K
uneső
Szabó Sándor
– A Jenő anyja gyüttmönt. Kovács Gábor a kabátja ujjába rejtette a kezét. Hideg
volt.
illusztráció: Simon Tibor
– Gyüttmönt? – kérdezte, csizmájával egykedvűen rugdosva a havat. – Az anyja. Láttam – bólintott Lemming. – Én is láttam már az anyját – mondta Kovács Gábor. – Nem látszik annak. – Az adatait láttam. Tudod, mit adott meg nemzetiségének? „Szövetségi”. Kovács Gábor erre nem mondott semmit. Csizmája előtt már takaros kis kupaccá gyűlt a hó. Ha mozgatja, nem fázik annyira a lába. – Hideg van – mondta végül. – Most, hogy jobban megnéztem a Jenőt, a szemein látszik is – folytatta Lemming. – Hülyeség – jegyezte meg Kovács Gábor. – Nézd meg te is, ha nem hiszed. Lehet, hogy azért vág állandóan pofákat. Hogy ne látszódjon annyira. – Na és ha az? – kérdezte Kovács Gábor. – Az én nagyapám meg székely. A másik nagyapám felesége meg sváb. – Az más – mondta Lemming. Kovács Gábor szétrúgta a nagy nehezen összegyűjtött kupacot, majd Lemming felé fordult. – Akkor vigyük a fát. A nagyjurtában határozottan meleg volt a pusztai hómezőhöz képest. A bejárat előtt leverték csizmájukról a havat, félrehajtották a függönyt és beléptek. A jurta közepén, a leendő tűz helye fölött egy hírcsatorna adása ment holokivetítőről. Természetesen a háborúról és a karanténról. – A tnop csatahajón kívül megrongálódott az egyik erőtérhajójuk is, amit visszavontak a Liber bolygó mellett kialakított csoportba – kommentálta egy afrikai akcentussal beszélő hang a messzi rendszerből érkezett képsorokat. – Az E.S.F. Tybalt sérülései nem súlyosak, de mintegy száz katona sugárfertőzést szenvedett, amikor a tnop hajó darabjai nekicsapódtak a cirkálónak. Osaka admirális szerint az összecsapásban elért könnyű győzelem annak a jele, hogy a tnop inváziós flotta tartalékai kimerültek, és már az is komoly erőfeszítésükbe kerül, hogy az elért pozícióikat megtartsák… Wigan admirális személyesen vezeti a hetedik flottát, ami eddig a Naprendszer belső területeit védte. A flotta azután kapta meg az indulási parancsot, hogy az újonnan felállított mélyűri radarok szerint sincs több tnop hajó a Naprendszer közelében. Legyessy tanár úr észrevette a fiúkat, fölállt és odament hozzájuk. – Láttatok gépeket? – Nem nagyon – mondta Kovács Gábor, s a tartóra tette a kisbaltát. – Csak a város felé. Keveset.
– Nemrég mondták, hogy valószínűleg két napon belül feloldják a karantént. – Már épp ideje – jegyezte meg Lemming, miközben a felaprított gallyakat rendezte. – Táborból is megárt a sok. A tábornak valóban sikerült szerencsétlen időpontot választani, bár ezt előre senki sem tudhatta. Minden évben ilyenkor vonultak ki a kunszentmiklósi gimnázium tanulói a téli hagyományőrző táborba, fűthető jurtákkal és minél több meleg ruhával. Idén azonban a szokásosnál kevesebben voltak, mert a háború miatt sokan nem engedték el a gyerekeiket. Persze ez elég földhözragadt gondolkodásra vallott, hiszen a tnop inváziós flotta a fényévekkel odébb levő Erasmus rendszerben harcolt a szövetségi Külső Zóna egységeivel, de a szülők már csak ilyenek, hagyományőrzés ide vagy oda. És nekik lett igazuk. Két napra rá, hogy elkezdődött a tábor, kint, a hóval borított puszta közepén, váratlanul fölbukkant a Térből egy tnop hajó – egy naszád – és eljutott egészen a Földig, nem kis pánikot keltve. Természetesen szétlőtték, mielőtt bármit is tehetett volna, de azt már nem tudták megakadályozni, hogy az irányíthatatlan és élettelen roncs belezuhanjon a légkörbe. Egyiptom fölött lépett be, tüzes meteorként száguldott végig Európa felett és a sarkkörön túl zuhant a Jeges-tengerbe, átütve a jégpáncélt. Lemming éppen őrségben volt, azt mondta, nagyon jól lehetett látni, bár akkor fel sem merült benne, hogy élete első idegen hajóját figyelte meg. Másnap Legyessy tanár úr vezetésével tíz fiú a Háromszögi-tóhoz ment régészkedni; fémdetektorok még a nyáron kimutatták, hogy a tó mélyén lapul egy méteres darab a másfél évvel ezelőtt szerencsétlenül járt lebegőrámpából. Azt akarták kiemelni. Nem volt nehéz feladat, de Jenő majdnem ottmaradt. Léket vágtak; s Jenő volt az egyetlen, akire ráment a kölcsön kapott hőszigetelt búvárruha. Lemerült a vízbe, s hirtelen megszakadt vele a kapcsolat. Elájult. Legyessy tanár úr majdnem rosszul lett, annyira ideges volt. De végül kihúzták a fiút, s kint magához tért. Legyessy tanár úr haza akarta küldeni, de nem ment. Nem értette senki, mi történt, Jenő sokat búvárkodott már, még az Adriában is. Annak a fiúnak volt szerencséje, aki visszavitte a városba a búvárruhát. Ugyanis mire a régészcsapat visszaért a táborba, a Szövetségi kormány elrendelte a karantént. Senki sem mehetett sehová, csak a kijelölt területén mozoghatott. Egy kilométer oldalú négyzetekre osztották fel az egész sávot, ami felett a tnop naszád elhaladt. Magasban keringő gépek vigyázták a hologramokkal jelzett zónahatárokat, és figyelmeztetés nélkül lőttek mindenre, ami megpróbálta átlépni őket, legyen az nyúl, őz vagy ember. Állítólag a felvételek elemzése kimutatta, hogy valami leszakadt vagy levált a roncsról Európa fölött, és a sávban
Kunesõ bárhol lehet. Semmitől sem féltek jobban, mint egy idegen eredetű járványtól a sűrűn lakott kontinensen. A lezárt zónákat az űrből látták el. Könnyebb volt a táborból a Holdra jutni, mint Kunszentmiklósra, aminek az üvegpiramisai, függőkertjei, gömbházai és természetesen a majd’ évezredes templomtornya ott látszott a nádason túl, alig karnyújtásnyira. – Annyit mondott csak: milyen furcsa! És azután semmit. Csak mikor fölhúztuk, kifektettük a jégre és pofozni kezdtük. Azóta még a szokottnál is bolondabb. A fiúk sátrában ültek, a középen pislákoló lángokat, vagy a fenti nyíláson bevilágító csillagokat nézték. Kovács Gábor néha rakott a tűzre. – Mi a csuda történhetett vele? – kérdezte valaki. – Én nem tudom. De Jenő mindig is nagy balek volt. – Pedig tényleg jó búvár – jegyezte meg Kovács Gábor, a tüzet piszkálgatva. – Valami díjat is kapott, nekem mutatta. – Mást nem mutatott? – vihogott valaki. – Hülye – mondta Kovács Gábor. Hallgattak, a tűz fénye táncolt a fiatal fiúarcokon. Páran aludtak a sátor szélén elhelyezett fekvőhelyeken. Köztük Bócsay Jenő is. Nehezen szedte a levegőt, meg-megrándult az arca. – Az anyja gyüttmönt – szólalt meg Lemming. Erre többen is fölkapták a fejüket. – Azt hittük, hogy kun – mondta valaki. – Vagy legalábbis magyar. Nem félegyházi? - Attól még lehet gyüttmönt – vont vállat Lemming. – Csak mondta, hogy félegyházi. Az is lehet, hogy pesti. Vagy egy félegyházi gyüttmönt. Kovács Gábor a tűzbe túrt, pár szikra repült szét. – Na és ha gyüttmönt? – mondta mérgesen. – Az én nagyapám székely. A nagyanyám meg sváb. A többiek legyintettek. Különben sem szerette senki a Jenőt. A közkeletű neve régebben „Bócsay, a hülye” volt, amíg Sastre tanár úr le nem szoktatta őket róla. Soha nem tudott beilleszkedni, kicsi volt, gyenge, de okos és pimasz. Ki ne utálta volna? Kovács Gábor próbált vele barátkozni, de abbahagyta, amikor a Jenő megvetette érte. A fene érti ezt. Most meg kiderült, hogy gyüttmönt az anyja. Hát igen. Ki másnak lenne gyüttmönt az anyja, mint a Jenőnek? Ha nem így lenne, ki kellene találni. – Örültök, mi? – morogta maga elé Kovács Gábor. A tűz lángja egykedvűen táncolt az arcokon. – Hogy én mekkora marhaságot álmodtam! A nap vörösen derengett a hómező fölött, és rettenetesen hideg volt. Lemming ugrándozott a havon, kezeit ide-oda csapkodta, hogy fölmelegedjen. A magasban egyre nagyobbra nőtt a leszállóegység kékes foltja. Nemsokára eléri a dobási magasságot. – Remélem, ma kihagyták azt a vacak spenótsűrítményt – ugrándozott tovább Lemming. – Nem tudom elhinni, hogy egy csomó üzemanyagot pazarolnak arra, hogy ilyen rossz kaját vágjanak a nyakunkba. – Mit álmodtál? – kérdezte Kovács Gábor. – Marhaságot – vont vállat Lemming. – Mintha valami sötét dolog mászkált volna kint. – Kint? – A jurtán kívül. – Akkor honnan tudod, hogy sötét volt? – Mit tudom én? Éreztem, hogy sötét. És hogy kint
van. Én meg bent voltam egyedül, és már csak egy ág égett a tűzben. Nem volt több ág. A sötét dolog meg a jurtához dörgölődzött. Kívülről. – Mi hol voltunk? – Sehol. Én voltam ott egyedül. És tudtam, hogy ha kialszik a tűz, akkor bejön az a sötét valami. És csak kint van fa. A leszállóegység bekapcsolta a hajtóműveit, lefékezte a zuhanását. Amint átment vízszintes repülésbe, egy csomag vált el tőle, majd az égnek fordította az orrát, és emelkedni kezdett; nehogy ráragadjon valami a lezárt területről. Háromezer méter magasból… – És mit csináltál? – kérdezte Kovács Gábor. Lassan a többiek is előmásztak a jurtákból, mindenki fázott és álmos volt. Legyessy tanár úr nagyokat kurjongatott, hogy életet verjen beléjük. – Fölvettem az égő faágat, mint egy fáklyát. Mert akkor nem jön oda hozzám az a kinti valami. Gondoltam, kimegyek és keresek fát, amíg ez el nem ég, s rakok bent egy nagy tüzet. De amikor ki akartam menni, egy jégfalba ütköztem. Kibomlott a csomag ejtőernyője. A magasban élénk szél fújt, így bekapcsolt a kormányrendszere, hogy ne kerüljön ki a célzóna határain kívülre. – Na ma is meglesz a séta – állapította meg valaki. – Jégfalba? – kérdezte Kovács Gábor. – Ja – bólintott Lemming. – Egy jégfal volt a bejáratnál. Mintha üvegajtó lett volna, de annál sokkal vastagabb. Először a fáklyával akartam átolvasztani, de féltem, hogy elalszik, így inkább szétrúgtam. A sötét dolog meg odament a túloldalra, és várt. – És te nem hagytad abba? Ha jégfal van, úgyse tud bejönni. – Ez eszembe se jutott. Markoltam a fáklyát és áttörtem a falat. A sötét dolog ott várt a túloldalon. Magam elé tartottam a fáklyát, hogy elfusson, de nem futott el, és én meg megláttam, hogy ki volt. – Ki volt? – Én voltam. A csomag nagy puffanással a hóba vágódott. Legyessy tanár úr csak most engedte oda a fiúkat, nehogy valamelyikre ráessen. Bár vagy négyszáz méterre volt, közel a zónahatárt jelző hologramcsíkhoz. – Aki a csík közelébe megy, azt úgy fölpofozom, hogy az anyja sem ismer rá! – közölte Legyessy tanár úr – Akkor rajta! A tábor készleteit már rég fölélték, nem ilyen hosszú időre jöttek. De az égből hullott a manna, megbízhatóan. Csak nem mindig volt a gyerekek fogára való. Aki viszont elsőnek odaért, az választhatott egy konzervet. A többi ment a közösbe. – Nem futsz? – kérdezte Kovács Gábor. – Nem idétlenkedek – vont vállat Lemming. Tegnap is én lettem az első, és az összes konzerv egyforma volt. Spenót. – Érdekes, amit álmodtál – mondta Kovács Gábor. – Beszéltem valamelyik nap Jenővel. Pont ugyanezt álmodta. Vagy valami hasonlót. – Lehet, hogy én is hallottam – morogta Lemming. – Aztán valahogy megmaradt… Legyessy tanár úr üvöltése szállt keresztül a hómezőn. – A jó nénikéjüket! Már megint ez a zöld vacak! A híradó bemondta, hogy a karantént még a következő éjjel feloldják, de nem adták meg, hogy pontosan mikor, és azt
Kunesõ sem, hogy miért. Mindössze annyit lehetett tudni, hogy találtak valamit, méghozzá a Duna környékén. De az elég hosszú folyó. Szinte az összes szülő beszélt a gyerekével és biztosította róla, hogy amint engedik őket, mennek értük. A gimnázium is kibérelt pár kisbuszt, hogy minél gyorsabban be tudják hozni a felszereléseket a pusztáról; már mindenkinek elege volt a hosszúra nyúlt telelésből. A tanárok is érezték, hogy a táborozók alig tudják már kivárni a másnap reggelt, hogy gyorsabban teljen az idő, rendeztek egy vetélkedőkkel tarkított mulatságot a nagyjurtában. Legyessy tanár úr is hozta a formáját, s a körülményekhez képest meglehetősen jó hangulat kerekedett, bár ebben jelentős szerepet játszott az is, hogy Csongor, a fiatal tanár felszabadította közösségi célokra féltve őrzött vodkakészletét. Lemmingék a lányoknak csapták a szelet, Kovács Gábor pedig szokásához híven talált magának egy fontos feladatot, a tűzre vigyázott. A nap folyamán kétszer is beszélt Enikővel, akit a szülei nem engedtek el a táborba. Így most inkább a barátnőjére gondolt, mint hogy a lányokkal hülyéskedjen, mint a többiek. – Mi a helyzet, tűzmester? – ült le mellé Csongor. Fiatal tanár volt, Lemming szerint még a bajsza sem nőtt ki, de a tábor alatt elég tekintélyes borostát növesztett. Kovács Gábornak azonban valami miatt nem volt szimpatikus, zavarta, hogy Csongor folyton haverkodni akar vele. Most is megpróbálta leszerelni pár rövid válasszal, majd mikor látta, hogy nem boldogul, közölte, hogy ki kell mennie. – Akkor addig vigyázok a tűzre –mondta Csongor. Kovács Gábor átment a táncolók közt, kilépett a szabadba. Kint már teljesen sötét volt, és a délután folyamán leszállt köd is ott gomolygott a jurták közt. Fázósan összehúzta magán a mellényét, majd, hagyományőrzés ide vagy oda, aktivizálta a melegítőszálakat. Nem kellett kimennie, de ha már így alakult, elment a tábor végébe. Visszafelé jövet beleütközött Jenőbe. Az alacsony fiú a tábor közepén állt, mozdulatlanul, alig lehetett észrevenni a ködben. – Hát te? – kérdezte Kovács Gábor. Jenő nem mondott semmit. – Mit csinálsz itt kint? – Semmit. – Miért nem vagy bent a többiekkel? – Miért legyek? – Egy csomó mindent lehet csinálni. Táncolni is. Jenő vállat vont. Kovács Gábor is, és ment tovább. De pár lépés után megállt és visszafordult. – Jól vagy? – kérdezte. – Nem – felelte Jenő hosszú hallgatás után. Kovács Gábor közelebb lépett. – Mi a baj? Jenő megint vállat vont. – Hiányoznak a szüleid? – Nem. – Akkor? Mindent harapófogóval kellett kihúzni belőle, de így sem mondott semmi lényegeset. Régebben is próbáltak barátkozni, de Jenő mindig megvadult, valahányszor sikerült megnyílnia egy kicsit. Nem csoda, hogy Kovács Gábornak elment a kedve az egésztől. Mint most is. Jenő csupa ilyeneket mondott: minden összezavarodott… hol kezdődök én és hol minden más?… mitől vagyok én én, és nem az, aminek neveltek… ahova születtem… még azt sem tudom, mit vesztettem el és hol… de, talán tudom, hogy hol… talán
megkeresem… de honnan fogom tudni, hogy megtaláltam?… meg effélék. Kovács Gábor úgy érezte, hogy szórakozik vele. Egyszer már csinált ilyet, betanulta valami betegség tüneteit, és jól beégette, amikor elkezdett aggódni érte. Kovács Gábor túl büszke volt ahhoz, hogy ezt még egyszer megcsinálják vele. – Hát akkor keresd csak – mondta, s visszament a nagyjurtába. Hajnali három felé már szinte mindenki kidőlt, ki itt, ki ott. Legyessy tanár úr horkolása betöltötte a nagyjurta környékét. Csak Kovács Gábor volt ébren, nem tudott elaludni. Talán Enikő miatt, még soha nem volt tőle távol ilyen hosszú ideig. És holnap végre találkozhat vele. Megunta, hogy álmatlanul forgolódjon. Fölkelt és odament a holovetítőhöz. Sisakra kapcsolt, hogy ne zavarja a többieket, átnézte a híreket. Az Erasmus rendszerben megint volt pár összecsapás, de ez most nem érdekelte annyira. Érkeztek viszont új dolgok a karanténról. Európában már feloldották, de a Duna – Tisza közén még nem. Ugyanis ott volt a tnop naszád leszakadt darabja. Erről kért részleteket. Nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta Kunszentmiklós nevét. Ilyen nincs. Pont ide esett az a vacak! Pár kép is bejött, vegyvédelmi járművek, magasban köröző lebegőnaszádok, és egy tó jege. A jég alól épp kiemeltek valamit, egy formátlan, fekete tárgyat, majd rögtön el is zárták, és mindent telenyomtak fertőtlenítővel. Mit szólnának ehhez a természetvédők? A nádas viszont ismerős. A Háromszögi-tó… Még jó, hogy nem a városra esett. Bár akkor biztos hamar megtalálták volna… Az elemzések viszont nem adtak okot az aggodalomra. Semmiféle idegen biológiai szennyeződést nem találtak. A technikusok szerint a roncs valami szonda lehetett, felderítő vagy ilyesmi, de nem volt harci része, csak pszi-védelme. A tnopok szeretik az ilyet, néha belelőnek egyet-egyet a földi hajókba, mikor valaki ráakad, olyat csap az agyára, hogy rosszabb esetben dühöngő őrült lesz a legjámborabb technikusból is. Szerencsére a pszi-védelem tönkrement a fagyos vízben, bár lehet, hogy pár napig még működött valamennyire. Hajnali négykor megszüntetik a zónahatárokat, s hatkor megindulhat a forgalom. És még mondja azt valaki, hogy Kunszentmiklós nem a világ közepe… Visszafeküdt a tűz mellé dobott műbundára, próbált elaludni. Nehezen ment. Mikor már majdnem sikerült, váratlanul megszólalt egy kísérteties hang kint. – Engedj be! Kovács Gábor riadtan fölült. Föl sem tűnt neki, hogy egyedül van, már nem alszik a fél tábor a nagyjurtában. – Engedj be! Valaki meglökte az egyik nemezlapot kintről. – Ki az? – kérdezte Kovács Gábor. – Engedj be! Kovács Gábor a szerszámtartóhoz botorkált, és megragadta a kisbaltát. Ki a fene szórakozik? – Engedj be! A tűz lobbant egy utolsót, majd kihunyt. A sátorban csak a fentről bevilágító csillagok adtak némi fényt. Kovács Gábor idegesen tapogatódzott a szerszámok közt, de sehol sem találta a lámpát. Pedig mindig a helyére tették. – Engedj be!
Mit szórakozik ez velem?, kérdezte dühösen magában. Egy kun gyerekkel nem lehet csak úgy szórakozni. Kimegyek, aztán majd megtudja, kivel szórakozzon! Kicsit hergelte magát, hogy legyen bátorsága kimenni, majd vett egy nagy levegőt és a bejáratot takaró nemezlaphoz lépett. Jobb kézzel a kisbaltát markolta, ballal pedig elrántotta a lapot. Elöntötte valami hideg, kékes fény. A bejárat helyén egy jégfal állt, amin keresztül sugárzott be a fény, megtörve egy emberi alakon… A Jenő volt belefagyva a jégbe. – Lemming, ébredj! Lemming kinyitotta a szemét. Az órájára nézett. Fél öt. – Tudod, mennyi az idő? – Jenő eltűnt! Nyújtózkodott egy hatalmasat, csak úgy recsegtek a csontjai. – Nincs jobb dolgod, mint velem szórakozni, Gabika? – fordult a másik oldalára. – Nem szórakozom – Kovács Gábor nagyon feldúltnak látszott. – Álmodtam valami marhaságot én is, s kimentem járni egyet, hogy fölébredjek. A hóban látszik, hogy valaki elment a táborból, méghozzá az éjszaka. Megnéztem az alvókat, és Jenő hiányzik. – Akkor szólj a Legyessynek, engem meg hagyjál aludni. – De én neked szóltam. Van egy sejtésem, de azt a Legyessynek nem mondhatom el. Nem venne komolyan. – Kösz. – Gyere, meg kell keresnünk. Gyere, kérlek! Nagy nehezen sikerült kirimánkodnia Lemminget a nagyjurtából. – A mindenit, de hideg van! – állapította meg a testes fiú, majd körbevilágított a lámpával. – Na hol az a lábnyom? – Gyere – mutatta az utat Kovács Gábor. – Itt. Lemming ekkor vette észre, hogy a másiknál ott van az íja és a tegeze. – Az meg minek? – kérdezte. – Sosem árthat. – Te tényleg rosszat álmodhattál. – Ne is kérdezd. Gyerünk a nyomok után! – És a zónák? – Fél órája megszűntek. De ha csíkot látunk, visszafordulunk. Követték a lábnyomokat. A távolban jól látszottak Pest fényei, némelyik magasban villogó reklámhologramot még akár el is lehett volna olvasni, ha eléggé mereszti az ember a szemét. A hajnali fényre még várni kellett, de lámpájuk és éjjellátó szemüvegük segített. Hamarosan elérték az egyik robotszondát, amiket a zónahatárok figyelésére és a hologramcsíkok sugárzására dobtak le. Nem működött. A lábnyomok elvezettek mellette. – Hova a fenébe ment ez a szerencsétlen? – kérdezte Lemming. – Kunszentmiklós nem is erre van. – Nem oda ment – mondta Kovács Gábor, s megigazította vállán a tegezt. – Hát? – Gyerünk tovább. Mindjárt elmondom. Már nem is kellett a lábnyomokra figyelniük. Nagy nehezen
fölbotorkáltak a tó melletti töltésen. Minden tele volt szórva valami sárga masszával, kicsit odébb egy kotrógép állt, meg egy konténer, gazdátlanul. Ezeket még nem vitték el. – Nincs itt senki – állapította meg Lemming. – Végeztek – felelte Kovács Gábor. – Miért lenne itt bárki is? – És Jenő? – világított körbe Lemming. – Nem tudom. – De szerintem hülyeség ez a szondás elméleted. – Miért lenne az? – Megcsapta az agyát, ugyan már! Több mint egy hétig voltunk összezárva vele, csak észrevettük volna, hogy megkergült. Kovács Gábor erre csak morgott valamit. Intett, hogy menjenek le a jégre. Éjjel lehetett egy kis szél – biztos a ködöt is az vitte el – mert a sárgás fertőtlenítőrétegen itt-ott friss hófoltok terpeszkedtek. Nem messze a kotrógéptől nagy seb éktelenkedett a sima jégpáncélon, egy alig befagyott lék. – Ott volt a szonda – mutatta a lámpa fénykörével Kovács Gábor. – Hol merültek a Legyessyvel? – Kicsit odébb. Ott, azzal a fával szemben. – Szerintem a szonda nem is foglalkozott vele. Különben sem látok itt senkit. Nem megyünk vissza? Lekéssük az ősöket és mindenki frászban lesz. Kovács Gábor nem válaszolt. Óvatosan megközelítették a pár centi vastag jéggel borított léket. A töltésnél elhagyott lábnyomok hirtelen újra fölbukkantak. – Nézd! – mutatta Lemming. – Látom. A lékhez vezettek. Odafelé. Vissza nem. Kovács Gábor a jégre feküdt, hogy nagyobb felületen oszlassa el a súlyát, és egészen a széléhez kúszott. Valami halkan reccsent. Levette a kesztyűjét, s megbökte a lék fölötti jeget. Beszakadt. Épp csak egy hártya volt. – Úristen! – Mi az? – kúszott közelebb Lemming. Több reccsenés hallatszott egymás után. – Nézd! Kovács Gábor nem törődött azzal, hogy a jeges víz teljesen elzsibbasztja a kezét, ide-oda húzta, s föltörte a hártyát, egészen a lék vastagabb jegéig. Majdnem egy méter átmérőjű nyílás tárult fel. – Ez nemrég fagyott be – mondta teljesen fölöslegesen. Lemming hirtelen felkiáltott. Kúszás közben tisztára söpörte maga alatt a tó jegét, és egyszer csak az tudatosult benne, hogy valaki nézi lentről. – Úristen! Ott volt a másik oldalon. Kovács Gábor némán nézte, ahogy barátja ideges mozdulatokkal tisztára söpri a felszínt, nem törődve az egyre gyakoribb recsegéssel. A holttest ott lebegett pár légbuborék társaságában, szorosan a jégpáncélhoz tapadva, furcsa, elszíneződött arcán valami kísérteties mosollyal. Nem tudták levenni a tekintetüket Jenőről. Még soha nem láttak halott embert, csak filmekben. – A szemei… – mondta önkéntelenül Lemming. – Nem is olyanok. – Nem – bólintott Kovács Gábor. – Mégis mindenki olyannak látta.
illusztráció: Simon Tibor
Kunesõ
