FARKAS ÁDÁM AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ VÉDELMI ASPEKTUSA ÁTTEKINTÉS ÉS GONDOLATOK A KÖZÖS BIZTONSÁG- ÉS VÉDELEMPOLITIKA TÖRTÉNETE, JELENE ÉS JÖVŐJE KAPCSÁN.
KONFERENCIA TANULMÁNY
Kézirat lezárása: 2011. szeptember 10.
TARTALOMJEGYZÉK Bevezetés ............................................................................................................... 3 1. Az Európai Integráció védelmi aspektusának történeti áttekintése .................. 5 1.1
A kezdetek ................................................................................................................... 5
1.2
A közös biztonság és védelempolitika újragondolása ................................................. 7
1.3
Transzatlanti kérdések és megoldások ...................................................................... 10
1.4
A védelmi integráció Kölntől Lisszabonig ................................................................ 15
2. A védelmi integráció jelene, kritikus kérdései és kihívásai ............................ 22 2.1
A KBVP intézményei ................................................................................................ 23
2.2
A Közös Biztonság- és Védelempolitika eredményei ............................................... 28
2.3
Gyakorlati kritikák és kihívások a KBVP vonatkozásában ....................................... 30
2.4
A Közös Biztonság- és Védelempolitika elméleti nehézségei .................................. 33
3. Egy lehetséges jövőkép az Európai Védelmi Integráció számára .................. 36 Irodalom- és forrásjegyzék .................................................................................. 41
2
BEVEZETÉS Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikáját (továbbiakban: KKBP), pontosabban az annak részét képző közös biztonság- és védelempolitikát (továbbiakban: KBVP) témaként választani egy Tudományos Diákköri dolgozat megalkotásához prima facie talán bátor, megeshet, hogy elhibázott választásnak tűnik a téma fejlődéstörténetileg néha kínos, az integráció szempontjából pedig mindenképpen egyedülálló, már-már különálló jellegéből adódóan. Mégis több dolog igazolhatja ezt a döntést, melyek közül ehelyütt kiemelném egyrészt, hogy a Lisszaboni Szerződéssel megszűnt a pilléres jelleg, így a közös kül- és biztonságpolitika – és ezen belül a KBVP – bekerült az Unió politikáinak listájába. Másrészt a KBVP területéhez számos olyan intézmény és érdek kapcsolódik 1, melyek hosszú távon nem csak a politikai integráció mélyülését, de az európai gazdasági integráció újabb területeken való fejlesztését, tehát egészében való megerősítését alapozhatják meg. Harmadrészt pedig a nemzetközi biztonsági környezet elmúlt tíz esztendőben tapasztalható rohamos, és meggyőződésem szerint messze nem pozitív irányú, változásai immár elkerülhetetlenné teszik, hogy az Európai Unió valódi biztonsági és védelmi értelemben vett hatalmi karakterét megerősítse. Ez utóbbihoz pedig az első lépés magának a védelmi integrációnak a megismerése, értékelése, elemzése, illetve az ezzel kapcsolatos jövőre vonatkozó koncepcióalkotás, felkészülés, mivel „a mi feladatunk nem az hogy megjósoljuk a jövőt, hanem hogy felkészüljünk rá”2. A téma szempontjából ezért az a szemlélet irányadó és fontos, mely túllép az európai integráció már bevett és jól működő, gazdaságilag mélyen meghatározott szemléletrendszerén és magát az európai egységesülést egészében véve, a világpolitikai kihívásoknak történő megfelelés, illetve a XXI. század hatalmi versenyzői körében való helytállás szempontjából elemzi. Ez a szemlélet ugyanis (1) kiemelt fontosságúvá teszi a KKBP-t és a KBVP-t, egyúttal pedig (2) rámutat az Európai Unió nehezen feloldható kritikus kérdéseire, melyek az államelmélet és bölcselet, a politikatudomány, illetve a biztonság és védelemtudományok határán helyezkednek el. Dolgozatom célja tehát a történeti karakter előtérbe helyezésével áttekinteni az Európai Integráció egyik véleményem szerint állam- és jogtudományi, politikatudományi tekintetben elhanyagolt vetületének, a Közös Kül- és Biztonságpolitika körébe tartozó Közös Biztonság 1
Intézményi oldalon említeni kell az Európai Unió Katonai Bizottságát, az Európai Katonai Törzset, azonban véleményem szerint a legkiemelkedőbb európai intézmény, mely érvként hozható fel az Európai Védelmi Ügynökség. 2 Periklésznek tulajdonított bölcsesség.
3
és Védelempolitika fejlődéstörténetét, bemutatni és értékelni annak jelenlegi struktúráját, helyzetét és elméleti, gyakorlati kihívásait, valamint kitekintést tenni a fejlesztés lehetséges irányaira. Mindezt abban a meggyőződésben kívánom tenni, hogy az Európai Unió tartós fennmaradásának és valódi világhatalmi szereplővé válásának előfeltételeként értékelem a védelmi és biztonsági karakter megerősítését, méghozzá oly módon, hogy az képes legyen reagálni a helyi háborúk, a nemzetközi intervenciós kihívások, a nemzetközi terrorizmus, a nemzetközi szervezetbűnözés, az etnikai villongások, a cyber támadások, a polgári engedetlenségen túllépő utcai anarchizmus3, vagy épp egy újabb „arab tavasz” kihívásaira. Ez pedig nem mást jelent, mint azt, hogy az Európai Integráció csak akkor tud továbbfejlődni, ha megoldja a KBVP fő kérdéseit, melyek között a legmeghatározóbbak egyben a teljes Integráció legégetőbb problémái is egyben.
3
A fogalmat Deák Péter professzor biztonságpolitikai karakterű munkáiban ismerhetjük meg eredeti környezetében és jelentéstartalmával. (Ld.: DEÁK Péter: Egy új világrend új hadviselési formái, http://www.deakpeter.hu/pub.php, 2010.10.11.
4
1.
AZ
EURÓPAI
INTEGRÁCIÓ
VÉDELMI
ASPEKTUSÁNAK
TÖRTÉNETI
ÁTTEKINTÉSE
Az egységes Európa létrehozására való törekvésekben minden időkben komoly, sőt elsődlegesen meghatározó szerepet játszott a katonai erő, pontosabban mindazok az intézmények és szerveződések, melyek a történelem egyes időszakainak színvonalán és fejlettségi szintjén a biztonság és védelempolitika körébe sorolhatók. Tudvalévő azonban az is, hogy a katonai törekvések, mondhatni hódításon nyugvó egységtörekvések sorra elbuktak a történelem színpadán, s talán tudat alatt – a hidegháborús beidegződések mellett – ez is hozzájárult ahhoz, hogy a mára megvalósult és egyre tovább fejlődő Európai Unió integrációs folyamatában a biztonság- és védelempolitika összehangolása, a közös európai védelmi képességek biztonságpolitikai és stratégiai mércével mért megerősítése részben-egészben a mulasztások, hiányosságok körébe került. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lettek volna kísérletek a biztonság és védelempolitika, illetve a katonai képességek összeurópai fejlesztésére, összehangolására, ahogy azt sem, hogy e terület teljességgel kimaradt volna az integrációból, ezért alapvető fontosságúnak tartom - az elméleti kérdések áttekintése előtt - a védelmi integráció történetének bemutatását dolgozatom megalapozása érdekében. 1.1 A kezdetek A védelmi integráció története szempontjából az önállóság a meghatározó, s pontosan az önállóság kritériuma miatt jelentek meg oly későn a valódi európai biztonság és védelempolitika objektiváció. „Önálló európai védelmi rendszer kialakítására ugyan voltak kísérletek a hidegháború időszakában is, e törekvések azonban valójában sem önállóak, sem csak európaiak, sem tisztán csak védelmiek nem voltak. ”4 A világháború utáni események 1947-tel vették kezdetüket, mikor is létrejött az angol-francia dunkerque-i egyezmény, amihez aztán 1948-ban a brüsszeli szerződéssel csatlakoztak a Benelux államok is. Ezzel már nyitva állt az út a mára Nyugat-Európai Unió (továbbiakban: NYEU5) néven ismert szerveződés 1954-es színrelépéséhez, hiszen „az 1954. októberi párizsi konferencián írták alá azokat az okmányokat, amelyek kialakították Nyugat-Európa háború utáni struktúráját. Ennek keretében került sor az 1948-as brüsszeli öthatalmi szerződés megváltoztatására, s a Nyugat-Európai Unió felállítására.”6 Az 1954-es NYEU alapokmány a brüsszeli szerződés három elemét,
4
BABOS Attila: Az európai biztonság öt központi pillére, 2007., Zrínyi kiadó, 111. o. Angol megfelelőjével Western European Union, továbbiakban: WEU. 6 GAZDAG Ferenc:Európai integrációs intézmények, 1999., Osiris kiadó, 167. o. 5
5
nevezetesen: (1) a védelmi szövetség elvét7, (2) a kormányközi együttműködés elvét, valamint (3) az Angliával való együttműködést tartotta meg. Ezek mellett újszerű tartalomként jelent meg az egykori világháborús ellenségek bevonása mellett, hogy Anglia vállalta a NATO Európai Szövetséges Főparancsnoksága alá rendelt brit fegyveres erők tényleges erejének fenntartását az öreg kontinensen, ahogy az is, hogy szabályozásra került az NSZK felfegyverzésének kérdésköre, illetve egy haderőre, fegyvergyártásra, katonai költségvetésekre vonatkozó ellenőrzési rendszer kialakítása a Fegyverkezést Ellenőrző Ügynökség felállításával. Fontos azonban ezzel egy időben arra is felhívni a figyelmet, hogy 1954-ben már mintegy öt éve létezett az 1949-es washingtoni szerződéssel létrehozott NATO, melynek „megalakulásával Nyugat-Európa államai számára biztonságpolitikájuk külső keretei – az európai és az atlanti térség összekapcsolódása, az amerikai nukleáris erő Nyugat-Európa fölé való kiterjesztése – megteremtődtek, viszont egyáltalán nem oldódtak meg a térség belső rendezetlenségéből fakadó problémák.”8 A hidegháború azonban ezen belső problémákról részben elterelte a figyelmet, részben pedig a szovjetfenyegetéssel azokat a NATO kompetenciái közé sorolta, mely így azóta is a nyugati blokk meghatározó katonai tömörülésévé vált. Ezek alapján mondhatjuk, hogy „e kezdeményezések összeurópai jelentősége elenyésző volt. Megalakulása után szinte közvetlenül a Nyugat-európai Unió háttérbe szorult: katonai vonatkozású teendőit a NATO, egyéb feladatait pedig az 1957-es római szerződéssel létrehozott Európai Közösség és az 1949-ben megalakult Európa Tanács vette át.”9 Az utókor szemével nézve mondhatjuk, hogy a történelem rövidesen igazolta is a NYEUval megnyílt önálló integráció időleges kényszeraltatását, hiszen néhány év alatt a hidegháború tovább eszkalálódott úgy technikai, mint stratégiai tekintetben, s erre kompakt, gyors és hatékony válaszokat kellett adni, aminek következménye a NATO európai, majd nyugati monopolhelyzetének véglegessé válása, s az a tény, hogy Nyugat-Európa védelmi rendszerei részben-egészben ténylegesen integrálttá váltak, de azok vagy a NATO szerves részeként, vagy annak közvetlen és szigorú alárendeltségében valósultak meg. Ezzel szervezetileg hosszú időre csak a NATO kötelékében volt elképzelhető az európai biztonságés védelempolitika, ami azonban nem jelentette az önálló, integrált európai védelmi gondolat elhalását is egyben.
7
A védelmi szövetség elvének központi tartalmi eleme, hogy „arra kötelezi a részt vevő államokat hogy minden rendelkezésre álló eszközzel siessenek az egressziónak áldozatul eső állam segítségére.” uo. 8 Uo. 9 BABOS i.m. 112. o.
6
„A mai értelemben vett európai közös, önálló – azaz a NATO-tól független – biztonság-, kül- és védelempolitika megteremtésére irányuló törekvések 1950-ben, a Pleven francia miniszterelnök által meghirdetett Európai Védelmi Közösség kezdeményezéssel ágyazódtak be a kontinens talajába.”10 A történelem furcsa, de messze nem ismeretlen, fintora volt csupán, hogy az időközben elfajuló francia belpolitikai helyzet miatt aztán ez a terv 1954-re a Benelux-államok, Németország és Olaszország támogató fellépése ellenére is kudarcba fulladt a megvalósulás tekintetében. A kezdeményezésnek azonban a gondolat sikere és támogatottsága, az önálló európai védelmi integráció megszilárdult elvárása elvitathatatlan érdemévé vált, s egyúttal bevonásra került a NATO szervezeti megoldásaiba is, miközben az összeurópai politikai integrációt is elodázta. Ezt követően az integráció területét a gazdasági integráció határozta meg, melynek, ha lehet így mondani, csupán kísérőhajójaként jelent meg a védelmi képességekkel klasszikusan szoros kapcsolatban álló külpolitikai, politikai integráció. Az a gazdasági meghatározottságú integrációs folyamat, melyet ma a köztudatban európai integrációnak nevezünk egészen az 1980-as évek közepéig napolta el az akkor már elvitathatatlanul létező, jelentős és mind nagyobb fejlődés kapui előtt álló Európai Közösségek biztonság- és védelempolitika terén történő egységesítését, fellépését. Igaz „1970 októberében Luxemburgban elfogadták az ún. luxemburgi jelentést, amely létrehozta a CFSP közvetlen előzményét, az Európai Politikai Együttműködést”11, de lényegében csak 1984-ben „Az Európai Unió létrehozására vonatkozó keretegyezménnyel” került újra napirendre a politikai integráció megerősödése, melynek keretében „a WEU külügy- és védelmi miniszterei a szervezet felélesztéséről és szerepéről”12 tárgyaltak Rómában, s célul tűzték ki a NATO védelmi kiadásokhoz való hozzájárulás növelését, valamint az európai védelmi együttműködés fokozását. 1.2 A közös biztonság és védelempolitika újragondolása Az 1984-es elgondolást követően „1986-ban az Európai Egységes Akta keretein belül végre konkrét jogalapot kapott az EPC. Az Egységes Aktában lényegében az addig érvényes gyakorlat kodifikálása valósult meg.”13 Az Egységes Akta azonban inkább a külpolitikai vonalat vitte előrébb, mintsem a biztonság és védelempolitikait, mégis az események a szervezés és politika színterén felgyorsultak. A NYEU tekintetében „újjászervezték a Titkárságot, a Fegyverkezést Ellenőrző Ügynökséget, valamint a Fegyverkezési Állandó Bizottságot. A WEU 1987. októberi hágai ülésén egyetértés született arról, hogy az európai 10
BABOS i.m. 112. o. KENDE Tamás, SZŰCS Tamás (szerk.): Európai Közjog és Politika, 2005., Osiris kiadó, 672. o. 12 BABOS i.m. 114. o. 13 KENDE, SZŰCS (2005) i.m. 672. o. 11
7
integráció nem lesz teljes, amíg magában nem foglalja a biztonságot és a védelmet.”14 Hágában tehát, már az „Európai biztonsági érdekek platform” kereteiben folytatódtak az egyeztetések, melyet addig a biztonságpolitika a NATO európai pilléreként kezelt csupán, s mely Hágát követően már nyilvánvalóan az integrált nyugat-európai védelmi rendszer önállósításának és kiépítésének fórumává vált, s így a NYEU tényleges felélesztését kiválóan megalapozta a politika színterén. Ezt követően „a WEU ismételt életre keltését számos jelentős gyakorlati lépés is követte: 1987-88 között – mint független nemzetközi szervezet – vállalt békeműveleti szerepet az irak-iráni háborúban. 1990-91 között a Perzsa-öbölben és a Vörös-tengeren felügyelte az ENSZ által foganatosított embargót. A képességek növelését illetően 1989-ben párizsi székhellyel megalapították a WEU Biztonsági Tanulmányok Intézetét, 1991-ben pedig a torrejoni műholdközpontot.”15 Mindez azonban még nem jelentett önálló, saját biztonsági és védelmi rendszert, sőt még átfogónak nevezhető politikai integrációt sem. A XX. század végére azonban az Európai Közösségek olyan világszinten is meghatározó gazdasági centrummá nőtte ki magát, mely elkerülhetetlen válaszút elé érkezett, miszerint (1) rálép a politikai és vele a védelmi integráció messze nem könnyű, szakmailag és politikailag zavaros, hosszú és nehéz útjára, vagy (2) megmarad gazdasági tömörülésként, elfogadva azt a tényt, hogy ezzel lényegében kilép a XXI. század hatalmi versenyéből, mivel bár gazdasági ereje megkérdőjelezhetetlen, hatalmi, katonai, biztonsági fellépésre versenyképes mértékben alkalmatlan lenne. Európa vezető politikusai az első lehetőség mellett döntöttek. Védelmi aspektusban egyszerre kezdtek el az 1980-as évek végével, 1990-es évek elejével a serkentő tényezők megszaporodni, s közben a kihívások is egyre nagyobb mértéket ölteni. Az Egyesült Államok már akkor látható kihívásai és nemzetközi fellépései serkentőleg hatottak az önálló európai védelmi fejlődésre, miközben a XX. század utolsó éveire az egységesülő Európa a belső határok lebontásának gondolatával és egyúttal a külső határok felértékelődésével komoly kihívásokat állított az európai biztonság- és védelempolitika elé, illetve az e kérdések által érintett összes terület, a politikai integráció szinte egésze elé. A védelmi karakterű integráció ezzel visszafordíthatatlanul új szakaszba lépett, melyben az ütemet a politikai integráció, vagyis az európai egységesülés új formái diktálták. 1990-ben Kohl és Mitterand javaslatára a közös kül- és biztonságpolitika kidolgozásának gondolata a Politikai Unió aktuális céljai közé kerül, miközben a NYEU tagsága
14 15
GAZDAG (1999) i.m. 168. o. BABOS i.m. 115. o.
8
Spanyolországgal és Portugáliával bővült. A Maastrichti Szerződés16 mellett 1991-ben a Luxemburgi csúcson a NYEU tagjai úgy határoztak, hogy a szervezet fejlesztési céljait az a legfelsőbb elgondolás kell, hogy áthassa, miszerint a NYEU az európai integráció önálló védelmi komponensévé kell hogy váljon, vagyis az elsődleges cél az önálló európai biztonsági- és védelmi rendszer kialakítása17. „A Maastrichti Szerződésben (1992. február 7.) a WEU mint az Unió második pillére szerepel, mint amely felelős az Unió védelmi-biztonsági következményekkel járó döntéseinek és akcióinak kidolgozásáért. Ezt fejezte ki a Közös Külés Biztonságpolitika fogalma (CFSP).”18 Fontos még kiemelni, hogy „a Maastrichti Szerződés ratifikációját követően a NYEU székhelye is átkerült Londonoból Brüsszelbe, és összességében szorosabb kapcsolat kezdett kibontakozni a két szervezet között.”19 Ebből tehát jól érezhető, hogy a NYEU és a mai értelemben vett EU közti viszony korántsem egy eleve elrendelt közeli és szétválaszthatatlan kapcsolatnak indult, ami érthető annyiban, amennyiben az integráció 1990-es években kezdődő szakaszáig lényegében nem volt a két szervezet közti profilbeli, rendeltetésbéli kapcsolat. Ezzel a folyamattal az ún. transzatlanti védelmi vita mellett útjára indult az önálló európai védelmi organizáció, mely 1991-ben kinyilvánította a közös kül- és biztonságpolitika, mint önálló pillér, létrehozásának célját, majd Maastrichtet követően annak létét. Az előbb Európai Kül- és Biztonságpolitika (EFSP), majd Közös Kül- és Biztonságpolitika (CFSP) néven megjelenő új pillér lényege, az uniós tagok védelmi, biztonsági, függetlenségi és értékvédelmi, értékmegőrzési rendszerének garantálása. Ennek szervezeti kereteit a meglévő intézményrendszerbe ágyazták, már a kezdet kezdetén, mintegy kőbe vésett törvényként lefektetve a kormányközi meghatározottság fontosságát. 1991-’92 után az Európai Unióról szóló szerződés kereteiben a NYEU kapott felkérést és egyúttal felhatalmazást arra, hogy mint az EU védelmi ügyekért felelős szerve, dolgozza ki a védelmi integráció konkrét megvalósítási tervét, kritériumrendszerét, hogy ilyen módon az európai biztonság- és védelempolitika ne csak együttműködési elhatározásként, hanem tényleges, működő, bevethető erőként is realizálódhasson a szükséges időn belül. Ezek az intézkedések kiegészültek aztán a Petersbergi deklarációval 1992-ben, mely immár jogilag 16
A Maastrichti szerződésről fontos leszögezni, hogy egyes nézetek szerint az tekinthető az európai biztonság és védelempolitika kiindulópontjának. (Lásd: MAGYAR KÖZTÁRSASÁG KÜLÜGYMINISZTÉRIUMA: Az európai biztonság- és védelempolitika kialakulásának és fejlődésének története, letöltve: 2010. január 27. http://www.mfa.gov.hu/kum/hu/bal/Kulpolitikank/Biztonsagpolitika/kbvp/eu_biztonsag_vedelempol_ebvp_torte net.htm) 17 Ennek érdekében, írja Babos Attila, a NYEU háromszintű európai védelmi tagolódást javasolt, miszerint „az európai dimenziót a WEU, az atlantit a NATO, a páneurópait pedig az EBESZ képviseli.” – BABOS i.m. 116. o. 18 GAZDAG (1999) i.m. 169. o. 19 KENDE, SZÜCS (2005) i.m. 709. o.
9
meghatározott keretekben írta elő az európai védelmi és biztonsági szervezet kereteit, s a NYEU hatáskörébe utalta a következő feladatokat: (1) békefenntartás, (2) humanitárius műveletek, (3) mentési feladatok, (4) válságmenedzsment, (5) konfliktus megelőzéssel kapcsolatos biztonsági teendők. A petersbergi csúcs kinyilatkoztatta, hogy a NYEU jogosult a tagállamok által rendelkezésre bocsátott NATO erők szükség esetén történő részleges igénybevételére, valamint hogy azonnal meg kell kezdeni a szükséges katonai képességek kialakítását, „a ’WEU-val való együttműködésre felajánlott erők’ program” kereteinek kimunkálását és realizálását, melynek keretében a tagállamok konkrét feladatok ellátására, missziókra rendelhettek végrehajtó erőt.20 Mindezek technikai, stratégia hátterét megalapozandó ugyanebben az időszakban a NYEU létrehozta az önálló európai védelmi-tervezési törzsét a stratégiai tervezési feladatok és a katonai koordináció ellátására, illetve megalapította a Nyugat-európai Fegyverzeti Csoportot az európai védelmi integráció technikai hátterének szervezése, kutatása és tervezése érdekében. Ezek az eredmények aztán ismét a kihívások és lehetőségek mérlegének módosulását eredményezték, hiszen az integráció bővítésének lehetősége reális közelségbe hozta az európai válságövezeteket és a válságkezelés szükségességét, másrészt viszont az 1990-es évek elején sem az Egyesült Államok, sem pedig az akkor már és még igencsak instabil és ezért igencsak gyanakvó Oroszország nem rajongott Európa védelmi megerősödésének gyors ütemű megvalósításáért. A nagyobb nehézséget azonban az úgynevezett transzatlanti védelmi vita, illetve az európai önértékelési kérdések jelentették, hiszen a „hidegháború végével felgyorsultak az események, a közös ellenség hiánya és a rohamos mértékben átrajzolódó geopolitikai viszonyok újabb és újabb kihívások elé állították az EK tagállamait.”21 1.3 Transzatlanti kérdések és megoldások „Az európai biztonsági képességek ügyét a kilencvenes években számos támadás érte mind az európai illetőségű nemzetközi biztonsági szervezetek, mind pedig az európai hadszíntéren érdekelt hatalmak, államok részéről. […] A kilencvenes évek derekára világosan látható volt, hogy az európai biztonságban illetékes három vezető intézmény közül a NATO és az EU a domináns, míg a WEU súlya csak a kettőhöz viszonyítottan határozható meg. Másként fogalmazva: a WEU nem képviselt valós erőt sem önállóan, sem a másik kettő, vagy azok egyike nélkül. A három szervezet vonatkozásában ugyanakkor tagadhatatlan volt a rendkívül mély gyökerű kölcsönös függőség, amit a szervezetek nem homogén tagságából fakadó eltérő 20 21
Bővebben lásd: BABOS i.m. 116-117. o. KENDE Tamás, SZŰCS Tamás (szerk.): Bevezetés az Európai Unió Politikáiba, 2009., Osiris kiadó, 760. o.
10
érdekek tovább bonyolítottak.”22 Az egymásrautaltság pedig az ellenérzések és sokszor meglehetősen kemény hangvételű szakmai, teoretikai viták ellenére kiváló alapot teremtettek a konszenzus létrejöttéhez. Mégsem lehet elmulasztani annak kiemelését, hogy „a közös ellenség összeomlása rendre széthullásra ingerli a szövetségeseket. Most se történt másként. A szovjet birodalom megszűnése látványosan megrendítette a transzatlanti viszony fundamentumát […] Azok az elemzők járnak tehát közelebb a pontossághoz, akik a közeljövőben ezeknek az érdekellentéteknek a folyamatos, bár tényleges szakítást egyelőre aligha okozó megnyilvánulásaira számítanak.”23 Talán azt mondhatnánk kis túlzással, hogy Európa lépéselőnyben volt a tárgyalások terén, s méltán várhatta, hogy a NATO olyat mutasson fel, ami a rövid távú európai érdekeknek megfelel úgy a vita rendezése, mint a védelmi integráció további fejlesztése tekintetében. Ez a felajánlás meg is történt, mikor a NATO kidolgozta az atlantista Európa-politikát, az Európai Biztonsági és Védelmi Identitás újszerű koncepcióját és a Békepartnerségi Programot. Ezt végül a NATO részéről a petersbergi deklarációra adott válasz követte, ami nem volt más, mint a „Többnemzetiségű Összhaderőnemi Alkalmi Harci Kötelék” (Combined Joint Task Forces – továbbiakban CJTF) washingtoni koncepciója, ami lényegében a petersbergi típusú feladatok ellátásának európai kereteit adta volna meg a NATO közreműködésével, részletesen szabályozva a NYEU általi igénylés rendszerét, mi több a megfelelő válságkezelő struktúra kialakításának tervezetét is. Visszatekintve tehát, „a Maastrichti Szerződés elvi keretei után a cselekvési képesség megszerzése került napirendre. A Petersbergi Nyilatkozattal (1992. június) meghatározták azokat a területeket, ahol az EU-nak szerepet kellett vállalnia a válságkezelésben. Az itt kidolgozott elképzeléseket a NATO 1994. januári csúcstalálkozóján is támogatták, mikor is elfogadták a Combined Joint Task Forces – Többnemzetiségű Alkalmi Harci kötelék – elgondolását, mint amely képes egyidejűleg eleget tenni a WEU CFSP-t alkalmazni kívánó céloknak, valamint annak az igénynek is, hogy ennek létrehozása során kerüljék a NATO-ban már meglévő katonai struktúra megkettőzését. Az elképzelés szerint a WEU ezáltal műveleti irányítási jogosítványokat kap NATO-eszközökre és egységekre olyan esetekben, amikor az adott akcióban az USA nem kíván részt venni.”24 A vita ezzel ideiglenesen mérséklődött, hiszen a CJTF az Európai Biztonsági és Védelmi Identitáshoz szükséges katonai képességek megteremtésének szándékát mutatta, amiben persze jelen volt a NATO-NYEU kapcsolatok
22
BABOS i.m. 117-118. o. GALLÓ Béla: Az új kapitalizmus régi világa, 2010., Napvilág kiadó, 97. o. 24 GAZDAG (1999) i.m. 169. o. 23
11
rendezése és a CJTF erők „elkülöníthető, de nem különálló” elv szerinti létrehozása, ami NATO és NYEU alkalmazást is lehetővé tett. Az európai integráció vezetői ezt a megoldást ideiglenesen el tudták fogadni, mi több komolyan ki is tudták használni, hiszen amellett, hogy ideiglenesen rendezték az Egyesült Államokkal való viszonyt, szervezetileg és szervezésileg is megindult a tényleges erők létrehozása, mi több biztosítva volt a CJTF további szinkronizálása és ENSZ szintű elfogadása is. Ezt a fajta elfogadást később igazolta a jugoszláv válságban való részvétel, az Operation Sharp Guard,25 a közreműködés a dunai ellenőrzésben, illetve Mostar közigazgatásának helyreállítása a Unified Police Force keretei között. A CJTF tehát valós előrelépést jelentett, de annak fő meghatározója még mindig a NATO volt, ami azonban már magában hordozta a jövőt befolyásoló távlatokat. Felismerték, hogy „néhány év leforgása alatt szűnt meg a Szovjetunió, illetve bomlott fel Jugoszlávia. Fegyveres konfliktus tört ki Irakban és a volt Jugoszlávia területén is. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai és európai érdekek már korántsem harmonizáltak annyira, mint korábban, sőt helyenként akár konfliktusba is kerülhettek egymással.”26 „A WEU keretében kifejlesztett képességek egyik legláthatóbb eredménye az Eurocorp – Eurohadtest – lett, amely működőképességét 1995 novemberében érte el. Az Eurohadtest szárazföldi műveletiért felelős EUROFOR Firenzébe, míg a tengeri műveletekért felelős parancsnokság (EUROMARFOR) Marseilles-be települt. A művelettervezéshez szükséges műholdas felderítési és információs központot Torrejonban (Spanyolország) állították fel 1993. áprilisában.”27 A CJTF meghaladása az 1997-es Amszterdami csúcson vette kezdetét. „Az 1997. június 13-án és 17-én Amszterdamban megtartott Kormányközi Konferencián az Európai Unió állam- és kormányfői egyetértettek a Maastrichti Szerződés felülvizsgálatával, amelynek során figyelmet kell fordítani az Uniónak a jövőben érvényesülő közös kül- és biztonságpolitikájára, valamint az EU-WEU viszonyra.”28 Ekkor az Unió vezetése újraértelmezte a petersbergi feladatokat és azok ellátását, majd megerősítette az önálló és integrált európai biztonsági és védelmi rendszer kialakításának szándékát, lehetséges védelmitervezési narrativáit, illetve a CFSP irányelvek szerinti fejlesztés szükségességét. Ekkor került kijelölésre a Tanács főtitkára, mint a közös kül- és biztonságpolitika megvalósításáért felelős vezető. A Csúcs és a szerződések módosítása jogharmonizációs, illetve a nemzetközi 25
Embargóellenőrzési feladatok együttes megnevezése az Adria térségében az 1990-es évek közepén. KENDE, SZŰCS (2009) i.m. 760. o. 27 GAZDAG (1999) i.m. 170. o. 28 GAZDAG (1999) i.m. 170. o. 26
12
kapcsolatok és nemzetközi jog körében foganatosítandó intézkedéseket irányzott elő annak érdekében, hogy a CFSP nemzetközi szintű elismerést nyerjen. Mindezek mellett azonban Amszterdam még a petersbergi feladatokra korlátozta magát és a NYEU-t, s rögzítette, hogy az ezeken túlmenő kérdések a NATO kompetenciáit képzik. A WEU-EU kompetenciakérdés egyre kiélezettebbé vált az 1990-es évek végére, amely kérdésre végül talán mondhatjuk, hogy a brit kezdeményezés, Tony Blair külpolitikai irányváltása adott végleges választ, mikor különböző okokból29 a CFSP tényleges, megfelelő súlyú katonai erővel való ellátása mellett szállt síkra, mondván a szükséges és kellő katonai erő hiányában a CFSP csak súlytalan és rövidtávú kezdeményezés. „A brit miniszterelnök már az 1998. októberi, Pörtschachban megtartott uniós találkozón is elégedetlenségének adott hangot az európai védelmi képességek gyengesége kapcsán.”30 Ez irányú törekvései eredményének tekinthetjük, hogy 1998-ban Saint Malóban az angol és francia vezetés kétoldalúan megállapodott az európai védelemről, a kontinentális keretű védelmi fejlesztésről, mely azonban nem jelentette a NATO elsődlegességének tagadását, sőt a NATO támogatás melletti kiépítést hangsúlyozta azzal a céllal, hogy közép- és hosszú távon Európának hiteles és használható védelmi erőket biztosítson az önálló nemzetközi válságkezelés érdekében is. Saint Malo Németország nélküli létrejötte lezárta azt a vitát, melynek fő kérdése az volt, hogy létrehozható-e ténylegesen a CFSP kereteinek megfelelő effektív képesség, s megnyitotta az új kérdést, nevezetesen, hogy miként kell tartalommal kitölteni a CFSP-t. Mindezek mellett azonban fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy Saint Malo mögöttes üzenetét, okait is előszeretettel vizsgálja a szakirodalom és a Kende Tamás, Szűcs Tamás által szerkesztett Európai Közjog és Politika is felhívja a figyelmet ezek fontosságára.31 A brit-francia egyezmény az EU-t tekintette meghatározó intézménynek, előre vetítve a NYEU integrálását az EU-ba, valamint már-már vakmerő módon fogalmazott meg kiépítési ütemtervet, miszerint az EU-nak 2003-ra bevethető, valós békeműveleti képességek birtokába kell jutnia. Az angol elem meghatározóvá válása az európai védelmi tervezésben lényegében önmagában hordozta a szoros és kiegyensúlyozott transzatlanti kapcsolatokat is. Javult az EU29
Ilyen volt például a Monetáris Unióból való kimaradás keltette aggodalom, a délszláv térség és a koszovói válság tapasztalatai, valamint az tény, hogy érezhető volt Európa katonai erejének hiánya és ezzel a nemzetközi szintű cselekvési szabadság válság idején történő elenyészése. Bővebben lásd: KENDE, SZÜCS (2005) i.m. 711-713. o. 30 KENDE, SZŰCS (2009) i.m. 761. o. 31 Nevezetesen, hogy Nagy Britannia balkáni szerepvállalása példás volt Európában, s az Amerikai Egyesült Államok is előszeretettel hivatkozott erre követendő példaként Európa számára, s egy esetleges fokozott válságreagáló képesség kialakítása esetén könnyítve saját terheit. Fontos emellett a brit belpolitikai determináltság is, ami azonban, ahogy a szerzők is kiemelik, összességében nem vitathatja el magának a kezdeményezésnek a súlyát és jelentőségét. Bővebben lásd: KENDE TAMÁS, SZŰCS TAMÁS (szerk.) i.m. 2005. 712-713. o.
13
NATO védelmi reláció, kialakult a kölcsönös meghívási és egyeztetési rendszer, valamint Európa is belátta, hogy az önállósítás mellett ésszerű keretekben hagyatkozni kell a NATO Európai Főparancsnokságára és az alárendeltségébe tartozó képességekre úgy, hogy eközben az építkezés a lehető legnagyobb mértékben az EU-NYEU meglévő struktúráira és lehetőségeire alapuljon. Saint Malo lényege tehát, hogy „az EU teljes körű nemzetközi szerepvállalásának igényéből kiindulva sürgette az Unió hiteles katonai erőre támaszkodó, önálló cselekvési képességének megteremtését.”32 1999-ben a washingtoni csúcsértekezlet hozott új fordulatot, „amely egyben kifejezésre juttatta a transzatlanti kapcsolatok új dinamikáját is. A szövetség által kiadott proklamáció már méltányolta az EU kontinentális felelősségét, s a korábbi NATO-WEU megállapodások tartalmi elemeit az EU-ra is érvényesítette. A WEU vonatkozásában ez azt vetítette előre, hogy rövid időn belül nem csak európai, hanem atlanti dimenzióban is epizódszereplővé válik, s az európai biztonság alakításának folyamatában ezután már egyértelműen csak két domináns intézmény marad.”33 Mindemellett a NATO a főszerep megtartására való jogot magának vindikálta, s talán azt is mondhatnánk – osztva az atlantizmus kritikusainak véleményét – hogy a NATO és vele az Egyesült Államok engedékenysége mögött inkább csak a NATO stratégiai koncepciójának és elvi átrendeződésének gördülékenyebb megvalósítása állt. Mindezen kritikák ellenére európai viszonylatban a washingtoni csúcs tényszerűen véglegesítette az európai védelmi képességek kialakításának feltételeit, s valóban előre vetítette a NYEU integrálását az Európai Unióba, amit az 1999. novemberi kölni csúcs lényegében 2000 végéig ütemezve el is határozott. 1999 júniusában, Kölnben az uniós tagállamok kormányfői és államfői kifejezésre juttatták, hogy az EU-nak tényleges és önálló katonai erőkkel kell rendelkeznie a válságmegelőzés és a válságkezelés megvalósítása, lényegében tehát a közös európai biztonság és védelempolitika megerősítése érdekében.34 Ezzel a deklarációval új távlatokat nyitottak az Európai Unió védelmi integrációja előtt, amit a petersbergi feladatok ellátására való törekvés mellett komolyan meghatározott a NYEU meghatározó szerveinek, így a tervezési törzsnek és a Nyugat-Európai Fegyverzeti 32
MAGYAR KÖZTÁRSASÁG KÜLÜGYMINISZTÉRIUMA: Az európai biztonság- és védelempolitika kialakulásának és fejlődésének története, (letöltve: 2010. január 27. http://www.mfa.gov.hu/kum/hu/bal/Kulpolitikank/Biztonsagpolitika/kbvp/eu_biztonsag_vedelempol_ebvp_torte net.htm) 33 BABOS i.m. 126. o. 34 Presidency Conclusions Cologne European Council 3 and 4 June 1999, ANNEX III.: European Council Declaration on strentgthening the Common European Policy on Security and Defence (letöltve: 2011. 08. 24. http://www.consilium.europa.eu/ueDocs/cms_Data/docs/pressData/en/ec /kolnen.htm)
14
Csoportnak az integrálása is, elvi és gyakorlati szinten megalapozva ezzel az EU-n belül hosszú távú fegyverzeti és hadiipari együttműködést 1.4 A védelmi integráció Kölntől Lisszabonig Köln után még 1999 végén Helsinkiben került megrendezésre az a csúcsértekezlet, mely megnevezésében és tartalmában is újraszabta az akkori második pillért, elhatározva és előirányozva a KBVP autonóm képességeinek kialakítását35. A finn elnökség által fémjelzett értekezlet „(1) az európai gyorsreagálású erők képességeire alapozva meghatározta a legfőbb védelempolitikai irányelveket, valamint (2) az ESDP rendszerezése célzatával rendelkezett egy, a védelmi dimenzió vázát képző ideiglenes struktúra felállításáról.”36 Ezen elhatározások talaján pedig a helsinki csúcsértekezlet elhatározta, hogy megkezdi a tényleges katonai erő toborzását és az akkori tervek szerint az EU vezette műveletek biztosítása érdekében a tagállamok önkéntességi elv alapján 2003-ra 50-60 ezer fős kontingens felállítását vették tervbe. Ezen tervezet értelmében az európai gyorsreagálású erők fő ismérve a tervezett létszám mellett, hogy „a Petersberg-feladatokra 60 napon belül, fél év időtartamra bevethető Európában.”37 Ehhez az elhatározáshoz nyilvánvalóan újra kellett gondolni az Unió csúcsszerveinek, különösen a Tanácsnak alárendelt katonai és biztonsági szerveket, s az értekezlet résztvevői el is határoztak egy ilyen irányú intézményi reformot, mellyel kapcsolatban azonban az EU-NATO transzparenciát és a folyamatos konzultációt kulcsfontosságúnak tekintették. A helsinki „záródokumentum azt is feladatul szabta, hogy Európának katonailag ’önfenntartónak’ kell lennie, azaz rendelkeznie kell a szükséges törzzsel, fegyvernemekkel és szakcsapatokkal, hiteles felderítési, logisztikai és egyéb biztosítással, valamint haderőnemi támogatással.”38 A záródokumentum ilyetén elhatározása komoly és azonnal megkezdendő munkát szabott ezzel az Uniónak.39 Helsinki után alig egy évvel az európai haderő mérlege a tagállami felajánlások alapján a következőket tartalmazta: (1) közel százezer fős kontingens, (2) hozzávetőleg négyszáz katonai célokra alkalmas légi eszköz (döntően repülőgépek), (3) körül-belül száz hadihajó. 35
Presidency Conclusions Helsinki European Council 10 and 11 december 1999, ANNEX 1 to ANNEX IV.: Presidency Progress Report to Helsinki European Council on Strenhthening the Common Europaen Policy on Security and Defence (letöltve: 2011. 08. 24. http://www.europarl.europa.eu/summits/hel2_en.htm ) 36 BABOS i.m. 131. o. 37 BABOS i.m. 131. o. 38 BABOS i.m. 131. o. 39 Ezt a munkát az EU egy korábbi WEU felmérés felhasználásával meg is kezdte. A WEU ugyanis felülvizsgálat során meghatározta az európai védelmi struktúra gyenge pontjait, s leszögezte, hogy (1) a felderítés, (2) a parancsnoki és irányító lánc működése és szervezete, illetve (3) a stratégiai szállítmányozási kapacitások elégtelensége miatti immobilitás az EU védelmi intézményeinek alapvető gyenge pontjait, mondhatni funkcionalitását béklyózó hiányosságait adják. Az EU ezek fejlesztésére megkezdte a szükséges előkészítési, tervezési intézkedéseket és egyúttal 1999-2000-ben kérte a NATO segítségét is.
15
Ezzel tehát az idő egyharmada alatt az előirányzott állomány és eszközpark másfélkétszeresét állította a közösség rendelkezésre felajánlásos rendszerben, ami komoly nemzetközi figyelmet vont magára, s már túllépet elvi síkon a petersbergi válságműveletek terrénumán, felvetve ezzel az önálló európai védelem lehetőségét, amit ugyan Washington anyagi és politikai okokból üdvözölt, de egyúttal aggodalommal is szemlélt a délszláv események és más akkor még csak feltehető, de később bizonyságot nyert okok miatt. Sajnos azonban erről a meghatározó felajánlásról – az amerikai előfeltevéseknek megfelelően – kiderült, hogy adminisztratív és képességbeli, illetve technikai okokból hosszú évekig nem válhat mozgósíthatóvá. „Az EBVP vonatkozású döntések előkészítésére, a helyzetelemzésre, javaslattételre, illetve a műveletek operatív irányítására a helsinki EiT a Tanácson belül új politikai és katonai szervek (Politikai és Biztonsági Bizottság, Katonai Bizottság, Katonai Törzs) létrehozásáról rendelkezett.”40 Ezek körében ideiglenes szervek álltak fel, melyeket aztán a svéd elnökség időszakában (2001) váltak véglegessé, állandóvá. A finnek után a portugál elnökség is igyekezett folytatni a közös biztonság és védelempolitika terén a fejlesztést és megerősítést, ami egyrészt a 2000. márciusi lisszaboni értekezleten történt meg a helsinki jegyzőkönyv által előirányzott Ideiglenes Politikai és Biztonsági tanács, a tagállamok vezérkari képviselőinek testülete és a tagállamok katonai szakértői csoportjának realizálásával, másrészt pedig a 2000. májusában Portóban rendezett ülésen. Portó egyrészt a konkrét teendők megvitatását tűzte napirendjére, s elkezdte a két unió – ti. a NYEU és az EU – fúziójának konkrét előkészítését a katonai bizottság és a katonai törzs közreműködésével, illetve a NYEU erők és készletek állandó készenlétben tartásával.41 A portugál elnökség idejéről kiemelkedő jelentőségű a NATO-EU kapcsolatok előmozdítása okán és a polgári válságkezelés tekintetében a 2000. júniusi Santa Maria de Feira-i csúcsértekezlet42, ahol ad hoc közös EU-NATO munkacsoport állt fel, valamint lehetővé vált a nem EU tag, de szövetséges államok, illetve a csatlakozásra meghívott államok részvétele az EU válságkezelési műveleteiben. A polgári válságkezelés tekintetében elharátozták, hogy „5000 rendőr áll rendelkezésre 2003-tól, melyből 1000 fő 30 napon belül bevethető, valamint 200 bírósági és ügyészségi szakember, illetve közigazgatási szakemberek 40
MAGYAR KÖZTÁRSASÁG KÜLÜGYMINISZTÉRIUMA: Az európai biztonság- és védelempolitika kialakulásának és fejlődésének története, (letöltve: 2010. január 27. http://www.mfa.gov.hu/kum/hu/bal/Kulpolitikank/Biztonsagpolitika/kbvp/eu_biztonsag_vedelempol_ebvp_torte net.htm) 41 Bővebben lásd: BABOS i.m. 133-134. o. 42 Presidency Conclusions Santa Maria de Feira European Council 19 and 20 june 2000, ANNEX I: Presidency Report on Strengthening The Common European Security and Defence Policy (letöltve: 2011. 08. 24 http://www.europarl.europa.eu/summits/fei2_en.htm )
16
(választási, adózási, oktatási, egészségügyi,) és összesen 2000 fő olyan polgári védelmi egységek, akiket nagyobb természeti, környezeti és egyéb katasztrófák bekövetkezése esetén lehet mozgósítani.”43 Santa Maria de Feira-ban egyúttal meghatározásra került az EU-NATO együttműködés konkretizálása a „(1) biztonsági ügyek, (2) képességcsomagok, (3) az EU NATO eszközökhöz való hozzáférésének módozatai, valamint (4) az állandó konzultációk megrendezésére vonatkozó teendők.”44 Mindezekből pedig EU-NATO relációban újabb teendők és szervezeti előrelépések következtek45. Mindezen előrelépéseket aztán a csúcs záróokmánya tetőzte be, miszerint: (1) Kinyilatkoztatta, hogy az EU és NATO viszonya kölcsönös és erősítő jellegű, de rendeltetésük és természetük eltérő jellegű. (2) Rögzítette, hogy az NATO-NYEU-EU viszonyokat úgy kell átalakítani, hogy a NATO-NYEU relációt az EU felügyelje és egyúttal a NYEU kapcsolatokat integrálják a lehető legteljesebb mértékben az EU-NATO viszonyokba.46 Ez utóbbit indokolja a NATO-KBVP viszonnyal kapcsolatos függőségi észlelés is, miszerint utóvégre még Franciaország is nyitottá vált az amerikai és az európai katonai képességek kooperációjára, különösen a felderítés és a szállítási berendezések – Európai gyengesége – miatt, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy még a Francia fegyveres erők sem tudják egy elfogadhatatlan védelmi költségvetés-emelés nélkül befoltozni az EU katonai képességek réseit.47 A portugál elnökség után a francia kettős – EU és NYEU – elnökség további előrelépéseket jelentett úgy a két unió fúziója, mint az Európai Biztonság és Védelempolitika fejlesztésében. A NYEU Marseille-ben, az EU Nizzában határozott végképp arról, hogy a NYEU teljes intézményi rendszerét áthelyezik az EU-ba kiteljesítve ezzel a fúziót48. A francia elnökség idején újabb gesztusok történtek a NATO és a lehető legtöbb Európával kapcsolatban álló biztonsági intézmények (ENSZ, OSCE) felé, valamint újból elkötelezte magát az Unió a katonai hírszerzés, a stratégiai légi és tengeri mozgékonyság további fejlesztései mellett. A Nizzai értekezlet jelentőségét lényegében a fúziós döntések mellett az EU katonai és biztonsági szervezeteivel kapcsolatos rendezés adta meg. Az ülés „részletekbe menően
43
KENDE, SZŰCS (2009) i.m. 762. o. BABOS i.m. 134. o. 45 Elhatározás született egyúttal egy hozzávetőleg ötezer fős európai rendőri kontingens 2003-as felállításáról is ezen az értekezleten, meghatározva annak felhasználási, „bevetési” szabályait. 46 Ezzel is tovább folytatva és erősítve a két unió integrációjának folyamatát. 47 Ian BACHE, Stephen GEORGE, Simon BULMER: Politics in the European Union, 2011., Oxford University Press, 524. o. 44
48
Ennek keretében egyes WEU műveletek mandátum letelte utáni leállításáról határoztak, illetve a NYEU Biztonsági Tanulmányok Intézete és a torrejoni műholdközpont EU ügynökségi besorolást kapott.
17
pontosította a Politikai és Biztonsági Bizottság, a Katonai Tanács, valamint a Katonai Törzs rendeltetését, felépítését, feladatait, valamint vezetőinek kompetenciáit.”49 Ezzel a döntéssel az Európai Unió, több szerző álláspontja szerint, illetve véleményünk szerint is, több hiányosságát és mulasztását kísérelte meg orvosolni. Az egyik ilyen a globális hatalmi térbe küldött üzenet, melyet a katonai erők racionalizálása és megerősítés hordoz, míg a másik a belső munkafolyamatok és döntéshozatal áttekinthetőbbé, jól szabályozottá és átláthatóbbá tétele volt, ami funkcionális és akarati oldalról nézve komoly mérföldköve az KBVP fejlődéstörténetének. 2001 szeptember 11-e után mondhatjuk, hogy törés következett be a KBVP fejlődése terén is, amit tovább erősítettek a londoni és madridi támadások, s ez egyúttal újabb kritikus kérdéseket vetett fel a transzatlanti viszonyok terén. Az Unió az Euró kérdései mellett a KBVP tekintetében a terrorizmus elleni harc deklarálását, illetve az ezzel összefüggő képességmódosításokat, fokozott együttműködést, illetve a bevethetőségi mutatók javítását helyezte a középpontba a 2001. decemberi laekeni, majd a 2002. júniusi sevillai csúcson. Még a 2002-es évben a Berlin Plus keretei között megkezdődtek az első EU műveleti gyakorlatok, illetve elhatározások a boszniai NATO misszió egy részének, valamint a rendészeti feladatok teljes körű átvételéről. A sevillai konferencia emellett öt pillérben határozta meg az EU biztonságpolitikájának további fejlesztését és elhatározásait: (1) „kiálltak a terrorizmus elleni harc folytatása mellett; (2) gyakorlati síkra helyezték a fegyverzeti együttműködés és a civil-katonai képességek akciótervben meghatározott elemeinek erősítését; (3) a válságmenedzsment terén vállalt kötelezettségek továbbvitele érdekében felállítottak egy rendőri missziót Bosznia-Hercegovinában; (4) kinyilatkoztatták, hogy a szövetség mandátumának lejárta után az EU teljes egészében átveszi a macedóniai missziót; és (5) hitet tettek a nizzai províziók, azaz a nem EU-tag szövetségesekkel történő mind szorosabb védelmi tervezési együttműködés kiépítése mellett.”50 Mindezek mellett azonban le kell szögezni, hogy a KBVP tekintetében 2001-től a terrorizmus elleni harc és NATO meghatározottság döntővé vált. Ezt tovább erősítette a NATO prágai csúcstalálkozója 2002-ben, majd a NATO fellépések a terrorizmus elleni
49 50
BABOS i.m. 139. o. BABOS i.m. 144. o.
18
háború keretében, illetve a 2002. június 21-22-i sevillai csúcstalálkozó51. Ekkor az állam- és kormányfők „megállapodtak abban, hogy a nemzetközi terrorizmussal szembeni harc jegyében tovább fejlesztik a közös kül- és biztonságpolitikát és növelik az európai biztonságés védelempolitika működőképességét.”52 A KBVP tekintetében annak formálói szerint új fordulópontot hozott 2003 és Tesszaloniki. „2003 júniusában, a Tesszalonikiben megtartott csúcsértekezleten az EU vezetői elfogadták az ún. biztonságpolitikai stratégiát. A dokumentum három fő területen fogalmazza meg a tagállamok egyeztetett állásfoglalását: áttekinti az Európára leselkedő veszélyeket (terrorizmus, tömegpusztító fegyverek stb.); rögzíti a veszélyekre való reagálás módjait, illetve a hosszabb távú stratégiai célokat (biztonsági zóna létrehozása, Dél-Kelet-Európa pacifikálása, a nemzetközi intézmények erősítése).”53 2004 következett a nagy számú csatlakozó állam kérdésével, mely szükségszerűen hatást gyakorolt a KBVP-re is. Sajnos összességében ezek a hatások negatívnak tekinthetők. Ennek több oka is kirajzolódik úgy a szakirodalom, mint a csatlakozó államok történeti, politikai, gazdasági helyzetéből. A KBVP tekintetében egyrészt kritikus pont volt a csatlakozó „nemzeti hadiiparok integrálása a még ki sem alakult egységes európai hadiiparba”54, másrészt mennyiségi gyarapodás ment végbe, ami azonban a minőségromlást is jelentett az egykori szovjet érdekszférába tartozó államok technikai, személyi, szervezeti jellege miatt, harmadrészt elkerülhetetlen volt a védelmi szektorban meglévő interoperabilitási fejlesztés. „2004. május 17-én az Európai Unió Tanácsa jóváhagyja a 2010-es Headline Goal-t, amely tükrözi az Európai Biztonsági Stratégia célkitűzéseit és kiemelten hangsúlyozza a képességek minőségi fejlesztését, illetve a gyors reagáló képességet.”55 Még szintén ebben az évben – ahogy ezt később kifejtem –, július 12-én „a Tanács elhatározta a közös fellépést az Európai Védelmi Ügynökség létrehozására”56, majd november végén konferencián döntöttek az EU harccsoportok létrehozásáról és végül a 2004. év lezárásaként decemberben „kezdetét vette az EU katonai missziója Bosznia-Hercegovinában (EUFOR Althea) az SFOR tevékenység folytatásaként.”57
51
Presidency Conclusions Seville European Council 21 and 22 june 2002. (letöltve: 2011. 08. 24. http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cms_data/docs/pressdata/en/ec/72638.pdf) 52 KENDE, SZŰCS (2009) i.m. 762. o. 53 GOTHÁRD Péter, KISS András: Az Európai Unió Közös Biztonság- és Védelempolitikája, Publikon (Letöltve: 2011.08.12. http://www.publikon.hu/application/essay/304_1.pdf) 54 BABOS i.m. 149. o. 55 European Security and Defence Policy 1999-2009, ESDP Newsletter Special Issue 2009. (letöltve: 2011.08.24. http://www.iss.europa.eu/publications/detail/article/esdp-newsletter-special-issue-esdp10/) 56 Uo. 57 Uo.
19
2004 után sajnos azt kell mondanunk, hogy az Unió – e területen is – komoly dilemmák elé nézett, s felmerült a fejlett és kevésbé fejlett térségek közti megosztás gondolata, illetve a védelmi integráció magelvű megerősítésének tétele is. Ez utóbbira az Európai Biztonsági és Védelmi Unió belga, francia, luxemburgi, és német elgondolása volt a példa, mely fokozott védelmi integrációt irányzott elő, melyben azonban nem lenne szükségképpen minden EU tagállam részes fél. E tömörülés egyrészt újrafogalmazná a Petersbergi feladatokat és az azok ellátásával kapcsolatos követelményeket és teendőket, másrészt pedig fokozottan erősíteni a védelmi karaktert, mintegy „keménymagot” képezve az Unión belül. Ez a kétsebességes Európa elgondolással rokonítható feltevést azonban csak egy volt a 2004 utáni zavaros jelenségek közül. 2004-et követően amellett, hogy az európai biztonsági és védelmi intézményrendszer úgy ügynökségi, mint képzési (lásd: Európai Biztonság és Védelmi Egyetem) szinten folyamatosan bővült, illetve a vállalt missziók is folyamatban voltak, a KBVP teljes egészében a nagy számú bővítés nehézségei, de még inkább a nemzetközi események árnyékába került. Igaz az olasz elnökség elfogadta az Európai Biztonsági Stratégiát, ami újabb fordulópontként értelmezhető, valamint komoly döntések születtek a szervezett bűnözés és a terrorizmus ellenében és a határok védelmében, mégis az iraki háború és a vele megromlott transzatlanti viszony volt az, ami meghatározóvá vált. Irak egyúttal új aspektusba helyezte a transzatlanti problémákat is, hiszen „a szovjet birodalom megszűnése látványosan megrendítette a transzatlanti viszony fundamentumát, miközben az amerikaiak által kijelölt új közös ellenség, a nemzetközi terrorizmus még 2001. szeptember 11-e és az ezt követő terroreszkaláció után sem tűnik elegendőnek ahhoz, hogy a tőle való félelem miatt, a védelemre szoruló közös értékek nevében a szövetségesek tartósan a szőnyeg alá söpörjék belső érdekellentéteiket.”58 Persze ez a fajta beárnyékoltság, aminek a helyét aztán 2008-tól a gazdasági válság és legújabban az arra adandó válaszok vették át, nem jelenti a fejlődés megszakadását. Pozitív jelzésként értékelhető, hogy „az Európai Védelmi Ügynökséget a Miniszterek Tanácsa 2004. július 12-i együttes fellépésével hozták létre azzal a céllal, hogy (1) az EU védelmi képességeinek különösen a válságkezelés terén történő javítása; (2) az uniós fegyverkezési együttműködés előmozdítása; (3) az EU védelmi ipari és technológiai alapjainak megerősítése
58
GALLÓ i.m. 97. o.
20
és versenyképes európai védelmi felszerelési piac létrehozása; (4) a kutatás támogatása Európa védelmi ipari és technológiai potenciáljának megerősítése érdekében.”59 Fontos emellett leszögezni azt is, hogy a közös kül- és biztonságpolitika önálló pillérének kulcsfontosságú részét, törzsét adó KBVP missziós szinten tovább virágzott és működött, hiszen a korábban vállalt missziók mellett „2005-ben az EU vette át a BoszniaHercegovinában állomásozó stabilizációs haderő parancsnokságát. Ezeket a későbbiekben további rövid távú missziók követték Afrikában, Ázsiában és a Közel-Keleten. 2007 májusában az EU három évre rendőri missziót indított Afganisztánba, 2008 elején pedig több mint háromezer főből álló katonai erőt állomásoztatott Csád és a Közép-Afrikai Köztársaság határvidékén, hogy védelmet biztosítson a szomszédos Dárfúr régióban kitört harcok miatt hazájukat elhagyni kényszerülő szudáni menekülteknek. 2008 decemberében az Unió első ízben hajtott végre tengeri műveletet. A művelet célja az volt, hogy védelmet biztosítson a kalózok ellen a Szomália partjainál közlekedő, különösen az országba élelmiszersegélyt szállító hajók részére.”60 Ezeket, és főként a tengeri missziókat pedig újabbak követték és követik egészen napjainkig, amelyhez a megfelelő szervezeti fejlesztések is fokozatosan megvalósulnak, kiegészülve az európai hadiipari termékek és az európai felvevők harmonizálásával. Mindezek mellett azonban közismert és visszatérő kritika a KBVP tekintetében, hogy a szervezeti struktúra már Lisszabon előtt adott és felépített volt, megvoltak a részeredmények, de katonai értelemben előbb a 2003-as felajánlás, majd pedig a 2010-re előirányzott felajánlási keret volt az, ami működés és bevethetőség szempontjából messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A kritikusok erre újból és újból leszögezik, hogy az EU saját hibáit ismétli, mikor az intézményi és szervezeti kereteket megalkotja, de a feladatok és a végrehajtó kapacitás hozzárendelésével adós marad, vagy azt helytelenül valósítja meg. 61 Ezen kritikákat pedig csak részben semlegesíthetjük azzal, hogy áttekintjük a KBVP eseményeit 2004 és 2010 között, hiszen ezen áttekintésből nagyrészt a missziók sora fog kirajzolódni, melyeket azonban tüzetesebben vizsgálva láthatjuk, hogy azok nagyobb része rendőri, tanácsadói, civil-katonai, jogászi, ellenőrzési misszió, nem pedig tényleges
59
EUROPA.EU: Európai Védelmi Ügynökség (Letöltve: 2011. május 10., http://europa.eu/agencies/security_agencies /eda/index_hu.htm) 60 EUROPA.EU: Közös Külés Biztonságpolitika (Letöltve: 2011. május 10., http://europa.eu/pol/cfsp/index_hu.htm ) 61 Bővebben lásd: GÁLIK Zoltán: A közös európai kül- és biztonságpolitika történelmi tapasztalatai és a Lisszaboni Szerződés, GROTIUS, letöltve: 2010. május 8. http://www.grotius.hu/doc/pub/MVVYUP/73%20galik%20zoltan.pdf
21
kapacitásokat nagyobb mértékben használó harci területen megvalósuló katonai missziók.62 Ez utóbbiakra példaként emelhető ki a 2006. áprilisától datált EUFOR RD Congo, a 2008. januárjától indult EUFOR Tchad, vagy a 2008. decemberével kezdetét vevő kalózkodás ellenes EUNAVFOR Atalanta. A felvetett és a valós hiányosságok tekintetében tehát egyes – álláspontunk szerint helytálló – észrevételek szerint a Lisszaboni Szerződés a KBVP terén nem tudott áttörést felmutatni, bár kétségbevonhatatlan, hogy a KKBP tekintetében forradalmi változást hozott az új szervezeti, képviseleti és egyúttal fontossági besorolással, illetve a pillérrendszer megszüntetésével és a KKBP politikák közé integrálásával. Összességében mégis azt kell mondani, hogy a KBVP tekintetében Lisszabon technikai változásokat hozott csupán és deklaratív üzeneteket tett a jövő felé, aminek okai álláspontunk szerint nem elsősorban technikai és messze nem uniós intézményi szinten keresendők elsődlegesen, hanem az elmélet és a szuverenitásprobléma szintjén. Ezt támasztja alá az a szemléleti felvetés is, miszerint „a kérdés vizsgálatában a liberális institucionalista megközelítés uralma ellenére figyelemmel kell lenni az Unió egyes tagjainak államilag megjelenített érdekeire.”63. Úgy gondolom tehát, hogy a KBVP fejlődéstörténetének Lisszabon idején, illetve azt követően legfontosabb kérdései nem intézményei jellegűek, inkább a szuverenitás kérdése, illetve a gazdasági integráció egy új szintjének és vele egy globális hatalmi politikai döntés meghozatalának kérdése, melyekkel kapcsolatos álláspontunkat a következőkben igyekszünk röviden vázolni.
2. A VÉDELMI INTEGRÁCIÓ JELENE, KRITIKUS KÉRDÉSEI ÉS KIHÍVÁSAI Jelen keretek között a KVBP intézményeinek, eredményeinek ismertetése után a védelmi integráció elméleti megközelítéséhez csupán indító gondolatokat kívánunk megfogalmazni. Olyan feltevéseket, melyek álláspontunk szerint segítenek megérteni egyrészt azt, hogy miért is haladt és halad ilyen nehézkesen a védelmi integráció, másrészt azt, hogy milyen komoly és jelenleg még nem látott módon áthidalható kihívások állnak a védelmi integráció előtt, mely valóban a teljes európai egység kiteljesülésének előfeltétele és egyben az Európai Unió valódi világhatalmi szereplőként történő fellépésének fundamentuma is. E gondolatokkal kívánjuk egyrészt felhívni a figyelmet az okokra és a legkritikusabb elméleti jellegű kérdésekre, másrészt pedig ráirányítanánk a figyelmet arra, hogy a szovjet fenyegetés megszűnésével a
62
European Security and Defence Policy 1999-2009, ESDP Newsletter Special Issue 2009. (letöltve: 2011.08.24. http://www.iss.europa.eu/publications/detail/article/esdp-newsletter-special-issue-esdp10/) 63 KENDE, SZŰCS (2005) i.m. 720. o.
22
védelmi integráció szükségessége megkérdőjelezhetetlen, hiszen számos új kihívásra 64 sem a szovjet fenyegetést elhalványító NATO, sem pedig az államok önmagukban, vagy megszokott kooperációk révén nem képesek reagálni. 2.1 A KBVP intézményei A Közös Biztonság- és Védelempolitika intézményrendszere a védelmi integráció viszonylag hányattatott sorsához mérten – ahogy azt már a történeti résznél rögzítettük – úgy véljük kellően kimunkált és kiterjedt, amit jelentős részben alapozott meg a NYEU integráció és vele a NYEU intézmények integrálása az Európai Unióba, illetve az integrációt követően a KKBP megerősítése és a tényleges kapacitások kialakítása, a missziók megindítása. „Annak érdekében, hogy az Európai Unió teljesítse a válságkezelés terén vállaltakat, az Európai Tanács 2000 decemberében, Nizzában úgy határozott, hogy állandó politikai és katonai struktúrákat hoz létre”65 a KBVP irányítására, működtetésére. Ennek főbb intézményei: (1) a Politikai és Biztonsági Bizottság, (2)az Európai Unió Katonai Bizottsága, (3) az Európai Unió Katonai Törzse, (4) valamint a Polgári Tervezési és Végrehajtási Szolgálat. Ezek mellett a KBVP működését három ügynökség segíti, nevezetesen (1) az Európai Védelmi Ügynökség, (2) az Európai Unió Biztonságpolitikai Kutatóintézete, valamint (3) az Európai Unió Műholdközpontja. A Politikai és Biztonsági Bizottság „figyeli a nemzetközi helyzetet, segíti a Tanácsot, felelős az operatív irányításért, figyeli a végrehajtást, iránymutatást ad más bizottságoknak.”66 A Politikai és Biztonsági Bizottság nagyköveti szintű előkészítő szerve a Tanácsnak, mely a fenti feladatok mellett lényegében a KKBP meghatározója és ezzel a KBVP meghatározója is, illetve az a testület, mely az EU válságreagálásának kialakításáért és az e körbe tartozó tevékenységek politikai és stratégiai irányításáért felel.67 Az Európai Unió Katonai Bizottsága „konzultációs és együttműködési fórum – mely – kockázat- és költségelemzést végez.”68 Az Európai Unió Katonai Bizottságát a legmagasabb szintű tagállami katonai vezetőkből hozta létre a Tanács. A Bizottság tagjai a tagállamok vezérkari főnökei, akik állandó katonai képviselőt delegálnak maguk helyett. A Bizottság
64
Ilyenként említhető a példálózás szintjén az iszlám tavasz kapcsán érzékelt migrációs probléma, a nemzetközi terrorizmus, a nemzetközi szervezetbűnözés, a korrupciós kérdések, az esetleges etnikai konfliktusok. Ezek mellett azonban nem lehet megfeledkezni a NATO révén csak részben megoldható kérdésekről, egyes helyi háborúkról, bukott államokról, vagy kalózkodásról és Európa érdekeit, vagy az egyébként törékeny nemzetközi rendszer stabilitását Európán kívül fenyegető egyéb kihívásokról. 65 CONSILIUM.EUROPA.EU: CSDP Structures and Instruments, (Letöltve: 2011.09.02. http://consilium.europa.eu/eeas/security-defence/csdp-structures-and-instruments.aspx?lang=en) 66 KENDE, SZŰCS (2009) i.m. 763. o. 67 CONSILIUM.EUROPA.EU: CSDP Structures and Instruments 68 KENDE, SZŰCS (2009) i.m. 763. o.
23
fenti feladatai mellett tanácsadó szerve a Politikai és Biztonsági Bizottságnak és e minőségében ajánlásokat fogalmaz meg, illetve javaslatokat tesz a polgári válságkezelés vonatkozásában. Az Európai Unió Katonai Törzse „katonai szakértelmet biztosít és támogatást ad”69 a Tanács Főtitkársága mellé rendelve. Ennek tagjait egyrészről a tagállamok civil és katonai szakértői, másrésztől pedig a Titkárság hivatalnokai adják,70 hogy a Titkárság mellett zökkenőmentesen tudják kifejteni tanácsadó, szakértő tevékenységüket. A Polgári Tervezési és Végrehajtási Szolgálat fő feladata a „javaslattétel a válságkezelés nem katonai szempontjaira”71. A Szolgálat része a Tanács titkárságának, s mint ilyen állandó szervezeti elem, felelős a polgári KBVP műveletek operatív irányításáért. Politikai ellenőrzését és stratégiai irányítását a Politikai és Biztonsági Bizottság látja el KKBP főképviselő irányítása alatt. E minőségében a Szolgálat biztosítja a KBVP körébe tartozó polgári válságkezelési műveletek hatékony tervezését és lebonyolítását, valamint az egyes küldetésekhez kapcsolódó összes feladat megfelelő végrehajtását. A központi politikai karakterű szervek mellett alapvető fontosságúak, sőt a további fejlődés szempontjából elgondolásaink szerint a legmeghatározóbbak azonban a KBVP működéséhez rendelt ügynökségek, melyek egyrészről biztosítják a KBVP technológiai, fejlesztési, tudományos kutatási és infokommunikációs hátterét. A későbbiekben kifejtendő fejlesztési javaslatunkban ezen szerveknek, illetve magának az ügynökségi formának kiemelt jelentőséget tulajdonítunk, amit reményeink szerint segít megértetni az ügynökségek alábbi ismertetése. Az Európai Védelmi Ügynökség a KBVP körébe tartozó ügynökségek közül a legfontosabb. A 2004. július 12-i együttes elhatározással létrehozott, brüsszeli székhelyű ügynökség fő feladata „hogy támogassa a tagállamokat és a Tanácsot, hogy erőfeszítés, hogy javítsa az európai védelmi képességek és a válságkezelés területén tett erőfeszítésekben és az európai biztonsági és védelmi politika jelenlegi formájának fenntartásában, valamint jövőbeni fejlesztésében.”72 Az együttes elhatározást 2011. július 12-én Határozat váltotta fel, ekként jelezve az EU vezetői által az Ügynökség támogatását és megerősítésének szándékát. Az Ügynökség létrehozásában meghatározó volt, hogy az Unió tagjai „hagyományosan kevesebbet költenek védelmi kiadásokra és kutatás-fejlesztésre a hadiipar terén. Nehezíti az 69
KENDE, SZŰCS (2009) i.m. 763. o. CONSILIUM.EUROPA.EU: CSDP Structures and Instruments 71 KENDE, SZŰCS (2009) i.m. 763. o. 72 EDA.EUROPA.EU: Missions and functions, (letöltve: 2011.09.02. http://www.eda.europa.eu/Aboutus /Whatwedo/Missionandfunctions) 70
24
európai hadiipar hatékonyabbá és versenyképesebbé tételét, hogy a piac erősen fragmentált. Az Ügynökség létrehozásának célja a tagállamok védelmi képességei fejlesztésének összehangolása és hatékonyabbá tétele, a fegyverkezési együttműködés elősegítése, az európai védelem technológiai és ipari piacának figyelése, valamint a hadiipari kutatás és fejlesztés támogatása.”73 Az Ügynökség ezzel válik meghatározóvá, hiszen koordinációs tevékenységet végez a hadiipari vállalatok tekintetében éppúgy, mint a beszerzőként megjelenő tagállamok körében, amit kiegészít a tagállamok informálásával és tanácsadói, szakértői feladatok ellátásával. Ez az integrált megközelítés hozzájárul az egységes képességfejlesztéshez, ahol a kereslet és a kínálat optimálisan csatlakozik annak érdekében, hogy időt és költségeket takarítson meg. Az együttműködésen túl azonban lehetőséget nyújt az Ügynökség működése és szemlélete az ipari szerkezetátalakításra és egy kontinentális hadiipari piac kialakítására.74 Az Ügynökség szervezetének csúcsán az Irányító Testület áll, melynek elnöke a KKBP főképviselője, tagjai pedig a tagállamok védelmi miniszterei. A szervezet egyszemélyi vezetője a Vezérigazgató, akinek stratégiai és műveleti helyettese van. Őket közvetlenül segíti a Politikai és Tervezési Egység. A vezetésnek alárendelve működnek a feladatok szerint diverzifikált igazgatóságok, vagyis a képességekért, a kutatás-fejlesztésért, a fegyverkezésért, az iparért és piacért, valamint a vállalati szolgáltatásokért felelős igazgatóság.75 Az Európai Unió Biztonságpolitikai Kutatóintézete a NYEU Biztonságpolitika Kutatóintézetének jogutódjaként is működő Párizsi székhelyű biztonságpolitikai intézet, a KKBP alárendeltségében, annak előmozdítására működik.76 „A kutatóintézetet mai formájában a Tanács 2001/554/CFSP sz. együttes fellépése hívta életre. Az intellektuálisan független intézmény létrehozásának célja a közös európai biztonsági kultúra fejlesztése.” 77 Az intézet teljes szellemi szabadságot élvez és mint biztonságpolitikai agytröszt működik, hogy az EU számára releváns biztonsági kérdéseket kutassa és fórumot biztosítson a biztonság és védelempolitikai vitára az EU vonatkozásában. E minőségében védelmi és biztonságpolitikai elemzéseket és előrejelzéseket készít elsősorban a Főképviselő számára.78 Az Intézetet igazgató vezeti egyszemélyi vezetőként, akinek közvetlen alárendeltségében jelennek meg a 73
KENDE, SZŰCS (2009) i.m. 764. o. EDA.EUROPA.EU: Missions and functions 75 EDA.EUROPA.EU: Organisation, (letöltve: 2011.09.02. http://www.eda.europa.eu/Aboutus /Howweareorganised/Organisation) 76 ISS.EUROPA.EU: About us (letöltve: 2011.09.02. http://www.iss.europa.eu/about-us/ ) 77 KENDE, SZŰCS (2009) i.m. 764. o. 78 CONSILIUM.EUROPA.EU: European Union Institute for Security Studies (Paris), (letöltve: 2011.09.02. http://consilium.europa.eu/eeas/security-defence/csdp-structures-and-instruments/eu-agencies-on-csdp/euinstitute-for-security-studies-%28paris%29.aspx?lang=en) 74
25
kommunikációs, a publikációs, illetve az adminisztratív és személyzeti feladatokat ellátó munkatársak, míg némileg elkülönülve egy csoportban a kutatók. A kutató csoportokon belül elkülönülnek a térségi csoportok (például a Kínával és Kelet-Ázsiával, a szubszaharai térséggel, vagy épp Oroszországgal és a keleti szomszédsággal foglalkozók), valamint az EUUSA kapcsolatokkal, a biztonság és védelempolitikával, illetve a leszereléssel és nonproliferációval foglalkozó csoportok.79 Ezen kutatócsoportok végzik az Intézet által közzétett ajánlások, állásfoglalások, tanulmányok megalkotását, valamint az ezekhez szükséges kutatásokat. Az Európai Unió Műholdközpontjának „székhelye Spanyolországban van, Madrid közelében. A központ önálló jogi személy, mely a Politikai és Biztonsági Bizottság felügyelete alatt működik. Főbb funkciói az információgyűjtés, válságmonitoring, kutatásfejlesztés és szakemberképzés.”80 A Központ 2001. július 20-án jött létre a Tanács 2001/555/KKBP sz. együttes fellépése által, melyet a 2009/834/CFSP. sz. együttes fellépés módosított. Tényleges működését 2002. január 1-én kezdte meg, a Politikai és Biztonsági Bizottság felügyelete mellett pedig operatív irányítását főtitkár látja el. A torrejóni létesítmény az Unió szempontjából a KKBP és KBVP megerősítésének nélkülözhetetlen eszköze és feltétele.81 Az Unió meghatározott szerveinek teljesített feladatok mellett éves nyilvános beszámolót készít nyilvános tevékenységéről. E körben jelenik meg a földfelszín felmérésével kapcsolatos GEOINT feladatokról szóló beszámoló, illetve a nyilvános információs és kommunikációs tevékenységek összesítése, értékelése. A központot egyszemélyi vezetőként igazgató irányítja, akinek közvetlen alárendeltségében dolgozik a divíziókat közvetlenül felügyelő igazgatóhelyettes. A központban a meghatározott feladatok ellátására (1) műveleti, (2) képességfejlesztési, (3) IT és (4) adminisztrációs divíziók működnek, melyek mellett a központ költségvetési kérdéseivel a pénzügyi egység foglalkozik.82 A KBVP intézményrendszerének rövid bemutatásánál a központi politikai intézmények és az ügynökségek mellett úgy véljük mindenképp szót kell ejteni a KBVP máveletek finanszírozásáról, vagyis az ATHENA-ról, illetve magát a KBVP realizáló katonai erőről, vagyis az EUFOR-ról. 79
ISS.EUROPA.EU: About us KENDE, SZŰCS (2009) i.m. 763. o. 81 CONSILIUM.EUROPA.EU: European Union Satellite Centre (Torrejón), (letöltve: 2011.09.02. http://consilium.europa.eu/eeas/security-defence/csdp-structures-and-instruments/eu-agencies-on-csdp/eusatellite-centre-%28torrejon%29.aspx?lang=en) 82 EUSC.EUROPA.EU: The Centre’s Structure, (letöltve: 2011.09.02. http://www.eusc.europa.eu/index.php?option=com_content&task=view&id=26&Itemid=29) 80
26
Az ATHENA egy a katonai és védelmi vonatkozású EU missziók finanszírozására létrehozott program, mely a tagállamok hozzájárulásait kezeli az egyes missziók költségeinek fedezése érdekében. Az ATHENA 2004. március 1-ével realizálódott a Tanács döntése értelmében, jogi szabályozását legutóbb 2008-ban módosították. Jelenleg a 26 tagállam83 hozzájárulása révén három jelentős katonai művelet finanszírozását határozza meg, ezek az EUFOR ALTHEA, EUFOR LYBIA, az EUNAVFOR ATALANTA, valamint az EUTM SOMALIA. Az ATHENA biztosítja e missziók vonatkozásában egyebek mellett a közlekedési, szállítási, orvosi, szállás, élelmezés és egyéb költségek fedezését. 84 Az ATHENA tehát a KBVP keretében megvalósuló missziók finanszírozása érdekében létrehozott, közösségi jog által szabályozott önálló finanszírozási program, mely átlátható módon és a kizárólagosság jegyében biztosítja a tagállami felajánlások katonai célú felhasználását a missziók vonatkozásában. Az EUFOR az Európai Unió által működtetett missziós tevékenységet folytató tényleges katonai erő, mely a tagállamok felajánlásából épül fel a NATO missziók működéséhez hasonlóan. A KBVP realizálásának folyamatában az EUFOR testesíti meg a sikert és az eredményeket, tekintettel arra, hogy az EU Harccsoport koncepció a mai napig komoly viták tárgyát képezi. Az EUFOR tehát saját főparancsnoksággal rendelkező, a KBVP intézményrendszer felügyelete és irányítása alá tartozó, tagállami felajánlásokból létrehozott missziós erő, melynek történetét és működését lényegében a 2003-2004-es évek óta datálhatjuk, vagyis az EUFOR ARTEMIS és az EUFOR ALTHEA megindítása óta. A missziók közül az EUFOR ALTHEA tekinthető az EUFOR működésének eddigi legnagyobb eredményének és kihívásának, hiszen a nyilvánvalóan NATO mintát és protokollokat felhasználó Uniós katonai erő Bosznia-Hercegovinában robosztus katonai erővel vette át az ottani SFOR erők munkáját és több mint hatezer katonával vette át a békefenntartó műveletet.85 Az EUFOR azóta több misszióban is működik, illetve az azóta is meghatározó Bosznia-Hercegovina misszióban is helyt áll, igaz immár csökkentett létszámmal. Az EUFOR e minőségében a NATO erők – kivéve a NATO Reagáló Erőket – mintájára egy hosszabb egyeztetési és szervezési-felajánlási eljárás útján létrehozott missziós erő, mely a tagállamok felajánlásától nagyban függ és melynek finanszírozására pontosan a felajánlásos rendszer miatt kellet külön létrehozni az ATHENE programot. A KBVP katonai erő tekintetében 83
Dánia nem vesz részt a Katonai műveletekben a KBVP tekintetében. CONSILIUM.EUROPA.EU: ATHENA (letöltve: 2011. 09.02. http://consilium.europa.eu/eeas/securitydefence/csdp-structures-and-instruments/financing-of-csdp-military-operations.aspx?lang=en) 85 EUFORBIH.ORG: EUFOR History, (letölvte: 2011.09.02. http://www.euforbih.org/index.php?option=com_content&view=article&id=13&Itemid=133) 84
27
azonban nem az EUFOR az egyetlen erő, hiszen mellette rendőri missziók is működnek, illetve létezik az EU Harccsoport rendszer, igaz ez utóbbi tényleges működést még nem produkált. Az EU Harccsoport koncepció egészen a St. Malói eseményekig nyúlik vissza, tényleges meghatározását azonban a Helsinki Konferencia indította el, melyet aztán a felajánlási rendszer kialakítása, szabályainak megalkotása követett. „A harccsoport a legkisebb olyan katonailag hatékony, hiteles, gyorsan bevethető, összefüggő ’erőcsomag’, amely képes önálló műveletek vagy nagyobb műveletek bevezető szakaszának végrehajtására. Alapját egy zászlóalj méretű összfegyvernemi erő adja, amelyet harctámogató (például műszaki egységek, légvédelem) és harcbiztosító elemek (például logisztikai támogatás) egészítenek ki.”86 A harccsoport koncepció az EU gyorsreagálású erőképességeinek kialakítására született és mint többnemzetiségű felajánlási elvű tervezési egység létezik öt évre előre tervezve. Fő szervezési elve, hogy földrajzilag lehetőség szerint összekapcsolható tagállamok adják az egyes harccsoportokat a meghatározott időszakokban és ezek között egy nagyobb állam léte is szükséges a vezetés ellátására. Ezen szervezési rendszerben hazánk Olaszországgal és Szlovéniával alkot egy harccsoportot a koncepció szerint. A harccsoport koncepció megvalósulásával kapcsolatban azonban több probléma is felmerül, melyek részben érthetők az EUFOR-ra is, részben kizárólag a harccsoportokra. Ezekről alább kívánunk állást foglalni, ehelyütt előzetesen csak a fő problémát ragadnánk ki, nevezetesen, hogy a „harccsoportok bevetésének elmaradása különböző okokra vezethető vissza. Bizonyos esetekben politikai okok húzódnak meg a háttérben, […] előfordulhat, hogy a művelet nem esik egybe a harccsoportok féléves készenléti periódusával, és megoldatlan a művelet folytatásának kérdése.”87 Ezen problémákat jól szemlélteti, hogy például a Visegrádi Négyek a közös harccsoport felállítását még csak ez évben határozták el, 2016-ra előirányozva. Összességében tehát a KVBP intézményrendszere a fenti elemekből épül fel, melyek rövid ismertetéséből érezhető, hogy azok körében erőteljes eltolódás érezhető a politikai szervezeti elemek, illetve a háttér jellegű intézmények felé, míg kisebb hangsúly helyeződik a tényleges katonai erőre. 2.2 A Közös Biztonság- és Védelempolitika eredményei A Közös Biztonság- és Védelempolitika eredményei között egyrészt a szervezeti feltételek megteremtéséről, másrészt a sikeresen lezárt missziókról célszerű rövid áttekintést és értékelést adni.
86 87
TAKÁCS Judit: A harccsoport-koncepció és jövője, Nemzet és Biztonság, 2008. 2. szám, 56. o. TAKÁCS i.m. 61. o.
28
A KBVP intézményrendszere tekintetében eredmény és mégis kritika alapja egyben az a tény, hogy a szervezeti elemek között a hangsúly ez eddig a politikai és támogató szervezetekre
helyeződött.
Sokan
tekintik
ezt
kritika
alapjának
a
katonai
erők
szükségességének spektrumából nézve. Fontos azonban leszögezni, hogy tényleges katonai erőnövelés csak abban az esetben valósítható meg, ha a felügyelethez és irányításhoz szükséges intézményrendszer adott. Hasonló megközelítésben kell kiemelni az Európai Védelmi Ügynökség előtérbe helyezésével, hogy a védelmi integráció magasabb szintre fejlesztésének előfeltétele, hogy a védelmi fejlesztések és a védelmi piac terén is rendelkezésre álljon az egységesítés felé ható intézményi háttér. Eredményként jelölnénk meg továbbá az EUFOR missziók szervezeti-intézményi hátterének meglétét, illetve az ATHENE programot, melyet külön ezen missziók finanszírozása okán hoztak létre, mint szükséges szervezési feltételt. A szervezeti és intézményi eredmények körében külön kezelendő az EU Harccsoportok kérdése, hiszen olyan kérdés ez, mellyel a szemlélő véleményünk szerint borotvaélen táncol. A kritikák körét – alább is – szaporító tény, hogy a harccsoport koncepció működése komoly nehézségekkel áll szemben, elvitathatatlan viszony, hogy a koncepció maga alkalmasnak ígérkezik a hátralévő akadályok leküzdése után az EU gyorsreagálású erőképességeinek jelentékeny fejlesztésére. A harccsoport koncepció tehát alkalmas a KBVP további megerősítésére, aminek igazi súlyát és jelentőségét az a tény adja meg, hogy maga a koncepció lényegében már a 2007-2008-as időszakban kiforrta magát és ezzel egyrészt – az Európai Biztonsági Stratégiának megfelelően – kinyilvánította az EU törekvéseit a biztonság és védelempolitika megerősítése terén. Mindezek mellett azonban arra az álláspontra kell helyezkednünk, hogy a KBVP eredményei között a lezárt és folyamatban lévő missziók azok, amelyeket igazán fontos kiemelni, hiszen a szervezetileg már megalapozott kérdések tekintetében be kell látnunk, hogy számos ponton jelentős további fejlesztésekre van szükség88 a tisztán pozitív értékelés érdekében. Az Európai Unió Közös Biztonság és Védelempolitikájának körében az alábbi missziókról érdemes felsorolás szintjén megemlékezni.89
88
Erre lehet példa a Műholdközpont melynek fejlesztése elkerülhetetlenül szükséges az európai hírszerzési képességek kialakításához és megerősítéséhez. A fejlesztési kötelezettségek mellett azonban le kell szögezni, hogy az EU védelmi képességeinek kialakítása messze nem olyan katonai erőképzés szempontjából serkentő történelmi időszakban vált időszerűvé, mint például a NATO esetében, s ezt a tényezőt nem ajánlott elfelejteni a kérdés racionális elemzésére törekvés esetén. 89 Az egyes missziókról részletesebb információk a következő webhelyen érhetők el: http://consilium.europa.eu/eeas/security-defence/eu-operations/completed-eu-operations.aspx?lang=en
29
FOLYAMATBAN LÉVŐ MISSZIÓK EU Somalia Training Misson EUNAVFOR Somalia EUJUST LEX Iraq EUSEC RD Congo EUFOR ALTHEA BiH EULEX Kosovo EUPOL Afghanistan EUPOL RD CONGO EUPM BiH EUMM Georgia Moldova and Ukraine Border Mission EUBAM Rafah EUPOL COPPS Palestinan Territories EUFOR Libya
LEZÁRT MISSZIÓK EU SSR Guinea-Bissau EUFOR ARTEMIS/DRC EUFOR RD Congo EUPOL Kinshasa EU Support to AMIS (Darfur) EUFOR TCHAD/RCA Aceh Minitoring Misson (AMM) CONCORDIA/FYROM EUPAT PROXIMA/FYROM EUJUST THEMIS / GEORGIA
A feltüntetett missziók közül az eredmények áttekintésének zárásaként kiemelnénk a folyamatban lévő EUFOR Libya missziót, mely az „arab tavasz” kirobbanásakor, Líbia destabilizációjával egy időben, az azonnali Európai reagálás jegyében került elhatározásra, ezzel is jelezve, hogy bár a képességek terén még fejlesztési kötelezettségei vannak az EUnak, szándékában és reagáló képességében már most komoly eredményeket képes felmutatni, akárcsak a politikai döntések terén, ahogy ezt a Harccsoport Koncepció is igazolta. 2.3 Gyakorlati kritikák és kihívások a KBVP vonatkozásában Ahogy azt már fentebb előre jeleztük, a KBVP racionalizálódása tekintetében több ponton is komoly kritikákkal kell szembenézni. A védelmi integrációs tekintetében „gyakorlati téren alapvetően két megoldatlanul hagyott dilemmacsoportot vet fel: az integrációval, illetve a transzatlanti viszonnyal kapcsolatos bizonytalanságokat. Az egyik oldalon az a kérdés ugyanis, hogy vajon közös szemléletük hatékonyabb megjelenítésének igénye milyen elmozdulásokat ösztönöz az EU-államok integrációjának lényegét képez ő szuverenitásmegosztás terén. A másikon pedig az, hogy vajon közös álláspontjukat készek-e felvállalni akkor is a tagországok, ha az egy adott nemzetközi probléma kapcsán lehetetlenné teszi az Egyesült
Államokhoz
való
feltétlen
igazodást.”90
Nyilvánvaló,
hogy
a
KBVP
képességfejlesztése tekintetében kritikus kérdés a jelentősebb katonai erő átadása egy az államtól részben/egészben független irányítási szervezetnek, hiszen ez a szuverenitásmegosztás lehető legmélyebb megvalósítását eredményezné egy olyan korszakban, mikor az egyes államokban egyre erősebb hangvételt kap a szuverenitás megerősítése és a függés elleni fellépés. Ami a transzatlanti feszültséget illeti, annak kiéleződése Irak óta egyre érezhetőbb, 90
VINCZE Hajnalka: Az európai biztonság- és védelempolitika néhány elméleti-gyakorlati vetülete, (Letöltve: 2011.0812. http://www.publikon.hu/application/essay/172_1.pdf)
30
azonban e kérdésnek kritikus vetülete, hogy az Egyesült Államok pénzügyi nehézségei előbb utóbb elvezetnek nemzetközi katonai aktivitásának jelentékeny mérsékléséhez, amivel kapcsolatban azonban kiemelendő, hogy Európa jelenleg önmagában nem képes megoldani a nagyobb mérvű, érdekeit veszélyeztető nemzetközi kihívásokat. Ezt erősíti meg Robert Kagan közismert európa-kritikus véleménye, miszerint „Európa új kanti rendje csak az amerikai hatalom védőernyője alatt virágozhat, amelyet a régi hobbesi rend szabályainak megfelelően alkalmaznak. Az amerikai hatalom tette lehetővé az európaiaknak, hogy elhiggyék, a hatalom már nem fontos. A végső irónia: az amerikai katonai erő révén megoldott európai probléma, különösen a ’német kérdés’ megoldása teszi lehetővé az európaiaknak, és főként a németeknek, hogy elhiggyék, az amerikai katonai erő és az azt létrehozó, illetve fenntartó ’stratégiai kultúra’ elavult és veszélyes.”91 Ez a kemény kritika valóban elgondolkodtató. Európában a fegyverkezés a hidegháború idején Amerika jelentékeny részvételével valósult meg, s így Európa egy szuperhatalmi védőárnyékban mérsékelhette katonai kiadásait, hogy cserébe megerősítse gazdaságát és – ha ideiglenes is – megoldja társadalmai problémáit. Ezzel tehát a bipoláris rend felbomlásakor egy katonailag meggyengült Európa várta a XXI. századot, melynek képességbeli és erőbeli problémáit csak fokozták a szovjet hatalom alól felszabadult európai államok nehézségei. Ebben környezetben a gazdasági integráció eredményein felbuzdult Európa aztán saját egységes és függetlensége mellett tört lándzsát – helyesen – amivel azonban óhatatlanul mélyítette a transzatlanti vitát és kihívta az amerikai kritikát maga ellen: „Az európaiak számára ’Európa’ lett az elsődleges ügy. Annak bizonyítása, hogy létezik egy egységes Európa, elsőbbséget élvezett a Nyugat egységének bizonyításával szemben. Az európai ’nacionalizmus’ lett az amerikai nacionalizmus tükörképe, és bár nem ez volt Európa szándéka, az Európa és az Egyesült Államok közötti jelenlegi szakadék részben visszavezethető Európa azon döntésére, hogy az Egyesült Államoktól független egységként határozza meg magát.”92 Összességében tehát a KBVP megerősödése előtti két fundamentális akadály és kritika a szuverenitás-megosztás problémája és a transzatlanti feszültségek problémaköre, melyekre aztán ráépült a képességproblémák kérdése és az ahhoz köthető technikai nehézségek. Ami a konkrétumokat illeti, némileg kritikus hangvétellel merül fel, hogy a „felderítés területén az EU alapvetően tagállamaira, a NATO-ra, az ENSZ-re, az EBESZ-re támaszkodik. Az Egyesített Helyzetelemző Központja (Joint Situation Centre – SITCEN) gyűjti a felderítési 91 92
KAGAN Robert: Édenkert és hatalom, 2007., Zrínyi kiadó, 78. o. KAGAN i.m. 89. o.
31
adatokat. A titkárság elkészíti az értékeléseket, jelentést készít a főtitkárnak vagy a főképviselőnek. […] A NATO-hz hasonlóan az EU sem rendelkezik önálló hírszerző eszközökkel és szervezetekkel…”93 Különösen kritikusnak tekinthető ez, ha figyelembe vesszük, hogy a NATO meghatározója az Amerikai Egyesült Államok, melynek hírszerzése és felderítése lényegében meghatározza a NATO ez irányú információt. Ilyen jellegű kapacitásokkal azonban egyetlen EU tagállam sem rendelkezik, hiszen ez az anyagi forrásokon túlmenően évtizedes szervezeti és műveleti hagyományokat igényel. E körben kiemelendő még, hogy az „EU katonai képességeinek kialakítása még nem fejeződött be. Az integrált hírszerzési rendszer egyelőre még nem működik. A HUMINT (a személyek által végzett felderítés) – képességek fejlődnek, de még nem érték el a megfelelő szintet, a technikai hírszerzési képességek pedig hadászati szinten adottak, a hadműveleti-harcászati szint komoly fejlesztésre szorul. Az EU egyenlőre nem rendelkezik saját SIGINT (technikai eszközökkel végzett felderítés) -képességgel… Ahhoz hogy Európa egyenrangú partnere legyen az Egyesült Államoknak, be kell fejeznie belső jogharmonizációját, majd arra alapozva a hírszerzési mechanizmusának kiépítését.”94 Ami az ilyen irányú kritikai felvetéseket illeti célszerű felidéznünk egy rövid gondolat erejéig Koszovót és az azóta eltelt időt. „Koszovó annyira sokkolta Európát, és az európai döntéshozatali folyamatokat, hogy ez elgondolkoztatta az európai politikusokat, és konszenzus látszott kialakulni arra nézve, hogy nem elég beszélni a CFSP-ről, és nem elég az intézményi kereteket felállítani, hanem szükség van tényleges katonai kapacitás kiépítésére, amely megfelel az új helyzet támasztotta kihívásoknak…”95 Akkor megkezdődött az EUFOR tényleges megerősítése, illetve megalapozásra talált az EU Harccsoport koncepció megalkotása. Azonban mára úgy érezhetjük, mintha a koszovói sokk elmúlt volna, és ezzel a döntéshozók – részben gazdasági események befolyása alatt – elfeledték volna akkori elhatározásaikat, ez pedig a Harccsoportok problémáin meg is látszik. A harccsoportkoncepcióval szembeni kritikák között felmerült a döntéshozatal problémája, mivel a „folyamat az Unió részéről hosszadalmas, és több szereplőre terjed ki.”96 A teljes folyamat ismertetése nélkül megjegyzendő, hogy válság esetén a Tanács szervei elkészítenek egy politikai javaslatot, melyet ha a Tanács elfogad akkor a Katonai Törzs kidolgozza a lehetséges 93
VÁRHALMI A. Miklós: A hírszerzés-felderítés szerepe és jelentősége a XXI. századi Európai Unió számára, Hadtudományi Szemle, 2009. 1. szám, (letöltve: 2011.08.12. http://hadtudomanyiszemle.zmne.hu/?q=hu/2009/2%C3%A9vfolyam-1-sz%C3%A1m/nemzetbiztons%C3%A1g-%C3%A9s-rendv%C3%A9delem/h%C3% ADrszerz%C3%A9s-felder%C3%ADt%C3%A9s-szerepe-%C3%A9s-jelent%C5%91s%C3%A9ge-x ) 94 Uo. 95 TÓTH Gergely: Az európai biztonságpolitika elemzése, Kül-Világ, I évf. 1. szám, (letöltve: 2011.08.12. http://epa.oszk.hu/00000/00039/00001/pdf/tothg.pdf) 96 TAKÁCS i.m. 59. o.
32
stratégiai koncepciókat, melyek közül a Tanács választ, s aztán előkészíti a szükséges irányelvet, mely alapján a katonai szervek a konkrét műveleti koncepciót alkotják meg, melyet aztán a konkrét műveleti terv követ. Szintén a harccsoport koncepció kapcsán felmerült „a stratégiai légi szállítási képességek szűkössége. Egy harccsoport állományának és felszerelésének eljuttatása távoli helyszínekre a megfelelő kapacitású és hatósugarú szállítógépek meglétét feltételezi. A tagállamok jelenleg csak igen korlátozottan férnek hozzá olyan nagy kapacitású gépekhez, mint a C-17-esek vagy az An-124-esek.”97 Kritikus emellett a Harccsoportok és a NATO reagáló erők közti átfedések kérdése, hiszen a szűk kapacitásokkal rendelkező kettős tagállamok nyilván ugyanazon erőket ajánlják fel, ami egyrészt felajánlás-szervezési nehézségeket, másrészt a képességek valós értékelésének nehezedését, illetve szélsőséges helyzetben akár a két szervezet kompetenciaütközését is előidézi, előidézheti. 2.4 A Közös Biztonság- és Védelempolitika elméleti nehézségei „A legenda szerint az európai kultúra Europé, a föníciai király lánya és az őt elrabló Zeusz szerelmének terméke. E legenda a valóságban a krétai kultúra felvirágzását szimbolizálja, s az európai kultúra kezdeteivel is azonosítható. Szimbolikus jelentése: ösztönzés harmonikus emberi közösség létrehozására.”98 Ezen mitológiai távlatokba nyúló kezdetektől szokás az európai egység történetét datálni, melyet szükségszerű kiegészíteni azzal, hogy a görög alapokhoz jelentékeny római jogi és keresztény morális társadalomszervezési receptek kapcsolódtak az európai kultúra magjának megteremtésére. „Nem szabad azonban túlzásba esni a görög örökség megítélésénél, hiszen annak számos kedvezőtlen oldala is van. A görögök – mint később az európaiak is – állandóan feszültségben éltek, melyet a kis államok önállósági törekvéseinek és az együttműködés szükségszerűségének dilemmája okozott. A fő kérdés itt az volt, hogyan tudják összekapcsolni a városállamok önállóságát és sérthetetlenségét a városállamok feletti görög egység megteremtésével. […] Azt világossá tették: egy partikuláris rendszerben a tagok szabadsága értékesebb. mint az egész hatalma…”99 Ez a fajta megközelítés már inkább hívja fel a figyelmet a katonai-védelmi karakter és az integráció eszmetörténete közti feszültségre, különösen akkor ha kiegészítjük ezt azzal, hogy az egymással rivalizáló görög poliszok „csak veszély esetén voltak hajlandók védelmi célokra lemondani szuverenitásuk egy részéről.”100 Itt ugyanis már a kezdetektől érezhetővé válik, hogy a katonai erő egységesítése és részbeni kiengedése az egyes államok 97
TAKÁCS i.m. 60. o. BÓKA Éva: Az európai integráció, 2008., Corvina kiadó, 11. o. 99 BÓKA Éva: Az európai egységgondolat fejlődéstörténete, 2001., Napvilág kiadó, 12. o. 100 BÓKA (2001) i.m. 13. o. 98
33
közvetlen hatalma alól az emberiség történetében már a korai időkben is nehezen elképzelhető és megvalósítható volt, s mindenkor egy magasabb fenyegetés által valósult csak meg. A hellenisztikus világba nyúló „egység a sokféleségben” képzetet aztán a történelem – mintegy váltógazdaság jelleggel – írta felül, hiszen Európa történetében az egyes államoktól megszokott mértéken túlmutató, egyesült katonai erő mindig valamiféle birodalmi koncepcióban valósult meg, s ezt már a görög kor is megmutatta. „Miután a görög föderációk zátonyra futottak, a föderáció témája lekerült a napirendről. Helyére Nagy Sándortól kezdődően a világbirodalmi eszme, az univerzalizmus lépett.”101 Ezzel a történelmi fordulattal pedig kezdetét vette Európa talán leghosszabb történelmi korszaka, melyben birodalmak tűntek fel és buktak el, s melytől – meglehet – gondolkodásunk a megszokott évezredes fogalmak, folyamatok és eredmények miatt igazán és teljesen nem tud szabadulni. A birodalom, illetve a birodalmi ambíciók törtek tehát az európai egység színterére a cselekvés terén, vagyis az egységesülésre az egyetlen gyakorlati út a birodalom volt, mely „egyszerre nyers tény, ideológiai konstrukció, nagy emberi vállalkozás, keveredése a fennkölt hitnek és a gátlástalan önzésnek.”102 Az, hogy a XX. század második felében az integráció megindulhatott és nagy eredményeket mutathatott fel, meggyőződésünk szerint annak tudható be, hogy Európa államtörténeti fejlődésében és végül történelmi eseményláncolatában jelentékeny ellenpontok kiépítése kezdődött meg a birodalmakkal szemben. „A nemzeti gondolat, a nemzeti integráció, végső soron a nemzetállami eszme a birodalmisággal, és konkrétan a birodalmakkal szemben ható, minden birodalmon belül centrifugális erővé lett a XIX. és XX. században.”103 A nemzeti eszmével és a nemzetállamok vesztfáliai rendszerével tehát az öreg kontinensen kezdetét vette egy tartósan birodalomellenes magatartás kialakulása, mely szükség esetén szövetségi rendszerek kialakulása volt, s mely nyilvánvalóan nem válhatott mentessé az ideológiai tematizálástól. Nem lehet azonban tiszta pozitívumként megragadni ezt a jelenséget az integráció szemszögéből, hiszen a nemzetállamiság megerősítése ellene hatott – véleményünk szerint a (birodalom)történeti tapasztalatok miatt – a legtöbb egységkoncepciónak is. Ezen a talajon állva Proudhon végül eljut „arra a következtetésre, hogy sem az európai feudális monarchikus államok, sem a polgári nemzetállamok nem képesek a nemzetek feletti együttműködésen alapuló föderatív szövetség létrehozására. Az európai föderáció kialakításához ugyanis a személyi elv alapján azonos rendezőelveket 101
BÓKA (2001) i.m. 13. o. GOMBÁR Csaba: A birodalom kérdéséről, in: GOMBÁR Csaba – VOLOSIN Hédi (szerk.): Nem élhetek birodalom nélkül, 2002., Helikon – Korridor, 9. o. 103 GOMBÁR i.m. 15. o. 102
34
megvalósító, az önkormányzatok szintjéről felfelé építkező, demokratikus bel- és külpolitikát folytató, egymáshoz hasonló erőkkel, feltételekkel, joggal és intézményekkel rendelkező közösségekre van szükség.”104 Ezek a feltételek azonban pontosan Európa etno-kulturális és állami sokszínűsége miatt soha nem álltak és állhatnak rendelkezésre, csak és kizárólag hosszas előkészítő munka és áldozatvállalás útján, s még akkor is csak korlátozott mértékben, részlegesen. Lényegében tehát a nemzetállamok önálló katonai ereje épp akkora gátja lett az új típusú egységesülésnek, mint amekkora akadálya a birodalomépítésnek. Az önálló, nemzetállami szintre szervezett. lényegében birodalomellenes katonai erő ugyanis a szövetségi rendszerek háborúit idézte elő, s ezzel alá is aknázta a békés egység lehetőségét és gondolatát, mivel – ahogy azt a két világháború története mutatja – hosszan tartó feszültségeket keltő leszerelésekhez, vagy épp a vesztesek kiszolgáltatottá tételéhez vezetett akkor, amikor Európára egy új birodalom, a Szovjet birodalom fenyegetése leselkedett. Az Európai Egységgondolatot tehát minden nemű eszmetörténeti alapok ellenére úgy véljük, hogy az Európán kívülről ható birodalmi fenyegetés alapozta meg, ami azonban kevés volt ahhoz az amerikai – NATO létrehozásával megvalósított – beavatkozás okán, hogy feloldja a fegyveres erők egységesítésével kapcsolatos történelmi ellenérzéseket, s ezzel egy világhatalmi szempontból is újszerű Egységes Európa alapjait valósítsa meg. A bipoláris világban megszülető Európai Integráció tehát álláspontunk szerint a gazdasági integráció általi meghatározottságra kárhoztatott. „Szemben azzal, hogy 1918 után az európai rendezési folyamatból szembetűnő módon kihagyták a gazdasági megfontolásokat […], az 1945 utáni nyugat-európai integrációs folyamatot szinte teljes egészében a gyakorlati gazdasági kérdések uralták.”105 Ezzel saját alapjain maga helyezte el történelmi kényszerűségből azokat a kínos kérdéseket, melyek a kiteljesedés jelenlegi legmeghatározóbb gátjaiként értékelhetők. Érdemes idéznünk, hogy az „1945 utáni európai integrációs folyamatot a fokozatosság és a gyakorlatiasság elvei határozták meg, amelyek, Alan Milward (1992) véleménye szerint, erősítették, nem pedig gyengítették az ebben részt vevő egyes európai nemzetállamok erejét, szuverenitását és függetlenségét.”106 Ez az állapot, mint azt mára kiválóan érzékelhetjük, azonban csak a bipoláris rend létezéséig maradhatott meg a maga eredeti zavartalanságában.
104
BÓKA (2008) i.m. 17. o. R.A. BUTLIN, R.A. DODGSHON (szerk.): Európa történeti földrajza, 2006., Akadémiai kiadó, 234. o. 106 BUTLIN, DODGHSON i.m. 234. o. 105
35
A bipoláris rend integrációja tehát fő sodorban gazdasági integráció volt, s jórészt az egyéb integrációs vetületeket az 1990-es évek második feléig a gazdasági egység fokozásának szükségletei határozták meg. Ami azonban ennél fontosabb, hogy a bipoláris rend sajátos világának törvényein alapuló integráció ideológiailag is meghatározott volt, s talán pont ezért mondhatjuk, hogy a legmeghatározóbb integrációs elméletek nem tudnak megoldást nyújtani a jelenlegi helyzetre, a biztonság és védelempolitikai kihívásra. Ennek oka, hogy a „különféle regionális integrációs elméletek a háború utáni helyzet eltérő értékeléséből fejlődtek ki, sok esetben politikai ideológiákhoz kötődve, és olyannyira primer módon politikai célokat szolgálva, hogy közelebb állnak az ’ideológia’, mint a ’tudományos elmélet’ fogalmához.”107 Nyugodtan citálhatjuk tehát, hogy „1945 után Nyugat-Európában kétségkívül a Szovjetuniótól való félelem volt a politikai és gazdasági együttműködést elősegítő legfontosabb tényező. Míg az Európai Unió belső feszültségeit egyértelműen gazdasági konvergenciával, a maastrichti szerződésben foglaltakkal, illetve a közös európai pénzben és a nemzeti szuverenitásban rejlő veszélyekkel hozták összefüggésbe, az is legalább ennyire egyértelmű (noha nem kerül ilyen rendszerességgel napirendre), hogy az ’Európa-projekttel’ kapcsolatos növekvő aggodalmak más tőről fakadnak: a továbbiakban, a vélt orosz fenyegetés megszűntével milyen célt szolgálhat az Egyesült Európa? Másként fogalmazva: létezhet-e Európa egy jól megfogalmazható ’másik’ hatalom hiányában?”108 Igaz a visszakézből adandó választ azonnal megadhatjuk, hiszen nincs is – még – plasztikusan elkülöníthető másik hatalom, nyugodtan mondhatjuk, hogy a nemzetközi környezet változása, az Egyesült Államok világcsendőr szerepének egyre erőteljesebb hanyatlása, a feltörekvő regionális hatalmak által megtestesített potenciális kihívások, valamint az új típusú biztonsági fenyegetések továbbra is indokolják az Egyesült Európa létét. Ezek azonban csak felületes és gyors válasz, mely alkalmatlan a felmerült probléma tényleges megoldására.
3. EGY LEHETSÉGES JÖVŐKÉP AZ EURÓPAI VÉDELMI INTEGRÁCIÓ SZÁMÁRA Az Európai Védelmi Integráció felvázolt problémáira meggyőződésünk szerint komplex, több tudományterület által meghatározott választ kell adni, melynek tételes kifejtéséhez sem a terjedelmi, sem a szakmai keretek jelen tanulmányban nem adottak. Ez azonban nem zárja ki egy koncepcionális javaslat előirányzását, mintegy megalapozva ezzel a továbbgondolást.
107 108
KENDE, SZŰCS (2005) i.m. 134. o. BUTLIN, DODGHSON i.m. 235. o.
36
A KBVP előtt álló elméleti-gyakorlati kihívások legnagyobbika talán a szuverenitás kérdés, hiszen bárhogy szemléljük is az állam viszonyát saját fegyveres erejéhez, illetve bármennyire elfogadjuk is korunk gazdasági meghatározottságát, látnunk kell, hogy a védelmi karakter még mindig meghatározó, s ebből következőleg az államok szuverenitása szempontjából is kulcsfontosságú. Ahhoz tehát, hogy a KBVP kérdését rendezni tudjuk fundamentális jelentőségű a szuverenitás-vita legalább részbeni rendezése. Álláspontunk szerint a komoly tudományos vitákat megkövetelő rendezés végeredményben azonban nem vezethet másra – Európa történetének és jelenének ismeretében – hogy belássuk és elfogadjuk a nemzetállamok szuverén önállóságának fontosságát, különösen a védelmi aspektusban. Ennek oka, hogy a nemzeti hadseregekre épülő európai védelmi képesség csak akkor lehet erő és világhatalmi szempontból is elfogadható, ha belátjuk hogy minden állam sajátos, ebből következően minden állam hadereje is sajátos és az olyan közvetlenül ki nem mutatható társadalmi, érzelmi, szellemi szálakkal kötődik saját államához, melyről nem lehet egyszerűen a szuverenitás-megosztás keretei között lemondani. Ezzel tehát azt az álláspontot pártoljuk, mely szerint a KBVP jövője felé annak kormányközi jellegén vezet az út, lehetőség szerint külön szerződésekkel, melyek egyúttal lehetőséget nyithatnak a KBVP irányítása és működtetése terén a folyamatok rövidítésére, egyszerűsítésére, vagyis a válságreagálás által ténylegesen megkívánt folyamatok kialakítására. Mindemellett azonban be kell látni azt is, hogy a 2004-es bővítés óta elfedhetetlen fejlettségi különbségek vannak az egyes európai haderők között, ami a szó szoros értelmében vett európai hadsereg működtetését alapjaiban rengeti meg, s nem orvosolható a tagállamokkal szembeni elvárások útján, mivel a haderőfejlesztés meglehetősen költséges tevékenység, s jelen gazdasági helyzetben a szóban forgó államokra nézve kivihetetlen feladat. Ezen problémakör megoldását egyrészről az Európai Védelmi Ügynökség megerősítésében és az európai védelmi piac tényleges egységesítésében látjuk, amelyben az Ügynökség nem csupán koordinálná a cégek és a megrendelő államok közti kapcsolatokat, hanem konkrét mint az EU üzletkötője jelenne meg, illetve egy esetlegesen létrehozandó európai hadiipari vállalat – melyet részben a tagállamok finanszíroznának – felügyeleti szerveként is. Elképzelésünk szerint az Uniónak nem csak egységesülő hadiipari piacra van szüksége, hanem tagállamainak közös fellépése révén magának kellene serkenteni ezt a folyamatot a versenyeztetés révén, hiszen egy saját uniós hadiipari vállalat mintegy kényszerhelyzetbe hozná az egységesüléstől ódzkodó piaci szereplőket, valamint biztosítana egy költséghatékony, de az elvárásoknak maximálisan megfelelő beszállítót az Unió számára. Másrészről indokoltnak látnánk vagy az ATHENA kiterjesztését, vagy egy önálló európai 37
katonai képességfejlesztési alap létrehozását, melynek lényege egyfelől az lenne, hogy meghatározott kötelezettségek – például fokozott Harccsoport és EUFOR részvétel – vállalása esetén az alap finanszírozná az adott tagállam haderejének egyes fejlesztéseit, másfelől hogy biztosítsa a hiányzó képességek finanszírozását, például szállítógépek beszerzését. A képességek tekintetében alapvető fontosságú volna egy egységes európai katonai kiképzési program létrehozása, mely ezzel megteremtené az európai katonai standardot, azonban nem korlátozná áthághatatlanul az egyes tagállamok szuverenitását, mivel lehetővé tenné a szükséges pontokon a nemzeti hagyományoknak és igényeknek megfelelő – minőségi szempontból többlet jellegű – eltéréseket. Ezt követően lehetne szó arról, hogy konkrét képességerősítési koncepciók kerüljenek megalkotásra. Magunk a harccsoport koncepcióban Magyarország tekintetében megvalósuló földrajzi közelség elvét tartanánk irányadónak a technikai adottságok figyelembevétele mellett, amelyre kiváló minta lehet a nemrég Lőcsén történt V4 megállapodás. Úgy véljük szükséges lenne, hogy minden tagállam fenntartson legalább egy alakulatot – ezred szinten – amely kizárólag a nemzetközi kötelezettségek, elsősorban a KBVP kötelezettségek teljesítéséért felelne. Ezen alakulatok egyrészt saját állományukból adnák a kötelezettségteljesítési kapacitásokat, másrészt felelnének a más alakulatoktól misszióba kerülő állomány megfelelő felkészítéséért és képzéséért. Fontos, hogy ezen – részben már működő – elgondolás jellegzetességét a kettős irányítás adná, vagyis ezek az alakulatok egy egységes európai kiegészítő öltözékkel kerülnének megkülönböztetésre (sapka, jelvény, stb.), valamint kettős irányítás alá tartoznának, vagyis a KBVP működés tekintetében a KBVP katonai szervezete felé is szolgálati kötelezettségeik állának fenn és ezen feladataiktól csak az adott tagállam nemzetbiztonsági okai miatt lennének elvonhatók, akkor is csak ideiglenesen. Lényegében ezzel egyfajta „bérbe adott” alakulatok létesülnének a tagállamokban, melyeket a tagállam tart fenn, és melyek részét képezik a tagállam haderejének, de a gyakorlatban egy magasabb európai haderő szervei lennének. Ezen alakulatok elképzeléseink szerint vegyes profilt képviselnének, vagyis lehetőségek szerint rendelkeznének minden szükséges képességgel, mely a missziós tevékenységhez – legyen az tartó EUFOR vagy gyorsreagálású tevékenység – szükségesek. A gyakorlati kérdések mellett azonban szemléletbeli változtatásokra is szükség van. Meggyőződésünk szerint az Európai Védelmi Integráció legnagyobb kerékkötője az a neoliberális szemlélet, mely az interdependencia elmélettel kiegészülve már-már tagadja a nemzetállami szintet és egyúttal mintegy periférikus kérdést tünteti fel a katonai képességeket. Szükséges tehát egy stratégiai, hatalmi szemlélet kialakítása is. Egy ilyen világpolitikai, hatalmi meghatározottságú, globális szemléletben ugyanis önmagában a 38
gazdasági, intézményi integráció elégtelen a versenyképesség erősnek titulálásához, s ugyanígy pusztán a gazdasági válságra adott válaszok részben érthető, de eltúlzott tematikai hajszolása is elégtelen a közép és hosszú távú hatalmi fennmaradáshoz. Igaz világviszonylatban szemlélve a kérdést, megszorításokkal ugyan, de azt mondhatjuk, hogy az EU Antonio Gramsci és Peter J. Taylor hegemónia felfogásai tükrében sajátos módon, de jó úton halad, hiszen a gazdasági erőfölényre törés intézményileg, szabályozásilag és technikailag is jelentős fejlettségi szinten adott. Sajátos módról beszélünk, hiszen Antoni Gramsci nyomdokaiban Peter J. Taylor azt állítja, hogy a gazdasági-termelési erőfölény, a meghatározó pénzügyi központtá válás és a társadalmi-politikai dinamizmus mellett ebben a sémában egy győztes háborúra is szükség van.109 Nyilván történeti ismereteinkből tudjuk, hogy az elmúlt időszakban összeurópai szinten nem beszélhetünk győztes háborúról, sőt. De ha a háború kérdését egy kevésbé profán kontextusban kezeljük, akkor azt látjuk, hogy a hidegháború véget ért, a Szovjetunió összeomlott – egyebek mellett – a fegyverkezési háború súlya alatt, míg az Egyesült Államok rövid diadalkorszakot kapott csupán jutalmul, mely éppen a „világcsendőr” szerep általi gazdasági versenyképesség-csökkenés és egyben a lassú, fokozatos gyengülés korszakába fordul át. Ha a háborús komponenst így szemléljük, akkor megszorításokkal ugyan, de azt mondhatjuk Európa – ha orvosolni tudja a politikai integráció kihívásait, akkor – a hidegháború egyik, ha nem, a legnagyobb győztese, hiszen a fegyverkezés terhei alól nagyrészt szabadult, s e kapacitásait a gazdasági megerősödésbe csoportosíthatta. Persze ki kell mondani, hogy a jelenben és a közeli jövőben reális világlátás mellett ez éppen megbosszulja önmagát, hiszen pótolni kell a védelmi hiányosságokat. Mégis számszerű összehasonlításban nem zárható ki, hogy Európa még így is győztesnek tekinthető a hidegháború után. Ha azonban ehhez – ésszerű, realista okokból – hozzávesszük a Brzezinski-Lake szerzőpárosok
által
kimunkált
hegemónia
tézisek
komponenseit,
akkor
kiválóan
megmutatkoznak az Európai Integráció hiányosságai. A Brzezinski-Lake hegemónia-felfogás ugyanis realista gyökerekkel persze, de kiválóan rámutat arra, hogy globális értelemben hegemóniáról akkor beszélhetünk, ha adott állam, államközösség (esetleg szűkre szabott szövetség) (1) katonai; (2) gazdasági, (3) kulturális; és ezekből részben-egészben következő (4) politikai meghatározó jelleggel bír a többi résztvevő viszonyításában is.110 Európa vonatkozásában így már a katonai, vagy témánk szempontjából is célszerűbben mondva
109
Lásd: SZIGETI Péter: Világrendszernézőben, 2005., Napvilág Kiadó, 75-86. o. Lásd: SZIGETI Péter: Norma és Valóság, 2006., Széchenyi István Egyetem, MTA Politikai Tudományok Intézete, 356-361. o. 110
39
biztonság- és védelempolitikai, illetve a kulturális és politikai komponens is globálisan megkérdőjelezhető. Ezek közül azonban dolgozatom szempontjából csak a KBVP tárgykörébe tartozó kritikus kérdések tekinthetők meghatározónak úgy elméleti, mint gyakorlati megközelítésben. Ezen prognózist pedig csak tovább erősíti az ilyetén hegemónia felfogás alkalmazásának vegyítése az elmúlt húsz esztendő reális valóságban végbe ment biztonsági és védelmi karakterű jelenségeivel. Ez a vegyítés ugyanis kirajzolja előttünk, hogy a világ meghatározó gazdasági erejeként megjelenő Európai Unió a kulturális kihívások mellett lényegében nem rendelkezik olyan katonai erővel, mely valódi világhatalmi aktorként való kezelését megalapozná. Összességében tehát azt kell mondanunk, hogy a KBVP megerősítése és eredményes jövője érdekében szükséges egy komoly szemléletváltás véghezvitele, mely egyrészt újra az őt megillető helyen kezeli a katonai, védelmi erőt, másrészt pedig olyan megoldásokat kell találni, melyek megtartják az integrációja jellemző komparatív előnyök lehetőségét és az elmaradottak támogatását, de nem sértik túlzott mértékben az egyes tagállamok szuverenitását. Ehhez pedig meggyőződésünk szerint szükséges, hogy a KBVP területén a döntési mechanizmusok egyszerűbbé váljanak, a tényleges katonai erők szorosabban kapcsolódjanak össze és létrejöjjön egy valóban egységes európai hadiipari piac és fejlesztési integráció politika.
40
IRODALOM- ÉS FORRÁSJEGYZÉK 1. 2. 3. 4.
5.
6.
7.
8. 9. 10. 11. 12. 13. 14.
15. 16.
17. 18. 19. 20.
21. 22.
BABOS Attila: Az európai biztonság öt központi pillére, 2007., Zrínyi kiadó BÓKA Éva: Az európai egységgondolat fejlődéstörténete, 2001., Napvilág kiadó BÓKA Éva: Az európai integráció, 2008., Corvina kiadó CONSILIUM.EUROPA.EU: ATHENA (http://consilium.europa.eu/eeas/securitydefence/csdp-structures-and-instruments/financing-of-csdp-militaryoperations.aspx?lang=en letöltve: 2011. 09.02.) CONSILIUM.EUROPA.EU: CSDP Structures and Instruments, (http://consilium.europa.eu/eeas/security-defence/csdp-structures-andinstruments.aspx?lang=en Letöltve: 2011.09.02.) CONSILIUM.EUROPA.EU: European Union Institute for Security Studies (Paris), (http://consilium.europa.eu/eeas/security-defence/csdp-structures-and-instruments/euagencies-on-csdp/eu-institute-for-security-studies-%28paris%29.aspx?lang=en letöltve: 2011.09.02.) CONSILIUM.EUROPA.EU: European Union Satellite Centre (Torrejón), (http://consilium.europa.eu/eeas/security-defence/csdp-structures-and-instruments/euagencies-on-csdp/eu-satellite-centre-%28torrejon%29.aspx?lang=en letöltve: 2011.09.02.) DEÁK Péter: Egy új világrend új hadviselési formái, (http://www.deakpeter.hu/pub.php letöltve: 2010.10.11.) EDA.EUROPA.EU: Missions and functions, (http://www.eda.europa.eu/Aboutus /Whatwedo/Missionandfunctions letöltve: 2011.09.02.) EDA.EUROPA.EU: Organisation, (http://www.eda.europa.eu/Aboutus /Howweareorganised/Organisation letöltve: 2011.09.02.) EUFORBIH.ORG: EUFOR History, (http://www.euforbih.org/index.php?option =com_content&view=article&id=13&Itemid=133 letölvte: 2011.09.02.) EUROPA.EU: Európai Védelmi Ügynökség (http://europa.eu/agencies/security_agencies /eda/index_hu.htm letöltve: 2011. május 10.) EUROPA.EU: Közös Kül- és Biztonságpolitika (http://europa.eu/pol/cfsp/index_hu.htm letöltve: 2011. május 10.) European Security and Defence Policy 1999-2009, ESDP Newsletter Special Issue 2009., (http://www.iss.europa.eu/publications/detail/article/esdp-newsletter-special-issueesdp10/ letöltve: 2011.08.24.) EUSC.EUROPA.EU: The Centre’s Structure, (http://www.eusc.europa.eu/index.php ?option=com_content&task=view&id=26&Itemid=29 letöltve: 2011.09.02.) GÁLIK Zoltán: A közös európai kül- és biztonságpolitika történelmi tapasztalatai és a Lisszaboni Szerződés, GROTIUS, (http://www.grotius.hu/doc/pub/MVVYUP /73%20galik%20zoltan.pdf letöltve: 2010. május 8.) GALLÓ Béla: Az új kapitalizmus régi világa, 2010., Napvilág kiadó GAZDAG Ferenc:Európai integrációs intézmények, 1999., Osiris kiadó GOMBÁR Csaba: A birodalom kérdéséről, in: GOMBÁR Csaba – VOLOSIN Hédi (szerk.): Nem élhetek birodalom nélkül, 2002., Helikon – Korridor GOTHÁRD Péter, KISS András: Az Európai Unió Közös Biztonság- és Védelempolitikája, Publikon (http://www.publikon.hu/application/essay/304_1.pdf Letöltve: 2011.08.12.) Ian BACHE, Stephen GEORGE, Simon BULMER: Politics in the European Union, 2011., Oxford University Press ISS.EUROPA.EU: About us (http://www.iss.europa.eu/about-us/ letöltve: 2011.09.02.)
41
23. KENDE Tamás, SZŰCS Tamás (szerk.): Bevezetés az Európai Unió Politikáiba, 2009., Osiris kiadó 24. KENDE Tamás, SZŰCS Tamás (szerk.): Európai Közjog és Politika, 2005., Osiris kiadó 25. MAGYAR KÖZTÁRSASÁG KÜLÜGYMINISZTÉRIUMA: Az európai biztonság- és védelempolitika kialakulásának és fejlődésének története, (http://www.mfa.gov.hu/kum/hu/bal/Kulpolitikank/Biztonsagpolitika/kbvp/eu_biztonsag _vedelempol_ebvp_tortenet.htm letöltve: 2010. január 27.) 26. Presidency Conclusions Cologne European Council 3 and 4 June 1999, ANNEX III.: European Council Declaration on strentgthening the Common European Policy on Security and Defence (http://www.consilium.europa.eu/ueDocs/cms_Data/docs/ pressData/en/ec /kolnen.htm letöltve: 2011.08.24.) 27. Presidency Conclusions Helsinki European Council 10 and 11 december 1999, ANNEX 1 to ANNEX IV.: Presidency Progress Report to Helsinki European Council on Strenhthening the Common Europaen Policy on Security and Defence (http://www.europarl.europa.eu/summits/hel2_en.htm letöltve: 2011. 08. 24.) 28. Presidency Conclusions Santa Maria de Feira European Council 19 and 20 june 2000, ANNEX I: Presidency Report on Strengthening The Common European Security and Defence Policy (http://www.europarl.europa.eu/summits/fei2_en.htm letöltve: 2011.08.24.) 29. Presidency Conclusions Seville European Council 21 and 22 june 2002. (http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cms_data/docs/pressdata/en/ec/72638.pdf letöltve: 2011. 08. 24.) 30. R.A. BUTLIN, R.A. DODGSHON (szerk.): Európa történeti földrajza, 2006., Akadémiai kiadó 31. ROBERT Kagan: Édenkert és hatalom, 2007., Zrínyi kiadó 32. Stéphanie C. HOFMANN: Why Institutional Overlap Matters: CSDP in the European Security Architecture, Journal of Common Market Studies, 2011. 1.szám, 101-120. o. 33. SZIGETI PÉTER: Norma és Valóság, 2006., Széchenyi István Egyetem, MTA Politikai Tudományok Intézete 34. SZIGETI Péter: Világrendszernézőben, 2005., Napvilág Kiadó 35. TAKÁCS Judit: A harccsoport-koncepció és jövője, Nemzet és Biztonság, 2008. 2. szám, 52-62.o. 36. TÓTH Gergely: Az európai biztonságpolitika elemzése, Kül-Világ, I évf. 1. szám, (http://epa.oszk.hu/00000/00039/00001/pdf/tothg.pdf letöltve: 2011.08.12.) 37. VÁRHALMI A. Miklós: A hírszerzés-felderítés szerepe és jelentősége a XXI. századi Európai Unió számára, Hadtudományi Szemle, 2009. 1. szám, (http://hadtudomanyiszemle.zmne.hu/?q=hu/2009/2-%C3%A9vfolyam-1-sz%C3%A1m /nemzetbiztons%C3%A1g-%C3%A9s-rendv%C3%A9delem/h%C3%ADrszerz%C3 %A9s-felder%C3%ADt%C3%A9s-szerepe-%C3%A9s-jelent%C5%91s%C3%A9ge-x letöltve: 2011.08.12.) 38. VINCZE Hajnalka: Az európai biztonság- és védelempolitika néhány elméleti-gyakorlati vetülete, (http://www.publikon.hu/application/essay/172_1.pdf letöltve: 2011.0812.)
42
