Lord Garcon
Láthatatlanok II. Családi harcok
1. fejezet
Egy kispárna repült keresztül a szobán, egyenesen a hangosan berregő ébresztőóra felé, amely a következő pillanatban hangos csattanással vágódott a falnak és két panaszos nyiffanás után elhallgatott. Julien felemelte a fejét, de azonnal vissza is húzta, mivel a redőny résein beáradó napfény bántotta a szemét. Semmi kedve nem volt felkelni, bár tudta, hogy nem tudja elkerülni, legfeljebb még tíz percet tölthet el így félig ébren, álmodozva és lustán pislogva, aztán Armand lehúzza róla a takarót. Julien összeráncolta a homlokát. Talán jobb lenne felkelni, mielőtt megismétlődik az a múltkori kínos eset. Akkor ugyan megmondta Armandnak, hogy nem illik egy ekkora fiúról csak úgy lehúzni a takarót, mert ebben a korban az embernek már van takargatnivalója, különösen reggelenként és úgy tűnt, meg is értette, de ki tudja. Julien lerúgta magáról a takarót, felkelt és az ablakhoz ment. Félrehúzta a függönyt és kibámult a kertre. Legalább lenne rossz idő, gondolta, könnyebben elviselné a gondolatot, hogy iskolába kell mennie. Kiballagott a fürdőszobába és meglepve tapasztalta, hogy Armandnak nyoma sincs, pedig hétfő reggelenként azért otthon szokott lenni. A konyhában sem találta a szokásos cetlit, amin apja üzenetet szokott hagyni. Julien magára zárta a fürdőszobaajtót, nem egyszer fordult már elő, hogy rányitottak, leginkább apjának aktuális barátnői, akiket vagy nem zavart a látvány, egyik-másik annyira másnapos volt, hogy talán észre sem vette vagy vihogva kért elnézést és kihátrált. Levette a pizsamáját, a mosógépre dobta és bemászott
7
a kádba. Megmosta a haját, jó alaposan megfürdött, mert jól akart kinézni, bár nem tudta volna megmondani, kinek akar tetszeni, talán csak az első nap miatt, amikor nem árt, ha az ember a legjobb oldalát mutatja. Szárítkozás közben elgondolkodott azon, vajon mi lehet olyan fontos Armandnak, hogy az első napon sem képes arra, hogy elkísérje az iskolába, inkább korán reggel lelép valahová és gyaníthatóan csak este kerül elő, majd meglepve közli, hogy nem is tudott arról, miért lett volna fontos ez a nap. Julien vállat vont, Armand már csak ilyen, tavaly az évzáróra sem érkezett meg idejében, így Julien volt az egyetlen, aki virágcsokor nélkül állt a többiek között, kissé sértődötten és némiképp szégyenkezve. Az ünnepség után sem szólt és Armand nem vette észre, hogy hibázott. Általában nem vette észre, ha hibázott. Ha Julien nem lett volna ennyire béketűrő és elnéző vele szemben, sokszor veszekedtek volna. De Julien tűrt, mert nem tehetett mást, elfogadta, hogy a sors egy ilyen apával áldotta meg. Nem mintha Armand olyan rossz apa lett volna, inkább csak… Julien sokat gondolkodott, de nem talált rá megfelelő szót. Nemtörődöm? Lusta? Nem akart igazságtalan lenni vele szemben, lévén ő volt az egyetlen ember, aki törődött vele, rajta kívül senkije nem volt, se nagynéni, se nagybácsi, se nagyszülők, legfeljebb Armand barátai és barátnői, de ők nem jöhettek komolyan számításba. Persze a barátnők között is volt olyan, akivel Julien el tudta volna képzelni az életet, ott volt például Juliette, akit apja dobott vagy három éve. Juliette szép volt, legalábbis akkor Julien azt gondolta, hogy nála szebb lány talán nem is létezik. Nagyon kedves volt vele, olyan volt számára, mint a nővére vagy talán az anyja. Julien nem ismerte az anyját, pontosabban csak valami homályos emlékfoszlányai maradtak egy árnyékról, egy érintésről, egy hangról, amelyhez mindig olyan jóleső érzés társult. Julien egy éves sem volt, amikor anyja eltűnt. Pontosan tudta, mi történt, de nem teljesen fogta fel. Apja elmondása szerint anyja megszökött az egyik barátjával, otthagyta őket és nem érdekelte, mi van velük. Soha nem jelentkezett és nem is tudatta semmilyen módon, mi van vele. Julien úgy érezte, emiatt haragudnia kellene anyjára, de valamiért nem volt rá képes. Talán ha Armand a világ legjobb apja lett volna, érzett volna némi haragot
8
azért, amiért egy ilyen embert képes volt elhagyni, de a dolgok jelenlegi állása szerint valahol megértette, különben is olyan furcsa érzés volt arra gondolni, hogy utálja azt az embert, akinek az életét köszönheti. Julien a konyhába ment, hogy csináljon magának valami szendvicset. Szerencsére elég korán önellátó lett, főzni is megtanult és ha nem is volt képes komplett családi vacsorákat összehozni, nem esett kétségbe, ha Armand napokra eltűnt. Most a sajtos-szalámis szendvics mellett döntött. Apja rendszerint mogyoróvajas szendvicset evett, de Julien undorodott tőle, nem csak az íze miatt, hanem azért is, mert olyan amerikai dolognak tartotta. Nem sietett, még bőven volt ideje, az iskola amúgy is csak két megállónyira volt. A szendvics majszolgatása közben gondolatai visszatértek apja barátnőihez. Valamiért mindig többen voltak, néha tudtak egymásról, néha nem, vagy csak utólag ismerték meg egymást, ilyenkor általában óriási veszekedések közepette szakítottak. Így ment el Juliette is, pedig Julien nagyon szerette őt. A lány mesélt neki, megcsinálta a reggelit, ápolta, ha beteg volt, egyszóval olyan volt, mint amilyennek egy anyának lennie kellett volna, de sajnos Armand rá sem tudott vigyázni. Vagy ott volt Bebe, akinek valódi nevét Julien nemhogy kimondani, de megjegyezni sem tudta. Bebe Nigériából jött és egyetemre járt, orvosnak tanult, derékig érő fonott haja volt és állandóan mosolygott. Julien szerint Armand nagyon jól járt volna Bebével, aki egyszer azt mondta neki, hogy talán össze fognak házasodni, de ebből sem lett semmi, Bebe az egyetem végén inkább hazament Nigériába, hogy segíthessen a szegényeken. Ez mindenképpen tiszteletre méltó dolog volt, de Julien azért nagyon sajnálta. Amikor egyszer megkérdezte Armandot, miért tűnik el mellőle mindenki, apja csak vállat vont és azt mondta, nem illettek össze, amit a fiú nem hitt el és magában azt gondolta, mindenért apja a hibás, hiszen nem lehet, hogy az összes lány, akivel megismerkedett, alkalmatlan lett volna arra, hogy házasság legyen a dologból. Julien nagyon remélte, hogy az első nap rövid lesz, semmi kedve nem volt az egész napot odabent tölteni. Igaz, itthon sem várta semmiféle feladat vagy akár szórakozás, de inkább itthon ült, mint az iskolapadban. Nem szerette az iskolát és úgy érezte, nem is fogja. Mindenhol azt várták tőle, hogy vegyen részt az
9
osztály életében, vállaljon feladatokat, legyen a közösség aktív tagja és ez egyáltalán nem volt kedvére. Nem szerzett barátokat sem, bár néhány fiúval jóban volt, beszélgettek a szünetekben, néha elmentek moziba, mégsem mondhatta őket barátainak, egyszerűen csak haverok voltak. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót és elindult. A megálló majdnem a házuk előtt volt, alig kellett gyalogolnia, ráadásul a busz is szinte azonnal megérkezett. A két megállót állva tette meg, nem szokott leülni a buszon, egyszerűbb volt így. Gondolkodni, álmodozni így is tudott, most éppen Kerimről. Az algériai fiú Julien legjobb barátja volt, három éve ismerték egymást, amióta Kerim a környékre költözött. Szinte semmiben sem hasonlítottak egymáshoz, Julien visszahúzódó volt és társaságkerülő, Kerim viszont imádta, ha a középpontban lehet. Julien gyáva volt, még ha ezt nem is ismerte be magának, Kerim bármit kipróbált, ami eszébe jutott, nem egyszer okozva magának bajt ezzel. Mindennek ellenére remekül megértették egymást. Kerim annak ellenére kitartott barátja mellett, hogy tisztában volt vele, Julien a fiúkat szereti. Ezt nyáron tudta meg, amikor ott aludt náluk és Julien az egész napi szemmel látható feszengés után az éjszaka közepén felkeltette, hogy elmondja neki a titkot és megkérje, járjanak együtt. Kerim először megdöbbent, majd rendkívül udvariasan elmagyarázta, hogy ezt a kérést nem tudja teljesíteni, mivel ő a lányokat kedveli, de ez a barátságukon semmit nem változtat. Julien ekkor sírva fakadt és csak akkor vigasztalódott meg, amikor Kerim átmászott hozzá az ágyba és magához ölelte. Ettől kezdve Julien reménykedett, hogy Kerim szintén érez iránta valamit, de folyamatosan csalódnia kellett. A reményt azonban soha nem adta fel és rendszeresen ábrándozott a fonott hajú barna fiúról, mint most is. Elképzelte, hogy együtt kirándulnak a hegyekben, kergetőznek, fára másznak (bár Julien soha nem tett ilyesmit), majd leheverednek a hegyoldalon és egymáshoz bújnak, ő átöleli Kerimet és… valaki átkarolta a nyakát. Kissé ijedten nézett fel. – Újabb ábránd a szép szőke hercegről? – vigyorgott Kerim. Julien összerezzent. – Halkabban, te hülye, a végén még meghallják. – Jól van, nem hallja senki, nem vagyok hülye. Csak éppen kilométerekről látszik, hogy valami
10