváltoztatása árán is. .
E jelenségek társadalmi implikációira a következtetésekben még visszatérek, ehelyütt
csupán egy empirikus megfigyelésre utalnék. A már hivatkozott ESS-adatbázis egyik tanulsága számításaim szerint az, hogy a magyar polarizációs index 2013-ban a korábbiakhoz képest csökkent. Míg korábban a bal–jobb skála laposabbá vált, a polarizációs index pedig növekedett, ez a tendencia most megállni látszik, s a politikai önbesorolás közelít a normál eloszláshoz. Hogy ez így lesz-e tartósan, vagy ismét a polarizáció erősödését hozzák a választások, jelentős mértékben az elit magatartásmintájának függvénye. Mindez értelmezhető úgy, mint közvetett bizonyíték amellett, hogy a demokratikus elitizmus közelítésmódja realisztikus alapokon áll – a politikai folyamatok kulcsszereplői valóban az elitek, amelyek képesek megosztani a közvéleményt, s képesek a centrum felé is terelni a szavazókat. Más módszertannal, más körülmények között készült kutatási eredmények ugyancsak igazolni látszanak az elit polarizációjának hatását. Elméleti megfontolásokra és kísérleti evidenciákra támaszkodva egy amerikai kutatócsoport tagjai (DRUCKMAN et al. 2013) azt találták, hogy az elit polarizált vélemény-keretezése jelentős hatással van a választók döntéseire. A polarizáció hatása abban ragadható meg, hogy a szubsztantív információk
17
véleményekre gyakorolt hatása csökken, ám ennek ellenére a választók erősebben hisznek véleményük fontosságában, s hajlandóak másokat is rábeszélni erre. 3. A karizma árnyoldala – fogalmi fogódzók A demokráciával kapcsolatos viták főként azt a kérdést járják körül, hogy miként kell demokratikus döntést hozni. Azzal kevésbé foglalkoznak, hogy mi történik a döntések után, két demokratikus döntés között. Ehhez hasonlóan a vezérdemokrácia elmélete – túl azon, hogy egy realisztikus modellt állít fel a többségi reprezentatív demokrácia értelmezésére – viszonylag kevés fogalmi eszközt kínál a rendszer működésének elemzéséhez. A karizmatikus vezetéssel foglalkozó elemzések rávilágítanak a személyi kultusz megjelenésének lehetőségére, s nem csupán a totalitárius, de a demokratikus rendszerek feltételei között is (TUCKER 2011). A vezérdemokrácia képviselői állhatatosan védelmezik álláspontjukat az olyan kritikákkal szemben, amelyek a rendszert a személyi kultusszal hozzák összefüggésbe. Egy olyan elmélettől azonban, amelyik felismeri, hogy a rendszer kulcseleme a karizmatikus vezető tulajdonságaiba vetett hit, joggal várható el, hogy kellő fogalmi árnyaltsággal tudja elemezni e tulajdonságok lényegét és variabilitását. Ha nem is a vezérdemokráciával, de a vezetőkkel foglalkozó szakirodalom kínál néhány olyan fogalmi fogódzót, amellyel el lehet indulni. Burns (1978) korai tipológiája a tranzaktív és transzformatív vezetői tulajdonságok közti különbségre tette a hangsúlyt. Ez a vezetéstudományban igen népszerűvé váló és sok empirikus vizsgálat alapjául szolgáló tipológia (BRYMAN 1996) arra a distinkcióra épített, amely a jutalmazó, alkukra képes főnök és a víziót és inspirációt kínáló vezető között húzódik. Ez utóbbi az, aki a weberi karizmatikus tulajdonságokhoz legközelebb áll. Van azonban olyan elemzés is (MUMFOLD – VAN DOORN 2011), amelyik nem csupán a tranzaktív és transzformatív vezetést különbözteti meg, hanem ez utóbbit éppenséggel elhatárolja a karizmatikus vezetéstől az interakciós stílusjegyek szerint. Egyebek közt az alapján, hogy míg a transzformatív vezető a változtatásra fókuszál, és rugalmasabb, addig a karizmatikus vezetőt inkább a hősies szimbolikus retorika jellemzi. Egy friss, empirikusan megalapozott kutatás a karizmatikus tulajdonságok meglétével foglalkozott a holland szélsőjobboldali pártok vezetőinek körében (VAN DER BRUG – MUGHAN 2011). Azt kívánták tesztelni, hogy a vezetők és a követők közötti közvetlen és bensőséges kommunikáció mennyiben járul hozzá a populista politikusok sikeréhez. Nem találtak meggyőző bizonyítékot arra, hogy ezek a karizmatikus tulajdonságok átlag fölött 18
befolyásolnák a populista pártvezérek választási sikerét. Ezzel szemben inkább az bizonyult fontosnak, hogy először vetettek fel olyan kérdéseket (például a menekültügyét), amelyekre a társadalom viszonylag széles körben rezonált. Ezzel rákényszerítették a bevett pártokat is, hogy e kérdéseket beemeljék a politikai diskurzusba. Mindez hozzájárult a holland közgondolkodás változásához is, amennyiben a tolerancia és haladás önképe mellett gyökeret vert a szélsőjobboldali populizmus ideológiai kínálata. A perszonifikált és perszonalizált vezetői stílus megkülönböztetése ugyancsak hasznos lehet a politikai vezetők vizsgálata során (KISS 2003). A perszonifikált vezető megszemélyesíti a választói akaratot, míg a perszonalizált vezetés esetén a vezető személyisége rányomja bélyegét a vezetettekre, és az ő akarata érvényesül. A szakirodalomban hangsúlyt kapott az a kritikai értelmezés, amelyik segítséget nyújthat a karizma árnyoldalainak felderítéshez. A kritikai szakirodalom a pszeudo-transzformatív vezetői típus felemelkedésének veszélyeit is taglalja (MASCIULLI 2009). Ez azokat a vezetőket jelöli, akik közéleti szerepük betöltése során nem képesek a pártérdekek fölé emelkedni, és változatlanul a részérdekeket szolgálják. A vezetéstudományban egy ezzel párhuzamos fogalom nyert teret, a toxikus vezetőé (LIPMAN–BLUMEN 2005). Ez a vezetői típus megfélemlíti a vezetetteket, feszültséget kelt közöttük, és összességében rosszabb helyzetbe hozza őket, mint voltak. A kategóriát sikerrel alkalmazták a politikai vezetés leírására is (MCANULLA 2011). A vezetőkkel foglalkozó szakirodalom kötetekre rúg, és hasznosan kiegészítheti a demokratikus elitizmus és a demokratikus intézmények kutatását, amennyiben hozzájárulhat az eliten belüli vertikális távolságok és viszonyok tisztázásához, valamint az intézmények és a szereplők közötti distinkció megvilágításához. E szakirodalomnak ugyanakkor néhány pontja további tisztázást igényel: egyrészt homályban hagyja, hogy mennyiben vezetői típusokról, illetve mennyiben tulajdonságjegyekről van szó, amelyek adott esetben egy-egy vezető munkásságában kombinálódhatnak is. Másrészt a vezetők fogalmának igen széles értelmezését adja a szakirodalom, amibe a politikai elit csúcsán lévőktől a mások munkáját kontrolláló vezetőkig sok mindenki belefér. Harmadrészt, a karizmatikus vezető tulajdonságjegyeit, az ilyen vezetés működésmódját, s ennek társadalmi implikációit érdemes pontosítani az elemzések során, s a politikai diskurzusban is. Negyedrészt, s végül, a politikai vezető tulajdonságjegyei között fontos elem a társadalmi szenzitivitás. Aki először tematizál egy társadalmi problémát, az lépéselőnybe kerül versenytársaihoz képest, mert azoknak az ő 19
megoldási javaslataihoz kell viszonyulniuk. Mindez igen jelentős hatással lehet a társadalmi közbeszédre és a demokrácia állapotára.
4. Néhány következtetés és kritikai észrevétel Az új elit-paradigma képviselői a társadalmi-politikai reprodukciós folyamatokban kulcsszerepet tulajdonítanak az eliteknek, s az unifikált elitszerkezetet a stabil társadalmi reprodukciós folyamatok előfeltételének tartják. Úgy látják, hogy az egységes elitszerkezeten belül létezik egy olyan típus, a konszenzuálisan egységes elité, amelyik összeegyeztethető a konszolidált demokrácia intézményi feltételeivel, lett légyen szó akár többségi, akár konszenzuális, akár pedig pusztán választási demokráciáról. A konszolidált demokráciák minimális intézményi feltételeként, mint láttuk, a választások rendszeres, szabad és fair voltát jelölhetjük meg. Ez szükséges, de nem elégséges feltétel. Az elégséges feltétel az, hogy az elitek és más jelentős társadalmi csoportok a demokratikus intézményekhez igazítják magatartásukat. Így az új elitparadigma szerint a fair választások abban állnak, hogy a versengő politikai elitcsoportok betartják a korlátozott önérdek-érvényesítés elvét. S ezen nem csupán az értendő, amit a választási korrupció kutatásai ide sorolnak (BIRCH 2009), tehát, hogy a felek nem élnek a csalás, a szavazatvásárlás, a törvények és eljárások önkényes és egyoldalú módosításának eszközeivel. Az új elit-paradigma nézőpontjából a választások fair volta azt feltételezi, hogy az elitek a győzelem érdekében nem lépik át az elit konszenzus kereteit, nem rúgják fel a játékszabályokat, s elfogadják a versengő partnerek legitimitását. A demokrácia a klasszikus felfogásban a monarchikus és az arisztokratikus hatalomgyakorlási módokkal áll szemben. Miként arra Mosca (1972[1933]) rámutat, mindhárom formának megvannak a torzult formái. A maga módján, különböző mértékben mindegyik sérülékeny a zsarnokság, az oligarchizálódás, a populizmus és az anarchia felől. A pluralista demokrácia-felfogás Downs által alkotott modellje feltételezi a szűkösen rendelkezésre álló erőforrásokat, az önérdek érvényesítésének kizárólagos motívumát, és azt, hogy a demokratikus politikai életben a hatékony működést jellegzetesen a többségi modell érvényesülése biztosítja. Ez a megszorítás-sor igen erős implikációkkal bír. A választók oldaláról a szűkös erőforrások az információ-beszerzés költségeihez kapcsolódnak, ez pedig, bizonyos elemi készségeken túl elsősorban időráfordítást igényel. A szűkösen rendelkezésre álló erőforrások tétele azért nem általánosítható, mert sokaknak korlátlan ideje van, amit az 20
információk beszerzésére fordíthatna. A vezérdemokrácia teoretikusai elsősorban azért kritizálják a piaci analógiával operáló neoklasszikus politikai modellt, mert elfogadja ugyan a vezetés létjogosultságát, ezt a szerepet azonban főként a közakarat transzmissziójára korlátozza. Véleményem szerint Downs modellje, miközben a tökéletlen informáltság szempontjának bevezetésével és a szavazói vélemények megoszlásának tipizálásával jelentősen hozzájárult az elemzési arzenálhoz, két további ponton bírálható. Az egyik az, hogy az önző vezetők előfeltevése – tehát az a megszorítás, hogy a vezetőket kizárólag a pénz, a hatalom és a presztízs szempontjai mozgatják – valójában fölösleges kikötés a modell egésze szempontjából. Ez a – kizárólagossága miatt csak korlátozottan realisztikus – feltevés, amit ráadásul Downs nem csupán a kormányt alkotó tagokra, de a kormányra magára is érvényesnek tart, semmiféle szerepet nem játszik abban, hogy miként monitorozzák a közvéleményt, és miként igyekeznek meggyőzni a választókat. Ahogyan az új intézményi gazdaságtan szakított számos neoklasszikus előfeltevéssel (BOWLES 2006), úgy a politikai jelenségek versenyszempontú tanulmányozása során is van mód az előfeltevések módosítására. Elvileg tehát a racionális magatartás peremfeltételei között is szerepelhetnek olyan premisszák, amelyek vezetőkre és választókra egyaránt érvényesen a polgári erények, a kötelesség és az önkorlátozás sajátos kombinációit írják elő. A másik szempont pedig az, hogy a racionális-kalkulatív magatartásra és versengésre épülő modell nem csupán annak tanulmányozása elől rekesztheti el az utat, hogy milyen szerepe van az érzelmeknek a politikai életben, de olyan konstellációkat is szem elől téveszthet, amelyeket nem a többségi elv és a verseny kizárólagos érvényesülése jellemez. Az a felfogás, amelyik szerint a korlátozott információk feltételei között a racionális választó inkább a szavazástól való távolmaradást választja, értelemszerűen ellentétes a kötelességtudó állampolgárról vallott nézetekkel. Van ennek a következtetésnek egy gyakorlati olvasata, amelyik szerint egy ilyen felfogás hozzájárulhat a felelőtlenség legitimálásához. Miközben ez igaz lehet, el kell fogadni az érvelés logikus voltát, ha társadalmi implikációit nem is. S érdemes elgondolkozni azon, milyen szerkezeti elemei vannak a közlegelők tragédiájának, milyen feltételek közt állnak elő olyan helyzetek, hogy az egyéni optimalizálási stratégiák szuboptimális kollektív eredményre vezetnek. A kötelező választási részvételről mint lehetséges megoldásról megoszlanak a vélemények. Gyakoribb az, hogy a választások előtt a politikai szereplők a szavazáson való részvételre buzdítanak, vagy morális 21
nyomásgyakorlással késztetnek erre. A kormányzati erők részéről minden ilyen megnyilvánulás gyanakvást keltő, mivel könnyen értelmezhető úgy, hogy nem csupán a részvételt, hanem saját újraválasztásuk támogatását is szorgalmazzák. Az állampolgári ismeretek oktatása tehát, s ezt Downs is megállapítja, nagy jelentőséggel bír a választási részvétel tekintetében. Ha jobban meggondoljuk azonban, ebben az érvelésben a fő probléma nem a részvétel hiánya, hanem annak oka, az ismeretek hiánya, s azok megszerzésének költséges volta. A távolmaradás szankcionálása helyett célszerűnek látszanak azok a megoldások, amelyek arra irányulnak, hogy a szavazók informálódási költségeit csökkentsék. Ennek alapvetően két útja látszik kirajzolódni: az egyik az információs technológiák kiaknázása révén olyan megbízható és elfogulatlan elemzési eredmények bemutatását szorgalmazza, amelyek elősegíthetik a fontosabb szakpolitikai területeken az egyes pártok álláspontjainak összevetését. A másik a deliberatív módszerek alkalmazási lehetőségeinek megfontolása. A közvetett demokrácia schumpeteri értelmezése azért releváns az elitkutatások szempontjából, mert azzal a megállapítással él, hogy a reprezentatív demokrácia lényegében a hatalomért versengő politikai elitek akaratnyilvánítása köré szerveződik. A demokratikus elitizmus ilyenformán az arisztokratikus formához kerül közel, amit Pareto nem véletlenül használt az elitizmus szinonimájaként. A nép általi hatalomgyakorlás a közvetett, reprezentatív formával ugyanis a kiválasztott kevesek döntési privilégiumává válik, függetlenül attól, hogy a rekrutációs mechanizmus nem a leszármazás, hanem a választás logikáját követi. A demokrácia másik sajátosssága, a nép érdekében végzett kormányzás kontrollja pedig általánosságban pusztán annyi, hogy elégedetlenség esetén a következő választásokon mód van más versengő elitcsoportok preferálására. Putnam (1976) joggal jegyzi meg, hogy illúzió lenne a társadalmi eredet, valamint az érdekmegjelenítési képesség és hajlandóság között oksági kapcsolatot feltételezni, miként – szélső esetektől eltekintve – az is, ha az elitet pusztán saját érdekeit érvényesítő, homogén csoportként tételeznénk. Azt ugyan megállapítja, hogy létezik egy tendencia – amit a növekvő aránytalanság törvényének nevez –, miszerint a hierarchiában emelkedve a magasabb fokokat egyre magasabb társadalmi státusú személyek töltik be, ez azonban nem szükségképpen jár az érdekek homogenizációjával. Ellenkezőleg, az elitek versengése éppúgy feltétele a konszolidált demokráciának, mint az elitek konszenzusa. Ez utóbbi ugyanis éppen azoknak a minimális
22
játékszabályoknak a kölcsönös elfogadását jelenti, amelyek az elitek kompetíciójának kereteit adják. Ha tehát a közvetett, képviseleti demokrácia a versengő politikai elitcsoportok közötti szabad és fair választás ciklusonként megismétlődő lehetősége, akkor ez elég tág fogalmi keret. Tág teret hagy annak, hogy a különböző elitcsoportok különbözőképpen értelmezzék a jó kormányzás formáit, s a demokrácia minőségi kritériumait. Másrészt nem tisztázza kellőképpen a politikai elitek és más elitcsoportok viszonyát, valamint ennek a demokrácia működésére gyakorolt hatását. Harmadrészt – miközben tekintettel van a versengő elitek horizontális viszonyaira – nem tisztázza kellőképpen az eliteken belüli vertikális viszonyokat, s e viszonyoknak a demokrácia működésére gyakorolt hatását. A képviseleti demokrácia kapcsán leggyakrabban megfogalmazott kritikák közös gyökere, hogy informálatlan és a kérdés iránt érdemben nem érdeklődő emberek tömeges döntései összegződnek fel egy választási mechanizmus révén távoli elitek döntéseivé, amelyekre a választóknak nincs megfelelő rálátásuk. A vezérdemokrácia képviselőinek érvelése realista társadalomképre épül: az elitek és vezetők a demokratikus választási rendszer központi szereplői, mivel összehasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben vannak a választókkal szemben a napirend és a szabályok alakítása során, s a kezdeményezések tőlük erednek. A realista kiindulópont azonban nem mentesít a vezérdemokrácia kritikája alól. Ha megállunk ott, hogy a vezérdemokrácia realisztikusabb politikai képet kínál, mint a pluralista, vagy a deliberatív modell előfeltevései, s ez azt is implikálja, hogy az így leírt rendszer működőképesebb, mint alternatívái, elsikkadhatnak azok a szempontok, amelyek az ilyen rendszer ellentmondásaira és veszélyeire figyelmeztetnek. Az ellenérv ugyanis legalább ilyen fontos lehet: ha a realitásérzék nevében nem szembesíthetjük a pártokat és vezetőket ideológiájukkal, akkor csak az marad, amit a racionális-kalkulatív magatartás, vagy a vezérdemokrácia apológiája kínál. A realista, empirikusan megalapozott elméletalkotás éppenséggel megköveteli az aktorok immanens kritikai perspektívába állítását, azt, hogy számon kérjük rajtuk saját hangoztatott elveiket. Ha a demokratikus elitizmus jól működő schumpeteri modellje csakugyan feltételezi a morális, gazdasági stb. értelemben kiváló emberek rekrutációját, miként egyeztethető ez össze azzal, hogy az unfair működés megengedett e keretek között?
23
Mint láttuk, van olyan álláspont, amelyik elvitatja az elitek megállapodásának alkalmazhatóságát a magyar feltételekre, mivel úgy látja, hogy a jelenség kezdettől inkább kompromisszum volt. Eszerint a kompromisszum felmondása nem lehetetleníti el a demokratikus működést, hanem az történik, hogy a polarizáció a hatékonyság romlásával jár, s megnehezíti a hatalmon lévő elitek elszámoltathatóságát (KÖRÖSÉNYI 2013). A megállapodások felrúgása, az értékek és kötődések gyakori változtatása valójában elhitelteleníti azokat a szereplőket, akik így járnak el. Túl ezen azonban rombolja a közgondolkodást is, mivel még nem habituálódott demokratikus reakciók közt teszi ezt, s vannak vele más gondok is. Gondoljuk ugyanis tovább, mit jelent a kormányzó elitek elszámoltathatóságának csökkenése! Ez azt jelenti, hogy a kormányon lévő erők kihasználhatják túlhatalmukat a hatalmi pozíciók megtartása érdekében. A politikai üzem stabilitása látszólag valóban nem kerül veszélybe, nincs anarchia, nincsenek lázadások és zajos közéleti csaták. A rendszer jellege és minősége azonban gyökeresen megváltozhat: az elektorális demokrácia elektorális, vagy másként kompetitív autoritarianizmusba csúszhat át (LEVITSKY–WAY 2002, 2006; SCHEDLER 2009), s az elitek megakadályozhatják, hogy az ellenzék szabad és fair versengésben vegyen részt. Létezhet az intézmények átszabásának, a nyomásgyakorlásnak, az erőltetett személycseréknek és a közvélemény manipulálásának olyan elegye, amelyik választási sikerre vezet, bár felrúgja az elitkonszenzust, és átlépi az elektorális demokrácia határait. Ezzel a magatartással kapcsolatban gyakran merül fel az „igaza van, mert ezzel nyert” típusú érvelés. Végtére is logikusan hangzik az konzekvencionalista gondolatsor, amelyik szerint a sikeres politikus az, aki a választásokat megnyeri, és akaratát a többiekre tudja kényszeríteni. Ha nincsenek további kritériumok, amelyek alapján a politikai elitek magatartása minősíthető, akkor ezek nélkül hovatovább úgy tűnhet, hogy reális politikai alternatíva csupán a demokrácia színlelése és nyílt elutasítása között mutatkozna. A liberális demokrácia intézményei és magatartásmintái alighanem azért vertek gyökeret, mert kollektív előnyökkel jár, ha az elitek nem csalnak, és nem élnek vissza erőfölényükkel, ha a vezetők Weberrel szólva nem mondhatják a választóknak: „most már fogjátok be a szátokat, és engedelmeskedjetek”, a választók pedig nem akasztással igyekeznek megszabadulni vezetőiktől. Az elit képes demagógiával a pólusok felé terelni a választói hangulatot, s képes a centrum felé is. A „józan többség” előállhat a közélet iránt érdeklődő, civil kötelezettségeinek tudatában lévő állampolgárokból és biztonsághiánytól sújtott, tekintélytől tartó, apolitikus és apatikus, frusztrált tömegekből is. Az elektorális autoritarianizmus feltételei között az elit 24
konszenzuális egységét ideológiai egység váltja fel, a megbélyegző és kirekesztő szemléletet a populista pragmatizmus gyakorlatával ötvözik. A tájékozott és toleráns polgárral szemben magatartásmintává válhat a helyezkedő, óvatos és ügyes alattvaló, a munkahelyet mérgező főnök, a tekintélytisztelő beosztott, a protekcióért kilincselő ügyfél, a hivatali kapcsolatait gondosan ápoló vállalkozó, aki úgy tudja, ki mit birtokol, annyit ér, s nem is rest ennek érdekében megragadni a rendszer működéséből adódó előnyöket. Dahrendorfnak alighanem igaza volt abban, hogy az autoriter berendezkedés társadalmi táptalaja az apátiában keresendő (DAHRENDORF 2004). Ha a vezérdemokrácia jelensége terjedőben van, mik a feltételei és a garanciái annak, hogy a rendszer reprodukciója a demokratikus keretek közt marad? Milyen intézményi, procedurális és személyiségbeli adottságok szükségesek, a körülmények milyen konstellációja kell ahhoz, hogy a konszolidált demokrácia esélye megmaradjon? Mi szab gátat a pszeudotranszformatív, toxikus vezetésnek? Ezeket a kérdéseket bizonyosan fel kell tenni, s meg kellene tudni válaszolni – de a kérdésekre egyelőre nem kapunk megnyugtató választ. A komparatív nézőpont arra figyelmeztet, hogy nem kell lemondani olyan normatív szempontok alkalmazásának lehetőségéről, amelyek a demokrácia minőségének megítélését szolgálják (DIAMOND–MORLINO 2005, BARTHA 2012). Való igaz, a tisztességtelen, csaláson, manipuláción alapuló verseny gyakori kísérőjelensége a működő demokráciáknak. Gyakori kísérőjelensége, de nem szabálya. Ha a reális ábrázolás igényével fellépve ezeket egyben immanens rendszerjellemzőkként értelmezzük, úgy lemondunk annak lehetőségéről, hogy világos határvonalat húzzunk demokrácia és autoritarianizmus között. A működő demokráciának éppenséggel egyik jele lehet az, hogy megvilágítani, kiküszöbölni, korlátozni igyekszik az unfair viselkedésre utaló jelenségeket, míg az elektorális autoritarianizmus fundamentumként épít rájuk.
25
Irodalom ARON, R. (1950): Social structure and the ruling class. The British Journal of Sociology, Vol. I. No.1. 1–16.,,No. 2. 126–143. BARTHA A. (2012): Kormányzás, kultúra, vagy a demokrácia minősége. Politikatudományi Szemle, Vol. 21, No. 2. 101–122. BEST, H. (2010): Associated Rivals: Antagonism and Cooperation in the German Political Elite. In: BEST, H. – Higley, J. (eds.): Democratic Elitism: New Theoretical and Comparative Perspectives. Brill, Leiden. 97–116. BIRCH, S. (2009): Electoral Corruption. In: LANDMAN, T – ROBINSON, N. (eds.): The Sage Handbook of Comparative Politics. L. A., Sage. 395–409. BOWLES, S. (2006): Microeconomics. Behavior, Institutions, and Evolution. Princeton U.P., Princeton. BOZÓKI A. (ed.). (2002): The Roundtable Talks of 1989. The Origins of Hungarian Democracy. : CEU Press, Budapest. BRYMAN, A. (1996): Leadership in Organizations. In: CLEGG, S. R. (ed.): Handbook of Organization Studies. Sage, London. 276–292. BURNHAM, J. (1970 [1943]): The Machiavellians. Defenders of Freedom. Gateway, Chicago. BURNS, J. M. (1978): Leadership. Harper and Row, New York. DAHL, R. A. (1971): Polyarchy. Participation and Opposition.Yale U.P., New Haven. DAHL, R. A. (1989): Democracy and Its Critics. Yale U.P., New Haven. DAHL, R. A. (1995): Forradalom után?Autoritás a jó társadalomban. Osiris Kiadó, Budapest. DAHL, R. A. (1996): A plurális demokrácia dilemmái. Osiris Kiadó, Budapest. DAHRENDORF, R. (2004): Egy új rend nyomában. Előadások a szabadság politikájáról a 21. században. Napvilág Kiadó, Budapest. DIAMOND, L. (2002): Consolidating Democracies. In: LEDUC, L. – NIEMI, R.G. – NORRIS, P. (eds.). Comparing Democracies. 2. New Challenges in the Study of Elections and Voting. Sage, London. 210–227. DIAMOND, L. – MORLINO, L. (eds.) (2005): Assessing the Quality of Democracy, The Johns Hopkins University Press, Baltimore. DOGAN, M. – Higley, J. (eds.) (1998): Elites, Crises and the Origins of Regimes. Rowman Littlefield, Lanham. DOWNS, A. (1957a): An Economic Theory of Political Action in a Democracy. The Journal of Political Economy, Vol. 65. Issue 2. 135–150. 26
and
DOWNS, A. (1957b): An Economic Theory of Democracy. Harper, N. Y. DRUCKMAN, J. N. – PETERSON, E. – SLOTHUUS, R. (2013): How Elite Partisan Polarization Affects Public Opinion Formation. The American Political Science Review, Vol. 107, No. 1. 57–79. DRYZEK, J. S. (2002): Deliberative Democracy and Beyond. Liberals, Critics, Contestation, Oxfrod U.P., Oxford. ELSTER, J. (1993): Majority Rule and Individual Rights. In: SHUTE, S. – HURLEY, S. (eds.) (1993): On Human Rights. The Oxford Amnesty Lectures. Basic Books, New York. 175–216. FARRELL, D. M. (1997): Comparing Electoral Systems. Prentice Hall, London. FISHKIN, J. (1995): The Voice of People. Public Opinion and Democracy. Yale U.P., New Haven. FISICHELLA, D. (2009): Robert Dahl: The Democratic Polyarchy. In: CAMPUS, D. – PASQUINO, G. (eds.): Masters of Political Scienc. ECPR, Colchester. 11–36. HIGLEY, J. –. DEACON – SMART, D. (1979): Elites in Australia. Routledge and Kegan Paul, London. HIGLEY, J. – FIELD, G. L. – GROHOLT, K. (1976): Elite Structure and Ideology. Columbia U.P., OsloN.Y. HIGLEY, J. – LENGYEL, G. (eds.) (2000): Elites after State Socialism. Theories and Analysis. Rowman and Littlefield, Lanham. HIGLEY, J. – PAKULSKI, J. – WESOLOWSKI, W. (eds.) (1998): Postcommunist Elites and Democracy in Eastern Europe. Macmillan Pr., Houndmills, Basingstoke. HIGLEY, J. – BURTON, M. (1989): The Elite Variable in Democratic Transitions and Breakdowns. American Sociological Review, 54 (1). 7–32. HIGLEY, J. – BURTON, M. (2006): Elite Foundations of Liberal Democracy. Rowman and Littlefield, Lanham. ILONSZKI G. – LENGYEL Gy. (2009): Válaszúton: konszolidált, vagy színlelt demokrácia. Politikatudományi Szemle, Vol.18. No.1. 7–25. KISS B. (2003): Kampány és tabloidizáció. A perszonalizáció jelentősége. In: SÁRKÖZY E. – SCHLEICHER D., (szerk.): Kampánykommunikáció. Akadémiai Kiadó, Budapest. 9–40. KÖRÖSÉNYI A. (2013): Political Polarization and Its Consequences on Democratic Accountability. Corvinus Journal of Sociology and Social Policy, Vol 4, No.2. 3–30. LEVITSKY, S. – Way, L. A. (2002): Elections Without Democracy. The rise of competitive authoritarianism. Journal of Democracy. 13 (2). 51–65. 27
LEVITSKY, S. – WAY, L. A. (2006): Competitive Authoritarianism: International Linkage, Organizational Power, and the Fate of Hybrid Regimes. Paper prepared for the Annual Meetings of the American Political Science Association, August 30 – September 2, 2006, Chicago, IL. LIJPHART, A. (1999): Patterns of Democracy. Yale University Press, N.H. LIJPHART, A. (2008): Thinking About Democracy. Routledge, London. LIJPHART A. (2011): Democratic quality in stable democracies. Society, 48, Vol 48., No.1. 17–18. LIPMAN-BLUMEN, J. (2005): Toxic Leadership: A Conceptual Framework. in: Encyclopedia of Executive Governance. http://www.connectiveleadership.com/articles/toxic_leadership_a_conceptual_framework.pdf (letöltve: 2013 11. 06.) MASCIULLI, J. ( 2009): The Future of Political Leadrship: Uncertain and Dangerous Contexts. In: MASCIULLI, J. – MOLCHANOV, M. A. – KNIGHT, W. A. (eds.): The Ashgate Research Companion to Political Leadership. Ashgate, Burlington. 457–492. MCANULLA, S. (2011): Post-Political Poisons? Evaluating the ’Toxic’ Dimensions of Tony Blair’s Leadership. Representation, 47:3, 251–263. MEDDING, P. Y. (1987): Patterns of Elite Consensus and Elite Competition: A Model and a Case Study. In: CLARKE, H. D. – CZUDNOWSKI, M. M. (eds): Political Elites in AngloAmerican Democracies. Illinois U.P., N. 17–43. MICHELS, R. (1958 [1911]): Political Parties. Free Press, Glencoe, Ill. MOSCA, G. (1972[1933]): A Short History of Political Philosophy. Thomas Y. Crowell, New York. MUMFORD, M. D. – VAN DOORN, J. R. (2011): Leadership of Pragmatism. Reconsidering Franklin in the Age of Charisma. In: BELL, D. S. (ed): Political Leadership, Vol. III. Sage, London. 269–301. ORTHMAYR Imre (2011): Hatalom és uralom, m. s. PAKULSKI, J. – KÖRÖSÉNYI A. (2012): Toward Leader Democracy. Anthem Pr., New York. PARETO, V. (2003 [1901]): The Rise and Fall of Elites. Transaction Books, New Brunswick, NJ. PARETO, V. (1966 [1916]): Sociological Writings. Edited by Samuel E. Finer, Praeger, New York. PARRY, G. (2005[1969]): Political Elites. ECPR Pr., Essex. PUTNAM, R. D. (1976): The Comparative Study of Political Elites, Prentice Hall, N.J. 28
SCHEDLER, A. (2009): Electoral Authoritarianism. In: LANDMAN, T. – ROBINSON, N. (eds.): The Sage Handbook of Comparative Politics. Sage, L.A. 381–393. SCHUMPETER, J. A. (1981 [1943]): Capitalism, Socialism, Democracy. Routledge, London and New York. STEINER, J. (2012): The Foundations of Deliberative Democracy. Empirical Research and Normative Implications. Cambridge U.P., Cambridge. SWEDBER, R. (1991): Joseph A. Schumpeter. His Life and Work. Polity Pr., Cambridge. TUCKER, R. C. (2011): Personality and Political Leadership. In: BELL, D. S. (ed.): Political Leadership, Vol. III. Sage, London. 303–313. VAN DER BRUG, W. – Mughan, A. (2011): Charisma, Leader Effects and Support for RightWing Populist Parties. In: BELL, D. S. (ed.): Political Leadership, Vol. IV. Sage, London. 361–382. WASILEWSKI, J. (2010): The Assault on Democratic Elitism on Poland. In: BEST, H. – HIGLEY, J. (eds.): Democratic Elitism: New Theoretical and Comparative Perspectives. Brill, Leiden. 173–196. WEBER, M. (1987): Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. Szociológiai kategóriatan, KJK., Budapest. WEBER, M. (1989): A politika mint hivatás. Medvetánc Füzetek, Budapest. WEBER, M. (1996): Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 2/3. A gazdaság, a társadalmi rend és a társadalmi hatalom formái (Az uralom szociológiája I.). KJK., Budapest. ZAKARIA, F. (1997): The rise of illiberal democracy. Foreign Affairs, 76:6. 22–43.
29
