Kitekintő KÖNNYŰ KERESZTÉNY ZENE - I. RÉSZ

Kitekintő

KÖNNYŰ KERESZTÉNY ZENE - I. RÉSZ Mottó: ”Az egyházzene tükröt tart elénk, az a kérdés, hogy bele merünk-e nézni.” (Karasszon Dezső)

Régebben – jazz-zenész koromban – barátaimmal gúnyosan nevettünk a könnyed, érzelgős, szentimentális amerikai („hollywoodi”) dalokon, de jó pénzért, persze, elvállaltuk a szakmailag limonádénak és „cikinek” mondható melódiák „lekísérését”. Aztán alig vártuk, hogy vége legyen az ilyen komolytalan, méltatlan fellépéseknek („hakniknak”), s a gázsinkat felvéve gyorsan elfelejtettük az estét… Ezek után mit mondhatunk, ha ma azt halljuk, hogy ugyanazok az édeskés, érzelmes dallamocskák köszönnek ismét vissza, csak vallásos köntösben? A hazai keresztény könnyűzene (a dicsőítő csoportok) egyik jeles személyisége így nyilatkozott erről: „Ez a zene [a keresztény popzene] önmagában nem minden esetben képvisel maradandó értéket, legfőbb erénye, hogy az örökkévalóságnak szól, amennyiben képes megérinteni az emberek lelkét, szívét.” „Nem képvisel maradandó értéket”, de „az örökkévalóságnak szól”? Furcsa és különös párosítás… De hogyan jutottunk idáig? Úgy hiszem érdemes elgondolkodnunk közösen ezen a kérdésen. „Dicsőséget emberektől nem nyerek” Amikor úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt először találkoztam ezzel a kijelentéssel, megdöbbentem. „Hogy lehet ilyet mondani?” – csattantam fel akkor értetlenül, mert addigi életem során én vagy másokat dicsőítettem („sztárokat majmoltam”), vagy a magam dicsőségét kerestem. Évekkel később aztán jobban megismertem azt a Valakit, aki ezt kinyilatkoztatta, s rá kellett jönnöm, hogy „az ember szíve bálványgyár” (Kálvin). Ezért is folytatódhat így a fenti gondolatmenet: „Mi módon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?” Az önző emberi szív tehát: bálványgyár, sztárgyár, álomgyár… Erősen manipulált (kül)világunk is e „gyáraktól” fertőződik, és sok esetben a dicsőítő énekek szintén ezek hatására torzulnak el, illetve válnak könnyűvé. Konkrétan mire gondolok? Például az öndicsőítésre, amelyet sokszor vallásos mázzal leöntve árulnak, valamint a giccses zenei hamisítványokra, amelyekben – a valódi érzelmek és a természetes szépség helyett – az álmodozó, szirupos érzelmeskedés, a mesterkéltség játssza a főszerepet, és ahol a szeretet és az igazság szétválasztása folyik. Mindezeket a becsapásokat a mai zenei világban lépten-nyomon tetten érhetjük. De vigyáznunk kell, mert a mélységes, „tiszta forrású” dallamok is könnyűvé válhatnak, ha nem a megfelelő lelkülettel, zeneiséggel énekeljük őket. Ezért nagyon fontos keresnünk a tiszta Isten-dicsőítés eredetét és célját. „Menjetek be az ő kapuin hálaadással” Az emberek „nem ápolják szívükben a hálát” – olvasom egy régi könyv megsárgult lapjain. Úgy látszik hát, a hálaadásból az elmúlt korokban is hiány volt, pedig a valódi örömteli dicsőítésnek – ahogy ezt később is láthatjuk majd – ez a legfőbb forrása. Hogyan is fejezte ezt ki egy, a gondok és súlyos feladatok sokaságával együtt élő ember, Mózes a 90. zsoltárban: „Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vígadjunk minden mi időnkben.” 23

Kegyelem, megelégítés, megelégedés, örvendezés. Hát igen! Ezeken a fogalmakon is el lehet(ne) merengeni… Ha volna rá időnk a munka, az internetezés, a facebook és egyéb elfoglaltságaink mellett. Tanulnunk kell tehát azt, hogy az életben – bármely élethelyzetben, amelyben vagyunk – meg tudjuk látni a kegyelmet, az irgalmat, a gondviselő szeretetet. Az igazi öröm és megelégedettség így tud megszületni bennünk, mert a dicsőítés, az örömteli ének, „a magasztalás feltétele az, hogy már magát az életet is öröm tárgyaként éli meg az ember… Élet és magasztalás kölcsönösen hatnak egymásra: ahol elfelejtik a magasztalás nyelvét, ott az örömöket sem élik át…” (Kis Médea: Istendicsőítés énekkel és élettel. Kálvin Kiadó, Budapest, 2012, 36. o.) „Teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből” „Félszívvel semmit ne csinálj! Félmunkát ne végezz!” – halljuk a feddő, de mégis bátorító jó tanácsokat idősebb emberek ajkairól családban, munkahelyen. Ha visszatekintek a könnyűzenében eltöltött éveimre, eszembe jut, hogy milyen nagy odaadással gyakoroltunk, próbáltunk a különböző stílusú (pop, rock, funky, soul stb.) zenekarokkal. Volt olyan, hogy egy évig készültünk egyetlen fellépésre. A kérdés ezek után a következő: Ha a múltban teljes szívvel tudtam keresni saját sikereimet, akkor az Önmagát értem feláldozó Istent most csak félszívvel dicsőítsem, szolgáljam? A válasz: „Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből… és a te felebarátodat, mint magadat.” Isten dicsőítése élettel és énekkel – A válaszadás „A hit felismeri Isten szépségét, és válaszol e szépségre.” (Rudolf Bohren) Ez az, amiről Dávid olyan megindítóan beszél a 27. zsoltárban: „Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét, és gyönyörködhessem az ő templomában.” Isten tehát bemutatkozik, szól, cselekszik az életünkben, mi pedig válaszolunk az ő szavára, cselekedetére, alkotására, szépségére. Válaszolunk, élettel és énekkel. Viszont a méltó válaszadást egy életen át tanulnunk kell. „Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.” (Zsolt 16,11) A kérdés persze az, hogy tényleg ismerjük-e az „ egyedül igaz Istent” és valóban Őneki adunk -e dicsőséget? „Örüljetek az Úrban… dicsérjétek az Urat… énekeljetek Istennek!” A dicsőítésben nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy „Őreá nézve, Őáltala, Őróla, illetve Őneki” énekeljünk. Ez utóbbiak nélkül nem is beszélhetünk valódi Isten-dicsőítésről, csak esetleg dalolászásról vagy jópofa örömködésről. Ugye, érezzük óriási felelősségünket, s azt is, hogy mekkora súlya van annak, hogy a porszem ember alkotó módon jelenítheti meg a hangok világában a Teremtő Isten végtelen hatalmát, szeretetét?! Ez a tudat, persze, nem kell, hogy megbénítson bennünket. Sőt, inkább teljes szívbéli odaadásra, őszinteségre, és nem utolsó sorban igényességre kell, hogy sarkalljon mindnyájunkat. (Természetesen a minőségi ebben az esetben nem rideg „profizmust” jelent, hanem hitből jövő igényességet.) Tehát jót és jól kell csinálni! „Szigorúan ki kell küszöbölni minden selejtest, hazugot” (Kodály), mert ha egy dicsőítő (pop)zene „nem képvisel értéket” (ahogyan azt cikkünk elején egy keresztény könnyűzenész megvallotta), akkor az a zene a Tökéletesről és a Szentről „farag hamis képet”. Arról az Istenről, Aki a Tízparancsolatban kőbe véste, hogy az Ő nevét ne vegyük fel hiába. Nagyon fájdalmas következményekkel járhat ebben az esetben is, ha nem vesszük komolyan Isten szavát, ha saját ízlésünk, akaratunk, kívánságunk szerint járunk el, hiszen „aki igénytelen zenével akar behívni a 24

templomba bárkit is, az már a nulladik lépésben hazudott az illetőnek”. (Berkesi Sándor) Természetesen nagyon sokan lelkesen, őszinte szívvel − esetleg tudatlanságból − „evangelizálnak” könnyed stílusban. Ám a végeredményen sajnos ez nem változtat. Ne higgyük tehát azt, hogy „Isten dicséretére jó minden, amiben egy kis erőlködő jóakarat van”. (Szúdy Nándor) S ha az előzőeket már végiggondoltuk, akkor jön a következő dilemma: A gyakorlatban hogyan tudjuk őszintén és méltóképpen kifejezni énekkel, zenével – „mint bánkódók, de mindig örvendezők” – a bennünk lévő bánatot, és az azt legyőző reményt, „a teljes örömöt”? Erre a kérdésre cikksorozatunk következő részében keressük a választ. Addig is jól „megrostált” zenéket kívánok! Ferge Béla, zenetanár www.kreativzeneimuhely.hu

25

Kitekintő

KÖNNYŰ KERESZTÉNY ZENE? - II. RÉSZ Mottó: ”Az egyházzene tükröt tart elénk, az a kérdés, hogy bele merünk-e nézni.” (Karasszon Dezső) Egy ismerősöm autójában és lakásában többször hallottam különböző könnyűzenéket szólni. Egyik alkalommal valamiért meglátogattam az otthonában. Ő takarítás közben éppen zenét hallgatott. A monoton ritmusú, sablonos popzene úgy ömlött a hangszóróból, mintha valamelyik rádióadót hallgatta volna. Az egymást követő dalok mindegyike túláradó, csöpögős zenei közhelynek tűnt. A szövegről teljesen elterelte a figyelmet az ömlengő, érzelgős melódia. Ehhez a figyelemeltereléshez hozzájárultak a különböző hangszínek, a digitális effektusok stb. „Melyik rádiót hallgatod?” – kérdeztem ismerősömtől, mert már nagyon zavart az állandó háttérzaj. Ő sértett hangon válaszolt: „Ez nem rádió, hanem dicsőítő ének! Én nem hallgatom az igénytelen rádiós zenéket. Nálam egész nap csak keresztény zenék szólnak!” Szomorúan néztem felháborodott arcára, és halkan így válaszoltam: „Bocsánat, de én zenészként nem éreztem semmi különbséget. Számomra olyanok voltak ezek a dalok, mint a divatos slágerecskék.” „Pedig ezek igazi, vidám dicsőítő énekek! ” – szólalt meg büszkén és feldobódva ismerősöm… Úgy hiszem, e történet is jól szemlélteti, mennyire becsaphatóak vagyunk a muzsika világában. Főként akkor, ha Isten szavát, „az evangéliumi esztétikát” félretéve a saját ízlésünk, akaratunk, kívánságunk szerint járunk el, és vizsgálódás nélkül követjük az aktuális trendet, a mai (keresztény) zenei divatot. Persze, ha a fentieket már végiggondoltuk, jön a következő dilemma: a gyakorlatban akkor hogyan tudjuk őszintén és méltóképpen kifejezni énekkel, zenével a valódi örömhírt, „a teljes örömöt”? Kodály Zoltán így válaszol: „Erre… tanítani kell az emberiséget, mert magától nem jut el odáig.”

„Akiket megtanítottak az Úr énekeire, és mindnyájan képzettek voltak” Nem véletlen, hogy az ószövetségi hívő nép körében a zenei nevelésre nagy hangsúlyt fektettek. Gondolhatunk itt a léviták igényes zenei szolgálatára, „akiket megtanítottak az ÚR énekeire, és mindnyájan képzettek voltak”, valamint a prófétaiskolákban folyó zeneoktatásra. Tehát a muzsikát, az éneklést tanulnunk és tanítanunk kell. Az utóbbit még inkább, mert tudjuk, hogy a posztmodern (zene)fogyasztói társadalomban az emberek többsége szinte egyáltalán nem énekel, nem zenél. (A zenei kreativitás hiányáról később még részletesebben szólunk. Addig is szeretettel hívunk és várunk mindenkit zenei műhelyünkbe: www.kreativzeneimuhely.hu) Üres tankkal vagy kormány nélkül? Persze ne úgy okítsunk, és ne úgy adjunk „példát”, ahogyan azt sokszor, sok helyen megtapasztalhatjuk: „… amennyiben sikerül a gyermeket és ifjat hozzászoktatni… az érzések elfojtásához, személytelenségekhez és a körülötte zajló mozzanatok jelentéktelenségének tudomásulvételéhez – éneklés stílusa, üresen kongó szavak áradata, búskomor 28

vagy üres tekintetetek és rezzenéstelen arcok –, akkor eredményesen szocializáltuk egyházilag: megtanul semmit nem várni az istentisztelettől.” (Seitz Manfred – idézi: Kis Médea: Istendicsőítés énekkel és élettel. Kálvin Kiadó, Bp., 2012, 140. o.) Vagy valami egészen mást fog várni – tehetnénk hozzá –, mert „az istentisztelet érzelmi kiüresedésével egyidejűleg jelentkezett az igény a túláradó érzelmekben gazdag istentiszteletre…” Hatás-ellenhatás. Találó hasonlattal mutatja be a keresztény zene mai helyzetét egyik orgonaművészünk: „Két autó van itt: Az egyiknek tele van a tankja, de kormánya nincs, a másiknak príma a kormánya, de nincs a tankjában semmi…” Szomorú, és egyre általánosabb jelenség ez. Főként akkor szomorú és tragikus, ha szembesülünk azzal, hogy a mennyei világ miképpen reagál az Istennel megbékélő ember döntésére: „Örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt egy bűnös ember megtérésén.” Gondolkoztunk már ezen? Ugye, senki sem gondolja, hogy ez a mennyei „örvendezés” egy közömbös, félszívvel való nyöszögés. („Príma a kormánya, de nincs a tankjában semmi.”) Mint ahogy azt sem hihetjük, hogy túláradó ömlengő érzelmeskedés vagy fülsiketítő őrjöngés. („Tele van a tankja, de kormánya nincs.”) Joggal vetődhet fel a kérdést: De miért a végletek uralkodnak leginkább? Miért nem találjuk a középutat?

„Énekelek a lélekkel, de énekelek az értelemmel is” Pál apostol már az őskeresztény korszakban figyelmeztetett a helyes középútra. Nem azt írta, hogy énekelek lélektelenül, de értelemmel. S azt sem, hogy énekelek lélekkel, de értelmetlenül. Ha alaposabban elolvassuk Pál gondolatmenetét a lelki ajándékokról (1Kor 12–14. fej.), akkor megérthetjük, hogy a valódi imádság, az Isten-dicsőítő ének nem a megromlott emberi természetünkből – „nem testből és vérből” – származik, hanem mindig Istentől jövő ihletéssel, a Szentlélek indíttatásából, a Lélek által, mert „ha imádkozom a’ Lélek indításából, értelemmel is imádkozzam; ha éneklek a’ Lélek által, értelemmel is énekeljek.” (Aranyos Biblia) A Lélektől jövő éneknek, dicsőítésnek pedig nagyon fontos ismertetőjegye a tudatosság, az értelem jelenléte, hiszen Jézus is a „teljes elméből” való imádásra hív bennünket. A zene és az emberi agy A homloklebeny a tudósok szerint (is) „az agy koronája”, s így egész lényünk ellenőrző központja, a gondolkodás, a lelkiség székhelye. Azért írom, hogy a tudósok szerint is, mert a Könyvek Könyve már több ezer évvel ezelőtt utalt arra, hogy Isten megismerésében, a Vele való kapcsolattartásban mekkora jelentősége van „a homlok” mögött található homloklebenynek. A helyes erkölcsi ítéletalkotásban tehát kulcsszerepet kap az agynak ez a része, s talán azért is éri ennyi – külső és belső – támadás. Gondolhatunk itt a tudatmódosító szerekre, de sajnos bizonyos zenékre is. „A zene az agyba az érzelmi régiókon (halántéklebeny és limbikus rendszer) keresztül jut be. Onnan némely zenefajta pozitív homloklebenyválaszt eredményez, amely befolyásolja az akaratot, az erkölcsi értékeket és a gondolkodási erőt. Más típusú zenék csekély homloklebenyválaszt váltanak ki, miközben nagy érzelmi válaszokat gerjesztenek jóformán logikai vagy erkölcsi mérlegelés nélkül.” (Dr. Neil Nedley: A gondolkodás elveszett művészete. BIK Kiadó, Bp., 2013, 319. o.) De mely zenék tartoznak az utóbbi negatív csoportba? A teljesség igénye nélkül – most főleg csak a ritmusra koncentrálva – emelnék ki egy-két dolgot. Rhytmos vagy groove? „A zene a dallam, a ritmus és a harmónia szerves, szétválaszthatatlan egysége.” (Pernye) A mai könnyűzene – azzal, hogy a ritmust (inkább csak az ütemet) túlzottan előtérbe helyezi – az előbb 29

említett szerves egységet (egyensúlyt) bombázza szét. (Természetesen joggal mondhatja valaki, hogy „túlzó zenéket” találhatunk az ún. klasszikus zenék között is. S ez így igaz. Viszont azt szintén be kell látnunk, hogy azoknak jelenleg kevésbé hangsúlyos a szerepük, mert szinte senki nem hallgatja őket.) De nem csak a túlhangsúlyozás okozza a problémát. „A természetben minden – beleértve az emberi testet is – egy természetes ritmus szerint működik. A pulzus, a légzés, a beszéd, és még az agy is egy ritmikus mintát követ. A test természetes ritmusával szembemenő zene kártékony hatású…” (Dr. Neil Nedley, i. m., 327. o.) A tapasztalatok és a kutatások azt mutatják, hogy erre a károkozásra tökéletesen megfelel az az erőteljes, monoton ritmika, amelyet a mai szórakoztatóipar groove-nak hív, s amelynek eredetét a nyugat-afrikai törzsek kultikus dobzenéjében találhatjuk meg. Zárójelben viszont fontos megjegyeznünk, hogy az afrikai emberek ezeket az eksztatikus ritmusokat nem „koptatták” el, hanem csak bizonyos időközönként „használták”, és akkor is akusztikus dobokon. Ezzel szemben ma már mindenhol és mindenkor a mágikus vudu szertartás lebutított ritmikája ömlik ránk felturbózott hangerővel. Éppen ezért mondhattam fiatalabb koromban az alábbi „nagy bölcsességet”: „Jó húzós groove nélkül nincs is popzene.” S én már csak igazán tudhattam ezt, hiszen dobosként éppen elégszer megtapasztaltam! A mai keresztény könnyűzene ritmusvilágát tehát nem a változatos, a tudatot serkentő, dinamikus rhytmos (gör.: lefolyás, hullámzás) jellemzi, hanem a szétdaraboló, a sablonos groove (a folytonosan visszatérő vájat, árok). A hatás és ellenhatás itt is meghozta tehát végletes „gyümölcsét”, hiszen a tempótlan, ritmustalan („nyöszögő”) éneklésre a válasz az az eksztatikus „dicsőítés” lett, amely a homloklebenyt kikerülő ritmusmantrára (groove-ra) épül. Arra a groove-ra, amely úgy kijárja („kivájja”) idegpályáinkat, hogy több hétig nem tudunk tőle szabadulni.

„Fülbemászó” – „agybamászó” Mark Twain 1876-ban írt egy elbeszélést, amelyben „a narrátort ellehetetleníti egy »csilingelő versike«: Rögtön teljesen a hatalmába kerített… Egész reggeli közben ott keringőzött az agyamban… Egy órán át keményen küzdöttem ellene, de hiába. A fejem csak dúdolta… Mentem a városban és arra lettem figyelmes, hogy lábaim ennek a könyörtelen versikének a ritmusára járnak… Két nappal később a narrátor találkozik egy öreg barátjával, egy lelkésszel és figyelmetlenül »megfertőzi« a versikével; a lelkész pedig véletlenül megfertőzi az egész gyülekezetet.” (Oliver Sacks: Zenebolondok. Akadémia Kiadó, Bp., 2010, 52. o.) A fenti történetet elolvasva egy vidéki lelkésznő esete jutott eszembe. Néhány éve mondta el nekem őszintén, hogy bár ő nagyon nem szereti ezeket az újfajta dicsőítő énekeket, de be kellett látnia, hogy az emberek (főleg a fiatalok) csak úgy jönnek be a templomba, ha ezeket éneklik. Így is lehet „fertőzni”? De maradjunk a fülférgeknél. „A filmek vagy televíziós műsorok főcímzenéi vagy a reklámzenék nagyon sok embernél beindítanak… folyamatokat. Ez nem véletlen, hiszen ezeket a zenéket úgy tervezik, hogy a zeneipar kifejezésével élve a hallgatók horogra akadjanak, tapadósak legyenek, megtalálják az utat, mint a fülbemászó bogár, az ember fülébe vagy elméjébe; innen is a fülbemászó dallam kifejezés – bár joggal hívhatnánk »agybamászóknak« is őket. (Tréfásan »kognitív fertőző zenei anyagok«.)” (Oliver Sacks, i. m., 50. o.) A fenti minta alapján „legyártott” fülbemászó vallásos dallamocskák egyébként több veszélyt is rejtegetnek magukban. A szürke fellebegés Az egyik probléma – amelyről már cikksorozatunk előző részében is írtunk –, hogy a zene túl könnyű hangvétele Istenről homályos, hamis képet „farag”, s ezzel a hitben járás mélységeit is felhígítja. „A mélységből kiáltok Hozzád, Uram!” lelki és zenei hozzáállását így váltja fel ma „a rossz zenén való fellebegés” szürke érzése, élménye. Másrészt az ilyen kellemesnek tűnő dallamok 30

könnyűszerrel igazsággá formálnak olyan kegyesnek látszó gondolatokat, amelyek az Ige mérlegén súlytalanok és hamisak. Mert azt is fontos látnunk, hogy „az elsődlegesen közvetített üzenet nem a szövegen keresztül érkezik, hanem a zene által”. Tehát „a zene a kifejezés elsődleges eszköze”. (Dr. Neil Nedley, i. m., 324. o.) Gondoljunk arra, hogy „a hangadás zeneisége még a beszélt nyelvben is időnként több információt hordozhat, mint maga a nyelvi közlés tartalma”. (Maróthy János: Zene és ember. Zeneműkiadó, Bp., 1980, 37. o.) Egy kézzelfogható példa által nagyon egyszerűen megérthetjük ezt a jelenséget. Ha azt kiáltom az utcán, hogy „Segítség!”, akkor reflexszerűen mindenki oda kapja a fejét, mert azt gondolja, hogy bajban vagyok. Viszont próbáljuk meg ezt a szót gyöngéden, lágyan kiejteni. Vajon kiváltja-e így a szokásos reflexet? De tehetünk egy ellenpróbát is. Kiáltsunk az utcán bármilyen szót (akár ezt: „zenetudomány”) magas hangon, görcsös szorított hangszínnel, nagy hangerővel. A jelenlévő emberek ebben az esetben is azt fogják érzékelni, hogy bajban vagyok, és nem a zenetudományról kezdenek el gondolkodni, elmélkedni. (A szöveg és a zene kapcsolatáról később még bővebben szólunk.)

A fülféreg, az agyféreg és a pénz Térjünk vissza azokra az előre gyártott „fülbemászó” dallamokra, amelyek a mai (keresztény) popdalokban is szerepelnek, és amelyek úgy „bemásznak az ember fejébe, mint a kukac a rohadt almába”. Olvastam olyan emberről, akinek Frank Sinatra egyik dala olyannyira beragadt az agyába, hogy napokig, sőt hetekig akadályozta őt a gondolkodásában, lelki nyugalmában. A melódia szerzője egy óriási karriert befutott gazdag hollywoodi slágergyáros, aki ontotta magából az ilyen „megragadó, felejthetetlen” dallamokat. Nem véletlenül használják szerzeményeit ma is gyakran reklámfilmekben. Brad Pitt, a híres filmcsillag így nyilatkozott nemrégiben a szórakoztatóiparról: „A pénz mindig a művészet előtt lesz Hollywoodban.” Talán valami hasonló szemléletről tesz bizonyságot az a világhálón publikált cikk is, amely szerint Amerikában a keresztény rock nagyobb bevételt jelent, mint a klasszikus és a jazz-zene együttvéve. Mit tanácsol Pál apostol? „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Rm 12,2) Cikksorozatunk következő részében annak járunk utána, hogyan alakult ki napjaink egyik legnépszerűbb dicsőítő műfaja: a gospel. Addig is jól „megrostált” Zenéket kívánok! Ferge Béla www.kreativzeneimuhely.hu

31

Kitekintő

KÖNNYŰ KERESZTÉNY ZENE? - III. RÉSZ Mottó: ”Az egyházzene tükröt tart elénk, az a kérdés, hogy bele merünk-e nézni.” (Karasszon Dezső) „A test kívánsága” Az értelem kikapcsolása – az eksztázis, a transz, az eltúlzott érzelmek – szinte minden vallás rituáléjában jelen volt és jelen van, sőt azt is mondhatjuk, hogy legtöbbször a kultikus összejöveteleken a „mágikus totemzene” a meghatározó. Bibliai példát is találunk erre, hiszen a kivonulás után az izraeliták – „Istentől elfordulva” – „egyiptomi mintára” érzéki, bálványimádó szertartást tartottak az aranyborjú körül. Folyamatos – belső és külső – kísértést jelent ez emberi világunkban, hiszen „a test kívánsága” az, hogy értelmünk helyett az érzelmeink, indulataink, ösztöneink irányítsanak, vezéreljenek bennünket. Ha rátekintünk a kereszténység zenéjének történetére, akkor is azt tapasztalhatjuk, hogy az ún. hittérítőknek, a misszionáriusoknak – amikor más kultúrák, más földrészek népeivel akarták megismertetni „a fehérek Istenét” – folyamatosan az eksztatikus szertartások problémájával kellett szembenézniük. Ezt a disszonanciát, nézetkülönbséget jó irányba terelni, feloldani csak különleges türelemmel, állhatatossággal, bölcsességgel, illetve tanácsoló, szerető okítással, hitből jövő zenei neveléssel lehet. S a végeredmény, akkor sem minden esetben pozitív, mert a Lélektől jövő – az örökkévalóság felé mutató – Zenére is érvényes: „szoros a kapu és keskeny az út… és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” Sajnos a fent említett erények (állhatatosság, türelem…) nem mindig voltak jelen a „hívő” emberek életében, hiszen sokan nemegyszer önző anyagi érdekből, hatalmaskodásból „térítettek” (inkább csak gyarmatosítottak). Ennek a mentalitásnak az egyik tragikus fejezete az „a virágzó üzletág”, amit újkori rabszolga-kereskedelemnek nevezünk.

„A fehér ember korbácsol, a fehér ember lő…” „1560 táján szállították az első fekete férfiakat és asszonyokat a nyugat-afrikai partvidékről az Újvilágba, mindenekelőtt »Spanyol-Amerikába«, az őslakos indiánok helyére, akik testileg nem bírták azt a nehéz munkát, amelyet a hódítóik elvártak tőlük. Hamarosan a későbbi Amerikai Egyesült Államok déli vidékeire is nagyarányú rabszolga-beszállítás kezdődött. Az enyhe éghajlat következtében itt jöttek létre azok a hatalmas gyapot- és dohányültetvények, amelyek megművelése, a mezőgazdaság gépiesítése előtt a keményen dolgoztatott munkások nélkül nem lett volna gazdaságos.” (Andrew Wilson–Dickson ) A cinikusan „fekete elefántcsontnak” nevezett rabszolgák számára a zene, az ének, a tánc olyan életfunkció volt, mint a levegővétel vagy az evés és az ivás. A fehér matrózok is felfigyeltek erre, s már a rabszolgahajón szórakozásukat lelték a feketék táncaiban. Sokszor erőszakosan, korbáccsal kényszerítették ki azokat a különlegesen mulatságos zenei „előadásokat”, amelyeknek 19

középpontjában a folyamatosan ismételt és a végletekig fokozott eksztatikus ritmika – „a magával ragadó dobzene” – állt. Csak röviden jegyeznénk meg itt – mert később még szólni fogunk róla –, hogy ez a ritmika „most már nemzedékek óta az amerikai szórakoztató zene alapja.” (Hughes) Az „egzotikus” zenei tevékenységet tehát a rabszolgatartók társadalma később is szívesen hallgatta és szemlélte. Sok esetben persze csak érdekből tűrte el, mert hamar rájött arra, hogy „a nigger” jobb kedvvel dolgozik ezeknek hatására. (Az afrikai dobokat is csak akkor tiltották be, amikor észrevették, hogy a feketék fejlett „dobnyelvük” révén igen nagy távolságra tudnak üzenetet közvetíteni, és ezzel lázadást szervezni.) Az ünnepnapokon összesereglő feketék kollektív zenéje persze rengeteg kultikus elemet is tartalmazott, hiszen az afrikai törzseknél a zenélés nem önálló művészeti tevékenység, hanem a természetfölötti hatalmakkal, az istenekkel, a szellemvilággal való kapcsolatfelvétel eszköze. Éppen ezért ezek a zenés-táncos ünnepségek főleg a nyugat-afrikai ősi vallás, a voodoo (vudu) áldozati szertartásaira emlékeztettek: „A feketék gyakran már a tánc kezdete előtt egy órával gyülekeznek… a nők fején rikító színű törölközőből készült fejdísz van. Mindegyik magával hozza a tollakkal és pántlikákkal feldíszített rengeteg gyerekét… a tömeg a tér közepe felé özönlik. Ezt szakadatlan zakatolás kíséri, amelyet két, hordóra állított marhacsonttal (bamboulával) idéznek elő…, amely meglehetősen hasonlít a doboláshoz. Mialatt a táncosok felállnak, a zakatolás állandó dobolásba megy át, amelyet a doboló muzsikus a legkisebb megszakítás nélkül, rendíthetetlenül folytat, egészen az ünnepség végét jelentő napnyugtáig… A férfiak kis vas- vagy fémdarabkákat hordanak, amelyeket csuklójuk köré rögzítenek… egyöntetűen döngetik a lábukkal a földet… az asszonyok ide-oda ringatják csípőjüket… és temetési énekhez hasonló egyhangú… dalt énekelnek… ” (A. Dauer) Idővel aztán egyre több rabszolga vette fel a keresztény hitet, de sajnos, sokszor túl „könnyű” és túl „nehéz” módon. Egyrészt túl „könnyű” volt, mert nem a belső meggyőződés – hanem kényszer és jól felfogott érdek – motiválta, hiszen a feketék úgy gondolták, keresztségük után végre ők is „embernek érezhetik magukat”. Másrészt viszont túl „nehéz” is volt számukra, ugyanis rabszolgatartóik nem minden esetben tartották jónak, hogy „hitük kiváltságait” ők is élvezzék, ezért az evangéliumi tanítások csak nagyon lassan és megszűrve jutottak el hozzájuk. Fájdalmas tény, hogy ezek a színes bőrű emberek – a számukra teljesen szokatlan „újvilágban” – hosszú ideig nem kaphattak hiteles képet a Biblia „szelíd és alázatos szívű” Megváltójáról, mint ahogy sokszor arról sem, hogy a Vele való kapcsolattartáshoz nincs szükség az idegrendszert kifárasztó, hiábavaló ritmikai ismételgetésre, a heves nagy érzelmi kitörésekre és a vallási eksztázisba torkolló táncolásra, mert Ő „nem kiált, és nem lármáz”. Ezért is írtam már fentebb, hogy ehhez Isten szavának megismerésére és világosságot árasztó emberekre lett volna (és lenne ma is) szükség… Hiszen hogyan is kaphattak volna az akkori rabszolgák valódi képet „a fehérek Istenének” irgalmáról, igazságáról, miközben fehér rabszolgatartóik elnyomták és megalázták őket? Az alábbi korabeli szövegtöredék sokatmondó, és tragikus bizonyíték erre: A fehér ember korbácsol / a fehér ember lő / de a Biblia és Jézus tette a négert rabszolgává. Nagyon fájdalmas mondatok, pedig „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság”.

A lázadás hangja és Afrika hangja A fekete emberek, „akár tetszett nekik, akár nem, folyvást hallották a különféle felekezetek egyházi muzsikáját, és az ilyen hatás, amennyiben hosszú ideig éri az embert, nem tűnik el nyomtalanul. Ugyanígy volt a fehérek esetében is.” (Pernye) A spirituálé dallamok tehát már a két 20

kultúra összeötvözéséből születtek. „A szövegeik többnyire vallásos jellegűek, ám harcias, acélosan keményveretű dallamaik igen gyakran szinte ellentétesek a szöveggel, és így egészen más jelentést” a lázadás hangját szólaltatták meg. (Pernye) Tehát nem a bűntől való egyéni szabadulás került a középpontba, hanem a fehérek uralma alól való kollektív felszabadulás. Az imaházak és a templomok éppen ezért egyfajta időszakos menedéket jelentettek a rabszolgák számára, ahol a keresztény himnuszokat, a zsoltárokat fájdalmakkal teli, forrongó lelkülettel adták elő, és a maguk afrikai eredetű kifejezési eszközeivel (vad, erőteljes ritmus, csúsztatott hangok, a vibrato gyakori használata, kiáltások stb.) szép lassan átszínezték. Valahogy úgy, ahogy az alábbi korabeli leírások közlik: „Amikor a pap előénekelte a zsoltárt, a kórus olyan tempóban vágott be, hogy az eredeti dallamot már-már alig lehetett felismerni. A szép, régi zsoltár teljes egészében fekete melódiává változott. Ez a gyors tempó révén létrejött változás olyan meglepő volt, hogy egy pillanatig úgy éreztem, mintha nemcsak a kórus, hanem az egész gyülekezet egyszer csak táncba kezdett volna…” (Henry Russel, angol muzsikus) Egy másik beszámoló szerzője, William Faux, 1820-ban, Philadelphiában vett részt a feketék templomi szertartásán: „A prédikáció után azonnal énekelni kezdtek, és egy órán át megállás nélkül énekeltek, míg csak ki nem merültek, és el nem fogyott a levegőjük… Közben végig tapsoltak, kiabáltak, ugrándoztak, és azt kiáltozták: Óh Uram! Jó Uram! Küldd el hozzám Jézust! Ámen.”

Sokan sokféleképpen reagáltak a szabadtéri dicsérő összejöveteleken (a „camp meetingeken”, illetve „praise meetingeken”) elhangzó zajos istentiszteletekre, ahol a többistenhívő szertartások elemei keveredtek egyes keresztény elemekkel. Többeknek nagyon tetszettek a kollektív rögtönzéssel formálódó és erősen érzelmi töltésű spirituálék, de gyakran voltak olyanok is, akik heves nemtetszésüknek adtak hangot. Sajnos a kritikus megszólalásokat, megnyilatkozásokat legtöbbször főként az előítéletek, az ítélkezés lelkülete uralta, s nem az olyan építő kritika, amelyről a Biblia így ír: „Ints, feddj, buzdíts, teljes béketűréssel és tanítással.” (Bár azt is be kell látnunk, hogy a kényes amerikai társadalmi viszonyok s más egyéb okok miatt „az evangélium esztétikájából” fakadó – mértékletesebb, az értelmet előtérbe helyező – zenét nagy tömegekhez eljuttatni szinte lehetetlen volt. „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!” Ezért ebben a dologban is csak az egyes emberek megszólítása lehetett reális cél: „Te kövess engem…”) Fontos egyébként itt megjegyeznünk, hogy a megtért fekete keresztények egy része is problematikusnak – sőt egyenesen „bűnös dolognak” – tartotta a hangos, táncos istentiszteleteket. Egy szabadelvű (fehér) hallgató viszont így foglalta össze véleményét a fekete énekesekről: „Ha egy kicsit megmosolyogjuk is furcsaságaikat, őszinteségükben nem kételkedhetünk.”

21

Fekete és fehér A fent említett „őszinteség” – egy megnyomorított közösség bánata, fájdalma, lázadása – nagy erőt jelentett a fekete kultúra fennmaradásában. „A közös sors konzerváló ereje, a néger művészet kollektív talaja mérhetetlen energiát rejtett. Emellett azonban a négerek mind gyakrabban muzsikáltak fehéreknek, mindjobban megtanulták a fehérek muzsikáját, amelyet azonban minden valószínűség szerint a maguk módján adtak elő. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy minden elem, amelyet a fehérektől tanultak, az ő kollektív művészetüket… díszítette, rendszerezte stb. …a néger művészet sohasem hódolt meg a fehér előtt.” (Pernye) Az előtt a fehér (zene)művészet előtt, amely Amerikában talaját vesztett állapotba került. „Az amerikai telepesek kultúrájával az történt, hogy új talajba ültetvén, képtelennek bizonyult arra, hogy gyümölcsöt hozzon… Az Európában éppen virágzó kultúra az amerikai társadalmi viszonyok között (mint a forró égövi növény, amelyet mérsékelt éghajlatú országba telepítettek át) nem pusztult ki éppen, de nem is fejlődött tovább… Az amerikai műzene csupán az »Európa asztaláról lehullott morzsákon tengődött« – a XX. század fordulójáig jelentős amerikai komponista sem volt.” (Pernye) Egy német zeneszerző – miután hosszabb látogatást tett Amerikában – ingerülten nyilatkozott erről 1849-ben: „a művészetek minden ágában – de főleg a zenében – az amerikaiak el vannak maradva, és nem képesek élvezni a hangszeres zenét. Így aztán természetes, hogy csak az úgynevezett nem klasszikus zene felel meg valamennyire az amerikai nagyközönségnek: például a valcer, a galopp… és legfőképp a polka.”

A szórakoztatóipar – New Orleans Fentebb írtuk, hogy a fekete kultúra a maga képére formálta a fehéret. S az ebből létrejövő afroamerikai zenekultúra gyökereiben, eszközeiben, gesztusrendszerében inkább volt voodoo (vudu) mint keresztény. (Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy Afrikában ne lettek volna – vagy ne lennének – ihletett dallamok. Hiszen a muzsikában is érvényes az ígéret: „Én vagyok az Úr, és több nincs, rajtam kívül nincs Isten! Felöveztelek téged, bár nem ismertél.” Azonban ezeket az ihletett melódiákat Afrikában is főleg a tiszta forrásból fakadó, természetes közegben születő népi dallamok között kell keresnünk, s nem a szellemeket, isteneket megidézni akaró eksztatikus rituálézenék, totemzenék között. De erről „a zenei rostálásról” majd később szólnék részletesebben.) Valamitől viszont nagyot változott az afroamerikai zenekultúra is. Ez a valami pedig egyszóval a pénz. Másként kifejezve az üzleti alapú városi tömegkultúra, a szórakoztatóipar, a show-biznisz. (Ez utóbbiak miatt egyébként – főleg az 1800-as évektől – az európai zenei kultúra is nagyon megváltozott.) Az amerikai kontinensen belül az egyik (szórakoztató)zenei központ New Orleans lett, amely a francia uralom idején kedvezőbb körülményeket biztosított a színes bőrű emberek számára. A faji diszkrimináció viszonylag enyhe volt, ezért a város hatalmas terén a Congo Square-en (itt volt a kontinens legnagyobb rabszolgapiaca) a rabszolgalázadások idején is megtűrték a feketék kultikus, táncos összejöveteleit. Ez utóbbi szertartások később egyre inkább idegenforgalmi látványossággá és kollektív szórakozássá alakultak át. A rabszolgapiac felszámolása után a táncos alkalmak egyre inkább szétszóródtak a város különböző pontjaira. Később New Orleansban tökéletesen kiépített szórakoztató-rendszer jött létre, s ezekben a mulatókban a feketék nagy része – mivel magasabb rendű munkát nem végezhettek – személyzetként helyezkedhetett el. Számukra 22

a „felemelkedés” egyetlen útja, a nagy „lehetőség” zenei tehetségük áruba bocsátása volt. S ez nem kizárólag New Orleanst jellemezte: „Az afroamerikaiak… tömegesen vettek részt a szórakoztatás világában. Élelmes üzletemberek, mindenekelőtt a vidéket járó minstrel és medicine show-k vezetői ugyanis… rájöttek a bluesénekesek közönségcsalogató erejére. Az első minstrel show-kat még a tizenkilencedik század elején az európai komikusok hozták létre, és bennük feketére maszkírozott fehér színészek figurázták ki a feketék „gyerekes” vonásait. A polgárháború után ezek mintájára… alakultak meg a fekete minstrel show-k, és kezdetben szintén a néger élet mulatságos jeleneteit parodizálták, de ők már táncosokkal, komédiásokkal, zsonglőrökkel, énekesekkel és más produkciókkal is igyekeztek színesíteni a műsort. Az eredendően szenvedélyből… fakadó önkifejezési forma (a blues) itt vált először megélhetési formává… »a hangvétel« némiképp igazodott a fehér elvárásokhoz… már nem a személyes élmények… kibeszélésének az eszköze volt, hanem kifejezetten a szórakoztatás lett a célja… Mivel a minstrel show-kban általában a legtehetségesebb… énekesek szerepeltek, ők idővel sztárokká…, követendő mintává váltak…” (Jávorszky–Sebők)

Parttalan rögtönzés és a szórakoztató spirituálé De nemcsak a blues, hanem a spirituálé is a népszerűség, a szórakoztatás útján indult el, hiszen a rabszolgák felszabadítása után számtalan feketékből álló Jubilee Singers együttes alakult, amelyek nagy anyagi hasznot hoztak a szentimentális dalokkal és az átfésült, sok esetben meghamisított spirituálé melódiákkal. Azért is beszélhetünk meghamisított melódiákról, mert – ahogy már fentebb szóltunk róla – a spirituálé mélyebb rétegének jellemzője a lekottázhatatlan, parttalan rögtönzés (a parttalan ritmusvilág, a rendszertelenül visszatérő melódiák stb.), amely az eredeti néger népzenét jellemzi. A hangrögzítés hiánya miatt viszont ezeknek az improvizált és megismételhetetlen énekeknek a többsége elveszett, eltűnt. A fennmaradt és a feketék által közszájon forgó népies dallamokat (amelyeknek egy része a rabszolgák által átformált, kidíszített európai dallam volt) a fehér korrepetitorok és kórusvezetők annyira megváltoztatták a kiadott kottákban, hogy egy kórustag szerint „az énekesek nem ismerték fel szólamaikat”.

A hangversenytermi spirituálé „szerzői” tehát inkább a fehér emberek szórakoztatását tűzték ki célul, ezért dalaikban megtartották az eredeti afrikai népi muzsikára jellemző „egzotikus” ritmusvilágot, a dallamot és a harmóniai kíséretet pedig az euroamerikai tömegízlés szerint formálták át. A siker nem maradt el, hiszen például egy angol turnén a Fisk Jubelee Singers 1874-ben 50 000 dollárt gyűjtött össze.

23

A túláradó érzelmek és az evangélium? 1873-ban Dwight L. Moody és Ira D. Sankey létrehozta az első prédikátor–zenész evangelizáló csoportot. Jelmondatuk szerint: „Moody úr prédikálni fogja az evangéliumot, Sankey úr pedig énekelni fogja az evangéliumot (angolul: gospelt). Ezeken az összejöveteleken a gospel songok (»evangéliumi énekek«) a legegyszerűbb keresztényi üzeneteket közvetítették nagy tömegeknek, felhasználva a zene érzelmi hatását. Egy korabeli újság szerint Sankey himnuszai »jóllehet vallásos szövegre íródtak, különféle világi fortélyokkal tette őket vonzóbbá… Cirkuszi induló, néger szentimentális ballada… stb. keveredett bennük…«” A fekete gospelzene – melynek jellegzetes formája az 1920-as években alakult ki teljesen – gyökerei már sokkal mélyebbre nyúlnak, mint az előbb említett fehér evangelizátorok gospelzenéje. A spirituálékban használt afrikai elemek, pl. az ún. „kiáltások” („shouts”) meghatározóak lettek a feketék XIX. század végi vallásos mozgalmaiban. Ezekben a keresztény újjáéledés intenzitását az mutatta, hogy a Szentlélek karizmatikus jellegét idézték meg… a hangos éneklés formájában. Néhány akkori szemtanú véleményét idézzük: „…amikor a Szentlélek leereszkedik… az érzelmek annyira intenzívvé válnak, hogy ezt csak akkor lehet igazán elhinni, ha átéli az ember…” (Christopher Small) „Egész testükkel énekeltek… Volt egy ritmus, egy lüktetés, amit még a rabszolgasorból hoztak magukkal… Zenéjük erőteljes és kifejező volt. Gyakran könnyeket csalt a szemembe.” (Mahalia Jackson gospelénekes) „A baptisták templomában nem volt sem orgona, sem kórus. Nem is volt szükségük rá… Az ő előadásuk tiszta ritmus volt. Noha a kritikusok kiabálásnak tartják előadásukat, számukra az alapelem a ritmus volt. És a ritmus volt az, ami engem és a városi kvartettünk többi tagját is odavonzotta, hogy részt vegyünk a baptista szertartásokon.” (W. C. Handy blueszenész) „Nagyszerű volt! Erőt sugárzott! Megrázta a konvenciót: kiáltoztak, nyögtek, ordítoztak, sikoltoztak… Itt ragadott meg először a gospel kifejezés, és azon az összejövetelen tértem meg.” (Thomas A. Dorsey blues zenész)

A gospel, amely Elvis(z) Az amerikai kulturális ipar – főként Hollywood –, mint tudjuk, nem riad vissza a túlhevített és túlfokozott dolgok piacra dobásától. Ezért a gospel vibráló érzékisége kapóra jött, sőt, ha lehetett, leöntötték még egy jó adag giccses, szentimentális mázzal is. Éppen mire volt szüksége a zenefogyasztó közönségnek. (Hamarosan több mint 1000 rádióadó sugározta az egyre kommerszebb gospelslágereket. S jó néhány évtized után, 1990-ben a gospelzenéből elért bevétel már meghaladta az 500 millió dollárt.) A gospel műfaja meghatározó inspirációt adott a híres rock and roll énekesnek, Elvis Presley-nek is, hiszen gyermekkori emlékeiről így nyilatkozott: „Vallásos család voltunk, mindig elmentünk énekelni a szabadtéri összejövetelekre. Még csak kétéves voltam, de mindent tudtam a gospelzenéről… az volt számomra a zene… azt hiszem mindent a papoktól tanultam, akik mindent megengedtek…” (Bár csak ne engedtek volna mindent! – reagálhatnánk a tragikus életű sztár nyilatkozatára.) De úgy látszik e műfaj nemcsak a rock and rollra tett erős hatást, hanem, ahogyan az alábbi összefoglalóból is láthatjuk, minden mai, erősen érzelmi töltésű zene gyökerei a gospelzenéig nyúlnak vissza: „A rock legfőbb jellemzői – a ritmus, az előadásmód, a csoportjelleg – mind a gospelből származnak. A rockszimfóniáktól a mosóporreklámokig, Aretha Franklin őserejétől a Beatles hangzásvilágáig a gospel átalakította a hangzó zenével szemben támasztott elvárásainkat. Az ütések feszültsége, a szinte tudat alatt előre várt csúcspont, mind közvetlenül a templomból származik… a kiáltásokkal 24

élénkített… felvonulások… eredete a gospeltemplom…” (A. Heilbut) „…a világi zene hallatlanul sokat köszönhet… az afrikai és nyugati kultúra e különleges ötvözetének.” (Andrew Wilson-Dickson) De itt láthatjuk meg a legnagyobb problémát, hiszen ez a fajta könnyűzene „sokkal több, mint torzítás”, mert az embereket „kifejezetten világias hangulatba ringatja, és az, amit bennük fölébreszt, süketté teszi őket” a valódi evangéliumra, „a Krisztustól jövő szólításra”. (Hildebrand) Bizonyára ezt igazolják azok az alábbi reakciók is, amelyek Magyarország legnagyobb gospelkórusának egyik koncertje után születtek: „Az est legnagyobb közönséget vonzó attrakciója kétségkívül a… Gospel Kórus volt, mely közel 100 főt számlált. A jobbnál jobb szólistákkal és táncbemutatóval is színesített produkció hatalmas közönségsikert aratott… Az együttesek közül a… Gospel Kórus előadásában volt talán a legtöbb tűz, lendület. [...] Válogatott szólóénekeseikkel, táncosaikkal és a méltó hátteret adó kórussal igen jó hangulatot teremtettek.” Talán József Attila verssora tudja legjobban jellemezni, összefoglalni a fenti jelenséget: „fecseg a felszín, és hallgat a mély”, vagy Tóth Árpád: Rádió című verse, amelyet alább közlünk. Cikksorozatunk következő részében az ókori zsidó zenével és az evangéliumi esztétikával foglalkozunk. Addig is jól „megrostált” Zenéket kívánok! Ferge Béla www.kreativzeneimuhely.hu Felhasznált irodalom: Pernye András: A jazz. Gondolat kiadó, Bp.,1966 Paul Oliver: A blues története. Dénes Natur Műhely Kiadó, Bp., 2002 Andrew Wilson-Dickson: Fejezetek a kereszténység zenéjéből. Gemini Budapest Kiadó, Bp., 1998 Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János: A Rock története 1., Glória kiadó, Bp., 2007

Tóth Árpád: Rádió A rádió kagylóját felveszem, Kint már az utca tele van setéttel, Akár a szívem. Hallga! Muzsika! Valami messzi jazzt üzen az éter. Milyen vonító, furcsa hangtömeg! Züllött és édes, fájdító és kába, Mintha az alkony minden bánatát Felitta volna a zene magába: Hörgést, sikolyt, átkot, mint sok lila És sárga szeszt a részegek a bárban Mitől rugtál be, bolond muzsika, Míg bolyongtál a fekete határban? Honnan jössz? Tán egy hamburgi lokál Sóhajtott el, míg homlokán kigyúlt a Rossz vérnek kiütései gyanánt Reklámlámpái vörös koszorúja? Merre jártál? Hány világrészen át, El, Indiákig s vissza, s fel, a holdig,

Keresve azt a seholsincs helyet, Ahol a lét fájó titka megoldik? Jártál a bányászfalvak olajos Mellű lakói közt, kik skót dudával Rázzák össze rossz tüdejükben az Avas szénport a fák hűs illatával? Voltál Kongóban, fülledt gumi-táj Rabjainál s kulik közt, Ázsiában? Szálltál orosz steppéken és a csonk Magyar mezőkön, mind búsabbra váltan? Mi mindent ittál, részeg muzsika, Hogy mire ideájulsz a fülembe, A charleston kéjes, fátylas ritmusa Úgy döng, mintha kivégzés dobja lenne? Szemem lehúnyom… S szédült vízió Forog rám, - egy nagy szaxofon buján szól, S a vad alkonyban táncol a világ, S minden táncos a sírja felett táncol. 25

Kitekintő

KÖNNYŰ KERESZTÉNY ZENE? - IV. RÉSZ SZÉPSÉG A ZENÉBEN (AZ EVANGÉLIUMI ESZTÉTIKA ALAPJAI) Mottó: ”Az egyházzene tükröt tart elénk, az a kérdés, hogy bele merünk-e nézni.” (Karasszon Dezső) Cikksorozatunk negyedik részében szeretnék néhány szót szólni az igazi szépségről, illetve a zenei szép fogalmáról. Rengetegen hárítják és utasítják el az ezekről való beszélgetést, mondván, „ízlések és pofonok különbözőek”, ezért az objektív, általános szépről kár is beszélni. Sajnos legtöbbször ugyanez a hozzáállás érvényesül a keresztény emberek között is, hiszen napjainkban az „evangélium esztétikájáról” még a megemlítés szintjén sem hallhatunk. Pedig ez utóbbinak is szegletköve Jézus Krisztus. Az Ő személye, jelleme, beszéde ad példát, mértéket és alapot az „evangéliumi esztétikának”. S most ne ijedjünk meg… Ne gondoljunk arra, hogy ezek túl elvont dolgok, amelyeket csak néhány „megvilágosodott elme” (művész, filozófus, teológus) érthet meg. Nincs ez sem elzárva senki elől. A Biblia Istene a számunkra fontos dolgokat mindig kézzelfoghatóvá, megragadhatóvá és érthetővé teszi. Éppen ezért nagy segítséget és mintát jelenthet számunkra a teremtett világ általunk megtapasztalható szépsége is, „mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik…” Keressük tehát most közösen is a választ az alábbi kérdésre: milyen módon jelentkezik a valódi szépség a zenében. Végletek – avagy a fekete és a rózsaszín Valószínűleg igaza lehet annak a híres művésznek aki mai, 21. századi világunkat „a manipuláción alapuló, mesterségesen felkorbácsolt érzelmek korának” nevezte. Mostanában valahogy tényleg egyre több mindent a szélsőségesség, a „felfújtság”, az „eltúlzottság” jellemez. A rengeteg információt a rohanó és egyre kevesebb idővel rendelkező modern ember nem tudja feldolgozni, és szelektálni sem. Ez az állítás érvényes a művészetekre is, hiszen világjelenség az, hogy mindenről tudunk, de nagyon kevés dolgot ismerünk igazán. Ennek következményeként egyre „süketebbé” válhatunk, és elveszíthetjük a szép zene iránti hallásunkat, sőt egy idő után még vágyunkat is a harmonikus muzsika iránt. „Akinek van füle hallja meg.” Ezért vezettük be a zeneiskolában tanuló tanítványaimmal például a vizsgálódásnak azt a módját, hogy az egyik órán az általuk kedvelt muzsikát, a másik órán az általam szeretett zenei darabot hallgatjuk meg. Így időt adunk arra, hogy különböző stílusokat, irányzatokat közelebbről megismerhessünk és elemezgethessünk. Nagyon tanulságos és elgondolkodtató vélemények hangzottak és hangzanak el az ilyen zenehallgatások során. Első alkalommal például egy kemény rock számot hallgattunk meg. A 30

hangos zene után a fiataloknak szegeztem a kérdést: „Ennyire indulatos, agresszív, erőszakos a világ, ahogy ezt ez a dal ábrázolja? Egyértelmű igennel válaszoltak. Sajnos részben én is egyetértettem velük ebben… Igen, ilyen is a világ. „Viszont, ha csak ilyen lenne az élet, akkor nekem most is üvöltöznöm kellene veletek” – mondtam nekik határozottan. „Inkább ne tegye, Béla bácsi!” – kérték tőlem egyöntetűen. A következő tanórára egy szentimentális popzenét, egy reggae számot és egy ún. new age meditációs zenét hoztak a fiatalok. (Egy híres zeneszerző így jellemezte a régebbi és a mai populáris zenéket: „Valódi lényege az ipar, erkölcsi célja a pénzszerzés, esztétikai indoklása az unatkozók szórakozása.” Sajnos ennek ellenére – vagy éppen ezért (?) – a „divatzenék” nagyon népszerűek az ún. keresztény világban is.) Miután ezeket is meghallgattuk, feltettem újra a kérdéseimet: – Gyerekek, ilyen az emberi világunk? Soha nincs benne semmi feszültség, szenvedés és fájdalom? – Most meg ez a baj? – furcsállták diákjaim, és lázadozva folytatták. – A múltkori rockzenében nem éppen ez volt túl sok? Kérdésükre kérdéssel válaszoltam: – A mi életünkben minden csak illúzió és álom? Rövid csend után egyikük halkan megszólalt: – Dehogyis! Újra kérdést tettem volna fel nekik, amikor egy lány a szavamba vágott: – Akkor ezek a zenék nem a valóságot ábrázolták, hanem feketére vagy rózsaszínre festett képekkel áltatnak bennünket? – Úgy néz ki, hogy igen – válaszoltam neki. A legközelebbi órára én vittem tanulóimnak zenét. Hogy melyiket, azt majd később szeretném elárulni… A zenei szép Már a bevezetőben is megemlítettem azt a nagyon sokszor hallható felfogást, amely a szépet kizárólag szubjektívnek gondolja, mondván, valakinek ez a szép, valakinek meg az, ezért erről kár vitatkozni. Vitatkozni szerintem sem kell, de beszélgetni annál inkább, mert akkor derülhet fény igazán arra, hogy valamit vagy valakit miért tartunk szépnek. Ahhoz, hogy valamilyen alapot adjak közös gondolkodásunkhoz, engedjék meg, hogy elsőként feltegyek egy kérdést: Van e-olyan ember, aki Vivaldi: A négy évszak c. művét vagy a Tavaszi szél c. népdalt csúnyának, giccsesnek gondolja? Én eddig még nem találkoztam ilyen véleménnyel. Máris találtunk két általánosan szépnek tartott zenei alkotást. Hogy lehet ez? Erre a kérdésre válaszoljon egy-két híres gondolkodó, akik az esztétika lényegéről és alappilléreiről az alábbi módon nyilatkoztak: 31

„Szépség és valóság, erre van szükségünk; de a szépséget is a valóból kell merítenünk.” (Blaise Pascal) „A Szép: igaz s az Igaz: szép! sose áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!” (John Keats) A négy évszak esetében és a Tavaszi szél… című dalnál is ezek az elvek, gondolatok érvényesülnek. Ezért érezzük és mondjuk ezeket a műveket igazán SZÉPNEK. Szemben azokkal az alkotásokkal, ahol mindezeknek csak halvány másolatával vagy mesterkélt túlfokozásával találkozunk. „A giccs az, ami túl szép ahhoz, hogy szép legyen.” (Vavyan Fable) „…a giccs mindig igen érzelmes, sőt mindig a legszentebb érzéseket akarja közvetíteni; csak az a baj, hogy túlságosan könnyen juttat ezekhez az érzésekhez. Olcsón ad olyan dolgokat, amelyeket csak drágán volna szabad megszerezni…” (Komlós Aladár) „A giccs kivonatolt érzelmesség. Úgy viszonyul az igazi művészethez, mint a limonádé az eredeti gyümölcshöz. A sűrített hangulati készítményt szükség esetén hozzá lehet keverni a műhöz. Konzervben tárolják. De miért olyan jóízű? Miért olyan mély és alapvető szükséglete az embereknek a giccs…?” (Balázs Béla) Valódi érzelem vagy érzelmesség Egy kedves ismerősöm így válaszolt a fenti kérdésre: „Béla, annyi rossz dolog és feszültség van az életemben… Annyira rideg minden, és kevés az igazi szeretet… ezért menekülök bele ezekbe az érzelgős zenékbe.” (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a hölgy többnyire régebbi „keresztény énekeket” hallgatott, énekelgetett. Elgondolkodtató, hogy nemcsak a mai keresztény könnyűzene ontja magából a túlfűtött érzelgősséget… Van erre példa az elmúlt századok zenéiben, énekeiben is. De erről majd egy későbbi cikkben szólnánk.) „Nyár volt, De mindnyájan fáztunk, Hát begyújtottunk a mesekályhákba…” (József Attila: Nyár volt – részlet) És „mi, emberek” a világ kegyetlenségét, valóságát látva sokszor kérdezzük azt is magunkban, szintén József Attilával: „És most nem tudom, mit tegyek”, feladjam a küzdelmet a szépért, az igazért, és inkább „olvassak ponyvát”? Megvan tehát a recept? Íme, itt vannak a XXI. századi ember „zenei gyógyszerei”: Ember ha, lázadsz az élet igazságtalansága ellen, akkor vezesd le feszültségedet egy indulatos „zenei pirulával”. Ha pedig nem kapsz elég szeretetet, akkor az érzelmi sérülések ellen itt van egy kis érzelgős „zenei pirula” („mesekályha”). Pedig tudjuk (vagy mégsem?), hogy „az érzelemtől egy világ választja el az érzelmességet”, mert „az érzelem a szív bölcsessége és okossága; az érzelmesség viszont a szív ostobasága” (Pilinszky), és a rosszat egy másik rosszal nem lehet legyőzni, meggyógyítani. Tudjuk… De nem baj… Becsukjuk a szemünket, és jöjjenek a pirulák…

32

Persze, azt is tudjuk, hogy ezek csak fájdalomcsillapítók… S „a kockázatok és mellékhatások” is veszélyesek, de mégis, gyerekeinknek is ezt adjuk… „,…kultúránk legszínesebb egyéniségei a kisgyermekek… Ne csatlakozz azokhoz, akik a Disney-utánzókkal együtt úgy tesznek, mintha a valóság és benne az élet egy mesés rajzfilm lenne, vagy egy giccses álomkastélyba vezető mágikus utazás…” (Harold Best) „Tekintsétek meg a liliomokat…” Egy történettel hadd folytassam. Egyik délután kislányom matricás füzetét nézegettük. Állatok, növények, szép tájak fotóit. Egyszer csak szemet szúrt nekem egy hiún pózoló tinédzser képe, amolyan „High schoolos” vagy „Hannah Montanás” stílusban. (Azért is tudom ilyen pontosan beazonosítani, mert tanítványaimtól már mindent megtudtam ezekről a „trendi” sztárokról…) Miközben a fényképet nézegettem, kislányom szólt hozzám kissé zavartan: – Ezt a matricát a barátnőmtől kaptam a suliban. – S te ezt szépnek tartod? – kérdeztem meg kényszeredett mosollyal az arcomon. Ő vállat vonva, bátortalanul és tanácstalanul nézett rám. – Gyere ide, szeretnék mutatni valamit Neked! – hívtam magamhoz. A Bibliámból a következő részt olvastam fel: – „Tekintsétek meg a liliomokat…, mondom néktek, Salamon minden dicsőségében nem öltözött úgy, mint ezek közül egy.” Liliomok fotóit kezdtük el nézegetni az interneten. Változó színekben pompáztak, és viráguk alakja szerint is különbözőek voltak. Láttunk tölcsér, turbán és kehely formájúakat. Kislányomnak mindegyik nagyon tetszett, főleg a tűzliliom vagy a vadon élő fehér liliom, amelyiknek az illata is nyugtató hatású. (Mint megtudtuk, még habfürdőt is lehet kapni ilyen illattal.) Hagymáját egyébként keleten mindmáig megeszik. Gyógynövényként fülfájás, égési sérülések ellen használják, összezúzott hagymáját gyulladáscsökkentőként tartják számon. Virágszirmainak alkoholos kivonatával rovarcsípéseket és sebeket hűsítenek… Azon a délutánon megtanulhattuk, hogy az igazi szépség nem önmagának él. Külső és belső szépségét mások számára, hasznára osztja szét. Szépségének valódisága, igazsága az önzetlenségében, a „nemes egyszerűségében” rejtőzik… Gyönyörködtet, illatozik, táplál, gyógyít… Egy szóval: szolgál. „Flóra egyik tanítványa, már maga is gyógypedagógiai tanárnő, órát tart a csupa fogyatékosokból álló osztályának. Kint éppen megy le a nap. Oly szép látványosan, hogy a kis tanárnő nem állja meg, és – megszakítva a magyarázatot – az osztályt az ablak felé fordítja: nézzétek milyen gyönyörű… 33

A hegy mögött eltűnik a nap, a gyerekek még mindig némák. Egyik közülük – egy nyolcéves kislány – kiszalad a tanárnőhöz, átöleli a térdét, és ezt mondja: Mostantól fogva én mindig jó leszek! Maga Flóra is éppúgy megilletődve mondja el ezt, ahogy a kis tanárnő elmondta.” (Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1970. június) A történet vége „Béla bácsi most ön következik!!! Most ön mutassa meg nekünk egy kedves zenéjét!!!” – szólítottak fel erélyesen tanítványaim a következő órán. Január volt. A tanteremből lenyűgöző volt látni a hófedte tájat. Vivaldi: A négy évszak című zeneművét raktam be a CD-lejátszóba, és a tél lassú tételét indítottam el. A hegedű gyönyörű – egyszerű, mégis nagyszerű – dallamívei egyszerre fejeztek ki fájdalmat az elmúlás miatt, magasztosságot a természet megpihenése, csendje miatt és felemelő reményt az újjászületésre a tavasz elérkezéséig. A rövid, kb. kétperces zenemű meghallgatása után némaság uralkodott a teremben. Kis idő múlva én szólaltam meg halkan, az ablak felé mutatva: „Gyerekek! Igaz ez a zene?!” Nem volt válasz. Csak sűrű bólogatások. Aztán az egyik fiú – halálfejes pólóban – hangosan is kimondta: „SZÉP ÉS IGAZ!” Muszorgszkij sorai jutottak eszembe „…emelt fővel …indulok, mindennel szembeszállva az igazi cél felé, az igazi művészet felé, amely szereti az embert – örömével, bánatával, szenvedésével együtt él.” (Idézi Loránd István: Zenei kalauz. Minerva, Budapest, 1976, 8. o.)

34

Cikksorozatunk következő részében az evangéliumi esztétika mélyebb rétegeit érintenénk. Addig is jól „megrostált” Zenéket kívánok! Ferge Béla www.kreativzeneimuhely.hu

„Ma …érzékeinkkel kénye-kedve szerint bánik az üzleti szellemű társadalom, amely minden sóvárgásunkat egyszerűen étvágynak tekinti: él és visszaél vele a profit érdekében. Könyörtelenül. San Franciscóban töltött gyerekkorom óta látom, miként ficamodik ki a jó ízlés, a természetes, ösztönös vagy a valódi után, míg végül odáig fajul, hogy elfogadjuk az illattalan ízeket, a művirágokat, esztétikai érzékünk teljesen megfakul, még abba is beletörődünk, ha rémisztően eltorzítják a tiszta hangot, amikor valami, amit zenének neveznek, végeláthatatlan, mirigytúltengéses jajveszékelésként árad a különböző szerkezetekből. Miként teszünk különbséget a zenében és az életben igaz és hamis, szép és csúf között? Alighanem úgy, hogy elménk és szívünk, együttérzésünk és érzékeink növekvő erejében felismerjük a mindig megújuló tudatosságot… Ha mindez azt jelenti, hogy közösséget találtunk önmagunkkal, embertársainkkal és a természettel, …tudunk gondolkodni és cselekedni, és sem magunkkal, sem embertársainkkal szemben nincsenek előítéleteink, akkor megismertük az igazságot… Jézus örök igazságát. Ugyanakkor védelmeznünk kell sáncainkat, harcolnunk kell a hamis, az önhitt, hatásvadászó, a kommerciális ellen, a propaganda ellen, és ez a küzdelem semmivel sem lehet lanyhább, mint ha az ördög, az örökös kísértő ellen harcolnánk, aki mindig ugrásra kész, és lecsap ránk, ha óvatlanok vagyunk, vagy elbóbiskolunk…” (Yehudi Menuhin–Curtis W. Davis: Az ember zenéje. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1982, 10–11. o.) „Amióta rádiómunkás lettem… különösen sokat hallgatok zenét. Azt, hogy mi a zene, most fedeztem fel. S igazat kell adnom Platónnak, aki államügynek tekintette, hogy az emberek milyen zenével öblítik át a lelküket… Legmagasabb ötleteinken éppúgy megérzik, hogy milyen zenén élünk, mint vallásos érzésünkön. Aljas zenével itatni egy országot nagyobb egészségügyi csapás, mint tífuszos vízzel… A rossz zenére szoktatás, melyre százszor annyi alkalom van, mint régen, ma korártalom… A zenei lőré… közömbösíti más, áldásos hatásait.” (Németh László: Brevárium. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2002, 179-180. o.)

35

Kitekintő KÖNNYŰ KERESZTÉNY ZENE? - V. RÉSZ SZÉPSÉG A ZENÉBEN (AZ EVANGÉLIUMI ESZTÉTIKA) Mottó: ”Az egyházzene tükröt tart elénk, az a kérdés, hogy bele merünk-e nézni.” (Karasszon Dezső) Cikksorozatunk előző részét az alábbi idézettel zártuk: „…emelt fővel …indulok, mindennel szembeszállva az igazi cél felé, az igazi művészet felé, amely szereti az embert – örömével, bánatával, szenvedésével együtt él.” Muszorgszkij, a híres orosz zeneszerző bizonyára nem gondolt arra, hogy ezzel a mondatával az „evangéliumi esztétika” alapját határozta meg. De mit is takar pontosan az előzőekben már többször használt idézőjeles fogalom? S hogyan jelenhet meg a Muzsikában? E nem könnyű kérdések megválaszolásához több témakört is végig kell járnunk. Folytassuk hát közös gondolkodásunkat! A TERMÉSZET SZÉPSÉGE A felkelő nap, a hegyek, a folyók látványa – kortól, nemtől, nemzetiségtől függetlenül – minden embert megérint s magával ragad. Visszaemlékszem arra, amikor kicsiny falusi gyermekként egy hatalmas természeti jelenség, egy nagy vihar megtapasztalása után a közelemben lévő felnőtthöz így szóltam: „Nekem mindenki azt mondja, hogy nincs Isten, de én ezt nem hiszem el.” Sokszor csodáltam meg akkoriban lenyűgözve a csillagokkal teli égboltot is, amely „valami tiszta, fényes nagyszerűség”. S valahogy ennek a „mennyei kastélynak” a látványa már ott azt üzente számomra, hogy „egy nagy ismeretlen Úrnak vendége” vagyok. Ezért jogos a „költői kérdés”, illetve részemről a felkiáltás: „Ez a sok szépség mind mire való?” „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat.” (Zsolt. 19,2) A teremtett világ szépségének ilyen megtapasztalása tehát szinte vallásos áhítatként, katartikus élményként hat ránk, s ezáltal is vágyódunk arra, hogy megismerjük azt a Valakit, akinek a „hatalma és istensége… a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható.” (Rm. 1,20; új prot. ford.) Fontos ezért átgondolnunk, „értelemmel vizsgálnunk” a természetben jelenlévő arányosságot, sokféleséget, rendezettséget, összhangot – de a disszonanciákat is! –, mert „ha elvetjük magunktól a művészetet és a szépnek természeti és művészeti keresését, Isten-ismeretünk lesz szegényesebb és üresebb.” (Szúdy Nándor) Vegyünk példát egy híres ókori zenészről…

22

„Dávid nem láthatta Istent, de minden alkotása az Ő dicséretét zengte. Az erdőket, hegyeket, réteket és folyókat bearanyozó fény szárnyra kapta gondolatait, és felvitte a magasba a világosság Atyjához, minden jó és tökéletes ajándék adójához. Isten hatalmának és fenségének mindennapi megnyilatkozása imádattal és örömmel töltötte el az ifjú költő szívét. Isten és az ő műveinek szemlélése közben ereje, képességei itt fejlődtek ki és erősödtek meg a jövő kötelességeinek hordozásához. Napról napra meghittebb közösségbe került az Úrral. Istennel naponta érintkezve lelke mindig új mélységekbe hatolva, állandóan új szépségeket talált, amelyek új énekre, új dalra hangolták. Hangjának gazdagabb csengése a magasba szállt, és visszaverődött a közeli hegyekről, dombokról, mintha mennyei angyalok örvendező énekére válaszolna…” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Advent kiadó, Bp.,1993, 594. o.)

„A művészetnek vannak bizonyos normái, amelyek a teremtett világ törvényszerűségein alapulnak, s melyek nélkül a művészet csak egy értelem nélküli üres szó lenne. Ha azt mondjuk valakiről, hogy fogékony a művészetre és a szépre, és fejlett művészi érzéke van, azzal azt állítjuk róla, hogy képes felfogni azokat a normákat, amelyeket Isten a teremtett világba oltott. Ezt nevezzük ízlésnek… ez a művészi érzék tesz képessé, hogy felismerjük a nemes és silány művészet közötti válaszvonalat, és megkülönböztessük az elcsépelt szimbólumokat az igazság eleven és újszerű kifejezésétől.” (H. R. Rookmaaker) (Idézi: Michael Card: Homokfirkák. Harmat kiadó, Bp., 2006, 136. o.) „A TERMÉSZET TÜNEMÉNYE” Persze, most nagyon sokan gondolhatnak arra, hogy a természet szépségeit nem egyszerű „lefordítani”, illetve átváltani a zene nyelvére (dallamokká, ritmusokká, harmóniákká). Ez viszont nem annyira bonyolult, mint amilyennek tűnik. Gondoljunk csak egy változatos, dombos vidék gyorsuló és lassuló ritmusára, alá- és fölszálló dallamíveire, feszültséget és oldást kifejező harmóniáira, halkuló és erősödő dinamikájára… További segítségként érdemes – az ókori zenész életpéldája mellett – egy modern kori zeneszerző szavait is megszívlelnünk: „A népzene… a természet tüneménye. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei, a virágok, az állatok. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes a népzene. A tiszta zenei gondolat megtestesülése, mely bámulatba ejt, egyrészt a forma tömörségével és kifejezésteljességével s az eszközök gazdaságosságával, másrészt frissességével és közvetlenségével.” (Bartók Béla: A népzenéről. Részlet A népzene forrásainál c. fejezetből, Magvető Kiadó, Bp. 1981.) Ezért is voltak a különböző népi dallamok – a kollektív alkotás gyöngyszemei – alapjai és meghatározói Dávid zsoltárainak, Luther énekeinek, Johann Sebastian Bach művészetének. Persze Bartók Béla után talán nem árt egy másik – annyira nem jelentős, és sokkal kisebb tudású – Béla szavait is „zárójelben mellékelni”: „A nép is tévedhet!” – Ferge Béla. 23

Fontos tehát figyelembe vennünk, hogy az evangélium rostáján a különböző népek dalai is szűrésre szorulnak. Mert ugyan a népzenék mentesek a giccsességtől és „a zenei ostobaságtól”, de sokszor nem mentesek a vadságtól, a nyersességtől, az erőltetett ismétlődő jellegtől és a „fellebegni” vágyódástól. De mielőtt ez utóbbi „vadhajtásokról” írnánk, fontos tisztáznunk „a zenei ostobaság” fogalmát. „A ZENEI OSTOBASÁGRÓL” „Zenei ostobaság” alatt – Hanns Eisler gondolatai alapján – azt értjük, amikor egy alkotásban a szöveg és a zene nem harmonizál egymással. Ilyen például, ha egy harcias induló dallamára lágy, érzelgős verset írnak vagy egy kuplét drámai szöveggel énekelnek… Efféle természetellenes „vegyítés” a népzenében ritkán szerepel (gúnydalok, csúfolódók), de a műzene gyakran használja az irónia megjelenítésekor. A zeneipar viszont a figyelem elterelésének eszközeként veti be ellenünk ezt a fegyvert. A szórakoztatóipar – amely úgy szereti vevőit, mint mészáros a borjút – sokszor él tehát ezzel a becsapással, hiszen a jelszó: „Vedd könnyedén az életet”! A cél az, hogy a sötét és beteges dolgokat súlytalanítsuk el lágy vagy idétlenül könnyed melódiákkal, vagy éppen fordítva! Ezért a szöveg igazi mondanivalója és dallama sok slágerben fényévekre van egymástól. Pedig a (szövegi) otrombaság akkor is otrombaság marad, ha „szép” vagy „vicces” (zenei) csomagolásban szervírozzák. Csak sajnos figyelmetlen hallgatóként ezt nem mindig vesszük észre. „A zene és a szöveg rossz párosítása zűrzavart eredményez. A szöveg jelentősége ellenére még mindig a zene a kifejezés elsődleges eszköze. Az elsődlegesen közvetített üzenet nem a szövegen keresztül érkezik, hanem a zene által.” (Dr. Neil Nedley: A gondolkodás elvesztett művészete. BIK Kiadó, Bp., 2013, 324. o.)

„TÖNKRE TESZI A ROCKOT…” A fenti törvényszerűséget érdemes meggondolnunk az ún. keresztény rock esetében is. A vadság, a nyersesség nem jézusi jellemtulajdonságok, ezért az Őt dicsőítő énekeknek sem lehet(né)nek jellemzői. S mégis hallhatóak… Ahogy már említettük, a monoton, „ellebegő” jellegű zenék az elbukott emberiség történelmében mindvégig jelen voltak, s láthatóan jelen vannak és lesznek… Ez utóbbiak egyébként – az ún. „ateista” emberek számára is – könnyen megítélhetőek, beazonosíthatóak. Nagyon jellemző az alábbi beszélgetés: – Béla, tudod, miért nem szeretem én a keresztény rockot? – Nem tudom – válaszoltam csodálkozva „rockimádó” barátomnak. – Azért nem szeretem, mert tönkre teszi a rockot! Ez a vélemény is azt igazolja, hogy keresztény és rock csak egymás kárára társítható. Ahogyan nem létezhet keresztény kocsma, keresztény sztár, keresztény párt… ugyanúgy nem beszélhetünk keresztény rockról sem, mert ez utóbbit a vadság, az agresszivitás, a feloldatlan feszültségek, 24

valamint a felületes külsőségek jellemzik, amelyek összebékíthetetlenül ellentétesek a Krisztust követő lelkülettel. Ezért is megdöbbentő, hogy vallásos emberek sokszor kegyeskedve pártolják – sőt meghasonlásig védik – a rockzenét.

Pedig „a zene nem változik meg attól, hogy más szöveget rakunk alá. Ez egy alapvető esztétikai evidencia… ha én azt ordítom, hogy keresztény vagyok, a zene és a benne megjelenő gesztusrendszer pedig valami egészen mást fejez ki, akkor hiába van ott egy vékony kis verbális réteg az egésznek az alján vagy a tetején. Azt sokszorosan fölülírják a tisztátalan zenei tartalmak…” (Karasszon Dezső) (Idézi Kis Médea: Istendicsőítés énekkel és élettel. Kálvin Kiadó, Bp., 2012, 118. o.) Persze, most mondhatnánk, hogy bőven elég ennyi a rosszból… De sajnos van az eksztatikus elemeknél nehezebben leleplezhető zenei becsapás is. A néhány száz évvel ezelőtt megjelenő – szépnek látszó –, giccses, szirupos, könnyed dallamocskákra gondolok. TÁVOLODÁS A TERMÉSZETTŐL – A GICCS SZÜLETÉSE „…A kilátástalanság és a tompaság, valamint a kimerültségnek a munka után fellépő állapota… megteremti a pihenés legkönnyebb, legkényelmesebb és legolcsóbb formája iránti szükségletet. A giccs… meghatározott módszerek alapján előállított, szórakoztatásra készült áru… a giccsel például nem találkozhatunk a primitív agrárgazdálkodás fokán, csak a magasabban szervezett társadalmi körülmények talaján jelenik meg… ötszáz évvel ezelőtt még nem volt giccs…a népdal keletkezése időpontjában sokszor gyakorlati jellegű társadalmi célokat szolgált. A munkadalok ritmusuk révén járultak hozzá a munka megszervezéséhez (a matrózok, a cséplők, a katonák, a kézművesek stb. dalai) míg más dalok a társas együttlét formáit szolgálták (táncdalok, játékos dalok, szerelmi énekek, bordalok, ünnepi dalok és céhek dalai)… A legkésőbbi (német) népdalok a XVIII. sz. végén, valamint a XIX. sz. elején keletkeztek a parasztok, a kézművesek és a kispolgárok rétegeiben. A modern ipari munkásság annyira bonyolult munkaviszonyok közt él, 25

hogy a népdal naiv módszerei már nem képesek azokat leírni. A munkásnak a modern életben elfoglalt sajátos helyét valóban egyetlen népdal sem fejezi ki.” (Hanns Eisler: A zene értelméről és értelmetlenségéről. Gondolat Kiadó, Bp., 1977, 50. o.) A természettől és magától a kollektív zenéléstől eltávolodott, az ipari társadalomban élő, városi munkásember számára „legtöbbször már csak egzotikum a népzene. Ugyanakkor… az ember számára nélkülözhetetlen a zene; és ha nem népdallal, akkor a keze ügyében lévő egyfajta pótlékkal elégíti ki szükségletét. Így válhat a …könnyűzene, szalonzene, a sláger a zenei anyanyelv pótlékává, amely aztán kiszorítja a népdalt, és legtöbbször az összes komoly zenei műfajokat is… ” (Angi István: Zene és esztétika. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1975, 42. o.) A világnézeti szétbomlás, az iparosodás, az erőteljes urbanizáció hatására a közösségből közönség, a szolgáló zenészből kiszolgáló szórakoztatóipari alkalmazott lesz, „akinek kezdetben még kötelessége volt a tiszteletre méltó muzsikuscéhnek legalább elemi technikai szabályaival tisztában lennie…, aztán az igények egyre csökkentek…, a könnyűzene komponistája, mint a régi jó idők házalója, füttyszóval jár az ismertebb muzsikusok kúriáira, hogy az ott lelhető rongyot és kacatot értékesítés céljából zsákjába összegyűjtse.” (Keszi Imre: Válogatott zenei írások. Könnyűzene és népzene c. fej., Magvető Kiadó, Bp., 1983.) A salaktól mentes, ősi, ideális egyszerűséget bemutató és árnyalataiban végtelenül gazdag népi dallamok helyét szép lassan átveszik a mesterkélt, egyre primitívebb – a tucatember szellemi színvonalának „megfelelő” –, üzletszerűen legyártott „meló”-diák. „DALLAMKERESÉS” „Hol vannak a régi, szép dallamok?” – kiáltott fel jelenlétemben az egyik barátom, miközben a rádióból effektszerű, ismétlődő motívumtöredékekkel bombáztak, hipnotizáltak bennünket. Humorosan így válaszoltam: „Annyi bort ittak, hogy most már csak dadognak.” De válaszként idézhetném az egykori híres szállóigét is („Lepsénynél még megvolt…”), kissé átformálva: „Bachnál még megvoltak…” Mert – ahogy már szóltunk róla – „Bachnál a mű alapja a népdalból származó korál, amellyel ő a hívekből a legbensőségesebb áhítatot tudta kiváltani. Egyébként az egyaránt vallási és népi forrásból származó korál egyike a legjelentősebb zenei formáknak.” (Pablo Casals – forrás: J. Ma. Corredor: Beszélgetések Pablo Casalsszal. Gondolat Kiadó, Bp., 1960, 203. o.) Úgy látszik, azóta nemcsak a világ lett még jobban lerészegítve, hanem megrészegültek a dallamok is. Pedig ahogy Ádám Jenő írta: „Sohasem fog megszületni az az ember, aki elmondhatná, hogy a dallamok alakítására minden lehetőséget kimerítettünk.” Ezen a véleményen volt Sztravinszkij is, és egyik nyilatkozatában mégis így sóhajtozott: „Bárcsak találnék egy jó dallamot…” Tudjuk, hogy Beethoven szintén rengeteget küzdött az Örömóda híres dallamának népies egyszerűségéért, szikárságáért. Mert mintha ebből lenne a legnagyobb hiány. A letisztult, szép és nemes dallamokból. Hiszen amolyan csinált „meló”-diát még csak-csak hallhatunk, amely fellengzős, patetikus, bőbeszédű vagy éppen semmitmondó. Olyat is, amelyben gyakori a sablonos népszerű

26

(fülbemászó) elem (egy zenei motívum ötlettelen le-föl tologatása, kellemesen hangzó, hatásvadász hangközugrások, öntömjénező hajlítgatások, egyéb elkoptatott zenei közhelyek…). Manapság persze egyre inkább csak olyan motívumtöredékeket kapunk, amelyeket mágikus szertartásokon szoktak ismételgetni hosszú órákon át… (A mai zeneipar ez utóbbi elvarázsolással él egyébként leginkább.) A „tiszta forrásból” származó – mély és szép dallam – sajnos fehér holló már jó ideje. S ez alól nem kivétel az ún. egyházi muzsika sem. „AZ EGYHÁZI MUZSIKA ELBICSAKLÁSA” „A harmónia akkor bomlik meg, amikor a művészek lelkületéből kihullik a …hit biztonsága, a romantikus világnézet uralmakor… A világnézeti szétbomlás vagy semlegesség lelkiségével jár annyiféle szellemi talajtalanság…” (Molnár Antal: Népszerű zeneesztétika. Széchenyi Irodalmi és Művészeti Rt., Bp., 1940, 56. o.; 120. o.) S a szellemi talajtalanságokból kinövő zenei túlzások – az öncélúság, az eredetiség és az élménygazdagság hajhászása, a szélsőséges érzelmek, illetve hangulatok kendőzetlen és fék nélküli megjelenítése stb. – egyre többször megjelentek a templomban is. „Legkirívóbban… a rokokóban és a 19. század eloperásodott templomi műveiben… ütközik ki az egyházi muzsika elbicsaklása.” (Uo. 77. o.) Az emberközpontúság, az énközpontúság fent említett gesztusai egyre inkább megjelentek a zeneművészetben, és spirálként gyűrűztek tovább. A közös zenei nyelv lassan szétszakadt, hiszen az egyéni állt a közös helyébe. S ahogy már szóltunk róla, a falu kisebb közössége mellett megjelenik a város – gyorsabban élő, kevertebb – lakossága. A résztvevőből pedig csak passzív „(áru)hallgató” lesz. Pedig a közös zenei nyelvhez, közösen átélt élmények, közösen megélt alkotás, közös neveltetés, közös zenei éghajlat, magyarul valódi közösség szükséges. „Ahol könnyűzene van, ott nincs népzene… az individuális kultúra… lehetetlenné teszi bármiféle kollektív kultúra, így a népzene kialakulását is.” (Keszi Imre, i. m., Könnyűzene és népzene c. fej.) „Odáig fajult a helyzet, hogy ma már a kocsmazenében sem lehet megbízni!” – szoktam reagálni ironikusan a zenei köznyelv széthullásának problémájára. (Azért kell erről egyre több helyen beszélnem, mert szinte az egész országban hallom egy sablonos lakodalmas nóta „keresztény” változatát, „Ne félj, mert megváltottalak” címmel.) A kérdés persze jogos: Miért lehetett Luther idején még a kocsmazenékből is gyülekezeti ének? Azért, mert „a reformációs korál és a korabeli táncmuzsika sokszor egymás változatai”. Ez „azt bizonyítja, hogy a társadalmi felhasználás különbségénél bizonyos vonatkozásban erősebb a közös zenei éghajlat”. (Szabolcsi Bence: A zenei köznyelv problémái. A romantika felbomlása. Akadémiai Kiadó, Bp., 1968, 56. o.) De sajnálatos módon a 19. századtól „a zenei éghajlat” egyre szélsőségesebb kezdett lenni. A „füttyös dalszerzők”, akik a pénztárcájuk vastagságát kívánják növelni, és a tömegek szórakozását – s nem a szellemi koncentráltságot – akarják szolgálni, a klasszikus zene és a népzene népszerű hulladékát, levetett rongyait használták fel saját slágereik megírásához. (Erről a fentiekben már írtunk.) S az ilyen „zenekészítők” szerint az embereknek elég „a trágyadomb

27

melege” is. A dallamvilág így még könnyedebbé és még felszínesebbé lett. S ez sajnos nagyon (fülbe)ragadós… Éppen ezért, ami a 16. században lehetőségként adva volt – mármint, hogy világi dallamokat használjunk Isten dicsőítésére –, az nem biztos, hogy a későbbi korokban is mindig érvényes. Sőt!!! „AMERIKÁBÓL (IS) JÖTTEM…” Talán még erőteljesebben érvényesül a zenei (dallambeli) felületesség az Amerikai Egyesült Államokban, ahol a műzene még fejletlen és „gyermeteg”, a zenei ízlés pedig elmaradott volt az 1800-as években. (A folklór dallamvilágát is főként az az angol eredetű dallamiság jellemezte, amelyről egy híres angliai zeneszerző így nyilatkozott: „Az angol zene ínséges állapotának történelmi okai vannak… Sajnos az angol népzene nem olyan… érdekes…” – Peter Maxwell Davies.) Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy a keresztény énekeskönyvekben jó néhány sekélyes, az európai zeneművészet asztaláról lehullott – „Amerikából (vissza)jött” – dallam („zenei ponyva”) szerepel. Sajnos az össze nem illő dolgok vegyítése („a zenei ostobaság”) is gyakran fellelhető a különböző énekekben, hiszen a szelídségről és a békességről indulószerű dallam (Hitünk énekei, továbbiakban H. É. – 200.), az örök életről álmodozó, érzelgős valcermelódia (H. É. – 150.), a hálatelt örömről sablonzene (H. É. – 222.), a megváltás mélységeiről pedig könnyed country jellegű dallam, „farmerzene” (H. É. – 190.) született. De nem maradt el – a már szintén említett – szentimentális operai stílus sem (H. É. 187., 215.). A felsorolást persze a teljesség igénye nélkül tettük meg. (Mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy megértem és át tudom érezni, ha valakinek az említett énekek lelkileg sokat jelentenek. A megszokások, az emlékek, a hitküzdelmek is nagyon erős kötődést adhatnak a megjelölt dallamokhoz. Ezeket maximálisan átérzem, és tiszteletben tartom. De úgy gondolom, hogy az objektív, szakmai – építő jellegű – kritikának talán minden időben helye lehet. Ennek megtételére már évek óta több zenész ismerősöm is bátorít…) A szóban forgó énekek dallamainak fő – problematikus – jellemzője tehát a túlzott érzelgősség, s az azzal járó felszínesség. Éppen ez az, amit a mai keresztény pop és a gospel esetében is erős kritika ér. Hozzáteszem, joggal… A „mélységből kiáltok” feszültséggel teli, de oldást is adó lelkületét inkább képviselik az alábbi nemes veretű dallamaink: H. É. 13., 42., 55., 139., 193., 235., 272., 280., 283., 285., 305. stb. Természetesen most is csak néhányat említettünk meg. Ez utóbbiak hangnemükben, hangsorukban, dallami mozgásukban, ill. melodikus megtámasztásukban mélyebbre hatolók, ellentétben azokkal az ún. „lebegő” dallamokkal – amelyeket először említettünk és –, amelyek dallamvezetésükben felületesebbek (egysíkúak vagy éppen túlzóak), s a vonzás-taszítás (feszültségoldás) törvényét is könnyedebben, sematikusabban képviselik. S minél egyoldalúbb vagy mértéktelenebb a feldolgozás módja, annál inkább a nárcisztikus élmény válik meghatározóvá a mű befogadásakor. Tehát a megtisztulásra vágyó – küzdő ember, küzdő közösség – katartikus drámája helyett, a kellemesre vágyó „Én” kerül a középpontba…

28

„Vajon az az Isten célja, hogy mi jól érezzük magunkat, akármilyen alacsony színvonalon? De hisz ez a drogdíler célja: érezd magad jól, ott ahol vagy, akármilyen mélyen. Isten célja ennek éppen a fordítottja: hogy mi küzdelmek… árán bár, botladozva, el-elesve, de mégis föl-föl állva … egyre közelebb kerüljünk Ő hozzá.” (Karasszon Dezső – idézi Kis Médea, i. m. 117. o.) Természetesen be kell látnunk az is, hogy bizonyos hiténekek zenetörténetileg „nem szerencsés” korban születtek. Nem véletlen egyébként, hogy ebben a „nem szerencsés” korban született Bartók híres jelszava, hitvallása : „CSAK TISZTA FORRÁSBÓL…” „Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!” – írta egyik levelében Bartók Béla. Ez a gondolat vezette őt a különböző népek dallamainak gyűjtésekor. A XX. század elején szinte minden nemzetben feléledt a vágy, hogy felkutassa régi hagyományos énekeit. (Többek között rengeteg héber dallamot kottázott le Abraham Zevi Idelsohn, zsidó zenetudós is. Erről és magáról az ókori zsidó zenéről következő cikkünkben írunk.) Így kerültek felszínre újra azok a sajátosan ősi zamatú és régi hangsorokra épülő dallamok, amelyeket az egyházi és népi zene őrzött meg. Ezek persze nagyon sokszor furcsának tűnhetnek, mert „a műzene az utóbbi két-három évszázad alatt túlnyomóan két hangsorra építkezett… és az újabb keletű népies… műdalok kizárólag dúr és moll hangnemek szegényesebb keretei között mozognak. Ezzel járt az is, hogy a csupán erre a két hangnemre beállított fülek elszoktak a többiektől… megelégedetten muzsikálunk a dúr és moll szűkebb keretei között, nem tudva arról, hogy a többivel együtt mennyivel tágasabb a zene világa…” (Ádám Jenő: A skálától a szimfóniáig. Turul Kiadás, Bp., 1943, 54., 104. o.) A szokás hatalmáról álljon itt egy példatörténet a Pablo Casalsszal, a híres gordonkaművésszel készült interjúkötetből: „Egy napon meglátogattam egy beteg barátomat. Amikor beléptem a szobába, egy padlásszobácskába, felkiáltottam: »Micsoda bűz van itt! Hogy tudod elviselni?« »Nem érzek én semmit« – válaszolta ő. És tudja miért nem érezte a bűzt? Mert már hozzászokott.” (J. Ma. Corredor, i. m. 77. o.) Luther és az elveszett paradicsom „A népdalhoz való visszatérés nem más, mint az elveszett paradicsom utáni sóvárgás” – reagált Bartók szemléletére Pierre Boulez. A neves francia karmester, zeneszerző tamáskodó hangnemű, de nagyon igaz állítást fogalmazott meg, hiszen Luther Márton zenei reformjának is ez volt a középpontjában: „Ami Luther énekeinek általános jellemvonásait illeti, az igazság, szépség, népiesség, gyülekezeti közösség és énekelhetőség követelményeit mind megtaláljuk benne. Herder kettős követelménye is: Einfalt und Wahrheit (egyszerűség és igazság) megvan Luther énekeiben. Semmit jobban nem kerül, mint ami fellengzős, pathetikus és bombasztikus. Az ő erénye a népies egyszerűség. A népdalokat vette mintául, ezek formáit utánozta… Luther énekei rövid, tömör, magvas énekek. Kevés szóval mond sokat, és nagy erővel. Találó Nelle jellemzése, hogy inkább vésővel, mint ecsettel dolgozik.” (Payr Sándor: Luther és az egyházi ének, Theologiai Szemle, 1926, 8. o.)

29

„Torz hamisításnak érzem” Új mélységek, új szépségek, új énekek megtalálásához nekünk is „vésőre” és „re-formra” van szükségünk, ahogy Luthernek vagy Dsida Jenőnek: „Krisztusom, én leveszem képedet falamról. Torz hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa. Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű voltál.” (Dsida Jenő: Krisztus – részlet) A torzítások, a hamisítások ellen választ kell keresnünk arra kérdésre, hogy valójában ki az, akit követünk? Mert „az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn. 17,3). Jézus egyszerűsége „Én tudom, hogy te egyszerű voltál…” – így idéztük az előbb Dsida Jenő versét. De érdemes belegondoltunk abba, hogy ez mit is jelentett a gyakorlatban. A jászolban születés, az egyszerű gyermekkor, a szegénység, a kitaszítottság, a mindenki számára érthető egyszerű beszéd (a természeti képek), mind a salaktól mentes életre utalt. De sorolhatnánk tovább: ácsként élt az elveszettek, a betegek között, „fejét nem volt hova lehajtania”, egyszerű öltözetben járt, és halat, kenyeret adott a népnek, odafigyelt a legkisebb gyermekre is, tanítványai kétkezi munkások voltak, akiknek a lábát is megmosta, Jeruzsálembe szamárháton vonult be… S ki tudja hány és hány dolgot idézhetnénk még fel Jézus „egyszerű” földi életéről. Az Ő természetessége, mesterkéletlensége minta és példa lehetne életünkben és zenei életünkben is.

„Az Evangélium lett egyetlen használható esztétikánk” „…van egy íratlan keresztény esztétika, amit leginkább »evangéliumi esztétikának« lehetne nevezni… Ez lényegében Jézus személyéhez kötött, példája Jézus, az a mód, ahogy egyedül Ő tudott egyszerre hallatlan kritikával és szeretettel megvizsgálni egy-egy elébe került »esetet«, emberi szívet, emberi nyomorúságot…” (Pilinszky János: Szög és olaj. Vigilia, Bp., 1982, 45–46. o.) Pilinszky János 1961-ben leírt sorainak mozgatórugója Jézusnak az a kijelentése, amelyet saját küldetéséről, szolgálatáról mondott: „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.” (Lk. 19,10) S ez a „kegyelemmel és igazsággal teljes” „alászállás”,

30

„egyesülés” kell, hogy motiválja a keresztény zeneművészetet is „amely szereti az embert – örömével, bánatával, szenvedésével együtt él.” A szenvedés mélységeit és az öröm magasságait kell tehát egyszerűen, de nagyszerűen képviselni… A görög „aiszthészisz” (esztétika) szó jelentése meglátás, észlelés, érzékelés. Valakit egyre jobban meglátni, észlelni, érzékelni az Ő Igéjén keresztül és az életünkben. Ez az evangéliumi esztétikához vezető „keskeny út”. De ebben az útkeresésben a legfontosabb tényező az őszinteség, álarcaink levétele, a „meztelenség”. A művészetek válságának okát is ez utóbbiak hiányában látta Pilinszky. „A keresztény művész nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá… a keresztény [művész] mezítelen; …a keresztény [művész]: szamaritánus… A keresztény művész számára… előbbutóbb a művészet nem lehet öncélúan a legfontosabb. Számára a szeretet lesz a művészet…” (Pilinszky János, 1961. dec. 3. – idézi: Pilinszky, i. m., 45. o.) A világban a szeretet válságát éljük. Tapasztaljuk annak meghidegülését, megfagyását, de túlzott ellágyulását, „csöpögőssé” válását is. Ezeket a hamis szeretetképeket mutatja be a – korszellem előtt meghajló, a zeneipar levedlett rongyait használó – torz egyházi zene is. „.. kihez hasonlítjátok az Istent, és minő képet készítetek Ő róla? …Kihez hasonlíttok hát engem, hogy hasonló volnék? – szól a Szent.” (Ésa. 40,18.26) „Az Isten igényes, és minket is igényességre hív: »Szentek legyetek, mert én szent vagyok.« (3Móz 11,44) Ennél magasabb fokú igényesség nincs… egy éneknek legalább három szűrőn kell átmennie… egy teológiai, egy verstani és egy zenei szűrőn. A három közül elég egyen fönnakadnia ahhoz, hogy alkalmatlanná váljék…” (Karasszon Dezső – idézi Kis Médea: i. m., 118. o.) A nemtörődömség, az állhatatlanság, a törvénykezés (zenei) gyümölcsei: a kiüresedettség, a felszínesség, a könnyedség… Pedig „az út egyáltalán nem könnyű! És Jézus Krisztus soha nem is csinált titkot ebből… (Karasszon Dezső – uo.). Be kellene látnunk, hogy „az Evangélium lett egyetlen használható esztétikánk”, s „talán épp ezzel, hogy valamennyien a lehető legtávolabbra kerültünk – jutottunk legközelebb egy »evangéliumi esztétika« megvalósításához” (Pilinszky). Tudjuk, hogy J. S. Bach sok műve elején két betű áll: „J. J.” – Jesu Juve; azaz Jézus segíts!; és a művei végén pedig „S. D. G.”, vagyis Soli Deo Gloria / Egyedül Istené a dicsőség!

Most úgy hiszem, ezt kell kérnünk: Jézus segíts! Ferge Béla www.kreativzeneimuhely.hu

31

„… Ha elvetjük magunktól a művészetet és a szépnek természeti és művészeti keresését, Isten-ismeretünk lesz szegényesebb és üresebb… a világ, és annak Isten után sóvárgó és kereső emberei szomorúan állapítják meg, hogy ízléstelenek vagyunk, gyűlöljük azt a tényt, hogy az Isten sokkal gazdagabb szépségben és dicsőségben, mint ahogy mi azt elképzeljük, és miattunk káromoltatik Istennek neve a pogányok között, amint ezt Pál apostol mondja. Nem becsüljük semmire, és nem tiszteljük azokat a lehetőségeket és törvényeket, amiket Isten teremtett az Ő dicséretére az érzékelhető világ kifejezési lehetőségeiben. Azt hisszük, hogy Isten dicséretére jó minden, amiben egy kis erőlködő jóakarat van. Így történhetik meg, hogy vallásos „költemények” születnek az irodalom művészetének és a szép költészeti törvényének a megcsúfolásával, és mi buzgón szavaljuk és elfogadjuk őket, mert döcögő kínrímek között kegyesen emlegetik az Úr Jézus Krisztust és az égi Bárányt. És nem vesszük észre, hogy Isten-káromlás dicsérni az Úr Jézus Krisztust kínrímek fűzfaköltészetében, giccses, szirupos, zeneileg értéktelen énekecskékben, és a művészet törvényei alapján szemétnek ítélhető Biblia-mondásos és vasárnapi iskolás „képecskékben”. Isten nem hagyja az Ő nevének ilyen megcsúfolását és devalválását büntetlenül…” (Részlet Szúdy Nándor, református lelkész 1948. jan. 24-én, a szegedi református egyházban tartott előadásából.)

„A mai egyház a művészeti kreativitás válságának korát éli, amiből csak a bibliai közösség helyreállítása emelheti ki. A keresztény művészet valódi újjászületését ma is egyedül a hittől várhatjuk. Hogyan is tudna a mai művészet feléledni másként, mint a hit csodája által, hiszen a mai világ gazdasági, szellemi és társadalmi struktúrái szöges ellentétben állnak mindennel, ami költői! Az üzleti világban a mennyiség fontosabb a minőségnél, a gyors haszonszerzés az alapos mesterségbeli tudásnál, az eladhatóság a művészi látomásnál. Az iparosodott társadalom azáltal fosztja meg a művészetet értelmétől, hogy megváltoztatja azokat az életkörülményeket, melyek létjogosultságot és értelmet adtak a művészetnek az emberiség korábbi korszakaiban.” (Donald Davidson)

„A Bibliának megelevenítő hatása van az élet minden területén… Nincs olyan kérdése az emberi életnek, amelyre a Biblia ne adná meg a választ… Az igazi vallás összhangba hozza az embert Isten természeti, szellemi és erkölcsi törvényével, és önuralomra, lelki nyugalomra és mértékletességre tanítja őt. Az igaz vallás nemesíti a lelket, kifinomítja az ízlést és megszenteli ítéleteinket… Az igazi vallás a boldogságnak soha ki nem apadó forrását nyitja meg az ember számára, és sokkal jobbat nyújt, mint amit ő keres.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. A prófétaiskolák c. fej.)

32