MAGYAR KIRÁLYOK KÖNYVE
Árpád-házi fejedelmek, Magyarország királyai, Erdély fejedelmei és a kormányzók Összeállította: Buskó András
BUDAPEST, 2011 Az Európai Unió Tanácsának magyar és lengyel elnöksége évében
Szent László Forrás: Somogyi Győző
ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYOK 2
I. Kora Árpád-kor (1000-1241) http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81rp%C3%A1d-kor
István király uralkodása István királlyá koronázása után kezdte meg az egyházszervezést. A pápa szabad kezet adott neki. Tíz egyházmegyét alapított, s gondoskodott fenntartásukról is. Bevezette a tizedet és a templomba járást. Formálisan az egész ország ura lett, de a gyakorlatban csak Nyugat- és Észak-Magyarországra terjedt ki uralma, míg a keleti országrészben sok ellensége akadt. Elsőként nagybátyját, az erdélyi Gyulát hódoltatta be. Maga vezetett hadjáratot ellene. Miután Gyula megadta magát, tisztségéből leváltotta és felállította az erdélyi püspökséget. Ezzel egész Erdélyt meghódította. Utána Ajtony következett. Ajtony a Körös, Tisza, Al-Duna és az Erdélyi-középhegység által határolt területen uralkodott. A királyi sereg 1008-ban vonult ki ellene Csanád vezetésével és teljes győzelmet aratott. Ezen a területen szervezte meg Csanád megyét, 1030-ban püspökséget alapított. Az első püspök a velencei származású Gellért lett. Több ilyen hadjárat során sikerült az országot politikailag teljesen egységesítenie. Mivel a belső harcok sok energiát követeltek, ezért a külpolitikában a békére törekedett. Szövetséget kötött a környező hatalmakkal, ha netán mégis harcra kényszerült, mindig sikeres hadvezér volt. A magyar királyság megőrizte szuverenitását. Ennek kifejeződése volt, hogy István pénzt veretett, okleveleket adott ki és törvényeket hozott. A pénzverésben és a törvényalkotásban is felismerhető a német hatás, jóllehet a pénzveréssel kapcsolatban jelenleg is több kérdésben vita van. Két törvénykönyvet tulajdonítanak neki, összesen 56 cikk van bennük, de ezeket valószínűleg csak a király halála után szerkesztették egybe. Az egyes cikkelyek időbeli keletkezése is vitatott. Összefüggő kézirat nem maradt fenn. Maga a törvényhozás szűk körben történt, az ispánok és a püspökök vettek benne részt. Közülük a legnagyobb tekintélye a nádorispánnak és az esztergomi érseknek volt. Leginkább tanácsot adtak, szavuk nem korlátozta a királyt. István neve alatt összesen kilenc oklevél maradt fenn, de ebből csak három tekinthető hitelesnek: a pannonhalmi apátság alapítólevele, a pécsi püspökség alapítólevele és a veszprémi püspökség oklevele. A korabeli társadalom két fő rétegből állt: szabadok és szolgák. A szabadok is több rétegre tagozódtak. A hatalom csúcsán a király állt, őt vette körül az arisztokrácia. Őket követték a közrendűek, akik közül kiemelkedtek a közrendű katonák, akik vagyonnal (házzal, földdel és szolgákkal) is rendelkeztek. A többi közrendűnek csak csekély vagyona volt, és adót fizettek. A szolgák semmilyen joggal nem rendelkeztek. A trónutódlás kérdésében István az alkalmasságot tartotta a legfontosabbnak. Ez egyébként is nehéz kérdés volt. Két fia volt: Ottó és Imre. Ottó korán meghalt, majd Imre is életét vesztette 1031-ban egy vadkanvadászat során. Ezután unokaöccsét, Orseolo Pétert tette meg utódjának, aki 1026 óta élt a magyar udvarban. A krónikák szerint őt tartotta a legalkalmasabbnak arra, hogy a kereszténységet fenntartsa az országban. Ezzel a döntéssel megsértette apja testvérének fiait, Vazult és Szár Lászlót. Ők 1032-ben merényletet kíséreltek meg ellene, sikertelenül. Ő Vazult megvakíttatta, annak gyermekeit száműzte az országból, Orseolo Péternek pedig esküt kellett tennie.
Trónharcok kora István király 1038. augusztus 15-én hunyt el.[1] Halála után trónharcok kezdődtek és 1046-ban pogánylázadás robbant ki.
A központi hatalom erősödése A rendet végül I. András állította helyre, aki sikeresen szállt szembe az országra törő német-római császár hadaival is. Magyarország függetlenségének megszilárdítását a 11. század végén uralkodó I. (Szent) László folytatta tovább. László nem ismerte el sem a római pápa, sem a német-római császár
3
hűbérúri státuszát. Rugalmas külpolitikát folytatva sikerült szövetségre lépnie mindkettővel. Az országban erős jogrendet tartott fenn, szigorította I. István törvényeit, megerősítette az egyház helyzetét, és visszaverte az országra támadó kunokat. Szent László utódja, Könyves Kálmán újabb fontos törvényeket hozott. Jelentős katonai sikere volt a szomszédos Horvátország és Dalmácia elfoglalása. (Horvátország ettől kezdve mindig a Magyar Királysághoz tartozott.) A 12. századi Árpád-házi királyok, főként II. (Vak) Béla és III. Béla tovább folytatták elődeik sikeres bel- és külpolitikáját. III. Béla elrendelte, hogy minden elé kerülő ügyet foglaljanak írásba – ez volt a magyar hivatalos írásbeliség kezdete. Fejlesztette a nyugati, főleg a francia-magyar kapcsolatokat, a francia király testvérét vette feleségül. Béla korából való az első egybefüggő magyar nyelvű írott emlék, a Halotti beszéd és a király jegyzője, Anonymus által írt Gesta Hungarorum is.
A királyi hatalom gyengülése A 13. században a nagybirtokosok rendkívül megerősödtek és a királyi központi hatalom meggyengült. II. András a híveit hatalmas birtokadományokkal próbálta meg magához láncolni, így gyorsan csökkenni kezdtek a várbirtokok. Ez a folyamat a királyi hatalom gazdasági alapjait kezdte ki. A főurak mégsem voltak elégedettek, mert úgy érezték, hogy a király feleségével, Meráni Gertrúddal érkezett német urakat előnyben részesítik velük szemben. Így egy csoportjuk összeesküvést szőtt és 1213-ban meggyilkolták a királynét (Bánk bán története). A királyi hatalom gyengülését mutatja, hogy az összeesküvők nagy része büntetlenül úszta meg a lázadást. Amikor a király végül megkísérelte visszavenni a szétosztogatott birtokadományainak egy részét, a főurak felkelést szítottak és 1222-ben rákényszerítették a királyt az Aranybulla kibocsátására. Az egyezmény korlátozza a király hatalmát és szentesíti a magyar nemesség előjogait, például a birtokaik adómentességét. II. András a külpolitikában sikeresebb volt. Vezetésével a magyar sereg még keresztes hadjáratot is folytatott Jeruzsálembe a mohamedánok ellen. II. András fia, IV. Béla szintén kísérletet tett a királyi adományok visszavételére, amivel maga ellen hangolta a főurakat.
4
Királyok
I. István magyar király http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Istv%C3%A1n_magyar_kir%C3%A1ly
Vajknak, aki megkeresztelésekor az István nevet kapta, a fejedelmi trónra való igénye az egyenes ági trónöröklés meghonosítását jelentette, ami a régi hagyományokkal való szakítás egyik jele volt. Még koronázása előtt leverte egyik rokona, Koppány lázadását, aki saját magának követelte a trónt és sokak támogatását élvezte, akik a régi, pogány szokásokat vagy a bizánci kereszténységet részesítették volna előnyben. (Az ősi szokásokat nem volt könnyű visszaszorítani, a 11. század során több pogánylázadás jelezte ezek erejét. A legnagyobbak 1046-ban és 1061-ben voltak.) A fejedelmet (valószínűleg) 1000 karácsonyán vagy 1001. január 1-jén koronázták királlyá, és jogot nyert arra, hogy Magyarországon püspökségeket, érsekségeket alapítson. Tíz egyházmegyét hozott létre: Esztergom, Kalocsa, Bihar, Csanád, Eger, Vác, Veszprém, Pécs, Győr és Gyulafehérvár székhellyel, ezek közül az esztergomi és a kalocsai főegyházmegyei rangot kapott. Elrendelte, hogy minden 10 falu templomot építsen. István kisajátította a lázadók birtokait, megszervezte a vármegyerendszert és a várispánságokat, stabil pénzt veretett, meghonosította az oklevélkiadást, német mintára törvénykönyvet íratott, melynek rendelkezéseit szigorúan betartatta, és mindent megtett, hogy az ország szokásai egyre jobban hasonlítsanak a nyugati keresztény királyságokéra. A megerősödött birodalmat fiára, Imrére kívánta hagyni, ő azonban 1031-ben, még apja életében elhunyt. Ezért unokaöccsét, Orseolo Pétert nevezte meg utódaként. Ebbe bele nem nyugvó rokonát, Vazult megvakíttatta és fiaival (Endrével, Bélával és Leventével) száműzte az országból.
5
Szent István király ábrázolása a Képes krónika kódexben, címere a kettős kereszt (crux gemina)
Született: 969 (más források szerint: 975 körül), Esztergom Neve: Vajk (török eredetű: „hős”, „vezér”) Édesapja, elődje: Géza Édesanyja: Sarolt, az erdélyi fejedelem leánya Felesége: (995) Boldog Gizella (kb. 995-1038), II. „Civakodó” Henrik (németül Heinrich der Zänker) (951. – Gandersheim, 995. augusztus 28.) [bajor herceg 973–976 és 985–995 között, karintiai herceg 989–995 között, német ellenkirály I. Ottóval szemben] leánya Fejedelemmé válaaztották: 997-ben, Vajk néven Uralkodási ideje: 997 – 1000/1001 – 1038 Koronázása: Esztergom, 1000. december 24. vagy 1001. január 1. vagy 1001. augusztus 24. 41 évig uralkodott Gyermekei: Ottó, Henrik (Imre); (más források szeint továbbá) Bernát, Ágota és Hedvig Örököse: Henrik (Imre) herceg (elhunyt) Elhunyt: 1038. augusztus 15. (69 évesen), Szentkirály (Esztergom) vagy Székesfehérvár; 63 évet élt Nyughelye: Székesfehérvár, 1038. augusztus 20. Utódja: Orseolo Péter Uralkodása alatt nádor: Aba Sámuel
I. István aláírása
6
I. (Szent) István király (eredetileg Vajk, Esztergom,[1][2] 969.[3] – Székesfehérvár vagy EsztergomSzentkirály,[4][5][6] 1038. augusztus 15.) az első magyar király. Uralkodása alatt a magyar törzsek szövetségéből kialakult fejedelemséget egységes, keresztény magyar királysággá alakította át. Ez 1028-tól az egész Kárpát-medencére kiterjedt. Az általa meghirdetett új politikai irányvonalnak ellenszegülő törzseket (klánokat) fegyverrel vagy békés úton behódoltatta, a lázadásokat leverte. Az ezer éves magyar törvénytár az általa alkotott törvényekkel kezdődik. Az államszervezet kiépítésével párhuzamosan megszervezte a magyar keresztény egyházat, ezért ő és utódai viselhették az apostoli király címet. Magyarországon minden év augusztus 20-án I. István király szentté avatásának napját ünnepeljük.
Időrend 997-ben, Veszprém melletti csatában német lovagok (Vencellin, Hont és Pázmán) vezette fejedelmi sereg leveri rokonát, koppányt, akit felnégyeltetett. 1001-ben Asztrik-Anasztáz – Asztrik (Aserik v. Asrik) nevéből Asrik → „érsek” szóképzés; előbb pannonhalmi apát, majd 1007-1030 k. között esztergomi érsek – III. Ottó császár támogatásával II. Szilveszter pápától hoz koronát Rómából Szent Asztrik (ismert még Anasztáz néven is; ? – 1036 vagy 1039) esztergomi, majd kalocsai érsek, térítő pap. Személyét gyakran egynek veszik Radla cseh származású későbbi prágai püspökkel. Radla Szent Adalbert nevelője és társa volt, 972-ben együtt tanultak Magdeburgban. 976-ban II. Ottó császár udvarába jutott. Ottó halála után (983) a már prágai érsek Adalberthez költözött. 992-995 között brewnowi apát volt. Adalberttel együtt jött Magyarországra 996-ben Géza fejedelem kérésére. A Szent Márton hegyén (Pannonhalmán) épített első magyar bencés kolostor apátja lett. Géza halála után Szent István tanácsosa lett. 999-ben Szent István őt küldte Rómába, hogy II. Szilveszter pápával tárgyaljon. Valószínűleg ekkor kapta meg püspöki kinevezését. A pápától megkapta a kért koronát és a regáliákat. Érdemeiért a pannonhalmi kolostor megkapta ugyanazokat a kiváltságokat, amelyekkel Montecassino rendelkezett. István megbízásából részt vett a II. Henrik által tartott zsinaton is, a majnai Frankfurtban, 1007-ben. Asztrik, Sebestyén érseket helyettesítette (1000-1012) megvakulása után. Bár egy idő után vissza szerezte a látását, és újból az érseki székbe került. Asztrikot, viszont az új kalocsai érsekség élére tette Szent István, hogy megtarthassa a rangját. Így létesült a második magyarországi érsekség. Halálának éve 1036 vagy 1039. A bencés martirológiumba november 12-re ezt írták: „Esztergomban, Magyarországon Szent Anasztáz püspök és hitvalló, nagy életszentségű férfi temetése.” III. Ottó (980. júliusa – 1002. január 23.) a Német-római Birodalom harmadik császára (uralkodott 983-tól haláláig, nagykorúsították 994-ben), II. Ottó és a bizánci Theophanu gyermeke, a Liudolfingdinasztia sarja volt. Uralkodása alatt a „világ csodájának” nevezték, mivel jártas volt a tudományokban, latinul és görögül is beszélt, verseket írt, ami az akkori időkben szokatlannak számított. Az ún. gnieznói kongresszuson Ottó találkozott Vitéz Boleszláv lengyel fejedelemmel, akitől megkapta Adalbert ereklyéinek egy részét, míg vendéglátója a Szent Lándzsa egy másolatával lett gazdagabb, egyúttal a Birodalom hűbéresévé vált, a lengyelek adókötelezettsége azonban megszűnt. Ekkor történt meg az önálló lengyel egyházszervezet kialakítása Gniezno érseki rangra emelésével. Ottó nem csak a lengyelekkel, de a magyarokkal is jó viszonyt kívánt ápolni, ennek tudható be, hogy Szent István megkoronáztathatta magát 1000-ben. Hogy Szilveszter pápa, vagy Ottó küldte-e számára a koronát, az a csekély vonatkozó forrásanyag miatt nem eldönthető, ám mivel a császár és a pápa teljes egyetértésben politizált, különösebb jelentősége sincs. II. Szilveszter (946 – 1003. május 12.) volt a történelem során a 141. pápa. Már felszentelése előtt is igen nagy befolyása és tisztelete volt az egyházon belül. Rendkívül tanult, értelmes ember volt, akiben az ész találkozott a buzgó hittel. Népszerű és nagyhatású egyházfő volt, de ő sem tudta elkerülni a római nemesség ellenszenvét, hiszen a történelem első francia pápájaként őt is a német császár választása miatt iktatták be hivatalába. Amikor Gergely váratlanul meghalt 999 februárjában, Ottó nyomására a pápaválasztó zsinat Gerbertet választotta meg egyházfőnek 999. április 2-án. Felszentelése után I. Szilveszter pápa emléke előtt tisztelegve felvette a II. Szilveszter nevet. Európa keleti népeinek térítésében pontifikátusának igen nagy szerep jutott. Megalapította Lengyelország és Magyarország első érsekségét. A korabeli források szerint Gniezno központtal hozott létre metropolita hivatalt a lengyel egyház vezetésére, és Esztergom központtal jött létre a magyar
7
metropolita tisztség. Róma független keresztény királyságnak ismerte el Magyarországot. A pápa a Szentszék vikáriusává tette meg Istvánt. Ezen kívül Szilveszter felvette a kapcsolatot I. Vlagyimir, kijevi fejedelem udvarával is. Ő tekinthető az első keresztény orosz uralkodónak.
István király tíz egyházmegyét alapított: 1001-ben alapította Esztergomban az érsekséget, ugyanakkor Kalocsán is érsekséget hozott létre. Ő alapította a veszprémi, gyulafehérvári (később erdélyi, csanádi), pécsi, egri, marosvári, bihari, győri, váci püspökséget is. A 960-as években Géza fejedelem új, állandó székhelyének Esztergomot választotta. Itt született Vajk, azaz Szent István király, akit itt is kereszteltek meg. István uralkodása óta érseki székhely. A várhegyen építette fel hazánk legelső székesegyházát, amit nevelőjéről Szent Adalbert-templomnak nevezett el. Esztergomban épült fel a Szűz Mária és Szent Adalbert tiszteletére szentelt érseki székesegyház, tőle délre emelkedett a királyi palota, a nyugati várfalra támaszkodott az érseki palota. Kalocsa körülbelül egyidős a magyar állammal. A honfoglalás után Árpád fejedelem szálláshelye volt, egyes kutatások azt igazolják, hogy Gézáig ez a település volt a fejedelmek székhelye. A mai Kalocsai Érsekséget I. István király alapította 1001-ben, amikor az esztergomit is. Első érseke a királyi koronát hozó Asztrik apát volt. Lengyelország első püspöke, Jordan – a források egy része szerint vándorpüspökként, más része szerint Poznań székhellyel – a magdeburgi érseknek volt alárendelve. Ez egyértelmű német befolyást jelentett, ezért 999-ben a gnieznoi érsekség megalapítása az önálló Lengyelország megteremtésének egyik legjelentősebb eseménye volt. Az érsekség megalapítása a kor egyik Európa-szerte ismert egyházi személyisége, Szent Adalbert halálával volt kapcsolatos. Boleszláv jó barátságban volt Adalberttel, és mikor a püspököt 997-ben Gdańsk közelében megölték, holttestét – súlyával megegyező mennyiségű aranyért – kiváltotta, majd Gnieznoban temettette el. Szent Adalbert tisztelői és barátai közé számított III. Ottó német–római császár és II. Szilveszter pápa is, így halála után néhány évvel hozzájárultak ahhoz, hogy a vértanú püspök sírja egy új egyházszervezet központjává váljon. Lengyelország első érsekségének élére Szent Adalbert testvére, Radim-Gaudentius került.
Kolostoralapítások: Pannonhalma (1101), Zoborhegy, Pécsvárad (alapítója maga Szt. István a 998. vagy 999. évben. A kolostor fölszentelése: 1015.), Veszprém, Tata, Bakonybél (A település története mindvégig összefonódott a bencés apátságéval, melyet I. István alapított. Az Árpád-korban jelentős szellemi központ volt. 1023–1030 között itt remetéskedett Szent Gellért, a falutól nem messze egy kápolna is emléket állít neki.), Zalavár stb. Létrehozta a váripánságokat (kizárólagosan királyi ingatlanokhoz tartozó területeken) és megalkotta a vármegyéket (lat. comitatus). A várispánság élén az ispán állt, helyettest rendelt mellé. A várispánságok egyén tisztviselői: o
Udvarispán (curius comes) – igazságszolgáltatás vezetője
o
Hadnagy (maior exercitus) – katonai alőljáró
o
Várnagy (maior castri) – a vár előljárója
o
Kikiáltók előljárója (maior preconum)
A határvidékeken határvárispánságokat alapít, élén a határvárispánnal (marchis v. comes confinii). A várjobbágyok, az őrök (speculator), a lövők (sasittarius) és kémlelők (explorator) előljárója az őrnagy lett. 1003-ban leveri nagybátyját, az erdélyi Gyulát. 1015-ben I. Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem benyomult Magyarországra és a Dunáig hatolt. 1017-ben I. istván visszafoglalja a lengyelektől a határvárakat. I. Boleszláv, Vitéz Boleszláv (lengyelül: Bolesław I Chrobry (Wielki)) (967. – 1025. június 17.) lengyel uralkodó a Piast-házból. 992. május 25-étől 1025 húsvétjáig fejedelemként, élete utolsó hónapjaiban királyként uralkodott. Elsőszülött fia I. Mieszko lengyel fejedelemnek és Dobrawa Przemyśl, a cseh I. Kegyetlen Boleszláv herceg és Adiva, angol hercegnő lányának.
1020-ban Magyarországra érkezik Szent Gellért. Székesfehérvár fellendülése a Magyarországon átvezető jeruzsálemi zarándokút 1020 körüli megnyitásával kapcsolatos, amely Esztergomot elkerülte. Itt királyi vár épült. István létesítette
8
a Boldogságos szűz Mária (Boldogasszony) tiszteletére a bazilikát és a székesfehérvári prépostságot, amely a dinasztika szakrális központja lett. Gellértet is itt temették el. Amikor Oldřich (975 k. – 1034. november 11.) cseh fejedelem 1020 táján kiterjesztette hatalmát Morvaországra, úgy intézkedett, hogy az ottani városokból kiűzött lengyeleket, mint foglyokat magyarországon és azon túl adják el. 1024-ben II. henrik német-római császár halála után II. Konrád [(990. július 12. – 1039. június 4.) Henrik speyeri gróf és Elzászi Adelheid fia, 1024-től német király, 1027. március 26-ától német-római császár, a Száli-ház első császára] lépett a császári trónra. 1026-ban II. Konrád elűzi Velencéből Orseolo Ottó dózsét és annak fiát, Pétert. Ottone Orseolo (magyarosítva: Orseolo Ottó), (*993 — †1031/1032, Konstantinápoly) volt Velence huszonhetedik dózséja. A harmadik trónra lépő Orseolo már nem volt olyan önzetlen és progresszív, mint elődjei. A dózsék tipikus hibájába esett, amikor megpróbálta biztosítani leszármazottainak uralmát a velencei trónon. Ez a dinasztikus próbálkozás és az egyházzal való szembekerülés Ottó uralmának végéhez vezetett. Domenico Flabanico vezetésével lázadás tört ki a dinasztikus uralomra törő Ottó ellen. 1026-ban elfogták a dózsét, és leborotválták szakállát és haját, amely a megvetés jele volt a korabeli Velencében. Ezután Konstantinápolyba száműzték Ottót, ahol megbetegedett, és 1031-ben meghalt.
Ajtony 1028. évi leverését követően felállította Csanád vármegyét és az erdélyi püspökséget, Gellértet tette meg első püspökének. Ajtony 1000 körül törzsi államot hozott létre az Al-Duna és a Maros köze tájékán Marosvár székhellyel. Szent István királytól függetlenül gyakorolta hatalmát. A Nagyőszi csata során 1028-ban vereséget szenvedett Csanád vezértől és széthullott uradalma. Nevének eredete: az Árpád-kori Achtum, Ochtum név, a török Altyn arany szóból ered.
1030-ban megállította II. Konrád német-római császár seregét. 1029-ben a bajorok által kiprovokált határvillongások következtében II. Konrádnak megromlott a jó viszonya I. (Szent) Istvánnal. Egy évvel később Konrád megtámadta Magyarországot, de István a felperzselt föld taktikáját alkalmazva visszaverte, sőt Bécsnél be is kerítette és megadásra kényszerítette. A vereség után Konrád arra kényszerült, hogy néhány határterületet átengedjen Magyarországnak.
1031-ben elkészül a koronázási palást (eredetileg miseruhának készült). 1031-ben váratlanul meghalt fia, imre herceg. Nővérének fiát, Orseoló Pétert teszi meg örökösének. 1032-ben István király megvakíttatja Vazult, fiait (Endrét, Bélát és Leventét) száműzi. 1038. István király halála. 1083-ban – Szent László király uralkodása idején – szentté avatták.
9
Élete Származása, ifjúsága Apja Géza fejedelem, anyja pedig az erdélyi Gyula vezér Sarolta vagy Sarolt nevű, Konstantinápolyban keleti rítus szerint megkeresztelkedett leánya volt. Anyai nagybátyja Prokuj erdélyi vajda volt, aki István születése környékén költözött át tiszántúli területeiről Erdélybe. István a 970 és 980 közötti időszakban születhetett. Születésekor a türk eredetű pogány Vajk nevet kapta, mivel a mainzi érsek által a magyarok számára küldött térítő, Brúnó püspök [7] ekkor már nem tartózkodott a Kárpát-medencében.
István születése
Adalbert prágai püspök gondoskodott a fiú keresztény szellemű taníttatásáról, és ő volt az is, aki megkeresztelte (feltehetően 994. és 996. között[8]). Névadója az első keresztény vértanú, István volt, vagy éppen Géza keresztségben kapott nevét örökölte (Sztephanosz, magyarul István). Vannak olyan feltevések is, miszerint Vajkot apjával, Gézával együtt 972-ben keresztelte meg Sankt Gallen-i Brúnó. Ennek az elméletnek két tény is ellentmond. Az egyik az, hogy egyes források 975-re teszik Vajk születését, a másik pedig az, hogy ha ilyen korán áttért volna a keresztény hitre, nyugaton nem Vajkként ismerték volna még sokáig. Emellett több forrás, kútfők, a legkorábbi István-legenda, illetve egy 14. századi krónika is említi Vajk keresztelőjének nevét, Adalbertet. László Gyula történész szerint török nyelvű volt Vajk, a név feltehetően a török hős, vezér jelentésű szóból származik.[9] A képes krónika szerint az Olaszországból származott Deodatus gróf volt Szent István keresztapja, akit a herceg Tatának hívott (a hagyomány szerint a Tata város róla kapta nevét). Adalbertnek amellett, hogy megkeresztelte Istvánt, feltehetően szerepe volt házasságának létrejöttében is. István 996-ban vette feleségül II. Henrik bajor herceg leányát, a későbbi II. Szent Henrik német császár testvérét, Gizellát. Bajor hagyomány szerint az esküvő Scheyern bencés apátságban köttetett.[11] Német krónikások feljegyezték, hogy a bajorok a házasságtól a kereszténység gyors terjedését várták, és ennek érdekében minden segítséget igyekeztek Istvánnak megadni. Gizellával együtt jelentős számban érkeztek bajor papok, lovagok és mesteremberek az országba.
10
Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése A minden történelmi alapot nélkülöző fesményen az előtérben térdepel a kereszténységet felvevő Vajk (a későbbi Szent István király), akit a püspöki ornátusba öltözött Szent Adalbert keresztel meg. Vajk ugyanis négy éves volt, amikor 973-ban szüleivel együtt Szent Galleni Brunó I. Ottó császár megbízásából megkeresztelte. [10]
Fejedelemként István atyja életében a nyitrai dukátus (lásd Nyitrai Fejedelemség és Hercegség) ura volt, majd 997ben, Géza fejedelem halála után követte őt a fejedelmi székben. Géza azért, hogy fia számára biztosítsa a trónt halála után, megeskette a főurakat, hogy fiát támogatják. Azonban mikor Géza meghalt, Koppány bejelentette igényét a fejedelmi trónra. Koppány az apja, Tar Szerénd és Géza által kötött szerződés értelmében a Balatontól délre eső területek ura volt. Igényét a trónra a szeniorátus és a levirátus – István megözvegyült édesanyját, Saroltot feleségül kívánta venni[12] – jogára való hivatkozással indokolta. Koppány mellé sorakoztak fel a régi rend és a törzsi szabadság hívei, akikben az ellenállást az is fokozhatta, hogy István körül nagy számban csoportosultak idegen nemzetiségűek, főleg németek. István hadait is német hadvezérek (Hont (Hunt), Paznan (Pazman), Vecelin, Orci) irányították és az sem kizárt, hogy III. Ottó német-római császár is küldött seregeket István segítésére. A döntő ütközetre Veszprém közelében került sor, ahol István megverte a pogány seregeket; a csatában Koppány is életét vesztette, Vecelin ölte meg. [13] István Koppány testét felnégyeltette és testrészeit hónapokig kifüggesztve tartották az ország négy legfontosabb várának kapuja felett – Győrben, Veszprémben, Esztergomban és Gyulafehérváron – jelezve, hogy mi vár az uralkodónak nem engedelmeskedőkre. Ezzel István ősi emberi és magyar törvényt szegett meg, amely szerint a halottakat el kell temetni. Tette elrettentésre szolgált, kegyetlen bánásmóddal fenyegetve azokat, akik nem engedelmeskednek neki és papjainak. István és Koppány harcában nemcsak az forgott kockán, hogy ki lesz a magyar nép uralkodója, hanem a keleti és nyugati orientáció kérdése. Koppánnyal – aki egyes források szerint bizánci rítus szerint megkeresztelkedett – a bizánci politikai befolyás erősödött volna, míg István győzelmével a német irányvonal nyert teret. A Kárpát-medence geopolitikai helyzete folytán a kor két nagyhatalma közé ékelődve irányt kellett választani. Közkeletű téves magyarázat szerint az állam léte, vagy a magyarság léte forgott kockán ezen, azonban ez a kérdés a történelmi mi lett volna, ha... kategóriája. Koppány esetleges győzelmével éppolyan státuszú és helyzetű magyar fejedelemség alakult volna ki, vélhetően bizánci irányvonallal, mint az erdőelvei fejedelemség, jövendő sorsa azonban nem meghatározható. A
11
Koppány által vezetett magyar fejedelemség éppúgy az ő további személyes bel- és külpolitikájának sikerétől függött volna, ahogyan azt az István vezette állam esetében is látjuk, amely azonban a környező országokhoz hasonlóan keresztény állammá vált.
Királyként Ezután István el akarta magát ismertetni az ország határain túl is, mint Isten kegyelméből uralkodó királyt, aki nem csak a turulmadár jóslata következtében gyakorolja a hatalmat népe felett, ami csak a pogány uralmi megerősítést adhatta István számára. Ennek érdekében 999-ben Asztrik pannonhalmi apátot küldte Rómába, hogy II. Szilveszter pápával tárgyaljon, [14] akitől koronát és apostoli áldást nyert, és Magyarország belépett az európai keresztény nemzetek sorába, ezen belül is a nyugati kereszténység felé orientálódott. Mindezek mellett megtartotta függetlenségét, és nem lett a császár hűbérese. Ezzel megalakult a keresztény, független Magyar Királyság. A koronát, amely azonban nem azonos a ma Szent Korona néven ismert uralkodói jelvénnyel, István a kereszténység terjesztésében betöltött szerepéért kapta. Ekkor már állt a veszprémi püspökség és a győrinek is megvetették az alapjait. A koronázásra 1000 karácsonyán (más értelmezések szerint 1001. január 1-jén vagy 1001. augusztus 24-én), Esztergomban került sor.
Belső hatalmának megerősítése
A Képes krónika egyik illusztrációja: István király elfogatja Gyula erdélyi vezért 1003-ban.
A koronázás után István Magyarország uralkodója lett, ám tényleges hatalmának megszilárdításáért még tennie kellett, le kellett győznie törzsi ellenfeleit. A harcokat elsőként 1003-ban indította meg Erdély ellen, ahol saját nagybátyja, Gyula ellen küzdött. Fegyverrel küzdötte le Prokujt (vagy Gyula) [15] és családjával együtt fogságba ejtette (később Gyulát engedte Lengyelországba menekülni), országát beolvasztotta sajátjába és ott is megkezdte a keresztény hittérítést. Észak-Erdély elfoglalása után megalapította az erdélyi püspökséget, továbbá létrehozta Doboka (Doboka Csanád apja, valószínű, hogy ő vezette István hadait az 1003-as hadműveletek során) vármegyét és várispánságot. Az erdélyi püspökség jelentősége az volt, hogy négyre emelkedett Magyarország egyházmegyéinek száma, és a kánonjog szerint ennyi kell egy önálló egyháztartomány létrehozásához. A 11. század során István még két törzsi állammal számolt le. Nem tudni pontosan a feltehetően bolgár Keán elleni hadjárat idejét, de vélhetően nem sokkal az erdélyi után történt. Keán dél-erdélyi nagyúr volt, aki a 10. század vége óta magyar törzsfőként viselkedett, és már Gézával is szembeszállt. Keánt alattvalói vajdának hívták, miután István legyőzte és megölte, helyére ispánt ((Gyula-) fehérvári) helyezett. Az új ispánt a nép továbbra is vajdának hívta, ebből alakult ki az erdélyi vajdaság intézménye.
12
István 1008-ban a fekete magyarok ellen viselt hadat. A fekete magyarok feltehetően a DélkeletDunántúlon élő idegen etnikumú katonai segédnépekkel, a kavarokkal/kabarokkal azonosak. Az ő területükön alapította meg 1009-ben a pécsi püspökséget, és talán a kalocsai érsekség is ennek a győztes háborúnak köszönheti megalakulását. A fekete magyarok területén alakította ki Baranya és Tolna, valamint Bodrog és Bács megyéket. De nem csak fegyverrel teremtett rendet országában. Mivel lánytestvéreinek kiházasítása is rámaradt, ebben is igyekezett politikai célokat szem előtt tartani. Egyik testvérét a Felvidéken élő kavar törzsrész vezetőjéhez, Aba Sámuelhez adta feleségül. Ezzel sikerült elérni azt, hogy a sógorával nem kellett fegyveresen szembeszállnia. Országrésze szintén beolvad Istvánéba, cserébe István a német mintára (palotagróf) alapított palotaispáni címmel ruházta fel. Mindennek a feltétele az volt, hogy Aba Sámuel térjen át a keresztény hitre. A házasság révén István országa 1010-re kiterjedt a Mátra vidékére, ahol megalapította az egri püspökséget, illetve létrehozta Újvár megyét. Másik testvérét 1009-ben adta feleségül a velencei dózséhoz, Orseolo Ottóhoz. Ezzel a házassággal István elérte, hogy rendeződött a régóta rossz magyar–bizánci viszony, hiszen Velence a Bizánci Birodalom hűbérese volt, a kapcsolat a következő évtizedben már szövetségi szintre jutott. Szintén békés úton egyezett ki a Körös-vidék törzsfőjével, Vatával, aki felvette a kereszténységet. Ajtony vezér a Maros vidéken építette ki erős törzsi államát, Ő Istvántól függetlenül vette fel a görög rítus szerinti kereszténységet, de nem igazán élt a hit szabályai szerint; egyszerre hét felesége volt. A király 1028-ban lépett fel Ajtony ellen. A hadak élére Csanádot, Doboka fiát állította, aki győzelmet aratott a marosvári nagyúr felett, és ő maga vetett véget a törzsfő életének és államának. A területen újabb püspökség (Marosvári (csanádi)) létesült, valamint megalapították a hadvezérről elnevezett Csanád megyét. Ezzel a győzelemmel lezárult az uralkodása alatti belháborúk kora, és István ténylegesen is az egész Kárpát-medencére kiterjedő ország ura lett.
Családja, utódlása
I. István és Gizella szobra Szegeden
István és Gizella házasságából feltehetően több gyermek született, egyes elméletek szerint két fiú és három lány. A két fiút név szerint is ismerjük. Egyikük Ottó, másikuk – akit 1083-ban szentté avattak és később Imre néven tiszteltek – a Henrik nevet viselte. Ottó még nyilván III. Ottó császár életében, tehát 1002 előtt született, míg Henrik talán 1007-ben, akkor, mikor már Gizella testvére – Szent Henrik – ült a trónon. Ottó bizonyára fiatalon meghalt, így utódlás szempontjából Henrik maradt az uralkodópár egyetlen reménysége. Így neveltetésére is nagy gondot fordítottak, a velencei Gellért is foglalkozott a trónörökös tanításával, István pedig az Intelmekben foglalta össze fia számára a jó király teendőit. Szülei ki is házasították, ám mikor 1031-ben vadászat közben egy vadkan halálra sebezte, minden remény elveszett arra, hogy István egyenes ágon adja tovább királyi címét. E szörnyű csapás beteggé tette a királyt, és az csak tetézte fájdalmát, hogy közvetlen rokonai között senkit nem látott alkalmasnak, hogy örökébe lépjen és keresztény hitben megtartsa az országot. Apja testvérének
13
fiai, Vazul és Szár László jöhettek számításba, azonban László még mindig pogány hiten volt, Vazul pedig bizánci rítusú keresztény volt. Választása végül lánytestvérének fiára, Orseolo Péterre esett, aki már az 1020-as évektől kezdve a magyar királyi udvarban élt, mert az Orseolo-család ellen fellázadtak a velenceiek, így Péter anyjával és húgával együtt István udvarába menekült. István döntése Vazulból elégedetlenséget váltott ki és kevéssel 1031 előtt merényletet követett el István ellen. István nem ítélte halálra a lázadó Vazult, de uralkodásra alkalmatlanná tette azzal, hogy megvakíttatta és fülébe forró ólmot öntetett. Vazul fiait, Leventét, Andrást és Bélát pedig száműzte az országból.
Utolsó évei Haláláról a Képes Krónika a következőképpen ír: 2. krónika, 70. SZENT ISTVÁN KIRÁLY MEGHAL, ELTEMETIK FEHÉRVÁROTTA szentséggel és kegyelemmel teljes Szent István király azután országlásának negyvenhatodik évében, a Boldogságos, mindenkoron szűz Mária mennybemenetelének napján kiragadtatott e hitvány világból és a szent angyalok társaságába került. Eltemették a fehérvári bazilikában, amelyet ő maga építtetett Isten szentséges anyja, a mindenkoron szűz Mária tiszteletére. Sok jel és csoda történt ott e Szent István király érdemeinek közbenjárására, a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségére és magasztalására, aki áldott legyen örökkön örökké, Ámen. [16]
Gizella és a trónra jelölt Péter között feszült viszony alakult ki, aminek feltehetően az volt az oka, hogy Gizella anyai fájdalma féltékenységbe csapott át fia elvesztése felett. István a kettejük között kialakult viszonyt szomorúan szemlélte és mindent megtett, hogy összebékítse őket, de ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel. Élete vége felé még egy merényletet kíséreltek meg ellene. A forrás arról számol be, hogy a palota négy főembere látván a meggyengült királyt megpróbálták megölni Istvánt, ám mikor az alvó király mellé lopakodtak, a kard a földre hullott és a király felébredt. Büntetésül a király megvakíttatta őket és „bűnös karjukat” levágatta. Élete végén még egyszer megmutatta, hogy képes erős kézzel irányítani az országot: a békés szándékkal Magyarországra érkező besenyők ellen erőszakkal fellépő határvédőkre szabott ki példás büntetést, kettesével köttette fel őket szerte az országban. István 1038. augusztus 15-én halt meg, holttestét az általa emeltetett székesfehérvári bazilikában helyezték örök nyugalomra.
Székesfehérvár, romkert
14
Külpolitikája István egész uralkodását a Kárpát-medence egységének a megteremtése, illetve a kereszténység elterjesztése jellemezte. Ebből kifolyólag külpolitikájában alapvetően békére törekedett a szomszédaival, Gizellával kötött házassága is ezt a célt szolgálta és II. (Szent) Henrik uralkodása alatt ez a dinasztikus kapcsolat biztosította is a békét a Német-római Birodalommal. A korszak másik nagyhatalmával, a Bizánci Birodalommal is békés kapcsolatokra törekedett, ezt támasztja alá, hogy bizánci szövetségben részt vett egy 1018-as bolgárok elleni hadjáratban. Lengyel–német–besenyő szövetségben egy kisebb létszámú magyar sereg részt vett a lengyel–orosz háborúban Kijev ostrománál. Uralkodása során két fő ellenséggel kellett szembenéznie: a besenyőkkel és a németekkel. A nomád besenyők Erdélybe zúdultak be, de a (gyula)fehérvári ispán csapatai elűzték őket. A másik, sokkal nagyobb veszélyt jelentő ellenség a németek voltak. István sógorával, II. Henrikkel a bajor uralkodócsalád fiágon kihalt (1024), ezután a Német-Római Birodalommal ideiglenesen megromlott a viszony, 1029 környékén német és főleg bajor csapatok többször fosztogatták a Fischa és a Lajta közét, amire válaszul a magyar csapatok is a bajor területekre való betörésekkel reagáltak. Erre való hivatkozással II. Konrád német-római császár 1030-ban megtámadta Magyarországot, azonban István a felperzselt föld taktikáját alkalmazva kiéheztette az ellenséget, majd Bécsnél be is kerítette a visszavonuló német sereget. A győzelemnek külön jelentősége az volt, hogy István országa bizonyította: képes megvédeni magát a külső ellenségekkel szemben is. A következő évben, jóllehet II. Konrád először még újabb támadást tervezett, bajor közvetítéssel békét kötöttek egymással, sőt feltehetőleg II. Konrád kisebb területi engedményeket is tett a Fischa és a Lajta közén. Ebben valószínűleg szerepe volt Imre herceg 1031-es halálának, hiszen ezzel nőágon is kihalt a Konrádot megelőző bajor uralkodóház, és Istvánnak már nem lehetett jogcíme a német trónra.
Egyházpolitikája
István és Gizella megalapítja az óbudai Péter-Pál templomot, miniatúra a Képes Krónikából
István Géza és Sarolt egyházpolitikájának folytatásaként püspökséget szervezett, falvaiban templomokat építtetett. A feltehetően istváni alapítású egyházmegyék a következők: az esztergomi, a veszprémi, a győri, az erdélyi, a pécsi, a kalocsai, az egri, a csanádi, a váci és a bihari. Melyek közül kettő érseki rangra emelkedett, az esztergomi és a kalocsai.
15
Koppány legyőzése után korábban tett fogadalmának megfelelően folytatta és befejezte a pannonhalmi bencés apátság építését. Ezenkívül megalapította a veszprémvölgyi apácakolostort, a bakonybéli apátságot és a pécsváradi monostort, felépítette az esztergomi és a székesfehérvári székesegyházat és az óbudai Szent Péter és Pál-templomot. Az apátságok, kolostorok keretén belül megindult a latin írásbeliség, iskolák működtek, és azok váltak a művelődés szellemi központjaivá. A szerzetesek ezekben az iskolákban az európai keresztény kultúrát tanították, diákjaikból pedig nemcsak a hittérítők kerültek ki, hanem a művelt, írástudó réteg, a király és a vármegyék fő emberei is. A papok és szerzetesek a vallásos szövegeken kívül, a jogi és politikai okmányokat is megfogalmazták. István bőkezűen adakozott az egyházaknak, gyakran látogatta őket. Kálti Márk Képes krónikája (a magyar történelem egyik fontos dokumentuma, amely 1358–1370 között íródott) szerint ezüst dinárokkal teli erszényt hordott az övén, és mikor szegényt látott, saját maga gondoskodott róla. A Kárpát-medencén áthaladó és a Szentföldre tartó zarándokokat fogadta a királyi udvarban, bőségesen ellátta őket és biztosította számukra az országon való biztonságos áthaladást. A Szentföldre ill. Rómába igyekvő magyar zarándokok számára pedig vendégházakat építtetett Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, Ravennában, Rómában. Gellért velencei szerzetes, a későbbi püspök, aki szintén zarándokként érkezett az országba, a pécsváradi monostorban tartotta első igehirdetését. Ezt követően mutatták be a királynak, aki itt marasztalta, és őt választotta fia nevelőjéül is. Gellért az egyházi reformmozgalom híveként Deliberatio című művében elítélte az erőszakos birtokszerzést és az ágyasságot épp úgy, mint a papi házasságot.
Törvényei
I.(Szent) István 997 és 1038 közt vert ezüstdenárjának előlapja
I.(Szent) István Lancea Regis dénárja
Istvánnak közvetlenül trónra kerülése után is meg kellett küzdeni ellenfeleivel, ám hogy a megszerzett területeket egyben tudja tartani és megfelelően tudja azokat működtetni, törvényeket kellett hoznia. Két törvénykönyvét ismerjük. Az Intelmeket sokáig a törvények kategóriába sorolták be, de valójában királytükör. Ezt feltehetően még életében írásba foglalták. Az első törvénykönyv I. István idejében keletkezett vagy nem sokkal a halála után foglalták írásba, míg a második törvénykönyvet feltehetően I. András idejében szerkeszthették egybe. Legrégibb, bár nem teljes szövegét Wattenbach Vilmos német tudós fedezte fel 1846-ban a stájerországi admonti kolostor könyvtárában egy XII. századi kódexben. A törvények megalkotása német mintára történt, de a cikkelyekben a sajátos magyarországi viszonyokat is figyelembe vette. A kereszténység
16
megerősítésére, az egyházi tulajdon védelmére törekedett, az egyik törvénycikk (a Corpus Juris Hungarici szóhasználata szerint fejezet) például arról rendelkezik, hogy minden 10 falunak egy templomot kell építenie és papját eltartani. De kötelezővé tette a misére járást is vasárnaponként. István törvényei a tulajdonviszonyok átalakítása érdekében megváltoztatták az öröklésre vonatkozó addigi magyar szokásokat is, védve ezáltal a magántulajdont, illetve megszüntetve a levirátust. Megszervezte az udvar adminisztratív szervezetét, megalapította az új királyi székhelyet, Székesfehérvárt. Megkezdte a pénzverést és kivetette az első adókat. Míg az államalapításig külföldi pénzeket, de leginkább állatpénzt (tinót) használtak, most a fő forgalmi pénz az ezüstdénár lett. Megszüntette a vérségi alapon felépült társadalmi rendet és területi alapra helyezte az igazgatást. Ezzel elérte a nomád népek letelepedését és földművelő tevékenységből való megélését, tehát nemcsak politikai változás következett be, hanem jelentős életmódváltozáson is keresztülment a magyar nép. A földek nagy része királyi birtok lett, amelyekből adományokat és ezen felül tisztségeket (ispánságokat) juttatott híveinek. Ezzel magához tudta kapcsolni őket, mert a tisztségeket épp ilyen könnyen el is lehetett veszíteni, így kialakult egy modernebb, területi alapon megszervezett rendszer.
Szt. István alakja Esztergomban, a Széchenyi téri Szentháromság-szobron
Az I. törvénykönyve 1. Az egyházi javak állapotáról Bárkit is, aki a kevélység gőgjétől pöffeszkedve, az Isten házát megvetendőnek véli és az Istennek szentelt és az Isten tiszteletére a királyi mentesség védelme alá helyezett birtokokat gyalázattal illeti, vagy megkárosítani merészkedik, mint Isten házának megtámadóját és megsértőjét közösítsék ki. – Illik, hogy magának a király úrnak a haragját is érezze, akinek jóakaratát megvetette és intézkedését megsértette. Azért nem kevésbé parancsolja meg a király, hogy az általa engedélyezett mentességet mindenki, aki uralma alá tartozik, sértetlenül tartsa meg, és ne adja beleegyezését azoknak, akik meggondolatlanul azt állítják, hogy nincs szükség egyházi vagyonra, vagyis olyanra, amit az uralkodók urának adtak át. Éppúgy a király oltalma alatt állnak azok, mint az ő saját örökségei, és még nagyobb gondot fordítson rájuk, mert amennyivel nagyobb az Isten az embernél, annyival előbbre való a vallás ügye a halandók birtokainál. Azért csalatkozik az, aki inkább a saját dolgaival dicsekszik, mint sem az isteniekkel. Eme egyházi javaknak isteni rendeltetésből odaállított védelmezője és őre, azokat szorgalmas gondoskodással nemcsak megőrizni tartozik, hanem szaporítani is, és szükséges, hogy inkább azokat védelmezze és gyarapítsa, melyeket előbbrevalóknak mondottunk, mint a sajátját. Ha pedig esztelenül, a maga gonoszságának helytelenségével megkísérelné, hogy a királyt helyes szándékától eltérítse, és úgy látszanék, hogy őt semmi szerrel nem lehet lecsendesíteni, még ha ideiglenesen valamely szolgálatokra alkalmas lenne is, le kell őt metszeni, és eldobni az evangélium ezen szavai szerint: ha a te lábad, kezed vagy szemed megbotránkoztat téged, vágd le vagy vágd ki azt, és vesd el magadtól.
17
2. A püspököknek az egyházi javak feletti hatalmáról és a világiakkal való egyetértéséről Akarjuk, hogy a püspököknek legyen hatalmuk az egyházi javakat gondozni, igazgatni, s kormányozni, és azok felett rendelkezni az egyházi törvények határozatai szerint. Akarjuk, hogy a világiak is engedelmeskedjenek a püspököknek szolgálataikban az egyházak igazgatása, az özvegyek és árvák védelmezése érdekében, és hogy engedelmesek legyenek kereszténységük megtartásában. És legyenek egyetértők az ispánok és a bírák főpapjaikkal, az igazságnak az isteni törvény parancsai szerint való kiszolgáltatásában. És semmiképpen meg ne rontsák az igaz törvényt valamely részben, valakinek a hazugsága, hamis tanúbizonysága avagy esküszegése vagy megvesztegetése folytán. 3. Milyeneknek kell lenniök az egyházi személyek tanúinak és vádlóinak Az egyházi személyek tanúi és vádlói pedig feddhetetlen erkölcsű, nős és családos emberek legyenek, és akik teljesen Krisztus tanítását vallják. 4. Hasonlóképpen ugyanarról Világi személy tanúbizonyságát egyházi személy ellen senki se fogadja el. Senki se merje ugyanis egyházi személy ügyét világi nyilvánosság előtt kivizsgálni, hanem csak az egyházban. 5. A papok munkájáról Tudjátok meg testvérek valamennyien, hogy a pap mindnyájatoknál többet dolgozik. Közületek ugyanis mindenki csak a saját munkáját végzi, ő pedig mind a magáét, mind az összesekét. És azért, miképpen ő mindnyájatokért, úgy ti is mindnyájan őérte a legnagyobb buzgalommal tartoztok dolgozni, olyannyira, hogy ha szükség lenne rá, életeteket is feláldozzátok érte. 6. A magánvagyon királyi engedélyezéséről Királyi hatalmunknál fogva elhatároztuk, hogy mindenkinek álljon szabadságában vagyonát felosztani, feleségének, fiainak s leányainak és rokonainak vagy az egyháznak adományozni, és ezt halála után se merje senki érvénytelenné tenni. 7. A királyi javak megtartásáról Különösképpen akarjuk, hogy miképpen mi másoknak megadtuk a lehetőséget, hogy javaik felett szabadon rendelkezhessenek, úgy azok a javak is, valamint katonák, szolgák és bármi, ami királyi méltóságunkhoz tartozik, maradjanak meg változatlanul, s azokból senki semmit el ne raboljon vagy el ne vegyen, sem pedig valaki az említett dolgokból magának valamiféle előnyt szerezni ne merészeljen. 8. A vasárnap megtartásáról Ha valamely pap vagy ispán avagy valamely más hívő személy valakit vasárnap ökrökkel lát dolgozni, vegyék el tőle az ökröt, és adják a várnépnek elfogyasztásra. Ha pedig lovakkal dolgozik, vegyék el tőle a lovat, amit gazdája, ha akarja, ökörrel megválthat, és az ökröt egyék meg, ahogy mondottuk. Ha pedig valaki más szerszámokkal dolgozik, vegyék el tőle a szerszámokat és ruháit, amelyeket – ha akarja – bőrével megválthat. 9. Ugyanarról más A papok pedig és az ispánok hagyják meg az összes falusi bíróknak, hogy ezek parancsára vasárnap mindenki menjen a templomba, öregek és fiatalok, férfiak és nők, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik. Ha pedig valaki amazok hanyagsága folytán nem ( tűz-) őrzés végett marad otthon, az ilyet verjék meg, és nyírják le. 10. A négy böjti időszak megtartásáról Ha valaki hús evésével megsérti a mindenki előtt ismeretes négy böjti időszakot, akkor egy héten át bezárva böjtöljön. 11. A péntek megtartásáról Ha valaki pénteken, amelyet az egész kereszténység megtart, húst eszik, egy héten át sötétbe zárva böjtöljön. 12. Azokról, akik gyónás nélkül halnak meg Ha valaki olyan megkeményedett szívű – ami távol legyen minden kereszténytől -, hogy bűneit jótanács ellenére sem akarná a papnak meggyónni, az ilyen minden egyházi szertartás és könyörgések nélkül feküdjön, mint a hitetlen. Ha azonban rokonai és hozzátartozói
18
mulasztották el a papokat hívni, és ezért hal meg gyónás nélkül, gazdagítsák őt imádságokkal és vigasztalják könyörgésekkel, rokonai azonban hanyagságukért böjtöléssel vezekeljenek a papok ítélete szerint. Akik pedig hirtelen halállal halnak meg, azokat temessék el minden egyházi végtisztességgel, mivel az isteni végzések előlünk el vannak rejtve, és számunkra ismeretlenek. 13. A keresztény vallás megtartásáról Ha valaki a keresztény vallás megtartását elhanyagolva és hanyag ostobaságtól megátalkodva azellen bármi vétséget követ el, a vétek természetének megfelelően ítélje meg a püspök az egyházi törvények szabályai szerint. Ha pedig ellenszegüléstől indíttatva a reá rótt büntetést vonakodnék nyugodtan elviselni, ismét ugyanazon büntetéssel fegyelmezzék, és ezt megismételve összesen hét ízben. És ha mindezek után is konoknak és makacsnak találtatik, adják át a király bíróságának – tudniillik mint a kereszténység védelmezőjének. 14. A gyilkosságokról Ha valaki haragra gyulladva vagy dölyfösségtől kevélyen szándékos gyilkosságot követ el, tudja meg, hogy tanácsunk végzése szerint száztíz aranypénzt fog fizetni. Ebből ötvenet a király kincstárába kell vinni, ötvenet adjanak a rokonoknak, tizet pedig a bíráknak és közbenjáróknak ajándékozzanak. A gyilkos ezenfelül az egyházi törvények rendelkezése szerint vezekeljen. Ugyanarról más Ha pedig valaki véletlenül öl meg bárkit is, tizenkét aranypénzt fizessen, és ahogy az egyházi törvények parancsolják, vezekeljen. Szintúgy a rabszolgák meggyilkolásáról Ha valakinek a szolgája másnak a szolgáját megöli, a ( gyilkos ) szolgát adják át a ( megölt ) szolga helyébe, vagy váltsa meg ( ura ) és ( a gyilkos ) vezekeljen, ahogy mondottuk. Ugyanarról más Ha pedig szabad ( ember ) öli meg valakinek a szolgáját, adjon más szolgát, vagy az értékét térítse meg, és az egyházi törvények szerint vezekeljen. 15. Azokról, akik feleségüket ölik meg Ha valaki az ispánok közül, megrögzött szívvel és lelkéről megfeledkezve – ami távol legyen a hűséget megtartók szívétől – felesége meggyilkolásával mocskolja be magát, a királyi tanács határozata szerint ötven tinóval egyezzék meg az asszony rokonaival, és vezekeljen az egyházi törvények parancsai szerint. Ha pedig valamelyik vitéz vagy gazdagabb ember esik ugyanazon bűnbe, ugyanazon tanács végzése szerint fizessen a rokonoknak tíz tinót, és vezekeljen, ahogy mondottuk. Ha pedig a népből való ember követi el ugyanezt a bűnt, öt tinóval egyezzék meg a rokonokkal, és vessék alá az említett böjtöknek. 16. A kard kirántásáról Hogy minden tekintetben erős és sértetlen béke honoljon mind az idősebbek, mind a fiatalabbak között, bármilyen jogállásúak legyenek is, teljességgel megtiltjuk, hogy valaki másnak a bántalmazására kardot rántson. Ha ezt a jövőben vakmerőségétől ösztönöztetve megkísérelné, ugyanazzal a karddal öljék meg. 17. A hitszegőkről Ha valaki a hatalmasok közül hitét beszennyezve, szívét bemocskolva, s esküjét megtörve, hitszegés bűnét követi el, az esküszegésért keze elvesztésével fizessen, vagy ötven tinóval váltsa meg a kezét. Ha pedig a népből való ember lesz hitszegő, keze levágásával bűnhődjék, vagy tizenkét tinóval váltsa meg azt, és böjtöljön, ahogy az egyházi törvények rendelik. 18. A szabadosokról Ha valaki könyörületességtől vezéreltetve, saját rabszolgáit vagy szolgálóleányait tanúbizonyság mellett szabadsággal ajándékozza meg, úgy határoztuk, hogy halála után azokat, irigységtől vezéreltetve, senki szolgaságba visszavetni ne merészelje. Ha pedig szabadságot ígért, de halála miatt ezt kinyilvánítani nem tudta, hátramaradt feleségének, illetőleg fiainak legyen joga ugyanezt a szabadságot kinyilatkoztatni, és a férj lelkiüdvéért szeretetlakomát rendezni, ahogy akarják.
19
19. A templombajárásról és azokról, akik mise alatt mormognak és beszélgetnek Azok, akik az istentisztelet hallgatására a templomba menvén, ott a misék szertartása alatt egymás közt mormognak és másokat zavarnak, haszontalan történeteket mesélgetve és nem figyelve a szent olvasmányokra és a lelki táplálékokra, ha idősebbek, dorgálják meg őket, és gyalázattal űzzék ki a templomból, ha pedig fiatalabbak és közrendűek, e nagy vakmerőségükért a templom előcsarnokában mindenki szeme láttára kötözzék meg, s ostorozással és hajuk lenyírásával fenyítsék meg őket. 20. Arról, hogy a rabszolgák és rabszolganők vádaskodását vagy tanúskodását uraikkal vagy úrnőikkel szemben ne fogadják el Hogy ennek az országnak a népe a rabszolgák és rabszolganők mindennemű támadásától és vádaskodásától mentes és nyugodt maradjon, a királyi tanács határozata szerint teljességgel megtiltottuk, hogy bármiféle bűnügyben valamely szolgaszemélynek urával vagy úrnőjével szemben vádaskodását vagy tanúbizonyságát elfogadják. 21. Azokról, akik más rabszolgáinak szabadságot szereznek Ha valaki meggondolatlanul másnak a rabszolgáját urának tudta nélkül a király vagy az ország vénei és főemberei elé vezeti, hogy levéve a szolgaság jármát, számára a szabadság könnyebbségét szerezze meg, tudja meg, hogy ha gazdag, ötven tinót fog fizetni, amiből negyvenet a királynak kell adni, tízet pedig a szolga urának. Ha pedig szegény és alacsony rendű, 12 tinót, amiből 10 a királynak jár, kettő pedig a szolga urának. 22. Azokról, akik szabadokat szolgaságba hajtanak Mivel tehát Istenhez méltó, és az embereknek legjobb, hogy ki-ki életének futását a szabadság serénységével végezze, a királyi végzés szerint elhatároztuk, hogy ezután az ispánok vagy katonák közül senki se merészeljen szabad személyt szolgaságba hajtani. Ha ezt dölyfösségének vakmerőségétől ösztönözve megtenni merészelné, tudja meg, hogy ugyanannyi kártérítést fog fizetni a sajátjából, s ez a kártérítés a király és az ispánok között osztassék szét, mint a többi. Hasonlóképpen ugyanarról De ha valaki, akit idáig szolgaságban tartottak, szabadsága védelmére törvényes ítélethez folyamodván, szabaddá lesz, elégedjék meg szabadsága élvezésével, és az, aki őt szolgaságban tartotta, semmi kártérítést ne adjon. 23. Azokról, akik más vitézeit magukhoz fogadják Akarjuk, hogy mindegyik úrnak legyen meg a maga vitéze, és senki se beszélje rá valamelyik vitézt, hogy régi urát elhagyja, és hozzá jöjjön, ebből ugyanis civakodás támad. 24. Azokról, akik más vendégeit magukhoz fogadják Ha valaki jóakarattal vendéget fogad be, és ennek eltartásáról tisztességesen gondoskodik, a vendég, ameddig a megegyezésnek megfelelő eltartásban részesül, ne hagyja el eltartóját, és ne vigye másvalakihez az ő szolgálatát. 25. Azokról, akik megostorozzák a saját ( embereiket ) keresőket Ha valakinek vitéze vagy szolgája máshoz szökik, és az, akinek vitéze vagy szolgája elszökött, követet küld ezek visszahozására, és ezt a követet ott bárki megveri és megostorozza, előkelőink gyűlésén úgy határoztunk, hogy az ilyen verekedő tíz tinót fizessen. 26. Az özvegyekről és árvákról Különösképpen akarjuk, hogy az özvegyek és árvák is legyenek a mi törvényünknek részesei ilyen módon, hogy ha valaki özvegyen marad hátra fiaival és leányaival, és ígéretet tesz, hogy őket felneveli, és velük marad, amíg csak él, legyen meg neki az a tőlünk nyert joga, hogy ezt megtehesse, és senki ne kényszerítse őt újabb házasságba. Ha azonban fogadalmát megváltoztatva, ismét férjhez akar menni, és az árvákat el akarja hagyni, az árvák vagyonából egyáltalán semmit ne követelhessen magának, csupán az őt illető ruhákat. Hasonlóképpen az özvegyekről Ha pedig valaki gyermek nélkül marad özvegyen, és azt ígéri, hogy megmarad özvegységében újabb házasság nélkül, akarjuk, hogy legyen hatalma minden javai felett, és bármit akar
20
azokkal tenni, megtehesse. Halála után azonban e javak szálljanak vissza férje rokonaira, ha vannak rokonai, ha pedig nincsenek, a király legyen örököse. 27. A leányrablásról Ha valaki a vitézek közül szemérmetlenségtől bemocskolva, valamely leányt szüleinek engedélye nélkül feleségül elrabol, elrendeltük, hogy a leányt adja vissza szüleinek, még akkor is, ha valami erőszakot követett el rajta, és a rabló tíz tinót fizessen a rablásért, még ha később ki is békül a leány szüleivel. Ha pedig valamely szegény és a népből való merészkedik ezt elkövetni, öt tinó kártérítést fizessen a rablásért. 28. Más szolgálóival fajtalankodókról Hogy a szabadok mocsoktalanul megőrizzék szabadságukat, miheztartás végett, szabályt akarunk nekik adni. Aki ezt áthágva, másnak a szolgálójával fajtalankodik, tudja meg, hogy bűnben vétkes, és ezért a bűnért első esetben korbácsolják meg, és nyírják le. Ha pedig másodszor is fajtalankodik ugyanazzal, ismét korbácsolják meg, és nyírják le. Ha pedig harmadszor is, legyen rabszolga a szolgálóval együtt, vagy váltsa meg magát. Ha pedig a szolgáló teherbe esik tőle, és szülni nem tud, hanem szülésben meghal, kárpótolja őt másik szolgálóval. A rabszolgák fajtalankodásáról Ha valakinek a rabszolgája másnak szolgálójával fajtalankodik, őt is korbácsolják meg, és nyírják le. És ha a szolgáló teherbe esik tőle, és a szülésben meghal, a szolgáját adják el, és árának felét adják a szolgáló urának, másik fele pedig maradjon a szolga urának. 29. Azokról, akik rabszolganőt vesznek feleségül Hogy senki azok közül, akiket szabad névvel becsülnek meg, valakinek valami jogtalanságot ne merjen okozni, tilalmat és szabályt állítottunk fel, amennyiben ezen a királyi gyűlésen elhatároztuk, hogyha valamely szabad ember a rabszolganő urának tudtával másnak a rabszolganőjét választja feleségül, elveszítvén saját szabadságának élvezését, örökös rabszolgaságra vettessék. 30. Azokról, akik feleségük elől külföldre menekülnek Hogy mindkét nem meghatározott törvény alatt maradjon, és minden jogtalanság nélkül élhessen, ebben a királyi törvényben elrendeltük, hogyha valaki szemtelenségből feleségének megutálása miatt hazájából elmenekül, az asszony mindent, ami férjének birtokában volt, bírjon mindaddig, amíg férjét vissza akarja várni, és senki se merészkedjék őt más házasságba kényszeríteni. És ha magától férjhez akar menni, szabad legyen neki, az őt megillető ruhákat magához véve, és egyéb javakat otthagyva házasságra lépni. És ha a férj ezt hallván visszatér, ne legyen neki szabad más feleséget venni az övén kívül, csak a püspök engedélyével. 31. Az asszonyok tolvajlásáról Mivel már az is mindenki számára visszataszító és minden szem előtt utálatos, ha a férfinem lopást követ el, és még sokkal inkább, ha az asszonyi nem: a királyi tanács szerint elhatároztatott, hogy ha valamely férjes asszony lopást követ el, férje váltsa meg, és ha másodszor is ugyanabba a bűnbe esik, hasonlóképpen váltsa meg, ha pedig harmadszor is, adják el. 32. A szállások felgyújtásáról Ha valaki ellenségeskedésből másnak az épületeit tűzzel elhamvasztja, úgy határoztuk, hogy mind az épületeket építse fel, mind pedig ami felszerelés elégett, és azon kívül adjon tizenhat tinót, ami negyven solidust ér. 33. A boszorkányokról Ha valami boszorkányt találnak, bírói szokás szerint vezessék az egyházba, és adják át a papnak böjtölés végett és a hitben való oktatásra, böjtölés után pedig menjen haza. Ha másodszor is ugyanabban a bűnben találják, hasonló vezeklésnek vessék alá, vezeklés után pedig az egyház kulcsát a mellére, homlokára és a vállai közé kereszt alakjában süssék rá, és menjen haza. Ha pedig harmadszor is, adják át a bíráknak. 34. A varázslókról Hogy az Isten teremtménye a rosszindulatú embereknek minden ártalmától mentes maradjon, és senki mástól ne kelljen veszteséget elszenvednie, csupán az Istentől, aki a gyarapodást is
21
adja, a tanács végzése szerint nagy tilalmat és rendszabályt állítunk a kuruzslók és varázslók elé, hogy semmiféle személy ne merjen varázslással, vagy kuruzslással bárkit is elméjének állapotában megrontani vagy megölni. Mégis, ha valaki, akár férfi, akár nő, a jövőben ezt merészelné, adják át a varázslással megrontott kezeire vagy rokonai kezére, hogy azok akaratuk szerint ítélkezzenek fölötte. Ha pedig jóslással foglalkozókat találnak, amit a hamuban csinálnak vagy hasonló módon, a püspökök ostorozással javítsák meg őket. 35. A házak megtámadóiról Akarjuk, hogy erős béke és egyetértés legyen öregek és fiatalok között, mint az apostol mondja: Mindnyájan egyetértők legyetek stb. És senki se merjen mást megtámadni. Ugyanis ha ennek az általános gyűlésnek a határozata után valaki az ispánok közül olyan konok lenne, hogy otthonában keresne fel valakit, hogy őt elveszítse és javait feldúlja, ha a tulajdonos otthon van, és ( az illető ) vele harcolni kezd, vagy őt megöli, bűnhődjék a kard kirántásáról hozott törvény szerint. Ha azonban az ispán esik el, elégtétel nélkül feküdjön. Ha pedig nem személyesen megy el, hanem katonáit küldi, száz tinóval tegye jóvá a támadást. Ha pedig valamely katona támadja meg a másik katonának udvarát és házát, tíz tinóval tegye jóvá a támadást. És ha a népből való ember támadja meg valamely hozzá hasonlónak a kunyhóját, öt tinót fizessen a támadásért.
A II. törvénykönyve 1. A király adományáról az egyháznak Tíz falu építsen egy templomot, amelyet két telekkel s ugyanannyi rabszolgával lássanak el, lóval és kancával, hat ökörrel és két tehénnel, 30 aprómarhával. Ruhákról és oltártakarókról a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök. 2. A királyi adományok öröklőiről Hozzájárultunk tehát az egész szenátus (azon) kéréséhez, hogy mindenki szabadon rendelkezzék mind a saját (öröklött) vagyona, mind a királytól nyert adományok felett, míg él — kivéve, ami püspökséghez és ispánsághoz tartozik — és halála után fiai hasonló tulajdonjoggal örököljenek. És senkinek se kelljen valamely vétek miatt birtokainak pusztulását szenvednie, kivéve ha a király halálára vagy az ország elárulására összeesküvést szőtt, vagy idegen országba menekült, ekkor ugyanis javai a király birtokába jussanak. De ha valakiről törvényesen megállapítást nyert, hogy a király halálára vagy a királyság elárulására törekedett, az ilyen halálos ítélet alá essék, javai azonban változatlanul szálljanak át ártatlan gyermekeire, akik bántódás nélkül maradjanak. 3. A rabszolgákról és a rabszolgák gyilkosairól Ha valakinek a rabszolgája másnak a rabszolgáját megöli, a gyilkosnak az ura a szolga értékének felét fizesse kártérítésül a megölt szolga urának, ha tudja: ha pedig nem, akkor negyven nap elteltével adják el a szolgát, és árán osztozzanak meg. 4. Az ilyennek a megszabadításáról Az olyan rabszolgát, aki szabad embert öl meg, ura, ha úgy tetszik, száztíz tinóval váltsa meg, vagy adja át. 5. A rabszolgák felszabadításáról Ha valaki idegen rabszolgáknak megkísérel szabadságot szerezni, ahány rabszolgát akart felszabadítani, ugyanannyi szolgát adjon, akik közül kétharmad rész a királynak, egyharmad a rabszolgák urának (adassék). A király pedig a maga részéből egyharmadot adjon az ispánnak. 6. A rabszolgák tolvajlásáról Ha valaki a rabszolgák közül lopást követ el, első esetben adja vissza a lopott dolgot, és orrát, ha tudja, váltsa meg öt tinóval, ha pedig nem tudja, vágják le azt. Ha orra levágása után ismét lopást követ el, füleit váltsa meg öt tinóval, ha tudja, ha pedig nem, vágják le azokat. Ha pedig harmadszor is lopást követ el, életét veszítse. 7. A szabadok tolvajlásáról Ha valaki a szabadok közül lopást követ el, úgy határoztunk, hogy eme törvény szerint adjon elégtételt: ha először: váltsa meg magát, ha tudja, ha pedig nem tudja, adják el. Ha pedig eladása után is lopást követ el, a rabszolgákról szóló törvény szerint bűnhődjék.
22
Úgyszintén Ha másodszor (követ el lopást a szabad ember), hasonló törvény alá essék, ha pedig harmadszor is, élete vesztésével bűnhődjék. 8. A királynak nyújtandó elégtételről Ha valaki az ispánok közül a király részét elsikkasztja, adja vissza a csalást, és annak kétszeresével adjon elégtételt. 9. A megokolatlan fellebbezésről Ha valaki a vitézek közül az ő ispánja által igazságosan hozott ítéletet megvetve, királyhoz fellebbez, azért, hogy ispánját igazságtalannak tüntesse fel, tíz arany penzát fizessen az ő ispánjának. 10. Az ispán hatalmaskodásáról Ha az ispánok közül valaki valamilyen ürüggyel egy vitéztől elvesz valamit, adja vissza, és azonfelül a sajátjából ugyanannyit (adjon). 11. A hazugság büntetéséről Ha pedig a vitézek közül valaki az általa önként adott ajándékról hazug módon azt állítja, hogy azt erőszakkal vették el tőle, veszítse el ezt, és ezenkívül ugyanannyit fizessen (büntetésül). 12. A kard kirántásáról Ha valaki karddal embert öl, ugyanazon karddal öljék meg őt. 13. A testcsonkításról Ha pedig valaki kirántott karddal más valakit megcsonkít, akár a szemén, akár a lábán, akár a kezén, testének hasonló sérelmét szenvedje. 14. A karddal való megsebesítésről Ha pedig valaki karddal megsebez valakit, és a megsebesített a sebből teljesen felgyógyul, az, aki a sebet ejtette, a gyilkosságra kiszabott elégtételt fizesse meg. 15. A kard kirántásáról, ha sebesítés nem történik Ha valaki dühtől eltelve kardot ránt, de nem üt meg senkit, csupán a kardrántásért a gyilkosságra kiszabott elégtétel felét fizesse meg. 16. A királyi udvar vagy a vár élére állított rabszolgák tanúbizonyságáról Ha (a király) a rabszolgák közül valakit királyi udvar vagy vár élére állít, annak tanúskodását az ispánok között kell elfogadni. 17. A király és a királyság elleni összeesküvésről Ha valaki a király vagy a királyság ellen összeesküvést sző, menedéket ne találjon az egyházban. És ha valaki a király élete vagy méltósága ellen bármilyen módon bármiféle összeesküvést szőni megkísérel, avagy olyannal, aki effélét megkísérel, tudva egyetért, ki kell átkozni és az összes hívek közösségéből kirekeszteni. És ha valaki ilyesféle személyt ismer, és – bár bizonyítani tudná – nem jelenti fel, az előbb mondott büntetés alá essék. Úgyszintén ha a szolga urát, ha a katona ispánját megöli. 18. A tizedről Ha valakinek az Isten tizet adott egy évben, a tizedik részt adja Istennek, és ha valaki tizedét elrejti, kilenc részt fizessen. És ha valaki a püspöknek elkülönített (félretett) tizedet meglopja, mint tolvajt ítéljék meg, és az ebből eredő jóvátétel teljesen a püspöké legyen. 19. Az ispánok [ ---- ]ről Ha valaki álnokságból azt mondja valamelyik ispánnak vagy más hű személynek: „Hallottam a királyt a te vesztedre szólni”, és ez rábizonyul, vesszen el. 20. A cselszövőkről Ha valaki hamis bizonyságot vagy cselszövő beszédet terjeszt mások között, és hallgatásra kéri őket, hogy az ördög ravaszsága által őket egymástól szétválassza, hazug nyelvének kétszeres váltságdíját fizesse a hazugság vétkéért. Ha csak egy személynek szólt, nyelvétől fosszák meg.
23
21. Hogy a tolvaj tanúbizonyságát ne fogadják el Ha valaki azok közül, kiket közönségesen udvarnokoknak mondanak, lopást követ el, a szabadok törvénye szerint ítéljék meg, az ilyenek tanúbizonyságát azonban (ezután) a szabadok között ne fogadják el.
Emlékezete
Stróbl Alajos: Szent István szobra a Halászbástyán
VII. Gergely pápa (pápa: 1073–1085) és Szent László király (ur.: 1077–1095) több alkalommal érintkeztek egymással, amit hiteles vatikáni források bizonyítanak. Sajnos az a levél azonban nem maradt fenn, amiben Szent László a pápai engedélyt kérelmezte a szentté avatáshoz, de Szent Gellért írása megőrizte VII. Gergely pápa engedélyét: „emeljék fel azok testét, akik Pannóniában a hit magvát elvetették, és az országot a hit hirdetésével öntözték, hogy őket a legnagyobb tiszteletben tartsák és méltó tisztelettel illessék.” I. László magyar király 1083. augusztus 20-án VII. Gergely pápai engedélyével, a magyar püspökök, apátok és előkelők jelenlétében I. István király ezüstládába zárt ereklyéit a székesfehérvári Bazilikában oltárra emelte, ami I. István király szentté avatását jelentette. Ezután „a felszentelés ünnepségének befejeztével a szent testet az egyház közepén (in medio domus) fehér márvány szarkofágban helyezték el.” [17] Ezzel ő lett az első magyar katolikus szent és egyben szent király. [18] Koronázása millenniumi évében, a 2000-ben augusztus 20-án I. Bartholomaiosz konstantinápolyi ortodox pátriárka a budapesti Szent István-bazilika előttt bemutatott szentmisén jelentette be, hogy a keleti keresztények is felvették egyházuk szentjei közé. Így a nagy egyházszakadás, az 1054-es szkizma óta Szent István király az első, akit mind a római katolikus, mind az ortodox hívők szentként tisztelnek, s aki így ökumenikus hidat jelent. A katolikus magyarság néphimnusza volt a Szent István királyhoz című, Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének. 1983 augusztusában a budapesti Városligetben, a szánkózódombon (melyet utána neveztek át Királydombnak) mutatták be Szörényi Levente és Bródy János István, a király című rockoperáját. Nevét több falu, például Királyszentistván és Szentistván és számos templom is őrzi; a legnagyobb az Ybl Miklós tervei alapján épült, budapesti Szent István-bazilika. Lovasszobra, Stróbl Alajos alkotása a budai Várban áll. A koronázás ezredéves évfordulója alkalmából 2001. augusztus 20-án avatták fel Budapest XVI. kerületében (Sashalmon) az önkormányzat előtti parkban R. Törley Mária szobrászművész[19] Szent István-emlékművét. Utolsó szobrát 2006. augusztus 20-án avatták fel Kiskunfélegyházán a róla elnevezett templom mellett. A Bükki Nemzeti Parkban cseppkőbarlangot neveztek el róla (István-barlang).
24
Szent István szobra (Bp. XVI.) R. Törley Mária alkotása
1998 óta a tízezer forintos bankjegyen Szent István arcképe látható. 2000. augusztus 20-án egy olyan kétezer forintos is forgalomba került, amely egyik oldalán a Szent Korona, másik oldalán pedig Benczúr Gyula, Vajk megkeresztelése című festménye látható.
Források Veszprémy László (szerk.): Szent István és az államalapítás (Osiris Kiadó, Bp, 2002) ISBN 963-389315-1 Uralkodók és dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. Magyarország uralkodói, Pannonica Kiadó, 2003. Elekes Szentágotai Blanka: Kötelező olvasmányok Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók, I.P.M. Könyvek, 1988, ISBN 963-7222-39-1
Jegyzetek ↑ Szent István kisebbik legendája (ill. ezt átvéve a Hartvik-féle legenda) említi Esztergomot István születése helyeként, de ez az adat István korabeli forrással nem igazolható. ↑ A mai bazilika északi lépcsőtornya mellett helyezkedett el a Szent István protomártír-templom, amelyről egy 1397-es cannonica visitatio azt mondja, hogy a mellette fekvő, kápolnává átalakított szobában született. (Dercsényi Dezső: Az esztergomi királyi palota) A helyet ma emléktábla jelöli. ↑ Képes Krónika – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, Budapest, Fordította és a szövegmagyarázatokat összeállította Geréb László, 72. oldal ↑István halála ↑ Esztergom.hu ↑ Hankó Ildikó: Királyaink tömegsírban ↑ KRISTÓ GYULA, SZENT ISTVÁN KIRÁLY, Budapest, Neumann Kht., 2002
25
↑ http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b1001/00-056-03Kristo.html Az a tény, hogy német földön még évtizedekkel később is Vajkként beszéltek róla, ezt a későbbi időpontot erősíti ↑ Gyula László, Árpád népe, Budapest: Helikon, 1988 [2005], p. 38: Árpád népének uralkodó osztálya és lovashadserege feltehetően török volt, szállásterületük helynevei nagyrészt magyarok. ↑ Szentek az államalapítás korában ↑ Scheyern - Lexikon ↑ Ebből is világosan kitűnik, hogy Koppány megmaradt pogány hiten. ↑ Vecelin szintén "Bajorországból, Wasserburgból jött be, aki Szent Istvánnal Somogyban [Somogyvárott?] Koppány vezért megölte. Ő volt ugyanis azon a napon a hadsereg kapitánya". Később István bőségesen megjutalmazta, ő volt a Rád nemzetség őse, amely a 12. századig jelentős hatalommal bírt Magyarországon [1] ↑ "A kortárs Theotmár merseburgi püspök úgy tudja, hogy azt III. Ottó császártól kapta. A két adat nem mond ellent, a császár ekkor Rómában, a pápával együtt tevékenykedett."[2] ↑ Marostól délre, Gyulafehérvár központtal Prokuj volt, gyula méltóságban, Szent István anyjának, Saroltának testvére volt. Prokuj nagyapja Bogát volt, 952-ben keresztelkedett meg politikai okokból (?), ha bolgár támadás ellen esetleg bizánci segítség kell ↑ Képes Krónika – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, Budapest, Fordította és a szövegmagyarázatokat összeállította Geréb László, 78. oldal ↑ Györffy György: István király és műve, Gondolat, Budapest 1977, 384-394. oldal ↑ Szent István király, katolikus.hu ↑ Törley Mária szobrászművész honlapja
26
Intelmek http://hu.wikipedia.org/wiki/Intelmek http://mek.niif.hu/00400/00446/00446.htm#2
Az Intelmek Szent István király intelmei Imre herceghez [1] a Corpus Juris Hungaricibe felvett első törvény, Szent István első törvénykönyve 1027-ből, a korszak legjelentősebb magyar irodalmi alkotása, Istvánnak fiához, a trónörökös Imre herceghez intézett Admonitiones (Intelmek) című latin nyelvű műve.
Jellemzése Nem igazi törvény, mivel általános magatartási szabályokat nem tartalmaz (Márkus Dezső szavaival: „Az Intelmek nem törvény, hanem azokat a bizonytalan származású erkölcsi és kormányzati tanácsokat és intelmeket foglalja magában, amelyeket állítólag a király mint atya intézett fiához: Imre herczeghez.”). A szöveget feltehetőleg valamely egyházi személy (valószínűsíthetően Asrik, Asztrik (érsek), Anasztáz) fogalmazta, azonban gondolati tartalma vélhetően istváni sugalmazású. Az Intelmek a középkor egyik gyakori műfajában íródott, amely királytükör néven a Karoling Birodalom felbomlása után vált népszerűvé. A királytükrök egyszerű, de annál nemesebb céllal íródtak; ezeket olvasva kellett az uralkodóknak megérteniük, hogy milyeneknek kell lenniük, azaz hogyan kell jó, igazságos, bölcs és erős királlyá válni. Az írás tíz rövid fejezetből áll, erősen vallásos tartalommal és utalásokkal. A vallás szerepének fontosságát mi sem tükrözi jobban, mint hogy a tíz fejezetnek több mint a fele a keresztény hittel és egyházzal kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik. A kor követelményének megfelelően emelkedett hangnemben, rímes latin prózában íródott, magyarul ezekkel a szavakkal indul: „Mélyen érzem, hogy valamit Isten az ő akaratából teremtett és bizonyos elevelátó végezéséből elrendelt, mind a kiterjedt mennyég boltjain, mind itt e széles földi téreken, mindent az okosság törvénye éltet és igazgat”. Az idők során az eredetileg latin nyelven íródott szövegnek több fordítása is készült. A fentebbi idézet a Corpus Juris Hungarici 1896-os millenniumi kiadásából való, a fordítást Nagy Gyula készítette. A 20. században modernebb fordítások is készültek, a lentebbi idézetek egy ilyenből valók.
Jelölési problémák I. István ránk maradt szövegeinek a jelölése nem egyértelmű. Az 1896-os Corpus Juris Hungarici az Intelmeket „Szent István Király Dekrétomainak Első Könyvé”-nek nevezi, a többi törvényt pedig együtt „Szent István Király Dekrétomainak Második Könyvé”-nek. Az újabb fordítások az utóbbit két részre bontva I. és II. törvénykönyvről beszélnek. Ennek oka, hogy a modern jog- és történettudomány nem tartja törvénynek az Intelmeket, valamint, hogy megállapították, a korábban a Második Könyvbe foglalt törvények valójában két különböző időpontból valók. Első része 1000 után, második része 1030-1038 között (egyes vélemények szerint 1009 körül) születhetett. Mivel a szerzők és a kiadványok nem jelzik, hogy a jelölés hagyományos, vagy ennél újabb, ezért az egyes törvénykönyvek és a beléjük foglalt jogi rendelkezések (fejezetek) azonosítása nehézségekbe ütközik.
27
Fejezetei ISTVÁN KIRÁLY INTELMEI A mi urunk Jézus Krisztus nevében. Kezdődik Szent István király törvénye. Mivel megértem s mélyen átérzem, hogy amit csak Isten akarata megteremtett s nyilvánvaló eleve elrendelése elrendezett mind a kiterjedt égboltozaton, mind az egybefüggő földi tájakon, azt törvény élteti s tartja fenn, s mivel látom, hogy mindazt, amit Isten kegyelme bőséggel adott az élet előnyére és méltóságára, tudniillik királyságokat, konzulságokat, hercegségeket, ispánságokat, főpapságokat s más méltóságokat, részben isteni parancsok és rendeletek, részben világiak, valamint a nemesek meg az élemedett korúak tanácsai és javaslatai kormányozzák, védik, osztják fel és egyesítik, s mivel bizonyosan tudom, hogy minden renden valók a föld bármely részén, bármilyen méltóságot viseljenek, nemcsak kíséretüknek, híveiknek, szolgáiknak parancsolnak, tanácsolnak, javasolnak, hanem fiaiknak is, úgy hát én sem restellem, szerelmetes fiam, hogy neked még életemben tanulságokat, parancsokat, tanácsokat, javaslatokat adjak, hogy velük mind a magad, mind alattvalóid életmódját ékesítsed, ha majd a legfőbb hatalom engedélyével utánam uralkodni fogsz. Illik pedig, hogy odaadó figyelemmel hallgatván eszedbe vésd apád parancsait, az isteni bölcsesség intelme szerint, mely Salamon szájából szól: "Hallgasd, fiam, a te atyádnak erkölcsi tanítását, és a te anyádnak el ne hagyd oktatását, így sokasulnak meg néked a te életednek esztendei." Ebből a mondásból tehát észbe veheted, ha azt, amit atyai gyöngédséggel parancsolok, megveted - távol legyen! -, nem szívelnek többé sem Isten, sem az emberek. De halljad az engedetlen parancsszegők esetét és vesztét. Ádám ugyanis, kit az isteni alkotó, valamennyi létező teremtője a maga hasonlatosságára formált s minden méltóság örökösévé tett, széttörte a parancsok bilincsét, s nyomban elvesztette a magas méltóságokat meg a paradicsombéli lakást. Isten régi, kiválasztott s kivált kedvelt népe is, amiért szétszaggatta a törvények Isten ujjával kötözött kötelékét, különb-különbféleképpen pusztult el: részben ugyanis a föld nyelte el, részben tűz emésztette el, részint egymást koncolta fel. Salamon fia is, félrevetve apja békéltető szavait, gőgjében pöffeszkedve kardcsapásokkal fenyegette a népet apja ostorsuhintásai helyett, azért sok rosszat tűrt el országában, végül is kivetették onnan. Hogy ez véled ne történjék, fogadj szót, fiam; gyermek vagy, gazdagságban született kis cselédem, puha párnák lakója, minden gyönyörűségben dédelgetve és nevelve, nem tapasztaltad a hadjáratok fáradalmait s a különféle népek támadásait, melyekben én szinte egész életemet lemorzsoltam. Itt az idő, hogy többé ne puha kásával étessenek, az téged csak puhánnyá s finnyássá tehet, ez pedig a férfiasság elvesztegetése s a bűnök csiholója és a törvények megvetése; hanem itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi. Ezeket előrebocsátván térjünk a tárgyra. Fejezetekre osztás: A katolikus hit megőrzéséről Az egyházi rend becsben tartásáról A főpapoknak kijáró tiszteletről A főemberek és vitézek tiszteletéről Az igaz ítélet és a türelem gyakorlásáról A vendégek befogadásáról és gyámolításáról A tanács súlyáról A fiak kövessék az elődöket Az imádság megtartásáról A kegyességről és az irgalmasságról, valamint a többi erényről.
28
Az Intelmek 10 fejezetből áll: I. A katolikus hit megőrzéséről "Minthogy a királyi méltóság rangját csakis a hívők és a katolikus hitet vallók nyerhetik el, ezért parancsainkban a szent hitet tesszük az első helyre." István az apostoli hit őrzésére, az alattvalóknak való példamutatásra, az eretnekségről való elfordulása szólítja fel fiát. Arra is figyelmezteti őt, hogy a hitet csakis jó cselekedetekkel lehet teljessé tenni.
II. Az egyházi rend becsben tartásáról "A királyi palotában a hit után az egyház foglalja el a második helyet, az egyház, melynek első ízben a mi fejünk, tudniillik Krisztus vetette el magját, majd az ő tagjai, vagyis az apostolok és szent atyák ültették át, meggyökereztették erősen, s elterjesztették az egész földkerekségen." A szentegyházat védelmezni kell naponta megújuló szorgalommal, hogy növekedjen és ne fogyatkozzon, hiszen aki az egyházat csorbítja, az Krisztus testét csonkítja, és ezért büntetést érdemel.
III. A főpapoknak kijáró tiszteletről "A királyi trón ékessége a főpapoknak rendje, ezért a királyi méltóságban ők kerülnek a harmadik helyre, kedves fiam, ők legyenek főembereid, úgy vigyázz a főpapokra, mint a szemed világára." Isten felkentjeit tiszteletnek és megbecsülésnek kell öveznie, nem lehet őket hamis vádakkal bemocskolni és nyilvánosság elé hurcolni, mert csak így lehet Istentől áldott az uralkodás. A bűnbe eső papokat négyszer kell emlékeztetniük vétkeikre, majd ha ezután sem hallgatnak, akkor kell jelenteni az egyháznak.
IV. A főemberek és vitézek tiszteletéről "Az uralom negyedik dísze a főemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ők országod védőfalai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói." Felhívja Imre figyelmét arra, hogy a főemberek és vitézek, katonák nem hajthatók szolgasorba. Békével kell uralkodni, mert a gőg bárkit letaszíthat a trónról, és a vitézek ereje is megfoszthat trónjától egy gyűlölködő királyt.
V. Az igaz ítélet és a türelem gyakorlásáról "A türelem és az igaz ítélet gyakorlása a királyi korona ötödik cifrázása." Az apró ügyek feletti ítélkezés a bírák feladata, a nagyszabású ügyekben azonban türelemmel és irgalommal kell ítélkezni.
VI. A vendégek befogadásáról és gyámolításáról "A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy' méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén." István Róma példáját hozza fel, aki azáltal vált dicsőbbé, mert "sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különbkülönb tájakról". Az idegenek különböző nyelveket, szokásokat és fegyvereket hoztak magukkal és ezzel elrettentették az ellenséget és emelték az udvar fényét. Mert gyenge az az ország, melynek csak egy nyelve és szokása van. Ezért István arra ösztönzi fiát, hogy gyámolítsa a jövevényeket (…"Mert az egy nyelvű és egy szokású királyság gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.".
VII. A tanács súlyáról "A királyi emelvényen a tanács a hetedik helyre tart igény. A tanács állít királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, győzelmeket ő arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ő rakat, és ő ront le ellenséges várakat." Figyelmezteti Imrét, hogy a tanácsnak nagy hatalma van, ezért csak a legbölcsebb és legtekintélyesebb emberekből lehet összeállítani. Ifjaknak is helyet ad a tanácsban, de az ő javaslataikat felül kell vizsgálni a bölcsekkel.
VIII. A fiak kövessék az elődöket "Őseink követése foglalja el a királyi méltóságban a nyolcadik helyet. A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni." Az isteni törvényeket veti az meg, ki őseit veszi semmibe. István az engedetlenséget a pestishez hasonlítja, és felszólítja fiát, hogy sohase veszítse szem elől az általa hozott törvényeket és feltétel nélkül kövesse szokásait.
IX. Az imádság megtartásáról "Az imádság megtartása a királyi üdvösség legnagyobb járuléka, ezért a királyi méltóság kilencedik regulájában pendül meg. A folytonos imádkozás: a bűnöktől megtisztulás és feloldozás." Az ősi imákat ajánlja Imre figyelmébe, mert csak ezek által válhat nagy királlyá. Inti továbbá, hogy imádkozzon a tétlenség, a tudatlanság ellen és az erény elnyerésért, valamint azért, hogy legyőzhesse ellenségeit, és békében élhessen.
29
X. A kegyességről és irgalmasságról, valamint a többi erényről "Az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját, és a parancsok közt a tizedik. Mert az erények ura a Királyok Királya, miként égi serege áll kereken tíz karból, úgy életed vitele kerekedjék ki tíz parancsból. " Kéri, megparancsolja fiának, hogy gyakorolja a kegyességet, az irgalmasságot, a türelmet, az erőt, az alázatosságot, a mértékletességet, a szerénységet, a becsületességet és szemérmességet.
Jegyzetek 1.
↑ Szent István király intelmei Imre herceghez
Források Corpus Juris Hungarici. Márkus Dezső szerkesztői lábjegyzetei I. István törvényeihez.
30
Koppány (Árpádok) http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81rp%C3%A1d-kor
Koppány [neve proto-türk, ótürk nyelvű, jelentése: "Magas Termetű"] Géza fejedelem rokonának, Tar Zerindnek a fia volt, aki Géza halála után a sztyeppei népekre jellemző szeniorátus elve alapján magának követelte a hatalmat, és régi magyar sztyeppei szokás szerint feleségül akarta venni Sarolt fejedelemasszonyt, Géza feleségét. Géza családja viszont a nyugatról származó primogenitúra elve alapján Vajknak, a későbbi Szent István királynak követelte a hatalmat. A kitört harcban István győzött és megszilárdította az új keresztény magyar államot, aminek kiépítését apja, Géza kezdte el.[1]
Származása A Magyar Krónika szerint Tar Zerind fia volt [1], akinek származását nem ismerjük biztosan. De mivel Koppány felléphetett a fejedelmi cím megszerzéséért a szeniorátus elvére hivatkozva és el akarta venni az elhunyt fejedelem feleségét (levirátus), Saroltot, a későbbi I. István anyját, ezért minden bizonnyal Árpád fejedelem leszármazottja volt. Mivel a nevét viselő települések és birtokok Tevel és Tormás birtokai mellett fekszenek, Hóman Bálint feltette, hogy Zerind Árpád fejedelem legidősebb fiának, Tarhosnak az ágából ered, s így Tevel fia és Tormás öccse lehetett. [1] Eszerint Árpád legidősebb fiának, Tarhosnak volt fia Tevel, unokája Tar Zerind, s így dédunokája Koppány, vagyis Koppány Árpád ükunokája volt. Mivel Somogy 955 előtt Fajsz fejedelem szállásterülete volt, Györffy György korábban úgy gondolta, hogy Koppány Fajsz ágához tartozott, de – többek között mivel Koppány neve nem található a Fajsz nevét viselő helyek, azaz birtokai közelében – megváltoztatta álláspontját és elfogadta Hóman Bálintét.[1] Olyan elmélet is létezik, amelyik Tar Zerindet Géza öccsével, Mihállyal, Koppányt pedig Szár Lászlóval azonosítja, arra alapozva, hogy ők is megkeresztelkedtek, még ha csak színleg is.
Birtokai Nevét a hajdan Tolnához tartozó Törökkoppány hercegi birtokközpont, a siklósi hegyek déli lejtőjén Koppány és a Bakony nyugati lejtőjén levő Koppány volt udvari birtok viseli. István elleni fellépésekor a somogyi dukátus – ami 955 előtt Fajsz fejedelem szállásterülete volt – is a birtokában volt.[1]
31
Minden bizonnyal birtokában volt a korábban Tar Zerind majd Géza által birtokolt alsó-dunai és bihari dukátus, ami a fejedelem utáni rangidős dinasztiatagot illette meg.
Koppány és Géza ellentéte 972 – amikor Géza nagyfejedelem felvette a kereszténységet – előtt a magyar trónutódlás valószínűleg a szeniorátus elvének megfelelően zajlott. Taksony nagyfejedelem után azért következhetett Géza, mert a Taksony idején valószínű trónörökös Tar Zerind még Taksony életében meghalt, és így Géza lett a rangidős Árpád-házi herceg. Taksony halálakor Géza lett a nagyfejedelem és valószínűleg öccse, Mihály a trónörökös, aki a dukátusokat birtokolta. [1] A feszültség Vajk, a későbbi I. István megszületése, ami 975-980 környékére tehető, és Mihály halála után kezdődhetett, amikor a szeniorátus rendje szerint Koppánynak kellett volna előlépnie trónörökössé, Géza azonban a nyitrai dukátust fiának adta, amiről feltehetően a Zsitva melletti Vajk és a Pozsony melletti Vajka település tanúskodik. István ugyanekkor megkapta a tolnai uradalmat, ami a 12. századig a trónörökös birtoka volt. Erről tanúskodik a Tolna vár melletti Vajka puszta név. Ugyanitt van Tarhacsia puszta is, ami Árpád nagyfejedelem egyik fiának, Tarhacsinak a nevét viseli.[1] Koppány legkésőbb ekkor, de talán már előbb kapta meg Somogyot – amin akkoriban a mai Zágrábig nyúló területet kell érteni – és ennek fejébe le kellett mondania a többi területi igényéről. A feszültséget jelzi, hogy Géza a saját és Koppány országának határára a Sárvíz mentén besenyő falvak láncolatát telepítette. A besenyők ekkoriban határőrizeti feladatokat láttak el, ezért rendszerint az országhatárra helyezték őket. Somogyot más oldalról is körülkerítette Géza, Baranya felől székely falvakkal, Zala, Tolna, fejér és Veszprém felől pedig a Kér és Keszi törzsbeliekkel, valamint egyéb katonai segédnépekkel, amiről a Székely, Besenyő, Tolmács, Kozár, Örs, Berény, Ladány, Káloz, Ság nép- és törzsnevek megjelenése jelez településnévként. [1]
A Koppány által vezetett felkelés Géza nagyfejedelem 997 őszén meghalt.[1] Ekkor nomád szokás szerint a hatalom az új nagyfejedelem felavatásáig Sarolt fejedelemasszony kezébe került, akinek székhelye Veszprém volt. Koppány, ugyancsak nomád szokás, a szeniorátus elve értelmében magának követelte a hatalmat és vele
32
ugyancsak nomád szokás, a levirátus értelmében az elhunyt nagyfejedelem feleségét, Saroltot, és ostrom alá vette Veszprémet.[1] Apja halálhírére István Esztergomba összehívta a főembereket, Koppány lázadásának hírére pedig értesítette sógorát, Gizella bátyját, Henrik bajor herceget és maga is Esztergomba vonult, ahol egyházi szertartás keretében felövezték a nagyfejedelmi karddal. A szertartást a kor szokása szerint a püspök, bizonyára Domokos, végezte. A szertartáson jelen voltak az őt támogató magyar főemberek, valamint a Hont, Pázmány, Orci és Vecellin sváb lovag, akik a nehézfegyverzetű sereg, István testőrségének élén álltak.[1] Vecellin utódainak hagyománya szerint a Koppány ellen induló sereg vezére Vecellin, a testőrség parancsnokai pedig Hont és Pázmány lettek. Valószínűleg itt az elfogult családi hagyomány túlozza el Vecellin szerepét, bár valóban jelentős szerepet játszott a későbbi birtokadományozásokból kikövetkeztethetően.[1] A sereg fő erejét a Koppányt körülvevő határőrfalvak nevéből kikövetkeztethetően főleg besenyők és Kér törzsbeliek valamint a dukátus területén élő kabarok alkothatták. A besenyők élén Tomaj álhatott, aki a Balaton északi oldalán kapott falvakat (Badacsonytomaj, Lesencetomaj, Cserszegtomaj) és tőle származott a Toma nemzetség.[1] A nehézfegyverzetű német testőrségben skandináv-varég eredetű zsoldosok is szolgálhattak, akiknek a nyugat-tolnai Várong falunévben maradt nyoma.[1] István közeledtének hírére Koppány felhagyott Veszprém ostromával, és István serege felé indult. A döntő ütközetre valahol Veszprém és Várpalota között, valószínűleg Sólyon került sor, a somogyi útelágazásnál, ahol 12 év múlva Szent István vértanú tiszteletére egy kápolnát emeltek. A csata előtt István Szent Márton segítségét kérte, és fogadalmat tett, hogy adományokat tesz a pannonhalmi apátság javára.[1] Koppány seregében Laskai Osvát 1500 körül élt ferences szerzetes szerint – nem tudni, milyen forrásból – somogyiak mellett zalaiak is harcoltak. Ha ez így volt, akkor ezek Bulcsú utódai, a Vérbulcsú nemzetség tagjai lehetettek, akiket Géza nagyfejedelem megfosztott zalavári nemzetségi központjuktól, és akik köré István a besenyő Tomajt ültette.[1] A véres csatában Koppány is meghalt, és a krónikás hagyomány szerint testét felnégyelték és kitűzték az ország négy várában, Győrben, Veszprémben, Esztergomban és Gyulafehérváron. A helyszínek kiválasztásában szerepet játszhatott, hogy kiket akart István és Sarolt figyelmeztetni. István ezután elismert nagyfejedelem lett, 6 évig nem kellett újabb lázadás miatt fegyverhez nyúlnia. [1] A pannonhalmi kiváltságlevél szerint a győzelem után István Somogy minden tizedét a pannonhalmi monostornak adta. A Hartvik-féle István-legenda ezt még megtoldotta azzal, hogy ha valamely somogyi embernek történetesen tíz gyermeke született, tizedik magzatát Szent Márton kolostorába kellett adnia. A Koppány feletti győzelem haszonélvezői lettek a pannonhalmi apátságon kívül az Istvánt sikerhez segítő német lovagok is. A legfőbb győztesnek mégis István tekinthető, aki Koppány lázadásának leverésével bizonyította, hogy övé a főhatalom a Kárpát-medence nyugati felében, és példát mutatott, hogy további sikerei esetén milyen sors vár a térség középső és keleti részére is.
A krónikák Koppányról Az 1077 körül írt nagyobbik legenda így ír róla: „De minden jónak ellensége, az irigységgel és gonoszdsággal teljes ördög, hogy Krisztus apródjának szent szándékát szétzilálja, belháborút támasztott; az ő sugallatára a pogány nép vonakodott nyakát a keresztény hit igájába hajtani…” Veszprémnek fontos szerepe volt a kereszténység bevezetéséért vívott harcban is, I. István itt győzte le Koppány seregeit. A város az első püspöki székhely az országban (1001-től vagy 1002-től), 1993-tól érseki székhely. Veszprém vármegye volt az egyik legkorábban megszerveződött vármegye. A város I. István feleségének, Gizellánaka kedvenc tartózkodási helye volt; később évszázadokon át a veszprémi püspökök koronázták meg a magyar királynékat, és viselték a királyné kancellárjának címét.
33
Kristó Gyula – Koppány leverése http://mek.niif.hu/05000/05000/html/kristo013.html
A 997. év István számára két súlyos traumát hozott: elvesztette apját és lelkiatyját. Géza halálának 997. évi dátumában nem kételkedhetünk, annak ellenére sem, hogy a Pozsonyi Évkönyv 998 alatt szerepelteti e hírt, miközben helyesen közli Adalbert vértanúsága idejéül 997-et. Ezzel szemben a nagyobbik István-legenda teljesen korrekt időmeghatározást ad: Géza „az Úr megtestesülésének 997. esztendejében a haszontalan világ nyomorúságait az égi örömre váltotta. Ugyanebben az évben Szent Adalbert püspök Poroszországba indult, hogy hirdesse az Isten igéjét, és ott a vértanúság pálmájával koszorúztatott meg.” Már maga az a tény, hogy a legenda egymás mellett szerepeltette Géza és Adalbert halálhírét, arra mutat: mindkettőnek a közlését egyaránt fontosnak tartotta hőse, István szempontjából. Adalbert vértanúhalálának pontos dátumát megőrizték a források (997. április 23-án történt), Gézáét viszont nem. Alább említendő megfontolás alapján inkább az év első hónapjait valószínűsíthetjük. Géza még életében Istvánt jelölte ki utódául, a hatalomátvétel elé azonban komoly akadály tornyosult. A magyarok feletti főhatalomnak ugyanis már a Taksony-Géza uralomváltás idején vissza kellett volna szállnia az Árpád-leszármazottak első ágára, Tarkacsu vonalára. Akkor azonban – vagy valamivel később – Géza megegyezett a hatalomra a nomád öröklési rend szerint jogosan igényt tartó Tar Szerinddel, és a Balatontól délre eső vidéket, Somogyot átengedte neki kormányzásra. 997-ben Tar Szerind már nem élt, viszont Géza halálakor bejelentette igényét a fejedelmi posztra Szerind fia, Koppány. Szerind pogány voltára Tar mellékneve utal, Koppány pogányságát ugyan kifejezetten egyik kútfő sem említi, de tervei és céljai arra vallanak: aligha lehetett keresztény. A nagyobbik István-legenda homályos célzást tett mind Koppány (és Ajtony), mind a neki(k) szolgáló nép pogány voltáról: „a pogányok vonakodtak nyakukat a keresztény hit igájába hajtani, és főembereikkel együtt azon igyekeztek, hogy kivonják magukat István uralma alól”. Összesen három forrás szól Koppány felkeléséről, és kettő annak okát – bár eltérő retorikával, de – ugyanabban a tényezőben jelöli meg. A pannonhalmi kiváltságlevél István nevében fogalmazva arról írt: „egy bizonyos, Somogy nevű megye el akart engem űzni az atyai székből”. (A „megye” szó természetesen nem 997-re, hanem az oklevél írásának vagy bővítésének idejére érvényes.) Az eseményről a legrészletesebben tudósító 14. századi krónikakompozíció szerint „Géza fejedelem halála után Koppány vérfertőző házasságot akart kötni Szent István király anyjával, meg akarta ölni Szent Istvánt, hercegségét pedig saját hatalma alá akarja vetni”. Mindkét kútfő úgy tudja tehát: Koppány arra törekedett, hogy Istvánt a főhatalomtól megfossza, illetve megölje, továbbá hogy maga vegye át az uralmat István hatalmi része felett. Ezt jól szimbolizálja az a terve, hogy feleségül vegye Saroltot. A nomád rendben ugyanis a megözvegyült (fejedelem-)asszony kezére az elhunyt nagycsaládjának legidősebb férfi tagja (a „sógor”) tartott igényt. E házassági terv felvetődése bizonyossá teszi: Koppány a főhatalom megszerzésére készült, s ennek legitimitását a nomád öröklési rendben, valamint Sarolttal való nászában látta. A kisebbik Istvánlegenda ellenben úgy fogalmaz: „Bizonyos nemesek, akiknek szíve a renyhe dőzsölésre hajlott, látva, hogy bevett szokásaikat elhagyni kényszerülnek, a király törvényeit ördögi sugallatra megvetették, a régi élvezetekhez lelkükben visszafordultak.” Ez azonban jóval az események utáni – bár kétségtelenül logikus – magyarázat, amikor a történeti távlat már világossá tette: mivé alakult István új rendje, és mivel szegült szembe Koppány. Persze mindebből a kortársak (akár István, akár Koppány) már sokat tudhattak vagy érezhettek, de 997-ben az ősi szokások még aligha kerültek komolyan veszélybe, és a királyi törvények prése sem szorított senkit (mivelhogy azok utóbb keletkeztek). A kétféle tudósítás között abban mutatkozik ellentét, hogy a pannonhalmi oklevél és a 14. századi krónika szerint Koppány volt a kezdeményező fél, a támadó, ő akarta a Géza kori status quót felborítani, a kisebbik legenda szerint viszont Koppány voltaképpen István újat akaró kezdeményezéseivel fordult szembe, azaz védekezett, óvta a régi szokásokat. Nem csupán a történeti logika, hanem az események is arra mutatnak: az előző beállítás a történetileg hiteles. Hogy mikorra tehető Koppány fellépése István trónutódlásával szemben, arra – ha nem is teljes bizonyossággal – egy sajátos forrás adhat támpontot. Aurillaci Gerbert reimsi érsek, aki II. Szilveszter néven rövidesen római pápaságra emelkedett, talán 997 június-júliusában arról írt III. Ottó császárnak, hogy „nyugtalanító gondokkal terhesen telnek napjaim és éjszakáim. Szkítia csak növeli gondjaimat, Itália sokasítja; a gondolatra, hogy [cserben]hagyjuk a szkítákat, és nem megyünk Itáliába, megborzongok.” Bár felmerült, hogy a „Szkítia”, illetve a „szkíták” az elbai szlávokra vonatkoznak, akikkel III. Ottó hadban állt, mégis sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy a magyarokat jelölik. A nyugat-európai írásbeliség a magyarokat már a 10. század eleje (Regino krónikája) óta a szkítákkal hozta kapcsolatba, míg az elbai
34
szlávokat sohasem nevezték így. Az itáliai gondokra történő utalás a görög XVI. János pápa – Ottó és a németek iránt ellenséges – magatartására vonatkozik. E pápa ugyanis egyenesen azzal kacérkodott, hogy a bizánci császár felségjogát ismeri el Róma felett. Röviddel e levél feltehető keltét követően (997 július-augusztusában) valamelyik német főember azt válaszolta Gerbert-nek: még nincs eldöntve, hogy a császár serege a szkíták vagy Itália ellen fordul-e, mivel a szkíták számos törzse a császár birodalmának akarja alávetni magát, és a pápa is barátságos magatartást ígért. Eszerint Koppány felkelése 997 első hónapjaiban robbanhatott ki (ami irányadó Géza halálának idejét illetően is), ha az év közepén Nyugat-Európában már tudtak róla. Az ottani érdeklődés több, egymással összefüggő tényezővel magyarázható. Ebben már nyíltan kifejezésre jutott III. Ottó új politikai irányvonala – és annak részeként a birodalom keleti határvidékein történő események befolyásolása –, amelynek alakításában Adalbert mellett éppen a császár nevelőjének, Gerbert-nek volt igen jelentős szerepe. Ugyanakkor – a bajorországi esküvőt követően – immár a magyaroknál tartózkodott Gizella, így egy, máskor tisztán „magyar ügy” (a trónutódlás kérdése) bajor-német üggyé, sőt az egész kereszténység ügyévé vált. Hiszen nem lehetett közömbös Nyugat-Európa számára, hogy a félpogány-félkeresztény Géza után a régihez ragaszkodó Koppány vagy a kereszténységet szívvel-lélekkel magáénak valló István lesz-e a nagyfejedelem. Hogy III. Ottó komolyan fontolgathatta német sereg küldését a Kárpát-medencébe, a fent idézett levélből világosan kitetszik. A pannonhalmi kiváltságlevél a konfliktust egyenesen úgy jellemezte, mint „a németek és a magyarok között támadt igen nagy viszályt”. Ezek a „németek” alkalmasint nem csupán a Gizellával érkezett, nyilván kevés számú, de fejlett haditechnikát képviselő német lovagot jelenthetik, hanem említésük úgy is értelmezhető: reguláris német császári sereg bevetésére is sor került István oldalán Koppány ellenében. A lázadást Koppány szította, a háborút is ő indította. Kizárólag magyarokból – méghozzá az új rendtől visszarettenő, az idegenek iránt ellenséges, a pogányságot feladni nem akaró földijeiből – álló csapatai a kisebbik legenda tudósítása szerint „ostrom alá vették a közkeletű néven Veszprémnek mondott várost, hogy ezzel [Istvánnak] még nagyobb gyalázatára legyenek, amennyiben székhelyüket épp arra a helyre tennék, ahol a király megszállni és tartózkodni szokott, s ahonnét a többi erősség elfoglalásához is könnyebb út nyílott”. Koppány Somogyból (alkalmasint a mai Somogyvár környékéről) indult északi irányba. Azt a vélekedést azonban, hogy uralmi központja a somogyvári Kupa-várban lett volna, az ott folyt régészeti ásatások nem igazolták. Koppány seregének mindenképpen meg kellett kerülnie a Balatont, s így jutott el Veszprém alá. A Bakony kapujában fekvő város talán már Sarolt fejedelemasszonynak is székvárosa volt, legalábbis erre enged következtetni, hogy a veszprémi várhegy melletti völgyben jött létre a görög rítusú apácakolostor, amely elsősorban az ortodox hitű Sarolt szívéhez állhatott közel. Minden jel arra mutat, hogy István az apja korabeli állapothoz kívánt ragaszkodni, amikor Gizella udvarát is e városban helyezte el. Sok körülmény bizonyítja, hogy így történt. Röviddel Gizella és kísérete Magyarországra érkeztét követően – nyilván a kedvükért és tevékeny közreműködésükkel – Veszprémben alakult meg az első, székhelyhez kötött, latin szertartás szerinti püspökség Szent Mihály tiszteletére. A pannonhalmi kiváltságlevél a Koppány legyőzését közvetlenül követő időről szólva említette, hogy „e hely kivételével nem voltak püspökségek és apátságok Magyarországon”. Ezzel az oklevél írója Pannonhalma elsőbbségét hangoztatta Veszprémmel szemben (ami igaz, hiszen a Szent Márton tiszteletére szentelt bencés monostor alapjait 996-ban vetették meg, míg Veszprém püspöksége aligha korábbi 997-nél), de mindamellett nem kizárt, hogy a Koppány elleni harc idején már Veszprémben is létezett – még ha épületben nem is öltött testet – a püspökség. Utóbb rengeteg adat bizonyítja, hogy Veszprém számított a mindenkori magyar királyné székvárosának, megkoronázására pedig a veszprémi püspök volt jogosult. Valószínű, hogy útban észak felé Koppány csapatai akkor sem kerülhették volna el a Bakony alji várost, ha akarták volna, de bizonnyal nem is akarták. Számukra Veszprém (majd északabbra Esztergom) testesítette meg mindazt a „rosszat”, ami ellen fegyvert fogtak, vagyis István hatalmát, az idegenek uralmát, a kereszténységet. István Esztergomból indult délre. A 14. századi krónika szerint a fejedelem, alig 16–17 éves gyermekember, „összehívta előkelőit, Szent Márton hitvalló közbenjárásával az isteni irgalom segítségéért könyörgött”. A kisebbik István-legenda is kiemeli, hogy az egymás ellen vonuló két sereget egészen más eszmények hevítették. „A király az isteni kegyelem irányításával indult ellenük. Ő társaival együtt a hitben, míg amazok puszta fegyvereikben bizakodtak.” A krónika szerint midőn István „összegyűjtvén a sereget ellensége ellen vonult, előbb a Garam folyónál karddal övezték”. A Garam (németül Gran) folyó helyett a németül szintén Grannak nevezett Esztergom értendő (a Garam folyó ugyanis Esztergommal átellenben
35
ömlik a Dunába), így hát a felavatásra Esztergomban, a fejedelmi székvárosban került sor. Ez a szertartás Nyugat-Európában a Karoling-kor óta szokásos eljárás volt, a kard ünnepélyes felkötésével kinyilvánították, hogy viselője érett a fegyverforgatásra. A csatát Veszprém közelében vívták meg. A krónika szerint „mindkét oldalon sokáig és bátran harcoltak, de az isteni irgalmasság segítségével Szent István fejedelem dicsőséges győzelmet aratott”. István és Koppány összecsapása az árpád-törzsön belüli harc volt, amelynek arról kellett döntenie, hogy milyen irányban haladjon a Géza utáni nagyfejedelem és országa. Ebben István egy új rendet képviselt, az új típusú államiságot és a kereszténységet, Koppány pedig a törzsiséget és a pogányságot. Az, hogy István – hite szerint– Isten segítségével győzte le ellenségét és rokonát, megerősítette mély elkötelezettségét a kereszt, a keresztény hit iránt. Az in hoc signo vinces (e jelben győzni fogsz) késő antik jóslata István számára is beteljesedett. A pannonhalmi apátság kiváltságlevelében István elmondja, hogy „apátjának, Anasztáz úrnak a közbenjárására, tanácsával és kívánságára” a monostor számára a montecassinói Szent Benedek-apátság kiváltságát engedélyezte, „ugyanis ezen [a pannonhalmi] monostor testvéreinek szent imái miatt az előbb írt Anasztáz úr tanácsától és állandó segítségétől felbátorítva győzedelmeskedtünk”. (Anasztáz a pannonhalmi apáti tisztet nem 997-ben, hanem 1002-ben viselte.) A frissen alapított pannonhalmi apátság szerzetesei – Adalbert munkatársai és tanítványai – tehát imáikkal járultak hozzá a győzelemhez. Ebből az adatból kitűnően István kapcsolatban állott azzal az Anasztázzal, másik nevén Aserikkel, aki a lengyelországi Meseritz apátja volt, de – akár több ízben is – megfordulhatott a magyar fejedelemi udvarban. A lelkiekben megerősödött fiatal István diadalát a csatamezőn azoknak a németeknek köszönhette, akik seregében vezető szerepet töltöttek be vagy harcosként küzdöttek Veszprém alatt. A pannonhalmi oklevél István nevében elmondja, hogy amikor értesült Koppány lázadásáról, „nagy bizonytalanság fogott el: milyen tanácsot adjak háborgó lelkemnek? Ekkor Pázmány, Hont, Orci vezérek és Domokos érsek úr jelenlétében fogadalmat tettem Szent Mártonnak, hogy ha az ő érdemei révén \… győzedelmeskedem”, a pannonhalmi monostort gazdagon megajándékozza. (Az „érsek úr” kifejezés nem 997-re, hanem néhány évvel későbbi időre vonatkozik.) Az oklevél e helyütt tehát felsorolta azokat, akikre István első renden számíthatott. Közülük többel utóbb különböző forrásokban találkozunk. Személyük azért fontos, mert részint ők alkották István legbelsőbb munkatársait. Hont és Pázmány talán testvérek voltak, mint ezt egyébként róluk hiteltelen hírek sorában a 13. század végi krónikás, Kézai Simon ránk hagyományozta. A 14. századi krónika két különböző helyen kétféle tudósítást közölt róluk. Az egyik szerint már Géza fejedelem idejében Magyarországra jöttek, tőle „tágas és nagy örökadományokat” nyertek. A másik krónikahelyen arról olvashatunk, hogy a Koppány elleni háború napjaiban érkeztek ide. Az előbbi tudósítás aligha lehet helytálló, hiszen Géza világiaknak tett birtokadományairól mit sem tudunk (a jutalmazás e módja gyakorlatilag majd Istvánnal veszi kezdetét), ráadásul a német-magyar viszony sem kedvezett 996 előtt az efféle betelepedésnek. Legfeljebb arra gondolhatunk, hogy a testvérpár még valóban Géza életében, 996-ban, de Gizella kíséretében (tehát nem – mint Kézai mondja – Svábföldről, hanem Bajorországból) érkezett Magyarországra. A krónika egyik híre szerint ők lettek volna azok, akik a fiatal fejedelmet „a Garam folyóban német módra karddal övezték”, a másik szerint pedig itt István „testi épsége védelmére két főembert állított, Hontot és Pázmányt”. Ez arra mutat, hogy István legbelsőbb köréhez tartoztak. Pázmány később eltűnik szemünk elől, Hont viszont a nevét viselő várispánság és vármegye ispánjaként utóbb is a királyság elitjéhez tartozott. A testvérpár nevét később egy nagyon befolyásos és igen gazdag magyarországi nemzetség, a Hont-Pázmány genus viselte. A Koppány elleni harc vezére Vecelin volt. Róla a krónika több helyütt szólt. Megtudjuk róla, hogy „szintén Bajorországból, Wasserburgból jött be, aki Szent Istvánnal Somogyban [Somogyvárott?] Koppány vezért megölte. Ő volt ugyanis azon a napon a hadsereg kapitánya.” Más helyen arról olvashatunk, hogy István „egész serege élére és vezetőjéül a német nemzetiségű jövevényt, Vecelint tette \… A csatában Vecelin ispán megölte Koppány vezért, és őt Szent István akkori fejedelem bőséges javadalmakkal adományozta meg.” Wasserburg az Inn folyó mellett fekszik a hajdani Bajorországban. Vecelin családja a 9. század végén az Ostmark (a későbbi Ausztria) élén állt határgróftól eredt nemzetség egyik ágába tartozott, de igazán rangos és előkelő eredetűnek ennek ellenére nem mondható. Vecelintől a középkori magyar Rád genus eredt, amely a 12. századig egyike volt a legbefolyásosabb magyarországi nemzetségeknek. A pannonhalmi kiváltságlevélben említett Orci utóbb nem szerepel forrásainkban, történeti hitele azonban nem vonható kétségbe. Somogy megyében már a középkorban megvolt és ugyanott a mai napig
36
létezik egy Orci nevű falu, amely a Koppány ellen szerepet vállalt Orci vezér nevét őrzi. Könnyen lehet, hogy Orci leszármazottainak emlékét viseli a Somoggyal szomszédos Tolnában birtokos Harc nemzetség neve. Hont, Pázmány, Vecelin és Orci német voltára nevük német eredete is bizonyságul szolgál. Alapos a gyanú, hogy a pannonhalmi oklevélben Pázmány, Hont és Orci vezérek társaságában szereplő Domokos is Gizella kíséretébe tartozott. Domokos 997-ben persze még nem érsek, hanem pap volt, 1001-ben viszont ő lett a legelső esztergomi érsek. A fentebb elősorolt világiak, lovagok mellett Domokos képviselheti a bajor hercegnő papi kíséretét. Rajtuk kívül még több más személyről, illetve családról tudjuk vagy gyanítjuk azt, hogy Bajorországból Gizellával együtt érkeztek Magyarországra. Egyértelműen közli ezt a 14. századi krónika a Vas megyében birtokos Hermány nemzetségről: ez „Gizella királynéval jött be. Nürnbergi szabad emberek, örökbirtokokat tekintve szegények.” Egy 1212. évi oklevél arról szól, hogy egy, szabadságát ekkor visszanyerő Sopron megyei család őse, Kál szabad emberként, Szent István király idejében, Gizella királyné szolgálatában érkezett ide Németországból, és mivel akkor ritka volt a lakosság Sopron vár megyéjében, szabadon és minden kötelezettség nélkül választott földet és lakóhelyet. Alapos a gyanú, hogy a Babócsaiak őse, Tibold szintén Gizella kíséretébe tartozott, a hely ugyanis, ahonnan jött, a felső-ausztriai, Duna menti Schaumburg vár a 10. században Bajorország része volt. Nem kizárt, hogy ugyanez mondható el az Ajka, az Igmánd és a Pápa magyar nemzetségek első, a nemzetségnek nevet adó tagjáról is. A rendkívül gyér forrásanyag ellenére egész sor bajor származású személyről és családról lehet kimutatni vagy valószínűsíteni, hogy Gizella oldalán jöttek Magyarországra, s nagy szerepet játszottak Koppány leverésében. Igazi meglepetéssel szolgál viszont, ha térképre vetítjük, hogy utódaik hol rendelkeztek a 11. századra, István korára visszamenő birtokokkal. A Rád nemzetség Észak-Somogyban, a Babócsaiak bél-Somogyban birtokoltak, Orci falu Közép-Somogyban fekszik. Kál Sopronban választott magának szabadon birtokot, a Hermány genus földjei Vasban terültek el. Az Igmánd nemzetség Komárom, az Ajka és a Pápa nem pedig Veszprém megyét mondhatta a középkorban otthonának. A Hont-Pázmány genus ősi javai Esztergom és Hont megyében voltak. Egy 1135. évi oklevél szerint Szent István király a Duna mellett, annak bal (felvidéki) partján, Csenke faluban Hont ispán számára állatok legeltetésére, a pásztoroknak pedig földművelésre 20 ekényi földet adott. Hont fia, Bény a Garam folyó mellett jutott szintén István király adományából 10 eke földhöz, kaszálóhoz és berekhez, amit – az adományos nevéről – Bénynek neveztek. Ugyancsak István király adta a szintén e nemzetségbe tartozó Lampert ispánnak Marótot és Palatnyát. Csenke és Bény Esztergom megyében, Marót és Palatnya Hontban feküdt. Feltűnő, hogy a Gizella kíséretébe sorolható, bajor eredetű személyektől leszármazó magyar nemzetségek ősi földjei kivétel nélkül az ország nyugati harmadában feküdtek, Somogyot leszámítva a Balaton vonalától északra húzódó vidéken, azaz Észak-Dunántúlon és a Felvidék déli sávjában. Ez azt jelenti, hogy István 997-ben csak e területen gyakorolt tényleges hatalmat, hiszen itt volt módja birtokok adományozására. Ehhez járult 997-ben a Koppánytól megszerzett Somogy, amely délen egészen a Száváig nyúlt. István nem rendelkezhetett tehát sem a Dunától keletre fekvő hatalmas kárpát-medencei térségekkel, de még a Délkelet-Dunántúllal sem. E következtetést perdöntő módon erősíti meg a 14. századi krónikakompozíció Koppány sorsáról szóló tudósítása. Eszerint István a megölt Koppány holttestét „négy részre vágatta: az első részt az esztergomi, a másodikat a veszprémi, a harmadikat a győri kapuhoz küldte, a negyediket pedig Erdélybe”. Úgy tűnik, a Koppánnyal szemben alkalmazott büntetés közeli párhuzama keleten, a volgai bolgároknál lelhető fel. (Ha ez igaz, a keresztény István pogány büntetési módot választott pogány ellenfelével szemben.) Logikus arra gondolni, hogy István a tetem egyes részeinek szétküldésével azt kívánta kinyilvánítani: ura a helyzetnek, és keményen leszámol mindenkivel, aki ellene fellépni merészel. A felsorolt négy hely közül Erdély 997-ben bizonyosan nem tartozott István fennhatósága alá, hiszen ott Gyula (Sarolt testvére) önálló hatalmat gyakorolt. István ezzel a gesztussal akár azt is üzenhette apósának, hogy ő mint nagyfejedelem és mint Sarolt fia mindkét jogcímen igényt tart Erdélyre. Amennyiben azonban 997-ben István még nem gondolt erre, a csonk Erdélybe küldése fenyegetés helyett megnyugtatásul is szolgálhatott: azt üzenhette Erdélybe, hogy megvédte anyját, a keresztény Saroltot a pogány Koppány házasságától. A másik három vár, amelynek kapujára István kiszegeztette Koppány testrészeit, egészen bizonyosan uralma alá tartozott. Esztergom saját székhelye volt, Veszprém Sarolté és Gizelláé, Győr pedig – az előző kettőhöz hasonlóan – a legkorábbi magyarországi püspöki székhelyek közé számítható. Mindez világosan arra mutat: Esztergom, Veszprém és Győr körzete volt az a terület, amelyen István fennhatóságot gyakorolt. Ez meglehetősen kicsiny terület volt, hiszen csak a Dunántúl északi része, valamint (Esztergom említéséből következtetve) a nyugati Felvidék déli sávja tartozott hozzá. 997-ben, Koppány lázadásának leverése után ehhez járult még Somogy, s pontosan ez az a körzet, amelynek
37
földjeiből István 997-ben Gizella kísérete tagjainak adományokat tett. A kétféle vizsgálati megközelítés azonos eredménye roppant valószínűvé teszi, hogy e területen kell keresnünk Géza, illetve István országát, azt a térséget, ahol a 990-es években uralmi körzetük volt. Ez egybeesik az esztergomi érsekség eredeti (északról a Dunához simuló) területével, valamint a veszprémi és a győri egyházmegyével. A Kárpátmedence többi részével 997-ben István még nem rendelkezett, ott önálló, a nagyfejedelemtől legfeljebb elvi szinten függő, ténylegesen azonban tőle teljesen független törzsi hercegségek (törzsi államok) terültek el. A Koppány felkelését követő büntetések előre jelezték, hogy milyen sors vár a következőkben mindazon törzsi hatalmasságokra (országukra és népükre), akik szembehelyezkednek Istvánnal. A 14. századi krónika tudósítása szerint „sok magyar nemest taszítottak rút szolgaságra, akik Koppány vezérhez csatlakoztak, és a keresztséget meg a hitet elutasították”. A pannonhalmi kiváltságlevél szerint István – Szent Márton számára tett fogadalmának megfelelően – Somogy minden tizedét a monostornak adta, a veszprémi püspöknek pedig (aki eszerint már létezett Koppány leverésekor) kárpótlásul a Kortó udvarházat juttatta az ahhoz tartozó emberekkel. E Kortó közvetlenül Somogyvár szomszédságában feküdt, itt gyanítható Koppány uralmi központja. A tizedadományról szólt a 14. századi krónika is: „Szent István fejedelem Istennek tett fogadalmát híven teljesítette, ugyanis a Koppány vezér tartományában levő összes népet, a szabadok, a gabonafélék és a nyájak tizedeit örök jogon Szent Márton monostorának rendelte adni.” A Hartvik-féle István-legenda ezt még megtoldotta azzal, hogy ha valamely somogyi embernek „történetesen tíz gyermeke született, tizedik magzatát Szent Márton kolostorába kellett adnia”. A kisebbik István-legendából felsejlik, hogy István először igen szigorúan járt el Koppány népével: „Őket és utódaikat mind a mai napig az egyház szolgájává tette. Később főembereinek közbenjárására fontolóra vette, hogy a javakból csupán tizedet adjanak, nehogy nyomorúságukban a föld színéről is kivesszenek.” István tehát kevés kétséget hagyott a tekintetben, hogy igen kemény kézzel Iát hozzá a pogányság felszámolásához, a kereszténység elterjesztéséhez, és az ellenszegülőket személyes szabadságuk (a nomád ember legfőbb büszkesége) elvételével sújtja, és járulék(ok) fizetésére kényszeríti. A Koppány felett aratott győzelem haszonélvezői a pannonhalmi apátságon kívül az Istvánt katonai sikerhez segítő német lovagok lettek. A legfőbb győztesnek azonban István tekinthető, aki Koppány leverésével bizonyította, hogy övé a főhatalom a Kárpát-medence nyugati felében, és példát mutatott, hogy további sikerei esetén milyen sors vár a térség középső és keleti részére is.
Jegyzetek 1. 2. 3.
^ a b c d e f g h i j k l m n o p q Györffy György. István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963 281 221 2 http://www.turania.hu/catalog/rovidujju-polo/koppany-polo-p-987.html KRISTÓ GYULA - SZENT ISTVÁN KIRÁLY; Budapest : Neumann Kht., 2002
38
Kristó Gyula – A koronázás http://mek.oszk.hu/05000/05000/html/kristo014.html
A koronázást megelőző diplomáciai tárgyalásokról nem maradtak ránk feljegyzések, hasonlóan nem áll rendelkezésünkre semmiféle kortársi tudósítás magáról a koronázás aktusáról sem. Ez lehetetlenné teszi, hogy a koronázással kapcsolatban biztos tényekről szólhassunk. Utóbb azonban ez az esemény oly mértékben vált István egész országlása központi mozzanatává, és oly mértékben irányult rá nemzetközi figyelem, hogy a 11. század második felében vagy azt követően számos írás foglalkozott vele. Ezeket azonban csak a legnagyobb óvatosság mellett lehet – ha egyáltalán szabad – felhasználni. Nem tudunk tehát a források szintjén még arra az alapvető kérdésre sem válaszolni, hogy miért volt Istvánnak egyáltalán szüksége koronára. Ha erre azt válaszolnánk: azért, hogy fejedelemből királlyá váljék, nem biztos, hogy helyesen felelnénk. Tudnivaló, hogy nyugati szerzők, sőt államférfiak a magyar fejedelmeket és nagy hatalmú törzsfőket már a 10. század közepe óta királyoknak nevezték. Megkapta a rex minősítést Bulcsú és Lél éppen úgy, mint Géza. Ráadásul Gézát nem kisebb személy nevezte így, mint I. (Nagy) Ottó császár. De a valószínűleg Géza nevében szóló veszprémvölgyi görög nyelvű adománylevél is királynak nevezte az oklevél kibocsátóját, azaz Géza annak tartotta magát. Csak ilyen szemlélet alapján írhatott István király a fiához, Imre herceghez szóló erkölcstanító könyvecskében, az Intelmekben arról, hogy „a legnagyobb királyi dísz követni az ősi királyokat”, jóllehet a később meggyökeresedett felfogás szerint Istvánnak egyetlen királyelődje sem volt. De még a 11. század végén keletkezett kisebbik István-legenda is megadta a király minősítést Gézának: „király volt ugyan, de eleinte pogány”. Magyarországon éppen ekkortól kezdve tettek éles különbséget a fejedelmi és a királyi méltóság között, mindenkit fejedelemnek tekintve, aki Szent István koronázása előtt uralkodott (nemcsak Gézát és elődeit, hanem néhány esztendeig még magát Istvánt is). Ebben főleg Hartvik püspök – az időrendben harmadik István-legenda írója – jeleskedett, s ő juttatta markánsan kifejezésre azt a felfogást, amely a legszorosabb összefüggést tételezte fel a királyi cím viselése és a (királyi) korona birtoklása között. Úgy tűnik tehát, István nem királyi címet akart szerezni a koronakérés révén, legfeljebb arra gondolhatott – ha egyáltalán eszébe jutott –, hogy azt a nemzetközi színtéren elismerteti. Istvánnak, aki 997-ben Géza akaratából jutott a főhatalom birtokába, uralmi legitimációt éppen ez jelentett, Gézának és valamennyi elődjének pedig az, hogy ősük a turulmadár és Emese nászából született, és „égi látomás” jövendölte meg Emesének: „ágyékából dicsőséges királyok származnak majd”. Ez a jogcím immár elfogadhatatlannak bizonyult a szilárdan keresztény István számára. Új jogcímre és a turul helyett új szimbólumra volt szüksége. A korábban ismertetett felfogás szerint Istvánnak 996 óta már volt egy újfajta hatalmi jelvénye, a lándzsa, amelynek szakrális jellege a német birodalmi szent lándzsából, a Szent Móric-lándzsából eredt, minthogy onnan származó ereklyéket tartalmazott. Hogy ez a lándzsa (azaz István lándzsája) ténylegesen létezett, azt két tárgyi emlék is bizonyítja. Egyrészt István egyik, korai verésű pénzén a király lándzsájára utaló felirat és lándzsaábrázolás van, másrészt pedig az 1031-ben eredetileg miseruhának készült, utóbb koronázási palásttá átalakított textílián István király kezében lándzsát látunk. Ugyanakkor írott forrásban is számos esetben találkozunk a magyar lándzsával. Így például III. Henrik német király 1044-ben, Aba Sámuel magyar király legyőzése után koronát és lándzsát küldött Rómába, Szent Péter sírjához, Péter magyar király pedig 1045-ben Székesfehérvárott „aranyozott lándzsával” adta hűbérbe az országot III. Henriknek. Ha Istvánnak – immár 996 óta – a lándzsa volt a hatalmi jelvénye, miért nem elégedett meg azzal? Erre a kérdésre sem találjuk meg a választ a forrásokban, legfeljebb csak nagyon áttételesen. Az vezethet nyomra, hogy csak olyan alkalmakkor kerül elő a magyar lándzsa, amikor valamilyen német kapcsolatról, német vonatkozásról van szó. István lándzsás pénze – mellesleg a többi is – német hatást mutat, a miseruhát a bajor Gizella és udvarhölgyei hímezték, a lándzsa említése később is a Magyarországra vonatkozó német uralmi igényekkel van összefüggésben. Ezzel szemben a szuverén módon István gondolatait kifejező írásműben, az Intelmekben a lándzsa egyetlen egyszer sem fordul elő, a korona viszont annál gyakrabban. Ebből arra a következtetésre lehet jutni: István – nem alap nélkül – azt gyanította, hogy veszélyes számára az az uralmi jelkép, amely a német birodalmi lándzsához kötődik. Ez bármikor jogcímet jelenthet egy német uralkodónak ahhoz, hogy Magyarországot hűbéresének tekintse. Ezért fogalmazódhatott meg Istvánban az elhatározás, hogy a császártól eredő lándzsa mellőzésével új hatalmi jelvényt szerez, és ezt összekapcsolja egy új, keresztény elvű uralmi legitimáció elnyerésével. Ezt az új szimbólumot vélte fellelni a koronában, és ezt az új, keresztény uralkodói felhatalmazást, az „Isten kegyelméből országló király” jogcímet kereste a pápánál.
39
Célja eléréséhez 999 és 1001 között (mindössze három esztendőre) különlegesen kedvező helyzet állt elő. Bár III. Ottó már 996 májusa óta császár volt, de nagyra törő tervét, a Római Birodalom keresztény alapon történő megújítását, egy egyetemes keresztény monarchia megalkotását – éppen a pápákkal való gondok miatt – egyelőre nem tűzhette napirendre. Feltétlen hívét, az őt császárrá koronázó német pápát hónapok alatt elűzték Rómából, a helyére állított görög pápa (XVI. János) pedig élesen németellenes politikát folytatott. 999 áprilisában a császárnak sikerült elérnie, hogy tanára és öreg barátja, Aurillaci Gerbert ravennai érsek foglalja el a pápai trónt II. Szilveszter néven. Immáron nem volt akadálya annak, hogy a rendkívül művelt, aszketikus hajlamú, 19 éves császár és a legalább 50 esztendős, bölcs, sokat tapasztalt pápa elkezdhesse együttes munkáját egy új világrend kiépítése érdekében. Ebben a nyers erőszaknak, a hűbéri hódoltatásnak nem jutott szerep. István tehát éppen akkor kezdett puhatolóznia korona elnyeréséről, amikor a lándzsa birtoklásának káros következményeitől éppen nem kellett tartania. Ez az időszak (voltaképpen egy sajátos kegyelmi állapot) még három esztendeig sem tartott, hiszen 1002 januárjában III. Ottó meghalt, majd a következő évben Szilveszter is követte őt a sírba. Mint a későbbi fejlemények megmutatták, István mégis jól tette, hogy akkor lépett, amikor talán éppen nem kellett volna lépnie. III. Ottó, bár a Nagy Károly-i székvárost, Aachent is fejlesztette, de figyelmét egyre inkább Róma kötötte le. Ebben látta a keresztény világ központját, s innen szándékozott a pápával együtt kormányozni az egyetemes birodalmat. Rómában császári palotát kezdett építeni, és monostort emelt a frissen vértanúhalált halt és szentté avatott Adalbert, az általa rajongva szeretett vértanú-püspök tiszteletére. Szimbolikus jelentőségű, hogy a két épület az Aventinus dombon egymás szomszédságában feküdt. 1000 elején a császár – itáliai zarándoklat után – keleti zarándokútra indult: Adalbert sírját kereste fel a lengyelországi Gnieznóban. A pápa már 999-ben döntött a gnieznói érsekség felállításáról, 1000-ben pedig a helyszínen, a császár személyes és a pápa képviselőinek a jelenlétében került sor a német birodalmi egyháztól független lengyel érsekség megalapítására, amelynek Szent Adalbert lett a védőszentje. Ez a pápával közösen megtett lépés világosan tanúsította, hogy a császár és a pápa nem függőségi viszonyok alapján és nem országokban, hanem egységes keresztény birodalomban gondolkodott. Jól mutatja ezt az a megtiszteltetés is, amiben Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem részesült. Őt Ottó „a római nép barátja és szövetségese” címmel tüntette ki, testvérének és munkatársának nevezte, megajándékozta egy szöggel az Úr (a Szent Kereszt) szögeiből és a Szent Móric-lándzsa másolatával. A kegy, amelyben Boleszláv részesült, erősen hasonló ahhoz, amit Géza, illetve István 996-ban elnyert. A III. Ottó-féle politikával szemben álló Merseburgi Thietmar nem is mulasztotta el ekként megfeddni az írása idején már halott császárt: „Istenem, bocsásd meg a császárnak, hogy adófizetőjét úrra tette, s ezáltal oly hatalomhoz juttatta.” Boleszláv azonban 1000-ben nem kapott pápai felszentelést. Csak gyanítható, hogy Istvánnak pontos tudomása lehetett a gnieznói zarándokútról, hiszen Adalbert tanítványai közül többen éltek lengyel földön, akikkel kapcsolatban állt. István még ha akarta volna, akkor sem tudta volna Magyarországra csábítania császárt, hiszen itt nem nyugodott olyan karizmatikus egyénisége az eljövendő univerzalisztikus birodalomnak, mint Szent Adalbert. De talán nem is vágyott azok nagy részére, amit Boleszláv elért, hiszen részint rendelkezett velük, részint pedig tartott az elfogadásukkal járó esetleges következményektől. Amit elirigyelhetett Boleszlávtól, az a gnieznói érsekség felállítása volt, hiszen tudta, hogy amelyik fejedelem önálló érsekséget mondhat magáénak, világi értelemben is függetlenségre igényt tarthat (ami persze nem örök időkre szól). Ennek megadását a pápától remélhette. Mivel az „Isten kegyelméből országló király” új hatalmi legitimációját is tőle várta, ezért dönthetett arról, hogy követet indít Rómába II. Szilveszter pápához. A Hartvik-legenda így számol be e követség céljáról: István Aseriket (más névformák szerint Asztrikot vagy Aszkrikot), „akit más néven Anasztáznak is mondtak, elküldötte a szent apostolok küszöbéhez [Rómába], hogy eszközölje ki Szent Péternek, az apostolok fejedelmének utódától [a pápától] bőséges áldását a kereszténység Pannónia vidékein sarjadt új hajtására, s hogy az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével metropolitai [érseki] székké szentelje, a többi püspökséget pedig áldásával megszilárdítsa. Ezenfelül méltóztassék őt magát királyi fejékkel megerősíteni, hogy ettől a megbecsüléstől támogatva még rendíthetetlenebbé szilárdíthassa, amit Isten kegyelméből megkezdett.” A Hartviknak forrásul szolgáló nagyobbik István-legenda szövegében két különböző helyen szerepel István és a pápaság kapcsolatára utaló tudósítás. Az első szerint István „a megyéket tíz püspökségre osztotta be, és a római szék apostoli urának [a pápának] egyetértése és aláírása közbejöttével az esztergomi egyházat tette a többiek metropolitai [érseki] székévé és tanítójává”. Utóbb arról szólt, hogy „az isteni kegyelem rendelése szerint megérkezett az apostoli áldást tartalmazó levél, a főpapok és a papság, az ispánok és a nép hangos dicsőítésének kíséretében Istvánt, az Isten kedveltjét királynak kiáltották ki, és felkenték a krizma [szentelt olaj] kenetével, majd a királyi méltóság koronájával
40
szerencsésen megkoronázták”. A nagyobbik legenda megkettőzött híre – egyrészt a pápai aláírásról Esztergom ügyében, másrészt a pápai levélről és István megkoronázásáról – gyanút kelt, ráadásul időrendje is kérdéses, hiszen a tíz püspökség aligha lehetett korábbi, mint a koronázás. Természetesen nem zárható ki, hogy ez kétszeri aktusban is történhetett, hihetőbbnek tűnik az egyszeri követküldés, amiről Hamuik püspök szól, aki emlékezhetett arra, hogy István küldötte Aserik-Anasztáz volt. Ránk maradt egy okmány az 1001. április 4-én Ravennában tartott zsinat iratai közül, ahol a megjelentek sorában Anasztáz mint a szláv egyháztartomány Szűz Mária-monostorának – amit a meseritzi apátsággal azonosíthatunk – apátja szerepel. III. Ottót és II. Szilvesztert a néhány hónappal korábban ellenük kitört felkelés ekkorra már kivetette Rómából, és Ravenna környékére, egy monostorba szorultak vissza. A zsinaton a császár és a pápa elnökölt. Anasztáz minden valószínűség szerint Szent Adalbert tanítványával azonos, aki a lengyelországi Meseritz apáti tisztségét töltötte be, majd röviddel ezt követően Magyarországon pannonhalmi apát lett. A pannonhalmi kiváltságlevélből tudjuk, hogy Anasztáz már a 10. század vége óta szoros kapcsolatban állt Istvánnal, így teljesen természetesnek vehető, hogy a magyar fejedelem őt bízta meg ügye képviseletével Rómában (illetve, mivel oda a közbejött események miatt már nem tudott eljutni, Ravennában). Mindenesetre a továbbiakban Hartvik egy erősen mesés színezetű történet keretében adja elő, hogy István miként jutott koronához. Eszerint a pápa elkészített a szintén keresztény hitre tért lengyelek kérésére egy koronát, és már a nap is ki volt tűzve, amikor elküldik azt a lengyel fejedelemnek. „Csakhogy tudja az Úr, hogy kik az övéi”, az elküldés előtti éjszakán a pápa látomást látott: az Úr küldötte elmondta neki, hogy ne a lengyeleknek, hanem a másnap hozzá érkező ismeretlen nép követeinek adja a koronát, mert az az ő vezérüket illeti meg „életének érdemeiért”. A következő nap valóban megjelent a pápa előtt Aszkrik, aki dicsérően szólt Istvánról. A római főpap olyannyira méltányolta István tetteit, hogy ilyen mondatra ragadtatta magát: „Én magam apostoli vagyok, ő viszont méltán apostola Krisztusnak, hiszen általa Krisztus magának ily nagy népet térített meg.” Így hát – zárja tudósítását Hartvik – „Aszkrik főpap mindent elért, amit csak kért”. E tudósítás számos ponton a 11. század vége egyházpolitikai küzdelmeinek nyomát viseli, alapvetésében sem lehet hiteles a 10–11. század fordulójára. De nem teszi azzá azon szándék nyilvánvaló kifejtése sem, miszerint a korona isteni sugallatra került Istvánhoz, tehát égi eredetű. A lengyelek pedig azért kerülhettek be a történetbe, és váltak annak mesebeli kárvallottjaivá, mivel a hagyomány megőrizhette annak emlékét, hogy Aszkrik „lengyelként” jelent meg a pápa előtt, s utóbb ez a valós mag torzulhatott el. István apostol minősítése a Hartviknál korábbi nagyobbik István-legendában is felbukkan, de itt még nem a pápával való összevetésben, hanem a korra jellemző azon értékítélet alapján, amely az egyházalapító királyoknak megadta ezt a címet. A koronázás legtöbbet vitatott kérdése, hogy kitől kapta István a fejéket. A magyar hagyomány közvetett („az apostoli áldást tartalmazó levél”) vagy közvetlen formában (a pápa mennyei intés hatására bekövetkezett döntése) az adományozó személyét a római főpapban kereste. Ebben a vitában segítségünkre van az egyetlen kortárs tudósítás, Merseburgi Thietmar egy mondata. Ezt legkésőbb 1018-ban vetették pergamenre, tehát akkor, amikor későbbi torzító szemléletek még nem festették át egyik irányban sem a valóságot. A rövid, de magvas hír szerint „az említett császár kegyéből és biztatására pedig a bajorok hercegének, Henriknek a sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk, koronát és áldást nyert”. A császár természetesen III. Ottó, a bajor herceg IV. Henrik, aki 995-ben váltotta fel Civakodó Henriket e tisztségben, Vajk pedig István. Ha csak az állna a szövegben, hogy István a koronát a császár kegyéből kapta, bizton arra lehetne következtetni, hogy a diadém küldője Ottó volt. De ott a „biztatására” szó is, ami kétségtelenné teszi, hogy a császár nem lehetett, hiszen önmagát nem buzdíthatta. Mivel az „áldás” szó szintén szerepel a szövegben, ez csak a pápára utalhat. Aligha véletlen, hogy a három Istvánlegenda közül a legkorábbi, a nagyobbik is említette „az apostoli áldást tartalmazó levelet”. A mondatot tehát akként lehet értelmeznünk, hogy az áldást és a koronát a pápa, tehát II. Szilveszter küldte, de hozzájárult ehhez, és szinte kezdeményezte azt III. Ottó. A magyar korona elnyerésével kapcsolatos két további mozzanatra is fény derül a merseburgi püspök szövege alapján. Nem véletlenül hangoztatja a szerző, hogy István a bajor herceg sógora. Könnyen meglehet, hogy IV. Henrik már 1000 elején, amikor Ottó Regensburgon keresztül utazott Gnieznóba, felhívta a császár figyelmét sógorára, Istvánra, vagyis közbenjárt rokonánál a magyar fejedelem érdekében. Ezzel függhet össze Ottó kezdeményező szerepe. Fontos mozzanat továbbá, hogy Thietmar a korona és az áldás elnyerését szoros kapcsolatba hozta István egyházszervező munkájával, vagyis hogy püspöki székeket létesített. Ez egyaránt fontos lehetett a pápának és a császárnak is, így hát feltehető, hogy a
41
krónikás megjegyzése megfelel a valóságnak. A korona és az áldás küldésével tehát István egyházépítő tevékenységét ismerték el. Amennyiben pedig még a többes szám is igaz (a püspöki „székek”), arra gondolhatunk, hogy Veszprém mellett talán már a győri püspökség alapjait is megvetették a koronakérés idejére. Annak van tehát a legnagyobb valószínűsége, hogy a korona a pápától származott, de aligha adhatta volna a császár mellőzésével. Vagyis azt mondhatjuk: együttesen küldték azt Istvánnak. A pápától kapott koronához azonban 1000 táján még semmiféle pápai hűbérúri jogigény nem kapcsolódott. E korona egyébként a maga fizikai valóságában nem maradt ránk, az idők folyamán elveszett, elkallódott. Mindenesetre az 1031-ből való miseruhán (a későbbi koronázási paláston) István ékkövekkel és három liliommal díszített abroncskoronát visel. Ha a ravennai zsinat idézett irata valóban Aserik-Anasztáz követjárásának emlékét őrzi, és egyetlen, Magyarországról indított itáliai követséggel számolunk, az esztergomi érsekség létesítéséről szóló pápai engedélyt és a koronát 1001 áprilisa után hozhatta el a meseritzi apát Istvánhoz. A koronázásra eszerint ezt követően, de mindenképpen 1001. augusztus 23-át megelőzően került sor, mivel 1009. augusztus 23-án, a pécsi püspökség alapító oklevelében István uralkodásának 9. esztendejéről szólt, ami csak akkor nyer értelmet, ha azt koronázásától számítjuk (hiszen egyébként a főhatalmat már Géza halála, 997 óta gyakorolta). Mivel gyanítható, hogy a koronázás egy jelentős egyházi ünnephez kapcsolódott, ami a jelenlevőkben tudatosította ezen esemény összefüggését a keresztény legitimációval, két dátum jöhet szóba: pünkösd (ez 1001-ben június 1-jére esett), vagy még inkább 1001. augusztus 15-e, a magyarok számára utóbb is mindig fontos ünnepnek számító Nagyboldogasszony napja. április 4-ét követően június 1-jére el lehetett érni Ravennából Esztergomba, de kérdés, mennyit időzött Anasztáz a zsinaton. Van ugyanakkor egy magyar kútfőnk (a Zágrábi Krónika) – amely ugyan a kritikus helyen dátumhibás –, ennek alapján István koronázásának időpontjául 1001. január 1-je adódik. Nincs bizonyíték a kezünkben, amelynek alapján teljes bizonyossággal választani lehetne a két lehetséges (forrás alapján adódó) koronázási dátum között. Talán az Anasztáz személyéről elmondottak miatt az 1001. nyári időpont tűnhet némileg valószínűbbnek. Magáról a koronázásról semmi konkrét ismeretünk nincs, még azt sem tudjuk biztosan, hogy német (mainzi) vagy angol szertartásrend szerint ment-e végbe. Csak a kor ismeretében és a későbbi ceremóniák alapján mondhatjuk azt is, hogy a koronázáson két aktus fonódott egybe: a király felkenése és pappá felszentelése, hiszen ebben a korban a keresztény uralkodó király és pap (rex et sacerdos) volt egy személyben. István koronázása mérföldkő mind személyes sorsa, mind az ország jövője alakulásában. Egyfelől nyílt szakítást eredményezett hatalma korábbi jogcímeivel, új legitimációt biztosított számára, amely az „Isten kegyelméből országló király” mennyei rendeltetésével cserélte fel a totemisztikus turulmonda „égi látomását”. Másfelől a korona elnyerése nagyban hozzájárult István tekintélyének növeléséhez, nemzetközi elismertetéséhez. Ez lényegében belépő volt a nyugat-európai keresztény népek és országok közösségébe. Igaz, ebbe az irányba – a nyugati értékrend befogadására – a magyar fejedelem már 996-ban, bajor házasságával megtette a döntő lépést, de ennek szimbolikus elismerése a koronázással történt meg. Ezzel az aktussal immár minden ismérv alapján biztosította magának az addig a szokásjog alapján viselt királyi címet. A másik két közép-európai ország (Lengyel- és Csehország) fejedelmével szemben István lépéselőnyre tett szert, hiszen koronát kapott. Csehországban ugyanis ekkor még fel sem merült a koronaszerzés gondolata. A lengyel Vitéz Boleszláv sem jutott el eddig, hiszen amikor 1004 táján arra a lépésre szánta el magát, hogy koronát kérjen Rómától, ezt – a közben a német királyi trónra emelkedett – II. Henrik (aki azonos István sógorával, IV. Henrik bajor herceggel) megakadályozta. Ezért lehet azt mondani, hogy István koronája és az ország függetlenségét szimbolizáló önálló magyar egyháztartomány, az esztergomi érsekség létrejötte egy történelmileg nagyon rövid időszak „terméke”: ebben a formában és ilyen eredménnyel sem 999 előtt, sem 1002 után nem születhetett volna meg egyik sem. A koronázás végső eredménye tehát a nemzetközileg elismert keresztény magyar monarchia létrejötte volt.
Forrás KRISTÓ GYULA - SZENT ISTVÁN KIRÁLY; Budapest : Neumann Kht., 2002
42
SZENT ASZTRIK ANASZTÁZ RADLA http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Asztrik http://www.katolikus.hu/szentek/1113.html
Szent Asztrik szobra Kalocsán. Benedek György alkotása (2000)
Szent Asztrik (ismert még Anasztáz néven is; ? – 1036 vagy 1039) esztergomi, majd kalocsai érsek, térítő pap.
November 13. +vsz. Kalocsa, 1036 vagy 1039. Radla cseh vagy horvát származású volt. 972-ben Magdeburgban együtt tanult Szent Adalberttal. Szerzetes lett, és az Anasztáz nevet vette föl, melynek egyik változata az Asztrik. Miután 992--995-ig brewnowi apát volt, 996-ban Adalberttal együtt Magyarországra jött. A Szent Márton hegyén épített első magyar bencés kolostor apátja lett. A térítő munkában oly nagy lelkesedéssel és eredménnyel vett részt, s oly nagy tekintélye volt, hogy 999-ben István király őt küldte Rómába, hogy II. Szilveszter pápával tárgyaljon. Valószínűleg ekkor kapta meg püspöki kinevezését. Érdemeiért a Márton hegyi kolostor megkapta ugyanazokat a kiváltságokat, amelyekkel Montecassino rendelkezett. Halálának éve 1036 vagy 1039. A bencés martirológiumban november 12-én ezt olvasták: ,,Esztergomban, Magyarországon Szent Anasztáz püspök és hitvalló, nagy életszentségű férfi temetése.''
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén: Asztrik Szent Adalberttel együtt Itáliából először Csehországba ment, ahol a brewnowi bencés apátság apátja, de inkább atyja, mint elöljárója lett. Innen Szent István, aki később Magyarország első királya volt -- s azt kívánta, hogy szent életű és kiemelkedő műveltségű férfiak könnyítsék meg népének a katolikus hitben való gyarapodását --, Magyarországra hívta. Asztrik néhány szerzetestársával engedelmeskedett a hívásnak. A király, aki nagyon szerette a szerzeteseket, barátságosan és a legnagyobb tisztelettel fogadta őket, s kedvére volt jámborságuk. Nagyon kérte őket, hogy alattvalói üdvösségének és lelki gyarapodásának szenteljék magukat; és ennek érdekében királyi bőkezűséggel a Vashegy lábánál kolostort épített számukra. Asztrikot, aki a többieknek szóban és példában a mestere volt, apáttá tette, majd kis idő múltán szent élete és a tudományban való kiválósága miatt a kalocsai püspökségre emelte. Asztrik pedig szent életének példájával szüntelenül a lelkek üdvösségéért fáradozott. A püspökségből önmagának sem tiszteletet, sem hasznot nem akart szerezni, hanem boldogságát Isten dicsőségében és a bárányok javában kereste.
43
Az ország nagyon súlyos ügyeivel Rómába küldték, és Szilveszter pápánál oly sikerrel végezte küldetését, hogy a pápa angyali intéstől indítva, arany koronát, apostoli királyi címet és apostoli keresztet küldött, miként Szent István kérte tőle. Ettől kezdve a kereszt került az ország címerén a sas helyébe. Amikor Sebestyén, az első esztergomi érsek elvesztette szeme világát, három esztendőre Asztrik lett a helyettese. Az árváknak atyja, a szorongatottaknak menedéke volt, mígnem az Úr 1034. esztendejében, november 12-én, 70 éves korában el nem szólította, hogy megkapja az igben fáradalmai jutalmát. Méltó, hogy halála után tiszteljék azok, akiket az égre érdemes életre tanított a földön. Sok csodája közé tartozik egy halott föltámasztása is. *
Pannonhalmi apátság alapítólevele. Asztrik a Szent Márton hegyén (Pannonhalmán) épített első magyar bencés kolostor apátja lett
Élete Személyét gyakran egynek veszik Radla cseh származású későbbi prágai püspökkel. Radla Szent Adalbert nevelője és társa volt, 972-ben együtt tanultak Magdeburgban. 976-ban II. Ottó császár udvarába jutott. Ottó halála után (983) a már prágai érsek Adalberthez költözött. 992-995 között brewnowi apát volt. Adalberttel együtt jött Magyarországra 996-ben Géza fejedelem kérésére. A Szent Márton hegyén (Pannonhalmán) épített első magyar bencés kolostor apátja lett. Géza halála után Szent István tanácsosa lett. 999-ben Szent István őt küldte Rómába, hogy II. Szilveszter pápával tárgyaljon. Valószínűleg ekkor kapta meg püspöki kinevezését. – 1001. április 4-én, Ravennában megtartott zsinaton a szláv egyháztartomány Szűz Mária-monostorának (meseritzi apátság) apátjaként szerepelt. – A pápától megkapta a kért koronát és a regáliákat. Érdemeiért a pannonhalmi kolostor megkapta ugyanazokat a kiváltságokat, amelyekkel Montecassino rendelkezett. István megbízásából részt vett a II. Henrik által tartott zsinaton is, a majnai Frankfurtban, 1007-ben. Asztrik, Sebestyén érseket helyettesítette (1000 1012) megvakulása után. Bár egy idő után visszaszerezte a látását, és újból az érseki székbe került. Asztrikot, viszont az új kalocsai érsekség élére tette Szent István, hogy megtarthassa a rangját. Így létesült a második magyarországi érsekség. Halálának éve 1036 vagy 1039. A bencés martirológiumba november 12-re ezt írták: „Esztergomban, Magyarországon Szent Anasztáz püspök és hitvalló, nagy életszentségű férfi temetése.”
Források, irodalom Új Ember katolikus hetilap Pallas nagy lexikona Magyar nagylexikon II. (And–Bag). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1994. 456. o. ISBN 963-05-6800-4 (Aserik címszó)
44
Bajorországi Gizella Boldog Gizella (984 körül – Passau, 1059. május 7.), Szent István király felesége, az első magyar királyné. II. „Civakodó” Henrik bajor herceg és Burgundi Gizella (Izabella) lánya, II. Henrik németrómai császár húga, aki a "magyarországi" melléknevet kapta a legendairodalomban, ugyanis ő lett Szent István király felesége, s így Magyarország első keresztény királynéja. 995-ben kérte meg a kezét Géza fejedelem fia, István számára. 996-ban tartották német földön az esküvőt, majd követte férjét új hazájába. Kíséretében több német lovag érkezett Magyarországra. Fontos szerepet vállalt a kereszténység terjesztésében, számos ajándékot adott különböző templomoknak. Az a miseruha, amely a vezetésével készült, amelyben benne van az ő kézimunkája is, és amit a székesfehérvári templomnak ajándékozott, később a magyar királyok koronázási palástjává lett. Ezen szerepelnek István király, Imre herceg és Gizella királyné, akiknek ez az egyetlen – hímzés formájában – fennmaradt korabeli ábrázolása.
A magyar koronázási palást
Készített oltárterítőket és templomi szertartási tárgyakat is. Szent István alapító társa volt a veszprémvölgyi apácakolostortól az óbudai Szent Péter és Szent Pál főtemplomig.
István király és Gizella királyné megalapítja Szent Péter és Szent Pál templomát Óbudán
45
Szent István király és Boldog Gizella királyné szobra Veszprémben, Ispánki József alkotása
A királyi párnak két fia született, Ottó és Imre. Csak Imre herceg élte meg a felnőttkort, de egy vadkanvadászat során meghalt.
Imre temetése [1]
István halála után, Orseolo Péter, majd Aba Sámuel uralkodása alatt méltatlanul bántak vele. Aba Sámuel halála után visszatért Bajorországba, ahol a passaui apácakolostorba lépett be, melynek később főnökasszonya lett. Ennek egyik szép emléke Gizella királyné apátnőként használt keresztje, az úgynevezett Gizella-kereszt, amit Münchenben őriznek.Sírja búcsújáró hely. 1975-ben avatták boldoggá. A Gizella-kápolna Veszprém legrégibb épülete. A valaha kétszintes kápolna a várnegyedben, az érseki és a nagypréposti palota között helyezkedik el. 13. századi freskói Magyarországon a legrégebbiek közé tartoznak; boltozati zárókövei és sárkányfigurákkal díszített fejezetei is egyedülállóak. Bár eredeti védőszentje nem ismert, kapuja fölött 1938-ban elhelyezett felirat hirdeti: Memoriae Beatae Giselae Sacrum, vagyis Boldog Gizella emlékének szenteltetett.
46
A Gizella-kápolna Veszprémben
Gizella-kereszt: fa magot borító aranylemezekből a magyar király udvari megrendelésére talán Regensburgban, 1006/38: készült, filigrános, drágaköves, rekeszzománcos, ereklyetartó kereszt. Föliratai és ábrázolása szerint Gizella kirné adományozta anyjának regensburgi Niedermünsterben lévő sírjára. Münchenben őrzik. L.P. — Schramm, P. E. - Mütherich, F.: Denkmäler der Deutschen Könige und Kaiser. München, 1962:143. sz. - Kovács Éva: Árpád-kori ötvösség. Bp., 1974:43. 1-3. kép.
Gizella királyné keresztje Bertényi Iván - Diószegi István - Horváth Jenő - Kalmár János - Szabó Péter: Királyok könyve. Magyarország és Erdély királyai, királynői, fejedelmei és kormányzói. Officina Nova, 1995, 19. old.
Gizella királyné családfája
47
Gizella vagy Gizla, Kesla, Szt. István király felesége, IV. Henrik bajor herceg és Gizella burgundi hercegasszony leánya, 973 után született. Szt. Wolfgang regensburgi püspök, ki egyideig a magyarok megtérítésén fáradozott, királyi koronát jósolt számára. Testvére, IV. Henrik bajor herceg, sőt III. Ottó császár is valóban szivesen teljesítette Géza magyar vezér kivánságát, midőn fia, István részére feleségül kérette Gizellát Remélték, hogy Gizella, kinek egyik bátyja pap, nővére pedig apáca volt, érdemeket szerezhet a magyar nép megtérítésében s a kereszténység elterjesztésében. Ezt alkalmasint kellően ki is fejtette a családdal rokon Szt. Adalbert, a magyarok apostola. A házasság 996 táján, külföldön (Gandersheimban v. Scheyernben) történt. Az ifjú királyné nem törődött a politikával, de mint hű és szerető feleség állt férje oldalán s társadalmi téren sokban megkönnyitette munkáját. A vele jött nemes urak oszlopos emberei lettek az udvarnak, a polgárok pedig a Németországban is csak ifjú városi élet meghonositásával tettek kisérletet. Udvarhölgyeivel ő maga egyre-másra himezte az egyházi ruhákat a templomoknak; a koronázásnál használatos királyi palástot is az ő művének tartják. Gyermekeit (különböző források szerint Ágotát, Hedviget, Ottót, Bernátot és Henriket, vagyis Imrét) istenesen neveltette, s közülök Imrét, ki anyai nagybátyjának (IV., mint császár II. Henriknek) példáját követte, utóbb szentté nyilvánította az egyház. II. Henrik császár halálával (1025) azonban a magyarok és németek közt felbomlott az a jó viszony, mely köztük Gizella házassága óta nagyon megerősödött. Imre halálával (1030) pedig kétségessé vált a trón betöltésének módja s a családi viszályoknak egész sorozata következett. Azon méltatlan vád alól, hogy az Árpád családjából való hercegek közül a leányágból származott Orseolo Ottót tisztességtelen utakon is trónra akarta volna juttatni, ujabban fölmentette a történetirás; érthető azonban, ha a keresztény Pétertől többet vár a katolicizmus érdekében, mint a hitökben gyenge Árpádfiaktól. Szt. István halála (1038) után azonban csak rövid ideig élhetett nyugodtan Péter udvarában. A király ugyanis lefoglalta az urától neki hagyott pénzt s uradalma egy részét, őt magát pedig egy vidéki városba (talán Veszprémbe, hol templomot építtetett) belebbezte és felügyelet alatt tartotta. Mindez nagyban elősegítette azt a forradalmat, mely (1041) Péter elüzetésével és Aba Sámuel trónraültetésével végződött. A III. Henrik császár ás Aba Sámuel közt 1043 nov. 30. kötött béke értelmében a király visszaadta Gizellának az urától rámaradt vagyont, mire Gizella nyugodtan élt tovább az országban, s késő korban, Veszprémben hunyt el, hol síremléke még a XV. sz.-ban is megvolt. A Pallas nagylexikona szerint arra a hagyományra, hogy 1095. mint passaui fejedelemasszony, tehát több mint száz éves korában, az országon kivül hunyt volna el, a passaui apácazárdának egy «Gisyla abbatissa Non. May» feliratu köve adott alkalmat, melyet a Passaut útbaejtő magyarok a XV. sz. után Szt. István felesége sirkövének tartottak s a kegyeletből készített uj feliratban ezt ki is fejezték. Magyarországban szent gyanánt tisztelték, XIV. sz.-beli legendáját áhítattal olvasták, az egyház azonban hivatalosan nem vette föl a szentek sorába. Passauban (niedernburgi kolostor) Gizella síremléke:
48
Gizella apácafőnöknő emlékműve
Foto: Hans-Rudolf Hower 2004-ben
Ezen ősi templom falai között nyugszik boldog Gizella bajor hercegnő Szent István felesége az első magyar királyné a niedernburgi kolostor apátnője
Unter den Mauern dieser ehrwürdigen Kirche ruht die selige Gisela bayerische Prinzessin, Gattin des Heiligen Stefan, erste ungarische Königin und Äbtissin des Klosters Niedernburg
Hivatkozások Képes Krónika (Helikon Kiadó, Budapest, 1987.) Magyar életrajzi lexikon (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967.) Szántó Konrád: Boldog Gizella első magyar királyné élete. (Ecclesia, Budapest, 1988.) Boldog Gizella királyné. Szerk.: Csiszár Miklósné. (Veszprémi Szeminárium Alapítvány, Veszprém, 1996.) Óbuda évszázadai (Better Kiadó, Budapest, 2005.)
Források 1.
↑ OSZK
Külső hivatkozások Boldog Gizella a Magyar Katolikus Egyház honlapján genealogie-mittelalter.de Jeles napok: Boldog Gizella az Országos Széchényi Könyvtár honlapján Die Erhebung der Gebeine der seligen Gisela Gizella királyné művészeti ábrázolásokon Szent István király és Boldog Gizella királyné szobra Veszprémben http://mek.niif.hu/00000/00060/html/041/pc004110.html http://www.katolikus.hu/szentek/0507.html http://www.verbalissimo.com/main/offers/inscriptions/europe/germany/h_passau_gisela.htm
49
Szent Imre
Szobra Máriaremete
Szent Imre herceg (Székesfehérvár, 1000–1007 között – Veszprém közelében, 1031. szeptember 2.) I. István király és Gizella királyné fia.
Születése Szent Imre herceg I. István király és Gizella királyné fia. Az uralkodó házaspár gyerekeiből, valószínű több volt belőlük, csak kettőnek a neve maradt fenn: Ottó, aki valószínűleg 1000 előtt született (a krónikák szerint 1002 előtt keresztelték meg, és korán halt meg), valamint Imre neve. Imre nevét, valószínűleg anyai nagybátyja. II. Henrik német-római császár után kapta. A hahóti kódex és a Praykódex a nevet Henricus alakban tartalmazza, az előbbi esetben meg is tévesztette a kutatókat, mert először II. Henrik említését vélték benne.[1] Életéről krónikák és legendák alapján vannak csak információk. Születésére nézve egyes források 1000-et jelölnek meg, míg a krónikák szerint 24 éves korában halt meg, így valószínűbb, hogy 1007ben született.
Neveltetése Nevelésére különös gondot fordítottak szülei. 1015-ben Imre herceg oktatását átvette Gellért püspök, aki Velencéből Szentföld felé tartva I. István udvarába került Győrszentmártonon a mai Pannonhalmán, és a király mellett maradt eredeti szándékától eltérően. Gellért püspök hét éven keresztül tanította Imre herceget latinra, elvégeztette vele a kor legmagasabb iskolai fokozatait, a triviumot és quadriviumot. A tudományok mellett a vallásba, valamint a papi élet rejtelmeibe is beavatta. Tizenöt éves korától atyja, I. István mellett nevelkedett, ahol az államirányítás tudományát, a hadvezérséget, a diplomáciát sajátította el. I. István Imre herceg nevelését annak huszonhárom éves korában fejezte be
50
Szent Imre emlékműve Mátraszentimrén Imre kész volt az uralkodásra, így megfelelő feleséget kerestek számára. A korabeli hagyomány három uralkodóházat említ, ahonnan a felesége származhatott, a lengyel, horvát és görög uralkodóházat, írásos emlék nem maradt fenn. Egy biztos: szűzi életet éltek, ami azt is jelenti, hogy Imre herceg apja kifejezett kívánságára házasodott csak meg, de aztán is szűzies életet élt. Veszprémi hagyomány szerint titokban a város székesegyházának északi oldalán lévő Szent György-kápolna falai között tett tisztasági fogadalmat.
Trónörökösként
Szobra Apátfalván
I. István őt jelölte ki utódjául, és úgy nézett ki, hogy elhatározása elé sem a főpapság, sem I. István közvetlen hívei nem gördítenek akadályt. I. István felkészítette fiát az uralkodásra. Az "Institutio morum – Intelmek Imre herceghez" írásában adott személyes útmutatást az uralkodásra Imre hercegnek. (Ezt az írást, amelyet a király végrendeletének is tartanak, századok múltán a Corpus Juris Hungaricibe, a Magyar Törvénytárba is felvették.)
51
Imre a húszas évek végén elkerülve szülei udvarából bizonyára elfoglalta a trónörökös hercegeket megillető dukátust (valószínűleg a bihari dukátust), és apja reá bízta a "királyi sereg" parancsnokságát is. Ismeretes, hogy Imre viselte az "oroszok hercege/vezére" címet is, ám ennek értelmezése vitatott. Jellemzően mégis a királyi testőrség parancsnokságát értik alatta. II. Henrik német-római császár halála után utóda, II. Konrád német-római császár hadjáratot indított Magyarország ellen 1030-ban. A győri csatában győztes magyar sereget valószínűleg Imre vezette. Bár a magyar sereg előtt megnyílt a lehetőség Bajorország felé terjeszkedni, I. István nem folytatta a csatát, békét ajánlott a császárnak, 1031-ben a császár fia (később III. Henrik néven lett császár) Esztergomban aláírta a békeszerződést. Valószínűsíthető, hogy a békekötésben Imre is részt vett. A békekötéssel Magyarország része lett a Lajta és a Fisha folyó közötti terület a Morvamezővel együtt. I. István a koronát át akarta adni Imrének, valószínűsíthető, hogy a később átalakított, koronázási palástként ismert miseruhát is erre az alkalomra készítette Gizella királyné. Imrét várva érkezett meg a hír, hogy Imre herceget vadászat közben egy vadkan halálra sebezte, 1031. szeptember 2-án belehalt sérüléseibe.
Halála
Imre herceg temetése,Képes krónika[2]
Halálának pontos helye sem ismert, valószínűleg egy vadkan öklelte fel a bihari Igfon-erdőben (az országnagyok kedvelt vadászterületén). Itt épült fel a XI.-XII. század fordulóján a Szent Imre apátság épülete (szentté avatása után). Mivel a középkori szokás szerint a szentek halálának helyszínén monostort építettek, így ez is ezt erősíti meg. Holttestét az akkor még épülő fehérvári bazilikában helyezték el. VII. Gergely pápa 1083. november 4-én I. Istvánnal és Gellért püspökkel együtt szentté avatta. Ünnepe: november 5. Imre herceg halálában szerepet játszhatott a német-magyar politikai viszony is. Szent Henrik halálával a bajor uralkodócsalád férfiágon kihalt, így lehetséges örökösként szóba jöhetett az utolsó nőági leszármazott, Imre is. Konrád nyilván számolt a lehetőséggel, ezt bizonyítja, hogy 1030-ig kifejezett ellenséges viszony volt a két ország között, míg 1031-ben egy csapásra megszűnt a háborús állapot és békét lehetett kötni.
Emlékezete
52
Dombormű a ráckevei Szent Imre Katolikus Általános Iskola falán
Több település őrzi nevét: Tiszaszentimre (Jász-Nagykun-Szolnok megye), Szentimrefalva (Veszprém megye), Mátraszentimre (Heves megye), Hegyközszentimre (Bihar vármegye), Csíkszentimre (Csík vármegye – Hargita), Marosszentimre (Alsó-Fehér vármegye) Amerigo Vespucci is Szent Imre nevét kapta keresztelőjekor, így közvetve Amerika is Szent Imréről lett elnevezve.[3][4] Imre magyar király (1174–1204) Árpád-házi magyar király. A veszprémi Szent György-kápolna előkertjében áll bronzszobra Zircen a középkori templom pillérkötegén áll teljes alakú kőszobra, mely 1749-ben készült. Közterek, utcák viselik nevét több településen. 1930 után (1950-ig) Budapest sok részből összevont XI. kerületét, nevezték el Szentimrevárosnak, ahol mai napig nevét viseli a Szent Imre Plébániatemplom, Szent Imre Gimnázium, és a Szent Imre szoborcsoport a Móricz Zsigmond körtéren. Szent Imre az ifjúság védőszentje. Több település templomának védőszentje: Például Gyomaendrőd, Szent Imre-templom Kőszeg, Nagybaracska, Nagyréde, Soltszentimre, Zalaszentgrót, Pusztaszabolcs.
Források Diós István: Szent Imre herceg. Szentek élete. (Hozzáférés: 2009. június 6.) 1. 2. 3. 4. 5.
↑ A "hahóti kódex" jelentősége a magyar liturgiában ↑ OSZK ↑ Plihál-Hapák: Európa térképei 1520-2001 ↑ Amerika névnapja? http://www.katolikus.hu/szentek/szent176.html
53
Merseburgi Thietmar http://hu.wikipedia.org/wiki/Merseburgi_Thietmar
Merseburgi Thietmar (975–1018), német (szász) krónikaíró. Thietmar a szász Walbeck grófok családjába született, akik rokonságban álltak I. Ottó német császárral, valamint Babenbergekkel. Neveltetésében fontos szerepet játszott nagynénje, valamint a merseburgi kolostor iskolája (ebben az iskolában tanult rokona, a szintén krónikaíró Querfurti Brúnó). A merseburgi kolostorban lett apát, majd ezzel egyidőben a család walbecki monostorának lesz a prépostja. 1004-ben szentelik pappá, majd 1009-ben a magdeburgi érsek közbenjárására kinevezték a magdeburgi püspökség élére. II. Henrikkel jó kapcsolatot ápolt, és gyakran feltűnt a császár országjáró kíséretében is. A Chronicon vagy Krónika a merseburgi püspökség történetét kívánta megörökíteni nyolc könyvben, de fokozatosan válik műve világtörténetté. I. (Madarász) Henrik halálától követi az eseményeket saját koráig (II. Henrik). Pozitívan csak I. Ottóról és II. Henrikről írt. Thietmar forrása a korábban történtekre elsősorban Widukind volt, de számos szentéletrajzot és évkönyvet is felhasznált. A saját korára vonatkozó információkat különféle helyekről (főleg a birodalmi elit tagjaitól) gyűjtötte össze. Műve szász szellemiséggel van átitatva, és néhol igencsak szubjektív, emellett püspökségének helyzetéből adódóan nagyon érdeklődött a környező államok (elsősorban Lengyelország) történései iránt, de hazánk eseményeiről is bőven írt (pl.: Géza fejedelemről, I. István megkoronázásáról), így fontos forrása a magyar történelemnek.
Forrás Az államalapítás korának írott forrásai, szerk.: Kristó Gyula, Szeged, 1999.
Szent Gellért Szent Gellért püspök (eredeti nevén Gerardo Sagredo vagy Giorgio Sagredo), valószínűleg lombardiai származású szerzetes, Magyarország egyik első püspöke 980. április 23-án született és 1046. szeptember 24-én halt meg.
Szent Gellért a Magyar Anjou Legendáriumban
54
Életrajza
Atyja, Gerardo velencei patrícius volt és rokonságban állt a Centranigo családdal, amelyből Péter (1026-31) dózse lett. Öt évig tanult az Isola de san Giorgio maggiore Benedek-rendi kolostorában, majd a szent könyvek tanulmányozásához fogott, s már korán felébredt benne az a vágy, hogy szent Jeromos iratait magában a betlehemi monostorban olvasgassa. Atyja, Gellért, valamikor 990-995 közt részt is vett abban a népes zarándoklatban, melyet a velenceiek Jeruzsálemben rendeztek; az arabok azonban megölték, mire fia, György, az ő Gellért nevét vette föl. 1015 táján szerzetestársai már valami kisebb tisztségre (ha nem is perjelségre) választották meg a mintegy 25 éves ifjút, kit ekkortájban szenteltek pappá; apátja, Vilmos, a monostor iskolájának tanítójává szemelvén őt ki, a quadrivium elvégzésére Bolognába küldte. Onnan 5 év múlva hazatérvén, Vilmos apát halála után rendtársai apáttá választották. Csak vonakodva fogadta el a kitüntetést, s nemsokára le is mondott róla, hogy régi vágya szerint a Szentföldön telepedjék le.
A székesfehérvári Püspökkút részlete Szent Gellérttel és Szent Imre herceggel
A zárai kereskedők egyik hajóján többedmagával 1015. február közepe táján szállt tengerre. Parenzo mellett nagy vihar érte utol, mire Szent András szigetén (Póla mellett) keresett menedéket. Itt találkozott Razina pannonhalmi apáttal, aki rábeszélte, hogy előbb látogassa meg I. István magyar királyt, kinek segítségével a Dunán folytathatja útját Konstantinápolyba, ahonnan könnyebben eljuthat Jeruzsálembe. Több időt töltött Anasztáz pécsváradi apátnál, aki Mór pécsi püspökkel együtt azon
55
volt, hogy Magyarország számára nyerje meg őt. Augusztus 15-én Székesfehérvárott be is mutatták István királynak, ki vonakodása dacára rábízta fiának, Imre hercegnek nevelését, s időnként diplomáciai küldetésekre is használta; Franciaországban kétségtelenül az ő küldetéséből járt. Amikor azonban mintegy 16 éves lett Imre herceg, barátjának (szent) Günthernek példájára Gellért 1023-ban remeteéletre szánta magát, s Bakonybélbe vonult vissza, ahol szent életet folytatott. 1030-ban azonban István király őt marosvári (csanádi) püspökké nevezte ki, s tőle várta az Ajtonytól visszafoglalt tisza-maros-duna-közi terület megtérítését. Csanád ispán tíz (közte 7 magyarul tudó) szerzetessel vitte őt püspöksége székhelyére, Csanádra, hol az Oroszlámosra áthelyezett ortodox szerzetesek monostorába telepedtek le. A nép ezrével tódult oda, hogy fölvegye a keresztséget, s ajándékaival árasztotta el a püspököt, aki a vidékre is gyakran kirándult, hogy templomok építésére helyet jelöljön ki, s hogy megkeresztelje a népet. Egyházmegyéjét 7 főesperességre osztotta. Valtert tanítóvá tette a magyar urak kérelmére Csanádon állított iskolában, s gondoskodott magyar ifjaknak papokká való neveléséről, székesegyházat épített, templomaiban meghonosította a menedékjogot. Amellett ő maga aszkétaéletet élt, egyúttal azonban a tudományokkal meg csillagászattal is foglalkozott, magyarul azonban sohasem tanult meg annyira, hogy a nép nyelvén szónokolhatott volna. Szűz Mária magyarországi tiszteletének ő az első és leghatásosabb terjesztője. Szent Istvánnak 1038. augusztus 15-én történt halála után a politika zivatarai őt is kizavarták apostoli csöndes munkásságából. 1041-ben a székesegyházában előre elkészíttetett sírjánál bánatosan siratta a magyar nemzet sorsát, 1043-ban pedig Aba Sámuel királytól megtagadta a húsvéti koronázást, és nyilvánosan megtámadta őt politikai gyilkosságai miatt. Péter másodszor való uralkodása idejében éppen az ő székvárosában határozták el az elégedetlen magyarok Vazul fiainak visszahivatását, s 1046-ban Beszteréd, Bőd és Beneta püspökük társaságában ő is útra kelt, hogy Endre herceget már a határon üdvözölje. Szeptember 24-én azonban a pesti révnél (a mai budapest-belvárosi templom és a Rudas fürdő közt) megtámadta őket a minden idegenben ellenséget látó pogány néptömeg elfogta, és kétkerekű talyigán a Kelen-hegyre vonva onnan a mélységbe lökték.
Csont ereklyéje az esztergomi Főszékesegyházi Kincstárban
Emléke Vértanúságának helyét utóbb Szent Gellért-hegyének nevezték, a nép pedig, mely Csanádon temette el a püspököt, azonnal szentként kezdte tisztelni, 1083-ban pedig István királlyal s Imre herceggel együtt az egyház is a szentek közé iktatta. Szent Gellért (San Gerardo) megmaradt ereklyéit – bebalzsamozott testét, piros miseruhában és piros infulában – most Velencében, egy muranói templom oltára alatt őrzik. Művei Bolognában, Prágában és Győrött, valamint Szegeden a Fogadalmi Templomban (a „Dómban”) (s onnan még 3 helyen) vannak szétszórva. Fennmaradt életművét (Deliberatio Gerardi Morosanae Ecclesiae Episcopi supra hymnum trium puerorum ad Isingrimum liberalem) először 1790-ben gróf Batthyány Ignác erdélyi püspök adta ki; ez a hazai tudományos irodalom legrégibb emléke. Szent Gellért a Szeged–Csanádi Egyházmegye védőszentje.
56
Szent Gellért élete (980 körül - 1046. szeptember 24.) Budapesten, az Erzsébet-híddal szemben a régi Kelenhegy sziklái között áll Jankovics Gyula gyönyörű alkotása, az első magyar vértanunak, Szent Gellértnek hatalmas bronzszobra. A szobor magasra emelt jobbjában a szent keresztet tartja a magyarok városa fölé, hírdetvén ezzel, hogy a nemzet a kereszt jegyében született, és annak védelme alatt áll. Gellért volt a magyar nép első nagy térítője. Származását tekintve viszont nem magyar: az Itáliában született főpapot a véletlen hozta hazánkba. Szent Gellért életének eseményeit két legenda őrizte meg, melyek jóval halála után íródtak, így a forráskritika által felvetett felvetett kérdések végérvényes megválaszolása még hátravan. Azonban ettől függetlenül Gellért életét és személyiségét a már rendelkezésre álló biztos adatok segítségével is hitelesen meg lehet ismerni. Itália egyik legjelentősebb városában, Velencében született, köztiszteletnek örvendő patríciuscsalád gyermekeként. Szülei a György nevet adták neki. Édesapja, Sagredo Gellért kalmár volt. 5 éves korában súlyosan megbetegedett, ezért szülei a bencések Szent György tiszteletére alapított monostorába vitték, és felajánlották a lovagszentnek. Megígérték, ha a kis György felépül, ő is felölti a szerzetesi csuhát. A kisfiú egészsége helyreállt, és a szerzetesek iskolájában tehetségével hamar kivívta tanárai megbecsülését. 15 éves volt, mikor édesapja a Szentföldre zarándokolt és ott meghalt. György ekkor édesapja emlékére a Gellért nevet vette fel. Hamarosan édesanyját is elvesztette. 25 éves korára Gellért mintaszerű szerzetessé vált tudományban, imádságban, önmegtagadásban és munkában egyaránt. Vilmos apát javaslatára ezért Bolognába küldték tanulni. 7 év múlva tért vissza a kolostorba, ahol Vilmos apát halála után a társai az apáti tisztséggel bízták meg. Akárcsak édesapjának, Gellértnek is élete nagy álma volt, hogy a Szentföldön végigvándoroljon a Megváltó nyomdokain. Ezért 3 év múlva lemondott apáti tisztségéről, és hajóra szállt. Velencéből először Zára kikötőjébe akart hajózni, egy vihar miatt azonban Isztria partvidékén kötöttek ki. A kényszerű várakozás során a Szent András kolostorban találkozott Razin pannonhalmi apáttal, aki Rómából hazafelé tartva rábeszélte, hogy kísérje el őt, és látogassa meg a magyarok istenfélő királyát, Istvánt. A legenda szerint 1015 júliusában (más vélemények szerint viszont csak 1020 után) érkezett meg Pécsre Mór püspökhöz, akivel István királyhoz ment Székesfehérvárra. Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én a király a főurak kíséretében a hatalmas fatemplomba vonult, hogy Szűz Mária mennybemenetelét megünnepelje. Ezen az ünnepen egy számukra ismeretlen pap lépett a szószékre - Gellért. A szónoklat után - a legenda szerint Gellért lelkében elragadtatva egy hegyet pillantott meg, melynek sziklái közt holtan látta önmagát, összetört tagokkal véresen feküdni. Megértette az Úr üzenetét: nem a Szentföldre kell mennie, hanem itt kell maradnia, mert itt fogja elnyerni a legnagyobb mennyei ajándékot: a vértanuság koronáját. Istvánnak nagyon tettszett a szónoklat, ezért az ünnep elmúltával Gellértet a palotában tarttatta, és fiának, Imre hercegnek a nevelését bízta rá. 1023-ban Bakonybélbe ment, ahol remeteként böjtölt, imádkozott és dolgozott. Beszéli még a legenda, hogy egy napon írás közben elnyomta az álom a kunyhója előtt. Arra ébredt, hogy egy kis szarvasborjú védelmet keresve mellé telepedett. Sietve megetette az árva kis jószágot és az nem is távozott el tőle. Más alkalommal, amikor az erdőből fával megrakodva hazatért, kunyhója ajtajában egy farkas feküdt. Jöttére az hozzá ment és a lábaira rogyott. A remete ekkor vette észre, hogy a vad oldalán seb tátong. Kimosta és bekötözte a sebet, majd a kunyhójába vitte a farkast. Mikor az magához tért, hálás kutya módján megnyalta a remete kezét, és szelíden a kis szarvas mellé heveredett. 1028-ban, miután István király hadai Ajtony vezért a Maros vidékén legyőzték, sor kerülhetett a kilencedik egyházmegye szervezésére, és István Gellértre bízta a püspökség, valamint a káptalan, a káptalani iskola és a papi utánpótlás megszervezését. Ennek Gellért és társai becsülettel eleget tettek, és a csanádi iskola híre gyorsan terjedt. A keresztény és európai értékrendnek a védelmében került szembe Aba Sámuellel, aki uralkodói tetteivel nem követte az 1038-ban sírba szállt Szent István példáját. Az 1044-es év tavaszán Aba Sámuel Csanádon tartózkodott, és 50 ellene szervezkedő főurat kivégeztetett. Az április 22-i, húsvétra tervezett koronázást Gellért megtagadta, s félelmetes, prófétai szavaiban megjósolta a király halálát, a pogánylázadást és saját vértanuságát. Gellért ezzel megnyitotta a magyar püspökök azon sorát, akik a hatalommal is szembeszállva védelmezik az igaz értékkeket. Péter király uralma ellen 1046-ban a Tiszántúlon lázadás tört ki, amelyhez a pogányság visszaállítását követelők a békési Vata vezetésével csatlakoztak. Gellért püspöktársaival az ősz első napjainak egyikén Székesfehérvárról
57
Budára igyekezett, hogy ott fogadja az oroszok közötti számkivetésből visszatérő Vazul-fiakat. Egyik este Diósd községben vacsora után megjövendölte püspöktársainak, hogy az volt az utolsó vacsorájuk. Másnap, 1046. szeptember 24-én misét mondott a Szent Szabina templomban, ahol szintén megjövendölte vértanuságukat, és azt is, hogy társuk Beneta püspök nem fog részesülni a vértanuság dicsőségében. Még aznap, a Buda felé tartó püspököket egy lázadó pogány csapat elfogta a pesti révhez közel, s egy kivételével megölték őket. Gellértet taligára tették, és a Kelenhegyről (a mai Gellért-hegy) letaszították, majd "mellét dárdával átütötték; ezután egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották." Az első magyar vértanu holttestét a pesti oldal Boldogságos Szűz templomában temették el először, majd Csanádra vitték. Sírja körül egyre több csoda, rendkívüli gyógyulás történt. A spontán módon kialakult népi kultuszt követte a hivatalos szentté avatás 1083. július 26-an, Szent László király kérelmére. Felhasznált irodalom: Györffy Rózsa: Új magyar legendárium Török József: A magyar föld szentjei (a képek is ebből a könyvből származnak) Szentek élete
Forrás http://www.inf.u-szeged.hu/~tanacs/cserkesz/naplo/szg.html
58
Vazul
Imre herceg temetése, Vazul megvakíttatása, Képes krónika[1] Vazul (? – 1037) magyar herceg, Mihály herceg fia, Taksony fejedelem unokája. (A Vazul (Vanzul vagy Wacilo) név magyarosan ejtve Vászoly lehetett.) Életének körülményei ismeretlenek. I. István unokatestvére volt, aki I. István fiának, Imre hercegnek halála után a trónra is igényt tarthatott. Három fia volt, András, Béla és Levente, Andrásból és Bélából később király lett (I. András, I. Béla). A krónikák szerint volt egy testvére, Szár László, akinek volt egy fia, Bogyoszló. Az egykorú források alapján nem ismert, a későbbi krónikákban könnyelmű és kicsapongó hírében álló ifjú Vazult azonban I. István Orseolo Péter kedvéért mellőzte. Vazul – egyébként teljes joggal, hiszen Péter Géza fejedelem leányági unokája volt, míg ő Géza unokaöccse – nem akarta elismerni Pétert a trón örököséül, ezért őt I. István elfogatta, és hogy az uralkodásra alkalmatlanná tegye, szemeit kitolatta, ólmot öntetett a fülébe, fiait pedig száműzette. A krónikák azonban egyöntetűen megegyeznek abban, hogy a megvakítás Gizella királyné parancsára történt. Vazulról megvakíttatása után többé nincs szó. A történészek feltételezik, hogy belehalt a műveletbe, vagy annak következményeibe. *
Vata Vata egy XI. századi magyar törzsfő volt. I. István hatására kényszerből keresztény lett. Szállásbirtoka a Kőrösök vidékén volt, Békés központtal. Ő vezette 1046-ban a felkelést, mely a Vazul-fiak trónigényét támogatta. Lehetséges, hogy ő vakította meg Pétert, és ő gyilkolta meg Gellért püspököt, bár Gellért származása és németbarát politikája miatt egyébként is a lázadók egyik főellensége volt. A lázadást I. András király, miután célját elérte, leverte, de Vata jó szolgálataiért cserében bizalmasa maradt. A Csolt nemzetség őse. — Pallas nagylexikona szerint borsodvármegyei - főember, 1046. a Péter király s a kereszténység ellen kitört forradalomnak egyik vezére, ki Abaújvár vidékén már pogánymódra leborotvált, csak három csimbókban meghagyott hajjal, nagy fölkelő sereggel, a magyarok istenének régi módra áldozva várta az Oroszországból visszatérő András és Levente herceget. Kijelentette, hogy csak ugy harcol értök, ha visszatérhetnek őseik hitére, ha elkergethetik, vagy meg is ölhetik a püspököket és a papokat, s leronthatják a templomokat. Péter elfogatása és a pogányságra visszatért Levente halála után András király rövid idő alatt helyre állította a keresztény egyházat és társadalmat. Vatát egészen mellőzte, ha talán tűrte is, hogy Borsodban, hol még ma is áll Vatta helység, Bélháromkút vidékén, az Áldozó- és Hamukő táján pogánymódra éljen a hozzá ragaszkodó töredékkel. Fia Janus, akit Vata fia János néven említ a történelem, és egy másik felkelés vezetésében is főszerepet játszott.
59
István, a király http://hu.wikipedia.org/wiki/Istv%C3%A1n,_a_kir%C3%A1ly rockopera
Alapmű: Boldizsár Miklós: Ezredforduló Zene: Szörényi Levente Dalszöveg: Bródy János Főbb bemutatók: 1983 – Városliget 1984 – Szeged 1986 – Nemzeti Színház 1990 – Népstadion 1992 – Sevilla 2000 – Nemzeti Színház 2002 – Esztergom 2003 – Csíksomlyó 2008 – Aréna, Szeged, Kaposvár Az István, a király egy rockopera. Zenéjét Szörényi Levente szerezte, szövegét Bródy János írta Boldizsár Miklós Ezredforduló című drámája alapján. Első bemutatója 1983 augusztusában volt, Budapesten, a városligeti szánkózódombon, ami ekkor kapta a Királydomb nevet és ma már hivatalosan is így nevezik.
Cselekmény A mű a Géza fejedelem halála utáni helyzetet, az István és legnagyobb ellenfele, Koppány vezér közötti hatalmi csatározást dolgozza fel. A darab négy részből, „felvonásból” áll: Az Örökség; Esztergom; Koppány Vezér; István, a Király. (Dőlt betűvel az egyes számok címei)
Az Örökség Az Illés együttes száma nyitja a művet: Te kit választanál? A dal felütésként teszi fel a nép kérdését: vajon a két rivális közül ki maradhat hatalmon? Menet érkezik, a külföldről érkezett katolikus papok Isten áldását kérve vonulnak be, latinul énekelve: Veni, Lumen cordium! Töltsd el szívünk, fényesség! Felcsendül Gizella és István fohásza is, amint összeházasodnak, majd a nép együtt imádkozik a párért. Az emelkedettséget a három mindig elégedetlen magyar úr, Sur, Solt és Bese törik meg: Volt is, lesz is… Belépő daluk előre bemutatja őket: Gyarló az ember. A templomban Koppány vezér keresztény leánya, a szép és fiatal Réka imádkozik: Istenem, nézd el nekünk, hogy Nem vagyunk még hozzád méltók… Az ájtatosságot apja egyik pogány embere, Laborc szakítja félbe. Ő elutasítja az „idegen,
60
csak latinul értő” új istenképet: „Nem kell olyan isten”. Gyászmenet jelenik meg a színen, Géza fejedelem koporsójával, a kórus latin imával kér az elhunyt lelkének irgalmat: Kyrie eleison. A temetésen Koppány és István összeütközésbe kerül: Koppány reméli, hogy Géza halála feloldja az ő ígéretét, amely szerint a trón Istvánt illeti. István szerint azonban Nincs más út, csak az Isten útja. Koppány elviharzik, István imájába merül.
Esztergom Isten békéjét kéri a nép: Da pacem, Domine; majd Istvánt és anyját, Saroltot regösök látogatják meg, szerencsét kívánva az új fejedelemnek: Üdvöz légyen Géza fia. Ám amikor felemlegetik a dicső múltat, Sarolt ezt lázításnak tartja és elküldi őket. Ebbe a jelenetbe csöppen Laborc, aki Koppány követeként kéri Saroltot: „Koppány küldött, jó úrnőm” - azért, hogy az ősi hagyomány szerint Koppányhoz menjen nőül és ezzel emelje őt fejedelemmé. Sarolt ingerülten küldi el őt is, felszisszenve: Mit képzel Koppány?! E mondatát visszhangozva jelennek meg a haszonleső urak, Sur, Solt és Bese, akik István jóindulatát igyekeznek megnyerni: Abcúg Koppány! Istvánra azonban nem hat a hízelgés. Az urak távoztával magába roskad és enged kétségeinek, ám anyja erőt ad neki: István, fiam! Gizella eközben egy német kísérőjével, Vecellinnel múlatja az időt. A fiatal asszony nem örül István elfoglaltságainak, unatkozik: „Jaj, de unom a politikát…” (Az első változatban még nem volt benne ez a dal, a hanglemezen volt hallható először, majd ezután került be az előadásokba is.) Asztrik, a térítők vezetője Istvánt teszi meg fejedelemmé, amit a nép ünneplése kísér: Fejedelmünk, István. A trónra emelés után István imájával Istenhez fordul: Oly távol vagy tőlem, és mégis közel. Réka feltűnésével a dal duetté alakulva zárja a felvonást.
Koppány vezér Koppány vezér és Torda, Koppány sámánja népgyűlést tartanak: a vezért támogatók kórusban zengik, „Szállj fel, szabad madár” - ez a koronázás mellett talán a darab legismertebb jelenete. Koppányt három felesége, Picur, Enikő és Boglárka igyekeznek az államügyektől elcsábítani: „Te vagy a legszebb álmunk” - a vezérnek azonban a készülő küzdelem minden idejét lefoglalja. A három haszonleső úr nem adja fel: ha nem István, akkor Koppány oldalán igyekszik eladni magát. Abcúg, István! - zengik, ám Koppány sem támogatja őket és álnok ötleteiket. Torda kihasználja ezt, és tovább tüzeli a vezér harci kedvét:"Minden eszköz, mely a trónra téged juttat, elfogadható mert szent a cél!", de Koppány a tisztességes harc mellett dönt, majd az égiek segítségét is kéri, Torda áldozatot mutat hát be, és kéri az ősi istenségeket: „Áldozatunk fogadjátok, amit kérünk, megadjátok.” (A 2008-as Társulat-féle változatban ezt a dalt a táltosasszony énekli.) A harci tüzet Réka igyekszik oltani: rémálmáról mesél atyjának, akit árulóként, felnégyelve, a négy legnagyobb vár fokára tűzve látott álmában. Azonban hiába kéri apját, Koppány szerint „Elkésett a békevágy”. István is megjelenik, felajánlva a hatalmat a vezérnek, ha az elfogadja Rómát és a nyugat felé forduló jövőt, ám Koppány nem fogadja el így a hatalmat. Torda érkezik a hadba a hívó jellel: „Véres kardot hoztam”. A csatában Koppány vezér megsemmisítő vereséget szenved.
István, a király A csata áldozatait gyászolják - a regös ősi énekével siratja a békét (Gyászba öltözött csillagom), míg a térítők immár magyar imával: Töltsd el szívünk, fényesség. A győztes seregek dicsőségben ünneplik Istvánt: „Hála néked, fejedelem!” A lakoma zajában érkezik Réka és kísérete, akik kérésükkel Istvánhoz fordulnak: Halld meg, Uram, a kérésem… A fiatal úrnő atyja holttestét kéri, hogy tisztességgel eltemethesse. István hajlana is a szépséges lány kérésére, de Sarolt nem engedi - ki is adja a parancsot: „Felnégyelni!” István hasonlóan imádkozik, mint az esztergomi felvonás végén, ám most Gizellával énekli: „Oly távol vagy tőlem…”. Koppányt felnégyelik, a nép Istvánt üdvözli: „Gloria in excelsis Deo”. Asztrik apát Isten nevében, a pápától kapott koronával királlyá koronázza Istvánt, akit ünnepel a magyarság: „Felkelt a napunk!”. István uralkodóként először Istenhez szól: „Király vagyok, Uram, a Te akaratodból. Minden magyarok királya. És én azt akarom, hogy ennek a népnek országa legyen. Veled Uram, de Nélküled.”
61
Fontosabb bemutatói Szereplők A videóváltozatok szereposztása Népstadion
Sevilla (Spanyolország)
Pelsőczy László / Varga Miklós
Varga Miklós
Varga Miklós
Tóth Sándor
Varga Miklós
Feke Pál
Sarolt(a)
Berek Kati
Császár Angéla
Kovács Kati
Császár Angela
Kováts Kriszta
Éder Enikő
Gizella
Sára Bernadett
Kováts Kriszta
Kovács Kriszta
Csomor Csilla
Fazakas Júlia
Simon Boglárka
Asztrik
Victor Máté
Victor Máté
Victor Máté
Jegercsik Csaba
Tarján Pál
Derzsi György
Sebestyén / Papok / Térítők
Juhász Jácint
Nagy Gábor Győri Péter
Mihály Pál Tolnai Miklós
Hajdú Ádám Knapiczius János
?
Balázsovits Lajos
Benkő Péter
Vértes Attila
Pavletits Béla
Molnár Zoltán
Wunderlich József
Körtvélyessy Jakab Csaba Zsolt
Mucsi János
Szatmári Attila
Lengyel Szabolcs
Koroknai Árpád
Pázmány
Halmágyi Sándor
Csengeri Attila
Mosóczi István
BedeFazekas Szabolcs
Schmidt Ferenc
Aradi Imre
Koppány
Vikidál Gyula
Vikidál Gyula
Sasvári Sándor
Gazdag Tibor
Vikidál Gyula
Vadkerti Imre
Torda
Deák Bill Gyula
Deák Bill Gyula
Deák Bill Gyula
Csengeri Attila
Novák Péter
Tóth Attila
Laborc
Nagy Feró
Nagy Feró
Nagy Feró
Kaszás Attila
Kátai István
Varga Lajos
Réka
Kovács Ottilia / Sebestyén Márta
Sebestyén Márta
Sebestyén Márta
Auksz Éva
Kovács Ágnes Anna
Herczeg Flóra
-
-
-
-
Fejes Szandra
Nyertes Zsuzsa
Keresztes Ildikó
Fekete Ágnes
Juhász Judit
Gecse Noémi
Molnár Ágnes
Picur
Hűvösvölgyi Ildikó
Ábrahám Edit
Patzek Laura
Nagyváradi Erzsébet
Forgács Szilvi
Töreki Annamária
Enikő
Tóth Enikő
Szabó Andrea
Sasvári Csilla
BedeFazekas Annamária
M. Simon Andrea
Papp Annamária
Szakácsi Sándor
Konrád Antal
Szakácsi Sándor
Kocsis György
O. Szabó István
Nagy Szilárd
Sörös Sándor
Incze József
Csuka Lajos
Bordás János
Domokos László
Kristóf István
Városliget
István
Vecel(l)in Hont
Táltosasszony Boglárka
Sur
Solt
Esztergom
Csíksomlyó
Aréna
62
Bese
Balázs Péter (színész)
Forgách Péter
Demeter György
Botár Endre
Győry András Botond
Mező Zoltán
Krónikás / Öreg regös
Bródy János
Bródy János
Bródy János
Kozák András
Bródy János
Bródy János
Regős(ök) / Krónikások
ifj. Csoóri Sándor Koltay Gergely
Balogh Márton
Balogh Márton
Sándor Dávid Presits Tamás
D. Tóth Sándor
Appelshoffer János Szappanos Tamás
Prológ / Fiatal regös
Szörényi Levente
I/K1
Szörényi Levente
I/K/S/R2
Lányi Attila
Szörényi Levente
A Népstadionban felvett változatban Német lovag szerepben Halmány Sándor is részt vett a produkcióban.
Ősbemutató
A rockopera 1983-as ősbemutatója előtt Budapest-szerte plakátok jelentek meg, rajtuk különös rejtélyes szimbólummal
Már a királydombi ősbemutatóján áttörést hozott: megtörte a kemény rockzenével és a pop műfajjal való, hagyományos színházi gyakorlat szerinti szembenállást. Szereposztása is ezt fejezte ki, hiszen Pelsőczy László, Berek Kati, Sára Bernadett, Hűvösvölgyi Ildikó, Balázs Péter, Balázsovits Lajos színészek mellett a „lázadó” rockerek, jelesül Varga Miklós, Vikidál Gyula, Nagy Feró, Deák Bill Gyula és Victor Máté kapták a főszerepeket. Az ősbemutatón a művet 120 ezer néző látta, továbbá mozifilmen, hanglemezen, CD-n és kazettán is megjelent. 2008-ban, a 25 éves jubileum alkalmából digitálisan felújított sztereó hangsávval dobták újra piacra DVD-n.
Népstadion A Népstadionban 1990-ben is játszották a darabot. Koppány szerepét Vikidál Gyula kapta. Koppány feleségei Ábrahám Edit, Szabó Andrea és Keresztes Ildikó voltak.
Sevilla, Spanyolország Az 1992-es világkiállításon is bemutatták a művet nagy sikerrel. A szereplők többsége megegyezett az ősbemutató előadóival, de itt Sarolt szerepét Kovács Kati játszotta, eredetileg az ősbemutatón is ő játszotta volna ezt szerepet. Koppányét pedig Sasvári Sándor.
Esztergom Videófelvétel készült a 2002. augusztus 17-i felújított változat előadásáról is az Esztergomi Nyári Játékokon. A főszereplő Tóth Sándor és Gazdag Tibor mellett olyan színészek vettek részt a darabban, mint Kaszás Attila és Csengeri Attila. A kisebb szerepekben a Pesti Magyar Színház (régi Nemzeti) társulata volt látható, az előadás rendezője Iglódy István volt. DVD-n a Szörényi-trilógia darabjaként jelent meg.
63
Csíksomlyó 20 évvel az ősbemutató után, 2003. július 5-én az székelyföldi Csíksomlyón mutatták be először Erdélyben a rockoperát. Mintegy 350 ezer néző érkezett Erdély valamennyi magyarlakta területéről és Magyarországról az István, a király csíksomlyói bemutatójára. Az előadás táncjeleneteit a Honvéd Táncszínház, valamint a sepsiszentgyörgyi Háromszék Együttes és a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncművészeiből verbuvált csapat mutatta be. A darabot a pünkösdszombati csíksomlyói búcsúk színhelyén, a két Somlyó hegye közötti nyeregben emelt Hármashalom oltárszínpadon vitték színre. A két főszerepre sikerült Varga Miklóst és Vikidál Gyulát visszacsábítani. Az előadás végén a magyar himnusz mellett a székely himnusz is elhangzott. Az eseményt az m1 élőben közvetítette, később DVD-n és videókazettán is megjelent. 25 éves jubileumi díszelőadás A 2008. június 18-án a Papp László Budapest Sportarénában tartott díszelőadás szereplőit a megelőző közel egy évben A Társulat című műsor válogatta ki. Az egyetlen ismertebb szereplő Feke Pál volt, illetve a darabban ismét feltűnt a szerzőpáros is. A 2008. augusztus 20-án vetített filmváltozatot a 2003-ban elhunyt Boldizsár Miklós emlékének ajánlották
25 éves szegedi jubileumi előadás a Dóm téren
64
SZÖRÉNYI LEVENTE – BRÓDY JÁNOS ISTVÁN, A KIRÁLY - rockopera két részben Boldizsár Miklós „Ezredforduló” című drámájának felhasználásával Pesti Magyar Színház 2010 István, a király Sarolt, István anyja Gizella, István felesége Asztrik, főpap Térítők Német lovagok Vecellin Hont Pázmány Koppány, a lázadó Torda, a táltos Laborcz, magyar úr Réka,Koppány lánya Koppány feleségei Picur Boglárka Enikő Magyar főurak Sur Solt Besse Fiatal regős Regős Krónikás
TÓTH SÁNDOR CSÁSZÁR ANGELA SZŰCS KINGA JEGERCSIK CSABA MIHÁLY PÁL, TOLNAI MIKLÓS SIPOS IMRE PAVLETITS BÉLA SZATMÁRI ATTILA BEDE FAZEKAS SZABOLCS PAVLETITS BÉLA GÉMES ANTOS GULA PÉTER TAHI JÓZSEF AUKSZ ÉVA
RUTTKAY LAURA BALSAI MÓNI BENKŐ NÓRA RANCSÓ DEZSŐ SZŰCS SÁNDOR BOTÁR ENDRE SZABÓ MÁTÉ JUHÁSZ LEVENTE a.n. SZÉLYES IMRE
65
Díszlettervező: CSIKÓS ATTILAJelmeztervező: RÁTKAI ERZSÉBET Koreográfus: ROMÁN SÁNDOR – SEBESTYÉN CSABA Karmester: FEKETE MARI Dramaturg:MÁRAI ENIKŐ Rendezőasszisztensek: HEGEDŰS ZSUZSA, ZAKAR ÁGI Rendező: IGLÓDI ISTVÁN A mű jogait a ZIKKURAT Színpadi Ügynökség képviseli, producere: Rosta Mária
Források Bródy: csak egy trükk volt az István, a király. Figyelőnet, 2008. június 13. (Hozzáférés: 2010. január 25.) István, a király. Zikkurat. (Hozzáférés: 2008. augusztus 29.)
66
Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga http://hu.wikipedia.org/wiki/Ah,_hol_vagy,_magyarok_t%C3%BCnd%C3%B6kl%C5%91_csillaga
Szent István emlékmű a Szent Gellért Sziklatemplom előtt
Kölcsey Ferenc Himnusz című műve előtt a [1] a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az 'Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga [2][3] kezdetű ének, míg a református magyarságé a 90. genfi zsoltár (Tebenned bíztunk, elejétől fogva) volt. Népszerű volt – a hatóságok által többször betiltott – Rákóczi-nóta [4] is. Ez utóbbit Hector Berlioz[5] és Liszt Ferenc is megzenésítette.[6] A Szent István királyhoz énekelt himnuszt Kodály Zoltán dolgozta fel (Ének Szent István királyhoz, 1938).[7] [8] Az első összefüggő magyar Szent István-himnusz 1651-ből való.
Királyi pálczát hogy kezébe vévé: „Keresztyény Hitet terjeszteni kezdé. A’ pogányságot Országból ki-üz, és ki-rekeszté. Sok Templomokat, és Püspökségeket, Magyar országban fundála, s’ helyeket; Kikben szüntelen Isten dicsirteték, s’ neve hirdetteték. Sok gazdagsággal azokat bé-tölté, Szent Oltárokat fel-is ékesíté. Kinccsel, arannyal, sok szép eszközökkel, drága kövekkel. E’ mellé szerze igaz Pásztorokat, Más Országokból hoza tanítókat.” – Cantus Catholici [9]
67
Szövege Mai, „finomított” szöveg
Eredeti szövegváltozat
Szent István királyhoz
Szent István királyrúl. Nota: Regnorum Domina etc.
Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga! Ki voltál valaha országunk istápja! Hol vagy István király? Téged magyar kíván, Gyászos öltözetben teelőtted sírván. Rólad emlékezvén csordúlnak könnyei, Búval harmatoznak szomorú mezei. Lankadnak szüntelen vitézlő karjai, Nem szünnek iszonyú sírástól szemei. Virágos kert vala híres Pannónia, Mely kertet öntözé híven Szűz Mária. Kertésze e kertnek István király vala: Behomályosodott örvendetes napja. Előtted könyörgünk, bús magyar fiaid, Hozzád fohászkodunk árva maradékid. Tekints, István király szomorú hazádra, Fordítsd szemeidet régi országodra. Reménységünk vagyon benned s Máriában, Mint magyar hazánknak hív királynéjában. Még éltedben minket ennek ajánlottál, És szent koronáddal együtt feláldoztál.
Névtelen (16. sz.)
Ah! hol vagy Magyarok tündöklő Tsillagja, ki voltál valaha Országunk Istápja. Hol vagy István király? téged Magyar kíván, Gyászos öltözetben te előtted sírván. Rólad emlékezvén tsordulnak könyvei, búval harmatoznak szomorú mezzej, lankadnak szüntelen Vitézlő kezej, nem szünnek iszonyú sírástúl szemej. Virágos kert vala híres Pannónia, mely öntöze hiven Szűz MÁRIA. Kátholika hitnek bő volt szép virágja, bé homályosodott örvendetes Napja. Áh! melly nagy változás minden féle Vallás, már meg szaporodott sok Lelki kár-vallás, mint rósát a hivség ugy a Pannoniát rontya eretnekség fonnyaszttya Virágát. Kertésze e kertnek István király vala, termesztője ennek ő véle meg hala, Ennek életében élt a Magyar Ország, ő halála után lett holt eleven ág. Előtted könyörgünk bús Magyar fiaid, hozzád folyamodunk árva maradékid, Tekénts István király szomorú hazádra, fordétsd szemeidet régi Országodra. Reménségünk vagyon benned, s – Máriában, mint Magyar hazánk(na)k hiv Királynéjában, Még éltedben ennek minket ajánlottál, és sz: Koronával együtt föl áldoztál. Te hozzád Mária Sz. István Királlyal, Keresztfán érettünk szenvedő Fiaddal, Árva Magyar Ország sírva fohászkodik, néked mint Anyánk(na)k igy Panaszkodik. Dőry kéziratos Énekeskönyv átirata (1763.) (A versszakok kezdőbetűi egy akrosztichont adnak ki: Árvakert.)
Forrás A nemzeti himnuszok elődei azok a fennkölt hangulatú versek és egyházi éneke voltak, amelyeket a XVI. századtól kezdve Európa-szerte énekeltek a templomokban.
Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.
↑ Cs. Varga István: A himnusz-költészetről dióhéjban ↑ Ah, hol yagy Előadja :Kecskés Sándor a Magyar Állami Operaház magánénekese ↑ Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillag(video) ↑ Rákóczi nóta, Magyarpalatka (video) ↑ Hector Berlioz: Rákóczi induló (video) ↑ Liszt Ferenc: Rákóczi induló (video) ↑ Kodály 125 Műjegyzék ↑ Kodály Zoltán: Ének Szent István királyhoz (video) ↑ Pomogáts Béla: Szent István a magyar költészetben
68
Szent Jobb http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Jobb
A Szent Jobb díszes ereklyetartójában (fotó: Gottl Egon)
A Szent Jobb nemzeti és keresztény ereklye, feltételezetten Szent István király természetes úton mumifikálódott jobb keze. Az ereklyét a budapesti Szent István-bazilikában lévő Szent Jobbkápolnában őrzík.[1]
A Szent István halálát követő trónviszály idején a fehérvári káptalan, aki aggódott, hogy a holttestet megszentségtelenítik, kiemelte a testet a bazilika közepén álló márványszarkofágból és a bazilika alatti sírkamrába rejtette. Ekkor választották le róla a mumifikálódott jobb kezet, amit a bazilika kincstárába vittek. Innen a kincstár őre, Merkur eltulajdonította és elrejtette. 1083-ban, mikor István király szentté avatási eljárása zajlott, I. László hallott az ereklyéről, meglátogatta Merkurt bihari birtokán, ahol az ereklyét őrizte, megbocsátott neki, és itt alapította az ereklye őrzésére a szentjobbi apátságot, melyről Szentjobb település (ma Romániában) a nevét kapta.
69
Hartvik legendája a lopásról nem tesz említést. Szerinte a Szent Jobbot a szentté avatási eljárás során Szent László király emeltette ki a sírból, ahol 45 éve nyugodott. Évszázadokon át zarándokoltak a hívek a Szent Jobbhoz. A török hódoltság idején az ereklyét előbb Fehérvárra menekítették, majd Boszniába került, ahol keresztény kereskedők vásárolták meg drága pénzen és 1590 körül a raguzai dominikánus kolostorba vitték. A Szent Jobb holléte Magyarországon kétszáz éven át ismeretlen volt, majd magyar főurak akadtak a nyomára véletlenül. Ők figyelmeztették I. Lipót császárt, majd Mária Terézia császárnét, akinek hosszú diplomáciai tárgyalások után sikerült visszaszereznie az ereklyét. 1771. április 16-án előbb Schönbrunnban, majd Budán helyeztette el, ahol a Budavári Palota Zsigmond-kápolnájának prépostja (egyben udvari plébános) és az angolkisasszonyok zárdája főnöknőjének a őrizetére bízta. A visszaszerzés emlékére pénzt is veretett. A Szent Jobb megtalálásának emléknapja május 30. II. József császár parancsára az ereklye őrzéséről a többnyire cseh „vörös csillagos vitézek” gondoskodtak. 1865-től az Esztergomi főegyházmegye, 1882 óta pedig a király által kinevezett budai királyi palota plébánosa őrizte. 1862-ben a magyar püspöki kar új ereklyetartót készíttetett. Az eredeti az Esztergomi bazilikában látható, most Szent Kőrösi Márk ereklyéit őrzi. A Szent Jobbot 1900 és 1944 között ismét a Zsigmond-kápolnában őrizték. 1938-ban, a Szent István halálának 900. évfordulójára rendezett szentévben megemlékezésként körbehordozták az országban. Az ünnepségsorozatot május 30-án nyitották meg, közvetlenül az eucharisztikus világkongresszus után. A második világháború alatt a nácik a Szent Jobbot a koronázási jelvényekkel együtt egy salzburgi barlangban rejtették el. A jelvényeket az amerikai hadsereg találta meg, majd Salzburg érsekének adta át megőrzésre. Magyarországra az Amerikai Katonai Misszió hozta vissza, és az 1945. augusztus 20-i körmeneten már körbehordozhatták. A Szent Jobbot 1950-ig, a rend feloszlatásáig a budapesti angolkisasszonyok zárdájában őrizték. A kommunista időkben betiltották a körmenetet, és a Szent Jobbot a Szent István-bazilika páncélszekrényében rejtették el. 1987. augusztus 20-án Paskai László bíboros, esztergomi érsek szentelte fel a Szent Jobb-kápolnát a Szent István-bazilikában, és itt helyezték el az ereklyét. Szent István halálának 950. évfordulóján ismét körbehordozták az országban, eljutott az érseki és püspöki székhelyekre, valamint Pannonhalmára. 1989 óta ismét megrendezik az augusztus 20-i körmenetet.
Története Elveszett és megtaláltatott Szent ereklyénk viszontagságos történetében több ellentmondással is találkozhatunk. Az első lényeges esemény a kar megtalálása és ebből adódóan a természetes mumifikálódás lehetséges magyarázata. A megtalálást két krónika is megörökíti. Az egyik, Hartvik győri püspök 1116-ban írott krónikája, aki Szent István király életrajzírásában arról tudósít, hogy a szentté avatáskor, 1083. augusztus 20-án „…felbontották a kősírt, amelyben a szent király földi maradványai »balzsamillatú« vízben úsztak. A magas talajvíz a kőlapokból álló koporsót[2][3] félig elborította, s hiába merték, újból megtelt. István király szétesett hamvait tiszta gyolcsba szedték össze, és ezüstládában helyezték el, de nevezetes gyűrűjét, amellyel eltemették, hiába keresték a folyadékban.” [4][5] A másik elbeszélést az első magyar nyomtatású könyv, az 1473-ban megjelent Pannónia Krónikája (Chronica Hungarorum) örökíti meg: „István király jobbját valaki még a tetem felemeltetése előtt eltulajdonította, magyarán ellopta és bihari birtokán rejtegette.” [6] Mindkét krónika további leírásai szerint István karmaradványát a kincstartó klerikus – Merkúr – Berettyó melletti birtokán álló családi monostorból vette vissza I. László király 1084. május 30-án (ez a nap a Szent Jobb megtalálásának emléknapja). A jobb minden kétséget kizáró azonosítási jele, István király gyűrűje volt, ami e leválasztott kezet ékesítette. A korabeli kódexképek és István király temetéséről szóló metszetek alapján, a királyt nyitott tenyérrel és teste mellé kinyújtott karral temették el. Az alsó kar meghajlásának és a kézfej ökölbe szorulásának
70
okát Szántó Konrád történész azzal magyarázza, hogy a „bazilika közepén elhelyezett szarkofág belső hőmérséklete az egyik nagyon forró, hosszú és száraz nyáron annyira megváltozott, hogy ennek hatására a meleg levegővel leginkább érintkező jobb karból igen gyorsan eltávozott minden nedvesség. A hirtelen kiszáradás a kar összehúzódását eredményezte. Az alsó kar könyöktől fogva meghajlott, a tenyér pedig ökölbe szorult.”[7] Györffy György – az egyik legtekintélyesebb István-kutató – véleménye szerint a „szent jobb épségben való fennmaradása csak a kettős eltemetés ismeretében indokolható. Amikor István királynak a szarkofágban elhelyezett és mumifikálódott tetemét az országos zűrzavarok idején kiemelték, hogy a bazilika padozata alá rejtsék, akkor következett be a jobb kar leválasztása.” [8]
Kar és kézfej 15. századi pecsétek[9] alapján következtettek arra, hogy az eredeti ereklye az egész jobb kart magában foglalja a kézzel együtt. A felső kar leválasztása és Lengyelországba vitele valószínűleg 1370-ben, Nagy Lajos uralkodásának idején, a lengyel-magyar perszonálunió megkötésekor, az unió szimbolikus megerősítése végett történt.[10] A kar Lemberg (Lviv) városában való őrzéséről az ottani ferences hagyomány tudósít. Az ereklye részére 1634-ben II. János Kázmér lengyel király értékes arany tartót készíttetett.”[7] Hasonló okokból adományozta Zsigmond király az 1411-ben létrejött magyar–német perszonálunió, vagy 1421-ben Erzsébet nevű leányának V. Habsburg Alberttel kötött házasságának megpecsételéseként a hercegnek, a kar alsó részét. Az ereklyéről a bécsi Szent István (első vértanúról elnevezett) dóm kincstárának 1457-es leltára tesz említést.[7] Ma a bécsi Hofburg császári kincstárában (Schatzkammer) őrzik. Ez a Bécsben őrzött, díszes ereklyetartóba foglalt csont, a Magyar Millennium alkalmából 2000. október elsejéig az esztergomi Keresztény Múzeumban volt megtekinthető. A kiállításról adott interjúban Éry Kinga antropológus így nyilatkozik: „Természetesen én is megtekintettem az esztergomi Keresztény Múzeum időszaki kiállításán az ereklyéket, és engem is meglepett, hogy a bécsi ereklyetartóban, amelyre az van ráírva, hogy a szent király karcsontja, egy jobb alsó lábszárcsont van. […] Köztudott, hogy Szent István csontvázát szentté avatása után kiemelték a sírjából. Oltárra emelték, és ereklyéket készítettek belőle. Ezek közül többet is ismerünk, a legalaposabban a Szent Jobbot. Sem ennek, sem a többi Szent István-ereklyének nem lehet kétségbe vonni a vallási hitelességét, de tudományos vizsgálatot igényelne, hogy összetartoznak-e vagy sem. A székesfehérvári püspöki székesegyházban őrzött koponyatető-darab hitelességében mindenesetre nincs okunk kételkedni.”[11] Györffy György szerint a „pecséten ábrázolt ereklyeképnek nagy fontosságot nem tulajdoníthatunk, mert a mai szent jobb kicsiny ábrázolásban nem is volna felismerhető, s a pecsétre olyan képet kellett faragni, amire az olvasni nem tudó ember is ráismer.” Véleménye szerint a „mohácsi vésszel köszönt be a szent jobb történetének »igazolatlan« korszaka.” 1541-ben a törökök elfoglalták Székesfehérvárt, majd „szabad rablás kezdődött”.[12] Az ereklyének ettől kezdve nyoma veszett. Egyesek szerint még a tatárok elől menekülő IV. Béla király vitte magával Dalmáciába,[13] és azóta ott őrizték. A másik – elfogadottabb – változat szerint a török uralom alatt Boszniába került, [12][14] és más ereklyékkel együtt, kereskedők révén jutott a dalmát tengerparti kikötő- és kereskedővárosba, Raguzába.[5] 47 évvel később, 1590-ben Raguzában (a mai Dubrovnik) a domonkos-rendi szerzetesek egy jobb kézfej-ereklyét vásároltak, amely számára ezüst ereklyetartót készítettek és 1618-ban Szent István jobbjaként leltárba vettek. Az azonosítás körülményeiről semmit sem lehet tudni. „A Szent Jobb történetében ez a fél évszázad homályos ugyan, de a XV. század folyamán szintén Fehérvárott őrzött koponyaereklye ugyancsak Raguzában bukkant fel, és ez az együttes megjelenés áttételesen világot vet arra, hogy Raguza városában 1590-től Szent István hiteles Jobbját tisztelték a városköztársaság kereskedő polgárai, meg az ide vetődött magyarok.”[5]
71
Hosszadalmas diplomáciai tárgyalások után a domonkos-rendtől vásárolta vissza Mária Terézia királynő a koponyaereklyét 1769-ben és a Szent Jobbot 1771. április 16-án. A kézereklyét először Bécsbe, majd még ez év őszén ceremoniális pompával Budára szállították. (A koponyaereklye először Pozsonyba, majd Székesfehérvárra került, ma Esztergomban van.)
…hol a gyűrű? „Az ereklye hitelességével szemben igen erőteljes kétségek merülnek fel: az ökölbe szorított puszta kézfej minden azonosításra szolgáló, hitelesítő jel nélkül került a szerzetesek birtokába, török kereskedőktől történt vásárlás útján. (Egyes kutatók szerint az akkoriban török uralom alatt álló Egyiptomból származó múmiadarab lehet.) Kérdés az is, hogy miként rövidült a Mohácsig következetesen teljes jobb karként emlegetett ereklye kézfejjé. A legnyomósabb érv az ereklye hitelességével szemben, hogy hiányzik róla az a nevezetes gyűrű, amely alapján a Hartvik-féle leírás szerint már László korában is azonosították. Csaknem bizonyosan állítható az is, hogy e kézfejen soha nem is volt ilyen gyűrű: az ökölbe szorított ujjak kizárják ezt a lehetőséget. Semmi sérülés nincs rajtuk, ami a gyűrű esetleges eltávolítására utalna.”[15] „A szentjobbot 1971-ben alkalmam volt közelről megszemlélni. Kerestem rajta a gyűrű nyomát, de csupán a hüvelykujjon észlelhető külsérelmi nyom, amelyet esetleg gyűrű lehúzásából lehetne magyarázni. Noha ritkán hüvelykujjon is viseltek gyűrűt, nem tudjuk, hogy melyik ujján viselte István király, az meg éppenséggel valószínű, hogy előbb-utóbb levették az ujjról az ereklyévé vált gyűrűt, talán már László király idejében.”[16] „Ha felmerül az ereklye hitelességének a kérdése, általában elmondhatjuk, hogy írott adatok alapján” – tisztán történeti módszerrel – „az ereklyék azonossága teljes bizonyossággal nem állapítható meg.” – írja Györffy György.
A Szent Jobb vizsgálatai A nemzet ereklyéjét napjainkig három tudós bizottság vizsgálta. „A mumifikálódás kérdéséről Bochkor Ádám orvos írt először, aki 1951-ben megbízást kapott, hogy megvizsgálja a jobbot. Állítása szerint az 1038-tól az áthelyezésig eltelt 45 év elegendő idő volt István király holttestének teljes felbomlásához. A jobb épségét valószínűleg annak köszönheti, hogy a kéz volt a hanyatt fekvő halott legmagasabban lévő testrésze és a meleg levegőben mumifikálódhatott.”[10][17] Az ereklye-kutatás legújabb eredményeiről Szabó Géza kanonok, a Szent Jobb őre adott értékes információkat. Amint elmondta, az 1988-ban és 1999-ben lezajlott vizsgálatoknak elsősorban nem az volt a célja, hogy messzemenő következtetéseket vonjanak le, hanem, hogy megállapítsák, nem fenyegeti-e a romlás veszélye az ereklyét. A résztvevők mindkét alkalommal részletes jegyzőkönyvet készítettek, amelyben aprólékosan rögzítették a tapasztalt állapotot. „1988-ban, Szentágothai János anatómusprofesszor és Nemeskéri János antropológus közreműködésével, egy huszonötszörös nagyítású preparálómikroszkópot használva” [18] újra vizsgálták az ereklyét. Szentágothai János profeszszor, az első vizsgálat vezetője szerint – a Szent Jobb a közepesnél csak valamivel kisebb férfikéznek a körülményekhez képest igen jól megtartott múmiája -. A professzor azt is megállapította, hogy a mutató- és a hüvelykujj hajlatának ívében ép hámszövet található. A második vizsgálat oka az volt, hogy Szabó Géza a kézhátról lehullott apró bőrdarabot vett észre a vörös bársony anyagon, amelyen a kéz nyugszik. Miután már közel volt a millenniumi év, melyben a Szent Jobb központi szerepet játszik, szükség volt az ereklyetartó ismételt felnyitására. 1999-ben Réthelyi Miklós egyetemi tanár vezetésével röntgen- és endoszkópos vizsgálat is készült a Szent Jobbról, amely vizsgálat után a szakértőkben „a genetikai vizsgálatok elvégzésének a gondolata is felmerült. Jegyzőkönyvbe vették, hogy e minden bizonnyal érdekes eredményekkel járó vizsgálatnak csak akkor van értelme, ha mind az egyház, mind a tudomány részéről kikristályosodnak azok a kérdések, amelyekre szent királyunk testi valójával kapcsolatban egyedül ezektől a genetikai vizsgálatoktól várható felelet. Amit ma az első koronás uralkodónk jobbjáról tudunk, voltaképpen nem
72
több és nem kevesebb: „a közepesnél valamivel kisebb férfikéz a körülményekhez képest igen jól megtartott múmiája”.”[18] Új lehetőséget adott az endoszkópos vizsgálat, amelynek segítségével a szakbizottság tagjai a tenyér belső felületének képét láthatták monitorra kivetítve. Mindezt videofelvételen rögzítették. A vizsgálat megnyugtató eredményt hozott. Az ereklye továbbra is olyan jó állapotban van, hogy tartósításához semmiféle preparálásra nincs szükség. Megállapították, hogy a Szent Jobbot nem balzsamozták, hanem természetes módon mumifikálódott. A jelenlegi állapot lényegében azonos a korábbi vizsgálatokban rögzítettekkel. Az ereklye szállításának tehát továbbra sincs akadálya.
Jegyzet 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.
10. 11.
12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19.
↑
Forrás Szent István király jobbja, Formatív Kiadó, Budapest, 1991 A Pallas nagy lexikona Györffy György: István király és műve; Budapest, 1977.; Gondolat Könyvkiadó, ISBN 9632803604 http://magazin.ujember.katolikus.hu/archivum/0001/14.html
73
I. Boleszláv lengyel király I. István kortársa http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Boleszl%C3%A1v_lengyel_kir%C3%A1ly
Született: 967, Poznań Uralkodási ideje: 992 – 1025. június 17. Koronázása: 1025. április 18. Elődje: I. Mieszko Utódja: II. Mieszko Elhunyt: 1025. június 17. (58 évesen), Krakkó Házastársa: 1) Hunilda, 2) Rikdag, 3) Judit (969–988), 4) Emnilda (973–1017), 5) Oda (996–1025)
Gniezno – Vitéz Boleszláv szobra Pomnik Bolesława Chrobrego
Gyermekei: 1.-től: 1 leány 3.-tól: Veszprém (986–1032) 4.-től: 1 leány; Regelinda (989–1030); Meissen; II. Mieszko (990–1034); 1 leány; Ottó (1000–1033); 5.-től: Matilda
I. Boleszláv, Vitéz Boleszláv (lengyelül: Bolesław I Chrobry (Wielki)) (967. – 1025. június 17.) lengyel uralkodó a Piast-házból. 992. május 25-étől 1025 húsvétjáig fejedelemként, élete utolsó hónapjaiban királyként uralkodott. Elsőszülött fia I. Mieszko lengyel fejedelemnek és Dobrawa Przemyśl, a cseh I. Kegyetlen Boleszláv herceg és Adiva, angol hercegnő lányának.
Boleszláv fiatal évei és trónra kerülése I. Mieszko és I. Boleszláv hasonló szerepet tölt be a lengyel történelemben, mint Géza fejedelem és Szent István a magyaréban. Mieszko, a Piast-dinasztia első jelentős tagja egyesítette uralma alatt az Odera és Visztula folyók között és a Warta folyó mentén lakó törzseket, majd egy katonai vereség hatására Lengyelország későbbi sorsát alapvetően meghatározó változtatásokra kényszerült. 965-ben feleségül vette a keresztény Dobrawa hercegnőt, maga is megkeresztelkedett és I. Ottó német-római császártól térítő papokat kért. Elsőszülött fia, Boleszláv nevével a Quedlinburgban tartott birodalmi találkozó kapcsán találkozhatunk a forrásokban először. A 973. húsvétján tartott találkozón az akkor nyolc éves körüli Boleszláv képviselte Lengyelországot, és bizonytalan, hogy a lengyel herceg ekkor békét szavatoló túsznak, vagy diplomáciai küldetést teljesítő követnek volt-e tekinthető.
74
Mieszko halála után Mieszko 992. május 25-én halt meg. Az ezt követő eseményekről a források ellentmondásosak, egyes feltételezések szerint Mieszkónak szándékában állt elsőszülött fiát kizárni az örökösödésből, mások szerint felosztotta az országot három fia között. A jelek arra mutatnak, hogy ezután mintegy három évig trónharcok voltak Lengyelországban. Mieszko második felesége, Oda saját fiát akarta a lengyel trónra ültetni és e törekvésében élvezte a kijevi nagyfejedelem, Nagy Vlagyimir támogatását is. A kísérlet végül nem járt sikerrel, Boleszláv mostohaanyját és féltestvéreit kijevi száműzetésbe tudta kényszeríteni. 995-ben már szilárd hatalma lehetett Lengyelországban, ezt az is mutatja, hogy III. Ottó oldalán részt vett a még meg nem keresztelkedett szláv törzsek elleni hadjáratokban.
A gnieznoi érsekség megalapítása A következő években a német–lengyel viszony konfliktusmentes volt és ez alkalmat adott Boleszlávnak arra, hogy folytassa apja megkezdett művét, a lengyel állami és egyházi szervezet kiépítését. A korabeli fiatal keresztény államok függetlenségének legjelentősebb eleme az önálló egyházszervezet volt és a jelek szerint Mieszkónak ezen a téren nem sikerült teljes sikert elérnie. Lengyelország első püspöke, Jordan – a források egy része szerint vándorpüspökként, más része szerint Poznań székhellyel – a magdeburgi érseknek volt alárendelve. Ez egyértelmű német befolyást jelentett, ezért 999-ben a gnieznoi érsekség megalapítása az önálló Lengyelország megteremtésének egyik legjelentősebb eseménye volt. Az érsekség megalapítása a kor egyik Európa-szerte ismert egyházi személyisége, Szent Adalbert halálával volt kapcsolatos. Boleszláv jó barátságban volt Adalberttel, és mikor a püspököt 997-ben Gdańsk közelében megölték, holttestét – súlyával megegyező mennyiségű aranyért – kiváltotta, majd Gnieznoban temettette el. Szent Adalbert tisztelői és barátai közé számított III. Ottó német–római császár és II. Szilveszter pápa is, így halála után néhány évvel hozzájárultak ahhoz, hogy a vértanú püspök sírja egy új egyházszervezet központjává váljon. Lengyelország első érsekségének élére Szent Adalbert testvére, Radim-Gaudentius került. Amikor 1044 körül arra a lépésre bszánta el magát, hogy koronát kérjen Rómától, ezt – a közben a német királyi trónra emelkedett – II. Henrik (aki azonos István sógorával, IV. Henrik bajor herceggel) megakadályozta. Csak jóval később, 1025-ben sikerült magát megkoronáztatnia.
Irodalom Nagy Balázs: Lengyelország első királya: Vitéz Boleszló (Rubicon 2001/7) Niederhauser Emil: A nyugati szlávok 1000 körül (História 1999/9-10) Györffy György: István király és műve, Gondolat – 1977, ISBN 963-280-360-4 Perényi József: Lengyelország története, Gondolat – 1962 Kovács Endre: Magyarok és lengyelek a történelem sodrában, Gondolat – 1973 Katus László: A középkor története, Pannonica–Rubicon – 2001, ISBN 963-9252-04-2
75
Péter és Aba Sámuel A XI. század Magyarország történetében új minőséget hozott. Létrejött a királyság, elterjedt a kereszténység, megindult a társadalom átalakulása, visszaszorulóban volt a nomadizmus. István király halálát követően azonban sokáig konfliktus konfliktust követett, súlyos belháborúk, áldozatokat követelő lázadások, véres trónviszályok dúlták az országot. István 1038-ban meghalt és a Magyarországon 1026 óta tartózkodó Péter került a trónra. Támogatottsága hamar lecsökkent és 1041-ben a nádor, Aba Sámuel vette át tőle a királyi címet. Az elűzött király a német-római császárhoz menekült és az ő segítségével – akinek hamarosan hűségesküt tett –, a ménfői csata után 1044-ben ismét ő lett Magyarország királya. Az országos elégedetlenség azonban tovább nőtt és 1046-ra lázadás robbant ki. Ennek lett áldozata a csanádi püspök, Gellért is. A lázadó Vata és társai visszahívták az országba az elűzött Vazul fiait, akiktől a régi rend (mindenekelőtt a szabad parasztság helyzetének) visszaállítását remélték.
Péter magyar király
Orseolo Péter (Ragadványneve: Velencei)
Orseolo Péter magyar király (Velence, 1011 – Székesfehérvár, 1046 vagy 1059. augusztus 30.) magyar király 1038–1041 és 1044–1046 között. Szent István kijelölt utódja a trónon, akinek belharcokkal teli uralkodása alatt Magyarország a Német-római Birodalom hűbérese lett. Magyarországon származása okán gyakran nevezték a „velenceinek”. [1] Teljes neve: Orseolo Péter Született: 1010 v. 1011, Velence Édesapja: III. Orseolo Ottó velencei dózse Édesanyja: I. István ismeretlen nevű nővére, talán Ilona Királlyá választása és koronázása: 1038 Uralkodási ideje: 1038 – 1041 és 1044 – 1046 A királyi hatalomtól megfosztották: 1041-ben, majd 1046-ban Elődje: I. István, majd Sámuel Utódja: Sámuel, majd I. András Nem született gyermeke Elhunyt: 1046, Székesfehérvár vagy 1059, ismeretlen helyen Nyughelye: Szent Péter apostol székesegyház (Péter uralkodása előtt kezdték meg az építését) Házastársa: 1. nevét nem tudjuk; 2. Schweinfurti Judit bajor hercegnő (III. Henrik Judit nevű lánya Salamon magyar király felesége lett, majd Salamon halála után I. Ulászló Herman lengyel fejedelemhez ment nőül.)
76
Származása és útja a trónig Péter az itáliai Velencében született, a huszonhetedik velencei dózse, Orseolo Ottó és Szent István király (talán Ilona nevű) testvérének 1009-ben kötött házasságából. Születési dátumaként általában az 1010-es vagy 1011-es évet jelölik meg. Édesanyja nevét sem lehet biztosan tudni, az írók felváltva Gizellának, Ilonának vagy Máriának nevezik. 1026-ban II. Konrád német-római császár kezdeményezésére apját, Ottót megfosztották hatalmától és az egész családnak menekülnie kellett. Ottó a bizánci Konstantinápolyba menekült, Péter és húga, Froizza viszont anyjukkal Magyarországon talált menedéket. István nagyon kedvelte unokaöccsét és hadainak egyik vezérévé is megtette, majd amikor fia, Imre herceg egy vadászbalesetben életét vesztette, István kinevezte trónjának örökösévé. István választása azért esett unokaöccsére, mert benne látta a nyugat-európai keresztény irány folytatását. István apja testvérének fiait, Vazult és Szár Lászlót azért nem vette számításba, mert László még mindig pogány hiten volt, Vazul pedig bizánci rítusú keresztény volt. Döntése azonban Vazulból elégedetlenséget váltott ki, és kevéssel 1031 előtt merényletet követett el István ellen. Ő nem ítélte halálra a lázadó Vazult, de uralkodásra alkalmatlanná tette azzal, hogy megvakíttatta és fülébe forró ólmot öntetett. Vazul fiait, Leventét, Andrást és Bélát pedig száműzte az országból. István megeskette Pétert, hogy neki engedelmeskedik és feleségét, Gizellát pedig tiszteletben tartja, javait nem károsítja és mindenkivel szemben megvédi, hiszen érezte kettejük közt a feszültséget, amit az válthatott ki leginkább, hogy Gizella nem szívesen látta a saját fia helyére kerülő Pétert. István még halálos ágyán is Péter utódlásáról tárgyalt az előkelőkkel.
Első uralkodása Péter 1038 nyárutóján követte elődjét a trónon. Törvényeket alkotott, okleveleket adott ki – bár ezek nem maradtak ránk –, pénzt veretett, adót szedett és folytatta a kereszténység meghonosítását és elmélyítését Magyarországon; Óbudán egyházat (budai káptalan) alapított, Pécsett székesegyházat emeltetett. Az 1038 és 1041 közötti időszakban aktív külpolitikát folytatott. Fő célja a két szomszédos nagyhatalom, a Német-Római birodalom és a Bizánci Császárság gyengítése volt. 1039 és 1040 telén, a német-római császár elleni háborúskodás során sógorának, Adalbert osztrák őrgrófnak a területeit is feldúlta. 1040 nyarán három sereget küldött a cseh fejedelem, I. Bretiszláv segítségére, aki akkoriban az új német uralkodóval, III. Henrikkel állt harcban, és így a magyarral kiegészült cseh erők győzelmet arattak. Támogatta a lengyelek függetlenségi törekvéseit, és segítségett nyújtott Delján Péternek is, aki a Bizánc ellen felkelt bolgár hadak élén állt.
Orseolo Péter hűbérül adja III. Henrik német-római császárnak Magyarországot
77
Az ország lehetőségeit azonban messze túlhaladták külpolitikai törekvései. A döntéshozatalban mellőzte a királyi tanácsot; az ellene fellépő főurakat kizáratta és helyükre saját híveit, főleg németeket és olaszokat ültetett. A tanácsból kitiltott urak között volt Aba Sámuel is. Az egyházi ügyekbe is beleszólt, két püspököt is eltávolított hivatalából. Istvánnak tett ígérete ellenére Gizellát birtokainak nagy részétől megfosztotta, és saját kezelése alá vonta, az özvegy királynét pedig Veszprémben tartotta házi őrizetben. Kegyeltjei között volt egy Budo nevű, feltehetően német származású férfi is. A mellőzött hazai urak és Gizella együtt léptek fel: a király rossz szellemének tartott Budo száműzését követelték. Péter ezt nem volt hajlandó megtenni, erre a lázadók meggyilkolták Budót, két fiát pedig megvakították. Az uralkodó látva elszántságukat, 1041 szeptemberében elmenekült az országból, a főurak pedig Aba Sámuelt ültették helyére.
Második uralkodása
András fogadása, Péter megvakítása. Miniatúra a Képes Krónikából.
Péter kényszerűségből a korábbi ellenfeléhez, III. Henrik német-római császárhoz menekült, aki biztosította őt támogatásáról. Aba Sámuel attól tartva, hogy az elűzött király visszatér, 1042-ben betört az osztrák őrgrófságba. Emiatt a magyarok és a németek között három éves háborúskodás kezdődött, amiben Péter személyesen is részt vett. A németek Aba Sámuel betörésére még az év őszén feleltek, megtorló hadjáratba kezdtek. Aba tudta, hogy nincs esélye a németek ellen, és lemondott területekről és a foglyokról. Az 1044. július 5-i ménfői csatában Aba Sámuel árulás miatt vereséget szenvedett és meggyilkolták. Ezután III. Henrik Székesfehérvárott személyesen ültette trónra Pétert 1044 júliusában, jelezve ezzel a megváltozott erőviszonyokat. A segítségért cserébe persze Henrik viszonzást várt. Először életbe léptette a német jogot, amivel egyértelműen elhagyta az istváni utat. 1045 pünkösdjén a császár újra Magyarországra jött, Péter pedig az országot aranyozott lándzsa formában átadta Henriknek, ezzel Magyarország a Német-római Császárság hűbérese lett. „A császár a lándzsát és a koronát Rómába vitette.”[2] Közben István felesége, Gizella is elhagyta az országot és visszatért szülőföldjére, Bajorországba. Péter pedig a legfőbb tisztségekbe újra idegeneket helyezett. Helyzete romlott; 1045-ben két merényletet is szerveztek ellene, az egyiket sikerült leleplezni és a résztvevőit kivégezni. A másik csoport Szent Gellért csanádi püspök vezetésével Vazul fiainak ajánlotta fel a trónt, és több más püspökkel elindult András és Levente fogadására. Közben 1046 nyarán kitört a Vata vezette pogány felkelés a Körösök vidékén, ami gyorsan tovaterjedt.
78
Ennek a felkelésnek a vezetőivel találkoztak Abaújváron a hazatérő András és Levente hercegek 1046 szeptemberében. A lázadók azt követelték tőlük, hogy visszatérhessenek pogány hitükhöz. A hercegek ebbe számításból belegyeztek, hiszen különben nem tudhatták volna maguk mellett a pogány csapatokat a Péter elleni harcban. András és az idősebb, pogány hitű Levente áldásukat adták a keresztények és Péter támogatóinak, kegyenceinek kiirtására. Ennek áldozatául esett később Gellért is. Péter ismét megpróbált elmenekülni az országból, Augsburgnál pedig már gyülekeztek a segítségére érkező császári csapatok. A határon érte utol András követe, és tárgyalni hívta. Péternek nem volt más választása, hiszen a határt már a pogány lázadók tartották felügyeletük alatt. A visszafelé tartó királyt (Zámoly) falunál András emberei megpróbálták elfogni, de Péter kevés hívével egy udvarházba zárkózott, és három napig elszántan védekezett. Miután kísérői elestek az egyenlőtlen harcban, Péter is fogságba került és 1046 októberében megfosztották szeme világától.
Péter nyughelye, a pécsi székesegyház
Halála Halálával kapcsolatban ellentmondásosak a források. Az egyik szerint nem sokkal megvakíttatása után, Székesfehérváron halt meg. A másik szerint viszont még több mint egy évtizedet élt, és összeházasodott a cseh fejedelem, Bretiszláv özvegyével, Schweinfurti Judittal. Utódairól nem tesznek említést a korabeli források. E változat szerint 1059-ben érte utol a halál. Holttestét az általa építtetett pécsi Szent Péter apostol székesegyházban helyezték örök nyugalomra.
Időrend 1026-ban II. Konrád elűzi Velencéből Orseolo Ottó dózsét és annak fiát, Pétert. Péter a magyar udvarba került. Imre halála után trónörökösnek jelöli ki I. István király. Először 1038 augusztusában foglalja el a trónt. Gizella özvegy királynét Veszprémbe űzi. 1039-ben cseh szövetségben magyar csapatok Bajorországra törtek. 1040-ben Péter három sereget küld III. Henrik ellen, a csehek megsegítsére. 1041-ben újra hadat visel III. Henrik német-római császárral. III. Henrik (1017. október 28. – 1056. október 5.) a Száli-házból származó uralkodó, 1039-1056 között német király, 1046-1056 között német-római császár (ismert VI. Henrik bajor hercegként is). Sötét arcszíne miatt a Fekete Henrik nevet kapta. 1027 – 1042 között Bajorország hercege, 1038 – 1045 között sváb herceg volt. 1028. április 14-én apja német királlyá koronáztatta; a szertartást Pilgrim von Köln püspök végezte Aachenben. 1038 őszén Burgundia királya lett. 1039 apja utódjaként lépett trónra. Lengyelországban a II. Konrád ellen viselt háború, illetve II. Mieszko lengyel fejedelem halála után zavaros helyzet alakult ki. I. Břetislav cseh herceg megpróbálta kihasználni a helyzetet és cseh vezetés alatt egy szláv birodalom kialakítására törekedett. Elfoglalta Sziléziát és Kis-Lengyelországot, kifosztotta Nagy-Lengyelországot, földig égette Gnieznot és elrabolta Szent Adalbert ereklyéit, amelyeket Prágába vitetett. Henrik azonban, apjához hasonlóan a lengyelek mellé állt és három oldalról,
79
Meissen, Bajorország és Ausztria felől támadott a csehekre. Sikerült Břetislavot rákényszerítenie, hogy kivonuljon Lengyelországból és elismertetnie a német fennhatóságot. Magyarországon I. István király 1038-ban meghalt és Orseolo Péter, Otto Orseolo velencei dózse fia foglalta el a trónt. A magyarok azonban elűzték és helyette Aba Sámuelt választották királynak. Henrik Magyarországra támadt és a ménfői csata után sikerült az elűzött Pétert visszahelyeznie a trónra, aki cserében elismerte hűbérurának.
1041-ben Csehország a Német-római Birodalom része lett. 1041-ben Aba Sámuel vezetésével lázadás tört ki péter ellen. A lázadók megölik tanácsosát, Budát és Vazul megvakítóját, Seböst. Péter Adalbert osztrák herceghez menekült és III. Henriktől kért segítséget. 1044-ben Aba Sámuel vereséget szenvedett Ménfőnél, majd gyilkosság áldozata lett. Péter 1045 pünkösdjén, másodszori megkoronázásakor Székesfehérvárott vazallusi esküt tett III. Henriknek. Gyula fiai által szított lázadást elfojtja. Vata békési pogány nemzetségfő csapatai megölik Gellért püspököt. Pétert a Vazul fia András vezette felkelők a Fejér megyei Zámolynál elfogták és kiszúrták a szemét. Egyes források szerint néhány nap múlva belehalt sérüléseive. András Gellért püspök halála után szembeforsult a felkelőkkel. Egyes források szerint Péter második országlása idején Gizella visszatért szülőföldjére és a passaui apácák főnökasszonyaként halt meg 1065-ben.
Jegyzetek 1. 2.
↑ Lásd: Kézai Simon mester Magyar Krónikája ↑ Benda Kálmán - Fügedi Erik: A magyar korona regénye. Bp., 1979. pp. 13-14.
Felhasznált irodalom Uralkodók és dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. Magyarország uralkodói, Pannonica Kiadó, 2003. Magyarország története Előzmények és magyar történet 1242-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987, ISBN 963-05-1518-0 Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók, I.P.M. Könyvek, 1988, ISBN 963-7222-39-1 Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpád-ház uralkodói. I.P.C.Könyvek KFT 1995. ISBN 963 7930 973 Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában. Panoráma Kiadó 1977. ISBN 963 243 171 5
80
Aba Sámuel magyar király
Aba Sámuel király szobra Abasáron
Született: 990 körül, a kabarok Mátra vidéki szállásterületén A hagyomány szerint: Edömér kabar vezér ivadéka Házastársa: (1009 körül) Géza egyik leánya (Sarolta?), István király nővére Gyermekei: két leány illetve Aba nembéli Péter (?) Családi birtokai: Abaúj, Borsod és Heves vármegyékben voltak Királlyá választották: 1041-ben (koronázásáról nem tudunk) Koronázása: Csanád, 1044. április 22. (?) Uralkodási ideje: 1041 – 1044 Uralkodóház: Aba nemzetség Elődje: Péter Utódja: két fia volt (Péter? és egy ismeretlen nevű) Elhunyt: 1044. július 5. (54 évesen), Tisza vidékén Nyughelye: Sári monostor (Abasár), lehetséges, hogy később a Feldebrőn ma is látható egyház altemploma lett végső nyughelye Aba Sámuel (990 k. – 1044. úlius 5.) Magyarország harmadik királya 1041-től 1044-ben bekövetkezett haláláig. Korabeli források Abának és Sámuelnek nevezik. Az egykorú elbeszélő írások Abának hívták, ő magát pénzein Sámuelnek nevezte, Anonymus a 13. században Sámuel királyról szól: "Árpád vezér nagy földet adott Ednek és Edöménnek a Mátra-erdőben, ahol az unokájuk, Pata később várost épített. Az ő sarjadékukból származott hosszú idő után Sámuel király is, akit kegyességéért Abának hívtak". Az Aba tehát tiszteleti név volt és törökül és héberül apát jelentett, a név egybevág a krónikák által kegyesnek nevezett Sámuelről szóló egyéb ismereteinkkel. E ragadványnévből alakult ki az Aba nemzetségnév (Aba nemzetség), és már 1067-ből ismert egy Aba nembéli Péter nevű ember, aki vélhetően Sámuel király fia volt.
81
Maga a Sámuel név héber eredetű, amely a korban ritkának mondható. Arra vonatkozóan, hogy Sámuel zsidó volt-e vagy sem különböző vélemények állnak fenn. Anonymus kun származásúnak tartja, egy 14. századi krónika koremzi származásúnak említi. A két eredet-elméletben közös az, hogy keleti származású volt. Ebben az időben viszont csak egy olyan keleti származású törzs élt Magyarországon, aki keletről érkezett és telepedett le Magyarország területén; ezek a kazárok közül kivált kabarok (kavarok) részét alkotó kálizok voltak Aba király pedig Ménfőnél szálla vele szembe roppant sok fegyveressel, igen bizakodva győzedelmébe, mivel némely bajorok jelentették volt neki, hogy a császár kevesed magával jött. S a mint beszélik, Aba királyé lett volna a győzelem, ha csak némely Péter barátságában megmaradt magyarok zászlaikat földre nem dobták s meg nem futamodtak volna. Tehát hosszan és erősen folyt csata után végre is, isten segítségébe bizva, a császár diadalt nyere. Aba király pedig a Tisza felé futa s a magyarok, kiknek uralkodtában vétett vala, egy faluban, egy ó veremben megölik s egy egyház mellé eltemetik. Néhány év mulva, midőn testét a sírból kiásták, szemfedőjét és öltözetét rothadatlan és sebhelyeit begyógyúlva találták, s eltemették osztán testét tulajdon monostorában. – Képes Krónika Halálának körülményei nem egészen tisztázottak. Vannak olyan források amelyek arra mutatnak, hogy a királyt menekülés közben Füzesabony tájékán utolérték és megölték, más elképzelés szerint még a csata helyszínén ölték meg. Holttestét valószínűleg először a feldebrői monostorban helyezték örök nyugalomra, amikor évekkel később felnyitották a sírt, azt látták, hogy ruhái épek voltak, a sebei pedig begyógyultak. Innen vitték át végső nyughelyére az abasári monostorba.
Élete Neve, származása Nevéről azért érdekes említést tenni, mert a korabeli források sosem Aba Sámuelként hivatkoznak a királyra; nevezik Abának és Sámuelnek. Az egykorú elbeszélő írások Abának hívták, ő magát pénzein Sámuelnek nevezte,[1] Anonymus a 13. században Sámuel királyról szól: „Árpád vezér nagy földet adott Ednek és Edöménnek a Mátra-erdőben, ahol az unokájuk, Pata később várost épített. Az ő sarjadékukból származott hosszú idő után Sámuel király is, akit kegyességéért Abának hívtak”. A két évszázaddal később élő Anonymus már nem tudott az ebben a korban még szokásos kettős névadásról, amire példa a király Vajk István neve is, ahol Vajk a születéskor kapott (pogány) név, István pedig az, amit a keresztségben kapott. Sámuel eredeti Aba nevéből alakult ki az Aba nemzetségnév (Aba nemzetség), és már 1067-ből ismert egy Aba nembéli Péter nevű ember, aki vélhetően Sámuel király fia volt. [2] Maga a Sámuel név héber eredetű ószövetségi név, amelyet a korban Sámuel bolgár cár is viselt. A vele való szövetségre utalhat a névadás, amely nevet - pogány nevén - Aba 1000 körül kaphatott a keresztségben, mint István király családjának tagja (sororiusa - ami itt nem sógort, hanem nővérének fiát jelenti minden bizonnyal). [3] Arra vonatkozóan, hogy Sámuel zsidó volt-e vagy sem különböző vélemények állnak fenn. Anonymus kun származásúnak tartja, egy 14. századi krónika koremzi[4] származásúnak említi.[1][5] A két eredetelméletben közös az, hogy keleti származású volt. Ebben az időben viszont csak egy olyan keleti származású törzs élt Magyarországon, aki keletről érkezett és telepedett le Magyarország területén; ezek a kazárok közül kivált kabarok (kavarok) részét alkotó kálizok voltak. A kazárok vallása az izraelita volt, ezért többen is arra a megállapításra jutottak, hogy Aba Sámuel zsidó hitre tért családból származott.[6] (Sámuel ősei a Kazár Birodalomba tartozó nép elitjeként vehették fel a zsidó vallást.) Más feltételezések szerint nem zsidó, hanem egy ősi keresztény vallás,[7] az ún. nesztoriánizmus követője volt. Ezek minden bizonnyal téves feltevések, nem lehetett volna király nem római-bizánci keresztényként. Az is hihetőbbnek tűnik, hogy a zsidó kazár elit ellen a nem zsidó kabarok lázadtak fel. Születési idejét is csak becsülni lehet; 990 és 1000 körülre teszik. [8] Feltehetően Sámuel a kavar törzsek feje lehetett. Szállásterülete a Mátra tágabb körzetében feküdt. Mikor I. István magyar király Magyarország uralkodója lett, tényleges hatalmának megszilárdításáért sokat kellett tennie, le kellett győznie törzsi ellenfeleit. Egy álláspont szerint Sámuel ellen, mint törzsi állam vezetője ellen azonban nem fegyveres támadást indított, hanem diplomáciai eszközöket vett igénybe; hozzáadta feleségül
82
húgát (akik gyakran említenek Gizella néven, de biztosan nevét nem tudhatni), olyan feltételeket szabva, hogy térjen át a keresztény hitre. Sámuel belement az egyezségbe, így szállásterületét István beolvasztotta Magyarországba, megalapítva az egri püspökséget, illetve létrehozva Újvár megyét. Mindemellett István a német mintára alapított palotaispáni (palotagrófi) címmel ruházta fel, amely a későbbi nádori cím elődje lett.[9]
Uralkodása
A ménfői csata árbrázolása a Képes Krónikában (1358)
Elődje, Orseolo Péter idegenbarát politikát folytatott, a döntéshozatalban mellőzte a királyi tanácsot és azokat a főurakat, akik nem támogatták, kizárta és helyükre feltétlen híveit, németeket és olaszokat ültetett. Péter megfosztotta Gizellát birtokai nagy részétől és el is záratta egyik várába, [10] továbbá a kánonjog megsértésével hozott az egyházat érintő döntéseket. 1041-re a növekvő elégedetlenség a mellőzött magyar urak körében lázadást váltott ki, ezért Péter király III. Henrik német-római császár udvarába menekült. A megüresedett királyi székbe Aba Sámuelt ültették. Sámuel 1041-ben követeket küldött Henrikhez Strassburgba, hogy az esetleges békéről tárgyaljanak. Henrik azonban nem szándékozott megbékélni. Sámuel erre csapatával 1042. február 15-én a Traisen folyónál betört az Osztrák Őrgrófságba, és Tulln városáig nyomult. Ennek a déli hadtestnek tevékenysége inkább csak portyázásra hasonlított, annak ellenére, hogy a király vezette. Az északi hadsereg azonban súlyos vereséget szenvedett Péter sógorától, Adalbert őrgróftól és fiától, Liutpoldtól. Miután az őrgróf és fia támadást indított a foglyokkal haladó magyar csapatra, a foglyok fellázadtak és szétverték a csapatot, sokan menekülés közben a Morva folyóba fulladtak. III. Henrik még 1042 őszén támadást indított Magyarország ellen és elfoglalta a Dunától északra eső területeket, és a Nyitrai Dukátus élére egy Csehországban élő Árpád-házi herceget ültetett, akit azonban a császári csapatok visszavonulása után Aba Sámuel elűzött és a területet visszafoglalta. Egy év múlva azonban újra megtorló hadjáratot indított III. Henrik Magyarország ellen, melynek során egészen a Rábáig jutott. Aba Sámuel tudta, hogy nincs esélye a németek ellen és a második támadás után lemondott az István által 1030-ban megszerzett területekről, valamint hadisarc fizetésébe is beleegyezett. Így a két ország közti új határt a Lajta és a Morva folyók jelentették. A Pétert elűző és az őt hatalomra juttató uralkodóréteg most már Aba Sámuel ellenségévé vált. Összeesküvést szerveztek ellene, ami azonban kitudódott. Aba Sámuel 1044 húsvétján tanácskozásra hívta az összeesküvőket és Marosváron (Csanádon) tőrt állítva nekik lekaszaboltatta őket a híveivel. Legnagyobb belpolitikai hibája az volt, hogy megpróbálta visszaállítani a szabad parasztokra vonatkozó, István előtti jogokat, adóztatni kívánta a nemességet és a papságot is. Ezzel azonban elveszítette a főurak és a főpapi réteg és elsősorban Szent Gellért csanádi püspök támogatását is, valamint ürügyet szolgáltatott III. Henriknek az előző évi béke megsértésére és egy újabb támadásra.
83
1044-ben III. Henrik és Péter király a Dunától délre támadott, ugyanazon az útvonalon mint egy évvel korábban, azonban most magyar segédcsapatok segítették a támadók tájékozódását és így át tudtak kelni a Rábcán és a Rábán. Aba Sámuel Ménfőnél bocsátkozott csatába III. Henrik seregével 1044. július 5-én. Mikor a Péterhez már jobban kötődő urak kiváltak a magyar hadból, Aba Sámuel sorsa megpecsételődött. Menekülésre kényszerült, útját az ország belseje, a Tisza felé vette. A ménfői csatavesztés uralkodásának végét jelentette.
Halála, utóélete
Aba Sámuel meggyilkolása (Képes Krónika)
Aba király pedig Ménfőnél szálla vele szembe roppant sok fegyveressel, igen bizakodva győzedelmébe, mivel némely bajorok jelentették volt neki, hogy a császár kevesed magával jött. S a mint beszélik, Aba királyé lett volna a győzelem, ha csak némely Péter barátságában megmaradt magyarok zászlaikat földre nem dobták s meg nem futamodtak volna. Tehát hosszan és erősen folyt csata után végre is, isten segítségébe bizva, a császár diadalt nyere. Aba király pedig a Tisza felé futa s a magyarok, kiknek uralkodtában vétett vala, egy faluban, egy ó veremben megölik s egy egyház mellé eltemetik. Néhány év mulva, midőn testét a sírból kiásták, szemfedőjét és öltözetét rothadatlan és sebhelyeit begyógyúlva találták, s eltemették osztán testét tulajdon monostorában. - Képes Krónika Halálának körülményei nem egészen tisztázottak. Vannak olyan források amelyek arra mutatnak, hogy a királyt menekülés közben Füzesabony tájékán utolérték és megölték, [11][12] más elképzelés szerint még a csata helyszínén ölték meg. Holttestét valószínűleg először a feldebrői monostorban helyezték örök nyugalomra, amikor évekkel később felnyitották a sírt, azt látták, hogy ruhái épek voltak, a sebei pedig begyógyultak. Innen vitték át végső nyughelyére az abasári monostorba. [13] Halála után III. Henrik Székesfehérváron személyesen ültette trónra újra Pétert 1044 júliusában. Segédkezéséért cserébe a német-római császár életbe léptette a német jogot, majd 1045 pünkösdjén a császár újra Magyarországra jött, Péter pedig az országot aranyozott lándzsa formában átadta Henriknek, ezzel Magyarország a Német-római Császárság hűbérese lett.
84
Emlékezete Aba Sámuelt az egykorú és későbbi krónikák is trónbitorlóként, zsarnokként ábrázolják, azonban a nép sokáig szentként tisztelte.[14][15] Miután trónra lépett, mindent megtett Péter tevékenységének és híveinek eltüntetésére, aminek volt pozitív és negatív oldala is. Megpróbálta például tisztségébe visszahelyezni a Péter által elmozdított két püspököt, ő alapította a feldebrői és az abasári monostort. A 14. századi krónikás hagyomány szerint az abaújvári várat is Aba Sámuel építtette, ez az adat egybevág a régészeti feltárások eredményével is. Azonban eltörölte a Péter által hozott törvényeket és adókat, valamint a központi hatalmat erősítő intézkedéseit. Teret nyitott az állam és egyház ellen fordulóknak. Egyházellenességében a Balkánról terjedő bogumil eretnekség hatásának is része volt.[8] Péter hívei közül sokakat megöletett vagy megkínoztatott, 1042-ban Csanádon megölette a nemesi ellenzék 50 tagját. Ezért 1042 húsvétján Gellért püspök megtagadta királlyá koronázását. Az egyházhoz fűződő viszonyát tovább rontotta, hogy a hadisarcot a püspökök megadóztatásával akarta finanszírozni. A régi társadalmi rendet próbálta visszaállítani, a viszonylagos egyenlőség megteremtésével, a nemeseket mellőzte és inkább parasztokkal és nemtelenekkel tartott közösséget, velük étkezett, lovagolt. Ezt a Képes krónika így rója fel neki: „Megvetette… az ország nemeseit és mindig parasztokkal meg nemtelenekkel tartott”.[16] Egyes források szerint a pápa híveivel együtt kiközösítette Aba Sámuelt az egyházból.[17][18] 2001. augusztus 20-án állították fel szobrát Encsen. A bronzból készült szobor Balogh Géza nyíregyházi szobrászművész alkotása. Abasáron a római katolikus plébániatemplom előtti téren áll szobra, mely vélhetően azt az Aba király képet erősíti, ami a templom falán lévő freskón látható. Ezen a falfestményen Aba Sámuel átadja a bencés kolostor kulcsát a monostor vezetőjének. A szobor Till Aran alkotása. Kő Pál Aba Sámuel ábrázolása az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban látható. Haját az alkotó pogány rítus szerint, három varkocsba fonva ábrázolja, koponyája jobb oldalán lékelésre utaló lemez látszik.
Időrend 1009 körül alapította Sámuel a sári (abasári), valamint a feldebrői monostort. I. István király sógora lett. 1038–1041 között Orseolo Péter mellőzte a királyi udvarból. 1041 húsvétján Péter elmenekülése után választották (koronázták?) királlyá, 3 évig uralkodott. Gellért nem hajlandó megkoronázni. Uralkodása alatt törölte elődje, péter törvényeit és megsemmisítette az adókat. Uralkodása során megadóztatta a püspököket. III. Henrik ellen viselt háborút. 1042-ben seregeivel betört az osztrák őrgrófságba, III. Henrik visszaveri. 1043-ban Fischa – Lajta – Morva közti terület fejében fegyverszünetet köt a császárral. Az István-párti urak összeesküvést szőnek ellene, 1044 húsvétján ötven előkelőt kivégeztetett, másokat száműzött. 1044. július 5-én, a Győr melletti Ménfőnél csatát vesztett III. henrikkel szemben. Menekülés közben Füzesabonynál üldözői meggyilkolták. 1044 júliusában halt meg, kb. 55 évet élt.
85
Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.
12. 13.
14. 15. 16. 17. 18.
^ a b Magyarország uralkodói, Pannonica Kiadó, 2003, 31 oldal ↑ Györffy, György. István király és múve, 2. kiadás, Gondolat, p. 241. ISBN 963 281 221 2 (1983) ↑ Györffy, György. István király és múve, 2. kiadás, Gondolat, p. 286. ISBN 963 281 221 2 (1983) ↑ Koremz ma az Aral-tó vidékén elterülő Hvárezmmel azonos ↑ Abasár hivatalos honlapja ↑ Kristó Gyula: Arisztokrácia az Árpád-korban ↑ Timkó Imre: Keleti kereszténység, keleti egyházak. Budapest, 1971., 131. old ^ a b Uralkodók és dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001, 7. oldal ↑ KRISTÓ GYULA: SZENT ISTVÁN KIRÁLY, Budapest, Neumann Kht., 2002. ↑ Valószínűleg Veszprém várába. ↑ Halála helyét egyesek Füzesabonnyal azonosítják, mások Abádszalókkal. Kézainál csak annyi szerepel, hogy a Tisza felé menet egy faluban megölték, elásták egy veremben, majd néhány év múlva kihantolták, szemfedelét és ruháit sértetlenül, sebeit behegedve találták, majd elvitték és eltemették a saját monostorában [1] ↑ National Geographic: Ásóval a boldogtalan emlékezetű Sámuel király nyomában ↑ Aba Sámuel sírjáról és emléktáblájáról. Később állítólagos sírhelyén pincéket építettek ki, ahol 1773ban, a báró Haller Sándor a következő szöveggel ellátott emléktáblát avatott fel: „Ez üregbe volt letéve Sámuel Aba, Magyarország III. királya vagy inkább zsarnok, országpusztító. Gonosszal és kegyetlenséggel teljes király, ki népe által a Tiszánál megöletett. Bámuljátok a dolgok éktelen változását, a királyi sírboltból lett borospince felett! Hol a halál véres zsákmánya pihent, ott a kedvet adó hordók domborodnak. Ezért pirul Bacchus, ezért pirosabb a saári (abasári) bor a felernuminál. Most igyál, hogy kipirulj! Romjaiból kiemelte báró Haller Sámuel tábornok.” ↑ „…és nem csupán népszerű volt; utóbb hamvait a szentekéhez hasonló módon tisztelték.” - Györffy György: Magyarország története Előzmények és magyar történet 1242-ig ↑ „Néhány év mulva, midőn testét a sírból kiásták, szemfedőjét és öltözetét rothadatlan és sebhelyeit begyógyúlva találták…” - Kézai Simon: Magyar Krónika ↑ Bellus Ibolya fordítása ↑ Magyarország uralkodói, Pannonica Kiadó, 2003, 32. oldal ↑ Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpád-ház uralkodói könyve szerint: „Bár van olyan forrásunk, amely 1044-nél a magyarok pápai kiközösítéséről szól, mivel királyukat (Pétert?) meggyalázták, de az értelmezési problémák miatt ez Aba Sámuelre és híveire aligha vonatkoztatható.”
Források Felhasznált irodalom Uralkodók és dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001. Magyarország uralkodói, Pannonica Kiadó, 2003. Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók, I.P.M. Könyvek, 1988, ISBN 963-7222-39-1 Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpád-ház uralkodói, I.P.C. Könyvek Kft., 1996, ISBN 963-7930-97-3 Magyarország története Előzmények és magyar történet 1242-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987, ISBN 963-05-1518-0 Wolf Mária: Abaújvár (100 magyar falu könyvesháza) Feldebrő (100 magyar falu könyvesháza)
86
I. András magyar király
I. András szobra a Nemzeti Történeti Emlékparkban
Született: 1013 v. 1015 körül Ragadványneve: Fehér, Katolikus Édesapja: Vazul (Vászoly) (egyes források: Szár László és egy orosz hercegnő fiának tartják) Anyja: a Tátony nemzetségből való Uralkodási ideje: 1046. szeptembere[1] – 1060. decembere[1] Uralkodóház: Árpád-ház Házastársa: (1036 k.) András oroszországi tartózkodása idején feleségül vette I. (Bölcs) Jaroszláv (Kijev, 978 – Kijev, 1054. február 20.), (Keleti szláv nyelven: Ярослав Мудрый; keresztségben kapott neve: Georgij; skandináv nyelven: Jarizleifr) kijevi nagyfejedelem (1019–1054) Anasztázia (oroszul: Anasztaszijа Jaroszlavna, Анастасия Ярославна; Kijev, 1023 körül – Admont, Stájerország, Ausztria, 1096 körül) nevű lányát a kijevi Szofijaszékesegyházban. Az esküvőt ortodox szertartás szerint kötötték. magyar királyné, Salamon anyja. Gyermekei: Adelhaid (kb. 1040–1062), II. Vratiszláv cseh herceg felesége (négy gyermekük született); Salamon (1052–1087), magyar király (1063–1074) és Dávid (1053/55 – 1094 után); állítólagos mostohafia: György (anyja Anasztázia királyné egyik udvarhölgye lehetett) Örököse: Salamon Koronázása: Székesfehérvár, 1047 eleje Elődje: Péter Utódja: I. Béla Elhunyt: 1060 novembere/decembere (47 évesen), Zircen Nyughelye: Tihanyi apátság
Nádor uralkodása alatt: Zache, Radó I. András, más néven Endre (1013 – 1060. december 5. előtt) Árpád-házi magyar király 1046–1060 között. I. András (Endre) – miután a lázadás erejét igénybe vette – első dolga annak leverése volt. Öccsét, Bélát hercegként az ország egy részének urává tette, Nyitra központtal. Az így kialakult dukátus (hercegség) intézményét később Könyves Kálmán szüntette meg. Uralkodása alatt többször került szembe a Német-római Birodalommal. A király és a herceg hadai sikeresen szálltak szembe III. Henrik német-római császár hadaival is, megakadályozva annak az ország ügyeibe való beavatkozását és megőrizve függetlenségét. Trónjától végül öccse, Béla fosztotta meg.
87
Székely Bertalan: I. Endre megkoronázása
Időrend Vazul megvakítása után előbb Csehországba, majd II. mieszko lengyel király udvarába került. Innen később Leventével együtt Oroszországba ment. 1046-ban a Gellért köré csoportosult főurak hívták haza Oroszországból. 1046-ban, Székesfehérvárott választották királlyá és 1047 elején koronázták meg. Valószínűleg IX. Konsztantinosz Monomakhosztól kapta koronáját. IX. Kónsztantinosz, eredetileg Kónsztantinosz Monomakhosz (görögül Κωνσταντίνος Θ΄ Μονομάχος, 1000 k. – 1055. január 11.) a Bizánci Birodalom császára (uralkodott 1042. június 12-étől haláláig), Zoé császárnő harmadik férje volt. Uralkodása alatt virágzott a bizánci kultúra, de a birodalom 7. század eleje óta működő államrendjének bomlása fokozottan felgyorsult mind katonai, mind államigazgatási, mind pénzügyi téren.
1047-ben I. András Magyarországra hívja a felégetett verduni káptalan 24 kanonokját és vezető egyházi stallumokba helyezi őket. 1048-ban hazahívja Krakkóból öccsét, Bélát és létrehozza a dukátust (hercegséget). 1049-ben András sereggel tör Bizáncra, Szófiáig nyomul. 1058-ban köt békét Bizánccal. 1051-ben III. Henrik német-római császár csapatait a Vertes kapujánál állítja meg. 1052-ben III. Henrik Pozsonyt ostromolja, Zotmund (Búvár Kund) elsüllyeszti a német hajókat. 1053-ban a mártírhalált halt Gellért püspök földi maradványait Pestről püspöki székhelyére szállíttatja. 1054-ben Humbertus bíboros IX. Leó pápa követe és Celariusz Mihály konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen kiközösítik egymást. A Szkizmával (egyházszakadás) megkezdődik a keleti és a nyugati keresztény egyház szembenállása. Keleten a kereszténység központjává Bizánc vált. 1055-ben I. András megalapítja a tihanyi bencés monostort Szent Ányos tiszteletére. 1056-ban elhunyt III. Henrik. Fia, IV. Henrik (Száli dinasztia; német királyként 1056-tól illetve német-római császárként 1084–1105 között uralkodott) követte a német trónon. 1057 őszén I. András királlyá koronázza fiát, az ötéves Salamont. 1058-ban békét köt IV. Henrik német királlyal. Juditot, IV. Henrik nővérét eljegyzik az ötéves Salamonnal. 1059-ben I. András összehívja a várkonyi királytalálkozót. András a korona és a kard közötti választással próbára akarta tenni öccsét, Béla herceget. Béla Lengyelországba menekült. 1060-ban András és Béla seregei összecsaptak. A sebesült András Zircen hunyt el.
88
Élete Származása, ifjúsága Édesapja Vászoly (Vazul) volt, akit az I. István ellen szervezett lázadása miatt megvakítottak és fülébe forró ólmot öntöttek, hogy uralkodásra alkalmatlanná tegyék. Vazul Géza testvérének, Mihálynak volt a fia. Apját későbbi krónikások tévesen nevezték meg Szár Lászlóként, aki Vazul testvére volt. Édesanyja Tátony nembeli volt. Két testvéréről tesznek említést a források, bátyját Leventének, öccsét Bélának hívták. Apjuk megvakításakor fiainak menekülnie kellett. Először Csehországba kerültek, majd nemsokkal később tovább mentek Lengyelországba, ahol Mieszko fejedelem fogadta őket. Ideérkezésük 1031 és 1034 (Mieszko halála) közötti időszakra tehető. A lengyel udvarban csak Béla maradt, a másik két testvér továbbutazott Oroszország irányába. Itt Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem vendégszeretetét élvezték. 1038 táján András elnyerte a fejedelem leányának, Anasztáziának kezét. Feltehetően ennek a házasság előfeltétele az volt, hogy Andrásnak fel kellett vennie az ortodox kereszténységet. Ekkor Oroszország védőszentjének, Szent Andrásnak nevét kapta. Eredeti pogány nevét a források nem őrizték meg.
Anasztázia és I. András szobra Tihanyban
Újra Magyarországon Mindeközben Magyarországon Orseolo Péter, hogy háláját kifejezze a német-római császárnak, Magyarországot hűbérbirtokként ajánlotta fel a császárnak, aki mindezt el is fogadta. A király emellett folytatta korábbi tevékenységét, melynek során a vezető vallási és világi tisztségeket főleg németeknek és olaszoknak adta. Ezek miatt már 1045-ben két lázadás is szerveződött ellene. Az egyik élén Viska (Viske), valamint Bolya (Buja) és Bonyha, az erdélyi Gyula főembere és két fia (így Sarolt unokaöccsei). Ezt az összeesküvést elárulták, résztvevőit kivégezték vagy megkínozták. A másik összeesküvést Gellért püspök szervezte, aki – csakúgy mint az első felkelés résztvevői - a Vazul-fiakat akarta visszahívni a magyar trónra. Gellért szavára a hercegek, Levente és András 1046-ban hazaindultak. Közben a békési Vata is sereget szervezett, hogy a pogány vallást visszaállítsák Magyarországon. Az elégedetlenkedők és a két herceg 1046-ban Abaújváron találkoztak. A pogányok előadták követeléseiket, engedjék a pogány hit gyakorlását, ölhessék meg a püspököket és papokat, rombolhassák le a templomokat és tisztelhessék a bálványokat. A hercegek belegyeztek a követelésekbe, hiszen tudták, hogy az András apósától kapott csapat önmagában nem elég Péter elűzésére. A pogánysággal kiegészült sereg hamar elsöpörte Péter uralmát, 1046 őszére már a Dunáig bírták az országot. A pogányok azonban mindeközben igyekeztek a kereszténységet eltüntetni, ennek esett áldozatul Gellért is, akit 1046. szeptember 24-én gyilkoltak meg. Péter újra a németek felé fordult, és a nyugati határon már gyülekeztek is a csapatok. Pétert háromnapi küzdelem után elfogták és az egyik forrás szerint megölték, másik szerint csak uralkodásra alkalmatlanná tették, megvakították. András 1046-ban került a magyar trónra, miután nem sokkal azelőtt a legidősebb Vazul-fiú, Levente meghalt. Székesfehérváron a megmaradt három püspök koronázta királlyá 1046 vége felé.
89
Uralkodása Miután trónra került, hozzálátott a pogányság leszámolásához, visszaállíttatta a keresztény rendet, és utasította a népet a Szent István rendelkezései szerinti életre. 1047 elejére az ország egysége helyreállt, a királyi haderő az előkelők egységes támogatásával erőfölénybe került. A legyilkolt papság pótlására Franciaországból érkeztek hittérítők. Ebben közrejátszhatott András felesége is, akinek egyik lánytestvére a francia király felesége volt. A belső rend helyreállítása után András első dolga a németekkel való békekeresés volt. Ennek érdekében már 1047-ben követeket küldött III. Henrikhez és kész volt területeket átengedni, valamint adót fizetni, de a hűbérességet nem vállalta. A béketárgyalások ekkor abbamaradtak, a német-római uralkodó figyelmét az itáliai területek kötötték le. András felkészült arra, hogy idővel Henrik bosszút akar majd állni az elvesztett birtokáért. 1048 elején ezért hazahívta testvérérét Lengyelországból, és Bélát tette meg a magyar hadak fővezérévé, aki nagy politikai és hadvezetési tapasztalatokkal rendelkezett. András testvérének adta az ország egyharmadát (dukátus), ami a hatalmas terület mellett nagyfokú önállóságot is jelentett Béla számára. András alapította a tihanyi apátságot, melynek 1055-ben kelt alapítólevelében találhatóak a magyar nyelv első összefüggő emlékei, ezek közül a legismertebb a „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea” (Fehérvárra menő hadi útra) frázis. A monostor alapító oklevele a legrégebbi, eredeti formájában fennmaradt magyar nyelvű oklevél. Latin nyelvű szövegében magyar szavakat, kifejezéseket is találunk. Az oklevelet a Pannonhalmi Főapátság levéltárában őrzik. Az egyenes szentélyzáródású, keletelt templomhoz dél felől csatlakozott a szabályos kolostornégyszög, mely nyugaton a templomnál rövidebb volt. Napjainkra csaknem valamennyi középkori építmény úgyszólván nyomtalanul eltűnt, mintegy tucatnyi kőfaragványt és a szinte érintetlenül ránk maradt altemplomot nem számítva.
Viszály a németekkel
A pozsonyi jelenet
1051-ben Henrik haddal indult Magyarország ellen. A német sereg két irányból közeledett a magyarok felé. Az egyik csapat a Vágon átkelve a Nyitra folyóig hatolt. Henrik kikerülve a nyugati határkaput (moson-soproni gyepű) Stájerország felől tört be a Dunántúlra. A másik sereget Gebhard regensburgi püspök vezette, ez a hadtest a Dunát biztosította és amelyen az utánpótlást szállították a sereg részére. A német csapatok keresték az ütközetet, azonban a magyarok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, csakúgy mint István 1030-ban II. Konrád ellen. A német sereg elől a lakosságot kiköltöztették, az élelmet elvitték, vagy elpusztították. A németek ennek ellenére a Vértesig, egyes források szerint Székesfehérvárig jutottak. Béla a seregeit azonban a németek hátába irányította, hogy a Zala és Rába közti részt, valamint a mosoni gyepűket erősítsék. A németek éheztek, mivel semmi élelmet nem találtak és az utánpótlásuk is akadozott. A németeket a magyar csapatok közben folyton kísérték és apróbb összecsapások szinte mindennaposak volta, éjszakánként rajtaütöttek az őrökön, a vonulós csapatok közt nyargaltak és egy-két nyílvessző kilövése után eltűntek. Ekkor döntöttek úgy a német csapatok, hogy elhagyva a Vértest, északra fordulnak az utánpótlást szállító hajókhoz. De akkor azok már nem voltak ott, ugyanis Béla herceg elfogatta az egyik futárt és olyan levelet küldött a püspöknek németek nevében, amelynek értelmében a hadjáratnak vége és forduljanak vissza Regensburgba. A
90
legenda szerint a Vértes onnan kapta nevét, hogy az elfáradt és éhező németek vértjeiket eldobálva indultak tovább észak felé. Henrik a következő év tavaszán újra betört Magyarországra, okulva az előző hadjárat kudarcából, most végig a Duna mentén haladt. A támadás első színhelye Pozsony volt, ahol a jól felkészült vár nyolc hétig állta a németek támadását. A csatát végül a Búvár Kund néven elhíresült személy döntötte el. Az eredetileg Zotmund névre hallgató várvédő az éj leple alatt a német hajók alá úszott és megfúrta azokat. A német császárnak újra vesztesként kellett elhagynia Magyarországot. Pozsonynál jelen volt az akkori pápa is, IX. Leó, aki a felek közötti tárgyalásokat akarta elősegíteni. A vesztes Henrikkel 1053-ben kezdődtek újra a béketárgyalások – a németek jelentős pénzt és területeket követeltek –, de a német belviszályok miatt megszakadt az egyezkedés. 1056-ben meghalt III. Henrik és hatéves fia, IV. Henrik került a trónra. Új alapokon indultak újra a béketárgyalások; 1058-ban fejeződtek be. A morvamezei békében a német-római császár sem anyagi, sem területi igényeket nem támasztott, a magyarok hűbéresi viszonya pedig nem merült fel. A béke megpecsételése érdekében András fiát, Salamont és Henrik nővérét, Juditot eljegyezték egymással. Az eljegyzés előtt András királlyá koronáztatta (1057-ben) fiát, Salamont.
A várkonyi jelenet ábrázolása a Képes Krónikában
Belviszály Ezzel a lépésével azonban András újabb belviszályra adott okot, ugyanis mikor 1048-ben hazahívta öccsét, Bélát, a dukátus mellé neki ígérte a koronát is, lévén, akkor még nem volt fiú örököse. András fiának megkoronázásában közrejátszott egy másik tényező is, ugyanis nem sokkal második fiának, Dávidnak születése után szélütést kapott és megbénult, és így látta biztosítva fia számára a trónt. Béla a gyerekek eljegyzésétől is távol maradt. A királyi tanácsadók ekkor azt javasolták a hordszékbe kényszerült Andrásnak, hogy ölesse meg testvérét. András azonban hajlott a békés megbocsátásra és abban reménykedett, öccse lemond Salamon javára. 1059-ben ezért Tiszavárkonyba hívatta testvérét. és felkínálta neki választásra a koronát és a kardot, A korona a királyságot, a kard pedig a dukátust jelképezte. Ha Béla a koronát választja a király hívei helyben lekaszabolják, ha a kardot veszi el, békében uralkodhat a saját országrészében. Ekkor Béla egyik híve, Miklós ispán megsúgta neki, hogy ha kedves az élete választása a kardra esik. Béla megértette, és a kardot választotta. Ezután végérvényesen megromlott a két testvér kapcsolata, Béla Lengyelországba ment családjával együtt és hadat gyűjtött. Felesége családi kapcsolatainak köszönhetően II. Boleszló fejedelem segédcsapatokat adott a magyar hercegnek, aki elindult, hogy visszaszerezze a koronát. Először a Tiszántúlon került egymással szembe a két sereg. András oldalán ott voltak a kibékített német csapatok, Béláén pedig a lengyelek. Bélának sikerült megosztani András csapatait és győzelmet aratott felettük, később Moson közelében is összecsaptak a testvérek. Andrást a német császárság felé menekítették, Béla azonban csapatokat küldött elébe és a szövetséges határőr népekkel lezáratta a menekülési útvonalat a mosoni kaput.
91
Halála A lebénult András sorsa megpecsételődött. A mosoni csata során az Andrást szállító szekér felborult, így került testvére fogságába Zircre és nemsokára ott is halt meg. Halálával kapcsolatban létezik több másik változat is, az egyik szerint a tihanyi apátságba akarták szállítani, de útközben életét vesztette Zircen. A másik lehetőség, hogy a megtört királlyal rosszul bántak a fogságban. Andrást végül az általa alapított tihanyi apátságban temették el. Öccse követte a trónon I. Béla néven. András özvegye és gyermekei menekülni kényszerültek.
I. András király sírja a Tihanyi Apátság altemplomában.
KRISZTUS. AZ OSZTHATATLAN SZENTHÁROMSÁG NEVÉBEN. ANDRÁS ISTEN SEGÍTŐ KEGYELMÉBŐL A MAGYAROK GYŐZHETETLEN KIRÁLYA. Minthogy némely halandók elméjükben többnyire elgyöngülve akár lustaság folytán akár vétkes hanyagságból, s igen gyakran a világi dolgoknak hamarosan múló gondjai miatt is tudatlanul, mert nem emlékeztek rá, könnyelműen a feledésnek adták át, amit láttak és hallottak, ezért a tudósok, bölcselők s atyáink igen sokan tanácskozással, okossággal és iparkodásukkal rájöttek, hogy amit az emberi nem fiai helyesen elhatároztak, azt a mindig szorgalmas írnokok keze által betűk emlékezetére bízzák, nehogy annak avultsága folytán nyoma se maradjon a későbbi kor utódaiban. Minthogy tehát ezt ők hasznosnak és jónak látták, s hogy a jelenkori összes bölcsek is lássák ugyanazt még hasznosabbnak és kitűnőnek, ezért András a legkeresztényebb jogartviselő hatalmából folyó parancsából elrendelte, hogy mindaz a megművelt vagy parlagon fekvő föld, szőlő, vetés, szolga, szolgáló, ló, ökör, juh, disznó, méh s ezeknek őrzőik, valamint az illő egyházi felszerelések, amelyeket és akiket - amint azt jelen oklevél sorjában megmutatja - a saját és felesége, fiai, leányai és valamennyi élő és megholt atyafia üdvéért Szűz Máriának és Szent Ányos püspöknek és hitvallónak a BALATIN fölött a TICHON nevű helyen lévő egyházához adott, ezen ünnepélyes hártya tanúbizonyságába foglaltassék. Odaadta ugyanis a fent említett dicső király az előbb írt helyet ott a szigeten, ahol az egyház alapíttatott, s ennek a határai így jegyeztetnek fel: egy tó van körülötte és egy töltés, amely a régiek keze munkájával készült; ezeken belül minden nádas és halászóhely ide tartozik. Ugyanebben a tóban van egy PETRA nevű hely, amely a többiekkel együtt ide tartozik. És tudja meg mindenki, hogy ami gyümölcsös, kaszáló és más egyéb - a szőlőkön kívül - a szigeten van, ide tartozik. A királyi rétek pedig, amelyek a szigethez legközelebb fekvő falu mellett terülnek el, ugyanezt az egyházat illetik. Van egy rév is ezen a tavon, s ez hasonlóképpen hozzá tartozik. Azon a FUK nevű patakon ugyanis, amely a mondott tóból folyik ki, van egy hely, ahol a népek átjárnak, néha a hídon, gyakran pedig a gázlón át, s ez szintén ide tartozik. Másik hely az, aminek HULUOODI a neve, ez
92
szintén a tónál kezdődik és egészen ide tartozik; hasonlóképpen mindaz, ami ettől a HULUOODI-tól a kis hegyig és ettől a TURKU tóig fekszik, amelynek a fele a népé, fele pedig az egyházé. Ez a hely egészen a ZAKADAT-ig, innen a nagy útig, azután az ARUK szögletéig, majd a SEG-ig és tovább URSA-ig, innen pedig a nagy tóig terjed. Ezen kívül van egy másik szénakaszálásra alkalmas és megfelelő hely a ZILU KUT és a KUES KUT között, amely ide tartozik. Hasonlóképpen ide tartozik egy másik jó szénatermő hely, a KERTHEL. A fent mondott egyházhoz tartozik továbbá egy hely, amely ugyancsak a BOLATIN tónál kezdődik s KOKU ZARMA a neve, ez a KEURIS TUE-re vezető nagy útig és innen megint a már gyakran említett tóig terjed. Mindaz pedig, amit ezek a határok foglalnak magukba, legyen az sziget, szénatermő hely vagy rét, kétségen kívül ezé az egyházé. Rajtuk kívül ide tartoznak ennek az egyháznak a szolgái a földjükkel és a halászóhelyeikkel, amelyeket előbb a többi néppel együtt bírtak. Azt a sok köröskörül fekvő cserjést pedig az említett király a tisztjei kezével jelöltette ki ugyanennek az egyháznak tulajdonául. Ugyanezé az egyházé lettek mindazok a halászóhelyek és nádasok, amelyek a SEKU UEIEZE és a révhez vezető út között fekszenek. A fent megírtakkal együtt van egy másik hely is, ugyancsak a BOLATINban PUTU UUEIEZE és KNEZ között s ez is a szent egyházhoz tartozik halászóhelyeivel és nádasaival együtt. A hasonlóképpen minden jövedelmükkel az itteni kaszálóhoz és rétekhez tartozókon kívül van egy LUPA nevű hely, ahol különböző fajtájú fák vannak, és ide tartozik három másik hely is, amelyek nagyon alkalmasak szénakaszálásra. Másutt van egy falu, amelyet GAMAS-nak hívnak; ebben a mondott egyháznak van földje s ezt két út határolja: az egyiknek neve ZIGET ZADU, a másik a nagy út s ezek Szent Kelemennél végződnek. Az erdő pedig, amely itt a királyé volt s amelyet mezők és völgyek vesznek körül, az említett egyházat illeti, kivéve mindazt, amiről - mint láttuk - már fentebb említés történt. Egy másik helynek, amelynek GISNAV a neve, ezek a határai: a FIZEG menti MUNORAU KEREKU, innen ULUUES MEGAIA-hoz megy, azután a MONORAU BUKUREA, innen FIZEG AZAA-hoz, majd FYZEG-en túl BROKINA REA és innen a közútig, s ezen vonul a KURTUEL FA-ig, innen pedig a HURHU-ig, azután egy másik útig, amely megint a MONARAU KEREKV-hoz vezet. Mindaz pedig, ami ezeken a határokon belül terül el - a szőlőket kivéve - a már említett egyházhoz tartozik. Van még azután egy MORTIS nevű hely, amelynek határa a SAR FEU-nél kezdődik, innen az ERI ITUREA, majd GNIR UUEGE HOLMODIA REA és innen MORTIS UUASARA KUTA REA s ezután NOGU AZAH FEHE REA, innen CASTELIC-hoz és a FEHERUUARU REA MENEH HODU UTU REA, azután PETRE ZENAIA HEL REA. Ezek mellett másutt van egy falu, amelynek FOTUDI a neve s ebben ennek az egyháznak van szántóföldje, amelynek ezek a határai: a nagy őt innen az ARUK TUEig, amely völgy a KANGREZ útig nyúlik, tovább a LEANSYHER-ig, innen ARUK FEE-ig, majd LUAZU HOLMA-ig, azután pedig a KAZTELIC-ba vezető útig. Mindaz, amit e határok zárnak körül, hasonlóképp az említett egyházé. Másutt van egy hely és szántóföld rétekkel, amelyet hasonlóképpen a király tisztjei jelöltek ott ki. Ennek a birtoknak a határában van egy erdő, amelynek határa az ECLI révnél kezdődik és FIDEMSI-ig megy, innen az ARUK TUE-hez vezető nagy útig, tovább pedig a kőfejig, azután BAGAT MEZEE-ig vonul, majd innen ASAUUEGI-hoz. Ebben az erdőben sok kis halastó van s ezek mind a fentírt egyházéi, három kivételével, amelyek közül kettő a királyé, a harmadik pedig Szent Mihályé, OPOUDI és LOPDI a királyéi. Ha pedig vannak ugyanitt termő és nem termő fák, ugyanazt az egyházat illetik mindazzal együtt, amit előbb feljegyeztünk. Van egy lólegeltető hely, amelynek határa keletről a BALUUANA-nál kezdődik, innen AUI-hoz, azután az ELEUUI HUMUK-hoz, majd a HARMU FERTEU-hoz, azután a RUUOZ LICU-hoz s innen a HARMU HIG-hez megy, innen a IOHTUCOU-hoz, azután a BABU HUMCA-hoz ér el, innen az OLUPHELREA, azután pedig a CUESTI-hez, innen a CULUN vize közepén vonul, ettől a FEKETE KUMUC-ig, innen pedig a FUEGNES HUMUC-hoz, azután a CUES HUMUC-hoz megy, majd a GUNUSARA-ig, innen a ZAKADAT-ig és tovább a SERNE HOLMA-ig, azután a BALUUEAN-ig vezető ARUK-ig. Mindaz, ami e helyeken bozótosban, nádasban és rétekben található, ezen szent egyházhoz tartoznak. Mindazokkal együtt, amelyeket már fentebb megírtak, a kegyes király ennek a szent egyháznak adományozta SUMIG vásárvámjának harmadát, hasonlóképp THELENA révének és vámjának harmadát. Odaadta továbbá SEGISTO tavát is. Az istentisztelet serény és fáradhatatlan végzésére, de a szentek dicsőítésére s tiszteletére is szerzetesek seregét gyűjtöttük oda, s királyi bőkezűséggel gondoskodtunk számukra mindenről, ami ételükhöz, italukhoz vagy ruházatukhoz szükséges, hogy Isten szolgálatában ne lanyhuljanak vagy ne legyen okuk az ebben való restségre. Hogy pedig idők folyamán azokra nézve, amiket Krisztus tiszteletére s az ott élők és nekik szolgálók eltartására az előbb mondott egyháznak adtunk, semmiféle patvarkodástól ne szenvedjenek, a jelen
93
hártyán a jegyző kezével minden egyenként fel van jegyezve. Van tehát húsz eke föld, hatvan háznéppel, húsz szőlőműves szőlővel, húsz lovas szolga, tíz halász, öt lovász, három gulyás, három juhász, két kanász, két méhész, két szakács, két tímár, két kovács, egy aranyműves, két kádár, két molnár malmokkal, két esztergályos, egy ruhamosó, egy szűcs, tíz szolgáló. Ezeken kívül harmincnégy hírnök lovaikkal, száz tehén, hétszáz juh, száz sertés, ötven kas méh. Ezeken kívül a szerzetesek szükségletére évenként ötven csikót adunk a királyi ménesből. Az egyház szolgáinak száma összesen száznegyven háznép. Mindezeket szabad ajándékozással adtuk az előbb mondott monostornak. S nehogy valaki a következő idők folyamán bármit ezekből megkárosítani vagy visszavonni merészeljen, azt átkunkkal fenyegetjük. Ha pedig valaki rossz tanácstól félrevezetve ezen rendelet áthágója találna lenni, kitaszítva Isten örök büntetéssel sújtsa és kényszerítsék tizenkét font arany megfizetésére. S hogy ezen összeírás érvényes és sértetlen maradjon, pecsétünk rányomásával jelöltük meg, s átadtuk híveinknek megerősítésre. + Benedek érsek jele. +Mór püspök jele. +Kelemen püspök jele. +Lázár apát jele. +Gilkó ispán jele. +Zacheus nádor jele. +Vojtek ispán jele. +Miklós püspök jele.
ANDRÁS
KIRÁLY
+Lajos ispán jele. +Ernye ispán jele. +Vid ispán jele. +Márton ispán jele. +Illés ispán jele. +András ispán jele. +Fancel ispán jele. +Nana lovász jele. +Koppány bíró jele. +Preca asztalnok jele. +Celu tisztviselő jele. A hétszintes menny és az egész teremtés egy Istene üdvösséghozó megtestesülése ezerötvenötödik esztendejében, amikor az elölmondott győzelmes fejedelem királyságának kilencedik esztendejében szerencsésen uralkodott és vele a legnemesebb Béla herceg, állította össze ezt az ünnepélyes oklevelet a boldogságos Miklós főpap, aki ez idő szerint a királyi udvar jegyzőjeként tevékenykedett, s a király saját kezevonásával hitelesítette a már fentírt tanúk jelenlétében. *** ( Magyar fordítás: Holub József és Érszegi Géza ) Az oklevél legújabb szövegkritikai kiadása: Diplomata Hungariae antiquissima. Szerk. Győrffy György. Bp. 1992. I. 145-152. Az alapítólevél összefoglaló nyelvészeti elemzése: Bárczi Géza, A tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék. Bp. 1951. És Molnár József-Simon Györgyi, Magyar nyelvemlékek. Bp. 1977. 15-21. Kísérlet helyneveinek azonosításához: Győrffy György, A tihanyi alapítólevél földrajzinév-azonosításaihoz. Emlékkönyv Pais Dezső hetvenedik születésnapjára. Szerk. Bárczi Géza és Benkő Loránd. Bp. 1956. 1-9 I. András király (1046–1060) Szűz Mária és Szent Ányos püspök tiszteletére maga és családja lelki üdvéért alapította a tihanyi monostort. Szűz Mária I. (Szent) István ismert országfelajánlása óta Magyarország védelmezője. Ányos Galliában Vienne közelében született 358 táján. Harmincévesen lett Orleans püspöke. Sokat tett a városáért, amely különösen hálás volt neki, hogy tanácsai és imái révén sikerült megmenteni a várost Attila hun seregétől. A kilencvenes éveinek közepén halt meg 453. november 17-én. Sírja zarándokhely lett, s sajátos módon itt tették le a frank királyok ünnepélyes esküjüket, ha szerződést, szövetséget kötöttek, sőt itt tisztázhatták magukat a főemberek, ha gyanúba keveredtek, hogy hűtlenek lettek urukhoz. Az uralkodó és uralkodó közötti egyezséget, az uralkodó és alattvalói közötti hűséget szavatoló Szent Ányos nem véletlenül lett a magyar király alapította monostor védőszentje. I. Andrásnak ugyanis nemcsak a császár újabb és újabb rohamaival kellett megküzdenie trónja védelmében, de szerette volna fiának, Salamonnak is a trónt biztosítani. Trónjának szilárdsága, a testvére, Béla herceg és a pártütésre kész alattvalók ígéretein múlott. Ígéreteik szavatolását rábízta tehát Szent Ányosra.
94
Az oklevelet a korszak általános íróanyagára, ún. déli hártyára írták, s – ahogy a szövegében is olvashatjuk – tekercs (tomus) formában őrizték. Ami a szövegét illeti, ismert kialakult formulái voltak már a 11. század derekán az okleveleknek. Nemcsak a bevezetés és tárgyalás és befejezés részei különültek el egymástól simára csiszolt, kerek mondatokkal, hanem kisebb, oklevélről-oklevélre ismétlődő, csak üres formaságoknak tetsző részek is elkülönültek a nagyobb egységeken belül. A hitelesítés mindig annak a pecsétjével történt, akinek a nevében kelt az oklevél. Az aljára került azok aláírása, akik jelen voltak az oklevélben leírt eseménynél, vagy netán részt is vettek benne. Az aláírások között megtaláljuk az e korra jellemző királyi monogrammát is, vagyis a király nevének betűiből formált rajzot. Akár a megpecsételés, akár a tanúk sora rendkívül fontos az oklevél hitelességének bizonyításában. Sajnos, az oklevél pecsétje az idők folyamán lepergett, a tanúk neve azonban megmaradt, sőt ismerjük is őket javarészt. Az aláírás két részből áll: egy keresztből és a kereszt mellett a keresztet rajzoló nevéből. A keresztet az „aláíró” rajzolta, az „aláíró” megnevezése azonban az „aláírók” írnokainak (clerici) munkája. A király sem maga szokta a saját monogramját megrajzolni, többnyire az előre megrajzolt monogramma egyetlen hiányzó vonalát húzza csak be. Végére az oklevél egyik legfontosabb része, a keltezés került. A keltezésben feltüntették Béla herceget, a király öccsét, aki ekkor még együtt uralkodik András testvérével, s utóbb I. Béla néven követi bátyját a magyar trónon. A legvégén pedig utalnak arra, ki volt az oklevél elkészítésével megbízott személy: Miklós püspök. Számtalan jel mutat arra, hogy korának legműveltebb emberei közé tartozott a krónikaíró, nemzetközi szerződések és magánlevek kitűnő ismerője és írója, Miklós püspök. A tihanyi oklevél gyönyörű kerek latin mondatai, az egyes kifejezések végén szokásos rímes végződések élő tanúi a püspök tanultságának. Az oklevél elején, ahol az írás elméleti indokáról olvashatunk magvas elmefuttatást, rálelhetünk arra, ki is volt, aki írta az oklevelet: az írnok, akinek a keze (per manus scriptorum) mentette meg az emlékezet számára a történteket. Az írnok a szépírás mestere ebben a korban, tanultsága arra képesíti elsősorban, hogy lemásolja szép betűkkel azt, amit mások megfogalmaztak, lejegyeztek. Már első látásra észrevehetjük, hogy oklevelünk írója igyekezett gondos munkát végezni. Egyenletesen megformált betűi jól olvashatóvá teszik írását. Vajon ki készítette azt a fogalmazványt, amit írnokunk lemásolt? Erre is megtaláljuk a feleletet az oklevelünkben, ahol azt olvashatjuk, hogy a jegyző (notarius) kezéből származott mindaz az adat, ami az oklevélben található. A jegyzőről pedig tudjuk, ki volt, hiszen az oklevél záró részéből kiderül, hogy a királyi udvarban a jegyzői hivatalt ekkor Miklós püspökünk töltötte be. Ő volt tehát az oklevél jegyzője, vagyis fogalmazója, s az ő fogalmazványából dolgozott az írnok. Szembeszökő, hogy a birtokhatárok leírásának megszövegezése elüt az oklevél többi részétől. Ebben a részben ugyanis nem a király beszél a szokásos fejedelmi többesben (adtuk, adományoztuk stb.), hanem a feljegyzés készítője beszél a királyról harmadik személyben (átadta, odaadta stb.), s ebben a részben találjuk a magyar szövegeket is. Ez arra utal, hogy a birtokok határjárását lejegyző betűvető sem az írnok, sem a jegyző nem lehetett. Az oklevél elkészítése négy-öt ember összehangolt munkája révén és a korszakban általános, több évszázadon át kijegecesedett okleveles formulák alapján született meg. A tihanyi alapítólevél az első eredetiben fennmaradt hiteles oklevelünk. pergamen, 880×370 mm – két összevarrt, déli hártyalap, alul középen rányomott pecsét nyoma – 11. századi minuscula írás – Magyarország, 1055. Pannonhalmi Bencés Főapátság, Főapátsági Levéltár (Magyarország) Tihany fasc. 1. n. 1.
Jegyzetek 1. ^ a b Naptártörténeti kislexikon, összeállította Schalk Gyula, Fiesta-Saxum, 1999, ISBN 963 9084 50 6, 172. oldal 2. http://tihany.osb.hu/okirat.htm
95
I. Béla és Salamon Amikor Endrének később megszületett fia, Salamon, a király a trónöröklés tervezett rendjét felborítva a herceggel szemben részére szerette volna biztosítani a trónt. Ez kemény összecsapásokhoz vezetett a két párt között, már Endre halála előtt is; előbb Béla (1060-1063) majd Salamon (1063-1074) jutott trónra. Erre a korra esik a második nagy pogánylázadás, amelyet Vata fia János vezetett.
I. Béla magyar király
I. Béla szobra a Nemzeti Történeti Emlékparkban
I. Béla (1016 – Dévény vidéke, 1063. szeptember 11.) Árpád-házi magyar király 1060–1063 között. Született: 1016 körül (115-1020 között) Édesapja: Vazul (Vászoly) Anyja: a Tátony nemzetségből való Ragadványneve: Bajnok Teljes neve: Adalbert Házastársa: (1032) Richeza (vagy Adelhaid) magyar királyné, Mieszko lengyel fejedelem leánya Gyermekei: Géza (Magnus) és László, akik lengyelországban születtek; Lampert herceg, Zsófia, Eufémia, Ilona és egy ismeretlen nevű leány már Magyarországon születtek. 1060. december 6-án, Székesfehérvárott választották királlyá és koronázták meg. Uralkodási ideje: 1060 – 1063. szeptember 11. Koronázása: Székesfehérvár, 1060. december 6. Elődje: András Elhunyt: 1063. szeptember 11. (47 évesen), Kőris-patak (a Rába vidékén lévő táborban) Nyughelye: Szentséges Megváltó bencés apátság, Szekszárd Utódja: Salamon Örököse: Géza Uralkodása alatt nádor: Radó
96
Időrend Vazul megvakítása után II. Mieszko udvarába menekült. Lengyelországban a pomerániaiak elleni harcokban dicsőséget szerzett. 1048-ban tért vissza Magyarországra. 1060-ban Béla – sógora, II. Boleszló lengyel seregével – visszatér. A két testvér serege a Tiszánál összecsap, Béla győz. A menekülő András Mosonnál fogságba esik, meghal. Özvegye és fia IV. Henrikhez menekül. Béla trónra lép. 1061-ben Béla országgyűlést hív össze Székesfehérvárra. Az összegyűltek Vata fia, János vezetésével a pogány valláshoz való visszatérést követelik. 1063-ban a mainzi birodalmi gyűlés határozatot hoz Salamon királlyá tétele érdekében. I. Béla királyra rászakad a dömösi kúriájában a trónépítmény. A beteg királyt a Mosont ostromló német had felé viszik, útközben meghal. 1063. szeptember 11-én, kb. 45 éves korában hunyt el. Halála után fiai: Géza és László, valamint Lampert (Lambert) lengyel földre menekültek.
Élete Származása és száműzetése I. Béla Géza magyar fejedelem öccsének, Mihálynak unokája volt. Apja valószínűleg Vazul volt; bár több korabeli krónika is Vazul öccsét, Szár Lászlót jelöli meg Béla és testvérei apjaként, ennek okai a korabeli politikai események is lehetnek (Vazul fellázadt I. István ellen, ezért nem szívesen ismerték volna be, hogy az Árpád-ház későbbi uralkodói az ő leszármazottai). Béla születésének éve ismeretlen; történeti emlékeink akkor említik először, mikor testvéreivel, Endrével és Leventével külföldre menekült. Menekvésének okait és körülményeit ismerjük. A krónika szerint Vazul megvakítása miatt menekültek el. Krónikáink szerint Péter herceg utat akarván magának nyitni a magyar trónra, a három herceg élete ellen tört. I. István élete végső éveiben unokaöccseit nem tudta megvédeni, azt ajánlotta tehát nekik, hogy meneküljenek, s a kedvezőbb időket külföldön várják be. A hercegek Csehországba menekültek, ahol Ulrik herceg udvarában szíves fogadtatásban részesültek. Itt I. Mieszko bujdosó lengyel fejedelemmel találkoztak, kit – miután országát visszaszerezte – Lengyelországba kísértek. Béla jelentékeny szolgálatot tett ennek a fejedelemnek. A pomerániaiak ellen viselt háborúban a lengyel hadak élére állt és fényes győzelmet vívott ki. Jutalmul a lengyel fejedelem leányának, Richezának kezét nyerte.
Béla herceg párviadala egy pomerániai vitézzel.
97
Visszatérés Magyarországra Eközben a magyarok másodszor is fölkeltek Péter király ellen és 1046-ban Béla bátyját, Endrét hívták meg a trónra. Endre visszahívta Bélát is az országba, átengedte neki az ország harmadrészét és – neki magának fia nem lévén – az örökösödésre is kilátást nyitott neki. Béla a III. Henrik német-római császár ellen viselt háborúkban fényesen kitűnt hadvezéri képességével. A német hadak visszaszorítása és a haza függetlenségének megóvása az ő érdeme. Ezt azzal is tetőzte, hogy visszaszerezte az ország déli részeit, melyek a közelebbi zavarok alatt részint a horvát fejedelem kezeibe, részint görög felsőbbség alá jutottak. Időközben Endrének fia született, Salamon. Béla nem ellenezte, hogy apja Salamont már hét éves korában megkoronáztassa. Ellenségei azonban elhitették Endrével, hogy Béla a korona után áhítozik. Hűségét és önzetlenségét Endre Várkonyban egy, a költészet által később kiszínezett jelenetben tette próbára. Béla, nem érezvén magát biztonságban, Lengyelországba menekült, hol sógorától, II. Boleszlávtól segélyt kért, 1060-ban seregével Magyarországba tört. Endre a csatában elesett; Béla a csatatérről Székesfehérvárra ment, ahol 1060. december 6-án királlyá választották és megkoronázták.[1] Röviddel ezután országgyűlést tartott Székesfehérvárott, ahova – hatalmának legitimálására – minden faluból meghívatott két-két vént. Az összegyűlt küldöttek, akik a város falain kívül tanyáztak, követelték a pogány vallás visszaállítását. Elterjedt nézet, hogy a követelők vezetője Vata fia János volt, de ezt nem minden forrás tartja valószínűnek. [2] A király három napot kért gondolkozásra. Ezalatt összehívta Fehérvár alá a szomszéd megyék várkatonaságát és szétzúzta a tömeget, mely már ujjongva várta követéléseinek teljesülését. Ez volt hazánkban a pogányság utolsó nyílt lázadása.
Uralkodása Béla a veszedelem elhárítása után sokat tett a fejlődő kereszténység és nemzeti művelődés érdekében; különösen az ipar, kereskedés és a pénzügy rendezésére, s a közjólét emelésére. Midőn 1063-ban IV. Henrik császár gyámjai előkészületeket tettek a Németországba menekült Salamon igényeinek támogatására, Béla megelőzte őket és Ausztriába küldte seregeit, a vállalkozás azonban sikertelen volt. A király a várható német támadás miatt Dömösre hívott össze országgyűlést. A Dunakanyar által körülölelt erdős hegyvidék a honfoglalástól kezdve a fejedelmek, majd Árpád-házi királyaink családi birtokterülete volt. Ezen a hatalmas erdőbirtokon, melyet a középkorban egységesen Pilis-erdőnek neveztek, több királyi vadászkastély, palota létezéséről tudunk. Az elmúlt évek régészeti-történeti kutatásaiból tudjuk azt is, hogy közöttük kiemelkedő szerepet játszott a dömösi királyi palota, mely a XI. században királyaink kedvelt tartózkodási helye és fontos birtokközpontja volt. Első közvetlen adatunk a Képes Krónikában maradt fenn erről az időről. Az 1063. év eseményeinél ugyanis a következők olvashatók: „A jámbor (I.) Béla király ezután betöltve uralkodásának harmadik évét, királyi jószágán, Dömösön összezúzódott beomló trónján” Béla király ekkor egy várható német támadás visszaverésére készülődve tartott itt országgyűlést. A nyugati határok felé felvonuló csapatai után vitték Dömösről sebesülten, amikor meghalt. Az általa alapított szekszárdi apátságban temették el.
Jegyzetek 1. 2.
↑ Benda Kálmán (főszerek.): Magyarország történeti kronológiája I. köt. (1981), 88. old. ↑ Kristó, Gyula. Magyarország története 895–1301. Budapest: Osiris Kiadó. ISBN 963 389 506 5 (2006) , 122-123. oldal
Forrás http://magyartortenelem.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=10624 http://magyartortenelem.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=10624
98
Richeza vagy Rixa (1013. szeptember 22. – 1075. május 21.) lengyel hercegnő, magyar királyné. 1013. szeptember 22-én született II. Mieszko lengyel fejedelem és Rixa grófnő elsőszülött leányaként. Két testvére volt: Kázmér és Gertruda. 1032-ben édesapja a pomerániakkal szemben tanúsított merészsége után az akkor még csak herceg Bélához adta feleségül. Mikor I. András visszahívta öccsét Magyarországra, Richeza is vele tartott. Mikor András meghalt, királyné lett belőle, mert férje megszerezte a magyar trónt. Richeza 1075. május 21-én halt meg. Lengyelországban temették el. * Rixa, Richeza (1013/15 k.-1060 után): lengyel hercegnő, magyar királyné. – II. Mieszko lengyel herceg (ur. 1025-31 és 1032-34) és Rixa grófnő elsőszülött leánya. Vazul fiai (Levente, András és Béla) apjuk megvakíttatása (1031) után Csehországba menekültek, ahol találkoztak, a Bezprym által Krakkóból elűzött II. Mieszko lengyel herceggel. 1032: a lengyelek Bezprymet megölték, Mieszkót hazahívták. Vele tartott Béla herceg, akihez a pomerániakkal szemben tanúsított merészsége után a fejed. 1033 decemberében nőül adta elsőszülött leányát, Rixát, s lengyel herceggé tette. Valószínűleg ekkor kapta a keresztségben az Adalbert nevet. 1034-ben Rixa apja meghalt, testvéröccse, I. (Megújító) Kázmér (ur. 1038-58) lett a lengyel fejedelem, uralkodásának első időszaka 1034-38 közötti időszak a feudális anarchia, a pártütések jegyében telt. 1038-ban Kázmért elűzték, fő támogatóját, Bélát is üldözték. Kázmér távolléttében valószínűleg Béla régensként irányította a fejedséget. Krakkót ő tette az ország fővárosává. 1039-ben Kázmér visszatért és Béla segítségével fölszámolta az zűrzavart. Ezekben az években születhettek Bélánál 1-2 évvel idősebb nejének, Rixának első gyerekei, Géza és László. 1048-ban Bélát és családját 1046-ban magyar királlyá koronázott testvérbátyja, I. András hazahívta, megígérte, hogy a trón örökösévé teszi. Béla családjával hazatért, a testvérpár megosztozott Magyarországon: Andrásé lett a kirság harmada; Béla megkapta a dukátust (északi részén Nyitra, a keleti területeken Bihar volt a központja). A testvérek közötti viszony megromlott, amikor András fia, Salamon megszületett és apja hamarosan királlyá koronáztatta. 1059: Béla és Rixa népes családjával Lengyországba ment, ahonnan sereggel tért vissza. - Béla 1060 őszén győzött a harcokban megsebesült András ellen, s I. Béla néven magyar király lett. Rixa férjével és családjával ismét Magyarországra került. Nem ismeretes, hogy Béla halálát (1063) követően fiaival tartott-e Lengyországba, vagy már nem élt. Gyermekei: 1047 e. Géza, 1040/41 k. László; 1043/44 k. Zsófia (férjei: weimari-isztriai Ulrik őrgr., Magnus szász hg.); Ilona/Lepa (férje Zvojnimir Demeter horvát kir.; 1048/49 k. Lambert), Eufémia (férje I. Ottó morva hg.); Sophia (férje Lambert magyar ispán). — Révai XVI:289. - Dümmerth 1987:215.
99
A szekszárdi apátsági templom szentélyében lehetett I. Béla sírja A szekszárdi vármegyeháza felújításánál folyamatban lévő régészeti feltárásokból kutatók arra következtettek, hogy a szekszárdi bencés apátság templomának szentélyében temethették el I. Béla királyt (1016–1063).
I. Béla szobra Szekszárdon (fotó:szoborlap.hu)
A királysír korábban feltételezett helyszínén, az apátsági templomhoz kapcsolódó kápolna területén tavaly elkezdett feltárás a napokban folytatódik – mondta az MTI-nek Ódor János, a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum igazgatója. Az azonban már tavaly kiderült, hogy a feltételezésekkel ellentétben itt nem lehetett I. Béla sírja – tette hozzá. A XI. századi bencés apátságot, ahová az írott források szerint I. Bélát temették, az 1960-as években tárták fel; Kozák Károly régész a mostani megyeháza északi része alatt talált középkori alapfalakat, amelyek feltételezése szerint egy korabeli kápolnáé lehettek, és még az apátsági templom felépülése előtt temethették ide az Árpád-házi uralkodót. A 2009-ben végzett megelőző feltáráson viszont egy XIV-XV. századi, gótikus kápolna maradványai kerültek felszínre, így kizárt, hogy a királysír itt lett volna. Kozák Károly ugyanakkor feltárt az apátsági templom keleti oldalán egy díszsírhelyet, ahol ugyan későbbi eredetű csontvázak és tárgyi leletek kerültek elő, mégis közvetett bizonyítékok alapján azt lehet mondani, hogy ha I. Bélát a szekszárdi apátságban temették el, amit írott források megerősítenek, akkor a sír itt volt – jelentette ki a múzeum igazgatója. A szekszárdi Béla király téren várhatóan júniusban kezdődő feltárás, amely a belváros rehabilitációját előzi meg, arról adhat információt a régészeknek, hogy milyen környezetben állt a bencés apátság épülete; a középkori városmag bizonyos fokig az elmúlt 150 év feltárásai alapján ismert, de ma sem tudni például, hogy hol állt a településnek a források által említett, vélhetően XIV. századi plébániatemplom.
Aki alatt beszakadt a trón I. Béla Árpád-házi magyar király 1060–1063 között. I. Béla Géza magyar fejedelem öccsének, Mihálynak unokája volt. Apja valószínűleg Vazul volt, bár több korabeli krónika is Vazul öccsét, Szár Lászlót jelöli meg Béla és testvérei apjaként, ennek okai a korabeli politikai események is lehetnek. A Képes Krónika tanúsága szerint a király úgy halt meg, hogy összedőlt alatta a trónja, és ez súlyosan megsebesítette. A sebesült uralkodót nyugatra vonuló csapatai után szállították; de Dévény környékén belehalt sérülésébe. Az általa alapított szekszárdi apátságban temették el.
Forrás http://tortenelemportal.hu/2011/05/a-szekszardi-apatsagi-templom-szentelyeben-lehetett-i-bela-sirja/
100
A szekszárdi bencés apátság
A nagyhírű, I. Béla alapította szekszárdi apátság ugyan szerencsésen átvészelte a hódoltságot, de az 1794es tűzvészt követően lebontották. Még néhány évig temetkeztek a romjai közé, aztán maradványait az új templomhoz felhasználva végleg az enyészetté vált. A középkori krónikák szerint a Szent Megváltó tiszteletére alapított apátság lett 1063-ban I. Béla nyughelye is, bár halálakor az apátság nem volt még felszentelve. Sokáig csak az a vállkő, meg az a három oszlopfejezet hirdette az apátság egykori szépségét, amiket az Augusz család egykori kertjéből vittek át az akkoriban alapított megyei múzeumba. Felmérésekből a templom XVIII. századi alaprajza volt ismert. A templom alapfalait a megyeháza udvarán 1960-ban találták meg, majd 1968 és 1972 közt került sor a részletes feltárásra, Kozák Károly vezetésével. A feltárás tisztázta a templom építéstörténetét is, és apróbb faragott kőleletekkel kétségtelenné tette a már ismert kőfaragványok szekszárdi eredetét. Ezt követően a romokat konzerválták. Nem kerülhetett sor a középkori apátsági épületek megkutatására, mivel feltételezhetően helyükön épült fel a barokk korban, majd a XIX. sz. elején a megyeháza, bár elképzelhető, hogy az udvar déli részén is rejtőznek alapfalai. A szekszárdi faragványokat az Ezredéves Kiállításon (1896) ismerhette meg az ország. Régebben a faragványok bizáncias vonatkozásait hangoztatták, sőt palmettás díszítései révén kapcsolatba hozták a honfoglaló magyarság díszítőművészetével is. Újabban egyesek inkább az észak-itáliai, velencei kapcsolatait emelik ki (Tóth Melinda, Marosi Ernő), mások továbbra is kiállnak a bizánci eredeztetés mellett.(Tóth Sándor) Kevesen vitatják azt, hogy mind a négy faragvány a templom alapításának a korából származik. Tóth Melinda későbbi datálását a szakma általában elutasítja. Gerevich még különböző korúnak vélte a faragványokat. A kőanyag és a technika azonossága miatt Kozák ezt megcáfolta. A templom alaprajzának ritkaságát, minden művészettörténész kiemeli. Konszenzus van abban is, hogy a kolostor kilenc osztatú alaprajza kapcsolatba hozható a bizánci művészettel. Vita azon van, hogy milyen közvetítéssel érkezhetett hozzánk ez a hatás. A korábban egyeduralkodó közvetlen bizánci, vagy örménygrúz hatás (Kozák Károly) hangsúlyozása mellett újabban a balkáni, közép-itáliai közvetítés és szóba került. Érdekes az is, hogy Marosi Ernő (MTA, Művészettörténeti Intézet) következetesen a XVIII. századból származó felméréseknek megfelelő alaprajzot közöl tanulmányaiban. Ennél a sokkaréjos sarkokkal ellentétben az épület külső falai egyszerű derékszögű falsíkokban végződnek. A romok konzerválása során a Kozák Károly-féle, ásatásokkal is dokumentált sokkaréjos alaprajzot rekonstruálták. Ez még erőteljesebben hangsúlyozza a templom centrális jellegét, és még kevésbé teszi lehetővé az itáliai eredeztetést. Ez a sokkaréjos forma ugyanis a nyugati művészetben teljesen ismeretlen.
101
A falak alapozását mészkőtömbökkel végezték, a felmenő falak főként téglából készültek, de helyenként előfordulhatott a vegyes falazat is. A vaskos pillérek valószínűleg bizánci mintára kupolát tartottak, bár az épület kis méretei a toronyszerű kiképzést is valószínűsítik. Mind a kövekből, mind téglából számos másodlagos felhasználású, római volt. A főbejárat eredetileg a déli oldalon lehetett, bár ennek régészeti nyomát nem találták. A templomtól északra egy kis kápolna volt, ezt Kozák az apátság alapítása előtti falusi templommal azonosította. Kozák szerint Béla király holttestét is először ide temethették, mert halálakor a templom még nem volt kész. Ezért egy északi kapuval az apátságot összekapcsolták a kis templommal. Később Béla sírját áthelyezték a főtemplomba, ahol a szentély előtti egyik fő sírhelyet nevezte meg Kozák feltételesen Béla király egykori nyughelyének. Az apátságon az átalakítási munkák a tatárjárás után kezdődtek, és főként a XV. századi gótikus átépítés révén lettek jelentősek. A XIII. században, a centrális jellegének oldására nyugati homlokzatára tornyot építettek, majd később gótikus boltozat kerül a toronyaljba, és esetleg a templom egy részére. A gótika idejéből a toronyalj záróköve, és számos bordatöredék került elő. 1457 után a török veszély növekedésével átépítik az apátságot. Vár lett belőle. A barokk kori újjáépítés kisebb változtatásokat hoz a templom alaprajzán, sekrestye épül, barokkos ívelésű ablakokat nyitnak a középkoriak helyett, a torony felső szintjét is átépítették, és barokk sisakot kapott a torony. A kereszt szárvégződéseiben a keleti és nyugati oldalon kápolnákat alakítottak ki, ezek valószínűleg csehsüveg boltozatot kaptak. A hajóban és a szentélyben még álltak a középkori boltozatok, de ezek állaga a XVIII. század végére már nagyon leromlott. Tudjuk azt, hogy az 1794-es tűzvészt megelőzően is már szó volt a rossz állagú, és a megyeháza bővítését akadályozó templom lebontásáról. A tűzvész csak felgyorsította ezt a folyamatot. A romos templom még néhány évig állhatott, hiszen a törmelékrétegébe főleg a déli hajóban számos sírt ástak, különösen sok gyermeksírt. A bontás 1800-ban vette kezdetét, a kőanyag egy részét az újonnan épülő plébániatemplomhoz használták fel.
A szekszárdi bencés apátság alaprajza
102
Bencés Apátsági templom romjai Béla tér 1. - Megyeháza udvar 1. Béla király alapította 1061-ben A kereszt alaprajzú templomot a királyi család temetkezési helyéül is szánták, a hagyomány szerint 1. Bélát itt temették el, de a királyi sírt soha nem találták meg. Az első apát egy talján származású ember volt, bizonyos Vilmos apát, akit a krónika közismert borisszának nevez. 1212-ből származik az első fennmaradt oklevél, amely igazolja a szekszárdi apátság hiteleshelyi tevékenységét. A tatárjárás után az apátság épülete köré várat építettek. A 14. században az apátságban monostori iskola is működött, ahol egyházi és világi pályára készülők kaphattak képzést. 1526 augusztusában itt pihent meg II. Lajos serege Mohács felé menet, szeptemberben pedig a török hadak is itt táboroztak. Ők akkor csak átmenetileg foglalták el a várat, utána tovább vonultak, 1532-ben hasonlóképpen, de 1538-ban tartós ittmaradásra rendezkedtek be. 1541-ben Szekszárd szandzsák székhelye lesz. (A hódoltság legnagyobb közigazgatási egységei, a vilájétek szandzsákokra tagolódtak, amelyeknek élén bégek álltak. Legfontosabb feladatukként ők parancsoltak a területükön állomásozó katonaságnak, de a szandzsák polgári igazgatását is ők irányították.) 1686. szeptember 22-én a keresztény seregek visszafoglalták Szekszárdot. A török hódoltság után az apátságot Mérey Mihály apát tette ismét keresztény templommá, ebben a funkciójában működött 1794-ig, amikor a nagy tűzvész elpusztította. Romjainak föld feletti részét 1802-ben elhordták az új templom építéséhez, az apátság uradalmi épületeit a vármegye vette meg és átépíttette megyeházának. 1967-72 között a templom alapjait feltárták, és hangulatos romkertet alakítottak ki, amely később hangversenyek és folklórműsorok rendezésére is alkalmasnak bizonyult. Az első ilyen koncertet a Szekszárdi Fúvószenekar adta idősebb Véghelyi Miklós karnagy kezdeményezésére, az ő vezényletével. A szekszárdi vármegyeháza felújítási munkálatai közepette a régészeti kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy a szekszárdi apátsági templom szentélyébe temethették el I. Béla királyt (1061-1063). A Tolna megyei városban júniusban fontos régészeti munkálatok kezdődnek, így több megválaszolatlan kérdésre is fény derülhet. A szekszárdi apátsági templom kápolnáját már tavaly elkezdték feltárni a régészek, és ekkor még úgy vélték, hogy itt nyugodhat I. Béla király. A régészeti munkálatok bebizonyították, hogy a korábbi feltételezésekkel ellentétben mégsem itt van az Árpád-házi király sírja – mondta Ódor János, a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum igazgatója. A bencés apátságot, ahova az írott források szerint temették az uralkodót, még az 1960-as években feltárták. Kozák Károly régész, a megyeháza északi része alatt talált egy középkori falat, ami akár a korabeli kápolnához tartozhatott, és még az apátság felépítése előtt ide temethették I. Bélát. 2009-ben 14-15. századi maradványok kerültek elő a feltárások során, így teljesen kizárt, hogy I. Béla sírhelye lenne az. Kozák Károly ugyanakkor feltárt az apátsági templom keleti oldalán egy díszsírhelyet is, ahonnan későbbi csontvázak és tárgyi emlékek kerültek elő, azonban közvetett bizonyítékok és írásos források alapján mégis itt, a szekszárdi apátságban kell lennie I. Béla sírjának. Szekszárdon, a Béla király téren júniusban kezdődnek azok a régészeti feltárások, amik arra keresnek választ, hogy milyen környezetben állt az egykori bencés apátság. A középkori városrész hajdani kinézetét bizonyos mértékig már ismerik a kutatók, azonban azt még mindig nem tudják, hogy hol állhatott a forrásokban említett plébániatemplom.
Forrás http://www.csatolna.hu/hu/tolnamegye/muemlek/szekszard.shtml http://www.szeki.hu/turista/kalauz/magyar/tu000011.htm http://helyitipp.hu/tolna-megye/a-szekszardi-apatsag-szentelyebe-keresik-i-bela-sirjat
103
II. Mieszko lengyel fejedelem István király kortársa http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Mieszko_lengyel_fejedelem
II. Mieszko Lambert
II. Mieszko Lambert (lengyelül: Mieszko II Lambert), (990 – 1034. május 10.) – lengyel király 10251031., lengyel fejedelem 1032-1034. a Piast dinasztiából, Vitéz Boleszláv második fia. Született: 990 Házastársa: Richeza (995–1063) [1013-ban kötött házasságot Merseburgban Lotaringiai Rychenzaval (sz. 989. – †1063. III. 21.) – Ezzo, Lotaringia grófjának (994-1034) lányával, 1047 után benedek rendi apáca volt Brauweilerban.] Gyermekei: o Megújító Kázmér, akit hibásan Szerzetesnek hívnak, (sz. 1016. VII. 25. – †1058. XI. 28.) – Lengyelország hercege (1038-1058) o Riksa v. Richeza lengyel hercegnő (1013–†1052 után lehet, hogy1075) – I. Béla, magyar király (1060-1063) felesége o Gertruda (sz. 1025 körül – †1108. I. 4.]) – Izjaszlav felesége, aki Turov fejedelme, Novgorod fejedelme (1052-1054), a Kijevi Rusz nagyhercege (1054-1068, 1069-1073, 1077-1078) Uralkodási ideje: 1025 – 1031 és 1032 – 1034 Koronázása: 1025. december 25. Elődje: I. Boleszláv Elhunyt: 1034. május 10./11. (44 évesen), Poznań Utódja: I. Kázmér Eleinte sikeresen folytatta apja politikáját. 1030-ban megtámadta Szászországot és felégette Hamburgot, megelőzve ezzel II. Konrád német-római császárt, aki hasonló hadműveletet tervezett. A szász krónikások ezt írták: Mieszko hadainak átvonulása után a fű nem akart nőni. A szászországi rajtaütés után II. Mieszkot megverték Lausitznál 1031 őszén. Ezzel egyidejűleg a csehek rajtaütöttek Morvaországon, és Oldřich fia I. Břetislav megszerezte az uralmat Morvaország felett. Valószínűleg ekkor II. Mieszko szövetségese, I. István magyar király békét kötött a németekkel. Egyúttal Bezprym testvérével, Ottóval megegyezve II. Konrád császárral és Bölcs Jaroszláv orosz fejedelemmel támadást szervezett Lengyelország ellen keletről az orosz hadsereg élén, rajtaütésük teljes sikerrel járt, II. Mieszko Csehországba menekült, ahol Oldřich elfogatta és megcsonkíttatta (kasztráltatta). Mieszko Vitéz Boleszláv minden hódítását elveszítette – a Cservieni városokat a Kijevi Rusz, Lausitzot és Milskot Németország szakította el. A trónt Vitéz Boleszláv fia, Bezprym akarta megszerezni, akit először egyházi pályára szántak. Mieszko Csehországba ment. Rövidesen azonban Bezprym meghalt zavargások következtében és így Mieszko visszatérhetett az országba és visszajuthatott a hatalomba, azonban a császárnak be kellett hódolnia, és le kellett mondania a király címről. Egyúttal testvérének, Ottonnak és unokaöccsének, Dytryknek önálló országrészt kellett adnia. Csak Otton halála és Dytryk eltávolítása után szerezte meg a teljes hatalmat. II. Mieszko korában kiemelkedően művelt uralkodó volt. Tudott írni és olvasni, ismerte a latin és görög nyelvet, érdekelte az irodalom és a liturgia. II. Mieszko Lambert halálával néhány évig tartó zűrzavaros időszak következett, amelyből végül Mieszko fia, Megújító Kázmér került ki győztesen, és hatalomra tudott kerülni.
104
Salamon magyar király http://hu.wikipedia.org/wiki/Salamon_magyar_kir%C3%A1ly
Salamon király és Géza herceg viszályát ábrázoló miniatúra a Képes Krónikában. A trónon ülő Salamon előtt a viszályt szító Vid ispán kezében egy hüvelyben két kardot tart, szemléltetve a krónika szövegét. A háttérben Géza herceg
Salamon (1053–1087) Árpád-házi magyar király 1063–1074 között. Született: 1053 Édesapja: I. András Édesanyja: Anasztázia hercegnő, Bölcs jaroszláv kijevi fejedelem leánya (Salamon bukása után kolostorba vonul) Házastársa: (1063) Judit hercegnő, III. Henrik császár elánya Uralkodási ideje: 1063. vége[1] – 1074. március 14.[1] (1074-ben I. Géza és testvérei eltávolították a trónról) Koronázása: 1057[2] (más források szerint 1058-ban) illetve 1063, 1064. április 11. (Pécs) Elődje: I. Béla Utódja: I. Géza Elhunyt: 1087 (34 évesen), Póla (?) (vagy Pola, horvátul Pula, olaszul Pola) város Horvátországban, az Isztriai-félsziget déli részén. Nádorok: Acsa, Vidos, Ottó, Radván
105
Időrend I. Béla uralmát Melk várában vészelte át. 1063 szeptemberében birodalmi sereg élén, sógora, IV. henrik oldalán bevonul Fehérvárra. Géza, László és Lampert Lengyelországba menekültek. 1064. január 20-án, Győrött az országnagyok kibékítik Salamon és – a II. Boleszláv lengyel király (Kázmér fia, II. Mieszko unokája) által támogatott – I. Béla fiait, s Pécsett április 11-én az unokatestvérek már együtt ünnepelték a húsvétot, sőt az ünnepi koronát maga Géza tette Salamon fejére. Géza herceg a dukátust kormányozza. Salamon uralkodása idején erős német befolyás érvényesül. 1067-ben cseh sereg tör Magyarországra és Trencsényig pusztít. 1068-ban Salamon király és Géza herceg horvátok mellett Dalmáciában harcol Velence ellen. — Keleti nomád népek betörése Erdélybe, majd a Tiszántúlt dúlják. A király, Géza és lászló Cserhalomnél (Kerlésnél) szétverik a zsákmánnyal visszavonuló úz-besenyő hadat. 1071-ben a bizánci császár besenyő határőrei betörnek a Szerémségbe. A magyar királyi és hercegi hadak elfoglalják Nándorfehérvárt és Szerém várát. Belgrád védői Gézának adják meg magukat, a viszály kiújul a király és a hercegek között. A zsákmány felosztása azonban meghasonlást idéz elő a király és a hercegek között. 1072-ben a bizánciak visszafoglalják Nándorfehérvárt. (A harcok idején László herceg – Géza életét féltve – visszamaradt a Nyírségben.) Salamon és Géza viszonzásul Nisig nyomul előre. 1073-ban belháború robban ki az országban. Vid ispán meg akarta szerezni a dukátust. 1074. február 26-án Salamon király a kemeji csatában megveri a hercegek seregét, azonban Géza és László egyesült hada cseh segítséggel 1074. március 14-én, Mogyoródnál szétveri a királyi sereget. Salamon a nyugati határszélre menekül és bezárkózik Pozsony várába. Salamon rátámadt anyjára is. Felesége, Judit IV. Henrikhez tér vissza. Salamon sógora, IV. Henrik császár a VII. Gergely pápával vívott invesztitúra harcok miatt nem tudja hathatósan segíteni. 1079-ben I. László Salamontól visszafoglalja Moson várát. 1081-ben Salamon meghódol Lászlónak és rangjához illő ellátás fejében lemondott a koronáról. 1082-ben Salamon összeesküvést sző I. László ellen, a király elfogatja és Viasegrádon bezáratja. 1083-ban, I. László – I. István király szentté avatásakor – szabadon bocsátja Salamont. Salamon a német római birodalomba menekül. 1087-ben a besenyők oldalán harcol, ám a bizánci sereg Drinápolynál legyőzi, és ott meghal. 1088-ban Salamon özvegye, Judit hozzámegy a lengyel fejedelemhez, akit három gyermekkel ajándékozott meg.
Élete Salamon I. András és Jaroszló Anasztázia kijevi hercegnő házasságából kései gyermekként született. Örökösre nem számítva atyja korábban Béla hercegnek ígérte a trónt, fia születésekor azonban mindenképpen Salamonnak akarta megszerezni. 1057-ben IX. Kónsztantinosz bizánci császár koronájával valóban királlyá koronáztatta, s eljegyezte Németország gyermekkirályának testvérével, a tízéves Judittal 1058 szeptemberének közepén, mikor a két király egyúttal a békét is megkötötte. Endre halála után Zircen, özvegye Salamonnal s ennek arájával, Judittal Németországba menekült IV. Henrik udvarába, ahonnan német sereg kísérte haza Székesfehérvárra. Itt a főpapok és főurak őt másodszor is királlyá koronáztatták. Anasztázia királyné Attila kardjával ajándékozta meg Ottó herceget, s a többi német vitézt is gazdagon megajándékozva bocsátotta haza. Október végén azonban, alighogy IV. Henrik Regensburgba ért, II. Boleszláv lengyel fejedelem kíséretében Géza herceg betört az országba, mire a gyermek király és udvara Mosonba futott. Géza azonban hajtván a püspökök békéltető szavaira, Győrött 1064. január 20-án kibékült Salamonnal, s Pécsett április 11-én az unokatestvérek már együtt ünnepelték a húsvétot, sőt az ünnepi koronát maga Géza tette Salamon fejére.
106
Salamon uralkodásának első hét esztendejében az anyja befolyása alatt állt, aki azt szorgalmazta, hogy éljen békében az unokafivéreivel. Eleinte Salamon, illetve Géza és testvérei mérsékelték egymás iránt való bizalmatlanságukat, s közös erővel védelmezték a hazát. Az 1070-es évek első felében azonban az immár felnőtt király nem hallgatott többé anyjára. Udvarában mind nagyobb befolyáshoz jutottak a német származású lovagok, akik közül különösen Vid bácsi főispán tudott hatni a királyra. Emiatt egyre feszültebbé vált a viszony Salamon és Béla fiai között. 1071-ben Salamon és Géza megsegítették Géza herceg sógorát, Zvonimir horvát bánt a karantánok ellen. Ezután az Erdélyt pusztító besenyőkre vetették magukat, s Kerlés mellett a Cserhalmon dicső diadalt arattak rajtuk. Majd a bolgárországi besenyők pártfogóit, a görögöket támadták meg, kierőszakolták a Száván való átkelést, körülvették Belgrádot, s Niketas várparancsnokot hódolásra kényszerítették. Mivel azonban Niketas Gézának hódolt, az ifjú király sértve érezte magát, s midőn a buziási mezőn lebonyolított vagyonelosztásnál Géza az önként hódoló görögök vagyonát nem engedte szétosztani, a király neki bosszúból kisebb részt adott a zsákmányból. Géza szabadon bocsátotta görög foglyait, amit a görögök egyenesen hozzá küldött követséggel viszonoztak. Midőn azonban a görögök csakhamar ismét elfoglalták Belgrádot, Géza vezér 1072-ben ismét részt vett Salamon király bosszuló hadjáratában, mely egészen Nisig mindenütt győzelmet aratott. Géza a hadjáratból hazatérve úgy tapasztalta, hogy a király őt és öccseit tőrbe akarja csalni, ezért Lászlót azonnal a Kijevi Ruszba küldte, hogy külső segítségről idejében gondoskodhasson. Tizenhat püspök csak hosszas fáradozás után, 1073-ra békíthette ki Gézát és Salamont az esztergomi szigeten, egymásnak kezeseit azonban csakhamar kölcsönösen elfogatván, újból küszöbön állt a háború; a télre mégis 1073. november 11-én 1074. április 24-éig tartó újabb fegyverszünetet kötöttek. A király németjei azonban éppen ezt az időt akarták felhasználni, hogy a támadástól nem tartó Gézával elbánjanak s Vid, Marquard és a többiek Ikerváron, Kesztölcön és Szekszárdon a királyt Géza megsemmisítésére biztatták, mert szerintük ekkor nyílt erre a legkedvezőbb alkalom, hiszen Géza csak maga van itthon, míg László a Kijevi Ruszban, Lambert pedig Lengyelországban keres segítséget.
Orlai Petrics Soma: Salamon királyt anyja megátkozza 1074-ben (1852) (a földön térdelő nőalak Judit)
Anasztázia megpróbált hatni immár felnőtt fia politikájára, de a fiú semmibe vette anyja hasznos tanácsait, és már csak egyetlen emberre, Vid zsupánra hallgatott. A Thuróczy-krónikában olvashatók Anasztázia intelmei fiához: „Drága fiam! Többé már nem hallgatsz sem az én, sem pedig híveid tanácsára. Ellenkezőleg, egyre jobban hallgatsz Vidre. Mi történt veled? Elveszejted magadat és az embereidet. Hát nem figyelmeztettelek, hogy legyen elég neked a magyar korona, élj békében a fivéreiddel, add ki a részüket a királyságból. Most pedig már Vidből sem lehet herceg, s te sem tudod megőrizni a hatalmadat”. E szavak hallatán Salamon kis híján megütötte az édesanyját, s csak Judit, a felesége akadályozta meg abban. Anasztáziának nem sikerült elhárítania a konfliktust Salamon és Béla fiai között.[3] Gézát készületlenül lepték meg Salamon hadai, melyek 1074. február 26-án a kemeji rónaságon, valahol Nagyivánnál győzedelmeskedtek is. Géza futó seregéhez azonban László és sógora, Ottó csakhamar 11 új zászlóaljjal csatlakozott s március 14-én Mogyoródnál döntő csatát nyert Salamonon. Vid és Ernye elesett, Marquard és Szvatopluk fogságba jutott, Salamon pedig Szigetfőnél csak bajosan kelhetett át a Dunán, hogy azután Opos csapatának fedezete alatt Mosony felé meneküljön. Szétverte
107
ugyan Zoltán, besenyő vezér seregét, mely Mosonyban körül akarta őt fogni, azt azonban nem akadályozhatta meg, hogy a királyi hatalmat Géza herceg gyakorolja. A segítségre szólított IV. Henrik császár májusban ugyan már fegyverkezni kezdett érdekében, de birodalmának belső ügyei miatt másfelé kellett fordulnia. Amikor azonban Salamon megígérte, hogy hűbérül fogadja tőle Magyarországot, s hogy hűsége jeléül 12 kezest és 6 várat ad át neki, zsoldosaival 1074 augusztusában csakugyan segítségére indult; azonban Salamon csak csekély haddal csatlakozott hozzá, Géza pedig atyjának, Bélának rendszerét követve, minden eleséget eltakarított az éhező sereg útjából. Így Henrik már szeptemberben visszafordult, s még dunai hajóinak egy részét is elégette. Salamon ezalatt Nyitrát ostromolta, hol vitéze, Opos korábban a császár figyelmét is magára vonta hősi tetteivel. Ekkor azonban, úgy látszik, neki is olyan gyorsan kellett visszavonulnia, hogy a nagy sietségben még a Kónsztantinosz Monomakhosz-féle koronát is elvesztette, és azt csak századok múltán találták meg a földben, Ivánkán.
Salamon magyar király segítséget kér IV. Henrik császártól.
IV. Henriket követte nénje, Judit királyné is, maga Salamon azonban Pozsonyba zárkózott. Április 14én már elismerte királyul Gézát, de kívánatosnak nyilvánította, hogy az uralomban Salamonnal osztozzék. VII. Dukász Mihály bizánci császár szintén Gézát ismerte el királynak, és azt a koronát küldte neki, melyet királyaink évszázadokig használnak. Magát Salamont ezalatt László herceg ostromzár alá vette Pozsonyban; de Salamon, ki a vár falai alatt László egyik-másik jó vitézével maga is gyakran viaskodott, még akkor sem esett kétségbe, midőn VII. Gergely pápa 1076. február 22-én legfőbb reményét, IV. Henriket egyházi átokkal sújtotta. 1076. december 25-én Géza király a szekszárdi templomban, Dezső kalocsai érsek békére intő beszédén megindulva, nagymise után a főpapok zárt körében sírva jelentette ki, hogy Salamonnak kész visszaadni az ország 2/3-át, magának régi módon csak 1/3-ot tartván meg; Salamon azonban, úgy látszik, föltétlen lemondást kívánt, s így a békéből és egyességből sem lett semmi, még akkor sem, mikor Géza 1077. április 25-én meghalt, és a magyarok azonnal öccsét, Lászlót tették meg királlyá. László, hogy Salamon működését ellensúlyozza, a trónjától megfosztott IV. Henrik ellenében Sváb Rudolf német ellenkirálynak 1078. május 27-én támogatást ígért. Rudolfnak 1080-beli merseburgi győzelme után, mely különben Rudolf életébe került, IV. Henrik reményei megsemmisülvén, végül 1081-ben Salamon is elismerte királynak Lászlót, aki meghagyta királyi címét, s királyi udvartartást rendelt számára, az uralkodó azonban egymaga maradt. Salamon a királyi udvarban is terveket kovácsolt trónja visszanyerése érdekében, ezért László őt 1083-ban Bodossal, a volt király legbizalmasabb emberével együtt a visegrádi várba (az alsó toronyba) záratta, de még azon év augusztusában szabadon bocsátotta, midőn a nemzettel István király szentté avatásának ünnepét ülte. Salamon, amint tehette, ismét Németországba ment, ahol azonban felesége és sógora, IV. Henrik hidegen fogadta őt. Emiatt a besenyők támogatását kérte, s Kötesk vezért Erdély odaígérésével rá is vette Magyarország megtámadására. László király azonban Kisvárda táján megverte őket, s Kötesk és Salamon a krónika szerint „mint a karvaly körmétől megtépett rucák” futva menekültek (1085).
108
Salamon ezután kalandozó magyar csapatok élére állva, 1087 elején csatlakozott Cselgu bolgárországi besenyő vezérhez, ki magát Konstantinápolyt akarta elfoglalni. Chariopolisz közelében azonban 1087 márciusában csatát vesztettek. Cselgu elesett, Salamon pedig a maga nehéz lovasaival csak nagy nehezen menekülhetett egy rossz várba, hol azonban az ellenség körülfogta őket. Salamon reggel kitört ugyan, hogy keresztülvágja magát, de a görögök kíséretével együtt levágták. A Salamonról szóló monda szerint kevesedmagával megmenekült ugyan, a Duna jegén átkelve egy nagy erdőben elbujdosott társaitól, és álruhában mint kolduló barát pár napra Székesfehérvárott is megjelent, ezután pedig Pólában mint remete vezekelt. A pólaiak sokáig mutogatták sárból tapasztott ágyát, melyen a volt király aludt, s azt az agyagmécsest, melyet a monda szerint saját kezével készített. A millenniumi ünnepségen a pola-parenzói püspökség ki is állította Salamon királynak állítólag eredeti sírkövét, melynek felirata: „HIC REQUIESCIT ILLVSTRISSIMVS SALAMON REX PANNONIE”. 12. századbeli följegyzések szerint azonban (Florianus, Fontes IV., 88.) „extra muros Albe”, azaz Belgrád (?) falain kívül temették el. Gyermekei nem maradtak. Neje, Judit 1088-ban másodszor is férjhez ment, így Salamon halálát valószínűleg nem tehetjük 1087-nél későbbre.
Emlékezete Emlékét több monda is őrzi; a polai nép szentnek tartotta, a magyar krónikások is elismerték vitézségét, Vörösmarty Mihály pedig költői alkotásban emlékezik meg róla.
Jegyzetek 1. 2. 3.
^ a b Naptártörténeti kislexikon, összeállította Schalk Gyula, Fiesta-Saxum, 1999, ISBN 963 9084 50 6, 172. oldal ↑ Dümmerth: Az Árpádok nyomában ↑ Anasztázia, Magyarország királynéja
109
Visegrád – Sibrik-domb A domb Sibrik Miklós kuruc ezredeskapitányról kapta a nevét, aki a Rákóczi-szabadságharc idején a terület birtokosa volt. Sibrik Miklós a fejdelmet rodostói száműzetésébe is elkísérte.
Római tábor maradványai Visegrád környékén a Pannonia provinciát védő limes számos maradványára bukkanhatunk. Ezek közül a legjelentősebbek a római tábor maradványai, amelyek a 176 m magas Sibrik dombon láthatóak. A római korban a mai Visegrád területén volt Pannónia tartomány északkeleti csücskének egyik fontos hadállása; az erődítmény a 320-as években I. Konstantin alatt építették. Alaprajza deltoid volt és 11 patkóalakú torony védte. A belső épületeket hozzáfalazták a főfalakhoz. A közeli limes szakaszt és a Dunát felügyelete alatt tartó tábort Pone Navata-nak nevezték és 300 fős auxiliáris helyőrséggel rendelkezett. A Sibrik dombon levő szabálytalan háromszög alaprajzú, 114x130 m-es római katonai tábor a dunakanyari limes egyik legfontosabb erődítménye. Az I. Constantinus császár uralkodás alatt épült erősség falait 3 legyező-alakú saroktorony és eredetileg 11 patkóalakú torony védte. A belső épületeket a főfalakhoz falazták. A környező limes szakaszt és a Dunát ellenőrző tábort Pone Navata-nak nevezték, és 300 fős auxiliáris helyőrséggel rendelkezett. A tábor korai építési korszakából nem ismerjük a kapu helyét, valószínűleg akkor is a dunai, nyugati fronton lehetett. Az itt levő patkóalakú torony helyén épült táborkaput a 360-as években a táborfal 13 m szakaszon történt elbontásával nagyobbították meg. A legkésőbbi, 380 körüli átépítéskor kváderkövekkel befalazták és elé egy 14,20x12,90 m-es négyzetes őrtornyot építettek. Ennek tetőzetét egy 3,6 m átmérőjű, kerek középső és egy-egy téglalap alaprajzú oldalsó pillér tartotta, ill. osztotta ketté a földszinti teret. A Sibrik dombi táborból 380 körül kivonul a római helyőrség zöme, csak a kapu helyén épített toronyban maradhatott katonaság. A betelepülő kisebb barbár csoport földbe mélyített lakógödreit a tábor D-i oldalán tárták fel. I. Valentinianus-kori érem, római, kézzel formált, besimított díszű kerámiatöredékek kerültek elő. A IV. sz. végi betelepülést követően az V. századi továbbélésre nincsenek nyomok. Egy évszázaddal később, már a népvándorlás korának (gót, gepida, hun, majd avar) maradványai felhasználásával Szent István ispánsági központot hozott itt létre, ami mellett építették 1009 előtt a város első templomát. Ennek helyén Salamon nagyobb főesperesi templomot építetett. A tatárjárásig ez volt a város központja, itt helyezkedett el az ősi Visegrád. Itt volt a várispánság központja a hozzátartozó egyházi épületekkel. Miután a 970-es években Géza nagyfejedelem Esztergomba helyezte székhelyét, a Sibrik-dombi római erőd falait kijavították s a castellumot a fejedelmi katonaság szállta meg. A szent istváni államalapítás során a legkorábban szervezett megyék között levő Visegrád vármegye központja, az ispáni vár a Sibrik dombra került. Az erődben a katonáskodó várnépek szálláshelyei, istálló, műhelyek, raktárak, börtön voltak. Egy 16,5 x 10m-es kváderkövekből emelt, kétosztatú kemencés épületet az ispán, ill. előkelő vendég számára építettek. Ide záratta Szent László Salamon királyt 1083-ban. A XIII. sz. elejére jelentőségét vesztett ispáni központ a tatárjáráskor pusztult el.
110
A IX. században szlávok vándoroltak a környékre, lakótelepülések nyomait megtalálták a kutatások során. A domb történeti jelentőségét és emlékeit az 1970-es évek elején Szőke Mátyás vezetésével tárták fel a régészek. Érdekesség: A régészek és történészek már évtizedekkel ezelőtt felfedezték, hogy jelentős régészeti anyag lehet a Sibrik-domb területén. Sokáig azért nem tudtak belekezdeni a feltárásokba, mert itt termett a legjobb bor Visegrádon. A szőlőgazdák szerszáma azonban gyakran hozott a felszínre régi pénzérméket, kerámia-töredékeket a késő római császárkorból.
Ispáni vár
Visegrád fontos stratégiai ponton épült: a Dunakanyar keleti bejáratánál, a Szentendre sziget csúcsánál, a folyamon átvezető rév fölé emelkedő dombon. Ezt a helyet már a rómaiak is megerősítették. A XI. századi Visegrád vára valójában egy IV. századi római erőd, Pone Navata romjaiból épült újjá. A szabálytalan alaprajzú erőd falait eredetileg valószínűleg tizenkét U alaprajzú torony, a sarkokat pedig három legyező alakú saroktorony védte. Belsejében részben a védőfalakhoz támasztott kőépületek álltak. Az erődöt még a IV. század folyamán kétszer átépítették: először a Dunára néző fal középső tornya helyén egy kettős kaput, majd ennek a helyére egy nagyméretű, de vékony falú négyzetes tornyot, valószínűleg praetoriumot, azaz parancsnoksági épületet emeltek. A rómaiak által 400 körül elhagyott erődítményben az V. század elején még meghúzódott a helyi lakosság, ám hamarosan teljesen elhagyták, és a X. század végéig többé nem is használták. A X. század folyamán Dunakanyar erdőségei Árpád fejedelem dinasztiájának birtokába kerültek. Mikor a század második felében Géza fejedelem a Dunakanyar nyugati kijáratánál, az egykori Solva római erődjében, azaz Esztergomban építette ki székhelyét, a szoros másik, keleti bejáratánál emelkedő antik várrom újra stratégiai szerepre tett szert. Feltehetően ekkor vették megint használatba és javították ki falait, és parancsnokát ekkor tehették meg az egész Pilis vidék, majd a Duna túlsó partján elterülő, vele szomszédos területek elöljárójává: ispánjává is. A várban a század közepe táján újabb építkezésekindultak. A délkeleti sarokban egy kőpalotát építettek, amely talán az ispán, esetleg az alkalmanként itt megszálló király lakóhelyeként szolgált. Salamon király bukása (1074) után a visegrádi vár lassan elvesztette korábbi jelentőségét. Az ispán átköltözött Esztergomba. 1083-ban az erődítmény már csak Salamon börtönéül szolgált. Nem sokkal később a lakótorony is leégett, és nem tudjuk, hogy valaha helyreállították-e még.
Forrás http://www.evisegrad.hu/turizmus/muemlekek-muzeumok/sibrik-domb.html http://romaierod.gportal.hu/gindex.php?pg=14722597 http://www.visegrad.hu/ispani-var
111
Judit magyar királyné http://hu.wikipedia.org/wiki/Judit_magyar_kir%C3%A1lyn%C3%A9
Judit (valószínűleg Ravenna, 1047. április 9. – 1092 és 1096. március 14. között) német-római hercegnő, később Salamon magyar királlyal kötött házassága révén magyar királyné.
Sacra Corona – Judit (Ónodi Eszter)
Élete 1047. április 9-én született, valószínűleg Ravennában, Észak-Itáliában. Édesapja III. Henrik németrómai császár (1017-1056), édesanyja Poitou Ágnes (kb. 1025 - 1077), apai nagyszülei II. Konrád német-római császár (kb. 990 - 1039) és Gizella sváb hercegnő (999-1043), anyai nagyszülei V. Vilmos aquitániai herceg (969-1030) és Ágnes burgundi grófnő (kb. 995 - 1068). 1058 szeptemberében az apja és I. András magyar király között kötött béke értelmében a későbbi Salamon magyar királlyal jegyezték el, de a házasságkötésre csak 1063-ban kerülhetett sor. I. András halála után, 1060-ban annak özvegyével és vőlegényével együtt Németországba menekült bátyjához, IV. Henrik német-római császárhoz, ahonnan német kísérettel tért vissza Fehérvárra, ahol a főpapok és a főurak Salamont másodszor is királlyá koronáztatták. Judit a mogyoródi csata után, 1074-ben az akkor Mosonban székelő királyi udvarban húzódott meg, majd férje bukása és IV. Henrik sikertelen magyarországi hadjárata után a császár kíséretében Németországba tért vissza. 1084-ben, tíz évvel később Salamon felkereste ugyan feleségét Regensburgban, Judit azonban nem volt hajlandó elfogadni őt férjének, és elzavarta. Négy évvel később, 1088-ban halottnak tekintette férjét és Ulászló Hermann lengyel fejedelemhez ment feleségül. Valószínűleg 1092 és 1096 között halt meg, egyes források szerint március 14-én. Salamonnal kötött házasságából egy Zsófia nevű leánya († kb. 1100) született, aki ismeretlen időpontban Poppo von Berg német herceghez ment férjhez. Második házasságából három leánygyermek született: leány (1088 után – 1112 után), ismeretlen orosz herceg felesége Ágnes (1089/90 – 1126/27), apáca Adelhaid (1090/91 – 1127)
112
IV. Henrik német-római császár http://hu.wikipedia.org/wiki/IV._Henrik_n%C3%A9met-r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1r
HEINRIC(VS) · IMP(ERATOR) · IV. Henrik ábrázolása egy 1106 utáni kódexben
IV. Henrik, németül: Heinrich IV., (1050. november 11. – 1106. augusztus 7.) német király 1056– 1106 között, német-római császár 1084. március 31-től haláláig. A Száli-dinasztia tagja. III. Henrik német-római császár második házasságából született egyetlen fiúgyermeke. Anyja Poitou Ágnes.
Uralkodása Henriket 1054. július 17-én koronázta német királlyá Aachen városában Hermann kölni érsek. (Henrik uralkodásának kezdetén nagyapja, Konrád nevét viselte.) Uralkodásának első éveiben Henrik mellett anyja, Ágnes császárné látta el a kormányzói feladatokat. Nagykorúságának első éveiben Henrik apja politikáját szerette volna folytatni, ez azonban a cluny reformokat követő pápaság és a német fejedelmek ellenállásába ütközött.
Az invesztitúraharc Henrik uralkodására rányomta bélyegét a pápai hatalommal való küzdelem, az invesztitúraharc. Az invesztitúraharc a középkori Európa legnagyobb világi-egyházi konfliktusa volt, melynek gyökerei, a Frank Birodalomig a Karoling dinasztiából származó Nagy Károlyig nyúlnak vissza. A pápa 800 karácsonyán császárrá koronázta Nagy Károlyt. Ez a lépés azonban nézeteltéréshez vezetett az egyházi és a világi nagyhatalom között. Nagy Károly saját hatalmát, mint keresztény császár, Istentől származtatta és elkezdte gyakorolni a püspökök kinevezési jogát, az Invesztitúrát. A pápa viszont magát tekintette a főhatalomnak, mivel ő koronázta meg a császárt. A rákövetkező századok Invesztitúraharcainak gyökerei, erre az időre tehetők. A pápaság és a császári hatalom legsúlyosabb nézeteltérései 1075-1122 között zajlottak. A 11. században konfliktus alakult ki a pápaság, azaz a kor reformpápái (ld. Cluny mozgalom) és a Német-Római Császárság között az egyházi vezetők beiktatása (az invesztitúra) kérdésében. A császárok az államuk belső szuverenitásával, a pápa az egyház különálló szerveződésének elvével érvelt.
A harcok IV. Henrik és VII. Gergely között 1075-ben VII. Gergely pápa a Dictatus papae című enciklikájában deklarálta, hogy a római egyház isteni alapítású, így a római pápa hatalma egyetemes, ezáltal kiterjed az egyházi tisztségviselők kinevezésének és elmozdításának kizárólagos jogára. A pápai oklevél kiadására az adott okot, hogy Henrik 1071-ben a pápa beleegyezése nélkül nevezte ki Milánó új érsekét. Az új érsek ráadásul egy olyan személy volt, akit II. Sándor pápa korábban kiátkozott.
113
A Dicatus Papae ellen IV. Henrik császár levélben fejezte ki tiltakozását, és új pápa megválasztását követelte, egyszersmind megvonta császári támogatását. Az elkövetkező hónapok során Henrik belső hatalmát kívánta stabilizálni. Eközben azonban újabb bíborosokat nevezett ki, többek közt Fermóban és Spoletóban. Az 1076-os böjti zsinaton a pápa levelében kiátkozta a császárt, és kijelentette, hogy a császári trón üres. Ezzel előállt az a helyzet, hogy a két méltóság kölcsönösen elmozdította a másikat annak pozíciójából. A német arisztokrácia üdvözölte a császár elmozdítását, és a kitörő polgárháborúban felkeltek a császár ellen, erődöket építettek, ami korábban törvénytelen volt. Az elégedetlenségüket vallásos köntösbe bújtatták. Henriknek nem maradt más választása, mint legalább addig visszavonulnia, amíg elég erős hadsereget tud kiállítani. 1077-ben megmaradt hűséges követői élén Canossába utazott pápai megbocsátásért (Canossa-járás). A pápa a bűnbocsánat jegyében kénytelen volt megbocsátani, a német arisztokrácia azonban új királyt választott Rudolf von Rheinfeld személyében. Henrik részéről a Canossa-járás bölcs taktikai manővernek bizonyult, mellyel időt nyert hatalmának visszaállítására. 1080-ban az elsteri csatában Henrik legyőzte Rudolfot, aki belehalt sérüléseibe. A császár ezután, 1084-ben elfoglalta Rómát, ahol egy ellenpápával ismét császárrá koronáztatta magát. A pápát erőszakkal akarta elmozdítani, hogy egy barátságosabbat helyezzen a Szent Péter-i trónra, ám Gergely behívta szövetségeseit, az Itáliában tartózkodó normannokat, akik 1085-re kiszorították a német hadakat. Azonban fosztogatásba kezdtek, ezért a nép pedig felkelt a pápa ellen, akinek menekülnie kellett: délre vonult a normannokkal, és Salerno városában halt meg 1085. május 25-én. Henrik győzedelmesen tért vissza birodalmába. Az új pápa, II. Orbán elsősorban az 1095-ös clermonti zsinaton elhangzott beszédéről híresült el, mely az első kereszteshadjáratot indította el.
Családja Henrik kétszer házasodott, öt gyermeke született első házasságából Torinói Bertával Adelheid (1070. – 1079 előtt) Henrik (1071. – 1071. augusztus 8.) Waiblingeni Ágnes (1072. – 1143.) Konrád (1074. – 1102.), III. Konrádként német király Henrik, a későbbi V. Henrik császár Henrik földi maradványait a speyeri dómban helyezték végső nyugalomra.
Forrás http://hu.wikipedia.org/wiki/Invesztit%C3%BAraharc
114
I. Géza magyar király http://hu.wikipedia.org/wiki/I._G%C3%A9za_magyar_kir%C3%A1ly
Sok történész szerint ezen a képen a Geobitzász nevű személy I. Géza
I. Géza, más néven Magnus (1044 – 1077. április 25.), Árpád-házi magyar király (1074–1077). Bár Béla halála után fiai, Géza, László és Lampert elfogadták Salamont uralkodónak, de 1074-ben, a mogyoródi csata után átvették az uralmat, Gézát téve meg királynak. Rövid, 3 éves uralkodása után I. (Szent) László került trónra. Salamon még egy darabig küzdött a hatalomért, majd 1080-ban behódolt. Egy újabb lázadása után (1085-ben apósa, Kuten kun király megtámadta Magyarországot, azonban kénytelen volt elmenekülni. 1087 táján halt meg. Született: 1044(?), Lengyelország (1048 előtt született, egyes források szerint: 1039 körül?) Ragadványneve (keresztény neve): Magnus Édesapja: I. Béla magyar király Édesanyja: Richeza (egyes források szerint: Adalhaid) lengyel hercegnő Házastársa: 1. Loozi Zsófia, Arnulf belga-limburgi herceg lánya; 2. (1074 v. 1075) Szünadéné, a császár egyik bizalmasának, Niképhorosz Botaneiatész bizánci vezér unokahúga volt, tőle egy leány, Katalin született. Gyermekei: 1-ső feleségétől hat gyermek született, köztük: Kálmán, Álmos; 2-tól: Katalin Koronázása: 1074 (egyes források szerint 1074-ben választották királlyá és 1075 tavaszán koronázták meg) Uralkodási ideje: 1074. március közepe[1] – 1077. április 24.[1] Elődje: Salamon Utódja: I. László Örököse: Kálmán Elhunyt: 1077. április 25. (33 évesen), Vác Nyughelye: Boldogságos Szűz székesegyház, Vác Nádor uralkodása alatt: Gyula
115
Időrend Első ízben 1048-ban tért vissza Magyarországra apjával együtt. 1059-ben, a várkonyi csel után, 1060-ban ismét Krakkóba menekül apjával és testvérével együtt. Ezt követően lengyel hadakkal tért vissza. 1063-ban, apja halála után ismét Lengyelországba menekül, majd 1064-ben visszatérve kibékül Salamonnal és a koronát is ő helyezi Salamon fejére. A dukátust megosztja öccsével, Lászlóval. 1071-ben – Nándorfehérvár bevétele után – VII. (Dukász) Mihály bizánci császár a Szent Korona alsó részét képező görög koronát küldte Géza hercegnek. Egyes források szerint 1075ben ezzel koronázták meg. 1074-ben, a mogyoródi csata után került a megyar királyi trónra. Géza király és a hercegek befogadják a Moldvában lakó besenyők egy csoportját és megbízzák őket a Mosont és Pozsonyt birtokló Salamon szemmel tartásával. IV. Henrik német király sereget küld Salamon megsegítésére.A Vácig nyomuló sereget azonban Géza visszavonulásra készteti. 1075-ben a IV. Henrikkel – a püspökkinevezés joga miatti – invesztitúra harcban álló VII. Gergely pápa (1073-1085) elismeri I. Géza uralmát. 1075-ben megalapítja a Bars megyei garamszentbenedeki bencés apátságot. Ő fejezte be a váci székesegyház építését, Mogyoródon pedig emléktemplomot emeltetett. 1075-ben I. Géza kijelöli a szombati vásárhelyeket. 1077-ben béketárgyalások kezdődnek Géza király és Salamon között. I. Géza hirtelen elhalálozik. Az I. Lászlónak tulajdonított III. törvénykönyvet is az ő idejében készítették.
Születésétől trónralépéséig I. Béla király és Richeza lengyel hercegnő fia, atyjának lengyelországi tartózkodása idején született. Lengyelországból apjával együtt 1048-ban tért haza. 1057-ben öccsével, Lászlóval együtt belenyugodott unokaöccsének, Salamonnak megkoronázásába; 1059-ben azonban – a tiszavárkonyi palotacsíny után – atyjával együtt Lengyelországba menekült, s az onnan hozott hadakkal együtt részt vett a polgárháborúkban, melyek után 1061-ben I. Béla név alatt atyját ültették trónra. Atyja halála (1063) után testvéreivel, Lászlóval és Lamberttel együtt ismét Salamont ismerte el királyának a győri békében (1064. június 20.). Géza visszanyerte atyja hercegségét, s Pécsett április 11-én maga tette a húsvéti koronát Salamon fejére, s jelen volt Salamon székesfehérvári újabb koronázásán is IV. Henrik császár jelenlétében. Azután hősiesen részt vett a besenyők és bizánciak ellen folytatott háborúkban. Niketász görögjei Nándorfehérvárnál (a mai Belgrádnál) (1071) nem a király, hanem az ő pártfogásába ajánlották magukat, s ő a buzási mezőn nem engedte zsákmányra bocsátani őket, ezért az osztály alkalmával megrövidítette őt a király. Géza 1072-ben, mikor a bizánciak csellel visszavették Nándorfehérvárt, elkísérte ugyan a királyt a niši hadjáratra, a Szerémségbe azonban már nem követte, hanem hazasietett hercegségébe, ahol előkészületeket tett a polgárháborúra, melyet kikerülnie nem állt hatalmában. 1073-ban az esztergomi szigeten rövid időre még egyszer kibékültek ugyan a rokonok, mikor azonban Salamon hadai télvíz idején meg akarták lepni az Igfan erdejében vadászgató Gézát, a herceg is élére állt a maga tiszántúli csapatának, s a cseh határ felé igyekezett, hogy öccse, László hadaival egyesüljön. Kemejnél azonban (a Zagyva torkolata és a Hortobágy mocsarai közt) 1074. február 26-án csatát vesztett, és csak néhány emberével menekülhetett át a Tiszán. Egyesült László seregeivel, s 1074. március 14-én Mogyoródnál döntő csatát nyert a királlyal szemben.
116
Uralkodása (1074–1077) Hívei unszolására ugyan elfoglalta a trónt, s királynak nevezte, de még mindig nem koronáztatta meg magát; pedig nándorfehérvári lovagias magaviseletéért most már VII. Dukász Mihály is királyi koronát küldött neki 1075-ben. Az általános nézet szerint ez volt az a korona, amely máig a Szent Korona alsó részét alkotja.[2] Salamont már 1074-ben haddal segítette ugyan sógora, IV. Henrik, ezt azonban a Gézától megvesztegetett Sieghard aquileai patriarka rábeszéléseivel visszatérésre bírta, s október 28-án VII. Gergely pápa is keményen, a magyar közjog szempontjából azonban egészen hibás alapon támadta meg Salamont, hogy Magyarországot, a római egyház tulajdonát, hűbérül ajánlotta fel a császárnak. Gézát 1075. március 23-án az ország függetlenségének védelmére buzdította, IV. Henrikre pedig 1076. február 22-én kimondta az átkot. Géza tehát egyelőre békés alkotásoknak szentelhette idejét. Vácott székesegyházat, Mogyoródon emléktemplomot, Garamszentbenedeken apátságot alapított stb. S ő, ki megszerezte szent Zoerard Antal ciliciumát, aszkéta volt maga is. 1076 karácsonyán a szekszárdi templomban meghallgatott nagymise után sírva jelentette ki, hogy lemond a trónról, amiről azonban a magyarok hallani sem akartak; nem fogadták el királynak Salamont akkor sem, mikor Géza 1077. április 25-én meghalt, hanem Gézának öccsét, Szent Lászlót emelték a trónra. Vácott temették el a mai Barátok Templomának (Szent Kereszt ferences templom, vagy más néven Vártemplom) helyén álló székesegyházban. A váci ferences templom és rendház helyén az 1074-ben az I. Géza király alapított székesegyház állt, mely a tatárjárás alatt pusztult el. Az 1076-ban elhunyt alapító királyt ebbe a templomba temették. I. Géza király Vácot választotta magának lakóhelyül.
Halála I. Géza haláláról krónikáink ugyancsak szűkszavúan értesítenek. Népünk Magnus (hatalmas, nemes lelkű) királyként emlegette, s tisztelte. Tárgyalások közben betegedett meg, és az így szerzett ismeretlen betegségbe halt bele. A halált okozó körülményekről a szent Megváltó olasz származású apátja Willermus számol be, hogy a fiatal, erőteljes és hőn szeretett király, amikor Salamonnal egy béketárgyaláson vesz részt, hirtelen megbetegszik és meghal. Ez az eset nyilvánvalóvá teszi a mérgezés gaztettét. (Bővebben ld.: Thuróczy Krónika, 156.)
Utódai Gézának első feleségétől, Zsófiától két fia maradt: Kálmán (a későbbi Könyves Kálmán király) és Álmos.
Jegyzetek 1. 2.
a b
^ Naptártörténeti kislexikon, összeállította Schalk Gyula, Fiesta-Saxum, 1999, ISBN 963 9084 50 6, 172. oldal ↑ Zombori, I, Cséfalvay, P., Maria Antonietta De Angelis: A Thousand Years of Christianity in Hungary – Hungariae Christianae Millennium – Published by the Hungarian Catholic Episcopal Conference, Budapest, 2001 – Kiadvány a Magyar Millennium alkalmából Orbán Viktor miniszterelnök védnöksége alatt rendezett vatikáni kiállításra
117
Szent Korona http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Korona
A kiállított Szent Korona az Országház kupolacsarnokában – A koronázási jelvények
A magyar Szent Korona Európa egyik legrégebben használt és mai napig épségben megmaradt koronája. A magyar államiság egyik jelképe, mely végigkísérte a magyar történelmet legalább a 12. századtól napjainkig. A hozzá kapcsolódó hagyományokkal és jogokkal foglalkozó Szent Korona-tan szerint a magyar alkotmányosság alapja volt az Anjou-kor végétől egészen a II. világháború végéig. A tan szerint az ország alaptörvényének és jogrendszerének végső forrása a Szent Korona. Hasonló, de máig élő jogi vonatkozásokat is tartalmazó koncepció épült ki a brit korona körül.
Készítése, kialakulása
A Szent Korona 1790-es ábrázolása
118
A Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia kiadványai, [1] valamint a témával foglalkozó történészek többsége szerint a koronát III. Béla (1172-1196) korában állították össze két fő részből: az úgynevezett görög koronából (corona graeca) és a latin koronából (corona latina). A tetején lévő keresztet később, valószínűleg a 16. században illesztették a tetejére, meglehetősen durva módon, a Krisztus-kép átlyukasztásával. A kereszt elferdülését minden bizonnyal egy 17. századi sérülés okozta, amely úgy keletkezhetett, hogy a koronaékszereket tartalmazó vasláda fedelét azelőtt csukták le, hogy benne a koronát megfelelően elhelyezték volna. Ekkor a felső összekötő ívek is kissé meggörbültek, és több panel eltörött. Egy 800 éves legenda szerint a koronát, vagy legalábbis annak felső részét, II. Szilveszter pápa küldte Asztrik érsek révén I. Istvánnak koronázására. E hiedelem alapja Hartvik püspök legendája, amelyet (Könyves) Kálmán kérésére írt. Mivel Hartvik legendája 1200 körül megjelent a magyarországi breviáriumokban és liturgiai művekben, a történet az egész keresztény világban elterjedt. Ennek alapján a korona népszerű neve Magyarországon és sokfelé máshol „Szent István koronája”. A korabeli források azonban más képet rajzolnak elénk. A korábbi Nagyobb Legenda ugyanis, amelyet I. István kanonizálása idején, 1083. körül állítottak össze, ezzel kapcsolatban azt tartalmazza, hogy „az apja halála utáni ötödik évben… pápai levelet és áldást hoztak neki… és Istvánt, Isten kiválasztottját, királlyá emelték, felkenték olajjal és szerencsésen megkoronázták a királyi diadémmal”. A Nagyobb Legenda bizonyára nem hagyta volna említés nélkül, ha ez a korona a pápától érkezett volna. Hartvik legendáját az magyarázhatja, hogy az ő idejében a székesfehérvári királyi kincstár már tartalmazhatott egy koronát, amelyről úgy tudták, hogy a pápától érkezett, vagy legalábbis I. Istváné volt. Az a kérdés, hogy a Szent Korona felső része valóban István királyé volt-e, nyitva maradt egészen 1978-ig, amikor a koronát Magyarországra visszaérkezte után alaposabb vizsgálatnak lehetett alávetni. E vizsgálat nyomán azt állapították meg, hogy a korona alsó és felső részének stílusa és gyártási technikája erősen eltér, és emiatt valószínű, hogy két különböző helyen és korszakban készült. [2] Az alsó rész (amelyet görög koronának, Corona Graeca is neveznek) 5,2 cm széles, átmérője 20,5 cm. A két metszett akvamarin kő a diadém hátoldalán II. Mátyás (1608-1619) idején került a koronára. A korona homlokoldalán a Pantokrátor Krisztus képe helyezkedik el, amely alatt a korona peremén jobbra és balra Mihály és Gábriel arkangyalok, majd György és Demeter, valamint Kozma és Damián mártírok képmásai találhatók.[4] A diadém hátoldalán VII. (Dukász) Mihály bizánci császár (1071-1078) utólagosan és meglehetősen durván felszerelt képe látható az ívelt keretben. Alatta, kissé balra és jobbra egy-egy olyan zománckép található, amelyek eredetéről és értelmezéséről szintén vita folyik. Csomor Lajos szerint ezek sem eredetiek, utólag kerültek fel mai helyükre, és nem is egy időben, mert mindhármat más-más ötvöstechnika eljárással rögzítették. Ugyancsak jelentős eltérés, hogy míg Dukász Mihály és az alatta balra ábrázolt személy szembe néz, addig a jobb képen lévő uralkodó pupillái jobbra állnak. Ez azért különös, mert a korona abroncsán elhelyezkedő eredeti képek arcai mind az abroncs eleje felé tekintenek (tehát Mihály, György, és Kozma balra; Gábriel, Demeter és Damján jobbra), így a Dukász alatt jobbra eső kép - legalábbis mai helyén - nem illik a rendszerbe. A Dukász alatti balra Kon(stantinos) Porphyrogennetosz vagy Kon(stantios) képe látható (előbbi a császár fia, utóbbi a testvére volt). A jobbra lévő képet általában I. Géza magyar király (1074-1077) képmásának tartják a felirat alapján: Гєωβιτzас Пιсτос Κρаλңс Τоυрхιас (átírásban: Geóbitzasz pisztosz kralész Turkhiasz), amit így lehet fordítani: „Geobitzasz, Turkia hívő királya”. A „Geobitzasz” aligha lehet más, mint a magyar Géza név bizánci, torzult formája, míg „Turkia” megfelel Magyarország hagyományos bizánci elnevezésének. Látszólag egyszerű tehát az azonosítás: Dukász Mihály kortársa volt I. Géza, tehát akkor őt ábrázolja a kép. Az azonosítás azonban korántsem egyértelmű. A két kép kivitelezési technológiája, az ábrázolt személyek szemének állása, és a képek felszerelési módja is eltérő; és egyik sem lehetett eredetileg a Korona azon pontján, ahol most van. Emiatt gyenge alapokon áll a két személy összekötése, de lehetséges. Ugyancsak elgondolkodtató a Geobitzaszfelirat, hiszen már Géza nagyfejedelem (~972-997) is részesült a keresztségben, ahol az István nevet
119
kapta. Az István görögül azonban "Stephanos", ami koronát jelent, a korona pedig a király (králész) felségjelvénye. A felirat - legalábbis jelenlegi - többértelműsége alapján tehát az is elképzelhető, hogy nem I. Géza zománca látható Dukász képe alatt. A bizánci udvari szokásoknak megfelelően egyébként különbség van a császárok és a magyar uralkodó ábrázolásában; az előbbiek feje körül dicsfény ragyog, nevük pirossal van írva, míg a magyar király feje körül nincs glória, neve sötétkék vagy fekete betűkkel íródott. A képek többségét azonos módszerrel illesztettek a helyére, némelyiknél azonban utólagos módosítások nyomai mutatkoznak. Dukász képe például jóval nagyobb a mögötte lévő keretnél. Nagy magassága miatt lejjebb kellett csúsztatni, ehhez az abroncs fölső gyöngysorából tucatnyi gyöngyöt el kellett távolítani. Az abroncsot fölülről szegélyező gyöngydrót miatt a kép alsó része eltávolodott az abroncstól, így a kép hátradől. A lecsúszás ellen alul egy tartót forrasztottak hozzá. De a kép szélesebb is a keretnél, így annak peremét oldalról sem lehetett a képre hajtani. Hogy rögzítsék, a képet két szegeccsel nem is a kerethez, hanem a mögötte lévő pánthoz (a latin koronához) erősítették. Ebből az a következtetés adódik, hogy ezt a zománcképet eredetileg más célokra készítették, és a koronához utólag illesztették (egy másik kép helyére). A görög korona formája az ívelt és csúcsos lemezekkel megegyezik a bizánci császárnők koronájának formájával, azaz eredetileg egy női korona volt. Géza király felesége számára készült, aki a görög Szünadenosz családból származott. Nem egy új koronát kapott, hanem – a kor szokásainak megfelelően – a kincstár egy régebbi darabját alakították át a számára. Azokat a képeket, amelyek elavultak vagy irrelevánsak voltak, lecserélték másokkal, majd ebben a formában küldték a koronát Magyarországra. A keresztpántok (amelyeket együtt latin korona, vagy Corona Latina néven is emlegetnek) négy 5,2 cm széles aranypántból készült, amelyeket egy négyzetes központi lemezhez (7,2*7,2 cm) erősítettek. A központi panelen 12 igazgyöngy, az ívelt lemezekkel együtt a latin koronán összesen 72 gyöngyszem található, amelyek Krisztus tanítványainak számát jelképezik (Apostolok cselekedetei 10,1).
A korona ikonográfiája felülről
A központi panel Krisztust ábrázolja. A négy pánton két-két álló apostol képe szerepel, az Apostolok cselekedetei 1,13-ban felsorolt első nyolc apostollal megegyezően.
120
A latin korona nem egy önálló tárgy, önmagában nem volt funkciója. Arra készült, hogy hogy a szegélyhez erősítsék és kupola-formát adjon a koronának. A szentek és apostolok neveinek írásmódja alapján datálni lehet keletkezését. A Tamás nevében előforduló nagy T betű és a Paulus nevében szereplő második U olyan formában íródott, ahogy a bizánci pénzérméken írták ezeket a betűket a 11. század közepéig. Az apostol-lemezek stílusa alapján megállapítható, hogy azok a Bizánci Birodalom akkori peremterületein, minden bizonnyal Közép-Itáliában készülhettek a 11. század első felében. Ezek a képek korábban egy ereklyetartót vagy hordozható oltárt díszíthettek, amelyet I. István kaphatott a pápától, az ő ajándékai – amelyeket történeti források igazolnak – viszonzásaképpen. De az sem kizárható, bár bizonyítani jelenleg nem lehet, hogy István mégis egy koronát kapott a pápától. Az apostolok képei azonban, stílusuk alapján, nem datálhatók az 1000. körüli időszakra. [5] Az egész korona formája megegyezik a kamelaukion típusú, zárt tetejű koronákkal, amelyeket a Bizánci Birodalomban kezdtek használni. A sok kép alkalmazása is jellemző a bizánci udvarra. Amikor az összekötő pántokat a korona tetejéhez illesztették III. Béla [6] idején, nyilván a bizánci szokásokat követték. A további koronaékszerek kiválasztásánál is minden bizonnyal igény volt arra, hogy azok valamilyen módon köthetőek legyenek az első, szentté avatott magyar királyhoz. A koronázási palást hímzése egyértelművé teszi, hogy az I. István és felesége, Gizella királyné rendelésére készült 1031-ben. István királynak a palástra hímzett képmása nem a jelenlegi Szent Koronával ábrázolja az uralkodót. A jogar, gömbbel a végén, szintén István idejére datálható. II. Henrik német-római császár és III. Rudolf burgundiai király pecsétjein az uralkodók nagyon hasonló jogarokat tartanak kezükben; viszont ilyen rövid nyelű, gömbben végződő jogarok sem korábban, sem későbben nem voltak használatban. Az új korona, az I. Istvánhoz köthető zománclemezekkel az összekötő pántokon, a 12. század végétől vált a magyar királyok koronájává. Első ízben 1256-ban nevezték Szent Koronának. A 14. századtól a királyi hatalom jelképe már nem egy korona – mint más királyságokban – hanem egy bizonyos tárgy, a Szent Korona lett. 1401-ben az állami pecsét felirata a következő volt: „A Szent Korona pecsétje”.
Szimbólumai
A Pantokrátor Krisztus
Szent András a koronán
A szimbólumrendszere két részre tagolódik. A felső, a keresztpánt Isten mennyei birodalmát jelképezi, a szellemiséget, az alsó rész, az abroncs Isten földi birodalmának jelképe. A korona tetején-közepén a világegyetem uraként trónol felirat nélkül a Teremtő Atyaisten. Az alsó részen a főhelyen Jézus, Isten földi birodalmának ura, Mihály és Gábriel arkangyalok kíséretében. A pántokon az Atyától jobbra nem lehet más, mint Krisztus földi helytartója, Péter, háta mögött Péter helyettese, a második fő tanítvány, Jakab áll. A Pantokrátor balján Pált ábrázolja az ikon, mert ő külön meghívást kapott. Leveleinek egy része a kisázsiai egyházakhoz szól, így kultusza az örményeknél is megvolt. Ezután következik a szeretett tanítvány, János, akire az Atya Fia, Krisztus a kereszten függve édesanyját bízta. Péter lábánál testvére, András látható, aki először ismerte föl, hogy Jézus messiás.
121
Sokan felvetik, hogy miért nem 12 apostol van a Szent Koronán. Egyesek szerint ez azért van, mert a 12 tanítvány csak az utolsó vacsoránál volt együtt. A kérdés jogosnak tűnik, a 12 apostol felhelyezése azonban elvi okoból nem is lett volna lehetséges. Eredetileg a 12 apostol között szerepelt iskarióti Júdás, akinek képe azonban Jézus elárulása és öngyilkossága miatt nyilván nem kerülhetett fel a Koronára. Júdás helyére a 11 apostol Mátyást választotta; majd a későbbi gyakorlat még Barnabást, végül pedig a csak Jézus halála és feltámadása után megtért Pált is apostol címmel ruházta fel. Hármuk közül főleg számos, az Újszövetségbe is felvett írása révén Pál olyan tekintélyre tett szert, hogy máig Péterrel együtt szokás emlegetni, és ilyen értelemben szinte valamennyi, Jézus által személyesen kiválasztott apostolnál nagyobb jelentőségre tett szert. A Korona készítője tehát válaszút előtt állt: vagy 14-15 személy képét helyezi fel, vagy valamilyen szempontrendszer alapján válogat közülük. Ugyancsak válogatni kellett a szentek közül, hiszen ők sokkalta többen vannak: éppen ezért lehet vizsgálni azt a kérdést, hogy összességében milyen vezérelvet követtek a Korona összeállítói. Úgy tűnik, hogy azon szentek zománcképeit látjuk a Koronán, akik védőszenteknek bizonyul(hat)tak egy keresztény uralkodó számára (Kozma, Damján, András, Fülöp, György és Demeter). A Szent Korona valamennyi ábrázolt személye örmény típusú; legklasszikusabb a két angyal ábrázolása. A Isten égi és földi birodalmának egybeszövése klasszikusan a Magyar Szent Koronában csúcsosodik ki. A Pantokrátor Krisztus ábrázolása ugyanakkor megegyezik kopt barlangtemplomokban talált 4. századi falfestményekkel.
További elméletek a Szent Korona keletkezéséről
A Szent Korona elöl- és hátulnézetben
A hagyomány szerint 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, I. István király a Szent Korona képében fölajánlotta Magyarországot Szűz Máriának. A Szent Korona-tan szerint ezzel elindította azt a folyamatot, amelynek során egy egyszerű magyar koronázási ékszerből az államiság jelképe lett. A Szent Korona eredetéről a kutatók alapvető kérdésekben sem tudnak megegyezni. Több mint 40 elmélet született már az eredetére nézve, a legszélsőségesebb ellentmondásokkal. [7] Sajátossága, miszerint az alsó abroncs képei eltakarják a felső pánt alsó részén lévő képeket, arra engedett következtetni bizonyos kutatókat, hogy a korona ebből a két részből lett összeillesztve, hiszen nem lehet, hogy egy ilyen fontos tárgy tervezésénél ilyen súlyos „hibát” ejtsenek. Ez az érvelés első hallásra logikus, amíg végig nem gondolja az ember, hogy ha ilyen fontos tárgynál nem követhettek el ekkora tervezési hibát, akkor ekkora összeillesztési hibát hogyan követhettek el. Tehát mindegy, hogy a korona készítői mindent maguk csináltak, vagy kész darabokból dolgoztak, a végeredmény ugyanaz lett, és ha a végeredmény „hibásnak” mondható, akkor mindkét esetben hibáztak a készítők. Ezek a magyarázatok tehát nem válaszolják meg azt a valóban felmerülő kérdést, hogy miért takarják el az alsó képek a fölsőket. A kitakarás legvalószínűbb magyarázata az, hogy nem a képek látványa volt fontos, hanem jelenlétük a koronán.
122
Felső része latin betűs, míg az alsó görög. Ebben a tényben az „összeillesztett” korona hívei nézetük megerősítését látták, és megszülettek az elméletek a latin korona római, és a görög korona bizánci származásáról, mint legkézenfekvőbb származási helyekről. Ez ellen az érv ellen szólva más kutatók fölhívták a figyelmet, hogy a katolikus egyházon belüli kétnyelvűség a mai napig megőrződött, a fontos eseményeknél, például templom-, vagy papszentelésnél görög és latin nyelven egyaránt el kell mondani minden fontosabb szöveget, különösen így lehetett az egyházszakadás (szkizma), vagyis 1054 előtt. A görög a keleti kereszténység nyelve, a latin a nyugatié, a kettő együttes használata az egység jele. Ilyen szimbolikus jelentéssel különülhet el az alsón és a felső részen használt nyelv is. Sokan megkérdőjelezik a korona datálását (például Dümmerth Dezső [8], Bartha Lajos[9], és természetesen maga Csomor Lajos[10]) VII. (Dukász) Mihály bizánci császár képe alapján, mert a képről e szerint az elmélet szerint kiderült, hogy utólag lett felerősítve, egy eltávolított kép helyére.[11] A csere időpontjára vonatkozóan a vélemények eltérőek. Egy változat szerint valamikor 1784 és 1790, II. József Habsburg király idejében kerülhetett sor, mert ekkor a Szent Korona nem tartózkodott Magyarországon, hanem Ausztriában, Bécsben. Elképzelhető, hogy ebben az időben cserélték le Dukász Mihály képére. A bizánci eredetű Dukász-kép nagyobb, mint az eredeti kép, ezért nem fér bele a foglalatába. Egyes vélemények szerint[12] az eltávolított kép Szűz Mária ábrázolása lehetett, hiszen ő Magyarország védőszentje, akinek Szent István felajánlotta az országot. Más lehetőség is adódik, miszerint a Szent Istvánnal eltemetett koronát a Szent László idejében történt exhumálás alkalmával vették ki a sírból, és a hátsó front sírban keletkezett sérülései miatt Kálmán alatt javították azt ki egy máshonnan származó képpel.[13]
A Szent Korona ábrázolása és a koronázási ékszerek ábrázolása Decsy Sámuel 1792-ben készült könyvében
Az Egyesült Államokból 1978. január 6-án történt hazahozatala után egy négytagú mérnökcsoport [14] és később két aranyműves, Ludwig Rezső és Csomor Lajos is vizsgálhatta. Az ő megállapításaik szerint a Szent Korona egységesen kivitelezett ötvösmű. Kialakításának ötvösszakmai sajátosságai alapján nem készülhetett sem Nyugat-Európában, sem Bizáncban. Az ékszerek kimunkálása alapján kaukázusi ötvösműhely remeke lehet, ahol a belső-ázsiai, iráni és mezopotámiai stílusok ötvöződtek. Megjegyzendő, hogy véleményük továbbra sem számít meghatározónak a történészek között. Az ily módon valószínűsíthetően egységesen készült korona pontos keletkezési helye és ideje azonban még mindig vitatott. Egyes kutatók a keletkezést a 4-10. század közé teszik, szerintük első viselője Attila király is lehetett, míg készítési helyül párthus, hun, grúz ötvösműhelyek kerülnek szóba. A Szent Korona Magyarországra érkezéséről is rengeteg, kalandosabbnál kalandosabb elképzelés született. A legismertebb, népszerű elmélet szerint II. Szilveszter pápa küldte Szent István 1001-es koronázására. Más vélemények szerint I. István Grúziából rendelte magának, míg a legkevésbé ismert elmélet szerint egy kaukázusi műhelyben készítették, és az avaroké volt. Mértékadó lehet az ötvösmesterség történetét is figyelembe vevő Csomor Lajos, aki a korban használatos ötvösmódszerek és díszítmények alapján kárpát-medencei, 7-8. századi avar ötvösműhelyt valószínűsít. Nagy Tudum avar kagán 796-os aacheni látogatása alkalmával vitte ajándékba Nagy Károlynak, akit 800-ban III. Leó pápa ezzel koronázott meg. 1000 húsvétján III. Ottó megtalálta Nagy Károly sírját és benne a koronát, amelyet elvitt II. Szilveszter pápának, aki ezt küldte Szent Istvánnak. Ennek egyszerűbb és hihetőbb verziója szerint az avar kagán koronáját a kincstárban őrizték egészen addig, míg maga Ottó el nem küldte azt Istvánnak, amely gesztussal megerősítette, hogy elfogadja az avarok örökösének.
123
Egyes történészek, mint például Kocsis István véleménye szerint mindmáig nem szűnt meg a Szent Korona ezeréves jogfolytonossága. A Szent Korona, amennyiben azonos lenne I. István koronájával, 55 magyar király fejét érinthette. Csak három király nem volt megkoronázva: I. Ulászló, János Zsigmond ellenkirály, aki csak névleg uralkodott és 1570-ben le is mondott, valamint II. József, a „kalapos király”, aki nem koronáztatta meg magát. A Magyar Királyság ezer éve alatt a Szent Korona is kalandos történelmet élt meg. Az Árpádházi királyok idején Székesfehérvárott őrizték, később Visegrádon, utána pedig Pozsony lett a koronázó főváros.
Története Az Árpád-ház kihalása után II. Vencel 1304-ben a koronázási ékszereket Prágába vitte. 1305. június 21-én történt halála után az 1305. augusztus 18-án megkötött német-cseh béke egyik feltétele volt, hogy az utód III. Vencel lemond a magyar trónról és a koronázási jelvényeket visszaszolgáltatja. I. Albert német király nem saját magának követelte a Szent Koronát, hanem azt anyai unokaöccsének, Károly Róbertnek kívánta juttatni. Vencel ennek a feltételnek eleget is tett, 1305. október 9-én Brünnben ünnepélyesen lemondott a magyar trónhoz való jogáról, de azt a koronával együtt szövetségesének, Bajor Ottónak adta át. Ottó Magyarországra jövetele nem volt veszélytelen, mert III. (Habsburg) Rudolf osztrák herceg megkísérelte a Magyarországra vezető utakat elzárni előle. Hogy a feltűnést elkerülje, Ottó (a Képes krónika ábrázolása szerint) egy nagyobb kulacshoz hasonló csobolyót készíttetett és abba rejtette a Szent Koronát. Egy éjszaka folyamán a csobolyó a földre esett és a visszaforduló Ottó csak másnap este találta meg. A Képes krónika írója égi jelként értékelte az esetet: „Ezt sem kell elmellőznünk, hogy, midőn a szent koronát az említett Ottó herczeg Magyarországba hozta, azt ellenségeitől való féltében esztergályos mesterséggel egy csobolyóba rejteté. S amint embereivel csendes éjtszaka lovagolt, az országúton, melyen sok vadász keresztül megy vala, a csobolyó a nyeregkápából a szíjak, melyekkel kulacs módjára föl vala kötve, véletlenül elódzván úgy elveszett, hogy senki észre nem vette. Azután viradat felé, amint látták hogy az a drága kincs oda van, nagy ijedten vissza nyargalának, amily sebesen csak nyargalhatának, és sok ember közt áthaladván a koronát, melyet senki meg nem talált, az országút közepén a földön heverve meglelék. Talán késő estve veszett volt el s más nap, mint bizonyos, estve felé találták meg. Valóban el nem hallgatandó csuda eset. Mert mit értsünk abból, hogy az a korona elveszett, ha nem azt, hogy az a herczeg nem viselhette ezt a koronát haláláig, hanem elvesztette fejéről magát a koronát s egyszersmind becsületét is. S mit jelent az, hogy senki más meg nem találta, hanem csak azok akik viszik vala, ha nem azt, hogy Magyarország angyal adta koronájától meg ne fosztassék.” – Részlet a Képes krónikából Az angyal adta korona említése igazolja, hogy a Szent Korona „szent” voltáról alkotott nézet a 14. századra már átment a köztudatba. (A Szent Korona kifejezéssel IV. Béla egy oklevelében találkozhatunk először.) A Szent Korona kutatásában volt olyan időszak, amikor a kereszt ferdeségét a csobolyó leesésének következményeként magyarázták. 1307 elején Ottó Erdélybe indult, a források egy része szerint az őt támogató erdélyi németekkel akarta kapcsolatait erősíteni, más források szerint feleségül kívánta venni Kán László erdélyi vajda leányát. Kán László elfogta a magyar királyt a nála lévő Szent Koronával együtt. Ottó csak néhány hónapos rabság után, váltságdíj ígéretével szabadult és feladva magyarországi uralmi terveit Bajorországba távozott. 1309. június 15-én Budán Tamás esztergomi érsek királlyá koronázta Károly Róbertet, de mivel a Szent Korona még mindig az erdélyi vajda kezében volt, alkalmi koronát használt hozzá. Ezzel több hagyományt is megsértett, mert a magyar szokásjog csak a Székesfehérvárott, az esztergomi érsek által és a Szent Koronával történt koronázást ismerte el érvényesnek. Kán László csak az egyházi átok hatására adta a koronát, így a királyt 1310. augusztus 20-án ismét megkoronázták, ezúttal minden előírást betartva. A korona körüli bonyodalmak I. Lajos halála után kezdődtek újra. Durazzói Károly nápolyi király 1385-ben a magyar trónra tört, s kihasználva a magyar belviszályokat, megszerezte a koronát, s 1385-ben királlyá koronázta magát. Erzsébet anyakirályné azonban Garai
124
Miklós nádor segítségével elfogta, majd megölette Károlyt, akit a pápa is kiátkozott. Ezt követően a korona Mária, Zsigmond, majd Albert királyaink, illetve a királyi kincstár birtokában volt. Albert király halála után 1440. február 21-ére virradó éjjel a korona krimibe illő viszontagságokon esett át. Kottanner Jánosné, a királyné udvarhölgye, Kesselőkői Liptai Bálint és szolgája segítségével Visegrádon ellopta a koronát, és egy vánkosba rejtve Komáromba vitte. Ezzel lehetővé tette V. László megkoronázását, a korona Frigyes császár kezére jutását és meghiúsította I. Ulászló megkoronázását.[15] Emiatt, 1440. július 17-én I. Ulászlót egy alkalmi koronával koronázták meg, amelyet I. István székesfehérvári ereklyetartójáról szereltek le. A két király miatt az országban polgárháború tört ki, amelyből I. Ulászló került ki győztesen, de ő az 1444-es Várnai csatában elesett. A korona 1463-ban Bécsben volt, amikor I. Mátyás király megkötötte III. Frigyessel a bécsújhelyi megállapodást, amelynek értelmében 80 000 aranyforintért visszakapta tőle a Szent Koronát, és azzal 1464. március 29-én Székesfehérvárott megkoronázták.[16] A mohácsi csata után a koronát II. Lajos özvegye, Habsburg Mária Visegrádon keresztül először Pozsonyba, majd Bécsbe menekítette, végül átadta I. Ferdinándnak, aki a korona birtokában, Szapolyaival szemben, nagyobb jogot formálhatott a magyar trónra. A koronázást 1527. november 3-án tartották Székesfehérvárott Podmaniczky István nyitrai püspök[17] közreműködésével, mivel ő volt a rangidős főpap, amíg az esztergomi érsek és veszprémi püspök nem volt felszentelve.[18] A felesége, Jagelló Anna királyné koronázására másnap, azaz november 4-én került sor, szintén Székesfehérvárott, és akit szintén a nyitrai püspök koronázott meg a fent említett okok miatt. Ez volt az utolsó székesfehérvári királykoronázás. […] 1848. december 30-án Kossuth Lajos, a Honvédelmi Bizottmány elnöke, Magyarország kormányzója nyílt rendeletet intézett Bónis Sámuel képviselőhöz, melyben mint országos biztost megbízta, hogy a koronát budai őrzési helyéről szállítassa Debrecenbe, ahová a kormány is költözik. „Az ellenség közeledvén a főváros felé… a kormány kötelességének tartja a koronát minden esetre biztosítani. Ennélfogva képviselő úr ezennel kirendeltetik, s kötelességévé tétetik Ürményi Ferenc koronaőr őexellenciáját azonnal felszólítani, hogy az országos biztos úrral együtt s egyetértőleg az ország szent koronáját s egyéb koronázási insigniáit (jelvényeit) azonnal a koronaőrségből még itt lévő legénység őrizte mellett egyelőre Debrecenbe… elszállítani.” – Részlet Kossuth Lajos rendeletéből A Szent Koronát vonattal szállították Szolnokig, majd onnan szekéren tovább vitték a debreceni városházára. A Szent Korona a háborús veszély elmúltával újra a budai várba került. 1849 nyarán azonban, Pest kiürítésekor újra a Szent Korona menekítését kellett előkészíteni. A fontos feladattal kapcsolatosan Kossuth Lajos kormányzó, Szemere Bertalan belügyminiszter, és Duschek Ferenc pénzügyminiszter egyeztettek és a koronaékszerek elszállítása mellett döntöttek. A Szent Korona, a koronaőrség nélkül, Szegedre majd Nagyváradra, később Aradra került. A Szent koronát menekítők 1849. augusztus 15-én érkeztek Orsovára, ahol „A Fehér Bárányhoz" címzett fogadóban szálltak meg. Mivel az országhatár átlépése a koronával nem volt lehetséges, Szemere Bertalan miniszterelnök és belügyminiszter az ékszerek elrejtése mellett döntött. A magyar határ közelében elásták a koronát rejtő ládát és a rejtekhely közelében lévő fán egy jelet hagytak, majd a helyszínről térképet készítettek. Kossuthot az emigrációban, utólag tájékoztatták az elrejtés tényéről. A szabadságharc leverése után az osztrák rendőrség egy bizottságot hozott létre a Szent Korona kutatására és 1853. szeptember 8-án megtalálták a koronázási ékszereket rejtő ládát. A Szent Korona és a jogar viszonylag sértetlen volt, de a koronázási kard elpusztult, a palást átázott és kifakult. [19] Ezt követően a korona ismét Budára került és a második világháború végéig a várban őrizték.
125
A 20. században
A független Magyar Köztársaság állami címere a Szent Koronával
Az utolsó magyar koronázás napján, 1916. december 30-án koronázták meg Budapesten IV. Károlyt, és feleségét, Zita Bourbon–pármai hercegnőt. A koronázók Csernoch János esztergomi érsek és gróf Tisza István voltak. A Tanácsköztársaság uralma alatt 1919-ben, megszüntették a Szent Korona és a koronázási jelvények korábbi őrzésének törvényét, melyet csak 1920-ban állítottak vissza. 1944. novemberében a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom hatalomátvétele után védelem alá helyezték. Veszprémbe, Kőszegre, majd Velembe szállították, végül 1945 márciusában az ausztriai Mariazellbe, majd onnan Mattsee-be vitték, és – története során nem először – elásták. Júliusban a németországi Augsburgba, onnan Frankfurtba került. Az I. törvénycikk szerint Magyarország 1946, mint királyság megszűnt, az új államforma: a köztársaság lett. 1951-től 1978-ig az USA Kentucky államában lévő Fort Knox katonai támaszponton tárolták csaknem három évtizeden át. Az Európából Amerikába átszállított Szent Korona ládáján ez a felirat állt: sugárzásveszélyes repülő-tárgy. 1978. január 5-én a magyar Szent Korona a koronázási jelvényekkel ismét hazai földre kerülhetett Jimmy Carter elnöksége alatt. Két évtizeden át a Magyar Nemzeti Múzeumban állították ki. 1999. december 21-én az Országgyűlés elfogadta a Szent Koronáról szóló 2000. évi. I. törvényt, melynek értelmében a Szent Korona 2000. január 1-jén ünnepélyes keretek között (a jogarral és az országalmával együtt) a Parlament kupolacsarnokába került. A koronázási palást a Magyar Nemzeti Múzeumban maradt. 2001. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján a millenniumi ünnepségsorozat keretében hajón Esztergomba vitték, ahonnan – rövid tiszteletadás után – visszakerült az Országházba.
A millenniumi Szent Korona-emléktörvény Az államalapítás ezeréves évfordulója alkalmából a Magyar Köztársaság Országgyűlése megalkotta a 2000. évi I. törvényt Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról. A törvény fontosabb rendelkezései: A Szent Korona a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban. Az államalapítás ezeréves évfordulója alkalmából Magyarország méltó helyére emeli a Szent Koronát, és a nemzet múzeumából a nemzetet képviselő Országgyűlés oltalma alá helyezi. 4. § (1) A Szent Koronának és a hozzá tartozó jelvényeknek a védelmére és megóvására, valamint a velük kapcsolatos intézkedések megtételére az Országgyűlés Szent Korona Testületet (a továbbiakban: Testület) hoz létre. 5. § (1) A Testület tagja a köztársasági elnök, a miniszterelnök, az Országgyűlés elnöke, az Alkotmánybíróság elnöke és a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. A Testület elnöke a köztársasági elnök. Ezeken túlmenően a törvény meghatározza a koronázási jelvényeket, szabályozza a Testület feladatait, lehetővé teszi a koronázási jelvények tudományos vizsgálatát, és hiteles másolatok készítését.
126
Magyarország Alaptörvénye * A törvényt az Országgy űlés a 2011.. április 18-i ülésnapján fogadta el. Isten, áldd meg a magyart ! NEMZETI HITVALLÁS MI, A MAGYAR NEMZET TAGJAI, az új évezred kezdetén, felel ősséggel minden magyarért, kinyilvánítjuk az alábbiakat: Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezel őtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette. […] Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét. […]
A Szent Korona a kultúrában Mint az egyik legismertebb magyar történelmi ereklye, számos műben kerül elő a Szent Korona. A 2001-ben megjelent Sacra Corona című film, vagy Az alkimista-kódex című 2008-as kalandregénynek, Fonyódi Tibor: A korona hatalma című regényének egyaránt egyik központi eleme.
Jegyzetek 1.
2.
3. 4. 5.
6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15.
16. 17. 18. 19.
↑ Zombori I. – Cséfalvay P. – Maria Antonietta De Angelis: A Thousand Years of Christianity in Hungary – Hungariae Christianae Millennium (Published by the Hungarian Catholic Episcopal Conference, Budapest, 2001) – Kiadvány a Magyar Millennium alkalmából Orbán Viktor miniszterelnök védnöksége alatt rendezett vatikáni kiállításra ↑ Az aranyötvözet összetétele és az aranylemez vastagsága eltérő. Ezért akkor sem lehetett volna azonos ötvöstechnikával készíteni az abroncsot és a keresztpántokat, ha azok egyszerre készültek. Az abroncsnál a vastagabb aranylemez és a keményebb aranyötvzötet gyakorlati célokat is szolgálhat. ↑ Tolnai világtörténelme. Ujkor ↑ http://portal.bme.hu/C11/Millennium/Lists/Leiras/AllItems.aspx ↑ A képekre vonatkozóan Csomor Lajos megállapítása az, hogy a három uralkodói képmást leszámítva valamennyi kifejezetten ehhez a koronához készült. Másképpen nem magyarázható, hogy kereteiket eleve ívesre formálták, és a zománcképek nem pattogtak ki a homorú hajlításkor. ↑ Aki a bizánci trón kijelölt örököse volt egy ideig, és Konstantinápolyban nevelkedett ↑ NaPúT - Az eredendő műveltség holnapja - „Angyali korona, szent csillag” ↑ Csomor Lajos könyvéhez írt lektori vélemény) ↑ egyházművészeti igazságügyi szakértő ↑ Csomor: Magyarország Szent Koronája, Csomor: Szent István koronája nyomában ↑ Forrás: Csomor Lajos: Magyarország Szent Koronája (Vaja, 1987) ISBN 963018639X ↑ Révay Péter: Magyarország Szent Koronájának eredetéről..., 1979. (reprint) 343. old. ↑ Csomor: Magyarország Szent Koronája, a munka jó része arról szól, hogy a korona sérülései hogyan és milyen sorrendben keletkezhettek, illetve azokat hogyan és mikor javították ↑ Beöthy Mihály, Fehér András, Ferenczné Árkos Ilona, Ferencz Csaba: Egy régi kor kozmológiájának emléke: a magyar korona. Fizikai Szemle 1981. 12. sz. ↑ Jutalmul a Pozsony vármegyei Kisfaludot kapta 1452-ben Hunyadi Jánostól. A korona ellopásáról 1442–1457 között feljegyzést írt, mely a bécsi Nationalbibliothekban maradt fenn. Magyarul hozzáférhető: Mollay Károly (ford.): A korona elrablása, Kottanner Jánosné emlékirata 1439-1440, Magyar Helikon, Budapest, 1978, URL: Mollay Károly (ford.): Kottanner Jánosné emlékirata ↑ Mátyás de facto 1458-tól uralkodott. ↑ Szapolyai Jánost is a nyitrai püspök koronázta egy évvel korábban. ↑ Vö. Kollányi (1901) ↑ Orsovánál megtalálják a Szent Koronát
Források Benda K.-Fügedi E.: Tausend Jahre Stephanskrone Budapest 1988. Deér J.: Die Heilige Krone Ungarn In: Denkschriften. Akademie der Wissenschaften in Wien, Philosophisch-Historische Klasse 91 Graz [u.a.], 1966.
127
Fügedi E.: Medieval Coronations in Hungary in Studies in Mediaeval and Renaissance History 3, 1981. Kovács É.-Lovag Zs., Die Ungarischen Krönungsingien, Budapest 1980. Tóth E., Szelényi K., Die heilige Krone von Ungarn, Budapest 2000. Tóth E., Zur datierung der Apostolplatten der Heiligen Krone, in Communicationes Archeologiaie Hungariae, 1996, pp 181–209. Tóth E., A koronázási palást és jogar (The Coronational Cloak and Sceptre), Szeged 2000. Tóth E. Das ungarische Krönungspectrum, in Folia Archaeologia 47, 2000. Vajay Sz. De Corona Regia. Corona. Regni, Sacra Corona: Königskronen und Kronensymbolik in mittelalterlichen Ungarn, in Ungarn Jahrbuch 7, 1976m pp. 37–64.
Irodalom Katona Tamás (szerk.): A Korona kilenc évszázada. Történelmi források a magyar koronáról (Bibliotheca historica sorozat, Magyar Helikon, Bp., 1979) ISBN 9632071980 Katona Tamás (szerk.): A Korona kilenc évszázada. Történelmi források a magyar koronáról (Pro memoria sorozat, Európa Könyvkiadó, 1979) ISBN 9630714140 A magyar Szent Korona – Királyok és koronázások, Szerző: Tóth Endre, Szelényi Károly, Kossuth Kiadó, 1999, 2000 A magyar Szent Korona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón (Bp., 1999) Bakay Kornél (szerk.): Sacra Corona Hungariae (Városi Múzeum, Kőszeg) 1994 ISBN 9630447606 Bertényi Iván: A Magyar Szent Korona (Kossuth, 1996) ISBN 9630938340 Csomor Lajos: Őfelsége, a Magyar Szent Korona (Székesfehérvár, 1996) ISBN 9630475170 Csomor Lajos: Magyarország Szent Koronája (Vaja, 1987) ISBN 963018639X Kocsis István: Magyarország Szent Koronája (Budapest, 2000) Kovács József: A Magyar Szent Korona. Ikonológiai megjegyzések (Főnix Könyvek 49., 2. kiadás, Főnix Könyvműhely, Debrecen, 2003) ISBN 9638636726 Dr. László András: Néhány megjegyzés a magyar királyok Szent Koronájával kapcsolatban. In: Zománc 1989-1990 (Kecskemét, 1991) Maár Ferenc Géza: "Hívő Geobitzász, Tourkia királya" (Napi Magyarország, 1998.augusztus 19., 18.oldal) Péli Zoltán Gábor: Corona Stephani - A Koronakutató Konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata (Soltvadkert, 2003) ISBN 9632126084 Szigeti István: A Szent Korona titka (Aachen, 1994, 1995, 1996) Szigeti István: A Szent Korona titka (Lakitelek, 1995) ISBN 963550148X Tóth Endre : A Szent Korona védelmében (Napi Magyarország, 1998. szeptember 12., 16.oldal) Vajay Szabolcs: A Szent Korona kamelaukion jellege. In: Insognia Regni Hungariae I. (Budapest, 1983) Vass Ferenc: Viták a Magyar Szent Korona származása körül. Előadás. Harmadik Magyar Őstörténeti Találkozó, London, 1988. május. Zürichi Magyar Történelmi Egyesület Kézirattára Zétényi Zsolt: Magyarország Szent Koronája (Kairosz, 2001) ISBN 9639406287
Külső hivatkozások Magyar nemzeti és történelmi emlékek - Szent Korona és a koronázási ékszerek, nemzetijelkepek.hu A magyar Szent Korona az arpadhaz.lap.hu oldalon A Szent Korona Hajdúszoboszlón Pap Gábor: „Angyali korona, szent csillag” – Beszélgetések a magyar Szent Koronáról Képek a Koronáról Képek a Szent Korona részeiről. Kristó Gyula: Szent István király - A koronázás 2000. évi I. törvény Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról Alternatív Szent Korona-elméletek (mancs.hu, 2005.02.24.) Szent Korona emlékmű Balatonvilágoson ZSOLDOS ATTILA: A Szent Korona árnyékában Királyné és korona Szekér Szimonetta – Buzás Gergely: Mikor válhatott valaki Magyarország törvényes királyává? – National Geographic Magyarország, 2008. január 24.; elérve: 2008. február 10-én Zsoldos Attila: A Szent Korona. A korona a történelemben és a nemzeti hagyományban (III. A koronázás törvényességi szabályai) – História-cikk Szent Korona.lap.hu - linkgyűjtemény http://www.koronaorseg.hu/
128
VITÁK A SZENT KORONA KÖRÜL Április 13. - II. József Bécsbe viteti a koronát - 1784
II. József Schwab J. K. metszetéről Szigorú alkotmányjogi felfogás értelmében Magyarországnak nem is volt II. József nevű királya. (Ezen felfogás értelmében királynak az számít, akit megkoronáztak, s nem az, aki ténylegesen uralkodik. Ezért tekintjük példáu l IV. Ferdinándot királynak, aki ugyan sohasem uralkodott, de 1647-ben magyar királlyá koronázták, ám még apja halála előtt elhunyt.) Mária Terézia legidősebb fia ugyanis, aki 1765-től a Német-római Birodalom császári címét is viselte, és Magyarországon kilenc és fél évig uralkodott, sohasem koronáztatta magát magyar királlyá. A koronázáskor ugyanis az új uralkodónak meg kellett esküdnie arra, hogy a rendeket eddigi szabadságukban megtartja, és erre II. József nem volt hajlandó, hiszen egész reformprogramja éppen a rendiség összetörésére irányult. II. József nemcsak nem elégedett meg azzal, hogy visszautasítsa a koronát, de 1784-ben hagyományos őrzési helyéről, a pozsonyi várból Bécsbe, az udvari kincstárba vitette a Szent Koronát. A koronaőrséget feloszlatta. Ez a gesztusa szinte hadüzenet volt a magyar rendi felfogásnak. Világossá tette; nem szent ereklyének, hanem csak becses múzeumi tárgynak tekinti Szent István koronáját. A kortársak emiatt `kalapos királynak` csúfolták. Később, amikor II. József császár minden Magyarországra vonatkozó határozatát röviddel halála előtt visszavonta, és megsemmisitette, a szent koronát is visszaadta a nemzetnek, melly azt általános örömmel fogadta, s az ország rendei határozatából ezentúl Budán őrizteték az országos koronaőrök által. II. József február 20-án akkor halt meg, amikor a Korona Szent István szülővárosába, Esztergomba érkezett.
Dukász Mihály képe a koronán Itt kell megemlítenünk, hogy Csomor Lajos és más ismert Korona kutató szerint ebben az időszakban történt(hetett) a Korona meghamisítása. Ekkor volt rá lehetőség és vélhetően ekkor volt rá politiai akarat is. Valószínűsíthetően ekkor került fel rá Dukász Mihály, Konstantin és Geobicász képe, így ezek nem alkalmasak a Korona korának meghatározására. – Forrás: mult-kor.hu
129
A Magyar Szent Korona meghamisítása http://toriblog.blog.hu/2009/04/20/a_magyar_szent_korona_meghamisitasa http://vilagvege.net/magyarorszag/a-magyar-szent-korona-meghamisitasa
Ahogy ígértük, a Habsburgokról és a magyar őstörténetről szóló posztunkban, külön foglalkozunk a Magyar Szent Koronát érintő kérdéskörrel. Vajon valóban II. József utasítására törték meg a Magyar Szent Korona egységét? Tényleg Bécsben került rá a két császár, és Geobitzász képe a koronára? Valóban meg kívánták ezzel törni a magyarság tartását, és gerincét? Vagy hatalmi indokok, Bizánc vágyott trónja hajtotta a császárt erre a lépésre? Megpróbáltunk utánajárni.
Az első hamisítási történet Nincs új a nap alatt, tartja a mondás. A Magyar Szent Korona meghamisítását sem a huszadik század végén találták ki először, hanem ennél jóval korábban. 1880. május 9-10. között Ipolyi Arnold vezetésével egy bizottság vizsgálta meg a koronázási jelvényeket. Ennek a bizottságnak a tagjai a korszak jeles magyar tudósai közül kerültek ki, többek között Henszlmann Imre, Pulszky Károly, vagy Hampel József is részt vett a korona vizsgálatában. A kutatás eredményeiről több helyen is beszámoltak a magyar kutatók, a leghevesebb vita azonban az Egyetértés c. budapesti napilap hasábjain bontakozott ki 1880 május 13.-tól kezdve. A lap megbízható forrásra hivatkozva azt állította, hogy a korona nem lehetett Szent Istváné, továbbá a korona felső része, vagyis a korona keresztpántjai eredetileg nem lehetettek egy korona részei. Következésképpen az az évszázadokig megdönthetetlennek hitt történeti konstrukció, amely szerint II. Szilveszter pápa küldte volna a koronát I. (Szent) Istvánnak, hamis, az istváni korona valójában elveszett. Már a lap hasábjain megjelenik a később oly gyakran hangoztatott "összetákolás" kifejezés. Gyakran ezzel a szóval illetik a Magyar Szent Koronáról alkotott azon elképzelést, amely szerint több különböző részből rakták össze. 1896-ban a milleniumi ünnepségek alkalmával közszemlére tették a koronát, igaz, ekkor pl. a korona belsejét nem lehetett megvizsgálni. Az újabb vizsgálatok csak növelték a szkepticizmust a pápai koronaadományozás iránt. Ebben a légkörben született meg Jean de Bonnefon francia régész cikke, amely 1907. április 3.-án jelent meg a párizsi Le journal hasábjain. A cikk szenzációhajhász elemeket nem nélkülözve, egy állítólagos agg magyar tudóst szólaltatott meg egy bécsi szalon estélyén. "A hamis korona, melyről beszélek, Budán van, Magyarország szent fővárosában. ...Hamis koronánk egyszerűen Magyarország Szent Koronája, melyet évszázadok óta csendben tisztel a nép." "Amit Budán mutatnak, pontosabban amit gondosan rejtegetnek, az egy halom teljesen eltérő eredetű, és korú zománclap, kő, és ötvösmunka."
130
"...A hamisítás nyilvánvaló szándékával. A legenda nem naiv. Előre megfontolt, akár egy bűntény." (Az idézeteket, és a francia szövegek fordítását az alábbi munkából merítettük: Deér József: A magyarok Szent Koronája. Budapest. 2005. 15. o.) A cikk írója szerint az a korona, ami ránkmaradt, a Dukász Mihály által Gézának küldött korona, de ez is csak töredékesen örződött meg, hiszen Dukász Mihály képén például feleslegesen fúrt lyukak is vannak. Az egykorú közvéleményben a cikk felháborodást keltett, különösen a magyarokra vonatkozó sértő kijelentései miatt, de bírálták a kor magyar tudósait is, akiket többek között azzal vádoltak, hogy szakmai belátásuk ellenére próbálták menteni a pápai adományozás, és a Szent István koronájára vonatkozó történet hitelességét. Annak ellenére tették ezt, hogy a kritizált kutatók éppen a szkepticizmusukat hozták nyilvánosságra. Az 1880-as koronavizsgálat után ráadásul a koronával foglalkozó hivatalos szervek rendkívül ügyetlenül próbálták meg rejtegetni a koronát a tudományos vizsgálatok, és a közvélemény elől, ami szemet szúrt már több kortársnak is, erősítve ezzel a hamisítás sztoriját.
Konstantin
Látható, hogy a huszadik századi hamisítás-elmélettel szemben a korabeli elképzelések a régi, istváni koronaadományozást veszik célba. Az Istvánnak küldött pápai koronára ugyanis nem kerülhetett föl Dukász Mihály, Géza, és Konstantin zománcképe. Sem időt, sem helyet nem határoztak meg a hamisítás elkövetésével kapcsolatban, bár a francia cikk megjegyzi, hogy lehetett egy régebbi magyar korona, aminek azonban nyoma veszett.
Az "új hullám" Amint már korábbi posztunkban utaltunk rá, az alternatív történeti, őstörténeti nézetek egyik jelentős részét a Magyar Szent Koronával kapcsolatos munkák teszik ki. Csomor Lajos, és Pap Gábor nevét érdemes kiemelni ezen szerzők közül, hiszen az ő munkásságuk az, amely leginkább meghatározta a Magyar Szent Korona kutatását. Az alternatív koronakutatás számos új elméletet felvetett, mindegyikkel nem fogunk tudni foglalkozni, hiszen az önmagában egy egész könyvet megérne a korona újabb kori irodalma. Mi elsősorban az 1784, és 1790 közötti hamisításra fogunk koncentrálni. A hamisítási elmélet szorosan összefonódik egy, a korona kapcsán gyakran hangoztatott megállapítással, amelyre többször fogunk utalni, és amelyet sem cáfolni, sem megerősíteni nem szándékozunk ebben a posztban. Ez pedig a Magyar Szent Korona egységes tervezésének, és egységes ikonográfiai programjának az elmélete. 1978-ban a Magyar Szent Korona hazahozatalakor lehetőség nyílt 1946-ot követően újabb vizsgálatokra. Nagy várakozással tekintettek a vizsgálatok elé, hiszen számos, addig nem alkalmazott modern eszközt is bevethettek a tudósok, és ekkortól jelentek meg az első színes fényképek is a Magyar Szent Koronáról. A hazahozatala után Ferencz Csaba vezetésével egy mérnökcsoport kezdhette el vizsgálni a Magyar Szent Koronát 1980-ban. A mérnökcsoport jutott először arra a megállapításra, hogy a korona mérnöki szempontból egységesen tervezett, és kivitelezett ötvösmű. 1983-ban Csomor Lajos, és aranyműves kollégái vizsgálhatták meg a Magyar Szent Koronát, vizsgálatuk végeredménye pedig a mérnökcsoportéhoz hasonló, a korábbi koronakutatástól erősen eltérő álláspontot eredményezett.
131
Géza
A koronakutatás irodalmában számos vád elhangzik mindkét fél részéről a nyolcvanas évek eseményei kapcsán. A mérnökcsoportot azzal vádolták, hogy gyakori résztvevői voltak a Pap Gábor által csak nekik megtartott szemináriumoknak, és egy olyan eredményt közöltek, amelyet Pap Gábor adott előzetesen a szájukba. Pap Gábort a nyolcvanas évektől viszont eltiltották a korona közvetlen megtekintésétől. Csomor Lajos a vizsgálatának történetét közli többek között a Magyar Szent Koronáról szóló vastag monográfiájában. (Őfelsége a Magyar Szent Korona. 1996. Székesfehérvár. 11-13. o.). Ennek alapján őt eleve arra kérték fel, hogy megcáfolja a mérnökcsoport állításait, továbbá nem volt szabad nyilvánosságra hozniuk a tudomány addigi álláspontjától lényegesen eltérő véleményt. Mindezek Csomor szerint a Magyar Nemzeti Múzeum akkori szakreferensének, valamint a Magyar Nemzeti Múzeum akkori főigazgatójának feltétele volt, amelybe a szerző, saját bevallása szerint belegyezett. A művelődési miniszter, Köpeczi Béla, és a Korona Bizottság álláspontja úgy tűnik, hogy egyezhetett a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársaiéval. Csomor szóbeli ígérete ellenére azonban a saját elképzeléseit publikálta, ezért válaszul az MTA Művészettörténeti Bizottsága 1984-re egy konferenciát hívott össze, amely cáfolta mind a mérnökcsoport, mind Csomor állításait, és ezt Lovag Zsuzsa tollából a Művészettörténeti Értesítő közölte 1986-ban. Ezzel lezártnak tekintették ezt a kérdést. A hagyományos, és az alternatív nézetek közötti egyre csekélyebb interakció miatt, az utóbbiak nem egyszer érvelnek azzal, hogy ők győztesen maradtak a tudományos vita porondján. A könyveik eladásában mutatkozó nagy érdeklődés pedig minden alkalommal egy újabb fricskát jelent a hagyományos nézetek képviselői számára.
A koronahamisítás elmélete A blog jellegéből adódóan hosszabb művészettörténeti, és technikai leírásra értelemszerűen nincs mód, minden érdeklődőnek azt tudjuk javasolni, hogy ne csak a mi áttekintésünkre hagyatkozzanak, hanem járjanak utána az egyes kérdéseknek. A hamisítás elméletét két kiindulópont alapján állították fel az alternatív koronakutatók: egyfelől a Dukász Mihály-kép, és a hozzá kapcsolódó Konstantin, valamint Géza (Geobitzasz) zománcképeinek utólagos felszerelése, valamint a Ferencz Csaba vezette mérnökcsoport egységes koronakészítési elképzelése alapján. A Magyar Szent Koronán szabad szemmel is jól látható, hogy a Dukász Mihály császárt ábrázoló zománckép nem fér el a korona oromzatán lévő foglalatba, azon több ponton "túllóg", és jelenleg csak a császár feliratokat is részben takaró két szegecs, (valamint egy későbbi, de már dokumentált forrasztás), tartja ott a jelenlegi abroncson. Csomor Lajos, a már említett könyvében, rajzos ábrákon ismerteti, (sajnos a rendelkezésemre álló 1996-os kiadásban egyetlen egy fotó sincs a Magyar Szent Koronáról, helyette rajzokat használ a szerző), a Dukász-kép felszerelésének a módját. Kiemeli, hogy a jelenlegi szegecselés a Dukász-kép mögötti Tamás apostolt ábrázoló zománcképet durván átütütötte, sőt, egy korábbi felerősítés, vagy legalábbis felerősítési próbálkozás nyomai is láthatóak mind a Dukász-képen, mind a foglalatán, mind pedig a Tamás-képen. Az a tény, hogy a keresztpánton lévő Tamás-képet is, és a foglalatot is átfúrták, arra utalhat, hogy a keresztpánt már akkor a koronaabroncsra volt erősítve, amikor a Dukász-képet felszerelték. Világos tehát, hogy a Magyar Szent Koronára ezt a zománcképet utólagosan szerelték fel. A Geobitzász-kép kapcsán Csomor a kép bal alsó, és jobb fölső sarkában látható nyomokból arra következtet, hogy a képet tartó foglalatot valamilyen hegyes szerszámmal felnyitották, majd a kép berakása után visszazárták. A Konstantin-képen ez a művelet még jobban látható: jobb oldalt korábbi foglalat nyomai figyelhetőek meg, valamint a foglalat bal felső, és jobb alsó része roncsolt. A képet tartó foglalat pereme nem hajlik rá a képre. Technikai érvei alapján tehát
132
Dukász Mihály császár, Konstantin császár, és Geobitzász zománcképe későbbi, mint a Magyar Szent Korona koronaabroncsa. Felmerül a kérdés, hogy mikor került föl ez a három kép a Magyar Szent Koronára? 1790-ben, miután Bécsből visszahozták a koronát, közszemlére tették Budán. Ekkor Weszprémi István, a debreceni orvos-tudós, a pesti piarista gimnázium tanára megtekintette, és megfejtette a korona görög feliratait. 1790-ben tehát ez a három kép már rajta volt a Magyar Szent Koronán. A hamisítás elméletének másik kronológiai támpontja 1613, amikor is napvilágot látott Révay Péter leírása: Tehát a Szent Korona színaranyból van, - az ötvösségnek inkább égi, mint emberi mesterségével kör alakba öntve, oldalsó kerületén egyenlő közökben háromszög alakú virágos csúcsok emelkednek ki körben, a négy szemben fekvő sarokban egymást kölcsönösen metsző bolthajtásokkal, melyek egy keresztben futnak össze, magán a kerületen pedig a homlokzati részen almát tartó Üdvözítőnk képmása, az ellenkező oldalon a Szent Szűz Máriáé, aztán az apostolok, a keresztyén királyok, császárok, vértanúk szentséges sora..." (Révay Péter: Commentarius De Sacra Regni Hungariae Corona)
Révay leírásának kiadásakor metszetet is készült a Magyar Szent Koronáról, amelyen a hátsó nézetből egyértelműen az látszik, hogy ott Szűz Mária képe volt látható. A koronára tehát ezen nézet szerint 1613, és 1784 között került fel a három idegen zománckép. Mivel a Magyar Szent Korona az ún. beavató koronák közé tartozik, ezért a képcserét nem lehetett egyszerűen végrehajtani, ehhez az kellett, hogy az országból kivigyék a koronát, és ott hajtsák végre a képek kicserélését, mivel Magyarországon a koronaőrség, vagy éppen a nemzet, megakadályozta volna a koronahamisítást. Erre egyetlen egy időintervallumban kerülhetett sor: 1784, és 1790 között, amikor a koronát II. József Bécsbe vitette. Az alternatív koronakutatók többnyire két indítékot hoznak a képcserére, az egyik szorosan kapcsolódik a korona hazahozatala utáni vizsgálatokból leszűrt eredményekhez, a másik pedig inkább történeti jellegű. A koronán történő képcserével ugyanis sérül az a fajta egységes szerkesztés, és egységes ikonográfiai program, amire többen felhívták már a figyelmet. Ennek megtörése, és a magyar múlt megváltoztatása hamisításra utal, ezért hívják következetesen koronahamisításnak a képcseréket. A poszt kereteit szétfeszítené ennek ismertetése, így ehelyütt csak utalunk rá, hogy ezen ikonográfiai program kettős spirális rendszerben, a különböző szenteknek megfelelő naptári nap alapján fut végig a Magyar Szent Koronán. A Dukász-kép helyére így kerül Szűz Mária, amint arról Révay Péter is beszámolt. Részletesebben a már idézett szerzőknél érdemes utánanézni, így pl. Pap Gábornál, de van már a lap.hu-n is a Magyar Szent Koronával foglalkozó linkgyűjtemény. A másik érv, történeti. Az 1780-as években II. (Nagy) Katalin cárnő, és az orosz diplomácia terveiben megfogalmazódik a balkáni terjeszkedés terve. II. József felé már 1782-ben eljuttatnak egy tervezetet, amely arról szólt, hogy az osztrák, és az orosz hadsereg közös erővel megszállja a balkáni oszmán területeket, és ott újjáélesztik a Bizánci Császárságot. II. József először visszautasítja az ötletet, majd később mégis beleegyezik, és megindítja az oroszokkal közösen a háborút az oszmánok ellen. Ez a háború végül kudarccal végződik, de II. József azért rakatta fel a császárképeket a koronára, hogy ezzel legalizálja bizánci trónigényét, és a majdani Bizánci Császárságnak a koronája a Magyar Szent Korona legyen.
133
Rések a falon A fent ismertetett elmélet esszenciája a koronahamisítási elképzeléseknek. Mindemellett azonban érdemes megjegyeznünk, hogy léteznek további elképzelések is, amelyekről külön nem számolunk be, elsősorban azért, mert tudományos vonatkozásuk kevés, és inkább a vallási-hitéleti kérdéssé változtatják a Magyar Szent Korona körüli vitákat, no meg azért, mert az alternatív nézetek is megosztottak bizonyos kérdésekben. Így nem részleteztük azt a gyakran cikizett nézetet, miszerint a Magyar Szent Korona valamiféle antenna, vagy adóvevő lett volna. Nem foglalkoztunk azzal a feltevéssel sem, hogy a korona keresztjének dőlésszöge megegyezne a Föld forgástengelyének dőlésszögével, mivel az 1916-os koronázással kapcsolatos vizsgálatok, és javítások kapcsán tudjuk azt, hogy korábban a kereszt nem volt stabilan a helyén, "lötyögött", és csak az 1916-os javítás eredményezte a végleges dőlésszögét. (Nem beszélve arról, hogy a középkorban az a fogalom, hogy a a Föld forgástengelyének dőlésszöge, még ismeretlen volt). Azzal az elképzeléssel sem foglalkoztunk, hogy egyesek szerint a korona nem tárgy, hanem egy személy, mert véleményünk szerint mindenkinek joga van abban hinni, amiben akar. A fentebbi szakaszban ismertetett, alternatív tudományos elméletet ezek az elképzelések nem támadták közvetlenül, legfeljebb egyes elemeit gondolták tovább. Az elképzelésnek számos kritikusa akadt. Többen rámutattak, hogy Révay az 1613-as szövegben "apostolok, keresztény királyok, és császárok" sorát említi, tehát közvetve ugyan, de utal a koronán látható császárképekre. Marosi Ernő pl. barokkos túlzásnak nevezte Révay leírását, ami a kora újkori Mária-kultuszból fakadt. A Révay művéhez kapcsolódó korabeli metszet pedig egy olyan szerzőtől származik, aki valószínűleg soha nem is látta a Magyar Szent Koronát. További probléma az, hogy a Szűz Mária-képet Révayn kívül senki nem látta a koronán, és az egységes ikonográfiai program is csak akkor értelmezhető, ha a Mária-kép ott van, a három utólag felszerelt kép pedig nincs. Meghasonlás támadt egyébként az alternatív koronakutatók két fő teoretikusa Pap Gábor, és Csomor Lajos között is. Csomor Lajos ugyanis azt állította, hogy megtalálta a Magyar Szent Koronáról hiányzó Szűz Mária-képet a Tbilisziben, Grúzia fővárosában őrzött Khakulli Triptichionon. Papp Gábor azonban a Ne mondja... Tíz időszerű óvás a Magyar Szent Koronával kapcsolatban c. rövid írásában cáfolja azt, hogy a Khakulli Triptichonon látható Mária-kép valóban a koronán lett volna, mivel az, akár csak a Dukász-kép, nem fér bele a foglalatba. Az egységes tervezést is sokan bírálták, itt most csak utalni szeretnék egy Péri Józseffel készült akadémiai beszélgetésre, amely azért fontos, mert Péri József szintén ötvös volt, és tanulmányozhatta a koronát. Számos ponton ellentmondott a Csomor Lajos által vezetett csoport eredményeivel, főleg ötvöstechnikai alapon. Szerinte pl. nem igaz, hogy a felső Krisztus-zománckép nem sérült a kereszt felhelyezésekor. Megállapítása szerint egy műhelykörbe sorolhatóak az utólag felhelyezett képek, valamint a koronaabroncs képei. A II. József-féle történet több ponton is hibádzik: a korona Bécsbe vitele körül vannak kérdőjelek. Először is az, hogy nem csak a magyar koronázási jelvények kerültek Bécsbe. 1784. április 13.-án születik meg az az intézkedés, amelynek keretében átszállítják Pozsonyból Bécsbe a Magyar Szent Koronát. Előtte azonban 1782. ápr. 14.-én már hasonló intézkedés történt a cseh koronával kapcsolatban, és 1784. ápr. 28.-án pedig átszállították a főhercegi kalapot is Klosterneuburgból. A magyar koronázási ékszerek Bécsbe szállítása tehát nem egyedi eset volt, hanem a II. József-féle uralkodói intézkedések sorába szervesen illeszkedett. A bizánci vonallal kapcsolatban is maradnak megválaszolatlan kérdések. A Bizánci Birodalom feltámasztását az orosz diplomácia szorgalmazta végig, és ebben a kérdésben nem II. József volt a kezdeményező. A létrehozandó bizánci trónra egy Romanov-herceg ült volna, és nem egy Habsburg. Ráadásul Lengyelország felosztása kapcsán 1772ben, sőt később 1795-ben is, az osztrák uralkodók a magyar korona jogán tartottak igényt Galíciára, tehát egy területi igények benyújtására alkalmas eszközt kiadni az oroszok kezébe politikai baklövés lett volna, amelyet az osztrák államigazgatás nem engedhetett volna meg magának. Vissza-vissza tér az az ellenérv, hogy Révay Mária-képét nehezen lehet magyarázni, hiszen egy szakállas férfit senki nem nézne Szűz Máriának. Mindezt annak ellenére állítják sokan, hogy a kora újkorban a Mária-tiszteletnek egészen más jelentősége volt, mint manapság. A Révay-féle forrással szemben, állítják az alternatív koronakutatók, nincs olyan dokumentum 1790 előttről, amely ne Szűz Máriáról, hanem a Dukász Mihály-képről tudósítana. Így hát a bécsi 1784-90 közötti koronahamisítás elmélete elsősorban azon áll, vagy bukik, hogy találhatóak-e olyan források, amelyek 1784 előtt.
134
A bécsi hamisítás elméletének bukása Ha a koronáról szóló írásokat vizsgáljuk, akkor időben alig négy évtizedet kell visszaugranunk. 1740ben jelent meg Gottfried Schwarz, egy magyarországi származású pesti egyetemi tanár tollából egy munka (Initiareligionis christianae inter Hungaros ecclesiae orientalis adserta. Francoforti, et Lipisae 1740), amely a Magyar Szent Koronával foglalkozik. Munkája alapvetően a felvilágosodás terméke, és mint ilyen, igyekszik leleplezni a klerikális hagyományokat. Ő a Magyar Szent Korona görög feliratait vette történeti koncepciója alapjául. Elmélete szerint a koronát VIII. (Bíborbanszületett) Konstantin ajándékozta az akkori magyar nagyfejedelemnek, Gézának, így koholmány a szilveszteri koronaadományozás, és az, hogy Magyarország a római katolikus egyháztól kapott volna koronát. Mint láthatjuk, a Dukász Mihály felirat nem, de a Konstantin, és a Géza felirat megfejtése már szerepel Gottfried Schwarz művében, 1740-ben! Logikus, hogy ha a szerző látta 1740-ben Konstantin, és Géza zománcképeinek görög feliratait a koronán, akkor azok nem kerülhettek föl 1784, és 1790 között. Természetesen nem csak Gottfried Schwarz az, aki megemlíti a három kép egyikét. Az alternatív koronakutatók gyakran idézik Révay Péter 1613-as művét, azonban elfelejtik, hogy ennek több kiadása is megjelent. A harmadik kiadásban, 1659-ben az alábbiakat írja Révay: "Quo deinceps et in praeliis pro vexillo utebatur, cum duabus Graecis literis Christum denotantibus: quo more in Corona quoque nostra ad imaginem Salvatoris expressas videmus. Quid quod in inferiori Coronae circumferentia, imaginem suam Constantinus cum quibusdam Imperatoribus Graecis insculpi fecit, eo quoque inter alias circumstantis indicio, ut grata posteritas, insigne hoc Coronae munus, sibi ipsi primitus acceptum referret? videtur autem Graecii artifcii esse nostra Corona, non tantum ex dictis imaginibus et literis, sed ex appensis catenulis, quae iisdem locis in Iconibus Graecorum Imperatorum deprehenduntur... "Amelyet ezekután a csatákban a zászlaján használt, két görög betűvel jelezvén Krisztust: ahogyan a mi Koronánkon is a Megváltó képmásánál világosan látjuk. És hogy a Korona alsó felének a kerületére Konstantin az ő képmását más görög császárokkal együtt rávésette, hogy ebből, és a többi körülötte lévő jelből a hálás utókor feljegyezze a Korona ezen jegye alapján, hogy ő maga kapta először ajándékként? Látható, pedig, hogy a mi Koronánk görög műremek, nem csak a mondott képekből és betűkből, hanem a felfüggesztett láncocskákból, amelyek ugyanazon a helyen, a görög császárok képeinél találhatóak..." (A fordítást, és az idézetet ezúton is köszönöm szürkepatkánynak). Ezt a munkáját Révaynak posztumusz 1659-ben adták ki. Egyértelműen megnevezi Constantinust, megfejtve a Konstantin-feliratot a koronaabroncson, és további görög császárokról is említést tesz. Ugyanakkor Szűz Máriáról változatlan formában közli a korábbi kiadások szövegét. Végül pedig még egy forrást említenénk, amelyre Pálffy Géza történész hivatkozott az Új Ember c. folyóirat hasábjain lezajlott vita kapcsán. A történész egy, a Magyar Országos Levéltárból előkerült forrásra hivatkozik, amely elöl-, és hátulnézetből is ábrázolja a Magyar Szent Koronát, és azon pedig a Dukász Mihály-képet, megelőzve ezzel Révaynak a metszetekkel ellátott írását. Hogy vannak-e még további források, amelyek az 1613-as Révay-féle Szűz Mária említés, és az 1790es dátum között, az a további kutatások deríthetik ki, az eddig megismert forrásanyag alapos áttekintésével. Mindenesetre három olyan pontot idéztünk, Gottfried Schwarzot 1740-ből, Révay Pétert 1659-ből, és az 1618-as metszetet, amelyek egyenként kizárják azt, hogy 1784, és 1790 között Bécsben kerüljön föl Dukász Mihály, Konstantin, és Geobitzász képe a koronára. Természetesen technikailag az nem kérdőjelezhető meg, hogy pl. a Dukász Mihály-kép valóban később került föl a koronára, de a felkerülés időpontja nem a XVIII. század volt, és nem II. József uralkodásának az ideje. A II. József-féle felszerelés megbukott azokon történeti forrásokon, amelyek alapján biztosak lehetünk abban, hogy sem Geobitzasz, sem Konstantin, sem Dukász Mihály képét nem a sokszor említett időintervallumban szerelték fel. A későbbi kutatásoknak lesz a feladata az, hogy kiderítse, pontosan mikor is történt ez az esemény. P.S.: Ezúton is köszönöm a cikk összeállításában az Index Fórum Magyar Szent Korona topikjának olvasói, és vitázó felei által nyújtott segítséget mindkét oldalról.
135
Őfelsége a MAGYAR SZENT KORONA http://www.lmrkat.hu/szentkorona.html
ISTEN VÉDJE A SZENT KORONÁT, ISTEN VÉDJE MÁRIA ORSZÁGÁT ! a A Szent Korona Tan
136
St. István herma Kalocsa - Főszékesegyház
A Magyar Szent Korona tulajdona a Kárpát-medence egész területe, minden polgára, aki a Magyar Szent Korona uralma alatt került be a Kárpát-medencébe, a Magyar Szent Korona polgára. Ez jogilag áll fenn, mivel 1038. augusztus 15-én Nagyboldogasszony napján, Szent István királyunk Székesfehérvárott a Mennybe fölvett Szűz Mária ünnepén és templomában országát a Magyar Szent Koronát magasba emelve Szűz Máriának ajánlotta fel. Ez az ég és a Föld között kötött szerződés a Kárpát-medencét Szűz Mária országává tette, és ezért ezen a jogi helyzeten a földi hatalmak nem változtathatnak. A Szent Korona-eszme Szent István tudatos politikai és államjogi alkotása. A törzsi szervezet felbomlása és a megyerendszer bevezetése szükségessé tette, hogy a Kárpátmedence egész szabad lakossága számára István király jogi biztosítékot adjon a kiváltságok megtartására és a király leválthatóságára. Ennek legegyszerűbb módja az volt, hogy István király koronáját és ezzel a mindenkori királyt az ország fölé helyezte. Szent István intelmei szerint a Magyar Szent Korona jelképezi az országot, mint területet, az országot, mint az egy uralom alá tartozó népességet, a közigazgatási intézményrendszert, az apostoli keresztény hitet, az apostolságot, az uralkodó személyét, az uralkodói tulajdonságokat és képességeket az igazságos ítélkezést és a jogi intézményrendszert, a társadalmi türelmet, az ország védelmét és az országban lakó, együttélő, vendégként befogadott idegen népeket. Szent István intelmei fiához, Imre herceghez, St. István írásban megmaradt alkotmánya. Mi sem bizonyíthatja jobban a Szent István-i életmű szent és tiszta voltát, minthogy a Szent István által megvakíttatott Vászoly (Vazul) unokája, Szent László király kezdeményezte St. István szentté avatását, vagyis oltárra emelését. A Szentkorona-eszme és tan, mint államjogi rendszer alkalmas arra, hogy ma is jogi, társadalmi rendünk középpontjában legyen, ugyanis ez keresztényi, türelmes, befogadó, nem kirekesztő, ugyanakkor nemzetvédő és megtartó erő is. "A Szent Korona-tan nem csak emléke egy dicső múltnak, hanem, kötelező érvénnyel bíró közjogi tan. A Szent Korona élő személyiség voltát és a Szentkoronatan hatályos közjogi tan voltát nem kérdőjelezheti meg az a sajnálatos tény, hogy a mai magyar törvényhozó hatalom nem csak, hogy nem igényli a Szent Korona közjogi tana segítségét, de nem is tekinti élőnek sem hatályosnak, márpedig a Szent Korona a mai magyar társadalom akaratától függetlenül is az, ami volt, aminek hosszú évszázadokon át tekintették. A magyar államhatalom alanya, a Szent Korona-tan pedig a történelmi magyar alkotmánynak éppen az a központi elmélete, amely hatálytalaníthatatlansága által, legfőbb biztosítéka a magyar közjog folytonosságának".
137
A Szent Korona-tant soha vissza nem vonta alkotmányosan összeült magyar törvényhozás. Az 1920. évi magyar nemzetgyűlés a jogfolytonosság kérdését érdemben a Szent Korona-tan szellemében a II. világháború után Magyarországon a magyar nemzeti öntudat elsorvasztását kormányprogram szintjére emelték; az idegen hatalom kiszolgálói megpróbáltak mindent megtagadtatni a magyarsággal, ami nemzeti önérzetét megtarthatta volna. Az 1990-ben összeült rendszerváltoztató országgyűlés sem a Szent Korona-tan, sem a jogfolytonosság jelentőségét, nem tudta felfogni. A "törvénysértés jogot nem alapít" elve alapján a magyar történelemben mindig, így 1790-ben, 1865-ben és 1920-ban is helyreállt a jogfolytonosság csak az 1990-es országgyűlés tagjai nem merték felvetni a jogfolytonosság helyreállításának kérdését.
A történelmi Magyarország nagycímere egyesíti a történelmi Magyarország mindegyik tartományának címerét. Középütt a magyar címer. A három leopárdfej Dalmácia. A 26 négyzetből álló sakktábla: Horvátország. A csillag és nyest: Szlavónia. A sas a nappal és holddal, valamint a hét toronnyal: Erdély. A kétfejű sas: Fiume. A magyar Szent Korona-tanhoz hasonló jogi nézetek Európa több országában is megtalálhatók de olyan jogrendszer formájában nem, mint a Magyar Királyságban volt. Méltán állíthatjuk hogy a Magyar Szent Korona-tan egészen egyedülálló, jogrendszerét és átfogóságát tekintve. A Szent Korona-tan kialakulása, kezdete Könyves Kálmán (1095-1116) király uralkodása idejére tehető. Ő volt az, aki Hartvik győri püspököt bízta meg Szent István király életének megírásával, a fennálló hagyományok alapján. Könyves Kálmán alatt erősödött meg a Szent István tisztelet és az Ő nevéhez fűződik a Szent Korona-tan végső kialakítása is. Könyves Kálmán kora után a Szent Korona már nem csupán egy tisztelt szent királyi jelvény, hanem egy, a királyi hatalmon felülemelkedő személy, akinek az egész ország hűséggel tartozik. Így válik egy szent ereklye mindenek felett álló hatalommá, a mindenkori király feletti lelki hatalommá. A XIII. században és az Árpádház-i dinasztia kihalása után (1305) is a Szent Koronát úgy fogták fel, mint az Isten választotta királyok, személyek tulajdonát és örökségét, amelynek birtoklása egyet jelentett a korona szentségi tulajdonságainak az átörökítésével az utódokra. A Szent Istvántól származó Szent Koronával történő megkoronázás fontosságát és annak közjogi szerepét jól szemlélteti III. Endre király (1290-1301) Theodor székesfehérvári püspökhöz írt levelének egy részlete: "a mi uralkodásunk és megkoronázásunk ellenségei előbb titkon, majd nyíltan azon mesterkedtek, hogy trónralépésünkkor, ne juthassunk a Szent Király koronájához, hogy a mi uralkodásunk tekintélye és az országlakók üdve kérdésessé tétessék." Így válik a magyar történelmi gondolkodás sajátjává, jogrendje részévé a Szent Korona tulajdonságának kizárólagossága, királyságot és országot megtartó erejébe vetett hite. A XV. században már jogi formát kapott ez a felfogás. Amikor az ország főurai összeütközésbe kerültek Zsigmond királlyal (1387-1437) és maguk vették át a királyi hatalomnak a birtoklását, ezt a Szent Korona joghatóságának felhatalmazásából tehették meg. Ez alapján a király helyett a koronát nevezték ki a hatalom gyakorlójának. Ők maguk pedig a korona felhatalmazásából intézkedtek. Mintegy száz évvel később, Werbőczy István híres latin nyelvű Hármaskönyvében írásba foglalta a Magyar Szent Korona tan-t. A joggyüjtemény szerint: A hatalom forrása a Szent Korona és nem a király. A Szent Korona az ország "teste", tagjai pedig a főrendek, főpapok, bárók, nemesek és az uralkodók. Nemességi cím és birtokok adományozása, a Szent Korona joga és nem a királyé. A
138
társországok, mint Horvátország, Dalmácia, Szlavónia, Erdély a Szent Korona országai. Jószágvesztés esetén a birtok visszaszállt a koronára és a király ezen birtokokat csak azért adományozhatta tovább mert a Szent Korona jogai a megkoronázással ruházódtak rá.
Révay Péter emlékirata
1613-ban jelent meg Révay Péter: Commentarius De Sacra Regni Hungariae Corona című emékirata. (A Magyar Királyság Szent Koronájának magyarázata.) Ebben és későbbi művében: a magyar államról és a magyar Szent Koronáról címűben, igen emelkedett stílusban fogalmazta meg a Szent Korona tant. Ő a törvények törvényének nevezte azt. A Szent Korona-tan elmélete töretlenül fennmaradt a Magyar Királyságon belül. Később a történelmi változások következményeként az I. világháború után ugyan megszűnt a Magyar Királyság mint államforma de a Szent Korona tisztelete, rangja és méltósága mind a mai napig semmit sem vesztett eszmei fényéből és tartalmából. A magyar nép számára a Szent Korona Szent István államalapító királyunk örökségeként megmarad mindaddig, míg magyar ember él itt a Kárpát-medencében. A Szent Korona tana ősi, mondáinkban is tükröződő felfogásunk szerint a magyarság mint nép, mint közösség hivatását Isten szabta meg, jelölte ki. Emese királyné álmában ez úgy jelenik meg, hogy utódaiból szent királyok származnak, akik nem az álomlátás helyén, hanem attól nyugatra terjesztik ki hatalmukat. Ezer évvel ezelőtt Szent István Rómába küldte Asztrik püspököt. Asztrik küldetése, Géza nagyfejedelem és István munkájának elismeréseként, királyi diadém (vissza) hozatala és a királyság elnyeréséhez a pápai elismerés volt. A krónikák szerint a Szentatyát álmában látomás figyelmeztette, hogy ez a Korona Istvánt és a magyarságot illeti. Ezer évvel ezelőtt, karácsony napján az Isten küldötte angyal hozta a Koronát. Szent István fején igazolta és az ég kijelölte vezető karizmatikus közösséget szolgáló elhivatottságát. Ezer éve népünk szent nemzet, királyi papság, bűnei, hibái, bukásai ellenére. Illő hogy felidézzük a Szent Korona tant amely ezer évig megőrizte nemzetünket. A Szent Korona tan a történelem alkotása, kezdete az Etelközben kötött vérszerződéshez, és Szent István intelmeiben lefektetett elvekhez kapcsolható. Végső kialakulásának ideje közel ezer évet fog át. A Szent Korona-tannak két nagy része van. Az egyik tartalmi, a másik eljárásjogi kérdéseket foglalja magában. A kettő viszonyát az a felfogás tükrözi, amely szerint a kifogástalan tartalmú alkotmány, vagy törvény sem érvényes, ha azt cogens (nem áthágható) eljárásjogi szabályok be nem tartásával fogadták el. A Szent Korona-tan közjogi fogalom, amely a Szent Korona erkölcsi-jogi személyiségén, mint intézményen alapul. A Korona megszemélyesítése a világon egyedülálló. A Szent Korona elvonatkoztatott, (fölötte áll) a mindenkori államhatalmat gyakorló főtől, (királytól, kormányzótól, elnöktől stb.) és a tagoktól. Egyesíti magában a hatalom egészét, vagyis azt a hatalmat, amely a fő és a tagok között véglegesen megosztott a törvényhozói és végrehajtói hatalom
139
szempontjából. Ebből következik, hogy a nemzetet, mint a közösséget megillető hatalom együtt kizárólag a Szent Koronában, van meg. Ezt a hatalmat csak a Szent Korona testesíti meg. Birtokolja az ország területét, adott esetben hozzá tartozhatnak a csatlakozó országok. Ezért volt szokásos, hogy a törvényekben a "Szent Korona Országai" kifejezést használták. Birtokolja mindazt, ami a Nemzet folyamatos fennmaradásához szükséges. Ebből kiemelkedő jelentőségű a föld használatát szabályozó joggyakorlat. Földet kizárólag magyar állampolgár birtokolhat illetve magyar állampolgár használhat. A hazai föld minden talpalatnyi területének tulajdonosa a Szent Korona. A Szent Korona volt a garanciája annak, hogy érvényt szerez az etelközi alapszerződésnek, amely szerint, amit közös erővel szereztek a honfoglalás során, abból mindannyian érdemeik szerint részesedjenek. Az úgynevezett királyi jog -a just regiumaz ország Szent Koronájának azon joghatóságát fejezi ki, amely szerint az összes földbirtok a nemzeti hatalom része. Ebből a király a Szent Koronára visszaáramlás jogát magában foglalva csak a nemzet javára végzett teljesítmény fejében részesíthet bárkit. Vagyis minden birtok közvetlenül a Szent Koronától veszi eredetét. Ez az elv a "Sacra corona radix omnium possessionum". 1848-tól ez az elv gyengül, napjainkban pedig a liberális lobbi éppen ennek az elvnek a kijátszásával zsebszerződés, törvénykezési liberalizálás stb. igyekszik az ország földjének megszerzésére, ezzel függetlenségének eltörlésére. Ennek meggátlását magában foglaló Szent Korona tan igazolja az ősi magyar történelmi alkotmány elveinek aktualizálását. A Szent Korona rendelkezik az ország lakói életének fenntartásához nélkülözhetetlen gazdasági ágazatok és azok kapacitása felett, továbbá azon közgazdasági szabályozókkal, amelyek az árak, bérek, pénzforgalom stb. területén szerepüket tekintve fontosak. Ezek a jogok a középkorban a "királyi jogok" közé tartoznak, pl. a sóbányászat, ércbányászat képezték a királyi bevételek zömét. Az elmúlt tíz év legnagyobb bűne ezek idegen kézre játszása volt. Bizonyos személyek, csoportok hatalomra jutása azzal függött össze, hogy e téren kedvezményekhez juttatták a nemzetellenes erőket. A Szent Korona minden erkölcsi tekintély birtokosa. A tagok részéről minden közjogi tett a Szent Korona fényét növeli. Csak a Szent Korona részére végzett szolgálat részesedhet jutalomban. A hűség is csak a Szent Korona iránti odaadást jelentette, a Szent Korona nevében végezték a legfontosabb állami aktusokat is, pl. a nemzetközi szerződéseket a Szent Korona nevében kötötték meg. A Szent Korona eljárásjogi szabályai közül a következőket emelhetjük ki: Nem lehet érvényesen törvénykezni, ha az ország függetlensége korlátozott, katonai megszállás van, vagy ezzel azonosan értelmezhető külső idegen hatalom nyomása alatt van az ország. Ez volt a helyzet 1849-1865-1867 között, illetve 1945-1991-ig. Ha az ország önrendelkezési joga sérül, provizórikus (ideiglenes) helyzet áll elő. Ilyenkor a meghozott "szabályokból"csak a normális polgári életet biztosító intézkedések betartása lehet indokolt. Provizórikus helyzetben a normális helyzet kialakítására irányul a fő törekvés. Ez történt 1865-1867, 1921-1926 között. Ha a provizórikus helyzet megszünt, ezen időszak törvényeit -ha azok szükségesek, újból törvényesen is el kell fogadni. A véglegesen megosztott hatalomból a FŐT megillető közhatalom átruházása csak egyetlen koronával, a Szent Koronával történhetett meg. Királyságban ez a koronázással és a hitlevél kiadásával valósult meg. A véglegesen megosztott hatalomból a tagokét, az Etelközben lefektetett jog alapozta meg. Ez biztosította hogy a tagok részt vegyenek a törvényhozásban, a végrehajtó hatalomban, a megyék, a városok és a községek kormányzásában. A Szent Korona tagjai a Fővel együtt alkották meg a Szent Korona egész testét. A kettő együtt tehát a "totum corpus Sacrea regni Corone totum Corpus Regni."Mivel e kettő csak a Szent Koronában van együtt a Szent Korona az egyetlen szuverén. Sem a fő, sem a tagok önmagukban nem rendelkeznek a szuverenitással. A hatalom teljessége csak a Szent Korona egész testét illeti meg." A Szent Korona tagjainak köre a történelem folyamán változott, egyre bővült. A Szent Korona tagjai kezdetben a főnemesség, a főpapság, később köznemesség, majd 1848-tól a választópolgárok. A Szent Korona-tannak csak néhány elemét iktatták törvénybe. Részletesebben Werbőczy István fejtette ki, illetve elveit a hagyomány, a joggyakorlat garantálta, jelentőségét ezeréves történelmünk bizonyítja. Igen sajnálatos tény és egyben szégyen, hogy jelenlegi alkotmányunk a szovjet-orosz
140
megszállás alatt ránk erőltetett, sztálini típusú alkotmány 1990 után többször módosított változata. El kell gondolkodni a Szent Korona-tan időszerűségén, és jogfolytonosságának helyreállításán. A Szent Korona több mint királyi dísz vagy jelvény. Hazánknak és függetlenségünknek, nemzeti önérzetünknek letéteményese. A Szent Korona a magyar nemzet, a magyar nép, a magyar HAZA. És mivel ez így van, idétlenség (vagy tudatlanság) azon élcelôdni, hogy 1920 és 1946 között király nélküli királyság voltunk. Ugyanezért természetes,hogy 1990 után államunk címerére és címerébe a Szent Korona is visszakerült. A korona a respublicának is összefogó jelképe. Amint hogy a középkorban is nevezgették hazánkat, akkor királyságot, res publicának, a köz ügyeinek képviseleteként. De ez a tény magyarázza az érthetetlennek tűnő vad indulatot is ami a nemzet külsô és belsô ellenségeiben a Szent Koronával kapcsolatban támad. 1918-1919-ben legszívesebben elkótyavetyélte volna az akkori hatalom. 1951-ben pedig porig rombolták az akkor alig húsz esztendeje álló 1931-ben felszentelt Regnum Marianum templomot, melynek tornyát, egyedülállóan a Szent Korona díszítette! Ezt a gyalázatos tettet, talán nem is akadt a szovjet hatalom megszállta országokban hasonló eset, máig feledtetni akarják. Az építőművész, Kotsis Iván épületei között nem is szerepel a lexikonokban, mintha el sem készült volna, de hála Istennek, áll már az új templom, amit újból felemelt a szeretet.
A városligeti Magyarok Nagyasszonya templom, amelyet az építtető szervezet után többnyire Regnum Marianumként emlegetnek. (1951-ben lerombolták)
A magyar történettudomány, a jogtörténet és a jogot is felülmúló erkölcsi tudatunk soha se címerünkbôl se közéletünkbôl se lelkünkbôl nem száműzheti többé a Szent Koronát.
A Szent Korona Lovagrend tagjai a képen balról jobbra: Dr. Bakos Batu nagymester Dr. Dévényi Ferenc főtisztelendő Dr. Istvánffy Sándor kancellár Dr. Molnárfi Tibor Dr. Nagy Dezső
141
Ismét bebizonyosodott, hogy a hagyományt komolyan kell venni!
Míg a Magyar Korona Bizottság körmeszakadtáig ragaszkodik a kettős korona elmélethez, miszerint a Szent Korona alsó része görög, a felső pedig latin eredetű, addig Ferencz Csaba "Szent István Koronája" című művében tudományos érvekkel alátámasztva bebizonyította és egyértelművé tette, hogy a Parlamentben őrzött Magyar Szent Korona pontosan ugyanaz, mint ezer esztendővel ezelőtt. A kiváló mérnök rendkívül pontos mérésekkel és adatokkal egészíti ki művét. Tagja volt ugyanis annak a mérnöki csoportnak, amely még 1982-ben szerkezeti és technológia-anyagtudományi felmérést készített az akkor még a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállított koronázási ékszerekről. A kettős korona elméletet mindössze a XVII. század végén találták ki, amikor is Veszprémi István orvos 1790-ben észrevette, hogy a korona abroncsán görög, míg pántjain latin nyelvűek a feliratok. Ekkor eszelték ki, hogy a két külön darabot később dolgozhatták egybe. Ez az elmélet azonban Ferencz Csaba gondos és precíz kutatásai nyomán köddé vált. A korona egy helyen, egy időben készült. Azonos azzal, amit II. Szilveszter pápa küldött Szent István királynak és amelyben a Szent Királyt megkoronázták. A mérnök azt is egyértelműen bebizonyította, hogy a kereszt ferdesége nem ütéstől származik, hanem pontosan abban a 23.5 fokos szögben áll, amit a Föld tengelye bezár a Nap egyenlítői síkjához képest. A kereszt csőből van, ami erőszakos ütéstől ferdítve, előbb szakadt volna ki a keresztet tartó lemezből, mintsem meghajolt volna. A tudós a koronához hasonlóan a palástot, a jogart és az országalmát, valamint a kardot is megvizsgálta és ennek során megállapította, hogy a palást a Szent Koronán is használt aranymetszési eljárás pontos és teljes alkalmazásával készült. A jogar és az országalma szintén a korona méret és arányrendszerének ismeretében készült, ellentétben a karddal, aminek méretei arról árulkodnak, hogy később készült és nyilvánvaló, hogy a Prágában őrzött Szent István kard tartozott hozzá ehhez az együtteshez.
142
Óvnák és vizsgálnák a Szent Koronát http://www.csikszentkiraly.ro/lazitas.php?id=170
A Szent Korona Testület decemberi ülésén úgy határozott: elutasítja a Magyar Koronaőrök Egyesületének javaslatát, miszerint a hosszú távú állagmegőrzés érdekében a Szent Koronán végezzenek teljes anyagszerkezettani és drágakőtani vizsgálatot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kérdés lekerült a napirendről. Az elutasítás legfőbb oka ugyanis az volt: átfogó kutatási terv nélkül nincs értelme belevágni a veszélyeket is hordozó vizsgálatba. Sólyom László köztársasági elnök kezdeményezte, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnöke tegyen javaslatot a Szent Korona Testület munkáját támogató általános szakértői-tudományos bizottság felállítására a grémium következő, tavaszi tanácskozásán. Az átfogó vizsgálat számos vitás történelmi kérdés tisztázásában is segíthetne. A Magyar Koronaőrök Egyesülete az elmúlt években többször is javaslatot terjesztett a Szent Korona Testület elé a Szent Korona roncsolásmentes, spektrometrián alapuló, röntgensugárral végzett és gemmológiai – drágakőtani – vizsgálata érdekében. Woth Imre, az egyesület elnöke – aki szakmáját tekintve ötvösmester – elmondta: azért kezdeményezték a vizsgálatot, hogy a Szent Koronát biztonságosan meg lehessen óvni a jóvátehetetlen károsodásoktól. – A Szent Korona műszeres állapotfelmérése a mai napig nem történt meg. Nem tudjuk, hogy az évszázadok során milyen javítási munkákat végeztek, hogy pillanatnyilag milyen szabad szemmel nem látható sérülések, repedések találhatók rajta. Annyi bizonyos: 1916-ban, IV. Károly koronázása előtt a meglazult szegecseket ónozásos módszerrel rögzítették. Az ón és az arany között meginduló kémiai folyamat, az úgynevezett szárazgalvanizáció azzal jár, hogy végül az ón az ioncserék révén „megeszi” az aranyat. Hogy a folyamatnak mikor lesznek tragikus következményei, azt a vizsgálat hiányában nem tudhatjuk. Jelenlegi szakszerű tárolása késlelteti ugyan a káros reakciókat, de megállítani nem tudja őket – állítja Woth Imre. Bitskey Botond, a Köztársasági Elnöki Hivatal helyettes vezetője lapunkat úgy tájékoztatta: a Szent Korona Testület még 2003 novemberében határozott arról, hogy akkortól számított öt éven belül – rendkívüli szükség esetét kivéve – nem rendeli el a Szent Korona újabb tudományos vizsgálatát. A Magyar Koronaőrök Egyesületének beadványait mérlegelve azonban a testület 2005. decemberi ülésén azt a határozatot hozta: a Szent Korona egy esetleges röntgenes állagfelmérésének szükségességéről, jellegéről és módszeréről
143
szakértőknek kell előzetesen véleményt formálni. A szakértőket 2006 októberében kérték fel, hogy rövid, írásos formában fejtsék ki álláspontjukat a Szent Korona röntgenes vizsgálatának szükségességéről, egy ilyen vizsgálat céljáról és lehetséges eredményeiről, az eljárás jellegéről, esetleges veszélyeiről – mondta el Bitskey Botond. A vizsgálatról kifejtette véleményét Marosi Ernő művészettörténész, akadémikus, Lovag Zsuzsa művészettörténész, az Iparművészeti Múzeum nyugalmazott főigazgatója, Járó Márta vegyész, a Magyar Nemzeti Múzeum műtárgyvédelmi főosztályáról, valamint Balla Márta, a Budapesti Műszaki Egyetem Nukleáris Technikai Intézetének tudományos munkatársa. Emellett a Magyar Koronaőrök Egyesülete is lehetőséget kapott, hogy az általa felkért szakértők véleményét is megismerje a testület. Az ő felkérésük alapján két szakértői vélemény érkezett. Az egyiket Mátéffy Balázs teológus, a Mátyás-templom Múzeumának igazgatója készítette, a másikat Ditrói-Puskás Zoárd fizikus, az ELTE Kőzettan-geokémiai Tanszék egyetemi docense. Ő a drágakövek vizsgálatának tárgyában nyilatkozott. A beérkezett szakértői véleményeket a testület tagjai megkapták, és ezek alapján úgy döntöttek, hogy a Magyar Koronaőrök Egyesületének a javaslatát ebben a formában elutasítják, mivel ilyen vizsgálatnak – a megkérdezett tudósok véleménye alapján – csak úgy van létjogosultsága, ha az egy átfogó és megtervezett kutatási programba illeszkedik. Egy ilyen kutatási program esetleges kidolgozására az idén tavasszal felálló szakértői-tudományos bizottság tehet majd javaslatot a Szent Korona Testületnek – közölte Bitskey Botond, hozzátéve azt is: a Szent Korona Testület teljesen egységes álláspontot képviselt az ügyben, ahogyan a decemberi ülésen felmerült valamennyi más kérdésben is. A beérkezett szakvéleményeket összegezve elmondta: több szakértő is rámutatott, egy ilyen vizsgálathoz mindenféle tekintetben komoly felkészülésre van szükség, és kételyek fogalmazódtak meg az iránt, hogy a várható haszon arányban áll-e a veszélyekkel. Egyesek úgy vélekedtek, hogy önmagában a vizsgálat keletkezéstörténeti kérdések eldöntésére nem alkalmas, míg mások szerint a Szent Korona természettudományos, anyagszerkezet-tani és drágakőtani vizsgálata igazolhatna vagy éppen megcáfolhatna művészettörténeti, történelmi tételeket. Volt, aki felvetette, hogy az országalmát és a jogart is tüzetes anyagszerkezet-tani vizsgálatnak kellene alávetni. Mint ismeretes: a koronaőrök által kezdeményezett vizsgálat ötlete már a hetvenes években felmerült, de nem lett belőle semmi. Végül 1981-ben végezték el a Szent Korona mikroszkopikus vizsgálatát, majd – Woth Imre elmondása szerint – 1983-ban néhány aranyműves és művészettörténész – köztük Csomor Lajos és Pap Gábor – szemrevételezés alapján, mindenféle műszer igénybevétele nélkül mérhette fel a Szent Korona állapotát. Annyi a Szent Korona Testület által megrendelt mostani szakvéleményekből biztosan kiderült: a röntgenes vizsgálat nem okozna roncsolást a fém részekben, ám kérdéses, hogy az üveg, a drágakő és a zománc elemek nem szenvednének-e károsodást. Kérdéses, hogy a vizsgálathoz óhatatlanul szükséges kismértékű mozgatás milyen hatásokkal járna, de a legnagyobb kérdés mégis az: vajon a mérések eredményei mennyire lennének pontosak. Ugyanis görbült felületekről van szó, ezért szükség lenne a hasonló műtárgyakon végzett modellező mérések elvégzésére is – ismertette Bitskey Botond. Woth Imre azt mondja: cáfolhatatlan szakmai tény, hogy ha restaurációra lenne szükség, az anyagösszetétel ismerete pótolhatatlan segítséget jelenthetne. Mint ahogy az is tény, hogy az állapotfelmérés nyilvánvalóan bővíthetné a Szent Koronával kapcsolatos tudományos ismereteinket. – Az egyesület megkapta az elutasító határozatot. De az is érzékelhető, hogy ez a kérdés nincs még lezárva. Örülök, hogy a Szent Korona Testület támogatására feláll a tudományos bizottság, mivel ez is arra utal, hogy a grémium komolyan veszi felelősségét. Őszintén reméljük, hogy az aranyműves szakmát, amely oly sokat adott a koronakutatáshoz, és amely leginkább ismeri a praktikus teendőket – éppen ezért kezdeményezte ezt a vizsgálatot is –, nem fogják kiszorítani, és meghallgatják a véleményünket, hogy a Szent Koronát a következő generációk számára is megőrizhessük – szögezte le Woth Imre, a Magyar Koronaőrök Egyesületének elnöke, ötvösmester. Magyar Nemzet
144
Szent VII. Gergely pápa 1085. május 25-én halt meg az itáliai Salernóban Szent VII. Gergely pápa (1029? – 1085. május 25.), aki 1073-tól 1085-ig ült Szent Péter trónján. Ő volt az úgynevezett invesztitúra-háború főszereplője, s előtte `járt Canossát` IV. Henrik császár. Gyermekkorát és fiatalságát homály borítja, csak annyit tudni, hogy alacsony sorban született Toszkanában valamikor 1020 és 1025 között. Eredeti neve Hildebrand (Ildebrando Aldobrandeschi di Soana) volt, s korán Rómába került, ahol apát nagybátyja nevelte. Iskoláinak elvégzése után szerzetes lett és VI. Gergely pápa szolgálatába állt. Amikor 1046-ban III. Henrik császár (az egyidejűleg trónoló másik két másik pápával együtt) VI. Gergelyt is letette tisztségéről, követte őt a németországi száműzetésbe, majd Gergely halála után egy évre Cluny híres apátságába vonult vissza. 1049-ben IX. Leó pápával együtt visszatért Rómába, ahol az egyházi diplomácia fontos szereplője lett. A következő negyedszázadban legátusként kényes diplomáciai feladatokat látott el, miközben jelentős szerepet játszott az 1059-es pápaválasztási szabályzat megszületésében. Harcolt az egyház tekintélyét aláásó simónia (a papi hivatalok áruba bocsátása), a papok nősülése és a laikus invesztitúra (a királyoknak az a joga, hogy betöltsék az egyházi tisztségeket) ellen. 1073. április 22-én II. Sándor pápa halála után pápává választották, s a Gergely nevet vette fel. Megválasztásának módját később sokszor és sokan támadták, mert az nem felelt meg az éppen általa fogalmazott 1059-es regulának. A széles látókörű, energikus új egyházfő kemény kézzel látott neki a reformoknak. Már 1074-ben eltiltotta a szolgálattól a nős és simóniás papokat, foglalkoztatta az 1054-es egyházszakadás orvoslása valamint a Szent Sír visszaszerzése. Gergely legfontosabb céljának tekintette, hogy kivívja az egyház függetlenségét a világi hatalomtól, sőt érvényesítse a pápai felségjogot. Közvetlen fennhatóságot igényelt Szardínia, Korzika, Spanyolország és Magyarország fölött, hűbérének tekintette Oroszországot, Provence-t, Dél-Itáliát. 1075-ben megtiltotta, hogy a laikusok egyházi hivatalt adományozzanak, és külön rendeletben azt is, hogy a német-római császár az invesztitúrát gyakorolja. IV. Henrik ennek ellenére a régi mód szerint nevezte ki a kölni és a milánói érseket, sőt, a feldühödött uralkodó Wormsba birodalmi gyűlést hívott össze, ahol a német püspökök letették Hildebrandot, aki "már nem pápa, hanem ravasz barát". Gergely válaszul a legfélelmesebb fegyverhez nyúlt: kiközösítette a császárt, alattvalóit pedig felmentette hűségesküjük alól. Mivel a német fejedelmek az alkalmat megragadva úgy döntöttek, hogy ha Henrik a kiátkozás évfordulóján sem lesz tagja az egyháznak, a trónt üresnek tekintik, az uralkodónak meg kellett alázkodnia. 1077 januárjában elzarándokolt Canossa várába, ahol a pápa éppen időzött és a fagyban egy szál csuhában, mezítláb vezekelt három napig a bezárt kapu előtt - azaz Canossát járt. A pápa kénytelen volt megadni a feloldozást a "bűnösnek", noha tudta, hogy az hatalmát visszanyerve még ádázabb ellenfele lesz. Háromévi `hitegetés, színlelés és vesztegetés` után, amikor IV. Henrik legyőzte otthoni ellenfeleit, 1080-ban kitört a szabályszerű háború. Gergely másodszor is kiátkozta Henriket, aki III. Kelemen néven ellenpápát választatott, majd hadseregével személyesen is megjelent Itáliában. Csapatai elfoglalták Rómát, ahol a bíborosok 1084-ben formálisan is megválasztották jelöltjét. Gergely az Angyalvárba szorult vissza, ahonnan a normannok ugyan kiszabadították, de a felmentő sereg dúlásai miatt nem maradhatott a lázongó városban. Salernóba menekült, ott is halt meg 1085. május 25-én, utolsó szavai a 44. zsoltár keserű variációja voltak: `Szerettem az igazságot, gyűlöltem az istentelenséget, ezért halok meg száműzetésben`. VII. Gergely a középkor legnagyobb pápáinak egyike. Meggyőződése volt, hogy az egyházat Isten alapította és feladatául szabta minden ember összefogását egy olyan közösségben, ahol az isteni törvény érvényesül. Isteni eredete révén az egyház a szekuláris államon felül áll, a pápa Isten földi helytartója, így az ellene szegülés az isteni törvény ellen szegülés. Vallotta, hogy `pápai hatalmánál fogva joga van megítélni, ki áll Isten és ki a Sátán szolgálatában, továbbá joga van a méltatlan uralkodót hatalmától megfosztani`. E harcias és szenvedélyes pápa már kortársait is megosztotta, vagy az utánozhatatlan szent vagy a megtestesült ördög képét festették róla, szerették és félték. Ő tette meg az első lépéseket az egyházi jog kodifikálása felé és utána nem vonták többé kétségbe a papi nőtlenséget. A római egyház erkölcsi befolyását napjainkig sok tekintetben az általa adott irányításnak köszönheti. VII. Gergelyt 1584-ben XIII. Gergely pápa vette fel a boldogok közé, 1606-ban V. Pál pápa avatta szentté. Ünnepét 1728-ban vették fel a római naptárba május 25-ére. (Panoráma - Vladár Tamás, Sajtóadatbank)
Forrás http://mult-kor.hu/cikk.php?id=9883 http://hu.wikipedia.org/wiki/VII._Gergely_p%C3%A1pa http://hu.wikipedia.org/wiki/VII._Gergely_p%C3%A1pa
145
VII. Mikhaél bizánci császár http://hu.wikipedia.org/wiki/VII._Mikha%C3%A9l_biz%C3%A1nci_cs%C3%A1sz%C3%A1r
VII. Mikhaél, eredeti nevén Mikhaél Dukasz, gúnynevén Parapinakész Mikhaél, (görögül Μιχαήλ Ζ΄ Δούκας, 1059 – 1090 k.) a Bizánci Birodalom császára (uralkodott 1071-től 1078. március 24-éig), X. Konstantin és Eudoki Makrembolitissza császárné gyermeke volt. A Mikhaél Pszellosz által nevelt szobatudós császár uralkodása alatt a birodalom súlyos válságban volt, és mind a Balkánon, mind Anatólia területén támadások és lázadások gyengítették. Született: 1059[1], Konstantinápoly Házastársa: Mária (IV. Bagrat grúz király lánya, Alániai Mária. Házasságukra még Mikhaél társcsászár korában, valamikor 1066-1071 között került sor) Uralkodási ideje: 1071. október 24. – 1078. január 7./március 24. Elődje: IV. Rómanosz Elhunyt: 1090 körül (31 évesen), Epheszosz Gyermeke: Konstantin (1074–1095) (Kónsztantinosz Dukasz, aki apja mellett és később is társcsászári rangot viselt) Utódja: III. Niképhorosz
Útja a trónig Mikhaél még apja 1059-es trónszerzését megelőzően született Mikhaél Kérullariosz pátriárka unokahúgával, Eudokia Makrembolitisszával kötött házasságából. Apja trónra lépésekor társcsászári címet kapott, hasonlóan később született fivéreihez, Kónsztantinoszhoz és Andronikoszhoz. X. Konstantin uralkodása alatt a teljhatalmú és széles műveltségű Mikhaél Pszellosz főminiszter, a kitűnő szónok és filozófus gondoskodott neveléséről, aminek meglett az az eredménye, hogy a herceg élénk tudományos érdeklődést fejlesztett ki, de sem politikai ambíciói nem voltak, sem képessége az állam irányítására. Így aztán, miután apja 1067-ben meghalt, és kora alapján már uralkodhatott volna egymaga, édesanyja újabb férje, IV. Rómanosz könnyedén a háttérbe szorította. Rómanosz 1071. augusztus 19-én megsemmisítő vereséget szenvedett az Alp Arszlán vezette szeldzsukoktól, és fogságba esett. A hatalmat Konstantinápolyban Eudokia és fia, VII. Mikhaél szerezte meg. Rövidesen kiderült, hogy a császár még él, és mivel hazatérése súlyosan veszélyeztette Mikhaél nagybátyja, a kaiszari rangú Ióannész Dukasz pozícióit, az október 24-én száműzte a császárnőt. Rómanosz rövidesen megadta magát a kitörő polgárháborúban, és bár VII. Mikhaél személyi biztonságot ígért neki, még Konstantinápolyba érkezése előtt izzó vassal megvakították, és 1072-ben belehalt súlyos sérülésébe.
Uralkodása VII. Mikhaél uralkodása súlyos válságidőszak volt, amelynek kezelésére tökéletesen alkalmatlannak bizonyult. Rómanosz meggyilkolásának következtében a szeldzsukok érvénytelennek tekintették az általa kötött békeszerződést, és az immár végleg felbomlott bizánci haderő ellenállása nélkül zúdultak Kis-Ázsiára. Az 1071 elején elesett Bari visszaszerzése érdekében a császári kormányzat mindössze annyira volt képes, hogy VII. Gergely pápáttól kérjen segítséget a Dél-Itáliát és Szicíliát nemrég pápai áldással meghódító normannok ellen. Trónra lépve egy Niképhoritzész nevű logothetész lett a leginkább csak tudományos kérdéseken elmélkedő császár kegyence, akinek kedvéért nevelőjét, az évtizedek óta császári politikát irányító Pszelloszt, illetve a trónt számára megszerző nagybátyját is kiszorította a hatalomból. Niképhoritzész a szeldzsukok elől menekülő emberáradat okozta éhínséget a gabonakereskedelem állami monopóliummá tételével próbálta orvosolni, ezért egy nagy raktárat építtetett Rhaidesztoszban, emellett pénzszerzési céllal súlyos pénzrontást hajtatott végre: a nomiszma aranytartalmát tizenhatról
146
kilenc karátra csökkentette. (Emiatt ragadt rá a „mínusz a tálca” jelentésű Parapinakész ragadványnév, ami a búza nagy arányú drágulására utal.) Mindehhez vagyonelkobzások társultak.
A balkáni helyzet A császárság balkáni területein is megingott a bizánci hatalom. A dukljai fejedelem támogatásával 1072-ben Prizrenben fiát, Konsztantin Bodint cárrá választották a fellázadó bolgárok. Sámuel bolgár cár dédunokája rövidesen uralma alá hajtotta az Ohridtól Szófiáig terjedő területet, ám táborának belső ellentéteire építve a bizánciak végül le tudták verni 1073-ban. Nem így a Duna mentén 1076 körül Nesztor vezetésével kirobbant lázadást, ami többek között Drasztar környékét vonta ki a bizánciak irányítása alól a fizetetlen besenyők támogatásával. Két hajdani hűbéres is elveszett ezekben az években: 1076-ban Dmitar Zvonimir horvát király, 1077-ben pedig Mikhaél dukljai fejedelem kapott koronát a pápától.
Magyar kapcsolat A balkáni zűrzavart eleinte a Salamon magyar király vezette magyarok is igyekeztek kihasználni: 1071-ben bevették a határon fekvő Nándorfehérvárt és Szerémet, majd miután 1072-ben előbbit visszaszerezték a bizánciak, ismét elfoglalták a várat, és ezúttal egészen Niš mélységéig törtek előre. Salamon 1074-es megbuktatását követően azonban a nándorfehérvári ostrom kapcsán VII. Mihállyal már egyezkedő I. Géza baráti politikába kezdett Bizánccal, így keresve legitimációs alapot bitorlásához. Bizáncból feltehetően 1075-ben kapott koronájáért – a későbbi Szent Korona alsó részéért – és egy arisztokrata hölgy, a később trónra lépő Niképhorosz Botaneiatész unokahúga, Szünadéné kezéért hajlandó volt békét kötni, és még Nándorfehérvár és Szerém erősségét is visszaszolgáltatta a császárságnak.
Bukás Niképhoritzész intézkedéseivel VII. Mikhaél kormányzata rendkívül népszerűtlenné vált úgy a gabonatermelő nagybirtokosok, mint a birtokait védelmező egyház és az inflációtól és éhínségtől szenvedő köznép körében. Nesztor 1076-os duna-vidéki lázadása mellett két súlyosabb felkelés is kirobbant az elhibázott császári politika miatt: 1077 őszén Niképhorosz Brüenniosz, a balkáni hadak vezére, Dürrakhion parancsnoka kiáltotta ki magát uralkodónak. Bevonult Hadrianopoliszba, majd Konstantinápoly falai alatt kezdett fosztogatni, ezáltal azonban elvesztette népszerűségét a fővárosi lakosság körében. Brüenniosz kénytelen volt visszavonulni Hadrianopolisz felé, átadva az utat a keletről érkező ellencsászárnak, az agg Niképhorosz Botaneiatésznek. Botaneiatész 1078. január 8-án kiáltotta ki magát császárrá, és márciusban szeldzsuk támogatással vonult be Nikaia városába. A hírre Konstantinápolyban lázadás tört ki az egyház aktív támogatásával. Niképhorosz március 24-én akadálytalanul vonult be a fővárosba. Mikhaél kénytelen volt lemondani, szerzetesként visszavonulva a Sztudion-kolostorba, Niképhoritzészt pedig kínvallatásnak vetették alá, melynek során meghalt. A hajdani császár később epheszoszi érsekké emelkedett, ilyen minőségben halt meg 1090 körül.
Jegyzetek 1.
↑ http://de.wikipedia.org/wiki/Michael_VII.
Külső hivatkozások Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Budapest, Osiris, 2003. ISBN 963-389-383-6 Magyar István Lénárd: Bizánc a makedón dinasztia idején. In: Európa ezer éve: a középkor. (I. kötet) Szerk.: Klaniczay Gábor. Budapest, Osiris, 2005. pp. 282–288 Plamen Pavlov, Jordan Janev: A bolgárok rövid története. Budapest, Cédrus Alapítvány – Napkút, 2005. Kristó Gyula: Magyarország története 895–1301. Budapest, Osiris, 2006.
147
I. László magyar király http://hu.wikipedia.org/wiki/I._L%C3%A1szl%C3%B3_magyar_kir%C3%A1ly
Szent László napi ünnepség Szabolcson – 2010
I. (Szent) László (Lengyelország, 1046. június 27. – Nyitra, 1095. július 29.) Árpád-házi magyar király (1077 – 1095). Bátyja, I. Géza után lépett a trónra, utóda Könyves Kálmán volt. I. Béla magyar király és Richeza lengyel hercegnő (II. Mieszko Lambert lengyel fejedelem lánya) második fia volt. Egy gyermekének a neve ismert, ő Szent Piroska, későbbi bizánci császárné. A László név szláv eredetű, a Vladiszláv keresztnévből származik, a jelentése: hatalom és dicsőség. László kedvező időpontban került hatalomra, mert IV. Henrik német-római császár épp VII. Gergely pápával harcolt, így nem volt ideje és energiája a magyarokra. Bár László a pápa mellé állt, nem ismerte el a Szentszék hűbérúri státuszát. Rugalmas külpolitikát folytatva később megegyezett a császárral. Királyként roppant szigorú, de igazságos törvényalkotó volt, melynek eredményeként megszilárdult a magántulajdon védelme az országban. Uralkodása idején Magyarország, fennállása óta először, képes volt a hódításra. 1091-ben meghódította és birodalmához csatolta Horvátországot, bár közben a Bizánc támogatásával Magyarországot ismét megtámadó kunokat is le kellett győznie. Szigorította I. István törvényeit, különösen a lopást büntette keményen: 10 dénár feletti érték eltulajdonítása halálbüntetést vont maga után. Megerősítette az egyház helyzetét, megtiltva a pogány áldozásokat és kötelezővé téve a templomba járást, büntetést írva elő a törvény megszegőinek. Erősen keresztény hitű, bátor, harcias király volt. Az ő uralkodása alatt avatták az első magyarországi szenteket: Gellért püspök, I. István, Szent Imre, András és Benedek remeték. Előbb Somogyvárott, majd 1106-ban Váradon helyezték örök nyugalomra véglegesen, az őáltala alapított régi Székesegyházban, mely akkor a nagyváradi várban volt. Őt magát 1192-ben avatták szentté.
148
Született: 1046. június 27., Lengyelország Édesapja: I. Béla Édesanyja: Richeza lengyel hercegnő Házastársa: 1. első felesége: ismeretlen nevű; 2. második felesége: Rheinfeldi Adelhaid német hercegnő, Rudolf sváb herceg és német ellenkirály leánya Gyermekei: Piroska (később bizánci császárné lett) és (hagyományok szerint) két ismeretlen nevű leány Uralkodási ideje: 1077 – 1095 Királlyá választották: 1077-ben Koronázása: (?) vitatott, 1077 áprilisa/májusa (I. Géza görög koronájával), 1081 (a Salamontól visszakapott koronával), 18 évig uralkodott; mindkét koronázása ténye vitatott Elődje: I. Géza Elhunyt: 1095. július 29. (49 évesen, más források szerint: 55 évesen), Nyitra (a cseh határ közelében) Nyughelye: Szent Egyed kolostor, Somogyvár majd 1106-tól Várad (Nagyvárad) Utódja: Kálmán Nádor uralkodása alatt: Gyula, Péter
Kronológia 1048 előtt (1040 körül) Lengyelországban született. 1048 – Hazatér Lengyelországból. Sorsa összefonódik bátyjával, Géza. Géza királysága idején a dukátust kapja. 1077 – I. lászló trónra kerül, kibocsátja III. törvénykönyvének első részét. 1077-ben I. László király az I. István által alapított bihari püspökség székhelyét Váradra helyezi át. 1079-ben VII. Gergely pápa királyként szólítja. I. lászló Salamontól visszafoglalja Moson várát. 1081-ben Salamon lemond jogairól, visszaadja a koronázási jelvényeket. 1082 – Salamon újra összeesküvést sző László ellen, ezért László elfogatja, és Visegrádon bezáratja Salamont. 1083 – Az első magyarországi szentek avatása. VII. Gergely pápa engedélyével csanádon szentté avatják Gellér püspököt; a székesfehérvári bazilikában I. István királyt és fiát, Imre herceget. Ennek kapcsán szabadon bocsátja Salamont. Szentté avatják a két zobori szentet, Andrást és Bendeket. A Berettyó mellett Szent Jobb tiszteletére a kolostort alapít. 1085 – Visszaveri az országra támadó, Felső-Tisza vidékére betörő kunokat (besenyőket). Ezzel kapcsolatos a Szent László-legenda. 1087 – Salamon halála. 1091 – Zvonimír horvát király halála után – örökségére igényt tartva (egyik nővére Zvonimír özvegye) – elfoglalta Horvátországot,[3][4][5] és Álmos herceget teszi meg a tartomány vezetőjének (Kálmán trónra kerülése után lemondott a horvát trónról).[2] Elfoglalta Szlavóniát és Boszniát is. A Dráván túli országrészben – magyar történészek szerint 1091-ben vagy előtte, a horvátok szerint 1093-ban vagy 1094-ben – megalapította a zágrábi püspökséget és a Káptalandombon (Kaptol) felépíttette a Szent István-székesegyházat. Horvátország elfoglalása után szembefordul a pápával és a német király oldalára áll. Horvátországból visszatérve leveri a zsákmányszerző „kunokat”, vezérüket megöli. 1091-ben megalapítja a somogyvári Szent Egyed bencés apátságot.
149
1092 – A magyarországi főpapság I. László elnökletével Szabolcson zsinatot tart. Kibocsátja I. törvénykönyvét, amely a Szabolcsi zsinat határozatainak gyűjteménye. 1092 – Horvátország meghódítása. A szabolcsi zsinat után szétveri az Al-Dunánál betört „kunokat”, majd hadjáratot indít az őket felbiztató tyerebovlji orosz fejedelem ellen. 1093 – Lengyelországi hadjáratot indít Ulászló Hermann fejedelem támogatására. 1094 – Hazahívja, és utódjául jelöli Könyves Kálmánt. Megalapítja a zágrábi püspökséget. 1095 – Hadjáratot vezet a cseh király ellen a morva herceg megsegítésére. Ennek során megbetegszik. Egyes források és krónikák szerint: I. László Lengyelországból hazahívja unokaöccsét, (Könyves) Kálmán püspököt (I. Géza fiát) és utódjává jelöli. 1095. július 29-én hunyt el. Holttestét előbb Somogyvárott, majd 1106-ban Váradon temették el. Szent László hermája XV. század eleji remek ötvösmű (1406 körül készült). Eredetileg a váradi székesegyház rtészére készült, jelenleg a győri székesegyházban található. Lászlónak sikerült megőriznie függetlenségét VII. Gergely, majd II. Orbán pápával szemben is. A magyar király személye vezérként komolyan számításba került az első keresztes hadjárat meghirdetését megelőzően, azonban halála azt megakadályozta. 1105-ben II. (Komnénosz) János bizánci császár – a magyar-bizánci szövetség jegyében – feleségül veszi Szent László leányát, Piroskát. 1192-ben III. Béla – pápai jóváhagyással – szentté avatja.
László herceg Életének első éveit lengyel földön töltötte, ahonnan 1048 táján Béla családjával tért haza. 1057-58-ban részt vett I. András fiának, a gyermek Salamonnak a megkoronázásán, amelyhez atyja és bátyja mellett ő is a beleegyezését adta. A 11. század végén még nem volt egyértelmű a magyar uralkodók esetében az elsőszülött fiú trónöröklési joga, ezért aztán az utódlást gyakran harc döntötte el a lehetséges örökösök között. Így aztán Salamon megkoronázása után kiéleződtek az ellentétek András és Béla között, s a konfliktusban László az apja mellé állt, s emiatt 1060-ban ő is Lengyelországba távozott. Innen lengyel sereggel tértek vissza és az év őszén, a Tiszántúlon Béla legyőzte I. András seregét, aki belehalt sebesüléseibe és az általa alapított Tihanyi apátságban temették el. Székesfehérváron királlyá koronázták I. Bélát. A források Lászlót legközelebb 1063-ban említik, amikor apjuk, Béla király dömösi halála után testvérei, Géza és Lambert társaságában IV. Henrik és Salamon támadása elől ismét Lengyelországba menekült. 1064 elején újból II. Boleszló seregével jöttek vissza, s ennek eredményeként Géza és Salamon megosztoztak az országon, s Géza, László és Lambert a dukátust (hercegséget) kapták. [1] A testvérek kezdetben jó viszonyban voltak Salamonnal. Ezt bizonyítja, hogy 1068-ban közös erővel győzték le az erdélyi Doboka megyében levő Kerlés hegyénél a moldvai részek felől támadó besenyőket. A csatában a magyar sereg mindhárom vezére kitűnt személyes bátorságával. Ehhez az ütközethez fűződik László párviadala a pogány "kun" vitézzel. 1071-ben a besenyők a nándorfehérvári görög őrség biztatására Zimonynál betörtek a Szerémségbe, s nagy zsákmánnyal távoztak. A királyi és a hercegi hadak Szalánkeménnél táboroztak, s a besenyő támadás hírére ostrom alá fogták Nándorfehérvár és Szerém várát, melyeket kéthónapos ostrom után elfoglaltak. Ekkor azonban gyökeres fordulat következett be Salamon és Géza viszonyában, mivel nem tudtak a hadizsákmány elosztásában megegyezni. László a bátyja mellé állt. 1072-ben a bizánciak visszafoglalták Nándorfehérvárat. Megtorlásul Salamon és Géza hadai betörtek bizánci területre és Nisig hatoltak, ahonnan elhozták Szent Prokop ereklyéjét, melyet a szávaszentdemeteri bazilita monostornak adományoztak. A hercegek szerint azonban a hadjáratot a király a velük való leszámolásra akarta felhasználni. Ennek megakadályozására László nem vett részt a háborúban, csapatait a nyírségi részeken tartotta, készen arra, hogy bosszút álljon, ha Gézával valami történik. Salamon emiatt nem is mert Géza ártalmára lenni, s a két fél 1073-ban fegyverszünetet kötött.
150
A fegyverszünet idején mindkét fél élénk diplomáciai tevékenységet folytatott. Salamon német seregeket hívott segítségül, László és Lambert hercegek pedig orosz, cseh és lengyel segítség után jártak. Gézának és Lászlónak sikerült VII. Gergely pápa (1073 – 1085) támogatását is megnyernie, akinek a császárral fokozódó ellentétei hamarosan nyílt invesztitúraharcba torkolltak. [1] 1074. február 26-án Kemejnél (Szolnok vármegye) Salamon ugyan legyőzte Géza herceg seregét, de március 14-én, miután László herceg Ottó morva herceg csapataival csatlakozott Géza hadához, Mogyoródnál döntő vereséget szenvedett és kénytelen volt a nyugati határszélre menekülni. A csata kimenetelében nagy szerepet játszott László katonai talentuma, hadvezéri tehetsége. A cseh-magyar csapatok felállását és taktikáját László dolgozta ki, s a jól megválasztott hadrend, valamint az ügyes taktika jelentős mértékben hozzájárult a testvérek győzelméhez. A vitézek között Lászlót haditettei rendkívüli módon népszerűvé tették.
Szent László király szobra a mogyoródi csata emlékére Mogyoródon
Géza királlyá választása után László a dukátus birtokában továbbra is nagy szolgálatokat tett testvérének, a királynak. Így még 1074 nyarán László állította meg Salamon egyik támadását Nyitránál, ám Salamont, akit IV. Henrik német-római császár serege segített, nem sikerült elfognia. Géza rövid uralkodása (1074 – 1077) alatt végig fennállt a patthelyzet, Moson és Pozsony Salamon birtokában maradt.
László, a király
László megkoronázása a Képes Krónikában
151
1077-ben I.Géza meghalt, s Vácott temették el. A Géza és László táborába tartozó világi és egyházi előkelők - megelőzve az ellenfél, Salamon minden akcióját - a pápa által is támogatott Lászlót [1] választották meg az ország uralkodójává, annak ellenére, hogy I. Géza két kiskorú fiút hagy maga után, az első házasságából született Kálmán és Álmos herceget. Feltételezések szerint kétszer is megkoronázták: először a görög koronával, majd 1081-ben, mikor Salamontól visszakerültek a magyar koronázási jelvények. Azonban legendák szerint elképzelhető, hogy meg sem koronáztatta magát, mivel „égi koronára vágyott”.
Belpolitikája I. László hatalomra jutása után azonnal hozzáfogott a rendteremtéshez. Ennek érdekében 1077 körül adta ki III. törvénykönyvét. A tulajdonviszonyok átalakulása ugyanis a lakosság egy részét szolgasorba taszította. E réteg tiltakozása a tulajdon semmibevételében nyilvánult meg: bizonytalanságában elemelt mindent, ami mozdítható volt. "Magyarország főurai megesküdtek, hogy a tolvajt nem kímélik, és el nem rejtik." - olvasható a legelső cikkelyben. A törvények több, mint fele a tulajdon védelmével foglalkozott. Minden lopásért kemény megtorlás járt. Akit lopáson tetten értek, felakasztották. Ha közben bemenekült a védelmet nyújtó templomba, megúszta megvakítással, de tízévesnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Liba- vagy tyúklopásért kitolták a tolvaj szemét, Gyakori büntetés volt a kéz- vagy orrlevágás, a nyelv kitépése. Ha a bíró a bűnöst futni hagyta, mindenét elvesztette, és őt magát is eladták. Ellenben ártatlan ember felakasztása esetén csak az áldozat vérdíját kellett kifizetnie. Ebben a törvénykönyvben szerepel első ízben a nemes (nobilis) kifejezés. A megnevezés azt mutatja, hogy a szabadok társadalmában Szent István óta változások mentek végbe. Az előkelőket vagyoni állapotuk és társadalmi helyzetük tekintetében jelentős különbségek választották el a szabadok tömegeitől. Kiváltságos helyzetüket I. László király törvénye már jogi normává emelte. 1077 után adta ki II. törvénykönyvét, melyben a világi, büntetőjogi rendelkezések mellett korlátozta az ökrök és a lovak kivitelét és forgalmát is. Legismertebb rendelkezése, hogy aki egy tyúk értékénél többet lop, azt akasszák fel. Enyhébben ítélik meg a gyilkost, mert csak vagyonelkobzás lesz a része. Ebből látszik, hogy tulajdonképpen nagyobb volt a tulajdon értéke, mint az emberi életé - ez utóbbi esetben a vérdíj érvényes. Kétharmadot adnak a megölt ember rokonainak, egyharmadot a gyilkos feleségének és gyermekeinek. A törvény ismeri a kollektív büntetést, a tolvaj 10 évesnél idősebb gyermekeit szolgaságra vetik. Az egyházi rendű tolvaj büntetése kisebb, mint a világiaké. I. törvénykönyvét 1092-ben adta ki az elnökletével Szabolcson megtartott zsinaton. Híressé vált részlete: "akik pogány szokás szerint kutak mentén áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek." A magyarországi főpapság és a világi előkelők közreműködésével, a papság és a nép tanúskodása mellett tartott tanácskozás határozatokat hozott, melyekben korlátozták a papok házasságkötését; védték az egyházak vagyonát; rendelkeztek a lerombolt vagy elpusztult templomok újjáépítéséről és felszereléséről; áttelepítéssel megakadályozták a megkeresztelt izmaeliták - böszörmények - visszatérését a mohamedán vallásra; megtiltották, hogy a zsidók keresztény feleséget vagy szolgát tartsanak; előírták az egyházi ünnepek, összejövetelek, a böjtök és a templom mellé temetkezés megtartását, a házasságtörők megbüntetését; intézkedtek a külföldről érkező egyházi személyekről; kényszerítették a lakosságot, hogy a templomok közelében telepedjék le; határoztak az apátok és szerzetesek helyzetéről; felléptek a pogány áldozás ellen; szabályozták a tized szedését; tanúk jelenlétéhez kötötték az istenítélet megtartását; korlátozták a sátorban való misézést; büntetendővé tették a nemi erőszakot, az erkölcstelen nőket és a boszorkányokat; rendelkeztek a királyi bíráskodásról.
152
I. Szent László mellszobra Szabolcson
I. László tehát országlása elején a törvénykezésen keresztül megszilárdította a trónját, s helyreállította az ország belső rendjét. A nádort a király általános helyettesévé, a királyi és az udvari pecsét őrzőjévé tette, aki az uralkodó helyett és nevében bíráskodott. Ezzel megkezdődött a magyar bíráskodás szerkezetrendszerének kiépülése. Mindezek ellenére az azonban bizonyos, hogy I. László uralkodása első éveiben a törvényesen megkoronázott Salamonnal szemben ellenkirálynak tekintendő. A hatalomra jutását követően legfontosabb feladatának ezért a Salamon-kérdés megoldását tekintette. Először tárgyalni kezdett riválisával, majd fegyveresen lépett fel ellene, de így sem tudta felszámolni Salamon uralmát az ország nyugati végein. 1079 telén ugyan Moson várát visszafoglalta Salamontól, de csak 1080-ban sikerült a feszítő kérdést László számára igen kedvezően rendezni. Salamon lemondott a királyságról, s a koronát, ami addig nála volt, átadta Lászlónak. A meghódolásért cserébe Salamon birtokot és jövedelmet kapott, de hatalmat nem. Salamon kényszerű lemondása következtében László megszűnt ellenkirály lenni, s ettől kezdve ő volt az ország egyedüli törvényes uralkodója, s királyként a hatalmon nem osztozott senkivel, hisz országlása alatt nem létezett a korábbi hercegség, a dukátus intézménye. I. László megkoronázásával kapcsolatban a legvalószínűbb, hogy már 1077-ben a Géza-féle görög diadémmal megkoronázták. Egyrészt az a tény, hogy a görög korona az egyik koronaküldő európai nagyhatalomtól származott, másrészt pedig az, hogy ez a diadém már ténylegesen uralkodó király - I. Géza - fejét díszítette, nagyon is alkalmassá tette arra, hogy az új király számára is a hatalom jelvénye legyen. Ezt igazolja az is, hogy VII. Gergely pápa 1079.március 21-i levelében Lászlót a magyarok királyának nevezi. E cím ebben az időben a pápától csak megkoronázott uralkodónak járt. E nézetet erősíti az is, hogy I. Lászlótól tízféle pénzveret maradt fenn, azaz kétévenként bocsátott ki új pénzt, s ezek mindegyike koronázva ábrázolja, tehát ezek közül kettő legalább 1081 előttre datálható. S nagy az eshetősége annak is, hogy 1081-ben, amikor Salamontól visszakapta a régebbi koronát, azzal is megkoronázták. Salamon a király ellen 1082-ben összeesküvést szőtt, ezért a király a visegrádi várba záratta, ahonnan 1083-ban szabadult a szentté avatások alkalmából. Salamon ezután a moldavai besenyőkhöz ment, és élükön 1085-ben betört a Felső-Tisza vidékére, de I. László kiűzte az országból.
153
Külpolitikája és az egyházhoz való viszonya A XI.századi Magyarország külpolitikai környezetét elsősorban a pápa és a német-római császár közt dúló invesztitúra háború, az 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadás és a római katolikus egyházon belüli erkölcsi megújulást hirdető mozgalom térnyerése határozta meg. A pápaság és a császárság között váltakozó eredménnyel folyó küzdelem idővel állásfoglalásra kényszerítette a latin kereszténység egészét. Különösen kényes helyzetben találta magát a trónviszályok korát élő Magyarország. A hatalmától megfosztott Salamon támogatást remélve hűbéresküt tett IV. Henriknek. Csakhogy a császárt éppen a pápa elleni harc kötötte le, s hathatós segítségnyújtásra nem tellett az erejéből. Salamon riválisai, előbb Géza, majd László is szükségképpen VII. Gergelyben kereste trónigényének pártfogóját. Gergely pápa szerint azonban a magyar királyi méltóság Rómából ered, s ezért a pápai hűbér vállalását szabta feltételül. Erre azonban sem I. Géza, sem pedig I. László nem volt hajlandó. De az uralmukra veszélyt jelentő Salamon és annak szövetségese IV. Henrik ellenében mindketten a pápaság támogatói voltak külpolitikájukban. I. László e külpolitika jegyében támogatta Sváb Rudolfot, a német ellenkirályt, kinek 1078-ban követei révén annak goslari udvarában segítséget is ígért, s kinek Adelhaid nevű leányával 1079-ben házasságot kötött. Diplomáciájával igyekezett befolyásolni a német belügyeket és a pápautódlást is. 1087-ben követei megjelentek a IV. Henrik ellen összehívott speyeri birodalmi gyűlésen, ahol VII. Gergely utódjának III. Viktor pápát támogatták a IV. Henrik állította III. Kelemen ellenpápával szemben. I. László 1083-ban szentté avattatta az államalapító István királyt, valamint annak fiát, Imre herceget, Gellért püspököt és két zobori remetét, Andrást és Benedeket. Eljárása erősítette külpolitikai koncepcióját, miszerint Magyarországot önálló szentjei révén méltó hely illeti meg a keresztény államok közösségében. Annak ellenére, hogy a német-római császárral szemben a pápákat támogatta, I. László számos egyházügyi kérdésben VII. Gergely pápa reformtörekvéseivel ellenkező intézkedéseket hozott. Pápai engedély nélkül Szlavóniában Zágráb székhellyel püspökséget alapított, a bihari püspökség székhelyét áthelyezte Váradra. A kalocsai érsekség központját Bácsban állította fel. Ezek a rendelkezések éles ellentétben álltak azzal a gregoriánus felfogással, amely az egyház szabadsága jelszavával a világi hatalmat távol kívánta tartani az egyházi ügyek irányításától. A király ezen egyházszervezeti lépéseinek célja az volt, hogy egyrészt háttérbe szorítsa az országa déli részén honos görög (ortodox) egyházat, másrészt a római rítusú egyház befolyását kiterjessze a magyar határokon túlra is, mindenekelőtt az Észak-Balkánon élő keleti angolok földjére, ahol az Angliából elmenekült angol lovagok 1083-ban letelepedtek. S mivel függetlenedni akartak Bizánctól, ezért a magyar királysággal létesítettek szoros egyházi kapcsolatokat. Először magyar földről kértek papokat, majd később a kalocsai érsek szentelte püspökké az angol papokat. Mindemellett I. László adományaival, új alapításaival és a püspöki szervezet továbbfejlesztésével is gyarapította és erősítette a magyarországi egyházat. Jórészt az ő bőséges adományainak köszönhető a középkori magyar egyház gazdagsága, anyagi jóléte. Az egyházak iránti nagyvonalú bőkezűsége I. László későbbi népszerűségének egyik fő forrása volt a papság körében. A király által létesített egyházak közül a szentjobbi apátságot a Berettyó folyó vidékén I. István tiszteletére szentelték fel, a szent király jobbkezének őrzése céljából. A felszentelésen a királyi család mellett megjelent a pápai követ, Teuzo és a franciaországi Saint Gilles monostor vezetője, Odilo apát is. Az ő részvételét az magyarázza, hogy a király a somogyvári monostort szervezetileg a francia anyakolostor alá helyezte. A korai magyar-francia szellemi kapcsolatok egyik szilárd támpontja lett hosszabb időre a somogyvári Szent Egyed kolostor, hiszen lakói még a XIII. század elején is csak franciák lehettek. I. László fent leírt intézkedései azt bizonyítják, hogy nem értett egyet sem VII. Gergely hatalmi törekvéseivel, sem egyházpolitikai elveivel. Szövetkezése a reformpápaság híveivel taktikai okok miatt és nem elvi alapokon jött létre, tehát gyakorlati szükségszerűség következménye volt.
154
A Szent László által alapított somogyvári Szent Egyed apátság és templom feltárása
A király miután hírét vette, hogy veszedelmes ellensége, Salamon a besenyők egyik balkáni kalandozó hadjáratában életét vesztette, külpolitikájában gyökeres fordulatot hajtott végre. Minthogy Salamontól nem kellett többé tartania, semmi sem indokolta immár, hogy a legcsekélyebb mértékben is beavatkozzon a pápa és a császár küzdelmébe, ezért fokozatosan elszakadt egykori szövetségeseitől. Ugyanakkor a felszabaduló katonai erőt arra használta fel, hogy új területeket hódítson meg és csatoljon királyságához. Így uralkodása végén nagyszabású és ambiciózus hódításba kezdett. 1091-ben nővérének, Zvonimir horvát király (ur.1075-89) özvegyének hívására seregeivel bevonult a trónviszálytól dúlt Horvátországba, s elfoglalt a Száva folyótól délre fekvő Szlavóniát. Ettől kezdve lett évszázadokra szólóan a magyar terjeszkedés legfőbb színtere a Balkán. A birtokba vett horvát területek kormányzását[2] unokaöccsére, I. Géza fiára, Álmos hercegre bízta. A magyar királyság fennállása óta ez az első hódítás. II. Orbán pápa sérelmezte László horvátországi beavatkozását és nem ismerte el a magyar hódítás jogosságát, mire a király átpártolt IV. Henrikhez, aki beleegyezett az erőviszonyok ilyetén megváltozásába. A balkáni hadjáratot azonban a Bizánc által felbiztatott kunok betörése miatt meg kellett szakítani, a hazatérő Lászlónak a Temes folyónál, majd Orsova mellett sikerül a támadókat legyőzni, s a csatában életét vesztette a kunok vezére, Kapolcs is. Ezt követően betört Bizánc területére, és elfoglalta a Morva és a Drina folyók közti földet, Szerém és Belgrád várakkal együtt. Ekkor felvette a Moesia királya címet, amellyel azt is jelezni kívánta, hogy igényt tart a keleti angolok földjére is. Új Anglia fölé azonban végül is nem tudta hatalmát kiterjeszteni: még 1091-ben a keleti angolok behódoltak a bizánci császárnak, aki 1092-ben a magyaroktól visszafoglalta az előző évben elveszített területeket. László királynak azonban a baszileusz biztatására betörő kipcsák kunokat sikerült visszavernie. Mivel Vaszilkó terebovlji orosz fejedelem segítette a kunokat, I. László még ugyanebben az évben büntető hadjáratot vezetett orosz földre, majd 1094-ben a lengyel belviszályokba is beavatkozott. Judit királynénak, Salamon özvegyének második férjét I. (Herman) Ulászló lengyel fejedelmet segítette, és Krakkóban kikényszerítette a szemben álló felek megbékélését. Élete utolsó hónapjaiban pedig arra készült, hogy a Szentföldre megy, melynek felszabadítására érdeklődését 1093-ban IV. Vilmos toulouse-i gróf keltette fel, aki útban a Szentföldre Bodrog várában felkereste. Az időközben kitört cseh trónviszály azonban itthon marasztalta, s arra késztette, hogy rokona és egykori szövetségese, a cseh Ottó herceg fiának, Konrád brünni morva hercegnek nyújtson katonai segítséget II.(Přemysl) Břetislav cseh fejedelem ellen. E hadjáratban betegedett meg és 1095. július 29-én a cseh-magyar határ közelében érte a halál.
155
Szent László, a lovagkirály
I. László a Képes Krónikában
A források szerint László erőskezű, hatalmas termetű férfi volt, aki "a többi ember közül vállal kimagaslott". Nagy testi erejét még ötven éves kora körül is megőrizte. A harcban való jártassága, a csatákban mutatott személyes bátorsága következtében a középkorban fokozatosan vált nagyon népszerűvé. A kiváló katonai erények mellett Hartvik püspök már Könyves Kálmán idején elismerően írt László erkölcsösségéről, erényességéről és mély vallásosságáról. A középkori László-kultusz kibontakozásához a döntő lökést III. Béla adta meg, aki 1192 júniusában pápai jóváhagyással szentté avatta I. Lászlót. Ennek nyomán a kialakuló magyar lovagi kultúra és életmód őt tekintette példaképének. Károly Róbert és I. Lajos hódoló tisztelettel adóztak a lovagkirály emlékének. Nagy Lajos aranyforintja hátoldalára László képét verette, s ez a XV. század végéig kötelező hagyomány maradt a királyi pénzeknél. I. Lajos leányának, Mária királynőnek idejében László mellképe a felségpecséten az igazságos uralkodó szimbólumaként szerepelt. Luxemburgi Zsigmond király azért látogatott el Váradra, hogy megtekintse László sírját és ereklyéjét, majd kívánságának megfelelően halála után László mellé temették el. Ugyanis I. Lászlót előbb Somogyvárott temették el, később azonban - 1113 után - a holttestét átvitték Nagyváradra, s ott helyezték örök nyugalomra. Váradi sírja csodatevő zarándokhellyé lett. A XV. század elejéig a váradi székesegyházban őrizték kürtje és csatabárdja mellett fejereklyetartó mellszobrát (hermáját), amelyre peres ítéletek résztvevői és főúri összeesküvők tettek esküt. Az eredeti herma a XV. század elején megsemmisült, helyette újat készítettek, amelyet ma Győrben őriznek. A népét győzelemre segítő László kultusza tovább élt a későbbi korokban is. A nehéz háborús időkben a nép László királytól várt és remélt segedelmet; a magyar katonák László nevét kiáltozva rohantak a törökökre. Testi és lelki képességei miatt a Katolikus Egyház csodatévő harcos szentet is tisztel benne amellett, hogy személyében a magyar történelem sikeres országépítő uralkodójára tekintünk, aki kemény kézzel szilárdította meg a legyengült államot, másrészt pedig a német terjeszkedéstől, a pápai hűbértől és a keleti nomád népek pusztításaitól egyaránt megvédte országát és biztosította a független magyar állami létet. Minden időkre prototípusává vált az erényekben dús és a tetteiben évszázadokra előre cselekedni tudó országvezetőnek.
Szobrok Első aranyozott lovasszobrát az általa építtetett Szűz Mária székesegyház elé 1390. május 20án a királyi pár: Mária és Zsigmond jelenlétében állították fel. A szobrot a Kolozsváritestvérek készítették Czudar János váradi püspök megrendelésére. Az alkotás elpusztult a magyar nép zivataros századaiban.
156
Két szobor is őrzi Szent László király emlékét Nagyváradon: az egyik a római katolikus székesegyház bejárata előtt áll, Szent LÁSZLÓ teljes alakú érc szobra (Tóth István budapesti szobrász alkotása), a másik a Herma-mellszobor, amit a székesegyházban őriznek, a koponyaereklyével együtt (Link Fülöp bp. ötvösművész alkotása). Mindkét művet 1892készítették. Szent László Hermát őriznek még a győri bazilikában is. Nagyváradon 1892-ben dr. Schlauh Lőrinc - akkori váradi bíboros - Link Fülöp budapesti ötvösművészt kéri meg, hogy készítsen el egy csodás mellszobrot, hermát Szent László Királyról. A herma el is készül, a mai napig a váradi római katolikus székesegyházban őrzik, de a hermában őrzik azt a kis ereklyetartót is, amely tartalmazza László király koponyacsontjának egy darabját. Nagyváradon minden évben nagy ünnepséget, körmenetet tartanak a Hermával, melyre mindig sok zarándok, turista érkezik, megemlékezvén I. Szent László királyról. Az ünnep mindig a Húsvét utáni ötödik vasárnap van a székesegyházban. Berettyószéplakon a római katolikus templomban található egy Szent László szobor, amely feltehetőleg Szenessy László műve, és a XX. század első felében készült. Halásztelken is őriznek egy szobrot, mivel ez a település védőszentje(és címerfigurája is).Minden évben június 27.én László napon búcsút tartanak.
Szent László székesfehérvári szobra Schwalm László alkotása
Legendák, mondák
Szent László birkózása Szekszárdon.
157
1. A szent király nem csak életében, hanem más mondák szerint halála után is segítette szeretett népét. László király temetése után 200 esztendővel rettenetes tatár horda támadt Székelyföldre. Ekkor a székelyek elkeseredett vezére a néhai lovagkirályhoz fordult segítségért; és a küzdelem hevében egy hatalmas vitéz jelent meg. A fejét aranykorona ékesítette, a kezében bárdot tartott, így vágtatott a tatárokkal szembe. 2. Ének Szent László királyról-részlet Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály! Magyarországnak édes oltalma, szent kerályok közt drágalátus gyöngy, csillagok között fényességes csillag. Szentháromságnak vagy te szolgája, Jézus Krisztusnak nyomdoka követi, Te szent léleknek tiszta edénye, Szíz Máriának választott vitéze. 3. A szent király életét számos legenda örökítette meg. Ez a legendakör az egyetlen, ami magyar eredetűként templomainkban a mai napig fennmaradt szerte a középkori Magyarország területén. A legfrissebben feltárt erdélyi, homoródkarácsonyfalvi freskóképek épségben vészelték át az elmúlt több mint ötszáz esztendőt.[6]
Szent László domborműve Győrben
4. könyvek témája lett László párviadala a kun vitézzel a Kerlés hegyi csatában. A párviadal szimbolikus értelmet nyert: László győzelme a „kun” harcos felett a kereszténység diadalát jelképezte a barbár pogánysággal szemben. A Képes krónika szerint: „Meglátott végül Szent László herceg egy pogányt, aki egy szép magyar lányt vitt lova hátán, Szent László herceg pedig úgy gondolván, hogy az a váradi püspök lánya, s noha súlyosan meg volt sebesülve, tüstént üldözni kezdte lovával, melyet Szögnek nevezett. Amikor pedig már elérte volna őt, hogy lándzsájával ledöfje, semmiképpen sem volt erre képes, mivel sem az ő lova nem futott gyorsabban, sem amannak a lova nem maradt le semennyire sem, hanem mindegyre kartávolság volt a lándzsa és a kun háta között. Így kiáltott és szólt Szent László herceg a lányhoz: »Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél és vessed magad a földre!« Meg is tette ezt. Amidőn pedig Szent László herceg a földön fekvőt közelről lándzsával ledöfte volna, ugyanis meg akarta őt ölni, a lány nagyon kérte, hogy ne ölje meg azt, hanem engedje el. Ebből is látszik, hogy nincs hűség az asszonyokban, mivel fajtalan szerelemből kívánta őt megszabadítani. A szent herceg pedig sokáig viaskodott vele, s miután inát elvágta, megölte őt. De az a lány nem a püspök lánya volt.”
158
Anjou legendárium 1. kép A király kereszttel védekezik a démon ellen 2. kép Szent László harca a kunokkal 3. kép Szent László megsebesül 4. kép Szent László birkózik a kunnal, akinek lábát a lány elvágja
Évszázadokon át népi mondák, hősi énekek, himnuszok, templomi falfestmények és imádságos 5. A László életéhez fűződő csodás események között szerepel a „levitáció” jelensége is. Amikor egyik csatlósa megleste ima közben a nagyváradi egyházban, azt látta, hogy a király a föld fölé emelkedett. A nép arról is tudott, hogy László imájával bölénycsordát és szarvasokat varázsolt éhező serege elé, és lándzsájával, miként Mózes a pusztában, a szomjazóknak vizet fakasztott a kősziklából.
A védőszent Szent László a magyar katonák védőszentje. Mai napig a nagyváradiak nagy Szent László-ünnepséget tartanak, minden évben a húsvét utáni ötödik vasárnap de. 11-kor a váradi székesegyházban. Ekkor László király mellszobrát kiállítják a székesegyház főoltárára. A szertartás után megtekinthető az a szekerce ereklyetartó, amely Szent László koponyacsontját tartalmazza. Sok zarándok rója le ilyenkor tiszteletét a szentként tisztelt király előtt. A Baranya megyében található község - templomának védőszentje után a Szentlászló nevet viseli. Szekszárdon Szent László-napi búcsúk hagyományát teremtették meg a város védőszentjének tiszteletére. A magyarországi Szent László nevű települések létrehozták a Szentlászló Szövetséget. 2002. június 8-án Szent László nevű Kárpát-medencei települések kétnapos találkozójára került sor a közép-zalai Zalaszentlászlón, tíz község – köztük erdélyiek és horvátországiak vett részvételével. A Kárpát-medencében több olyan település található,amelynek a neve Szentlászló emlékét őrzi: Bucsuszentlászló, Pusztaszentlászló és Zalaszentlászló Zala megyében, Szentlászló Baranya megyében, Bakonyszentlászló Veszprém megyében, Pilisszentlászló és Vácszentlászló Pest megyében, Mátraszentlászló Heves megyében, Jászszentlászló Bács-Kiskun megye, Bükkszentlászló Borsod-Abaúj-Zemplén megyében ami ma már Miskolc része és Püspökszentlászló Baranya megyében ami pedig Hosszúhetényé; továbbá Szentlászló Horvátországban, Tordaszentlászló Erdélyben, Kolozs megyébe Szentlászló Szlovéniában.
159
A Kárpát-medencében összesen 48 település őrzi nevében vagy templomát díszítő freskójával, szobrával, oltárképével Szent László emlékét, mint például Abrudbánya, Verespatak, Zalatna, Magyarigen, Gyulafehérvár, Bögöz, Agyagfalva, Székelyderzs, Sajószentkirály. 2000-ben a Magyarok Székelyföldi Társasága kezdeményezte a Lármafa-találkozók megszervezését az említett emlékhelyeken, mellyel a szórványban élő magyarok helyzetére kívánják felhívni a közvélemény figyelmét. Eredetileg a hegytetőkre emelt lármafákkal a tatárbetörések idején a székelyek jelezték a veszélyt egymásnak. Tordaszentlászló környékén nagy mennyiségben található a szent László pénz, ami nem más, mint megkövesedett nummulites kagylók. A legenda szerint Szent László imája következtében kővé változott aranypénzek.
Családja László 1078 körül a sváb Rheinfeld tartomány hercege, Rudolf (von Rheinfelden) és Savoyai Adelhaid leányát, Rheinfeldi Adelhaidot vette feleségül. László ezzel rossz irányba kötelezte el magát, mert a német-római ellenkirályként fellépő Rudolf már 1080-ban meghalt a csatamezőn. Gyermekei: Piroska, aki Komnénosz II. János császár felesége lett. Bizáncban Priszka néven ismerték. Rajta kívül még két, ismeretlen nevű leánygyermeke volt. Egyikük Jaroszláv kijevi herceg felesége lett.
Források Új magyar lexikon IV. (K–Me). Szerk. Berei Andor et al. Budapest: Akadémiai. 1961. A magyarok krónikája. Officina Nova Kiadó 1999. ISBN 963-547-189-0 Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpád-ház uralkodói. I.P.C. Könyvek Kft 1996. ISBN 963 7930 973 Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában.Panoráma Kiadó 1977. Magyar nagylexikon XI. (Kir–Lem). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2000. 816–817. o. ISBN 963-9257-04-4 Magyar nagylexikon kronológia 1.kötet. Magyar Nagylexikon Kiadó 2006. ISBN 963-9257-26-5 Az emberiség krónikája. Szerk. Bodo Harenberg. Budapest: Officina Nova. 1990. ISBN 963-7835-60-1 Magyarország történeti kronológiája I.kötet. Akadémiai Kiadó 1981.ISBN 963-05-2661-1 Magyarország története 1242-ig. Akadémiai Kiadó 1984. ISBN 963-05-3562-9 Madas E., Török L., Vargyas L. (1980): Athleta Patriae. Tanulmányok Szent László történetéhez. Szent István Társulat Kiadó, Budapest ISBN 963-360-124-X László király emlékezete. (Benne: Györffy György: Szent László).Magyar Helikon 1977. ISBN 963 207 3320
160
Lásd még Dubnici Krónika http://szoboszloplebania.hu/szent-laszlo
Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6.
^ a b c Bertényi Iván. Szent István és öröksége, Tudomány – Egyetem, Kulturtrade Kiadó Budapest 1997. ISBN 963 9069 19 1 ^ a b Magyar életrajzi lexikon ↑ Magyar életrajzi lexikon ↑ Szilágyi Sándor: A Magyar Nemzet Története ↑ Szamosi Lóránt: Magyarország a XI. században – Szent László és Könyves Kálmán kora (1077-1116) ↑ Freskók
Kiadó: Szerző: Sorozatcím: Kiadás éve: EAN (vonal) kód: Oldalszám: ISBN:
Anno Kiadó Bácsi Gy. Antal Mondák könyvei 2008 9789633752012 36 9633752019
161
Magyar Néprajzi Lexikon Szent László, I. László (kb. 1040–1095) Árpádházi király. A népmondák és egyházi legendák legnépszerűbb alakja a magyar szentek közül. Nagyváradi sírjához a néphit számos csodát fűzött s ennek alapján a r. k. egyház 1192-ben szentté avatta. A sírja felett való esküvés perdöntő erővel bírt: a 13. sz.-ból fennmaradt az itt tartott istenítéletek jegyzőkönyvének egy töredéke (Váradi Regestrum). Bátorságot, férfiasságot és vallásos jámborságot ötvöző egyénisége következtében a magyar lovagkor példaképe lett. Erdély védőszentjeként tisztelték, ami valószínűleg összefügg azzal, hogy uralkodása alatt a keleti gyepűvonalat kitolták és megerősítették. Kultusza meg-megújulóan (III. Béla, Nagy Lajos, Zsigmond, I. Mátyás, barokk-kor) századokon át mindig erős volt. A középkori krónikákban és legendáriumokban megmaradt Szent László történetek közül nevezetesebbek: 1. A cserhalmi ütközet. A kunok megfutamodnak, üldözőbe veszi őket. Észreveszi, hogy egy pogány harcos lován egy magyar leányt hurcol magával. Felszólítására a leány magával rántja a kunt a földre. Az ellenfelek birkózni kezdenek. A lány úgy segít Szent Lászlónak, hogy karddal elvágja a kun vitéz Achillesz-inát, majd lenyakazza. Ezután ölébe veszi a kifáradt Szent László fejét és tetvészi, ami korabeli szokás szerint a pihentető kedveskedés jele volt. Ez a monda a középkorban nagyon népszerű lehetett, mert számos falképmaradvány őrzi emlékét. Némelyik részlete pogány– magyar hősepikai részleteket őrzött meg. – 2. Szent László és Salamon párharca a pozsonyi várnál. A párviadal nem történt meg, mivel Salamon két angyalt látott Szent László feje fölött, amint tüzes karddal röpültek és fenyegették az ellenfelet. Hasonló legenda más szenttel kapcsolatban – Szent Jakab, Szent György – is elterjedt. – 3. Az ún. patrocinium-csoda. A székelyek 1345-ben három napos harcban álltak a tatárokkal. Ezalatt az idő alatt Szent László teste eltűnt a kriptából, majd negyednap átizzadva tért meg (Dubnici Krónika, 1479). A bizánci szentek Szent Lászlóhoz hasonlóan városuk segítségére siettek halottaikból feltámadva. – 4. A váci szarvasjelenés (→ templom alapítása). – A népköltészetben máig fennmaradtak Szent László alakjával kapcsolatos természetmagyarázó mondák. A forrásfakasztásról (Nyitra, Debrőd, Torda stb.), és a kun aranyak vagy Szent László pénze (Ny-Erdély, Dunántúl) mondájáról Temesvári Pelbárt, Mátyás király udvari papja emlékezett meg először. A tatárok futás közben pénzt szórtak el, hogy az őket üldöző magyarok rávetve magukat elmaradjanak mögöttük. Az arany Szent László imája folytán kővé változott (Tordai-hasadék). A népi gyógyászatban mindmáig ismeretes Szent László füve, (keresztesfű, lat. Gencia Cruciata), amelyről először Beythe János füvészkönyve (1583) emlékezik meg. Göcsejben a kisnemeseket Szent László nemeseinek nevezik. Vele kapcsolatos birtokszerző eredetmondájuk. Felfakadó forrásról vagy sziklában látható nyomokról állítják, hogy Szent László lova patkójának a nyoma, amint egyik szikláról a másikra ugratott (Püspökfürdő, Jászó, Vácszentlászló, Torda). Középkori tiszteletének emlékét őrzi, hogy számos templom választotta patrónusának. Népszerűségének tanúsága valószínűleg az is, hogy a László századok óta leggyakoribb férfikeresztneveink közé tartozik. – Irod. Horváth Cyrill: Szent László-legendáink eredetéről (Bp., 1928); Berze Nagy János: A Szent László pénzéről szóló monda népmesei kapcsolata (Ethn., 1925); Szilárd Leó: Szent László a népköltésben (Ethn., 1927); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (I–II., Bp., 1977); László király emlékezete (Bp., 1977). Forrás: http://mek.niif.hu/02100/02115/html/4-1739.html
162
Mondák Szent László Királyról László megmenti az elrabolt lányt
Szt. László-legenda – A gelencei (v. Háromszék m.) r. k. templom falfestménye a 14. sz.-ból. Balra a király és a kun vitéz birkóznak, miközben az elrablott lány a vitéz Achilles-inát elvágja. Jobbra a harcképtelenné tett kunt a lány a király segítségével lenyakazza Szent László királyunk (1077-1095), Béla király középső fia, édesapjuk halála után hercegi rangban egy ideig békében élt Salamon királlyal. Ebben az időben történt, hogy a pogány kunok áttörték a gyepüket, és a Meszesi-kapu felső részénél az országba törtek, s kegyetlenül végigprédálták az egész vidéket.. Kirabolták a Nyírséget, elmentek egészen Bihar városáig. Rengeteg férfit, asszonyt és állatot vittek magukkal. Ellenállás nélkül keltek át a Lapos patakon, a Szamos folyón, majd a zsákmánnyal elvonultak. De Salamon király, Géza és László herceg is összeszedték seregüket, és a kunok után indultak Gyorsan átkeltek a Meszesi-kapun, mielőtt még a kunok a hegyeket elérték volna. Doboka városában csaknem egy hétig várták a pogányok érkezését. Egy Francsik nevű kém jelentette a kun sereg közeledtét. Az elbizakodott kunok kezdetben csak a tartalék seregüket akarták harcba vetni, de amikor meglátták a magyar seregeket, megijedtek és egy hegy csúcsára vonultak vissza. A magyarok itt, a kelés hegységen rohamozták a kunokat. László herceg mindjárt az első rohamban négyet is levágott a legerősebb pogányok közül. Ekkor történt, hogy László herceg meglátott egy pogányt, aki felragadott a lovára egy magyar lányt és elvágtatott vele. László, nem törődve a sérülésével, megsarkantyúzta Szög nevű paripáját és a beretvált fejű pogány után vágtatott. Szélsebesen üldözte a kunt, már csak egy lándzsa hossz választotta el tőle, de sehogy sem tudott közelebb férkőzni , mert a lova sehogy sem bírta az iramot. Amikor a herceg látta, hogy nem tud közelebb férkőzni a kun lovashoz, odakiáltott a magyar lánynak, hogy az övénél fogva rántsa le a kunt a lóról. A lány így tett, a amikor mindketten a földre kerültek László herceg rátámadt a rablóra. A lány ugyan könyörgött neki, hogy ne ölje meg a kunt, de László elvágta az inát és leölte. A csatában egyébként a király serege és a herceg nagy győzelmet arattak, a az elrabolt keresztényeket kiszabadították.
A viszály oka Salamon király és a hercegek, Géza és László közötti viszony akkor kezdett elhidegülni, amikor a besenyők betörése után a királyi sereg elindult megbüntetni a nándorfehérvári őrséget, aki engedte betörni a besenyőket az országba. Nándorfehérvár ostroma elhúzódott. Ugyan lőtornyokat építette a vár köré és ostromgépeket is felvonultattak, a városvédő görögök, szaracénok és bolgárok azonban vitézül védekeztek. Az ostrom harmadik hónapjában egy rabul ejtett magyar lány segített nekik, aki felgyújtotta a várost, s a nagy szélben minden épület lángba borult. A magyar csapatok akkor bevették a várat egy erőteljes rohammal. A megmaradt várvédők pedig a belső fellegvárba húzódtak vissza.
163
A vár tömve volt kincsekkel, drágaságokkal. Az ostromló magyarok mindegyike meggazdagodott egy pillanat alatt. A zsákmány elosztásakor már vita támadt a király és a két herceg között. A civakodás azonban akkor vált ellenségeskedéssé, amikor a fellegvárba húzódók megadták magukat. A megmaradtak tudták, hogy a hercegek istenfélők, a szenvedőket szívből sajnálók, ezért a többség nekik adta meg magát, nem pedig a zordságáról és zsarnokságáról elhíresült királynak. A király ezt zokon vette, a nyílt ellenségeskedés viszont akkor kezdődött, amikor a király a hercegek hitére lejötteket és vagyonukat is fel akarta osztani. A hercegek szembeszálltak a királlyal, ezért nem is tudtak megosztozni a hadizsákmányon.
Szent László látomása A gonosz Vid ispán tanácsára Salamon királya hercegek ellen támadt. László Oroszországba ment segítségért, Gézát pedig Tokajnál megverte a király. Géza átkelt a Tiszán és találkozott a nagy csapattal érkezett Lászlóval. A királyi sereg Rákoson szállt meg, míg a hercegek Vác mellett ütöttek tábort. Ott akkor hatalmas erdő volt, amelyben senki sem lakott, csak egy Vác nevű szent életű remete. Róla nevezte el Géza herceg a várost, ami később épült. Egyik reggel, amikor a hercegek lóháton tanácskoztak azon a helyen, ahol később Szent Péter apostol kápolnája állott, éppen azt fontolgatták, hogy miképpen harcoljanak. Amint ott tanácskoztak, világos nappal mennyei látomás jelent meg Szent Lászlónak. Az pedig így szól bátyjához, Géza herceghez. - Láttál-e valamit? - Semmit - felelte a herceg. Így szólt ekkor Szent László. - Amint tanácskoztunk, az Úr angyala leszállott az égből, kezében aranykoronát hozott, és a fejemre helyezte. Nyilvánvaló tehát, hogy győzni fogunk Salamon felett, aki számkivetve elmenekül majd az országból, s a koronát az Úr neked adja! Géza herceg így szólt ekkor. - Ha az Úristen velünk lesz és győzelemre segít bennünket, templomot építek e helyen Szűz Máriának. A látomás megvalósult. A hercegek csapatai Cinkota mellett, a mogyoródi dombon súlyos vereséget mértek Salamon királyra, aki megfutott, s a magyarok kívánságára Gézát Székesfehérváron királlyá koronázták. Utána elmentek arra a helyre ahol a látomás történt. Amint Vác alatt tanakodtak, egy szarvas jelent meg előttük. Szarvain égő gyertyákkal. Amikor megpillantották egyből futásnak eredt. Az erdőben azon a helyen állt meg, ahol a monostort később felépítették. A vitézek nyíllal rálőttek a szarvasra, de nem találták el. A Dunába ugrott előlük, soha többé nem látták. Szent László így szólt. - Nem szarvas volt az, hanem Isten angyala. Ahol a lábát megvetette azt a helyet jelölte meg számunkra, hogy Szűz Mária templomát felépítsük! Így is lett. De az első látomás helye nem maradt épület nélkül. A hercegek rendeletére kápolnát emeltek itt Szent Péter tiszteletére.
Viadal Salamonnal Salamon király, apósa a német császár segítségével hadjáratot indított Géza irály ellen, s annak sikertelensége után búsan visszahúzódott Pozsony várába. Békességben itt sem maradhatott, mert Géza király öccse, László herceg ostrom alá vette a várat. Mivel a vár erős volt, az ostrom elhúzódott. Ez alatt Salamon vitézei gyakran kimentek a várból és megvívtak László katonáival. Álruhát öltve gyakran a vezérek is részt vette e párviadalokban.
164
Az egyik alkalommal László herceg közvitéznek öltözve közeledett a várhoz. Salamon is ugyanekkor öltött közvitézi öltözetet, fegyverzetet és kilovagolt. Egyikük sem sejtette, hogy a másik sereg vezére áll vele szemben. A várbeliek kiültek a várfalra megnézni a párviadalt, biztosak voltak Salamon király győzelmében. Amikor Salamon közel ért Lászlóhoz, a szeméhez kapott és visszadöbbent. László herceg feje fölött ugyanis két angyalt látott, akik a levegőben röpdöstek és tüzes karddal fenyegették őt. Salamon ettől annyira Vitézei döbbenten kérdezték:
megrémült,
hogy rögvest
futásnak
eredt,
visszamenekült
a
várba.
- Uram, hiszen te három-négy vitéztől sem szoktál megijedni, most egy elől is megfutamodtál? Salamon lihegve az ijedségtől válaszolt. - Ember elől én még el nem futottam, de nem ember ez, hiszen tüzes kardok védelmezik.
Salamon a toronyban Géza király halála után öcsét, László herceget választotta királlyá a nemesség. Mindenki ismerte László kegyességét, vitézségét és szívének jóságát. László először tiltakozott a koronázás ellen, mert szerette a békességet, s az országot vissza akarta adni Salamonnak. De végül engedett a magyar uraknak és megkoronáztatta magát. Trónra lépve jámborul uralkodott. Enyhítette a törvények szigorát, vigasztalta a szomorúakat, megszabadította a foglyokat, oltalmazta az árvákat. Salamont, aki ezalatt Pozsonyban élt, szíves jósággal mindennel gazdagon ellátta. Salamon lelkét azonban méreg és keserűség marcangolta. Dühös lélekkel László király elpusztításán mesterkedett. Cselt szőtt ellene. Egy régi katonáját arra vette rá, hogy álmában ölje meg László királyt. A katona ekkor a király testőre volt, amikor rákerült az őrség, a király hálószobájához lopódzott, berontott és kirántotta a karját, hogy ledöfje a királyt. Ebben a pillanatban lángoló fényesség vakította el. Az egész szobát betöltötte ez a fényesség, mert a szomszédos piactéren a villám belecsapott a feszületbe. Az orgyilkos ezt égi jelnek vette, kiejtette a kardot a kezéből és térdre rogyott a király előtt, bocsánatért esdekelve. Bevallotta, hogy Salamon vesztegette meg és vette rá az ocsmány tettre. László király szíve még ekkor is kegyes volt. Enyhe ítéletet hozott: Salamont egy hatalmas toronyba záratta, amely Visegrád mellett állott és romjaiban még ma is látható a Dunakanyarban.
Csata a kunokkal
László király és egy kun vitéz párbaja. A Képes Krónika iniciáléja (14. sz.) László király uralkodása idején számos csatát nyert idegenek ellen, s az ország határait kiszélesítette. Legemlékezetesebb harcokat a kunok ellen vívott.
165
Egy Kapolcs nevű kun vezér tört be Erdélybe, azt felprédálta és zsákmányt vitt magával. Magukkal hurcolták még a nemesek feleségét és gyermekeiket is. László király ekkor éppen Szlavóniában harcolt és éppen hazafelé tartott amikor a kunok betöréséről értesült. Amilyen gyorsan csak lehetett, a kunok után vágtatott és a Temes folyó mellett utol is érte őket. Vörös zászlaja alatt megrohamozta a kunokat. Isten ekkor szétszórta a kunokat a magyarok színe előtt. László király ekkor azt kiáltotta a vitézeinek: - Ne öljétek meg a kunokat, csak fogjátok el őket, ha megtérnek, hadd éljenek! Kapolcs, a kun vezér és sok bátor kun vitéz ekkor már halott volt. A többieket a magyarok elfogták. Egyetlen kun maradt meg hírmondónak, egy Eszembó nevű. Tőle tudták meg a kunok a történteket és nagyon elszomorodtak. Követeket küldtek László királyhoz és gőgösen követelték a foglyok elengedését, támadást ígérve ellenkező esetben. László király csak nevetett a kunok fenyegetésén. Elébük ment a Dunához, amikor jöttek, hogy az országot felprédálják A király bátran rohant az ellenségre, ez első rohamban leszúrta a kunok vezérét, akit Ákosnak hívtak. Isten ismét megsegítette a magyarokat, szétszórta a kunokat. A király így ismét győzelemmel tért haza.
Szent László csodatettei Szent László király éppen az oroszokkal csatázott, üldözve őket kies tájra jutott, ahol több napi járásra se embert se állatot nem találtak a magyarok. Amikor a szent király látta, hogy a pusztaságon éheznek a katonái, elvonult egy félre eső helyre, térdre esett és úgy könyörgött az Úristenhez. Az Úr meghallgatta a szavát, s amikor Szent László felemelkedett rögtön csoda történt. Egy sereg szarvas, őz és bivaly közeledett a pusztában. Csodálkoztak a katonák, mert a nagy állatsereglet szelíden közeledett. Mindjárt hálát adtak az Úristennek, de a szent királynak is. Máskor Döbröd közelében vonult a sereg és epesztő szomjúság kínozta a katonákat. Olyan nagy volt a vitézek szomjúsága, hogy kínjukban kiáltozni kezdtek. A tatárok vezére is meghallotta e kiáltozást és gúnyosan kérdezte László királytól: - Miért bőgnek ennyire a katonáid? Mert veled akarnak megütközni! - felelete Szent László. Az ütközet előtt a szent király Istenhez fohászkodott, hogy elepedt katonáit felüdítse. Isten most is meghallgatta könyörgését lova patkójának nyomán víz buggyant ki. Bőséges forrás fakadt a nyomában. A friss víz a katonákat felüdítette. Vize azóta sem apadt el, ki nem száradt. A forrást a nép ma is Szent László kútjának nevezi.
A tordai hasadék Erdélyben, a Torda mellett nagy harcot vívott a király a kunokkal. Futott a magyar sereg és futott a király is. A Torda feletti hegyélen vágtattak a magyarok, nyomukban a vérszomjas kunok. Szent László nyomában lihegtek a kunok, fejszéjükkel csaknem levághatták. A király ekkor felsóhajtott és imával fordult az egek Urához. - Szabadíts meg Uram, hiszen éretted harcoltam! Isten meghallgatta Szent László imáját és csodát tett! Kettérepesztette a hegyet a király mögött. A kunok rettenve fogták vissza a lovaikat, mert hatalmas szakadék tátongott előttük. A király lova patkójának helye még évszázadok múltán is jól látszott ezen a helyen.
166
A tordai hasadék (J. Toppel metszete után Rohbock rajzolta, 1858)
Szent László pénze
„Kun aranyak” vagy Szent László pénzek (Magyargyerőmonostor, v. Kolozs m.) A kunok éppen Kolozsvárott támadták, a magyar csapat azonban megfutamította az ellenséget. Menekült a sok tar fejű kun, ki merre látott. A magyar vitézek meg utánuk, irtották a pogányokat. A kunok vezére cselt eszelt ki ekkor. Kibontotta az iszákját és a rabolt kincsekből marékszámra szórta az aranypénzt az üldöző magyarok elé. Ezt látva a többi kun is követte a vezért. Valóságos aranyesővel árasztották el az üldözőket. Nem voltak restek a magyar vitézek, leugrottak a lóhátról és marékszámra szedték a kincseket. Senki sem törődött ekkor már a pogányok üldözésével. László király hiába bíztatta fiait a további harcra. A csengő arany szebben beszélt, nem hallgattak azok a királyi szóra. Szent László ekkor megint az Úrhoz fordult. - Uram, te segíts meg, hiszen éretted harcoltam! És íme, csoda történt ekkor. Isten a kunok földre szórt aranyát egytől egyig kővé változtatta! E vidéken sokáig mutogatták a különös köveket, amit a nép Szent László pénzének nevezett!
Szent László pénzek Ezekről a mondákról Temesvári Pelbárt, Hunyadi Mátyás király udvari papja emlékezett meg először.
167
Szent László füve Hatalmas termetű volt Szent László király, egy fejjel kimagasodott vitézei közül. Harcokban olyan volt, mint a bátor oroszlán, békében meg olyan, mint a kegyes pásztor. Egykor ezt énekelték róla Üdvöz légy, kegyelmes Szent László király, Magyarországnak édes oltalma, Szent királyok közt drágalátos gyöngy, Csillagok közt fényes csillag. Amikor a pestis, a döghalál pusztítani kezdett, az egész nép László királyhoz fordult, mindenki tőle vártsegítséget. mint a juhok a jó pásztorhoz, úgy tódultak a király sátorához. Szent László pedig Istenhez könyörgött, tőle várt segedelmet. Isten éjszaka álmot küldött a királyra. Egy angyal jelent meg a szent király előtt, és azt mondta: - Vedd íjadat és tegezedet, menj ki sátrad elé, és minden célzás nélkül bocsásd el nyílvessződet. A vessző megmutatja, mit kell tenned. Amikor László király felébredt, hozatta íját és tegezét, kilépett sátrából, felhúzta íját, aztán célzás nélkül elbocsátotta a nyílvesszőt. A nyílvessző messze szállott, s ahol lehullt, egy genciána fűszálat átütött. A genciána, a keresztesfű kenőcse mentette meg a népet a döghaláltól, s azóta is Szent László füvének nevezi a nép.
Szent László és nemesei Zala vármegyében, Nagykanizsa környékén, még a múlt század közepén is voltak Szent László nemeseinek nevezett családok. Ez elnevezés eredetéről így szól a hagyomány: Mikor Szent László királyunk Dalmáciába ment, húgát meglátogatni, Nagykanizsánál úgy elaludt a szekérben, hogy még a kerekek zörgése sem háborgatta. És ekkor az történt, hogy az egyik tengelyszög kiesett. Az udvarbeliek észre sem vették; de nem is lett volna kéznél vas vagy fa, amit a helyébe tegyenek. A kerék mármár kidőlt, mikor odaugrott egy Balázs nevű jobbágy és szög helyett az ujját dugta a tengelybe. Így szaladt a szekér mellett jó darabon, míg a király föl nem ébredt. Szent László szíve megindult az egyszerű ember hűségén: azt mondta neki, hogy kívánjon valami jutalmat. Balázs magának nem akart semmit, csak azt kérte, hogy a király emelje nemesi rangra az ő falujabeli összes jobbágyokat. Szent László teljesítette ezt a kérést, és most, másfél századamég ezerötszáz ekkor nemessé lett család virágzott túl a Dunán. Azt mondják, hogy Deák Ferenc is e nemzetségek egyikéből származott. V.ö. Szegedy, Tirocinium; Balázsi Podlussány Zsigmond, De reb., Hung. reg. Forrás: Tóth Béla Magyar Anekdotakincs, Budapest, 1901
168
Szent László törvényei László három törvénykönyvet hozott létre, az elsőt 1077-ben adták ki amelyek azonban csak későbbi másolatokban maradtak ránk. Ezek legfontosabb kérdése a magántulajdon védelme volt. Törvényei nagyon szigorúan büntették a lopást. Ha valaki baromfinál nagyobb értékű állatot lopott, azt felakasztották, ám ha a templomba menekült, akkor megúszta vakítással, de tíz évnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Ha az eltulajdonítás értéke nem érte el egy baromfi árát, akkor “csak” megcsonkították a tolvajt (vakítás, kéz-, orr levágás, a nyelv kitépése). Gyanú esetén istenítélettel (víz alá merítéssel, tüzes vas hordásával) tisztázták az ügyet. A törvények emellett szigorúan védték az egyházat. Megszabta az ünnepnapok számát (36 nap), irtotta a pogány szokásokat, a halottakat csak a templomkertben engedte eltemetni. Szigorúan büntette a nőrablást és a házasságtörést. László még hitt a boszorkányokban, és ha valakit rajtakaptak boszorkányságon, akkor azt máglya halálra ítélték. Ezek mellett kimondta az egyházi személyek sértetlenségét. Ha valaki bántalmazott egy papot, azt akár halálra is ítélhették. Ennek hatására az egyház külön joghatóságot alakított ki magának.
Szent László törvényei [ 1 – 10. §.] [ 11 – 20. § ] [ 21 – 30. § ] [ 31 – 42. § ] Az I. László korabeli egyházi zsinat határozatai Az ún. I. törvénykönyv I. törvénykönyvét 1092-ben adta ki az elnökletével Szabolcson megtartott zsinaton. Híressé vált részlete: „akik pogány szokás szerint kutak mentén áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.” A magyarországi főpapság és a világi előkelők közreműködésével, a papság és a nép tanúskodása mellett tartott tanácskozás határozatokat hozott, melyekben korlátozták a papok házasságkötését; védték az egyházak vagyonát; rendelkeztek a lerombolt vagy elpusztult templomok újjáépítéséről és felszereléséről; áttelepítéssel megakadályozták a megkeresztelt izmaeliták – böszörmények – visszatérését a mohamedán vallásra; megtiltották, hogy a zsidók keresztény feleséget vagy szolgát tartsanak; előírták az egyházi ünnepek, összejövetelek, a böjtök és a templom mellé temetkezés megtartását, a házasságtörők megbüntetését; intézkedtek a külföldről érkező egyházi személyekről; kényszerítették a lakosságot, hogy a templomok közelében telepedjék le; határoztak az apátok és szerzetesek helyzetéről; felléptek a pogány áldozás ellen; szabályozták a tized szedését; tanúk jelenlétéhez kötötték az istenítélet megtartását; korlátozták a sátorban való misézést; büntetendővé tették a nemi erőszakot, az erkölcstelen nőket és a boszorkányokat; rendelkeztek a királyi bíráskodásról. „A mi teremtőnk és megváltónk, az úr Jézus Krisztus uralkodása alatt, az ő születésének 1092. évében május hó 20-án Szabolcs városában szent zsinat tartatott, a magyarok legkeresztényibb királya, László elnökletével, országa összes püspökeivel és apátjaival, valamint az összes előkelőkkel, az egész papság és a nép tanúskodása mellett. Ezen a szent zsinaton a kánonoknak megfelelően és dicséretre méltó módon a következő határozatokat alkották meg. 1. A másodszor nősült áldozó- és szerpapokról Megparancsoljuk, hogy az olyan áldozó- és szerpapokat, akik másodszor nősültek, és akik özvegyek vagy eltaszított asszonyok férjei, el kell választani ( feleségüktől ), és vezeklés tartása után rendjükhöz térjenek vissza. És akik nem akarnák e meg nem engedett házasságukat megszüntetni, az egyházi törvények rendelkezéseinek megfelelően hivatalukat veszítsék. Az elválasztott asszonyokat pedig, parancsoljuk, hogy adják vissza szüleiknek, és mivel nem voltak törvényesen ( egybekelve ), ha akarnak, szabad legyen nekik férjhez menni.
169
2. Azokról, akik rabszolganőt választottak feleség helyett Ha pedig valamely pap rabszolganőjét vette maga mellé feleség helyett, adja el, és ha nem akarná, erőszakkal adják el, és árát vigyék a püspöknek.
3. A papoknak adott engedményről Azoknak a papoknak pedig, kik első és törvényes házasságban élnek, a béke megóvása és a szentlélek egysége miatt, ideiglenesen engedélyt adunk, amíg nekünk ebben az ügyben az apostoli szentatya tanácsot fog adni.
4. A püspökökről, ha egyetértenek azokkal, akik a meg nem engedett házasságtól nem akarnak megválni Ha pedig valamely püspök vagy érsek olyanoknak, akik a meg nem engedett házasságtól nem akarnak megválni – e határozatot megvetve – beleegyezését nyújtja, vagy egyházat ad neki, vagy valami olyan működéset enged meg neki, ami az egyházi rendhez tartozik, a király és püspöktársai ítéljék el aszerint, amint nekik helyesnek látszik. Ha pedig az esperes tudatlanságból egyetért a püspökkel, vagy a pap az ő beleegyezésével marad meg ilyen vétekben, ( az esperes ) önként vesse magát alá a püspök ítéletének.
5. A nem teljesített adományról az egyház részére Ha valaki az Istennek egyházat épített, és az adományt megnevezte, a megígért adományt azonban nem adta meg, ennek megszerzésére legyen illetékes, követének kiküldésével, a püspöki törvényszék, ha valaki e követnek ellentmond, és ellentmondás közben megveri, az ilyen a királyi törvényszék ítélete alá essék
6. Az egyház javainak a pap gondatlansága által történt-elvesztéséről Ha a papok közül valaki az egyház javait saját hajlékába viszi, és ott eladja vagy gondatlansága által elveszti, az egyháznak háromszorosan térítse meg.
7. A lázadás miatt elpusztult templomok helyreállításáról A lázadás miatt elpusztult vagy felégetett templomokat, a király parancsára, az illető egyház papjai állítsák vissza. Kelyheket és ruhákat a király költségén adjanak, könyvekről a püspök gondoskodjék.
8. A régiség miatt történt elpusztulásról A régiség miatt elpusztult egyházakat a püspök építse újjá.
9. A kereskedőkről, kiket izmaelitáknak neveznek A kereskedőket, kiket izmaelitánknak neveznek, ha kiderül róluk, hogy megkeresztelkedésük után visszatértek a körülmetélésen alapuló régi törvényükhöz, lakhelyeikről távozzanak, [ - - - - ] ha ártatlanoknak bizonyulnak, saját lakhelyükön maradjanak.
10. Zsidók és kerestzény nők házasságáról Ha zsidók keresztény feleséget vesznek el, vagy valamely keresztény személyt tartanak maguknál szolgálatban, ezeket vegyék el tőlük, és bocsássák őket szabadon, az olyanoktól pedig, akik ezeket eladták, ezek árát vegyék el, és a püspökök jövedelmét képezze.
11. Az egyházak látogatásának elmulasztásáról vasár- és ünnepnapokon a) Ha valaki vasárnapokon vagy a nagyobb ünnepeken nem megy az ő kerületének egyházába, verésekkel javítsák meg. b) Ha pedig a falvak oly távol vannak, hogy a falusiak az ő kerületük egyházába nem tudnak elmenni, közülük mindnyájuk nevében legalább egy menjen el botra támaszkodva az egyházba, és három kenyeret és egy gyertyát vigyen az oltárra.
12. A fent említett napok megünnepléséről Ha valaki ezeken a napokon vadászik, kutyáit és lovát veszítse, de a lovat ökörrel megválthassa. Ha pedig pap vagy ( más ) egyházi személy vadászik, az egyházi rendből távozzék mindaddig, amíg elégtételt nem ad.
13. A házasságtörő nő meggyilkolásáról Ha valaki más férfivel fajtalankodó feleségét megöli, Istennek adjon számot, és ha akarja, más feleséget vehet. Ha pedig az asszony rokonai közül valaki vádat emel ellene, hogy ( feleségét ) igazságtalanul ölte meg, bírói vizsgálattal tárgyalják meg ( az ügyet ), és a szomszédoktól mindenképpen tudakolják
170
meg, vajon nem állott-e az asszony férjénél lenézésben és megvetésben, vagy a fajtalankodásnak valami gyanúja nem merült-e fel már előbb vele kapcsolatban, és aszerint ahogy ésszerűnek látszik, döntsék el az ügyet.
14. Az elsejei összejövetelekről engedély nélkül való elmaradásról Ha valaki az elsejei összejövetelekről papjának vagy társainak engedélye nélkül kivonja magát, kezét, amellyel testvériséget fogadott, tíz penzával váltsa meg.
15. Az ünnepeknek kereskedés miatt való elhanyagolásáról Ha valaki vasárnapokon vagy nagyobb ünnepeken az egyházat elhanyagolva vásárra megy, lovát veszítse.
16. A vasárnap megünneplésének elmulasztásáról Ha valaki vasárnap vásárt üt, megparancsolja e ezent zsinat, hogy amiképpen felállította sátrát, éppúgy bontsa szét. Ha pedig valaki ellenszegül, ötvenöt penzát fizessen.
17. Külföldi papok befogadásáról Ha valamely idegen egyházi személy püspökének ajánlólevele nélkül jön ebbe az országba, ítélettel vagy tanúbizonysággal vizsgálják meg, netalán nem szerzetes-e, vagy nem gyilkos-e, vagy nem olyane, aki valamely rend tagjanként tett fogadalmat.
18. Az egyházi személyek függő viszonyáról Ha valamely egyházi személy ebbe az országba jön, és vele az ura jól bánik és aszerint jár el, ahogy vele megegyezett, ha ( urától ) el akar távozni, semmiképpen se távozzék, mielőtt a neki okozott igazságtalanságról a király előtt panaszt nem tett.
19. Azokról, akik egyházunkat elhagyják Ha a falusiak egyházukat ( templomukat ) elhagyva máshova vándorolnak, püspöki joggal és királyi paranccsal kényszerítsék őket oda visszatérni, ahonnan elmentek.
20. A házasságtörésen ért asszonyról Ha valaki feleségét házasságtörésen éri, és bíróság elé állítja, az egyházi törvények rendelkezései szerint vezeklést szabjanak rá, és a vezeklés eltelte után, a férj, ha akarja, őt ismét fogadja vissza, ha pedig nem akarja, ameddig mindketten élnek, házasság nélkül maradjanak.
21. Az apátoknak a saját püspökeik által való kormányzásáról Az apátok – az atyák végzései szerint – maradjanak meg alázatosan az ő püspökeik kormányzása alatt, kiknek a területéhez tartoznak. És nemcsak egyszer egy évben, hanem gyakran látogassák a püspökök ezen monostorait, és a szabályoknak megfelelően vizsgálják meg a szerzetesek életét és társalkodását. A belépő szerzetesek, amely szerzetesmonostornak akarják, ajánlják fel magukat vagyonukkal együtt, hasonlóképpen a szerzetesnők is, szerzetesnői monostorban. Ezután pedig ne merészeljen valamely püspök vagy apát szerzetest vagy szerzetesnőt bizonyos meghatározott hely címe nélkül felszentelni.
22. A pogány szokásokról Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.
23. Vagyon adományozásáról valamely egyháznak Ha valaki vagyonát vagy birtokait valamely egyháznak adományozta, semmiféle ok közbejöttével se merje azt visszavonni, és más egyháznak adni.
24. Egyházi javak megtalálásáról Az egyházak javai, bárhol találjanak ilyeneket, akár más egyházaknál, akár ( kegy- ) uraknál, az előbbi egyházukra szálljanak vissza.
25. Azokról, akik a hívek holttestével nem törődnek a) Ha valaki a vasárnapot nem tartja meg és az ünnepnapokat sem ünnepli meg, vagy a négy böjti időben és az ünnepek előestéin nem böjtöl avagy halottait nem az egyház mellett temeti el, tizenkét napig kenyéren és vízen vezekeljen.
171
b) Ha az úr szolgájának testét, vagy a falusi bíró a szegénysorsú idegen vagy falubeli holttestét nem viszi az egyházhoz, ugyanúgy bűnhődjék.
26. Az ünnepnapokon dolgozó zsidókról Ha valaki vasárnap vagy más nagyobb ünnepen zsidót dolgozni lát, hogy meg ne botránkozzanak a keresztények, eszközeit, amelyekkel dolgozott, veszítse el.
27. Az apátok szabadjainak tizedjéről Az apátok szabadjaik után adjanak tizedet a püspöknek.
28. A vassal vagy vízzel való istenítéletek tanúiról Valahányszor akár vízzel, akár vassal istenítélet történik, legyen jelen három alkalmas, esküt tett tanú, akik egyrészt az ártatlannak ártatlanságát, másrészt ellenkező esetben a bűnösnek bűnös voltát igazolják. A pap ( tüzes ) vas ( próba ) esetén két penzát és víz (-próba ) esetén egy penzát kapjon.
29. Mise tartásáról egyházon kívül Egyetlen pap se merjen misét tartani egyházon kívül, kivéve, ha esetleg utazás közben szükség kényszeríti őt erre. Ha pedig ispánja kényszerítette őt erre, az egyházi rendet hagyja el, és aki őt erre kényszerítette, ötvenöt penzát fizessen. Utazás alatti napokon azonban az istentiszteletet szabad legyen sátorban végezni.
30. A szabadok tizedjéről a) A püspökök a szabadoktól szedjenek tizedet b) A szabadok pedig bármely püspökhöz vagy ispánhoz szegődtek, ahogy ezeknek tetszik, úgy bánjanak velük, mégis szabadságuk épségben tartásával. c) Akiket pedig a lelkek üdvéért szabadítottak fel, azzal a kikötéssel azonban, hogy az egyháznak szolgáljanak, senkinek másnak ne, csak a papnak segédkezzenek.
31. A hús elhagyásáról Azok a latinok, akik a magyarok törvényes szokásával egyetérteni nem akarnak, akik, miután a magyarok a húst elhagyták, ők azt még hétfőn és kedden is megeszik: ha a mi jobb szokásunkkal nem akarnak egyetérteni, ahová akarnak menjenek. A pénzt azonban, amit itt szereztek, hagyják itt, hacsak talán észre nem térnek, és a húst velünk együtt nem hagyják el.
32. Leány vagy asszony ellen elkövetett erőszakról Ha valaki leányon vagy asszonyon, aki egyik faluból a másikba megy, erőszakot követ el, úgy bűnhődjék, mintha embert ölt volna.
33. Más püspökség területén világra jött állatok tizedéről Azok a püspökök, akik a más püspökség területén (világra jött) állatok után kapnak tizedet, (a tized) negyed részét engedjék át a saját maguk püspökségében lakó papoknak.
34. Az erkölcstelen életű nők és a boszorkányok bűnhődéséről Az erkölcstelen életű nőket és a boszorkányokat, amint a püspök helyesnek látja, aszerint ítélje meg.
35. Az apátok és szerzetesek csókjáról a király vagy püspök részéről Ha előfordul, hogy a király vagy a püspök valamely apátságba megy, az apátok és szerzetesek a király vagy a püspök csókjára ne az egyházban járuljanak, hanem kilépve a keresztfolyosóra, sorjában állva várakozzanak a király vagy a püspök csókjára. A királyt pedig és a püspököt, ahány személlyel és akivel nekik tetszik, engedje az apát a kolostorba lépni.
36. Az apát vagy szerzetes üdvözléséről, ha a királyhoz megy Ha pedig megtörténik, hogy vaalmely apát vagy szerzetes a király udvarába megy, a királynak üdvözlésére ne az Isten egyházában járuljon, hanem miután kiment az egyházból, a házban vagy a sátorban üdvözölje őt.
37. A szentek előestéinek megtartásáról Ezen a szent zsinaton a tiszteletre méltó László király elrendelte, s az összes jelenlevők helyeselték és szentesítették, hogy meg kell ünnepelni: Boldog István király előestéjét és Gellért vértanúét, amelyen szenvedett és három napot Szent Márton ünnepe alkalmával.
172
És amit atyai nagybátyja, András király fogadott és rendelt – az összes püspökökkel, akik akkor voltak , ez a legkeresztényibb király nem akarta lerontani, hanem erősebben megszilárdította, tudniillik: három nap vigíliát (böjtöt) Szent Péter ünnepe előtt.
38. A szentek ünnepeinek tiszteletéről Hogy ezek az ünnepek megünnepelendők minden évben: az Úr születése, Szent István első vértanú ünnepe, Szent János evangélista ünnepe, az Aprószentek ünnepe, az Úr körülmetéltetése, Vízkereszt és annak előestéje, Gyertyaszentelő Boldogasszony, húsvétkor négy nap, Szent György vértanú ünnepe, Fülöp és Jakab ünnepe és ennek előestéje, Szentkereszt megtalálása, az Úr mennybemenetele, Szent István király ünnepe, Bertalan apostol ünnepe, Szűz Mária születése, Szentkereszt felmagasztaltatása, Szent Máté apostol ünnepe, Szent Gellért ünnepe, Szent Mihály arkangyal ünnepe, Simon és Júdás ünnepe, Mindszentek ünnepe, Szent Imre hitvalló ünnepe, Szent Márton ünnepe, Szent András ünnepe, Szent Miklós ünnepe, Szent Tamás apostol ünnepe és minden egyházközség ünnepelje meg saját védőszentjét és az egyház felszentelésének napját.
39. Az elsejei társaságokban részt vevő apátokról és szerzetesekről Az apátok és szerzetesek a hónap elején összejövő testvérek között ne üljenek asztalhoz, hanem az apát a testvérek felajánlásait vitesse a kolostorba, és a szabályzat szerint ossza szét a szerzetesek között.
40. Azokról, akik a tizedet megtagadják a) A püspök szedjen tizedet mindenből, de a következő módon: a püspök poroszlója kérdezze meg a termés vagy állatok tulajdonosát, hogy mennyije van. Ha hisz szavainak, vegyen aszerint, ahogy azt mondta, ha pedig nem hisz, eskesse meg őt, és azután vegyen. A terményt pedig keverten ne fogadja el, csak különválasztva. b) Ha pedig az eskü után a termés tulajdonosáról valaki idegen azt mondja, hogy hamisan esküdött, a püspök poroszlóján kívül a király és az ispán poroszlója előtt mérjék meg a termést. Ha a termés tulajdonosa vétkesnek bizonyul, neki adják a tizedrészt és a kilenc részt adják a püspöknek, ha azonban az találtatik hazugnak, aki bevádolta őt, ugyanazon büntetés szerint fizessen vétkéért. Ha pedig ( a vádaskodónak ) nincs semmije sem, amiből magát megváltsa, adják el őt, de csak egyedül, gyermekeit nem. c) A tizedet pedig az Úr születésének ünnepéig teljes egészében szedjék le. d) A fiút pedig, aki apja házában lakik, vagy a rabszolgát ne számítsák külön, hanem együtt adjanak tizedet a családfővel, az olyan fiaktól azonban, vagy szolgáktól, akiknek külön van házuk, szedjenek tizedet mindenük után, amijük van. e) Ha pedig valaki olyan konok, hogy amikor megkérdezik, a püspök poroszlójának nem akarja a tizedet megbecsülni, akkor a poroszló jelölje meg alkalmas tanúk előtt, amennyi előtte igazságosnak látszik. f) Lent vagy kendert annyit vegyen, amennyit egy marékkal, az ujjakat földre nyomva, össze lehet szorítani. Ha csépelt gabonát talált, ha tíz vedernyi, ne szedjen semmit se, ha húsz vagy több, vegye a tizedrészét.
41. A királyi palotába jövő pereskedőkről Ha pedig valaki a nemesek vagy az ispánok közül pereskedés végett a királyi udvarba jön, s ott a királyi palotában nem áll ellenfelével szembe, hanem mire a királyi kiáltó szólítja, a király engedélye nélkül hazamegy, ügyét veszítse el, és azonkívül, ha valamit elvett, kétszeresen adja vissza.
42. Azokról, akik a király vagy a bíró pecsétjét megvetik Ha pedig valaki a király pecsétjét valakire kiküldeti, és maga elmulasztja, hogy a királyi udvarba jöjjön, ügyét veszítse el, és fizessen öt penzát, és ahányszor ezt megismétli, annyiszor öt penzát fizessen. Ha pedig a bíró pecsétjét küldeti ki, és ő nem megy el, száz nummus-t ( aprópénzt ) fizessen.”
173
Szent László törvényei [ 1 – 5. § ] [ 6 – 10. § ] [ 11 – 18. § ] Az ún. II. törvénykönyv 1077 után adta ki II. törvénykönyvét, melyben a világi, büntetőjogi rendelkezések mellett korlátozta az ökrök és a lovak kivitelét és forgalmát is. Legismertebb rendelkezése, hogy aki egy tyúk értékénél többet lop, azt akasszák fel. Enyhébben ítélik meg a gyilkost, mert csak vagyonelkobzás lesz a része. Ebből látszik, hogy tulajdonképpen nagyobb volt a tulajdon értéke, mint az emberi életé - ez utóbbi esetben a vérdíj érvényes. Kétharmadot adnak a megölt ember rokonainak, egyharmadot a gyilkos feleségének és gyermekeinek. A törvény ismeri a kollektív büntetést, a tolvaj 10 évesnél idősebb gyermekeit szolgaságra vetik. Az egyházi rendű tolvaj büntetése kisebb, mint a világiaké. A legkegyelmesebb László király idejében mi, Magyarország összes előkelői a szent hegyen gyűlést tartottunk, és megvizsgáltuk, miképpen akadályozhatnánk meg a gonosz emberek üzelmeit, és miképpen hozhatnánk rendbe nemzetünk ügyeit. 1. Bármely előkelő rokonának lopásáról a) Mindenekelőtt esküvel elhatároztuk, hogy ha a főembereknek bármilyen rokonát lopás bűnében találják egy tyúk értékén túl, semmiképpen se rejthesse el vagy védhesse meg őt közülük senki. b) Azt is akarjuk, hogy magát a tolvajt, hacsak nem menekül az egyházba, akasszák fel, és egész vagyona vesszen el. És ha annak az elővigyázatlanságából, aki őt elfogta, az egyházba menekül, vagy a király udvarába vagy valamely püspök lábaihoz, veszítse el az, aki nem vigyázott, részesedését a tolvaj vagyonából. Ha pedig jótálló kezéből menekül el, az akasztófától ugyan szabaduljon meg, azonban ugyanazon jótállóval együtt adják el más országba, és javait a királyi kincstár részére foglalják le.
2. A rabszolga tolvajlásáról Ha a rabszolga lopás bűnében találtatik, ne válthassa meg orrát fizetséggel, kivéve ha az egyházba menekül, vagy a király udvarába vagy a püspök lábaihoz, és ha idemenekült, az, aki őrizte, ne részesüljön a tolvaj vagyonából. Ha pedig másodszor is elfogják, akasszák fel.
3. A tolvaj megkötözéséről Ha pedig valaki valamely tolvajt megkötözött, legyen neki joga őt megkötözve tartani és a bíró elé vezetni, akár igazságosan, akár igazságtalanul kötözte meg. Ha pedig valaki (a tolvaj) megkötözését megakadályozná, fizessen ötvenöt penzát, és büntetésül őt is kötözzék meg.
4. A tolvajlás ( vádja ) alól való tisztázásról, ha valakit az egész falu tolvajnak kiált a) Ha ezután valakit az egész falu tolvajnak kiált, istenítélettel vizsgálják meg. Ha ennek folyamán ártatlannak bizonyul, a falu csupán egy penzát fizessen a papnak. Ha pedig bűnösnek találják, minden vagyonát foglalják le a király részére, amiből negyed részt a falubelieknek adjanak. b) Ha pedig valakit ( a faluból némelyek ) személyenként kiáltanak tolvajnak, egy-egy penzát kapjanak. c) Ha pedig ( a falu ) egy része vádolja a tolvajt, a másik pedig védelmezi, ne fogadják el ez utóbbiak védelmét, hanem vizsgálják meg a tolvajt istenítélettel, és ha bűnösnek találtatik, ez utóbbiak ne kapjanak részt a lefoglalt vagyon negyedéből.
5. A lopott dolog kinyomozásáról a) Ha valaki lopott jószág nyomait követi, hírnököt küldjön előre abba a faluba, melybe a nyomok vezetnek, nehogy a falubeliek az állatok kihajtásával megzavarják a követendő nyomokat. Ha ezt konokul ( mégis ) megtennék, fizessék meg az elveszett dolgokat. Ha pedig, mielőtt a küldött megérkezik, a falubeliek kihajtják állataikat, ily esetben nyomozók kutassanak át minden házat, ahogy nekik tetszik. b) Ha valakinek elveszett valamely dolga, megfelelő tanúkkal menjen a dolgot kinyomozni, ahol ezt megtalálhatónak gondolja, és ha megakadályozzák, az ilyen megakadályozókat istenítélettel vizsgálják meg, és ha vétkesnek bizonyulnak, vesszenek el mint tolvajok, ha pedig ártatlanoknak, az akadályozás tényéért ötvenöt penzát fizessenek. c) Ha ispánjuk ösztönzésére a vitézek akadályozzák meg a nyomozást, értük az ötvenöt penzát az ispán fizesse meg, és ezután ( az ispánt ) vizsgálják meg istenítélettel.
174
6. A bíró ítéletéről rabszolgával vagy szabaddal szemben a) Ha a bíró a rabszolga orrát nem vágja le, vagy a szabadot nem akasztja fel, vesszen el mindene, fiain vagy lányain kívül, s magát a bírót adják el. b) Ha pedig ártatlant akaszt fel, száztíz penzát fizessen, és a felakasztott személy minden vagyonát adja vissza. c) És ha magát két alkalmas tanú segítségével kiszabadítja, attól, aki őt a ( királyi ) tanács előtt bevádolta, vegyen ötvenöt penzát. És ha istenítélet történik, és a bíró igaznak bizonyul, a vádaskodó ugyanazon büntetést szenvedje, mint amelyet a bírónak kellett volna elviselnie. És ha nagyobb vagyona volt, mint a bírónak, szabadságát is veszítse el.
7. A kereskedőkről vagy kalmárokról a) Senki se vásároljon vagy adjon el valamit vásáron kívül, ha valaki ez intézkedés ellenére lopott dolgokból vásárol, mindnyájan vesszenek el, mind a vevő, mind az eladó, mind a tanúk. Ha pedig saját tulajdonukat árusítják ( ti. a vásáron kívül ), veszítsék el ( az eladott ) tárgyat, és az ( azért fizetett ) árat, és a tanúk ugyanannyit. b) Ha pedig vásárban történik az eladás, szerződést kössenek a bíró, a vámszedő és tanúk előtt, és ha a vásárolt dolog lopottnak bizonyul, a vevő ugyan – a bíró és a vámszedő tanúbizonysága alapján – szabaduljon meg, az eladót azonban a tanúk adják át.
8. Az emberölésről Ha valaki kardját kirántva, embert öl, királyi ítélet végett vessék börtönbe, és minden vagyonát osszák három részre, tudniillik szőleit, földjeit, szolgálónépét és rabszolgáit, s ebből két részt adjanak a megölt rokonainak, a harmadikat pedig a gyilkos gyermekeinek és feleségének. Ha pedig vagyona kisebb értékű, mint száztíz penza, szabadságát is veszítse el.
9. Az olyanokról, akiknek családtagja követ el lopást Ha valaki – ugyanezen törvényünk szerint és az isteni kegyelem rendelkezése folytán – gyermekét vagy rokonát vagy bármely hozzátartozóját kapja rajta lopáson ( az ilyen tolvaj ) a felakasztástól vagy testének megcsonkításától meneküljön meg, azonban, ha a népből való, adják el külföldre. Ha pedig valamely nemest kapnak rajta rokonai ugyanezen bűnben, ne adják el, hanem kényszermunkára adják át.
10. Arról, aki rabszolgáját találja lopásban Ha pedig valaki saját rabszolgáját találja vétkesnek akár saját, akár mások vagyonának meglopásában, az említett ( isteni ) sugallat bizonyságul hívásával, ne mulassza el ( a szolgát ) orra levágása végett a bíráknak átadni.
11. A más házát megtámadó nemesről vagy vitézről Ha valaki a nemesek vagy vitézek közül más nemesnek a házát megtámadja, és ott harcot kezd, s annak feleségét megostorozza, ha elegendő vagyona van, vagyonának kétharmad részét adják át a bűntett elkövetéséért, egyharamada pedig feleségének és gyermekeinek maradjon meg. Ha pedig nincs elegendő vagyona, fejének megnyírása után, megkötözve és megostorozva vezessék a piacon körben, és így adják el, a többiek pedig, akik vele voltak, ha szabadok, vétküket ötvenöt bizánci ( arannyal ) váltsák meg, a rabszolgák pedig ugyanazon büntetéssel bűnhődjenek, mint uruk. Azokat az idegen rabszolgákat pedig, akik erre a verekedésre uruk tudta nélkül összegyűltek, adják el, és vételáruk felét a kihágásért kell adni, másik fele pedig uraiknak térüljön vissza.
12. A lopáson ért szabadról vagy rabszolgáról a) Ha valamely szabadot vagy rabszolgát lopáson érnek, akasszák fel b) Ha pedig ( a tolvaj ), hogy megmeneküljön az akasztófától, a templomba menekül, kihozván őt a templomból, vakítsák meg. c) A lopáson ért rabszolgát, ha nem menekül a templomba, miként a szabadot, akasszák fel. Az ilyen szolga urának legyen a vesztesége a felakasztott szolga, az elveszett dolgok urának pedig legyen a vesztesége: az elveszett dolgok. d) A lopáson ért szabadnak, ha a templomba menekült, és onnan kivezettetvén megvakították, fiai és leányai, ha tízévesek vagy annál fiatalabb korúak, szabadságban maradjanak, ha pedig tíz évnél idősebbek, vessék őket szolgaságra, és minden vagyonukat vegyék el.
175
e) Az olyan rabszolga pedig avagy szabad ( ember ), aki libát vagy tyúkot lop, fél szemét veszítse, és amit lopott, adja vissza.
13. Egyházi személyek lopásáról Ha egyházi rendű személy libát vagy tyúkot, gyümölcsöt vagy ehhez hasonlót lop, csupán a mester fenyítse meg vesszőzéssel, de amit lopott, adja vissza, ha ezeknél nagyobb dolgot lop, püspöke fokozza le, és a világi bíróságtól nyerjen büntetést.
14. A lopást elkövető szabadról a) Ha valamely szabad tíz dénár értékűt lop, akasszák fel, ha tíz dénárnál kisebb értékűt lop, a lopott értéket tizenkétszeresen adja vissza, és egy ökröt fizessen. b) A rabszolga pedig, ha ilyen lopást követ el, adja meg kétszeresen, és orrát veszítse. c) A szökött rabszolgát, ha valahol lopáson érik, vakítsák meg. És ezért – úgy határoztuk – ne akasszák fel, se nyelvét ne tépjék ki, és ha később ura megtalálja, keresse rajta, ha valamit elveszített.
15. Hogy a kereskedőnek ne legyen szabad lovakat vagy ökröket vásárolni vagy eladni, csak amennyire saját magának szüksége van Egyetlen kereskedő se merjen ennek az országnak semelyik határvidékén lovat vagy ökröt eladni vagy venni, hanem csupán saját magának az utazáshoz szükséges lovat avagy a szántáshoz való ökröket vásároljon, ha akar.
16. Azokról, akik lovakat vagy ökröket a király engedélye nélkül vásárolnak Ha valaki a király engedélye nélkül határvidékre lovat visz eladásra, az ilyentől a határvidék ispánja vegye el a lovat, és a ló tulajdonosát vesse börtönbe mindaddig, amíg őt saját ispánjának tanúbizonysága alapján meg nem vizsgálják, és ha bűnösnek bizonyul, mint tolvaj, vesszen el, ellenkező esetben szabadon és sértetlenül távozhat, azonban a lovat, melyet magával hozott, veszítse el.
17. Az ispánoknak tisztségüktől való megfosztásáról, ha megengedik a vételt vagy eladást A határvidék ispánjait, ha a király engedélye nélkül az ország határain túlra engednek lovakat vagy ökröket eladni, ispáni tisztüktől meg kell fosztani. A határok őrzői pedig, akiket a nép nyelvén “ewr”öknek ( “őrök”-nek ) neveznek, ha ispánjuk engedélye nélkül ilyesmit megengednek, ha szegények, szabadságukat veszítsék. Azok pedig, akik ezeknek az őröknek élén állnak, ha ugyanezen bűnben vétkeseknek találtatnak, mindenükkel együtt, amijük csak van, vesszenek el, csupán fiaik és leányaik maradjanak meg szabadságukban.
18. Az idegenek kereskedéséről Ha más országokból jönnek vendégek valamely határvidékre lóvásárlás vagy egyéb dolgok vétele céljából, az ilyenek az illető határvidék ispánjának a követével együtt menjenek a királyhoz, és a király engedélye alapján, amit és amennyit nekik megenged, a király poroszlója előtt vásárolják meg.
Szent László törvényei [ 1 – 6. § ] [ 7 – 12.§ ] [ 13 – 18. § ] [ 19 – 29. § ] I. László III. dekrétumának tartott törvény I. László hatalomra jutása után azonnal hozzáfogott a rendteremtéshez. Ennek érdekében 1077 körül adta ki III. törvénykönyvét. A tulajdonviszonyok átalakulása ugyanis a lakosság egy részét szolgasorba taszította. E réteg tiltakozása a tulajdon semmibevételében nyilvánult meg: bizonytalanságában elemelt mindent, ami mozdítható volt. "Magyarország főurai megesküdtek, hogy a tolvajt nem kímélik, és el nem rejtik." - olvasható a legelső cikkelyben. A törvények több, mint fele a tulajdon védelmével foglalkozott. Minden lopásért kemény megtorlás járt. Akit lopáson tetten értek, felakasztották. Ha közben bemenekült a védelmet nyújtó templomba, megúszta megvakítással, de tízévesnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Liba- vagy tyúklopásért kitolták a tolvaj szemét, Gyakori büntetés volt a kéz- vagy orrlevágás, a nyelv kitépése. Ha a bíró a bűnöst futni hagyta, mindenét elvesztette, és őt magát is eladták. Ellenben ártatlan ember felakasztása esetén csak az áldozat vérdíját kellett kifizetnie. Ebben a törvénykönyvben szerepel első ízben a nemes (nobilis) kifejezés. A megnevezés azt mutatja, hogy a szabadok társadalmában Szent István óta változások
176
mentek végbe. Az előkelőket vagyoni állapotuk és társadalmi helyzetük tekintetében jelentős különbségek választották el a szabadok tömegeitől. Kiváltságos helyzetüket I. László király törvénye már jogi normává emelte. László ún. III. és II. törvénye a király és a királyi tanács határozata, az ún. I. törvénykönyv a László király elnöklete alatt világi előkelők bevonásával tartott zsinat munkájának a terméke. Az ún. III. dekrétum azonban talán I. László uralkodása előtti időkben keletkezhetett. Ezt határozták, ezt a törvényt hozták: 1. A századosokól és tizedesekről a) Hogy a király követe menjen el minden egyes várba, s ott gyűjtse össze azoknak, kiket a nép nyelvén “ewr”-öknek ( ejtsd: őrök ) neveznek a századosait és tizedeseit, az összes alájuk rendeltekkel együtt, és parancsolja meg nekik, hogy ha valakit lopásban vétkesnek tudnak, mutassák meg, és ha azok, akiket bűnösökként mutatnak meg ( annak bizonyítására ), hogy ők nem bűnösök, ( isten- ) ítéletet akarnak vinni, engedjék meg nekik az (isten-) ítéletet. [ ----- ] b) Ezek után kérdezzék meg az összes előkelőktől és a néptől, nem tudnak-e valamely lopásról hírhedt falut, és ha (ezek) valamely (falut) megneveznek, szólítsa fel a király követe a falubelieket, hogy akiket a faluban tolvajnak ismernek, azokat adják ki. Ha pedig azok, akiket kiadtak (isten-) ítélettel akarják magukat védelmezni, ebben ne akadályozzák meg őket. De azoknak, akik már előbb is tolvaj hírében állottak, semmiképpen sem engedjék az (isten-) ítéletet. c) Azonkívül ugyanannak a falunak az ( összes ) lakóit osszák tízes csoportokba, és a tizedik a többi kilenc helyett ( is ) vigye a próbát. Ha ő tisztának bizonyul, a többi kilencet is tekintsék bűntelennek, ha bűnösnek bizonyulnak, amiképp fentebb mondottuk, mindegyik saját magááért vigye ( a tüzes vasat ), a tizedik pedig, ki a többi kilencért vitte, saját maga ( forró ) víz próbával vizsgáltassék meg. d) Azután a király követe faluról falura menjen, s kérdezősködjék a falubeliektől, hogy ahol tolvajt tudnak, mutassák meg. Azt is tegye közhírré, hogy egész Magyarország főemberei megesküdtek, hogy a tolvajt nem kímélik, sem el nem rejtik, s ők is ( ti. a falusiak ) hasonlóan cselekedjenek. És ha a parasztok azt mondják, hogy az esküt meg akarják tartani, akkor mutassák meg a tolvajokat, ahol ( ilyet ) tudnak. De ha később valaki azzal vádolja meg őket, hogy a tolvajokat elrejtették, és így esküszegőnek bizonyulnak, nyelvük megváltásáért tíz pénzt fizessenek, és vezekeljenek az egyházi szabályok szerint.
2. Azokról, akik mások embereit maguknál fogva tartják a) Megparancsoljuk azt is, hogy a király ugyanazon követe nyilvánítsa ki mindenkinek, úgy a nemeseknek, mint a nem nemeseknek, elsősorban a püspököknek, apátoknak, ispánoknak, azután pedig a kisebb személyeknek, hogy ha valaki András király és Béla herceg ideje és Sarchas nevezetű bíró összeírása óta a várkatonák avagy azok közül, akiket “ewnek”-nek ( ínnek-nek ) mondanak, valakit avagy rabszolgákat tart vissza magánál, mindezeket Szűz Mária mennybemenetele ünnepén a királynak szolgáltassa át. Ha ezt valaki vonakodnék megtenni, kétszeresen adja vissza, ha pedig valaki védelmezni akarja ( a nála lévő személyeket ), az előbb említett ünnepen jöjjön a ( királyi ) udvarba, és ott adja elő védekezését. b) Azok is, kiket “wzbeg”-nek ( “üzbég”-nek ) neveznek, jöjjenek azon az ünnepen mindnyájan a királyi udvarba, és ( rájuk nézve ) ezután az legyen érvényes, amit [ ------- ] akkor visszaadni parancsolunk, valaki visszatart, kétszeresen adja vissza, és ötvenöt penzát fizessen a kihágásért. c) És ha azzal kapcsolatban, aki másnak a tulajdonát visszatartotta, valami gyanú támad, azon okból, mivel az, akit visszatartott, tolvaj és rabló hírében állt, tisztázza magát istenítélettel, ha bűnösnek találtatik, ő maga is mint tolvaj ítéltessék meg. d) Ha azok közül, kiket a nép nyelvén “wzbeg”-nek neveznek, némelyek valamely személy szolgálatában állanak is, az ilyeneket is szolgáltassák vissza a királynak Szűz Mária mennybemenetelének ünnepén, ha ezt valaki megszegi, kétszer annyit adjon vissza, és azonkívül a törvényszegésért ötvenöt penzát fizessen.
3. A nádorispánról Azt is akarjuk, hogy ha olykor a nádorispán hazamegy, a király és az udvar pecsétjét hagyja annál, aki helyetteseképpen ott marad, hogy miképpen a királynak egy udvara van, úgy pecsétje is egy legyen. Ameddig pedig ez az ispán otthon marad, pecsétjét senkire se küldje, csupán azokra, kiket “udvarnokok”-nak neveznek, és akik önként, saját akaratukból mennek hozzá, azok felett legyen szabad
177
neki ítélkezni. Ha másképpen cselekszik, ötvenöt penzát fizessen. Hasonlóképpen a herceg ispánját is, ha az nemcsak a saját alattvalói, hanem mások felett is ítélkezik, ugyanazon büntetéssel javítsák meg.
4. Az olyan tolvajról, aki a templomba menekül Ha valamely szabad lopást követ el, és az egyházba menekül, legyen annak az egyháznak a szolgája, amelyben menedéket keresett. Az pedig, akinek tanácsára menekült meg, saját részét veszítse ( ti. a tolvaj szétosztandó vagyonából ). És ha a pap amazt ( az odamenekült tolvajt ) felszabadítja, helyette legyen az egyház rabszolgája. Azt pedig, ki a lopást elkövette ( és a pap szabadon bocsátott ) adják el más országba, és ha később ide visszatér, szúrják ki a szemét.
5. A rabszolgáról vagy szabadról, aki ugyanazon bűn miatt az egyházba menekül a) A rabszolgát pedig, aki lopást követett el, és az egyházba menekül, urának adják vissza, és az, akinek tanácsára futott oda, adjon az egyháznak két penzát. b) És ha szabad követett el lopást, de mielőtt elfogták vagy megkötözték volna, az egyházba menekült, az ( ilyen ) hasonlóképpen legyen az egyház rabszolgája, és akit meglopott, az ne veszítse el az ő részét. c) Ha rabszolga fut ilyen módon az egyházba ( ti. mielőtt elfogták volna ), ura egy pénzzel visszaválthatja őt, és akinek a tulajdonát ellopta, annak ( a szolga ura ) azt teljesen térítse meg. d) Ha pedig a szolga valami nagy dolgot lopott, éspedig akkorát, amennyit ura visszatéríteni nem tud, az, akié a szolga, adjon az egyháznak egy penzát, és a szolga legyen az egyházé.
6. A lopást elkövető asszonyról Ha valamely férjes asszony lopást követ el, orrát veszítse, és adják el, és minden vagyonával együtt, amivel férje halála után más férfihez mehetett volna, bűnhődjék. És ha özvegyasszony cselekszi ugyanezt, egyik szemét veszítse, és – kivéve a gyermekeit megillető részt – vagyonával bűnhődjék.
7. A lopást elkövető leányról Ha valamely hajadon leány lopást követ el, adják el, és soha se térhessen vissza a szabadság állapotába. És ha valaki ( őt ) felszabadítja, árát fizesse meg ( ti. büntetésképpen ), a leányt pedig vezessék a király udvarába.
8. Az olyan tolvajról, akik tíz vagy hat dénár értékűt lopnak a) Ha szabad ( ember ) tíz dénár értékűt lop, minden vagyonával együtt vesszen el, ha kevesebbet, egyik szemét vájják ki, és Szent István törvényei szerint ítéljék meg. b) Ha a szolga hat dénár értékűt lop, veszítse el mindkét szemét, ha kevesebbet ( lop ), egyik szemét, és amit lopott, ura kétszeresen adja vissza.
9. Azokról, akik tolvajt fognak a) Ha valaki tolvajt fog és megkötözi, csak három napig tartsa magánál, a negyedik napon állítsa a bíró elé, és ha esetleg azt mondja, hogy a tolvajlás bűnrészeseit is meg fogja találni, nyerjen hat hét haladékot, és ezalatt a tolvajlásban részeseket, akiknek megtalálását ígérte, találja meg, ha pedig nem találja, a király ítélete szerint bűnhődjék. Ha pedig tovább tartja őt ( a tolvajt ) ( fogva ), mint három napon keresztül, és nem állítja őt, miként mondottuk, a negyedik napon a bíró elé, és ezért a tolvaj rokonai vagy annak ura, ha ura van ( ti. ha szolga az illető ), panaszt emelnek, állítsák ( a tolvajt ) bíró elé, és magát ( az elfogót is ), mivel amazt megkötözve tartotta, és nem állította a törvény szerint a harmadik vagy negyedik napon elő, állítsák a bíró elé, és ezért, mivel igazságtalanul tartotta vissza a tolvajt, tíz penzát fizessen, a tolvajt pedig a törvény szerint ítéljék el. b) És ha valaki a bírák ítéletét megvetőleg áthágja, hat penzát fizessen ( a bírónak ), a bíró pedig a tolvajt erővel vegye el, és ha a tolvaj istenítéletet kér, és az istenítélet megengedtetvén neki, ártatlannak bizonyul, ebből a hat penzából ( a bíró ) egyet a szentegyháznak adjon, és ha bűnösnek találtatik, minden vagyonával együtt a király tulajdonává legyen.
10. Azokról, akik hadjárat idején lopnak a) Ha a király hadjáraton van, és ezalatt tolvajt találnak fogni, az, aki fogta, erősen őrizze, de miután a király és előkelői visszatértek, azon az időhatáron túl, melyet mondottam, ne merészelje magánál tartani. Ha pedig másképpen cselekszik, hat penzát fizessen. b) Ha valaki hadjárat idején lopást követ el, az ilyet minden vagyonával együtt irtsák ki.
178
11. A kereskedőkről, akik városról városra járnak Ha valaki városról városra járva vásárol és elad, és valamiről, amit korábban eladott, később kiderül, hogy lopott dolog volt, azt, aki eladta, mint tolvajt ítéljék el, azokat pedig, akik tanúk voltak, ( isten- ) ítélettel vizsgálják meg, ha bűnösnek találtatnak, mint tolvajokat ítéljék el őket.
12. A nemesek udvarában fogott tolvajról Ha valaki valamely nemes udvarában követ el lopást, vagy az udvarház gazdájának jelentsék, vagy az ő poroszlójának. És ha véletlenül az történik, hogy egyik sincs otthon, várjanak tíz napig, ha a tizenegyedik napon sem megy haza egyikük sem, állítsák ( a tolvajt ) bíró elé, és a törvény szerint bánjanak vele.
13. A szökött javak gyűjtőiről A szökött dolgok összegyűjtője, akit a nép nyelvén “joccedeth”-nek ( javak szedője ) neveznek, mindaz, amit összeszed, az illető megyének a várába gyűjtse össze, és a király lovásza, és annak a várnak az ispánja a vár külső részében istállót csináltassanak, s ott, ami jószágot csak összegyűjtenek, Szent Mihály napjáig őrizzék, a szökött emberek, tudniillik a ioch ( ejtsd: “jok” – javak ) kétharmad részét adják a király poroszlójának, egyharmadát az ispánnak, és egészen az említett ünnepig őrizzék őket, mindezekből Szent Mihály ünnepe után, amikor szétválasztják őket, a püspök küldötte tizedrészt kapjon. Szent Márton ünnepétől Szent György ünnepéig ( ismét ) gyűjtsék össze a juhokat és ökröket és hasonló módon osszák széjjel. És ha közben a szökött javak összegyűjtője, akit említettem, mindezeket megszegi, minden vagyonával együtt vesszen el, kivéve gyermekeit és feleségét, ha az, aki az ispán nevében gyűjtötte a szökött javakat, szabad ember volt, hasonló módon vesszen el, ha rabszolga, vegyék el őt az ispántól. Ha az, aki a király nevében gyűjtötte a szökött jószágokat, abból, amit gyűjtött, valakinek adott, mindketten vesszenek el, és ha valaki az ilyen dolgokból valamit ( a javak szedője előtt ) letagadott, amennyit letagadott, tizenkétszer annyit adjon vissza.
14. Azokról, akik a futárok által elengedett lovakat tartanak maguknál Ha valaki olyan lovakat tart magánál, melyeket a futárok engedtek el, három héten át bemutatás végett vezesse a templom elé, vagy a vásárba. És ha a tulajdonosa nem jön, adja azt a király gyűjtögetőjének. Hasonlóképpen a tolvajok által elbocsájtott lovakkal az történjék, hogy aki a tolvajt lóval együtt fogta el, a tolvajt adja át a bírónak, a ló pedig legyen az övé.
15. Azokról, akik a király határozatát megvetik Aki pedig a király és a főemberek határozatait megszegi, ha püspök, ítéltessék meg a király akarata szerint, ha ispán, ispánságából mozdítsák el, ha százados, tisztétől fosszák meg, és azonfelül ötvenöt penzát fizessen, ha vitéz, hasonlóképpen ötvenöt penzát fizessen.
16. A bírákról Akarjuk, hogy mindegyik bíró ( csak ) a saját kerületében ítélkezzék.
17. Azokról a tolvajokról, akik az egyházba menekülnek, és magukat ártatlannak vallják Ha valamely tolvaj, szolga vagy szabad, az egyházba megy be, és magát ártatlannak mondja, ( isten- ) ítélettel vizsgálják meg őket. Ha bűnösnek találtatnak, úgy ítéljék meg őket, mintha nem mentek volna a templomba, ha pedig bűnüket beismerik, boldog István törvénye szerint ítéljék el őket.
18. Hogy senki se merjen a tolvajjal kiegyezni Senki se merjen a tolvajjal kiegyezni, ha pedig valaki ezt teszi, ötvenöt penzát fizessen.
19. Senki se vezesse a tolvajt más bíró elé Akarjuk azt is, hogy ha valaki tolvajt fog, az ügyet az előtt a bíró előtt tárgyalják, akinek a kerületében a tolvajt elfogták.
20. Az eltulajdonított dolgokról a) Az elszökött javakat szedjék össze Szent György ünnepétől Keresztelő Szent János ünnepéig, és vigyék a várba, és ott őrizzék azokat Szent Mihály ünnepéig, s állandóan mutogassák a vásáron, és ha valaki megtalálja saját szolgáját, vagy szolgálóját, váltsa vissza kilencven dénárért, lovát tizenkettőért, ökrét ötért, amiből kétharmadrészt a királynak, egyharmadrészt az ispánnak kell juttatni. Ha pedig Szent Mihály ünnepéig nem ismer rájuk senki, osszák szét őket az előbb említett módon, azonban semmiképpen ne adják el őket, vagy el ne rejtsék, csupán azoknak munkáját vegyék igénybe. Ha pedig
179
a gyűjtögető eladja vagy elrejti, háromszorosát adja vissza, és azonkívül tíz penzát fizessen. Az ispán pedig, ha rábizonyul, hogy azt tette, ötvenöt penzát fizessen. b) Hasonlóképpen megparancsoljuk, hogy akik Béla király uralkodása óta elszökött javakat tartanak maguknál, azokat Szent István ünnepéig bocsássák ki kezükből.
21. Azokról, akik másnak a rabszolgáját vagy szolgáló népét befogadják Megtiltjuk azt is, hogy valaki másnak a rabszolgáját vagy szolgáló embereit befogadja, ha pedig valaki befogadja, ha ispán, tudja meg, hogy kétszer ötvenöt penzát fog fizetni, ha tisztséget viselő, kétszer huszonöt penzát, ha a népből való, kétszer öt penzát. Ha pedig az, akit befogadott, vagy lopásért vagy bármely bűntettért rejtőzködik, és a befogadó részese amaz bűnének, de tagadja, hogy részese lenne, ha ispán, esküvel tisztázza magát, és azonfelül ötvenöt penzát fizessen, ha pedig a népből való, hasonló esküvel tisztázza magát, és öt penza kártérítést adjon, és ha a rabló valamit mondani akar ellene, hallgassák ki.
22. A letett és helyébe állított bíróról Ha a bírák közül valamelyik nem fejez be egy ügyet, mielőtt visszavonják megbízatását, menjen el a helyébe állított bíróhoz, és vele tárgyalja meg, miképpen szándékozott ítélni, és ezután kapja a bírság kilencedrészét, a bíró pedig tizedrészét.
23. A hamis bírákról Hogyha valamely hamis bírákat találnak, akik egy ügyben titokban ítélkeznek, állítsák az elé a bíró elé, akinek a kerületében találták őket, és megtudakolván tőlük, hogy milyen vétségről volt szó, azt, amit ítéltek, kétszeresen adják vissza, és azonfelül tíz penzát fizessenek.
24. A pert halogató bírókról Ha valaki a perben való ítélethozatalt harminc napnál tovább halogatja, verjék meg.
25. A bírák pecsétküldéséről a) A bíró bárkire ráküldhesse pecsétjét, kivéve a papokat és egyházi személyeket, valamint az ispánokat. b) Ha pedig valaki a bíróról azt állítja, hogy az igazságtalanul ítélt, és nem tudja bizonyítani, öt penzát fizessen, ha pedig a bírót marasztalják el, (a bíró ) a bírságot kétszeresen adja vissza, és ezenfelül öt penzát fizessen. c) A bíró ítéletéért csak egy éven belül, azután nem vonható felelősségre.
26. Azokról, akik a bírák pecsétjeit megvetik Ha valaki a bíró pecsétjét megvetve az ügy tárgyalására nem megy el, első esetben öt penzával büntessék, ha második esetben sem megy el, ugyanannyival, ha harmadszor sem, az ügyet veszítse el, és megnyírva adják el tartozásáért.
27. Azokról, akik otthon megvívnak Azok ügyében, akik otthon megvívnak és a bíróhoz nem mennek, semmit se keressen a bíró. Ha hozzá mennek, cselekedjék tetszése szerint. Ha pedig kiegyezvén, ezekután valamit a bírónak adnak, egyharmad részét magának, kétharmadát a királynak tartsa meg.
28. A futárokról, akik a lovakat a harmadik falun túl viszik A futárok közül senki se merjen egy lovat a harmadik falun túl vinni, vagy pedig elvenni azoktól, akik a templomba mennek vagy onnan jönnek, avagy a püspökök vagy az ispánok udvarába ( mennek ), sem pedig a papoktól és egyházi személyektől és azoknak a szekeréből. Egyébként azonban vegyen el bármilyen lovat, amit talál, hogy a király követségét hamarabb elintézhesse. Aki pedig a futárt megveri, ötvenöt penzával, ha kantárszáránál fogva visszatartja, tíz penzával büntessék.
29. Azokról, akik elveszett dolgaikat keresik Ha valaki szökött rabszolgáját vagy bármely elveszett dolgát akarja megkeresni, senki se akadályozza őt ebben. Aki pedig megakadályozza, vagy a keresőt megveri, tíz tinóval bűnhődjék, amelyek tíz penzát érnek.
180
SZENT LÁSZLÓ LEGENDA FRESKÓKON A Szent László-legenda falképsora a középkori Magyarország templomaiban László Gyula mintegy félszáz falképsor meglétét mutatta be könyvében. Többet az ismertek közül elveszítettünk azáltal, hogy a templomot elbontották (pl. Homoródszentmárton, Sepsibesnyő stb.) Néhányról Huszka József rajzmásolatot készített és ezeket az Országos Műemlékvédelmi hivatalban őrzik. A ma ismert és látható harminc Szent László-legenda falképsor a 14. és a 15. század során készült. Akkori uralkodóink, Anjou házi Károly Róbert, Nagy Lajos, és Luxemburg-házi Zsigmond király korára vált a lovagkirály Szent László az uralkodók példaképévé. Ezért is temetkeztek Szent László mellé a váradi székesegyházba.
A Szent László-legenda falképsor eurázsiai kapcsolatai A Szent László legenda jelenetsorának több részlete előfordul régészeti leleteken Eurázsia közelebbi és távolabbi vidékeiről. A legismertebb az Ermitázsban, Szentpétervárott őrzött hun-szkíta övdíszpár a pihenési jelenthez hasonló elrendezéssel, melynek képét az angol nyelvű wikipedia lexikonban lehet látni. Leggyakoribb a birkózási jelenet, melyből többet összegyűjtött László Gyula régészprofesszor munkáiban. Gyakran a lovak is küzdenek egymással. Ilyen övlemez is ismert Ordoszból. A birkózási jelenet szerepel a vjatkai tálon is, Szibériából.
Szent László-legenda középkori falképei: Falusi templomainkban a határvidékeken s néha az orsz. belsejében is látható Szent László-legenda középkori falképei időben a szkítákig, térben Távol-K-ig (Ordos vidék) mennek vissza, s lényegében a világosság és sötétség küzdelmét ábrázolják, mindig a tp. É-i falán. Szt László nagyváradi sírja köré több kir-unk, egyh. és világi hatalmasságunk temetkezett, Várad pedig mint búcsújáró hely várossá fejlődött. A legendák és csodák nagy része az eu. sztek tört-ének visszhangja, de az elrabolt m. leány megmentése sajátosan m. legenda. Ennek párhuzamai mind tört-ét, mind ábrázolását illetőleg K felé vezetnek. Az eredeti monda sebezhetetlen hőseinek egyike (László) világosban (fehér ló, ezüst páncélzat, világos arcszín, szakáll és haj), a kun sötétben jelenik meg, szájából láng csap ki. Így váltak a Szent Lászlólegenda középkori falképei a prédikátorok számára a jó és rossz küzdelmének megtestesítőjévé. - Legendáinak azt a részét, amely a 14. sz. végén annyiszor megjelenik székelyföldi tp-ok falán, Kálti Márk krónikája írásban, a Magyar Anjou Legendárium és a Képes Krónika képekben is megőrizte. Legkedveltebb mozzanata a cserhalmi, más néven kerlési ütközet. A Képes Krónika szerint „Szt László herceg meglátott egy pogányt, aki a lova hátán egy szép magyar lányt hurcolt magával. Azt gondolta tehát Szt László herceg, hogy ez a váradi püspök leánya, és ámbár nehéz sebben volt, mégis nagyhamar üldözőbe vette lova hátán, melyet Szögnek nevezett. Midőn azután lándzsavégre megközelítette, semmire sem ment vele, mert az ő lova már nem iramodott gyorsabban, amannak lova sem maradt vissza semennyit sem. Így mintegy kartávolság volt a lándzsa hegye és a kun háta mögött. Rákiáltott tehát Szt László herceg a leányra és mondá: szép húgom, fogd meg a kunt övénél, és vesd magad a földre! Az meg is tette. Mikor a földön hevert, Szt László herceg közelről át akarta szúrni lándzsájával. A lány ekkor nagyon kérte, ne ölje meg, hanem bocsássa el. A szent herceg ezután sokáig vívott a férfiúval, majd elvágta inát és megölte... Nagy volt az örvendezés Magyarország-szerte...” - A Képes Krónika ebből az eseményből a legdrámaibb jelenetet örökítette meg: Szent László és a kun birkózását. A Magyar Anjou Legendárium már 6 képet ad, az utolsón a harcban megsebesült Lászlót a Szűz Máriává változó leány gyógyítja meg. - A régi székelyföldi tp-ok (Gelence, Homoródszentmárton, Besenyő, Erdőfüle, Bibarcfalva) falfestményein Szt László legendájából „mindenütt csak a cserhalmi ütközetet, s annak egy epizódját találjuk előadva, amikor Szent László az ütközet után egy m. leányt szabadít meg az őt vivő kun rablótól”. - Huszka József az 1880/90-es években székelyföldi ref. és unit. (egykor kat.) tp-ok számos elmeszelt Szt László-freskóját
181
tárta föl. Másolataiból ismerjük Bibarcfalva, Erdőfüle, Homoródszentmárton, Maksa, Marosszentkirály tp-ait, mert puritán fanatizmusból v. műveletlenségből a sz-fordulón ezeket lebontották, Bögöz, Kilyén, Magyarremete freskóit a falubeliek elmeszelték, Nagyajta, Sepsibesenyő, Csíkmenaság falképeit veszendőbe hagyták. Radocsay Dénes dokumentációja szerint csak Csíkszentmihály, Gelence, Székelyderzs ábrázolásait sikerült megőrizni. - A szepesi, hetivásárra utaló Csütörtökhely első neve 1263: Szentlászló. A név még a tatárdúlás előtt idetelepített m. gyepűőröktől származik, akik a lovagkir. oltalma alá helyezték magukat. A helység súlyponti jelentőségét mutatja, hogy a szepesi lándzsásnemesség az egész kk-ban itt tartotta üléseit, pedig ekkor a tájat már főleg németség lakta. - A magyarság Árpád-kori jelenlétét tanúsítják Zsegra 1245: Szentlélek tiszt-ére sztelt tp-ának Szt László-falképei: fölvonuló m. csapat, a kun üldözése, küzdelem, a kun lefejezése, Szent László megpihenése. A m. alapítású Vitkfalva Szt Fülöp és Jakab (1298) tp-ának freskóján László győzelme és megpihenése látható. A hajdan ném. lakosságú Svábfalva Fülöp és Jakab tp-ának falkép-maradványait (lovasharc, párviadal) az magyarázza, hogy a falu régebben lándzsások kezén volt. - Szék Nagyboldogasszony-tp-ában a kutatók elmeszelt Szt László-legendára gyanakszanak. A sárosi Kisszeben Szent lászló legenda-freskóit nem sikerült megmenteni. A tatárdúlás után bevándorolt szepesi németség megőrizte ugyan a freskókat, de a szt kir. tiszt-ét nem ápolta tovább, hanem a maga rajnavidéki szülőföldjének patrocíniumaihoz ragaszkodott (Quirinus, Szervác, Lénárd, Ottília, Orsolya). - A kultusz a tatárdúlással délebbre szorult gyepűőrző m. világ eleven emlékezeteként gyökeret vert a helyére települő szlovákság körében is. 1957: Nagylomnic tp-ának sekrestyéjében tártak föl a 14. sz. elejéről, a kor legkiválóbb hazai alkotásai közé tartozó Szt László-freskókat: a kun üldözése, viadal, a kun legyőzése. Lászlónak a Szepességben található kultikus emlékei a hajdani m. szakrális tájat idézik. A gömöri m. Hosszúszó (Hosszúaszó, 12. sz.) és Kecső (1332) korai Szt László-patrocíniumai, a Kacsics-nemzetség alapításai a szepesi lándzsások példájára a „Gömörőr” társad. patronálását célozzák. Gömörben, későbbi szl. környezetben is találkozunk László-falképekkel, amelyek a m. kegyúr szándékából talán még szintén a határvédelem eszmei emlékei: Gömörrákos (cserhalmi ütközet, 14. sz.), Karaszkó (indulás az ütközetbe, a csata, birkózás, a kun lefejezése, megpihenés, 14. sz.). - Szt László-freskót rejt Hárskút, Rimabánya és Feketeardó tp-a is. 1965 k. tárták föl Tereske hajdani apátsági tp-ának falképtöredékeit. Földrajzilag ide sorolható még a borsodi Szalonna is. Megviselt Szt László-freskók bukkantak elő a kassai Szt Mihály-kpnában. - 1319: Drugeth Fülöp Középnémeti közelében, a Hernád szg-én Sznt László tiszt-ére kpnát építtetett a pálosok számára. A szt kir. ereklyéje (ujja) előtt esküt tettek, s búcsújáró kultusz is kifejlődött mellette. IV. Béla 1251: megalapította Turóc, másként Znióváralja prem. prépságát. Ősi fészkében, Necpál faluban a Justh család bizonyára nem véletlenül ajánlotta a kegyúri egyh-at Szent László oltalmába. A román jellegű tp. Ipolyi Arnold szerint talán még a 12. szból való. Föltárt freskóiról, így a Szt László-legendáról a 20. sz. elején másolat készült. - A Ny-i gyepűvidék Szent László-kultuszát idézik Velemér, s főleg Bántornya freskóciklusai, továbbá Sárvár, Léka, Őrisziget, Pinkamiske, Belatinc, Zalalövő, Bucsuszentlászló nagyrészt kk. eredetű patrocíniumai. - Mintha a kk. ikgr. gyakorlatot követné, ciklust pótolná a Bucsuszentlászló ferences ktorában őrzött 16, eredetileg 18 barokk táblakép (1742), melyeket az alsó folyosón lévő falfelületeken galériaszerűen helyeztek el. - Peremarton tp-ának szentélyében a Szt László-legenda néhány mozzanatát Cymbal barokk freskói örökítik meg. A tp-ot a szt kir. tiszt-ére emeltette a kegyúr veszprémi kápt. A pozsonyi prím. palota Szt László-kpnájának freskói Maulbertsch alkotásai. - Szt László legendája gótikus szárnyasoltáraink táblaképein is föltűnik, legtöbbször István kir. társaságában: Bártfa (16. sz. eleje), Bélakorompa (1516), Nagyturány (1490), Háromszlécs (1510), Hizsnyó (1508), Liptószentkereszt (1510), Ludrófalva (1510), Márkfalva (1517), Mohos, Nagytótlak (1490), Pónik (1390), Szepeshely (Szentháromság-oltár, Háromkirályok-oltár, Mária halála-oltár, 1470), Túrócbéla (1520), Vitkfalva (1480), Zsidve (1508). Kk. Szent László-oltárok: Várad, Buda (várbeli temetőkpna, 1436), Esztergom (1397), Gyulafehérvár (1451). - Gótikus faszobrai: Bártfa (Jézus születése-oltár, 1480), Gánóc (1480), Káposztafalva (1516, m. sztek társaságában), Kassa (1470), Kisszeben (1510), Mateóc (1500), Necpál, Szepeshely (1499). - Alapítója, Szt László emlékezetét a zágrábi szegyh. szárnyasoltárral tisztelte meg, táblaképein Szt László életének horvát vonatkozásai. - A Krakkó melletti Bielany ktora számára Tommaso Dolabella a 17. sz. elején Szt László-ciklust festett: László tp-ot látogat, alamizsnát osztogat, ostorozza magát, meghal, sztté avatják. L.Gy. Horváth Cyrill: Szt László legendáink eredetéről. Bp., 1928. - Györffy György: László király emlékezete. Bp., 1977. - Athleta Patriae. Bp., 1980. - László Gyula: A Szt László legenda kk. falképei. Bp., 1986.
182
Ének Szent László királyról (1500 körül)1[1] 1. Idvezlégy kegyelmes Szent László király! Magyarországnak édes oltalma, szent kerályok közt drágalátus gyöngy, csillagok között fényességes csillag. 2. Szentháromságnak vagy te szolgája, Jézus Krisztusnak nyomdoka követi,2[2] Te szent léleknek tiszta edénye, Szíz Máriának választott vitéze. 3. Magyarországnak vagy kerályi magzatja, szent kerályoknak fényes tüköre teneked atyád kegyes Béla kerály, 3[3] hogy hozza képest kegyes kerály lennél. 4. Nekönk sziletíl Lengyelországban, 4[4] Mennyből adatál nagy csudaképpen. másszor sziletíl szent keresztvíztől, ősödnek nevén László lőn neved. 5. Mikoron méglen gyermekded volnál, kihoza Béla kerály jó Magyarországba, hogy dicsekednél te két országban, Magyarországban és Mennyországban. 6. Letelepedél Bihar-Váradon, ah5[5] várusnak lől édes oltalma; templomot rakatál Szíz Máriának, kiben6[6] most nyugoszol menden tisztességvel. 7. Környől fekesznek téged császárok, püspökök, kerályok és jobbágyurak; olaj származik szent koporsódból,7[7] tetemed foglalták az szép sár-aranyból, 8[8] 8. Téged dicsérnek szent zsolozsmával papok, diákok és várusnépek; téged dicsér földnek kereksége, mert téged dicsérnek Istennek angyeli. 9. Te dicsekedel keráli székedben, A híres énekről Gerézdi Rabán bizonyította be, hogy későbbi, mint az 1470 körül szerzett latin himnusz, tehát hogy latinból fordították magyarra és nem fordítva. Gerézdi szerint a magyar vers egyházias típusú világi ének. A versnek két csonka másolata maradt fenn. Az egyik a Gyöngyösi- a másik a Peer-kódexben. E kettőből állítható össze a teljes vers, melyet a legfrissebb kritikai kiadás nyomán közlünk: GERÉZDI Rabán, A magyar világi líra kezdetei, Akadémiai Kiadó, Bp., 162-164. 2[2] nyomdokát követő 3[3] I. Béla. Uralkodott: 1060-1063. 4[4] István halála után a Vazul-fiak, köztük Béla, László apja, lengyelországba menekültek. 5[5] "a" névelő 6[6] Ti. a templomban 7[7] Ez a szentség jele. 8[8] Sár-arany=sárga arany 1[1]
183
képed feltötték az magas kőszálra, fénlik mint nap, salyog mint arany: nem elégeszik senki, tereád nézni. 10. Te arcul teljes, szép piros valál, tekéntetedben embereknél kedvesb; beszédedben ékes, karodban erős. lám mendent te ejtesz, ki tevéled küzdik. 11. Testedben tiszta, lelkedben fényes, szívedben bátor, miként vad oroszlán, azért neveztek Bátor Lászlónak, mikoron méglen iffiúdad volnál. 12. Tagodban ékes, termetedben díszes, válladtul fogva mendeneknél magasb;9[9] csak szépséged10[10] császárságra méltó, hogy szent korona téged méltán illet. 13. Mert választa az Szíz Mária, megdicsőíte sok jó ajándékkal, hogy te őriznéd és oltalmaznád, neki ajánlád jó Magyarországot.11[11] 14. Fejedben kele12[12] az szent korona, megbátorejta téged az Szentlélek; kezdéd követni atyádnak életét, rózsákot13[13] szaggatál, koronádban fízéd. 15. Te tatároknak vagy megtereje, magokat szaggatád14[14] az havasokban, te pogányoknak vagy rettenetik, terekek mondottak feld félelmének. 16. Te kivagdalád az eretnekeket, mind kigyomláltad, elszaggatád, nem volt idédben gonoszol teve,15[15] mert csak híred-neved mindenek rettegték. 17. Azért igazságnak valál bírója, Az szép szízességnek valál koronája, te tisztaságnak tiszta ótalma, irgalmasságnak teljes keveteje. 18. Dicsérjük magyarok Szent László kerált, Bizony érdemli mi dícséretönköt, dicsérik őtet angyelok, mondván: Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály.
Az Árpád-háziak között többen is feltűnően magasak voltak. A kifejezés értelme: "már csak szépséged miatt is". 11[11] A fordító tévedése "neki ajánlott" helyett. 12[12] fejedre került 13[13] erényeket 14[14] Ti. úgy, hogy írmagjok sem maradt. 15[15] tevő 9[9]
10[10]
184
SZENT LÁSZLÓ HERMÁJA
Szent László király 1095-ben halt meg. Testét a nagyváradi székesegyházban temették el. III. Celestin pápa 1192-ben szentté avatta. Ekkor felbontották sírját és testét díszes sírba helyezték át. A koponyát azonban külön választották és mellszobor alakú tartóba helyezték, majd a sír fölé tették. Ez az ereklye nemcsak a vallásos tiszteletnek volt tárgya, hanem az igazságszolgáltatásban is szerepe volt, rátették kezüket a vallomástevők, és ott volt a nemzet életének minden jelentős eseményénél, így a csaták mezején is. Az ereklyetartó 1406-ban, egy tűzvészben megrongálódott, magának az ereklyének azonban nem esett baja. Ezután hamarosan, még Zsigmond királysága alatt készült a mai ereklyetartó. A koponya ezüst borítással lett körülvéve, de a felső részén érinthető maga a koponyacsont. A Herma felül kinyitható és ott van belehelyezve az ezüstlemez borítású koponya. László Gyula történész-professzor szerint - akinek alkalma volt a Hermát tüzetesen megvizsgálni -, az ereklyetartó arcvonásai megának, Szent Lászlónak az arcvonásait tükrözik. Az ezüstötvözetből készült Herma később a Báthori család kincstárába került. Naprághy Demeter, a fejedelem kancellárja - aki veszprémi, majd győri püspök lett - hozta magával 1606-ban. Prágában restauráltatta a Hermát. A koronán ekkor kicserélték az igazi drágaköveket. A Hermát Telekesy István a törökök elől az ausztriai Borostyánkő várába vitte és a törökök elvonulása után került vissza Győrbe. A XV. század végén az állkapcsot elválasztották a koponyától, és azt Bolognában őrzik. A nyakszirtcsontból pedig Zichy Ferenc püspök 1775-ben egy darabot a nagyváradi székesegyháznak adományozott és azt ott szintén díszes hermában őrzik. Simor János püspök 1861-ben az újonnan restaurált Hédervári kápolnában helyezte el a Hermát. Szép oltárt készíttetett és díszes üveggel borított tartóba helyezte. A szent király ereklyéjének tisztelete az 1762-es földrengés után terjedt el. A hívek ugyanis Szent Lászlóhoz folyamodtak, hogy a földrengés veszedelmétől mentse meg Győrt. Nem is érte súlyosabb kár a várost. Zichy Ferenc püspök rendeletére ettől kezdve minden évben körmenetben hordozzák körül az ereklyét. Először a város falain tették ezt, majd azok lerombolása után az utcákon tartják a körmenetet. A körmenetben eredetileg papnövendékek vitték a Hermát. 1919-ben a kommün idején azonban a győri polgárok vállalták, hogy vállukon viszik és azóta ez a hagyomány él tovább. 19501989 között szünetelt a városi körmenet, csak a Székesegyház falain belül tartották meg azt. A rendszerváltás óta ismét ünnepélyes keretek között, katonasággal és zenekarral kísérik a győriek Szent László hermáját a város utcáin. A Herma hazánk harmadik kiemelt nemzeti ereklyéje, a Szentkoronát és a Szent Jobbot követően. A világ minden részéről felkeresik a látogatók. 1971-ben a Hédervári kápolna restaurálásakor a Simor püspök által készített oltárt lebontották és a Hermát egy fekete márvány talapzatra helyezték. Forrás: http://www.gyor.egyhazmegye.hu/index.php?t=st&id=10
185
Bencés kolostor (Somogyvár) http://hu.wikipedia.org/wiki/Benc%C3%A9s_kolostor_(Somogyv%C3%A1r)
Somogyvár falu északi végén emelkedik Kupavárhegy, amelynek 3 ha területű fennsíkját három oldalról ma is látható sáncok fogják körül. A középkorban még a nagyberek széles víztükre övezte Kupavárhegyet. A néphagyomány szerint Somogyvár lett volna Szent István ellenlábasának, Koppány vezérnek a hatalmi központja.
A kolostor története
Légifelvétel a romokról
A 11. században készült sáncon belül egy kisméretű templom épült, amelyet temető övezett. Szent László király 1091-ben alapított Somogyvárott bencés apátságot, amelyet francia földről származó szerzetesekkel népesítettek be. A 13. században az apátság már magyar vezetés alá került. A 15. század a hanyatlás időszaka. 1508-ban már nem volt szerzetesi élet a kolostorban. 1553-ban említik a kolostor utolsó apátját. 1556-ban jutott a várrá alakított kolostor török kézre. 1799-ben még magasan álltak a templom és a kolostor falai, valamint a védőfalak.
A kolsotor feltárása, építészete Az impozáns somogyvári romok már a 19. század elején felkeltették a kortársak érdeklődését: 1823ban, majd 1824-28-ban Mátray Gábor, 1885-ben Gerecze Péter folytatott ásatásokat itt.. De az igazán nagyarányú (bár mindmáig befejezetlen) ásatások 1972-ben kezdődtek, s több mint egy évtizeden keresztül folytak. A kolostor két homlokzati tornyú, háromhajós, félköríves szentélyzáródású, bazilikális elrendezésű temploma 57×25,2 m nagyságú. A kolostor a templomtól északra épült. Díszudvara 24 25 m-es volt. A 14. században a templomot átépítették. Ez volt az apátság második virágkora. Ekkor bővítették a kolostort is. Amikor Luxemburgi Zsigmond király eladományozta a kolostort, megindult a hanyatlás. Az 1970/80-as években föltárt falak állagmegóvására, kiegészítésére is sor került. 1991-ben nyitották meg a romokat a látogatók előtt. 1983-ban nemzeti történelmi emlékhellyé nyilvánították Somogyvárt. 1989 óta minden évben megrendezi a település az alapító Szent Lászlóhoz kapcsolódó Kupavári Napok rendezvénysorozatot, a június 27-i László naphoz közeli hétvégén. Püspöki misét tartanak, néptáncbemutató, gazdag gyermekprogram, zenés darabok várják az érdeklődőket. Az 1998-as eseményen felavatták Szent László szobrát.
186
Sacra Corona
A magyar államiság első évszázadát pogány lázadások, az idegenek elleni harc és az utódlásért folytatott küzdelem jellemzi. Az István király által létrehozott fiatal, keresztény államot a megszűnés fenyegeti. László királyra várt a feladat, hogy az ország békéjét és egységét megteremtse. A Sacra Corona című film Szent László király korát és a Szent Korona kialakulásának történelmi időszakát mutatja be. színes, magyar történelmi dráma, 118 perc, 2001 rendező: Koltay Gábor forgatókönyvíró: Nemeskürty István zeneszerző: Koltai Gergely operatőr: Novák Emil díszlettervező: Végvári Zsófi vágó: Halász Lajos szereplő(k): Oberfrank Pál (Géza király) Szarvas Attila (László király) Horkay Péter (Salamon király) Franco Nero (Gellért) Ónodi Eszter (Judit) Berek Kati Kovács István Tyll Attila
A magyar millennium filmje, hirdeti a plakát. „Bátorság, hit, hűség, akarat, erő, becsület, a Lovagkirály kora..." található a négy szereplő mellett. A Szent Korona Legendája... Sacra Corona mondja a cím. A Sacra Corona Koltay Gábor legújabb filmje, a rendező ismét vászonra vitt egy történelmi kort, aki Magyarországon beül egy moziba (mert ezt nálunk ugye nem lehet látni a filmszínházakban) láthatja, hogyan lett az „egyszerű" koronából Szent Korona. A film I. Béla halálával kezdődik, bemutatja Salamon uralkodását, a belviszályokat, Géza és László hazatérését Lengyelországból, valamint I. Géza trónra kerülését, István királyunk szentté avatását és László megkoronázásával fejeződik be a film, miután a korona alsó ún. latin és a felső, vagyis görög részét öszszeállították, Lászlót már ezzel koronázták meg (legalábbis a filmben). Nem a film tartalmát szeretném ismertetni, hiszen ha valaki megnézi a történelemkönyvet megtalálja benne, ennek a kornak a leírásánál. Bár ha őszinte akarok lenni, azért a történelemkönyvek egy része másként ír néhány részletről, itt leginkább a Szent Korona „egyesítésére gondolok", azért a filmből jól megismerhető az adott kor, vagyis a 11. század második fele.
187
A Honfoglalás című Koltay-film után ebben sincsenek sokkal nagyobb csatajelenetek, gondolok a statiszták számára, viszont az operatőr jobban megoldotta a feladatot, mert a Sacra Coronában ez nem annyira feltűnő. A filmet ismét Franco Nero nevével fémjelezték, most azonban nem kapott Árpád vezérhez hasonló nagy szerepet, csak kb. 10 perces szerep jutott neki Gellért püspökként. Az igazi főszerepet ezúttal három nagyon tehetséges fiatal színész kapta, akik a szerepnek megfelelően „királyian" teljesítettek. Horkay Pétert láttuk a dorbézoló Salamon király szerepében, Oberfrank Pál a mélyen hívő I. Géza és Szarvas Attila László király szerepét kapta. A film már csak a történelmi kornak megfelelően is mozgalmas, tele van élettel, hiszen bemutatja a trónviszályokat, ezen kívül a néző tanúja lehet házassági veszekedésnek, (Salamont a film úgy mutatta be , mint aki képtelen kielégíteni feleségét), de vannak benne romantikus pillanatok is, látható hogyan mulattak a 11. században a főurak és az uralkodók, hogyan lázadoztak az emberek az uralkodók ellen. A Sacra Corona szerintem hoszszú idő után az a film — és ráadásul még magyar is — amiről elmondható, hogy 3-tól 100 éves korig bárkinek ajánlható. Neszméri Csilla
* Primogenitura vagy szeniorátus, ez itt a nagy kérdés. Vagyis, hogy érthetőbben fogalmazzunk: az elhunyt király elsőszülött fia vagy legidősebb fiútestvére örökölje a megüresedett trónt? Ez volt a gyakran felvetődő nagy kérdés az Árpád-házi királyok viszályokkal teli történetének során, és sosem volt könnyű eldönteni a helyes választ. A keresztény jogrend és a római jog is az elsőszülöttség jogát támogatta, az ősi magyar szokás viszont a szeniorátust, s emellett szólt az is, hogy a magyar történelemnek ebben a bizonytalan, forrongó időszakában sokan nem szívesen láttak volna gyerekkirályt a trónon. Ha jól emlékszik a kedves olvasó, ugyanezen dilemma állt hajdan a nagy sikerű István a király alaptörténete mögött is. Igaz, ezt a bizonyos dilemmát úgy is lehet értelmezni, mint ürügyet a hatalomvágy beteljesítésre, vagy éppen legitim alapot az országféltésre és az elhivatottságra. Egy bizonytalan, forrongó időszak, amely egy hősért kiállt, hálás téma a filmeseknek - erre épül például a Xena című sorozat is, azzal a különbséggel, hogy az ott ábrázolt kor történetesen sohasem létezett, illetve sok különböző korból állították össze. A magyar közönség pedig szinte ki van éhezve egy jó történelmi filmre, amit a nemrég nálunk is bemutatott lengyel kalandfilmek - a Tűzzel vassal és a Pan Tadeusz - óriási sikere is bizonyít. Szerencsére éppen itt voltak-vannak a millenniumi ünnepségek, és így a már eleve történelmi filmekre-operákrarockoperákra specializálódott Koltay Gábornak sikerült annyi pénzt előteremtenie, hogy egy igazán látványos és korhű alkotást hozzon össze - hiszen előző munkája, a Honfoglalás ebben a tekintetben roppant szerényre sikerült, hogy mást ne mondjunk. Koltaynak abban is szerencséje volt, hogy a millenniumi rendezvények kormánybiztosa pont az a Nemeskürty István volt - sokaknak csak Nemeskürty tanár úr -, aki nagy történelmi és lexikális tudása alapján a film forgatókönyvírója volt. Így dőlhetett el az, hogy a Sacra Corona lett a magyar millennium hivatalos filmje, ami nyilván nem csekély megtiszteltetés az alkotóknak. A film, ahogyan azt címe is nyilvánvalóan és kétséget kizáróan hirdeti - és ehhez nem kell latin nyelvvizsga - Szent Korona legendáját dolgozza fel, amely az eseménydús, dicső, de egyben vészterhes XI. században kezdődött. István halála után a század trónharcok, német, besenyő, kun és más hadak támadásainak és pogánylázadások sorából állt, amihez még hozzátehetjük a magyar királyok szlavóniai, balkáni és halicsi hódító hadjáratait. Ez utóbbiak nem jelennek meg Koltay filmjében, de így is éppen elég nyersanyag maradt a rendezőnek ahhoz, hogy izgalmas filmet készítsen. A Sacra Corona elsősorban három herceg, későbbi király történetét dolgozza fel. Salamon (Horkay Péter), Géza (Oberfrank Pál), László (Szarvas Attila) ezek a hercegek, és mindazokat a történeteket most a képernyőn is láthatjuk, melyeket az általános iskolai olvasókönyvből ismerünk, kezdve a besenyő vitéz karmaiból megmentett magyar leányzó legendájával a "korona és kard" történetéig és Gellért püspök (Franco Nero) alakjáig. De megismerhetjük a hercegek és királyok magánéletét is - elvégre ez egy modern film -, amelynek főszereplői Salamon felesége, Judit (Ónodi Eszter) és László felesége, Adelhaid (Auksz Éva), mindketten német-római császárok leszármazottjai. No persze az igazi főszereplők ennek ellenére mégis a csatajelenetek, amelyek, ha nem is érik el a Gladiátor színvonalát, a Honfoglalás hasonló jeleneteit már fényévekre maguk mögött hagyták hála a jelmezesek, statiszták hadainak, a több pénznek és odafigyelésnek, no meg Novák Emil operatőrnek. A film zenéjéért, pontosabban betétdaláért a "három magyar tenor", Demjén Ferenc, Horváth Charlie és Varga Miklós felel, és van egy olyan érzésünk, hogy a közeljövőben nagyon is gyakran fogjuk őket hallani.
Forrás http://www.hhrf.org/ifi/200107/Ifi3.htm http://www.port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=37929 http://www.sulinet.hu/eletmod/kultura/mozi/premier/010415/010415.shtml
188
II. Boleszláv lengyel király http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Boleszl%C3%A1v_lengyel_kir%C3%A1ly
Házastársa: Vszeszlava (1047–1089) Nem ismert neve és származása. Feltételezik, hogy Wyszesława Światosławówna volt Uralkodási ideje: 1058 – 1079 Koronázása: 1076. december 26. Elődje: I. Kázmér Utódja: I. Ulászló Született: 1039 Elhunyt: 1081. március 22. (42 évesen), Ossiach, Karintia (?) Nyughelye: Ossiach-i benedekrendi apátság (?) Gyermeke: Mieszko (1069–1089) II. Boleszláv (lengyelül: Bolesław Śmiały vagyis "Merész Boleszláv", vagy Szczodry, "a Jólelkű," vagy Okrutny, "a Kegyetlen"), (1039 – 1081. március 22.), 1058 és 1076 között lengyel herceg, 1076 és 1079 között Lengyelország királya. Megújító Kázmér és Maria Dobroniega elsőszülött fia. Maria Dobroniega Nagy Vlagyimirnak, a kijevi Rusz nagyhercegének lánya.
Élete Merész Boleszláv fő célja és egyben programja az volt, hogy visszatartsa a német expanziót és erősítse a lengyel államot aktív külpolitikával. Ezeknek a céloknak a megvalósítása érdekében Boleszláv arra törekedett, hogy a Kijevi Rusz és Magyarország baráti uralkodóinak trónját segítsen biztosítani, így nem egyszer fegyveresen kellett beavatkoznia ezekben az országokban. 1060-ban indította az első fegyveres vállalkozást Magyarországra, hogy szövetségesét, I. Bélát trónra segítse. Boleszláv támogatta VII. Gergely pápát a német-római császárság elleni küzdelmében, az egyház iránti elkötelezettségét mutatva. Egy másik alkalommal megkísérelte, hogy a kijevi trónra ültesse másik szövetségesét. A legenda szerint a több évig tartó hadjárat alatt a lengyel lovagok otthon hagyott feleségei a jószágigazgatókkal megcsalták férjeiket. A lovagok elhatározták, hogy a király engedélye nélkül hazatérnek. A felbőszült királynak a hadjárat győztes befejezése nélkül kellett elvonulnia, de megfogadta, hogy bosszút áll a lovagokon és hűtlen feleségeiken. A legenda szerint a szörnyű büntetés (kutyákat vagy farkasokat uszított rájuk) a krakkói püspök, Szaniszló kritikáját vonta maga után, ezért halálra ítélte. A történészek és kutatók azonban azt állítják, hogy a püspök összeeskűvést szőtt az erős királyi hatalom ellen. A püspök nyilvánvalóan közeli kapcsolata az ellenzéki körökkel, akik a feudális széthúzás pártján voltak, okozta az árulás miattai szigorú büntetést. A püspök halála azonban az ellentábor lázadásához vezetett, és miután a király alulmaradt a velük folytatott küzdelemben, Magyarországra menekült 1079-ben, ahol a Gallus Anonymus szerint, amikor a magyar királlyal találkozott, az le sem szállt a lóról. (ez fennsőbbséget, megvetést jelentett). Egyes történészek azt tartják, hogy Ulászlót megmérgezték. Késő középkori források szerint Ulászló hátralévő életét szerzetesként Ossiachban töltötte Karintiában. Látható ott egy sír azalábbi felirattal: Boleslaus Poloniae occisor sancri Stanislaviae Cracoviensis (Ulászó Lengyelországból, a krakkói püspök, Stanisław gyilkosa). 1960-ban megvizsgálták a sírt, melyben egy férfi csontjait találták lovagi fegyverzettel és lengyel eredetű ékszereket a XI. századból. Másrészt népszerűségnek örvend az a hipotézis, hogy a király holttestét 1086-ban a tynieci apátságba vitték. Minden valószínűség szerint Magyarországon halt meg 1081-ben. A trónon bátyja, I. Ulászló Herman követte. II. Boleszlávot az egyik legtehetségesebb Piast uralkodónak tartják.
189
Kálmán magyar király
Könyves Kálmán király (uralkodott 1095-1116) 2,8 méteres bronzszobra Füredi Richárd alkotása. A könyvekkel ábrázolt király alakja 1906-ban került a bal odali oszlopsor harmadik helyére.A Zala György által készített eredeti bronz domborművet ("Horvátországot és Dalmáciát Könyves Kálmán a magyar államhoz csatolja.") 1945 után új domborműre cserélték. Ennek alkotója Antal Károly. Könyves Kálmán király (uralkodott 1095-1116) 2,8 méteres bronzszobra Füredi Richárd alkotása. A könyvekkel ábrázolt király alakja 1906-ban került a bal odali oszlopsor harmadik helyére. A Zala György által készített eredeti bronz domborművet ("Horvátországot és Dalmáciát Könyves Kálmán a magyar államhoz csatolja.") 1945 után új domborműre cserélték. Ennek alkotója Antal Károly. A királyt és környezetében egy térdelő, megkötözött kezű félmeztelen nő látható: Kálmán király eltiltja a boszorkányégetést.
Könyves Kálmán (1074 körül – 1116. február 3.) magyar király 1095 – 1116. I. Géza fia, anyja Loozi Zsófia, a belga-limburgi Arnulf herceg leánya volt. Szent László utódára, Kálmánra erős államot hagyott. Az eredetileg papnak készülő király enyhített elődje törvényein és megpróbálta megállítani a királyi birtokok csökkenését. Törvényben mondta ki a fiúági örökösödést és hogy azon családok birtokai, ahol nincs fiúutód, sem fiútestvér, visszaszállnak a királyra (tehát nem oszthatóak fel a rokonok között). A kereszteseket átengedte ugyan az országon, de a fegyelmezetlen csapatokat fegyverrel verte szét. Megalapította a nyitrai püspökséget és a pápához közeledve elismerte a nyugati keresztény egyház reformtörekvéseit (papi nőtelenség, invesztitúra jog, egyházi házasság). Befejezte Horvátország és Dalmácia meghódítását. Született: 1074 (1070 körül) Ragadványneve: Könyves Édesapja: I. Géza Édesanyja: Loozi Zsófia, görög hercegnő Házastársa: 1. (1097) Buzilla (középlatin szó rossz olvasata, jelentése: „szűz lány”; Felícia) (1097 – kb. 1102) nápolyi születésű normann hercegnő, Roger normann fejedelem leánya, tőle született egyik fia meghalt; 2. Eufémia orosz hercegnő (1112 – kb. 1113) Gyermekei: 1-től Zsófia, István, László (†1112); 2-tól: 2. Borisz (?) Királlyá választották: 1095. július 29. után, 1096 tavaszán – a pápa jóváhagyásával és támogatásával – koronázták meg. 21 évig uralkodott. Uralkodási ideje: 1095 – 1116 Koronázása: 1095 Elődje: I. László
190
Utódja: II. István Elhunyt: 1116. február 3. (42 évesen más források szerint 46 évet élt), Székesfehérvár Nyughelye: Székesfehérvári bazilika Nádor uralkodása alatt: Uróz János
Kálmán ábrázolása Thuróczy János krónikájában
Trónralépése Kálmánt atyai nagybátyja, I. László (Szent László) papnak szánta, de a felszentelés elől néhány főúr segítségével Lengyelországba szökött. Amikor a király helyre akarta állítani a pápával IV. Henrik német-római császárral való kiegyezése miatt hűvösre fordult viszonyát, hazahívta a fiút és utódjául jelölte az addigi trónörökössel, Álmos herceggel szemben, aki Kálmán öccse volt. Mivel az Árpád-ház későbbi királyai Álmos ágából kerültek ki, a krónikák meglehetősen előnytelen képet festenek Kálmánról. Azonban valószínűtlen, hogy akár püspök, akár király lehetett volna, ha valóban selypít, sánta, kancsal és púpos; ezt mind az egyház szabályai, mind a korabeli főurak elvárásai megakadályozták volna. Annyi valószínű, hogy nem volt olyan atletikus termetű, mint harcedzett öccse, de esze és szokatlanul nagy műveltsége, amiért Könyvesnek is nevezték, csakhamar bebizonyította trónra termettségét. Szent László halála (1095. július 29.) után ő lett az ország királya; eleinte, úgy látszott, hogy megosztja hatalmát öccsével, Álmossal, akit László Horvátország kormányzójává tett. Az első keresztes hadjárat Magyarországon átvonuló seregei ellen biztosítania kellett az országot.
A keresztesek 1096 márciusában először Gauthier Valter francia lovagjainak engedte meg az átkelést, de Zimonynál már kénytelen volt ezek egy részének rablásait fegyverrel megakadályozni. Mindamellett élelmiszerek küldésével segítette elő az Amiens-i (Remete) Péter vezetése alatt álló második csapat átvonulását is; a csapatokat szétverte, mikor azok Zimony környékén összecsaptak a kísérő seregekkel és 4000 magyar harcost megöltek. Mégis beengedte az országba Volkmar és Gottschalk csapatait; egyiket, rablások miatt, Nyitra mellett a nép, a másikat Magyaróvárnál maga a király győzte le. Emiko gróf már nem kapott engedélyt a belépésre, ezért ostrom alá vette Mosonyt. A király azonban itt is győzelmet aratott. A határra érkezett derékhad vezére, Bouillon Gottfried emiatt kérdőre vonta ugyan Kálmánt, a soproni találkozáson azonban megegyeztek, az átkelés alatti fegyelmezett viselkedés biztosítására kezeseket adott, s Pannonhalmán maga is meglátogatta a királyt, aki nagyobb magyar sereggel kísérte s mindennel ellátta az átvonuló kereszteseket. 1096. november közepén barátságosan búcsúzott el tőlük.
191
Külpolitikája és hódításai A latin városokat ugyan Velence befolyása alatt hagyta, a dalmát–horvát hercegi címet azonban nem adta meg a dózsénak, és hatalmának megerősítése érdekében az új tengeri hatalommal, a szicíliai normannokkal lépett szövetségre: feleségül vette Roger király leányát, Buzillát. Öccse, aki ezzel elvesztette a magyar koronára való reményét, föllázadt ellene, de Várkonynál 1098-ban a már szembenálló feleket ekkor még sikerült kibékíteni. A kijevi nagyfejedelem hívására Igorevics Dávid ladoméri herceg ellen indult hadba és megszállta Přzemyslt. 1099-ben azonban súlyos vereséget szenvedett, és kénytelen volt visszavonulni. Még ebben az évben (1099. május 29-én) beleegyezett abba is, hogy II. Bretiszláv cseh herceg örököse testvére, Borzsivoj legyen, bár ezt annak idején I. László ellenezte, sőt békét és szövetséget is kötött Csehországgal. Bizánccal szintén szövetségre lépett 1104-ben, amikor László leányát, Piroskát, férjhez adta Jánoshoz, I. Alexiosz császár legidősebb fiához. Ebben a szövetségben bízva 1105-ben megtámadta Dalmáciát, mire Zára (Zára), Trau (Trogir), Spalato (Split) és a legtöbb sziget önként meghódolt Kálmánnak. Ő ezért biztosította a városok önkormányzatát. Ordelafo Faliero dózse ebbe kénytelen volt belenyugodni és lemondani a dalmát és horvát hercegi címről. 1108-ban már együtt harcolt Kálmán seregeivel és a bizánciakkal Apuliában, Boemund tarenti és antióchiai herceg ellen.
Harca Álmossal Álmos 1104. augusztus 21-én vette feleségül Szvjatopolk kijevi nagyherceg leányát. 1106-ban előbb Német-, majd Lengyelországban keresett segítséget Kálmán ellen. Sógora, III. Boleszló egy ideig segítette is, de azután kibékült a magyar királlyal. Álmos Abaújvárnál kegyelmet kért és kapott; ekkor néhány hónapra zarándokként ment Jeruzsálembe. Visszatérve Dömösön templomot és monostort építtetett, melynek fölszentelésén (1108-ban) királyi bátyja is megjelent. Álmos végül Passauba ment és V. Henrik német-római császártól kért segítséget, aki szeptemberben Szvatopluk cseh herceggel megtámadta Magyarországot. Miután a császár Pozsonyt több hónapos ostrommal sem tudta bevenni, kibékült Kálmánnal, a csehek és a magyarok között azonban folytatódtak a harcok. Kálmán felesége és László fia 1110 körül meghalt, és a király újra nősült. Új felesége Eufémia, Vladimir Monomachos orosz nagyfejedelem leánya lett, akit azonban házasságtörés gyanújával 1114 táján elűzött és tőle született fiát, Boriszt nem ismerte el. A király 1113-ban megvakíttatta Álmost és fiát, Bélát, hogy lehetetlenné tegye trónigényüket és megóvja fiát, Istvánt a trónviszályoktól. Végül 1116. február 3-án hunyt el.
Jelentősége Megreformálta és enyhítette elődje, László törvényeit, ritkábban alkalmazva a halálbüntetést és eltörölte a kínzást. Elfogadta a papi nőtlenségről szóló állásfoglalást és lemondott az invesztitúra jogról (ezekre László nem volt hajlandó), de ő sem engedte, hogy a püspökök hűbéresküt tegyenek a pápának. Kötelezővé tette a házasság egyházi szentesítését és fölállíttatta a nyitrai püspökséget. Azért, hogy tanulatlan személyeket ne nevezhessenek ki egyházi pozíciókba, az Esztergomban tartott zsinat azt is elrendelte, hogy a kanonokok egymás között latinul beszéljenek. Megakadályozandó a királyi vagyon csökkenését elrendelte, hogy a fiúág kihalásával a nemesi birtokok a királyra szálljanak. Hosszú távra meghatározta az erdélyi vajda és a horvát bán címek használatát. Intézkedéseket hozott a rabszolga-kereskedelemről, a zsidókról és a honvédelemről. A törvénykönyvébe foglalt, felvilágosultságát igazolni látszó kijelentés ("De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat"), miszerint boszorkányok pedig nincsenek, valójában csak a kereszténység megerősítését szolgálta: könyves királyunk csak a strigák, a pogány hitvilág szerinti csodatévőnők (más források szerint vérszívó túlvilági lények) létezését tagadta, ugyanebben a törvénykönyvben törvényt hozott a maleficák, a bűbájosok ellen.
192
Kronológia Kálmán I. László király már gyermekkorától papnak szánta, egyházi nevelésben részesült. Álmos világi nevelést kapott és 1091-ben már Horvátország élén állt. I. László király 1095ben Álmost jelölte utódjául. Kálmán II. Orbán pápa idejében a püspöki méltóságot letette és kilépett a papi rendből is. 1095-ben Kálmán visszatért Krakkóból, majd elfoglalja a trónt. 1096-ban haladnak át Magyarországon az első keresztes hadak. 1097-ben Kálmán horvátországi hadjárata, szövetséget köt a velencei dózséval. Feleségül veszi felícia normann hercegnőt. 1098-ban Álmos herceg fellázad Kálmán ellen, de Várkonynál kibékülnek. 1099. Kálmán a kijevi nagyfejedelemmel szövetségben Przemyśl várát ostromolja, azonban a besenyők szétverik seregét. 981-985 – Nagy Vlagyimir háborút folytat Przemyślért és beveszi azt. A püspökség székhelyét Vlagyimir-Volinszkijba viszik át. 1018-ban Vitéz Boleszláv Przemyślt újra Lengyelországhoz csatolja. 1031-ben Przemyślt ismét elfoglalja a Kijevi Rusz. 1069-ben, miután Merész Boleszláv elfoglalja a várost, néhány évre a monarchia fővárosa lesz. 1086-1344 között a város a Halics-Lodomériai herceg uralma alatt, rövid ideig a hercegség fővárosa is. 1100. A magyarországi főpapság meghozza az ún. esztergomi zsinat végzéséseit. 1100-ban Kálmán a tarcali országgyűlésen kiadja az ún. I. törvénykönyvét. Számos I. István és I. László kori törvényt megújít vagy enyhébb ítéletet ír elő. 1101-ben keresztesek vonulnak át az országon. 1102-ben Kálmánt horvát királlyá koronázzák (Horvátország 1918-ig tartozott Magyarországhoz). Létrehozta a báni intézményt. 1105-ben Kálmán elfoglalja Dalmáciát, Zárát, Traut és Spalatót is hódoltatja. 1105-ben Kálmán előzetesen királlyá koronáztatja fiát, istvánt. Álmossal öszetűzés kezdődik. 1106-ban Kálmán lemond az invesztitúra jogáról, és elfogadja a papi nőtlenség elvét. 1107-ben – Álmos jeruzsálemi zarándoklata idején – felszámolja a dukátust, megszünteti Álmos hercegségét. Álmos megalapítja a dömösi apátságot, majd Passauba menekül. 1108-ban Kálmán Bizánc és Velence szövetségeseként hadakat küld a Dél-Olaszországban terjeszkedő normannok ellen. Álmos herceg kérésére V. Henrik német király sereggel tör Magyarországra, de Pozsony alól visszavonul. A csehek a Vág vidékét pusztítják, de a lengyel csapatok bevonulása miatt visszavonulnak. 1109-ben Nyitra vidékét pusztítja a morva sereg. Hartvik, Arduinus, Chartuitius, Harduin, Harduinus, OSB (†1109?): megyéspüspök. Harduin néven 1088-1103: győri megyéspüspök. Német származású. 1088: Szt László nevezte ki győri megyéspüspökké. 1093: az újonnan alapított zágrábi püspökségnek ajándékozott Agenda Pontificalisa értékes adatokat tartalmaz Győr korai egyházi életéről. 1097: Kálmán király követségét vezette Szicíliába a normann Rogerius fejedelemhez a velenceiek és görögök ellen, az ő megbízásából írta meg Szt István király életét, az ún. Hartvik-legendát. Harvik (Chartuicius) közönséges vélemény szerint magdeburgi prépost, majd regensburgi püspök (1106-1126), a Sponheim-Lavanti grófok családjából, ki az Álmos hercegtől meghítt V. Henrik császárral 1108. mint ellenség jött volna az országba; Pauler Gyula szerint azonban (Századok 1883, 804.) valószinüleg őt kell érteni Harduin (l. o.) győri püspök alatt, kit Kálmán király 1097. Sziciliába küldött Buzilla hercegnő megkérésére. Ha nem Arduinnak, hanem németesen Hartviknak irta magát, ez német származása mellett bizonyíthat. Kálmán királynak ajánlva irta meg Szt. István legendáját, mely a magyar királyság megalapítójának legbővebb életrajza. Legjobbnak a pesti kodexet tartották, mely Frankfurtból 1814. került a nemzeti muzeumba. Az újabb történetnyomozás kiderítette, hogy ezt a legendát közbeszurásokkal ügyetlenül bővítették ki; alapjában véve azonban csakugyan a Hartvik műve, mely Kálmán király parancsára, a Legenda maior et minor felhasználásával készült. Interpolált helyeit Pauler mutatta ki (A Hartvik-legenda és pesti codexe. Századok, 1884, 739-749.). 1116 előtt Kálmán király parancsára Hartvik püspök a nagyobb és a kisebb legenda után újabb életrajzot szerkesztett Szent István királyról. Munkájába szinte szó szerint átvette az őt megelőző két legenda szövegét. Amit Hartvik hozzáadott a korábbiakhoz, az az István halála után történt csodák
193
felsorolása mellett az uralkodónak a pápától való koronakéréséről szóló fejezet, mely éppen eszmeiségében jelentett gyökeresen újat a korábbiakhoz képest. Elsimította a két összeolvasztott legenda ellentmondásait, Géza fejedelemre vonatkozóan egységesítette a 'király' megjelölés helyett a 'fejedelem' kifejezést, a mű önálló részeiben ékes tanúbizonyságát adta annak, hogy kora legjobb stilisztái közé tartozik, a stílus előírásainak magas szinten eleget tett. Előszavát Kálmán királyhoz címezte s a levélstílus követelményeinek megfelelve a magasabb rangú címzett megnevezése után önmagát is néven nevezte (intitulatio); köteles szerénységgel említette fel sekélyes latin tudását és tehetségét, valamint hosszú ellenkezését a paranccsal szemben, ám végül az engedelmesség kerekedett benne felül, s csak arra kérte királyát, hogy a kegyesen fogadott művét szigorúan bírálja felül, nehogy a rossz stílus sértő legyen számára, inkább tűz eméssze kódexét, mint hogy egy harmadik irigy személy kezébe kerülhessen hibákkal csúfított munkája.
1111 körül Könyves Kálmán megszervezi tizenkettedik, nyitrai püspökséget. 1112-ben Kálmán feleségül veszi Vlagyimír Monomakhosz szuzdali fejedelem leányát, Eufémiát, majd mikor házasságtörésen éri, hazaküldi Szuzdalba. Eufémia (1099 körül - Kijev, 1139. április 4.) magyar királyné, Könyves Kálmán második felesége. II. Vlagyimir Monomakhosz kijevi nagyfejedelem és egy ismeretlen nevű, bizánci nő leánya. 1112-ben Könyves Kálmán magyar királyhoz ment férjhez. Kálmán azonban hamarosan házasságtörésen érte, és várandósan hazaküldte Kijevbe, ahol Borisz nevű fia született. A gyermeket Kálmán soha nem ismerte el törvényes fiának, és kizárta a trónöröklésből. Eufémia Kijevben apácaként halt meg 1139. április 4én.
1113. III. Bolesław fejedelem zarándútja során ellátogatott magyar földre is, ahol felkereste Szent István fehérvári és I. László somogyvári sírját is. – Kálmán hívét, Manasses zágrábi püspököt választják Spalato érsekévé, azaz a magyar kézen lévő dalmát területek egyházi vezetőjévé. 1115-ben a Velencei Köztársaság elfoglalja Dalmácia egy részét és a szigeteket. Megvakíttatja az örökké viszályt szító Álmost és kisfiát, Bélát. A dukátus megszüntetésével a trónörökös új jussa a dalmát-horvát királyság lesz. 1116-ban Kálmán kiadja a zsidókról szóló ún. II. törvénykönyvét. 1116. február 3-án Kálmán király gyógyithatatlan fül- és fejfájdalmakban meghalt, Székesfehérvárott temették el I. István király mellé. Példáját 1526-ig még 12 királyi utóda követte.
Felhasznált források A Pallas nagy lexikona Magyar életrajzi lexikon (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967.) http://www.ehumana.hu/arpad/cimszo/c20-1.htm
194
Borisz trónkövetelő Borisz egyes forrásokban Borics magyar trónkövetelő. Születésének és halálának pontos körülményei nem ismertek. A feltételezések szerint 1113-ban vagy 1114-ben Kijevben született és 1154 körül valahol a magyar-bizánci határon halt meg egy kisebb fegyveres összecsapásban. Anyja Eufémia, Vlagyimir Monomah kijevi nagyfejedelem leánya, Könyves Kálmán második felesége. A magyar krónikák szerint Kálmán házasságtöréssel vádolta feleségét és eltaszította magától. Borisz magát Árpád-házi hercegnek tartotta, Kálmán azonban nem ismerte el őt fiának. Borisz nevét valószínűleg az 1015. július 24-én vértanúhalált szenvedett Szent Borisz után kapta, kinek kultuszát nagyapja, Vlagyimir Monomah előszeretettel ápolta. Gyermekkoráról semmit nem tudunk, feltehetően Kijevben élt, ahol 1125-től anyja testvére I. (Nagy) Msztiszláv lett a nagyfejedelem. Borisz a magyar történelem egyik legmakacsabb és legelszántabb trónkövetelőjének bizonyult. Három magyar király – II. István, II. Béla és II. Géza – ellenében is megkísérelte megszerezni a magyar trónt és célja eléréséhez megpróbálta igénybe venni szinte valamennyi szomszédos uralkodó segítségét.
II. János bizánci császár szövetségében
II. János és Piroska
A róla szóló első híradás szerint 1130 körül Bizáncba, II. János udvarába ment, hogy a magyar trón megszerzéséhez támogatást szerezzen. Borisz joggal számíthatott a császár támogatására, mert a magyar-bizánci kapcsolatok az 1127–29-es háború óta megromlottak. II. János valóban barátságosan fogadta, ennek jeleként egyik unokahúgát, Dukasz családból származó Anna Dukaina hercegnőt adta hozzá feleségül. Borisz Bizáncban egy oklevél tanúsága szerint magát királynak címezte és gyermekeinek is a Kalamanosz és Stephanos neveket adta, ezzel is kifejezve Árpád-házi származását. A kialakult dinasztikus kapcsolat ellenére a császár Borisz politikai terveihez nem adott segítséget, mert a bizánci udvar teljes figyelmét ekkor elsősorban a kisázsiai és itáliai események kötötték le és magának a bizánci császárságnak is ebben az időben trónviszályokkal kellett szembenéznie.
Lengyel szövetségben 1131. március 1-jén meghalt II. István magyar király és Magyarországon ismét kiéleződtek a hatalmi ellentétek. A magyar főurak egy jelentős csoportja ellenségesen viszonyult a vak II. Béla uralmához, ezért Borisz úgy gondolta, hogy a magyar trón megszerzéséhez ismét kedvezőek számára a feltételek. Mivel II. János továbbra sem támogatta, III. Boleszláv lengyel uralkodó udvarába ment. Boleszláv minden támogatást megadott Borisznak a magyar korona megszerzéséhez. Ennek az a magyarázata, hogy a lengyel uralkodó németellenes szövetséget kívánt létrehozni Magyarországgal. A magyar–német kapcsolatok azonban ebben az időben jók voltak és Boleszláv ennek megváltozását remélte Borisz hatalomra juttatásával. A magyar főurak II. Béla uralmával elégedetlen része követséget küldött Lengyelországba, hogy Boriszt meghívja a magyar trónra. Nem ismert a Boriszt Magyarországon pártolók száma, de az 1131-es aradi események ellenére jelentős lehetett, Borisz valószínűleg ekkor állt legközelebb célja megvalósulásához. Végül az 1132. július 22-én a Sajó völgyében vívott csatában II. Béla magyar és osztrák serege súlyos vereséget mért III. Boleszláv és Borisz hadseregére. A magyar király még a csata előtt meggyilkoltatta a Borisz párti főurakat, így a trónkövetelő többé már nem veszélyeztette II. Béla uralmát. 1135 nyarán III. Lothar német-római császár követelésére III. Boleszláv is lemondott Borisz további támogatásáról.
195
III. Konrád és Jasomirgott Henrik szövetségében A Sajó partján elszenvedett vereségtől 1145-ig nem szólnak Boriszról források. Valószínű, hogy ismételt fellépését a magyar–német viszony megromlása váltotta ki. Freisingi Ottó leírásából ismert, hogy ekkor II. Vladiszláv cseh herceg közvetítéssel III. Konrád segítségét kérte a magyar trón megszerzéséhez. III. Konrád szívesen látott volna a magyar trónon II. Géza helyett egy vazallus királyt, ezért megengedte Borisznak, hogy bajor és osztrák területen zsoldosokat toborozzon. Borisz fő támogatója II. Henrik bajor herceg és osztrák őrgróf volt. A toborzott fegyveresek 1146 áprilisában meglepetésszerűen betörtek az országba és elfoglalták Pozsony várát. A II. Géza és Belos bán vezette magyar hadsereg azonban visszafoglalta a várat és 1146. szeptember 11-én a Fischa menti csatában súlyos vereséget mért Borisz és Henrik seregére.
VII. Lajos francia király keresztes seregében Borisz következő próbálkozása a második keresztes hadjárathoz kapcsolódik. A keresztes hadakat vezető III. Konrád német-római császár és VII. Lajos francia király egy-egy hadsereg élén, külön vonult át Magyarország területén. Borisz ezt jó alkalmnak tekintette, hogy észrevétlenül bejusson az országba. Az erre vonatkozó kérését Konrád és Lajos is elutasították, ezért francia urak segítségével elrejtőzött Lajos keresztesei között. II. Géza nagy jóindulattal fogadta a francia uralkodót, békét és barátságot kötött vele. VII. Lajos lett a keresztapja az ekkor született István hercegnek, a későbbi III. Istvánnak. A két uralkodó személyes kapcsolata vetette meg az alapjait a későbbi francia–magyar politikai együttműködésnek. A Képes krónika szerint Borisz jelenléte ezt a jó kapcsolatot veszélyeztette: „Később aztán Geycha király egy Gurk [Gyürk] nevű vitéz jelentéséből értesült arról, hogy Borich, Kálmán király fattyú fia Franciaország királyának kíséretében van. Ekkor követeket küldött hozzá, mondván: »Nem szép dolog rosszal fizetni a jóért, nem illik hozzád, hogy védelmezd azt, aki az én életemre tör.«” (Bellus Ibolya fordítása) Végül a közjáték nem zavarta meg a két király barátságát. Lajos úgy ítélte meg, hogy Borisz – mint a bizánci császár rokona – még jó szolgálatot tehet neki, ezért magával vitte Bizáncba.
I. Mánuel bizánci császár szövetségében Bizáncba érkezésekor az európai katonai és politikai helyzet nem kedvezett Borisznak. 1148 végén létrejött a „két császár szövetsége”, Európát – a történelem során első ízben – néhány évre két nagy politikai-katonai szövetség osztotta ketté. Magyarország a Bizánccal és a Német-római Birodalommal ellentétes oldalon, a francia-normann szövetségében vett részt a konfliktusban. Az ellentétek Itália birtoklása körül keletkeztek, de a felek a döntést nem itt, hanem a mellékhadszíntereken próbálták döntésre vinni. Ilyen hadszíntérnek számított a bizánci fennhatóság alatt álló Szerbia, ahol a magyar király II. Uros szerb nagyzsupán lázadását támogatta. Az 1149-től 1155-ig tartó magyar-bizánci háborúban I. Mánuelnek nem volt célja a Magyar Királyság meghódítása, vagy alávetése, csak a birodalom balkáni határait kívánta biztosítani egy itáliai hadjárat esetére. Borisz részt vett a háborúban, de magyarországi hatalmi igényeinek eléréséhez semmilyen támogatást nem kapott. 1150ben a Tara patak melletti csata után egy bizánci seregrész élén benyomult a Temesközbe és végigpusztította a vidéket, de II. Géza seregének megjelenésekor visszamenekült Mánuel táborába. A magyar történelemben ez volt az első eset, hogy egy trónkövetelő bizánci hadsereg élén tört be az országba. A magyar-bizánci háború végül 1155-ben békekötéssel zárult, röviddel előtte Borisz egy kisebb határmenti összecsapásban – Freisingi Ottó híradása szerint – „egy kunnak vagy szkítának nyilától találva megöletett”.
Felhasznált források Makk Ferenc: A hatalom árnyékában. Egy 12. századi trónkövetelő kalandos története, História, 1992/9. Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok – fejedelmek és királyok, Szukits Könyvkiadó – 2003. ISBN 9639278483
196
Könyves Kálmán törvényei Az ún. I. törvénykönyv A törvény írójának: Albericusnak ajánlólevele Seraphin érsekhez Isten kegyelme velünk. Seraphinnak, az isteni erények tűzével égő érseknek, Albericus, ámbár csak egyike a legkisebbeknek, mégis az égi szemlélődés palotájában az istenségnek elhivatott szolgája. “ Mivelhogy ilyen bizodalmunk van Krisztus által: nem mintha elegendők lennénk valamit is magunktól gondolni, mintegy magunktól, hanem a mi erősségünk az Istentől van” – a lelki sugallat kegyelme a te elmédet mennyei bölcsesség kincseivel gazdagította, és palotád fényes termeit igen sok ékesszólású és nagytanulságú férfiúval, mint megannyi drágakővel ékesítette, az én csekély tehetségem a maga csiszolatlanságával nem kis mértékben aggodalmaskodik, amikor azt parancsolod, ó, főpap, hogy én, akinek hogy úgy mondjam, nyelvem sincs, és csaknem minden csiszoltságot nélkülözök, a királyi rendelkezések gyűjteményeit átvizsgáljam, és az egész ország szenátusi határozatait az én vézna, mintegy böjttől legyengült előadásommal egybefoglaljam. Engem ugyanis a királyi tanácskozásokra sem tanácsadói bölcsességem műveletlen volta nem hívhat mrg, sem szerény állapotom és lenézett szegénységem nem kérhet bebocsátást, mikor az ajtók előtt állok: mivel azonban inkább óhajtok az engedelmességnek eleget tenni, mintsem a szeretettől, mely mindent remél, valamit megtagadni, inkább akarok az engedelmességben erőmön felül merészkedni, semmint merészen egyáltalán nem engedelmeskedni. Ezért, bár járatlanságom a fogalmazásban nem mutat semmi ékesszólást, mégis a szeretet nem tagadhatja meg az engedelmességet, egyébként is ebben a munkában nem saját elgondolásom szerint lépdelek, hanem mások útjának előttem levő nyomain haladok, s ezért, ha olykor a bizonytalan nyomokról messzebb tévedve, valamiben hibát követ el tollam, nem kételkedem, hogy nálad könnyű lesz a megbocsátás, s ez a körülmény adott ösztönzést eme tanácskozás lassú késedelmeskedésének is. De talán vannak némelyek, akik a dolog kellő meggondolása nélkül ezt a tarcali gyűlést – amelyről szó van – fölöslegesnek állítják, kevésbé bölcsen azt állítván, hogy inkább az elődök régi kezdeményezéseinél kell megállni. Hogy ezeknek az ellenvetése valóban mily csekély értékű és mennyire megfontolatlan, nem lesz hiábavaló kissé megvizsgálni; mivel az országnak eme ócsárlói inkább a saját véleményükkel törődnek, semmint azzal, hogy az ország előrehaladását közösen szolgálják. Ugyanis ki kételkedik abban, hogy az a törvény, melyet a mi Szent István atyánk, amaz apostoli férfiú, népünknek adott, némely dolgokban keményebb volt, némely dolgokban pedig könnyebben elviselhető: amazokban szigorúbban torolván meg a bűnt, és másokban szelídebben engedékeny lévén, azonban senkit sem bocsátott el a fegyelemnek vesszeje nélkül, mivel az eleve elrendelés ideje akkor még nem hozta meg a hitnek egyetlen igaz megvallóját sem, és mégsem szabad azt hinni, hogy mindez az isteni elrendelés tervén kívül történt volna. Ugyanis, midőn az említett atyánk idejében, az ő egész országa barbár műveletlenségnek hódolt, és a tudatlan és kényszerből lett keresztény a szent hit figyelmeztető ösztökéje ellen rugódzott, sőt a fenyítő vessző büntető ütései ellen még visszavicsorított: nagyon is szükséges volt, hogy a szent fegyelemnek kényszere a hivőket a hitre térítse, a megtérteknek pedig a bűnbánat megigazulására szolgáljon. De a legkeresztényibb királyunk, Kálmán, aki a galamb szelídségének kegyességével és minden erény jelességével van felruházva – miután látta, hogy a felserdült hit elérte a tökéletes vallásosság erejét, bölcsen úgy gondolta, hogy a törvény bilincsének szorítását meg lehet lazítani, vagyis méltatlannak találta, hogy a hitnek önkéntes vitézét még mindig a törvény büntetésétől való félelem gyötörje, akit a megismert hit megvallásától már maga a halál sem tudna visszatartani. Ő – miután látta, hogy a belső háborúskodások miatt, melyek egészen az ő koráig tartottak, az ősi hagyományokból már nagyrészt kivetkőzött ország törvényes rendje hanyatlásnak indult, a királyi udvar tisztelete szétfoszlott -, félve, hogy a harcos, aki a békétől elszokott s az otthoni polgár, aki viszont a hősi erénytől idegen: kiegyenlíthetetlen ellentétet fog eredményezni: az ország főembereit összehíván, az egész tanács hozzájárulásával az előbb említett, szent emlékű István király törvénykönyvét felülvizsgálta; s abból, ha a dolgot jól megnézed, semmit el nem vett, hanem ( inkább ) növelte; nem úgy, mint alapító, hanem mint továbbépítő, hogy a zsenge oltványok mintegy áldásos öntözés vizével felüdítve, az igazság növekedését érjék el. És amíg amaz ( - Szt. István ) a hitetlenek lerontója volt, s a törvény ellenőrzője az áthágókkal szemben, emez ( - Kálmán ) már a helyes életet követő híveknek a támogatója a megigazulásban. Amaz a hit pajzsával látta el a népet, emez a fölösleges földi hiúságot az igazság övével övezte körül; az a lelkeket az Isten szavának kardjával félemlítette meg, ez az üdvösség sisakjával díszítette. Végezetül: mindkét király azt tűzte ki célul, hogy miként a megérdemelt, bosszuló büntetés a kárhozat fiait emészti, az üdvösség fiait gyámolítsa. Nem ok nélkül hord ugyanis a király kardot, ugyanis az Istennek a szolgája ő, haragos megbosszulója annak, aki gonoszt cselekszik, mivel a fejedelmek nem a jó cselekedetnek
197
szolgálnak félelmére, hanem a gonosznak. “Ki az ugyanis, aki árthat nektek, ha jóban vetekedtek egymással ?” eddig ezekről. Ennek a gyűlésnek a fent említett gáncsolóival szemben ugyan minden egyes fejezettel kapcsolatban, melyeket haszontalannak állítanak, meg tudnék írásban is felelni, ha nem félnék attól, hogy eme levélbeli előadásnak a mértékét túlhaladva, a te szerénységednek, ó, főpapok dísze, untatására leszek. De mind azokat meg lehet érteni ezekből is, melyeket eléggé mérsékelten és röviden megírtam. Mindazonáltal tőled, uram, aki tudod, hogy ennek a népnek nyelvében kevésbé vagyok járatos, ha tollam a megkezdett út ösvényétől valahol eltér, azt kérem, hogy irántam való szokott jóakaratoddal egyrészt a fölöslegeseket nyesegesd le, másrészt a hiányosságokat egészítsd ki, a tévelygéseket javítsd ki, a helyesen mondottakat pedig atyai kegyelmességgel támogasd, és mielőtt a nyilvánosság füleihez jutnak, a te gondoskodó ujjaddal érintsd kegyesen, hogy legalább az, amit a te legbölcsebb vizsgálatod szerint helyesen alkottam: ítéleted alapján az ócsárlók irigységével szemben is védelmet nyerjen.
Szent István adományairól az egyházak részére Tetszett a királynak és az egész gyűlésnek, hogy minden birtokadomány, amelyet Boldog István király a monostoroknak vagy egyházaknak rendelt, háborítatlanul megmaradjon. 1.
Püspöki zsinatok tartásának elrendelése a bíráskodási ügyekre Mivel népünk egyrészt az utazás, másrészt az élelmezés gyakran igen nagy nehézségei miatt, minden ügy végett nem tud a királyi udvarba menni, elrendeltük, hogy kétszer egy évben, úgymint Fülöp és Jakab apostolok napján és Szent Mihály nyolcadán, mindegyik püspökség területén zsinatot kell tartani, amelyen mind az ispán, iletőleg ispánok, mind a többi tisztség viselői az ő püspökükhöz összegyűljenek, s ha erre valaki, még ha pecsét nélkül idézik is, nem megy el, pervesztes legyen.
2.
Az országba jövő külföldi papokról Külföldi áldozópapot vagy szerpapot csak ajánlólevéllel fogadjanak be. Akiket pedig idáig befogadtak, vizsgálják meg, vajon jogosan jöttek-e, s ennek megfelelően azok, akikről valami kedvezőtlen hír jut el füleinkhez, tisztségükből távozzanak mindaddig, amíg vagy ítélettel nem tisztázzák magukat, vagy az országból el nem távolítják őket.
3.
A külföldi jövevényekről Külföldit kezes nélkül ne fogadjanak be.
4.
A különböző udvari káplánok perbe idézéséről A püspökök és ispánok vagy mások káplánjait a püspök vagy az érsek pecsétjével idézzék perbe.
5.
Az egyházi és világi személyek közötti perekről Ha egyházi személynek világiakkal van pere, a világit bíró pecsétjével idézzék, ha pedig világinak van pere egyházi személlyel, az egyházi személyt a püspök vagy az esperes pecsétjével idézzék, s ugyanezek hallgassák ki őt az illetékes bíróval együtt.
6.
Az ispánok egymás közti pereskedéséről Ha két ispán valamely ügyből kifolyólag viszálykodik egymással, a fent említett zsinaton tárgyalják meg ügyüket.
7.
Az apátok egymás közti pereskedéséről Ha két apát torzsalkodik, ugyanazon zsinaton ítéljenek ügyükben.
8.
A király és a herceg főbb tisztviselőinek egymás közti pereiről A király vagy a herceg nagyobb tisztviselői és káplánjai ügyében, akiknek személyéhez nem méltó, hogy a ( közönséges ) bíró előtt perlekedjenek, ugyanazon zsinaton ítélkezzenek.
9.
A zsinat mint fellebbezési fórum Ha valamely dölyfös bíró vonakodnék az említett zsinatra elmenni, az ő vádlója ítélkezzék fölötte.
10. A király és a herceg főbb tisztviselőinek pereiről Ha a király és a herceg nagyobb tisztviselői vagy egymás közt, vagy náluk nagyobbakkal viszálykodnak, és a bíróhoz menni nem akarnak, ügyeiket a megyésispán az illetékes bíróval együtt vizsgálja meg.
198
11. A király és a herceg tisztviselőinek pereiről A herceg ( olyan ) tisztviselői, akik a király területén tartózkodnak és a király ( ama ) tisztviselői, akik a herceg területén vannak, az ( illetékes ) ispán és a bíró előtt ( együtt ), a kisebbek pedig ( egyedül ) a bíró előtt pereskedjenek. 12. Az ispánok vagy az ő népeik egymás közti pereskedéséről Ha ispán ispánnal viszálykodik vagy az ő népük ( egymással ); a zsinati bíróság vagy a szomszéd ispán vizsgálja meg ügyüket. 13. Az egyházi személyek mentességéről a világi bíráskodás alól Világi bíró ne merészkedjék pecsétjét egyházi személyre küldeni. 14. A királyt illető halastavak visszaadásáról Mivel annál kevésbé látszik erősnek a ( királyi ) udvar, minél kevésbé állnak rendelkezésére a szükséges dolgok, nehogy a mi bőségünk udvarunknak szegénységében bővelkedjék, úgy tetszett nekünk, hogy minden halastavat, kivéve azokat, amelyeket Szent István ajándékozott, adjanak vissza a királyi használatra, mivel nem volt helyes, hogy mi azokról lemondjunk, s a mi engedékenységünk folytán az udvar fénye is lejjebb engedjen; ellenben sokkal jobb, ha mi és azok, akik hozzánk jönnek, a megbecsülés bőségével találkoznak. 15. A szerzeteseknek szükséges halastavak meghagyásáról Hasonlóképpen elhatároztuk, hogy – ámbár a kolostoroknak vagy az egyházaknak adott halastavakat vissza kell adni – a barátok mindennapi használatára szükségeseket meg kell hagyni, és csupán a feleslegeseket szabad elvenni. 16. A régi birtokadományok tiszteletben tartásáról Azok a szőlők, telkek, földek, melyeket bármelyik király adományozott, változatlanul maradjanak meg azoknak, akiknek adományozták azokat. 17. Az egyházaknak adott erdőkről Az egyházaknak adott erdőket egyáltalában nem engedjük elvenni. 18. Az elűzött telepesekről Azok az elűzött régi telepesek, akiknek másutt nincs földjük, eddigi földjükre térjenek vissza. Ha ( közben ) földjüket monostoroknak vagy egyházaknak adományozták, és nekik van más földjük, ez ( tudniillik a közben történt adományozás ) maradjon meg sértetlenül. 19. A Szent István által, illetőleg az ő utódai által adományozott birtokok különböző öröklési rendjéről Minden olyan birtok, melyet Szent István adományozott, illessen meg minden, természetes leszármazás szerinti utódot vagy örököst. Az olyan birtok azonban, amelyet más királyok adtak, ( csak ) apáról fiúra szálljon, s ha ilyenek ( ti. fiörökösök ) nincsenek, örököljön a fitestvér, s ennek halála után fiait se zárják ki az örökségből. Ha pedig az illetőnek fitestvére nincsen, az örökséget a király részére vegyék át. 20. A vásárolt birtokokról A vásárolt birtokot semmiféle örököstől ne vegyék el, csupán ( a vásárlás tényét ) ugyanazzal a bizonysággal kell igazolni. 21. A tüzesvas- és forróvíz-próbákról Megtiltjuk, hogy tüzesvas- és forróvíz-próbát valamely egyházban tartsanak, csupán a püspöki székhelyen és a nagyobb prépostságoknál, valamint Pozsonyban és Nyitrán. 22. Az igazságtalan bíró elleni fellebbezésről Azt a bírót, aki a perekben igazságtalanul ítélkezik, a király udvarába pecséttel idézzék, de a zsinat elé ( csak ) pecsét nélkül. 23. A püspöki zsinat feladatairól a) Ha valaki elmulasztaná, hogy a püspökök és ispánok összejövetelére elmenjen, ítélkezzenek fölötte.
199
b) Egyébként pedig olyan szorgalmasan gyűljenek össze, oly odaadó gonddal tárgyaljanak, és oly kitartó szorgalommal mérlegeljék az egyenlő esélyeket, hogy egyrészt gyűlölet folytán az ártatlanságot el ne ítéljék, s másrészt barátságból a bűnt meg ne védjék. 24. Tized elrendelése a vámokból és adókból Miképpen a vámokból és az adókból azok egyharmad részét az ispánoknak rendeltük adni, úgy azok tizedrészét a püspököknek rendeljük, mivel mind az új-, mind az ószövetség lapja elrendeli a tizedek adását, s így helytelen és balga dolog lenne, ha megtörni merészelnénk a szentek intézkedéseit, melyeket inkább a legnagyobb alázattal betölteni tartozunk. 25. A bírósági tanúk jogi kellékeiről Ha valaki, akit bizonyságtételre hívtak, valakinek az igazát tanúskodással akarja bizonyítani, bizonyságtételét csak abban az esetben engedjük elfogadni, ha először is: bűneit meggyónta a papoknak, azután: ha szántóföldje van; hogy így egyrészt az igaz tanúbizonyságnak biztosítéka legyen a pap által a gyónásban, másrészt hamis tanúskodás esetén a váltságdíj biztosítva legyen a birtokban. 26. A hamisan tanúskodókról Senki se merjen tanúbizonyságot tenni, csak ha bűneit meggyónta. Akinek a tanúskodását hamisnak találják, annak a tanúbizonyságát többé ne fogadják el. 27. A bírói ítélet foganatosításáról Ha valaki a bíró poroszlóját az ítélet miatt megveri, az ilyenhez a megye ispánja küldjön ( megbízottakat ), és amit ( a bíró ) ítélt, azt teljes egészében vegyék el tőle erővel. 28. A poroszlók jogi kellékeiről Megparancsoljuk, hogy a bíró poroszlói olyanok legyenek, amilyeneknek fentebb az alkalmas tanúkat mondottuk. 29. Az igazságtalanul eljáró poroszlóról Ha a bíró poroszlója küldetése közben valamit igazságtalanul cselekszik, ítéljék el a hamis parancsot adó bíróval együtt. 30. Ugyanarról A bíró poroszlója által bárkinek okozott kárt a bíró vagyonából tegyék jóvá. 31. A jogtalan birtokfoglalásról Ha valaki másnak a földjét birtoklásra magának foglalja el, ha a bíróságon bevádolják, ugyanannyit veszítsen el saját földjéből, s azonkívül tíz penzát fizessen. 32. A vámfizetés szabályozása A kereskedők, akik csak azért foglalkoznak kereskedelemmel, hogy gazdagodjanak, a régi vámokat kétszeresen fizessék meg; a szegények pedig, akik a kereskedésből élnek, a szokott vámokat fizessék. 33. Ugyanarról Ha valaki saját és házilag termelt dolgaiból ad el valamit a vásáron, Szent István törvénye szerint fizessen vámot 34. A várőrök közé telepedett vendégek kötelezettségeiről Ha valaki a vendégtelepesek közül, mint szomszéd, a várőrök földjén lakik, vagy vegyen részt a birtok fele arányában a várőrök katonai szolgálatában, vagy nyolc dénárt fizessen. 35. A király utazásáról a megyékben és a határőrök feladatairól a) Amikor a király vagy a herceg valamelyik megyébe megy, egy megyebeli harci mént vezessenek elő, s ha ez valamely okból elpusztul, a ló tulajdonosának tizenöt penzát adjanak. Ha pedig bizonyos fokig megsérül, de nem pusztul el, az említett összegnek fele részét adják a lóért. b) Ha valami fontos hír jut a határvidékre a határőrséghez, az ispán két követet küldjön a királyhoz négy tábori lóval: ezek saját élelmükkel menjenek, s ott megérkezvén, útjuk költségét a nádorispántól kérjék meg, és ugyanannyit kérjenek a visszatérésre. Ha pedig lovaik elpusztulnak vagy megsérülnek, annyi penzát kell adni a lovakért, amennyit fentebb mondottunk; ha azonban épségben hazatérnek, ezt egy hadjáratban való részvételnek számítsák be.
200
36. A király és a nádor vidéki bíráskodásáról Ha valamelyik vár megyéjébe megy a király, ott két megyei bíró menjen vele, hogy azok az ottani nép perlekedéseit bölcs vizsgálattal elintézzék; ha pedig a nép vádja ellenük fordul, őket a nádorispán ítélje meg. 37. Az ispánokhoz küldött várőrökről Ha a király valamelyik ispánhoz vagy főtisztviselőhöz esetleg valakit elküld a várőrök közül, az csupán a hadjáratba menjen, ellenkező esetben térjen vissza a ( vár- ) néphez, ahonnan eljött. 38. Az elszökött várőrökről Mindenkinek megtiltjuk, hogy bárkit is maguknál tartsanak a várőrök közül, aki a király engedélye nélkül elszökött; ha pedig valaki ilyet tart magánál, ezt mint törvényszegést tegye jóvá. 39. Az ispánok földjén élő szabadok katonai kötelezettségeiről Azok az ispánok, akiknek saját falvaikban olyan szabad embereik vannak, akiktől lovakat kaphatnak és száz penzát tudnak összegyűjteni, ebből a jövedelemből egy páncélos katonát adjanak a királynak. Ha pedig negyven penzát ( tudnak összegyűjteni ), egy páncél nélküli katonát adjanak; ha ennél kevesebbet ( kapnak ), ezt saját használatukra tartsák meg. 40. Az ideiglenesen eladományozott kóbor rabszolgákról Ha a király valakinek valamely kóbor rabszolgát ad, ez ( ti. a tulajdonos ) a fejét félig nyírassa meg; ha ezt nem teszi, tíz penzát fizessen. Ha ennek feleséget ad, vele együtt azt is veszítse el. 41. Az engedély nélkül tartott kóbor rabszolgákról a) Ha valaki a király engedélye nélkül valami kóbor személyt tart magánál, ötvenöt penzát fizessen. b) És ha az ilyen uránál valamit lop, az úr a bűntett alól istenítélettel tisztázza magát; és aki a szolga kezese volt, azt ( a szolga ) mutassa meg, és ha ártatlannak bizonyul, ugyanazt a törvényt fizesse meg, mint a szolga visszatartója; ha pedig nincs vagyona, saját szabadságát veszítse el. 42. Ugyanarról Ha valaki valamely kóbor személyt elfogott, és így tart magánál, az ilyet ura egy penzával váltsa ki. 43. Az elszökött javak ( =elszökött rabszolgák ) gyűjtőiről stb. a) Ha valamely “jokszedő” a kóbor szolgát, akit magánál tart, valakinek kilencven dénárért eladja, tíz penzát fizessen, és ugyanannyit az, aki a szolgát megveszi. b) Lovasok, vásárosok, utasok, bármerre is járnak, egy kepe takarmányt csupán öt nummusért ( aprópénzért ) vehessenek, ha akarnak. Aki pedig kisebb árat fogad el, vagy aki drágábban adja, ötvenöt penzát fizessen. 44. A nyolcdénáros adó fizetésének szabályozása a) Ama nyolc dénárt, amelyet ( idáig ) minden szabad embertől szedtek, ezután ne szedjék. b) A hetes szolgálatot teljesítő várnépektől ( azonban ) a nyolc dénárt szedni rendeljük, s közöttük mindenesetre az olyan szabadtól is, aki csupán eme várnépektől független, de nem a királytól. c) Azok a szabadok pedig, akik a királynak, amikor az ő határaikon átvonul, lovakat, szállítószekereket és zsoldos szolgálatokat szoktak nyújtani, négy dénárt fizessenek. És hasonlóképpen azok a szabadok is, akik velük együtt szoktak lakni vagy menjenek ki onnan. 45. A régi hitükhöz ragaszkodó izmaeliták büntetéséről Ha valaki izmaelitákat böjtölésen kap rajta, vagy evésen és a disznóhústól való tartózkodásban, vagy mosakodásban avagy más vétkes szokásukban, az ilyen izmaelitákat küldjék a királyhoz. Aki pedig őket bevádolta, vagyonukból kapjon részesedést. 46. Az izmaeliták áttelepítéséről Az izmaeliták minden falujának megparancsoljuk, hogy templomot építsenek, s azt ugyanazon falu területéből adománnyal lássák el. S miután a templom felépült, az izmaeliták falujának a fele költözzön el a faluból, és másutt telepedjenek le; hogy miképpen most egyforma szokásúak lesznek velünk az együttlakásban, úgy Krisztus egy és ugyanazon egyházában, ti. az isteni hajlékban is egyetértők legyenek velünk.
201
47. Az izmaeliták leányainak férjhez adásáról Az izameliták közül senki se merje leányát a saját népéből valóhoz adni férjhez, hanem csak a mi népünkből valóhoz. 48. Az izmaeliták étkezéséről Ha valamelyik izmaelitának vendégei vannak, vagy valakit lakomára hív, mind ő, mind vendégei csupán disznóhúst egyenek. 49. Különböző gyilkosságok ügyében illetékes bíróságokról a) Ha ispánnál vagy bárki másnál gyilkost találnak, az ilyet a püspök követe kérje ki vezeklésre, s ha az illető ( ispán vagy más ) ( a gyilkost ) vonakodnék kiadni, ugyanazon büntetéssel sújtsák, mint a gyilkost. b) Elhatároztuk, hogy az apagyilkosságokat és másokat, melyeket ezekhez hasonlóknak nyilvánítottunk, a püspökök elbírálására kell bízni, akik az efféléket a bűnök és a személyejk milyenségének megfelelően, a kánonok rendelkezése szerint ítéljék meg, ahogy jónak látják. c) Az egyszerű gyilkosságokat pedig az esperes és a világi bíró együtt ítéljék meg, s a kilencedet és tizedet egymás között osszák meg. 50. Az elfogott tolvajnak bíró elé állításáról a) Az elfogott tolvajt három napig tartsák megkötözve, de kezeit ne pörköljék meg, és ne égessék meg tűzzel, a negyedik napon pedig vezessék a bíró elé. b) Amikor a tolvajt urának a poroszlója ( a bíró elé ) vezeti, ha ott legalább egy ( szolgáló ) család lakik, abból egy személy menjen a tolvajjal, s ha az ilyen nem akarna menni, a bíró ne vonakodjék ( őt is ) megítélni. Ha pedig ott egyetlen család sem lakik, a bíró a tolvajt megkötözve küldje el az illető úrnak egy olyan birtokára, amely a királyhoz legközelebb esik, avagy ítéljen a tolvaj felett. 51. Ha az elfogott tolvaj ártatlannak bizonyul Ha az elővezetett tolvaj az istenítélet alkalmával ártatlannak bizonyul, elfogóját kell ( elmarasztaló ) ítélettel büntetni, de ne vakítsák meg. 52. Bizonyítási eljárás tolvajlás esetén a) Ha az elfogott tolvajra a lopást rábizonyítani nem lehet, engedjék meg neki az istenítéletet. b) Ha ennek folyamán ártatlannak bizonyul, elfogója vagyonából vegyenek el annyit, amennyi vagyona van annak, akit ő tolvajnak mondott, de ne vakítsák meg. c) Ha a tolvaj az istenítélet folytán bűnösnek találtatik, vakítsák meg. 53. A lopás bűntényének meghatározása Ha valaki négylábú állatot vagy ennek megfelelő értékű dolgot, avagy húsz dénár értékű ruhát lopott, mint tolvajt ítéljék el. 54. A lopással gyanúsítottak esetében követendő eljárásról Ha valaki puszta gyanú alapján fog tolvajt, ( az elfogott személyt ) mint tényleges tolvajt vizsgálják meg a bíróságon. 55. A tolvaj családtagjainak büntetéséről A tolvaj feleségét, ha részes ura bűnében, férjével együtt adják el rabszolgának. Gyermekeik is, ha tizenöt évesek vagy annál idősebbek, osztozzanak anyjuk sorsában; azokat pedig, akik tizenöt éven alul vannak, büntetlenül engedjék el. 56. A boszorkányperek megszüntetéséről A boszorkányokról pedig, mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálatot ne tartsanak. 57. A magzatukat megölő asszonyokról Azokat az asszonyokat, akik magzatukat megölik, vigyék az esperes elé és ( az ilyenek ) tartsanak vezeklést. 58. Az asszonyok elrablásáról Az asszonyok elrablását a püspök vagy az esperes ítélje meg.
202
59. A varázslók büntetéséről A varázslókat, akiket az esperes és az ispán küldöttei találnak, ezek ítéljék meg. 60. A házasságtörők büntetéséről A házasságtörőket vezessék a püspök vagy az esperes elé, és az őket megillető büntetésekben részesüljenek. 61. A lótolvajokról Ha valamely faluban, ahol a király járt, valamely ló elvész, abból a faluból senki se térítse meg; de ha azon a vidéken olyan falu van, ahol tolvajok laknak, ezeket kötözzék meg. 62. Ugyanarról Ha átutazó lovasok szállnak meg egy faluban, és ezeknek a lovai elvesznek, a falubeliek térítsék meg; ha pedig a falun kívül ( történik ilyen eset ), a faluból senki se fizessen ( kártérítést ). 63. A patvarkodókról Ha valaki perét három bírósági tárgyaláson nem akarja befejezni, az ilyenek panaszát többé ne hallgassák meg. 64. Az egyház igazgatásáról A püspökön kívül, az ispánok vagy vitézek közül senki se merészeljen magának az egyházban hatalmat szerezni. 65. Az egyházi személyek tizedfizetési kötelezettségéről A papok és apátok vagy bármely méltóságot viselő személyek a tizedét fizessék meg ( annak ) az egyháznak, amelynek területén földművelést űznek avagy szüretelnek. 66. A másodszor nősült papokról A másodszor nősült papok vagy az olyanok, akik özvegyeket vagy elbocsátott asszonyokat vettek el, szakítsanak e meg nem engedett házassággal, vagy zárják ki őket az egyházi rend közösségéből. 67. A misék tartásáról A misét csakis felszentelt helyeken lehessen tartani, s másutt csakis valamely kényszerítő ok esetén, de ilyenkor is ( csak ) sátorban vagy valamely tiszta helyen, de csupán út vagy utazás alkalmával engedtessék meg ez a szükség (-megoldás ), nem pedig vadászat kedvéért – és semmiképpen sem hordozható oltár nélkül. 68. A szentek ereklyéiről A szentek ereklyéit ne vihesse más az úton, csak derék és kegyes egyházi férfiú. 69. Az egyházi személyek ruházkodásáról Senki, aki az egyházi rendbe tartozik, ne használjon világi ruhákat, úgymint hasított bőrmentét vagy tarka színű ruhát, sárga kesztyűt, vörös nyeregtakarót vagy zöld köpenyt, bocskort vagy süveget, festett vagy selyemmel díszített sarut, úgyszintén selyemből készített inget vagy ruhát, s ezeket ne a mellen kapcsolják össze kötésekkel vagy csatokkal, hanem mintegy a nyakat fogják körül. 70. A négy böjti időszak megtartásáról A négy böjti időszakot, a maguk idejében, ahogy idáig szokás volt, tartsák meg. 71. A Szentháromság ünnepéről Szentháromság ünnepét pünkösd nyolcada után tartsák. 72. A temetőkről A keresztények temetkezési helyei csak a templomok körüli térségekben lehessenek. 73. A zsidók által tartott rabszolgákról Zsidó ne merjen keresztény rabszolgát venni vagy eladni, és ne engedjék meg, hogy ilyet szolgálatában tartson; aki pedig jelenleg ilyet tart magánál, ha a számára haladékképpen engedélyezett időn belül el nem adja, veszítse el. 74. A zsidók ingatlanszerzési jogáról a) Akinek pedig közülük szántóföldje van, ezt ( csakis ) pogány rabszolgákkal műveltesse.
203
b) Birtokaik ugyan lehessenek a zsidóknak, akiknek módjuk van ilyet vásárolni, de őket másutt, mint ahol a püspöki székhely van, letelepedni ne engedjék. 75. A lóvásárlás tiltása a) Magyarország és az országhoz tartozó tartományok lakói közül senki se merészeljen magyar lovat vásárolni. b) Ha valaki ilyet vásárol, és megvádolják, hogy azt lopta, csak Magyarország határain belül és az ország végvidékein legyen szabad neki a maga tisztázására nyomozást folytatni. Ha pedig a ló eladóját külső országban akarja keresni, ne engedjék őt ide távozni, hanem ( tüzes- ) vas-próbát vigyen. Ha bűnösnek bizonyul, mint tolvajt ítéljék el; ha ártatlannak mutatkozik, ne bánjanak vele úgy, mint tolvajjal, csupán azt az összeget fizesse ( büntetésképpen ), melyért ( a lovat ) vásárolta. 76. A rabszolga- valamint állatkereskedelem szabályozásáról a) Senki se merjen magyar nemzetiségű vagy egyáltalán Magyarországon született rabszolgát vagy rabszolganőt, még ha idegen származású is, Magyarországon kívülre eladni vagy kivinni, kivéve olyan idegen nyelvű rabszolgákat, akiket más országokból hoztak ide; sem pedig ( ne merjen Magyarországon kívülre eladni vagy kivinni ) egyéb állatot, mint ökröket. b) Ha ezt az ispánok közül valaki megszegi: vagy tisztségétől fosszák meg, vagy pedig veszítse el vagyonának kétharmad részét, annak egyharmad része azonban feleségének és örököseinek maradjon. 77. A vámjövedelem szétosztásáról a király és az ispánok között Mindegyik ispán a maga megyéjében a vámnak mindenütt egyharmad részét kapja. A király pedig kivétel nélkül minden vámból annak kétharmad részét kapja. 78. A szabadok dénárjainak elszámolásáról a) Azokat a dénárokat, melyeket Magyarország összes részeiben szednek, mindegyik ispán – pontosan és név szerint megírván az összeget, hogy minden egyes századosi kerületből mennyit szedtek be – ( alattvalói közül ) bárki által, akivel akarja, küldje el Esztergomba, Szent Mihály napjáig. b) És az ispánok vagy századosok a királyéból részüket ne vegyék ki előre, hanem ugyanazon helyen, tudniillik Esztergomban legyen az összes részek szétosztása. c) Ha pedig valaki e pénzeket a megjelölt időig nem küldi el ide teljes egészében, kétszeresét fizesse meg. 79. A más földjén élő szabadok és vendégek egyféle adófizetési kötelezettségéről a) Az összes szabadok és vendégek, mint ( amilyenek ) a szlávok vagy más külföldiek, akik mások földjein dolgoznak, csupán szabadságukért fizessenek dénárokat. b) És ne kényszerítsék őket arra, hogy ezenfelül még másféle dénárokat is fizessenek valamely munkától való mentesség fejében. 80. A várak népeinek kétféle adófizetési kötelezettségéről A várak szolgálónépeitől pedig mind munkaváltság fejében, mind szabadságuk élvezéséért szedjenek dénárokat. 81. A határátlépés szabályozása a) Azok, akik Magyarországról ki akarnak menni, mind a királynak, mind azon ispánnak, aki a kijáratot őrzi, a vámosaitól kérjenek pecsétet; amit egyik oldalán a király vámszedője nyomjon le pecsétnyomóval, másik oldalán az ispán vámszedője erősítsen meg az ispán jelvényével. b) Ha valaki ilyen pecsét nélkül kísérelne meg eltávozni, mint törvényszegő, ötven penzát fizessen. 82. A hamisan tanúskodókról a) Ha valakit hamis tanúskodással vádolnak meg, és ezt a faluból, részben ellenségeskedés, részben gyűlölség folytán, többen is állítják, ( a bevádoltat ) tüzesvas-próbával vizsgálják meg, és ha ártatlannak bizonyul, az, aki őt e bűnnel megvádolta, tíz penzát fizessen. b) Ha pedig bűnösnek találtatik, vagyona ugyan maradjon meg sértetlenül, de a két orcájára vassal kereszt alakú jelet süssenek, hogy ezután az ő tanúskodását visszautasítsák.
204
83. A templomba menekült tolvajról a) Ha valaki, akit lopással vádoltak, a templomba menekül, úgy ítéltük, hogy őt csupán ezért ne tekintsék valóban tolvajnak, hanem a bíró, annak az egyháznak a papjával együtt, kérdezze meg, vajon bűnös-e vagy sem. b) És ha ő magát vétkesnek vallja – azért, mivel az egyházba menekült, szemeinek megvakításától vagy más tagjainak megcsonkításától meneküljön meg. c) Ha pedig azt mondja, hogy nem bűnös, ne tagadják meg tőle a lehetőséget, hogy magát tisztázhassa, de ha azután bűnösnek bizonyul, az a körülmény, hogy az egyházba menekült, ne menthesse meg a fent említett veszedelmektől.
Könyves Kálmán II. törvénykönyve 1. Egyetlen zsidó ne merészeljen ettől kezdve bármiféle nyelvű vagy nemzetiségű keresztény rabszolgát vásárolni, eladni vagy szolgálatában tartani. Ha valaki ezt a rendelkezést áthágná, a nála megtalált keresztény szolga elvesztését kell elszenvednie.” 2. „Ha keresztény zsidótól vagy zsidó kereszténytől kettő vagy három pensányi* kölcsönt akar venni; a kölcsönző kölcsönzőtől vegyen át zálogot, és válasszanak tanúknak keresztényeket és zsidókat, hogy ha netán letagadná egyikük a másiknak, hogy kölcsönt vett, ez kizárólag a záloggal, és mindkettejük tanúival legyen bizonyítva. 3. Ha pedig valaki három pensa értéken felül kölcsönadna valamit másnak, ahogy az előbb mondtuk, válasszanak tanúkat, valamint írassák (kis) hártyára a pénzösszeget is és a tanúk nevét is, és pecsételtessék mindkettejük, tudniillik a kölcsönző és a kölcsönvevő pecsétjével, hogy, ha valamikor az egyik másik ellen támadni akarna, az igazság az írással és mindkettejük pecsétjével bebizonyosodjék. 4. Ha zsidó a kereszténytől vagy keresztény a zsidótól valamit vásárolni akar, alkalmas keresztény és zsidó tanúk előtt vegye meg az eladó dolgot, s írassa e dolgot és a tanúk neveit (kis) hártyára, s a hártyá(cská)t, amelyet mindkettőjük, tudniillik az eladó és a vevő is megpecsételt, őrizze magánál, hogy ha valamikor e vétel kapcsán tolvajlás vádlottjává válna, akkor a lopott dolognak, amelyet nála felismernek, a gazdáját és a fent nevezett tanúkat felmutassa és szabaduljon. 5. Ha pedig a nála felismert lopott dolognak a gazdáját nem tudná felmutatni, de a megpecsételt hártyá(cská)t bemutatja, a beírt tanúk hite alatt megtisztultan szabaduljon. 6. Ha pedig nem lennének keresztény tanúk, és alkalmas zsidó tanúkat tud bemutatni, azon zsidók esküje alatt a törvény szerint megtisztultan a lopás értékének négyszeresét fizesse. 7. Ha pedig sem a felismert tárgy gazdáját nem találja, sem megpecsételt hártyá(cská)t nem mutat fel, a hazai szokás szerint bűnhődjék, a lopott dolog értékét pedig tizenkétszeresen fizesse meg. Bertényi Iván (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény. 1000–1526. Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 266–267. o.
Könyves Kálmán törvényei Az esztergomi zsinat határozatai A Szentlélek kegyelme legyen velünk. Mindenekelőtt megkérdezendő a király. 1. Az egyházi bíráskodásról Hogy az egyházi személyekre vagy az egyházi dolgokra vonatkozó pereket az egyházi törvényeknek megfelelően kell befejezni. 2. Az istentisztelet rendjéről Hogy minden vasárnap: a nagyobb egyházakban az evangéliumot, az ( apostoli ) levelet és hitvallást mondják el a népeknek, a kisebb egyházakban pedig a hitvallást és az Úr imádságát. 3. Az ünnepeken való áldozásról Hogy húsvétkor, pünkösdkor és karácsonykor az egész nép vezeklést tartson és áldozzék. A clericusok pedig minden nagyobb ünnepen áldozzanak. 4. Az egyházi rendekről Hogy az összes egyházi rendek a nagyobb egyházakban legyenek, és tisztüket ( ott ) gyakorolják. 5. A kanonokok és káplánok latin társalgásáról Hogy a kanonokok a kolostorban és a káplánok az udvarban latin nyelven társalogjanak.
205
6.
7.
8. 9.
10.
11.
12.
13.
14.
15. 16. 17. 18.
19. 20. 21.
22.
23.
A papok tanulásáról Hogy tudatlan papokat ne szenteljenek fel, akik pedig ( már ) fel vannak szentelve, tanuljanak vagy tegyék le őket. A pogány szokások ellen Hogy senki se tartson meg semmit a pogány szokásokból; aki pedig ezt teszi, ha az öregebbek közül való, negyven napig szigorúan vezekeljen, ha pedig a fiatalabbak közül, hét napon át ( vezekeljen ) verésekkel. Az ünnepek megtartásáról Ha valaki az előírt ünnepeket nem ünnepli meg, ugyanezen törvény szerint ítéljék meg. A kiközösített temetéséről Ha valaki az elkövetett bűnéért rárótt vezeklést elhanyagolja, s a püspöktől ezért kiközösítve e bűnében meghal, ne legyen eltemethető a templom cintermében, sem pedig papok által. A gyónás nélkül meghaltakról Ha valaki betegségében papot nem hívat – ha csak nem hirtelen halál volt -, ugyanazon módon járjanak el vele; rokonai pedig vagy felesége negyven napi vezekléssel bűnhődjenek. Ha pedig rokonai nincsenek, a falusi bíró a falu két vénjével együtt szenvedje ugyanezt a büntetést. A püspökök nőtlenségéről Hogy azokat, akiket püspökségre akarnak emelni, ha törvényes házasság kötelékében élnek, ne lehessen ( püspökké ) felszentelni, csakis feleségük hozzájárulásával. A püspökök rendelkezési jogáról A püspöknek, ha ( kétségtelenül ) látszik, hogy az ( általa ) szerzett javaknak háromnegyed részét hűségesen az egyház hasznára fordította, szabad legyen a negyedik résszel azt tenni, amit akar. A püspökök örököseiről Azoknak – a már meghalt – püspököknek ( az örököseitől ), akik nem törődtek az ő egyházukkal, csupán fiaikat gazdagították, úgy határoztuk, hogy ebből ( vagyis az örökösök javaiból ) a fele részt el kell venni, és az egyháznak visszaadni. Az ilyenek ( örökösök ) kolostorai pedig az utódlásban következő püspök hatalmába menjenek át, és ő cselekedje azt, amit e tekintetben helyesnek lát. Az egyházi vagyon hűtlen kezelőiről Ha valaki azok közül, akik az egyház élén állnak, ezeknek a javait szétszórja, kétszeresen térítse vissza. Ha nincs neki miből, tegyék le ( tisztéből ), amíg azt jóvá nem teszi. Az egyház rabszolgáiról Egyetlen püspök vagy pap se tartsa saját házában vagy birtokán az egyház rabszolgáit. A pap lakásáról Minden egyháznak a közvetlen közelében legyen a pap lakása. Az új egyházakról Egyházat ne szenteljenek fel addig, amíg felszerelést és földet nem adtak hozzá. Az egyházi személyek helyhez kötéséről Áldozópapot ne szenteljenek fel meghatározott cím nélkül. ( Vagyis számára kijelölt egyház nélkül. ) Senki se legyen az egyházi rendben, aki nincs valamely egyházhoz rendelve Az egyházmegyék papjainak átvételéről Egyházi személyt más püspökségből vagy egyházmegyéből ne vegyenek át ajánlólevél nélkül. A püspökök egymás közti érintkezéséről Egyik püspök a másik püspökhöz levél és pecsét nélkül követséget ne küldjön. A külföldről jövő egyházi személyekről Külföldi egyházi személyek – akik más országból jöttek – vagy állítsanak törvényes tanúkat, vagy pedig ajánlólevél hozása végett térjenek haza. Akik pedig rossz hírben állnak, mindenképpen távozzanak, és ne jöjjenek vissza, csak ajánlólevéllel. A misékről Sem püspök, sem pap, sem apát ne merészeljen misét mondani az ( illető ) egyház papjának akarata ellenére. Az egyházi személyek egy helyben maradásáról Akit (meghatározott) címre szenteltek fel ( vagyis valamely meghatározott egyház papjának ), vagy fogadalommal vették fel ( vagyis szerzetesnek ), ne fosszák meg rendjétől vagy tisztétől, csupán
206
24. 25.
26.
27. 28.
29.
30. 31.
32.
33. 34. 35.
36.
37.
38.
39.
40. 41.
meghatározott vétségek esetén, egyházi ítélettel. De az illető ne merjen eltávozni ( állásából ), csak ha esetleg nagyobb tisztségre léptetik elő, amit psüpökének is jóváhagyólag helyben kell hagyni. Az egyházi személyek fellebbezési jogáról Ha valaki elnyomottnak érzi magát, szabad legyen neki a püspöki tanácshoz fellebbezni. Az egyházi személyek világi bíróhoz ne fordulhassanak Ha pedig valaki az egyházi személyek vagy az apátok közül egyházi ügyekben, a püspöki bíráskodás mellőzésével, a királyi udvarhoz vagy világi bírósághoz fordul, ügyét veszítse el, avagy vezekléssel tegye jóvá ( tettét ). A szertartásokról szóló könyvecskéről Az istentiszteleti szertartásokat és böjtöket, ama könyvecske szerint, melyet jóváhagytunk, mindenki tartsa meg. A kanonokokról A kanonokok életmódjáról és étkezéséről – szabályzatuknak megfelelően – a püspökök rendelkezzenek. A kanonokok fiairól Ha valaki a külföldiek közül magát önként a kanonoki szabályzatnak veti alá, semmi se vonatkozzék ebből fiára, csak ha esetleg ő maga is ugyanezt akarja. A rabszolgából lett egyházi személyről Ha pedig valamely egyházi személy ( korábban ) az egyház rabszolgája volt, ennek fiai ne térjenek vissza a régi szolgaságba, hanem az egyház szabadjai közé számíttassanak. A pappá leendő rabszolgákról Senkinek a rabszolgáját se szenteljék pappá, csak ha előbb ura teljes szabadságot adott neki. A nős papokról Az áldozópapoknak, tekintetbe véve az emberi gyarlóságot, megengedtük, hogy feleségüket, akit törvényes egyházi rendben vettek el, mérsékelten élvén velük, megtarthassák. A papi nőtlenségről Azoknak, akik a szerpapságot és áldozópapságot nőtlen állapotban nyerték el, feleséget venni nem szabad. A püspök feleségéről A püspökök feleségei püspöki birtokon ne lakhassanak. A kiközösítésről Ha a püspök valakit kiközösít, erről a királyt és ( a pap ) testvéreit levél útján értesítse. A sátorban való misemondás eltiltása Senki se merészeljen egyházon kívül – sátorban vagy valamely házban – misét mondani vagy hallgatni, csupán a király és a püspök és azok az ispánok és apátok, akik olyan sátorral vagy ehhez hasonlóval rendelkeznek, ami kizárólag istentisztelet céljára készült, és ezt is csak olyankor ( legyen szabad ), amikor úton vannak. Az apátok jogainak korlátozása Az apátok püspöki süveget, szandált, kesztyűt, csengettyűt a süvegjükön vagy más püspöki jelvényeket ne viseljenek, és ne kereszteljenek, se feloldást ne adjanak s a néphez beszédet ne tartsanak. Az apát – a kolostor vagyonáról a püspökkel együtt gondoskodván – minden két eke ( föld ) után egyegy szerzetest tartson, a szabályzatnak megfelelően ruházva és ellátva, és Boldog Benedek szabályzatát minden szerzetes tudja és értse. Az apátok utazásairól Hogy az apátok ritkán távozzanak el a kolostorból, és sem a királyhoz, sem távolabb fekvő birtokokra ne menjenek a püspök tudta nélkül, s ilyenkor se maradjanak hosszabb ideig. Az apátok sáfárkodásáról Az apátok rokonainak ne adjanak több támogatást, mint a többi szegényeknek. Ha pedig az apátra rábizonyul, hogy a kolostor javait szétszórja vagy elfecséreli, tegyék le, és vagyonát adják az egyháznak. A szerzetesek fogadalmáról Püspök vagy áldozópap kezébe ne tegyenek szerzetesi fogadalmat. A szerzetesi ruhával rendelkezőkről Ha valakinek szerzetesi ruházata van, vagy lépjen monostorba, vagy a ruházatot veszítse el, és tartson vezeklést.
207
42. A misével kapcsolatos pereskedés eltiltása Egyetlen pap se kezdjen pereskedést a misével kapcsolatban a felajánlott ajándék miatt. 43. A templomok eladásának megtiltása Senki se merjen egyházat ( templomot ) vásárolni vagy eladni. Ha valaki egyházat elad, vagy papját – anélkül, hogy vétket követett volna el – leteszi, az, aki ezt a vétket feljelenti, abban az évben ama mesternek jövedelmét kapja. 44. A keresztelésről és temetésről Keresztelésért vagy temetésért senki se kérjen pénzt. 45. Az ünnepek eladásának megtiltása Senki se merje az ünnepeket eladni. 46. A tüzesvas-próbáról a) Hogy tüzesvas-próbát nagyböjtben ( is ) éppúgy, mint más napokon engedélyezzenek, kivéve az olyan ügyet, mely vérontásra vonatkozik. b) Hogy, aki ( tüzes ) vasat visz, azt ( csak ) a megjelölt helyen tegye le. 47. Az egyházi olvasmányokról és énekekről Semmit se olvassanak vagy énekeljenek az egyházban, csak ami a zsinaton jóváhagyást nyert. 48. A részegeskedés ellen a) Ha valamelyik pap lakoma alkalmával vagy a hónap elsejei összejöveteleken olyanokat lát, akik ( másokat ) ivásra kényszerítenek, dorgálja meg azokat, és ha nem hallgatnak reá, ő maga menjen ki, és az esperesnek jelentse fel őket, aki ezekre hét napi vezeklést rójon ki. b) Ha pedig az illető pap nem megy ki, tisztétől függesszék fel, és negyven napon át vezekeljen. 49. A részegeskedő papokról Ha a pap ( másokat ivásra ) kényszerít, vagy kényszeríttetve maga részegedik meg, tegyék le (tisztéből). 50. Ugyanarról Ha valaki papot lát megittasodva, egy penzát, ha pedig esperest ( lát ), három penzát kapjon tőle. És ha az illető papot másodszor is megittasodva látják, tegyék le. 51. A részegeskedő nemesekről a) Ha valaki a nemesek közül ( másokat ivásra ) kényszerít, vagy kényszeríttetvén, lerészegedik, negyven napig vezekeljen. b) Ha pedig ebben ( a szokásban ) megátalkodik, ki kell őt közösíteni. 52. A vezeklőházakról A püspökök minden városban két házat építsenek a vezeklők befogadására. 53. A kuruzslókról Ha valakire, akit kuruzslással vádolnak, ez rábizonyosodik, az egyházi törvények szerint vezekeljen. 54. A hamis vádaskodásról Ha a vádló azt, amit állított, bizonyítani nem tudja, ugyanazon vezeklés alá essék. 55. A férjétől elszökő asszonyról, a házasságtörésről, a leányrablásról stb. a) Ha valamely asszony férjétől elszökik, első és második alkalommal adják vissza urának; harmadik alkalommal pedig, ha nemes, vessék vezeklésre, házasság reménye nélkül; ha a népből való, adják el a szabadság reménye nélkül. b) Ha valaki feleségéről bebizonyítja, hogy házasságtörő, ha akarja, vegyen más feleséget; az asszony pedig, ha nemes, házasság reménye nélkül vezekeljen; ha pedig a népből való, a szabadság reménye nélkül adják el. Ha a férj ezt bizonyítani nem tudja, ugyanazon büntetést szenvedje, és az asszony, ha akar, férjhez mehet. Ugyanezen módon ítéljék el azt a férfit, aki másnak a feleségével, vagy azt a nőt, aki másnak a férjével vétkezik. c) Ha valaki leányt rabol el, vagy ellene erőszakot követ el, ha nemes, egyházi vezeklés alá essék, és elégtételt fizessen. Aki pedig ezt megfizetni nem tudja, fejét nyírják le, és László király rendelkezése szerint adják el. d) Ha valaki másnak a jegyesét elrabolja, ha a nő nem értett vele egyet, adják vissza saját jegyesének. A rabló pedig, ha nemes, törvényes elégtételt adjon, és házasság reménye nélkül vezekeljen; ha nem tud elégtételt fizetni, szabadság reménye nélkül adják el. e) Ha valaki felesége elől menkülve, magát önként adóssá teszi ( eladja ), s onnan magát nem is akarja kiszabadítani a gyűlölet miatt, amit feleségével szemben érez: örökké szolgaságban maradjon. És ha valamikor szabadként látják őt, ismét adják el, felesége pedig, akihez akar, férjhez mehet.
208
56. A másodszor nősült papokról Ha valamely egyházi személy másodszor nősül, vagy pedig özvegyet vagy eltaszított nőt vesz feleségül, tegyék le ( állásából ). 57. Ugyanarról A másodszor nősült papok, akik egyházi rendjükbe vissza akarnak térni, feleségük beleegyezése esetén visszafogadhatók legyenek. 58. Az ágyast tartó papokról Hasonlóképpen: az olyan papot, aki ágyast tart, le kell tenni. 59. A kanonokokról Hogy a kanonokok a kánoni szabályzatot tudják és értsék. 60. Az egyházi személyek lopásáról Ha az egyházi személyek közül valakit lopással vádolnak, a püspök és az esperes vizsgálja meg. Ha bűnösnek találtatik, tegyék le, és javait veszítse el, ha semmije sem volt, adják el. 61. Az egyházi személyek tisztes viselkedéséről a) Egyházi személyek ne legyenek kocsmárosok vagy pénzkölcsönzők. b) Aki kocsmában iszik, ha egyházi személy, tegyék le, ha világi, tanúbizonyságát ne fogadják el. 62. Az egyházi személyek tanúskodása ellen Hogy egyházi személyek tanúk ne lehessenek, csupán haldoklók végrendelkezése alkalmával vagy szentségek ( kiszolgáltatásánál ) vagy a bíróságnál. 63. A keresztény rabszolgáknak vagy napszámosoknak zsidók által való tartása ellen Zsidók ne merészeljenek keresztény rabszolgákat vagy rabszolganőket sem sajátjukként, sem eladásra tartani, sem pedig keresztény napszámosokat. 64. A zsidók által megvetett húsról A tőlük megvetett húst keresztény ne merje megvenni. 65. Az egyházaknak saját javaik után nem kell tizedet fizetniök Elhatároztuk és a szent zsinat tekintélyével megerősítettük, hogy a kolostoroktól és egyházaktól, valamint mindazoktól, akik az egyházi rendben vannak, a saját csűreik vagy magtáraik, valamint juhaklaik után nem szabad tizedet szedni, kivéve az egyházközséggel rendelkező papot ( plébánost ) megillető negyedrészt. 66. Az egyházi törvények gyűjteményéről Hogy az összes espereseknek meglegyen az egyházi törvények rövid gyűjteménye. 67. A papok lakásáról és az egyház rabszolgáinak kötelezettségeiről a) Az egyházak papjainak is az egyház mellett legyen a házuk. b) Ha az egyház rabszolgái saját ökrökkel bírnak, abból, amit szántottak, mestereik a fele részt kapják, ha pedig mestereik ökreivel szántottak, az egyházak mesterei a kétharmad részt kapják. 68. A püspöki zsinatról Ha bárki is azok közül, akik az egyházi rend tagjai, a püspöke által tartandó zsinatra nem megy el, egészen a laikus állapotig le kell fokozni. 69. Rabszolgának vagy szolgáló személynek írásra tanítása vagy klerikussá tétele ellen. Ha valaki másnak a rabszolgáját vagy olyan szolgáló személyt, akit urától akarata nélkül elidegeníteni nem lehet, vagy bárkit a várakhoz tartozó népből betűkre tanít avagy pappá tesz urának tudta és beleegyezése nélkül, az illetőt váltsa meg, és azonfelül ötven penzát fizessen. 70. A gyilkosok vezekléséről Aki gyilkosságot követett el, az ankürai zsinat határozatai szerint vezekeljen. 71. A másodszor nősült papokról Azolyan egyházi személyeket, akik eltaszított nőknek és özvegyeknek a férjei, nemkülönben azokat is, akik másodszor nősültek, az egyházi rendből le kell tenni, és ha egyházzal rendelkeznek, veszítsék el az egyházukat. 72. A püspökök és ispánok káplánjairól Se egyházi személy, se ispán ne fogadjon fel valamely egyházi személyt istentisztelet végzésére, csupán megyés püspökének keze által.
Forrás http://www.angelfire.com/zine/pantagruel/KalmanI.htm http://www.angelfire.com/zine/pantagruel/KalmanII.htm
209
LENGYELORSZÁG
I. Ulászló lengyel fejedelem http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Ul%C3%A1szl%C3%B3_lengyel_fejedelem
I. Ulászló Herman (1043 – 1102. június 4.) lengyel fejededelem 1079-1102 között a Piast dinasztiából, I. Kázmér fia, II. Merész Boleszláv testvére. Akkor került hatalomra, amikor testvérét 1079-ben száműzetésbe kényszerítették. Először Bohémiai Juditot, aztán III. Henrik német-római császár lányát, Sváb Juditot vette feleségül. Első feleségétől született fia lett III. Ferdeszájú Boleszláv fejedelem. Második feleségétől egy lánya született, Gandersheimi Ágnes. Született: 1043/1044 Házastársa: 1. Przecława; 2. Bohémiai Judit (1058–1086); 3. Sváb Judit (1054–1105) o 1073 előtt ismeretlen lengyel nő, Zbigniew anyja (néhány kutató úgy véli, hogy nem vkötöttek házasságot) o 1080 körül Judit (sz. 1056 körül – †1086. XII. 25.) – II. Vratislav (sz. 1032 körül – †1092), olomouci herceg (1055-1056, 1058-1061), Csehország hercege (1061-1085), Csehország királya (1085-1092) lánya o 1089 körültől Judit Mária (sz. 1047 – †1092/1096) – III. Henrik (sz. 1017 – †1056), Németország királya (1027-1046), Burgundia királya (1038-1039), księcia Svábország királya (1038-1045), Olaszország királya (1039-1056), német-római császár (1046-1056) lánya. Gyermekei: Przecławától törvénytelen fia: Zbigniew (sz. 1070 – †1112 után) – Lengyelország fejedelme 1092; Bohémiai Judittól: III. Boleszláv (1086–1138) – Lengyelország fejedelme (1102-1139), Pomeránia fejedelme (1122-1138); Sváb Judittól: Zsófia, Ágnes (sz. 1089 után – †1126/1127), Adelheid, 1 leány Uralkodási ideje: 1079 – 1102. június 4. Płock Elődje: II. Boleszláv Elhunyt: 1102. június 4. (59 évesen), Utódja: Zbigniew, III. Boleszláv Nyughelye: Mazóviai boldog Szűz Mária Katedrális, Płock
210
Uralkodása Uralkodása a Piast állam meggyengülésésnek időszakára esett. Megerősödött a széthúzás tendenciája, megszilárdult a többközpontúság Lengyelországban (Ulászló Herman soha sem törekedett arra, hogy királlyá koronázzák). A tényleges hatalmat Sieciech palatinus gyakorolta.
A hatalom felosztása 1097 és 1100 között Ulászló fiai, Zbigniew és Ferdeszájú Boleszláv a főurak támogatásával eltávolították Sieciechet és kényszerítetták apjukat az állam feldarabolására. Zbigniew kapta NagyLengyelországot, Kujáviát és Sieradz-Łęczyce vidékét, Boleszláv pedig Kis-Lengyelországot és Sziléziát, míg Ulászló megtartotta magának Mazóviát, valamint a főhatalmat az összes hervegség felett.
Ulászló Herman uralkodásának értékelése Nincs kétség afelől, hogy Lengyelország kül- és belpolitikai helyzete I. Ulászló Herman uralkodása alatt olyan nehéz volt, hogy csak nagyon energikus és erős jellemű uralkodó volt képes megbirkózni a feladatokkal. Ő minden bizonnyal nem volt ilyen. Az ő tétlen viselkedése, hogy ne mondjuk, apátiája a legsorsdöntőbb pillanatokban magáéert beszél. Talán a több évig tartó és fájdalmas láb-betegsége is oka lehetett ennak, mint ahogy a Gallus Anonymus is mondja. De az is lehet, hogy őt is, mint sokakat másokat csak a véletlen segítette trónra, de soha sem törekedett uralkodásra, mivel nem volt ehhez sem tehetsége, sem megfelelő vérmérséklete, merészsége, ami mind szükséges volt a középkori uralkodóknál.
III. Boleszláv lengyel fejedelem http://hu.wikipedia.org/wiki/III._Boleszl%C3%A1v_lengyel_fejedelem
III. Ferdeszájú Boleszláv (lengyelül: Bolesław III Krzywousty) (1086. augusztus 20. – 1138. október 28.), Lengyelország fejedelme 1102–1138 között, 1097–1107 között Sziléziában, KisLengyelországban és a Lublini földeken uralkodott, miközben bátyja, Zbigniew NagyLengyelországban uralkodott, apjuk, I. Ulászló Herman 1102-ben bekövetkezett halála után Bolesław Mazovia uralkodója is lett. Született: 1086. augusztus 20. Uralkodási ideje: 1102 – 1138. október 28. Elődje: I. Ulászló Utódja: II. Ulászló
211
Elhunyt: 1138. október 28. (52 évesen), Sochaczew Házastársa: o 1103-tól Kijevi Zbiszlava (sz. 1085/1090 – †1108) – II. Szvjatopelk (sz. 1050 – †1113); Połock (1069-1071), Novgorod (1078-1088), Turovszk (1088-1093) hercege és Kijev nagyhercege (1093-1113) leánya. o 1113 Bergi Salomea (sz. 1101 – †1144) – Henrik von Berg-Schelkingen, Berg grófjának leánya. Gyermekei: Zbyslavától: II. Ulászló (1105–1159), 1 fiú, 1 leány (Judit?); Salomeától: Leszek, Riksa (1116–1185), 1 leány, Zsófia, Kázmér, Gertrud, IV. Boleszláv (1121–1173), III. Mieszko (1122–1202), Dobroniega (1129–1160), Judit (1132–1172), Henrik (1131– 1166), Ágnes (1137–1182<), III. Kázmér (1138–1194)
Önálló uralkodó Boleszláv 1107-ben elűzte bátyját és önálló uralkodó lett, Zbigniew védelmére kelt a német császár, V. Henrik és 1109-ben hadjáratot indított Lengyelország ellen. A hadiesemények Sziléziában zajlottak (Głogów, Bytom Odrzański és Wrocław védelme). Ferdeszájú Boleszlávnak a németeket a Psie Polei ütközetben kellett megvernie, azonban ez valószínűleg csak legenda. Ez a történet feltehetően egy félrefordításból ered. Végül a császár visszavonult, Zbigniewet bátyja megvakíttatta és nemsokára meg is halt.
Kiátkozás Ezért a bűnéért az egyház kiátkozta Boleszlávot, ami minden alattvalóját felmentette az engedelmesség alól. Hogy az átkot visszavonják, Boleszláv böjtölni kezdett és alamizsnát osztott. Ez azonban nem volt elég, és a reményvesztett király zarándokútra ment Magyarországra, Somogyvárra, a szent Egyed kolostorba. Hamar vissza kellett azonban térnie, mivel távollétében forrongott az ország. Végül mezítláb ment Gnieznoba Szent Wojciech sírjához, ahol 4 napig imádkozott darócba öltözve és hamut szórva fejére, nem beszélt senkihez, miközben alamizsnát osztott a szegények és nélkülözők között. Ezután a vezeklés után végül is feloldották az egyházi átkot.
Pomeránia Ferdeszájú Boleszláv 1119 megszerezte a Gdański Pomerániát (meglehet, hogy ez 1116-ban történt), és 1121-1122 között Nyugati-Pomerániát is meghódította az ottani herceget, Wracisławot hűbéresévé fogadva. Hogy Pomerániát erősebben Lengyelországhoz kösse, Bolesláv keresztény missziót szervezett. Az első, melyet Spanyol Bernát vezetett, minden eredmény nélkül végződött. Két továbbit vezetett bambergi Ottó püspök 1124-1128-ban. Eljutott Pyrzycébe, Stargardba, Wolinba, Szczecinbe és Kołobrzegbe. Végül megkeresztelte a pomerániaiakat, akik a kereszténységet hivatalos vallásnak ismerték el.
Uralkodása 1117-ben leverte Skarbimir vajda lázadását, megvakíttatta, és elvette birtokait. 1129-ben Dániával kötött szövetséget. Élete végén Boleszlávnak harcolnia kellett a lengyel egyház függetlenségéért. III. Lothar német-római császárral 1135-ben találkozott Merseburgban, ahol császár megerősítette a lengyel egyházi szervezet függetlenségét a magdeburgi érsekségtől. Az ő udvarában írt a Gallus Anonymus – az első lengyel krónikás.
Testamentum 1138-ból való végrendeletében Ferdeszájú Boleszláv bevezette Lengyelországban a szeniorátus intézményét, hogy ilyen módon őrizze meg az ország egységét attól, hogy fiai harcoljanak egymással a hatalomért. Az országot részekre osztotta: Elűzött Ulászlónak Sziléziát adta Wrocław fővárossal, Göndörhajú Boleszlávnak Mazóviát Płock fővárossal, Öreg Mieszkónak Nagy-Lengyelországot Poznań fővárossal, Sandomierzi Henriknek a sandomierzi földeket, Sandomierz fővárossal. A legidősebb Piast lett a senior (princeps) az ő senior országrésze Kis-Lengyelország és Pomeránia lett. Lehet, hogy egy részt Boleszláv özvegye is örökölt. Halála után ennek ez rész visszaszállt a senior országrészhez.
212
Feudális széttagoltság Ferdeszájú Boleszláv testamentuma jelentette a a feudális széttagoltság kezdetét Lengyelországban. A fudális széttagoltság gyakori jelenség volt a középkori Európában – megjelent többek között a Kijevi Ruszban, Magyarországon és Németországban. Boleszláv halála után a hatalmat, mint legfelső herceg, Elűzött Ulászló vette át.
Lengyelország Ferdeszájú Boleszláv után
213
Lengyelország Ferdeszájú Boleszláv után
214
II. István magyar király
II. István koronázása. Miniatúra a Képes krónikából
II. István (1101. – 1131. március 1.), Árpád-házból származó magyar király. 1116. február 3-ától haláláig uralkodott. Apja Kálmán magyar király, anyja Kálmán első felesége Buzilla („szűz lány”), szicíliai normann hercegnő volt. Ikertestvére, László 1104 körül meghalt. Nővérének Zsófiának későbbi férje nem ismert, csak annyit tudunk róla, hogy az ő fia volt Saul, aki rövid ideig trónörökösként szerepelt a magyar történelemben. István féltestvére volt Borisz, aki Kálmán második, elűzött feleségétől született, és Kálmán nem ismerte el fiának. Mivel öccse, Álmos herceg veszélyt jelentett az ő és utódai trónjára, Kálmán megvakíttatta. Bár Kálmánt fia, II. István követte, de ő sikertelen háborúkba bonyolódott és nem alapított családot. 1131es halálakor, fia nem lévén, Álmos fiát, Bélát jelölte meg utódjául. Született: 1101, ikertestvére, László gyemekkorában meghalt. Édesapja: Kálmán Édesanyja: Buzilla (Felícia, szicíliai normann hercegnő) Házastársa: Felícia, Robert, dél-itáliai (capuai) normann herceg leánya Uralkodási ideje: 1116. február 3. – 1131. március 1. Először 1105-ben, négy éves korában, másodszor 1116. február 3-án, 15 évesen koronázták meg. 15 évig uralkodott. Gyermeke nem született. Örököse: Saul (II. István nővérének, Zsófiának a fia) Elődje: Kálmán Utódja: II. Béla Dalmácia királya: 1105 – 1119 és 1124 – 1125 Elhunyt: 1131. március 1. 30 évet élt. Nyughelye: Váradon temették el.
215
Kronológia 1116-ban lépett trónra. 1116. május 13-án véres csata tört ki I. Vladislav cseh fejedelem és II. István csapatai között az Olšava folyó mellett, amely a magyarok vereségével ért véget. 1116 júniusába V. Henrik német császár vezette német, Ordelafo Faliero (†1118) velencei és I. Alexios bizánci császár szövetséges seregei Záránál legyőzik a magyarokat. KözépDalmácia (Zára, Tengerfehérvár, Sebenico illetve Trau) Velence birtokába kerül. 1117-ben a magyarok Záránál visszavágnak, a dózse is meghal a csatában. 1118. II. István és Domenico Michieli dózse öt évre békét köt egymással. II. István vezetésével magyar sereg tör be az osztrák őrgrófságba. A kijevi nagyfejedelem elől Magyarországra menekül Jaroszláv vlagyimiri fejedelem. 1119. II. István kénytelen lemondani Dalmáciáról. 1120-ban II. István befogadja II. Bořivoj (csehül Bořivoj II.), (1064 – 1124. február 2.) cseh fejedelmet (II. Bořivoj fejedelem 1100 és 1107, majd 1117 és 1120 között. II. Vratiszláv fiatalabb fia; elődeihez hasonlóan a német-római császár szövetségese volt, életének és uralkodásának részleteiről kevés adat maradt fenn.) 1122. II. János bizánci császár legyőzi a besenyőket, egy részüket II. István zsoldosként befogadja. A wormsi konkordátum annak a megegyezésnek az elnevezése, melyet a pápaság és a császárság kötött 1122. szeptember 23-án a köztük folyó hatalmi harcok lezárására Worms városánál. Az invesztitúra joga ezután megoszlott a világi vezető császárság, és az egyház élén álló pápaság között. 1123. II. István oroszországi (laicsi) hadjárata Jaroszláv fejedelem támogatására Andrej nagyfejedelemmel szemben. Még hozzá sem kezd Vlagyimir ostromához, amikor Jaroszláv fejedelmet megölték. II. István halicsi hadjárata során, az Álmos-párti fűurak megtagadják a további engedelmességet és hazatérésre kényszerítik a királyt. II. István felhagyott az ostrommal. 1124. II. István visszaveszi Velencétől az adriai foglalásokat, Zára azonban Velence kezén marad. 1125. A Szentföldről hazatérő velencei hajóhad újra elkergeti a magyarokat a dalmát városoktól. 1126. II. István szövetséget köt I. Szobeszlávval (csehül Soběslav I., 1087 k. – 1140. február 14., Chvojen vára), aki 1125-től volt a csehek fejedelme. 1127. II. István békét köt a salzburgi érsekkel, gazdag ajándékokkal látja el az érseki székesegyházat. II. István a megvakított Álmos herceg kiadatását követelve – miután a császár nem szolgáltatta ki számára a herceget – betör a Bizánci Birodalomba. Szent László leánya, Piroska közvetíteni próbál II. Komnénosz János és II. István között. A magyar sereg beveszi Nándorfehérvárt, Nist, Szófiát. Feldúlja Trákiát és Macedóniát. Álmos herceg meghalt. 1128. A bizánci sereg ellentámadása során a magyar sereg visszavonul, a Dunán átkelve a bizánciak Haram váránál súlyos vereséget mérnek a magyarokra és elfoglalják a Szerémséget. A magyar főurak összeesküvést szerveznek II. István ellen, a király azonban felülkerekedik. 1129-ben II. István – cseh és szerb szövetségben – hadjáratot indít Bizánc ellen, majd békét köt II. János császárral. A trónjelöltek: nővérének a fia, Saul valamint Bors és István főurak is pályáztak a trónra. (A két utóbbi mozgalmát II. István leveri.) Saul (vak) Bélával szemben alulmarad. A trónutódlás gondját az oldotta meg, hogy álmos herceg megvakított fia, Béla még életben volt. 1129-ben II. István Pécsváradról előhozatta Bélát és udvarába fogadta. Bélának szállásul Tolnát jelölte ki, és feleséget is szerzett számára. 1131-ben II. István elhunyt. Váradon, Szent László mellé temették el.
216
Gyermekkor István neveltetéséről nincs semmilyen információnk. Semmi jel nem mutat arra, hogy a széles körű műveltségéről ismert apa fiát a magáéhoz hasonló színvonalú oktatásban részesítette volna. Kálmán az 1105-ös győzelmes dalmáciai hadjárata után királlyá koronáztatta Istvánt. Kálmán így akarta kifejezésre juttatni, hogy Álmos ellenében fiát tekinti törvényes örökösének. Álmos ezután fokozta a korona megszerzésére irányuló erőfeszítéseit, ami 1115 körül az ő és fia, a későbbi II. (Vak) Béla király megvakításához vezetett. Kálmán kegyetlen tette hatásosnak bizonyult, mert 1116. február 3-án történt halála után néhány nappal Lőrinc esztergomi érsek királlyá koronázta II. Istvánt.
Külpolitikai nehézségek II. István kedvezőtlen külpolitikai helyzetben vette át a hatalmat. A Német-római Birodalomban még az az V. Henrik volt hatalmon, aki 1108-ban hadjárattal támogatta Álmos herceget. A magyar–német viszonyt súlyosbította, hogy II. István az invesztitúraharcban apjához hasonlóan a pápa oldalán állt. (Ezt az is bizonyítja, hogy az 1120-as évek elején István feleségül vette Róbert cápuai normann herceg leányát. A frigy bizonyosan II. Kallixtusz pápa közvetítésével jött létre, mert a normann fejedelemség a pápa leghűségesebb támogatója volt a császárság elleni harcban.) A magyar-cseh viszony 1108-ban romlott meg, mert az akkori cseh herceg részt vett V. Henrik hadjáratában. Kálmán déli hódítása – elsősorban Dalmácia – Velencével állította szembe a Magyar Királyságot. István trónra lépésekor már fegyveres harc folyt Velencével Dalmáciában, ezért a magyar külpolitika a magyar-cseh viszony javításával kívánt kitörni az elszigeteltségből.
Az Olsava menti csata A II. István és I. Vladisláv cseh fejedelem közötti béketárgyalások a magyar-morva határon az Olsava folyónál folytak, ahová mindkét uralkodó seregeivel vonult fel. Az eseményekről cseh és magyar forrás is beszámol és a kétféle beszámoló nem mindenben fedi egymást. Annyi bizonyos, hogy a nagyfokú bizalmatlanság miatt nem jött létre megegyezés, hanem 1116. május 13-án véres csata támadt, amelyben II. István serege vereséget szenvedett. A kortárs krónikás Cosmas Pragensis jegyezte fel – az augsburgi csatára célozva –, hogy annyi magyar „pusztult ott el, amennyi még a Lech folyó mentén sem veszett oda”. István első külpolitikai akciója tehát kudarccal végződött, a magyarcseh viszony ellenséges maradt és II. István később sorra fogadta be a nem sokkal később kitörő cseh trónharcok emigránsait.
Harc Dalmáciáért Ordeleffo Falier velencei dózse még Kálmán életében, 1115 augusztusában akcióba lépett a magyar uralom alatt álló dalmát területek megszerzése érdekében és ez részben sikerült is neki. Következő 1116 májusában indított támadásához már V. Henrik német-római és I. Alexiosz bizánci császár politikai támogatását is megnyerte. A velenceiek 1116. június 29-én Zára mellett vereséget mértek a Kledin bán vezette magyar hadakra, Spalatoból a város polgárai űzték ki a magyarokat, így egész Dalmácia a dózse kezére került. Velence bizánci és német támogatása nem jelentette egyúttal a két császárság magyarellenes szövetségét, hanem csak azt, hogy itáliai ellentéteik mindkét hatalom meg szerette volna nyerni Velence támogatását. Ennek következménye a bizánci-magyar viszony megromlása lett. A Magyar Királyság nem adta fel könnyen Kálmán hódításait. A következő években több váltakozó sikerű hadjárat indult Kledin bán vezetésével a velenceiek ellen. 1118-ban a dózse is elesett egy Zára melletti csatában, de az utódjával, Domenico Michiellel 1119-ben kötött ötéves béke Velence dalmáciai uralmát szentesítette. 1124-ben, a bizánci-velencei háború idején II. István Zára kivételével minden előzőleg magyar uralom alatt álló területet visszafoglalt, de az 1125 tavaszán visszatérő velencei hajóhad ismét visszaállította a velencei uralmat. Ezután dalmáciai területek csak II. Béla uralkodása idején kerültek magyar fennhatóság alá.
217
Háború az orosz fejedelemségekkel István apja külpolitikáját követte abban is, hogy 1123-ban beavatkozott az orosz fejedelmek belviszályába. Az egyesítésre törekvő Vlagyimir Monomah nagyfejedelemmel – Kálmán volt apósával – szemben a magyar király a volhiniai Vlagyimirból elűzött Jaroszlav fejedelmet támogatta. Az István vezetése alatti magyar seregek már megkezdték Vlagyimir ostromát, amikor Jaroszláv váratlanul meghalt. István ezután is folytatni akarta az ostromot, de a királyi tanács tagjai úgy döntöttek, hogy nem harcolnak tovább, ha az uralkodó nem vonul vissza, hazatérnek és új királyt választanak. István kénytelen volt meghátrálni. Az esemény már előrevetíti, hogy a külügyekben elszenvedett kudarcok miatt Istvánnak hamarosan belpolitikai nehézségei is lesznek..
Belpolitikai problémák
II. István Thuróczy János krónikájában
A sorozatos kudarcok miatt a magyar főurak egy jelentős része elégedetlen volt a király uralmával és – más jelölt hiányában – a vak Álmos herceg mellé állt. Az egyházi vezetők körében is népszerűtlen volt II. István, mert – ebben is folytatva apja politikáját – nem tett jelentős alapításokat. Mindezek következtében 1125-26 körül Álmos elég erősnek érezte támogatóit, hogy ismételten megkísérelje a főhatalom megszerzését. Közelebbről nem ismert események után azonban a herceg akcióját ezúttal sem kísérte szerencse és Álmos Bizáncba, Béla Pécsváradra menekült. Az események meggyőzték Istvánt és támogatóit arról, hogy uralmuk fenntartása érdekében jelentős fordulatra van szükség, elsősorban a külpolitikában.
Fordulat a magyar külpolitikában Az 1122. szeptember 23-án megkötött wormsi konkordátum hosszú időre véget vetett a pápaság és a császárság küzdelmének. Ez jótékony hatással volt a magyar külpolitika lehetőségeire, mert módot adott arra, hogy Magyarország egyformán jó kapcsolatot tartson mindkét hatalommal. II. István 1126 őszén személyesen találkozott I. Szobeszláv cseh fejedelemmel és rendezték a két ország viszonyát. A magyar-cseh viszony ezután több évtizedig jó volt. 1126 körül a salzburgi érsek közvetítésével létrejött a magyar osztrák megbékélés is. A nyugati megbékéléssel párhuzamosan azonban egyre jobban kiéleződtek a magyar-bizánci ellentétek.
Háború Bizánccal Bizánc és a Magyar Királyság kapcsolatai 1116-ban romlottak meg, amikor I. Alexiosz a dalmáciai háborúban Velencét támogatta. Bizánc ettől kezdve a magyar kereskedők munkáját is megnehezítette. A háborúhoz vezető közvetlen okot az adta, hogy Álmos herceget II. János bizánci császár országába fogadta. István arra számított, hogy Álmos bizánci hadak élén fog királyságára törni és mindenképpen el akarta érni, hogy kiutasítsák a görög területről. A császár és a király között Piroska, Szent László leánya próbált közvetíteni. Sikertelenül. Az 1127-1129 között folyó magyar-bizánci háború célja nem területek szerzése volt, hanem egymás területének dúlásával próbálták a felek akaratukat a másikra
218
kényszeríteni. Először István támadott 1127 nyarán. Előzőleg, mivel gyermeke még nem született hivatalos örökösévé tette Sault, nővére fiát. István elfoglalta, majd lerombolta Belgrádot, majd Szófián át Filippupoliszig (Plovdiv) hatolt. Közben, 1127. szeptember 1-jén Álmos herceg meghalt, de ez nem jelentette az ellenségeskedések beszüntetését, mert 1128-ban a császár óriási erővel vonult Magyarország ellen. A magyar csapatok Haram vára mellett súlyos vereséget szenvedtek. A bizánciak ezután feldúlták és teljesen kifosztották a Szerémséget, majd visszavonultak. 1128 végén István szövetséget kötött a bizánci ellen függetlenségi harcot kezdő szerbek fejedelmével I. Urossal. A császár 1129-ben leverte a szerbek felkelését, de a hátában megjelenő cseh és magyar csapatok túlereje ellen már nem vette fel a harcot. A háború így 1129 végén békekötéssel zárult, amely visszatérést jelentett a háború előtti területi és politikai állapothoz.
Újabb belpolitikai problémák, István halála Már folyt a magyar-bizánci háború, amikor az István uralkodásával elégedetlen főemberek – a források szerint Bors ispán és Iván személyében (feltehetően két főúri csoportosulásról van szó) – ellenkirályokat választottak. A király megmaradt hívei segítségével azonban kegyetlenül leverte a lázadást. A király 1128-29 táján értesült arról, hogy megvakított unokaöccse életben van. István kibékült Bélával, Tolnán letelepítette, királyi rokonhoz méltó ellátást biztosított neki és a szerbekkel kötött szövetség megpecsételéseként feleségül kérte számára I. Uros leányát, Ilonát. Nem igazolható krónikáink azon állítása, hogy Bélát István örökösévé tette volna. István csak arra számított, hogy megrendült hatalmát Béla híveinek megnyerésével újra megszilárdíthatja. Ez sikerült is, mert uralmát többé nem veszélyeztette lázadás. A sorozatos kudarcok István egészségét is kikezdték. Hosszú betegeskedés után alig harminc évesen, vérhasban halt meg. Kívánsága szerint, Váradon Szent László mellé temették el.
A premontrei rend megtelepedése Magyarországon II. István alapította a váradhegyfoki premontrei prépostságot. A premontrei kanonokrend (vagy norbertrend) a katolikus egyház egyik szerzetesrendje, amely Szent Ágoston reguláját követi. Fehér kanonokok néven is ismerik őket (rendi öltözetük színe alapján). A rendet Szent Norbert 1120-ban alapította a Laon melletti Prémontrében. Norbert nem sokkal később Magdeburg érseke lett. A premontrei rend rövidítése: O.Præm. A szerzetesi közösség Szent Ferenc és Szent Domonkos előfutárának tekinthető, mivel az őket megelőzően alapított rendek a településektől távol, a világtól elzárkózva éltek és imádkoztak. A premontreiek, monostoraikat városokban vagy forgalmas helyek közelébe építették és a szemlélődő életformát összekötötték a papi tevékenységgel. A premontrei rendnél a nagyobb rangú kolostor (rendház) vezetője a prépost, a kisebb rangúé a perjel címet használja. A premontrei rendházakat és a hozzájuk tartozó javak összességét prépostságnak, illetve perjelségnek nevezik. Az ősi hagyomány szerint a fehér kanonokok II. István király (1116-1131) hívására Prémontréból érkezetek Magyarországra, és Nagyvárad városától északra, a Kőrös jobb partján emelkedő dombtetőn emeltek monostort Szent István első vértanú tiszteletére, 1130-ban. A Képes krónika szerint itt temették el, rendi ruhában II. Istvánt. A 18. századi térképek még feltüntetik a monostor romjait, de ma már ennek a felszínen nem láthatjuk nyomát. A magyarországi premontrei rendházak többségének Váradhegyfok volt az anyamonostora, vagyis a sűrűn következő alapításokat innen szervezték.
Felhasznált források Makk Ferenc: Magyarország a 12. században, Gondolat – 1986, ISBN 963-281-660-9 Makk Ferenc: II. István (In.: Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok – fejedelmek és királyok, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 963-9278-48-3 ) Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 9639441-87-2
219
Álmos herceg Álmos herceg (1075. körül – 1127. szeptember 1.) I. Géza magyar király fia. 1091-ben már részt vett I. László horvátországi hadjáratában, s ő lett az új tartomány kormányzója. Nagybátyja őt szánta a következő magyar királynak, ámde 1095-ös halála előtt mégis Álmos bátyját, Kálmánt jelölte meg utódaként. Ugyan a Várkonynál 1098-ban felsorakozott hadakkal szemben álló feleket még sikerült lecsendesíteni, Álmos folyamatosan harcolt a szerinte őt megillető trónért. 1102ben Kálmán király elvette tőle Horvátországot, és a Bihari dukátus és a Nyitrai dukátus kormányzásával bízta meg. Ezt a herceg zokon vette és külföldön keresett magának segítséget. 1104. augusztus 21-én feleségül vette Szvjatopolk kijevi nagyherceg lányát, Predszlávát, akitől három gyermeke született: Adelhaid, Béla és Hedvig. 1106-ban mint a nagyherceg veje fordult a német-római császárhoz, majd Lengyelországhoz. Sógora, III. Boleszláv lengyel fejedelem megtámadta Magyarországot, de miután a harcban alul maradt, békét kötött Kálmánnal. Bár Álmos elfoglalta Abaújvárt, de egyedül nem tudta megtartani, ezért behódolt bátyjának. Néhány hónapra jeruzsálemi zarándokútra ment, majd Dömösön templomot építtetett, aminek 1108-as felszentelésén a király is megjelent, minden gyanakvása ellenére. Őrizet alatt tartotta öccsét, aki ez elől Passauba menekült, és ismét segítséget kért V. Henrik német-római császártól. A császári hadak szeptemberben Szvatopluk cseh herceggel megtámadták Magyarországot. Miután Pozsonyt több hónapos ostrommal sem tudták bevenni, Henrik kibékült Kálmánnal.
1 Iniciálé a Képes Krónikában. Az ágyban fekvő Kálmán parancsot ad Benedeknek Álmos elfogására. Álmost a dömösi templomban ábrázolta a miniátor, amint az oltárnál keres menedéket. A dömösi szerzetesek fegyverrel a kezükben készek megvédeni Álmost
113-ban a fia trónjáért aggódó Kálmán elfogatta Álmost és 5 éves fiát, Bélát és a dömösi kolostorba záratta őket. Mindkettőjüket megvakították (néhány őket pártoló főúr kíséretében), hogy uralkodásra alkalmatlanná téve ellehetetlenítsék királlyá választásukat. Kivégzésüket a szerzetesek megakadályozták. A vak herceg csak 1126-ban tudott megszökni; ekkor Görögországba ment. A macedóniai Konstantine városban telepedett meg, és felvette a Konstantin nevet. Itt halt meg 1127ben. Holttestét II. Béla 1137-ben hozatta haza és a székesfehérvári királyi sírboltba temettette. Mivel II. Istvánnak nem volt utóda, az őt követő Árpád-házi királyok mind Álmos leszármazottai voltak.
Forrás A Pallas nagy lexikona [1] Magyar életrajzi lexikon (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967.) [2]
220
II. Jóannész bizánci császár http://hu.wikipedia.org/wiki/II._J%C3%B3ann%C3%A9sz_biz%C3%A1nci_cs%C3%A1sz%C3%A1r
II. Jóannész és felesége, Piroska–Eiréné a kis Jézust tartó Szűz Mária oldalán. Mozaik a Hagia Szophiában
II. (Szép) Jóannész, teljes nevén Ióannész Komnénosz (görögül Ίωάννης Β΄ Κομνηνός, Konstantinápoly, 1087. szeptember 13. – Kilikia, 1143. április 8.) a Bizánci Birodalom császára (uralkodott 1118. augusztus 18-től haláláig), a Komnénosz-dinasztia harmadik tagja, I. Alexiosz fia volt. Született: 1087. szeptember 13., Konstantinápoly
Házastársa: Iréné (Jóannész még apja életében, 1104-ben vette feleségül Szent László magyar király lányát, Piroskát, akit Bizáncban Eiréné néven ismertek, és rendkívül kegyes élete miatt 1134. augusztus 13-án bekövetkezett halála óta szentként tisztelnek.) Nyolc gyermekük született: Alexiosz, Mária, Andronikosz, Anna, Izsák, Theodóra,
Eudokia, I. Manuél 1. Alexiosz (1106–1142), 1122-től haláláig társcsászár (Jóannész már 1122-ben társcsászárává tette legidősebb fiát, Alexioszt, ő azonban 1142-ben megbetegedett és meghalt a pamphüliai Attalia városában, ahol apja mellett hadakozott); 2. Maria Komnéné (1106–?), Alexiosz ikertestvére, Ióannész Roger Dalasszánosz felesége; 3. Andronikosz (? – 1142); 4. Anna Komnéné, Sztephanosz Kontosztephanosz felesége; 5. Iszaakiosz (1113 k. – 1154) szebasztokratór; 6. Theodóra Komnéne, Manuél Anemasz felesége; 7. Eudokia Komnéné, Theodórosz Vatazész felesége; 8. Manuél (1118–1180). Uralkodási ideje: 1118. augusztus 18. – 1143. április 8. Elődje: I. Alexiosz Utódja: I. Manuél (1142-ben Alexiosz seregei hazavezetését öccsére, Andronikoszra bízták, ám ő a feladat teljesítése közben szintén beteg lett. A császárnak két fia maradt: az 1113 körül született Iszaakiosz és az 1118-ban világra jött Manuél. A haldokló uralkodó Manuél mellett döntött, aki Ióannész Akszukhosz főparancsnok támogatásával meg is szerezte a trónt.) Elhunyt: 1143. április 8. (55 évesen), Kilikia
Útja a trónig Alexiosz és Eiréné Dukaina második gyermekeként jött a világra 1087-ben, és atyja 1092. szeptember 1-jén jelölte ki örökösévé. Nővére, Anna Komnéné azonban saját jegyese, majd férje, Niképhorosz Brüenniosz számára kívánta megszerezni a trónt, és ebben az anyacsászárné is támogatta. Alexioszt még halálos ágyán is arról győzködték, hogy másítsa meg az akaratát. A haldokló uralkodó azonban nem adott határozott választ, így Jóannész megszerezhette a trónt – mivel azonban helyzete bizonytalan volt, még atyjának temetésén sem volt hajlandó részt venni. Trónját csak a következő évben tudta végleg biztosítani, amikor felszámolt egy Eiréné és Anna vezetésével szerveződött összeesküvést, anyját és nővérét pedig kolostorba záratta.
221
Uralkodása A huszonegy esztendősen trónra lépő Jóannészt kortársai és az utókor egyaránt dinasztiájának legnagyobbjaként tartják számon: mély vallásossága, mértékletessége, bőkezű adományai és igazságossága népszerűvé tették alattvalói körében, megfontolt de energikus politikája pedig számos szép sikerhez juttatta császárságát mind nyugati, mind keleti ellenfeleivel szemben. Bár Türoszi Vilmos leírása alacsonynak és kifejezetten rondának jellemzi (sötét bőre miatt állítólag mórnak gúnyolták), a görög krónikások uralkodói tulajdonságaira utalva Kaloióannésznek, azaz Szép Jóannésznak nevezték. Uralkodóként nem családtagjaira, hanem tehetséges idegenekre támaszkodott a kormányzatban, fő tanácsadója például egy török származású katona, a nagy domesztikoszi rangot viselő Ióannész Akszukhosz volt egész uralma alatt. Ez a viselkedés féltékenykedéshez vezetett a Komnénosz-házon belül, Iszaakiosz nevű fivére például egy összeesküvés miatt kénytelen volt 1130–1136 között keleten bujdokolni Meliténétől Jeruzsálemig, mielőtt megbékélt volna a császárral.
Balkáni harcok I. Alexiosz 1091-ben akkora csapást mért a Duna-vidékről dúló besenyőkre, hogy azok harminc éven át nem hallattak magukról. Jóannésznak azonban új betörésükkel kellett szembenéznie 1122-ben: a támadók nyugaton Makedóniáig, keleten Trákiáig jutottak. A császár azonban végleges győzelmet aratott felettük, számos hadifoglyot ejtett, akiknek egy részét letelepítette a birodalomban, más részét pedig besorozta a seregébe. A császár diadala emlékére ünnepnapot rendelt el, amit a század végéig tartottak. A besenyők többé nem bukkantak fel a bizánci területeken, seregük maradékát II. István magyar király fogadta be. Jóannész következő célpontja Szerbia őse, az elméletileg bizánci fennhatóság alá tartozó Raška volt, amelynek megregulázásával I. Alexiosz hiába próbálkozott. Jóannész azonban döntő sikert ért el e téren, számos fogollyal és dús zsákmánnyal tért haza. A szerb probléma azonban magával vonta a magyarok megjelenését is. A Magyar Királyság ugyanis támogatta a folytatódó szerb lázadásokat Bizánc ellen, amellett II. István nehezményezte, hogy Konstantinápoly 1125 körül menedéket adott megvakított nagybátyjának, a Dömösről elmenekült Álmos hercegnek. II. István kérte rokona kiadatását, de Jóannész ehelyett egy makedóniai városba telepítette a vak herceget, ahol a magyar emigránsok tovább szervezkedhettek. A magyar király erre 1127-ben támadásba lendült, hiába halt meg időközben Álmos: elfoglalta Belgrádot, Barancsot, Ništ és Szófiát, és csak a mai Plovdivtól fordult vissza. Válaszul Jóannész 1128-ban a Duna bal partján legyőzte a magyarokat, bevette Haramot és Zimonyt, majd a Szerémségben nagy zsákmányt gyűjtve kivonult.
Velence és Dél-Itália I. Alexiosz annak idején a Velencei Köztársaság segítségével tudott győzelmet aratni a dél-itáliai normannok felett, aminek fejében 1082-es szerződésükben rendkívüli kereskedelmi privilégiumokat adott az itáliai köztársaság hajósainak. Vám- és adómentességet élveztek, továbbá kikötőhelyeket és raktárakat kaptak Konstantinápolyban, ami óriási csapás volt a bizánci tengeri kereskedőkre nézve. Jóannész átlátta a helyzet veszélyes voltát, és egy császári családtag megsértése ürügyén Kerküra szigetére támadt, majd kitiltotta a velenceieket Bizáncból. A köztársaság válaszul nagy flottával elragadta Kephalléniát, illetve az Égei-tengeren végigpusztította Rhodoszt, Szamoszt, Khioszt, Leszboszt és Androszt. A háborút kihasználva 1124-ben II. István Zára kivételével visszahódította a velenceiektől az 1118-ban elragadott Dalmáciát. A hosszú évek óta elhanyagolt bizánci flotta azonban nem vehette fel a versenyt Velencével. Az itáliaiak győztek, 1125-ben Dalmáciát is visszahódították, 1126-ban pedig elérték, hogy II. Jóannész megerősítse privilégiumiakat. Nem Velence volt az egyetlen veszélyes hatalom Itáliában. II. Roger szicíliai gróf ugyanis egyesítette az összes normann területet a félsziget déli részén, és 1130-ban királlyá koronázták. Ez nem csak Bizánc, hanem a Német-római Birodalom érdekeit is sértette, így Jóannész mind III. Lotharral, mind utódjával, III. Konráddal szövetségre lépett, amibe Pisát is bevonta azzal, hogy 1136-ban megerősítette az apja által korábban nekik juttatott privilégiumokat. Ugyanebben az évben segítséget
222
nyújtott Lothar csapatainak, akik Roger lázadói alattvalóit támogatni vonultak délre. A gyűrű működött, Jóannész idején nem érte normann támadás a Balkánt.
Antiochia Jóannésznak atyjához hasonlóan a legfőbb külpolitikai célt Antiochia hódoltatása jelentette. Az ősi bizánci várost 1098-ben vették be az I. keresztes hadjárat lovagjai, akik ahelyett, hogy átadták volna a várost a császárnak, a Bizánccal ellenséges dél-itáliai normannok egyik hercegét tették meg Antiochia fejedelmének. I. Bohemundot csak hosszas harcok árán sikerült meghódolásra kényszeríteni, ám utódja, Tankréd nem ismerte el az egyezség érvényességét. Az antiochiai úton azonban két akadállyal is le kellett számolnia Jóannésznak: az Ikóniumi Szultánság 1086-os szétesésével hatalomra kerülő Dánismandidákkal és Kis-Örményországgal. A Meliténét is birtokukban tartó Dánismandidák emírje, az Iszaakiosz hercegnek menedéket adó Gází Gümüstigin 1134-es halála után kialakuló belviszályoknak köszönhetően már nem jelentettek veszélyt: Jóannész 1135-ben döntő győzelmet aratott. Kis-Örményországot az 1129-ben trónra lépő I. Leó terjesztette ki egész Kilikiára, ezáltal akadályt képezett Jóannész antiochiai tervei megvalósításában. A bizánci csapás 1137-ben fényes sikert hozott: a legjelentősebb kilikiai erősségek (Szeleukeia, Korükosz, Tarszosz, Adana, Mamisztra) sorra elestek, a hegyi erődjeibe visszahúzódó Leót pedig a következő évben gyermekeivel együtt elfogták és Konstantinápolyba vitték fogságba. A gyors kilikiai siker eredményeképp a bizánciak már 1137 augusztusában Antiochia alá érkeztek, ami rövidesen kapitulált. Rajmund fejedelem beleegyezett, hogy kitűzzék a bizánci lobogót Antiochia falaira, és a császár 1138-ban ünnepélyesen bevonult a városba. Rajmund azonban vonakodott segíteni szíriai hadjáratát (így hiába ostromolta Sajzar várát), és a latin papság nyomására 1142-ben felmondta a hűbért. A császár ellentámadásra készült, de talán tervei között szerepelt a császári befolyás kiterjesztése egészen Palesztináig. Az odavezető úton azonban egy vadászat során a Toros-hegységben megsebezte egy mérgezett nyíl, és meghalt.
II. Jóannész és társcsászára, Alexiosz (1122–1142)
Külső hivatkozások Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Budapest, Osiris, 2003. ISBN 9633893836 Magyar István Lénárd: Bizánc és a keresztes államok. In: Európa ezer éve: a középkor. (I. kötet) Szerk.: Klaniczay Gábor. Budapest, Osiris, 2005. pp. 347–356 Kristó Gyula: Magyarország története 895–1301. Budapest, Osiris, 2006.
223
II. (Vak) Béla és II. Géza Bár gyermekként apjával együtt Bélát is megvakították, felesége, Ilona királyné segítségével sikeresen irányította az országot. A királyné döntő befolyást gyakorolt a kormányzásban és fontos szerepe volt a férjét megvakíttató főurak lemészárlásában is. A király sikeresen verte vissza a trónkövetelő Borisz támadását is, aki Könyves Kálmán második házasságából származott, de apja nem ismerte el törvényes fiának. Borisz még II. Géza idején is kísérletezett a korona megszerzésével és néhány főúr támogatását is sikerült megszereznie.
II. Béla magyar király http://hu.wikipedia.org/wiki/II._B%C3%A9la_magyar_kir%C3%A1ly
II. Béla a Képes krónika „R” iniciáléjában
II. (Vak) Béla (1108-1110 körül – 1141. február 13.) Árpád-házból származó magyar király. 1131. április 28-ától haláláig uralkodott. Apja Álmos herceg, I. Géza, magyar király fia, anyja Predszláva, II. Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem leánya. Béla három gyermek közül másodikként született. Nővére, az 1106 körül született Adalheid, húga az 1110 vége körül született Hedvig volt. Adalheid az 1120-as évek elején Szobjeszláv cseh herceg felesége lett, Hedvig 1131 körül III. Lipót osztrák őrgróf fiához, Adalberthez ment férjhez. Született: 1108 és 1110 között született, Álmos herceg fiaként, Kálmán uralkodásának végén Édesapja: Álmos (Béla apja emlékét is kegyelettel megőrizte. 1137-ben Bizáncból hazahozatta Álmos herceg tetemét és a székesfehérvári bazilikában temettette el.) Édesanyja: Predszláva, Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem leánya Házastársa: (1128 v. 1129) Ilona (I. Uros szerb nagyzsupán leánya. Ilona királynét műveltsége, intelligenciája és határozott jelleme alkalmassá tette arra, hogy Béla mellett az ország előtt gyakorlatilag mint társuralkodó jelenjen meg. Az oklevelek tanulsága szerint az ország lakói is tisztában voltak azzal, hogy az országban ketten uralkodnak. Az uralkodópár gondoskodott az 1131-ben még csaknem a kihalás sorsára jutott Árpád dinasztia továbbéléséről is.) A következő gyermekeik születtek: Géza, László, István, Álmos, Zsófia, Gertrúd
o 1130-ban Géza herceg, a későbbi II. Géza magyar király o
1131-ben László herceg, a későbbi II. László magyar (ellen)király
o
1133 körül született István herceg, a későbbi IV. István magyar (ellen)király
o
1134-ben született Álmos herceg, aki nevét feltehetően nem Álmos nagyfejedelem, hanem nagyapja, Álmos herceg iránti kegyeletből kapta. Keresztelője 1134. június 3-án történt. Még II. Béla életében meghalt.
224
o
Zsófia születési ideje nem ismert. 1139-ben III. Konrád német római császár Henrik nevű fiának jegyese volt, de a házasság nem jött létre. Életét admonti apácaként fejezte be.
o
Gertrúd születési ideje nem ismert. 1149 körül III. Miciszláv lengyel uralkodó második felesége lett. 1156-ban halt meg.
Uralkodási ideje: 1131 márciusa – 1141. február 13. (1131. március eleje és április 28-a között lépett trónra) Koronázása: Székesfehérvár, 1131. április 28.[1], 10 évig uralkodott Elődje: II. István Utódja: II. Géza Dalmácia királya: 1136 – 1141 Elhunyt: 1141. február 13. (33 évesen) Nyughelye: Székesfehérvár (édesapja, Álmos mellett temették el) Nádor uralkodása alatt: Lambert
Kronológia 1131. április 28-án – II. István halálát követően – II. Béla lépett a trónra. A krónikák szerint az aradi országos gyűlésen Ilona királyné felszólítására a volt Álmos párti urak lemészároltak 68 Kálmán és II. István-párti főurat, akik részesei voltak II. Béla megvakításában. 1132. orosz és lengyel hadak támadnak az országra a trónkövetelő Kálmán fia, Borisz vezetésével. II. Béla serege a Sajó mellett legyőzi őket. 1134. II. Béla király szövetséget köt II. Lothar német-római császárral III. Boleszló lengyel fejedelem ellen. 1135-ben megszűnik a lengyel fenyegetés, mert III. Boleszló fejedelem meghódol III. Lothar császár előtt. 1136. Közép-Dalmácia, Spalato és vidéke újra a magyar király fennhatósága alá kerül. 1137. II. Béla király meghódítja Boszniát, László fiát Bosznia hercegévé nevezi ki. II. Béla birtokot adományoz a leégése után újjáépített pannonhalmi monostornak. 1138. II. Béla rendezi a dömösi prépostság helyzetét, új adományokkal látja el, összeiratja birtokait, szolgálónépeit. Gazdagon megajándékozza a dunaföldvári apátságot és az aradi prépostságot. Gyakorolja az invesztitúra jogot. 1139. II. Béla sereget küld a kijevi nagyfejedelem megsegítésére. 1141. II. Béla felveszi a Ráma királya címet. Bosznia – Ráma néven – ettől kezdve szerepel a magyar király címében. 1141. február 13. II. Béla király halála.
Gyermekkora Apja életét a magyar koronáért folytatott szüntelen – néha titokban, néha nyíltan folytatott – harc jellemezte. Ez a mozgalmas, kalandos élet rányomta bélyegét családja életére is. A kor szokásait figyelembe véve ugyanis, Álmos családja indokoltan gondolhatott arra, hogy Álmos egy meggondolatlan lépése után egyszer nekik is bűnhődniük kell. 1115 körül ez be is következett: Álmos egy újabb akciója után Kálmán király parancsára Álmos herceget – több emberével és az ekkor legfeljebb hétéves Béla herceggel együtt – megvakították. Álmos herceget és Bélát a dömösi kolostorba vitték. Az 1120-as évek közepén ismét menekülniük kellett. Részleteket nem ismerünk, de feltehetően Álmos ismét szervezkedni kezdett a főhatalom megszerzésére. Álmos herceg eljutott Bizáncba, de Béla ismeretlen okból a pécsváradi apátságba került.
225
II. István 1128 körül kapott hírt a Pécsváradon bujkáló unokaöccséről. A király feleségül kérte Béla számára Ilonát, I. Uros szerb nagyzsupán leányát, majd Tolnán telepítette le őket. Középkori krónikáink szerint István azért karolta fel megvakított rokonát, mert ő magának nem volt fiúgyermeke és Bélát akarta örökösévé megtenni. Ez nem felel meg a valóságnak, mert II. Istvánnak ekkor már unokaöccse, Saul – István Zsófia nevű testvérének fia – személyében kijelölt utódja volt. 1131. március elején meghalt II. István. II. Béla koronázására csak két hónappal később került sor. Ebből arra lehet következtetni, hogy Saul és Béla között harc folyt a trónért, amely Béla győzelmével végződött. Felicián esztergomi érsek 1131. április 28-án Székesfehérvárott magyar királlyá koronázta II. Bélát. A hatalom ezzel az Árpád-ház Kálmán-ágáról az Álmos-ágra szállt át.
A hatalom megszilárdítása, az aradi gyűlés A hatalom egyik ágról másikra kerülése általában együtt jár a belső hatalmi viszonyok átrendeződésével is. A Kálmánt és II. Istvánt támogató főurak kiszorultak a hatalomból, és pozícióba jutottak azok, akik az addigiakban Bélát támogatták. Ebben az esetben azonban – feltehetően a Béla vaksága felett érzett düh, elkeseredettség és bosszúvágy miatt – ez a hatalomváltás véres eseménnyel vette kezdetét. Az 1131-ben Arad mellett tartott országgyűlésen kegyetlenül meggyilkoltatták azokat a főembereket, akikről feltételezni lehetett, hogy felelősek Béla megvakításáért. A források szerint a vérengzésnek hatvannyolc főúr esett áldozatul. Az esemény megszervezésében és kivitelezésében meghatározó szerepe volt Ilona királynénak.
A véres aradi országgyűlés 1131-ben. Miniatúra a Képes Krónikából
Harc Borisz trónkövetelő ellen Kálmán király törvénytelennek tartott fia, Borisz – tudva, hogy a magyar trónon egy vak király ül – elérkezettnek látta az időt arra, hogy harcot indítson a magyar koronáért. Ehhez Lengyelországban, III. Boleszló udvarában keresett szövetségest. Mivel 1127 óta ellenséges volt a magyar-lengyel viszony, Borisz itt kedvező fogadtatásra talált, a lengyel hadak megindultak Magyarország ellen. Béla – testvérének osztrák házassága révén – III. Lipót osztrák őrgrófban talált katonai szövetségesre. Az 1132. július 22-én a Sajó folyó völgyében vívott csatában a magyar és osztrák seregek súlyos vereséget mértek Borisz és Boleszló hadaira. Borisz nem halt meg a csatában, de a továbbiakban már nem veszélyeztette Béla királyságát. Ez elsősorban II. Béla hatékony külpolitikájának volt köszönhető.
226
Külpolitika II. Béla korában a magyar külpolitika rendkívül hatékony és sikeres volt. A Borisz elleni háború idején az osztrák őrgrófság és Csehország házassági kapcsolat révén volt Béla szövetségese, Peremisl fejedelmét, Vlagyimírkót és a kijevi fejedelmet, Jaropolkot már ügyes diplomáciával állította maga mellé a király. Így gyakorlatilag bekerítette Lengyelországot Magyarország szövetségeseivel. A magyar-lengyel ellenségeskedésnek az vetett véget, hogy Béla megnyerte ügyének III. Lothár németrómai császárt is, akinek követelésére Boleszláv elállt Borisz további támogatásától. II. Béla II. Anaklét ellenpápával szemben II. Incét támogatta, amivel elérte, hogy az egyházi ügyeket teljesen önállóan, pápai beleszólás nélkül intézhette. Tehette ezt annak ellenére, hogy 1106-ban Kálmán király a maga és utódai nevében lemondott az invesztitúra jogáról. A sikeres kül- és belpolitika lehetővé tette az ország területi terjeszkedését is. 1136-ban Közép Dalmácia újra magyar fennhatóság alá került. 1137-ben II. Béla meghódította Boszniát. (Rámát) és fiát Lászlót (a későbbi II. Lászlót) Bosznia hercegévé nevezte ki.
Belpolitika A véres leszámolások után építőmunka indult a belpolitikai életben is. A fennmaradt oklevelek tanúsága szerint II. Béla idején kezdett szerveződni az udvarban egy olyan hivatal, amely az oklevelek kiadásával már nemcsak alkalmilag, hanem hivatásszerűen foglalkozott. Ez a hivatal a III. Béla korára kialakult kancellária elődjének tekinthető. Béla jó viszonyt ápolt a hazai egyházi vezetőkkel, az egyház javára jelentős adományokat tett. Az 1137-ben leégett pannonhalmi apátságot az ő segítségével építették újjá. Mindezek nagymértékben hozzájárultak az ország konszolidálásához. Béla következetesen bevonta a királyi tanácsot a hatalom gyakorlásába. Nem tehetett mást, mert vaksága miatt teljesen ki volt szolgáltatva környezetének. A források alapján bizonyosra vehető, hogy a hatalmat nem egyedül ő, hanem szűk környezetével – elsősorban Ilona királynéval – együtt közösen gyakorolta. A vak király a korban megszokottnál mélyebben és érzékenyebben élte át a családjával kapcsolatos eseményeket. Külföldi forrásnak köszönhetően fennmaradtak a császári udvarba távozó Zsófia leányát búcsúztató szavai (1139-ből): „Ég és föld Ura, te mindent látsz, én viszont semmit sem látok. Rendelésedre, mivel így akartad, én vakká lettem. […] Ő az én egyetlen leányom. […] ma őt […] férjhez adom […] legyen köztem és közted olyan erős megállapodás, Istenem, hogy te őt soha el nem hagyod.” A művelt császári udvarban kegyetlenül és megalázóan bántak Zsófia hercegnővel. Béla ezt már nem érte meg. Székesfehérvárott temették el.
Jegyzetek 1.
↑ Naptártörténeti kislexikon, összeállította Schalk Gyula, Fiesta-Saxum, 1999, ISBN 963 9084 50 6, 172. oldal
Felhasznált források Makk Ferenc: II. Béla (In.: Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok – fejedelmek és királyok, ISBN 9639278483 ) Kristó Gyula: Az Álmos-ág (Rubicon 2000/3) Királyok könyve (szerkesztette: Horváth Jenő), ISBN 9635485808 Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, ISBN 9639441872
227
Ilona királyné http://hu.wikipedia.org/wiki/Ilona_kir%C3%A1lyn%C3%A9
Ilona királyné (12. század) II. (Vak) Béla magyar király felesége[1], I. Uros szerb nagyzsupán lánya.[2]
Élete Ilona nagyban segítette vak férjét a kormányzásban. [3] Gyermekeik Géza, László, István, Álmos,[3] Zsófia,[4] és Gertrúd. 1131-ben az aradi országgyűlésen hatvannyolc előkelő urat (Kálmán hiveit) fejeztek le és ott voltak Ilona és Béla két legidősebb fia, a kétéves Géza, és a néhány hónapos László herceg. Férje, II. Béla 1141-ben bekövetkezett halála után Béla legidősebb fia, Géza került a trónra, azonban a tényleges hatalom Ilona és fivére, Belos bán kezében volt, aki még Béla uralkodása alatt érkezhetett az országba.[2] Béla halála után a német-magyar kapcsolatok ismét megromlottak, ezért Zsófia és Henrik házassága meghiúsult,[5] ezért Zsófia kolostorba vonult és Admontban apáca lett. [4] Géza uralkodása alatt fivérei István és László elégedetlenek voltak a nekik juttatott hercegi címmel, ezért a Német-Római Császárságban és a Bizánci Császárságban igyekeztek támogatást szerezni trónigényükhöz. Ezek a próbálkozások Géza uralkodása alatt ugyan nem jártak sikerrel, azonban Géza 1161-ben bekövetkezett halála után Mánuel bizánci császár elérkezettnek látta az időt arra, hogy a hercegek trónigényét támogatva Magyarországot bizánci hűbérré tegye. III. Istvánt Géza fiát és örökösét a trónjáról elűzve előbb László, majd István uralkodott ellenkirályként rövid ideig. 1163-ra III. Istvánnak sikerült a trónt visszaszereznie és helyzetét megszilárdítania. [6][7] Ilona anyakirályné 1161-ban halt meg.
Források A dömösi prépostság adománylevele[8] Zsófia levelei
Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.
↑ A dömösi prépostság adománylevele, 1138 ^ a b Magyarország története 1194. o. ^ a b Magyarország története 1191. o. ^ a b Magyarország története 1195. o. ↑ Henrik és Zsófia eljegyzése 1139-ben volt. ↑ Magyarország története 1218-1220. o. ↑ A bizánci állam története ↑ Szabó Dénes: A dömösi prépostság adománylevele (1138/1329), Magyar Nyelv, 1936. 5-6. 204.
Hivatkozások Magyarország története Előzmények és magyar történet 1242-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987, ISBN 963-05-1518-0 Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, ISBN 963-389-383-6
228
II. Géza magyar király
II. Géza (Tolna, 1130[2] – 1162. május 31.[1]) 1141-től 1161-ig[1] Magyarország királya. II. Béla király és Ilona királyné legidősebb fia. Született: 1130, Tolna Édesapja: II. (Vak) Béla Édesanyja: Ilona, I. Uroš szeb nagyzsupán leánya Házastársa: Eufrozina (Fruzsina) orosz (kijevi) hercegnő, Izjaszlav Msztyiszlavics volhíniai és kijevi fejedelem nővére Gyermekei: III. István, III. Béla, Géza (Johannész), Árpád, Erzsébet, Odola, Margit, Ilona Királlyá választása: 1141. február 13. utáni napokban Uralkodási ideje: 1141. február 13. – 1162. május 31.[1] Koronázása: Székesfehérvár, 1141. február 16. 21 évig uralkodott. Elődje: II. Béla Elhunyt: 1162. május 31.[1] (32 évesen) Nyughelye: Székesfehérvári bazilika Utódja: III. István Uralkodása alatt nádor: Fauzsal, Gerzson és Belus.
Trónralépése 1141. február 13-án meghalt apja, II. Béla. Béla és a hozzá hű főurak eddigre kiirtottak minden főurat, aki bármely trónkövetelőt támogathatott volna, ezért nem volt akadálya, hogy legidősebb fiát, Gézát már három nap múlva 1141. február 16-án királlyá koronázzák Székesfehérváron. Géza ekkoriban 11 év körüli gyermek volt, ezért uralkodása első éveiben nem lehetett képes arra, hogy önállóan uralkodjon. A királyi tanács közreműködésével Ilona anyakirályné és testvére, Belos, azaz Géza anyai nagybátyja irányította az országot. Belos másfél évtizeden át meghatározó alakja volt a magyar politikának az egyik legmagasabb tisztséget a bánit megszerezve.
Borisz elleni harca 1132 és 1145 között a források nem szólnak Borisz holtartózkodásáról, aki Könyves Kálmán állítólagos fia volt, de Kálmán nem ismerte el annak, mégis Kálmán halála után trónkövetelőként lépett fel. 1139-ben Kijevben meghalt anyja, Eufémia, s ő ezután 1145-ben Bajorországban jelent meg a II. Vladislav cseh herceg kíséretében, hogy III. Konrád német királytól kérjen segítséget trónja visszaszerzése érdekében. 1146-ban Borisz német és osztrák zsoldosokkal meglepetésszerűen elfoglalja Pozsonyt.
229
Korábban II. István és II. Béla jó kapcsolatot ápolt nyugati szomszédaival, 1140-ben azonban meghalt Sobeslav cseh uralkodó, s fiát – akit szintén Vladislavnak hívtak – mellőzték a trónutódlásban. Znojmói Konrád – akit rokoni kapcsolatok fűztek Gézához – fellázadt az új herceg ellen, s feltehető, hogy Géza őt és Sobeslav fiát támogatta. II. Vladislav ezt bosszulhatta meg azzal, hogy Borisz magyar trónigényét felkarolta. Ekkoriban módosult III. Konrád politikája is, miután jelentősen enyhült a WelfStauf-ellentét. Zsófia, II. Béla lánya, Konrád fiának, Henriknek a jegyese volt korábban, de az új helyzetben a jegyesség már nem volt fontos és méltatlanul bántak Zsófiával, aki végül belépett az admonti bencés apácakolostorba. A magyar udvart ez a bánásmód nagyon felháborította, s csak Zsófia kérésére nem tettek ellenlépéseket. Közben Konrád világuralmi terveket szövögetett, amihez a szomszéd uralkodóktól feltétlen engedelmességet követelt, amire Géza nem volt hajlandó. Konrád ezért szívesebben látott volna Borisz személyében egy engedelmes magyar királyt. Géza nagy sereggel, íjászokkal, hadigépekkel vette ostrom alá Pozsonyt, mire a németek tárgyalni kezdtek és 3000 font (ti. ezüstmárka) ellenében átadták a várat és elvonultak. Gézát vitézsége miatt lovaggá ütötték, aki ellencsapásra készült. Kapcsolatba lépett Konrád ellenfelével, VI. Welf herceggel és anyagi támogatást nyújtott neki. szeptember 11-én a Lajta menti csatában legyőzte Jasomirgott Henrik osztrák őrgrófot, osztrák-bajor seregét teljesen szétverve. A német–magyar viszony hosszú időre ellenségessé vált, a német bosszú csak a kereszteshadjárat miatt maradt el. 1147-ben a második keresztes hadjáratra induló III. Konrád német király átvonult Magyarországon. Borisz vele akart tartani, de Konrád megtagadta ezt, nehogy a keresztes hadjárat veszélybe kerüljön. Nemsokkal később VII. Lajos francia király vonult át Magyarországon, akit Géza nagyon szívélyesen fogadott és felkérte, hogy tartsa keresztvíz alá újszülött fiát, Istvánt. Lajos seregében bújt meg a trónkövetelő Borisz. Géza kérte kiadatását, amit Lajos megtagadott és magával vitte Bizáncba – ahol, mint a baszileusz rokonától, jó szolgálatokat várt tőle, – ezzel meghiúsítva Borisz terveit is. 1148-ban egyébként Damaszkusz sikertelen ostromával a keresztes hadjárat véget ért.
Halicsi hadjáratai Vlagyimirko przemysli fejedelem, II. István és II. Béla szövetségese egymás után hódította meg szomszédait és 1141-ben megalapította a halicsi fejedelemséget. Vszevolod kijevi nagyfejedelem mindezt féltékenyen nézte és elhatározta, hogy meghódítja Halicsot más orosz fejedelmek és a lengyel uralkodó szövetségében. Vlagyimirko Gézához fordult segítségért, aki Belus bán vezetésével seregeket küldött neki, megmentve őt a bukástól, de Vlagyimirko engedelmesseget kellett hogy fogadjon Vszevolodnak. Megromlott nyugati kapcsolatok ellensúlyozására lengyel és orosz földön keresett újabb szövetségeseket. 1146 őszén feleségül vette a volhiniai Vlagyimir fejedelmének, Izjaszláv Msztyiszlavicsnak – aki augusztus óta már a kijevi trónt is birtokolta – a nővérét, Eufroszinát, akitől idővel négy fia (István, Béla, Géza, Árpád) és négy lánya (Erzsébet, Odola, Ilona, Mária) született. Izjaszláv 1147 nyarán a konstantinápolyi pátriárka megkerülésével saját jelöltjét választotta meg kijevi metropolitának az orosz egyház élére, amivel kihívta Bizánc haragját, aki ellenfelét, Jurij Dolgorukij szuzdali fejedelmet kezdte támogatni a kijevi trón megszerzéséért. Közben Vlagyimirko halicsi fejedelem kijevi és volhíniai területeket foglalt el. Ezzel kialakulóban volt két egymással rivalizáló fejedelmi koalíció, a szuzdal-halicsi és a volhínia-szmolenszki csoport. Géza már 1148-ban sereget küldött apósának, Izjaszlávnak Csernyigov elleni hadjáratához, ez azonban még nem állt kapcsolatban a csoportok küzdelmével. Mutatja ezt, hogy Jurij Dolgorukij és Vlagyimirko is távol tartotta magát ettől a küzdelemtől. 1149. augusztus 23-án azután, a kijevi nagyfejedelmet elűzi trónjáról a szuzdali fejedelem. Apósa segítséget kér tőle, az év végén ezért csapatokat küld neki. Ő maga nem mehetett, mert ekkor már a Balkánra is figyelnie kellett, ahol 1149 őszétől a szerbek harcban álltak Bizánccal. Ezért a magyar csapatok Vlagyimirból vissza is fordulnak, Izjaszláv pedig 1150-ben a nomád úzok segítségével foglalja vissza Kijevet, de a nyáron Jurij Dolgorukij halicsi támogatással ismét elveszi tőle, ezért Izjaszláv megint Gézához fordul. 1150 őszén Géza az országos magyar haderővel vonul a halicsi Vlagyimirko ellen, aki Przemyśl várába zárkózik, de I. Mánuel bizánci császár pusztító szerémségi betörése miatt kénytelen Magyarországra visszatérni. 1151 elején ismét jelentős, tízezer fős sereget küld apósának, amivel
230
Izjaszláv Kijev alá vonul, amit Jurij Dolgorukij harc nélkül felad. Hmarosan azonban a szuzdali és halicsi fejedelem újabb akcióba kezd, ekkor Izjaszláv a fiát, Msztyiszlávot küldte Gézához segítségért. Mire azonban az megérkezik, Izjaszláv már legyőzi Jurij Dolgorukijt, ezért a magyar sereg óvatlanná válik, mulatozással tölti estéit. Ezt kihasználva egy hajnalon Vlagyimirko lemészárolja a holtrészegen fetrengő magyarokat. Izjaszláv újra elküldi fiát Gézához, hogy ő maga jöjjön, két oldalról bekerítve ezzel a halicsi fejedelmet. 1152-ben Géza ismét a teljes magyar haderővel (72 megyei és az udvari sereg) megy a halicsi fejedelem ellen. Hadai a San folyó környékén találkoznak Izjaszlávval és Przemyśl közelében súlyos vereséget mérnek Vlagyimirkóra, aki sebesülten Przemyśl várába húzódik, s onnan követeket küld a magyar királyhoz, hogy sok ajándék kíséretében emlékeztessék, mennyi jót is tett ő Géza vak apjáért, amikor a lengyelekkel is harcolt érte. Géza végül is nem teljesítette a kijevi fejedelem azon kívánságát, hogy Vlagyimirkót fosszák meg tartományától, de a kompromisszumos béke értelmében vissza kellett adnia az Izjaszlávtól elragadott területeket, és köteleznie kellett magát, hogy a jövőben Izjaszláv szövetségese lesz. Ezzel Géza egészen 1165-ig visszanyerte Halicsot, mint szövetségest Bizánc elleni harcához, és többet nem avatkozott az orosz fejedelmek ügyeibe, bár lett volna alkalma rá.
Bizánc elleni háborúi A 12. század közepén Európát valósággal kettéosztották a politikai-katonai szövetségek küzdemei. Egyik oldalon állt a két császár szövetsége I. Mánuel bizánci császárral, III. Konrád német királlyal (akit nem koronáztak német-római császárrá), a Velencei Köztársasággal, a másikon pedig a francianormann szövetség II. Roger szicíliai normann uralkodóval, VII. Lajos francia királlyal, III. Jenő pápával, VI. Welf német herceggel, II. Uros raskai szerb nagyzsupánnal és a természetes módon ide tartozó Géza magyar királlyal. Az orosz fejedelmek megosztottak voltak a két szövetség között, a Bizánccal szövetséges szuzdal-halicsi csoport és a magyar szövetséges volhinia-szmolenszki csoport harcolt a kijevi nagyfejedelmi címért, az utóbbi pedig még az orosz egyháznak a konstantinápolyi pátriárkától való függetlenségéért is. 1148-ban Thesszalonikében Mánuel és III. Konrád egyezményt kötött, hogy közösen megdöntik Roger szicíliai uralmát. Mánuel 1149-ben seregeit összevonta a Nyugat-Balkánon mire működésbe lépett a francia-normann szövetség. II. Uroš – aki I. Uroš fia, Ilona anyakirályné és Belus bán tesvére, azaz Géza nagybátyja volt – fellázadt a bizánci uralom ellen. Géza csapatokat küldött megsegítésére. Szeptember végén Mánuel Szerbia ellen vonult, de nem tudta legyőzni a hegyek közé húzódó Urošt, végül az időjárás miatt hazatért. 1150 őszén Mánuel nagyszabású hadjáratba kezdett, s a szerbek ezúttal vállalták az összecsapást. Az előző évinél erősebb besenyő-káliz-magyar etnikumú királyi csapatok támogatták őket Bágyon ispán vezetésével, miközben Géza maga az országos haderővel Halicsban volt. Mánuel Észak-Szerbiában a Tara-patak mellett nagy győzelmet aratott a szerb-magyar sereg felett. A csatában Bágyon kardjával arcon vágta Mánuelt – akit a leboruló és mélyen behorpadó rostély megvédett, de megsebesített, a baszileusz pedig levágta az ispán kezét. A vesztes csata után Uroš hűbéreskütt tett a Mánuelnek. Mánuel ezután hadüzenetet küldött Gézának és és serege Belgrádnál fatörzscsónakokon átkelt a határfolyón, a Száván. Hadainak egy része elfoglalta Zimonyt, másik része teljesen kifosztotta a Szerémséget, az ott lakók tömegeit áttelepítve a birodalom területére. Egy másik seregrész Borisz vezetésével a Temesközt dúlta fel. Először Belus bán érkezett meg egy magyar sereggel, de nem vállalta egyedül a harcot, végül Géza Halicsból a teljes haderő élén. Ekkor a bizánciak visszavonultak és az 1151 elején kötött fegyverszünettel egyelőre befejeződtek a harcok. Borisz ismételt feltűnése miatt Géza biztosítani akarta a trónutódlást, ezért 1152-ben maga mellé vette idősebb fiát az 5 éves Istvánt társuralkodóként, öccseit, Lászlót és Istvánt pedig hercegi ellátmánnyal látta el. Úgy ítélte meg, hogy egyelőre nem érdemes folytatni a Bizánc elleni közvetlen konfrontációt, és Mánuelnek sem volt egyelőre fontos Magyarország, s így Borisz trónigényének támogatása, mert Itáliában volt érdekelt. 1152 februárjában azonban meghalt III. Konrád és helyére a német trónon fia, Barbarossa Frigyes került, aki a júniusi regensburgi birodalmi gyűlésen felvetette Magyarország hűbéri alávetésének tervét. Ez azonban megbukott a német fejedelmek ellenállásán, akik inkább a Welf-Stauf-ellentét
231
megoldását szerették volna. Jasmirgott Henrikkel Gézának 1151-ben személyes találkozón szerencsére sikerült addigi ellentétét elsimítania. Frigyes a római császárok utódaként nem ismerte el Mánuel császári címét, s Itálián nem volt hajlandó megosztozni vele, amivel véget ért a két császár szövetsége, s a nemzetközi viszonyok alaposan átrendeződtek, VII. Lajos francia király végleg lemondott arról, hogy Bizánc és a mohamedánok ellen kereszthadjáratban vegyen részt. Ebben a helyzetben Géza elérkezettnek látta az időt, hogy megbosszulja Mánuel korábbi dúlását. 1153-ban meglepetésszerűen akart támadni, ezért a Dunához vonult, de Mánuel idejében értesült szándékáról, s ő is megjelent a Dunánál, mire Géza kezdeményezésére békét kötöttek. Ennek értelmében tízezer 1150-ben bizánci kézre került hadifogolyért váltságdíjat fizetett, a többiek, s a Szerémség elhajtott lakosai pedig váltságdíj nélkül hazatérhettek. A nyugalom azonban nem állt helyre, mert Géza főleg Belus bánra hallgatva kapcsolatba lépett II. Urossal, mire 1154-ben Mánuel megkezdte egy újabb magyarországi hadjárat szervezését, de végül a király és a császár követeinek sikerült Szófiában megegyezniük, s a császár kényszerítette a szerb fejedelmet, hogy szakítsa meg kapcsolatait a magyar királlyal. 1154 szeptemberében Barbarossa Frigyes megkezdte itáliai hadjáratát, hogy ott felszámolja a normann uralmat. Mivel Itáliára Bizánc is igényt tartott, ezért Mánuel is megkezdte saját itáliai hadjáratának a szervezését. Ekkor érte őt teljesen váratlanul Géza támadása, aki titokban megegyezett Mánuel unokatestvérével, Andronikosz Komnénosszal, Belgrád, Barancs és Nis bizánci helytartójával, hogy ezen területek magyar kézre adása fejében segítséget nyújt neki a bizánci császári korona megszerzéséhez. Géza ősszel átkelt a Dunán és ostrom alá vette Barancsot, időközben azonban Andronikoszt lefogták és Bizáncban börtönbe vetették. A megegyezés ezzel meghiúsult, ezért Géza visszavonult. 1155-ben Mánuel bosszút akart állni, a birodalmi sereg élén a Dunához vonult, s a görög flotta is felhajózott a Dunán. Géza azonban felkészülten várta, szintén a Dunához vonult. Hosszas tárgyalások után Géza javaslatára 5 éves békét kötöttek az összecsapások előtti status quo alapján, ami végül lezárta Géza idejére a magyar-bizánci háborúkat. 1156-ban Mánuel még szövetséget ajánlott Barbarossa Frigyesnek Magyarország ellen annak felosztása érdekében, de Frigyes elutasította, mert semmilyen módon nem akarta támogatni Bizánc terjeszkedését.
Viszonya Barbarossa Frigyessel, újabb trónviszályok Láttuk, hogy Géza uralkodásának elején megromlottak a korábban jó magyar-nyugati kapcsolatok. Ennek oka volt a cseh trónutódlás kapcsán támadt ellentét, de III. Konrád prioritásainak változása is, miután a Welf-Stauf-ellentét enyhülése miatt már nem tartotta fontosnak fiának és Zsófiának, II. Béla lányának jegyességét, aki e miatt kolostorba vonult. Konrád, a cseh fejedelem és az osztrák őrgróf ezután támogatta Borisz trónigényét. A német király halála után utóda, Barbarossa Frigyes pedig javasolta a német birodalmi gyűlésnek Magyarország hűbéri alávetését, amit akkor a német fejedelmek elvetettek a belső ellentéteik miatt. 1156-ban pedigMánuel bizánci császár javasolt szövetséget az 1155-ben Rómában császárrá koronázott Frigyesnek Magyarország felosztására, amit az csak azért utasított el, mert így sem akarta támogatni Mánuel hatalmi törekvéseit. 1156-ban Frigyes hercegi rangra emelte Jasomirgott Henrik osztrák őrgrófot. Az így létrehozott osztrák hercegség feladata a Magyarország elleni védelem volt. Géza és a magyar udvar nagyon fenyegetőnek találta ezeket a fejleményeket, a két császár elleni kétfrontos harc lehetőségét, amiből a kiutat a nyugati viszony megjavításában látták. A fordulat 1157ben következett be Dániel prágai püspök követjárásával, amikor cseh-magyar dinasztikus kapcsolat jött létre Vladislav II. cseh fejedelem Frigyes fiának és Erzsébetnek, Géza lányának a házasságával. Géza ugyanakkor segédcsapatokat ajánlott fel Barbarossa Frigyesnek annak készülő második itáliai hadjáratához. Ezzel lezárult Géza látványos nagy akcióinak időszaka, aminek belpolitikai okai is voltak. 1156 végén egyik testvére, István, akit nem elégített ki a terület és hatalom nélküli hercegi ellátmény, trónigénnyel lépett fel, amiben Belus bán – aki ekkor a nádori tisztséget is birtokolta a báni mellett –, is támogatta. Az uralkodó osztály ismét frakciókra szakadt, amiben talán a Géza orosz és bizánci politikájával szembeni elégedetlenség is szerepet játszott. Géza meggyilkolását tervezték. Géza párthíveinek
232
fellépése következtében előbb Belus, majd István is az ország elhagyására kényszerült, utóbbi Barbarossa Frigyes udvarába menekült. Frigyes itáliai tervei és az éppen javuló magyar-nyugati kapcsolatok miatt nem akart bonyodalmakat, és vonakodott támogatni Istvánt aki 1158-ban Bizáncba távozott. Mánuel császár örömmel fogadja Istvánt és a korábban Frigyesnek szánt unokahúgát, Máriát hozzá adja feleségül, azonban támogatást nem adott neki, mert keleti külpolitikája foglalta le erőit 1161-ig. Ezután 1158-ban Frigyes oldalán ötszáz magyar íjász is harcolt Itáliában. 1159-ben meghalt IV. Adorján pápa, s helyére III. Sándort választották, aki a pápai elsőbbséget hirdette. Ezért Frigyes nem ismerte őt el, ugyanis szakított a wormsi konkordátummal, s a késő római és a frank császárok mintájára maga nevezte ki püspökeit, akiktől hűbéri esküt követelt. IV. Viktor néven a bíborosok kisebb része révén ellenpápát állíttatott, s ezzel létrejött egy egyházszakadás, ami a legfontosabb európai kérdéssé vált. Az európai uralkodók többsége azonban félve a német császár világuralmi törekvéseitől Sándor pápa mellé állt. Ez hatott Gézára is, aki István herceg törekvései miatt kivárt, amíg kialakulnak az európai frontok, majd ő is Sándor pápa mellé állt, biztonság kedvéért szövetséget kötve VII. Lajos francia királlyal egy esetleges német támadás esetére. Közben 1160 táján másik öccse, László is szervezkedni kezdett, s végül ő is Bizáncba távozott testvére, István herceg után. Géza, hogy országát Bizánc felé is biztosítsa, 1161-ben ismét ötéves békeszerződést írt alá Mánuel császárral.
Egyházzal kapcsolatos tevékenysége Az 1150-es évek első felében igen feszültté vált a viszonya a római kúriával. Egyházi forrás arról panaszkodik, hogy a névlegesen is alig keresztény uralkodó nem engedte be országába a pápai követeket, akik az egyházi hűség és fegyelem megszilárdítása miatt akartak a barbár magyar földre utazni. Küldetésük azzal is kapcsolatban állhatott, hogy Géza nem akadályozta papjait ágyasok tartásával, amivel egyházi és világi törvényeket is sértett. Az ellentétek fő oka azonban az lehetett, hogy a dalmát kérdésben a pápa Velence oldalára állt, s a magyarok dalmáciai uralmát igazságtalan hatalombirtoklásnak minősítette. IV. Adorján pápa az 1154ben felállított zárai érsekséget egyházjogilag 1155 elején a gradói (velencei) pátriárka alá rendelte. 1161 nyarán megegyezést kötött a pápával annak követei révén. A kúria elfogadta, hogy a magyar egyházi vezetők csak királyi engedéllyel fellebezhetnek a pápához vitás ügyeikben, ő viszont arra kötelezte magát, hogy pápai hozzájárulás nélkül nem tesz le és nem helyez át püspököket. Végső soron itt Könyves Kálmánhoz hasonlóan lemondott az invesztitúrajog gyakorlásáról. II. Géza a három évig Magyarországon tartózkodó Abu Hámid al-Garnáti hatására támogatta a hazánkban élő muszlim kisebbséget. II. Géza 1142-ben Cikádoron (Tolna vármegye, ma Bátaszék) megalapította az első cisztercita monostort Magyarországon. Bátaszék a honfoglalás után a környék 10 települése ide épített templomot, mivel a környék központja volt a ciszterci monostor által. Az ő nevükből ered későbbi neve: Cikádor, azonban a nép továbbra is Széknek nevezte. "Az apátság gazdaságilag is jelentős központtá vált, amit az jelez a legvilágosabban, hogy még a pápa és a IV. lateráni zsinat is foglalkozott a cikádori ciszterciek szőlőfelvásárlásával és borügyleteivel." forrás: bataszek.hu A virágzásnak a tatárjárás vetett véget. A károkat a ciszterciek és egy gazdag földbirtokos család hozta helyre, azonban régi nagyságát nem tudták visszaállítani. A monostor is haldoklott, végül fel kellett számolni. A II. Géza által alapított monostortemplom helyén álló templom rossz állapota miatt, 1842ben új templom építését rendelték el. Hofhauser Antal tervei szerint 1899-ben kezdődtek az építkezések, s a felszentelés 1903-ban történt.
233
1142-ben Cikádoron (Tolna vármegye, ma Bátaszék) megalapította az első cisztercita monostort Magyarországon.
A magyar társadalom II. Géza idején Freisingi Ottó korabeli tudósítása csodálattal ír a király hatalmáról. A megyéket és ispánokat, mint grófságokat és grófokat említi, akiknek a beszedett jövedelmeknek csak az egyharmada marad meg, a többi a kincstárba kerül. Becslések alapján ekkoriban a népsűrűséget 7 fő/km 2 körülire tehetjük. Horvátország és Dalmácia nélkül az ország területe ekkor már 330 ezer km 2 volt, aminek kétharmada lehetett lakott, azaz másfél millió lakossal számolhatunk. Ez mintegy 50%-kal több, mint az előző évszázadban. Sok betelepülő is érkezett, előkelő és közrendű is. Ekkor érkezett például a Héder és Wolfer testvérpár 40 páncélos kíséretében. Héder hamarosan udvarbíró, majd nádor lett, tőlük származik a híres Héder nemzetség. A betelepülők zöme azonban paraszt és kézműves volt. Szászok ekkor telepedtek le nagy számban Erdélyben Beszterce és Szeben vidékén. Ekkoriban csak három igazán városias település volt az országban, Székesfehérvár, Esztergom és Óbuda. A népesség zöme falvakban élt, amelyeknek száma 9-10 ezerre tehető. Egy faluban 20-40 ház volt, amelyben átlag 5 fős családok lakhattak, azaz egy falu népessége nemigen haladhatta meg a 200 főt. Freisingi Ottó szerint tavasztól őszig az emberek szellős sátorban, míg télen a kb. 10 m2-es szalmával, náddal fedett veremházban laktak. Néhány helyen megjelent már a faház és a kőház is. A népesség legnagyobb részét a teljesen nincstelen és jogtalan szolgák tették ki, akik elsősorban munkajáradékkal tartoztak uraiknak. Kevesebben voltak azok a szolgák, akik a birtokostól kapott földdel, állatokkal, szerszámokkal rendelkeztek, s terményjáradékkal tartoztak uruknak. Voltak ezentúl a költözési joguktól megfosztott szabadok és szabadon költözködő hospesek (vendégek, bevándorlók) is. Magyarországon az ekés földművelés (búza, köles, rozs, árpa) jelentősége ekkoriban kezdte elérni az állattenyésztését (ló, szarvasmarha, juh, kecske, sertés, baromfi). A földművelésre a vad talajváltó rendszer volt jellemző, amikor a területet kimerülésig hasznaálják, majd új területet törnek fel. Jelentős volt még a halászat, vadászat és méhészet. A birtokosok földjei nem egy tömbben, hanem az országban elszórtan helyezkedtek el. Kétféle királyi birtok létezett. Az egyik a királyi udvarházak alkotta udvari szervezet birtokai voltak, ahol a földet szolga állapotú udvarnokok művelték. A másik a várbirtokok rendszere volt, ahol a várjobbágyok felügyelete alatt a különféle várnépek elsősorban katonai szolgálattal tartoztak a királynak. A király kezében volt ekkor a földek 75%-a, a világi nagyuraké 15%-a (elsősorban az udvarnokföldekből kaptak adományokat), az egyházé pedig 10%-a.
234
Egy megye 300-400 katonát tudott kiállítani, ehhez jött a főleg vendégek alkotta udvari katonaság, valamint a besenyő és székely könnyűlovasság. Az országos sereg legnagyobb létszáma így mintegy 30 ezer lehetett, ami abban a korban nagyon tekintélyes létszám volt.
Kronológia 1141 februárjában lépett trónra, ekkor mindössze 11 éves. Nagybátyja, Belos bán hamarosan nádor lett, majd a két tisztséget egyesítette. Az erős királyi hatalmat anyjának és nagybátyjának köszönhette. 1141-ben több kisebb részfejedelemség egyesítésével Vlagyimirko létrehozta a legjelentősebb nyugati orosz fejedelemséget, Halicsot. 1142-ben II. Géza király a Tolna megyei Cikárdon (Bátaszék) Ausztriából érkező szerzetesekkel megalapítja az első magyarországi cisztercita monostort. Ő hívta be a johannitákat is. Ő alapította a magyarországi stefanita ispotályos rendet Szent István tiszteletére. 1144-ben Vlagyimirko Halicshoz csatolja Zvenyigorodot is. A kijevi nagyfejedelem, Vszevolod (1139-1146) – a korábbi csernyigovi fejedelem – megszervezte Volhíniát. 1145-ben II. Géza testvére, Zsófia lemondott jegyességéről és az admonti kolostorba vonult. 1146. Borisz német (III. Konrad támogatásával) és osztrák (Jasomirgott Henrik osztrák őrgróf hozzájárulásával) zsoldosokkal elfoglalja Pozsony várát, Géza azonban lepénzeli a zsoldosokat és visszaszerzi a várat. A német király, III. Konrád (aki a császári címet sohasem nyerte el) és hűszövetségesei: II. Vladislav (1140-1174) cseh uralkodó valamint Babenberg (Jasomirgott) Henrik (1141-1176) osztrák őrgróf és bajor herceg jogosnak ismerik el Borisz herceg trónigényét. 1146 végén létrejött egy magyar–halicsi–kijevi–volhíniai szövetségi rendszer. 1146-ban II. Géza feleségül veszi Eufroszinát, a kijevi fejedelem leányát. 1146. szeptember 11-én II. Géza a Lajta-Fischa közén véres ütközetet vívott Henrik osztrák őrgróf és bajor herceg hadával. 1147. A második keresztes hadjárathoz tartozó seregekkel átvonul Magyarországon III. konrád német és VII. Lajos (1131-1180) francia király (ennek táborában utazott és bújdosott Borisz). 1148. Géza csapatokat küld a kijevi nagyfejedelem támogatására a csernigovi fejedelem ellen. 1148 és 1152 között II. Géza hat alkalommal küldött katonai egységeket orosz földre, ebből két ízben maga a király vezette a sereget. A darabokra hullott Oroszország részfejedelmei közötti harcok fő tétje a kijevi trón volt, s a magyar támogatás döntő szerepet játszott abban, hogy sógora, Izjaszláv volhíniai fejedelem a korábban megszerzett kijevi nagyfejedelemséget megtarthatta magának. Przemyślt 1031-ben foglalja el a Kijevi Rusz. II. Géza több hadjáratot vezetett Przemyśl ellen. 1148 végén Manuel bizánci császár normann ellenes szövetséget köt III. Konráddal, ehhez Velence is csatlakozott. 1148-1149 között létrejött II. Roger normann király – VII. Lajos francia király – III. Jenő pápa- VI. Welf német herceg időleges szövetsége, amelyhez még II. Uroš raškai szerb nagyzsupán, az orosz fejedelemek egy csoportja valamint II. Géza magyar király is tartozott. 1149. Hat évig tartó háborúskodás kezdődik Bizánccal a normannok és a szerbek támogatására. 1150. A magyar király országos sereggel indul sógora, a kijevi nagyfejedelem támogatására a szuzdali fejedelemmel szemben. A bizánciak legyőzik az ellenük felkelt szerbeket, akiket a magyarok támogatnak. A bizánciak a Szerémséget és a temesi részeket dúlják. 1151. magyar-bizánci fegyverszünet.
235
1152 februárjában meghalt III. Konrád, s helyette I. Barbarossa Frigyest (1152-1190) választották uralkodóvá. Frigyes figyelemre méltó politikai ügyességgel kezdett bele régi céljainak megvalósításába: a vezető szerep megszerzése az európai monarchiákkal szemben. Elődjének, III. Konrádnak és I. Mánuel bizánci császárnak a szicíliai II. Roger ellen kötött szerződését nem ismerte el, amivel a konstanzi szerződés (1153) megkötésére kényszerítette III. Jenő pápát, akire mindeközben egyre nagyobb nyomás nehezedett délről a normann királyság, Rómából pedig Bresciai Arnold felől. Frigyes ígéretet tett a pápának, hogy annak beleegyezése nélkül sem Arnold vezette római kommunával, sem a normannokkal nem köt békét (Arnoldot később felakasztatta), valamint, hogy nem enged át a bizánci császárnak itáliai területet, és végül, hogy tiszteletben tartja a pápaság rangját (honor papatus). III. Jenő ígéretet tett Frigyesnek a császári koronára, valamint arra, hogy sértetlenül megmaradnak a császárság jogai. Mikor Mánuel egy bizánci hercegnőt ajánlott Frigyesnek feleségül, és a normann királyság elleni harcra akarta rávenni, a király az ajánlatot elutasította. A konstanzi szerződést IV. Adorján, III. Jenő pápa utóda is tiszteletben tartotta, és 1155. június 18-án Frigyest Rómában császárrá koronázta. 1152. Géza hadjáratot vezet a halicsi fejedelem ellen. II. Géza idősebb fiát, Istvánt uralkodótársként a királyi hatalom hivatalos örökösévé teszi. 1153. Géza területi engedmények fejében segítséget ajánl I. Manuel császár unokaöccsének, Andronikosnak. Sikertelen merényletet kísérelnek meg a császár ellen. Felbomlik I. Mánuel bizánci császárnak és Könyves Kálmán király törvénytelen fiának, a trónkövetelő Borisznak II. Géza magyar király ellen 1152-ben kötött szövetsége. 1154. I. Mánuel sereggel vonul a Dunához, Géza ajánlatára azonban öt évre békét kötnek. 1156. A kijevi nagyfejedelem Magyarországra menekül. 1157. István herceg, Géza király fiatalabb testvére – az előkelők egy csoportjának támogatásával – a királyi hatalom megszerzésére tör. El kell menekülnie az országból, I. Barbarossa Frigyes fogadja be. 1158. István herceg Bizáncba megy, feleségül eszi Máriát, a császár unokahúgát. 1160-ban testvére, László is Bizáncba ment, de ő ott nem nősült meg. 1158-1181 között a Párizsban tanult Lukács lesz az esztergomi érsek. 1160 táján másik testvére, László is ellene fordult. 1161. II. Géza I. Barbarossa Frigyes császárral szemben III. Sándor pápa oldalára áll. 1161. Magyarország és Bizánc öt évre békét köt. Szászok költöznek Magyarországra Flandriából és a Rajna vidékéről, Szeben környékén és a Szepességben telepednek le. 1162. Milánóból menekült olaszok telepednek le Magyarországon. 1162. május 31-én, 32 éves korában elhunyt II. Géza király. Székesfehérvárott temették el.
Források Magyar Krónika Képes krónika
Jegyzetek 1.
2.
abcd
^ II. Géza halálának időpontját illetően az irodalomban 1161 és 1162 is előfordul. 1161 szerepel Magyarország története Előzmények és magyar történet 1242-ig 1218. oldalán és ezt a dátumot látszik alátámasztani a Kézai Simon-féle Magyar Krónika is (7. §.). ↑ Kristó–Makk: Árpád-házi uralkodók, 183. old.
Hivatkozások Kristó Gyula – Makk Ferenc: Árpád-házi uralkodók, 1988. Budapest, ISBN 963-7222-39-1 Magyarország története Előzmények és magyar történet 1242-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987, ISBN 963-05-1518-0 Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, ISBN 963-389-383-6 Makk Ferenc: Magyarország a 12. században Magyar História, Gondolat, Budapest, 1986 ISBN 963281-660-9
236
Belos bán http://hu.wikipedia.org/wiki/Belos_b%C3%A1n
Belos bán vagy Belus bán 12. században élt, szerb származású magyar hadvezér, nádor, horvátdalmát bán. Ilona királyné öccse, I. Uros szerb nagyzsupán fia. Születésének és halálának körülményei ismeretlenek. Becslés szerint 1110 körül született és feltételezés szerint 1163. június 19-én egy Székesfehérvár mellett vívott csatában halt meg. Belos Ilona királyné kíséretében érkezett Magyarországra és II. Béla hatalomra jutását követően kapott szerepet az ország irányításában. Rövid idő múlva horvát-dalmát bán lett és Ilona királynéval együtt II. Béla politikájának egyik alakítójává vált. Jelentős része volt az Álmos-ági konszolidáció sikerében. Feltételezhetően ott volt az 1131 évi aradi országos gyűlésen, ahol Ilona királyné leszámolt a vak király ellenzékével. Valószínűleg ő vezette a magyar csapatokat 1132. július 22-én, a Sajó folyó völgyében vívott csatában, ahol II. Béla legyőzte a Borisz trónra juttatására érkezett lengyel csapatokat. II. Béla vaksága miatt teljesen ki volt szolgáltatva környezetének, a hatalmat bizonyosan nem ő, hanem szűkebb környezete gyakorolta. Ebbe a szűk csoportba tartozott Belos bán is. Jelentősége a magyar belpolitikában II. Béla halála után sem csökkent, mert II. Géza tizenegy évesen került a magyar trónra és 1146-os felnőtté avatásáig továbbra is ténylegesen Belos és Ilona királyné irányította a magyar politikát. A Magyar Királyság ebben az időszakban beavatkozott az orosz belviszályokba és a magyar segélyhadakat többször is – 1141-ben és 1144-ben bizonyosan – Belos vezette. A bán jó hadvezérnek is bizonyult, 1146. szeptember 11-én a Fischa menti csatában jelentős szerepe volt a magyar győzelem kivívásában. A Képes krónika tudósítása szerint a csatában „a király úr anyai nagybátyja, az ezer embere között is dicső, akit Bele bánnak neveztek, a teutonok csapataira rontva szemtől szembe keményen áttört rajtuk, és nagy pusztítást vitt végbe köztük.” Érdemei elismeréseként Belos az ország király után második legnagyobb hatalmú embere lett, 1146 és 1157 márciusa között ő töltötte be a nádori tisztet. Az 1150-es évekre a magyar király belpolitikai helyzete rosszabbra fordult, László és István herceg személyében trónkövetelők léptek fel ellene. Belos István herceg, a későbbi IV. István pártjára állt és 1157-ben, amikor István merényletet kísérelt meg II. Géza ellen, neki is menekülnie kellett. Belos valószínűleg Szerbiába menekült, ahol testvére II. Uros volt a nagyzsupán. 1163-ban IV. Istvánnal visszatért Magyarországra. Rövid időre valószínűleg ismét országos befolyása volt. Az 1163. június 19-én Székesfehérvár mellett vívott csatában azonban véget ért IV. István uralma és – mivel a forrásokban a csata után már nem említik – feltehetően ebben a csatában halt meg Belos bán is.
Felhasznált források Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 9639441-87-2 Makk Ferenc: II. Géza (In: Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok – fejedelmek és királyok, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 963-9278-48-3)
237
Bánfi Lukács
Lukács esztergomi érsek megkoronázza III. Istvánt. Miniatúra a Képes krónikában
Bánfi Lukács (1120 k. – 1181) a 12. századi magyar politikai és egyházi élet egyik legmeghatározóbb személyisége, a 17. esztergomi érsek volt.
Ifjúkora, tanulmányai Származásáról és fiatalságáról csak nagyon kevés és ellentmondásos forrás maradt fenn. Annyi bizonyos, hogy a királyi udvarnál 1148 és 1158 között több magas posztot is betöltő Appa nevű főúr testvére volt, valamint az, hogy az első magyarok egyikeként Párizsban – Girardus Puella növendékeként – tanult teológiát. Működéséről rendkívül részletesen számol be az angol Walter Map, akivel a francia fővárosban együtt tanultak. Számos történetíró szerint Lukács párizsi tanulmányi ideje alatt Thomas Becket kurzustársa is volt, ez azonban valószínűleg tévedés.
Lukács, a főpap Lukács 1156-ban egri püspök, 1158-ban pedig esztergomi érsek lett. A negyed évszázados főpapi munkássága alatt öt Árpád-házi királyt és ellenkirályt szolgált ki vagy éppen akadályozta tevékenységüket. Bánfi Lukács akkor lépett a magyar közélet porondjára, amikor II. Géza király (1141–1162), még ha hallgatólagosan is, de Barbarossa Frigyes császár pártján foglalt állást a III. Sándor pápával szembeni küzdelemben. A magyar király végül azonban – nem sokkal az 1159. évi konklávé után – III. Sándor legitimitása mellett tett hitet. Itt ki kell emelni Lukács érsek szerepét, aki a gregoriánus reform elkötelezett híveként III. Sándort támogatta, és erre inspirálta királyát is. II. Géza 1161-ben konkordátumot kötött a pápával, aminek kidolgozásában az esztergomi érseknek fontos szerepe volt. A szerződés értelmében a király lemondott az önkényes püspökkinevezésekről, viszont a magyar egyháziak csak királyi engedéllyel fellebbezhetnek a Szentszékhez, s pápai legátusok és palliumok is csak az uralkodó tudtával érkezhetnek az országba. Hogy Lukács személyes tulajdonságairól, főként szigorú erkölcsiségéről legyen némi fogalmunk, szükséges beszámolni arról, hogy amikor 1161 végén megérkezett a palliuma, az érsek nem volt hajlandó elfogadni azt, mert bátyja, Appa lovakat ajándékozott a pápai legátusoknak. Az érsek ebben szimóniát látott, ami nagyon mély elkötelezettségre vall. III. Sándor az ügy miatt levelet intézett Lukácshoz, amit így fejezett be: „(…) minthogy tetteidről Isten kegyelméből soha semmi mást, csak becsületes dolgot hallottunk, nincs is ezügyben más várakozásunk, csak jó és mindenféle dicséretre feljogosító, s ezt azok sem tagadják, akik ellenségeidnek látszanak, hanem a rólad alkotott vélekedés dicséretes bizonyságát nyújtják, nem tűnt úgy számunkra sem, hogy ezek vizsgálata során azokról a dolgokról a püspököknek vagy másoknak írásainkat el kellene küldenünk. Kérjük azonban körültekintésedet – valamint intünk és meghagyjuk, hogy szívedből teljesen kiirtva az effajta kételyeket, a rádbízott főpapi hivatalban olyan éberen serénykedjél, hogy nyájadat méltón vezethesd a legfőbb pásztor, Krisztus elé, és hogy tőle az igazaknak boldogságos megjutalmazása idején hallhassad: Jól van, hű és okos szolgám, menj be a te Uradnak örömébe…”
238
Lukács, a politikus A trón támasza A konkordátummal megpecsételt példás magyar-szentszéki kapcsolatokat Géza király halála beárnyékolta. Halála után mindkét öccse, László és István magának vindikálta a trónt, s ráadásul ezt mindketten bizánci támogatással tették. A sziklaszilárd Lukács, egyrészt a görög hatástól félve, másrészt a primogenitúra elvét vallva mindkét trónkövetelőtől megtagadta a koronázást, és Géza fiának, III. Istvánnak (1162–1172) a trónigényét támogatta. Az ellenkirályokkal szembeni radikális föllépésért és kiközösítésükért Lukács börtönnel fizetett, ahonnan csak pápai közbenjárásra szabadulhatott ki. A trónbitorló IV. István I. Mánuel bizánci császárhoz (†1180) fordult segítségért. A görög uralkodó azonban felismerte IV. István ellehetetlenült helyzetét, és az immár törvényesen uralkodó III. István király követeivel Belgrádban egyezséget kötött. A szerződés értelmében Béla herceg – a király öccse – Alexiosz néven a konstantinápolyi udvarba került, mint deszpotész (leendő trónörökös), egyúttal elnyerte a császár lányának kezét, és Dalmácia és Horvátország vezetését is megkapta. III. István – bár nagy formátumú uralkodó volt – országlása idején megromlott hazánk és a pápaság kapcsolata. Ennek több összetevője is volt: a Bizánctól való félelem miatt a király Barbarossa felé kezdett közeledni, harci kiadásainak fedezéséhez az egyházi pénzekre is rátette a kezét (amiért Lukács többször meg is rótta), valamint III. Sándor nehezményezte, hogy magyar földön sok a nős püspök. A megromlott viszony az 1169. évi esztergomi zsinaton állt helyre. A zsinaton III. István hitet tett Sándor pápa legitimitása mellett, valamint megígérte, hogy soha többé nem nyúl egyházi pénzekhez, és püspököket sem nevez ki.
Béla és Lukács III. István, a bizánci veszély elhárítója, 1172-ben hunyt el. Halálakor ismét napirendre került a trónutódlás kérdése. Az új király Lukács heves tiltakozása ellenére az immár tíz éve Bizáncban élő Béla lett, aki – miután a császárnak fia született – elvesztette trónutódlási jogát és Mária hercegnő kezét. Lukács tiltakozásnak a bizánci egyházi befolyástól való félelem volt az oka, és inkább az elhunyt király másik öccsét, Géza herceget látta volna szívesen a trónon. A bátor főpap megtagadta III. Béla megkoronázását, amit így – külön pápai engedéllyel – a Mikó vagy Chema nevű kalocsai érsek végzett el. Az esztergomi főpap erélyes föllépése rossz viszonyt teremtett Gézával. Ez azonban csak a kisebbik baj volt, mert a koronázást III. Sándor felszólítása ellenére sem végezte el. A pápa és a főpap régebbi jó viszonya nagyon megromlott. III. Béla (1172–1196), bár görög földről érkezett, felesége révén meghonosította Magyarországon a francia kultúra szellemiségét, így paradox módon akitől Lukács a latin kereszténységet féltette, az lett annak erős védőbástyája. Lukács az 1170-es évek folyamán fokozatosan háttérbe szorult, helyette riválisa, András kalocsai érsek élvezhette a pápa és a király bizalmát. A főpap azonban idővel maga is belátta, hogy III. Béla nem jelent fenyegetést sem az egyházra, sem Magyarországra nézve. A kezdődő közeledésnek nagy lendületet adott az 1179. esztendő, amikor a diadalittas kalocsai érsek megsértette a királyt, mire az megfosztotta hivatalától. A vitába a Szentatya is beleavatkozott, és a András érseket bocsánatkérésre szólította fel. Lukács érsek körülbelül a pápával egy időben, 1181 augusztusában hunyt el. Főpapi működése kitörölhetetlen nyomot hagyott a magyar történelemben. A középkori Magyarország egyik legeredetibb „szürke eminenciása” volt. Kanonizációját II. András (1205–1235) és IV. Béla (1235– 1270) is szorgalmazta, de Lukács szentté avatására végül nem került sor.
Források, irodalom Esztergomi érsekek 1001–2003. Szerk.: Beke Margit. Budapest, Szent István Társulat, 2003 Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora. Kossuth, 2003 Dümmert Dezső: Az Árpádok nyomában. Corvina, 2003 Kristó Gyula: Magyarország története 895–1301. Budapest, Osiris, 2003 Török József: A tizenkettedik század magyar egyháztörténete. Budapest, Mikes, 2002
239
Magyarországi lovagrendek: a Stefaniták http://www.magyarokforrasa.hu/magyarorszagi-lovagrendek-a-stefanitak.html
Szent István Király alapítása A Kr.u. első ezredforduló, az új évezred kezdete a Szent Földön keresztényüldözést, templomaink lerombolását, az iszlám fanatizmus tombolását hozta. E nehéz időszak 1017-ben a szabad vallásgyakorlás biztosításával ért véget. Ez időtől kezdve vált lehetővé az elüldözött keresztények visszatérése, a templomok újjáépítése, zarándoklatok és ezek segítésére ispotályok és zarándokházak építése, fenntartása. Ez az időszak a keresztény lovagrendek kialakulásának a kezdete(1,7). Az 1020-as években létesül az első zarándokház és ispotály Keresztelő Szent János tiszteletére Jeruzsálemben, amiből a Szuverén Máltai (Johannita) Lovagrend nő ki; s 1027-tôl kezdődik a Szent Sír templom újjáépítése kialakítva maga körül a Szent Sír Lovagrend alapjait. E templomépítési és újjáépítési mozgalom és a szentföldi zarándoklatok segítésének egyik meghatározó európai alakja Szent István, a magyarok királya. Munkáját mind a legendák és a fennmaradt okmányok, mind a történeti kutatások igazolják(1,2,3). Királyunk már 1018-tól(2) megnyitja és biztosítja a hazánkon átvezető zarándokutat nyugatról Jeruzsálem felé. Ehhez kapcsolódóan(1) Hainburgban és Esztergomban is zarándokház, ispotály nyílott. A Szent Király a zarándokok útját külföldön is megkönnyítendő (tudomásunk szerint(1,3)) négy zarándokházat alapított. A római zarándokoknak Rómában és Ravennában, s a jeruzsálemi zarándokok részére Jeruzsálemben és Konstantinápolyban, bennük szerzetesi gyülekezettel. A zarándokok, Odilo clunyi apát levele(3) tanusága szerint, már a Király életében nagy elismeréssel méltatják az érdekükben kifejtett munkásságát. A zarándokházak és szerzetesközösségeik a későbbiekben is léteznek, virágoznak, amire korai tanú a Nagylegenda(3), amely Szent István Király Szent László király uralkodása idején történt szentté avatására készült, s amelyben az alapítások virágzóként szerepelnek. Egyidejűleg a Szent Király más, nem magyar (nem saját) alapítások és szerzetesek hazai működését is pártolta. Azaz a kezdetektől fogva jellemző - és szükséges - volt a lovagrendekké fejlődő nem-magyar és magyar alapítások egyidejű és kooperáló hazai (és nemzetközi) működése. Mai újraevangelizálásra szoruló Európánk és hazánk szükségletei sem kisebbek. Végül különös figyelmet érdemel, hogy mind Szent István Király, mind fia, Szent Imre herceg rendkívüli tiszteletben részesítette a kettős keresztet. erről egyrészt korabeli krónikák is tanuskodnak(1), másrészt szimbólumainkban és jelvényeinkben a kettős kereszt megmaradt. II. Géza királyunkról is feljegyezték 1152-ben orosz krónikások, hogy a nyakában a Szent Kereszt egy forgácsát befoglaló, Szent István Királytól származó kettős keresztet viselt. A kettős kereszt Szent István Király szentföldi (és görög) kapcsolatainak egy máig megmaradt, a magyarságtól már elszakíthatatlan emléke.
Cruciferi Sancti Stephani Regis - a Stefaniták A zarándokházakban működő szerzetesi közösségek a XII.sz. elejére megerősödnek, megkezdődik önállóvá, majd lovagrenddé alakulásuk(1,7). A XII.sz. közepén így alakulnak meg a "keresztes" lovagrendek: a Johannita (ma Máltai) Lovagrend, a Templomos Lovagrend, a Szent Sír Lovagrend, a Hebron-völgyi Szent Ábrahám Rend, általában "hospitalis et militaris" jelleggel. A szentistváni alapítású (Stefanita) zarándokházakban is megerősödnek a szerzetesi közösségek. A jeruzsálemi (központi) szerzetesház XII.sz. első felében történt adományozásos megerősítéséről okmány is maradt fenn: 1135-ben Petronilla (magyar) zarándok-asszony egy házat vett és adományozott Jeruzsálemben a stefanitáknak, s az adományozás tanúja a jeruzsálemi johannita magister. (Egyebekben is megalapozottan vélelmezhető a Stefaniták és a johanniták szentföldi és hazai jó együttműködése.) 1150 és 1160 között - miközben Esztergom érseke Lukács - II. Géza királyunk, kit Szent László mellett a második lovagkirályként tart számon a keresztény világ, alapvető fontosságú lépést tesz. A más közösségek (előbb említett) renddé alakulásához hasonlóan s azokkal egyidőben a zarándokokat segítő, magyar alapítású közösségeket ez irányú "alapítással" a "Szent István Király Keresztesei" rendje szintjére emelte, amelynek anyaháza a Szent István Király által alapított jeruzsálemi ház. A jeruzsálemi anyaházhoz tartozott a Boldogasszony-templom és a Szent István Király-templom is. Az így megalakult rend szabályait Manfréd bíboros, pápai követ közreműködésével III. Sándor pápa őszentsége fogadta el. (Ezen alapokmányról - pillanatnyilag -
240
részletesebb ismeretünk nincs, további kutatások szükségesek a vatikáni irattárban.) A Cruciferi Sancti Stephani Regis magyarországi központja Esztergom illetve a közeli, szentkirályi ispotály. (A legújabb kutatások derítettek fényt arra, hogy az esztergomi keresztes ispotály nem johannita, hanem Stefanita ház volt.) A Jeruzsálemi Szent István Királyról nevezett ápoló és katonai (Keresztes) Lovagrend "hospitalis et militaris" rend, amelyik ápoló és segítő tevékenysége, ispotályok fenntartása mellett részt vett a kereszténység, Magyarország védelmében is(1,7). A csak a pápától függő egyházakat felsoroló Liber Censuum-ban 1192-ben Magyarországról a székesfehérvári johannita ispotály, az esztergomi Stefanita ispotály és a somogyvári francia apátság szerepel! Jeruzsálem újbóli (és immár hosszú időre végleges) elestével a többi lovagrend anyaházához hasonlóan a jeruzsálemi magyar ispotály is elenyészett. Azonban a rend élt és működött tovább. Míg a johanniták központjukat Rhodos-ra, majd Máltára, s végül Rómába menekítették, addig a Stefaniták anyaháza természetszerűleg az esztergomi központi ház lett. Az Esztergomi és Jeruzsálemi Szent István (Keresztes) Lovagrend virágzott, filiái szaporodtak, s tevékenységét a nagyon is rászoruló Magyarországra koncentrálta. Ismert volt a budafelhévízi házuk (kb. a mai Margit-híd budai hídfője táján), s máig megmaradt a bodrogközi Karcsán a rend ottani temploma. A Szent István Lovagrend - a többi lovagrendhez hasonlóan(5,7) - részt vett 1241-ben a Muhi csatában(7), nagy veszteségeket szenvedve. A tatárjárás súlyos veszteségeket okozott a magyarországi johannita és templomos tartományoknak is, de vélelmezhetően egészen nagyokat a Stefanita Rendnek. Van olyan történészi állásfoglalás(7), amely szerint a tatárjárás után a Stefanita Rend nem létezik. Azonban az a valószínű, hogy a Szent István Lovagrend talpra állt a tatárjárás után, azonban a török hódítással a Rend működése megszakadt(1). Az ország félezer éves szuverenitás-vesztettsége idején Szent István Király Keresztesei nem működtek.
III. fejezet A magyar lovagság A magyar keresztény lovagi életforma a kezdetektől nemzeti példakép, kívánatos viselkedési forma, amelyet az Árpádok általában követnek(8), sokan magas fokon megélnek. A lovagi erények "általános, hősi" részei megélése a család ősi hagyománya. Ez jelenik meg már keresztény és magyar lovagi életté teljesülve Szent István Királynál és Szent Imre hercegnél. Különösen kiemelendő a keresztény világ nagy Lovagja, Szent László Király(6). Ô az Igazságért a formális jog ellenében is fellépett, magas fokon gyakorolta a lovagi erényeket, mindenkor eleget téve állapotbeli kötelességeinek(9). Őt tekintette példaképének méltó követője, II. Géza királyunk is. Szent László Király máig hazánk egyik védő-patrónusa, ô az Athleta Patriae. Tiszteletében meghatározóan elöl jártak az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a Pálos-rend tagjai(6). Ô a lovagi eszmény, akit különösen is tiszteltek mindenkor katonai és határőr nemzetségeink, így kiemelten is a Székelyföld népe. Tisztelete nem lankadt, inkább új lendületet kapott 1988-tól. Újra ô a magyar határőrség védőszentje. Az Árpádok egyetlen lovagrendet alapítottak, nevezetesen II. Géza király az ismertetett "Esztergomi és Jeruzsálemi, Szent István Királyról nevezett Ápoló és Katonai Kereszteslovagrend"-et. Az Árpád-ház kihaltával trónra jutó különféle uralkodók alapítottak néhány rendet (társaságot). Ezek azonban nem felelnek meg az összes egyházi követelménynek, világi társaságok(2,7).
IV. fejezet A megújulás ideje A magyar keresztény lovagi eszmény illetve lovagság a szuverén, keresztény magyar állam születésétől fontos eleme, s szervezeti alapjait a Szentföldön is Szent István Király vetette meg. E mű vált teljessé Szent László, a Lovagkirály személyes példájával és azzal, hogy a szentistváni alapítást II. Géza, a második lovagkirály Szent István (Keresztes) Lovagrenddé segítette Jeruzsálem és Esztergom központokkal, s mely rendet III. Sándor pápa, a többi jeruzsálemi keresztény lovagrenddel azonos módon és időszakban elfogadott. Ápoló és védelmező munkájuk a pogány hódítással szembeni küzdelmekben szakadt meg a Szentföldön is, majd hazánkban is. A szuverenitás hiányában eltelt újabb félezer évben a Szent István Lovagrend neve ugyan feltűnik, hiszen hazánk neve is él, de az Árpádok meghatározta tartalom ("cruciferi") nélkül, szigorúan véve üres formaságként.
241
Ma, a megújulás idején, amikor félezer év után az ország, ha csonkán is, de szuverén, a jövő építésében eszmeileg, lelkileg és a napi segítő-védő gyakorlatban is elengedhetetlen, hogy a Szent István Lovagrend működése felújíttassék. Kézenfekvő, hogy a kezdeteknél megvolt harmonikus együttműködésben a többi szentföldi eredetű lovagrenddel. E lovagrend újjászületése már puszta létével is demonstrálja azt a hatalmas és megtartó erőt, ami az Árpádok egész alkotásában és a magyar kereszténységben van, ami bennünket megtartott, s melyhez ragaszkodva meg is maradunk. Szétszabdaltságunk elemzése mindezt még hangsúlyosabbá teszi. A megújuló lovagi tevékenység, a Szent István Lovagrend (Stefanita Rend) hagyományos feladatai mellett a hosszú megszakítottság miatt különös figyelemmel kell foglalkozzon saját történetével és annak misztikájával is. Igen fontos feladat a III. Sándor pápa őszentsége által elfogadott alapokmány keresése. Az Esztergomi és Jeruzsálemi Szent István (Keresztes) Lovagrend működése megújítása a mintegy félezer éves megszakítottság miatt speciális feladat. A történelmi háttérből is fakadóan csak Esztergom érseke és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye mérlegelheti, hogy hozzájárul-e a megújítás előkészítéséhez, s pozitív mérlegelését követheti a Szent István Lovagrend működésének megkezdése az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében, majd a feltételek és a rend tényleges működésének a mérlegelése alapján a folyamodás a korábbi pápai elismertség helyreállításáért.
V. fejezet A történelmi adatok forrásai (1) Györffy György: István király és műve; (300-315, 319, 382.o.), Gondolat, Budapest, 1977. (2) Magyarország történeti kronológiája I., A kezdetektől 1526-ig; (81, 101, 113, 199, 242.o.), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. (3) István király emlékezete; szerk.: Király László, (73, 75-76, 101-110, 112- 117, 119-137, 157, 158.o.), Európa, Budapest, 1987. (4) Seelmann Károly: Minden Európában, Ázsiában, és Afrikában volt, és mostan virágzó VITÉZ RENDJÉNEK ordóknak tükre avagy rövid leírása; (143-179.o.), Hochmeister Márton, Kolozsváratt és Szebenben, 1793. (5) A magyar katona, vitézségünk ezer éve; szerk.: Pilch Jenő, (64.o.), Franklin Társulat, Budapest, 1933. (6) Athleta Patriae; szerk.: Mezey László, (19-46, 57-60.o.), Szent István Társulat, Budapest, 1980. (7) Vajay Szabolcs: A Johannita Rend lovagjai, 1854-1987; (különösen a Glossarium), magánkiadás, München, 1987. (8) Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában; Panoráma, Budapest, 1977. (9) László király emlékezete; szerk.: Katona Tamás, (23-24.o.), Magyar Helikon, Budapest, 1977. (10) A Vitézi Rend rendi Kódexe; a Vitézi Szék kiadása, München, 1985. III. Orbán pápa őszentsége 1187-es bullája
A Bulla 1. Szokásos üdvözlet Orbán Püspök Isten szolgáinak szolgája, szeretett fiainknak; Miklósnak Szent István Király Esztergomi Ispotályos Háza magiszterének és a testvéreknek, mind a jelenlegieknek, mind a jövőbelieknek, akik regula szerint élnek. Mindörökre. 2. A leirat indokolása Úgy tartjuk, hogy az Isten tiszteletére rendelt szerzetesi helyeket apostoli védelemmel kell
242
oltalmazni és az Isteni igazságosság alapján annál jóindulatúbb törekvéssel támogatni, minél ünnepélyesebben tisztelik azokban a Mindenható Urat s minél jámborabban megbecsülik azt a hívek. 3. Határozat (III. Sándor pápa eredeti bullájára visszautalva, amely a jeruzsálemi házhoz rendelve ismerte el a Cruciferi Sancti Stephani Regist) Ezért kedves fiaim az Úrban, jogos kérelmeteket kegyesen jóváhagyjuk és Házatokat, melyben Istenéi vagytok a szegények szolgálatára rendelve a mi elődünk boldog emlékű Sándor pápa példája alapján Szent Péter és a Mi oltalmunkba fogadjuk és a jelen iratunkban e kiváltságban részesítjük. 4. A Rend megerősítése (miután Jeruzsálem 1187-ben elesett és az ottani anyaház, ispotály és templom megsemmisült) Mindenek előtt elrendeljük, hogy a Ház mindig az ispotályos szolgálatnak legyen szentelve, amelyre bölcsen és előrelátóan van rendelve. És a kanonoki rendet, amelyet abban a házban * kegyes emlékű Manfréd, egykori palestrinai püspök, a Szent Cecília presbiter-bíborosa (sic) az Apostoli Szék legátusának tekintélye által * Isten és boldog Ágoston regulája szerint megalapítottnak ismerünk el, ugyanott örök időkre sértetlenül kell megőrizni. A kanonokok számára vonatkozó korlátozást meg kell tartani, hogy a nehéz ispotályos szolgálat kárt ne szenvedjen. 5. Birtokviszonyok, adómentesség Azonkívül bármely birtok, bármely jószág, amelyeket ugyanezen Ház a jelenben jogosan és törvényesen birtokol, vagy a jövőben pápai jóváhagyással * a királyok vagy hercegek bőkezűségéből, a hívek adományából, vagy más jogos módon * az Úr színe előtt elnyerhet, általunk és utódaink által megerősítve és csorbítatlanul megmaradjon. Amikor az igen tisztelt emlékű Géza, egykor a magyarok királya Jeruzsálemben * amint az Ő hiteles írásában áll *, Isten tiszteletére a mindenkor Szűz Mária, az Ő anyja és Szent István király emlékére templomot épített, saját és hercegi alamizsnájából a kegyességtől indítva még ispotályos házat is épített, amelyben a zarándokok és más jövevények Isten szeretetéért oltalmat kapnak. És amikor ennek a templomnak a testvérei számára * akik a Ti házatokat építették *, a ház építésére és a szükséges létesítmények elkészítésére Esztergomban bőséges földet adott, ugyanakkor Ő a Háznak szabadságot engedélyezett, hogy egyetlen ott tartózkodó vendég adót ne fizessen. Azonfelül megengedjük, hogy magának e Háznak mindennapi szükségletére a köznyelven Pilisnek nevezett saját erdejéből egy-egy nap öt szekér tűzifát elvihessetek teljesen szabadon. Továbbá megengedjük, hogy mindazok a főrangúak és más az Ő (a Király) országabeli Istenhívő személyek, akik az Ő jóságos bőkezűségét utánozva a Ti Házatok javára földbirtokot, majorságokat és falvakat, szántót, erdőt, szolgákat és szolgálókat (azaz ápolónőket, női szolgálattevőket ford.), halastavakat vagy egyéb adományokat irgalmas szeretettől indíttatva felajánlottak Egyházmegyés Püspökeitek szabad hozzájárulásával abból, amit a hívek buzgósága a Ti Házatoknak juttatott, minden adózási és tizedszolgálatási kötelezettségtől mentesek legyenek. (sic!) Mi tehát vállalt szolgálati kötelezettségünktől vezéreltetve mindazokat, amiket fel-soroltunk, mind a Szent István Királyról nevezett és minden felsőbbség joghatósága alól mentesített monostort és zarándokházat, mely az Abony nevű helységben fekszik, azon felül a tizenkét hajót és öt falut, amit a Mi Krisztusban szeretett fiunk, a dicső magyar Béla Király ajándékozott, nemkülönben a Szent István Király sírja templomához (széplaki? * ford.) tartozó birtokot, a Budafelhévizi Szentháromság templom, a Vejtei Szent Miklós templom, a Tovti és a Szokoli Szűz Mária, valamint a Karcsai Szent Margit templom és bármely más megyéspüspöki tekintély alól kivont, a Ti házatok számára átengedett templomok, azok tartozékaival együtt, másrészt minden más * a hívők által Nektek, vagy házatoknak adományozott javadalmak és birtokok * mentesülnek minden királyi vagy püspöki hatóságok illetékességétől és ezt Mi Apostoli tekintélyünkkel megerősítjük... ... meghatározott létszámú személy ... figyelemmel kíséri... ... (Az okirat hajtási kitöredezése itt húzódik néhány szót érintve. Ez a mondatrész vélhetően a kanonokok létszámát rögzíti a korábbiakkal összhangban, hogy túl sok eltartott személy ne korlátozza a rend ispotályos, segítő munkáját. A kitöredezés a tatárjárás idején keletkezhetett, utána már a másolatok tanúsága szerint a mai mértékben megvolt. *
243
ford.) 6. Jogi státusz Elrendeljük, hogy a Ti ezen Házatokban lakók, vagy a Nektek engedelmeskedni tartozó egyházi és világi személyek felett, világi személy semmiféle hatalmat nem gyakorolhat, hanem csak az őket kormányzó testvérek, akik klerikusok és az elöljáróságra alkalmasak. Elrendeljük továbbá, hogy birtokotokat háborítani, megrongálni, elvenni vagy birtokban tartani, vagy bármi módon lehetetleníteni senki ne merészelje, hanem maradjanak ezek a javak mindenestül és sértetlenül azoknak a birtokában és rendelkezése alatt, akiknek fenntartására, eljövendő használatára és javára átadták, adományozták. Tiszteletben tartva az Apostoli Szentszék tekintélyét ! Ennek az Apostoli Szentszéktől kapott kiváltságlevélnek jogszerű elismerése jeléül Nekünk és utódainknak minden egyes évre egy uncia aranyat tartoztok fizetni. 7. Átkok, büntetés És eszerint ha a jövőben * a jelen rendelkezésünket ismerő * egyházi és világi személy (sic) meggondolatlanul a benne foglaltak ellen próbál tenni, s ha a második és harmadik megintés után sem hajlandó a jogsértő bűnös eljárását jóvátenni, fosztassék meg minden hatalmától, tisztségétől és méltóságától és legyen tudatában annak, hogy az elkövetett bűnéért az isteni ítélőszék előtt kell számot adnia. Továbbá Urunknak és Istenünknek, a mi Megváltó Jézus Krisztusunk Testének és Vérének vételétől eltiltva az Utolsó Ítéleten különleges büntetésnek kell magát alávetnie. 8. Jókívánságok, a végső jutalom Mindazokkal azonban, akik ebben a Házban az Ő igazságát szolgálják, legyen a mi Urunk Jézus Krisztus békessége! Mindaddig, amíg ezen jó cselekedetetek gyümölcsét az Örök Bírótól megkapjátok és jutalmatokba az örök békességbe eljuttok. Ámen. Ámen. A rotában: Szent Péter, Szent Pál, III. Orbán Pápa, a Pápa jelmondata körben: Hozzád emelem az én lelkemet Uram. 9. Aláírások: Én Orbán, a Katolikus Egyház püspöke +Én Henrik, albanoi püspök +Én Pál, palestrinai püspök +Én Péter (de Bono) a Szt. Zsuzsanna +Én Jácint, a S.Marie in Cosmodin presbiter-bíborosa diakónus-bíborosa +Én Laborans, a trasteveri Szűz Mária +Én Gárcián, a Szent Kozma és Damján presbiter-bíborosa diakónus-bíborosa +Én Pandulfus, a 12 Apostol +Én Bollandus, S.Marie in Proticu presbiter-bíborosa diakónus-bíborosa +Én Melior, a Szt. János és Pál +Én Péter, a Szt. Miklós (in Carcere) presbiter-bíborosa diakónus-bíborosa +Én Adelárd, a Szt. Marcell +Én Radulf, a Szt. György presbiter-bíborosa diakónus-bíborosa 10. Keltezés Kelt Veronában Albert, a Szent Római Egyház presbiter-bíborosának és kancellárjának keze által. Június 24. az V. indikációban az Úr megtestesülésének 1187. évében. III. Orbán Pápa pontifikátusának II. évében. Ferencz Csaba Forrás: stefanitalovagrend.communio.hu
244
I. Frigyes német-római császár
http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Frigyes_n%C3%A9met-r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1r
I. Frigyes, mint keresztes lovag (egy kézirat miniatúrája – Vatikáni Könyvtár)
I. Frigyes, ismertebb nevén Barbarossa Frigyes („Rőtszakállú”,olaszul Barbarossa) (1122. decembere – 1190. június 10.), 1147-től Svábföld hercege (III. Frigyes néven), 1152-től német király és 1155-től német-római császár. Apja II. Frigyes, Svábföld hercege, anyja a Welf IX. Henrik bajor herceg lánya, Judit volt. Német hegemóniára törekedett Nyugat-Európában, valamint szembeszállt a pápai hatalommal. Az északitáliai városok ellen hat déli hadjáratban folytatott hosszú harcokat 1154–1183 között. A Szentföld visszafoglalása érdekében indított III. keresztes hadjárat során vesztette életét.
Született: 1122. decembere, Ravensburg környéke Édesapja: II. Frigyes sváb herceg Uralkodóház: Stauf-ház Édesanyja: Judit, IX. Henrik bajor herceg lánya Svábföld hercege, Német király, Német-római császár Házastársa: 1. Első felesége: Vohburgi Adelheid (E házasságot érvénytelenítették.), 2. Burgundiai Beatrix Gyermekei: Beatrix, Frigyes, VI. Henrik, Konrád, I. Ottó, Konrád, Rainald, Vilmos, Fülöp, Ágnes, ismeretlen lány Második feleségétől, Burgundiai Beatrixtól született gyermekei: Beatrix (1160/1162 körül – 1174 körül), akit a lorchi kolostorban temettek el. Frigyes (Pavia, 1164. július 16. – 1169/1170. november 28.), 1167-től Svábföld hercege, a lorchi kolostorban temették el VI. Henrik (Nijmegen, Németalföld, 1165 ősz – Messina, Szicília, 1197. szeptember 28.), 1169-től német király, 1191-től német-római császár, aki I. Konstanciát (1154–1198), II. Roger szicíliai király leányát vette feleségül. Konrád (1167–1191), később V. Frigyes néven Svábföld hercege.
245
Ismeretlen leány (1168–1184). I. Ottó (1179–1200), burgundiai palotagróf, aki Blois-i Mária burgundiai palotagrófnőt (1170 körül – 1230. július 12.), Blois grófnőjét vette feleségül. Konrád (1172. február/március – Durlach (ma Karlsruhe), 1196. augusztus 15.), sváb herceg. Rainald (1173. október/november – fiatalon meghalt), a lorchi kolostorban temették el. Vilmos (1176. június/július – fiatalon meghalt), a lorchi kolostorban temették el. Sváb Fülöp (1178 – Bamberg, Német-római Császárság, 1208. június 21.), sváb herceg, német király, aki Bizánci Irén császári hercegnőt (1181–1208), II. (Angelosz) Izsák bizánci császár leányát vette feleségül. Ágnes (??? – 1184. október 8.), akit a Speyeri dómban temettek el.
Uralkodási ideje: 1155. június 18. – 1190. június 10. Koronázása: Róma, 1155. június 18. Elődje: III. Konrád Elhunyt: 1190. június 10., Szalef folyó Nyughelye: Tarszosz, Antiókhia, Türosz Utódja: VI. Henrik
Ifjúkora Hatalomra kerülése Frigyes, apja halála után előbb sváb herceg lett, majd 1152. március 4-én nagybátyja III. Konrád német király utódaként Frankfurtban német királlyá választották. Sokan úgy gondolták, hogy a Welfek és a Hohenstaufok leszármazottjaként meg tudja oldani a királyság belső problémáit. Amikor III. Jenő pápának megválasztása hírét elküldte, azt is kijelentette, hogy nem hajlandó elismerni a császárral szemben a pápa jogát a püspökök és apátok kinevezésének kérdésében, amelyet a pápaság az invesztitúraharcok során vívott ki, sőt az 1122. évi wormsi konkordátumot megszegve püspököket nevezett ki a megüresedett posztokra. A Nyugat megváltozott politikai helyzete miatt azonban be kellett látnia, hogy I. Ottóhoz és III. Henrikhez képest nehezebben tud a pápaságon felülkerekedni. Mindeközben a Bizánci Birodalom I. Mánuel Komnénosz császár vezetésével, a Földközi-tenger térségében és Itáliában is meghatározó politikai tényezővé vált. Dél-Itália és Szicília II. Roger normann királyságában egyesült. Szintén hatalmas ellenfelek lettek a lombard városok, melyek mindeddig kevés gondot okoztak a császároknak.
Céljainak megvalósítása és császárrá koronázása Frigyes figyelemre méltó politikai ügyességgel kezdett bele régi céljainak megvalósításába: a vezető szerep megszerzése az európai monarchiákkal szemben. Elődjének, III. Konrádnak és I. Mánuel bizánci császárnak a szicíliai II. Roger ellen kötött szerződését nem ismerte el, amivel a konstanzi szerződés (1153) megkötésére kényszerítette III. Jenő pápát, akire mindeközben egyre nagyobb nyomás nehezedett délről a normann királyság, Rómából pedig Bresciai Arnold felől. Frigyes ígéretet tett a pápának, hogy annak beleegyezése nélkül sem Arnold vezette római kommunával, sem a normannokkal nem köt békét (Arnoldot később felakasztatta), valamint, hogy nem enged át a bizánci császárnak itáliai területet, és végül, hogy tiszteletben tartja a pápaság rangját (honor papatus). III. Jenő ígéretet tett Frigyesnek a császári koronára, valamint arra, hogy sértetlenül megmaradnak a császárság jogai. Mikor Mánuel egy bizánci hercegnőt ajánlott Frigyesnek feleségül, és a normann királyság elleni harcra akarta rávenni, a király az ajánlatot elutasította. A konstanzi szerződést IV. Adorján, III. Jenő pápa utóda is tiszteletben tartotta, és 1155. június 18-án Frigyest Rómában császárrá koronázta.
246
A beneventói konkordátum és a besançoni birodalmi gyűlés A Szicíliai Királyság megtámadásához kért segítséget a német fejedelmek megtagadták Frigyestől. ( A királyság I. Vilmos 1154-től 1166-ig tartó regnálása alatt egy ideig válsággal küszködött.) Mánuel ugyan egyezséget kötött Genova városával, a pápával, valamint a lázadozó normann bárókkal, Adorján mégsem fogadta el a bizánci segítséget I. Vilmos ellen, akinek sikerült úrrá lennie a válságon, és 1156ban a pápát a beneventói konkordátum aláírására kényszerítette: Vilmos megkapta Szicíliát és a délitáliai normann fejedelemségeket, valamint a szicíliai egyház is különleges jogokhoz jutott. Ez az egyezség viszont a konstanzi szerződés megszegését jelentette. Rolando Bandinelli bíboros (a későbbi III. Sándor pápa) kapta a feladatot, hogy az 1157. évi besançoni birodalmi gyűlésen adjon magyarázatot az egyházfő új politikájáról a császárnak és a fejedelmeknek. A pápa levele – amit Dasseli Rainald birodalmi kancellár olvasott fel – a pápai delegáció és a fejedelmek között kiélezett vitához vezetett arról, hogy a császárság függ-e a pápaságtól vagy fordítva. Adorján később magyarázatot adott arra, hogy a vitát kiváltó beneficium szó alatt üdvöt, jótéteményt értett nem pedig hűbéri viszonyt.
A császári előjogok visszaszerzésére tett kísérletek Itáliai politikája és a második itáliai hadjárat Miután Frigyes megoldotta a belpolitikai problémákat, 1158-ban a császári előjogok visszaállítása érdekében belefogott a második itáliai hadjáratba. Az ellenállással próbálkozó Milánót megostromolta és elfoglalta, valamint Roncagliában megnyitotta a birodalmi gyűlést, melynek célja volt a császári jogok meghatározása és biztosítása. Ez évi 30 000 fontnyi ezüst bevételt jelentett volna a császári kincstárnak. 1158-tól kezdve Frigyes törekedett a pénzügyi igazgatási rendszer kiépítésére is. Itáliát jól felügyelhető várak, paloták és városok hálózatává akarta alakítani, ahol császári hivatalnokok felügyelik a városok önkormányzatát. Ezt viszont a városok a szabadságuk korlátozásának vélték. A császári Itália minden lakosára kivetették az úgynevezett fodrum adót, viszont az itáliai nemesek és szuverén városállamok(kommunák) mentesültek a katonáskodás alól, és a császár védelmét élvezték. Az itáliai pénzből jutott a német fejedelmeknek is, akik annak ellenére, hogy Frigyes túlzott engedményeket adott volna nekik, támogatták őt. Az egyházfejedelmeknek viszont még mindig ki kellett szolgálniuk Itáliát. Keresztély érsek hosszú ideig tartó itáliai császári legátussága, súlyos pénzbeli veszteséget okozott a mainzi érsekségnek. Frigyes, az Itáliából befolyt adókból zsoldos hadsereget szervezett, amivel katonailag némileg függetleníteni tudta magát a hűbéruraktól.
Pápa és ellenpápa A pápa és a városok viszont az Itáliában létrehozott császári államot fenyegetőnek érezték. 1159-ben Frigyes támogatásával Ottaviano de Monticello bíborost IV. Viktor néven pápává választották. Bandinelli bíborost ugyanezen évben szintén pápává választották III. Sándor néven. Vilmos szicíliai király azonnal elismerte a bíborosok által támogatottabb III. Sándort. Az 1160-ban összehívott paviai zsinaton viszont csak IV. Viktor jelent meg, így őt nyilvánították az "igazi" pápának.
Kapcsolata III. Sándor pápával Frigyes kiközösítése III. Sándor pápa, annak érdekében, hogy a császárságtól független pápaságot hozzon létre, 1160-ban kiközösítette Frigyest. Sándort támogatta Anglia, Franciaország, Spanyolország, Magyarország, a lombardok és Mánuél bizánci császár is. Sándor 1161 és 1165 között Franciaországban volt. Barbarossa azon próbálkozása, hogy a Saône-parti Saint-Jean-de-Losne-ban tartott találkozón VII. Lajost rábeszélje az egyházszakadás megszüntetésére, nem járt sikerrel. Sándor ugyan megpróbálta Frigyest visszahozni az egyházba, de ez hiábavalónak bizonyult. Mánuél császár a pápa sürgetésére kész volt szövetséget kötni Franciaországgal és elismerni a pápát. 1162-ben Frigyes lerombolta Milánót.
247
Frigyes és II. Henrik szövetsége IV. Viktor 1164-ben bekövetkezett halála után, Dasseli Rainald befolyására, III. Paszkált választották pápává. VII. Lajos francia király és II. Henrik angol király között kialakult konfliktust kihasználva Frigyes úgy döntött, hogy szövetségre lép II. Henrikkel. 1165-ben a würzburgi birodalmi gyűlésen megesküdött, hogy III. Sándor pápát nem fogja elismerni. Az angol küldöttek ígéretét, mely szerint Frigyes politikai óhajai teljesülni fognak, II. Henrik megtagadta, hogy Sándort sakkban tartva, megnehezíthesse a vele régóta, hosszú vitában álló Becket Tamás dolgát.
A negyedik itáliai hadjárat és III. Sándor pápával való békekötése I. Vilmosnak, Szicília királyának 1166-ban történt halála után úgy gondolta Frigyes, hogy itt az idő Szicíliára és III. Sándorra csapást mérni. Megalakult a Lombard Liga, hogy a császár negyedik itáliai hadjáratával szembeszálljon. Frigyes hadjárata kudarccal végződött, mert a seregben kitört a malária. Ezidőtájt elhunyt Dasseli Rainald Rómában és halálával a császári stratégia is megváltozott. Frigyes kibékítette VII. Lajost és II. Henriket, 1170-ben Bizáncba követséget küldött, valamint Bamberg püspökét III. Sándorhoz küldte. Ezek jelentősen csökkentették a feszültséget és ezt Sándor sem hagyta figyelmen kívül. 1174-ben, az ötödik itáliai hadjárat során nem sikerült legyőzni a lombardokat, de a montebellói fegyverszüneti megállapodásban mégis alá kellett vetniük magukat Frigyes akaratának. A legnanói csatát a lombardokkal szemben azonban Barbarossa elvesztette, mivel segélykérését Oroszlán Henrik szász herceg elutasította. Frigyes ezek után 1176-ben Anagniban békét kötött a pápával. Az 1177-es velencei békében Frigyes elismerte III. Sándor pápát. A fegyverszüneti egyezség ellenére a lombardok nem szerepeltek a békében, de végül 1183-ban velük is megkötötték a békét.
A birodalom átszervezése és (Oroszlán) Henrik megerősödése Időközben Frigyes változtatásokat kezdeményezett a birodalomban. Amikor Frigyest megkoronázták, Henrik magának követelte Bajorországot, ami az ausztriai II. (Jasomirgott) Henrik őrgróf fennhatósága alatt állt. Henrik megkapta Bajorországot és az őrgrófságot hercegségre emelte. Henrik megtarthatta Szászország és Mecklenburg hercegségét is, és jogot kapott arra, hogy az Elbától keletre található egyházmegyékben püspököket nevezhessen ki. 1158-ban Frigyes megalapította a Lipcsétől délre levő Pleissnerland birodalmi területet, királyi rangra emelte a csehországi II. Ulászló herceget, valamint a brémai érseknek fontos kiváltságokat adományozott, visszaállítva ezzel a püspök politikai hatalmát. 1158-ban I. (Nagy) Valdemár dán királynak különleges kiváltságokat ígért, valamint hűbéresévé fogadta. 1158-ban (Oroszlán) Henrik megalapította Münchent és Lübecket, amelynek létrejöttével a német kereskedők kijutottak a Balti-tengerhez, továbbá delegációt küldött Skandináviába és Oroszországba, és szerződéssel kapcsolta egymáshoz a németeket és Gotland lakosait. 1189-ben létrejött Novgoroddal a kereskedelmi egyezmény. 1177-ben Henrik elfoglalta Mecklenburgot, valamint 1184-ben Stade grófságot és várost, mely az Elba legfontosabb kikötője volt.
Oroszlán Henrik elmozdítása Henrik bukása Ebben az időben I. (Medve) Albert őrgróf alatt, Brandenburgba és Sziléziába német telepesek költöztek. Frigyes 1157-es és 1172-es lengyel hadjárata során, sikerült újra függésbe hoznia a lengyel hercegeket. Oroszlán Henrik Braunschweiget tette meg székhelyévé, és konfliktusokat szított Wichmann magdeburgi érsekkel, Medve Alberttel, III. Lajos türingiai tartománygróffal, valamint Rajnald kölni érsekkel, de ezek eredménytelennek bizonyultak. Elképzelhető, hogy Henrik bukását az okozta, hogy 1176-ban nem segítette meg Frigyest. Barbarossa vád alá helyezte Henriket, elvette tőle Lübecket, valamint az 1180-as gelnhauseni fejedelmi tanácskozáson megfosztotta hatalmától is. Henrik elveszítette hercegségét. Vesztfáliát a kölni érsek, Bajorországot pedig Wittelsbach Ottó szerezte meg. Henrik, rokoni kapcsolatok révén (felesége az angliai Matild volt) II. Henrik angol királyhoz menekült. Ettől fogva csak a császártól kapott földdel rendelkező fejedelmek tartozhattak a birodalmi hercegek (Reichsfürsten) közé. Frigyes a pomeráni fejedelmeket hercegekké emelte, Merán
248
hercegei Andechs grófjai lettek, Stájerország hercegség lett, 1168-ban pedig a würzburgi püspök megkapta a „Frankföld hercege” címet.
Frigyes házassága és halála Barbarossa 1152-re megoldotta Burgundia területi kérdését, melynek területére IV. Berthold zähringeni herceget nevezte ki képviselőnek. 1156-ban feleségül vette Beatrixot, Rajnald burgundiai gróf lányát. Igyekezett kiépíteni császári területeket a fejedelmek fennhatósága között. Ezeket a hatalmas régiókat császári intézők (ministeriales imperii) vezették, akik közül sokan a császár közvetlen környezetéből kerültek ki. Leghíresebb közülük Kuno von Münzenberg volt, akinek kastélya ma is megtekinthető a Frankfurttól északra fekvő Wetterauban. Frigyes korának jellegzetessége volt a lovagi erények tiszteletben tartása. Ennek okán Barbarossa 1184-ben pünkösdkor lovaggá ütötte fiait, 1188-ban pedig a „Jézus Krisztus-gyűlés” alkalmából birodalmi hercegséggé alakította a Namuri Őrgrófságot. 1187-ben Szaladin hadserege elfoglalta Jeruzsálemet, ezért Frigyes meghirdette a harmadik keresztes hadjáratot, melynek során 1190-ben Barbarossa belefulladt a Szalef (Kalikadnosz) folyóba. Halálának pontos körülményei tisztázatlanok: egyes tudósítások szerint lovaglástól felhevülten akarta magát a folyóban lehűteni; mások szerint a folyón átkelés közben vetette le a megijedt ló és páncélja súlya húzta le a víz alá. Vélhető, hogy a nyári hőség és életkora következtében a jéghideg hegyi folyó vizében szívinfarktust kapott.
Frigyes politikája és a birodalom halála után Frigyes folytatni kívánta elődei politikáját, állama továbbra is a nemesekre, főnemesekre, valamint a birodalmi tisztségviselőkre támaszkodott. A királyi hivatalnokok (advocatusok és scultetusok) kormányozták a császári városokat. Frigyes felismerte, hogy az egyház hatalmának szigorú törvények szabtak határt. III. Sándor el tudta érni, hogy az európai uralkodók ne kössenek Frigyessel politikai egyezséget. II. Fülöp Ágost francia király viszont szövetséget kötött vele, a benyomuló anglonormannok ellen. Barbarossa azonban nem tudta megtörni a fejedelmek hatalmát. Halála után a birodalom területi államok hálózatává alakult, Franciaország viszont II. Fülöp Ágost alatt központosított monarchikus állammá fejlődött.
Források Uralkodók és dinasztiák, A. Fodor Ágnes et. al. szerk., Budapest, Magyar Világ Kiadó, 2001, ISBN 963-9075-12-4. Friedrich Barbarossa und seine Zeit eine Chronik , Helmut Hiller, München List, 1977, ISBN 3-47177516-1 Die Siegel Kaiser Friedrichs I. Barbarossa und Heinrichs VI. in der Kunst und Politik ihrer Zeit, Deér József, Basel, Birkhäuser-Verlag, 1961 Barbarossa von Eberhard Otto, Eberhard Otto, Potsdam, Athenaion, 1943 Friedrich Barbarossa, Alfred Haverkamp, Sigmaringen, Thorbecke, 1992 ISBN 3-7995-6640-6 Friedrich Barbarossa, Ferdinand Opll, Darmstadt, Primus Verlag, 1998, ISBN 3-89678-026-3 Warriors of God, James Reston, New York, Doubleday, 2001, ISBN 0-385-49561-7
Külső hivatkozások Barbarossa Frigyes királlyá választása – National Geographic A német lovagrend létrejötte A pápaság és a császárság küzdelme Friedrich I Barbarossa – Worldroots.com
249
VII. Lajos francia király http://hu.wikipedia.org/wiki/VII._Lajos_francia_kir%C3%A1ly
VII. (Ifjú) Lajos (1120 – Melun, 1180. szeptember 18.) a középkori Franciaország királya (uralkodott 1137. augusztus 1-jétől haláláig), VI. (Kövér) Lajos és Savoyai Adél gyermeke és II. Fülöp Ágost édesapja volt. Leginkább Aquitánia házasság által történő megszerzéséről és válás révén történő elvesztéséről, illetve a kudarccal végződő II. keresztes hadjáratban vállalt szerepéről ismert. Született: 1121 Édesapja: VI. Lajos Édesanyja: Savoyai Adelheid Házastársa: 1) Aquitániai Eleonóra; 2) Kasztíliai Konstanca; 3) Champagne-i Adél
Ifjú Lajos három alkalommal nősült meg, mindegyik feleségétől két-két gyermeke született. Aquitániai Eleonóra (1122/1124–1204), X. Vilmos aquitániai herceg és Aénor de Châtellerault lánya 1137-ben lett a király felesége. 1152-ben mondták ki a válásukat. o
Franciaországi Mária (1145–1198), 1164-ben I. (Szabados) Henrik champagne-i gróf felesége lett.
o
Franciaországi Alix, (1150–1195), 1164-ben V. (Jó) Thibaud blois-i gróf felesége lett.
Kasztíliai Konstancia (1134 k.–1160), VII. (Császár) Alfonz kasztíliai király és Barcelonai Berengária lánya 1154-ben lett francia királyné. 1160-ban halt meg szülés közben. o
Franciaországi Margit (1158–1197), 1172–1183 között Ifjú Henrik angol trónörökös felesége, majd annak halála után, 1186-ban III. Béla magyar királyhoz ment nőül.
o
Franciaországi Adél (1160–1221), 1169-ben eljegyezték Oroszlánszívű Richárd angol herceggel, amit 1174-ben megerősítettek, de végül nem jöhetett létre. Adélt végül II. Vilmos ponthieu-i gróf vette feleségül 1195-ben.
Champagne-i Adél (1140 k.–1206), Nagy Thibaut champagne-i gróf és Karinthiai Matilda lánya 1160-ban lett Lajos felesége. o
Fülöp (1165–1229): II. Fülöp, Franciaország királya 1180–1223 között.
o
Franciaországi Ágnes (1171–1240), 1180-1183 között II. Alexiosz, majd 1183-ban I. Andronikosz bizánci császár felesége lett. Ez utóbbi 1185-ös meggyilkolását követően Drinápoly ura, Theodorosz Branasz szeretője, 1204-ben felesége lett.
Uralkodási ideje: 1137. augusztus 1. – 1180. szeptember 18. Koronázása: 1131. október 25., Reims
250
Elődje: VI. Lajos Utódja: II. Fülöp Ágost Elhunyt: 1180. szeptember 18. (59 évesen), Melun
Útja a trónig Az atyjától való megkülönböztetés érdekében Ifjúnak nevezett, eredetileg egyházi pályára szánt, szerzetesi sorsról ábrándozó, aszketikus életvitelű Lajos 1131. október 13-án lett trónörökös, amikor bátyja, az 1116-ban született és 1129-ben megkoronázott Fülöp lovasbalesetben elhunyt. Október 25én Reims városában maga II. Ince pápa illesztette Lajos fejére a koronát, akit királyi apja halálát követően, 1137. december 25-én Bourges városában újra felkentek. Édesapja, aki uralkodása folyamán keményen küzdött az Angol Királyságot és Normandiát egyaránt birtokló riválisai ellen saját hatalma megerősítéséért, egyik utolsó tetteként elérte, hogy fia 1137. július 25-én, Bordeaux városában feleségül vehesse X. Vilmos aquitániai herceg és (VIII. Vilmos néven) poitiers-i gróf egyetlen örökösét, Eleonórát. Ezzel a lépéssel lehetőség nyílt a közvetlen királyi birtok, a domaine royal megháromszorozására, hiszen a tizenöt éves királyné Guyenne, Gascogne, Poitou, Limousin, Angoumois, Saintonge és Périgord, azaz mintegy 19 mai délnyugati francia megyével egybeeső terület birtokosa volt.
A champagne-i konfliktus A tizenhét évesen ténylegesen trónra kerülő Ifjú Lajos atyja tehetséges tanácsadóival (köztük Suger apáttal) vette magát körül, aminek köszönhetően összességében nyugalmasnak nevezhető uralma alatt Franciaország prosperált és fejlődött. Komolyabb belső konfliktus 1141-ben alakult csak ki Blois, Chartres, Meaux, Châteaudun, Troyes és Champagne grófjával, Nagy Thibaut-val, illetve az őt támogató II. Ince pápával a bourges-i érsekség kapcsán. Lajos ugyanis nem Pierre de La Châtre-ot, az egyházfő jelöltjét kívánta a főpapi trónuson látni, így hadai a berryi kisnemesek támogatásával elűzték Pierre-t, és felégették Saint-Satur apátságát. Az érsek Champagne-ban talált menedéket, a pápa pedig kiközösítette Lajost, és interdictumot mondott ki Franciaországra. A konfliktusnak családi okai is voltak: a király ugyanis hozzájárult, hogy I. (Vitéz) Raoul, Vermandois grófja, a királyság sénéchalja elváljon Thibaut gróf unokahúgától, csak hogy feleségül vehesse Elenonóra királyné húgát, Aquitániai Petronillát. A király 1142-ben indult meg Thibaut gróf birtokai ellen, és 1143-ban hívei felgyújtották Vitry-enPerthois templomát. A mélyen vallásos Lajost a tudósítások szerint megrázta az egyházban menedéket kereső mintegy 1500 falusi szörnyű halála, ezért még ebben az évben kibékült a gróffal, és elfogadta az érseki kinevezést. A helyzet végleges rendezésére 1144-ben került sor: a reimsi zsinaton II. Celesztin pápa feloldotta a tilalmat. Történt mindez ugyanabban az évben, amikor Imád ad-Dín, a Zangida moszuli emír elfoglalta az Edesszai Őrgrófságot a Közel-Keleten.
A II. keresztes hadjárat 1145. december 1-jén III. Jenő pápa bullát intézett Lajoshoz, melyben felszólította a keresztes hadjárat vezetésére. A király azonban már korábban értesült a keleten történtekről, és karácsonyra összehívatta nagyhűbéreseit, ám többségük nem lelkesedett az ötletért, így az uralkodó 1146 húsvétjáig elhalasztotta a döntést – közben biztosította a pápát jószándékáról. 1146. március 31-én Vézelay-ban rengetegen gyűltek össze, mivel Lajos bölcsen a híres és népszerű Clairvaux-i Szent Bernátot, az óriási befolyással bíró ciszterci apátot kérte fel, hogy prédikáljon az egybegyűlteknek. A lelkesítő szónoklatairól ismert szerzetes örömmel vállalta a feladatot, és a híradások szerint olyan tüzes szavakkal buzdította óriásira duzzadt hallgatóságát, hogy nem maradt elég anyag, amiből keresztet varrhattak volna a ruháikra. Bernát a sikeren felbuzdulva prédikálókörutat tett Burgundia, Lotaringia és Flandria vidékén, illetve a kölni érsek hívására a Rajnavidékre is ellátogatott, ahol lehűtötte a zsidók ellen felkorbácsolt kedélyeket, és újabb tömegeket mozgósított a kereszténység védelmére, beleértve magát a királyt, III. Konrádot is. Jenő pápa 1147 elején Franciaországba indult, tárgyalt Lajossal és a régensként hátrahagyandó Sugervel. A francia király június 8-án indult útnak feleségével Saint-Denis-ből. Metzben csatlakozott
251
seregeihez, Wormsnál átkelt a Rajnán, és mintegy egy hónappal a németek után megindult Konstantinápoly felé, Regensburgban ígéretet téve a bizánci követségnek a baráti fellépésre. Magyarországon baj nélkül, 15 nap alatt jutott át a had, mely Barancsnál kelt át a Dunán. Október 4-én értek Konstantinápoly alá. A német-római hadsereg ekkor már Anatóliában járt, de a benne dúló ellenségeskedés miatt a lotaringiai franciák inkább átvonultak Lajos zászlai alá. Ráadásul a birodalmi haderő túlkapásaival a bizánciakat is elidegenítette a keresztesektől, aminek köszönhetően kölcsönösen bizalmatlan légkör fogadta Lajos hadait. Mi több, mivel Mánuel császár korábban kiegyezett a szeldzsukokkal, félve egy szicíliai normannok elleni háborútól, többen árulónak tartották őt, és felmerült, hogy inkább Bizánc ellen kellene fordulni. Lajos azonban elégedett volt a fogadtatással, és jobbnak látta jó viszonyt ápolni Mánuellel, mivel értesült róla, hogy Dorülaionnál a német haderő megsemmisítő vereséget szenvedett. Novemberben a francia csapatok Nikaia városába értek, ahol a birodalmi hadak maradékai csatlakoztak hozzájuk, és együtt vonultak tovább. A keresztes sereg folyamatos török zaklatást és szörnyű nélkülözéseket állt ki, így fegyelme is megbomlott, mire 1148 februárjában a tengerparti Attalia városába ért. A király úgy döntött, hogy hajón folytatja útját, ám az egész sereget nem állt módjában elszállítani, így csak kíséretét és a haderő krémjét, a lovagságot vitette el. Az Attaliában hagyott hadak Bourbon és Flandria grófjának vezetésével azonnal török támadásoknak voltak kitéve, így a két előkelőség egy idő után inkább maga is hajóra szállt, magára hagyva a francia és német hadsereg maradékait, amelyek szörnyű veszteségeket szenvedve szárazföldön vonultak a Szentföldre. Lajos március 19-én érkezett Szent Simeon kikötőjébe, és Rajmund antiókhiai herceg udvarában vendégeskedett. A herceg, Eleonóra nagybátyja egy Núr ad-Dín elleni támadást sürgetett, azonban Aleppó falai alatt Lajos habozni kezdett. Míg felesége támogatta Rajmund tervét, Lajos inkább a jeruzsálemi pátriárka hívására hajlott – főleg, hogy rebesgetni kezdték: Rajmund és Eleonóra kapcsolata több, mint a puszta rokoni szeretet. Jeruzsálembe érkezve az előkelő társaság úgy döntött, hogy teljes erejével Damaszkusz ellen vonul. Ez felettébb rossz döntésnek bizonyult, noha kétségkívül elválasztotta volna az egyiptomi és szíriai muszlimokat. Csakhogy a nagy és gazdag város urai, a Búridák igen jó viszonyt ápoltak a keresztesekkel, és lényegében közös érdekük volt Núr ad-Dín és a Zangidák megállítása északon – az idegenből érkezett keresztesek ezt nem láthatták át, de a helyieken is felülkerekedett a termékeny damaszkuszi vidék meghódításának vágya. Július 24-én kezdődött az ostrom, mely július 28-án a keresztesek minden addiginál nagyobb hadseregének csúfos visszavonulásával ért véget – a Búrida emír ugyanis inkább Núr ad-Dínhez fordult, és folyamatos segítséget kapott Aleppóból. Konráddal ellentétben Lajos még sokáig Palesztinában vesztegelt a keresztények legyőzhetetlenségének mítoszát leromboló, szégyenteljes megfutamodást követően. Csak 1149 nyarán tért haza, immár a Szicíliai Királyság szövetségeseként, és az árulónak tartott Bizánc meggyőződéses ellenségeként. Csak erősítette az ellenséges hozzáállást, hogy útban hazafelé a bizánci flotta elfoglalta a királyi kíséret egyik hajóját, melynek utasait és a rajta szállított értékeket csak hosszú idő után engedték haza. Calabriában partra szállva II. Roger szicíliai király fogadta Lajost Potenza városában, és a balkáni ambíciókat dédelgető normann uralkodó javaslatára a francia uralkodó nyomban beleegyezett, hogy új keresztes hadjáratot indítsanak, melynek célja Konstantinápoly volt. A terv azonban a Roger-val ellenséges, Mánuellel ellenben igen jó viszonyt ápoló Konrád király ellenállásán megbukott, Lajos pedig busszúállás nélkül volt kénytelen hazatérni. A II. keresztes hadjárat minden tekintetben negatív mérleggel zárult. A Közel-Keleten nemhogy megtört volna az egyre fenyegetőbb aleppói fölény, hanem még Damaszkusz is Núr ad-Dín érdekszférájába került. Ráadásul a hiábavaló vállalkozás komoly áldozatokat követelt mind anyagiak, mind emberéletek tekintetében. Mi több, a király távollétében a korábban nagy nehezen kiharcolt felügyelet a nagyhűbéresek felett jelentősen meggyengült – a monarchia szerencséjére a régens Suger, aki leveleiben folyamatosan kérte a királyt, hogy mielőbb térjen haza, nagyjában-egészében fenn tudta tartani az ország rendjét. A legkomolyabb fenyegetést Lajos fivére, I. Róbert dreux-i gróf jelentette, aki korábban tért vissza bátyjánál a Szentföldről, és hívei segítségével kész volt megbuktatni fivérét. Lajos csak a régensnek köszönhette, hogy megmaradt trónja.
252
A válás A keresztes vállalkozás legnagyobb hatású negatívuma a királyi pár viszonyának megromlása volt. Amikor Lajos Antiókhiában bejelentette, hogy inkább a Jeruzsálemi Királyságba vonul, ahova időközben a betegeskedése miatt Konstantinápolyba visszavonult, majd a hajón Szentföldre érkezett Konrád is megjött, Eleonóra válással fenyegette meg férjét. Eleonóra sokkal határozottabbnak bizonyult Lajosnál, aki túlzottan jámbor és naiv volt. A francia királynak valósággal el kellett rabolnia asszonyát a vele hírbe hozott Rajmund gróf palotájából, amikor dél felé indult. A damaszkuszi kudarcot követően valószínűleg nem kis részben a Franciaországban elkerülhetetlen válás és annak politikai következményei tartották vissza a királyt a gyors hazatéréstől. 1149 novemberében hazatérve meg is kezdődött a válási procedúra, azonban egyelőre Jenő pápa és Suger apát közbenjárására sikerült elsimítani az ellentéteket. 1150-ben, öt évvel első leányuk, Mária születése után világra jött a pár második gyermeke, Alix. Az új hercegnő azonban nem hozta közelebb egymáshoz a szülőpárt, így felújították a válási eljárást. Immár a megfontolt Suger apát is elhunyt, úgyhogy a válásnak nem lehetett akadálya. A jogtudósok kiderítették, hogy Lajos és Eleonóra túl közeli rokonok (kánonjogilag ötödfokúak, polgári jogilag viszont csak kilencedfokúak), így a pár elválasztatott 1152. március 18-án. Május 18én Franciaország leggazdagabb örökösnője, Eleonóra feleségül ment a nála tizenkét évvel fiatalabb, alig tizennyolc éves Henri d’Anjou-hoz, akit 1153-ban az Angol Királyság trónörökösének ismertek el, 1154-ben pedig örökölte az angol trónt II. Henrik néven. Az angol király ezáltal a francia király hűbéresévé vált, de csak aquitániai hercegi minőségében. A helyzet magában rejtette egy évszázadokig húzódó konfliktus magvait.
Külpolitikai ügyek Anglia VII. Lajos tisztában volt a válás és Eleonóra új házasságának következményeivel. Mivel az aquitániai egyház hozzá volt lojális, és Henrik hatalmaskodásai miatt annak hűbéresei is lázongtak, a francia király könnyűszerrel szíthatta az elégedetlenséget riválisa területein. 1158-ban látszólagos kibékülésre került sor a koronás fők között, és még abban is megállapodtak, hogy az angol trónörököst, Ifjú Henriket összeházasítják nemrég második feleségétől született lányával, ám Lajosnak már 1159-ben fel kellett szólítania Henriket, hogy hagyjon fel Toulouse ostromával. 1160-ban Henrik király Normandia hercegeként kiskorú fia, Ifjú Henrik nevében hűséget esküdött Lajosnak. A konfliktus újabb forrása 1164-ben alakult ki, amikor az angol királyi önkény elől annak hajdani ivócimborája, Becket Tamás canterburyi érsek Lajosnál keresett menedéket. A főpap 1170-ig élvezte VII. Lajos vendégszeretetét, hazatérése után pedig meggyilkolták. Hamarosan szentként tisztelték, és még maga Lajos király is elzarándokolt a sírjához 1179-ben, amikor fia betegeskedett, és félő volt, hogy a monarchia ismét örökös nélkül marad. 1169-ben született megállapodás Henrik második fia, a később Oroszlánszívűnek nevezett Richárd és VII. Lajos Adél nevű lányának összeházasításáról, ami azonban sosem valósult meg. Ezzel ellentétben 1172-ben létrejött az 1158-ben Ifjú Henrik és Margit között eltervezett házasság. Az angol király négy, még élő fia közül három: Henrik, Richárd és Geoffroy bretagne-i herceg 1173-ban egyszerre lázadt fel a vas szigorral kormányzó apa ellen, amiben Lajos mellett anyjuk, Eleonóra, illetve a skót király, I. (Oroszlán) Vilmos is támogatta őket. A hatalmas területen zajló lázadás azonban kudarcot vallott; 1174-ben még Skócia is II. Henrik hűbéres területévé vált, és az angol király Írországban is stabilizálta hatalmát. (VII. Lajos a hír hallatán állítólag úgy kiáltott fel: „Isten is vele van!”) Henrik 1174-es diadalát követően megerősítették a Richárd és Adél összeházasításáról kötött szerződésüket, végül 1177. szeptember 29-én III. Sándor pápa közbenjárására a két uralkodó kibékült Ivryben. VII. Lajos már nem fordult többet Henrik ellen, ám fia, Fülöp Ágost folytatta harcát ő és az utódai ellen, igaz, még apja életében, 1180. június 22-én egy megnemtámadási szerződést kötött a két fél.
A pápaság és a császárság Lajos időközben szembefordult a Német-római Császársággal is. 1159-ben ugyanis kettős pápaválasztásra került sor: IV. Adorján pápa utódjául egyfelől III. Sándort, másfelől IV. Viktor
253
ellenpápát választották meg. Ez utóbbit Barbarossa Frigyes, a német-római császár támogatta, aki komoly itáliai befolyásra kívánt szert tenni. Ez azonban az észak-itáliai városállamoknak sem tetszett, így Lajos mind az 1162-ben nála menedéket kereső Sándort, mind a függetlenségüket féltő városok szövetségét, a Lombard Ligát támogatta. Lajos szerepe a konfliktusban, azon túl, hogy mindvégig Sándor oldalán állt, minimális volt, az ügy Itáliában és német földön dőlt el. Bátortalan kísérleteit a békeközvetítésre Frigyes ellenállása meghiúsította. Az évek múltával, 1165-ben a pápa visszatért Itáliába. Viktort két ellenpápa is követte (III. Paszkál és III. Callixtus), de a császárt csak az 1176-os legnanói csatában elszenvedett vereség késztette visszavonulásra. A császár elismerte Sándort pápának, Callixtust pedig lemondatta.
Területi változások VII. Lajos idején a francia király komoly veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, mint legfőbb hűbérúr. 1162-ben ugyanis az addig francia koronához tartozó Barcelonai Grófság ura, II. Alfonz örökölte az Aragóniai Királyság trónját. Alfonz azonban Henrikkel ellentétben nem maradt meg francia hűbéresnek grófi minőségében, hanem kiszakította az ország területéből Barcelonát és a vele szövetkező Roussillont. A helyzetet II. Fülöp Ágost uralma alatt rendezték az 1181-es tarragonai zsinaton. Ezzel szemben igen szerény nyereségnek bizonyult Forez Grófságának megszerzése. Az addig Németrómai Birodalomhoz tartozó grófság 1167-től került francia függésbe, és a későbbiekben ugródeszkául szolgált a Rhône felé történő terjeszkedésnek és püspökei igazgatta Lyon megszerzésének.
Örökösödési problémák Eleonórától való 1152-es elválását követően Lajos 1154-ben nősült újra. Ekkor VII. (Császár) Alfonz, Kasztília királyának lányát, Konstanciát vette feleségül Orléans-ban. 1158-ban született meg Margit nevű lányuk, 1160-ban pedig Adél – a szülésbe azonban október 4-én belehalt a királyné. Lajost, aki immár negyven éves volt, egyre jobban sürgette az idő, hogy fiú örököst nemzzen, ezért azon nyomban megnősült. Új választottja hajdani ellenfele, Nagy Thibaut gróf leánya, Champagne-i Adél volt, akit 1160. november 13-án Párizsban vett feleségül. Adéltól 1165-ben végre megszületett Lajos első fia, a trónörökös Fülöp, akit a nagy örömre való tekintettel Istenadtának (Dieudonné) neveztek. 1171-ben még egy lányuk született, Ágnes, aki később bizánci császárnéként vonult be a történelembe.
Hagyatéka Ifjú Lajost kétségkívül két legnagyobb kudarcáról ismerjük elsősorban: a keresztes háborúról és Aquitánia elvesztéséről. Igaz azonban, hogy ez utóbbi esetében nem láthatta előre, hogy a hatalmas terület egy másik királyság uralkodóinak birtokává válik, mindazonáltal akkor is komoly hibának bizonyult volna a felelőtlen válás, ha Eleonóra történetesen nem Anglia jövendő királyához megy feleségül. E hiba kiköszörülését tehetséges utódai, mindenekelőtt fia, a fenségesnek (augustus) nevezett II. Fülöp, illetve kisebb mértékben unokája és dédunokája, VIII. (Oroszlán) Lajos és IX. (Szent) Lajos vállalta magára, akik viszont bőségesen eleget tettek feladatuknak. VII. Lajosnak azonban eredményei is voltak, jóllehet ezek inkább tehetséges tanácsadóit, mintsem a habozó természetű, befolyásolható királyt dicsérik. Atyja nyomdokain haladva hosszú uralkodása alatt a birtokában levő területeken konszolidálódott a királyi hatalom, a földesúri hatalom visszaszorult, és számos uralkodói kővár épült. Támogatta a városi kommunamozgalmakat, elfogadva Étampes és Bourges chartáját, illetve ösztönözte az önkormányzatiság elterjesztését a királyi birtokon is (pl. Reims, Sens, Compiègne és Auxerre esetében). A király hasonlóan pozitívan viszonyult a jobbágyok felszabadításához. A 12. század kulturális felvirágzást is hozott Franciaország számára. Chartres, Orléans és Párizs iskolái a tudományos élet komoly centrumaivá váltak, ez utóbbi pedig lassanként az itineráns életmóddal felhagyó uralkodók természetes fővárosává, egyben az ország igazgatási centrumává vált. Az udvarnak az ország életére gyakorolt mind nagyobb befolyását jelzi, hogy Lajos idejéből már nyolcszáznál is több kancelláriai iratról tudunk, ami az atyja idején kiadott okiratoknak több, mint kétszerese.
254
Ugyanez az időszak a gótika kialakulásának kora: 1137-ben kezdődött Saint-Denis bazilikájának, 1163-ban pedig a Notre-Dame-nak építése. Ez utóbbi alapkövét a császár és az ellenpápák elől Sensban menedéket lelő III. Sándor pápa tette le, a király pedig 200 livre-es felajánlást tett az építkezésre.
Irodalom Sághy Marianne: Új európai dinasztiák. In: Európa ezer éve: A középkor. (I. kötet) Szerk.: Klaniczay Gábor. Budapest, Osiris, 2005. pp. 244–256 André Joris: A 12. századi fellendülés. In: Franciaország története. (I. kötet) Szerk.: Georges Duby. Budapest, Osiris, 2005. pp. 299–334 Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története. Budapest, Osiris, 2002. ISBN 963-389-347-X
I. Manuél bizánci császár
I. (Nagy) Manuél, teljes nevén Manuél Komnénosz (görögül Μανουήλ Α' Κομνηνός, Konstantinápoly, 1118. november 28. - Konstantinápoly, 1180. szeptember 24.) hódításairól ismert bizánci császár (uralkodott 1143. április 8-tól haláláig), II. (Szép) Jóannész császár és Piroska–Eiréné, a magyar Szent László király lányának fia, a Komnénosz-dinasztia negyedik tagja volt. Született: 1118. november 28., Konstantinápoly Házastársa: Bertha; Mária Uralkodási ideje: 1143. április 5. – 1180. szeptember 24. Gyermekei: Mária, Anna, II. Alexiosz Elődje: II. Jóannész Utódja: II. Alexiosz Elhunyt: 1180. szeptember 24. (61 évesen), Konstantinápoly Manuél kétszer nősült. Első felesége Sulzbachi Berta, II. Berengár sulzbachi gróf és Adelheid von Wolfratshausen gyermeke, III. Konrád német király sógornője volt, akit még II. Jóannész követeinek kérésére küldtek Konstantinápolyba. Manuél csak három év múltán, 1146-ban vette feleségül az ortodox keresztségben Eiréné nevet kapott Bertát. A szerénységéről ismert császárné 1159-ben halt meg, házasságuk alatt két leányt szült a császárnak:
255
Mária (1152–1182), a későbbi III. Béla jegyese, majd Montferrati Renier kaiszar, Thesszaloniké környéki pronoiabirtokos felesége; Komnéna Anna (1154–1158). A császár 1161-ben újranősült, választottja Antiochiai Mária, Konstancia antiochiai fejedelemasszony és első férje, Poitiers-i Rajmund lánya lett, aki által a Jeruzsálemi Királyság uraival is rokonságba került. Mária két évvel élte túl férjét, addig is régensként működött egyetlen fia, az 1169-ben született Alexiosz mellett. A császárnak több házasságon kívül született gyermekéről is tudunk. Theodóra Vatatzinától született Alexiosz nevű fia, akit el is ismert, és szebasztokratóri rangot adott neki. Később I. Andronikosz veje lett, utóbb apósa vakíttatta meg. Maria Taronitisszától, Ióannész Komnénosz prótovesztariosz feleségétől szintén született egy Alexiosz nevű fia, aki Andronikosz elől elmenekülve utóbb az 1185ös normann támadás vezéralakja volt.
Örökösödése Manuél II. Jóannész és magyar feleségének negyedik fia volt. A trónt eredetileg Alexiosz nevű bátyja örökölte volna, aki társcsászári rangot is kapott, ám mind ő, mind Andronikosz nevű fivérük meghalt 1142-ben. Jóannész váratlanul fiatalon halt meg 1143-ban, amikor egy vadászaton megsebezte egy mérgezett nyíl. Halálos ágyán nem harmadik, Iszaakiosz nevű fia, hanem a legkisebb herceg, Manuél mellett döntött. Jóannész császár hű fővezére, Ióannész Akszukhosz támogatta döntését, így Iszaakiosz kénytelen volt elfogadni, hogy fivére lép a konstantinápolyi trónra, és megelégedett a szebasztokratóri ranggal. Nem így a hasonló nevet és rangot viselő nagybácsi: az idősebb Iszaakioszt a trónváltáskor jobbnak látták a távoli Hérakleia Pontikába meneszteni, de visszatérve még így is szervezkedett Manuél ellen 1145–46 táján.
Uralkodása Manuél kiválóan képzett politikus, ügyes diplomata és bátor harcos volt, aki szeldzsukok elleni küzdelmeivel már II. Jóannész életében kitűnt. Azonban nélkülözte apja megfontoltságát, és gyakorta vállalkozott kockázatos külpolitikai lépésekre. Emellett a lovagi eszmény híveként sokat tett a nyugati kultúra elterjedéséért: feleségei mellett számos főembere is nyugati származású volt, és számos nyugati szokást honosított meg a császári udvarban.
A II. keresztes hadjárat Manuél uralkodásának fő ellenfelei a normannok voltak: egyrészt II. Roger szicíliai és dél-itáliai királysága fenyegette a Balkánt, másrészt az Antiochiai Fejedelemség lázadozott folyton a bizánci hűbér ellen. Jóannész előbbit úgy igyekezett sakkban tartani, hogy szövetkezett a Német-római Császársággal, utóbbit pedig háborúval hódoltatta 1137-ben, de 1142-es elszakadását váratlan halála miatt már nem tudta megtorolni. Manuél megpróbálta megerősíteni a német szövetséget, ezért 1146ban feleségül vette Sulzbachi Bertát, III. Konrád német király sógornőjét – a szövetség kamatoztatására azonban nem jutott idő. 1144-ben ugyanis Imád ad-Dín Zengí moszuli és aleppói emír meghódította a legkeletebbi keresztes államot, az Edesszai Őrgrófságot. Manuél számára ennek megvolt az a pozitív hozadéka, hogy a rémült antiochiai fejedelem, Rajmund jobbnak látta személyesen a császárhoz látogatni és meghódolni neki. Edessza elestének hírére III. Jenő pápa és a ciszterci prédikátor, Clairvaux-i Szent Bernát tüzes felhívásaira ismét keresztes hadjárat indult 1147-ben, amelyen VII. (Ifjú) Lajos francia király mellett III. Konrád is részt vett. A hadjárat nem ért eredményt, ráadásul a szövetségesi viszonyt is megtépázta: a keresztesek rendbontásai népszerűtlenné tette őket a görög lakosság szemében, ráadásul úgy tűnik, Manuél nem is találkozott elsőként érkező sógorával. A császár hűbéresküt tétetett a lovagsággal, akik átkeltek a Boszporuszon, ám az Ikóniumi Szultánság szétverte a német sereget. Ennek maradékai csatlakoztak a később érkező VII. Lajos erőihez, aki Roger király barátjaként már ekkor fontolgatta, hogy inkább Konstantinápoly ellen támad. Kihasználva Manuél keleti lekötöttségét, Roger 1147 őszén elfoglalta Korfu szigetét, illetve Thébait és Korinthoszt a görög szárazföldön. A keresztesek végleges kudarca után Konrád ismét a császárvároson keresztül tért haza, és ezúttal tisztelettel fogadták,
256
sikeresen megerősítve a szövetséget. Konrád ígéretet tett, hogy hazatérése után rátámad a normannokra. A szövetséghez az adriai térségben érdekelt Velencei Köztársaság is csatlakozott, 1149ben segítve Korfu visszavételében.
Hódítási kísérlet Itáliában Manuél és Konrád közös háborújának terve azonban kudarcot vallott: Roger szövetkezett Oroszlán Henrik Welf-házi szász herceggel, aki francia és pápai támogatást is élvezett. Konrád Henrik ellen volt kénytelen harcolni, és mire Itáliára tört volna 1152-ben, meghalt. Utóda, az egyetemes császárságeszményt magáévá tevő Barbarossa Frigyes sosem ápolt jó viszonyt Konstantinápollyal, és az 1150-es évek végére végleg szembefordult Manuéllel. A bizánci uralkodó így csak II. Roger 1154es halála után indított támadást annak magyarokkal szövetkező utódja, I. Vilmos ellen. Az 1155-ös expedíció Ancona városából indult ki, és helyi támogatással váratlanul nagy sikert ért el: Bari, Trani, Giovinazzo, Andria, Taranto és Brindisi sorra bizánci kézre kerültek. Manuél itáliai térnyerése a térségben érdekelt legtöbb hatalmat ellene fordította, így a normannok mellett immár Frigyes császár és a Velencei Köztársaság is Bizánc ellen foglalt állást. Az itáliai sereget támogató normann hűbéresek egy része is elpártolt a bizánci hadakat vezető Mikhaél Palaiologosztól és Ióannész Dukasztól. Vilmos végül 1156-ban Brindisinél győzelmet aratott Manuél csapatai felett, és a hódítások zömét visszaszerezte, ráadásul flottájával Euboia és Almürosz ellen indított pusztító támadást. A hatalmas összegeket felemésztő vállalkozás végül kudarccal végződött: Ancona kivételével az összes hódítás elveszett, a zsoldosokat pedig kivonták az Appenninifélszigetről. Manuél 1158-ban békét kötött Vilmossal, amely uralkodása végéig kitartott. A bizánci császár ekkor már nem a normannokat, hanem az őt csupán görög királynak tituláló Frigyes császárt tartotta legfőbb ellenségének.
Háború II. Géza ellen 1150 kora őszén Manuél támadást indított II. Uros szerbiai zsupán ellen, akinek a Kijevben hadakozó II. Géza magyarjai siettek a segítségére. A döntő ütközetre a Tara pataknál került sor, és bizánci diadallal végződött, melynek során a császár személyes hősiességével is kitűnt: párbajban győzte le az egyik magyar vezért, Bágyon ispánt. A bizánci győzelem meghódolásra késztette Urost, Manuél pedig az év végén vagy 1151 elején, amikor Géza még csak útban volt hazafelé, büntetőhadjáratot indított Dél-Magyarország ellen. A császár a Szerémséget fosztogatta, ahol elfoglalta Zimonyt, Könyves Kálmán házasságtörő feleségének gyermekét, Boriszt pedig a Temesköz felprédálására küldte. A hazatérő magyar király a trónkövetelő ellen indult, de az visszamenekült előle a császári táborba. A háború ezután csak kisebb csetepatékra korlátozódott – Borisz is ezek egyikében veszett oda. Bár Géza személyesen vonult a dunai határra 1153-ban, az összecsapás elmaradt. A több fronton is fenyegetett magyar uralkodó végül békét kért, amelyben sarcot fizetett az 1151-ben ejtett foglyokért, illetve Bizánc szövetségesének nyilvánította magát. Az elégedetlen magyar király támogatta Manuél unokatestvére, Andronikosz Komnénosz összeesküvését, ami kudarccal végződött; siker esetén Andronikosz Belgrádot, Barancsot és Ništ adta volna neki. Géza 1154-ben szövetkezett a trónra lépő I. Vilmossal, és év végén sikeresen lerohanta a Balkánt. Manuél 1155 tavaszán nagy sereget gyűjtött az ellencsapáshoz, de az ellenfél ismét békét kért. A császár hajlandó volt békülni, de már 1156-ban javasolta szövetségesének, Barbarossa Frigyes német-római császárnak, hogy közösen rontsanak Magyarországra. Frigyes elutasította a tervet, és 1158-ra Géza iránt is megenyhült. Ekkor Frigyes udvarából Konstantinápolyba költözött a magyar király elégedetlenkedő fivére, István herceg, akihez rövidesen a harmadik testvér, László is csatlakozott.
Siker a keleti határon Miután a magyarok elleni és az itáliai háború is elcsitult, Manuél kelet felé fordított a figyelmét. Châtilloni Rajnald antiochiai fejedelem és szövetségese, II. Thorosz kilikiai örmény herceg a császár lekötöttségét kihasználva a bizánci hódításokat veszélyeztette: Rajnald Ciprust fosztotta ki 1156-ban, Thorosz pedig a II. Jóannész által apjától elhódított Kis-Örményországot próbálta visszaszerezni.
257
Manuél gyors és fényes sikert aratott: az 1158 végén megindított bizánci haderő elől a hegyekbe menekülő Thorosz hűségesküt tett neki III. Balduin jeruzsálemi király közvetítésével, 1159-ben pedig Rajnald is kénytelen volt színpadiasan megalázkodva elfogadni a főségét. Manuél ebben az évben színpompás bevonulást tartott Antiochia városában, ahol III. Balduin is részt vett, a császár védnöksége alá helyezve magát. A keresztesek elleni sikert megkoronázva a hazatérő bizánciakat meglepő szeldzsukokat is sikerült legyőznie, 1160-ban pedig Izauria területét hódította el a muszlimoktól. A siker olyan nagy volt, hogy II. Kilidzs Arszlán 1162-ben három hónapot Konstantinápolyban töltött, ahol hűbéri esküt tett Manuélnek, ezzel biztosítva hosszú időre a keleti határ zavartalanságát. Manuél pozícióját dinasztikus kapcsolattal is megerősítette: az Eiréné néven ismert Berta halálát követően Konstancia antiochiai fejedelemasszony és első férje, Poitiers-i Rajmund lányát, Máriát vette feleségül 1161-ben.
Háború III. István ellen 1162-ben meghalt II. Géza, a trónt pedig fia, III. István örökölte. A keleti háborúskodáson túlesett Bizánc elérkezettnek látta az időt, hogy támadjon: Manuél követséget küldött Magyarországra, hogy elfogadtassa István herceg megkoronázását, és haddal vonult a határ felé. A magyar urak a császár unokahúgát feleségül vevő István helyett a függetlenebb Lászlót fogadták el királyuknak, akit meg is koronáztak 1162 júniusában, de 1163 januárjában megmérgezték. Ekkor a népszerűtlen István herceg kapott koronát, aki mindenben Manuél érdekeit szolgálta: megszakította a kapcsolatait a pápasággal, és még pénzverését is Bizánchoz igazította. Lázadástól tartva tavasszal segítséget kért a császártól, ám a helyzetét stabilnak ítélve végül nem vette igénybe a bizánci csapatokat. A császári segéderő elvonulását követően aztán kirobbant a lázadás, és a nyugati országszélre szorult III. István 1163. június 19-én leverte nagybátyját, akit Bánfi Lukács esztergomi érsek közbenjárására visszaengedtek Bizáncba. Manuél azonnal megindult Szófiából, felkarolva a neki hűségesküt tett IV. István ügyét, ám a bitorló népszerűtlenségét látva inkább a király öccsét, Béla herceget próbálta megkörnyékezni: felajánlotta számára lánya, Mária kezét, és hogy trónörökössé teszi. Cserébe békét és Béla herceg 1161 óta uralt területeit, Horvátországot és Dalmáciát kérte. Az egyezség létrejött, Béla pedig 1163 végén Konstantinápolyba ment, ahol áttért az ortodoxiára, és Alexiosz néven deszposztészi rangot kapott. A béke azonban nem volt tartós: a magyarok nem adták át Dalmáciát és Horvátországot, Manuél pedig 1164-ben ismét hadba vonult IV. Istvánt támogatandó. A császár ezúttal Magyarország belsejéig, Bácsig hatolt, mivel a cseh, osztrák és halicsi segítséget kapó magyar király nem volt hajlandó átadni neki a birtokokat. A bizánciak nem is vállaltak csatát, helyette II. Ulászló cseh királyt kérték fel közvetítőnek. A békében III. István lemondott Dalmáciáról és Horvátországról, sőt a gazdag Szerémségről is, Manuél pedig ismét lemondott IV. István támogatásáról. Mindhiába: 1165 tavaszán a magyarok lerohanták a trónkövetelő birtokában maradt Szerémséget, és még meg is mérgeztették a Zimonyban ostromzár alatt tartott IV. Istvánt. Manuél júniusban indított ellencsapást, és több kudarcot vallott kísérlet után visszavette a várat. István ismét lemondott minden érintett területről, Dalmáciát és Bosznia pedig császári csapatok szállták meg velencei segítséggel. 1165-től kezdve Manuél szemmel láthatóan letett Magyarország hűbéressé tételének tervéről: bár a háborúk továbbra sem csitultak, IV. István után már nem léptetett fel új trónkövetelőt, pedig az ugyanekkor trónörökösévé nyilvánított Béla herceg alkalmas lett volna a feladatra. III. István 1166 tavaszán megint megszállta a Szerémséget, Manuél pedig válaszul három sereget indított ellene: Bélát a dunai határhoz küldte, egy-egy sereg pedig Moldva és Halics felől tört az országra. III. István apósa, Jasomirgott Henrik osztrák herceg közvetítésével természetesen ismét békét kötött, visszaadva a Szerémséget. Év végén magyar csapatok visszafoglalták Dalmácia egy részét, és a terület bizánci helytartóját is elfogták. Az 1167-es philippopoliszi tárgyalások kudarcba fulladtak, mire Manuél unokaöccsét, Andronikosz Kontosztephanoszt küldte a magyarok ellen. Az 1167. július 8-án vívott zimonyi csata döntő diadal volt: feltételezések szerint a magyar királyi haderő fele vett részt a harcban. Manuél azonban nem használta ki a fényes sikert, csupán megelégedett a Szerémség visszaadásával. Azt mindenesetre elérte, hogy III. István ezután már óvakodott megsérteni a békét. Ez lehetővé tette Manuél számára, hogy a támogatás nélkül maradt Nemanja István szerb nagyzsupánt Rajmundéhoz hasonlóan színpadias meghódolásra kényszerítse.
258
István király 1172-es halálakor a magyar urak az időközben trónörökösi rangját, jegyesét és deszposztészi címét vesztett Bélát hívták meg a trónra. A lehetőségen kapva Manuél hűségesküt tétetett vele, majd nagy összegeket és sereget a rendelkezésére bocsátva Magyarországra küldte. III. Béla, akinek fivére, Géza herceg ellenében szüksége is volt a támogatásra, Manuél haláláig Bizánc lojális szövetségese maradt: a szeldzsukok ellen indított 1176-os, müriokephaloni vereséggel végződő hadjáratára is segédcsapatokat küldött.
Keleti szláv kapcsolat Jórészt a magyar problémához kötődően Manuél is aktív kapcsolatokat ápolt a Kijevi Rusz utódállamaival. II. Géza idején a magyarok hat hadjáraton vettek részt a király sógora, Izjaszláv kijevi trónigényét támogatva. Manuél Izjaszláv ellenfelei mellett foglalt állást: Jurij Dolgorukij szuzdali fejedelmet és a halicsi Vlagyimirkót egyaránt támogatta. A magyarok 1152 után nem avatkoztak aktívan a keleti ügyekbe, és rövidesen Vlagyimirko (1153), Izjaszláv (1154) és Jurij (1157) is meghalt. Vlagyimirko utóda, Jaroszláv magyarbarát politikát folytatott, és 1164-ben a menekülő Andronikosz Komnénosznak, Manuél unokaöccsének, a későbbi császárnak is menedéket adott. A bizánci követek 1165-ben elérték, hogy a bocsánatot nyert Andronikosz hazatérjen, és 1166-ban indított magyarországi támadásaik egyikét Halicson át indíthatták az immár Bizánc felé orientálódó Jaroszlávnak köszönhetően. A császárnak I. Rosztyiszláv kijevi nagyfejedelemmel is jó viszonyt sikerült kiépítenie; a fejedelem segédcsapatok küldésére tett ígéretet.
Az egyiptomi expedíció A keresztesek tisztában voltak Egyiptom fontosságával, de megszerzésére egymagukban nem gondolhattak. I. Amalrik jeruzsálemi királynak kapóra jött Manuél megerősödése és aktivitása a térségben, ezért megpróbálta megnyerni a támogatását egy hadjárathoz. Ennek érdekében 1167-ben feleségül vette Manuél unokaöccsének, Ióannész Komnénosz ciprusi duxnak a lányát, Maria Komnénét, 1168-ban pedig a krónikájáról ismert Türoszi Vilmos vezetésével sikeres tárgyalásokat folytatott Egyiptom közös megtámadásáról. A tervek szerint az uralkodók megosztoztak volna a területen: Jeruzsálem a tartomány belsejét, Bizánc pedig az egyiptomi tengerpartot kapta volna meg. 1169-ben hatalmas flotta indult Andronikosz Kontosztephanosz vezetése alatt Aszkalónba, ahol egyesült a jeruzsálemi királyi erőkkel, és közösen indultak Damietta ellen. Az 1169. október 27-én kezdett ostrom azonban a latinok és görögök együttműködésének elégtelensége miatt rövidesen kudarcba fulladt, és az esők beköszöntével mind a bizánci flotta, mind a keresztes sereg hazatért. Manuél hajóit a hazaúton kemény vihar tizedelte meg. Amalrik király a kudarc ellenére nem változtatott Bizánc-barát politikáján, és miután 1171-ben a Núr ad-Dín szolgálatában álló Szaláh ad-Dín, azaz Szaladin vette át a hatalmat Egyiptomban, személyesen látogatott Konstantinápolyba. Manuél udvarában látványos pompa közepette, barátsággal fogadták, de a a jeruzsálemi uralkodó nem kapott segítséget. A császár ettől függetlenül nem veszítette el érdeklődését a levantei térségben: III. Bohemund antiochiai fejedelemhez egy másik, Theodóra Komnéné nevű rokonát adta feleségül a hetvenes évek közepén, és 1176-ban ő váltotta ki hatalmas mennyiségű aranyért tizenhét esztendeje tartó aleppói rabságából a hajdani Rajnald herceget. Amalrik fia és utódja, IV. Balduin hívására 1177-ben ismét flottát küldött Egyiptom ellen, de a hajók már Akkonból visszafordultak a jeruzsálemi urak egy részének ellenkezése miatt.
Velence Velence már Manuél dél-itáliai hódítását is nehezményezte, de azzal végleg elidegenedett a császárságtól, hogy a magyar háborúval összefüggésben a császár magának szerezte meg Dalmáciát. Bizáncban veszélyesnek ítélték a köztársaság kereskedői által élvezett gazdasági privilégiumokat, amelyektől II. Jóannész hiába próbált megszabadulni. Az elhidegülés ahhoz vezetett, hogy a császár 1169-ben Genovával, 1170-ben pedig Pisával szövetkezett, 1171. március 12-én pedig a birodalomban tartózkodó összes velenceit letartóztatták, és minden árujukat és hajójukat lefoglalták. Velencéből válaszul flotta érkezett, ami Khioszt és Leszboszt pusztította, ám az ennek nyomán kialakuló
259
tárgyalások nem vezettek semmilyen eredményre: Konstantinápoly és Velence között egy évtizedre megszakadt a kapcsolat.
A pápaság és a Lombard Liga Manuél 1155-ös itáliai kalandját a pápaság támogatását élvezve indította meg. Atyja nyomdokain haladva ugyanis a császár javasolta IV. Adorjánnak az 1054-es nagy egyházszakadás megszüntetését, aki szövetségre is lépett vele a normannok ellenében. A császár figyelme Adorján halála és az itáliai kudarc után sem fordult el Itáliáról: úgy ítélte meg, hogy tennie kell Frigyes császár térnyerése ellen. Ezért III. Sándor pápával is jó viszonyt ápolt, mindvégig támogatta a Barbarossa által felléptetett IV. Viktor, III. Paszkál és III. Callixtus ellenpápák ellenében. Egyházegyesítő javaslatai azonban a hívek egymás felé érzett kölcsönös bizalmatlansága és gyűlölködése miatt sosem valósultak meg, így a katolikusok és ortodoxok továbbra is megosztottak maradtak. A bizánci császár bőkezűen támogatta a Barbarossa ellen harcoló Lombard Ligát is, amely az északitáliai városállamokat tömörítette. Manuél sok pénzzel segítette az 1162-ben lerombolt Milánó újjáépítését, és a háborúban segélycsapatokat is biztosított szövetségeseinek. Az 1176-os legnanói diadal véget vetett Frigyes itáliai ambícióinak, de az 1177-es velencei béke, amely a harcokat zárta, Manuélnek sem kedvezett: III. Sándor és Frigyes kibékült, 1178-ban pedig III. Callixtus lemondásával a katolikus egyházszakadás is megszűnt.
A müriokephaloni vereség Manuél keleti sikerei 1162-ben hűbéreskü letételére késztették az ikonioni szeldzsuk szultánt, II. Kilidzs Arszlánt, aki több terület visszaadását és katonai segítségadást is vállalt. Ez utóbbi kötelezettségeit ugyan nem teljesítette, de legalább nem zaklatta az anatóliai határvidéket, így a császár szabad kezet kapott nyugati hadjárataihoz. Az 1170-es években azonban a helyzet kezdett megváltozni: Manuél legnagyobb ellenfele, Barbarossa Frigyes 1173-tól kezdve kapcsolatba lépett a saját hatalmát időközben jelentősen megerősítő szultánnal, amit Bizáncban nehezményeztek. A helyzet 1175-ben szakításhoz vezetett, és 1176-ban a magyar és antiochiai segédcsapatokkal kiegészült bizánci hadsereg támadásba lendült: célja a szeldzsuk főváros, Ikonion (ma Konya) volt. Felvonulása során azonban a phrügiai Müriokephalonnál tőrbe csalták a törökök, akik súlyos veszteségeket okoztak neki, ostromgépeit pedig elpusztították szeptember 17-én. A császár maga a manzikerti vereséghez hasonlította a kudarcot, noha a következményei nem voltak olyan súlyosak és azonnaliak, legfeljebb lélektani szinten, mivel Anatólia visszahódításának reménye semmivé foszlott. A szintén jelentős veszteségeket elszenvedő Kilidzs Arszlán maga ajánlott békét Manuélnek, amelynek értelmében szabadon elvonulhatott seregével, ha a dorülaioni és szublaioni erődítményeket kiüríti és lerombolja. A császár ezeknek a feltételeknek csak részben tett eleget, ami hátralevő éveiben állandó háborúskodáshoz vezetett. Ennek során azonban egyik fél sem próbálkozott hódítással, kisebb-nagyobb rablóportyák történtek csak. Az idős és müriokephaloni veresége óta megtört Manuél némelyik védekező hadjáratot személyesen vezette.
A francia házasság Frigyes ellenében uralkodása végén Manuél megpróbált közeledni Franciaország királyához, az itáliai ügyekbe amúgy nem túlzottan beavatkozó VII. Lajossal. Ennek érdekében 1178–79 telén bizánci követség indult Franciaországba, és 1179 húsvétján Lajos legkisebb lányával, Ágnessel a fedélzeten hajók indultak Montpellier-ből kelet felé. A genovai kísérettel érkező hercegnőt nyár végén fényes ünnepségek keretében fogadták. Az Annává átkeresztelt, kilenc esztendős Ágnes hercegnőt 1180. március 2-án eljegyezték Alexiosz trónörökössel; ahogy érkezésekor, ekkor is Euszthatiosz thesszalonikéi érsek, a jeles szónok tartott beszédet. A házasság valószínűleg nem valósult meg a későbbiekben sem, a családi kötelékkel létrejött szövetségben rejlő előnyöket pedig a fennmaradó rövid időben – Lajos néhány nappal Manuél előtt hunyt el – már nem lehetett kamatoztatni.
260
Halála, hagyatéka Manuélt az utolsó évek háborúi kimerítették, a müriokephaloni vereség pedig a krónikások szerint különösen megviselte. Egészsége megromlott, és hosszas lázas betegséget követően 1180. szeptember 24-én meghalt. A trónon Antiochiai Máriától származó egyetlen törvényes fia, a kiskorú Alexiosz követte. A dicsőséges és ambiciózus Manuél halálát rövidesen a birodalom összeomlása követte. Grandiózus vállalkozásai felélték a birodalom tartalékait, ráadásul a megnövekedő adóterhek és egyéb szolgáltatások a katonaság fosztogatásaival párosulva megnyomorították az egyre többször önmaguk eladásához folyamodó parasztokat. Manuél a nagyapja, I. Alexiosz alatt gyökeret vert pronoiarendszer következetes alkalmazója volt, ráadásul az ő idején sok nyugati is részesült katonai szolgálatért birtokadományban, ami feszültségeket gerjesztett a bizánci elit berkeiben. A parasztkatonaság felélesztésére tett lépései – hadifogoly szerbek és magyarok letelepítése és földhöz juttatása a Balkánon – nem bizonyultak elégségesnek a rendszer átalakításához. A külpolitikai mérleg sem volt sokkal biztatóbb. Nyugaton az itáliai terjeszkedés kudarcot vallott, az egyházegyesítés nem valósult meg, Frigyes kibékült a pápával és a lombard városokkal, Velence ellenségként tekintett a császárságra. A Balkánon ugyan sikerült III. Béla és Nemanja István hűségét kiharcolni, de a két uralkodó Manuél halála után azonnal Bizánc ellen fordult. A szeldzsukok diadalával pedig a császárság keleti befolyása is megrendült: Anatóliában ismét harcok dúltak, a keresztes államok pedig mind kevésbé kötődtek a meggyengülő császársághoz.
Külső hivatkozások Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Budapest, Osiris, 2003. ISBN 963-389-383-6 Magyar István Lénárd: Bizánc és a keresztes államok. In: Európa ezer éve: a középkor. (I. kötet) Szerk.: Klaniczay Gábor. Budapest, Osiris, 2005. pp. 347–356 Kristó Gyula: Magyarország története 895–1301. Budapest, Osiris, 2006. A Wikimédia Commons tartalmaz I. Manuél bizánci császár témájú médiaállományokat.
261
III. István magyar király http://hu.wikipedia.org/wiki/III._Istv%C3%A1n_magyar_kir%C3%A1ly
III. István (1147. – Esztergom, 1172. március 4.) Magyarország Árpád-házi királya, II. Géza és Eufrozina kijevi hercegnő idősebbik fia. Géza halála után először fia, III. István került trónra, de nagybátyjai személyében ellenkirályok próbálták átvenni a hatalmat. Előbb II. László majd IV. István kezébe került az irányítás, mielőtt 1163ban III. István ismét vissza nem kapta jogos örökségét. Ez a bizánci beavatkozás kora, miután Géza testvérei I. Mánuel bizánci császár támogatásával lettek királyok. Annak a bizánci reménynek, hogy Magyarország a birodalom hűbérbirtoka lesz végül épp a Mánuel udvarában nevelkedett és rövid ideig utódának tekintett III. Béla vetett véget. Született: 1147 nyara (keresztapja VII. Lajos francia király, a keresztes hadjárat idején) Édesapja: II. Géza Édesanyja: Eufrozina (Fruzsina, orosz hercegnő) Házastársa: (1166) Ágnes osztrák hercegnő Gyermekei: Béla Kijelölt trónörökös: 1152-től Uralkodási ideje: 1162. május 31. – 1172. március 4. Megszakításokkal 10 évig uralkodott. Örököse: Béla Koronázása: Székesfehérvár, 1162 júniusa Elődje: II. Géza Utódja: III. Béla Elhunyt: 1172. március 4. (talán mérgezés következtében), 25 évet élt. Nyughelye: Esztergom Nádor uralkodása alatt: Belus, Tamás, Ompud, Henrik
Útja a trónra III. István 1147-ben született, keresztapja VII. Lajos francia király lett, aki keresztes hadai élén éppen születésekor vonult át az országon. Istvánt 1152-ben hivatalosan is trónörökösnek nevezték ki, amit ellenségesen figyelt Géza két fivére, László és István, akik Konstantinápolyban, I. Mánuel bizánci császár udvarában várakoztak bátyjuk halálára, ami végül 1162. május 31-én következett be. III. Istvánt néhány nap múlva megkoronázták. Királyként mögötte állt anyja és Lukács esztergomi érsek. Eufrozina elsősorban a német területekkel fennálló jó viszony kiépítésében segített. Nagyrészt neki köszönhető, hogy 1168-ban István feleségül vette Anna ausztriai hercegnőt, II. Henrik herceg lányát.
Ellenkirályok A Bizánci Birodalom különösen Mánuel uralkodása alatt igen aktív magyarországi politikát folytatott: törekvése az volt, hogy az országot alattvalójává tegye, vagy akár meghódítsa. [1][2] Mánuel épp ezért pénzzel és seregekkel támogatta István herceget, aki amint tehette, rátört Magyarországra.[1][2] A királlyal szemben jelentős túlerőben volt, azonban a magyar előkelők körében olyan népszerűtlen volt, hogy bátyját, Lászlót koronázták meg.[2] Ez a konstrukció is megfelelt Mánuelnek, azonban Lukács esztergomi érsek megtagadta a „szkizmatikus” császár jelöltjének felkenését, akinek végül Mikó kalocsai érsek helyezte a fejére a koronát 1162 július közepén. [2] Lukács erre kiátkozta az ellenkirályt, mire László börtönbe vetette őt.[2] A viszonylag népszerű II. László elől III. István híveivel együtt Pozsony vidékére húzódott vissza, de a visszavonulás során előbb Kapuvárnál meg kellett ütköznie László híveivel. [2][3] László a békülékeny politika jegyében III. Sándor pápa közbenjárására szabadon engedte Lukács érseket, [2] de az nem vonta vissza az átkot, sőt az ellenkirály közelgő halálát is megjövendölte. Az ismét bebörtönzött érsek szavai beteljesültek: II. László 1163. január 14-én elhunyt.[2] Ekkor hívei fivére mellé álltak, aki IV. István
262
néven vonult be a történelembe.[2] Őt is Mikó érsek koronázta meg január 27-én.[2] A rossz természetű uralkodó gyorsan elvesztette támogatóit, sőt összeesküvés szövődött ellene. Ezt még leverte bizánci segítséggel, de III. Istvánnal nem bírt. Unokaöccse a székesfehérvári csatában június 19-én legyőzte, fogságba ejtette, majd trónigényéről lemondatva visszaküldte Mánuelhez, aki kijelentette, hogy felhagy IV. István támogatásával. Az 1164ben kötött békeszerződés értelmében került III. István öccse, Béla herceg – a későbbi III. Béla – Konstantinápolyba.[1] Ennek ellenére 1164-ben ismét betört Magyarországra, és egészen Bécsig jutott. Barbarossa Frigyes császár ekkor III. István mellé állt a trónviszályban, hogy legyen, ki megvédje a potenciális vetélytárstól. Közben IV. István ismét szervezkedni kezdett, immár a német-római császárnál is – sikertelenül – segítséget kérve. Az ellenkirály azonban nem kapott elegendő támogatást sehonnan sem, így visszaszorult Zimony várába. Végül hívei mérgezték meg 1165. április 11-én saját életüket féltve.
Uralkodása Nagybátyjai bukása nem hozta meg a nyugalmat III. István számára. Öccse ugyanis Konstantinápolyban nevelkedett. Mánuel lányának vőlegénye és a császári trón örököse lett,így Béla kiváló alapot jelentett Mánuel számára, hogy beavatkozzon a magyar ügyekbe: így például az ő dalmát és horvát hercegi címére hivatkozva foglalta el a fent említett területeket. 1165-1167 között folyt a harc balkáni vidékeken, végül a bizánciak győzelmét hozó zimonyi csata (1167. július 8.) után Mánuel és István békét kötött: a Szerémség magyar, Dalmácia – ahol Velence 1165-ben meghódította Zárát – pedig bizánci fennhatóság alá került. Az ellenségeskedéseknek végül az vetett véget, hogy Magyarország és Velence között dinasztikus kapcsolat jött létre. A folyamatos harcok közepette István igyekezett támogatni az egyházat és felvirágoztatni az országot. Apjához hasonlóan lemondott az invesztitúra jogáról, és kijelentette, hogy az egyház javait csak végszükség esetén használja fel saját céljaira. Ő volt az első magyar király, aki városi – közelebbről székesfehérvári – polgároknak privilégiumokat adott. Eléggé fiatalon, 1172. március 4-én hunyt el – talán mérgezés következtében. Lukács temette el az esztergomi Szent Adalbert székesegyházban, így ő lett az első király, akit Esztergomban temettek el. A trónon öccse, III. Béla követte, saját Béla nevű fia nem érte meg a felnőttkort.
A templomos lovagrend betelepülése III. István pártfogolta a templomos lovagrend megtelepedését a királyságban. A Templomos Lovagrendet (Ordo Militiae Christi) 1118/19-ben francia nemes lovagok alapították Jeruzsálemben a zarándokok és a Szentföld védelmére. II. Balduin jeruzsálemi király a Rendnek adta királyi székhelyének a Salamon temploma romjai melletti szárnyát, innen ered a „templomos” elnevezésük a lovagoknak, akik egyesítették magukban a keresztény szerzetesi és a harcos lovagi életeszményt. A Templomosok vagy Templomos Lovagrend (latinul Militia Templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend, egyházi lovagrend volt. Az 1128-as Troyes-i zsinat eredményeként jött létre a latin nyelvű rendi szabályzat (regula), amelyet később újabb kiegészítések követtek egészen a XIII. század második feléig. De Payns felkérésére Clairvaux-i Szent Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását. A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. A rend előbb a Francia Királyságban, majd Angliában talált támogatókra, aztán elterjedt német és spanyol területeken is. A XII. század második felétől a lovagok Közép-Európa királyságaiban is otthonra találtak.
263
A Templomos Rend pecsétje
A magyar rendtartomány első említése az 1156 és 1169 közötti időből származik. Ekkor keletkezett a templomos regulának a Statuts Hiérarchiques (Szervezeti rendelkezések) címet viselő része, amely felsorolja az akkor létező európai provinciákat: a franciát, az angolt, a poitou-it, az aragónt, a portugált, a szicíliait és utolsóként a magyart. A Templomos Rend Magyarországon a XII. század második felében jelent meg. Az első, források által is igazolható templomos ház az Adriai-tenger mellett fekvő vránai rendház volt. A Vránában álló bencés Szent Gergely monostor ugyanis már 1169-ben a templomosok kezében volt. Ezt követően, a XII. század utolsó évtizedeiben a magyarországi templomosok újabb birtokokat, rendházakat kapnak, például Zengg városát, a hozzá tartozó Szent György egyházzal együtt. A XIII. század elejétől pedig kezdetét vette a rend viszonylag gyors terjedése a királyságban, ami elsősorban keresztes eszmeiséget pártfogoló királyaink, Imre és II. András adományainak köszönhető. András király 1217-ben részt vett az ötödik keresztes hadjárat akcióiban, sőt, egyes források szerint tagja is volt a Templomos Rendnek, bár ennek nem maradt fenn hivatalos dokumentuma. A jelenleg ismert források szerint a középkori Magyar Királyság területén a templomosoknak a rend eltörléséig tizennégy rendháza: (Boisce, Béla, Dubica, Esztergom, Gecske, Glogonca, Gora, Keresztény, Nekcse, Okriszentlőrinc, Szentmárton, Vrána, Zablata, Zengg, és közel 50 egyéb birtoka (földterülete, temploma, vára, városa, háza, halastava stb.) volt. Feloszlatása pillanatában a rendnek Angliában és Provence-ban például 40-40, míg Aragóniában és Katalóniában együttesen 32 rendháza volt. A felsorolásból kitűnik, hogy a rend magyarországi házai és birtokai elsősorban az ország déli tartományaiban: Szlavóniában és Horvátországban feküdtek. A magyarországi templomos házak és birtokok önálló provinciát alkottak már a XII. század második felétől. A templomosok komolyan részt vettek a harcokban a tatárjárás idején, a muhi csatában azonban nem bírtak a túlerővel, és mesterükkel együtt mindannyan odavesztek.
Források [4]
III. István oklevelei Magyar Krónika Képes krónika
Jegyzetek 1. 2. 3. 4.
abc
^ A bizánci birodalom története, 335.o. ^ a b c d e f g h i j Magyarország története 1218-1220. o. ↑ III. István oklevelei ↑ Lásd: Középkori históriák oklevelekben (1002-1410) 36-37. o.
Hivatkozások Királyok könyve. Magyarország és Erdély királyai, királynői, fejedelmei és kormányzói, Szerk.: Horváth Jenő, Budapest, Helikon, 2004, ISBN 9632088948 Középkori históriák oklevelekben (1002-1410), Szegedi Középkorász Műhely, Szerk.: Kristó Gyula, Szeged, 2000, ISBN 963-482-423-4 Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, ISBN 963-389-383-6 Magyarország története Előzmények és magyar történet 1242-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987, ISBN 963-05-1518-0 http://hu.wikipedia.org/wiki/Templomosok
264
II. László magyar király (ellenkirály) http://hu.wikipedia.org/wiki/II._L%C3%A1szl%C3%B3_magyar_kir%C3%A1ly
A Képes krónika miniatúrája[1]
Született: 1131 Édesapja: II. (Vak) Béla Édesanyja: Ilona szerb hercegnő Házastársa: Judit (?) Gyermekei: Mária (1167-ben a velencei dózse finak felesége lett) Uralkodási ideje: 1162 – 1163. január 14. (Ellenkirállyá választották III. Istvánnal szemben 1162. június-júliusban) Koronázása: 1162. július közepén (Mikó kalocsai érsek) Elődje: III. István Utódja: IV. István Elhunyt: 1163. január 14. (32 évesen, valószínűleg mérgezés következtében) Nyughelye: Székesfehérvári bazilika * II. László (1131. – 1163. január 14.) magyar ellenkirály. Unokaöccse, III. István uralkodása alatt 1162 júliusától haláláig uralkodott. Apja II. Béla magyar király, anyja Ilona, I. Uros szerb nagyzsupán leánya. Második fiúgyermekként született. Röviddel apja hatalomra kerülése előtt születhetett. Az első róla szóló híradás szerint anyja 1131 nyarán magával vitte a vérengzéssel végződött aradi gyűlésre, hogy a vak uralkodó iránti részvétet fokozza. Egy II. Géza kori oklevélből ismert, hogy Béla 1137 tavaszán az esztergomi gyűlésen a röviddel korábban birtokba vett Bosznia hercegévé tette másodszülött fiát. A cím nyilvánvalóan nem jelentett tényleges hatalmat, a terület kormányzását a király megbízásából a mindenkori boszniai bán látta el. A Lászlóval kapcsolatos források ezután mind a királyi hatalom megszerzésével vagy megtartásával kapcsolatos eseményekről szólnak. II. Géza apjától az uralmat még szilárd belpolitikai helyzetben vette át, nem volt az országban olyan politikai erő, amely uralmát megkérdőjelezte volna. Ez az ötvenes évekre megváltozott. 1152-ben Géza hercegi ellátásban részesítette testvéreit, ami azt jelzi, hogy az Árpád-ház Álmos-ágának hatalomra kerülése óta felnőtt egy nemzedék, amely részt kívánt a hatalomból. Többen lehettek olyanok is, akik – elsősorban a sorozatos külső háborúskodás miatt – nem voltak elégedettek II. Géza uralmával. Ezek közé tartozott a király anyai nagybátyja, Belos bán is, aki húsz éven keresztül a király hűséges támasza volt, az ötvenes évekre azonban a trónkövetelő István
265
herceghez – a későbbi IV. Istvánhoz – pártolt. A hercegi tartás nem elégítette ki Géza testvéreit, István 1157-ben, László 1160-ban lázadt fel. A sikertelen lázadás után menekülniük kellett és mindketten I. Mánuel bizánci császár udvarába kerültek. László ekkor már özvegy volt, de első feleségéról semmilyen információnk nincsen. Mánuel – Istvánhoz hasonlóan – neki is felajánlott egy bizánci hercegnőt feleségül, ő azonban ezt nem fogadta el, mert tartott attól, hogy magyarországi híveiben ellenszenvet váltana ki a Bizánc irányában vállalt elkötelezettség. Számítása helyesnek bizonyult, mert mikor II. Géza 1162. május 31-én bekövetkezett halála után Mánuel haddal vonult fel, hogy István herceget a magyar trónra juttassa, a magyar urak Lászlót választották királynak. Mánuel elérte, hogy László királysága mellett István megkapja az ország egyharmadára kiterjedő dukátus feletti uralmat. Ezzel rövid időre ismét újjáéledt Magyarországon a dukátus intézménye, melyet Könyves Kálmán szüntetett meg 1106 körül. A magyar egyház élén 1158 óta ekkor Lukács esztergomi érsek állt, aki – kortársához, Becket Tamáshoz hasonlóan – az egyház új eszméi iránt elkötelezett főpapság képviselője volt. Lukács nem volt hajlandó megkoronázni a trónkövetelőt és mikor a koronázást Mikó kalocsai érsek 1162 júliusában mégis elvégezte, kiátkozta az új királyt. Az érseket László parancsára börtönbe vetették. László uralkodásáról kevés adat van. Bár bizánci segítséggel jutott a trónra, semmi nem utal arra, hogy a bizánci császár vazallusa lett volna. Feltehetően jelentős belső hatalmi bázisa volt. Az is erre utal, hogy a Pozsonyba menekült unokaöccsét nem támadta meg, tehát nem érezte hatalmát veszélyeztetve III. Istvántól. A pápa kérésére Lukács érseket is kiengedte a börtönből, bár mikor a kimondott átkot nem vonta vissza ismét fogságba vettette. Uralkodása alig fél évig tartott. Feltételezés, hogy mérgezésben halt meg. Székesfehérváron temették el. Egy utódjáról tudunk, leánya Mária 1167 decemberében Michieli Vitale velencei doge fiának, Miklósnak lett a felesége.
Források 1.
↑ A Képes krónika legtöbbet vitatott miniatúrája. A miniatúrát hosszú ideig IV. István elrabolja a koronát címmel jelölték, azonban a krónika egy másik miniatúráján bizonyosan IV. István látható ezért – mivel nehezen képzelhető el, hogy IV. Istvánt kétszer ábrázolták – ma az az elfogadott nézet, hogy a trónon ülő alak II. László, a kezében koronát tartó főpap valószínűleg a kalocsai érseket ábrázolja. A László füléhez hajoló alak azonosításához semmilyen támpont nincs. A háttérben lejátszódó jelenet értelmezéséhez a krónika szövege semmilyen segítséget nem ad. A Szent Korona kutatóinak egy része az ábrázolás alapján feltételezi azt, hogy a Szent Korona az 1160-as években a bizánci udvarba került és ekkor bizonyos változtatásokat is elvégeztek rajta. Képes krónika Magyar Krónika
Hivatkozások Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, ISBN 963-389-383-6 Magyarország története Előzmények és magyar történet 1242-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987, ISBN 963-05-1518-0 Makk Ferenc: Magyarország a 12. században, Gondolat – 1986, ISBN 963-281-660-9 Engel Pál: Szent István birodalma – História, MTA Történettudományi Intézete – 2001, ISBN 9638312-76-9 Makk Ferenc: II. László (In: Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok – fejedelmek és királyok, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 963-9278-48-3)
266
IV. István magyar király (ellenkirály) http://hu.wikipedia.org/wiki/IV._Istv%C3%A1n_magyar_kir%C3%A1ly
A Képes krónika egy lapja. A bal oldali „P” iniciálé IV. Istvánt ábrázolja a hercegséget jelképező karddal és hercegi süvegben.
IV. István (1133 körül – Zimony, 1165. április 11.) magyar ellenkirály. Unokaöccse, III. István uralkodása alatt 1163. január 27-étől haláláig uralkodott, bár egyes nézetek 1163. június 19-i vereségét tekintik uralkodása végének. Apja II. Béla magyar király, anyja Ilona, I. Uros szerb nagyzsupán leánya. Harmadik fiúgyermekként született, életét a magyar koronáért folyó küzdelem töltötte ki. Uralkodói sorszámát a történetírás utólag adta neki: saját magát egyetlen fennmaradt oklevelében III. Istvánnak nevezte (nem ismerve el unokaöccsét), ugyanakkor ellenkirályként sokáig nem vették figyelembe az uralkodók sorszámozásánál. Született: 1133 körül Édesapja: II. (Vak) Béla Édesanyja: Ilona szerb hercegnő Házastársa: Komnéna Mária, I. Mánuel császár unokahúga Komnena Mária (1144-1190) magyar királyné, IV. István felesége, Komnenosz Izsák bizánci herceg és Theodora leánya, I. Mánuel császár unokahúga. I. Frigyes német-római császárral kötött, de felbontott eljegyzése után 1156 végén vagy 1157 elején a későbbi IV. István magyar királyhoz ment feleségül. Házassága gyermektelen maradt. Férje trónfosztása után (1163) Konstantinápolyba menekült, ott halt meg.
Uralkodási ideje: 1163. január 27. – 1165. április 11. (ellenkirállyá választották) Elődje: II. László Utódja: III. István Elhunyt: 1165. április 11. (32 évesen), Zimony (saját emberei megmérgezték) Nyughelye: előbb Zimonyban temették el, majd Székesfehérvárra vitték Nádor uralkodása alatt: Tamás
Trónharcok II. Géza uralkodása alatt Istvánról a források lényeges információt 1152 tájáról közölnek először. Ekkor II. Géza nagybátyjai, László és István számára hercegi tartást rendelt el. Az esemény azt mutatja, hogy a II. Géza uralkodása kezdetén még szilárd belpolitikai állapot változóban volt. Kialakult egy II. Géza uralkodásával elégedetlen réteg, amely ha még nem is tört közvetlenül Géza uralmára, a külön udvartartást és jövedelmeket ki tudta kényszeríteni. Ezzel Magyarországon negyedszázados szünet után ismét kiújult a küzdelem a királyi trónért. Egy görög forrás szerint Istvánt „féktelen hatalomvágy fűtötte”, nem elégítette ki a tényleges hatalom nélküli hercegség és a korona megszerzése érdekében szervezkedni kezdett. Ebben fő támogatója anyai nagybátyja, Belos bán volt aki akkor a nádori tisztséget is viselte. Az 1157 tavaszán II. Géza megölésére irányuló összeesküvés megbukott, mindkettőjüknek el kellett hagynia az országot. István Barbarossa Frigyes udvarába menekült és a császár döntőbíráskodását kérte. Az 1158. január 13-ai regensburgi birodalmi gyűlésen Frigyes – meghallgatva II. Géza követeit is – a magyar király javára döntött, de megengedte Istvánnak, hogy a bizánci udvarba távozzon. A császár döntésében szerepet játszott,
267
hogy ebben az időszakban második itáliai hadjáratának előkészítésével volt elfoglalva, de szerepet játszott Géza előrelátó politikája is. A magyar király még 1157 nyarán az Fischa menti csata óta feszült magyar– német viszonyt javító politikába kezdett. Erzsébet leányát feleségül adta a császár szövetségese, a cseh trónörökös Frigyeshez és ugyanekkor magyar segédhadakat ajánlott fel Barbarossa Frigyes itáliai hadjáratához.
A bizánci beavatkozás időszaka Istvánt örömmel fogadták a bizánci udvarban, ezt az is mutatja, hogy feleségül kapta Máriát, a Mánuel császár unokahúgát. A magyar korona megszerzéséhez azonban ekkor még nem kapott segítséget mert a császárt 1161-ig a keleti terjeszkedés foglalkoztatta. Eközben Magyarországon István bátyja, László herceg is összeesküvést szőtt a király ellen és a megtorlás elől 1160 körül ő is Bizáncba menekült. Lászlónak szintén felajánlottak egy bizánci hercegnőt feleségül, azonban ő ezt nem fogadta el, mert úgy érezte, hogy Magyarországi támogatói szemében visszatetszést keltene, ha túlzottan elkötelezné magát Bizánc irányába. II. Géza halála után Mánuel elhatározta, hogy bizánci függésbe kényszeríti Magyarországot. Ezt az időszakot bizánci beavatkozás időszakának szokták nevezni. A Magyar Királyságnak ebben az időszakban különös erőfeszítéseket kellett tennie, hogy a bizánci császár alávetését elkerülje. A császár rábeszéléssel, megvesztegetéssel és katonai erő felvonultatásával próbálta elérni, hogy a már megkoronázott III. István helyére a magyarok ismerjék el királyuknak István herceget. A bizánci fegyverek árnyékában végül kompromisszumos megoldás született. A magyarok László herceget fogadták el királynak, István pedig hercegséget kapott. Ezzel rövid időre ismét feléledt a még Könyves Kálmán által eltörölt dukátus intézménye. Bevált tehát László számítása, mert a magyarok István bizánci házassága miatt „attól tartottak, hogy míg ő uralkodik a magyarok felett, addig rajta viszont a bizánciak császára uralkodik majd.”. A magyar uraknak tehát a III. Istvánt elutasító része sem óhajtotta a bizánci alávetést. III. István, alig másfél hónapos uralkodás után híveivel Pozsonyba menekült. László halála, 1163. január 14. után István a hercegségét felhasználva szerezte meg magának a magyar trónt. A koronázást Mikó kalocsai érsek végezte 1163. január 27-én. Lukács esztergomi érsek III. István pártján volt ezért törvénytelennek nyilvánította IV. István uralmát és kiközösítette az egyházból. IV. István egyetlen fennmaradt oklevelében magát III. Istvánnak nevezte, mert nem ismerte el unokaöccse alig másfél hónapos uralmát. Az ellenkirály uralma rendkívül népszerűtlen volt az országban. Az egyházi és világi előkelőknek csak egy nagyon kis csoportja állt mögötte, Mikó kalocsai érsek és a szerbiából visszatért Belos bán vezetésével. Rövidesen szervezkedés indult ellene. Még a kétkedők számára is bizonyította bizánci függését, hogy trónja védelmében azonnal görög sereget hívott az országba. IV. Istvánnak külpolitikai nehézségei is támadtak. A német császár tartva Bizánc túlzott magyarországi befolyásától segítséget ígért III. Istvánnak és hadjáratot tervezett Magyarország ellen. A görög csapatok távozása után III. István megindította seregét az ország belseje felé és az 1163. június 19-én Székesfehérvár mellett megvívott csatában vereséget mért IV. István seregére. Feltételezés, hogy ebben a csatában esett el a magyar történelemben több mint negyedszázadon át jelentős szerepet játszó Belos bán. A csatában az ellenkirály is fogságba esett, de III. István megengedte neki, hogy Bizáncba távozzon. Az események után Mánuel ismét trónra akarta juttatni Istvánt, csapatai 1165-ig még három ízben felvonultatta III. István ellen, végül azonban be kellett látnia, hogy jelöltjének már nincs magyarországi támogatója. A megkötött békében elismerte III. István királyságát. Ekkor került III. István öccse, Béla herceg a bizánci udvarba. IV. Istvánt végül hívei ölték meg a zimonyi várban a szabad elvonulás reményében. III. István hívei még holtában sem bocsátottak meg neki, őt okolták az utóbbi évek véres trónharcaiért. Holttestét hosszú ideig nem temették el, végül Székesfehérváron helyezték örök nyugalomra.
Felhasznált források Makk Ferenc: IV. István (In: Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok – fejedelmek és királyok, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 9639278483 Makk Ferenc: Magyarország a 12. században, Gondolat – 1986, ISBN 9632816609 Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 9639441872
268
Kronológia 1137-ben – 6 éves korában – II. László a boszniai hercegséget kapta apjától, II. Bélától. 1152. László és István hercegek fejedelmi ellátást kaptak II. Gézától. 1159-ben II. László követte öccsét, Istvánt a bizánci udvarba. 1162-ben Lukács esztergomi érsek Magyarország, Dalmácia, Horvátország és Ráma királyává koronázza II. Géza fiát, III. Istvánt. I. Mánuel bizánci császár betör Magyarországra, hogy királlyá tegye II. Géza fiatalabb öccsét, István herceget. A magyar főurak ellenzik ezt, ellenben elfogadták királyuknak László herceget, II. Géza idősebb öccsét. Lukács esztergomi érsek ellenzi ezt, Mikó kalocsai érsek koronázza meg II. Lászlót. III. István Pozsonyba menekül és berendezkedik a várban. II. László öccse, István herceg számára újraszervezte a dukátust. 1163. Valószínűleg mérgezés következtében meghal II. László. Mikó kalocsai érsek IV. István néven királlyá koronázza István herceget. III. István 1163. június 19-én, Székesfehérvár mellett legyőzi és fogságba ejti IV. Istvánt, majd visszaküldi Bizáncba. IV. István Mánuel császárhoz menekül és hűségesküt tesz. Mánuel sereggel vonul Magyarország ellen, majd békét köt III. Istvánnal. Lemond IV. István támogatásából és Mária nevű leányát eljegyzi III. István öccsével, Bélával. 1164. I. Mánuel betör Magyarországra, Bécsig nyomul előre. I. Frigyes császár a trónviszályban III. Istvánt támogatja. A cseh csapatok biztosítják III. Istvánnak a túlerőt Mánuel ellen. IV. István hatalomvágyból hol Mánuel bizánci császártól, hol pedig Barbarossa Frigyestől kért katonai segítséget. 1165. IV. István halála. I. Mánuel császár elfoglalja a Szerémséget, Boszniát, Dalmáciát. Velence megszerzi Zárát. I. Mánuel és III. István békét köt, és Mánuel utódjának jelöli leányát, Máriát és annak jegyesét, béla-Alexioszt.
1166. Harcok a Szerémségben. 1167. július 8. A Szerémség visszafoglalására küldött bizánci sereg a zimonyi csatában győzelmet arat. A megkötött béke ennek ellenére magyar kézen hagyja a Szerémséget, míg Dalmáciát – Béla horvát és dalmát hercegi címére hivatkozva – újra Bizánc kapja. 1169. III. István lemond az invesztitúra jogáról, III. Sándor pápát támogatja. Velencei – magyar dinasztikus kapcsolat létesül, amely másfél évtizedre véget vet az ellenségeskedésnek. I. Mánuel bizánci császárnak fia születik, ezzel Béla herceg elveszti örökösödési jogát a bizánci trónra. 1172. március 4-én elhunyt III. István, Lukács érsek temettette el Esztergomban. A trónon testvére, Béla követte.
269
Makk Ferenc - Magyarország, Bizánc és a Balkán 1940-ben született Baján. A JATE-n 1964-ben történelem–latin, 1966-ban ógörög szakos tanári diplomát szerzett. 1965 és 1983 között a JATE Klasszika-Filológiai Tanszékén dolgozott, 1984 óta a Történeti Segédtudományok Tanszékének a vezetője. Magyar medievisztikával, bizantinológiával és történeti segédtudományokkal foglalkozik. 1991-ben védte meg akadémiai doktori értekezését. 1992-től egyetemi tanár. Mintegy 27 könyv és 180 tudományos írás szerzője. Szent László (1077–1095) legfőbb ellenségének, Salamonnak 1087-ben bekövetkezett halála után - a korábbi kötöttségeket felszámolva - teljesen önállósította az ország külpolitikáját. A királyság erőit külső terjeszkedésre fordította, az expanzió fő színtere a Balkán lett. Ettől kezdve a Balkán-félsziget hosszú időszakon keresztül a magyar külpolitika középpontjában állott. A balkáni magyar terjeszkedés először Bizánccal, majd a gregoriánus pápasággal állította szembe Magyarországot. Az 1080–1090-es évek fordulóján Szent László kísérletet tett arra, hogy uralmát kiterjessze arra az észak-balkáni területre, amelyet néhány évvel korábban az ún. keleti angol lovagok szálltak meg, s amely eredendően a Bizánci Birodalomhoz tartozott. 1091-ben már katonai foglalást is eszközölt Bizánc rovására a Szerémségtől délre, s ekkor vette fel a Moesia királya címet. Expanzív próbálkozásai ebben az irányban végül kudarcot szenvedtek, ráadásul a magyar–bizánci viszony is teljesen ellenségessé vált. A Magyar Királyság balkáni terjeszkedési politikája ezen időtől fogva egy évszázadon át szembetalálkozott és ütközött a legerősebb balkáni hatalom, Bizánc alapvető érdekeivel. Ez a konfliktus a két állam viszonyára a 12. század végéig döntő hatást gyakorolt. Horvátország meghódítása 1091-ben a horvát területek felett hűbéri fennhatóságot gyakorló Rómával élezte ki a kapcsolatokat. Ez is arra késztette Lászlót, hogy - korábbi szövetségeseivel szakítva - IV. Henrik császárral (1056–1106) és annak ellenpápájával lépjen koalícióra.
Kálmán uralkodásának időszaka (1095–1116) Érdekes fordulatokra került sor Kálmán király idejében (1095–1116) Magyarországnak a Német Birodalomhoz, a Római Pápasághoz és a Bizánci Császársághoz fűződő kapcsolataiban. Kálmán legfőbb ellenfele egész uralkodása alatt bent az országban trónkövetelő öccse, Álmos herceg volt. A trónviszályban Álmos ügyét karolta fel a német császár, amelynek legmarkánsabb megnyilvánulásaként 1108-ban német támadás érte az országot. A király - testvére, Álmos miatt elfordult IV. Henriktől és az ellenpápától, s a gregoriánus pápasággal létesített szövetséget. Ennek számos jele volt. 1097-ben pápai közvetítéssel jött létre Kálmán normann házassága, 1106-ban pedig a király a pápa javára lemondott a főpapkinevezési (investitura) jogról.
Terjeszkedés a Balkánon Miközben a Német Császárság és a gregoriánus pápaság irányában mindez radikális változásnak bizonyult Szent László utolsó éveinek külpolitikájához képest, Kálmán a Balkánon a László által elkezdett expanziót folytatta. 1097-ben visszaállította a magyar uralmat Horvátországban, 1102-ben Tengerfehérvárott horvát királlyá koronáztatta magát. (A magyar–horvát perszonálunió létrejöttének 900. évfordulója éppen jelen esztendőre esik.) 1105-ben pedig fegyveres úton elfoglalta KözépDalmáciát, amely terület a Bizánci Birodalom része volt. A dalmát területek megszállása Velencét is Magyarország ellen fordította. Ezt követően vette fel Kálmán a Magyarország, Horvátország és Dalmácia királya címet. Ebben az időben a Görög Császárság számára a fő veszélyt a normann terjeszkedés jelentette keleti és nyugati irányból egyaránt, s ezért a basileus, a bizánci császár, Alexios Komnénos (1081–1118) - nem akarván újabb frontot nyitni - kényszerből tudomásul vette dalmáciai területeinek magyar birtokba vételét. Cserében viszont megnyerte magának szövetségesül a normannokkal szemben a magyar uralkodót. Ezt a politikai–katonai szövetséget erősítette meg a magyar királylány, Piroska házassága 1105–1106 fordulóján a bizánci trónörökössel, Ioannés Komnénos herceggel. Az 1107–1108-as balkáni háborúban Magyarország - a Velencei Köztársasággal együtt - Bizánc oldalán harcolt, és sikerült is e koalíciónak vereséget mérnie a támadó normannokra. A király és a basileus szövetsége
270
magyarázza legfőképpen azt, hogy 1107-ben Álmos herceg Bizáncban miért nem kapott segítséget trónaspirációjához. Kálmán uralkodása alatt Bizánc nem karolta fel a dalmáciai magyar fennhatóság felszámolására irányuló velencei terveket sem.
II. István (1116–1131) A magyar–bizánci kapcsolatokban Kálmán fia, II. István alatt (1116–1131) ismét nagy változás következett be. Az 1122-es wormsi konkordátum (az imperium és a sacerdotium kiegyezése) lehetővé tette, hogy a pápapárti Magyarország fokozatosan normalizálja viszonyát a Német Birodalommal. Ugyanebben az időszakban rendkívül kiéleződtek a magyar–bizánci - hatalmi, politikai és gazdasági ellentétek. Miután a basileus 1127-ben megtagadta a trónkövetelő Álmos herceg kiutasítására vonatkozó királyi kérelem teljesítését, II. István megtorló hadjáratot indított Bizánc ellen a Morava völgyében. Nyíltan hangoztatott ürügyként azokat a sérelmeket hozta fel, amelyek a magyar kereskedőket bizánci részről ekkoriban érték. A hadakozások csak 1129 őszén fejeződtek be. A háború éveiben a magyar király, akit ebben utódai később többször is követettek, kísérletet tett arra, hogy kiterjessze politikai befolyását Szerbiára (azaz Rácországra) a szerbek Bizánc-ellenes függetlenségi harcának támogatásával. Ennek következménye volt Álmos fia, Vak Béla herceg és Ilona szerb herceglány házasságkötése, de Szerbia végül is bizánci uralom alatt maradt. A magyar–bizánci konfrontáció eredményezte azt, hogy ebben a korszakban Álmos után két másik magyar trónkövetelő (Bors és Borisz) is megfordult Bizáncban, Ioannés Komnénos császár (1118–1143) udvarában.
II. (Vak) Béla (1131–1141) Az új király, II. (Vak) Béla (1131–1141) az alapvető külpolitikai kérdésekben elődjének az irányvonalát folytatta. Jó viszonyt tartott fent a Német Birodalommal és a gregoriánus pápasággal, s eközben sikeresen használta ki a nemzetközi helyzet alakulásából adódó kedvező lehetőségeket a magyar terjeszkedés érdekében a Balkánon. 1130-ban a palermói koronázással létrejött a Normann Királyság Dél-Itáliában és Szicíliában. Az új monarcha, II. Roger (1030–1054) a Földközi-tenger keleti medencéjében nagyhatalmi pozíciókra tört, ezért szembefordult vele Németország, Bizánc, Velence és a Római Pápaság is. A magyar király ekkor - 1135–1136 fordulóján - visszaszerezte Közép-Dalmáciát, amely felett ebben az időben már Velence gyakorolt fennhatóságot, majd hamarosan elfoglalta Boszniát is, amely viszont a bizánci befolyási övezet integráns részét alkotta. A Ráma királya cím felvétele jelezte a - Rámát is magában foglaló - bosnyák terület megszerzését, ahol a magyar uralom az 1160-as évek közepéig tartósnak bizonyult. Ez azt mutatja, hogy a Balkánon a magyar terjeszkedés Horvátország, Dalmácia, Moesia és Szerbia után Boszniában újabb célpontot talált magának.
Két nagy európai koalíció kialakulása A 12. század közepén az európai politikai helyzet szerfelett mozgalmassá vált annak következtében, hogy a második keresztes hadjárat idején (1147–1149) rendkívül kiéleződtek a korabeli nagyhatalmak (a Német Birodalom, Bizánc, a pápaság és a dél-itáliai Normann Királyság) ellentétei. Két nagy koalíció alakult ki, s ezek néhány éven át döntő hatást gyakoroltak a nemzetközi életre. A „két császár szövetsége“ Németország és Bizánc mellett magában foglalta Velencét is, míg a velük szemben álló táborban a Normann Királyság játszotta a főszerepet maga mellett tudva Franciaországot és a Pápaságot. A szövetségi rendszerek szembenállásának igazi tétje a kontinentális Európa feletti politikai hegemónia megszerzése volt. Ennek elérése érdekében az első koalíció Dél-Itáliát, a második pedig a Bizánci Császárságot kívánta elfoglalni. A két tábor politikai–katonai konfliktusából a Magyar Királyság nem vonhatta ki magát. II. Géza (1141–1162) magatartását e konfrontációban döntő mértékben saját külpolitikai célkitűzéseinek és az országával szembeni külső törekvéseknek a kölcsönhatása befolyásolta. Magyarország a koalíciók harcában a normann–francia–pápai oldalra állott.
II. Géza (1141–1162) A két szövetségi rendszer tervezett nagy összecsapása végül is nem következett be, mert részint a koalíciókon belüli ellentétek - mindenki tartott saját szövetségesei erejének és hatalmának túlzott megnövekedésétől -, részint pedig a „mellékhadszíntereken” kezdeményezett konfliktusok
271
megakadályozták azt, hogy bármelyik tábor is érdemben hozzáfoghasson fő célkitűzése (az itáliai invázió, illetve a keleti hadjárat) megvalósításához. Így a szövetségi rendszerek közti konfrontáció a „mellékhadszíntereken” zajlott le. Dél-Itália, Konstantinápoly és a Szentföld helyett a Szász és a Bajor Hercegség területén, orosz földön és a Balkán északi részén került sor összecsapásokra. Magyarország mindhárom színtér konfliktusaiban oly intenzíven képviseltette magát, hogy elmondható: a Velencével és a „két császár szövetségével” szembeni küzdelemben a francia–normann koalíció tagjaként a feudális magyar állam a többiekhez képest jóval nagyobb politikai, anyagi és katonai terheket vállalt magára.
A magyar–bizánci ellentétek kiéleződése A magyar király rendkívül merész és nagyszabású elgondolással a két nemzetközi blokk tagjainak egymás elleni küzdelmét végső soron arra akarta felhasználni, hogy saját vezetése alatt - Kijev, Halics, Szerbia és Bizánc részvételével - egy erős kelet-közép-európai szövetséget hozzon létre, amelynek révén Magyarország a térség vezető hatalmává emelkedett volna. A magyar diplomácia szálai, erővonalai néhány éven keresztül átfogták és behálózták a Kijevtől a szicíliai Palermóig és a Regensburgtól Konstantinápolyig terjedő területeket, de még Párizsban is figyelni kellett a magyar külkapcsolatok alakulását. Ez a hegemón politika különösen a magyar–bizánci ellentéteket élezte ki az 1149–1155 közötti években. II. Géza mind orosz földön, mind Szerbiában a basileusszal szemben saját politikai befolyása növelésén fáradozott. Beavatkozott a bizánci trónküzdelmekbe is, s Manuél Komnénos császár (1143–1180) ellenében katonasága bevetésével tevékenyen támogatta a trónkövetelő Andronikos herceget. A balkáni magyar expanzió fokozódása jutott kifejezésre akkor, amidőn Géza ezzel egyidejűleg kísérletet tett arra, hogy bizánci területet szerezzen meg magának a Morava folyó völgyében. Manuél császár, aki fenyegető, megtorló lépésként még a trónigénylő Boriszt is felvonultatta Gézával szemben a harctéren, azonban sikerrel állta útját a magyar király balkáni céljai megvalósulásának.
Német–bizánci rivalizálás a magyar térségért A 12. század ezen időszakában ismét jól megfigyelhető volt a magyar térségért folyó német–bizánci rivalizálás. Jóllehet a normannellenes „két császár szövetsége“ ideája már 1153-ban a német császár és a római pápa megegyezése nyomán politikai lomtárba került, a basileus a koalíció gondolatát ismét elővette, és ravasz taktikusként magyarellenes éllel megkísérelte életre kelteni. 1156-ban Manuél császár azt javasolta a német uralkodónak, Barbarossa Frigyesnek (1152–1190), hogy közös erővel foglalják el Magyarországot, s területét egymás között osszák fel. A manuéli ajánlat a maga nemében páratlan diplomáciai manővernek minősült, hiszen sem korábban, sem később hasonló kezdeményezésre nem került sor. Mindenesetre ritka veszélyes pillanat volt ez II. Géza királysága számára. Szerencsére a Német Birodalom, amely 1146-ban Borisz személyében vazalluskirályt akart a magyar trónra ültetni, s 1152-ben maga is Magyarország fegyveres meghódítását tervezte, nem fogadta el a basileus javaslatát. Frigyes császár ugyanis még ilyen módon sem óhajtotta elősegíteni Bizánc közép-európai pozíciójának megerősödését. Ráadásul ebben az időben a német uralkodót rendkívül zavarta a basileus itáliai térnyerése, amely tökéletesen keresztezte az Itáliai-félsziget egészének bekebelezésére irányuló német birodalmi politikát. II. Géza, akinek irreális hegemonisztikus tervei erre az időre már végleg zátonyra futottak, kénytelen volt - most már védekező állásból - folyamatosan és rugalmasan alkalmazkodni az állandóan változó nemzetközi viszonyokhoz. Az 1156. évi manuéli ajánlattól megrettenve és az országában kiújult trónviszálytól is késztetve II. Géza néhány évig jó kapcsolatokat tartott fenn Barbarossa Frigyessel. 1161-ben azonban - az imperium és a sacerdotium újonnan fellángolt küzdelmében - a pápaságot maga alá gyűrni akaró Barbarossa Frigyessel szemben a gregoriánus pápa, III. Sándor (1159–1181) mellé állt. Hasonlóan cselekedett a bizánci uralkodó is.
Magyar ellenkirályok bizánci támogatással Noha ily módon e fontos kérdésben Magyarország és Bizánc egy táborba kerültek, mégis kettőjük viszonyában hamarosan a legteljesebb konfrontáció vált meghatározóvá. A német császár és a basileus egyaránt az antik Imperium Romanum renovációjára törekedett. A Római Birodalom helyreállításának koncepciója jegyében 1162-ben Barbarossa Frigyes egész Itália elfoglalására készült, Manuél császár pedig a Magyar Királyság ellen fordult.
272
Az 1162–1165 közti években Magyarországgal kapcsolatban a basileusnak két célja volt: az első a magyar állam hűbéri alávetése, a második a királyság értékes déli területeinek elfoglalása. Az egyik kortárs bizánci történetíró Manuél fő céljáról a következőt írta: a császár „a magyar föld feletti uralom megszerzését tekintette legfontosabb feladatának“. Ezt egy adófizető hűbéres királynak Magyarország trónjára ültetésével kívánta elérni, hogy ezáltal a Magyar Királyságot a Bizánci Birodalomhoz csatolja. Ez a néhány esztendő volt 12. századi történelmünk legválságosabb periódusa. A basileus III. István (1162–1172) ellenében először II. Lászlót (1162 második fele), majd IV. Istvánt (1163 első fele) juttatta hatalomra Magyarországon. Formailag ugyan - a tényleges hatalom birtokában - egyik ellenkirály sem volt bizánci hűbéres, de különösen IV. István idejében érvényesült olyan erős görög befolyás az országban, hogy Nyugat-Európában már attól tartottak: a Magyar Királyság elszakad Rómától és a keleti egyházhoz csatlakozik.
III. István (1162–1172) A Német Birodalom a korábbiakhoz hasonlóan ez idő tájt sem nézte jó szemmel Bizánc magyarországi térfoglalását. 1163 tavaszán Barbarossa Frigyes császár személyesen akart hadat vezetni az országba, hogy megbuktassa a bizánci ellenkirályt, és visszahelyezze III. Istvánt atyai trónjára. A császári hadjáratra végül is nem volt szükség, mivel német segítséggel maga III. István vissza tudta szerezni országát. A bukott IV. István - ezután már formálisan is vállalván a görög hűbért - 1164–1165 között ellenkirályként a Szerémségben húzta meg magát bizánci fegyverek árnyékában. A külföldi (főleg a német birodalmi) segítség révén III. István megvédte országa függetlenségét Bizánccal szemben, s ez volt uralkodása legfőbb érdeme. Ugyanakkor kénytelen volt beleegyezni abba, hogy 1165-ben a basileus birtokba vegye Horvátországot, Dalmáciát, Boszniát és a Szerémséget. 1166-ban III. István megkísérelte katonai erővel visszafoglalni ezeket a területeket. Írott forrás, a kortárs Kinnamos tanúsága szerint 1166-ban a bizánci ellentámadás alkalmával jelentek meg először a Kárpát-medence földjén románok, mégpedig a görög sereg katonáiként. Az 1167. évi nagy bizánci győzelem után megkötött békeszerződés megerősítette a basileus területi foglalásait. Magyarország ekkor - másfél évtizedre - teljesen kiszorult a Balkánról, miután ott összes korábbi birtokait, foglalásait elveszítette. A Balkánért folytatott küzdelemben most kétségtelenül a Magyar Királysággal szemben a Bizánci Császárság került előnyösebb helyzetbe. A bizánci háborúk éveiben erősödtek a Magyar Királyság német kapcsolatai, ezt szolgálta III. István osztrák házassága is. III. István azonban a Német Birodalommal szemben szuverén uralkodó maradt, s önálló külpolitikát folytatott. Ennek fontos jeleként fogható fel, hogy 1169-ben a németek által támogatott ellenpápával szemben a gregoriánus III. Sándor pápa oldalára állt.
III. Béla (1172–1196) A III. István halála után kirobbant trónviszályban a testvérek: Géza és Béla közül az utóbbi kerekedett felül. Béla 1163-tól Bizáncban élt, s 1165-ben despotésként megtették őt a császári trón hivatalos örökösévé. 1170-ben azonban, miután Manuél császárnak fia született, ettől a rangjától megfosztották, s 1172 tavaszán Béla herceg antiochiai feleségével visszatért Magyarországra. A hatalmi harcban III. Béla (1172–1196) élvezte III. Sándor pápa segítségét, aki - Lukács esztergomi érsek ellenkezése miatt - a kalocsai érsekkel koronáztatta királlyá Bélát 1173 elején. III. Béla trónra kerülését döntő mértékben elősegítette, hogy a basileus pénzzel, diplomáciai eszközökkel és katonasága felvonultatásával őt támogatta. Kétségtelen: Béla hatalomra kerülése nagy sikert jelentett a görög császár számára, de a magyar király nem lett bizánci vazallus. Uralkodása első éveinek külpolitikáját pápapártiság és görögbarátság jellemezte, ugyanakkor öccsének, a németbarát Géza hercegnek akciói miatt a király viszonya a Német Birodalom irányában meglehetősen feszült volt. A Béla és Manuél közti politikai szövetség nyilvánvalóan a térségben a bizánci orientáció erősödésével járt. A magyar belviszonyokban azonban semmiféle bizánci befolyás nem érvényesült. Sőt III. Béla országlása alatt a hazai katolikus egyházban az ortodoxia-ellenesség és a bizánci egyházzal való szembefordulás egyre határozottabb jelleget mutatott. Jellemző lehet Jób esztergomi érsek dogmatikai vitája a basileusszal. Görög nyelvű levelében II. Isaakios (1185–1195) ortodox véleményével szemben a magyar főpap határozottan kiállt a római egyház felfogása mellett. Ekkor vált erőteljessé az ortodox szerzetesség hanyatlása is magyar földön. Manuél császár életében - vállalt kötelezettsége alapján - a király tekintettel volt Bizánc balkáni érdekeire. A basileus 1180-ban bekövetkezett halála után III.
273
Béla külpolitikája ettől a kötöttségtől is megszabadult, s ez a magyar külkapcsolatokban nagy változást idézett elő. Az imperium és a sacerdotium második küzdelméből 1177-ben győztesen kikerülő pápasággal folyamatosan jó kapcsolatokat tartott fent a király. Ezt bizonyítja, hogy 1192 júniusában a pápa jóváhagyásával történt meg I. László szentté avatása Nagyváradon. Fokozatosan megjavult a magyar– német viszony is: 1181 táján és 1189-ben dinasztikus összeköttetés létesült a két uralkodócsalád között (halálesetek miatt azonban egyik eljegyzésből sem lett házasság).
A balkáni expanzió felújítása A királyság saját érdekei, mindenekelőtt expanzív külpolitikai törekvései határozták meg a korszak magyar–bizánci kapcsolatainak alakulását is. A Szent László által elkezdett s több utóda által folytatott balkáni expanziót III. Béla sikeresen felújította. Az 1180-as évek elején először visszavette Bizánctól Horvátországot, Közép-Dalmáciát, Boszniát és a Szerémséget, ezzel egyidejűleg kiterjesztette uralmát Zára fölé is. Majd elfoglalta a Belgrád és Szófia közti birodalmi területeket. 1192–1193 fordulóján Szerbia egy részét szállta meg. A szerb területeket azonban a bizánci–szerb–pápai koalíció nyomására kénytelen volt feladni. A Szerbiáért folytatott magyar–bizánci hatalmi rivalizálás sajátos módon végső soron Szerbia önállóságának megőrzését szolgálta. Fontos azonban hangsúlyozni: a balkáni magyar expanzió időszakában is III. Béla a legkülönbözőbb formában sietett Bizánc segítségére, ha a birodalom létét vagy komoly érdekeit súlyos veszély fenyegette.
Bizánc oldalán a bolgárok ellen 1186–1187 fordulóján III. Béla a függetlenségükért küzdő bolgárok ellen Bizánc oldalára állott. Fegyveresen nem avatkozott be a bizánci–bolgár konfliktusba, de vitathatatlan, hogy a bolgárok és a bizánciak között vallási eszközökkel is folyó eszmei–ideológiai küzdelemben a magyar uralkodó Bizáncot támogatta. A vallásos érzelmű bolgár tömegek fanatizmusának, harci elszántságának és bátorságának erősítése érdekében a felkelés vezetői, Aszen és Petar 1185–1186 fordulóján Trnovóban templomot emeltek és szenteltek fel a megalomártír, Szent Demeter tiszteletére. Ezzel együtt nyíltan propagálták, hogy a jövőben a híres és népszerű bizánci harcosszent nem a görögöket, hanem a bolgárokat fogja segíteni és diadalra vezetni. Ennek ellensúlyozására, illetve Szófia és Nyugat-Bulgária lakosainak megnyerése céljából 1186 őszén - Szófiában tartózkodva - II. Isaakios azzal a kéréssel fordult apósához, III. Bélához, hogy juttassa vissza Szófiába Rilai Szent Iván, a bolgár remeteszent ereklyéit, amelyeket Béla 1183-ban hozott Magyarországra. A magyar király, miután az ortodox szent magyarországi kultuszának meghonosítására tett kísérlete az esztergomi érsekek határozott ellenállása miatt kudarcot vallott, a kérésnek eleget tett, és 1186–1187 fordulóján elküldte az ereklyetartót Szófiába, ahol 1187 elején nagy ünnepléssel fogadták visszatérését. Az Aszenidák elleni tavaszi hadjárata előtt ily módon kívánta a basileus a bolgár közvéleményt maga mellé állítani Nyugat-Bulgáriában. A relikviák népszerűsége a bolgár vezetők, az Aszenidák előtt is természetesen jól ismert volt, s hogy a szent a továbbiakban az ő ügyüket szolgálja, rögtön Szófia elfoglalása után, 1195-ben az ereklyéket átszállíttatták az akkori bolgár fővárosba, Trnovóba.
Bizánc támogatása a normannokkal és németekkel szemben 1185-ben, amikor Béla serege ismét Szófiáig hatolt, a normannok újra Bizáncra törtek. A magyar király azonnal leállította támadását, békét és - leánya házasságával megpecsételt - szövetséget kötött a basileusszal. I. Isaakiosnak ily módon lehetősége nyílott arra, hogy minden katonai erejével a normannok ellen forduljon, és a Balkán elhagyására kényszerítse őket. 1189–1190 fordulóján pedig a Konstantinápoly elfoglalására készülő német keresztes haddal szemben a király - politikai és katonai nyomást gyakorolva Frigyesre - a basileus pártját fogta, s ezáltal mindkét esetben megakadályozta Bizánc bukását. A megerősödött Magyar Királyság ugyanis nem engedhette meg, hogy a nagymértékben meggyengült Bizánc helyét a Balkánon a normann vagy a német nagyhatalom foglalja el, mert ez egyrészt veszélyes lett volna Magyarország számára, másrészt a Görög Császárság szerepkörét a Magyar Királyság akarta betölteni.
274
Keresztes hadjárat indításának terve A magyar uralkodók közül elsőnek III. Béla foglalkozott komoly formában a keleti „pogányok“ elleni, önálló keresztes hadjárat indításának tervével. E szent háború gondolatával összefüggött példaképének, László királynak említett kanonizációja, hiszen ő is a keleti pogányokkal vívott harcokban védte meg a magyar és az egyetemes kereszténység érdekeit. Kétségtelen, hogy megvalósulása esetén a szentföldi hadjárat ugyancsak Magyarország regionális vezető szerepének megteremtését szolgálta volna. Nem lehet véletlen, hogy a király az 1190-es évek elején a korábbi egyes kereszt helyett zászlóján a bizánci eredetű kettős keresztet kezdte használni. (Bizonyos feltételezések szerint nagyhatalmi törekvéseinek szimbolikus kifejezésére III. Béla ekkor illesztette össze a magyar Szent Korona két - görög, illetve latin - részét egységes, zárt koronává, amilyennel abban az időben a bizánci császárok is rendelkeztek. A Szent Korona egyesítésének célja és időpontja azonban még ma sem tekinthető tisztázottnak.)
A görög kettős kereszt átvétele Nem kétséges, hogy III. Béla, az egykori bizánci trónörökös jól tudta: Bizáncban a kettős kereszt a császár hatalmi jelvényei közé tartozik. E bizánci hatalmi jelvény átvételével, majd királyi címerbe foglalásával a magyar uralkodó a külvilág előtt szimbolikus formában jelezte: egyrészt saját királyi méltóságát egyenrangúnak tekinti a basileus császári méltóságával, másrészt kész és hajlandó felvállalni a térségben a bizánci császár hatalmi pozícióját. Ez a külpolitikai koncepció teljes mértékben támogatásra talált a külső hódításokra vágyó magyar urak körében. A világi és az egyházi főemberek minden bizonnyal éppen amiatt fogadták el a görög kettős kereszt használatát a Rómához tartozó Magyarországon, mivel azt nem ortodox vallási jelvénynek, hanem a balkáni hegemonisztikus program szimbólumának tekintették. Nyilvánvaló, hogy a Balkán központú, nagyhatalmi és birodalmi célokat szolgálta a messze ívelő és szerteágazó - angol, aragón, bizánci, francia, német - dinasztikus kapcsolatok kiépítésére irányuló törekvések mellett a királyság erőteljes - a Balkánon túl az orosz földek felé ugyancsak jelentkező - terjeszkedő politikája is. A balkáni magyar hegemónia megteremtésére irányuló terveket a király halála 1196-ban keresztülhúzta. II. András alatt (1205–1235) ugyanez a koncepció ismét előtérbe került, de ez már egy másik korszakhoz tartozik.
Irodalom Bertényi Iván: A magyar Szent Korona. Budapest, 1996.; Kristó Gyula–Makk Ferenc–Marosi Ernő: III. Béla emlékezete. Budapest, 1981.; Makk Ferenc: A turulmadártól a kettőskeresztig. Szeged, 1998, 163–238.; Makk Ferenc: A tizenkettedik század története. Budapest, 2000; Moravcsik Gyula: Bizánc és a magyarság. Budapest, 1953, 41–98.; Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest, 1984; Ostrogorsky, Georg: A bizánci állam története. Budapest, 2001, 313–366.
Forrás: http://www.vigilia.hu/2002/7/makk.html
275
III. Béla magyar király http://hu.wikipedia.org/wiki/III._B%C3%A9la_magyar_kir%C3%A1ly
Kettős kereszt III. Béla magyar király címere (III. Béla pénzein és pecsétjén jelent meg először heraldikai elemként az államcímerünkben jelenleg is szereplő kettős kereszt)
Bélát Lukács esztergomi érsek nem volt hajlandó megkoronázni, ezért (a pápa engedélyével) a kalocsai érsek kente fel. Az ellene lázadó főurakat és trónjára pályázó öccsét leverte. Gézának utóbb engedélyezte, hogy 1189-ben az átvonuló keresztesekkel együtt elhagyja az országot. Összeíratta királyi birtokainak jövedelmeit. Ez a dokumentum arra utal, hogy a Magyar Királyság akkoriban jelentős gazdasági szereplőnek tekinthető Európában. A bizánci törekvések ellensúlyozására fejlesztette a nyugati, főleg a francia–magyar kapcsolatokat; második felesége, Margit Fülöp Ágost francia király testvére volt. 1188-ban elfoglalta Halicsot, bár hamarosan kénytelen volt feladni, de Szerbiát huzamosabb időre sikerült átvennie Bizánctól. Fia, Imre 1202-ben fel is veszi a „Szerbia királya” címet.
A Bécsi Képes Krónika iniciáléja (III. Béla király)
Béla eszközölte ki I. László szentté avatását és sokat tett a kultúra fejlesztéséért is. Ebből a korból származik az első egybefüggő magyar nyelvű írott emlék, a Halotti beszéd és valószínűleg Anonymus Gesta Hungaroruma is. Halálakor épp keresztes háborúba készült, fogadalma teljesítését kisebb fiára, Andrásra bízta.
276
III. Béla megalapítja a szentgotthárdi apátságot (Dorffmaister István)
III. Béla (1148-1149 körül született – 1196. április 24.), Árpád-házi magyar király, uralkodott 1172től haláláig. Született: 1148-1149 körül Édesapja: II. Géza király Édesanyja: Eufrozina (Fruzsina) orosz hercegnő Házastársa: (1170) 1. Châtillon Anna (Ágnes, bizánci nevén: Anna) hercegnő, I. Mánuel császár feleségének féltestvére, Châtillon Rajnald francia lovag és Antiochiai Konstancia leánya. (1186) 2. Capet Margit, Fülöp Ágost francia király nőtestvére, VII. Lajos francia király leánya. 1163-tól 1169-ig I. Mánuel bizánci császár lányával Máriával járt jegyben, az eljegyzést azonban 1169ben felbontották. Kétszer nősült, első feleségét a Magyarországon Annaként ismert Châtillon Ágnest (1154-1184), Konstancia antiochiai fejedelemnő és Châtillon Rajnald keresztes lovag lányát 1172-ben vette el. Második feleségét, Margit francia hercegnőt (1157-1197), VII. Lajos francia király és Kasztíliai Konstancia lányát, II. Henrik angol király legidősebb fiának, Henriknek özvegyét 1186-ban vette el. Gyermekei csak az első házasságából születtek: 1. Imre magyar király 2. Margit királyi hercegnő, II. Izsák bizánci császár felesége (II. Iszaakiosz, eredetileg Iszaakiosz Angelosz (görögül Ισαάκιος Β’ Άγγελος, 1156 szeptembere – Konstantinápoly, 1204 januárja) bizánci császár (uralkodott először 1185. szeptember 12-től 1195. április 8-ig, majd 1203. július 17től 1204 januárjáig), az Angelosz-dinasztia első uralkodó tagja volt. Uralma alatt az államszervezet I. Mánuel 1180-as halála óta tartó felbomlása felgyorsult, és nem tudta megakadályozni Szerbia megerősödését és Bulgária ismételt függetlenedését.) 3. II. András magyar király 4. Konstancia királyi hercegnő, I. Ottokár cseh király felesége
Gyermekei: 1. Imre, Konstancia; 2. András, István, Salamon, Izsák, Margit, ismeretlen nevű leány Uralkodási ideje: 1172. március 4. – 1196. április 23. Koronázása: 1173. január 13. (Lukács esztergomi érsek ellenében, III. Sándor pápa felhatalmazása alapján a kalocsai érsek végezte el), 24 évig uralkodott. Elődje: III. István Elhunyt: 1196. április 23. (48 évesen), kb. 48 évet élt. Nyughelye: Székesfehérvár, 1848-tól Mátyás-templom, Budapest Utódja: Imre Nádor uralkodása alatt: Dénes, Móghy, Farkas, Tamás.
277
Életrajza A század kilenc Árpád-házi uralkodója közül talán a legjelentősebb volt. Apja II. Géza magyar király, anyja Eufrozina kijevi hercegnő volt. 1161 körül horváth-dalmát herceg lett, de mivel apja első fia, III. István volt a trónörökös, Bélának az a szerep jutott, hogy Magyarország és Bizánc között a kapcsolatot szorosabbra fűzze. Ennek érdekében – és a két ország 1163-ban kötött szövetségének zálogaként – a bizánci udvarba költözött, felvette az Alexiosz nevet és eljegyezték a bizánci császár Mária nevű leányával. Új méltóságot létesítettek kedvéért, így ő lett a császár után következő második ember, a deszpotész, majd 1165-ben ünnepélyesen a Bizánci Császárság trónörökösének nyilvánították. I. Mánuel bizánci császárnak később azonban fia született, ezért Bélát megfosztották méltóságától, jegyességét felbontották. Kárpótlásul I. Mánuel feleségének féltestvérét, Châtillon Anna antiochiai hercegnőt vehette feleségül 1170-ben. Mánuel oldalán harcolt testvére, III. István ellen. Bátyja, egyes feltételezések szerint mérgezés miatt bekövetkezett halála (1172. március 4.) után hívei neki ajánlották fel a trónt. 1172 tavaszán hazaérkezve szembesült azzal, hogy a Bizánchoz fűződő kapcsolatai miatt nem egységes a támogatottsága, egyesek – így saját anyja is – öccsét, Gézát látták volna szívesen a trónon, ezért Béla félreállította testvérét: miután Géza fellázadt, börtönbe záratta. A kalocsai érsek 1173 januárjában koronázta meg. 1176-ban csapatokat küldött I. Mánuel császár megsegítésére a nádor és az erdélyi vajda vezetése alatt. A bizánciak a magyar és más támogatás ellenére elbuktak a müriokephaloni ütközetben. Szövetsége a Bizánci Császársággal I. Mánuel haláláig fennállt. I. Mánuel halála után a szerb törzseket Nemanja István (Stefan Nemanja) nagyzsupán egyesítette, létrehozva 1190-ben a Szerb Fejedelemséget, amely 1217-ben Szerb Királyság néven függetlenedett Bizánctól, és megkezdődött Szerbia virágkora. A Nemanjićok 1166-1371-ig voltak Szerbia uralkodói.
Uralkodása Uralkodása során mindvégig következetes pápabarát politikát folytatott, amely eredményeképpen megszerezte a főpapság támogatását. Erősödtek az ország nyugati kapcsolatai, Béla idejében mind többen tanulhattak külföldi egyetemeken – így a rejtélyes sorsú krónikás, Anonymus. A franciamagyar kapcsolatok erősödését jelzi a ciszterci rend magyarországi szerepének erősödése (a franciaországi anyakolostorokra támaszkodva) is, akiknek III. Béla széles kiváltságokat biztosított a már meglévő és az újonnan alapított apátságoknak (Cikádor, Pilis, Pásztó, Zirc, Szentgotthárd). A szentgotthárdi apátság temploma és kolostora amely eredetileg Szent Gotthárd-templom és kolostor nevet viseli. Ma már nem álló épület, amely Szentgotthárdon volt és körülbelül 1183 után, egészen 1605-ig állt fenn. Az építése a szentgotthárdi ciszterciekhez kapcsolódik, akiket III. Béla király telepített le a környéken a 12. század végén. Az apátság épületét és templomát az évszázadok során különféleképp alakították, 1526 után már várnak funkcionált. Az épületet 1605-ben visszavonuló stájer csapatok robbantották föl. Maradványai ma is láthatók a Nagyboldogasszony-templom és a színházzá alakított Magtártemplom között.
A 12. században épült monostor falának egy maradványa a színház mellett
278
1181-ben elrendelte, hogy minden elé kerülő ügyet foglaljanak írásba – ez volt a magyar hivatalos írásbeliség kezdete, ugyanakkor elrendelte a királyi kancellária felállítását, aminek feladata a központi hatalom okmányainak kezelése lett. Országlása alatt keletkezett legrégebbi összefüggő magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és könyörgés, továbbá a legrégebbi magyar uralkodói jövedelemösszeírás, s a legrégebbi magyar történeti mű, a Gesta Hungarorum. Sikeres külpolitikát folytatott: visszaszerezte Bizánctól az 1160-as években elfoglalt területeket. Mánuel 1180-ban bekövetkezett haláláig hű szövetségese volt a császárnak, utána azonban megszállta Dalmáciát, majd megvédte Zárát a velenceiektől. 1186-ban újranősült, második felesége Capet Margit, Fülöp Ágost francia király testvére lett. 1188-ban elfoglalta Halicsot, ám ezt hamarosan kénytelen volt feladni. 1189-ben Barbarossa Frigyes látogatásakor kiengedte Gézát, aki csatlakozott a keresztesek seregéhez. Frigyest olyan pompás vendéglátással fogadta, hogy a császár fia később a palermói palota freskóján is megemlékezett a magyarországi látogatásról. 1192-ben az ő szorgalmazására avatták szentté I. László királyt. A központi hatalom megerősítése érdekében állandó királyi kancelláriát hozott létre. Imre fiát annak nyolcéves korában hivatalos trónörökösként megkoronáztatja. András fiát keresztes hadjárat vezetésére szólította fel végrendeletében, a trónt pedig idősebb fiára, Imrére hagyta. Béla idejében tűnt fel először a jelenlegi címerünkben is megtalálható kettős kereszt. Szintén uralkodása idejére esik a Magyar Szent Korona két darabból készítésének elméletét támogatók szerint a mai formájának kialakulása, a latin és a görög korona összeszerelése által. A Magyar Királyság III. Béla uralkodása alatt elismert európai nagyhatalommá fejlődött, erős, független központi irányítással. Székesfehérváron, a bazilikában temették el, sírjára csak 1848. december 12-én bukkantak rá. Az Árpád-házi uralkodók közül az ő sírja az egyetlen, amit hitelesen feltártak. Hamvait később a budapesti Mátyás templomban helyezték el.
Sírja Sírját 1848 decemberében tárták fel Érdy János vezetésével Székesfehérvár-on. Mellette volt felesége, Anna királyné, és a velük eltemetett ékszerek, jelvények. Az eredeti piszkei vörös mészkőből készült sírok Székesfehérváron vannak kiállítva. A sír különlegessége, hogy a király és királynő testlenyomata elszínezte a vörös színt fehérré. A csontvázat ma a budai Mátyás-templom-ban őrzik, a leletek pedig a Magyar Nemzeti Múzeum-ban láthatók.
III. Béla magyar király és feleségének Antiochiai (Chatillon) Annának sírja Budapesten, a Nagyboldogasszony (Mátyás) templomban, (I. Szentháromság tér)
III. Béla volt az utolsó Árpád-házi király, aki még istváni módszerekkel kormányozta országát.
279
Kronológia 1163. Béla – III. István öccseként, a Belgrádban megkötött szerződés alapján – Bizáncba megy. 1165. I. Mánuel császár ünnepélyesen a Bizánci Császárság trónörökösévé nyilvánítja jegyesével együtt, de Mánuel császárnak később, 1169-ben fia született, Alexiosz (Elek). 1172. Béla-Alexiosz, III. Béla néven a magyar trónra lép. 1173. III. Béla börtönbe záratja öccsét, a hatalomra törő Géza herceget. 1174. III. Béla fiát, Imrét a kalocsai érsek kereszteli meg. Géza herceg megszökik, Ausztriába menekül. 1176-ban III. béla betör az osztrák hercegségbe, mert II. (Jasomirgot) Henrik nem adja ki Gézát. 1177. II. Henrik osztrák herceg halála után Géza II. Sobeslav cseh herceghez menekül, aki kiadja I. Frigyes császár miatt kiadja Bélának, viszont II. Sobeslav elvesztette trónját. III. Béla bebörtönzi Gézát az anyjával együtt. 1180. Meghal I. Mánuel császár. 1181. III. Béla visszahódítja Bizánctól Dalmáciát és a Szerémséget, sőt Zárát is meg tudta tartani Velencével szemben. — A király elrendelte, hogy minden elébe kerülő ügyet írásban rögzítsenek. Ezekben az években hozta létre az esztergomi érsektől független királyi hivatalt, a kancelláriát, melyben klerikusok dolgoztak, akik csak a királynak voltak felelősek. Béla kancelláriájában dolgozott Anonymus is. Itt foglalták írásba a Halotti beszédet is. 1182. III. Béla megkoronáztatja a fiát, Imre herceget. — III. Béla visszafoglalja Bizáncól Nándorfehérvárt. 1183. III. Béla különleges jogokat biztosít a cisztercita szerzeteseknek és monstoraiknak. III. Béla több rendházat alapított Magyarországon, főként az uralkodása alatt megtelepedő cisztercita szerzetesek számára (Egres, Pásztó, Szentgotthárd, Zirc). Külföldi építőmestereket is foglalkoztatott. 1184. A bizánciak visszaszorítják a magyarokat Barancs környékén. 1185. II. (Angelosz) Izsák (1185-1195) bizánci császár feleségül veszi III. Béla leányát, Margitot. Hozományként Nándorfehérvár és Barancs Bizánchoz kerül. 1186-ban összeírják Magyarország jövedelmeit. 1187. Velencei-magyar összecsapások kezdődnek (tartanak 1193-ig). 1188. III. Béla kihasználva a halicsi és a volhíniai fejedelem ellentéteit, András fiát teszi meg Halics kormányzójává, aki azonban csak rövid ideig lehetett e poszton. 1189. A harmadik keresztes hadjárat során I. (Barbarossa) Ferigyes hatalmas keresztes hadával – békés körülmények között – rendezetten átvonul Magyarországon. 1190. III: Béla közvetítésével békét köt a bizánci és a római császár. Vlagyimír fejedelem elűzi András herceget Halicsból. III. Béla kétévi fegyverszünetet köt Velencével. 1191. III. Béla találkozik a Szerémségben a bizánci császárral. 1192. Váradon szentté avatják I. László királyt. — III. Béla hadjáratot indít Szerbia ellen. 1194. III. Béla Imre hercegre bízza Horvátország és Dalmácia kormányzását. 1195. Nagyszabású építkezés folyik Esztergomban. Kiépül a királyi palota és a kápolna. Elkészül a díszes kapu, a Porta sceciosa. 1196. előtt III. béla megbetegszik, a trónt idősebb fiára, Imrére hagyja, a keresztes háborúban való részvételre vonatkozó fogadalmát kisebb fiára, András hercegre ruházza át. 1196. április 23-án elhunyt III. Béla király. Kívánságára Székesfehérvárott, első felesége mellé temették el. 1848-ban találták meg III. Béla és felesége, Antiochiai Anna földi maradványait és ékszereit. A budavári Mátyás-templomban helyezték el őket. Ékszereik a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek.
280
Anonymus http://hu.wikipedia.org/wiki/Anonymus
Anonymus szobra Budapesten. Ligeti Miklós alkotása (1903). Egyike azon tíz szobornak, melyeket a 20. század elején I. Ferenc József adományozott a nemzetnek
Anonymus, vagy Bele Regis Notarius (Béla király Névtelen Jegyzője; kb. a 12. század vége – 13. század eleje), az egyik magyar király jegyzője és krónikása (feltehetően III. Béláé, de minthogy pontos születési évét nem ismerjük, nem lehetünk bizonyosak benne [1]). Keveset tudunk róla; latinizált nevének kezdőbetűje mindenesetre P-vel kezdődik, mert magát csak „P. mester”-ként jelölte („P. dictus magister”, az általános filológiai értelmezés szerint „a mesternek mondott P”). Pontos adataink sem a születési és halálozási idejéről, sem személyéről nincsenek, de a történelemtudomány elfogadta, hogy III. Béla király névtelen (latinul: anonymus) jegyzője volt – egyes kutatások szerint személye azonos Péter győri püspökkel. Anonymus a magyar honfoglalás történetének legrészletesebb megírója, valamint tőle tudjuk a törzsfők neveit – de azokat a történészek nem tartják hitelesnek. Művének, a Gesta Hungarorumnak egyetlen, 13. századi példánya az Országos Széchényi Könyvtárban található. A latinul írt művet Lethenyey István pécsi kanonok (1791), Mándy István (1799) és Szabó Károly (1860) fordították magyarra. Művének korai kiadása Mátyás Flóriántól való. A Gesta Hungarorum helyi vonatkozásaiból annyi állapítható meg biztosan, hogy a szerző a FelsőTiszavidékről származott, és az itt birtokos Abákhoz szoros kapcsolat fűzte. Az előszóból kiderül, hogy iskolai tanulmányait Nyugat-Európában, valószínűleg Párizsban végezte és ott ismerkedett meg a regényes Gesta újszerű műfajával, melyet mintául vett a magyar honfoglalástörténet megírásához.
281
Gesta Hungarorum http://hu.wikipedia.org/wiki/Gesta_Hungarorum
A Gesta Hungarorum kezdőlapja.
A Gesta Hungarorum két magyar történeti mű címe. A latin kifejezés A magyarok viselt dolgait jelenti. Az első mű, a szerző ismeretlensége miatt csak Anonymusnak nevezett, magát P. mesternek jegyző krónikás írása nagyjából a honfoglalástól a Szent István koráig tartó időszakot öleli fel, míg Kézai Simon Gesta Hungarorumja (melyet Anonymus azonos című művétől megkülönböztetve Gesta Hunnorum et Hungarorum, azaz „A hunok és a magyarok cselekedetei” címen is szokták nevezni) a honfoglalástól IV. László király uralkodásáig (1272–1282) tájékoztat a magyarok történelmének első évszázadairól. Mindkét Gesta Hungarorum latin nyelvű gesta, és eredeti példánya egyiknek sem maradt fenn. Anonymus műve (amelynek 13. századi példánya az Országos Széchényi Könyvtár kincsei közt található) 1200 körül készülhetett. Mivel maga a gesta műfaj inkább irodalmi igényű elbeszélés, mint forrásanyagként használható történeti írás, a Gesta Hungarorum is fenntartásokkal kezelendő alkotás. Ugyanakkor Anonymus értékes hagyományanyagot őrzött meg művében a magyar nemesi nemzetségek múltjából, továbbá hivatkozik a magyar történelmi népköltészetre, regös-énekekre is. Az anonymusi Gesta Hungarorum vélhetően korábbi hazai feljegyzések és egyéb források alapján összeállított mű. Anonymus a magyarokat a hunok rokonainak tartotta, akiknek a rómaiak szerződéssel adták át a tartomány keleti sávját, Valeriát.
282
Hatása A geszta nyomán terjedt el a köztudatban a Turul-monda, Vereckei-hágón át történő bejövetel, a hét vezér közismert névsora (Álmos, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba, Töhötöm), a vérszerződés, a pusztaszeri gyűlés, Zalán vezér menekülése.
Kézai Simon műve Kézai Simon magyarokról szóló krónikája 1283 körül keletkezhetett. A mű a hunok és a magyarok történetét beszéli el, ezért szokták a Gesta Hunnorum et Hungarorum (A hunok és magyarok viselt dolgai) címen is emlegetni. Megtaláljuk benne a csodaszarvas történetét, valamint a hun–magyar rokonság leírását. Kézai a hunokkal hozza kapcsolatba a székelyeket is, s azt írja, hogy az Attila halála után kitört testvérháborúban vereséget szenvedtek, s Csigla mezején várakoztak Árpádnak és népének megérkezéséig. Szintén Kézai gestájából ismerjük a turulmadár nevét (quae Hungarice turul dicitur).
Irodalom Jakubovich Emil: P. mester, Klebelsberg Emlékkönyv, Budapest, 1925. Erdélyi László: Anonymus, III. Béla jegyzője, Szeged, 1933. Horváth János: P. mester és műve, Irodalomtörténeti Közlemények, 1966 Györffy György: Anonymus Gesta Hungarorumának kora és hitelessége, Irodalomtörténeti Közlemények, 1970 Sólyom Károly: Új szempontok az Anonymus-probléma megoldásához, Irodalomtörténeti Közlemények, 1966 Grandpierre K. Endre: Anonymus titkai nyomában, Budapest, 1998. László Veszprémy (2010). "Anonymus Belae regis notarius". In Graeme Dunphy. Encyclopedia of the Medieval Chronicle. Leiden: Brill. pp. 102. ISBN 90 04 18464 3.
Jegyzetek 1.
↑ Egy örök rejtély - Mikor élt és ki lehetett Anonymus?
283
Halotti beszéd és könyörgés http://hu.wikipedia.org/wiki/Halotti_besz%C3%A9d_%C3%A9s_k%C3%B6ny%C3%B6rg%C3%A9s
A Halotti beszéd és könyörgés a legkorábbi latin betűs magyar nyelvű szövegemlék. Keletkezése 1192 és 1195 közöttre tehető (III. Béla korában), egy latin nyelvű egyházi könyvben, az úgynevezett Pray-kódexben található[1], a magyar szöveg a 136. lapon maradt fenn. Első felfedezését Schier Xystusnak tulajdonítják, ez azonban vitatott. Nyilvánosan elsőként Pray György jezsuita szerzetes számolt be róla, egy hétsoros szemelvényt tett közzé. Pray átadta a szöveget rendtársának, Sajnovics Jánosnak, aki épp lapp-magyar nyelvrokonságra keresett bizonyítékokat. Teljes szövegét ő publikálta 1771-ben. A szöveg eredetije jelenleg az Országos Széchényi Könyvtárban van. Két részből áll: egy 26 soros temetési beszédből és egy 6 soros könyörgésből. A temetési beszéd a kódex következő oldalán található latin szöveg szabad fordítása, a könyörgés pedig a néhány oldallal előrébb található latin szöveg pontos fordítása. Összesen 190 magyar szót őrzött meg.[2][3][4] A szöveget másolták, tehát feltételezhető, hogy már korábban is létezett. A másolás helye egy Szent János titulusú bencés monostor volt, ennek helye azonban ismeretlen. Állandósulás is feltételezhető, Horváth János Károly Róbert temetésének krónikabeli leírásában talált párhuzamot. Állandósulhatott, mert szövegére gyakran szükség volt, erre utal, hogy papi szertartásrendben maradt fenn, nem pedig prédikációk között. A halotti beszéd és könyörgés európai viszonylatban is jelentős, a halotti beszédek műfaja ugyanis csak a reformáció idején vált általánossá.
A halotti beszéd eredeti szövege a Pray-kódexben.
284
Eredeti szövege Sermo ſup ſepulchrum. Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. yſa pur eſ chomuv uogmuc. Menyi miloſtben terumteve eleve miv iſemucut adamut. eſ odutta vola neki paradiſumut hazoa. Eſ mend paradiſumben uolov gimilcictul munda neki elnie. Heon tilutoa wt ig fa gimilce tvl. Ge mundoa neki meret nu eneyc. yſa ki nopun emdul oz gimilſtwl. halalnec halalaal holz. Hadlaua choltat terumteve iſtentul. ge feledeve. Engede urdung intetvinec. eſ evec oz tiluvtgimilſtwl. es oz gimilſben halalut evec. Eſ oz gimilſnek vvl keſeruv uola vize. hug turchucat mige zocoztia vola. Num heon muga nec. ge mend w foianec halalut evec. Horogu vec iſten. eſ veteve wt ez muncaſ vilagbele. eſ levn halalnec eſ poculnec feze. eſ mend w nemenec. Kic ozvc. miv vogmuc. Hog eſ tiv latiatuv ſzumtuchel. iſa eſ num igg ember mulchotia ez vermut. yſa mend ozchuz iarov vogmuc. Wimagguc uromv iſten kegilmet ez lelic ert. hug iorgoſſun w neki. eſ kegiggen, eſ bulſassa mend w bunet. Eſ vimagguc ſzen achſcin mariat. eſ bovdug michael archangelt. eſ mend angelcut. hug uimaggonoc erette. Eſ uimagguc ſzent peter urot. kinec odut hotolm ovdonia. eſ ketnie hug ovga mend w bunet. Eſ vimagguc mend ſzentucut. hug legenec neki ſeged uromc ſcine eleut. hug iſten iv uimadſagucmia bulſaſſa w bunet. Eſ zoboducha wt urdung ildetuitvl. eſ pucul kinzotviatwl. eſ vezeſſe wt paradiſu nugulmabeli. eſ oggun neki munhi uruzagbele utot. eſ mend iovben rezet. Eſ keaſſatuc uromchuz charmul. Kirl. Scerelmeſ bratym uimagomuc ez ſcegin ember lilki ert. kit vr ez nopun ez homuſ vilag timnucebelevl mente. kinec ez nopun teſtet tumetivc. hug ur uvt kegilmehel abraam. yſaac.iacob. kebeleben helhezie. hug birſagnop ivtua mend w ſzentii eſ unuttei cuzicun iov felevl iochtotnia ilezie wt. Eſ tiv bennetuc. clamate III. K.
Egykori olvasat Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa, por ës homou vogymuk. Mënyi milosztben terümtevé elevé miü isëmüköt Ádámot, ës odutta volá neki paradicsumot házoá. Ës mënd paradicsumben valou gyimilcsëktül mondá neki élnië. Hëon tilutoá űt igy fá gyimilcsétűl. Gye mondoá neki, mérët nüm ënëik: isa, ki napon ëmdöl az gyimilcstűl, halálnak haláláal holsz. Hadlavá holtát terömtevé Istentűl, gye feledevé. Engedé ürdüng intetüinek, ës ëvék az tilvot gyimilcstűl. Ës az gyimilcsben ha-lálut evék. Ës az gyimilcsnek úl keseröü vala-vizë, hugy turkukat migé szakasztja valá. Nüm hëon mogánek, gye mënd ű fajánek halálut ëvék. Haraguvék Isten ës vetevé űt ez munkás világ belé: ës lëün halálnek ës pukulnek fëszë, ës mënd ű nemének. Kik ozuk? Miü vogymuk. Hugy ës tiü látjátuk szümtükhel: isa, ës nüm igy embër múlhatja ez vermöt, isa mënd azhuz járou vogymuk. Vimádjuk Uromk Isten këgyilmét ez lélekért, hugy jorgasson ű neki, ës kegyigygyën, ës bulcsássa mënd ű bűnét! Ës vimádjok szen[t] ahszin Máriát ë boudog Miháël arhangyëlt ës mënd angyëlkot, hugy vimádjanak érëttë! Ës vimádjok szent Pétër urat, kinek adot hatalm oudania ës këtnië, hogy oudja mënd ű bűnét! Ës vimádjok mënd szentököt, hugy lëgyenek neki segéd Uromk szinë eleüt Hugy Isten iü vimádságok miá bulcsássa ű bűnét! Ës szobodohha űt ürdüng ildetüitűl ës pukul kínzatujátúl, ë vezessë űt páradicsum nyugalma belí, ës adjon neki münyi uruszág belé utat ës mënd jouben részët! Ës kíássátuk Uromkhuz hármúl: kyrie eleison! Szerelmes brátim! vimádjomuk ez szëgín embër lilkíért, kit Úr ez napon ez hamus világ timnücë belől menté, kinek ez napon tëstét tömetjök; hogy Úr űt këgyilméhel Ábraám, Izsák, Jakob kebelében helhezjë; hugy bírságnap jutván mënd ű szentëi ës ünüttei küzëkön jou felől johtatnia íleszjë űt! Ës tiü bennetük. Clamate ter: kyrie eleison!
285
Értelmezés Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: biza por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban (kegyelemben) teremté eleve [Úr] mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki Paradicsomot házává. És mind[en] Paradicsomban való gyümölcsöktől monda neki élnie. Csupán tiltá őt egy fa gyümölcsétől. De mondá neki, mért ne ennék: „Bizony, [a]ki napon eendel az[on] gyümölcstől, halálnak halálával halsz”. Hallá holtát teremtő Istentől, de feledé. Engede ördög intetének, és evék az[on] tiltottgyümölcstől, és az[on] gyümölcsben halált evék. És az[on] gyümölcsnek oly keserű vala vize, hogy torkát megszakasztja vala. Nem csupán magának, de mind[en] ő fajának halált evék.Haraguvék Isten, és veté őt ez[en] munkás világ[ba] bele: és [az] lőn halálnak és pokolnak fészke, és mind[en] ő nemének. Kik azok? Mi vagyunk. [A]hogy is ti látjátok szemetekkel: íme, egy ember sem múl[aszt]hatja ez[en] vermet, íme, mind ahhoz járó[k] vagyunk. Imádjuk Urunk Isten kegyelmét ez[en] lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen, és bocsássa mind[en] ő bűnét! És imádjuk Szent Asszony Máriát és Boldog Mihály arkangyalt és mind[en] angyalokat, hogy imádjanak érte! És imádjuk Szent Péter urat, akinek ad[at]ott hatalom oldania és kötnie, hogy oldja mind[en] ő bűnét. És imádjuk mind[en] szenteket, hogy legyenek neki segedelmére Urunk színe előtt, hogy Isten ő imádságuk miatt bocsássa ő bűnét! És szabadítsa őt ördög üldözésétől és pokol kínzásától, és vezesse őt Paradicsom nyugalmába, és adjon neki Mennyországba utat, és mind[en] jóban részt! És kiáltsátok Urunkhoz háromszor: uram irgalmazz! Szerelmes Barát[a]im! Imádjunk ez[en] szegény ember lelkéért, [a]kit Úr ez[en] napon ez[en] hamis világ tömlöcéből mente, [a]kinek e napon testét temetjük, hogy Úr őt kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kebelében helyezze, hogy bírságnap jutva mind[en] ő szentei és kiválasztottai között jó felől iktatva élessze őt! És tibennetek. Clamare ut: kyrie eleison!
A korabeli minuszkulával írt szöveg tökéletesen olvasható, állaga lehetővé teszi csaknem az összes betű egyértelmű azonosítását. Az olvasásával mégis probléma adódik, mivel nem tudjuk, hogy az adott latin betűt pontosan milyen hang vagy hangok jelölésére alkalmazták. Ennek oka az, hogy a 24 betűs, erősen redukálódott latin hangzókészlethez keletkezett latin betűk épp csak fele annyian vannak, mint a magyar nyelvben alkalmazott hangok. Másképp fogalmazva: a latin ABC-ben a magyar hangzókészlet felének nincs megfelelője. A latinban nem létező hangok: á, é, c, j, ly, ny, ty, ö, ü, s, zs, dzs (a preklasszikus latinban f sem volt), és talán még néhány olyan hang, ami eredetileg részét alkotta a nyelvnek, de ki nem írt volta miatt teljesen kikopott az elmúlt ezer évben. A halotti beszédet lejegyző írnok látható és érzékelhető módon küzdött azzal, hogy milyen betűket alkalmazzon. Ezt mutatja, hogy a többször előforduló szavaknál alig van egyező alak. Kirívó példája a gyümölcs-ként azonosított szó, ami nem véletlen, hiszen a rendelkezésére álló betűkből csak az m és az l hangot tudta problémamentesen lejegyezni. Ennek fordított megközelítésével azt is állítják egyesek, hogy a szöveg némi archaizálás mellett a mai nyelven olvasandó és semmiféle bizonyítékot nem ad arra vonatkozóan, hogy a magyar nyelv az elmúlt ezer évben mennyit alakult, változott, fejlődött. Ezen értelmezések szerint a zumtuchel szó például egyáltalán nem szümtükhel alakban olvasandó, hanem így: szemetekkel. (Sz hang hiánya, rögzületlen, ráadásul talán félrehallott zárt e, a kk hang ch írásmódja a kiforratlan helyesírás miatt.) Ebből adódóan mind az olvasat, mind az értelmezés meglehetősen sok esetlegességet tartalmaz, amik további, elszórtan található egykorú nyelvemlékek szakszerű vizsgálatával talán feloldhatók lesznek. A kutatásokat ki kell terjeszteni például arra az 1310-ben keletkezett „gyulafehérvári sorokra”, amelyben egy ferences rendi szerzetes a beszédére készülvén főbb témáit szedi pontokba:
286
„Háborúságban valóknak kegyessége, élőknek öröksége, kórságban valóknak egéssége, szükségben valóknak bősége, éhezőnek elégsége. /.../” Nem szabad figyelmen kívül hagyni a 10 évvel korábban 1300-ban született „Köningsbergi töredéket” sem: „Tugyuk, látjuk őt szűz leánynak, ki ölében tart csodáltos fiat, füröszti, mosja, eteti, emleti, úgy hogy anya szülöttét; de ki légyen néki atyja, azot nem tudhatjuk. Ez az Isten, mint őt ismerjük, kit szeplő nem illethet; mert ha Isten ő nem volna, ő benne bűnöt lelhetnénk.” Ezen nyelvemlékek szókészletének részletes vizsgálatával a halotti beszéd-ről és annak keletkezéséről sokkal pontosabb képet kaphatunk.
Megjegyzések 1. 2. 3. 4.
↑ Pray-kódex. A könyörgés latin eredetije a 135. lapon fejeződik be ↑ http://mek.oszk.hu/02000/02087/02087.doc ↑ http://www.mfa.gov.hu/NR/rdonlyres/5252000A-5D67-4A0C-A872184B4645F49B/0/Hungaricum.pdf ↑ Hargita Népe - 2005. május 26. csütörtök, XVII. évfolyam 120. szám
Források Pray György életrajza a jezsuita.hu-n [Révai Miklós] Révai, Joannis Nicolai (1803). Antiquitates literaturae Hungaricae. Volumen 1. Pestini : typis Mathiae Trattner, M. DCCC. III. 360 p. Madas Edit (2002). Halotti beszéd = Die Grabrede. Hasonmás kiadás. Budapest : Országos Széchényi Könyvtár. [12] p. (Margaritae Bibliothecae Nationalis Hungariae) Töltéssy Zoltán (2007). A Halotti Beszéd és Könyörgés korai közlései : szövegek betűhű átírásban és értelmezések. [Az illusztrációt Töltéssyné Szabari Cecília tervezte ; [közread. a] Miskolci Egyetem.] Boldva ; Miskolc : Miskolci Egyetem. 84 p. Madas Edit (2007). „A szóbeliség és az írásbeliség határán.” In: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.) A magyar irodalom történetei. [1. köt.], A kezdetektől 1800-ig. Budapest : Gondolat. 703 p. Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Bp 1931. Jakubovich-Pais: Ómagyar olvasókönyv, Pécs 1929.
287
A. Molnár Ferenc
A Halotti beszéd és könyörgés értelmezése* http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1253/125309.htm
A Halotti beszéddel, amióta Sajnovics János a Demonstratio második, nagyszombati kiadásában közölte (1770 [1771]), igen sokan foglalkoztak. Érthetően, hiszen az 1195 körülről való HB. a magyar s egyben a finnugor nyelvek legkorábbi szövegemléke. A legutóbbi alapvető kézikönyv, amely legrégibb szövegemlékeinket tárgyalta és értelmezte is, Benkő Lorándnak Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei című monográfiája (1980). Ez a korábbi szakirodalom javát szintén számba veszi, például Szinnyei Józsefnek, Mészöly Gedeonnak, Pais Dezsőnek és Bárczi Gézának a Halotti beszédre (vagy pontosabban a Halotti beszédre és könyörgésre) vonatkozó kutatásaival, az ő értelmezéseikkel ugyancsak foglalkozik. A szűkebben vett Halotti beszédet – az utolsó mondat kivételével – újabban behatóan tárgyalja még Bárczi Géza posztumusz munkája, A Halotti beszéd nyelvtörténeti elemzése (1982), amelyet E. Abaffy Erzsébet és N. Abaffy Csilla rendezett sajtó alá. Ez tulajdonképpen Bárczi egy egyetemi előadás-sorozatának a szövege, amely nem volt teljesen befejezve. S megjegyzendő, hogy Mészölynek ugyanekkor szintén megjelent egy posztumusz munkája, amely válogatás korábbi, már publikált tanulmányaiból, s amely részletesen foglalkozik a Halotti beszéd értelmezésével is (1982). A HB.-del az utóbbi két évtizedben magam szintén foglalkoztam, s egyes tanulmányaimban, cikkeimben bő kutatástörténeti rész is van (l. a bibliográfiát). Főleg az értelmezéssel kapcsolatban egy-két új magyarázatot is ajánlottam. Ezeket az egész alább közölt értelmezésembe – olykor némileg kiegészítve és árnyalva – beépítettem. Egy vagy két helyen ezeken kívül is javaslok még további módosításokat. Értelmezésemben természetesen fölhasználtam az eddigi kutatás, mások eredményeit is. Itt és a jegyzetekben azonban kutatástörténeti áttekintést általában nem adok. (Erre részben l. a szakirodalomban szereplő munkákat, Benkő és Bárczi említett könyveit is.) A lábjegyzetekben leginkább az új értelmezésjavaslataimra, valamint az illető helyekkel kapcsolatos más álláspontot képviselő újabb szakirodalomra utalok. A HB.-del foglalkozó cikkeimet Benkő ÁrpSzöv.-ének megjelenése után írtam, s noha esetenként más a véleményem, megjegyzem, hogy írásaimat a szakirodalomból leginkább ez a könyv inspirálta. Magában az értelmezés szövegében kerek zárójelben olykor egy másik, a szöveget jobban megvilágító vagy szerintem szintén ajánlható fogalmazást, szót közlök. Szögletes zárójelben pedig a szöveghez tett kiegészítések: a hiányzó szavak, jelentések pótlásai állnak. Az értelmezés közléséhez természetszerűleg szükség van a a HB. szövegének és/vagy az olvasatának a közlésére is. Az olvasattal most nem foglalkozom, erre lásd leginkább Benkő 1980: 47–9; Bárczi i. m.: passim. A betű szerinti átírást azonban csatolom, mégpedig E. Abaffy Erzsébet publikációja (1990: 125) alapján. Latiatuc feleym umtuchel mic vogmuc. ý a pur e chomuv uogmuc. Menýi milo tben terumteve eleve mív i emucut adamut. e odutta vola neki paradi umut ha óá. E mend paradi umben uolov gimilcíctul munda nekí elnie. Heon tilutoa wt ig fa gimilcetvl. Ge mundoa nekí meret n ene c. a kí nopun emdul o gimil twl. halalnec halaláál hol . Hadlaua choltat terumteve i ten tvl. ge feledeve. Engede urdung intetvinec. e evec o tiluvt gimil twl. e o gimil ben halalut evec. E o gimil nec wl ke eruv uola vi e. hug turchucat mige oco tia vola. Num heon muga nec. ge mend w foianec halalut evec. Horoguvec i ten. e veteve wt e munca vilagbele. e levn halalnec e puculnec fe e. e mend w nemenec. Kic o vc. miv vogmuc. Hug e tiv latiatuc umtuchel. i a e num igg ember mulchotia e vermut. y a mend o chu iarov
288
vogmuc. Wimagguc uromc i ten kegilmet e lelic ert. hug iorgo un w neki. e kegiggen. e bul ca a mend w bunet. E vimagguc en ach cin mariat. e bovdug michael archangelt. e mend angelcut. hug uimaggonoc erette. E uimagguc ent peter urot. kinec odut hotolm ovdonia. e ketnie. hug ovga mend w bunet. E vimagguc mend entucut. hug legenec nekí eged uromc cine eleut. hug i ten ív uimad agucmia bul a a w bunet. E oboducha wt urdung ildetuitvl. e pucul kinzotviatwl. e ve e e wt paradi nugulmabeli. e oggun neki munhi uru agbele utot. e mend iovben re et. E kea atuc uromchu charmul. Kirł. Scerelme bratým uimagguc (javítás fölötte: omuc) e cegin ember lilki ert. kit vr e nopun e homu vilag timnucebelevl mente. kinec e nopun te tet tumetívc. hug ur uvt kegilmehel abraam. aac. iacob. kebeleben helhe ie. hug bir agnop i tua mend w entíí e unuttei cuzicun iov felevl iochtotnia ile ie wt. E tiv bennetuc. Clamate III. .
* Látjátok, felebarátaim, szemetekkel, mik vagyunk: bizony, por és hamu vagyunk 1 (bizony, halandók, múlandók vagyunk). Mennyi kegyelemben teremtette [Isten]2 elsőül a mi ősünket, Ádámot, és a Paradicsomot (az Édenkertet) adta neki lakóhelyül. És mondta neki, hogy a Paradicsomban lévő minden gyümölccsel éljen (táplálkozzon). Csupán egy fa gyümölcsétől tiltotta el. De megmondta neki, miért ne egyék (abból): „Bizony, amely napon eszel abból a gyümölcsből, halálnak halálával halsz (bizony, meghalsz; [vagy] bizony, meg kell halnod)”. Hallotta a teremtő Istentől, hogy meg fog halni, de elfeledte. Engedett az ördög késztetésének, és evett abból a tiltott gyümölcsből, és abban a gyümölcsben halált (halandóságot) evett. És annak a gyümölcsnek olyan keserű volt a leve, hogy a torkukat (Ádámét és Éváét) megszakasztgatta (felsebezte, megszaggatta). 3 Nem pusztán magának, de az ő egész fajtájának halált (halandóságot) evett. Megharagudott az Isten, és ebbe a gyötrelmes világba vetette őt, és tőle eredt (származott) a halandóság és az egész emberi nem (és a halálnak, a holtak hazájának [az oda jutóknak] lett a feje, a kezdete, és az egész emberi nemnek).4 Kik azok? Mi vagyunk. Ahogy ti is látjátok szemetekkel, bizony egy ember sem kerülheti el ezt a sírgödröt, bizony, mind ahhoz járók vagyunk (bizony, mind a felé haladunk). Imádkozzunk Urunk Isten kegyelméért ennek a léleknek a számára, hogy irgalmazzon őneki és kegyelmezzen, és bocsássa meg az ő minden bűnét. És imádkozzunk Boldogasszony Máriához (Szent Asszony [Úrnő] Máriához) 5,6 és Szent Mihály arkangyalhoz és minden angyalhoz, hogy imádkozzanak érette. És imádkozzunk Szent Péter úrhoz7, akinek hatalom adatott (akinek adott a hatalom) bűn alól feloldozni és bűnöket feloldatlanul hagyni, hogy oldja fel őt minden bűne alól. És imádkozzunk minden szenthez, hogy legyenek neki segítségül Urunk színe előtt, hogy Isten az ő imádságukra tekintve (az ő imádságuk következtében, miatt) bocsássa meg az ő bűnét. És szabadítsa meg őt az ördög üldözésétől és a pokol kínzásától, és vezesse őt a Paradicsom (a mennyország) nyugalmába, és adjon neki a mennyországba utat, és minden jóban részt. És kiáltsátok Urunkhoz háromszor: Kyrie eleison! [’Uram, irgalmazz!’]. Szeretett testvéreim (felebarátaim), imádkozzunk ennek a szegény embernek a lelkéért, akit az Úr ezen a napon ennek a hamis világnak a tömlöcéből kimentett, akinek ezen a napon a testét temetjük,8 hogy az Úr őt (az ő lelkét) kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákób kebelébe (az ő meghitt körükbe, az üdvözült lelkek társaságába) helyezze, hogy amikor az ítéletnap eljön, minden szentje és választottja (? övéi) között jobb felől állítva támassza fel őt (jobb felőli odaiktatásra élessze fel őt)9 és tibenneteket. Clamate III[ter]: Kyrie eleison [Kiáltsátok háromszor: Uram, irgalmazz!].
289
SZAKIRODALOM E. Abaffy Erzsébet 1990. Korai kis szövegemlékeink újabb olvasata. MNy. 86: 124–7. E. Abaffy Erzsébet 1991. Az igemód és igeidő-rendszer. In: Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Budapest. 104–59. Bakró Nagy Marianne 1997. Boldogasszony. In: Kiss Gábor–Zaicz Gábor (szerk.): Szavak – nevek – szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. Budapest. 13–23. Bárczi Géza 1982. A Halotti Beszéd nyelvtörténeti elemzése. Sajtó alá rendezte: E. Abaffy Erzsébet és N. Abaffy Csilla. Budapest. Bartha Tibor (szerk.) 1995. Keresztyén bibliai lexikon II. Budapest. Benkő Loránd 1980. Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Budapest. D. Mátai Mária 1991. Az igekötők. In: Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Budapest. 433–41. Mészöly Gedeon 1982. Népünk és nyelvünk. Szerk.: Szathmári István. Budapest. A. Molnár Ferenc 1985. Mige oco t a wla (A Halotti Beszéd értelmezéséhez 1.) MNy. 81: 442–53. A. Molnár Ferenc 1986. Fe e (A Halotti Beszéd értelmezéséhez 2.). MNy. 82: 169–90. A. Molnár Ferenc 1987. A Halotti Beszéd és Könyörgés korai közléseiről. Nyr. 111: 158–161. (Ua. németül: Finnisch-Ugrische Mitteilungen 1986: 267–71.) A. Molnár Ferenc 1997. A Halotti Beszéd magyarázatához (1.). MNy. 93: 207–16. A. Molnár Ferenc 1998a. A Halotti Beszéd és az Ómagyar Mária-siralom értelmezéséhez. In: Hajdú Mihály– Keszler Borbála (szerk.): Emlékkönyv Abaffy Erzsébet 70. születésnapjára. Budapest. 143–6. A. Molnár Ferenc 1998b. Rinnakkaisuuksia suomen ja unkarin kielihistorian tutkimuksessa. MSFOu 228: 336– 41. A. Molnár Ferenc 1999. A mondatbeli átértékelődés egy esete az ómagyar korban (halottaitól). In: Büky László– Forgács Tamás (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei I. Szeged. 121–32. Sajnovics János 1770 [1771]. Demonstratio. Tyrnaviae [Nagyszombatban]. * Készült az OTKA Régi magyar szövegek nyelvi és művelődéstörténeti magyarázata, kiadása c. (T 029146. sz.) kutatási programja keretében; Nyelvi és Művelődéstörténeti Adattár 12. Korábban, kérésre egy külföldön megjelenendő, megjelentetni szándékozott antológiához készítettem egy (lefordításra szánt) HB.-értelmezést. Az itt publikált szöveg ennek némileg módosított változata. 1
A por és hamu (vagyunk) nemzetközi, bibliai szállóige (vö. 1Mózes 18: 27; Jób 30: 19), és a legtöbb európai nyelvben megvan. Például latin: pulvis et cinis, angol: dust and ashes, észt p rm ja tuhk, finn: tomu ja tuhka. A kifejezésben a hamu is az ember szétporladt testére, hamvára vonatkozik. A magyar s így egyben a finnugor nyelvcsaládon belüli írásbeliségben ez a legkorábbról adatolható szállóige. 2
A mondatból kimaradt az alany, az Isten szó.
3
L. A. Molnár: 1985: 442–53. Mások szerint: majdnem megszakasztotta, l. pl. Benkő 1980: 56; Bárczi 1982: 120; E. Abaffy: 1991: 119. Mindkét értelmezést lehetségesnek tartja D. Mátai Mária: 1991: 438. 4
A HB. fe e szava szerintem íráshiba feye ’kezdete’ helyett. (Egyébként erre a lehetőségre már Sajnovics János is gondolt, noha az illető mondatot részben tévesen értelmezte.) Az EWUng. a fe (e) szónak – nyilván Benkő 1980 nyomán – ’préda, martalék’ jelentésével számol. A pokol szó, úgy gondolom, itt nem az elkárhozottak helyét, hanem (a feltámadásig, Krisztus feltámadásáig) a holtak hazáját, az alvilágot jelenti. A halál-nak a pokol szó itt lényegében szinonimája, tulajdonképpen annak a jelentését erősíti, árnyalja. Az ilyen típusú szópárokat hendiadioinnak, paratagmának is nevezik, s a régi egyházi nyelvben (szintén) gyakoriak. Az ’halál és pokol (alvilág)’ értelmű, a Bibliából (pl. Jel. 20: 13, 14), az egyházi nyelvből ugyancsak több helyről idézhető szópár számos nyelvben megvan, vö.: latin: mors et inferus, német Tod und Hell (Hölle), finn: kuolema ja helvetti stb. (L. A. Molnár: 1986: 169–90; 1997: 207–16; 1998a: 143–5; 1998b: 336–40; 1999: 121–32). Eredetileg a pokol szónak az említett jelentése általános, elterjedt volt, s – más nyelvek ’pokol’ jelentésű szavainak szemantikai fejlődéséhez hasonlóan – ezt az értelmet később szorította szinte teljesen vissza a ’gyehenna, az elkárhozottak helye’ jelentés. Az említett mondatra gyűjtött újabb adataim közül hadd idézzek egyet: 1682: „Mondaß: Hogy hogy lehettünk mi is mind vakocka az egy Adám vaksága miat? Fel. Mert az Adám nem magános hanem k z n ęges ßemély lévén nem csak terméßet ßerint, hanem sovetcseg ßerint is, Feje es Gyókere vólt az egéß emberi nemzetcségnec: azért valami jó néki adatott, miénk is vólt az; és valami jót el-veßtet, mi t l nc is éppen elveßet az, Róm 5. 12” (Csúzi C. Jakab: Edom ostora… Debrecen, 1682. 270. – Ezt az adatot Csorba Dávid magyar irodalmár PhD-s hallgatónak köszönöm). Itt van tehát egy régi magyar adat is, amelyben Ádámot az ő neme, nemzetsége fejének is nevezik. A feje és gyökere ugyanolyan típusú szópár, mint például a halalnec és puculnec,
290
nyomatékosan fejezi ki a ’kezdet, eredet, származás’ jelentést. Régi magyar és más nyelvű szövegekben számos olyan, szinonimákból álló szópár van, amely ’kezdet, eredet, ok’ jelentésű: (kút)feje és forrása, kezdete és forrása, feje-oka; latin: mater et caput; finn: alku ja juuri ’kezdet(e) és gyöker(e)’; angol: head and source ’fej(e) és forrás(a), oka’ (l. pl. Hamlet 2. felv., 2. jel.; Arany János fordításában: kút-fejét) stb. A HB. e vitatott mondatára – nem először – máskor, bővebben még visszatérnék. 5
A korai ómagyarban az asszony (’úrnő, fejedelemasszony, királyné’) igen magas rangú nőnek, Szűz Máriának, a királynénak, a királyi család, valamint főúri családok nőtagjainak kijáró megszólítás. 6
A bovdug (boldog) szó a HB.-ben, a (korai) ómagyar korban a szent szinonimája. Ez Szűz Mária korai megnevezéseiben ugyancsak tükröződik, s gyakran látható például a Jókai-kódexben is, ahol Assisi Szent Ferencet egyaránt nevezik Bódog Ferencnek és Szent Ferencnek. A ßen [!] ach cin mariat szerkezetben Benkő is számol az asszony latinos szórendű méltóságjelölő jelzős alkalmazásával. (l. Benkő 1980: 305–9; vö. még Bakró Nagy 1997: 13–23). 7
A korai ómagyarban az Istenen kívül úrnak csak igen magas rangú férfit szólítottak: a királyt, a trónörököst, a királyi család férfitagjait, valamint főurakat. 8
A szent szónak itt minden bizonnyal a mai egyházi nyelvben is (pl. PálRóm. 1: 7, 12, 13; 15: 25, 26; Ef. 1: 1; 1Péter 1: 2, 14) meglévő ’elhívott, kiválasztott, hívő’ jelentésével számolhatunk (vö. Bartha Tibor 1995) A szó ugyanebben az értelemben szerepel a credóban is: „hiszem a szentek egyességét” (= közösségét). A Könyörgés Európa-szerte ismert latin mintájában, változataiban ezen a helyen az „inter sanctos et electos suos” áll. Ezért a szövegösszefüggésből és a szószerkezet föltehető jellegéből is arra következtethetünk, hogy az egyedül a HB.ben előforduló unuttei szó itt egy ’választottai’ vagy ahhoz hasonló jelentésű szót takar. A HB.-ben a entii e unuttei ugyanolyan, szinonimákból álló szópár, mint a pur e chomuv vagy a halalnec e puculnec. Ami a szó eredetét illeti, hipotézisként föl lehetne vetni még egy ötletet. Éppenséggel elképzelhető, hogy az unuttei (ünüttei) íráshiba ununei (ününei, önönei) ’övéi’ helyett. A HB. fakszimiléjén (l. pl. Benkő 1980; Bárczi 1982) is látszik, hogy a szóban és általában a HB.-ben a t szára nem hosszú, csak pl. az u vagy az e magasságát éri el. A függőleges szár tetején nyugvó vízszintes vonás két egymás mellett álló t esetében egybefut(hat), s akkor, a mellettük lévő betűkhöz kapcsolódva, a betűformálástól függően az n-hez hasonló alakot vehet föl. Illetve, a dolgot megfordítva: ezért egy n-ről elképzelhető, hogy kivételesen, tévedésből tt-nek olvassák. Egymás mellett álló n és t egybekapcsolását, összesimulását meg lehet figyelni a HB. ßentii szavában is. Erre a kérdésre még szintén visszatérnék. Az unutteivel kapcsolatos korábbi szakirodalomra, az értelmezésre l. még Benkő 1980: 312–3. 9
A Bibliában, Máté 25: 31–46 szerint a feltámadáskor, az utolsó ítéletkor az üdvözülendők (az üdvözülendők testei, lelkükkel egyesülve) Krisztus jobb keze felől állnak.
291
Komnéna Mária bizánci hercegnő http://hu.wikipedia.org/wiki/Komn%C3%A9na_M%C3%A1ria_biz%C3%A1nci_hercegn%C5%91
Komnéna Mária (görögül: Maria Komnéné [Μαρία Κομνηνή]; Konstantinápoly, 1152. március – Konstantinápoly, 1182. július), bizánci császári hercegnő, egy ideig a trón örököse, I. Mánuel bizánci császár legidősebb lánya. III. Béla első felesége vagy jegyese. I. Andronikosz bizánci császár mérgeztette meg.
Élete Édesapja I. Mánuel bizánci császár volt, I. Alexiosz bizánci császár és Árpád-házi Piroska magyar hercegnő fia. Édesanyja Sulzbachi Berta (Irén), II. Berengár sulzbachi gróf leánya. Anyja III. Konrád német király feleségének, Sulzbachi Gertrúd német királynénak volt a húga. Máriának egy édestestvére volt, Anna (1154–1158) császári hercegnő. A (harmadik)[1] férje Montferrati Rainer volt, aki az esküvőjük alkalmából a János nevet vette fel. Házasságuk gyermektelen maradt. Valószínűleg mindkettejüket Mária nagybátyja, I. Andronikosz bizánci császár mérgeztette meg, aki letaszította a trónról Mária féltestvérét, II. Alexiosz bizánci császárt.
Jegyzetek 1.
↑ Első két házassága, melyeket apja felbontott, nem egyértelmű, hogy tényleges házasságötés volt vagy csak eljegyzés.
Irodalom Szakirodalom Kulcsár Zsuzsanna: Andronikosz bizánci császár in K. Zs.: Rejtélyek és botrányok a középkorban, Gondolat, Budapest, 104-122, 1984. ISBN 963-281-359-6
Szépirodalom Passuth László: A bíborbanszületett, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1966.
Külső hivatkozások FMG/Byzantium Genealogy Genealogie-Mittelalter/Maria Komnena Prinzessin von Byzanz
II. Alexiosz bizánci császár
II. Alexiosz (görögül Αλέξιος Β’ Κομνηνός, Konstantinápoly, 1169. szeptember 14. – Konstantinápoly, 1183 októbere) bizánci császár (uralkodott 1180. szeptember 24-től haláláig), I. (Nagy) Manuél és Antiochiai Mária fia, a Komnénosz-dinasztia ötödik tagja volt. Fiatal kora miatt tragikusan végződő, rövid uralkodása alatt nem volt beleszólása birodalmának ügyeibe.
292
Született: 1169. szeptember 14. Konstantinápoly Édesapja: I. Manuél bizánci császár Édesanyja: Antiochiai Mária Házastársa: Anna Uralkodási ideje: 1180. szeptember 24.– 1183. szeptember 24. Elődje: I. Manuél Elhunyt: 1183. szeptember 24. (14 évesen), Konstantinápoly Utódja: I. Andronikosz
Uralkodása Manuél egyetlen fiúgyermekeként örökölte a trónt atyja halálakor, tizenegy esztendősen. A régensséget anyja, a Xéné néven apácának álló Antiochiai Mária szerezte meg, aki kegyencével, Manuél unokaöccsével, Alexiosz Komnénosz prótoszebasztosszal irányította az állami ügyeket. Nyugatbarát orientációjuk azonban komoly ellenállást szült a fővárosban, ahol mind nagyobb gyűlölet övezte a rendkívüli privilégiumokat élvező itáliai kereskedőket és az akadozó jövedelmüket a helyi lakosság sanyargatásával kibővítő nyugati zsoldosokat. Mindehhez külpolitikai kudarcok is társultak: Manuél halála után röviddel, 1180 végén vagy 1181 elején III. Béla magyar király visszahódította az 1167-ben elveszett Horvátországot, Dalmáciát és Szerémséget. Az ellenállás egy uralkodóházon belüli összeesküvésben öltött testet: Alexiosz féltestvére, Komnéna Mária és férje, a thesszalonikéi pronoiabirtokos Montferrati Rainer kaiszar (görög nevén Ióannész) utcai harcokat robbantott ki a fővárosban, de ezt leverték. Helyzetének megerősítése érdekében a régensnő III. Bélához fordult, aki még abban az évben elfoglalta Barancsot és Belgrádot. Keleten sem volt jobb a helyzet: II. Kilidzs Arszlán ikonioni szultán szeldzsukjai ugyanekkor elfoglalták Kotüaiont és a piszidiai Szozopoliszt. 1183-ban pedig a szerbek is fellázadtak: velük szövetségben a magyarok egészen Szófiáig törtek előre Nišen át. Az ellenállás Andronikosz Komnénosz, Manuél Iszaakiosz nevű testvérének a fia körül összpontosult. A latinellenességéről ismert Andronikosz ekkor Pontosz helytartója volt. 1182 tavaszán ért támogatóival Khalkédónba, és Andronikosz Kontosztephanosz flottaparancsnok átállásával akadály nélkül kelhetett át a Boszporusz túlpartjára. A hírre a lakosság fellázadt, és a latin lakosság ellen fordult: a népharagnak mintegy 60 000 nyugati esett áldozatul. A mészárlást az eliten belüli tisztogatás követte: Andronikosz Alexiosszal kivégeztette az anyacsászárnét, illetve megmérgeztette Maria Komnénét és a férjét. Alexiosz prótoszebasztosz is vérpadon végezte. Végül 1183 szeptemberében társcsászárrá koronáztatta magát, és a következő hónapban megfojtatta Alexioszt, akinek testét a tengerbe vettette. Jegyesét (vagy Türoszi Vilmos szerint feleségét), Franciaországi Ágnest is feleségül vette.
Külső hivatkozások Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Budapest, Osiris, 2003. ISBN 963-389-383-6 Magyar István Lénárd: Bizánc és a keresztes államok. In: Európa ezer éve: a középkor. (I. kötet) Szerk.: Klaniczay Gábor. Budapest, Osiris, 2005. pp. 347–356 Kristó Gyula: Magyarország története 895–1301. Budapest, Osiris, 2006.
293
I. Andronikosz bizánci császár I. Andronikosz (1122 – Konstantinápoly, 1185. szeptember 12.) bizánci császár (uralkodott 1183 októberétől haláláig), I. (Nagy) Mánuel unokatestvére, a Komnénosz-dinasztia hatodik tagja volt. Kalandos életutat járt be, mire megszerezte a trónt Mánuel fiától, II. Alexiosztól. Rövid uralkodása alatt terrorisztikus eszközökkel próbálta visszaszorítani az arisztokrácia hatalmát és feljavítani a bizánci államgépezet működését, de bel- és külpolitikája egyaránt kudarcot vallott, és végül a nemesség egy képviselője vette át hatalmát. Született: 1122, Konstantinápoly Házastársa: Anna Gyermekei: (Első, ismeretlen feleségétől három gyermeke született) Mánuel, (1145–1185?) Ióannész (1160 k. – 1185) Mária; Capet Ágnestől nem származtak utódai. Számos szeretője közül Theodóra Komnénétől két gyermekét ismerjük: Alexioszt, a grúz Andronikasvili család feltételezett ősét, illetve Eirénét, akit uralkodása alatt Mánuel törvénytelen fiához, Alexioszhoz adott feleségül. Uralkodási ideje: 1183. szeptember 24. – 1185. szeptember 12. Elődje: II. Alexiosz Elhunyt: 1185. szeptember 12. (63 évesen), Konstantinápoly Utódja: II. Iszaakiosz
Császári szolgálatban I. Alexiosz császár Iszaakiosz nevű, szebasztokratóri rangú fiának volt a gyermeke első, Eiréné nevű feleségétől. Kiváló képzést kapott, amihez megnyerő külső és kiváló katonai tehetség párosult. Nagybátyja, II. (Szép) János alatt 1141-ben a szeldzsukok fogságába esett, ahonnan csak a következő évben váltották ki. Unokatestvére, a vele körülbelül egyidős Mánuel udvarában is élvezte az uralkodói kegyeket. Konstantinápolyban azonban botrányos szerelmi afférba keveredett: unokahúgát, Eudoxia hercegnőt tette a szeretőjévé, akinek fivérei elől alig tudott elmenekülni. 1152-ben Kilikia élére nevezték ki, és miután nem sikerült bevennie Mopszuesztia városát, ismét a tartományba küldték.
Száműzetésben 1153-ban összeesküvést szőtt Mánuel ellen, amibe még az ellenséges II. Géza magyar királyt is bevonta: siker esetén Andronikosz Belgrádot, Barancsot és Ništ adta volna neki. A konspirációt azonban felgöngyölítették, Andronikoszt pedig börtönbe vetették. Számos sikertelen kísérlet után végül 1164-ben sikerült elszöknie, és meg sem állt Jaroszláv fejedelem halicsi udvaráig. Mivel Jaroszlávot sikerült a magyarok ellen hangolnia, bocsánatot nyert a császártól, és részt vett a következő évek magyarországi hadjárataiban. 1168-ban ismét kiesett a kegyekből, amikor nem volt hajlandó hűséget esküdni a bizánci trónörökössé kinevezett Béla hercegnek. Kilikiába küldték, ahonnan jobbnak látta Rajmund fejedelemhez menekülni Antiochiába. Itt elcsábította Philippa hercegnőt, a bizánci Mária császárné testvérét, amiért tovább kellett menekülnie. I. Amalrik jeruzsálemi király szívesen fogadta, és kinevezte Bejrút hűbérurává. A heves vérű Andronikosz ezúttal is elcsábított egy bizánci hercegnőt, III. Balduin király özvegyét, Theodórát, Mánuel unokahúgát. A veszélyesre forduló helyzetből kelet felé menekült szeretőjével: Núr ad-Dínhoz, a szír térség urához ment Damaszkuszba, majd hosszú útra indult: Perzsián keresztül, a Kaszpi-tenger megkerülésével, a Kaukázuson átkelve érkezett vissza a Fekete-tenger déli partvidékére, Oinaionba, a Komnénoszfamília fészkébe. Itteni kastélyából több betörést hajtott végre a szomszédos területek ellen, de egy alkalommal távollétében a trapezunti kormányzó rajtaütött a lakhelyén, elfogta Theodórát és két gyermeküket, akiket a fővárosba küldött. Ezt hallva Andronikosz 1180 elején személyesen ment Konstantinápolyba, ahol láncokat magára öltve könyörgött Mánuel előtt a bocsánatért. A császár kegyesen megengedte, hogy „családjával” visszatérjen Pontoszba.
A hatalomátvétel Mánuel 1180 szeptemberében meghalt, a trónon pedig kiskorú fia, II. Alexiosz követte. Alexioszt anyja, Antiochiai Mária és kegyence, Mánuel unokaöccse, Alexiosz Komnénosz prótoszebasztosz irányította. Nyugati orientációjukat a görög lakosság, hatalmukat a Komnénoszok nehezményezték;
294
ezzel párhuzamosan Magyarország és Anatólia felől egyaránt betörések érték a Birodalmat. A görögellenes párt vezéralakja Andronikosz volt, aki sereget gyűjtve Khalkédónba vonult. Az ellene küldött flotta parancsnoka, Andronikosz Kontosztephanosz átállt hozzá, így 1182 tavaszán átkelhetett a fővárosba. Az üdvrivalgó tömeg a városban tartózkodó nyugatiakra támadt, és több tízezreket mészárolt le. Andronikosz gondoskodott a politikai ellenfeleiről is: Mária anyacsászárnét és kegyencét vérpadra küldette Alexiosszal, és hasonlóképpen járt a kiskorú uralkodó korábban hiába konspiráló nővére, Komnéna Mária és férje, Montferrati Rainer. Andronikosz 1183 szeptemberében neveztette ki magát társcsászárrá, majd októberben csatlósaival megfojtatta Alexioszt, károsnak nyilvánítva a kettős kormányzást. A trónt elfoglaló Andronikosz a legitimitását megerősítendő feleségül vette Alexiosz jegyesét (vagy özvegyét), az Annának nevezett Capet Ágnest, VII. Lajos francia király lányát.
Uralkodása Andronikosz rövid uralkodása során minden téren erőszakos politikát folytatott, ami bizonyos területeken pozitívnak bizonyult, de a terrorisztikussá fajuló intézkedések összességében destabilizálták a császárságot. A könyörtelen fellépésnek köszönhetően megszűnt a hivatalok adásvétele, az állami intézményekben visszaszorult a korrupció, a megfélemlített adóbérlők visszaélései érezhetően csökkentek, az államigazgatásba pedig igyekeztek tehetséges hivatalnokokat felvenni. Andronikosz egyúttal harcot indított a mintegy egy évszázada a haderő gerincét képező földbirtokos arisztokrácia ellen is, érzékeny károkat okozva a bizánci seregnek. Agresszív fellépése lázongást és összeesküvéseket váltott ki a nemesség köréből, ami fokozta a császár bizalmatlanságát, és mind véresebb eszközök alkalmazására készették: a tömeges kivégzések nem voltak ritkák Andronikosz idején. A brutalitás a császári családot sem kímélte, így nem meglepő, hogy egyik rokona, Iszaakiosz Komnénosz 1184-ben Ciprusra menekült, ahol császárrá kiáltotta ki magát. Andronikosz a sziget elszakadása ellen nem tudott mit tenni, így Iszaakiosz baráti körén töltötte ki bosszúját. A külpolitikai helyzet sem alakult túl biztatóan, amin nem változtatott, hogy 1184-ben Andronikosz felvette az 1171-es háborúval megszakadt kapcsolatot a Velencei Köztársasággal, illetve a Szíriát és Egyiptomot egyesítő Szaladin szultánnal. A Mánuel szövetségesévé vált magyarok és hűségére kényszerített szerbek már Alexiosz uralkodása alatt fellázadtak, és 1183-ban Nišig és Szófiáig törtek előre. III. Béla 1185-ben ismét idáig jutott, miközben Nemanja István szerbjei délen ragadtak el több területet Bizánctól. Zetát (másképp Diokleiát/Duklját) elfoglalásva egyesítették Raškával, létrehozva Szerbiát. Az elégedetlen bizánci nemesség egy régi ellenfelet is megkeresett: a dél-itáliai normannok királya, II. Vilmos örömmel ragadott kardot hívásukra. A normann flotta elragadta Korfut, Kephaléniát és Zakünthoszt, miközben az Épeiroszban partra szálló katonák 1185 júniusában bevették Dürrakhiont. Akadálytalanul vonultak Thesszalonikéig, amit a tenger és a szárazföld felől támadva néhány hét alatt bevettek: augusztus 24-i diadalukat a városlakók brutális lemészárlásával koronázták meg. Ezután megindultak Szerrhész és Konstantinápoly felé.
A bukás A normannok közeledésének és brutális thesszalonikéi győzelmüknek híre iszonyú pánikot keltett a Konstantinápolyban, a császár pedig igyekezett minden sereget a főváros közelében összegyűjteni, hogy kivédje a csapást. Míg ezt szervezte, a Mánuel oldalán felemelkedett Iszaakiosz Angelosz a letartóztatás elől a Hagia Szophiába menekült, ahonnan fellázította a lakosságot. Az őrjöngő tömeg megtámadta a visszatérő Andronikoszt, és napokon át a legkegyetlenebb módokon kínozta holttestét: haját és fogait kitépték, egyik szemét kinyomták, forró vizet öntöttek az arcába; végül a Hippodromba vitték, ahol nyugati zsoldosok tovább kaszabolták. A borzalmas procedúrát a holttest kettészakítása pecsételte meg. Andronikosz halálhírére társcsászárrá fogadott fiát, Ióannészt saját katonái gyilkolták meg Trákiában, Manuél nevű fiát pedig megvakították. A trónt Iszaakiosz Angelosz szerezte meg. A két évtizeden belül kialakuló Trapezunti Császárságot I. Andronikosz utódai kormányozták megszűnéséig.
Külső hivatkozások Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Budapest, Osiris, 2003. ISBN 963-389-383-6 Magyar István Lénárd: Bizánc és a keresztes államok. In: Európa ezer éve: a középkor. (I. kötet) Szerk.: Klaniczay Gábor. Budapest, Osiris, 2005. pp. 347–356 Kristó Gyula: Magyarország története 895–1301. Budapest, Osiris, 2006.
295
Esztergom A Vármúzeum a Magyar Nemzeti Múzeum filiáléja, az esztergomi vár bástyarendszerének déli pontján található a Szent István tér 1. szám alatt. A feltárt királyi palota megmaradt helyiségeit mutatja be, a palota termeiben berendezett kiállításból pedig Esztergom vár története, múltja ismerhető meg. A Várhegy déli részén található az Árpád-házi királyok, majd pedig az esztergomi érsekek palotájának maradványai.
Rövid története
A vár bazilikától délre eső része
A Várhegy Esztergom egyik legfontosabb idegenforgalmi vonzereje. Géza fejedelem és fia, István király uralkodása ideje alatt a Vár a legfontosabb székhellyé vált, majd az egyházszervezet kialakításakor az érsek székhelye ugyancsak az esztergomi vár lett. István király Szent Adalbert tiszteletére székesegyházat alapított. Imre király lemondott a várról az érsek javára, ekkor Esztergom királyi székhelyből érseki várossá alakult. IV. Béla a királyi székhelyet Esztergomból Budára helyezi át. Az Árpád-ház kihalása után bekövetkezett trónutódlási harcokban a vár is sokat szenvedett. Telegdi Csanád, Szécsi Dénes érsekek, Vitéz János, továbbá Hyppolit, Bakócz Tamás és Szathmáry György érsekek neve fűződik a nagy felújításokhoz, építkezésekhez. A mohácsi vész után az erődítési munkák váltak egyre fontosabbá. Török, majd kurucok vették be többször a várat. 1761-ben Mária Terézia visszaadta a várat Barkóczy Ferenc érseknek. A múzeum a II. világháború előtt is látogatható volt, 1971 óta tartozik a Nemzeti Múzeum kezelésébe. [2] A VÁR TÖRTÉNETE http://www.mnmvarmuzeuma.hu/vartort.htm Esztergomot ma is kellemessé és városiassá tevő elemek a római kortól kezdve állandóan lakókat vonzottak erre a Kelet- és Közép-Európa között közlekedő kereskedők útvonalán mindig kikerülhetetlen helyre. Piacáról már a korai középkorban megemlékeznek a Regensburg és Prága felé tartó arab kereskedők, s helyzete, jelentősége magától értetődővé tette, hogy a honfoglaló magyarság fejedelmi törzse igényt tartson rá. Ez időtől veszi kezdetét a Várhegy mindmáig folyamatos történelme, amely mintegy magába sûríti Magyarország történelmét is. 971 táján került a fejedelmi trónra Géza, aki az esztergomi várhegyet választotta szálláshelyéül. Itt született István király. A fejedelmi vár első temploma a Szent István protomártír templom lehetett, amely a Passauból érkezett térítők tevékenységére vezethető vissza. István Király idején a vár a király legfontosabb székhelyévé válik.
296
A XI. század első évtizedében, a magyar egyházszervezet kialakításakor az érsek székhelyül ugyancsak az esztergomi várat, a várhegy északi részét kapja. Szent Adalbert tiszteletére bizonyára már 1010 táján épülni kezd az első székesegyház. István király életében fontos diplomáciai és belpolitikai intézkedések színhelye volt a vár. Könyves Kálmán idejétől kezdve, a XII. század végéig Esztergom jelentősége ismét megnő, állandóan királyi székhelyként szerepel. 1147-ben itt fogadja II. Géza a keresztes haddal a Szentföldre tartó III. Konrád német császárt és VII. Lajos francia királyt. 1189-ben, III. Béla uralkodása idején, ugyancsak a Szentföldre tartva, I. (Barbarossa) Frigyes német császár vonul át Esztergomon. A XII. század folyamán újjáépült a Szent Adalbert-székesegyház. A templom nyugati részét ezután építették: főkapuja, a Porta Speciosa 1183, Jób érsek hivatalba lépése és 1196, III. Béla halálának éve között készült el. III. Béla idején újjáépült a királyi palota. 1198-ban Imre király lemond a várról az érsek javára. Ekkor indul meg az a folyamat, amelynek során Esztergom királyi székhelyből érseki várossá alakul. 1241-42-ben a spanyol Simon ispán sikeresen tartotta magát a királyi várban, miközben a tatárok a királyi várost elpusztították. Ennek nyomán 1249ben IV. Béla egy időre a várhegy jól védhetőnek bizonyult falai közé telepíti a királyi város polgárságát, ugyanekkor végleg lemond a királyi palota használatáról az érsek javára. A XIV. század elején az Árpád-ház kihalása után bekövetkezett trónutódlási harcokban és az oligarcháktól a vár is sokat szenvedett. 1301-ben Németújvári Iván bán foglalta el. 1304-ben Vencel cseh király vette be ostrommal, fosztotta ki és tartotta egészen 1307-ig. A várhegy épületeit nagy károk érték e viszontagságok során, s maga a Szent Adalbert-székesegyház is csak Telegdi Csanád érsekségének (1330-1349) kezdetén állt közel a befejezéshez. 1403-ban Zsigmond király, 1440-ben I. Ulászló ismét ostrommal vette be a várat, amit nyilván újabb építkezések követtek. 1450-53 között Széchy Dénes érsek (1450-1464) építtette újjá a székesegyházat, majd utóda, Vitéz János (1465-1472) kezdte meg a reneszánsz érseki palota kiépítését a középkori királyi palota átalakításával. Bonfini történeti mûve szerint "a várban tágas ebédlőtermet emelt, az ebédlőterem előtt pedig vörös márványból fenséges, emeletes folyosót építtetett. Az ebédlőterem végéhez a Sibillák csúcsíves boltozatú szentélyét csatoltatta, ahol valamennyi Sibillát megszámlálhatjuk. Az ebédlőteremben nemcsak sorban valamennyi magyar király, hanem szittya őseik is láthatók. Továbbá csináltatott melegvizû és hideg fürdőket, meg kettős kertet, melyet tornácokkal ékesített, felül pedig folyosóval koronázott. Ezek között pedig a sziklánál kerek tornyot emelt, melyet különféle termekre és szobákra osztottak, fent pedig változatos ablakok díszítettek, s amelyben kápolnáról is gondoskodott. Majdnem mindig itt lakott maga is, mert ez a Duna fölé emelkedvén, kellemes kilátást és a kertektől eredő gyönyörûséget nyújtott, a hely pedig bölcselkedésre és szemlélődésre felettébb alkalmas." Estei Hyppolit (1487-1497) érseksége idején, majd az özvegy királyné, Beatrix beköltözésekor tovább folyik a reneszánsz palota építkezése, amelyet Bakócz Tamás (1497-1521) és Szathmáry György (1521-1524) érsek is folytat. A mohácsi vész után alapvetően megváltozik az esztergomi vár jellege: ha eddig a reneszánsz székhely kialakítása volt a cél, most az erődítési munkák válnak egyre sürgetőbbé. 1543-ban a vár a török kezére került. 1596-ban a királyi seregek visszaveszik a várat, amely 1605-ben ismét török kézre kerül. Valószínûleg ekkor töltötték fel földdel a királyi palota helyiségeit. 1683-ban a töröktől való visszafoglalás után, majd nem sokkal később 1706-ban, amikor Rákóczi kurucai veszik be, újabb ostromokat szenved a vár. 1761-ben Mária Terézia visszaadja a várat Barkóczy Ferenc érseknek (1761-1765). Azonnal nagyszabású tervek készülnek a várhegyen felépítendő barokk főpapi rezidencia számára, s megindulnak az első romeltakarító munkálatok. A középkori épületmaradványok nagy részét ekkor bontják el. Rudnay Sándor érsek (1819-1831) idején kezdik el a mai székesegyház épületét. 1934-1938 között került sor a királyi palota romjainak feltárására. Az ásatás Lepold Antal kanonok és Gerevich Tibor professzor irányításával folyt, s a még napjainkban is példamutatónak számító helyreállítást a Mûemlékek Országos Bizottságának építésze, Lux Géza végezte. Újabb feltárásokra és helyreállításra az 1960-as években került sor.
297
Porta speciosa http://hu.wikipedia.org/wiki/Porta_speciosa
A porta speciosa magyarul ékes kaput, gyönyörűséges kaput jelent. A középkorban Esztergomban és Pannonhalmán neveztek így kapukat.
Az esztergomi porta speciosa Magyarország egyik legjelentőseb szobrászati emléke az esztergomi porta speciosa, ami az 1010 körül épült Szent Adalbert Székesegyház nyugati díszkapuja volt. Maga a templom a török időkig állt, alapjai a mai Bazilika építéséig megmaradtak. Barkóczy érsek idejében a Várhegyen talajegyengetéseket végeztek, amitől az ott álló minaret összedőlt, összetörve ezzel a díszes főkaput. Így csak négy-öt töredéke maradt ránk. 2009 szeptemberében a vízivárosi Hévízi bástya régészeti feltárása során is előkerült egy fehérmárványból készült mondatszalagnak a töredéke a porta speciosából. Szerencsére a baleset előtt készült róla részletes leírás. Ma darabjai a királyi várban működő Vármúzeumban tekinthetőek meg. Mellette van kiállítva egy harmadméretben rekonstruált, 1930-as évekbeli maketten a kapu teljes alakja.
Esztergom, székesegyház, Porta Speciosa, 1185-1196 (XVIII. századi olajkép alapján, Esztergom)
A porta speciosa rekjonstruált makettje
Leírása A kaput valószínűleg nyugati mesterek faragták erős bizáncias pompával, vonalvezetéssel. Először az oszlopok, és a díszítő faragások, oszloptartó oroszlánok, sasok készültek el. Az eredeti terveket azonban III. Béla idejében (valószínűleg 1190 körül) módosították. Ekkor új, márványberakásos képekkel díszítették, az eredeti faragásokat is felhasználva. A kapu két oldalán egymás alatt szentek és próféták alakjai láthatóak, valamint megjelenik rajta a király, III. Béla és Jób érsek portréja is. A vörösmárványból készült timpanonon Szent István látható, amint Szűz Máriának ajánlja fel Magyarországot. A Madonnától balra Szent Adalbert alakja jelenik meg. A szemöldökfa alján két angyal fog közre egy kereket, valamint kivehető a vár és a székesegyház stilizált képe is. A kapu bélletét egymást váltó vörös- és fehérmárványból készült sorok díszítik. Fontossága abban rejlik, hogy ez az első ábrázolás, amin Szent István és Szűz Mária együtt szerepelnek, hitelesíti István király országfelajánlását. Ezen felül tanúja a korabeli politikai viszonyoknak is. Megfigyelhető, hogy kínosan ügyel az állami és egyházi motívumok, alakok egyensúlyára.
298
Bodorkós Imre:
A XI. századi Magyar-Szentszéki kapcsolatok
I. Államok közötti kapcsolatok Egy országnak minél több támogatója van, annál biztosabb alapokon áll, annál nagyobb biztonságot és jólétet élveznek a lakók. Az ókortól megfigyelhető, hogy a birodalmak, államok önmaguknak mindig kerestek szövetségeseket. Ezek között a szövetséges országok között szorosabb kapcsolat alakult ki. Ha valamelyik ellenséges támadást viselt, vagy szükséget szenvedett, akkor a másik ország segítségére számíthatott. Különösen fontosnak bizonyult ez az összefogás, ha a támadó hatalmak az állam erejét felülmúlták, és így a segítség az állam létének fennmaradását is szolgálta. A történelem folyamán olyan szövetségek is létrejöttek, amelyek egy közös célt szolgáltak. A cél sokféle lehetett: főként a támadások elhárítása, de felfedezhetünk olyan szövetségeket is, melyeknek célja a szövetséges államok jólétének megteremtése volt. Előfordult, hogy ezek az együttműködések sokszor terheket is raktak ezekre a "nemzetközi" kapcsolatokban részvevő országokra. Az előny mellett viselni kellett a hátrányos terheket is. Bár mindenképpen előnynek kell tekinteni a kapcsolatok folyamán a kölcsönös segítségnyújtást, de az együttműködő országok közül valamelyiket megtámadták, akkor köteles volt a szövetséges segítséget nyújtani. Ha a másik ország természeti csapás miatt szűkölködött, köteles volt annak érdekében segíteni, hogy a baj terheit csökkentsék. Ezek a szövetségek, együttműködések néha jelentős többletköltséggel jártak, melyeket a másik félnek természetesen viselni kellett. Olykor ezekben a szövetségekben kis államok el is tűntek. Gyakran előfordult, hogy a nagy szövetséges beolvasztotta, vagy tartományi szintre süllyesztette le szövetségesét. Indokolhatta ezeket a lépéseket az a tény is, hogy az adott ország jó fekvéssel, természeti javak bőségével is rendelkezett. Így a bekebelezés előnyökkel járt annak az országnak, amely ezt a tettet végrehajtotta. Sokszor nem is került ez a cselekedet nagy erőfeszítésbe, mert a kis ország belátta, hogy a függetlenségét megőrizni nem tudja. De a történelem folyamán történtek olyan események is, mikor a kis államok az egykori szövetségessel szemben a végsőkig védték függetlenségüket. Néha sikeresen, de legtöbbször eredménytelenül. Az eredmény vagy a békés egybeolvadás lett, vagy pedig a függetlenségi küzdelmekben elvérzett a kis nemzet, így eltűnt a történelem színpadáról. A történelem folyamán gyakori eset volt, hogy az uralkodók gyermekei friggyel erősítették meg a fennálló vagy éppen létrejövő kapcsolatot. A házasságkötés - szinte érdekből - a két ország szorosabb kapcsolatát eredményezte, alapjai is megerősítést nyertek. Itt is fennállhatott azonban a veszély, hogy ha egyik vagy a másik félnek nem született több utóda, a közös uralkodó (vagy a házastárs) személye által egyesült a két ország.
299
II. A Szentszék és Magyar Állam közti kapcsolatfelvétel előzményei, kezdetei 1. Magyarország az ezredforduló táján belátta, hogy államiságának elismerése függ más nemzetektől is. Kapcsolódni kellett olyan hatalomhoz is melynek jelentősége nagy volt a korban. Népünk számára két út kínálkozott: vagy a német császár Birodalmának legyen tagja az ország, vagy pedig az Apostoli Szentszék felé integrálódjon hazánk. E gondolattal Géza fejedelem is foglalkozott, a kezdeti lépéseket az ő érdemeihez sorolhatjuk. Az érdemi lépések István királynak köszönhetők. Felvetődött előtte a lépés szükségessége: törekedni kell a Német-Római Császársággal a jó viszony fenntartására, de ne alakuljon ki az a helyzet, hogy az ország alárendelt legyen a Birodalomnak. Mindenképpen elkerülendőnek tartotta azt, hogy az ország a császársággal szorosabb vagy csak laza vazallusi rangba kerüljön. Ezt a lépést tehát István mindenképpen ki akarta zárni a lehetőségek sorából és a Szentszék felé fordult inkább. 2. III. Ottó császárról feljegyzi a történetírás, hogy keresztény eszmei alapokkal kívánta uralmát megszilárdítani. Sok látványos címet viselt, igyekezett ezek számát gyarapítani. Úgy gondolta, így kifejezheti hatalma fenségét és nagyságát. Többek között ilyen címeket, megszólításokat alkotott magának: servus Jesu Christi (Jézus Krisztus szolgája), dilatator (hitterjesztő). Utóbbi címe mögött talán az is rejtőzhet, hogy a környező országok megtérítésének folyamatában tevékeny szerepet próbált vállalni. 3. Péter utódaként a római püspöki székben II. Szilveszter pápa ült. Auricalli Gerbert korának kiváló tudósa volt, 999-ben választották pápává. Úgy gondolta, hogy ő mint a világ legnagyobb lelki hatalmának evilági megjelenítője és a német-római császár - az akkori Európa legnagyobb világi uralkodója - kapcsolataikat szorosabbra fűzik. Ők ketten jelentős világi és lelki hatalommal rendelkeztek, így a világ eredményesebb kormányzását megvalósíthatják, és a keresztény hitet eredményesen terjesztik. A hit terjedése által mind több ember ismeri meg Isten igéjét, és a hit alapigazságait. A két hatalom - pápai és császári - közötti szoros kapcsolat biztosítéka volt, hogy II. Szilveszter pápává választása előtt a császár tanítómestere volt, a kapcsolatot ápolták ebben az időszakban is. legjelentősebb irat, ami jól megvilágítja ezt az együttműködést a lengyel királyság függetlenné válása volt. A lengyel állam a Német-Római Birodalom hűbérese volt. Boleszláv lengyel fejedelem a pápához fordult. Azt szerette volna elérni, hogy a pápa adjon neki királyi címet, és az egyházi szervezetet függetlenítse a Birodalom hierarchiájától. A pápa és a császár úgy állapodott meg, hogy a pápa függetleníti az egyházszervezetet, amit önálló érsekség felállításával nyilvánított ki. A császár pedig királyi címmel, és a hűbéri alárendeltség feloldásával ruházta fel. Egyes történészek elképzelhetőnek tartják azt a tényt, hogy a lengyel függetlenség elismerése szinte törvényszerűen magával vonta a magyar államszervezet függetlenedésének sikerét a Német-Római Birodalomtól. 4. Ottó császár 1000. őszén visszatért az Örök Városba. Feltételezhetően a császár azért látogatott Rómába, hogy a pápa szándékát jóindulatúan befolyásolja. István fejedelem (dux) koronát és királyi címet (rex) kért a pápától. Ottó - mivel István rokona volt - támogatta e kérelmet. A pápa örömmel fogadta a magyar küldöttséget, valószínű, hogy a császártól ismerte már István tetteit. Hartvik püspök legendája feljegyzi azt a kis történetet, amelyet valószínűleg a pápa mondhatott a követeknek. "Én csak apostoli vagyok, de a ti leendő királyotok apostol. A magyar fejedelemnek koronát küldött, áldását adta az egyházszervezet felállítására, és a születő államot az Apostoli Szentszék védnöksége alá vonta. A korona küldése fontos mozzanata volt az államiság elismerésének. Hiszen aki adományozta a koronát, annak tartozott a függőség elismerésével az aki ebben az elismerésben részesült. A pápától kapott korona jelképeket hordozott: Az országot István felajánlotta, de nem hűbéri értelemben. A pápa befogadta őt a független államok sorába, de István és utódai a Szentszék felé tartoztak egy bizonyos adó megfizetésével. Így csupán az Apostoli Szentszéknek tartozott István tisztelettel. Ezzel a döntésével hasonlóvá vált ahhoz az evangéliumi példabeszédben szereplő emberhez, aki országát sziklára építette.
300
III. Szent István király uralkodása Istvánt egyes feltételezések szerint 1000-ben, ám egyes történészek más történelmi forrásokra hivatkoznak, hogy István fejedelmet 1001-ben koronázták meg, és lett az ország első királya. Egyre több történész vallja azt a nézetet, hogy az utóbbi időpont a helytállóbb. Szigorúsággal, erőslelkűséggel lépett trónra. Személyiségét jellemezte a mély hit, uralkodói bölcsesség. Tulajdonságaiban különbözött apjától. A kereszténységet nem politikai okból, hanem meggyőződésből vette fel. Az országot is ebben a szellemben irányította a keresztény értékek tisztelete, követése felé. Uralkodásának kezdetén meg kellett védeni a kereszténységet és a nyugati politika létjogosultságát az ország vezetőivel szemben. István, mint király a világi uralkodás kettős feladatkörének, a bírói és a hadvezéri feladatoknak egyaránt megfelelt. Bíróként az ország törvényei alapján az ország alapját és a társadalom rendjét megvetette.
1. Az önálló egyházszervezet felállítása Az Egyház önálló szervezetének felállítása is István egyik jelentős érdemeihez sorolandó, a hazai hierarchia felállításában kiemelkedő szerepet bízott rá a Gondviselés. A XI. század elején megszokott, bevett dolog volt, hogy az egyházszervezetet a Szentszék építi fel az új államban. Ezek szerint a püspökségek, érsekségek, apátságok, apácakolostorok létesítése az Egyház feladata lett. Különleges engedményeket a pápa azonban tett, feltéve ha megfelelő indokkal rendelkezett a kérelmező. Talán nem is gondolnánk azonnal, hogy az egyházszervezet felépítése milyen nagy jelentőséggel bír az ország függetlensége szempontjából. Óriási a szerepe, mert ha az egyházi hivatalokat (egyházmegyéket) külföldről irányítják, a függés nagy hatással van az ország függetlenségének létezésében, vagy megszűntében. Ha például a magyar püspökségeket például német érsek irányítaná, az egyházi közigazgatásban megjelennének - akarva, akaratlanul is - a Német-Római Birodalom érdekei. Ennek a lehetséges esetnek kizárását alátámasztja az tény is, hogy ebben a korban a püspök feladatai nem kizárólagosan lelki jellegűek voltak. A püspök gyakorolta a bírói jogot is, sőt háború esetén még hadvezéri feladatok is hárultak rá. Belátható milyen okok tették ezt a lépés kiemelkedő fontosságúvá. Valószínűleg maga II.Szilveszter is látta ennek a veszélynek a létét, és így a magyar követeknek ezt kérését is teljesítette. Ezeket a jogokat a pápa az új királynak adományozta. Kivételes döntését alátámasztotta az a tény is hogyha ő pápai legátust küld, mint személyes követét, de abban a magyarok láthatták volna az idegen hatalom, uralom megtestesítőjét a Szentatya által küldött legátusban. Ebből az érvből kifolyólag úgy lép a Szentatya, hogy a magyar király kiváltságos jogává teszi ezt a hatalmat. Ennek eredményeként a nemzeti önérzetüket túlságosan féltő csoportok sem ellenzik a kapcsolatok építését.
Esztergom 1001 Kalocsa
1002
Veszprém
997-1000
Győr
1001-1009
Pécs
1009
Eger
1009
A fenti táblázat a Szent István által alapított egyházmegyék közül azokat mutatja, melyek alapításáról pontos, vagy megközelítő adattal rendelkezünk. A Csanádi püspökség, az Erdélyi püspökség, Bihari püspökség, és a Váci püspökség alapítását 1018-1038 közöttire tehetjük. Az 1002. évben alapított kalocsai püspökséget István király a pápa jóváhagyásával érseki rangra emelte. A püspökségek sorában a váci püspökség alapítása esik az 1038-as időponthoz a legközelebb, valószínűleg ez az utolsó István király által alapított püspökség. Az egyházmegyék szervezetén kívül a hitterjesztés fontos intézményei voltak a szerzetesi kolostorok. Pannonhalmán, Pécsváradon, Bakonybélben,
301
Zoboron apátságok férfikolostorokat alapítottak. Veszprémvölgyben pedig apácák részére létesítettek női zárdát. Itt görög nyelvű apácák élhettek, mert az alapítólevél görög nyelven íródott, hogy a nővérek is megérthessék.
2. A Szentszék által Istvánnak juttatott jogok Mint fentebb említést nyert, első királyunk a Szentszéktől különleges legátusi jogokat kapott. Sőt, a legátusok közötti rangokban is a legmagasabbat nyerte el, az ú.n. legatus de latere (pápai oldalkövet) címet. Törvényes utódai e kiváltságára hivatkoztak, amikor az egyházat át- és újjászervezték. A XII. század történetírói azt a tényt jegyzik fel, hogy Szent István az "Apostoli Szentszék beleegyezésével és jóváhagyásával gyakorolta e jogait: törvényesen alapított püspökségeket, és az ő közreműködésével az esztergomi érsek is jogosan foglalta el székét." A király számos alkalommal él legátusi joghatóságával, és az általa alapított intézményeket különböző előjogokkal ruházta fel. A legtöbb és legjelentősebb kiváltságot a pannonhalmi bencés apátság kapta. Az apátság egyetlen főpapi szék, püspökség alá sem tartozott, és a szerzetesek az apátot maguk választották. Különböző jogokkal ellátott más szerzetesi intézményeket, melyeket ő alapított. De az apostoli követi címe személyéhez volt kötve, az utódai ezzel a jurisdictioval nem élhettek. Ezt a történelmi emlékek egyértelműen bizonyítják. Szent Istvánnak ezt a különleges kitüntetését megőrizte az ország címerében használt apostoli (kettős) kereszt használata. Ez a kiváltság abban a korban csak keveseknek adatott meg.
3. Szent István kapcsolata II. Szilveszter pápa utódaival I. Szilveszter pápa 1003. május 12-én elhunyt. Utódaiként szent István uralkodásának idején XVII. János, XVIII. János, IV. Sergius, VIII. Benedek, XIX. János, IX. Benedek követték. Feltételezhető, hogy a Magyar Királyság minden egyes Péter-utóddal szoros kapcsolatot tarthatott fenn. A Szentszék hivatalaival és a pápa személyével követek útján érintkezett. A Szentszékhez "akkreditált" magyar követekről nincs értesülésünk, ugyanis feljegyzésekben sehol nincs említés róluk. De pápai követről a pécsi püspökség alapítólevele tanúskodik. Ez az 1009-ben kiállított okmány szól egy Azo nevű legátusról. A fent említett pápák közül különösen jó kapcsolat alakult ki XVIII. Jánossal. A feljegyzések tanúsága alapján István személyesen is elzarándokolt Rómába. A pápának értékes ajándékként egy miseruhát adtak át. "A király és felesége egy csodálatos miseruhát adtak az apostoli Jánosnak."
4. Szent István uralkodásának utolsó évei Szent Istvánt államalapító királyként tisztelhetjük, akit jellemzett az országért fáradhatatlan tenni akarás. Az ország kormányzását áthatotta a buzgó ima. Nemcsak a nemzet előtt vált példaképpé életében. A kor királyai is úgy tekinthettek rá, mint a keresztény király eszményképére. De uralkodásának utolsó éveit az utódkeresés gondjai hatották át. Imre herceg halála keserűséggel, félelemmel, de nem reménytelenséggel töltötte el. Az utód kiválasztásánál arra törekedett, hogy aki őt a trónon követi az általa lerakott alapra építsen, és az uralkodás feladatában is Isten akaratát kövesse. 1038. augusztus 15-én halt meg, halála előtt országát a Szent Szűz oltalmába ajánlotta, akit azóta népünk, mint hazánk Pártfogóját tiszteli.
IV. A kapcsolatok alakulása 1038 és 1077 között 1. Szent István közvetlen utódai Szent István 1038-ban bekövetkezett halála után a magyar trón betöltéséért két jelölt, Orseolo Péter (1038-1041 és 1044-1046) és Aba Sámuel (1041-1044) harcolt. Mindketten István rokonai voltak, és jogosultnak érezték magukat, hogy a trónt elfoglalják. A két jelölt közti trónviszály még az ország létét is veszélyeztette. IX. Benedek pápa (1032-1045) Péterben látta István méltó utódját. Úgy gondolta, hogy a magyar trónon Istvánhoz méltó utód fog ülni. A pápa benne látta a magyar nemzet védőjét, és a katolikus Egyház támaszát. Péter alaposan rácáfolt a pápa feltételezésére. A magyar nép szemében Péter gyűlöletessé vált, trónon maradását sem a császár, sem a Szentszék nem tudta megvalósítani. A trónra végül a császár segítette vissza, a letett hűbéreskü után. Emiatt a pápa szemében Péter megvetett lett, és az eddig élvezett kitüntető gondoskodását a Szentatya megvonta tőle. Aba Sámuelben viszont, aki három évig is uralkodott, nem voltak megtalálhatók azok a tulajdonságok, melyeket az ország kormányzása megkívánt volna.
302
2. I. András (Endre) (1046-60) A névhasználat terén sokszor bonyodalom támad. András név használatos az Endre név helyett, mert az Árpádkor oklevelei is, Anonymus és Kézai is mindig Andrást használ. Trónraléptekor sok megoldandó feladat várt az új királyra. A pogánylázadás okozta bajok orvoslása is rá várt. Első parancsai között szerepelt az az óhaja, hogy az alattvalók hagyjanak fel a pogány életformával, szokásokkal, és kövessék a keresztény hit útját. III. Henrik német-római császár a Pétertől kapott hűbéreskü alapján megtámadta az országot. A király először békés tárgyalások útján, de ezek eredménytelensége miatt fegyveres úton is védelmezte az ország területét és lakosságát. A támadások 1051-52-ben történtek. András király kérte a pápát, hogy személyes hatalmával bírja rá a császárt: azonnal hagyja el az ország területét. IX. Leó pápa (1040-1054) személyesen megjelent a császárnál Pozsonyban. Személyében hazánk földjén először járt pápa. A békeközvetítése eredménnyel járt, a császári csapatok 1052. augusztusában elhagyták az országot, lemondtak arról, hogy a hűbéri jogaikat érvényesítsék. A császár ugyanis 1051-ben már csúfos vereséget szenvedett a magyaroktól. Békekötéssel megoldható lett volna mindkét fél helyzete, de a császár ezt a lépést nem volt hajlandó megtenni. Ellenkezőleg, stratégiailag jobban átgondolt hadjáratra törekedett. Így 1052-ben Pozsony vára ellen támadt. A várt hadi sikerek nem a remények szerint alakultak. A császári sereg bár jól felszerelt volt nem tudta a várat bevenni. A pápai krónikás feljegyzi azt a tényt, hogy a pápa követe sikertelen volt a béke kieszközlésében, a pápa személyesen jelent meg a császári táborban. Valószínűleg a hadi sikertelenségek is, de a pápa szavai főképpen a császárt a béke választására késztették. András király a pápa felé vállalt adófizetési kötelezettségét nem teljesítette, ami azonban nem vont maga után súlyos büntetéseket. Így gondolhatjuk azt, hogy IX. Leó fontosabbnak tekintette a függetlenséget, mint a német császár nagyravágyó terveit. A pápa utazása nagy jelentőséggel bírt, a magyar király kérésére nagy utazást tett. Fontosnak tartotta az igazságos békét, és hazánk függetlenségét. Ez a békeközvetítő látogatása az egész világ előtt hazánk politikai tekintélyét növelte.
3. I. Béla (1060-1063) I. Béla uralkodása alatt a pápasággal való kapcsolatunkról feljegyzés nem tanúskodik. a belső ügyek Uralkodása főként rendezésére irányult. A kevés fennmaradt forrás ellenére emléke mély nyomot hagyott a magyar nép lelkében. A király intézkedéséről valószínűleg azért nincs adatunk, mert uralkodása alatt figyelemreméltó (jelentős) esemény nem történt, egyébként a király uralkodása is rövid ideig tartott.
4. Salamon (1063-1074) Salamon uralodása alatt az országban a német befolyás megerősödött. A királyt is a császár katonái segítették trónra. A társadalmi tagozódás korában fontos szerepet játszott. Kizárólag az uralkodóház tagjai vehettek részt a politikai életben. A hatalom gyakorlása így sokszor kontrollálatlan maradt. Egyedül a püspökök voltak jogosultak az intelem jogával élni. A király ezért sokszor mellőzte azokat a viselkedési formákat, melyeket a kor egy keresztény királytól elvárt volna. Erről tanúskodik VII. Gergely pápa (1073-1085) levele is. A levél elején mindjárt utasítja arra, hogy tekintsen István király érdemeire. "Mivel a királyi erkölcsök útjáról letértél, szent Péter jogait, mennyiben tőled függ, megrövidítetted és elidegenítetted.... szent Péter kegyére és a mi jószándékunkra nem számíthatsz.....(El kell ismerned), hogy az ország jogarát apostoli és nem királyi felség jóvoltából nyerted." Salamon erre nem hallgatott, és továbbra is a császári udvar kegyét várta, azért esedezett. Sőt az ország lakóinak elégedetlensége miatt Pozsony várába menekült.
5. I. Géza (1074-1077) Rövid uralkodása idején kiváló uralkodónak bizonyult. Viszonylag külpolitikai fenyegetettség nélkül kormányozta az országot. VII. Gergely és IV. Henrik közötti ellentétek egy időre szüneteltették a német veszélyeztetettséget. A pápa bár elméletben hangoztatta, hogy Magyarország a "Római Szent Egyház tulajdona", de csak a Péter széke iránti köteles tiszteletet követelte meg. VII. Gergely pápa Gézához már más hangnemben ír, ha a Salamonnak írt levelével hasonlítjuk össze. "Sok jót hallottunk felőled, dicséretes tetteid híre eljutott hozzánk. Ezért szeretünk és hisszük, hogy Magyarországnak saját szabadsága állapotában kell megmaradnia, más ország királyainak nem lehet alávetve, csak a Római Egyetemes Anyaszentegyháznak, mely alattvalóit gyermekei gyanánt öleli magához....a római egyház követeire legyen gondod, kik hozzád fognak érkezni, nekik engedelmeskedjél." A pápa nem
303
ismeri el állandó jellegűnek Géza uralmát. Ki is jelenti, hogy uralkodását ideiglenesnek tekinti. Követet küld hazánkba, aki az üzenetet hozza, mely szerint kéri, hogy a vetélytársak (Géza és Salamon) egymással béküljenek ki. A pápának a legfontosabb tehát az ország függetlensége volt. Szembetűnő, hogy a Szentatya nem tartotta fontosnak azt, hogy a méltatlan királyt megfossza trónjától. Az utódot sem jelöli ki, és a szokásos hűségesküre sem kötelezi. Ezekből láthatjuk, hogy a Magyarország feletti fennhatóságnak - a történeti feljegyzések tanúsága alapján - a Római Szentszék is pusztán egyházi és erkölcsi természete tulajdonított.
V. Hazánk és az Apostoli Szentszék viszonya 1077 után Szent László (1077-1095) A király megválasztása után bejelentette azt a tényt, hogy a magyar trón újból be lett töltve. Nehemiás esztergomi érsek kapta azt a kitüntető feladatot, hogy ezt a pápával közölje. A pápa ezt az ígéretet tette: " Lászlót saját és országa hasznára az Apostoli Szentszék egész tekintélyével és szeretetével támogatni fogja." Az új király ígéretet tett, hogy a hitet és a Szentszéket engedelmességével szolgálja, szorongattatásában pedig védelmezi. Szent László elképzeléseivel, uralkodói tetteivel a pápa egyetértett. VII. Gergely magasztalja a király jótetteit, és kéri, lépjen a szent uralkodók nyomdokaiba. a./ 1083-ban a pápa zsinatot hirdetetett Rómában. A zsinat összeült, a pápa fő feladatként az Egyházban megjelent viszályok orvoslását jelölte meg, a belső békét kívánta helyreállítani. Sajnos, ezek a lépései sikertelenek voltak. Azonban a zsinat a Magyar Egyház számára fontos döntéseket hozott. István királyt, Imre herceget, Gellért püspököt a Szentatya a szentek sorába iktatta. A magyarországi szertartásokra legátust küldött. A pápa szándéka mögött lehetett az az egyik ok, hogy Magyarország ragaszkodását személyéhez és a Szentszékhez meghálálja, és további szoros kapcsolatra ösztönözze. Azonban elsődleges szándéka az lehetett, hogy a magyar keresztényeknek példaképeket állítson, világító fáklyákként mutassák az egykori honfitársak az életszentség útját. A pápai rendelet szerint "azok testét fel kell emelni (elevare), szent ereklyékként tisztelni, akik Pannóniában a keresztény hit magvait elvetették, az országot szóval és tettel kereszténységre térítették." Ezért nagy ünnepségek közepette felvették a szenttéavatottak földi maradványait. b./ VII. Gergely pápa 1085. május 25-én elhunyt. László nem fogadta el III. Kelemen ellenpápa uralmát, hanem III. Viktornak, mint törvényesen megválasztott pápának ismerte el jogosultságát az apostoli székre. A törvényesen megválasztott pápa hamarosan meghalt. 1088. március 12-én II. Orbánt választották Péter utódává. 1091-ben Teuzo bíboros járt hazánkban legátusként. László IV. Henrikkel folytatott tárgyalásokat, melynek "eredményeként" a király is az ellenpápa mellé állt. Valószínű, hogy ebben az ügyben járt itt a legátus. A következő évben az országban összeült a szabolcsi zsinat, amely a világegyházban is gondot okozó problémával találta magát szembe: a papság házasságai viszonyainak szabályzásával. A zsinat kimondta a papok csak egyszer nősülhetnek a szentelésük előtt, a meglévő házasság érvényes, de az újonnan kötött már érvénytelen. A zsinat határozatairól a pápát értesítették, de a Szentatya esetleges megjegyzéséről, sőt a visszajelzéseiről sem tudunk.
VI. Összefoglalás A XI. században az Apostoli Szentszék és Magyarország közötti kapcsolatok hatással voltak nemcsak a magyar egyházra, hanem a magyar népre is. A magyar nép történelme folyamán erre a jelentős alapra építhetett főként. A pápa is Istvánt állítja a nemzet elé, mint követendő példát. Erre a királyra necsak a kortársaknak kell feltekinteni. hanem mindazoknak, akik ebben a hazában élnek és magukat magyarnak vallják Tehát a pápasággal való kapcsolatunk a nemzet további sorsára való tekintettel is nagy jelentőséggel bír. A nemzeti függetlenség védelme, Európában minket megillető méltó hely a Szentszékkel való együttműködésünk érdeme. E kapcsolatok "következménye" lett: az állam megalapítása, függetlensége, a műveltség elterjesztése, nemzetközi kapcsolatok, hazánk elismertsége. Ez az áttekintés természetesen nem mindent kimerítő, csak a jelentősebb események tekinthetők át. Sokat köszönhet a Gondviselésnek a magyar nép. Az ezredfordulón két kiemelkedő képességű ember: Szent István és II. Szilveszter kapcsolatai során egymásra talált. Ez a két ember Magyarországot erős alapokra építette. Ezt az alapot ostromolhatta az azóta eltelt 1000 év. Mivel biztos alapra épült a nehézségek és a sok viszontagság közepette fennmaradt, és él. A következő oldalon megtaláljuk a XI. század magyar királyainak és a római pápáinak felsorolását. Közülük egyesek kiemelkedő jelentőséggel bírnak, de mindegyik itt felsorolt személynek kisebb-nagyobb mértékben része volt a Szentszék és a Magyar Királyság közötti kapcsolatok alakulásában. Forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/tortenel/mo_kozep/szentsz/szentsz.htm
304
XII. századi kapcsolatok I. Bevezetés Előző dolgozatomban a Magyar Királyság és az Apostoli Szentszék XI. századi kapcsolatait tekintettem át. A kapcsolatok kezdete, megalapozása erre a századra tehető. Magyarország szempontjából ez a kapcsolat nagy jelentőséggel bírt, szinte létfontosságúnak is nevezhetjük, mert a fiatal állam mellé egy tekintélyes hatalom állt. A XI. század pápái igyekeztek, hogy a pápai hatalom egyre erősebb legyen, tekintélye növekedjék. A Szentszék tekintélye biztosította, hogy a Magyar Királyságot a nagyhatalmak elismerjék, hódító szándékuknak ne essen áldozatul hazánk. A XI. század első évtizedeiben Szent István, a magyarság első királya jelentős történelmi szerepével biztos alapokra építette az országot. Az alap szilárdnak bizonyult, az elmúlt 1000 év mindezt bizonyítja. A sok nehézség, a ellenséges támadások a tatárok ill. a törökök részéről nem juttatták a teljes megsemmisülés útjára az országot. Természetesen a Magyar Királyságnak a történelem folyamán voltak szövetségesei között világi hatalmak is, melyek segítették a kitűzött célok megvalósításában. De ezek mellett már a X. században az ország vezetői belátták azt, hogy egy olyan hatalomhoz kell csatlakozni, mely isteni alapításon nyugszik. A XI. században a magyarok - mint láthatjuk - sokat köszönhettek az Apostoli Szentszéknek, sokszor személy szerint a pápáknak (pl.: II. Szilveszter, VII. Gergely). A magyar trónon is jelentős személyiségek ültek, akik jól tudták tehetségüket kamatoztatni az ország javára, jól együttműködtek Róma püspökével. Kiemelkedőt alkotott - mint fent már megemlítettük - Szent István király (997-1000-1038) és Szent László (1077-1095), de a XI. század többi királya is egy-egy részterületen általában jól tevékenykedett. A következő száz évben ezek a kapcsolatok elmélyültek. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az a tény, hogy a kapcsolatok nem voltak felhőtlenek. Néha feszült volt a légkör, a kölcsönös meg nem értés is a jellemzője a kapcsolatoknak. Sokszor azok az érdekek részesültek előnyben, melyeket az "emberi rövidlátás" sugallt. Ezeknek a tényezőknek azért fontos a megemlítése, mert a hitelességnek és a tárgyilagosságnak alapvető követelményei. S végül a kapcsolatok áttekintésénél fontos alkalmazni a történelemtudomány alapvető tételét: Sine ira et studio.
II. A XII. századi kapcsolatok általános jellemzői A XII. században a királyságoknak két egyaránt egyetemes igényekkel fellépő hatalommal kellett szembenézniük: a pápákkal, akik a királyoknak - mint szakralitás talaján álló uralkodóknak önállóságát elvitatták; a császárral, aki az egykori Római Birodalom örökösekének tekintette magát. Az ő főhatalmi igényéből eredő beavatkozási politikája a kisebb államok függetlenségét veszélyeztette. Így a Magyar Királyság is e kettős tényezőtől függött. A császár abban a korban önmagát királyok feletti uralkodónak tekintette. Szemléletében megtalálható, hogy az egyedüli világi hatalmat önmagának vindikálta, a királyok csak ebből a hatalomból részesednek, így a hierarchikus szemléletének ez szolgáltatott alapot. Bár az Árpád-ház a német császárral rokoni kapcsolatban állott, ez sem mérsékelte a császár hódításának veszélyeit. Meg kell említeni azt a tényt is, hogy a magyar hadsereg a században már rendelkezett olyan erővel, mely az esetleges kisebb császári támadástól az országot megvédhette. A Szentszék és az egyes államok kapcsolatában nehézségeket okozott ebben a században, hogy a világi hatalmak a megüresedett püspöki, ill. a püspöki iurisdictioval rendelkező főpapi székeket milyen módon töltötték be. A nyugati kereszténység területetein a konstantini gyakorlatra alapozták az uralkodók a székek betöltésének jogát. Így a világi hatalom a külső ügyek (externa) intézője, az egyházi hatalom letéteményesei pedig a hit és a tanítás őrei, ők a belső dolgok (interna) felett rendelkeznek. Egy IX-X. századi ima, melyet a királykoronázások alkalmával imádkoztak, kifejezi e szemléletet: "Vedd az ország koronáját… és ne feledd, úgy (uralkodjál), hogy amiképpen mi a belső dolgokban (in interioribus) lelkek kormányzói vagyunk, te a külső ügyekben (in exterioribus) szintén az Isten igaz tisztelőjeként… Krisztus igaz egyházainak légy védelmezője… mindig." A gyakorlat élt főként a német-római császárok körében, de a többi uralkodó is élt e gyakorlattal. Sokszor azonban illetékességi körüket túllépve alkalmazták (pl. beavatkoztak a tanítás kérdéseibe). A magyar gyakorlat Szent Istvánra vezette vissza a főkegyúri jogot, aki a alapítási jog (ius fundatoris) alapján gyakorolta joghatóságát az egyházkormányzati ügyekben. Utódai is próbáltak ezekkel a jogokkal élni, ami a pápaság részéről sokszor ellenállásba ütközött. A XII. század elejétől a főpapi székek betöltésekor elengedhetetlen követelménnyé vált a kánoni választás megejtése és az uralkodói befolyás mind kisebb területre szűkítése. A kánoni választás (electio canonica) az egyházjog
305
által szabályozottá vált. A választásra jogosult testület a pápai széküresedés esetén a bíborosok, püspöki székek betöltésekor a székeskáptalan gyakorolta ezeket a jogokat. A kánoniság kritériuma a jog előírásainak megtartása volt.
III. A Szentszék kapcsolatai az egyes királyokkal 1. Könyves Kálmán (1095-1116) 1095-ben foglalta el a királyi trónt. A következő év elején a pápa üzenettel fordult a királyhoz, melyet Odilo, somogyvári apát juttatott el hozzá. II. Orbán örömét fejezte ki, hogy Kálmán került a Magyar Királyság élére, mert kiváló képességekkel rendelkezik. De egyúttal kifejezésre juttatja azt, hogy kötelezettségei is vannak az Egyház felé: "Minél magasabbra emel téged az isteni Gondviselés a világban, annál mélyebb alázatossággal kell az apostolfejedelmeknek, Péternek és Pálnak engedelmeskedned. Tanúsítani kell a tiszteletet, melyet felénk az első király (István) kinyilvánított." Odilo apátnak azonban nemcsak egy levél kézbesítése volt a feladata, hanem a pápától arra is megbízást kapott, hogy Kálmán udvarában a Szentszék érdekeit képviselje. A király válaszát ebben a kérdésben nem ismerjük, de a római pápa felé hűséget tanúsított. Bár hűségesen ragaszkodott II. Orbán pápához, a püspökkinevezések területén korlátozni kivánta Róma iurisdictioját. E lépései a pápát 'természetesen' nem örvendeztették meg: "Krisztus az ő Egyháza kormányzatát nem a magyar fejedelemre, hanem Szent Péter utódára bízta." A magyar király tanácsosai a pápa előtt azzal érveltek, hogy bizonyos hazai zsinatok e kérdés gyakorlatát már lefektették. A pápa erre kijelentette, hogy a zsinat Rómát nem korlátozhatja, a határozatok szentesítése kizárólag Róma joga. Királyaink Szent István óta gyakorolták az invesztitúrát. VII. Gergely pápa mindezt eltűrte. Tehát nem látott benne veszélyt pápai teljhatalmának gyakorlásában, mert a gregoriánus reformok a Magyar Királyságban látszólag megvalósultak. Így azt gondolhatjuk, hogy a király elvileg elfogadta VII. Gergely pápa útmutatásait. A gregoriánus reformokkal valójában szemben állt az országnak önállóságra törekvése, melyre e reformok radikalitása "veszélyt" jelenthetett. Ez a kettősség Hartvik püspök Szent Istvánról szóló legendájában is felfedezhető, mert tartalmaz antigregoriánus elemeket. Még azt is meg kell jegyeznünk, hogy a történetírásban a király mögöttes szándéka is jelen volt. Saját uralmának eszmei alapját nem közvetlen elődeire, hanem Szent Istvánra vezette vissza. A pápa előtt így bizonyítani akarta, hogy őt is megilletik az apostoli király jogai. A Szentszék és Magyarország kapcsolatában 'súrlódásokat' okozhatott volna, hogy Kálmán király uralmát a horvát területek fölé is kiterjesztette, ami pápai hűbérbirtok volt, ezért itt a pápaság érdekei sérelmet szenvedtek. A megoldás II. Paschalis pápa pontifikátusa idején oldódott meg. 1102 ill. 1103-ban Ágoston bíboros, mint pápai legátus járt Magyarországon, aminek sikerét három év múlva tapasztalhatta meg a Szentszék. 1106. október 22-én a guastallai zsinaton Kálmán lemondott az invesztitúráról. A püspökválasztás a káptalan joga lett, mely során az egyház törvényei szerint kellett eljárni (teendők széküresedés esetén, káptalani helynök…). Az invesztitúra jogáról való lemondást néhány egyháztörténész egy történeti kombinációval is alátámasztja (bár forrás nem igazolja). Tény, hogy Szentszék nem tiltakozott a horvát terjeszkedés miatt, magyarázná ezt az invesztitúra-jogról való lemondás? Biztos választ nem adhatunk, mert hipotézissel állunk szemben. Néhány diplomáciai bonyodalom azonban fellelhető a Szentszék és Magyarország kapcsolataiban. II. Paschalis 1105-ben intézett egy levelet valószínűleg a kalocsa-bácsi érsekhez. A pallium átvételekor a küldöttek (apocrisarii) magatartásán a király és környezete elcsodálkoztak, ugyanis ők ellenezték az eskütételt. Álláspontjukat a Szentírásra támaszkodva meg is alapozták. Fontos látni azt a tényt, hogy ez a levél tartalmaz vádakat is: az érsek előd önkényes eljárását egy püspök elítélésénél, a főpapok áthelyezésének jogát nem a pápa, hanem a király gyakorolja. A pápa szándéka az volt, hogy a helyi egyházakban is lehetősége legyen érvényre juttatni jogait. Ezért elrendelte az ad limina látogatást, a legátusok tiszteletben tartását, ténykedésük elősegítését. Bár a bréve súlyos vádakkal illeti a magyar királyt (Péter jogainak elbitorlása, azonban tévedés lenne azt gondolnunk, hogy Kálmán (és később fia is) pápaellenes politikát folytatott volna. Véleményünket alátámasztja az a tény is, hogy a pápai legátusokat 1112-ben Hugo, 1124-ben Egyed bíborosokat tiszteletben tartották, az országon háborítatlanul utazhattak át. 1112-ben Kúnó, német származású bíboros Esztergomban járt, ahol zsinatot tartott. A tanácskozáson a német császárt kiközösítette. Itt Kúnó, mint legatus de latere járt el, ítéletét Róma később megerősítette. Könyves Kálmán 1113-ban megszervezte a nyitrai püspökséget. Pontos történelmi adattal nem rendelkezünk de a fent közölt időpont a legbiztosabb dátum. Valószínűsíthető, hogy király széleskörű
306
egyházkormányzati jogokat birtokolt. 1115-ben Teoderich bíboros, mint pápai követ (legatus de latere) járt Magyarországon (legatione in Pannonias functus), aki V. Henriket ismét kiközösítette. Lehetséges, hogy a látogatásának közelebbi célja a magyar egyház ügyeinek rendezése volt. Kálmán uralkodása alatt a hitélet is virágzásnak indult, amit néha még állami törvények is segítettek (gyónás, áldozás kötelezettsége, vasár és ünnepnapok megünneplése...) A király bőkezűen támogatta az Egyházat, így uralkodása alatt és után társadalmi súlya megnövekedett.
2. II. István (1116-1131) Könyves Kálmán fiát, II. Istvánt nem jellemezték apja kiváló tulajdonságai. Meggondolatlansága, szeszélyei miatt tekintélye sokszor mélyponton volt. A főpapság is az ellenpártot támogatta, mert a király birtokpolitikája az egyházi személyeket hátrányosan érintette. Így érthető az, hogy az Egyház támogatta II. Béla trónigényeit. II. István és az Apostoli Szentszék közötti kapcsolatokról hiteles feljegyzés nem maradt ránk. A bécsi domonkosok évkönyve azonban azt jegyzi fel, hogy II. Callixtus rövid ideig Pozsonyban tartózkodott. Ha elfogadhatnánk, mint történetileg hiteles dokumentumot, azt láthatnánk, hogy a Szentszékkel magasszintű külkapcsolataink voltak.
3. II. Béla (1131-1141) A király eljárásai, ítéletei hasonlóságot ill. párhuzamot mutatnak elődeivel. A pannonhalmi apátválasztás jogát már II. Paschalis pápa 1102-ben szabályozta, a választás joga a szerzeteseket illette. Ezzel szemben Dávid apátot 1137-ben a király nevezte ki az apáti székre. Ebben az évben Dalmácia magyar uralom alá került. A spalatói érseki szék betöltetlen volt. Gaudiust választották érsekké, a szék betöltésénél elkövetett szabálytalanságokat a pápa nagy felháborodással vette tudomásul. II. Ince pápa az Apostoli Szék megsértéséért, Péter kulcsai ellen elkövetett merényletért megfeddte és a palliumot csak 3 év múlva küldte el számára. A pápa attól tartott, hogy az esztergomi érsek prímási joghatósága (primatia) alá vonja ezt a damáciai széket (ad aliam provinciam convolasti). A Szentszék és a Magyar Királyság közötti kapcsolat eléggé élénk volt. II. Béla diplomatái ügyesen megoldották a - kapcsolatok szempontjából - kellemetlen helyzetet. Ezt a tényt alátámasztja a Gaudentiushoz írt pápai levél: "Magyarország királya számos alkalommal (multiones) közbenjárt érdekedben az Apostoli Széknél levelei és követei útján. A főpap azonban mégsem igyekezett ezt az egyházfegyelmi kérdést mindenki számára kedvezően megoldani. Később egy püspökszentelésnél is súlyos szabálytalanságot követett el, amiért a pápa letétellel büntette.
4. II. Géza (1141-1162) II. Géza uralkodása idején fenyegető szándékkal lépett fel I. (Barbarossa) Frigyes császár. Mint a római császárok utódja azt a jogot akarta vindikálni magának, hogy az egykori Római Birodalom (Imperium Romanum) területei felett a kormányzati hatalmat gyakorolja. II. Géza katonai támogatás reményében nem számíthatott a pápára, mert a pápaság ebben az időben meglehetősen gyenge volt. A király e nehéz körülmények között mégis hűségéről biztosította Péter utódát. Egy további veszélyforrás volt Mánuel, konstantinápolyi császár szándéka is, mert ő úgy emlegette Magyarországot, mint hűbéresét. A nagyhatalmi fenyegetettségben kényszerűségből II. Géza együttműködéséről biztosította I. Frigyes császárt. 1159-ben Rolandus Bandinelli lépett a pápai trónra III. Sándor néven. A császár viszont Octavius Monticelli bíborost támogatta, aki a pápai trónra kívánt kerülni. Az ellenpápa IV. Viktornak nevezte magát. A két pápa kiközösítette egymást, így véget vetett ezzel a regnum és a sacerdotium közötti három évtizedes zavartalan kapcsolatnak. I. (Barbarossa) Frigyes Páviába zsinatot hívott össze. A zsinat legfőbb céljának azt tekintette, hogy megállapítsa, ki jogosult a trónra. A császár azonban kizárólag a saját jelöltjét támogatta. A zsinati dokumentum említést tesz arról, hogy a magyar király az ellenpápa oldalán állt. Mivel megfelelő forrás ezt nem támasztja alá, így kétséges ez a megállapítás. A pápához való hűséget ellenben két érvvel alátámaszthatjuk: a.) A francia és az angol király (akik hasonló nézetet vallottak e kérdésben, mint a magyar király) tartózkodtak véleményük kinyilvánításától, várakozó álláspontra helyezkedtek. IV. Viktor legátusai köztük Dániel prágai püspök - többször megfordult a királyi udvarban, hogy a királyt az ellenpápa oldalára állítsa. A legátus nem ért el eredményt, mert a király 1160-ban elutasította Dániel legátus kérését. b.) III. Sándor követeként Petrus de Mizo kardinális járt a királyi udvarban . A király döntését nem
307
közölte a követtel, de VII. Lajos francia királyhoz intézett levelében írja 1161-ben: III. Sándort ismeri el Péter utódának. 1161-ben a pápa legátusai ismét Magyarországra látogattak, Lukács érseknek hozták el a palliumot. A pápa engedményeket tett - elismerése érdekében - amelyet a magyar király úgy is értelmezhetett, hogy a pápa őt a magyar Egyház felett mintegy teljhatalommal ruházta fel. A király élhetett a főpapi székek betöltésének jogával, a klérus csak a király beleegyezésével érintkezhetett Rómával. Geroch, reichersbergi prépost összehasonlította ezt a gyakorlatot Szicília és Magyarország esetében, ami szoros párhuzamot mutatott, a lényeges pontokban majdnem megegyezett. Sokan ezeket az engedményeket nem nézték jó szemmel, mert a pápaság jogainak csorbulását látták benne. Amit a magyar király mellett állók kiváltságoknak neveznek, azt mások jogbitorlásnak tekintették. Geroch kijelentései azért is sokatmondóak számunkra, mert ő 1152 táján, mint a pápa magyarországi követe hazánkba utazott volna, de az engedélyt a király megtagadta tőle. A kiváltságok megalapozása valószínűleg Szent Istvánra megy vissza. Azt kell feltételeznünk, hogy az írásos oklevél helyett inkább szóbeli megegyezés történt. De természetesen a magyar király részéről is történtek engedmények. Egy bizonytalan hitelű 1169-re datált 'konkordátum' és III. Sándor későbbi levele is megemlékezik ezen tényekről. A király ígéretet tett, hogy a pápa engedélye nélkül nem tesz le és nem helyez át főpapokat. A király könnyen megtehette az engedményeket, mert a kinevezés joga őt illette. 1162 tavaszán meghalt II. Géza, de fiának rögtön menekülnie kellett, mert a bizánci támogatást élvező nagybátyjai igényt tartottak a trónra.
5. III. István (1162- 1172) Mint megemlítettük Géza király halála után trónviszály alakult ki. Az öröklési jog tisztázatlansága és a hatalomharc a dinasztiát és az országot is veszélyeztette. III. Istvánnak uralkodása alatt két trónkövetelővel szemben kellett fellépnie: a. II. László (1162- 1163) Mánuel, bizánci császár István herceget támogatta, mert ő a császár feltétlen hűbérese lett volna a trónon. A nép azonban nem látta őt szívesen, ezért László hercegé lett a korona. Ő az ország egyharmadát quasi hercegségként testvérénak adományozta. Hűbéresi viszonyról nem beszélhetünk, de a Géza-ellenes bizánci párt jutott uralomra. Azonban nem minden alakult a tervek szerint. Lukács érsek bitorlónak nevezte Lászlót, aki "a jog és erkölcs ellen akar egy ártatlant megfosztani apai örökétől". Esztergom érseke nem koronázta meg a királyt, aki ezért a tettéért börtönbe záratta. A koronázást Mikó, kalocsai érsek végezte. Lukács, mint az ország első főpapja egyházi tilalommal sújtotta az uralkodót. A börtönéből kiszabadult főpap szabadulása után egyszerre a királyi magánkápolnába sietett. Az uralkodó éppen a karácsonyi szentmisén vett részt. Itt az érsek az oltárt díszeitől megfosztotta, a királyhoz pedig fenyegető szózatot intézett. II. László rövid időn belül, 1163. január 14-én váratlanul elhunyt. b. IV. István (1162) IV. István lépett a trónra, de Lukács tőle is megtagadta a koronázást. Ezt a trónigényt a nemzet azonban már támogatta. A támogató görög segédcsapatokat IV. István magabiztosan hazaküldte. A király nem éppen sikeres kormányzása miatt felkelés tört ki, melynek élére II. Géza fia, III. István állt. IV. Istvánt a trón közeléből eltávolították. Mánuel császár új taktikát gondolt ki: III. István öccsét, Bélát leányával eljegyezte, így a herceg bizánci trónörökös lett egy rövid ideig. Az ellenkirályok harcai után a jogos uralkodó gyakorolhatta végre a legfőbb törvényhozói, bírói és kormányzati hatalmat. III. István bár nem volt kegyetlen, de határozatlan volt. Harcaiban sikeres volt, de az Egyházzal szemben is próbálta jogait érvényesíteni, de így szembekerült Bánfi Lukáccsal. Az invesztitúra területén elkövetett jogtalan lépéseiért az érsek kiközösítette, de a megbánást látva a kánoni büntetést a főpap hamarosan eltörölte. Ebben az időszakban Magyarország és a Szentszék között jó kapcsolat alakult ki. Hazánk területén tartózkodó legátusok intézték a német ügyeket. A magyar régenstanács 1161-ben egy áthelyezési kérelemmel fordult Péter utódához, hogy adja jóváhagyását Prodanus püspöknek a zágrábi érseki szék elfoglalására. A pápa nem talált elégséges indokot, de jóindulata jeleként teljesítette a kérést. 1168-69ben Manfréd legátus érkezett Magyarországra. Küldetése arra szólt, hogy a pápa akaratának érvényt szerezzen. Lukács esztergomi érsek nem engedelmeskedett a pápa többszöri felszólításának, hogy András győri püspököt a kalocsai székre ordinálja. A legátusi vizitáció eredményeiről részleteket nem tudunk. Feltételezhető (kis valószínűséggel) egy legátusi zsinat, amely szabályozta volna hazánkban a szabad püspökválasztást és a papi nőtlenséget. Rövidesen, 1172. március 4-én meghalt a király.
308
6. III. Béla (1172-1196) A trón betöltésének kérdésében a nemzet három pártra oszlott. Az egyik rész az áldott állapotban levő királynő születendő gyermekét, a másik párt Bélát, a harmadik csoport az ifjabb testvért Gézát támogatta. Hatalmi harc ugyan nem alakult ki, de a pápa szava döntött, aki Bélát támogatta. Bélát már nem kötötték a konstantinápolyi császár taktikus lépései, ugyanis Mánuelnek fia született; a lánya és Béla eljegyzését pedig felbontotta. III. Sándor pápa rendeletet bocsátott ki, hogy az esztergomi érsek kenje fel királlyá Bélát. Ha nem engedelmeskedne, ekkor a szertartást a "ráruházott apostoli hatalom erejénél fogva" a kalocsai érsek végezze. A kalocsai érsek engedelmeskedett, megkoronázta a királyt. A koronázás törvényességével szemben a nemzet semmiféle kételyt nem támasztott. Lukács, esztergomi érsek így egyszerre került szembe a királlyal és a pápával. Lépését ellenszenvével magyarázhatjuk. Tettét valószínűleg a király új egyházkormányzati elképzelései, tervei váltották ki. Érdekességként megemlíthetjük, hogy az Árpád-ház uralmi szimbolikája is ebben a korban alakult ki. Az előviteli kereszt megjelenik a királyi pecséten és a címerben, ez a jelkép az egyházkormányzati illetékességre utalt. Az előviteli keresztet az eredetileg ordináriusok előtt vitték, jelezve ezzel joghatóságukat. Szent István királyt is megillette ez a 'kiváltság', mivel egyházszervezői jogokkal látta el II. Szilveszter pápa. Utódai is igényt tartottak természetesen nem csak magára a szimbólumra, hanem az ezzel járó jogokra is. Ezt azonban néha a Szentszék korlátozta. A királyi udvarban tartózkodtak párizsi végzettségű teológusok is jelen voltak, feladatuk a királyi hatalom és az egyházkormányzat elméleti megalapozása volt. A következő pápai legátus hazánkban Walter albanói bíborospüspök volt. Jövetelének célja az volt, hogy a salzburgi érseki széket betöltse. Mivel nem lett volna biztonságos a salzburgi tartózkodás, ezért ezt az ügyet hazánkban tárgyalták. 1176 augusztusában Győrött a kalocsai érsek, a győri püspök, a székesfehérvári prépost és a pannonhalmi apát alkotta főpapi tanács a pápa jelöltje mellett döntött. 1176-ban a nemzetközi életben is jelentős esemény történt. A vesztes I. (Barbarossa) Frigyes kénytelen volt elismerni pápát. Az 1177-es velencei békekötésen magyar részről Kozma, pécsi püspök és Dénes ispán vett részt. A XII. század utolsó évtizedében konfliktus robbant ki az esztergomi és a kalocsai érsek között. A kalocsai érsek megfosztotta tisztségétől és jövedelmétől a fehérvári prépostot, egy másik alkalommal pedig a királyt sértette meg. Lukács érsek a király mellett állt és kánoni büntetést rótt ki a kalocsai érsekre. A pápa megparancsolta, hogy Andrást, a kalocsa-bácsi érseket oldozza fel Lukács érsek. Az engedetlen esztergomi metropolitát a pápa egyházi büntetéssel fenyegette és a királynak is egyházi fenyítéket helyezett kilátásba. 1180-ban a spalatói érseki szék ismét betöltetlen volt. A király felszólította a választásra jogosult papságot, hogy a széket magyar nemzetiségű pappal töltsék be. Ők a pápához fordultak, aki a királyt figyelmeztette a választás szabadságára. III. Sándor pápa halála után a király akarata érvényesült, mert a király jelöltje Kán nembeli Péter lett Spalató érseke. III. Lucius pápa alatt békés viszony volt Magyarország és a Szentszék között. A pápa, mint békeközvetítő járt el Magyarország és Velence vitájában. A vita kitörésének oka a dalmát városok feletti fennhatóság volt. A pápa sikeres közvetítése békés megegyezést eredményezett. Magyar részről kiemelkedő munkát végzett Kalán, pécsi püspök, aki ezért a pápától palliumot kapott. 1184-86 között Theobald, ostiai püspök járt itt, mint legátus, amit oklevelek is tanúsítanak. A győri püspök, a veszprémi püspök és pannonhalmi apát közötti egyházkományzati vitában döntött. 1188-89-ben megalapították a szebeni prépostságot, az alapításnál a pápa követe Gergely bíborosdiakónus volt. 1190-ben Joannes praenestrei püspököt küldte a pápa követként hazánkba. Küldetése több feladattal járt: a Szentföld felszabadításának előkészítésébe bevonja a királyt, a velencei béke megszilárdulását előmozdítsa, valamint a pécsi püspökség vitás eseteit rendezze. A követ egy levelet is hozott a királynak. Az előző évben (1189) a király kérte a pápát, hogy a pannonhalmi monostor kiváltságait erősítse meg. A válaszlevélben úgy jellemezte a pápa a királyt, mint "katolikus királyt és legkeresztényibb fejedelmet". A század utolsó évtizedeiben keletkezett oklevelek sok kiváltságot rögzítenek. A peres ügyeket is Róma intézte, ami utal arra, hogy a klérus közvetlen fordulhatott a pápai bíróságokhoz. Béla III. Celesztin idejében követeket küldött a pápához és kérte I. László király szenttéavatását. Gregorius de Chrescencis bíboros érkezett Váradra 1191-ben. A kánoni vizsgálatok sikeresek voltak, így a kanonizáció előkészítése gyorsan haladt. 1192-ben a bíboros-legátus - pápai megbízás alapján Lászlót a szentek sorába iktatta. III. Béla uralkodásának utolsó éveiben a szenszéki kapcsolatok meglazultak. Ennek ellenére a király halála (1196) után a pápa elismeréssel emlékezik meg róla: " A római Egyház iránt a legnagyobb hódolattal viseltetett, szorongattatásaiban magát veszélynek kitenni
309
nem rettegett… hitbuzgóságát és őszinte állhatatosságát szembetűnően kimutatta, úgy, hogy személyén foltot, vagy homályt felfedezni nem lehetett." III. Béla és felesége (Chatillon Anna) sírja a mai napig épségben van a Budavári (Mátyás) templomban.
7. I. Imre (1196-1204) A trón megüresedése után Imre és öccse között hatalmi versengés ütötte fel a fejét. Endre herceg Dalmáciát és Horvátországot hercegségként követelte. Apjuk úgy rendelkezett, hogy Imre kövesse őt a trónon és Endre pedig a keresztes hadak fővezéri tisztét lássa el. Imre alatt a főpapságnak politikailag is nagy jelentősége volt. A dalmát és horvát tartományt a béke érdekében a király átadta öccsének. A veszprémi, a váci és váradi püspök Endre oldalán volt. A királynak tudomására jutott, hogy Boleszló váci püspök őrzi az összeesküvés iratait. 1199. március 10-re összehívta a váci káptalant és az iratok kiadását követelte tőle.Imre csak erőszakkal tudott érvényt szerezni szavának, így jutottak kezére az összeesküvő iratok. A XII. század utolsó évét hazánkban tehát a trónért folytatott vetélkedés kissé beárnyékolta, melyben a főpapság is részt vett. A pápa az ország belső békéjét úgy látta biztosítottnak, hogy Imre királyt támogatta. A pápa egyházi fenyítéket szabott ki arra, aki Endrét támogatja a bátyja elleni harcban.
IV. A XII. századi kapcsolatok értékelése A Magyar Királyság és az Apostoli Szentszék kapcsolataiban a XII. század folyamán mind pozitívumok, mind negatívumok mutatkoztak. A kapcsolatok alakulásában a nézeteltéréseket az invesztitúra és a főpapi székek betöltésének gyakorlata okozta. A regnum igyekezett a sacerdotium jogait korlátozni. Ezt az Egyház képviseli természetesen nem nézhették tétlenül és a lehetséges eszközöket igyekeztek felhasználni arra, hogy a jogtalanságokat orvosolják. A pápai követek (legátusok) működése sok problémára megtalálta a megoldást. Ezek a megoldások sokszor hosszas tárgyalások után születtek meg. Itt szükség volt mindkét fél részéről a bölcsességre, az őszinteségre és a helyes önmérsékletre. Ugyanígy a magyar királyok követei is igyekeztek a vitás kérdésekre megoldást találni. A királyi követek legtöbbször egyházi személyek (püspökök, ill. más főpapok) voltak. Nekik szem előtt kellett tartani mindkét fél jogát, ami néha különös nehézségeket is okozott. A XI. század megalapozta ezeket a kapcsolatokat. A következő századok feladata pedig e kapcsolatok megszilárdítása, magasabb szintre való emelése lett. Összességében - bár látni kell a negatívumokat is - a kapcsolatokban mindkét fél jelentős eredményeket tudhatott magáénak. A XII. században a Magyar Királyság és az Apostoli Szentszék kapcsolata sok pozitív vonást mutatott. Forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/tortenel/mo_kozep/szentsz/szentsz.htm
310
Imre magyar király http://hu.wikipedia.org/wiki/Imre_magyar_kir%C3%A1ly
Imre koronázása. Miniatúra a Képes krónikában
Imre (1174–1204) Árpád-házi magyar király volt. 1196. április 24-étől haláláig uralkodott. III. Béla és Châtillon Anna, antiochiai hercegnő elsőszülött fia volt. Születésének körülményeiről nem szól megbízható forrás. Feltételezés, hogy 1174-ben született. Halálának pontos időpontját sem ismerjük, 1204. augusztus 26-án még bizonyosan életben volt, 1204. október 27-én róla egy forrás már mint néhairól emlékezik meg. A magyar hagyomány szerint november 30-án halt meg. Született: 1174 körül Édesapja: III. Béla király Édesanyja: Châtillon Ágnes (Anna) hercegnő Házastársa: (1200 körül) Aragóniai Konstancia, II. Alfonz aragóniai király leánya Gyermeke: III. László Koronázása: 1182. május 16., ill. 1194 Uralkodási ideje: 1196. április 23. – 1204. szeptember 30. Elődje: III. Béla Elhunyt: 1204. augusztus 26. és október 27. között (szeptember 30.?, hagyomány szerint:
november 30-án) (30 évesen) Esztergom Nyughelye: az egri székesegyházban temették el. Utódja: III. László Nádor uralkodása alatt: Ézsau, Móghy, Mike, Benedek
311
Imre király oroszlános-vágásos címerpajzsa és egy aragóniai lovag
Kronológia
1182. Imrét apja megkoronáztatja. 1194. Imre átveszi Dalmácia és Horvátország kormányzását. 1196. Imre trónralépése. 1197. III. Béla özvegye elindul, hogy részt vegyen a keresztes háborúban, András herceg azonban nem mozdul. András összeesküvést sző a király ellen, fő támogatója Boleszló váci püspök. Az Imre király és testvéröccse, András herceg között dúló testvérharcban, Boleszló váci püspök volt a herceg egyik kémje. Ő közvetítette a levelezést András és párthívei között s a lázadás céljaira összegyűjtött pénzt a váci székesegyház sekrestyéjében tartogatta, míg csak 1199. március 10-én ki nem pattant a dolog. De még egy félévnek kellett eltelnie, amíg a király megtudta, hogy a herceg legfőbb támasza és egyúttal hírhordója maga a nádor volt, akire addig senki se gyanakodott. Imre király és András herceg összecsapása Szlavóniában a herceg győzelmével végződik. Imre átengedi öccsének a dalmát és horvát hercegséget, ahol András önálló fejedelemként uralkodik. 1198. III. Ince pápa (1198-1216) felszólította Andrást, hogy ne lépjen fel Imre király ellen, és vegyen részt a keresztes hadjáratban. Imre király kiváltságokat ad az esztergomi érseknek (tized) és átadja neki az esztergomi várhegyet építményeivel együtt. 1199. Imre a Balaton közelében legyőzi András herceget, aki osztrák területre menekül A király és öccse viszálya megosztja a magyar egyházi és világi előkelőket. Imre király fegyveres erővel behatol a váci székesegyházba és kezet emel az Andrást támogató Boleszló püspökre (március 10.), Mog nádor pedig – sikertelen – lázadást szervez a király ellen. . Imre eltávolítja hivatalából Boleszló váci püspököt. 1200. Pápai közvetítéssel kibékül Imre király és András herceg. Az Árpád-ház és az Aragón Korona között két dinasztikus házasság köttetett a 11. és a 12. században. Tiszta Alfonz lánya, Konstancia III. Béla fiához, a későbbi Imre királyhoz ment hozzá 1198-ban. II. András első feleségétől, Courtenay Jolántától született Jolánta pedig I. (Hódító) Jakab felesége lett 1235-ben. 1201. Imre kiváltságlevelet ad a sárospataki vallon hospeseknek. 1202. Imre hadjáratot vezet a bolgár cár ellen. A velenceiek által megvesztegetett keresztesek elfoglalták Zárát. Imre felveszi a Szerbia királya címet. 1202. Imre király pecsétjén tűnik fel először a magyar címer vízszintes vörös-ezüst sávozata (a királynéval érkezett aragóniai lovagok függőleges vörös-arany sávozata alapján). 1203. András fellázad a király újra ellen, Imre a Dráva menti Varasd mellett foglyul ejti és bebörtönzi. András feleségét, Gertrúdot hazaküldi az apjához. 1204. Hívei kiszabadítják András herceget. A keresztesek elfoglalják Bizáncot és megalapítják a Latin Császárságot. 1204. augusztus 26-án Imre – pápai jóváhagyással – megkoronáztatja fiát, a gyermek Lászlót. 1204. Meghal Imre király, a gyermek III. László helyett András herceg kormányoz. 1205. III. László anyjával együtt VI. Lipót herceghez, Ausztriába menekül, s ott meghal. Lipót anyja, Ilona, IIII. Béla volt a testvére.
312
Élete Fiatal éveiről hiányos ismereteink vannak. Nevelője egy Perugiából jött pap, Bernát volt, akit Imre később királyként Spalato érsekévé tett. 1182. május 16-án – apja halála előtt tizennégy évvel – Miklós esztergomi érsek megkoronázta Imrét. Az Árpád-kori magyar történelemben nem volt gyakori, hogy a trónörököst még az apa (vagy előd) uralkodása idején megkoronázzák. 1182 előtt két ilyen eset fordult elő: Salamon 1057. évi és II. István 1105. évi koronázására az Imre koronázásakor az országot jellemzőnél lényegesen kiélezettebb belpolitikai helyzetben került sor. Ha Bélának volt kitől tartania, akkor az a börtönben tartott testvére, Géza herceg volt. A koronázás után Imre nem kapott tényleges hatalmat, nem lett sem társuralkodó, sem egy országrész élén álló herceg. 1194-ben azonban – feltehetően az egyre erősödő magyar előkelők nyomására – Béla Imre hercegre bízta Dalmácia és Horvátország kormányzását. III. Béla 1196. április 24-én meghalt, és Imre akadálytalanul foglalhatta el a királyi trónt. Öccse, András herceg azonban hamarosan hatalmi igényekkel lépett fel. Végrendeletében III. Béla Imrére hagyta az országot. Andrásra – területi hatalom nélkül – várakat, nagy birtokokat és sok pénzt hagyott. András örökségéhez tartozott még az a kötelezettség is, hogy vezesse Jeruzsálem visszafoglalására azt a keresztes hadat, amelynek fővezéri tisztét apjának kellett volna betöltenie. András azonban a rábízott pénzt eltékozolta, majd 1197-ben fegyverrel támadt bátyja ellen, és a szlavóniai Macskinál legyőzte. E sikerének köszönhetően nyerte el – bátyjához és apjához hasonlóan – a dalmát-horvát hercegséget. Az Árpád-kori magyar történelemben már addig is előfordult, hogy a családtag trónkövetelő a törvényes király ellen támadt, ehhez azonban minden esetben idegen uralkodó segítségét kellett igénybe vennie. András lázadása volt az első eset, hogy a lázadó fél pusztán az egyre erősödő hazai arisztokráciára támaszkodott. III. Ince pápa 1198 elején levélben szólította fel Andrást vállalt kötelezettségének teljesítésére, és arra, hogy tartsa tiszteletben bátyja jogait. András nem törődve a pápai intéssel a tengermelléki részeken önálló uralkodóként rendezkedett be és nekilátott a főhatalom megszerzésére irányuló szervezkedésnek. A tervezett összeesküvés azonban lelepleződött és a Somogy megyei Rádnál vívott újabb ütközet Imre győzelmével végződött. András VI. Lipót osztrák herceghez menekült, és a két testvér végül 1200-ban, a pápa közbenjárására békült ki. Megegyeztek, hogy együtt vonulnak a Szentföldre, és távollétükben az osztrák herceg kormányozza az országot, András visszakapja hercegségét, és aki tovább él, örökli a másik területeit. Az Imre számára előnytelen béke is mutatja, hogy a hatalma csúcsán álló pápasággal Magyarország nem tudott szembeszállni. A szentföldi hadjárat azonban nem jött létre, de a belső fegyvernyugvás alkalmat teremtett Imrének a külországi hódításhoz. Beavatkozott a szerb Nemanja István és Vukán belháborújába. 1201-ben fegyveresen hatolt Szerbiába, Istvánt legyőzte, helyébe Vukánt ültette a nagyzsupáni székbe, maga pedig felvette a Szerbia királya címet. A bolgárok ellen 1202-ben kivívott győzelme után egy ideig a Bulgária királya címet is használta. Imre beavatkozott a német belviszályokba is, a pápapárti IV. Ottót fegyveresen támogatta Sváb Fülöp ellenében. A pápa magyarországi politikájával mindenképpen ki akarta kényszeríteni a keresztes hadjárat megindítását, ezért 1203-ban Andrást az időközben megszületett trónutód – a későbbi III. László – elismerésére szólította fel. Ez kiváltotta András újabb fegyveres fellépését, melynek során Imrénél nagyobb erőt tudott felvonultatni. A szembenálló csapatok már fel is sorakoztak Varasd mellett, de az egyik forrás szerint Imre fegyvertelenül, egy pálcával a kezében fogta el saját táborában Andrást, majd börtönbe vetette. Andrást hívei hamarosan kiszabadították. Ekkortól Imre legfontosabb célja az volt, hogy fia törvényes trónutódlását biztosítsa. 1204. augusztus 26-án János kalocsai érsek a pápa felhatalmazásával megkoronázta III. Lászlót. III. Ince azzal a feltétellel adta hozzájárulását, hogy a kisgyermek helyett apja tegyen esküt a pápaság iránti engedelmességre és a magyarországi egyház támogatására.
313
Than Mór: Imre király András herceg táborában
Imre célját elérte, de fiatal kora ellenére közeledni érezte a halált. Fia kiskorúsága idejére Andrást bízta meg az ország kormányzásával és esküt tétetett vele, hogy a kis uralkodóhoz hű lesz. Pénzének csak egyharmadát hagyta fiára, a másik kétharmadot a templomos és johannita rendnek adományozta. Egerben temették el.
Emléktábla Imre király nyughelyén, az egri várban
A soltszentimrei templom légifotója (http://www.civertan.hu/legifoto/legifoto.php?page_level=1635)
Felhasznált források Kristó Gyula: Imre (In: Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok – fejedelmek és királyok, ISBN 9639278483) Kristó Gyula: Az Imre-ág (Rubicon 2000/3) Királyok könyve (szerkesztette: Horváth Jenő), ISBN 9635485808 Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, ISBN 9639441872
314
III. László magyar király http://hu.wikipedia.org/wiki/III._L%C3%A1szl%C3%B3_magyar_kir%C3%A1ly
III. László a trónon
III. László (1199-ben vagy 1201-ben született – Bécs, 1205. május 7.) Árpád-házi magyar király, Imre király és Aragóniai Konstancia fia. Született: 1199 vagy 1201 Édesapja: Imre király Édesanyja: Aragóniai Konstancia hercegnő Uralkodási ideje: 1204. szeptember 30. – 1205. május 7. (mint kisgyermek, apja halála
után is csak jogi értelemben kezdett uralkodni) Koronázása: Székesfehérvár, 1204. augusztus 26. Elődje: Imre Elhunyt: 1205. május 7., Bécs. Hat évet élt. Nyughelye: Székesfehérvár Utódja: II. András Nádor uralkodása alatt: Miklós
III. Lászlót apja, Imre koronáztatta meg 1204. augusztus 26-án. Ekkor a kis László három vagy öt éves volt. A koronázására vélhetően azért került sor, mert Imre király közeledni érezte halálát, és zökkenőmentessé akarta tenni a trónöröklést. Imre rövidesen meghalt, de előbb testvérét, Andrást megeskette, hogy a kis Lászlót mindenben támogatni fogja. András azonnal minden hatalmat a saját kezébe összpontosított, s lehetetlenné tette a gyermek László és anyja helyzetét. III. Ince pápa levélben figyelmeztette Andrást, hogy hű maradjon esküjéhez, és ne engedjen egyes gonosz emberek biztatásának. Ezek alatt az András körüli előkelőket értette, akik minél előbb a trónon szerették volna őt látni, hogy aztán hasznot húzhassanak a támogatásából. Aragóniai Konstancia kisfiával Bécsbe menekült VI. Lipót osztrák herceghez. András ezt nem nézte jó szemmel, és háborúval fenyegetőzött, ha Lipót nem adja ki a menekülteket. Mielőtt azonban tényleges háborúba sodródott volna Lipót és András, a gyermek László váratlanul elhunyt. III. Lászlót Székesfehérváron temették el. Mint király, a magyar történelemben gyakorlatilag semmilyen szerepet sem játszott.
315
II. András magyar király http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Andr%C3%A1s_magyar_kir%C3%A1ly
II. András címere II. András (névváltozata Endre, Jeruzsálemi, Katolikus vagy Lovag András ragadványnevekkel is ismert) (1176 vagy 1177 – 1235. szeptember 21.) Magyarország uralkodója volt 1205-1235 között. Ő volt a 18. Árpád-házi uralkodó. Regnálása a magyar történelem egyik legnevezetesebb időszaka. Nemcsak azért, mert András igen energikus külpolitikában az egész Balkán-félszigetet behálózta, és több szomszédos területet is meghódított, hanem mert a belpolitikában olyan bullát adott ki, amely kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen 1848-ig fennmaradhatott.
Szobra a Hősök terén, a Millenniumi emlékmű baloldali pantheonján Budapesten
III. Béla halála után nagybirtokosok további erősödésnek indultak, részben az Imre és András közötti trónharcok miatt. Mire II. András trónra került, az sokkal gyengébbnek bizonyult, mint apja idején. Híveit további adományokkal próbálta meg magához láncolni, így gyorsan csökkenni kezdtek a várbirtokok. Ez a folyamat a királyi hatalom gazdasági alapjait kezdte ki: a nemességtől ugyanis közvetlen adókat nem lehetett beszedni a katonai kötelezettségeken túl. Az Árpád-házi királyok ezért a gazdaságra kedvezőtlen inflációs adóból pótolták csökkenő jövedelmeiket (kamara haszna).
316
A főurak mégsem voltak elégedettek, mert úgy érezték, hogy a király feleségével, Meráni Gertrúddal érkezett németeket előnyben részesítik velük szemben. Így egy csoportjuk Péter ispán vezetésével (és Bánk bán részvételével) összeesküvést szőtt és 1213-ban meggyilkolták a királynét. A királyi hatalom gyengülését mutatja, hogy csak a gyilkosokat sikerült felelősségre vonnia, de az összeesküvők nagy része büntetlenül vagy enyhébb büntetéssel úszta meg a lázadást. 1221-ben a király megkísérli visszavenni birtokadományainak egy részét, amivel újra elégedetlenséget szított. Mivel az eladósodó államban növekvő adók miatt a köznép is zúgolódott, a főurak egy része a népmozgalmat kihasználva 1222-ben rákényszeríttette a királyt az Aranybulla kibocsátására. Legtöbb cikkelye a szerviensek jogait erősítette meg, de a királyi hatalom korlátozása, mely szerint a rendelkezések be nem tartása esetén a nemesek ellenállhatnak neki és utódaink kifejezetten jól jött a nagybirtokosoknak, csak úgy, mint birtokaik adómentessége. András megpróbálta visszavenni hatalmát, ami 1231-ben a bulla második kiadásához vezetett. Itt azonban az ellenállási záradékot az esztergomi érsek kiátkozási joga váltotta fel. Ez és kiváltságaik megerősítése erősítette az egyház hatalmát. Született: 1176 vagy 1177 Édesapja: III. Béla király Édesanyja: Châtillon Anna (Ágnes) hercegnő Ragadványneve: Lovag vagy Jeruzsálemi Házastársa: 1. Meráni Gertrúd merániai hercegnő, Dalmácia és Horvátország hercegének, valamint isztria és Krajna grófjának leánya 2. (1215) Jolánta Auxerre grófnő, Courtenay Henrik francia-latin (bizánci) császár unokahúga 3. (1234) Estei Beatrix őrgrófnő Gyermekei: 1. feleségétől: Mária, IV. Béla, Erzsébet, Kálmán, András; 2. feleségétől: Jolán, 3. feleségétől: István 1. házassága, 1201: Gertrúd merániai hercegnő. Gyermekeik: Mária, (1203–1221), 1221-ben II. Iván Aszen bolgár cárhoz ment feleségül. Béla, 1206-ban született, András után IV. Béla néven magyar király. 1220-ban feleségül vette Laszkarisz Mária nikaiai hercegnőt. Erzsébet, (1207–1231), később szentté avatták. 1221-ben feleségül ment IV. Lajos türingiai tartománygrófhoz. Kálmán, (1208–1241), Szlavónia hercege és Halics címzetes királya (a muhi csatában szerzett sebei miatt halt meg). András, 1210-ben született, Galícia (Halics) királya. 2. házassága, 1215: Courtenay Jolán konstantinápolyi latin császári hercegnő. Gyermekeik: Jolán, 1219-ben született, feleségül ment I. Jakab aragón királyhoz. 3. házassága, 1234. Estei Beatrix estei grófnő. A 30 évvel fiatalabb Beatrix megcsalta férjét, II. Andrást Dénes nádorral, erről azonban a király egyszerűen nem vett tudomást. Gyermekük: Utószülött István, 1235 körül született.
Koronázása: Székesfehérvár, 1205. május 29. 30 évig uralkodott.
Uralkodási ideje: 1205. május 7. – 1235. szeptember 21.; Dalmácia és Horvátország hercege: 1197 – 1203; Hum és Ráma hercege: 1198 – 1203; Halics királya: 1188 – 1190 Címei: Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galicia és Lodoméria királya. Elődje: III. László
317
Elhunyt: 1235. szeptember 21. (58 évesen) Nyughelye: egyes források szerint az egresi cisztercita kolostorban temették el Utódja: IV. Béla Nádor uralkodása alatt: Mike, Hédervári István, Köjöni Bánk, Soproni Miklós, Borcei Nagy Gyula, Szepesújvári Fülöp, Hédervári Vialka Dénes, Teodor, Mojs
Kronológia 1205. II.András trónra lépése. András beavatkozik a halicsi trónviszályba, és felveszi a Halics és Lodoméria királya címet. 1208. Felépül Lébényben a Győr nemzetség román stílusú bencés monostora (A középkorban már 1208-ban említették a települést, nevét akkor már Libin-nek írták.). 1210. A főurak egyik csoportja sikertelen összeesküvést sző a király ellen. 1211. II. András katonai erővel hatalomra segíti Halicsban Danyil Romanovicsot. – András király letelepíti a Német Lovagrendet a Barcaságban Erdély védelmére és a kunok megtérítésére. 1213. A pilisi erdőben a Péter ispán, Bánk bán és veje, Simon ispán által vezetett összeesküvők megölik II. feleségét, Gertrúd királynét. 1214. A bolgár cár leányát eljegyzik II. András fiával, Bélával. Nándorfehérvár, Barancs magyar kézre kerül. – Királlyá koronázzák a gyermek Bélát. – Magyar-lengyel hadjárat Halics ellen, Kálmán herceg ül rövid időre Halics trónjára. 1215. Kiéleződnek a magyar-lengyel ellentétek Halicsban. A novgorodi fejedelem elűzi Kálmán herceget. 1217. II. András rendkívüli adót vet ki. A király elindul a Szentföldre. Lemond Velence javára Záráról, hogy a seregeit átszállítsák Ázsiába. 1218. II. András visszatér a keresztes hadjáratból. 1220 körül építeni kezdik a jáki bencés monostort. 1221. Elkezdődik a magyarországi domonkos rendtartomány szervezése. 1222. Országos mozgalom hatására II. András kiadja az Aranybullát. Az iratot hét példányban állították ki, melynek egy-egy példányát a pápához, a johanniták és a templomosok rendjéhez, az esztergomi, valamint a kalocsai káptalanhoz küldték, egy a király illetve a nádor őrizetébe került. 1223. Béla herceg szembefordul apjával, Andrással, de az legyőzi őt, és Béla rövid időre Ausztriába menekül. 1224. II. András kibocsátja az Andreanumot, a dél-erdélyi szásztelepesek kiváltságlevelét. 1225. II. András fegyverrel elűzi a Német Lovagrendet, mert a lovagok területüket felajánlották hűbérként a Szentszéknek. 1226. Béla királyfi Erdély kormányzója lesz. 1227. Az esztergomi érsek tömegesen megkereszteli a kunokat. 1228-1231 között Béla herceg nagyfokú birtokrestaurációt folytat, amely a „felesleges és haszontalan” örökadományokra terjed ki. Ampod fia Dénes nádornak rövid időre távoznia kellett tisztségéből, azt csak 1231-ben foglalhatta el újra. Béla tábora erősödik. 1229. Megjelenik Magyarországon a ferences rend. 1231. II. Ansdrás megújítja az 1222. évi Aranybullát, melyből kimaradnak az egyház elleni intézkedések és tovább növeli az egyház szerepét a közhivatalok gyakorlásában. A nemesi ellenállási jog helyében az esztergomi érsek (figyelmeztetés utáni) kiközösítési joga lépett. 1232. Oklevelet kapnak a zalai szerviensek (a nemesi vármegye kialakulásának kezdete). Robert esztergomi érsek interdictum (egyházi átok) alá helyezi a királyt. II. András kénytelen
318
meghátrálni, megköti az ún. beregi egyezményt. Pecorai Jakab praenestei bíborospüspök, pápai legátus érkezik Magyarországra. 1234. Végérvényesen megszűnik a magyar uralom Halicsban. 1235. II. (Harcias) Frigyes osztrák herceg betör Magyarországra. II. András jelentős sereggel vonul fel ellene, Frigyes meghátrál, majd békét kötnek. – IX. Gergely pápa szentté avatja II. András leányát, IV. Lajos türingiai őrgróf feleségét, Erzsébetet. – Julianus domonkos rendi barát megtalálja Magna Hungariában a keleten maradt magyarokat. 1235. szeptember 25. II. András halála.
Imre árnyékában III. Béla és Châtillon Anna gyermekeként született 1177-ben. Másodszülött fiúként nem András kapta a magyar trónt, de atyja 1188-ban Halics trónjára segítette. 1190-ben azonban elűzték a trónról, és a herceg újra a magyar udvarban élt. Apja halála után Imre lett Magyarország királya, akire 1197-ben a hatalomból kimaradt herceg rátámadt a szlavóniai Macsek városánál, és a hatalom megosztását követelte Imrétől. A király így átengedte testvérének a dalmát-horvát hercegi címet. 1198. március 31én a támadó szerbeket visszaverte András, és ellentámadásba ment át. Elfoglalta Ráma és Hum vidékét, és felvette a Hum és Ráma hercege címet is. Területein úgy uralkodott, mint bátyja az egész országon. Adót szedett, pénzt veretett, és ebbe annyira beleélte magát, hogy ismét megtámadta Imrét, azonban a rádi csatában ezúttal alulmaradt, és így VI. Lipót osztrák és stájer herceghez menekült. 1200-ban kibékült testvérével, és visszatért Magyarországra. Visszakapta korábbi hercegi címeit, de jelentősen korlátozták hatalmát.
Esküvő és kormányzóság András feleség keresésével töltötte idejét. Így vette el Gertrúd hercegnőt, VI. Bertold isztriai és krajnai őrgróf illetve merániai herceg leányát. Frigyükből öt gyermek született: Mária, Béla, Erzsébet, a későbbi szent, Kálmán és András. A herceg nyugtalan természetét megelőzendő Imre 1203-ban foglyul ejtette Andrást, és bezáratta Keve várába, Gertrúdot pedig hazaküldte apja udvarába. Imre ugyanis tudatában volt annak, hogy újszülött gyermekének András nem fogja engedni, hogy elfoglalja a trónt, és érezte, hogy saját élete lassan a végéhez közeledik. Azonban András magyarországi hívei 1204-ben kiszabadították a herceget. Imre ekkor már betegeskedett, és csak azt a kiutat látta, ha Andrást kinevezi kiskorú fia gyámjává és kormányzóvá. 1204 szeptemberében Imre meghalt. Andrásnak nem is kellett más, III. Lászlót elüldözte az országból, és amikor váratlanul meghalt Ausztriában a gyermek király, András 1205. május 29-én megkoronáztatta magát.
András király Az új király helyett inkább az új királyné keltett nagy visszhangot az országban. Gertrúd ugyanis merániai rokonai közötti nagylelkű adományokat osztott ki. 1208-ban a Novae Institutiones, azaz az új berendezkedés keretei között egész vármegyék kerültek eladományozásra. Ez haragot szült az országban, hiszen ezeket az adományokat a királyné idegen származású rokonai kapták meg. 1213. szeptember 28-án a pilisi erdőkön áthajtató királyné hintóját megtámadó Péter ispán, valamint a Kacsics nembeli Simon megölték Gertrúdot. II. Andrásnak azonban a ránehezedő országos nyomás miatt nem volt lehetősége a büntetésre, és csak Péter ispánt végeztette ki. András egyébként igen aktív külpolitikát folytatott. A kunok elleni védekezés miatt 1211-ben a Barcaságba behívta a Német Lovagrendet, azonban amikor azok függetlenedni akarva a pápának hűbérbirtokul ajánlották fel a területet, András 1225-ben kiűzte őket. Másik külpolitikai célja volt, hogy gyermekkori uralmának emlékére Halicsot megszerezze. 1214-ben Kálmán nevű gyermekét, majd 1219-ben András nevű fiát ültette a halicsi trónra, de 1234-ben András herceget is elűzték a halicsi trónról, és ezzel befejeződött a magyar királyok halicsi trónfoglalása.
319
Az Aranybulla András könnyelmű életvitele, határtalan költekezése felbőszítette a rendeket, és 1222. május 29-én az Aranybulla kiadására bírták rá a királyt. Ez a 31 cikkelyt tartalmazó alaptörvénykönyv főleg azért láthatott napvilágot, mert a nagyurak több földet és nagyobb hatalmat akartak, a szerviensek és várjobbágyok pedig csökkenő állami terheket. A nemesek alapvető jogait több évszázadon keresztül ez a bulla határozta meg. 1224-ben kibékült Bélával, és 1226-ban neki adta Erdélyt, Szlavóniát pedig Kálmán fiának biztosította. 1229-ben András orosz menekült bojároknak adott menedéket, akik tájékoztatták őt a készülő mongol veszélyről. 1230-ban Béla már az ország kormányzója lett, András pedig a nagykirály címet vette fel. 1231-ben az Aranybulla módosítására kényszerült az egyház nyomására, és sok engedményt adva az egyháznak, majd 1233-ban a beregi egyezményben szintén meg kellett változtatni a bulla szövegét. 1224-ben II. András adta ki az Andreanumot, az erdélyi szászság privilégiumlevelét. 1233-ban meghalt András második felesége, Jolánta. Így még 1234-ben harmadszor is megnősült, és I. Aldobrandino őrgróf leányát, Estei Beatrixot vette feleségül. Tőle született István nevű gyermeke, aki már András halála után látott napvilágot. Egres ciszterci monostorában helyezték örök nyugalomra. András vezette 1217-1218-ban az V. keresztes hadjáratot (lásd: keresztes háborúk) a Szentföldre. Ezt a hadjáratot 1215-ben III. Ince pápa hirdette meg, és II. András 1217-ben kelt útra VI. Lipót osztrák főherceg társaságában. Akkóig (ma Acre, Izrael Állam) el is jutottak, de a király nem akart sokáig távol maradni az országtól, így 1218-ban hazaindult Magyarországra. Bár nem vette be Jeruzsálemet, ennek ellenére II. András címei között szerepelt a Jeruzsálem királya cím is. Egres (románul Igriş) falu Romániában, Temes megyében. Egres Árpád-kori monostorát 1179-ben abbas de Egres, Egris néven említették először az oklevelek. A mellette levő Egres falut és népét csak 1330-tól említették az oklevelek egy tanúkihalgatással kapcsolatban. 1179-ben itt az Egres ciszterci monostort említette egy oklevél, melyet III. Béla alapított és Franciaországból, Potigny szerzetesei népesítették be. 1239 körül az egresi monostornak francia és magyar szerzetesei voltak, és Potigni filiája volt, de 1207-ben maga is létesített filiát Erdélyben, Kercen és 1266-ban egy monostorban, melyet a halicsi hercegnő alapított. Az Egresi apátságnak számos birtoka volt, melyeket II. András király adományozott a monostornak: így Erdélyben 1205-ben Monora, 1318-ban Farkastelke, 13111342 között Apátfalva, Csanád, Selyk, Sorostély, 1330-ban Csanádban Pabar került a birtokába. A monostor jelentőségét mutatja, hogy hiteleshelyi működést folytatott, apátja pedig 1213 és 1342 között többször szerepelt pápai megbízottként is. 1233-ban itt temették el Jolánta királynét, majd 1235-ben pedig II. András királyt is.
Szépirodalom, dráma Passuth László: Hétszer vágott mező, Szépirodalomi Könyvkiadó, Budapest, 1965. Katona József: Bánk bán
Külső hivatkozások http://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9met_Lovagrend http://www.leki17.hu/pdf/nemet_lovagrend.pdf
320
Gertrúd magyar királyné http://hu.wikipedia.org/wiki/Gertr%C3%BAd_magyar_kir%C3%A1lyn%C3%A9
Gertrudis királyné (Merániai Gertrúd, németül: Gertrud von Andechs-Meran) (1185. szeptember 24. – 1213. szeptember 28.) II. András első felesége, IV. Bertold merániai herceg lánya és Rochlitzi Ágnes legfiatalabb lánya.[1] Nővére, Merániai Ágnes híres szépség, II. Fülöp Ágost francia királyhoz ment feleségül.[2] Másik nővére Sziléziai Szent Hedvig.[3] Legfiatalabb öccse, Berthold kalocsai érsek lett.[4] Két másik testvére, Eckbert bambergi püspök és Henrik isztriai gróf 1208-ban Magyarországra jöttek, mert meggyanúsították őket, hogy közük volt Fülöp német király meggyilkolásához. [4] II. András és Gertrudis 1203 előtt házasodtak össze. Az ő gyermekük volt a későbbi IV. Béla és Szent Erzsébet. A magyar főnemesek egy csoportja (Péter ispán, Kacsics nembeli Simon és Bánk veje, Simon) összeesküvést szőtt ellene, mivel a király előnyben részesítette a királyné rokonságát a magyarokkal szemben. II. András halicsi hadjárata alatt a főurak egy csoportja egy udvari vadászat alkalmával, amelyet a pilisi erdőben tartottak, merényletet követtek el Gertrudis ellen. [1] II. András szeretett feleségét halála helyszínének közelében, a pilisi cisztercita kolostorban, díszes szarkofágban temette el.[1] A török háborúk idején elpusztult kolostor romjai a mai Pilisszentkereszt területén vannak, a gótikus síremlék maradványai a Magyar Nemzeti Galériában láthatóak. A merénylet történetét Katona József Bánk bán drámája és Erkel Ferenc azonos című operája dolgozta fel. Katona József ötszakaszos drámája, a Bánk bán a legismertebb műve, illetve a magyar irodalomban is kiemelkedő helyet foglal el.
Források 1. 2. 3. 4.
a b cd
^ Gertrud von Andechs (német nyelven). genealogie-mittelalter.de. (Hozzáférés: 2009. május 17.) ↑ Fülöp Ágost, A Pallas nagy lexikona. Budapest: Arcanum. ISBN 963 85923 2 X (1998). Hozzáférés ideje: 2009. május 17. ↑ Magyar katolikus lexikon. (Hozzáférés: 2009. május 17.) ^ a b Kristó, Gyula. Magyarország története 895–1301. Budapest: Osiris Kiadó. ISBN 963 389 506 5 (2006), 201. oldal.
Reginam occidere http://hu.wikipedia.org/wiki/Reginam_occidere
Reginam occidere nolite timere bonum est si omnes consentiunt ego non contradico – írta Merániai János esztergomi érsek híres levelében dodonai kétértelműséggel. A levél háttere 1213 őszén magyar főurakból álló csoport (a „békétlenek tábora”) merényletet készít elő, s hajt végre II. András felesége Merániai Gertrúd (Gertrudis) ellen. A felkelés okát Gertrúdnak az az intézkedése jelentette, hogy férje távollétében (aki akkor Halicsban hadakozott) öccsét, Bertholdot (Ottót) kalocsai érsekké kiáltja ki. Fiatal kora és előélete miatt azonban III. Ince pápa is ellenezte az újdonsült rangot, s eltiltotta a lelkipásztori jogkörtől. Mivel a rangja megmaradt, így feladatkör nélkül nyerhette el az egyház kalocsa környéki vagyonát. A nagyurak felkelésének gyújtó szikrája azonban az volt, hogy a királynő a rokonait ültette az állam legmagasabb posztjaiba, így öccsét leghatalmasabb országnagyi ranggal is ellátta. A nagy földbirtokosok, Petur bán, és az ország nádora, Bór Benke (ismertebb nevén Bór nemzetbéli Bánk bán [1]) segítségével összeesküvést szőttek. A cselekvés végrehajtása előtt kikérték az akkori esztergomi érsek, Merániai János tanácsát. A főpap két tűz közé került. Egyik oldalon, Ottó kinevezése egyházi főméltóságnak veszélyeztette az ő főpapi rangját, az egyházi jövedelmeket, az egyház erkölcsét, és jogát a koronázásra, minden egyéb kiváltságát, tehát előnyös lett volna a felkelők közé állnia. A másik oldalról pedig gyilkosságban való részvételért nemcsak magas rangját, de életét is elvesztette volna. Így latin nyelven megalkotta híressé vált kétértelmű válaszát.
321
A válasz és annak értelmezései Hermann von Altaich Benedek-rendi szerzetes munkájának hála, fennmaradt a szöveg, amiből le lehetett fordítani magyarra: (a magyar nyelvű szöveg kétértelműségét a megfogalmazás módja, és az írásjelek hiánya okozza)
A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem. A szöveg kétféle, egymással ellentétes értelme csupán a vesszők alkalmazásával áll elő: A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem, ellenzem. A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem. Egy másik forrás, Albéric (Aubri) de Trois-Fontaines burgundi ciszterci szerzetes krónikájában szintén fennmaradt az eredeti szöveg. A két különböző szövegből, és abból, hogy egyes latin kifejezések magyarul nem adhatták vissza, amit az eredeti szöveg tökéletes kétértelműsége nyújtott, eltérő fordítások születtek a legjobb megközelítés érdekében. Így szállóigeként is több változata ismert pl.: „ha mindenki egyetért”, „mindenki benne van”, „ha mindenki beleegyezik” vagy „én magam nem ellenzem”, „én nem ellenzem” stb. II. András halicsi hadjárata alatt egy udvari vadászat alkalmával, amelyet a pilisi erdőben tartottak, merényletet követtek el Gertrudis ellen. II. András szeretett feleségét halálának közelében, a pilisi cisztercita kolostorban, díszes szarkofágban temette el. A merénylet történetét Katona József Bánk bán drámája és Erkel Ferenc azonos című operája dolgozta fel. Amikor beidézték a gyilkossági kísérletben való részvétel vádjával, ő az ellenző olvasatot hozta fel mentségéül, vagyis
A királynét megölni nem kell – félnetek jó lesz; ha mindenki egyetért – én nem – ellenzem Ezt megerősítendő III. Ince pápa felmentette a gyilkosságban való résztvételért, s IV. Béla sem sújtotta semmivel. Annyira sikeres lett Európában a válasz, hogy mint a többértelműség példája Boncompagno da Signa, a bolognai egyetem Bajorországot megjárt és a pápával is jó kapcsolatot ápoló híres professzora 1235-ös Rethorica novissimájában már idézi, vagyis ekkortól a retorikai tananyag részévé vált. [2]
Jegyzetek 1. 2. 3.
↑ forrás: http://mek.oszk.hu/00800/00840/html/jokai36.htm ↑ forrás: http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.01.19/1105.html http://laudator.blog.hu/2010/01/05/megolni_a_kiralynot
322
Szent Erzsébet http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Erzs%C3%A9bet
Magyarországi Szent Erzsébet (német nyelvterületen gyakorta Türingiai Szent Erzsébet) (Sárospatak vagy Pozsony, 1207. július 7. – Marburg, 1231. november 17.) II. András magyar király és merániai Gertrúd lánya. Születése: 1207. július 7., Sárospatak vagy Pozsony, Magyar Királyság Halála: 1231. november 17., Marburg, Német-római Birodalom (24 évesen) Szentté avatása: 1235. május 28., Perugia, Szentté avatta: IX. Gergely pápa Ünnepnapja: november 17. Jelképei: rózsa
Szent Erzsébet élete Szent Erzsébet 1207-ben született Sárospatakon. (Azonban ez a kérdés biztonsággal még nem tisztázott, Pozsony és Óbuda is a lehetséges születési helyek között szerepel.) Az öt gyermek közül Erzsébet volt a harmadik. Bátyja később IV. Béla néven lett magyar király. Budán keresztelték meg, fényes pompával. I. Hermann türingiai őrgróf kérésére Erzsébetet a kor szokásának megfelelően négyéves korában eljegyezték Hermannal, az őrgróf fiával. Erzsébet Eisenachba, majd Wartburgba került. Az irodalom- és zenekedvelő őrgróf és buzgón vallásos felesége mellett jó nevelést kapott. 1213-ban meghalt az édesanyja (a Bánk bán Gertrúd királynéja), ami után hosszú ideig rémálmai voltak. Vőlegénye, a betegeskedő Hermann 1216-ban 19 évesen meghalt, ekkor – némi politikai huzavona után – öccse, Lajos, aki Erzsébet legjobb pajtása volt, jegyezte el. Az esküvőt 1221-ben tartották Eisenachban. Erzsébet a nála 7 évvel idősebb Lajossal boldog házasságban élt. Gyermekeik Hermann (1222. március 28.), Zsófia (1224. március 20.) és Gertrúd (1227. szeptember 29.). 1222-ben „utólagos nászútra” visszalátogatott férjével Pozsonyba; csak itt tudta meg anyja meggyilkolásának tragikus történetét. Erzsébet korán elkezdte a vezeklő életmódot: gyakran böjtölt, ostorozta magát, vezeklőövet is hordott. Éjjelente gyakran virrasztott. Első gyermekének születése után menedékhelyet alapított árva gyerekek részére, szegényeket segített. Második gyermeke születése után hálából 28 ágyas kórházat alapított, ahol maga is segített a betegápolásban.
323
1225-ben Lajos vazallusként II. Frigyes oldalán hadba indult, Erzsébet vette át a tartomány kormányzását. Az éhínségek, járványok okozta sebeket orvosolni igyekezett, kinyittatta Wartburg éléstárait, a szegényeket élelmezte. Maga is mértéktartóan élt. A családtagok aggódva nézték Erzsébet „pazarlását”, Lajos azonban visszatértekor mindent jóváhagyott. II. Frigyes megkoronázásakor ígéretet tett III. Ince pápának keresztes hadjárat indítására. Ennek beváltása Lajost is érintette. Erzsébet maga varrta fel a keresztesek jelét férje ruhájára. Ettől kezdve gyászruhát hordott. Lajos 1227. szeptember 11-én elhunyt. Szeptember 29-én született Gertrúd lányát már nem láthatta. IX. Gergely pápa levelében atyai szavakkal bátorította Erzsébetet, és az igen szigorú Konrád mestert gyóntatójává és hivatalos védelmezőjévé nevezte ki. Lajos öccsei, Raspe Henrik és Konrád igen keményen bántak Erzsébettel. A 20 éves özvegyet megfosztották a vagyona kezelésének jogától és férje birtokainak jövedelmétől. A kialakult helyzet miatt egy októberi napon észrevétlenül elhagyta Wartburgot újszülöttjével, majd másnap két másik gyermekét is elhozatta. Fonással tartotta fenn magát, gyermekeit a megmaradt ékszereiből neveltette. Eckbert bambergi püspök befogadta Pottenstein várába, és Erzsébetnek az újraházasodást javasolta. II. Frigyes császár meg is kérte a kezét, ám Erzsébet nem akart újabb házasságot kötni.
Wartburg vára 1900 körül
Rövid időre még visszatérhetett Wartburgba, ám a család javaslatára Marburgba költözött. Assisi Szent Ferenc harmadrendjének tagja lett, ettől kezdve egyszerű szürke köntösben járt. Bár II.András hívta, nem tért vissza Magyarországra gyermekei neveltetése miatt. Erzsébet 3 nappal előbb megmondta halálának napját. Sírja mellett számos csodás esemény történt. IX. Gergely pápa avatta szentté 1235-ben. Marburgi sírja fölé 1236-ban elkezdték építeni az Erzsébet-templomot, mely 1283ban készült el. Magyarországon IV. Béla, Erzsébet testvére építtette tiszteletére az első templomot Kápolnán.
Erzsébet és a rózsák Erzsébetet többnyire rózsákkal a kötényében, kosarában ábrázolják. Ennek eredete az a legenda, mely szerint férje halála után Erzsébet továbbra is gondoskodott a szegényekről. Egy alkalommal kenyereket vitt gondozottjainak, mikor sógorával, Henrikkel találkozott. Annak kérdésére, hogy mit visz kosarában, Erzsébet tartva attól, hogy esetleg megtilthatják neki a jótékonykodást, így válaszolt: rózsákat. Mikor megmutatta, a kenyerek helyett illatos rózsák voltak kosarában - eszerint Isten nem akarta, hogy a szent asszony hazudjon. Más történetekben Erzsébet az apjával (3 évesen) vagy férjével találkozik. Gyakran ábrázolják még korsóval, amelyből a szegényeknek adott inni, illetve pálmaággal, ami a halál feletti győzelem jelképe.
Emlékezete A Marburgban lefolytatott szentté avatási per (1231–1235) aktáinak tanúsága szerint kevesebb, mint öt hónap telt el Erzsébet halála és a sírjánál történt első csoda között, ami hírének gyors elterjedését bizonyítja. A csodás gyógyulásról beszámolók többsége ugyan 50–100 kilométeres körzetből érkezett, de volt köztük egy utrechti, a következő évben pedig a liège-i egyházmegyéből is. A Német
324
Lovagrend nevében Türingiai Konrád, Erzsébet sógora vállalta magára a szentté avatási ünnepség költségeit, és szintén a rend anyagi támogatásával kezdődött meg a ma is álló marburgi Szent Erzsébet templom építése. Az ünnepélyes szentté avatásra a perugiai domonkos kolostorban került sor 1235 pünkösdjén, majd ezt követően nagymértékű Erzsébet-tisztelet alakult ki a közép-itáliai domonkosok körében. A 13. századi magyarországi és csehországi Erzsébet-kultusz is részben a domonkosokhoz köthető. V. István lánya, Mária királynő révén Erzsébet kultusza átterjedt a 14. századi Nápolyra is: valószínűleg ő volt a megrendelője a nápolyi Santa Maria Donna Reginaban található, Szent Erzsébet életét bemutató falkép-ciklusnak is. Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba temetésének napjára, november 19-ére. Az 1969-es naptárreform alkalmával ünnepét visszatették november 17-ére, halálának napjára, Magyarországon azonban maradt az eredeti napon. Erzsébet tisztelete a 13. századtól nagyon gyorsan elterjedt egész Európában. Egymás után alakultak a Szent Erzsébet-kórházak, templomok, kápolnák és kolostorok. Az egyik legismertebb Szent Erzsébet tiszteletére szentelt székesegyház a kassai Szent Erzsébet-dóm. A bogotai székesegyház az ő tiszteletére van szentelve. Párizsban a Paroisse Elisabeth-templom viseli a nevét[1] Londonban a Southwark Cathedral egyik kápolnája Erzsébet és Assisi Szent Ferenc nevét viseli. A belgiumi Mons-ban is van Szent Erzsébet templom, főhajója két oldalán két hatalmas történelmi magyar zászló függ. Budapesten a VII. kerületben 1931-ben Szent Erzsébet halálának 700. évfordulóján a Szegényház teret, amelyen egy Szent Erzsébet tiszteletére emelt templom áll, [2] a szent legendája nyomán átnevezték Rózsák terére. 2007-ben, a Szent Erzsébet emlékév alkalmából az esztergomi Tabán híd a Szent Erzsébet híd nevet vette fel, a városban ezen kívül egy egyházi iskola és óvoda viseli a nevét. A budapesti Árpád-híd által kettéválasztott óbudai Szentlélek tér déli oldalát átnevezték Szent Erzsébet térre. Ferenc József 1898. szeptember 17-én felesége emlékére és Szent Erzsébet tiszteletére Erzsébet-rendet alapított. Ünnepnapja alkalmából osztják ki a Szent Erzsébet Rózsája díjat A Magyar Katolikus Egyház Erzsébet ünnepnapjához közel eső vasárnapon minden évben gyűjtést rendez a rászorulók javára. Több helyütt az országban Erzsébet napja alkalmával jótékonysági bálokat rendeznek. Az ő legendáját dolgozta fel Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája című oratóriumában. Richard Wagner Tannhäuser című zenedrámájának Erzsébete is az ő emlékezetét őrzi. Életéről írt musicalt 2009-ben Andorka Péter zeneszerző Hajnal Géza szövegkönyvére, A Rózsalány címmel. Az Erzsébet gyakori magyar lánynév.
Jegyzetek 1. 2.
↑ Címe 195 rue du Temple, 75003 Paris ↑ Építésze Steindl Imre.
Források Diós István (szerk.) (1993): Magyar katolikus lexikon. Szent István Társulat, Budapest, 1993. ISBN 963-360-727-2 A szegedi Tömörkény István Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola és Kollégium évkönyve. 1997. ISBN 96385643-3-4 Gecser Ottó (2007): Árpád-házi Szent Erzsébet kultusza a középkori Európában, Vigília, 2007. július [1] Dümmerth Dezső (1977): Az Árpádok nyomában, Panoráma, Budapest Bérczi Szaniszló (2008): Magyarországi szent királylányok emlékezete. TKTE. Budapest (ISBN 978-963-87437-25) Török József (1991): A magyar föld szentjei, Tulipán Könyvkiadó Kft, Budapest White, K. E. (1993): Szentek kislexikona. Maecenas Könyvkiadó, Budapest
325
Aranybulla http://hu.wikipedia.org/wiki/Aranybulla
Az Aranybulla és pecsétje 1222-ből
Az aranybulla átirata 1351-ből
Az Aranybulla a megszületését követő későbbi századokban hivatkozási alap volt a rendi szabadság védelmében, a 16. századtól pedig egészen a 20. század közepéig az írott törvénycikkelyeiben vagy csak a szellemében, a magyar történeti alkotmány egyik legfontosabb törvénye, királyi dekrétuma. [1] II. András új berendezkedése, birtokpolitikája, a pénzjövedelmekre építő királyi gazdaságpolitikája, a merániakat előtérbe helyező személyi politikája és a zsidók, szaracénok pénzügyigazgatásban való térnyerése miatt elégedetlenség mutatkozott az országban. A különböző nemesi érdekcsoportok közötti ellentétek kiéleződtek. 1222 elején a birtokadományozásokból nem részesült világi előkelők, bárók kiszorították a hatalomból András régi híveit. Maguk mögött tudhatták a várjobbágyok és a várnépek támogatását és királyi szervienseket: utóbbiak szabad jogállásúak, vagyonosabb rétegük a magánbirtokosoktól való függés elkerüléséért, az uralkodói réteghez tartozás jogi elismeréséért harcolt.
326
Az előkelők az Aranybullában Az előkelők követelései orvoslást nyertek, cikkelyek születtek a nagyhatalmú idegenek ellen. András megígérte, hogy egész vármegyéket nem adományoz, bármiféle méltóságot örök tulajdonul szintén nem. A becsületes szolgálattal szerzett birtoktól senki nem fosztható meg. II. András korábbi gazdaságpolitikájával szembeni elégedetlenséget fejez ki több cikkely: kamaraispánok, pénzverők, só-és vámtisztek ne legyenek izmaeliták és zsidók, hanem az ország nemesei az új pénz egy évig legyen forgalomban, s a dénárok minőségben érjék el III. Béla pénzének értékét "az ispánok csak az ispánságuk jogán őket megillető részt élvezzék, a királyt illető többi jövedelmet, a csöböradót, a vámot, az ökröket és a vár jövedelmének kétharmadát a király kapja meg" Az Aranybulla fellépett a hatalmaskodás ellen, több pontban foglalkozott az igazságszolgáltatás kérdéseivel.
A királyi szerviensek az Aranybullában A 31 cikkelyből 11 foglalkozott valamilyen módon a szerviensekkel. Ez arra utal, hogy a fellépő előkelők tömegbázisát a szerviensek szolgáltatták. Öt olyan kiváltságot adott nekik, amelyek később a sarkalatos nemesi jogok közé számítottak. Ezzel magyarázható, hogy a kutatók közül néhányan az Aranybullában valamiféle nemesi alkotmányt láttak. Birtokaik mentesültek a királyi adók, a szabadok dénárjai fizetése, valamint a beszállásolás alól. A fiú utód nélkül meghalt szerviens birtoka egynegyedét a lánya örökölje, a többiről szabad akarata szerint rendelkezzék, ha nincs végrendelet, akkor rokonai az örökösök. Csak akkor száll a birtok a királyra, ha a szerviensnek nincsenek örökösei. Mentesültek a szerviensek megyésispánok joghatósága alól. A király országon kívüli hadjáratába csak az uralkodó költségén tartoztak vele menni, ha idegen támadás érné az országot, akkor minden szerviensnek hadra kell kelnie.
Szövege Az aranybulla szövege, a kevésbé fontos cikkek kihagyásával a következő: „A Szentháromság és oszolhatlan egység nevében.[2] Endre, Isten kegyelméből Magyar-, Dalmát-és Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia örökös királya. Mivel mind országunk nemeseinek, mind másoknak is Szent István királytól alapított szabadsága némely királyok hatalma által, kik néha haragjukban boszút állottak, néha gonosz emberek hamis tanácsira is hallgattak, vagy saját hasznukat keresték, igen sok részben rövidséget szenvedett: nemeseink fenségünk és elődeink füleit gyakor ízben verdesték kérelmeikkel és folyamodásaikkal országunk javítása iránt. Kik tehát tartozásunkhoz képest az ő kérelmöknek mindenben eleget tenni akarván, megadjuk mind nékik mind országunk egyéb embereinek a szent királytól megadott szabadságot; és országunk állapotának javítására tartozó egyéb dolgokat is űdvösen rendelünk eképen: Rendeljük, hogy évenként a szent király ünnepét hacsak némí súlyos foglalkozás vagy betegség által nem akadályoztatunk Székesfehérvárott tartozunk megülni. És ha mi jelen nem lehetünk a nádor kétségkivül ott leszen helyettünk s képünkben meg fogja hallgatni az ügyeket. Minden nemesek, tetszésök szerint, szabadon oda gyülekezzenek. (I. p.) Akarjuk azt is, hogy sem mi, sem utódaink bármi időben le ne tartóztassák s el ne nyomják a nemeseket valamely hatalmasnak kedveért, hanem ha előbb megidéztették és törvény rende szerint elmarasztaltattak. (II. p.) Továbbá semmi adót, semmi szabad dénárokat nem szedetünk a nemesek örökségén; sem házaikban, sem falvaikban meg nem szállunk, hanem ha meghivatunk. Az egyházak népeitől is teljességgel semmi adót sem szedetünk. (III. p.) Ha valamely nemes meghalálozik fi nélkül, lányát illesse birtokának negyedrésze; a többiről tetszése szerint rendelkezzék és ha a halál közbejötte miatt nem rendelkezhetik, a hozzá közelebb álló rokonra szálljon; és ha teljességgel semmi nemzetsége nincsen, szálljon a királyra. (IV. p.) Ha a király sereget akar vinni az országon kivül, a nemesek ne tartozzanak vele menni, hanemha az ő pénzeért. Ellenben, ha sereg jönne az országra, mindnyájan tartozzanak menni. (VII. p.) A nádor országunk minden emberei felett különbség nélkül biráskodjék; de a nemesek főben-és birtokbanjáró ügyeit a királynak tudomása nélkül el ne végezhesse.
327
(VIII. p.) Ha külföldiek, tudniillik tisztességes emberek, jönnek az országba, az ország tanácsa nélkül méltóságokra ne emeltessenek. (XI. p.) Fekvő birtok az országon kivülieknek ne adományoztassék. (XVI. p.) Ezen négy főuron, t. i. a nádor, a bán, a király és királyné udvarbíróin kivül, két méltóságot senki se viselhessen. (XXIV. p.)Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek. Pénzváltó, kamara-ispánok, só-kamarások és vámosok, országunkbéli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek. (XXVI. p.) Egész vármegyéket vagy bármely méltóságokat örök birtokul nem adunk. (XXX. p.) Hogy ezen engedményünk és rendelésünk mind magunk, mind utódaink idejében örökké érvényes legyen, hét oklevélpárba irattuk és arany pecsétünkkel megerősítettük; úgy, hogy egy pár küldessék pápa úrnak, második a János vitézeknél, harmadik a templomosoknál, negyedik a királynál, ötödik az esztergomi káptalanban hatodik a kalocsaiban, hetedik a nádornál őriztessék, úgy hogy ez az irást mindenkor szeme előtt tartván, se ő ne tévedjen le a felebb mondottak valamelyik pontjáról, sem a királyt vagy a nemeseket vagy másokat ne engedjen letévedni. Hogyha pedig mi, vagy utódaink valamelyike bármikor ezen rendeletünk ellen véteni akarnánk, álljon szabadságukban ezen levél erejénél fogva, minden hűtlenségi vétek nélkül, mind a püspököknek, mind más uraknak s az ország nemeseinek, öszvesen és egyenként, jelenleg és a jövőben nekünk és utódainknak ellenállani és ellenmondani örökre. (XXXI. p.) Kelt Klétusnak, az egyház prépostjának keze által a megtestesült igének ezer kétszáz huszonkettedik esztendejében.”
A Magna charta és az Aranybulla Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az 1222. évi Aranybulla átvétel valamelyik európai ország jogi szövegéből, leginkább a korabeli angol jogból. Példaként az 1215-ös Magna charta libertatumra hivatkoznak, amelyet Földnélküli János angol király (1199–1216) adott ki. Ez azonban egyáltalán nem bizonyítható (a történészek közül sokan és sokszor összehasonlították már a két törvény szövegét, jogi alapjait). A mai vélemények szerint – a sok hasonlóság ellenére – nem egyszerű átvételről van szó. Mindezt az is alátámasztja, hogy a korabeli angol belpolitikai viszonyok egész mások voltak, mint az itthoniak. A szövegek hasonlósága inkább abból ered, hogy mind a korabeli Angliában, mind a Magyar Királyságban a társadalmi mozgások egy irányba mutattak. Ez akkor látszik legjobban, ha összehasonlítjuk a két törvény két legfontosabb egyezését. Az első az, hogy mindkettő bevezető szövege a régi királyok által a nemeseknek adományozott „szabadságról” szól (a Magna charta libertatum értelemszerűen az angol királyokra hivatkozik, az Aranybulla szövege pedig Szent Istvánra). A másik az oklevelek befejezésében fedezhető fel. Mindkét törvény leírja, hogy a nemesek szabadon, büntetés nélkül ellenállhatnak a királynak (akár az oklevél kiadójának, akár valamelyik utódjának), ha az valamilyen módon megsértené a törvényt. Az 1215-ben kiadott Magna charta libertatum ugyan sokkal hosszabban írja le az ellenállási jog részleteit és a szabályozását, mint az Aranybulla, de ez inkább csak formai különbség (az Aranybulla 1231-es megerősítésében már nem a nemesség kollektív jogaként szerepel az ellenállási jog, hanem úgy, hogy azt az esztergomi érsek gyakorolhatja a nemesség nevében; ez a változás azt mutatja, hogy a Magyar Királyságban éppúgy megerősödött az egyház befolyása, mint a többi, a pápa elsőségét elismerő keresztény európai királyságban). Ami bizonyos, jogi értelemben a két korabeli ország nincs túlságosan messze egymástól, a társadalmi mozgások is hasonlók, bár nyilván vannak eltérő vonások.
Létező aranybullák Az aranybullát megerősítették: I. Lajos 1351-ben (bár az ősiséggel nagyban módosította), Mária 1384ben, I. Mátyás 1464-ben és a koronázási esküben valamennyi. Az ellenállási záradékot (XXXI. p.) az 1687. évi országgyűlés törölte el. Csak egy 1318. évi hiteles másolatban maradt fenn az esztergomi Prímási Levéltárban. A magyar történetirás még számos más aranybullát ismer. Ezek közül diplomatikai tekintetben legjobban a pesti Aranybullát derítette fel Salamon Ferenc. Ezt IV. Béla állítólag 1241-ben adta Pest városa számára. A magyar történettudomány azonban három aranybullát ismer, bár ezek közül csak az elsőnek kiadottat, az 1222. évit írjuk nagybetűvel. A második aranybullát is még II. András uralkodásának idején, 1231-ben adták ki. A királynak ebben az oklevélben meg kellett erősítenie, illetve néhány pontban meg is kellett változtatnia az eredeti szöveget, és így kellett újra kihirdetnie. A harmadik aranybulla II. András fiának, IV. Béla királynak az uralkodása idején, 1267-ben íródott, teljesen más
328
belpolitikai viszonyok között, a mongol (tatár) támadást, illetve a IV. Béla és fia, István közötti belháborút követően. Mint pecsét, nagyon kevés aranybulla maradt az utókorra. Az ilyen módon kiállított oklevelek minden időben ki voltak téve annak a veszélynek, hogy letépik róluk az aranypecsétet. Így tett Vencel cseh király is, mikor 1304-ben fiáért, az ifjú Vencel vagy magyarosan László királyért egy sereggel hazánkba jött és Esztergomban kirabolta a templomot és a levéltárat. A Magyar Nemzeti Múzeum három aranybulla birtokában van; az egyik II. András király 1224-es oklevelén függ és a könyvtárban a Kállay-levéltárban őrzik; a másik kettő a régiségtár tulajdona, a kisebbik III. Béláé, a nagyobbik IV. Béláé.
Aranybulla-emlékmű Az Aranybulla Rétfalvi Sándor alkotta emlékműve (1972) a székesfehérvári Csúcsos-hegyen áll, mivel a helyi hagyomány szerint az Aranybullát itt hirdették ki. Jelenlegi helyére csak 1990-ben került, mert addig ugyanazon a helyen szovjet tank állt, mint az 1945-ös harcok emlékműve.
Források Révai nagy lexikona II. kötet Érszegi Géza: Az Aranybulla. Bp. 1990. Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Bp. 1998. Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000-1526. Szerk: Bertényi Iván. Bp. 2000.
Jegyzetek 1. 2.
↑ Tóth Z. József: Az Aranybulla ↑ Az 1356. évi aranybulla
Andreanum
A Károly Róbert-féle megerősítés
Andreanum a neve annak a kiváltságlevélnek, amelyet II. András király 1224-ben adott a Szászváros és Barót közötti területen lakó erdélyi szászoknak, akik addig különböző ispánok fennhatósága alá tartoztak. Az okmányt a német történészek goldener Freibrief-nek azaz arany szabadságlevél-nek nevezik. A kiváltságlevél a király és a szász telepesek viszonyát szabályozza. A szászok közösségét egységes jogi személynek tekinti; meghatározza a jogaikat és a királlyal szembeni kötelességeiket. A kiváltságlevél eredetije nem maradt fenn. A dokumentum létezését bizonyítja, hogy 1317-ben Károly Róbert megerősítette a benne foglaltakat. Szintén megerősítette a kiváltságokat I. Lajos 1366ban, Mária 1383-ban, Luxemburgi Zsigmond 1387-ben, 1406-ban és 1425-ben.[1] 1486-ban Mátyás király a kiváltságlevelet kiterjesztette a teljes szász közösségre (Universitas Saxonum). A kiváltságokat II. József helyezte hatályon kívül 1785-ben.
329
Jogok Nagyszeben vidéke a szász közösség birtokává vált, és területén senki sem élhetett nemesi előjogokkal. Erre a területre vonatkozóan a király lemondott háramlási jogáról, vagyis a kihalás vagy hűtlenség esetén gazdátlanná vált föld szabad eladományozásáról. A kiváltságolt terület lakói maguk választhatták papjaikat, valamint bíráikat és a szász szokásjog szerint maguk ítélkezhettek. A területen tilossá vált a hivatalok pénzen való megvásárlása. Megkapták a szabad vásártartás és kereskedelem jogát.
Kötelességek A szászok kötelesek voltak a király számára 500 katonát állítani + még 100-at, ha a király személyesen is hadba vonult. A szászok kötelesek voltak 500 ezüstmárka adót fizetni. Az adórendszer globális volt (tehát az itt letelepedettek nem érvényesíthették adómentességüket) és a szász közösség saját tisztviselői szedhették be.
Forrás
1.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Andreanum Bokor József (szerk.). Andreanum, A Pallas nagy lexikona. Arcanum : FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998). Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 26. Kristó, Gyula. Magyarország története 895–1301. Budapest: Osiris Kiadó. ISBN 963 389 506 5 (2006) ↑ Benkő József: Transsilvania specialis : Erdély földje és népe II. Ford. és szerk. Szabó György. Bukarest; Kolozsvár: Kriterion. 1999. 299. o. ISBN 973-26-0524-3
BEREGI EGYEZMÉNY beregi egyezmény, 1233. aug. 20.: II. András és Pecorari Jakab bíboros pápai legátus között a beregi erdőben kötött egyezmény. - Célja az előző évtizedekben az Egyházatat ért sérelmek orvoslása. András halicsi hadjáratra készülve Bereg vármegyében tartózkodott, amikor Jakab legátus követe, Benedek veszprémi püspök, és Cognoscens esztergomi kanonok átadta neki a pápai követ jegyzője által elkészített fogalmazványt, hogy pecsétjével hagyja jóvá, és esküdjék meg cikkelyeinek megtartására. IX. Gergely nyomására András augusztus 20-án meg is tette ezt. Az egyezmény értelmében András megígérte, hogy a zsidókat és izmaelitákat kizárja a hivatalokból, jellel különbözteti meg őket a keresztényektől, nem engedi, hogy keresztény rabszolgáik legyenek, s hogy a keresztényekkel együtt lakjanak. Szabályozta az egyes egyházak sójárandóságát és a só forgalmát. 10.000 márka kárpótlást ígért veszteségeiért a csanádi püspöknek, a pannonhalmi és az egresi apátnak, amit 1234-től 5 év alatt fizet ki 1000 márkás részletekben a domonkosok pesti kolostorában. Elfogadta házassági és hitbér ügyekben s az egyhmegyei személyek ügyeiben az egyházi bíróságok illetékességét, kivéve az utóbbiak birtokügyeit, melyekben a király illetékes. Adómentességet biztosított az egyházi személyeknek, a legátus által tervezett adó kivetését pedig a pápától tette függővé. Megígérte, hogy még 1233-ban oklevelet ad az egyháziaknak sójövedelmeikről, s hogy a királyfiak, Apod fia Dénes nádor és a többi főurak esküt tesznek a beregi egyezményre. - Béla herceg és Kálmán herceg augusztus 22-én, a nádor szeptember 22-én tette le az esküt. II. András az esztergomi stefanita ispotályban megismételte esküjét, és október 1-jén a beregi egyezménynek megfelelően intézkedett több apátság sójövedelméről. 1234 márciusában Jakab legátus határnapot (vsz. IV. 23.) tűzött ki a beregi egyezmény teljesítésére, s ha a király addig nem teljesítené az abban foglaltakat, őt és tanácsosait kiközösítéssel, udvarát interdiktummal fenyegeti. Az egyházi fenyíték kihirdetésével János boszniai püspököt, az esztergomi domonkosok perjelét és a magyar ferences tartomány főnökétét bízta meg, és eltávozott. János püspök és társai július 19-e előtt ki is hirdették az egyházi fenyítéket, mire II. András és Róbert esztergomi érsek a pápához föllebbeztek, aki augusztus 16-án meghagyta János püspöknek és társainak, hogy ha II. András teljesíti a beregi egyezmény cikkelyeit, az egyházi fenyítékeket vonják vissza. IX. Gergely augusztus 31-én biztosította Andrást, hogy őt és rokonait külön pápáai meghatalmazás nélkül nem közösíthetik ki. Engedélyezte, hogy a beregi egyezményben előírt 10.000 márkás kárpótlást ne 5, hanem 10 év alatt fizesse.
Forrás Pauler I:391. - Századok 1924:627. (Paulinyi Oszkár: A sóregále kialakulása Mo-on) - Mo. tört. 1984/I:1363.
330
Lébényi benedek-rendi apátsági templom A falu története elválaszthatatlanul összefonódik az itteni műemléktemplom történetével. A templom első okleveles említése 1199-ből való, amikor a birtokot Imre király visszaadta Saul kalocsai érsek Poth és Chepán nevű testvéreinek. A már meglévő monostor birtokjogát az 1208-as keltezésű oklevél erősíti. A Győr nemzetségbeli testvérek végrendeletileg a Benedek-rendi szerzetesekre hagyják a monostort, és a Idősebb Szent Jakab apostol tiszteletére épített kéttornyos, háromhajós, háromapszisos nemzetségi templomot. A szláv névadás szerint Lybin (Lebenj)-nek nevezett falut a tatárok pusztították el 1242-ben, de a templomot nem tudták bevenni. 1271-ben a cseh Ottokár király hadai pusztítása nyomán csak a templom és az apátsági épület maradt meg. A falu az apátsági birtokkal együtt ezután az óvári várbirtok urainak kezébe került, majd 1478-ban Mátyás király visszaadta a birtokot a Benedek-rendieknek.
A templom A Hédervári család adományaként - 1202-1208 közt épült apátsági temploma talán elsőnek fogta össze a magyarországi román stílusalakulást a bencések jellegzetes módján. Alaprajza keletelt, háromhajós, keresztház nélküli, hajónként egy vonalra helyezett félkörös szentélyekkel záródik. Felépítése bazilikális, átmenő boltozatú (a XVII. században megújított boltozattal), két nyugati toronnyal, kegyúri karzattal, fő- és déli oldalkapuval. A tornyok alsó szintje a hazai elrendezésre jellemzően - a templomtérbe kapcsolódott, és csak az északi toronyba utólag beépített lépcső miatt falazták el az egyiknél. A megrongált templom barokk sisakokat kapott, 1858-65 és 1872-79 közt pedig Essenwein nürnbergi építész purisztikus elvek szerint restaurálta, tornyait csürlős sisakképzéssel számottevően felmagasította. Figyelemreméltó a zárt épülettömegének tömör megjelenése, mely különösen az apszisok felől világosan érzékelteti a belső tér bazilikális, és szentélyekkel bővülő alakítását. Ez az egyszerű, félreérthetetlen kifejezésmód olasz befolyás érvényesülését mutatja, az egyébként szinte ugyanolyan mértékben érzékelhető francia hatással szemben. Mértéktartó, inkább szűkszavú falfelületeiből leghangsúlyosabban gazdag tagozású és díszítésű főkapuzata emelkedik ki, mely az esztergomi kaputípus magasfejlettségű képviselőleként értékelhető Az apátsági rendház a török hódoltság alatt elpusztult. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/L%C3%A9b%C3%A9ny
331
Premontrei kolostor (Zsámbék)
A későromán-koragótikus bazilika, a magyar építészettörténet kiemelkedő emléke (2008. mácius)
Budától északnyugatra, dombos vidéken, egy messziről látható halom tetején magaslik, és mintegy uralja a tájat az impozáns kéttornyú templom és a kolostor. Háromhajós premontrei bazilika és kolostor maradványai. Épült a XIII. század közepén (1220-34) késő római - korai gótikus stílusban. 1763-ban a nagy komáromi földrengés rombolta le. Jelenleg a rom belső területe is látogatható. A hajdani kolostor dongaboltozatos termében kőtár tekinthető meg. Műemlék.
A későromán-koragótikus bazilika, a magyar építészettörténet kiemelkedő emléke
332
Az 1050-es években már kőtemplom állt itt, amelyet a következő században bővítenek. III. Béla király a felesége kíséretével érkező Aynard lovagnak adományozza Zsámbékot. E család leszármazottai építik 1220 körül a későromán-koragótikus bazilikát, amely rom mivoltában is a magyar építészettörténet kiemelkedő emléke. Mellette állt a kolostor, amely a premontrei rend otthona volt. IV. Béla király 1258. június 6-án erősítette meg az akkor már felépült templomra vonatkozó adománylevelét. Az épület sorsát 1763. június 28-án földrengés pecsételte meg, leomlott az északi mellékhajó boltozata és oldalfala. A rom gazdátlanná vált, a köveket széthordták a környékbeliek. Nem is maradt volna belőle semmi, ha Rómer Flóris bencés tanár, művészettörténész és Henszlmann Imre műtörténész az 1870-es években fel nem hívják a figyelmet az értékes emlék megmentésének szükségességére. Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter 1889-ben Möller István építészmérnököt bízta meg az állagmegóvási munkák elvégzésével. Munkája világszerte elismerést aratott. A későbbi munkák során, 1934-ben Lux Kálmán építész tárta fel a templom északi oldalához csatlakozó kolostor falrészleteit, amit a pálosok építettek, amikor megkapták a birtokot Mátyás király adományaként. Mára ebből az épületből csak egy dongaboltozatos terem, - ez most a kőtár - a hajdani refektórium, az alapfalak és a kolostorhoz tartozó pincerendszer maradt meg.
A kolostor története Az 1050-es években már kőtemplom állt itt, amelyet a következő században bővítettek. III. Béla király második felesége, Capet Margit kíséretében érkező, francia származású Aynard lovagnak adományozta Zsámbékot. Az ő leszármazottai építtették 1220 körül (bizonyosan 1235 előtt) a Keresztelő Szent János tiszteletére fölszentelt későromán stílusú bazilikát, és a hozzá északról csatlakozó premontrei kolostort. A templom mai romos állapotában is a magyar építészettörténet kiemelkedő emléke. Az alapítókat a kolostor templomában temették el. IV. Béla király az alapítók utódainak kérésére megerősítette az akkor már felépült templom és kolostorra vonatkozó birtokadományokat. A tekintélyes, jelentős vagyonnal rendelkező kolostorban népes szerzetesi közösség élt, a tagok létszáma elérte a húszat is. Zsámbék birtokosai, az Aynardok nemzetsége, III. Béla király nejének, Capet Margitnak kíséretében kerültek Franciaországból Magyarországra. Egyik utódujuk, bizonyos Smaragd comes adományozta az ezen a helyen álló régebbi templomot és a területet a premontreieknek. A feltárást és konzerválást irányító Möller István korábbi véleményével szemben, a mai felfogás szerint a templom keletkezését erősen elnyúló, de egységes terv szerint folytatott építkezésnek tekintjük. Építése zömében a tatárjárás előtti időre tehető, de a befejező építkezések már minden jel szerint a tatárjárás utánra tehetők. 1475-ben a pálos rend tulajdonába került, majd később a törökök által megszállt hódoltsági területhez tartozott. 1763-ban földrengés pusztította, ekkor a helybeliek a templom köveinek nagy részét széthordták. A 15. században leégett a kolostor, majd a premontrei rend hanyatlása miatt Mátyás király a pálosok kezelésébe adta át, pápai engedéllyel (1475). Az új birtokosok gótikus stílusú átépítést hajtottak végre. A premontreiek (eredménytelenül) tiltakoztak kolostoruk elvétele miatt. Buda török kézre kerülése (1541) után ez a környék is az új hódítók kezére került. A pálosok nem tehettek mást, elmenekültek kolostorukból, amelyet a törökök erődítménnyé alakítottak át, és csak 1686-ban sikerült kiűzni őket Zsámbékról, amikor Buda is keresztény kézre került. Az új birtokos Zichyek svábokat telepítettek Zsámbékra. Ők eleinte a várkastély kápolnáját használták. A templom sorsát 1763. június 28-án földrengés pecsételte meg: leomlott az északi mellékhajó boltozata és oldalfala. A rom gazdátlanná vált, a köveket széthordták a környékbeliek. A viszonylag nehezebben megközelíthető, romladozó középkori kolostortemplom helyett a település központjában építettek maguknak új templomot a zsámbékiak. Nem maradt volna semmi a romokból, ha Rómer Flóris bencés tanár, régész-művészettörténész és Henszlmann Imre műtörténész az 1870-es években fel nem hívják a figyelmet az értékes emlék megmentésének szükségességére. Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter 1889-ben Möller István építészmérnököt bízta meg az állagmegóvási munkákkal. A rombolásnak Möller István korszerű restaurálása (1896-1900) vetett véget. Módszere, amely szerint a romot romos állapotban konzerválta, a korszerű műemlékvédelmi elveknek megfelelő. A templomot csak a szerkezeti és állékonysági szükség szerint erősítette meg, részben az eredeti kőanyagból, részben a rekonstrukciós akciót bemutató tégla-aláfogásokkal. Részleteinek tiszta megtartásával hitelesen őrizte meg a magyarországi középkori építészet egyik legértékesebb, kőbe faragott dokumentumát.
333
Az eredeti templom és kialakítása Kéttornyos, keresztház nélküli, bazilikális alaprajzi elrendezésű, háromhajós és háromszentélyes, kegyúri karzattal kialakított templom. Részletformáiban – a déli torony ívelt élű kőgúlasisakjában, növénydíszű és sárkányos oszlopfejezeteiben, ívsoros párkányprofiljaiban és a hajók boltozataiban – késő római stílusjelleget mutat, azonban helyenként már a gótika építészeti felfogását is érzékelteti (a középső szentély többszögű, poligonális kialakítása, a karzat alatti hatsüveges boltozása, illetve a bizonytalanul kialakított támpillérrendszer). Későbbi származású volt az északi torony elpusztult gótikus sisakja, továbbá a homlokzati oromfal rózsaablaka, és a templomtól északra elterülő rendház töredékekben kiásott kerengője – amely jelenleg alaprajzi töredékekben látható. A romtemplom, még töredékesen megmaradt torzójában is a premontrei-rend kimagasló, hazánkban legművészibb hagyatéka. Nemzetségi monostor volt, és elrendezésében olyan szorosan csatlakozott a bencések hasonló templom- és kolostorépítményeihez (Lébény, Ják), hogy építését egyes kutatók hajlandók a benedek-rend művészileg rugalmasabb, s a kegyúri építkezésekben egyébként is igen tevékeny dunántúli építőműhelyének tulajdonítani.
Feltárások 1934-ben Lux Kálmán építész tárta fel a templom északi oldalához csatlakozó kolostor falrészeit, amit a pálosok építettek. Ebből az épületből legépebben egy dongaboltozatos terem (ez lett a kőtár), a hajdani refektórium (ebédlő), a kerengő alapfala és pincerendszer maradt meg. Több terv készült a templom és a kolostor állagmegóvására (részbeni újjáépítésére), de évtizedek óta alig-alig történt valami. A pusztulás egyre gyorsul. Pedig a templom teljesen újjáépíthető lenne (és használható), sőt a kolostor is. Ennek azonban az előfeltétele a teljes terület régészeti föltárása lenne. Természetesen az elhanyagolt környék rendezése is hozzátartozna mindehhez. Jelenleg, 17 év szünet után, a rom legalább ismét látogatható.
Források Rados Jenő: Magyar építészettörténet (p. 65-66.) - Bp. 1961. Múszaki K - ETO 72(439)091 Jávorka Péter (1961): Zsámbék és környéke (Pest megyei tájak sorozat), Pest Megyei Tanács Idegenforgalmi hivatala, Budapest Dercsényi D. (1972): Románkori építészet Magyarországon. Corvina, Budapest Gerevich T. (1938): Magyarország románkori emlékei. (Die romanische Denkmäler Ungarns.) Egyetemi nyomda. Budapest Gerő, L. (1984): Magyar műemléki ABC. (Hungarian Architectural Heritage ABC.) Budapest Gervers-Molnár, V. (1972): A középkori Magyarország rotundái. (Rotunda in the Medieval Hungary). Akadémiai, Budapest Henszlmann, I. (1876): Magyarország ó-keresztyén, román és átmeneti stylü mű-emlékeinek rövid ismertetése, (Old-Christian, Romanesque and Transitional Style Architecture in Hungary). Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest Jelli, Martin A.: Heimatverein Schambek/Zsámbék, Bd. I-II. Stuttgart, 1988, III. Stuttgart, 1992; http://www.romtemplom.hu http://hu.wikipedia.org/wiki/Zs%C3%A1mb%C3%A9ki_templom_%C3%A9s_kolostorrom
334
Premontrei kolostor (Ócsa) A Premontrei kolostor (műemlék) és az ócsai református templom. 13. századi román stílusú, három hajós, kereszthajós bazilika, amely a premontrei rend számára épült, a román kor legértékesebb fennmaradt magyarországi alkotása. Felújítását a 20. század elején, 1922-1924-ben Foerk Ernő budapesti építész tervei alapján végezték. Az Árpád-korban Ócsa térsége királyi birtok volt, ezért joggal föltételezhetjük, hogy az ócsai premontrei apátságot egyik Árpád-házi királyunk alapította.
A kolostor története Egy 1234-ben készült, az egyházak ellenőrzését tartalmazó jegyzőkönyv említi először a kolostort. A 12-13. század fordulóján a kolostor helyén egy kis falu állt, amelynek lakóit odébb költöztették, amikor megindult a kolostor építése.
A kolostor építészete A háromhajós, keresztházas bazilikális elrendezésű templomot Szűz Mária tiszteletére szentelték. Nyugati homlokzatát monumentális toronypár uralta. A templomba a bejárás az északi ill. a déli mellékhajóba nyíló kapuk biztosították. Az északi kapun (a kolostor felől) a szerzetesek, a déli kapun pedig a világi hívők mehettek be (a templom plébániai feladatot is ellátott). A kutatás során kiderült, hogy nyugat felé eredetileg egy boltszakasszal hosszabbnak tervezték a két mellékhajót, azonban ennek építése elmaradt, s így került ma helyére a két torony. Bár eredetileg boltozott templomot akartak építeni, végül mégis síkfödémre váltottak. 1900-ban tárták föl a főszentély felületét borító, a 13. század utolsó harmadában festett összefüggő falkép-sort. A kolostorépület egyemeletes, egyszárnyú lehetett, a templomtól északra, teljesen elkülönülten épült föl. A földszinten volt a káptalanterem, a refektórium, az emeleten a hálóterem (dormitórium). A kolostorszárnyat keskeny kőfal kapcsolta össze a templommal. Valószínű, hogy a kerengő fából készülhetett, s ez nyomtalanul elpusztult. A kolostor története napjainkig A 16. század közepén részben a török veszély, részben a reformáció előretörése miatt hagyhatták el a kolostort a szerzetesek. A templomot és a romladozó kolostorépületet a 17. századig használták a reformátusok. 1675-ben a templom már fedetlenül állt. 1702-ben még tovább romlott a helyzet. A katolikusok megpróbálták visszaszerezni a templomot, - sikertelenül. A reformátusok Mária Terézia királynőtől végtére engedélyt kaptak a templom rendbe hozására. Ennek során azonban sajnálatosan elpusztult sok középkori részlet is. 1872-ben villámcsapás, 1884-ben tűzvész pusztította a templomot. 1897-ben megkezdődött a műemléki helyreállítás. 1922-1924 között átalakításokra került sor (egy emelettel megmagasították például a tornyokat. 1986-1992 között került sor a templom régészeti kutatására, amit követett az épület teljes fölújítása. Ennek során visszaállították a 17. századi kerítőfalat is.
Forrás http://hu.wikipedia.org/wiki/Premontrei_kolostor_(%C3%93csa) http://www.civertan.hu/legifoto/legifoto.php?page_level=463
335
Magyarországi Domonkos rendtartomány Szent Domonkos Rend története A Domonkos-rend vagy dominikánus rend (latinul Ordo Fratrum Praedicatorum, azaz magyarul Prédikátor Testvérek Rendje) III. Honorius pápa által 1216-ban szentesített prédikáló- és koldulórend. A prédikálás meggyőző erejében hívő Szent Domonkos alapította egy évvel korábban, 1215-ben Toulouse-ban. Első szabályzatuk szerint a domonkosok vagy dominikánusok nem rendelkeznek sem egyéni, sem közösségi vagyontárgyakkal, és koldulással tartják fenn magukat. Tevékenységük és hivatásuk a keresztény hit védelme és terjesztése, amelyet oktatással, igehirdetéssel és prédikálással érnek el. Mindez a keresztény tanítások mély ismeretét követeli meg, ezért a domonkosok tanintézményeket nyitottak a nagyobb városokban és itt képezték rendjük tagjait is. Tudásuk és képzettségük okán többnyire a domonkosok közül kerültek ki az inkvizítorok. Tomás de Torquemada (magyarosan Torquemada Tamás, teljes nevén Tomás de Torquemada prior de Santa Cruz) 1481-1498 között spanyol főinkvizítor is Domonkos-rendi pap volt. 1580-ban a rendi növendékek oktatása céljából XIII. Gergely pápa egyetemet alapított. Magyarországon 1221-ben Boldog Magyar Pál alapította meg a Domonkos-rendtartományt, s az első kolostorok Győrben, Esztergomban, Székesfehérváron, Pécsen és Budán épültek fel.
* Ordo Fratrum Praedicatorum; OP Domonkos Rend, Prédikátor Rend A közösség hivatása: igehirdetés, lelkipásztorkodás. 1. Alapítás. A Domonkos Rendet a XIII. század elején Dominicus Guzman (1173/75-1221) alapította. Alig van olyan középkori szent, akiről olyan hiteles forrásanyag állna rendelkezésünkre, mint Domonkos életéről és művéről. Mintegy 177 okmány, irat teszi könnyűvé, hogy gyakran napra pontosan határozhassuk meg tartózkodási helyét. A Rendalapító számára készült pápai iratok alapján azokat az eszméit is követni tudjuk, amelyeket kérvényeiben a Pápai Kúriával közölt, és amelyeket azután az iroda a pápai okiratokba belevett. A Prédikáló Rend legrégebbi ránk maradt konstitúciói csak 1230 körüliek, ezért Domonkos utáni időkből származó adalékokat is tartalmaznak; gondolataik és megfogalmazásuk azonban lényegében azonosak kellett hogy maradjanak, mint a Rendalapító idejében. A bolognai szentté avatási per (1233. augusztus) során életének és lelki, hitbeli arcélének sok részletére derült fény. E kitűnő források ellenére Domonkos történelmi arcképét halála után hamarosan eltorzították, a mindenkori divatirányzatokhoz alakították. Szent Domonkos 1204-1206-ban tett észak-európai útja során ismerte föl a Nyugatot fenyegető két veszedelmet; Dél-Franciaországban az albigensek eretnekségét és a kunok pogány fenyegetését. Ugyanakkor tisztában volt az Egyház fényűző gazdagságával és a klérus erkölcsi romlottságával is. Arra a meggyőződésre jutott, hogy azokat a károkat, amelyeket az eretnekségek, az Egyház elöregedett struktúrái és a klérus erkölcsi süllyedése hosszú időn át előidéztek, csak úgy lehet fölszámolni, ha olyan közösség születik, amely megfelel a kialakulóban lévő viszonyoknak és az új szellemiségnek. Látta, hogy az egyes ember erői mennyire elégtelenek. Egyetlen lehetőségként egy új szerzetesrend jöhetett számításba. 1216. december 22-én III. Honorius pápától kiváltságlevelet kapott, amely "Szent Romanus" közösségének életmódját jóváhagyta, és pápai oltalomban részesítette. 1217. január 21-én kelt bullában a Rend nevét Domonkos "Praedicatores", azaz "Prédikátorok"-ra íratja át. Azt a szabályzatot, amelyet eddig már éltek, kánonjogászok által kellett megfogalmazni. Ekkor készült el a "szerkezet jogi katedrálisa", amelyet még ma is az "emberi gondolkodás mesterműve"-ként dicsérnek. A Rend lemond mindennemű biztos jövedelemről. Nemcsak a vándorprédikátorok, vagyis az egyes testvérek, hanem maguk a konventek is kéregetésből kell, hogy megéljenek. A tanulmányról, az
336
imáról, a prédikációról, az aszkézisről és a közösségi életről szóló egyes fejezetek egyetlen célt szolgálnak: jó rendtag és prédikátor kinevelését és képzését, aki az Evangéliumhoz híven él, és a csorbítatlan Evangéliumot hirdeti a maga teljességében. Szent Domonkos műve: a Prédikátorok Rendje olyan, mint a Rendalapító személyisége; határozott jellemét és karizmatikus adottságát tanúsítja. Egyikben sincs semmi túlzó, vagy egzaltált; mindennek megvan a pontos helye, minden olyan, mint a helyes válasz egy bizonyos kérdésföltevésre. 2. A magyarországi tartomány. A domonkosok Magyarországon 1221-ben telepedtek le. A világ minden régiójában kb. 6000 domonkos működik, kivéve a Balkán országait. Egészen a török hódoltságig ill. a reformáció kezdetéig a domonkosok Magyarországon szinte mindenhol megtalálhatóak voltak. Közvetlenül a II. Világháború előtt a Magyar Domonkosok önálló Provinciát alkottak, mivel addig az Osztrák-Magyar Provincia keretein belül működhettek. A harmincas évektől egészen a feloszlatásig a Provincia egyik leghíresebb tagja Prof. Horváth Sándor OP egyetemi tanár, filozófus volt, aki egyben a Központi Papnevelő Intézet Fundamentális Tanszékét is vezette. 1950-ben kb. 100 tagot számlált a Domonkos Rendtartomány. Szent Domonkos és testvérei sajátos, egyedi módon próbálják megmutatni és megvalósítani, hogy hogyan lehet Jézus Krisztus által Istennek élni a világunkban. Domonkos példája, aki a Rendet és a magyar tartományt igazgatja immár 788 éve, azt mutatja, hogy Krisztusért élni azt jelenti, hogy azokért élünk, akikért Jézus meghalt, akikért az életét adta, csak még nem ismerik, még nem hallottak Róla, vagy nem hallottak Róla elégségesen. A Rendnek, ennek a nagy családnak, nem az a küldetése, hogy jó embereknek a jó Istenről jókat mondjunk – templomuk biztonságában – hanem az, hogy elmondják azoknak, akik még nem tudják, hogy mit is jelent az, hogy ők az Isten gyermekei, hogy csodálatos kincs birtokosai. A Rend jelmondatában ott szerepel a "veritas" – igazság. Az "igazság" – azonban nem egy elvont tanítás, hanem az Igazság egy személy, Jézus Krisztus, akiről természetesen megfelelően kell gondolkodni. Krisztus megismeréséhez szükséges a személyes ismeret, amelyhez hozzásegít a kontempláció, azaz szemlélődés. A Szent Domonkos Rend életforma szintjén űzi az evangéliumhirdetését, nem pusztán egy teóriát hirdet, hanem apostoli életmódot folytat. A domonkos gyakorlat azt jelenti, hogy egy meghatározott közösségi életformában, az imádság, a munka, a tanulás, az igehirdetés harmóniájában élve próbálják megmutatni, megismertetni Jézust, az Isten kinyilatkoztatását. Ahhoz pedig, hogy hirdetni tudják az Evangéliumot fölkészültség szükséges, hiszen Krisztust mindig az adott kor nyelvén, az adott kultúrának megfelelően kell hirdetni. A Rend testvéri közösséget alkot, az összetartozást, az egyet akarást teremti meg, tehát nem baráti társaságról van szó, hanem közöset akaró közösségről. Legfőbb vágyuk a korszerű, modern igehirdetés, amely mégis megőrzi kapcsolatait a gyökerekkel. Ez szolgálná hazánk javát is, amelynek szolgálata szintén Isten adta hivatása a Rendnek, nem csak az elmúlt századokban, hanem ma is, a nagy sorsforduló idején. Forrás: http://www.domonkosok.hu/ http://hu.wikipedia.org/wiki/Domonkos-rend
337
Ferences rend A ferences rend (franciskánusok, ferencesek) egy római katolikus szerzetesrend, melyet Assisi Szent Ferenc (1182. január 12. – 1226. október 4.) alapított 1209-ben. Neve latinul: Ordo Fratrum Minorum (Kisebb Testvérek Rendje), kolduló rend. Magyarországon a rend talán már 1224-ben megjelent. Első kolostoruk Esztergomban volt; kolostorait nemsokára külön rendi tartománnyá szervezték. A terjesztésben kiváló része volt a rend első tartományfőnökének, Jánosnak, aki IV. Béla kegyeletében részesült. IV. Béla kiváló a rendből választotta gyóntatóját, a rend esztergomi kolostorába temettette el magát nejével és ifjabb fiával együtt. A szerzetesek nagy sikerrel térítették a bosnyák félhitűeket és bogumilokat, ezért IV. Béla áttelepítette őket az Al-Duna vidékére is, ahol különösen az 1363-ban felállított bolgár bánságban működtek sikeresen. Ellenben sikertelenül fáradoztak a szörényi, bánsági, Krassó- és Hunyad megyei oláhok megtérítésén, habár éppen ezért Cseriben (Lugostól, Krassó-Szörény vármegye székvárosától nem messze), Orsován, Karánsebesen és Hátszegen kolostorokat alapítottak számukra. Később az Alvidéken birtokos vagy tisztviselő főurak áttelepítették őket az ország minden részére (Boros-Jenő, Nagy-Bánya, Sárospatak stb.). 1444-ben egy időre, majd 1447-ben végleg elszakadtak a bosnyák ferencrendi tartománytól, és külön magyar rendtartományt alakítottak. A török hódoltság idején az ország a törökök által elfoglalt területen csak a ferencesek végezték a lelkipásztori munkát. A hódoltsági viszonyok közepette létszámbeli föllendülés indult meg. A trianoni békeszerződés nyomán a határon kívülre került több kolostoruk. A két világháború között számos új alapítás és jelentős létszámbeli növekedés ellensúlyozza a veszteségeket. 1925-ben 18 rendházban 180 rendtagot számláltak, míg 1950-ben 26 rendházban 350 rendtagot. 1950-ben Magyarországon a rend kolostorait elvették, a szerzeteseket elűzték. 1989-ben a rend több kolostorát visszakapta. A rend következő kolostorai ismeretesek a XIII. századból: a budavári, az esztergomi győri, a nagyszombati, a nyitrai a nyulszigeti, a pataki, pozsonyi, a radnai, a székesfehérvári, szemennyei és a verőcei kolostor. A rendnek Magyarországon jelenleg Budán, Budapest-Rózsadombon, Budapest-Pasaréten, Szentendrén, Esztergomban, Szeged-Alsóvároson, Szécsényben, Gyöngyösön, Mátraházán, Mátraverebély-Szentkúton Nagyszőlősön, Pesten, Zalaegerszegen, Szombathelyen és Sümegen van kolostora. A rendnek a középkortól fogva több rendtartomány működött Magyarországon, amelyek részben területileg különültek el, részben a rend különböző ágaihoz tartoztak. Miután 1897-ben XIII. Leó pápa egyesítette a rend különféle ágazatait, a rend vezetősége 1900-ban Kapisztrán Szt. János neve alatt egyesítette az addigi Kapisztránról és a Legszentebb Üdvözítőről (Provincia SS. Salvatoris) nevezett provinciákat, a Kapisztrán rendtartomány 2006-ban egyesült a Szűz Máriával nevezett rendtartománnyal Magyarok Nagyasszonya (Magna Domina Hungarorum) néven. Azóta a szűken vett Magyarország területén egyetlen ferences provincia van. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Ferences_rend
338
III. Késő Árpád-kor (1241-1301) Tatárjárás és újjáépítés IV. Béla Julianuson keresztül hírt kapott a mongol veszedelemről. Úgy érezte, szükség van a keleti harcmodort ismerő szövetségesekre, ezért befogadta a mongolok elől menekülő, Kötöny fejedelem vezette kunokat. A kunokat azonban hamarosan állandó támadások érték amiatt, hogy mások voltak a gazdálkodási, terület határi, életviteli szokásaik. Amikor a magyarok megölték Kötönyt, a kunok rabolva és fosztogatva - még a mongol sereg megjelenése előtt - elhagyták az országot. A mongol (más néven tatár) hadak vezére, Batu kán seregével 1241 elején több oldalról támadta Magyarországot. A két fősereg Muhi mellett találkozott. Április 11-én a mongolok körülfogták a magyar tábort és a muhi csata a király vereségével végződött. A súlyos vereség oka részben az volt, hogy a sértődött főurak nagyrészt távol maradtak a küzdelemtől, így a magyar hadak képtelenek voltak felvenni a harcot a közel százezer fős mongol sereggel. Béla nehezen menekült el a csatatérről. Előbb Ausztriába, majd Zágrábba, végül Trau városában keresett menedéket. A mongolok üldözték, és közben végigpusztították az országot; a tél beálltával a Dunán is át tudtak kelni. Traut azonban nem tudták elfoglalni. A pusztítás hatalmas volt, egész megyék néptelenedtek el. Az ország közel került a teljes pusztuláshoz. A mongol seregeknek csak a kőből készült várak, erődítmények tudtak ellenállni. 1242 elején hirtelen felhagytak a hadműveletekkel és kivonultak az országból. Ennek valószínű oka a nagykán halála és Batu trónigénye volt, aki nem akart lemaradni a kánválasztásról. A tatárjárás szörnyű pusztítása egy évig tartott, és mire elhagyták az országot, az ország lakosságának a fele odaveszett vagy rabszolgaszíjon hurcolták el (kb. egymillió ember!). IV. Béla ezután belátta, hogy szüksége van a nagybirtokosok támogatására, ezért ismét elkezdett birtokokat adományozni, azzal a feltétellel, hogy kővárat építenek a területükre. (Ebből a korból származik a mai Magyarország legtöbb várának alapja.) A király a nemesség részére évenkénti, küldöttekből álló országgyűlés tartását engedélyezte. Új külpolitikáját is az ország védelmének megerősítése jegyében folytatta. Letelepítette az országba a mongolok elől menekülő kun törzseket, szövetségre lépett a szomszédos szláv államokkal, Haliccsal (a mai Ukrajna) és Lengyelországgal. Az elnéptelenedett területekre telepeseket hívott külföldről (hospesek), előjogokat kínálva nekik (szabad költözés, bíróválasztás, csökkentett adóterhek). IV. Bélát a lendületes újjáépítés és a későbbi korok fejlődését is megalapozó számtalan reformja miatt "második államalapító" néven is emlegetik.
Az Árpád-ház hatalmának hanyatlása IV. Béla utódai tehetetlenek voltak a megerősödött nagybirtokosok hatalmával szemben. V. Istvánnak például még arra sem volt ereje, hogy a kisgyermekét elrabló főurat megbüntesse. Egyedül IV. (Kun) László tudott még némi sikert felmutatni, de ő is csak a külpolitika terén, a cseh király legyőzésével. László a kun szövetségeseiben jobban bízott, mint a magyar urakban. Végül épp a kunok gyilkolták meg, feltehetően magyar főurak megbízására. Ekkorra már hatalmas területek kerültek ki teljesen a király ellenőrzése alól. Egyes főurak, például Csák Máté és mások a királytól függetlenítették magukat, saját gazdaságot, kereskedelmet és külpolitikát rendeztek be. 1301-ben III. András halála egyben az Árpád-ház kihalását is jelentette.
339
IV. Béla magyar király http://hu.wikipedia.org/wiki/IV._B%C3%A9la_magyar_kir%C3%A1ly
IV. Béla címere
IV. Béla Árpád-házi magyar király (1206. november 29. – 1270. május 3.) Magyarország uralkodója volt 1235. szeptember 25. és 1270. május 3. között. II. András és Gertrúd gyermeke, Szent Erzsébet testvére. Az ő nevéhez fűződik az ország tatárjárás utáni újjáépítése, ezért „második honalapító”-nak is nevezik. Ő egyben fővárosunkban Budavár alapítója is.
IV. Béla (Képes krónika)
András fia, IV. Béla szintén kísérletet tett a királyi hatalom megerősítésére és a királyi adományok visszavételére. Anyja büntetés nélkül maradt gyilkosait is jószágvesztésre ítélte. Ezzel maga ellen hangolta a főurakat. Az sem tette népszerűvé, hogy befogadta a mongolok elől menekülő, Kötöny fejedelem vezette kunokat. 1241-ben a százezer fős mongol sereg betörésével megkezdődött a tatárjárás. A sértődött főurak nagyrészt távol maradtak a küzdelemtől, így a muhi csata a király súlyos vereségével végződött. Béla nehezen menekült el a csatatérről, és a dalmáciai Trau városában talált menedéket, amelyet mongol üldözői nem tudtak elfoglalni. A pusztítás hatalmas volt, egész megyék néptelenedtek el. A mongol seregeknek csak a kőből készült várak, erődítmények tudtak ellenállni. 1242 elején meghalt Ögödej nagykán és az utódlásban érdekelt Batu kán - a mongol sereg élén kivonult az országból és hazatért. Béla tartott a mongolok visszatérésétől és belátta, hogy szüksége van a nagybirtokosokra, ezért ismét elkezdett birtokokat adományozni, rendszerint azzal a feltétellel, hogy kővárat építenek a területre. Ekkor költöztette át a királyi székhelyet a mai Budára. Visszahívta a kunokat is, fiát, Istvánt a kun fejedelmi családból származó Erzsébettel házasította össze. Leányait a csernigovi, halicsi és lengyel hercegekhez adta férjhez, hogy szövetségeseket szerezzen egy hasonló támadás ellen. Hódításokkal is kísérletezett, de II. Ottokár cseh királlyal való harcaiban sikertelen volt, végül le kellett mondania az osztrák területekről és békekötés után egyik unokáját adta hozzá feleségül, hogy ne kelljen tartania a további támadásoktól.
340
Telepeseket hívott külföldről, szabadokat megillető jogokat, szabad költözést, bíróválasztást és kisebb adóterheket ígérve nekik. Ezek erősítették a nagybirtokokat is, így Béla a regálé jövedelmekből próbálta meg pótolni a hiányt és támogatta a városok fejlődését. Az ország keleti felét a trónörökös István, Szlavóniát másik fia, Béla kormányzása alá helyezte. A hercegek – különösen István – szerettek volna még nagyobb hatalmat szerezni és a trónörökös a király ellen vezette seregeit. 1265-ben Isaszeg-nél le is győzte apja hadait, aki kénytelen volt vele kibékülni. 1267-ben született az a törvény, amely a királyi szervienseket már nemeseknek tekinti és évenkénti, küldöttekből álló országgyűlés megtartását engedélyezte számukra. Született: 1206. november 29. Édesapja: II. András Édesanyja: Merániai Gertrúd hercegnő Házastársa: (1220) Laszkarisz Mária görög hercegnő, Laszkarisz Teodor nikaiai görög császár leánya Gyermekei: Kunigunda (Kinga), Margit, Anna, Katalin, Erzsébet, Konstancia, Jolán, István, Margit, Béla 1218-ban Béla feleségül vette Laszkarisz Máriát. Béla édesapja, II. András szerezte meg a lány kezét fia számára, miközben hazafelé tartott 1217-es szentföldi hadjáratáról. Mária a kis-ázsiai nikaiai görög császár, I. Teodor és felesége, Anna Angelina lánya volt. A párnak nyolc leánya és két fia született: Kunigunda (1224 – 1292) V. Boleszláv lengyel fejedelem felesége Margit (†1242 előtt) Katalin (†1242 előtt) Anna (1226/27 – 1271), Rosztiszláv kijevi nagyherceg felesége Jolán (1235/39 – 1298) Erzsébet (1236 – 1271), XIII. Henrik bajor herceg felesége Konstancia (? – ?), I. Leó halicsi király felesége István (1239 – 1272) Margit (1242 – 1270) Béla (1245 – 1269), Szlavónia hercege Uralkodási ideje: 1235. szeptember 21. – 1270. május 3. Koronázása: 1. 1214-ben; 2. Székesfehérvár, 1235. szeptember 25. 35 évig uralkodott. Elődje: II. András Elhunyt: 1270. május 3. (63 évesen). Esztergomban, a franciskánusok templomában temették el. Utódja: V. István Nádor uralkodása idején: Homonnai Drugeth Vilmos, Sümeghy László, Arnold, II. Hédervári Vialka Dénes, Konrad Roland, Tamás, Henrik, Hédervári poth Lőrinc, GutKeled István.
341
Kronológia
Szobra a budapesti Hősök terén
1214-ben ifjabb királlyá választják. 1235. IV. Béla trónra lépése. 1239. IV. Béla engedélyével a Batu kán vezette mongol seregtől vereséget szenvedett kunok – miután megkeresztelkedtek – betelepülnek az országba. 1240. IV. Béla rendezi a királyi várnépek és udvarnokok helyzetét. 1241. Tatárjárás Magyarországon, április 11-én zajlik a muhi csata. 1242. A mongolok kivonulnak Magyarországról. 1243. Velence visszafoglalja Zárát. 1244. IV. Béla békét köt Velencével. 1245. IV. Béla királlyá koronáztatja elsőszülött fiát, Istvánt és az egész Dunántúl hercegévé teszi. – A király visszahívja az 1241-ben eltávozott kunokat. Velük jönnek az alán nemzetségű jászok. 1247. Az újabb mongol támadás hírére építeni kezdik a budai várat. 1243-ban indult meg a vár építése az akkori neve szerint "pesti Újhegyen", a mai budai Várhegyen. A pesti polgárok telepednek le a budai Várhegyen. 1246-ban a várható újabb mongol támadás miatt felgyorsult az építkezés. 1255-ben IV. Béla oklevelében, mint megépített várat említette már. 1279-ben IV. László a budai rektor segítségével kirekesztette Budáról a főpapságot. Hat év múlva a tatárok sikertelenül ostromolták a várat. 1250. IV. Béla hadjáratot vezet Ausztriába, 1252-ben újabb hadjárat indul Ausztria ellen. 1250-es években IV. béla felesége, Laszkarisz mária felépítteti a visegrádi hatalmas lakótornyot (Salamon-torony) 1254. IV. Béla és II. Ottokár cseh király békét köt egymással, megosztoznak Ausztrián. 1255. IV. Béla szabályozza a vámokat. Felveszi a Bulgária királya címet. 1256. A jáki templom felszentelése. 1258. IV. Béla leveri a stájer fölkelést, helyreállítja Stájerországban a magyar uralmat. A honfoglalást követő magyar kalandozások korában a mai Stájeroszág keleti része (a Bécsi medencével együtt) mintegy száz éven át magyar birtok volt (10. század). Ezt követően a tartomány közvetlenül Magyarországgal volt határos, az uralkodó Babenberg-család kipusztulásával (utolsó tagja, Frigyes herceg a magyarok elleni csatában halt meg 1246-ban
342
Bécsújhelynél) 1254-1259 között Stájerország magyar koronabirtok, helytartói Gutkeled István, Szlavónia hercege, majd István herceg, IV. Béla fia. 1260. II. Ottokár Morvaországban legyőzi István királyfi seregét. A pozsonyi békében IV. Béla lemond Stájerországról, és Ottokár cseh király uralma követte a tartományban, míg Kun László 1277-ben a morvamezei csatában hatalomra nem segítette a Habsburgokat, akik a többi osztrák tartománnyal együtt birtokolták. 1260. felépül a budai várban a német polgárok Nagyboldogasszony- (később Mátyás-) temploma. A Mátyás-templom vagy Budavári Koronázó Főtemplom (hivatalos nevén Budavári Nagyboldogasszony-templom) Az egyházi hagyomány szerint a templomot Szent István király alapította 1015-ben. A Szent István-féle templomról sem okleveles, sem tárgyi adat nem maradt fent. Írott forrás csak a török hódoltság után szól róla: Esterházy Pál nádor felirata az általa építtetett új főoltáron 1690-ben. E korban a templomot általánosan „Szent István egyházá”-nak nevezik. A tatárjárás előtti alapításra enged következtetni, hogy a templom az ősiség jogán már 1257-ben elsőbbséget élvezett a várbeli Mária Magdolna-templommal szemben. IV. Béla a tatárjárás után, 1255 és 1269 között, valószínűleg a régebbi, kisebb templom helyére tornyos, háromhajós bazilikát építtetett. Az első építési ütemben (1255–1260) épült fel a főszentély és a mellékszentélyek, az álkereszthajó és a Menyasszony-kapu, valószínűleg Villard de Honnecourt irányításával. A budavári főtemplom első építési szakasza a lyoni katedrálissal mutatja a legközelebbi rokonságot. A mestercsoport valószínűleg a csehországi Tišnov ciszterci monostorának építőiből állott össze, akik a tatárjárás utáni mestervándorlás során IV. Béla király unokatestvére, Prágai Szent Ágnes közvetítésével kerülhettek Magyarországra. 1260 körüli felbomlásának okai ismeretlenek. A templom teljes kiépítése a második építési szakaszban történt meg, 1260 és 1269 között. A második mestercsoport munkájára az észak-francia templomépítészet már német közvetítéssel gyakorolt hatást. E műhely további munkái a soproni ferences templom és a klosterneuburgi kolostor, valószínűleg hozzájuk köthető a Margit-szigeti domonkos apácakolostor kibővítése is, amely IV. Béla leányának, Szent Margitnak otthona volt. A megépült budavári főtemplom kegyuraságát a király – leányára tekintettel – egy időre e kolostornak adományozta. A budavári Nagyboldogasszony templom a klasszikus gótika templomépítészetének legkorábbi és legteljesebb hazai alkotása lett, amely teljes képet ad IV. Béla korának építészeti iskoláiról.
1262. IV. Béla és István királyfi békeszerződést köt, megosztják az országot és István felveszi az ifjabb király címet. 1263. Éhínség pusztít Magyarországon. 1264. IV. Béla sereggel támad István ifjabb király ellen. IV. Béla Sárospatakon elfogja István ifjabb király feleségét, Erzsébetet és fiát, Lászlót. Sárospatak a középkorban fontos kereskedelmi állomás (Lengyelország felé). Várát még I. Endre király építtette. 1265. március: István ifjabb király az isaszegi csatában legyőzi IV. Béla összevont erőit. – A település első okleveles említése 1274-ben Ilsuazg néven történt. Régészeti leletek bizonyítják, hogy már a bronz-korban lakott volt a település környéke. A XII. században épült az Öreg templom, ami ma műemléki védettséget élvez. – IV. Béla magyar király (1235-70) és fia, István ifjabb király közötti belháború döntő ütközete itt zajlott. - A királyi sereg névleges vezére Béla macsói herceg (IV. Béla unokája), a tényleges Héder nembeli Kőszegi Henrik nádor. István herceg maga vezette seregét, a csatában győzött, a királyi sereg megfutott. A macsói hercegnek sikerült elmenekülnie, Henrik nádor fiai: Iván és Miklós fogságba estek. Ezután Béla király Türje nembeli Fülöp esztergomi és Smaragd kalocsai érsek közvetítésével kibékült fiával, elismerte annak uralmát Magyarország keleti részén, s szabadon engedte István feleségét és gyermekeit. Kiszabadult fogságából Henrik nádor és két fia, Kemény fia Lőrinc országbíró és Ákos nembeli Ernye bán is. 1266. IV. Béla király és István ifjabb király békét köt egymással. 1267. Az esztergomi országos gyűlésen dekrétumba foglalják a nemesek, más néven a királyi szervisensek kiváltságait (ún. III. Aranybulla). Ebben megerősíti a nemesek jogait és először ismeri el a nemesi megyét, azonban nem biztosítja őket a bárói hatalom ellen.
343
1270. május 3. IV. Béla halála.
Uralkodása Apját, II. András királyt követte a trónon annak halálakor. Viszonyukat már korábban is burkolt, majd nyílt viszálykodás jellemezte. Első intézkedéseivel világossá tette, hogy minden tekintetben szakítani kíván elődje politikájával. Politikai ideálja az első Árpádok korlátlan hatalma volt, célja pedig III. Béla kora dicsőségének visszaállítása. Az apja által juttatott „haszontalan és felesleges örökadományok” visszavételével próbálta gyengíteni a bárókat, saját hatalmát pedig erősíteni. A király politikájával szembeni elégedetlenség oly nagy volt, hogy 1239-ben Béla kénytelen volt felhagyni az adományok visszavételével. A válságot tovább mélyítette a kunok befogadása. Ők Béla engedélyével telepedtek le az országban, ám – elsősorban nomád életmódjuk miatt – összetűzésekbe keveredtek a helyi nemességgel. Béla azért fogadta be a kunokat, mivel a kunok jelentős haderőt képviseltek, ezenfelül a király a kereszténység terjedését látta a kunok befogadásában, ők ugyanis pogányok voltak.
A tatárjárás 1240 végére félelmetes katonai erővel rendelkező mongol seregek érték el az ország keleti határait. A király már korábban is tudott a tatárok készülő támadásáról, mivel Julianus barát a volgai magyarok felderítésére szervezett expedíciója alkalmával, 1235-ben hallott a tatárok hódító terveiről. Ezenfelül 1237-ben a tatár seregek vezére küldött egy levelet IV. Bélának: „… Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat: mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem.” [1] A király azonban nem foglalkozott a fenyegetésekkel, mivel figyelmét a királyi birtokok visszafoglalása kötötte le. Az ország nem készült fel megfelelően a támadásra. Bár Béla küldött csapatokat a Kárpátok hágóinak a megvédésére, és fákkal eltorlaszoltatta a hágók nagy részét, ezeket az akadályokat a tatárok könnyedén legyőzték. A király politikája nem csak báróit idegenítette el, de a bajt tovább tetézte, hogy – minden alap nélkül – a tatárokkal való összejátszással vádolt Kötöny kun vezért a rákosmezei táborban felkoncolták a magyar nemesi felkelők és német lovagok. A felbőszült kunok erre dél felé, hatalmas pusztítást okozva kivonultak az országból. A király segítséget kért Babenberg Frigyes osztrák hercegtől, aki eleget tett a király kérésének; ám egy győztes csata után elhagyta az országot. 1241 tavaszán kezdődött meg a tatárjárás, amelynek során a mongol csapatok három irányból törtek be az országba. A Vereckei-hágónál először a nádor, Tomaj nembeli Dénes próbálta meg a tatárok útját állni; azonban a nádor seregét a mongolok szétverték. Béla elég nagy, és erős sereget gyűjtött össze: talán 80 ezren lehettek, főként zsoldosok. Április 9-én Béla kivonult Pestről a mongolok ellen, és napokig követte a visszavonuló mongolokat, akik Muhinál megálltak és eltűntek az erdőségben. A király parancsára a magyarok a Sajó folyó partján vertek fel a tábort, ami a sík terep miatt teljesen védtelen volt: „Úgy rendeződtek el tehát, mintha valamilyen szűk karámban volnának mindnyájan, körös-körül állítva szekereiket és pajzsaikat, mintegy a tábor védelméül… Ezt tartották a magyarok erős védelemnek, pedig legfőképpen ez okozta a vesztüket.” [2] Április 10-én, este a tatár seregek megpróbáltak átkelni a Sajó hídján, ám Kálmán herceg és Ugrin kalocsai érsek visszaverte őket. Másnap, április 11-én, kora reggel az ellenfél teljes serege rátámadt a magyarokra, akiknek nagy része akkor még aludt. Kálmán herceg, Ugrin érsek és a templomos lovagok hősiesen harcoltak, ám a mongolok túlerőben voltak. A magyarok menekülni kezdtek, ám a biztonságosnak vélt táborból nem lehetett kijutni; maga a király és Kálmán herceg is csak a híveik segítségével tudtak megmenekülni. Ugrin érsek és a templomosok nagymestere viszont meghalt a harcok során. [3] IV. Béla a híveivel északi irányba menekült; előbb Pozsonyba, majd Babenberg Frigyeshez. Az osztrák herceg azonban fogságba ejtette a királyt, és egy pár évvel azelőtti békeszerződés ürügyén kizsarolt tőle három, az osztrák határ mellett fekvő megyét. A király és a családja végül az Adriaitenger partján fekvő Trau várában talált menedékre. Az uralkodó továbbra is próbált segítséget szerezni a pápától, a francia királytól és a német-római császártól, de nem járt sikerrel.
344
1241 nyarára a Dunától északra és keletre lévő országrész a mongolok kezére került, csak néhány megerősített vár és erődítmény állt ellen. A muhi csata után pár nappal a tatárok elfoglalták Pestet, hatalmas mészárlást rendezve. Közben a Kádán, illetve Büdzsek és Borundaj által irányított déli szárnyak sorra vették be Erdély várait, többek között Radnát, Kolozsvárt és Nagyváradot. Télen a tatárok a hideg időjárás miatt átkelhettek a befagyott Dunán, és erőfeszítéseket tettek hogy tatár szokás szerint kézre kerítsék az uralkodót személyesen. Kádán bele is kezdett Trau ostromába, ám 1242 tavaszán a mongol sereg váratlanul elvonult, romba döntött országot hagyva maga után. A kivonulás oka még vita tárgyát képzi a történészek körében. Lehetséges, hogy Ögödej mongol nagykán halála miatt a kánválasztásra sietett Batu, hogy részt vegyen az ilyenkor szokásos küzdelmekben. Elképzelhető az is, hogy a tatárok, mint a nomád népcsoportoknál szokásos, csupán a későbbi hódítást akarták előkészíteni. Tehát ez az 1241-42-es ostrom csak félelemkeltés volt. A harmadik felfogás szerint a veszteségek ellenére az ország ellenállása kényszerítette volna a tatárokat a kivonulásra, mivel nem sikerült a hatalmukat megszilárdítani. A tatárdúlás után, 1243-ban indult meg a vár építése az akkori neve szerint "pesti Újhegyen", a mai budai Várhegyen. 1246-ban a várható újabb mongol támadás miatt felgyorsult az építkezés. 1255-ben IV. Béla oklevelében, mint megépített várat említette már.
Reformok A visszatérő királyt a mongol hadjárat tapasztalatai ráébresztették korábbi politikája hibáira. A továbbiakban konfrontáció helyett megegyezésre törekedett az ország nagybirtokos nemeseivel. Az új birtokvizsgálatok már nem a királyi birtokok erőszakos restaurációját szolgálták, hanem biztosították kinek-kinek a maga jogos tulajdonát. Politikájának középpontjába egy új tatár támadás elhárítására tett intézkedéseit helyezte. Korszerű kővárakat építtetett, birtokadományaival erre ösztönözte alattvalóit is. A királyi család is példát mutatott a várépítésben: Mária királyné 1250 környékén felépíttette Visegrádot. A várak és erődítmények nagy része azonban nem a királyi család, hanem a nagybirtokosok kezében volt, amely hosszú távon nagy veszélyekkel járt a királyi hatalomra nézve, hiszen annak a csoportnak kedvezett, melynek neve oligarchia. A birtokadományozás azonban csökkentette a király bevételeit, így egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a királyi regálék, azaz a felségjogon szedett pénzek (például vámok, só kereskedelme, stb.). Értékálló, jó minőségű dénárt vertek, így fellendült a kereskedelem is. Ekkoriban kezdődött meg a városiasodás: Zólyom, Körmend, Korpona és Besztercebánya is ekkor kapott városi rangot. A tatárdúlás után az ország újjáépítése keretében Budavárnak is alapítója lett. 1243-ban indult meg a vár építése az akkori neve szerint "pesti Újhegyen", a mai budai Várhegyen. 1246-ban a várható újabb mongol támadás miatt felgyorsult az építkezés. 1247-ben IV. Béla király Pest lakosságát a Várhegyre költöztette át. 1255-ben kelt oklevelben már mint megépített várat említette. A másik tanulság, amit IV. Béla leszűrt a tatárjárásból, az a nehézlovasság hatékonysága volt. A lovagok sikeresen tudtak védekezni a nomád tatárok ellen; ráadásul a német-római haderő nagy részét is lovagok tették ki. A király ezért arra kötelezte a városokat, hogy meghatározott számú lovagot állítsanak ki háború esetén. Szintén védelmi célokat szolgált a kunok visszatelepítése az országba. Mivel a tatárjárás során az ország lakosságának jelentős hányada elpusztult, a király külföldi telepeseket hívott be az országba. 1247-ben szerződést kötött a johannita lovagrenddel: a lovagok megkapták Szörénységet, Kunországot, valamint a Barcaság egy részét, cserébe viszont kővárakat kellett építeniük, benépesíteni a nekik juttatott területeket, és lovagokat kiállítani a király hívására. A szerződést a johanniták azonban nemigen tartották be, ezért a király még 1260 előtt felbontotta azt.
A Babenberg-örökség 1242 tavaszán Babenberg Frigyes herceg megtámadta Pozsonyt, a király hadai azonban elhárították a támadást, majd visszafoglalták a korábban kizsarolt területeket. 1243. június 5-én a velencei dózse megtámadta Zárát, majd el is foglalták.
345
1246 elején Frigyes osztrák és stájer herceg legyőzte a cseheket, ezek után pedig a magyarokra támadt. A legnagyobb csata a Lajta partján zajlott, 1246. június 15-én. A magyarok oldalán harcolt Rosztyiszlav orosz herceg is, aki ekkor már IV. Béla veje volt, mivel elvette a király lányát, Annát. Az ütközetet ennek ellenére a magyarok elvesztették; ám a csata során meghalt Frigyes herceg, vele pedig kihalt az Ausztriát évszázadok óta uraló Babenberg-ház. A terület új uralkodója a pápa által támogatott Hermann német gróf lett. Sem a magyarok, sem a csehek nem léptek fel Hermann ellen, de a herceg 1250-ben bekövetkezett halála után nagy harcok robbantak ki Ausztriáért. 1251-ben az osztrák trónt Ottokár morva őrgróf, I. Vencel cseh király fia szerezte meg. IV. Béla erre az orosz Danyilo hercegtől kért segítséget, aki csatlakozott az Ausztriába 1252 júniusában betörő magyar és kun seregekhez. 1253-ban a magyarok feldúlták Morvaországot; ám IV. Ince pápa közbenjárására Ottokár és Béla végül békét kötöttek. Ennek értelmében a Semmering-hágótól délre eső területek magyar kézre kerültek. A terület kormányzását előbb Gutkeled István szlavón bánra, majd fiára, István hercegre bízta, azonban 1258-ban a helyi lakosság fellázadt a magyarok ellen, és csatlakoztak az immár II. Ottokár néven cseh királlyá koronázott Ottokárhoz. Béla idősebb fia, István herceg bosszúálló hadjáratot vezetett a területekért, amelyeket azonban nem tudott visszafoglalni. 1260 elején lejárt a békeszerződés; június 25-én pedig megindultak a fegyveres harcok. A magyarok oldalára álltak a kunok, Danyilo orosz herceg csapatai, a lengyel fejedelmek, valamint a Balkánról a szerbek, a bolgárok és a görögök. Ottokárt támogatták a csehek, a morvák, az osztrákok, a stájerek és a sziléziai lengyelek. A Morva folyó mellett felállított ellenséges seregek július 12-én és július 13-án csaptak össze; a harc pedig a magyarok vereségével végződött. IV. Béla így kénytelen volt lemondani az osztrák területekről.
Belháború István herceg, mivel Magyarország elvesztette Stájerországot, visszakapta az erdélyi hercegségét. Neki kellett gondoskodnia a határ védelméről, amelyet elsősorban a be nem telepedett kunok fenyegettek. A herceg 1262-ben elérte, hogy a király egészen a Duna vonaláig megnagyobbítsa a felségterületét, valamint felvette az ifjabb király címet. IV. Bélának nem tetszett a fia önállósodása, ezért 1264-ben megtámadta; és eleinte ő állt nyerésre. Elfogta Istvánt és családját, azonban a herceg szövetségesei kiszabadították őket. Ezután István seregei fokozatatosan kiszorították a Béla hadait a keleti országrészből; végül pedig 1265 márciusának elején döntő ütközetet vívtak Isaszegnél. A csatát István nyerte meg, így IV. Béla kénytelen volt visszaadni fiának a teljes keleti országrészt. Annak ellenére, hogy István és Béla békét kötöttek, a feszültség kettejük között egészen a király haláláig megmaradt. Béla a halálos ágyán feleségét, Anna leányát és hű báróit egykori ellensége Ottokár védelmébe ajánlotta.[4] IV. Béla végül 1270. május 3-án hunyt el. Utóda fia, István lett, V. István néven. Halála után az esztergomi ferencesek templomába temetkezett családjával. A halála után következő anarchikus időszak miatt a kor embere a béke nagy királyát látta benne. Erre utal a sírjára vésett híres sírvers is: (latinul)
(magyarul)
„Aspice rem caram: tres cingunt Virginis aram: Rex, Dux, Regina, quibus adsint Gaudia Trina Dum licuit, tua dum viguit rex Bela, potestas, Fraus latuit, pax firma fuit, regnavit honestas ”
„Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három: Béla, neje s herceg - örvendjenek ők az egeknek! Míg lehetett, ült trónja felett a király hatalomban: Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan”
– Geréb László műfordítása
Jegyzetek
346
1. 2. 3. 4.
↑ Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi; Zrínyi Kiadó, Debrecen, 1986; 113. oldal ↑ Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi; Zrínyi Kiadó, Debrecen, 1986; 121. oldal ↑ Kristó: Az Árpád-kor háborúi; 121. oldal ↑ Kristó: Az Árpád-kor háborúi; 139. oldal
Források Magyarország uralkodói. Pannonica Kiadó Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi; Zrínyi Kiadó, Debrecen, 1986; ISBN 963-326-348-4 Almási Tibor: A tizenharmadik század történelme; Pannonica Kiadó, 2000; ISBN 963-9252-22-0
347
Jáki Szent György Apátsági templom http://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%A1ki_templom
Jáki Szent György Apátsági templom 9798 Ják, Szabadnép u.
A jáki templom története A jáki templom alapítója a Ják nemzetségből származó Jáki Nagy Márton nemes, a környék gazdag földbirtokosa. A Ják nemzetség alapítója az a Wasserburgi Wecellin nevű bajor lovag, aki Gizella királynő, Szt. István feleségének kíséretében jött be Magyarországra. Itt a királyi testőrség parancsnoka lett és nagybirtokot kapott. A templom és a bencés kolostor alapításának ideje: 1214. Az építés 1256-ig tartott, három szakaszban. Stílusa alapvetően román, de már megjelennek a gótikus elemek is. Fellelhető a gyönyörű díszítésekben az észak-francia, normann hatás, valamint a burgundi, a bambergi dóm kőfaragók hatása is. Talán az alapító halála vagy a tatárjárás (1241-42) miatt az építkezés félbeszakadt. A befejezést a harmadik ún. provinciális iskola végezte. Munkájuk: az északi hajó lefedése (bordás keresztboltozat), a fő és déli hajók fakazettás lefedése és a Jakab kápolna felépítése. A felszentelést Omodé győri püspök és Favus pannonhalmi főapát végezték 1256-ban. (A szentelést az alapító nem érhette meg.) Ezt örökíti meg a déli torony alatt látható egyik freskótöredék. A jáki templom előtt temetési jelenet látható. Az 1331-ből való oklevél 50 szerzetesről tesz említést, amely bizonyára túlzás. Az 1455-ben gazdátlanná vált jáki kegyuraságot V. László a monyorókeréki (Eberau) Elderbach Berchtoldnak adta, majd később Bakócz Tamás örökölte. Őt követte unokaöccse Erdődy Péter. Ettől kezdve az Erdődy grófi család a kegyúr. A Zrínyi-családhoz csak rövid időre került (1557-1613). 1532-ben, a kőszegi ostromkor, a törökök a monostort és a templomot is megrongálták. Az apostolfejek közül számosat levertek, de másutt is okoztak károkat. 1562 után megszűnt a szerzetesi élet, a kolostornak ma már nyoma sincs. 1626-ban Erdődy Bálint és Zsigmond megegyeztek, hogy a templomot kijavítják. Valószínűleg ezen restaurálás emlékét őrzi egy szívben látható név és évszám (Theodosius Duchon 1637) a főhajó egyik északi ívében. Egyéb barokk-kori festésmaradvány is fellelhető a templomban. A 17. század közepén az épületet villámcsapás érte, és erősen megrongálta a templom déli részét. Három déli pillért és a főhajófal nagyobb részét újjá kellett építeni. Ez a hatalmas munka Folnay Ferenc apát nevéhez fűződik (1643-1666). A templom déli kertjébe vezető ún. Folnaykapu is ekkor épült. Vaskapuját Pölöskei József készítette 1970-ben.
348
A 18. század végé Erdődy Gábor gróf, apát, aki később egri püspök lett, a tornyokat restauráltatta (1733-35). Az 1756-os egyházlátogatási jegyzőkönyv (vis.can.) gazdagon tagolt hagymasisakról ír; valamint azt is megemlíti, hogy a főhajó cserép-, a mellékhajó fazsindelyes. 1780-ban Szily János Szombathely első püspöke, egyházlátogatásának alkalmával a főhajó tetőzetét és a tornyokat igen elhanyagolt állapotban találta. 1846-ban a szombathelyi püspöki hatóság sürgeti, hogy a templomot művészettörténeti szempontok szerint kell helyreállítani. Ettől kezdve a templom felújítása nem csak egyházi, hanem nemzeti ügy lett. 1892-ben a Műemlékek Országos Bizottsága Mőller Istvánt bízta meg a munkálatok irányításával. 1896-1904-ig tartott a templom történetében a második legjelentősebb helyreállítási munka (Magyarország ezeréves fennállásának emlékére). A munkálatokat Schulek Frigyes és Gyalus László vezette. A következő fontosabb teendők: lebontották a déli hajó fölé emelt, Folnay idejében épített emeleti részt. Felfalazták a barokk korban nyitott ablakokat. A barokk oltárok helyett neoromán oltárokat emeltek. Megújították az áldoztató rácsot, a szószéket és az egykori kegyúri karzat mellvédjét. A szentélytől kiindulva a kórusig új boltozatot készítettek a főszentély mintájára. Ugyanígy a déli hajóban is. A tornyokat is visszabontották a kórusmagasságig. Nagyon sok eredeti kőfaragványt múzeumi megőrzés végett kivettek. Ez a restaurálás az egész templomot érintette. 1902-ben Angster József és fia - pécsi orgonaépítők - új orgonát készítettek. A padok és a sekrestye berendezései Budapesten készültek a Gregersen cégnél. A tetőszerkezet Trummer János szombathelyi ácsmester munkája. 1937-ben Gróf Wenchein Frigyes apát idejében olasz művészek restaurálták a főoltár mögött "elfelejtett" Szt. György freskót és a déli torony alatt lévő freskókat. Az 1980-as évekre ismét esedékessé vált a templom általános restaurálása. Az idő vasfoga, a savas eső sok kárt okozott. 1982-ben a főhajó cserepezése, a két oldalhajó rézzel való lefedése történt meg. A régi rézlemez felhasználásával készült el 1988-ra a II. világháború idején elvitt nagyharang helyett a 11 mázsás új Máriaharang. A templom és Szt. Jakab kápolna restaurálása az Országos Műemlékvédelmi Hivatal irányításával zajlott. A munkálatokat a mindenre kiterjedő kutatások, szakrajzok, felmérések előzték meg. Eddig elért eredmények: elkészült a nyugati kapuzat oromfala, az apostolok galériája, a szobrok restaurálása és másolata. Kijavították a Jakab kápolnát és annak barokk oltárait. Elkészült az apáti házak közül a B épület, amelyhez csatlakoztatva új rész is épült, hogy a több száz eredeti faragott követ tárolni lehessen. Folyamatban van az apáti A épület helyreállítása, mely a legértékesebb kövek, szobrok bemutatását szolgálja majd (kőtár). Az ásatások is szakaszonként folytak. 1990-ben a sekrestyénél, a nagy ablak előtt megtalálták a negyedik apszis alapját. A sekrestye területén apáti kápolna állt. A Jakab kápolnát 1992-ben tárták fel. Beigazolódott, hogy a kápolna nem csontház volt, hanem a falu temploma. Sőt megtalálták a még korábbi templom rotunda rajzolatú fundamentumát, valamint a korabeli temetőt, a XI. századtól kezdve sok-sok halottal. 1991-ben az ún. Mária-oltár restaurálásakor leltek rá a jáki gótikus szárnyasoltárra az elveszettnek vélt négy táblaképpel (Péter, Pál, Bertalan és Ker. Szent János). Visszakerült egykori helyére a nagytemplom északi hajójának az oltárához.
349
Salamon-torony Az alsóvár XIII. századi elrendezését egy esetleges tatár támadás elleni védelem határozta meg. A vár észak felőli erődítése ezért sokkal hangsúlyosabb: ezt az oldalt védték ugyanis a lőréses pártázatokkal ellátott őrtornyok és a csapóráccsal, tolóreteszes kapuval zárható kaputorony is, továbbá két kitörőkapu. A déli oldalt nem erősítették őrtornyok, a völgyzárófal itt csak a hegy alsó sziklájáig emelkedik.
A visegrádi kettős várrendszert a tatárjárás után 1250-1260 körül építtette IV. Béla és felesége, Lascaris Mária királyné. A várat az évszázadok alatt az Anjou-királyoktól Hunyadi Mátyásig számos magyar uralkodó bővítette, komfortosította illetve tette a korszerű katonai elvárásoknak megfelelővé. Az alsóvár a kaputoronnyal és őrtornyokkal megerősített erődítésfalakból és egy nagy lakótoronyból állt, amely egyszerre volt uralkodói szálláshely, ispáni lakóhely és katonai feladatokat ellátó erődített épület. Az alsóvárat a fellegvárral tornyokkal megerősített völgyzárófal kötötte össze, mely egészen a Duna-parti őrtoronyig húzódott. A völgyzárófalakon át vezetett a Budát és Esztergomot összekötő középkori országút, a vár egyik fontos feladata ugyanis az országút és a dunai hajóforgalom ellenőrzése volt
A Salamon-torony a XIII. században Az alsóvár lakótornya, az ún. Salamon-torony a korszak magyarországi építészetében szinte egyedülálló épület. 13. századi főbejárata az első emeletről nyílott, innen vezetett az emeletre a déli falsarkba beépített lépcsőház. Az emeleti termeket oszlopos kandallók fűtötték, és gazdagon tagozott ikerablakok világították meg. A hatodik szinten helyezkedett el a gyilokjárós, pártázatos falakkal övezett tetőterasz, ahonnan a külső, fából épült erkélyfolyosóra lehetett kilépni. A lakótorony nyugati oldalához árnyékszéktorony is csatlakozott.
Völgyzárófalak Az alsóvár 13. századi elrendezését egy esetleges tatár támadás elleni védelem határozta meg. A vár észak felőli erődítése ezért sokkal hangsúlyosabb: ezt az oldalt védték ugyanis a lőréses pártázatokkal ellátott őrtornyok és a csapóráccsal, tolóreteszes kapuval zárható kaputorony is, továbbá két kitörőkapu. A déli oldalt nem erősítették őrtornyok, a völgyzárófal itt csak a hegy alsó sziklájáig emelkedik.
A Salamon-torony a XIV. században A XIV. század elején a várat Csák Máté birtokolta, tőle Károly Róbert hívei ostrommal foglaltak el. Az Anjou király 1323-ban helyezte át székhelyét Temesvárról Visegrádra. Ekkorra keltezhető a Salamon-torony átépítése is. A király a második emelet keleti ablakát bejárattá alakíttatta át, belül pedig a termeket keresztfalakkal osztották meg. Az ötödik szintet fedő fa födémet bordás boltozatokkal helyettesítették, ezáltal a torony felső teraszán nagyobb hajítógépeket lehetett felállítani. Az alsóvár belső vára a XIV. században Károly Róbert a körül egy belső várfalövet emeltetett. A falak által határolt, magasabban fekvő teraszról hídon át lehetett a lakótoronyba bejutni. Ezen a teraszon kapott helyet a pénzverőház és itt állt a vár kútja is. Forrás: http://www.visegrad.hu/salamon-torony-3
350
Julianus barát http://hu.wikipedia.org/wiki/Julianus_bar%C3%A1t
Julianus és Gerhardus barát szobra a Halászbástyánál [1]
Julianus barát egy magyar Domonkos-rendi szerzetes volt, aki Gerhardusszal és még néhány szerzetestársával két utazást tett, hogy megkeresse a magyarok őshazáját keleten. A Julianus barát két útjáról készült feljegyzéseket a vatikáni levéltár őrzi. Az első útról (1235-1236) Pater Richardus – valószínűleg Julianus felettese – írt jelentést, a második útról (1237–1238) maga Julianus írt feljegyzést („Levél a tatárok életéről”). A kéziratokat Cseles Márton magyar jezsuita fedezte fel újra a vatikáni levéltárban,[2] 1695-ben.
Előzmények A III. Honorius pápa által 1216-ban engedélyezett Szent Domonkos-rend Magyarországon 1221-ben kezdte el működését a Bolognában kánonjogot tanult, majd hazatért Paulus Ungarus (Magyarországi Pál) munkássága révén. A Pál atya által szervezett rendtartomány sikeres volt, mert pár év múlva már képes volt misszionáriusokat küldeni a Szörénységbe, majd a Keleti-Kárpátokon túlra, a kunok földjére. Ez utóbbiak nem örültek a térítő papok érkezésének, visszaűzték őket. Azonban, a mongolok 1222–23-ban nagy támadást indítottak nyugat felé, és emiatt a kunok nagy része a Dnyepertől nyugatra menekült. Maga Bejbarsz (Barc) kun fejedelem is megkeresztelkedett, és elismerte a magyar király fennhatóságát. 1228-ban a kun területek névleg már Béla erdélyi herceg, a későbbi IV. Béla (1235–1270) kormányzása alá tartoztak. 1229-ben Róbert esztergomi érsek felállította a milkói kun püspökséget (kb. a mai Csángóföldön). Bélának további expanziós tervei voltak, és a keletről menekülő kunoktól is valószínűleg kapott információkat az óhazában maradt magyarokról. Így felmerült az ő felkeresésüknek a kérdése és a keresztény hitre térítése.[3] 1231–1234 között Ottó barát negyedmagával a Dnyeper-Donyec vidékéig jutott, de csak egyedül tért haza nagybetegen, miután kereskedőnek álcázta magát. Feljegyzéseket nem hagyott, de a hazatérése utáni 8 nap alatt, amennyit élt, beszámolt utazási tapasztalatairól. Elsőként hozott hírt a keleti magyarokról, akik közül néhánnyal találkozott, és elmondták neki, merre laknak az óhazában maradt magyar törzsek. Ottó tehát közvetlenül előkészítette Julianus barát első útját.
Első útja (1235-1236) Julianus negyedmagával indult útnak 1235. május elején az Esztergom melletti Újfaluból [4] Konstantinápoly felé. Ott hajóra szálltak, áthajóztak a Fekete-tengeren, és valószínűleg a mai Tamanynál kötöttek ki. Innen kelet felé vették útjukat, és eljutottak Torgikánba, az alánok városába, ahol fél évig vesztegeltek. A helyzetük nem lehetett valami rózsás, mert a négy szerzetes közül kettő feladta a küzdelmet, és visszaindultak Magyarországra. Julianus Gerhardusszal maradt, akivel északi irányba indultak el, 37 napot gyalogoltak sivatagos területeken keresztül, míg egy Bunda nevű iszlám városba nem értek. Itt Gerhardus meghalt. Julianus egyedül folytatta útját; a túlélés érdekében egy muzulmán pap szolgálatába állt, és annak kísérőjeként jutott el Volgai Bolgárországba (kb. a Volga-
351
Káma-Bjelája-Ural folyók által határolt terület). „Annak az országnak egyik városában, amely – mint mondják – ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar asszonyra akadt, akit éppen arról a földről adtak férjhez erre a tájra, amelyet ő keresett. Ez (az asszony) megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie s azt állította, hogy két napi járóföldre kétségtelenül megtalálja azokat a magyarokat, akiket keres.” Az asszony útmutatásai alapján Julianus folytatta útját, és ráakadt az őshazában (Magna Hungaria) maradt magyarokra. Az elválás óta eltelt közel 800 év ellenére megértette nyelvüket. Itt olyan híreket szerzett, hogy a keleten lakó mongolok megtámadni készülnek Európát. Hazatérve beszámolt tapasztalatairól IV. Béla királynak. Julianus élményeit az őshazabeli magyarokról és az ottani állapotokról, némi elfogultsággal, Richardus barát jegyezte le, és küldte el Rómába: „Pogányok. Istenről semmi fogalmuk sincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vad állatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas- és efféle húst esznek, lótejet [kumiszt, azaz erjesztett kancatejet] és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek s a hadakozásokban nagyon vitézek. A régiek hagyományaiból tudják, hogy azok a magyarok tőlük származtak, de hogy (most) hol laknak, nem tudták. A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az első csatában (a magyarok) verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották őket és így egyesülve tizenöt országot egészen elpusztítottak. A magyarok földjén találkozott a nevezett barát tatárokkal, sőt a tatár fejedelem követével (is). Ez magyarul, oroszul, kúnul, németül, bolgárul és tatárul beszélt, ugyancsak ez mondta, hogy a tatár sereg, amely akkor öt napi járóföldre volt tőlük, Németország ellen akar vonulni, csak egy másik seregre várakoznak, amelyet a fejedelem a perzsák elpusztítására küldött ki. Ugyanő mondta azt is, hogy a tatárok földjén van egy nagyszámú nép, minden emberi fajnál nagyobb és magasabb s olyan nagyfejű, hogy fejük – látszatra – egyáltalán nem is illik testükhöz. Ez a nemzet ki akar törni országából és hadakozni szándékozik mindazok ellen, akik ellenük akarnak szegülni s el akarnak pusztítani minden országot, amelyet csak meghódíthatnak.” [5] Julianus kevesebb, mint egy hónapot töltött Magna Hungariaban, de ez alatt az idő alatt is bizonyára sok tapasztalatot összegyűjtött és nagy vendégszeretetnek örvendett. Gyors hazatérésének okát páter Richardus így írta le: „egyrészt azért, mert ha azok a pogány országok s a rutének földje, amelyek a keresztény- és ezen magyarok közé esnek, meghallanák, hogy emezeket is a katolikus hitre térítik, nem vennék (ezt) szívesen és a jövőben minden utat elzárnának: attól tartván, ha sikerülne ezeket amazokkal a kereszténység által összekapcsolni, valamennyi közbeeső országot meghódítanák. Másrészt (meg) azért, mert meggondolta, ha ő rövid időn belül meg találna halni, vagy elbetegesednék, munkája füstbe menne, minthogy sem egyedül nem boldogulhatna közöttük, sem a magyarországi barátok nem tudhatnák, hol van ez a nemzet.”.[6] Julianus nem Konstantinápolyon keresztül tért haza, hanem 1236. június 21-én indult és az ottani magyarok által leírt, a kijevi kereskedők által is használt rövidebb utat választva Rutén- és Lengyelföldön átkelve 1236. december 27-én érkezett vissza Magyarországra.
Második útja (1237) A volgai bolgár főurak nem tudtak egységbe tömörülni, és 1236-ban vereséget szenvedtek Batu kán és hadvezére Szubutáj kb. 130 000 fős seregétől (Bilär, Bolgár, Szuár, Szükätaul és egyéb erődítmények bevétele). A lakókat megölték vagy rabszolgasorba hajtották. Volgai Bolgárország a Dzsocsi ulusza, [7] a későbbi Arany Horda része lett. Julianus barát 1237-ben megpróbált visszatérni az általa Magna Hungarianak nevezett magyar őshazába, de csak Moszkvától valamivel keletebbre jutott, mert előző úticéljának területét a betörő mongolok közben elpusztították (lásd: Tatárjárás). Egy levéllel tért haza Batu kántól, amelyben a mongol kán feltétel nélküli megadásra szólította fel a magyar királyt.
352
Julianus barát útjának térképe
Julianus mint pápai kém? A Magyar Nemzet 2002. március 23-ai számában Obrusánszky Borbála „Megtalálta-e a magyarokat Julianus barát?” c. írásában hiányolja Julianus beszámolóinak magyarokra vonatkozó részéből a konkrétumokat, majd a következőket írja: „Julianus barát minden valószínűség szerint nem a magyarok felkutatására, hanem más célból indult el kelet felé. Valószínűleg – ahogyan a második jelentése is mutatja – egy új birodalomról, a mongolról próbált meg információkat szerezni feltehetően a pápai állam számára. A nyugat-európai udvarokat és a pápaságot ugyanis nagyon foglalkoztatta az 1220-as évektől Európa határvidékein megjelent új nép, hatalmas birodalom, amely keleten legyőzte a mohamedánokat, ezért a keresztény uralkodók megpróbáltak vele kapcsolatot létesíteni, hogy a mongol uralkodókat rávegyék egy közös szentföldi hadjárat indítására. A Julianus-kérdés tisztázása a megfelelő források hiányában nehézkes: nem tudni, milyen információkkal látta el királyát, IV. Bélát, valamint IX. Gergely pápát. A tatárokról szerzett értesüléseinek megörökítése viszont fontos forrásul szolgál a mongolok történetét kutatók számára.”[8] Erdélyi István szerint is: „Mielőtt Julianus és három szerzetestársa elindult kelet felé, találkozott Ottó baráttal, aki közvetlenül előttük már megkísérelte megtalálni a távolban maradt magyar népcsoport leszármazottait. Julianus barát, három társával, nem a magyar őshazát vagy Magna Hungariát ment felfedezni, hanem térítőútra vállalkozott.” Mindemellett tény, hogy Julianus beszámolóiban nagy figyelmet szentelt a keleti magyaroknak, és nem szorítkozott a tatárok katonai potenciáljának leírására. Útvonalát is úgy választotta meg, hogy Magna Hungariába jusson. Egy profi kém valószínűleg kereskedőnek álcázva magát egyenesen a Mongol Birodalom központja felé vette volna útját, mint ahogy tették ezt a Julianust követő nyugateurópai követek és misszionáriusok.
353
Jelentősége Julianus barát volt az első, aki hiteles tudósításokkal láttal el a Szentszéket és közvetve a nyugateurópai uralkodókat a mongol készülődésről. Tapasztalatait más európai utazók is felhasználták, többek között Giovanni da Pian del Carpine, aki kísérői (Benedictus Polonus, C. de Bridia és a cseh Ceslaus) egy részével 1245-46-ban pápai követként utazott a mongol Güjük nagykánhoz; Ascelin 1247-ben, André de Longjumeau 1248-ban, majd 1253-1254-ben Rubruki Vilmos ferences barát a Szentföldön keresztes háborút vívó IX. Lajos francia király követeként járt Möngke nagykán karakorumi udvarában.[9]
Emlékezete Julianus barát életéről Kodolányi János írt regényt, Koltay Gábor pedig magyar–olasz koprodukciós filmet rendezett 1991-ben.
Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.
↑ Bendefy István: Juliánusz szobrának megálmodója, Bendefy László ↑ Liber Censuum (az Apostoli Kamara hivatalos adókönyve) ↑ Szendrei László: Ki volt Julianus? ↑ Pifkó Péter: Esztergomi utcák ↑ Bendefy László: Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői, Budapest, 1937. ↑ Bendefy László id. műve: 60. old. ↑ Dzsocsi Dzsingisz kán mostohafia volt, az ulusz szó pedig területet, országot jelent ↑ Obrusánszky Borbála, Megtalálta-e a magyarokat Julianus barát, Magyar Nemzet, 2002. március 23. ↑ Klima László: A 13. századi európai szerzetes utazók és a finnugorok
Felhasznált források Bendefy László művei: o Az ismeretlen Juliánusz. A legelső magyar ázsiakutató életrajza és kritikai méltatása. Bp., 1936. o Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői. Bp., 1937. o Magna Hungaria és a Liber Censuum. Kéziratos kútfők fr. Julianus utazásáról: Richardus beszámolója és Julianus levelei. Bp., 1943. Erdélyi István: Juliánus és a magyar őshaza. In: Turán, 1998. március, 45–49. Erdélyi István: Julianus nyomában Julianus barát és napkelet felfedezése. Bev., jegyz. Györffy György, ford. Györffy György, Gy. Ruitz Izabella. Bp., 1986. 61–82. Magyar utazók lexikona. Szerk. Balázs Dénes. Budapest: Panoráma. 1993. ISBN 963-243-344-0
További források Scriptores rerum Hungaricarum. Szerk. J. Deér, E. Szentpétery. Bp., 1938. II. 535–542. Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba, I:2. Szerk. Hajdú P.-Kristó Gy.-Róna-Tas A. 6.222.4 A Riccardus-jelentés. Bp., 1976. 194. Czeglédy Károly: Magna Hungaria. Századok 77 (1943.) 277–306. Dörrie, H.: Drei Texte zur Geschichte der Ungarn und Mongolen. Die Missionreisen des fr. Julianus O. P. ins Uralgebiet (1234/35) und nach Russland (1237) und der Bericht des Erzbischofs Peter über die Tataren. Göttingen, 1956. (Nachrichten der Akademie der Wissenschaften in Göttingen. I. PhilologischHistorische Klasse) Györffy György: Julianus barát és napkelet felfedezése. Bp., 1986. (Bevezető tanulmány, jegyzetek és bibliográfia) Klima, László: The Linguistic Affinity of the Volgaic Finno-Ugrians and Their Ethnogenesis. Studia Historica Fenno-ugrica I. Oulu, 1996. 21–33.
354
Tatárjárás http://hu.wikipedia.org/wiki/Tat%C3%A1rj%C3%A1r%C3%A1s
A tatárjárás az Európa elleni mongol inváziót, ezen belül Magyarország 1241-42-es megszállását jelenti. A mongolok támadása a 13. századi Európa történelmének egyik meghatározó eseménysorozata volt. A magyarországi pusztítást leíró egyik fő forrás Rogerius mester, váradi kanonok műve, a Siralmas ének. A magyar történetírás a „tatárjárás” kifejezést alkalmazza az Arany Horda (krími tatárok) által elkövetett későbbi betörésekre is. A mongolokat a magyar történetírók tévesen tatároknak nevezték, mivel a Fekete-tengertől északra élő türk nyelvű népcsoportok egy része behódolt a mongoloknak, felvette az egyik mongol törzs, a ta-ta nevét, és segédnépként részt vett a mongolok hadjárataiban. A tatárjárások borzalmait és a lakosság felháborodását jól tükrözi a magyar népnyelv, amely a tatár népnév elé gyakran tette oda a kutyafejű jelzőt.
A tatárok betörésének ábrázolása Thuróczy János krónikájában (1488)
Előzmények Magyarországon II. András és Béla kora jelentette az egyház hatalmának csúcspontját. Az 1222-ben kiadott Aranybulla egyes részei ellen már III. Honorius pápa is ellenérzését fejezte ki, és végül IX. Gergely nyomására fejlesztették tovább a királyi levelet. 1231-ben megszületett a bulla első korrekciója, amely az egyház érdekei szerint készült. Ez a dekrétum az egyházi birtokok megerősítése mellett az állami jogkörbe tartozó igazságszolgáltatást is jórészt egyházi kézbe tette le, ugyanis a bírói döntéseket bizonyos esetekben a felállított káptalani hiteles helyeken kellett elfogadtatni. A magyar uralkodók azonban nemcsak az állam irányításában álltak szemben a pápával, hanem gazdasági érdekeik is gyakran ütköztek. Ennek legfontosabb eleme a királyi sómonopólium volt, amely a koronának egyre jelentősebb bevételeket jelentett. A só kereskedelmét pedig izmaelita kereskedők bonyolították az egész királyság területén. A kor egyháza a koldulórendek szegénysége mellett azonban jelentős gazdasági és pénzügyi hatalomra is szert tett. Ezért IX. Gergely fellépésére a magyar egyház igyekezett kiiktatni az izmaelita monopóliumot. A pápa Magyarországra küldte legátusát, Jakabot, Praeneste püspökét, azzal az ürüggyel, hogy ott térítse keresztény hitre az izmaelitákat és a zsidókat. Jakab azonban hamar II. András értésére adta, hogy a só kereskedelmének jövedelmét adja át az egyháznak. András kincstárának jelentős részét adta az izmaelita kereskedők adója, ezért a király megtagadta Gergely óhaját. Erre válaszul az egyházfő 1232-ben interdiktum alá helyezte egész Magyarországot, amelyet Róbert, esztergomi érsek léptetett érvénybe. Miután András trónja nem állt a legbiztosabb lábakon, a király kénytelen volt engedni, és 1233. augusztus 20-án Jakab és András megkötötte a beregi egyezményt. Az egyezmény a sómonopólium
355
mellett az egyház függetlenségéről is szólt, és Gergely törekvéseinek tükrében az államot gyakran az egyházi hatalom alá rendelte. Az igazságszolgáltatás privilégiumának megerősítése mellett a beregi szerződés felmentette a klérust az adók és a kamara haszna fizetése alól, az izmaelitákat pedig eltiltotta minden közhivataltól és gazdasági tevékenység folytatásától. Gergely azt is elérte, hogy az izmaelitákat megkülönböztető jel viselésére kötelezték. Az egyházi befolyás ilyen mértékű megnövekedése okot adott volna Gergely pápának, hogy közbelépjen a tatárok támadásakor, de a császárral zajló konfliktusa miatt erre nem volt lehetőség. 1241-ben javában dúlt II. Frigyes császár (aki amúgy Szicíliában székelt, és Németország ügyeit ténylegesen Siegfried mainzi érsek intézte) és IX. Gergely pápa között a konfliktus, keleten maga a kereszténység került súlyos veszélybe. A tatárok csapásai alatt több keleti birodalom összeomlott, méghozzá viharos gyorsasággal. Az Árpádok uralta Magyar Királyság Európa politikai életének egyik meghatározó állama volt akkoriban. Frigyes császárnak ugyanúgy fontos érdekei kötődtek az országhoz, mint Gergely pápának, mégis mindkét hatalmasság csak biztató szavakkal segítette Bélát. Ami Franciaországot illeti, ott IX. Lajos a valdensekkel harcolt, hatalma még nem stabilizálódott.
Az 1241-42-es tatárjárás Kelet-Európa mongol meghódítása Az orosz-kipcsák (kun) hadak 1223-ban a Kalka-menti csatában vereséget szenvedtek a mongoloktól. Ekkor a kunok tömegesen menekültek nyugatra, és a mai Moldvában, a Keleti-Kárpátok lejtőin telepedtek le. 1224-ben II. András király kiűzte a Barcaságból az 1211-ben letelepített, de túlságosan önállósulni akaró Német Lovagrendet, így a Kárpátok kanyarulatában lévő Bodzai szoros és Törcsvári hágó ideiglenesen védelem nélkül maradtak. A mongolok elől menekülő kun törzsek számára II. Endre magyar király és Róbert esztergomi érsek 1227-ben megalapította Milkóban a milkói püspökséget. A megkeresztelt kunok azonban nem vállalták az ország határainak védelmét, ezért Béla király 1239-ben az ország belsejében adott nekik menedéket. A Szubedej és Dzsebe által vezetett mongol hadak megindultak a Volgai Bolgárország ellen is. A legyőzhetetlennek tartott Dzsingisz kán hadai azonban 1223-ban Szamara Bendnél vereséget szenvedtek a volgai bolgárok királya (iltäbär) Ghabdulla Cselbir által vezetett csapatoktól. Dzsingisz kán 1227-ben meghalt, de a Kukdaj és Bubede által vezetett mongolok 1229-ben visszatértek, és az Ural folyónál legyőzték a bolgár határvédő csapatokat. II. András magyar király 1229-ben orosz bojároknak menedéket adott Magyarországon, és már akkor hallott a közeledő veszélyről. Pár évvel később, 1232-ben a mongol lovasság meghódította Baskíria dél-keleti részét, és elfoglalta Volgai Bolgárország keleti részét is. A magyar Julianus barát 1235-ben elérte a volgai bolgárok országát és keleten maradt magyarokat meglátogatva hírt hozott IV. Béla királynak a készülő mongol támadásról. A volgai bolgár főurak nem tudtak egységbe tömörülni, és 1236-ban vereséget szenvedtek Batu kán és hadvezére Szubutáj kb. 130 000 fős seregétől (Bilär, Bolgár, Szuár, Szükätaul és egyéb erődítmények bevétele). A lakókat megölték vagy rabszolgasorba hajtották. Volgai Bolgárország a Dzsocsi ulusza [1], a későbbi Arany Horda része lett. Julianus barát 1237-ben megpróbált visszatérni az általa Magna Hungarianak nevezett magyar őshazába, de csak Moszkvától valamivel keletebbre jutott, mert előző úticéljának területét a betörő mongolok közben elpusztították. Egy levéllel tért haza Batu kántól, amelyben a mongol kán – akárcsak a kunok révén küldött korábbi levélben – feltétel nélküli megadásra szólította fel a magyar királyt. Íme a levél szövege: „Én a Kán, az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad magyarok királyocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajjon miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél
356
viszont hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád és hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban és éppen ezért saját jószántadból nehezen hódolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg előttem. Értesültem arról is, hogy a kúnokat, az én szolgáimat pártfogásodba vetted. Ezért meghagyom neked, ne tartsd őket továbbra is magadnál, hogy ellenségeddé ne legyek miattuk. Könnyebb ugyanis a kúnoknak kivándorolniok, mint neked; minthogy azok ház híján sátraikkal ide-oda vándorolnak, talán elkerülhetnek engem, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogy menekülsz meg hát kezemből?!” [2] A mongolok tovább folytatták előnyomulásukat nyugat felé. A Kárpátoktól keletre élő és megkeresztelkedett kunok 1239-ben a mongolok elől, Kötöny vezér vezetésével, Magyarországra menekültek, miután IV. Béla király befogadta őket. A király segélykérő leveleket küldött az egymással harcban álló pápának és a német-római császárnak (ez utóbbinak társuralkodója is volt), valamint a francia királynak, de nem kapott választ. A Kadán által legyőzött lengyel hercegek egy csoportja 1239. februárban hozta el Batu kán harmadik, megadásra felszólító levelét a magyar királynak. 1240. december 6-án elesett Kijev. A vatikáni levéltárban fennmaradt Julianus barát feljegyzése a tatárok harcmodoráról („Levél a tatárok életéről”): „Hanem hogy valamit az ütközetről is jelentsek, beszélik, hogy messzebbre lövik ki nyilaikat, mint ahogy más népeknél szokásos és hogy az ütközet első összecsapása alkalmával – ahogy mondják – nemcsak hogy nyilaznak, hanem úgy látszik, mintha nyíleső esnék. Említik, hogy az ütközetben a kardot és lándzsát kevésbbé használják. Ék alakú csatarendjüket pedig így építik ki: minden tíz ember élén áll egy tatár, ismét minden száz ember élén egy százados. Ezt annyi fortélyossággal csinálják, hogy a megjelenő kémek se tudjanak valami módon elrejtőzni közöttük (és) az ütközetben lekaszaboltak számát is minden késedelem nélkül meg lehet állapítani. És a különböző elemekből összegyűlt népség nem képes semmiféle hűtlenség elkövetésére sem. Mindegyik – tíz egyénből álló – csoportot különböző nyelvű és nemzetiségű egyénekből állítják össze. Az általuk uralt összes tartomány királyait, vezéreit és mágnásait, amennyiben feltételezhető róluk, hogy valami módon ellenállást fejthetnek ki, késedelem nélkül meggyilkolják. A katonákat pedig és a háborúban bátor, egyszerűbb népséget a háborúra felfegyverkezve maguk előtt hajtják akaratuk ellenére (is). Ellenben azokat a földmíveseket, akik a harcra kevésbbé alkalmasok, hátrahagyják, hogy gondosan megműveljék a földeket. (…) A katonákkal szemben pedig, kiket a harcba kényszerítettek, ha jól harcolnak és győznek, (csak) kevéssé hálásak, ha pedig elesnek az ütközetben, nincs gond rájuk; de ha a harcban meghátrálnak, könyörület nélkül megölik őket a tatárok. (…) A megerősített várakat nem ostromolják meg, hanem előbb feldúlják a környéket, a népet foglyul ejtik, majd ugyanannak a vidéknek a népét összeterelik és harcra kényszerítik: saját erődítményük megostromlására.” [3]
A tatárjárás Lengyelországban Batu kán úgy gondolta, hogy ha a háború Magyarországra is kiterjed, a lengyelek bizonyára segítségükre sietnek. Lengyelország ellen tehát 10 000 harcosból álló hadsereget küldött Orda parancsnoksága alatt. Már 1241 januárjában feltűntek felderítő egységei Lublin és Zawichost alatt, a tényleges invázió azonban egy hónappal később következett be. Kis-Lengyelországban a mongolok nem találtak jelentős ellenállást, a krakkói és sandomierzi lovagokat egy-egy csatában megverték, és Klemens krakkói várispán, valamint Włodzimierz vajda is súlyos vereséget szenvedett 1241. március 18-án Chmielniknél. Mindkét főnemes elesett, és Kis-Lengyelország Krakkó és Sandomierz vidékével a mongolok kezére került. II. Henrik lengyel fejedelem országa nyugati határán várt a nyugati hatalmak beígért segítségére, de közben a kis-lengyelországi hadak maradványait és saját friss alakulatait Legnica körzetébe vonta össze. Az európai uralkodók azonban a császárság és pápaság hatalmi harcával voltak elfoglalva, és nem vették komolyan Henrik segélykérését. Csak a templomos és a johannita lovagok valamint a cseh király, I. Vaclav küldött segítséget, de ez utóbbi végül elkerülte
357
a csatát, csapatait Legnicától egy napi járásra megállította. Valószínűleg attól tartott, hogy a keresztény erők veresége esetén Csehország könnyű prédája lesz a mongoloknak. A legnicai csata 1241. április 9-én zajlott le, II. Henrik hadseregének vereségével és a fejedelem halálával végződött. A vereség okaként általában az Európában ismeretlen harcmodort és II. Mieszko váratlan megfutását tartják. A sziléziai herceg haláláról két feljegyzés maradt fenn: az egyik Jan Długosztól származik, a másik C. de Brigie Historia Tartatorum-ában fogalmazódott meg, és jelenleg ezt tartják hihetőbbnek, mivel az eseményekhez időben közelebb íródott, és értesülései az események szemtanúitól származnak. Lengyelország szerencséjére a mongolok nem akarták elfoglalni az országot, mivel a legnicai vereség után röviddel (miután hiába próbálták megostromolni Wrocławot) Morvaországon keresztül Magyarországra zúdultak, és csatlakoztak Batu kán főseregéhez. Henrik ruhátlan, lefejezett holttestét özvegye azonosította. II. Henrik bal lábán hat ujj volt, amit az 1832. évi exhumálás is megerősített. Henriket az általa alapított wrocławi ferences kolostorban temették el.
A magyarországi invázió A betörés és pusztítás
A tatárok kárpát-medencei betörésének majd visszavonulásának útvonalai
A hadműveletek stratégája Szubutaj, Batu kán hadvezére volt, aki a tatárjárás előtt már sok évvel kémekkel hálózta be Európát, és a hadjárathoz szükséges minden információt begyűjtött. A mongol hadsereg 9 tümenből (kb. 90 000 harcosból) állt. A nomád népek általános haditaktikájának megfelelően a mongolok a meghódított népek harcosait előörsként használták fel a hadjárataikban. A mongolok előtt a kegyetlenségükről hírhedt mordvinok haladtak. [4] A magyar királyi haderő kb. 50 000 fegyverest számlált, ehhez jött volna még a kb. 10 000 kun harcos. Az orosz fejedelemségek és Lengyelország elfoglalása után a Batu kán vezette fősereg bevette Halicsot, majd két részre oszlott, és két különböző irányból támadt Magyarországra: A keleti irányból (korábban Halicsot bevevő) fősereg a mai Bukovinán át délre tartva két részre oszlott: o
az egyik sereg a Radnai hágón tört be Erdélybe (március 31.), és 1241. április 2-án győzelmet aratott az erdélyi határőr csapatok felett, majd feldúlta Besztercét (április 3.), Kolozsvárt (április 11.), Váradot, Tamáshidat, Pereget, és Csanád térségében egyesült a másik sereggel, amely
358
o
Szubutáj és Bedzsak vezetésével a Szeret folyó mentén dél felé tartott, elpusztította a Milkói püspökséget, átkelt a Bodzai szoroson, felégette Brassót (március 31.), lemészárolta Sólyom fia Pósa erdélyi vajda hadát, majd bevette Küküllővárt, Gyulafehérvárt (április 4.), Szebent (április 11.) és Kercet.
Ezt követően a portyázó hadak újból összeverődtek, és a Maros folyó mentén haladtak nyugatra, pusztítva az útba eső településeket, majd a Várad felől érkező északi seregrésszel egyesülve bevették Csanád püspöki székhelyet, utána Szegedet, és észak-északnyugati irányba előrenyomulva elérték Pestet, Budát, Vácot és Esztergomot. Az északi irányból támadó sereg 1241. március 12-én átkelt a Vereckei hágón. A leírások szerint a sereg nem az országúton tört előre, hanem több ezer szláv favágó készített neki hadi utat az erdőkön át. A Tomaj Dénes által vezetett 5000 fős magyar határőrséget elseperte. A mongol előörsök a nagyobb folyók völgyein és a síkságokon előnyomulva és dúlva 3 nap alatt elérték Pestet, március 17-én elfoglalták és felgyújtották Vácot, majd a velük megütközni akaró IV. Béla király serege elől egészen a Sajó folyóig hátráltak. A magyar főurak csak ekkor kezdték összegyűjteni csapataikat, és bár a király megtiltotta, hogy megütközzenek a mongolokkal, Csák Ugrin kalocsai érsek és az egyetlen külföldi segítség, Babenberg Frigyes osztrák herceg csapata megtámadta a mongolokat. Ugrin vereséget szenvedett, csak pár emberével sikerült megmenekülnie, Frigyes azonban kisebb győzelmet aratott és ezzel sokakat felbátorított. A foglyul ejtett mongolok között kunok is voltak, és ez a magyarokban tovább fokozta a már korábban megfogalmazott gyanút, hogy a kunok összejátszanak az ellenséggel. Budán a felizgatott tömeg megölte Kötönyt, a kunok vezérét, és több kun előkelőt. A Kunságban összegyűlt kun sereg erről értesülvén a magyarok ellen fordult, és feldúlta a Duna-Tisza közét, a Szerémséget, közben megsemmisítette Bulcsú csanádi püspök és Barc fia Miklós seregét, majd déli irányban elhagyta az országot.
A muhi csata Április 9. után, miután feldúlta Lengyelországot és a Legnicai csatában (Leignitz mellett) legyőzte a sziléziai és német hadakat, Batu kán csapataihoz újabb mongol sereg csatlakozott Orda kán vezetésével. Két nappal később a mongol fősereg a muhi csatában (1241. április 11.) megütközött a számban körülbelül megegyező magyar királyi haddal, és vereséget mért rá. A muhi csata a magyar történelem egyik jelentős csatája, egyben a tatárjárás legemlékezetesebb összecsapása volt. 1241. április 11–12-én Muhi mellett (ma: Borsod-Abaúj-Zemplén megye) a tatárok döntő vereséget mértek IV. Béla király seregére. Miután a magyar hadsereg legnagyobb része összegyűlt, a király Ugrin érsek ösztönzésére elhagyta Pestet és a tatárok ellen indult. E hírre Batu kán magához rendelte szanaszét portyázó csapatait, és a magyar hadsereg előtt lassan visszavonuló tatárhadat a Sajó bal partján, a Sajó, Hernád és Takta által képezett szögletben központosította. Vele szemben, a Sajó jobb partján elterülő Muhi pusztán ütött tábort a magyar hadsereg. A király a tábort a Sajó ezen szakaszán található egyetlen híddal szemben állította fel. A Sajó a tavaszi hóolvadások következtében természetes védelemül szolgált. Átkelési lehetőség vagy a hídtól felfele lévő gázlón volt lehetséges vagy lefelé a torkolatvidéke felé ahol a Tisza duzzasztó hatása miatt megcsendesedik. A híd képezte a folyón az egyetlen biztonságos átkelés lehetőségét, amelyet egyik fél sem rombolt le. Béla hadában voltak nehézpáncélos lovasok mellett könnyű lovasok (részben besenyők), templomos vitézek, sőt talán szerbek is. Kép Hogy a rendkívül mozgékony ellenség meg ne lephesse, Béla a magyar csapatokat egy tömegben csoportosította. Sátor sátor mellett állott, az egész tábort szekérvár vette körül. A magyarok hosszadalmas ellenállásra is felkészültek, mert a szekereket nem csak összeláncolták, hanem közötte pajzsfalakat is képeztek. A tábor (feltehetően a rendelkezésre álló szekerek korlátozott száma miatt) aránylag kis térre szorítva készült, emiatt a magyar hadsereg a döntő pillanatban nem volt képes kifejlődni, harcrendbe állni. Rogerius feljegyzése alapján még az ellenséggel szemben, a döntő csata küszöbén sem szűnt meg az egyenetlenség, a háborgás a király ellen: „Azt akarták, hogy a király csatát veszítsen, hogy aztán kedvesebbek legyenek a király előtt, hogy inkább megbecsülje őket s kinevették a királyt, midőn ez a Sajó partján átvezető híd védelmére felváltva ezer embert rendelt.”
359
A muhi csata vázlata
A mongol vezérek látva, hogy a magyarok csak védelemre gondolnak, támadólag léptek fel.Április 11én éjjel megtámadták a hidat. A hídon azonban csak korlátozott számban lehetett átjutni, így viszont a hidat kisebb egységekkel is biztonságosan lehetett védeni. Egy orosz szökevény elárulta a mongolok tervét, így Kálmán herceg, a király öccse és Ugrin érsek a hídon már átvonulni kezdő mongol csapatokat heves csatában visszanyomta. A mongolok ezért visszavonultak a folyó túl partján lévő szálláshelyükre, a magyarok pedig a saját táborukba vonultak nagy elégedettséggel, abban a hitben, hogy megnyerték a csatát. Kisebb őrséget hagytak a hídnál. Batu főserege hajnalban újra támadott, de most már kőhajító gépeket is bevetett a folyó túlpartján az első sikertelen mongol támadás során igen eredményesen működő, a mongoloknak nagy veszteséget okozó magyar számszeríjászok elűzése, távoltartása érdekében. A mongol támadás most is a hídon kezdődött, de ezalatt a Szubutaj által vezetett mongol csapatok a jobbszárnyon a Sajón gázlót találtak, amin átkeltek. A magyar seregnek ekkor már kétirányú támadást kellett kivédenie, így Batu főerői egyre nagyobb számban tudtak átkelni a hídon. Kálmán herceg és Ugrin érsek vezette magyar seregek, a templomosokkal az oldalukon sikerrel vették fel a harcot Batu ellen. A csata végkimenetelét végül a mongol erők jobbszárnyán érkező Szubutaj lovas egységei fordították a mongolok felé. A jobb szárny késedelmes érkezéséig jelentős veszteségeket szenvedtek a mongolok, a kínai évkönyvek szerint Batu már fontolóra vette csapatai visszarendelését a veszteségek miatt. Itt lelte halálát Batu páncélos testőrségének 30 tagja, valamint hadnagyuk, Bakatu is. Reggel 7 óra körül a most már minden oldalról körülfogott magyar táborra nyílzáport zúdítottak a mongolok. A magyar táborban irtózatos zavar keletkezett. A szűk téren a katonák lépten-nyomon a sátrak kötelékeibe botlottak, lehetetlen volt harci rendbe állni; a kivonulást a táborból a mongolok nyílzápora tette lehetetlenné. Rendes ütközetről szó sem lehetett, csak kisebb fegyelmezett csapatok próbálhatták meg a táborból kirohanva áttörni vagy visszaszorítani a tatárok gyűrűjét. A templomos lovagok, Kálmán herceg és Ugrin érsek dandárjaikkal kétségbeesett hősiességgel harcoltak, de a templomosok mind egy szálig elestek, Kálmán és Ugrin súlyosan megsebesülve kénytelen volt visszavonulni. A tatárok ekkor felgyújtották a tábort, a fejetlenség általános lett. Mindenki igyekezett menekülni. Egyesek áttörtek a mongolok sorain, de a legtöbben azon a kapun
360
igyekeztek menekülni, melyet a mongolok soraik között szándékosan nyitottak, nehogy a magyarok nagy tömegét a végső kétségbeesésig ingereljék. A küzdelem ennek ellenére egész nap tartott, a tábor védelme még a folyamatosan menekülők nélkül is elég erős lehetett, mert Dzsuvajni perzsa történetíró szerint a királyi sátor mongolok általi elfoglalása után sem szűnt meg a harc, a magyarok ellenállása, sötétedésig még így sem került teljesen a mongolok kezébe a tábor. A Pest felé vezető országúton igyekeztek a legtöbben menekülni. Az irgalmat nem ismerő erélyes üldözés azonban, amely a mongol hadviselésnek, éppúgy, mint a régi magyarok harcmodorának egyik jellemző vonása volt, teljessé tette a magyar hadsereg vesztét. Igen kevesen tudtak menekülni a vérfürdőből. A király, akit hívei önfeláldozóan védelmeztek, a nagy tömeg útjával ellenkező irányban, északnyugatra a hegyek közé menekült, és talált védelmet. Öccse, Kálmán, bár súlyosan megsebesült, váltott lovakon elérte Pestet s a Dunán átkelve, megszabadult üldözőitől, de májusban belehalt a csatában szerzett sebeibe. A csatatéren maradtak, vagy az üldözés közben estek el: Mátyás esztergomi érsek, Ugrin kalocsai érsek, Gergely győri, Jakab nyitrai és Rajnald erdélyi püspök, Miklós szebeni prépost, alkancellár, Tomaj Dénes nádor, Serafil fia András országbíró, Rátót Domokos tárnokmester, Gutkeled Miklós horvát bán. Bár a magyar sereg döntő csatát vesztett, de igen érzékeny veszteséget okozott az ellenségnek is. A mongolok nem érték el kívánt céljukat, mert a csatában nem sikerült elfogniuk Béla magyar királyt és a vereség ellenére sem szűnt meg a magyarok ellenállása. A várakba bezárkózott védők sikeresen védtek meg több erősséget (Esztergom, Székesfehérvár, Pannonhalma, Nyitra, Fülek, Abaújvár etc.) az ostromok során. A mongolok váratlan távozásának nem valószínű, hogy Ögödej nagykán halála volt a kiváltó oka, mert a mongol kurultáj csak évekkel később, 1246-ban választott új kánt. Dzsingisz kán halála után 2 évvel, 1229-ben került sor Ögödej megválasztására is. Batu ezzel nyilván tisztában volt, így a hirtelen kivonulás hátterében sokkal inkább az elszenvedett veszteségek, az elpusztított vidékeken fellépő élelem és takarmányhiány, járványok állhattak. A magyar haderő sem semmisült meg teljesen, hiszen Béla rövidesen visszavágott az őt megzsaroló Frigyesnek és visszavette a kényszerből elzálogosított 3 nyugati vármegyét.
Magyarország pusztulása Béla királynak sikerült elmenekülnie Ausztriába, ám ott II. (Harcias) Frigyes foglyul ejtette, és csak jelentős váltságdíj illetve területi engedmények fejében hagyta távozni. Észak-északnyugat felől újabb mongol sereg érkezett Bajdar vezetése alatt, sikertelenül megostromolta Turócot és Nyitrát, majd Esztergomnál csatlakozott a többi mongol hadhoz. A mongolok sikeresen átkeltek a Dunán, kihasználva, hogy a szokatlanul hideg tél miatt az befagyott, és a magyarok hiába próbálták a jég feltörésével megakadályozni az átkelést. Mialatt a király Ausztria felé menekült, a mongolok sikertelenül próbálták bevenni Győr, Pannonhalma és Székesfehérvár erődítményeit. A mongolok egy része, Kadán vezetésével a sebesült Kálmán herceget és az Ausztriából hazatérő Béla királyt üldözte Segesd, Varasd, Kemlék, Csázma, és Zágráb irányába, de egyetlen várat sem vettek be, részben azért is, mert a menekülő Béla királyt akarták elfogni, és az ostromok több időt igényeltek volna. IV. Béla Zágrábból értesítette a pápai udvart a muhi csata véres veszteségéről. A krónikák szerint IX. Gergely megsiratta Magyarországot, és a domonkosokon keresztül keresztes hadjáratot hirdetett a tatárok ellen, azonban tényleges segítséget nem nyújtott az országnak, hiszen túlságosan lefoglalta a II. Frigyes ellen vívott háború. Béla király az Adriai-tenger partmellékén található Trau szigeti várában húzta meg magát, amelyet Kadán csapatai nem tudtak elfoglalni, ezért folytatták útjukat délkelet irányába, és Bosznián át távoztak az országból. A megrémült IV. Béla 1241 júniusában követei útján hűbéri esküt tett II. Frigyes német-római császárnak, cserébe a katonai segítségért, de ez utóbbi soha nem érkezett meg. (Pár évvel később a pápa ez alól az eskü alól felmentette.)
361
„A Pest központtal berendezkedett mongolok igyekeztek megszervezni a betakarítást és az adóbehajtást a lakóhelyére visszacsalogatott lakosságtól.”([2]) Rogerius mester leírása szerint: „Aratás ideje volt, behordták a gabonát, a szénát és a szalmát és berakták a csűrbe. Ott állott mellettünk a kún és a tatár és mulatott azon, hogy az apa leánya, a férj neje, a testvér szép huga árán váltja meg életét. A nőket életben hagyták és különös gyönyörűséget találtak abban, hogy az apa vagy férj jelenlétében kéjelegjenek a leánnyal vagy feleséggel. Kenézeket, vagyis ispánokat is rendeltek, hogy igazságot szolgáltassanak és őket lóval, marhával, fegyverrel, szállással és ruházattal ellássák. Az én tiszttartóm is ilyen úr volt és talán 1000 falunak parancsolt. Volt talán száz ilyen kenézük. Béke volt, vásárt tartottak, gondoskodtak pártatlan igazságszolgáltatásról. Aki szép leányokat hozott nekik, azt birkával, ökörrel vagy lóval ajándékozták meg.”
A mongolok visszavonulása Ögödej kán 1241 decemberében meghalt, és ennek híre több hónapos késéssel jutott el Magyarországra. Ekkor a Batu kán vezette fősereg Buda és Pest térségéből délnek fordult, feldúlta Pécset, majd a Duna medrét követve, Szerbiát érintve (ahol szintén legyőzték a szerbeket és az ország egy részét is feldúlták) Havasalföld felé elhagyta az országot. Hozzájuk csatlakozott egy másik hadtest, amely Erdélyen keresztül távozott. Batu kán újból egyesült serege tehát 1242 márciusában Havasalföldön át vonult vissza kelet felé. 1241 áprilisa és 1242 márciusa közötti majdnem egy év leforgása alatt a mongol sereg dúlása nyomán Magyarország lakosságának kb. 40-50%-a pusztult el (3 millióból kb. 1,5 millió ember), emellett hatalmas volt az anyagi kár is. Egyes történészek vitatják], hogy Batu kán Ögödej nagykán halála miatt vonult volna ki az országból. Szerintük az új nagykán megválasztására csak 1246-ban került sor, és a választásra Batu el sem ment. Emellett azt hangsúlyozzák, hogy a mongol sereg Kijevből történő elindulása óta sok harcost vesztett az orosz, lengyel, cseh és magyar seregek elleni csatákban. Nem tudta megsemmisíteni a teljes magyar haderőt – erre bizonyíték az is, hogy IV. Béla röviddel a tatárjárás után már több külföldi hadjáratott vezetett és visszaszerezte a tőle korábban kizsarolt nyugati megyéket is –, és nem tudta elfoglalni a magyar erődítmények jelentős részét sem. IV. Bélának Rómába küldött leveléből tudjuk, hogy Fehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Újhely, Zala, Léka, Pozsony, Nyitra, Komárom, Fülek és Abaújvár 1242. február 2-án még magyar kézen volt. Egyéb források vizsgálatából valószínűsíthető, hogy közel százhatvan magyar vár, kolostor és egyéb erődítmény nem került a mongolok kezére. Ismert, hogy a középkorban a könnyűlovasságra alapozott gyors mozgású hadseregeknek nem volt erősségük a várostrom. A fennmaradt oklevelek tanúsága szerint a mongolok uralmával a közrendűek is szembeszegültek. Az erősségekben ostromlott harcosok és a nép együttes ellenállása nagyon megnehezíthette a mongolok dolgát, akik így szétszóródtak Magyarország egész területén. A kor viszonyai mellett a mongol hadsereg ellátása is nehézséget okozhatott, s a hátukban orosz területen új ellenállások szerveződtek, főleg miután az oroszok a Csúd-tónál (1242. április 5-én) legyőzték a Német Lovagrendet, és erőik felszabadultak. A visszavonulás okaként felmerülhet a szükséges legelők elégtelensége is, azonban arról, hogy a visszavonulást mi váltotta ki, valójában még nincsenek biztos információk.
Az európai helyzet Gergely pápa 1241 augusztusában 94 éves korában meghalt, és az új pápát, IV. Celesztint csak október 25-én sikerült megválasztani, de ő alig két hét múlva, november 10-én elhunyt. Ezután egy másfél éves pápai interregnum következett, IV. Incét a konklávé majd csak 1243. június 25-én választotta pápává. Neki fontos szerepe volt a II. Frigyes és IV. Béla közötti hűbéri viták rendezésében. Béla ugyanis egész királyságát Frigyesnek ajánlotta fel, amennyiben a császár segít kiűzni a tatárokat Magyarországról. Miután Frigyes nem küldött sereget Béla megsegítésére, a magyar korona megőrizte
362
függetlenségét, amelyet a császár nem akart elismerni. Ekkor Béla a pápához fordult, aki feloldozta a magyar királyt a császárnak tett hűségesküje alól.
Az ország újjáépítése A tatárjárás után IV. Béla a királyi jövedelmeket zsidó bérlők kezébe adta. Ekkor alakul ki Budán a zsidónegyed a későbbi Szent György tér nyugati oldalán. Az ország újjáépítéséhez szükség volt a hitelügyletekkel is foglalkozó zsidókra. Szolgálataikért 1251-ben kiváltságlevelet kaptak Bélától, melyben a kamara szolgáinak nyilvánítja őket, így a király közvetlen védelme alatt állnak. IV. Béla uralkodása alatt az ország újjáépült, a királyt ezért szokták „második honalapítónak” is nevezni. A király hadvezérnek csapnivaló volt[5], de a békebeli kormányzáshoz már jobban értett, és a lyoni zsinat (1245) utasítására is, elrendelte a kővárak építését szerte az országban. Addig, kevés kivételtől eltekintve – például Esztergom, Veszprém, Székesfehérvár – nagyrészt földvárak álltak.
További mongol inváziók Európában Az 1241-42-es tatárjárást követően, 1245-ben a lyoni zsinat felszólította az európai uralkodókat, hogy építsenek kővárakat és fallal körülvett városokat. További inváziók időrendben: 1242: Bulgária ellen 1259: Lengyelország és Litvánia ellen 1265: Bizánc (Bulgária és Trákia) ellen. A megvert bizánci császár a mongolok kegyét keresve adót fizetett Nogaj kánnak, az Arany Horda vezetőjének, és feleségül adta hozzá Eufrozina leányát. 1271, 1274: Bulgária ellen 1275, 1277: Litvánia ellen 1280, 1285: Bulgária ellen, amely szintén behódolt az Arany Hordának 1285-ben Nogaj kán vezetésével a mongolok újból megtámadták Magyarországot. Ez volt az u.n. második tatárjárás. Erdély feldúlása után egész Pestig jutottak. Ott IV. László király kun harcosokra támaszkodó serege szétverte, majd egészen a Keleti-Kárpátokban lévő szorosokig űzte őket, Torockónál a székelyek segítségével győzött, a túlélőket kiűzte az országból. Vizsoly mellett Baksa György győzött, egy másik csatában Borsa Loránd erdélyi vajda is lesújtott 1287: Lengyelország és Litvánia ellen 1293: Szerbia ellen, amely úgyszintén behódolt.
A 16-18. század közötti tatárjárások A kelet-európai sztyeppéken és a Krím-félszigeten letelepedett mongolok létrehozták a ma Arany Horda néven ismert államot. A mongolok azonban hamar beolvadtak a területen élő türk nyelvű népcsoportokba, akik a 14. századtól tatárok néven voltak ismertek. A krími tatárok a 15. században önállósultak és megalapították a Krími Tatár Kánságot. A magyar történetírás hagyományosan a „tatárjárás” kifejezést alkalmazza a krími tatárok által elkövetett későbbi támadásokra is. A Krími Kánság a 15. század végétől az Oszmán Birodalom hűbéresévé vált. A szultán parancsára a háborúkkor (de főleg a tizenöt éves háború alatt) a törökök segédcsapataiként nagy hullámokban hajtottak végre támadásokat. Többször betörtek az európai államokba, így a Magyar Királyságba, Erdélybe, Lengyelországba, a Porosz Hercegségbe (poroszországi tatárjárás), Moldvába, Havasalföldre és a Balkánra. Ezek voltak a török kor legnagyobb pusztításai. A Kárpát-medence területén Erdélyben voltak az utolsó tatárjárások: 1694-ben és 1717-ben.
363
Szépirodalmi feldolgozások Kodolányi János: A vas fiai – Julianus barát – Boldog Margit (regénytrilógia) Lőrincz L. László: A sólyom kinyújtja karmait – Az utolsó hvárezmi nyár (regények) Hegedüs Géza: Az írástudó (regény) Makkai Sándor: Sárga Vihar (regény) V. G. Jan: A tatárjárás (regény-trilógia), Európa Könyvkiadó és Kárpáti Kiadó, Budapest és Ungvár, 1988, ISBN 963-07-2966 Tormay Cécile: Az ősi küldött (regény) Benkő László: A végső tenger (regény)
Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5.
↑ Dzsocsi Dzsingisz kán mostohafia volt, az ulusz szó pedig területet, országot jelent ↑ Bendefy László: Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői. Bp., 1937. ↑ Bendefy László, id. mű: 65-66 old. ↑ Egy magyar püspök levele egykori párizsi iskolatársához (valószínűleg Guillaume d’Auvergne párizsi püspök)[1] ↑ Rádióinterjú Zsoldos Attila történésszel (elhangzott 2004. május 9-én)
Források Rogerius mester (váradi kanonok, 1201-1266): Carmen miserabile (Siralmas ének, fordította: Horváth János, a jegyzeteket írta: Zsoldos Attila, az utószót írta: Kristó Gyula), in: Thuróczy János (1435-1490): Chronica Hungarorum (A magyarok krónikája), Budapest, Osiris Könyvkiadó, 2001 (ISSN 1585-4264, ISBN 963-389-129-9) A tatárjárás emlékezete. Európa Könyvkiadó Magyar Helikon osztálya, Budapest, 1981. ISBN 963207601-X Marczali Henrik: Nagy képes világtörténet, XXVII. fejezet: A mongol invasio
Irodalom Olchváry Ödön: A muhi csata. Századok, 1902.
364
ÁRPÁDHÁZI SZENT MARGIT
Január *Klissza (Dalmácia), 1242. +Nyulak szigete (ma: Margitsziget), 1270. január 18.
18.
Atyja IV. Béla király, Szent Erzsébet testvére, anyja Laszkárisz Mária bizánci hercegnő volt. Margitot még a szíve alatt hordozta édesanyja, amikor a tatárok Batu kán vezetésével, 1241-ben Wahlstattnál megsemmisítették a németek és lengyelek egyesült seregét, majd a vértől és a győzelmi mámortól megittasodva betörtek Magyarországra. Béla király megkísérelte föltartóztatni őket a Sajónál, de borzalmas vereséget szenvedett, s Dalmáciába kellett menekülnie. A szülők végső szükségükben a születendő gyermeket Istennek ajánlották. És a lehetetlen megtörtént: messze Belső-Ázsiában meghalt a nagykán, s Batu a Duna-Tisza táján meghódított hatalmas területeket hátrahagyva, összegyűjtötte lovasait, és sietve távozott kelet felé, hogy le ne késsen az osztozkodásról. Béla és Mária nem vonakodott fogadalmát teljesíteni: amikor Margit hároméves lett, átadták a domonkos nővéreknek Veszprémben.
Margit-sziget, domonkos kolostor romjai
365
A domonkosok rendi családja, amelyben Margit felnövekedett, még csak néhány évtizede létezett. Még telítve volt az első buzgalom frissességével és töretlenségével. Amíg a prédikáló testvérek bejárták Spanyolországot, Dél-Franciaországot és Észak-Olaszországot, tanítottak, koldultak, eretnekekkel vitatkoztak, addig a Szent Domonkos szabályait követő női kolostorok a belső, misztikus jámborság őrhelyei voltak. Szűz Mária bensőséges szeretete, a szenvedő Megváltó iránti nagy odaadás, valamint a megalkuvás nélküli vezeklő szellem voltak lelkiségük jellegzetes vonásai. A vezeklés mindenekelőtt a szeretet önfeláldozó tetteiben, betegek gondozásában, bélpoklosok ápolásában nyilvánult meg. Ebben a szellemben nőtt fel Margit. Béla király, leánya részére új kolostort építtetett a Duna egyik szigetén (Nyulak szigete, ma Margitsziget), Buda közelében. Itt tett fogadalmat Margit 1254-ben. Különböző kijelentései értésünkre adják, hogy a tizenkét éves leány tudta, mit tesz, amikor letette fogadalmát Humbert rendfőnök előtt. Isten kétszer is nagyszerű lehetőséget adott neki arra, hogy az egész világ előtt bebizonyítsa: ő teljesen szabadon és szívének teljes odaadásával szentelte magát az Úrnak. Kétszer is lett volna rá lehetősége, hogy Rómától felmentést kérjen a fogadalma alól. Atyja ugyanis kétszer is fölkereste a kolostorban házassági ajánlattal, mindkét alkalommal biztosítva őt arról, hogy a fölmentést Róma minden bizonnyal meg fogja adni, hiszen a kilátásba helyezett házasságok igen nagy politikai előnyökkel járnának. Az első kérő a lengyel király volt, a második Ottokár cseh király. Margit mindkettőt határozottan visszautasította. Ottokárral azonban -- atyja sürgető kérésére -- egy bemutatkozás erejéig találkozott. A cseh király a találkozás után tudatta vele, hogy szépsége a rendi ruha ellenére is elbűvölte. Margit erre meglehetős fölháborodással azt mondta a nővéreknek: inkább levágatja az orrát, hogysem még egyszer ilyen hűtlenségnek kitegye magát. Atyját pedig emlékeztette arra, hogy ő ajánlotta föl egykor Istennek, és a cseh királyság összes kincsével és dicsőségével együtt siralmas látvány ahhoz az országhoz képest, melyet az ég és föld Királya ajánl neki, aki az ő jegyese egyszer s mindenkorra. Szenttéavatási aktái megmaradtak, s nővér- és kortársainak, élete tanúinak sok értékes és hitelt érdemlő vallomását is tartalmazzák. Értésünkre adják, hogy Margit számára magától értetődő volt a szabályok szigorú megtartása, a kemény önsanyargatás, s a legnyomorúságosabb, utálatot gerjesztő betegek szolgálatában való hősies kitartás. Nagyon gyorsan és erélyesen leszoktatta nővértársait arról, hogy benne bármi módon is a királylányt tiszteljék. Egy szolgáló, akit csodával határos módon mentett meg a megfulladástól, a szenttéavatási akták szerint így tanúskodott: ,,Margit jó és szent volt, mindnyájunk példaképe. Alázatosabb volt, mint mi, szolgálóleányok.'' Életének alapszabálya egészen egyszerűen hangzik, de a három egyszerű tétel az evangélium egész tökéletességét magában foglalja: Istent szeretni, magamat megvetni, senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítélni. Isten rendkívüli imameghallgatásokkal és csodákkal jutalmazta odaadását. Margit bírta a jövendölés adományát is. Bizonyított példa, hogy atyjának II. Osztrák Frigyessel Stájerországért folytatott harcában a győzelmet előre megmondotta. Nyilvánvalóan a fátyol alatt is IV. Béla odaadó leánya maradt. Nem hagyta ugyan politikai érdekből férjhez adatni magát, de az utolsó nagy Árpád-házi uralkodó messzemenő terveivel és erőfeszítéseivel szoros kapcsolatban volt. Talán ebben a kapcsolatban és közös felelősségben látta életének igazi értelmét. És ez az elhivatottság olyan vezeklő életre ösztökélte, ami ma nekünk szinte öngyilkosságnak tűnik. Egykor Istennek ajándékozták, mivel atyja azt hitte, ezáltal kieszközölheti Magyarország megszabadulását a tatároktól. Amikor Margit elég idős volt ahhoz, hogy önmaga felől szabadon döntsön, megerősítette ezt a fölajánlást. Remélte, hogy Isten elfogadja őt, mint elfogadta valamikor Krisztus áldozatát, akinek haláláról ezt mondja az Írás: jobb, ha egy ember hal meg, mint hogy az egész nép elvesszen. Huszonnyolc éves korában halt meg, szeretettől és vezekléstől elemésztve. Halála óráját derűs arccal előre megmondotta a nővéreknek. Boldoggáavatási perét sohasem fejezték be, de tiszteletét 1789-ben hivatalosan is engedélyezték. 1943-ban avatták szentté. Életét az 1300-as évek elején írták meg, s Ráskay Lea domonkos apáca másolatában maradt ránk egy 1510 körüli kódexben. Az alábbiakban ebből közlünk néhány részletet:
366
,,Mert eloszlott vala néminemű malaszt az ő orcájában és néminemű malasztos, megért erkölcs az ő tekintetében, úgy, hogy sem kemény beszédekkel, sem lágy beszédekkel nem láttatnék megváltoztatni... Gerjedez vala ez nemes szent szűz az isteni szerelemnek tüzével, és meggyulladván, imádkozék vala szüntelen, olyha minden közbevetés nélkül, úgy, hogy napnak első idejétől fogva az konventnek ebédének ideiglen szünetlen imádságban marad vala meg. És mennyével felülmúl vala mindeneket nemességgel, annyéval inkább erőlködik vala magát megalázni ez nemességes szent szűz, magyeri királnak nemes leánya. Hetet tart vala az konyhán, főz vala az szororoknak, fazekat mos vala, tálakat mos vala, az halakat megfaragja (lepikkelyezi) nagy hidegségnek idején, úgyhogy az nagy jeges víznek hidegségétől ez gyenge szűznek az ő kezének bőre meghasadoz vala és a vér kijő vala az ő kezéből, és némikoron bekötik vala az ő kezét az ő nagy fájdalmáért. Az konyhát megsepri, fárd hord vala hátán, vizet merét vala és ő maga az konyhára viszi vala. Éjjel fölkel és úgy hallgatja vala, ha valamely szoror nyög, és hozzámegyen, megkérdezi. Némelyeknek bort hevít, némelyeknek ruhát melegít, és odateszi, hol az betegnek fájdalma vala. Ha kedég valamely az szororok közül meghal vala, tehát ez szent szűz mindaddig el nem megyen az meghalt szorornak testétől, mígnem eltemettetik vala. Hanem az holttestnél imádkozik, és oly igen nagyon siratja, nagyobban hogynem mintha őneki testi atyjafia volt volna. Esmég ez szent szűz vala mindenben szegénységnek szeretője és megtartója és igen szeret élni vala szegénységben. Őneki ruhája, kápája vala igen ő és megszakadozott, és foltos vala. És némikoron ez szent szűz az sárból veszen ki posztódarabokat, és azzal foltozza vala meg köntösét, kápáját. Ez szent szűz eszében forgatja vala gyakorta és néha egyebekkel is beszéli vala az ő nemzetének, eleinek életüket és életöknek szentségét. Azaz: Szent István királnak életit... Szent Imre hercegnek is ő életit... Szent László királnak életit... Szent Erzsébet asszonynak, az ő szerelmes nénjének szentséges életit... Ilyenféle gondolatokban és szólásokban foglalja vala magát ez szent szűz, és nagy magas fohászkodásokat vonszon vala az ő szívének belső részéből, és kéré vala ez szenteknek esedezésüket, hogy az ő érdemüknek miatta és az isteni ajándoknak, malasztnak miatta érdemlene lenni az ő nyomuknak és érdemöknek követője. Mikoron az ő nagy keserűségét látnák szororok, olyha őrajta könyörülvén, úgymondnak vala őneki: -- Mi tenéked benne? Mit gondolsz vele? Mire hogy minden történetért te tennen magadat gyötröd? Tehát ez szentséges szűz Szent Margit asszony az ő szívének mélységéből vonszván nagy fohászkodást, ezenképpen felele: -- Az anyaszentegyház, minden hív kereszténynek anyja az ő drágalátos tagiban metéltetik és igen keményen gyötretik. És ti azt mondjátok énnekem: Mi tenéked benne? Nemde nem ő szült-e keresztvíznek miatta újonnan engemet, ti veletek öszve?! Nemde az ő leányai közül való vagyok-e én? Bizonnyal az vagyok! Mikoron jutott vala ez szentséges szűz az ő betegségének tizenharmad napjára, egy szombat napon... meggyullada ez méltóságos szűz az mennyei jegyesnek szerelmében: kit kéván vala, kit szolgál vala, kit mindeneknek felette szeret vala, kinek szerelméért mind atyját, anyját és ez világi országnak birodalmát elhagyta vala. Az ő ártatlan lelkét, szentséges, méltóságos lelkét ajánlván az ő Teremtőjének, az ő édességes, kévánatos jegyesének, elnyugovék az Úrban.'' Istenünk, szüzesség kedvelője és őre, kinek jóvoltából szolgálód, a mi Margitunk a szűzi tisztaság ékességét a jó cselekedetek érdemével egyesítette, kérünk, segíts, hogy lelkünk épségét az üdvös bűnbánattal visszanyerhessük!
367
Szent Kinga http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Kinga
Kinga szobra Budapest (V. kerület), Március 15. tér
Árpád-házi Szent Kinga (vagy Kunigunda; Esztergom, 1224. március 5. – 1292. július 24.) magyar szent, IV. Béla király lánya, Szent Margit és Boldog Jolán nővére, Lengyelország és Litvánia védőszentje. Szülővárosában utca viseli a nevét. IV. Béla és Laszkarisz Mária legidősebb gyermekeként született. Tizenöt évesen feleségül ment a Piast házbeli V. Boleszláv lengyel fejedelemhez, akivel szüzességi fogadalmat tettek. Kinga teljes hozományával hozzájárult a tatárok elleni védelemhez, a tatárjárás után pedig adományokkal járult hozzá az ország újjáépítéséhez. Templomokat, kolostorokat építtetett, köztük nagy kulturális jelentőségre szert tevő ószandeci ferences kolostort. Ide vonult vissza Kinga a férje halála után klarissza apácaként. Vagyonát szétosztotta a szegények közt. A kolostor priorisszája lett. 1690-ben avatták boldoggá, 1999-ben szentté. Ünnepe július 24.
Legendák Szent Kinga személyéhez több legenda is fűződik. Itt kettőt mutatunk be.
Kinga fésűje: Egy legenda szerint Kinga a tatárok elől menekült Lengyelországban és a Pieninekhegységhez ért apácatársaival. Kinga egy szalagot dobott a háta mögé, amiből egy kanyargós folyó a Dunajec alakult, amin a tatárok keservesen ugyan, de átjutottak. Ezt követően a fésűjét dobta háta mögé és ebből pedig egy sűrű erdő lett, amin a tatárok már nem tudtak átjutni.
Kinga gyűrűje: Amikor Kinga hazalátogatott a tatárjárás után, édesapjától elkérte a wielickai sóbányákat. Ekkor történt a legendás epizód is Kinga gyűrűjével. Amikor édesapja kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba, az egyik aknaszlatinai tárnában Kinga gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér sótömböket. Ahogy eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik csak sós forrásokból párologtatott, (ún. főtt) sóval kénytelenek beérni, így szólt atyjához: "Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket." A király teljesítette leánya kérését, Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és az akna birtokba-vételének jeléül a mély aknába dobta. Később, a bánya megnyitásakor, a legenda szerint a bányászok megtalálták Kinga gyűrűjét. (Lásd pl. Bérczi, 2007)
Irodalom Dümmerth D. (1977): Az Árpádok nyomában, Panoráma, Budapest Bérczi Sz. (2008): Magyarországi szent királylányok emlékezete. TKTE. Budapest (ISBN 978-96387437-2-5) Török J. (1991): A magyar föld szentjei, Tulipán Könyvkiadó Kft, Budapest White, K. E. (1993): Szentek kislexikona. Maecenas Könyvkiadó, Budapest
368
V. Boleszláv lengyel fejedelem http://hu.wikipedia.org/wiki/V._Boleszl%C3%A1v_lengyel_fejedelem
V. Boleszláv lengyel fejedelem (Szemérmes Boleszláv, lengyelül Bolesław V Wstydliwy), (1226. június 21. – 1279. december 7.) Fehér Leszek és Grzymisława fia, Igazságos Kázmér unokája, krakkói és sandomierzi herceg (1233-tól). Született: 1226. június 21., Stary Korczyn Házastársa: Kinga (1224–1292) Gyermekei: nem volt Uralkodási ideje: 1243 – 1279. december 7. Elődje: Konrád Utódja: II. Leszek Elhunyt: 1279. december 7. (53 évesen), Krakkó
Családfa Apja halálakor Mazóviai Konrád anyjával együtt bebörtönözte először Czerskben, majd Sieciechówban. A szökésben segítette Klemens z Ruszczy főúr. 1239-ben az akkor 13 éves Boleszláv feleségül vette a 15 éves magyar királylányt, Kingát, IV. Béla lányát. 1241-ben a tatárjárás alatt családjával együtt Magyarországra menekült. Nagybátyja, Mazóviai Konrád az 1243. évi suchodołi csatában elszenvedett veresége után krakkói herceg lett. Városi jogokat adott 1257-ben (magdeburgi mintára) Krakkónak és más városoknak is, mint például Koprzywnicának az 1268. december 8-i oklevéllel. A krakkói püspökkel együtt elindította Szczepanowi Szent Szaniszló, a lengyel királyság patrónusának kanonizálását. 1264-ben legyőzte a jatvingokat és ruszin szövetségeseiket, ezzel biztosítva a hercegség keleti határait. 1260-ban katonai segítséget nyújtott magyar szövetségeseinek a csehekkel folytatott háborúban Morvaországban. Gondoskodik az egyház érdekeiről, számos gazdasági és jogi privilégiumot ad többek között a koprzywnicai cisztereknek 1262-ben és 1277-ben. Utód nélkül halt meg tekintettel a tiszta házasságra, melyben feleségével, Kingával élt. A krakkói ferences templomban temették el.
369
V. István magyar király http://hu.wikipedia.org/wiki/V._Istv%C3%A1n_magyar_kir%C3%A1ly
V. István ifjabb királlyá koronázása. Miniatúra a Képes krónikából
V. István (?, 1239. – Csepel-sziget, 1272. augusztus 6.) magyar király. Született: 1239. október 18. Édesapja: IV. Béla Édesanyja: Laszkarisz Mária (nikaiai) görög hercegnő Házastársa: Erzsébet (Feleségétől a kun fejedelem, Szejhán lányától, Erzsébettől 7 gyermeke született) Gyermekei: Katalin, Mária, Erzsébet, Anna, IV. László, András és még egy ismeretlen nevű lány Katalin, férje IV. István Dragutin szerb király, II. Ulászló István szerémi bán anyja Mária, II. Anjou Károly felesége, Károly Róbert nagyanyja leány Erzsébet Anna, II. Andronikosz felesége IV. László András (1268- 1278) Uralkodási ideje: 1270. május 3. – 1272. augusztus 6. (2 évig uralkodott) Elődje: IV. Béla Elhunyt: 1272. augusztus 6. (32 évesen), Csepel-sziget Nyughelye: Margit-sziget (Nyúlsziget), a domonkos rendi apácakolostor Utódja: IV. László Nádor uralkodása alatt: Mojs IV. Béla és Laszkarisz Mária nyolcadik gyermekeként 1239-ben született, de mivel ő volt az első fiú, ő lett a trón örököse. A tatárjárást szüleivel és lánytestvéreivel együtt Dalmáciában vészelte át. Apja már gyermekként Szlavónia hercegévé koronáztatta. Jövőjére rányomta bélyegét apja politikája, melyet az újabb esetleges tatárjárás elleni védekezés befolyásolt. Apja benne látta az újjáépülő ország reménységét, ezért már gyermekként feleséget keresett számára. A kunokkal kötött szövetség jegyében az országba visszatelepült kun fejedelemnek Szejhánnak Erzsébet nevű lányát jegyezték el vele. Házasságukból később öt leány és két fiúgyermek született. Nagykorúvá válása jeleként 1257-ben megkapta a keleti országrész kormányzását, majd 1258-ben a frissen magyar uralom alá került Dél-Stájerország ura lett, innen azonban csakhamar távoznia kellett. A harcias, hatalomvágyó ifjú egyre nehezebben viselte el apja óvatos politikáját. Az ellentét odáig fajult, hogy a forrófejű herceg fegyverrel támadt apja ellen. A sorozatos győzelmeket arató István elérte, hogy 1262-ben apja, mint ifjabb királynak átengedje számára a Duna vonalától keletre eső országrészt. Az ellentétek azonban ezzel sem szűntek meg, mire apja hadjáratot indított ellene, de
370
1265-ben az isaszegi csatában döntő vereséget szenvedett. Ettől kezdve István saját országrészében szuverén uralkodóként működött, önálló külpolitikát folytatott, hadjáratokat vezetett. Megjegyzendő, hogy bár ezzel az ország de facto két részre szakadt Magyarország jogi egysége fennmaradt, mivel az ifjabb király hivatalosan Isten és apja kegyelméből uralkodott. V. István nagy diplomáciai sikere volt, hogy lányát Máriát Anjou Károly szicíliai királlyal jegyezte el. Ez lépés az ország jövője szempontjából döntőnek bizonyult, ugyanis ez alapozta meg az Anjou-ház későbbi trónigényét és több évtizedes sikeres uralkodását. Istvánt apja 1270-ben bekövetkezett halála után magyar királlyá koronázták. Rövid uralkodását kezdettől fogva viszályok jellemezték, apja hívei közül számos ellenfele akadt. Nővére Anna, apjuk kincseit magához véve II. Ottokár cseh királyhoz menekült, vele ment apja korábbi híveinek nagy része is. Emiatt kiéleződött a magyar-cseh ellentét, amely rövidesen háborúhoz vezetett. 1271-ben Ottokár megtámadta Magyarországot, de kezdeti sikerek után István kiűzte az országból. Ezután a felek Pozsonyban békét kötöttek. Már úgy tűnt, hogy sikerül uralmát megszilárdítania, amikor váratlanul nagy csapás érte. Dalmáciába indult, hogy ott találkozzon szövetségesével Anjou Károllyal, amikor Gutkeled Joachim bán elrabolta kíséretéből a trónörökös László herceget és a Dráva menti Kapronca várába záratta. A király rögtön a vár ostromába kezdett, közben azonban súlyosan megbetegedett. Közeli halálát érezve a Csepel-szigetre vitette magát és itt halt meg 1272. augusztus 6án. A Margit-szigeti domonkos kolostor templomába temették, ahol húga, (az 1270. január 18-án elhunyt) Szent Margit nyugodott. Később, a kolostor maradványainak 20. századi feltárásakor az evangéliumi oldalon egy halotti koronát találtak, amely valószínűleg V. Istváné volt.
Sátoraljaújhely – V. István szobra
V. István 2001. augusztus 20.-án felavatott újhelyi szobra a Kossuth Lajos Gimnázium mellett található. Balogh Géza alkotása. V. István (1239-1272) a "második honalapító" - nak, IV. Béla királynak és Laskaris Mária görög hercegnőnek a fia. Az Árpád-házi uralkodó 1261-ben Újhely (akkori nevén Sátorelő) telepeseinek városi kiváltságolat adományozott. Újhely területe ezt megelőzően a pataki erdőispánsághoz tartozott. Ez a vidék István fennhatósági területe és kedvelt tartózkodási helye volt. István apja halála után lett az egész ország uralkodója. 1270 májusában koronázták Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Harics, Ladomér, Kun-és Bolgálország királyává az ősi városban Székesfehérváron. Apja örökébe lépve ugyanolyan országépítő, királyi hatalmat erősítő intézkedéseket hozott, mint IV. Béla.
Forrás Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Bp. 1993. http://www.satoraljaujhely.hu/varos/?turizmus_szobrok
371
Kronológia 1246-ban ifjabb királlyá választották és Szlavónia hercege lett. 1269-70-ben Mária leányát a nápolyi-szicíliai Anjou Károly fiához, Károly salernói herceghez adja feleségül. E házasságból származnak majd (a leányágon így az Árpádokból eredő) magyarországi Anjou-királyok. 1270. V. István trónra lépése. V. István találkozik II. Ottokárral, és meghosszabbítják a fegyverszünetet. 1271. II. Ottokár hadjárata Magyarország ellen. A mosoni csatában legyőzi V. istvánt, majd István a cseheket visszaszorítja Bécsbe. Békekötés a IV. Béla idejében kialakult status quo alapján. – V. István városi kiváltságokat adományoz, szabályozza a telepesjogokat, így a szepesi szász hospesek jogait és kötelességeit is. Tartományuk önkormányzatot kap. 1272 nyarán Dalmáciába tartva a szlavón bán fogságba esti elsőszülött fiát, Lászlót és a Dráva közelében fekvő Kapronca várába vitte. Augusztus 6-án V. István fiát, Lászlót Pektári Joachim horvát bán Németországba szökteti. V. István üldözésükre indul, de útközben a Nagy-Szigeten (Csepel-sziget) meghal. V. Istvánt a domonkosok nyú-szigeti apácakolostorában testvére, Margit mellé temették. V. Istvánt fia a tíz éves IV. László követi a magyar trónon. Ekkor Gutkeled nembeli Joachim foglya. Helyette anyja Erzsébet és a horvát bán kormányoz.
Margit-sziget, a domononkos kolostor templomának romjai
372
Domonkos kolostor (Margitsziget) http://hu.wikipedia.org/wiki/Domonkos_kolostor_(Margitsziget)
Domonkos rendi kolostor
Román stílusú kolostor a XIII. sz.-ból. Védőszentje: Szűz Mária. Építtető: IV. Béla. A margitszigeti domonkos rendi apácakolostort IV. Béla alapította Szűz Mária tiszteletére. A Nyulak szigeti Boldogasszony-zárda a középkorban a sziget legfontosabb intézménye, legjelentősebb és leggazdagabb szerzetesi épülete volt. 1259-ből ismert az alapítólevele, az épülete ekkorra már készen állt. IV. Béla a tatárjárás után tett fogadalma – miszerint, ha elkerülik a pusztulást, születendő gyermekét az egyháznak ajánlja – értelmében lánya, Margit lakhelyeként alapította. Ő építtette a szigeten az apácakolostort és a kolostor melletti királyi házat is. Margit először a veszprémi ágostonos kolostorba került, majd 1252-ben 12 másik apácával együtt érkezett a szigetre. A Szűz Mária tiszteletére szentelt zárdát először az ágostonosok, majd a domonkos rendiek irányították, létrejöttében nagy szerepet kapott Ákos budai prépost. A kolostor vagyonának alapját hatalmas birtokai adták, 1270-ben már nyolcvan falu tartozott hozzá. Megerősítését segítette az is, hogy a pápa is támogatta, valamint gazdag, előkelő családok gyerekei is ebbe a kolostorba kerültek. Jövedelemforrásai közé tartoztak még jelentős vámösszegek is. IV. László testvére, Erzsébet is a zárda lakója volt, és jelentősen gyarapította vagyonát. A közelben férfi szerzetesházat is építettek, és a királyi ház jelentős országos események színhelye volt: 1266-ban itt kötött békét IV. Béla király a fiával, és itt is halt meg 1270-ben. Az apácák véglegesen a török megszállás alatt hagyták el a kolostort. A török hódoltság óta a terület romterületként látogatható. A látogatható romkertben lévő maradványok több korszak építkezéseit bemutatják. A romkert fő elemei a templom, Szent Margit sírja és az apáca kolostor.[1] A kolostor jelentősége Margit halála után még tovább növekedett, szentté avatása kapcsán. Már életében több csodás eseményről tudósítottak, életéről, sírjáról és az apácakolostorról sok részletet megőrzött az 1276-ban kezdődött vizsgálat és annak jegyzőkönyvei. Ezek szövegére épült a Margitlegenda is, mely több változatban készült el, és egyik magyar fordítását Ráskai Lea készítette el, aki a kolostor lakójaként több kódexet is leírt az 1510-es években.
373
A kolostor története, építészete
A középkorban Nyulak szigetének nevezték a mai Margit-szigetet, amely kezdettől a királyi család birtoka volt. A történeti hagyomány szerint Imre király (1196-1204) a sziget legmagasabbra emelkedő keleti oldalán udvarházat emeltetett a 12.-13. század fordulóján, majd az udvarház mellett templom is épült. Öccse, II. András király a premontrei szerzeteseket bízta meg az egyház gondozásával. A királyi udvarház várszerű épület volt. A tatárjárás (1241-1242) után IV. Béla király patkó alakú saroktoronnyal erősítette meg. A tatárok által földúlt, fölégetett óbudai királyi lak helyett a szigeten épségben megmaradt királyi udvarház lett 1243-tól ideiglenesen az uralkodói pár szálláshelye. Már ekkor megindították egy kolostor építését az udvarház (palota) mellett, azzal a céllal, hogy itt leljen otthonra az Adria-parti Clissában született (1242) leányuk, Margit, akit születése előtt Istennek ajánlottak, mintegy az országnak a tatároktól való megmenekülésért fölkínált fogadalmi ajándékként. Mihály domonkos rendi szerzetes irányította az építkezéseket, szigorúan ügyelve a rendi szabályok betartására. 1252-ben az építkezés már annyira előrehaladt, hogy Margit hercegnőt és 17 apácatársát elhozhatták a szigetre, az új domonkosrendi apácakolostorba, a veszprémi domonkos apácakolostorból. IV. Béla király bőkezűen ellátta birtokokkal is a kolostort. A királyleány mellé az előkelő főúri családok sorra küldték el leányaikat, akik közül egyesek apácák lettek, mások számára a kolostor leánynevelő intézetként működött. Az, hogy Margiton kívül a későbbiekben még három Árpád-házi hercegnő is a kolostor lakója lett, az ország legelőkelőbb, legtekintélyesebb apácakolostorává tette. IV. Béla király és felesége gyakran megfordult a szigeten, a kolostor melletti udvarházban lakva. Kedvelte a szigetet a királynék közül V. István király felesége, a kun származású Erzsébet asszony is, aki fia, IV. László halála után ideköltözött, s itt is halt meg 1295-ben. A kolostor templomában temették el Margit és V. István király sírja közelében. IV. Béla király viszonya a domonkosok iránt elhidegült, amikor kiderült, hogy Margit hercegnő élete végéig apáca akar maradni, s nem hajlandó férjhez menni. A szentéletű hercegnő iránt életében is nagy volt a tisztelet, s halála után ez még fokozódott. Bátyja, V. István király már 1272-ben kérte szentté avatását, azonban erre csak 1944-ben került sor. A 14-15. században is támogatták királyaink az apácakolostort, amelyet többször átépítettek és bővítettek. A 15. század második felében, Mátyás király uralkodása időszakában (1458-1490) történt az utolsó nagy átépítés. Ekkor megerősítették a várszerű kerítésfalakat is. Az 51 m hosszú, 12 m széles
374
templom új gótikus hálóboltozatot kapott. A leányok tanintézetének számító kolostor könyvtárában a latint nem tanuló leányok és apácák számára egész sor magyar nyelvű kódex készült, amelyek tartalmazták a legfontosabb hitbuzgalmi szövegeket, köztük Szent Margit legendáját (ennek másolóját is ismerjük: a zempléni származású Ráskai Lea volt). A virágzó kolostor lakóit megrémítette a török veszély. Nándorfehérvár eleste (1521) után már el akartak költözni, és ettől csak a rendfőnöki tiltás tartotta vissza őket. A mohácsi csatavesztés hírét meghallva 1526-ban azonnal elindultak a biztonságosnak vélt Kőszegre. Innen ugyan még visszatértek, ám 1529-ben, az újabb nagy török hadjárat hírére végleg elköltöztek. Az utolsó szigeti apáca a pozsonyi klarissza kolostorban halt meg a 17. század elején. Buda török kézre kerülése (1541) után a hódítók földúlták a szigeti épületeket, az apácakolostort is. Később már csak a sziget török neve utalt a kolostorra. Az épületeket katonai célokra kezdték el használni, minek következtében tönkrementek, Buda visszafoglalásakor (1686) már csak romok álltak. Buda visszafoglalása után a szigeti romokkal nem sokat törődtek. A sziget a Habsburg-családból származó nádorok pihenőhelye, parkja lett.
Felépítése Az első épület 1246 és 1255 között épülhetett, részleteiben igen magas színvonalú munka folyhatott az építés során, és az itt alkalmazott építészeti megoldások sokban hasonlítanak a budai domonkos kolostorban vagy a Mátyás-templomban alkalmazottakhoz. A templom alaprajzában ciszter formát követ. A kolostor a déli oldalon állt, itt helyezkedett el a káptalanterem, a dormitórium, a refektórium és a konyha. A források betegházról és vendégházról is említést tesznek. A kolostortól nyugatra állt a kórház a 13. század végén épült kápolnával. Ez a zarándokok számára épült, a vendégház pedig a királyi család tagjainak.
Alaprajza
375
Margit sírja
Árpád-házi Szent Margit sírja
Margit sírja a templom szentélyében, a diadalív vonalában volt elhelyezve és fallal körülvéve. A síremlék 1271-ben készült el, Péter és Albert lombardiai szobrászok készítették vörös márványból. 1335-ben új, fehér márvány emlékmű készült, Tino di Camino körének egy szobrásza által. Ezt már a szentély mögé, a zarándokoktól védett helyre építették.
Kolostorkert A kolostorkert őrzi az első magyar kertművészeti emléket. 1251-ben már vízvezeték szállította a kert öntözéséhez a vizet. A török uralom idején a Duna hordaléka betemette. [2]
Kolostorbővítések 1381-ben új építési szakasz kezdődött, aminek a vezetője Szántói Demeter építőmester fia, Kis Pál volt. Azok számára, akik támogatták az építkezést, a pápa búcsút engedélyezett. Az építkezés során a budai domonkos kolostorhoz hasonlóan kibővítették a szentélyt, ami a nyolcszög 5 oldalával záródó formát kapott. Az átépítések 1500 körül is folytatódtak, újraboltozták a kolostor egy részét és átépítették az apácakarzatot.
Feltárások Az ásatások sokban hozzájárultak az apácakolostor történetének ismeretéhez. A 19. század második felétől irányult nagyobb figyelem a romok felé. Az ásatások első szakasza az 1838-as árvíz után kezdődött, mert az árvíz felszínre hozta Margit és V. István sírját. Később, a két világháború között majd 1958-62-ben voltak itt ásatások. Nagyobb munkálatok azonban csak az 1960-as években kezdődtek F. Tóth Rózsa régész irányításával, majd ezek is abbamaradtak, és csak az 1990-es években folytatódtak Írásné Melis Katalin régész vezetésével, helyreállítással egybekötötten. A kolostornak és a hozzá kapcsolódó épületeknek jelentős része azonban máig is föltáratlan.
A kolostor irodalomban Margit életéről szól, és a kolostorban játszódik Gárdonyi Géza Isten rabjai című regénye.
376
Ajánlott irodalom Budapest története, I-II., Budapest, 1973 Budapest im Mittelalter, Braunschweig, 1991 Kubinyi Ferenc: Margitsziget műemlékei, in: Archaeologiai Közlmények II (1861), 1-25.: 4-22. Lux Kálmán: A szentmargitszigeti domonkosrendi apácakolostor romjai, in: Élet XIV (1923), 122-128. Lux Géza: Újabb ásatások a Margitszigeten, in: Technika XIX (1938), 204-213. Feuerné Tóth Rózsa: Margitsziget (Műemlékek) Budapest, 1955 Feuerné Tóth Rózsa: V. István király sírja a margitszigeti domonkos apácakolostor templomában, in: Budapest Régiségei XXI (1964), 115-131. Feuerné Tóth Rózsa: A margitszigeti domonkos kolostor, in: Budapest Régiségei XXII (1971), 245-269. H. Gyürki Katalin: A domonkos rend középkori kolostorai Budán, in: Koldulórendi építészet a középkori Magyarországon. Szerk: Haris A. Bp., 1994, 121-135. Irásné Melis Katalin: Régészeti adatok a budapesti 11-13. századi királyi udvarhelyek kutatásához, in: Budapest Régiségei XXXIII (1999), 291-312.: 297-310. Irásné Melis Katalin: A Budapest Margit-szigeti domonkos apácakolostor pusztulása a 16-17. században, in: Budapest Régiségei XXXVIII (2004), 107-120. Irásné Melis Katalin: A margitszigeti királyi udvarhely átépítése és a domonkos apácakolostor alapítása (1243-1255), in: A tatárjárás (1241-42). Szerk.: Ritoók Ágnes, Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 2007, 115-119.
Forrás Budapest lexikon II. (L–Z). Főszerk. Berza László. 2., bőv. kiadás. Budapest: Akadémiai. 1993. 113114. o. ISBN 963-05-6411-4 Kolostorút http://www.panoramio.com/photo/8228000 http://muvtor.btk.ppke.hu/romanika/mgszgd.htm http://www.civertan.hu/legifoto/galery_image.php?id=15298
Forráshivatkozások 1. 2.
↑ Kolostorút.hu ↑ Budapest lexikon II. (L–Z). Főszerk. Berza László. 2., bőv. kiadás. Budapest: Akadémiai. 1993. 112. o. ISBN 963-05-6411-4
377
IV. (Kun) László magyar király
IV. László címere
A hatalmi harcok annyira megerősítették a nagybirtokosokat, hogy Béla utódainak már nem volt igazán ereje arra, hogy szembeszálljanak velük. V. Istvánnak még arra sem volt ereje, hogy a gyermekkorú László fiát elrabló Gutkeled Joakim bánt megbüntesse. A királyság gyengesége ellenére az ország elég erős maradt ahhoz, hogy a mongolok újabb, 1285-ös támadását visszaverje. IV. László az ismét az országra támadó cseh Ottokárt is képes volt legyőzni az 1278-as második morvamezei csatában, ahol Habsburg Rudolf segítségével diadalmaskodott. László kun testőrséget szervezett maga köré, jobban bízott bennük, mint a magyarokban. Végül épp ők gyilkolták meg, bár a felbujtók feltehetően magyar főurak (bárók) voltak. Ekkorra már hatalmas területek kerültek ki teljesen a király ellenőrzése alól. Olyan bárók, mint Csák Máté, Aba Amádé vagy Borsa Kopasz saját külpolitikával, szövetségi rendszerrel rendelkeztek.
Kun László ábrázolása Thuróczy János krónikájában
IV. László, Kun László (1262. – Körösszeg, 1290. július 10.) Árpád-házból származó magyar király. Az 1272. szeptember 3. előtti koronázásától haláláig uralkodott. Apja V. István magyar király, anyja Erzsébet kun hercegnő volt. A „Kun” nevet azonban nem származása miatt kapta, hanem élete folyamán ragasztottak rá. A hatalomra törő főurak Joachim bán vezetésével gyerekkorában elrabolták, hogy ezzel sakkban tarthassák apját. A trónra lépő László továbbra is ki volt szolgáltatva az urak kényének-kedvének, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy felserdülve szívesebben tartózkodott „szeretett kunjai”-val, mint a magyarok között. Szinte teljesen azonosult velük, átvette életmódjukat.
378
IV. László szobra a Nemzeti Történeti Emlékparkban
Született: 1262. augusztus 5. Édesapja: V. István Édesanyja: Erzsébet kun hercegnő Házastársa: (1270) Anjou Izabella (Erzsébet) francia hercegnő, I. (Anjou) Károly nápolyiszicíliai király leánya Uralkodási ideje: 1272. augusztus 6. – 1290. július 10. Koronázása: Székesfehérvár, 1272. szeptember 3. előtt, 18 évig uralkodott Elődje: V. István Elhunyt: 1290. július 10. (27 évesen), Körösszeg váránál (Bihar megye) Nyughelye: először Csanádon temették el, végleges nyughelye: Várad (Nagyvárad) Utódja: III. András Nádor uralkodása alatt: Roland macsói bán, Oklics Dénes, Soproni Miklós, Sümeghi Máté, Csák Péter, Aba Finta, Kőszegi Iván, Aba Makján, Aba Amádé
Kronológia 1272. A tízéves László trónra lépése. Állandósul a főurak viszálykodása és osztozkodása a tisztségeken, birtokokon. 1273. Csák Máté horvát-szlavón bán Stájerországot és Karintiát pusztítja, megtorlásként osztrák-morva sereg támad a Dunántúlra. A cseh király is hadjáratot indít Magyarország ellen. – A német-római császárrá választott I. (Habsburg) Rudolf szövetséget ajánl IV. Lászlónak II. Ottokár ellen. 1274. Állandósul a Kőszegiek és Csákok háborúskodása, Kőszegi Henrik és Gutkeled Joachim rövid időre elfogja IV. Lászlót és Erzsébet anyakirálynőt. A Csákok szabadítják ki őket.
379
A főurak, a főpapok, a nemesek és a kunok rákosi gyűlése nagykorúvá nyilvánítja IV. Lászlót. A király átveszi az ország kormányzását. – IV. László és I. Rudolf megerősítik szövetségüket, Rudolf fiává fogadja Lászlót. – Sopron városi kiváltságlevelet kap a királytól. 1278. augusztus 26-án I. Habsburg Rudolf és IV. László egyesített serege a (dürnkruti) morvamezei csatában legyőzi II. Ottokárt. Meghal a cseh király. 1279. IV. lászló esküt tesz Budán a pápai legátus, a főpapok és a főurak előtt, hogy a katolikus hitet és az egyház kiváltságait megőrzi, a kun cikkelyeket megtartja. IV. László kiadja az ún. II. kun törvényt. Ülésezik a budai zsinat. Fülöp pápai legátus kiközösíti a királyt. 1280. IV. László kibékül a legátussal. IV. László hadjáratot vezet a kunok ellen. A király a hód-tavi csatában (Hódmezővásárhely) legyőzi a fellázadt kunokat. 1282. márc/máj.: IV. (Kun) László (1272-90) seregének és az Oldamur vezette, a Tiszántúlt pusztító föllázadt kunoknak a Csanád vármegyei Hód-tó melletti csatája. – Döntő magyar győzelemmel végződött, melyet segített a csata közben megeredt eső, mely használhatatlanná tette a kunok íjait. A csatával kapcsolatban a források Aba nembeli Amadé és Tamás fia Roland nevét említik. A magyar seregben székelyek is harcoltak. A csata után a kunok egy része elmenekült Magyarországról, más része meghódolt. (Pauler Gyula szerint a hód-tavi csata 1280-ban volt).
1284. IV. László visszatér a kunokhoz. 1285. február – Magyarországon a feudális anarchia eléri tetőpontját. IV. László király a tatárokat hívja be az országba ellenfeleivel szemben, akik egészen Pestig dúlják az országot. A Felvidéket a kunok fosztogatják. A Kőszegiek külön háborút vívnak I. Albert osztrák herceggel, Velence elfoglal több dalmáciai várost, a szerbek pedig a Macsói Bánságot szállják meg. A tatárok azonban gyorsan elhagyják az országot. 1286. Gyűlés Rákoson, a király a főpapok, a főurak és a nemesek részvételével. Az év végén IV. László király fellép a Héder nembeli Kőszegiek ellen, bevonul Budára, majd elfoglalja Kőszeget, de a Zsitvánál vereséget szenved. 1287. A Kőszegiek legyőzik a királyt. A kőszegiek András herceget léptetik fel IV. László ellen, I. Albert osztrák herceg pedig elfoglalja Pozsonyt. Erre László Nogáj tatár kánnal kíván szövetségre lépni, ez azonban általános felkelést vált ki. A főpapok a pápához fordulnak, aki felhatalmazást ad országos zsinat tartására. Az esztergomi érsek összehívja Budára a főpapok, a főurak és a nemesek gyűlését, és kiközösíti a királyt. 1288. A bárók elfogják a királyt. IV. László kibékül az érsekkel, majd az érsek újra kiközösíti. IV. László király – miután kiközösítették – Esztergomban, majd a budai országgyűlésen ígéretet tesz életmódjának és az egyházzal szembeni viszonyának javítására, de ígérete színlegesnek bizonyul. 1289. Ladomér esztergomi érsek keresztes háborút hirdet IV. László király ellen. A keresztesek feldúlják a Tiszántúlt, de László visszaveri a támadást. A németújváriak I. Albert osztrák hercegre támadnak, I. Habsburg Albert osztrák herceg IV. László tudtával hadjáratot vezet a Kőszegiek ellen. Albert osztrák herceg válaszul elfoglalja Kőszeget és még harminc másik határszéli helységet. IV. László kibékül ellenfeleivel. 1290. július 10-én Körösszeg vára közelében kun bérgyilkosok megölik IV. Lászlót. Csanádon temették el. Július 23-án, miután András herceget Bécsből szerzetesek Magyarországra szöktetik, Ladomér érsek III. András néven magyar királlyá koronázza. Az új királyt a főurak egy része és a külső hatalmak sem ismerik el. Augusztus 31. – Albert osztrák herceg – IV. Béla hűbérnyilatkozata alapján – trónkövetelőként lép fel, a pápa Martell Károlyt V. István unokáját támogatja.
380
IV. László gyermekkora László – apja és nagyapja küzdelme kapcsán – számos erőszakos cselekedetnek tanúja, sőt szenvedő részese volt, és ez bizonyosan kihatott későbbi egyéniségére. Bár IV. Béla és V. István ifjabb király éppen László születése évében kötött békét Pozsonyban, a két párt ellentéte 1264-ben újra fegyveres konfliktusba ment át. Az alig kétéves Lászlót és édesanyját saját nagyapja fogatta el Sárospatakon, és záratta Turóc várába. A belháborút végül 1266. március 23-án a Nyulak szigetén megkötött béke zárta, ennek eredményeképpen László is kiszabadult. A Margit-szigeti béke megkötésével azonban az ország megosztottsága nem szűnt meg, és ez felgyorsított egy már előzőleg is meglévő folyamatot, a nagybirtokok további gyarapodását és a királyi tekintély drámai csökkenését. A tatárjárás korában még beszélhetünk királyhűségről, az 1260-as évekre azonban ez a hűség megoszlott, cserélgethető volt, és birtokadományokkal meg kellett vásárolni. Ebben a helyzetben szükségszerűen létrejött egy szűk nagybirtokos réteg, amelynek tagjai a királyéval összevethető hatalmat birtokoltak. László apja önálló külpolitikát is folytatott; Lászlóval 1269-ben eljegyezték I. Károly szicíliai király (IX. Lajos francia király öccse) leányát, Izabellát (Magyarországon Erzsébetnek nevezték), és a házasságot 1270-ben meg is kötötték. A gyermekek ilyetén, politikai érdekből kötött házassága jellemző volt a középkorra. Amíg V. István volt a király, kemény kézzel irányította az országot, de a beindult folyamatokat nem tudta megállítani. Rövid uralmának egy példátlan botrány vetett véget, amely egyben egy új politikai korszak nyitányának is tekinthető. A király és udvara 1272 nyarán Dalmáciába készült, egy I. Károllyal előkészített találkozóra, de június 24-én Bihácson a szlavón bán, Gutkeled Joachim elrabolta és Kapronca várába vitte Lászlót. A megrendült és a botrányba belerokkant István hadat küldött Kapronca vára ellen, visszatért Magyarországra, és 1272. augusztus 6-án meghalt. Halálát a kortársak is korszakosnak tekintették, annak az időpontnak – egy 1285-ben kelt oklevél szerint – ami után „robbantak ki országunkban a zavarok”.
IV. László uralkodása Feudális anarchia Az 1272. szeptember 3. előtti napokban Türje nembeli Fülöp, esztergomi érsek megkoronázta IV. Lászlót (a kortársak III. Lászlónak nevezték, mert a gyermekkorban elhunyt III. Lászlót nem szerepeltették a királynévsorban). Feltehető, hogy Erzsébet királyné valamilyen módon szerepet játszott a merénylet előkészítésében, mert V. István halála után elébe sietett a Lászlót Szlavóniából Székesfehérvárra hozó Joachimnak, és együtt készítették elő a koronázási ceremóniát. V. István tárnokmestere, Monoszló Egyed meg akarta bosszulni a történteket, és fegyveresen rárontott a királyné szállására, de a merénylet nem sikerült, és ezért II. Ottokár cseh király udvarába menekült, átjátszva Pozsony várát a cseh király kezére. Ottokár udvarában egymást váltották a magyar emigránsok, mert az V. István elől odamenekült Kőszegi Henrik hazatért és rögtön egy újabb politikai merénylettel hívta fel magára a figyelmet. Bélát, Macsó és Bosznia hercegét, IV. Béla unokáját (Macsói Anna fiát) a Nyulak szigetén árulással vádolta és meggyilkolta. Valószínű, hogy a merényletet tudatosan előkészítették, mert Béla nagyapja halálakor nem menekült anyjával Prágába – tehát V. István pártján állt –, és az uraknak útjában volt az Árpád dinasztia egyedül cselekvőképes tagja. A kialakult helyzetet előidéző főurak elérték céljukat: Magyarország trónjára egy tíz éves gyermek került, aki szinte semmilyen említésre méltó támogató csoportot nem tudhatott maga mögött.
381
A főúri csoportok között nagy versengés támadt az országos, udvari és helyi méltóságok betöltéséért. Mutatja a kor átmeneti jellegét, hogy bár a főurak célja a királyi hatalomtól való függetlenedés volt, a harc mégis a központi hatalom tisztségeiért folyt. Ekkor még nem volt közömbös, hogy melyik főúri kör járhatott el bármiféle ügyben királyi felhatalmazást élvezve. Végül két, országos politikában is jelentős szerepet játszó csoport alakult ki, egyik élén Kőszegi Henrik és Gutkeled Joachim, a másik élén Csák Máté (a Károly Róbert uralkodása alatti oligarcha nagybátyja) és Csák Péter. Mindkét párt Nyugat-Magyarországon rendelkezett birtokokkal, és mindkét párt ott akarta kiépíteni saját területi hatalmát. A következő években e két párt sűrűn váltogatta egymást a kormányzatban, az éppen fennálló erőviszonyoknak megfelelően. A legfőbb cél mindig a tisztségek minél jövedelmezőbb kihasználása lett, és ennek eléréséért a főurak számára semmi nem volt drága. Lászlónak nem volt ráhatása az események menetére, sőt 1274-ben Kőszegi Henrik csoportja foglyul is ejtette az ifjú királyt, majd miután a Csákok kiszabadították, András herceg (László öccse) személyében ellenkirályt állítottak. Az 1274. szeptember 26. és 29. között a Fejér megyei Polgárdi mellett vívott csatában Kőszegi Henrik életét vesztette, de fiai folytatták politikáját. A polgárháború sokszor esztelen pusztításba ment át: 1276 márciusában Csák Péter nádor feldúlta Veszprémet, pusztán azért, mert a püspöki székben a Kőszegi család egy tagja ült. A pusztításnak áldozatul esett a veszprémi káptalani iskola is, amely a korabeli Magyarország egyik legrangosabb tanintézete volt.
Az 1273. évi magyar–cseh háború A magyar belpolitikai viszonyok szükségképpen következményekkel jártak a külpolitikában is. A cseh Přemysl dinasztia történetének legnagyobb uralkodója, II. Ottokár elérkezettnek látta az időt, hogy hatalmát Magyarország irányába is kiterjessze: 1273 áprilisában egy kisebb sereggel elfoglalta Győr várát. A külső veszély egy rövid időre rákényszerítette az urakat a közös fellépésre, a magyar sereg június közepén véres küzdelem árán visszavívta Győrt, július végén Ottokár azonban már teljes haderejét mozgósította. A mintegy kétszeres túlerőben lévő cseh és osztrák csapatok ellen a magyar sereget Kőszegi Henrik vezette. Csatára nem került sor, a magyar csapatok átmeneti sikert értek el morva területen, majd visszavonultak. Ottokár érdemleges ellenállás nélkül foglalhatta el a kulcsfontosságú határszéli várakat és megyéket, Óvárt, Mosont, Győrt és Sopront. A konfliktus érdemleges magyar ellentámadás és békekötés nélkül fejeződött be. A Kőszegi-érdekcsoport a vezetése alatt álló fegyveres erőt arra használta fel, hogy ismét kezébe vegye az országtanácsot.
Külpolitikai fordulat: IV. László és Habsburg Rudolf szövetsége Németország fejedelmei 1273. október 1-jén Frankfurtban a cseh Ottokár ellenében az addig kevéssé ismert Habsburg Rudolfot választották német királlyá. Mivel a cseh király nem fogadta el a választást, az 1274. november 19-én tartott nürnbergi birodalmi gyűlés felhatalmazta Rudolfot, hogy Ottokárt megfossza tartományaitól. Egyik fél számára sem volt közömbös, hogy Magyarország melyik fél oldalára áll, mert az ország katonai ereje a belső problémák ellenére is jelentős volt. Lehetőség nyílott tehát az 1273. évi háborúban elvesztett területek visszaszerzésére. A hatalomban egymást váltogató két párt azonban külpolitikai irányultság szempontjából sem volt egységes. A Csákok el akarták fogadni Ottokár 1275. október 6-án tett békeajánlatát, a Kőszegiek és Gutkeled Joachim a Habsburg szövetségben látta az érdekeinek megfelelő politikát. Azt, hogy a magyarok végül a németek oldalára álltak a konfliktusban, az döntötte el, hogy Rudolf 1276 őszén bekövetkezett támadásakor éppen a Kőszegi-párt volt hatalmon. A magyar sereg Gutkeled Joachim és az akkor tizennégy éves magyar király vezetésével Bécs felé vonult, hogy Rudolf hadaival egyesüljön, de csak Sopronig jutott, mikor Ottokár meghátrált és hűséget esküdött Rudolfnak. A november 21-én létrejött békében Ottokár kötelezte magát az elfoglalt magyar területek visszaadására is, de a soproni részeken kívül ez nem valósult meg. A hadjárat belpolitikai jelentősége az lett, hogy egyrészt László Sopron felszabadítójának szerepében tűnhetett fel, másrészt szükségessé vált László nagykorúsítása, mert Rudolffal csak így lehetett megfelelő szinten szövetségi szerződést kötni.
Az 1277-es rákosi országgyűlés 1277-ben László még csak tizenöt éves volt, pedig az Árpád-ház hagyományai szerint az uralomra képesség feltétele a tizenhatodik, de inkább a tizennyolcadik életév betöltése. A feudális állam működési zavara azonban mozgásba hozta azokat az erőket, amelyeknek érdekében állt a királyi hatalom újbóli megerősödése. Ilyen erőnek számított a politikai életből szinte teljesen kiszorított
382
egyházi vezetés és a politikai életben eddig részt nem vett nemesség. A püspöki kar egy részének – elsősorban Báncsa István kalocsai érsek, Fülöp váci püspök, Ladomér váradi püspök és Timót zágrábi püspök – kezdeményezésére 1277. május végére országos gyűlést hívtak össze a Rákos melletti mezőre, melynek célja az oklevelek szerint a „közjó” helyreállítása és „az országot és az egyházakat ért károk és pusztítások” ügyének megtárgyalása volt. A országgyűlés törvényes korúnak nyilvánította a királyt, és kezébe adta az ország kormányzását, egyben jóváhagyta a Habsburg Rudolffal kötendő szövetségi szerződést. A király esküvel kötelezte magát, hogy az ország „meggyalázói” ellen fegyveres hadfelkelést hirdet. A magyar történelemben addig még nem volt példa arra, hogy a király, a főpapok, a bárók, a nemességet minden megyéből képviselő küldöttek, valamint a kunok vezetői olyan gyűlésre jöjjenek össze, amely értékelte az ország állapotát, jóváhagyást gyakorolt külpolitikai kérdésekben vagy kötelezte a királyt bizonyos tennivalók elvégzésére. Ez az országgyűlés, amely a későbbi rendi országgyűlések előzményének tekinthető, végül nem tudott döntő hatást gyakorolni az eseményekre.
IV. László stabilizációs kísérlete László 1277 közepén gyorsan és eltökélten látott hozzá a rákosi határozatok végrehajtásához, és jelentős eredményeket ért el. A királyi hadak Aba Finta és Baksa György vezetésével verték le a szepességi lázadókat, Kán Miklós vezetésével pedig a Geregye testvérek Biharban formálódó tartományúri hatalmát törték meg. László az év őszén, hadában jelentős létszámú kunnal nyugatra vonult. Hainburgban 1277. november 11-én személyesen megerősítette a Rudolffal kötött szövetségi szerződést, majd Kőszeg vára ellen fordult, de az ostrom megfelelő eszközök hiányában sikertelen volt. 1278. május körül Váradon a hét tiszántúli vármegye részére tartott országgyűlésen László ítélkezett a Geregye-fivérek felett, és kinyilvánította, hogy az országrész állapotának rendezésében támaszkodni kíván a megyei nemességre. Bár a siker nem is volt teljes, 1278 nyarára László a rákosi országgyűlés határozatait jelentős részben végrehajtotta. A király további lépéseiben is ügyes politikusnak bizonyult. Gutkeled Joachim még 1277 áprilisában meghalt a délvidéki Babonicsok ellen vívott ütközetben, és a Kőszegiek 1278. április 20-án a dubicai szerződésben szövetséget kötöttek Babonics Istvánnal, amelyben felosztották egymás között a Száva menti területeket. A Kőszegiek, Endre herceg – a későbbi III. Endre király – személyében ellenkirályt szándékoztak állítani, a dubicai szerződést is „Endre herceg akarata és beleegyezése” jegyében kötötték. A szerződés sértette Gutkeled Joachim testvéreinek érdekeit, és ezt kívánta kihasználni László a Gutkeled testvérek országos tisztségbe emelésével.
IV. László és I. Rudolf találkozása a csatatéren. Than Mór olajfestményéről (1872) készült másolat (Neogrády Antal – 1894)
A Kőszegiekkel szemben a másik politikai eszközt a Rudolf és Ottokár között újra kiéleződő ellentét adta László kezébe. 1278. augusztus 26-án a dürnkruti csatában Rudolf és László hadai megsemmisítő vereséget mértek Ottokárra, a csatában a cseh király is elesett. A győzelemben döntő szerep jutott a magyar haderőnek, azon belül is a kunoknak. A Kőszegiek kénytelenek voltak hazaküldeni Endre herceget Velencébe, és 1279 elején kinyilvánították hűségüket a királynak. A király megnövekedett presztízsét a konszolidáció teljessé tételére kívánta felhasználni, a királyi biztosok a megyegyűléseken hatékony szigorral léptek fel, megkezdődött a szétzilált királyi birtokok állapotának rendezése, és napirendre került a király kiskorúsága alatti birtokadományok felülvizsgálata. Tekintélye növekedésének egyértelmű jele, hogy 1279-ben IV. László az egész országra érvényesen hadbírsági illetéket vetett ki mindenkire, akik az országos had gyülekezésekor nem jelennek meg.
383
A pápai legátus és a kun törvények
Fülöp fermói püspök Magyarországra jön. Miniatúra a Képes Krónikából
1279. szeptember 22-én III. Miklós pápa teljhatalommal kinevezte magyarországi legátusává Fülöp fermói püspököt. A kinevezés indoka az volt, hogy ebben az időben Rómába sok panasz érkezett a polgárháborús állapotok miatt. A legátus hivatkozott célja a „király státusának megerősítése” volt, valójában a felhatalmazás szerint Fülöp jogosult volt az egyházi ügyeken túlmenően világi ügyekben is intézkedni, vagyis a Szentszék elérkezettnek látta az időt arra, hogy beavatkozzon Magyarország belügyeibe. A polgárháborús állapotokon a királyi hatalom már saját erejéből úrrá lett, éppen megkezdődtek a konszolidáció munkálatai, ezért a király aggódott a legátus jövetelén, és igyekezett azt megakadályozni. A magyar krónika azt közli, hogy a pápai követ 1279 elején azért jött Magyarországra, mert László „kun módra, s nem katolikus szokás szerint élt”, azonban a legátus kinevezésével kapcsolatban számos pápai irat maradt fenn, és ezek közül egyben sincs utalás arra nézve, hogy a király viselkedése vagy szokásai visszatetszést keltettek volna. IV. László későbbiekben követett királyhoz méltatlan életvitele tehát nem oka, hanem következménye lehetett az eseményeknek.
IV. László kun öltözékben. Miniatúra a Képes Krónikából
A legátus 1279 elején érkezett az országba és figyelmét hamarosan teljes egészében a „kun probléma” rendezésére fordította, annak ellenére, hogy az elmúlt idők zűrzavarában nem a kunok játszották a központi szerepet. Fülöp 1279. június 23-án részletes javaslatot tárt a királyi tanács elé (tévesen ezt nevezik első kun törvénynek), amely elöljáróban tartalmazta a pápai főhatalom elvi elismerését, majd
384
a kunokra és a királyra vonatkozó rendeleteket. A kun törvényt némi enyhítéssel végül az 1279. július 12. és 25. között tartott tétényi országgyűlés fogadta el. A kikényszerített törvények voltaképpen nem tartalmaztak semmilyen képtelenséget. A kun szállásterületek valóban idegen testként helyezkedtek el a keresztény, feudális Magyarország közepén. A kunok feudalizálásának folyamata ekkorra valójában már el is indult, mert előkelőik egy része már földbirtokos volt. A szabad nomád kunokat természetesen rá kellett szorítani a letelepedésre, de az országnak az 1270-es évek végén nem ez volt a legfőbb problémája. A kérdés végül a konszolidáció bukását okozta, mert a kunoknak az 1277-ben vázolt kormányzati mechanizmusban fontos szerep jutott. Ők jelentették azt a haderőt – a király katonai „kísérete”, a kun nyőgér –, amelyet a királyi hatalom szükség esetén a hatalmaskodó főurakkal szemben fel tudott vonultatni, ezért nem alaptalan a gyanú, hogy a kun kérdés felszítása valamelyik főúri érdekcsoport sugalmazására történt. A kun törvények kiadásával László olyan konfliktushelyzetbe került, amelyben nem volt jó választási lehetősége, és feltehetően ez váltotta ki méltatlan viselkedését.
A konszolidáció kudarca, László halála A legátus már szeptemberben megintette a királyt, hogy késlekedik a kun törvények végrehajtásával. Az agresszív türelmetlenség kiváltotta a király agresszivitását is, mire Fülöp legátus 1279. október elején kimondta a király személyére és országára az egyházi interdiktumot. A pápa felszólította és felhatalmazta az országot, hogy keljen fel a király ellen. László erre válaszul év végén elfogatta a legátust, és a kunok kezére adta. Erre válaszul Aba Finta magát a királyt ejtette fogságba. Végül a legátus és a király is kiszabadult a fogságból, és László hozzákezdett a kun törvények végrehajtásához, mire a kunok keltek fel ellene és pusztítani kezdtek a Tisza–Körös–Maros vidékén. IV. László a mai Hódmezővásárhely mellett, Hód tavánál 1282 nyarán győzte le haderőiket. Fülöp még a hód-tavi csata előtt, 1281 végén távozott az országból. A „király státusának megerősítése” céljából érkezett legátus elérte, hogy a király támaszai valóban országos veszedelemmé váltak, és a király kénytelen volt ellenük hadjáratot indítani.
Kun László és gyilkosai. Miniatúra a Képes krónikából
A talaját vesztett, többszörösen megalázott királyt a legátus távozásával csak a bosszú érdekelte. Elrablói és megalázói ellen szövetkezett leghatalmasabb ellenségeivel, a Kőszegiekkel, és 1281 nyarán megtette nádorrá Kőszegi Ivánt. A magyarországi belviszonyok ezzel visszaestek az 1277-es rákosi országgyűlés előtti szintre. Rövid, viharos életének utolsó éveiben kun szeretői, Édua (jelentése: a Hold felkel), Köpcsecs, és Mandula nyújtottak neki vigasztalást, ekkor már alapvető uralkodói feladatait is egyre kevésbé látta el.
385
IV. (Kun) László király egyik s "rangelső" szeretőjét hívták Éduának. A csinos kun leányt talán anyja aki magát büszkén a kun "császár" leányának mondta - udvarában ismerhette meg az uralkodó. Persze, hogy milyen megjelenése lehetett a hölgynek - képi ábrázolások híján - csak a fejleményekből sejthetjük. Tény, hogy László élete végéig ragaszkodott hozzá. Egy időben még a mai Margitszigeten internált királyné, hivatalos felesége, Anjou Izabella (Magyarországon: Erzsébet) javait, birtokait is a kezébe adta. Vagyis "de facto" királyné volt. Az országban kettős hatalom kezdett kialakulni. A király az ország területén vonulgatott megmaradt kunjaival, egyre nagyobb terhet jelentve az országnak. A pápában többször felmerült a Magyarországra indítandó keresztes hadjárat gondolata is. A belpolitikai helyzetet súlyosbította, hogy 1285 elején ismét tatár hadak támadtak az országra. A Telebuga és Nögej kán vezette tatár hadak Pestig hatoltak, és az ország keleti részében végeztek nagy pusztítást. Felmerült – és még ma is van olyan nézet –, hogy a tatárokat László hívta volna be. Erre nincsen semmilyen bizonyíték, arra azonban van, hogy 1287 végén a királyhoz hű Baksa György a lengyel–magyar határvidéken újabb tatár beütést hiúsított meg. IV. László egyéni tragédiájának betetőzése, hogy végül szeretett kunjai kezétől veszett el. 1290. július 10-én Körösszeg váránál kun előkelők – Árbóc, Törtel és Kemence – embereikkel rárontottak a sátrában alvó Lászlóra és megölték. A gyilkosság közelebbi oka ismeretlen, és nem alaptalan a gyanú, hogy a közeli várúr, Borsa Kopasz részes volt a gyilkosságban. A király testét a csanádi székesegyház fogadta be. Különösebb részvét nem kísérhette a tragikus sorsú uralkodó halálát, aki az utolsó, bizonyosan Árpád-házból származó uralkodó volt.
Felhasznált források Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok, História – MTA Történettudományi Intézete – 1993, ISBN 963-8311-96-7 Kristó Gyula: IV. László (In: Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok – fejedelmek és királyok, ISBN 9639278-48-3) Kőfalvi Tamás: Kun László (Rubicon 1998/9-10) Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 963-9441-87-2 Szabó Károly: Kun László 1272-1290. Budapest. Franklin Társulat. 1886. Szabó Károly: Körösszegapáti története. ISBN 978-963-06-2196-0 Debrecen. Kapitális Kiadó. 2007. Szántai Lajos: "Szent őseink nyomában maradva" Kun László király. Főnix Könyvek 16. Debrecen 1998
Külső hivatkozások IV. László I. törvénye (Buda, 1279. június 23.) Szabó Károly: Kun László 1272-1290 Budapest, Franklin-Társulat könyvnyomdája, 1886 http://www.barikad.hu/ki%C3%A1tkozott_kir%C3%A1ly_-_iv_l%C3%A1szl%C3%B3_1262_-_129020101005
386
IV. László I. törvénye (Buda, 1279. június 23.) László, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Halics, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya. Krisztus összes híveinek, akik jelen levelet megtekintik, üdvöt az üdvösség szerzőjében. Az isteni látogatásnak a kezdete, amellyel miként az igaz Úr fölkelvén meglátogatott a magasból, s amellyel Szent Anyjának szívével egybe kapcsolódunk a katolikus hit fényével megvilágosítva: – elismerjük, amint tartozunk – hogy a mi ősünkben, Szent István királyban, a szentséges római egyház révén történt: benne ugyanis, az isteni kegyesség lehelete nyomán, az igaz hitnek szent olaja illatozott, s benne az isteni kegyelem gyöngédsége sarjadozott. Magyarország legfenségesebb királyaival együtt, akik e dicső törzsből származnak, ugyanattól nyertük (mi is) az ország kormányzását és koronáját. És hogy még fényesebben nyilvánvalóbbá tegye (Szent István), hogy a hitnek az elsősége a szentséges római egyházban áll fenn, és hogy ez (=az egyház) Krisztus nyugvóhelye és a Szentháromság lakása: isteni kinyilatkoztatás révén arra lett érdemessé, hogy az ország koronáját nem magától vagy mástól, hanem ugyanazon római egyháztól, mindenkinek anyjától és mesterétől nyerje el, hogy abból mint valamely legfőbb főből az isteni fényesség a maga ajándékait az egész testbe szétárassza és az isteni szolgálatból kirekesztettnek érezze magát (az olyan) aki az útról letévedvén, Péter sziklaszilárdságától eltávozott. És mivel semmi sincs, ami ragyogóbb fénnyel tündökölne, mint a fejedelemben az igaz hit, elménk minden igyekezetével kívánván a krisztusi hit sátorát növelni, s a lehetőséghez képest ugyanazon igen szent István királynak a mi ősünknek nyomdokait követni, – arra, hogy az Úr szérûjébe, a hit egysége alá a többiek közé a kunok népét is (amely nép részben már az Úr jelével van megjelölve s a keresztség szentségét felvette, ámbár még az erkölcsök útján bolyongva jár), a többi részét a pogányság állapotából a keresztény hit megismerésére a tisztelendő és igen szent atyának, Fülöpnek, Isten kegyelméből fermói püspöknek a közbenjárásával és az ő szent szolgálatával, az Úr kegyelmének segítségével odavezetjük, hogy az égi királyság a földi által nyerjen szaporodást: ünnepélyesen megígértük és megesküdtünk Isten szentséges evangéliumaira, ugyanazon tisztelendő atya, legátus úr és az összes főpapok és egyházi férfiak és főembereink jelenlétében, akik akkor ott voltak. a) Először is megesküdtünk: hogy a katolikus hitet és az egyházi szabadságot megőrizzük és megtartjuk és országunkban és az uralmunk alá tartozó tartományokban is megtartatjuk és megőriztetjük. b) És hogy a szent királyoknak, a mi elődeinknek rendelkezéseit és törvényeit és az ezek által megtartott jó szokásokat, nemkülönben mindazt együtt és külön-külön, amire elődeink koronázásuk alkalmával meg szoktak esküdni, sértetlenül meg fogjuk őrizni. c) és a tisztelendő atyának, Fülöpnek, az apostoli szék legátusának és másoknak, akik erre tisztüknél fogva illetékesek, segítségére leszünk a joghatóság kellő erélyével és hatalmunk karjával, hogy az eretnekeket elnyomják és kiûzzék az országból és a nekünk alávetet tartományokból. Másodszor: megesküdtünk az előbb mondottak jelenlétében, hogy kilenc további (=a törvénybe nem foglalt) cikkelyt, melyek ugyancsak a katolikus és az egyházi szabadságot, valamint a keresztények és a kunok helyzetét illetik, ténylegesen megvalósítunk, s hasonlóképpen megtartunk s alattvalóinkkal magtartatunk. Végül megígértük és megesküdtünk a tisztelendő atyának, az előbb mondott legátus úrnak, hogy meg fogjuk tarttatni és meg fogjuk tartani az alább következő cikkelyeket, melyeket illetőleg Usuk és Tolon, a kunok főemberei, – akik azt mondták, hogy ők azoknak nevében és hozzájárulásával járnak el, – az igazságosság gyakorlása és a hit egységének megőrzése kedvéért ugyanazon legátus úr előtt és a mi jelenlétünkben ünnepélyesen és nyilvánosan magukra vállalták, hogy azokat meg fogják cselekedni és bármely kisebbítés nélkül meg fogják tartani: és minden eszközzel gondoskodni fogunk arról és tisztünknek ismerjük el és a királyi felség kötelességének, hogy a kunok e főemberei és az összes kunok az alább következő cikkelyeket, országunk és a mi kezességünk mellett híven megtartsák és ennek elérésére – amennyire ez a mi tisztünket illeti – minden gondunkkal és igyekezetünkkel törekedni fogunk. Ezek a cikkelyek pedig a következőképpen hangzanak: A kun cikkelyek. 1. Az összes még meg nem keresztelt kunok megkeresztelkedéséről Hogy tudniillik a kunok mindnyájan, kivétel nélkül, akik még nincsenek megkeresztelve, bármilyen korúak és nemûek is, a keresztség szentségét elnyerni akarják és óhajtják, és magukhoz venni és megtartani az összes egyházi szentségeket és minden mást, amelynek megtartását a szent római egyház tanítja s amelyeket megtart és hirdet és a bálványok tiszteletét és mindenféle pogány szokást kivétel nélkül elhagyván és teljességgel megszüntetvén a katolikus hit egységét óhajtják szolgálni. 2. A kunok állandó letelepedéséről És határozottan kötelezték magukat, hogy eltávozzanak és visszavonuljanak sátraikból és nemezből készült házaikból és keresztény szokás szerint falvakban, földbe épített épületekben és házakban fognak lakni és
387
tartózkodni, s határozottan ígérték, hogy mindenben a keresztény erkölcsökhöz és szokásokhoz fognak alkalmazkodni. 3. Hogy a jövőben a kunok mindenféle erőszakoskodástól és emberöléstől tartózkodni fognak Azonkívül: országunkban és az uralmunk alá tartozó tartományokban minden erőszakoskodások és gyilkosságok elkövetésétől s a keresztények megölésétől s azok vérének ontásától teljességgel megtartóztatják kezeiket (és) hogy ezután soha semmiképpen sem fognak efféléket szolgáik vagy alattvalóik útján sem elkövetni, vagy effélék elkövetését megengedni. 4. Nyomozók kirendeléséről a kunok egyes nemzetségeihez és nemzetségi ágaihoz Ezenkívül: a kunok eme (megbízottai) alázatosan könyörögtek a legátus úrnak, hogy a legátus úr rendeljen ki bizonyos hitelt érdemlő nyomozókat, akik azok (=a kunok) mindenegyes nemzetségénél és nemzetségi fokánál, bármely ághoz tartozzanak is és ezek minden alattvalóinál, nyomozzák ki és tudakolják meg az előbb mondottak tekintetében, egészében és részleteiben az igazságot s ezt a legátus úrnak és nekünk jelenteni és előadni tartozzanak, hogy az, aki valamiben az előbb említett dolgok megszegőjének bizonyul, a megérdemelt egyházi büntetést ama tisztelendő atyától és az egyháztól elvegye, és részünkről a világi megtorlásnak méltó büntetését érezze. 5. Arról, hogy a kunok minden általuk elfoglalt egyházat, monostort és egyházi vagy világi birtokot vissza fognak adni Végül: a kunok többször említett képviselői és megbízottai a maguk és eme kunok nevében lemondásukat jelentették és lemondtak minden monostorról és egyházról és az egyházak, monostorok, nemesek és más keresztények (ama) birtokairól, melyeket idáig igazságtalanul és jogtalanul elfoglaltak és elfoglalva tartanak, hozzáfûzvén, hogy a kunok és ők maguk is készek arra, hogy mindezeket a fentebb mondott dolgokat, a legátus úr parancsa szerint, teljes egészükben visszaadják és visszaállítsák. (Megerősítő rendelkezések) a) Azt is ígérjük a hit és a letett eskü fogadalma alatt és a fentebb mondott kötelezettségek mellett, hogy az előrebocsátott dolgokat valamennyit és minden mást, amiket a keresztény hitnek és az egyház szabadságának a növelésére és a királyi trón dicsőségére és országunk békés állapota biztosítására a tisztelendő atya, az apostoli szék követe, a Keresztelő Szent János ünnepe után húszadik napra összehívandó országgyûlésen elrendelendőknek fog vélni, el fogjuk fogadni, meg fogjuk tartani és mindenkivel, aki hatalmunk alá tartozik, jogerősen meg fogjuk őriztetni és meg fogjuk tartani. b) Mindezeket, tudniillik úgy a fent megjelölt cikkelyeket, mint más (intézkedéseket), melyeket az előbb mondott gyûlésen a legátus úr el fog rendelni és ünnepélyesen kihirdetni, a dolog örök emlékezetéül közhitelû oklevelünkben arany pecsétünk alatt teljes szövegükben össze fogjuk íratni s így összeíratván és megpecsételvén, az említett legátusnak át fogjuk adatni. c) Ha pedig esetleg az említett kunokat az előbb mondott dolgok teljes egészében való megtartására és teljesítésére sem buzdításokkal, sem rábeszélésekkel, sem érvekkel és kérésekkel nem tudnánk rávenni: magunkra vállaltuk, megígértük és megesküdtünk, hogy az említett országgyûlésen az említett kunok ellen az országunkból és az uralmunk alá tartozó tartományokból általános hadfelkelést hirdetünk és rendelünk el, amelyre a mi és országunk barátait is meghívjuk és meghívatjuk, hogy őket a mondott sereg által és bármely hasznos eszközzel a királyi hatalom erejével arra kényszerítsünk, hogy a fentmondott dolgokat teljes egészükben elfogadják, megcselekedjék és meg is tartsák. d) Ígérjük a fentemlített kötelezettségek mellett, hogy őket kényszeríteni fogjuk, hogy megfelelő kezeseket adjanak, akiket országunkon és tartományainkon kívül kell őrizni és tartani az említett legátus úr parancsa és rendelete szerint azon helyen vagy helyeken, s azon személy vagy személyek által, amelyekről illetőleg akikről a legátus úr majd intézkedni jónak látja. (Befejező záradék) Mindezeknek a bizonyságára, emlékezetére és teljesebb megismerésére, nemkülönben örök érvényességük biztosítására jelen oklevelünket adattuk ki, melyet kettős pecsétünknek a ráfüggesztésével és erősségével erősítettünk meg. Kelt Budán, Miklós mesternek, udvarunk alkancellárjának, a mi kedvelt hívünknek keze által. Az Úr ezerkétszázhetvenkilencedik évében, június hó huszonharmadik napján. A mi uralkodásunknak pedig a hetedik évében.
Forrás: Bolla Ilona – Rottler Ferenc (szerkesztette): Szemelvények az 1526 előtti magyar történelem forrásaiból I. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993, 141–144. http://ehumana.hu/arpad/szoveg/to23.htm
388
Kiss Csaba
rendező (Marosvásárhely, Románia 1960. augusztus 31.)
KUN LÁSZLÓ királydráma
Személyek Gyerek | Fiatal | IV. László, magyarkirály Érett | Erzsébet anyakirályné Kőszegi Henrik Csák Mátyus Ladomér, váradi püspök Fülöp, fermói püspök, a pápa legátusa Árbuz, kun vezér Kézai Simon, írnok Kis Izabella, a Gyerek jegyese Érett Izabella, a felesége Édua, kun lány, a szerelme Béla, macsói herceg Törtel, kun harcos Kemencse, kun harcos Mandula, kun lány Köpcsecs, kun lány Szarvasgede, 2005 Marosvásárhelyen, a Bolyai Farkas Gimnáziumban érettségizett. 1980-84 között Kolozsváron, aBabes – Bolyai Tudományegyetem elméleti fizika szakán folytatta tanulmányait, majd 1988-1992 között Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg hallgatója volt. 1992 – 93 között a Miskolci Nemzeti Színház igazgató helyettese, 1994 – 98 között a Győri Nemzeti Színház rendezője, a Padlásszínház művészeti vezetője volt. 1998 - 2001 között az Új Színház társulatának rendezője, 2000-től művészeti vezetője volt. Vendégművészként rendezett többek között a Budapesti Kamaraszínház, a Vidám Színpad, a Centrál Színház, a veszprémi Petőfi Színház, a Thália Színház, a Katona József Színház, a kecskeméti Katona József Színház, a Radnóti Színház, a Merlin Színház, a Kisváradi Várszínház, a debreceni Csokonai Színház, a Pinceszínház, a Szabadkai Népszínház, a Gyergyószemtmiklósi Figura Stúdió Színház, a Temesvári Állami Csiky Gergely Színház és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatában, valamint a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatában. Írói, rendezői munkája mellett 1993-tól a Színház- és Filmművészeti Egyetem adjunktusa. Kitüntetései: Szép Ernő jutalom 1998, Jászai Mari-díj 2000, József Attila-díj 2010
389
Kiss Csaba: Kun László Debreceni Csokonai Színház
Bemutató: 2007. február 16. "Annak ellenére, hogy Kun Lászlóról elég gazdag forrásanyag áll rendelkezésünkre, zaklatott, ellentmondásos személyiségét mégis teljes homály fedi." A kortársakat is megdöbbentő „felnőttkori” kicsapongások, a minden erkölcsi normát felrúgó szilaj élet szinte bármilyen elképzelt karakterhez szépen simul: ez éppúgy lehet egy autonóm személyiség botrányt kereső lázadása, mint egy megtiport fiatal hím nemi királysága, de akár közönséges élvetegség, sunyi, önmagát sem vállaló hedonizmus is. Kun László esetében bármelyik lelki alkat elképzelhető." "Ezért a történelmi források alapján kiismerhetetlen Királyt három „alakban" jelenítettem meg: egy 12 éves, beteges, álmokba, legendákba kapaszkodó, épphogy-uralkodó Gyerek, egy erős akaratú, változtatni, uralkodni, tisztán látni próbáló 20 éves, a Fiatal, és a halál közeledtét már sejtő, mindenből kiábrándult, hit és morál nélküli, életélvező 28 éves Érett férfi. A három király nem következik egymásból, nem egy életút különböző állomásai, hanem három különböző személyiség. Három király. A három királyt: a tiszta, mítoszokon nevelt Gyereket, az önmaga erejére és vágyaira ráébredő Fiatalt, és a cinikus, vagy talán bölcs hedonista Érett férfit három különböző színész játssza, akik mindvégig a színpadon vannak, és folyamatosan figyelik, átélik, véleményezik egymás tetteit, döntéseit. Hármójuk alakjából fog összeállni a darab végére Kun László ellentmondásos, végletes figurája. A háromfelé osztott főszerepet nem formai játéknak, írói ötletnek szántam, hanem a királydráma klasszikus műfaját megújító kísérletnek. Egy modern személyiség rekonstrukciója." (Kiss Csaba) A darab története a középkorban, a 13. században zajlik. Az ország királyává egy 12 éves gyereket koronáznak meg, IV. Lászlót, aki magyar apától és egy nomád, harcos kun fejedelem lányától származik. A keresztény és a pogány világszemlélet, vérmérséklet ütközik a gyerekben. Ezt a feloldhatatlan belső konfliktust erősíti fel és teszi tragikussá az országot megosztó hatalmi harc, a folyamatos rivalizálás a főurak, az egyház és a királyi udvar között. Nincs közös vagy országos érdek, mindenki a másik kiszorításán, megsemmisítésén munkálkodik pillanatnyi önös szempontjai szerint. A darab elején Kőszegi Henrik, a száműzetésből visszatérő nagyúr a gyerekkirály szeme láttára lemészárolja az ország nádorát (miniszterelnökét). A brutális gyilkosságtól a gyerek idegláz-rohamot kap, heteken át eszméletlenül fekszik, élet-és halál között lebegve. A csodával határos feltámadás egyben megvilágosodás is a gyerekkirály számára, ugyanis halálos álmában egyik ősével, az országot alapító István királlyal találkozott, aki kemény kezű kormányzást, erős központi akaratot sugallt neki. Egy ország, egy király!
390
A gyerek az egyház támogatásával nagykorúvá kiáltja ki magát, és kezébe veszi az ország irányítását. A Henrikkel való nyílt leszámolás a gyerek felnőtté válásának pillanata is egyben. Azonban a hiúságában, érdekeiben sértett nagyúr visszavág, megalázó módon fogságba ejti a királyt. Ekkor váratlanul segítségére siet az anyakirálynő, aki a magára maradt uralkodó támogatására hadba hívja a pogány kunok félelmetes nyilas seregét. A fiatal király harcba vonul, és a kunok segítségével fényes diadalt arat a cseh királyon. A halottakkal borított csatatéren ismerkedik meg a kun fejedelem lányával, Éduával. Feleségét, a nápolyi király szelíd, vérszegény lányát elhagyva László az érzéki örömök, és a korlátlan szabadság felé fordul, maga ellen uszítva nemcsak a magyar főurakat, de az őt eddig támogató egyházat is. A fékeveszett hatalmi harcok nyomán országos káosz, iszonyú vérfürdők és fosztogatások, vallási és etnikai háborúskodások színtere lesz az ország. A római pápa – a főurak uszítására - kiközösítéssel és keresztes hadjárattal fenyegeti meg a királyt, aki első indulatában lefogatja és vérbő kun lányok ágyába hurcolja a pápa küldöttét. Amikor ráébred tette súlyára, az ország ellen indítandó keresztes háború valódi veszélyére, László váratlanul megalázkodik, a pápai küldött és magyar főurak lába elé borulva bocsánatot kér és eskü alatt megfogadja, hogy keresztény uralkodóhoz méltó életet fog élni, erővel megkereszteli és letelepíti a nomád kunokat. De mindez csak színjáték, átejtés – derül ki a felmentő ítélet után. A kiátkozási per során játszott kétszínű játék a személyiség átalakulásának újabb fordulata . Az ösztöneit és vágyait szabadon követő, önálló, független fiatal király helyébe innentől egy cinikus, hedonista, az emberek megtévesztésében örömét lelő, százarcú érett férfi lép, aki haláláig gúnyt űz a királyi udvarból, egyházból, feleségből, családból, minden társadalmi szabályból. Az egyre erősödő pápai fenyegetés hatására a főurak titkos tanácsa elhatározza, hogy a királyt elteszik láb alól. A merénylet piszkos munkája a keresztes hadjárat által fenyegetett kunokra, a király szeretett népére hárul. A kun fejedelem és fiai álmában meglepik és lemészárolják a királyt. Annyira összevagdosták a testét, hogy a korabeli források szerint csak anyajegyei alapján tudták azonosítani. A vérben fürdő testet három nő, anyja, felesége és szerelme próbálja végső nyugalomba helyezni, de sem az egyház, sem a királyi kripta nem fogadja be. Huszonnyolc éves volt. "Nehéz az, hogy rendezőként el tudjak szakadni az író gondolataitól. Nehéz az a váltás, hogy az író leteszi a tollat, és átadja helyét Kiss Csabának, a rendezőnek. Ez egy tudathasadásos állapot. A helyzetet az oldja meg, hogy több munkatárssal dolgozom együtt. Van egy erős dramaturgom Rácz Attila személyében, aki saját ízlése szerint meghúzta a darabot, és én azt elfogadtam. A szöveg intaktságát vagy ártatlanságát ő már elvette. Aztán jön a díszlet-, a jelmeztervező, a zeneszerző. Létrehoznak egy vizuális és hangi világot, amivel eltávolítanak engem a darab verbalitásától. Elkezdem látni, hallani az előadást. Ettől kezdve rendezőként kezelem már a darabot. Ha nem a saját, hanem egy más szerző művét rendezem, akkor könnyebb a dolgom, mert nem merülök el olyan mélyen a szövegben, akkor a színi megjelenést és a szöveg mögötteseit egyszerre fedezem fel. Képletesen úgy szoktam fogalmazni, hogy a saját darab rendezése olyan, mintha az ember másodszor akarna szerelmes lenni ugyanabba a nőbe. Már minden titkát ismerjük, tudjuk, hogy milyen az, amikor gyűrötten ébred és rosszkedvű, túl vagyunk mindenen, és akkor most ezzel a sok tudással ússzunk bele megint a szerelembe! Ez nehéz. Többször rendeztem már saját darabomat. A jó az, hogy –és a Kun László esetében fokozottan így van- boldog vagyok, hogy rendezhetem. Jelen esetben a darab személyiség drámáját rendezni hihetetlenül izgalmas feladat. Közelebbről az a kérdésfelvetés, hogy az ember miként viszonyul önmaga korszakaihoz, felnőttként hogyan tekint vissza gyermek és fiatalkorára, hogyan viszonyul az önmagában együtt élő régebbi „ének"-hez. Ilyet még soha nem csináltam színházban, sőt azt sem tudtam, hogy ilyen létezik." ( Kiss Csaba)
Forrás: http://www.centralszinhaz.hu/tarsulat/person/28/kiss-csaba http://www.csokonaiszinhaz.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=69&catid=2
391
Kiss Csaba: Kun László - királydráma -
Gyerek: ifj. Vidnyánszky Attila/Létmányi Attila
Édua, kun lány, a szerelme: Egres Katinka
Fiatal: Kádas József
Béla, macsói herceg: Mészáros Tibor
Érett: Trill Zsolt
Törtel, kun harcos: Krisztik Csaba
Erzsébet anyakirályné: Ráckevei Anna
Kemencse, kun harcos: Kristán Attila
Kőszegi Henrik: Horváth Lajos Ottó
Mandula, kun lány: Földeáki Nóra
Csák Mátyus: Miske László
Köpcsecs, kun lány: Szűcs Kata
Ladomér, esztergomi érsek: Kóti Árpád
Őrök,harcosok: Simó Krisztián Kiss Gergely Máté
Fülöp, fermói püspök, a pápa legátusa: Márton András m.v.
Zenészek: Arany Zoltán Bálint Lajos Dickmann Roland
Árbuz, kun vezér: Dánielfy Zsolt Kézai Simon, írnok: Sárközy Zoltán
Díszlet: Csanádi Judit (A festményeket Ország Lili művei ihlették.) Jelmez: Berzsenyi Krisztina Zeneszerző:Ditrói Kelemen László Koreográfus: Katona Gábor Dramaturg: Rácz Attila Világítás: Szalai András Abuczki István
Kis Izabella, a Gyerek László jegyese: Ágoston Krisztina/Gellén Fanni Érett Izabella, a felesége: Varga Gabriella
Rendező: Kiss Csaba Ismertető:
392
Annak ellenére, hogy Kun Lászlóról elég gazdag forrásanyag áll rendelkezésünkre, zaklatott, ellentmondásos, személyiségét mégis teljes homály fedi. A kortársakat is megdöbbentő "felnőttkori" kicsapongások, a minden erkölcsi normát felrúgó szilaj élet szinte bármilyen elképzelt karakterhez szépen simul: ez éppúgy lehet egy autonóm személyiség botrányt kereső lázadása, mint egy megtiport fiatal hím nemi királysága, de akár közönséges élvetegség, sunyi, önmagát sem vállaló hedonizmus is. Kun László esetében bármelyik lelki alkat elképzelhető. A darab története a középkorban, a 13. században zajlik. Az ország királyává egy 12 éves gyereket koronáznak meg, IV. Lászlót, aki magyar apától és egy nomád, harcos kun fejedelem lányától származik. A keresztény és a pogány világszemlélet, vérmérséklet ütközik a gyerekben. Ezt a feloldhatatlan belső konfliktust erősíti fel, és teszi tragikussá az országot megosztó hatalmi harc, a folyamatos rivalizálás a főurak, az egyház és a királyi udvar között. Nincs közös vagy országos érdek, mindenki a másik kiszorításán, megsemmisítésén munkálkodik pillanatnyi önös szempontjai szerint. A darab elején Kőszegi Henrik, a száműzetésből visszatérő nagyúr a gyerekkirály szeme láttára lemészárolja az ország nádorát (miniszterelnökét). A brutális gyilkosságtól a gyerek idegláz-rohamot kap, heteken át eszméletlenül fekszik, élet-és halál között lebegve. A csodával határos feltámadás egyben megvilágosodás is a gyerekkirály számára, ugyanis halálos álmában egyik ősével, az országot alapító István királlyal találkozott, aki kemény kezű kormányzást, erős központi akaratot sugallt neki. Egy ország, egy király! A gyerek az egyház támogatásával nagykorúvá kiáltja ki magát, és kezébe veszi az ország irányítását. A Henrikkel való nyílt leszámolás a gyerek felnőtté válásának pillanata is egyben. Azonban a hiúságában, érdekeiben sértett nagyúr visszavág, megalázó módon fogságba ejti a király. Ekkor váratlanul segítségére siet az anyakirálynő, aki a magára maradt uralkodó támogatására hadba hívja a pogány kunok félelmetes nyilas seregét. A fiatal király harcba vonul, és a kunok segítségével fényes diadalt arat a cseh királyon. A halottakkal borított csatatéren ismerkedik meg a kun fejedelem lányával, Éduával. Feleségét, a nápolyi király szelíd, vérszegény lányát elhagyva László az érzéki örömök, és a korlátlan szabadság felé fordul, maga ellen uszítva nemcsak a magyar főurakat, de az őt eddig támogató egyházat is. A fékeveszett hatalmi harcok nyomán országos káosz, iszonyú vérfürdők és fosztogatások, vallási és etnikai háborúskodások színtere lesz az ország. A római pápa - a főurak uszítására - kiközösítéssel és keresztes hadjárattal fenyegeti meg a királyt, aki első indulatában lefogatja és vérbő kun lányok ágyába hurcolja a pápa küldöttét. Amikor ráébred tette súlyára, az ország ellen indítandó keresztes háború valódi veszélyére, László váratlanul megalázkodik, a pápai küldött és magyar főurak lába elé borulva bocsánatot kér, és eskü alatt megfogadja, hogy keresztény uralkodóhoz méltó életet fog élni, erővel megkereszteli és letelepíti a nomád kunokat. De mindez csak színjáték, átejtés - derül ki a felmentő ítélet után. A kiátkozási per során játszott kétszínű játék a személyiség átalakulásának újabb fordulata. Az ösztöneit és vágyait szabadon követő, önálló, független fiatal király helyébe innentől egy cinikus, hedonista, az emberek megtévesztésében örömét lelő, százarcú éret férfi lép, aki haláláig gúnyt űz a királyi udvarból, egyházból, feleségből, családból, minden társadalmi szabályból.... Bemutató időpontja: 2007. február 16., Csokonai Színház Forrás: http://www.port.hu/pls/th/theatre.directing?i_direct_id=10886&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_cntry_id=44
393
Kézai Simon http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A9zai_Simon
Kézai Simon (vagy Keszi Simon) a 13. századi Magyarország leghíresebb krónikása. Életének körülményei ismeretlenek. Kézai Simon magyarokról szóló krónikája 1283 körül keletkezhetett. A mű a hunok és a magyarok történetét beszéli el, ezért szokták a Gesta Hunnorum et Hungarorum (A hunok és magyarok viselt dolgai) címen is emlegetni. Megtaláljuk benne a csodaszarvas történetét, valamint a hun–magyar rokonság leírását. Kézai a hunokkal hozza kapcsolatba a székelyeket is, s azt írja, hogy az Attila halála után kitört testvérháborúban vereséget szenvedtek, s Csigla mezején várakoztak Árpádnak és népének megérkezéséig. Szintén Kézai gestájából ismerjük a turulmadár nevét (quae Hungarice turul dicitur). * Az utókor által Gesta Hungarorum címen emlegetett latin nyelvű krónikáját IV. László királynak ajánlotta. (A művet Anonymus azonos című művétől megkülönböztetve Gesta Hunnorum et Hungarorum, azaz „A hunok és a magyarok cselekedetei” címen is szokták nevezni.) Saját vallomása szerint művét olasz, francia és német krónikákból állította össze, azonban ezeknél sokkal szabadabban használta a már forgalomban levő magyar krónikákat. Kézai magyar nemzetiségét bizonyítja a munkája latinságában feltűnő számos eredeti magyar kifejezés és a magyar nyelvre, mint a „mi nyelvünkre” való hivatkozás. A Kézai név jelentése alapján vagy a bihari Kézáról vagy Dunakesziről származott. Ez utóbbit az is alátámaszthatja, hogy a stillfriedi csata leírásánál megemlékezik Dunakeszi földesurának, Básztej Renoldnak fiairól. Mester és udvari pap lett, és mint ilyen 1282-83 táján írta krónikáját. Két könyvből álló műve Hunor és Magor híres történetével, a hunok és magyarok közös eredetének elbeszélésével kezdődik. Az első könyvben a hunoknak Attila haláláig és birodalmuk felbomlásáig, a másodikban pedig a magyaroknak a bejövetelüktől 1280-ig terjedő történetével foglalkozott, és mint mondta, a valóságot akarta követni. Függelékül külön értekezett a jövevény nemesekről, az udvarnokokról, várnépekről, várjobbágyokról, cselédekről, szabadosokról és rabszolgákról. Hevesen megtámadta Orosiust (helyesebben Jordanest), „a magyarok eredetéről költött gyarló meséje miatt”, ő maga pedig Scythia leírásában már a 13. századbeli utazók elbeszéléseit is használta. Eléggé tisztult nézetei azonban mégsem voltak. Kétségkívül hozzáférése lehetett a királyi levéltárhoz is, mert IV. László őt – mint homo regiust – 1283. október 19-én a jegyzőjének nevezi. Pap lévén ekkor, nem lehetett egy azzal az 1286-ban Simon comesszel, aki Keszői Sebestyén fia volt. Krónikáját először Bécsben 1782-ben adták ki, másodszor – javítva – Budán ugyanazon évben Horányi Elek, harmadszor szintén Budán 1833-ban Podhradszky József, negyedszer St. Gallenben 1849-ben Endlicher István László adta ki Monumentáiban, ötödször Mátyás Flórián, és magyarul Szabó Károly adta ki Pesten, 1862-ben.
Forrás: http://mek.niif.hu/02200/02249/02249.pdf
394
II. Ottokár http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Ottok%C3%A1r_cseh_kir%C3%A1ly
Přemysl Otakar II. Cseh király
II. Ottokár más néven Nagy Ottokár (1232 ősze – 1278. augusztus 26.) Csehország királya (1253– 1278). I. Vencel cseh király másodszülött fia. Született: 1232 ősze, Prága Uralkodási ideje: 1253 – 1278 Koronázása: 1261. december 25. Elődje: I. Vencel Utódja: II. Vencel Elhunyt: 1278. augusztus 26. (45 évesen), Morva-mező (Dörnkrut) Nyughelye: Szent Vitus-székesegyház Morva őrgrófként igényt tartott a férfiágon kihalt Babenberg-ház örökségére, mivel II. Frigyes osztrák herceg elesett a IV. Béla magyar király elleni harcokban. 1251-ben megszállta Alsó-Ausztriát hadseregével, és Bécset is sikerült elfoglalnia. II. Ottokár Stájerországot is megakarta szerezni, de azt a területet IV. Ince pápa a magyaroknak ítélte oda. 1253-ban II. Ottokár cseh király lett, miután apja meghalt. Hosszú háborúk során 1260-ban kiűzte az István királyfi (a későbbi V. István) által vezetett magyar seregeket Stájerországból. Ezután békére törekedett a magyarokkal, 1261-ben sikerült elnyernie Kunigunda kijevi hercegnő (IV. Béla lányának, Annának a lánya) kezét. II. Ottokár tovább folytatta ausztriai hadjáratait: 1269-ben elfoglalta Karintiát és Krajnát. Ezekért a területekért ismét háborúznia kényszerült a magyarokkal. V. Istvánnal, majd később IV. (Kun) László ellen folytatott sikeres hadjáratot, egy ízben nagy pusztításokat végzett a Dunántúlon. II. Ottokár külpolitikájára a magyargyűlölet volt jellemző, minden királyi családnál igyekezett lejáratni az Árpád-házat.
395
A Német Lovagrend egyik fő szövetségese volt. A pogány balti poroszok ellen egy 60 ezer fős csehdélnémet keresztes sereget vezetett északra, a Balti-tenger mellett. Elfoglalta a mai Kalinyingrád környékét, ahol Königsberg néven a lovagrend várost alapított. A Király hegye Ottokár tiszteletére kapta a nevét, amiért oly sokszor megsegítette a lovagokat. 1267-ben a német lovagok ellen lázadó poroszokhoz újabb keresztes-hadjáratot vezetett és sokukat meghódoltatott. Uralma alatt Csehország belső gazdasága megnövekedett, és nagypolitikája révén az ország külkereskedelme, hírneve fellendült. II. Ottokár leghőbb vágya az volt, hogy elnyerje a német-római császári címet, ám a német bárók és grófok féltek a hatalmától, ezért egy jelentéktelen családból választottak uralkodót maguknak. Így lett a Habsburg I. Rudolfból magas rangú uralkodó, aki megakarta szerezni az osztrák tartományokat. II. Ottokár nem ismerte el Rudolfot császárnak, ezért a két fél között háború kezdődött (1278). Rudolfnak magyar segítséggel sikerült legyőznie a cseh uralkodót Morva-mezőn (Dürnkrut), maga a király is itt lelte halálát. A Habsburgok azonnal megszerezték a hódított területeit, fia, II. Vencel cseh király csak a cseh koronát tudta megtartani.
I. Rudolf német király
I. Rudolf osztrák herceg (17. századi rézmetszet)
I. Rudolf, Habsburg Rudolf (1218. május 1. – Speyer, 1291. július 15.) német király, a Habsburgcsalád első jelentős tagja. 1273. október 1-jétől haláláig uralkodott. Apja IV. Albert Habsburg gróf, anyja Heilwig (Hedvig) kyburgi grófnő. Uralkodóház: Habsburg-ház Született: 1218. május 1. Burg Limburg Uralkodási ideje: 1278 – 1282 Elődje: Ottokár Elhunyt: 1291. július 15. (73 évesen), Speyer Nyughelye: Speyeri dóm Utódja: I. Albert, II. Rudolf
A Habsburg-birtokok növelése Rudolf nagyanyja, Ágnes – II. (Habsburg) Rudolf felesége – a Hohenstaufen dinasztiából származott, így a Habsburgok a 13. század elején a Hohenstaufokat támogatták a pápaság elleni küzdelemben. Ez magyarázza, hogy az egyébként birodalmi összehasonlításban jelentéktelen gróf unokájának keresztapja II. Frigyes német-római császár volt. A támogatás fejében kapott adományokkal növekedésnek indult családi birtokot II. Rudolf felosztotta két fia között. IV. Albert (tőle ered a család főága) az elzászi és észak-svájci birtokokat kapta, öccse III. Rudolf pedig a közép-svájciakat. Rudolf apja 1239-ben bekövetkezett halála után is folytatta a család addigi politikáját, II. Frigyes lelkes híve
396
volt és részt vett hadjárataiban. Még II. Frigyes fia, IV. Konrád mellett is kitartott, amikor pedig az már csak egy volt az ellenkirályok között. Rudolf eközben más úton is növelte birtokainak számát. 1245-ben feleségül vette Gertrúdot Hohenberg grófjának örökösét, 1264-ben pedig unokaöccsének Kyburg grófjának halála után az ő birtokait is örökölte. Rudolf ezekkel a birtokszerzésekkel, ha nem is emelkedett a birodalom leghatalmasabb urai közé, az arisztokrácia második vonalában az egyik legjelentősebb birtokossá vált.
Rudolf királlyá választása
I. Rudolf (19. századi festmény)
II. Frigyes halála (1250. december 13.) után interregnum volt a birodalomban, több mint húsz évig nem volt olyan uralkodó, akit a fejedelmek jelentősebb csoportja elfogadott volna. X. Gergely pápa 1272 körül azonban komoly tevékenységbe kezdett, az interregnum felszámolása érdekében, mert újabb keresztes hadjáratot szándékozott indítani a Szentföldre. A birodalomban ekkor II. Ottokár cseh királynak volt a legnagyobb hatalma, de a választófejedelmek éppen ezért nem őt kívánták megválasztani, ellenjelöltjük azonban nem volt. A Zollern-családból (a később Hohenzollern nevet felvett családból) származó nürnbergi várgróf, III. Frigyes – Rudolf sógora – vetette fel először Rudolf jelölését, és sorra járta a választófejedelmeket, hogy meggyőzze őket Rudolf megválasztásának előnyeiről. Így 1273. október 1-jén ellenszavazat nélkül választották meg Rudolfot német királynak és 1273. október 24-én Aachenben megkoronázták. Rudolf uralkodásának jelentősége az, hogy felismerte, szakítania kell elődjei politikájával, tekintélyét nem itáliai beavatkozással, hanem Németországban kell megerősítenie. 1275 októberében Lausanneban találkozott a pápával és ünnepélyesen lemondott a Hohenstaufok hagyományos politikájáról és megígérte, hogy itáliai ügyeibe nem fog beavatkozni, továbbá a korábbi egyházi adományokat jogosnak ismeri el. A német uralkodónak csak akkor volt tekintélye és tényleges hatalma a birodalomban, ha nemcsak király vagy császár, hanem egyúttal valamely nagyobb tartomány ura is volt. Az addigi nagy német uralkodócsaládok azt a politikát követték, hogy családi hatalmukat építették ki, és erre támaszkodva tudtak tekintélyt szerezni, tehát kormányozni az egész birodalomban. A királyt választó fejedelmeknek azonban nem volt érdekük, hogy a birodalomnak erős uralkodója legyen és mindent megtettek annak érdekében, hogy a német királyok ne tudjanak nagy családi birtokot szerezni.
397
Az osztrák hercegség megszerzése Rudolf saját hatalma megszilárdítása és családi hatalma megalapozása érdekében az osztrák hercegséget kívánta megszerezni. Az osztrák hercegséget 1156. szeptember 17-én I. Frigyes németrómai császár adományozta a Babenberg-házból származó Jasomirgott Henriknek, a Babenberg-ház azonban 1246. június 15-én II. (Harcias) Frigyessel kihalt. Rudolf így az osztrák hercegséget olyan megürült birodalmi hűbérnek tekintette, amelyet visszakövetelhet és annak adományoz akinek akar. Az osztrák hercegséget azonban IV. Béla magyar király ellenében éppen Rudolf ellenfele, II. Ottokár szerezte meg 1260-ban, a kroissenbrunni csatában. Az 1274. november 19-én tartott nürnbergi birodalmi gyűlésen Rudolf elérte, hogy felhatalmazást kapjon arra, hogy Ottokárt megfossza Csehországon és Morvaországon kívüli tartományaitól. Az erőviszonyok kezdetben Ottokárnak kedveztek, de a német királynak sikerült megszerezni IV. László magyar király szövetségét, így az ígért magyar támogatással már a siker reményében szállhatott szembe Ottokárral. 1276. november 21-én a feleknek még sikerült békét kötniük, de 1278 nyarára az ellentétek ismét kiéleződtek és 1278. augusztus 26-án a dürnkruti csatában Rudolf és IV. László csapatai döntő vereséget mértek Ottokár hadaira. A csatában Ottokár is életét vesztette. 1282. december 27-én Rudolf a cseh királytól megszerzett hűbéreket saját fiainak adományozta. 1283ban egy családon belül kötött egyezségben ez úgy módosult, hogy az egész hűbérbirtokot Rudolf elsőszülött fia, Albert kapja. Kun László halála után Rudolf Magyarországot is megürült hűbérnek nyilvánította és 1290. augusztus 30-án fiának, Albertnek adományozta. Rudolf arra alapozta igényét, hogy a tatárjárás idején IV. Béla katonai segítség fejében hűbérül ajánlotta fel Magyarországot. Rudolf nem vette figyelembe, hogy a tatárjárás idején II. Frigyes nem küldött segítséget IV. Bélának, így a felajánlás is semmissé vált. Albert végül nem lépett a kapott hűbér birtokába.
Rudolf halála
I. Rudolf sírja a speyeri dómban
398
Rudolf szokatlanul idős korban, ötvennégy évesen került a német trónra, ennek ellenére rendkívüli tetterővel és energiával uralkodott. Uralkodása alatt helyreállította a király tekintélyét, a birodalom belső békéjét, és egyúttal megalapozta a Habsburgok családi hatalmát is. Mikor közeledni érezte a halált, Speyerbe lovagolt, és ott halt meg. Az ottani székesegyházban temették el. A királyi hatalom öröklődését saját családján belül már nem tudta elérni, halála után a választófejedelmek Nassaui Adolfot választották királlyá. A Habsburgok csak – ismét magyar fegyverek segítségével – 1298-ban kerültek vissza a német trónra.
Gyermekei 1281. február 16-án első felesége meghalt, 1284. február 5-én feleségül vette IV. Hugó burgundiai herceg leányát Ágnest (más források szerint a hercegnő neve Izabella). Első feleségétől született gyermekei: Albert – I. Albert néven német király Mechtild, II. (Mogorva) Lajos bajor herceg felesége Heilwig (Hedvig), IV. Ottó brandenburgi őrgróf felesége Gertrúd (Ágnes), Albert szász herceg felesége Hartmann, 1281-ben meghalt Katalin, III. Ottó bajor herceg (később magyar király) felesége Guta (Jutta), II. Vencel cseh király felesége, Vencel magyar király anyja Clemencia, Martell Károly nápoly-szicíliai király felesége, Károly Róbert magyar király anyja Rudolf, II. Rudolf osztrák herceg
399
Kunok http://hu.wikipedia.org/wiki/Kunok
A Magyarországon kunok néven ismert nép egy török nyelvű népekből – kipcsakok, sárga ujgurok, ázsiai kunok – álló törzsszövetség volt, amelyik a 11. században jött létre és a 13. században a mongolok verték szét. A kunok egy része ezután Magyarországon telepedett meg és asszimilálódott a magyarságba. A törzsszövetséget Európában kunok, kumánok, polovecek, kipcsakok, kanglik néven is ismerték.[1][2]
Történetük Az ázsiai kunok és a sárga ujgurok A kunok névadó elődei az 5. és 7. század között az Amur vidékén élő mongolos jellegű törzsszövetségből váltak ki, majd önálló etnikummá fejlődtek. 986 körül a kitajok megtámadták a Pekingtől északnyugatra fekvő területeket, és valószínűleg ezzel indították el nyugat felé a kunokat, nyomukban a szintén a kitájok elől menekülő kájokkal, amiről Marvazi 1120 körül megemlékezik. Marvazi szerint a kunok ekkor nesztoriánusok voltak és közülük származott Ikindzsi ibn Kocskar horezmi sah.[1] 1008-ban a kitajok tovább nyomultak nyugat felé és legyőzték a Tárim-medence nyugati szomszédságában a Nansan hegység környékén élő sárga ujgurokat. A legyőzöttek egy része visszatért eredeti lakóhelyére – közöttük kereste Kőrösi Csoma Sándor a magyarok elődeit –, más részük csatlakozott a kunokhoz. Marvazinál a sárga ujgurok szárik, azaz sárgák néven szerepelnek, ami a hajszínükre utal.[1] A kun és sárga ujgurok ezután nyugat felé vonultak a Tárim-medencétől északra élő ujgurok, az Iszikköl és a Csu folyómentén élő türkmének földjén át. A vonulásról az ekkor a mai Kirgizisztán területén található Karahánida Birodalom történetírása beszámol. A türkmének a kun-sárga ujgur vándorlás miatt nyugat felé kényszerültek, s eközben nyugat felé szorították az oguzokat (úzokat), akik ekkor a Szir-darja alsó folyása és az Aral-tó környékétől a Volgán túl nyugatra kezdődő besenyő területekig uralták a sztyeppét. A türkmének 1020-ban átkeltek a Szir-darja déli partjára, kitérve így a kunok és a sárga ujgurok elől, akik az ekkor hozzájuk csatlakozó kipcsakokkal együtt hatalmuk alá vonták a türkmének és oguzok volt területeit a Balhas-tótól az Urálig. 1043-ra az új kipcsak–szári–kun törzsszövetség teljesen kiformálódott,[1] és ezután már nem lehet megállapítani, melyik területen [2] melyik részük jelent meg.
A kipcsak-szári-kun törzsszövetség A törzsszövetség nyomás alatt tartotta az úzokat, akik 1048-ban tovább szorították nyugatra a besenyőket. 1054-ben már a kunok is feltűntek Európában az orosz fejedelemségek határán és 1070 körülre meghódították a sztyeppét az Al-Dunáig alávetve az itt élő úzokat is.[1] A kunok egy részét némely középkori krónikás „fehér kunoknak” nevezi, szemben az úzok (uzok, guzok) kunok között élő leszármazottaival, akiket „fekete kunok” néven emlegetnek. A törökben a „fekete” a köznép (kara bodun), az alávetettek jelzője, míg a „fehér” a nemeseké. [3] Az orosz évkönyvek először csak 1061-ben említik őket, és a polovecek, azaz kunok négy ága Nestor szerint a besenyő, türkmén, török és polovec. Középkori latin nevük általában Cumanus volt, de az örmény krónikaírók (például Edesszai Máté, 1050–1051) hartes néven ismerték őket. Az oroszok a kunokat a polovec névvel jelölték. Az orosz szónak a jelentése 'halványsárga, sápadt', az örményé 'fakó'. Egyes kutatások szerint a koman/kuman népnév is „fakó, halvány sárgás” jelentésű volt az ótörökben, s valószínűleg a kun népnév is ugyanannak az alapszónak a származéka, amelyből a kuman szót képezték.” Marvazi említett 1120 körül írt munkájának a közreadása (1942) tette világossá a kunok etnogenezisét, s hogy a „sárga”, „szőke”, „fakó” szavak a sárga ujgurokra utal, [2] akik szőke hajszínük – ami a tokhárokkal való keveredésük miatt alakult ki – miatt kapták ezt az őket a többi ujgurtól megkülönböztető nevet.[1]
400
A törzsszövetségi rendszerben élő kunok nem hoztak létre egy központi hatalom vezetése alatt álló államot, területileg öt nagyobb csoportjuk volt megfigyelhető. A legkeletebbi az Irtis és az Urál között nomadizált, a következő az Urál és a Volga között. A középső, legerősebb csoport a Volga és a Dnyeper közötti vidéket foglalta el, észak felé kapcsolatokat tartottak fenn a volgai bolgárokkal – határuk a mai Szaratov környékén volt –, délre a Krím egy része is övék volt. A negyedik csoport a Dnyeper és a Dnyeszter, az ötödik a Dnyeszter és az Al-Duna közötti területen élt.[2] A központosítás csírái azonban a 12. század végén megjelentek, ez a folyamat Köncsek nevű kánjukhoz köthető, kinek ilyen jellegű tevékenységét fia, Jurij is folytatta. A folyamatnak azonban a mongolok 1223-as megjelenése véget vetett, ekkor esett el ugyanis a velük folytatott harcokban Jurij. A mongolok újbóli megjelenése 1236-ban gyökeresen megváltoztatta a hatalmi viszonyokat KeletEurópában, a kunok egy jelentős része a Balkán-félszigetre menekült, egy másik csoport Kötöny vezetésével a Magyar Királyság területére költözködött, de legnagyobb részük korábbi szállásterületükön maradt.
A kunok a törzsszövetség felbomlása után Miután a mongolok (tatárok) 1223-ban a Kalka menti csatában megverték az egyesült orosz-kun sereget – a kunokat Kötöny kun fejedelem vezette –, a kunok tömegesen menekültek nyugatra, és a későbbi Moldva és Besszarábia területére szorult vissza a független Kunország (latinul Cumania, terra Cumanorum) néven ismert törzsszövetségi terület, amely a magyar királyok érdekszférájába tartozott.[4] 1227-ben a Dnyesztertől nyugatra lakó Bortz (Barsz kun fejedelem) felvette a kereszténységet és a magyar király fennhatósága alá rendelte országát. A magyar királyság belefogott a kunok megtérítésébe, a pápa pedig létrehozta az esztergomi érseknek alárendelt térítő kun püspökséget. Az egyházmegyét csak 1279-től nevezték központja, Milkó után milkói püspökségnek.[4] A mongolok 1237-ben indították el újabb nagy nyugati hadjáratukat. Elfoglalták Volgai Bolgárországot, sorra vették be az orosz városokat és 1238-ban északról megtámadták a kunokat. Kötöny kun fejedelem népe egy részével 1239-ben IV. Béla királytól menedéket kérve Magyarországra menekült.[4] A mongolok 1240-ben Kijevet is bevették, a még régi lakóhelyükön maradt kunokat betagolták a Mongol Birodalomba. A tatárjárás elsöpörte a kun püspökséget, az itt élő kunok Kelet- és Dél-Európa vidékein szétszóródtak.[4] Letelepedtek Macedóniában, Kumanovo város vidékén (a város neve a kunok/kumánok nevét őrzi). Egy részüket itt a szerbek, a többieket a bolgárok olvasztották be, ez utóbbiakból a mai macedón lakosság formálódik.
A magyarországi kunok története
A Kunság történelmi címere.
IV. Béla az 1239-ben Kötöny kun fejedelem vezetésével Magyarországra költözött kb. 40 ezer kunt a Duna-Tisza közén telepítette le, akiket a tatárok és a főurak elleni harcban akart felhasználni. Beilleszkedésük nem volt zökkenőmentes, a főurak ellenségesen fogadták őket, azt híresztelték róluk, hogy tatár kémek, az egyház a pogány szokások miatt neheztelt, a köznép a nomádokra jellemző, magántulajdon elleni vétségek miatt orrolt meg rájuk.[4]
401
1240. december 6-án a tatárok bevették Kijevet. IV. Béla ekkor nekikezdett az ország háborús haderejének megszervezéséhez, és hadseregében közel 10 ezer kun harcosra számíthatott, ám a magyar főurak a Pest alatti táborban 1241. március 17-én megölték Kötönyt. A kunok ezután útjukban pusztítva, déli irányban kivonultak az országból. IV. Béla Muhinál április 11-én-ben vereséget szenvedett a tatároktól, akik egy éves pusztítás és öldöklés után 1242 márciusában visszavonultak keletre. A dalmáciai Trau várába menekült [4] király visszatért az ország belsejébe, és 1243-ban visszahívta a kunokat, akiket másodszor és véglegesen letelepített Magyarországon.[5] A kunok nemzetségei a Duna–Tisza közén, Fejér megye dunántúli részén a Mezőföldön, a Tisza és Körös között, a Körös–Maros közén és a Temesközben telepedtek meg, de a hód-tavi csata (1280/1282) után az utóbbi két területet kiürítették és a betelepült kunok jórésze elhagyta az országot, s visszatért Havasalföldre. A 14. században a maradék területeken alakultak meg – valószínűleg nemzetségi alapon, de ez nem adatolható pontosan – a kun székek.[4] A kunoknak az időben változó nagyságú – általában zsugorodó – településterületét nevezték Kunságnak. Az utolsó kun csoportokat Mátyás király telepítette le Buda környékén és a Csepel-szigeten.[5] A 16. században a török háborúk idején a kunok területe tovább zsugorodott, eltűnt a Csanád megyei Szentelt-szék és a Fejér-megyei Hantos-szék. A Duna-Tisza közi szállások is nagy pusztulást szenvedtek, ezzel magyarázzák a Kiskunság kifejezés kialakulását, szemben a Nagykunsággal, amelyik nem néptelenedett el az első harcok során. Először az egri vár 1558-as összeírása nevezi a megmaradt három Duna–Tisza közi szék lakosságát kiskunoknak és a Tisza–Körös közi Kolbázszékét pedig nagykunoknak.[4] A háborúk alatt sok kun elvándorolt, például hajdúk lettek. Régi területükre a török kiűzése után más etnikumok is költöztek, mindez elősegítette a kunok asszimilációját. Az utolsó kun nyelvű szövegek a reformáció idejéből ismertek. A Habsburgok és a kamara a népesség megváltozása miatt érvénytelennek tekintette a kiváltságokat és az egész jászkun kerületet 1702-ben eladta a Német Lovagrendnek.[5] A szabadságjogok visszaszerzése érdekében mozgalom indult, ami 1745-ben az ún. jászkun redemptio-hoz, azaz megváltáshoz vezetett. A jászkun kerület jogi különállása az 1876-os közigazgatási reformmal szűnt meg, ekkor betagolták a szomszédos megyékbe.[5]
A kunok társadalma Magyarországon a kunok nemzetségenként telepedtek le, a nemzetségnevek összehasonlítása keleti – orosz és mohamedán – forrásokkal azt mutatják, hogy a magyarországi nemzetségek megfeleltethetők egy-egy kipcsak-polovec-kun törzsszövetségbeli törzsnek, azaz azoknak egy-egy töredékéről volt szó esetükben. Élükön a leggazdagabb családok álltak, az ő fejük volt a nemzetségfő, akik a latin forrásokban dominus vagy comes néven szerepelnek, ennek megfelelője a Codex Cumanicusban a bej vagy bij méltóságnév. Ők voltak a nemzetség katonai vezetői, kapitányai és bírái. A kunok legfőbb bírája a nádor volt, aki mellé a nemzetségek egy-egy főembert rendeltek ki. Belső ügyeikben viszont a vádlott nemzetségének bírája volt illetékes.[4] A középréteget a nemesek (nobiles) alkották, akik a magyar királyi szerviensekéhez hasonló jogokkal rendelkeztek. Kötelesek voltak a nemzetségfőkkel hadba vonulni, de mentesek voltak a beszállásolási kötelezettségek alól. Közülük kerültek ki a nemzetségfők állandó katonai kíséretének tagjai is, a nyögérek, mongol eredetű kun szóval nögerek. [4] A megfelelő török szó a bujruk [6], ezt a szót a mongol törzsszövetségbe tartozó ázsiai kunok hozhatták a kun törzsszövetségbe. A szabad, de szegény kun többséget latinul mint universitas Cumanorum jelölték, ők a feudalizálódással fokozatossan jobbágysorba süllyedtek. Jelentős számú rabszolgaréteg is létezett a kunok között, akik részben a vagyonukat vesztett kunok, részben a hadjáratok során szerzett hadifoglyok közül kerültek ki, ami konfliktusforrás is volt Magyarországon. Az 1279-es kun törvény többek között a keresztény vallású rabszolgák felszabadításáról is rendelkezett. [4]
402
Kun nemzetségek Az 1279. évi második kun törvény szerint a kunok hét nemzetségre, ezek pedig további nemekre és ágakra tagolódtak és eszerint osztotta fel a kunoknak juttatott szállásterületet. Más, orosz ill. mohamedán forrásokból hat nemzetségnevet ismerünk a kipcsak-kun törzsszövetség ill. az Arany Horda uralma alatt álló kunok között.[4] Magyar forrásokban előforduló nemzetségnevek: Borcsól – 1266: Borchol, 1288: Borchovl, az orosz évkönyvek a polovec Burcsevicsi törzsként említik többször is, a 14. században pedig Dimaski és Nuvairi is említi a kipcsak törzsek között, mint Burč-oglu ('Borsfiak'). A Kőrös és a Maros között telepedtek meg, de a hód-tavi csata (1280/1282) után kiürítették a területet.[4] Olás – 1328: Olaas, 1344: Olas, a polovec Ulevicsi törzzsel azonosítható. A Tisza és a Körös között telepdtek meg, a későbbi Kolbáz-szék, a Nagykunság területén.[4] Csertán – 1347, 1367: Chertan, Dimaski listáján a kipcsak Čurtan ('csuka') törzs. A Duna– Tisza közi homokhátságon telepedtek meg, a későbbi Chortyán-szék vagy másképpen Halasszék területén. A nemzetségfő szálláshelyéből alakult ki a szék központja, Halas (Kiskunhalas) mezőváros.[4] Iloncsuk – 1343: Ilunchuck ('kígyócska'), nem ismerjük keleti megfelelőjét. Iloncsuk nembeli Buthemer ispán leszármazottai a Kecskemét közeli Jakabszállásŧ birtokolták, ami akkor a Halas-székhez tartozott.[4] Kór – 1315: Kool, 1348, 1350, 1368: Koor (qoyur 'kevés, csekély'), nem ismerjük keleti megfelelőjét. A Marostól délre a Harangod (Aranka) mentén telepedtek le. [4] Köncsög – 1371: Kuncheg, nem ismerjük keleti megfelelőjét. Köncsög nembeli Fekete Miklós fia László királyi madarász a Túr (Túrkeve, Mezőtúr) és Nagypó közelében lakó kunok kapitánya volt.[4] Magyar helynevekből kiolvasható nemzetségnevek: Kongrolu – 14 századi kipcsak törzsnév is [4] Baraq – 14 századi kipcsak törzsnév is [4]
Kun székek A kun székek a magyarországi kunok autonóm, a királyi vármegyerendszertől független közigazgatási egységei voltak. A szék a szászok és székelyek székeihez hasonlóan bírói széket jelent. A székek élén a kapitányok álltak. A rendszer nyilvánvalóan a régebbi kun nemzetségek alapján jött létre, a nemzetségfők válhattak a székek kapitányaivá, de erre csak egy szék, a Halas-szék esetén van megnyugtató forrásadat. A székekről először a 15. században hallunk, de valószínűleg a 14. században alakulhattak ki. Összesen hat székről van tudomásunk.[4] Halas-szék – a Kiskunság területén Halas mezőváros (Kiskunhalas) központtal alakult ki a Csertán nemzetség területén, de több nemzetség jelenléte is kimutatható. A nemzetség fejének, Köncsög ispánnak 1366-ban Halason volt a szállása. 1418-ban még a nemzetség nevével jelzik a széket (de sede Chortyan), de 1451-től ugyanitt a Halas-széket találjuk.[4] Szentelt-szék – 1424-ből van rá adat, Csanád-megyében a Kór nemzetség területén alakult ki.[4] Kolbáz-szék – 1440-től vannak rá adatok, a Nagykunságban Kolbázszállás központtal valószínűleg az Olás nemzetség szállásterületét foglalta magában, de több nemzetség jelenléte is kimutatható.[4] Kecskemét-szék – nemzetségi eredete bizonytalan, 1465-ben a kiskunsági Kecskemét mint a királynéi kunok bírói székének központja szerepel.[4] Kara-szék – nemzetségi eredete bizonytalan, központja a kiskunsági Karaszállás. 1469-ben Mizse-szék néven szerepel, feltehetően a szálláskapitány Misse család birtokain alakult ki a szék.[4] Hantos-szék – nemzetségi eredete ismeretlen, Fejér megye dunántúli részén volt, valószínűleg egyetlen kun birtokos család birtokában a 14. században. [4]
403
A kun nyelv A kunok még a 13. században is olyan nagy számban laktak "Fekete-Kunországban" (ahogy magyar krónikák nevezték a Krím-félszigettől a mai Dél-Oroszország és Ukrajna sztyeppéin át egészen a Moldova és Kelet-Románia területéig terjedő kun államot), hogy a velencei és más olasz kereskedők érdemesnek tartották megtanulni a nyelvet. Ennek köszönhetjük az 1303-ból való Codex Cumanicust (Petrarca-kódex), amely a főbb kun szavakat és szólásmondásokat tartalmazza és amely kétségtelenné teszi a nyelv török voltát. A kun nyelv utolsó ismerője Magyarországon, a hagyomány szerint Varró István, 1770-ben elhunyt karcagi lakos volt. A modern nyelvészeti kutatások azonban e hagyományt erős kétellyel illetik. A Varrótól gyűjtött szövegek a mai vélekedés szerint ugyanolyan torzultak, mint egyéb, esetenként máig ismert kis- és nagykunsági kiszámolókká, gyermekversekké lett kun nyelvi nyomok, azaz Varró István sem lehetett már a kun nyelvnek anyanyelvi beszélője.
A Kun Miatyánk Az egyetlen fennmaradt nyelvemlék a Kun Miatyánk: A kun Miatyánk kunszentmiklósi változata: „Bezen attamaz kenze kikte szen lészen szen adon dösön szen küklön nitziengen gerde ali kikte bezen akomezne oknemezne bergezge pitbütör küngön ill bezen menemezne neszen bezde jermez berge utrogergene illme bezne algyamanna kutkor bezne algyamanna szen börsön boka csalli batson igye tengria. Ámen.”
A kunszentmiklósi helyenként kiigazított változat „Bezén attamaz kenze kikte szenlészen szen adon dösön szen küklön niciegen gerde, ali kikte bezen akomezne oknemezne bergezge pitbütör küngön ill bezen menemezne neszen bezde jermez bezge utrogergene illme bezne al gyamanna kutkor bezne al gyamanna szen börsön bo kacsalli bo cson igye tengere. Ámen.”
– Szappanos Lukácstól lejegyezte Baski Imre, Kunszentmiklós, 1968
A kun Miatyánk helyreállított változata mai magyar helyesírással „bizim atamiz kim-szing kökte szentlenszing szening ading düs-szün szening könglügüng necsik-kim dzserde alaj kökte bizing ekmegimizni ber bizge bütbütün künde ilt bizing minimizni necsik-kim biz ijermiz bizge ötrü kelgenge iltme bizni ol dzsamanga kutkar bizni ol dzsamannan szen barszing bu kücsli bu csin ijgi tengri amen.” – Mándoky Kongur István, turkológus, 1973
Irodalom Gyárfás István: A jász-kunok története I–IV. kötet, Kecskemét, 1870, http://vfek.vfmk.hu/00000097/toc/index.html Ioan Ferenţ: A kunok és püspökségük, (Fordította: Domokos Pál Péter), Szent István Társulat, Budapest, 1981, ISBN 9633601371
Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6.
abcdef
^ http://vfek.vfmk.hu/00000097/root/0004/0007-14d.html Selmeczi László utószava (1992) Gyárfás István jász-kun történetéhez (1870) ^ a b c d http://www.tankonyvtar.hu/tortenelem/regi-belso-azsia-080904-40 ↑ Róna-Tas András. A honfoglaló magyar nép. Balassi Kiadó Budapest 1997. ISBN 963 506 140 4 ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa Korai magyar történeti lexikon : 9–14. század. Főszerk. Kristó Gyula. Budapest: Akadémiai. 1994. ISBN 963-05-6722-9 ^ a b c d Szerk.: Bán Péter. Magyar Történelmi Fogalomtár. Gondolat, Budapest 1989. ISBN 963 05 6722 9 ↑ Györffy György. István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963 281 221 2
404
III. András magyar király http://hu.wikipedia.org/wiki/III._Andr%C3%A1s_magyar_kir%C3%A1ly
III. András Thuróczy János krónikájában
III. András (Endre), Velencei András (1265 körül – Buda, 1301. január 14.) Árpád-házból származónak tekintett magyar király. 1290. július 23-ától haláláig uralkodott. Apja István, II. András magyar király el nem ismert fia, anyja Morosini Tomasina velencei előkelő család leánya. Mivel László örökös nélkül halt meg, elindult oldalági utódjának keresése. II. András halála után született, ezért nem törvényesnek tartott Utószülött Istvánnak volt egy fia. Mivel rajta kívül csak leányági örökösök voltak, végül elfogadták a Velencében nevelkedett III. András trónigényét. Uralkodásának nagy részében idejét a főúri csoportokkal való harc kötötte le. 1301. január 14-i halála egyben az Árpád-ház kihalását is jelentette. Született: 1265 körül, Velence Édesapja: Utószülött István herceg, II. András magyar király és Betrix (†1245) utószülött fia Édesanyja: (velencei) Morosini Tomasina Házastársa: (1290) Fenenna kujáviai (lengyel) hercegnő (†1295) Fenenna (lengyelül: Fenenna kujawska) (1276 – Buda, 1295. szeptember 8. után) magyar királyné. Ziemomysl kujáviai herceg és Salome kelet-pomerániai (Pomerellen) hercegnő leánya, 1290-ben III. András magyar királyhoz ment férjhez. Házasságukból egyetlen leánygyermek, Erzsébet született, akit előbb Vencel cseh herceggel jegyeztek el, majd az eljegyzés felbontása után a svájci tössi Domonkosrendi apácakolostorba lépett. Fenenna királyné 1295. szeptember 8. után röviddel halt meg Budán. Temetkezési helye bizonytalan, földi maradványai valószínűleg Székesfehérváron vannak eltemetve. Halála után néhány hónappal, 1296. február 13-án Bécsben férje másodszor is megnősült, Habsburg I. Albert osztrák herceg és Erzsébet görzi grófné leányát, Ágnest vette feleségül.
Házastársa: (1297) Habsburg Ágnes osztrák hercegnő, Habsburg Albert osztrák és stájer herceg leánya Gyermeke: Erzsébet Uralkodási ideje: 1290. július 10. – 1301. január 14. Koronázása: Esztergom, 1290. július 28-án, 11 évig uralkodott. Elődje: IV. László Elhunyt: 1301. január 14. (36 évesen), Buda. Kb. 51 évet élt. Utódja: (V.) László Nyughelye: Budán temették el, Szent János evangélista franciskánus templomában
405
Nádor uralkodása alatt: Miklós somogyi és soproni comes, János, Apór, Aba Amádé, Csák Máté
Kronológia 1290. július 23-án, a Kőszegi család által támogatott III. András trónra lépése. Kiadja dektérumát, a főpapok, a bárók és a nemesek óbudai gyűlésének végzéseit. 1291. III. András a magyar nemesek, a szászok, a székelyek és a román kenézek gyulafehérvári gyűlésén kiadja Erdély számára 1290. évi dekrétumát. – III. András sikeres hadjárata I. Habsburg Albert osztrák és stájer herceg ellen, a IV. László idejében elvesztett nyugat-magyarországi területek visszaszerzésére. — III. András megerősíti Sopron városi jogait, Pozsony városi kiváltságokat kap. 1292. Lázadás tör ki III. András ellen; a Kőszegiek elfogják a királyt, majd kezesek ellenében szabadon engedik. 1296. A megözvegyült III. András feleségül veszi I. (Hasburg) Albert leányát, Ágnest. III. András elfoglalja a Kőszegiek fészkét, Kőszeget. III. András nagybátyja, Alberto Morosini a király támaszaként Magyarországra jön. 1298. A kalocsai érsekvezetésével a főpapok a maguk, a bárók és a király pecsétjével kiadják a pesti gyűlés végzéseit. 1299. III. András kiváltságokat ad a sárosi, az eperjesi és a szebeni hospeseknek. – A főpapok, a bárók és a nemesek gyűlése Rákoson. 1300. V. István leánya, Mária királyné révén leányágon Árpád leszármazott II. Károly nápolyi király kölcsönt vesz fel firenzei bankoktól a Magyarországra készülő, I. Martell Károly fia, Károly Róbert (Caroberto) számára. — III. András gyűlést tart Pesten, majd Székesfehérvárott. A budai hegyekben elkezdődik a pálos kolostor építése. 1301. III. András halála. „Meghalt András, Magyarország jeles királya, atyai ágon utolsó aranyágacska Szent Istvánnak, a magyarok első királyának sarjai közül” - így kesergett Ákos nembéli István nádor 1303-ban, két évvel III. András halála után. Az államalapító tiszteletére, hagyományának ápolására jellemző, hogy az utolsó Árpád-házi király halálát a krónikás Szent István vérvonalának megszakadásaként értelmezte, jóllehet a dinasztia egyik tagja sem volt az első uralkodó egyenes ági leszármazottja (István ugyanis fiúörökös nélkül hunyt el).
III. András származása és magyar trónra kerülése II. András magyar királynak halála után utolsó feleségétől, Estei Beatrixtól született egy fia, akit Istvánnak kereszteltek és később – mivel apja halála után született – Utószülött Istvánnak is neveztek. II. Andrásnak ez a harmadik felesége a személyét körülvevő ellenséges légkör miatt kénytelen volt Itáliába menekülni és gyermekét menekülés közben német földön szülte meg. A magyar udvari szóbeszéd szerint a gyermek nem az idős II. Endrétől származott, hanem az egyik főúrtól Apodfia Dénestől, aki a királynéval tiltott viszonyt folytatott. IV. Béla nem ismerte el testvérének Istvánt, és Magyarországon az a hiedelem tartotta magát, hogy István nem „igazi” Árpád-házi herceg. Beatrix 1254-ben meghalt. Árván felnőtt fia kalandos életút során végül az előkelő velencei Morosini családba nősült és 1265-ben született fiát Andrásnak (vagy András) keresztelték. A választott név is mutatja, hogy bár Magyarországon kétségbe vonták István „szent királyok nemzetségéből” való származását, Utószülött István azonban számon tartotta azt. Ezt az is mutatja, hogy 1271-ben végrendeletében fiára hagyta a Szlavónia hercege címet, melyet ő is viselt és jogcímül szolgálhatott egy magyarországi országrész birtoklására, illetve adott esetben a magyar trón öröklésére. A gazdag Morosini családban úgy is nevelték Andrást, mint királyi herceget, aki egyszer majd elnyeri a magyar koronát.
406
András herceget Magyarországra hozzák. Miniatúra a Képes krónikában
Az, hogy András neve a magyar trón betöltésében reálisan szóba kerülhetett, nem hercegi neveltetésének, hanem a közben Magyarországon történt eseményeknek tulajdonítható. Az országban kialakult anarchia eredményeként a hatalomból éppen kiszorult tartományurak többször kísérleteztek – IV. László ellenében – ellenkirály állításával, és mikor IV. László András nevű öccse 1278-ban meghalt, a figyelem a Velencében élő András felé fordult. E figyelem is mutatja, hogy bár Magyarországon az Árpádok hatalma megrendült, mégsem kérdőjelezte meg senki, hogy a királynak ebből a családból kell kikerülnie. András IV. László uralkodása alatt kétszer is járt az országban, de mindkétszer távozni kényszerült. Második ittlétekor, 1290 nyarán Hahót Arnold bihari várúr kiszolgáltatta az ifjú herceget Habsburg Albert osztrák hercegnek, így Kun László halálakor Bécsben volt házi őrizetben. A magyar politikai élet szinte összes szereplője meglepően gyorsan elnyomta származásával kapcsolatos kételyeit és egységesen kiállt András herceg királysága mellett. Az egység azonban eltérő indítékokat takart: a főurak folytatni kívánt politikai játszmáik eszközét látták a jövendő királyban, míg az egyház és a nemesség a feudális állam regenerálását és valós, vagy vélt jogaik érvényesítését várták az új uralkodótól. Lodomér érsek két szerzetes megbízottja álruhában szöktette Andrást Bécsből Magyarországra és 1290. július 23-án Székesfehérvárott megtörtént a koronázás. A magyar szokásjognak megfelelő koronázási szertartás egy új mozzanattal bővült: az uralkodónak esküt kellett tennie egy felolvasott koronázási hitlevélre, melynek főbb pontjai szerint az egyház hű fia lesz, üldözi az ország rablóit és gyújtogatóit, gyarapítja Magyarországot és visszafoglalja elfoglalt részeit.
III. András uralkodása A magyar királyi hatalom 1290 körül III. András trónra lépésekor már súlyosan előrehaladott állapotban volt az a folyamat, amelynek eredményeként az ország jelentős részei valójában nem a király, hanem az adott területen birtokokat felhalmozó főúr hatalma alatt állottak. Ezek a főurak – a későbbi tartományurak, kiskirályok vagy oligarchák – valójában már királyként viselkedtek saját területükön: háborúkat viseltek egymás – és sokszor a király – ellen, saját katonai erővel rendelkeztek és többen önálló külpolitikát is folytattak. Jellemző a viszonyokra, hogy míg IV. Béla halálakor a várak több mint harmada volt királyi kézen, addig 1290 körül alig több mint ötöde, és a négy legerősebb tartományúri család együttesen több várat birtokolt, mint a király. András külföldről sem remélhetett segítséget, bár a koronázása körüli időszakban házasságra lépett Fenenna lengyel hercegnővel, apósa maga is száműzetésben élt, így számottevő fegyveres erővel nem rendelkezett. Ilyen körülmények között különösen szüksége volt III. Andrásnak a klérus és a nemesség támogatására. András magyar királlyá koronázását még az egyházi vezetés és néhány tartományúr összefogásának köszönhette, a koronázás után azonban egy másfajta szövetség kezdett kialakulni, az egyház, a nemesség, és a király között. A politikai jelentőségét növelni kívánó nemesség számára különösen kedvező volt az itáliai korai rendi állammodellt ismerő király.
407
Az óbudai program A törekvések megfogalmazása az 1290. szeptember elején Óbudán tartott országgyűlésen történt, melyet egy harmincnégy cikkelyből álló, királyi kettőspecséttel ellátott dekrétum kiadása követett. Ezt a dekrétumot szokás III. András első törvénykönyveként említeni. A cikkelyek tartalma egyértelműen mutatja, hogy a gyűlés hangadói a klérus és a nemesség voltak. A harmincnégy cikkelyből tizenkilenc közvetve vagy közvetlenül a magánhatalmat kiépítő főurak ellen szólt és számos cikkely hívatott megerősíteni az egyház és a nemesség jogait. A dekrétum eltiltotta a királyt örökös ispánságok és teljes megyék adományozásától, intézkedett a IV. László uralkodása alatt jogtalanul szedett vámok eltörléséről és elrendelte a IV. László idején tett birtokadományok felülvizsgálatát. A birtokadományok felülvizsgálatát egy – a két érsekből, a püspökökből és az országgyűlés által delegált nemesi tanácsosokból álló – testület végezte volna el. A nemességben mindemellett már ekkor felmerült az országtanács ellenőrzésének gondolata, mert megígértette a királlyal, hogy országos hatáskörű vezetőt – nádort, tárnokmestert, alkancellárt és országbírót – csak a nemesség tanácsa alapján nevez ki. Az országgyűlésen tehát egy európai mércével mérve is korainak tekinthető rendi állam körvonalazódott, a program és a realitások között azonban – mint röviddel a gyűlés után nyilvánvalóvá vált – nagy volt a feszültség. Az országtanácsot ugyanaz a főúri csoport tartotta a kezében amely IV. László utolsó éveiben alakult ki és András királyságát is egyáltalán lehetővé tette. Így röviddel a gyűlés után a király már kénytelen volt a határozatokkal ellentétben cselekedni, örökös ispánságot és országos méltóságot adományozott azoknak, akik tevékenysége ellen az óbudai programpontok irányultak. A király felismerte a helyzetének ellentmondásos voltát és próbálta politikai bázisát szélesíteni: 1291. február 22-én a gyulafehérvári gyűlésen újra kiadta az óbudai végzéseket, azzal a kiegészítéssel, hogy a birtokos és „nemesi módra viselkedő” erdélyi szász vezető réteget – a gerébeket – a nemességgel azonos szintre emelte. A fennmaradt oklevelek – például a Torda és Pozsony, illetve a regensburgi kereskedők számára 1291-ben kiadott kiváltságlevél – alapján ismert, hogy András felismerte a városok és a kereskedelem jelentőségét is. A kísérlet a rendi erők bevonására a politikai életbe még a korábbi folyamatok továbbélésének is tekinthető, azonban a kereskedelem és városiasodás fejlesztése már mindenképpen a Velencében nevelkedett király önálló kezdeményezése volt. Kedvező előjelekkel indult tehát III. András uralkodása, azonban kellő erő hiányában nem tudott új irányt szabni az eseményeknek. A koronázást követő konszolidáció 1292 táján megtört. Mint az azt megelőző néhány évtizedben már többször előfordult, a bizonytalan külpolitikai helyzet hatott vissza a belviszonyokra és okozott változást.
Külpolitikai nehézségek A III. András uralkodásához fűzött reményeket kezdettől beárnyékolta az uralkodó ingatag külpolitikai helyzete. Míg az országon belül elismerték uralmát, addig külföldön IV. László halála után szinte egyszerre mozdult meg minden olyan hatalom, amelynek érdekében állt az Árpád-ház kihaltnak nyilvánítása. IV. Miklós pápa a magyar trón betöltésének jogát a Szentszéknek igényelte, azzal az indoklással, hogy Szent István a korona elfogadásával elismerte a pápai hűbért. A nápolyi Anjouk sem ismerték el András királyságát és leányági örökösödés címén maguknak követelték a magyar koronát. Kun László halála után Habsburg Rudolf német király Magyarországot megürült hűbérnek nyilvánította és 1290. augusztus 30-án kelt oklevelében fiának, Albertnek adományozta. Rudolf arra alapozta igényét, hogy a tatárjárás idején IV. Béla katonai segítség fejében hűbérül ajánlotta fel Magyarországot. Rudolf nem vette figyelembe, hogy a tatárjárás idején II. Frigyes nem küldött segítséget IV. Bélának, így a felajánlás is semmissé vált. A három ponton is fellépő külső fenyegetések közül a Habsburgoké volt a legközvetlenebb. A Lodomér érsek vezette magyar klérus óvatosan, de visszautasította a pápa elméletét, az Anjouknak – elsősorban a távolság miatt – idő kellett, hogy igényük gyakorlati érvényesítését megszervezzék, András azonban már egyébként is kötelezettséget vállalt a nyugati országrészek visszaszerzésére, így a magyar osztrák ellentét 1291 közepén fegyveres konfliktusba ment át.
408
A magyar–osztrák háború és a hainburgi béke
Habsburg Albert osztrák és stájer herceg, majd német király, III. András ellenfele, majd apósa és szövetségese
A – bizonyosan túlzó – krónikák szerint a mintegy nyolcvanezer fős magyar sereg július 18-án lépte át az osztrák határt és – a nyugat felé indított hadjáratok hagyományait követve – különféle irányokba előretörve pusztította az osztrák területeket. Nagyobb csatára nem került sor, két kisebb erőkkel vívott ütközet – Nagyszombat és Bécs mellett – magyar győzelemmel végződött. Eközben Albert apja, Habsburg Rudolf 1291. július 15-én meghalt és a választófejedelmek – tartva a Habsburgok megnövekedett hatalmától – nem Albertet szándékozták német királlyá választani. Így egyik félnek sem állt érdekében a háború folytatása és 1291. augusztus 26-án Hainburgban megegyezés jött létre a béke feltételeiről, melyre augusztus 28-án a két uralkodó letette az esküt. A béke értelmében Albert kötelezte magát az elfoglalt magyar várak és területek visszaadására, III. András viszont beleegyezett, hogy a visszaadott várak többségét Ausztria biztonsága érdekében leromboltatja. A hainburgi béke voltaképpen külpolitikai siker volt, ez a siker azonban a belpolitikában a visszájára fordult. A Kőszegiek visszakapták elvesztett váraikat, azonban tartományúri hatalmuk megtartása érdekében nem szándékoztak lerombolni azokat.
A konszolidáció bukása 1292 elejére az Anjou-udvar megtalálta a magyar tartományurak megnyerésének és így a magyar trón megszerzésének hatékony eszközét. Január 6-án ünnepélyes külsőségek között Mária királyné Magyarországot fiára Martell Károly salernói hercegre ruházta, aki felvette a „Magyarország királya” címet és az Andrástól elpártolni hajlandó magyar főurak számára hűbérbirtokokat kezdett adományozni. A magyar birtokjog nem ismerte a nagyhűbéresi státuszt, de az Anjouk jól megértették, hogy voltaképpen ez a státusz az, amelynek elérését egy tartományúr reális célként kitűzhetett maga elé, mert ezzel gyakorlatilag legitimálhatta hatalmát. Így kapta hűbéradományként az Anjouktól többek között Kőszegi Iván Vas és Sopron megyét, Subić Pál Horvátországot és IV. István Dragutin, Árpádházi Katalin férje a szlavón hercegséget. Az Anjouk valójában nem voltak birtokában az adományozott területeknek, de az adomány ténye már elégnek bizonyult ahhoz, hogy az adományozottak szembeforduljanak III. Andrással. Elsőként a királyt a magyar trónhoz juttató Kőszegiek lázadtak fel, akik az átpártolással váraik leromboltatását is el akarták kerülni. Az események ettől kezdve a IV. László idejéből ismert módon folytak. A Kőszegiek ellen haddal induló uralkodó kellő erő hiányában nem mert megütközni Kőszegi Ivánnal, majd a békekötés után visszafelé
409
vonuló királyon rajtaütöttek a lázadók és kíséretével együtt foglyul ejtették. Az ország koronás uralkodója ismét fogoly lett, a belviszonyok ismét visszazuhantak az anarchia állapotába. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a feudális állam előző két évtizedben tapasztalt működési zavarai IV. László botrányai nélkül is folytatódnak. Bár András rövid időn belül kiszabadult, a merényletet nem követte bosszú és Kőszegi Iván ispáni méltóságait is megtarthatta. A következő öt év a királyi hatalom ismétlődő próbálkozásaival telt el. András visszakényszerült a régi módszerekhez: megpróbálta királyhűséget mutató bárókkal körülvenni magát, de az ismételten megújuló lázadásokkal szemben – bár részleges sikereket elért – mindig kompromisszumokra kényszerült. Ebben az időszakban kezdtek körvonalazódni a 14. század elejére kialakuló tartományok. Elsősorban a Kőszegiek és Csák Máté tartományúri hatalma keresztezte a központi hatalom törekvéseit. A helyzeten az sem segített, hogy a lázadásokat Nápolyból támogató Anjouk tevékenysége rövid időre szünetelt, mert Martell Károly 1295-ben meghalt. Gyökeres változás történt a magyar osztrák kapcsolatokban is: Az 1292-ben német királlyá választott Nassaui Adolf ellen készülő Habsburg Albertnek támogatókra volt szüksége és Endrének is előnytelen volt a Kőszegiek szomszédságában lévő ellenséges hercegség, így a kölcsönös érdek létrehozta a még osztrák és stájer herceg Albert és a magyar király szövetségét. A szövetség megpecsételéseként 1297-ben feleségül vette Albert leányát, Ágnest (András első felesége, Fennena 1295-ben meghalt). Albert támogatást adott Endrének a Kőszegiek elleni harcokban, cserében Albertet magyar csapatok segítették az 1298. július 2-ai göllheimi csatában, ahol Nassaui Adolf elesett, és a győzelem Albertet a német királyi trónhoz segítette. Mindez azonban a belpolitikában semmilyen változást nem okozott. Komoly veszteséget jelentett András számára Lodomér esztergomi érsek 1298 januárjában bekövetkezett halála, mert az új érsek, Bicskei Gergely nyíltan a pápa és a nápolyi Anjouk mellé állt.
A pesti országos gyűlés Mint már IV. László uralkodásakor is előfordult, az eseményeket nem a király fellépése mozdította ki a holtpontról, hanem a klérus és a nemesség kezdeményezése. 1298. augusztus 5-én a Bolognában tanult jogtudós János kalocsai érsek vezetésével létrejött országos gyűlés a pesti domonkosok kolostorában ült össze és fő célja az volt, hogy cselekvő királyi hatalmat állítson az anarciával szemben. A gyűlést ismét pontokba szedett dekrétum kiadása követte, melyet III. András második törvénykönyvének is szoktak nevezni. A gyűlésen – melyen sem Bicskei Gergely esztergomi érsek, sem a bárók nem jelentek meg – megállapították, hogy az 1290-es határozatokból szinte semmi nem valósult meg, mégpedig azért mert „a király úr” „lagymatagsága” folytán nem volt képes azoknak érvényt szerezni. A kialakult állapotokat, a király tekintélyvesztését hűen tükrözi a dekrétum első cikkelye: 1. A király iránti tiszteletről Hogy András urat, aki királyi nemzetségből származik, úgy tiszteljük, mint az ország törvényes urát. (Szilágyi Loránd fordítása) A gyűlés jelentős jogászi reformmunkálatokat végzett. Jogilag megfogalmazták, hogy mit is kell érteni hatalmaskodáson és jogi úton hogyan kell fellépni ellene. A gyűlés egyúttal kötelezte a királyt a megajánlott reformok végrehajtására. A végzeményeket egyébként is – csaknem kiforrottan – áthatotta a rendiség szemlélete, így gyakorlatilag az Anjou-kori fejlemények előzményének tekinthető. A királynak azonban, ahhoz, hogy szakítson „lagymatagságával” és a rendi reformjavaslatokat átvigye a gyakorlatba, katonai erőre lett volna szüksége és a gyűlés éppen ennek megszerzésére nem tett javaslatot.
A központi hatalom stabilizálása III. András ezért a gyűlés után szokatlan és a végzeményekkel némileg ellentétes lépésre szánta el magát: öt bárójával – Ákos István országbíróval, Balassa Demeter zólyomi és pozsonyi ispánnal, Rátót Domokos tárnokmesterrel és az egyúttal nádorrá kinevezett Aba Amadéval – szabályos magánjogi szerződést kötött. E szerződések gyakorlatilag semmiben nem különböztek a nyugati hűbérszerződésektől. A kiszemelt bárók maguk is kisebb tartományúri hatalommal rendelkeztek, és a
410
szerződés segítségével szembefordíthatóak voltak a két legnagyobb tartományi hatalommal, Csák Mátéval és a Kőszegiekkel. A király a rendi reformjavaslatok végrehajtásához szükséges erőt úgy biztosította, hogy megkezdte a nagyhűbéresi rendszer kiépítését, tehát a magyar történelemben – más országoktól eltérően – a rendi és a hűbéri törekvések egyszerre jelentkeztek a 13. század végén. Az új alapokon stabilizált központi hatalomnak végül sikerült behódolásra kényszeríteni fő ellenfeleit. 1299 első felében Kőszegi Miklós és Kőszegi Henrik, majd 1300-ban Kőszegi Iván és Csák Máté is hűségét nyilvánította III. András felé. A királyhűségre térések nyilvánvalóan nem voltak őszinték, azonban mutatják az erőviszonyok megváltozását és az 1298-ban bevezetett reformok életképességét.
III. András halála 1299-re ismét megélénkültek az Anjou diplomácia magyar trón irányába tett erőfeszítései, az új királyjelölt Martell Károly fia, Caroberto lett. A tengermelléki Subićokat sikerült is megnyerni, így II. Károly nápolyi király 1300 augusztusában Magyarországra küldte unokáját. Kortárs feljegyzés szerint András „értesült ugyan Károly unokájának érkezéséről, de nem törődött vele”. Valójában nem tudjuk az okát, hogy miért nem indult a király a lassan észak felé vonuló Károly Róbert ellen, pedig ezt a teljes siker reményében megtehette volna. Feltehetően bízott saját növekvő erejében és az időközben német királlyá választott Albert támogatásában. Erre a támogatásra azonban már nem kerülhetett sor, mert III. András 1301. január 14-én váratlanul elhunyt. A rövidesen elterjedő hír szerint megmérgezték, de valószínűbb, hogy valamilyen gyorsan ölő betegség okozta halálát. Lehetséges, hogy anyja, Tomasina alig egy hónappal előbb bekövetkező halála törte meg a királyt. Szilágyi Sándor szerint: "1301. január 13-án még adományoz a margitszigeti apácáknak; egy nappal később elhunyt. Halálát méregnek tulajdonították, épp úgy mint anyjáét, ki néhány hónappal előtte halt meg."[1] András halála nagy csapást jelentett az országnak. A királyi hatalom kiesése az országot történelmének egyik legsúlyosabb válságába sodorta. A jelek arra mutatnak, hogy a feudalizmus egy korszerűbb formájának meghonosodása Magyarországon nem csak a bejárt úton történhetett volna meg. András uralkodása alatt mindvégig méltó volt a magyar koronára, nem pusztán az ő hibája volt, hogy a válság leküzdésének módját csak az utolsó években találta meg, és a feladatot korai halála miatt már nem tudta elvégezni. E feladat elvégzése az akkor még alig tizenhárom éves Carobertóra várt, aki András halálakor Dalmáciában várakozott, és akiről az ország túlnyomó része még úgy gondolta, hogy ő Magyarország legnagyobb ellensége.
Az Árpád-ház kihalása III. András Árpád-házi származása a mai napig kétségeket ébreszt és feltehetően nem is fognak előkerülni olyan bizonyítékok, amelyek e kétségeket eloszlathatnák. Lehetséges, hogy 1290. július 10én Körösszeg mellett nem csak a keleti nomád fejedelmet imitáló IV. László élete ért véget, hanem egyben a nagy múltú dinasztia is kihalt. A történészek túlnyomó része azonban III. Andrást az Árpáddinasztiából származónak tekinti és a dinasztia fiúágának kihalását is III. András halálának napjában adja meg. Az Árpád-ház kihalásával kapcsolatban felmerült egy más természetű kétely is, mely szerint a francia Croy, vagy a Crouy-Channel család az Árpád-ház egyenes ági leszármazottai. Pontus Heuter 1583-ban írt krónikájában leírt nézet szerint II. Andrásnak és Gertrúdnak legkisebb fia, András Velencében feleségül vette egy gazdag velencei polgár leányát Cumano Sybillát és tőle egy Márk nevű gyermeke született. Márk Franciaországban feleségül vette Katalint, Croy báró leányát és egyetlen örökösét és tőle származik a francia Croy család. Egy másik nézet szerint III. András vette feleségül még Velencében Sybillát és tőle két gyermeke született: Márk lett a Croy család őse és Félix a Crouy-Chanel családé. A felmerült további nézetekkel is részletesen foglalkozik Wertner Mór Az Árpádok családi története című művében. Természetesen nem zárható ki, hogy a dinasztiának voltak olyan fiági leszármazottai, akikről semmilyen forrás nem szól, az Árpád-ház férfi ágának továbbélése ellen szól az a tény azonban, hogy közülük 1301 után sem próbálta senki jogos örökösödési igényét érvényesíteni.
411
Az utolsó aranyágacska Az utolsó aranyágacska akkor tört le, amikor meghalt az utolsó Árpád-házi király, III. András, azaz 1301 elején. Az utolsó aranyágacska kifejezés átvitt értelemben csak ennyit jelent: az utolsó remény.
Felhasznált források 1.
↑ A magyar nemzet története (I-X. kötet). Főszerkesztő: Szilágyi Sándor; Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat, Budapest, 1894-1898; Elektronikus kiadás; [1] Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok, História – MTA Történettudományi Intézete – 1993, ISBN 9638311967 Kristó Gyula: III. András (In.: Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok – fejedelmek és királyok, ISBN 9639278483) Zsoldos Attila: Törvényes uralkodó, vagy szerencsés kalandor (História 2001/1) Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 9639441872
412
Boldog Özséb
(Esztergom, 1200 körül – Pilisszentkereszt, 1270. január 20.), a pálos rend megalapítója.
Életút Özséb életét Gyöngyösi Gergely I. Remete Szent Pál Remete testvéreinek élete című latin nyelvű kódexéből ismerhetjük. Szüleit a krónikás nem nevezi meg, csak annyit ír, hogy híres magyar családból származott. Tormay Cécile a királyi család rokonának tartja, más találgatások szerint a királyi udvar várispánjának fia. A helyi káptalani iskolában tanult. A hagyomány komoly, jóságos, visszahúzódásra hajlamos papként emlékezik róla. Hamarosan tagjai sorába iktatta az esztergomi főkáptalan: kanonok lett. Szabad idejében könyveket írt, ezeknek azonban még a címe sem maradt fenn. Gyöngyösi leírásából arra lehet következtetni, hogy egyházjogi műveket írt. Élénk kapcsolatban állt a környék remetéivel, akik bejártak a városba vesszőből font kosaraikat élelemre cserélni. Özséb többször meglátogatta őket, és maga is megkívánta a remetei életet, ekkor azonban még Váncha István, az esztergomi érsek nem adta beleegyezését. A tatárjárás idején megostromolták Esztergomot, de a fellegvárat nem tudták bevenni. A rengeteg sebesült miatt egy ideig még nagyobb szükég volt Özsébre; végül 1246-ban megkapta Váncha jóváhagyását. Ekkor lemondott kanonoki méltóságáról, javait szétosztotta a rászorulók között, és két (más forrás szerint hat) társával a Pilisszántó közelében lévő sziklás rengetegbe vonult, a mai Kesztölc határában lévő Hármas-barlangba, ahol remeteként élt. A barlang elé egy nagy fakeresztet állított. Egy alkalommal a kereszt előtt imádkozva csodálatos látomásban részesült: az erdő mélyén sok apró lángot pillantott meg. A lángocskák egymás felé tartottak, s végül a kereszt előtt tüzes fénynyalábbá olvadtak össze. A keresztről pedig hangot hallott: „Özséb, gyűjtsd össze a remetéket egy szeretet-közösségbe!” A látomásnak engedelmeskedve, 1250-ben a barlang mellett megépítették monostorukat és a hozzá tartozó templomot. Ez a laza remetei közösség az országban szép számmal lévő és meglehetősen régóta működő remetékhez képest jó helyzetbe került, ugyanis Özséb személyében volt papjuk, aki az egyházjogban jártas, tanult ember volt. Özséb ezután sorra járta az országban a nagyobb remeteségeket. Először a Pécs melletti Szent Jakabhegyi remetékhez ment, akik már 1225-től közös életet életek. Elkérte a Bertalan pécsi püspök által készített szabályzatukat. A két monostor ekkor egyesült, amelynek tagjai őt választották meg első tartományfőnökükké. Közösségük égi patrónusává Remete Szent Pált tették meg, s magukat „Első Remete Szent Pál testvéreinek” nevezték. Mivel az első monostor a Szent Kereszt tiszteletére épült, sokáig a „Szent Kereszt testvéreinek” is hívták őket. E két kolostorhoz az idők folyamán egyre több és több kolostor csatlakozott, amelyek a Bertalan-féle szabályzat, majd később az egyes egyházmegyék püspökeinek regulái szerint éltek.
413
Az 1256-os esztergomi zsinaton Özséb már, mint Első Remete Szent Pál rendjének provinciálisa írta alá nevét. 1262-ben néhány társával Rómába ment, hogy a Szentszék jóváhagyását és megerősítését megszerezze a rendalapításhoz. Itt sikerült megszereznie a magyar édesanyától származó Aquinói Szent Tamás pártfogását IV. Orbán pápa előtt. A pápa nem hagyta jóvá az új rendet, mert nem látta biztosítottnak a szükséges anyagi feltételeket, ezért Pál veszprémi püspököt bízta meg a szerzetesrend kolostorainak megvizsgálásával. Pál ezt elvégezve, a pápa felhatalmazása alapján a rend működését jóváhagyta I. Remete Szent Pál Rendje néven. Az általa alapított Szent Kereszt monostorban halt meg, súlyos betegség után. A templom sírboltjában temették el. Boldog Özséb rendjének címerállata - a névadó Remete Szent Pál példájára - a holló, amint a rend nagy patrónusának, Mátyás királynak is. Szobra áll Esztergomban. Nevét viseli az óbudai Boldog Özséb plébánia.
Források Páter Árva Vince: Az Esztergomi Boldog Özséb alapította pálos rend Diós István: A szentek élete ([1]) Esztergomi Boldog Özséb kanonok
Irodalom Gyöngyösi Gergely: I. Remete Szent Pál remete testvéreinek élete (1998. Fráter György Alapítvány)
Budaszentlőrinci pálos kolostor A budaszentlőrinci pálos kolostor Budapest mai II. kerületében, a Szépjuhászné felett állt. A 13. – 14. században pálos szerzetesek telepedtek meg itt, a János-hegy és a Hárs-hegy hágójában, és kolostort létesítettek.
Története A mai Budakeszi út 91–95. sz. teleknél Szent Lőrincnek szentelt kápolnát létesítettek, amelyről 1290es forrás maradt fenn. A kápolnát egy remete gondjaira bízták. A helyet utóbb Budaszentlőrincnek nevezték. 1301 körül kezdték építeni Budaszentlőrincen a Szent Lőrincről elnevezett pálos kolostort, melyet a negyedik prior, Lőrinc, 1308-ban a rend főkolostorává tett, és fennállásáig e minőségében működött. A kolostorhoz fürdőházat is építettek. Károly Róbert király az első jelentős donátorok között volt, csakúgy, mint Henc fia János, aki a környékbeli erdőket a rendnek adományozta. 1381-től a kolostor búcsújáróhellyé vált, miután a rend bőkezű támogatója, Nagy Lajos király itáliai hadjárata nyomán ide hozatták Remete Szent Pál testét, amelyet Budaszentlőrincen temettek újra. Kevesek által ismert tény, hogy a király Remete Szent Pál oltalmába ajánlotta hazánkat, társvédőszentként. A király adományai nyomán további jelentős építkezés kezdődött a területen, mely 1403-ban fejeződött be. A Magyar Pálos Rend tagja volt Bátori vagy Báthory László (cc1420–1484), a név helyesírása a történészek szerint bizonytalan. A szerzetes, hogy munkájának szentelhesse minden idejét, a perjel engedélyével felköltözött a zárda melletti hegyen található, rejtélyes és róla elnevezett Bátoribarlangba, ahol 1437–1457 között lakott, és lefordította a Szentírást. Egészsége megrendülése miatt azonban visszatért a kolostorba, ahol a Szent István oltár előtti kriptában helyezték örök nyugalomra. A későbbiekben a földrajzi névként is használatos Budaszentlőrinc kifejezés lassan a feledés homályába merült, mivel az itteni fényes kolostor és templom, a mohácsi vész után a török pusztítás martaléka lett. A barátok könyvtáruk és ereklyéik egy részét magukkal hurcolva elmenekültek, Budaszentlőrincet a török csapatok felgyújtották, és földig rombolták. Elhurcoltak minden kódexet, eltűnt a magyar Biblia is.
414
1527-ben Remete Szent Pál ereklyéjét Trencsén (Trenčín) várába vitték, ahol egy tűzvész során végképp eggyévált a magyar földdel. A pálos kincstárt Felsőelefántra (Horné Lefantovce), majd a horvátországi Lepoglavára menekítették.
Régészeti feltárás
A kolostor légifotója
A török korban elpusztult épület még a 19. században is romokban állt. 1847-ben kezdett hozzá feltárásához Henszlmann Imre. A munkálatokat 1934-től Garády Sándor folytatta, 1961 és 1985 között pedig Zolnay László vezetésével folyt a feltáró munka. 1985-től Bencze Zoltán vezetésével készült a rommező legutóbbi állagmegóvása. A kolostornak ma már csak az alapfalai láthatók, a századok során a kövek nagy részét felhasználták a környékbeli házak építésekor (néhány faragott követ például ma is látni a Városkút forrásházába beépítve).
Irodalom Budapest lexikon I. (A–K). Főszerk. Berza László. 2., bőv. kiadás. Budapest: Akadémiai. 1993. 272– 273. o. ISBN 963-05-6410-6 Ludwig Emil: Budaszentlőrinc pálos kolostora. Magyar Nemzet Magazin, 2005. december 24., szombat.
415
Magyarország uralkodóinak listája Árpád-házi királyok kora
Lengyelország uralkodóinak listája
Az alábbi táblázat Lengyelország uralkodóinak sorát tartalmazza. A névsor a korai lengyel történelem alakjaihoz nyúlik vissza, majd az első keresztény uralkodó által alapított dinasztia öröklődési sorát kíséri végig. A kora középkori Lengyelország szláv népessége alapvetően két jelentősebb államalakulatot hozott létre. Az egyiket Krakkó környékén az úgynevezett wiślanok (jelentése: Visztula mentiek) hozták létre, míg a másikat Gniezno központtal a polanok (vagyis mezeiek) alkották meg. Ez utóbbiban lépett trónra a később meghatározó Piast-dinasztia, amelynek legjelentősebb tagja I. Mieszko fejedelem lett, aki felvette a kereszténységet, és seregével meghódította a Balti-tenger partját, Sziléziát és KisLengyelországot. Megalapította a független lengyel egyházat, amelynek központját a leigázott Krakkóba helyzte. A dinasztia hatalma töretlen volt egészen 1138-ig, amikor III. Boleszláv úgy döntött, hogy országát felosztja négy gyermeke között. A feldarabolódott birodalom anarchiába süllyedt, legerősebb központja Krakkó vezetésével fennmaradt. Csak 1320-ban sikerült újra egyesíteni a régi területeket, bár Szilézia egy része Csehországhoz került.
416
Időkép
417
Árpád-házi uralkodók leszármazási ága A táblázat az Árpád-házi uralkodók – fejedelmek és királyok – leszármazási ágát mutatja. A lapon csak azokat tüntettük fel, akik valamilyen vezető tisztséget töltöttek be, azaz fejedelmek (vezérek) vagy királyok voltak. Ha valaki nem uralkodott, de feltüntetése az öröklési rend megértése szempontjából nélkülözhetetlennek bizonyult, a nevét dőlt betűvel írtuk. A nevek mellett az uralkodás ideje olvasható, a születési és halálozási időpontokat lásd az uralkodóról szóló szócikkben. római számok: fejedelmek, tisztségük betöltésének sorrendjében arab számok: királyok, uralkodásuk sorrendjében
418
Az Árpád-házi uralkodók leszármazási táblája A magyarok krónikája. Összeállította, szerkesztette és az összefoglaló tanulmányokat írta Glatz Ferenc. Officina Nova, Budapest, 1995, 102. old. nyomán. Jelkulcs: * leány, vastagon szedve az uralkodók: 1000-ig (nagy)fejedelem, 1000-től király
419
Magyar – Lengyel királyok a XI-XIII. században Árpád-ház – Turul-dinasztia (858 – 1301) Portré
Uralkodó
Megjegyzések
Uralkodott
Árpád-házi fejedelmek (Magyar Fejedelemség)
Álmos * 819 körül † 895, Erdőelve
858–895
A magyarok első nagyfejedelme. A hagyomány szerint alattvalói szakrális királygyilkosságot követtek el, mielőtt bejöttek volna a Kárpát-medencébe.
A Piast-dinasztia uralkodói (9. század - 1291) A Piast-dinasztia uralkodói Krakkóban (1291 után)
Piast
9. század
A Piast-dinasztia megalapítója, aki valószínűleg csak a legendákban élt.
Árpád * 845 körül † 907. július eleje, Pozsony
895–907
Álmos fia.
Siemowit
9. század
Piast fia. Történelmi hitelessége neki is kétséges.
907–947
Árpád fia. Fejedelemségének tényét sokan megkérdőjelezik, vagy legalábbis kétségbe vonják, hogy valóban ő lett volna Árpád közvetlen utódja.
Leszek
?-940 k.
Siemowit fia. Valószínűleg mítikus alak.
Zolta * 896 † 949
420
Falicsi *? † 955. augusztus 10., Lech-mező
947–955
Árpád unokája, Jutocsa fia.
Siemomysł
940 k. -964
Taksony * 931 előtt † 971
Géza (keresztségben István) * 949 † 997. február 1., Esztergom
Vajk (utóbb I. István)
955–971
Lestko fia. Története legendákkal itatódott át.
Zolta fia.
971–997
Taksony fia
997–1000
Géza fia, anyja: az erdélyi gyula lánya, Sarolt, megkeresztelkedése után I. István
I. Mieszko * 932 † 992. május 25.
I. Vitéz Boleszláv
964-992
Siemomysł fia. Felvette a kereszténységet, és megteremtette a független Lengyelország alapjait.
992-1025
I. Mieszko fia. Hatalmas területeket hajtott uralma alá. 1024ben felvette a király címet.
1025-1031
I. Boleszláv ifjabb fia. Királyként lépett trónra.
* 967 † 1025. június 17.
Árpád-házi királyok (Magyar Királyság)
I. (Szent) István * 967/969, Esztergom † 1038. augusztus 15., Esztergom
1000/1001– 1038
II. Mieszko Lambert * 990 † 1034. május 10.
421
Bezprym I. (Szent) István * 967/969, Esztergom † 1038. augusztus 15., Esztergom
* 986/987 † 1032 tavasza
1031-1032
I. Boleszláv idősb fia. Lemondott trónjáról Mieszko javára.
1032-1035
Második trónralépése, fejedelemként.
1035-1058
II. Mieszko fia.
1000/1001– 1038 II. Mieszko Lambert (2x)
(Orseolo, Német) Péter * 1011. Velence † 1046/1059. augusztus 30., Székesfehérvár (először)
1038–1041
A velencei dózse fia, I. István unokaöccse. 1041ben a magyar főurak elűzték az országból.
1041–1044
I. István sógora (vagy unokaöccse)
Aba Sámuel * 990 körül, Abaújvár (?) † 1044. (július 5. után), Ménfő
(Orseolo) Péter (másodszor)
I. Megújító Kázmér * 1016. július 25. † 1058. november 28.
1044–1046
422
I. (Fehér v. Katolikus) András * 1013, ? † 1060. (december 6. előtt), Zirc
I. (Bajnok) Béla (vagy Adalbert) * 1016, ? † 1063. szeptember 11., a Rábca vidékén
1046–1060
Taksony dédunokája, I. István unokaöccsének, Vazulnak a fia
1060–1063
I. András öccse
II. Merész Boleszláv
1063–1074
I. András fia. Unokatestvérei, I. Géza és I. László elűzték, többször próbálkozott trónja visszaszerzésével, sikertelenül. 1081ben lemondott trónigényéről, bár ezt követően is volt visszatérési kísérlete.
1074–1077
I. Béla fia.
Salamon * 1052/1053, ? † 1087, Pula közelében (?)
* 1039 † 1081. március 22.
1058-1079
I. Kázmér idősb fia. 1076-tól király.
I. Géza (vagy Magnus) * 1044, Lengyelország † 1077. április 25., ?
423
I. (Szent) László * 1046. június 27., Lengyelország † 1095. július 29., Nyitra
1077–1095
I. Géza öccse
1079-1102
I. Kázmér ifjabb fia.
1102-1106
I. Ulászló idősb fia. Testvérével, Boleszlávval sikerült megdönteni az Ulászló trónjára támadó egyik vajda hatalmát.
* 1043 † 1102. június 4.
Könyves Kálmán * 1074, Székesfehérvár † 1116. február 3., Székesfehérvár
I. Ulászló Herman
1095–1116
I. Géza fia
Zbigniew * 1073 † 1113. július 8. (?)
II. István * 1101, ? † 1131. március 1., ?
1116–1131
* 1108 körül, ? † 1141. február 13., ?
1131–1141
I. Géza unokája, Kálmán Álmos nevű öccsének fia
II. Géza * 1130, Tolna † 1162. május 31., ?
1141–1162
1138-1146
III. Boleszláv legidősb fia. Testvérei elűzték a krakkói trónról.
Kálmán fia
III. Ferdeszájú Boleszláv
II. (Vak) Béla
1106-1138
I. Ulászló ifjabb fia. Halála előtt fiainak négy részre bontotta országát, amelyek közül a Krakkó központú fejedelemséget tette meg vezető hatalommá.
II. Béla fia
* 1085. augusztus 20. † 1138. október 28.
II. Elűzött Ulászló * 1105 † 1159. május 30.
424
III. István * 1147. nyara, ? † 1172. március 4., ?
1162–1172
II. László -
* 1131, ? † 1163. január 14., ?
1162–1163
IV. István * 1133 körül, ? † 1165. április 11., Zimony
1163–1165
II. Géza fia.
II. Géza öccse, ellenkirály bizánci támogatással. A későbbi királyok történetírói sokáig nem vették figyelembe az uralkodók sorszámozásánál. II. Géza öccse, ellenkirály bizánci támogatással. Saját magát III. Istvánnak hívta, nem ismerve el unokaöccse uralmát. A későbbi királyok történetírói viszont sokáig nem vették figyelembe az uralkodók sorszámozásánál, csak utólag nevezték el IV. Istvánnak.
III. Béla * 1148, ? † 1196. április 23., ?
1172–1196
III. István öccse
IV. Göndörhajú Boleszláv
1146-1173
II. Ulászló féltestvére.
1173-1177
III. Boleszláv hatodik fia.
* 1120/1121 † 1173. január 5.
III. Öreg Mieszko * 1126 † 1202. március 13./14.
425
III. Béla * 1148, ? † 1196. április 23., ?
II. Igazságos Kázmér
1172–1196
1196–1204
III. Béla fia
I. Fehér Leszek
1204–1205
Imre fia. Saját korában II. Lászlónak hívták, mivel az 1162-től 1163-ig uralkodó ellenkirályt nem ismerték el.
III. Hosszúlábú Ulászló
III. Mieszko harmadik fia. Első trónralépése.
1206-1210
Második trónralépése Krakkó hercegeként.
1210-1211
II. Ulászló második fia.
* 1161 † 1231. november 3.
I. Fehér Leszek (2x)
II. András * 1176/1177, ? † 1235. szeptember 21., Buda
1202-1206
* 1186 † 1227. november 23.
III. László * 1199/1201, ? † 1205. május 7., Bécs
1194-1202
II. Kázmér harmadik fia. Első trónralépése Krakkó hercegeként.
* 1138 † 1194. május 5.
Imre * 1174, ? † 1204. szeptember 30./november 30., Esztergom
1177-1194
III. Boleszláv legifjabb fia. Felvette a Krakkó hercege címet.
1205–1235
Imre öccse
IV. Görbelábú Mieszko * 1138 † 1211. május 16.
426
I. Fehér Leszek
1211-1227
Harmadik trónralépése, végül meggyilkolták.
1227-1229
Második trónralépése.
1229-1232
I. Leszek öccse. Első trónralépése.
1232-1238
II. Ulászló unokája.
(3x)
III. Hosszúlábú Ulászló
II. András * 1176/1177, ? † 1235. szeptember 21., Buda
1205–1235 Mazóviai Konrád * 1187 † 1247. augusztus 31.
I. Szakállas Henrik * 1163 † 1238. március 19.
427
II. Jámbor Henrik IV. Béla * 1206. november 29., ? † 1270. május 3. Buda
1238-1241
I. Henrik fia.
1229-1232
Második trónralépése.
1243-1279
I. Leszek fia.
1279-1288
I. Konrád unokája.
* 1196 † 1241. április 9.
1235–1270
II. András fia
Mazóviai Konrád (2x)
V. István * 1239 (október 18. előtt), Buda † 1272. augusztus 6., Csepel-sziget
1270–1272
IV. (Kun) László * 1262. augusztusa, ? † 1290. július 10., Körösszeg
1272–1290
IV. Béla fia. Saját korában IV. Istvánnak hívták, mivel az 1163-tól 1165-ig uralkodó ellenkirályt nem ismerték el. V. István fia. Saját korában III. Lászlónak hívták, mivel az 1162-től 1163-ig uralkodó ellenkirályt nem ismerték el.
V. Szemérmes Boleszláv * 1226. június 21. † 1279. december 7.
II. Fekete Leszek * 1241 † 1288. szeptember 30.
428
IV. (Kun) László * 1262. augusztusa, ? † 1290. július 10., Körösszeg
IV. Törvényes Henrik
1272–1290
1290-1296
III. Mieszko ükunokája. I. Przemysł (*1220 VI. 5./1221 VI. 4.; †1257 jún. 4.) poznań-i herceg utószülőtt fia (innen a sorszámneve). 1295-től Lengyerország királya.
1291-1305
Csehország királya is.
* 1258 † 1290. június 23.
II. Przemysł * 1257. október 14. † 1296. február 8.
III. András * 1265 körül, Velence † 1301. január 14., Buda
1288-1290
II. Henrik unokája. III. Fehér Henrik (*1227/1230; †1266 XII. 3.) Boroszló fejedelme volt, ő kimarad a sorszámozásból.
1290–1301
II. András unokája, vele férfiágon kihalt az Árpád-ház
I. Vencel * 1271. szeptember 27. † 1305. június 21.
429
Magyar királynék az Árpád-korban A bizonytalan adatokat (?) jelzi.
Király
Királyné
Házasságkötés ideje
Királyné származása II. (Civakodó) Henrik bajor herceg leánya. (Liudolf-ház)
I. (Szent) István
Gizella
Orseolo Péter
Judit (?)
Aba Sámuel
Sarolta (?)
(?)
I. (Endre) András
Anasztázia
1037 (?)
Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem leánya. (Rurik-ház)
I. Béla
Richeza (Rixa) lengyel hercegnő
1032 (?)
II. Mieszko Lambert lengyel fejedelem leánya (Piast-ház)
Salamon
Judit (Jutta) Zsófia
I. Géza
I. (Szent) László Könyves Kálmán
Szünadéné (Synnadené)
995 1038 előtt
1063 1065 (?) 1074
ismeretlen (Schweinfurti Judit, Albert osztrák herceg nővére?) Géza nagyfejedelem leánya (?) (Árpád-ház)
III. Henrik német-római császár leánya (Száli–Frank-ház) Arnulf belga-limburgi herceg lánya Theodul bizánci előkelő leánya (patríciuslány)
ismeretlen
(?)
ismeretlen
Adelheid
1078
Sváb Rudolf német ellenkirály leánya (Száli-Frank-ház)
Felícia (Buzilla)
1097
Roger szicíliai normann gróf leánya
Eufémia
1112
II. Vlagyimir Monomah kijevi nagyfejedelem leánya (Rurik-ház)
II. István
ismeretlen
II. (Vak) Béla
Ilona
1128
I. Uroš szerb nagyzsupán leánya (Nemanja-ház)
II. Géza
Fruzsina (Eufroszina)
1146
I. (Nagy) Msztyiszlav kijevi nagyfejedelem leánya (Rurik-ház)
III. István
Ágnes
1166
II. (Jasomirgott) Henrik leánya. (Babenberg-ház)
II. László ellenkirály
ismeretlen
(?)
ismeretlen
IV. István ellenkirály
Mária
(?)
I. Mánuel bizánci császár unokahúga Komnénosz-ház
(?)
Anna (Ágnes)
1168
Châtillon Rajnald antiochiai fejedelem leánya
Margit
1186
VII. Lajos francia király leánya. (Capet-ház)
Konstancia
1198
II. Alfonz aragóniai király leánya
III. Béla
Imre
Capuai Robert normann herceg leánya
430
Meráni hercegnő
Gertrúd
1200 (?)
Jolánta
1215
Courtenay-Auxerre-I Péter konstantinápolyi latin császár leánya
Beatrix
1234
I. Aldobrandino anconai őrgróf leánya
IV. Béla
Mária
1220
Laszkarisz Teodor nikaiai császár leánya Laszkarida-ház
V. István
Erzsébet
1254
Szejhán kun fejedelem leánya
IV. (Kun) László
Izabella (Erzsébet)
1277 (?)
I. Károly nápoly-szicíliai király leánya (Anjou-ház)
Fenenna
1290 (?)
Ziemomysl kujáviai fejedelem leánya
II. (Endre) András
III. (Endre) András
Ágnes
1297
I. Albert német király leánya (Habsburg-ház)
Jegyzetek 1. 2. 3.
↑ Sacrum Imperium– VIII. ↑ Magtár ↑ Képes Krónika [fordította: Geréb László, Dümmerth Dezső]
Források Pusztaszeri László: Az élő Árpádok (Változó Világ 17., Budapest, 1997) Magyarország története I-II. (Gondolat Könyvkiadó, 1971.) Magyarország Vereckétől napjainkig I-V. (Franklin-Társulat) Magyarok a Kárpát-medencében (História Könyvek, 1988) ISBN 963 272 204 3 Draskóczy István: A magyar nép története 1526-ig (IKVA Kiadó, 1990) ISBN 963 7760 13 X Magyar életrajzi lexikon (Akadémiai, 1967) ISBN 963 05 3265 4
431
A HÍRSZERZÉS ÉS KÉMKEDÉS A MAGYAR HADVISELÉS SZOLGÁLATÁBAN http://www.titoktan.hu/_raktar/rejtettek/1.II.Az_arpadhazi_kiralyok_kora.htm
II. Az Árpád-házi királyok kora. Az állandó letelepedés, s a végek gyepü rendszerének kialakulása után az ott elhelyezett határőrök szolgálata nem szorítkozott csupán a helyi védelemre, vagy a "Gyepüelve" szemmeltartására, hanem kiterjedt a szomszéd államok határterületére, sőt mélyebbre is, hogy az országot ne érhesse váratlanul az ellenség támadása. Árpádházi királyaink alatt már jól szervezett kémszolgálatnak kellett lennie, amelyre a "maior speculatorum" és a "capitaneus speculatorum" tisztségekből is lehet következtetnünk. A Péter és Aba Sámuel királyok között folyt áldatlan küzdelemben például, már nemcsak a kémkedésnek, hanem a kémelhárításnak jeleire is akadunk (1041). Tudjuk, hogy III. Henrik német császár mindenképpen azon igyekezett, hogy pártfogoltját, az elűzött Pétert, visszaültesse trónjára, s ezen az úton hűbéri viszonyba kényszerítse Magyarországot. A háború bizonyosnak látszott, habár a diplomáciai viszony még nem szakadt meg a két ellenfél között. Aba tehát, télvíz idején, nagy sereget gyűjtött össze az ország nyugati határának közelében, hogy (ha kenyértörésre kerül a dolog) a császárt megelőzve német földre törhessen. Nagyon fontos volt tehát, hogy Henrik ne tudja meg a mozgósítást. Ezért Aba, nagyon helyesen, a rendesnél fokozottabban záratta le a határt, s a hírtovábbításnak akkor is sűrűn alkalmazott közegeit, az utasokat és a kereskedőket nem bocsátotta ki az országból, sőt visszatartotta a császár követeit is. A titoktartás sikerült, mert a döntő pillanatig semmi sem tudódott ki Aba tervéből. Ugyanakkor Aba 1044-ben kellő időre megtudta az ellene újból fegyverkező német császár szándékát. Ezúttal Henrik ellenségeinek bosszúállása világosította őt fel a császár terveiről. A dolog úgy történt, hogy Nitker freisingi püspük testvérei, Bernulf és Machtin, megharagudtak Henrikre, mert nem teljesítette valamely kérésüket. Aba a maga céljaira ügyesen kihasználta a két ember bosszúvágyát. Az ő közvetítésükkel idejekorán megtudta az ellene készülő meglepetést. Annak, hogy a hadjárat mégis Aba bukásával végződött, nem a tájékozatlanság, hanem a ménfői csatában történt árulás volt az oka. Aba tragédiája után, Péter másodszori királysága idején az elégületlen főurak összeesküvést szítottak Péter ellen. De kémek is furakodtak közéjük Buda és Devecser személyében. Ezek még idejekorán elárulták a készülő veszedelmet uruknak, mire Péter részben kivégeztette, részben pedig megvakíttatta az összeesküvőket. III. Henrik császárt az Aba vesztét okozó ménfői csata (1044. július 5.) juttatta hatalma tetőpontjára, de az akkor kivívott nagy sikert nagyobbára lerontotta a Magyarország ellen indított negyedik hadjárata 1051-ben. Mialatt a fősereg temérdek bajjal és veszteséggel Stájerország felől jövet Székesfehérvárra tartott, Gebhardt püspök a Dunán vezette lefelé a német hajóhadat. A püspök utasítást kért a császártól a hajóhad számára, ámde ezt a levelét I. András királyunk ügyes kémei elfogták és urukhoz juttatták. András ekkor a császár nevében választ hamisíttatott, amelyben Henrik azt parancsolta Gebhardtnak, hogy szedje fel a horgonyt és forduljon vissza a hajókkal, mert a Németországban időközben kitört súlyos zavarok miatt, a fősereg is kénytelen visszavonulni. A püspök, nem kételkedve a parancs hiteles voltában, rögtön hazafelé indult. 1068-ból már névszerint is ismerünk egy szemfüles magyar kémet, Fancsikát, aki a Géza és László herceggel együtt a kunok ellen indult Salamon királynak tett kitűnő szolgálatot. Ugyanis a királyi sereg, a hiányos felderítés következtében, Doboka táján állapodott meg abban a téves hitben, hogy ott majd elállhatja az Erdélyből nagy zsákmánnyal kivonuló kunok útját. De az ellenség megtudta a király szándékát s a Nagy-Szamos völgyéből a Sajó völgyébe csapva át, már-már kisiklott a magyarok körme közül. Azonban Fancsika ügyesen kikémlelte és hírül hozta az ellenség váratlan irányváltoztatását, úgyhogy a királyi sereg gyorsított menettel még utolérhette és Cserhalom táján meg is verhette a kunokat. A magyarok sikerét az a körülmény is előmozdította, hogy Osul, a kunok vezére,
432
biztonságban hitte magát, az utolsó napokban teljesen elhanyagolta a hírszerzést, s így mit sem tudott a királyi sereg közeledéséről. Arra is volt eset, hogy fogságba jutott magyarok juttattak híreket honfitársaikhoz. Ilyen híradó lehetett az a Belgrádban raboskodó, ismeretlen nevű magyar leány is, aki 1071-ben az ostrom harmadik havában, azzal idézte elő a magyarok javára a döntést, hogy felgyújtott egy házat, melyről a nagy szélvész továbbhordta a tüzet, úgyhogy Belgrád nagy része elhamvadt. A magyarok az ebből támadt zűrzavart felhasználva elfoglalták a várost, s megadásra kényszerítették a várba húzódott Niketas görög vezért is. A Salamon király és Géza herceg között kitört, s 1074-ben polgárháborúval végződött szakadás alatt az olasz származású szekszárdi apát (Vilmos) teljesített Géza pártján kémszolgálatot. Kihallgatta Salamon király és Vid ispán bizalmas beszélgetését, amidőn elhatározták, hogy bármi úton-módon elteszik Gézát láb alól. Vilmos apát rögtön lóra kapott és élőszóval értesítette a herceget az őt fenyegető halálos veszedelemről. Kálmán királyunk 1099-i hadjáratában olyan vereség érte a magyarokat Przemysl közelében, egy náluknál jóval gyöngébb kun sereg részéről, aminőre az augsburgi veszedelem óta nem volt példa. Őseink biztosító- és kémszolgálata ezúttal is csődöt mondott. Csakis így volt lehetséges, hogy Bonjak kun vezér a csata előtti éjjelen egészen a magyar tábor közelébe lopódzhatott. Ott elkezdett farkas módjára üvölteni, mire a távolból sok farkas felelt. A magyar táborban pedig senkinek se jutott eszébe, hogy meggyőződjék róla, vajon csakugyan farkas avagy valami kém jár-e a közelben? Ellenben annál jobban működtek Kálmán király kémei a közötte és Álmos herceg között kitört áldatlan viszálykodásban, amikor a herceg legbizalmasabb környezetébe is befurakodtak (1108). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magyar ember, hacsak nem valami polgárháborúról van szó, nehezen hajlott reá, hogy a maga fajtájának megrontására törjön. De hellyel-közzel ilyen áruló is akadt, mint például az a Solt nevű magyar, akit gaztettei miatt száműztek az országból. Az eset úgy történt, hogy II. István királyunk 1116-ban meghívta találkozóra I. Wladislaw cseh herceget, hogy megújítsa vele a korábbi szövetséget. Mindkét uralkodó nagy sereggel, de békés szándékkal jelent meg az Olsava-folyónál. Azonban a békés egyezkedés meghiúsult, mert Solt mindenféle koholt hírrel, támadásra bujtotta fel a cseh herceget. Az ennek következtében május 13-án vívott csata a készületlen magyarok súlyos vereségével végződött. Az áruló Solt ép bőrrel menekült a viadalból. Kálmán király egy alkalommal hűtlenségen kapta, s ezért el is űzte magától második feleségét, az orosz Euphemiát. Nem is ismerte el a magáénak ettől az asszonytól született Borics nevű fiát. Ez a Borics sokáig szerepelt állandó trónkövetelőként, s bár célját nem érhette el, éppen elegendő galibát okozott. Így például 1146-ban is, amidőn II. Konrád német császártól és Jasomirgott Henrik bajor hercegtől kapott segítséggel tört Magyarországra. Ezúttal német kémek is voltak II. Géza király szolgálatában. Egyiküket Gunzelnek hívták. Ezek a németek a maguk földjén feltűnés nélkül mozoghattak, nagyon megbízható híreket hoztak, s többek között ők fürkészték ki azt is, hogy a német hadak még nincsenek együtt, s így itt a kedvező alkalom az őket megelőző támadásra. Tudjuk, hogy ennek a hadjáratnak csattanója a mieink királyhidai győzelme volt 1146. szeptember 11-én. A nyughatatlan Borics 1147-ben VII. Lajos francia királyhoz csatlakozott, aki akkor nagy keresztes hadat vezetett Magyarországon keresztül. Borics azt képzelte, hogyha bejut az országba, mindenki tüstént hozzá csatlakozik. Valószínűleg okozott is volna zűrzavart, ha egy Győrke nevű magyar kém nem értesíti II. Géza királyt Borics hollétéről és szándékáról. A francia király, bár Géza minden sürgetésére se adta ki pártfogoltját, nem engedte, hogy az izgága ember valami felfordulást csinálhasson. Belgrád 1165-i ostromakor akadtak a várőrségben árulók, akik Manuel görög császárt nyílra tűzött cédulákon értesítették a vár és a védőcsapat helyzetéről. Ugyancsak a Manuel ellen vívott háborúk során, az úgynevezett "nyelvfogás"-nak igen régi módszerére is találunk példát, 1167-ből. Tudniillik Andronikos görög fővezér, Zimony megszállása után, egy elfogott magyar harcost vallatott ki, s állítólag pontosan megtudta tőle, hogy mekkora a magyar sereg, s kik a vezérei. Az Imre király és testvéröccse, András herceg között dúló testvérharcban, Boleszló váci püspök volt a herceg egyik kémje. Ő közvetítette a levelezést András és párthívei között s a lázadás céljaira összegyűjtött pénzt a váci székesegyház sekrestyéjében tartogatta, míg csak 1199 március 10-én ki nem pattant a dolog. De még egy félévnek kellett eltelnie, amíg a király megtudta, hogy a herceg legfőbb támasza és egyúttal hírhordója maga a nádor volt, akire addig senki se gyanakodott.
433
A felderítés hiányának, s a megbízhatatlan vezető árulásának újabb jellemző példájával találkozunk II. András királyunknak 1217-i keresztes hadjáratában. December végén történt ugyanis az a vakmerő kísérlet, hogy egy 500 főnyi magyar csapat a Libanon és az Antilibanon között, a Jordán forrásvidékéig tört előre. De az ottani vad hegylakók kémeik útján jól értesültek a vigyázatlan magyar csapat közeledéséről. Ennélfogva alkalmas helyen rajtaütöttek és szét is ugrasztották. Az ismeretlen vidéken tévelygő menekülők szorultságukban bennszülött vezetőt fogadtak; de ez ahelyett, hogy helyes útra terelte volna, egy félreeső völgyben valóságos csapdába vitte őket, ahol elhullottak a mindenfelől előrontó hegyilakók nyílzáporában. Az ilyen meggondolatlan próbálkozással szemben a mongolok 1241-i borzalmas támadása valóságos iskolapéldája a legügyesebb kémkedésen és felderítésen alapuló középkori hadviselésnek. Mivel a mongoloknak térképeik nem voltak, Magyarországnak több irányból egyszerre történt megtámadása csakis a helyszínnek és az ország állapotának megbízható kikémlelése alapján volt lehetséges. Bármilyen kiváló volt is a mongolok tájékozódó képessége, magábanvéve még nem lett volna elegendő a kitűnően kigondolt hadműveleti terv sikeres végrehajtására. Azt, hogy miként kémlelték ki jóelőre az országot, természetesen nem tudjuk. Bizonyára olyan kémeik voltak, akinek nálunk tartózkodása és ide-odajárkálása nem keltett feltűnést. Dolgukat mindenesetre az is megkönnyítette, hogy a mongol támadás lehetőségében az ország legnagyobb része nem hitt. A magyarok később, amikor már körmükre égett a veszedelem, a kunokra gyanakodtak, azt állítván, hogy ők a mongolok kémei. A Kuthennel beköltözöttek azonban aligha lehettek, mert az ő befogadásuk idején már régen készen kellett lennie az egész hadműveleti tervnek. Az ország kikémlelésének tehát korábban kellett történnie. A magyar történelemből már jól ismert Julián, Domonkos-rendi barát, 1236-ban eljutott az őshazába, de mint a következmények igazolták, teljesen megbízható híreket hozott a Kelet- és KözépEurópát fenyegető mongol veszedelemről. De az volt a nagy baj, hogy közléseit legtöbben rémlátásnak mondották, mert nem akartak hinni a mongol támadás lehetőségében. Ezért azután senkinek se jutott eszébe, hogy jó volna kémeket küldeni Oroszországba, akik az ellenség jövetelét idejekorán hírül adhatták volna. Azok a menekülők, akiknek szavát végre elhitték, úgyszólván a hátukon hozták a mongolokat. Felkészülésre akkor már nem volt idő. Tudunk ugyan róla, hogy II. Móric a mongolok ügyes kikémlelésével nagy szolgálatot tett a királynak, de ezzel már nem lehetett jóvátenni mindazt, amit addig elmulasztottak. A magyar részről megnyilvánult gondatlanságnak csattanós bizonyítéka az a körülmény is, hogy bár egy, a muhi csata előestéjén átszökött orosz fogoly elárulta Batu khán küszöbön álló támadását, annak elhárításáról mégse gondoskodtak úgy, ahogyan a válságos helyzet követelte volna. 1263 őszén megint kezdettek mozgolódni a mongolok. Kémeik újból itt jártak nálunk, s követeik szövetségre akarták bírni IV. Béla királyt. Ezúttal azonban nem támadt semmi nagyobb baj. A mongoljárás után visszafogadott kunok már az 1260. július 12-én vívott kroissenbrunni csatában is jó szolgálatot tettek, mint kémek és felderítők, s azután is nagyon ügyeseknek mutatkoztak ezen a téren. Óvatosságukra mutat az a szokásuk is, hogy mihelyt megkapták az első hírt az ellenség hollétéről, máris csatarendbe állították csapataikat. 1265-ben megint polgárháború volt Magyarországon. Ezúttal IV. Béla állott szembe fiával, István kiskirállyal. Kémek most is szép számmal voltak mindkét párton. A krónika feljegyezte, hogy II. Máté az öreg király kémeit elfogta. A kiskirály egyik kéme a Nádasd-nembeli Imre volt, aki "vakmerő bátorsággal" közvetítette a híreket István és fogságban levő felesége, Erzsébet között. Az 1278. augusztus 26-i dürnkruti csatában ismét fontos szerep jutott a kunoknak. Ők kémlelték ki a leendő csatateret és helyesen állapították meg, hogy az mindenütt járható, s a Weidenbach se számottevő akadály. Ugyancsak a dürnkruti csata előtt, a Soóvári Soós-család őse, Baksa-nembeli I. György, sikerült kémlelő portyázást hajtott végre, s ez alkalommal három csehet is elfogott.
434
Irodalom Almási Tibor: A tizenharmadik század története. Pannonica kiadó, Budapest. 2000. Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában. Budapest, Panoráma. (1977). Királyok könyve. Szerk.: Gáspár Zsuzsa, Horváth Jenő. Bp. Officina Nova Kiadó – Magyar Könyvklub, 1997.
Kristó Gyula - Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók. IPM Könyvtár, Budapest, 1988.
Kristó
Gyula: A Pannonica Kiadó. 1999.
tizenegyedik
század
története.
Magyar
Századok.
Budapest.
Makk Ferenc: A tizenkettedik század története, Pannonica Kiadó, 2000. Nógrády Árpád–Pálffy Géza–Velkey Ferenc: Magyar uralkodók. Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft. Debrecen, 2006. Thuróczy János: A magyarok krónikája, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980, ISBN 963072250X
Vég Gábor: Magyarország királyai és királynői. Budapest: Maecenas. 1990
Hivatkozások Glatz Ferenc (Csepel, 1941. április 2.) Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 1996 és 2002 között elnöke. Az újkori európai művelődéstörténet és a történeti segédtudományok neves tudósa. 1989 és 1990 között művelődési miniszter. 1990 és 1996 között, valamint 2002-től az MTA Történettudományi Intézet igazgatója. Györffy György (Szucság, 1917. augusztus 26. – Budapest, 2000. december 19.) Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Kristó Gyula (Orosháza, 1939. július 11. – Szeged, 2004. január 24.) történész, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1998). Kutatási területe: középkori (9-15. századi) magyar történelem. Történeti segédtudományok. Makk Ferenc (Baja, 1940. december 1.) történész, bizantinológus, klasszika-filológus, a Szegedi Tudományegyetem professor emeritusa.
435
