Kalandok ég és föld között

Erich von Däniken

Kalandok ég és föld között © AQUILA Készült az Aquila szerkesztőségében A mű eredeti címe: Reise nach Kiribati Copyright © C. Bertelsmann Verlag All rights reserved! Írta: Erich von Däniken A fordítás a BASTEL-LÜBBE-TASCENBUCH 1990. évi kiadása alapján készült Fordította: Mezei Virág 2. kiadás AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2006 Borító: © Aquila Az Aquila Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona Az Aquila Könyvkiadó hivatalos honlapja: www.lapics.hu

ISBN 963 679 537 1 Felelős igazgató: Kiss Ernő Felelős kiadó: Labancz László ügyvezető

LEVÉL AZ OLVASÓHOZ Lehetetlen elfújni a port anélkül, hogy némelyek ne kezdjenek el köhögni. Fülöp herceg, Edinburgh fejedelme, II. Erzsébet királynő férje

Kedves Olvasó! Egy okos ember, aki olvasási szokásainkkal foglalkozott - azt hiszem Alphons Silbermann professzor volt az -, megállapította, hogy egy olvasógeneráció négy éven át létezik. Számoljon csak utána, és stimmelni látszik a megállapítás. A másodiktól a hatodik életévig a képeskönyvek hatnak a kisgyerekekre. Az iskolába kerüléssel jönnek a meséskönyvek, majd a kalandregények és útleírások. 14 éves korban már szépirodalmi műveket és érdekesebb szakkönyveket is kezükbe vesznek a korán érő kamaszok. 18 évesen jelentkezik az első vonzalom speciális témák iránt, amelyek lehet, hogy egy életen át elkísérik az embert, de a körülményektől függően meg is változhatnak. Ha erre a ritmusra gondolok, akkor 1967, az első könyvem megjelenése óta három és fél „olvasógenerációnyi" idő telt el. Talán, kedves olvasó, találkoztunk már korábban is, lehet, hogy olvasóim törzstáborába tartozik, akik kitartanak mellettem akkor is, ha kétévente jelenik meg egy új könyvem. Egészen biztosan csatlakoznak újabb érdeklődők is e táborhoz, ha egy új könyvben régi nézeteimet friss felfedezésekkel bizonyítom. Minden hipotézisnek - még a legtudományosabbnak is! - az a lényege, hogy tovább kell fejleszteni. Így aztán be kell vallanom, mindig egy dilemma előtt állok: a régi olvasóim számára világosak a kiindulópontjaim, de milyen fogódzót adjak az újaknak, hogy szilárd talajon álljanak ég és föld között? A könyveimet régen ismerőket nem akarom untatni, de az újakat sem szeretném iránytű nélkül az erdőbe küldeni.

Nem marad más hátra, mint távirati stílusban összefoglalni, amit 14 év óta vallok: -A történelem előtti időkben világűrből származó ismeretlen lények látogatták meg bolygónkat. Az idevágó irodalomban „földönkívüliek"nek vagy „estraterrestrier"-nek nevezik őket. -A földönkívüliek teremtették az emberi intelligenciát a primitív földlakók génjeinek megváltoztatása által. Tudósok ezt mutációnak, az örökítő anyag mesterségesen előidézett megváltoztatásának neveznék. Az én felfogásom szerint az emberi intelligencia kialakulása nem véletlen, nem telitalálat a lottón a véletlen játékának milliárd lehetősége közül, hanem a világűrből származó ismeretlen lények tudatos beavatkozása. - A legrégebbi vallások is az idegenek földi látogatásának hatására keletkeztek, így alakultak ki a mítoszok és legendák, amelyek lényegüket tekintve valamikori események valóságát tükrözik. Ha ezek a röviden körvonalazott hipotézisek nem lennének nagy jelentőségűek, nem váltottak volna ki világraszóló vitákat. Valójában én fáradhatatlanul fűrészelem a hagyományos gondolkodásmód alappilléreit. Azokkal az ismeretekkel felruházva, amelyeket 20 év alatt szereztem, határ menti lakos lettem az archeológusok, néprajzosok, eredetkutatók, űrspecialisták és szükségszerűen a teológusok örök birtokai között. Világos, hogy utam során sokaknak a lábára kell lépnem, ez elkerülhetetlen. Az is világos, hogy - speciális esetekben - tévedés áldozata lettem. Ezt is beismerem. De ami megerősít engem fáradozásaimban, az az, hogy sok múlik a hipotéziseimen. Minden világnyelven megjelentek könyvek, amelyek támadtak engem. Szerzők egész serege merült ki a világsikerem elleni támadásban, részben övön aluli ütéseket mérve rám. A fuldoklók vadul csapkodnak maguk körül. Ezért elnéző vagyok velük. Másrészt egyre több olyan mű kerül a piacra, amelyek komolyan, sőt jó szándékkal fogadják el téziseimet. Elismert tudósok írásai is vannak köztük. A téma évszázadunkban olyan visszhangra talált, mint talán semmi más. Ehhez nem csupán az én filmjeim, Emlékezés a jövőre és az Istenek üzenete járultak hozzá. Mindenesetre megtermékenyültek gondolataimtól olyan amerikai szuperfilmek, mint a Csillagok háborúja vagy a Birodalom visszavág. Törzsolvasóim olyan szituációkkal találkozhatnak a vásznon, amelyek számukra ismerősek lehetnek.

Az Exiled popegyüttes (RCA-PL 25297) legújabb kiadványa telitalálat. Ebből idézek egy részletet: „Sok ezer évvel ezelőtt űrhajók hatalmas hadserege kelt át a csillagok tengerén. Olyan planétákat keresett, amelyek a fajfenntartásra és az élet továbbfejlesztésére alkalmasak voltak. E célt szolgálta a Föld felfedezése és betelepítése. Csak most jutottunk odáig, hogy megfejtsük ennek a fantasztikus eseménynek ránk maradt feljegyzéseit. És ami ezentúl égen és földön történni fog, jobban fel tudjuk majd fogni és meg tudjuk érteni..." A tény, miszerint e tézisek olyan népszerűek lettek, hogy a popzenébe is bekerültek, megörvendezteti a szerzőt, aki a szöveg elkészítésében teljesen „ártatlan". Abban bízom, hogy az ifjú generáció nyitott a jövőt jelentő elképzelések iránt. Hallgassuk meg, kedves olvasó, Ezekiel prófétát, aki Krisztus előtt 592 körül élt: „Embernek fia, te egy lázadó nemzedékben élsz, amelynek szemei vannak a látásra és mégsem lát, és fülei vannak a hallásra, de mégsem hall." Ami engem illet, továbbra is fújni fogom a port akkor is, ha némelyek elkezdenek köhögni! Ezennel meghívom régi és új olvasóimat, hogy kísérjenek el egy utazásra. Sok újat fognak megtudni, és olyan kellemetlenségekről is olvasnak majd, amelyekkel egy „vasárnapi kutató" világ körüli útja során találkozik. Szívélyes üdvözlettel: Erich von Däniken

1. UTAZÁS KIRIBATIBA A meglepődés és a csodálkozás

a megértés első lépései Ortega y Gasset

Egy lelkész távoli cél felé csábít - Hol van Kiribati? - Egy éjszaka, amikor sejkként éltünk - Vita a Béke szigetén - Teóriák Kiribati eredetéről - Teeta, a mi fekete angyalunk - Értékes könyvtár felfedezése Bairikiben - Nareauról és más földönkívüliről - Repülés Abaiangba - A mágikus kör - Az Aroraéban lévő óriási sírról Aroraéra vezető kövek - Teremtő istenek a fekete sötétségből - Hogyan növekednek a holtak? - Búcsú az új barátoktól és ősrégi rejtvényektől. E nélkül a dél-afrikai Kapstadtból jövő levél nélkül soha nem mentem volna Kiribatiba: „ Tisztelt Mr. Von Däniken, biztosan sok elfoglaltsága van, ezért rátérek a lényegre. Elhatároztam, hogy írok önnek, mert bizonyítékokat találtam arra, hogy égből jövő istenek látogatták meg a Földet. A csendes-óceáni térségben végzett misszionáriusi tevékenységem során megmutatták nekem két óriás sírját, akik a hegyi hagyományok szerint az égből jöttek. A sírok jó állapotban vannak, és mindegyik kb. 5 méter hosszú. A sziklákban megkövesedett lábnyomok találhatók, olyan jó állapotban, hogy lefényképezhetők Távolabb van egy »kő iránytű«, és végül pedig van egy terület, amelyről a legenda azt állítja, hogy istenek landoltak ott. Ez a hely nagyon érdekes, mert egy kör alakú részén nincs növényi élet. Ha önt érdeklik ezek az információk, megtisztelve érzem magam, ha további részleteket közölhetek. De ha ön ismeri mindezt más forrásból, megértem, ha nem veszi fel velem a kapcsolatot. Kívánom a legjobbakat, és köszönet a tartalmas órákért, amit a könyvei számomra jelentettek. C. Scarborough tisztelendő" Ezt a levelet 1978 májusában kaptam. Egy protestáns lelkész, aki nyitottnak mutatkozik téziseim felé? Rögtön megköszöntem a levelet, és további információkat kértem. Megkérdeztem, hogy van-e irodalom vagy fénykép a misztikus helyekről, és felkínáltam, hogy fedezem a költségeket. Egy hónap múlva válaszolt Scarborough tisztelendő.

„ Tisztelt Mr. Von Danikén, köszönöm a levelét. Engedje meg, hogy semmiféle térítést ne kérjek a bizonyítékokért, mert boldog vagyok, hogy segíthetek kutatásában. Kérdésére válaszolva közölnöm kell önnel, hogy semmiféle irodalom nem áll rendelkezésre Kiribatiról és a speciális pontokról, amelyeket említettem, illetve írásos bizonyíték sincs. Nagyon sajnálom. El tudom képzelni, hogy a világ minden részéről kap leveleket beszámíthatatlan emberektől. Ezért úgy gondolom jó lenne, ha megtudna rólam néhány dolgot. A dél-afrikai Sea Point gyülekezetének vagyok a lelkipásztora. Korábban a feleségemmel és két gyermekemmel a Kiribati szigetén laktunk, ahol én misszionáriusként a London Missionary Society szervezetnél dolgoztam. Háromnegyed évig éltünk a szigeteken, és folyékonyan beszéltük a szigetlakók nyelvét. Ez alatt az idő alatt tizenhat szigetet látogattunk meg, gyakran több hetet, sőt hónapokat töltöttünk a kisebb szigeteken. Mivel beszéltük a nyelvet, megismertük az őslakosok számunkra idegen, gyakran megmagyarázhatatlan történelmi múltját. Az első, ami meghökkentett, az a tény volt, hogy a szigetlakók két kifejezést használnak az »ember« szó megfelelőjeként. Magukat többes számban »aomatá«-nak nevezik Mindenkit, akinek más a bőrszíne, mint az övék, különösen ha magas, »Tel-Matang«-nak hívnak, szó szerint fordítva: »istenek országából jövő ember«. Minél jobban megismertük az őslakókat, annál világosabbá vált, hogy maguk és az idegenek között ezt a megkülönböztetést minden szigeten megteszik. Adok néhány tanácsot arra az esetre, ha úgy dönt, hogy ellátogat ebbe a térségbe: A szigetlakók az idegenekkel szemben nagyon makacsok tudnak lenni, ha nem megfelelően közelednek hozzájuk. Nagyon vallásosak, mert katolikus és protestáns lelkészek, akik között sok bennszülött van, nevelik őket. Egy olyan idegen, aki nem érteti meg magát velük, az útmutatásaikat nem követi, akár otthon is maradhat. Ne mutatkozzon sokat a szigetlakók között európaiakkal, vagy a hatóság alkalmazottaival. Ugyanakkor szüksége van a hatóság segítségére, mert a különböző szigeteken tett utakhoz engedély kell. Biztos vagyok benne hogy saját tapasztalatai alapján mestere az ilyen diplomáciának." A levél ismertette a sírok helyét, és tartalmazta az egyik déli szigeten lévő kő iránytűk leírását, amelyek a misszionárius szerint távoli

célpontokra mutatnak. Megjegyzendő még az az utalás is, miszerint a köveket valahonnan idehordták, mert ez a fajta kőzet a szigeteken egyébként nem található meg. Az „istenek leszállóhelyéről" így írt informátorom: „Két lehetőség közül kell választania, mert nem emlékszem pontosan, melyik szigeten van a kör. Az egyik Tarawa-Nord, a másik Abaiang. Ezek a szigetek látótávolságnyira vannak egymástól. De azt hiszem, Abaiangon láttam azt a helyet. Ott a helyi tabunia - boszorkánydoktor, varázsló - őrzi a titokzatos területet. A szigetlakók tudják és meg is mondják önnek, melyik oldalról szabad a kört megközelíteni. Amikor a papok nem veszik észre, odaosonnak, hogy régi isteneiknek áldozzanak. Szüksége lesz a tabunia segítségére. Ő tudja a bozóton keresztül a körhöz vezetni. Ott nem nő semmi, sem cserje, sem fa nem látható rajta. A varázsló elmondja majd, hogy minden élőlény, amelyik a körön átfut, hamarosan elpusztul. Miért? Radioaktivitás miatt? Ha ön ott lesz, akkor megfigyelheti, hogy a fatörzsek, amelyek eredetileg belenőttek a körbe, egy elegáns ívvel újra kitekerednek. Semmi sem nő a kör centruma felé. Amikor 1965-ben a kormányzó megtekintette a helyet, úgy vélte, hogy radioaktív szennyeződés érte azt. De hogyan lehet radioaktivitás ezen a kicsi korallszigeten! Én emlékszem a bennszülöttek hiedelmére, miszerint ez az istenek leszállóhelye volt." A távoli, ismeretlen tisztelendő az elevenembe talált. Rajthoz álltam. HOL VAN KIRIBATI? Négy nagy atlasz van a könyvtáram polcain, de Kiribatit egyik sem tünteti fel. Három ismert lexikon - Brockhaus, Larousse, Encyclopaedia Britannica - tudják, hogy 1200 fajta bolha van, de Kiribatit nem említik. A hetvenes évekből származó okos könyvekbe még nem jegyezték fel ezeket a Csendes-óceánon lévő szigeteket. De mivel az én jámbor informátorom valamikor ott élt, a Kiribati szigeteknek létezniük kell. Istent és a világot kérdeztem, hogy ismerik-e Kiribatit, de válaszként csak értetlen tekinteteket kaptam. Végül írtam Kapstadtba a lelkipásztornak, és a következő kérdéseket tettem fel neki:

Hol van Kiribati és hogyan lehet eljutni oda? Van-e ott hotel vagy más szálláslehetőség? Melyik pénznem érvényes Kiribatiban? Milyen ajándékokat vihetnénk a papnak, a varázslónak és a bennszülötteknek? Fel kell-e készülnünk különleges veszélyekre - kígyókra, mérgező skorpiókra vagy pókokra? Vannak ott ismerősei, barátai? Meg tudná-e adni a címüket azoknak, akikhez én az önre való hivatkozással fordulhatok? Scarborough tisztelendő gyorsan és kimerítően válaszolt. A Kiribati körüli köd eloszlott. 16 szigetről van szó, az angol gyarmathoz, a Gilbert-szigetekhez tartoztak mindaddig, míg 1977-ben kivívták a függetlenségüket... és nevet változtattak. A Csendes-óceánon lévő szigetek összterülete 973 négyzetkilométer, és kereken 52000 mikronéziainak nyújtanak otthont. A fő szigetet, Tarawát, amely kikötővel és közigazgatási székhellyel rendelkezik, éppúgy meg lehet közelíteni repülővel Nauruból, a szigetköztársaságból, mint Suvából, a Fidzsi-szigetek fővárosából. Ajándékként az előkelőbb bennszülötteknek modern, sok mindenre használható zsebkést, a halászoknak napszemüveget, a papok és a szigeti hölgyvilág részére pedig aszpirint ajánlott a tisztelendő. Kígyók és pókok, írta Mr. Scarborough megnyugtatóan, nincsenek, vannak viszont skorpiók, de csípésük nem veszélyes. Intés is áll a levélben: „Az igazi veszedelmet a tenger jelenti! Soha ne fürödjön a tengerben, akkor sem, ha a szigetlakók mást tanácsolnak. A cápák minden úszó számára veszélyesek Ezt nem győzöm önnek eléggé hangsúlyozni: Soha ne fürödjön a tengerben!" Ha most visszagondolok, tudom, hogy ezek nélkül az intő szavak nélkül egész biztosan megmártóztam volna a hullámokban. Ismeretlen tisztelőm biztatott, hogy vegyem fel a kapcsolatot régi lelkipásztor barátaival Kamorikivel és Eritaiával, akik nagyon kedves emberek, és biztosan segíteni fognak, mint ahogy Ward kapitány a Moana-Roi hajóról is segítségemre lehet, mert alaposan ismeri a szigetet, a szigetlakók helyi legendáit és szent helyeit.

UTAZÁS HÁRMASBAN Ellentétben azzal a széles körben elterjedt hiedelemmel, hogy én egy gazdag ember vagyok, aki az ilyen vállalkozásokat úgyszólván mellényzsebből képes finanszírozni, egy utazás során mindig több célpont felkeresését tervezem, hogy a költségek ne haladják meg a várható bevételt. Némely helyről származó információk gyakran tévesnek bizonyultak, beszámíthatatlanok agyrémének, ahogy a tisztelendő írta, így az idő és a pénz kárba veszett. 1980-ban egy alkalmas kombináció kínálkozott: nyáron rendezték meg Új-Zélandban az Ancient Astronaut Society VII. nemzetközi világkongresszusát. Az AAS közhasznú szervezet, amely az én nézeteimmel ellentétes álláspontot képvisel. Új-Zéland csak feleakkora távolságra van Kiribatitól mint Svájc! Elküldtem egy levelet Kamoriki lelkipásztornak Tarawára. 1980 elején kaptam meg a remegő kézzel írt választ, amely írójának magas életkorára engedett következtetni. Ward kapitány, olvastam, pár évvel ezelőtt nyugdíjba ment és visszatért Angliába, de ő és a családja örömmel fogadna engem és barátaimat. Természetesen az ő házának lennénk a vendégei. Ez jól hangzott. A szívélyes üdvözlet alatti utóiratot nehezen tudtam kibetűzni: „Van önnek beutazási engedélye?" Willi Dünnenberger, a titkárom és én melegre izzítottuk a telefondrótot. Ki adhat nekünk vízumot? Az elmúlt tíz évben keresztül-kasul utaztuk a világot, de a mi szövetségi fővárosunkban mindig volt képviselet vagy nagykövetség, amely rendelkezésünkre bocsátotta a szükséges iratokat. Kiribati azonban fehér folt az egész világ felé nyitott Svájc diplomáciai életében. A külügyminisztériumban az egyik tisztviselő adta a tippet, hogy az ausztráloktól vagy az angoloktól kérjünk felvilágosítást. Egy telefon a követségre, és megtudtuk, hogy Ausztrália ugyan kereskedelmi kapcsolatban áll a szigetcsoportokkal, fejlődési segélyt is nyújt számukra, de vízum kiadására nem jogosult. Londonban tudtak információt adni a „Csendes-óceáni Ügyek Hivatalában": Egy svájci a tartózkodási engedélyt Tarawába való beutazáskor kapja meg, ha vállalja, hogy három hónapnál nem tölt több időt a szigeteken, és érvényes menettérti repülőjegyet tud felmutatni. Három hónap! Hisz nem akarunk mi sátrat verni Kiribatiban!

Összeállítottuk a csomagunkat: négy kamera objektívdobozokkal, filmanyag, diktafon, Geiger-Müller-számlálócső, gyógyszerek, zsebkés, napszemüveg, aszpirin. Mint mindig, most is fukarkodtunk minden darabbal, de mégis akkora halom gyűlt össze, hogy alig bírtuk el. Bizonytalanul bár, de jelentkezett a mi ifjú barátunk, Rico Mercurio, egyike a fiatalok ama fajtájának, akiknek semmi sem drága, s az időt sem sajnálják, ha szükség van rájuk. Rico egy előkelő svájci cégnél gyémántokat és értékes drágaköveket csiszol, amelyeket díszórákba építenek be, s amelyekkel olajsejkek ajándékozzák meg háremhölgyeiket. Rico úgy vélte, hogy két szabadság nélküli év után jót tenne neki egy kis kiruccanás Kiribatiba, bárhol legyen is az. Megerősítettük álláspontját. 1980. július 3-án repült triónk a Swiss Air DC-10-es gépén Bombay érintésével Szingapúrba. Ott átszálltunk az Air New Zealand 28-as járatára, Auckland volt az úti célunk. Zürich és Auckland között 25 óra a repülési idő. Rettenetesek ezek a hosszú repülőutak. Először elolvas az ember egy halom újságot, azokat, amiket az elmúlt napokban még nem látott. Inkább unalomból, mint éhségből magába tömi a bőséges étket. Felteszi a fülhallgatót, próbál aludni, de kiesett az időritmusból, ezért nem sikerül. Megnézi Agatha Christie Halál a Níluson című krimijét, de az izgalom sem üti agyon az időt. A 850 km/h sebességet nem lehet érzékelni, mivel tájékozódási pont nincs. Lent csak víz van, aztán az ausztráliai sivatag, majd újra víz. Zürich óta háromszor változott a személyzet, az utasok időnként megetetve és a pilótafülkéből származó információkkal ellátva még mindig a helyeiken ülnek. Az idő helyben jár. Miért kárhoztatják a maradiak a szuperszonikus sebességű Concorde-ot? Miért nincs még kész a már rég tervezett amerikai szuperrepülőgép? Egy játékba kezdünk. Kitaláljuk, hogy mit lehetne még az utasoknak nyújtani. Például elektronikus játékokat. Talán foglalkoztatásterápiát, a hölgyeknek kézimunkát, zacskóragasztást az uraknak. Így összejönne valami! A fedélzeten készített termékek eladásával esetleg csökkenteni lehetne az OPEC-diktatúra miatt csillagászati magasságba szökött repülési költségeket. 11 000 méter magasságban már játékkaszinóra gondolunk. Rien ne va plus. Valóban, egy ilyen hosszú repülés után már semmi sem számít, igazán semmi.

ÚJ-ZÉLAND Szeretem Új-Zélandot. A csillogóan tiszta hegyi tavak és falvak, a legelők, a tejgazdaságok, a sífelvonók pont olyanok, mint otthon. De Új-Zélandnak van valamije, amit mi nem tudunk kínálni - a tenger! Aki Svájcot és a tengert is szereti, annak Új-Zélandba kell mennie. A Csendes-óceán felől állandóan fújó széltől tisztább és jobb a levegő - a 40 millió juh ellenére is - mint Svájcban. 40 millió juh és négymillió új-zélandi. Remélhetőleg nem veszik át a juhok egy szép napon a kormányzást a következő forradalmi mottó szerint: „Négy láb jó, de két láb rossz!", mint George Orwell Állatok farmja című művében. A továbbrepülés Aucklandből Nauru szigetére július 13-ára volt tervezve az Air Nauru gépével. Egy napot csúszott az indulás, mert a világ legritkábban közlekedő repülőjárata nem tartja magát a menetrendhez. Várunk. Fáradtak és néha éhesek vagyunk, s ez egy olyan állapot, ami megmagyarázza, hogy a reptéri étteremben az ország egyik borzasztó specialitását, a gusztustalan kinézetű, hideg és ízetlen spagettis szendvicset is elfogyasztjuk, miközben a hangszóróból sokadik alkalommal csendül fel ugyanaz a dallam. EGY ÉJSZAKA NAURUBAN Az Air Nauru Aucklandből Nauruba tartó Boeing 737-es gépén a kilencfőnyi legénységen kívül három utas tartózkodott: Rico, Willi és én. Az Air Nauru három 727-es és két 737-es Boeing utasszállítót közlekedtet. Nauru elnöke állítólag úgy nyilatkozott, hogy az Air Nauru légiflottára azért van szükség, hogy foszfátkutatók, sejkek, mérnökök, szerelők utazzanak vele, s ha egy „normális" utas is menni szeretne, hát engedjék oda azt is. De ez kétségtelenül ritkán fordul elő, mert a gazdag sziget nem ismeri a turizmust. A 21 km2 területű Nauru csak egy szigetecske, amely majdnem az Egyenlítő alatt a 167. szélességi foknál, Greenwichtől keletre fekszik. Naurut egy szirtszegély veszi körül, amely meredeken nyúlik ki a tengerből, korallmészből áll és foszfáttelepeket tartalmaz. A foszfát jelenti a trópusi éghajlatú sziget gazdaságát is. Mind a 6000 lakos közvetlenül vagy közvetve a foszfátból él, amelyről ők azt állítják, hogy itt a világon a legjobb és a legritkább. Az 1979-es NauruPhospat-Corporation szerint a készletek még 14 évre elegendőek, és csak ebben az évben 79 444 463 ausztráliai dollár értékben adtak el foszfátot. A jelenlegi szállítás mértékénél öt éven belül kimerülnek a

foszfátkészletek, s akkor vége a sziget gazdaságának. A kókuszdió- és zöldségkereskedés keveset hoz. Néhány évvel ezelőtt építtette a kormány a Menenget, az egyedüli elfogadható szállodát az Air Nauru pilótái, mérnökök, a PhospatCorporation üzletemberei számára, hogy a jobb szálláslehetőségekhez szokott utasok legalább hűsítő megnyugvást találjanak. Így aztán a légkondicionáló berendezés rögtön a belépő izzadt arcába fúj. Az étteremben a felszolgáló szigorú, büszke tekintettel hozza az étlapot, melynek első lapja egyszerű menüt kínál: sült hal édesburgonyával és vajban párolt kukorica. A hátoldala viszont szenzációt tartalmaz: három ausztráliai, két új-zélandi bor mellett egy 1970-es évjáratú Chateau Mouton Rothschild is szerepel rajta 35 ausztráliai dollárért, azaz 70 svájci frankért! Viccnek, de legalábbis nyomdahibának tartottuk a kínálatot. Az 1970es évjárat a Bordeaux-vidékről származott. Otthon ezt 400 frank alatt sehol sem lehet kapni, első osztályú éttermekben pedig ennek a dupláját kell érte fizetni. A Chateau Mouton Rothschild sejkek itala, akik arra kérik Mohamedet, hogy pillantson félre, ha az alkoholtilalom ellen vétkeznek. Nem átlagos halandók itala ez. - Barátaim, ez az utolsó esténk Kiribati előtt, és nem tudjuk, hogy mi vár ott ránk, ezért rendelek egy üveggel - mondta Rico. A felszolgálónő közömbösen nézte, ahogy a pompás borra mutatott. Nem mozdult meg, csak akkor, amikor Rico kutató tekintetét érezte magán. A pult mögé ment, összesúgott csinos kolléganőivel, akik rögtön elkezdtek vihogni és zavartalanul nézni minket. Vigyorogva és kissé kárörvendezve nyitotta fel a pincér az üveget. Már-már kételkedni kezdtünk tartalmában, amikor az értékes tartályt, az „üveg" ebben az esetben méltatlan kifejezés, átnyújtotta. Egy igazi 70-es Chateau Mouton Rothschild volt, számozva, és az etikett szerint Marc Chagall egy rajzával ellátva. A Rothschildok „mouton"-jukat mindig egy ismert festő rajzával díszítették. Ha szánkhoz vettük a poharunkat, suttogtak és vihogtak a minket figyelő lányok. Én fizettem a második üveget. Ez a bor tiszta nektár volt, valóságos isteni ital. A vidám naurui nők mögött megjelent egy ázsiai szakács, akinek a fehér, magas sapkáját megremegtette a nevetés. A csikócskák vihorásztak, mintha mi mit sem sejtve ricinusolajat innánk, ami zavart éjszakát okoz majd nekünk. Szerényen megvizsgáltuk a ruhánkat, hogy van-e valami nevetséges rajtunk. Trópusi viszonyoknak megfelelően voltunk öltözve.

Az Air Nauru pilótája, aki ideszállított minket, lépett be az étterembe. Mivel beszélte az ország nyelvét, megkértük, hogy kérdezze meg, miért nevetnek rajtunk két óra hossza óta. Bólintott és odalépett a káráló tyúkok körébe, majd hamarosan visszatért, és közölte, amit megtudott: - Azért nevetnek, uraim, mert három bolond külföldit találtak, akik elég buták ahhoz, hogy ilyen régi bort igyanak, és ezért még 35 dollárt is fizessenek. Over! Bye-bye! Nem szégyelltük butaságunkat. Willi megrendelte a harmadik üveg bort is, én pedig felírtam a cédulák számát a noteszembe, tudván, hogy ez volt első és utolsó találkozásom a felejthetetlen 70-es Chateau Mouton Rothschild borral: 242/443 - 242/444 és 242/445. Asztalbontást javasoltunk Ricónak, aki félreérthetetlenül szemezett az egyik csinos felszolgálónővel. Olyan eszperantó ez, ami férfi és nő között az egész földön közvetít. SZTRÁJK KIRIBATIBAN Július 15-én reggel fél hatkor kellett volna repülnie az Air Nauru Boeing 727-es gépének Tarawába, Kiribati fő szigetére, mégis egy óra késéssel indult. Az időnek itt - ezt később tudtuk meg - más értéke van, mint a mi rohanó világunkban. 7 órakor már Tarawa kis repterén álltunk, kávébarna és fekete emberek között, akik boldogan és gyűlölet nélkül kezdték napjukat. Nem vettek rólunk tudomást. Senki sem tépte ki a kezünkből a bőröndöt, senki sem kergetett bennünket hadarva egy taxihoz, mint a dél-amerikai vagy arab országokban. A reggeli egyenlítői napsütésben, csomagjaink mellett állva elhagyatottan éreztük magunkat. Egy barna fiúhoz fordultam, aki tűnődve mustrálta a színes tömeget. Ő is, mint minden szigetlakó, tepét hordott, egy derékszögű, színes, a csípő körül megkötött kendőt, egyébként semmit. Amikor megszólítottam, csak nevetett és ennyit mondott torokhangon: - Ko-na-mauri! Még semmit sem értettem, nem is sejtettem, hogy ez üdvözlés volt, olyan, mint a mi nyelvterületünkön az „isten hozta". A szigetlakó megkérdezte: - You speak english? Az a nyelv, amely az angol fennhatóság maradványa, húzott ki engem a pácból. Taxi utáni tudakozódásomra együtt érzően válaszolta: - No taxi here.

Megkérdeztem, hogy van-e hotel. Erről nem tájékoztatott Kamoriki lelkipásztor. Zavart, részvétteljes grimasszal vallotta be a fiú, hogy a kormányzóságban hotel nincs, csak vendégfogadó. Megkért minket, hogy várjunk rá, majd eltávozott. Az Air Nauru gépe továbbrepült. A velünk együtt érkezők többsége már rég elment. Néhányan, akik láthatóan itt akarták tölteni a napjukat, ajánlkoztak, hogy segítenek. Mi vártunk a fiúra, aki végül egy kicsi, réges-régi teherautóval bedöcögött. Ő szállított el minket az Otintai fogadóba! A recepciónál egy láthatóan ideges ember ücsörgött, akinek magas homlokáról izzadságcseppek csorogtak, amiket egy nagy kék kendővel igyekezett felszárítani. Jó angolsággal magyarázta el, hogy az igazgatóság csak délután dönti el, hogy a hotelben is sztrájkolni fognak-e, így nem tud segíteni. Óvatosan megkérdeztem, hogy miért sztrájkolnak? - Az emberek tovább akarnak dolgozni - mondta fáradtan, és letörölte arcáról az izzadság újabb záporát. - Tovább dolgozni? - kérdeztem én, akinek a fülébe a 30-35 órás munkahét, hét- és nyolchetes szabadság, legkésőbb 60 éves kori nyugdíjazás iránti követelések csengenek. Az ideges úr elmagyarázta, hogy Kiribatiban már 50 éves korban nyugdíjazzák a munkásokat redukált járandósággal. A sztrájkolok azt szeretnék elérni, hogy 55 év legyen a nyugdíjkorhatár, mert a rossz gazdasági helyzet miatt egyik szigeten sincs lehetőség kiegészítő munkára. Nincs iparuk, csak az őslakosok által készített tárgyak és Baanaba foszfátja szolgáltat vékony bázist az export számára. Az egyetlen, amiből sok van, az a munkaerő. Az eddigi benyomásaim alapján nem értettem, miért akarnak a szigetlakók többet dolgozni. Ami a nyugodt élethez szükséges, azt a természet biztosítja: halat a tengerből, ehető gyümölcsöket, építőanyagot a kunyhókhoz. De mióta hatóságok és hivatalok serege lepte el a szigeteket, exportálni is kell. Még az „angol betegség", a sztrájk is elterjedt. Nem, a civilizáció nem boldogít. Az erősen izzadó fekete úr megengedte nekünk, hogy pultjának egy sarkába tegyük a holmijainkat. Kínos lett volna csomagokkal beállítani Kamorikihez. A LELKIPÁSZTOR MÁR HALOTT Tarawa egy tipikus kis atoll, azaz a trópusi tengerek patkó alakú kis szigete, amely a nagy mélységből csak néhány méterrel emelkedik a

tenger szintje fölé. Észak-Tarawa és Dél-Tarawa között fekszik a lagúna, a tengerrel összekötött természetes átjáró. Az északi szigetrészt - mivel a szárazföldet gyakran víz borítja el csak csónakkal lehet megközelíteni. Ez a terület szinte lakatlan, a déli részen azonban elég sokan élnek. Itt zötyögött kis teherautónk a keskeny korallországon keresztül. A környéket figyelve alig láttunk kőházakat, kőből csak közigazgatási épületek, templomok, kórházak vagy néhány jómódú szigetlakó háza készült. A bungalóhoz hasonló kunyhókat pálmafák törzseiből építik, tetejüket pálmalevelekkel fedik be. Gyakran csak egyetlen helyiségből állnak. A tehetősebbek már kettőt vagy hármat is megengednek maguknak. A „társalgó" egyben hálószoba is, itt traccsolnak, esznek, énekelnek, alszanak és szerelmeskednek, mert máshol én nem tudom elképzelni. A reggeli nap és a szelíd szél ellenére a nedves egyenlítői meleg kipréseli a pórusokon keresztül az izzadságot, így ing és nadrág a testhez tapad. A nyitott tüzek füstcsóvája fűszerezi a dohos, sós levegőt. Járművünk kunyhókkal, pálmákkal és gyümölcskenyérfákkal szegélyezett keskeny úton kanyarog. A bennszülöttek integetnek. Gyerekek szaladnak a búgó autó mellett. Ez a hely a béke szigetének tűnik, holott sztrájk van. Jobbra a lagúna nyugodt vizét látjuk, balra falvak fekszenek és közvetlenül alattunk verődnek a meredélyhez fenyegetően, időtlen idők óta és szünet nélkül a Csendes-óceán hullámai. Itt nincsenek évszakok. Mindig ugyanakkor kel fel és megy le a nap. Egy kis piszkos ház előtt állította le autónkat a fiú. A nyitott ablakok előtt rózsaszín függönyök lebegtek, ilyet sehol nem láttunk később sem. - Ez Kamoriki tiszteletes háza - mondta vezetőnk. Egy ablakból asszonyok figyeltek bennünket, egy idősebb és két fiatalabb. Egy szempillantás alatt eltűntek, amikor odanéztünk. A háznak nem voltak bezárható ajtói, csak szabad bejáratai, s mivel a rózsaszínű függönyök középen szegettek voltak, ezért a ház belsejébe is beláttunk. Jobbra a három helyiség nagyobbik szobájában egy ősi, moszkitóhálóból szőtt ágy állt, ami valószínűleg buja időket is megélt. A másik két helyiség bútorozatlannak tűnt. Vezetőnk bement a házba, beszélt az egyik fiatal nővel. Arcán fájdalmas kifejezéssel jött ki hozzánk és közölte, hogy Kamoriki meghalt. Ez sokkhatás volt. Kamoriki lelkipásztor halott. Emlékeztem még kézírására, amely egy nagyon idős emberé kellett hogy legyen. Scarborough tisztelendő a levelében megnevezett még egy kollégát,

Eritaiát. Utánakérdeztem. Idegenvezetőnk elmondta, hogy Eritaia a szomszédos házban lakik, de nagyon-nagyon öreg már, és biztosan nem tud látogatókat fogadni. Ám biztatott minket, hogy a lelkipásztorok gyermekei talán tudnak nekünk segíteni. Átmentünk a szomszéd ház udvarára, ahol egy kávébarna bőrű, fekete hajú, 35 év körüli férfi guggolt egy pálmalevelekből font szőnyegen. Mikor meditációjából felriadt, felállt és halvány mosollyal üdvözölt: - Ko-na-mauri! - Good morning, sir! - válaszoltam. Eritaia fia, Bwere jól beszélt angolul, így tájékoztatni tudtam a Scarborough tisztelendővel váltott leveleimről, Kamoriki lelkész leveléről, saját kérésemről. Mindenekelőtt azt mondtam neki, hogy a sziget mitológiája érdekelne, hiszen azért tettem meg a hosszú utat, hogy titokzatos helyeket szemlélhessek meg. Elgondolkodva vett szemügyre hármunkat, Willit és Ricót, akik szerényen mögöttem álltak és engem, aki a kérést bátran előadtam. Szemléje után ezt kérdezte: - Meddig akartok maradni a szigeteken? - Egy hétig - válaszoltam gyanútlanul, s közben arra gondoltam, hogy szükség esetén meghosszabbítjuk a tartózkodást. Bwere visszaereszkedett a szőnyegére, ránk nézett és hangosan nevetni kezdett, majd a következőket mondta: - Egy hét! Ti egyszerűen bolondok vagytok! Honnan jöttök ti egyáltalán, hogy az időt nem veszitek komolyan! Valami lényegeset akartok megtudni, és egy hetetek van rá. Ahhoz, hogy a mi szigeteinket, amelyek a tengerben elszórva fekszenek, meglátogassátok, hónapokra van szükségetek. - Mogorván nézett ránk. - Lustálkodjatok egy kicsit a napon, és gyertek vissza, ha több időtök lesz. A sztrájk alatt úgysem tudtok semmit sem csinálni, hiszen nincs szoba az Otintaiban, és szállítási lehetőség sincs... Bosszankodtam hajszolt életünkön, az időpontok hálózatán, a hivatalos, családi, anyagi kötelezettségeken, amelyektől mi annyira függünk. Igazat adtam Bwerének, de mi már nagy utat tettünk meg idáig, és sem a sztrájk, sem pedig időnk rövidsége nem akadályozhatott meg bennünket abban, hogy terveinket megvalósítsuk. Sok tapintat a szigetlakókkal szemben, ezt ajánlotta Scarborough tisztelendő. Gyorsan szortíroztam, amit eddig mondtam. Vajon Bwere Eritaiát kellemetlenül érintették túl közvetlen kérdéseim és válaszaim?

Talán a szigettitkok tabu alatt voltak, amiket védtek az idegenek tekintete elől? Megpróbáltam diplomatikusabban folytatni: -Az a kevés, amit a ti gyönyörű szigeteteken láttunk, nagyon mély benyomást tett ránk. A honpolgáraitok szeretetre méltóak és segítőkészek. Sajnáljuk, hogy nem tölthetünk itt több időt, és nem akarunk terhetekre lenni. Jó lenne, ha megtudhatnánk, hogy van-e itt könyvtár, amely a szigeti mitológiáról tudósít. Nagyon hálásak lennénk. Az előbb még bosszankodó Bwere mosolygott. Elmondta, hogy ő a kormány kulturális megbízottja, a könyvtárak és archívumok az ő felügyelete alatt állnak, amelyeket ki is nyit számunkra, és kész arra is, hogy a hagyományok kutatásában segítsen. Az első, valószínűleg legkönnyebb részcélt elértük. Emlékeztem, hogy az Egyenlítőtől északra fekvő mikronéziai Karolina szigeteken van néhány természetes leszállópálya, ahol kisebb repülőgépekkel landolni lehet. Megkérdeztem, hogy Kiribatin van-e ilyen. Bwere látható büszkeséggel közölte, hogy a nagyobb szigeteken van természetes leszállópálya, és hogy az Air Tungaru, egy kis légitársaság rendszeres járatokat indít a szigetek között, csak most, a sztrájk miatt állnak a gépek, azonban megkérdezhetném a főpilótát, hogy elég bátor-e ahhoz, hogy a sztrájkot megtörje, de ő, személy szerint nem sok reményt fűz hozzá. A házból egy telt keblű szépség jött ki, és három kókuszdiót tett Bwere elé, aki felnyitotta, és felénk nyújtotta az üdítő lével teli gyümölcsöket. Meglepő, hogy üres héjából - a fehér húsa vitaminokban dús - mi mindent csinálnak: ivóedényeket, virágcserepeket, világítótesteket, amelyekben az izzó rostszál az olajban úszik, sőt a serdülő lányok számára melltartóul is szolgál. CSEVEGÉS KÓKUSZTEJ MELLETT Bwere intett nekünk, hogy foglaljunk helyet a szőnyegén. Szülőföldismereti oktatást tartott számunkra. Ő, éppúgy, mint honfitársai, mikronéziai, de nyelvük a melanéziaival rokon. Elmondta, hogy Kiribati benépesüléséről több teória is létezik. Az egyik, hogy elődeik Indonéziából jöttek, és elkeveredtek az Egyenlítő alól származó ősfajjal. Egy másik szerint a dél-amerikai kontinensről érkeztek ide, egy harmadik pedig a szigetekre látogató isteni személyeket tartja az itt lakók őseinek. Hegyeztem a fülemet. A kiribatiak életében jelentős szerepet játszik a mágia. Noha egy lelkész fia, s maga is gyakorló keresztény volt, Bwere szemében

fanatikus fény gyulladt ki. Az előbbi merész kijelentésén azonban nem lépett túl. Nem piszkáltam a dolgot jobban, nem akartam a növekvő bizalmat irritálni. Az utazás előtt minden fellelhető, a szigetekről szóló irodalmat elolvastam, s elég sok dolgot megtudtam a mágiáról. Századunk elején Arthur Grimble, mint az angol királyi korona küldötte, a gyarmatokon élt. Megtanulta a kiribatiak nyelvét, átvette szokásaikat és ismerte hagyományaikat. Annyira tisztelték, hogy nagy kitüntetés - felvették az exkluzív Karongo napklánba, a titkos szervezetek egy fajtájába. Olvastam Grimble könyvét és lányáét, Rosemaryét is, aki apjának hátrahagyott feljegyzéseit tudományosan feldolgozta és kiadta. A szigetlakók mágikus szokásairól - amiről Bwere barátunk nem szólt - ezt írja: „ Van varázsige a kókuszdiók megóvására, arra, hogy a szomszéd dióját el lehessen lopni, és van egy, ami a lopástól véd meg. Van varázsige az ellenség megmérgezésére, és egy másik, ami ezt megakadályozza. Aztán létezik a halálos mágia, a »wawi« és a »bonobon«, ami az előzőt hatástalanná teszi." Manapság hat egyház fáradozik azon, hogy a szigetlakók mágikus szokásait kiirtsa: katolikusok, protestánsok, adventisták, mormonok, Isten gyülekezete és Bahaiok konkurálnak az üdvösség útja, a munkaerő és a kiribatiak kevés pénze körül. Irányítják a hétköznapi életet, kiirtják a hagyományokat és szokásokat, lelkesednek báránykáik lélekszáma és a gátlástalan gyermeknemzés miatt, versenyeznek, hogy melyikük tud nagyobb templomot építeni. Bwere halvány utalásaiból kitűnt, hogy nem találja mindenben jónak honfitársai ez irányú fejlődését. TEETA, A MI MEGMENTŐNK Hirtelen megjelent egy mezítlábas óriás, kirojtozott fehér sortban. Teeta feliratú pólója alatt masszív, izmos mellkas feszült. Úgy nevetett ránk, mint egy gyermek, és a beszélgetés első szünetében mindenkinek kezet nyújtott: -Ko-na-mauri! Teeta vagyok Kamoriki tisztelendő fia! Zengő baritonja volt, de angol kiejtését eleinte nehezen értettük meg. Bwere lefordította, hogy Teeta és családja meghív bennünket vacsorára, és boldogok lennének, ha náluk szállnánk meg. Válogatottan udvarias szavakkal köszöntük meg a meghívást, de azt kértük, hogy hadd nézzük meg, kaptunk-e szobát az Otintai szállóban. Hivatkoztam csomagjainkra és arra, hogy vendégszeretetüket nem

szeretnénk túlságosan igénybe venni. Az óvatos elutasítás tízszer annyi mondatba került, mint Teeta meghívása. Bwere Toyota teherautójával indultunk a szálló felé. Pártfogónk hosszú hallgatás után segítő szándékkal szólalt meg: -Fontos, hogy mindentől függetlenül tudjatok mozogni, és ehhez szükségetek van egy kocsira. Van egy barátom, aki bérbe adja az autóját! Nem várta meg beleegyezésünket, megállt egy kunyhónál, amely előtt a pálmalevelek árnyékában egy Datsun parkolt - a japánok Kiribatit is kézben tartják. Néhány ausztráliai dollár ellenében „saját" autón mentünk a hotelhez. Az izzadó intéző a 102-es és a 103-as szobába irányított bennünket, egyelőre csak egy éjszakára, mert holnap fog eldőlni, hogy a sztrájk miatt bezárják-e a hotelt. Ideadta nekünk a kulcsokat, mi pedig felmentünk az első emeleten lévő szobáinkba. Jó svájci szokás szerint először rendet raktunk. Kiürítettük a dohosodó papírkosarakat, felsepertük a földről a dióhéjakat, cigarettavégeket. Még széttépett alsónadrágok darabjait is el kellett takarítanunk. Összegyűjtöttük az üres konzervdobozokat, kitettük a folyosóra a piszkos lepedőket és a sötétszürke törülközőket, hogy a sztrájk után elvihessék azokat. Felettünk a légkondicionáló zúgta monoton dallamát és hűvös levegőt fújt ránk, így aztán a szoba - az eddigiek ellenére is - a párás hőségben oázisnak tűnt. Az alapos takarítás után elindultunk Kamorikiékhez, hogy eleget tegyünk a meghívásnak. Kíváncsiak voltunk, közelebb jutottunk-e célunkhoz egy kicsi lépéssel? ESTI LÁTOGATÁS KAMORIKIÉKNÁL Teeta és Bwere az estéhez átöltöztek - egyikük tűzpiros, másikuk tengerkék derékszögű kendőt viselt a csípője körül. A házba való belépés előtt levettük a cipőnket és a harisnyánkat, mert mindenki mezítláb ment be, még az egyik idős hölgy is, aki kézfogással és mélyen meghajolva üdvözölt bennünket. Dallamos hanggal köszöntött minket, felénk bólintott, mi is őfelé, mosolyogtunk, mint ő, és próbáltunk néhány angol üdvözlési formulát elejteni, ami elég szánalmasan sikerült. Bwere odasúgta nekünk, hogy ő Kamoriki lelkész özvegye, Teeta anyja. A fiú, aki anyja jelenlétében érdes baritonját normál hangra préselte vissza, behívott bennünket, hogy a bal oldali falnál lévő három széken foglaljunk helyet. Ez volt a

helyiség legkellemesebb pontja, mert itt egy ventilátor hűsítette a levegőt. Bwere és Teeta törökülésben mellénk telepedtek a földre. Elmondhatatlanul komikus pantomimjelenetek kezdődtek. Figyelve és némán ültünk, mintha strucctojásokat keltettünk volna. A vidám özvegy kerek arcocskája szívélyességet és örömet tükrözött. Talán valamiféle édes drog hatása alatt állt? Hamiskásan nézett ránk, bensőségesen bólintott, kedvességét részünkről szintén bólintva viszonoztuk. A szívszakasztó francia pantomimművésznek, Marcel Marceau-nak látnia kellett volna mindezt: ez lehetne műsorának legsikeresebb programja. A vidám előadást négy elbűvölő fiatal hölgy szakította félbe. Mezítláb táncoltak be azért, hogy a világosbarna kókuszszőnyegre egy tarka kókuszfutót terítsenek. Ők is többször bólintottak felénk, majd eltűntek egy pillanatra, aztán az ötfogásos vacsorát tartalmazó tálakat, a tányérokat és poharakat hozták be és helyezték a földre. Illetlenül, mert éhesek voltunk, meredtünk a bőséges kínálatra, melynek színgazdagsága összefuttatta a nyálat a szánkban: zöld, sárga, piros zöldségek, kókuszdióhús nyers és főtt állapotban, mézsárga édeskrumpli, halak főve és sütve, húskockák zöldségmártásban, grillezett kenyérfagyümölcsök, rizs. Csak a hivatalos procedúra akadályozott meg bennünket abban, hogy nekilássunk. Három kedves kislány, hat-hét évesek lehettek, lépett elénk elfogulatlanul, és sokszínű virágkoszorút nyomtak érdemtelen fejünkre. Mielőtt még megköszönhettük volna, eltűntek. A szemben lévő fal előtt felemelkedett Kamoriki fehér virágokkal díszített ruhába öltözött özvegye, és beszédbe kezdett, amit Bwere fordított nekünk, s amit magnónkon örökítettünk meg. Kamoriki özvegye így szólt: - Meghalt férjem, aki kint nyugszik a kertben, felkínálta önöknek a vendégszeretetét, a mi hagyományaink és szokásaink szerint. Felhatalmazott engem, hogy önöket üdvözöljem, a mi hagyományaink és szokásaink szerint. A hajukon lévő koszorúk jelképezik a barátságot és a békét, a mi hagyományaink és szokásaink szerint. A lányaim boldogok, hogy önökre főzhettek és takaríthattak, a fiaim megtisztelve érzik magukat, hogy önöknek segíthetnek, a mi hagyományaink és szokásaink szerint. Én csak egy buta, öreg és gyenge asszony vagyok, aki férjének kívánságát teljesíti, hagyományaink és szokásaink szerint. A mi házunk az önöké, a mi családunk az önök rendelkezésére áll, a mi hagyományaink és szokásaink szerint. Kamoriki asszony leült és ránk mosolygott. Mi meghatódtunk ezeknek a jóakaratú embereknek a vendégszeretetén. Farkaséhségemet visszaszorítva szólásra emelkedtem, hogy kifejezzem hálámat. Elmondtam, hogy látogatóik a

földgolyó másik felén lévő kis állam lakói, akik örülnek annak, hogy Kiribatiban való tartózkodásuk során olyasmit tanulhatnak, amit eddig még nem tanultak. Kifejeztem együttérzésünket a valamikori apa és férj halála fölött, majd biztosítottam őket, hogy nem szeretnénk semmi olyasmit tenni, ami a megboldogult lelkésznek nem tetszene. Az idős hölgy barátságosan bólintott, és egy kézmozdulattal étkezésre jogosított fel mindenkit. Felálltunk székeinkből, s Bwere és Teeta mellé huppantunk a földre a „terülj, terülj szőnyeg" hosszanti oldalára. Jól megrakott tálacskák és edények jártak kézről kézre, és minden finomságból többször is mertünk a tányérunkra. Először európai szokás szerint a hölgyeket kínáltam meg, akik azonban szerényen a falhoz húzódtak. Komoly tekintettel figyeltek minket, s csak akkor vették fel természetes mosolyukat, amikor látták, hogy ízlik nekünk az étel. Élvezettel töltöttük meg a hasunkat. Nem csupán a spagettis szendvicshez képest volt ez kitűnő vacsora! Amikor az állandó bátorítások ellenére sem kértünk már többet, akkor húzták a hölgyek a színes szőnyeget maguk elé és kezdtek el enni. Ha ismerjük ezt a szokást, akkor visszafogtuk volna étvágyunkat és többet hagyunk meg. Mialatt a hölgyek lakmároztak, egy cigaretta kíséretében megbeszéltük Bwerével és Teetával a következő napok vállalkozásait. A kőkört Bwere egy szent helyen, Abaiang szigetén gyanította, mint ahogy Scarborough tisztelendő is írta levelében. Teeta megpróbál majd csónakot és elég benzint szerezni, hogy az 50 kilométerre levő szigetet felkereshessük. Teeta megkérdezte, hogy van-e nálam fekete, pápuai dohány. Természetesen nem volt, de érdeklődtem, hogy miért van rá szükség. Megtudtam, hogy az a hely tilalom alatt áll, és dohányt kell áldozni ahhoz, hogy a hely varázslatát jóindulatúra fordítsuk. Kérésemet, hogy szerezzenek ilyen dohányt, Teeta határozottan elutasította: ezt nekünk magunknak kell beszereznünk ahhoz, hogy a varázsra hatással legyen. Beszélgetésünk alatt több mint egy tucat fiatal fiú és lány jött be a terembe. Színes ágyékkötőt viseltek, suttogva beszélgettek, és kíváncsi pillantásokat vetettek a virággal megkoszorúzott idegenekre. Sosem láttam szebb embereket! Lelkesülve, elfelejtve a titokzatos kört, iránytűkövet és mitológiát, a csodálatos, eleven természet ejtett minket hatalmába. A csoport sorba rendeződött, így volt időnk az ifjú szigetlakók kecses mozgását, testi, érzéki báját megcsodálni. Egy elveszettnek hitt édenkert teremtményeit láthattuk. Kezdtem megérteni a bibliai óriásokat, akik az emberek lányaival paráználkodtak. A helyiség vibrált a sötét bőrű testek erotikájától,

mosolyuktól, amely hófehér fogaikat kivillantotta, és viselkedésük fesztelen biztonságától. Tudatában vannak-e szépségüknek és vonzerejüknek? Élvezik-e a mi tágra meredt szemű csodálatunkat? Énekeltek. Halkan, egyenként, majd többszólamú kórusba olvadva. Két fiú gitározott, egy harmadik dobolta egy üreges fatörzsön a ritmust. A dallamos énekben sok vokál szólt. A harmadik dal után az énekesek leültek a földre. Egy kislány térdre ereszkedett előttünk, és angolul kiabálta nekünk a felhívást: -It's your turn! Énekelnünk kellett! Egy gyors megbeszélés azt az eredményt hozta, hogy triónknak duóra kellett redukálódnia: Rico azt mondta, hogy már az iskolában is arra kérték, hogy tartsa a száját, mert zeneileg érzéketlennek nyilvánították. A vendéglátók kórusa feszülten figyelt ránk. Bátran énekeltük Willivel: „Muss i denn zum stadtele naus." Nem olyan vonzóan, mint Elvis Presley tette, de mégis úgy, hogy hallgatóink ráadást kértek. Willivel a „Sah ein Knab ein Röslein stehn" kezdetű dalban egyeztünk meg. Átütő sikert arattunk, ovációban törtek ki, tapsoltak, nevettek, ugráltak - a paradicsom boldog gyermekeinek a hordája volt ez. A színes műsort az ifjú szigetlakók folytatták mindaddig, míg néhány dal után hirtelen abbahagyták, leültek, és a kislányt újra hozzánk küldték: -It's your turn! Először is, mert ez így a végtelenségig folytatódhatott volna, másodszor mert repertoárunk meglehetősen kimerült, kétségbeesetten kutattam valamiféle fejedelmi zárás után. Végre eszembe jutott. Letérdeltem és kértem Bwerét, hogy magyarázza el nekik, hogy most egy Európa-szerte ismert népdalt szeretnénk megtanítani velük, a „Frére Jacques"-ot, aminek könnyű és szép dallama van. Először eldúdoltam, majd hangosan elénekeltem, és nem telt el egy negyedóra, mire a muzikális kiribatiak koncertre készen énekelték: „Frére Jacques". Ez által a közös kánon által lett a Kamoriki asszonynál tett látogatásunk az első „Szezám, nyílj ki!" és tarawai első napunk záróakkordja. Egész éjjel erről beszéltek. Ezután ha az utcákon sétáltunk, integettek nekünk. Ha a „manebába", a közösségi házba, minden falu centrumába mentünk, kezet nyújtottak nekünk, s különleges barátságuk gesztusaként a minden oldalán nyitott helyiségbe, a barna pálmaleveles tető alá vezettek minket. Ez volt a helye azoknak a gyűléseknek, ahol az idősebb férfiak szólaltak fel. A fiatalabbak csak akkor kapcsolódtak be, ha kérdezték őket. Asszonyok

nem jelenhettek meg. Ők nevelték a gyerekeket és gondoskodtak a kunyhó rendjéről. Amikor minket örömmel üdvözöltek, úgy láttuk, hogy ettől függetlenül mindenről értesülnek. Ha a nyitott kunyhók között körbenéztünk, vidám csevegésben találtuk őket lányaikkal és szomszédnőikkel. Gyakran énekeltek, s ott töltött időnk alatt sokszor hallottuk a „Frére Jacques"-ot is. EREDMÉNYES LÁTOGATÁS BAIRIKI FALU KÖNYVTÁRÁBAN Reggelinél Teeta közölte velünk, hogy a tenger egy kis csónak számára túl viharos, de egy nagyobb csónakhoz a sztrájk miatt nem lehet elegendő benzint kapni. Kenyérgyümölcsfa termését ettük. Minden fa évente száz rögbilabda nagyságú ovális gyümölcsöt terem, amelyeknek minden részét, még a zöld héját is hasznosítják. Megnyomva kellemesen fűszeres lé folyik belőle. A gyümölcsöt felszeletelik és forró köveken sütik, így egy durva rostú péksüteményt kapnak, amely összehasonlíthatatlanul ízletesebb, mint a mi iparilag produkált kenyerünk. Finom volt, de nekem mégsem ízlett. Az a gondolat, hogy egy aprócska sztrájk lebéníthat bennünket, elrontotta az étvágyamat. Ittam egy korty hideg kókusztejet és azt kérdeztem: - Bwere tegnap egy légitársaságról beszélt. Nem repülhetnénk-e Abaiangba? Teeta megértően nézett rám sötét szemeivel, és ezt válaszolta kellemesen csengő baritonján: - Okay. Let's try it! Teeta, aki ott-tartózkodásunk alatt a mi fekete mentőangyalunk volt, eljött velünk a reptérre, hogy megismertessen bennünket Gil Butlerrel, az Air Tungaru ausztrál származású főpilótájával. Egy rosszkedvű repülősre találtunk rá, aki úgy káromkodott a sztrájk miatt, mint a vízfolyás, és szarkasztikusan kérdezte, hogy nincs-e nekünk svájciaknak valami varázsszerünk a félrevezetett szigetlakók helytelenkedései ellen. Abaiangba utazni? Nem, azt a sztrájk miatt nem tudja megtenni, de holnap egy kolléga a kormányküldöttséggel Abaiangba repül, ha marad még szabad hely, elmehetünk, de este vissza kell térnünk. Egy bestsellernek is vannak áldásai: Gil Butler olvasta az Emlékezés a jövőre című könyvemet, és meghívott a következő estére magához vacsorára. Szívesen fogadtam el, mert további lehetőséget láttam, hogy a sztrájk ellenére Gil Butler segítségével eljussunk egyik vagy másik szigetre.

Teeta, noha izgatta magát a sztrájk miatt, ezt éreztük, azon fáradozott, hogy figyelmünket erről elterelje. Egy kunyhóba vezetett bennünket, és szemhunyorítva rámutatott egy köteg arasznyi hosszú, fekete, ragacsos dohányrudacskára, ami visszataszító módon édesgyökér, cigarettacsikk, és be kell vallanom, lábszag keverékeként illatozott. Ezt a dohányt Pápua Új-Guineából szállították ide. Vettem egy csomagot, remélve, hogy illata az összes rossz szellemet elűzi, mihelyt mi a szent helyen állunk. Ezután Teeta Bairiki faluba vitt bennünket, ahol egy könyvtárat kerestünk fel, amely a csendes-óceáni térségből származó irodalmat kínálta az olvasóknak. Hál' istennek, itt nem sztrájkoltak. Udvarias kiszolgálók gondoskodtak a kívánt könyvekről. Engem különösen egy mű érdekelt, amelyet 25 hazai szerző írásaiból állítottak össze, s amelyben a világ és Kiribati keletkezéséről volt szó. A zúgó ventilátor alatt, amely a terem áporodott levegőjét felkavarta, történelem előtti mítoszok témájú gyűjteményem megjegyzésre méltó kiegészítését találtam. Kezdetben, réges-régen csak az alkotó Nareau isten létezett. Senki sem tudja, hogy honnan jött, senki sem tudja, hogy kik voltak a szülei, mert ő, Nareau egyedül és alvó állapotban repült a világűrben. Almában hallotta, amint háromszor a nevén szólították, de az, aki őt hívta, a „Senki" volt. Nareau felébredt és körülnézett. Csak a „Semmit" látta, de amikor lefelé tekintett, egy nagy tárgyra lett figyelmes: ez volt Te-Bomatemaki, ami annyit jelent, hogy ég és föld együtt. Nareau kíváncsiságból leereszkedett, majd rálépett óvatosan Te-Bomatemakira. Nem volt ott élőlény, ember, csak ő, az alkotó. Négyszer szaladt körbe az általa felfedezett földön, északi, déli, keleti és nyugati irányban, de ő egyedül volt. Végül Nareau lyukat fúrt TeBomatemakiba, és megtöltötte azt vízzel és homokkal, elkeverte mindkettőt sziklával, és megparancsolta a sziklának, hogy a „Semmivel" együtt hozza létre Nareau Tekikiteiát, ami annyit jelent, hogy Nareau, a bölcs. Nareau, az alkotó uralkodott most már Te-Bomatemakin, mialatt Nareau, a bölcs, a földön volt. Beszélgettek egymással, és elhatározták, hogy az eget a földtől elválasztják. Nagy erőfeszítések árán sikerült a tervüket végrehajtaniuk. Aztán alkotta meg Nareau, a bölcs, az első értelmes lényeket, amelyeknek a neve a következő volt: Uka - koncentrált erő, mozgó levegő Nabawe - a kor koncentrált ereje Karitoro - az energia koncentrált ereje Kanaweawe - a dimenzió koncentrált ereje

Ngkoangkoa - az idő koncentrált ereje Auriaria - a fény koncentrált ereje Nei Tewenei - üstökös. Ez tehát a legismertebb mítosz az alkotóról, Nareauról, amelyet kisebb eltérésekkel mesélnek. Arthur Grimble fontos kiegészítést fűzött hozzá: „S amikor mindez megtörtént, azt mondta az alkotó Nareau: Elég! Elvégeztetett! Megyek és többé nem térek vissza! Így aztán elment, hogy soha többé ne térjen vissza, és senki sem tudja, hogy azóta hol tartózkodik." Ebben az elbeszélésben vannak olyan mozaikkövek, amelyek az isteni asztronautákról felállított teóriába fényesen beillenék. Az alkotó isten Nareau egyedül és alvó állapotban repült a világűrben, mikor őt valaki, aki a „Senki" volt, nevén szólította és felkeltette. Mai szemmel elképzelhető egy tökéletes űrhajó, egy pilótával, aki a különleges célnak megfelelően mélyalvásban volt, hogy a test sejtjeit egy olyan küszöb felett tartsa aktivitásukban, amely a kívánt időpontban a szervezetet újra működésbe hozhatja. A mélyalvás különböző pszichikai és kémiai variációival már régóta foglalkoznak az űrhajósorvosok a célból, hogy az űrhajósokat nagy távolságokon és időtereken át történő utazás során életben tartsák. Ha a fedélzeti komputer radarja megállapítja, hogy az űrhajó a megfelelő naprendszer közelében van, befejeződik a mélyalvás. - „Neve felcsendült és Nareau felébredt." A pilóta körülnéz, és még mindig a fekete világűrt látja. De mélyen maga alatt, ahonnan egy naprendszer vonzóereje megnyilvánul, meglát egy bolygót. - „Aztán Nareau lefelé tekintett és meglátott egy tárgyat." Erejének teljében a pilóta elhatározza a landolást a naprendszer harmadik bolygóján. - Nareau kinyújtotta tagjait. Tudni akarta, hogy milyen objektum is az... leereszkedett és óvatosan rálépett." A levegőből belátja ugyan az űrhajós az egész bolygót, felismeri az élet alapfeltételeit, de nem látja az élőket. Elhatározza, hogy az élet magvait elveti. - „Akkoriban még nem voltak szellemek és emberek, csak a hatalmas Nareau. Négyszer futott körbe a földön... és megállapította, hogy semmilyen élet sincs rajta." A mítosz nem meséli el, hogyan csiholta Nareau az életet. Talán túl bonyolultak voltak a folyamatok ahhoz, hogy a népi mítoszok ebbe belemenjenek és meg tudják értetni. Nareau telepíthetett például

kékalgákat, kitehetett baktériumokat, s talán, bár ez elég valószínűtlennek tűnik, elvethette hatalmas ősnövények magvait is. - Nareau lyukat fúrt a földbe, megtöltötte vízzel és homokkal, és a sziklához keverte... megparancsolta, hogy közösen a »Semmivel« a Föld (Nareau Tekikiteia) szülessen meg. Így keletkezett Nareau, a bölcs." Talán „a bölcs" jellemzés eredetileg „szellemi", „lelki" jelentést takart. Ahol a steril „Semmi" uralkodott, ott kezdődött az élet. Ez után az ősi kezdet után két alkotó elem hatott, Nareau, minden lét alkotója és Nareau a bölcs, a földi fejlődés elkezdője. - Jareau az alkotó TeBomatemaki fölött volt, mialatt Nareau a bölcs, a földben benne volt." Meglepő, hogy a teremtési tudósításban olyan fogalmakkal találkozunk, mint „az energia koncentrált ereje", „a tér koncentrált ereje", „az idő, a fény koncentrált ereje". Fantáziám nem elegendő arra, hogy mindazt elképzeljem, amit a kiribatiak elképzeltek. Mit sem sejtve közvetítettek indiciumokat egy elképzelhetetlen alkotó isten képességeiről. Mai tudásunkkal nem művészet kitalálni, hogy az energia koncentrált erejéből a fény koncentrált ereje adódik. Tudjuk Eugen Sangers professzor (1905-1964) kutatásaiból, hogy fotonmeghajtással az űrhajókat egy naprendszer vonzóerején kívül is elképesztő sebességig lehetne felgyorsítani. Ma már tisztában vagyunk vele, hogy minden meghajtás „a tér koncentrált erejéből" származik. A meghajtás mindig óriási különbségek áthidalását és legyőzését jelenti, olyan folyamatot, ami törvényszerűen az időhöz („az idő koncentrált energiája") és a korhoz („a kor koncentrált energiája") kapcsolódik. Az időkülönbség, az idődilatáció egy empirikusan is bizonyítható fizikai törvény*. Arthur Grimble kiegészítése ahhoz, amit én Bairiki párás könyvtárában jegyzeteltem, nagy jelentősséggel bír: „És amikor a munka kész lett, így szólt: Elég! Elvégeztetett! Megyek, s többé nem térek vissza. Azóta senki sem tudja, hogy hol tartózkodik." Egy csillagközi utazásnál a nagy sebességei való örökre eltűnés elfogadható! Fülembe csendült a Dzsingisz kán** popegyüttes fantasztikus száma: Isteneknek nevezték őket, mert nem találtak más szót az idegenekre. Pedig a régiek könyveiben megírva áll, ha az idegenek még egyszer jönnek, mi már nem leszünk.

Csak nyomunk maradt a Földön hátra. A víz és a homok majd mindent befedett, és senki sem tudja, milyen üzenetet hoztak ők, az idegenek. Isteneknek nevezték őket, mert nem találtak más szót az idegenekre. Nem tudom, hogy ki ihlette a szerzőket a szöveg írására. Barátaimnak, akik azt kérdezték tőlem, hogy én voltam-e a szerző, csak ennyit mondhattam irigyen: Nem én voltam! * Bizonyítások 41/42., 128., 129. oldal. ** Bizonyítások 41/42., 128., 129. oldal.

MINDIG CSAK UGYANAZ A REFRÉN! Minden teremtésmítosszal kapcsolatban ugyanazok a kérdések merülnek fel: Honnan tudták ősapáink, hogy a földi élet a földön kívüli életből származik, és hogy ez véletlenül vagy tervszerűen történt? Sem Kiribati teremtésénél - Nareau alvó állapotban repült naprendszerünkhöz és keltett életet - és máshol sem szerepelnek tanúk. Kinek tudta Nareau a történteket és megbízatását elmesélni? Vagy mindez csak az elbeszélő virágzó fantáziája - reális háttér nélkül? A Biblia azt mondja, hogy Isten, amikor az eget és a földet teremtette, a föld még „puszta és sivatag" volt és „sötétség volt a mélység felett". A bibliai teremtésaktusnál sem volt jelen riporter. Mivel egyik mitológiailag ránk hagyományozott teremtéstörténetnek sem volt szemtanúja vagy krónikása, mégis az egész világon vannak teremtésmítoszok egyetlen eseményre koncentrálva és közvetítve, minden kérdésre egyetlen logikus válasz kínálkozik: évmilliókkal a teremtés után a teremtő visszatért a tetthelyre, és hírt adott az általa teremtett embereknek a régen történt eseményekről, saját keletkezésükről. Látom az entológusok savanyú arcát, mintha citromba kellett volna harapniuk, ha az én egyszerű magyarázatomat hallják a keletkezésükben olyan titokzatos mítoszaikról. Minden összefüggést mérlegelni kell, mondják ők, sok lehetőséget kell egymással kombinálni, a legegyszerűbb jelentéseket is figyelembe kell venni. Lóugrások galoppja után az abszolút tudományos fejtegetés végül is pszichológiai tömjénezés ködében végződik. Mi marad a vonal alatt, ha a vonal fölött csak nullák állnak? Mítoszok különféle verziókban élnek. Ez világos is, hiszen végtelen stafétákon keresztül törzsről törzsre, családról családra hagyományozódnak, valamit elhagynak, valamit hozzátesznek. Minden kriminalista tudja, hogy ugyanannak a tettnek a szemtanúi

mennyire különbözően láthatnak dolgokat. Csak a szubjektív díszítések összehasonlítása és elhagyása adja az elkövetett tett magját. Kiribatiban találtam egy legendát a csecsemőről, Te-rikiatóról, akit egy égi asszony lopott el és elrepült vele Nei Tetange-niba szigetére, ahol félistenné nevelte. A sziget nyugati részén, amit Biiri madarának neveztek, így szólt a növekvő Te-rikiato az égi asszonyhoz: „Nézd, milyen szépek ezek a madarak, mert úgy néznek ki, mint az emberek!" Egy varázslat által a nevelőanya erőssé tette a fiú karjait és a testét. Te-rikiato felült egy madár hátára és erősen megkapaszkodott. A madár leírt egy kört, majd felrepültek az égbe és a „Mennyei Birodalomba" mentek. Te-rikiato megállt az égben lakó Nei-MangoArei háza előtt, aki ezt kérdezte a fiútól: „Honnan jössz és milyen lény vagy te? Egy ember sem látogathat meg engem, mert én különbözöm az emberektől." A nyilvánvaló különbözőség ellenére nemzettek négy gyereket. Az elsőt Nirakini-Karawának, „Égi Körözőnek" nevezték el. A legenda nyomatékosan kijelenti, hogy Te-rikiato egy idő után visszatért a Földre, és Samoában ereszkedett le. Ez a történet emlékeztet engem a babilóniai Etana égbe történő repülésére, aki egy sas hátán emelkedett fel a földről és azt nagy magasságból ábrázolta, de a szigeti gyerekről szóló japán legendára is, akit egy tündér mennyei mezőkre csalogatott, majd hazavezetett. Mint egy vezérdallam, úgy csendül meg ez a téma sok-sok népi legendában. Vannak-e, gondolkoztam eme „elméleti" nap estéjén Bairika könyvtárában ülve, forró nyomok a suttogó mítoszok mellett, olyan nyomok, amelyekre engem Scarborough tiszteletes vezetett? Izgalommal néztem a következő nap elébe. MEGSZÜNTETETT VARÁZSLAT Reggel hatkor kivitt minket a mi fekete angyalunk, Teeta a reptérre, bár ez teljesen félrevezető megnevezés, ha az ember a mi szélességi körünk reptereire gondol. Egy kétmotoros propelleres gép szállított bennünket a még mindig nyugtalan tenger fölött Abaiang szigetére, amely már a kora reggeli órában is gőzölt a növekvő hőségtől. Teeta egy bambuszkunyhóban, a repülőtér épületében beszélt gesztikulálva és mindig ránk mutatva néhány emberrel, akik közül kettő nekiiramodott, és hamarosan egy Toyota teherautóval érkezett vissza. Felpakolták csomagjainkat, mi is felszálltunk, és a sofőr elindult a mély lyukakkal tarkított úton. Abaiang egy keskeny 32 kilométer hosszú atoll, sík, mint egy deszka, és tele van kókuszpálmákkal, valamint kenyérgyümölcsfákkal,

amelyeken nehéz termések himbálóznak. Ahhoz, hogy a sziget hosszának kétharmadát megtegyük, két órára volt szükségünk. - Teeta, te tudod, hogy hol van a tabukör? - kérdeztem, amikor Tuarabu faluban megálltunk. Bólintott, de bevallotta, hogy ő maga nem ismeri a helyet, noha gyermekként Abaiang szigetén élt, mikor az apja még itt volt lelkipásztor, de édesanyja megmondta neki, kihez forduljon, hogy minket célhoz tudjon vezetni. Körülnéztünk a 451 lelket számláló településen. Mint mindenhol, itt is kókuszpálmából készült kunyhók voltak, néhány korall-tömbökre építve, mert ezek gondoskodnak a talaj szellőzéséről, távol tartják a férgeket és rákokat, amikből itt sok van, és mindenekelőtt megakadályozzák a lápos földben a pálmatörzsek gyors rothadását. A fiúk felmásztak a pálmákra, amelyek 30 méter magasban leveleiket tetővé formálják, diókat dobáltak le, a férfiak pedig ügyesen felbontották azokat, hogy nekünk frissítő italt szolgáljanak fel. Ebben a hőségben a kókusztej jobban oltja a szomjat, mint egy egész láda kóla; 45%-ban vízből áll, a maradék értékes fehérje, zsír, szénhidrát és ásványok. A természet bőséges és ingyenes juttatása ez. Teeta, aki egy időre magunkra hagyott bennünket, most újra megjelent. Mellette csoszogott egy idős, sovány asszony, talárhoz hasonló fekete lepelben, haján fátyollal. Szörnyű jelenség volt. Kísérője egy ráncos aggastyán volt, aki a bal kezén egy nyöszörgő csecsemőt tartott, jobb kezével pedig egy kisfiút vonszolt maga után. A nyöszörgő csecsemő kivételével mindannyian hallgattak. A gyerek valószínűleg éhes lehetett, de az asszony mellei nemigen voltak már tápláló források, ha egyáltalán hordott még ilyesmit a lepel alatt. Miután mint a heringek felpréselődtünk a Toyota rakfelületére és elindultunk, Teeta elveszítette vidámságát. - Adj 10 tabakszálat az asszonynak és egy doboz gyufát - súgta nekem száraz baritonján. A fekete lepelben lévő apáca bólintott, az öreg pedig villogtatta barnássárga, cigarettavéghez hasonlító fogait. Sovány vigasz, gondoltam, hogy a kor Kiribatiban is gyűjti a maga áldozatait, és nem minden szigetlakó szép ember. A sziget déli csücskén állt meg autónk. Tebangának hívták a falut, és itt hirtelen megváltoztak kísérőink, a fiatalok is, akik eddig mellettünk futottak. A nevetés elhalkult. A szemekben félelem tükröződött. Még Teeta, a mindig vidám fiú arcvonásai is fagyosak lettek. - Mi történt? - akartam tudni. Teeta a fejével némán az előttünk lévő zöld, tropikus növényzet felé mutatott, de semmit sem szólt.

A rejtélyes apáca egy zsebkendőnyi széles ösvényt vágott a bozótba. Bizonyos távolságból követtük őt. A csecsemőn kívül a nagypapa és a kisfiú is elkezdtek nyöszörögni, látszott, hogy félnek. Az asszony megállt, egyetlen kézmozdulattal megállította a mi lépteinket is és kilépett a bozótból egy tisztásra, majd kezében a bűzlő dohánnyal az ünnepélyes ceremónia helyéhez ment. Mást nem láttunk, mert a bezáródó bozótfüggöny eltakarta a szemünk elől. Csak a színes madarak sivító rikácsolását, a közeli tenger morajlását és kezeink csattanását lehetett hallani, ahogy a bőrünkön zümmögő trópusi szúnyogokat elintéztük. Megfigyeléseink szerint a moszkitók az idegenek bűnös-édes vérét részesítették előnyben. Végre egy kis változatosság. Anélkül, hogy egy pillantásra is méltatott volna bennünket, visszatért az asszony, és merev arckifejezéssel ment el mellettünk. Teeta, a dohányáldozat által a gonosz varázslattól való félelemtől megszabadulva szelíden maga elé tolt, s biztatott, hogy induljak. A tisztás csak egy kicsi, trópusi bozóttól mentes hely volt. Hogy itt semmi ártalmas sem történhet - varázslás nélkül is -, már az első pillantásnál világos volt számomra. A tér korallkavicsokkal volt sűrűn kikövezve. Nagyobb kerek kövek egy háromszöget alkottak, amelyben egy korallkőből készült ember nagyságú monolit állt. Sírkőnek gyanítottam, amit később a kő körüli séta is megerősített. Az elhunyt nevét és halálozási napját láttam bevésve. Egy teknősbéka nagyságú kagyló alatt izzottak a dohányszálacskák. Triónk magára maradt. A szigetlakók kíváncsian és félve néztek ránk tisztes távolságból. Annak, amit most itt nekünk nyújtottak, semmi köze sem volt a Scarborough tisztelendő által leírt, titokzatos helyhez. Emlékezve az intésre, hogy a szigetlakókhoz mindig udvariasak legyünk, lenyeltük keserű csalódottságunkat, készítettünk pár fotót, majd a várakozó bennszülöttek csapatához csatlakoztunk. A mágikus képességekkel rendelkező öreg megerősítve érezte magát a dohányáldozat hatásaként, és büszkén nézett ránk. A nagypapa és a csecsemő most is nyöszörögtek. Maga a meglehetősen felvilágosult Teeta is kritikus pillantásokkal figyelt minket, hogy nem változtak-e meg barátai, károsodás nélkül hagyják-e el a sírhelyet? A gyomrunkig hatoló haragon kívül nem volt más bajunk. Csak amikor a Toyota a szigetlakók számára oly szörnyűségesen rossz helytől eltávolodott, akkor vidultak fel kísérőink. Teeta körbeadott egy tejszerű, langyos lével megtöltött műanyag palackot. Mivel az ajándékot nem illik visszautasítani, legyőztem az undoromat, és

mindenki által szemmel tartva ittam egy nagy kortyot. Az arcom valószínűleg groteszk grimaszra húzódott, amit azonban Teeta egy ínyenc arckifejezésének vélt, mert elégedetten nevetett és ő is ivott az italból, majd a palackot barátaim elé tartotta. A varázsló kivételével mindenki, még a nagyapa és a kisfiú is derekasan meghúzta a finomságot, amitől percről percre oldottabbak és spiccesebbek lettek. - Mit iszunk most, Teeta? - kérdeztem. - Savanyú pálmabort! - válaszolta oly természetesen, mintha csak whiskyről lett volna szó. - Mi az a savanyú pálmabor? Teeta szólt a sofőrnek, hogy álljon meg, és barna keze mutatóujjának világoskék hegyével egy kókuszpálma koronájára mutatott. A levelek alatt kicsi és nagy üvegek függtek a fa törzsén, amelyekbe a cukordús lét lecsapolták. Három napig kell állnia, akkor kezd el erjedni, s kiforr, mint a pezsgő must. Veszélyesen magát itató bor, amely a majdnem önmegtartóztató szigetlakókat órákra harcképtelenné teszi. Még alkoholt is szolgáltatnak a kókuszpálmák! A savanyú pálmabor nyugtatóan hatott rám, különben kibújtam volna a bőrömből! A starthelyen, Tuarabuban ismét láttuk az öreg embereket, akik körben álltak és fecsegtek. Az európaiak álcázott udvariasságának maradékával kértem meg Teetát, hogy tudja meg, hová vezettek minket valójában. Fekete angyalunk honfitársai megkérdezése után bevallotta, hogy egy hatalmas harcos sírját tekintettük meg, kinek szelleme még ma is védi családját. Megmondtam nekik, hogy a harcost tiszteljük, ám a mi célunk egy kőkor, de sírkő nélkül, egy olyan steril terület, ahonnan még a pálmafák is távol tartják magukat. Ha az agyban száguldó gondolatok csikorgását hallani lehetne, akkor az öregek fejében lévő lármát malomkövekéhez tudnám hasonlítani. Tépelődő arcukon látni lehetett, hogy mennyire gondolkoztak. Egy aggastyán szemében fény gyulladt fel. Úgy vélte, Észak-Tarawában van egy kör, ahol örök időktől fogva egy „hatalmas szellem" él, aki az égből jött és nem tűri, hogy zavarják. Még a madarak is, ha az ő „birodalmán" repülnek keresztül, holtan esnek a földre. Ez muzsika volt a fülemnek - de valóban ez lesz-e a mi igazi célunk? A SZTRÁJK ÉS A KEVÉS BENZIN ELLENÉRE A REMÉLT CÉLIG Szigeti tartózkodásunk harmadik napjának estéjén ellátogattunk Gil Butler, a főpilóta házába. Nyugodtan és részletesen adtuk elő

kérésünket. Gilnek sejtelme sem volt, hogy hová kellene mennünk, de elmondta, hogy Tamana szigete 544 kilométerre van, ahonnan ÉszakTarawa csónakkal könnyen elérhető, s ő már holnap el tudna vinni bennünket Tamanába, 225 ausztráliai dollár (kb. 410 DM) óránkénti díjért. Úgy döntöttem, hogy elfogadom az ajánlatát. Tamana természetes leszállópályája felülről jónak tűnt, valójában nem volt az. A szigeteken az Air Tungaru által kialakított leszállóhelyek nem voltak mások, mint a pálmaerdőből kiszakított keskeny csíkok, amelyek csak nagyjából voltak a kövektől és cserjéktől megtisztítva. A szigetlakóknak kellett karbantartaniuk, elűzniük a kóbor kutyákat és a turkáló disznókat. Azt mondják „eng-eng", igen, igen, de már egy hét múlva újra nő a fű a trópusi eső mosta kövek között, és újra kószálnak s turkálnak az állatok. Minden landolás és start igazi mutatványt kíván a pilóták részéről. - Állatok és kövek között értünk földet. Teeta egy pálmakunyhóhoz ment, ahol a földi személyzetből három férfi lustálkodott. Fekete angyalunk pontosan tudta, hogy mit keresünk, és ecsetelte ezt honfitársainak. Gesztusaival és szavainak áradatával megmozgatta fantáziájukat, felidéztette emlékeiket. Végül visszajött a pályafelügyelőkkel. - Odaát sírok vannak, amelyekben nagyon nagy lények nyugszanak mondta. - Biztos? - kérdeztem. Teeta még egyszer kifaggatta földijeit. Ők bólogattak, és kinyújtott ujjaikkal a pályán túli pálmaerdőre mutattak. Nehéz eszközökkel megpakolva indultunk el. Függőlegesen állt a nap felettünk, szánakozás nélkül grillezte testünket. Az izzadság végig-csorgott rajtunk egészen a cipőnkig. Nem vehettük le az ingünket, mert rövid időn belül piros pecsenye lett volna belőlünk. Mérges moszkitók raja döfködött át ruháinkon. A kamerák bordó övei mélyen belevágtak a vállunkba. Barna korallkövekkel fedett sírok bukkantak fel. - Ez lenne a mi célunk? - kérdeztem a csalódottságtól és a szomjúságtól letörten. - Tiaki-tiaki! Nem, menjenek csak tovább! - mondta az egyik bennszülött. Utat vágtak a sűrű bozótba, megkerültek pálmákat, megmásztak kőhegyeket és sírokat, míg végül sugárzó arccal megálltak. - Ez az! Üres, csalódott pillantásokat váltottunk, mert ez sem az igazi volt. Teeta zavartan, sajnálkozva fordult el, és a fejét vakargatta.

Hogyan menjünk tovább? Az emberek jó szándékkal voltak hozzánk, fáradtak értünk. Mi voltunk a hibásak. - Teeta - kezdtem óvatosan -, mondd meg a férfiaknak, hogy hálásak vagyunk, amiért elvezettek bennünket és nagyon csodálatos, hogy ilyen sok régi sírt láthatunk, de azok a sírok, amelyeket mi keresünk, sokkal nagyobbak, mint ezek. Azokat óriásoknak csinálták, olyanoknak, akik kétszer-háromszor olyan nagyok voltak, mint te vagy én. Ezek valahol magukban fekszenek, nem egy temető közepén, mert ezek az emberek sem életet, sem halált nem tűrtek a közelükben. Fáradhatatlan tolmácsunk a férfiak körébe lépett, akik az égető nap és a fullasztó levegő ellenére is élénknek látszottak. Újra elmagyarázta, hogy a fehér emberek mit szeretnének látni. Az egyik, aki barátunkkal szóba elegyedett, azt állította, hogy a sziget végén vannak nagyobb sírok, nagyobbak, mint itt a legnagyobb. - Vannak más sírok is a közelben? - kérdeztem. - Eng-eng! - mondták lelkesedve, de én sejtettem, hogy megint rossz irányba fogunk menni. Willitől kértem egy füzetet és ceruzát, leültem egy sírra, és Teeta segítségével kikérdeztem őket. -A sír amiről beszéltek, nagyobb, mint bármelyik sír ezek közül? - Eng-eng! Megkértem egy fiút, hogy rajzolja le a sírdombot. Meg is tette, egyszerű vonalakkal ábrázolva a temetkezési helyet. - Most rajzold le a többi sírt, amelyek a nagy sír körül fekszenek! A fiú lerajzolt egy egész temetőt. Ez nem az a hely volt, amit mi kerestünk. Megerőltettem a fantáziámat, és kitaláltam egy történetet. - Figyeljetek ide. Réges-régen volt egyszer két magas ember, akik sokkal magasabbak voltak mint Teeta. Távoli országból érkeztek, talán az égből. Olyan erősek voltak, hogy apáitokat úgy dobálták a levegőbe, mint a kókuszdiókat. Ezért őseitek lerészegítették, egy varázslattal legyőzték és megölték őket, csontjaikat egy mély gödörbe vetették, hogy soha többé ne tudjanak ártani. Tudjátok, hogy hol vannak a sírok? Teeta fordítását figyelmesen hallgatták. Hosszú hallgatás és fejtörés után egy férfi lépett ki a csoportból. - Az óriások egy sírja a szomszéd sziget Arorae déli csücskén van mondta. - Vannak-e ott nagy kövek, amelyek távoli szigetek felé mutatnak? A férfi állította, hogy látott olyan köveket, amikor egyszer az apjával Arorae szigetén vándorolt. - Jelenlegi helyünkről a sziget nehezen volt megközelíthető. 80 kilométerre fekszik, és a Kiribatihoz tartozó 16

sziget közül a legdélebbi. Kockáztassuk-e meg a bizonytalan adatok alapján a repülést? Gil Butler csak kevés benzint tudott szerezni a sztrájk miatt, de a felfedezési láz, mint rajtunk, már rajta is eluralkodott. Fél óra múlva a kifutón döcögött gépünk. Két óra volt és az egyenlítői nap éppoly melegen sütött, mint délben. Arorae szigetén is három bennszülött szunyókált egy pálmalevélből készült kunyhó árnyékában, itt is jószág legelészett a kifutópályán. De a földi személyzetnek volt biciklije! Teeta feltette a szokásos kérdéseket, melynek eredményeként egy aggastyánhoz irányítottak bennünket, aki különösen jó helyismerő volt. Kerékpáron indultunk el hozzá. Az életvidám aggastyán - örülve, hogy felvilágosítást adhat gesztikulálva magyarázta el, hogy hol találhatók az óriások sírjai és az iránytűkövek. Reménytelenül ezt gondoltam magamban: a sziget négy és fél kilométer hosszú, néhány száz méter széles, ezért valakinek, aki itt öregedett meg, csak el kell tudnia igazodni rajta úgy, mint a nadrágzsebében, vagy egy átlátható helyen, mert a háromszög alakú tepéknek nincsen zsebük. A hír, hogy több biciklire lenne szükségünk, futótűzként terjedt. Hamarosan tizenhat szigetlakó érkezett kerékpárral az ún. reptérre. Azoknak, akiknek a járművét elkértük, pénzt nyomtam a kezébe. Így aztán biciklin indultunk négy kilométeres utunkra. Csúszós ingoványon, finom homokon, bozótos mezőkön, tropikusan burjánzó aljnövényzeten, moszkitórajoktól űzve haladtunk célunk felé. Olyan volt az egész, mint egy tereprali. Az aggastyán nem sokat tévedett. Arorae északi csúcsán, közvetlenül a maneba, a közösségi ház háta mögött nyújtózkodott egy tisztán rétegelt, lapos kövekből kirakott egy méter magas téglatest. Más sírok és sírkövek itt nem voltak. Öt lépésre az állítólagos óriás sírjától tátongott egy négyszög alakúra kiásott gödör, amelynek alján víz csillogott. Scarborough tisztelendő két sírról írt. Hol a másik? Teeta elmondta, hogy évekkel ezelőtt, amikor a manebát építették, helyre volt szükség, ezért a másik sírt lerombolták. A szigetlakók nem féltek ezt megtenni, mert sem a szellemek varázslatából, sem az óriások testéből nem maradt semmi. Hogy itt földi vagy máshonnan származó óriások voltak-e eltemetve, nem tudjuk, de nem lepődtem meg, hogy a szellemek elpárologtak, hisz csontjaik feloldódtak a sírokba beszivárgó sós vízben. Egy 5,30x2,29 méter nagyságú sírhalom előtt álltunk. A kőtömeg alatt - ki gondolná - snapszosüveget találtunk. Vajon mi minden rejtőzik

még itt? De Gil Butlernek még a sötétedés beállta előtt haza kellett érnie. Magunkkal vittük a vigasztaló, pozitív benyomást, hogy itt egy mitológiai sír volt. Gondolatainkat gyorsan az iránytűkövekre tereltük, és megkérdeztük, hol találhatók. A tájékoztatásból megtudtuk, hogy a sziget ellenkező oldalán, messze a kifutópályától. Ha a még mindig tartó sztrájk nem lett volna, talán egy másik alkalommal jövünk ide, de most meg kellett ragadnunk az egyszeri lehetőséget. Az őskori országút, amelyen eddig jöttünk, nem volt alkalmas arra, hogy kerékpáron menjünk rajta tovább. Szomjasak voltunk, így a dűnéken keresztüli masírozás kínszenvedéssé vált. Néha olyan hallucinációkon kaptam magam, amelyeket a szomjhaláltól megmentett sivatagi vándorlók írnak le. A szívverésem a fejemben visszhangzott. Tíz perccel a cél előtt még le kellett győznöm azt a belső gazembert, aki azt akarta mondani: add fel. Imbolyogva mentem Teeta mögött, és nem néztem sem Willire, sem pedig Ricóra, akiket én csaltam ebbe a kalandba. Hallottam magam mögött a lihegést, és el tudtam képzelni szemrehányó tekintetüket. Fantáziámban egy film jelent meg, mitológiai alakok képeivel. Hirtelen kitisztult a fejem, vagy az, amit csalogató közelségben láttam egy fata morgana volt? Nem. A tengerparthoz közel monolitok ígérték a célt. Egy a földön feküdt, egy épp egyenesen előttem állt. Minden fáradozás felejtve volt. Az időjárás viszontagságaitól szétrepedt, egyik végükön derékszögűén bemetszett kőtömböket szemlélhettünk meg. Egy jelentéktelen sírhely lenne, amilyet már sokszor láttam a világ különböző helyein? Észrevettem, hogy a monolitok különböző irányokba mutatnak, és mindegyiken centiméternyi széles, egyenes, vésett vonal, a távoli célpont iránymutatója látható. Iránytűt és térképet vettünk elő segítségként. Az egyik vonal kétségkívül az innen délre, légvonalban 1800 kilométerre fekvő, az Ellice-szigetekhez tartozó Niutao-sziget, egy másik a délkeletre lévő Nyugat-Szamoa, egy harmadik a 4700 kilométer távolságban, a Csendes-óceán déli részén található Tuamotu-szigetek, egy pedig Hawaii felé mutat. Ismét a hála üdvözlete szállt Scarborough tisztelendőhöz Kapstadtba! Két iránytű anyaga gránit - ami Arorae szigetén nem található -, háromé vulkanikus eredetű kőzet, a többié pedig korallszikla volt. Gondolatokkal játszottam és kombináltam, amik mindig felötlöttek bennem, ha korai irányproblémákkal szembesültem, mint itt Arorae szigetén is. Vitathatatlan, hogy a szigetlakók, mióta világ a világ,

egyszerű navigációs feladatokat a tengeri áramlatok és a csillagok állásának segítségével meg tudtak oldani. Ez a tény azonban nem fedi fel a nagy rejtélyt, hogy az első tengeri hajózók hogyan érték el célpontjukat, amelynek létezéséről még halvány sejtelmük sem volt. Ha szülőföldjükről kimerészkedtek a tengerre, nem tudták, hogy hol fognak partot érni, mint ahogy azt sem, hogy mennyi ideig tart majd az út. Ha a cél pontos helyét nem ismerték, akkor az odaút tapasztalatai nem segítettek semmit, mert a csillagok változtatják állásukat, az áramlatok és a szelek sincsenek egy irányhoz kötve. Ha víz- és légáramlatok voltak az első navigációs pontok, mint ahogy ezt ma már sejtjük, akkor már a legkorábbi tengeri hajózókról is feltételeznünk kell, hogy difficiális és differenciált tudásuk volt a csillagászatról, tengeri és légi áramlatokról. Egy olyan tudásanyag ez, amit eddigi elődeinknek általában nem tulajdonítottunk. Emlékszem egy beszélgetésre, amelyet nem sokkal ezelőtt ÚjZélandban, Wellington múzeumában folytattam dr. Robin Watt etnológussal. Az ilyen tájékozódási problémákról beszélgetve Watt úgy vélekedett, hogy nem is annyira problematikus a kérdés. A maorik - Új-Zélandban élő polinéziai nép - tudták például, hogy vannak északkeleti szigetcsoportok, mint a mai Fidzsi-, Tonga-, Szamoaszigetek, és ez elegendő volt nekik az „általános északkeleti irány" tartásához. Ha egy szigetre értek, egy ott lakó segítette őket tovább útmutatásaival. Ez először jól hangzik, de aztán mégis kétségek férnek a probléma ilyen módon történő megoldásához, mert ez egyrészt feltételezi az „általános irány északkelet" fogalmáról már az út előtt létező egzakt elképzelést, másrészt a biztos tudást, hogy ebben az irányban szigetek vannak! Kajak, csónak, kenu vagy vitorlás pontos iránykövetés nélkül könnyen el tud hajózni az egymástól nagy távolságra levő szigetek között anélkül, hogy valaha is partot érne. Visszatérés nélkül egy utazás, csak úgy valahová! Persze vannak a tapasztalt tengerész számára tájékozódási pontok akkor is, ha nincs föld a láthatáron: hullámokon úszó fatörzs, szemét vagy állati tetem. De ez kevés támpontnak, mert ezek éjszaka vagy háborgó tengeren nem segítenek. Ha minden magyarázatot meghallgatok és átgondolok, akkor úgy tűnik, hogy a történelem előtti tengerészek már elindulás előtt is jól ismerték úti céljaik helyét, és elegendő élelmiszert vittek magukkal. Vajon évszázadokon át összegyűjtött ismeretekre támaszkodtak, vagy mitológiai isteneiktől kapták tudásukat?

Ki hurcolta ide a köveket? Ki állította őket a megfelelő helyzetbe? Ki rendelkezett az ismerettel, hogy melyik irányban vannak láthatatlan szigetek? A kérdések tengerében az egyetlen fix pontot a kövek jelentették, amelyek a nap fényében előttünk feküdtek... és a csendesóceáni térség mitológiái, amelyek mind-mind repülő lényekről, istenekről tudósítanak. Az egyik központi mítosz, amely ugyan a maoriknak van tulajdonítva, de számos változatban előfordul más népeknél is, a Rupe madárról szól. Az egyik változat szerint Hina, Rupe egyik testvére, feleségül ment Tinirauhoz, aki feleségét egy távoli szigetre vitte, teherbe ejtette, majd egy házba száműzte, amit egy „védőernyővel" vett körül, megakadályozván, hogy Hina elhagyja a házat, de azt is, hogy idegen behatoljon. - Amikor a szülés órája jött, senki sem volt Hina mellett. Kétségbeesésében így kiabált: „Rupe! Rupe! Gyere és segíts!" Hamarosan nagy zaj dörgött végig a házon, és Rupe madár így szólt testvéréhez: „Hina itt vagyok!" Rupe csak úgy tudott testvéréhez bejutni, hogy a védőernyőn egy lyukat fúrt. A nehéz szülés után azt kérte Hina, hogy vigye őt haza, de előtte Tiniarut és embereit szállítsa el, s ő maga csak a legvégén akar hazarepülni. Rupe elmagyarázta, hogy ehhez neki háromszor kell felemelkednie. A szigetlakók helyet foglaltak Rupe hátán, ő a tenger fölé repült, és a vízbe borította őket. Három repülés után elhozta Hinát és a csecsemőt. Hina a magasból látta az emberek ruháit és hulláit a vízen, és megkérdezte testvérét, hogy miért ölte meg az embereket. Rupe válasza így hangzott: „Amikor az országukban éltél, bántottak téged. Bezártak és senki sem segített a szülésnél. Ezért megharagudtam rájuk, és a tengerbe dobáltam őket!" Különleges bérelt repülő ez a Rupe. Kiribatira vonatkozóan Te-Bongiróról, „a fekete sötétségről" is tudósít a legenda, miszerint égi lakók érkeztek, amikor még nem volt ember. Visszatérésükig minden nagy szigeten hagytak egy ősapát. Ebben a legendában az ősapák nevei az érdekesek - BaiMatoa, Matinaba, Matiriki -, mert ezek az elnevezések megfelelnek a csillagok és csillagképek elnevezéseinek. Ez lenne talán az a forró nyom, ami a navigáló kövek létrehozóihoz vezet? Raivavae szigetén (Francia Polinézia) a régi Te-Mahara templomot ma is olyan helyként tartják számon, ahol a mitológiai isten Maui világűrbéli útja után landolt. A Marquesa-csoport egy szigetének őslakosa, Atu Ona hasonló dolgokról tudósít. A szigeten van egy kicsi, Kei Ani nevezetű hegy, amelyet templomként tiszteltek, pedig ott

mesterséges építmény nem volt látható. Az őspolinéziaiak a hegyet Mouna tautini-etunának, „Istenek hegyének" nevezték. Mouna tautinietuna szó szerinti jelentése: „Hegy, amelyen istenek landoltak." Nem kevés örömet okozott számomra, hogy hipotéziseimet a csendesóceáni térségből származó mítoszokkal és legendákkal tudtam alátámasztani, amelyek szabályszerűen maguktól bukkantak fel. Íme néhány ütőkártya a pakliból: Ta' aroáról a csendes-óceáni Társaság-szigetek teremtő istenéről ez a legenda szól: Ta' aroa kagylóhéjban ült a sötétségben az örökkévalóságtól kezdve. A kagyló mint egy tojás, a végtelen világban keringett. Nem volt ég, föld, tenger, hold vagy csillagok. Mindenhol sötétség volt, vastag, kiterjedt sötétség. A múlt században tiszteletre méltó bennszülött lelkészek így tájékoztatták az etnológusokat Jo nevű ősistenükről: Jo a világmindenség végtelenjében mozgott. A világegyetem a sötétségben volt, sehol sem volt víz. Nem volt hajnali pirkadat, semmi világosság, semmi fény. A Szamoa-szigetek istenéről, Tagaloáról így tudósít a legrégibb legenda: Tagaloa isten az űrben lebegett, mindent ő teremtett, egyedül ő volt. Előtte nem volt sem ég, sem föld, teljesen egyedül volt, és a tágas űrben aludt. Nem volt még sem tenger, sem föld. A neve akkoriban Tagaloa-fa 'atutupu-nu'u volt, ami annyit jelent, hogy „minden növekedés okozója". Hawaiin valószínűleg keresztény misszionáriusok befolyásolására, Ku-Kau-akahi három szentélyű isten, Ku, Kane és Lono istenek nevének összevonásaként. - Kane az alkotó, aki az embert „saját képére" teremtette. Kane is természetesen a világűr sötétjéből jött. Az imádságok, amelyek hozzá szólnak, az ő otthonát és a csillagvilágot dicsőítik: A vándorló csillagok, az érinthetetlen csillagok Kane mozgó csillagai, megszámlálhatatlanok ezek a csillagok. Kane nagy csillagai, kis csillagai, piros csillagai. Ó végtelen világmindenség! Kane nagy holdja, Kane nagy napja,

messzi világmindenségbe mennek. Aki ma a kiribatiakat, a maorikat vagy más szigetlakókat hagyományai felől kérdez, értetlenségbe fog ütközni: semmit sem tudnak már isteneikről. A csendes-óceáni térség hittérítése megrengette a régi kultúrákat, újat terjesztett, és megtiltotta a „pogány" emlékek szóbeli továbbadását. Ami még felkutatható, azt etnológusoknak köszönhetjük, akik a századforduló környékén türelmes munkával leírták, amit nekik elmeséltek. Hogy ez micsoda sziszifuszi munka volt, arról így nyilatkozott Róbert Aitken etnológus: „Csalódottan kellett megállapítanom, hogy a legtöbb ember bevallja, hogy semmit sem tud a kereszténység előtti mondákról. Úgyszólván mindenki képes volt zsoltárokat vagy hosszabb citátumokat idézni a Bibliából, de nagyon kevesen tudtak vagy akartak arról tudósítani, ami az általános tudáskincs volt, a Biblia előtti időkben." Így tűnik el sok régi, fontos, kétségtelenül értékes tudás az idő vasfogai között. Ha esztelen háborúban jelenkori városainkat és valamikori épületeinket porig bombázzák, az abszurdum. Ha mindannyiunk múltjából fontos tényeket radíroznak ki békepálmával felszentelt kezek, az már tiszta őrültség. Nem tudok bizonyítékokat felmutatni, de biztos vagyok benne, hogy a régi hagyományokban találnánk Arorae iránytűköveire is utalást, ha nem irtották volna ki azokat oly nagy szorgalommal. Így aztán ott áll függőlegesen öt kő, és a beléjük vésett vonal távoli pontra mutat, a földön pedig hat félméteres monolit fekszik. Sohasem fogjuk tudni megfejteni, hogy a sziget őslakói hogyan tudták velük a messzi tenger ismeretlen pontjait ellenőrizni. Kiribati kormánya semmit sem tesz a kövek állapotának megóvása érdekében. Pedig már csak kevés aggastyán tud róluk, és ők sem élnek örökké. EGY TITOK, AMI TITOK MARAD Mielőtt a sötétség ránk tört volna, elértük Tarawát. A „reptéren" várt minket Hegglin atya, egy svájci földink és Rosina Hassig, aki az Egészségügyi Világszervezet - WHO - megbízásából a tarawai kórházban dolgozik. A tea, amit Hassig asszonynál ittunk, jótékonyan nedvesítette ugyancsak kiszáradt gégefőinket, és felélénkítette szellemünket. Természetesen honfitársnőmnél is a legendás,

varázslatos kör iránt érdeklődtem, aminek Észak-Tarawán kellett lennie. - Sosem hallottam róla - mondta, majd rövid ideig gondolkodott. - Ha valaki tud róla, akkor az a főorvos! Ő innen származik, Észak -Tarawán nőtt fel, Amerikában tanult, majd visszatért hazájába. Lazán és konvenciók nélkül, ahogy ez itt szokás, elvezetett minket a kórházba a főorvoshoz, akinek én, azért, hogy nehogy túl sokat alkalmatlankodjunk, rögtön a legfontosabb kérdést tettem fel. Jóakaróan felbecsülő pillantását, amely egy főorvos sajátja, rajtunk nyugtatta, majd diagnosztizálta az esetet: - Miért keresik a kört? - Kérdéséből következtethetek arra, hogy létezik a mágikus kör? - Igen létezik. Generációk megszámlálhatatlan sora óta tabu alatt áll, és honfitársaim meg vannak róla győződve, hogy minden élőlényre nézve halálos, aki csak rálép. Ne legyenek hamis elképzeléseik, nem gigantikus nagy körről van szó. Viszonylag kicsi, és közepén egy kövekből kirakott derékszögű háromszög áll. Ha adhatok önöknek egy tanácsot, ne lépjenek a háromszögbe! Ez már több volt mint diagnózis, ez már terápia volt egy tapasztalt orvostól, aki a szikével is bánni tud. - Ön babonás? - kérdeztem mosolyogva. A főorvos nevetett. Elmondta, hogy nem hisz a szellemekben és kísértetekben, mindennek van végül is egy tudományos magyarázata, de amíg azt meg nem találják, addig azokat a tapasztalatokat nem kell a sutba dobni, amit az emberek hosszú időn keresztül a mágikus körben lezajló folyamatok megfigyelésével gyűjtöttek. Hiszen ők láthatták, hogy állatok, amelyek a körön átfutnak, rejtélyes betegségekben elpusztulnak. - Lehet radioaktivitás? - vetettem fel. - Nem, az ki van zárva, mert mesterséges radioaktivitás 1903 óta, Marié Curie munkájának eredményeként van, a különös folyamatokat viszont már nem tudni, milyen régtől fogva figyelték meg. - A főorvos nem szolgált ugyan magyarázattal, de megerősítette a mágikus kör létezését, amiről Scarborough tisztelendő is tudott. A sztrájk ellenére az Otintai szállóban laktunk. Engedélyezték ezt nekünk, és kényelmesebb volt számunkra, mintha Teetáék megismételt meghívását a szülői házba elfogadtuk volna. Reggel hétkor jött értünk a fekete angyal. A sztrájk ellenére szerzett nekünk egy csónakot, valamint három kanna benzint, és így elindulhattunk Észak-Tarawára. Másfél órás, lagúnán keresztül vezető

út után elértünk egy focipálya nagyságú szigetet. Teeta kért tőlem öt dohányrudat és gyufát, amiket mindig hordtam magamnál, és emiatt szinte már nem is bírtam elviselni a ruháimból áradó szagot. Eleinte azt reméltem, hogy a bűz elűzi a moszkitókat, de azok valószínűleg szeretik a pogány füstáldozatokat. Teeta fogta a szereket, és a jobb kezével a bal vállán keresztül a vízbe dobta őket. - Miért teszed ezt? - kérdeztem. - Ezen a helyen a tenger szellemének kell áldozni, hogy biztosan haza tudjunk térni - felelte ő. A lelkész fiának, Teetának a keresztény hite nem volt elég mély és meggyőzően megalapozott. Ő is, mint a többiek, ha a pap nem nézett oda, a biztonság kedvéért továbbra is a szellemekkel élt együtt. Az út felénél tartottunk, amikor az áldozatot Teeta bemutatta. Rákok miriádjai nyüzsögtek Észak-Tarawa partján. Már hozzászokva ehhez elfogadtuk Teeta közlését, hogy a bennszülöttek udvariassági szokásainak megfelelően először őket kell megkérdeznünk úti célunk felől. Vártunk. Három teljes órát vártunk a tűző napon. Scarborough tisztelendő figyelmeztető intése nélkül: „Soha ne fürödjön a tengerben!", már biztosan elmerültünk volna a tiszta hullámokban. Barátságosan nevető szigetlakók tették tiszteletüket nálunk és kókusztejet kínáltak frissítőül. Teeta ismét egy kis Toyotával tért vissza. Megint egy aggastyán volt a kísérője, aki az utat mutatta a mágikus körig, amelynek közepén egy kövekből kirakott derékszögű háromszög helyezkedett el, aminek csúcsán, a kereten kívül egy nagy, felborított kagyló állt. Hála istennek ez nem síremlék volt. Triónk meglehetősen zavart pillantásokat váltott. A veszélyes varázsról szóló tájékoztatás mindannyiunkat megfertőzött. Elbizonytalanodtunk, de éreztük, hogy a szigetlakók félősen kíváncsi tekintete előtt bátornak kell mutatnunk magunkat. Teeta jóságos szemei rajtunk nyugodtak és némán kértek bennünket: „Bajtársak, hagyjátok! Ne kísértsétek a szellemeket!" Tájékozódtunk. Előttünk egy 14 méter átmérőjű kör feküdt, közepében egy háromszöggel, amelynek az oldalait kis kövekből rakták ki. Ez a háromszög volt az egyetlen megjegyzésre méltó dolog, mivel semmilyen növény nem nőtt a belsejében. Bár kavicsokkal volt leszórva, mégis nagy köztes területei voltak ahhoz, hogy rajtuk valamilyen növény kihajthasson. A trópusi melegházban holnap kinő, amit tegnap kiirtottak. Valóban nem nőtt pálma a tabu területen, de ez lehetett véletlen is.

A főorvos szavai ellenére, hogy ne várjunk semmi gigantikusat, mégis csalódottak voltunk. Hogy valamit csináljunk, a Geiger-Müllerszámlálócsővel vizsgáltuk meg a területet. Mutatója nem mozdult. Amikor Willi a háromszögbe akart lépni, Teeta határozottan visszatartotta. Ez érdekes, mert itt egyetlen gonosz lelket sem kellett az undorító dohánnyal jóindulatra fordítani. Mint ahogy a nézők kidülledt szemei Wimbledonban a nagy meccseknél a labdát követik, úgy követett bennünket a bennszülöttek tekintete. Bejártuk a mágikus hely közvetlen környékét, de nem találtunk semmit, semmi megjegyzésre méltót - csak a dzsungelt a vegetációjával. Különös volt, hogy a kör előtt a növényzet hirtelen megszakadt. Talán van egy család, aki a teret gondozza - tradícióból vagy hogy másokat bolonddá tegyen? Pusztán egy tréfa kedvéért magára venné ezt a fáradságot egy család? Itt a klíma határozza meg az emberek viselkedését, nem pedig a megélhetés kényszere. Odamentem az aggastyánhoz és megkérdeztem, hogy van-e itt olyan pap vagy falusi bölcs, aki a sziget múltjáról mesélni tudna. Az öreg bólogatott és egy kunyhóhoz kísért minket, amely előtt egy hájas ember trónolt, mint egy Buddha. Mivel korábban ránk parancsoltak, kihalásztam egy dohányrudat és gyufát a ragadós maradékból, majd átnyújtottam neki. A Buddha rágyújtott, hogy a füstáldozatot elvégezze, mi pedig félkörben letérdeltünk körülötte. Fülnek fájó torokhangú angolsággal tudósított minket, hogy a kört, amit láttunk, az egyik legrégebbi, leghatalmasabb szellem uralja, aki nem tűr életet a közelében, agyonsújtja a madarakat is, akik fölötte elrepülnek. A szigeten van néhány ilyen terület, de az, amit mi láttunk a leghatalmasabb és legerősebb szellemhez tartozik. Aki a figyelmeztetést nem vette figyelembe és belépett a tiltott helyre, annak rövid időn belül el kellett számolnia az életével. - Hogyan történik ez? - akartam tudni. A Buddha sunyin csak ennyit mondott: - Mi nem tudjuk ezt, senki sem tudja, a szellem az erejével gyilkol. Éveken át felkerestem a különböző vallások szent helyeit, ahol csodák történtek. Voltak csodák Lourdes-ban, Fatimában, San Giovanni Rotonda kolostorában, Guadeloupe-ban, Iborrában, az egész földkerekén. A csodás gyógyulásokra, amelyek orvosok által is igazoltak, kell lennie magyarázatnak. Az uralkodó nézet az, hogy a hit, melynek hő vágya a gyógyulás, okozza a csodát. Ez egy pozitív, csodaokozó hit, amelyet csak a hitetlenek minősítenek babonának. Kérdezem én, hogy hasonló pszichológiai okokból nem lehet-e

negatív hatásokat is előidézni? Mágikus területek halálos és veszélyes hatásain áthatolva, a szellemekben és istenekben való hithez még közel álló könnyelműek megbetegszenek, vagy meghalnak, ha a tiltott helyre lépnek. Talán ez egyfajta magyarázat a történtekre, amiről a szigetlakók már régóta beszélnek és amiben még ma is hisznek. A főorvos nézetét, hogy a misztikus, mágikus folyamatok egyszer majd megkapják a maguk logikus, tudományos magyarázatukat, én is osztom, de kétlem, hogy a hagyományos akadémiai gondolkodással ez lehetséges. A kutatás, amely minden dolgot mérni, számolni akar, kategorikusan kizárja a lemérhetetlent. Vannak azonban erők, amelyeket az ember a legrafináltabb technikai eszközzel sem tud lemérni. A kiribatiak korai elődjei ránk hagyták a tapasztalatot, és élő leszármazottaik megerősítik ezt, hogy a mágikus kör a jelölt területen belül halált hoz. Nem tudtam semmi különöset megállapítani, de mégsem vagyok ahhoz elég rosszindulatú, hogy azt állítsam, miszerint csak a szigetlakók lennének a szellemhit egyetlen áldozatai. Mivel a szokatlan nem lemérhető vagy megszámlálható, ezért csodának vagy babonának titulálják. A meggyőző magyarázat órájáig az Aroraén levő kőkor csodaként lesz elkönyvelve, azzal a szkeptikus fenntartással, amit Michael Faraday (1791-1867) így fogalmazott meg: „Semmi sem túl csodálatos ahhoz, hogy igaz legyen." Teeta azt cselekedte, amit én mint idegen nem mertem megtenni. Megállította a mesélő kedvű Buddha beszédáradatát, és indulásra szólított fel minket. Teeta a lagúnán keresztüli utat a sötétség beállta előtt meg akarta tenni, hogy a borotvaéles korallszirteket, amelyek már néhány csónakot felhasítottak, elkerüljük. Azon kívül az esti órákban a cápák és a polipok is kérik már a vacsorájukat. Szívesen követtük fekete angyalunkat, mert nemigen szerettük volna, ha egy őslakó és egy polip közötti küzdelmet kell végignéznünk. Ilyenkor élő csalétekként egy férfi úszik a polip karjai közé, s abban a pillanatban, amikor a polip érzékelőit, tapogatóit az élelem felé nyújtja, hogy áldozatát elfogja, egy másik férfi a habokba ugrik, és megöli a polipot úgy, hogy a szemei közé harap. Eme szörnyű harc látványát nem éltük át, de Kiribatin déli részén még mindig űzik, mint sportot. Istennek legyen hála, de cápafogásnak sem voltunk tanúi, amelynek során a húscsalétekhez odaúszó halat a búvárok éles késeikkel ölik meg. A cápák genitáliái igen keresett cikkek, a szigetlakók férfiasságuk élénkítőszereként használják. Változatlan maradt az elejtési módja a kisebb, karhosszúságú halaknak. A halász a megfogott hal fejét villámgyorsan a szájába

dugja és leharapja azt. Ennek az lett a következménye, hogy néhány őslakó azért selypít, mert a hal hamarabb harapott, mint a bátor halász. Az árapály-váltakozás ritmusában az apály a hajónkat több mint egy kilométerrel húzta vissza a parttól. Tíz szigetlakó gázolt a vízben szemben velünk. Mint egy bíborvörös tűzlabda, eltűnt a nap a tengerben. Az őslakókkal együtt bevontattuk a hajót a mély vízbe. A lábfejünk és lábszárunk körül nyüzsögtek a rákok. A sötétben már pislákoltak Bairiki fényei, és visszatükröződtek Dél-Tarawa kikötőjében. Parti tüzek gyúltak. A kunyhókban füstölögtek a kókuszhéjban lévő olajrostok. A pálmaligetekben szerelmesek találkoztak. Valószínűtlenül fájdalmas ének csendült a sziget fölött. Éjszaka borult Kiribatira. MÉRLEG KIRIBATIRÓL Kíváncsiságom még nem volt csillapítva, a kutatásnak egy pontja még nyitott maradt. Odaadtam Teetának Scarborough tisztelendő levelét, hogy olvassa el. Megemlítem még az óriások lábnyomait, amelyek esetében istenek nyomairól van szó, akik valamikor a szigeten átvándoroltak. Tökéletes, kőbe ékelődött lenyomatok és majdnem minden szigeten megtalálhatók A lenyomatok közül néhányat megtalálhat Antebuka falu közvetlen közelében a tengerparton, de más szigeteken messze jobb lábnyomok vannak. Ha Antebukából 300 yardot (275 métert) gyalogol a következő házcsoport felé, akkora tenger vonalától 50 yardnyira egy sík sziklában megtalálja a lenyomatokat. Talán eszébe jut, hogy maguk a szigetlakók csinálták ezeket a nyomokat, de akkor azt kérdezem öntől, miért és mi célból? Milyen okból csinálhattak a szigetlakók 16 szigeten elszórva ilyen lábnyommodelleket, ráadásul sziklába vésve? Gondolja csak meg hogy korábban nagyon kevés és anyagukat tekintve nagyon puha szerszámok álltak rendelkezésre. Azt hiszem, ez a feltételezés értelmetlen. Vizsgálja csak meg a helyi legendákat, azok elárulják önnek, hogy a lábnyomok istenektől származnak, akik az égből jöttek. Hogy a Scarborough lelkipásztor által említett lábnyomok közül eddig még egyet sem láttunk, nem jelent semmit, mert még nem is kérdezősködtünk utána, de hogy Teeta is értetlenül nézett ránk, kissé meglepő volt. Ám jó szellemünk még mindig a kutatás lázában égett. Ilyenfajta pontos adatokkal ellátva, négyesben indultunk hajtóvadászatra. A levélbeli információ által szűken behatárolt lelőhely válogatott förtelmességek helye volt. Ha az eddigi leírások alapján egész Tarawát tökéletes szépséggel és illattal ellátott paradicsomnak képzeli el az

ember, akkor nem hiányozhat az ellenpont sem. A tenger vonalától 50 yardra lévő szakasz egyetlen szennycsatorna. Ugyanis a kunyhókban és körülöttük nincsen WC. Ősapáik ideje óta az itteniek szükségletüket a partvidéken intézik el. Azért, hogy szép testük hátsó részét ne csípjék meg a polipok, hogy a víziállatok ne szúrhassák, illetve csiklandozhassák őket, hogy sürgős dolgukat zavartalanul végezhessék, és az egész elintéznivaló szórakoztató maradjon, a vízben cölöpkunyhók állnak, amelyek sürgős sietség esetén két pálmatörzsről, bizonytalanok mint egy magasban kifeszített drót, érhetők el. Áradásnál a savanyú pálmabor áldozatai a hullámokra, apálynál a sziklára zuhanhatnak. Ezek a WC-kunyhók egyben szigeti kommunikációs centrumok. Órákig csücsülnek a szigetlakók a párkányokon, csevegnek, híreket cserélnek. Egy testvéri, azonos igénnyel összekapcsolt kommuna ez. Itt minden különösen egyenlő: az igények, a kíváncsiságok és a célok. Bumm! Az évszázados szokásnak, hogy az emberi ürüléket a tenger partjának kell átadni, a civilizáció áldásaival, ami Kiribatira is rászakadt, logikus folytatása akadt. A természetes hulladékokkal ellentétben konzerv- és kólásdobozok, használhatatlan szerszámok rozsdásodnak itt, amelyek nem a nagy szemétgyűjtő berendezésbe, a tengerbe kerültek, hanem a parton bomlanak széjjel lassan vagy egyáltalán nem. Így nézett hát ki az óriási lábnyomok lelőhelye, amit Scar-borough tisztelendő oly pontosan lokalizált. Az eddig gyűjtött tapasztalatok alapján ezt is komolyan kellett vennünk. Hogy gázmaszkok hiányában határoztuk-e el, hogy csak egy felszínes megfigyelést tartunk, vagy az a hír nyugtalanított bennünket, hogy a légi forgalmat leállítják a sztrájk miatt, nem tudom, mindenesetre elhagytuk Antebuka falu partvidékét anélkül, hogy óriások nyomára bukkantunk volna. Rögtön az ebédszünet után megjelent Teeta fogvillogtató mosollyal, ő a szünetet nyomozásra használta. Javasolta, hogy menjünk el Banreaba faluba, ahol az egyik rokonának földbirtokán vannak olyan lábnyomok, amit mi keresünk. A vidéket „Te Aba-n-Anti"-nak, vagyis „Szellemek helyé"-nek hívják, de nevezik „Te Kannanrabó"-nak, azaz „Szent hely"-nek is. Ez az információ valóban különböző nagyságú lábnyomokhoz vezetett bennünket. Elképzelhetetlenül nagy lába kell hogy legyen egy óriásnak, amelynek lábnyoma sarkától az ujja hegyéig 1,37 méter, szélessége 1,14 méter, s mint egy ősidőkből jövő üdvözlet a sima sziklába van pecsételve. A bal láb lenyomatán 12 lábujj látható, és a lábnyom közepéből egy hatalmas pálma nőtt ki. Az óriás lábú ősapa körül láthatólag volt egy őt kísérő horda. Az ő lábnyomaik között

voltak egészen kicsik és normális felnőtt méretűek. Ezek a nyomok kb. egy centiméter mélyen vannak a talajba nyomódva, és legtöbbjükön 6 lábujj figyelhető meg. A könyvtárban megtaláltam a Polynesian Society gondozásában megjelent The Footprints of Tarawa című kiadványt, amelyben figyelemre méltó jegyzetek találhatók az óriási nyomokról. A legenda szerint ezeket Tabuariki óriás hagyta hátra, aki olyan nagy volt, hogy a pálmafák tetején lévő kókuszdiót nyújtózkodás nélkül is elérte. A „Te-Bongi-Ro", fekete sötétség, legendában megvan a maga helye: az égiek második csapatához tartozott, akik legelőször Baancba szigetén landoltak. És honnan származik a pálma? Évszázadunk negyedik évtizedében egy isten szolgája ültette, hogy Tabuariki pogány legendáját elfelejtesse. Íme a botanikus misszionalizálás finom módja. A gondosan dokumentált iratban több olyan hely is meg van említve, ahol óriási lábnyomok találhatók. Szívesen felkerestem volna őket, de csónak és repülő nélkül az atollon a viszonylag közeli célpontok is, a sztrájk következtében, elérhetetlenül messze voltak. A Banreabában talált nyomoknak tehát a többit is helyettesíteniük kellett. Az újabb kutatások szerint Kiribatin 3000 éve laknak. 3000 év írásbeli hagyomány nélkül nagyon-nagyon hosszú idő. Jól tették az „istenek", hogy nyomukat kiradírozhatatlanul a sziklára bízták, amely még most is hirdeti régi időkben való jelenlétüket. Fel kell tenni a kérdést, hogy ilyen lábnyomok hogyan keletkezhettek a sziklában. Kézenfekvő a gondolat, hogy belevésték őket valamikor. A kollekció azon példányai, amelyeket mi láttunk, nem ezt a benyomást tették ránk: a sarkok és a lábujjak körül „természetes" gyűrődések vannak. A lehetőség, hogy abnormális testsúly préselte volna őket a sziklába, kicsi. Hány tonnának kellett terhelnie akkor a lábcsontokat! Akkor már hihetőbb a szintén abszurd gondolat, hogy egy űrhajú leszállólábainak nyomai ezek. Legelfogadhatóbbnak az tűnik, hogy a nyomok még akkor kerültek a sziklába, amikor az még formálható, azaz forró volt - vagy még nem a mai formájában létezett. A vulkáni hamu a lábnyomokat csak az időjárás-változásokon keresztül tufává alakulva tudja így konzerválni. Az agyagban a lábnyom kontúrjaiban kiszáradva képes évszázadok alatt megkövesedni. Nem tudom, hogy az óriási lábnyomok, van belőlük a földgolyó elég sok pontján, mikor találják meg tudományosan meggyőző magyarázatukat mindaddig, míg az ember a Földön kívülről érkező látogatók jelenlétét kizárja.

BÚCSÚ KIRIBATITÓL Gil Butlertől megtudtuk, hogy következő reggel az Air Nauru egyik gépe Nauruba repül, lehet, hogy az utolsó az elkövetkező időkben, mert a sztrájk egyre jobban akadályozza a légi forgalmat. Szívesen hozzácsatoltunk volna még pár napot az izgalmas héthez, és majdnem meg is tettük - megfertőzve a szigetlakók időtlen időérzékétől -, ha a repülés előtti estén a mi nyugati időérzékünk nem csíp fülön minket. Szomorúan vettünk részt a búcsúvacsorán. Arról gondolkodtunk, hogy megérte-e elutazni Kiribatiba! A Scarborough tisztelendő által ígért két óriás sírból láttuk az egyiket, illetve a mágikus kört. Tudtuk, hogy ezek egy régi múltnak a tanúi, s hogy még a ma élő szigetlakók számára is ismeretlenek akkor is, ha ők magukat egy importált vallás híveinek vallják. A mágikus körhöz kapcsolódó félelem okát nem tudtuk megfejteni. És ott vannak az iránykövek, amelyek célpontját térkép és iránytű segítségével azonosítani tudtuk. Meddig fognak még némán a korai tájékozódási képességekről tudósítani? Szélnek és időjárásnak kitéve, a megkövesedett rejtvények a porban fognak feloldódni. És az óriási lábnyomok. Scarborough tisztelendő három és fél évvel ezelőtt tényeket nevezett meg. A legjobb bizonyítékok a földönkívüliek létezésére a hagyományok; Nareau, aki alvó állapotban repülte át a világmindenséget és egy kiáltás ébresztette fel; Rupe madár, aki nagy zajjal megjelent és egy sziget lakóit evakuálta; az imádottak nevei, amelyek a világűrből származtak, s amelyeknek szinonimái ősisteneket helyettesítenek. Az indulásnál megjelent Bwere is. Elnézően mosolygott ránk, és átadta Teeta barátságos édesanyjának üzenetét: „Rövid idő alatt olyan titokzatos helyeket láttatok szigetünkön, amiket én életem során nem láttam. Sokat elérhettek, de én mégsem irigyellek benneteket - nem szeretnék európai lenni. Mikor van nyugalmatok, mikor van időtök saját magatokra? Honnan veszitek az energiát ehhez az űzött életmódhoz? Eléritek ugyan a céljaitokat, de elszalasztjátok az életet!" A kifutópálya szélén, a motor zajában nem tudtam Bwerének elmagyarázni, hogy mi hajt és űz, honnan veszem az erőt. Még álmomban is üldöz a kíváncsiság, hogy az istenek nyomára akadjak, akkor is, ha a világ másik oldalán léteznek. A másik oldalon Teeta állt, a mi fekete angyalunk. Bizalommal nézett rám sötét szemeivel. Ezt kérdezte:

- Vissza fognak-e térni ők, a régi istenek? - Egész biztosan visszatérnek majd, Teeta, egész biztosan! Gépünk felszállt, és alattunk úszott Tarawa, mint egy elveszett paradicsom, az óceánban.

2. VALAMILYEN OKBÓL Milyen sivár az a kor, amelyben könnyebb egy atomot szétrombolni, mint egy előítéletet. Albert Einstein (1879-1955)

Stonehenge és Rollright vizsgálat alatt - Csodák a neolit korból - Kőkolosszusok tökéletes asztronómiát szolgáltatnak Szállítási problémák 5000 évvel ezelőtt - Amit a számítógépek fejtettek meg - Honnan vették a kőkorszaki emberek az ismereteiket? Csodálatos Merlin és Arthur király asztaltársasága Kérdések néma tanúkhoz- Kövek és azok belső élete - Amit Mózes Jákob álmáról tudósít - Prófétákról és szent kövekről A rejtély megoldatlan! Az angliai Wiltshire grófságban Salisburytől északra található Stonehenge, amelynek „függő kövei" a megütközés kövei. Azt lehetne gondolni, hogy a tudományos kutatások már mindent elmondtak Stonehenge-ről és más kőcsoportokról, de ezek továbbra is sok fejtörést okoznak. Olyan, mintha újra és újra szóra jelentkeznének. Ilyen sok új és izgató dolog mellett is a kövek által megszólítva érzem magam, és nem tudom őket félretenni. Minden Angliába érkező turistának tanácsolják, hogy a történelem előtti időkből származó néma tanúkkal szembesüljön. Nem kell őket keresni. Írországban, Skóciában, Angliában elszórva több mint 900 érdekes kőkör van. A tiszta utakon a múltba történő utazás - mihelyt hozzászokott az ember a bal oldali közlekedéshez - igazi szórakozás, mivel nagy szakaszokat kell megtenni óriási parkokon keresztül. De a szórakozás kalanddá válik, ha a nagy kődarabok, megalitok világába lépünk, és megpróbáljuk magunkat a snioztikus építmények keletkezésének idejébe képzelni. Gyorsan eltévedhetünk a kérdőjelek

labirintusában: Mit jelentenek a kőtornyok? Van-e egyáltalán számunkra jelentésük? Fontosak-e számunkra? Itt van egy válogatás néhány érdekes hely közül: Skócia * - A Brodgar és Stennes kőkörök az Orkney-szigeten fekszenek Kirkwall kisvárostól 16 kilométerre. - A Garynahine Choc Fillibhir és Callanish kőkörök a nyugati partvidék előtt a Külső-Hebridákon, Lewis szigetén, Stornowaytől nyugatra, 232 kilométerre fekszenek. -Cullerlie és Sunhoney kőkörei Aberdeentől nyugatra, 21 kilométerre találhatók a B/9119-es út mentén, az A/944-es útelágazásnál, ami Alford irányába vezet. -5 kilométerre Alfordtól az Old Keig kőkör fekszik. - A Balquhain és Loanhead of Daviot kőkörök 26 kilométerre vannak Abderdeetől, 5 kilométerre Inverurie falutól - az A/96-os út jobb és bal oldalán. - A Temple Wood kőkör Kilmartintól 1,6 kilométerre délre található. Egy kis mellékút vezet oda, ami az A/816-osból ágazik el. Írország - A New Grange kőkör Dublintől 42 kilométerre északra, Slanétól 5 kilométerre keletre található, a Drogheda felé vezető út közelében. - A Lios kőkör 19 kilométerre délre fekszik Limericktől, 5 kilométerre északra Bruff helységtől. Anglia - A Swinside kőkör 8 kilométerre északra található Miliőmtől az északnyugati parton. - A Carles-Castlerigg kőkör Penzance-től 1,6 kilométerre délnyugatra fekszik. - A Stanton Drew kőkör Bristoltól délre, 11 kilométer távolságban van. -Avebury kőkörei 10 kilométerre nyugatra vannak Marl-boroughtól, Avebury közepén. - A Rollright kőkör Oxfordtól északra fekszik, 3 kilométerre délnyugatra Chipping Norton falutól. - A sokat vitatott és leírt Stonehenge kőkör Salisburytől északra, Amesburytől 3 kilométerre nyugatra található, s az A/344-es úton közelíthető meg. Ez a 15 legismertebb megalitikus építmény, megnéztem mindegyiket. Az én véleményem, hogy a Rollright és a Stonehenge keresztszülei a többi 900-nak, mert ebben a kettőben tették a meglepő felfedezéseket,

melyeknek eredményei kétségtelenül a többi megalitcentrumra is érvényesek. A Stonehenge-t a múlt 5000 éves köde és árnyéka borítja. Legalább ebben az időpontban megegyeznek a szakemberek: építési korát i. e. 2800-ra a neolitikumra, az emberiség történetének harmadik korszakára datálják, ami az i. e. 6. évezredben kezdődött. Akkoriban a nagy Kheopsz-piramis nem állt még Egyiptomban, és a szfinx sem kuporgott Gízában. KŐKORSZAKI ZSENIALITÁS Ha elfogadjuk a biztos dogmát, akkor ebben az időben egy építésznek kellett munkához látnia. Alig hihető, hogy megbízó nélkül, saját szakállára dolgozott, mert az építés túl nagyra volt méretezve. Kik voltak az építtetők, kőkori papok vagy nagy uralkodók? Nehéz erre választ adni, mert akkoriban nem volt még írás, s ez olyan körülmény, ami a hosszú távú terveket makacsul akadályozta. Ha a puszta tényeket nézzük, úgy tűnik, hogy a zseniális építésznek évszázados megfigyelések álltak rendelkezésére a Napról, Holdról és a csillagokról. Sok generációnak kellett a napkelte és a napnyugta fényés árnyékhatásait és a hold fázisait részletesen megfigyelnie. Azt, hogy ezeket az asztronómiai adatokat hogyan rögzítették, sosem fogjuk megtudni, mert ebben az időben - mint már említettük - nem volt még írás. Csak az biztos, hogy a Stonehenge nulladik órájában az építésznek egy csomó biztos ismerettel kellett rendelkeznie, és az is, hogy a pontos adatok tömege mindenféle technikai eszköz nélkül, hosszú időkön át tartó megfigyelésekkel gyűlt össze. Az átadott tudás eme bázisán, nem pontosan meghatározott megbízással a tarisznyájában látott neki az építész embereivel és eszközeivel - tűzkőből, csontból, fából készült szerszámokkal - a munkának, és tisztában volt vele hogy feladata, templomépítés az égi megfigyelések számára, az évezred műve lesz. Arra hagyatkozott tehát, hogy az imponáló kezdet után a jövő generáció tovább folytatja az építést, s ezúttal a célként kitűzött pontosság nem engedte meg a kontármunkát. Meglepő ez a kőkorszaki széleslátás, ez a jövőbe vetett bizalom. Az első építési lépcsőben egy kör alakú keretet kellett elhelyezni a tájban, a két nagy kőtömbből épült bejárattal és az ún. sarokkövet heelstone - a körön kívül. Aztán az égi történések pontos előrejelzése szerint, kb. a napnyugtát a téli napfordulóhoz, a holdkeltét a nyári napfordulóhoz viszonyítva, a faljellegű határon belül egy további

kőkört állítottak fel 56 lyukkal, amelyekbe valószínűleg gerendákat állítottak be, hogy meghatározott célvonalakat jelöljenek meg velük. Azért, hogy biztonságosan lehessen a matematikailag megállapított pontok között mozogni, a „nemzetközi mértékhitelesítő hivatal", „megalitikus rőfként" 82,9 centiméterként adta meg az építés mértékegységét, ami évezredekre megmaradt. Az első építész nemcsak zseniális matematikus és csillagász, hanem a formátumoknak is jó ismerője volt: 4,5 tonna követ épített be! 700 évvel az építés megkezdése után hordták ide a „kék köveket" - színük miatt, ami különösen nedvesség hatására látható, nevezték el őket így - 400 kilométerről. Megjegyzendő: már az őstervnél számításba vették őket! Most amikor először foglalkoztam alaposan ezekkel a különleges építményekkel, felteszem magamnak a kérdést: hogyan férhetett el írás nélkül - hogy írás nem volt, ez a véleménye az összes archeológusnak - az összegyűjtött tudás a Stonehenge első építészeinek fejében? Arról is elgondolkodom, hogyan láthatták előre a Stonehenge alapmodellét, Pitagorasz tételét megelőzve, aki i. e. 570 körül élt, 2000 évvel az építés kezdetét követően. Nem értem. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? AHOGYAN KEZDŐDÖTT ÉS AMIT TUDUNK Jakab király (1603-1625) nemcsak a Stonehenge kőhalma fölött töprengett, hanem azt is tudni akarta, hogy mi volt egykor Salisbury közelében a felvidéken. Mivel a királyok parlamenti határozat nélkül is cselekedhettek, Jakab rögtön parancsot adott Inigo Jonesnak (15731652), az udvari építésznek, hogy járjon a dolog végére. A szakember Jonesnak imponált az ősi építmény. Feljegyzett 30 kőtömböt, egyenként 25 tonna súlyúakat és 4,3 méter hosszúakat, amelyek annak ellenére, hogy néhány közülük már elborult, felismerhetően kör alakba voltak rendezve. A kövekben vésett lyukakat észlelt, amelyek egymáshoz illeszkedtek. Jones lerajzolt egy monolitkört 5 trilittel, három szilíciumhomokkőből álló követ és egy a körön kívüli hatalmas sarokkövet. Mit jelentett Inigo Jones a királyának? - Azt, hogy egy római templom romjáról van szó. Néhány évvel ezután összedőlt egy három kőből épített - kettő függőlegesen áll, egy rajtuk keresztben fekszik - ún. oltárkő. 1779. január 3-án „összeomlott a kőkapuk egyike". A Stonehenge-t elkezdte rágni az idő vasfoga.

Úgy tűnik, hogy a királyok nagyobb érdeklődést mutattak rejtélyes múltjuk iránt, mint korunk potentátjai, akik nemhogy a jövővel, de a jelennel is alig tudnak elszámolni. II. Károly (1660-1685) angol király megbízta John Aubreyt, aki 30 évvel azelőtt Avebury kőkörét tanulmányozta, hogy foglalkozzon a Stonehenge-dzsel is. 1678-ban Aubrey felfedezett 56 lyukat, amelyeket azóta is „Aubrey-lyukként" emlegetnek. Miről tudósította Aubrey a királyát? - Arról, hogy a római templom elmélete butaság, itt inkább a druidák egy szentélyéről van szó. Druidák (írül: nagy bölcsek)? A kelták eme papjai Aubrey szerint egy titokkal rendelkeztek. A csillagászatban igen jártasak voltak, ezért tekinthették őket eme normális méreteket meghaladó építmények mestereinek. Nincs itt semmiféle ellentmondás. Tehát innentől kezdték el, honfitársak véleménye alapján, a Stonehenge-t druida templomnak tekinteni. Még ma is összegyűlnek druida rendek követői a Stonehenge-ben nyári napfordulókor, és dalokkal várják a Napot, amely az oltárkő közepétől keletre nézve, pontosan a sarokkő felett jön fel. Csaknem 200 évvel később, 1901-ben foglalkozott a Stonehenge jelenségével Sir Joseph Norman Lockyer (1836-1920), és ő volt az első csillagász, aki a korai idők kőtanúit alapjában véve elfogadta. Lockyer személyében egy kitűnő szakember érkezett a vidékre: a DélKensingtonban levő napfizikai obszervatórium igazgatója, az asztrofizika úttörője, aki az akkor még ismeretlen héliumot felfedezte. Lockyer asztronómiai kutatásai i. e. 1860 körűire datálták az építményt - plusz-mínusz két évszázad eltéréssel. Akár így, akár úgy, ez a dátum is messze megelőzi a kelta időket. A kelták az i. e. 6. századtól követhetők nyomon. Ezzel a druida szentélyről szóló rege érvényét vesztette. Évszázadunkban a Stonehenge körüli kutatások megélénkültek. Találtak tűzkőből készült fejszét, homokkő kalapácsot és megfejtették az anyaguk eredetét. Noha 30 kilométeres körzetben nem lehet homokkőlelőhelyet találni, és nincs olyan hely, ahonnan „kék követ" lehetne szállítani, mégis töméntelen mennyiségben vannak a Stonehenge körül. A Földméréstani Intézet megbízásából 1923-ban dr. Thom vette át a kutatás irányítását, és a „kék kövek" forrásaként a Prescellyhegyekben, a dél-walesi Prembrokeshire grófságban levő kis lelőhelyet jelölte meg. A felfedezésnek egyetlen szépséghibája volt: a lelőhely 385 kilométerre van a Stonehenge-től.

Meg kellett tehát magyarázni, hogy hogyan szállították évezredekkel ezelőtt a Stonehenge-hez a köveket. Édes egyetértésben jutottak az archeológusok arra a megoldásra, hogy az óriási kődarabokat a hegyekből szánkón vontatták a folyóig, ahol tutaj segítségével hajóra rakták azokat. Vidám tengeri út után, véli Atkinson professzor, a köveket olyan csónakokkal vitték tovább, amelyeket közös tetővel kapcsoltak össze, hogy a nagy súlyt elbírják. 1954-ben végeztek egy kísérletet. Három kihorgonyzott, balkonnal ellátott csónakra feltették a tetőt, amelyre a Stonehenge „kék köveinek" súlyban és nagyságban megfelelő pajtásait rákötötték. Négy fiatal férfi evezett a teherrel, áramlattal szemben, tizennégyen tették a tömböt egy hegyoldalon lévő szánkóra, amelynek durván kidolgozott görgői voltak. Rejtély megoldva. Rejtély megoldva? Igen, ha a kőkorszaki embernek olyan segédeszközöket tulajdonítunk, amilyenekkel nem rendelkezhettek. Maga a második építési fázis i. e. 2100 körűlre, a kőkorszak végére tehető. Tehát olyan eszközöket és szerszámokat feltételeznek könnyelműen vagy tévesen, amelyek nem voltak, mint például hajógyárakat, amelyek különleges célra építenek hajókat, kötélsorokat, amelyeket nehéz terhek vontatásához használnak, a rakodáshoz darukat, még ha az egyszerűbb fajtából is... és nem utolsósorban szakemberek, rakodómesterek, képzett ellenőrző emberek stábját. Összességében egypár előfeltétel is túl sok. Mielőtt az ellenvetés jönne, hogy i. e. 2100 körül a szigetlakók a kőkorszakot maguk mögött hagyták, le kell szögeznünk valamit: a „kék kövek" már a második építési kor előtt, a homokkövek beszerzése előtt adottak voltak! Csak az a végkövetkeztetés marad, hogy a neolitikum emberei magasan nagyobb technikai képzettséggel rendelkeztek, mint amennyit a kutatás nekik tulajdonít. Ez az ellentmondás Atkinson professzor figyelmét sem kerülte el, mert bevallja: „Sosem fogjuk pontosan megtudni, hogyan szállították el a köveket." Ez őszinte, értelmiségi megnyilatkozás volt. Köszönöm. SZÁMÍTÓGÉPEK ELLENŐRZIK A KŐKORI ADATOKAT A Nature természettudományos folyóirat 1963. október 26-án megjelentetett egy cikket Gerald Hawkinstól, a Smithsonian Astrophysical Observatory (Massachusetts) asztronómusá-tól. Hawkins azt állította, hogy a Stonehenge egy asztronómiai megfigyelőállomás volt, 24 irányépülete és nézőpontja asztronómiai

összefüggésekre mutat rá. Ezeket a megállapításokat Hawkins a Stonehenge Decoded című könyvében bizonyította. Hawkins tudni akarta, hogy az 56 Aubrey-lyuk egymással, illetve a sarokkővel, a „kék kővel" és a trilitokkal egyenes vonalú összeköttetésben áll-e? Azt tette, amit ma a sok lehetőségű esetek vizsgálatakor tesznek: betáplálta egy 7140-es számítógépbe a lehetséges összekötő vonalak adatait, és kiszámította, hogy bizonyos irányvonalak sokkal gyakrabban jelennek meg a csillagok hálózatában, semhogy az véletlen legyen. Az adatok elképesztettek! Az egész Stonehenge egy obszervatóriumnak bizonyult, egy csillagvizsgálónak, egy olyan építménynek, ahol egy sor asztronómiai adat meghatározható. Így aztán a neolit korszak csillagászai tudták, hogy a Hold pontosan 18,61 év múlva a legészakibb és legdélibb pont között fog közlekedni, a kör közepétől a sarokkő fölött nézhették a nyári napforduló napfelkeltéjét, és éppúgy lehetséges volt a nap- és holdfogyatkozások, mint a téli napforduló pontos napkeltéjének és a nyári, valamint téli napforduló holdfeljöttének meghatározása. Ilyen alapokat megrengető közlések nem maradtak visszhang nélkül. Hogyan jutottunk idáig? Atkinson professzor a Stonehenge-archeolóusok „főpapja" az Antiquity nevű újságban gúnyolódott „a Stonehenge fölötti holdfényen". Világképe összeomlott. Hogyan volt lehetséges a neolit korban élők számára, hogy ilyen pontos és komplikált ismereteket építsenek bele a Stonehenge-be? Hawkins és Atkinson beszálltak a ringbe, de nem lett sem győztes, sem vesztes, mert leszerelték őket és kompromisszummal zárult a kérdés. Miután Sir Fred Hoyle elegáns tollával - ami őt sci-fi szerzővé avatja - is bekapcsolódott a „Stonehenge körüli spekulációba", a néhány komputeradat korrigálásával egyetlen dolog vált világossá: a Stonehenge egy újkőkori obszervatórium, amely kiemelkedő csillagászati adatokat szolgáltat. Alexander Thom professzor (Anglia) is használt számítógépet, amikor néhány száz angliai és francia kőrakást vizsgált. Megalitok által megjelölt körök és vonalak tömegeinek adatait táplálta be a fix és objektív elektromos agyakba, és a csillagos éggel való kapcsolódási pontjaikat kereste. Az eredmények minden kétséget kizáróak: több mint 600-nak a megvizsgált építmények közül egyértelmű csillagászati jelentése van! A kövek beszéltek és jelentették, hogy építőmestereik nemcsak a

Holdat és a Napot ismerték, hanem sok olyan csillag pályáját is, mint a Kapella, Kastor, Pollux, Wega, Antares, Atair és Deneb. Thom professzor volt az, aki az egységes mértéket felfedezte, amit az ilyen építmények építői mindenhol alkalmaztak. Thom nevezte el „megalitikus rőfnek", amely 82,9 centiméter. Ebből Félix R. Paturi ezt a következtetést vonta le: „A majdnem azonos egybeesése a skóciai, walesi, nyugat-porosz, bretagne-i mértékeknek, a csak pár milliméteres eltérések a következő nagyon érdekes megállapításhoz vezetnek: évezredekkel ezelőtt, valahol Európában lennie kellett egy egységes „mértékhitelesítő hivatalnak", amely famértékeket szállított a kontinens különböző részeire. Ha ugyanis nem a központi helytől vette volna a mértéket minden közösség, hanem a szomszéd falutól, akkor az eltérések is sokkal nagyobbak lennének." A geológus és mineralógus Vlagyimir Ivanovics Avinszkij (USSR) fantasztikus dolgot hozott nyilvánosságra. Egy a TASZSZ-nak adott interjúban azt hangoztatja, hogy a Stonehenge 5 trilitjének, a kör 30 kövének és az 56 Aubrey-lyuknak geometriájából egy pentagrammát fedezett fel, amelyből az öt földközeli bolygó nagysága olvasható ki. Avinszkij azt állítja, hogy a Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz nagysági viszonyai egy százaléknál többel nem térnek el a ma ismertektől! Na kérem! Természetesen azt kérdezi az ember, hogy a neolitikumban hogyan tudtak ilyen pontos számításokat végezni a ma használt precíz teleszkópok nélkül. ELŐRETÖRÉS EGY ÚJ TERÜLETEN Az asztronómia a természettudomány legrégibb ága, az archeoasztronómia a legfiatalabb, csak néhány éve létezik*. Interdiszciplináris tudomány: a modern archeológia technikájával és tapasztalataival és a gyakorlati asztronómia számtani biztonságával. Néhány tucat kutató dolgozik azon, hogy alapjaiból fejlessze ki, és vannak köztük olyan jó hírű szakemberek, mint Gerald Hawkins, Alexander Thom, Anthony Aveni csillagászok, John A. Eddy fizikus, és a kezdeményező a Los Angeles-i Griffith Observatory igazgatója, Edwin C. Krupp. Nekem tetszik az új tudományág. Számomra ez bizonyíték, hogy az olyan szerzők mint én, akik a fantasztikus realizmus talajára ereszkedtünk, nem túl téves helyre szálltunk. Bizonyíték nélkül és tárgyilagosan: csak nem egy asztalnál ültek eddig az archeológusok és a csillagászok?

Az archeoasztronómia fölötti örömöm akkor is megmarad, ha képviselőik velünk láthatóan nem túl barátságosan viselkednek. Emberi szempontból megértem ugyan, hogy el kell magukat határolniuk Imanuel Velikovszkitól vagy Dänikentől, hogy az akadémiai tévedhetetlenek és félistenek körében el ne veszítsék jó hírüket, mert az ő szemükben mi csak reális talaj nélküli fantaszták és spekulánsok vagyunk. Ezenközben az archeoasztronómusok meg kell hogy fertőzzék magukat spekulációkkal és hipotézisekkel, és feltételezéseik bizonyítékai után kell kutatniuk, mint nekünk. Ha az ember valami újjal lép a nyilvánosság elé, akkor nem szabad törékenynek lennie: el kell viselnie a támadásokat akkor is, ha fájnak, és szárnyalnia kell. De minden csapásnak tárgyilagosan kivitelezettnek kell lennie. Az új tudomány számára ez az elv, úgy tűnik, nem érvényes. Edwin C. Krupp ugyanis megjelölt kártyákkal játszik. Azt mondja, hogy én „csalok" az információkkal. - Azt mondja Mr. Krupp, hogy én azt állítom, hogy a Nazca-fennsíkon levő kifutópályát földönkívüliek építették. Noha Krupp idéz, mégsem olvashatta könyvemet... vagy ő csal. Olvasóim tudják, hogy a nekem tulajdonított magyarázatot én sosem adtam, inkább okos feltételezésnek javasoltam. Tulajdonképpen nem túl jó belépő egy tudomány számára, ha hamisan játsszák. Ez nem finom akadémiai módszer, az biztos. Korrektséget kell még tanulnia, de hát még olyan fiatal... Érdekes célkitűzés, archeológiai megállapításokból, amennyire ezt az asztronómiával való összefüggések sejteni engedik, megállapítani, hogy őseink hogyan jutottak a csillagos égről szóló meglepő ismereteikhez. Hogy elérje a célt, az ifjú tudománynak fel kellene mutatnia egy kicsi bátorságot. Most még menetelhet előre tiszteletteljes tapsolás nélkül a beirányzott és gátlásos katedraterheken keresztül. Kutatásaiban összekapcsolódhat - összekapcsolható lenne a „földönkívüli" gondolatával. És mégsem teszi ezt. Ezért állok meglepődve az archeoasztronómia programja előtt, amelyben egyelőre nincs hely a földönkívüliek látogatási esélyének. Az okosság parancsolata lenne, hogy ezekkel a gondolatokkal számoljunk, hogy egy napon nehogy a tények lepjenek meg bennünket. Talán akkor Edwin C. Krupp nem vetne papírra olyan bizonytalan mondatokat, mint ez: „Meglepő módon legkorábbi vázlatok magas asztronómiai tudásról árulkodnak." Körbefejti a Stonehenge-t, de a csodálkozáson nem lép túl.

VALAMILYEN OKBÓL Alexander Thom professzor és a fia, Alexander, akik a Stonehenge témájának jó ismerői, őszintébbek, ők meghagyják a lehetőséget: „Nehéz elképzelni, hogy a megalitikumban az építőmesterek hogyan tervezték és alkották meg hatalmas épületeiket asztronómiai segédeszközök nélkül, és mégis pontosan... A megalitikus kor mesterei a geometriával kísérleteztek és mérési szabályokat állítottak fel. Nem tudjuk, hogy milyen kapcsolatban álltak ezek az elképzelések más intézményeikkel, de valamilyen okból a felfedezett matematikai elvek elég fontosak voltak számukra ahhoz, hogy a kőre is rábízzák őket." Így van ez. Számomra a Stonehenge egy majdnem klasszikus példa, annak a szükségszerűségére, hogy a földönkívüliek látogatását figyelembe vegyük. Hol vannak akkor hát, hol maradtak a Stonehenge és a Rollright építményeinek elgondolói? Mindent a szent és sérthetetlen evolúció tanításából eredeztetnek. Tehát a megalitikus építmények készítőinek voltak elődjei - generációk és generációk -, akik kis porciókban összegyűjtötték, növelték és továbbadták a tudást. Hol vannak hát ők, a bölcsesség létrájának kúszó majmai? Nincsenek sehol. A történelem előtti idők építészei úgy fogtak hozzá a munkához, hogy minden matematikai és asztronómiai ismerettel rendelkeztek, sőt még egy egységes mértékkel is. Kezdettől fogva és képzettség nélkül is, kitűnő anyagismeretük volt. Meghatározott célra, teljesen meghatározott köveket gyűjtöttek össze messzi vidékekről. Talán mert meghatározott tulajdonságaik voltak? A pszeudotudományos mesedélután elkezdődhet! I. e. 2800 körül Európa északi része szárazabb és melegebb volt, mint ma - olvasom -, és Anglia jelentős részét erdők borították, amelyekben marhacsordák éltek, és a szórványos lakosság következtében az állattartók jelentős gazdaságra tettek szert. A kereskedelem és gazdaság eme kis egyszeregye azonban itt nem állt meg, i. e. 2500-ra a népsűrűség négyzetkilométerenként kettővel növekedett. Falvak vagy kisebb városok nem voltak. Honnan jött a hús iránti kereslet, ha hiányoztak a vásárlók a piacról? Csak lassan. A népgazdasági mesedélutánnak van egy poénja: a gazdagság a marhatartóknak sok szabad időt is ajándékozott, és ezt arra használták, hogy alkotó gondolatokat szüljenek. „A Stonehenge alapgondolatát csak akkor tulajdoníthatjuk ezeknek az állattartóknak, hogyha az életük túl egyhangú és primitív volt." A lustaság minden bölcsesség kezdete! Arra következtethet az ember, hogy az állattartók kultúrája ha anyagiakban nem is jelentkezett, de

annál inkább emlékezeti teljesítményekben. Mint nyúl a cilinderből, úgy bújt elő az emlékezet! Világos, hisz a kőkorszakiak nem ismerték az írást és az olvasást. A Stonehenge - Világ varázslói egyesüljetek! - a vadonatúj kultúra terméke, az úgynevezett „emlékezetkultúráé". Teringettét! Kőkorszaki zsenialitás! Állattartók és parasztok szántják a földeket hegyesre csiszolt kövekkel vagy szarvasaganccsal. Felettük és egész nemzetségük felett természetesen egy király uralkodik, aki egyedül vagy okos papjainak asszisztálásával mindenkit ellenőriz, majd egy szép napon megparancsolja, hogy az amúgy is szörnyű és elviselhetetlen munkát abba kell hagyni azért, hogy a brit szigeteken mostantól kezdve kőköröket, a la Stonehenge, építsenek. Miért? Valamilyen okból. Egyike a legbutább okoknak az, hogy a papoknak volt szükségük az építményekre, hogy végre az évszakokat előre tudják jelezni, hogy a dagály és a szökőár időpontját kiszámolják és hogy a nap- és holdfogyatkozásokat megjósolják. A papoknak tehát kalendárium kellett! Következésképpen írás híján hatalmas köveket tornyoztak fel, hogy megmutassák azt, amit mindenki anélkül is megfigyelhetett: az apály és a dagály váltakozását, az esedékes szökőárak kétheti ritmusát és a téli és a nyári napfordulók napfelkeltéjét. Közelebb lévén a természethez, mint mi ma, a kőkorszakiak mindezt a kunyhóikból és barlangjaikból is figyelemmel kísérhették. Hogy az ismétlődést határozzák meg ezek a gigantikus építmények, amelyek évszázadokat igényeltek az építésükhöz? Ez merő értelmetlenség. A nagyra becsült amerikai újság a Science 1979-ben tudósított egy évezredes, egyszerű kalendáriumról, amit az indiánok a Chaco Canyonban (Új-Mexikó) hoztak létre: Az indiánok megfigyelték, hogy a napsugár egy sziklahasadékon keresztül évente mindig ugyanazt a kört írja le. Ezt megjelölték úgy, hogy minden helyre, amelyen a fénysugár a legmagasabb pontját elérte, egy spirált véstek. Ha a fénysugár a 40 centiméter magas spirált 18 perc alatt járja át, akkor van a nyári napforduló. Ha egy másik közelben fekvő sziklatömbből egy másik fénysugár 13 centiméteres darabokat vág le, akkor van téli napforduló. Ilyen egyszerű ez. Ez a Science-publikáció bizonyítja, hogy az egyszerű társadalmak számára is feleslegesek a kalendárium céljára épített monumentális épületek. Nos, a Stonehenge építői nem voltak éppen primitívek, mint azt örökségük is mutatja. Azért feltehetőleg nem görgettek évszázadokon keresztül köveket, hogy a papoknak ilyen négyszögletes kalendáriumokat ajándékozzanak. Eszük a kőkorszakiaknak is volt!

Nem is akármilyen, hanem súlyos indíték ösztönözte az embereket minden időben imponáló és rendkívüli teljesítményekre: a vallás. Tehát következik a kérdés, hogy milyen istenek tiszteletére építettek a neolitikumban szörnyű épületeket, és az is megvizsgálandó, hogy erre bizonyos helyek predesztináltnak tűntek-e, és miért a nehéz köveket doleritot és riolitot - és nem a könnyebb fát részesítették előnyben a Stonehenge építésekor? Egy bizonyos tudományos melléktermék forró nyomra vezet minket. FELFEDEZÉSEK KEREK ASZTAL MELLETT Régi hagyományok mesélnek egy bizonyos Merlin nevű varázslóról és prófétáról, aki i. sz. 573-ban megsebesült egy csatában, az északskóciai erdőbe menekült, és egy fél évszázadot élt ott vadállatok között. Eme kényszerű természetközelben kapta meg állítólag a jóslás képességének ajándékát. Merlint a mondabeli Arthur király tanácsadójaként ismerjük, aki a monda szerint a 6. században élt. Arthur udvara a lovagi kor példaképének számít. Az Arthur-legendát többször feldolgozták irodalmi művekben, Wolfram von Eschenbach (1170 körül) „Parzifal”-jától kezdve a „Camelot" musicalig, amelyben Richárd Burton tündökölt a Broadwayn. Camelot kastélyában, Monmouth grófságban rendezte be udvarát Arthur király, finom dámák és nemes lovagok körében. Tizenkét becsvágyó lovag foglalt helyet rangkülönbség nélkül a királyi asztalnál. Tehát a lovagi hősök számára találták ki a kerek asztalt, amely sok diplomáciai kérdésben mentette már meg az etikettet, de kerek asztalnál ül minden hatalmasság is „odafönt"! Ha Merlin csak Arthur kerek asztalánál tűnne fel, akkor érdektelen lenne a Stonehenge-dzsel való összefüggésben. De ez a sokoldalú mágus megjelenik a Geoffrey von Monmouth szerzetes könyvében a História Regnum Britannia-ében is. Ez egyáltalán nem történelemkönyv, hanem historizáló elbeszélés Homérosz és Vergilius eposzainak stílusában. Geoffrey szerzetes Merlint a bitorló angol Vortigern király varázslójaként és udvarmestereként tünteti fel. Ez a finom király egy tanácskozás alkalmával 460 nemesembert gyilkoltatott le alattomosan. Miután ő maga nyaktiló alatt vesztette el a fejét, jog szerinti utódja, Aurelius Ambresius király emlékművet akart állíttatni a 460 áldozatnak. Merlin mágus adta ezt a tanácsot: „Ha készek vagytok arra, hogy ezeknek az embereknek a sírját oly módon díszítsük, ami örökre megmarad, akkor az Óriások Táncához

kell menni, ami egy írországi hegyen Killarausban van. Mert olyan kőépületek vannak ott, amiket senki sem tud felemelni, csak akkor, ha értelme lenne oly erős, hogy csellel felemelje. Mert a kövek nagyok, senkinek sincs nagyobb ereje. Ha ezeket a köveket ezen a helyen körben felállítjuk, ahogy most állnak, akkor örökre megfognak maradni... Mert ezekben a kövekben titok van, gyógyítóak minden szenvedésre. Régi időkben óriások hordták őket ide Afrikából, és Írországban állították fel, ott, ahol ők sosem laktak " A király követte Merlin tanácsát, elküldte egész seregét Írországba, de a nagy kövek előtt kapitulálniuk kellett. Csak Merlin varázslónak sikerült - így Geoffrey szerzetes - egy varázslattal Stonehenge-be szállítani a köveket. Akármi is volt a legendában igaz, és akármit találtak is ki, Merlin mágus nem adhatta tanácsát a 6. században. A Stonehenge építése bizonyíthatóan 2000 évvel korábban kezdődött el. A monda magja távolabbra vezethető vissza. Ez gyakran így van. Mióta mítoszokkal, legendákkal és régi népmesékkel foglalkozom, gyakran megállapítom, hogy az ilyen hagyományokban épp a szubsztancia, a mag az, amely későbbi elbeszélők díszítéseivel, fantáziadús adalékaival van átszőve. A mag, a megélt és elszenvedett történelem. Későbbi generációk nem értették már meg, nem voltak ott az eseményeknél, hozzáfűztek és elvettek belőle, de mivel az áthagyományozott történet középpontja olyan meghökkentő volt, ezért sokféle csomagolást ért meg. A Merlinlegenda lényege az, hogy meghatározott kövek, meghatározott helyen felállítva, megmagyarázhatatlan erővel hatnak. Így a királyi kerek asztal köve is több értelmet kap, mint csupán az udvari etikettét, amely szerint körben jól lehet beszélgetni. HANGOS KÉRDÉSEK NÉMA TANÚKHOZ Miben áll a megalitikus kövek különlegessége? Csak halott anyagból vannak? Megszólíthatok, ha meghatározott körben állnak? „Hallanak" a kövek, sőt „válaszolnak" is? Ha csak egyet is, ezek közül a kérdések közül pozitívan lehetne megválaszolni, megtudhatnánk a kövek titkát? Izgalmas kérdéseket vet fel az angol anyagkémikus, dr. G. V Robins, aki a kövek tanulmányozására specializálódott. Az Alpha nevű újságban tette közzé eredményeit a Rollrightról.

A Rollright-köveket Londonból egy kedélyes kis félnapos kirándulással lehet elérni. Az M/80-as autópályán kell elindulni Oxford irányába. Az egyetemvárostól északra az M/34-es úton kell továbbmenni Chipping Nortonig, ahonnan északi irányban négy kilométerre találhatók a kőmonstrumok, az M/44-es jobb és bal oldalán egy privát telken. Londontól az út idáig mindössze 80 kilométer. A földterület tulajdonosnője szívesen mutatja meg az építményt bármely országból érkező látogató számára. A Rollright-építmény három részből áll. Egyrészt egy tökéletes 36,1 méter átmérőjű kőkörből, melynek neve King's men. Mintegy 70 méterre ettől egy mállófélben lévő egyenesen álló menhir, az újkőkor tipikus terméke található, melyet King stone-nak neveznek. A természeti erők évezredeken át koptatták, mégis 2,6 méter magasan és 144 méter szélesen mered a föld felé. A kőkörtől keletre van egy részben leomlott menhircsoport, név szerint Whispering Knights a „Suttogó lovagok". Mit mond a legenda látogatási célunkról? Az egyik monda azt pletykálja, hogy a Rollright-kövek esetében egy királyról és katonáiról van szó, akiket egy csoda kővé változtatott, és hogy vannak ott sírok, amelyekben a király és az emberei nyugszanak, hogy egy napon majd feltámadjanak. Arról is szól a monda, hogy a „Suttogó lovagok" a domb alján lévő patakocskához mennek újév éjszakáján, hogy vizet igyanak. Egy másik tudni véli, hogy megpróbálták egyszer az egyik nagy követ éjszaka elvinni, hogy egy hídépítésnél beillesszék pillérnek. A szállításhoz és beépítéshez sok férfi munkájára volt szükség, de a kő reggelre visszakerült a fűbe. Többször próbálkoztak, de az eredmény mindig ugyanaz volt. A hídépítők végül feladták a reménytelen küzdelmet, és a követ visszavitték régi helyére. A visszaszállításhoz érdekes módon elég volt két ló és négy ember. Napjainkban sem kevésbé homályos hírek keringenek. Emberek, akik a követ megérintették, elmondták, hogy szédülést éreztek. Forráslelőhely-kutatók ébrenléti hallucinációkról, érzéki csalódásokról beszélnek, amiket csak bizonyos napszakokban éreznek, ha a kőkörben tartózkodnak. A túl érzékenyek akár sokkhatást is szenvedhetnek. Összességében elég sok a rejtély ahhoz, hogy egy olyan kutatót, mint dr. G. V Robins a Rollright foglalkoztasson. BONYOLULT BELSŐ ÉLETŰ KÖVEK

Dr. Robins és csapata abból indult ki, hogy a legtöbb kő szilikát latinul silex=kemény kő -, ami a legfontosabb elegy része a kőzeteknek, és 95%-ban a földkéreg felépítésében is jelen van. Szerkezetük egy szilícium-oxigén láncból álló háromdimenziós - atom - hálózat, amely olyan ionokkal van átszőve, mint nátrium, kálium, alumínium. Az analitikusok a kövekkel kapcsolatban „hibás fizikai szerkezet"-ről beszélnek, mert a geometriai kapcsolat az atomok között a kövekben sohasem egyforma: egy kődarabocska az elektronmikroszkóp alatt egy sok lyukkal ellátott egyenetlen kristály vagy atomrács benyomását kelti. Hogy képletesen szóljunk: a rácsban lévő lyukak úgy működnek, mint egy durva filter. Ahol ilyen lyukak vannak, ott a filter befogad más atomokat, ionokat vagy egyszerű molekulákat... és elektronokat! Mint az ember, állat, fa és minden szerves anyag, ugyanúgy a szervetlen kő is rendelkezik egy kis mennyiségű radioaktivitással, egy adott mennyiségű radioaktív széngázizotóppal, ami a légkörből származik. Ez a kőben állandó szétesésben van és folyamatos változásokat okoz az atomrácson: lyukak keletkeznek, amelyek ionokkal és elektronokkal azonnal feltöltődnek. A befogadott elektronokat a rács elengedi, mihelyt a kővel energia érintkezik - mint sugárzás vagy hő. Ez az alapséma, ami szerint a kövekben és a kőhöz hasonló anyagokban elektronok tartózkodnak, a kormeghatározás újabb módszeréhez vezetett - a termolumineszcencia-analízishez. A vizsgálandó anyagot felhevítik, az elektronok elszakadnak, majd redukálják energiájukat egy alacsonyabb pontra, és az energiakülönbséget látható fény kíséretében adják le. - A technikailag legfejlettebb multiplierrel, elektronsokszorozóval lemérik a fénytömeg nagyságát, és ebből megállapítják, hogy - például - az évszázadokkal ezelőtti agyagcserepet mikor égették. Az eljárás minden kőre alkalmazható. Az x, y vagy z követ felhevítik, az elektronok elhagyják azt és fényt adnak. A szabadon bocsátott fénymennyiség közvetlen kapcsolatban áll a radioaktív fényleadással és ezzel együtt a kő korával, mert a radioaktív sugarak bomlási ideje ismert. Tehát: a termolumineszcencia módszere a szabadon engedett elektronokat egy új energiaszintre redukálja. Ha az elektronokat az eredeti szintjükön mérik, akkor az ún. elektronperdület-rezonanciát használják: mikrohullámok segítségével megszüntetik az átmenetet a két energiaszint között - mágneses mező hatásának teszik ki a követ...

és birtokunkba kerül egy mérhető elektromágneses kisugárzás, ami az elektronmennyiség szerint variálható, és így a kő korára enged következtetni. Bolygónk születésétől fogva rendelkezik természetes mágneses mezővel. Kiegészítő mágneses mezők keletkeznek a fémtöltésen keresztül is a földben. Ezeknek a gyenge erőknek a kövek is ki vannak szolgáltatva évezredek óta, feltehetően áramlanak most is kicsi elektronmennyiségek, befogadva a rácsokba, és tartós sugárzás esetén újra elengedve. AMIT DR. ROBINS MEGKÍSÉREL Dr. Robins tette meg a döntő lépéseket az eddigi ismeretek alapján. Az elektromágneses energia fénnyé való átalakulása egy ismert fizikai effektus. Ezért dr. Robins a Rollright-köveknél ultraibolya sugarak után kutatott. 1978/79-ben különféle nappali és éjjeli méréseket végzett a vidéken egy normális terhelésű ultraibolya-detektorral, egy védett detektorfej megakadályozta a mikroterületen fellépő véletlen hullámok zavarását. A detektor skálája 1-től 10-ig mutatott eredményt. Ezután megvizsgálta az ultraibolya-frekvencia alapszintjét a Rollright környékén is. A kimutatott bázisértékek a skálán 0 és 1 között ingadoztak. Az anyagkémikus Robins számára ismert volt, hogy a kövek napfelkeltekor egy kicsit erősebben sugároznak, mint napközben: napfelkeltekor túlnyomórészt hosszúhullámú sugárzás van, amely aktivizálja az elektronokat a körzetben. És itt jön az első meglepetés! A Rollright-kövek nemcsak napfelkeltekor kezdtek el lassan, de folyamatosan sugározni, hanem már napfelkelte előtt egy fél órával fellépett a nem várt pulzálás a King stone menhirnél és a „Suttogó lovagok" csoportnál, de a kőkor területén nem. A kő és a kőcsoport pulzáló effektusa a skálán elérte a hetes értéket, mialatt a kőkor a környék normál értéke alá esett. Két-három óra múlva hirtelen abbamaradt a pulzálás. De mialatt a King stone mérési értéke csökkent, elkezdett nőni a kőköré. 1979 tavaszán a kőkor ultraibolyaaktivitása állandóan nőtt, és kiépített a King stone és a „Suttogó lovagok" között egy elektromos mezőt, amely az ultraibolya sugárzással együtt pulzált. Most következett a második meglepetés! Amikor a mérések ideje alatt a csoport egy embere a kőkörbe lépett, hirtelen abbamaradt a pulzálás! Dr. Robins ezt állapította meg:

„Minden hajnali látogatásnál erős pulzálás volt megfigyelhető úgy a menhir körül, mint az úton, illetve a menhir és a kör közötti mezőn, de ez abbamaradt, mihelyt valaki a kőkörbe lépett. Ez a váltakozás az intenzív és a nagyon gyenge, az alapérték alatti ingadozás között megismétlődött az egész megfigyelési idő alatt." A záró kutatási tudósításban megerősítette dr. Robins azt a hipotézist, miszerint a kőköröknél „energiaaktiváló centrumokról" van szó, és feltételezhető, hogy a kőkorszaki ember, aki a Rollright építményét készítette, az energiaeffektust tudatosan alkalmazta. Micsoda fantasztikus kijelentés! Olyan dimenziókat nyit meg, amelyek mérhetően az evolúció tanítása ellen tanúskodnak. Az evolúció sémája azt állítja, hogy minden fejlődés, mindegy milyen területen, apró lépésekből adódik, hogy minden előrelépés állomások egységeiből áll és generációk ezreire nyúlik. E szerint a séma szerint nem szabad valaminek egyszerre és hirtelen „itt" lennie. Ha az újkőkoriak - hogy a megporosodott sémában gondolkozzunk olyan építményeket, mint a Stonehenge-ben és a Rollrightban máshol is produkáltak, és a fejlődés egy még alacsonyabb fokára tesszük őket, akkor őseink még elmaradottabbak voltak szellemiekben. Így tanítja legalábbis az evolúció hittana. Ergo: senki sem volt a föld kerekén, akitől az építők tankönyveket, mérőeszközöket és táblázatokat át tudtak volna venni, amelyek segítségével a legmodernebb fizika és kémia által bebizonyított kőpulzálást felhasználva rendszer szerint felépítették művüket, majd a jelenséget előre elgondolva kioltották. Mégis kellett, hogy ismerjék a jelenséget, mielőtt kihasználták. Hogy a köveik ezenkívül még a csillagokkal is kommunikáltak, nem oldja meg a rejtélyt, csak még titokzatosabbá teszi, nem beszélve az ilyen építmények világszerte való előfordulásáról! Mivel biztos vagyok benne, hogy földönkívüliek együttműködése nem jön szóba, ezért egy kőkori diktátor beteg agya adhatja meg a magyarázatot, aki embereit kényszerítette, hogy játékmezőit óriási kövekkel telepítsék be, és mivel egyetlen diktátor sem marad lemásolatlan, más őrültek is utánaeredtek és a népet hasonló tettekre korbácsolták, így - akarják velem elhitetni - keletkeztek évszázadokon keresztül a kőkörök Angliában, Skóciában, Írországban és később a kontinensen. Ha ezt a keletkezést és fejlődést - abszurd! - egyszer igaznak elfogadva, a kőkörjelenség viszonylag kis földrajzi területre korlátozva maradna, akkor csak egy európai kőpestisről lenne szó. De ez nem stimmel. A kőkörök akkoriban nemzetközileg divatos jelenségek lehettek, mivel vannak Indiában, Afrikában, Ausztriában,

Japánban és a csendes-óceáni térségben is. Az alábbiakban közlöm a legfontosabb megalit kőkörök előfordulási helyeit: - Brahmagiri kőkörei a Narmada és a Godavari folyóktól délre fekszenek Dél-Indiában. - Sillustani kőkörei a Titicaca-tónál találhatók Peruban. - Msoura kőkor Észak- Marokkóban. - A Gilgal kőkor Jerikó keleti folyóhatáránál található. Ez már a Bibliában is meg van említve: Józsué próféta 12 követ állított körbe a Jordánon való átkelés emlékére, a kövek Izrael 12 törzsét szimbolizálják. - Ajun uns Rass kőkörei Szaúd-Arábia Nedsd nevű pusztájában. - Az ausztráliai kőkor Emu-pusztától délnyugatra a 28° 58' déli szélességnél és 132° 00' keleti hosszúságnál található. - Japánban, Hokkaido szigetén Nonakadónál több történelem előtti kőkor van. - A perui-ecuadori határnál fedezte fel Marcel Hőmet professzor Queneto Quebrada kőkörét. - A Tongareva-szigetcsoporthoz tartozó Nane-szigeten is fekszik egy kőkor. Az irodalomban nyomatékosan megjegyzik, hogy a kőkor egy sírhoz sem, illetve egy törzsi szent helyhez sem hasonlítható. - Portela de Mogos és Boa Fe kőkörei 16 kilométerre nyugatra fekszenek Evorától, Portugáliában. Valamilyen okból az újkőkoriak a kőkörépítést világszerte ismert kultusszá tették. Valamilyen okból - ez nekem túl ködös, túl érthetetlen, túl pontatlan. Én szívesen megmondanám az okot, amely Peruban az inka előtti törzsekkel ugyanazt csináltatta, amit az őslakókkal Ausztráliában, a feketékkel Szenegálban, az indiánokkal, a japánokkal és a világtól elszigetelt csendes-óceáni szigetlakókkal. Hozzá kell tenni, a világszerte található kőkörök nem ugyanabból a korszakból származnak, de az építők mégis egyszerű társadalmak voltak, amelyeknek a sugárzástechnikáról még halvány fogalmuk sem volt. JÁKOB KŐKEMÉNY ÁLMA Mindez azt jelenti, hogy a kövek az emberek számára mindig is szentek voltak. Így igaz. Bizonyos köveket tiszteltek, és még ma is tisztelnek: sírköveket, emlékköveket. Izrael három ősatyjának egyike, Jákob is emelt - mint ahogy Mózes tudósít minket - egy emlékkövet, méghozzá álom hatására:

„Jákob elköltözött Beersabából és a Haran felé indult. Úgy esett, hogy Béthel helyére ért és ott maradt éjszakára, mert a nap már lenyugodott. Fogott egyet a hely kövei közül, a feje alá tette, és lefeküdt aludni." 1 Móz 28,10. Belemagyarázás nélkül is ez áll itt: Jákob megérkezett egy szent helyre, és egy feltehetően leomlott követ tett a feje alá. Tehát egy felszentelt hely különleges köve volt az, amin Jákob aludt és álmodott: „Akkor álmodott egy létrát, ami a földre volt állítva, aminek a teteje az eget érte, és isten angyalai le-fel jártak rajta. Íme, az Urálit elé és így szólt: ...és a te utódaid számtalanok lesznek, mint a por a földön, kiterjeszkedve nyugatra és keletre, északra és délre, és teáltalad és a te magod által lesznek megáldva a föld nemzetségei." 1 Móz 18,12. Két verssel később így folytatja: „Mert nem akarlak téged elhagyni addig, amíg meg nem tettem azt, amit neked ígértem." Mit ígért az Úr Jákobnak? Nyilvánvalóan azt, hogy Jákob utódai az egész földet be fogják népesíteni, és az Úr nem fogja őt elhagyni. Minden neki tulajdonított erő mellett is aligha tudja egy élet alatt fiait, lányait és unokáit a kontinensen széttelepíteni, ehhez az Úrnak erősen mellette kell állnia, ugyanis nem a bizonytalan jövőre vonatkozott az ígéret: Ő nem hagyja el Jákobot, míg a megbízás valóra nem válik. Jákob számára rejtélyes a dolog. Nem sejti, hogy ezen a helyen lehet az Úrral beszélni: „Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és nem tudtam. Megijedt és így szólt: Milyen rettenetes ez a hely! Ez itt nem más mint Isten háza és az ég kapuja. Másnap reggel fogta Jákob a követ, amely a feje alatt volt, oszlopul állította azt, és olajat öntött rá." 1 Móz 28,10. A tények: - Jákob vándorlása közben egy szent kövekkel ellátott helyre ér. - Fog egy követ és elalszik rajta anélkül, hogy fejpárnája „varázslatosságát" sejtené. - Képszerűén is világos álmot lát: angyalok járnak le-fel egy égi létrán. - Az Úr kolosszális ígéretet tesz. Mindez álom volt csupán, vagy egy darab megélt valóság? Ha ez csak egy álom volt, az Úr ígérete értelmetlen lenne. Az álmok kötelezettség nélküliek, szubsztancia nélküli anyagok... És ha ez nem volt álom? Ha a kő, amelyen Jákob nyugodott, agyában egy égi létra képévé nőtt? És ha testének melege pulzálásokat váltott ki a kőben?

Szent helyeken kétségkívül minden kő különlegesnek számított, különleges történettel ellátva. Hátha olyan képessége volt a kőnek, hogy az agy áramait erősíteni tudta? És Jákob talán egy kivételesen alkalmas eszköz lehetett? Talán egy kiválasztott egyén a kövön keresztül képes volt kommunikálni az emberi aggyal? Nem hathatnake bizonyos kövek mint „sugárzók", és emberek, akik érzékenyek, mint „antennák", mihelyt összekötik őket egy másik emberi aggyal? Ezek tisztán spekulációs kérdéseknek tűnnek. Hogy nem azok, hogy nem lila ködben úszó gondolatárról van szó, még bizonyítva lesz. Az emberek nem feltétlenül maguktól jöttek a gondolatra, hogy köveket, emlékköveket emeljenek. Gyakran Isten (vagy istenek) vezette őket rá. Erről tudósít a Biblia is. Józsué könyvében azt parancsolja az Úr, hogy 12 emlékkövet állítsanak fel egy bizonyos helyen: „ Úgy tettek a zsidók, ahogy Józsué megparancsolta. Felhoztak 12 követ a Jordánból, amint az Úr Józsuénak mondta, Izrael törzseinek száma szerint, magukkal vitték a táborhelyre és letették. A tizenkét követ azonban Józsué a Jordánba állította, arra a helyre, ahol az Úr ládáját tartó papok lábai álltak; s ezek ott is találhatók mind a mai napig." Józs 4,8. A köveket nem csupán emlékeztetőként kell értékelni. Nyilvánvalóan az a feladatuk is megvolt, hogy az idők folyamán egy történetet közvetítsenek. „És Józsué mindezt beírta Isten törvénykönyvébe, és vett egy nagy követ és odatette a cserfa alá, amely az Úr házában áll. És Józsué így szólt a néphez: Ez a kő lesz ellenünk bizonyságul, mert ez hallott minden szót, amit az Úr nekünk mondott, és ellenetek lesz bizonyságul, hogy Isteneteket meg ne csaljátok." Józs 24,26. A kő „szavakat hallott"? Józsué kvázi fültanúnak veszi. De mit használ egy halott kő néma bizonyítékként? Tudott-e Józsué ennek a különleges rendeltetéséről, arról, hogy képes a hallottakat valamikor újra közölni? Vajon Józsué az információ-adattár képességét tulajdonította a kőnek? Hogy egy magnó rendeltetésű dolog nyomában vagyunk, ezt még bizonyítani fogjuk. A SZENT KÖVEK KÉNYSZERÍTŐ EREJÉRŐL Kis-Ázsiában Kübelé istennő „a nagy anya" ellátta a görög honpolgárokat olyan próféciákkal, amelyeket egy „szent kő" segítségével közölt. I. sz. 250-ben a különös tárgy Rómába került. A

szíriai parton a kolléganő, Laodikaia ugyanezzel a segédeszközzel szólt. Delphiben Püthia egy fél tojás alakú kővel, az omphalosszal, jelentése: „a világ köldöke", dolgozott a templomban és gondoskodott újságcímekről, pardon!, napi tudósításokról a jövőre és a múltra vonatkozóan, amelyek a kőtől jutottak tudomására. Mohamed Ibn al-Chatib Kufából beszámol „Bálványok" című könyvében régi arab szent kövekről, csodakövekről, amelyek leghíresebbike a másfél méter magas Kába, amely a mekkai főmecset udvarán lévő üres, négyszögletes épület falába van illesztve. Ez a kő az iszlám világ mitikus-vallásos centruma. Maga Mohamed is a Kábát, a „Fekete követ" (arabul: Hadsar al-asvad) tekintette vallása középpontjának, minden muzulmán gondolat céljának. A földön naponta 650 millió muzulmán hajol meg imádkozáskor a kő irányába. Mi a „Fekete kő" sajátossága? Mi van rajta, vagy benne? Mit tud, hogyan hat? Mi az egyedülálló különlegessége, amit a próféta benne felismert? A legenda azt tartalmazza, hogy a „Fekete kő" az égből esett le, és nyomban azt állították róla, hogy földön kívüli meteoritról, illetve kővagy nikkelvas testről van szó, amely az atmoszférán át történő zuhanáskor nem izzott el teljesen. Ez egy bizonyíték nélküli feltevés, mert a „Fekete kőről" nincsen kémiai elemzés. A mohamedánok hitetlent a Kába közelébe sem engednek, nemhogy azt megengednék, hogy szentségüket megvizsgálják. Talán valóban csak egy szokványos meteoritról van szó, de akkor folyamatos és intenzív vonzereje Mohamed óta (570 körül-632) felfoghatatlan. Különböző nagyságú meteorok mindenhol és naponta csapódnak le öreg Földünk hátára, az arab országokban is, anélkül hogy valamelyiket is szentté avatnák. Talán egy egészen különleges kőről van szó, amely nem az égből esett, hanem az égből jött. S akkor ez nem is kicsi, hanem nagy különbség. ABBÓL, AMI NEM IS REJTÉLY, REJTÉLYT CSINÁLNI? A történelem előtti Angliában és Írországban található kőkörökről szóló nagyszerű képeskönyvében nekem is figyelmet szentel Burl Aubrey: „Von Däniken approach of making mysteries out of mysteries" - Däniken módszere, hogy nem rejtélyesből rejtélyest csináljon. - Arthur C. Clark, sci-fi szerző fogalmazta meg egy magazinban általánosító mondatát: „A világ tele van valódi

rejtélyekkel. Engem irritálnak azok az idióták, akik megpróbálnak rejtélyt csinálni olyan dolgokból, amelyekre egyértelmű magyarázataink vannak." Ez az a silány gesztus, amivel a „mást hívőket" felülről könnyedén elintézik. Ha mi valójában csak középszerű fantaszták vagyunk, miért fogadnak egyáltalán el bennünket? Azért, mivel mi kényelmetlen kérdéseinkkel fájdalmat okozunk, mert néhány közkedvelt magyarázatot logikátlannak találunk és nem nyeljük le őket, mert cementált és látszólag kétségtelen tanítói véleményeket nem tekintünk tabunak, hanem kérdőre vonjuk őket. Szórakozva olvasom a „Tudomány 100 évvel ezelőtt" című újságcikket, és ilyen elbizakodott gondolatokon kapom magam: Ó, te jó ég! Ez volt akkoriban a tudományos bölcsesség végkimenetele? Rögtön megzabolázom magam és megállapítom: ez volt akkoriban a legjobb tudás szerinti legújabb felismerés. Az idő korrigálta a tévedéseket és új, helyes eredményeket tett a régiek helyére, amelyeket pár év múlva újra kellett polírozni és túlhaladni. Ez egy normális és becsületes folyamat. Kritikusaim csodálatra méltóak elbizakodottságukban: ők mindenről, ami a világot legbelül összetartja, az utolsó és végérvényes tudással rendelkeznek. Irigylésre méltó elit büszkeségük, együgyű bátorságuk. Én a kíváncsiakkal tartok, akik előre gondolkodnak és nem riadnak vissza attól, hogy a ma hihetetlent holnap bizonyítsák. „A motort nem szabad elvetni azért, mert Mohamed próféta teveháton járt", mondta Datuk Husein Onn, Malajzia miniszterelnöke. A megalitikus építmények építési és szállítási problémáit sok okos könyv megoldottnak könyveli el. Szállítási és építési problémákat sokféleképpen megoldhattak. Ami engem a felkínált magyarázatoknál zavar, az a következő: állandóan a ma elképzelhető lehetőségekből indulnak ki, úgy tesznek, mintha csak fantáziával, természetesen tudományos fantáziával, a korai időkbe helyezhetné magát az ember. De senki sem volt jelen. Amit megoldásként az asztalra tesznek, az ismét csak egy a sok más lehetőség közül. Azok, amelyek látszólag megvannak, mindig ugyanazokat a rekvizitumokat kínálják: kocsi, kötél, görgő és homokból vagy agyagból feltöltött meredek lejtő. Mivel a lehetséges szállítási módokról való elképzeléseink ilyen segédeszközökhöz kötődnek és beléjük préselődnek, az ezekben való kételkedés szentségtörésnek és istenkísértésnek számít. Nagyon nagyra becsülöm tudósainkat, csak hinni nem tudok nekik. Ők is emberek, s ezáltal ki vannak téve a tévedés veszélyének, mint te vagy

én, illetve mindnyájan. Attól, hogy néha a magabiztosság trónjára ülnek, még nem lesznek istenek. Csak sokkolás céljából kérdezem: mi van akkor, ha évezredekkel ezelőtt a köveket sárrá tudták préselni, és az építés helyén újra meg tudták keményíteni, úgy, ahogy mi ma ezt a betonnal tesszük, ami a gyártól hatalmas tartálykocsikban szállítva jut el az építkezésekhez. Engedelmet kérek, tisztelt Mindentudók, ez csak egy kérdés. Könnyelműen vetettem ide sorokat, mert látom - összefüggéseiből kiszakítva -, ügyes ellenségeim hogyan idézik! Tehát én nem azt állítom, hogy a kőkörök építői ezen a módon dolgoztak! Felőlem a tonnás köveket szállíthatták a puszta nyakukon körültekert kötéllel száz kilométerekről centiméterenként vontatva. Ha a hit boldogít, akkor a túlvilág nyüzsög az archeológusoktól. Nem fogunk ott találkozni, mert én erősen kételkedem utópikus feltételezéseikben. Régi időktől fogva úgy tűnik, hogy a szent köveket istenekkel lehetett összefüggésbe hozni, de mindenesetre kapcsolatban álltak az égbolttal, mert ezeket, mint a kőköröket, a csillagok állása szerint telepítették. Állandó megfigyelés alatt volt az ég, mert megígérték az istenek, hogy visszajönnek? Egy vallásos kultusz értelmében ez egy ésszerű magyarázatnak tűnik a kőtelepítések szörnyű munkaráfordítására, de ezzel nincsenek megmagyarázva az asztronómiai ismeretek, az exponált helyek választása és a különleges anyagok. Vagy mégis? A vallásos kultusz nem magyarázza meg a mózesi tudósítást sem noha az „Úr" szerepet játszik benne -, hogy miért állította fel Jákob párnáját a használat után, és miért öntötte le olajjal. Miért kente fel a követ? Ezzel egy rituális szent cselekedetet vitt végbe, ami a papokat illette meg. Mi lehetett Jákob fejében, hogy tudta, hogy az olaj sem elpárologni, sem a nap hevében elégni nem fog? Talán a háláját fejezte ki a kőnek, ami „beszélt" vele! Kétség nélkül révületi állapotban volt, amikor a kőről felemelte a fejét. - így volt-e Püthia is, ha omphalosz kövét keltette? Jóslatait vajon „a világ köldökének" köszönhette? Régi írások azt állítják, hogy Püthia kőhasadékból származó gőzök belélegzésével került látnoki állapotába. A delphi jósdában és körülötte a szorgos kutatás ellenére sem találtak gőzöket eregető sziklahasadékot. Püthia omphalosz kövével kommunikált? Ő volt a közvetítő, akinek kérdéseire kétértelmű válaszokat adott a kő? Olyan utalások után kutatok, amelyek igazolják, hogy földönkívüliek befolyásolták a kőkori embereket. Az eddigi felfogásban a megalitikus építmények semmiféle bizonyítékot nem szolgáltattak ilyesmire. Aki

boldogan hisz, annak csak egyetlen okos könyvet kell olvasnia a Stonehenge-ről ahhoz, hogy tudja, a földönkívüliek szükségtelenek a rejtély megoldása szempontjából. Mindent tudunk. Ha azonban egy kicsit a „hivatalos állásfoglalás" ellen merünk gondolkodni, akkor a segítőkész földönkívüliek kényelmetlen és zavaros helyzete kiemelkedő pozíciót kap. Van számtalan hagyomány*, amelyek istenek ígéretéről tudósítanak, miszerint földi tartózkodásuk után a távoli időben majd visszatérnek. Az emberekben csak a visszatérésben való reménykedés maradt meg. Eddig még nem vizsgálták, hogy ezekben a megalitikus építményekben nincs-e elrejtve a visszatérés matematikai kulcsa. A Thom professzor által vizsgált több mint 600 építmény asztronómiai szabályok szerint épült. Még csak az „istenek" tudják, miért. Nem férhet kétség ahhoz, hogy a földönkívüliek számára a kemény kőzetek kitűnő üzenetközvetítőként szolgáltak. Elég sok van belőlük, átvészelték az évezredeket, monumentális, jelzésszerű épületek ezek, amelyek állandóan felhívják magukra a figyelmet, így szól tehát az én hipotézisem: Évezredekkel ezelőtt kinyilatkoztatták az „istenek" a Föld lakóinak, hogy hogyan építsenek kőköröket, milyen anyag alkalmas a célra, milyen sorrendben és hol kell a köveket felállítani, hogy a megadott üzenetet egykor meg lehessen fejteni. Az „istenek", akik minket a saját képmásukra alkottak, intelligenciájuk nyomait a genetikailag általuk meghatározott új faj utódaiba ültették. Tévedtek: mi nem vettünk észre semmit. *EvD:A múlt prófétája

Ha dr. Vlagyimir Avinszijnek igaza van, hogy a Stonehenge-ből az öt legközelebbi bolygó nagysága leolvasható, akkor a földönkívüliek segítő keze is benne van a dologban. Nem lehet más úton e tény mellett elmenni. Ha az újkőkoriak - mint ahogy azt Louis Charpentier és Róbert Wernich említik - a fontos épületeket a földbelső elektromos áramainak találkozópontján építették, akkor ismét a földönkívüliek keze van a dologban, mert ezek az áramvonalak csak a modern fizikai eszközökkel lettek mérhetők. Ha igaz, hogy iskolázott papok és tehetséges médiumok képesek voltak a pulzáló kövekkel való kommunikációra, akkor megint a földönkívüliek keze van a dologban. Valamilyen okból. Milyen okból?

3. SZELLEM -

MINDEN ANYAG

ŐSOKA A miértre vonatkozó kérdés hibás. Sokkal inkább azt kellene kérdeznünk: miért ne? George Bemard Shaw

A teremtés időben és térben végtelen - A tudománynak meg kell szabadulnia a mitologizálástól - Kis tetveknek mindig vannak kisebb tervei - Fordulat a gondolkodásban - Kísérlet az elektronnal - Ki teremtette az alkotót? - Mi a fekete lyuk? Ha egy kő meghal - Minden anyag legalább egyszer volt már csillag belsejében - Einstein él! - Ami tabu - Polinéziai kultuszhelyek titkai - A tudományfelfedezése: a történelem előtti kőszobrok mágnesesek-Az ember mágneses érzékeléséről szóló legújabb kutatások - Hogyan hatnak a földönkívüliek bolygónkon

Egy vita alkalmával azt kérdezte tőlem egy hallgató Chicagóban, az Illinois Institute of Technology intézetben: - Hisz maga egyáltalán a saját teóriájában? - Mivel meg vagyok róla győződve - feleltem -, nem szabad és nem is tudok hinni benne. A „hit" a vallások egyedüli előjoga, egyfajta érzelmi bizalom valamely tanításban. Ebben az értelemben „hinni" azt jelenti, hogy a természet titkának egyszerűen úgy kell lenni, ahogy van. Nekem lépésről lépésre tényeken keresztül kell bizonyítanom, mert nem vagyok sem egy szekta tévtanítója, sem pedig vallásalapító. Fáradhatatlan vagyok, de idő, fejlődés, kutatás mellettem áll. Ami tizennégy évvel ezelőtt, amikor írni kezdtem, még merő hipotézis, háló nélküli drótkötél volt, az most lassan és állhatatosan tudományos ismeretek által is meggyőzően látszik igazolódni.

De ez még mindig csak séta a virágoskertben. Néha megerőltető hegymászásra is szükség van. Ha a csúcsra érünk, akkor a kilátás tisztábbá válik, és az elmélet fennsíkján biztosabban járható utak is húzódnak. Senki se „higgye", hogy az eget verő bátorság nem lesz megkoronázva. Menjünk új utakra. Sajnos azon nem tudok változtatni, hogy ezek néha egy kicsit nehezen járhatók. Hat híres tudós szavait akarjuk hegymászó túránkra magunkkal vinni, mint ízletes szellemi táplálékot: I. A molekulagenetikus, Nobel-díjas Werner Arber professzor véleménye: „A molekulagenetika eredményei... azt mutatják, hogy a teremtés térben és időben végtelen... Egyidejűleg működik a teremtés itt és most, valamint mindenhol egyre tovább a részek szabad választásában a specifikus életfolyamatok kivitelezésében." II. Joachim Illies, a Max-Planck Limnológiai Intézetből: „Mindannyian bele vagyunk bolondulva az objektivitásba. Úgy teszünk, mintha az »objektív bizonyíték« minden lehető kijelentés koronája, minden elérhető érték legmagasabbika lenne, és beképzeljük, hogy egy objektíve bizonyított világban élünk, amit mi büszkén modern tudománynak nevezünk. Meg kell szabadulnunk a mitologizálástól ahhoz, hogy a magunkhoz és a valósághoz vezető utat nehogy a tudomány mögött színleljük." III. A Bázeli Egyetem fizikusa, Max Thürkauf professzor: „A természettudományok megpróbálnak mindent fizikai-kémiai folyamatokra redukálni. A normálistól eltérő jelenségek mégis azzal függenek össze, amit mi életnek vagy szellemi világnak nevezünk, és ez a fizikai-kémiai folyamatok felett áll." IV. Erwin Chargaff professzor, biokémikus: „Egy tartós információlavina a tudat minden részén hat, egy üresen futó masinéria szellemtelen locsogása minden gondolatot túlharsog... Természetesen még mindig van mit tenni; a kis tetveknek közismerten

mindig kisebb tetvei vannak. De milyen kicsire lehet az atomokat és az atommagot bontani? Az a kényelmetlen érzésem van, hogy ha a fizikai Nobel-díjat megszüntetnék, akkor nem fedeznének fel több elemi részecskét." V. Jean E. Charon elméleti fizikus így nyilatkozik könyvében, „Az anyag szellemé"-ben: „A tudósok ritkán készek arra, hogy metafizikai kérdésfeltevésekkel foglalkozzanak abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a »hivatalos« tudomány Grál-lovagjai nem engedik ezt meg nekik: metafizikus kérdések felvetése úgy korábban, mint ma, tudománytalannak számít. Én személy szerint ezt a hozzáállást botrányosnak ítélem." VI. A. E. Wilder-Smith professzor, különböző országok hírneves egyetemeinek vendégprofesszora: „A természettudomány kizárólag olyan tárgyakat kutat, amelyek csak a mi materiális dimenziónkból vizsgálhatók. Ha valaki feltételezi, hogy Isten a logosz vagy a gondolat személyes formája, és az élet kódolása mögött áll, akkor a természettudós rögtön és határozottan elutasítja ezt az ajánlatot, mert ez kutatási lehetőségein kívül áll. Mit gondolnánk arról az űrhajósról, aki az égitestek útját nem a gravitáció segítségével magyarázná, mert ő egy ilyen erő gondolatát filozófiai okokból nem fogadná el? Egy ilyen erőt lényegét tekintve nem lehet a laborban megteremteni és tanulmányozni. Ennek az erőnek csak a hatásait lehetne nagyító alá venni, de magát az erő lényegét nem. Ezért a gravitáció egész témája tudományosan tarthatatlan." FORDULAT? FORDULAT! Végezzünk kísérletet egy szemész elsötétített rendelőjében, irányítsunk elektronmikroszkópot egy ember szemére! Áthatolunk a szarurétegen, a szivárványhártyán és az ideghártyán. Átbújunk a lencsén, amely egy rostokból álló fonadékon függ, megérintjük a látóideget, amely többezerszeres nagyításban sokágú fának néz ki. Egy csodálatos világ tárul fel. Az idegvégződéseken kis kristályok függenek, amelyek egy bizarr táj sziklacsúcsainak tűnnek.

Mikroszkópunk molekulaláncokat mutat, egymáshoz kapcsolódó atomok százait. Egy atom megpillantásánál csillogó fényesség támad, állandó mozgásban látjuk a világot, látjuk az atom magját, amely körül nagy sebességgel még kisebb részecskék rohannak - protonok, neutronok, elektronok. Az atommag és a részecskék között egy egész univerzum van, mint a Nap és a bolygópályák között. Kövessünk egy elektront! Ha egy mérőműszert kötnénk rá, ami a sebességét lassított filmként mutatná, azt látnánk, hogy elektronunk egy másodperc alatt l023-szor növekszik, majd húzódik össze, pulzál. 1023- ez egy 10-es 23 nullával! Az állandó mozgásnak és diffúz sugárzásnak a világa ez. Minden anyagnak ugyanez a titokzatos dimenziója. A szemen bemutatott kísérlet megismételhető a bőrön, egy darab fán vagy kövön. Az utazás csak másképpen kezdődne, de a célnál mindig atomra és szubatomi részecskékre bukkannánk. Végtére is minden energia - amint ezt Albert Einstein 75 évvel ezelőtt megállapította sugárzás, mozgás. Ez a megváltoztathatatlan örök tény egyes természettudósokat kétkedővé, másokat szerénnyé tesz. Vad és hasznos megszállottságunkban (majdnem) mindent részeire szedtünk, a molekulákat kisebb atomokra, tanulmányoztuk viselkedésüket, és a szubatomi részekét gigantikus részecskecentrifugákban vizsgáltuk. Az atomok osztódnak és sugárzást bocsátanak ki, s a végén mindig ugyanarra az eredményre jutunk: a legkisebb egység mögött is egy új rend áll, egy új törvény, amely számunkra ismeretlen utasításoknak látszik engedni, a parancsadónak, amelyet minden filozófus „szellemnek" nevez. A francia matematikusnak és fizikusnak Jean E. Charonnak sikerült bizonyítania, hogy szellem és anyag elválaszthatatlan egymástól! Charon a matematika egzakt nyelvét beszéli. Azok a kollégák, akik munkájukat még nem számítják alapokat rengető új gondolkodásnak, tudomást kell hogy vegyenek róla: nem vezet el egy út sem mellette. Mivel Charon útja vissza, a korai történelembe mutat, ami az „istenekhez" vezet, nagy örömmel festem le azt. Charon bizonyítéka fordulatot jelent.

AZ ELEKTRON ÜGYE

Az anyag minden élet, minden létező szubsztanciája. Az anyag mindegy milyen formában - atomokra és elemi részecskékre osztható. Ezek közhelyek. De honnan ered az anyag? Hogyan keletkezik és keletkezett? Hogyan kezdődött az egész! Ezek izgalmas kérdések. Kezdetben volt a semmi, a végtelen űr, a „fekete sugárzás", ahogy a fizikusok mondják. Ez a sugárzás időtlen idők óta, minden kezdet előtt úgyszólván a várakozás állapotában volt. Meg lehet kérdezni, hogy mi volt ez előtt az állapot előtt, de nem fogunk választ találni, mert ez egy másik dimenzióban, a halál utániban fog kiderülni. Ez egy olyan megoldás, ami a hitre utal. Mivel mi kényszerítve vagyunk rá, hogy négy szűk dimenzióban gondolkodjunk - hosszúság, szélesség, magasság, idő -, a végtelen idő elképzelésére képtelenek vagyunk. Ha minden kezdet elé egy alkotót teszünk, akkor a régi-új kérdés adódik ismét: ki teremtette az alkotót? A fizikai perpetuum mobile vélhetően nem létezik, a kérdés utáni kérdés pedig egy filozófiai perpetuum mobile. A filozófia ellenpontja a matematika és fizika. A fizikai számítások és megfigyelések bizonyítják, hogy a fekete sugárzásból, a semmiből előjött az első anyag-részecskepár: egy elektron* és egy pozitron**. Negatív, illetve pozitív töltésükkel alig volt szükségük energiára ahhoz, hogy párrá, azaz első anyaggá egyesüljenek. Az első elektron pulzált, ahogy ezt ma is teszi, elképzelhetetlen ritmusban, percenként 1023 összehúzódással és kitágulással, ami olyan mozgás, hogy az elektronban néhány száz millió fok hőmérséklethez vezetett. Az ezenközben kibocsátott elektromágneses sugárzást a fizika ismét „fekete sugárzásnak" nevezi. Az ismert fizikai kölcsönhatás alapján a pozitron a neutronhoz tud kapcsolódni és ezáltal egy protont képez, az atommag egyik építőelemét. Az elektron összekapcsolódik a protonnal és hidrogénatomot alkot. Az univerzum 75%-a hidrogén. Mivel elektron * Egy elektromosan negatív töltésű elemi részecske fizikai tulajdonságokkal, amely a helyén lévő elektromágneses mezővel kölcsönhatásban áll. **Az elektronnal egyező tömegű, de pozitív töltésű elemi részecs ke. ezáltal egy vörösen izzó csillag. A fiatal csillag tovább sűrűsödött, és végül úgy világított, mint egy nap. A könnyű atommagok nehezebbé olvadtak össze. A forró olvasztótégelyben a hidrogénből hélium lett, abból szén, kén, nitrogén, és mindig nehezebb elemek képződtek egészen a vasig.

nélkül nem lenne hidrogén, ezért az elektron már a hidrogén előtt létezett. Az ismert szlogen: „Kezdetben volt a hidrogén", nem stimmel, mivel kezdetben az elektron volt, ami már jelen volt az első részecskepár keletkezésénél, és pótolhatatlan jelenlétét minden anyagon, sőt a szellemen történő áthatoláskor is jelzi. Jean E. Charon matematikailag bizonyította, hogy az elektron hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint a „fekete lyuk". Ennek utána kell járnunk anélkül, hogy az elektront szemünk elől tévesztenénk. Mi is az a fekete lyuk? Messzire kell visszanyúlnunk. A világ keletkezése, az ún. ősrobbanás óta, gáz, hidrogén, kozmikus por volt az univerzumban, a részek valamiféle felhőszerű képződményben vibráltak, míg az állandó rotáció hatására egy folyó képződött, amely mindig több anyagot vonzott magához. A növekvő sűrűség a részecskék fergeteges súrlódását okozta, majd szörnyű hőség keletkezett és Ennél az olvasztó folyamatnál mindig energia termelődött és adódott le. Ez egy olyan folyamat, amit a mi Napunk már évmilliók óta produkál, melynek során - vélekedik az amerikai asztrofizikus John Taylor - minden másodpercben négymillió tonnát veszít tömegéből, tízezerszer annyit, mint ugyanennyi idő alatt a Temze vize a Waterloo Bridge alatt történő átfolyásnál. Ilyen energiaveszteséget maga a Nap sem tud évmilliók során át kibírni, mihelyt a könnyebb elemek elhasználódnak, befejeződik a magfúzió - a nehezebb atommagok könnyebbekből való felépülése -, mert nincs ami elolvadjon. A csillag kialszik, felrobban és egy másik nagy szupernova lesz belőle. A robbanás alatt százmilliószorosára növekszik a fénye. A csillagtömeg a világmindenségbe csapódik, de a kialvás utolsó fázisában a csillag legnagyobb része visszaesik magába a csillagba, kisebb lesz, kis átmérője miatt a „fehér törpék" csoportjához kerül. Egy ilyen fehér törpe jellemzői a következők: súlya emeli a saját tengelye körüli rotáció gyorsaságát. A turbulenciában megőrzött eredeti tömeg ellenére néhány kilométeresre zsugorodik össze az átmérője. Nevezik pulzárnak is, mert azt állítják róla, hogy minden fordulatnál rövid elektromágneses szignálokat ad le. Hogy azt végül is teszi-e vagy sem, jelentéktelen, de mindenesetre rotál és energiát veszít, amely fokozatosan a saját tengelye körüli forgást lassítja. A kör bezárult. A csillag elpusztul, kollapszust szenved. Belső nyomása nem tud a tér gravitációjának ellenállni. Magába zuhan, egyetlenegy fénysugár sem

jelzi valamikori létét. Ami marad az az, amit az asztronómusok fekete lyuknak neveznek. Reinhard Breuer asztrofizikus így definiálja: „Fekete lyuknak nevezik azt a csillagot, amely a kontrakció során olyan rendkívül nehézzé válik, hogy sem részecske, de még fény sem hagyhatja el a felületét. Egy csillag kontrakciója, amely egy fekete lyuk születéséhez vezet, villámgyorsan történik - másodpercek töredéke alatt - egy ún. gravitációkollapszus során." Azt, hogy egy fekete lyuk szükségszerű születési óráját meg lehet határozni, Kari Schwarzschild (1873-1916) csillagásznak köszönhetjük, aki a potsdami Asztrofizikai Obszervatórium igazgatójaként döntő felfedezéseket tett a fixcsillagok mozgásának problémájáról. Azt a határértéket, amelyre a csillagot préselni kell, körülötte záródik, Schwarzschild-rádiusznak nevezik. Ezzel megerősítette Schwarzschild, amit Einstein is kiszámított és amit csillagászok és csillagfizikusok számtalanszor megfigyeltek. Egy vízben lévő buborékhoz hasonlóan a fekete lyuk is tér a térben. Ami a fekete lyuk terébe kerül, többé nem jön ki belőle. A rettenetes moloch még a fényt sem veri vissza, tehát láthatatlan. Létét csak a mi terünk elgörbítésével árulja el, ami a fekete lyuk terére tölcsér alakúan rásimul. Ebben az idegen világban teljesen más fizikai törvények uralkodnak, mint a mi életterünkben. - A mi univerzumunk időfolyásához viszonyítva a fekete lyukban fordítva megy az idő. - A fekete lyuk dimenziójában a tér idő természetű, az idő térbeli természetű. - Univerzumunkban minden folyamat növekvő entrópiával játszódik le. Az entrópiánál a részek hőmennyiségének a kiszámolásáról van szó, amely energiaátvitelnél mechanikus munkává már nem alakítható át. - Ez a termodinamika második tételén alapul és azt jelenti, hogy egy zárt rendszeren belüli „rend" mindig a teljes rendetlenség egyensúlyát, az ún. „maximális entrópiáét" éri el. Egyszerűbben szólva: ha egy kanna forró vizet öntünk egy kád hideg vízbe, akkor a hideg és a meleg víz elkeveredik. Ezt a keveredést nevezik „rendetlenségnek". -A fekete lyuk terében minden fordítva viselkedik, a folyamatok csökkenő entrópiát mutatnak. A „rend" mindig nagyobb lesz. - A fekete lyukban az idő ciklikus, ami azt jelenti, hogy minden elmúlt állapot újból megismétlődik: minden információ visszatér a kiindulási ponthoz. Mivel a páncélszekrényből semmi nem jön elő, egyetlen információ sem vész el, tehát a rend időtlen. Ebben a ciklusban

információ és rend növekszik - összehasonlítva az emberi tapasztalattal, amely mindennap információk sokaságát nyeri. FŐSZEREPBEN: AZ ELEKTRON Már 1963/64-ben bebizonyította a Nobel-díjas Richárd Philips Feynman a pasadenai California Technology Institute professzora, hogy az elektronban lévő tér nem üres, benne neutronok és „fekete sugárzások" hatnak. Jean E. Charonnak sikerült a pótlólagos bizonyítás, miszerint az elektron úgy viselkedik, mint egy fekete lyuk, mert az őt körülvevő teret ugyanúgy deformálja: a tér összetömörödik és magába zárul a kicsi elektron körül éppúgy, mint a víz a légbuborék körül. Az elektron a fekete lyuk minden tulajdonságával rendelkezik... és egy másikkal is: saját zárt terével képes más elektronok zárt terével kapcsolatot teremteni. Ellentmondás lenne-e, ha a fekete lyukat egy örökre zárt páncélszekrényként ábrázolnám? Két egymásnak rohanó elektron kölcsönösen taszítja a másikat. Minden elektron engedelmeskedik egy erőnek, amely távol tartja a többitől. Ezt távolhatásnak nevezik, és a következő történik: Fekete fotonok, tömeg nélküli rövid sugarú fénykvantumok, kicserélik a sebességüket más elektronok fekete fotonjaival. A csodálatos és a mi szempontunkból fontos dolog az, hogy a folyamatok az elektronban csökkenő entrópiával - tehát növekvő renddel - mennek végbe. Ha az elektronok fekete fotonokat cserélnek ki egymás közt - hogy ezt teszik, az bizonyított -, az elektronon belüli információs állomány állandóan nő. A következtetés rettentő! Az elektron az univerzum teremtése óta jelen volt. Akármilyen stádiumról volt is szó, nem felejtett semmit, az információk állandóan növekedtek. Az elektron öröktől fogva stabil részecske. A kezdetektől fogva mindent átélt, értékelhetjük emlékezethordozóként is. Áthatolt az Univerzumon, minden anyagba belement, minden élőlény, növény, kő, nap... agy alkotóeleme. Rendje növekedett, információkat és tudást gyűjtött, amelyeket fajtájának részeivel meg tud osztani. A fekete lyukak témájával kapcsolatban így ír Rudolf Kippenhahn (1926) göttingeni csillagász és csillagfizikus: „Az anyag is, amelyből testünk felépül, legalább egyszer biztosan forrongott egy csillag belsejében." Ezt teljes jelentésében és jelentőségében fel kell fognunk: az elektron anyaga halhatatlan. Mivel semmit sem „felejt", a múlt és jelen részese,

illetve részese volt, vele együtt a tudás és a tapasztalat is halhatatlan. Az elektron megőrzi minden megélt öröm és elszenvedett fájdalom üzenetét. Áthatolt (áthatol) a földön, minden kövön és minden növényen... és minden és mindenki információinak hordozója. A testek meghalnak és szétesnek, az elektron tovább él és továbbadja a stafétát, a tudást és információt a múltból a jövőbe. Jean E. Charon megállapítja: „Ez azt jelenti, hogy minden anyag, amely egy élő vagy gondolkodó struktúra részese volt, és ennek a struktúrának, illetve ennek öntudati minőségének relatíve rövid életidejében részt vett, eme struktúra elhalása után nem képes egyszerűen visszatérni az eredeti diffúz minimálpszichéjéhez. Az egyszer megszerzett információ, öntudat nem tud többé elveszni, a világ egyetlen hatalma sem képes egy komplexen működött struktúra halála után az elemi részecskék öntudatának visszafejlődésére hatni." LEHULL A LEPEL Ha eddig nem tudott az ember mit kezdeni sok paranormális, parapszichológiai és metafizikai problémával, akkor most hirtelen minden mögött egy kozmikus rendszer mutatkozik meg. A naponta világszerte több millió példányszámú újságokban megjelenő képregénysorozat „A szerelem..." két partner közötti elektronok kapcsolatára redukálódik. Ilyen egyszerű ez. Albert Einstein úgy rendelkezett, hogy a holttestét égessék el, de a koponyáját a kutatás rendelkezésére bocsátja. 1978-ban megjelent a szégyenletes hír a sajtóban, hogy a tudománynak adott hagyatékát, egy kartondobozba helyezett befőttesüvegben, formalinba merítve tartják Wichitában (Kansas, USA) egy biológiai kísérleti laboratóriumban. Amikor annak idején ezt a szégyenletes hírt olvastam, az jutott eszembe hirtelen, hogy - a sejtek elhalása után egy emberi lehetőséget tékozoltak el. Most már tudjuk: ennek a szuperkoponyának az elektronjai léteznek, a mindenségben száguldoznak, növényekben, kövekben vannak, behatolnak az agyba, amelyben az elraktározott tudást újra felkeltik. Aztán jönnek az elektronok, amelyek tudását Einstein is gyarapította, és ők egy új agyban gondolatokat fognak ébreszteni, amelyeket tulajdonosuk nem a saját tapasztalatából szerzett. Egy gondolat hirtelen felvillanása sokakkal megtörténik közülünk. Egy spontán kép, szituáció, amit már egyszer átéltnek gondolunk, holott emlékezetünk világosan mondja: ezen a helyen még sohasem

voltam, ezekben az eseményekben még sosem vettem részt. Az elektronok halhatatlan tudásának felfedezésével erről a titokról is lekerül a lepel: rég meghaltak elektronjai költöznek be az agyunkba és korábbi emlékeket keltenek. Ez aztán a felfoghatatlan, nos, ez már eredmény! A zavaros, misztikus, megmagyarázhatatlan érthetővé válik. Az elektronban az idő - úgy mint a fekete lyukban - visszafelé folyik, tehát olyan események is jelentkezhetnek, amelyek a jövőre vonatkoznak: a jövőbe látás - jóslás -, próféciák megmagyarázhatók. Minden nyugat-európai olvasta már a nemrég meghalt látnok, Gérard Croiset nevét. Különböző országok rendőrségeinek nyomozócsoportjai támaszkodtak képességeire, ha elcsábított gyereket vagy egy gyilkosság holttestét kellett megtalálni. Croiset találati átlaga valószínűtlenül nagy volt. Olyasvalaminek az eszköze volt, amit maga sem tudott megmagyarázni, nem tudta, hogy mi történik agyában azokban a percekben. Mint sok más jelentős médium, ő is szerény maradt, és képességei mögött isteni erőt sejtett. Az elektronok ereje a jelenséget megmagyarázhatóvá teszi: egy elcsalogatott gyermek gondolkodik, és emlékekkel megterhelt elektronokat ad le a környezetének. A kis mindentudók mindenhol jelen vannak, nem ismernek akadályokat vagy falakat, amelyeken ők keresztül ne jutnának. Ha egy alkalmas médium agya akár csak egyet is befog a kiküldött elektronok közül, „alva" is megtalálja a nyomot, amit a többiek hiába keresnek, és tudni fogja, hogy az áldozat él-e vagy már meghalt. Ahogyan Croiset-nek, úgy másnak is sikerülhet egy elrejtett holttestet megtalálni. Lehet, hogy az agynak, amely az elektronok tudásához vezető utat megtalálja, bizonyos képességre van szüksége, de sejtésem szerint ez a képesség mindannyiunkban benne van. Ami tegnap még utópia és science-fiction volt, ma meg van fejtve, miután az elektron mint információhordozó lelepleződött. Adódik a kérdés: kik vagyunk mi? Hogy durván fogalmazzunk: mi mindannyian anyagok - járművek és parkolóhelyek vagyunk az elektronok számára, bizonyára azért, hogy információkat és tapasztalatokat gyűjtsünk, hogy az időtlen elektron időről időre továbbadhassa ezeket. Az 50-es évek közepén egy hasonlóképpen meghökkentő felfedezés sokkolta a világot. Francis C. Cricknek és J. D.Watsonnak sikerült az öröklődés titkát megfejteniük: Minden testsejt tartalmaz egy genetikusan meghatározott kódot, az egész test felépítésének tervét. A természet eme csodája már régen

bevonult mindennapjainkba a képszerűén elképzelhető DNS-spirálon keresztül, noha mikrobiológiailag homályos maradt, hogy mely tényezők határozzák meg a DNS-molekulát egy test felépítési információjának továbbadására, mint ahogy eddig nincs válasz a kérdésre, hogy mely törvények szerint veszi fel a női petesejt a 200300 millió sperma közül, amelyek az ejakuláció során a hüvelybe kerülnek, az egy meghatározott ondószálat. Az ok, amely itt hat, az anyag mögötti szellem, az elektronban lévő öntudat: a női petesejt és a férfi ondószál közeledésekor az elektronok másodpercek töredéke alatt kicserélik a fekete protonjaikról szóló információt. Az evolúció számára alkalmas hordozót keresik. Utópia? Már nem. Wernher von Braun azt mondja: „Semmi sem látszik olyan egyszerűnek később, mint egy megvalósított utópia." A JÓ ISTEN NEM VET KOCKÁT „A világ anyaga a szellem anyaga is" - írta Arthur Eddington (18821944) angol csillagász és fizikus, aki a csillagok belső felépítésének kutatását elkezdte. Különbséget szokás tenni élő és holt anyag között, ami olyan kettősség, ami nem illeti meg az anyagot: akár élve, akár halva atomokból, protonokból és elektronokból áll. Emlékezzünk vissza a kutatásokra, amelyeket dr. Robins a Rollright kőkörén alkalmazott: a kövek pulzáltak, egy elektromágneses mező, az elektronok világa épült fel. Ha egy személy a kőkor centrumába állt, megszakadt a pulzálás. Talán az elektronok a középpontban álló személlyel kommunikáltak? Nem hihető-e az új kutatások szerint, hogy az elektronüzenet fogadására alkalmas médium beszélni tud a kövekkel? A kövek hallgatnak, elektronokat bocsátanak ki, információkat közvetítenek - beleértve az embereket, az egész természetet és a tágas univerzumot. Mert: a világ anyaga a szellem anyaga is. A melanéziai és polinéziai térség majd minden szigetén van egy ősrégi kőszentség. Maráénak nevezik őket ezeken a kultuszhelyeken. A maráéknak nincsen egybevágó architektúrája - néha úgy mint Raiatea szigetén egy nagy derékszögről van szó hatalmas monolittal, aztán mint Arahurahuban Tahiti szigetén teraszjellegű templomról, vagy mint a Csendes-óceán déli részén lévő Tubuai szigetén rendezett monolitikus kőültetvényekről. A keresztény hitre térítés előtt a maráék voltak a „hivatalos találkozóhelyek a polinéziaiak és más világból valók között". Ismeretlenek azok a rítusok, amelyeket a maráékban

celebráltak, de a szigetlakók az első európaiakat, akik őket meglátogatták, arról informálták, hogy a marnék, nagyon tapuk nagyon szent helyek voltak. Tapu azt jelenti: erősen megjelölt - a szokványos ellentéte. A mi tabu szónkat a polinéziai nyelvből vettük át. Mi volt a maráékon tabu, ami erősen megjelölt volt? A kövek, amelyek körül a szigetlakók összegyűltek? Értették az anyag mögött lévő szellemet, amely a kövekből beszélt? A déltengeri szigetlakók számára még egy fogalom volt sérthetetlen: a mana - magyarul hatékony. A Brockhaus informáló megfogalmazásában a mana egy szó a hatalomra vagy behatásra, nem fizikaira, de bizonyos értelemben természetfölöttire vonatkoztatva. A mana, folytatja a lexikon, a szerves és szervetlen természetben hatékony, szabályszerűen öröklődik. Mana lehet emberekben, szakrális királyban, vagy tárgyakban koncentrált. A mana jelenti a hatalmat, ami borzongást és tiszteletet kelt. Egy maráé nemcsak tabu volt, de sok mana is rendelkezett. Wilhelm Ziehr így tudósít: „A mana felléphet meghatározott helyeken, titokzatosan ható kérésekben, sötét helyek mentén vagy erdőben. Egy ilyen személytelen mana konkretizálódik szellemekben, démonokban, amelyek ezeken a szent helyeken járnak. Miközben az emberek titkos ceremóniákat visznek végbe, a manán keresztül pl. az Új-Hebridákon (Port Olry) egy korallszikla barlangjában láthatatlanná és sebezhetetlenné lehet válni. Egy átnyúló szikla oly sok manát rejt, hogy mindenkinek, aki alája áll, megváltozik a nemisége. Különös formájú köveket különleges kultuszhelyen állítanak fel, mert azok is titokzatos erővel rendelkeznek " Halottnak tekintett személyek - egy pap, csodált főnök vagy merész hős - haláluk után is rendelkeztek a rejtélyes manával, csontjaik inkább számítottak tabunak, mint az átlagos halandóké, sírjaik más sírok között különösen tabuk voltak, mert bennük több mana volt. Ez az idegenszerű, lidérces világ, melynek kultusza ezoterikus misztériumként volt elkönyvelve, illő magyarázatot talál. A mana, amely a tapasztalt főnököt vagy a bölcs papot betöltötte, soha el nem múló elektronokból állt. Egy papnak több manája van mint másoknak, és ezért több bölcsességet és tudást „sugároz". Ami babonának tűnt, az az anyag mögött működő erők előre sejtett ismerete. A halott manájából nem sok vész el, mert a test anyagában tovább hatnak az energiák. Nem szabad-e megkérdezni, hogy jobban érezzük-e magunkat a temetőben ez okból, mint egy színházban vagy máshol?

Talán ezért támadnak meg bennünket a sírboltokban emlékek a múltról, gondolatok a jövőről? Talán elektronok közötti megnövekedett cseréről van szó! Talán a primitívek még zavartalanabb kapcsolatban voltak a természettel, érezték még a rohanó elektronok vibrálását? Képesek voltak még növényekkel, állatokkal, tárgyakkal (fétisekkel) „beszélgetni"? Egy polinéziai legenda arról szól, hogy Maiu isten a Tuamotuszigetekről Raivavaéba ment, hogy egy nagy maráét állítson. Amikor elkészült, Maiu elvitt egy követ onnan Tubuaiba, ott is épített egy maráét és nehéz úti ajándékát is mellé tette. Az istent valószínűleg maráéépítési őrület szállta meg, mert a tubuai maráé befejezése után ismét fogott egy követ, Rurutuba repült, majd Rimatarába aztán Rarotongába (Cook-szigetek) és így tovább. Mindenhonnan magával vitt egy követ az éppen elkészült maraéból. Abszurd legenda? Ma már tudjuk, miért tette Maiu isten azt, amit tett. Minden kővel manát. ültetett át az új építménybe. Ezért keresett Maiu különleges köveket. Mert: a kő nem azonos a kővel. A bazaltnak más az atomi felépítése, mint az andezité, a gránité más, mint a korallszirté. Végül is minden az atomi világban fejeződik be, az elektronok és a diffúz sugárzás világában, de az atomi szerkezetek - a Stonehenge-nél tett látogatás során beszéltünk erről - szilárd állapotban különböznek egymástól. Vannak kőfajták, amelyek alacsony energiavezetésre is gyorsabban cserélik le elektronjaikat, mint mások, amelyek nehezen tudják elengedni azokat. Tudták ezt a „primitívek"? Ezért hoztak elődeink válogatottan különleges köveket bizonyos kultuszhelyekre? Feltétlenül kék kőnek kellett állnia a Stonehenge-ben, amit 400 kilométerről kellett odaszállítani? Ez a sejtés alátámasztja dr. Hans Biedermann egyik nyilatkozatát: „Az archeológusok, akik Guatemala őstörténeti korának maradványaival foglalkoznak, több nagy kőplasztikát is ismernek, amelyek nagyon kövér emberek fejeit vagy ülő szobrát ábrázolják. Ezek az archeológusok zsargonjában »fat boys«-nak nevezett szobrok egy eddig figyelmen kívül hagyott tulajdonsággal rendelkeznek, amelyet VincentH. Malmstrom (Darthmouth College, Hannover/N. H., USA) geográfus fedezett fel: bizonyos testek közelében mágnesesek. I. e. 2000 körül a kőmetszetek és a szobrok a mágnesesség jelenségével lehettek összefüggésben, mert alkotóik műveik nyersanyagaként helyenként erősen kimutatható természetes mágnesességű bazalttömböket kerestek.

A kőfejeknél, amelyek részben a mexikói Olmeken am Golf valamivel fiatalabb plasztikáira emlékeztetnek, a halánték környékén található a természetes mágnesesség koncentrációs zónája, míg a zsíros testű kérődző vagy ülő figuráknál a köldök környékén." That's it, mondta a lord, és megitta whiskyjét. Ez az, mondom én. A mágnesességben elektronikus mezők hatnak egymásra, elektronok cserélődnek ki. Ősrégi kövek mágneses hatásának tényét a modern tudósok modern mérőműszerekkel fejtették meg. Hogy 4000 évvel ezelőtt milyen eszközzel állapították meg az akkori tudósok egy sziklában a mágneses sugárzás helyét, ezt a kérdést válaszolja meg nekem kérem egy mindentudó! Az élő emberben lévő mágneses érzékelő utáni kutatás elkezdődött. 1979 júniusában Barnard Castle-ban, az angliai Durham grófság egyik helységében 31 fiút és lányt vittek bekötött szemekkel egy omnibuszban egy borús napon, hogy semmiféle tájékozódási lehetőségük ne legyen, azért, hogy egy a gyerekek számára ismeretlen célt megközelítsenek. Mindegyik gyerek fejére egy hosszú tárgyat erősítettek, amelyeknek fele mágnesrudat zárt magába, a többi pedig hasonló súlyú és kinézetű utánzat volt. Még mindig bekötött szemekkel kellett a gyerekeknek a célnál azt az irányt megadniuk, amelyből a kiindulási helyet sejtették. A kísérlet célja az volt, hogy tisztázzák, vajon az ember tájékozódási képessége mágneses mezők által befolyásolható-e. Az eredmény elképesztő volt és - mint ahogy a New Scientist 1980 októberében tudósít - Angliában nagy feltűnést keltett. Azok a gyerekek, akik az utánzatot viselték a fejükön, az irányt jól meg tudták mutatni, míg azok, akik a mágnest viselték, tévesen tájékozódtak. Róbert R. Baker a Manchesteri Egyetemről még további kísérleteken keresztül győződött meg, hogy az emberek „valóban rendelkeznek mágnes által zavarható mágneses érzékelővel". Noha a különböző élőlények mágneses érzékelőjének létéhez - méhek, galambok, vándormadarak, delfinek - alig férhet kétség, a tudomány biofizikai mechanizmusai rejtve maradtak. A Princeton University (New Jersey, USA) kutatói a múlt évben, felboncolt galambok fejében és nyakszirti részén állandóan meglévő mágneses anyagot tudtak kimutatni. Nem világos - mondják a kutatók a Science-ben -, hogy az élőlények mágneses struktúráját a föld mágneses mezejének detektoraként használják-e, és ezek észlelését hogyan továbbítják az érzékszervekhez. „Már a világ mintegy hat laboratóriuma foglalkozik az emberi mágnesesség kutatásával" - zárult az aktuális jelentés.

A KÖR BEZÁRUL Amennyiben Jean E. Charon korszakalkotó felfedezését tekintetbe vesszük, bezárult a kör: a mágneses mezők az elektronok operációs területei. Az ősszellem, Isten szelleme, tudta ezt. Teremtményeit és minden anyagot felvevőképessé tett az elektronok örökké ható erejére. Ami az univerzum keletkezésének évmilliárdjai alatt történt, abból semmit sem engedett át az anyag mögötti szellem a véletlennek - a teremtés nem volt játék! „A jó Isten nem vet kockát!" - mondta Albert Einstein. A kritikusok rendkívül szeretik az én asztronauta - isten teóriámat azzal a frázissal elintézni, hogy az életet hordozó bolygóktól való távolság az, ami lehetetlenné teszi, hogy a mi bolygónkon való élet keletkezésével kapcsolatban földönkívüliek együttműködéséről lehessen szó. Sohasem, mondják ők, érnék el az űrhajók a fénysebességhez hasonló gyorsulást, ami az „élet" szállításához elegendő lenne. Anélkül, hogy megismételném azt, amit a Bizonyítások című könyvemben írtam, a legújabb ismeretek szerint már nem szükséges elgondolható - egy technikailag nagyobb intelligenciájú űrutazás ahhoz, hogy földönkívüliek tudását és tapasztalatát bolygónkra importáljuk, és azok a földi teremtésnél hatásosnak bizonyuljanak. Az atom mint jármű a minden tudást hordozó elektron számára már a földi teremtés előtt létezett. Elődeink agya is kaphatott felvilágosítást elektronokon keresztül az univerzum keletkezéséről. Talán az elektronok voltak a hírnökök, akik távoli naprendszerekről és élőlényekről tudósítottak. „A miértre vonatkozó kérdés rosszul van feltéve. Sokkal inkább azt kellene kérdeznünk: miért ne?" - írta G. B. Shaw. Max Planck, aki sugárzás-modelljével a fekete hősugárzás törvényét beírta a fizika bibliájába, megadta saját válaszát. 1918-ban megkapta kvantumelméletéért a fizikai Nobel-díjat. Max Planck élete végén így nyilatkozott: „Mint fizikus, tehát olyan ember, aki egész életét a legjózanabb tudománynak szentelte, tudniillik az anyag kutatásának, biztos, hogy távol állok a rajongás gyanújától, így mondom önnek atomkutatásaim után: nincs anyag önmagában! Minden anyag csak egy erő által keletkezik és áll fenn, ami az atomrészeket mozgásba hozza és az atom legkisebb naprendszerét összetartja. Mivel a világmindenségben sem egy intelligens, sem egy örök erő önmagában véve nincs, e mögött az

erő mögött egy öntudatos, intelligens szellemet kell feltételeznünk. Ez a szellem minden anyag eredője." Ez az elektron.

4. KACSÁK ÉS ZÖLD EMBERKÉK UTÁNI NYOMOZÁS Az embernek sohasem kell restelkednie egy tévedés bevallásán. Ezzel azt mutatja, hogy fejlődik és ma okosabb, mint tegnap. Jonathan Swift (16671745)

1955. december 18-án felrobbant egy földön kívüli űrhajó? - Amit az oroszok közöltek és amit az amerikaiak mondanak - Kiváló tudósok válaszolnak leveleimre - Semmi sem világos! - A kétség megengedett és szükséges - Bombák hozták az életet a világmindenségből? - Búcsú a zöld emberkéktől? - Én láttam a „földönkívüli csontvázát" - Az inka „gyémánt titok" csak kacsa. Egy kövér kacsa - Senki nem tud rólaAhogyan a források helyben kimerültek - Okosabb a zsákutcából visszafordulni. Henry Gris, az amerikai újságíró, aki oroszul perfektül beszél, interjút készített Szergej Petrovics Bozhics professzorral, a szovjet matematikussal és csillagfizikussal. Az UPI (United Press International) sugározta 1979-ben a szenzációs beszélgetést a világ összes tévéképernyőjén. Dél-afrikai tartózkodásom során 1979. augusztus 20-án került kezembe a Rand Daily Mail napilap. Lélegzetem visszafojtva olvastam: „Véleményem szerint kétségtelenül egy felrobbant földön kívüli űrhajó kering bolygónk körül, egy távoli világ sírja, fedélzetén a halott legénységgel." Minden jó lélek elhagyja Bozhics professzort? Otthon az archívum elküldte a National Enquireri, amely ugyanazt az interjút tartalmazta. írtam Floridába a barátaimnak, és a magnófelvétel másolatát kértem, amit angol fordításban meg is kaptam. Ebből adok közre részleteket szóról szóra. Gris: Bozhics professzor, a kollégái nagyon el vannak ragadtatva kutatási eredményeitől. Lenne szíves közölni ezekből valamennyit velünk, nyugatiakkal is? Bozhics: Végérvényes csillagászati adatok vannak a birtokomban, amelyek különböző fontos felfedezéseket tartalmaznak. Gris: Amelyekről önök meg vannak győződve? Bozhics: Igen, meg vagyunk róluk győződve! Egy felrobbant földön kívüli űrhajó, amely távoli naprendszerből származik, köröz bolygónk körül, és azóta teszi ezt, mióta nehézségekbe került, majd felrobbant.

Két nagyobb és nyolc kisebb rész kering a Föld körül. A két nagyobbat tudósaink éveken át teleszkópon kísérték szemmel. Feltételezzük, hogy az önök emberei Nyugaton ugyanezt tették. Azon a véleményen vagyok, hogy egy amerikai-orosz gép elindulhatna, hogy ami az űrhajóból és lakóiból maradt, a Földre hozza. Ezt meg lehet, de meg is kell tenni, mielőtt a darabok bekerülnek a légkörbe és szétizzanak. Gris: Jól értettem, „lakókat" mondott? Bozhics: Igen! Azt hiszem, hogy a távoli naprendszer idegenjei még mindig a szétesett űrhajó két nagyobb darabjában vannak. Ki tudja, hogy néznek ki? Valószínűleg megpróbálták planétánkat megfigyelni, de aztán a fedélzeten súlyos meghibásodás keletkezhetett, ami a hajó robbanásához vezetett. Mint sokan a mi kutatóink közül, ők is a tudományért vesztették életüket. Ha a mi tudományunkra gondolok, képzelje csak el, mennyi mindent tudnánk tőlük tanulni. Technológiánk évtizedekkel tudna előrébb lépni. Gris: Teljes komolysággal meg van arról győződve amit állít? Bozhics: A kezdet kezdetétől biztosak voltunk benne, hogy nem földi űrhajó darabjairól van szó, mert 1957 októbere előtt egyetlen műhold sem keringett a föld körül, a darabok pedig már régebben vannak ott! Tudtuk, hogy egy felrobbant meteoritról sem lehet szó, mert a két nagyobb rész sebessége oly nagy, hogy a földi légkörbe kellett volna zuhanniuk és elégniük, vagy a világmindenségbe kicsapódniuk. Végül: a meteoritok nem szoktak felrobbanni, kivéve ha a légkörbe kerülnek. Gris: Nincs más, hihető magyarázat? Bozhics: Tudtommal nincs. Újra és újra megvizsgáltuk. Ezért tartott ilyen sokáig. Gris: Mikor látták az első két nagy darabot először? Bozhics: Miután obszervatóriumunk teleszkópján keresztül megfigyeltem egyet, a naplónkba csak egy jelzést tettem, aztán elfelejtettük a dolgot, mert földidegen részek mindig keresztülmennek a Naprendszeren, gondoljon csak a csillaghullásra. Hónapokkal később felfedeztem a második darabot, és nem találtam magyarázatot rá. Mi lehet az? Miért köröz a tárgy az orbitán, és miért nem megy tovább? Ne felejtse el, akkoriban még nem volt általunk produkált hulladék a világmindenségben! - Később a mi műholdjaink pályája a két idegen objektum hatására kissé eltérült. Akkor kezdtük el az egészet komputerrel átszámolni. Még további nyolc részt találtunk, amelyek optikailag érzékelhetők voltak. A komputer kiszámolta a tíz tárgy pályáját visszafelé, és legnagyobb meglepetésünkre

megállapította, hogy azok 1955. december 18-án még mind egy ponton, egyetlen nagy test részeiként egyesülve voltak. Ezen a ponton robbant valami a csillagpályánkon. Megbeszéltem a jelenséget kollégáimmal. Évekig hallgattunk, biztosak akartunk lenni felfedezésünkben, végül is tudósok vagyunk. Újból és újból számoltunk, és most már nem férhet kétség ahhoz, hogy földön kívüli űrhajó részeivel van dolgunk. Henry Gris más orosz kutatókat is megkért, hogy közöljék nézeteiket Bozhics professzor kijelentéseivel kapcsolatban. - Dr. Vlagyimir Georgijevics Azhazha, aki az első olyan orosz tengeralattjáró parancsnoka, amely az Északi-sark alatt áthaladt és több tudományos könyv szerzője, így nyilatkozott: „Lehetséges, hogy az idegen űrhajó halott lényei a fedélzeten vannak. A technikai tudásunk, ha oroszok és amerikaiak a fejüket összedugnák, képes lenne az űrhajó részeit a Földre hozni. Ezt meg kellene tennünk, minél hamarabb, annál jobb, mert ha tétovázunk, késő lehet, a darabok a légkörbe kerülnek és szétizzanak. Véleményem szerint semmilyen kétség nem férhet hozzá, hogy egy idegen űrhajó maradványaival van dolgunk. Nem téveszthetjük össze őket meteoritokkal, a meteoritok nem tudják a Földet körbejárni!" Alekszej Vasziljevics Zolotov (geofizikus) professzor - a Tunguzkameteorit kutatásával lett híres, amely 1908. június 30-án 7.17-kor a szibériai tajgában robbant fel - megerősítette: „Kétségtelenül egy földön kívüli űrhajó darabjaival van dolgunk. Éveken át tanulmányoztuk az esetet, nem szabad tovább vesztegetni az időt." Elveszítjük-e figyelmetlenség miatt egy földön kívüli technológia első valódi bizonyítékát? Felhívásukkal helyes úton vannak-e az oroszok, igazuk van-e? A részek, amelyeket régen megfigyeltek, valóban egy földön kívüli űrhajó darabjai? Miért nem tesznek az amerikaiak semmit, hogy a jelenséget megmagyarázzák? Ha van valami az évszázad fantasztikus történetében, miért nem emeli a sajtó újra címei sorába? Nem lenne-e ez a kutatás tudományos „csúcstalálkozó" értékű, ami a szándékosan rosszul használt fogalmat helyesbíti? Tudni akartam, hogy mi van a szenzáció mögött. Íme a történet:

AHOGYAN FELSZÍVÓDIK A LEVEGŐBEN EGY FÖLDÖN KÍVÜLI ŰRHAJÓ 1969 októberében az amerikai csillagászati tudományos szaklap, az Icarus megjelentetett egy hétoldalas cikket: „Földi műholdak közvetlen és közvetett bizonyítékok". A szerző John P. Bagby csillagász a Hughess Aircraft Company (Culver City, Kalifornia) munkatársa volt. Bagby éveken át figyelte a Föld körüli teret. Ez fontos feladat volt, mert a hatvanas évek elejétől egyre több orosz és amerikai műholdat lőttek fel. A mesterséges égitestek repülési pályája nem térhetett el a kiszámítottól, kerülendő volt, hogy „kóbor" műholdak összeütközzenek. Ez érvényes a geostatiológiai műholdakra is, amelyek például tévéadásokat vagy telefonbeszélgetéseket közvetítenek, és amelyek - a földről nézve - látszólag a horizont ugyanazon pontján „állnak", de a valóságban mozognak. Ha a keringési pályák még oly pontosan voltak is kiszámolva, és semmiféle technikai probléma sem merült fel, néhány műhold mégis eltért az előre kiszámított pályától. Valami eltérítette őket, megváltoztatta pályájukat, és ennek következtében nem sokkal a földi atmoszféra előtt szétizzottak. Oroszok és amerikaiak keresték precíziós radarjaikkal a tér minden pontján keresztül: mi az oka a pályaváltozásoknak? Már mielőtt az első szputnyikot 1957. október 4-én fellőtték, ismert volt, hogy természetes „mikroholdak" keringenek a Föld körül. Tíz természetes műholdat regisztráltak: nyolc kicsit és két nagyot. John E Bagby szemügyre vette ezeket a mikroholdakat, a régóta folyamatosan regisztrált pályaadatokat betáplálta egy komputerbe, hogy megállapítsa, vajon a természetes műholdak-e a felelősek a mesterséges műholdak kitéréséért. Bagby - helyesebben komputere meglepő eredményre jutott, miszerint ha egy égitest pályája ismert, és a fizikai befolyásokról - napszél, földvonzás, repülési erő tudomásunk van, előre ki lehet számolni, hogy a műhold pályája milyen eltérésekkel fog alakulni. (Hasonló számításokkal tudták 1979ben előre megmondani, hogy a Skylab darabjai mikor és hol fognak leesni.) Bagby minden lehetőséget végigvitt. Hogy a mesterséges műholdak összeütközését elkerülje, nemcsak előre számolt a komputerrel, hanem

visszafelé is. Honnan jöttek a természetes mikroholdak? - akarta tudni. Mennyi ideig fognak a Föld körül keringeni? A pályaadatok időbeni visszaszámolása ezt az eredményt adta: 1955. december 18-án mind a tíz rész kétségkívül egyben volt. 1955. december 18-án a Föld körüli pályán robbanás történt. Bagby az Icarus tudósításában azt a nézetet képviselte, hogy természetes törmelékekről van szó, és földön kívüli űrhajóról említés sem esett. Erre a gondolatra csak az oroszok jutottak. Miért? Az oroszokat egyetlen érdekes tudományos nyugati publikáció sem kerüli el, amivel könnyelmű módon ismereteiket nyilvánosságra hozzák. Noha Bozhics professzor azt mondta, hogy a két nagyobb törmeléket teleszkópjával követte, mégis tény, hogy John P. Bagby írt elsőként a jelenségről. Keleten és Nyugaton vitathatatlan, hogy a törmelékek léteznek, de vitatott, hogy miről van szó. A nagyhatalmak szívesen vezettetik magukat az orruknál fogva, de vannak tények, amelyek nem hagyják magukat eltitkolni, még a mélyen a földben végrehajtott atomrobbantások sem. Annál kevésbe lehetett volna eltitkolni, ha egy technikai égbe tartó produktumot az orbitra lőttek volna. Ezzel véget ér a spekuláció, hogy a tíz kétes darabnál mesterséges részekről is szó lehet. A földi műholdak első rajtja 1957. október 4-én következett be, két évvel a rejtélyes objektum robbanása után. Az oroszok csak Bagby nyilatkozata után kezdtek el számolni, és ők is a robbanás ugyanarra a dátumára, 1955. december 18-ára jutottak. Mi vezette őket a különös gondolat felvetésére, hogy a békezavarók a világmindenségben földön kívüli űrhajó részei lennének? Nagyon okosan az oroszok egy kicsit tovább gondolkodtak. Azt akarták megtudni, hogy milyen pályán mozgott a jelentős objektum 1955. december 18-a előtt. Hogy erre fény derüljön, ismerni kellett az egyes részek nagyságát, ami az egész objektum méretére engedett következtetni. Radar és lézermérések a két nagyobb törmelék átmérőjéről 27 métert jelentettek, a nyolc kisebbét csak viszonyítás alapján tudták megsaccolni. A megbízható Genosse komputer pillanatok alatt arra az eredményre jutott, hogy az objektum 1955. december 18-án 70-80 méteres átmérővel rendelkezett. Tovább töprengtek az oroszok. Ha az objektum meteoritfémekből áll, más a tömege, mint egy üreges lövedéknek. Ezen fontos kutatások alapján a felrobbant testnek üregesnek kellett lennie. Kinek volt igaza, az oroszoknak vagy az amerikaiaknak? Az objektum természetes vagy mesterséges volt?

KÉRDEZTEM - TUDÓSOK VÁLASZOLTAK Részletes levelekben kérdeztem meg a nyugati tudósokat. Dr. Harry O. Ruppe professzor, sok éven át Wernher von Braun „jobbkeze", ma a Müncheni Műszaki Egyetem Űrhajózás-technikai Tanszékének vezetője, így válaszolt: MÜNCHENI MŰSZAKI EGYETEM ŰRHAJÓZÁS-TECHNIKAI TANSZÉK PROE DR.-ING. HARRY O. RUPPE

8000 MÜNCHEN RICHÁRD WAGNER STR. 18/111. TELEFON: (U89) 2105 2578 TELEX: 522854

„Ismerem az ön által említett Icarus-cikket. A pályavisszaszámlálások mindig kérdésesek egy kicsit: ennyiben az objektum egysége cum grano salis (csak megfontolva) vehető figyelembe. Az »eredeti« mérései egyszerűen javasoltak. Elméletileg természetesen lehetne egy ilyen objektum földönkívüli, ez ellen csak az szól, hogy mindig megpróbálunk kevésbé egzotikus magyarázatokkal is megelégedni, ha ez valahogyan lehetséges." Hasonlóan, bár egy kicsit részletesebben felelt kérdésemre von Puttkamer diplomás mérnök a NASA-tól: NASA Nemzeti Repülési és Űrkutatási Hatóság

Washington D. C. 20546

„Mind a mai napig nem létezik bizonyíték arra, hogy a Föld természetes mikroholdakkal rendelkezik. A Bagby és az ön által felvezetett Icarus-cikkben megadott adatok erősen kétségbe vonhatók, és dr. John O'Keefe a NASA-Goddard Space Flight Centertől, ezen a területen a vezető tudósok egyike, Bagby adatait egyértelműen hamisnak nyilvánította. Én többször beszélgettem Bagbyval, és meg vagyok róla győződve, hogy a megadott pályaeltérések amelyeket az ő állítólagos holdjai a műholdaknál okoznak, nem felelnek meg a valóságnak. Azóta intenzív keresés folyik más holdak után, kivétel

nélkül eredménytelenül. Természetesen nagyon pontos könyvelést vezetünk minden mesterséges műholdról - jelenleg több mint 4500-ról -, amelyek közül sok az ismeretlen, de mégsem »földön kívüli« eredetű (törmelékek, SZU stb). A kérdésére, hogy az ilyen objektumoknak miért kell természetes eredetűeknek lenniük, ezt válaszolom: mert logikusan ez a legkézenfekvőbb. Tudjuk, hogy a Naprendszer tele van velük, tehát nem lehetetlen, hogy a Föld körül is van néhány. Földön kívüli űrhajók eddig még csak a mi fantáziánkban léteznek, és a tudósok számára értelmetlen lenne fantáziaképeket valóságosnak állítani be addig, míg helyettük egyszerűbb, megalapozottabb, mindennapibb és logikusabb magyarázat létezik. Mindent mindennel összevetve a »földön kívüli űrhajó« léggömbje kipukkant, valójában és őszintén szólva semmi sem maradt hátra belőle. Mégis mindig lesz sok ember, közöttük jóhiszeműek éppúgy, mint szakmai csalók, akiket nem lehet attól visszatartani, hogy olyan evidenciákat szedjenek elő újra és újra, amelyek a valóságban nem léteznek." Frank Drake professzor a leghíresebb rádiócsillagász a világon. A Cornell Egyetem (Ithaka, New York állam) Nemzetközi Csillagászati és Ionoszféra Központjának igazgatója, amely a világ legnagyobb rádióteleszkópjával rendelkezik, amely Arecibóban (Puerto Rico) van felállítva. Drake professzor így válaszolt nekem: NEMZETKÖZI CSILLAGÁSZATI ÉS IONOSZFÉRA KÖZPONT Telex: 932454 Igazgatói Iroda Arecibo Obszervatórium Űrtudományok epülete Ithaka N.Y. 14853 Tel: 607-256-3734

Cornell Egyetem Postafiók 995 Arecibo P. R. (10612 Tel: 809-878-2612 Telex: 385-638

„Ha a tárgyak valóban egyetlen objektum részei, akkor jelenleg nem tudjuk megmondani, hogy az eredeti objektum honnan származik. Ehhez egy közvetlen vizsgálatot kell terveznünk. Akárhogyan is legyen, a természetes eredet nyilvánvalóan a legértelmesebb, és teljesen egybecseng az ilyen objektumokról való jelenlegi tudásunkkal. Itt nagyon fontos, hogy ezen tárgyak körpályáinak hozzávetőleges tengelye a Föld Roche-határán* belül van. Ebből adódik egy jó elképzelés, miszerint egy természetes objektum a vonzerők hatására szétesik, amikor a Roche-határt átlépi. Ha

feltételezzük ugyanis, hogy a nagy tárgy könnyű volt és nem egy robbanás által esett szét, akkor ez egybevág azzal a ténnyel, hogy az egyes részek körpályája hasonló. Ez beleillik a szétesés elképzelésébe a tengerjárási kiváltó erőkkel összefüggésben. Nincs információnk az egyes objektumok méretéről, mint ahogy arról sem, hogy jelenleg hol tartózkodnak. Az objektumok tervezett, közelebbi vizsgálatairól nem tudok. Remélem, információim segítettek önnek." * A Roche-határon mind a föld-, mind a holdvonzás hat egymásra. MINDEN VILÁGOS? SEMMI SEM AZ! Ezzel a három meggyőző, öntudatos válasszal világosnak tűnik az eset. De valóban világos? A tudománynak ez egy jól bevált elve. Először a legközelebbi, a megoldási lehetőségek közül az ún. frigiditásban lévő ismereteket szedik elő a nyíltan és meglepő módon feltett kérdésekre, mielőtt az „egzotikus" magyarázatokat (Ruppe) szellőztetnék. Az előbb idézett levelek ezen az elven nyugszanak. Anélkül, hogy a tudományos logika eme alapelve veszélybe kerülne, az erőket és a kutatás számára rendelkezésre álló eszközöket elvesztegetik. Felmerülhetnek olyan problémák, amelyek végül csak pénzt és időt vesznek el. Kiadásokon kívül nem történik semmi. És ebben a folyamatban mégis pusztítani látszik egy észrevétlen bacilus. A „logikusan legközelebbi" (Puttkamer) mindig a „jelenlegi tudásunkkal" (Drake) esik egybe. Ha „a mai napig nem létezik bizonyíték" (Puttkamer), akkor ez egy egyértelmű lemondás a konstruktív fantáziáról - amit merész terveivel kezdetben a NASA is képviselt - és a figyelembe veendő spekulációról. Werner von Braun egy beszélgetésünk során még nyitottnak mutatkozott a témával kapcsolatban. A „legközelebbi" válasz mindig a mai álláspontból jön. Hogy a rendkívül konzervatív elvet kétségbe vonjam, az amerikai tudóst és diplomatát, James Briant Conantot szeretném idézni, aki művében „Modern tudomány, modern ember" (1952) így ír: „A tudomány története mindenekelőtt a kétségen nyugszik, hogy a valóban forradalmi és jelentős előrelépések nem a tapasztalatból, hanem egy új elméletből származtak." Hogy milyen tévedések adódhatnak abból, ha mindig csak a legközelebbi lehetőségeket vesszük figyelembe, azt példák igazolják:

Egy prospektor - olyan ember, aki vas-, réz- és más fémlelőhelyet keres - 40 évvel ezelőtt megbetegedett. Szédülési rohamokról panaszkodott, szemei fájtak, a bőre kiszáradt, egyre gyakrabban fogta el ólomnehéz fáradtság. - A „legkézenfekvőbb válasz" a tarsolyban megfázás, migrén, vérszegénység és végül egy definiálhatatlan bacilus volt. Ezen diagnózisok alapján kezelték a prospektort, míg végül elég nagy kínok közepette meghalt. Mit néztek el a „legkézenfekvőbb" megoldásnál? Anélkül hogy tudta volna, a prospektor hosszabb ideig olyan területen dolgozott, amely alatt uránmező terült el. A természetes urán sugárzik. A természet, amely a radioaktív elemeket tartalmazza, nem véd betonfalakkal és vízkamrákkal. Mivel a „legkézenfekvőbb" a döntő lehetőség - egy ilyen hivatásnál - szóba sem jött, helytelenül kezelték a férfit. Ahelyett, hogy sugárzáscsökkentő szereket kapott volna, megfázás elleni porocskákat és vérszínező preparátumokat írtak fel neki vérszegénység ellen. A „legkézenfekvőbbet" tették. Vagy: 25 év óta állítják emberek ezrei, hogy ufókat láttak. Ezek a dolgok nem illenek a „legjózanabb" tudásába a tudomány mai állásának, tehát nem léteznek. A „legkézenfekvőbb" frázist a pszichológiából veszik: az emberek ábrándoznak, hallucinációkban, őrült képzelgésekben szenvednek. Azt hiszem, hogy a legkézenfekvőbb módszerrel a probléma félre van söpörve, de nincs megoldva. Vagy: Vannak hagyományok, amelyek en gros és en détail olyan istenekről tudósítanak, amelyek az égből érkeztek bolygónkra. A régi krónikások nevüket és feladatukat is megmondják, megállapítják azt, amit véghezvittek, a megérkezés és visszatérés pontos riportját adják. Mivel azonban „jelenlegi tudásunknál" ezek reális létéről „semmiféle bizonyíték" nincs, a „legkézenfekvőbb válasz" vallások hitterületére helyezni a dolgot, vagy pszeudopszichológiai magyarázatot tulajdonítani neki. Ilyen könnyen nem hagyjuk magunkat a tradicionális kísérletező konyha egy lencseételével megetetni. Elgondolkoztató, hogy az alapokat megrengető felfedezéseket nem szakmabeliek tették, hanem azok, akik - nem törődve a „jelenlegi tudással" - egzotikus, figyelmen kívül hagyott területekre törtek be, és eredményeket értek el. Ezeket a kívülállókat nem elégítette ki a „legkézenfekvőbb magyarázat": elfogulatlanul tovább kérdeztek a „legkézenfekvőbb válasz" után is. Erről a problémáról éjszakákat vitatkoztam tudós barátaimmal. Ők azt kérdezik: mit tegyünk? Minden fantazmagóriát nyomozzunk ki?

Anyagi támogatóink - az egyetemek és az állam - nem fogják-e a pénzt megvonni tőlünk? Eme anyagi mérlegeléseknél számomra úgy tűnik, hogy a tudomány a „legkézenfekvőbb válasz" és a véletlen dilemmájába bújik a tapasztalatok bázisán. Fatális. Fantáziadús, noha én nem vagyok fantaszta. Megértem a dilemmát, nem vagyok amellett, hogy minden képzelgést megmagyarázzunk, de a „legkézenfekvőbb magyarázat" és a lehetséges válasz között Theodor Fontanéval szólva - széles mező terül el. Mielőtt egy lehetséges válasz után kezdenek kutatni - ahhoz, hogy jó hozamú legyen -, a valószínűségi fokot kell alaposan megvizsgálni, s az nem kerül pénzbe, csak egy kis agytornába. Aprólékosan kell elemezni, hogy a lehetséges válasz a „legkézenfekvőbb válaszhoz" képest milyen lehetőségekkel bír. A KÉTELY NEMCSAK MEGENGEDETT, HANEM SZÜKSÉGES IS Konkrét esetünkben két egymással divergáló tény áll szemben. Nyugaton így szól a „legkézenfekvőbb válasz": A tíz definiálhatatlan törmelék természetes „műhold". - Az oroszok megállapítása: „Nyomoztunk és nyomoztunk, számoltunk és számoltunk... ezek földön kívüli űrhajó részei." Nem vagyok feljogosítva arra, hogy az egyik vagy a másik álláspont minőségét értékeljem, de az én józan emberi eszem azt mondja, hogy mindkét front nagyérdemű tudósainak össze kellene ülniük egy zöld asztalnál! Ellene vagyok, hogy az elképzelhetetlen méretű lehetőséget eltékozoljuk. Nekem tetszik az oroszok felhívása, hogy legalább az objektumok egyikét vegyük nagyító alá, mielőtt még az atmoszférában végérvényesen szétizzik. USA-dollár milliárdjai lettek felhasználva arra, hogy a Holdról kőzetmintákat hozzanak, amelyekről már rég nem beszél senki. De a közvetlen közelünkben 4500 bejegyzett mesterséges műhold között tíz definiálhatatlan törmelék kering, amelyekkel - Nyugaton! - senki sem törődik, mert elintézték őket a „legkézenfekvőbb válasszal". Én is hajlok arra a véleményre, hogy a tíz törmelék természetes eredetű, de valahonnan mégis származnak! A Földről biztos nem. Az összépítmény, amely csodálatos módon Kelet és Nyugat egybehangzó véleménye szerint 1955. december 18-án szétesett, nagyon hosszú utat hagyott maga mögött. Nem lehetnek-e parányi testek is idegen, távoli életformák hordozói?

„BOMBÁK" HOZTÁK AZ ÉLETET A VILÁGMINDENSÉGBŐL A FÖLDRE? Die Welt, 1980. XI. 11.

1980 novemberében a Marylandi Egyetemen (USA) egy sereg jelentős akadémikus találkozott, hogy azzal a kérdéssel foglalkozzon, hogy a földi élet a világmindenségből jövő „vetéssel" indult-e el. - Amikor én 1973-ban ezt a lehetőséget vitára bocsátottam, gúnyos megjegyzések áradata ömlött kövér fejemre, most erről beszélnek a tudósok. Örülök. A végérvényes bizonyíték a földön kívüli életre, még hiányzik. Hogy a kozmikus életformák léte egy „komoly kutatási téma" lett - vélekedik Hans Elsasser professzor -, nem a természettudósok nézeteivel függ össze, akik nagyzási hóbortnak tartják azt elfogadni, hogy mi lennénk a kozmosz egyetlen intelligens élőlényei. A földön kívüli életre vonatkozó spekuláció nem olyan új. Hermann Ludwig Ferdinánd von Helmholtz (1821-1894) fizikus és pszichológus így ír: „Ki tudja, nem keringenek-e olyan meteoritok és üstökösök a világmindenségben, amelyek mindenhová csírákat visznek, és ahová odaérnek, világok fejlődnek ki úgy, hogy az élőlényeknek jövőjük lesz." 1980-ban Marylandben, a szimpóziumon Sherwood Chang a NASA kutatóintézetének (Ames, Kalifornia) munkatársa előadta, hogy történhetett a dolog: a föld életidegen volt, mint a többi égitest amelyeket időközben térszondákkal elemeztek -, meztelen, mint a Hold, jeges, mint a Jupiter, poros krátervidék, mint a Mars, levegő nélkül. De üstökösök és kisbolygók eltalálták, mint a bombák, és szénben gazdag anyagokkal szolgáltattak alapot minden életforma számára. Sherwood Chang meg van győződve arról, hogy az ősélet az első biológiai alapkövekből fejlődött ki. Az ellenvetéssel, hogy a világűrsugárzás és a nagy hőség a molekulákat szétrombolta, don E. Brownlee (Washingtoni Egyetem) meggyőződése áll szemben, miszerint a széngazdag részecskék a hosszú utat kibírhatták. Egy jellegzetes rádiósugárzás segítségével Brownlee legalább 50 kémiai kapcsolatról tudta bebizonyítani, hogy az élet keletkezésének alapjául szolgálhattak, ahogyan a meteoritok és kisbolygók magukkal hozták őket. Ugyanezt a nézetet képviseli az izraeli Yeheskel Wolmann professzor is. Egy kongresszuson, amely azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy „A világmindenségből jött-e Ádám?", 100 tudós vett részt 1980 nyarán. A

primitívtől a magasabb életformák felé tartó fejlődésben megegyezve, arról a kérdésről vitatkoztak, hogy mi volt az első lépése az abiologikus, minerális világnak az első alacsonyabb életformáig. JERUZSÁLEMI TANÁCSKOZÁS AZ ÉLET EREDETÉRŐL A VILÁGMINDENSÉGBŐL JÖTT-E ÁDÁM? Die Welt, 1980. VI. 25. Wolmann professzor: „Kémiai elemzésekből tudjuk, hogy az élet alapépítőköveit óriásmolekulák kémiai kapcsolata alkotja. Ezen molekulák mindegyike atomok több százezréből, illetve milliójából áll. A kémiai anyagokat polimereknek nevezzük. Mihelyt megtudjuk, hogy hogyan és mikor keletkeztek az első polimerek, akkor fogunk az élet eredetéhez közelebb jutni... Sejtjük, hogy az alapvető anyagok, amelyekből a természet az első polimereket alkotta, a világmindenségből származnak, nem pedig a föld felszínéről." - A vitában Emánuel Gilav professzor, a tudósok Weizmann Intézetéből, így foglalt állást: „Mint minden kutatás, a mienk is úgy kezdődött, hogy kíváncsiak voltunk. Mihelyt megtudjuk, hogy az első élő sejtek hogyan keletkeztek, könnyebb lesz a rákot is leküzdeni. Mert a rák nem más, mint a sejtek beteges elszaporodása." Jó. Az élet alapköveinek a léte fel van fedezve a világűrben, de ebből még nem következik a feltevés, hogy létezik a földön kívüli élet. A Föld szomszédságában törmelékek bolyonganak körbe, és nem vesszük a fáradságot, hogy megtudjuk, hogy ezek a földön kívüli kőzetek - felejtsük el az (orosz) földön kívüli űrhajó roncsait tartalmaznak-e mikroorganizmusokat, amelyek legalább a visszavonhatatlan bizonyítékot a világűrből származó életre nézve megadhatnák! Talán nem tudják a szeretetre méltóan fáradozó tudósok, hogy megfoghatóan közel van egy lehetőség, ami a hipotéziseket tényékké teheti? A technika, amivel a tíz ominózus törmelék megvizsgálható lenne, adott. Miért nem teszik ezt meg? Hogy ezek természetes vagy mesterséges eredetűek-e - fontos-e még az összehasonlíthatatlanul nagyobb probléma után? Menjünk az élet keletkezése utáni keresésre. Ez minden fáradságot megér. Ebben az értelemben a keleti és nyugati országokban végzett eddigi kutatások nagy jelentőségűek. Legalább egy másik, új célra kapcsolhatnának át. Ez nem lenne olyan nehéz. Ha az ENSZ (alszerveivel együtt) nem lenne olyan imponáló szavazási

egyesület, akkor felhívhatna egy nagy közös tettre: Keressétek a világűrben az első életet! BÚCSÚ A ZÖLD EMBERKÉKTŐL? Tudjuk, hogy a tudomány nem foglalkozott intenzíven a kérdéssel, hogy milyen módon jutott le az élet a világűrből bolygónkra. Amikor a gondolat felötlött, hogy nem mi lennénk az egyetlen intelligens élőlények a világmindenségben, viccesen és spekulatívan tették fel a kérdést: hogyan nézhetnek ki más csillagok urai? Abban a reményben, hogy a földön kívüli élet elfogadását hazugságokkal nem lehet megakadályozni, „kis zöld emberkék" kerültek az újságok címlapjaira. Ez a vicc nem volt butaság, mert egyre több kutató csatlakozott ahhoz a sejtéshez, hogy a mi civilizációnk csak egy a civilizációk milliói és milliárdjai közül. Eközben rosszat jósoltak azok, akik az én véleményem szerint a csillagok után nyúltak... mint a szovjet asztrofizikus, Joszif Samujlovics Skolovszkij. Azt mondta nekem intézetében, Moszkvában az Egyetem utca 13. alatt, hogy ő egy száz fényévnyire lévő bolygót sejt, amelyiken intelligens élet van, és egy kibernetikusán vezérelt űrállomásról beszélt, amely egy 100 éves utazást sértetlenül kibírna. - Ma Skolovszkij a Földet az űr „ritka kivételének" tartja, és a legközelebbi civilizációt 10 000 fényévnyi távolságra becsüli. Az orosz kijelentése, hogy a mi bolygónk az élettel az űr ritka kivételéhez tartozna, nem a legújabb. Ráncos, mint Jacques Monod feltevése „Véletlen és szükségszerűség" című könyvében (1974), amelyben előadja, hogy mi, földi polgárok lennénk - véletlen! - az Univerzum egyetlen intelligenciái. Olyan gondolatokat szeretnék felkínálni, amelyek számomra úgy tűnnek, hogy a nyilvános vitában nem fordultak elő: - Hogy az életnek valahol, valahogy, valamikor kezdődnie kellett, ezt nem szükséges a tudósoknak bizonyítaniuk. Mi magunk vagyunk a bizonyítékok rá - hiszen itt vagyunk! - Minden élet törvénye, hogy kiterjed és növekszik. Ez történik - igen, de mióta és miért? - naponta körülöttünk, és mi is a folyamatba tartozunk. Az élet elmúlik, hogy új keletkezzen, és ez sem bizonyítandó közhely. - Unintelligens élet, alacsonyabb életformák csak a saját bolygóján tud terjeszkedni, ám például fizikai eredmény által (földrengés, vulkánkitörések, egy bolygó szétesése, egy nagy meteorit feltűnése miatt) szétszóródnak alacsonyabb, kevésbé intelligens életformák csírái, spórái a világmindenségben.

- Az intelligens élet tendenciája a terjeszkedés. Mihelyt a technikai feltételeket megalkotta, kész arra, hogy elhagyja szülőbolygóját, hogy távoli célokat érjen el. Ennek a kezdeteit mutatják a mi saját kutatásaink a Holdon, Marson, Jupiteren, Vénuszon. - Intelligens életnek nem muszáj kizárólag űrhajóval terjeszkedni. Intelligens földönkívüliek kiküldhetnek életbombákat is, kis hüvelyeket, amelyeket rakétával lőnek ki naprendszerükből. Az ilyen hüvelyek tartalmazhatnak mikroorganizmusokat, sajátos genetikai kóddal rendelkező sejteket. Ezzel a „folyamattal" más bolygók intelligens lakói végtelenül sok naprendszert „bevehetnek", ahogyan ezt 1980-ban a marylandi szimpóziumon felvetették. Az élet befogadására kész bolygókon a mikroorganizmusok garantálják a gyors növekedést. -Sok hüvely nem éri el a célját, időről időre bolyong a világűrben, vagy szétizzik a Napban. Az élet terjedésének ez a lehetősége már számunkra is lehet gyakorolható praxis. Amikor az olvasó ezt a könyvet a kezében tartja, az 1979 márciusában startoló Jupiter-szonda a Szaturnuszt fogja elérni, és elhagyja a naprendszerünket. Ha ezt a szondát egy kis tartállyal látták volna el, és azt mikroszkopikus nagyságú golyócskákkal megtöltötték volna, amelyek szikrajelre elszóródnak, az a mi „életüzenetünk" lehetne. Gének és mikroorganizmusok az univerzum minden irányába repülnének, és talán - elérnének egy életre alkalmas bolygót, amelyen évezredek múlva „a mi képünkre és hasonlatosságunkra" élőlények fejlődnének ki. -Ennek a sémának az alapján kifejlődhet élet az eredetileg előre meghatározott példa szerint a különböző naprendszerekben. A más bolygókon való fejlődés felkelti a mi álló tudományos felfogásunk vonzalmát is. - A kérdés: „Mekkora a valószínűsége a más bolygókon való élet kifejlődésének?" nem válaszolható meg. A miáltalunk (vagy más intelligenciák által) szétszórt élet egyszer az univerzumban továbbfejlődik saját őstörvényei szerint. Mint a havas hegyoldalon legurított hógolyó, az élet is állandóan növekszik. Véletlenül. Feltartóztathatatlanul. Minden kritérium figyelembevételével belátásom szerint három lehetőség közül választhatunk: Először is: Az élet végtelenül bonyolult. Volt egy egyszeri szerencsés eset - véletlen! -, ami minket eredményezett (Monod).

Másodszor: Az élet különböző időkben különböző helyeken és különböző formákban keletkezhet. Ez a valószínűség olyan minimális, hogy csak legfeljebb 10 000 fényévre érhető el (Skolovszkij). Harmadszor: Élet fejlődött ki egyszer, valahol, valamikor, és kiterjedt - összeadódva és megsokszorozódva. Ez a feltételezés biztosítja az evolúciós elvet, miszerint minden kifejlődött életforma hasonló (Däniken). Az első és második lehetőség jelenleg nem bizonyított: noha mi létezünk, de nem tudjuk, hogy rajtunk kívül nem léteznek-e még más intelligens élőlények is. - A harmadik bizonyítható: mi létezünk, és minden intelligens élet a szaporodás és terjeszkedés felé tendál. Mi ahogy a természet - megvalósítjuk ezt. A kis zöld emberkék nélkül! EGY FÖLDÖNKÍVÜLI CSONTVÁZA? Ami évezredek óta a földben feküdt, annak a legújabb korig kellett várnia a velem való találkozásra. Elfelejteni nem fogom, mert archívumomban külön színnel van jelölve, ami engem emlékeztet. Ilyen címmel ellátva került a fiókomba: Valószínűtlenül szenzációs hír 1975-ből: RÉGI IDŐK SÍRJAIBAN: MÁS CSILLAGOK HALOTTJAI A belga pap, Gustavo Le Paige meg van győződve róla, hogy más bolygók emberhez hasonló lényei évezredekkel ezelőtt a Földön lettek eltemetve. Le Paige atya misszionáriusként dolgozik Chilében, húsz éve végez kutatómunkát mint archeológus. A 72 éves missziós atya 5424 emberi sírt tárt fel, amelyek némelyikében saját megállapítása szerint több mint százezer évvel ezelőtt elhalálozottak maradványai voltak. Egy chilei riporternek elárulta Le Paige: „Én hiszem, hogy a sírokba földön kívüli lényeket is temettek. Néhány múmiának, amit megtaláltam, olyan arcformája volt, amilyet mi itt a Földön nem ismerünk." Chile legészakibb pontján talált a lelkész egy őskori sírban egy fafigurát, amelynek a fejfedője egy űrhajóssisakhoz hasonlított, a törzse pedig cilinder formájú volt. A jámbor ember véleménye szerint a sírmelléklet egy földönkívülihez tartozott: „Nem hinnék el, ha elmesélném, mi mindent találtam még a sírokban." Valóban: én sem hittem, rutinosan nyúltam a telefon után, és felhívtam Hamburgban a szerkesztőséget. Paige-ről nem tudtak többet, mint ami a cikkben állt, egyébként csak egy telexet kaptak Chiléből, ami a hír alapja volt. A két általam ismert santiagói újságíró sem tudott a

kérdéseimre válaszolni: Paige atya ismeretlen volt. A hír a „Valószínűtlen" fiókba került. Még ma is ott feküdne, ha a mexikói újság, a Vistazo egy csontváz képeit meg nem jelenteti és nem közli, hogy az Ramón de Aguilar professzor birtokában van Panamában. Megint - egy név! 1979 karácsonyára a tekintélyes brazíliai lap, a Gente újra megajándékozott a földönkívüli csontvázzal, és de Aguilar professzor fényképét is közölte. Egy legszebb éveiben lévő férfi szimpatikus arca, okos tekintete nem engedett szélhámost sejteni. És nem is az megismerkedtem vele! Egy kis késéssel jutott el hozzám a spanyol folyóirat, a Mundo Desconocido, amely újabb tudósítást közöl Paige atyáról és a csontvázról. A fiók „Valószínűtlen" jelzése bátorítóan pillantott rám. A Mundo Desconocido főszerkesztőjével, Andreas Faber-Kaiserral évek óta barátok vagyunk. Segítséget kértem tőle. Az atyáról nem tudott meg semmit, de Ramón de Aguilar professzor címét meg tudta szerezni. Míg Mexikóból és Brazíliából kérdéseimre semmi visszajelzés sem érkezett, addig a professzor rögtön válaszolt: szívesen megmutatja nekem a csontvázat, és minden oldalról le is fényképezhetem. De kicsoda és hol van Le Paige atya, az ősi üzenet megtalálója? Svájc chilei követségének titkára 1980. március 4-én válaszolt hozzájuk intézett levelemre: „Mélyen tisztelt Däniken Úr, megkaptam február 23-i levelét, és közlöm önnel, hogy a belga Gustavo Le Paige atya az alulírott személyes ismerőse, és jelenleg Santiagóban, Colegio San Ignacióban, a Calle Alonso Ovalle 1480. alatt tartózkodik. Miután az utóbbi hónapokban súlyos beteg volt és alá kellett vetnie magát egy hosszú orvosi kezelésnek, valószínűleg nem fog többé San Pedro de Atacamába visszatérni. Ebben a Salpeter síkság közelében, az Anda folyónál lévő városkában hozott létre egy múzeumot, amely gazdag kincsestárát tartalmazza a környéken talált és kiásott csontvázaknak és tárgyaknak. Remélem, hogy lehetősége lesz Le Paige atyával kapcsolatba lépni, és örülnék, ha önt Chilében fogadhatnám." Ó, bárcsak minden nagykövetség ilyen segítőkész lenne! Még azon a napon elküldtem minden könyvem spanyol fordításban a követségi titkárságra, kértem, hogy a beteg atya felé közvetítsék legjobb kívánságaimat, és bejelentettem érkezésemet. Erre a küldeményre 1980. május 7-én válaszolt nagykövetünk, Casanova úr:

„Az ön könyveit el akartam juttatni az általam is ismert Paige atyához, de közölték velem, hogy sajnos haldoklik, és több hét óta nem tért magához öntudatlan állapotából." Dél-amerikai úti terveimben augusztus második hetére volt tervezve Le Paige atyával való találkozásom. Június 6-án villámcsapásként ért a hír, amely expresszlevélben érkezett. „Mélyen Tisztelt Danikén Úr, a május 27-i levelét, amelyben augusztus 8-án, pénteken Santia-góba való érkezését jelzi, nagyon köszönöm. Sajnos, közölnöm kell önnel, hogy Le Paige atya május 19-én meghalt. Az általa alapított archeológiai múzeum Atacamában található, az » Universidad Notre« gondozásában. Mellékletként küldök önnek három újságcikket Le Paige atyáról. Baráti üdvözlettel a svájci nagykövet: M. Casanova" Ez alkalommal túl sokáig feküdtek a hírek a „Valószínűtlen" rovatban. - A búcsúztató kiemelte az atya belső vonzódását az indiánok felé. Hangsúlyozta, hogy mindig isten emberének a szavára kell hagyatkozni. Mégis: sírleleteinek titkát és ezzel a földönkívüli csontvázak mirákulumát is magával vitte az örök vadászmezőkre. Teljes szívből kívántam, hogy minden jóindulatú isten óvja most de Aguilar professzor egészségét. SZEMTŐL SZEMBEN AGUILAR PROFESSZORRAL Augusztus végén fogadott engem de Aguilar professzor jól szortírozott könyvtárában, családja körében. Hamarosan kiderült, hogy könyveimen keresztül majdnem mindent tud rólam, én persze nem tudtam róla semmit. A tömött szakállú úr, akinek bohémsága minden elfogódottságot feloldott, megértően mosolygott, és kuncogva nyújtotta át nekem ötoldalas önéletrajzát. 1953-ban doktorált Sevillában orvosként, 1960-ban végzett Madridban mint pszichiáter. Jó kezekben voltam, és izgatottan vártam a pillanatot, amikor az első földönkívüli csontvázat meglátom. A professzor felfeszített még a kínpadra, pezsgőt szervírozott fel, koccintottunk a feleségével és a két lányával, a nedves panamai hőségről, a gyerekek iskolai stresszéről, a szörnyű nemzetközi politikai helyzetről beszélgettünk. Nem bírtam tovább, félbeszakítottam a társalgást, folyóiratokat és újságokat kotortam elő a táskámból, majd nem egészen finoman megkérdeztem, hogy mi van a csontvázakkal. Aguilar professzor nevetett, elnyomta féktelenségemet, és elmagyarázta, hogy előbb meg kell hallgatnom a leletek történetét,

amitől nekem messzemenő kételyeim támadtak a tanult ember józanságát illetően. HÁROM FÉRFI FEKETÉBEN ÉS A CSONTVÁZAK 1972-ben Eréndira közelében, a Kaliforniai-öbölben, a határ mexikói oldalán egy csontvázat találtak, amely a professzor tulajdonában lévővel nagy hasonlóságot mutat, mesélte Aguilar. A csontvázat Mexikóvárosba, a világhírű Antropológiai Múzeumba szállították, neves antropológusok vizsgálták meg, és „nem földinek" nyilvánították. Ezután valami érdekes történt: a csontváz nyomtalanul eltűnt, és ugyanazok a tudósok, akik röviddel ezelőtt nem földi eredetűnek nyilvánították, egy éjszaka alatt megváltoztatták véleményüket, és senki sem állt ki korábban tett kijelentése mellett. A professzor mosolygott, talán mert kollégái ilyen jellegű „állóképessége" nem ismert előtte. Nem sokkal azután jelentkezett Ramón de Aguilar professzornál egy vidéki munkás, aki egy csontvázat hozott magával, amit San Carlos strandján, Panama csendes-óceáni partján talált. A professzor azonnal felfedezett hasonlóságokat a mexikói lelettel, amelyet sok fényképről ismert. Riporterek serege készített interjút a professzorral, és nem is ritkán, mint ahogy másnap a kinyomtatottakból megállapította, kiforgatták szavait. Nagyon meg tudom érteni, mert ilyen csapdákba én is nemegyszer kerültem. Noha beszámolója kissé egyhangú volt, nem vágtam közbe kérdésekkel, hogy minél hamarabb láthassam a csontvázat. De a történet hirtelen izgalmasabb lett. Három évvel ezelőtt, egy délután, három tetőtől talpig feketébe öltözött ember csengetett házának ajtaján, szó nélkül félretolták az ajtót kinyitó titkárnőt, majd benyomultak a dolgozószobába. Munkatársai a félelemtől ledermedtek, és ő maga, vallotta be de Aguilar, sem volt éppen jókedvében. A három fekete férfiról egyetlen pillanatra eszembe jutottak azok az okkult alakok, akik MIB-esekként (Men in Black) a fantasztikus irodalom nemzetközi jeleneteiben megjelennek. Titokzatos gyilkosságokkal állnak kapcsolatban, „időutazóknak" számítanak, hirtelen felbukkannak, elvégzik félelmetes munkájukat és nyomtalanul eltűnnek. A professzor biztosan nem hallott a MIB-esekről, pedig a három férfi ugyanolyan ruhát viselt, mint azok, és több szemtanú is látta furcsa

viselkedésüket. Egy fél óra múlva szó nélkül, ahogy jöttek, a három férfi eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket. - Mit akart vagy keresett a három férfi? - kérdeztem. - Nem tudom - mondta de Aguilar. - Nem kértek semmit, némák maradtak, egyszerűen csak furcsák és titokzatosak voltak. - Magukkal vitték a csontvázat? Kutattak utána? - Nem - nevetett a professzor. - Természetesen én is erre gondoltam, mert eszembe jutott a homályos mexikói történet, de ettől eltekintettek, a csontváz érintetlen maradt. - Tehát megvan még? - Mindjárt megmutatom önnek! Hatalmas kövek estek le a szívemről, hogy végre, egyszer az életben egy földönkívüli csontvázát láthatom! De Aguilar professzor egy plexiüveg dobozocskát vett elő, és letette az asztalra. 15 cm hosszú és 10 cm széles volt. Levette a tetőt. Úgyszólván kidülledtek a szemeim. Rámeredtem az egy darab világos, nagyon porózus bőrre - az egész nyolc centiméter hosszú volt! Egy bőrrel bevont patkánycsontváz, gondoltam, enyhe undorral a kezembe vettem, és minden oldalról megszemléltem. Néhány grammnyi volt mindössze. Portó nélkül el lehetett volna küldeni egy normál levélben. Elöl, a mellkason felfedeztem két lyukat egy vonalban, amelyeken keresztül felnyársalták. A kicsi megcsonkított karcsont, amit kétségtelenül a fehér bőrhöz varrtak hozzá, egy méhben lévő magzatra emlékeztetett. Számomra csak a hátoldalon, a „váll-lapok" magasságában elhelyezkedő két extremitás volt érdekes: a drakulafogak és a rossz helyen lévő mellbimbók. Újra és újra kérdő és csalódott pillantásokat küldtem a professzor felé, aki látható szórakozással figyelte, hogyan undorodom egy kis emlősállat maradványaitól. -Ez az a csontváz, amelyről az újságok írtak? - kérdeztem rekedt hangon, és tudtam, hogy zsákutcába tévedtem. - Éppen ez az! - bólintott a professzor. - Miből gondolja, hogy ez földönkívüli? - Földönkívüli? - Ramón de Aguilar határozottan megrázta szakállas fejét. - Földönkívüli? Én nem hiszem, hogy földönkívüli, ezt sohasem állítottam! Ki futtatta ezt a kacsát a laperdőn keresztül? A professzor, a felesége és a lányai nevettek, megnyugtató vidámság szabadult fel, ami csalódottságomat elsöpörte. - Sohasem állítottam - mondta a professzor -, hogy ez a csontváz földön kívüli eredetű lenne, hanem csak azt, hogy a lelet kuriózumnak

számít, de semmi fantasztikus díszítést nem fűztem eme megjegyzésemhez. A szenzációhajhász újságírók tettek hozzá annyi borsot, hogy a 8 cm-es fehér bőrből eladható hírlapi kacsát sütöttek, ami kontinensünkön keresztül a nap szerkesztőségi menüjének a fő fogását jelentette. Humorral kell felfogni, ha az ember zsákutcában találja magát. Utóirat: 1. A Ramón de Aguilar professzor tulajdonában lévő „földönkívüli csontváza" zsíros, silány hírlapi kacsának bizonyult. 2. Ha tárgyakat fényképezek, például óriási lábnyomokat, amelyek a nagyságról nem adnak igazi elképzelést, akkor centiméterszalagot teszek melléjük. Ha a „földönkívüli csontváza mellé" ezt a mércét odateszik, a kacsa eladhatatlan lett volna. 3. Hogy a földönkívüli maradványok amelyeket Le Paige atya talált valaha is felbukkannak, kétlem. ROSSZABB MINŐSÉGŰ INKA GYÉMÁNTOK 1980. július 5-én megakadt a szemem egy háromhasábos újságcikken: „Ismerték az inkák a gyémánttitkot?" Az inkák régi jó ismerőseink, és mindig új meglepetésekkel szolgálnak. Képességeik között miért ne rendelkezhetnének a mesterséges gyémánt előállításáéval is? Olvastam és csodálkoztam. „A legalább 500 éves inka templomban a Cucában a dél-amerikai ősnép áldozati helyén, amely Huánucótól északra Peru szinte megközelíthetetlen hegyeiben fekszik, meglepő leletre bukkant a délafrikai néprajztudós dr. Maath által vezetett kutatócsoport. A spanyol Lepició 1935-ben már megpróbált eljutni a templomhoz, de csak dr. Maath érte el a »szent kövek« helyét, ahogy a La Cronica levelezője, Lima nevezi azt. Eltekintve attól, hogy mindmáig nem tudták megfejteni, hogy az inkák akkoriban hogyan vittek fel ebben a hatalmas és vad hegységben az itt fel nem lelhető kőzetből egy nagy tömböt mintegy 5000 m magasra, hogy a napisten számára egy templomot - ugyanis a Napot imádták - építsenek, az is felfoghatatlan, hogy az áldozati hely tűzgyújtó pereme alatt gyémántokat találtak, amelyeket a szakemberek »szintetikus köveknek« neveznek " Az áldozati edényeket - így szól a tudósítás - az inkák csiszolt gyémántokkal díszítették, amelyek manapság megfizethetetlenek. Újdonság volt, hogy a csodálatos áldozati edényeket gyémántokkal díszített lábazatba csúsztatták bele, amelyből dr. Maath két darabot fedezett fel. Hét követ kitört belőlük, hogy azokat Limában

megvizsgálja. Nem csodálkoztam, tovább olvasva, hogy a kémikus és gyémántspecialista dr. Collins erre a hírre Amerikából odarepült, és Huánucóig egy expedíciót vezetett. Collins később elmesélte, hogy úgy érezte magát mint egy alkimista, aki élete legnagyobb felfedezése előtt áll. „Én még sosem láttam mondta Collins - ilyen gyémántokat. Tevékenységem hosszú évei alatt még sohasem ingadoztam ennyire az ítélethozatalban. Félgyémántoknak tartom őket és nem szintetikusnak, bár azok is lehetnének. De az hihetetlen megállapítás lenne, hogy az inkák a szintetikus valódi gyémánt előállítását ismerték. Mindenesetre tiszta színgyémántokról van szó. De vannak olyan jegyek, amelyek a természetes eredet ellen szólnak." Mr. Collins nem akart többet nyilatkozni, de Limában további specialistákat vártak, akik az értékes leleteket nagyítójuk alá szándékoztak venni. A tudósítás optimistán zárult: „ Talán a Cuca templomban most felfedezett, a »napkövek fejének« sírján lévő hieroglifák megfejtése meghozza a rejtvény megoldását és fényt derít a titokra. Cuzeca, a tizenegyedik dinasztia uralkodója, annak a gyémántnak az imádója volt, amiben a napisten szent ajándékát megpillantotta." Egy nevekkel, helyekkel, tényekkel ellátott tudósítás! A „szintetikus-valódi" gyémántok ellentmondása kiderült a sorokból. A gyémántok vagy „szintetikusak", vagy „valódiak". - Ami engem zavart, mivel Peruban elég jól kiismerem magam, és amit műveltségbeli hiányosságnak tartottam: nem hallottam eddig még Cuca nevezetű inka templomról. Hogy a 11. dinasztia uralkodóját Cuzeca néven adták meg, felületességi hibának véltem: a 11. dinasztia ugyanis 1493—1525-ig tartott, és uralkodóját Huayna Capacnak hívták. De ez keveset számított az izgató tartalommal szemben: mesterségesen előállított gyémántok? Teringettét. Felhívtam a barátomat Rico Mercuriót, aki a Kiribatiba tett utazásra is vállalkozott, és elcsaltam gyémántjai mellől, amiket épp akkor szortírozott és dolgozott fel. Mi a helyzet a szintetikus gyémántokkal! Léteznek-e? Hogyan állítják elő őket és mennyibe kerülnek? Ezeket a kérdéseket tettem fel neki, és a következőket tudtam meg: Antoine Laurent Lavoisier (1743-1794), a francia tudományos akadémia tagja volt a modern szerves kémia megteremtője. 1776-ban bebizonyította, hogy a gyémántok szénből állnak, és anyagilag a természetben gyakran előforduló grafittal azonosak. Ez a felfedezés

ösztönözte a XIX. század végi és XX. század eleji kutatókat az állhatatos és költséges kísérletezésre, de nem sikerült mesterségesen gyémántot előállítaniuk. Csak 1954-ben sikerült az ún. Belt-műszerrel az eljárástechnikai szabályokat megalkotni, nagy nyomás alatt és magas hőmérsékleten gyémántot szintetizálni. Az eljárás során 1600 °C-on 35 000 atmoszféra nyomásnak tesznek ki egy reagens anyagot. Kémiai katalizátorként nikkelt vagy tantált használnak. Ilyen extrém körülmények között változik át a grafit gyémánttá. A folyamat, világosított fel Rico, nagyon komplikált és költséges, s az így keletkezett gyémántok a valódival nem vehetik fel a versenyt. Éppen ez volt az, amit hallani akartam. A szintetikus gyémánt elkészítéséhez technikai know-how volt szükséges, amivel az inkák nem rendelkeztek. Ha a Cuca templomban valóban ilyen ragyogó köveket találtak, akkor az inkáknak a legjobb és legmodernebb technikát kell tulajdonítani... vagy elismerni, hogy egy nagyon fejlett civilizáció, a technika elöljáróinak ajándékáról van szó. Ami engem a cikkből érdekelt, azt eredetileg a La Cronica nevű újságban említették meg. A szerkesztőséghez címzett légipostalevél már úton volt, minden fáradozás honorálását megígértem az eredeti tudósítás megküldése fejében. A megcímzett válaszboríték és a csatolt nemzetközi postai irányítószám ellenére nem jött Limából válasz. Megkérdeztem a Los Angeles melletti Santa Monica „Gemológiai Intézetét", hogy kifejlesztették-e a szintetikus és valódi kövek és imitációk megkülönböztetésének módszerét, érdeklődtem Collins specialitása iránt. Semmi visszhang. MEG TUDNÁ MONDANI, HOL FEKSZIK CUCA? 1980 nyarán tett hosszabb perui tartózkodásom során volt néhány nem tervezett üresjáratú nap, amelyeken nem akartam különösebb dolgot csinálni. Egyik reggelen, egy végelgyengülésben szenvedő taxin a La Cronica épületéhez mentem. A főszerkesztő szkeptikus barátságossága átváltozott válogatott udvariassággá, amikor virág helyett Bizonyítások című könyvem spanyol fordítását nyújtottam át neki ajánlással. Beszéltem neki a Cucáról szóló cikkről és egy német újságról, amelyben az állt, hogy a La Cronica egyik újságírója információkkal rendelkezik. A főnöknek fogalma sem volt, hívatta a munkatársait. Nagy lárma tört ki, amikor senki nem tudott sem Cucáról, sem a hegyen lévő szintetikus gyémántokról.

- Ez lehetetlen! - vetettem közbe. - Ilyen kövér kacsát április elsején sütnek nálunk, nem nyár közepén! A füstfelhőn keresztül, amibe vastag cigarettája burkolta, a főszerkesztő tájékoztatott, hogy amióta a lapnál van, ilyen cikk náluk nem jelent meg. Felajánlotta, hogy ad mellém egy munkatársat, akivel átnézhetem az archívumot. Amikor a melléképület hosszú, keskeny aktákkal, mutatókkal, éves kötetekkel, kartonokkal ellátott polcos termébe értem, minden reményem elszállt, hogy ebben a klasszikus dél-amerikai rendetlenségben eligazodom, de három tekintélyes, az archívumban dolgozó hölgy segítségével mégiscsak sikerült. Mint az én otthoni archívumomban, itt is kétszintes rend uralkodott - egy időrendi és egy szójegyzék szerinti. A La Cronica mellett Lima minden újságja össze volt gyűjtve és rendszerezve. Előttem hegyek tornyosultak az „archeológia" címszó alatt. A hölgyek és a gyakornok asszisztálása mellett egyetlen jelentés sem kerülte el a figyelmünket. Cucáról nem volt semmi. Létezik egyáltalán Cuca? derengett bennem. A perui lexikonban nem jegyezték fel, de az ezer inka hely esetében ez nem jelent semmit. A szállóból telefonon sorra megkérdeztem az általam Peruban ismert archeológusokat, entológusokat és olyan urakat, akik életüket úgymond az inkáknak szentelték. A Huánuco hegyeiben lévő Cuca inka templomot nem ismerte senki, de mindannyian hozzátették vigasztalóan és reményt keltve: Peruban sok inka rom van, amiknek nincs különösebb jelentősége, így nem is kerülnek be az irodalomba. Mint egy gyermekkortól képzett cserkész, térképet vettem elő. 5000 méter magasságban kellene a német újság szerint a Cuca templomnak állnia, tehát az örök hó birodalmában. Puff. Huánuco 3000 m magasan van, ettől északkeletre emelkedik a Kordillera Blanca, a fehér Kordillera a Huascaránnal 6768 m magasan. Huánuco körül 100 kilométeres légvonalban nincsen 5000 méteres pont, ahol a Cuca templom állhatna. Dupla feltételes mód: nagyon kérdéses. Az Aero Peru az 50000 lakosú városba hetente kétszer indít járatot. Az idegenvezető, aki egyébként minden kőrakást megtekintésre ajánl, így óv: „A kellemes éghajlata miatt sokra tartott megyeszékhely a felső Huallagánál külföldi turistáknak nem kínál látnivalót." Huánuco nem nyújtott vigaszt, mégis három napig maradtam a Turistas Hotelban. Ez alatt a cégjelzés alatt találhatók az állami hotelek a nagyobb városokban mint Ica, Nazca, Cuzco. A hotel közelében, egy régi házban van egy múzeum, egy kecskeszakállú, sovány és ideges ember magántulajdona. Négy

termében értéktelen ócskaságok - kitömött állatok, köztük egy hatlábú bárány, bárgyú archeológiai figurák, koponyacsontok - voltak kiállítva. Cucáról nem hallott a kecskeszakállú, aki gyűjteményét az országot bejárva vásárolta össze. Huánuco helyi újságja igény szerint jelenik meg: a szerkesztőnek és a feleségének volt ideje kérdésemet alaposan meggondolni. Nem, Cucáról, templomról, gyémántleletekről nem hallottak, archeológusok sem voltak a helyen, és ásatások már régen nem folynak. Ördög és pokol, kacsavadászaton voltam? Este leültem a főtéren egy zöld padra, és közömbösen meredtem a színes forgatagba. A diákok mappákkal és füzetekkel a hónuk alatt boldogan mentek hazafelé. Egyformán voltak öltözve, a lányok fehér blúzt és sötétszürke kabátot, a fiúk fehér inget és szürke nadrágot viseltek. Három, talán 12 éves lány vett körbe engem. Kíváncsi Évák kérdezték, hogy honnan jövök. Beszélgetésbe elegyedtünk. Több barna arcú, fekete hajú gyerek is csatlakozott hozzájuk. Ők kérdeztek, én válaszoltam. Arra kértek, hogy énekeljem el a svájci nemzeti himnuszt. Megígértem nekik, de csak akkor, ha ők is énekelnek egy hazai népdalt. - A dal, amit spontán énekeltek, nálunk is ismert pánsíp kísérettel: El Condor pasa. Az énekszó kíváncsiakat csalogatott oda, főleg az általam elcsattogott nemzeti himnuszunk. Jó misszionárius lennék, gondoltam egy pillanatra. - Az általános hangzavarban hirtelen bedobtam a kérdést: - Ismertek egy Cuca nevű inka templomot? Itt kell lennie valahol a ti hazátokban a hegyekben... A gyerekek üres szemekkel néztek rám, tusakodtak egymás között: nem, Cucáról sohasem hallottak. Kértem őket, hogy este a szülőket, holnap a tanárokat kérdezzék meg. Ugyanebben az órában ugyanezen a helyen fogom várni őket, és aki közülük meg tudja mondani, hol van Cuca, 10 amerikai dollárt kap. Ezen az estén viszonylag sok huánucói családban hangzott el a szó: Cuca. Hogy a következő napnak egy leheletnyi munkát is szenteljek, a Kotos-romokhoz mentem Huánuco városának szélére. A szakirodalomból tudtam, hogy Kotos inkák előtti településnek számít, aminek építőiről semmit, majdnem semmit sem tudunk. A kis dombocskán lévő romhalmazról nincs semmi érdemleges, ami elmondható lenne. Az inkák előtti emberek nem tudtak még monolitokat állítani, kőmasszákat feldolgozni, a technika még nem „csókolta őket homlokon". Ezen a napon én voltam az egyetlen

látogató. Az idegenvezetőtől óva, mások nem jönnek Huánucóba, sem Kotosba. Igazuk van. A késő délutáni randevú a gyerekekkel sem vezetett eredményre. Sem a szülők, sem a tanárok nem hallottak Cucáról. Más inka templomok látogatását ajánlották, de én Cucát kerestem. Végkövetkeztetés: A komoly német újság szenzációs híre minden alapot nélkülözött. Ha a cikk április elsején jelent volna meg, mosolyognék rajta - mint azon, amit a „Csillag és világűr" nevű újság 1980. áprilisi számában közölt, tiszta tudományosan vélekedve a cím alatt: „Archeológusok La Silla körül". Három akadémiai fényképpel garantálva kalauzolja a cikk az olvasót egy 2400 m magas hegyre, amely Santiago de Chilétől északra, az Atacama puszta egyik nyúlványán van. Ott állítólag a Kolumbusz előtti időkből származó indián települések romjai vannak. A kőrajzok, ún. vertmunkák, egy golyót gyűrűvel, a Szaturnuszhoz hasonló képet ábrázoltak. A cikkben ezt írják: „Ha kiderülne, hogy a két rajz néhány évtizeddel idősebb, talán idősebb, mint az európai technikai civilizáció, akkor Erich von Däniken írásait, aki sokat kutatott Dél-Amerikában, újabb vitának kellene alávetni." Az én értelmezésem szerint ez azt jelenti: „Däniken és az általános lefeneklés." La Sillában csak akkor bukkanok majd fel, ha az ott található teleszkópokon keresztül még nagyobb feneket akarok kerekíteni a dolgoknak, mint amekkorák a világűrben lévő szappanbuborékok. Minden április elsején engedélyezettek a viccek. Más napokon azonban nem szabad az olvasókat látszólag komoly, de valójában csak szenzációs hírekkel elaltatni. Három példát - mint érték nélküli esetet lepleztem le. Zsákutcában voltam, de sokkal okosabban fordultam vissza.

5. AZ ÍGÉRET FÖLDJÉN? A hit a tudásnak nem a kezdete, hanem a vége Johann Wolfgang von Goethe

Sok csalogató cél: Mohendzsodáro Pakisztánban, a Kermánsháhnál lévő barlangok Iránban, a Szasszanida város, Ardasír Khurreh, a Jézus-sír Srinagarban - Odüsszeia az autómmal - Mire használhatók a szent tehenek? Srinagar, Ázsia Velencéje - Salamon, a repülő király Jeruzsálem és Kasmír között- A templomban, amelyben Jézus csontjai nyugszanak - Szanszkrit szövegek ábrázolják a Jézussal való találkozást - Volt-e Parhaspurban 4000 évvel ezelőtt atomrobbanás? - Ami szanszkritul a repülő készülékekről írva vagyon - Félelem Kalkuttában - Egy indiai hallgató mesés ajándéka -A víz természeti hatalma - Politikai hatalom: Forradalom! Indiát és Pakisztánt csak rövid, nagyon rövid látogatásokból ismertem, a történelem előtti városról, Mohendzsodáróról (Pakisztán), valamint az indiai fennsíkon lévő lerombolt templomokról és piramisokról csak az irodalomból tudtam. Sajnos, sohasem voltam ott elég hosszú ideig ahhoz, hogy vidékre is elmenjek. Korábbi látogatásaim csak városokra szorítkoztak, s azok közül is csak olyanokra, amelyek repülővel is elérhetőek voltak. Talán sohasem mentem volna vidékre, ha egyidejűleg több indok nem késztetett volna rá. Sejtetésekből megtudtam, hogy Indiában van egy Jézus-sír. Nyugtalanító hír. Egy másik ok, a kiadóm, Ajitt Dutt írt Kalkuttából, hogy a régen tervezett látogatásom épp időszerű lenne, s ha már megyek, vigyek magammal egy hordozható írógépet is, egy „portable"-ot, amit ő eddig még, sajnálatos módon, nem tudott megszerezni. Életemben gyakran volt a véletlen és a szerencse döntéssegítő az olyan helyzetekben, amelyeket maga az ember nem befolyásolhat. Indiai kiadóm invitálására még nem válaszoltam, amikor a postás Teheránból hozott egy levelet. Dr. Kamii Botosha írt - hosszú éveken át hűséges levelezőpartnerem -, aki épp most tért vissza egy sivatagi kirándulásból, amely Perzsia nyugati részébe, Kermánsháh városába vezetett. Ott, tudósított a levélben, kő- és barlangfeliratok százait olvasta, amelyek az én értelmezésem szerint őt repülő lényekre és asztronautákhoz hasonló figurákra emlékeztették, olyanokra, amiket már én is bemutattam könyveimben*. A barlangokat csak a bennszülöttek ismerik, archeológiailag szűz kutatási terület. Dr. Botosha szerint utazhatok akár egy helyi járatú repülővel is, ha nincs kedvem a hosszú teveúthoz.

Gondolkodtam. Mohendzsodáro rommeséje Pakisztánba hív, míg a dr. Botosha által nagyra becsült barlangok pedig Irán nyugati részébe csalogatnak, légvonalban mindössze 150 kilométerre az iraki határtól. A földgömbön mindez kicsinek és majdnem egymás mellettinek tűnik, de valójában a két cél között 2500 kilométer a távolság légvonalban. A térképet fürkészve egy sor engem izgató, archeológiailag érdekes pontot fedeztem fel, melyek mindegyike a pakisztáni és az iraki határ közötti szakaszon helyezkedik el. A következőket jegyeztem fel: - Dél-Iránban, Soghum völgyében van Tepe Yahya, mely bár 6000 évvel ezelőtt az Elamita Birodalom központja volt, valójában csak az i. e. 3. évezredtől játszott fontos szerepet. Tepe Yahyában találták meg a legrégebben keletkezett írásos táblákat, régebbieket még a sumerokénál is. Egy amerikai-iráni ásatást végző csoport 1971-ben megállapította, hogy a hely állítólag már i. e. 4000 körül fontos kereskedelmi központ volt. Ezt támasztották alá az ott talált leletek is, ugyanis az írott táblácskák áruk ki- és beviteli engedélyeinek bizonyultak. Néhány száz pecsétet s számos, rejtélyes motívumú agyagcserepet vettek ki a romhalmazból. Kétségtelen: Tepe Yahya megér egy utat. -Nem egészen 100 kilométerre a mai Shiráz városától, Firuzabad fennsíkján, egy régi Szasszanida város található, aminek a neve Ardasír Khurreh. Mindössze ennyit tudtam erről a 2,16 kilométer *EvD: Világom képekben átmérőjű kerek városról, s azt is csak a leírások alapján. Ardasír Papakan, a Szasszanida-házból való építő, egy útkereszteződéssel a várost négy nagy részre osztotta, és a kozmosz képmásának tekintette, melynek közepén egy 30 méteres torony állt ajtók és lépcsők nélkül. A különös építmény célját illetően még ma is gondolkodnak az archeológusok. Ez a körfalu mindig is izgatott engem, de onnantól kezdve, amikor megtudtam, hogy a Szasszanidák elődjei, a Parthusok ismerték az elektricitást, sőt alkalmazták is, még az eddigieknél is jobban. A Parthusok egyik elektromos eleméről, ami a bagdadi múzeumban áll, már én is tudósítottam egyszer.* A Jézus-sír Kasmírban, Mohendzsodáro romjai, Tepe Yahya, a régi város, a Szasszanidák Ardasír Khurrehje, s a Kermánsháh barlangjai mind olyan vonalat adtak, amit egy úttal meg lehetett csinálni. Az útiterv gondolatban már elkészült. Egyetlen dolog maradt hátra: oda kellett mennem - de hogyan?

BONYOLULT ELŐKÉSZÜLETEK Ennél a hosszú, meglepetésekkel szolgáló útnál aránytalanul több csomagot kellett elkészíteni, mint a szokványos vállalkozásoknál. Indiában és Pakisztánban az útviszonyok - néhány kellemes kivételt csak a nagyobb városok jelentettek - ugyanolyan rosszak, akárcsak a dél- vagy közép-amerikai fejlődő országokban. A nagyvárosokon szemfényvesztő óriási kőrengeteg millió ember tolongásával - kívüli ócska útkereszteződésekkel sem lehet mit kezdeni. A terepjáró elviselhetetlen, már ha egyáltalán lehet bérelni. Ha Svájcból a saját kocsimmal utazom, nem elég négy hónap az odavissza útra. Helyi feltartóztatást és lehetséges politikai zavargásokat is beleszámolva egy fél évet kell számolni, de ennyi időm nincs rá. Hogyan lehetne az időráfordítást lecsökkenteni? Rövid számolás és töprengés után csupán egyetlen elfogadható megoldás kínálkozott: vásárolnom kell egy Range Rovert a British Leylandtól, s azt hajóval vagy repülővel előreküldeni, hogy a landolási helytől a céljaimat minél hamarabb elérjem, és hogy aztán négy szolid keréken térhessek haza Svájcba... célállomásaim vonalán keresztül. A Range Rover vásárlása csak egy telefonomba került, s két héttel később imponáló nagyságban és masszivitásban már ott is állt a házam ajtaja előtt. Ez az autó gyorsabb, mint a Jeep, négykerék-meghajtású, differenciálzáródással ellátott, tágassága pedig sok helyet és komfortot kínál. A műszaki leírással visszavonultam a remetelakomba, s hamarosan felfedeztem - a hegy és sivatag járására nézve - az autó *EvD: Emlékezés a jövőre, 1968. „Achilles-sarkait". Mi van, ha a benzinpumpa kicsi? Vajon találok-e a 3046000 km2-nyi országban, ahol több mint 500 millió ember él, ha szükséges, pótpumpát. Elég-e a normális elemkészlet? Védettek-e a csapágyak a finom sivatagi homok ellen? Mi van a gyújtótekerccsel, az olajszűrővel, az ékszíjakkal és a tömlővel? Egy jó szellem olyat súgott nekem, amin a barátaim csak gúnyolódtak, ugyanis nem elég, hogy mindent duplán szereztem be, mindezek mellett még egy vontatókötelet is magammal vittem, amelynek segítségével veszélyhelyzetben a sárból és a szemétből majd kihúzathatom a kocsit. Hogy mit csináltunk volna később a vontatókötél nélkül, kétséges. Talán örömet szereztem volna kritikusaimnak, ha nyomtalanul eltűnök, de szerencsétlenségükre, nem tűntem el. Az, hogy a külföldi úthoz mindenkinek útlevélre van szüksége, a turizmus évszázadában már közhelynek számít. De az, hogy az

autónak is nemzetközi útlevélre, a Carnet de Passagesre van szüksége, már kevésbe ismert. Jelentős kaució elhelyezése ellenében kitöltik az útlevelet: a kaució biztosítja, hogy a járművet útközben nem adják el. 1961. június 8-i megállapodás szerint az illetőségi ország kereskedelmi kamarája kiállít egy „szakmai felszerelésről szóló átmeneti beutazási engedélyt". Hogy a nemzetközi egyezményekben ez a papír, amire rányomtatták, semmit sem ér, azt természetesen csak később tudtam meg. Mielőtt a Párizs melletti Orly repülőtéren a Range Roverünket az Air Francé egyik Karacsiba menő gépére feltették volna, a benzintankot kiürítettük, a kerekekből a levegő felét kiengedtük, az elemeket kikötöttük. Megkértem a szállítási főnököt, hagyja meg az Air Francé irodájában, Karacsiban, hogy a Range Rovert a megérkezés után állítsák árnyékba, hogy a nagy hőség a szükséggyógyszertárunkat nehogy tönkretegye. Majd láttuk, amint megrakott autónk, melyet egy konténerben helyeztek el, a gép rakterében eltűnik. Viszontlátásra Ázsiában! VISSZA AKAROM KAPNI AZ AUTÓMAT! Január 16. Röviddel éjfél előtt landoltunk - egy Lufthansa DC-10essel - Karacsiban... a fojtó, nedves levegőjű üvegházban. Bár legalább félszáz fehérbe öltözött vámos előtt álltunk sorban, mégis sok időbe került, míg útlevelünkbe a pecsétet belenyomták. Három óra körül kerültünk a szállodába. Másnap reggel hozzuk el a Range Rovert. Január 17. Az Air Francé ügyintézője Mr. Lakmiehrhez, egy szikár pakisztánihoz küld, azzal, hogy majd ő segít nekünk a vámnál. Miért? Hiszen van Carnet de Passagesünk. Ő azonban rögtön az A nyomtatvány után kérdez. Nincs, nem is ismerem, mondom, miközben megmutatom neki a Carnetet. Ez nem jelent semmit, és különben is már éjszaka be kellett volna mutatnunk a kocsit, mondja Mr. Lakmiehr. Erre én tájékoztatom, hogy az autó nem velünk - Willi Dünnenbergerrel, a titkárommal és velem utazott, hanem napokkal korábban, a szállítójáraton jött. A pakisztáni mulasztásunkat kellemetlen dolognak tartotta. A reptéri vámhoz mentünk, ahol a nevemben írt egy levelet kb. ezzel a tartalommal: „Mélyen tisztelt és igen tisztelendő váminspektor úr! Én, Erich von Däniken, svájci állampolgár, XY számú útlevéllel, múlt éjjel érkeztem, és elmulasztottam az autómat rögtön megérkezésemkor

bejelenteni. Őszintén sajnálom, és kérem önt, hogy mérhetetlen nagyvonalúságában nézze el nekem ezt a hibát, és egy A nyomtatványt a részemre kiadni szíveskedjen." Három óra múlva megkaptam az A nyomtatványt, amit harminc másodperc alatt ki is töltöttem. Mr. Lakmiehr ezután egy irodába kísért bennünket, amelyben hosszú sorban állás után rányomták az A pecsétet a nyomtatványomra. A pakisztáni intett, hogy kövessük egy másik irodába, ahol azután az első pecsétet egy másodikkal erősítették meg. A hivatalok nyitott pajták, melyeknek a teteje alatt fáradt ventilátorok zúgnak. A helyiségekben macskák üldözik az egereket és patkányokat, amelyek szép számban vannak itt. Az A nyomtatvánnyal a kezében, melyet mint egy győzelmi okiratot lebegtet, Mr. Lakmiehr egy végtelen utcán át a reptér másik oldalára vezet bennünket. Miért nem taxival megyünk? Segítőnk némán egy távoli, napfényben izzó épületre mutat. Teljesen el vagyok keseredve, és nem rejtem el bátortalanságomat sem. A pult mögötti ember azonban mosolyog. Bocsánatot kér, széket hozat, megnézi az útlevelemet, aláírást kér, és átnyújtja az autókulcsot. Na végre! Boldog vagyok, mert a célnál érzem magam. Mr. Lakmiehr azonban újabb vándorlásra hív. „Miért? Hová?" kérdeztem, mire azt a választ kaptam, az autó még a vámterületen áll, s még egy vámügynökre van szükség, hogy kiválaszthassuk. Őt a reptéren keresztüljutva, a diagonál végénél találtuk meg. Barna arcával ránk mosolygott, és biztosított minket afelől, hogy a dolgot a kezébe veszi, de sajnos, csak holnap, ugyanis ma már késő van. Így aztán dolgunk végezetlenül 25 kilométert utaztunk vissza a szállóba, és közben káromkodtunk. Január 18. Pontban kilenckor a reptéren vagyunk. Mr. Lakmiehr egy köteg nyomtatványt lóbál a kezében, s azt mondja, fél éjszakát dolgozott rajta. - Hol az autóm? - zárom le az öndicséretözönt, mire a mister megkér minket, kövessük egy óriáspajtába. Már messziről látom az elkerülhetetlen, végtelen embersort. Dacosan elmegyek mellette, s odalépek a pultnál lévő első emberhez: - Bocsásson meg, de messziről jöttem ide, és gyorsan tovább kell utaznom. Minden nyomtatvány ki van töltve. Itt az A nyomtatvány, a Carnet... - A fehér ruhás férfi rám mordult: - A Carnetet nem a reptéren érvényesítik, hanem az úti vámhivataloknál vagy a kikötőben. Az autók ugyanis normális esetben nem repülőn érkeznek.

Ha nem folyt volna rólam már eddig is az izzadság, akkor most leizzadtam volna. A mostanra igencsak lecsendesült Mr. Lakmiehr, Willi és én másfél óra alatt átutaztunk Karacsin, hogy aztán a kikötőben lévő vámházba mehessünk, egy hatalmas terembe, egy óriási irodába, ahol száz pultnál száz hivatalnok állt. A mennyezeten volt időm megszámolni - 41 haszontalan, lomha ventilátor zúgott. Itt még sohasem hallottak a nemzetközileg érvényes „Carnet de Passages"-ről. A kétségbeesett ember bátorságával teljes erőmből belekiabáltam a hangzavarba: - Van itt valaki, aki a Carnet de Passagesért felelős? A hatás abnormális volt. Hirtelen teljes csend lett. Az urak abbahagyták munkájukat, s rám meredtek. Hátul, egész hátul, felemelkedett egy kopasz, szemüveges ember. - Ön az illetékes? - kiabáltam oda neki. Láthatólag borzasztóan megijedt. Haragosról barátságosra váltottam, illendően megszólítottam, engedélyt kértem, hogy leülhessek, majd szelíden elmondtam, hogy két napja keresem az autómat, s ezt a színházat nem akarom tovább csinálni. A kopasz azt mondta: -Az autója két órán belül a szálló előtt fog állni! Csak a megfelelő embert kell megtalálni! Kiadott még Mr. Lakmiehrnek három új nyomtatványt és néhány utasítást, miszerint nézze meg az autót a reptéri színben, aztán a nyomtatványokkal jöjjön vissza, hogy az autót a rendelkezésemre bocsáthassa. Mr. Lakmiehr biztosított afelől, hogy most már csak egy hivatalnokra lesz szükségünk, aki a kocsit megnézi, aztán már mehetünk is vissza a kikötőbe. Újra keresztülrobogtunk a városon, s máris a vámházban álltunk. Boldogan mentem a kopaszhoz: - Voilá! Itt az A nyomtatvány, s még három további. Nyomja rá a bélyegzőt! Olyasmit láttam ekkor, amit még soha. A kopasz fej berovátkolódott. Nem, mondta félénken, ő nem tehet fel pecsétet, ehhez inspektor kell. Lakmiehr úrra a legcsúnyább pillantásomat vetettem. - Hol áll a kocsija? - kérdezte a váminspektor a négyes épületben. - Egy tárolóban - válaszoltam. Ebben nem ő az illetékes, sajnálkozott az inspektor, a tárolásért felelős a rendőrséghez tartozik. A rendőrség azonban lerázott bennünket: a kolléga információja téves, a kocsimért a szállításjóváírási csoport a felelős, a hetes teremben, ott megkapom a „szabad" jelzést, s már be is szállhatok az autóba. Hetes terem. Fecsegő inspektorok. Odalépek egy csoporthoz:

- Uraim, én becsülöm az önök vendégszeretetét, de ami itt megy, az meghaladja minden idegi kapacitásomat. Ki hallott már önök közül a Carnet de Passagesról? Vállvonogatás. Megmutatom a nyomtatványokat, és megkérem őket, hogy az utolsó, döntő pecsétet nyomják rá. Egy fehér ruhás velem jön a tárolóba. Végre újra látom a Range Roveromat! Egy emelvényen, két méterrel fölöttem, még mindig a kék gurtnival rögzítve. Az inspektor csóválja a fejét: - A kocsinak le kell kerülnie! Hogy nézzem így meg? - Mindent, amit önnek tudnia kell, a Carnet tartalmazza -mondom. -Tudja bizonyítani, hogy az abban lévő adatok megegyeznek az autóéval? Felmászom az emelvényre, bal kezemben a papírokkal. Tekintete elől elbújva, egy kis habozással, mintha csak a kocsiról olvasnám le őket, lekiabálom az inspektornak az adatokat. Még egy pillantást vet az autóra, és ráírja ákombákomját a nyomtatványra. A dolog el van intézve. Megkérdezem a tároló őrétől, ki emeli le az emelvényről az autómat. Egy házacskába küld, ahol egy férfi alszik. Szelíden felkeltem és elmondom neki, hogy a kikötőbe megyek, a „szabad" jelzésért, ő addig legyen szíves, vegye le az emelvényről az autót, bőségesen megjutalmazom érte. Ismét keresztülrobogunk Karacsin. Odamegyek a vámhivatalban a kopasz fejűhöz: - Így! Itt van minden nyomtatvány. Minden lepecsételve, semmi sem hiányzik! Nevet és egy széket tol alám. Van-e két percem... Azon már nem múlik. Két órát vártam. 19 óra körül le lett pecsételve a Carnet de Passagesom. Mr. Lakmiehr csendben csak annyit mondott, most már értelmetlen a reptérre menni. Ez volt az egyetlen kijelentés, amit ma, a pecsét utáni hajsza alatt mondott. Január 19. Reggel nyolckor barátságosan integet be hozzánk Mr. Lakmiehr, s közli, most már csak egy „Gate-útlevél"-re van szükségünk. Mi az? - kérdezem. Új akadályokat gyanítok. A tárolót, sóhajt Mr. Lakmiehr, az utca felől barikádokkal biztosítják, katonai kordon védi. Ahhoz, hogy ki tudjunk jönni, szükség van a „Gateútlevél"-re.

Amikor délutánig senki sem akarta azt az átkozott papírt kiállítani, azt mondtam, most már a tárolóba megyek, beülök a kocsimba, és átszáguldok a barikádon. Mr. Lakmiehr, aki közben a szívébe fogadott, megesketett, hogy ezt nem teszem meg, mert a katonák azonnal lőni kezdenének, s neki kellemetlenségei lennének az Air France-nál, ugyanis ők bíztak engem rá. A tárolóba mentem. A Range Rover még mindig az emelvényen állt. Munkásokat kértem, akik segítenek nekem. Hosszú terefere után három férfi végre kényelmesen bár, de elkezdte leoldozni a kék gurtnikat. Öt órakor újra a földön volt az autó. Ám a benzintank üres volt, az elemek kikötve, fél légnyomás a kerekekben - Orlyból ránk maradt működésünk eredménye! - Megkértem egy taxist, hogy vegyen valahol egy kanna benzint, aztán kipakoltam a szerszámokat, és miközben Willi a kerekeket pumpálta fel, megcsináltam az elemeket. Hét órakor jött vissza a taxis. Addigra véget ért a munkaidő a reptéren. Elmenetelre már nem lehetett gondolni. Január 20. Nyolc órakor a reptéren. Kérdés Mr. Lakmiehrnek: - Megvan a Gate-útlevél? - Nincs - köhög -, mert azt csak a reptér igazgatója adhatja ki, s ő a hét végén elérhetetlen. Hogyhogy a hét végén? Ma már szombat van? - Hol lakik az igazgató? A kérdés a pakisztáni elevenébe talált. Az egy nagy ember, hétfőig várni kell. Felhajtottam - egy köteg készpénz ellenében - a mindenható címét. Egy legalább 30 kilométeres taxiút után megálltunk egy villa előtt, amihez csodálatos park tartozott. Egy nő, fátyollal az arca előtt azt mondta, az igazgató házon kívül van. - Jó - mondtam -, akkor várok a parkban, amíg visszajön. Egy idő után egy fiú akart letelepedésemnek véget vetni. Átnyújtottam neki három könyvem angol fordítását, és kértem egy kétperces beszélgetést a főnöktől. - Beengedtek, mire én ecseteltem négynapos harcomat az autómért, és kértem az aláírását a Gate-útlevélre, hogy végre rendelkezhessem a tulajdonommal, szabadságommal és értékes időmmel. Az igazgató fogta a lapot, zöld filccel valami megállapíthatatlant vésett rá, és szó nélkül átnyújtotta. Talán a hét végén nem beszél. Mr. Lakmiehr az igazgatói aláírást csodajelként fogadta. Gyerünk! Be a kocsiba, el ebből a nyomtatványpokolból. Elmentem a barikádig. A katona azt akarta tudni, mi minden van az autóban. Olyan hangsúllyal beszéltem vele, mintha az ő sorsa miatt aggódnék, nem

akarnék gondot okozni neki, ugyanis az autó a legfelső hatóságok által lett szabadon bocsátva. A katona bement az őrházba. A barikád felemelkedett. Automatikusan! Szabadok voltunk. Négy és fél nap, 23 iroda, 23 aláírás, és több mint 300 kilométer taxiút után. UTAZÁS SRINAGARBA Első részcélnak a nyugat-pakisztáni Lahore-t jelöltük meg, az 1,3 milliós várost, fontos ipari és kulturális centrumot, a híres Pandzsáb Egyetemmel. Haidarábádig a térkép - az Indus alsó szakasza mentén - egy 150 kilométer hosszú utat ígér, melyről a pakisztániak Super-highwayként rajzanak. Karacsiból, a nyomornegyedektől a díszútig, egy taxis segítségével jutottunk ki. Ez egy keskeny aszfaltozott országút. Noha minden autóablak nyitva volt, a belső hőmérő 41 fokot mutatott. Haidarábádnál az Indus egy kilométer széles, s bár a vize zavaros, barna leves, csak ez teszi az országot élővé. Noha dél már régen elmúlt, a hőség egyre elviselhetetlenebb volt. Negyven kilométeren keresztül csak kis lélekszámú településeken haladtunk át, ahol bodegákban frissítőt - persze, csakúgy, mint a világ minden részén, Coca-Colát - kínáltak. Ezen a délután fejenként legalább 14 üveggel ittunk meg, ennek ellenére mégis a szájpadlásunkhoz ragadt a nyelvünk. Pakisztánban az autóbuszok rikító színűek, karácsonyfadíszekkel felékesítettek, túlzsúfoltak, mintha az Indus-völgyből mindenki útra kelt volna. Az utcai forgalomban kecskenyájak, tevekaravánok is részt vesznek, csakúgy, mint a bivalyok és az ökrök által húzott kordék. Az út mentén főznek, imádkoznak és alszanak. Sok utazó viszi magával az ágyát: egy faállványt, amelyre keresztben zsinór van kötözve. Igazán praktikus dolog, mert akadálytalan szellőzést ígér, ami kétségtelenül jobb közérzetet biztosít ezeknek az utazó embereknek. A buszok dízelolajjal mennek, így a kipufogóból olyan fekete csíkot eregetnek, ami a nyugati környezetvédőket biztosan rögtön tiltakozó felvonulásra csalogatná, bár itt az éghajlat az ilyen tevékenységekre nézve igencsak túl megterhelő. Felvonulást csak ott csinál az ember, ahol ez nem túl megerőltető, ahová saját autóval mehet, hogy a nagy csata után ismét kényelmesen hazatérhessen. A tiltakozáshoz bizonyos komfort kell. Már Lenin is azt tanácsolta, hogy a demonstráció résztvevőinek meleg ételt készítsenek, mert üres gyomorral rosszul lehet az éhség ellen tüntetni.

Magánautó alig van. Lahore-ig az 1300 kilométeres szakaszon is, csupán négyet számoltunk össze. Ezért van minden benzinkút-állvány olajra berendezkedve, még éppen akkor is, ha benzint hirdet. Rettentően vigyázni kell, hogy a fiúk nehogy valami - a motor számára - használhatatlan keveréket tegyenek a tankba. A nappali forgalom is igénybe vette a figyelmemet, de az éjszakai még ennél is rosszabb volt: az utca közepén teljes fénnyel buszok robogtak. Tevék, ökrök, bivalyok, kecskék kivilágítás nélkül vándoroltak a sötétben, semmiféle közlekedési szabályt nem ismerve. Az úttest kivételével mindenütt embercsoportok aludtak. Ha a fény elvakított, vagy megállni lehetett, vagy a mezőkön menni tovább. Éjjel háromkor értük el Multánt, azt a 350000 lakosú várost, amely a Csinabnál, Elő-India öt hegyvonulatának egyikénél -amelyből a Himalája is ered - terült el. Érdekes módon egyetlen keresztrejtvénynél sem jutott eszembe eddig a neve. A szállóban a fojtó nedves levegő miatt nem tudtunk aludni. A ventilátor kilehelte a lelkét, csakúgy, mint ahogy mi is. MIRE JÓK A SZENT TEHENEK? Csak az iránytű és az orrunk után mehettünk, mert a feliratok az arab írás perzsa variánsában - nasztaligul - voltak kiírva. Felvilágosítást nem tudtunk kérni, mert a pakisztániak vagy a 32 dialektusuk egyikét, vagy legjobb esetben is a hivatali nyelvet, az urdut beszélik, amit mi persze nem értettünk. Vigasz: Lahore-tól - ami indiai-pakisztáni határváros - már sikerült valahogy az angollal elboldogulnunk. Kilenc óra körül egy kovácsoltvas kapuhoz, a Frontier of Kasmírhoz jutottunk, majd 500 méterrel távolabb elértük az összehasonlíthatatlanul nagyobb, India színeiben pompázó vaskaput: Welcome to India. A 250 kilométer hosszú díszút - Elő-Indiában Wagahtól Dzsammuig csupán annyiban különbözik a pakisztánitól, hogy az ottani állati közlekedőkhöz csatlakozik a tehén is, méghozzá elképzelhetetlen mennyiségben. A teheneknek mindig, mindenhol elsőbbségük van, s ők élvezik is ezt a megadott szabadságot. Ha nekik úgy tetszik, csapatostul lefekszenek az úttestre. Lassan elkezdi az ember egyre jobban gyűlölni ezeket a kedves barmokat. Alkalomadtán aztán a szent tehenekről megtud az ember egy egész sereg adatot, és jócskán megváltozik az előzetes véleménye. Pl. amikor én kifejtettem, hogy a „szent teheneket" le kellene vágni, azt mondták nekem, hogy ezek a nyomorult sovány teremtmények a

mindennapi életben fontos és pótolhatatlan szerepet játszanak. Hogyan? - és közben a svájci mezők csodálatosan kövér, jó tőgyű teheneire gondoltam. Az India utcáin lévő sovány tehenek naponta ugyan csak fél liter tejet adnak, de ez egy olyan országban, ahol az éhség az embereket árnyékként követi, igen fontos étkezési rész. - Már rég megfigyeltem, hogy a nap által kiszárított tehénürüléket gondosan összegyűjtik, s tüzelnek vele, az azonban mégis meglepett, hogy az ürülék jobb fűtési értékkel rendelkezik, mint pl. a nyugatnémet szén. Aztán eszembe jutott a harmadik ok, amiért a tehenek jelenléte minden utcán szükséges: a szemétből mindent felfalnak, ami még emészthető, tehát szemétszállítók és higiéniafelelősök! - És miért szentek? Mert a hinduizmus szigorúan tiltja a tehén megölését, és ezen a vallásos törvényen több mint 300 millió ember őrködik. SRINAGAR! Dzsammuból már látni lehet a Himalája óriási hegytömegét. Dzsammunak több mint 3 és fél millió lakosa van. Télen ez Elő-India fővárosa, nyáron azonban Srinagar. Ez a hivatali átköltözés érthető, ha az ember Dzsammuba januárban érkezik, mint ahogy mi is. A forróság már teljesen ledöntött bennünket, ezért nagyon örültünk, amikor Srinagarba értünk, arra a vidékre, amelyet az útikalauzok „ázsiai Svájcnak" neveznek. Este már alig vártuk, hogy az 1768 m magasban, frissítő levegőt lélegezhessünk be. Ez a reményünk azonban minden kilométerrel fogyott: soha ennyi katonát nem láttam még menetelni. Ezek a kolóniák sem ijeszthetik meg vagy zavarhatják el a teheneket. Talán - és akkor valóban „szentek" - a háborút is képesek megakadályozni. Tibeti jellegű hegyi falvak mellett kanyarogtunk. Az indiai völgy üvegházlevegője eltűnt, s ez a fűszerezett, tiszta hegyi levegő a fedélzeti hangulatot is emelte. A Himalája előhegyeiben voltunk. Srinagar! Ezt a várost túlzás nélkül nevezhetjük „Ázsia Velencéjének". A várost sok kanális szövi át, amelyek hemzsegnek a csónakoktól, gondoláktól, kikötött házi csónakoktól, különösen a Dal-tón, amely a várost keleten határolja. Srinagar a 34. szélességi fokon van, tehát ott, ahol Gibraltár vagy Damaszkusz. A nyári középhőmérséklet 30, a téli 3-4 fok körül van. Srinagar a Wular-tó és a Kasmír-völgy kijáratánál fekszik. Ezt a völgyet „földi paradicsomnak nevezik. És nem is alaptalanul, ugyanis

a korábbi uralkodók különleges szépségű parkokat telepítettek szokatlan virágpompával s fahidakkal, amelyek alatt patakok folydogálnak. Bármily vonzónak is tűnik, ez csak a látszat. Ebben az üdülőparadicsomban sincs rend: itt fenn is ugyanolyan fojtogató szemétszag van, mint lenn a völgyben. A legalapvetőbb higiénia is hiányzik. Noha az ivóvizet szűrik, mégis sárga a színe. Undorító. Itt, ahogyan azt máshol is sejtik, a segélyküldemények értékes csomagjai értelmetlenül tönkremennek, a gyógyszerek megromlanak, mert nincsenek hűtőszekrények. Ha van is néhány, az sem működik. Születéstől fogva a piszokban élve a bennszülöttek a baktériumok és az ártalmas vírusok ellen immúnisak - csak idegenek számára jelentenek veszélyt. Életveszélyt. Ha ezt a csodálatos tájat, ahogyan azt tervezik, a devizahozó világturizmus számára meg akarják nyitni, akkor sok tennivalójuk lesz még. A lakosság azonban szorgalmas. A termőföldeken és az üzemekben a gyerekek már 6 éves kortól dolgoznak. Középkor! - A benzinkútnál a 12 éves Mahmud szolgált ki, egy kedves fiú. Pontosan végigkérdezett minden szervizajánlatot, majd amikor benzinen kívül semmit sem akartam, megkérdezte, egy kislánnyal szolgálhat-e. - Miért nem jársz iskolába? - kérdeztem. - Nincsenek szüleim - válaszolta -, de valamiből mégiscsak meg kell élnem. Valóban nem kér kislányt? A kisfiú csalódott volt, amiért egy gazdag külföldi - az idegenek mind gazdagnak számítanak - elutasította az ajánlatát. ÖSSZEHASONLÍTÁSOK A kasmíriak és az izraeliek közötti hasonlóság igencsak meglepő. Hasonló felépítésűek, ugyanolyan mandulaszeműek, hasonló az orruk. Itt is körülmetélik a fiúkat. Mint Izraelben, a halottakat itt is keletnyugati irányban temetik el. Mint az izraeliek, a férfiak itt is a fejük hátsó részén viselt kis sapkát, kipát hordanak. Kasmír hó nélküli völgyén keresztül vezető utunk alatt mindig az volt az érzésünk, hogy bibliai tájon járunk, és az Ótestamentum bibliai emberei között élünk. Maga a nyelv is sok hasonlóságot mutat az óarámival, a nyugatsémi legidősebb ágával, azzal a nyelvvel, amelyet Jézus és a tanítványai is beszéltek. Mutatok néhány példát: Héber (arámi) Kasmír jelentés akh akh egyedül

ajal awa ahad hamad loal qatal qabar

ajal awan ahad humaham lol qatal qabar

halál vak egy lárma szeretet gyilkos sír

AMIRŐL A KASMÍRI LEGENDÁK TUDÓSÍTANAK Túl sok izraeli-kasmír közös vonás van ahhoz, hogy ezeket csak a véletlennel magyarázzuk. A kasmír nép által lerögzített legenda szerint a Kasmír-völgy volt az ígéret földje, amelyet Mózesnek és Izrael gyermekeinek ígértek, s a kasmíriak pedig Izrael egyik törzsének leszármazottjai. Ami itt népi hagyományként van elkönyvelve, az azonban mégis meglepő: a kasmíriak szerint a 40 éven át tartó kivonulás - a bibliai történettel szemben - Egyiptomból nem a sínai pusztába vezetett és utána végállomásként Palesztinába! A kivonulás Egyiptomból szerintük valójában (a mai) Jordánián, Szírián, Perzsián, Afganisztánon s Pakisztánon keresztül Kasmír fennsíkjára volt tervezve. Ezt a változatot is érdemes fontolóra venni, mert ennek, ha a térképet nézzük, több értelme van, mint a tömeg zavaros és cél nélküli mozgásának a pusztában az előbbi irányban. Ha figyelembe vesszük a kasmíri hagyományt, akkor a harcok és csaták, amelyeket a zsidók 40 éven át folytattak: értelmet nyernek. Mert ugyan milyen harcokat kellett volna folytatniuk a sínai pusztában való menetelés alatt? Ott nem voltak ellenséges, idegen népek. A kasmír felé vezető hosszú kivonulás alatt azonban a vándorló zsidóknak sok ellenségen kellett átverekedniük magukat, ugyanis az országhatárok, amit errefelé vándorlásuk alatt elértek, királyok fennhatósága alatt álltak, és a szomszéd nép ellen, akik egész pereputtyal, szekerek és barmok kíséretében benyomultak, minden bizonnyal fegyverbe szálltak. A kasmíri legenda azt is elmondja, hogy Mózes az ő fennsíkján halt meg. Itt működtek a próféták, s itt volt Salamon trónja is, mondják a hagyományok. Ennek a legendának megfelelően a Srinagarnál lévő házhegyet még ma is Takht-i Suleimannak, vagyis Salamon trónjának hívják. Mózes sírja pedig - mint ahogy azt minden kasmíri tudja - 30 kilométerre délnyugatra Srinagartól, a Booth hegyen terül el! Palesztinában nincs Mózes-sír. Ezt a tényt a Biblia is elismeri:

„Az Úr így szólt Mózeshez: Ez az a föld, amit Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak ígértem, mikor ezt mondtam: utódaidnak adom azt«. Megmutattam ezt a szemeidnek, de te nem mehetsz be oda. És Mózes, az Úr szolgája meghalt Moáb földjén, Béth-Peórral szemben, és senki sem ismeri a sírját eddig a napig." 5Móz 34. Mi lenne ha... Tegyük fel, hogy Mózes a zsidókat nem Palesztinába, hanem Kasmír fennsíkjára vezette. A bibliai hagyomány úgy tartja, hogy Mózes az Úr megbízásából cselekedett, ugyanannak az Úrnak a megbízásából, aki a támadó egyiptomiakat megsemmisítette, aki a zsidók előtt fehér felhőbe burkolva vonult, és éjjel vörösen világított. Hosszú útjukon gondoskodott a zsidóknak mannáról, hogy az asszonyok, férfiak s gyerekek a pusztában meg ne haljanak. Elég sok sivatagon át lehet Egyiptomból Kasmírba kelni. De vajon miért akarta volna az Úr a zsidókat Kasmírba irányítani? A ZENDÜLÉS, AMIRŐL HÉNOK TUDÓSÍTOTT Eszembe jutott a zendülés, amiről a vízözön előtti Hénok próféta tudósított - a 200 „angyal"-nak az „Úr" elleni lázadásáról. Apokrif (gör. „elrejtett iratok") könyvének 6. fejezetében így tudósít Hénok próféta: „Miután az emberek fiai elszaporodtak, szép és kedves lányaik születtek azokban a napokban. Amikor az angyalok, az ég fiai látták, megkívánták őket és így szóltak egymás között: »Nos, feleségeinket az emberek lányai közül akarjuk választani, és úgy gyereket nemzeni.« Semjasa, a felettesük így szólt: »Attól félek, ezt a tettet nem vihetitek végbe, úgyhogy nekem egyedül kell bűnömért vezekelnem.« Akkor azt válaszolták neki mindnyájan: »Esküt teszünk és átok alatt kötelezzük magunkat, hogy ezt a tervet nem adjuk fel, hanem az eltervezett dolgot véghezvisszük.« - Megesküdtek és átok alatt elkötelezték rá magukat. Összesen 200-an voltak akik Jareds napjaiban Hermon hegyének csúcsáról lejöttek. Azért nevezték Hermon hegyének, mert azon esküdtek meg és kötelezték el magukat átok alatt. Csábítóik nevei: felettesük,Semjasa,Urakib,Arameel,Akibeel,Tamiel,Ramuel,Danel, Ezeqeel,Saraqujal,Asael,Armers,Batraal,Anani,Zaquebe,Samsaveel, Sartael,Turel,Jomjael,Arasjal... Ezek és a többiek feleségeket vettek maguknak mindegyik közülük választott egyet magának és elkezdtek bemenni hozzájuk és őket megszeplősíteni. Varázsszereket, igézőket tanítottak nekik, és gyökerek vágását, valamint gyógyító erejű növényeket ismertettek meg velük "

Hénok az összeesküvés ábrázolása során különböző funkciókat is megnevez, amelyeket a különös „angyaloknak" ki kellett fejteniük. Egyértelműen ír egy felkelésről. Nem kell a fantáziámat különösebben elengedni, hogy ebben a 200 angyalban minden mást, mint angyalt ismerjek fel. A Hénok által leírt tulajdonságok közül egy sem esik egybe a bibliai, messzemenően jótevő, segítő sajátosságokkal. A bibliai angyalok nem nemzettek gyerekeket, nem csábították el a föld lányait, s velük nem egyesültek. Hénok angyalai az Úr elleni zendülők voltak. 200 zendülő tekintélyes csapata fellázadt parancsnoka ellen, aki aztán - Hénok szerint - egy űrhajóval eltűnt a világűrben, a lázadókat azonban otthagyta. Mivel tudtak a zendülők mozogni, hogyan tudták ittlétüket megállapítani? Valószínűleg voltak még szerszámaik, technikai eszközeik, talán egy Raupen jármű, egy helikopterhez hasonló képződmény, de nincs semmijük, amivel intersztelláris téren át tudnának kelni. Egy fontos dolog azért mégiscsak megmaradt nekik: a tudásuk! Valamilyen nyomós okuk azért biztosan csak lehetett a zendülőknek a felkelésre. Talán elegük lett a hosszú űrutazásból. Talán túl szigorú volt a kapitány. Vagy talán már torkig voltak a kemény fedélzeti munkával. Mindezek azonban csak spekulatív feltételezések! De: most egy olyan bolygón találták magukat, amelyen emberek éltek, méghozzá hozzájuk hasonlók. A zendülők elhatározták, hogy leigázzák uraikat, szolgává és jobbággyá teszik őket, akik majd tejben-vajban fürösztik uraikat. A lázadók valószínűleg nem sokáig maradtak együtt. Csoportokra szakadtak, megosztották egymás között a megmaradt eszközöket, de még mielőtt végleg elszakadtak volna egymástól, megegyeztek, hogy rádión minden tettükről informálják egymást. Majd szétszéledtek a föld minden irányába. Az egyik csapat Dél-Amerikába, egy másik Észak-Amerikába, egy harmadik a pacifikus térségbe, egy negyedik pedig Ázsiába repült. A föld felosztása nem jelentett nekik problémát. Úgy viselkedtek, mint évezredekkel később a Bountyn az angol hajó zendülői, akik, miután 1787-ben a Csendes-óceánon birtokba vették a hajót, s függetlenítették magukat a Dél-Pacifiktól, valamennyien királyok akartak lenni. Néhányan elérték álmukat, másokat azonban megöltek a szigetlakók. Szóval a Hénok által leírt legénység épp Kasmír fennsíkja fölött repült, amikor letekintve észrevette a leírhatatlan szépségű földet, s érzékelte az ideális éghajlati viszonyokat. Itt jól lehetne élni! Mégis, ó, borzalom!, 3000 évvel ezelőtt, vagy mikor, nem hiszek a bibliai adatoknak, nem volt a Kasmír-völgyben ember, szolgálatra alkalmas

lélek. A másik csillagon kényelmes élethez szokott urak még legsötétebb álmukban sem tudtak szolgálók nélkül élni. Egy szolgálatra kész csapat felnevelése egyetlen emberpárból túl hosszú időbe telt volna, így elhatározták, hogy Egyiptomból egy néptörzset a Kasmír-völgybe hoznak. (Ez lenne tehát a tejjel-mézzel folyó föld.) Amint kigondolták, úgy is tettek. A zendülők elvezették a zsidókat az indiai fennsíkra! De útközben különböző éjszakai útjelzőket felhőoszlop, tűz - kellett állítaniuk, ugyanis ezek nélkül a jelek nélkül a zsidók sohasem érték volna el a célt. A pusztán átvezető vándorlás rosszabb, mint eltévedni egy labirintusban. Az „isteneknek" segíteniük kellett. Ahol szükséges volt, beavatkoztak a csatákba, hogy jövendő szolgacsapatuk sértetlenül és győztesen érhessen célba. Ezek csupán olyan gondolatok, amelyek a hosszú út alatt jutottak eszembe. De közben erre is gondoltam: Ahhoz, hogy Kasmírba jussunk, a Pir-Panjal-hegységen kell átkelni. A legmélyebb pontja, ahol egyáltalán menni lehet, még mindig 2510 m magas. Ma ezt a részt a 2180 m magasan fekvő Banihal-alagút szeli át. Ez a hegybarikád valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Kasmír-völgy évezredekkel ezelőtt lakatlan volt. Szóval - továbbszőve a színes szálakat - a zsidók megtalálták azt a földet, amit maguknak és „Uruknak" akartak beépíteni. Akkoriban (és még ma is) az izraeliták és az izraeliek népe szorgalmas, engedelmes és intelligens nép volt, ez is lehetett az oka, amiért a lázadók ezt a magasan kultivált törzset az országba hozták. Segítségükkel rövid időn belül templomok, kertek, paloták épültek. A Kasmír-völgy lett az „ígéret földje", a paradicsom. Ezeknek a feltételezett hűvös spekulációknak azonban van egy bökkenőjük. A bibliamagyarázatok szerint Salamon király (kb. i. e. 965-926) Jeruzsálemben építtetett templomot. Salamon és elődje, Dávid már nem ahhoz a csoporthoz tartozott volna, amely a Kasmírvölgyben uralkodott? Salamon király talán a Kasmír-völgy és Palesztina között vándorolt? Senki sem lehet egyszerre két helyen! De Salamon igen! SALAMON - A REPÜLŐ KIRÁLY A Kebra Negest a legrégebbi etiópiai hagyomány. A 30., 50., 58., 59. és 94. fejezetek mindegyike egy „mennyei szekér" szélességéről és hosszúságáról tudósít, amelyet Salamon király elődjeitől örökölt és szorgalmasan használt*:

„A király és mindenki, aki parancsolatának engedett, a szekéren betegség és szenvedés, éhség és szomjúság, izzadtság és fáradtság nélkül repülhetett, miközben 3 hónapi utat egy nap alatt tettek meg." Jeruzsálem és Srinagar között légvonalban szűk 4000 kilométer a távolság. Gyalog azonban ezt a szakaszt képtelenség három hónapon belül megtenni. Húsz kilométeres napi gyaloglás mellett, havonta 600 kilométert, három hónap alatt 1800 kilométert lehet megtenni. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az országút jóval hosszabb a légvonal 4000 kilométerénél. Épp ezt a szakaszt kellett Salamonnak a Kebra Negest szerint - repülő szekerével egy nap alatt megtennie. Ha a repülő király csak 12-24 órát repült, akkor a jármű sebessége 150 km/h volt. Ha azonban naponta csak 8 órát, mennyei szekere még akkor is csak 225 km/órás sebességgel repült - nem éppen egy sugárhajtású Jet sebessége, de elég gyors ahhoz, hogy havonta többször is megtegye a Jeruzsálem és Srinagar közötti távot. Ha esetleg Salamon király kb. az Izrael-Kasmír szakasz felén köztes landolást is beiktatott, akkor - talán - a mai Iránban is kellene lennie erre való utalásnak. Égi járművek - már csak azért sem, mivel akkoriban nem voltak mindennapiak - nem landolhattak vagy startolhattak anélkül, hogy a honpolgárok észre ne vették volna. Irán északkeleti részén, a 2200 m magas hegycsúcson, a Takh-i Suleimanon valóban ott van „Salamon trónja" csakúgy mint Srinagarban. Az iráni Salamon trónján egy Szasszanida tűztemplom állt, amelyben a tüzet és a vizet tisztelték. Tüzet és vizet? Hiszen ez a kettő nem bírja egymást. Ahol találkoznak, ott gőz keletkezik. Salamon repülőjét gőz hajtotta volna? Már akkor ismert lett volna a gőzgép technikája? Ezt a csodaszerkezetet vajon csak a víz és a tűz miatt tisztelték? Érdekes módon a szomszéd hegyet Zendan-i Suleimannak, azaz „Salamon fogságá"-nak hívják. Talán eltévedt a pilóta, és kényszerleszállást kellett végrehajtania. Minden merész fantáziálás ellenére el kell ismerni, hogy Srinagarnál * Az égi jármű története A múlt prófétájában van részletesen ábrázolva.

két Salamon-hegy van, s mindkettőn Salamonnak szentelt templom áll. Az iráni építmény ugyan - a szó igazi értelmében - nem áll már, a Srinagar melletti azonban még ma is - noha többször átépítették működik. Feltételezésem teljesen mellékesen, megmagyarázza azt a tényt, hogy Salamon miért hozatott építészeket és építőmestereket Libanonból: sajátjai Kasmír magasan fekvő völgyében dolgoztak. FELTÉTELEZÉSEK ÉS NÉHÁNY TÉNY

Hogy ezek a néhány olvasóm számára lélegzetelállító hipotézisek az én földönkívülieimmel kapcsolatban vannak, az világos. Ami nem világos, vajon mi közük van Jézushoz, aki 1000 évvel később élt. Mielőtt a tényeket megragadhattam volna, gondolatokat kezdtem szőni. A mózesi törvény által kitagadott, holt-tengeri esszénus szekta tudott egy a távoli Kasmírban élő zsidó törzsről. Voltak Salamon idejéből származó írásaik és ázsiai kapcsolataik, s az is lehet, hogy a Jézus korabeli esszénusok és a Kasmírba települt törzs emberei között volt még kapcsolat. Ezek azok a feltételezéseim, amelyek arra vonatkoznak, hogyan és miért mehetett Jézus Kasmírba: - Egy pénteki napon szegezték Jézust a keresztre. Pénteken éjfél körül kezdődik a sabbath, a hét hetedik napja. A pihenés, a megszentelődés, a szellemi megújulás napja. A római hódítók elég okosak voltak ahhoz, hogy ezt a vallásos törvényt figyelembe vegyék. Ezért nem volt szabad a bűnösnek a sabbathon a kereszten függeni. - Ellentétben minden feltételezéssel, a történészek megállapították, hogy a római keresztre feszítés nem feltétlenül halálra ítélés, mint inkább egy barbár kínzóeszköz volt, amit az erős és egészséges test a szívós akarat hatására többnyire túlélt. -A Biblia tudósít arról, hogy egy római légiós a lándzsáját Jézus oldalába döfte, mire víz és vér folyt ki a sebből. Ekkor Jézus még nem volt halott. - Józsefnek és Nikodémusznak, valamint még néhány asszonynak, közöttük Jézus anyjának, megengedték, hogy a mestert levegyék a keresztről. A férfiak meghagyták a római katonákat abban a meggyőződésben, hogy az Úr halott, s letakarták az elcsigázott testet, majd egy titkos helyen, talán az esszénusok egyik kolostorában, gyógynövényekkel és olajjal ellátták a sebeket. Csak így érthető meg az a bibliai textus, amikor két tanítvány megkérdezte az asszonyokat a sírnál: „Miért keresitek a holtak között az élőt?" (Lukács 24,1). - János evangélista semmit sem tud a mennybemenetelről, Márk, Máté és Lukács elbeszélései pedig eléggé ellentmondásosak. A bibliai történet csak arról tudósít egyértelműen, hogy Jézus a keresztről való levétele után megmutatta magát a tanítványainak, sőt a hitetlenkedő Tamásnak még azt is megengedte, hogy a lábán és kezén lévő sebeket megérintse. - A rómaiak megtudták, hogy Jézus él, s keresni kezdték. Mint városszerte ismert ember, Jézus nem mutatkozhatott többé a nyilvánosság előtt - nehéz volt, mert a mai Izrael minden területe a

római hódítók territóriuma volt: délen Egyiptom, északon Libanon, Törökország és nyugaton Európa. Csak egyetlen menekülési út volt kelet! Talán újra az esszénusok léptek ötödik telephelyükkel kapcsolatba? Talán Kasmír irányát ajánlották, mert biztosítani tudták Jézusnak, hogy ott honfitársakkal találkozik? - A rómaiak Sault vetették be üldözőnek, akiről tudták, hogy iskolázott katonaként egyébként is üldözte a keresztényeket. Saul, a ravasz róka rájött, hogy Jézus kelet felé - a damaszkuszi úton - vonhatja ki csak magát az üldözés alól. Jézus Damaszkusz előtt tőrbe csalta Sault: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?" (Apostolok cselekedetei 9,4). - Ezután a találkozás után Saul magát Pálnak nevezte, megtért, s a pogányok hittérítője lett. Ő volt az első, akit Jézus maga nyert meg bár más hitű volt - a kereszténység számára. Pál Jézus tanításait képviselte, miszerint Isten előtt valamennyien egyenlőek vagyunk, tehát - félreérthetetlenül - egy nagy szakító erejű politikai programot. Pál missziós útjait rabszolgafelkelések kísérték, ez volt az első kereszténység utáni imperátorok oka arra, hogy a fiatal keresztény közösségeket vérre menően üldözzék. A római Saul/Pált végül fejjel lefelé feszítették keresztre - árulása megbocsátásaként. - Mária nem bírta ki az utazás nehézségeit? Néhány kilométerre nyugatra, a mai Ravalpinditől (Pakisztán) halt volna meg? Nem tudni. Mindenesetre ma is van ott egy Mai Mari nevezetű kápolna - „Mária anya utolsó nyugodalma". - Ha az indiai véleményt követjük, akkor Jézus tovább vándorolt Kasmírba, s így végleg megszabadult római üldözőitől! Biztosan szívesen befogadták az esszénusok szigorú szokásai szerint, a Kasmírban élő közösségbe, ahol megnősült és idős kort élt meg - egyszerű emberektől és hatalmas uralkodóktól tisztelve. Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, míg a látható nyomokat nem követhettem.

ELMÉLET. Az Oberoi Hotel, egy valamikori maharadzsa palotája teraszán várt engem dr. E M. Hassnain professzor, akivel több levelet is váltottam, amelyekben tudósítottam érkezésem felől. Hassnain professzor az archívum igazgatójaként nemcsak a mai állami aktákat rendezgeti,

hanem elmúlt idők dokumentumait is őrzi. Tőle reméltem bizonyosságot vakmerő kombinációimra. Éppen mellettem ült egy napernyő alatt. Körülöttünk nyugalom. A paradicsomi park és Srinagar napfényben tündöklő vizei adták a detektort nyugodt beszélgetésünkhöz. Napok elteltével lett csak ismert a számomra, milyen nagy tekintélyt élvez ez a barátságos, középhangos, magas homlokú tudós a városban. A véletlen épp a valós információkkal rendelkező emberhez vezetett engem. Amikor Jézus feltételezhető kasmíri tartózkodásáról kezdtem el beszélni, és kifejtettem, hogy a Jézus-sír létéről szóló hír a valódi meggyőződéshez kevés, Hassnain professzornál bátorításra talált kételyem. - A bizonyítási lánc megszakítás nélküli. Bármelyik bíróság előtt megállná a helyét! - Kérem, professzor úr, kíváncsian hallgatom... - Feltételezem - kezdte Hassnain -, autóútja alatt megfigyelte országunkat, s észrevette, hogy a kasmíri lakosság menynyire hasonlít a történelmi Palesztináéhoz. A hasonlóságok nem merülnek ki a külsőben, a nyelvben és a vallásos rituálékban, felismerhetők a régi templomi építményeken, amelyek összességükben a jeruzsálemi templom miniatúráinak hatnak. Látta a „Salamon trónja" hegyet, és az alig 15 kilométerre lévő „Salamon kertjé"-t. Itt vannak nálunk, Kasmírban, a Mózes 5. könyvében megnevezett hegyek, amelyeket hiába keres Palesztinában, tisztelt uram, és itt van Mózes sírja is. Nem, higgye el nekem, hogy amikor Jézus idejött, nem egy körülbelüli célt keresett, hanem atyáinak földjét! - Honnan tudott Jézus erről a földről? Hassnain professzor rám nézett és ivott egy kortyot a jéghideg citromos teából, mielőtt folytatta: - Erre több lehetőség is van. Talán az esszénus kolostorban található régi írásokból. Ha nem voltak írásbeli utalások, akkor voltak szóbeli hagyományok, hiszen a kivonuláshoz ekkor még viszonylag közel vagyunk. És van egy jelenleg alábecsült lehetőség. Mint azt ön is tudja, a nyugati kereszténységkutatók a Jézus életében lévő fehér foltot, 12. és 30. életéve közöttit, nem tudják feltérképezni, vitathatatlan az űr az életrajzban. Fel lehet tenni azonban a kérdést: nem volt-e Jézus fiatal éveiben, férfikorának elején itt, az országunkban? Mivel a professzor a pontosság mellett szállt síkra, megkérdeztem:

- Jeruzsálem és Srinagar között 4000 kilométeres légvonalbeli távolság van. Hogy tudta ezt Jézus legyőzni? A professzor rágyújtott egyre az átlagosnál hosszabb cigarettái közül, majd mosolyogva válaszolt: - Barátom, gondoljon csak évszázadunk kanadai telepeseire! Ők sem rendelkeztek sem vasúttal, sem autóval. És a kelet-nyugati partvidék 7000 kilométer! Napi 15 kilométer gyaloglásnál a Palesztina-Kasmír közötti távolságot egy év alatt meg lehet tenni, és a bibliai időkben biztosan jobban ment a gyaloglás az embereknek, mint ma...! Ügyesen érvel a professzor, gondoltam, de azért még felvetettem neki egy kérdést: - Van valami kézzelfogható, mérhető, fényképezhető dokumentum? Hassnain professzor elgondolkodott, s csak azután válaszolt: - Itt van a Jézus-sír, mely 1900 év óta dokumentumként szolgál. A sírfelirat így szól: „Itt nyugszik a híres Yuz-Asaf, más néven Yusu próféta, Izrael gyermekeinek prófétája." Tudnia kell: Yuz-Asaf és Yusu... a helybeli írásmód szerint, azonosak a Jézus névvel. ...ÉS A GYAKORLAT! Egy nappal később Hassnain professzor egy szűk utcába vezetett minket, amely mindig valami furcsa, szomorkás, borongós fényben áll. Próféta fog jönni, így hívják az utcát. Rauzabal Khanyar a célunk, egy templomok, mecsetek elemeivel díszített épület. Illetéktelenül, Hassnain professzor jelenléte nélkül nem engedtek volna be bennünket, de mivel ő itt igen nagy tiszteletnek örvend, ezért, aki a kíséretében van, az profitál tekintélyéből. Valamennyien levettük a cipőnket, a sír őrzőivel és azok családjaival együtt elmondtunk egy imát. Bevallom: szörnyű volt már csak a gondolat is, hogy a valódi Jézus csontjainak közelében vagyunk. A balkonon csupán egy égő gyertyákból álló kereszt világított. A terem közepén egy finoman faragott táblás faburkolatot, egy ládát helyeztek el, melyet keskeny, díszített farostélyból álló átlátszó rács védelmezett. A ládán egy edény volt, melyben füstölő gyertyák álltak. Nemcsak keresztények, de hinduk és muzulmánok is vándorolnak ide a sír tiszteletére, noha számukra Mohamed Isten legfőbb prófétája, Jézust azonban hatalmas szavú prófétának és példásan jó embernek tartják. A padlón, ahová lépni nem volt szabad, lábnyomokat pillantottam meg. - Mi ez? - súgtam.

- Ezek Jézus lábnyomai - mondta a sír őrzője, majd újra imát mormolt, lehajtotta a fejét, és kezeit a mellére tette, mint ahogyan ezt a zarándokok teszik a szent keresztény helyeken. - Megfoghatom a követ? - kérdeztem. Anélkül, hogy imáját félbeszakította volna, szerzetesi szelídséggel bólintott. Rátettem a tenyeremet, és körülbelül 45-ös nagyságúnak tippeltem a lábnyomokat. A nyomokban mélyedéseket, érdes egyenetlenségeket éreztem. Sebhelyek? Itt ezt állítják. Csendesen suttogtam Hassnain professzornak kérdésemet, hogy bemehetnék-e a sírgödörbe. Kérésem valószínűleg elutasító válaszra talált volna, ha dr. Aziz Kasmíri, a Jézus Kasmírban című könyv szerzője, előzetes megbeszélésünk szerint nem csatlakozott volna a csoportunkhoz. Az ő révén teljesült kérésem. A ládát felnyitották, mire én a körülöttem lévők tetszésének elnyerésére eleresztettem egy rövid imát. Aztán készenlétbe helyeztem a kamerát, s egy kis rostélyos kapun át beléptem. Visszagondolva nem tagadhatom le, hogy megmagyarázhatatlan módon zavarban éreztem magam. Akkoriban, emlékszem, a szűk hely kényszerített rá, hogy végre a felvételekre koncentráljak. A vaku fénye felvillant. Szentségtörés? Az a Jézus jutott eszembe, aki minden emberi magatartás iránt megértést tanúsított, s aki most kíváncsi viselkedésemet is biztosan megérti. Ingkabátom mellzsebéből kihalásztam az iránytűt: a sírlemezek nyugat-keleti irányban álltak. Különféle objektívekkel készítettem felvételeket, foglalatoskodtam, mert csalódott voltam. Ad-e vajon felvilágosítást ez a gödör, ez a kövekkel befedett temetkezési hely arról, kit is rejt valójában magában? Mindaz, amit itt állítanak, nemcsak agyrém csupán? A megoldás az lenne, ha a kőlemezeket felemelnék, és a valódi sírt felnyitnák. Ha a csontokon is előtűnnének a kezeken és a lábakon lévő sebhelyek, az lenne a valódi bizonyíték. Talán még a sírmellékletek is tudnak felvilágosítással szolgálni, hiszen az is lehet, hogy egy ilyen ismert alak, mint Jézus, életének adatait egy irattekercsen megörökítette, amit aztán kívánságára vele együtt eltemettek. Ha sikerülne egy kicsike kis csontdarabot megvizsgálni, már abból is meg lehetne állapítani a halál pontos beálltát. - Professzor úr, miért nem vizsgálják meg a sírt, hogy a feltételezésekből végre tények legyenek? Évek óta, magyarázta Hassnain, hiába fáradozik ezen. A legfelsőbb helyek attól félnek, hogy ezzel megsértik a muzulmánok, keresztények és hinduk vallásos érzelmeit. Rám kacsintott!

- Írjon róla! Az ön könyveit mindenhol olvassák és sokan vitatkoznak rajta. Talán ez segít. Egyébként nagy siker lenne, ha a világ tudósai elérnék a sírnyitást az indiai hatóságoknál! - Már egy röntgenmegvilágítás is fontos indiciumokat szolgáltathat mondtam. - És ez lehetséges anélkül, hogy a csontokat, a múmiát vagy bármit is rejt magában a sírhely, érintenénk. - Talán - hagyta rám Hassnain. Az Oberoi Hotelbe vezető visszafelé úton aztán óvatosan elmagyaráztam a professzornak, hogy ez a sír senkit sem tudna meggyőzni arról a feltételezésről, hogy Jézus Kasmírban volt, itt is öregedett meg és Srinagarban temették el. Hassnain ránézett az utcai embertömegre és így szólt: - Ezt elhiszem, de gondoljon a dokumentumokra! - Milyen dokumentumokra? - Holnap mutatok önnek a „Salamon trónja" hegyen két feliratot. Az egyik így szól: Ebben az időben prédikált Yusu próféta. A gregoriánus kalendáriumról átszámolt dátum i. sz. 54-et ad meg. A másik felirat: Ő Jézus, Izrael gyermekeinek prófétája. - Azt a feliratot akár Jézus egyik tanítványa is csinálhatta. Ehhez szükségtelen volt Jézus jelenléte. - Jöjjön el holnap a könyvtárba! Ott megmutatok önnek egy szanszkrit könyvet, amelyet i. sz. 115-ben írtak, a Bhavishya Maha Purandát. A 465-466. oldalon a 17-32. versekben le van írva az egyik kasmíri uralkodó és Jézus találkozása. Nyugati látogatók már sokszor kérdezősködtek ezután, úgyhogy egy másolatot mindig a táskámban hordok. Magnóra mondhatom a szöveget, ha akarja... Még hogy akarom-e?! Így legalább lesz egy angol nyelvű hangszalag a hangarchívumomban. Ezt olvasta fel Hassnain professzor: „Raya Shalewahin kormányzásának idején - az i. sz. 78-ban volt! - az uralkodó kivitette magát Kasmír hűvös dombjaira. Ott a király megpillantott egy boldog embert fehér vászonban, a fűben ülve és körülötte több embert, akik őt hallgatták. Shalewahin megkérdezte az idegent, hogy kicsoda ő. A fehér ruhás férfi nyugodt és boldog hangon válaszolta: »Egy fiatal asszony szült engem. Én a Mlachha vallás, az igaz elvek prédikátora vagyok.« A király tovább kérdezett: Milyen vallás ez?« Az idegen válaszolt: »Omarahay (nagy uralkodó), én Mlachha országban (földrajzilag Palesztinában) vándoroltam és éltem, az igazságot tanítottam és a

hagyományok szétrombolása ellen szóltam. Megjelentem ott, és Masihrcac (Messiásnak) neveztek. Nem szerették a tanításomat, eldobták a tradíciókat és elítéltek engem. Kezeik között szenvedtem.« Amikor a király még többet akart megtudni a számára idegen vallásról, a fehérruhás férfi így válaszolt: »A vallásunkat szeretetnek, igazságnak és a szív tisztaságának hívták, ezért neveztek engem Maúhnak.«" Ez aztán az izgalmas szöveg! Miután az Oberoi előtt elbúcsúztunk, a betörő éjszaka sötétségében még egy órára kiültem a balkonra. Hatalmas, széles vászonként láttam a Jhelumot, ami Srinagart átszeli, a hindu idők templomait a lejtőkön, a XIV-XV századi palotákat és mecseteket. Az izgalmas nap után újra megtaláltam nyugalmamat, elgondolkodtam a hallottakon, és a magnószalagot egymás után többször is meghallgattam. I. sz. 115-ből származó szanszkrit hagyomány szerint Jézus - Masih így válaszolt a királynak: ,Egy fiatal asszonytól születtem, az igazságot tanítottam és a hagyományok lerombolása ellen szóltam... eldobták a tradíciókat és elítéltek engem..." Hogy Jézus egy fiatal asszonytól - egy szűztől - született, erről tudósítanak az evangélisták is. Hogy Jézus a hagyományok hamisítatlan tanát adta, azt 1947 óta, a „Holt-tengeri tekercsek" felfedezése óta tudjuk, mely döntő jelentőségű ismereteket közöl arról az időszakról, amit Jézus születésétől datál. Az esszénus szerzetesek i. sz. 66-ban -, legértékesebb írásaikat, a Qumran feletti barlangokban, agyagkorsókban rejtették el. Ezeket véletlenül megtalálva, a Holttengernél egy krimi kezdődött: néhány tekercs bejárta a fél világot, egyetemeken és kolostorokban vették őket nagyító alá, ...míg végül a valamikori dokumentumok, amelyek teológiai világképet változtattak meg, André Dupont-Sommer és Millar Burrows professzorok kezébe kerültek. Ezek a leletek egyértelműen bizonyítják, hogy Jézus a tanításait, lényegét tekintve, az esszénusoktól vette - mint például tanításának magját, a hegyi beszédet, vagy a „világosság fiának" a „sötétség fia" ellen vívott harcát. Már az alexandriai Philon, aki ebben az időszakban, i. sz. 25-52-ig élt, feljegyzéseiben, a Quod omnia probus liber síiben is tudósít az esszénusokról: „A palesztinai Szíria, ahol a zsidók számtalan népének jelentős része lakik, sem volt terméketlen az erények felmutatásában. Néhányat

közülük, szám szerint 4000-et esszénusnak hívtak, ez a név nézetem szerint... a »szentség« szóval hozható összefüggésbe, valóban, ezek olyan emberek, akik egész különleges módon szentelik magukat az istentiszteletnek... Nem hordanak sem aranyat, sem ezüstöt, nem szereznek nagy földeket... csak az életszükségletükről gondoskodnak... mindent eltávolítanak maguk körül, ami birtoklási vágyat ébresztene bennük... nincsenek rabszolgáik, mindannyian szabadok és segítenek egymásnak. .. Isten iránti szeretetük ezerféleképpen mutatkozik meg..." A zsidó történész és hadvezér, Josephus Flavius (i. sz. 37-97) ezt írja A zsidó háború című művében, i. sz. 77-ben, az esszénus közösségről: „A zsidóknál háromféle filozófiai iskola van: az elsőt a farizeusok képezik, a másodikat a szadduceusok, a harmadikat pedig azok, akik nagyon szigorú szabályok szerint élnek, ők az esszénusok... A házasságról nincsenek véleménnyel, ezzel szemben idegen gyerekeket fogadnak be addig, amíg fiatalkorúak és képzésre alkalmasak, hozzátartozójukként kezelik őket és erényeiket vésik beléjük... Öltözetükben, de egész megjelenésükben is, egy fiú benyomását keltik... Mielőtt az étkezés megkezdődik, a pap imát mond... az evés után megint imádkozik... nagy előszeretettel szentelik magukat a régiek írásainak tanulmányozására... a fájdalmat lelkierővel győzik le... ugyanis az a szilárd meggyőződésük, hogy a testnek a rohadás és az elmúlás jutott osztályrészül, ezzel szemben a lélek örökké él..." Ennek a közösségnek a lelki programja ráillik az egyedülálló Jézusra is. Talán kisfiúként egy fiatalasszonytól születve, az esszénusok nevelésére bízták volna? Talán épp itt, a Qumran közelében lévő kolostorban oltották bele a mózesi törvényt - csak egy Isten van! -, mely következményeként felnőtt férfiként a római sokistenhitet megvetette és ellenállásra késztette? Talán az esszénusoknál tanulta meg a kínokat és a szenvedést lelkierő által elviselni és legyőzni? El lehet-e intézni véletlenként, ha egy régi szanszkrit szöveg okiratba foglalja, hogy a Masih-Messiás arról tudósítja a királyt, hogy egy fiatal asszonytól született és az „igazságot, és a tradíciók lerombolása ellen prédikált" ...ahogyan az esszénusok? Látom azt a nyomot, ami 2000 évre visszamenőleg Jézus idejébe vezetett, és még tovább visszafelé az istenek és a zendülők idejébe. Ha ezektől a napoktól fogva magamat meggyőzve tartom arról, hogy Jézus sírja Srinagarban van, tudom, hogy a nyugati teológusok az ázsiai legendákra csak egy szelíd mosollyal válaszolnak. Akkor talán össze kellene jönniük, hogy az indiai Jézus-legendáról felvilágosítást nyerjenek! Vagy ez egy udvariatlan kihívás, herézis? Nem lehet a

kasmíri Jézus-sírt megvizsgálni, mert a mennybemenetel miatt nem szabad Jézus-sírnak lennie? Az utolsó keresztény igazságok miatt a kérdést meg kellene magyarázni. Ha a Rauzabal Khanyr zarándokhelyen valóban Jézus csontjai találhatók, az nem változtat tanításain. Nem kell olyan sötéten látni, amint ezt Szent Pál az I. Korinthusi levélben, a 15. fejezet 16-17. versében kinyilvánítja: „Ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadott fel. Ha Krisztus nem támadott fel, a ti hitetek is hiábavaló." ATOMROBBANÁS 4000 ÉVVEL EZELŐTT? Hassnain professzor megmutatta Parhaspur templomának romjait, egy több kilométeres körzetben teljesen szétrombolt mezőt. A valamikori építmény teraszlépcsői világosan felismerhetők, és rögtön emlékeztetnek engem az inka templomok feldolgozási és építési módjának egymásra és egymásba fűzött tömbjeire Peruban, Cuzco felső részén. Mint ott, a kőzetdarabok itt is sziklából vannak kivésve, s fáradság nélkül itt sem adódhattak szállítási problémák. És amiben még hasonlít, ez is egy robbanásszerű megsemmisülés benyomását kelti, olyan megsemmisülését, ami nem az itt eltelt évezredeknek tulajdonítható. A romhalmazt nézve elképzelhetetlen olyan képek ezek, amelyeket a tv a bomba által sújtott háborús helyeken mutat -, hogy ezek a törmelékhelyek, amelyek Hirosimához hasonlóak, robbanás nélkül keletkezhettek. Ha a valamikori építmény középpontjából körbenézünk, akkor észrevesszük, hogy a sok ezer kődarab a középponttól kb. ugyanolyan távolságra fekszik. Nekem az istenekről szóló legendák és félelmetes fegyvereik olyan mindennapiak, mint az egyszeregy. Ezért egy a levegőből származó rombolás egyáltalán nem abszurd a számomra. REPÜLŐ ESZKÖZÖK AZ ÓINDIAI SZANSZKRIT SZÖVEGEKBEN Ezzel a címmel tartott dr. Dileep Kumar Kanjilal professzor egy briliáns előadást az Ancient Astronaut Society 1979-es müncheni, VI. világkongresszusán. Kanjilal a „Calcutta Sanskrit College" professzora, a vezető szanszkrittudósok egyike. Kanjilal gondolatai, amelyeket az ő engedélyével itt most idézhetek, megerősítik azon feltételezéseimet, miszerint a Hénok által leírt „zendülőknek" egyszerű repülőgépek és eddig ismeretlen eszközök maradtak a birtokukban az anyaűrhajó távozása után. Az „elpártolt

angyalok", az „égből jött lények" bementek az emberek lányaihoz, és gyerekeket nemzettek. „Isten fiai"-nak nevezték őket, de valójában már nem rendelkeztek a zendülők eredeti tudásával, noha a világűrhajó legénységéhez tartoztak, és egy távoli bolygón nőttek fel. A földönkívüliek technikai eszközei szétestek, berozsdásodtak, a landolás utáni első évszázadban teljesen tönkrementek. A zendülők által nemzett gyerekek, valamint azok gyerekei is felnőttek, és senki sem rendelkezett már azokkal az ismeretekkel, hogyan lehetne az elromlott készülékeket megjavítani. Hála az elődök technikai hagyományának, mégis abban a helyzetben voltak, hogy egyszerű repülőgépeket tudtak konstruálni, amik aztán a többi kortársnak óriási fejtörést okoztak. Nyitva tartom a fülemet a folyamatok merőben más magyarázatára is, amelyek régi szanszkrit szövegeket közvetítenek. Nem kétes értékű, titkos iratokról van szó. A Kanjilal professzor által közölt dokumentumok minden nagyobb szanszkrit könyvtárban hozzáférhetők, olvashatók, amennyiben ért az ember szanszkritul. Amit kalkuttai tudósunk közöl, olyan „veszélyes" a régi síneken futó idevágó irodalomnak, hogy azokon - a régi álláspontok védelmére szóló fegyverek nélkül - csak elhallani és gúnyolódni tud. Érvei nincsenek a hagyományokkal szemben. Szó szerint idézek Kanjilal professzor előadásából: „Hajlamos az ember arra, hogy az istenek földön kívüli érkezését éppúgy, mint a nemi kapcsolatukat földi nőkkel, amely messze nem maradt következmények nélkül, védikus (az árja indiaiak legrégibb, vallásos irodalma) szövegek és a Mahábhárata (az indiaiak szent eposza) találmányának állítsa be. Ha a képimádás történetét követjük nyomon Indiában, két fontos műre akadunk, Kausitakiéra és Satapatha Brahmanáera - akik kb. i. e. 500ban istenek képmásairól tudósítanak. A szövegek és a képek messzemenően bizonyítják, hogy az istenek eredetileg testtel rendelkező lények voltak. Hogyan - és ez a kérdés elkerülhetetlenül felmerül - jutottak ezek az istenek az atmoszférán át a földre? A Yajurvéda egyértelműen tudósít olyan repülőgépekről, amelyeket Asvinok (két isteni iker) használtak. A Vimána szó sem más, mint a repülőgép szinonimája. És ez feltűnik a Yajurvédában, Rámájanában, Mahábháratában, Bhagavata Puranában éppúgy, mint a klasszikus indiai irodalomban. A yantra szó pontos fordítása »mechanikus készülék«, és ez a szó a szanszkrit irodalomban széles körűen elterjedt.

A Rigvéda (1028 isteni himnusz gyűjteménye) legalább 20 fejezete szól az Asvinok repülőútjáról, ahol ez a gép háromszintesnek, háromszög alakúnak és háromkerekűnek van ábrázolva, és legalább három utast tudott szállítani. A gépet a hagyományok szerint ezüstből, aranyból és vasból készítették, és két szárnnyal rendelkezett. Ezzel a repülő eszközzel mentették meg az Asvinok Bhujyu királyt a tengeri veszélyből. Minden szanszkrit tudós ismeri a Vaimánika Sastrát, a feljegyzések gyűjteményét, amelynek magját a bölcs Bharadvajynak - i. e. IV. században élt - tulajdonítottak. A Vaimánika Sastra írásait 1875-ben újra felfedezték." A szövegekben a különböző repülők nagyságáról és legfontosabb részeiről van szó. Megtudhatjuk, hogyan vezették őket, milyen különlegességei voltak a hosszú szárnyaknak, hogyan lehetett a vihartól és villámlástól megvédeni, hogyan kellett kényszerleszállást végrehajtani, hogyan lehetett a hajtóművet napenergiára átállítani, hogy a hajtóanyaggal takarékoskodjanak. A bölcs Bharadvajy nem kevesebb mint 70 tekintélyes személyre és 10 kutatójára mutat rá a történelem előtti indiai légi közlekedésnek. „A készülékek leírása meglepően precíz az óindiai szövegekben. A nehézség, ami előtt ma állunk tulajdonképpen az, hogy sok olyan fémet és fémötvözetet említenek amelyeket nem tudunk lefordítani. Nem tudjuk mit értettek alatta elődeink. A Samaranganasutradharában eredetileg 5 repülőt készítettek Brahma, Visnu, Yama, Kuvera és Indra istenek számára. Később aztán még készítettek néhányat. A repülő vimánák négy fő típusát írták le: Rukma, Sundara, Tripura és Sakuna rakéta formájú és ezüstfényű, a Tripura háromszög alakú, a Sakuna madárhoz hasonló. A négy főtípusnak 113 különböző altípusa van, amelyek egymástól csak kevésben térnek el. A Vaimánika Sastrában a napenergia-kollektorok működési elve van leírva. Azt írják nyolc csövet kellett előállítani egy meghatározott, napenergiát elnyelő üvegből. Felsorolja a részek sorozatát is, de ezek jó részét nem értjük. Az Amaranganasutradharában a repülőgép ellenőrzése és üzemanyaga is meg van világítva. Arról ír, hogy higanyt és »rasá«-t használtak fel hozzá. Sajnos, ma sem tudjuk mi is az a »rasa«. A Hénok-tudósítás és az óindiai hagyományok felkínálkozó kombinációjában magyarázatot találhatnak arra, ami ma még rejtélyesnek tűnik. Parhaspur törmelékmezője, ahol én is voltam, „isteni" légi csata romhelye is lehet.

AZ INDICIUMOK SZAPORODNAK 1979-ben megjelent Olaszországban az Indiában született angol Dávid W. Davenport: 2000 A. C. Distruzione Atomica (Atomi rombolás i. e. 2000-ben) című könyve. Davenport arra keres bizonyítékokat, hogy az emberi civilizáció történetének egyik legrégibb helyén, Mohendzsodáro - ez egyik úti célom - atomrobbanás által semmisült meg. Mohendzsodáro 350 kilométerre fekszik Karacsitól északra, a mai Pakisztánban, s nyugatra az Indus partján lévő Szukkúrtól. Davenport bizonyítja, hogy az archeológusok által „halálhelynek" nevezett rommező nem átlagos pusztulással keletkezett. Eredetileg a több mint 4000 éves Mohendzsodáro az Indus két partján fekszik. Egy kilométeres körzetben az elsivatagosodás 3 különböző fokozatára mutat rá Davenport, amelyek a centrumtól kifelé változnak. A közzéppontban a totális rombolás nagy forróságot szabadított fel: a különböző nagyságú csomók, melyeket az archeológusok „fekete kövek"-nek neveztek el, agyagedényeknek bizonyultak, melyek az extrém melegben teljesen összeolvadtak. A vulkánkitörés lehetősége ki van zárva, mert Mohendzsodáróban, illetve közelében sem megszilárdult lávát, sem vulkáni hamut nem találtak. Davenport feltételezi, hogy a rövid idejű, intenzív hő 2000 °C körüli volt, ugyanis csak ekkora hőmérséklet képes megolvasztani a kerámiaedényeket. Mohendzsodáro külső körzetében, így folytatja Dávid W. Davenport, emberi csontvázakat találtak, amelyek a földön feküdtek, szorosan egymás mellett, gyakran kéz a kézben, mintha az élőket hirtelen egy nem várt katasztrófa lepte volna meg. Az archeológia, az interdiszciplináris lehetőségek ellenére, többnyire tradicionális módszerekkel dolgozik - meg is teheti, mert sikerrel járt. Ha azonban kezdettől fogva kizárjuk a repülőgépeket és a robbanást a rommező keletkezési lehetőségei közül, akkor a fizikusok, kémikusok, fémkohászok által kibővített kutatócsoport sohasem juthat el a helyes megoldásig. Mivel ez a vasfüggöny az emberi történelem oly sok helyén legördül, nem tudok megszabadulni a gyanútól, hogy a meglepőt, a jelenlegi gondolkodás épületre nézve veszélyeset, nem szabad és nem kell felfedezni. Nem illik bele a sémába egy 4000 évvel ezelőtti atomrobbanás? A Davenport-tudósítás után még jobban vonzott Mohendzsodáro, s ezúttal az eddig közölt adatok féligazságnak tűntek.

KALKUTTA! Az Indus-völgybe történő továbbutazásom előtt meglátogattam kiadómat, Ajitt Duttot, Kalkuttában. Egész családjával várt engem a reptéren. A hordozható írógép feletti örömében gyorsan elhadarta a velem kapcsolatos híreket, miszerint két nappal korábban vártak, és néhány ezer embert, akik az előadásomra jöttek, haza kellett küldeni. Úgy tűnt számomra, hogy Dutt a kiadói magas „emberpéldányszámmal" is jól tud bánni. Szívesen megnéztem volna Kalkuttát, India legnagyobb városát - több mint 3,5 millió ember él itt 425 km2-en - a legnagyobb embertömörülést a világon, de alig tudtam kitenni a lábam a hotelszobából. Újságírók adták egymásnak a kilincset, rádióriporterek tartották a mikrofont a szám elé. A tévészereplést elutasítottam, amikor meghallottam, hogy a városban 2000 készülék van üzembe helyezve. A tévénézés ideje itt még csak most kezdődött el. A második nap is úgy telt el, mint az első. Amit tegnap kinyilvánítottam, az az aktuális politikai hírek és Indira Gandhi fényképe mellett, az újság címoldalán van. Mit írhattak rólam? A bengál írást nem tudom elolvasni, de itt olyan talaj lehet, ahol az én búzám busásan fejlődik. Dél körül megjelent egy „EvD-fogadóbizottság" két archeológussal, egy múzeumigazgatóval és több egyetemi asszisztenssel. Ahogyan azt időközben megtanultam, kezeimet imapózba helyezve a mellkasom elé emeltem és meghajoltam. Közölték velem, hogy minden elő van készítve. Amit ezen az estén Kalkuttában átéltem, túltesz minden izgalmon, amit csak a rémálmokban el lehet képzelni. Amikor a fogadóbizottság autójával a múzeumhoz értünk, olyan embertömeget láttam, amit a rendőrségnek kellett terelgetnie. Miattam van ez a felhajtás? A rendőrség a belső udvarba vitt. Egy kordon szabaddá tett egy utcát, amin keresztül végre bepréselődhettem a terembe. Jobban mondva egy óriási hallba, ahol lépcsők, galériák, széles ablakfülkék és - ahol el lehetett képzelni (és ahol nem, ott is) - emberek voltak. Forró, fülledt és páradús volt a levegő. A függöny előtt négy hatalmas szék állt, az egyikbe a szó szoros értelmében belenyomtak. Egy antropológusnő, egy archeológus és a múzeumigazgató a köszöntőjükben úgy dicsértek, hogy már azt hittem, nem is rólam beszélnek. Percekig álltam a pódiumon anélkül, hogy a lármától meg tudtam volna szólalni. Valahol a tömegben állt Willi rikító, vörös ingben, hogy tekintetem egyből megtalálja, amint új diát kell fűzni a gépbe. Rögtön világos lett előttem, hogy ezen az estén előadásomnak rövidített

összefoglalását fogom adni. Ennek ellenére háromszor is felmondták a szolgálatot a hangszalagjaim. Ez még sohasem történt meg velem, valószínűleg a bénító levegő volt az oka. A végén vad tolongás tört ki. Ezrek tódultak rám. A falhoz szorítottak, autogramot kértek, de meg sem tudtam mozdítani a kezemet. Valamivel odébb láttam Willit, amint épp azon igyekszik, hogy átvágja magát hozzám. De mindhiába. A tolakodók súlya a földre nyomta. Utolsó erőmmel a sarokba másztam, hogy a falak között védelmet találjak. Majd láttam, amint a rendőrség gumibotjai körülöttem suhognak, de az elszabadultaknak ez sem használt. Kellemetlen volt mindezt látni is. Nincs egy ablak, amin keresztül elmenekülhetnék? Mind be volt zárva. Végül a rendőrségnek mégiscsak sikerült utat vágnia az autóig. Végre beültünk. Kimerülve, úszva az izzadságban, megsérülve... de mégis egy kicsit boldogan. A következő napon a második esti, egyetemi előadásom előtt, egy bizonyos kis félelemtől valahogy sehogy sem tudtam szabadulni. Kalkuttának 240000 (!) egyetemistája van, ez Ázsia legrégibb és legnagyobb egyeteme. Azt mondták, az előadás a nukleáris fizika auditóriumában lesz, ez ugyanis a legnagyobb terem az egyetem területén és még azt is hozzátették, ne aggódjunk, a publikum túlnyomórészt értelmiségiekből áll. Azonban mégsem értelmiségi módra zajlott. Azzal kezdődött, hogy nem tudtam kiszállni az autóból, mert töméntelen számú hallgató ostromolta. Újra a rendőrségnek kellett - barátságtalan módon - utat törnie. Azonban ez sem tágította el a hallgatókat, kórusban kiabálták: Long live Däniken! Hát létezik ilyesmi? Az auditórium teljesen tele volt. Két órát beszéltem. Még a légy zúgását is meg lehetett volna hallani. A hangos helyeslés a végén leírhatatlan volt. Hatalmas méretű szimpátiát éreztem magam felé áradni. A professzorok késznek mutatkoztak arra, hogy szaktudásukkal segítsenek nekem. A szanszkritkutatók azt mondták, az indiai térségből rengeteg anyagot tudnak felkínálni. És meg is tartották a szavukat. Egy szanszkrittudós közölte velem, hogy könyveim elmélete olyan hindu realitást tükröz, amit ő már régóta várt, és amit írok, az az egyszerű emberek számára gondolkodásuk megerősítése. Egy félénk, szikár hallgató átnyújtott nekem egy piros kötésű könyvet: „Ez az öné!" - Elolvastam gyorsan a címet: Vymaanikashaastra aeronatics by Maharshi Bharadwaaja. Udvariasan megkérdeztem, hogy miről szól a könyv. A szegényes, fehér mellényű fiú

elmosolyodott. „Ősrégi szövegek gyűjteménye, amely önt érdekelni fogja." Aztán eltűnt a tömegben. A szállodában szemügyre vettem a szeretetre méltó ajándékot, és már épp attól féltem, újra iskolapadba kell ülnöm, hogy szanszkritul tanuljak, amikor nagy örömömre a könyv közepétől angol fordítást találtam. Mindez késő éjjel történt, de ez akkor engem egy cseppet sem zavart. Tíz fejezetben kísértetiesen aktuális témákról volt szó, mint például a pilóták tréningjéről, a légi útvonalakról, a gépek egyes részeiről, de még a pilóták és az utasok ruháiról és a repüléshez ajánlott ételekről is írt. Technikailag is részletekbe menő volt: felhasznált fémek, hőséget elnyelő fémek és ezek olvadáspontja, a meghajtás, valamint a repülőgépek különböző típusai. Ha nem lettem volna tudatában annak, hogy évezredes szanszkrit szövegekről van szó, azt gondoltam volna, hogy pilótajelöltek tankönyvét olvasom. A pilóták számára készítettek egy listát 32 utasítással, amelyeket egy repülőgép vezetőjének feltétlenül tudnia kell, csak ezek ismeretében vezetheti a gépet. Vannak közte titkok is, pl. hogyan lehet a géppel „ugrani", cikcakkban kígyót leírni, hogyan nézhet minden irányba a pilóta, és hogyan hallhat meg távoli zajokat. Nem hiányoznak az utasítások a gépek háborús bevetéséhez sem: hogyan lehet az ellenséges manővereket időben felismerni, hogyan lehet az ellenséges támadás irányát kikémlelni és megakadályozni. Az építéshez használt anyagoknak 3 fajtáját nevezik meg, a somalát, soundaalikát és a mourthwikát. Ha megfelelő arányban keverik őket, akkor 16-féle hőt elnyelő fém keletkezik, mint pl. az ushambhara, ushnapaa, raajaamlatrit és így tovább, amiket én nem értek, és amelyeket a fordítók sem tudtak azonosítani, mert különben az angol megfelelőjét használták volna. Azt is elmagyarázzák, hogy kell a fémeket tisztítani, milyen savak (citrom- és almasav) - helyes arányban felhasználva - milyen olajjal és milyen hőmérsékleten dolgozhatók fel. Hét motortípust írnak le, s mindegyikről kifejtik, milyen különleges funkciókra alkalmasak és milyen magasságban használhatók. A katalógusból nem hiányoznak a repülőgépek nagyságai sem, emeletese vagy sem - és a különféle alkalmakra való céltudatos bevetés sem. Azoknak, akik abban a tényben kételkednek, mely szerint az ősidőkben repülésre alkalmas gépek voltak, ajánlom az itt említett szanszkrit szövegeket. A kvalifikálatlan kijelentés megfogalmazója: Ilyen nincs!, ezek után megszégyenülve fog elhallgatni.

Ami azon a félénk hallgatón keresztül véletlenül a kezembe jutott, az akár az űrhajózási mérnökök és tervezők kötelező olvasmánya lehetne. Talán a szanszkrit fordításokban felfedeznek majd olyan megoldásokat, amelyen jelenleg arcuk verítékével dolgoznak. Talán gyors és jó megoldásra jutnak ennek segítségével! Az évezredes technikákra már nem vonatkozik a szerzői jog. Először azonban az okoskodóknak el kellene dönteniük, hogy a régi szövegeket úgy értékelik-e, ahogy vannak: valamikori realitások ábrázolásaként. Amikor Srinagarba visszarepültem, Kalkuttából csak a hotelszobámat, a múzeumot, az egyetemet és az emberekkel teli utcákat láttam. De a kiadóm, Ajitt Dutt, nagyon elégedett volt. CÉL: MOHENDZSODÁRO Kihasználva eddigi tapasztalatainkat, már négy órakor elindultunk: ilyenkor a gyaloglók karavánja ugyanis még az útszélen táborozik. Száz kilométert sikerült osonnunk, amikor hirtelen mindenki felébredt: felébredtek a bennszülöttek, az éjszakai alvók, a tehenek, tevék, kutyák, kecskék s - mindenre és mindenkire tekintet nélkül, mint a páncélosok a csatában - rohanni kezdtek a buszok és a teherautók. A nagy felébredés után már csak óránként 40 kilométert tudtunk megtenni, így a 350 kilométerre lévő Dzsammuba kereken 8 óra múlva értünk el. Dzsammu és Kasmír állam székhelye Srinagar Dzsammu valamikor az északi maharadzsák téli rezidenciája volt, míg ma, ebben a kellemes klímában - 403 méterrel a tengerszint fölött -, Srinagar hivatalnokai telelnek itt. Nehéz az indiai városok különleges karakterisztikáját felfedezni: mind tele van emberekkel, fuldokolnak a szabályozatlan utcai forgalomban, ugyanabban a piszokban leledzenek, és mindegyiket a kiszáradt tehenek uralják. Az Amritszár irányába elcsúszó útirányunkon az időveszteséget egy nagyvonalú úttal akartuk kompenzálni, mely szerint megnézzük a híres Arany-templomot, a szikh vallás legnagyobb szentségét. Amritszár városát a 16. században a guruk alapították. Itt van a „halhatatlanság tava" is - ez az Amritszár szó szerinti fordítása. Hogyan tarthat igényt egy város a halhatatlanságra a nevében? Ebben valami érdekes dolog rejlik, ugyanis az egyik épület arannyal kivert kupolája alatt áll a „halhatatlanság trónja". Ma ez alatt a kupola alatt székelnek a szikh vallás védői. A mi Range Roverünk azonban majdnem bebizonyította ebben a pillanatban, hogy ő nem halhatatlan: a bal hátsó kerékből szivárgott a

levegő. Pont délben. High noon. Az utca izzik. Nincs árnyék, nincs felhő az égen. A csomaghegyek alól kibányásszuk a pótkereket, gyorsan el akarjuk intézni a dolgot. Amikor az autóemelőt leengedtem, a kicserélt gumi ijesztő szélességet vett fel. Elfelejtettük a légi szállításkor kiengedett levegőt pótolni. A lábpumpa, amit váltakozva, lihegve és izzadva tapostunk, nem pumpálta fel a kereket, valószínűleg már a reptéren túlságosan megrongálódott. Mászva, úgy, hogy még egy csiga is tudott volna követni bennünket, a következő benzinkút elé gurultunk. - Do you have air? - kérdeztem, de angolul csak a felső réteg ért. Az ilyen pillanatokban a pantomimmutogatásba menekül az ember, mint az első emberek. Pumpamozgást mutattam be, felfújtam az arcomat és összeszorított számon keresztül sziszegve kifújtam a levegőt. Nem, itt nincs levegő, adta tudtomra a benzinkutas nem kevésbé komikus gesztikulációval. A levegő általában nem tartozik hozzá az indiai benzinkutak által nyújtott szolgáltatásokhoz. Estére hajlott már. Egy műhelyben aztán egy kilencéves fiú felfújta a pótkereket, és villámgyorsan megragasztotta a sérült tömlőt. Lahoretól Multánig egészen jó út vezetett, ami azonban azután ígérkezett, az szörnyű volt. Egy rendőrtől kértem tanácsot a Szukkúrba vezető legrövidebb útról. Az ázsiaiak részvétteljesek. Ha egy vigasztaló hírt nem tudnak udvarias szavakba önteni, arckifejezésük bánatossá válik. Amit a rendőr közölt, megfelelt szomorú arckifejezésének: Multántói 32 kilométerre, Muzaffargah falunál folyik az Indus. Tehát mialatt mi Srinagarban napoztunk, addig itt lenn a víz elképzelhetetlen menynyiségben áradt. Délre, az Indus másik oldalán, Mohendzsodáro elérhetetlen volt. Miután az angolul gyengén beszélő rendőr egy bennszülöttel is megbeszélte a dolgot, azt tanácsolta, hogy dél felé, Alipur gátján menjünk tovább. A VÍZÁRADAT GYORSABB, MINT MI A természet erőit csak alázattal lehet megközelíteni, nem lehet rájuk haragudni. Tehát célunkkal épp ellentétben Alipurba megyünk! - A gát már víz alatt van, a hullámok elöntik a második Indus-ág hídjait, mégis azt tanácsolják nekünk, hogy menjünk 320 kilométert északra, ugyanis a Dera-Ismáilhán gátja még használható. Óriási kerülő ugyan, de mit tehetünk? A kilométeróra régen az ígért 320 kilométer felett jár. Az út szűkebb lett, majd végül egy sáros földútba torkollott. Terelőgátnak nyoma sem látszott. Egy név nélküli faluban megtudjuk, hogy Dera-Ismáilhán

gátját az Indus órákkal ezelőtt bevette, de ha igyekszünk, 140 kilométerre visszább, délen a Taunsa-gát még járható. A Taunsa-gáton akár páncélosok is mehetnek, csak épp elfelejtették az odavezető utakat lefektetni. Este hat óra. 16 órája vagyunk már volánnál, és reméljük, hogy továbbjutunk Szukkúrba. „A remény gyakran nyom nélküli vadászkutya" - vélte az okos Shakespeare. És igaza volt. Miután a buszok és teherautók torlaszát megelőztem, a Range Roverrel egy folyó előtt álltunk. Mire használható egy négykerék-meghajtású kötélmotollás terepjáró? Tudni akarom, mire képes a technika. Willi térdig érő gumicsizmában, kimért léptekkel, mint egy matróz, gázolt a merülő sárban az autó előtt, hogy hosszú lábain a víz szintjét ellenőrizni tudjam. Terepjáró sebességben, bekapcsolt differenciállal mentem, de még így is éreztem a kerekek alatt a síkos-csúszós sarat. Csak nem megállni! - gondoltam. Percek múlva, amelyek óráknak tűntek, átjutottam a folyón. Heuréka! Megtaláltam a megmentő partot! Mit talált Arkhimédész, amikor heurékát kiáltott? Azt hiszem, örömkiáltásával egy speciális törvény felfedezését üdvözölte. Itt kétszer, háromszor is kiálthatott volna heurékát. Az éjszaka ellenére tovább akartunk menni. Az első kereszteződésnél megálltunk, és rájöttünk, hogy minden út le van zárva, mert a hidakat elöntötte a víz. Ettől az információtól végleg kiment az energia a fejünkből és a testünkből. Kimerülten, lassan begördültünk a Dera Ghazi Khan hálózatába. Egy nem éppen bizalomgerjesztő kinézetű fiatalember ajánlotta nekünk gyér angolsággal staccatóban a Shezan szállót, mint a hely elsőrangú házát. A Shezan piszkos, tetves és poloskás volt, gusztustalan kávébárral, belső udvarában egy szökőkúttal, ami még sohasem látott vizet. A pakisztáni, aki folyékonyan beszélt angolul bár jó néhány férfi feltartotta -, odasúgta nekünk, hogy legyünk óvatosak, mert néhány utazót kifüstöltek már innen, a hatóságok tehetetlenek, mert a helyiek, mint egy maffia, összetartanak. Kértem, hogy engedjék meg, hogy a Range Roverrel a belső udvarba álljak. Sáros ruhánkban holtfáradtan estünk a piszkos ágyba. Nyugtalan álomból ébredtünk. Az udvarról láncok csörgése hallatszott. A halvány karbidlámpa fényében megláttunk négy férfit, akik autónkat - biztos, hogy nem a nyugati technika iránti kíváncsiságból - szemlélték. Lementünk az udvarba, odaálltunk a falhoz - bátrabban mint azt valamikor is elképzeltük -, és bátran a sötét emberek szeme közé néztünk. Könnyű kabátomba rejtettem a zseblámpát, így azt a látszatot

keltettem, mintha bármikor kész lennék pisztolyt rántani. Willi behajlított kézzel állt mellettem, a könnygázspray szórófejét mutatva jobb kezében, amelyet látványos beavatkozásra hoztunk magunkkal. A sötétből újabb alakok léptek elő, akiket eddig nem is vettünk észre. Mondtak valamit a többieknek, miközben kaján szemekkel néztek a kabátom dudorára és Willi gázdobozára. A banda meghátrált. Rögtön szétszóródtak, s mi azt gondoltuk, biztosan erősítést hoznak. Rövid éjszaka volt. Hogy a Szukkúrba vezető út járhatatlan volt, azon már egyáltalán nem lepődtünk meg, ugyanis az utak dédapáink idejéből valók voltak. Az ökörkaravánok kődarabokat hordanak ide, amelyeket a pakisztániak szilánkokká zúznak, s kis darabokban, kötőanyag nélkül, elegyengetik talajjá. A kátrány, amit vékony érként ráöntenek, természetesen nem akadályozza meg azt, hogy az Indus évről évre ne seperje ki a törmeléket. Útépítés-oktatással - nem modern útépítő gépekkel, mert azok csak munkanélkülivé tennék a szegény embereket - a fejlesztési segély, a szó szoros értelmében, hasznos lenne. Christopherus, az autósok patrónusa megvonta tőlünk áldását: a második gumidefekt, mint egy sorscsapás, a víz kellős közepén ért bennünket. Egészen a kerékagyig ért a barna Indus-leves. Mivel Christopherus mindig megáld, de sohasem segít, a kocsiemelővel a lassan tovacsúszó pocsolyában pancsoltunk. Miért nincs a vízben egy gomb, mellyel a hidraulikus pumpát beindíthatnánk? Minden repülőgépen felfújódnak a mentőmellények - automatikusan egy szelepen keresztül - az elindulás után. „A csőkapcsolót tessék átdugni a hajtókán..." Miért csak ilyen kicsit emelik meg az autóemelők a járművet? Miért feltételezik az autótervezők, hogy gumidefekt csak szilárd talajon történhet? Mivel autóikkal mindig csak kísérleti utakon kanyarognak, így fogalmuk sincs, hol megy ki a levegő a kerékből. Ha műszaki ember lennék, tudnám, hogyan lehetne - a cipzár után - egy bombabiztos, milliós üzletet csinálni: egy minden helyzetben használható autóemelővel. Szukkúrban, amit sok tévút után végül mégiscsak elértünk, közölte velünk a pakisztáni hadsereg katonája, hogy a déli irányba történő továbbutazás lehetetlen, az egész terület víz alatt van, s hetekbe kerül, míg a víz leapad, s az utakat megjavítják. Mohendzsodáro, a „Halálhely", nem akart minket. Ezért aztán otthagytuk a bal oldali, elérhetelen helyet bal oldalon. Célvonalunkon ott volt még Tepe Yahya ásatási helye, a kerek Szasszanida város, Ardasír Khurreh és a Kermánshah melletti barlangok. Tovább tehát, Perzsiába...

A katona, akitől a felvilágosítást kértem, hogy a Szukkúrból Quettába vezető út járható-e és onnan Perzsiát el lehet-e érni, értetlenül nézett rám. - Hová akar menni? - Perzsiába! - Nem olvasnak újságot? Tényleg, a Karacsiba történő megérkezés óta nem is volt újság a kezemben. Programunk kitöltött minden órát és percet. - Nem hallották a híreket? - De hát hogyan hallgassunk híreket egy számunkra ismeretlen nyelven? Erre katonásan, röviden a következőt közölte velünk a tiszt: - Perzsiába minden határátkelő le van zárva. Az országban forradalom van! Kérem, jöjjenek velem! Követtük az utcán lévő egyszerű hivatalba. Mint azt útközben megtudtuk, korábban, az angol szolgálatban, mindig a Timest olvasta. Benyúlt egy polcra, és átnyújtott egy köteg szétolvasott lapot. - Itt van! Informálódjanak! Sahellenes tüntetés Shirázban Súlyos összecsapások a sah elutazása után Khomeini ajatollah bejelenti visszatérését Csapatok foglalják el a teheráni repülőteret A katonaság tüzelt a tüntetőkre Khomeini örömteli fogadtatása Teheránban Polgárháború Iránban - A főváros a felkelők kezében Rajtaütés az USA-követségen Forradalom Iránban - minden határ lezárva Újságcímek a Timesból A legutóbbi lap tartalmazza azt, amit a tiszt közölt velünk. Ekkor február 20-át írtunk. A természeti erők után a politika még hatalmasabb erői! Fel kellett adnunk. Visszafordultunk tehát Karacsi repülőterére, amit már oly jól ismertünk. A kopasz fejű vigyorgott, amikor meglátott. Nekem úgy tűnt, inkább kárörvendve, mint barátságból. - Tudod, mi hiányzott nekünk? - kérdezte Willi, miután órákig csendben hallgattunk. Gondolkoztam. - A szerencse! - mondtam. - Nem, az a négy nap, amit Karacsiban a megérkezésnél töltöttünk, és az a háromnapos tévút az esőben...

Egy héttel hamarabb valóban bemehettünk volna Perzsiába, de akkor pont belementünk volna a forradalom kellős közepébe, amely, mint olvastuk, külföldellenességben tombolt. - Nem - mondtam -, mégiscsak szerencsénk volt... és bármi is történjék, még eljövünk ide! A felsőbb hatalmaknak duplán hálásan, most már sietség nélkül pakoltuk fel Range Roverunkat Karacsiban egy hajó fedélzetére. Az általunk jól ismert kopasz úr segítségével ütődésmentesen és olcsón ment a dolog. Április végén talált meg bennünket egy levél Svájcban, hogy a derék autót elhozhatjuk Velence vámkikötőjéből.

6. ISTENEK ALKONYA Soha ne engedjék agyukat uralkodó tanvélemények által összecsirizezni! Alexander Fleming (1881-1955) hallgatóihoz

Két régi fényképpel kezdődött Chicagóban - Chioino, a légierő ezredese segít - Guatemalai kerülő- Özönvíz az El Baulfelé vezető úton - A „27-es számú emlékmű" előtt - Gondolatban másfelé: Monté Albán (Mexikó, Copán) Honduras - „El astronauta!" - Tévedés Limában, Peru - La Paz, közbülső megálló - Cél: Puma-Punku - Korai építmények -Az istenek hosszú éjszakája Szacsayhuaman körüli vita - Humay mögött Piscotalban Deformált koponyák Ica múzeumában - Mások megfejtetlen rejtélyének nyomában Ez borzasztó dolog. Utazásaim során sok kedves, szeretetre méltó ember szólít meg, akik - mint legalábbis ebben az esetben - segítő felvilágosítással szolgálnak, sokszor még a névjegyüket is mellékelik. Ha hazatérve az utazási kellékeket szortírozom, sokszor kell veszteséglistát csinálnom. Ez kényelmetlen nekem, mert rendszerető ember vagyok, aki pár sorral szívesen köszönetet mondana. Ez alkalommal csak a remény marad meg nekem, hogy az ötven év körüli, gabardinöltönyös férfi, aki Chicagóban megszólított, ezt a könyvet olvasni fogja, és köszönetemmel együtt megtudja, hogy fontos nyomra vezetett.

A hotel halljában, ahol 1978-ban az Ancient Astronaut Society ötödik világkongresszusa volt, odalépett hozzám egy úr, és egy légi felvételt nyújtott át nekem, amelyet a National Geographic Magaziné egy a harmincas évekből való kiadásában fedezett fel. A kiadvány 1888-tól havonta jelent meg, mint a National Geographic Society, Washington, publikációs orgánuma. A felvétel rögtön a Kordillerák Elő-Andok területeire emlékeztetett, Dél-Amerika nyugati hegyláncolatára, amely egészen a Tűzföldig ér. - Ismeri ezt a felvételt? - kérdezte az úr, aki figyelmesen nézett rám. - Sohasem láttam! - válaszoltam. Mi a véleménye erről a nyomról? - bökött rá a mutatóujjával a sötét szalagra, amely a területen áthúzódott. Persze láttam az árnyékos sraffolást, ami a kép végtelen mélységéből a lankán és a szakadékon át az előtérbe nyúlt, tisztán elkülöníthetően a természetes lejtésű hegyoldaltól. Chicagói beszélgetőpartnerem egy további meglepetést is tartogatott. Egy másik fényképet tett a kezembe, a teljesből egy kinagyítást, amelyen látszott, hogy a nyomba egyforma kis lyukak százai vannak bepréselve, mintha mintás sodrófa nyomódott volna bele a földanyagba. A hegyi patakok szokásos szélességét vettem kiindulópontnak, és az irritáló szalagot kb. 15 méter szélesnek saccoltam. A légi felvételek felvillanyoznak engem. - Mi ez? - kérdeztem az ápolt úrtól. - Itt istenek landoltak a járművükkel - válaszolt, mintha pontosan tudná. - Ez egy fantasztikus szerkezet lehetett! Ismer olyan modern, mozgásra alkalmas eszközt, amely ilyen nyomokat hagy a kőzetben és ilyen magasságra képes feljutni? Nézze csak, ahogy a nyom felmegy a hegyre és a szakadékot átszeli! Ez nem a mai kor terméke... Megkérdeztem, hogy hol van ez a hely, de sajnos nem tudta megmondani. A véleménye az volt, hogy a képek a Perut bemutató sorozat részei, noha a cikk nem nevezte meg a helyszínt. Az úr nálam hagyta a két felvételt, és eltűnt egy „God Bless You"-val a vendégek forgatagában, akik az amerikai szálló hallját pályaudvarrá varázsolták át. Odahaza az irodámban Peruról szóló könyvek százait lapoztam át, kezdetben azzal a biztos meggyőződéssel, hogy találkozom a szenzációs fotókkal. De a fényképek nem szerepeltek egyikben sem. Sok fotót találtam a Peru Paramonga partvidékén lévő, a magas hegyekbe vezető, 60 kilométer hosszú inka falról, amelynek mindkét oldalán 14 erődítmény helyezkedik el. A két légi felvétel sötét szalagja

az inka fallal csak annyi hasonlóságot mutat, hogy mindkettő ősrégi csúszómászóként kígyózik hegyen és völgyön. Amit kerestem, az nem az inka fal volt. De mi lehet a sötét szalag? Régi sírok sora? Vagy a természet szeszélye, amely a földhullámot egzakt, finom mintákkal látta el? Talán egy rafinált védőfal megtévesztő szakasszal? Vagy ősrégi ültetvények maradványai? A kérdések nem hagytak nyugodni. Oda kell mennem. De hová? Az 1285216 km2 területű Peru túl nagy ahhoz, hogy pontos információk nélkül egy relatíve kicsi pontot meg lehessen ott keresni. Svájci székhelyemből leveleket küldtem perui barátaimhoz. Minden levélben benne volt a két légi felvétel, és ott remegett a kérés: mondjátok meg nekem, hol van! A válaszok hetekig deprimálóak voltak, már nem is akartam felnyitni a borítékokat. Amikor elcsüggedtem, a titkárom egy barátságos levelet tett az asztalomra, melyet Omar Chioino Carranza ezredes írt. Erről a barátomról tudtam, hogy mind pilótaként, mind pedig amatőr archeológusként elismert. Pár éve Limában, egy repüléstörténeti múzeum létrehozásán dolgozik. Az ezredes megmutatta a képeket ismerőseinek. Egy archeológus szerint a lyukakból álló szalag Peru északi részén, az Andok nyúlványaiban, Trujillo várostól északkeletre található. Az ezredes vállalta, hogy megszervezi az utazást, ha a Limába való érkezésem időpontját időben megírom neki. 1980. augusztus 15-ét javasoltam az expedíció kezdetének. Ha már KözépAmerikában leszek, akkor Guatemalában is fel akartam keresni egy kis települést, El Bault, ahol nagyon érdekes istenszobrok találhatók. Guatemala város repülővel Limától csak egy ugrásnyira van. Az utazás eltervezése közben nem sejtettem, hogy a sötét szalag keresése során mi vár rám Peruban. KERÜLŐ GUATEMALÁN KERESZTÜL A tapasztalatokból okulva Guatemala, a főváros repterén egy terepjárót akartam bérelni. Hogy az autókölcsönzők miért csak pompás, aszfaltra tervezett alkalmatosságot tartanak, számomra érthetetlen. Közép- és Dél-Amerikában az egyetlen használható közlekedési eszköz a terepjáró. - Hol van El Baul? - kérdezte tőlem a kölcsönző alkalmazottja. - Likkin közelében, San Jósé mellett, a Csendes-óceánnál - feleltem. - Oda nincs szükség terepjáróra, az utak ott kifogástalan állapotúak tájékoztatott a hölgy, hófehér fogait rám villantva.

Ha ezt egy sárga fogú férfi mondja nekem, nem estem volna bele a csapdába. A bájos ajkak ajánlatára elfogadtam egy úti cirkálót, egy Dodge-t, 28 quetzal napi használati díjért. Quetzal az ország pénzneme, egy quetzal egy USA-dollárnak felel meg. A városon kívül egy négysávos kanyargós autópálya vezet Escuintla irányába. A hölgy, úgy tűnt, nem hazudott. Úgy kezdődött, mint egy turistaút, de 20 kilométer megtétele után, Escuintla előtt az utazási gyönyör véget ért. Az út mindkét oldalán a dzsungel gőzölgött. Buszok és teherautók karavánjába kerültem, előzésre gondolni sem lehetett. Az utat mély gödrök tarkították. Nem kellett volna hinnem a kihívó mosolyú hölgynek. Az út kettéágazott, nyugat felé a mexikói határhoz vezetett, én délnek, San Jósé irányába hajtottam tovább. Jobbról egy két méter széles patak folydogált, amely esőzésnél kétségkívül elárasztja az utat. De aznap nem esett. Az Escuintla és San Jósé közötti 49 km-es távolságot három óra alatt küzdöttem le. Ó, az a mosoly! Összerázva, az ötórás repülés idődifferenciájától kimerülve, vezettem még 10 km-t San Jósétól Likkinbe, a modern pihenőhelyre, hogy kialudjam magam. Kipihenten akartam továbbindulni El Baulba. Álmomban a reptéri madonna mosolygott rám. Éjjel egy csomó dolog történhet. Kellemes és kellemetlen. Amikor reggel a hotelszoba ablakán a függönyt elhúztam, az ég nehéz felhőkkel volt tele. Mindez örvendetes, gondoltam, a nap nem fogja a Dodge-t felforrósítani, mint egy kemencét. A felhők eme masszív fajtája néha átvándorol a dzsungelen anélkül, hogy kisírná magát, úgyhogy kereket lehet oldani előlük - egy flott terepjáróval. Alig indultam el, amikor az eső özönvízként kezdett el ömleni. Nem ez volt a premier számomra, átéltem már a trópusi eső buja záporát, de ami ezen az augusztus 12-én történt, minden addigi élményt fölülmúlt. A patak, amely tegnap jobbról kísért, visszafelé balról morajlott el mellettem, és - ezt percről percre látni lehetett - fenyegetően emelkedett, elöntötte az utat, köveket, kicsavart fákat és kis állatokat sodort magával. Csak öngyilkosjelöltek vagy zöldfülű dzsungelkutatók mentek volna itt tovább. Megálltam, kirángattam most már térdig vízben gázolva - a vontatókötelet a csomagtérből, és kikötöttem az autót egy hatalmas fához. Ha terepjáróm lenne, az jobban ellenállna a megpróbáltatásoknak. A merész patakocska betört a kocsi belsejébe is. Lehúztam cipőimet és farmeromat, s a hátsó ülésre tettem őket. Mindig van nálam - houstoni ajándék - egy NASA izoláló kendő, ezzel próbáltam a motort becsomagolni. A vízben egy barbamarillát - háziasított kígyó - vettem észre. A Dodge úgy ugrált a

kötélen, mint egy csökönyös szamár, amely mindenképp a vesztébe akar rohanni. Félve ültem a kocsi tetején, és azon gondolkoztam, hogy miért teszem ki magam mindig ilyen kalandoknak, küldtem egypár szívélyes gondolatot a feleségemnek, lányomnak, a svájci idillben lévő meghitt otthonnak. Vártam. Két óra múlva véget ért az özönvíz, oly gyorsan, mint ahogy jött. Valószínűleg az angyalok időközben minden mennyei uszodát kiürítettek, és újra bekapcsolták a napot. A dzsungel fölött fojtó párafelhő gomolygott, mint a középkori mosókonyhákban. A madarak büszkén csiviteltek és ugráltak, mintha ők zárták volna be az égi csatornát. Egy sombrerós cowboy lovagolt lehorgonyzott járművem elé. Közölte, hogy a patak töltései több helyen is összeomlottak, az út megkárosodott. Óvatosságra intett. Ezt a magas lóról való szervírozás nélkül is gondoltam. Három óra telt el, míg a víztömeg valamelyest visszahúzódott. Az utakon még mindig zavaros, veszélyt rejtő víztükör volt. Levettem a védőborítót a motorról, amely néhány sikertelen próbálkozás után végül beindult, ám mégsem sikerült az ijedelem helyét gyorsan elhagynom. A nagy sár miatt az autót tolni kellett. Környékbeli parasztok siettek a segítségemre. San Jósé után 38 kilométerrel emelkedett az út szintje a követelőző patak medre fölé. Az El Baul-i találkozás előtt az istenek keményen próbára tettek, tudván, hogy olyan attrakciót kínálnak, ami sok fáradtságot megér. EL BAUL HASONLÍTÁSRA CSÁBÍT Néhány kilométerre fekszik a kis falu El Baul Santa Lucia Cotzumalguapától. Látványossága egy deszkatető alatt áll. Az engem érdeklő kőszobrokat az utolsó évtizedben találták meg véletlenül, az őserdő irtása közben... és ide állították. A legérdekesebbet az archeológusok „27-es számú El Baul emlékműnek" titulálták. Legalább kapott egy katalógusszámot. Nézzük, mi minden történt itt az idők folyamán. Az emlékmű 2,54 méter magas és 1,47 méter széles. A kőből készült domborművön egy alak a domináns, amely karjait vagányul behajlítja, kezeit csípőre teszi - úgy tűnik, elég magabiztos. Kezein bokszkesztyűhöz hasonló valamiket hord, amelyek teniszlabda nagyságú golyókat zárnak körül. Térdig érő csizmát és golfnadrághoz hasonló nadrágot visel.

Széles öv választja el a nadrágot a testhez simuló felsőrésztől. Eddig lehetne a figura - ha furcsa módon is - saját korának divatja szerint öltözve. Meglepő mégis a sisak, amely a fejet körülveszi: a mai búvárruhához hasonlóan záródik, mint egy garbónyak, széles peremével a vállra hajolva. A sisakból hátrafelé vezet egy tömlő egy kis dobozba, egy tartályba. A szemek számára van két nyílás, páramentesítővel védve, amely mögött felismerhető a szem, szemöldök és az orr egy része. Még érdekesebb, hogy az orr közvetlen meghosszabbításában, de a sisakon kívül a metszet egy állati pofát talán jaguárét - ábrázol, és szájából a fogcsikorgató bosszú lehelete lövell ki. A nyak körül két szalag látható, amelyek közül az egyik egy négyszögletes dobozban, a másik pedig egy kerek amulettben végződik. Valószínűleg volt sisakhordója, mert a földön a lábaihoz mászik egy kicsi figura, ő is - a divat szerint - bokszkesztyűt és teniszlabdát hord, amit a hatalmasnak nyújt. Hogy a dombormű teljes legyen: a sírkő lábánál hat definiálhatatlan manó látható. Az archeológusok szerint a dombormű a maják hagyományos, halálosan veszélyes labdajátékából mutat be egy jelenetet, és a győztes egy állat maszkját hordja, feltehetően ez egy oposszum, ezért a sisakból a tankhoz vezető tömlő nem egyéb, mint a kis patkány farka, és a szájból áramló „levegő" csak szimbolikus víz. Az oposszum víziállat. Mihez kell több fantázia, oposszumot csinálni a figurából, vagy a világosan felismerhető technikai részleteket észrevenni? Sajnos, az első merész feltaláló nem keríthető már kézre, aki a felismerhetően stilizált levegőt, a víz szimbólumának magyarázta. Ügyesnek kellett lennie ennek a képmagyarázónak, mert okoskodása éljenezve jutott be a tankönyvekbe, és ami egyszer oda bekerül, az a tudományos vélemény tabuja alatt áll. Hogy a tartály mit jelent, arról nincs magyarázó szó. Állati tartozék? A tudományos álláspontot azt hinni kell! Punktum! A maja labdajátékkal a feltételezés bizonyítást nyerne, ha - a labdákon kívül - nem lennének más rekvizitumok is, amelyek a labdajátéknál szükségtelenek, sőt akadályozók. A maják aligha játszottak nadrágban, csizmában és testhez simuló overallban. Sir Alexander Fleminggel tartok, és nem engedem az uralkodó tanvéleménynek, hogy összecsirizelje az agyam. Az én értelmezésem a következő: Két földön kívüli lény, „isten", összeveszett egymással, a legyőzött átnyújtja fegyverét a győztesnek, és kegyelmet kér. Esetleg csak a

nagy alak ábrázol istenséget, és egy uralkodó vagy egy pap könyörög térdelve a hatalmas idegen kegyeiért. A domináns alak a győztes, ő másképp van öltözve, mint a földiek. Hermetikusan zárt öltözetet visel, amely megvédi az idegen bolygón előforduló baktériumoktól és vírusoktól. A földieknek nincs szükségük erre a védelemre, ők immúnisak a fertőző betegségek helyi baktériumaival és kórokozóival szemben. Így megmagyarázható a zárt légzési kör: az idegen szűrt levegőt szív a tartályból a tömlőn keresztül a sisakba. Az El Baul környékén élők ezt a sírkövet még mindig egy nagy, idegen isten ábrázolásaként tisztelik. Néhány évvel ezelőtt is gyertyát gyújtottak az alak lábánál. Guatemala őslakói a maják, akik hatalmas piramisokat és templomokat emeltek. A maja hit szerint az anyagnak lelke van - mint El Baul sírkövének, amelyben mana van. Zavaró a sisakon kívüli állati pofa. Kritikusaim teli torokkal figyelmeztetnek majd, hogy a földönkívülieknek valószínűleg nem állat formájú a fejük, nem faragnának szobrokat és nem helyeznék letétbe azokat. Sokadik alkalommal mondom, hogy nem egy földönkívüli alkotásáról van szó. A kőfaragó, aki egy sisakos, overallos, technikai eszközökkel rendelkező „istent" örökített meg, nem tudta, mit ábrázol. Csak az egész alakot látta, azt a világűrből származó jelenséget, ami őt meglepte, és mindenféle technikai tudás nélkül, úgy, ahogy érzékelte, benyomásai alapján ábrázolta. A régi képzőművészek meggyőződésem szerint így alkottak. A repülőgépből madár, a hernyótalpas járműből ősi meseállat, a lézerfegyverből egy isteni kéz villanása, a sisakból pedig abszurdnak tűnő maszk lett. GONDOLATBAN MÁSFELÉ Mexikóban, a Monté Albánon egy templomfalról egy emberi testű, elefántfejű lény köszön le, cipős lábai felett nadrágszárak lebegnek, kezei egy eszközt tartanak. Sohasem viselt ember - feltételezem elefántfejet, amely körül még sugárkoszorú is lebeg. Monté Albánt, a zapotékok fővárosát és kulturális centrumát i. e. 600100-ra datálják. Honnan ismerték a zapotékok az elefántot ebben az időben? Ezek mindig is, ahogy a nagyérdemű tudomány mondja, csak Afrikában és Ázsiában éltek. Ha azt mondják nekem hogy elefántok és mamutok 12000-15000 évvel ezelőtt a Bering-szoroson keresztül Amerikába vándoroltak, akkor ennek megfelelően Monté Albán korát i. e. 12000re kell tenni. Mindkettő - i. e. 100 és elefántok

- lehetetlen! Tehát nem voltak elefántok. Mivel Monté Albánban a falakon elefántképmások vannak, a kőfaragások olyasmit mutatnak, amit alkotóik nem ismerhettek. Esküszöm, hogy olvastam valahol, hogy III. Ramszesz fáraó (i. e. 1184—1153-ig uralkodott) Mexikóba küldött egy flottát, és így kerültek az elefántábrázolások a nagy vízen túlra. Teringettét! - Ramszesz elefántjai Mexikóban! - Vannak archeológusok, akik az ormányábrázolásokban nem elefántokat vélnek felismerni, hanem egy kihalt madárfajt. Ormányos madarak - ez sem rossz! Szemüveget kellett felvenni az uraknak! Élek a gyanúval, hogy az ormányos lények esetében nem madarakról és nem is elefántokról van szó. Mexikóváros antropológiai múzeumában láttam egy térdelő, masszív alakot, amelynek széles, lapos koponyája és egymástól távol ülő szemei vannak. A koponya közepéből egy ormány nyúlik ki, amely a mell fölött egy különleges daganatban végződik. Aki ezt a lényt elefántnak definiálja, az földön kívüli importot lát. A mi bolygónkon máshogy néznek ki az elefántok. Guatemalában, Tikalban, a piramisok között egy kőhalom áll a fűben, az évezredektől megtépázva. A valamikori pontos kontúrok, víztől és időtől lemetszve elmosódtak. De ha figyelmesen nézzük, az alak körvonalai azonosíthatók: neki is van a hátán vagy a mellén egy doboz. Felismerhető rajta egy fogaskerék, amelyből egy ormány talán tömlő - a torzó fejéhez vezet. Érdekes, nem? Ez azt jelenti, hogy a maják nem ismerték a kereket. A bizonyítás nélküli feltételezés abból a megfigyelésből indul ki, hogy a maja templomokban és sírköveken nem található szekérábrázolás. Ha ezt a gondolkodási sémát átvisszük a többi hagyományra is, akkor az marad, ami ábrázolva van - átkozottul egyszerű módon népek, kultúrák és civilizációk félreismerve és alábecsülve. A tanult véleménnyel szemben sejteni merem, hogy nem kordék vagy szekerek leképezésének felfedezéséről van szó, mert ezek ábrázolása tabu volt. Szorgalmas barátom, dr. Gene Philips a Hondurasban lévő Copán romvárosban lefényképezett két tökéletes, kőbe vésett fogaskereket: a kerékagyból egymástól egyenlő távolságra lévő küllők kapcsolódnak a kerékkoszorúhoz, amelyek külső oldala egy fogaskerék széles fogaival van megtűzdelve. Mivel ezt a valóságban szenzációs felfedezést soha, de soha nem szabad fogaskerékként elfogadni, élvezetes mosollyal várok arra az estére, amelyen egy szörnyű okos professzor elmagyarázza a

tévénézőknek, hogy valójában az esőisten fogsoráról, vagy egy főpap cipőfűzőinek csomagjáról van szó. „Az arrogancia és az ignorancia közötti határ képlékeny" - mondta Alfréd Polgár. Copán romváros kiváló lelőhely azoknak, akik szemüket nyitva tartják. Ilyen ember dr. Gene Philips chicagói ügyvéd és amatőr archeológus is, aki egy templomfal darabjai között két mellszobrot fedezett fel, amelyek semmilyen sémába nem illenek, ezért nem kerültek múzeumba. Az alsótest nélküli szobrok nyakában széles hajtóka látható, amelyen egy 50 cm hosszú, 20 cm széles téglalap himbálózik. Újra egy doboz körvonalai. Behajlított karral, ökölbe szorított kézzel nyúl a sérült alak valamilyen, már meg nem levő tárgyért, amely feltehetőleg a doboz magasságában volt. A sokféleképpen bizonyított megfigyelések által ábrázolt technikán nincs mit vitatkozni. Nyitva marad persze a kérdés, hogy a kőbe vésett technikának melyik fajtájáról van szó. Ettől a helytől pár száz méterre, a romváros központjában egy kis múzeumban szintén található egy mellszobor. Nyakában egy tárgy függ, amely leginkább tangóharmonikához hasonlít, a közepén lévő körben pedig két széles vonal keresztezi egymást. - A maja archeológia szerint írásjelekről van szó, de kibetűzve ettől még nincs a dolog. Joggal lehet feltételezni, hogy a tárgy egy morzelámpa, amit a hajókon használnak, vagy egy kis motor. Valóban, az osztrák fizikus, Friedrich Egger, a „minta" alapján egy kis praktikus forgóhengeres motort konstruált, amelyre szabadalmat is adtak. Tényleg nem szabad az emberek szemeit tanvélemények által becsirizelni. „EL ASTRONAUTA!" A bennszülött fiúkhoz fordultam, akik már régóta körülöttem botorkáltak, csodálták a kamerámat és engem, aki olyan sokáig tartózkodtam a rejtélyes helyen. Rámutattam a sisakra és a tankra, majd megkérdeztem őket: - Mik ezek itt? - El astronauta - felelt a legidősebb fiú, mintha ez számára magától értetődő magyarázat lenne. Mosolyogtam. - És miért hord az űrhajós bokszkesztyűt és ilyen golyókat a kezében? - Hát maga nem látja, hogy ez egy isten? - nézett rám csodálkozva a fiú, és barna szemei még sötétebbek lettek. - Ez egy isten, és isten mindig un mysterio! - Ja igen, rejtélyes, ez stimmel. Szívemből kívántam, hogy a gyerekeknek ez az elfogulatlan szemlélete megmaradjon a nyugati hatások ellenére is, amelyektől

talán forradalmasodnak, de egyszerű létezésük boldogsága visszahozhatatlanul széttörik. TÉVEDÉS LIMÁBAN Mint ahogy megegyeztünk, augusztus 15-én a megbeszélt időpontban a Sheraton halljában ültem Limában, és Omar Chioino ezredest vártam. Katonához illően pontosan 12-kor érkezett meg. Mosolygós szemével, elegáns ruhájában inkább bankárnak, mint a légierő magas rangú tisztjének nézett ki. Az üdvözlés viharos volt, kötelező dél-amerikai vállveregetéssel, átöleléssel, hála istennek a visszataszító férfipuszi, a Kremlurak rituáléja nélkül. Márványasztalkához ültünk, és az országszerte szokásos italt, a piscosourt rendeltük. A pisco tulajdonképpen egy pálinkaféle, amit a Csendes-óceán partján lévő városkában, Piscóban állítanak elő. Citromot, cukrot és tojásfehérjét tesznek hozzá, és turmixot készítenek. A zöldes, tejes, savanykás angosturánál sokkal kellemesebb ízű ital. - Mindent előkészítettem - mondta az ezredes a privát információk kicserélése után. - Már holnap reggel 6-kor rendelkezésedre áll egy terepjáró, és ha minden jól megy, négy nap múlva vissza is térhetsz. Frederico Falconi barátom, aki archeológus, elkísér téged. Ő nagyon jól ismeri la Murallát... - ...la Muralla falat jelent, nem igaz? - derengeni kezdett a tévedés, sejtettem a nagy különbséget. - Természetesen! - mondta Chioino. - Nem azt akarod megnézni? Csalódottan kezdtem el magyarázni, hogy mit szeretnék látni valójában. Az ezredes és az archeológus azt gondolták, hogy a nagy, mindenfelé ismert perui fal megtekintésére vágyom. Előhalásztam táskámból a fényképeket, és rámutattam a hegyen-völgyön átívelő lyukacsos szalagra. - Amigo, ezt szeretném látni! A falat ismerem. Egy percig sodorgatta bajuszát, zavartan harapott az ajkába, bocsánatot kért a tévedésért, majd felállt és odament a porta melletti telefonfülkéhez. Mikor visszajött, közölte, hogy a másnapi utat visszamondta, és megpróbálta Carlos Milla építészt elérni, aki az ország minden archeológiai különlegességét ismeri, de sajnos csak hétfőn lehet vele beszélni. Semmi kedvem nem volt Limában várakozni. Korábbi látogatásaim során már megismertem a várost és nevezetességeit. Voltam a 350

éves szent katedrálisban, amelynek alapkövét Peru spanyol meghódítója Francisco Pizarro helyezte le, s 1624-ben szentelték fel. A földrengések miatti többszöri újjáépítés a katedrálist művészettörténeti kalendáriummá tette. Gótikus, barokk, klasszicista elemek fedezhetők fel benne. Megcsodáltam már a gyarmatosítás idején épült pompás házakat, ismertem a Plaza de Armost, ahol Pizarro 1535-ben a város térképét felrajzolta. Nem, az élénk másfél milliós város a várakozás közben az idegeimre menne. Chioino megértett, és felkínálta, hogy hazájának szép tájaira kocsikáztat el engem. - La Pazba repülök! - mondtam szárazon. - Azt ugyanolyan jól ismered, mint Limát. Mit akarsz La Pazban? - A Puma-Punku rommezőt akarom megnézni - mondtam, és Chioino arcába néztem, mert Puma-Punku neki érthetetlen volt. - Akkor mikor találkozunk újra? - kérdezte. - Egy hét múlva, 22-én, ugyanebben az időben és helyen. Rendben? - Oké, Erich - mondta az ezredes, és felhajtotta italát. CSALOGATÓ CÉL: PUMA-PUNKU Következő hétfőn a Loyd Boliviana járatával 7.30-kor indultam Limából, és 10.30-kor érkeztem La Pazba. Újra kezdődött a hajsza egy terepjáró után. A kölcsönzők kínálatában itt is főleg európai kisautók és benzinfaló amerikai utcaszörnyek találhatók, amiket már ki kellene selejtezni. Bolíviában egy működő autó felbecsülhetetlen kincs, ritka, mint a saját ház. Ha La Pazban - Bolívia legnagyobb városában - egy indexelő, hangtalanul tovagördülő autót lát az ember, akkor biztos lehet benne, hogy egy diplomata érkezett a fővárosból. Egy 1969-es VW-t választottam, amelynek kilométeróráját valószínűleg már többször visszatekerték. A 4000 m magasságon lévő fennsíkon átvezető aszfaltozatlan út már ismert volt előttem korábbi látogatásaimból. Svájci viszonylatokhoz képest csak dombról van szó, a bolíviaiak hágónak hívják. A legmeredekebb helyen elkezdett a VWm ugrálni. A ritka, oxigénszegény levegőben rángattak a dugattyúk, és a robbanóerőt nem vitték át a hajtóműre. Az Andok első utazói leírták, hogy a kokaélvezet adja a bennszülöttek erejét. Az orvostudomány állítása szerint, nagyobb mennyiségű kokain, ha állandóan rágják, eszik vagy szívják, a központi idegrendszerben a kezdeti felizgatott jó érzés után szellemi leépüléshez vezet. A legkisebb piacon is van olcsó áron, így ez a narkotikum segít az itteni lakosoknak kilátástalannak

tűnő szegénységük elviselésében. Ha egy őslakossal beszélünk, vissza kell magát hoznia álomvilágából ahhoz, hogy válaszolni tudjon. Két és fél óra múlva elértem Tiahuanacu falu vitatott romjait, amelyekről sokan és sokat írtak már, többek között én is. A főút közelében emelkedik egy füves domb, amely drótkerítéssel van körülvéve. A szakirodalomban a dombocskát piramisnak nevezik, noha semmi piramishoz hasonlót sem lehet rajta felfedezni. A domb lábánál mintha egy óriási kar fordította volna el, áll egy monolit. Johann Jákob von Tschudi svájci író, aki 1869-ben járt itt, így számolt be róla: „A Puma-Punkuba vezető úton a mezőn egy különös monolit található, amely 155 cm magas, 162 cm széles, talpazatán 52, tetején 45 cm átmérőjű és két sor fiókot tartalmaz. Az alsók közül a két oldalsó nagy, hosszú fiók, közöttük két négyzet alakú helyezkedik el egymás fölött, a négy felső pedig egy egyszerű... párkányzattal van elválasztva az alsóktól." Ennek a rafináltan megdolgozott andezitdarabnak a keresztelőjét valószínűleg egy tudós tartotta, aki íróasztalának fiókjaira és rekeszeire emlékeztetve érezte magát. Az irodalomban a mai napig sincs javaslat arra vonatkozóan, hogy mit tartsunk erről az értékes munkáról, és vajon milyen célt szolgált. Egész biztos, hogy nem íróasztal volt. Hogy terv szerint készült, az vitathatatlan. Különböző nagyságú pontos négyzetek és téglalapok vannak benne, párkányokkal ellátva, és ez kivágószerszám használatára enged következtetni. Terv nélkül nem készülhet ilyen munka, a terv viszont a mérés és az írás ismeretét feltételezi. AZ ANDOK REJTÉLYE A domb fölött kínálkozik az Andok rejtélye: Puma-Punku, a hihetetlen súlyú, sokszínűségű és precizitású kőképződmény. Ami itt van, azt sohasem értették és méltányolták eléggé az általam ismert modern művekben. A Dél-Amerikáról szóló legújabb nagy gyűjteményes kötetben ezzel a néhány sorral intézik el Puma-Punkut: „ Tiahuanacu délnyugati sarkában áll a nagy Puma-Punku piramis. Két különböző magas síkfelület képződött ki itt, amit több lépcsőn keresztül lehet elemi. Az egyik síkon egy templomnak kellett állnia, amelynek bejárata három, a napkapu stílusában épült díszkapuból állt."

Ez annyira elegendő, mintha a berlini filharmonikusok az Eroicából az egész mű helyett csak az első 16 ütemet játszanák el. Szenteljük egész figyelmünket Puma-Punku művének! Az első híreket a spanyol hódítók leszármazottjai hozták a régi világba. A 16. század közepén Pedra de Cieca Puma-Punkut „gigantikus oszlopképződmények és teraszok" egyedüli építményének nevezte. A titokzatos helyet mindenki csak romjaiban látta. Honfitársa, Antonio de Castro y del Castillo, aki 1651-ben La Paz püspöke volt, így ír: „Noha korábban feltételezték hogy a romok egy inkák által épített erődítmény maradványai, most mégis felismerték, hogy az építmény az özönvíz előtti időkből származik. Amik engem elbűvölnek azok a pontosan illeszkedő kövek." A 19. század első felében a francia panteológus, Alcide Charles Victor d'Orbigny (1802-1857) beutazta Dél-Amerikát. Puma-Punkuban lévő hatalmas kapukról tudósít, amelyek horizontális kőfelületen állnak. A lyuk nélküli síkfelületek hosszát 40 méterben adta meg. Ma már nincsenek ilyen nagy összefüggő felületek, széttörtek, szétmorzsolódtak, az idő vasfoga kikezdte őket. De ami megmaradt az is elég nagy ahhoz, hogy félni tanuljunk. Mint őskori építmények „gyűjtőjét" alig tud valami kihozni a sodromból, mégis Puma-Punku elállítja a lélegzetemet, más időkből származó panorámájával. Zavarba ejtő összevisszasággal, amely azért mégis egykori rendet sejtet, fekszenek itt hatalmas gránit-, andezit- és diorittömbök, a zöldesszürke vulkánkőzet átlagon felüli keménységével és ellenálló képességével. Ezek a monolitok, csak csodálni lehet őket, precízen vannak megmunkálva, faragva és polírozva, mintha a legmodernebb eszközökkel, acélmaróval és fúróval gyártották volna őket. Egy dioritmonolitban hajszálvékony, 612 mm mély, öt méter hosszú nyílegyenes barázdák vannak - mintha vonalzó mellett húzták volna őket. Csapszájon keresztül préselték a szörnyűségeket a tárgyakra. Fémkarmok kötötték össze a kőmonstrumokat egy olyan képződménnyé, ami minden mai rekonstruktív elképzelést felülmúl. A PUMA-PUNKURÓL SZÓLÓ ALAPMŰ Max Uhle (1856-1944) drezdai archeológus „a perui archeológia atyjának" számít, és „Peru második felfedezőjének" nevezik. A Királyi Zoológiai és Antropológiai-Etnológiai Múzeumban ismerte meg Uhle a geológust és kutató utazót, Alphons Stübelt (1835-1904),

aki épp akkoriban egy háromkötetes művet adott ki a perui archeológiai ásatásokról. Többéves közös kutatás után jelentette meg Uhle és Stübelt „A régi Peru Tiahuanacu felföldjének romhelyei" című alapművet, amely 58x38 cm nagyságú, 10 kg súlyú, és máig felülmúlhatatlanul pontos részletrajzokat és mérési adatokat tartalmaz Puma-Punkuról. A vázlatok, amelyek az én szövegemet kísérik az 1892-ben, Lipcsében megjelent kiadásból származnak. Mindkét tudóst elbűvölte Puma-Punku. A felfoghatatlannal álltak szemben, és elhatározták, hogy az építmény pontos méreteivel és vázlataival térnek haza. El lehet képzelni, hogy nemcsak a tudományos buzgalom késztette őket erre a lépésre, hanem az az aggodalom is, hogy az Andok rejtélyéről szóló tudósítást másképp nem fogják elfogadni: túl hatalmasak voltak a helyi benyomások. Stübelt ezt írta: „Puma-Punku romjának legérdekesebb pontjait az itt-ott még megtalálható »síkfelületek« képezik és a köztük fekvő egész vagy letört tömbök, amelyek forma, nagyság és megmunkálás tekintetében rendkívüli sokoldalúságot mutatnak fel. Vannak egyformán megmunkált sík lávafelületek, kicsi, kapuszerű kiszélesedésekkel, teknőszerű mélyedéssel ellátott keresztmintájú kövek kis fülkével és széles vagy egész vékony párkánnyal. A romok jelenlegi állapota - a három fő síkfelület kivételével, amelyek egyenes vonalban végződnek nagy rendszertelenséget mutat. A három ún. fő síkfelület észak-déli irányú, 43 méter hosszú és 7 méter széles területet fed be." Max Uhlénak végig kellett néznie, hogy a bolíviai hadsereg hogyan lőgyakorlatozott a szobrokon. Ha Puma-Punku építői nem az örökkévalóságnak tervezték volna építményüket, akkor mára nem maradt volna más belőle, mint kavicshordalék. Puma-Punku jelentése: oroszlánkapu. Egy kapunak nem viseli gondját senki. Nem csoda, hogy a spanyolok, s utánuk az őslakók kisebbfajta kőomlást okoztak, és elvitték, amit csak lehetett. Bár a spanyolok, az őslakók a bolíviai hadsereggel együtt a közösség megrablásához hozzájárultak, mégsem tudták a hatalmas, megmunkált síkfelületek helyzetét megváltoztatni. Vajon meg lehet-e ezt tenni ma? Noha 1964-ben Abu Simbelt részeire bontották és 60 méterre a régi helyétől újra egésszé rakták össze - a nyugati ipar összepréselő technikájával -, Puma-Punkuban semmi ilyesmire nem történt kísérlet. Még nem tudják, hogy az andezit- és dioritdarabok és síkok milyen mélyen vannak a földben. A beszerzett kotrógépekkel - hála legyen az isteneknek! - nem próbálták meg eddig a kockákat a helyükből kiemelni. Ha szállíthatók lennének, felvágnák őket és tartós, olcsó

építőanyagként hivatalok és áruházak pompás falaiban tűnnének el. Legjobb esetben is a szorgos archeológusok által rekonstruált falakban oda kerülnének, ahová nem tartoznak. A vidék máris, ahogy Siegfried Huber írja, egy gyanúsan élő építkezés benyomását kelti: „A terület egy kőfaragóhelyhez hasonlít, amelyet a mester és legényei csak uzsonnára hagytak el, hogy vésővel és kalapáccsal hamarosan visszatérjenek munkájukhoz. A mesterien megmunkált és lecsiszolt anyagok, felületek, tömbök, malomkövek, díszítéstöredékek, kőülőkék kapuk átláthatatlan mennyisége mintha elszállításra várna." Látjuk, hogy mi minden található Puma-Punkuban, de az ide- és elszállítás folyamata rejtély marad. Alcide d'Orbigny arról tudósít, hogy a ma három részre osztott fő síkfelületet még egyben 40 m hosszúnak látta. Egy 40 m hosszú, 7 m széles kőtömb, hogy milyen mélyen nyúlik a földbe, az ismeretlen, kb. egy tizenegy emeletes ház nagyságának felel meg. A nyersanyagnak összehasonlíthatatlanul nagyobbnak kellett lennie, mert először formába öntötték és utána munkálták meg. Ahol gyalulnak, ott leesik a forgács. Puma-Punkuban nincsen kőhulladék. Következtetés: a több ezer tonna nehéz kőmasszát a fák nélküli felföldre kellett hogy szállítsák, és mivel modern rakodógépek és daruk még nem álltak rendelkezésre, mindez emberi izomerővel történt. Aki könnyelműen azt mondja, hogy ez mind könnyen megoldható, az gondolja meg, hogy 1000 tonna=egymillió kilogrammal, és hogy Puma-Punkuban több ezer tonnát mozgattak meg! Ezeket a kőszörnyűségeket is a híres fagörgőkön tolták ide? Ezt csak olyan emberek kockáztatták volna meg, akik úgy értenek ehhez a munkához, mint vak a színekhez. A fagörgők itt szétnyomódtak, szétzúzódtak volna, és egy trópusi esőáradat lezúdulásakor a kövek úgy elsüllyedtek volna a mocsárban, mint mazsola a kalácsban. Valahogy mégis megoldották a szállítást, különben Puma-Punkuban nem lennének kőfelületek és monolitok. Hogyan? Ez meggyőző megoldás nélküli rejtély marad. Amilyen misztikus a szállítás, éppen olyan misztikus a munkák precizitása is. Első példa: Itt van egy derékszögű tömb: 2,78 m hosszú, 1,57 m széles, 88 cm magas. A tömbnek hat főfelülete van, ezeket további kisebb-nagyobb felületekkel osztották meg, amelyek mindegyike más-más síkban helyezkedik el. A B oldalsó részen vannak például az 1-7 számmal jelölt felületek, mindegyik 1 cm-rel beljebb vagy kijjebb mint a

szomszédja. A 6-7 rész egy kis - 5 cm széles - szegéllyel van egymástól elválasztva, ami elkeskenyedik egy 4 cm széles

Nincs jobbhelyzetkép Puma-Punkuról, mint az Uhle-Stübel párosé. Az első példa vázlatrajza mutatja az építmény megszerkesztettségét

párkánnyá. A hajszálvékony 8-as szegély a C és D felületek között nyílegyenes és 2 cm széles. A kő ék alakú: hátul (a vázlaton felül) szélesebb, mint elöl. Manapság egy ilyenfajta precíziós munka - ha egyáltalán a kőfaragó vállalja - csak speciális szerszámokkal - maró, fúró stb. - és eljárásokkal valósítható meg. Díjazandó kérdés: milyen eszközöket használtak a Puma-Punku kőfaragói? Második példa: A tömb andezitlávából áll, egy méter magas, legszélesebb pontján 1 m átmérőjű. A látható főfelületeket A, B, C, D betűkkel jelöltem meg. A B és C felületek közé két falmélyedés van - egymás fölé - faragva, amelyek hátoldalába kis háromszögek vannak bevésve. Ez a kialakítás kis karabinerekre emlékeztet, amelyek az anyagba beleilleszthetők. Könnyű mondani, nehéz megtenni. Azon a tényen kívül, hogy az illeszkedési helyek egymásba passzolnak, szükség volt még egy készülékre, amely a formákat egymásba kattantja anélkül, hogy a kőpárkányok a nyitódásnál és a záródásnál letörjenek. Fagörgő vagy egy emelőkar nem elegendő - mindegy, milyen anyagból -, hogy a többtonnás tömböket egymásba illessze. A folyamat valószínűleg alacsony magasságban történt és nem azután, hogy a téglatest a földet

érte volna. A különböző síkok komplikált magassági eltéréseit derékszögekkel, négyszögekkel, szegélyekkel és

Az építési rajz az andezitlávatömb tagolódását mutatja

párkányokkal vannak ellátva - nem lehetett azzal elintézni, hogy egy faállványról a tömbökről lelógó kötél segítségével a földön fekvőre ráengedjük a másikat. Szükség volt fordító mozgásokra is, hogy a kövek pontosan illeszkedjenek egymáshoz. A mai előre gyártott építőelemek kevésbé komplikáltak, összehasonlításképpen primitívebbek is, mint a Puma-Punkuban használtak. Ha egyáltalán erről volt szó... Harmadik példa: Az évezredek vasfogától meglepő módon alig érintve emelkedik ki egy 1,10 m magas diorittömb a sárgásbarna földből. A polírozott felülettől nyolc és fél cm-re az elülső oldalon felülről lefelé egy 3 mm széles, két és fél mm mély barázdába fut, amelybe - mintha gyémántfúróval készültek volna - 4 cm távolságra egy-másfél milliméteres kis lyukak vannak fúrva. Fa- vagy kőeszközökkel vagy a legerősebb állati csontból készült fúróval sem lehetett volna ilyen precíz munkát végezni. Negyedik példa: Egy 7,81 x 5,07 méter nagyságú andezittömbbe egy nagy területű négyszög van két és fél milliméter mélyen faragva. Nem kontármunka, nincsenek sérült helyek, amelyeket malterral vagy

cementtel kiigazítottak volna. Ez a kőfaragó-művészet kiállításra érett mesterdarabja. Ebbe a mélyedésbe is illik valami, s lemezekkel tartották őket össze. Ötödik példa: Puma-Punku építői az egyenesen kívül a kört is ismerték, láttam és fényképeztem kőből kifaragott, 36 cm átmérőjű köröket is. IDŐKÖZI MÉRLEG Puma-Punku számomra bizonyíték az őskori építményekre vonatkozó néhány megállapításomra: - Az ajmarák, előinka törzs, akik állítólag a felföldön éltek, nem lehettek az építők, mert a felhasznált technika meghaladja mindazt, ami nekik tudásban és képességben tulajdonítható. - Itt terv szerint dolgoztak! A tervek összessége geometriai méréseken alapult. - A részletkidolgozások fejlett technikára utalnak. - Ami a kőtömeg szállítását illeti, ismerték az építők ezek súlyát, számoltak az anyag tartósságával és durvaságával. - Ezeknek a formátumoknak a megtervezése írás ismeretét feltételezi. Ilyen sok különféle elhelyezkedést ki kellett gondolni, számolni, rögzíteni, a fantáziadúsan megalkotott „emlékezetkultúra" (Stonehenge!) sem segít itt. - Az az elgondolkodtató lehetőség, hogy egy zseninek, az évezred építészének a művét látjuk, ejtendő. Ilyen sokrétű feladat - szállítás, megmunkálás, irányítás stb - egy zsenin is kifogott volna, teljesen eltekintve attól, hogy - emberi erővel számolva - a felavatást egy emberöltőn, sőt néhány generáción belül sem ünnepelhették. Eredmény: A nyilvánvaló tervezés láttán az építőkről fel kell tételeznünk, hogy ismerték az írást. De - és ebben az archeológusok és etnológusok csodálatos módon egyetértenek - az ajmaráknak nem volt írásuk, tehát építőkként ki vannak zárva. Nincs építési terv részletrajzok nélkül! És ezek vannak PumaPunkuban is. - Még az archeológusok is rézkapcsokról beszélnek, amelyekkel a tömbök állítólag összetarthatók lennének. A réz puha anyag, nem képes többtonnás darabok összekapcsolására. Már Johann Jákob von Tschudi is csodálkozott:

„Az óriási kőtömegek elszállításánál is jobban ámulatba ejt bennünket a kőfaragó munkálatok tökéletes technikai kivitelezése, ha meggondoljuk, hogy az indián kézművesek semmiféle vas kéziszerszámmal sem rendelkeztek, és az általuk ismert réz- és cinkötvözetek túl lágyak voltak ahhoz, hogy a gránitot eredményesen megmunkálják velük. Hogy milyen módon tették ezt, még rejtély, a legnagyobb valószínűsége annak a nézetnek van, miszerint a kövek utolsó polírozását finom kőporral vagy kovaföldet tartalmazó növényekkel végezték." Tschudi csodálkozása elárulja, hogy már a múlt évszázadban is kételkedve kerestek a Puma-Punku rejtélyre elfogadható megoldásokat. Kőporral vagy kovaföldet tartalmazó növényekkel elképzelhető az utolsó polírozás, de a milliméter széles barázdákat, kicsi és nagy, pontos és derékszögű négyszögeket nem lehet a kemény kőzetbe ezekkel beledörzsölni. Ma már tudjuk, hogy legalábbis a Puma-Punkuban lévő gránitot valamikor Zepitánál, Cerro de Skapiában, a mai Peruban bányászhatták, 60 kilométerre az építménytől. 60 kilométer nem távolság? Nem az sík, gondosan ápolt utakon, de itt viszonylag végtelen út van, ami hegyeken és folyókon vezet át. A felállás egyszerű: Terv+aritmia+geometria+szállítás+kemény fémszerszámok=olyan technika, amely a miénkkel legalább egyenrangú, ha nem fejlettebb volt. AZ ISTENEK HOSSZÚ ÉJSZAKÁJA Az indián hagyományok azt tartják, hogy Puma-Punkut „egyetlen éjszaka építették az istenek", emberek nem vettek benne részt, és az istenek, akik repülni tudtak, lerombolták saját építményüket, úgy, hogy a levegőbe emelték, megfordították és leejtették azt. Még ma is ezután az erőaktus utáni a helyzet. Az egyszerű, mitológiai hagyományt nem szabad komolyan venni? Leesik a koronánkból egy darab, ha bevalljuk, hogy a 4000 m magas, hatalmas vidéken a ritka levegőben olyan építmény áll, melynek keletkezése megmagyarázhatatlan? „Mi az ember? Mindenesetre nem az, aminek tartja magát - nem a teremtés koronája!" - írta Wilhelm Raabe költő (1831-1910). Három napon át tapostam ezt a romvidéket, megmértem egyes darabokat, fényképeztem és néhány szót mondtam diktafonomba.

Naponta kétszer, 11 és 14 óra körül a Crillon Tours busza bekanyarodott félszáz fényképezőgéppel felszerelt turistával. Sok amerikai volt közöttük, néhányan sugdolóztak, megismertek és autogramot kértek tőlem. - Az utolsó nap, amikor a busz épp elvitte szállítmányát Tiahuanacu falusi templomába, két őslakó jelent meg sötét tekintettel, sötétzöld ponchóban és chullosban, gyapjúból készült, hegyes, fülig lehúzott sapkában. - Azonnal hagyja abba a mérést! - parancsolta az egyikük. - Miért, senores? - kérdeztem. - Idegeneknek tilos az egyetem engedélye nélkül az ásatásoknál tartózkodni! Ezt megértettem. Egy pillanatig gondolkoztam, majd közöltem velük, hogy 1975. január 15-én megkaptam a Gral Jose Ballivian bolíviai egyetem díszdoktori címét. Akkoriban, amikor az okiratot továbbították, kételkedtem a megtiszteltetésben. Díszdoktori címek gyakran alapítványok után járnak, és én az egyetemnek egy huncut krajcárt sem utaltam át. Csak akkor, amikor Bolívia nevelésügyi minisztériuma, a külügyminisztérium és a német nagykövetség is megerősítette a dolog valódiságát, akkor köszöntem meg a megtiszteltetést. Most tudtam volna belőle hasznot húzni, de nem sikerült. Tetszett az őslakók figyelmeztetése. Hová jutnánk, ha minden turista, amatőr archeológus egy emléket magával vinne a hátizsákjában? Így szóltam: - Igazatok van, de én nem ások, mindent érintetlenül hagyok, csak néhány méretet veszek. Ezt szabad? - Nem, Danikén úr! Mi azt a megbízást kaptuk, hogy az ön tevékenységét szakítsuk meg. Nevemen szólítottak meg? Ki ismert engem ebben a pusztaságban? Egyetlen újságnak sem adtam interjút! Ki tudott a jelenlétemről? Elvették a mérőszalagot, szemmel tartottak, de megengedték, hogy fényképezzek. Kinek volt visszatetsző, hogy Puma-Punkut elővettem magamnak? Talán látogatók áradatától féltek, akiket tudósításom ide irányítana? AMIT SZACSAYHUAMANBAN NEM MUTATNAK MEG A TURISTÁKNAK Este, a Sheraton-felhőkarcoló 25. emeletén lévő bárjában egy ifjú müncheni párral csevegtem egy ital mellett. A feleség etnológiát tanul, a férj végzett jogász. Szárnyashajóval jöttek Peruból a Titicaca-tavon, mindketten olvasták könyveimet, és csalódottak voltak attól, amit

egész nap láttak, leírásaimat kétségbe vonták. A fiatalasszony megrótt engem: - Láttuk Cuzco fölött Szacsayhuaman romjait, de legjobb akarattal sem tudtunk semmiféle földönkívüliekre utaló dolgot felfedezni, mint ahogy ön ezt leírja. Férje szárazon kiegészítette: - Az idegenvezető elmagyarázta, hogyan munkálták meg a köveket. Ilyesféle kőmunkákat még ma is lehet Cuzco utcáin látni! Újra a régi dal, az örök tévedés! Még az a forgatócsoport sem találta meg az általam leírt romokat - nem is nagyon fáradoztak -, amelyik Szacsayhuamanban készített felvételeket az „Emlékezés a jövőre" című filmemhez. Ha megnézem a csábítóan ábrázolt délamerikai keresztutam nyomát, sejthetem, hogy néhány résztvevő, aki könyvemet olvasta, jelen van és csalódik, mint a müncheni házaspár. Ezért most megadom az út leírását, ami az én romjaimhoz vezet: „ Hölgyeim és Uraim, egy reggel - nem kell túl korán lennie! menjenek ki Szacsayhuaman romjához. Kérjék meg a vezetőt, hogy a régi, Pisacfelé vezető úton 1,5 kilométerrel tovább menjenek fel a hegyre - röviddel az első bal oldali kanyarig. Fizessék ki a vezetőt még akkor is, ha az gesztikulálva ellentmond. Megfogja próbálni rábeszélni önöket arra, hogy ő vár, amíg visszatérnek. Ez csak drága lenne, de nem hozna semmi jót. Most nézzenek le a hegyről az inka erődítmény irányába! Másszanak fel rögtön az út szélén lévő kis kiemelkedésre, a széthasadozott sziklára, amely önöktől jobbra, 200 m magasságban fekszik. Egy sziklalabirintushoz érnek amely a helyi értelemben vett rom elnevezést nem érdemli meg. Definiálhatatlan kőtömegek fekszenek körben, kisebb és nagyobb négyszögek, valamilyen történelmi épület felismerhetetlen maradványai. Hamarosan az lesz a benyomásuk hogy itt egy a legújabb technika vívmányaival készült építményt romboltak le. Hasadékok és sziklabarlangok fölött sík felületekre jutnak. Váratlanul, meglepődve állnak az első osztályúan kifaragott kőszömyűségek előtt. Nézzék meg jó alaposan, tapintsák meg ezeket a polírozott betonfalakat, amelyek úgy tűnnek, hogy tegnap kerültek ki a zsaluzás alól. És csalódni fognak! Ez nem beton, ez gránit! Ha már elfelejtettek csodálkozni, akkor itt eme fontos képesség fáradozás NÉLKÜL ÚJRA MEGTALÁLHATÓ. Mintha egy őserő rázta volna meg őket, az üregek a fejük tetején állnak, az alagutak bejáratainak valamikori egyenes vonala megszakadt, egymásba

csúszott. Nézzék csak jól meg, semmi sincs itt, amit kötőanyaggal malterral vagy ilyesmivel - összekapcsoltak volna, minden egy darabból van, és még a fémkapcsoknak sincsenek nyomai, amelyek Puma-Punkuban megtalálhatók. Nem, itt fenn, a Szacsayhuaman erődítményben a turistalátványosság felett, minden egyöntetű. Az élek jobbra kanyarodnak minden kolosszus mögött új meglepetések várnak. Ha végigjárjuk az utat, ami az inka erődítményhez vezet, észreveszik, hogy Cuzco igazi szenzációja, a valódi prehisztorikus rejtély itt fenn fekszik, Szacsayhuaman hegyháta mögött és fölött. Ritkán keresik fel. Kevésre becsülik. Tartsák nyitva a szemüket! Ezek a sziklatömegek egy megmagyarázhatatlan kirakójáték mozaikkövei. Fedezzék fel nyugodtan a környéket, itt nem zavarja, nem óvja senki önöket. Engem sem akadályozott egy őslakó paraszt sem. Mindannyian udvariasak, de ha szükséges, néhány soles csodákra képes. A múltban történő, néhány órás séta után világossá válik, hogy minden sziklát megmunkáltak Egyetlen archeológiai vándorprédikátor sem fogja tudni önöknek bemagyarázni, hogy a szép természet varázsolta a derékszögű kanyarokat a sziklába, ő polírozta ilyen kínosan a felületeket, merő szórakozásból ültetett óriás »kőfoteleket« a tájba, kőnyílásokat kalapált, lépcsőfokokat alkotott, amelyek a mennyezetről a földre vezetnek bizonyítékként, hogy ezt a hatalmas labirintust összerázták valamikor, és a tengelye körül megforgatták. Úgy, ahogyan a fokok még ma is ott fekszenek, úgy járhatatlanok De ha megfordítjuk őket, első osztályú feljutást kínálnak a magasföldszintre és még tovább is. Egyetlen pillantás az inka erődítmény kulisszái mögé! Tekintsenek a sokat fényképezett fal hátoldalára, amelyen monolitikus kőmegmunkálások láthatók felfogható cél nélkül. Úgy, ahogyan máig álltak nincs értelmük Semmit, de egyáltalán semmit sem fognak találni, ami az eddigi sémákba beleillene: sem rendet, sem összefüggő falakat, sem megfaragott monolitot. Sima sziklafelületek egymás felé tartanak elhajlások vezetnek a fordított, a mennyezeten futó fokokon. Ha mindezt megnézték, és leírásaimat, valamint fényképeimet otthon még egyszer átnézik, boldogok lesznek, hogy nemcsak a kitaposott turistaösvényen jártak." Ami az útról való visszatérés után sem található meg a könyveimben, azt szeretném Szacsayhuaman kapcsán még elmondani: Az idevágó irodalom megállapítja, hogy a Lacco vagy Kenko elnevezésű szikla, mélyedéseivel, kamráival és alagútjainak bejárataival egy szent hely volt, a mélyedések a halottak trónjához

tartoztak, és az egész pedig a föld alattiak birodalmához. Büszkén elismerik, hogy a látható rendet (ill. rendetlenséget) a mai formában az építők rendezték így! Garcilaso de la Vega már 1720-ban észrevette, hogy a ma ChinganaGrandnak - „a nagy labirintusnak" - nevezett kőszikla Szacsayhuaman irányából 20000 munkást csalogatott oda, önállósodott és 3000 férfit temetett maga alá. Az archeológusok ma ezt egy kicsit másképp látják. „A kő nem Szacsayhuaman számára volt rendelve. De nem is szállították oda, hanem mindig is ott feküdt, ahol ma található." Az építőkből bolondot csinálunk, elismerve róluk, hogy olyan balgák vagy buták voltak, hogy felülről lefelé véstek a sziklába fokokat, amelyek sohasem voltak járhatók. Eme különös jelenség következtében a mélyedések ferde felületűek, amelyekre még egy virágcsokrot sem lehetett a föld alattiak tiszteletére elhelyezni, nemhogy a szent helyen imádás céljából egy szobrot. Fáradságosan polírozták a szegény bolondok a felületeket, mélyítették a mélyedéseket, amik aztán semmire sem voltak használhatók. Azok számára, akik nem jutnak el Dél-Amerikába, és ezért leírásomat ellenőrizni nem tudják, három felvételt mellékelek, amelyeket 1980 nyarán az inka erődítménytől néhány száz méterre csináltam. Azoknak, akik Szacsayhuamant felkeresik, folytatom az idegenvezetést: „Hölgyeim és Uraim, álljanak az erődítmény jobb harmada elé! Éppen önök mögött van egy földhasadék - másszanak bele, teljesen veszélytelen! Rögtön egy titokzatos, föld alatti sziklatájon találják magukat. Önök előtt egy három és fél méter magas, sík kő emlékmű áll, kiugró párkányokkal. A sarkon tökéletes, sziklából faragott, fokokkal ellátott szalagot találnak. A szikla könnyedén előrehajlik, néhány helyen találkozik a közelében álló falakkal. Kérem, vizsgálják meg pontosan: nem összerakott, hanem zárt, kompakt építményről van szó! Csak a megdolgozott felületek felett kezdődik a nyers, megmunkálatlan természetes szikla. Ilyen formában, ahogy a részeket most látják, sohasem lehetett velük mit kezdeni. Kukkantsanak csak be egy kicsit a rejtélyek kamrájába! Fogadok, hogy dereng önöknek, hogy a megmunkált kövek valamikor fent a hegyen álltak és csak természeti csapás következtében pl. földrengés vagy mesterséges módon, pl. robbanás által kerültek a mai eltorzult helyzetükbe." Az összegzés ugyanoda vezet, mint Puma-Punku esetében: az itt fent, az inka erődítmény felett alkalmazott technika előrehaladottabb, tökéletesebb, hatalmasabb és nagyvonalúbb, mint az, amit Szacsayhuaman óriási falánál bemutattak. Mivel a fal adott volt,

amikor a spanyolok az országot meghódították, és azóta nem építettek hozzá, azok a sziklamunkák, amelyekről én egyfolytában beszélek, régebbiek, mint az inka erődítmény. Ahogyan Puma-Punkuban, itt is kellett egy tervnek lennie, ergo az írást ismerniük kellett. Az emlékmű épülete nagyobb, mint amit az inkák és elődjeik képesek lettek volna alkotni. Ugyanazok az építőmesterek dolgoztak itt, mint Puma-Punkuban? Itt meg kell említenem, hogy a mitológia is tudósít arról, hogy maguk az istenek tették tönkre művüket. Talán azért, mert az általuk alkotott emberek hálátlanságát felismerték? Furcsa gondolattársítás. A tévedés tisztázása után megígérte a müncheni házaspár, hogy Cuzcót még egyszer meglátogatják. Azokban a napokban, mikor ezt a fejezetet írtam, egy képeslap érkezett. „Ez sohasem lehetett egyszerű őslakók műve! Miért nem beszél erről senki?" - állt az üdvözlet és köszönet után a lapon. Én beszélek róla. Újra és újra. Mint itt, utánvizsgálatokat ajánlva. ELÉRVE A CÉLT Chioini ezredessel és Carlos Milla építésszel a megbeszélt időpontban, augusztus 22-én találkoztam Limában. Milla egy udvarias ember volt, csak akkor beszélt, ha megszólították. - Ön tudja, hogy mit keresek - vágtam bele a beszélgetésbe kertelés nélkül. - Mutassa meg nekem, legyen szíves, a térképen, hogy hol találom a „lyukszalagot!" Carlos Milla kitért egyenes kérdésem elől: - Si-si, senor, méterre pontosan tudom, hol van, és egy perui részletes térképen be is tudom jelölni... - Kérem, akkor tegye meg! - mondtam. Az építész egy segélykérő pillantást küldött az ezredeshez, aki ujjaival idegesen dobolt a márvány asztallapon. Angolul mondta, a gentleman szavaival: - I believe, he wants money! Ezen nem szabad múlnia az expedíciónak. Régóta hozzászoktam már, hogy az információért fizetni kell. Olyan diszkréten, ahogy csak lehet - számomra ez mindig kellemetlen - csúsztattam egy zöld ötvendollárost az ügyvéd pohara mellé, és újra megkérdeztem, hol az a hely.

Carlos Milla átlátta a dolgot és többet akart. Hogy információhoz jusson, neki is lépéseket kellett tennie, mondta, azonkívül ő kész elkísérni engem, ami a munkájában üresjáratot jelentene. - Mennyibe kerülne? - kérdeztem. - 600 dollár a három napra, plusz 225 dollár a Landroverért - felelte a számokban csöppet sem tartózkodó építész. Nem szívesen hagyom magam megfejni, azonkívül rémlett nekem, hogy ez az üzletbuzgó típus az út esetleges extremitásai miatt még többet is kérhet utólag. Az információ után, hogy a misztikus lyukszalag hol van, Carlos Milla nélkül is meg fogom találni a helyet, okoskodtam. - Nem kell elkísérnie. 200 dollárt fizetek önnek. Várakozva néztem rá, és megfontoltan pakoltam az iratokat az aktatáskámba. Tudhatta, hogy ez volt a legutolsó ajánlatom. Chioini ezredes is egyfolytában magyarázott az ismerősének, ez az alkudozás neki is olyan kényelmetlen volt, mint nekem. Carlos Milla felfogta, hogy 200 dollár a kézben még mindig jobb, mint semmi. Kicsit sajnálkozva magyarázta: - Az ön lyukacsos sávja sokkal hosszabban húzódik hegyen-völgyön, mint ezt a régi National Geographic-felvételek mutatják. Az ön számára a legkedvezőbb hely Humay falu mögött, a Pisco-völgyben van. Menjen el a Montesierpe-birtokig. A birtok mögött van egy 300 m széles megművelt föld, és attól felfelé a kopasz dombokon meglátja a „lyukszalagot"! Ez, ha igaz, jó információ volt. Az autóstérképen a Pisco-völgy-höz a Panamericana, a világ egyik álomútja vezet. Kifizettem a 200 dollárt, és további üzleteket ígértem Carlos Millának, amennyiben Peru rejtélyes vidékeit fel akarom keresni. Érdeklődőknek megadom a címét: Carlos Milla építész, Salaverry 674, Lima. Rögtön a beszélgetés után telefonáltam Icába ismerősömnek, dr. Janvier Cabrera professzornak, aki a Pisco-völgytől csak 70 kilométerre lakik. Reméltem, hogy ismeri a Montesierpe-birtokot, és talán lesz kedve velem jönni. Cabrera, aki egyáltalán nem ortodox antropológus, kész volt engem elkísérni. Meg is beszéltünk egy találkozót másnap 17 órára Ica múzeumában. Az odaút egy bérelt Datsunban jó négy órát vett igénybe. Limán kívül a Panamericana még 40 kilométeren keresztül használható autópálya, utána egy szalaggá szűkül össze, ami a part mentén, de többnyire a sivatagon keresztül vezet. Noha a Piscóig vezető partszakasz a Csendes-óceán mentén egy olyan geográfiai mezőben terül el, amiben

máshol buja növényzet van, itt nem ez a helyzet. A Humbold-áramlat hűvös vize annyira lehűti a forró atmoszférát, hogy reggel és este köddel kell számolni. Mivel a köd a magasabb, forró levegőrétegekben felszárad, alig van csapadék. Ennek megfelelően az álomút széles sávban vigasztalan képet kínál: dűnék, kavicsmezők, a puszta talajon elszáradt, gyökértelen bogáncshoz hasonló növényrönkök, amelyekből az őslakók a domboldalakon írásjeleket raknak ki - hatalmas reklámszlogenként. A kép hirtelen megváltozik: gyapotmezők, gyümölcsfák, cukornádültetvények tűnnek fel. Az út szélén a helybeliek gyümölcsöt, zöldséget, és természetesen piscót, a kedvelt pálinkát, illetve bort árulnak nagy hasú üvegekben. Alig szokik hozzá a szem az ilyen oázisok kedvességének látványához, egy újabb kemény vágás jön a tájfilmbe, és ismét a puszta lélegzetelszorító viszontagságai következnek. Óriási sebességgel rohannak el mellettem a buszok, amelyekben a turisták a Nazca felé vezető úton állandóan náthát kapnak a légkondicionáló huzatjában, amit senki sem kerülhet el. Egy kicsit izzadni talán hasznosabb lenne, de az átkozott komforthoz már hozzászoktak. ICA MÚZEUMÁBAN FURCSÁN ELDEFORMÁLT KOPONYÁK MEREDNEK RÁM Várom Cabrera professzort. A múzeumi vitrinekből torz koponyák merednek rám, amelyeket az Ica körüli régi sírokból gyűjtöttek. A deformáció a halántéknál kezdődik, és kidudorodik, mint a lódarázs teste, a homlok fölé. A hátsó részek gyakran egy egyszerű koponya háromféle volumenét mutatják. Az okos könyvekben ezt a magyarázatot találjuk a szörnyekkel kapcsolatban: Az inka papok igen fiatal fiúkat választottak ki, és azok kicsi, még meg nem szilárdult fejét kipárnázott deszkák közé tették. Sarokvasak segítségével zsinórokat húztak, amelyek lassan, de folyamatosan a köztes teret szűkítették. Néhány gyerek az elmondhatatlan fájdalom ellenére túlélte a kínzást, különben felnőtt férfiaknak ez a deformált koponyája nem maradhatott volna fenn. Ezen szörnyfejek megpillantása kérdésfeltevésekre csábított: Mi célból történtek ezek a fájdalmas rituálék?

Hogyan jut az emberek eszébe a perverz gondolat, hogy gyermekek koponyáját eldeformálják? A koponyáknak ez a fajtája nem dél-amerikai vagy perui specialitás, megtalálhatók a majáknál Közép-Amerikában, az USA északnyugati részén a flathead (kopasz fejű) indiánoknál és a régi Egyiptomban is. Úgy tűnik, hogy a népek utánoztak, másoltak valamit. Igaz-e az a verzió - hisz senki sem volt jelen -, hogy a kiválasztottakból papok vagy főpapok lettek? Miért? Azért kellett a gyerekeket tönkretenni, mert így régi istenekhez hasonlítottak? Talán az emberek valamikor nagy tekintélyű okos lényekkel találkoztak, és ezért arra törekedtek, hogy legalább külsőleg hasonlítsanak hozzájuk? Talán egy barbár trükkhöz folyamodtak a papok, miszerint az eltűnt alakoknak tulajdonított mindenhatóságot egy erőszakkal kialakított fejmaszkkal akarták előhozni? A túldimenzionált koponyákkal különbözni akartak a közönséges néptől, kiválasztottak akartak lenni? Lehetséges, mert a torzítások titokban történtek. Ha a brutális múlt reliktumai csak egyetlen népnél fordulnának elő, akkor speciális, vallásos okokat közvetítenének, de előfordulnak egymástól távoli területeken, kontinenseken. A koponyadeformációkat azért csinálták, hogy olyan lényekre hasonlítsanak, amelyek az emberek között tartózkodtak? A deformált koponyák a hatalmas parancsolók előérzetéből akartak valamit a távoli jövőbe átmenteni még ha optikusan is? Ha ezek közül a kérdések közül csak egyet is igenlően meg lehetne válaszolni, akkor ezek a koponyák szignifikáns utalások lennének a földönkívüliek kinézetére, akik régi-régi időkben őseinket boldogították jelenlétükkel. SÉTA A LYUKSZALAGFÉRGEN Cabrera professzor a legforróbb déli temperamentum üdvözlőrohamával vetett véget töprengésemnek. Ittunk egy piscosourt, majd megmutattam neki a lyukacsos szalagról készült fényképeket. Nem ismerte a szalagot, kétségbe vonta létezését, de biztosítottam, hogy Icától 100 kilométerre húzódik hegyen-völgyön. Cabrera közölte, hogy pontosan ismeri azt a területet, többször is átrepült fölötte, de ezt a valamit még sosem látta. Én is szkeptikus maradtam, amikor a következő reggel Piscóba mentünk. Mindig, ha Piscón megyek keresztül, lázad a gyomrom. Pisco büdös, nem ismerek másik olyan várost, amely ilyen bűzt árasztana. A kikötőben egy állami halászhajóflotta állomásozik. A halgyárak nem rózsaolajat állítanak elő, hanem büdös hallisztet. Pisco

„szaga" nem más, mint halzsírfelhő, ami undorítóan terjeng a parti úton, engem pedig a gyerekkoromra emlékeztet, amikor édesanyám a csukamájolajat nagy evőkanállal belém öntötte. Ma jobb dolguk van a gyerekeknek, jóízű vitamintablettákat szopogatnak. - A csirkéket horribilis mennyiségű halliszttel etetik - azzal az eredménnyel, hogy a csirkehús és a tojás halízű lesz. Fénylő, kék volt az ég, a remény zászlócskáit lengette. Piscótól 4 kilométerre egy kavicsos út vezet a Pisco-völgybe Humay felé, aztán tovább a magas Andokba Castrovirreyna és Huancavelica irányába. Ahol vizet vezetnek csöveken a földekre, ott gyümölcs és zöldség terem. Mindig zavaró a sivatag és a megművelt terület közötti váltakozás. Kő- és homokdombok szegélyezik a kanyargós keskeny utat. 31 kilométer megtétele után elértük Humay városát, 5 perc múlva pedig a Montesierpe-birtokot. A belső udvaron kanyarogtunk, amely valamikor jobb időket is megélt. Az egykori központi épületet templommá alakították át, amelynek teteje beomlott, a falain lévő festmények pedig leperegtek. A valamikori szocialista katonai kormány első földreformja óta, amikor is a tulajdonosokat elűzték, minden mállik, amit érdemes lenne megtartani. Csak a legszükségesebbet javítják. Az őslakóknak ugyanolyan rossz a helyzetük, mint a forradalom előtt. Egy igazságtalan rendszert megdöntötték, de ugyanolyan minőségű vette át a hatalmat, a szükséget szenvedő pedig a kisember marad. Barna gyerekek meredtek nagy, sötét szemekkel ránk, kicsi vagy nagy nadrágokban, rongyosan, sajnálatra méltóan, piszkosan. A forradalom itt is új paradicsomot ígért. Semmi sem változott. Újra hatalomváltozásra lenne szükség. Cabrera professzor bement a házba, én pedig követtem őt. Megmutatta fényképeimet egy kövér matrónának, aki a szövőszéken gyapjút sodort. Mellette egy narancspiramis tornyosult, fölötte egy zsinóron lyukas, színes ingek száradtak. Cabrera éppúgy, mint a matróna, oly gyorsan beszélt, amit az én szerény spanyoltudásom nem bírt követni. Hozzám lépett és közölte velem, hogy az asszony semmi ilyesmit nem ismer, nem is látott. Eszembe jutott Carlos Milla építész magyarázata, miszerint a birtok mögött 300 méterre fogom célomat megtalálni. De erről a matrónának, aki kétségtelenül sosem hagyta el ezt a helyet, tudnia kellett volna! Egy roncstraktor pöfögött be az udvarra, Cabrera rögtön odalépett az érkező férfiakhoz, és felvilágosítást kért. Én a háttérben maradtam, az

arcokról olvastam, hogy mit gondolhatnak és mondhatnak. Végre, végre, bólintott az egyik traktoros, tehát tudott valamit. Kimondhatatlanul fáradt kézmozdulattal mutatott a ház mögött lévő hegyre. Cabrera tudósítását meg sem várva felkapcsoltam a fényképezőgépet. A Montesierpe mögötti megművelt föld csak 250 m széles. Egymás után felmásztunk az első domb szűk ösvényén, megálltunk, megszemléltük a vidéket, de sehol sem látunk lyukacsos szalagsávot. Továbbmentünk, a nap tűzött ránk, a levegő fullasztó volt. Egy idő után szünetet tartottunk és leültünk. A nap majdnem merőlegesen állt felettünk, semmiféle árnyékos hely nem volt a környéken. A szemeim megfájdultak, az erős fényt nehezen viselik, de lehet ez az erőltetéstől is, hogy a tűző fényben kontúrokat, tájékozódási pontokat, utalásokat találjak. Akkor fájnak így a szemeim, amikor az íróasztalnál ülök és a lámpa erős fényében írok. Néha vibrálnak, ugrálnak előttem a sorok, mint a domboldalon a barázdák, vagy mint a pusztában a kerekek. Megcsaltak volna a szemeim? A vibráló, irritáló levegőben a völgy másik oldalán egy fekete csík rajzolódott ki, egy fekete kígyó, amely a dombon húzódott. Nem mondtam semmit, fogtam a teleobjektívet, és ellenőriztem megfigyelésemet. Megerősödött, amit gyenge szemekkel láttam, valahonnan a távoli párából előbújt a szalag, hegyen és völgyön át, és a Pisco-völgy megművelt területén végződött. Gondolatban továbbkonstruáltam a képet. Vonala meghosszabbításának a mi közelünkbe kellett vezetnie. Odaadtam Cabrerának a teleobjektívet, és rámutattam arra a pontra, ahol folytatnia kellett. Ő is látta, amit én, nem csalódtam. Feljebb kellett mennünk ahhoz, hogy pontosabb áttekintést nyerjünk. Lihegtünk. Felmásztunk a hegyhátra, jobbra és balra kiszáradt völgyek, kavics, a föld feletti vibrálás, és mindig csak a kavics. Hirtelen megbotlottam valamiben, és magam előtt megláttam egy kerek lyukat. Rögtön tudtam: ez az! Cabrera professzor, az örök szkeptikus, izzadt haját hátraseperte, rámeredt a földre, majd rám: - Erich, itt vagyunk! A lyuk egy méter átmérőjű volt és ugyanolyan mély. Rögtön mellette egy második, harmadik, negyedik, ötödik, valóban egy lyukszalag, ami tőlünk távolodva a végtelenbe futott. Felemeltem a tekintetemet, követtem a lyukcsíkot, és láttam, ahogy a hegyek mögött eltűnik. A birtoktól 500 méterre értük el az első lyuksort. Minden lyuk üres volt, semmi mást nem tartalmazott, mint egy kis kavicsot, egyszerűen csak ott voltak, úgy, ahogy én is gondoltam a fényképek alapján,

mintha egy különleges mintázatú tésztanyújtót görgettek volna végig a földön. Felfelé menve követtük a lyukakat, mászva a hegyet, mint a fáradt harcosok, mégis belsőleg boldogan, hogy a célt elértük. A meghódított magassággal együtt változtak a lyukak méretei is. Egymás után elhelyezkedve egyre gyakrabban szegélyezték őket kővel. Néha kis falakat láttunk, amelyeket köréjük emeltek. A hegygerincet elérve már minden lyuk körül volt fal. Végtelen sorban kígyóztak a lyukak, mint egy csúszómászó bőre, a völgy ferde hajlatán. Úgy tűnt, mintha az őslakók pionírjai parancsra fúrták volna be magukat, egyik a másik mellé, 24 m szélességű szalagban. Minden lyukban elférhetett egy ember. Egy védőrendszer volt ez talán? Ez az első kérdés, ami felmerül. Hatalmas hadsereget kellett akkor szolgálnia, de ez ellentmond minden értelmes stratégiának, hisz a földlyukakból a katonák sem tudtak volna ártani a támadóknak. A védőrendszer ellen szól a szalag elhelyezkedése is. A nagy védőrendszerek, mint pl. a perui inka fal, vagy a híres kínai nagy fal, hegygerincen vannak. A középkori lovagok váraikat hegycsúcsokra építették, ahonnan a völgyben lévő ellenség látható volt. Itt mindez nem érvényes, mert a lyuksáv nemegyszer elegáns, szelíd kanyarokkal a völgyekbe húzódik. Ha egyszemélyes védőbunkerek lettek volna a lyukak, gyakran mélyebbre kerültek volna a védők, mint a támadó sereg. Milyen célt szolgáltak a földlyukak százai, ezrei? Sohasem volt itt agyagos talaj, amiben az ásás gyerekjáték lenne, itt mindig is köves, száraz, kemény föld volt. Miért végeztek az emberek ilyen fáradságos munkát? Egymás mellett néztünk bele a lyukakba. Felmásztunk a hegyre, lenéztünk a völgybe, követtük a szalagot a messzeségbe, ahol az élénk, izzó hőség elnyelte. Talán temetkezési hely volt? Ez lenne a világon az egyetlen, ami ilyen hosszú, s amelynek a sírjait nem fedték be. A temetkezési helyek mindig kínálnak valamit, ami a jelentésükre utal - emlékköveket, csontokat, sírmellékletek maradványait. Itt fenn semmi nincs, ami erre utalna. A lyukak talán a felségterület határait jelölték? Már a primitív gondolkodás mellett is szörnyű erőfeszítéseket kívánt a kiásásuk! Határjelölést vezettek volna fel a völgyfalak ferde köveire? A diktatórikus uralkodó is, aki alattvalóit ilyen munkával gyötörte, elfogadta volna a folyó vízjárását jelölésnek. A lyukcsík azonban gyakran mellette vezet, kanyart ír le, vagy hasonló finom dolgot. Ez biztos nem határjelölés volt. De akkor mi lehetett?

Elképzelhető, hogy sötét éjjelen egy pap vagy uralkodó születésnapján százezer őslakó belemászott a lyukakba, és egy zengzetes parancsra fáklyát gyújtott? A pompás dísz fényláncolata Las Vegas esti fényeivel vetekedne. De ehhez sem volt szükség a lyukakra, ehhez csak sorba kellett volna állniuk az őslakóknak. Csak nem itt is, mint Nazca fennsíkján - innen 180 kilométerrel délre isteneknek szóló jelről van szó? Csak nincs a szalagnak egy asztronómiailag meghatározott iránya? Ezt még nem vizsgálták meg eddig. A National Geographic régi felvételeit elfelejtették, a lyukszalag ismeretlen, egyetlen műben sincs megemlítve. Nem vagyok benne biztos, hogy a régi felvételek nem porosodnak-e egy archívumban. Ha - katalógusszámmal ellátva - elraktározták őket, akkor egy napon talán kedvet csinálnak majd egy fiatal, szakmailag még nem elvakult archeológusnak ahhoz, hogy az Andok rejtélyét felkutassa. Nekem hiányoznak az eszközeim, hogy a szükséges kutatási ráfordítást finanszírozzam. Mindenesetre én előkészítettem az utat az ismeretlennek. Neki már nem kell a célt valahol keresnie, követheti azt az útvonalat, amit leírtam. Kevéssel azelőtt, hogy Icát elhagytam, közöltem Cabrera professzorral, hogy az őslakók a csíkot évszázadok óta la avenida misteriosa de las picaduras de viruelasnak a „himlőhelyek rejtélyes útjának" nevezik. Valóban, az út rejtélyes. Magam is bizonytalanul, amire a Peruban lévő hegyen-völgyön álló múltbeli jelek intenek, kérek megoldási javaslatokat. Minden elképzelést kíváncsian várok, a CH-4532 Feldbrunnen SO, Basel u. 10. alatti címen. Istenek alkonya?

MAGYARÁZATOK A SZÍNES KÉPEKHEZ 1. Ősapáik ideje óta Tarawa partján a tengerbe intézik el szükségletüket a bennszülöttek cölöpkunyhókban, amelyeket az ingatag pálmatörzsről lehet megközelíteni. 2. A foszfáttal, a sziget egyetlen kincsével rablógazdálkodást űznek. Nauru kikötőjéből nagy szállítóhajókkal Ausztráliába és Új-Zélandba viszik - meddig még? 3. Tarawa a tizenhat paradicsomi sziget egyike a Csendes óceánban.

4. A kis települések kunyhói teljesen a pálmafák anyagából készülnek. Minden oldalra nyitottak, csak egyetlen helyiségük van. 5. Ahol kis Datsun teherautónkkal felbukkantunk, a kis szigetlakók állandó kísérőink voltak, vidámak, kedvesek, mindig segítőkészek amennyire egymást megértettük. 6. Teeta, fekete angyalunk, egy kés egyetlen vágásával felnyitotta a kókuszdiót - leve jó a szomjúság ellen, húsa csillapítja az éhséget, egészséges, tápanyagokban gazdag gyümölcs. 7. Kamoriki tiszteletes özvegye vacsorára hívott meg bennünket. Egy színes estét töltöttünk el házában. 8. Néhány kormányzó- és igazgatási épület mellett Kamoriki tisztelendő háza is a sziget kőépületei közé tartozik - kicsi, de vendégszerető. 9. A maneba, a közösségi ház minden falu középpontja. Itt csak az idősebbek beszélhetnek, a fiatalabbak csak akkor, ha megkérdezik őket. A nők be sem léphetnek ide, ők a kunyhóikban pletykálnak. 10. Abaiang reptere olyan, mint a többi a szigeten, egy őserdőbe vágott ösvény, az utak döcögősek, állatok legelnek rajtuk, szunyókáló őrök ügyelnek rájuk. 11. Az iránytűkövek közül kettő Aroraén. Mélyen a földbe gyökerezve, ismeretlen idők óta mutatnak távoli tengereken lévő szigetekre. 12. Észak-Tarawa szigetén lévő tabuhely, amelyben semmi sem terem meg, a közepében kis kövekből egy derékszögű háromszög van kirakva. Valóban, a pálmák is kifelé fordítják koronájukat. 13. A Stonehenge, ahogyan ismerik: a monumentális trilitek. 14. A Rollrightnál kezdődtek a vizsgálatok, amelyek új felfedezésekhez vezettek. Jobbra és balra az út két oldalán a vonalak a „beszélő" kövekhez irányítanak. 15. Az évezredek múlásától megtépázva és szétmállva a Rollright köveinek még mindig van számunkra mondanivalójuk. 16. Arahurahu maraéja Tahiti szigetén több teraszból áll, amelyek rétegelve vannak. A marae még ma is a polinéziaiak szent helye. 17. Francia Polinéziában Raiatea maraéjába is hozott Maui isten egy „manával" áldott monolitot. 18. Hetente kétszer landol az Aero Peru gépe az 1800 m magasan lévő, primitív repülőtér porfelhőjében Huánocóban. A turisták számára ez a két alkalom is sok, mert a vonzó hegyi látkép az egyetlen nevezetesség.

19. Kotosh, a kifosztott archeológiai lelőhely az inkák előtti időből Huánoco partján. Zöld mező lett belőle és a bennszülött gyerekek játszóhelye, akiket anyukáik éppoly szeretettel, mint szigorúan óvnak. 20. Az Indus-völgyben a tevéké, kutyáké és természetesen a szent teheneké az elsőbbség. Ők sajnos nem ismerik a közlekedési szabályokat. 21. A pakisztániak a teherautókat és buszokat a szivárvány minden színére és minden mintával befestik, hogy Christophorust, az utak patrónusát elbűvöljék. 22. 2180 m magasban van a Bahina alagút. A kijárat után ez a kilátás kínálkozik a Kasmír-völgyre. 23. Mindig tibeti jellegű falvakon vezetett át az út. Utcáik tiszták és barátságosak, mint a bizalomgerjesztő emberek, akik itt laknak. 24. Srinagar peremtelepülésein patakok folynak át, amelyek még ma is nyitott kanálisként szolgálnak - szép a szemnek, szörnyű az orrnak. 25. Srinagar kanálisán csónakok százai horgonyoznak. Sok csatornája miatt „Kelet Velencéjének" nevezik. 26. Rauzabal Khanyar jelentése templom, amelyben állítólag Jézust temették el. Keresztények, mohamedánok, hinduk zarándokhelye. 27. Egy kicsi rácsos kapun keresztül léptem be a gödörbe, ahová egyébként nem lenne szabad. 28. Ez alatt a kőalapzat alatt kell a szarkofág tanúsága alapján a názáreti Jézus holttestének nyugodnia. 29. Parahaspur rommezője egy erős, levegőből érkező rombolás benyomását kelti. 30. Itt is, mint Dél-Amerikában, úgy tűnik, hogy az építők számára a kőkolosszusok mérete és tömege sem a szállítás, sem a feldolgozás szempontjából nem jelentett problémát. 31. Az ég megnyitotta csatornáit. Az El Baulba vezető út rövid idő alatt víz alá került. A kis patakból rohanó folyó lett. 32. Az El Baul-i 27-es számú emlékmű. 33. Puma-Punkuban található ez a ritka monolit, amelyet az irodalomba íróasztal néven jegyeztek be. 34. Puma-Punku őskori építőmesterei biztosan ismerték a kört mint rajzolótechnikai segédeszközt. 35. Valahonnan valahová megy Peruban, a Pisco-völgyben a sok ezer földlyuk misztikus szalagja, amelyre nincs magyarázat.

Tartalom LEVÉL AZ OLVASÓHOZ 5 1. UTAZÁS KIRIBATIBA 8 2. VALAMILYEN OKBÓL 61 3. SZELLEM - MINDEN ANYAG ŐSOKA 90 4. KACSÁK ÉS ZÖLD EMBERKÉK UTÁNI NYOMOZÁS 108 5. AZ ÍGÉRET FÖLDJÉN? 138 6. ISTENEK ALKONYA 184 MAGYARÁZATOK A SZÍNES KÉPEKHEZ 236 A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, a 2006. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató