1
John Jakes
AMERIKAIAK
2
Tartalom Tartalom....................................................................................................................................................... 2 AZ ÚTVESZTŐ................................................................................................................................................ 5 A múlt láncai................................................................................................................................................. 8 A VÖRÖS TŐKEHALBAN............................................................................................................................ 8 A CSETEPATÉ........................................................................................................................................... 10 CSAPDÁBAN............................................................................................................................................ 13 HEARST................................................................................................................................................... 15 OTTHON, A BEACON STREETEN.............................................................................................................. 18 ÉJFÉLI LÁTOGATÓ................................................................................................................................... 21 DAC......................................................................................................................................................... 24 EBEN ROYCE SORSA................................................................................................................................ 26 A GÖRÖG ASSZONY................................................................................................................................ 29 A KAMPÁNY ÉVE..................................................................................................................................... 32 A TITKOS AJTÓ........................................................................................................................................ 37 EGY APA AGGODALMAI.......................................................................................................................... 39 MEGTORLÁS........................................................................................................................................... 42 KEGYETLEN LECKE................................................................................................................................... 44 A NYOMOZÓ........................................................................................................................................... 46 A LEVÉL................................................................................................................................................... 50 AZ ÍGÉRET............................................................................................................................................... 53 CARTER DÖNT......................................................................................................................................... 57 WILL KENT UTAZÁSA................................................................................................................................... 61 KESERŰ HAZATÉRÉS................................................................................................................................ 61 ELEANOR ÉS LEÓ..................................................................................................................................... 65 ISTEN HOZTA A BAD LANDSEN!.............................................................................................................. 69 ÖSSZETŰZÉS MR. MAUNDERSSZEL......................................................................................................... 71 S ZAPORÁN TÖRJETEK ELŐRE!................................................................................................................ 73 A LÓKARÁM............................................................................................................................................ 76 BECSVÁGY............................................................................................................................................... 78 ÉJSZAKAI BORZALOM.............................................................................................................................. 81 AZ ÁLDOZAT............................................................................................................................................ 84
3 ÖREG HALÁL DOKI.................................................................................................................................. 86 TERV A JÖVENDŐRE................................................................................................................................ 88 ISMÉT MAUNDERS.................................................................................................................................. 91 ÉS MIT MOND GIDEON?......................................................................................................................... 95 EGY SIKERES EMBER............................................................................................................................... 98 EGY UTAZÁS VÉGE................................................................................................................................ 101 A FELFELÉ VEZETŐ ÖSVÉNY...................................................................................................................... 103 GALVESTONBAN................................................................................................................................... 103 RÁCS MÖGÖTT..................................................................................................................................... 106 JO.......................................................................................................................................................... 107 A DIAKOK.............................................................................................................................................. 110 MADAM MELBÁNÁL............................................................................................................................. 114 MARCUS............................................................................................................................................... 117 PENNELÉK............................................................................................................................................. 119 A NŐSTÉNY OROSZLÁN......................................................................................................................... 122 AZ ORVOS KÖTELESSÉGE...................................................................................................................... 125 LAURA DIADALA.................................................................................................................................... 128 A CASTLE GARDEN................................................................................................................................ 131 A SZÜLÉS............................................................................................................................................... 135 TERMÉKENY PARTODNAK SILÁNY HORDALÉKA.................................................................................... 138 A MI EGYETLEN REMÉNYÜNK............................................................................................................... 141 ZÚGÓ VIZEK.............................................................................................................................................. 146 A SZÍNÉSZEK.......................................................................................................................................... 146 A MÁSIK ORCA...................................................................................................................................... 149 ÁLOM AZ ESŐBEN................................................................................................................................. 151 A TÁMADÁS.......................................................................................................................................... 155 PARTRAVETVE....................................................................................................................................... 157 SODRÓDVA........................................................................................................................................... 160 VESZÉLY A SÖTÉT UTCÁN...................................................................................................................... 161 A FEGYVER............................................................................................................................................ 165 A VAK FŐNÖK....................................................................................................................................... 168 GŐZÖLGŐ SÖR...................................................................................................................................... 170
4 MARTIN, ATÁVÍRÁSZ............................................................................................................................. 174 AZ ÖZÖNVÍZ.......................................................................................................................................... 178 AZ ÁR.................................................................................................................................................... 180 TŰZ A VÍZBEN........................................................................................................................................ 182 A VALLOMÁS......................................................................................................................................... 185 TARTÓZKODÁSI HELYÜK ISMERETLEN.................................................................................................. 189 A MÁRVÁNYVILLA..................................................................................................................................... 194 ’89 NYARA............................................................................................................................................. 194 VESZEKEDÉS.......................................................................................................................................... 198 NEWPORT............................................................................................................................................. 201 A CSAVARGÓ......................................................................................................................................... 203 MAISON DU SOLEIL............................................................................................................................... 206 SUTTOGÁSOK........................................................................................................................................ 209 SZERELEM ÉS BECSÜLET........................................................................................................................ 211 A VÁD................................................................................................................................................... 215 VISSZATÉRÉS......................................................................................................................................... 217 ELVÁLÁS................................................................................................................................................ 219 WILL KENT ISKOLÁJA................................................................................................................................. 224 ABEND.................................................................................................................................................. 224 VÁRATLAN SEGÍTSÉG............................................................................................................................ 226 A POKOLTORNÁCÁN............................................................................................................................. 228 A FIGYELMEZTETÉS............................................................................................................................... 231 A RENDŐR............................................................................................................................................. 233 A ZUGKOCSMA..................................................................................................................................... 236 A BÉRKASZÁRNYA................................................................................................................................. 239 JO VALLOMÁSA..................................................................................................................................... 242 A RAJTAÜTÉS........................................................................................................................................ 244 AZ ULTIMÁTUM.................................................................................................................................... 247 KÉRDÉSEK............................................................................................................................................. 250 MIT MOND PENNEL?............................................................................................................................ 252 AVÉRFÜRDŐ.......................................................................................................................................... 254 KÉS ALATT............................................................................................................................................. 258
5 LAURA VALLOMÁSA.............................................................................................................................. 261 HAZATÉRÉS........................................................................................................................................... 263 VALAKI VÁR........................................................................................................................................... 265 A TITOK................................................................................................................................................. 268 A MEGSZEGETT ÍGÉRET......................................................................................................................... 271 ÉS HAGYJ NYOMOT MAGAD UTÁN........................................................................................................... 277
Prológus
AZ ÚTVESZTŐ Negyven, gondolta Gideon Kent. Ebben az évben ennyi idős leszek. A nemzet - és a Kent család - rengeteg katasztrófát túlélt ez idő alatt. Ami azt illeti, én is. De mi jön a következő negyven évben? S élek-e addig? Ebben csak mostanában kezdett kételkedni. Olyan fájdalmakat érzett, melyek megrémítették; fájdalmakat, melyekről senkinek nem beszélt. Apja viszonylag fiatalon halt meg. Ő pedig már közelített az amerikai átlagéletkorhoz - ami negyvenhét év és néhány hónap. Küszöbönálló negyvenedik születésnapja rendkívüli erejű figyelmeztetés volt. Talán már csak pár évem van, hogy elrendezzem a dolgokat. És ha elmegyek, ki viseli majd e család vezetésének terhét? Szinte állandóan gyötörte ez az aggodalom. Nappal a figyelmét vonta el, éjjel az álmát tette tönkre. Ezen az estén - 1883. január első napjának végén - ismét csak ez nyugtalanította. Fél órával a vacsora befejezése után benézett a felesége szobájába. Közölte vele, hogy levegőre van szüksége. Júlia aggódó arckifejezése és szótlan bólintása jelezte: megérti a nyugtalanságot, mely a férfiban dúl. A földszinten Gideon hosszú sálat tekert a nyaka köré, és egy régi kalapot nyomott a fejébe. Az elmúlt években nagy szakállat növesztett. A vak bal szemére kötött bőrdarabbal és a homokszínű hajában húzódó ősz csíkokkal kiegészülve a szakáll inkább egy kalóz külsejét kölcsönözte neki. Úgy festett, mint aki egy kikötői csapszékbe, nem pedig abba a Beacon Street-i pompás, téglafalú palotába való, melyből most kilépett a kavargó ködbe. Az éjszaka nyirkos volt, de januárhoz képest kivételesen meleg. Gideon gondolkodás nélkül keletnek vette az irányt. Magányos sétáin mindig olyan helyre ment, ahol az esetek többségében vigaszt talált, és választ kapott azokra a kérdésekre, melyek miatt sétájára indult. Mostanában mintha sehol nem lelt volna válaszokra. Nyugtalanította, hogy az ország a puszta anyagiasság és a durva haszonelvűség felé hajlik. A Grant-évek legerősebb túlzásai is eltörpültek a maiak mellett. Csak a siker számított, az eszközök, melyekkel elérték, nem. A látszat fontosabb volt a lényegnél, mellyel mintha nem szívesen törődtek volna. Az újságok - az övét is beleértve - bűnös módon több figyelmet szenteltek a fényűző vacsorákon részt vevő vendégeknek, mint a városi nyomornegyedek éhező szegényeinek. Úgy látszott, mintha Amerikában az ember legfőbb törekvése már nem a szabadság volna, nem az, hogy békében éljen lelkiismeretével, hanem inkább az, hogy befogadja a „Társaságinak nevezett néhány idős hölgy, s hogy az ő rabszolgájuk legyen. Gideon most azon tűnődött, hogy talán azért gúnyolódik a társasági körökön, mert ő sohasem jut be oda, akármeddig él is. Emberi dolog nem szeretni azt, ami ellök magától. Am ha Mrs. Astor megcsókolná a lábát, és rimánkodna neki, hogy menjen el az egyik cifra báljába, ő akkor is megvetné a társaságot, s mindazt, amit képvisel. De azért lehet, hogy a bálba elmenne. Csak hogy elszívjon néhány szivart, elénekeljen egypár régi lovassági dalt, és komiszkodjék a háziasszonnyal. Ám a legnyugtalanítóbb ezekben a napokban az a mozgás volt, melyet a családban észlelt: olyan irányú volt ez, mely akár a Kentek hanyatlását is előrevethette. Egyáltalán nem volt már fiatal. A fájdalmak beszédesen emlékeztették erre. Kezdett attól félni, hogy amikor végül elragadja a halál, senki nem áll majd készen arra, hogy átvegye a család vezetését. Attól még jobban félt, hogy erre nem is vágyik senki. A lejtős utcán Charles Bulfinch építész nagyszerű műve, az állami törvényhozás épülete felé haladt. Többek között ennek nagy kupolája miatt nevezték az emberek Bostont Amerika Athénjának. Ám ezen az estén Gideon megfeledkezett a helyi építészet remekeiről, és nem figyelt a kihalt utcákra sem, ahonnan már eltűntek az új évet üdvözlő lármás mulatozók. Miközben a járda mellett álló bérkocsihoz közeledett, benyúlt a kabátjába egy szivarért. A kocsis mozdulatlanul ült a magas bakon, alakja halványan sötétlett a ködben. Gideon gyufát gyújtott. Fényénél a kocsis ráismert: - Á, jó estét, Mr. Kent. Pocsék idő a sétához. - Nem is olyan rossz, Sandy. De mintha nem nagyon menne a bolt. A kocsis az üres járdát vizslatta és fölnevetett: - Mondhatni. Viszont az éjjel dupla forgalmam volt, úgyhogy minden rendben. Hála az Úrnak, nem feledkeztem meg a legjobb barátomról, amikor elindultam Roxburyből. Lábzsákjából előhúzott egy cseréppalackot, mely ostoros, bő köpenyes, cilinderes kocsist formázott. Amikor megrántotta a cilindert, az pukkanva jött ki a palack nyakából. A kocsis megdöntötte a palackot, és nagyot húzott belőle. Aztán odanyújtotta Gideonnak: - Kér egy kortyot, Mr. Kent? Sok mindentől megfosztom magam, de a whiskytől soha.
6 - Köszönettel elfogadom. A palackért nyúlt. A helyzet - a Beacon Street-i polgár, amint a járdán iszik - mulattatta. Ez a viselkedés volt az egyik oka, hogy nem üdvözölték a Kenteket örömmel a társasági körökben. Az egyik, de nem a fő oka. A két évvel azelőtt történt Mc Allister-esetre gondolt. A whisky simán lecsúszott, de így is elég erős volt, hogy pislogjon tőle, és elakadjon a lélegzete. - Nagyon finom, Sandy. - Kentucky, Mr. Kent. A legjobb. - El sem lehet téveszteni. Köszönöm, hogy megosztotta velem. - Szóra se érdemes, uram. Csak küldjön nekem utast, ha összeakad eggyel. Gideon intett és továbbsétált. A whiskytől jobban érezte magát, és egy kicsit már szégyellte a borúlátását. Miért is ne lehetne elégedett?, tűnődött, miközben ment egyre kelet felé. Van egy felesége, akit mindennél jobban szeret, s aki szereti őt. Van egy jól menő kiadóvállalata, egy sikeres újságja, igen tekintélyes vagyona, mely egyre duzzad, hála a növekvő profitnak és az ügyes beruházásnak. És szerencsés is, mert a világ - szerinte - legjobb városában lakik: abban az amerikai városban, amelyet őse, Philip Kent legelőször pillantott meg a Bristolból érkező hajóról. A Kentek 1878 óta laktak ismét Bostonban. Gideon tán még jobban szerette a várost, mint New Yorkot: Boston a Közparktól a dél felé terjeszkedő új negyedekig nyüzsgő keveréke volt a hagyományosnak és a modernnek. Egészséges gazdaságát az öntödék, a gumi- és cipőgyárak sora, valamint az óceánjárókkal, postahajókkal, kompokkal, bárkákkal és új vontatógőzösökkel mindig zsúfolt kikötő kereskedelme hozta létre. Ebben a sikeres környezetben virágzott a kultúra is. Bostonban például remek könyveket adtak ki. Rögtön előtte ott volt a bizonyíték - a School és Washington Street sarkán áll William Ticknor híres Old Corner könyvesboltja. Gideon megállt, hogy megnézze a Kent és Fia néhány könyvét a kirakatban. Az egyik kötet egy drága jubileumi kiadása volt Louisa May Alcott Négy lány című művének, mely megjelenése óta népszerűségnek örvendett. Miss Alcott családi könyveket írt a saját nevén, és ponyvákat különböző álnevek alatt. Gideon szomszédságában lakott a Beacon Hillen. Ott állt még az idős Mr. Whittier, a kvéker költő könyve; dr. Holmesé, aki orvos volt, és könnyed versek szerzője; a szerkesztő, kritikus és regényíró Mr. Howellsé. Bostonban a színházi élet is pezsgett. A legjobb vándortársulatok rendszeresen felléptek a Tremontban, ahol Dickens is tartott felolvasást második amerikai kőrútján 1867-ben; és a Bostonban, mely állítólag Új-Anglia legnagyobb színháza volt. A Howard Athenaeumban varietéműsort adtak elő, a Park Street-i templommal szemben álló Music Hallban pedig koncerteket tartottak. Gideon szerette a zenét; a zene minden fajtáját, az ismertet és az újat egyaránt. Alig több mint egy éve ő is azok között volt, akik meghallgatták a George Henschel vezényelte Bostoni Szimfonikusok előadásában Henschel barátjának, Johannes Brahmsnak 2., D-dúr szimfóniáját. Gideon ezt pompás, felkavaró műnek találta. Sokan mégis kimentek az allegro non troppo alatt és után. Gideonék végighallgatták a következő három tételt, de később barátaik ugratták őket amiatt, hogy így odavannak a modern zenéért; viccelődve elnevezték őket „brahmanisták”-nak, mert tetszett nekik a szimfónia. Gideon abban is hasonlított a város lakóira, hogy kedvelte a sportot. Semmit nem szeretett jobban, mint alkonyaikor végigsétálni a Charles folyó partján, és nézni a Harvard evezőseit, amint gyors mozdulatokkal tovasiklanak. Lelkes szurkolója lett az egyetem futballcsapatának, különösen amióta a Yale-lel versengtek. Első meccsüket ’75-ben játszották, s a Harvard győzött. Azóta minden mérkőzést a Yale nyert meg. De a remény az őszi szombat délutánokon még mindig kicsalta Gideont a Holmes Fieldre. Bár ezt ritkán hozta fel Júlia előtt, az atlétika kevésbé tiszteletreméltó formáit is élvezte. A legtöbb bostonihoz hasonlóan úgy egy éve ő is rabja lett a puszta kézzel vívott ökölpárbajnak. Az Egyesült Államok országos bajnoka, a huszonhárom esztendős John Lawrence Sullivan Roxbury közelében született, és első ellenfelét tizenkilenc éves korában ütötte ki egy bostoni varieté színpadán. Februárban Gideon egy sor vonaton utazott Mississippi Citybe, hogy lássa, amint Sullivan kilenc menetben elveszi a koronát Paddy Ryantől. Gideonnak határozottan nem tetszett, hogy -Sullivan gyakorta megvetően nyilatkozott a külföldi ökölvívókról. Ám kétségtelen, hogy a jóképű, barna szemű ír valóban akkorát tudott ütni - még akkor is, ha félrészeg vagy másnapos volt, ami gyakran előfordult -, amekkorától egy ló is összerogy. Ez a bostoni erős fiú hírhedetten kedvelte a szeszt és a kocsmai verekedéseket. A kereszteződésnél Gideon átvágott a macskaköves Washington Streeten, és észak felé tartott. A State Streetnél megint keletnek fordult. Már érezte a rakpart szagát, ahogy a tenger sós illata áthatolt a ködön. Mennyire hiányozna neki Boston, ha egyszer el kellene hagynia! Alig tudta számba venni a dolgokat, amiket szeretett. A nagy fém teáskannát, mely elég nagy volt, hogy akár kétszáz gallon vizet is befogadjon, s amely a Court Street-i Orientál Tea Company előtt lógott. A vidám estéket a két irodalmi klubban, a Saturday Clubban és a St. Botolphban. A Hölgyek Társaskörének élénk beszélgetését, akik gyakran találkoztak a Kent-házban - Júlia tagja volt a jótékonysági társaság igazgatótanácsának. Hiányozna neki George Washingtonnak a Közpark bejáratánál álló lovas szobra. A toronyóra s a Providence vasútállomás zakatoló vonatjainak hangja is. Aztán a vámház tetején világító jelzőfény látványa; a Kertészeti Pavilonban kiállított virágok és zöldségek illata; a Parker House Szállónál árult meleg zsömle íze... Nemsokára persze az egészről le kell mondania. Rohannak a hónapok és az évek. Úgy látta, sokkal gyorsabban, mint fiatalkorában. És jön majd egy pillanat - talán hamarabb, mint gondolja -, amikor már nem lesz több ideje. Ki vezeti majd a családot? Gideon Kent imádta a lányát, a fiát és a mostohafiát. Ám ez nem akadályozta abban, hogy felismerje a gondokat, melyekkel szembesülnek. Azokat a gondokat, amelyek esetleg őket akadályozzák meg abban, hogy folytassák a családi hagyományt. Eleanor például a foglalkozása követelményeivel bajlódik. Színésznő - és ez szinte automatikusan elhatárolja attól, hogy a magánéletéért teljes felelősséget vállaljon. Társulatának egy tagja, egy fiatal zsidó színész udvarol neki, akit már néhány éve ismer. Ha bele akar szeretni egy zsidóba, az ő dolga. Gideon azonban ismerte az átlag amerikaiak vérmérsékletét. Ha Eleanor kapcsolata tartós lesz, az nehézségekhez vezethet. Szívszaggató nehézségekhez.
7 Eleanort illetően más is nyugtalanította Gideont. Az a nagy erejű, titkos sérelem, amely a lányt 1877-nek azon az éjjelén érhette, amikor NewYork-i házukat megtámadta a csőcselék. Első felesége, Margaret ekkor halt meg. És ugyanekkor történt valami a lányával is. Valami, amiről sohasem beszélt. De nyomot hagyott benne, ebben Gideon biztos volt. Aztán ott van a kisebbik gyermeke, Will. Ebben az évben lesz tizennégy éves. Születése óta rendes fiú, és megbízható is, de nem sokat tart önmagáról. Gideon ennek szinte mindennap bizonyítékát látta. Will önbizalomhiánya miatt Gideon rossz apának érezte magát. Rossznak és bűnösnek. A bűntudat csak erősödött, valahányszor próbálta megtámogatni fia önmagába vetett hitét. Sohasem sikerült. Gideon attól félt, hogy Will kisebbrendűségi érzése, ha nem segítenek rajta, tönkreteheti az életét. Gideont zavarta a Will és a néhány évvel idősebb Carter közötti kapcsolat is. Júlia fia még akkor lett pajtása Willnek, amikor a kisebbnek erre a legnagyobb szüksége volt. Will azonban már szinte függött Cartertől - aki nem az a kimondottan eszményi minta senkinek. Persze vannak jó tulajdonságai is. Értelmes, és kifejezetten nem hiányzik belőle a mersz. Hajlamos azonban a sekélyességre, keményfejű, és van benne valamilyen számító vonás. Apja, Louis Kent üzérkedett a polgárháborúban, és egész életében szégyentelen megalkuvó volt. Gideon ennek jeleit látta Louis fián is. Ezenkívül Carternek az a hajlama, hogy ellene szegül a hatalomnak, katasztrofális következményekkel járt iskolai pályafutására. Csak Gideon többszöri közbenjárására nem csapták ki a Quincy negyed előkelő középiskolájából, az Adams Academyből. S Carter most a Harvardon is alig tartja magát. Nem maradt fenn azon a társadalmi rostán, mely hagyományosan a második évben válogatja külön a hallgatókat; nem választották be az első számú klubba, melynek segítségével a diák fölkapaszkodhat az egyetem láthatatlan társadalmi ranglétráján. Erről persze Gideon is tehetett; minden kiemelkedő család, mely fiát a Harvardra küldte, tudott arról a dologról, amelyet Gideon magában McAllisteresetnek nevezett. Carter tanulmányaival még siralmasabban álltak a dolgok. Különösen egy némettanárral volt bajban, egy rossz természetű fickóval, akinek zsarnoki modora valahogy nem igazodott ahhoz, hogy Carter semmiféle szabályt nem tisztel. A professzor eltökélte, hogy kizáratja az egyetemről - Carter legalábbis ezt állította. Gideon a maga módján szerette Eleanort, Willt és Cartert. Ám ez a szeretet nem táplálta benne azt a hiú reményt, hogy a három fiatal az elkövetkező években együtt tudja majd tartani a családot. Egyikük sem mutatta a legcsekélyebb érdeklődést sem azon eszmények iránt, amelyekkel a Kentek több nemzedéke is megpróbált élni. Eleanornak túl sok a dolga. Carter túlságosan vakmerő és felelőtlen. Will jellemét pedig - az egyetlen közülük, akinek a legjobb reményei lehetnek a vezetésre - lerontja az önbecsülés hiánya és a mostohafivérével szemben érzett imádat. Szégyenletes, hogy ilyen kevésre tartom őket. Gideon mégsem tehetett mást. És bizalmatlanságát nem tudta azzal magyarázni, hogy az emberek koruk előrehaladtával mindig kételkedve néznek a fiatalokra, s ő is ekképp játssza el az emberi életnek ezt az örökösen visszatérő szerepét. Meglepődve ébredt rá, hogy kiért a rakpartra. Az egyik kis utcában harmonika szólt halkan. Jobb felől női ruha suhogását hallotta, de a ködben nem látta a kurvát. Férfiak bömböltek egy matrózdalt kénszínű palacküvegből készült ablakok mögött: a Vörös Tőkehal nevű hírhedt lebuj. Majdnem minden héten megkéseltek vagy megvertek itt valakit. Lassan kisétált az egyik mólóra. Legalább kétszáz ilyen móló volt már Bostonban. De a régiek közül sok eltűnt, köztük a Griffm-dokk is, ahol Philip Kent azt a teát összeszedte, amely a kis zöld üvegben a kandallópárkányon állt. A Griffint maga alá temette a partfeltöltés, mellyel a város a kikötő és a Back Bay felé terjeszkedett. Gőzhajó pöfögött kinn a vízen, motorja lassan járt, és csengője állandó figyelmeztetést csilingelt. Fényeit alig látta a sűrű ködben. A halbűzben és a kötelek között állva Gideon borzongott a nyirkos levegőtől. Európa, a család szülőföldje, arra fekszik valahol. De nem látni. Akár a hajót... Akár a jövőt. Félelem kerítette hatalmába. Félelem, hogy a családi hagyományok elsorvadnak, hogy a család elvhűsége elolvad az Amerikát elárasztó anyagiasság légkörében... Megint megborzongott. Az idő ellenére keze és lába kihűlt, elgémberedett. A karját dörzsölte és topogott. A móló cölöpjei nyikorogtak. Meg tudja-e valahogy változtatni a dolgokat? Nem tudta biztosan. Félt, hogy máris akkora erők vannak működésben, amekkorákat nem tud legyőzni. De le kell győznie őket; harcolnia kell ellenük addig, amíg az ifjabb Kenteket a helyes vágányra nem állítja... Ezen az estén igencsak nehezére esett, hogy elhiggye, képes erre. Ezen a hideg, elhagyatott helyen lelkiereje régen nem tapasztalt mélypontra zuhant. Hirtelen a fájdalom nyila döfött a melle közepébe. Beledöfött, és szétterjedt a bordái felé. A fájdalomból gyorsan erős szorítás lett; mázsás súlyt érzett a mellkasán. Nehezen kapott levegőt. Addig a tíz-tizenöt másodpercig, amíg a fájdalom tartott, rettegett. Amikor elmúlt, arca verítékben fürdött. Mi lehet a fájdalom oka? Ugyanolyan szívroham éri vajon, mint amilyen az apját, Jephtha Kentet megölte viszonylag fiatalon? Ezt nem engedheti. Addig nem, amíg a család ilyen összevisszaságban van. Zaklatottan és idegesen bámult kelet felé. Mit tenne most Philip? Az öreg Philip, az a magabiztos, kissé kegyetlen férfi, aki Gideon dolgozószobájában a díszes képkeretből tekint ki. Az Atlanti-óceánt rejtő sötétségből és ködből nem érkezett válasz. Isten bocsássa meg, hogy nem hisz az ifjabb Kentekben s abban a képességükben, hogy kezükbe veszik a jövőt - pedig egyszerűen csak hagynia kellene, hogy a kezükbe vegyék. A reményvesztettség úgy növekedett benne, mint valami betegség. Tudta a valódi okot. Nem a gyerekeket kell hibáztatnia, hanem saját magát. Elvesztette a hitét önmagában. Elvesztette a hitét, hogy meg tudja állítani vagy új irányba tudja terelni a mozgásban lévő erőket... A Kent család elveszett... Váratlanul lépéseket hallott. Megfordult, és egy öreg tengerész alakját látta kirajzolódni a kocsmaajtó fényében; ez megint a Vörös Tőkehal. Azért nyitották ki az ajtót, hogy két ember ki tudjon dobni egy harmadikat a ködbe. A férfi álla a macskakőnek ütődött, és
8 Gideon hallotta, hogy egy csont csattanva eltörik. Majd hangos puffanással becsapták az ajtót. A sötétség ráborult a mozdulatlanul fekvő férfira és az öreg tengerészre is. De Gideon hallotta, hogy az utóbbi italtól kásás hangon megszólítja: - Mintha nem ebben a városrészben laknál, pajtás. Eltévedtél? Gideon fölnevetett; élesen, kedvetlenül. - Visszavonhatatlanul. - Segíthetek? - Isten az égben, bárcsak tudna. De azért köszönöm. Gideon elment az öregember mellett, és visszaindult a városba. Halkan, de kétségbeesetten kiejtett szavaitól az öreg tengerész megvakarta a fejét, és még azután is bámult utána, hogy Gideon alakját elnyelte a köd. Első könyv
A múlt láncai Első fejezet
A VÖRÖS TŐKEHALBAN I. A bostoni kikötői lebujok közül egy sem festett olyan hitványul és nyomorúságosán, mint a Vörös Tőkehal - és egyik sem volt veszedelmesebb. Ez a hely nyújtott szórakozást azoknak a durva embereknek, akik a halászhajókon dolgoztak, és másoknak is, akik tisztították, darabolták és jegelték a hajókról már kirakott halat. Volt egy még felelőtlenebb és erkölcstelenebb csoport: olyan férfiak és nők, akik a halászokon és a raktári munkásokon élősködtek. Ebben a kis csoportban volt egy nő, akit Carter Kent ezen az estén meglátogatott. A látogatás csak úgy volt lehetséges, hogy Carter több héten át gyűjtögette rá a zsebpénzét. A Harvardra járó fiatalemberek szüleihez hasonlóan Gideon is bőkezűen bánt a mostohafiával; talán túl bőkezűen is. Carter gyakran gondolt nagy élvezettel arra, hogy ha mostohaapja tudná, mire költi ő az úgynevezett zsebpénzét, soha nem adna többé. Gideontól eltérően Carter nem a békét és az elmélkedést kereste a dokkoknál, hanem az izgalmat és a testi örömöket. Azért szerette a Vörös Tőkehalat, mert az olyan gyökeresen különbözött az egyetemi környezetétől. A törvény könnyed és spontán semmibevételének légköre üdítő ellentétben állt a fegyelemmel, melytől diákként szenvedett. Az alig leplezett erőszakot izgalmasnak találta, bár nagyon jól tudta, milyen kockázatos, ha a Harvard hallgatója beteszi a lábát egy kocsmába. Nem is sokan űzték ezt a sportot. Még a barátja, Willie Hearst sem jött ebbe a városrészbe, pedig ő szintén kedveli az izgalmat. Február 22-e estéjén -Washington születésnapja volt, 1883-ban - a Vörös Tőkehal szokatlanul zsúfoltnak látszott. Cartert, amikor belépett, az izzadság, sör, gin és a hal bűze úgy fejbe kólintotta, akár egy bunkósbot, és úgy érezte, gyorsul a pulzusa, mint mindig, amikor ellátogatott ide. A kocsma lármás volt, és szinte mindenki káromkodva rendelt. A kocsmárost, egy Phipps nevű, őszülő kis embert mintha zavarta is volna a felfordulás. Amikor megpillantotta Cartert, tekintete még mogorvább lett. Carter eloldalazott egy lármázó asztaltársaság mellett egy régi, magas támlájú pádhoz, mely a füstös kályha mellett épp most ürült meg. A pad mögött egy asztalnál, a ritkán használt oldalajtó mellett Tillman ült, a hájas halász, aki Carter alkalmi ivócimborájánál, Eben Royce kapitánynál dolgozott. Ütött-kopott ónkupájával Tillman odaintett neki. Carter elvigyorodott, és viszonozta az üdvözlést. Közben Phipps három-három fedeles söröskorsóval a kezében kijött a pult mögül. - Félre, félre, átkozott, lusta bugrisok. Carter a pincérlányt figyelte, akit reményei szerint később majd elvihet, hogy levezesse a feszültséget, mely mostanában támadt benne. Josie írástudatlan volt, és elég testes, de még húszas éveiben járt, és jó természettel áldatott meg. A melle határozottan bámulatos méretű volt. Közszemlére is tette, amikor hátul egy asztal fölé hajolt, hogy kiszolgálja az ott ülőket. Carter látta mellbimbóját a nem túl tiszta blúz kivágásában. Amikor a lány megfordult, látta, hogy Carter nézi, és elmosolyodott. Phipps adott időt a lányoknak arra, hogy gyorsan egy-két dollárt keressenek, s nagylelkűségéért cserébe elszedte tőlük keresetük egy részét. Sok vendég mogorván, sőt ellenségesen nézett Carterre. Huszonegy éves, széles vállú, jóképű fiatalember volt, haja és szeme koromfekete. Bőre kreol árnyalatú - ezt apai nagyapjától, a mexikói hadsereg őrnagyától örökölte. Színe alapján tarthatták volna portugál halásznak is, mert ők is látogatták a kocsmát, csakhogy ő nem úgy mozgott és nem úgy beszélt, mint egy tengerész; az, hogy gazdag házban nevelkedett, olyan sima modort és eleganciát adott neki, melyet nem is tudott volna álcázni. És bár amikor a Vörös Tőkehalba ment, mindig régi ruhadarabokat viselt, ezek tisztábbak és rendesebbek voltak, mint a többi vendég ruhái. Fogta a magas támlájú padot, és a koszos padlón közvetlenül a kályha mellé húzta. Fázott. Hosszú utat tett meg *a Beacon Streetről, olyan utcákon, melyek nedvesek voltak az előző éjjel leesett sok hó olvadásától. Phipps, miközben a pult mögé tartott, akkor ment el Carter mellett, amikor ő a padot odébb húzta. A kocsmáros hangosan rákiáltott: - Hagyja ott a bútort, ahová tettem, fiam. Carter arca elsötétült. Tudta, hogy Phipps nem kötne bele, ha törzsvendég volna. A kocsmáros utálta a harvardi diákokat. Ősszel bejöttek egypáran, látszólag azért, hogy sört igyanak, de üvegekből bogarakat engedtek el, melyeket célirányosan erre az alkalomra gyűjtöttek. A Tőkehal vendégei - akik pedig mindenféle féreghez hozzá voltak szokva - máig beszélnek a csínyről. A bogarak több százan voltak számuk a mesélőtői függően alakult -, és Phipps azóta vad ellenségességgel viseltetett az egyetemi népséggel szemben.
9 Ám Carter így is automatikusan visszautasította a parancsot. Aztán eszébe jutott, miféle helyen van, és felvillantotta azt a ragyogó, elbűvölő mosolyt, mely kevés erőssége közé tartozott. - Mr. Phipps, a fenébe is, kicsit elgémberedtem idefelé jövet. Azzal nem ártok senkinek, hogy leülök a tűz mellé egy perc... - Hagyja ott, ahová tettem!- lökte félre Phipps, aztán visszatolta a padot az eredeti helyére. Székek nyikorogtak, fejek fordultak arra, és emberek röhögtek Carter rovására. Ekkor feltámadt benne a düh. Nem akart engedni neki, de volt annyi esze, hogy ahhoz az egyetlen igazi tehetséghez folyamodjék, melyet évekkel ezelőtt fedezett fel magában. Gyorsan járt az esze, és ügyesen bánt a szavakkal, ami megkönnyítette hogy meggyőzően beszéljen. És ott volt az az elbűvölő mosoly is, mely valahogy a legdühödtebb kijelentéseinek is hitelt adott. - Micsoda dolog így bánni egy összefagyott vendéggel... különösen ebben a városban és ezen a napon! - mondta vigyorogva, miközben tudta, hogy Phipps egy jókora hordódugaszt tart az övében. A kocsmáros ezen nyugtatta a kezét, mintha abban reménykedne, lesz ürügye, hogy a fiatal vendég ellen fordítsa. De Carter megjegyzése zavarba hozta. - Ezen a napon? - ismételte pislogva. - Az első elnök születésnapján! Az öreg George a szabadságért harcolt, és a születésnapján abban a városban, melyben a szabadság bölcsője ringott, úgy gondolom, az ember szabadon odébb tolhat egy padot néhány hüvelykkel, amikor befagyott a segge, hogy idejöjjön és magának adja a pénzét. Én úgy látom, Mr. Phipps, maga nem éppen az a rendes, szabadságszerető amerikai. A gördülékeny szófolyam megragadta néhány, eddig ellenséges vendég fantáziáját, akik most nevettek és tapsoltak: - Most elkapott, Phippsy! - Hadd tegye a harvardi a padot oda, ahová akarja. Phipps a tömeget, majd Cartert szemlélte undorral. - Hát tegye oda. - Elfordult. Carter továbbra is ragyogóan mosolygott, és gúnyosan meghajolt a férfi felé: - Washington elnök köszöni magának, ahogy én is... - A mély meghajlástól a kocsmáros nem láthatta arcát, amikor suttogva hozzátette: Szaros vén szamár. Hirtelen pislogott. Ez az. A megoldás, amelyet hetek óta keresett - mióta világossá vált, hogy Eisler, az ő bosszúszomjas végzete elégtelent ad neki ebben az évben is. Az öreg Phipps ebben a határozottan elütő környezetben akaratlanul is megadta a választ Carter problémájára. Royce kövér alkalmazottja, Tillman gratulált, hogy megnyerte a pádért folytatott csatát. Carter megint elvigyorodott, megköszönte és leült. Alig tudta magában tartani az újfajta izgalmat. A bosszú terve teljesen kibontakozott a fejében. Barátja, Willie, aki egy évvel fiatalabb nála, de máris a csínyek értő figyelője, el lesz ragadtatva. Csak egy kérdés maradt: lesz-e Carternek elég pénze és mersze, hogy végrehajtsa a dolgot? II. Teljesen megfeledkezett Josie-ról. Akkor döbbent rá erre, amikor érezte, hogy a súlyos mell a jobb vállához ér; a lány odament hozzá a pad végéhez, és duzzogást tettetett: - Helló, Carter, édesem. Azt hittem, hozzám jöttél látogatóba, aztán egyszer csak fél mérfölddel arrébb nézel. A fiú elvigyorodott, és lehúzta a lányt a térdére. Benyúlt a szoknyája alá - a lány sohasem viselt bugyogót és cirógatta. - Jaj, ez csodálatos - nevetett a lány ficánkolva. - De tudod, hogy Phipps nem engedi a kóstolót. - Mást se sokat enged - mormogta Carter, miközben visszahúzta a kezét. A lány megint vihogott. - Jól megmondtad neki. Ügyesen forog a nyelved. - Persze te tapasztalatból tudod... A lány tettetett haraggal az orrára koppintott. Ebben a korban, amikor Viktória, a szigorú és következetes angol királynő határozta meg az erkölcsöket az egész nyugati világnak, a kocsmai rosszlányok szerették felsőbb osztálybeli hasonmásaikat utánozni; ezt Josie gondosan kimunkált gesztusokkal, szipogásokkal és fintorokkal tette. De csak néhány másodpercig győzte fantáziával, s Carter nemsokára elunta: - Már nem is haragszom Phippsyre. Pompás ötletet adott, hogy bosszút álljak Eisleren. - Attól a némettől még mindig dührohamot kapsz, mi? - El akarja kapni a tököm... képletesen szólva, természetesen. A lány megint fölnevetett. - Az a baj veled, édes... hogy nem bírod, ha valaki meg akarja mondani, mit csinálj. - Rájöttél, mi? - Cuppanós csókot nyomott a lány arcára. - Hát, lehet. Eisler viszont másra sem képes, mint megmondani az embereknek, hogy mit csináljanak... - Hirtelen erőt vett rajta a csüggedés. - Josie, én tényleg nem vagyok arra az átkozott egyetemre való. Nem tudom, hogy a tanulást vagy a társadalmi állást tekintve vagyok-e alkalmatlanabb. - Ugyan, ugyan - sóhajtotta a lány -, micsoda nagy szavak. Úgy csinálsz, mintha olyan fene fontosak volnának. Sokkal jobban fogod magad érezni, ha rájössz, hogy tulajdonképpen nem fontosak. A fiú hosszú, elgondolkodó pillantást vetett a lányra. - Azt hiszem, igazad van. És biztos, hogy lesz legalább egy dolog, amit jól fogok csinálni a Harvardon. Az, hogy megfizetek annak a disznónak. - Én máris tudok valamiről, amit nagyon jól csinálsz - mondta a lány, miközben lehajolt és megcsókolta a fiú fülét. A fiú arcát csiklandozta a lány parókájának egy tincse. Gyanította, hogy a paróka kócból készült. Carter anyja időnként drága, természetes hajból készült, Franciaországból behozott parókát viselt, de a kocsmai szajhák nem engedhetik meg maguknak, hogy ennyi pénzt költsenek erre. Phipps tenyerével a pultra csapott. - Josie! Menj vissza dolgozni. Nem tapogathat, amíg nem fizet.
10 - Mondtam - suttogta Josie, és neheztelő pillantást vetett munkaadójára. Feltápászkodott Carterről, mire lohadni kezdett az az örömteli merevség, melyet a fiú azóta élvezett, hogy a lány befészkelte jókora fenekét az ölébe. Milyen kár, hogy ma este csak ezt élvezheti. Elhatározta ugyanis, hogy eltekint Josie szolgálataitól. Minden centre szüksége van, ha be akarja szerezni a kellékeket, melyek pompás terve végrehajtásához szükségesek. - Ugye nem váratsz sokáig? - kérdezte Josie, amikor elindult. - Gondolom - válaszolt a fiú tétován. - De most hozz nekem egy korsó sört, jó? És mondd meg Phippsynek, hogy menjen a pokolba. Miközben egy másik vendég megragadta Josie csuklóját és beszélgetésbe elegyedett vele, Carter észrevette, hogy a pergamenképű Phipps a lassan gomolygó füstön át őt figyeli. Carter legszívesebben összetörte volna a kocsmáros képét, de elhatározta, hogy ezen az estén kerüli a bajt. Összpontosítani akart. Megtervezni, miként áll bosszút azon az emberen, akit mindenki másnál jobban gyűlölt. III. Edmund Eisler professzor az előző évben már kétszer adott elégtelent Carternek, most, az első félévben megint megbuktatta, és nem csinált belőle titkot, hogy tavasszal ezt negyedszer is megteszi. Amikor Carternek meg kellett ismételnie a kezdő német kurzust, megkérdezte az egyetemi tisztviselőktől, miért teszik vissza épp Eisler csoportjába. A válasz lehangoló volt: Eisler kérte. Carter véleménye szerint ez az ember a porosz hadseregbe illett, nem az egyetemre. Göndör, szőke haja zsíros, nőies tincsekben hullt a homlokába. Dülledt kék szeme volt, fensőbbséges modora, és imádott aranyfejű sétapálcával a kezében parádézni a csoport előtt. Úgy adta ki a tanulásra vonatkozó utasításait, mintha katonai parancsok lettek volna, és ezeket azzal hangsúlyozta, hogy a sétapálcával csapkodta az íróasztalt. A kettőjük közti feszültség igazi kiváltója az a teadélután volt, amelyet Eisler és gömbölyded felesége adott a professzor diákjainak, amikor Carter elsőéves volt a Harvardon. Carter ott találkozott Eisler lányával, egy szalmasárga hajú, gombócforma lánnyal, akiről Carter néhány diáktársa azt állította, hogy minden fiúnak enged, aki erre kéri. A forró tea és a citromkarikák mellett Carter kérte is - ám nem elég halkan; a professzor egy lépéssel mögötte állt. Eisler lánya úgy védte meg magát, hogy erkölcsi felháborodást színlelt. És ettől fogva Eisler a fiú ellensége volt. Nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy megalázza Cartert. Cambridgeben köztudott volt, hogy Eisler feleségének társasági ambíciói vannak, és be akarja hízelegni magát azon nők közé, akiket a bostoni társaság vezéralakjainak tartanak. Egyszer, egy különösen heves vita után Eisler kifakadt: - Miért várnék magától mást, Herr Kent, mint faragatlanságot? Végül is tudom, mit tett a mostohaapja McAllisterrel. Minél jobban lecsapott Eisler Carter nyelvi hiányosságaira - „Maga úgy beszél németül, mintha holdlakó volna. Méghozzá meglehetősen szűkagyú holdlakó” -, Carter annál inkább ellenállt. Ha Eisler másnapra adott fel házi feladatot, Carter egy napot késett vele. Ha Eisler megtorlásképpen megduplázta a munkát, Carter már egy hetet késett - vagy egyáltalán nem végezte el. Az órán mindenen vitatkoztak; Carternek ehhez tehetsége volt. Körbe-körbe- jártak olyan különféle témákat, mint amilyen az umlaut kiejtése, az egyetem vicclapjának, a Lampoonmk az értéke, a bostoni lóvasút hatásfoka a tömegközlekedésben és - alig pár héttel ezelőtt Richard Wagner zenéje, melyért Eisler rajongott. Carter, akinek gőze sem volt a dologról, kijelentette, hogy Wagner művei bombasztikusak és morbidak, mert ezt a két szót olvasta a zeneszerzőről egy újságcikkben. Ez utóbbi sértés olyan kitörésre ragadtatta Eislert, hogy felvilágosította Cartert, hol a helye: - Maga egy idióta, Herr Kent. - Mindig Herr Kentnek szólította ez a fellengzős szamár. - Egy poronty tapasztalatával és egy bolha intelligenciájával beszél. Nem is érdekli, hogy mit mond, de addig erőszakoskodik és hízeleg, amíg el nem hiszik, amit állít... - ez bizony igaz volt - nem alkalmas arra, hogy a Harvard diákja legyen. Addig nem nyugszom, amíg visszataszító lényét el nem távolitják az egyetem területéről. Hát így álltak - igazi ellenségek voltak. Carter heteken át kereste a módját, hogyan torolhatná meg a szakadatlan sértéseket. Az öreg Phippsyvel vívott párbaj megoldotta a problémát. - Szamár - suttogta ismét, úgy ízlelgetve a szót, akár a sört, melyet egy pillanat múlva Josie vitt neki... éppen azelőtt, hogy az igazi cirkusz elkezdődött. Második fejezet.
A CSETEPATÉ I. Carter a második korsó sörrel is végzett, Josie pedig kérdő pillantásokat vetett felé - hát elfelejtette, hogy föl kell menniük az emeletre? A fiút az mentette meg a magyarázkodástól, hogy vidám köszönések hangzottak a bejárat felől. Amikor látta, ki jött be, ő is elmosolyodott. Eben Royce kapitány alacsony, ápolt férfi volt, aki saját halászbárkájával kereste a kenyerét. Bostonban született és nőtt fel, ötvenegynéhány éves volt, de erről csak barázdált arca és őszülő haja árulkodott; a húszévesek energiája feszült benne. Royce és Carter akkor kezdtek el beszélgetni, amikor Carter először látogatott el a Tőkehalba. Jól kijöttek egymással, és alkalmi ivócimborák lettek. Royce toleráns ember volt. Amikor hallotta, hogy Carter a Harvardra jár, elmosolyodott és vállat vont: - Ha egyébként derék ember, ezt nem fogjuk sűrűn a szemére hányni. Royce-nak sok barátja volt a kocsmában, és mindegyik elrabolta egy kis idejét. Ez feszélyezte társát - azt a pompás, fekete hajú nőt, aki vagy tíz évvel lehetett idősebb Carternél és tíz centivel magasabb Royce-nál. A nőnek széles arccsontja volt, telt ajka, sima bőre és fénylő fekete haja, mely a viseltes köpeny vállára omlott. A köpeny inkább hangsúlyozta, mint takarta telt keblének vonalait, s ez tovább erősítette a belőle áradó egészséges szexualitás érzését. Carter még nem látta ezt a nőt. Tudta azonban, hogy Helen Stavros a neve, s hogy görög. Royce vagy hat hónappal ezelőtt kezdett viszonyt vele. S azóta egyfolytában kérkedett: „Gyönyörű, angyali arc - és az ehhez illő természet.” Egy olyan valakitől, akit a világ és az
11 emberek kiábrándító volta megkeményített, ez igazi bók volt. Carter, aki most a nőt nézte, megértette, mire gondol a barátja. Irigyelte Royce-t. Royce még egy ideig az ismerőseivel beszélgetett, aztán belekarolt a nőbe, és a kocsma leghátuljában álló asztalhoz vezette. Halászlét és sört rendelt, aztán megint elindult a kőrútjára. Nemsokára odaért a kályhához. Nagy szívélyességgel szorította meg Carter kezét: - Nem gondoltam, hogy itt vagy. Azt hittem, Georgie születésnapját ünnepeled a Harvardon. - Azok a lányok ott nem nekem valók - vonta meg a vállát Carter. - De meg kell mondanom, Eben, erre a te nődre minden áll, amit mondtál. Royce ragyogott. - Hát nem tüneményes? Sose hittem volna, hogy valaha is mérlegelem, feladjam-e az agglegényéletet. - Nem is értem, hogy egy ilyen csinos nőt még nem vett el senki... - Meghalt a férje. Két évvel ezelőtt. Egy Porosz nevű kis szigetről jöttek, ami Athéntól nem messze fekszik. A férje megbetegedett ettől az éghajlattól, és elég gyorsan meghalt. De halászfaluban laktak... ezért nem zavarja Helent, hogy milyen szagom van. Szinte hódoló pillantást vetett az asszony felé, aki nyugodtan ült, és a mennyezet gerendáit nézegette. Carter feltételezte, hogy szándékosan kerüli a férfiak tekintetét - merthogy sokan behatóan vizsgálgatták. - Azt mondja, nagyon szeret, Carter. Nagyon szeret... és azt hiszem, ettől én Boston legszerencsésebb embere vagyok. - Egyetértek, tényleg gyönyörű - mondta Carter, és komolyan gondolta. - Csak csínján... már elkelt - nevetett a halász, és kedveskedve Carter vállára ütött. - Hogy jössz ki azzal a sok professzorral? - Rosszabbul, mint valaha. - Hát, még áll az ajánlatom. Ha az a dolog már nagyon kellemetlen, munkába állhatsz az Atlantic Anne fedélzetén. A kemény munka távol tartja az embert a bajoktól. - Másképp is távol tudok maradni a bajoktól, Eben. - Carter ezt mosolyogva mondta, de nem viccelt. Royce vállat vont, és hátrament, hogy az alkalmazottjával,Tillmannel beszéljen. Helen Stavros levest kanalazott egy repedt tányérból. A Tőkehal nem az a hely volt, ahová egy rendes nő egyedül be merne menni. De mivel Eben ott volt, senki sem zaklatta - és Carter csak még jobban becsülte a nőt, amikor látta, hogy semmi olyat nem tesz, amivel okot adna a kapitánynak a féltékenységre. Carter hirtelen a homlokát ráncolta - a lárma egyszer csak elült. Ismét a bejárat felé fordultak a fejek. Carter is arra nézett, és látta, hogy egy férfi lép be. Sohasem találkozott még vele, de a többi vendég nyilvánvalóan igen. II. A férfi testesebb volt Eben Royce-nál, szélesebb derekú és vastagabb karú. Carter úgy vélte, negyvenes lehet. Ruhája viseltes, szürke és piszkos volt. Erősen megfakult aranykarika lógott a bal fülcimpájában. Fekete haja kigöndörödött a gyapjúsapka alól. Hajlott orra és durcásan lefittyedő ajka volt. Carter az ismeretlen ruhájából és arckifejezéséből azonnal ítélt: ez az ember nem törődik se a megjelenésével, se a mások érzéseivel. Carter még sosem látta, hogy így szétnyílt volna a tömeg, amikor valaki a pult felé lépdel. Phipps és több ember is sötét pillantásokat vetett a jövevényre. De a barátai köszöntek neki, és Carter hallotta, hogy valaki felkiált: - Helló, Ortega. Hol hagytad a bátyádat ma este? - Fűti a kazánt valahol útban Liverpool felé - válaszolta a férfi erősen tört angolsággal. -Vagy egy hónap, mire visszajön. Ortega, nos, spanyol lehet, találgatott Carter. Később megtudta, hogy rosszul tippelt, és hogy ez az Ortega a név portugál változata. A férfi a pulthoz lépett. Carter fegyvernek nyomát sem látta, de a vendégek az ismeretlen mindkét oldalán odébb húzódtak - világos jeleként annak, hogy félnek tőle. A jövevény alamuszin mosolygott Phippsre: - Egy korsóval a szokásosból. E unaporcaria. Amikor Phipps a fejét rázta, hogy mutassa, nem érti, a kreol bőrű férfi még szélesebben vigyorgott. - A szokásosból. Löttyöt. Disznómoslékot. Mást nem adnak ezen a helyen. Nem jönnék ide, csakhogy néha érdekes a társaság. Megfordult, a könyökére támaszkodott, és tekintetét a görög nőre függesztette. Nyilván már akkor észrevette, amikor bejött. Kétségtelenül az asszony keltette föl az érdeklődését. A gerendáról függő bálnaolajlámpa a férfi orrának árnyékát élesen az arcra rajzolta. Az árnyék vonala alatt Carter észrevette, amit eddig még nem látott - a fehér, horog alakú kis forradást. A férfi szeme az asszony arcát és alakját fürkészte. Nem figyelt az ónkupára, melyet Phipps odacsúsztatott elé, hanem felkiáltott: - Eh,puta,trabalhas aqui? Az asszony kerülte a pillantását, és hallgatott. - Nem beszélsz portugálul? Azt kérdeztem, itt dolgozol-e. - Hagyd békén, Ortega - mondta Phipps, bár a hangja nem volt valami határozott. - Eben Royce-szal jött ide. Phipps megfordult, mintha meg akarná mutatni a halászt. Az arcára kiülő meghökkent kifejezéstől Carter kihajolt a támlás pádról, és hátranézett oda, ahol szerinte Royce az egyik cimborájával beszélgetett. De a halásznak csak hűlt helye volt. Ezt most a görög asszony is észrevette. III. - Hová a pokolba tűnt? - suttogta Carter a pádhoz legközelebb ülő férfinak. Ő a hüvelykujjával az oldalajtóra mutatott: - Néhány perce ment ki.Tillman mutatni akart neki valamit. Carter megfordult, és látta, hogy Ortega a pad mögötti területet fürkészi. A portugál, mivel nem látott senkit, akit ismert, önelégülten mosolygott, és elindult az asztal felé, ahol a görög asszony feszülten ült. Carter úgy gondolta, Ortega nem tengerész, mint a fivére, akit emlegettek; a járása nem olyan emberre vall, aki az imbolygó fedélzethez szokott.
12 A nő elnézett a portugál mellett, és a helyiséget fürkészte, a félelem már tisztán látszott az arcán. Tekintete összeakadt Carterével. Jaj, ne, gondolta a fiú. Én nem veszek részt ebben a perpatvarban. De a nő szeme fogva tartotta - könyörgött neki -, és ő tudta, ha nem néz rá, a nő gyávának gondolja. Azonkívül Royce a barátja is, az asszony Royce nője, aki bajban van. Ha ő késleltetni tudná a bajt néhány pillanatig, Royce addigra biztosan visszatérne. Várt még néhány másodpercet, hogy lássa, föláll-e valaki. Senki. Nagyot nyelt, megpróbálta figyelmen kívül hagyni hirtelen összeszűkült gyomrát, aztán felállt. Phipps a szemével figyelmeztette, hogy ne avatkozzék bele. Ugyanígy tett az egyik vendég is, aki, miközben elment mellette, megrángatta a kabátja ujját, és ezt suttogta: - Hagyd békén, kölyök. Őrült. Carter hallotta, de el volt kötelezve. Ortega a görög nő asztalához lépett és megállt. Carter elment a pultnál álló, meredt szemmel figyelő emberek mellett. A portugál hallotta Carter lépteit. Megfordult, és kérdően mosolygott, mintha nem hinné el, hogy akad olyan ostoba ember, aki szembeszáll vele. A portugál szemtelen udvariassággal megkérdezte: - Át akar itt menni? Szeretné, ha félreállnék, hogy eljusson oda, ahová való? Úgy értem, a mellékhelyiségbe. Valaki felröhögött. Carter megpróbált határozott hangon megszólalni: - Csak azt szeretném, ha békén hagyná ezt az asszonyt. Fürkésző tekintet volt a válasz. A férfi gyászkeretes körmével megvakarta a horog alakú forradást. - Magát Royce-nak hívják? Carter kétségbeesetten folyamodott ahhoz a tehetségéhez, mely ezelőtt már jó szolgálatokat tett neki: - Eben Royce unokaöccse vagyok. - Meglepett mormogást hallott; remélte, hogy a tömeg reakciója nem árulja el azonnal. A görög asszony rábámult. Sietve folytatta: - Ebennek egy csomó első és másod-unokatestvére lakik a környéken, úgyhogy ha zaklatja a nőjét, egy csomó emberrel találja magát... - Mentiroso - vágott közbe Ortega, és görbe fogai csillogtak, amikor elvigyorodott. - Ha nem értene portugálul, azt mondtam, hogy maga kibaszott hazudozó. Royce kapitánynak nincsenek rokonai, ennyit én is tudok. - Előrehajolt, kezét az egyik súlyos szék támláján nyugtatta. - Azt viszont nem tudom, hogy maga kicsoda... azon kívül, hogy egy hülye tacskó. A férfi még mindig vigyorogva olyan gyorsan lendítette meg a széket, hogy Carternek ideje sem volt megmozdulni, a portugál máris fejbe csapta vele. Carter hátratántorodott, és beverte volna a fejét a pultba, ha a közelben állók nem taszítják félre. Küszködött, hogy felegyenesedjék, a düh és a félelem harcolt benne, miközben Ortega a foszlott kabátja alá nyúlt. Valakiből kiszakadt a kiáltás, amikor a portugál keze egy kis fémdarabbal megint láthatóvá vált. Ortega arca egészségtelennek látszott a lámpás fényében. Megnyalta ajkát, előre örült, miközben kihívó kis kört írt le a késsel: - Gyerünk, meu amigo. Mutassuk meg a hölgynek, miből készültél, jó? Kivágom a beleidet, és szétszórom a padlón. Ortega ekkor előrelendült, Carter pedig kiabálást hallott - legtöbben a portugál ellenében kiáltoztak, de akadt, aki mellette. Carter lebukott a földre, hogy elkerülje a levegőben végighasító kést. Szinte a hasán feküdt, Ortega pedig megállította a kézmozdulatot; fölemelte a jobb lábát, és Carter nyaka felé rúgott. Carter az utolsó pillanatban odébb gördült, elkerülve ezzel a rúgást, mely talán eltörte volna a nyakát. így a kulcscsontját találta el. - Bastardo! - ordította Ortega, és fölemelte a kést, hogy beledöfjön vele Carter csupasz torkába. Carter megint megpróbált félregurulni, amikor látta, hogy egy szék repül a levegőben, összetör egy függőlámpát, majd eltalálja a portugál fejét. Ortega az ütéstől megroggyant. Rázuhant volna Carterre - és felnyársalja a késsel -, ha Carter nem dől hirtelen előre, és nem rúg erősen Ortega lába közé. A portugál akaratlanul is fölkiáltott. Az emberek nevettek. Egy-két férfi tapsolt is. Ortega belevörösödött a megaláztatásba, miközben eltántorgott. Carter látta, hogy göndör fekete haja alól vér szivárog. A szék keményebbet ütött, mint Carter gondolta. A portugál még mindig nem nyerte vissza az egyensúlyát. Elvágódott, Carter pedig kétségbeesetten gurult arrébb, hogy elkerülje a kést. A férfi a padlóra rogyott, a penge hegye pedig ott fúródott bele a szegezett padlódeszkába, ahol egy pillanattal előbb még Carter feje volt. Fölötte a kis termete ellenére is erősnek látszó és bosszúszomjas Eben Royce - nyilván ő hajította el a széket - egy hamutól megfeketedett piszkavassal támadt Ortegára. Ortega kótyagos volt, de látta a fegyvert, és kétségbeesetten mászott be a közeli asztal alá. A piszkavas lesújtott, olyan erővel, hogy a gyenge asztal középen összetört. Ortega eltakarta a fejét a fadarabok elől. Carter feltápászkodott. A verekedés már az egész kocsmában kitört. Az Ortegát pártoló vendégek ütötték és rugdalták azokat, akik ellene voltak; Carter látta, hogy a pocakos Tillman egyszerre két embert ragad meg a gallérjánál, és fejjel a kályhának löki mindkettőt. Csak akkor engedte el őket, amikor már üvöltöttek, s valaki mást keresett, akit üthet. Phipps ide-oda ugrált, sikertelenül próbálta megfékezni a verekedést. A kelleténél többször tiltakozott, ezért valaki összetört a fején egy tölgyfa tányért. Káromkodva csuklott össze és zuhant a padlóra. Royce Carterhez fordult. - Nem lett volna szabad kimennem Tillmannel, hogy Helen egyedül maradjon. Nagyra becsülöm, hogy közbeléptél, amikor kellett. Ezzel leköteleztél. Most pedig tűnj el innen, mielőtt a zsaruk megjelennek. Carterre hirtelen émelygés tört és bólintott. Most kezdett ráeszmélni, kis híján mi történt vele. Ortega a törött asztal alatt kapálódzott, miközben megpróbált fölállni. Fátyolos szeme hirtelen Carterre meredt. - Cagdo! - mondta összeszorított foggal. - Veled még találkozunk, erre megesküszök. Egy söröskorsó repült feléjük a terem hátuljából, ahol a görög nő a falhoz lapulva várt. Royce fölemelte a piszkavasat, és - mint egy baseballütővel - félrelökte vele a korsót. Carter a távolból patacsattogást és éles füttyszavakat hallott: egy rendőrszekér közeledett. - Tűnj el innen, és egy darabig ne gyere vissza - sürgette Royce. Carternek nem kellett több toszogatás. Megfordult... és döbbenten látta, hogy fél tucat ember verekszik közte s az ajtó között. Oldalra fordult, átsiklott két férfi közt, egy harmadiktól kapott egy félrecsúszott
13 ütést, a negyediket gyomorba vágta, és végül sikerült kijutnia a nyirkos sötétségbe, miközben a rendőrségi szekér zörögve a móló vége felé tartott, s a két hatalmas ló sörénye lobogott. Carter a másik irányba futott, de elszámította magát, és lezuhant a rakpartról. Nagy csobbanással esett a jeges vízbe, megdermedt, amikor a víz ellepte, majd rémülten kapálódzott a felszín felé. Fölért a levegőre, hangosan csapkodott és fröcskölt, amíg rá nem jött, mekkora zajt csinál, s ekkor küszködött, hogy csendben maradjon. Szerencsére a Tőkehalnál támadt felfordulás - káromkodás, ordibálás, sípok harsogó szava - elnyomta az ő lármáját. Odaúszott egy síkos gerendához, közvetlenül a móló széle alá, és abba kapaszkodott lélegzet-visszafojtva. Lehunyta a szemét, és reszketett. Majdnem meghalt ezen az átkozott helyen. Hogy az isten csudájába került ő ebbe bele? Nagyon is jól tudta. Úgy került bele, hogy kudarcot vallott a Harvardon, és eljött egy olyan lebujba, mint amilyen a Vörös Tőkehal Eddig mindig élvezte, hogy figyelheti a kocsmában zajló, időnként erőszakos eseményeket. Ezen az estén ő is részt vett ebben, hogy segítsen egy barátjának - és egyszer csak a Vörös Tőkehal erőszakos légköre már nem izgatta, hanem rémítette. Soha nem jön vissza ide. A portugál figyelmeztetése után pedig különösképpen nem. Carter kikecmergett a vízből, és reszketve elindult. Túlságosan át volt ázva, hogy hazamenjen a Beacon Streetre. Miközben megpróbálta kiverni a fejéből Ortega félelmetes emlékét, legjobb barátja, Willie Hearst szállása felé indult. Ott kaphat egy italt. És Willie mindig boldogan hallgatta meg a kalandjait. Carter pedig biztosan tudta, hogy ha elmeséli a bosszút, melyet kitervelt, Willie el lesz ragadtatva. A csíny persze kockázatos volt. De Carter olyannyira gyűlölte Eislert, hogy erre fütyült. Harmadik fejezet
CSAPDÁBAN I. Carternek igaza volt. Willie Hearst odavolt a tervért. De fogadott a barátjával huszonöt dollárban, hogy sosem sikerül végrehajtania. Nos, hat nappal később Carter végre készen állt, hogy betöltse bosszúját Eis- leren. Pedig Willie ekkorra már gyávasággal vádolta, és követelte a huszonöt dollárját. Carter közölte vele, hogy nem áll szándékában fizetni. Eisler besétál az utcájába, méghozzá pontosan a terv szerint. Persze mindennek a helyén kell lennie. Ehhez időre volt szükség. Először is kellékeket bérelt a megfelelő éjszakára. Egy pékség hajlandó volt bérbe adni a kocsiját s a lovat, mely húzta, ám mivel Carter diák volt, és azt mondta a péknek, hogy a szekérrel a klubja kirándulást szeretne tenni a környéken, a pék később kétszer akkora összeget kért, mint először. A Harvard diákjai nem arról voltak híresek, hogy tisztelik a tulajdont - a magukét vagy a másokét. Carter elég rosszul viselte, hogy egy harvardi klub tagjának kellett kiadnia magát. Nem vették fel az Intézetbe, abba a félig-meddig irodalmi szervezetbe, mely 1770 óta állt fenn, és mely a másodéveseknek évente körülbelül a harmincöt százalékát avatta fel. A kiválasztottakat tízes csoportokba osztották, és a csoportokat rangsorolták. Ezt a rangsort kifüggesztették az egyetemen, és közzétették a bostoni újságokban is. A Harvard társadalmi elitje soha nem maradhat névtelen. Az Intézetből való elutasítás egyben azt jelentette, hogy Carter nem kerülhetett be a D. K. E.-be, abba a titkos társaságba, mely a társadalmi ranglétra következő fokát képviselte; a néha Deeksnek is nevezett szervezet tagjai az Intézet listájáról kerültek ki. Willie természetesen tagja volt a D. K. E.-nek. Innen több klubba is továbbjuthatott - ezeknek legtöbbje országos szervezetekhez tartozott majd föl a csúcsra: a két végső klub egyikébe, az A. D.-be vagy a Porcellianbe. Willie a Porcelliant választotta. Egyszóval Carter csak színlelhette, hogy ehhez az elithez tartozik. Elég jól játszotta ezt a szerepet ahhoz, hogy meggyőzze a péket, de mindez csak erősítette elszigeteltségének keserű érzéseit. Ám ezektől az érzésektől még jobban eltökélte magát arra, hogy végrehajtja a csínyt. Nehezebb volt annak az állatnak a megszerzése, melyet el akart rejteni a kocsin. Carter végigjárta a környék istállóit, és talált egy fuvarozócéget, mely öszvérekkel húzatta a szekereit. Végül sikerült megalkudnia egy öreg, egykedvű csacsira, mely már-már hasznavehetetlen volt. A csacsi és az istálló 22 dollárjába került. Carter anyagi tartalékai ezen a ponton kimerültek. Kénytelen voltWillie-től kölcsönkérni. Willie, bár ismét kifogásolta az időhúzást, odaadta a pénzt. Most már csak várni kellett egy olyan tanszéki értekezletre, mely miatt Eisler este távol marad otthonától. Április végén végre tartottak egy ilyet. Aznap reggel Carter izgatottan indult el otthonról. Gideonnak és Júliának azt mondta, hogy valószínűleg későig kártyázik majd Willie-vel és más diákokkal. Csak Eisler órájára ment el. Reményei csappantak, amikor a professzor egy fájó foga miatt még a szokásosnál is csípősebb volt. Carter megkérdezte, hogy érzi magát. A tanár azonnal gyanakodni kezdett: - Nocsak, Herr Kent? Részvét? Irántam? Mily szokatlan! Bocsásson meg, de nem veszem komolyan magát. Húzni akarja az órát, mert megint nem készült fel? - Kihúzta magát és elfintorodott. - Biztosra veheti, Herr Kent, hogy egy olyan apróság, mint a fogfájás, engem a legkevésbé sem akadályoz. Nem tart vissza attól, hogy megnézzem a feladatokat, melyeket mára kellett elkészítenie... Sétapálcájával váratlanul lesújtott az asztalra, centiméterekre Carter kezétől. - Megnézném most, ha szabad. Carter gyűlölettel a tekintetében morogta: - Nincs kész. Eisler gúnyosan elmosolyodott. - Gondoltam. - Elfordult. Carter némán elátkozta. De megkapta a választ, amit akart. Eisler elég jól van, hogy elmenjen a tanszéki értekezletre. Szóval itt a megfelelő alkalom.
14
II. Carter néhány perccel kilenc után feszülten és verítékezve fordult be a bérelt kocsival abba az utcácskába, mely közvetlenül Eisler szerény, Berkeley Street-i hajléka mögött húzódott a Bostonnal határos Cambridge kisvárosban. A ló engedelmes volt, könnyen irányítható. Nem így a kocsiban lévő csacsi. Carter időről időre hallotta, hogy paták csapódnak a hátsó ajtónak. Az öreg csacsi zokon vette a bezártságot. Carter nagyon lassan, a lehető legkisebb zajt csapva hajtott végig a szűk utcán, mely egészen sötét volt. A környéken csak a házak hátsó szobáiból szűrődött ki a gázlámpák fénye, A balzsamos tavaszi este a nedves földtől illatozott, melyet a korábbi zápor öntözött meg. Carter a fák között nem messze megpillantotta Eisler házát. Lámpák égtek a konyhában, a nappaliban és két emeleti szobában. A professzor felesége természetesen otthon volt - és az a szuka lánya is. Carter ezt biztosan tudta abból, hogy hamis zongoraszó áradt ki az egyik szoba nyitott ablakán. Ez a vacak zene most áldás volt. Ha óvatos, és a csacsi sem csinál bajt, Eisler házából senki sem hallja majd. Visszafojtott lélegzettel közelítette meg a kis melléképületet, mely Eisler tágas telkének végében állt. Carter néhány hete titokban napvilágnál is megvizsgálta. Tudta, hogy a professzor ott tartja a lovát és öreg homokfutóját, és hogy az ajtó a hátsó utcára nyílik. Amikor Carter sétára fogta a lovat, a csacsi megint kirúgott, ezúttal hangosabban, mint addig. A zaj úgy visszhangzott a tavaszi sötétségben, akár a puskalövés. - Ssss, a fenébe! - suttogta. A csacsi mintha nem értette volna, mert megint belerúgott az ajtóba. Carter összerezzent, és könyörgött a világegyetemet irányító minden láthatatlan erőnek, hogy tartsa vissza a csacsit az izgágaságtól. Carter Kent semmit nem mutatott fel a Harvardon töltött csaknem két év alatt. Úgy érezte, ha ezen az estén sem sikerül, jelenléte az iskolában semmilyen nyomot nem hagy. Amikor őszinte volt magához, be kellett vallania, hogy eddigi élete messzemenően feledhető. 1878 óta élt Bostonban anyjával, mostohaapjával és mostohafivérével, Willel - anyján kívül ő volt az egyetlen emberi lény, akivel őszintén törődött. Mostohaapja gazdag és sikeres üzletember. Bostonban egy könyvkiadója van, New Yorkban pedig egy napilapja, a Union. Carter anyja szintén fényes pályát futott be. A Júlia Sedgwick Kent nevet jól ismerték az ország előadótermeiben. Az amerikai nők választójogáért küzdő szervezet nevében szólalt föl és írt. Carter tehát olyan emberek közt nőtt fel, akik elértek valamit. Igaz, a Kenteket sohasem fogadta be az úgynevezett társaság. De a maguk módján véghezvittek valamit, és sikeresek voltak. Carter sorozatos kudarcai ezzel megalázó ellentétben álltak - és ennek nagyon is a tudatában volt. Amennyire meg tudta ítélni, egyetlen tehetséggel bírt: azzal a képességgel, hogy meggyőzzön másokat. Úgy gondolta, ezt a tehetségét részben örökölte, részben a környezetétől sajátította el. Mostohaapja élvezte, hogy a Union és az általa kiadott könyvek révén befolyásolja a közvéleményt. Anyja ugyanezt tette a szónoki emelvényről; Carter több ízben is csodálattal figyelte, amint felkelti az ellenséges, helyenként gyűlölködő hallgatóság figyelmét, mely azután lelkesen követeli a női választójogot - s ünnepli az előadót. Carter ugyanilyen fontosnak tartotta, hogy egy olyan asszonyt is az ősei között tudhat, aki mindig a meggyőződése szerint cselekedett. Apai nagyanyját, Amanda Kentet a család erősnek és mindannyiuk számára meghatározónak tartotta - olyasvalakinek, aki nem tudja, mi a kudarc. Úgyhogy ő talán természetes módon jutott a tehetségéhez. Gyakran álmodozott olyan pályáról, melyen akkora hatalomra és befolyásra tehet szert, mint az elmúlt korok Kentjei. Ha jobban belegondolt, tudta, hogy ez megalapozatlan törekvés. Nem állhatta a fegyelmet, és a Harvardon szerzett tapasztalatai megtanították rá, hogy nincs valami jó esze, legalábbis a szokásos értelemben nincs. Képes keményen dolgozni, ha kell, de valójában utálja a munkát. Mindössze azt tudja ravaszul kiszámítani, mi mozgatja az embereket, és van egy ösztönös, ám még kifejletlen érzéke, hogy miképp játsszék rá legjobban e hajtóerőkre - egy szóval, egy tekintettel, egy mosollyal... A ma esti siker tehát döntően fontos volt. Ha nem ér el eredményt a cambridge-i osztálytermekben, legalább teremt egy legendát, melyről a harvardi diákok talán még az elkövetkező években is beszélnek majd. Újra csak verejtékezve megállította a kocsit, majd kikötötte a gyeplőt, és lemászott. A kocsiszín széles ajtaja felé osont. Be volt csukva. Netán Eisler nem ment el a tanszéki értekezletre? Carter szíve kalapált, miközben félrehúzta az ajtó egyik szárnyát. Összerezzent, amikor a görgők megcsikordultak. Vett egy nagy levegőt, és benézett a sötétségbe. Szeme végül hozzászokott. Elvigyorodott-Üres! A ló és a homokfutó nem áll benn. Eisler, miután kihajtott, precízen becsukta az ajtót, ennyi az egész. Carter egy pillanatig gratulált magának, aztán hátraindult a kocsi végéhez, hogy elvégezze feladata nehezebbik részét. III. Mielőtt kinyitotta a kocsit, hallgatózott, hogy Eisler lánya még mindig püföli-e a zongorát. Püfölte. Ha ő maga nem csap túl nagy zajt, meg tudja csinálni. Hirtelen feltámadó önbizalma ezt súgta. Amikor kinyitotta a kocsi ajtaját, a csacsi topogott és iázott. Hála istennek, nem túl hangosan. Carter csillapító szavakat mormolva benyúlt, és kivette a deszkákat, amelyeken a csacsi le tud jönni. Aztán kiemelte a kartontáblát is - óvatosan a kezében tartva becsukta a kocsi ajtaját. Bevitte a táblát a színbe, s most már látott is, szeme hozzászokott a sötétséghez. A hely túlságosan rendes volt ahhoz képest, amire szolgált - ez megint Eisler német alkata- Egyetlen boksz volt benne. Csak gyenge fény szűrődött be egy keskeny ajtó alatt, mely Eisler hátsó udvarára vezetett. Meglepődött, hogy nem kell küszködnie, amikor kivezeti a csacsit a kocsiból. Az állat nem ellenkezett, még csak nem is bőgött. Talán örült, hogy kiszabadult börtönéből. Carter levezette a deszkákon a szín ajtajához, s olyan rendben és nesztelenül vitte be, hogy kezdte azt hinni, az istenek végre-valahára rámosolyogtak.
15 A bejárati ajtó egyik szárnyát nyitva hagyta. A csacsi kötelét gondosan a boksz végében álló egyik oszlophoz kötötte. Biztos volt benne, hogy ez újabb rúgkapálás- sal és iázással jár, de amikor semmi ilyesmi nem történt, szinte magánkívül volt az örömtől. Már csak a csacsi nyakába kell akasztania a táblát, aztán eltűnhet, mint aki jól végezte dolgát. - Lassan. Csak lassan - suttogta Carter, miközben a kötelet átemelte a csacsi fején és hosszú, lelógó fülén, s a gót betűkben gyönyörködött, melyeket olyan sokáig festett a kartonlapra. Ám a végső hatás - az üzenet mérete és világossága - megérte. Csak nyissa ki Eisler az ajtót, és olvassa el: leh bin ein deutscher Esel. Jetzt gibt’s zwei unseresgleichen. - Bizony, német szamár vagy, barátom - suttogta Carter. - És most már tényleg ketten vagytok... így, maradj nyugton - mormolta, amikor a kötél lecsúszott a csacsi nyakán és a tábla a pofája alatt himbálózott. De a kötél érintése - a tábla súlya - hirtelen mindent elrontott. A csacsi megbokrosodott, és rángatni kezdte a kötelet. Carter egyfolytában próbálta nyugtatni, ám a csacsi a következő percben már bőgött. Aztán megfordult, és belerúgott a szín oldalába - bumm! Mintha egy ágyút sütöttek volna el. - Hagyd abba!- könyörgött Carter, és eufóriáját kétségbeesés váltotta fel. A csacsi három gyors rúgással válaszolt: bumm, bumm, bumm. Jaj, istenem - nyögte Carter. Egy másik, távolabbi bummot is hallott - egy ajtóét -, majd valaki megszólalt: - Ki van ott? Mi ez a zaj? Eisler! Ez nem lehet. Carter résnyire kinyitotta a hátsó udvarra vezető ajtót, s a szíve mintha ki akart volna ugrani a helyéből. A ház lámpafényes ablakai előtt az ismerős, dölyfös alak rajzolódott ki. Eisler a kocsiszín felé viharzott, egyik kezében aranyfejű sétabotja, a másikban - egy jégtömlő! Egy jégtömlőt szorított dagadt arcához, és Carter azonnal tudta, hogy egy ostoba feltételezés tette tönkre. Eisler felesége ment el a homokfutóval - a professzort viszont, állítása ellenére, beteg foga otthon tartotta. Megfordult, hogy kirohanjon az utcára. A csacsi olyan erővel szökött előre, hogy a kötele elszakadt. Carter nekiszaladt a rémült állatnak. Hisztérikusan felkiáltott: - Félre az útból! Eisler meghallotta. - Felismerem a hangját, Kent. Mit csinál a házamban? Mit csinál?... A mennydörgő kérdés félbeszakadt, amikor Eisler feltépte az ajtót. A nyílásban valahogy nagyobbnak látszott, hatalmas, félelmetes alaknak. Carternek a rémülettől földbe gyökerezett a lába. Eisler dülledt szeme még jobban kimeredt. Megpillantotta a csacsit. Megpillantotta, és azonnal felfogta a táblát - felfogta, mielőtt a csacsi utolsót bőgött és kirohant az utcára, majd eltűnt a sötétségben. - Maga átkozott, pimasz semmirekellő! - kiáltotta Eisler, és elejtette a jégtömlőt, miközben befelé ugrott. Botját a végénél fogva suhogó ívben meglendítette. A nagy aranyfej Carter halántékát találja el, ha nem tépi ki magát szörnyű bénultságából, és nem ugrik hátra. A gomb a boksz oldalán csattant, és az ütés nyomán hasadt a fa. Örült, gondolta Carter. Képes megölni. A bot ismét gyilkos ívben lendült. Carter félreugrott, majd kivágódott az ajtón. Aztán iramodott volna a pékkocsi felé, amikor Eisler felbukkant az épületből, és hosszú karját kinyújtva belevágta a bot fejét Carter jobb lábába. Carter felkiáltott, és nekiesett a pék lovának. A megrémült állat előreszökkent. Carter a földre zuhant, és a ló jobb mellső patája végighasította a homlokát. A kezével védte a fejét, miközben a ló elporzott az utcán. Eisler zihálva nyúlt Carter inge után, hogy talpra rángassa. Csapdába esett - elkapták -, a kudarc elviselhetetlen érzése. Carter, mintha a börtönőre elől menekülne, durván ellökte Eislert, amitől a férfi az utca oldalán húzódó sövénynek esett. Eisler kiabált és káromkodott - most már németül. Carter feltápászkodott. Émelyítő látvány tárult elé az utca végén. A futó ló balra fordult, de most nem volt kéz, mely irányította volna a szekeret. Az istrángok elszakadtak. A szekér az oldalára dőlt, és darabjaira esett szét, miközben a ló elszaladt. Carter az összetört kocsi felé rohant, közben Eisler torkaszakadtából ordított mögötte a sötétben. A közeli házakban ablakok nyíltak, és emberek kiabáltak izgatottan. Carter fájdalmat érzett a mellében, miközben elszaladt a szekér mellett. Csőd. Teljes csőd. Gondolni sem mert rá, mi lesz a következménye ennek az esti katasztrófának. Negyedik fejezet
HEARST I. Carter balra futott a Berkeleyt és a Gardent összekötő sötét utcán. A Gardennél jobbra fordult, elszáguldva a cambridge-i Közpark előtt. Elöl öreg téglaépületek magasodtak a sötétben, legtöbbjüket jócskán eltakarták az egyetem udvarának hatalmas fái. Egy korcs csaholt az áprilisi estében. Felhők rohantak a hold előtt. Bérkocsi zörgött el mellette, tömve lármás egyetemistákkal, akik nyilván Bostonban voltak, bort vedeltek és homárt faltak; Willie Hearst is gyakran részt vett ebben. Észak felől halk mennydörgés hallatszott. Carter megállt a Közpark keleti oldalán, zilált volt, és nagyon remegett. Hallgatózott. Nem valószínű, hogy üldöznék - nem hallotta azokat a gyűlöletes kiáltásokat, se angolul, se németül. Egy pillanatra kellemesen megkönnyebbült. Aztán lebiggyesztette a száját. Nemcsak kétbalkezes, ostoba is. Persze hogy Eisler nem ered dühöngve utána. A professzor összeszedi az eszét, és rájön, hogy más, sokkal hatásosabb és biztosabb büntetési módozatok is a rendelkezésére állnak. Carter a kabátujjába törölte izzadó homlokát. Micsoda gyalázat. Az oly régen dédelgetett terv teljes kudarcot vallott. Nem akart ezzel szembenézni, és haza se akart menni, hogy a családdal találkozzék - különösen Willel, aki fölnézett rá. Tudta hogy el kell gondolkodnia, milyen védekezést találjon ki Eislerrel szemben, de előtte még inni akart egyet. Hová menjen? A Vörös Tőkehalba} Az túl messze van - és túl kockázatos. Megfogadta Eben Royce kapitány tanácsát, és a csetepaté éjszakája óta nem ment oda vissza.
16 A susogó fákat fürkészte. Willie talán a szobájában van, s nem vacsorázik valami elárusítólánnyal valahol a városban; tán nem ücsörög a cimboráival a Howard egyik bokszában, a megfelelő pillanatra várva, hogy krémessel dobálja meg a színészeket. Most örült volna Willie társaságának, még akkor is, ha el kellene mondania a barátjának ezt a kész katasztrófát. Carter a macskaköves úton bebicegett a kapun, és az egyetem legöregebb épülete, a Massachusetts Hall végénél jobbra fordult. Most a világon mindenhol jobban vágyott lenni, mint Bostonban. II. Fény szűrődött ki Willie szobájának ajtaja alól. Willie még a Matthewsban lakott, de arról beszélt, hogy a következő évben átköltözik a Mount Auburn Streetre, az egyik divatosabb szállásra - a Dunsterbe, a Fairfaxbe, az Apleybe vagy valamelyik másikba, amelyek kezdtek egy úgynevezett Aranyparttá összeállni, s amelyek vonzották a diákok elitjét. A folyosón érezhető jellegzetes sajtszagból ítélve a barátja éppen vacsorát készített. Carter bekopogott. Magas, szinte lányos hang hívta be. Willie egy fazékban kavargatott valamit a gázon. Intett, és a látogatójára vigyorgott azzal az eredetiséggel, amelyet Carter olyannyira kedvelt. Voltak persze dolgok Willie-ben, amit az idősebb fiú egyáltalán nem szeretett. Például a csínyjei, melyeknek ártatlan és gyanútlan emberek váltak áldozatául. De Willie akkor is szórakoztató és derék pajtás volt, amint az ember megnyerte a bizalmát. William Randolph Hearst Kaliforniából jött. Már csaknem egy teljes évet töltött Cambridge-ben, mégsem volt sok közeli barátja. Carter gyanította, hogy ennek egyik oka nem mindennapi külsejében keresendő. Magas volt és vékony, keze és lába szokatlanul nagy, bőre pedig babarózsaszín. Hosszú szőke haját középen választotta el, és vékony szálú bajuszt viselt. Egyik tulajdonsága sem ellensúlyozta visszás megjelenését, és szemének különösségét sem. A kékesszürke szembogár szinte teljesen elveszett a hatalmas szemfehérjében. - Épp jókor jöttél, Carter. A szendvics mindjárt kész. - Willie a csöpögő kanállal egy szekrényre mutatott. - A sör ott van. Carter egy brokáthuzatú karosszékbe rogyott. A berendezést, még a polcon sorakozó könyveket is Willie anyja, Phoebe Hearst választotta. Az asszony a tanév kezdetén elkísérte fiát Cambridge-be. Willie szerette az anyját, egyszer mégis keserűen beszélt Carternek arról, hogy ő egyetlen gyerek. - Gyerekkoromban végigráncigáltak Európán egy tanár meg a barátom, Gene Lent kíséretében. Nem lennék ilyen rohadtul elkényeztetve, ha a szüleim több gyereket is csinálnak. Anyám többet akart, de valahogy nem jött össze. Néha nagyon kívánom, bárcsak sikerült volna. Willie egy kupac tankönyv mögül elővett két korsót. Az egyiket odanyújtotta a barátjának. - Mi a baj, Carter? Azt hittem, jobb kedved lesz a diadalod után. És türelmetlenül be akarod gyűjteni a huszonöt dollárt. Carter felpillantott. Fekete szemében megcsillant a szoba gázlámpáinak fénye. Epésen így szólt: - A diadal, Willie, összeomlással végződött. Az enyémmel. A húszéves Willie Hearst pislogott, finom pillái egy pillanatra eltakarták azt a különös, mégis furcsán lenyűgöző szemét. Aztán ő is lerogyott egy székbe, és hosszú lábát átvetette a karfán. Tökéletesen nyugodtnak látszott, mintha semmi sem izgatná és semmit nem akarna - és valójában nem is akart semmit. Amikor megérkezett a Harvardra, hírneve - és különösen apja különböző bányáinak híre - már megelőzte. George Hearst fiatalkorában Missouriban túrta a földet. Ám az elmúlt évtizedekben ő és társai vagyonokat forgattak ki az amerikai földből, ahogy Amanda Kent itt a kaliforniai aranymezőkön szerezte a Kent család vagyonának javát. Hearstre negyvenéves koráig nem lehetett ráfogni, hogy gazdag. Ekkor azonban egyik lelőhelyről a másikra bukkant. Az övé volt Virginia Cityben az Ofir ezüstbánya, mely a nagy kiterjedésű, mesés nevadai ezüstlelő helyhez, Comstock Lodge-hoz tartozott. Tulajdonosa volt a Homestake-nek Dakotában - itt aranyat bányásztak. Övé volt egy kis montanai ezüstbánya, az Anaconda is, melyből végül az igazi értéket - a hihetetlen mennyiségű rezet termelték. - Gyújts rá egy szivarra, és mondd el, mi történt - mondta Willie részvéttel. Ezen az estén is, mint mindig, jól öltözött volt: pepita nadrágot, egyszerű, de nyilvánvalóan drága vászoninget és kedvére való nagy, feltűnő nyakkendőt viselt. Carter a drága, rózsafából készült szivardoboz felé nyúlt. Rágyújtott, és a kékes füstben megszólalt: - Jól indultak a dolgok. Baj nélkül bevittem a szamarat a színbe. Aztán lármát csapott, mire Eisler kiviharzott, hogy megnézze, mi az. - Szóval otthon volt? - így van. Fájt a foga, és nem ment el a tanszéki értekezletre. - Látta a táblát? - Igen, mielőtt a csacsi elmenekült. - Akkor tulajdonképpen megnyerted a fogadást - mondta Willie örömteli arckifejezéssel. - Istenem, de szívesen láttam volna a porosz arcát. -Nem szívesen láttad volna. Felismert, mielőtt megléptem. Willie mosolya eltűnt. - Nagy ég. Nem csoda, hogy ilyen gyászos képet vágsz. - A tökömnél fogva lógat fel - mondta Carter. Ettől Willie kényelmetlenül érezte magát; ő sohasem káromkodott, és durva szavakat se használt. Carter a korsóval a szekrényhez lépett, miközben a szivarral a szájában így szólt: - Az a legkevesebb, hogy bajba kerülök az egyetemen. A legrosszabb esetben Eisler bíróság elé idéz valamilyen váddal. Ha ő nem, akkor a pék. Összetörtem a kocsit, amit béreltem tőle. A ló meg elszaladt... az isten tudja, hová. Willie halkan füttyentett. Carter folytatta: - Az anyám meg a mostohaapám elé is oda kell állnom. És nem szoktam hazudni nekik. Nagyon zavart, amikor azt kellett mondanom, hogy ma este kártyázni megyek. Nem tudom, mi a fenét mondhatnék mást Eislerről, mint az igazságot. Elhallgatott, keze a szekrény fogantyúján nyugodott. A gázlámpa fénye kiemelte bőrének olajbarna árnyalatát. Még ilyen ziláltan is jóképű fiatalember volt. A vastag kar és a karcsú csípő remek testalkatáról árulkodott.
17 - Elfogadom a pénzt, ha kifizeted - tette hozzá Carter. - Az a szekér egy kisebb vagyonba kerül... és bár elég rendes zsebpénzt kapok, az nem ugyanaz, mint egy baseball nagyságú aranyrögöt kapni havonta Kaliforniából. Willie kötelességszerűen elmosolyodott, bár ez a tréfa, melyet azért eszeltek ki, hogy megmagyarázzák állandó és tekintélyes pénzellátmányát, egyre laposabb lett. Carter felrántotta a szekrény ajtaját. Lehajolt a bádogkád felé, melyen egy csöbör sör állt egy jégtömbön. Túlságosan elmerült a gondolataiban, ezért nem figyelt a kádra addig, amíg valami meg nem mozdult benne. - Jézus Mária! - kiáltotta. Egy egyméteres aligátor emelkedett fel és nyitotta ki fogakkal tömött száját nem egészen tizenöt centire a kezétől. III. Ez újabb nevetést csalt elő Willie-ből. - Az ördögbe. Elfelejtettem, hogy Charlie ott alszik. Carter odébb szökkent. - Hát azt látom, a fenébe is. Willie visszament a gázhoz. - Gyerünk, hozd a söröd. Charlie nem bánt. Ma estére már leitattam. Carter óvatosan lehajolt, és megmentette korsóját a csöbörben. Champagne Charlie, mert ez volt Hearst aligátorának a teljes neve, vészjósló tekintettel méregette egy pillanatig. Aztán egykedvűen lehajtotta a fejét. Carter becsapta az ajtót. Leült, és a sört kortyolgatta. Nem javult tőle a kedve. Ahogy a forró, pikáns sajtos szendvicstől sem, melyet Willie elé rakott. A fiatal kaliforniai megint belepréselte magát egy székbe. Evett egy falatot a szendvicsből, megtörölte ajkát a szalvétával, majd így szólt: - Megértelek, hogy ilyen rohadtul érzed magad. Amikor találkoztunk, rögtön tudtam, hogy ugyanabból a hüvelyből való borsószemek vagyunk. Nyilván ezért jövünk ki olyan jól. Mindketten utáljuk a váratlan dolgokat... hacsak nem mi intézzük úgy, hogy meglepjünk valakit. És szeretjük mi tartani a gyeplőt. Nem bírjuk, ha más irányítja a dolgokat, igazam van? Carter bólintott. Willie folytatta: - Mondok még valamit. Én sem bírom sokkal jobban az errefelé dívó parancsolgatást. Templom. Katalógus. Leckeszámonkérés... nem tudom, elvégzem-e egyáltalán az egyetemet. Én is a színházhoz szerettem volna menni, mint a mostohanővéred, Eleanor. De anyám hallani se akar róla. Ez persze a színház vesztesége... Hogy barátját felvidítsa, felugrott, hátravetette a fejét, és jódlizott. Aztán gyors, fürge tánclépést tett, amelyet a négereknél annyira csodált. Egyik kezében a söröskorsót tartva, másikkal a csípőjén Carterre vigyorgott: - A színház vesztesége. Elég jó vagyok, nem gondolod? - Csodálatos. - Azért ne vidd túlzásba a lelkesedést. - Willie a fal felé fordult, mintha ott ülne a közönség. Többször mélyen meghajolt. - Imádom a tapsot... - Nem a tapsot szereted te, Willie, hanem hogy színésznők vannak körülötted. - Hát, azt is - ismerte el Willie, és megint elmosolyodott. Visszarogyott a székbe. -Tudod, talán mindketten tökfilkók vagyunk, hogy itt fecséreljük az időnket. Tudom, hogy a Harvard Amerika legjobb iskolája. De én máris több órát mulasztottam, mint amennyivel befejezhetném az évet, és nincs olyan átkozott dolog a tantervben, ami érdekelne. Előrehajolt. - Az egyetlen dolog, ami érdekel, az a probléma, amit Gene jövőre örököl. - A gyerekkori utazótárs, Eugene Lent apja egyik üzlettársának fia volt. - Milyen probléma? Milyen örökség? - A szegény tökfej belement, hogy a Lampoon igazgatója legyen. Hálátlan feladat! A humorra nemigen van kereslet ebben az istenfélő intézményben. És az igazgatónak minden veszteséget a zsebéből kell fedeznie. Carter füttyentett. - Ezt nem tudtam. - Pedig így van. Szeretnék segíteni Gene-nek. De nem kölcsönökkel. Hanem olyan ötletekkel, amelyektől az emberek olvassák az újságot. Szenzációk, szóváltások, talán egy kis hivalkodás... ezt élvezném. - Mert akkor irányíthatnád a dolgokat. - A dolgokat meg az embereket. - Willie elvigyorodott. - Anélkül, hogy tudnák, én csinálom. Ez is a játékhoz tartozik. Odaballagott a szekrényhez. Mert a sörből Champagne Charlie bambán fölemelte gyilkos fejét, és néhány pillanatig vizslatta gazdáját, mielőtt megint elaludt volna. Willie ivott, aztán letörölte a habot a bajszáról. - Ez az igazi varázslat az életben, Carter. Tartani a gyeplőt. Ez meg egy jó tréfa. A papa nincs oda a tréfákért, de a másik dolgot biztosan szereti. Gondolom, ezért akar olyan nagyon bejutni a szenátusba. Carter már sokat hallott George Hearst politikai törekvéseiről. Hearst, a hű demokrata megvásárolta az összeomló félben lévő San Francisco Examinert, a helyi demokraták nem hivatalos újságját. Pénzt pumpált bele abban a reményben, hogy segítheti politikai pályafutásán. Ám ez az erőfeszítés nem volt elegendő ahhoz, hogy megszerezze a demokraták támogatását az 1882-es kormányzójelöltségért folytatott küzdelemben. Néhány szavazattal alulmaradt. Csalódottan keresett valamilyen dobbantót Washington felé. Willie hirtelen zavarba hozó pillantást vetett barátjára: - A papának egy napon sikerül a dolog. És akkor ügyesen bánik majd a gyeplővel. A politika csak erről szól. Talán neked is meg kellene próbálnod. Kezdhetnéd azzal, hogy röplapokat osztasz, vagy bedolgozol egy főnöknek. Lehet, hogy élveznéd, és azt hiszem, ezzel az aranyszáddal még sokra vihetnéd. Carter egy pillanatra megfeledkezett Eisler professzorról. - Melyik pártban? - kérdezte. - Hát, gondolom, a demokratáknál.
18 - A Kentek republikánusok. Willie megemelte a korsóját. - Egy bűnös mindig újíthat. Én mondom, egy olyan fickónak, aki szeret parancsolni, a politika természetes közeg. - Akkor te miért nem próbálod meg? - Ezzel a hanggal? - Willie jódlizott egyet. - Kinevetnének, ha kiállnék az emelvényre. Még a külsőm is ellenem szól. Nagyot kortyolt a sörből, majd olyan hangon fejezte be, amely most tökéletesen magabiztos volt. - Én majd találok mást. De én is a gyeplőt tartom, arra számíthatsz. Minél többet gondolkodott Carter Willie javaslatán, annál jobban felkeltette a kíváncsiságát. A politikusok hatalmas befolyásra tesznek szert. Óriási pártpénzeket fizetnek ki, és cserébe jutalmat kapnak. Ezek a jutalmak néha csekkek vagy részvények formájában érkeznek. Sok fontos amerikainak állandóan szüksége van Washington segítségére, ami magyarázattal szolgálhat arra, miért engedhetik meg a vezető politikusok maguknak, hogy nagy ruhatáruk, fényűző otthonuk legyen, s hogy gyakorta utazzanak európai vakációra. A politikában persze van kockázat is. Tudta, mi történt szegény Garfielddel két évvel ezelőtt. De úgy gondolta, ő meg tud birkózni a kockázattal. A sör is megkönnyítette, hogy erre a következtetésre jusson. Megnézte, és úgy látta, bőségesen van még a szekrényben. Ezúttal Champagne Charlie még csak föl sem emelte a fejét. Carter kiszolgálta magát, arra vágyott, hogy a sör elfeledtesse vele: ezen az éjjelen senkit és semmit nem tud irányítani. Hátradőlt a székben, s önbizalma megint csak rohamosan csökkent. Ha még egy diákcsínyt sem tud végrehajtani, hogy az ördögben reménykedhet valaha abban, hogy politikai hivatalba emelkedhet? A saját erejéből nyilván nem tudja megvásárolni. A Kent-vagyonból csak egy jelképes összegre számíthat; anyja már tájékoztatta, hogy Gideon birtokainak a javát Eleanor és Will örökli. Nos, ezeket az akadályokat majd leküzdi valahogy. Végeztek az étellel, aztán nyakaltak még egy kis sört, és közben egyfolytában beszélgettek. Minél jobban berúgtak, annál fényesebb karriert szőttek maguknak. Carter a politikai kiáltványok terjesztésétől eljutott a nagyvárosi pártapparátus vezetői tisztéig. Willie a vicclap terjesztési igazgatójából riporter lett - majd pedig befolyásosabb kiadó, mint Gideon Kent a Unionnál; ezenkívül törekvőbb, mint Joe Pulitzer, a St. Louis-i sajtóember, aki éppen megvenni készült Jay Gould haldokló New York World)ét. Willie kiadói befolyása legvégül már messze túlmutatott San Franciscón; formálta az ország közvéleményét, és irányt szabott a nemzet politikájának - Carter pedig, aki ismerte a barátját, tudta, hogy Willie egy napon ezt valóban eléri. Aztán elvesztette idő- és valóságérzékét. Teljesen kiesett a fejéből Eisler, a kudarcba fulladt csíny és az összetört szekér. Valamikor éjfél után zivatar tört ki. Addigra már elaludt a karosszékben. Amikor felébredt, szürkés fény szűrődött be az esőcseppektől foltos ablakon. Kegyetlenül józan volt. Felült és sóhajtott. Willie fölemelte a fejét. Ő a kereveten aludt, a normál méretű takaró alig ért a nyakától a lábszára közepéig. Ásított, azután a barátját méregette: - Rosszul vagy? - Rosszul. Eszembe jutott, mi történt az este. - Csontjai ropogtak, ahogy a karosszék karfájának feszítette magát. - Haza kell mennem. - Hozathatunk még sört. Carter hirtelen szédülést érzett. Nehezére esett, hogy megszólaljon: - Egy... kis levegőre van szükségem. Kösz a vendéglátást, Willie.Tetszik, amit a politikáról mondtál. De előbb meg kell úsznom az öreg professzort. - Bízd arra az aranyszádra - tanácsolta Willie álmos hangon. - Dumáld ki magad. - Jól van - bólintott Carter, miközben az ajtó felé bukdácsolt. - Hogy erre miért nem gondoltam?... - Aztán megtoldotta még valamivel: Nem lesz nehéz. IV. Carter a Charles folyó felé vánszorgott az esőtől illatozó hajnalon, bár az eső már kiért a tenger fölé. Kavics került a cipőjébe, ez felbosszantotta. Amikor a Cambridge Street-i hídhoz ért, levette a cipőt, kitartotta a korláton, és rázni kezdte belőle a kavicsot. A cipő kicsúszott a kezéből, és a vízbe esett. Olyan káromkodás szakadt ki belőle, hogy egy Cambridge-be tartó lóvasút kocsisa rosszallóan megfenyegette az ujjával. Carter egy ideig figyelte, hogyan bukdácsol a cipő a sodrásban. Aztán tovább-bicegett a Charles Street felé. Mit mondjon anyjának és mostohaapjának? Több elképesztő történetet is kitalált, de valamennyit elvetette, mert tudta, hogy nevetséges hazugságoknak tűntek volna. Imádta anyját, de tisztelte is; túl intelligens ahhoz, hogy kiagyalt történetekkel tegye bolonddá. És ahogy Willie-nek is mondta, se Júliának, se Gideonnak nem szokott hazudni. legalábbis nem gyakran. Nagyjából ebből állt az összes megmaradt tisztessége. - Csak nyeld le a keserű pirulát - mormolta magában, miközben lassan és elgyötörtén tartott kelet felé ezen a hajnalon, melyben a hal, a kátrány és a kéményekből szálló füst ismerős szagát érezte. Hűvös reggel volt. Vacogott a foga. Összeszorította, majd fölemelte a kezét, és a vállát ütögette. El tudja viselni a legrosszabbat is, amit Edmund Eisler kiszab rá. A legeslegrosszabbat is. Hiszen nem azt mondja-e mindig Gideon, hogy a Kentek elsősorban túlélők? Öntudatlanul azonban egy régi táncdallamot kezdett fütyülni, hogy összeszedje a bátorságát. Ötödik fejezet
OTTHON, A BEACON STREETEN I.
19 Ezernyolcszáznyolcvanháromban több mint tizenötmillió ember élt az Egyesült Államokban. Az úgynevezett társasághoz azonban csak néhány százan tartoztak. A Kentek nem. Bár az ország egyik leggazdagabb családjának mondhatták magukat, pusztán a vagyonuk nem volt elegendő ahhoz, hogy meghívást kapjanak az év társasági eseményére - Mrs. William K. Vanderbilt jelmezbáljába. A bált március 26-án este tartották, s minden szempontból felülmúlt minden rendezvényt, melyet addig a társaság tagjainak kegyeiért szerveztek. Az előző években kivétel nélkül Mrs. Astor januárban tartott éves bálját tekintették a szezon legrangosabb eseményének. A Vanderbiltbál ezt megváltoztatta. Óvatos becslések szerint a háziasszonynak negyedmillió dollárjába került, hogy megrendezze az estélyt. A jelmezek fényűzésének csak a vendégek találékonysága szabott határt. Egy másik Vanderbilt, Mrs. Cornelius fehér selyembe és gyémántokba öltözött, így jelképezve a villanyfényt. És bár a korábbi bálokon sem számított újdonságnak a gondosan koreografált francia négyes, Mrs. W. K, Vanderbilt francia négyeseiről - különösen a „paripás francia négyes”-ről, melyben valósághű, életnagyságú lovakat erősítettek a táncosok csípőjéhez - még hetekkel a bál után is beszéltek. Nem csoda, hogy a társaság elfogadott vezetője, Caroline Astor - a Mrs. Astor, mert azt szerette, ha így nevezik - arra kényszerült, hogy végre-valahára elismerje Mrs. Vanderbiltet. A bál előtt Mrs. Astor megtudta, hogy lánya a „csillagos francia négyes”-re készül, de még nem kapott meghívót. A mellőzés jelentése világos volt. Nem lesz meghívás, hacsak Mrs. Astor tiszteletét nem teszi Mrs. Vanderbiltnél, hiába áll az utóbbi elméletileg a társadalmi ranglétra alsóbb fokán. Mrs. Astor, aki lányát a büszkesége fölé helyezte, beszállt a hintójába, és a New York-i Ötödik sugárút 660. szám alatt álló Vanderbiltkastélyhoz hajtatott. Beküldte a kártyáját az egyik kék libériás lakájával. Magas méltóságát jelezve a kártyán mindössze ez állt: Mrs. Astor. 0 maga nem lépett be az épületbe, még a hintót sem hagyta el. Ám megfelelően megalázkodott. Leánya nem sokkal ezután kézhez kapta a meghívót. Gideon Kent és Júlia Sedgwick Kent meghívását azonban a tiszteletnek semmiféle jelképes aktusa nem válthatta ki. Az okok listája rendkívül hosszúra nyúlt. Júlia családi háttere - született Sedgwick lány volt - valaha talán lehetővé tette volna, hogy őt is tekintetbe vegyek, de ez már a múlté. Végül is elvált egy Kenttől - Amanda Kent fiától -, és férjhez ment egy másikhoz. A New York-i társaságot irányító nők nem váltak. Még akkor sem, ha férjük más nővel hált, amit a legtöbbjük meg is tett. Ám Júlia azért is szerepelt a nemkívánatos személyek listáján, mert nyilvánosan elkötelezte magát a női választójog ügye mellett. Gideon ellen még több dolog szólt. Először is, a háborúban a konföderációsoknál szolgált. Appomattox után egy darabig a szakszervezeti mozgalomban dolgozott. Újságját és kiadóját botrányosan liberálisnak tartották. És „kereskedett” - ezt a lenéző kifejezést alkalmazták mindenkire, aki nem volt dologtalan úriember, olyan, aki egy üzlet hozadékából él, és semmit nem tesz azért, hogy megkeresse a pénzt. Gideon tevékenyen részt vett az üzleti vállalkozásában - még azt is tudták róla, hogy megjavítja az elromlott nyomdagépet, ha a Kent és Fia ütemterve ezt megköveteli. Közelmúltja is ködös volt. Első felesége úgy halt meg, hogy kiesett az Ötödik sugárúti házuk ablakán. Lánya a színésznők léha foglalkozását űzi, öccse, Jeremiah pedig botrányos viselkedéséről vált ismertté. Matthew Kent Európában hírnevet szerzett a festményeivel, magánéletének kalandjai viszont már rég hírhedtté tették szülőföldjén. Ehhez még hozzájárult, hogy Gideon 1877-ben homályos szerepet játszott abban, hogy lelőtték a chicagói vasútmágnást, Thomas Courtleight. Mindent összevéve a Kent család fejét úgy ismerték mint radikális bugrist. Határozottan nem túl jó társasági alapanyag. Volt még egy esemény, mely végérvényesen eldöntötte a Kentek kiközösítését. A McAllister-eset. Két évvel ezelőtt Gideon éles összeütközésbe került azzal az emberrel, aki a társaság „nem hivatalos miniszterelnöke”-ként tevékenykedett; ez az ember készítette el az előkelő hölgyek rendezte bálok vendéglistáját, ő tervezte meg a bálokon táncolt francia négyeseket s az ezekhez szükséges ruhákat. Gideon magában - s néha nyíltan is - ezt az úriembert csak undorító varangynak nevezte. Gideon megítélése szerint Mr. Sámuel Ward McAllister mind intellektusát, mind külsejét tekintve középszerű férfi volt. Egyetlen figyelemre méltó vonása, hogy sikerült élősdiként boldogulnia. Gideon undorodott, hogy egy született déli így lealacsonyítja magát. Talán ezért történt, hogy amikor egyszer véletlenül Gideon New York-i klubjában találkoztak, a dolgok rosszul alakultak. A bemutatkozás után valaki véletlenül megemlítette Gideon háborús múltját. Ettől McAllister elfintorodott. - Én Savannah-ból jöttem, amint talán tudja. De legalább sosem voltam áruló. - Gideon állát szemlélte. - A szakálla láttán egy ideig azt hittem, hogy a föderáció dicső seregének katonája volt. - Én viszont végképp nem tudom, hogy miből gondoltam egy darabig embernek magát, Listagyártó úr. A társaság miniszterelnöke bíborvörös lett, amikor Gideon kimondta azt a gúnynevet, melyet az újságok adtak neki. Tiltakozni azonban nem volt ideje, mert Gideon azonnal behúzott egyet neki. II. Gideon rendszerint napfelkelte előtt ébredt. Munkanapja pedig ritkán végződött este kilenc-tíz óra előtt. A mai este sem volt kivétel. A könnyű vacsora után visszavonult annak a pompás, kétemeletes téglaháznak a könyvtárszobájába, amelyet akkor vásárolt, amikor ő és Júlia 1878-ban visszatért Bostonba. Csupán azért fizette ki a szerfelett magas vételárat, mert Philip és Amanda Kent is ebben a házban lakott. Gideon gondoskodni akart róla, hogy a ház soha többé ne kerüljön ki a család kezéből. A Beacon Streeten, a könyvtárszoba ablaka alatt gázlámpák égtek, ahogy Gideon nagy íróasztala fölött is. A férfi a beköltözés után azonnal elfoglalta a könyvtárat, és dolgozószobává alakította át. A falból több helyen is vezetékek lógtak. A házat nemrég szerelték fel Mr. Edison villanylámpáival. És Gideon úgy tervezte, hogy bevezetteti a telefont is azon nyomban, hogy Boston és New York között lehetővé válik a távolsági beszélgetés. Jelenleg csak Lowellbe lehetett telefonálni. De ki az ördög akarja hívni Lowellt?
20 Rágyújtott egy szivarra, és körülbelül akkor látott neki a munkának, amikor Carter bevezette a csacsit Eisler kocsiszínjébe. Gideon fia az emeleten tartózkodott, a szobájában, és Gideon úgy vélte, tanul. Will a kitűnő Boston Latin Schoolba járt; Carter szeszélyes viselkedése miatt az Adams Academyn olyan kedvezőtlenül ítélték meg a Kent nevet, hogy Will oda valószínűleg nem mehetett volna. Gideon emlékeztette magát, hogy később be kell nézzen a fiához. A könyvtár kandallója fölött függött az a kard és puska, melyeket Philip Kent szerzett a függetlenségi háború éveiben. A puskát az emberek Kentuckynak nevezték; a kard Lafayette márki francia gránátosszablyája volt. Magán a kandallón eredeti zöld üvegében ott állt az a tea, melyet Philip Mr. Adams „bostoni teadélután- járól” vitt haza. Az összes többi családi emléket is kiállították a könyvtárban. Az üvegdobozt az éremmel, melyet Gilbert Kent, Philip második fia szerzett, valamint azt a kátrá- nyozott kötélből készült karkötőt, mely az Öreg Vasbordájú fedélzetéről származott, ugyanis ezen a fregatton szolgált Philip unokája, Jared - Gideon nagyapja. Ezek közelében lógott a Philipről festett olajportré, mely akkor készült, amikor a férfi gazdag, középkorú bostoni kiadó volt. A szemben lévő falra helyezte Gideon azt a bekeretezett Auguste Renoir-rajzot, mely Mattét és feleségét, Dollyt ábrázolta, amint végleges elválásuk előtt éppen egy párizsi mulatóban táncolnak. Dolly most egy indiai katonai támaszpont iskolájában tanított, és nevelte fiát, Tomot. A rajz mellett függött Gideon - őszerinte határozottan kisebb értékű - hozzájárulása. Nem az ő szerzeménye volt, ő csak fölfedezett egy olyan emléktárgyat, melyet valaki más hagyott hátra. Amikor beköltözött, egy ládában akadt rá, mely nyilván már évek óta állt a pincében. Most kincsként állították ki - bársony háttérrel, diófa keretes üveg mögött: egy tíz centiméter hosszú fadarab. A fa viaszosvászonba csavarva, rothadó ruhák közt feküdt a ládában. Penészedő burkolóanyagán még olvasható volt a felirat: J. Kent. Gideon ebből tudta, hogy az Öreg Vasbordájú árbocának azt az elveszett darabját találta meg, melyet Jared vitt haza Gilbertnek az 1812es háborúból. Gilbert a leveleiben utalt a fadarabra, de egyetlen Kent sem látta addig, amíg Gideon a ládában rá nem akadt. Fáradtnak érezte magát, vonakodott hozzányúlni az íróasztalán halmozódó papírokhoz. Újév óta nagyon kevés dolog történt. Nem sikerült megoldania a problémákat, melyek miatt aznap este s azóta is sokszor a kikötőben barangolt. Sőt az egyik probléma még súlyosbodott. Carter többet mulatozott, és még kevesebbet tanult. Gideon mellében azonban nem jelentkezett újra a fájdalom. A helyzetnek ez az egy része javult. Sóhajtva emelte föl az első papírt. Részletes árbecslés a Rhode Island-i Bristolban működő Herreshoff vállalattól. John Herreshoff és öccse, Nat kapitány gőzhajókat épített az Egyesült Államoknak és rombolónaszádokat más országoknak. Nemrégiben újfajta luxusjachtot fejlesztettek ki - egy kis fogyasztású gőzhajót figyelemre méltó sebességgel. Gideon tárgyalásokat folytatott egy huszonöt méteres hajó megépítéséről, melyet Herreshoff új, triplex gőzgépe hajtana. Könnyűszerrel megengedhette volna magának, hogy olyasféle, sokkal nagyobb úszó palotát vegyen, amilyet az Astor, Gould és Bennett cég bocsátott vízre. Ám a Herreshoff- féle jacht jobban megfelelt az ízlésének. Auvergne névre akarta keresztelni, arról a franciaországi vidékről, ahol Philip született. Tíz percig tanulmányozta az ajánlatot, több megjegyzést írt a margóra, jóváhagyta az összeget, és csatolt egy levelet a Herreshoffnak, melyben megkérte őket, hogy haladéktalanul lássanak hozzá az építéshez. Ezután elolvasott egy feljegyzést, mely a bankárjától, Joshua Rothmantől érkezett. A férfi arról tájékoztatta, hogy az új-angliai telefontársaság kész kiépíteni a kapcsolatot otthona és a Rothman Bank közt. Mr. Bell telefonját - a városok közötti összeköttetéstől eltekintve - Gideon haszontalan újdonságnak tartotta. Szerette azonban körülvenni magát a legújabb szerkentyűkkel, úgyhogy firkantott egy levelet a számláját kezelő banktisztviselőnek. Hozzájárul a vonal beszereléséhez. Csatolt egy másik levelet is, melyben jóváhagyta, hogy új tetővel fedjék be a családnak a New Jersey-i Long Branchben álló házát, ahol apja özvegye, a már csaknem mozgásképtelen Molly lakott az év nagy részében. Egy megkésett köszönetnyilvánító levél következett, melyet a fiatal írtől, Oscar Wilde-tól kapott, akivel előző évben Gideon és Beacon Hill-i szomszédja, William Dean Howells remek estét töltött a Kent család vacsoraasztalánál. Boston volt Wilde amerikai felolvasó kőrútjának egyik állomása. Gideon és Howells - akik mindketten kedvelték az új, realistább megközelítést, melyet egyébiránt Howells is alkalmazott a regényeiben - kaptak a lehetőségen, hogy vendégül lássák a fiatal esztétát. Az ország régimódi irodalmi stílusának legfőbb védelmezője, a New York-i Edmund Clarence Stedman - „a költészet Mrs. Astora”, így nevezte gúnyosan Gideon - már Wilde korábbi kijelentésein is feldühödött, és levelet írt a bostoni újságoknak, hogy meggyőzze az irodalmi közösséget, mellőzzék az írót, amikor a városba érkezik. Gideon válaszképpen meghívtaWilde-ot vacsorára. Megkérte Howellst, csatlakozzék hozzájuk, hogy alaposan megszégyenítsék Stedmant. Oscar Wilde holdvilágképű, barna szemű fickó volt. Sima, sötét haja a fülére hullott, modora pedig bágyadt volt és enyhén dekadens. Ám ugyanakkor elragadó is volt. Amikor megérkezett az Egyesült Államokba - mesélte a vacsoraasztalnál - a vámtisztviselők kérdezősködtek. „Azt feleltem, hogy nincs más elvámolnivalóm, csak a géniuszom.” Wilde levele után a versenytársak lapjait vette kézbe - mindennap különfutár hozta őket New Yorkból. Egy órát töltött az újságokkal. A Times egyik hátsó oldalán eldugott cikket talált arról, hogy Omahában Buffalo Bili Cody újfajta szabadtéri látványosságot próbált ki. Vadnyugati show-nak nevezte. A Times méltóságán alulinak tartotta volna, ha egy bekezdésnél többet szentel a dolognak, de Gideon azonnal a távíróhoz lépett, melyet telefon helyett használt. Ez kötötte össze a házat a Unionnak a Park Row-n lévő szerkesztőségével. Gideon megtanulta használni a távírót, hogy ne kelljen közvetítőkre támaszkodnia, ha bizalmas utasításokat akar továbbítani. Lekopogta az üzenetet. Öt perccel később megkapta a nyugtázó választ arról, hogy elküldenek egy tudósítót Omah ba, aki megnézi a bemutatót, és cikket ír róla. A Unionnak sok színes tudósítás kellett. Theo Payne, a lap remek főszerkesztője a hetvenhez közelített, de ítéletei pontosabbak voltak, mint valaha. Állandóan emlékeztette a munkaadóját, hogy a New York-i lapok közt mindennap élesedik a verseny. Sem Payne, sem Gideon nem fogadta olyan elégedetten, mondhatni önelégülten a Worldöt átvevő Joe Pulitzer érkezését, mint némely sajtóember. Gideonhoz hasonlóan Pulitzer is valami kereszteslovag-féle volt, ám Pulitzer nemigen táplált aggályt a szenzációs vagy alantasabb tárgyú cikkek kinyomtatásával szemben. Tudta, hogyan kell olvashatóvá tenni egy újságot azoknak, akik a legtöbbet számítanak - az
21 átlagembereknek. Gideon most hozzálátott, hogy leírja a gondolatait, válaszképpen Payne hosszú levelére, mely arról szólt, hogyan töltsék meg élettel az újság minden rovatát. A Timesva vetett utolsó pillantás mosolyt csalt Gideon ajkára. Eleanort említették a Színházi pletykák című rovatban. Azt írták róla, hogy „az ország egyik legtehetségesebb ifjú színésznője”. A következő sorban a nevét romantikus kapcsolatba hozták az egyik színésztársáéval, „a jóképű Mr. Leó Goldman”-éval. Leó Goldman azóta kerülgette Eleanort, amióta New York egyik amatőr színházának ifjú tagjai lettek. Gideon csodálta Leót, aki tehetséges volt, törekvő és okos, és úgy vélte, hogy Leó végül elveszi a lányát. Nem szívesen gondolt azonban arra, hogy Eleanornak esetleg egész életében szembesülnie kell egy ortodoxabb típusú vallás kötelezettségeivel. És persze a lány minél jobban elkötelezi magát a színház mellett, annál kevésbé érdeklik majd a Kentek ügyei. Utolsó feladata az volt, hogy vezércikket írjon a Unionnak. Ezt már hetek óta érlelte magában. Három rövid bekezdésben megismételte a Union helyeslő véleményét a Pendleton-törvényről, mely Arthur elnök januári aláírását követően lépett hatályba. A törvény a szövetségi állások mintegy tizenkét százalékát kiemelte a kinevezési hatáskörből, és pályázati feltételekhez kötötte őket. Létrehozott egy bizottságot is, mely felügyelte a közszolgálatot - a közutálatot, ahogy a törvény egyik elégedetlen ellenfele, Roscoe Conkling szenátor nevezte. A törvény elfogadása Garfield elnök 1881-es meggyilkolásának közvetlen következménye volt. Az elnököt egy Charles Guiteau nevű ember lőtte le, aki egy szövetségi állásra várt, de nem kapta meg. Gideon vezércikkében ostorozta a Kongresszust, amiért tragédia kell nekik ahhoz, hogy egy törvényt elfogadjanak. A vezércikknek a következő címet adta: Valakinek mindig meg kell halnia? Attól tartott, hogy tudja a választ a kérdésre. A Kongresszus ritkán hozott gyorsan és határozottan törvényt addig, amíg erre valamilyen katasztrófa nem sarkallta. Egy papírfecnire lefirkantotta, hogy nemsokára újabb vezércikket kell írnia. Valamit tenni kell azért, hogy jobban működjék az elnöki utódlás. Az alkotmány homályosan fogalmazta meg az eljárást, és amíg Garfield golyóval a testében haldok- lott, az ország három hónapig vezető nélkül maradt. Megnézte az időt. Majdnem tizenegy óra. Nem hallotta, hogy Carter megjött volna. Nem csoda, hogy a fiatalember a legtöbb tárgyból megbukik. Gideon a szemöldökét ráncolva ment föl az emeletre, elhaladt felesége dolgozó- szobájának ajtaja előtt, és benézett Willhez, aki a takaró alatt falt egy tízcentes ponyvaregényt, mely Bili Codyról szólt. III. - Ideje eloltani a lámpát - mondta Gideon. Még mindig hordozta hangjában lágy, ritmikus virginiai kiejtésének nyomait. Will ásított. Mokány, tizennégy esztendős fiú volt, szeme és haja barna, vonásai pedig elhunyt anyjára emlékeztettek. Ha majd elveszti arcának gyermeki kerekségét, jóképű fiú lesz - annyira persze soha, mint Carter. - Jól van, papa. - Befejezted a leckét, mielőtt az emelkedettebb irodalmat a kezedbe vetted? - kérdezte Gideon mosolyogva. - Igenis, uram. Majdnem. A matematika kifog rajtam. Nem tudom megcsinálni.- Dehogynem tudod! Az ember mindent meg tud csinálni, ha rászánja magát.Will kételkedve nézett. Gideon sajnálta, hogy fölcsattant.- Lovagoltál ma? - Egy órát. De majdnem ledobott a kanca.- Legközelebb kérd meg őket, hogy adjanak másik lovat.- Rendben. - A fiú arckifejezéséből Gideon látta, hogy valószínűleg nem lesz hozzá bátorsága.- Will, neked minden adottságod megvan, hogy jó lovas légy. S esetleg szeretnéd a fogathajtást is... Will arca felragyogott. Igen, nagyon szeretném. - Majd habozott. - Legalábbis szeretném megpróbálni...Gideon úgy tett, mintha ezt nem hallotta volna.- Jó. Teszünk majd valamit ez ügyben. A fogathajtás remek sport.- Pár napja Carter is ezt mondta. Gideon a homlokát ráncolta. Egyetlen állítás sem igaz, amíg Carter jóvá nem hagyja.- Hazajött már? - kérdezte Will. A ránc Gideon homlokán akarata ellenére elmélyült.- Nem. Miért? - Meg kell kérdeznem tőle valamit.- Mit?- Hát valamit.- Én nem tudnám megválaszolni? - Inkább őt kérdezném. Ennek a korunkbeliekhez van köze. - És egy ilyen magamfajta ősz szakállú nem értené?Will elmosolyodott.- Nem is ősz a szakállad. Vagyis nem nagyon. - És mi van a kérdéssel?A fiú másfelé nézett.- Várhat, amíg találkozom Carterrel.- Jól van. Jó éjszakát. Gideon lehajolt, és megszorította fia karját. A fiút már zavarta, ha a szülei megcsókolják. Gideon kilépett a szobából, és próbált nem bosszankodni azon, hogy Will milyen vakon ragaszkodik a mostohafivéréhez. Will talán tartozik ennyivel Carternek. Végül is Carter költözött ide Margaret halála után, és ő adtaWillnek azt a barátságot, amelyre a fiatalabb fiúnak oly nagy szüksége volt. Carter megtette, amire egyetlen felnőtt sem volt kép«s. Fivérként és apapótlékként helyreállított egy keveset abból az életörömből, amelyet Margaret tébolyult viselkedése kiűzött a fiúból. Ám az zavarta Gideont, hogy Will gyakorlatilag minden kérdésre Cár tértől várja a választ. Ezt meg kell beszélnie Júliával, méghozzá hamarosan. Attól tartott, hogy Will önbizalomhiánya máris megoldhatatlan probléma. S egyben olyan rejtély is, melyről gyanította, hogy sosem fejti meg;Will tökéletesen elzárkózott attól, hogy megbeszéljék. Mi az isten csudája okozhatta, hogy a fiú ilyen kevésre tartja önmagát? Hatodik fejezet
ÉJFÉLI LÁTOGATÓ I. Gideon kérdésére a válasz a múltban rejlett. Margaret Kentnek nem halt meg minden kegyetlensége és áskálódása azon a két évvel ezelőtti júliusi éjszakán, amikor a New York-i Ötödik sugárút és Hatvanegyedik utca sarkán álló házat megtámadták és kifosztották azok a bérencek, akiket Gideon egyik ellensége küldött.
22 Mielőtt még Margaret őrült pánikban menekülvén véletlenül kiesett egy emeleti ablakon, amibe belehalt, elméje kitisztult. Egy rövid időre megszabadult attól a féktelen őrülettől, mely alkoholizmusával társulva arra késztette, hogy terveket főzzön ki, és éket verjen férje és Eleanor közé. A világosságnak ebben a rövid időszakában Margaret rég eltemetett anyai sze- retete feltámadt. Figyelmeztette Willt, hogy maradjon a szobájában, és reteszelje be az ajtót. Másodpercekkel később a támadók feltűntek a folyosó végén. Margaret elfutott előlük, és meghalt... A rémült és összezavarodott nyolcéves fiú a bezárt ajtó mögött kuporgott. Anyja utolsó, világos tette a legteljesebb mértékben eltért attól a viselkedéstől, melyet az asszony az előző hónapokban vele szemben tanúsított. Az, hogy anyja gyötörte, már játszma volt. Nem - rosszabb egy játszmánál, mert az anyjának minden egyes összecsapáskor sikerült közvetítenie a fia iránti utálatát. Ennek az utálatnak olyan eszközzel adott nyomatékot, mely Will Kentet páni félelemmel töltötte el - egy hikorifáról levágott vesszővel, melyet az asszony valamiképpen a Central Parkból kerített. Az anyja mindannyiszor megverte, amikor ő felbosszantotta - sőt olyan helyzeteket teremtett, amelyekben biztosan felbosszantotta. És minden alkalommal figyelmeztette, hogy ha bárkinek említést tesz a dologról, még keményebb megtorlásra számíthat. A fiú vagy egy éven át verés után verést szenvedett abban a kétség- beesett reményben, mely azt súgta neki, hogy ha elviseli a fájdalmat - eltűri Margaret durva bánásmódját -, akkor elnyerheti azt a jóváhagyást és szeretetet, melyet pusztán azzal, hogy anyjának ő a fia, láthatóan nem tud megkapni. Will elviselte, amit anyjától kapott, és nem szólt senkinek egy szót sem. Utoljára aznap délután csaptak össze, amikor az asszony meghalt. A fiú minden összecsapás közül erre emlékezett a legélénkebben és a legnagyobb fájdalommal. Negyed négy körül Margaret teáért csöngetett. A személyzet tagjai valamennyien tudták, hogy az asszony sohasem iszik teát, csak azt a szeszt fogyasztja, amit a szobájában tart elrejtve. De mindig inkább jó képet vágtak, mint kockáztatták, hogy kiváltsák eszeveszett dühét. A tálalóban végződő szócsövön Margaret azt mondta, Will vigye fel neki a teát. A fiú hozzászokott már a szívfacsaró rutinhoz. Ám az, hogy tudta, mi következik, ritkán könnyítette meg, hogy elviselje a dolgot. Felment az emeletre, de nem úgy, mint egy nyolcéves gyermek, aki aznap először megy üdvözölni anyját, hanem úgy, mint egy felnőtt, aki fásultan tulajdon kivégzése felé botladozik. Margaret hálószobájában sötétség és bűz fogadta, mint mindig. Will alig bírta a levegőtlen sarkok, a mocskos ágynemű, a whisky, a mos- datlanság szagát. Egy kis márványasztalra helyezte a tálcát, majd azonnal megfordult, hogy kimenjen. Margaret a teáscsésze peremére mutatott: - Foltos a csésze, fiatalember. A fiú szomorúan ránézett. Az asszony haja kócos volt. Szeme homályos. - Mama... - szólalt meg a fiú. - Azt akarod, hogy piszkos csészéből igyák? A csésze makulátlan volt. A fiú kétségbeesett. - Mama, semmilyen folt nincs... - De van. De van! Vak vagy? Az asszony szemében az őrület villant. Megint elkezdte kegyetlen játékát. De akármennyire szerette is a fiú... akármennyire félt és szánta is... ma valami lázadásra késztette: - Mama, a csésze tiszta. Ha megnézed, látni fogod. - Ne mondd meg nekem, hogy mit látok és mit nem! - Az asszony ellökte. A fiú az asztalnak esett, felborította és összetörte a teáskannát. - Jaj! - Az asszony ajka legörbült az undortól. Ujjongó tekintetétől a fiú összehúzta magát. - Nézd meg, mit csináltál, te ostoba kölyök. Az anyja néha egészen kecsesen mozgott, amikor ivott; ez ilyen alkalom volt. Sima, finom mozdulattal lehajolt, és előhúzta a hikorivesszőt az ágy alatti rejtekhelyéről. - Fordulj meg és hajolj le. - Mama... - Hajolj le, azt mondtam! - Mama, ne. - A könnyeivel küszködött. Az asszony soha nem a csupasz bőrét ütötte; nem akarta, hogy nyoma maradjon. De a legnagyobb sebeket amúgy sem a vessző ejtette. - Mama, véletlen volt. És tegnap büntettél me... - Mert ügyetlen voltál - vágott közbe az asszony. - Ezért büntettelek meg. És ma megint ügyetlen voltál, ezért megint meg kell büntesselek. Hajolj le. A fiú beharapta az alsó ajkát, amíg a vér ízét nem érezte. Nem tudott sírni az anyja előtt. A szeme száraz maradt, amikor derékból lehajolt. Az asszony a jobb válla fölé emelte a vesszőt. Alkarja most is meglebbentette mosatlan hajának egy kiálló tincsét. A fiú hallotta a litániát, melyet már oly jól ismert: - Talán egyszer megmutatod, Will Kent, hogy valamit jól is tudsz csinálni. Az időzítése kitűnő volt. Akkor csapott le a vesszővel, miközben beszélt, és az ütés pontosan akkor érte a fiút, amikor a jól szó elhangzott. Aztán megint fölemelte a vesszőt. - Kétbalkezes leszel egész életedben! Ütött.- Soha... Ütött. - ...nem viszed semmire! Ekkor már gyorsabban verte. Gyorsabban és erősebben, szavai kásásak lettek és összefolytak. Szájából fröcsögött a nyál, miközben kiáltotta: - Soha! SOHA! A tobzódó roham úgy egy perc alatt múlt el. Az asszony bedobta a vesszőt az ágy alá, majd könnyezve és nyöszörögve a rendetlen takaróra rogyott. A fiú kilopó- zott. Még túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse, miért viselkedett anyja úgy, ahogy viselkedett; hogy nyomorúságában és delíriumában önmaga utálatát alakította át a fia utálatává. Amikor a fiú a szobájában megvert kutyaként lekuporodott, megint arra a következtetésre jutott, amelyre már oly sokszor. Lehet, hogy anyja megzavarodott, de nem lehet teljesen őrült. Az anyja volt. És ez a fiú szemében szinte mindenhatóvá tette. így tehát, következtetett a fiú, nyilván nagyon jó oka van mindenre, amit mond és tesz. És ez az ok csak az lehet, hogy ő valójában értéktelen.
23 Aznap este az anyja meghalt. II. A házat ért támadás után megtalálták Margaret naplóját. Titkos beszámolót írt arról, hogyan áskálódott a férjével szemben. A csapongó, néha szinte összefüggéstelen leírásból kiderült, szándékosan játszotta ki az apát és lányát egymás ellen úgy, hogy Eleanor egy időre meggyűlölte Gideont. Az sehol nem volt olvasható, hogyan bánt az asszony a fiával - csak a fiú lelkének tábláján. Aztán, hogy a naplót megtalálták, Eleanor és apja lassan békülni kezdett. Ám a Willben okozott kárt semmi nem tudta jóvátenni. A fiú csendes fájdalommal arra a következtetésre jutott, hogy anyjának emléke, bár így is csúnyán megkopott, nem bír ki további szennyeződést. Úgy határozott, hogy egy szót sem szabad szólnia a verésekről. Valaki bizonnyal megtalálta a hikorivesszőt, és a tűzre vetette anélkül, hogy tudta volna, mire szolgált. Nincs értelme, hogy anyját vádolja, miután meghalt. Eleget szenvedett. És többé már nem bánthatja. Legalábbis így gondolta. Kétbalkezes leszel egész életedben. Még hónapokkal később is hallotta ezt lidérces éji vagy nappali álmaiban, melyekben azt figyelte rémülettel, hogyan emelkedik és csap le a szörnyű vessző. Soha nem viszed semmire. SOHA. Ahogy múltak az évek, továbbra is hallotta a hangot, és sohasem szólt róla. A hang néha halk volt, néha egészen hangos. De akármilyen volt is, mindig értette, mit mond. III. Gideon belépett Júlia nappalijába. Mindketten másutt dolgoztak, de a hálószobájuk közös volt. Eszményi párost alkottak, és koruk előrehaladtával egyáltalán nem csökkent szenvedélyük. Gideon csak azt sajnálta, hogy a házasságukból nincs közös gyermek. Született egy lány - szomorú, kék arcú kis teremtmény, aki negyven perc múlva névtelenül a halálba távozott. Az orvosok tanácsára Júlia sohasem kockáztatta még egyszer a terhességet. Az asszony a gázlámpa fényénél írt valamit az asztalánál. Jegyzeteket egy újabb előadáshoz, gondolta a férfi. A szoba zsúfolásig volt bútorral és mindenféle dísztárggyal. Ez tökéletesen megfelelt a divatnak, de Gideontól állandó figyelmet igényelt, nehogy felborítson valamit. Eljutni Júlia íróasztalához olyan volt, mint egy labirintusban bolyongani ide- oda a brokáttal kárpitozott, rózsafából készült bútordarabok között. Aztán ott volt még a nagy állóóra, mindenféle polc, két római márvány mellszobor, egy gumifa, két bostoni páfrány drága virágtartóban és két nagy vitrin, melyben Júlia a metszett üvegekből álló gyűjteményét tartotta. Aranyhímzéses terítő borította a kis kandalló párkányát. Az asztalokat hosszú, rojtos vásznak fedték.'A vásznakat viszont szinte eltakarták a könyvek, képzőművészeti albumok, vázák, szobrocskák, sőt köztük még egy edény is állt, mely száraz rózsaszirommal volt tele. A falak sem úszták meg: Júlia olyan tárgyakkal díszítette őket, melyeket szeretett, vagy amelyek valamilyen családi jelentőséggel bírtak. Függött ott két nyomat az ornitológus Audubontól, aTuileriák kertjében sétáló párokat ábrázoló nagy vázlat, melyet Matt rajzolt 1879ben, két kisebb nyomat, ezek a Száz év című Kent és Fia-könyvhöz készült metszetek közül kerültek ki, valamint egy ádáz, sárga szemű bagoly kitömött feje. A bagolyfej közelében három barna tónusú fotográfia, melyek az Akropoliszon álló Parthenont, a római Colosseumot és a londoni Westminster-apátságot ábrázolták. A fényképek ebben az időben kezdtek a lakások egyre kedveltebb díszítőivé válni. Az az emléktárgy, melyet a Kentek különlegesen nagy becsben tartottak, 1880 karácsonyán került a családba. Gideon egyik legkedvesebb egyházi éneke az Ó, Betlehem kis városa” volt, melyet 1868-ban írtak és zenésítettek meg. A szöveget a Kent család barátja, Phillips Brooks írta, aki jelenleg a cambridge-i episzko- pális teológiai iskola igazgatója, korábban pedig a Copley Square-i Szentháromság-templom lelkésze volt. Júlia elment Brookshoz, és megkérte, másolja le a dal első versszakát, majd dedikálja. Ezt a kéziratot adta ajándékba a férjének, aki viszont ragaszkodott hozzá, hogy bekeretezzék és ennek a szobának az egyik fő helyére akasszák. Júlia félretette a munkát, és lábujjhegyre állt, hogy üdvözölje férjét. így is alig ért följebb a vállánál. Az asszony még százhatvan centi magas sem volt, de alakja tökéletesen arányos, haja fényes és fekete, bőre pedig hibátlan és halovány, ami csak kiemelte szeme kékjének elevenségét. Csókot nyomott a férfi szájára. - Befejezted? A férfi újabb szivart húzott elő bársony házikabátja zsebéből. - Ki tudja befejezni manapság? A világ egyre rohanóbb. - De lehet, hogy csak mi öregszünk és lassulunk. Nevettek. Júlia negyvenhárom éves volt, három évvel idősebb a férjénél. Amikor leült, észrevette a férfi arckifejezését: - Drágám, te megint nyugtalankodsz valami miatt. A férfi leült az íróasztal mellett álló brokáthuzatú zsámolyra. Elmesélte a Willel folytatott kis beszélgetését. Amikor befejezte, az asszony a fejét rázta: - Nem egészen értem az aggodalmad. A fiúk régóta jól megértik egymást. Ez fivéreknél természetes. Az is természetes, hogy titkaik vannak. - Kérdés, milyen mértékig. Úgy érzem, Will túlságosan függ Cartertől. A fiad erős fiatalember... természetét és fizikumát tekintve is. Lehet, hogy Willnek... Intett a szivarral. Kereste a szavakat. - Függetlenség kell. Függetlenség és erősödés. Hogy amikor férfiként a maga lábára áll, maga gondolkodjék és cselekedjen, ne pedig más javaslatait kérje mindenhez, a ruháktól a lányokig. Júlia elgondolkodott. Aztán bólintott.
24 - Jól van. Ha úgy érzed, hogy ez probléma, valamilyen megoldást kell találnunk rá. - Felsóhajtott. - Mintha mindenütt csak problémák volnának. Cartert az év végén kirakják a Harvardról, hacsak csoda nem történik a vizsgaidőszakban. - Hangsúlya elárulta, hogy nem reménykedik a csodában. - Nem irányítottam őt megfelelően, Gideon. A férfi az asszony keze után nyúlt. - Butaság. Az ő korában minden fiú hangsúlyozza a jogait. Én is ezt tettem. - Mindig megpróbáltad a véleményedet és az óhajaidat másokra erőltetni? - Néha - mondta a férfi, bár nem emlékezett rá, hogy ilyen célratörő lett volna ebben. - És teljesen ellenálltál minden tekintélynek? A férfi elvigyorodott. - Biztosan. - Gideon Kent, te csak megpróbálsz jobb kedvre deríteni. Egyetlen hetet sem szolgálhattál volna a lovasságnál, ha úgy viselkedsz, mint Carter. Az asszony a fejét csóválta. - Néha rengeteget látok benne Louisból. Louis jelleméből. Önző. Akaratos... - Jó fiú ő, Júlia. Nem szabad, hogy másképp hidd, mert megérzi. - Ezzel önmagát is figyelmeztette, nemcsak az asszonyt. - De férfi is. Huszonegy éves. Nem tudom már irányítani. Nyilvánvaló, hogy vacakul neveltem. Attól tartok, hogy bizonyos szempontból még mindig Louis fia. - Ez már a múlté. Azon kell dolgoznunk, hogy mederbe tereljük a tehetségét. - Miféle tehetségét? - kérdezett vissza az asszony mélabúsan. - A mosolygási tehetségét? Az embereket elbűvölő tehetségét? Arra ösztönözzük, hogy egyWard McAllister legyen? Gideon a homlokát ráncolta. Júlia elhúzta tőle a kezét, és eltakarta a szemét. - Sajnálom. Nem akarok csúnya dolgokat mondani a tulajdon fiamról. De mostanában elég sötét színben látom a jövőjét. - Akkor már ketten vagyunk. Én is sötét színben látomWillét. Az asszony bólintott. - Néha attól félek, Carternek egyáltalán nincs jövője, hacsak nem olyan, mint szegény apjáé... - Megveregette férje kezét. - De az jó, hogy mindezt nyíltan megbeszéljük. Lehet, hogy mindkettőnknek szükségünk van a másik objektivitására.Te gondolkodsz Carterről, én pedig gondolkodom Willről. Talán kettőnk közt... Kopogás szakította féltbe. Felnéztek, amikor magas, szigorú komornyikjuk, Crawford belépett. - Bocsánat, asszonyom... bocsánat, uram. Én megpróbáltam eltántorítani a vendéget, de ő igen kitartó. Követeli, hogy beszélhessen önökkel. Gideon felugrott. - Fene vakmerő lehet, ha ilyenkor követelődzik. Ki az, Crawford? - Az úriember azt állítja, Mr. Kent, hogy az egyetemről jött. Azt mondja, Cambridge-ből hajtott idáig, és igencsak fel van dühödve valami miatt. A neve - tette hozzá Crawford - Eisler. Hetedik fejezet
DAC I. Edmund Eisler negyven perc múlva távozott. De látogatása következtében Kentéknek nem volt kedvük aludni. A cselédek lefeküdtek alagsori szobáikban. Gideon és Júlia magukban maradtak a földszinten. Fél négy körül nagy vihar kerekedett, felhőszakadás áztatta a házat és a Közparkot. Az eső gyorsan elcsendesedett, majd el is állt. Férj és feleség keveset beszélt. Gideon látta, milyen zaklatott Júlia, aki sűrűn lépett oda a szalon ablakához. A Beacon Street esőtől csillogó lejtője csendes volt; üres. Eljött a négy óra. Fél öt. Öt. Végül amikor pirkadt, és Júlia sürgette Gideont, hogy menjen a rendőrségre, felbukkant az átázott és elgyötörtnek látszó Carter. Gideon vette észre. Gyorsan visszaengedte a függönyt, és ellépett az ablaktól. - Jön. Cipő nélkül, de láthatóan nincs más baja. Júlia megkönnyebbülten sóhajtott, aztán kisimította a vonásait, és a férje mellé állt, készen arra, hogy beszéljen a fiával. Carter a kulcsával bejött, és lépett néhányat a szalon ajtaja felé, ahonnan fény szűrődött ki. Gideon csodálta a fiatalember szemtelenségét. Mosolya magabiztos volt és bűntudat nélküli. - Még fenn? Remélem, nem aggódtatok. A kártyaparti csak most ért véget. Júlia az oldalához szorította az öklét. - Kérlek, ne rontsd a dolgokat azzal, hogy még hazudsz is. Carter magabiztossága egy pillanatra megrendült. Aztán visszatért ellenállhatatlan mosolya: - Hazudok? Nem értem. Egész este Willie Hearst szobájában voltam, pókereztünk. .. csak nem tízezres alapon, ahogy az apja csinálja... Gideon előrelépett. - Fiatalember, ma éjjel végtelen keserűséget okoztál anyádnak. Ahogy mondta. .. ne körítsd ezt azzal, hogy féligazságokat hordasz össze.Tudjuk, hol voltál, legalábbis az este első felében. Éjfél körül látogatónk volt. - Szünetet tartott, hogy a fiú megértse, aztán hozzátette: - Eisler professzor. Carter az ajtófélfának dőlt.
25 - Jézusom. - Légy szíves, ne beszélj így előttem - mondta Júlia. - Ez nem kocsma, és nem is bordély. - Majd hangja szinte sírásra váltott: - Miért akartad szándékosan megalázni azt az embert? Carter megfeszült állkapoccsal vágott vissza: - Ő tehet róla. Ő aláz meg engem, valahányszor órára megyek. - Nyilván azért - mondta Gideon -, mert nem végzed el a kijelölt feladatokat. Carter nem válaszolt a vádra, hanem felkiáltott: - Majdnem két éve keseríti meg az életemet! Júlia szemébe a düh könnyei gyűltek. - Micsoda fiút neveltem én? - Anya, ne csinálj ilyen fene nagy hűhót... - De bizony ilyen hűhót csinálunk, ahogy te mondod! - ordította Gideon. - De ez csak egy csíny volt! - És neked nagyon drága csíny - vágott vissza Gideon. - Eisler azt mondta, szekérrel mentél a házához. Szekérrel, ami teljesen összetört. Az isten szerelmére, honnan szereztél te szekeret? Carter vállat vont. - Egyszerű volt. Jó pénzt fizettem, és azt mondtam a tulajdonosnak, hogy a klubomnak kell. Gideon forrt a dühtől: - Újabb kis bizonyítéka a rábeszélőképességednek? A találékonyságnak, amit az intelligencia helyett fejlesztettél ki magadban?... Carter idegesen és védekezően mosolygott. Gideon e mosolyt végképp arcátlannak találta. Alig tudta megállni, hogy át ne rohanjon a perzsaszőnyegen, és meg ne üsse a mostohafiát. - Annak is nevezheted - felelte végül Carter. - És most elköszönhetnék tőletek? - Addig nem, amíg nem végeztünk. Állj egyenesen! A fiú ellenségesen bámult. De nem támaszkodott tovább az ajtófélfának. Gideon dühöngve folytatta: - Úgy viselkedsz, mintha a szabályok mindenkire vonatkoznának, csak rád nem. Mintha az élet semmi másból nem állna, csak az ügyességed fitogtatásából. Láthatóan sosem bajlódsz azzal, hogy fontolóra vedd a viselkedésed helyénvalóságát vagy következményeit. Mi lett abból a Carter Kernből, aki segített a mostohafivérének abban, hogy baseballt játszhasson a Central Parkban? Amikor rábeszélted azokat a kültelki csirkefogókat, hogy fogadják be Willt, akkor valamit nemes céllal tettél! Carter zavartnak látszott. - Azért segítettem Willnek, mert szeretem. És mert élveztem, hogy azokat a tuskókat a kisujjam köré csavarom... - Júliára pillantott. Ahogy te csavarod az ujjad köré a közönséget. - Az nem ugyanaz! - kiáltotta az asszony. - Én nem valami... valami intellektuális játékot játszom. Én minden szót komolyan gondolok. _ Bárcsak tudnám, anya, mire akarsz kilyukadni. - Hogy az ember felelősséget is vállaljon, ne csupán sikeres legyen - vágott közbe Gideon. - Valahogy nem sikerült megvilágítanunk a különbséget. Júlia elkapta a karját. A férfi vörös arccal megfordult, lélegzet után kapkodott. Carter mindent elkövetett, hogy közömbös maradjon. - Most már lefekhetem? - Akár le is fekhetsz - mondta Júlia. - És nincs értelme, hogy órára menj. Eisler azt mondta, első dolga lesz reggel bemenni a dékáni hivatalba. Attól tartok, befejezted a Harvardot. Gideon lecsillapodott, és megint egyenletesen vette a levegőt. Kőkemény volt a hangja, amikor megszólalt: - Mindazonáltal, Júlia, elvárom, hogy Carter egy óra múlva a reggelinél üljön. - Kérlelhetetlen tekintettel fordult a mostohafiához. Megbeszéljük, hogyan kárpótolod a szekér tulajdonosát. Gideonnak nem jelentett elégtételt, hogy Carter végül döbbenten fogadta a Harvardról való kirúgása hírét. A fiú szó nélkül bicegett a lépcső felé. Egy darab nedves cipő nyikorgott a csendben. Amikor eltűnt, Júlia a férjéhez bújt és átölelte. - Tényleg nem tanítottam meg semmire. - A felelősség az enyém is. - Mit tehetünk vele? Gideon az igazat mondta: - Nem tudom. - Félt, hogy már késő Carter életfelfogását megváltoztatni. De kötelessége megpróbálni. II. Edmund Eisler professzor nem fenyegetőzött alaptalanul. Másnap délután négy órakor különfutár hozott levelet a Harvard egyetemről, melyben az állt, hogy Mr. Carter Kent, Beacon Street-i lakos ki van zárva a második évfolyamról, és semmilyen körülmények között nem vehető fel újra. Ez nem is jelentett meglepetést. Gideon valójában már megtervezte mostohafia jövőjét. Reggelinél egy sor ultimátumot nyújtott át Carternek. A fiú belép a Kent és Fia céghez, és a fizetéséből heti részletekben megfizeti a szekér árát. Fizet a lóért is, ha nem kerül elő. Carternek el kell mennie a pékhez, be kell ismernie a csalást, és el kell intéznie mindent. Carter minden egyes pontnál gyorsan helyeslést mormolt. Gideon azonban félt, hogy a fiatalember titokban nem bánja bűnét, csak színjátékot ad elő, hogy kiengesztelje anyját. Nem baj. Akkor is kifizeti a kárt, amelyet okozott. A fiú másnap reggel munkába állt, papírt vitt a raktárból a kiadó nyomdájába. A papír nehéz volt, a munka fárasztó. Carter nem panaszkodott. Gideon legalábbis nem hallotta. És bár Carter valóban elment a pékhez, és
26 megbeszélte vele a visszafizetés részleteit, Gideon még mindig gyanakodott, hogy a mostohafia magatartásában beállt változás csupán ideiglenes. Igaza volt. Mindössze két hétig tartott. Kedden, röviddel ebédidő után Gideon az épület legfelső emeletén lévő irodájába hívatta Cartert. A főkönyvekkel, számlákkal és kefelenyomatokkal teli íróasztal mellett Mr. Verity Pleasant, a nyomda köpcös, ősz igazgatója állt. Pleasant a dédunokája volt Supply Pleasantnek, Philip Kent első újságja, a Bay State Federalist főszerkesztőjének. Verity Pleasant tanoncként kezdte pályáját a Kent és Fiánál, és gyorsan eljutott jelenlegi felelős pozíciójába. Panasszal jött Gideonhoz, melyet Gideon most előadott a mostohafiának: - Mr. Pleasant nincs megelégedve a munkáddal. Carter tintás kezét a kötényébe törölte, és ragyogó mosollyal válaszolt: - Ezt sajnálattal hallom, Mr. Pleasant. Azt hittem, mindent elvégeztem, amit kért. - Fekete szeme egy pillanatra bosszúsan megvillant. Mindent, amit parancsolt. - Igen, mindent elvégzett, amire kértem - dörmögte Pleasant. - És néhány olyan dolgot is, amire nem kértem. - Vastag ujjával az íróasztal sarkán fekvő összehajtott papírra bökött. - Megmutattam ezt a petíciót Mr. Kentnek. - Á. - Carter a papírt szemlélte, töprengett egy pillanatig, majd vállat vont. - Sajnálom, ha a petíció sérti önt, Mr. Pleasant. Vagy önt, uram. De határozottan úgy érzem, hogy negyedóra nem elég az ebédre. Ezt a véleményemet a többiek is osztják, amint azt az aláírásuk is bizonyítja. Pleasantnek nem számított, hogy a bűnös Gideon családjának a tagja. Nem tudta leplezni rosszallását. - Azért osztják a véleményét, mert maga hízelgett, mesterkedett, és lyukat beszélt a hasukba. A legtöbben valószínűleg azért írták alá, hogy maga elhallgasson végre. - Nem, uram, ez nem igaz - mondta Carter. - Egyetértenek velem. Negyedóra még arra sem elég, hogy kiugorjanak egy korsó sörre. Gideon összekulcsolta a kezét. - Ami egyébként tilos. Emlékeztetem rá, fiatalember, hogy ennél a vállalatnál én állapítom meg a szabályokat - miután évenként egyszer tárgyalok a szakszervezettel. Ezen a tárgyaláson az embereknek lehetőségük nyílik arra, hogy minden panaszukkal előhozakodjanak, legyenek azok nagyok vagy kicsik. Az alkalmazottaim rendes fizetést és bánásmódot kapnak. Jobbat, mint bármely más nyomdában. Elismerem, hogy rövid az ebédidő. De az emberek ezért háromnegyed órával előbb elmehetnek. Egy évvel ezelőtt egyetértettek abban, hogy így akarják. - Nos, meg akarjuk tartani ezt a korai távozási időt is - bólintott Carter. - De ugyanakkor úgy véljük, hogy az ebédidőt félórásra kell nyújtani. A padló remegett a nyomda- és könyvkötő gépek robajától. Gideon felsóhajtott, és a fejét csóválta: - Miért csinálod ezt, Carter? Téged nem igazán érdekelnek a Kent és Fia cég munkakörülményei. Miért próbálod meg mindig irányításod alá vonni a helyzetet? Mert a lelked mélyén kételkedsz a tulajdon képességeidben? Carter ellenségesen nézett. - Nem tudom, mi a fenéről beszél... uram. - Én sem - jelentette ki Pleasant. - Csak azt tudom, hogy nem tűrök bajkeverőket a nyomdában. Semmi mással nem törődik, Mr. Kent, csak azzal, hogy hallja a saját hangját. Mivel az ön fogadott fia... - a háta mögé nyúlt, köténye madzagjához - gondolom, azt akarja, hogy én lépjek ki. Gideon megfogta Pleasant kezét. - Erről szó sincs. Amikor idehoztam Cartert, az anyja és én megállapodtunk, hogy nem kap különleges bánásmódot. Carter, akár egy szép márványszobor, mozdulatlanul állt a maszatos ablakon beeső napfényben. Dacos tekintete mintha az idősebb férfi eltökéltségét próbálgatta volna. Mennyire lehet az én hibám, hogy hiányzik belőle az erkölcsi érzék?, tűnődött Gideon. És mennyire ered ez a múltból, Louistól? Gideon az asztal mögött felállt. - Nincs különleges bánásmód - ismételte meg, hogy Carter jól megértse. - El vagy bocsátva. Carter egy pillanatra sebzettnek látszott. Aztán megkeményedett: - Uram... - Hallottad. Eredj, keress magadnak munkát. - És mi van, ha úgy döntök, hogy nem keresek munkát? - Akkor mehetsz a börtönbe. Én egy vasat sem fizetek abból, amennyivel azért a szekérért tartozol. És most tűnj el innen. - Örömmel! - Carter kioldotta a kötényét, és a padlóra hajította. Aztán ledü- börgött a lépcsőn. Verity Pleasant bocsánatot akart kérni. Gideon egyetlen mozdulattal csendre intette. Pleasant távozott. Gideon csak ekkor emelte föl a kezét, hogy eltakarja a szemét. Remegett a tehetetlen dühtől. És ő lenne az egyik, aki a Kent családot a jövő században irányítja? Ha ez a legjobb, amit nyújtani tudunk, akkor végünk. Nyolcadik fejezet
EBEN ROYCE SORSA I. Carter nyomorultul érezte magát, amiért elbocsátották a Kent és Fiától. De süly- lyedjen el, ha hagyja, hogy ezt az érzést valaki megtudja, még akkor is, ha az elbocsátás szinte elviselhetetlen feszültséget teremtett otthon. Keserűen mulatott azon, hogy ő tényleg imádja az anyját, Gideont pedig - a maga módján - csodálja. Ám ezt egyikük sem sejtette. Amit Gideon mondott, az tökéletesen igaz. Valóban kényszeresen akarja irányítani a dolgokat, ahogy Eisler irányítja a csoportjait, vagy ahogy Gideon irányítja az üzletét. Rajta akarja tartani a kezét mindenen, amit csinál, akár megengedi a helyzet, akár nem. Nem tudta,
27 miért érzi ezt a kényszert, de már régen elfogadta. Minél hamarabb elfogadja Gideon és Júlia is, annál boldogabbak lesznek valamennyien. Játszott a gondolattal, hogy elengedi a füle mellett mostohaapja legutóbbi figyelmeztetését. De ha nem keres munkát, lehet, hogy valóban lecsukják, amiért nem fizette ki a tartozását, amelyről már elismerte, hogy az övé. A másik lehetőség az volt, hogy megszökik de erre még nem készült fel. A gondolat mégis vonzotta egy kicsit. Ha mások próbálják folyton tervezni a jövőjét - nos, ki tudja megmondani, mi történne? Vonakodva indult el munkát keresni. Nem volt szerencséje. Ezen a tavaszon kevés állást kínáltak, és a gazdaság enyhe visszaesését leginkább a szakképzetlenek érezték. Miután Boston külvárosának több gyárában is elutasították, vonakodva visszatért abba a negyedbe, amelytől sikert remélt - a kikötőbe. A csetepaté éjszakája óta nem járt ott, és még mindig félt attól a lehetőségtől, hogy találkozik Ortegával. Az az ember megígérte, hogy megfizet a közbelépéséért... Ám a szükség és az, amit egyszer Eben Royce mondott, legyőzte a félelmét. Egy napos délutánon lement ahhoz a mólóhoz, ahol Royce le szokott horgonyozni, amikor visszatér a napi halászatról. Carter az üres hajóállás helyett ott találta Royce bárkáját kikötve, bevont vitorlákkal. Úgy festett, mintha már napok óta nem járt volna kinn az óceánon. - Royce kapitány! Tillman! Halló, van itt valaki? Sirályok köröztek vijjogva a kikötő sima vize fölött. Egy öreg tengerész, aki odébb, a mólón a hálóját javította, odakiáltott neki: - Senki sincs itt. Nézze meg a hirdetőtáblát. A móló elején kitett táblára mutatott. Carter eljött mellette, de nem figyelt oda rá. Most visszasietett, és másodpercek alatt megtalálta a kézzel írott felhívást, melyre az öregember utalt: NYILVÁNOS ÁRVERÉSEN eladó a Purdy mólónál horgonyzó, kitűnő és közismert HALÁSZHAJÓ, az „ATLANTIC ANNE”. Az árverés a tulajdonos, E. Royce kapitány utasítására történik. Carter sokáig bámulta a feliratot; az árverés a következő hétre volt kitűzve. Vészjósló érzés kerítette hatalmába. Mi kényszerítheti Roycet annak a hajónak az eladására, mely az életét jelenti? A válaszért újra a móló vége felé indult. Az öreg tengerész a vállára vetett hálóval éppen egy rozoga bárka peremén lépett át. - Hé, maga ott - kiáltotta Carter integetve. - Láttam a táblát... de hol van Royce kapitány? Jól van? - Egyesek azt mondják, szerencséje van, hogy él - felelte az öregember. - Mások... köztük én is... úgy gondolják, hogy talán jobb lett volna, ha végeznek vele inkább, mint hogy ilyen életre kárhoztatják. A férfi még egy gyanakvó pillantást vetett Carterre, majd eltűnt a bárka kormányosfülkéjében. Arról, amit az öregember mondott, váratlanul egy kép villant Carter eszébe. Látta az arcán horog alakú forradást viselő férfi gonosz szemét, és ettől ott a napfényes, ismerős, vitorlákkal teli kikötőben megborzongott. II. Sétált egy darabig, mielőtt elszánta magát, hogy elmegy a Vörös Tőkehalba. Végül is mi bántódása eshet nappal? Tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor kevés a vendég a Tőkehalban, ha egyáltalán van ott valaki. És a távollétéről Josie-nak sem kell számot adnia; a pincérlányok csak hat órakor vagy később állnak munkába. Megkondult egy közeli templom harangja, amikor Carter benyitott a kocsma ajtaján. Egy pillanatig nem sokat látott a sötétben. Aztán egy kellemetlenül ismerős hang üdvözölte. - Kutya legyek, ha ez nem Kent. Azt hittem, az otromba tömeg elijesztette. Carter a pultra támaszkodott, és odalökte az egyik utolsó érméjét. - Egy sört kérek, Phippsy... sértések nélkül. Miközben az aszott kocsmáros megtöltötte a bádogkorsót, Carter úrrá lett zavarán, és a következő mondatot préselte ki magából: - És annak is örülnék, ha tudatná velem, kell-e a környéken munkaerő. Phipps elérakta a sört, felmarkolta és maszatos kötényébe süllyesztette a pénzdarabot. A hátsó helyiségből a napi halászlé szaga érződött. Phipps pislogott, és megnyalta az ajkát. - Úgy érti, hogy állást keres? - Pontosan. - Mi lett a flancos egyetemével? - Úgy döntöttem, elegem van a Harvardból. - Vagy ők döntöttek úgy, hogy elegük van magából? - Nézze, a fenébe is... - Jól van, jól van! - vágott közbe Phipps, nyilvánvalóan élvezve Carter szorult helyzetét. - Nálam nincs hely... Ha lenne is, én nem dolgoznék magánál. - ...de hallottam, hogy a Northeast Fishery Company embert keres. Ok mindig keresnek embert. Piszkos munka. - Hol van? - kérdezte Carter. Phipps intett: - Az a nagy épület háromutcányira észak felé. Pont a mólónál. El se tévesztheti. - Lekötelezett - mondta Carter, és gúnyosan a férfi felé emelte a korsót. Ivott, aztán hozzátette: - Reméltem, hogy Eben Royce fölvesz, de látom, hogy az Atlantic Anne eladó. Mi történt? Phipps elkomorodott. - Túlságosán szomorú történet. Kérdezze inkább őt. - Elmutatott Carter mellett. Carter megfordult, és Tillmant pillantotta meg. A kövér halász ugyanannál az asztalnál ült, amelyiknél azon az estén, amikor ő összetűzött Ortegával. Vizenyős szemmel nézte Cartert. Részeg volt.
28 Carter odament a sörével a férfihoz, aki lassan, nehézkesen megmozdult, és megitta bádogkorsója maradékát. A java lefolyt az állán, és a foltos asztalra csöpögött. Tillman megsemmisültnek és nyomorultnak látszott - és Carter nem tudta biztosan, akarja-e hallani a választ arra a kérdésre, melyet Royce-ról tett föl. Valami borzalmas történt, annyi bizonyos. III. Tillman nem volt annyira részeg, hogy ne használja ki Carter kíváncsiságát. Természetesen elmeséli Eben Royce szomorú történetét - ha Carter megtölti a korsóját. Carter leült, intett Phippsnek, és az orrát húzta a kövér ember savanyú szagától. Tillman most itallal a kezében könnyített a lelkén: - Istenverte gyalázat... egy ilyen rendes emberrel, mint Eben. Nem sokkal az után történt, hogy maga utoljára itt járt. Eben vacsorázott... ennél az asztalnál... és visszafelé tartott a hajóhoz, amikor hárman rávetették magukat, és bevonszolták a Hampshire Alleybe. Rongyot tömtek a szájába, hogy ne lehessen hallani a kiabálását, aztán megdolgozták. Eltörték a lábát, mindkét csuklóját és az összes ujját. Ilyen a keze... -Tillman begörbítette az ujjait. - És sose gyógyul meg többé. Most két-három percig tart neki, hogy megfogjon egy kanalat. Carter kiszáradt szájjal nyelt, és kinyögte: - Te jó isten. Ki tette? - Eben azt mondja, Ortega és a bátyja, aki néhány napig a kikötőben volt. A harmadikat nem ismerem. - Csinált valaki valamit? Tillman vállat vont. - Semmit, fiam. Nekünk itt nem sok közünk van a rendőrség átkozott szélhámosaihoz. Magunk között intézzük el a dolgokat. De Ortega rögtön utána elhagyta a várost, és azóta senki nem látta. A bátyja megint kifutott. Ezúttal világ körüli úton van. Legalábbis azt mesélik. Azt mondják, Ortega lenn van New Yorkban, de gondolom, visszajön, amikor már úgy hiszi, hogy biztonságban van. Úgyhogy maga is legyen óvatos. Carter megint megborzongott. - Ebennek tényleg el kell adnia a hajót? - Azt mondja, igen, és akkor ez így van. Azok után, amit a kezével műveltek, biztosan nem tudja kezelni se a köteleket, se a kormányt, se a hálót. Ismeri Ebent... igazi hajóskapitány, más nem is tud lenni. Én mondom, Kent... mostanában csak egy dolog érdekli. - Micsoda? Tillman cuppanó hangokat hallatott, miközben a sörét itta, aztán az üres korsóba sandított. Carter azt mondta, nincs nála több pénz. Hazudott, de Tillman egy sóhajjal bólintott, aztán felelt a kérdésre: - A bosszú. Csak arra vár, hogy Ortega felbukkanjon. A, ronda dolog ez... - Tillman a fejét csóválta, és szomorúan Carterre pillantott. Az egész legénység a partra került, de még rosszabb, hogy ilyen borzasztó dolog történt egy jó emberrel. Ebennek nemcsak a csontjai törtek el. Beleroppant a lelke. Mindig ép volt és egészséges.. . de mióta megtámadták, furcsán viselkedik. Megkértük, hogy maradjon az Anne tulajdonosa, és hagyja ránk a halászatot, de hallani se akar róla. Csak ül a hintaszékében a kis szobájában, és vadakat beszél arról, hogy bosszút áll azon a portugálon. Hátul a konyhában Phipps siránkozva követelt több krumplit a hallevesbe. Carter hallotta, hogy valami motoz a falnál, a kályha másik oldalán, de nem nézett oda, hogy megtudja, miféle teremtmény az. A vastag üvegablakon bevetődő fakuló napvilág sötétsárga ragyogásba vonta a kocsma padlóját. Tillman megint magához tért: - Azt hiszem, Eben nagyon örülne magának, ha meg akarná látogatni. Nincs sok vendége. - Persze, természetesen. - Carter futó, kényszeredett mosollyal bólintott. - Amint tudok, elmegyek hozzá. De szorult helyzetben vagyok, Tillman. Pénzre van szükségem. Munkát keresek. - Ha munkát vállal, akkor úgy kell táncolnia, ahogy más fütyül - mondta Tillman. - Az nem a maga stílusa, mi? - Majd átalakítom a stílusom... - Carter gyorsan erőt vett magán, és hozzátette: - Nagyon sajnálom, ami Ebennel történt. De legalább ott az a nő, aki törődik vele. Gyönyörű, és szereti is... ez sokat számít. Tillman különös pillantást vetett rá. - Nem annyit, amennyit maga gondol. - Hogy érti ezt? - Sehogy. - Tillman fölemelte hatalmas testét a székről, és az ajtó felé tántorgott. Carter újabb kérdést tett föl, de a férfi nem mondott többet. Kinyitotta az ajtót. A vöröslő ég előterében úgy festett, mint valami nagy fekete léggömb. - Vésse az eszébe, amit mondtam - szólt vissza. - Azt mondják, Ortega nem ment el örökre. És akik itt voltak aznap este a verekedésnél, azt mondják, a maga nevét majdnem olyan sűrűn emlegette, mint az Ebenét. Vigyázzon, hová lép. Az ajtó becsukódott, s Carter ott maradt a sárgás árnyékok közt, keze hirtelen túlságosan megdermedt ahhoz képest, hogy tavasz volt. IV. Nemsokára már visszafelé tartott a Beacon Streetre. Majdnem minden sarkon hátrapillantott, és messzire elkerülte az ismeretlen sikátorok torkolatát. Elég, ha másnap nézi meg az állást a feldolgozóüzemben; ezen az estén örült, hogy hazamegy. Tudta, hogy Gideon és Júlia hat órakor már nem lesz otthon; valami fogadásra mennek, Utolsó centjeit egy nagy bádogcsöbör sörre költötte, a hátsó bejáraton lépett be a házba. A hátsó lépcsőn ment fel Will szobájába. A mostohafivérével való kapcsolata maradt az egyetlen vidám dolog az életében. A fiatalabb fiú továbbra is olyannak fogadta el Cartert, amilyen volt, a hibáival és mindennel együtt. Sohasem tett említést a közelmúlt bajairól, melyekről még a szolgák is tudtak. - Üdv, öcsi - mondta Carter, amikor belépett Will szobájába. - Nézd, mit hoztam. Megmutatta a csöbröt. Will vigyorogva ugrott fel az asztalától. - Sört?
29 - Úgy, ahogy mondod. Zárd be az ajtót. Némelyik szolga átkozottul kíváncsi arra, hogy mit művelek. Carter csak néhány hónapja kóstoltatta meg először a sört Willel. A fiatalabb fiúnak nem nagyon ízlett, de mindent megtett azért, hogy Carter felnőttnek és tapasztaltnak tartsa őt. És boldog volt, hogy félreteheti a mértanleckéjét. Nagyjából ugyanannyira szerette a Boston Latin Schoolt is, mint a sört. Viszont jó jegyekre volt szüksége, hogy bejusson a Harvardra. Carter mindig bátorította, hogy oda járjon, még a kizárása után is. Will tehát szorgalmasan tanult. Nem tudatosan, de megpróbálta az ellenkezőjét bizonyítani annak, amit a múltból megszólaló hang mondott róla. Bereteszelte az ajtót. Carter néhány párnát dobott a fekete lószőr díványra, és a hátát ezeknek vetve leült. Kortyolt a csöbörből, majd odanyújtotta a fiatalabb fiúnak. - Merre jártál egész nap? - kérdezte Will. - Még mindig munkát keresel? Carter bólintott. Aztán kissé ingerült hangon így szólt: - Gyerünk. Igyál, vagy add vissza. Will a homlokát ráncolta. Ajkához emelte a csöbröt. Carter figyelte a mostohafivérét, ahogy iszik, összerándul és elfojtja a köhögését. De nem nevette ki. A világért sem akarta zavarba hozni Willt. - Finom - jelentette ki Will meggyőződés nélkül. Carter visszavette a csöbröt, és belekortyolt, miközben a fiatalabb fiú folytatta: Sajnálom, hogy olyan nehezen találsz munkát. Sajnálom, hogy úgy döntöttél, kilépsz a kiadótól. - Ha nem lépek ki, kirúgnak. - Willnek azt mondta, ő határozott így. Gideon pedig soha nem tett említést erről Will jelenlétében. - Nem szívesen beszélek az apád ellen, de eléggé fenn hordja ott az orrát. Elegem lett abból, hogy összevissza parancsolgat nekem. - Ne mentegetőzz. Magam is kezdek ugyanígy érezni. - Hát... ne hagyd, hogy befolyásoljalak. Carter újabb nagy kortyot ivott. Will az idősebb fiú minden mozdulatát leste, szemében csodálat ült. - Gideon és anya benned még bízik - folytatta Carter. - Rólam már lemondtak. Anya azt hiszi, túlságosan hasonlítok az apámra ahhoz, hogy vigyem valamire. Will döbbenten nézett. - Ezt nem mondta, ugye? Carter az igazat válaszolta: - Nem, soha egy szóval se. - Akkor miből gondolod? Carter elnézett Will mellett; fekete szeme valamilyen elvesztett idő vagy hely után kutatott. - Nem tudom pontosan. De abban biztos vagyok, hogy ő is, Gideon is azt hiszi, semmirekellő vagyok... pontosan olyan, mint a néhai Mr. Louis Kent. - Lehet, hogy azért gondolod így, mert olyan sokan mondták neked, hogy milyen rossz volt az apád. Carter vállat vont. - Az alma nem esik messze a fájától. Lennie kell valaminek az ilyen régi közmondásokban. Különben miért mondanák? - Megint belekortyolt a csöbörbe. Carter mord hangulata lehangolta Willt, aki leült a mostohafivére mellé, és témát változtatott: -- Mit fogsz most csinálni, hogy már nem járhatsz a Harvardra? - Hallottam, hogy a halfeldolgozóban embereket keresnek. Holnap megyek érdeklődni. Micsoda lecsúszás a Kent családban... napi huszonnégy órában úgy szaglani, mint a tőkehal. - Nem arra gondoltam, hogy mit fogsz dolgozni - mondta Will. - Úgy értettem, hogy mihez kezdesz az életeddel. - Erre könnyű válaszolni. - Kedvetlenül elmosolyodott. - Süllyedjek el, ha tudom. Aztán eszébe jutott Willie Hearst. A mosoly gúnyossá változott. - Valószínűleg politikusként végzem, vagy más, ugyanilyen egyenes úton jutok a pokolba. Végre rájöttem, hogy át kell beszélnem magam az egész életen, mert nem tudom, hogyan csináljam másképp. - Fölemelte a csöbröt. - Kérsz még? Will a fejét rázta, arcán boldogtalan kifejezés ült. Carter ezt észrevette. Kreol bőrű arcán azonnal mosoly áradt szét: - De ne aggódj miattam, öcsi. Ha a pokolba tartok, megígérem, hogy addig remekül érzem majd magam. Will nem mosolygott. Még egy hosszú pillanatig bámult a mostohafivérére. Aztán nagyon halkan így szólt: - Hát, azért ne menj el Bostonból. - Hogyan? Miért? - Mert... - a fiú Carter tekintetét kerülve kinyögte a többit is - mert nem boldogulnék nélküled. Te vagy az egyetlen, akitől fontos dolgokban tanácsot kérhetek. - Például szivarokat és nőket illetően, mi? - kérdezte Carter. A lelke mélyén meghatották a fiatalabb fiú szavai. - Komolyan beszélek. Az, hogy itt vagy, olyan nekem, mintha igazi bátyám volna. - De te nélkülem is elboldogulsz. Azért jó hallani, hogy ezt mondod. Egy dolog biztos... - Szeretettel megszorította a mostohafivére karját. - Ne akard az én példámat követni. Folytasd a tanulmányaidat, és viselkedj rendesen. Ha így teszel, eljutsz valahová. Carter feltápászkodott. Fájdalmas kifejezés jelent meg a szemében. Will látta, de nem tudta, mit tegyen. - Folytasd a tanulást, öcsi - szólította fel Carter, miközben kiment. - Anya és Gideon megérdemel egy fiút, aki viszi valamire. Kilencedik fejezet
A GÖRÖG ASSZONY Carter hazudott annak az embernek, aki a Northeast Fishery Companynél a felvételt intézte. Azt mondta, hogy jártas a munkában, és mivel meggyőzően tudta mondani, megkapta az állást. Másnap este hatkor kellett kezdenie, a tizenkét órás műszakban - miután a halászhajók már visszatértek. Azért, hogy adjon magának egy esélyt, és ne bocsássák el már a legelső napon, amint kilépett a felvételi irodából, keresgélni kezdett a környékbeli kocsmákban. Este tíz óra körül ráakadt egy whiskyvel átitatott roncsra, aki azelőtt a feldolgozó- üzemben dolgozott, de
30 állandó lógásai miatt kirúgták. Carter odalépett az öregemberhez, és adott neki egy kis pénzt, melyet Willtől kért kölcsön. A férfi a konyhából kért egy kést és egy avas, szürke tőkehalat. Megmutatta Carternek, hogyan vágja le a hal fejét és farkát, hogyan tisztítsa meg és csontozza ki - ennyit kell tudnia, hogy ne vegyék észre a hozzá nem értését. Az erőfeszítés - és a pénz is - fölöslegesnek bizonyult. Cartert a csúszda aljához állították, amelyen a fogást leengedték. A csúszda teteje az utca szintjén, a rakpartra nyílt. A vége egy emelettel a föld alatt volt - itt kapott helyet a csomagolóház fő munkaterülete. Carter volt az egyike annak a fél tucat embernek, aki az érkező hal fejét és farkát levágta, majd egy nagy, nyálkás asztalra dobta a halat, ahol négy másik munkás osztotta szét gőzzel hajtott futószalagokra. Első munkanapján éjfélre Carter már bokáig állt a bűzlő haldarabok között. Gyűlölte az élettelen fejek látványát; a döglött halak mintha vádlóan néztek volna rá, mintha ő oltotta volna ki az életüket. A bűzt még jobban gyűlölte. Olyan átható volt, hogy meg se tudta enni a vacsorát, melyet zsírpapírba csomagolva vitt magával. Mire napfelkelte után kimerültén és émelyegve hazaindult, szinte eszelősen vágyott a friss levegőre. Kezének és hajának halszagát még a hosszú, forró fürdő sem tudta elvenni. Még Will is elfintorodott, amikor Carter később meglátogatta. Nem hitte volna, hogy képes visszamenni a Northeast Fishery Companyhez, de valahogy sikerült. Nem bátorította a többi munkást, amikor azok beszélgetésbe akartak elegyedni vele. Faragatlan, mocskos szájú népség voltak. Egy hasznos információt mégis közöltek vele. Azt mondták, tisztább marad, ha kesztyűt, fekete gumikötényt és magas gumicsizmát visel, mint ők. Ezeket azonban neki kell megvásárolnia. Ilyen volt a vállalat. Erről a dologról vitatkozott először a művezetővel. A körülötte dolgozóknak arról kezdett magyarázni, hogy a csizma, a kötény és a kesztyű minden munkásnak jár. Az embernek nem szabad így is kevés fizetésének egy részét arra kiadnia, hogy megfelelő munkaruhája legyen. Az embereknek össze kell fogniuk, és tudatniuk kell követelésüket a tulajdonosokkal. Nem okozott nehézséget, hogy elfogadtassa a többiekkel ezt az álláspontot - legalábbis így gondolta. Aztán a második hét első éjszakáján a művezető, egy Kimpton nevű, erős állú fajankó bevonult az üzembe, és a többiek előtt gúnyosan lehordta: - Hallom, mindenkinek azt mondja, hogy követeléseket kell támasztaniuk a vállalattal szemben. - Ezt meg honnan tudja? - kiáltotta Carter; hisztérikusan gesztikulált fűrészélű késével. A művezető megragadta a csuklóját, és félrelökte. - Ne hadonásszon előttem ezzel az átkozott szerszámmal, egyetemista - morogta Kimpton. - És nagyon figyeljen. Maga dolgozni van itt, nem gondolkodni. Vagy engedelmeskedik a vállalat szabályainak, ahogy le vannak írva, vagy visszamegy a Harvardra. Másodszor is ellökte Carter csuklóját, majd megfordult és elment. Carter körülnézett, és látta, hogy munkatársai kuncogva hajolnak a csúszda fölé, melyen a hal csillogó, ezüstös lavinaként hömpölygött lefelé. Valaki beszélt a háta mögött, ez biztos. Hátborzongató érzése támadt a tudattól, hogy vállalati kémek vannak az emberek között - és hogy az információ nyilvánvalóan mindkét irányban áramlik. Ő senkinek, még a felvételi irodán sem mondta meg, hogy harvardi diák volt. De Kimpton tudta, és most már a többiek is tudják. Mit tudhatnak még? A művezető goromba szavai miatt legszívesebben otthagyta volna a helyet. De tovább dolgozott - le a fejet, le a farkat, dobd a halat -, mert még mindig sokkal tartozott a szekérért. Utálta, hogy úgy bánnak vele, mint egy rabszolgával, és hogy ezt kénytelen eltűrni, de kelletlenül úgy döntött, hogy elviseli, amíg ki nem éviekéi a jelenlegi nehézségek közül. Ha a vállalat nem fizeti a csizmát, a kötényt meg a kesztyűt, akkor kölcsönt kell kérnie a mostohaapjától. Fuldokolva a tehetetlen dühtől, vad céltudatossággal forgatta a kést. Le a fejet, le a farkat, dobd a halat... A második hét végén rájött, hogy valaki sokkal többet tud róla, mint szeremé. Az üzem minden munkásának volt egy öreg faszekrénye egy mocskos helyiségben, mely a bejárat mellett nyílt. Egyik szekrény sem tartotta távol azonban az avatatlan kezeket; az ember belerakta a dolgait, és vállalta a kockázatot. Amikor egyik szombat reggel befejezte a munkát, kinyitotta a szekrényt és pislogott. Egy összehajtott papírlap hevert a polcon. Széthajtogatta a papírt, elolvasta, aztán sietősen megint összehajtotta. A rettegéstől émelyegve dőlt a szomszédos szekrénynek. Körülnézett. Az emberek a kötényüket vetették le, kibújtak a csizmájukból, álmosan fecsegtek arról, hogy hazamennek az ágyukba, a feleségükhöz, vagy reggelizni. Ki tehette a levelet a szekrényébe? Biztosan Ortega egyik barátja - de ki az? A Beacon Street felé tartva megállt, és újra megnézte a papírfecnit. A levelet ceruzával firkantották; a kézírás borzalmas volt - talán szándékosan, hogy ne lehessen felismerni. Ortega örül majd ha megtudja hol tanál. Eltűnt minden névtelenség, mely akkor burkolta, amikor beállt a feldolgozó- üzembe. Valaki - talán több ember is - tudja, ki ő. Kilépjen? Megpróbáljon más munkát találni a város másik részében? Talán ennek volna értelme, ezt a lépést mégis a gyávasággal azonosította. Nem akar elmenekülni a kikötőből addig, amíg ez végképp elkerülhetetlenné nem válik. Ami nagyon is könnyen bekövetkezhet, ébredt rá, miközben megviselten vonszolta magát hazafelé, ahol majd lefekszik aludni, pedig a város éppen ébredezik körülötte. II. A hónap végén - négyheti kemény munka és állandó éberség után - Carter arra a következtetésre jutott, hogy a levél valószínűleg nem több rosszízű tréfánál, melyet az egyik bugris űzött vele a feldolgozóban; valaki, aki tudott az Ortegával támadt összetűzéséről, de nincs köze hozzá; valaki, aki azt akarta, hogy ő kényelmetlenül érezze magát, mert egyetemre járt. Felbátorodva ismét járni kezdte a kocsmákat. Még a Vörös Tőkehalba is visszatért. Senki sem látta Ortegát, s egy szót sem hallottak felőle. Carter kezdte azt hinni, hogy Tillman tévedett, és hogy a portugál örökre elhagyta Bostont. Nemsokára már nem is habozott, hogy sötétedés után elmenjen valahová. És bár fizette tartozását a péknek, és a hét hat napján tizenkét órát dolgozott, maradt elég ideje és pénze arra, hogy néha megigyék egy sört, és olyan kurvák társaságát élvezze, mint Josie. Egyik szabad estéjén éppen a Tőkehal felé ballagott, amikor ismerős alakot vett észre félutcányival odébb. Carter még távolról is látta Eben Royce kapitány kezének kegyetlen torzulását. A halász bal hóna alatt egy erősen párnázott mankóval sántikált.
31 Carter egy szatócsüzlet ajtajából figyelte Royce-t. A férfi gyorsan haladt, Carter mégsem tudta megállni, hogy meg ne dörzsölje borostás állát, és ne nyeljen nagyot. Royce bal lába félreérthetetlenül kicsavarodott. Hasznavehetetlenül húzta maga után. Royce feléje tartott. Carter kilépett az ajtóból, intett és megszólalt: - Eben? Én vagyok... Carter. Nem láttalak már... Royce megtorpant. Különös, szinte alázatos pillantással megfordult, bebicegett egy sikátorba, ahol eltűnt a fiú szeme elől. Carter odaszaladt a sikátorhoz, és utánabámult. Olyan sötét volt azonban, hogy semmit sem látott, csak azt hallotta, ahogy Royce a lábát húzza. A hang egyre halkult, majd elnémult. Carter a fejét csóválta és továbbindult. Még azon a héten összefutottTillmannel, aki másodkapitányi állást kapott egy halászhajón. Amikor Carter megemlítette, hogy találkozott Royce-szal, Tillman elmondta, hogy Royce szinte remeteéletet él. A Vörös Tőkehal közelében lakik, de nem jár se oda, se más kocsmába. Csak azért megy ki a szobájából, hogy élelmet vagy dohányt vegyen. - Abból a pénzből él, amit a bárkáért kapott. És csak arról beszél... csak azért él... hogy még egyszer találkozzon Ortegával. Carter nem mondta, de hőn remélte, hogy szegény Eben Royce-nak sohasem teljesül a kívánsága. III. Röviddel azután, hogy beállt a feldolgozóüzembe, megtudta, hogy Tillman miért nézett rá olyan furcsán a görög asszony említése hallatán. Phipps mondta el neki, hogy az asszony röviddel azután elköltözött Royce-tól, hogy a férfi eladta a hajóját. Carter úgy gondolta, a nő tette érthető. Royce már nem teljes értékű férfi. Az asszony legalább a legsúlyosabb sérüléseiből kigyógyította. Amikor ezt elmondta Phippsnek, a férfi így felelt: - Hát persze, igazi kedvesnővér. Carter utá!ta ezt a gúnyos hangsúlyt. Feltételezte, hogy a kocsmáros rosszindulatú az asszonnyal, akinek gyönyörű fekete szemére Carter gyakran gondolt, s akinek arcát néha maga előtt látta, amikor egy kurvával szeretkezett. A görög asszony eszmény maradt a szemében; tökéletes lény - olyasvalaki, akivel szeretett volna megint találkozni. Találkozott is vele. Június végén, egy másik vasárnap estén. Éppen kijött a kocsmából, ahol vacsorázott, és a Vörös Tőkehal felé indult, azt forgatva a fejében, hogy elviszi Josie-t egy fordulóra. Három hét telt el azóta, hogy utoljára megengedhette magának a lányt - az ágyékában érzett feszültség is erről tanúskodott. Éppen elment egy öregember mellett, aki a harmonikáján játszott, miközben egy betanított majom táncolt a kötél végén. A kisebb csődület másik oldalán hirtelen megpillantotta Helen Stavrost, amint befordul egy sötét, szűk sikátor sarkán. Szaladt, hogy utolérje. - Mrs. Stavros... várjon. - Izgatottan a jó szerencséjétől berohant utána a sikátorba. Akkor érte utol, amikor az asszony megállt egy osztrigavendéglő kivilágított bejárata előtt. A fiú beletúrt fekete hajába, és szerette volna, ha jobb ruha van rajta. - Talán nem emlékszik rám... Meleg este volt. Az asszony blúzának ovális kivágásában látszott verítéktől csillogó melle. A fiú csak egy lopott pillantást vetett rá., máris izgalomba jött. Az asszony elmosolyodott. - Dehogynem emlékszem. Maga segített aznap este Ebennek a Vörös Tőkehalban. Nekem is segített. Halk és kellemes hangon beszélt, szabályos angolságában alig lehetett hallani az akcentust. Mosolyának összetéveszthetetlen érzékisége zavarta a fiút. Ez az asszony túl szép ahhoz, hogy így viselkedjék valakivel, akit alig ismer. Az asszony ezután megsimogatta a fiú arcát, és hozzátette: - Hálás vagyok magának. A fiú erre félszegen legyintett. - Nem sokat látom mostanában Ebent. Az asszony hangjába furcsa hangsúly vegyült: - De azt tudja, mi történt vele. - Tudom. Megértem, hogy maga miért nem akar örökre mellette maradni. De hallottam, hogy több hétig vele volt, miután megsebesült. Szerintem ez nagyon kedves dolog magától. Az asszony vállat vont. - A kedvességnek ehhez nincs köze. Addig maradtam, amíg el nem adta a hajót. Nekem ígérte a pénz egy részét, és nem akartam anélkül elmenni. A fiú zavartan pislogott. - Ez elég érzéketlen dolog, Mrs. Stavros. - Érzéketlen? Miről beszél? - Azt hittem, maga szereti Ebent. - Hah! - Az asszony fekete szeme hidegen villant, és Carter kezdte azt kívánni, bárcsak ne eredt volna a nyomába. A lámpafényben fürdő arc nagyon szép volt, ő mégis kezdte rajta fölfedezni a ráncokat, a bőrön pedig a pórusok krátereit. Feltételezte, hogy ezek a szépséghibák mindig ott voltak az asszony arcán. De most látta is őket - ahogy látott más dolgokat is, melyek meglepték és lehangolták. - Ha így gondolja, miért költözött hozzá egyáltalán? - Mert mielőtt megsebesült, jól keresett. Haza akarok menni Poroszra. Már azóta haza akarok menni, hogy Stavros meghalt. Eben és én megállapodást kötöttünk, aminek alapján ő minden héten odaadta, ami nekem kellett... a pénzt... én pedig megadtam neki, amit ő akart. Már csak tíz dollár, és a pénz elég, hogy visszamenjek Görögországba. Sajnálom Ebent, de ő nem volt vonzó férfi. Öreg volt, és haltól bűzlött. Ahogy maga is... de maga fiatal és jóképű.
32 E szavaktól a fiú megdöbbent és elszomorodott. A szegény, magányos Eben olyan büszkén beszélt az asszony angyali természetéről feltételezve, hogy soha senki nem tudja meg: ő önként fizet az asszony társaságáért, aki ugyanilyen önként eladja magát. Üzleti megállapodás. Jézus. Vajon minden nő úgy megvásárolható, mint ez itt? Első ízben tűnődött el ezen. Az asszony közömbösen a téglafalnak dőlt, vállát hátrahúzta, hasát pedig kinyomta úgy, hogy a szoknyája a fiú nadrágjához ért. A csípőjét riszálta, és bal karját Carter vállára tette, majd a nyakát átölelve közelebb húzta magához a fejét: - Aha, ez ingerli egy kicsit, ugye? Felizgatja, hogy hozzám ér... Az asszony jobb keze lefelé kalandozott és megérintette. A fiú el akarta lökni a kezét, hogy elrohanjon. - Utálom Amerikát, de az amerikai férfiakat nem. Legalábbis nem mindegyiket. Csak azokat az álszenteket, akik vasárnap imádkoznak, a hét hat napján pedig a szoknyám alá nyúlkálnak. Rengeteg ilyennel találkoztam. Ha azt mondom nekik, hagyják abba, mocskos külföldinek neveznek... ahogy a feleségeik is folyton ezt mondják rólam. De még tíz dollár... igazán nem sok... és hazamehetek a szigetre, amit imádok. Adna nekem tíz dollárt? Öt dollárért elviszem a szobámba, és hagyom, hogy úgy szeressen, ahogy csak akar.Tíz dollár... és egész éjszakára megkap. Ha üzletet kötöttem az öreg Ebennel, akkor biztos, hogy üzletet köthetek... Carter kitépte magát az asszony karjából. - Tűnjön el innen, különben eltöröm az átkozott nyakát. - Mi a baja? - suttogta a nő. - Miféle képmutató, farkatlan kis görény maga? Lehet, hogy maga görögebb, mint én vagyok. Lehet, hogy olyan, mint a kisfiúk... - Ringyó! - üvöltötte a fiú, és olyan erővel lökte el az asszonyt, hogy az elesett. Hajlékonyán, akár egy macska, négykézláb állva bámult föl a fekete, csillogó haj zuhataga alól. Három dokkmunkás ment el mellettük, rakodókampóik az övükön lógtak. Egyikük odaszólt: - Mi másnak hitted, mint ringyónak, kölyök? Ilyenkor másféle nő nem mászkál errefelé. Helen,Stavros feltápászkodott, megsemmisítő pillantást vetett Carterre, majd angolul és görögül olyan mocskos és durva káromkodásokat zúdított rá, hogy az szinte felért egy arcul csapással. Aztán megfordult, és gőgösen, sértetten elvonult. A fiú összezavarodva nézett utána. Hatalmas, émelyítő fájdalom támadt a gyomrában. Ő azt hitte, ez a gyönyörű nő szereti szegény Royce-t. De a nő nem gyönyörű, hanem egy lotyó. Becsapta. Nyilvánvaló, az ember semmiben nem hihet, és senkiben nem bízhat, csakis magában. Carter továbbkullogott a Vörös Tőkehal felé, a kiábrándult hangulat nem akart távozni tőle. Egész éjjel váltakozott benne a megdöbbenés és a düh. Amikor a Tőkehal emeleti szobájában Josie-ra vetette magát, utána a lány panaszkodott, hogy a fiú még sohasem bánt vele ilyen durván - mintha nem is szeretkezni akart volna vele, hanem bosszút állni rajta. Tizedik fejezet
A KAMPÁNY ÉVE I. A következő néhány hónapban Gideont üzleti ügyei arra késztették, hogy némileg megfeledkezzék Carterről és a problémáiról. Carternek sikerült megőriznie alantas állását a halfeldolgozóban. És már a harmadát visszafizette annak, amennyivel a szekérért tartozott. Még mindig otthon lakott, de egyre ritkábban látták; éjjel dolgozott, nappal aludt - ha épp nem mulatozott. Egyre gyakrabban maradt ki több napra otthonról. Gideon úgy döntött, megbíz valakit a Kent és Fia cégnél, hogy időnként érdeklődjék a fiú után. Nem szépítgette tettét valami fellengzős elnevezéssel; magában annak nevezte, ami volt - kémkedésnek. De így talán megtud valamit, ami megnyugtatja Júliát. Reménye hiúnak bizonyult. A kapott információk olyan zavarbaejtőek voltak, hogy nem merte őket továbbítani a feleségének. Gideon besúgója egyre csak azt mondta, hogy a fiatalember rossz társaságban forog. Kocsmatöltelékek, szajhák, olyan emberek között, akik hajlamosak erőszakkal megoldani csip-csup vitáikat. A fiú törzshelye a hírhedt Vörös Tőkehal. Valamit tenni kellene, hogy a fiatalember élete jobb irányba forduljon. De mit? Gideon továbbra sem talált választ. Már közelgett az év végi elnökválasztási kampány, a kiadóba pedig új alkalmazott érkezett. Az ország irodáiban egyre több írógép nyújtott segítséget ahhoz, hogy a leveleket, feljegyzéseket, kéziratokat szebben, gyorsabban és eredményesebben készítsék el. Egy Sholes nevű wisconsini feltaláló tervezte meg a prototípust 1867-ben. Több módosítás után a Remington és Fiai cég gyártotta a gépet, mely nagy sikert aratott. Természetesen ember is kellett hozzá, akit gépírónak neveztek. Sok cég férfiakat vett fel erre a feladatra, amíg a férfiak panaszkodni nem kezdtek, hogy ez a munka lealacsonyító és nem elég férfias. Amikor Gideon elmondta, hogy szeretne vásárolni egy ilyen gépet, Júlia biztatta, hogy nőt vegyen fel mellé. Azt mondta, hogy az új gép miatt most alkalmaznak először nőket az irodákban. Júlia női választójogért küzdő csoportja a Sholes-féle írógépben és Sir Isaac Pitman gyorsírási rendszerében a női nem gazdasági felszabadításának fegyverét látta. Gideon felismerte Júliában az eltökéltség ismerős jeleit, és meghajolt előttük. Miután négy nyilvánvalóan szakképzetlen nővel beszélt, talált egyet, aki kedvező benyomást tett rá - egy Helene Vail nevű, pedáns vénkisasszonyt. Miss Vail a negyvenes éveiben járt. Élénk őzszeme volt, és a legszebb alt hangon szólalt meg, melyet a férfi valaha is hallott. És rettenetesen csúnya is volt. Miss Vail az új irodai gépen bemutatta tudását. Gyors volt és pontos. Diktálni is jól lehetett neki. Nemsokára megbeszélték a fizetést. Gideon nagyon magas összeget mondott. Ezt az összeget állapította meg a jachtján dolgozó kapitánynak és a gépésznek is. Úgy vélte, Miss Vail is van annyira fontos neki, mint azok ketten. - Nyolcvan dollár megfelelő lesz? - kérdezte. Miss Vail elhúzta az ajkát, a férfi szerint most állt életében legközelebb a mosolygáshoz. - Nagyon megfelelő, uram. Ha az elkövetkezendő hónapokban is mindketten elégedettek leszünk a megállapodással, biztos lehet benne, hogy semmi nem von el a kötelességeimtől, s nem késztet arra, hogy másik állást keressek. A szüleim meghaltak, nincsenek testvéreim, és a kereskedelemben dolgoztam életem java részében. Nincsenek érzelmi kötődéseim. Már korán csalódtam a szerelemben.
33 - Értem. - Gideon elfojtott egy vigyort. - Maga mindig ilyen nyílt, Miss Vail? - Mindig. Ez az egyetlen mód arra, hogy az ember gyorsan és félreértések nélkül elintézze a dolgokat. A nő az íróasztalt vizsgálgatta. - Amint megismerkedtem a feladataimmal, szétválogatom és elrendezem ezt az anyagot. Szégyen, ahogy ez az iroda kinéz. Biztos vagyok benne, hogy boldogabban és eredményesebben dolgozik majd, ha a kezembe veszem. A férfi tátott szájjal csak ennyit tudott kinyögni: - Biztosan. És így is lett. II. Gideon republikánus volt, de nem fanatikus. A párt harcos idealizmusa alig két évtized alatt megkopott, s egyre inkább a személyes érdekek foglyává vált. A férfinak sok állásfoglalás nem tetszett, a napi pártcsatározások még kevésbé, és azon tűnődött, meddig támogathatja még jó lelkiismerettel a párt jelöltjeit. Természetesen nemcsak a republikánusokban talált hibát. Bőségesen akadtak köpönyegforgatók a demokraták között is. Voltak napok, amikor mint lapkiadó - hivatásos elégedetlenkedő - az egész átkozott lakosságot utálta. Továbbra is őszintén aggódott Amerika miatt. A jólétet, gazdagságot nagyon sokan vallásos révülettel imádták, ugyanakkor fontosabb volt, hogy befogadják őket a társaságba, mint hogy bejussanak a mennyek országába. Úgy látta, hogy a kényelem utáni vágy, a presztízs hajszolása és az önző törekvések megvalósítása felváltotta azt a korábbi eszményt, hogy olyasmivel foglalkozzanak, ami az egész emberiséget segíti. Amikor az 1883-as év véget ért, vonakodva arra a következtetésre jutott, hogy az ország legnagyobb szenvedélye a kapzsiság. A kapzsiság a kinevezési törvény formájában szakitotta ketté a republikánus pártot 1880-ban, amikor Conkling szenátor úgynevezett Stalwart-csoportja a reformszellemű Félvér-frakcióval harcolt. A Félvéreknek sikerült jelöltetniük és megválasztatniuk Garfieldet. Az elnök gyilkosa nyilvánosan a Stalwart-csoporttal azonosította magát. Ez örökre elhomályosította a mozgalom csillagát. A republikánus sorokban létrejött szakadás még mindig elég nyilvánvaló volt. Gideon 1884 elején olyan szóbeszédet hallott, hogy a republikánusok az elnökjelölő gyűlésen talán végül James Blaine-hez fordulnak. Blainetől addig már kétszer tagadták meg a jelölést alkalmatlanság címén. Évekkel azelőtt Blaine-t már a „toliforgós lovag”-ként emlegették. A toliforgó azonban mostanra összepiszkolódott és szétfoszlott. A háború után Blaine-t rajtakapták spekuláción. Kufárkodott a befolyásával és a kongresszusi szavazatával, s cserébe pénzt, részvényeket és kötvényeket kapott. Egy Mulligan nevű könyvelő bizonyítékot szerzett egy köteg levél formájában. Blaine visszaszerezte a leveleket, melyeket a Ház elé tárt abban a hiú és vakmerő igyekezetében, hogy megvédje magát. Miután néhány levelet felolvasott, képviselőtársai éljeneztek és kiabáltak a védelmében. Ahhoz azonban kétség sem fért, hogy bűnös. így aztán ’76-ban és ’80- ban a republikánusok nem támogatták a jelölését. Most a párt egyik frakciója megint kiállt mellette. Egy másik csoport, mely olyan emberekből állt, mint Carl Schurz és az ifjabb Charles Francis Adams, azt mondták, hogy Blaine sohasem győzhet - különösen akkor nem, ha a demokraták New York erős reformkormányzóját, Stephen Grover Clevelandet jelölik. Bizonyos republikánusok még erősebb érzelmeket tápláltak Blaine mellett és ellen, mint Gideon gyanította. Erre akkor jött rá, amikor egyszer télen New Yorkba utazott. Egy pártgyűlésen alkalma volt látni a jelölés számos nyílt ellenfelét. A híveivel is találkozott azonban, még hangos vitába is keveredett egyikükkel - egy pocakos és szószátyár ingatlanmilliomossal, akit Thurman Pennelnek hívtak. Pennel úgy vélte, hogy Blaine pusztán azt tette, amit mindkét párt tucatnyi más képviselője is tett azelőtt és azután. A „toliforgós lovag” egyetlen bűne, hogy rajtakapták, állította Pennel. Gideon ezt egy zavart elme öntetszelgő kifogásának tartotta. Azt mondta Pennelnek, ő nem hiszi, hogy egy gyilkost fel kell menteni csupán azért, mert a világon számtalan más ember is elkövette és megúszta ugyanezt a bűnt. Ettől kezdve egyre hevesebben vitatkoztak. Majdnem tettlegesen is egymásnak estek, de szétválasztották őket, és kilökdösték Pennelt a teremből azzal, hogy józa- nodjék ki. Gideon néhány percig sajnálta, amit tett; ez megint olyan volt, mint a McAllister-eset. Aztán elhessegette magától a megbánást. Hitt minden szóban, amit kimondott, és nem számít, hogy néhány felfuvalkodott tőkepénzes nem szíveli. Késő már, hogy Gideon Kent csiszolgassa a hírnevét. Amellett gyakran ez az ára annak, ha az ember ki akarja mondani az igazságot. III. Carter néha úgy gondolta, még egy nap a feldolgozóüzemben, és megzavarodik. Mégis minden este kényszerítette magát, hogy belépjen az üzem öreg, megvetemedett kapuján, aztán vágjon és nyessen a fűrészélű késsel, amíg föl nem kel a nap. Gyakran játszott gondolatban, hogy jobban teljen az idő. A hal, amelyet éppen lefejezett, Eisler volt, vagy Phipps, vagy a portugál, aki tönkretette Eben Royce életét. Máskor azon tűnődött, hogyan szabadulhatna ki a csapdából, melybe beleesett. Nem tudott kitalálni egyetlen járható utat sem. A szekérnek körülbelül a kétharmadát kifizette, és meggyőzte magát, hogy igazából nem kell gondolkodnia a helyzetén addig, amíg meg nem adta a tartozását. Megfelelő eszköz volt ez arra, hogy halogassa annak beismerését, fogalma sincs, mi az ördögöt kezd majd az életével. Néha látta Royce-t - mindig távolról. Az óta az első alkalom óta soha többé nem ment oda hozzá. Azok a többségükben - testben és lélekben ép emberek, akik a kocsmákat látogatták, szomorúan, sőt feszengve beszéltek arról a szánalmas roncsról, aki a kikötőben bicegett párnázott mankójával. Ami Helen Stavrost illeti, ő eltűnt - visszament Görögországba, vélte Carter. Néha arra gondolt, hogy lóvas- úttal átmegy Cambridge-be Willie Hearstöt meglátogatni, de túlságosan szégyellte magát. A szállítószalag végénél végzett egyhangú munka azonban egyre mélyebben vésett bele egy gondolatot. Valahogyan, valamiképpen kitalálja a módját, hogyan legyen olyan, aki a parancsokat adja, ne pedig egy a milliók közül, akik végrehajtják őket. Kapaszkodott ebbe a bizonyosságba, s ennek segítségével őrizte meg az épel- méjűségét.
34 Ne/n hallott többet Ortegáról. Lehet, hogy belelépett a föld egy hasadékába, és Kínában lyukadt ki. Aztán egy különösen eleven, négynapos mulatozás után, amikor egy szomorú téli estén hasogató fejfájással és émelygő gyomorral munkába ment, újabb levelet talált összehajtogatva a szekrénye polcán: Ne hidd hogy elfelejt. - O. barátya. Ez megtette a magáét. Carter nem tudta megállítani a rohamot. Sikerült kibotorkálnia, majd kihányta azt a keveset, ami a gyomrában volt. Lehunyta a szemét, s mohón beszívta a metsző téli levegőt, mely kiszárította és felrepesztette az ajkát. Egyre csak Ortega gonosz szemét látta, meg a horog alakú forradást. Azt kívánta, jönne már elő a portugál, akármerre bujkál is, hogy túl legyen rajta, és megint békében élhessen, ne kényszerüljön arra, hogy minden árnyékot és minden hangot megvizsgáljon, amikor éjjel a kikötőben kóborol. IV. Abban a republikánus csoportban, mely hangot adott ellenérzéseinek Blaine-nel szemben, egy New York állambeli képviselő is volt, akiről Gideon jókat hallott mostanában - különösen a saját lapja dicsérte. Theo Payne megrögzött cinikus volt, mégsem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel ennek a képviselőnek az esetében, akit Albanyben társai az Ifjú Reformer névre kereszteltek. Csodálattal vagy gúnyosan mondták ezt rá, attól függően, hogy a szónok melyik párthoz tartozott, és mennyivel vesztegették meg. Kétségtelen, hogy a fiatalember alaposan letette a névjegyét az állam fővárosában eltöltött két ciklusban. Payne azt állította, hogy azért végzi jól a dolgát, mert gazdag, s ezért megvesztegethetetlen. Gideon már nagyon szeretett volna találkozni vele, s amikor ez megtörtént, érdekes és összetett személyiségnek találta. Az átlagos termetű fiatalember szőke haját középen választotta el, és angol pofaszakállat viselt. Monokliját fekete selyemzsinóron hordta. Erős felépítésű volt, mégis színtelenül és vontatottan beszélt. Talán úgy gondolja, hogy ez illik egy arisztokratához, vélte Gideon. Am kissé magas hangja így is elég zavarba ejtő volt. Huszonhat évesen már megírta első könyvét, mely az 1812-es háború tengeri hadműveleteivel foglalkozott. Gideon gyorsan rájött, hogy értelmes, bár kicsit nagyképű is. A fiatalember mégsem köntörfalazott úgy, ahogy sok politikus. - Minden porcikámban republikánus vagyok, Mr. Kent. Minden porcikám- ban! Támogatni fogom a párt jelöltjét, akárki lesz is. De nem adhatok bizalmat azoknak, akik azt mondják, hogy a jelöltnek Blaine-nek kell lennie. Ennek az embernek foltos a múltja. És szemben azzal, amit aThurman Pennelhez hasonló részeges gazemberek állítanak, a Mulligan-leveleket nem felejtették el. Minden erőmmel azon leszek, hogy megakadályozzam Mr. Blaine jelölését. ~ Megírhatnánk ezt a Unionban? - kérdezte Gideon, miközben a noteszért és a ceruzáért nyúlt, melyeket mindig a zsebében hordott. - Az isten szerelmére, hát persze. Megírhatják a következőt is: Mr. Blaine azért elfogadhatatlan, mert túlságosan szorosan kötődik ahhoz az osztályhoz, melyet Mr. Gould képvisel... ami, véleményem szerint, minden osztály közül a legveszedelmesebb. Sokkal veszedelmesebb, mint az úgynevezett radikálisok... A ragyogó, egyenes szem erős lencse mögül meredt Gideonra. - A gazdag bűnözők osztályáról beszélek, uram. Gideonnak közvetlenül a háború után nézeteltérése támadt Mr. Jay Goulddal, a hírhedt pénzemberrel. Úgyhogy a most hallott megjegyzések alapján úgy gondolta, neki tetszik az ifjú Mr.Theodore Roosevelt, aki a nyugati Ötvenhetedik utcában élő Rooseveltek közül való, a Harvardra járt, s New York huszonegyedik kongresszusi körzetének képviselője. A két férfi levelezést folytatott a Roosevelt számára tragikusnak bizonyuló tél folyamán, és megígérték egymásnak, hogy a republikánus elnökjelölő gyűlésen ismét találkoznak. V. A republikánusok június harmadikán gyűltek össze Chicagóban. Gideon vonattal ment Bostonból, s hét év óta először tette be a lábát a városba. Megdöbbent, mennyire újjáépítették a belvárost. Az 1871-es tűzvésznek nyoma is alig maradt. Őt abban a tűzben kapták el, és sok oka van, hogy ezt soha nem tudja elfelejteni. A legfontosabb talán az, hogy a tűzvész éjszakáján szeretkezett Júliával. ChicagórólTom Courtleigh is eszébe jutott; Courtleigh, aki éveken át próbálkozott azzal, hogy elpusztítsa őt. Eszébe jutott öccse, Jeremiah, akiről mindenki azt hitte, hogy eltűnt a háborúban. Jeremiah Courtleigh testőreként bukkant fel Chicagóban. Courtleigh irodájában áldozta fel magát, hogy megmentse Gideont a haláltól. Ezen a nyáron Chicago egy másik váratlan meglepetéssel is szolgált a múltból. Gideon a gyűlésterem sajtórészlegéből fölpillantva úgy vélte, ismerős arcot lát a karzaton. Felment a lépcsőn, és igaza volt. Michael Boyle ült ott. Az ír ötvenes évei elején járhatott. Alig van ősz hajszála, gondolta Gideon irigykedve. Boyle még nem látja, s ő ott áll a lépcső tetején. Gideon eltöprengett, tör- jön-e át a tömegen, hogy tudassa vele, itt van. Michael Boyle volt az az ember, akire Gideon apja a Kent-vagyonnak azt a harmadát hagyta, mely Gideon öccsét, Jeremiaht illette volna. Jephtha ezt a döntését azokban az években hozta, amikor mindenki úgy hitte, hogy Jeremiah meghalt. Boyle kölcsönt vett fel arra a pénzre, mely Jephtha halála után majd reá száll. A kölcsönből üzlethálózatot hozott létre a Union Pacific nyomvonala mentén. A boltokkal kereste meg az első egymillió dollárját. Gidedn mindig úgy tekintett Boyle-ra mint opportunistára, aki felhasználta az Amanda Kentnél betöltött titkári állását és bizalmi szerepét arra, hogy megszerezze a Kent-vagyon egy részét. Júlia kitartott a mellett, hogy Gideonnak ez az ítélete megalapozatlan. Ahhoz képest, hogy az asszony csak néhányszor találkozott az írrel, furcsa, hogy ilyen szenvedélyesen vette a védelmébe. Talán mégis tévesen ítéltem, gondolta most Gideon. Boyle nem verte el a vagyont, melyet Jephtha hagyott rá. Ellenkezőleg: megőrizte és gyarapította. Otthonában, a wyomingi Cheyenne-ben vagyonokat szerzett jószág- és kiskereskedelemből. A saját nevébe fölvette a Kent nevet is. Nyilvánvalóan republikánus, ezt Gideon eddig nem tudta. A politikai kötődés legyőzte Gideon gyanakvását. Végigsétált a tömött széksorok között, és odalépett Michaelhoz. Ott megállt, és kezet nyújtott: - Boyle? Gideon Kent.
35 Michael fölállt, jóképű, melegbarna szemű férfi volt. Drága, palackzöld bársonyzakót viselt, sárgásbarna nadrágot és makulátlan vászoninget. Jóval magasabb volt Gideonnál. A kézfogása határozott. - Igen, láttam, hogy lenn van a földszinten. Vívódtam, hogy lemenjek-e. _ Csodálkozom, hogy megismert. Csak egyetlen alkalommal találkoztunk, NewYorkban. Michael bólintott. - De én pontosan emlékszem rá. Hannah meg én meglátogattuk a házában. Éppen el akarta adni, hogy Bostonba költözzön. Maga és a felesége rendkívül kedvesek voltak. Amellett nem könnyű elfelejteni egy rokont, aki közéleti alak. Maga még arrafelé is híres, ahol én lakom. Gideon vállat vont, hogy félresöpörje a bókot. - Mi szél hozta Chicagóba? - Kedvezőbb fuvardíjakat szeretnék elérni a birtokunkról szállított jószágnak. És persze ez a gyűlés is. A lakhelyemen a republikánus pártnak dolgozom. - Figyeljen, ez a hely itt átkozottul zajos. Vacsorázzunk együtt. Az új Palmer House-ban szálltam meg. - Én is. Nyolcszázas lakosztály. Ez belehasított. Gideon csak egy szobát vett ki. - Nyolc órakor az étteremben? - Remek - mondta Boyle. - Örülök neki. Lehet, hogy a háborúban ellenkező oldalon harcoltunk, de ugyanannak a családnak a tagjai vagyunk. Öntelt hólyag, gondolta Gideon. Aztán csendben korholta magát. Michael Boyle teljes joggal tekinti magát Kentnek. Erről Gideon tulajdon apja rendelkezett. Csak az a baj, hogy Gideon még mindig nem egészen tudta ezt elfogadni. Miközben a földszintre tartott, elment egy férfi mellett, aki gyilkos pillantást vetett rá. Még vagy fél tucat lépést tett, mire eszébe jutott, ki ez az ember. Thurman Pennel, a New York-i ingatlanmilliomos. Pennel nyilván nem felejtette el a Blaine miatt kirobbant veszekedést. Az ellenségesség nem zavarta Gideont. Lapkiadóként hozzászokott már, hogy gyűlölik. VI. Aznap este a Palmer House zsúfolt éttermében Gideon és Michael az első tíz-tizenöt percben valóságos szópárbajba keveredett. Próbálgatták egymás politikai állásfoglalásait, és feltárták egymás múltját, ám csak felszínesen és nem túl barátságosan. Bizonyos mosolytalan merevséggel beszélgettek, miközben a pincér az első fogást kivitte nekik. Az étel felénél tarthattak, amikor a feldúlt Theodore Roosevelt berobbant. Mintha mindig rohant volna, sohasem sétált. Egy egyszemélyes asztal felé igyekezett, kezében papírok. Megállt, hogy üdvözölje Gideont és bemutatkozzék Michaelnak. - Örömmel látunk a körünkben, Theodore - mondta Gideon. A fiatalember fölemelte a papírokat, melyeken nevek és számok álltak. - Köszönöm, de miközben vacsorázom, még egyszer elemeznem kell a küldöttek erőviszonyait. Ennek a gyűlésnek olyan reformjelöltet kell választania, mint amilyen a vermonti Edmunds szenátor. Blaine nem választható, ahogy Chester Arthur sem. Gideon megszívta a szivarját. - Egyetértek. Ha Blaine a jelölt, akkor nem támogatom a pártot. És a lapom sem. - Hogyan? - vonta fel Michael a szemöldökét. - Én úgy gondolom, az embernek az a kötelessége, hogy támogassa a pártját, akár helyesli a jelölt személyét, akár nem. Különben hogy tekinthetné magát a párt igazi tagjának? - Attól tartok, Mr. Boyle, hogy én is így gondolom - mondta Roosevelt azon a visító hangján. - Ezért dolgozom olyan keményen, hogy Blaine-t megverjék. A demokraták, úgy vélem, Grover Clevelandet választják. Az ő reformelképzelései sokat nyomnak a latban. Talán még magánéletének botrányát is elfedik. - Miféle botrányt? - érdeklődött Michael. Gideon válaszolt: - Az a szóbeszéd járja, hogy Cleveland gyereket csinált valakinek, amikor a jogra járt, vagy röviddel a végzése után. Soha nem bizonyították. De attól félek, néhány párthívünket ez nem tartja vissza attól, hogy terjesszék a történetet. Michael mogorván nézett. - Nem szeretem az ilyesféle taktikát. - Én sem, uram. Én sem! - kiáltott fel Roosevelt, és elsietett. Az ír utánabámult, aztán a fejét csóválta: - Ez az egyik legfurcsább pasas, akivel életemben találkoztam. - Több ilyen is elkelne nálunk. Nagy jövője van a pártban - mondta Gideon. - És figyelemre méltó a múltja. Régi New York-i arisztokratacsalád. Rengeteg pénz. Kisfiúként súlyos asztmája volt. Az apja tornatermet építtetett a házukban, és Theodore naponta órákat edzett, hogy legyőzze testi gyengeségét. - Nyilván sikerült. Olyan erősnek látszik, mint a bivaly. Gideon bólintott. - Mindenen felülkerekedett, kivéve a rossz látását. De ez nem tartja vissza attól, hogy Dakotába járjon vadászni. Sokat volt ott ebben az évben. Februárban a felesége és az anyja olyan körülmények között halt meg, amilyeneket egy cikkben egyetlen szerkesztő sem tartana hihetőnek. - Michael kérdő pillantására folytatta: - Egy napon haltak meg két különböző betegségben. Nagy csapás volt ez neki. De átvészelte. Nem adja föl. Többek között ezért kedvelem. - Jól ismeri?
36 - A télen találkoztam vele. De elmondhatom, hogy jó barátok lettünk. Levelezünk. Tetszik, ahogy gondolkodik. Például nem bírja azokat, akiket úgy nevez, hogy kandallómoralisták. Tudja... azok az emberek, akik állandóan kiabálnak, hogy milyen rossz a kormány, de csak ülnek otthon, és semmit nem tesznek, hogy kijavítsák a hibákat. Theodore nem ilyen. Michael a közeli asztalra pillantott, ahol Roosevelt éppen az egyik papírjára firkált. - Nekem azért tetszett, mert kész támogatni a republikánus jelöltet. Fenntartás nélkül. A megjegyzés célzás volt. Ahogy Gideon válasza is: - Ezt rólam biztosan nem mondhatja el. - Ebben tehát nem értünk egyet. - Ebben és jó pár más dologban, a vámtarifától a pénzügypolitikáig, gondolom. - Gideon leküzdötte a bosszúságát; savanyú képet vágott. - De rokonoknak nem szabad politikáról beszélniük, ha együtt vacsoráznak. Hogy ízlik a bölénypecsenye? Michael újabb falatot szúrt a villájára. A keményített szalvétával megnyomogatta a bajszát. - Átkozottul finom. A legjobb, amit életemben kóstoltam. - Nos, ebben egyetértünk. Mióta a gyűlésen találkoztak, most mosolyodtak el először. VII. A véletlen chicagói találkozás alkalmi levelezéssel folytatódott, mely egész nyáron tartott, és belenyúlt az őszbe is. Blaine a negyedik szavazáson szerezte meg a jelöltséget. És ahogy előre jelezték, a demokraták választása Clevelandre esett. A független republikánusok azzal a kérdéssel kerültek szembe, hogy támogassák-e a jelöltet, vagy elpártoljanak. Gideon az úgynevezett pártonkívüliekhez csatlakozott, akik elpártoltak. Az ifjú Roosevelt, aki dakotai gazdaként éppen új életet akart kezdeni, nem pártolt el. A Dakota Területen levő Medorából küldött, levelében Gideon azt olvasta, hogy a döntés nem volt könnyű. Gideon sohasem látott még rosszindulatúbb és gyűlölködőbb országos kampányt. Július végén a buffalói Evening Telegraph megerősítette, hogy Cleveland valóban apja egy törvénytelen gyermeknek. Az anya egy Maria Halpin nevű asszony. A jelölt azonnal elismerte vétkét, és bizonyítékokat vonultatott fel, hogy gondoskodott a gyermekről. Őszintesége a felelősségét előnyére fordította. Ám a republikánusok nemsokára minden fáklyás felvonulásukon a következő gúnydalt énekelték: Mama! Hol a papa? A Fehér Házba ment - Ha! ha! ha! A demokratáknak sem voltak aggályaik. Ők teli tüdőből ezt dalolták: „Blaine, Blaine, James G. Blaine! Az országos hazug, kinek otthona Maine!” Michael és Gideon szeptemberi és októberi leveleikben azzal bosszantották egymást, hogy egy kéjencet és egy szélhámost támogatnak. A levelek egyre szívélyesebbek lettek. A politikát felváltották a családokról szóló híradások. Michaelnak és Hannah-nak két gyereke született - a fiuk, Lincoln, akit az elnökről neveztek el, és a lányuk, Erin. Gideon nemsokára azon kapta magát, hogy nagy élvezetet lel a levelezésben. Lehet, hogy ő és Michael sohasem lesznek kebelbarátok, de most már legalább kevesebb gyanakvással tekintett az írre. Magában azért idiótának tartotta Boyle-t, mert hű maradt Blaine-hez. A választás estéjén Gideon a bostoni demokrata főhadiszálláson tartózkodott. Zengő baritonján, melyen valaha „Szép” Stuart lovasságánál a nyeregben énekelt, csatlakozott a többi ünneplőhöz, akik a győzteess Clevelandet dicsőítették: Éljen Mária, És éljen a kisded! Groverra szavaztunk, S milyen igazunk lett! VIII. Amikor Gideon másnap megérkezett a Kent és Fiába, Helene Vail egy papírral a kezében már várt rá: - Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt azonnal elolvassa, Mr. Kent. A férfi a fejét tapogatta, és a székébe roskadt. - Ma reggel semmit nem tudok elolvasni. - Kérem, próbálja meg, uram. Távírón érkezett a lányától. A nő kimért pillantással az asztalra tette a levelet. Aztán egy nedves ruhát vitt oda a mosdótól, melyet már egy paraván takart a sarokban. - Tessék, uram. Tegye ezt a homlokára. Nem értem, hogyan gyöngülhet el ennyire egy éjszakai ünnepléstől. Akkor maga még sohasem ünnepelt a demokratákkal. - A ruhát a szemére tette, és hátrahajtotta a fejét. A lüktetés nem múlt. Egy pillanat múlva a nő megköszörülte a torkát. - Mr.Kent... A férfi felnyögött. - Miss Vail, nem várhat a levél? - Nem sokáig, uram. Már november van. A lánya még az év vége előtt férjhez akar menni itt, Bostonban. IX. November harmincadikán a Prince ofFundy nevű parti gőzös New Yorkból Hali- faxbe és St. Johnba vezető útján kikötött Bostonban. A harmadosztályon egy férfi utazott, aki göndör fekete hajára vörös kendőt kötött, kevés holmiját lopott vászon táskába csomagolta, és kést rejtegetett drága, báránybunda bélésű kabátja alatt, melynek megszerzéséért gyilkolt. A fedélzeti fény fehéren emelte ki az arcán húzódó horog alakú forradást. Erős szél fújt a sötét Atlanti-óceánról, és a férfinak küszködnie kellett, hogy a dühödt széllökések közepette lemenjen a hajópallón. Több mint másfél éve nem járt már a városban. Örült, hogy visszatér. Ám azért, hogy folytathassa életét, s hogy az emberek megint tisztelettel bánjanak vele, bizonyos dolgokat el kell intéznie.
37 Az egyik ilyen az a fiatal diák volt, aki megalázta őt a Vörös Tőkehalban azon az estén, amikor minden baja elkezdődött. Ortega sok mindent elfogadott, amit az élet vagy mások kiosztottak neki, de a megalázás nem tartozott ezek közé. Hála egy bostoni barátjának, tudta, hol találja meg a diákot. Nagyon gyorsan el akarta intézni ezt az ügyet, s még másokat is. Aztán jókedvűen ünnepelheti majd meg a szent karácsonyt. Tizenegyedik fejezet
A TITKOS AJTÓ I. Eleanor Kent december első hetében érkezett haza. Örült, hogy megint Bostonban lehet. Örült, hogy láthatja a Beacon Street ismerős szobáit és bútorait. Örült, hogy találkozhat apjával, Júliával és öccsével. Mégis, attól a pillanattól fogva, hogy leszállt a vonatról és apja ölelő karjába vetette magát, a látogatást szorongás felhőzte. Remélte, nem beszélgetnek majd túlságosan őszintén arról az elhatározásáról, hogy férjhez megy Leó Goldmanhez. Egy ilyen beszélgetés olyan dolgokhoz vezethet, melyeket kerülnie kell. Ahhoz a sötét ajtóhoz vezethet, mely már oly sok éve zárva van... Eleanor mégis vidám hangulatban volt, amikor hazaért. Néhány napot Mrs. Louisa Drew philadelphiai színházában, az Arch Street Theatre-ben töltött, és ezt felettébb élvezetesnek találta. A karácsonyi ünnepek is küszöbönálltak, a házak és üzletek ablakai díszektől zöldelltek, vasárnap gyönyörű zsoltárok áradtak a templomi karzatokról - a hét többi napján pedig a karácsonyi énekesek torkából. Az izgalmakat fokozandó ott volt még az esküvő is. A család otthonléte első estéjén egy óra alatt megállapodott az időpontban; az esküvőt a karácsony utáni héten tartják. Leó felhozza majd apját New Yorkból. Az özvegyember Mr. Goldman végül beleegyezett, hogy eljöjjön, bár helytelenítette, hogy fia nem zsidó nőt vesz feleségül. Eleanor otthon töltött első napjain rengeteg anekdotát mesélt a családjának. Inkább a színházról beszélt, mint a közelgő házasságról, egyszerűen azért, mert ez utóbbival kapcsolatban vegyes érzelmei voltak. Szerette Leó Goldmant, és hozzá akart menni. Énjének egy apró része mégis tiltakozott, s attól félt, hogy Júlia és apja éppen ezt a részt pillantja meg. Az nem jelentett veszélyt, hogy Will esetleg látja - ő még túl fiatal. Carter pedig - nos, ő dolgozott éjszakánként, s amikor a lány érkezése utáni reggelen hazatért, csak álmosan megpuszilta, és tántorogva fölment lefeküdni. Bűzlött a haltól és - a lány megdöbbent - a sörtől. Eleanor gyorsan észrevette, hogy baj van a házban, feszültség vibrál Gideon és Carter között. De erről senki nem tett említést. A lány nem ítélte el a mostohafivérét. Carternek vannak hibái, de neki is vannak. Az egyik legnagyobb hibája az, hogy össze van zavarva a közelgő házassága előtt. Egyfelől akarta, hogy Leó felesége legyen, hogy boldoggá tegye a férfit, s hogy rendes életet éljenek. Másfelől viszont ott volt az ajtó. A rejtett ajtó, melyet szinte állandóan zárva tartott. A nászéjszakáján biztos kinyílik majd egy kicsit... Tőle telhetően mindent megtett azért, hogy szüleinek semmilyen célzást ne tegyen kavargó lelkére. Eleanor huszonkét éves korában nemcsak döbbenetes, fekete hajú szépség volt, hanem veterán színésznő is. Tizenöt évesen kezdett szerepelni vándortársulatoknál, külseje elég érett volt ahhoz, hogy meggyőzze a közönséget, három-öt évvel idősebb a koránál. Apjával nem jöttek ki jól abban az időben, amikor elment otthonról - ezt szegény bomlott elméjű anyjának mesterkedései okozták. Ám Gideon semmit nem tehetett a lány azon döntésével szemben, hogy útra kel J. J. Bascom harmadosztályú színtársulatával, mely a Tamás bátya kunyhójával utazta be az országot. Néhány évvel azután, hogy Margaret cselszövéseire fény derült, és Eleanor ismét barátságos viszonyban volt az apjával, Gideon elmondta neki, hogy csak egy dolog csökkentette igazán az aggodalmát, amikor a lánya a Tamás éáfya-előadáshoz csatlakozott. Ez pedig az volt, hogy a fiatal Leó Goldman ugyanannál a társulatnál ját- szott.'Leo már akkor szerelmes volt Eleanorba; ők ketten az egyik olyan amatőr színházi klubban találkoztak, melyek a hetvenes években virágzottak New Yorkban. Leó éveken át jókedélyűen, de kitartóan üldözte Eleanort, s gyakran kinyilvánította házassági szándékát. Aztán egy nap a lány ráébredt, hogy ő is szerelmes a fiúba. Ezt nemsokára meg is mondta neki. Beletelt pár évbe, hogy hozzászoktassa magát a házasság gondolatához. Leó állandóan erről beszélt. A lány tréfálkozott, és elhárította a fiú. könyörgését, hogy látogassanak el a következő város békebírájához. Mindenféle okot kitalált, hogy ezt miért nem tehetik. Az ő helyzetében más nőt aggasztott volna, hogy férjhez menjen Leóhoz, hiszen a férfi zsidó volt. Más félt volna attól, hogy kitegyék magukat a sértéseknek és annak az esztelen gyűlöletnek, melyet a zsidók láthatóan kiváltottak. A lány már szembesült ezzel a dologgal Leó mellett, és megtanulta, hogyan kell megbirkózni vele. Ám ez semmi - semmi - nem volt ahhoz a félelemhez képest, amelyet női alkalmatlansága miatt érzett. Ez az alkalmatlanság habozóvá tette. Azt mondta, hozzá akar menni, de még nem jött el az ideje. A gyakran ismételt kifogás újra vitát váltott ki köztük, amikor legutóbb Fort Wayne-ben még az előadás is megbukott. Leó türelmetlenkedett; Eleanor rájött, hogy jobb lesz, ha igent mond, különben elveszíti a fiút. Csak ez a veszély tette lehetővé, hogy végül legyőzze félelmét. Átölelte Leót, és ezt suttogta: - Igen, drágám, én is unom már a várakozást. Menjünk Bostonba, és házasodjunk össze, mielőtt véget ér az év. Eleanor tehát átlépett valamiféle érzelmi Rubiconon. De még ekkor is maga előtt látta az ajtót. Most talán sokkal tisztábban, mint eddig. A kép élénk volt, mert élénkre színezte. 0 teremtette. Az ajtó vörösesbarna fából készült, és bonyolult faragások díszítették gazdagon; s bár sohasem került elég közel hozzájuk ahhoz, hogy szemügyre vegye őket, valahogy mégis enyhén tisztátalan érzést keltettek benne. Maga az ajtó egy hatalmas, sötét tornácon állt, és rejtélyes eredetű, halvány fény világította meg. Amikor képzeletében megközelítette, mégis meglehetősen tisztán látta. Az ajtó nem hasonlított ahhoz, mely Margaret Kent szobájába vezetett, ahol az asszony életének utolsó éveiben elrejtőzött a valóság elől, ahol alkoholizmusát, romló elmeállapotát és a naplót rejtegette, melyben leírta, miféle csalásokat alkalmazott, hogy elválassza Gideont és a lányát.
38 Eleanor sohasem akart hasonlítani az anyjára. Úgy gondolta azonban, hogy a képzeletbeli ajtó hasznosan elzárja a múltnak azt a részét, melyre nem szívesen emlékszik vissza, mert az emlékek a bűntudat és az önutálat mindent elnyomó érzését váltják ki. Megtanulta úgy elfojtani ezeket az érzéseket, hogy az emlékeket légmentesen elzárta a képzeletbeli ajtó mögé. Ezeknek az emlékeknek a hatása azonban így is erős maradt. Ezek voltak a felelősek azért, hogy vonakodott hozzámenni Leóhoz, bár szerette őt. Ezek voltak a felelősek a félelemért, melyet szinte állandóan érzett most, hogy az esküvő időpontját kitűzték. Mert bár Eleanor úgy fekhetett a nászi ágyba, hogy soha nem szeretkezett még férfival, már nem volt szűz. II. Gideon Kent New Yorkban álló házát 1877-ben támadták meg, mindössze néhány hónappal azelőtt, hogy Eleanor elindult a Tamás bátyaturném. Apja ellenségei csavargókat béreltek föl, hogy feldúlják a tulajdonát és bántalmazzák családját. Az emberek jól végezték a dolgukat. A támadás során ketten sarokba szorították és megerőszakolták a lányt. Tizenöt éves volt akkor. Az élmény olyan sebet ütött, mely sohasem gyógyult be. Olyan érzés maradt utána, hogy állandóan piszkos, és sohasem tudja megtisztítani magát, akárhogy próbálja. Még évekkel utána is fel kellett készülnie lélekben, mielőtt hagyta, hogy egy férfi hozzáérjen, hiába szerette az illetőt. A hirtelen jött, váratlan érintés visszavetette a rémület éjszakájába. Megint érezte a hideg, kemény párkányt meztelen csípője alatt, és a nyers, kegyetlen fájdalmat. Természetesen soha senkinek nem beszélt erről az élményéről. Melyik nő számol be önként a világnak arról, hogy megerőszakolták? Eleanor anyja erősen puritán nézeteket vallott a nemiségről, különösen élete vége felé. Mocskos tevékenységnek tartotta, és ugyanilyen mocskosnak azokat is, akik gyakorolták. Eleanor tudatosan nem ment ilyen messzire; ő egészséges kapcsolatot akart a férjével - majd egyszer. Ám kétségtelen, hogy az erőszak örökre meggyalázta. Ennélfogva soha nem említette a megvetendő eseményt apjának vagy Júliának, öccsének pedig még annyira sem. Az ő titka volt, és mindig az is marad. Am a titok így is olyan hatalommal bírt, hogy hideg verítéket csalt a tenyerére, és kiszárította a torkát, amikor felidézte magában. Ez a reakció sokkal rosszabb volt, mint a színpadi lámpaláz; ez utóbbit uralni tudta. A másikat viszont nem. Ezért teremtette meg a képzeletbeli ajtót, és képzelte el magát, amint a tágas folyosón siklik feléje. Elképzelte magát, hogy meggyőződik róla: az ajtó szorosan zárva van; elképzelte magát, amint próbálja a finoman megmunkált kulcsot, és nyugtázza, hogy a zár nyelve a helyén van, majd megkönnyebbülve a szoknyája zsebébe rejti a kulcsot. így szelídítette meg és tartotta vissza a béte noire-t, a fekete bestiát, ahogy Zola regényeinek fordításában szerepelt. Élvezte az író stílusát, mert realista volt, ahogy a legjobb új drámák is. A realizmus azonban, bár az irodalomban dicséretesnek számított, az ő magánéletét rombolta. Hálát adott Istennek a képzeletbeli ajtóért. Remélte, hogy segít majd azt tennie, amit olyan nagyon tenni akart: hogy jó felesége legyen a jóképű fiatal színésznek, akibe beleszeretett, és akihez most minden kockázat dacára feleségül megy. III. - Úgyhogy a második felvonás végén lehúztuk a függönyt - mondta Eleanor a vacsoraasztalnál a harmadik estén, melyet otthon töltött. Vagy ezt tesszük, vagy eltalálnak azok a dolgok, amiket a közönség hajigált. Júlia a'fejét csóválta. - Tudom, hogy érezhettétek magatokat. Voltam már hasonló helyzetben. Eleanor fölnevetett. - Az a különbség, hogy mi a legutolsó káposztát és paradicsomot is megérdemeltük. - Miért? - kérdezte apja. - Mert borzalmas volt a darab, papa. Mr.Todd, a társulat igazgatója maga írta. Nem is tarthatott tovább neki három óránál. Sajnos nincs igazi indiánokról szóló darab, mióta Forrest több mint ötven évvel ezelőtt megírta a Metamorát. ]. Pulsifer Todd műve, A szív nyila azonban a dialógusokat tekintve is totális csőd. A második felvonás vége előtt be kellett rohannom a színpadra, és meg kellett kérdeznem, hol van... - a kebléhez szorította az öklét és elmélyítette a hangját: -.. .az én hős algon- kin hősöm. Ettől nevette el magát először Will a vacsora kezdete óta. Milyen szomorú, józan gyerek, gondolta Eleanor. Vajon ezt Margarettől örökölte? Néha úgy látta, hogy az összes Kentet láthatatlan béklyók terhelik, melyeket a múltban tettek rájuk, s melyek örökre megakadályozzák őket abban, hogy békében és boldogságban éljenek. Gideon kuncogott, miközben a zsebeiben kotorászott szivar és gyufa után. - Attól tartok, egy ilyen sort még a te jelentős tehetségeddel sem lehet hitelesíteni. Most már értem, miért vannak problémáik a társulatban. Will, aki a lánnyal szemben ült, tovább mosolygott a nővérére, s a csodálat végre némi életet lehelt az arcára. Odakinn nagy pelyhekben hullt a hó. Eleanor rábólintott apja megjegyzésére: - Mr. Todd úgy gondolta, hogy a vidéki közönség nem lesz túlzottan kritikus, de ebben nagyot tévedett. Még Fort Wayne-ben is felismernek egy pulykát. - Mit,drágám?-kérdezteJúlia. - Pulykát. Zsargonszó a szédületes bukásra. - Honnan a csudából szednek egy ilyen nevet? - kérdezte Gideon a füstfelhőből. - A Union színházi kritikusa meg tudná mondani, papa. A pulykaszínészek szépreményű előadók... általában sokkal optimistábbak, mint amilyen tehetségesek. Hálaadás napján összejönnek, kibérelnek egy termet, és előadnak egy darabot. - Akkor sem értem... - A közönség Hálaadás napján mindig jó hangulatban van. Megtömte magát pulykával és gesztenyével, ezért könnyű örömet szerezni neki. Ezeknek az előadásoknak a színészei azonban rendszerint olyan rosszak voltak, hogy a pulyka egyértelműen a bukást jelentette. Akár J. Pulsifer Todd uraság legutóbbi, senki által nem siratott préridrámája. Fort Wayne-ben Mr. Todd kirohant a színpadra, hogy
39 lecsendesítse a tömeget, de eltalálták egy dinnyével. Egy nagyon nagy, rohadt dinnyével. Azt hiszem, akkor jött rá, hogy nincs remény. Lemondta a turnét, kifizetett bennünket, és szélnek eresztette a társulatot. - Hát, én sosem tudtam hozzászokni a közönség hajigálásához - mondta Júlia. - Biztos vagyok benne, hogy borzalmasan kellemetlen élmény lehetett. Eleanor elmosolyodott. - A, volt még ilyen négy-öt másik turnén is. És lehetett volna még rosszabb. Előadhattunk volna egy Ibsen-drámát is, amit minden erkölcscsősz olyan mocskosnak tart. Akkor megdobáltak volna bennünket, és börtönbe is dugnak. - Én nem hiszem, hogy Mr. Ibsen művei mocskosak lennének - jelentette ki Júlia. - Sőt, olvastam a Nórát, és nagyon megindítónak találtam. Véleményem szerint nőpárti darab. - Egyetértek. Szeretném egyszer eljátszani a főszerepét. - Erről a lány gyakran beszélgetett Leóval. - Mindegy, nem is volt olyan rossz, hogy Fort Wayne-ben szélnek eresztettek bennünket. - Akkor kérte meg Leó a kezed? - érdeklődött Gideon. Nem volt ez több közömbös kérdésnél, a lánynak mégis megfeszültek az idegszálai, és elromlott a vacsora alatt érzett vidám hangulata. Gideon érdeklődéséről eszébe jutott, hogy milyen sokáig tartotta vissza Leót - s az is, hogy miért. Egy-két másodpercig a zárt ajtó képére összpontosított. Nemsokára lehiggadt. De a korábbi kedélye elromlott. - Igen - mondta. Minden színészi képességét segítségül hívta, hátradőlt a székben, kikényszerített magából egy mosolyt és egy elégedett sóhajt. - És csodálatos újra itthon lenni, ha rövid időre is. - Csodálatos, hogy itt vagy - mondta Gideon, bár a lány szorongva vette észre, hogy apja behatóbban figyeli, mint pár perccel azelőtt. A férfi a szivarjával kékes kört írt le a levegőben. - De alig nyúltál a sörbetedhez. Júlia előrehajolt. - Mindenből nagyon keveset ettél. Jól érzed magad? A lány, ahogy tőle telt, elmosolyodott: - Tökéletesen. Azt hiszem, az izgalomtól nem tudok enni, ennyi az egész. - Érthető - mondta Júlia. - Nyilván nagyon boldog vagy, hogy egy ilyen csinos fiatalemberhez mégy férjhez. Rettegek, gondolta a lány, miközben idegesen félretolta az ezüstös sörbettel teli tányért. Összekulcsolta az ujjait maga előtt, és kétségbeesetten összpontosított az ajtóra. Az ajtó zárva van. Kulcsra zárva... - Leó aranyos, kedves fiú - préselte ki végül magából. - Nagyon szeretem. Ekkor észrevette, hogy apja megint őt fürkészi, ép szeméből mintha ragyogó kék fénysugár indult volna útnak, mely áthatolt a lányon, és semmivé tette ügyeskedését, mellyel a keserű igazságot leplezte. Vajon ezért józanabb most apja arckifejezése, ezért ül egyenesebben, mint eddig? A lány a fürkésző tekintettől kényelmetlenül érezte magát. Be akarta fejezni a vacsora utáni társalgást, és föl akart állni. Gideon azonban, sajnos, másképp gondolta. Tizenkettedik fejezet
EGY APA AGGODALMAI I. „Leó aranyos, kedves fiú. Nagyon szeretem.” Miután Eleanor ezt mondta, Gideon hosszú perceken át forgatta a fejében a lány válaszát. Júlia a boldogságról kérdezte, Eleanor pedig nem mondta, hogy boldog. Örül, hogy itthon lehet, igen. De nem boldog, hogy hozzámehet Leóhoz. Kifejezett tétovázást látott a válasz előtt. És úgy vélte, mást is lát. A lány hangulata észrevehetően megváltozott, miután Júlia föltette a kérdést. Egészen addig Eleanor vidáman mesélt, szinte be nem állt a szája; lélegzetvétel nélkül sorolta a gondolatait és az anekdotáit, mintha a figyelem elterelésével elkerülhetné... Mit is? A férfi ezt nem tudta. Lehet, hogy butaság az egész. A füst fátylán keresztül mégis tovább vizsgálgatta a lányát. A kitérő válasz megzavarta. Ő és Júlia már régen gyanította, hogy Eleanor valami mély sérülést hordoz magában, melyről nem akar beszélni. A sérülés eredete a múltban rejlett, de ők egyetértettek abban, hogy az eset valószínűleg a New York-i ház kifosztásakor történt. Egy cselédet megerőszakoltak aznap éjjel, és logikus feltételezésnek tűnt, hogy Eleanort hasonló sors fenyegette - lehet, hogy éppenséggel ő is áldozatul esett az erőszaknak. Úgy gondolta, ez magyarázatot adhat arra, miért döbben meg vagy riadozik a lánya néha attól, hogy egy férfi váratlanul hozzáér. Egyszer, amikor a család éppen krokettet játszott, látta ezt a riadalmat, melyet Leó Goldman váltott ki. Eleanornak a másodperc törtrészéig, mielőtt ráismert a fiúra, rettegés látszott a szemében - mintha a váratlanul az alkarjára tett kéz eszébe juttatott volna valaki mást, aki nem ilyen barátságos szándékkal ért hozzá. Júlia többször is tapintatos kérdéseket tett fel a mostohalányának. Az égvilágon semmit nem tudott meg, de kudarca nem volt meglepetés. A viktoriánus társadalomban is előfordult nemi erőszak, de utána sohasem beszéltek róla. Úgy gondolták, az a lány, aki átesett ilyen megpróbáltatáson, egész életére bepiszkolódott. Amellett azt sem lehetett elvárni, hogy Eleanor megbízzék egy olyan nőben, aki nem az édesanyja.
40 Végül azt sem szabad elfelejteni, hogy mikor dúlták fel a házat. Annak a hosszú időszaknak a vége felé történt ez, amelyben szegény Margaret uralkodott Eleano- ron, sőt manipulálta - s a lány nem volt egészen tisztában vele, hogy anyja kifordult önmagából. Margaret utolsó éveiben finoman szólva is rosszindulattal és ferde szemmel tekintett a szerelemre és a házasságra. Vajon ennek is köze lehet ahhoz, hogy Eleanor olyan furcsán válaszolt Júlia kérdésére? Vagy - ahogy egy igazi apa - ő is csak azért fél mindenféle képzeletbeli bajtól, mert oly nagyon szeretné, ha a lánya élete mentes lenne ezektől? Nehéz megfejteni annak az 1877-es éjszakának a titkát - s főleg azt a részét, mely Eleanorra vonatkozik. Abba kellene hagynia, hogy olyan kérdéseken rágódik, melyeket nem lehet megoldani, s inkább olyanokkal kellene foglalkoznia, melyekkel meg tud birkózni. Egy ilyen kérdést - méghozzá elég kényeset - még meg kell beszélnie. Talán éppen ez a megfelelő időpont erre. Akármi legyen is az oka azonban, az a vidám hangulat, mely a vacsora nagyobbik részében uralkodott, végleg elillant. II. - Gondolod, papa, hogy Carter el tud jönni az esküvőre? Eleanor kérdése megakasztotta a gondolatait. Megpróbált nevetni. De ez inkább csak horkantásnak sikeredett. - Ha egyszer látjuk még az életben, megkérdezzük. Will felkiáltott: - Csak két napja nincs itthon, papa. - Hát persze... csupán két napja. Nincs ebben semmi rendkívüli. Júlia zavartnak látszott. - Muszáj ilyen epésnek lenned, drágám? Ez cseppet sem vicces. - Persze hogy nem. Sajnálom. - A férfi ezt komolyan gondolta. Carter hosszú távollétei borzalmasan feldúlták Júliát. A fiú rendszerint halálosan kimerültén vonszolta haza magát. Eleanor a homlokát ráncolta: - Ma este is dolgozik, ugye? - Nem - mondta Gideon. - Vasárnap azt mondta, ma este szabad. Vártuk vacsorára. Júlia újabb fájdalmas pillantást vetett rá. Eleanor megkérdezte: - Mit csinál olyankor, amikor ilyen hosszan nem jön haza? Gideon vállat vont. - Isten tudja. - Nem merte felfedni, amit megtudott arról, hogy mennyire kedveli a mostohafia a kikötői csehókat. Will lesütött szemmel ült, és fészkelődött a székén. Arckifejezése elárulta, hogy nem szívesen hallja, amint a mostohafivérét ízekre szedik. Júlia kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a karját: - Ugyan, fiatalember. Ne olyan bánatosan. Senki sem bántja Cartert. De igenis aggódunk miatta. - Carter tud vigyázni magára! Elég idős ahhoz, hogy addig maradjon ki, ameddig akar... és ha bajba kerül, ki tudja beszélni magát belőle. Reménykedjünk benne, hogy megalapozott a bizakodásod, gondolta Gideon. De a következőt mondta: - így igaz. Én csak azt szeretném, ha nem tenné olyan gyakran próbára a bizalmunkat. A fiára mosolygott. Ez kissé megenyhítette Willt. - Most pedig, fiatalember, meg kell beszélnünk az esküvő részleteit. Biztos vagyok benne, hogy ezt te nagyon unalmasnak találod. - Will határozottan bólintott. - Akkor el is engedünk - mondta apja. A fiú kisietett. Eleanor ismét a homlokát ráncolta: - Miféle részleteket, papa? Azt hittem, már mindent megbeszéltünk. - Igen, már megtettünk minden előkészületet a szertartásra és a fogadásra - bólintott Júlia. - De van még egy kérdés, melyről apád meg én úgy érezzük, hogy bűnös hanyagság volna nem említeni. Hallgattak. Eleanor homlokán mélyült a ránc. Az ablaküveg nyöszörgött a decemberi szél lökéseitől. Az alagsorból fenyő édes illata szállt fel. A cselédek készülődtek, hogy feldíszítsék a házat karácsonyra. - Igazán nem kell sok előkészület egy polgári szertartáshoz... - szólalt meg Eleanor. Gideon, miközben figyelmesen nézte a lányt, így szólt: - Nem arról szeretnénk beszélni, ami az esküvő előtt történik. Hanem arról, hogy mi történhet utána. A lány megmerevedett. Szinte mintha álarc került volna gyönyörű arcára. - Papa, én ezt magánügynek tartom. És hozzá kell tennem, nem ide valónak. Se most, se máskor. A lány hangjának élessége zavarba hozta a férfit. Már-már sikoltásnak hallatszott, olyan dühödt és hajlíthatatlan volt. Egy pillanatig mintha Margaret visszhangzott volna benne kísértetiesen. Most először vett észre ilyesmit. Júlia közbeszólt, hogy enyhítse a feszültséget: - Nem olyan dolgokra gondol, amelyek csakis a férjre' és a feleségre tartoznak. Arról beszél, mivel jár, ha egy olyan hitű emberhez mégy feleségül, mint Leó. - Ja. - Abban a pillanatban, hogy Eleanor megértette, megnyugodott, és ismét önmaga lett. - A gorombaságokra gondoltok, melyek a neve miatt érik néha? Ahogy az emberek kimutatják, mennyire nem szeretik a zsidókat? - Pontosan - mondta Júlia. - Valami meg van mérgezve ebben az országban - mondta Gideon. - Száz évvel ezelőtt az olyan zsidó családokat, mint például Rothmanék, szívesen fogadták, és ők könnyen be tudtak illeszkedni. De vagy tíz éve kezdtek megváltozni a dolgok. Egy olyan fontos New York-i bankárt, mint amilyen Joseph Seligman, el lehetett küldeni Saratoga Springsben a Grand Union Hotelból, és most már ilyesmik havonta ezerszer megtörténnek. Theo Payne éppen a múlt héten mondta, hogy az egyik saratogai szálloda kirakott egy táblát, amelyen az áll: „Zsidóknak és kutyáknak tilos a belépés.” Eleanor szomorúan csóválta meg a fejét.
41 - Elfelejted, papa... hogy Leó meg én hét éve utazgatunk együtt. Én ismerem ezt a dolgot. - Lehet, hogy találkoztál vele - bólintott Júlia. - De érezted-e az ellened irányuló rosszindulatot? - Persze. Rendszerint ott voltam Leó mellett. Ő ezt már természetesnek találja. Nos... többnyire. - A lány felsóhajtott. - Nem értem, miért utálják az emberek ennyire a zsidókat. Az iskolában azt tanultuk, hogy ebben az országban mindenkit szívesen látunk, mindegy, hogy ki az és honnan jött. - Ez az elmélet - helyeselt Gideon. - Méghozzá csodálatos. Néha azonban meg sem közelíti a valóságot. Bizonyos emberek nem tudják másképp magyarázni a kudarcaikat, csak ha bűnbakot keresnek. És némelyeket fenyeget az a gazdasági verseny, melyet egy kisebbség általában jelent. Ezért voltak az írek olyan sokáig a bűnbakok. Manapság az olaszokat és a Kelet-Európából érkező zsidókat látják fenyegetésnek az olyanok, akik már nemzedékek óta itt élnek. - Apád és én azt szeretnénk, ha olyan emberhez mennél feleségül, akit szeretsz - tette hozzá Júlia. - De szeretnénk azt is, ha nyitott szemmel házasodnál. Majdnem biztos, hogy rengeteg ocsmány dologgal találkozol majd, amikor Leó felesége leszel. Meg tudsz ezzel birkózni? Eleanor ragyogóan mosolygott. - Könnyedén. Leó oldalán mindent meg tudok tenni. A válasz nyugtalanította Gideont. Gyanakodott, hogy a fiatalság és a szerelem elhomályosítja Eleanor látását. Úgy érezte, hogy a lány a felhőkben jár. Remélte, hogy nem éri váratlan és kiábrándító megrázkódtatás a közeljövőben. Viszont azon kapta magát, hogy irigyli a lány szavainak vidám optimizmusát, és eltűnődött rajta, vajon teljesen félreértette-e Eleanor válaszát, melyet a lány Júlia kérdésére adott. - Azonkívül, papa - folytatta a lány -, azt hiszem, te túl sötét képet festesz erről. Az emberek ebben az országban alapvetően... egész rendesek. És ha a dolgok hébe-hóba ocsmányra fordulnak, Leó meg én mindig kievickélünk a bajból, és megtaláljuk a menedékünket. - Menedék? - ismételte Gideon összeborzadva. A szó váratlanul elővarázsolta Margaret szobájának képét; Margaret bezárt ajtaját; a rettenetes sorompót, mely mögött az asszony tébolyát és fájdalmát rejtegette... Képtelenség.Túl messzire ment az összehasonlítással. - Igen - mondta Eleanor. - Végül is erre van a színház. Menedékhely. Fantáziavilág. Ugyanúgy igaz ez a színészekre, mint a közönségre. És így kezelted a sebeidet ezekben az években? Hogy elrejtőztél előlük ugyanúgy, ahogy anyád? Ezért lettél pont színésznő- mert így elbújhattál? Ez a kép megdöbbentette, bár még nem tudta, hogy jól látja-e, vagy az egész csak fölösleges aggodalom. Most rajta volt a sor, hogy ideges legyen - és bosszús. Beleszívott a szivarba, egy kanállal játszadozott, és így szólt: - Eleanor, bocsáss meg, de... azt akarod mondani, nem érzed kötelességednek, hogy szembeszállj a fanatikusokkal? - Leó harcosabb nálam. Ő kötelességének érzi. Én pedig megpróbálom lebeszélni róla. - Lebeszélni? Pont te, aki a Kent család... - Jaj, papa... miért? Egy fanatikussal vitatkozni hiábavaló. Miért kell az embernek azért harcolnia, hogy megváltoztasson olyan lelkeket, melyeken nem lehet változtatni? - Mert ha nem harcolsz, a hallgatásoddal szentesíted ezeknek az embereknek a viselkedését. Arra ösztönződ őket, hogy terjesszék utálatos eszméiket... A lány a fejét csóválta. - Sajnálom, papa. Nem hiszem, hogy ezért nekem kell harcolnom. - Neked kell abban a pillanatban, hogy Mrs. Goldman leszel. - Akkor hagynod kell, hogy a magunk módján birkózzunk meg vele. Én mondom, mi minden problémát megoldunk, amivel szembekerülünk. - És úgy oldjátok meg, hogy úgy tesztek, mintha nem léteznének? Hogy elmenekültök előlük? - Gideon higgadt, de határozott hangon beszélt. - Én csak annyit mondok, hogy ha nem álltok ki a jogaitokért, akkor valaki megfoszt benneteket tőlük. Júlia tekintete türelemért könyörgött. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi karját: - Drágám, nem kalandoztunk el a tárgytól? - De igen - válaszolta Eleanor, és megint mosolygott. - Megismétlem... Leónak és nekem a magunk módján kell megbirkóznunk a dolgokkal. Tudom, hogy képesek vagyunk rá. Mindkettőnknek csak az számít, hogy boldoguljunk a pályán. Ekkor a teásüveg képe jelent meg Gideon előtt. Felfortyanó haragját ugyanilyen hirtelen jött mélabú mérsékelte. Eleanor ezzel a magatartással alkalmatlan arra, hogy az előttük álló években vezesse a családot; ám ez nem is érdekli a lányt. De az apa félretolta a prédikátort. Nem kívánta folytami a vitát. Csakhogy már két dolog miatt kellett aggódnia: a lány azon hajlama miatt, hogy nem vesz tudomást az elvi kérdésekről, és valami nagyobb probléma miatt is, melyről e lehangoló este folyamán szerzett tudomást. Nem tudta összhangba hozni a közelgő esküvőt azzal, hogy a lány nem tudta kijelenteni, boldog. Valami baj lehet az ifjú Goldman- hez fűződő kapcsolatában. Valami, amit a lány elzárva tart a lelke mélyén... Ám ezen a napon ő ezt nem fogja megtudni. Úgyhogy talán megpróbálhatna biztatóbb felhanggal véget vetni az estének. Erőt gyűjtött egy mosolyhoz, és így szólt: - Jól van, Eleanor. Felnőtt nő vagy. Én nem élhetem helyetted az életed. És Júliának igaza lehet. Talán olyan területre tévedtünk, amihez semmi közünk. Hadd mondjak most valami vidámabb dolgot. Hadd kívánjak neked minden jót ezzel. A belső zsebéből elővett egy borítékot, és átnyújtotta a lánynak. - Ebben a nászajándékunkat találod neked meg Leónak. Hajójegy Európába... első osztály... és helyfoglalás a párizsi vonatra meg a jobb parton lévő Continental Szállóba. Végül pedig egy csekk, mely hosszú mézeshetekre elegendő. Amint tudod, az öreg Philip anyja színésznő volt egy francia színházban. Elég jó színésznő, mert egypár alakítását az újságokban is megdicsérték. Ez különösen akkor figyelemre méltó, ha tudod, milyen kevésre becsülték a színésznőket a 18. században. Megpróbálta elűzni az esti beszélgetés kiváltotta nyugtalanító gondolatokat, ezért megfogta Júlia kezét. - Azt szeretnénk, ha te és Leó meglátogatnátok azokat a színházakat, ahol Marié Charboneau fellépett. Ez ugyanúgy a családi örökség része, mint azok a fegyverek, amelyeket kincsként őrzünk.
42 Gideon szavaitól Eleanor minden rossz érzése elpárolgott. A szemében megjelenő könnyek az öröm könnyei voltak: - Alig várom, hogy Leó is hallja! Jaj, papa... Júlia... köszönöm. Mindkettőtöknek köszönöm. Odalépett a mostohaanyjához, és átölelte a nyakát. Egy pillanattal később ugyanígy megölelte apját is. Júlia a teáját kortyolgatta, fájó szívvel látta Gideon mosolyának mesterkéltségét és az aggódó tekintetet, mely Eleanor számára rejtve maradt, amikor arcát az apjáéhoz szorította. Tizenharmadik fejezet
MEGTORLÁS I. Egy héttel később, közvetlenül éjfél után Carter a Vörös Tőkehal emeletére igyekezett Josie-val. A lány egyszerű, szűk szobájában ferde volt a mennyezet - a tető belső oldala -, és a végén nagy, kerek ablak nyílt. Az ablak a tengerre nézett; a kocsma hátulja közvetlenül a kikötő vize fölé nyúlt. Carter az este első felét a feldolgozóüzemben töltötte. De nem érezte jól magát, és bosszankodott a helyzetén, úgyhogy nem maradt a műszak végéig. Elment Kimptonhoz, és előadott egy történetet arról, hogy beteg. Mindössze néhány percig tartott, hogy felülkerekedjék a nehézfejű művezető kifogásain, akit valójában nem nagyon érdekelt, hogy Carter dolgozik vagy elmegy. Ha ez utóbbit választja, mondta Kimpton vállat vonva, lemondhat az aznapi béréről. Bár a levegő hűvös volt és nyirkos, Carter egy órán át rótta az utcákat, és azon tűnődött, miért nem képes ezen az éjjelen elviselni a munkát. Mindig is gyűlölte, de ez az este volt az első, hogy nem bírt a műszak végéig maradni. Talán az ünnep az oka. Karácsonykor az emberek boldogok - vagy úgy tesznek, mintha azok lennének. És az otthoni hangulat kétszeresen is vidám a mostohanővére küszöbönálló esküvője miatt. Carter viszont nyomorultul érezte magát. Gideon megint szekálta. Az előző héten kegyetlen vitába keveredtek csak azért, mert Carter megígérte, hogy a szabadnapján hazamegy vacsorára, de nem került elő. Lefoglalta egy éjszakai kártyaparti a Gloucester Arms nevű kocsmában. A parti mellesleg csaknem húsz dollárjába került. Ha Carter pókerezett, néha megnyert egy játszmát, de amikor felállt, általában ő volt a legszegényebb. Szeretett kártyázni, de nem volt igazán érzéke hozzá. Örült volna, ha van, mert a szerencsejáték viszonylag könnyű módja a megélhetésnek - ha jó benne az ember. De mivel ő nem volt jó, valami más után kellett néznie. Az egyórányi barangolás végén ingerülten és feszülten nézett be a Vörös Tőkehalba. Ügy gondolta, hogy nőre van szüksége. És így is volt. Nem sokkal azután, hogy fizetett Phippsnek, már a karjában Josie-val feküdt a lány szerény szobájában, és sokkal nyugodtabbnak érezte magát, mint amikor először fektette le és nyúlkált a ruhája alá. Békét érzett; szinte boldogságot. Josie is meleg, ábrándozó hangulatban volt, nem kis részben azért, mert a fiú reggelig kifizette. Carter csupasz vállához nyomta az arcát, és elégedetten sóhajtott. Odalenn néhány érdes hang a beszélgetés moraja fölé kerekedett. Az emberek bömbölni kezdték „A Sacramento partján” című dalt. A kikötőben mély hangú kürt szólalt meg, majd még egyszer. Az elmúlt órában sűrű köd szállt le. - Jaj - mondta Josie halkan. - Ilyenkor szeretnék eltűnni a balfenéken, és hozzámenni egy olyan fiatalemberhez, mint te vagy. Carter fölnevetett, és följebb húzta a takarót mindkettejükre. - Ne bolondozz, Josie tündér. Ha egy hozzám hasonlóhoz jönnél férjhez, nagyot csalódnál. - Ugyan már! - Megütögette a fiú orrát a mutatóujjával. - Miért gondolkodsz ilyen kishitűen? - Máskor nem. De ma éjjel... - A fiú hangja máshol járt. - Hát, én sokat gondolok rád, édesem. Jóképű vagy. Okos. Nagylelkű, ha úgy látod jónak. És gyönyörűen beszélsz. Legalábbis ha odafigyelsz... - Egy szakajtó kiváló jellemvonás, s mind elengedhetetlen a halpucoláshoz - morogta a fiú. - Találsz majd egy helyet, Carter, ahol hasznát veszed. Tudom, hogy találsz. A lány hite meghatotta - bár egy pillanatig azon tűnődött, hogy egy másik Mrs. Stavros szól-e belőle, aki fizetséget vár a sok bókért. A lány azonban nem kért ilyet; csak a közelségét, a teste érintését - és egy kicsit később egy újabb aktus meghittségét. Aztán kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa, a fiú pedig megcsókolta, és örült, hogy rövid időre megint elfeledheti a világ gyarlóságait - és a sajátjait is. Ásított, kinézett a nyirkosán csillogó ablakon a sűrű ködbe, majd a lány vállán elaludt. II. Néhány perccel négy után Phipps az utolsó pincérlánynak is jó éjszakát kívánt, álmosan megdörzsölte a szemét, és kihúzta a pult alatti fiókot, hogy megszámolja az esti bevételt. A Tőkehal csendes volt és üres, eltekintve egyetlen utolsó vendégtől, aki néha a kályha előtt álló magas támlájú pádon töltötte az éjszakát. Törzsvendég volt, úgyhogy Phipps hagyta. Az alvó alakot nem lehetett látni, csak a csizmáját, mely lelógott a pad végén a tűz felé; a parázs felizzott, majd elsötétült, s szikrák szálltak fel belőle, amikor egy-egy szélroham lesüvített a kéményen. Az alvót leszámítva Phipps egyedül volt. A lányok közül csak Josie-t vitték el éjszakára. A férfi a fiókból a pultra öntötte az érméket, és kupacokba rakosgatta őket. Látása azonban elhomályosult a kimerültségtől, így kénytelen volt lehunyni a szemét, fejét pedig alkarjára hajtotta. Az ajtó gyors, halk nyílására eszmélt. Vékony, kopott külsejű férfi fürkészte a kocsmát. Phipps felismerte, és nem volt olyan álmos, hogy ne tudta volna, a férfinak másutt kellene lennie. - Mit csinálsz te itt, Sancosa? Korábban elengedtek az üzemből vagy... ? Phipps szavai a száját hirtelen elöntő keserű nyálba fulladtak. Sancosa csak egy
43 másik férfi kedvéért derítette fel a kocsmát, aki most felbukkant mögötte. Az Ortega fülében függő kis karika megcsillant, amikor a férfi belépett, becsukta az ajtót, és nekitámaszkodott. - Hallottam, hogy visszajöttél - mondta Phipps ideges mosollyal. - így van, mamáo. Phipps nem tudta, mit jelent az utolsó szó. Ám Ortega megvető hangsúlyából rájött, hogy nem bóknak lett szánva; megmerevedett a rémülettől. A hangok felébresztették a tűz mellett alvó férfit. Phipps hallotta a mocorgást a pad másik oldaláról, de nem mert arra nézni. Ortega a pult felé ment - jobban mondva inkább vonult. Társa, aki szintén portugál volt, követte. Sancosa elnyűtt kabátja nem volt begombolva. Alatta, a férfi övében Phipps haldaraboló kést pillantott meg. Mi az ördögöt keresnek ezek itt ketten?, tűnődött. Nem inni jöttek, az biztos. Ilyen későn. Lába remegni kezdett. Megragadta a pultot, és megpróbált megnye- rően mosolyogni. - Csinos a kabátod, Ortega. Jó sorod lehetett New Yorkban. Ortega vállat vont. - Nős voltam egy darabig. Azt hittem, New Yorkban maradok, és hagytam, hogy a nő kalapot áruljon és eltartson. De nem volt elég neki a farkam... még az enyém se... úgyhogy meg kellett ölnöm azt az embert, akivel játszadozott. Kabátja sárga gyapjas szegélyét babrálta. - Ezt a kabátot tőle vettem el. A nőt meg úgy elintéztem, hogy soha senki nem tartja csinosnak többé. Aztán úgy gondoltam, itt az ideje hazajönni. A pad hirtelen felborult. A pultnál álló három férfi a kövér emberre bámult, aki váradanul és esetlenül felállt, és most hitetlenkedő tekintettel bámult Ortegára. Tillman volt az. Sancosa előrántotta a kést az övéből, és a kövér ember felé indult, aki meglepő sebességgel iramodott az oldalajtó felé. Az ajtó csapódott. Sancosa elindult, hogy üldözőbe vegye Tillmant a ködben, de Ortega rákiáltott: - Deixa que éle vá! Sancosa megtorpant, a homlokát ráncolta, majd visszafordult. De a kést nem tette vissza az övébe. - De ez az ember... - szólalt meg Phipps, majd elnyelte a mondat végét. 0 aztán nem fog kifecsegni semmit. A szesz szagát érezte Ortegán, és abból, ahogy a férfi pislogott és mosolygott, Phipps tudta, hogy veszedelmesen részeg. Annyira azonban nem, hogy ne tudta volna megmondani, mit akar: - Hallottam, hogy itt van ma éjjel. Az egyetemista. Sancosa is a Northeastnél dolgozik. Látta, hogy a fiú korábban jön el, és követte. Sancosa tudja, hogy engem érdekel az a fiú. Phipps gondolkodás nélkül felkiáltott: - Pokolian sok idő eltelt már, Ortega, hogy még mindig bosszúra szomjazz. A portugál gyilkos tekintettel meredt rá, bár közben mosolygott. - így van, mamáo. De én évekig tudok szomjazni a bosszúra, és jó az emlékezőtehetségem is. Az a fiú és Royce... ők bukott embert csináltak belőlem. Fel kellett adnom miattuk az életemet ebben a városban. - Amiatt, amit utána műveltél Royce-szal! Ortega még szélesebben vigyorgott. Kezét hirtelen megmozdította - az egyiket a kabátja alá dugta, a másikkal Phipps bőrkötényét ragadta meg. A pult fölé rántotta a férfit, a másik kezében tartott haldaraboló kés hegyét pedig másfél centivel Phipps bal szeme alá nyomta. Aztán lassan végighúzta a kést Phipps arcán, nagyon könnyedén, mégis elég erősen ahhoz, hogy vért serkentsen. A pult mögött Phipps a nadrágjába vizelt. - Vitatkozol velem? - kérdezte Ortega. - Vagy megmondod, hol van? A kocsmáros utálta a fiút, aki valaha Eben Royce barátja volt. De más dolog nem szeretni valakit, és megint más a halálba küldeni. Ha elárulja, biztos, hogy... Ortega arcáról eltűnt a mosoly. Megrántotta a kötényt: - Gyerünk, mamáo. Különben feldarabollak, és a saját tűzhelyeden főzlek meg. Phipps nyelt egyet. Az az egyedüli kötelessége, hogy védje magát. Az egyetlen! Azonkívül az egyetemista pimasz is. Megérdemli, amit kap. A kocsmáros ezt suttogta: - Odafenn. Az utolsó szoba a folyosó végén. - Köszönöm. - Ortega biccentett, és elengedte Phippst. - Maradj itt, és ne avatkozz bele, különben lejövök és megöllek. - Ortega, én... én nem engedhetem meg, hogy baj legyen a... - Ne aggódj - szakította félbe Ortega mosolyogva, és megszorította a vállát, mintha a legjobb barátja volna. - Nem bántom úgy, ahogy Royce-t bántottam. Csak megijesztem. Ha meghal a rémülettől, arról én nem tehetek... he, mamáo? Késével hetykén intett, és a lépcső felé indult, nyomában Sancosával. III. A fiú Josie sikolyára ébredt. A sikolytól és a durva kéztől, mely lerántotta róluk a takarót, reszketni és szédülni kezdett. - Ébredj. Ébredj, filho deputa. Megdörzsölte a szemét. Miért olyan ismerős ez a hang? Árnyak voltak a szobában. Két férfi körvonalai rajzolódtak ki a folyosóról beszűrődő gyenge lámpafényben. Josie felkiáltott: - Carter, nem látod, ki...? - Ekkor ököllel belecsaptak az arcába, és ő lefordult az ágyról, erősen megütötte magát a padlón, és nyöszörgött. Az alacsonyabbik férfi, az ismerős hangú megragadta Carter csupasz vállát, és talpra állította. Carter hirtelen sárgás fényt látott megvillanni egy kés fűrészes pengéjén. Egy másik kés a magasabb férfi kezében csillant. Carter hirtelen felismerte őket. Az ajtónál őrt álló magasabb portugál az üzemben dolgozik; Carter nem tudta a nevét. Az alacsonyabb, zömökebb férfi, akinek karika van a fülében...
44 - Á. - Káprázatos mosoly villant. - Látom, emlékszel rám. Én sem felejtettelek el. Bízom benne, hogy megkaptad a leveleket, amik emlékeztettek erre. És most... Ortega a kés hegyével apró köröket rajzolt a levegőbe. Carter hátralépett. Érezte, hogy csupasz lába Josie ágyának széléhez ér. Hallotta, hogy a lány kapkodja a levegőt ott, ahová zuhant, de nem merte levenni a szemét a lassan mozgó késről. Meztelen volt. Ettől még sebezhetőbbnek érezte magát. Csapdába esett - mögötte a ferde mennyezet, az ajtót elállták, s csak a kerek ablakon menekülhet... ám ez egyemeletnyi ugrás lett volna a jeges vízbe. És hol van Phipps? Az a gazember valószínűleg segített a portugálnak, hogy őt csapdába ejtse! Ortega, hogy gyötörje, öt centivel közelebb vitte hozzá a kést, s még mindig apró köröket írt. A portugál Carter ágyékára pillantott; röhögött: - Nagy ember. Talán elintézhetném, hogy ne légy ilyen nagy többé. Mit gondolsz? Elintézzem? Eléggé feldühítettél aznap este, amikor Royce-nak segítettél... kettőtök miatt ostobának és gyengének látszottam mások szemében... Arca hirtelen eltorzult. - Cagáo!-fröcsögte, és a késsel Carter hasa felé döfött. Carter meglepetten felkiáltott és hátraugrott, a fejét beverte a mennyezetbe, és az ágynak ütközve majdnem elvesztette az egyensúlyát. Ettől Ortega elnevette magát. Aztán megint feléje döfött a késsel; Carternek ismét félre kellett húzódnia, nehogy megvágja. Ortega élvezte a játékot, balra cselezett, ezzel arra kényszerítve Cartert, hogy arra mozduljon, majd a másik oldalról döfött. Carter torka gyorsan kiszáradt. A szíve úgy kalapált, hogy az már fájt. Rettegett a gonoszul mozgó késtől. Szinte érezte a kés szagát, valahányszor Ortega egyegy döfése után elsiklott mellette. A penge bűzlött a haltól. Meddig folytatódhat ez a játék? Megdermedt a hidegtől és a rémülettől, Ortega pedig irgalmatlan volt - döfött, majd visszahúzódott. Minden alkalommal majdnem megvágta; majdnem, de mégsem. Arra kényszerítette Cartert, hogy ugráljon, s ezt élvezte, miközben Sancosa mosolyogva figyelt a háta mögött, kezében még mindig ott tartotta a kést, de karját összefonta. A játék folytatódott. Két percig. Háromig. A Vörös Tőkehalban csend volt, csak Ortega gúnyos kacaja harsant fel néha, s a padló recsegett, amikor a portugál döfött, Carter pedig félreugrott. A fiú mintha ajtócsapódást hallott volna valahonnan, de nem volt benne biztos. A sötétben Josie fehér, ovális arcában villogott a nagy fekete szem, ahogy a rettenetes harcot figyelte... Végül Carter, kifogyva a lélegzetből, nem bírta tovább: - Az isten szerelmére, essünk már túl rajta, ha ezt akarja! - Figyelj - figyelmeztette Sancosa a barátját. - Egyre jobban begurul. így is volt. Carter kezdeti bénító félelme egyre csökkent, mert már egyszerűen nem tudott jobban félni. Úgy gondolta, most meghal. És ha már meghal, akár nemes halála is lehet. Nem volt bátor, de valamiféle kétségbeesett, félőrült mersz dolgozott benne, mely haragossá torzította arcát, és tétlen áldozatból támadóvá változtatta. Ortega észrevette a változást Carter szemében és tartásában. Ettől habozni kezdett. A csendben mindannyian hallották a dobogást a folyosó másik végéről. Sancosa elsápadt. - Jézus Mária! Valaki jön. Ortega odafordult. - A kocsmáros? - Nem, ketten vannak. Sancosa éppen akkor lépett ki a folyosóra, amikor felbukkant egy férfi - egy férfi, aki csak kerek, fekete árnyalak volt. Carter látta, hogy kés fúródik át Sancosa kabátján, és beleszalad a hasába. Sancosa haldokolva térdre hullott, Josie pedig felsikoltott. Tizennegyedik fejezet
KEGYETLEN LECKE I. Carter két kézzel ragadta meg Ortega csuklóját, ám inkább önvédelemből, mintsem hősiességből. Ortega portugál káromkodásokat köpködött, és szabad kezével Carter bordáit öklözte, miközben a kést tartó kezét megpróbálta kirántani a fiatalember szorításából. Sancosa kizuhant a folyosóra. Carter a fának verődő bot gyors koppanásait hallotta. Ortega teljes súlyával előrelendült. A támadástól Carter hátratántorodott, beszorult a tető hajlata alá. Megint beverte a fejét, olyan erősen, hogy beleszédült. Ortega előrenyomta a kését úgy, hogy a penge belefúródott Carter bal keze fejébe. A fiú a hirtelen fájdalomtól szétnyitotta ujjait, és Ortega kiszabadult. Josie látta, hogy Ortega megtámaszkodik a csúszkáló ágyon, s a Carter hasa felé irányzott utolsó döfésre készül. Carter kába volt attól, hogy beverte a fejét; lassan mozdult. Josie megint felsikoltott, s Carter ekkor felismerte a kopogó hangot. Egy mankó koppant nagyokat a padlón... Cartert páni félelem fogta el, amikor Ortega a gyilkos döfésre készülve hátrahúzta a karját. Ugyanekkor bicegő alak lépett a szobába. A gyenge fényben Carter valami kampófélét látott. Eben Royce kapitány jobb kezében a dokkmunkások használta rakodókampót tartotta, Royce-nak furcsán nyomorék ujjai ellenére valahogy sikerült szorosan megfognia a kampó nyelét. Amikor Ortega elindította a kést Carter gyomra felé, Royce előrelendítette a karját. Az acélkampó görbe hegye előresuhant Ortega állkapcsa mellé. Royce ekkor visszarántotta, s a kampó hegye a portugál torkába fúródott. Royce erősen húzta. Egy hosszú pillanat, és ledöntötte Ortegát a lábáról. - Jézusom! - kiáltott fel Carter, csaknem eszét vesztve a félelemtől. Ortega torka kinyílt, és egy ütőérből a fiúra spriccelt a vér, melyből nagy, sötét foltokban a mennyezetre és az ágyra is jutott. Carter odébb tántorgott, és elfordította a fejét, miközben Ortega elterült, A sarokban a fiú két kézzel fogta be a száját, és valahogy sikerült leküzdenie hányingerét.
45 - Carter? - hallotta Eben Royce hangját maga mögül. - Jól vagy? - Igen, igen... Istenem. - Fulladozott. - Ő már... ? Royce hangjában nem volt érzelem, amikor válaszolt: - Remélem. Ezt érdemelte. Tillman eljött értem. Már régen vártam erre. II. Mielőtt az éjszakai műszak véget ért, a ködöt láthatatlan napfelkelte fehérítette ki. Carter visszanyerte az önuralmát, de kételkedett abban, hogy valaha elfelejti azoknak az utolsó pillanatoknak a képeit. Ortega arcát. A gyötrő kis körökben forgatott kést. A hal szagát a pengén. A kinyílt ütőérből spriccelő vért... Tillman és Eben Royce sokkal nyugodtabb volt, mint Carter vagy Josie. Tillman nagy adag rumot töltött a lánynak, hogy ne sikoltozzék hisztérikusan: egy pillanatra sem hagyta abba, mióta látta, hogy Sancosa Tillman késével a hasában összeesik. Az idősebb férfiak láthatóan nem éreztek lelkifurdalást a két holttest miatt, és módszeresen tették, amit tenniük kellett. Tillman kiment a szobából, amikor Phipps fölért az emeletre. A kocsmáros, mielőtt Royce megakadályozhatta volna, belesett Josie szobájába, és ott a folyosón azonnal elhányta magát. Amikor kicsit magához tért, Royce a melléhez nyomta a rakodókampót, és halkan beszélt hozzá. Carter nem hallotta, mit mond, csak azt látta, hogy Phipps egyre bólogat, és ezt ismételgeti: - Igen, igen, igen. Phipps régi ágyneműt kerített. Tillman egy hosszú tekerccsel tért vissza. Carterre nézett, aki addigra már felöltözött. - Elég jól van ahhoz, hogy segítsen összekötni őket? Mind a két holttesttől meg kell szabadulnunk, különben valamennyien bajba kerülünk. - Tu... tudom - mondta Carter bólintva. A látvány egyre csak ott volt előtte. Ortega arca. A bűzlő kése. S a torka, melyből nagy, sötét vérsugarak spriccelnek a mennyezetre. Menekülni akart, hogy elbújjék. Royce még mindig Phippshez beszélt. Carter hallotta, amint azt mondja: - Sohase tudod letakarítani a fát. Zárd be a szobát. Deszkázd be. Sose használd többé. Megértettél? - Igen, Igen. Igen. Carter valahogy összeszedte magát, és segített Tillmannek bebugyolálni a holttesteket az ágyneműbe, majd összekötni őket. Aztán lecipelték az ivóba. Carter hálás volt, hogy Tillman vitte Ortega holttestét; úgy gondolta, ezzel nem tudna megbirkózni. - Találtam két nagy követ - lihegte Tillman, miközben terhével az oldalajtó felé tántorgott. - Rájuk kötözzük, és bedobjuk őket a vízbe. Nem tudok jobbat... különösen, hogy mindjárt itt a reggel. Tillman körülkémlelt a ködben, hogy meggyőződjék, senki nem jár arra, majd intett Carternek, hogy menjen ki. A nyirkos sötétségben a lábuknál fogva megemelték a tetemeket, és becsúsztatták őket a vízbe. Tillman fölegyenesedett, tenyerét a nadrágjába törölte, és ezt morogta: - Ha szerencsénk van, a dagály messze elviszi őket, miután rohadtak itt egy darabig. Carter csak bólintani tudott, és belebámult a sűrű ködbe, mely most elrejtette a csak néhány lábbal a rozoga móló alatt csapkodó vizet. Látta Ortegát. Látta a kést. Szorosan behunyta a szemét, de akkor is látta. Odabenn Eben Royce rumot töltött Phippsnek és a többieknek. Aztán, még mindig érzelemtől mentes hangon, így szólt, hogy senki se értse félre: - Ezt meg kellett tenni, de akkor is törvényellenes. Úgyhogy valamennyiünk biztonsága attól függ, hogy hallgatunk-e. - Én hallgatok - kiáltotta Phipps, miközben a horpadt bögrét két kézzel emelte a szájához. De még így is alig tudta elég szilárdan tartani ahhoz, hogy igyék. Royce furcsa, vészjósló pillantással nézett Carterre. A nyomorék férfi nem az az ember volt, akire Carter emlékezett. Tekintete kissé zavaros volt, mégis nyugodt, amikor bólintott, és így szólt: - Azt tudom, hogy te hallgatni fogsz. - És én is - mondta Josie elcsukló hangon. A lány összeroskadva ült egy asztalnál, régi flanelköntösbe burkolózva. A rumtól csillapodott a hisztériája, és szinte gyermeki ártatlansággal figyelte a többieket, mintha még mindig nem tudná elhinni, milyen események játszódtak le az elmúlt órában a szobájában. Sötét, késő éjszakai álomnak látta őket. - Valamennyiünknek figyelnünk kell arra, mit mondunk - tette hozzá Josie egy pillanat múlva. - Azt hiszem, annak az embernek... a kisebbnek, Ortegának... még mindig vannak barátai a kikötőben. - És a másiknak... - szólalt meg Carter. - Sancosának - mondta Phipps. Carter mereven bámult rá. - Neki meg, gondolom, az üzemben vannak barátai. - Semmi sem történhet, ha mindannyian bízunk egymásban, és tartjuk a szánkat- mondta Royce. - Ha a holttesteket néhány hónap múlva megtalálják a kikötőben, akkor se hozza senki kapcsolatba őket ezzel a hellyel addig, amíg mi nem mondunk semmit. - Valaki megmondta nekik, hogy odafenn vagyok - mondta Carter, és újabb bősz pillantást vetett Phippsre. - Kénytelen voltam! - kiáltotta Phipps. - Meg akartak ölni. Carter ezt nem hitte el, de már nem is számított. Egyszerűen el akart tűnni erről az istenverte helyről, hogy hazamenjen, és egy évig aludjék. Royce-hoz fordult. - Bennem biztos lehetsz, Eben. Én nem mondok semmit. Royce olyan pillantást vetett rá, hogy végigfutott a hátán a hideg: _ Ha mégis, nekem végem.
46
- Hallgatok. Az életemet köszönhetem neked. - így hát a hallgatásoddal fizesd meg a tartozásod. És mostantól fogva ne gyere a környékre. - De ha eltűnök az üzemből, azonnal gyanakodni fognak. Royce ezen elgondolkodott. - Igazad van. Akkor ettől a helytől tartsd magad távol. Carter anélkül, hogy Josie-ra pillantott volna, bólintott. Megint hallgattak. Phipps hangosan kortyolt a bádogbögréből. Josie a kezébe temette az arcát, és hosszan, kétségbeesetten, zokogva sírt, mint egy rémült gyermek. Carter hunyorgott, megdörzsölte a szemét, és észrevette, hogy a palacküveg ablak világosodik. Eljött a reggel. El akarja felejteni ezt az éj szakát. Tudta, hogy sohasem fogja. - Hát... - szólalt meg, kinyújtotta a kezét, és későn jött rá, nem tudja úgy megszorítani Royce ferde ujjait, hogy zavarba ne hozná a férfit. Tillman a pultra dőlt, nem nézett oda. Royce azonban ránézett, és Carter abban az öreg, sértett szemben senki ismerőst nem látott, csak egy kissé mániákus idegent. - Viszlát - suttogta, miközben az ajtó felé indult, de nem jött rá, hogy ez a köszönés milyen ostoba és felesleges. III. Néhány pillanatig állt a móló szélén, szemben az óceánnal. Hallotta a kikötői forgalmat. A gépeket; a csengőket; a ködkürtöket. De nem látott mást, csak a köd fehér fátylát, és keletre, a láthatatlan horizont fölött a felkelő nap fehér korongját, melynek tisztán látszott a széle. Egyedül volt a kísértetiesen fehér világban, és nem tudta, hogyan jut túl a következő napokon és heteken. De túljut rajtuk. Túl kell jutnia, hogy életben maradjon. Az éjszaka eseményei távolodtak. A képek halványultak - már összefolytak az emlékezetében. De még mindig a velejéig megrázta, ami történt, és miközben ott állt a ködben lebegő nap előtt, a történtek egyszerű, tiszta jelentése eljutott hozzá: ha az ember erőszakhoz folyamodik, akkor ezzel együtt jár a rettenet is, és a legostobább lehetőséget választja. Kiteszi magát a halálnak. Bár fiatal volt, egyetlen éjszaka megértette tulajdon halandóságát; megértette azt, amit az emberek csak sokkal később értenek meg. Felmérte, milyen törékeny az élete - minden élet és tudta, milyen ostoba volt, amikor azt képzelte, hogy a Vörös Tőkehal erőszakos légköre izgalmas dolog. Megtörölte a száját, és a különös, ragyogó fehérségbe bámult, mintha az elsüllyedt holttesteket keresné. Persze nem látta őket. A vizet is alig látta. Mégis látni fogja őket, amíg él. Amíg csak él. Émelyítő halszag vette körül. Rájött, hogy csak képzeli. Elgémberedett kezét a zsebébe dugta, lehajtotta a fejét, hogy fel ne ismerjék, majd megfordult, és eltűnt a város irányában, kiábrándultán és örökre megváltozva. Tizenötödik fejezet
A NYOMOZÓ I. Az esküvőt a kitűzött időben megtartották. Leó apja, Efrem Goldman a fiával érkezett a New York délkeleti részén fekvő zsidónegyedből. Goldmanéket az állomáson Gideon legnagyobb és legszebb hin- tója várta, egy Brewster, melyet négy pej húzott. Ahogy Gideon Willnek is mondta, a fogathajtás kedvelt foglalatossága volt a tehetőseknek. Ugyanakkor a gazdagság azon kevés nyilvánvaló jele közé tartozott, melyet Gideon őszintén élvezett valószínűleg azért, mert már a virginiai Shenandoah völgyében töltött gyermekkora óta szerette, ha lovak vannak körülötte. Carter is jelen volt a szertartáson, merthogy éppen visszatért egy újabb háromnapos távollétről, melyről egy szót sem lehetett kihúzni belőle. Szolid fekete öltönyt viselt, mely csak feltűnőbbé tette sápadtságát. Az egész család észrevette, milyen nyúzott és feszült. Valójában már hetek óta így festett, de nem válaszolt mostohaapja egyetlen erre vonatkozó kérdésére sem. Természetesen Will is részt vett a szertartáson. De úgy lenyűgözte Mr. Goldman fekete sábeszdeklije, rojtos imasálja és sok imaszíja, hogy alig figyelt a békebíró szavaira. Gideon már elmagyarázta fiának, hogy az a két bőrtok, melyet Mr. Goldman a karján és a homlokán visel, vallási szövegeket tartalmazó papírokat rejt. Az imaszíjak arra emlékeztetik viselőjét, hogy be kell tartania hite törvényeit - ez különösen fontos Mr. Goldmannek ma, hogy protestánsokkal van körülvéve. Efrem Goldman mintha kínosan is érezte volna magát emiatt. Nem így a lánya. Berthe Goldman, a kövér, vidám chicagói vénlány volt Leó kilenc lánytestvére közül az egyetlen, aki eljött az esküvőre. Nyilván az egyetlen, aki hajlandó volt elfogadni, hogy az öccse egy gojt vesz feleségül. Willnek tetszett a lány. Jó kedélyével mintha elszánta volna magát arra, hogy pótolja a másik nyolc Goldman hiányát. Leó remekül festett az új, sötét gyapjúöltönyben, a fehér ingben és a fekete nyakkendővel. Eleanor smaragdzöld selyemruhát választott, a kötelező farda- gáilyal, azzal a női ruhadarabbal, melyet Gideon nevetségesnek, sőt egyenesen embertelennek tartott. Eleanor már becsomagolt a bőröndjeibe. A szertartás után hidegvacsorát szolgálnak majd fel pezsgővel, aztán a Brewster elröpíti a friss házasokat a kikötőbe, hogy felszálljanak a New York felé tartó parti gőzösre. Másnap este már Európa felé hajóznak, a Cunard legkényelmesebb lakosztályát élvezve. A békebíró a következőt darálta: - ... így tehát tisztemnél fogva, melyet a közösség ruházott reám... Gideon szeme a vőlegényre tévedt. Leó vonzóan jóképű volt. Széles vállával, keskeny csípőjével, csaknem olyan fekete hajával és szemével, mint amilyen Carternek volt, határozottan a főszereplő benyomását keltette. Gyönyörű hangja is volt: telt és mély. Eleanor azt mondta, könnyedén elhallatszik a legmagasabb kakasülőig is. - .. .férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket.
47 Efrem Goldman foltozott, barna kabátujjával megtörölte a szemét. Gideont is váratlanul meghatotta a látvány, ahogy leánya Leóba karolva áll a hatalmas virágkosarak között, melyeket Júlia rendelt az alkalomra. Ép szeméből kitörölt egy könnycseppet. Hirtelen érezte, hogy Júlia húzgálja a karját. - Mi az? - kérdezte suttogva. Az asszony mutatta. A férfi megfordult, és látta, hogy Crawford áll a szalon ajtajában. Gyors, sürgető mozdulatokkal hívta Gideont, aki bosszúsan lépett a felesége széke mögé, és kisietett. A hallban az inas két váratlan vendéghez vezette - egy köpcös férfihoz, aki azt mondta, hogy ő Dennis O’Goff nyomozó a bostoni rendőrségtől, és egy jól megtermett, egyenruhás rendőrhöz, akit a nyomozó Mulvihill őrmesterként mutatott be. O’Goff a harmincas évei végén járhatott, pirospozsgás férfi volt, szeme olyan világos, hogy csaknem színtelennek látszott, több metszőfogában pedig nagy aranytömés díszlett. Öltönye rendes, de gyenge minőségű volt. Kemény, barátságtalan légkör vette körül. Gideon a homlokát ráncolta a betolakodók láttán. - Mit tehetek önökért, uraim? - Bocsánat, hogy megzavartuk az ünnepséget - mondta O’Goff, keménykalapjának karimáját forgatva. - De itt valami tévedés van. Ez az ember nyilván nem hallotta... - A nyomozó hangja arról árulkodott, hogy eszi a sárga irigység a pompás környezet miatt, amelyben találta magát; legalábbis Gideon így gondolta. O’Goff hozzátette: - Én azt mondtam, Mr. Kenttel szeretnék beszélni. - De én... - Mr. Carter Kenttel. Gideon keze jéghideg lett. - Igen, Crawford valóban félreértette. Carter Kent odabent van. Mit akarnak tőle? O’Goff mogorván nézett, de válaszolt: - Föltennénk neki néhány kérdést. - Nem várhat pár órát? - Attól tartok, nem - válaszolta a nyomozó olyan fontoskodással, hogy Gideon ezen még jobban bosszankodott. Intett Crawfordnak, hogy csukja be a szalon ajtaját, aztán felcsattant: - Tudni akarom, hogy mi ez az egész. A nyomozó szája önelégült mosolyra görbült. Halvány szemét örömmel forgatta a gondolatra, hogy micsoda ütést visz be nemsokára a flancos Beacon Street-i ház nagyhangú tulajdonosának. - Boldogan elmondom, Mr. Kent. Egy holttestről van szó, melyet a kikötő vizében találtunk két napja. Egy portugál fickó. Ronda alak. Rájöttünk, hogy a fia... - Carter a mostohafiam, de folytassa. O’Goffnak nem tetszett, hogy félbeszakítják. - Rájöttünk, hogy ő ismerte a halottat. Úgy véljük, ő talán fényt deríthet rá, hogyan halt meg a fickó. Én nem veszem könnyen ezt a nyomozást, uram. Egyáltalán nem veszem könnyen. Nyilvánvaló, hogy a halottat nagyon kegyetlenül ölték meg. Szemmel láthatóan abban reménykedett, hogy ez utóbbi megjegyzésével megijeszti Gideont. Sikerrel járt. II. Amikor Cartert az esküvői szertartás végén félrevonták, tudta, hogy valami borzasztó dolog történt. Hamarosan rájött, hogy mi az. A takarók, amelyekbe Ortegát csavarták, sokkal gyorsabban meglazultak, mint ahogy Royce vagy a többiek számítottak rá. S nyilván a követ tartó kötelek is meglazultak, mert a vízen úszó holttestre egy halászbárka kapitánya akadt rá, aki a Georges-pad felől tartott vissza a kikötőbe, Gideon neve és társadalmi állása miatt O’Goff nem vitte be Cartert a kapitányságra. De ragaszkodott hozzá, hogy a családtagok ne legyenek jelen a kihallgatáson. Becsukta Gideon dolgozószobájának ajtaját, az egyenruhás rendőrt pedig eléje állította, mintha meg akarná értetni Carterrel, hogy ideiglenesen a foglya. Carter ezt nagyon is jól értette. Amikor átvágott a halion a rendőrökkel, Eleanor és az anyja arcát figyelte; meglepetést és zavart gyanakvást látott rajtuk. De nem tudta rávenni magát arra, hogy Willre nézzen. A belső feszültség szinte már fájt. A Tőkehalban lezajlott véres éjszaka után visszatért az üzembe anélkül, hogy gyanakvást váltott volna ki. Mivel Sancosa az üzem más részlegében dolgozott, eltűnését Carter munkatársai még csak nem is említették. Már kezdte azt hinni, hogy az egész ügy ugyanúgy elmerült, mint azok a rettenetes holttestek. És most itt van ez. - Nos - mondta O’Goff a kezét dörzsölgetve, miközben a szék előtt állt, melybe Cartert ültette. A kandallóban lobogott a tűz, Carter arcán pedig másodperceken belül veríték csillogott. - Nos - mondta megint O’Goff, és folytatta azt az átkozott, tanítós mozgást. - Hol kezdjük? - Kezdhetnénk ott, hogy kinyitja az ablakot. - Nem, nem hiszem - mondta O’Goff olyan mosollyal, melytől ki villantak az aranytömései. - Én jól érzem magam. De maga azt mondja, melege van. Érdekes. Nagyon érdekes. O’Goff összekulcsolta a kezét a háta mögött, és fel-alá járkált, akár egy tiszt, aki szemlét tart a csapatai fölött. - Csinos kis szoba ez. Csinos kis ház. Nem lehetnék itt, ha nem volna dolgom. - A kék szem mintha átfúrta volna a fiút. A mosoly eltűnt. - De dolgom van. Szándékosan húzza az időt, gondolta Carter. Megdolgozza az idegeimet. Megpróbál megtörni, mielőtt felteszi az első kérdést. De még nem magyarázta meg, miért van itt, csak azt mondta, hogy megtalálták Ortegát. Ha semmit nem vallók be, nem fenyeget veszély. De nem nagyon hitt ebben. A kopottas, köpcös férfi, aki keménykalapját hanyagul egy drága kínai vázára dobta, félelmet keltett benne, mert fenyegetést jelentett. Fenyegetést Eben Royce-nak, aki megmentette Carter életét, és fenyegetést Carter szabadságára és biztonságára nézve. Mindent hallott már a bostoni városi börtönről azoktól az emberektől, akik a Vörös Tőkehalba jártak. Jó néhányan ültek már ott hosszabb-rövidebb ideig, és mindegyikük tanúsította, hogy mocskos és kegyetlen hely. A rabokat verik az őrök és más rabok is. Még az éjszaka sötétjében is kevesebb támadás éri az embert, mint ott - néha csupán a bennlakók szórakoztatására.
48 - Kezdhetjük, Mr. Kent? - kérdezte O’Goff, aki most belepillantott egy kis jegyzetfüzetbe. Becsukta a füzetet, és félretette, mintha azt akarná mutatni, hogy ismeri az ügy minden részletét. - Egy bizonyos Silvera Ortegáról van szó. Tudja, kiről beszélek? Carter már eldöntötte, mit vall be és mit nem. Kínosan meg akarta tartani a kettő közti határt. Ám ehhez minden meggyőző és rábeszélő képességére szüksége lesz. - Igen, tudom - felelte. - Mikor találkozott vele utoljára? A fiú egy-két másodpercig hallgatott, mintha erősen gondolkodna. Majd így szólt: - Másfél évvel ezelőtt. Nem, több annál. Áprilisban, azt hiszem. Tavaly áprilisban. - Maguk ketten összeszólalkoztak... - Ez nem titok. - Nem, határozottan nem az - mondta O’Goff gyors kis mosollyal, mely szinte fontoskodónak látszott. - A maga barátja, Royce kapitány, Eben Royce... neki is baja támadt. Baja támadt Ortegával. Carter arcán már patakzott a veríték. Némi elégtétellel vette észre, hogy Mulvi- hill őrmester arcáról is patakzik. Az elreteszelt ajtón túl felharsanó vidám hangok elárulták, hogy az esküvői szertartásnak vége, és kezdetét vette a fogadás. Odakint szabadság van. Itt - annak teljes hiánya. Sohasem mond le erről a szabadságról. Soha. Irányíts másokat, különben ők irányítanak téged. Ugyanúgy vonatkozik ez erre a pillanatra is, mint életének bármely más pillanatára. - Azt kérdem, Mr. Kent... hogy neki is baja támadt-e Ortegával? Carter nehéz fekete zakójának ujjával megtörölte az állát. - Ez sem titok. - De maga verekedett Ortegával. - Igen. Ahogy Royce is. - Mikor történt ez? - Mondtam. Áprilisban. Tavaly. - Mondja még egyszer. - Áprilisban! Tavaly! Nyugalom. Nyugalom. Azt akarja, hogy elveszítsd az önuralmad. - Beszéljünk erről az évről. Erről a hónapról. Hol volt aznap éjjel, amikor Silvera Ortega meghalt? - Melyik éjjel halt meg? Még nem mondta. O’Goff egy másodpercig a homlokát ráncolta, dühös volt, hogy a kis fortélyát leleplezték. Könyörtelen szemében kissé több tisztelettel így szólt: - December kilencedikén hajnalban, amennyire meg tudjuk ítélni. Őt és Jósé Sancosát éjfél körül még látták együtt, de azután már nem. Carter közelített annak határához, amit bevallhatott. - Lehet, hogy épp aznap éjjel jöttem el korábban a munkahelyemről. Rosszul éreztem magam. - Lehet? Nem tudja biztosan? Emlékeznie kell arra az éjszakára, Mr. Kent, amikor Ortega meghalt, - Nem, nem emlékszem, semmi különös nem volt benne. Nem én öltem meg. Disznó, gondolta. A kihallgatás sokkal nehezebb volt attól, hogy O’Goff halvány szeme vádlóan nézett rá. A nyomozó tudta, hogy Carter hazudik, és Carter tudta, hogy az arca erről árulkodik, de a kérdések és a válaszok csak kerülgették az igazságot. O’Goff elkeseredetten próbálkozott azzal, hogy kibillentse Cartert a nyugalmából; hogy áttörjön a védelmi vonalán, és napfényre csalogassa az igazságot. Egyetlen meggondolatlan beismerés - csupán egyetlenegy -, egyetlen botlás, és mindennek vége. Carter ezt ugyanúgy tudta, mint azt, hogy O’Goff ezért beszél olyan pattogóan, és ezért olyan éles minden kérdése: - Hát persze. Ezt hagyjuk is. Egyelőre. Azt mondta, korábban jött el a munkából... - Azt mondtam, hogy azt hiszem. Rosszul voltam. - Hazajött? - Nem, ittam valamit. Úgy gondoltam, segíteni fog. - Segített? - Igen, és még sokat ittam. Egész éjjel kimaradtam. - Hol volt? - Több helyen is. - Nevezze meg őket! - Az első a GloucesterArms volt. Azután nem emlékszem. Ittam. Részeg voltam. O’Goff gyorsan, fenyegetően Carter felé lépett - talán azzal akarta kibillenteni a nyugalmából, hogy megijeszti: - Melyik helyen találkozott Ortegával? A stratégia nem vált be. O’Goff dühödtnek látszott, amikor Carter nyugodtan így felelt: - Egyiken se. - De maga verekedett Ortegával. - Tavaly áprilisban! Mondtam már. Mi a fenével próbálkozik, bele akar csalogatni egy vallomásba? O’Goff szeme villámlott; rajtakapták. - Nem én tettem! De O’Goff nem eresztette: - Akkor Royce? 0 azt mondja, azon a mocskos tanyáján kártyázott egy barátjával, egyTillman nevű dagadt disznóval. Azok ketten nyilván egy követ fújnak. Hazudnak. Mint maga. Carter azon küszködött, hogy közömbös arcot vágjon; vállat vont. - Semmit sem tudok Royce-ról. Azelőtt barátok voltunk, de mostanában nem sokat láttam. - Egy roncs. Olyan keze van, mint egy öregasszonynak. - O’Goff fölemelte a kezét, hogy megmutassa. - Azt mondják, ezt Ortega tette vele. - Én is így hallottam. - Szóval neki van indítéka a gyilkosságra. Amikor Ortegát kihúzták a kikötő vizéből, a nyaka úgy nézett ki, mint egy halnak, ami túl sokáig volt a horgon. Felvágták a torkát. Valami hegyes eszközzel. - Én nem tudom. - Erről nem tud vagy Royce-ról? - Egyikről sem. - De nekünk azt mondták, talán tud róla. Carter hiába próbálkozott, a hangja idegesen remegett: - Kimondta? - Ortega ismerősei. Kilencedikén hajnalban verekedett vele. - Az isten verje meg, nem. - És Royce? - Nem tudom. Kérdezze tőle! - Én magát kérdezem.
49 - NEM TUDOM! Ez így folytatódott még félórán át, ám ez a félóra már csak praktika volt. O’Goff tudta, hogy legyőzték, és magatartása is erről árulkodott. Mire a fejébe csapta a keménykalapját, már komisz hangulatban volt: - Vannak utazási tervei? Carter behúzott nyakkal, összeroskadva ült a székben, kimerítette a kihallgatás. Még ahhoz sem maradt ereje, hogy gratuláljon magának, amiért tehetsége legjavát nyújtotta - méghozzá sikeresen. Üres tekintettel nézett fel a nyomozóra, és megkérdezte: - Utazási tervek? Hogy érti ezt? - Én biztosan nem maradnék Bostonban. - Miért? - Mert én nem szeretem a kettős mércét. Ilyen igazságszolgáltatás a szegény ember fiának, olyan a gazdagénak. Ha a mostohaapja nem volna olyan fontos ember, én kiszedném magából az igazságot. Beraknám abba a kis szobába, amit a kapitányságon a gyanúsítottak kihallgatására tartunk fenn. Négy, öt, legfeljebb hat óra alatt megkapnám az információkat, amiket akarok. De nem engedték, hogy magát a kapitányságra vigyem. Mondhatnám úgy is, megparancsolták, hogy ne vigyem. De ha a városban marad, pimasz barátom, egy napon majd megbotlik. A gyilkosok mindig megbotlanak. És valaki ott lesz, hogy elkapja. Meg kell hagyni... nagyon jól kitartott a története mellett... még ha elejétől a végéig kibaszott hazugság is. Úgyhogy ne higgye, hogy valamit is megúszott. Ha Ortega barátai nem kapják el, én elkapom. Megpöccintette a keménykalapját, és Mulvihill-lel az oldalán kiment. III. Carter kezébe temetett fejjel ült, és hagyta, hogy karja és válla remegjen. A remegés lassan csillapodott. Amikor elmúlt, felállt - kicsit még mindig reszketve -, mert vissza akart térni a fogadásra, mely a hangokból ítélve odakint javában folyt. A falon függő kicsi aranykeretes tükör elé lépett. Az ovális üvegbe meredve lesimította a haját és megigazította a nyakkendőjét. Már csaknem jól érezte magát, amikor eszébe jutott valami, amire eddig nem gondolt. Lehet, hogy legyőzte O’Goffot, de még szembe kell néznie a mostohaapjával. IV. - Még egyszer, ha lennél szíves! - ordította Gideon. - Istenem - nyögte Carter. - Az ember azt hinné, te vagy a rendőrség. Ők megelégedtek ennyivel. Te miért nem? Ez több órával később történt. Az ünnepség véget ért; a vendégek elmentek. Gideon dolgozószobája sötét volt, csak egyetlen tompa fényű lámpa égett, és a parázs izzott a kandallóban. Júlia a sarokban ült és figyelt. Gideon még mindig dühöngött, hogy a nyomozó és társa megszakította az esküvőt, és árnyat vetett az utána következő ünnepségre. Eleanor és Leó terv szerint elment, ám Gideon úgy gondolta, a család nem a megfelelő módon búcsúztatta el őket. Neki alig maradt ideje arra, hogy megcsókolja a menyasszony arcát és megszorítsa a vőlegény kezét, mert ki kellett kísérnie O’Goffot, hogy megtudja látogatása okát. A cselédek és a vendégek felsorakoztak és rizst dobáltak, de a vidámság nem volt az igazi. - Mert tudni szeretném, mi késztette a rendőrséget, hogy pont ide jöjjön! - kiáltotta Gideon a mostohafiának. - Miért gyanúsítanak téged azzal, hogy szereped lehet egy ilyen kikötői patkány halálában? Carter arcán veríték csillogott a tűz fényében. Sértette mostohaapjának vádló tekintete. Bevallhatná az egész dolgot, hogy véget vessen neki - ám az igazság veszélybe sodorná Royce-t, aki megmentette az életét. Ezért nem maradt más választása, mint hazudni. - Nos - szólalt meg, előre meggondolva minden egyes szót tényleg ismertem azt az embert. A Vörös Tőkehalból. Az egy elég kétes hírű kocsma... - Az nem kifejezés! Folytasd. Nehéz volt; idegesítette Gideon ellentmondást nem tűrő hangja. Megint szüksége volt minden kifejezőkészségére: - Tavaly... közvetlenül a csacsival történt dolog előtt... segítettem egy barátomnak, Royce kapitánynak, hogy elbánjon egy emberrel, aki hepciáskodott vele. - Az Ortega nevűvel? Akit megtaláltak holtan? Carter bólintott. Elmondta a többit is addig, hogy két levelet talált a szekrényében. Júlia teljességgel el volt képedve, hogy fia ilyen erőszakos emberekkel áll kapcsolatban, de Gideon - furcsa módon - egyáltalán nem látszott meglepettnek. - Ennyit tudok - fejezte be Carter. -Több mint másfél éve nem láttam a portugált. Nem tudom, hogy halt meg, és nem tudom, mi történt a barátjával... azzal az emberrel, akiről a zsaru azt hiszi, hogy a feldolgozóüzemből ismerem. Azon kapta magát, hogy nem tud az anyjára nézni. Mostohaapja úgy magaslott fölötte, mint valami rettenetes haragú ótestamentumi pátriárka: - Folytasd. A fiú megtörölte az arcát egy zsebkendővel. - Nincs... több mondandóm, csak amit már hallottál. Nem tudom, hogyan és mikor halt meg a portugál. Csak annyit tudok, amennyit a nyomozó elmondott. Gideon engesztelhetetlen tekintettel nézte. - Legalábbis ez a te verziód. Carter sértetten és bosszúsan kiáltotta: - Szóval azt hiszed, én csak hazudok neked?
50 - Sohasem gondoltuk ezt addig az estéig, amíg el nem mentél Eislerékhez - mondta Júlia halk, mégis valahogy csípős hangon. - Aznap este azt mondtad, kártyázni mégy. Miért lenne ez más helyzet? Nem hibáztathatsz minket azért, mert nem hisszük el, amit mondasz. Nem, nem hibáztatlak benneteket. És mivel hazugságra számítotok tőlem, ezért hazugságokat is kaptok. De leplezte keserűségét, amikor így szólt: - Figyeljetek, az a zsaru egy szalmaszálba kapaszkodott, amikor idejött. Még egyszer mondom. Még azt sem tudja, mikor halt meg Ortega! És nem is fogja megtudni, ha Josie meg Phipps hallgat. A szajha megbízható; Phipps korántsem annyira. Magabiztosságot tettetve folytatta: - Nem vádolhatnak semmivel, és nem is fognak. - Egyelőre. - Figyelj, Gideon! - Ettől az idősebb férfi összerándult. Carter sohasem szólította a nevén a mostohaapját. - Annak az embernek rengeteg ellensége volt, ennyit tudok. Akármelyikük végezhetett vele. - És az egyik végzett is. - Mást nem tudok, csak annyit, hogy nem én öltem meg. És most megengeditek, hogy fólmenjek az emeletre? - Igen - szólt közbe Júlia. - Ha megígéred, hogy nem mégy többé azoknak a csehóknak a közelébe. - Anya, én ott dolgozom közöttük. - Hirtelen nem tudta már visszafojtani a dühét. - Azonkívül azt hiszem, elég idős vagyok már ahhoz, hogy azt tegyem, amit... - Azt teszed, amit mondunk, amíg ebben a házban élsz! - bömbölte Gideon. - Mars a szobádba! - Ha úgy gondolom, akkor odamegyek... Gideon elindult feléje. Carter sietősen megfordult és kiment. V. Gideon becsukta az ajtót, és kimerültén nekitámaszkodott. - Az igazat mondja, Júlia? Az asszony nem vette rossz néven a kérdést. - Nem tudom. Azelőtt azt hittem, elég jól ismerem, de most... Zavarában befejezetlenül hagyta a mondatot. Egy pillanat múltán összeszedte magát. - Biztos vagyok benne, hogy Carter nem ölne meg hidegvérrel senkit. Ennyit tudok róla. Engem legjobban az rémít meg, hogy a kikötői népség közé keveredett. Hogyan fogjuk visszatartani? - Isten tudja. Nyilvánvaló, hogy már hónapokkal ezelőtt lépéseket kellett volna tennem. De megmaradt az állásában, és fizette a kocsi árát, úgyhogy hagytam, hadd menjen minden a maga útján. - Mennyivel tartozik még a kocsiért? - Mindössze néhány dollárral. Én voltam az, aki ragaszkodott hozzá, hogy álljon munkába. Hogy kifizesse a kárt, amit okozott... - Én pedig beleegyeztem. Ezért ne tégy magadnak szemrehányást. - Kénytelen vagyok! Merthogy... én tudtam, hogy Carter rossz társaságba keveredett. Megmagyarázta. Amikor az asszony magához tért a meglepetésből, ezt suttogta: - Miért nem mondtad el nekem? - Mert nem akartalak megijeszteni. Mert úgy gondoltam, tud magára vigyázni. Mert sok dolgom volt, és mindent kiengedtem a kezemből. - Szóval úgy gondolod, tudhat valamit a gyilkosságról? Valamit, amit nem árul el? Gideon félrepillantott, úgy szakadt ki belőle a válasz: - Igen, úgy gondolom. - Jaj, Gideon... Az asszony remegett és sírva fakadt, majd a férfi karjába simult. A tűz vetette árnyékok közt álltak. Mintha nem is lett volna esküvő, olyan baljós légkört teremtett a nyomozó látogatása. A férfi megsimogatta az asszony haját: - Sajnálom, hogy nem világosítottalak föl erről. Azt hittem, így a legjobb. De nincs értelme a múlton rágódni. Ami most számít, az a fiú biztonsága. - Olyan nyakas. Szinte irányi thatatlan... - És már nincs sok lehetőségünk, hogy rendbe hozzuk. Azelőtt kell megtennünk, hogy megöletné magát. Az asszony fölemelte a fejét, és rábámult. - De hogyan? A férfi gyötrelmes válasza már ismerősen hangzott: - Fogalmam sincs.
Tizenhatodik fejezet
A LEVÉL I. Huszonnégy órával később Carter problémája még mindig megoldatlan volt, de Gideont súlyos náthaláz döntötte le a lábáról. Öt napig feküdt; amikor a láz elmúlt, még akkor is gyenge volt, hogy bemenjen az irodába. Júlia azt javasolta, hogy Helene Vail költözzék be a Carteré melletti hálószobába. Gideon megörült az ötletnek.
51 A reggelenként az ágya mellé telepedő Miss Vail segítségével megválaszolhatta a leveleit, és foglalkozhatott a számlákkal, árjegyzékekkel, forgalmi adatokkal és tucatnyi más üggyel. Aztán Miss Vail bement a Kent és Fiához, hogy végrehajtsa a döntéseit. Amikor ezek a Uniont érintették, a titkárnő hosszú, de nagyon pontos üzeneteket fogalmazott és küldött távírón Theo Payne-nek. Szinte pillanatok alatt több lett, mint egyszerű gépírónő. Megtanulta Gideon munkájának minden részletét, és csendben egymás után vállalta át tőle a feladatokat. Gideon már lelkesen fogadta a segítségét. A betegség kilencedik napján bágyadt januári napfény sütött be a szobájába. Három takaró alatt feküdt, szakálla a legfelsőn terült szét. A hálósipka, melyet Júlia újra meg újra megpróbált ráerőltetni, félrehajítva hevert az ágy mellett. Miss Vail, aki merev tartásban ült egy széken, így szólt: - Helyet foglaltam önnek és Mrs. Kentnek márciusra a Willardbe. - Levette a csiptetős szemüveget, melyet olvasáshoz viselt. - Én személy szerint nem szívesen lennék tanúja egy olyan elnök felavatásának, aki házasságon kívül gyerekeket csinál. - Az ég szerelmére, Miss Vail. Cleveland nem csinál gyerekeket. Pusztán elkövetett egy hibát. - Amiről tudunk - felelte a nő. - Ezzel véget értek a napirendi pontok, uram. Illetve van még itt valami, amiről nem tudom, megemlítsem-e. - Ezt olyan határozottan mondta, hogy nyilvánvaló volt, egy cseppet sem habozik, sőt kötelességének érzi, hogy közölje. Bő szoknyájának zsebéből egy papírfecnit húzott elő. - Bevallom, Mr. Kent, hogy elolvastam. Amikor ma reggelizni mentem, láttam, hogy ott fekszik a szőnyegen a szobám és a mostohafia szobája közt. Csak azért nyitottam ki, hogy lássam, fontos-e. Én nem értem, mégis komolynak hangzik. A férfi átvette a papírt, mely halszagú volt. A durva, barna anyagot csomagolásra használták. Bizonytalan kézzel a következőt kaparták rá: Ortega halott de a báttya tavasszal visszajön és akkor az apád pénze sem segit rajtad. - Ortega baráttyai. - Valaki nyilván elejtette véletlenül - mondta Miss Vail. Gideon bólintott. Úgy látszott, megint szenved, mintha a legmagasabb láz gyötörné. Merje-e üres fenyegetésnek tekinteni a levelet? Úgy gondolta, nem lehet. Az aláírást bámulta. Hevenyészve kis koponyát és lábszárcsontokat rajzoltak alá. A levél csak megerősítette gyanúját; Carter tud valamit a gyilkossági ügyről, melyben O’Goff nyomoz. De mennyit tudhat pontosan? Gideon se jól, se rosszul nem akarta megválaszolni ezt a kérdést. Lehet, hogy az igazság tönkretenné Júliát. Most csak az számít, hogy megóvja Cartert a veszélytől... A férfi hosszú hallgatása kíváncsi tekintetet csalt elő Miss Vailből. Gideon megpróbált közömbösen viselkedni, összehajtotta a papírt, és bedugta a hálóinge zsebébe. - Meg kell kérdeznem a fiúkat, tudják-e, mit jelent - mondta. Miss Vail tovább fürkészte. - Lehet ennek valami köze azokhoz a rendőrökhöz, akik Miss Eleanor esküvőjének napján jártak itt? Nekem az volt a benyomásom, hogy csak rutinellenőrzést végeznek. Milyen könnyedén belegabalyodnak valamennyien Carter hazugságaiba, gondolta Gideon szomorúan. Szinte nyersen mondta: - Igen, mindössze rutinellenőrzés volt. Itthon van Carter? - Nincs, uram. Az üzem két napra bezárt. Azt hiszem, a szállítószalagokat javítják. - Ja persze, tényleg mondott valami ilyesmit. - Carter fiatalúr elvitte Will fiatalurat a Harvard fedettpályás futóversenyére. - Nos, kétlem, hogy a levél egyéb lenne tréfánál. De azért utánanézek. A titkárnő nem elégedett meg a válasszal. - Nekem komolynak tűnik, Mr. Kent. Én nem venném olyan könnyedén. - Hagyja ezt rám, kérem - mondta a férfi élesebben, mint akarta. - Csak hagyja rám. II. A következő héten Gideon már rögeszmésen aggódott a mostohafiáért - mind szeszélyes viselkedése, mind a levél jelentette fenyegetés miatt. Nem akart tudni arról, hogy mit tud a mostohafia a kikötő vizében talált férfi haláláról. Egész lapkiadói lénye lázadozott az önmagára kényszerített struccpoliti- ka ellen. Mégis meggyőződése volt, hogy haszontalan, sőt veszélyes, ha folytatják a kérdezősködést. Biztosan érezte, hogy Carter nem vehet részt gyilkosságban; ez egyszerűen felfoghatatlan volna. Ám a további kérdezősködés olyan dolgokat fedhet fel, melyek csak árthatnának Júliának - és Carter jövőjének. Annak nincs értelme, hogy addig erősködjék, amíg ki nem derül az igazság. A megoldás másfelé keresendő. El kell küldenie mostohafiát a városból egy időre - mielőtt még Ortega bátyja, akit a levélben említenek, visszatérne. Addig még vagy egy hónap lehet hátra. Különböző terveken töprengett, majd elvetette őket. A katonai szolgálatot például. Bár békeidőben katonai szolgálatot teljesíteni mégis jobb dolog, mint börtönben ülni, legalábbis az élelmet és az életkörülményeket tekintve. Carter viszont egyáltalán nem alkalmas arra, hogy parancsoknak engedelmeskedjék. Tudta, hogy New Yorkban szerezhetne állást a mostohafiának. De a lelkiismerete tiltakozott az ellen, hogy Cartert gyanútlan üzleti partnerek nyakába varrja. Azonkívül nem adhat Carternek jó ajánlást, csak ha hazudik. Attól, hogy nem talált megfelelő választ, ingerlékeny lett, és több éjszakát is álmatlanul töltött. Egy hétre rá, hogy megint dolgozni kezdett, januári hóvihar sújtotta Bostont. Gideon aznap korábban hazaküldte az embereket. Amikor hazaért a Beacon Streetre, Michael Boyle levele várta.
52 Elgémberedett lábát kinyújtóztatta a szalon kandallója előtt álló kereveten, könyöke mellé egy szódás brandyt helyezett, majd hozzáfogott a levélhez. A közepe felé az egyik bekezdés különösen érdekes volt: Amikor Hannah meg én Kaliforniába utaztunk, hogy megszökjünk a téli viharok elől, a család egyik régi barátjába botlottam. Lehet, hogy nem ismered - Israel Hope a neve -, de ő tud rólad, és nagy szeretettel beszél az egész családról. - Hope, Hope - ismételte Gideon fennhangon. Igen, az apjától hallott Israel Hope-ról. Hope félvér mulatt, egykori szökött rabszolga, aki az 1840-es években Kaliforniában találkozott Amanda Kenttel - Mrs. A.-val, ahogy Boyle mindig nevezte. A mulatt a barátja volt, és a társa, segített neki a kis San Franciscó-i étteremben. Amikor az asszony végül keletre költözött, Hope ott maradt, hogy igazgassa az aranybányát, amelyet Amanda az unokafivérétől, Jaredtől örökölt. Hope Amanda halála után is majdnem tíz évig ezen a poszton maradt, s csak akkor hagyta ott, amikor kitört a háború Észak és Dél között. Lemondása tiltakozás volt Louis Kentnek azon terve ellen, hogy hasznot húzzon a háborúból. Louis azt tervezte, hogy árut ad el titokban - és törvényellenesen - a déli államoknak. Hope, aki azt akarta, hogy a lázadókat legyőzzék és megleckéztessék, természetesen nem segített ebben. Gideon tovább olvasott: Eddig csak egyszer találkoztam személyesen Mr. Hope-pal, akkor épp szakított Louisszal, de már jóval korábban hallottam róla, amikor Mrs. A. titkára voltam. SanFranciscóban azonnal ráismertem, mert nagyon magas ember, bőrének színe pedig olyan, mint egy viseltes sárga kesztyűé. Mrs. A. fiának egészségéről érdeklődött, mert nem tudta, hogy Louis meghalt. Nagy érdeklődéssel hallgatta, hogy Carter erősen emlékeztet az apjára. Hope egy Clotilde nevű nyolcadvér nőt vett feleségül, és van egy lányuk is. Hope benne jár már a korban, de életerős, és olyan vállalkozást vezet, melynek révén remekül boldogul San Franciscóban - a Hope House Hotelt, a város egyik legjobb szállodáját. Hannah és én úgy szálltunk meg ott, hogy nem is tudtuk, ki a tulajdonosa. A személyzet a szállodai szolgáktól eltekintve fehér bőrű. Hope azt mondta, hogy a fehér vendégekre való tekintettel neki - úgymond - láthatatlannak kell maradnia. Szinte soha nem jelenik meg az intézmény nyilvános helyiségeiben. És természetesen a Montgomery Streettől nyugatra és ajacksontól északra fekvő néger negyedben kell laknia, bár úgy hallottam, hogy otthona a város egyik legszebb háza, eltekintve persze azoktól a palotáktól, amelyek a Nob Hillen - vagy ahogy némelyek nevezik, a Sznob Hillen - állnak. Hope szeretné, ha minden Kent megtartaná az emlékezetében. Bár veled sohasem találkozott személyesen, reméli, hogy a család minden tagja nála száll meg - a ház számlájára -, ha nyugatra utazik. És ha bármiben a szolgálatodra lehet, boldogan áll elébe. - Boldogan áll elébe - ismételte Gideon, lecsúsztatta a lábát a kerevetről, és a bekezdésre sandított, melyet az imént olvasott. - Boldogan áll elébe, hogy teljesítse Jeb Smart katonájának kérését? Hirtelen ihlet szállta meg. - Lássunk hozzá! III. Gideon megmutatta Júliának a gyűrött levelet, melyet a fiának küldtek - de csak azután, hogy készen állt a Carterre vonatkozó tervével. Március közepén, egy esős este vacsoránál ismertette elképzelését Carterrel. A fiú ahogy meghallotta, kitört: - San Francisco? Mi az ördögnek mennék én oda? Gideon félretolta a szalvétát. - Mert én megkérlek rá. Mert már elintéztem, hogy állást kapj Israel Hope szállodájában. Azt írta, örömmel lát. Még a vonatjegyedet is megvettem. Azt szeretném, ha április elsejéig útnak indulnál. Will döbbent arckifejezéssel bámult Gideonra. Carter felpattant. - Nem érdekel, mit szereméi. Fütyülök rá, mit vettél meg és mit intéztél el. Nem megyek. - Ne küldd el - mondta Will. Gideont meglepte, hogy ilyesféle könyörgést hall a fiától. Will jobban függ a mostohafivérétől, mint hitte. - Will, neked ehhez semmi közöd - mondta. - Légy szíves, menj ki... - De van hozzá közöm! Carter és én közelebb állunk egymáshoz, mint az igazi testvérek. Gideon arca a szakálla fölött elvörösödött. - Találkozol még vele. Csak egy évet tölt Mr. Hope-nál. Nem küldjük el Kínába... vagy örök száműzetésbe. Én úgy látom, Israel Hope kivételesen remek ember. Még azt is elfogadta, hogy a konföderációs hadseregben szolgáltam. Júlia látta, hogy Gideon mennyire fel van dúlva. Megpróbálta elsimítani a dolgokat: - Will, kérlek, tedd, amire apád kér, és menj ki a szobából. Tedd meg a kedvemért. A fiú habozott. Júlia kedvesen esdeklő mosolya végül legyőzte az ellenállását. Kiment. Gideon látta rajta, hogy szinte porig van sújtva. Carter most felállt, és a széke mögé lépett. Két kézzel megragadta az aranyszínű damaszttal kárpitozott, magas diófa támlát. - Végre rájöttem, hogyan működnek a dolgok ebben a házban. Még akkor is mindent elintéznek helyettem, amikor kilencvenéves leszek. S még akkor is engedélyt kell kérnem, hogy fingjak egyet. Gideon bömbölve pattant fel. A széke felborult, amikor áthajolt az asztalon, és megragadta Carter karját: - Nem engedem, hogy ilyen hangon beszélj előttünk... Carter kiszabadította magát. - Ne üvölts velem. Nem vagyok a fiad. Nekem nem parancsolhatsz se te, se más. - Jaj, Carter, Carter - kiáltotta Júlia, és odasietett hozzá, miközben a fiú az ezüstök, kristályok és porcelánok fölött Gideonra meredt. Carter kreol bőrű arcából szinte minden szín kifutott. Fekete szeme égett. - Túl messzire mentél - mondta neki Júlia. -Túl nagy zűrzavart okoztál...
53 - A fenébe is, igazad van, én okozom a zűrzavart! Most jelentettétek be, hogy elküldtök a világ végére. - San Francisco nem a világ vége - mondta Gideon. - Pompás világváros. És gyanítom, sokkal jobban illik a te szabad és könnyed természetedhez, mint Boston. - Küszködött, hogy megőrizze az önuralmát. - A legtöbb korodbeli fiatalember hálás lenne, hogy láthatja a nyugati partot. Továbbá... Carter félbeszakította: - Én nem tartom olyan nagy szívességnek, hogy úgy elzavartok, mintha a gyarmatokra száműznétek, köszönöm szépen. Fémből készült olcsó szivardobozt húzott elő. Kivett belőle egy sötét manilaszi- vart, megszagolgatta, majd az ujjai közt sodorgatta. Gideon, bár dühös volt, csak csodálni tudta mostohafia arcátlanságát. - Odaadhatod a vasútjegyet valami keleti bevándorlónak, aki most szállt le a hajóról Castle Gardennél - mondta a fiú a szivarjával hadonászva. - És írd meg annak a niggernek, hogy sajnálom. Gideon megint forrt a méregtől, és megkérdezte: - Még anyád kedvéért sem fogadod el az ajánlatot? Carter a tányérja mellé hajította a szivart. - Nem. És kérlek, Gideon, ne gyere elő azzal a szentimentális családi dumával. Gideon halálsápadtan megindult felé. Júlia jobb kezével megszorította a térítőt, bőre csaknem olyan fehér lett, mint a vászon. Carter megelőzte Gideon támadását azzal, hogy az anyja felé fordult: - Bocsáss meg, hogy így beszélek a jelenlétedben... Gideont az a felismerés hökkentette meg, hogy Carter, legalábbis pillanatnyilag, őszintén beszél. Igenis érez valamit Júlia iránt. Csak az a baj, hogy ezek az érzések soha nem tartják vissza huzamosabb ideig. - Gondolom, kétségbeesésemben folyamodok ilyen alpári nyelvezethez. Talán ha eleget káromkodok, valaki... - gyors pillantást vetett Gideonra - észreveszi, hogy nem vagyok már iskolás, akinek körmöst lehet adni, és a nap minden percében meg lehet mondani, hogy mit csináljon. Kissé megnyugodva túrt bele sűrű fekete hajába. - Elismerem, szórakoztató lehet a nyugati partot látni. Más körülmények között valószínűleg kapnék az alkalmon. Gideon benyúlt a mellényzsebébe. - Nem engedted, hogy befejezzem. Nem hiszem, hogy a te esetedben az alkalom a megfelelő szó. Én inkább szükségnek mondanám. Átnyújtotta mostohafiának az összehajtott papírt. - Miss Vail találta ezt a szobád előtt még januárban. Carter felismerte a fenyegető levelet; arca elárulta. Ideges ujjakkal forgatta a papírt, a szivarja mellé hajította, majd feszülten intett: - Azt hittem, az utcán hagytam el. - Először is, hol találtad? Ugyanott, ahol a többit? Carter bólintott. - A szekrényben. Nem tudom, ki tehette oda... A mondat vége elveszett. Gideon szorongást látott Carter szemében. - Annak az Ortega nevű fickónak tényleg van bátyja? - kérdezte Júlia. - Van - mondta Carter. - És állítólag kemény gyerek. Tengerész. Sokáig szokott távol lenni... Gideon megpróbált higgadtan szólni hozzá: - Azt mondtad, semmit nem tudsz annak a portugálnak a haláláról. Nyilván van, aki másképp gondolja. - Carter kerülte mostohaapja tekintetét, amikor a férfi folytatta. - Sohasem szerettem megszökni egy konfliktus elől. De azt sem tartom nagyon okosnak, ha valaki keresi a bajt. Az utazás jót fog tenni neked. Függetlenséged is lesz, pénzed is, és az egyéves távolléted lehetővé teszi, hogy az itteni ügyeid elsimuljanak, netán feledésbe merüljenek. Carter sötét tekintetét megint az összehajtott papírra vetette. Vagy valaki az üzemben hibázott rá Sancosa eltűnésének és Ortega halálának az okára, vagy - és ez sokkal valószínűbb - Phippset lefizették vagy megfélemlítették, hogy beszéljen. Két levelet is kapott, melyben figyelmeztették, hogy Ortega végül visszatér - és aztán Ortega valóban felbukkant. Ezt a levelet már csak ezért sem lehet figyelmen kívül hagyni. És ha O’Goffnak azt az ígéretét is melléteszi, hogy így vagy úgy, de lesújt rá a törvény, kettős veszéllyel néz szembe. És mire jó, ha Bostonban marad? Will boldogul nélküle is, és ha elmegy, az tovább csökkenti az esélyét annak, hogy mostohafivére rájön, miért hallgatta ki a rendőrség. Carter eddig egy történetet adott elő arról, hogy tanúja volt egy kikötői rablásnak. Will ezt kérdés nélkül elfogadta. Ami Gideont és Júliát illeti, ők örülnek, hogy megszabadulnak tőle, gondolta pillanatnyi keserűségében. Mindketten hazugnak és bajkeverőnek tartják, és olyan csapdába került, hogy nem tudja megmondani nekik, miért hazudott a Vörös Tőkehalban történtekről. Ha meg akarja tartani az Eben Royce-nak tett esküjét, erről egész életében hallgatnia kell. Az ellenségesség, a tettetett harciasság lassan elenyészett. Válla megereszkedett, és egy másodpercig inkább kisfiúnak látszott, mint férfinak. Gideon tudta, hogy ő meg Júlia győzött, amikor Carter vállat vont, és meglepően lágy hangon így szólt: - San Francisco... hát, még meggondolom.
Tizenhetedik fejezet
AZ ÍGÉRET I.
54
- VIGYÁZZ! Carter Willnek rohant, és ellökte őt a csontrázó elől - olyan újmódi kerékpár volt ez, mely göröngyös úton a lelket is kirázta az emberből. Az összezavarodott kerékpáros mentegetőzött magas ülésén. Aztán egyszer csak végérvényesen elvesztette az uralmat járműve fölött. Miközben Carter talpra segítette mostohafivérét, a kerékpár lerohant a Beacon Streeten, és Dolores Wertman háza előtt felborult. A kerékpáros hatalmasat esett. Will a járdán maradt abban a reményben, hogy Wertmanék kijönnek. És valóban, már jöttek is. Először az indulatosnak látszó apa; aztán a csendes anya; végül pedig Dolores, a tizenhét éves, vörös hajú, telt keblű lány. Will akkor figyelt fel Doloresre, amikor a lány az első meleg tavaszi hétvégén krokettet játszott a Közparkban. Azóta a fiú alig tudott másra gondolni. - Az átkozott bolond megérdemli, hogy kitörje a nyakát, ha nem tud ennél jobban kormányozni - mondta Carter. A kerékpáros még mindig mozdulatlanul hevert az utcán. Majd kótyagosan fölállt épp akkor, amikor Carter előhúzta ezüst zsebóráját. - Két óra múlva indul a vonatom, öcsi. Jobb lesz, ha elindulunk. Úgy igazította szalmakalapját, hogy a karimája védje a szemét a márciusi naptól. A hónap utolsó szombatja volt, gyönyörű délután, felhőtlen és az évszakhoz képest meleg. A Közparkban már nyüzsögtek az emberek, akiknek nem kellett dolgozniuk. Tekéztek és teniszeztek, de legalább ötször annyian kroketteztek. Országszerte ez volt a divat. Carter megfordult, és a Kent-házra bámult. - Még egy utolsó pillantást akartam vetni rá. Esküszöm, úgy érzem, hiányozni fog... hohó! - Észrevette, kit bámul Will elbűvölten. - Azt látom, neked mi hiányzik. - Oldalba bökte a mostohafivérét. - Ne aggódj, nemsokára megkapod a részed. De van egy tanácsom. Ha akarsz egy lányt, el kell hitetned vele, hogy a világon mindenkinél jobban szereted. Mondanod azonban nem szabad. Ha valami történik... úgy értem, hogy ha valami nőni kezd később a hasában... még számon kérheti rajtad. A felső lépcsőn álló Dolores Wertman észrevette, hogy Will figyeli. A fiú inteni akart, de nem volt meg hozzá a mersze. Dolores hátravetette vörös haját, belekarolt apjába, és eltűnt az emberek között, akik vagy megpróbáltak segíteni a szerencsétlen kerékpároson, vagy gúnyolódtak rajta. - Jaj, Carter, én sose kerülök olyan közel egy lányhoz, hogy követhetném a tanácsod. Amellett ha az ember... ha... Carter szelíden megkérdezte: - Azt akarod mondani, hogy megbaszik valakit? Will elvörösödött és bólintott. De így sem tudta kimondani a szót: - Ha az ember azt teszi egy lánnyal, kötelessége feleségül venni. Az idősebb fiú elképedt. - Ki mondta ezt? - A mama... például. Ez is az állandó figyelmeztetései közé tartozott. Carter felvonta a szemöldökét. - Ezt mondta neked? Hány éves voltál? - Nem nekem mondta... én kicsi voltam. Hanem Eleanornak. Egyszer hallottam, hogy hosszú előadást tart erről Eleanornak a szobájában. Azt hitte, be van csukva az ajtó, de nyitva volt ennyire. - Másfél centit mutatott a hüvelyk- és mutatóujjával. - Én kintről hallgattam. - Nem szívesen mondom, de mintha anyád egy csomó zöldséget fecsegett volna. Nem kell elvenned egy lányt csak azért, mert vele alszol. Jobb lesz, ha megszabadulsz ettől a tévhittől, különben egyszer még valami nő felhasználja, hogy csapdába ejtsen. Ekkor a görög asszony arca villant Carter elé. Kezdte azt hinni, hogy egyetlen nőben sem lehet megbízni. - Will, néha azt hiszem - fejezte be a fejét csóválva -, te olyan rendes vagy, hogy az nem tesz jót neked. - Úgy érted, hogy buta vagyok? Carter szeretetteljes kuncogással felelte: - Nem hiszem, hogy erre válaszolnom kéne. Will vállat vont. - Nem sokat számít, hogy milyen vagyok, vagy hogyan viselkedem. Dolores Wertmant sose fogom érdekelni. Nem enged három méternél közelebb magához. Carter Will vállára tette a karját, miközben a napsütötte ösvényen átvágtak a Közparkon a Charles Streetre, a Városi kert míves kovácsoltvas kapujához. - Csak tudnám, ki ültette beléd ezt az átkozott kisebbségi érzést, öcsi. Ezt is az anyád tette? Will a földet bámulta. - Nem számít. - Igenis számít. Valaki kitolt veled. Emeld föl a fejed, az isten szerelmére! Különben tökéletesen igazad van... az a lány rád se néz. Vicces, gondolta Carter. Ő még akkor is arra ösztönzi mostohafivérét, hogy becsülje többre tulajdon értékét, amikor ő egyenesen alávalónak érzi magát. Sohasem árulta volna el Willnek, de mostanában elhatalmasodott rajta ez az érzés. Amikor felmondott a Northeast Fishery Companynél, senki nem mondta, hogy sajnálja a távozását. És okosabbnak tartotta, ha nem búcsúzik el se Josie-tól, se Ebentől. Mindent tönkretett Bostonban maga körül. Többek között ezért sem sajnálta egy csöppet sem, hogy az a levél kiesett a zsebéből, amikor tántorogva hazatért. Minden tiltakozása ellenére titokban hálás volt, hogy eltűnhet Bostonból. Még most is érezte annak a késnek a halszagát, amellyel Ortega gyötörte. Valaha Carter szerette a halat. Az óta az éjszaka óta hozzá se bírt érni. Ha csak a szagát érezte, már beleizzadt a tenyere és a homloka.
55 Igen, határozottan örült, hogy maga mögött hagyhatja Bostont. Nem akart Ortega bátyjával találkozni. Azt azonban nem tudta, hogy mit akar. Ám eltökélte magát, hogy Willnek nem mutatja zavarodottságát. Olyan segítséghez folyamodott, melytől mindig gondtalannak és magabiztosnak érezte magát - egy szivarhoz. Amikor megállt, hogy rágyújtson, az ösvény mellett álló kis sátorból három ember nézett rá rosszallóan. A sátorban egy pulton két tucat pohár és hat nagy, tiszta folyadékot tartalmazó kancsó állt. A sátor elülső ponyvájára takaros betűkkel írt táblát akasztottak: INGYEN! INGYEN! INGYEN! Nagy-bostoni Üzletemberek Egyesülete HIDEG VIZES PAVILON „Soha nincs későn vagy korán, hogy lemondjon az alkoholról. Cartert bosszantotta, ahogy a férfiak a szivarját és skót mintás zakóját nézik, ezért odaballagott, és töltött magának egy pohár vizet. - Remélem, uraim, nem bánják, ha kiszolgálom magam... Az egyik üzletember kikapta a poharat a kezéből. - Ezt a pavilont azért állítottuk, hogy a nyomornegyedben élő fiatalokat serkentsük absztinenciára, nem pedig a lóversenyző naplopókat. Carter elmosolyodott. - Akkor miért nem a nyomornegyedben állították fel? Ne vesződjenek a válasszal, én megmondom. A nyomornegyedben élő fiúk fél perc alatt kirugdalnák a dagadt seggüket a környékről. Kitépte a poharat a feldühödött férfi ujjai közül, a víz felét megitta, majd elhajította a poharat. Az egyik férfi ugrott, hogy elkapja, de közben eláztatta drága mellényét. Carter ekkorra már nevetve továbbsietett, Willel a nyomában. Amikor biztonságos távolságra értek a vizet népszerűsítő alakoktól, lelassítottak. Will egy fának dőlt, alig kapott levegőt a nevetéstől: - Jaj, Carter, benned... benned több a bátorság, mint tíz másik emberben. - így van, öcsi. Mert én bízom magamban - hazudta. Átvágtak a Charles Streeten a tizenkét hektáros Városi kert kapujához. A kert kéthektáros taván a Paget család által tervezett és működtetett hattyúcsónakokban felszabadult fiatal párok ücsörögtek. A csónakokban több sor ülés volt, és a végükben nagy, fából készült hattyú emelkedett. A hattyúban elhelyezett ülésen egy ember ült, aki pedállal hajtotta a csónakot. A hattyúcsónakok alig tíz év alatt intézménnyé váltak. - Emlékszel, hogyan vittelek be a Central Parkba? - folyatta Carter. - Hogyan mondtam meg azoknak a bugrisoknak, hogy én a nagyherceg unokaöccse vagyok, és beszállunk a baseballmeccsbe? Egy szót se szóltak, ugye? - Nem. - Tudtam, hogy nem fognak. - Azt soha nem felejtem el. Míg velem nem jöttél, mindig elzavartak. - Nem bíztál magadban. Kiszúrták. Mindegy, mit mondtál, az arckifejezésed hangosabban beszélt. Ha bízol magadban, öcsi, mindent megtehetsz. - Még Dolores Wertmant is megkapom? Carter a lábát a sétány szélén álló fadézsa peremén nyugtatta; a dézsákba a nyári hónapokban pálmát raktak. A közelben nedves, fekete földű virágágyak húzódtak, melyekbe nemsokára majd árvácskát, dáliát és rózsanádat ültetnek, hogy díszítsék a kertet. - Will,fiam... Carter beleszívott a szivarba, melynek füstje elszállt a meleg szellőben. A fiú a mostohafivére minden szavát itta. Gyerekek szaladtak el lármásan mellettük, akik egy spánielt kergettek. Carter csak akkor folytatta, amikor hallótávolságon kívülre kerültek: - .. .ha bízol magadban, megbaszhatod Miss Wertmant és még annyit, amennyit csak bírsz. De hinned kell ebben. Hinned kell magadban. Évek óta ezt próbálom a fejedbe verni. Will szégyellte, amit most érzett. Állítólag felnőtt. Szinte férfi. Mégis bömbölni szeretett volna. Carter ezt észrevette rajta: - Most meg mi az ördög bajod van? - Irtózom attól, hogy elmégy. Te mindent tudsz. - Fel a fejjel. Majd írok neked időnként. Amikor éppen nem azzal leszek elfoglalva, hogy a bugyikat rángatom a Barbary Coast szépségeiről. Olvastam már San Franciscóról. Azt mondják, a legbűnösebb város a föld... hé! Ezt hagyd abba, öcsi! Will szégyenkezve elfordult. Szorosan lehunyta a szemét, és remélte, hogy nem csorognak ki belőle a könnyek. Ott helyben meg akart halni. - Sajnálom, Carter - mondta egy pillanattal később. - Egyszerűen nem tudom, hogyan boldogulok nélküled. - Ugyan, boldogulni fogsz. Nagyon könnyen. Meg leszel lepve. - Én nem hiszem. Carter koromfekete szeme ellágyult. Enyhe éllel a hangjában így szólt: - Tényleg szeretném elkapni azt, aki kiszedte belőled a keményítőt. Ugye, nem Gideon volt az? Will a fejét rázta. - Ne beszéljünk róla. Carter ráütött a vállára, hogy erőt adjon neki. - Akármit mondasz, egy dolgot ne felejts el. Te fontos vagy. Nem azért, mert Gideon Kent az apád. Hanem azért, mert te te vagy. Will nem hitte el. - És ha majd annyi idős leszel, mint én - folytatta Carter -, még egy dolgot meg kell tenned. Tudatnod kell a világgal, hogy vagy valaki. Lehetsz a leggazdagabb ember a világon, de ha ezt senki sem veszi észre, minden egyes dollárod csak ötven centet ér. Carter a leckéből, melyet Willnek akart adni, hirtelen maga is erőt merített. Mindeddig nem fogadta meg a tanácsokat, melyeket oly könnyen osztogatott. San Franciscóban változtatni fog ezen. Újrakezdi. Használja a tehetségét, és olyan ember lesz, amilyennekWillt akarta látni...
56 Talán megpróbálkozik a politikával, ahogy Willie Hearst javasolta. Két nappal ezelőtt Carter legyőzte a zavarát, és elment Cambridge-be, hogy elbúcsúzzék a barátjától. A családján kívül Willie volt az egyetlen, akinek talán hiányozni fog. Persze egy szót sem szólt arról, hogy milyen bajai támadtak a Vörös Tőkehalban és a feldolgozóüzemben. Remek este volt, és Willie listát készített azokról a San Franciscó-i vendéglőkről és kocsmákról, amelyeket meg kell látogatnia. Carter biztosan tudta, hogy egyiket se engedheti majd meg magának, de szívélyes köszönetét mondott Willie-nek, és megígérte, hogy mindegyikbe elmegy. Willie mindenben tündökölt a Harvardon, kivéve a tanulmányait. Átvette a Lampoon igazgatói tisztét, számos szenzációs cikket közölt, melyek sok hirdetőt vonzottak, és rövid néhány hónap alatt kifizetődővé tette a lapot. Megválasztották szinte mindennek, és szerepet kapott a klub évi zenés darabjában - ezzel újabb törekvése teljesült. Willie azonban még mindig nagyon kevéssé kedvelte az órai munkát, és túlságosan szerette a csínyeket. Bevallotta, hogy a rossz tréfák szeretete miatt valószínűleg ugyanúgy kihajítják majd a Harvardról, ahogy Cartert kirúgták. Carter azonban bízott a barátjában. Tudta, hogy Willie feltűnési hajlama segít majd neki abban, hogy nyomot hagyjon... - Carter? - Hm. - Willre mosolygott. - Azt hiszem, elkalandoztak a gondolataim. - Min gondolkodtál? - Hogy itt az ideje megfogadni a tulajdon tanácsomat, és vinni valamire. - Viszed valamire, tudom. - Ahogy te is, öcsi. De hogy biztos legyek benne, szeretném, ha megígérnéd. Will felé fordult. A fiú vállára tette a kezét. A fivérek olyan kapcsolatban álltak egymással, amilyenben egy anya sohasem vehet részt, s nem is értheti meg teljesen. Mindegy, hogy hová születtek, ő és Will fivérek. Érezte ezt, miközben ott álltak egymást nézve a tavaszi napsütésben. - ígérd meg, hogy leszel valaki - mondta Carter. Will ekkor meghallotta a hangot. Kétbalkezes leszel egész életedben. Csak nagy erőfeszítéssel tudta elsuttogni: - Megígérem. - És ígérd meg azt is, hogy ezt mindenkinek a tudomására hozod. Ez ugyanolyan fontos. Talán fontosabb is. Soha nem viszed semmire. KÉTBALKEZES... - Will? - Ezt is megígérem, Carter. Carter elmosolyodott. - Elég jó. Újra elindultak az ösvényen. Carternek még valami az eszébe jutott: - És ne szegd meg ezt az ígéretet. Ha azt szeretnéd, hogy a barátod maradjak. E szavakat könnyedén, szinte hanyagul mondta. Carter egyáltalán nem tudta, milyen erővel hatnakWill Kentre. Hatnak rá, és megszabják egész életét.
II. Aznap este Will sötét szobájában feküdt, és hallgatta, ahogy a kikötőben elhal egy nagy gőzhajó füttyének visszhangja. Az a vonat jutott róla eszébe, melyre Carter felszállt. A vonat Clevelandbe, majd Chicagóba vitte. Chicagóban át kell szállnia a nyugat felé tartó transzkontinentális vasútra. Elment. Az éjféli háztetők fölött visszhangzó gyászos hang csak hangsúlyozta ezt a tényt, ezt a veszteséget. Will egyre Carter vigyorát látta maga előtt. És csillogó fekete szemét, amikor kihúzta belőle az ígéretet: „ígérd meg, hogy leszel valaki .” Megígérem, Carter. „És ígérd meg azt is, hogy ezt mindenkinek a tudomására hozod.” MEGÍGÉREM. A fiú ezt komolyan gondolta. Tudta, soha senkinek nem tett még ennél fontosabb fogadalmat. A távozása miatt keletkezett űr sokáig fájni fog. De amikor elment, olyan elszántságot ültetett Willbe, melynek segítségével megpróbálja majd legyőzni az értéktelenségnek azt az érzését, melyet az anyja vert belé - szó szerint. Carter megteremtett valamit: a céltudatos elszántságot - azzal, hogy olyan ígéretet húzott ki Willből, melyet a fiú nem mert megszegni. Ha azt szeretnéd, hogy a barátod maradjak. III. Bár Will nyugtalan volt, nemsokára álomba szenderült. Egy óra múlva felébredt. Holdfény áradt be az ablakon, és az egyik testrésze olyan merev volt, akár az acél. Lenyúlt a csípője mellé. Az ágyneműje nedves volt. Álmodott. Olyasféle álmot, melynek következményei mindaddig megrémítették, amíg Carter meg nem nyugtatta, hogy ez fiatalemberek esetében a legtermészetesebb. Most a sóvár duzzadás mellett szégyenletes, mégis roppant élvezetes gondolatai támadtak Dolores Wertmanről. Valami közömbös helyen képzelte el, ahol a lány nyugodtan leveheti a ruháját, és meztelenül pajkoskodhat; ahol nem kell félnie, hogy meglesik vagy rosszallják, amit tesz. Ő is ott volt. Hátravetette a fejét, és hagyta, hogy képzelete hihetetlenül bűnös tettekre sarkallja, méghozzá egy olyan Doloresszel, aki szereti őt, és ezt ki is mutatja a szájával, a kezével, a gömbölyű mellével... S most megint felébredt, és még forróbb hullám öntötte el. Megszégyenülve jött rá, hogy újra csak álmodott. Vajon természetellenes hajlamai lennének? Nem, nem. Carter, aki már messze jár, a nyugati sötétségben, Carter megtanította, hogy ne féljen attól, ahogy teste a felnőttkorba való átmenet során a természet szavát követve reagál. Carter megtanította erre, s még oly sok mindenre... Most pedig elvárja tőle, hogy hasznosítsa a tudását. És ő hasznosítani fogja, függetlenül attól, milyen félénknek és bizonytalannak érzi magát eleinte. ígéretet tett, és be is tartja.
57 Egy héttel később összeszedte a bátorságát, és megkérte Dolores Wertmant, hogy alkonyaikor jöjjön el vele sétálni a Közparkba. Majdnem elájult, amikor a lány igent mondott. Barangoltak a tavaszi alkonyatban, beszélgetésük töredezett volt és csapongó. A fiú tíz percig tartó rettegő habozás után kényszerítette magát, hogy megfogja és megszorítsa Dolores kezét. Abban a pillanatban, hogy ezt megtette, zavarba ejtő változást érzékelt a testén. Elfordult, hogy leplezze. Néhány perccel később a sétány egy kihalt részén találták magukat. A fiú a lány felé fordult. Látta, hogy Dolores furcsán-kérdőn mosolyog rá. Szíve dörömbölt a mellkasában. Füle zúgott. Tenyere síkos volt a verítéktől. Minden bevezetés nélkül előrelendült, és csókot nyomott a lány arcára. Abban a pillanatban, amikor ajka hozzáért a lány sima bőréhez, megdermedt a rémülettől. Biztos volt benne, hogy a lány sikít a szülei vagy a rendőrség után. Egyikért sem sikoltott. Közelebb lépett a fiúhoz, felszegte a fejét, és továbbra is olyan lágyan, különösen mosolygott. A lebukó nap lángolóra színezte vörös haját. - Nem hittem, Will Kent, hogy tudod, hogyan kell megcsókolni egy lányt. Vagy hogy van hozzá merszed. - Hirtelen a fiú szájához emelte ajkát. - Örülök, hogy tévedtem. Átölelte a fiú nyakát, lehunyta a szemét, és egy csodálatos pillanatra fesztelenül hozzásimult. - Jaj, ez pompás volt - suttogta a lány, amikor a séta végére értek. Will még mindig nem tudott megszólalni a döbbenettől és az örömtől. Már napok óta figyellek. Azt hittem, soha nem jössz a házunk közelébe, és sosem szólítasz meg. Elvinnél megint sétálni? - Megszorította a fiú kezét. - Kérlek. Will fojtott hangon nyögte ki: - Amikor csak akarod, Dolores. Margaretet szinte teljesen elfelejtette. De az asszony még mindig ott rejtőzött a lelke mélyén. Figyelte. Várt. Az alkalmas pillanatot várta. Tizennyolcadik fejezet
CARTER DÖNT I. Nyugati utazásán Carter sem költőpénzben, sem egyéb szükségletekben nem látott hiányt. Gideon - talán mivel furdalta a lelkiismeret, hogy mostohafiát valamiféle száműzetésbe küldte - nemcsak Carter adósságának utolsó néhány dollárját fizette ki, hanem első osztályú jegyet is vett neki. Ez azt jelentette, hogy Carter minden vagonba bemehetett, köztük a szalonkocsiba is, melyet rózsafával burkoltak és kényelmes, pulykavörös plüssülésekkel láttak el. Mr. Pullman, a vagonok építője és üzemeltetője elegánsan rendezett be mindent. Legalábbis az első osztály utasainak. Carter a Pullmanféle hálókocsiban aludt, és a legjobb éttermekével vetekedő étlapról rendelhetett. Utalása első napját omlettből és pezsgőből álló reggelivel kezdte. Röviddel tizenkettő után bőséges ebédet fogyasztott, mely ökörfaroklevesből, kaporszószos ürühúsból, friss gyümölcsből és borsodós kókuszpudingból állt. Vacsorára ízletes nyúlpástétomot evett. Első osztályú jegyével bemehetett a másodosztályra is, ahol megbámulhatta a szegényebb utasokat, akik kemény, szűk fapadokon zsúfolódtak. A másodosztályon utazókat természetesen nem engedték be az első osztályú kocsikba. A kalauzok szigorúan vették ezt a szabályt. Carter élvezte, hogy könyvvel a hóna alatt és szivarral a kezében a másodosztályon kószálhat. A farmerek, a bevándorlók - a padokon szorongó szürke, megviselt külsejű férfiak és nők - mogorva irigységgel bámultak rá. Tudták, hogy van pénze. Pompás érzés volt, hogy a csúcson van - hogy fontos és különleges embernek tekintik. Már maguk mögött hagyták New York állam északi vidékének almáskertjeit, az Ohio-tavat, majd Indiana gazdag termőföldjeit. Gideon számos frissen megjelent könyvet adott Carternek, köztük a már betegeskedő egykori elnök, Grant Emlékiratait, egy Lapham nevű üzletemberről szóló unalmas regényt és egy olyan kötetet, melyet Carter igazán élvezett: a Huckleberry Finn kalandjait. MarkTwain regényét már a kiadás előtt előfizetésre eladták. De a kritika máris fércműként bélyegezte meg. Concordban, ahol az öreg Philip harcolt a hídnál, a Könyvtári Bizottság betiltotta a könyvet azzal, hogy „csak a kültelkekre való”. A Mark Twain álnév mögött rejtező ember szereti egyszerre üzletembernek és híres írónak képzelni magát, mondogatta elismerően Gideon. Twain tevékenyen részt vett tulajdon könyveinek kiadásában azzal, hogy előfizetőket gyűjtött. A Kent és Fiának azonban megadta az engedélyt, hogy kiadhatja korábbi műveinek olcsó utánnyomását. Ennélfogva Gideon Concordba ment, hogy Twain nevében tiltakozzék a betiltás ellen. Ám kiderült, sikertelenül. A szerzőt ez nem dúlta fel. Amikor legutóbb a Kent-házban vacsorázott, így szólt Gideonhoz: - Ne forszírozza nagyon, hogy visszavonják a betiltást. Úgy számítom, ez legalább huszonötezerrel több vásárlót jelent. A vagy százmérföldenként egymásra következő fontosabb megállóknál másmás kalauz tépett le egy-egy darabot Carter hosszú jegyéből. Mielőtt elérték Chicagót, Carter azon kapta magát, hogy megmagyarázhatatlan bosszúsággal tanulmányozza megrövidült jegyét. Chicagóban volt fél napja. Ezt arra használta, hogy vett magának a Marshall Fieldnél egy skót mintás utazókabátot. Aztán a Union Pacific elindult vele az Ulinois-tól nyugatra tartó hosszadalmas útra. Council Bluffsnál látott két ráncos, barna arcú öregembert, akik a peronon szunyókáltak a napsütésben. Csak állt, és nézte őket, miközben a másodosztályú utasok helyért tülekedtek a legyektől hemzsegő étterem pultjánál. Az öregemberek különös díszeket viseltek. Hosszú hajpászmák lógtak rajtuk, melyeket mintha fehérített állatbőrrel fontak volna össze. Az indiánok alvás közben időnként megsimogatták a díszeket. Carter megkérdezett egy vasutast, mik azok.
58 - Skalpok - kapta a választ. - Szinte minden utamon itt látom ezt a két rézbőrű disznót. Azt hiszem, sziúk. Nem tudom, az itteniek miért engedik be őket nyilvános helyekre... hiszen ezek azzal kérkednek itt, hogy fehér embereket öltek. Rezervátumba kéne őket zárni, ezeket is meg a gyilkos fajtájuk többi tagját is. A niggerek kilencvenkilenc százalékát is közéjük kéne rakni. Carter eltűnődött, milyen könnyen át lehetne ejteni ezt az embert az elvakult nézeteivel. Úgy döntött, kipróbálja. Ott helyben kitalált egy történetet, mely francia és német anarchisták összeesküvéséről szólt. Fojtott hangon elmondta a vasutasnak, hogy az anarchisták beszivárognak Amerikába, s itt toboroznak újoncokat az elégedetlenkedő indiánok közül. - Isten a tanúja, elhiszem - jelentette ki a vasutas. - Ezt az országot megszállták a zsidó radikálisok. Mindegyiküket, aki a kormányunkat bírálja, kivégzőosztag elé kéne állítani. - Hmmm - mormogta Carter diplomatikusan. Nem értett egyet, de a vasutas azt hitte, helyesel. A mormogásnak ez volt a célja. Ha valaha közhivatalért indul harcba, tudni fogja, hogyan szerezze meg a vasutas szavazatát. Csak azt kell üvöl- tenie, hogy a négerek, zsidók, indiánok és anarchisták terveket szőnek, garázdálkodnak, és meg akarják szentségteleníteni a zászlót. Érdekes, hogy az ember még a legostobábbtól is tanulhat valamit. A Union Pacific expressz füstöt és szikrákat hányva vágtatott át a sötét Nebras- kán. Carter még életében nem látott annyi csillagot, amennyi a préri fölött világitott. A csillagok azonban nemsokára elhalványultak, és izgatott utasok tódultak ki a vagonok közti peronokra, az északi láthatár felé mutogatva. Az úgy izzott, akár egy kemence. A ragyogó vörös fény mintha a vonat felé tartott volna. Füttyszó harsant. A vonat gyorsított. Carter mellett így szólt egy kalauz: - Préritűz. Úgy kell száguldanunk, mint az őrült, ha nem akarjuk, hogy elérjen bennünket. Látni lehet, ahogy hajtja a szél. Errefelé tart. A tűzfal előtt fekete pettyek ugráltak és rohantak. Szarvasok? Bölények? Carter áhítattal figyelt. A veszély nem tartott sokáig. Az expressz elhagyta a tüzet, mely északkeleten skarlátvörös folttá halványult, majd elenyészett. A kalauz megint letépett egy darabot Carter jegyéből. A fiú a maradékot bámulta, megpróbálta kitalálni, miért zavarja olyan nagyon a jegykezelésnek ez a módja. Hirtelen megértette. Az utazás izgalma és a látvány újdonsága egy időre elfedte előle a választ. Lehet, hogy megszökik egy új városba, de egy új életbe biztosan nem szökhet. A jegy nem a lehetőséget jelenti, hanem módosított változatát mindannak, ami ellen éveken át berzenkedett. Korlátozzák a szabadságát. Megmondják, mit tegyen. A jegy nem az új lehetőség jelképe. Hanem Gideon akaratáé. Gideon óhajáé. Azt jelképezte, hogy Gideon megtervezi az ő életét... - Hát, az istenit, ez az én életem! Nem akarta fennhangon mondani. A Pullman-kalauz azonban - egy szomorú, csapott vállú, fekete bőrű öregember - azt hitte, Carter őt hívja, és végigsietett a folyosón. - Bocsánat, uram. Vessem meg az ágyát? Az összegyűlt bosszúság kiömlött belőle. Felugrott. - Igen! Lásson hozzá! - Igenis, uram. Máris. A férfi alázatos volt, szinte szolgai. Ez tetszett Carternek. Nem mintha ugyanúgy gondolkozott volna a feketékről, mint a vasutas; a kalauz bőrszínének semmi köze nem volt Carter viselkedéséhez. Neki az tetszett, hogy uralkodhat egy másik emberi lény fölött - fekete, barna, vörös, fehér, nem számít. Csak az uralom számított. Az az uralom, melyet úgy ér el az ember, hogy nem ölik meg érte; Ortega és a Vörös Tőkehal megtanította arra, hogy ne lépje át ezt a határt. A mások fölötti uralom volt az, amit az élettől akart. És ehelyett kapta meg a jegyet. Amikor az alsó ágy elkészült, belefeküdt. Az utazás során eddig mélyen aludt. Ezen az éjjelen azonban hánykolódott. Szaporán káromkodott, valahányszor a vonat megbillent vagy megrándult. Órákon át csak a jegyre tudott gondolni. - Jól aludt, uram? - kérdezte a kalauz másnap reggel reménykedő hangsúllyal, amikor Carter kimászott a zöld függöny mögül. - Nem. Alig aludtam egy szemhunyásnyit. - A szemét dörzsölte; a kalauz arcán tiszteletet látott. Hogyan bánhatna mindenkivel így? Tudta. Ha követi a tanácsot, amelyet Willnek adott. Ha lesz valaki. Ezt azonban úgy nem teheti meg, ha továbbmegy San Franciscóba. Úgy nem, hogy padlót mos vagy vécét pucol valami nigger vezette szállodában, az holtbiztos. Valamerre másfelé kell kitörnie. - Nem töltök még egy éjszakát ezen a zörgő masinán - jelentette ki. - Azt hittem, uram, egészen Kaliforniáig utazik. - Meggondoltam magam. Mi a következő megálló? A kalauz az órájára nézett. - North Platté, Nebraska.- Mikor érünk oda?- Tíz körül.- Ott leszállók. A kalauz bólintott. - Igenis, uram. Ahogy gondolja, uram. North Platte-ben rajta kívül csak egyetlen utas szállt le, egy öreg farmer a másodosztályról. Carter a peronon állt a napsütésben, miközben a mozdonyvezetők ide-oda tolattak, és felharsant a füttyszó. Abban a pillanatban, amikor a vonat elindult, tudta, hogy rettenetes hibát követett el. North Platte-ben nem volt más, csak néhány tolatóvágány, festetlen raktárépületek és apró, hitvány házak, melyek a pré- rifű közt kanyargó piszkos folyó partján álltak. Heves szél kavart port a levegőben. Még csak áprilisban jártak, de a nap már perzselt. Izzadság áztatta vászoningét az új Marshall Field kabát alatt. Fogta két tehénbőr kofferjét, és elindult a főutca felé. Melege volt, fáradtnak érezte magát, és bűntudat gyötörte. Azzal, hogy leszállt a vonatról, méltatlanná vált Júlia bizalmára. Megállított egy férfit, aki éppen kijött egy vegyesboltból, mely fölött gondosan festett táblán ez állt: H. & M. K. BOYLE, NORTH PLATTÉ- Vegyeskereskedés-. - Uram, van ebben a városban egy tiszta, olcsó szálloda? Az egyszerűen öltözött polgár Carter elegáns kabátját és poros gombos cipőjét szemlélte. - Próbálja meg a Platté Palace-t. - Hüvelykujjával arrafelé bökött, amerről a nap sütött. - Kétsaroknyira. Butts özvegye a tulaj. - Lekötelezett.
59 Carter két ujjával megérintette a homlokát, fölvette a bőröndjeit és továbbment. Elkeserítő volt, amit maga körül látott. Perzselő hőség a láthatáron. Kavargó por. Isten háta mögötti kisváros, melynek legmagasabb épülete a gabonaraktár. Viszont megszabadult attól, amit a jegy jelentett. Megszabadult. Ezt nem szabad elfelejtenie. II. A Platté Palace Hotel kétszintes épület volt, mely két sarok közti távolság felét foglalta el, és kihaltnak látszott. Carter belépett, és megpillantott egy nőt, aki a port törölte a pultról. Egyszerű, dús keblű asszony a negyvenes évei elején. Úgy tűnt, mintha kényelmetlenül érezné magát viseltes, magas nyakú, fekete selyemruhájában. Barátságtalanul nézett a fiúra. Szürkészöld szemében különös élénkség bujkált. A fiú a zavar legkisebb jele nélkül tűrte a pillantást, majd felvillantotta legelbűvö- lőbb mosolyát. - Most érkeztem a vonattal. - Az ütött-kopott íróasztalra mutatott, mely a nagy és poros, napsütötte ablak előtt állt. - Megengedi, hogy leüljek, és írjak egy levelet? - Igen, tessék. - A válasz hangsúlya elárulta, hogy legszívesebben nem engedné meg. Carter letette a bőröndöket a szőnyegre. A mozdulattól a porszemek gyorsabban kavarogtak a napfényben. Leült a székre. Nyikorgás. Kihúzta az asztalfiókot. Semmi, csak a Union és a Central Pacific menetrendje. - A saját papírját kell használnia - szólt oda az asszony. - Én nem rendelek, mióta a férjem meghalt. Sokan ellopják, és drága. S a férjem el is ajándékozta a dolgait. Ezért álltunk mindig a csőd szélén. Carter bólintott. Miért bámul rá ez a nő ilyen behatóan? Dühös, mert használni akarja az asztalt? Nos, a pokolba vele. Megtalálta a fel nem használt jegyét; fölemelte: - Van papírom. Az asszony lebiggyesztette a száját, és újabb ferde pillantást vetett rá. Idegesen húzogatta a ruha derekát, hogy az anyag kisimuljon a mellén. A fiú észrevette, hogy eközben oldalvást fordul. Kezdte megérteni a nő játékát. Az asszony eltűnt a levélrekeszek fala mögött. Mindegyik rekesz üres volt. Vonat füttye hallatszott a távolból. Carter az íróasztal fölé hajolt, melynek lapját megvilágította a ragyogó napsütés. Összezavarodottnak és lehangoltnak érezte magát. Hová mehetne? Miből éljen, ha elfogy a pénze? Már csak tizenöt dollárja maradt. Hatalmas, ismeretlen vidék kellős közepére csöppent. Társtalanul. Egyedül... Kihúzott egy öreg acéltollat a tintatartóból. A jegy hátuljára levelet fogalmazott Júliának. Rövid mondatokban leírta, hogy Nebraskában leszállt a vonatról. Megírta, nem tud elmenni a Hope House-ba, hogy ott kétkezi munkát végezzen. Megírta, hogy azt kell tennie, amit ő akar, nem pedig azt, amit valaki parancsol neki. Bedugta a toll végét a szájába. Meglepetten vette észre, hogy a nő visszatért, és őt figyeli, amint a szálloda tulajdonát rágcsálja. Abbahagyta. Elmosolyodott. Az asszony visszamosolygott rá, majd könyökével és hullámzó mellével a pultra támaszkodott. A toll sercegett a csendben: Nem szeretném, hogy aggódj, ezért írom ezeket. És nem szeretném, ha bántana vagy megijednél, ha egy darabig nem hallasz felőlem. El kell rendeznem a dolgokat, és a magam életét kell élnem. Már felnőttem, megbirkózom vele. írok majd onnan, ahol a következő hónapokban lehorgonyzok, és biztos vagyok benne, hogy jó híreim lesznek arról, mihez kezdek majd a jövőben. Micsoda hazugságok, gondolta savanyú arccal, és fájni kezdett a gyomra, amikor ráébredt, milyen borzalmas lépést tett. Fogalma sem volt, hová menjen, s miből éljen, ha elfogy az útipénze. A szabadságról alkotott gondolatai - a sorsának irányítására vonatkozó tervei mind-mind nevetségeseknek tűntek ebben a helyzetben. Anyjának azonban ezt nem szabad megtudnia. Eléggé feldúlja majd az is, amikor elolvassa, mit művelt. Annak ellenére, hogy anyja nem volt nagy véleménnyel róla, szerette őt, és legalább egy kis lelki békét kellett adnia neki. Levelét a következővel fejezte be: Mindenekelőtt, kérlek, ne aggódj. Rendben lesz minden. Willnek add át üdvözletem. Szerető fiad, Carter. III. Vízszintes vonalat húzott a neve alá, s kicsit még cirkalmazott is rajta. Megint rágni kezdte a toll végét. Padlódeszka reccsenését hallotta. Szilánk került a szájába, ahogy kikapta gyorsan a tollat. Árnyék vetődött az íróasztalra. Kiköpte a szilánkot, és a zsebébe gyömöszölte a levelet, majd felpillantott. A kerekded özvegy állt ott, karját összefonta a melle alatt, mintha hangsúlyozni akarná méretét. - Kész? - Kész. Most fejeztem be. - Akkor jó. Nem állhatok itt egész nap, hogy nézzem, nem lop-e el valamit. Szobákat kell takarítanom odafenn.- Rendben. Carter hátratolta a széket; véletlenül hozzáért az asszonyhoz, miközben felállt. A nő riadtan lépett hátrébb. A fiú nem tudta összeegyeztetni az asszony homlok- ráncolását és furcsa, fürkésző tekintetét. Pillantása most a fiú vállára tévedt, majd le, a derekára, aztán megint vissza az arcára. - A boltban majd veszek borítékot - mondta a fiú. - Köszönöm szépen, hogy megengedte... - Hány éves maga? - Hogyan?- Hány éves? - Néhány nap múlva huszonkettő leszek. - Miért jött North Platte-be? Ismer itt valakit? A fiú a fejét rázta; elbűvölően mosolygott. - Ez is csak olyan hely, mint más. - Jobb volt így, mint elmondani az igazat: hogy North Platté egy porfészek.
60 - Mi a neve?- Kent. Carter Kent. - Én Mrs. Olga Butts vagyok. Az asszony kezet nyújtott. A tenyere nyirkos volt és meleg. A kelleténél hosszabban szorította a fiú ujjait. A fiú továbbra is mosolyogott, bár úgy érezte, fájdalom árad szét a mellében. Egyedül volt. Nem tud másképp megélni, csak ha használja az eszét és a tehetségét. A tehetségét, melyet nagyanyjától és apjától örökölt. Tünékeny dolognak látszott, hogy ehhez a tehetséghez fűz reményeket. De mással nem rendelkezik. És a tulajdon ösztönös tettei miatt kétségbeesett. Küszködött, hogy ne látsszék rajta a kétségbeesés. - Boldog vagyok, Mrs. Butts, hogy megismerhettem. Örömömre szolgál, hogy egy barátságos arcot látok. Nem sokkal találkoztam mostanában... - Felsóhajtott, remélte, hogy nem játszotta túl a dolgot. Túljátszottá. Az asszony gyanakodott: - Mifélékkel találkozott? Meggyűlt a baja a törvénnyel?- Mrs.Butts... - Maga elég idős ahhoz, hogy tolvaj legyen. Bankrabló, vonatrabló... olyan ember, aki kihasználja a nőket. Ám nem hagyta ott. Gyorsult a lélegzése. - Mondja meg az igazat, Mr. Kent. A hatóság elől menekül? Valaki üldözi? - Senki nem üldöz, Mrs. Butts. Semmit nem érek. Senkinek sem kellek. Szeme sarkából látta, hogy az asszony elismerő pillantással néz rá. - Honnan jött, Mr. Kent?- St. Louisból. A fiú most kezdett felderülni. Ebbe a derűbe azonban veszély vegyült, amikor hosszú mesébe fogott, melyről, amíg el nem mondta, nem tudta, mi kerekedik ki: - Szüleim egyetlen gyermeke vagyok. Amikor apám öt évvel ezelőtt meghalt, anyám virágzó bérkocsi-vállalkozást örökölt. Egy évig gyászolt, aztán hozzáment egy minnesotai emberhez. Ő csődbe vitte a vállalkozást. Részeges volt. De ennél is rosszabb... hogy megfertőzte anyámat egy ocsmány betegséggel, melyet évekkel azelőtt szedett össze. A betegség anyám állapotát valamilyen okból gyorsabban rontotta, mint az övét. Megtámadta az elméjét. A mostohaapám az őrültekházába záratta anyámat, azt akarta, hogy ott haljon meg, miközben ő elkölti a maradék pénzét. Amikor megpróbáltam anyámat kihozni onnan, megvesztegette a seriffet, hogy koholjon vádat ellenem. Éjszaka kellett eljönnöm St. Louisból egy tehervonaton... méghozzá gyorsan. Az asszony majdnem könnyekre fakadt:- Jaj, istenem, Mr. Kent, micsoda borzasztó történet. A fiú is így gondolta, de más okból, mint az asszony. Gyászos arcot vágott: - Valóban az. És a döntés is borzasztó volt... otthagyni szegény anyámat azért, hogy mentsem a bőröm. De máskülönben bezártak volna, talán évekre is, és a mostohaapám már úgyis tönkretette az anyámat. Ezért úgy gondoltam, szerencsét próbálok nyugaton, aztán visszamegyek, és számolok vele. Feltéve, hogy a betegség nem viszi el addig. Könyörgök Istennek, hogy ne vigye. Az egészet Beadle egyik regényéből vette. De Butts özvegyének érzelmeit úgy fölkavarta vele, hogy az asszony nem tartotta képtelennek a mesét. A fejét csóválta és a szemét törölgette: - Nem könnyű világ, ugye? - Nem, asszonyom. - A férjemet télen az influenza vitte el. El nem tudom mondani, mennyire hiányzik a... megnyugtató jelenléte. Mióta meghalt, a szálloda még rosszabb állapotba került. Neki sem volt érzéke az üzlethez, de én még nála is alkalmatlanabb vagyok. És nagyon magányos is... Keresgélte a szavakat, melyek aztán hirtelen buggyantak ki belőle: - Boldogan készítenék valamit magának, ha éhes. - Az csodálatos volna, asszonyom. Éhen halok. Most, gondolta a fiú, most. Egyetlen okból mesélte el a történetet - hogy ne kelljen szállásra költenie North Platte-ben. Hirtelen tudta, hogy sikerülni fog. Az asszony így szólt hozzá: - És ha... ha maradni akar éjszakára, akármelyik ágyat választhatja a szállodában. Kinézett az ablakon, hogy lássa, figyeli-e valaki az utcáról. Szeme, melyre rásütött a nap, majdnem átdöfte a fiút, amikor suttogva hozzátette: - Az enyémet is beleértve. IV. Butts özvegye életkorát meghazudtolóan olyan tüzesnek bizonyult, akár egy sárló kanca. Aznap éjjel csaknem kimerítette Cartert. Végül, fél négy körül, elaludt és horkolt. A fiú csak hevert mellette fáradtan, de az örömtől nem tudott aludni. A szeretet- éhes asszonnyal támadt kalandja megerősítette a magabiztosságát, igazolta annak a döntésének a jogosságát, hogy leszállt a nyugatra tartó vonatról, és helyreállította a jövőbe vetett hitét is. Olga Butts elfogadta a hazugságait. Ő persze nem tartotta hazugnak önmagát. Kényszerűségből csupán felhasználta a rendelkezésre álló tehetséget. Minél többet gondolt a nap eseményeire, annál jobban örült. A tehetsége segít abban, hogy életben maradjon. A tehetsége elviszi őt mindenhová, ahová menni akar. Kinn a prérin mozdony füttyentett. Nem elkeseredett hang volt ez, hanem izgalmas, azt a világot jelképezte, mely hirtelen kitárult előtte. Mellette Mrs. Butt hangosat horkantott. A fiú kuncogott, és lejjebb húzódott a meleg ágyban. A múlt már nem tartotta fogva. A jövő pedig sohasem látszott ragyogóbbnak.
61 Második könyv
WILL KENT UTAZÁSA Első fejezet
KESERŰ HAZATÉRÉS I. Ezernyolcszáznyolcvanhat márciusának elején, egy komor reggelen a Cunard társaság Excalibur nevű gőzhajója befutott a NewYork-i kikötőbe. Hideg szél korbácsolt fehér hullámokat a vízre. Az időjárás ólmos esőt ígért, miközben a vontatók a North Riveren a kikötőhelye felé vezették a gőzöst. Az utasok már elviselték a késő téli átkelés viharos szeleit és toronymagas hullámait, úgyhogy a zord időjárás nem akadályozta meg őket abban, hogy a fedélzetre siessenek, és megnézzék a Bedloe-sziget állványait és a már helyükre emelt nagy kőtömbjeit. A nézők közül talán a legjobban Gideon Kent irigykedett. Júlia és Will társaságában a tél nagyobb részét külföldön töltötte. Végigjárták London és Párizs, Róma és Madrid múzeumait, vezetőjük és kísérőjük Gideon öccse, Matthew volt - és Matt legújabb, szőke és kék szemű szeretője. Gideon közben távírón intézte az üzleti ügyeit is. így aztán tudta, hogy megint halad a munka Bartholdi nagy Szabadság-szobrának talapzatán. Az építkezés hónapokig szünetelt. Míg a szobor darabjai ládákban várakoztak a raktárban, a Kongresszus vitatkozott, és végül úgy döntött, hogy ne állítsák fel a szobrot. Ekkor Joe Pulitzer közbelépett. A New York-i World azzal ostorozta a Kongresszust, hogy nem teljesíti kötelességét, és megsérti a francia népet, mely a szobrot adományozta. A cikkekkel és vezércikkekkel támogatott öt hónapos kampány előteremtette a még hiányzó százezer dollárt. Az iskolások a centjeiket adták, az átlagemberek a dollárjaikat, az iparmágnások az ezreiket. A hihetetlen adakozás a sajtó végtelen hatalmát bizonyította. Vagy egyszerűen csak a Pulitzer-féle szenzációhajhász újságírás hatalmát bizonyítaná?, kérdezte magában Gideon, miközben nézte, hogyan olvad bele a Bedloe- sziget a ködbe. Gideon persze ismerte Pulitzert. Csodálta a lapkiadónak azt az eltökéltségét, hogy újságja soha egyetlen csoport vagy politikai párt befolyása alá ne kerüljön. „Függistentelen”, fogalmazta Pulitzer egyedülállóan. Ha viszont Gideon félretette a sok becses ügyet, melyet Pulitzer felkarolt, nem tetszett neki, ahogy a lapkiadó manipulálja a közvéleményt, és enged az ízléstelenségnek azzal, hogy megtömi a Worldöt bűnügyekről és társasági botrányokról szóló beszámolókkal. Gideon a Unionnél nem alkalmazta ezt a taktikát, bár a World példányszáma rohamosan növekedett a többi napilap rovására - az övét is beleértve. Miközben a korlátnál állt és daraszemcsék kezdtek lerakódni a szakállán, meg borzongott, és azt kérdezte magában, vajon Pulitzer kiűzi-e őt majd egyszer az újságírásból. Szinte ugyanakkor azonban a homlokát ráncolta és a fejét csóválta. Helytelen, ha az ember mást okol a kudarcáért. Ha a Union valaha kénytelen lesz megszűnni, az az ő rossz döntéseinek a következménye lesz. Az ő hibáié. Akkor sem árt azonban, ha beszél Theo Payne-nel, és megint arra ösztökéli, hogy élénkítse meg az újság hírrovatait. A Bedloe-sziget állványai eltűntek. Gideon hangulata olyan borús maradt, akár a nap. A Kenteket mintha minden területen csapások sújtották volna. Eleanor semmilyen felelősséget nem vállalt a család jövőjéért. Őt és Leót csak a mestersége érdekelte. Ezen a télen Mrs. Drew társulatában dolgoztak, a philadelphiai Arch Street Theatre-ben. Carter nyugaton kóborolt. Amióta az előző évben leszállt a vonatról North Platte-ben, mindössze háromszor írt Júliának. Az első levelet fel nem használt vonatjegyének a hátára írta. A másik két, ugyanilyen rövid levelet texasi kisvárosokban adta postára. Júlia egész nyáron azt mondogatta a férjének, hogy Carter tud vigyázni magára. Ám a férfi is tudta, hogy az asszony ezt maga sem hiszi igazán. Will rosszul fogadta a Carterről szóló híreket. A Will tavalyi viselkedésében történt hirtelen változásokat Gideon részben Carternek, részben Dolores Wertman- nek, annak a vörös hajú lánynak tudta be, aki a Beacon Streeten lejjebb lakott. Tavasszal, rögtön Carter távozása után Will mintha kifordult volna önmagából. Vidámabb lett; önbizalomra tett szert; levetkőzte a mostohafivérétől való függőségét. S ugyanakkor - nem véletlenül - látogatni kezdte Dolores Wertmant. Gideon és Júlia örült, hogy Will egy lány iránt érdeklődik. Mintha még a vasútjegyre írt levél érkezése sem érintette volna Willt nagyon súlyosan; Dolores Wert- man a fiú minden figyelmét lekötötte. Aztán a júliusi hőhullámban a lány apját gutaütés érte. Két napra rá meghalt. A halál azonnal pénzügyi válságba döntötte a családot: Wertman súlyos jelzálogokkal terhelte meg a házát, hogy bővíthesse jégárusító vállalkozását. A Beacon Street-i házat és berendezését kellett először eladni, hogy rendezni lehessen a halott adósságait. Az egyik napról a másikra elszegényedett s ezt rettenetesen szégyellő Dolores Wertman úgy költözött el, hogy nem hagyta meg Willnek a következő címét. A fiú néhány napon belül visszaváltozott régi, habozó és kedvetlen önmagává. Semmi másról nem beszélt, csak Carter hiányáról. Vég nélkül azon töprengett, hol lehet Carter, s milyen állapotban. ’85 nyara nem volt jó Júliának, de Willnek még rosszabb volt. Gideon ellenszerként európai utazást javasolt. Ám ez semmit nem javított Will kedvén. A család most hazatért. Az utazás időtartamára felfüggesztett ügyekre ismét figyelni kellett. Will jövőjére például. Ám talán éppen ennek a témának a megbeszélése szakítja ki majd a fiút a csüggedtségéből, gondolta Gideon, Fogalma sem volt, mi mással kezdhetné. Maga is csüggedten hagyta ott az esős fedélzetet a gong szavára, mely az utolsó reggeli kezdetét jelentette.
62 II. Will egyedül ült az első osztályú étteremben, s egy rongyoskiflivel babrált, melybe még bele sem kóstolt. Tizenhat évesen magasabb és vékonyabb lett. Nem volt nagyon boldog ezekben a napokban, de arra gondolt, hogy otthon mégiscsak jobb lesz. Az európai utazást unalmasnak találta. Eltekintve persze azoktól az időszakoktól, amikor Matt bácsi velük utazott, aki egyfolytában pikáns történeteket mesélt a kollégáiról, szeretőikről és mindenféle ballépéseikről. Matt bácsi sok közeli barátját egy 1872-es Monet-kép után „impresszionista” névre keresztelték. Will nagybátyja elég nagy fáradsággal magyarázta meg ezt a kifejezést az unokaöccsének. Gyors kis vázlatokat tett elé, hogy megmutassa, egy emberi váll - vagy egy olyan katedrális, mint a Sacré-Coeur a Montmartre-on - sohasem fest ugyanúgy az egymást követő évszakokban, sőt még az egymást követő órákban sem. A beavatott megfigyelő szeme előtt a különböző - nyári és téli, reggeli és délutáni - napsütések határozottan különböző vizuális benyomást keltenek minden tárgyról. Ez a megfigyelt valóság az igazi valóság, erősködött Matt. A valóság nem a csontváz és az izomszerkezet vagy az építészeti forma, melyről agyunk azt állítja, hogy mindig ott van, és a fény változásaitól függetlenül mindig állandó. Ő és a barátai a festményeiken nem a tankönyvben leírt valóságot próbálják meg foglyul ejteni, hanem a magasabb rendű, tisztább valóságot - a napsütötte pillanat benyomását, mely örökre ott marad a vásznon. Am még ez a fáradhatatlanul magyarázó, nevető, mulatozó és csodálatosképp szeretetreméltó nagybácsi sem helyettesítette azokat a dolgokat, melyek egyszer csak eltűntek Will Kent életéből. Először Dolores költözött el, majd Carter eltűnésének híre ért haza. Elveszítette a lányt, akit szeretett, aztán elveszítette azt az önbizalmat, melyet Carter oltott bele egy időre. Amikor Doloresnek udvarolt, ritkán hallotta, hogy Margaret Kent hangja megfélemlíti a múltból. Most ismét gyakran hallotta. És állandóan nyugtalankodott az ígéret miatt, melyet Carternek tett. Szerette a mostohafivérét, és be akarta tartani az ígéretet. De megint az anyja hangját hallotta. Nem tudta, viszi-e valaha... - Jó reggelt, Will. Will felpillantott. Gideon leült a vele szemben álló székre. - Reggelt, uram. A két pincér széles mosollyal járkált ide-oda ennél az utolsó étkezésnél. Még délelőtt megkapják borravalójukat az átkelés során végzett szolgálataikért. A főpincér Júlia felől érdeklődött. Gideon így felelt: - Ő ma nem csatlakozik hozzánk, Guy. Egy kicsit az időjárás hatása alá került. - Sajnálattal hallom, uram. Ajánlhatom a lazacot ma reggel? Miután Gideon bőséges reggelit rendelt és kortyolt egy kis forró teát, megkérdezte Willtől: - Kihozták már a bőröndöket a kabinból? Will bólintott. Szitáló köd nyomult az étterem nagy ablakainak. A hajó hátrált és fordult, hogy beállhasson a helyére. Will nyugtalanul pillantott az apjára. Vajon mi járhat a fejében? Valami fontos, az biztos. Rájött erre abból, ahogy apja a száját tartotta, s ahogy szeme jelentőségteljesen megvillant. A főpincér vaskos, aranyszínű, félhold alakú dinnyeszeletet rakott Gideon elé. Az étterem szokatlanul lármás volt. Az emberek arról sustorogtak, hogy mindjárt hazaérkeznek. És micsoda jól öltözött emberek, állapította meg Will. Olyasfélék, akiket csak az első osztályon látni. A közeli asztaloknál ülő férfiak pompás reggeli öltözékéhez képest Gideon öltönyét Will egyszerűnek és szürkének látta. Gideon lenyelt egy újabb falat dinnyét. -- Amikor visszaérkezünk Bostonba, el kell gondolkodnunk a jövődön. Ilyen fiatalon még a Harvardon is tanulhatsz, ha sikerül a felvételi vizsgád. - Will az életkorára tett utalás miatt elfintorodott. Szerette, ha idősebbnek tartják a koránál. Gideon folytatta: - Biztos vagyok benne, hogy sikerül. A Latin School kitűnően felkészített. Azonkívül... okos fiatalember vagy. Will egy szót sem szólt. Gideon arcáról gyorsan lehervadt a mosoly. Megint tárgyilagos hangon beszélt: - Először természetesen általános szakra kell menned. De soha nincs elég korán, hogy elgondolkodj az előtted álló lehetőségeken. Ismét hallgattak. Talán a reagálás hiánya sarkallta Gideont arra, hogy messzebb menjen, mint akarta: - Tudod, igenis elvárom, hogy pályát válassz. Egy élet munkája... Will az apjára nézett. - Valahogy azt hittem, talán elegendő, ha a család pénzügyeit kezelem. - Egyáltalán nem. A pénzünket a Rothman Bank kezeli. Nem engedem, hogy az én fiam örökségből éljen, és ne csináljon semmit. Gideon haragja bosszankodó kifejezést csaltWill arcára. - Gondolod, hogy vár ránk valami hír Carterről? Gideon az asztalra csapott. - Ne válts témát, fiatalember. - A jövő-menő pincérek egymásra néztek. - Tudom, feldúl, hogy a mostohafivéred eltűnt a szemed elől. De semmi haszna, hogy naponta fél tucatszor megemlítsd. Biztos vagyok benne, hogy Carter jól van. - Én nem. - Azzal nem segítesz rajta, ha aggódsz. Ha megkérhetlek, hagyd abba! Hirtelen sajnálta, hogy olyan éles volt. Bocsánatot kért. Will mozdulatlanul ült. Gideon mély lélegzetet vett: - Azt hiszem, meg kell magyaráznom, hogy miért csattantam föl az előbbi megjegyzésedre, miszerint a család ügyeivel akarsz foglalkozni. Biztos vagyok benne, hogy tudod, van a Kent családban egy régi hagyomány. Az a hagyomány, hogy valamilyen módon másokat szolgálunk. A családi vagyont kezelni nem elég. Sok mindent lehet csinálni. Újságírónak lenni például.
63 - Nem akarok az újságodnál dolgozni, papa. És a Kent és Fiánál sem. Gideon összeszorította az ajkát. Láthatóan uralkodott magán: - Megértem, hogy a magad módján akarsz kitűnni. Talán ha jogot hallgatnál... - Az sem érdekel. - Akkor micsoda? - Semmit nem tudok kitalálni. - Will felállt. - Bocsánat, uram. Otthagyta az asztalt, és kisietett az étteremből. Gideon a fejét csóválta és halkan szentségeit. Múlnak az évek. Még negyvennyolc hónap, és eléri azt a jelképes kort, mely mostanra a rögeszméjévé vált. Gyorsan közelít az átlagos élettartam végéhez, és még mindig senkit nem talált, akire a család vezetését ruházhatná. Will, a legnagyobb reménysége minden olyan kérést visszautasít, hogy építően gondolkodjék el a jövőjéről. Gideon elszomorodott, és fel is dühödött. A fia után szaladt volna, hogy befejezzék a beszélgetést, csak egyvalami tartotta vissza: a kelletlenség, amelyet fia szemében látott, miközben beszéltek. Bizonyos fokig minden fiú neheztel az apjára. Gideon azonban attól félt, hogy Will ellenségessége valahogy túlmegy a szokásos határokon. III. A partraszállás során, amikor a vámhoz igyekeztek, Will még a hajó fedélzetén szándékosan különvált a szüleitől, akik harminc méterrel odébb várakoztak. A fiú a nyirkos korlátra könyökölt, és a rakpartot bámulta odalenn. Az utasokat - hogy ne egy tömegben hagyják el a hajót - csoportokban szólították a vámvizsgálathoz. Az első csoport éppen lefelé tartott a lépcsőn az épület felé, ahol mindegyikük megmutatta az útlevelét - nagy, ormótlan pergamenpapír volt ez, melyet hivatalos pecsétek és gondos kézzel írt ismertetőjegyek borítottak. Will elég magasan állt a rakpart fölött, de még így is látta a gyémántoknak és más ékköveknek azt a bőségét, melyet az óceánjáróról kiszálló nők viseltek. Szemmel láthatóan első osztályú utasok. Hozzájuk képest milyen jelentéktelennek, sőt unalmasnak látszik az apja és Júlia is. Júlia a gyűrűjétől eltekintve nem viselt ékszert. Ruhája színes volt, de ízléses. Sötétnarancs színű, bársonyból készült harangszoknyája, melynek szélessége két méter volt, konzervatívnak tűnt a szeme előtt elvonuló stílusokkal és színekkel összehasonlítva. És Gideon ruhatára is szürke volt - ahogy mindig. Will persze tudta, hogy szülei gazdagok. Ám ezt nem mutatták félreérthetetlenül. Nem érdekelte őket, hogy tudassák a világgal, fontos emberek, ahogy Carter szerint kellene. Will még mindig nem tudta, hogyan teljesíti a Carternek tett ígéretét. Egy dologban azonban biztos volt. Nem szabad olyan igénytelennek lennie, mint amilyen az apja és Júlia. Á tipikus első osztályú utasokat kell utánoznia - akik feltűnőek, gazdagok, és ezt büszkén tudatják másokkal is. Állát a tenyerébe hajtotta, és nem titkolt csodálattal bámult le ezekre a remek emberekre. Amikor megszólalt a csengő, hogy kiszállhatnak az utasok a fedélzetről, Gideonnak háromszor kellett szólítania a fiát. IV. Gideon, miután eladta az Ötödik sugárút felső részén álló házát, soha nem játszott többé azzal a gondolattal, hogy ingatlanja legyen New Yorkban. Az üzlet azonban gyakran megkövetelte, hogy a városba menjen. Ezt úgy oldotta meg, hogy nagy lakosztályt bérelt a régi, híres Fifth Avenue Hotelban. A szálloda a Madison Square nyugati oldalán állt, a kulturális és üzleti gócpontjában egy olyan városnak, amely gyorsan terjeszkedett, hogy befogadhassa a Dél- és Kelet-Európából érkező bevándorlók újabb és újabb hullámait. Gideon egész évben bérelte a lakosztályt. Az ára csillagászati volt: havi kétezer. Ám a lakosztály kényelmes, otthonos szállásául szolgált a Kenteknek, amikor a városban tartózkodtak, és Gideon azért is szerette, mert innen láthatta a Madison Square másik oldalán azt a házat, melyben Amanda Kent élete utolsó éveit töltötte. A ház azóta már nem is emlékeztetett eredeti önmagára. De állt a telken egy nagy neogótikus ház. A gyors változásnak ebben az évtizedében, amikor Amerika elvesztette vidéki jellegét és ipari nagyhatalom lett, Gideon megnyugtatónak találta, hogy látja tulajdon családjának múltját. Persze amikor mostanában eltűnődött ezen a múlton, azonnal a jövő jutott eszébe - és megint szembesült a problémáival. Gideon otthagyta Júliát, Willt és kisebbfajta poggyásztornyukat a szállodában, és a belvárosba indult, a Unionnak a Printing House Square-en székelő szerkesztőségébe. Ott egy órát töltött azzal, hogy átfutotta azt a több száz levelet, mely hosszú távolléte alatt érkezett. Sokat bontatlanul dobott ki, elolvasta azonban Theodore Roosevelt levelét, melyben lelkesen számolt be a nyugaton folytatott állattenyésztő tevékenységéről. Ezután Gideon értekezletet tartott Theo Payne-nel, a szerkesztőkkel és a nyomtatásért meg a terjesztésért felelős vezetőkkel. Meghallgatta, miképpen alakult a Union pénzügyi helyzete az elmúlt hónapokban; végighallgatott több panaszt az emelkedő költségekről; valamint két kérést, melyek egy új Hoe nyomdagépre és a példányszá- monkénti ár egycentes növelésére vonatkoztak. Megígérte, hogy a nyomdagép beszerzését fontolóra veszi, de hallani sem akart az újság árának emeléséről: - Nem emelhetünk többet, amikor harcban állunk Pulitzerrel. Én, ha tehetném, még csökkenteném is az árat. De mivel ezt nem engedhetjük meg magunknak, maradunk a jelenleginél. Többen elégedetlenül morogtak, de nem vitatkoztak. Ezután Payne vette át a szót, beszámolt munkaadójának több külföldi és hazai eseményről, melyeket véleménye szerint érdemes figyelemmel kísérni. Májusban Pierre Lorillard megnyitja aTuxedo Parkot, a gazdagoknak tervezett 280 000 hektáros telepet. Gideon kétkedőén kérdezte: - Te azt hiszed, Theo, hogy hírértéke van egy fallal körülzárt területnek, ahol a gazdagok elbújhatnak? Mert én nem. - Akkor.nem érted aTuxedo jelentőségét. - Nem? Világosíts fel.
64 - Véleményem szerint a Tuxedo az első konkrét megnyilvánulása egy olyan tendenciának, mely már több éve kialakulóban van. A múltban a tehetősek tartották fenn a városokat, de ma már nem hajlandók erre. Kezdenek elszivárogni. Elmenekülnek az elővárosokba. Elegük van abból, hogy a hajókból kiáradó olaszokkal, magyarokkal, görögökkel, oroszokkal és lengyelekkel közösködjenek. Ha a tendencia még egy darabig folytatódik, a városaink pokoli nehéz helyzetben lesznek. Gideon egy pillanatnyi gondolkodás után meg volt győződve róla, hogy szerkesztője mond valamit. A gazdagok valóban magánüdülőhelyeket létesítenek végig a keleti parton. Egyre többen küldik a gyermeküket drága magániskolába, és magánszállásokat tartanak fenn nekik a Harvardon, a Yale-en és a Princetonon. A régebbi amerikai családok, melyek hajlamosak elfelejteni, hogy maguk is a bevándorlóktól származnak, már nem akarnak vegyülni a jövevényekkel. Gideon megbízta Payne-t, hogy a legjobb emberét küldje aTuxedo megnyitására, melyet a háborús hősök májusi emléknapjára terveztek. Payne több más témát is érintett, de legutoljára hagyta a legszenzációsabbat. Májusra az amerikai szakszervezetek országos tüntetéseket szerveztek a nyolcórás munkanap érdekében. A szerkesztő külön összeget kért arra, hogy újságíró- és fotóscsoportokat küldjön a nagyvárosokba arra az esetre, ha a tüntetések erőszakba torkollnak. - Ha csak egy olajforrást találunk, az az összes fúró teljes árát fedezi. - A képes beszéd után Payne a szájához emelte a kezét, és aprót böffentett, ami arról árulkodott, hogy az értekezlet előtt nemcsak tényekkel, de whiskyvel is felvértezte magát. Gideon nem lelkesedett a javaslatért: ~ Más szóval a botrányra spórolunk. Ugyanabban reménykedünk, mint 77- ben, amikor elmentem Pittsburghbe, és belém lőttek. - Azért lőttek beléd, mert Tóm Courtleigh üldözött - felelte Payne. - Amellett a botrány megsejtése kevésbé szégyenletes, mint a kirobbantása, nem gondolod? Joe Pulitzertől az utóbbi sem áll távol. Veled az a baj, Gideon, hogy mindig ugyanazon a dolgon keseregsz. - Éspedig?... - Hogy a béke és az erkölcs miatt nem veszik meg a lapot. Megkapom a külön összeget a csoportoknak? Gideon sóhajtott.- Jól van. Az értekezlet fél kilenckor ért véget. Gideon leintett egy konflist a Park Row-n, és néhány perccel később megérkezett a szállodába. Még nem vacsorázott, de nem volt étvágya. Fiát a szalon kandallója előtt találta, amint éppen egy levelet olvasott. Will alig biccentett az apjának. Gideon hasonlóan ridegen köszönt vissza. Ledobta a kabátját, indult, hogy megkeresse a feleségét. A csobogás hangja a lakosztály lenyűgöző fürdőszobájába vezette. Júlia a nagy márványkádban nyakig illatos habban feküdt. A férfi levette a zakóját, félrehajította, és a kád mellé térdelt. Nedves csókot kapott Júliától, miközben feltűrte az ingujját, nyúlt a víz felszínén úszó szivacsért, és lassú, pilledt mozdulatokkal dörzsölni kezdte az asszony hátát. Az egyik meghitt szertartásuk volt ez; az asszony is lemosta a férfi hátát, amikor ő fürdött. - Nem kell csinálnod, drágám - mondta az asszony. - Kimerültnek látszol. A férfi abbahagyta, de ott maradt a kád mellett. - Unalmas volt az értekezlet. A World folyton lefarag a példányszámunkból. - Azelőtt egy ilyen kihívástól kétszer olyan keményen dolgoztál. - Megfogta a férfi csuklóját. - Nem mintha hajtani akarnálak. Ideje, hogy pihenj egy kicsit. - Pihenni? - A férfi kedvetlenül fölnevetett. - Most jöttem haza egy európai vakációról. Foglalkoznom kell a fiammal, Júlia. Kézbe kell vennem. Miután Carter elment, úgy gondoltam, a fiúnak több figyelem kell. Most azt hiszem, hogy tévedtem. Attól félek, elkényeztettem. Kemény kézre van szüksége. - Ugyanezt a kifejezést használtad néhány évvel ezelőtt is. - Emlékszem. Sajnálom, hogy nem tartottam ki ennél. Willnek a maga lábán kell állnia egy darabig. Rá kell jönnie, milyen a világ valójában. Talán akkor nagyobb lelkesedéssel fogadja el a sorsát. Értelmes fiú, de amennyire meg tudom ítélni, egyáltalán nincs benne ambíció. Tűrhetően golfozik odakinn Brookline-ban. Tud lovagolni, és jól teniszezik. Tud térképet olvasni az Auvergne fedélzetén, és még fogatot hajtani is remekül megtanult. Minden jóban részesült, de valahogy nem tanítottuk meg a lényegre. Az asszony kedvesen így szólt: - Szigorú vagy a tulajdon fiadhoz. - Magamhoz! Én neveltem. Illetve félreálltam, és hagytam, hogy Carter lépjen a helyemre. Will napról napra előkelőbb. Még meg kell rontania néhány boltoslányt, és tökéletes tagjelöltje lesz a nagybetűs társaságnak. A heves kifakadás végén Júlia bólintott. - Egyetértek, ezt nem akarjuk. De komolyan úgy gondolod, hogy ki tudod billenteni ebből az állapotából azzal, ha... ahogy te fogalmazod: kemény kézzel bánsz vele? - Azt hiszem, érdemes megpróbálni. És van is egy ötletem, hogyan csináljam. - Keserűség bujkált a hangjában: - Természetesen nem kezeskedem az eredményért, miután rossz apa voltam egész életemben. Az asszony megint megsimogatta a kezét. - Ne sajnáld már magad, drágám. Néha túlságosan nagyok az elvárásaid. A férfi elfintorodott. - Theo ugyanezt mondta néhány órával ezelőtt. - Leemelt egy súlyos törülközőt a fajon függő rézgyűrűről. Megtörülte a kezét, miközben Júlia így szólt: - Levelet kaptam Cartertől. Abban a csomagban volt, amit Miss Vail továbbított ide Bostonból. Gideon reménykedve nézett, amíg meg nem pillantotta az asszony arckifejezését. Júlia kimászott a kádból, apró teste még mindig feszes volt és ápolt. A férfi ráterítette a törülközőt.- Hol van Carter? - Valami Texarkana nevű helyen, a texasi határ mellett. - Itt van nálad a levél?- Willnélvan. - Szóval ezért volt olyan savanyú, amikor megjöttem.
65
Gideon megfordult, és visszament a kandallóhoz. Will már letette a levelet, és a lángok közé bámult. Nem szabad', hogy dühös legyek rá, gondolta Gideon. Ezért én vagyok a felelős. Elküldtem a legjobb barátját. Fölvette a levelet, és elolvasta a három rövid bekezdést. Carter portásként dolgozik egy intézményben, amelyet finomkodva csak éjszakai lokálnak nevez. Nem érdekli Texarkana, és nincsenek barátai, kivéve egy nyájas fiatal négert, aki zongorázik és lendületes dallamokat szerez. A nevejoplin. A zongoristához hasonlóan Carter is azon gondolkozik, hogy felmond és odébbáll. Nem nagyon találok olyan helyet, ahol maradni szeretnék, vagy olyasmit, amit boldogan csinálnék. De egészséges vagyok, és eltartom magam, úgyhogy nyugtassátok meg a lelketeket. Majd írok, ha valami érdemlegesről tudok beszámolni - amiben most már kezdek kételkedni. Üdvözletem Gideonnak, és külön üdvözlöm az öcsit. C. Gideon a fejét csóválta, és félhangosan így szólt: - Nyomorultul van. - Nem ő az egyetlen - mondta Will, majd felállt és kiment. Egy órával később Gideon befejezte a Theodore Rooseveltnek írott hosszú levelét. Második fejezet
ELEANOR ÉS LEÓ I. Leó Goldman mutatóujját a bal szeme alatti bíborszínű karikához emelte. így szólt Gideonhoz Júliához ésWillhez: - Valamilyen csodás kémiai módszer segítségével, melyet csak a csőcselék ismer, apámat, a szerencsétlen, ártalmatlan kis zsidót, aki semmi mást nem tett, mint elutazott Philadelphiába, hogy lássa a fia és a menye előadását, anarchistává változtatták. Az a négy huligán csak ránézett, s látta azt a láthatatlan bélyeget, mely ezt hirdette: Én voltam Chicagóban. Én dobtam a bombát. Leó kimerültén és utálkozva vonta meg a vállát. Eleanor, aki mellette ült, megfogta a kezét. A mozdulat nem nagyon enyhítette a Leó fekete szemében ülő keserűséget. Az Auvergne étkezőjében körös-körül lámpák világítottak, az asztalra vetették fényüket, és felragyogtak a másfél centi széles aranycsíkokon, melyek a porcelánkészlet minden egyes darabjának szélét díszítették. A tányérok és csészealjak közepén további aranyfestés díszelgett. A Kent és Fia emblémája: a bedugaszolt, félig teli teásüveg. Az Auvergne triplex gőzgépe halkan zakatolt. Gideon úgy vélte, nyolc csomóval haladhat. Maximális sebessége tizenöt. Május vége volt; békés, holdfényes este, s az Atlanti-óceán alig hullámzott. Eleanor és Leó rövid pihenőre jöttek Bostonba két előadás között, és a család most megkerülte a Cod-fokot, s a Muskeget- csatornán kihajózott a nyílt tengerre, a Nantucket-szigeten fekvő Slaconset falutól keletre. Eleanor megint megszorította Leó kezét, aztán folytatta a történetet. - Leó papája éppen kilépett az utcára, hogy az előadás után friss levegőt szívjon. A huligánok akkor vették észre és támadták meg. Leó meghallotta a kiáltásait, szembeszállt négyükkel, és elkergette őket. Leó megint megérintette a karikát. - És a bátorságomért ezt a kitüntetést kaptam. Meg még néhányat, melyeket jólneveltségből nem mutatok meg nektek. Persze lehet, hogy a hülyeségemért kaptam őket. Csak egy túlérzékeny zsidó veszi fel a harcot négy vadállattal, akik a Delaware folyó dokkjaiban nőttek fel. Eleanor nem helyeselte. - Nem, de muszáj volt. - A lány bizonytalannak hallatszott. Gideon így szólt: - Átkozottul szerencsétlen ügy. -Több okból is. Lánya nyilván nem tudja olyan könnyen elkerülni az antiszemitizmust, mint ahogy számított rá. - Apád nem sérült meg, ugye? Leó a fejét rázta. - Csak megijedt. - Bostonban is magasra csaptak az érzelmek. A Közparkban épp a múlt héten vertek össze és dobáltak meg kővel egy zsidó nőt. - Nem csoda, papa - csúszott ki Will száján. - Nem akarlak bántani, Leó. De mindenki tudja, hogy a zsidók robbantották ki a sztrájkot a McCormick-gyárban. És ők indították el a zavargásokat. Leó összeszorította a szalvétáját. Gideon elsápadt. Látta Júlia figyelmeztető pillantását, és mindent elkövetett, hogy megőrizze önuralmát. Nehezére esett. Az utóbbi időben a fia viselkedése tűrhetetlenné vált. Hála az égnek, Roosevelt végre igenlően válaszolt Gideon márciusban írott levelére. Júlia szelíden próbálta megdorgálni a mostohafiát: - Nem hiszem, hogy pontosak a híreid, fiatalember. A Union tudósítói, akik Chicagóban voltak, azt mondják, senki sem tudja, ki dobta a bombát a Haymarket Square-en. Ezt valószínűleg soha senki nem fogja megtudni. Rendkívül zavaros volt a helyzet. Willt nem ingatta meg a helyreigazítás: - Igen, de nyolc embert letartóztattak, és vádat emeltek ellenük. És zsidók is vannak köztük, nem? - Megkérdezhetem, mit bizonyít ez? - kérdezte Eleanor. Gideon hangjában éles gúny csengett: - Hát azt, hogy a zsidóké a felelősség, ahogy a fiú mondja. Mindenki tudja, hogy ha valaki zsinagógában imádkozik, akkor ebből magától értetődően következik, hogy anarchista. -Will duzzogni kezdett, miközben apja folytatta: - Mostanában, Eleanor, az öcsédnek mindenre
66 van válasza. Biztos vagyok benne, hogy a Harvard professzorai már alig várják, hogy részesüljenek ebből az óriási tudásból, amikor ősszel majd beiratkozik. Júlia megpróbált változtatni a témán: - Mondtuk, hogy Will már túl van a vizsgákon? - Nem, még nem - mondta Eleanor. Határozottan nem volt lelkesedés a hangjában, amikor hozzátette: - Ez nagyon szép. Anderson, a fiatal szőke hajópincér lépett be, hogy elvigye a tányérokat, majd citromfagylaltot és mandulás csókot szolgált fel. Gideon egyre csak a fiára meredt. Remélte, hogy Leó és Eleanor kellemesen tölti az Arch StreetTheatre két előadása közti rövid pihenőt. Will azonban mindent elkövetett, hogy az ellenkezője következzék be. Gideon, akinek égető szüksége volt tanácsra - vagy talán csak együttérzésre -, mindössze pár nappal előbb beszélt a fiáról Verity Pleasanttel. Pleasantnek is volt egy Willel egyidős fia. A férfi vigasztalni próbálta Gideont, hogy az ő fia is gyakran vérlázító kijelentésekre ragadtatja magát, és elvárja, hogy ezeket mindenki kérdés nélkül elfogadja: - És veszettül feldühödik, ha nem fogadom el. Ebben a korban a fiatalok legkedvesebb tevékenysége a vitatkozás. Ez is része annak, hogy egy kölyök elszakad a szüleitől, és felfedezi, ki ő, és mit is gondol. - Nos - morogta válaszképpen Gideon -, pokolian szeretném, ha a fiam végre felfedezné ezt, mert a keresés során mindannyian megőrülünk. Maga meg én is ilyen visszataszítóak voltunk az ő korában? - Kétségtelenül. Gideon a fejét csóválta. - Nem emlékszem. Pleasant ezen elmosolyodott. - Én sem. Will magatartása - és a Haymarket említése - tönkretette azt a jó hangulatot, mely a vacsora java részében uralkodott. Ezekben a napokban az ország nem nagyon beszélt másról, mint a Haymarketról. Május elsején országszerte csaknem négyszázezer munkás tüntetett a nyolcórás munkanapért. Május 3-án a Cyrus McCormick chicagói aratógépgyárát őrző rendőrök rálőttek az ott tüntetőkre. Az egyik sztrájkoló meghalt, többen megsebesültek. A következő nap, május 4-e estéjére a szakszervezetek tiltakozó gyűlést hívtak össze a Haymarket Square-re. A szervezők között állítólag szocialisták és anarchisták is voltak. Amint a beszédek véget értek, kétszáz rendőr lépett közbe, hogy feloszlassa a tömeget. Valaki bombát dobott közéjük. A robbanás után mindkét oldalon puskák dördültek. Amikor a lövöldözés véget ért, kiderült, hogy a bomba hét chicagói rendőrt ölt meg, a sortűzben tíz-tizenegy civil halt meg, és mindkét oldalon többtucatnyian megsebesültek. Theo Payne készenléti stábjának köszönhetően a Union már néhány órával később beszámolhatott a zavargásokról. Gideon azonban még mindig feszengett attól, hogy a sebesülésekből tőkét kovácsolva növelik a példányszámot. Ahogy Will állította, nyolc embert vádoltak azzal, hogy a lázongások vezetője volt. Gideon tudósítói azt mondták, nincs ellenük szilárd bizonyíték. Ám ez a nyolc ember akkor is rács mögött ült. És még a legfelelő s s ég tel j e s ebb köztisztviselők is azt kívánták, hogy gyorsan elítéljék és felakasszák őket. A közvélemény bírósága előtt máris el voltak ítélve. Felelőtlenebb elemek azt követelték, hogy tartóztassák le a szakszervezeti vezetőket, és tömegesen toloncolják ki a munkásmozgalomban dolgozó „zsidókat és szocialistákat”. Mivel az anarchisták, akik közül sokan európai zsidók voltak, a mozgalom leple alatt tevékenykedtek, és meg is próbálták irányítani, a mozgalom minden tagját különösen a zsidókat - besározták a Haymarketen történt események. Gideont nem lepte meg, hogy fia a téves értesülést tényként állította. A férfi egyszerűen nem tudta, hogyan bánjon a továbbiakban Willel. A fiú egyetlen engedménye ellenére - egykedvűen elfogadta szüleinek azt az óhaját, hogy a Harvardra járjon - kapcsolatukat egyenetlenség uralta. Will a szemtelenség és a félénkség közt ingadozott. Gideon gyanította, hogy az előbbi valószínűleg az utóbbi leplezésére szolgál. Attól azonban, hogy megértette a fiúban dúló zűrzavart, még nem viselte el könnyebben. Kétségbeesett, és Roosevelt maradt az egyetlen reménye. Anderson kávét és egy tányér mentacukrot vitt be. A hajópincér annak a négy skandinávnak az egyike volt, akik az Auvergne állandó személyzetét alkották. A többiek: Erikson kapitány, Mr. Wennersten, a gépész, és a matróz, Nykvist. A jachttulajdonosok válogathattak a tengerészek között, mert magas béreket fizettek. A skandináv tengerészeket tartották a legjobbaknak a világon. A mosolygó hajópincér abból az ezüstkannából töltötte ki a kávét, melyet Gideon Philip Kent barátjának, Paul Revere-nek egyik leszármazottjától vásárolt. Júlia közben Eleanorral és a férjével Mrs. Drew színházáról beszélgetett. Gideon a csésze pereme fölött a lányát fürkészte. Azt állította, hogy boldog Leó mellett. Kétségtelenül az - bizonyos tekintetben, ám a férfi látott jeleket, melyek arra vallottak, hogy ez a boldogság nem felhőtlen. A lány kimerültnek tűnt. Gyönyörű barna szeme karikás volt. Sohasem látszott ilyen fáradtnak egyszerűen attól, hogy egy szerepen dolgozik - egy alakításon, ahogy egyes színészek nevezték. Beszélnie kell vele, mint apának a lányával, és rá kell jönnie, mi gyötri Eleanort. Leó a citromfagylaltot kanalazta. Lassan oldódott arcán a feszültség, s felváltotta az a csodálatosan hetyke vigyor, melyre Gideon találkozásuk estéjétől fogva emlékezett. Leó akkor rikkancs volt, újságokat vitt a Park Row-ról, hogy keressen egy kis pénzt a családjának. Úgy látszott, mintha valahogy már megbocsátotta volna Will esztelen kijelentéseit, és barátságosan így szólt hozzá: - Azonkívül, hogy a zsidókról szóló igazság szálláscsinálója vagy... Júlia kissé megmerevedett. Will a sógorára nézett, készen arra, hogy megvédje magát. De Leó ernyedten és derűsen hátradőlt a székben: - ...mi a célod? Üzlet? Jog? - A papa említette a jogot - mondta Will. A magabiztos póz egy pillanat alatt eltűnt. - Nem hiszem, hogy lenne elég eszem hozzá. A kedvenc válasza, gondolta Gideon. „Nem vagyok képes rá.” Nagyon remélte, hogy a nyár ezen változtat majd. Leó cigarettára gyújtott. Ezt a mostanában már szalagon gyártott új árut Gideon nem kedvelte. Eleanor megkérdezte az öccsét: - De mit akarsz csinálni a Harvard befejezése után? Will egy vállrándítással válaszolt. Eleanor, akit még mindig ingereltek a fiú iménti megjegyzései, felfortyant: - Nem mondhatod komolyan. Semmi sincs, amit akarnál az életben? - Dehogynincs - vágott vissza Will hűvösen mosolyogva. Egy pillanatra évekkel idősebbnek látszott a koránál. - Azt akarom, hogy legyen egy csomó pénzem... és hogy az emberek ezt tudják is.
67
Eleanor döbbenten nézett. - Uram Isten - lehelte. - Milyen fennkölt baromság! - Ugyan, édesem, ne légy olyan éles - mondta Leó. - Ez az én törekvésem is. - Egyre növekvő cinizmussal beszélt. - Hadd adjak neked egy tanácsot, Will. Ha azt akarod, hogy valóra váljon az álmod, sose légy színész. A nővéred meg én úgy dolgozunk, mint az állatok. A hét minden estéjén játszunk. De akkor is luftmenschen- nek tartanak bennünket. Ez olyan embereket jelent, akiknek nyilvánvalóan nincs elég pénzük. Valaha biztos voltam benne, hogy ilyen koromra már kikerülök ebből a csoportból. Arra számítottam, hogy megcsinálom a szerencsémet Amerikában. Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy ezt a célt idáig nem sikerült elérnem. Ha saját erődből tudsz egy csomó pénzt keresni, hát keresd meg, és ne mentegetőzz. Eleanor fáradtságtól karikás szeme a férje arcát kutatta, osztozott az elkeseredésében. Gideon hallott már ilyen megjegyzéseket ezelőtt is a fiútól. Leónak nem sikerült megvalósítania azt a célt, amelyet maga elé tűzött, amikor újságokat áruló fiatal bevándorló volt.Talán elrugaszkodott törekvés volt ez, különösen azután, hogy úgy döntött, színész lesz. A világ minden ésszerű magyarázata sem tudta megakadályozni azonban, hogy időnként keserűen beszéljen. Eleanor szúrós pillantást vetett az öccsére, majd így szólt Leóhoz: - De te legalább nem vagy olyan rideg... olyan szigorú abban, amit akarsz. - Will nem vett tudomást a lányról, egy réz hajóablakot bámult, melyet csiszolt mahagóniburkolat vett körül. - Az embernek bizonyos dolgokban szigorúnak kell lennie ezen a világon - felelte Leó. - Például ki kell állnia magáért. Gideon és Júlia felé fordult. - Eleanor meg én gyakran nem értünk egyet ebben a dologban... Gideon a lányára pillantott; ő kerülte az apja tekintetét. Leó folytatta: - Egy darabig meggyőzött róla, hogy ne vegyek tudomást a megalázásokról. Hogy forduljak el az olyanoktól, akik kimutatják, hogy nem szeretik a zsidókat. Követtem a tanácsát. De amikor valaki megtámadja az ember tulajdon apját, az megváltoztatja a gondolkodásmódját. Többé nem fordulok el. Megsimogatta Eleanor kezét, hogy megmutassa, nincs benne rossz szándék. De nem lehetett nem látni a haragot a szemében. S a szomorúságot a lányéban. II. Míg Anderson leszedte az asztalt, Júlia a zongorához vitte Leót, hogy válasszon valamilyen zenét. Leó ugyanúgy szeretett énekelni, ahogy Gideon. Will nem vesződött azzal, hogy kimentse magát, egyszerűen eltűnt, valószínűleg a kabinjába ment. Eleanor és apja kiballagott a jobb oldali korláthoz. Leó csak akkor ment a fedélzetre, ha szükséges volt. Sohasem tanult meg úszni. A mély víztől rettegett. Füst kanyargóit az Auvergne karcsú kéményéből. Hátrafelé a hajó nyomdokvonala látszott halványan a fekete vízen. A fejük fölött csillagos kupolát láttak, a hajó orra felé tekintve pedig pislogó fénypontokat Slaconsetben. Gideon Eleanor mellett a korlátra támaszkodott. Szivarra gyújtott, egy pillanatig élvezte a csendes együttlétet. A tenger és a jacht csillapító moraja megnyugtatta és felfrissítette. Imádta az Auvergne-1. A New York Yacht Club természetesen egyáltalán nem tartotta a huszonöt méteres hajót jachtnak. Ez a tekintélyes klub úgy tett, mintha az ötvenméteresnél rövidebb hajók nem is léteznének. Gideon az Auvergne-1 a bostoni közkikötőben tartotta. Bizalmasan közölték vele, hogy semmi esélye bejutni a New York Yacht Clubba amiatt, amit Ward McAllisterrel tett. így tehát az American Yacht Club tagjai közé kérte felvételét, amikor ezt a Long Island-i tengerszorosban fekvő Milton Pointban megalapították. Szeretett volna a klubban kikötni, amikor üzleti ügyei a városba szólítják. Egy ellenszavazatot kapott, ami megfosztotta a tagságtól. Biztosan tudta, hogy az ellenszavazatot régi ismerőse, Jay Gould adta le, akit viszont az N.Y.Y. C.-ből golyóztak ki. Gould bosszúból alapította meg az A.Y. C.-t. Gideon a vele járó minden nehézség ellenére sem bánta meg soha, hogy megvette a jachtot. Megengedhetett volna magának sokkal nagyobb és pompásabb hajót is; olyasmit, mint Gordon Bennett Namounája, a maga ötvenfős személyzetével, melynek havi 2500 dollár a fizetése, és a hajó évi karbantartása legalább 150 ezer dollárba kerül. Am ez a kicsiny, gyors Herreshoff-hajó tökéletesen megfelelt neki. Három kabinja volt, egy szalonja és egy jól felszerelt konyhája. Kényelmesen elvitte őt oda, ahová csak menni akart. Megtörte a csendet:- Nagyon szerettem volna már beszélni veled, Eleanor. A lány a sima tikfa korlátra csapott az öklével. - Én inkább azt szeretném, ha Willel beszélnél. - Nem hibáztatlak, amiért dühös vagy rá. Megsértette Leót. Ha nem nőtt volna ilyen átkozottul nagyra, a térdemre fektetném. De valamit fel tudok hozni a védelmében. Azt hiszem, most éppen egy korszakon esik át. Amit ki fog nőni, remélem. Nagy veszteséget élt át, amikor Carter eltűnt. A legtöbb véleményében Cartertől függött... és az ő bátorítása kellett szinte mindenhez, amit tett. A serdülőkor önmagában is szívettépő korszak... talán emlékszel rá. Eleanor nagy nehezen elmosolyodott. - Éppen megoldást keresek az öcséd problémájára. De nem ezért akartam beszélni veled. A konyhából halkan odahallatszott, ahogy a tányérokat egymásra rakják, a kristályok megcsörrennek a mosogatóban, a tűzhely rostélyát lekapargatják. A matróz, Nykvist, és talán még Mr. Wennersten is segít Andersonnak mosogatni. Az Auvergne-nek ilyen személyzete volt. Egy nyitott ablakon át hallották, amint Leó így kiált: - Ezt! Ez az egyik kedvencem. - Az enyém is - mondta Júlia. Játszani kezdett. Leó erős baritonja zengett:
68 A gyerekek a kis ház előtt játsznak...Boldogan, vidáman,szendén... Leó hangja újabb mosolyt csalt Eleanor arcára. Majd megkérdezte: - Miről akarsz beszélni velem, papa? S ha az ajtón cudar idők kopogtatnak... Te régi kentuckyi ház,jó éjt. Leó és Júlia együtt énekelt. Gideon a muzsika közben így szólt: - Nem akarom beleütni az orrom a dolgaidba. De Júlia meg én aggódunk, hogyan jöttök ki egymással Leóval. A lány a csillagokat bámulta; halkan így válaszolt: - Imádjuk azt, amit csinálunk. De a színjátszás sosem volt könnyű mesterség. Akkor sem volt az, amikor Philip anyját kiközösítették, mert színpadra lépett Párizsban, s nem az ma sem. Leó néha elcsügged, mert nem boldogulunk elég gyorsan. - Én is ezt vettem ki abból, amit a vacsoránál mondott. Gideon nyugodt hangon beszélt. Belül azonban háborgott. Mi a csuda történt a lánya romantikus lelkesedésével? Mi romlott el? - Meg vagy elégedve a házasságoddal, Eleanor? - Meg, papa. De néha tényleg azt hiszem, hogy borzasztóan alkalmatlan vagyok a feleség szerepére. - Miért mondod ezt? A lány mesterkélten vállat vont. - Hát... több okból is. Ha az ember a színházban dolgozik, nem marad sok ideje a feleségek hagyományos tevékenységeire. Főzésre. Varrásra... - Ezeket a dolgokat lányként sem kedvelted különösebben. Nem hiszem, hogy hirtelen érdekelni kezdtek. Ragyogó mosoly. - Utálom őket. Mégis bűnösnek érzem magam, mert elhanyagolom a házaséletnek ezt az oldalát. - De Leót ez nem érdekli, ugye? - Nem, ebben a dologban nagyon aranyosan viselkedik... - A mosoly fakult. - ... én másban is alkalmatlannak érzem magam. A férfi tisztán hallotta a zavart a lánya hangjában, és egy pillanatig ösztönösen úgy gondolta, érti is. Eleanor nemcsak a viktoriánus kor gyermeke volt, hanem Margaret Kenté is. Margaret életének vége felé beteges elfogultsággal vélekedett a házasság testi oldaláról. Ez hajtotta végül Gideont Júliához. Vajon a lánya most ugyanilyen elutasító állásponttal küszködik? " Gideon egy messzi csillagra meredt. Szelíden megkérdezte: - Akarsz erről többet mondani? - Nem tudok, papa. Ez olyasféle dolog... hát, nem, inkább nem beszélnék róla. - Szívesebben beszélnél róla Júliával? A lány kifakadt: - Ő nem az anyám. - De boldogan meghallgatna. - Nem! Előhoznom se lett volna szabad. A lányra nem jellemző élesség összezavarta a férfit. Nem tudta megállapítani, vajon a lánya inkább dühös-e, mert a beszélgetés ilyen fordulatot vett, vagy fél, esetleg mindkettő igaz egyszerre. Eleanor makacs, zárkózott arckifejezéssel bámult a tengerre. Hasztalan tovább erőltetni a dolgot, gondolta a férfi. Csak rossz érzések kialakulásához vezethet kettőjük közt. Mással próbálkozott: - Valami másra vagyok kíváncsi. Gyakran fordulnak elő olyan esetek, mint ez a philadelphiai? - Gyakrabban, mint szeretném. - Gondolod, hogy nem olyan könnyű elkerülni őket, mint ahogy régebben hitted? A lánynak a csillagfényben tisztán látható gyors homlokráncolása arról árulkodott, hogy a férfi telibe talált. - Megoldjuk. - Én úgy látom, Leó már nem nagyon tartja oda többé a másik arcát is. - Nem. - Nem mondhatom, hogy hibáztatom érte. - Én csak azt szeretném, ha az emberek békén hagynának bennünket! Reméltem, Philadelphiában más lesz. Az ember azt hinné, hogy egy nagy, állítólag kulturált városban egy zsidónak nincs annyi problémája. De nézd meg, mi történt Goldman papával. Még az Arch Street karzatán is vannak néhányan, akik ha meglátják Leó nevét a színlapon, mindenfélét bedobálnak. - Te jó isten. És mit csinál olyankor? - Nem játszik tovább, amíg le nem csillapodnak. Engem megrémít a dolog. A múlt héten egy pénzérme ilyen közel repült el a szeméhez. Mutató- és hüvelykujjával kicsinyke távolságot mutatott. - Leó úgy feldühödik... - Nem csodálom. - Ez nem a mi harcunk! - De igen, Eleanor, a miénk. Leó harca, és amikor hozzámentél, a miénk is lett. De attól tartok, ebben sohasem fogunk egyetérteni. Én értem, mit érez Leó. Egyetlen férfi sem akarja megtagadni, hogy mi ő. Sajnálom, hogy bajok vannak. Azt szeretném, ha boldog lenne a házasságod. - Majdnem az, papa. A lány teljesen meggyőzőnek hallatszott. A férfinak ekkor eszébe jutott, hogy a lánya mégiscsak színjátszásból él. Fürkészte; úgy látta, mintha futó fájdalom ülne ki az arcára. Mi a baj? Mi az, amiről a lánya nem tud beszélni? A fanatizmusról? Vagy valami másról? A lány tudta, hogy apja figyeli. Gyorsan belekarolt. Együtt sétáltak a holdfényes fedélzeten a szalon ajtaja felé.
69 - Minden házasságban vannak problémák, papa. Köszönöm, hogy aggódsz miattunk, de nem kellene. Eleanor időzítése tökéletes volt. Pontosan abban a pillanatban fejezte be, amikor beléptek a szalonba: - Leó és én nagyon boldogok vagyunk. Szeretem őt, és büszke vagyok, hogy a felesége lehetek. A zongorára támaszkodó Leó olyan átható és szomorú pillantást vetett a lányra, hogy Gideonnak semmi kétsége nem maradt. Annak ellenére, hogy Eleanor boldognak vallja magát, valami komoly baj van. III. Három nappal később az Auvergne kikötött Bostonban, és Goldmanék felszálltak a Philadelphiába tartó vonatra. Gideon és Júlia azzal a titkos reménnyel kísérte ki őket, hogy a házasság átvészeli azokat a feszültségeket, melyekkel nyilvánvalóan meg van terhelve: Néha rettegek. Egy pénzérme ilyen közel repült el a szeméhez... Miközben a kocsi vitte őket vissza a Beacon Streetre, Gideon lelke tele volt aggodalommal a lánya és a fia miatt. Észre sem vette, hogy halkan énekelni kezd: - „S ha az ajtón cudar idők kopogtatnak... ” - Mintha ez lenne mostanában a kedvenc dalod, drágám. Naponta tucatszor dúdolod vagy énekeled. - Csodálkozol? Eleanor valami boldogtalanságot rejteget... Will pedig elviselhetetlen volt a hajóúton... egy szóval sem kért bocsánatot senkitől... - Jusson eszedbe, mit mondott Mr. Pleasant. Ez jellemző az ilyen korú fiúkra. - Ez magyarázat. De nem mentség. Szakértőbb kézre van szüksége, mint az enyém. - Nem, drágám - mondta az asszony szelíden. - Csak egy darabig másmilyenre. - Ezért kértem megTheodore-t, hogy fogadja be nyárra. Most, hogy beleegyezett, ideje, hogy megmondjam Willnek. Nyugatra küldöm, és bízom benne, hogy nem követem el kétszer ugyanazt a hibát. Harmadik fejezet
ISTEN HOZTA A BAD LANDSEN! I. Will május utolsó hetében szállt fel a Northern Pacific nyugatra tartó szerelvényére. Kézitáskájában ajánlólevelet vitt a tiszteletre méltó és kiváló Theodore Roose- veltnek, Szarvasagancs-telep, Billings megye, Dakota Terület. Mellette Roosevelt- nek Gideon első levelére adott válasza lapult. Ebben Roosevelt azt írta, remek lesz, ha jó barátja fiát vendégül láthatja a nyárra a Szarvasagancs-telepen: Küldd ide szaporán, hogy velünk lovagolhasson a Montanai Állattenyésztők Egyesülete 6. számú körzetének tavaszi terelésén, ugyanis az egyesület dakotai részlegének van szerencsém az elnöke lenni. Ha a fiad kicsit is tud lovagolni, a terelés olyan élménye lesz, melyet élvezni fog, és nem felejt el egyhamar. Nagyon fogunk örülni, ha részt vesz ebben, és én személyesen gondoskodom arról, hogy mindene meglegyen. Hát ilyen nyelven beszél egy cowboy? Biztos, hogy nem, gondolta Will. Ám Gideon megnyugtatta, hogy Roosevelt azonnal alkalmazkodott a dakotai Bad Lands zord életkörülményeihez, és tökéletesen elfogadta a vidék nem valami kifinomult lakóit. Eszébe jutott, hogy apja azt mondta, Roosevelt először egy vadászaton vetődött el a Bad Landsre. Beleszeretett a vidékbe, és visszatért oda, miután felesége és anyja 1884-ben meghalt. Mostanában évente már többször is odautazik. Távolléte idején egy nörsz gondoskodik kislányáról, Alice-ről. A Bad Lands telepesei azzal próbálkoznak, hogy meghonosítsák a marhatenyésztést, bár a feltételek nem olyan kedvezőek, mint Montanában vagy Wyoming- ban. Roosevelt lelkesen csatlakozott ehhez az erőfeszítéshez. Gideon azt mondta, Roosevelt most vagy 3500 marha tulajdonosa, melyeket két telepén tenyészt. Az elsőnek, melynek harmadát birtokolja, Máltai Kereszt a neve. Ez nincs messze a Little Missouri folyó melletti vasútállomástól, s Roosevelt saját tenyészete, a Szarvasagancs onnan vagy negyven mérföldre északra fekszik. Nem Roosevelt volt azonban az egyetlen úriember állattenyésztő a vidéken. Néhány évvel azelőtt egy igazi francia nemes telepedett le a Little Missouri mentén a feleségével, egy Von Hoffman nevű Wall Street-i bankár gazdag lányával. Marquis de Mores - teljes nevén: Antoine Amédée Marié Vincent Manca de Vallombrosa - a felesége pénzéből várost alapított a folyó keleti partján. A várost a feleségéről Medorának nevezte el. A márki feltett szándéka volt, hogy olyan marhahúsgyárat teremt, mely vetekszik a chicagói Mr. Armouréval. Gyors egymásutánban megszervezte a Northern Pacific Hűtőkocsi Vállalatot, felépített egy harmincszobás házat, majd meggyőzte a vasutat, hogy az állomást eredeti helyéről költöztesse át a folyó nyugati partjára. Mindezek után olyan hírnévre tett szert, hogy uralkodott a helybéliek fölött. - Theodore leveléből világosan kiderül, hogy nem jön ki jól a franciával - jegyezte meg Gideon a fiának. - Ez az első pillanatban furcsának tűnhet, mert mindketten arisztokraták... - Amerikában nincsenek arisztokraták, papa. - Dehogynincsenek. Csak nincsenek címeik, ennyi az egész. A Rooseveltek Manhattan holland korszakáig vezetik vissza a családfájukat. De itt véget is érnek a hasonlóságok. Theodore hisz a demokráciában. Azt mondja, hogy a márki az előjogok régi rendszerét részesíti előnyben. Elég különös, de életük mintha nem állna összhangban a filozófiájukkal. Úgy hallottam, hogy a márki Medora söpredékével szűri össze a levet. Theodore erkölcse olyan, akár egy spanyol grandé. Nem iszik, nem dohányzik, nem káromkodik. Ha te ezek bármelyikének hódolsz... - itt Gideon elnéző mosolyt kényszerített ki magából - jobb lesz, ha leszoksz róluk, mielőtt Dakotába érsz.
70
A nyugati nyaralás kilátása már kezdettől fogva vonzotta Willt - apja nagy megkönnyebbülésére. Will jó hajtó és lovas volt, bár gyorsan rájött, hogy a keleti kocsik és hátasállatok nem ugyanazok, mint a cowboylovak. Remélte, hogy megállja a helyét, nem okoz csalódást apja barátjának, s nem lesz nyűg a hátán. Mindent el akart követni ezért. Ám amikor a vonat elhagyta Minnesotát, a kerekek kattogása mellett suttogó hangot hallott. A hang ócsárolta reményeit, és kegyetlenül beszélt a biztos kudarcról. Megpróbált nem odafigyelni. A vonat már Nyugat-Dakotában járt, a hosszú füvű, hullámzó préri elmaradt mögötte, s laposabb, sivárabb vidék váltotta föl. Egyre ritkábbak lettek a fák. Ám az a kevés is - nyárfa, cédrus, cirbolyafenyő - satnyán festett. Dakota keleti felén dús volt a növényzet: kövikörte, vadszőlő, kékesszürke kökörcsin bólogatott a tavaszi szélben; még vízililiomok is lebegtek a gyöngyöző patakok szélén. Itt alig nőtt valami, vagy semmi sem, a szürke, csenevész fűtől eltekintve. De még ez is kezdett eltünedezni, ahogy a vonat haladt befelé a Missourilejtő terméketlen ürességébe. Fennsíkok tűntek fel a láthatáron. Magányos hegyek nyúltak az ég felé, széltől lemart oldalukon világosan látszottak a téglavörös láva, a kék, szürke és sárga agyag rétegei. Csak néhány patak folydogált, ezek is keskenyek, lomhák és koszosak voltak. Nyilvánvalóan megérkeztek a Bad Landsre. Ezeket a vidékeket franciakanadai utazók fedezték fel, és mauvaises terres pour traverser-nek nevezték el őket. Will úti célja, Medora, a terület kellős közepén feküdt. Az ablakhoz hajtott fejjel megint fészkelődött a kemény pádon. Gideon megtanult valamit Carter utazásából: Will másodosztályú jeggyel utazott. A vagon, amelyben ült, csaknem üresen robogott. Az odakinti világ látványos volt, ha ijesztő is. És korántsem tekinthette élettelennek. Egy óra leforgása alatt hatalmas bak nyulakat látott, fehér farkú szarvasok iramodtak, szarkák köröztek az égen - és annyi prérikutyafalu mellett haladtak el, hogy meg se tudta számolni. Újfajta izgalmat érzett. Az izgalom már napok óta a hatalmában tartotta, és segített enyhíteni a bostoni élet feszültségét. A feszültségről persze részben maga tehet. Őszintén szólva, nem tudta megmagyarázni, miért viselkedik néha úgy, ahogy viselkedik; miért pimaszkodik és gúnyolódik a szüleivel. Az adott pillanatban ezt helyesnek találta, de később mindig megbánta. Ezt azonban soha nem ismerte el az apja vagy Júlia előtt. A dolgok a fejük tetejére álltak, amióta Carter elutazott, Dolores Wertman pedig elköltözött. Az önbizalmát, mely soha nem tengett túl, ez a két esemény végképp lerombolta. Még most is ideges arckifejezéssel bámult ki a vonat ablakán, nyugtalanították az előtte álló hetek. El tudja-e látni a kötelességeit egy állattenyésztő telepen? Jó erőben van, de elég-e ennyi? Meg tudja-e állni a helyét a tapasztalt tehenészlegények között? Elszánta magát, hogy megpróbálja. Elszánta magát, hogy elhallgattatja a hangot, mely a kerekek kattogása mellett szüntelenül ezt suttogta: Kudarcot vallasz. Kudarcot vallasz. II. Ragyogóan sütött a nap. Két antilop szaladt a vonat mellett, majd elvágtattak. Will az ablakhoz hajolva megdöbbentő sziklaképződményeket pillantott meg a távolban. Levendula-, olaj- és krétaszínű képződményeket. A kalauz a vagonokat végigjárva bejelentette, hogy fél óra múlva megérkeznek Medorába. Will szíve gyorsabban vert. A kalauz elment a vonat végéig, majd visszatért. Amikor Willhez ért, megállt, és derülő pillantást vetett a fiatalemberre: - Medorában száll ki, ugye? - így van. - Ott marad egy darabig? - Egész nyáron ott dolgozom. - Jobb lesz, ha szerez magának valami más ruhát. Ha nem szerez, mindenhol erőszakoskodni fognak magával. És a maga helyében nem időznék sokat az állomás körül. Legalábbis ilyen ruhában. Vegye ezt baráti tanácsnak - tette hozzá a kalauz fensőbbségesen, miközben továbbindult. Az utazáshoz Will skót kockás öltönyt, gombos cipőt és divatos keménykalapot viselt. Vennem kellett volna bőrnadrágot és sombrerót Minneapolisban. Miért csinál mindig mindent rosszul? A kerekek zajában suttogó hang vihogott: Kétbalkezes. Mély lélegzetet vett; összeszedte magát. Ha azt akarja, hogy a Szarvasagancs-telep lakói azt higgyék, kalandvágyból jött Dakotába, így kell viselkednie. Nem számít, belül mit érez. Az öreg Philip otthon, Bostonban függő arcképére gondolt. Utánozni akarta ősét, ezért állát fölemelte, és kicsit előretolta. Hirtelen jobban érezte magát; maga- biztosabbnak. Harcias, bár feszengő testhelyzetben ült egészen Medoráig. III. Két kifejezéstelen arcú indián ücsörgött a vágány melletti alacsony töltésen, kukoricacsutkából készült pipát szívtak, és figyelték az érkező vonatot. Will megpillantotta a peron végét. Mögötte számos új tégla- és faépület állt. Színes táblák mutatták, mit árulnak. Ruházat. Orvosság. Vasáru. Alkohol. Észrevett egy kis, fehér falú iskolát, aztán - nagy meglepetésére - egy jókora épületet is, melynek táblája nem remélt civilizált tevékenységet hirdetett: GÖRKORCSOLYAPÁLYA
71 A vagon elejénél, előtte láthatatlanul, a kalauz az állomás nevét kántálta. Will felállt; felnyúlt a feje fölötti fém csomagtartóra a kézitáskájáért. A kalauznak hirtelen elcsuklott a hangja. Berontott a vagonba: - Fel az ülésekre! A fél tucat utas meglepett pillantásokat váltott. A vonat megrándult, majd megint megállt. A kalauz éppen meg akarta ismételni a felszólítást, amikor lövés dörrent a vagon padlója alatt. Hirtelen az összes utas felkapaszkodott a biztonságos helyre, egyik fürgébben, mint a másik. Will akkor ugrott fel az egyik padra, amikor a második lövés eldördült. Valaki jajgatott félelmében. Még két lövés dörrent. Will látta, hogy három sorral előrébb füst száll fel két pad közül. Hallotta, hogy emberek mászkálnak a vagon alatt, akik fojtott hangon nevetgélnek. Az egyik utas - mintadobozaiból ítélve ügynök - le akart mászni a pádról. A kalauz a vagon elejének falánál kucorogva odakiáltotta: - Maradjon a helyén! Még nem fejezték be. - Ki a fészkes fene az? - kiáltott vissza az ügynök. - Ju-húú, ti keleti tökvirágok, odabenn! - bömbölte valaki alulról. - Ez itt kemény vidék. Jobb lesz, ha visszamentek oda, ahonnan jöttetek. - A szokásos fogadóbizottság - felelte a kalauz. - Cletus Maunders meg a barátai. Városi korhelyek. Gazemberek. Majdnem minden vonatot így fogadnak. Újabb kurjongatás. A kalauz folytatta: - Néha kilövöldözik az ablakokat. Az még rosszabb. Valószínűleg lőnek még egypárat, hogy megijesszék a néger pincéreket az étkezőkocsiban. Aztán, ha szerencsénk van, elmenne... - Hal-lóóó, tökvirágok! Mit beszéltek odabenn? Will megunta, hogy az ülésen álljon. Utálta, hogy egy csapat iszákos miatt be van börtönözve. Ha valaha be akarja bizonyítani, hogy megállja a helyét, lehet, hogy itt az ideje elkezdeni. Újabb mély lélegzetet vett, erősen megmarkolta a táskáját, és lelépett a padlóra. A kalauz kimeresztette a szemét. - Átkozott bolond, nem megmondtam, hogy maradjon a helyén? - Valaki vár engem. Ezek az emberek talán egy óráig is eljátszadoznak. Leszállók. Kalapált a szíve, miközben lépett egyet a peron felé; aztán még egyet. Az ügynök elkerekítette a szemét. Nem mozdult a padjáról. És a többiek sem. Will továbbment. Megint egy lépés. Megint... A vagon alatt valaki így szólt:- Azt hiszem, az egyik járkál. - Igazad van. Mit szólnátok, ha eresztenénk egyet a tökébe? - Honnan tudod, Cletus, hogy férfi? - A fenébe, erre nem is gondoltam.- Nem is gondoltál? Nem szereted már a nőket? Nevetés. Will tenyere síkos lett az izzadságtól. A józan esze azt súgta, húzódjék vissza, de a másik énje ellenállt. Felrántotta az ajtót, és kilépett a peronra. Forró és száraz volt a levegő. A déli naptól egy pillanatra elszédült. Hallotta, hogy az emberek mászkálnak a vagon alatt, nevetnek és sugdolóznak egymással. Aztán megszólalt egy hang, ráismert, a Cletus nevű férfi volt az: - Nézzük meg ezt a bátor tökvirágot. Adjunk neki a Bad Landsen olyan fogadtatást, amit nem fog elfelejteni. Negyedik fejezet
ÖSSZETŰZÉS MR. MAUNDERSSZEL I. A vagon mellett középkorú férfi bukkant fel, akinek több foga is hiányzott és koszos haja a gallérjára lógott. Zsíros, fekete szarvasbőr vadászruhát viselt. Hatalmas pocakja előrenyomta az ingét. Két ugyanolyan gyalázatos külsejű fickó követte. Mindhárman hatalmas revolvert szorongattak. Will nyelt egyet, hirtelen fémes ízt érzett a szájában. A férfiak vihogtak, és oldalba böködték egymást, miközben félkört formáltak a vagon lépcsője előtt. A főkolompos láthatóan a hiányos fogazató férfi volt. Egyik társa így szólt hozzá: - A fenébe, Cletus, hiszen ez egy gyerek. - Annál jobb hecc, fiúk. - A szélben Will megérezte a beszélő szagát: akár egy pálinkafőzde. A férfi közelebb lépett a lépcsőhöz, és vaksi vigyorral bámult fel Willre. - Ugye, nem arra gondoltál, tökvirág, hogy leszállsz erről a vonatról? - De igen. - Will följebb lökte a keménykalapot a homlokán, aztán áthelyezte a testsúlyát, készen arra, hogy lelépjen egy fokot. Valahogy megcsúszott a lába a lépcső szélén. Előrelendült, majd elkapta a korlátot, és visszanyerte az egyensúlyát. A három férfi ujjongott, és a fegyverével hadonászott: - Vigyázz, tökvirág! Nehogy eless, és bepiszkold ezt a drága ruhát! - Úristen, ez aztán az ügyetlen fickó! - Na, elég, fiúk - vágott közbe Cletus. -Talán nem ő tehet róla, hogy majdnem seggre esett. Talán a cipője okozta a bajt. - Cletus kinyújtotta mocskos kezét, és az ujjait hajlítgatta. - Hadd lássam, mi a baj ezzel a cipővel, tökvirág. A trió mögött a törékeny állomásfőnök megköszörülte a torkát. - Várnak az utasok, akik szeremének le- és felszállni. Maguknak hármuknak nincs joguk... Maunders egyik cimborája felhúzta a revolvert, az állomásfőnök homlokára irányította és elmosolyodott. - Fogd be a szád, Perkins. Különben a két kisfiad beszerezheti a fekete karszalagot. Az állomásfőnök hátrahőkölt. A peronon néhány férfi utas tiltakozott a késés miatt. Az állomásfőnök hátralökte őket, és ezt suttogta:
72 - Maradjanak nyugton. Nem vállalom a felelősséget, ha valami baleset történik az állomásomon. Ez itt Cletus Maunders meg a cimborái. A név nyilván jelentett valamit az utasoknak. Ők is a peron távolabbi része felé hátráltak. Valahol balra, Will szeme elől rejtve, egy bricska állt meg zörögve. Valaki felkiáltott: - Ott, uram. Az ő lesz. Willt lekötötte, hogy Maunderst figyeli. A mocskos kéz megint a bal lába felé nyúlt: - Vedd le azt a cipőt, tökvirág. Akkor leengedünk, és megtáncoltatunk egy kicsit. A kéz hirtelen irányt változtatott; Will bokája felé kapott. A fiú gondolkodás nélkül cselekedett. Fölemelte a lábát, és erőset rúgott. A sarka húst és csontot talált. A pocakos férfi felüvöltött; hátratántorodott. A másik kezéből kiejtette a revolvert; sérült kezét a szájához emelte, és az ujjait szopogatta. - Lődd le a disznót - mondta fojtott hangon. Will a melle elé kapta a kézitáskát, készen arra, hogy odavágja. Mi a fenének keveredtem én ebbe bele? Maunders társai megcélozták Willt a revolverükkel. A peronon hirtelen csizmák dobbantak és sarkantyúk csendültek. Az egyik férfi arra nézett, nyelt egyet, és megrángatta a másik karját: - Chad, vigyázz. Maunders kikapta az ujjait a szájából. - Lőjétek le, az isten verjen meg benneteket! - Nyálas kezével a Chadnek szólított férfi fegyvere felé kapott. - Lődd le, vagy add ide... - Nem, Cletus. Nézz hátra. A Négyszemű. Maunders tudomást sem vett róla, minden haragjával Willre meredt: - Te tehetsz az egészről, szemétláda. Willnek sikerült határozott hangon megszólalnia: - Én azt mondom, maga tehet róla. Én csak le akartam szállni a vonatról. - És szavamra, Maunders - kiáltott valaki magas, vékony hangon az újonnan érkezettek közül -, ha nem engedi leszállni, maga meg az útonálló barátai megbánják. A hang mulatságos volt. De a három férfi közül egy sem nevetett. Az egyik lehajolt, és kikapta Maunders kezéből a revolvert, majd a tulajdon övébe, biztonságos helyre dugta. Will lelépett a peronra. Szíve még mindig vadul dobogott. - Ehhez a vitához semmi köze... - szólalt meg Maunders nagy hangon. - Az embereimet érintő minden vitához közöm van. - Négyszemű rohadék! - vicsorogta Maunders. - Maunders, ha még egy trágárságot kiejt a jelenlétemben, abban a pillanatban megkorbácsolom. Tudja, hogy megtehetem. És a viselkedése miatt boldogan teszem majd. Maunders forrt a dühtől. De nem moccant. Az egyik társa megrángatta mocskos vadászingét: - Gyerünk, Cletus. Lépjünk le, és keressünk valakit, aki bekötözi a kezedet. Cletus Maunders újabb gyilkos pillantást vetettWillre. - Majdnem megjártad, te kis szar. A magas hangú férfi galléron ragadta. - Figyelmeztettem... Maunders ellökte a kezét. - Megyek már, megyek! - Még egyszer Willre meredt. Will állta a tekintetét. Alattomos fény jelent meg Maunders szemében: - A Négyszeműnél dolgozol, mi? Az azt jelenti, hogy Medorában maradsz egy darabig. - Megpróbálta behajlítani sérült kezét; összerándult. - Találkozunk még, tökvirág. Találkozunk még, és számolunk. Számíthatsz rá. Ő meg a barátai megfordultak, és elsétáltak a két ideges utas meg a mögöttük rejtőző állomásfőnök előtt. II. Will végre megnézhette a két férfit, akik a segítségére siettek. Az első olyan negyvenes lehetett, nagyon magas és hallgatag ember, sűrű barna szakállal. Széles válla volt, és görnyedten járt, mintha állandóan lehajolva akarna belépni egy ajtón. Inge és bőrnadrágja egyszerű, szinte szürke a másik férfiéhoz képest, aki beszélt. A Négyszemű igazi cowboynak látszott. Karcsú, középtermetű fickó volt, szőke bajusszal. Húszas évei végén járhat, vélte Will. Óriási fehér sombrerót viselt, skarlátvörös selyem nyakkendőt, makulátlan, gyöngyökkel kivarrt szarvasbőr inget, hosszú rojtos, fényes fókabőrrel burkolt bőrnadrágot és ezüstsarkantyús aligátorbőr csizmát. Két gyöngyház markolatú revolvere aranyozott pisztolytartóból kandikált ki. Öltözékét a könyökhajlatában hordott Winchester puska egészítette ki, valamint szemüveg fekete szalaggal, mely az orra mellett libegett. - Láttam, megdolgoztad a csirkefogó kezét - mondta a férfi vigyorogva. - Remek munka volt, úrfi. Remek munka. Will élvezte a bókot. - Köszönöm.- Te nyilvánWill Kent vagy.- Úgy van. A fiatal férfi ragyogott, átvette a puskát a bal kezébe, és jobbját előrenyújtotta. - Én Roosevelt vagyok. Örülök, hogy találkoztunk. Nagyon örülök. - Uram. Én szintúgy. Roosevelt hihetetlenül erősen szorított kezet. Willt a legkevésbé sem tévesztette meg a szemüvege és a magas hangja. A napbarnított férfi az erőnek, az elszántságnak és a szigorú következetességnek olyan erős benyomását keltette, hogy az már szinte ijesztő volt.
73 - Bocsánat, hogy nem érkeztünk meg előbb - folytatta Roosevelt. -Talán megakadályozhattuk volna ezt az ocsmányságot. - Most már a többi utas is leszállt a vonatról; a dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba. - De te pompásan elbántál ezekkel a bugrisokkal. Van benned kurázsi, ahogy errefelé mondják. Jaj, megfeledkeztem a formaságokról... Az idősebb férfi felé intett, aki barátságos mosollyal figyelt. - Ez itt Mr. Bili Sewall. Bili a Maine állambeli Island Fallsból jött. Ő a munkafelügyelő a Szarvasagancs-telepen. Sewall és Will kezet rázott. - Örülök, hogy megjöttél, Kent. - Őszintének látszott. - Én örülök, hogy itt lehetek - felelte Will, és komolyan gondolta. - A kocsi erre van - mondta Sewall. Határozottan új-angliai akcentusa volt. Will kézitáskájának füle felé nyúlt. Will tiltakozott. Roosevelt így szólt: - Akár hagyhatod is, Kent. Ezen a nyáron utoljára van ilyesmiben részed. - Elindultak a peronon. Roosevelt folytatta. - Nem szabad a Bad Lands polgárait abból megítélned, ami az imént történt. A dakotaiak remek emberek. Maunders bandája a kivétel. Mindegyikük bajkeverő. Jaké Maundersnek éveken át kétes híre volt. A fia, Archie, maga volt a rettenet, nemrég meg is ölték. Cletusnak, aki a másodvagy harmad-unokatestvére, az egész családban a legrosszabb a természete. Rengeteget vedel, és ahogy te is tapasztaltad, ilyenkor minden önuralmát elveszíti. A cimborái, Sweeney és Chadburn mindent megtesznek, amit mond nekik. Okosan tennéd, ha elkerülnéd mindhármat, különösen Maunderst. Még szemtől szemben sem harcol tisztességesen. - Megfogadom a tanácsát, Mr. Roosevelt. A Roosevelt bókjai kiváltotta lelkesedés hamar lelohadt. Will kezdte bolondnak tartani magát amiatt, amit tett. Az biztos, hogy elégtételhez jutott. Talán többhöz mindannál, amit életében elért, eltekintve Dolores Wertman rövid ideig tartó meghódításától. Ugyanakkor azonban ellenséget is szerzett magának. Miközben Roosevelt és Sewall társaságában a peron végénél álló kocsi felé haladt, a közeli épületek napsütötte homlokzatát tanulmányozta. Maunders és a barátai eltűntek. Willt mégis az a nyomasztó érzés gyötörte, hogy figyelik. Ötödik fejezet
S ZAPORÁN TÖRJETEK ELŐRE! I. Délnek tartottak a Little Missouri folyó mentén, melyet Sewall csak a Kis Mizéria néven emlegetett. Roosevelt azt mondta, az éjszakát a Máltai Keresztben töltik, azon a telepen, amelynek harmadrésze az övé. Roosevelt felült kedvenc lovára, egy Manitou nevű, tüzesvérű állatra. Will és Sewall a kocsin utazott, mely teli volt a városban beszerzett áruval és a postával. Sewall azt mondta, ő felviszi Willt a Szarvasagancs-telepre, miközben Roosevelt délre megy, hogy csatlakozzék a már elkezdődött tereléshez. A Máltai Kereszt egy másfél emeletes faházból állt, melyet zsindely fedett, valamint egy kisebb, tőzegtetejű kunyhóból, mely a karósáncok stílusában épült, és istállóként szolgált. Will itt kap szállást, tájékoztatta Sewall. Will azt mondta, jó lesz, és bevitte a táskáját. A döngölt padlón már több pokróc is hevert. Társasága is lesz, ébredt rá. Három ló horkantgatott és dobogott a bokszában. Odakint Roosevelt bemutatta őt azoknak, akik a telep kétharmadának tulajdonosai voltak. Két napbarnított és rokonszenves kanadai férfi állt előtte, Sylvanus Ferris és Bili Merrifield. Ferris a húszas évei végén járt, Merrifield néhány évvel idősebb lehetett. Ferrisre hárult az a feladat, hogy körbevezesse Willt. Miután a többiek bementek, elvezette a látogatót a konyhakert mellett a kör alakú lókarámhoz, melynek pózna állt a közepén. Emögött egy jóval nagyobb karám terült el, tele bőgő tehenekkel, melyeket már betereltek, és fajtájuk szerint bélyeggel láttak el, magyarázta Ferris. - Nagyjából ennyit kell tudni a birtokról - mondta mosolyogva. - Éhes vagy? - Mint a farkas - mondta Will. Kimerült az utazástól és az állomáson történtektől. A fáradtság rombolni kezdte újonnan lelt magabiztosságát. Visszaindultak a főépület felé. Hűvös volt a levegő; a tavaszi nap már majdnem eltűnt nyugaton. A lókarámnál Ferris megállt, és egyik csizmás lábát föltette a korlát alsó rúdjára. - Ha a főnök nem mondta volna, ilyen karámban dolgozol majd a Szarvasagancson. Az újoncok mindig lovászként kezdik. Ez a legalantasabb, legpiszkosabb munka a telepen. De nagyon fontos is, és elég könnyű megtanulni. Az egyik fiú megmutatja az alapokat. Aztán elvisznek majd a terelésre. Igaz is... Hátat fordított a főépületnek. - Bár a legtöbben sokkal idősebbek a főnöknél, senki sem nevezi Theodore- nak. De Teddynek se. Utálja a Teddy nevet. Mindig Mr. Rooseveltnek kell szólítani. - Nem fogom elfelejteni. De ha maga a társa, miért hívja főnöknek? - Gondolom, mert ez illik rá. Ő a legokosabb közöttünk. - Ferris hangsúlya fanyar színt kapott. - És észre fogod venni, hogy van érzéke az irányításhoz. Will elmosolyodott. - Igen, már észrevettem. - Még egy dolog. Időnként némelyikünk kicsit többet iszik a kelleténél, és Öreg Négyszeműnek nevezi. De nem tanácsolnám, hogy ezzel próbálkozz, amíg nem ismered kicsit jobban.
74 - Hallottam, hogy valaki így nevezte a városban. - Maunders? Bili Sewall elmesélte, hogy összetűzésed támadt vele. Fogadok egy dollárban, hogy ő csak annyit mondott, Négyszemű. Will kérdően nézett. - Mi a különbség? - Elég számottevő. Amikor a főnök először jött ide, egy csomót heccelték a hangja, az elegáns ruhája meg a szemüvege miatt. Egyszer a városban egy részeg belekötött, és tényleg rászállt. Egyre csak Négyszeműnek hívta. A főnök türelmes volt, amíg bírta, de egy idő után már nem bírta tovább. Két ütéssel leküldte azt a bugrist a földre. Azóta a barátai rászoktak, hogy Öreg Négyszeműnek nevezzék. Kedvességből teszik, és azt hiszem, ő valahogy ezt szereti is. Borzasztóan remek fickó - fejezte be Ferris. Bili Sewall jelent meg a ház ajtajában. A naplemente bronzszínű fényében hunyorogva odakiáltotta: - Gyere és fogd! Ferris Will vállára csapott: - Hallottad. Szaporán törj előre. - Hogy mondta, Mr. Ferris? - Ja... - nevetett fel a férfi. - Ez csak egy helyi tréfa. Arra a nyárra nyúlik vissza, amikor Mr. Roosevelt először járt itt. Az első terelésére ment, és egypár fiatal állat megvadult. Azt hitte, hogy ez már a pánik kezdete. A legveszedelmesebb dolog ugyanis, amivel meg kell küzdenünk, ha pánik tör ki terelés közben. Mindegy, a főnök teljesen elvesztette a fejét, elkezdett integetni és ordibálni a lovasoknak, akik éppen feléje tartottak. De ahelyett, hogy segítségért kiabált volna, hogy a fiúk megértsék, azt kiáltotta: „Szaporán törjetek előre!” Ez ugyanolyan, mint az Öreg Négyszemű... az emberek azért mondják, mert szeretik a főnököt, és tudják, hogy van humorérzéke. Úgyhogy szaporán előre!... - Ferris a ház felé bökött. - Edd tele magad, amikor csak tudod. A lovászat nehéz munka. - Sokat lovagoltam, de semmit sem tudok arról, hogyan kell a terelő lovakkal bánni. Remélem, megbirkózom vele. Ferris gyors, kérdő pillantást vetett rá. Most már nem mosolygott olyan szívélyesen: - Hadd adjak még egy utolsó tanácsot. Ahogy már mondtam, a főnök átkozottul remek ember. De nem bírja, ha valaki félénk vagy bizonytalan önmagában. Ha van benned kétely, hogy felnősz-e a feladathoz, el ne áruld neki. És most gyere, együnk. II. A vacsora bőséges volt - szarvashús, bab, sült burgonya, kovászos kenyér és erős feketekávé. Roosevelt elmondta Willnek, hogyan találkozott valamikor Bili Sewall- lal. Amikor még a Harvardra járt, elment Maine-be vadászni, és Sewall volt a vezetője. A fiatal marhatenyésztő lendületesen és lelkesen beszélt. Gyakran nevetett, és hirtelen váltogatta a témákat - mintha minden érdekelné, és ezt az érdeklődést egy egész élet alatt sem tudná kielégíteni. Értekezett az időjárásról, a terelésről, a belpolitikáról, Marquis de Moresról és sötét barátairól, egy préritűzről, mely nemrégiben értékes legelőket tett tönkre, a marhahúsnak a chicagói piacon zuhanó áráról, a Tolsztoj regényei iránt érzett csodálatáról és arról a könyvről, amelyet nyáron akar befejezni. Ez Thomas Hart Benton szenátor életéről szól, és az amerikai államférfiak életrajzi sorozatába készül. Bár Roosevelt egyre csak beszélt, Will egy pillanatra sem érezte úgy, hogy uralni akarná a beszélgetést. Időnként a többiek is közbeszúrtak egy megjegyzést vagy egy történetet, és ő figyelmesen hallgatta. Amikor föltett egy kérdést, egyenes tekintete elárulta, hogy őszintén kíváncsi a válaszra. Vacsora után Roosevelt félrevonta Willt a szoba egyik sarkába. Kényelmes székkel kínálta a fiatalembert, ő maga pedig egy hintaszékbe telepedett. Will, aki jóllakott és már majdnem elaludt, ásítással küszködött, miközben a marhatenyésztő megkérdezte: - Nos, úrfi... hogy tetszik eddig a Bad Lands? - Gyönyörű vidék, Mr. Roosevelt. - Pontosan. De zord vidék is. Ha azonban az ember mindenét odaadja, a vidék teljes mértékű elégtételt ad cserébe. Igaz is, az a tervem, hogy először lovászként alkalmazlak. - Mr. Ferris már említette. A falilámpa lángja megcsillant a férfi poharán. - Gondolod, hogy megbirkózol a feladattal? Willnek azonnal eszébe jutott Ferris tanácsa. Leplezte valódi érzéseit:- Igen. Roosevelt két kézzel a térdére csapott. - Örömmel hallom. Gondoltam, hogy így válaszolsz. Másfél-két hét múlva benézek a Szarvasagancsra érted, és elviszlek magammal a terelésre. - Ez izgalmasan hangzik, uram. - Az is, hidd el. Gondolom, mondanom kellene valamit a telepen uralkodó szabályokról is. Én sosem kérek többet az emberektől, mint amennyit magam is hajlandó vagyok adni. És a főnökösködés nem az én műfajom. De megkövetelem a kemény munkát, a fegyelmet és a rendszerességet. Nem tűröm a lógást, az összecsapott munkát vagy a balszerencséről szóló történeteket. És tökéletes becsületességet is követelek. Minden nyugati ezt várja el az emberektől. Ferrisszel és Merrifielddel úgy kötöttem az első üzleti megállapodásomat, hogy a Cannonball folyónál ültünk egy farönkön. Átadtam nekik egy tizennégyezer dollárról szóló csekket, és nem kértem róla elismervényt. A szavuk és a kézfogásuk elegendő volt. Will bólintott annak jeléül, hogy megértette. Roosevelt folytatta: - Van még egy rendkívül fontos kérdés. A telepen vagy a terelésen gondolkodás és kérdés nélkül, azonnal végre kell hajtani a parancsokat. Lehet, hogy egy ember élete függ ettől. Talán csak a gyors cselekvés mentheti meg az illetőt. Ha kérdéseid vannak, várnod kell velük azutánig. - Szigorúsága enyhült. - Nem hiszem, hogy nehézséged lesz. Feltéve, hogy kerülöd Mr. Maunderst és a medorai kocsmákat. Will kételyei ellenére helyeslést mormolt. Ekkor Roosevelt szélesen elvigyoro- dottj és hozzátette. - Talán csak egy dolog okoz majd nehézséget. A kevés alvás. Mi későig dolgozunk, és korán kelünk. Javaslom, feküdj le. Will feltápászkodott. - Örömmel.
75 - Szükséged van lámpára, hogy megtaláld az utat? - Nincs. A válasz gyorsasága újabb elégedett kifejezést csalt Roosevelt arcára. Will hálás volt, hogy a férfi nem tartott vele, s nem látta, mennyire összezavarodik a sötétségben. Valóban nem szentelt sok figyelmet a Máltai Kereszt pontos alaprajzának. Csak a hangokat és a szagokat követve találta meg az istállót. Jó szagok, gondolta, miközben a kis épülethez közeledett. Édes széna- és lószag vegyült a tiszta, hideg levegőbe. De kételkedett benne, hogy jól alszik majd a keményre döngölt padlón, miközben egész éjszaka lovak mocorognak mellette. Leterítette a takarókat, bemászott közéjük, és a feje alá tette a táskáját. Ásított. Soha nem érezte még puhábbnak a párnát. Nem tartott tovább egy percnél, és már aludt. Elgémberedve ébredt. De nem emlékezett rá, hogy valaha mélyebben aludt volna. III. Roosevelt pirkadat előtt ellovagolt. Reggeli után Sewall visszavitte Willt Medorá- ba, hogy a zsebpénzéből munkaruhát vegyen - kék farmernadrágot, flanelinget, tartós bőrnadrágot, öszvérfül csizmát és sarkantyút. Sewall tapasztalatai hasznosnak bizonyultak, amikor Will olyan ruhadarabokat akart kiválasztani, melyek inkább csinosak voltak, mint használhatóak. Az új-angliai viszont igenis helyeselte, hogy egy drága Montana-kalapot megvásároljon: - Ebből fogsz inni, ezzel szítod a tüzet, ez alá bújsz a zivatar elől... úgyhogy meghálálja, ha jót veszel. A ló után a kalap a cowboy legfontosabb tulajdona. Will felnyalábolta az árut, és indult, hogy fizessen. Sewall rápaskolt a karjára. - Akarsz egy ilyet? Poros ládára mutatott, melyben több revolver hevert - egy S&W 45-ös kaliberű hatlövetű, négy darab a híres és megbízható 1873 Colt Frontier 45-ös Peace- makerből, az egyik ezüstborítással és külön árengedménnyel, valamint egy hibátlan és drága Buntline Special, mely a Peacemaker hosszú csövű és puskatussal ellátható változata volt. Will egy pillanatig tanulmányozta a fegyvereket. - Nem hiszem, Mr. Sewall. Tudom, hogyan kell lőni. Apám megtanított tizenegy éves koromban. Kihajtottunk a környékre, Bostontól nyugatra, kerestünk egy erdőt, és palackokra lőttünk célba. De azóta nem sütöttem el fegyvert. Nem vonz, hogy megint hozzáfogjak. - Okos - mondta Sewall futó mosollyal. - Egy fegyver néha nem jelent mást, mint felhívást arra, hogy valami részeg beléd kössön. Sewall nem hordott oldalfegyvert, de amikor a telepről a városba utaztak, Will észrevette, hogy a szekéren tart egy puskát. Délben már a folyó partján haladtak a szekérrel észak felé. Egész nap vad, festői vidéken utaztak: kanyargós vízmosások, hatalmas sziklák és magányosan emelkedő hegyek között. Élőlényt nem sokat láttak, csak néhány szarvast, éneklő pacsirtát, egy patakban pedig csukákat és naphalakat. Viharvert fák nyikorogtak a szélben, mely egyre hidegebb lett, ahogy múlt a nap. Magasan fönn a hegyek csúcsa napfényben fürdött. Lent, ahol a szekér zörgött tova, csak egyre sötétülő kék árnyék volt. Késő estére értek a Szarvasagancsra. A telep tizenkét mérföldre feküdt a legközelebbi lakott településtől. Egy alacsony meredélyen helyezkedett el, a széles, sekély folyó partján. A helyet két jávorszarvas-koponyáról nevezték el, melyeket itt találtak. A két bika nyilván harc közben akasztotta össze a szarvát, és aztán már nem tudták széthúzni. így pusztultak el. A hosszú és alacsony főépületet fából építették. Verandája a Little Missourira nézett, meg néhány nyárfára, melyeken galambok turbékoltak. Amikor a szekér megállt, Will bagoly huhogását hallotta. A verandán Sewall unokaöccse, Wilmot Dow várta őket, egy másik új-angliai jenki, aki Roosevelttel egykorú lehetett. Dow azt mondta, Sewall-lal együtt vezetik a telepet. Will nagy nehezen mormolt valamit. Elgémberedett a hidegtől. De nem akarta elárulni. Odabent a telep két másik lakójának mutatták be, akikről eddig még semmit sem hallott - a két férfi feleségének. Mrs. Sewall is, Mrs. Dow is láthatóan terhes volt, és elálmosodtak, miközben várták, hogy Sewall az új emberrel megérkezzék. De az asszonyok ragaszkodtak hozzá, hogy Will egyék valamit, mielőtt lefekszik az istállóban. A fiú nem vitatkozott. Miközben a felmelegített kétszersültet falta és a tejet itta, a ház belsejét tanulmányozta. Szokatlannak találta, hogy három hosszú polcon is könyvek sorakoznak. Néhányuk gerincén a Kent és Fia teásüveget ábrázoló aranyemblémáját fedezte fel örömmel. Állt ott egy hintaszék is, meg egy nagy, fazék formájú tárgy, melynek rendeltetését nem értette meg azonnal. Sewall, akit szórakoztatott Will arckifejezése, felvilágosította: - Ez Mr. Roosevelt fürdőkádja. Gumiból készült. Minneapolisból hozatta. Ilyet rendszerint nem látni egy állattenyésztő telepen. De a főnök makacsul ragaszkodik a tisztasághoz. - Bárcsak mások is követnék a példáját - mondta férjét ugratva Mrs. Sewall. Sewall unokaöccse, Dow elkísérte Willt a szállására, mely hasonlított ahhoz, ahol előző éjszaka aludt. Mielőtt Dow jó éjszakát kívánt és elvitte a lámpát, Will elrendezte a takarókat. Elégedett sóhajjal rogyott le a kemény földre, mintha egy előkelő szállóban térne nyugovóra. Nagyon rövidnek tűnő alvásából egy vészjósló külsejű, rossz fogú és borostás fickó csizmája ébresztette: _ A hasadra süt a nap, Kent, ha ez a neved. A fiú felült, fagyos karját dörzsölte és ásított. Még koromsötét volt. - Hány óra? Mintha az éjszaka közepe volna. - Olyasmi - bólintott a férfi. Erős lószag lengte körül. Beletörölte az orrát birkabőrrel bélelt hatalmas kabátjába, melytől csak kisebbnek látszott. A kezében tartott lámpa nagy fülű és bozontos fejének torz árnyékát rajzolta az istálló mennyezetére. Will még soha nem látott ennyi ráncot emberi arcon. Nem tudta eldönteni, vajon a kortól, az időjárástól vagy a nyomorúságtól vannak-e ott, esetleg mindháromtól. - De délig még fél tucat forrófejűt kell betörnöm. Gondolom, te vagy az, akit segítségnek adtak mellém. Jézusom, hogy meddig le nem alacsonyodik az ember, ha életben akar maradni. Tanítanom kell... mintha a lovászat nem volna maga is elég rossz dolog. Tudod, ezek a tenyésztők errefelé csak öt csontot fizetnek azért, hogy betörjek egy lovat. - Csontot?...
76 - Dollárt. - Ja. - A fiú a szög felé nyúlt, melyre a kalapját akasztotta. A férfi egyre lemon- dóbb tekintettel vizsgálgatta: - Mondd, különben honnan jöttél? - Bostonból. - Bostonból. - Hallgatott. - Az valahol Illinois felé van? Will úgy gondolta, ostobaság volna magára haragítania azt az embert, akivel együtt kell dolgoznia. - Ugyanaz az irány. - Egyszer jártam Chicagóban. Egy évvel a nagy tűz után. Nem bírtam azt az istenverte tömeget. Hadd kérdezzek valamit, Kent. Lovagoltál már musztángon? - Még csak nem is láttam. A férfi az ajkát rágcsálta. Majd megkérdezte: - Fogtál már lasszót a kezedben? - Nem. - Jézusom a Golgota hegyén. Bocsássa meg az én drága anyám, hogy így beszélek. Akár megmondhatod a legrosszabbat is. Te egy igazi piperkőc vagy? - Azt hiszem, maga így mondaná. De azért vagyok itt, hogy tanuljak, Mister... - Tompkins. Christopher P. Tompkins. A cimboráim Chrisnek szólítanak. - A hangsúlya és az arckifejezése elárulta, hogy Will nem tartozik ezek közé. A fiatalember fellobbanó haragot érzett, de küszködött, hogy barátságos maradjon. Öntudatlanul Roosevelt mosolyát és üdvözlését utánozta: - Örülök, hogy találkoztunk, Mr. Tompkins. - Bár én is ugyanezt mondhatnám. Ne próbálj úgy viselkedni, mint a főnök. Belőle csak egy van, hála az Úrnak. Az emberiség még nem készült fel kettőre. És jegyezd meg: ha valaha elmondod Mr. Rooseveltnek, hogy engem káromkodni hallottál, a puszta kezemmel tépem ki a zúzádat. A főnök meg én nem ugyanazzal a szemmel nézzük a trágárságot. Én azt mondom, egy lovásznak mindenhez joga van, tekintve, hogy milyen veszélyes a munkája. Gyanítom, nagyon hamar egyet fogsz érteni velem. Tompkins ingerlékenysége ellenére Will a jókedélyűség nyomát is érezte a férfiban. Tompkins lekapta a lámpását a szegről, melyre az imént akasztotta. - Hát, gyerünk, Kent, gyerünk. Szaporán törj előre! Lássuk, életben maradsz-e a lókarámban addig, hogy tanulhass is valamit. Hatodik fejezet
A LÓKARÁM I. A következő hetet Will valószerűtlennek látta. Az biztos, hogy a napok lényegében egyformák voltak: a sötétséget világosság váltotta fel, a világosságot pedig sötétség. Ám a Szarvasagancson - különösen, ha az ember a főlovász mellett dolgozott - a napfelkeltének és napnyugtának kevés szerepe volt a munkamenetben. Will gyorsan kezdte azt hinni, hogy létezését három fő funkció határozza meg, és csak ez a három. Az első a karámban folytatott munka, a porban, lármában és azon váratlan veszélyek közepette, melyek a Szarvasagancs csordája mellé szánt vadlovak betöréséhez társultak. Ha éppen nem dolgozott, evett. Egy ültő helyében hamarosan három-négy teljes étkezésre való marhasültet, krumplit, babot és kávét fogyasztott el. Ha nem dolgozott és nem evett, aludt, kétségbeesetten próbálta felfrissíteni az energiáit, és pihentetni fáradt izmait, melyek fájtak a csizmájától a nyakkendőjéig - és néha még följebb is. A ménesbe kiválasztott musztángok átlagban háromszázhúsz kilót nyomtak és százharminc centis marmagasságúak voltak. Ami a súlyukból vagy a magasságukból hiányzott, a makacsságukkal pótolták. Tompkins öt dollárt kapott minden egyes ló megszelídítéséért bár az alkalmazott módszereket tekintve, gondolta Will, a szelídítés aligha megfelelő kifejezés. Tompkins szó szerint megtörte az akaratukat. Eszközei közt szerepelt a sarkantyú, a korbács, a lasszó, néhány vég kötél a béklyózáshoz, egy öreg nyereg és zabla, valamint tekintélyes mennyiségű testi erő, káromkodás és bátorság. A pénz azért volt ilyen kevés, mert a pusztákon nevelkedett vad jószágokat nem lehetett harminc-negyven dollárnál többért eladni, még ha tökéletesen voltak is idomítva. A munka azonban fontosnak számított, mert a terelésnél állandó volt az igény olyan lovakra, melyek engedelmeskednek, és nem ijednek meg egykönnyen. Minden tehenészlegénynek egy egész sor ilyen ló kellett. Az összes Szarvasagancs-musztángot a pusztáról fogták be. Az olyan építmény, mint amilyen a karám, mely megkurtította a szabadságukat, megrémítette őket. Az a kísérlet, hogy a lószerszámmal tovább korlátozzák szabadságukat, azonnali és rémült ellenállást váltott ki belőlük. Ugrálást, harapást, rúgkapálást. Chris Tompkins feladata lényegében abból állt, hogy megmutatta a musztángoknak, az ellenállás - engedetlenség - azonnali büntetéssel jár, mégpedig fájdalom formájában. A leckét először egy kantárral tanította, melyet akkor tett föl, amikor a musztáng ki volt kötve a póznához. Az állat ezután megbéklyózva - nyeregtakarót és nyerget kapott. Amikor Will először segített Tompkinsnak feltenni a takarót, nem hajolt félre elég gyorsan. A ló beleharapott a csuklójába. Will odébb ugrott. Tompkins addig korbácsolta az állatot, amíg vér nem serkent a bőrén. A korbács egy szívszaggató pillanatig Margaretre emlékeztette Willt. Erőlködnie kellett, hogy elhessentse magától az emléket. Mrs. Dow bekötötte Will csuklóját. A fiú ezután rögtön visszament dolgozni.
77 Egy darabig eltartott, amíg hozzászokott a karámban uralkodó zajhoz, az ugráló és rúgkapáló musztángok látványához, melyeknek hatalmas szeme barna porfelhőből ragyogott ki. A szükség azonban hamar megtanította, hogy ne vegyen tudomást a neki idegen dolgokról; hogy gyorsan mozogjon, ahogy Tompkins; és hogy éber legyen. Lassan azt is háttérbe szorította magában, hogy a lovakkal rosszul bánnak, mert mindent meg kellett tennie, hogy életben maradjon a karámban. Gyorsan nyilvánvalóvá lett, hogy a lovak is boldogan bánnának vele rosszul, ha csak egy szemernyi lehetőségük volna rá. Tompkins szidalmakat zúdított Willre az ügyetlensége és tapasztalatlansága miatt. A fiatalember több alkalommal is kísértésbe esett, hogy megüsse a lovászt, vagy hogy egyszerűen csak otthagyja az egész dolgot. De nem hagyta ott, mert sikerrel akart járni a Szarvasagancson. Nem ütötte megTompkinst, mert tudta, hogy a bírálata nem ellene irányul. A lovász ugyanezt mondaná mindenkinek, akit tanít, vélte Will. És Tompkins, szemben azzal, amit a lovakkal csinált, nem úgy tanította Willt, hogy tönkretette a haragra való képességét. Éppen ellenkezőleg. Tompkins módszere az volt, hogy addig gúnyolódott és kritizált, míg tanítványa olyan dühre nem gerjedt, hogy inkább meghal, mintsem még egyszer hibázik. Willt ez a folyamat néha emlékeztette az anyjával átélt élményeire. Komoly különbségek voltak azonban. A fiú tudta, hogy megérdemli a szidalmat, amelyet kap. És ha néha jól csinált valamit,Tompkins ezt soha nem mulasztotta el megemlíteni. II. A Szarvasagancson töltött hetedik nap reggelén történt. Az előző hat reggel valamelyike egy vasárnapot kezdett, de Will képtelen volt felidézni, melyik reggel. Tompkins nem tartott vallási ünnepeket. Pirkadat után röviddel nyerget raktak egy csillagos homlokú lóra, mely Tompkins szerint egy mesteno - a cowboyok néha spanyol néven nevezték a vadlovat - és egy lovassági telivér keresztezése volt. A ló láthatóan gyűlölte a nyerget; húzódozni kezdett, forgatta a szemét, és belenyerített a hűvös levegőbe. Ekkor Tompkins rendszerint átadta a kantárt Willnek. Ezen a reggelen azonban magánál tartotta. - Fogd a korbácsot, Will. Aztán ülj föl rá, ahogy mutattam. - Én? - Jézus Krisztus, aki a vízen jár. Látsz még valakit itt? - Nem, de nem hiszem... - Fütyülök rá, hogy mit hiszel. Fogd a korbácsot, és ülj fel. Mr. Roosevelt három nap múlva itt lesz. Látni akarja majd, hogy fejlődtél valamit. Ha nem látja, új lovászt keres. Voltak már ennél rosszabb állásaim is. Ezt meg akarom tartani. Fogd a korbácsot. Will az ingébe törölte izzadt kezét. Szája hirtelen kiszáradt. Lehajolt a korbácsért, aztán a musztáng felé oldalgott. A ló odafordította a fejét, és kapkodni kezdett a fiú után. Will félrehúzódott a gonosz sárga fogak elől. Megragadta a musztáng bal fülét, és megcsavarta. A ló a fájdalomtól felnyerített és megriadt. Will fogta tovább. A ló mozdulatlanul állt. Will visszafojtott lélegzettel felugrott rá. Érezte maga alatt az állat felgyülemlett dühét. Összeszorította a lábát. Még mindig a ló fülét fogva fölemelte a másik kezében tartott korbácsot. Elengedte az állat fülét, és megragadta a kantárt... Öt másodperccel később a hátsóján ült a földön. Mintha beszakadt volna a háta. Tompkins a musztángot üldözte, mely elszaladt, miután ledobta lovasát. Korbácsütésekkel fékezte meg a lovat, miközben vég nélkül káromkodott. Visszavezette az állatot a karám közepére, vadul rángatta, hogy fájjon neki. Aztán nagyon epésen így szólt; - Legközelebb csak annyi ideig maradj a hátán, hogy legalább egyet csaphass rá a korbáccsal, jó, fiú? Will összeszorított foggal felelt: - Igenis, uram. Megpróbálom. - Nem úgy nézel ki, fiú, mint akinek tetszik a dolog.- Nem, uram. Nem tetszik. A musztáng minden eddiginél vadabbnak látszott. A horpaszáról felszálló gőzzel és gyűlölettől égő szemével valamilyen pokolbéli démonra emlékeztetett. Tompkins kiköpött, és megvakarta az ágyékát. - Hát, fiú, akkor egyszerű a dolog. Rakd a segged a nyeregbe, és tartsd ott, vagy vidd vissza Bostonba, Ohióba vagy akárhová, ahol tökvirágot termesztenek. Az utolsó szavak felidézték a medorai állomás képét. Will egyheti naptól és széltől lebarnult arcát eltorzította a düh. - Maga szemétláda... - Mit mondtál, fiú? Ne motyogj. Will fölszegte a fejét. - Azt mondtam, tartsa a szemétládát, hogy fel tudjak rá ülni. A lovász elvigyorodott. - Igen, akkor jól hallottam. Kész vagy? Gyerünk. III. Will ezúttal elég ideig maradt a nyeregben ahhoz, hogy kétszer lecsapjon a korbáccsal. Amikor a musztáng ledobta, nagyot esett. Egy földből kiálló kő felhasította a homlokát. Vér csurgott a szemöldökére. Azt mondta, szeretné valamivel bekötni a fejét. Tompkins mintha nem is hallotta volna: - Ülj föl megint. Will dühödten vette észre, hogy Sewall és Dow a karám kerítésére támaszkodik, mozdulatlan alakjukat megvilágította a vörös keleti fény. Mindennek a tetejébe még közönsége is van. - Azt mondtam, ülj fel. Kent. Rámegy az egész napunk. A fiú még ötször ült fel, ötször dobta le a ló. A hatodik kísérlemél a musztáng váratlanul feladta, és nem ugrált tovább. Will alig tudta elhinni. Nevetett és kiabált, bár elvakította a vér, és majdnem eszét vesztette a fájdalomtól. Hallotta, hogy Sewall gratulál. Dow tapsolt.
78 Lecsúszott a nyeregből. Csizmás lába dobbanva ért földet. Tompkins felé intett, ugyanúgy vigyorgott, mint a lovász: - Megcsináltam! - A fenébe, meg.Tudtam, hogy megcsinálod. A pokolba... - Vállat vont. - Vagy megcsinálod, vagy megdöglesz. Will leoldozta a nyakkendőjét, és letörölte vele a vért a szemöldökéről. Közben Tompkins odavitt egy köpenyt, mely a karám kerítésén lógott. - Elég időt töltöttünk már a gratulációkkal, fiú. - Átadta Willnek a köpenyt. - Ülj vissza, és lengesd ezt. Rémítsd meg alaposan, hogy hozzászokjon az ijedséghez. így nem dobja majd le azt a szegény hülyét, aki felhőszakadásban lovagol rajta, amikor mennydörög és villámlik, mint a veszett fene... - Mr. Tompkins, maga egy rabszolgahajcsár. - De még mindig vigyorgott. És a vér meg a fájdalom ellenére csodálatosan érezte magát. Csodálatosan és büszkén. - Csak csináld a munkámat, fiú. Csak csináld, amiért engem olyan keservesen alulfizetnek. Egy pillanatig mosolytalanul bámult fiatal tanítványára. - Azt hiszem, most már tegezhetsz is. Elég rendesen dolgoztál. Nem kergetlek ki a prérire. Illetve... egy-két napig még semmiképp. IV. A lovász túláradóan dicsérhette a fiút, amikor Roosevelt visszatért. Ugyanis az első dolog, amit a Szarvasagancs tulajdonosa Willnek mondott, így hangzott: - A barátod, Tompkins azt mondja, megvannak az adottságaid, hogy tűrhető lovász légy. A barát szó meghökkentette Willt. Eddig valahogy nem így gondolt erre a közönséges öreg agglegényre. De a gondolat örömmel töltötte el. - Hát... - Úgy hajtotta le a fejét, hogy remélte, szerénynek tűnik. - Ezt jó hallani. Szavai mértéktartóak voltak. De évek óta nem érezte magát ilyen boldognak. Hetedik fejezet
BECSVÁGY I. Másnap este, napnyugtakor, Will kisétált a verandára, hogy szívjon egy kis friss levegőt. A vacsora szokatlanul finom volt. Jóllakott, és elégedettnek érezte magát. Fenekén észrevehetően lógott a nadrág. Hiába evett annyit, leadott néhány kilót. Az izmai is erősödtek. Orrán rózsaszín folt volt ott, ahol leégett, majd lehámlott a bőr. Látta, hogy Roosevelt már kint van, kedvenc hintaszékében üldögélt, és levelet olvasott. Odavetette, hogy egy pillanat múlva befejezi. Will leült a lépcsőre, és egy gallyal játszadozott. A folyóra néző nyárfákon rigók repkedtek ide-oda. A fák fölött prérisólyom körözött. A lebukó nap fénye ragyogó narancsszínűre festette a lassú folyású Little Missourit. A folyó közepén, egy homokzátonyon bika kószált. Valaki még sötétedés előtt behozza majd. Roosevelt befejezte és az ölébe ejtette a levelet. Azt mondta Willnek, hogy a levél egy Edith nevű fiatal nőtől érkezett; egy gyerekkori barátjától. Will a foltokból, melyek Roosevelt amúgy is pirospozsgás arcán futólag megjelentek, gyanította, hogy itt nem csupán barátságról van szó. Roosevelt végül is már évek óta özvegyen élt. A férfi feledhetetlen mosolya visszatért. - Már akartam veled beszélni, Will. Kíváncsi vagyok, hogy milyen céljaid vannak. Hogy miféle jövőt képzelsz el magadnak. Will elégedettsége elpárolgott. - Az igazat megvallva, uram, nincsenek terveim. Úgy értem, azon túl, hogy a Harvardra fogok járni. Ősszel megkezdem a tanulmányaimat. - Azt hiszem, apád valóban írt erről. A Harvard jó iskola. Én magam is élveztem. A fő tevékenységem az volt, hogy írtam az irodalmi lapba és fogatot hajtottam Cambridge-ben. - Mosolya szomorkás lett. -Tűrhető diák voltam, de borzasztóan sznob. Sam Gompers ezt nagydobra is verte. - Találkoztam már Mr. Gompersszel. Apám néha meghív munkásvezéreket vacsorára. Néha meg fontos üzletembereket is meghív ugyanarra az estére. Akkor aztán jól összerúgják a port. Mindketten elmosolyodtak. Roosevelt így szólt: - Apád egy darabig szakszervezeti ember volt, ha jól emlékszem. - így van. Az Erie-vasútnál próbált meg szervezkedni, amikor a háború után ott dolgozott. - Azelőtt úgy hittem, hogy a szakszervezeti mozgalom tönkreteszi ezt az országot. Ma is elutasítom azt az anarchiát, amit egyes szakszervezeti vezetők támogatnak. Ugyanakkor azt hiszem, hogy a laissez fairé tétele, ha a végletekig viszik, hasonlóképpen visszataszító. Túl sok tőkés használja ürügyként a laissez faire-t arra, hogy kiszúrja vele a közvélemény szemét, és kizsákmányolja a szegényeket. Fészkelődött a hintaszékben, majd folytatta: - Négy évvel ezelőtt nem voltam ilyen véleményen. Amikor az első évemet töltöttem New York állam parlamentjében, még szavaztam is egy törvényjavaslat ellen, amely méltányos határt szabott volna a helyi lóvasút-társaságnak az alkalmazottaitól megkövetelhető napi munkaórákat illetően. A törvényjavaslatot hamisítatlanul szocialistának neveztem, úgy emlékszem... Csóválta a fejét, bosszúsan nevetett. - Nos, számítani lehet rá, hogy a fiatalemberek hibákat követnek el. Nem valami híresek arról, hogy okosak. Csak azt hiszik, hogy azok.
79 Roosevelt nem is tudta elképzelni, hogy a kedélyes megjegyzéssel szúrhat. Will az eltelt idő és a távolság miatt felidézte otthoni viselkedését, és annak látta, ami volt. Éretlennek és durvának. - Mitől változott meg a véleménye a szakszervezetekről? - kérdezte. - Attól, hogy megismerkedtem Sam Gompersszel - vágta rá Roosevelt, és hintázni kezdett a székben. - Sohasem találkoztam hozzá hasonlóval... német zsidó... szivargyári munkás meg minden. A szakszervezeti elkötelezettsége miatt először nem bíztam benne. De hamarosan rájöttem, hogy tévedek. Sam rengeteg dologra megtanított egy olyan fiatalembert, aki az élete java részét New Yorkban töltötte, de valójában sohasem látta. Elvitt a bérkaszárnyákba. Megmutatta a munkásnyúzó műhelyeket. Hatan, nyolcán, tizen... egész családok sodortak szivart egyetlen helyiségben. Tizennégy-tizenhat órát gürcöltek egy nap, csak hogy néhány centet keressenek. Vannak törvényeink azokra a munkákra, amelyeket gyárban végeznek. De egyetlen törvény sem szabályozza azt a munkát, amely az otthonokban, alvállalkozásban folyik. A gyárosok rendkívül előnyösnek találják ezt a helyzetet. Ennyit megtanultam Samtől. A szegények általában túl éhesek, és gyakran túlságosan tudatlanok ahhoz, hogy megvédjék magukat. És egyes gazdagok, ha megengedik nekik, könyörtelenül kihasználják ezeket a gyengeségeket. - Sosem jártam a nyomornegyedben... - szólalt meg Will. - A bérkaszárnyák hihetetlenek. Mocskosak... sötétek... Sam és a társai mindent megtesznek, amit tudnak. Emelik a béreket. Javítják a munkafeltételeket. De olyan lassú a haladás! A törvényeink olyan ósdiak... Gyorsabban hintázott, a szék egyre hangosabban nyikorgott. - Tudod, hogy néhány évvel ezelőtt még a kutyáknak is több joguk volt, mint a gyerekeknek? Egy kilencéves kislányt, akit vertek és majdnem halálra éheztettek, bevittek a New York-i városi bíróságra, ahol törvényesen állatnak nyilvánították csak azért, hogy a rossz sorban tartott kutyákat védő törvény alapján segítséget kaphasson. Csak ekkor kezdett valaki egy olyan törvényen dolgozni, mely azokat a gyerekeket védi, akikkel rosszul bánnak. Még mindig hintázva felsóhajtott és elmosolyodott. - Tudom, hogy rengeteg tréfa tárgya vagyok. Azzal vádolnak, hogy a világon mindent meg akarok reformálni, méghozzá egyetlen nap alatt, napkeltétől napnyugtáig. Szavamra, nem szégyellem bevallani a bűnösségemet. Annyi építő munkát kell még elvégezni. A Little Missourira bámult, arcán töprengő kifejezés ült. - Az is kényszerít erre, hogy nem maradhatok itt egész életemben. Imádom ezt a telepet. Imádom a Nyugatot. De nem a személyes boldogság az élet legelső célja. Az embernek kötelezettségei vannak... A szavak ismerős húrt pendítettek meg. Will sokszor hallotta, hogy Gideon hasonlókat hangoztat. Ha ilyesmit egy apa mond, az ember általában elengedi a füle mellett. Ha egy olyan férfitól hallja, akit csodál, odafigyel rá. Roosevelt folytatta: - Hogy őszinte legyek, már gondolkoztam rajta, hogy eladom a két telepben levő részem. Bevallom, nem pusztán az említett emberbaráti célból. Szeretnék több időt tölteni Edithtel. Keze az ölében fekvő levélhez tévedt. - Miss Carow remek ember. Szeretném megmutatni neki a házat, melyet a Long Island-i Sagamore Hillen építettem. Néha meg azt kívánom, bár örökre itt maradhatnék. Ugyanannyira szeretem a tevékeny életet, mint amennyire apám irtózott tőle. - Roosevelt hangja kissé feszültebben csengett. Halkan hozzátette: - Apám fizetett azért, hogy a polgárháborúban töltsék be a helyét. Hallottam olyan célzásokat, hogy nem volt bátor ember. Én azonban imádtam. Mégis voltak olyan vonásai, amelyek... Hirtelen a fejét rázta. Will mozdulatlanul ült, tudta, hogy nagyon bizalmas dologba engedték betekinteni. Vajon óvatlanságból kapott magyarázatot arra, hogy miért szenteli magát Roosevelt szinte megszállottan a fizikai tevékenységeknek - és hogy miért tartja oly nagy becsben a bátorságot? Az egyik ember a vakmerő szót használta a főnök jellemzésére. Vajon a vakmerőség az apja bátorságának hiánya miatt alakult ki? Élesztős tészta és fafüst szaga vegyült a levegőbe. Odabent Mrs. Sewall és Mrs. Dow nevetett, miközben megkezdték az esti sütést. Dow előbukkant a ház egyik sarka mögül, egy Öreg Egér nevű ló nyergében. A gyengülő fényben odaintett nekik, és ellovagolt a homokzátony felé. A bika látta, hogy megy, és naptól szikrázó cseppeket fröcskölve belevetette magát a sekély vízbe. A lovas és a zsákmány kék árnyékba veszett a parton. Roosevelt ismerős mosolya visszatért. - De túl sokat karattyoltam magamról. Most rólad szeretnék hallani. Azt mondtad, hogy még nem gondoltál arra, mi lesz az egyetem után... - így van. - Hmm, nos... te eszes legény vagy. Kár lenne, ha elpocsékolnád az intelligenciád. Tudod, szerencsésebb vagy sok embernél. A családod jó anyagi helyzetben van. Többet tehetsz annál, mintsem pusztán választasz a megélhetési módok között. Szinte mindent megtehetsz, amit akarsz, nem kell aggódnod, hogy megkeresed-e a következő étkezésre valót. Én úgy látom, hogy az ilyen helyzetben lévő embereknek kötelességük, hogy másokat szolgáljanak. - Apám is ezt mondja mindig. - Többek közt ezért kedveltem meg rögtön, amikor találkoztunk. Én tudom, mire törekszenek a Kentek... és ő ízig-vérig Kent. - Egy pillanatig gondolkodott. - Te talán a kormányhivatalt választod majd, ahogy én tettem. - Nem nagyon vonz a politika. És egyetlen olyan terület sem, amelyet apám említett. - Mik ezek? - Jog. Újságírás... - Én szeretek írni. Sohasem leszek hivatásos, de az amatőrök között megállóm a helyem. - Olvastam a legutolsó könyvét, mielőtt idejöttem. Élveztem. - Örömmel hallom. Az Egy szarvasmarha-tenyésztő vadászkalandjai jó fogadtatást kapott. De azért a kiadók különös fajta. Azt akarják, hogy a szerző a nyilvánosságra való tekintettel mindenféle bizarr mutatványt végezzen. Az én kiadóm ragaszkodott hozzá, hogy szarvasbőr vadászruhában legyek rajta a könyvön... Mesterkélten maga elé tartott egy képzeletbeli puskát.
80 - Hát úgy festek én, mint egy igazi vadnyugati? - Pontosan. Roosevelt elvigyorodott. - Akkor továbbra is a kisebbséghez tartozom. Én azt hiszem, úgy festek, mint egy idióta. Félbeszakította a mozdulatot, és ismét elengedte magát. - Ami az ügyvédi mesterséget illeti, osztozom az idegenkedésedben. A Har- vard után a Columbia jogi karára iratkoztam be. Nem tudtam befejezni. Az egész dolog túlságosan dohos és áporodott. Én szeretek a dolgok áramában lenni. Az arénában, hogy úgy mondjam. Amellett manapság az ügyvédi mesterség gyalázat. Az ügyvédek inkább arra használják a tudásukat, hogy megkerüljék a törvényt, nem pedig arra, hogy támogassák. Hallgattak. Ebben a pillanatban, amikor ők ketten ott ültek a Szarvasagancs verandáján egy hosszú nap enyésző fényében, Will rendkívül vonzónak találta Roosevelt életfelfogását. Hátradőlt, és a folyót bámulta. Messze délről, a csobbanásokból hallotta, hogy Dow a sekély vízben űzi a bikát. - Én is úgy gondolom, Mr. Roosevelt, ahogy maga, hogy az egész életemet el tudnám itt tölteni. - Ha marhatenyésztésből akarnál megélni, a gatyád is rámenne. Rá akarom venni a társaimat, hogy szálljanak ki, ahogy én is tervezem. - Miért, uram? - A dakotai marhakereskedelem ingatag állapotban van. Az a de Mores nevű beképzelt páva egészen Bismarckig elhozta a hűtőüzemeit és a vágóhídjait, de arra nem vette a fáradságot, hogy az üzletről megtudjon valamit. Az emberek ott Keleten egyszerűen nem szeretik a fűvel legeltetett marhát, amit itt kénytelenek vagyunk tenyészteni. Ez túl inas. A piac olyan marhát akar, amit kukoricával hizlaltak. Ráadásul ha egy préritűz vagy a komoly téli viharok tönkreteszik azt a kevés füvünket, ami van, a helyi húsipar tönkremegy. Lehet, hogy kellemes Dakotában állatot tenyészteni, de meggazdagodni nem lehet belőle. - Hát, akármit csinálok is, jómódban szeretnék élni. De nem örökölt pénzből. Hanem olyanból, amit én keresek. Roosevelt megállította a hintaszéket, és metsző pillantást vetett rá: - Ha így gondolod, hadd javasoljam, hogy egy dolgot már most dönts el. Melyiket tartod fontosabbnak? Az elveket vagy a gazdagságot? Csakis az erre adott válasz határozza meg az ember életét. Az értékéről nem is beszélve. Will a homlokát ráncolva megkérdezte: - Úgy érti, lehetetlen, hogy az ember az elveihez is ragaszkodjék és gazdag is legyen? A hintaszék mozdulatlan maradt. - Egyáltalán nem. De majdnem lehetetlen a kettőt tökéletes egyensúlyban tartani. Erre minden alkalommal csökken az esély, amikor az ember egy lényegi kérdésben állást foglal. Kérdezd meg apádat. Boldogult, amikor az Erié pályaudvarain próbálta meg beszervezni az embereket? - Nem, majdnem éhen halt. Csaknem meg is ölték. - Látod? Az élet állandóan döntések elé állítja az embert. Amellett szeszélyes is. Éppen amikor úgy gondolnád, hogy biztonságban vagy, olyan csapást mér, amilyenre nem is számítottál. Néha ez is döntési kényszert jelent. És a legegyszerűbb döntés ritkán a legjobb is egyben. Ha fiatalkorodban elhatározod, hogy akármi történjék, mindig a haszon elé helyezed az elveket, akkor az életed egészen másképpen alakul. Szerintem jobban. Jobban magadnak, és végső soron jobban a felebarátaidnak is. A prédikáció feldühítette Willt. Az udvariasság hallgatásra intette, de a néhány pillanattal előbbi hangulata elromlott. Felállt. Roosevelt látta, hogy valami baj van. - Lefekszel? - kérdezte. - Nemsokára - bólintott Will. - Holnap is nehéz nap lesz. - Errefelé csak ilyen napok vannak. Nem akartam túlzottan nyers lenni veled. - Örülök, hogy megismertem a véleményét, Mr. Roosevelt.- De te ezt nem osztod.- Én ezt nem mondtam, uram.- Szóban nem... - Jó éjszakát, Mr. Roosevelt.- Jó éjszakát, Will. Will befordult a ház sarkánál. Tíz perccel később már észak felé tartott a folyó partján. Gyorsan lépkedett, rugdosta a port, és néha káromkodott egyet. Nem tetszett neki a választás, mellyel a fiatal marhatenyésztő szembesítette. Nem tetszett neki, és nem tudta kiűzni a gondolatai közül. Zavartan azon tűnődött, azért van-e feldúlva, mert Roosevelt kijelentései élesen szemben állnak a Carternek tett ígéretével. Abban nem kételkedett, mit választana Carter válságos helyzetben. Will megesküdött, sohasem hagyja, hogy ilyen messzire kényszerítsék. Ebből az következik, hogy mostantól minden döntését úgy kell meghoznia, hogy megvédje őt egy ilyen választás kényszerétől. Hiába csodálta a fiatal állattenyésztőt, úgy gondolta, Roosevelt téved. Az ember lehet gazdag, s ugyanakkor élhet rendes, becsületes életet is. Csak az a lényeg, hogy kerülje a keresztes hadjáratokat és a vesztett ügyeket, amelyeket Roosevelt - és az apja - láthatóan nem került. Hadd legyen Theodore Roosevelt mások lelkiismerete. Neki a maga módján kell csinálnia a dolgokat. És meg kell tartania a Carternek tett ígéretét. II. - Gyerünk, fiú, ébredj. Ébredj! - Chris? Te vagyaz?... - Nem is a haragvó Úristen. - Nem lehet még reggel. - Nincs is, csak fél négy. - Te jó isten. - Will ásítva és nyögve felült. - Csitt! - tette ajka elé Tompkins az ujját. - Vigyázz a káromkodással. A főnök odakint van. Nyugtalan, mint egy fiatal bika párzáskor. Alig várja, hogy elinduljon. Már egy félórája fenn van. Willnek hirtelen eszébe jutott, milyen nap ez. Bosszúsága elpárolgott.
81 A nadrágjáért nyúlt, majd felhúzta hosszú flanelalsójára. Az éjszakai levegő fagyos volt. Tompkins lámpása semmi meleget nem adott. Willnek látszott a lehelete, miközben öltözködött. - Mindjárt kész vagyok. - Fölvette a bőrnadrágot is, és a kalapjáért nyúlt. Az istálló elől nyereg nyikorgását és lószerszám csörgését hallotta. Manitou horkantott. Roosevelt mondott valamit Bili Sewallnak, aki álmos hangon válaszolt. Roosevelt- ből kitört a nevetés, amikor egy másik lovas is érkezett. Hárman nevettek és beszéltek izgatottan. A verandán folytatott beszélgetés után Will és Roosevelt továbbra is udvariasan bánt egymással. De a barátságosság megfakult köztük. Will most a gondolatai mélyére temette az ellentétet, és hagyta, hogy ő is osztozzék a nap izgalmában. A Szarvasagancson dolgozó emberek még napkelte előtt elindulnak a terelésre.
Nyolcadik fejezet
ÉJSZAKAI BORZALOM I. A Máltai Keresztben töltött éji pihenő után a Szarvasagancson dolgozók ismét délnek tartottak. A második napon dél körül értek a terelés helyszínére. A júniusi ég felhőtlen volt, a levegő meleg, de nem forró. Will mégis úszott a verítékben, és beborította a por, mely bőre ráncaiban sárrá változott. Fáradt is volt. Még Tompkins is bevallotta, hogy kimerült, mert a huszonnégy lovat számláló ménest ilyen gyorsan és ilyen messzire hajtotta. Will szerencsére az egész utat egy Boston nevű szelíd, megbízható szürke nyergében lovagolta végig. Megfeledkezett azonban a fáradtságáról és a kényelmetlenségekről, amikor megpillantotta a terelőtábort. Tehenészfiúk érkeztek éppen vissza, egész délelőtt lovagoltak, elbitangolt és nemrég született jószágokat hajtottak maguk előtt. Mások már az élelmiszeres szekérnél ették az ebédjüket a porban, a billogvasaknak gyújtott tüzek füstjében és az állandó lármában, melyet káromkodó emberek, tüzesvérű lovak, dühödt bikák és az elveszett borjaik után bőgő, kétségbeesett tehenek csaptak. Izgalmas látvány volt;Will alig tudott betelni vele. A terelésben részt vevő minden telep küldött ide embereket. A marhapásztorok viszont vezetőt választottak - ez esetben egy John Goodall nevű, köztiszteletnek örvendő férfit. A Szarvasagancsról három szakember jött: Roosevelt, Sewall unokaöccse, Dow, és Chris Tompkins, aki jobban szeretett a prérin dolgozni, mint lovakat betörni, mégis ez utóbbit tette, mert szükség volt a szakértelmére. Will és a többiek néhány perccel érkezésük után megtalálták a nappali lovászt, aki megszámolta a Szarvasagancsról a főménesbe hozott lovakat: a hat frissen betört musztángot a három lovas mindegyikének s a további hat lovat, melyeket akármelyikük használhat, ha szükséges. Ez az utóbbi fél tucat olyan lóból állt, melyeket a terelés és a lasszózás nehezebb munkájához idomítottak be. A nappali lovász izmos, barátságos férfi volt, bőrének színe akár a feketekávé. Róbert Beaufort néven mutatkozott be; vezetéknevének első szótagát „bjú”-nak ejtette. - A legtöbben Bobnak szólítanak - mondta. Bemutatták a lovásznakWillt, hogy majd ő segít neki; Bob megrázta Will kezét, és szigorú mosollyal így szólt: - Minden szórakozásból kimaradtál, most már csak kemény munkára számíthatsz. -Azokra a mulatságokra utalt, amelyeket a terelés kezdetén rendeztek. A különböző telepekről érkezett marhapásztorok egy nappal korábban összegyűltek, hogy versenyezzenek lovaglásban, céllövésben, rodeóban, bátorságpróbában, hosszú távú szerencsejátékban, vagy egyszerűen csak barátkozzanak. A fekete bőrű cowboy Roosevelthez beszélt: - Csak most érkeztünk. A főménes már úton van. Ha néhány percig a közelben tartják a lovakat, felállítjuk a délutáni karámot. Segíthetsz kötözni, Kent. Tudod, hogy kell, ugye? Will Rooseveltre pillantott. A marhatenyésztő szerencsére éppen mondott valamit Wilmot Dow-nak. Will a fejét rázta. Mire Bob Beaufort így felelt: - Nemsokára megtudod. Kövess. És igyekezz. Hosszú, nehéz köteleket kötöttek igen gyorsan a lovász szekerének hátsó kerekeihez. A köteleket nagy körben lefektették a porba. Beaufort parancsára Will bemászott a szekérbe, ahol fél tucat erős faágat talált, melyeknek mindegyike egy méter hosszú lehetett. Úgy vágták le őket, hogy meghagyták rajtuk a természetes villát. Beaufort megmutatta Willnek, hogyan helyezze el függőlegesen az ágakat úgy, hogy a villák megtámasszák a kötelet, és hogyan állítsa az ágakat a földre. Ezután a férfi eloldozta a szekér egyik kerekéhez erősített kötél végét, és odanyújtotta Willnek: - Ez a te kapud. Nyisd ki. Ugorj oda! Itt jön az éjszakás a ménessel. Willt eddig túlságosan lekötötték a teendői, hogy a háta mögött felhangzó dübörgésre figyeljen. Most megfordult, és leesett az álla. Kiabáló lovast látott halványan egy porfelhőben, melyet hatvan-hetven ló vert fel. A ménes négy vezérlova negyven-ötven méterre voltWilltől, és úgy közeledtek, mint a villám. A fiú jobbra szaladt, vitte a kötelet, így nyitotta ki a kaput - a karámnak a lovakhoz legközelebb eső oldalát. Beaufort közben kitekert egy másik kötelet, hogy az első alá kösse. Ennek a kötélnek a végét is Will felé hajította, akinek kinyújtott bal kézzel kellett ugrania, hogy elkapja. Megbotlott. Elesett, és belegabalyodott a kötélbe. A földről elmosódottan látta a lobogó sörényeket, a dobogó patákat és a forgó, fehér szemeket. Aztán kétségbeesetten rugdalva a port odébb gurult. Az első lovak dobogó patáit csak néhány centivel kerülte el.
82 Miközben pislogva és a portól köhögve ott feküdt a hasán, észrevette, hogy amikor odébb hengeredett, valami felsértette a homlokát. Valószínűleg egy pata. Megérintette a sebet. Nem vérzett. Am a hajszál híján való megmenekülés érzékenyen érintette, s a szíve kalapált tőle. Feltápászkodott, és szaladt, hogy segítsen Beaufortnak bezárni a kaput, és visszakötni a kötelet, melyet ő maga ejtett el. A lovon ülő férfi, aki a ménessel érkezett, a kerítésen belül körbeterelte a lovakat, miközben hangosan szidta őket, Willt meg a helyzetet általában. A fekete bőrű lovász gyorsan és szakavatottan mozgott. Szemét a kötélen tartotta, melyet sebesen a szekérhez kötözött, s közben megkérdezte Willt: - Egyben vagy? - Igen, uram. Sajnálom, hogy elejtettem azt a kötelet. - Ezúttal nem történt baj. De te majdnem pórul jártál. Beaufort fölegyenesedett, és kérges tenyerét a nadrágjába törölte. A nyakába kötött kendővel felitatta a verítéket az arcáról. - Még két másodperc, és már nem kérhettél volna bocsánatot. Will összeborzadva bólintott. Az élelmiszeres szekér felől tehenészlegények kezdtek fölbukkanni, hogy elvigyék a lovukat a délutáni munkához. Beaufort átmászott a felső kötél alatt, mely most feszesen kerítette körül a tágas, kerek karámot. A lovak körben járkáltak, és Will meglepetésére - bent maradtak a karámban. Beaufort fölemelte a másik kötelet, és kezdte ráhurkolni a faágakra. Amikor Will odalépett, hogy segítsen, a fekete bőrű lovász tömören befejezte a beszélgetést: - Csak ne kövesd el még egyszer ezt a hibát. Nekünk itt inkább több segítség kell, mint kevesebb. II. Will úgy gondolta, soha életében nem engedik már, hogy átaludja a napkeltét. Sőt az ébredés órája mintha egyre előrébb jött volna. A terelés második napján a szakács rekedt kiáltására riadt a sötétben: - Keljetek, keljetek, köszöntsétek a kismadarakat és a Jóisten keze munkájának minden jelét és megnyilvánulását! Megkérdezte az időt Bob Beauforttól, aki éppen lemászott a szekeréről. Will a kocsi alatt aludt, a földön. Beaufort előhúzta a zsebóráját. - Háromnegyed három. Fagyos hideg volt. Will lehúzta a felső takarót az alsóról, és összetekerte őket. Éppen a korai óráról akart panaszkodni, amikor megpillantotta Rooseveltet a közeli tűznél. A Szarvasagancs tulajdonosa egy tükördarab és egy bádogbögre víz segítségével borotválkozott. Beaufort észrevette, hogy Will a férfit figyeli, és felnevetett: - Ő az egyetlen közöttünk, aki borotválkozik és fogkefét használ. Willnek nem volt fogkeféje, úgyhogy egy leveles gallyhoz kellett folyamodnia. A dolgát végezni a bokor mögé mehetett. Beaufort tíz percet adott, hogy felkészüljön a napra. Aztán hozzáláttak, hogy kifeszítsék a reggeli karámot. Mivel a terelés állandó mozgásban volt, a karámot naponta kétszer fel kellett állítani és le kellett bontani. Az éjszakai lovász és egy másik fiatalember nemsokára bevitte a ménest. A két ember az elmúlt négy órában őrködött, amíg az állatok legeltek és pihentek. Előttük Will és Beaufort állt őrt. Az éjszakai lovász és a segédje elment reggelizni. Miután esznek, mindketten alszanak egy kicsit, aztán segítenek a szekeret és a ménest továbbvinni a déli táborhelyre. A terelés olyan úton haladt, melyet már előre meghatároztak. Minden reggel kijelölték a térképen azt a vonalat, amely mentén az élelmiszeres szekér és a ménes délig halad. A lovasok közben a vonal mindkét oldalán átfésülték a vidéket, átkutattak minden patakmedret és rejtett vízmosást az elbitangolt marhák és borjaik után. A módszeres keresés neve az volt, hogy beforgatják a szukát. Dél körül a marhapásztorok visszatértek a megbeszélt helyre, s terelték az állatokat, melyeket találtak. Míg a marhapásztorok délelőttönként körbelovagoltak, Will segített Beaufort- nak és a többi lovásznak előrehajtani a ménest. A lovak nagy porfelhőt vertek, s a fiú hamarosan megtanulta, hogy a nyakába kötött nedves kendőt szorosan az orrára és a szájára húzza. Kalapja karimája alatt alig látszott belőle több, mint piszkos szemgödre. Észrevette, hogy Roosevelt is kilovagol, odavonszolja a borjakat a billogvasaknak gyújtott tűzhöz, és őrt áll éjszakánként a gyarapodó csorda mellett. De sohasem lasszózik, s nem is választ el teheneket a csordától, hogy megbélyegezzék őket. Az egyik ebédidőben megkérdezte erről Chris Tompkinst. Tompkins azt mondta, hogy Roosevelt ismeri a korlátait - melyeket rossz látása állít elé. - Nem szereti őket, de velük él. És ezzel együtt is rendes munkát végez. Amikor először jött a terelésre, egy csomó fiú gúnyolódott rajta, és átkozott piperkőcnek nevezte. Ma már nem mondanak ilyet. Délutánonként Willnek rendszerint akadt egy kis ideje, hogy a billogtüzeknél végzett munkát figyelje. A levegő ott gyorsan megtelt füsttel s a megperzselt szőr és irha bűzével. Amikor először nézte meg ezt a délutáni tevékenységet, Bob Beaufort is vele ment. A fekete bőrű férfi észrevette, hogy Will milyen nyugalommal figyeli a vödör tartalmát, mely a felvigyázó mellett áll - ez az ember vette számba a felhajtott marhákat, foglalta listába a fajtájukat, és készített jegyzeteket a bélyeggel még nem ellátott borjakról és fiatal marhákról. A felvigyázó jegyzetein kívül még a vödrök tartalma is számot adott az állatokról. Minden tűznél egy vödör állt. Ebbe dobták a megbélyegzett állatok fülének egy darabját és a bikákról fémollóval levágott véres herezacskókat. - Te nem leszel rosszul attól, hogy nézed ezt a dolgot? - kérdezte Beaufort, és ajkát zavartan összeszorította. - Nem különösebben - mondta Will. - Sosem zavart a vér látványa. De gondolom, sok embert zavar. Az egyik marhapásztor morgott, és összecsattintotta az ollót. A kiherélt bika bőgött. Beaufort néhány másodpercre a szájára szorította a kezét. - Zavar bizony. A legtöbb újonc amikor meglátja, mi van ezekben a vödrökben, úgy hány, mint a gejzír. Gondoltál már rá, hogy csontkovács légy? - Orvos? -Will a fejét rázta. - Hát, úgy látom, ha másod nincs is, gyomrod aztán biztosan van hozzá.
83
III. A délután vége felé az élelmiszeres szekér és a ménes megint elindult, hogy eljusson az éjszakai táborhelyre. Ott Will csaknem tizenhat órás munka után végre ehetett rendesen, és eltölthetett egy órát azzal, hogy beszélget a fekete bőrű lovásszal, mielőtt kimerültén a takaróikra rogytak, majd megint őrséget álltak. Bob Beaufort fiatalabbnak látszott a koránál.Tizenhat éves volt, amikor az Unió kékjébe öltözött lovasok belovagoltak gazdája délcarolinai rizsültetvényére. Az öreg Lincoln lovasai felszabadították. - A papámnak, az idősebb Robertnek kicsit későn jöttek. Ő hat hónappal azelőtt halt meg, hogy Lee, a vén szürke róka megadta magát. Egyszer csak azzal kel lett szembenéznem, hogy szabad vagyok, de nincs családom... Beaufort gazdája viszonylag jóindulatú ember volt. A legjobb rabszolgáinak megengedte, hogy megtanuljanak olvasni, írni és számolni. Halála előtt az idősebb Róbert hosszú estéken át minden leckét megtanított egyetlen fiának. Egyikük sem tudta, hol van Bob anyja. A háború előtt nyolc évvel a sorvadó rizspiac ingadozásai arra késztették a gazdát, hogy eladja. - Mindegy, hogy mit tett a gazda a papámért meg értem, ezért sose tudott kárpótolni. Gyűlöltem, és imádkoztam, hogy halála után a pokolra kerüljön. Beaufort magányosan, de reménykedve északra ment a háború után. Nem volt vezetékneve, úgyhogy választott egy neki tetszőt - egy kicsiny, de felkapott tengerparti városról nevezte el magát, mely a carolinai ültetvény közelében feküdt. Az iparosodott Észak hatalmas csalódást okozott a felszabadított Róbert Beau- fortnak. Nyolc hónapot töltött azzal, hogy Pittsburgh utcáin talpalt, munkát nem talált, és néha havas sikátorokban aludt. Három alkalommal verték meg olyan fehér acélmunkások, akik minden délről érkező, munkát kereső feketét utáltak. A tapasztalat meggyőzte Beaufortot arról, hogy nem akar Északon maradni. De mit tehetne? Az írástudása vezette el a válaszhoz. Egy eldobott újságban ráakadt egy cikkre, mely arról írt, hogy milyen gyorsan fejlődik a háború után a nyugati marhatenyésztés. A háború dúlta Texas a hajánál fogva emelte fel magát. Gyalog ment elTexasig, csak az elszántsága és az esze segítette, hogy megtegye az utat. Megérte az erőfeszítést. Némi kellemetlenség után munkát kapott egy telepen, és beállt, hogy kitanulja a tehenészetet. Végül a hajtókkal eljutott Kansasig, majd egyedül ment tovább Dakotába. Egész életét marhapásztorként akarta eltölteni. - Remekebb életet el se tudok képzelni. Különösen az én bőrszínemmel. Ezért látsz olyan kevés fekete bőrű marhapásztort. Nem mondanám, hogy nyugaton szeretik a négereket. De a legtöbb fehér ember békén hagy, ha elvégzed a dolgod. - Hamiskás mosollyal tette hozzá: - Néha elgyengülnek, és öt-tíz percen át is barátságosan viselkednek. Csak olyankor nem szeretek marhapásztor lenni... - lassan a nyaka felé emelte a jobb kezét - amikor ilyen meleg van... Puff. Az ujjaira ragadt maszatot tanulmányozta. - Úristen, hatalmasak a szúnyogok az idén. Az idő aznap fülledt lett. Időnként déli szél fújt. Will belecsavarta magát a pokrócába - ami olyan volt, mintha kemencébe bújt volna, ám egyedül ez nyújtott védelmet a szúnyogok támadásaival szemben. Hirtelen érezte, hogy a szél kezd megváltozni. Beaufortra nézett. A tűz fénye megvillant a marhapásztor szemében, amikor elfordította a fejét, és északnyugat felé bámult. Figyelt egy pillanatig. Majd így szólt: - Villámlást láttam, Will. - Vihar jön? - Azt hiszem. Egyiküknek sem kellett többet mondania. Will lefeküdt, és lehunyta a szemét, de a feszültség ébren tartotta. Nemsokára hallotta, hogy Beaufort is egyenetlenül lélegzik a szekéren. 0 is ébren volt. Kis idő után Will mennydörgés moraját hallotta. Ezüstös villogás töltötte be az égbolt északnyugati negyedét. Beaufort leugrott a szekér végéről: - Felnyergelem a lovamat. A tiéd is. - Segítek. - Nem kell, hogy mind a ketten felkeljünk. Maradj nyugton. Eltűnt a sötétben. Will szája kiszáradt. Gyomra megfájdult. Tudta, hogy a pániktól mindennél jobban rettegnek. Azt is tudta, hogy ha kitör, mindenkinek a nyeregben kell ülnie, hogy segítsen véget vetni neki. Mereven feküdt, hallgatta, ahogy Beaufort felnyergeli a lovát, majd Bostont is. Messze a sötétben, a tábortüzeken túl, melyekből kezdett szikrákat kergemi az erősödő szél, valaki dalra fakadt. Szövegtelen és szinte dallamtalan ének volt. Inkább olyan kántálásféle. Valahol másutt egy másik férfi is rázendített, kicsit dallamosabban. - Ezek az éjszakai pásztorok? - suttogta Wrill, amikor Beaufort visszatért. - Igen, ők. Amikor texasi altatókba kezdenek, tudni lehet, hogy aggódnak. Will a hasára fordult. Egy harmadik ember is énekelni kezdett a csordának, megpróbálta szórakoztatni és csillapítani. Egy negyedik hang is csatlakozott. Will látta, hogy az emberek elfojtják a lobogó tüzeket. Most még csak az hiányzott volna, ha a prérifű hirtelen lángra kap. Egy északnyugatra fekvő magányos hegy mögött újabb fehér fény világította meg az eget. Will visszatartotta a lélegzetét. Dörgött az ég, de fojtottan. Miután elhalt a dörgés, szinte hallani lehetett a csendet; a kísérteties, vészjósló csendet, melyben csak a pásztorok hangja zengett. A pásztorok éneküket a lovak poroszká- lásának lassú tempójához igazították. Szél csapódott Will arcába. Megint mondani akart valamit Beaufortnak, de újabb fény villant, amit fülsiketítő mennydörgés követett. A dörgés különös módon nem halt el, mint az előbb. Folytatódott. Will inkább hallotta, mint látta, hogy Beaufort megragadja a kalapját és feltápászkodik. Will hirtelen ráébredt, hogy a mennydörgés nem az égből jön. A föld remegett. - Megindultak - mondta Beaufort rekedt hangon. - Mozdulj!
84 A rohanó csorda dübörgése egyre hangosabb lett, s hirtelen egy tehén elbőgte magát. Majd egy másik is. Az egyik éjszakai pásztor a már fölösleges figyelmeztetést üvöltötte: - Pánik! Pááá-nik! IV. Az ég dörgött, és remegett a föld. Szinte egyfolytában villámlott, ahogy a vihar hihetetlen sebességgel közelgett északnyugat felől, s a füvet korbácsolta Will vágtázó lova körül. Ő és Beaufort annak a csoportnak voltak a tagjai, mely a rohanó csorda bal oldalán vágtatott két-háromszáz állat húzódott el vagy félmérföldnyi darabon. A csorda dél felé rohant, egy kiszáradt, sekély vízmosás mentén. Amint kitört a pánik, az éjszakai pásztorok azonnal a csorda bal oldalára lovagoltak. Will és a többiek hátramaradtak. Most elöl revolverekkel kezdtek a levegőbe lövöldözni. Miközben lőttek, egyre kiabáltak, és vágtató lovaikkal a vezérállatok felé közelítettek abban a reményben, hogy jobbra fordíthatják őket, amíg a vezetők egy önmagába visszatérő spirál vonalában nem haladnak, miáltal megtörik a vágta lendülete. Ám a vezetőket eltéríteni nem volt könnyű dolog. Különösen akkor, amikor az állatok tudták, hogy az emberek mellettük lovagolnak. A marhapásztorok jelenléte csak növelte az állatok félelmét és dühét. A villám fényében megcsillanó hosszú szarvak közül egy nagy bika indult meg a csordából Will és a lova felé. Az egyik szarv beledöfött Boston jobb hátsó combjába. A ló ugrott egyet. Ha a vízmosás nincs velük egy szintben, ló és lovasa felbukott volna. Ám Boston egy ugrással megúszta, s a lépést is alig vétette el. A támadó bika már meg is fordult, és eltűnt a csordában. Will lekapta a kalapját, a jobb lábához csapta, és rekedten ordított. Boston olyan gyorsan futott, hogy csak a ló ösztönében bízhatott, és remélhette, hogy nem lépnek bele valamilyen váratlan vízmosásba vagy túrásba. Tovább kiabált. Elöl lángnyelvek villantak fel a sötétben. A lövöldözés folytatódott. A csorda azonban nem fordult meg. Villámlott. Mennydörgött. Megint villámlott... Will úgy érezte, mintha egy vonaton ülne, mely elszabadult. A következő villám fényénél egy marhapásztort látott, aki előtte feküdt a földön. A lova eltörte a lábát, és nyerítve terült el az oldalán. A férfi lába beszorult az állat alá. Will balra rántotta Bostont, hogy elkerülje az összeütközést. Mielőtt a villám fénye kihunyt, a férfi megpillantotta a közeledő Willt, és kétszeres erővel próbálta meg kiszabadítani a lábát. Mennydörgött. Will és Boston hihetetlen sebességgel száguldott a marhapásztor felé. Boston nem volt terelőló. Willnek nagyon erősen félre kellett rántania, hogy jelezze, az elbukott lovasra kell figyelnie. A kis ló végre megértette, és olyan hirtelen feszítette meg a mellső lábait, hogy lovasa csaknem lerepült a hátáról. Will a nyeregbe és a ló sörényébe kapaszkodott, amikor Boston merev lábbal megállt. A fiú kinyújtotta a jobb kezét, s a sebesült ló nyerítését túlkiabálva leordított: - Fogd meg, és húzd fel magad! A férfi végre kiszabadította a lábát. De a felfordulás odavonzott néhány rohanó marhát. Két bika és hat-hét nagy tehén otthagyta a többi állatot, és egyenesen Will meg a férfi felé rohant. Will még jobban lehajolt, kalapja leesett és elveszett. Megérintette a férfi ujjait. Boston hátrált a rohamozó marhák elől, s ez megnehezítette a segítségnyújtást. - Siess! - üvöltötte Will. - Fogd meg! A férfi úgy kapaszkodott bele a karjába, mintha faág volna. Will egy pillanatig úgy érezte, mintha el akarna törni a háta. De a nyeregben maradt. Hátrahúzta a jobb lábát, hogy a férfi használhassa a kengyelt. A pásztor hálás kiáltással lendült föl mögé. Will balra rántotta a kantárt, hogy kikerüljenek a feléjük rohanó marhák útjából. Boston a kantár félrerántásától és a sarkantyúzástól nekiiramodott. Épségben megúszták volna, ha nincs az a túrás, amelytől Will már előbb is nyugtalankodott. A ló bal lába egyenesen a lyukba fúródott. Csont roppant. Boston fájdalmas nyerítéssel vetette le a pásztort és megmentőjét, egyenesen a rohanó állatok lába elé. Kilencedik fejezet
AZ ÁLDOZAT I. Will-az oldalára esett, és nagyon megütötte magát - talán ez mentette meg az életét. A fájdalomtól feltápászkodott. Öntudatlanul ragadta meg a pásztor gallérját. A férfi megdöbbent, nyögött. Will is nyögött a húzás okozta erőfeszítéstől. A férfi szerencsére nem volt túl nehéz. Will Kentnek pedig abban a pillanatban rettenetes ereje támadt. Még egyméternyit odébb rántotta a pásztort, majd ledobta, és elé ugrott, hadonászott és üvöltött, ahogy a torkán kifért. Már ott jött leszegett fejjel a vezérbika, szarva megvillant az égen végighasító villám fényében. Will ereiben megfagyott a vér. De állt egy helyben, rekedtre ordította magát, és hadonászott, mint egy eszelős... A hangtól és a mozgástól a bika az utolsó pillanatban irányt változtatott. Amint a vezér elfordult, a többiek követték. Will és a marhapásztor pillanatok múlva már biztonságban volt.
85 Miközben ott térdelt a férfi mellett, akit megmentett, remegni kezdett a történtek kiváltotta sokktól. A marhapásztor hirtelenszőke fickó volt, nem sokkal lehetett idősebb Willnél. Lassan magához tért - hála istennek, mert Willnek vagy egy percébe is beletelt, míg visszanyerte az önuralmát. Nem volt könnyű. Néhány méterrel arrébb szegény Boston rángatózott és nyerített haláltusájában. A marhapásztor lova sem volt jobb állapotban. A szél felszárította a Will arcát kiverő izzadság egy részét. Északnyugaton a láthatár eltűnt a szakadó esőben. A fiú kisöpörte a hajat a homlokából, és átkémlelt egy hirtelen támadt porfelhőn. Ha nem csapta be a villámfény, a vezérbikák jobb felé tartottak. Az előreirányuló lendület lassult. Ha ez igaz, a veszélynek vége. Amint a vezérek körbekavarognak, a csordaösztön vet véget a pániknak ugyanúgy, ahogy ki is váltotta. A sebesült lovak egyre csak nyerítettek. Will még soha nem hallott ilyen szenvedő hangokat. Valami hideg csapódott a tenyerének. A villám fénye fémen villant. Az émelygő férfi megpróbálta Will kezébe gyömöszölni a coltját. - Lőj, az isten szerelmére - zihálta. - Ne hagyd szegény párákat így szenvedni. Will döbbent pillantással feltápászkodott. Próbálta megmagyarázni magának, hogy ez könyörületes tett, nem gyilkosság. Odabotladozott a marhapásztor lovához; megvárta a mennydörgést, hogy ne ijessze meg a csordát. Miközben a villám fénye kihunyt, ő két kézzel emelte föl a coltot... A mennydörgés tompította a lövés hangját, de a ló sikolyát nem. Miközben az állat az utolsókat rúgta, ő beharapta az alsó ajkát, és Boston felé fordult. A ló egy pillanatig fölemelve tartotta a fejét. A bal szemével mintha Willt nézte volna... Nem tudom megtenni. Boston nyerítve ejtette le a fejét a földre. És Will tudta, mindent meg tud tenni és meg is tesz azért, hogy egy állatot - vagy emberi lényt megmentsen az ilyen szörnyű szenvedéstől. Miközben könnyek csorogtak végig az arcán, egyetlen lövéssel megölte Bostont. II. A marhapásztor köszönő szavakat motyogott összefüggéstelenül. Will megkérdezte a nevét. Frank Hixson, felelte a fiatalember. Amikor leesett a lóról, kificamította a lábát, és most nem tudott járni. Willnek föl kellett emelnie, megtámogatnia, és visszavinnie az éjszakai táborba. Mire odaértek, megjött az eső. Alig maradt ideje, hogy befektesse Hixsont a lovász szekere alá, a villámoktól megvilágított felhőkből máris szakadt az eső, melytől csuromvíz lett. A tüzek azonnal kialudtak. A táborban hamarosan bűzös füst terjengett. A füstből a sáros Bob Beaufort lovagolt elő. Will a sárban térdelt a szekér mellett, s a szédülő Hixson fölött nézett rá. - Van itt egy sebesült, Bob - szólt oda, amikor a fáradt férfi leszállt a lóról. Beaufort feléje vánszorgott a felhőszakadásban. - Több is van, Will, Hallottam, hogy az egyik fiú valósággal kettészakadt, amikor a lova felbukfencezett. - Tudja, ki az? Beaufort a fejét rázta. - Veled mi történt? - Ugyanaz. Felbukott a lovam. Az övé is. Mind a kettőt le kellett lőnöm. - .. .megmentett... meghaltam volna - motyogta Frank Hixson. Beaufort letérdelt Will mellé, karját a szekér kerekén nyugtatta. Kis vízesések ömlöttek le a kerékagyról és a küllőkről. Beaufort fejével a félig öntudatlan pásztor felé intett: - Úgy érti, hogy te? - ... megmentett, bizony. Will vállat vont. - Csak elhúztam az őt kergető marhák elől. Főleg azért, mert engem is kergettek. De most az egyszer nem voltam kétbalkezes. - Hmm. - Beaufort még egy pillanatig vizsgálgatta Hixsont. - Lehet, hogy találunk valami segítséget ennek a fickónak. Will kitörölte az esőcseppeket a szeméből. A kimerültségtől és a sokktól megint remegni kezdett. Küszködött a reszketéssel. - Nem tudtam, hogy orvos is van errefelé - mondta. Beaufort fáradtan elnevette magát. - Nincs. Az egyetlen csontkovács többmérföldes körzetben Stickney doki Dickinsonban, de ő havonta csak három-négy éjjel van otthon. Valaki mesélte, hogy akkora területen vannak betegei, mint az összes új-angliai állam együttvéve. Valaki máshoz kell folyamodnunk, aki sokkal kevesebbet tanult a könyvekből, mint Stickney. - Kiről beszél? - Láttad már azt a hórihorgas pásztort azzal a fekete süveggel? Will rengeteg marhapásztort látott már a terelésen; egy darabig eltartott, amíg ezt maga elé idézte. De végül eszébe jutott: - Azt, aki úgy néz ki, mint egy indián? - Azt. Negyedrészben cserokí. Murtrynél dolgozik a Tisztás-telepen. Már amikor Murtry józanon tudja tartani. A neve Lón Adam. Egyesek Adam dokinak nevezik, bár se papírja, se képzettsége nincs. Csak egy flanelzsákja van, teli szárított növényekkel, és rengeteg tapasztalata. Azt mondják, ha nem részeg, jó marhapásztor. Gondolom, most azt az embert kezeli, aki olyan súlyosan megsebesült. Megkeresheted és megkérheted, hogy jöjjön ide, amikor majd tud. - Lón Adam - mondta Will, hogy rögzítse a nevet. A szekérben keresett egy száraz inget, fölvett egy esőköpenyt, és nekivágott az esőnek.
86
III. Húsz percig tartott, amíg rábukkant. Lón Adam egy frissiben gyújtott tűz mellett dolgozott, mely több füstöt adott, mint fényt. A tűz fényét egy lámpáséval toldotta meg, és éppen kötést rakott egy marhapásztor dagadt bokájára. Will nehezen besorolható embernek látta Lón Adamet, csak óriási fekete kalapja, hatalmas sasorra és a keze volt feltűnő rajta. Ez utóbbival, annak ellenére, hogy durvának és kérgesnek látszott, olyan ügyesen dolgozott, akár egy nő. Will egy-két pillanatig figyelte, majd odalépett, és megkérdezte, hogy ő-e Mr. Lón Adam. Adam bólintott, amitől kalapja karimájáról csörgedezve lefolyt a víz. - Mit akarsz? Will megmondta. - Megyek, amint itt végzek. Eddig ez látszik a legsúlyosabb sebesültnek... - Nem, Mr. Adam. Attól tartok, van egy sokkal súlyosabb is. Az ismerősen magas hang hallatára Will megfordult. Roosevelt lépett be a tűz halovány fénykörébe. Szemüvege ferdén ült az orrán, a lencsét pára borította. Esőcseppek csillogtak az arcán. Mintha könnyek volnának, gondolta Will. Roosevelt bizonytalanul maga mögé mutatott. - Az emberem,Tompkins... - Jaj, istenem - suttogta Will. Ő lenne az, akiről Bob Beaufort beszélt? Roosevelt megerősítette: - A lova a táborhelyünk közelében bukott fel. Utasítást adtam, hogy ne mozdítsák meg. Attól félek, eltört a gerince. Tizedik fejezet
ÖREG HALÁL DOKI I. Lón Adam gyorsan csomót kötött a flaneldarabra, melybe a pásztor bokáját csavarta. Rápaskolt a kötésre, majd felállt. A bal csípőjén dagadó zsák lógott, melynek kopott anyagát valaha alizarinnal festették. A zsákot egy darab foszlott kötéllel erősítette az övére. - Nézzük meg - mondta Adam Rooseveltnek. - Van whiskyje? - Nem hiszem, hogy tanácsos volna, ha inna... - Nem nekem, Roosevelt. - A férfi fekete szemében düh csillogott. - Neki. - Bocsánat, félreértettem. Attól tartok, nincs ilyesmi a felszerelésemben. - Tudom, hogy magának nincs. De vannak itt olyanok, akiknek van. Keresse meg őket. Találjon nekem egy kis whiskyt. - jó, természetesen - mondta Roosevelt, miközben elsiettek az esőben. Will sohasem hallotta még, hogy a tenyésztő ilyen alázatosan beszélt. II. A vihar két óra alatt kitombolta magát. Kitisztult az ég, s előbújt a ragyogó hold. A száraz vízmosásban, melyben a marhák rohantak, most másfél centi magasan állt a víz - repedezett ónixkőnek látszott a hold fényében. A terelőtáborban aznap éjjel senki sem aludt. Az emberek még mindig izgatottan beszéltek a pánikról, és aggódtak Chris Tompkinsért. Jó néhányan odamentek, ahol a Szarvasagancs emberei aludtak, mielőtt felhangzott a riadó. Ott, a tűz mellett, Lón Adam hajolt a sebesült Tompkins fölé. A marhapásztorok a tűz másik oldalán álltak vagy ültek. Will is köztük volt. Minden szem Adam betegére szegeződött. Takaró alatt feküdt, feje hátrahajtva, arcát és homlokát veríték borította, hiába fújt a szél. A száján át vette a levegőt, hangosan, zihálva, mintha valami olyasmit akarna kiszívni a levegőből, mely véget vet az arcán látható kínnak. Adam mellette kuporgott. Előtte palack, melyben háromujjnyi whisky volt. A csípőjén függő zsákból Adam kisujjnyi hosszúságú, csomós gyökeret vett elő. A gyökeret egy lapos kőre helyezte, melyet az egyik pásztor már megmosott és megszárított, majd késével apró darabokra vágta a gyökeret. Aztán a kés pengéjével minden apró darabot porrá zúzott. Will lenyűgözve figyelte Adam finom, barna kezét. A férfi megint a kifakult zsákért nyúlt. Amikor kinyitotta, Will látta, hogy a zsáknak szarvasbőr bélése van. Adam előhúzott valamit, ami szárított fűre emlékeztetett. Belemorzsolta egy bádogbögrébe, óvatosan hozzárakta a porrá tört gyökeret, és whiskyt öntött bele. Kése hegyével összekeverte az italt, aztán megszagolta, és elégedettnek látszott. Tompkins tekintete üveges volt. Szinte percenként fájdalom torzította el az arcát, és nyöszörgött. A látványtól könnyek szöktek Will szemébe. Szipogott és pislogott, nem mert a mellette álló emberekre nézni. Adam a nadrágjába törölte a tenyerét, és bal kezét lassan Tompkins tarkója alá csúsztatta. Tompkins jajgatott. Amikor Adam keze a megfelelő helyre került, a férfi visszatartotta a lélegzetét és fölfelé emelte a kezét. Tompkins felordított, mintha tüzes vasat nyomnának a bőrébe. Will a tenyerébe mélyesztette a körmeit. - Tudom, hogy fáj - mormogta Adam. - De fel kell emeljelek, hogy ne fulladj meg, ha megiszod az orvosságot. A sebesült férfi szemében megértés és rémület jelent meg. Meg akart szólalni, de csak valami hörgésfélére futotta. - Folytatnom kell, Tompkins - mondta Adam. Tompkins a következő pillanatban pislantott. Adam ezt a beleegyezés jelének vette. Széles grimaszt vágott, és még jobban fölemelte a férfi fejét. Tompkins megint felordított. Többen is elfordultak. Will hallotta, hogy valaki félrevonul a sötétbe, és öklende- zik. Még Roosevelten is a rosszullét jelei látszottak, amikor így szólt: - Az isten szerelmére, legyen könyörületes hozzá.
87 Adam bősz tekintettel meredt Rooseveltre. - Megpróbálok. Nem tudom megmenteni az életét, de ha megissza, ami a bögrében van, kicsit könnyebben hal meg. - Meghal? - nyelt egyet Roosevelt. - Én azt hittem... - Hogy tudom., hogyan kell meggyógyítani egy törött gerincet? Nem, uram. Nekem van egy papírom a chicagói oklevélműhelyből, meg egy zsák gyógyszerem, amit az utazásaim során gyűjtöttem. Tanultam néhány fortélyt az anyámtól, aki bábaasszony volt az Ozarkfennsíkon, és közvetlen tapasztalatból tudom, mennyire sérülékeny az emberi test és az emberi lélek. Azt is tudom, hogy mennyi sarlatán viseli a doktori címet, és tudom, hogy én is megérdemlem annyira, mint ők. Más szóval, Roosevelt, tudom, hogy mi vagyok és mi nem. A lényeg az, hogy nem vagyok varázsló. Ez az ember haldoklik. És most, ha ez magának is megfelel, folytatom, hogy tőlem telhetően segítsek rajta. Roosevelt megint intett, ezúttal azért, mert kifogyott a szavakból. III. Öt percig tartott, míg Adam fölemelte Tompkins fejét annyira, hogy megihassa a bádogbögre tartalmát. Will ezt az öt percet szinte elviselhetetlennek érezte. Hiába emelte Adam gyengéden, Tompkinsnak ez gyötrő fájdalommal járt. Többször is felordított. És miután megitta az italt, megint felüvöltött, amikor Adam leengedte a fejét a földre. Addigra már csak a legkeményebbek maradtak ott. Azért ácsorogtak, mert ki akarták fejezni a tiszteletüket ennek az embernek, akit ismertek és szerettek. Will is megkedvelte végül Christopher E Tömpkinst, bár a férfi kemény és közönséges volt. Ez a kötelék tartotta őt ott a sziszegő tűznél még öt marhapásztor társaságában; ez a kötelék és Adam munkájának varázsa. A férfi gyengéden simogatta Tompkins arcát, amíg ő be nem hunyta a szemét, s nem kezdett el nyugodtabban és szabályosabban lélegezni. Will már látott nagy szenvedést ezen az éjszakán. Most újra látott. Ezúttal nem állat szenvedésének volt tanúja, hanem emberi lényének. Micsoda gyűlöletes dolog, gondolta, miközben Adam kezét figyelte. Milyen borzalmas, hogy ilyen létezik egyáltalán. Tompkins látványáról az anyja jutott eszébe. Vajon egy olyan ember, mint Adam, segíthetett volna rajta? Tudott volna adni neki valamilyen port vagy italt, mely csillapítja utolsó éveinek szinte minden napján elszenvedett kínjait? Lehet, hogy Adam részeges, ahogy Bob Beaufort mondta, ám ez a képességei mellett aligha számít. Adam kezének Tompkins arcát lassan simogató mozdulatában Will a legfontosabb képesség jelképét látta, melyet ember birtokolhat. Áhítattal és megindulva figyelte még egy órán át. Ekkorra már csak hárman ácsorogtak a lassan égő tűz mellett. Roosevelt egy tuskón ült, jobbra tőle. Adam keze hirtelen megállt. A férfi a homlokát ráncolta, és tenyerével szinte megérintette Tompkins száját. A tűz pattogott. Füst gomolygott belőle. Adam arcról arcra nézett, pillantása végül Willen állapodott meg. Halkan így szólt: - Nem lélegzik. - Isten könyörüljön szegény fickón - mondta Roosevelt. - Legalább sokkal kevesebbet szenvedett a végén. Rengeteget segített neki. Adam felhorkant. - De nem eleget. Az ember soha senkinek nem segíthet eleget. Mindig az a vége, hogy az öreg halál dokira marad a dolog. Néha azon tűnődöm, miért vesződünk azzal, hogy megpróbálunk túljárni az eszén. Szeme szinte lázban égett. A halottra meredt, aki kezdett ismerős és kellemetlen szagot árasztani. - Az isten szerelmére, mosdassa meg és takarja már le valaki. - Adam dühösen nézett Rooseveltre. - És ha ez sérti az erkölcsi érzékét, én akkor is iszom most valamit. - Hát... persze, Adam doktor - mormogta Roosevelt. - Én magam hozok önnek. IV. Lón Adam lehajtott fejjel állt, nagy fekete kalapját a bal kezében tartotta, a jobbját pedig ide-oda mozgatta a szeme előtt, mintha valami rossz emléket akarna elhessegetni. Pirkadt. Már lehetett látni a marhákat. A vihar alatti futásuktól kimerültén feküdtek. Will elfordította tekintetét a halott emberről, aki a tanítója volt, és a másik emberre nézett. Adam elég különösen festett agyonhasznált ruháiban. Nyilvánvalóan nem fehér ember, de nem is igazi rézbőrű. Nem hasonlított senkire, akivel Will valaha is találkozott. - Mr. Adam? A férfi leengedte a kezét. Willre meresztette a szemét. Végül eszébe jutott: - Ja, igen. Valakit meg kell néznem. - Nem sérült meg súlyosan. Azt hiszem, már alszik. - Akkor is hadd vessek rá egy pillantást. Elindultak Bob Beaufort szekere felé. A fű nedves volt és csúszós. Adam elvesztette az egyensúlyát. Hogy el ne essék, megragadta Will vállát, aztán mentegetőzött. - Kimerültem - mondta. - Mintha nem engedelmeskedne a lábam. - Keményen dolgozott - mondta Will. - Rajta, támaszkodjon rám. Adam elfogadta az ajánlatot. Bár fáradt volt, azért észrevette a fiatalember hódoló pillantását. V. Christopher P. Tompkinst - címe és származása ismeretlen - aznap reggel eltemették a bölényfűben. Durva fakeresztet vertek a földbe, hogy megjelöljék nyughelyét. Délben a terelés folytatódott, kicsit lemaradtak, de csak tizennyolc állatot vesztettek el a pánik során - ami meglepően kevés, mondta Beaufort. Amikor aznap este tábort vertek, felbukkant Roosevelt. Félrevonta Willt, és megdicsérte a bátorságáért. Frank Hixson, amikor felébredt, elmesélte Will gyors cselekvését mindenkinek, aki csak meghallgatta.
88 - Köszönöm, hogy ezt mondja, Mr. Roosevelt - mondta Will. És valóban hálás volt. Évek óta először tett mást is, mint némán tiltakozott Margaret vádjai ellen. Tett valamit, hogy bebizonyítsa, a vádak hamisak. Roosevelt valami mást is akart mondani. Will ismerős alakot vett észre, és ő szólalt meg előbb: - Ugye, megbocsát egy pillanatra, uram? S mielőtt a marhatenyésztő válaszolhatott volna,Will elsietett, hogy utolérje Lón Adamet. Tizenegyedik fejezet
TERV A JÖVENDŐRE I. A terelés további balesetek és megszakítások nélkül folytatódott Gardiner Creek, Bullion’s Creek és Chimney Butte felé. Will élvezte a meleg júniusi napokat, és szívderítőnek találta a munkát. Most már értette a lovászok teendőit, és mindennel meg tudott birkózni, amit elvártak tőle. Minden este szakított néhány percet arra, hogy elmenjen a Tisztás-telep tüzei- hez, és beszélgessen Lón Adammel. Adam leggyakrabban magában ücsörgött, kezétől nem messze cseréppalack állt. Amikor először kínálta Willt itallal, a fiatalember habozott. Adam fölnevetett: - Nem szegsz meg vele semmilyen szabályt, Kent. Ez az én fehér zászpából készült erősítőszerem. Tiszta whisky van benne, elismerem. De mivel az ital teljes mértékben gyógyászati célokat szolgál, a fiúk ihatnak belőle a napi munka után, és Murtry nem tehet ellene az égvilágon semmit. Will fogta a palackot. Az első alkalom után megtanulta, hogy ha túl gyorsan kortyol belőle, annak olyan hatása van, mintha fejbe vernék. De ízletes volt. És határozottan elzsibbasztotta az embert. A nyelvét is megoldotta. Amikor negyedszer látogatta meg Adamet, túl nagyokat kortyolt, és ettől megemlítette frissiben fölfedezett életcélját. Adam a térdére tette süveg alakú sombreróját. A férfi nappal mindig jellegtelennek látszott, sőt kopottságában szánalmasnak is. Este viszont, amikor a tűz világosabb és sötétebb foltokat varázsolt az arcára, fejedelmi kisugárzása lett. Ezt a kisugárzást most csak megerősítette az a hűvös, szinte megvető hanghordozás, mellyel Will szavaira válaszolt: - Azt akarod mondani, hogy komolyan gondolkozol az orvosi pályán? Willnek csalódást okozott a válasz, de megpróbálta leplezni: - Igen, így van. - Mikor jutottál erre a nagy horderejű elhatározásra? - Aznap éjjel, amikor néztem, hogyan segíti át ChrisTompkinst az utolsó óráin. - Ez történt. Sajnálom, hogy az enyém a felelősség. - Húzott egyet a cseréppalackból. - Az orvosi mesterség jó dolog, ha úgy akarod érezni magad, mint egy szent. Ha tetőt akarsz a fejed fölé, és napi háromszori rendes étkezést, akkor azt javaslom, menj ácsnak. - Ha az orvosi mesterség ilyen rossz dolog, Mr. Adam, akkor miért csinálja? A férfi vállat vont. - Családi hagyomány. Anyám bábaasszony volt. Télen-nyáron mérföldeket lovagolt az öszvérén, hogy világra segítsen egy-egy gyermeket. Mindössze egy kis fekete muszlinzsákot vitt magával, meg kámfort, kukoricakeményítőt és libazsírt. Meg amit az anyjától tanult, előtte meg az anyja anyjától. Elzavart egy legyet, mely rezes orra körül keringett. - Anyám apró asszony volt. Nem több negyvenöt kilónál. De mint a nőstény farkas. És gyönyörű szép. Rák vitte el, amikor még a negyvenes éveiben járt. Valahová Will mögé nézett, szeme teli fájdalommal. - A rák apránként felfalta a szépségét, és az istenit, semmi mást nem lehetett tenni, mint fájdalomcsillapítóval tömni. Mint a kutya, mely lerázza magáról a vizet, megmozgatta a vállát. Búskomor mosoly költözött az arcára, az emlékezés mosolya: - Koszban és betegségek között nőttem fel. Az Ozark-fennsíkon ezek az élet legfontosabb vonásai. Néztem, ahogy az öreg halál doki átveszi az emberek kezelését, amikor csak neki tetszik. De úgy láttam, ennek valahogy véget lehetne vetni. Amikor anyám meghalt, úgy határoztam, megkeresem a módját... ez volt az én első számú hibám. Azóta az életem nem más, mint szegénység és romlás. Ha eddig nem derült volna még ki, az orvosi mesterséggel nem lehet kenyeret keresni... még azok sem tudnak belőle megélni, akik megtehetik, hogy rendes képzettséget szerezzenek, amit én nem szereztem. - Ez nekem új - mondta Will. - Semmit sem tudok arról, hogyan élnek az orvosok. - Nyomorultul élnek. Legtöbbjüknek más mestersége is van, hogy ételt tehessen az asztalra. A gyógyítás csak a mellékfoglalkozásuk. Nekem egy mezőgazdasági boltom volt Sedaliában, majd egy patikám Colorado Springsben, aztán egy koszos csehóm lent a Rio Grande mellett, ahová azért mentem, hogy a mexikói curanderóktól tanuljak. Mind a három üzlet csődbe ment. A három házasságom is tönkrement. Az első feleségem egy szegény őrült indián nő volt, aki nem bírta a fehérek szokásait. Egyik este, amikor egy borjút szállítottam valahová, golyót röpített a fejébe. A második feleségem megunta a szegénységet, és elhagyott egy vándorprédikátorért. Szerintem nem csinált nagy boltot. A harmadik is eltűnt. A mai napig nem tudom, miért és hová ment. Még egy levelet sem hagyott. Ettől a három nőtől hét gyerekem született. Ötéves kora előtt mindegyik meghalt kanyaróban, tífuszban, náthalázban vagy valami más átkozott nyavalyában. Mindig úgy gondoltam, hogy én tehetek róla. - Hogy lehet az, Mr. Adam? A férfi vállat vont.
89 - Túl sok figyelmet szenteltem a gyógyításnak, és nem eleget a számláknak, a nők boldogságának vagy a kicsik cipőjének. Felelőtlen voltam, ezt a szót használta a második feleségem. Ha meg kellene magyaráznom, azt mondanám, hogy túlságosan lekötött a halál. Lekötött, hogy megpróbáljam megállítani, mert olyan istenverte, mocskos, gyalázatos dolog... Megint kortyolt a cseréppalackból. Will nem tudta pontosan, mit is tartson erről az ápolatlan, néha őrült tekintetű, hatalmas orrú és finom kezű emberről. Vajon holdkóros vagy - Adam imént használt szavával élve - szent ember-e? - Tizenkét-tizenhárom éves korom óta egy másik problémám is van - folytatta Adam, és meglengette a palackot. - Mikor megházasodtam, ez csak súlyosbodott. Az ivászatom nem járult hozzá a feleségeim lelki békéjéhez. Az enyémen viszont segített. Mondd csak... kérsz még egy kortyot? - Nem, köszönöm. Azt mondta, hogy az orvosok nem élnek nagyon kényelmesen... A férfi határozottan bólintott. - Úgy hallottam, hogy csak a nagyvárosokban élnek meg valahogy néhányan. Ha a helyedben volnék, én úgy kerülném ezt a mesterséget, mint a pestist. Kivéve persze, ha úgy gondolod, máshoz nem tudsz fogni. Ez az én összes problémám valódi oka. Én semmi mást nem tudok csinálni. Ha nincs ember, akinek segítség kell, én kezelek egy lovat vagy tehenet is, és majdnem ugyanolyan boldog vagyok. Bizony, Kent... Ismét ivott, és komolyan fejezte be: - Én jól meggondolnám a helyedben. Valahányszor Will ellátogatott a Tisztás-telep táborhelyére és nógatta Adamet, hogy beszéljen a kedvenc témájáról, a férfi mindig ezt a félig keserű, félig büszke hangot ütötte meg. Újra és újra azt mondta, a gyógyítás tette tönkre az esélyeit, hogy rendes életet éljen. Mégis bevallotta, hogy valószínűleg írástudatlan marad, ha az orvosi tudás szomja nem készteti arra, hogy megtanuljon olvasni. És ha valakinek segítség kellett, ő mindig készen állt, akármilyen napszak volt is. A terelésen elég sokszor folyamodtak a segítségéhez. Egy este az egyik ember belelőtt a lábába, amikor tengerészeti coltját tisztította. Adam zsákjában lapult valami, ami megoldotta a problémát. Kenőcsöt készített egy contra yerba nevű bogáncsféléből. A kenőcs tisztán tartotta a sebet, nem engedte elfertőződni. Két nappal később Bob Beaufort panaszkodott gyomorgörcsökre és székrekedésre. Adam porrá tört egy kis gondosan gyűjtögetett nadragulyát, whiskybe keverte, és másnap reggel Beaufort mintha újjászületett volna. Egy harmadik tehénpásztor náthás lett, majd belázasodott. Adam erős teát főzött valamiből, amit lázfűnek nevezett. A tea tizenkét óra alatt leszorította a lázat. Adam tevékenysége továbbra is komoly benyomást tett Willre, olyannyira, hogy a korhely tehénpásztorral szemben érzett hódolata már tréfa tárgya lett. Az emberek azzal ugratták, hogy a varázslót akarja játszani. De Will meglepte őket, amikor azt mondta, hogy tökéletesen igazuk van. A terelés június végén fejeződött be. Will az utolsó napon odament elbúcsúzni Adamhez, aki már becsomagolt és indulásra készen állt. Lehajolt a nyeregből, hogy kezet rázzon Willel: - Ha komolyan gondolod, és még mindig orvos akarsz lenni, légy az. - Szája a gúnytól szinte csúnya mosolyra húzódott. - Csak ne engem tégy felelőssé amiatt, ami majd történik. Will szerette volna darabokra zúzni e mosolyt. Adam tréfát űz a tulajdon képességeiből. - Ezt nem gondolja komolyan, Mr. Adam. - Persze hogy nem. Viszlát, Kent. Adam megfordította a lovát, hogy csatlakozzék a Tisztás-telep embereihez, akik derülve figyelték a párbeszédet. Will Adam után szaladt; ostobának érezte magát; megállt, és a férfi után kiáltott: - Sosem volt időnk, hogy a növényekről meg a gyógyfüvekről beszéljünk, amiket használ. Szeretnék írni magának.. írj. Boldog leszek, ha hallok felőled - kiáltott vissza Adam integetve. Másik kezével a cseréppalackért nyúlt, melyet szíjjal kötött a nyergéhez. Ivott, miközben eltűnt a fiú szeme elől. Will később három levelet írt a Tisztás-telepre. Egyikre sem kapott választ. II. Amikor a Szarvasagancson töltött első estén Roosevelt sötétedés után belépett a szobába, Will éppen a könyvespolcokat vizsgálgatta. - Keresel valamit, Will? - Kíváncsi voltam, van-e valamilyen orvosi könyve. - Attól tartok, nincs. - Roosevelt betelepedett a hintaszékébe, és levette a szemüvegét. - Az az indián mély benyomást tett rád, ugye? - Igen, uram. Először láttam, hogy valaki olyasmit csinál, amit magam is szívesen tennék. Valami értékeset. Roosevelt kétkedve mondott ellent: - Tudod, az orvosokat nem nagyon fizetik meg. - Mr. Adam is ezt mondta. - De akkor is helyeslem az emberséges indíttatásodat. Még ha olyan furcsa alak ösztönözte is, mint Lón Adam. A főnöke, Dick Murtry úgy gondolja, az a fickó csak fél embert ér. Dick csak azért tűri meg, mert Adam remekül ért a beteg tehenekhez és lovakhoz. - Roosevelt elhallgatott. - Feltehetek egy őszinte kérdést? Will nyugtalan lett. - Persze. - Lón Adamnek tökéletesen igaza van. A legtöbb orvos nem tudja megkeresni a kenyérrevalót. Aznap este, amikor a verandán beszélgettünk, azt mondtad, te jól akarsz élni... és magad akarsz boldogulni, nem az apád vagyonából. Most hirtelen feladtad ezt az elképzelést?
90 Will halkan, szinte indulatosan felelte: - Nem. - Akkor hogyan egyezteted össze ezzel az új törekvéseddel? - Miért kell összeegyeztetnem, Mr. Roosevelt? Lehetek úgy orvos, hogy közben jól is keresek. - A foglalkozás helyzetét tekintve ez kétséges. - Megtalálom a módját. - Ha megtalálod, nagyon ügyes fickó vagy. Valószínűbb azonban, hogy egyszer majd választanod kell. - Roosevelt felállt, és az ajtó felé indult. Ott megfordult, és a fiatalemberre nézett. - Megbeszéltük, miféle választás lesz ez. Biztos vagyok benne, hogy nem felejtetted el. Intett, s miközben kiment, jó éjszakát kívánt. Will úgy feldühödött, hogy alig jutott eszébe viszonozni. Az ajtót bámulta. Téved. Megcsinálom. Választás nélkül. Anélkül, hogy feláldoznám egyiket is. Valahogy majd megtalálom a módját, hogy megcsináljam. III. Mintha összeesküdtek volna a dolgok azért, hogy Roosevelt szüntelenül figyelmeztethesse Willt, választania kell. A fiatal állattenyésztőt felkérték, hogy legyen a két szónok egyike a július negyedikei ünnepségen Dickinsonban - ez a város a székhelye Stark megyének, mely keletről határolja Billings megyét. Rooseveltnek hízelgett a felkérés, és azonnal elfogadta. De ahogy közelgett az ünnep, a Szarvasagancson mindenki látta, hogy a főnök egyre idegesebb lesz. Gyakran mondta, hogy ő nem szónok. A magas hangja miatt hátrányban van attól a pillanattól fogva, hogy az emelvényen kinyitja a száját. Mindazonáltal keményen dolgozott a beszéden, több egymás utáni éjszakán is kettő-háromig maradt fönn. Vasárnap, július harmadikán egy Willt is magában foglaló csoport hagyta el a Szarvasagancsot, és lovagolt a Máltai Keresztbe, ahol az éjszakát töltötték. Roosevelt másnap már jóval hajnal előtt felkelt. A csoport pirkadat után röviddel Medorába lovagolt, hogy felszálljon egy kelet felé tartó tehervonatra. Dickinson kevesebb mint ötvenmérföldnyire feküdt; még bőségesen lesz idejük, hogy megnézzék a tíz órakor kezdődő parádét. Az időjárás tökéletes volt az ünnepléshez: felhőtlen és hűvös. Míg a vonatra vártak, Will azon kapta magát, hogy ide-oda nézelődik a peronon. Nem járt Medorá- ban azóta, hogy megérkezett. Az állomás kellemetlen emlékeket ébresztett benne. Hirtelen észrevette, hogy a vézna állomásfőnök feléje nézeget, és suttog valamit Wilmot Dow-nak. Amikor felszálltak a pályamunkásoknak fenntartott kocsiba, Dow félrevonta: - Nem akarlak megijeszteni, de azt hiszem, jobb, ha figyelmeztetlek. Az állomáson Perkins azt mondta, Cletus Maunders még mindig arról beszél, hogy számol veled. Gondolom, nagyon sértette a büszkeségét, hogy belerúgtál a kezébe, a főnök meg elkergette. A pályamunkáskocsi hintázott és zörgött a kanyarban. Will vállat vont, mintha nem érdekelné a dolog. - Mr. Roosevelt megmondta, hogy Maunders ilyen. Nem lep meg, hogy bosz- szút forral. - Az a helyzet - folytatta Dow -, hogy Perkins elárulta, Maunders meg a két cimborája felugrott az éjjel egy Dickinsonba tartó tehervonatra. Már akkor olyan részegek voltak, mint a legyek az erjesztőkádban. Én ma nyitott szemmel járnék a helyedben. Will gyomra megfájdult. - Köszönöm szépen, hogy figyelmeztetett - mondta. IV. Stark megye székhelye egy dombon feküdt, mely a várostól délre elterülő prérit átszelő Heart folyóra nézett. Dickinson eddig még sohasem ünnepelte meg hivatalosan negyedikét, ezért ez a nap kétszeresen is ünnepi volt. Messzi mérföldekről érkeztek az emberek kocsin, lovon vagy gyalog az ünnepségre. Nagy tömeg állt a főutcák szélén, amikor a Dickinson Silver Cornet Bánd tíz után egy perccel rázendített egy indulóra, és elindult, hogy jelezze a parádé kezdetét. Utánuk lovas nők csapata vonult, lovaglóöltözékük ugyanolyan díszes volt, mint az állatok szerszámai. Egy drapériával borított kocsin harmincnyolc fehérbe öltözött kislány állt, mindegyikük egy államot képviselt. A kocsit élénk taps köszöntötte. Ahogy az uniós hadsereg helyi veteránjait is, akik mámoros lelkesedéssel, de nem valami szabályosan meneteltek. Ezután mezőgazdasági gépek következtek, majd a helyi kiválóságok csézákon. A menet a főtérre igyekezett, ahol feloszlott. Will egyre Cletus Maunderst és a barátait fürkészte a tömegben, de nem látta őket. Lehet, hogy máris nagyon berúgtak, és Dickinson egyik mocskos sikátorában hevernek ájultan. A téren kecskelábú asztalokon ingyenételt osztottak. A tömeget ezután felkérték, hogy hallgassa meg a programot, ami hosszú, szertartásos könyörgéssel kezdődött. Majd bemutatták az első szónokot, egy John Rae nevű politikust. O igazi Függetlenség-napi beszédet tartott - nagyon hosszút és nagyon bombasztikusat. A tömeg türelmetlenül izgett-mozgott. Rae-t Roosevelt követte. A Szarvasagancs gazdája feszélyezettnek látszott, amikor a ceremóniamester bemutatta. Csak gyér tapsot kapott az unatkozó közönségtől. Amikor megköszönte a bemutatást, halk nevetés szakadt fel a tömegből. Will mögött valaki epés megjegyzést tett Roosevelt hangjára. Will megfordult, de nem tudta, ki volt a sértegető. Roosevelt belefogott a beszédbe, elég hangosan ahhoz, hogy még a közeli háztetőkön ülő férfiak és fiúk is hallják: - Különös örömömre szolgál, hogy július negyedikén lehetőségem nyílik beszélni önökhöz, dakotai polgártársaim, mert mindig úgy látom, hogy akik új területekre költöznek, s akiknek tevékenysége ezért különösen gyümölcsöző, legyenek jók vagy rosszak, amikor a jövőt formálják, nagy felelősséget vállalnak... A kezdet Will szemében nem látszott ígéretesnek. Roosevelt ugyanolyan szóvirágokban beszélt, mint Rae, ha nem harsogóbb színekkel. A ragyogó nap újra és újra megcsillant Roosevelt szemüvegén. Valaki az első sorban felhívta rá a figyelmét. 0 a zavartól vörösen levette a szemüveget, és leszólt: - Tessék. Meg vagyok lepve, hogy akad, aki egyáltalán látni akarja a fizimiskámat. Én úgy gondolnám, hogy ennek az ellenkezője igaz. A kis tréfa nevetést fakasztott, mely ezúttal barátságos volt. Roosevelt ebből tőkét kovácsolt:
91
- A szemüveg nélkül nem látom a szöveget. Ez száz százalékkal javítja majd a beszédet. Újabb nevetés, hangos és hosszan tartó. Roosevelt néhány mondattal legyőzte a tömeg ellenségességét. Felvillantotta káprázatos mosolyát, és magabiztosabb testhelyzetet vett fel az emelvényen. Szél csapkodta a trikolórt, melyet a szónoki emelvény szélére szögeztek. Will valahol a tömeg közepén állt. Mellette az ifjú A. T. Packard, a Bad Lands Cowboy tulajdonosa és főszerkesztője. Az újságíró is a medorai tehervonattal érkezett. De Will alig figyelt rá is, a néhány utcával odébb kilőtt petárdákra is - vagy akármire a beszéden kívül. Roosevelt mintha közvetlenül neki beszélt volna: - S mivel önök oly jól ismerik jogaikat és privilégiumaikat, talán megbocsátanak, ha néhány szót szólok a kötelességeikről is. Mintha minden egyes mondat Will helyzetére vonatkozott volna. Nem baj, ha élvezzük az anyagi jólétet, melyet az ország elért, mondta Roosevelt. Ám ez a jólét romboló erővé válhat, ha felülkerekedik az elveken. Nyilvánvaló, hogy Roosevelt az emlékezetére bízta magát. Csak néhányszor tette fel a szemüvegét, hogy megnézzen egy-egy kifejezést. Kiterjesztette és újrafogalmazta témáját - a gazdagságnak soha nem szabad megrontania a nemzeti vagy egyéni erényeket. Talán megbocsátanak, ha néhány szót szólok a kötelességeikről is... Will tudta, miről beszél valójában Roosevelt. A választásról. A felelősség és a felelőtlenség közötti választásról; a boldogulás és az erkölcs közötti választásról. Zokon vette, hogy még egy fejtegetést kell végighallgatnia erről a témáról. A tömeg csendben figyelt, teljesen hatalmába kerítette a szónok és az idealisztikus üzenet. Amikor Roosevelt befejezte, még egy pillanatig hallgattak, aztán kitört az éljenzéssel vegyes tapsvihar. Packard szerkesztő megkérdezte: - Jó kis beszéd volt, mi? Will nem válaszolt. Packard kérdő pillantást vetett rá. - Nem mérgelődik, ugye? Will még mindig hallgatott. A szerkesztő nem erőltette a dolgot, inkább így szólt: - Sosem hallottam mégTheodore-t beszélni. - Én már igen. - Hogyan? Nem azt mondta, hogy csak néhány hete ismerte meg? - így van. De pontosan úgy beszél, ahogy az apám. Es kössenek fel, ha hallgatok egyikükre is. V. Az emelvény lépcsőjénél több medorai is Roosevelt köré gyűlt. Rázták a kezét, és a hátát veregették. A fiatal lapszerkesztő is odament közéjük. Will tudta, hogy neki is gratulálnia illene, de nem tudta megtenni. Még mindig füstölgött. Megfordult, és gyorsan a tömeg végéhez ment, majd átvágott a téren egy deszkajárdára. Leszegett fejjel, homlokát ráncolva sétált a következő sarok felé. Fogalma sem volt, mi történik körülötte, amíg ki nem vágódott egy kocsma ajtaja, s meg nem ütötte a karját. - Az isten szerelmére, fiú, tűnj el az... ördög és pokol! Will megtorpant, a beszélő felé fordult - és megdermedt. Megfeledkezett az éberségről. Most megfizeti az árát. - Cletus! Cletus, gyere gyorsan ide - mondta a Sweeney nevű férfi. A másik ember, aki ott volt az állomáson - Chadburn -, felbukkant az első mögött a kocsma bejáratában. Will lépett egyet. Sweeney megragadta a karját, ujjai úgy belemélyedtek a húsába, hogy fájt. Will rémülten látta, hogy az utcán senki sem figyel oda arra, ami a szemükben csak egy újabb kocsmai civakodás volt. - Fogtunk egy halat, Cletus - mondta Sweeney. - Egy medorai pontyot. Már elég régen reménykedsz benne, hogy ez itt a horgodra akad. Cletus Maunders átcsoszogott a kocsma padlójára szórt fűrészporon. Alig állt a lábán, de olyan részeg nem volt, hogy ne ismerte volna fel a foglyot. Megnyalta a száját, és elmosolyodott. - Régen - mondta. - Bizony, régen. Tizenkettedik fejezet
ISMÉT MAUNDERS I. Cletus Maunders ugyanolyan mocskos volt, mint ahogy Will emlékeiben élt. Bűzlött a whiskytől és más, kevéssé étvágygerjesztő dolgoktól. Ahogy a cimborái is. Kiléptek a kocsma ajtaján, és két oldalról közrefogtákWillt, Kettőjük közül a fiatalabbik, Sweeney egyre csak szorította Will karját. A járókelők megütköztek a csoport vészjósló feszültségén. De senki nem avatkozott közbe. Maunders a hüvelyk- és mutatóujjával kifújta az orrát. Aztán ujjait szétnyitva kinyújtotta a kezét. - Emlékszel erre, tökvirág? Emlékszel, micsoda fájdalmat okoztál neki? Majd egy hónapig merev volt az átkozott. Ezért megbüntetlek. Chadburn hátat fordított az utcának. - De ne itt kint, Cletus. Maunders gyilkos pillantást vetett rá. - Hát persze. Odasasszézunk a térre, és meghívjuk az egész várost. - Chadburn elvörösödött. Maunders tekintete visszasiklott Willre. Nem, valami igazán intim helyet keresünk. Tán egy sikátort... Will azt figyelte, hogyan szabadulhatna meg a Sweeney nevű girhes, gülüszemű férfi szorításából. Gyomra most már kegyetlenül fájt. A fiú megmerevedett, amikor Maunders az arca felé nyúlt. Maunders vigyorogva meglegyintette kissé, és ezt suttogta: - Ezúttal magad leszel, tökvirág. Nem jön erre a Négyszemű, hogy megmentse az irhád... vigyázz!
92 Will ellökte magát Sweeneytől, és könyökével a férfi gyomrába döfött. Amikor Sweeney megtántorodott, Will megfordult. Apa, anya és az államokat jelképező kocsiról jött három kislányuk állta el balra a járdát. A fiú megpördült, és a másik irányba rohant. Nem messze sikátor nyílt jobb kéz felé. Will végigszaladt a sikátoron addig, amíg egy másik nem keresztezte, mely egy T betű szárát alkotta. Hátrapillantott. A három férfi közül egy sem bukkant fel a sikátor bejáratánál. Talán tétováztak, hogy üldözzék-e fényes nappal, amikor a városban ilyen tömeg van. Továbbrohant. Az isten verjen meg, amiért nem tartottad nyitva a szemed!, dühöngött benne egy hang. Margaret arca villant elébe. Önelégülten mosolygott, mintha a fiú pontosan azt tenné, amit vár tőle. A kereszteződésnél Will balra tartott. Éppen fordult, amikor csattanást és puffanást hallott. Rémülten nézett vissza. A kocsma hátsó ajtaján Sweeney rohant ki, nyomában Chadburn, majd Maunders. Látták, hogy beszalad a sikátorba, és levágták az utat. - Kapjátok el a kis mocskot! - zihálta Maunders, aki már kifogyott a szuszból. Sweeney elvágtatott Chadburn mellett. Will csak négy-öt lépést szaladt, amikor Sweeney elkapta és ledöntötte. A düh könnyei öntötték el a szemét, amikor a sikátor salakos homokjára zuhant. Hátsó ajtó. Miért nem maradtál az utcai fronton? Miért nem gondolkoztál? Kétbalkezes. Sweeney morgott, lemászott Willről, és a hátára fordította. Will fölhúzta a térdét és rúgott. Sweeney elugrott a rúgás elől. Megragadta Will csizmáját, és addig csavarta, amíg Will tenyerével a földnek csapódott, s arca eltorzult a fájdalomtól. Maunders kihúzta a kisujját az orrlyukából, valamit lepöccintett róla, és intett: - Elég, Sweeney. Sweeney eleresztette. Will tátogott, és a fejét rázta. Most, hogy már délutánra járt az idő, nem sütött be a nap a sikátorba. Az árnyékban hideg volt. Will foga vacogott. - Állítsátok föl - parancsolta Maunders, és becsukta a kocsma hátsó ajtaját. Sweeney megfogta az egyik karját, Chadburn a másikat. Talpra rántották. Kificamodott bokáján alig tudott állni. De gyorsan megfeledkezett a fájdalomról. Chadburn furcsán fürkészte. Nem volt ez goromba tekintet; Chadburn már- már mosolygott. Will mostanáig nem nagyon figyelt Chadburnre.Tagbaszakadt férfi volt, Maun- dersszel lehetett egyidős. A kalapja alól kilógó ősz haj félig eltakarta a fülét. Ősz borosta virított az állán. Pufók, napbarnított arca volt, rózsaszín szája, a szeme pedig olyan nagy és halványkék, hogy szinte lányos külsőt kölcsönzött neki. Egészen váratlanul kinyújtotta a kezét, és belecsípett Will fenekébe. - Most már ne keresd a bajt, tökvirág. - Halványan csillogó szemével Will ajkára meredt. - Nem szívesen bántanék egy olyan jóképű fiút, mint te vagy. - Pont a te eseted, mi? - kérdezte Sweeney vigyorogva. - Aki nadrágban jár, az mind Chadburn esete - mondta Maunders. Will szája íze hirtelen megkeseredett. Halálra rémült. Tudta, ha saját erejéből nem jut ki a sikátorból, akkor talán úgy végzi, hogy vinni kell. Sebesülten, holtan vagy... vagy az Isten tudja, hogyan, gondolta Chadburnre pillantva. Magasságos Isten! Ez az ember még azzal sem vesződött, hogy tagadja, amit Maunders állított róla. Chadburn, miközben egyre csak őt bámulta, végignyalta a felső ajkát. Maunders megkerült egy csordultig teli esővizes hordót, és térdét behajlítva a falnak támaszkodott. Ott fújta ki magát. Társai kirángatták Willt a kereszteződésből. Itt nem láthatták őket az utcai járókelők. Maunders az ágyékát vakarta. - Chadburn jó ötletet adott, tökvirág. Az utolsó centünket is elköltöttük whis- kyre. Tegnap napnyugtáig ittunk. A sok szesztől iszonyúan begerjedtünk. De nincs pénzünk kurvákra. Tekintete végigsiklott Will lábán, majd megint az arcába nézett. - Talán tűrhető pótlékhoz jutottunk. - Azt mondod, talán? - kérdezte Sweeney vigyorogva. - Ahogy én érzem magam, a birkát kivéve minden megteszi. Chadburn légzése gyorsult. Ujjaival dobolni kezdett Will alkarján. Félreérthetetlen mohósággal így szólt: - A kocsma raktára üres, Cletus. Odavigyük? - Jézusom, Chad. Néha azt hiszem, csak a töködben van ész. Olyan helyre kell vinnünk, ahol nem számít, ha ordít.Talán a várostól délre. Át a folyón... Maunders előrelépett, revolvere bólogatott a csípőjén. A tenyere közé szorította Will arcát: - Igazán szép kis séta lesz, tökvirág. Végiggondolhatod azokat a gyönyörűségeket, amik várnak rád, amikor... Will a jobb térdével Maunders ágyékába rúgott. Maunders megtántorodott, és levegő után kapkodott. Will Maunders jobb oldalához kapott, és kirántotta az öreg Smith and Wessont a kopott bőrtokból. Chadburn és Sweeney kiabáltak, és püföl- ni kezdték. A fiú Maunders hasába nyomta a csövet, és felhúzta a kakast. - Eresszenek el - mondta a két oldalán álló férfiaknak. - Engedjenek el, különben megölöm. II. Felhő vonult el a nap előtt, még jobban elsötétítve a sikátort. Sweeney káromkodott, és a revolveréhez kapott. Maunders ezt suttogta: - Ne. Sweeney visszahúzta a kezét. Maunders Willt nézte, próbálta megítélni, menynyire bátor. Chadburn mérgesen így szólt: - A francba, Cletus, fogadok, hogy nem is tudja használni. - De tudom-mondta Will. - Erre nem kötünk fogadást, hogy aztán majd elveszítsük - mondta Maunders. A fegyver csövére pillantott, mely lyukat nyomott mocskos vadászingébe. - És most mi lesz, tökvirág?
93 - Maga meg a barátai elmennek. Én megtartom a fegyvert, és azzal vége. - Aztán utánunk küldöd a Szarvasagancs embereit. - Nem, nem küldöm. Sweeney felhorkant. - Ne bízz a kis szemétládában, Cletus. Hárman vagyunk egy ellen. Örökre megáshatjuk a sírját. - Fogd be a mocskos pofád! - kiáltotta Maunders rekedten. Idegesen sandított Willre. - Azt akarod mondani, hogy ha elengedünk, nem próbálsz meg bosszút állni? - Addig nem, amíg nem kellemetlenkednek velem Medorában. - Vagyis legyen döntetlen? Chadburn forrt a dühtől: - Cletus, nem adhatod döntetlenre egy nyálas szájú városi kölyök ellen, aki... - Kuss. A pisztoly az én belemben van, nem a tiedben. - Will egy pillanatra úgy látta, mintha ravasz fény villanna meg Maunders szemében. Aztán eltűnt. A férfi áporodott lehelete Will arcába csapott, amikor így szólt: - Jól van, tökvirág. Döntetlen. Én mind a két kezemet fölemelem. Ugyanakkor Chad meg Sweeney utat enged. Aztán elhátrálok ettől a pisztolytól a barátaim felé, és lelépünk. És nem kellemetlenkedünk veled Medorában, amíg te se kellemetlenkedsz velünk. Áll az alku? Will jobb karja fájt a feszültségtől. A revolvert nehéznek és az izzadságtól síkosnak érezte. Remegett a keze és az alkarja. A jobb lába is. Kényszerítette magát, hogy szilárdan tartsa a fegyvert, és így szólt: - Áll. - Hát jó. Engedjétek el, fiúk. Sweeney és Chadburn morogva eresztették el Willt. A fiú hallotta, hogy háta mögött csosszan csizmájuk talpa. Maundersre összpontosított, aki mocsoktól retkes kezét a feje fölé emelte, és lassan hátralépett. Maunders a jobb lábára helyezte a testsúlyát, és megrándult. - Kavics ment a csizmámba. Megpróbálom kirázni belőle. Nehogy begyulladj és lőj. Az izzadság zsírosán csillogott Maunders arcán. Húsz centire fölemelte a jobb lábát. Közben kicsit elfordult, s a bal lába valamennyire takarta a jobbot. Két kézzel megragadta jobb csizmája szárát, ami különös mozdulat, ha valaki egy kavicsot akar kirázni a... - Hajolj le, Chad! - kiáltotta Sweeney, amikor Maunders kirántott egy kést a csizmája szárából. Maunders visszafordult Will felé, kezét fölemelte, hogy döfjön. Majd a kéz előrelendült. Will ráirányította a férfira a Smith and Wessont, és lőtt. A rosszul célzott lövés Maunders jobb combját súrolta. A férfi megtántorodott. Kezét kinyitotta. A kés leesett a földre. Will a kocsma falához vetette magát. Nekiment az esővizes hordónak. Víz locs- csant a kabátujj ára. Chadburn és Sweeney túlságosan megdermedt ahhoz, hogy előhúzza a revolverét. A barátjukat bámulták, aki két kézzel fogta a jobb lábát. A szarvasbőr nadrág lőportól fekete résén vér szivárgott, majd a férfi ujjai között is kicsordult. - Jézusom, megsebesültem, Jézusom... Az utca irányából egyre hangosabb lárma hallatszott: - Ez lövés volt vagy petárda? - Lövés. - Honnan jött? - A kocsma mögötti sikátorból. - El kell tűnnünk innen - nyöszörögte Maunders. Könny csörgött végig az arcán. - Előbb meg kell ölnünk, Cletus. - Chadburn előhúzta a revolverét. A hangok egyre közelebbről hallatszottak. Maunders a fejét rázta és könnyezett, miközben sebesült lábát szorongatta: - El kell tűnnünk, különben lecsuknak. Ha azt akarod, hogy lecsukjanak, maradj. Ha azt akarod, hogy üldözőbe vegyenek és meglincseljenek, akkor rajta, lődd le. - Megfordult, és bicegve elindult. Chadburn Willre nézett, és fölemelte a revolverét. Sweeney elkapta a karját. Will várt, tudta, ha Chadburn elszánja magát a lövésre, ő úgysem tud elég gyorsan lőni, hiszen ketten is pisztolyt tartanak a kezükben. Sweeney hallotta, hogy az emberek közelednek a sarok felé a másik sikátorban. Megrázta Chadburn karját: - Ne csináld. Felakasztanak. Ennyit nem ér az elégtétel. Chadburn még egy pillanatig bámult Willre. Aztán visszadugta a revolverét a tokba. Sweeneyvel együtt Maunders után rohant. Karját a vállukra támasztották. Maunders Chadburn hátába vágott. - Gyerünk. Igyekezzetek! A három férfi a kocsma hátsó ajtaja után balra fordult. Abban a pillanatban, amikor eltűntek, Will le akarta hunyni a szemét. De akkor megpillantotta a tőle egyméternyire csillogó kést. Odaugrott, s közben felnyögött, amikor a testsúlya arra a bokájára nehezedett, amelyet Sweeney kicsavart. Felkapta a kést, és beledobta az esővizes hordóba, majd utána Maunders revolverét is. Nem akarta, hogy az emberek kérdezősködjenek. Nem akart több bajt. Csak véget akart vetni az egész ügynek, mert nem viselkedett okosan. Ott, a kocsma előtt, abban a pillanatban, amikor világosan kellett volna gondolkodnia, az ostobasága majdnem a vesztét okozta. Emberek fordultak be a sarkon, és köréje gyűltek. Mintha egy tucatnyi hang kiabálta volna ugyanazt a kérdést: - Mi történt, fiú? Ki lőtt? Will megigézve nézte az utolsó kis buborékokat, melyek felszálltak és szétpukkantak az esővizes hordó felszínén. Az emberek egyre csak kiabáltak. A fiú megtörölte izzadó arcát, hogy időt nyerjen. Kézfeje fölött a sikátort fürkészte, hogy látja-e valahol Maunders vérét. Nem látta. Az eső vizes hordóban az utolsó buborékok is kipukkadtak. - Nem tudom, ki lőtt - mondta végül. - Én is hallottam. Nyilván a másik utcából jött.
94 Az emberek pillanatok alatt eltűntek, hogy a fegyverest üldözzék. Will a tér felé sietett, hogy megkeresse a Szarvasagancs embereit. Amikor megkérdezték, miért biceg, azt felelte, egy részeg nekitántorodott, és ő kificamította a bokáját, ennyi az egész. III. Will soványabban, barnábban és élete legjobb formájában szállt fel augusztus közepén a keletre tartó Northern Pacific expresszre. Úgy tervezte, hogy szeptember elsejéig a Szarvasagancson marad. Ám Gideon egy levelében azt javasolta, hogy előbb térjen vissza, meg kell beszélniük az iskolát. Mivel Rooseveltnek nem volt kifogása a korábbi indulás ellen, Will nem vitatkozott. A Maundersszel és barátaival esett találkozásáról egy szót sem szólt. Az ünnepség után hetekig még csak nem is említette senki Maunders nevét a telepen. Will végül feltételezte, hogy titka nem szivárgott ki. Aztán két nappal az indulása előtt Bili Sewall meghökkentő hírrel tért vissza Medorából. Maunders egyik rokona azt mondta, hogy Maunders egy koszos bis- marcki szállodában meghalt. Sewall úgy hallotta, hogy Maunders és a barátai július közepe táján bukkantak fel Bismarckban azzal a szándékkal, hogy néhány napig isznak és kártyáznak. Nyilván szereztek pénzt valahonnan; a legvalószínűbb az, hogy loptak. Maunders mocskos kötést viselt a lábán és sántított. A fájdalom miatt nemsokára elment egy orvoshoz. A seb elfertőződött. Már beállt az üszkösödés. Maunders azután csak néhány hétig húzta. A barátai a szegényparcellába temették, aztán távírón elküldték a hírt a rokonoknak. Se Chadburn, se Sweeney nem tért vissza Medorába. Will kifejezéstelen arccal hallgatta, ahogy Sewall befejezi a történetet. Az egész dolog rossz szájízt hagyott maga után. Nem érzett sem örömöt, hogy Maunders meghalt, sem pedig - Isten irgalmazzon neki - röpke részvéméi többet. Mindenekelőtt tulajdon alacsonyabbrendűségét érezte. A dickinsoni összetűzésbe az sodorta, hogy hajlama van helytelenül cselekedni. Most az állomáson állt, készen arra, hogy felszálljon a vonatra. Sok szempontból nem szívesen távozott. A Bad Landsen töltött hetek a legboldogabbak és a leghasznosabbak voltak életében. Rengeteget tanult a marhatenyésztésről, és megtudott egypár dolgot önmagáról is, ha nem is a legkellemesebbeket. Roosevelt bekísérte a városba. És néhány marhapásztor is. Wilmot Dow, Ferris meg Bob Beaufort. Maga Roosevelt éppen most tért vissza egy keleti útjáról. A marhapásztorok közt az a szóbeszéd járta, hogy unja már az özvegységet; és ugyancsak gyakran beszélt régi barátjáról, Edith Carow-ról. Dow megrázta Will kezét, és sok szerencsét kívánt. Aztán Beaufort lépett oda. Willnek különösen jólesett a fekete bőrű pásztor kézfogása, és az is, amikor Beaufort elmosolyodott és így szólt: - Gyere vissza a jövő nyáron, és első osztályú lovászt faragunk belőled. Máris elég jól megy a dolog. - Köszönöm, Bob. Látogasson meg egyszer Bostonban. Megvan a cím... - Itt van - veregette meg a zsebét Beaufort. A Máltai Keresztben dolgozó Sylvanus Ferris következett kézfogásra. Olyan halkan, hogy csak Will hallotta, ezt mondta: - Látod? Sokkal jobbnak bizonyult a nyár, mint gondoltad. És biztosan sokkal többet csináltál annál, mint amiről úgy gondoltad, meg tudod csinálni. Willnek eszébe jutott, milyen bizonytalan volt magában, amikor először beszélt Ferrisszel. Annak a bizonytalanságnak nagy része valóban indokolatlan volt. Rájött, ha kényszeríti magát, sok olyan dolgot meg tud tenni, amiről úgy érzi, meghaladja a képességeit. Még egy ember életét is megmentette a terelésen. Jó érzés volt. Ám ezt a megszerzett magabiztosságot súlyosan aláásta a dickinsoni élménye. Ott megtanulta, hogy a múlt soha nem vonul vissza végleg, és akkor teszi tönkre, amikor a legkevésbé számít rá. Ez volt a nyár utolsó, elcsüggesztő leckéje. Bizonyos dolgok megváltoztak, de az alapvetőek nem. Nem mutatta Ferrisnek, mit érez. Elmosolyodott és így szólt: - Igaza van, valóban sokkal jobbnak bizonyult. - Örülök, hogy így érzed. - Ferris vállon veregette. - Jó utazást. Roosevelt lépett oda. Ferris megérintette a kalapja karimáját, és odébb ballagott. Will boldog volt, hogy egy pillanatra kettesben maradhat a tenyésztővel. Heteken át nyaggatta a lelkiismerete. - Mr. Roosevelt, hibát követtem el a Függetlenség napján. És azóta sem mondtam magának, milyen jól beszélt. Roosevelt megfontoltan nézett Willre. - Nemes lélekre vall, hogy ezt mondod. Nem úgy fogalmaztam a beszédet, hogy közben téged láttalak magam előtt. Azt mondtam, amit hiszek. De amikor megláttalak a tömegben, amint a homlokodat ráncolod és úgy festesz, mint aki mindjárt felrobban, rájöttem, hogy öntudatlanul belefoglaltam néhány olyan mondatot és gondolatot, amelyek a beszélgetésünkből származtak. Olyan dologról beszéltem, amiben nem értettünk és azt hiszem, most sem értünk egyet. Megdöbbentem volna, ha utána a gratulálok között vagy. - De udvariatlan voltam, mert nem mondtam, hogy jól beszélt. Roosevelt szemébe ekkor vidámság költözött. - Bocsánatkérés bókkal együtt! Az előbbire semmi szükség... de kétszer olyan jelentőssé teszi az utóbbit. Nagyon szépen köszönöm. A kalauz beszállást kiáltott. Felharsant a síp. Gőzfelhők áradtak ki a mozdony alól. Roosevelt hozzátette: - Értékes segítség voltál a telepen. Remélem, ez a nyár neked is elnyerte a tetszésedet. A fiú Lón Adamre gondolt és bólintott. - Sohasem felejtem el. Néhány szót szólok a kötelességeikről... Miért bosszantja éjjel-nappal ez az átkozott beszéd? Nem rá vonatkozik. Neki nincsenek kötelességei senki mással, csak magával szemben; és már eldöntötte, milyen irányba tereli az életét.
95 Roosevelt furcsa módon ugyanerre gondolt. A napfény megcsillant a szemüvegén, amikor megkérdezte: - És a gyógyítás még mindig foglalkoztatja a fantáziádat, ugye? - Igen, uram. Határozottan. - Ez jó, ha igazán ezt akarod. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy apádnak lesz egy-két szava arról, megfelelő pálya-e. írd meg, hogy vitatkoztatok-e erről. És hogy ki győzött. A vonat elindult. Will felugrott a vagon lépcsőjére. Homlokát ráncolva fogta a kapaszkodót. A férfi olyan félelmet fogalmazott meg, melyet azóta próbált elhessegetni, hogy néhány nappal ezelőtt felötlött benne. Gideon tényleg mond majd valamit. De mit? Roosevelt lekapta nagy sombreróját, és búcsút intett. A többi marhapásztor is a kalapját lengette. Miközben a vonat kihúzott, felharsant Roosevelt hangja: - Örülünk, hogy itt voltál. Ööööö... A többit elnyelte a síp visítása. Tizenharmadik fejezet
ÉS MIT MOND GIDEON? I. Gideon szerette a legújabb kényelmi eszközöket beszereltetni a Fifth Avenue Hotelban bérelt lakosztályába. Úgy érezte, hogy mint lapkiadónak kötelessége lépést tartani a szédítő ütemben szaporodó találmányokkal, és volt rá pénze is, hogy mindent úján s ezért méregdrágán vegyen meg. A kényelmi eszközök azonban nem mindig bizonyultak kényelmesnek. Éppen telefonált, s egyenként hagyta jóvá a részvényvásárlásokat. A vonal másik végén beszélő hang kezdett elhalkulni. Aztán hatalmas recsegés közben végleg eltűnt. Egy pillanattal később a recsegést csend váltotta fel. - Dániel? Hallasz engem, Dániel? A szerkezet halk zúgással válaszolt. Gideon káromkodott. Dániel Rothmannel, a bostoni bankár, Joshua Rothman idősebb fiával beszélt. A Rothman fivérek Wall Street-i cégét Dániel és öccse, Micah alapította mindössze öt évvel ezelőtt. Máris az egyik legsikeresebb tőzsde- ügynökség volt New Yorkban. Gideon figyelme - és dühe - most a telefonra irányult. Az időzítés létfontosságú a nagyszabású tőzsdei tranzakciók sikere szempontjából, és a telefon most tönkretette ezt az időzítést. Lekapta a készüléket az állványáról, kitépte a vezetéket a falból, és az egész csilingelő hóbelevancot a földhöz vágta. - Te jó ég - kiáltotta Júlia. - Mi a csudát csinálsz? - Az asszony épp most jött a haliból, karjában Lord and Taylor-csomagok. - Elpusztítom Mr. Bell ördögi masináját. - Gideon a roncsokra mutatott. - Két nap alatt negyedszer árul el. De most utoljára. Megfogta egy másik nemrégiben beszerelt készülék, a táviratfeladó jelzőkarját. Aztán kivett egy Western Union blankettát a szekreterből, és ráfirkantotta: D. ROTHMAN, ROTHMAN FIVÉREK, WALL ST VÁSÁROLJ MEG MINDENT, AMI A LISTÁN VAN A FELTÜNTETETT ÁRON. A TELEFON NEM MŰKÖDIK TÖBBÉ. MOSTANTÓL KÜLDJ FUTÁRT. Aláírta a monogramját, és a bajsza alatt káromkodott. - Nyugodj meg, drágám - mondta Júlia. - Biztos lehet valamit tenni, hogy tiltakozzunk a rossz szolgáltatás ellen... Gideon arcán felragyogott az ihlet. - Tökéletesen igazad van. - Újabb blankettát ragadott, és ráírta a telefontársaságnak szóló üzenetet: VIGYÉK EL AZ ÁTKOZOTT MASINÁJUKAT. Ezt teljes névvel írta alá. Júlia a válla fölé hajolva nézte. Mellének érintése ismerős módon, kellemesen kavarta fel a férfit. Az asszony a második táviratra bökött. - Nem hiszem, drágám, hogy káromkodást továbbítanak. - Tudom. De felkelti a figyelmüket. Júlia elfojtott egy mosolyt, és az ablakhoz lépett. A nyár végi napsütés aranyfénnyel vonta be a Madison Square-t és a lakosztály nagy nappaliját. Az asszony, amikor visszaengedte a függönyt, megkérdezte: - Will hazajött már? - Még nem. Azt ígérte, ötre itt lesz. - Gideon egy könyvre mutatott, amely ott hevert az asztalon a kedvenc széke mellett. - Már várom. - Drágám... - Az asszony a férfi felé fordult, sötét szeme csillogott a tompa fényben. - Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem látom értelmét annak, amit tervezel. - Nem látod értelmét? - kiáltott fel a férfi. - Júlia, abban a mesterségben, amit választott, teljes káosz uralkodik! - Akkor is, mindketten úgy érezzük... - Kérlek, Júlia - vágott közbe a férfi már-már ingerült hangon. - Hadd foglalkozzam vele a belátásom szerint. Will döntése mindnyájunknak rendkívül fontos. Az asszony ezt értette. Gideon egyfolytában aggódott amiatt, hogy ki lesz a család feje, ha ő eltávozik, és Will volt a legnagyobb reménye. Az asszony úgy gondolta, ez megmagyarázza mindazt az olvasást és kutatást, melyet Gideon a közelgő beszélgetésre készülve végzett - és érthetővé teszi a mostani idegességét is. - Igaz is, ezt el kell olvasnod. - Egy levelet mutatott az asszonynak. - A délutáni postával érkezett. Theodore-tól. Visszatért Sagamore Hillre, és lehet, hogy Európába megy. Gondolom, hogy meglátogassa Miss Carow-t. Az asszony elolvasta a levelet, és felderült az arca: _ Jaj, Gideon, milyen pompás. Csak úgy árad belőle a dicséret Will nyári munkájáról. Gideon bólintott. Will már itthon volt néhány hete; két nappal az érkezése előtt a család az Auvergne fedélzetén lehajózott New Yorkba.
96 - Az utazás csodát művelt a viselkedésével - folytatta Júlia. - Nagyobbat, mint amekkorát reméltem - helyeselt Gideon. - Sose hittem volna, hogy Dakota irányt szab az életének, de ez történt. Ezért nyugtalankodom annyira, hogy ne csak a helyes döntést hozza meg, hanem tartson is ki mellette. Egy rossz választás most mindent tönkretehet. Az ablakhoz lépett; félrelibbentette a függönyt. - Tényleg, hol az ördögben lehet? - Jusson eszedbe, hogy a csatolt negyed messze van ide. - Az asszony a városnak arra a részére célzott, amely a Harlem folyón túl, Westchester megyében feküdt. Többnyire szabad terület volt, a fiatal sportemberek kedvelték. Gideon az egyik kocsiját, a drága Brewstert a fogathajtó klub városi színjében tartotta. Will elvitte a kocsit, bérelt négy lovat egy istállóból, és elment a csatolt negyedbe, hogy gyakorolja a fogathajtást. - És a kocsinak is lehet baja - tette hozzá Júlia. - Igen,de... Kopogtattak, ettől meglepődött. Persze hogy ez nem Will; ő szabadon beléphet. A küldönc jött meg Gideon hívására a szomszédos távírdából. Átvette a két blankettát. Szélesen elmosolyodott, amikor a másodikat megpillantotta: - Jaj, uram, ilyet nem küldhetünk... - Csak adja oda a főnökének. Szeretném, ha minél előbb elvinnék ezt a kacatot. - Belerúgott a telefon roncsaiba, melynek csengője erre halkan megcsendült. A borravaló megnyugtatta az ijedt fiút. A küldönc éppen indult, amikor Will lépett ki a liftből, majd be a hallba. Júlia észrevette, és eltátotta a száját. Will napbarnított arca mocskos volt. Nagy fekete foltok borították palackzöld kabátját, aranyszínű mellényét és fehér nadrágját. A csizmája is piszkos volt, haját pedig finom, rozsdaszínű por lepte. A küldönc csak bámult, miközben Will így szólt: - Ez az átkozott magasvasút mindannyiunkat megöl. - Mi történt veled? - kérdezte Júlia. - Semmi. Talán összerázódtam egy kicsit, de különben jól vagyok. Gideon becsukta az ajtót a küldönc után. - Nem a kocsival történt baleset?... Will mogorván bólintott. - A Harmadik sugárúti vasút a bűnös. Elkövettem azt a hibát, hogy arra jöttem visszafelé. A szokásos hamu-, olaj- és szikraesőben. Az ostorhegyes forró szenet kapott a nyakába, és nekiiramodott. A lovaknak nincs bajuk... - Egy székre rogyott és felsóhajtott. - De a Brewster egy roncshalmaz. Mintha mindent elfuserálnék. II. Gideont először feldúlta, hogy az egyik legjobb kocsija felborult és tönkrement. Will mentegetőzött, és többször egymás után megígérte, hogy megkeresi egy új kocsi árát. Gideon némiképp ingerülten azt felelte, hogy egy Brewster nem pékszekér, és hogy ha a fiának nincs a Jay Gouldéhoz hasonló jövedelme, elég hosszú időbe telik, amíg kifizeti a tartozását. Ám egy pillanattal később már bocsánatot is kért. Tudta, hogy Will első osztályú hajtó, gyorsan hajt, de nem gondatlanul. És megvadult lovakat gyakorta lehetett látni a Harmadik, Hatodik és Kilencedik sugárúti magasvasút alatt. Amikor Gideon lehiggadt, már nem okolta a fiát a balesetért. Ezt végül meg is mondta. Will hálás volt. Elmondta apjának, hogy a baleset után azonnal elküldött egy utcai cipőtisztítót az istálló tulajdonosáért. Ettől az embertől kért egy írásos nyilatkozatot, melyben elismerte, hogy a lovak sértetlenül visszatértek. Átnyújtotta apjának a papírt. - így most nem perelhet be az állatain esett sérülések miatt. Will ezután rendezte az ügyeket annak a körzetnek az egyik rendőrével, amelyben a baleset történt. A rendőr megértőnek mutatkozott, és segített Wrillnek embereket és egy szekeret keresni, mellyel elszállíthatták a roncsokat a Harmadik sugárútról. Gideon örült, hogy a fiának ekkora lélekjelenléte van. Ez új tulajdonság volt Willben; nyilván a Roosevelt mellett töltött nyár jótékony következménye. Ám a nyár másik következményét még meg kellett beszélniük. - Örülök, hogy nem sérültél meg - mondta Júlia. Gideon bólintott. - Én is. Kérsz egy kis whiskyt? - Nem, köszönöm. - Levennéd azt a kabátot? Beszélni szeretnék veled. -- Beszélni? Miről? - A terveidről. Will kinyújtotta maga előtt lehorzsolt csizmás lábát. - Ami engem illet, a terveim megvannak. Nem akarom általános hallgatóként elkezdeni a Harvardot. Ősszel szeretnék jelentkezni az orvosi karra. - Úgy érted, hogy ezzel még nem késtél el? - kérdezte Júlia. - Nem - felelte Will. - A felvételit a szeptember végi tanévkezdés előtt tartják. Ha sikerül és a karon még van hely, azonnal beiratkozhatom. Ezt szeretném. Gideon a fiával szemben leült a székébe. Ujjait a térde között összekulcsolta, miközben előrehajolt. _ Értékelem a kívánságod őszinteségét. Értékelem, hogy találkoztál egy emberrel nyugaton, akinek a munkáját fontosnak és utánzásra érdemesnek tartod. Én nagyra becsültem azt az egyetlen orvost, akit jól ismertem: Cincinnatus Lemont, aki gondoskodott rólam akkor,
97 amikor Fort Delaware-ban kioltották a szemem világát. Ám a munka értékessége nem változtat az orvosi hivatás természetén... illetve azon, ahogy a közvélemény megítéli. Az orvostudomány sohasem volt tiszteletre méltó mesterség. Olvastad már a Biblia apokrif könyveit? - Nemén. - A Prédikátor könyvében azt írja a szerző: „A ki vétkezik Teremtője előtt... kerüljön az az orvos kezére.” Júlia elmosolyodott. Will azonban nem. Könyökét a szék karfájára tette, állát a tenyerébe támasztotta, és gyanakodva nézett az apjára. - Ez a nem éppen hízelgő állítás évszázadokkal ezelőtt született - folytatta Gideon -, és nincs rá sok okunk, hogy módosítsuk. Az orvostudomány mindig az idióták és sarlatánok menedéke volt. És ma is az. E kiváló mű... - fölvette a mellette fekvő könyvet - Dr. Paul Gyógyszergyűjteménye, csak tavaly jelent meg. Felütötte a könyvet. - Idézem: Álmatlanság. Végy egy fél font friss komlót, helyezd egy kis vánkosra, s ez legyen párnád. Lapozott. - Szemölcs eltávolítása. Tégy salétromsavat egy hegyes lúdtoll fogvájóra. Biztos vagyok benne, hogy ez eltávolítja a szemölcsöt, így van. De a bőrödet is. - Ismét lapozott. - Kopaszság gyógyítása. Egy font préselt bürökháncs... Becsapta a könyvet. - Nem kell folytatnom. A lényeg világos. Itt élünk a modern világban, és valaki, aki orvosnak nevezi magát, olyan recepteket ír, melyek nagyrészt zagyvaságok és némely esetben egyenesen ártalmasak. - Meglengette a könyvet. - Sajnos ez nagyon is jellemző erre a mesterségre. - Elismerem, hogy van igazság abban, amit mondasz, papa. Csak azt nem tudom, miért mondod. - Én úgy gondolom, ez nyilvánvaló. Will Gideon éles hangsúlyáról tudomást sem véve a fejét csóválta. - Figyeltem, ahogy Lón Adam gyógyít és olyan embereken segít, akik szenvednek. Amikor ezt láttam, olyasvalamit láttam, amit csodálok. Arra is rájöttem, hogy én is meg tudnám tenni. Úgy értem, van gyomrom a félelmetes oldalához is. Engem nem zavar a vér látványa. Orvosi egyetemre akarok járni, és ettől nem lehet eltántorítani. - De minden tényt ismerned kell, mielőtt elkötelezed magad - erősködött Gideon, majd fölpattant, és ide-oda járkált. - Az orvosképzés ebben az országban nevetséges. Néhány heti inaskodás után mindenki látványos oklevelet kaphat a diplomagyárból. Will bólintott. - Adamnek is van ilyen. - Az orvosi karok nem sokkal jobbak, mint az ilyen inaskodások. Charles Eliot elért valami javulást a Harvardon, mióta ő lett a rektor, de ritkák az Olivér Holmeséhoz hasonló tudású professzorok. - Ha a Harvard nem olyan jó, akkor nem lesz nehéz bekerülnöm. Előzetes képzés nélkül is elkezdhetem a tanulmányaimat, amint sikerült a felvételim. - De be kell töltened a huszonegy éves kort, hogy diplomát kapj - vetette ellene Gideon. - Ezt biztosan tudom. - A Harvardnak van egy négyéves programja is. Ha arra iratkozom be, alaposabb képzést kapok, mint a hároméves programon, és a végén megfelelő korban leszek a diplomához. Gideon arcán egy pillanatra kelletlen bámulat jelent meg. - Jól van... tegyük fel, hogy megszerzed a diplomát. De mi vár rád aztán? A kimerítő munkán kívül nem sok. A legtöbb orvosnak mást is csinálnia kell, hogy megkeresse a kenyerét. Willt egyre jobban felbőszítette Gideon elutasító magatartása. - Tudom. - Ami pedig a társadalmi megbecsülést illeti általában... ezzel az erővel abban is reménykedhetsz, hogy a színésznő Lillian Russell fél perc múlva berepül azon az ablakon. Kevés, nagyon kevés orvosnak van olyan szerencséje... vagy olyan kapcsolatrendszere... hogy a praxisából jó jövedelemhez és társadalmi ranghoz jusson. Az ilyen praxisból azonban a szenvedő tömegek se segítséget, se támaszt nem kapnak. Egyáltalán nem. A jövedelmező praxist folytató orvos csak néhány gazdag családot kezel... a cselédeket is beleszámítva. Minden munkáját a betegek házában végzi. Ha úgy nyitsz rendelőt, hogy ott nemcsak az időpontokat egyezteted és a számlákat vezeted, akkor bevallód a világnak, hogy másodosztályú vagy. Ha olyan rendelőd van, ahol a köznépet kezeled... ha kórházban vagy állami klinikán dolgozol... akkor ez a kudarc nyílt beismerése. - Papa, hadd kérdezzek valamit. Mi történt azzal az eszmével, hogy ez a család segít másokon... tekintet nélkül ennek anyagi következményeire? - Az eszme nagyon is eleven. - Hogy lehet az? Te láthatóan nem akarod, hogy az orvosi karra menjek... - Ellenkezőleg, uram! - vágott vissza Gideon. - Én ilyet nem mondtam! Felemelték a hangjukat, s most valaki ököllel a szomszédos szoba falát verte. - Csönd legyen, különben hívjuk az igazgatót! Will a panaszt elengedve a füle mellett bosszúsan nézett az apjára. - Az isten szerelmére, teljesen összezavarsz. Hát mi az ördögöt akarsz tőlem? III. Gideon mély lélegzetet vett. Kerülte Júlia tekintetét; az asszony arca arról árulkodott, hogy helyteleníti, amiért a férfi hagyta, hogy a beszélgetés üvöltözéssé fajuljon. A férfi tovább járkált, de már lassabban, és így szólt: - Bocsánat, hogy fölemeltem a hangom. Nem akartam veszekedni. Én egyszerűen azt nem szeretném, ha orvosnak mennél, majd később, felismerve a pálya árnyoldalait, otthagynád.
98 - Már most is ismerem minden árnyoldalát - jelentette ki Will. Gideon nem hitt a fiúnak. Mégis nagyon örült a hangjában csengő meggyőződésnek. Elárulta ezt az a melegség, amellyel megszólalt: - Akkor még egy utolsó szót. A mostohaanyád és én tényleg nem akarjuk elvenni a kedvedet. Az a helyzet, hogy ha valóban nekivágsz, mi rendkívül büszkék leszünk rád. A gyógyítással, minden hátránya ellenére, a család legnemesebb hagyományait folytatod. Willnek leesett az álla. - Bocsáss meg, papa, hogy ezt mondom, de átkozottul különös módja ez a bátorításnak. Júlia ismét mosolygott, és így szólt: - Apád úgy érezte, kötelessége megértetni veled, hogy mire vállalkozol. - Értem - mondta Will. - Tudom, hogy nem lesz könnyű jól megélni a gyógyításból. De én azt hiszem, meg tudom csinálni. Mindenesetre a döntéssel járó minden kockázatot én viselem. Apjának bizonyos megjegyzései valójában a boldog meglepetés erejével hatottak. Gideon az orvosoknak arról a fajtájáról is említést tett, amilyen ő akart lenni: aki gazdag betegek kiválasztott csoportját kezeli, s ennek során jómódú és híres lesz. Betartom az ígéretem. Meglátod, Carter. Gideon előrelépett, és megfogta fia karját. - Tudom, hogy megbirkózol a tanulással a Harvardon, legyen az akármilyen nehé... te jóisten. Levette a kezét Will kabátujjáról. Ujjai sötétbarna anyagtól ragadtak. - Kocsikenőcs - mondta Will szomorú mosollyal. - Nagyjából ennyi maradt a Brewsterből. - Nem számít. Egyáltalán nem! Apa és fia átölelte egymást. Júlia Will válla fölött látta a férje arcát. Gideon hónapok óta először látszott boldognak.
Tizennegyedik fejezet
EGY SIKERES EMBER I. Will először repesett az örömtől, hogy apja jóváhagyta az orvosi karról hozott döntését. Aztán eszébe jutottak Gideonnak az orvosi pályáról, a megélhetés biztonságáról szóló megjegyzései, s ezek kezdték csökkenteni a lelkesedést. A beszélgetés után negyvennyolc órával már ismét kételkedő hangulatba zuhant. A tartós eső ellenére sétára indult, hogy gondolkodjék. A Madison Square-ről a Broadway felé tartott - a Rialtóra, ahogy a New Yorkiak nevezték. Itt álltak a legjobb színházak, melyek némelyikét már villanyvilágítással látták el. Lehet, hogy egy napon Eleanor neve is megjelenik a tarka plakátokon az egyik New York-i színház előtt. Lehet, hogy a nevét a darab címe fölé írják - ez az igazi kiválóság jele. A nővére legalább biztos lehet a mesterségével járó ellenszolgáltatásban. Persze sohasem övezi majd tisztelet. A jobb körök a színészeket és színésznőket nem tartották többre azoknál, akik a kereskedelemből élnek. Ha egy társasági hölgy meghívta egy sikerdarab szereplőit, hogy lépjenek fel a vendégei előtt, a társulatot sohasem engedték együtt étkezni és beszélgetni az igazi vendégekkel. Ennél én többet akarok, gondolta, miközben elment a Harmincharmadik utcai Standard Theatre előtt. Nem. elég, hogy a jobb körök eltűrjenek. Azt akarom, hogy maguk közé fogadjanak. A Harmincnegyedik utca sarkán egy gesztenyeárus éppen összepakolta kis kocsiját. Zavartan bámult Willre, aki távolba révedő tekintettel sietett el mellette. Az árus úgy látta, mintha Will megpróbálna a Central Park kőszirtjeiig ellátni, ahol vadkecskék kóborolnak. Will valóban a jövőjét akarta megtervezni. Bizonyos dolgokat máris nyilvánvalónak látott. Tudta például, hogy ha helyet akar találni a társaságban, akkor ezt a maga erejéből kell elérnie. Ha a Kent-vagyonból szeretne megélni - bár ezt nem akarta -, a pénzével sohasem juthat be a jobb körökbe, nem szerezték elég régen. A Kent név sem segít. Tulajdonképpen inkább hátrányt jelent. AWard McAllis- ter-féle hírhedt eseten kívül van még valami ködös, sőt baljós dolog Gideon múltjában, valami, ami egy Thomas Courtleigh nevű ember halálával függ össze. Soha senki nem mondta, hogy Gideon felelős Courtleigh haláláért. De Will apja Courtleigh irodájában tartózkodott, amikor Courtleight titokzatos körülmények között megölték. Will olyan célzásokat is hallott otthon, hogy Courtleigh a felelős Júlia megkéseléséért. Erre élénken emlékezett. Ő és Carter napokig virrasztótt Julia ágya mellett, s már szinte el kellett fogadniuk, hogy az asszony meghal. Gideon magánkívül a dühtől és a fájdalomtól Chicagóba ment. És miközben Chicagóban volt,Thomas Courtleight lelőtték... Akármekkora homály fedte is az egész ügyet, egy dolog biztos: a Kent néven örökre foltot ejtett. Az eső záporozott Will arcára. A fiú pislogott és körülnézett. Az ötvenes utcákig gyalogolt az Ötödik sugárúton. Az Ötvenkettedik utca húzódott előtte. Balra tőle emelkedett a hatalmas, erődszerű homokkő épület, melyet William Henry Vander- bilt építtetett. Ő is, apja is, az öreg Commodore, rendkívül gazdagok voltak. Egyiküket sem fogadta be a társaság. Most mégis William Henry egyik fia, William K. Vanderbilt volt a társaság egyik vezetője. Az ő felesége szégyenítette meg Mrs. Astort. Átvágott az Ötvenkettediken az északnyugati sarokra, ahhoz a házhoz, melynek tervezésével Mrs. William K. Vanderbilt Richard Morris Huntot bízta meg. Attól függően, hogy az ember hogyan vélekedik egy francia kastély és egy reneszánsz palota keverékéről, mely hárommillió dollárért emelkedik az Ötödik sugárúton, a ház vagy mestermű, vagy borzalom.
99 Will szemében a háznak különös jelentősége volt. Szerencsével és szorgalommal az ember igenis kapaszkodhat magasabbra, mint a szülei. Elkerülheti a korlátokat, melyeket ők a születésük, a foglalkozásuk és a viselkedésük okán önmaguk - és a gyermekük - elé állítottak. A legtöbb amerikainak ezt a jól látható eredményt a társaságba való bekerülés jelentette. Will őszintén szeretett volna segíteni az embereken. Ezért vonzotta ilyen erősen az orvosi szakma. Az ígéretét is be akarta tartani - és nem utolsósorban meg akarta cáfolni halott anyja vádjait. Ezen a reggelen, az esőben, az a meggyőződés kerítette hatalmába, hogy csak egyetlen módon viheti véghez mindkét törekvést, ez pedig az, hogy egyenrangú lesz az ország elitjével. Minden ízében amerikai cél ez, emlékeztette magát. A félig francia, félig angol fattyú, aki a Kent családot alapította, pontosan ugyanebből az okból hajózott a gyarmatokra - hogy elkerülje múltjának korlátait és boldoguljon. William K. Vanderbilt háza tökéletesen összegezte Will új, élesen kirajzolódó becsvágyát. Olyan ház volt, amilyet egyszer majd ő is szeretne. Olyan emberek éltek benne, akikkel kapcsolatba akar kerülni. Nekidőlt a ház kőoszlopának, és irigy arckifejezéssel a tető ívét tanulmányozta. A bejárati ajtó hirtelen kitárult. A Vanderbiltek gesztenyebarna libériát viselő szolgája jelent meg, az esőn át arrafelé bámult, ahol Will állt a járdán. - Ne ácsorogjon itt. Menjen tovább! Bizony isten megtalálja a módját, hogy választott pályája mindezt meghozza neki. Ekkor hirtelen rájött, hogy egy fontos dolgot el kell intéznie, mielőtt a család visszatér Bostonba - mégpedig mindenképp az előtt, hogy elmenne az orvosi kar felvételijére. Beszélnie kell egy olyan orvossal, amilyet Gideon említett. Egy gazdag, sikeres városi orvossal. Mielőtt négy évét belefekteti a kemény tanulásba, bölcsebb, ha meggyőződik róla, hogy vannak-e olyan orvosok is, akik jól élnek a szakmájukból. - Azt mondtam, menjen tovább! - kiáltotta a szolga. - Ha nem megy, gyorsan üzenünk az őrszobára. Will elvigyorodott, és békéltetőén feltartotta a kezét: - Jól van, megyek már. - Hátrálni kezdett. - De egy nap eljövök látogatóba. Maguk fognak hívni. A makkot és tölgyfalevelet, a család jelképét formázó hatalmas kőcímer alatt a szolga szájtátva állt. Will néhány rögtönzött tánclépést tett a járdán, s nem figyelt, amikor egy bérkocsi haladt arra, és befröcskölte sárral. - Meghívják ide? - kérdezte magában a szolga, miközben becsukta az óriási ajtót. - Ez teljesen megőrült. Mi lesz New Yorkból?
II. A Unionnál dolgozott egy újságíró, aki tudományos témákra specializálódott. Gideon javaslatára Will meglátogatta, bár a látogatás pontos célját nem árulta el apjának. Azt mondta, hogy körül akar nézni az orvostudomány területén. Gideon ezt helyeselte. Az újságíró szívélyesen viselkedett, amikor Will benézett hozzá, és ráállt, hogy összehozza a város egyik legjobb orvosával: - Gondolom, a legnagyobb tudású orvossal akar beszélni. - A legnagyobb tudásúval? Nem feltétlenül. Egy sikeres emberrel szeretnék találkozni. - Van különbség? - Nekem van. Az újságíró a homlokát ráncolta, most már kevésbé barátságosan. Másnap névsort küldött a szállodába. Az egyik nevet aláhúzta, s mellé a következőt írta: A vagyona állítólag meghaladja az egymilliót. Tehát a felsoroltak közül ő a „legsikeresebb”. Will füstölgőit a gúny miatt. De nemsokára elhessegette bosszúságát. Csak az számít, hogy találjon egy jól menő orvost, aki válaszol néhány kíváncsi kérdésére. Az újságíró megtette a dolgát. Dr. Cyrus CoatesVlandingham. Már a név is sikeresen csengett. III. Dr. Cyrus Coates Vlandingham a Stuyvesant Square környékén álló házakban folytatta praxisát. Itt éltek az úgynevezett Faubourg SaintGermain csoport tagjai. - New York legrégebbi és legtekintélyesebb családjai, olyan arisztokraták, akik nem követték az Ötödik sugárútra költöző „új divatfikat”. Vlandingham fenntartott ugyan egy kis irodát a Madison Square közelében, de itt csak a könyvelést végezte. Rendelője nem volt. Will a könyvelőirodába küldte a levelét. Két nap múlva kapott választ. Dr. Vlandingham beleegyezett, hogy találkozzék vele, de ennek a Sherry’s Hotelban kellett megtörténnie, ahol a doktor mindig ebédelt, ha a városban volt. Vlandingham - úgy tűnt, kissé feleslegesen - azt is megemlítette a levelében, hogy Newportban, a Narragansett-öbölben fekvő sziget kis üdülővárosában tölti a nyarat. Negyven-ötven évvel ezelőtt Newport kedvelt nyaralóhelye volt a déli rizs- és gyapotültetvényeseknek. Mostanában kezdte a legjobb NewYork-i családokat is vonzani. Will a legjobb ruháját vette fel, és a megbeszélt időben bérkocsival ment a Sherry’sbe. A csillogó lakkcipőt és kipödört bajuszt viselő fontoskodó főpincér dr. Vlandingham csendes beugróban álló törzsasztala felé bólintott. Az orvos ötvenes évei végén járt. Tagbaszakadt férfi volt; válla széles, törzse díjnyertes körtére emlékeztetett. A nagy fekete szem és a mély, szívélyes hang azonnal bizalmat keltett. Drága ruhát viselt. Will csodálta azt a hanyag eleganciát, mellyel Vlandingham ebédet és bort rendelt mindkettőjüknek - franciául. Amikor a pincér elment, Vlandingham így szólt: - Természetesen ismerem a családját, Mr. Kent. És az apja újságját is. Szocialista szennylap, ha nem veszi rossz néven. A Union puha állásfoglalása a haymar- keti robbantok ügyében különösen veszélyezteti az amerikai intézményeket. Az ilyen anarchisták csak fecsérlik a bírák idejét. Ezek állatok, és ezt be is bizonyították. Lincselést érdemelnek, nem szabályos tárgyalást. Mellénye zsebéből kis aranyszelencét vett elő. A szelencében arany fogvájó lapult. - De a levelében azt írta, hogy maga az orvosi pályán gondolkodik, nem az újságíróin. - így van, uram.
100 - Örömmel hallom, hogy tisztességes foglalkozást választott. - Vlandingham édeskésen mosolygott. Majd alsó fogsorának két középső foga közt látott munkához az arany fogvájóval. Will zokon vette Vlandinghamnek a Unionra vonatkozó megjegyzéseit, bár sokszor hallott már hasonló bírálatot. Feltételezte, az orvos tisztelgett azzal apja újságjának hatalma előtt, hogy a Union álláspontjával szemben érzett undora ellenére beleegyezett ebbe a találkozásba. Az orvos most abbahagyta foga piszkálását, és félretette a fogvájót. Alázatos pincér szolgálta fel a bort. Az aprólékos szertartás során kihúzta a dugót, Vlandingham megszagolta az italt, majd a pincér töltött egy keveset Vlandingham poharába, s a férfi belekortyolt. Tíz másodpercnyi homlokráncolás után jóváhagyóan bólintott. Ekkor a pincér mindkét poharat megtöltötte. - Azt hiszem, ízleni fog a bor - jegyezte meg Vlandingham, miután újabb kortyot ivott. - Szerény, de csintalan Vouvray. -Will nem érzett mást, csak hideg, édeskés fehérbort. Tudta, hogy benne van a hiba, nem a borban. Egyre nagyobb áhítattal nézett az orvosra. - Igaz is, Mr. Kent. Hogy ez a beszélgetés ne alapuljon téves feltételezéseken, tájékoztatnom kell, hogy én nem alkalmazok gyakornokot. Valójában sosem alkalmaztam. - Nem akarok gyakornok lenni, uram. Ha a jövő hónapban sikeres felvételi vizsgát teszek, a Harvardon fogok tanulni. - Á, vagy úgy. Nos, úgy látszik, manapság jobban kedvelik az egyetemi képzést. Én a gyakornoki rendszerben szereztem képesítést, és elfogult vagyok a javára. - Gyorsan és önelégülten lebiggyesztette ajkát. -Ez a hippokratészi esküben támogatott módszer. Ittak egy kis bort. - Eldöntötte már, Mr. Kent, hogy mire szakosodik a Harvardon? Will elmosolyodott. - Nem, doktor úr, addig még nem jutottam. Csak most kezdek magolni a felvételire. - A szakosodás nem nevetséges dolog, uram! Nagyon hasznos lehet. Egyet különösen a figyelmébe ajánlok. A nőgyógyászatot. Hátradőlt, és borospoharát forgatta. - Ez olyan szakterület, mely sem az orvos eszét nem terheli meg, sem az idejét nem veszi túlságosan igénybe. Mert minden női panasznak, a prolapsus uteritől a migrénes fejfájáson át a különböző rákokig egyetlen forrása van: a méh. És egyetlen oka: a méh valamilyen rendellenessége. Néhány ütődött állításai ellenére még mindig a régi, ismert gyógymódok a legjobbak. Piócák alkalmazásáról beszélek... injekciókról... kauterizálásról. Fontolja meg, uram. Nagy csomó pénzt hozhat magának. Különösen egy jómódú környéken. Vlandingham ekkor megengedett magának egy mosolyt. Willre ez nagy hatást gyakorolt. Az orvos most, hogy bort ivott, közvetlenebb lett. Karját a plüssterítőre támasztotta, és így szólt: - A Harvardon állítólag jó az orvosi kar. A baj az, hogy túl sok egyetem foglalkoztat olyan professzorokat, akik radikális marhaságokat oktatnak. Listerizmust... Az ajkán a szónak piszkos hangzása volt. Will olvasott már Joseph Listerről. Az angol sebész úgy vélte, hogy karbolsavval megakadályozhatja a fertőzés terjedését. Lister már húsz évvel ezelőtt közzétette ezt, de még mindig nem fogadta el mindenki. Még a Harvard orvosi karán is hevesen ellenezték némelyek. Vlandingham biztos akart lenni abban, hogy Willben nem maradnak kételyek a véleményét illetően: - A listerizmus ostobaság. Épp a múlt héten kezeltem egy fiatal nőbeteget, akit enyhe gyermekágyi láz sújtott. Egy órával később egy másik nő remek fiúcsecsemőjét segítettem a világra, és közte nem láttam szükségét az ostoba, rituális kézmosásnak. Persze ez ésszerű óvintézkedés olyan orvosoknál, akiknek szegényházban vagy közkórházban kell dolgozniuk. Ott a levegő rendszerint mocskos, s ennek következtében terjeszti a betegséget. Vlandingham megvető arckifejezése arról árulkodott, hogy ő sohasem szeretne belépni ilyen alantas intézménybe. A kézmosás talán akkor is rendjénvaló lett volna, gondolta Will. Az orvos körmei egyáltalán nem látszottak tisztának. Vlandingham, miután ismét töltött, fölemelte a poharát. - A törekvéseire, Mr. Kent. Milyen ügyben lehetek a segítségére? Will hozzákezdett gondosan megtervezett kérelméhez: - Tanácsra van szükségem, dr. Vlandingham. Rendes jövő vár rám, ha orvosnak tanulok? Úgy hiszem, az orvosnak az a kötelessége, hogy minél több emberen segítsen. Mindenekelőtt ezért kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy orvosi egyetemre menjek... - Dicséretre méltó, felettébb dicséretre méltó. - De Vlandingham már elveszítette az érdeklődését. Bár beszélt, figyelme a közeli asztalnál ülő három, divatosan öltözött fiatal nő felé fordult. Szeme bepárásodott, miközben nézte őket. Will folytatta: - Másfelől viszont nem szeretnék éhező orvos lenni. Vlandingham dévajul fölnevetett; Will ismét fölkeltette az érdeklődését: - Úgy festek én, Mr. Kent, mint aki éhezik? - Nem, de... maga talán csak kivétel. -- Pontosan így van. Kivétel vagyok, mert úgy döntöttem, hogy az leszek. Maga is meghozhatja ugyanezt a döntést. Will kételkedve csóválta a fejét. - Egy sereg ember, köztük az apám is, azt mondja, hogy ha valaki orvos, az azt jelenti, hogy koldus is egyben. - Akik ezt mondják, azok csak a diplomagyárból kikerülő orvosokban gondolkodnak. A szűk látókörű középszerűekben, akik hagyják, hogy emberbarátságuk felülkerekedjen a józan eszükön. Én New Hampshire sziklái közt születtem. Már korán elhatároztam, hogy soha nem fogom eltűrni az olyan szegénységet, amilyet apám viselt el földművesként egész életében. Amikor felszabadultam a gyakornokságból, elvettem egy gyenge egészségű, de kifogástalan családból való ifjú nőt. Már régen meghalt, Isten nyugosztalja... Pohara pereme fölött a tekintete megint az egyik fiatal nő keblére siklott. Kortyolt; aprót böffentett. Aztán eres kézfejével megtörölte ajkát, és folytatta:
101 - A feleségem korai halála előtt olyan házakhoz vezetett be, amelyek lehetővé tették, hogy a praxisomból származó jövedelem meghaladja az évi százezer dollárt. Hogy mennyivel haladja meg, azt a fantáziájára bízom. De biztosítom, Mr. Kent... tökéletesen lehetséges úgy gyógyítani, hogy az ember közben ne viseljen szőrcsuhát. Elegendő válasz ez a kérdésére? - Igen, doktor úr. Elegendő. - Kitűnő! Higgye el, azok az orvosok, akik éheznek, azt választották, hogy éhezni fognak. Esküjüket fontosabbnak tekintik, mint egy részvénycsomag tartalmát... ezt a hibát én nem követem el, biztosítom róla. Aztán amikor gondoskodtak a tulajdon kudarcukról, vádló ujjal mutatnak minden orvosra, aki sikeres. Vlandingham egy szikrányi bizonytalanságot vett észre Will szemében. Előrehajolt: - Természetesen nem szabad azt a benyomást keltenünk, hogy a hasznon kívül semmi sem számít. A gyógyítás önmagában is fontos dolog. De én nem mentegetőzöm azért, mert olyan emberek közt űzöm a mesterségem, akik a legjobban fizetnek. Minden orvos az emberiségnek egy részét szolgálja, akár a véletlen, akár az elhatározás hozta így. Bizonyos elhatározások azonban felfoghatatlanok. A bátyám szintén orvos. Együtt nőttünk fel New Hampshire-ben, ezért elég közel álltunk egymáshoz. Az alkatában volt azonban egy különös vonás. O elfogadhatónak tartotta, hogy apánk a földön gürcöl. Sőt valahogy léleknemesítőnek is. Nevetséges, mi? A bátyám és én ugyanarra az útra léptünk. Ez azonban hamarosan kettéágazott. Clement annak az embernek a lányát vette el, akinél gyakornokként tanult. Egy öreg vidéki orvosét. Egy félrevezetett trotliét, aki azt hitte, először a betegeinek tartozik, csak azután önmagának. Az én ostoba bátyám elkapta ezt a betegséget, és belevetette magát ennek a városnak a legsötétebb nyomornegyedébe... - New Yorkban praktizál? Vlandingham bólintott. - A nyomornegyedekben van rá a legégetőbb szükség, mondja azzal a felsőbbrendűséggel, amit gyorsan megutáltam. Talán azért szereti a nyomornegyedeket, mert ott nincs vetélytársa. Mindenki a városnak ebben a részében akar gyógyítani. Csak egy őrült vagy egy balek választaná az ő részét. De a mai napig ott dolgozik, az Isten tudja, hogy maradt életben. A felesége másfél éve halt meg, nagyon megviselte, hogy részt kellett vennie ebben a szívszaggató életben. Sosem találkozunk. Nem bírom, hogy a kudarc szaga lengi körül. Vagy az ostobaságé. Vlandingham megitta a borát. - Miért kellene egy orvosnak úgy döntenie, hogy nem az emberiség legjobb részét választja? Nem kell, ez a válasz. Nem kell, ha csak egy jottányi esze és önbecsülése van. Nem, Mr. Kent - fejezte be elgondolkodóan -, ne szégyellje, hogy pénzt akar keresni a gyógyítással, és ne kételkedjék abban, hogy erre képes. Will csodálattal figyelte vendéglátóját. Mivel lenyűgözte Vlandingham világiassága és meggyőzték az érvei, csendben mindennel egyetértett, amit az orvos mondott. Cyrus Coates Vlandingham nyilvánvalóan sikeres ember, akit érdemes utánozni. Amikor Will gyógyítani kezd, a keze valószínűleg tisztább lesz, ám az életstílusa hasonló. E képessége segítségével pedig a társadalom legmagasabb szintjére emelkedik, és messze maga mögött hagyja a többi Kentet s megkérdőjelezhető hírnevüket. A pincér tálcákon ezüsttányérokat hozott. A tányérokon sóban nyers osztriga. Vlandingham elismerően mormogott, majd hozzátett még egy utolsó gondolatot: - Az a pompás az orvostudományban, hogy képes szolgálni az orvost s a betegeket is. Csak nem szabad elfelejteni, hogy mindent sorjában... Barna szemétWill mellett a közeli asztalnál ülő egyik fiatal nőre vetette. A nő eddig fölemelt karral ült. Most leeresztette a karját, s elrejtette mellének finom ívét. Vlandingham felsóhajtott, aztán észrevette, hogy Will nézi. Széles mosolyra fakadt. Kacsintott, és így szólt: - Mindent sorjában... mi, Mr. Kent? Will is elmosolyodott. - Pontosan. - Azt hiszem, nagyon értelmes orvos lesz magából. - Vlandingham ekkor apró ezüstvillával megtámadta az első osztrigát. Az osztriga egy része nem akart kiszabadulni a héjából. Az orvos habozás nélkül félretette a villát, és a kezéhez folyamodott. Az osztriga utolsó darabját a szájába dobta, cuppanós élvezettel megette, majd egyenként lenyalta az ujjait. Tizenötödik fejezet
EGY UTAZÁS VÉGE I. A szeptember végi nap a tél keserű előízét hozta. Az ég szürke volt, a szél viharos, a meg-megújuló eső szokatlanul hideg. Az eső éppen akkor kezdett rá jobban, amikor Will a tömör márványlépcsőre tette a lábát. Mindkét oldalon lépcső vezetett a Harvard Medical School főbejáratához. Ennek a karnak az épülete nem Cambridge-ben, hanem a bostoni Boylston és Exeter Street sarkán állt. A Massachusetts General Hospital mellett kapott helyet negyven éven át, de 1883-ban ebbe az új, modernebb épületbe költözött. Will didergett, miközben felsietett a lépcsőn. Eső csöpögött a kalapjáról, és a kecskebőr kesztyű ellenére keze elgémberedett. Kicsiny, olcsó táska volt nála. A táskában a felvételi papírjai lapultak, köztük az is, mely igazolta, hogy sikeres vizsgát tett angolból, latinból, fizikából, kémiából meg egy választható tantárgyból - ő a növénytan mellett döntött -, s ezért felvették az orvosi karra. A lépcső csúszott. Will rajta tartotta a szemét, miközben felfelé igyekezett. Ennek következtében nem látta, hogy az ellenkező oldalról egy fiatalember jön a másik lépcsőn. A pihenőn összeütköztek.
102 Will alól kicsúszott a bal lába. Ha a bal kezével nem ragadja meg a korlátot, nagyot esik. Kaszálásától azonban meglazult a szorítása a táskán. Ez kiröpült a kezéből, nagy ívet írt le, melynek vége a forgalmas Boylston Street kövezete volt. Szorongatta a kőkorlátot, és nézte, ahogy két sörösló trappol át a táskán, melyet patáikkal ide-oda rúgnak. Amikor a kocsi elment, a fiú látta, hogy a táska csatja kinyílt. Lerohant a lépcsőn. A szél hirtelen kikapta a táskából a papírokat, és minden irányban széthordta őket. - Jaj, istenem - mondta méltatlankodva, és megállt. A pihenőről a másik fiatalember így szólt: - Nagyon sajnálom, öregfiú. Attól tartok, erről én tehetek. Will megfordult, és nagy nehezen így szólt: - Baleset. Senki sem tehet róla. A fiatalember megkönnyebbülni látszott. Egy-két évvel lehetett idősebb Willnél. És kövér - isten az égben, milyen kövér. Ha Vlandingham körte volt, ez a fickó óriási dinnye, melynek egy kisebb dinnye ül a tetején. Göndör, vöröses haja ázottan tapadt a fejéhez. Arca és kesztyűtlen keze fehér és puha volt, akár a kenyértészta. Egyszerű sála és sötét, sátorszerű kabátja házi készítésűnek látszott. Az eső hirtelen elállt. Will ideges volt, mert először kell besétálnia a Harvard Medical School kapuján. Az épület taszította. Szinte hálás volt ezért az elakadásért, bár másmilyet jobban szeretett volna. Nem volt értelme, hogy összeszedje a papírjait. Tönkrementek; eláztak a sáros vízben és elszakadtak a forgalomban. Sőt most, hogy lenézett, egy csapott hátú konflisló éppen gőzölgő nyomot hagyott az egyiken. Willnek tágra nyílt a szeme. A lépcső mindkét oldalán diákok igyekeztek fölfelé. Néhányan - mesterkélten unott viselkedésükből ítélve felsőbbévesek - nevettek a balszerencséjén. Mások, akiknek az arcán világosan látszott a tapasztalatlanság, nem. De a fiú gyorsan észrevette a helyzet humoros oldalát, és nevetésben tört ki. A kövér fiú csatlakozott hozzá. - Új hallgató vagy, ugye? - kérdezte Willtől. Hangja, megjelenésével szöges ellentétben, erőteljes volt, sőt enyhén durva is. - Igen. A nevem Will Kent. - Drew Hastings. Ünnepélyesen kezet ráztak. Hastings keze sokkal erősebb volt, mint amilyennek látszott. - Bostonból?-kérdezteWill. - Bangorban születtem, Maine államban. Most a connecticuti Hartfordban lakom. - Ez úgy hallatszott: Hahtfohd, Hastings némely r hangot h-nak ejtett - A négyéves szakra jársz? A fiú a fejét rázta. - A háromra. Te? - A négyre... ha élek még addig. - Hát, a cum laude cím olyan fényűzés, amilyet a Hastings család nem engedhet meg magának. Tudod, ez az egyetlen lényegi különbség a programok között. Négy év után az orvosi diplomádhoz hozzáteszik a cum laude szavakat is. Védekezőnek hallatszott. És túlzott leegyszerűsítés volt, amit a programokról mondott. Will azonban nem látta értelmét a vitának. Hastings megtörölte pisze orrát, melyen egy csepp képződött. - A kutyafáját, igazán sajnálom, hogy nem vettelek észre. Will megint fölnevetett, és a papírra mutatott, amely fölött a ló könnyített magán. - Pokoli kezdet, nem? Ez vigasztal. Ennél már biztosan nem lehetnek rosszabbak a dolgok. - Hát, nem tudom - vetette ellene Hastings ugrató hangsúllyal. - A helyi törvények miatt az iskola mindig híján van hulláknak. Hallottam, az elsőéveseket néha elküldik, hogy ássanak ki egyet-kettőt. - Ássanak?... - Képletesen vagy másképpen. Nem kérdeztem rá. - Hastings az utcán heverő papírokra pillantott. - Én nem bajlódnék azzal, hogy összeszedjem. Gyerünk, tűnjünk el ebből a nyomorult időből. Will nem mozdult. - Mi a baj? - kérdezte Hastings. - Nem gondoltad meg magad, ugye? Will kissé fölszegte az állát. - A világért sem. - Akkor menjünk be. - Menj előre. Hozom a táskám. A papírok tönkrementek, de a táska talán nem. - Ahogy gondolod - mondta Hastings barátságos vállrándítással. Megfordult, és bevonult az ajtón. A diákok továbbra is áramlottak mindkét lépcsőn. Ügyet sem vetettek Willre, amikor ő visszatért az utcára, és megmentette a sáros táskát. Eközben nyert néhány percet ahhoz, hogy összeszedje a bátorságát, és eltűnődjék azokon a figyelemre méltó eseményeken, melyek idehozták - erre a helyre, ebben a pillanatban. Rengeteget tanult azon a hosszú utazáson, melynek során eljutott Theodore Roosevelt dakotai telepére a Bad Lands en; Lón Adam oldalára, a tábortűzhöz; Vlandingham asztalához, a Sherry’s Restaurantba; majd a Harvardra. Végre folyamatosságában látta az utazást. Annak idején nem vette észre, de minden lépés elkerülhetetlenül vezetett a következőhöz. Azt pedig pontosan tudta, hogy innen hová akar menni: Tulajdonosa akar lenni egy olyan háznak, mint amilyen a William K. Vanderbilté. Ki akar tűnni mint a jobb körök tagja. Jó házasságot akar kötni olyasvalakivel, aki hozzásegíti, hogy a jobb körökben praktizáljon, ahogy Vlandingham felesége is segítette a férjét. És mindenekelőtt teljesíteni akarja a mostohafivérének tett ígéretét.
103 Lassan ismét elindult fölfelé a lépcsőn. Félúton gyorsított a léptein. Már kettesével vette a fokokat. Az egyik utazás véget ért, a másik most kezdődik. Roosevelt pedig téved, gondolta, miközben az ajtóhoz lépett. Nem kell választani. Ám ha egyszer kellene is, ő biztosan tudja, merre induljon. Vlandinghamet követi majd. II. Ugyanaznap éjjel Gideon megfordult az ágyban, és rácsapott a párnájára. Júlia a sötétben mormolta: - Nem tudsz aludni, drágám? - Nem. - Nyugtalanít valami? - Ellenkezőleg, csodásán érzem magam. Willen gondolkodtam, ennyi az egész. Azt mondta, hogy remek volt az első napja a Harvardon. - Örülök. De szörnyen álmos vagyok. - Jól van, csendben maradok. Megcsókolta az asszony arcát, aztán átölelte, és közelebb húzta magához. Melle közepén a hirtelen fájdalmas nyomás eszébe juttatta, hogy az idő rohan. De ez most már nem számit annyira. Az idealizmus végül győzedelmeskedett a kevésbé dicséretes tulajdonságok felett. Gideon fia - a család vezetésére kiszemelt legnagyobb reménysége - végre a megfelelő ösvényre lépett. Harmadik könyv
A FELFELÉ VEZETŐ ÖSVÉNY Első fejezet
GALVESTONBAN I. Azon az őszön, amikor Will kapaszkodni kezdett a cél felé, melyet maga elé állított, Carter céltalanul bolyongott, és lelkében ott élt a kétely, vajon talál-e valaha is olyan munkát, mely megfelel neki. Tavasszal hagyta el Texarkanát, és dél felé indult. Megpróbálkozott a marhatenyésztéssel és számos más munkával. Egyik sem elégítette ki. Egyetlen állásában sem töltött egy hétnél többet, mindig továbbállt. Amikor beköszöntött az aranyszínű október, néhány dollárral a zsebében érkezett a Mexikói-öböl texasi partjára. A Galvestoni-öbölben kompra szállt, hogy eljusson a Galveston-sziget keleti végén fekvő virágzó kikötővárosba. Még Houstonban mondta neki egy ember, hogy a kikötőben mindig van rakodnivaló, és erős kezekre van szükség. A fiút talán azért vonzotta a hosszú, lapos sziget a maga szubtrópusi növényzetével, mert tengerészeti központ volt. A tenger szaga érződött a levegőben. Az otthonára emlékeztette. A Bostonban töltött utolsó hónapok rossz emlékei elhalványultak; legalábbis némelyik. Hiányzott neki a dokkok nyüzsgése, a halászatból és tengeri kereskedelemből élő emberek gondtalan élete. Megnyugodott, amikor a mólóknál kóborolt, és látta a berakodásra váró gyapotbálákat, liszteshordókat, kötéltekercseket és sziva- rosládákat. Első galvestoni napjának délutánját azzal töltötte, hogy a városközponttól nem messze eső mellékutcákban barangolt. Alacsony vályogfalak mellett haladt el, melyeknek túloldalán fényűző kertek húzódtak. A napernyőkkel borított, többnyire spanyolos ízlésű házak erősnek és drágának látszottak. A legyezőpálmák lándzsaszerű levelei csattogtak a meleg tengeri szélben. Elképzelte, milyen édes és finom illata lehet a levegőnek tavasszal, amikor virágoznak a magnóliák és azáleák. Amikor a nap lebukott a parti víz fölött, ahol a francia kalózkapitány, Jean Lafitte is hajózott vagy hetven évvel azelőtt, visszabaktatott a központba, megcsodálta a városi vámházat, a színház masszív épületét és a gyapottőzsdét. Ez utóbbival szemben tisztának látszó kocsmát pillantott meg, melynek tarka tábláján ez állt: Sam Houston Rest. A zsebébe nyúlt, megszámolta a pénzét, és közben ráébredt, hogy éhes. A vállára vetett pokróccal és használtan vásárolt, arcát árnyékoló Mon- tana-kalapjában átvágott az utcán, és belépett a kocsma ajtaján. Ekkor követte el az első hibát. II. A hely népszerű volt és lármás. Tengerészek és rakodómunkások álltak a pultnál. Carter éppen végzett egy kemény marhasülttel, és egy darab kenyérrel tunkolta a szószt, amikor egy kerek képű, keménykalapos férfi lépett az asztalához. A férfinak melegbarna szeme volt, pisze orra, s állát rövid szakáll keretezte. Harmincöt éves lehetett; hagyományos öltözéket viselt. Kereskedő, vélte Carter. - Maga mintha nem galvestoni lenne - mondta a férfi lágy déli kiejtéssel és barátságos mosollyal. Carter óvatosan a tányérra tette a kenyeret. - Eltalálta. - Pompás kis város. És az év java részében az idő is pompás. Még egy hónap, és véget ér a hurrikánok időszaka. Akkor sokkal nyugodtabbak leszünk. A férfi levette keménykalapját, és bocsánatkérően mosolygott. - Nem akarom zavarni. Csak a csapos azt mondta magáról, idegen itt, a sógorom meg éppen egy magához hasonló fiatalembert szeretne felvenni.
104 A férfi mentegetőzése megnyugtatta Cartert. Elengedte magát, és hozzálátott, hogy megegye a kenyeret a szósszal. De előbb megkérdezte: - Milyen munkára? - Portásnak egy fogadóba. Kint a város szélén. Portásnak? Carter berzenkedett az ötlettől. Biztosan van jobb munka is. Persze semmilyen munka nem vonzotta túlságosan. De alig volt pénze. Úgy gondolta, nem árthat, ha megvizsgálja ezt a lehetőséget is; talán néhány napra még be is állhat. Azalatt lesz ideje, hogy valami jobbat keressen. Az idegennel szemben érzett bizalmatlansága gyorsan elpárolgott. A férfi kezében tartotta a kalapját, s kerek képével és körszakállával úgy festett, mint egy kissé túlsúlyos szent. - Szeretnék beszélni a sógorával - mondta Carter. Aztán, hogy a férfi jól értse, ki diktál, hozzátette: - Amint megettem a vacsorámat és megittam a sörömet. Addig is üljön le. - Köszönöm szépen. A férfi biccentett, leült és kezet nyújtott. - A nevem Olaf. James Olaf. Anyai ágon Kentuckyban élő skótok vagyunk, apai ágon bevándorló svédek. Parancsol egy szivart? Carter odébb tolta a tányérját, és csak egy pillanatig habozott. Egy szivar jól fog esni a maradék söréhez. Elfogadta, odahajolt a gyufához, melyet Olaf nyújtott elé, aztán hátradőlt a széken, és bemutatkozott. Napok óta ez volt az első rendes étel, amit evett. Olyan gyorsan kebelezte be, hogy rosszul érezte magát; kicsit szédült. A szivar mintha felerősítette volna ezt az érzést. De olyannyira hozzászokott már, hogy fáradt és kótyagos az éhségtől és az időjárástól, hogy nem sokat törődött vele. Néhány méternyire napfény sütött be rézsútosan a poros ablakon. Hajó dudája harsant a kikötőben. Sirályok vijjogtak az őszi szürkületben. Szomorú évszak. Magányos évszak. De mindenki magányos, amikor az otthonától távol kóborol. - Megyünk? - kérdezte most Olaf, s hangjában enyhe türelmetlenség csendült. Carter kissé üveges tekintettel bólintott. - Mindjárt mehetünk. - Jó, persze, nem sürgetem - mormolta Olaf. Carter megdöntötte és kiürítette a korsóját, emiatt nem látta, hogy jótevője szemében sötét rosszindulat villan. III. Óvatosnak kellett volna lennie a férfiak láttán, akik a város mellett, a sziget öböl felőli oldalán'álló fogadó lépcsőjén lebzseltek. Nagy épület volt - háromszintes -, melyet a homokba süllyesztett, immár rothadó cölöpökre építettek. Nyugatra pálmaliget állt, de a ház körül nem nőtt más, csak foltokban tengeri fű, mely hajladozott az alkonyati szélben. Többmérföldnyire kinn, az öböl tajtékos vizén egy lapátkerekes gőzhajó eregetett fekete füstöt a kéményéből, miközben New Orleans felé haladt. Carter a két sovány és koszlott férfit nézte, akik a lépcsőn ácsorogtak. Az egyik karikát viselt a fülében - ez kellemetlenül Ortegára emlékeztette. A másik farigcsált valamit. Carter nem bírta rávenni magát, hogy a késre nézzen. Tudta, hogy mindkét férfi sötét alak, mégsem érdekelte. Még mindig kellemesen be volt csípve a sörtől - szokatlan, hogy egyetlen korsó ilyet műveljen vele -, ezért nem viselkedett a kellő elővigyázattal. - Jöjjön be - mondta Olaf, és barátságosan Carter vállára tette a karját; de ugyanakkor tolta is, mintha sürgette volna, hogy igyekezzen tovább az ácsorgók mellett. Az egyik férfi mondott valamit, amit Carter nem hallott. A másik vihogott. Odabent kevés volt a fény, szivarfüst és sör szaga ülte meg a helyiséget. A fülledt előszobától jobbra, egy kis szobában Carter újabb két durva fickót pillantott meg, akik egy deszkából és két hordóból álló pultra támaszkodtak. A sarokban álló széken szalmasárga hajú lány ült blúzban. Sovány, mégis megkapóan csinos. Húszéves lehet, gondolta Carter, miközben rámosolygott. A lány visszamosolygott, és lesimította blúza elejét, hogy kis melle látható legyen. -- Szeretnénk, ha a vendégeink kellemesen éreznék magukat - mondta Olaf megértő nevetéssel. - A tengerészek elvárnak bizonyos komfortot mindenütt, ahol megszállnak... - Az előszoba végébe vezette Cartert, és benyitott a konyhába. Egy termetes, fekete bőrű asszony éppen krumplit sütött a vaskályhán. - Horace itt van? - Houstonban tölti az éjszakát, Mister Olaf. Üzleti ügyben. A nővére is vele ment. Olaf csalódottnak látszott. - Horace nekem nem szólt, hogy elmegy. - Hirtelen jött a dolog. - Igen, de idehoztam ezt a fiatalembert, hogy megbeszéljék a portási állást. A fekete bőrű asszony a serpenyőjéből felszálló füstön keresztül vizsgálgatta Cartert. Aztán gyorsan lekapta az edényt a kályha tetejéről, és egy vödör vízbe dugta, ahol az sisteregve lehűlt. - Mister Horace azt mondta, hogy az első reggeli komppal jön vissza. Ma nem vagyunk tele. A fiatal úriember kaphat egy ágyat, gondolom. - Pompás ötlet - mondta Olaf ragyogva. - Még egy italra is meghívhatjuk. Köszönöm, Charlene mama - tette hozzá nagyon udvariasan. Az összetákolt ivóban már csak a lány ült. Olaf úgy mutatta be mint Horace távoli unokahúgát, valahonnan San Antonio környékéről. A neve Lu Ann. - Nyugodtan beszélgethet vele, Mr. Kent, de attól tartok, a ház bőkezűsége az ő kegyeire már nem terjed ki. Akármilyen megállapodást köt vele, az szigorúan készpénzes alapon történik. Carter ködös fejjel bólintott, még mindig érezte a sör hatását.
105 - Ez érthető - motyogta. Olaf töltött neki egy pohár meglepően jó whiskyt, és távozott. Ő leült, és beszélgetésbe elegyedett Lu Ann-nel. A lány megkínálta szivarral, s a fiú néhány szippantás után még sűrűbb ködöt, részeg szédületet érzett a fejében, s nemsokára azon kapta magát, hogy a kis, szalmasárga hajú kurvára emeli poharát: - Magára, Miss Lu Ann. A legszebb lányra Texasban. Ha nem a világon. A lány fölnevetett, s ettől kivillantak rossz fogai. - Ugyan, ugyan, Mr. Kent. Elbűvölő, ahogy beszél, de tényleg. - Ön ihlet meg, hölgyem - mondta a fiú vigyorogva, miközben tudta, hogy nem szabad ennyire ellazulnia, de túl fáradt és részeg volt ahhoz, hogy törődjék vele. - Őszintén úgy gondolom, hogy beleszerettem önbe. - Ebben az állapotban ez közel járt az igazsághoz. A lány kinyújtotta a kezét, a fiú lába közé nyúlt, és lassan cirógatni kezdte: - Komolyan mondom, Mr. Kent... magától egyszerűen elakad a lányok lélegzete. Azt hiszem, tehetnénk valamit az érzelmei érdekében, bár nem szívesen hozakodom elő olyasmivel, hogy mennyi az ára annak, ha jól érezzük magunkat a szobámban. A fiú azt mondta, még van két dollárja. Elég volt. Elszívta a szivart, melyről úgy érezte, furcsán édes illatú - vagy ez csak Miss Lu Ann parfümje lett volna? Követte a lányt a szobájába az ajtón bádogszám állt -, ahol Lu Ann levette a blúzát, ő pedig nemsokára a lányon ficánkolt. A többiből nem sokra emlékezett. Az éjszaka derekán megint Lu Annre hemperedett egy újabb hancúrozásra, butaságokat ontott magából a lány szépségéről, és amikor befejezték, hosszan és mélyen aludt. Arra riadt, hogy valaki rázza. - Lu Ann? - motyogta csukott szemmel. - Ébredjen - mondta egy ismerős hang. - Ébredjen, és fizesse ki a számlát. Carter felült, és az alsójáért nyúlt, megzavarodva James Olaf látványától, aki ott állt előtte, övében kötélbontó vas, kezében egy darab papír, arcán pedig határozottan visszataszító kifejezés. IV. - Fizessem?...-ismételte Carter. Olaf feléje lökte a papírt. - Négyszázhat dollár. A fiú azt hitte, nem jól hallja. - Miért? - Olvassa, az úristenit! - lobogtatta Olaf a papírt. Ott állt, az biztos - tételesen. Szállás. Ital. Extra. Az extra százötven dollárra rúgott. Carter döbbenten mutatott az utolsó tételre. - Ez mi? Olaf vihogott. - Úgy érti, hogy máris elfelejtette Miss Lu Annt? A fiú csak most vette észre, hogy a lány nincs mellette. - Ő azt mondta... azt mondta, két dollárba kerül! Újabb nevetés; ezúttal bántóan éles. - Mi az ördögöt tud az a lány? Csak egy hete van itt. A vendégek nekem fizetnek. Carter beletúrt a hajába, miközben a számlát bámulta, mely pecsétes volt és gyűrött, mintha már sokszor használták volna. A tetején nem állt név, csak egy felirat. Fizetendő, 6-os szoba. A fiú a nyitott szobaajtón látta, hogy a bádogszám 6-ot mutat. - Hol a lány? - szólalt meg. - Nem akar beszélni magával. - De én azt hittem... - Hogy szereti magát? Ő azt csinálja, amit mondanak neki, barátom. - Hadd beszéljek a tulajdonossal. A sógorával. - Horace-szal? - A férfi elvigyorodott. - Nincs ilyen fickó. Én vagyok a tulaj. Carter kezdett rájönni, milyen ostobán viselkedett, Az éhség, a fáradtság és a társaság hiánya megfosztotta a szokásos elővigyázatosságától. Az eredményt a kezében tartotta. A lányra gondolt, meg arra, milyen butaságokat fecsegett. A lány nyilván kinevette. Átverte. Átverte a sima beszédű Mr. Carter Kentet, aki mindig azt képzelte magáról, hogy irányítja a dolgokat. Az, hogy a szalmasárga hajú kurva bepalizta, valahogy rosszabbul esett neki, mint az, hogy rászedte ez a... ez a... Nem tudta befejezni. Nem találta a megfelelő szót. Mi ez a hely? A válasz hirtelen felbukkant a múltból; a bostoni dokkoknál szerzett emlékeiben: - Ez egy átkozott matróztoborzás. Maguk mind összedolgoznak. - Ahhoz képest, hogy jenki, okos - mondta Olaf fagyos mosollyal, - Akkor, gondolom, elég gyorsan rájön, mi következik. Választás. Vagy börtönbe megy, mert nem fizette ki az én tisztességes és törvényes áraimat, vagy felcsap matróznak a Gulf Empressrc, ami holnapután fut ki. - Merre? - Liverpoolba, Marseilles-be... olyan fél év lehet az egész. Nem hiszem, hogy ebben a dologban a bírósághoz fordulhat. Barátaim vannak ott. Carter megborzongott a takaró alatt, melyet még mindig maga elé tartott. Úgy hallotta, valaki járkál odakinn. Vajon a toborzó segítséget hívott szükség esetére? A szobát vizsgálta. Ablak nincs, de mintha a folyosón látott volna egyet. Kétség - beesetten jött rá, hogy el kell fogadnia az utálatos ajánlatot. - Jól van - mondta vereséget színlelve. - Azt hiszem, nem akarok börtönbe menni. - Azért maguknak, jenkiknek is van egy kis eszük - kuncogott Olaf a papírt lengetve. -Vegye föl a nadrágját. Charlene mama ad magának egy tányér kását, aztán bemutatom az Empress tulajdonosának. Carter bólintott, megdörzsölte borostás állát, feltápászkodott és felöltözött. Amikor a nadrágját gombolta, Olaf megfordult és kilépett az ajtón, hogy mondjon valamit az odakint várakozónak. Carter megérezte a lehetőséget, előrelendült, és hátulról megtaszította.
106
Második fejezet
RÁCS MÖGÖTT I. James Olaf olyan rettenetes erővel röpült át az előszobán, hogy az álla lyukat ütött a gyenge falba. Egy-két másodpercig ott kapaszkodott, majd jobb kezével a kötélbontó vas után tapogatózott. - Segítség, segítség, ide! - bömbölte. Balról egy férfi ugrott Carterre; az egyik ácsorgó, akit este a lépcsőn látott. Carter félrehajolt, amikor a férfi a levegőbe hasított faragókésével. Hirtelen halszagot érzett. A gyomra úgy megfájdult, hogy szeretett volna kétrét görnyedni. A kés Carter bal karja mellett suhant el. Két erős, de nem elég pontos ütést mért a férfi gyomrára. Az egyensúlyát veszítve hátratántorodott. Nem messze mögötte indult a lépcső balra lefelé. S a lépcső másik oldalán ott volt az ablak, amelyre Carter emlékezett. Mögötte nyugodt víz csillogott a reggeli napsütésben. Rémülettől kiszáradt szájjal vetette rá magát a tántorgó férfira, és vállával az ablak felé lökte. A férfi érezte, hogy esik, és küszködött, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Ettől Carter be tudott siklani a férfi kést tartó keze alá, megragadta régi, kék matrózingét, és lehajította a lépcsőn a férfit, aki félúton beleütközött a fekete bőrű asszonyba: Charlene mama nagy kezében egy puskával jött fölfelé. A karok és a lábak összevisszaságában a fegyver eldördült, és apró lyukakat ütött a lépcső feletti plafonba. Carternek azonban mással is kellett foglalkoznia - főképp Olaffal, aki gyilkos ívben megemelve a kötélbontó vasat, teljes lendülettel rohant feléje. Carter az ablak felé iramodott, de rosszul számította ki a távolságot. Túl gyorsan és erősen vágódott neki az üvegnek. Az engedett. Carter az arca elé kapta a karját, és fojtott átkot mormolva kiugrott. A bontóvas tíz centivel kerülte el az arcát, és az ablakkeretbe vágódott. Üvegcserepek között gurult le az ablak alatti tető lejtőjén. A tető megóvta a komolyabb sérüléstől; amikor átbukott az ereszen, csak két métert zuhant a homokig. Feltápászkodott, és levegő után kapkodott. Eszeveszetten rohant Galveston felé. Az élete volt a tét. II. Amikor beért Galveston központjába, és láthatólag senki sem üldözte, lehiggadt, és azzal próbálta nyugtatgatni magát, hogy a dolognak vége. Nem hall többé Olafról - aki nyilvánvalóan szélhámos, és nem engedheti meg magának, hogy felhívja a figyelmet a toborzótevékenységére. Farkaséhes volt. De nem maradt pénze ételre; a nadrágját átkutatták, míg ő Lu Ann ágyában aludt. Montana-kalapja és takarója is ott maradt, úgyhogy eladni sem tudott semmit. Lopnia kell, hogy átkelhessen a szárazföldre, vagy fel kell lógnia a kompra. Persze várhat addig, amíg meg nem tömi korgó gyomrát. Ezzel a döntéssel követte el a második hibát. Éppen étel után kotorászott egy nagy szálloda szemétládái közt, amikor hirtelen két egyenruhás férfi jelent meg a sikátor torkolatánál, kezükben botot tartottak. - Ott van! - kiáltotta a magasabb rendőr, és felé rohant. Carter megfordult, hogy elfusson, de belebotlott az egyik szemétládába, és felborította. Elcsúszott, és hideg mócsingok, gyümölcshéjak és kávézacc nyálkás halmába zuhant - az egész pokolian bűzlött. - Illik rá a személyleírás - zihálta a másik rendőr, miközben fölemelt bottal odarohantak hozzá. Carter ezúttal nem volt olyan hangulatban, hogy harcoljon. Ott feküdt a szemétben, és felbámult a durva arcokra. A magasabb rendőr lehajolt és elvigyorodott: - Na, mondj valamit, fiú. - Hogy... hogyan találtak rám? - Ugyan, hát Jim Olaf meglátogatta a főnököt... tudod, Jimnek sok barátja van a városban. Elmondta, hogy nézel ki, a többi már egyszerű volt. Csak kerestünk egy fekete hajú, jó felépítésű jenki csavargót. A kiejtésed aztán az utolsó kétséget is eloszlatta. Jenki vagy, az biztos. - És pont ott vagy, ahová a jenkik valók - mondta a másik, aki még társánál is szélesebben vigyorgott. - A mocsokban. Hátrahúzta csizmás lábát, és belerúgott Carter ágyékába. Carter felüvöltött, és odakapta a kezét. A negyedik rúgás után elájult. III. A bíró ősz pofaszakállú öregúr volt. Jim Olaf barátjaként mutatkozott be. A tobor- zó nyilván a fél várost lefizette! A vád a fogadós megkárosítása volt. Carter megpróbált szólni önmaga védelmében, de csendre intették. A bíró harmincnapi börtönre ítélte. Büntetésének tizenegyedik napján egy trópusi vihar széle söpört végig Galves- tonon, szakadó esővel, üvöltő széllel, és Carter örült, hogy fedél van a feje felett. És a börtönkoszt sem volt rossz. Minden alkalommal ragacsos kását adtak, de legalább naponta háromszor belökték a cellájába a tányért és a bádogbögrét. Ám még így is majdnem megőrült a kétszer három méteres cella fogságában, melyben a priccsen kívül állt egy vödör langyos, bogarakkal teli mosdóvíz meg egy másik, fedetlen vödör, a szükségét végezni. A börtönőrnek naponta ki kellett volna ürítenie ezt a vödröt, de gyakran elfelejtette. Panaszkodni hiábavaló.
107 A cellából kis ablak nyílt magasan egy mellékutcára, melyet Carter a priccsen állva gyakran órákig nézett. Egy késő délutánon látta, hogy Olaf hajt arra drága csézán, mellette két elegánsan öltözött lány ül napernyő alatt, fecsegve és nevetgélve. Az egyik a szalmasárga hajú kis szajha volt. Carter megfogta a rácsot, és döbbent tekintettel bámult utána. A galvestoni börtönben töltött egy hónap olyan élmény volt, mely sebet hagyott Carteren, úgy, ahogy az erőszakos halállal és az álnok emberekkel való találkozások is megsebezték. De a cella volt a legnyilvánvalóbb bizonyíték arra, hogy ha az ember nem irányít másokat, akkor azok irányítják őt. A szalmasárga hajú lányra gondolt, meg arra, hogy milyen ostoba módon bízott benne. A sör és a kábítószerrel átitatott szivar hatása alatt még érzelgős is lett a lány előtt. És bár a lánnyal nem nagyon törődött, a becsapás megalázta. A görög asszonyra is sokszor gondolt. Bizonyos módon Helen Stavrosban is bízott. Bízott a szépségében, a meleg szemében, a mosolyában - és ezek is mind becsapták. Az asszony arra használta ezeket, hogy őt becsapja. Helen Stavros miatt minden nőre gyanakodott, és most ez a lány alátámasztotta és megszilárdította ezt a gyanút. A nőknek megvan a maguk helye, gondolta. A férfi testi kielégüléséhez kellenek. De szeretni őket... bízni bennük - erre már akkor is gyanakodott, mielőtt Galves- tonba érkezett, és most tudta, hogy igaza volt. A férfiakban bízni - az olyan ismeretlenekben, mint Olaf, akik mosolyognak, és úgy tesznek, mintha rendesek, nagylelkűek, segítőkészek volnának -, nos, a cella megmutatta, ez hová vezet. Arra a következtetésre jutott, hogy a világon biztonsággal csak anyjában, Willben és Gideonban bízhat - de velük egyikükkel sem találkozik már valószínűleg soha. Ezért aztán egyedül van az Olafok és a Lu Annek - a lappangó ellenségek világában. Ezt már régen gyanította. És most már tudta is. Ha tehát nem viselkedik ennek megfelelően, akkor kötözni való bolond... És eddig pontosan ilyen bolond volt Galvestonban. Akár a Vörös Tőkehal rettenetes leckéjét, ezt sem felejti el egyhamar. IV. Aznap, amikor szabadult, egy rendőr kísérte ki a komphoz és fizette ki az átkelését a szárazföldre. Szürke novemberi reggel volt, Texasban szokatlanul hideg. Ónos eső szemerkélt. A rendőr felhajtotta régi kabátjának gallérját, és így szólt: - Most eredj utadra. Nehogy még egyszer találkozzunk Galvestonban, fiú. - Nem fogunk. - Merre tartasz? Északra? Carternek fogalma sem volt. Elbámult a komp mellett az öböl eső pöttyözte vizén át a partra; a hatalmas, palaszürke, lapos területre, mely körülölelte a Galves- toni-öblöt. A föld, a víz és a sötétszürke égbolt mintha egyetlen óriási és ellenséges pusztasággá olvadt volna össze, melyben neki nincs otthona, viszont van számtalan ellensége, alig van jövője, és még kevesebb a reménye. Alászállt a kedve. Mi haszna a leckéknek, melyeket megtanult? Mi haszna az ügyességnek, a becsvágynak - akárminek? Egyedül van, és ami Galvestonban történt, az könnyen ismét megtörténhet vele, akármilyen éberen védekezik is ellene. Ekkor a csillapíthatatlan Kent-optimizmus a segítségére sietett. Fölszegte az állát. Kikényszerített magából egy mosolyt, mely meglepte a didergő rendőrt. - Nem tudom, hová megyek - felelte. - De egy napon hallani fog rólam, arra a nyakát teheti. Galveston megbánja még, hogy így bánt velem. Ezt olyan meggyőződéssel mondta, hogy a rendőr még egy kacajt se tudott előcsalogatni magából. A fejét fölemelve megkérdezte: - Ez fenyegetés vagy csak ígéret? Carter mindkét kezét széttárta. - Hát, ígéret. A fenyegetésbe bele lehet halni. Káprázatosán mosolyogva lépett a kompra, és megpróbált nem tudomást venni az esőről, a dermesztő szélről, a nagy, üres vízfelületről és a gyászos égről, mely alatt a sok-sok ember közül éppen neki nem volt helye. Ám egy ilyen óriási területen lennie kell neki is egy helynek. Tovább utazik, hogy megkeresse - és senkiben sem bízik. És meg nem áll, amíg a sírba nem teszik. Harmadik fejezet
JO I. Az, hogy Will összeütközött egy diáktársával az orvosi kar lépcsőjén, egy barátság kezdetét jelentette. Will hamarosan rájött, hogy Drew Hastingsnek vág az esze, szinte szenvedélyesen érdekli az orvostudomány, és ugyanúgy vágyik a sikerre, ahogy Will, tán még jobban is. Drew becsvágya részben annak az eltökéltségnek volt köszönhető, amellyel apja és anyja közelített az ő iskoláztatásának a feladatához. Szülei boltosok voltak; szerény jövedelemmel rendelkező emberek, akiknek az évi kétszáz dolláros tandíj és a további eseúeges kiadások hatalmas összeget jelentettek. Éveken át kuporgattak, hogy összegyűjtsék ezt a pénzt. Drew volt ennek egyedüli haszonélvezője. Will megtudta, hogy van egy húga is, és Drew rajong érte; ám a rajongása nem terjedt odáig, hogy úgy gondolja, a lánynak magasabb képesítést kell szereznie. A család csak egy zászlóvivőt engedhetett meg magának. Világos, hogy az idősebbre és a fiúra, Drew-ra esett a választás. 0 pedig nem csinált titkot abból, hogy ez ínyére van. Mindkét fiatalember vitt bizonyos értékeket a barátságba. Drew vitte az állhatatosságot és tekintélyt, mely együtt járt azzal, hogy két évvel idősebb volt. Tetszett neki, hogy van egy barátja, akinek előadásokat tarthat az orvostudományról.
108 Mielőtt Bostonba jött, rengeteget olvasott, és meghökkentő dolgokat tudott. Egy alkalommal azzal döbbentette meg Willt, hogy elmondta: Hippokratésznek, a Kr. e. 5. században élt híres görög orvosnak valószínűleg nem sok köze van a Hippokratészi gyűjtemény címen ismert orvosi írásokhoz. Bizonyos tudósok szerint nincs kapcsolata a nevét viselő híres esküvel. Sok szakképzett orvos tanított és írt Kósz szigetén, az orvosi iskolában, mondta Drew. Hippokratész volt köztük az egyik leghíresebb. És ő a szigeten is született, így elkerülhetetlen volt, hogy olyan aforizmákat és tanácsokat tulajdonítsanak neki, melyeket mások találtak ki. Drew kedvence ez volt: „Nemcsak az orvosnak kell feladata magaslatán állnia, a betegnek, a szolgáknak és a külső körülményeknek is segíteniük kell a kezelést” Amikor először idézte ezt a mondást Willnek, így folytatta: - De mondd ezt olyasvalakinek, aki egy városi nyomornegyedben él. Nekik nincs idejük arra, hogy az egészségükön gondolkodjanak, arról nem is beszélve, hogy tegyenek is valamit érte. Minden energiájukat a létfenntartás köti le. Ami a körülményeiket illeti... mi segítheti jobban elő a betegséget, mint egy bérkaszárnya? A szegényeknek nagyobb szükségük van orvosra, mint a gazdagoknak. Hippokratész ezt tudta. Will nem értett egyet Drew következtetéseivel, de lenyűgözte barátja tudásának mélysége. Ennélfogva ő azzal járult hozzá többek között a barátsághoz, hogy a buzgó tanítvány szerepét játszotta. Az első félév bizonyos időszakaiban viszont ő lett a tanár. Drew-t az orvoslás gyakorlata érdekelte, de az ehhez alapvetően fontos felkészülés nem. Utálta az elsőévesektől megkövetelt tudományágakat - az általános kémiát, az élettant, a gyógyszertant. Csak az anatómia vonzotta. E magatartása miatt nemsokára a kizárás fenyegette. Hiába tanulta az élettant olyan elismert tanár irányítása alatt, mint Henry Bowditch, a nyolcfős laboratóriumi gyakorlatokat nem látogatta. Inkább Will jegyzeteire és jó emlékezőtehetségére támaszkodott. A vizsga előtti estén Will órákon át tanítgatta a periódusos rendszerre vagy a latin kifejezésekre, melyeket tudniuk kellett. Drew éppen annyi anyagot szívott magába, hogy átcsússzék. Kétszázhetvenöt hallgató járt az orvosi karra, ebből kilencvenhat az első évfolyamra. Zárt világban éltek, mely az iskolaépületből, ennek különböző szárnyaiból és a laboratóriumokból, a városi kórházból és a massachusettsi közkórházból - itt tartották a bemutatókat, és vizsgálták meg a nem fizető betegeket -, valamint azokból a termekből állt, melyekben tanultak. Mióta Charles Eliot lett a Harvard rektora, az orvosi kar komoly átalakuláson és fejlődésen esett át. A kurzusok sokkal összetettebbek és nehezebbek voltak, mint néhány évvel azelőtt. Willnek és Drew- nak lépést kellett tartania a napi és a heti munkával, de tavasszal átfogó vizsgákat is kellett tenniük; ezek a vizsgák felölelték az egész évben tanultakat. A hallgatók csak a sikeres vizsgák után léphettek a következő évfolyamba. Will az első félévben tizenkét-tizenhat órát dolgozott naponta - a vasárnapot is beleértve. Ez néha olyan terheket jelentett, hogy napokig a végső kimerülés határán járt. Időnként rettenetes csüggedtség vett erőt rajta. De ilyenkor felidézte magában, ahogy a Vanderbilt-ház előtt áll, ahogy Vlandinghammel ebédel, vagy ahogy megígéri a mostohafivérének, hogy viszi valamire. Ezek az emlékek - különösen az utóbbi - elegendőek voltak ahhoz, hogy legyőzze csüggedését, s alvás és zokszó nélkül folytassa a tanulást. II. Néha rövid pihenője is akadt. Az egyik ilyen november közepén volt. Drew bejelentette, hogy apja szombaton érkezik, ellenőrizni akarja, hogyan halad a fia. Az éjszakát is a városban tölti. Will meglepetésére - és Drew-éra is - még valaki érkezett a családból. Drew húga. A Hastings család három tagja meghívta Willt egy bostoni halvendéglőbe, mely nem az olcsóságáról volt híres. Will már hallotta, hogy Mr. Hastings kénytelen volt Hartfordból kölcsönszekéren ideutazni; nem engedhette meg magának a vasútjegy árát. Will ezért ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a vacsorát, a meghívás elfogadásának ez a feltétele. Joab Hastings testes, halk szavú férfi volt, bőre cserzett, arca pirospozsgás. Szinte feszengve hallgatta a két diákot, mert számára teljességgel idegen szellemi területekre kalandoztak. Látható volt azonban, milyen büszke a fiára. Nem volt ennyire lenyűgözve Drew tizenöt éves húga, Joanna, akit mindenki Jo névvel illetett. Apja azt mondta, a lány olyan vidáman, de kitartóan nyaggatta, hogy kénytelen volt magával hozni. Mosolya azonban elárulta, hogy ez nem jelent terhet neki. - Eladó a családi boltban - magyarázta Willnek. - Keményen dolgozik. Megérdemel egy kis pihenést. Joab Hastings talán már le is csillapította bűntudatát, gondolta néhány perccel később Will, amikor mindannyian az első fogást élvezték - sült osztrigát hatalmas ezüsttányéron. A fiú, hogy beszélgetést kezdeményezzen, megkérdezte: - Élvezte az utazást, Miss Hastings? - Élveztem a tájat. De egyre csak arra kellett gondolnom, milyen más lehetne minden. - Hogy érti ezt? - Ha fiú volnék, járhatnék az orvosi karra. Mivel lány vagyok, be kell érnem egy utazással. Drew feltört egy kagylót, aztán az osztrigakéssel kivágta az apró, lágy belső részt. Belemártotta az osztrigát egy forró, olvadt vajjal teli edénybe. - Tudod, Will, a húgom öt-hat évvel ezelőtt beleszeretett a néhai Miss Nightin- gale-be. És a foglalkozásába. - Hivatásába - mondta Jo, miközben Drew megette a vajas osztrigát. - Millió- szor elmondtam már neked, Drew... Miss Nightingale mindig hivatásként beszélt a betegápolásról. Azt mondta, ebben a szóban több a szellemiség, mint a „foglalkozásában. Egyetért, Mr. Kent? A lány kékeszöld szeme olyan közvetlenséggel fürkészte, amilyenre nem volt felkészülve. - Igen, határozottan, Miss Hastings - mondta őszinte arccal, miközben újabb osztrigáért nyúlt. Hol viccesnek, hol bosszantónak találta a lány kamaszos viselkedését. A lány élénken bólintott. - Tudtam, hogy így gondolja. Drew fölnevetett. A lány haragos pillantást vetett rá. Will a szája elé emelte a szalvétát, hogy leplezze mosolygását. Lopva figyelte Jót, miközben végeztek az osztrigával, és a halászlére vártak. Bár a lány nem volt testes, mint Drew, jól lehetett látni, hogy a húga. Will vonzónak találta, de nem a szokásos értelemben.
109 Karcsú volt, és lapos mellű. Hosszú, fényes, vörösesszőke haja házi szappantól illatozott kellemesen. Arca arányos oválisán csak az orra rontott kicsit, melyet sokan talán túl nagynak tartanának. Ám az orrot szép vonalú száj ellensúlyozta. Apró szeplők pöttyözték az arcát. A legtöbb lánytól eltérően nem vesződött azzal, hogy láthatatlanná púderezze őket. Ettől arca enyhén rakoncátlanná vált, amit Will bájosnak talált. Nyilvánvalóan eszes is volt. És tudott a korlátokról, melyeket neme állított elé. Nyilván ezért volt él szinte mindenben, amit mondott. A fiú úgy gondolta, Júlia értékelné és bátorítaná a viselkedését. Joab Hastings gyengéden megfogta a lánya kezét. így szólt Willhez: - Joanna az egyik olyan Nightingale-iskolán szeretne tanulni, melyek mostanában alakulnak itt az Államokban. Biztos vagyok benne, hogy remek ápolónő válna belőle. De a kukoricaliszt és a szög nem hoz elég hasznot ahhoz, hogy kettőjüket iskoláztassam. - Úgyhogy a világ azt parancsolja, a lány maradjon otthon - mondta Jo. - A világ és a körülményeink - bólintott Hastings szomorú mosollyal. Jo nem hagyta annyiban: - Egy nap a fiúknak és a lányoknak egyenlő esélyeik lesznek. Érti, mit mondok, Mr. Kent? Én nem azt szeretném, hogy Drew ne tanuljon orvosnak. Én csak ugyanezt a lehetőséget szeretném magamnak is. Mit gondol? - Úgy gondolom, nem keveredhetem bele egy családi... - Ugyan már! - vágott közbe a lány. - Válaszoljon a kérdésre. Apja a homlokát ráncolta. - Szemtelenül viselkedsz, Joanna. - Válaszolok - mondta Will könnyedén. - Úgy gondolom, a bátyjának egész életében el kell majd tartania magát. Magáról viszont kétségtelenül gondoskodni fog a férje. Elméletileg tehát Drew-nak nagyobb szüksége van a tanulásra, mint magának. Lehet, hogy ez nem helyes és becsületes. De a világ egyelőre így működik. - Fütyülök rá, hogy működik a világ! - kiáltott fel a lány. - És a házasságra is. Nem áll szándékomban egy férfi szeszélyeinek alávetni magam. Sem azoknak az idióta házassági törvényeknek, melyek ebben az országban uralkodnak. - Joanna - mondta apja kicsit élesebben. A lány tudomást sem vett róla: - Nem áll szándékomban ilyesmit tenni csak azért, hogy kifizessem a számlákat! Will így szólt Drew-hoz: - A húgodnak találkoznia kellene a mostohaanyámmal. Biztosan megértenék egymást. - Jo felé fordult: - A mostohaanyám a nők választójogáért küzd. - Kisasszony, azt szeretném, ha lecsillapodnál, és vigyáznál a nyelvedre - mondta Hastings, aki most először látszott szigorúnak. Jo az apjára pillantott, vissza akart vágni, aztán látta, hogy apja megfeszíti az állát. Lesütötte a szemét. Az étkezés hátralévő részében Will azon kapta magát, hogy kerüli a lány pillantását. Jo szemében furcsa érdeklődés csillogott, és mintha ennek középpontjában ő állt volna. Nem tudta, miért, de ez a figyelem zavarta. Will arca és nyaka csaknem olyan piros volt, mint a homár, amelyet főfogásként ettek. Jo azonban nem szólalt meg újra. Vacsora után a két diák elkísérte apát és lányát a szerény szállodába. Will és Drew jó éjszakát kívánt - a lány jó tíz másodpercig rázta Will kezét-, majd elindultak a sötét, csendes utcán a folyó felé. - Remélem, Jo nem bántott meg az őszinteségével - mondta Drew. - Mi otthon már hozzászoktunk. És igaz, ami igaz, rengeteget segít a családnak. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindennel egyetért... ahogy a mama arra szenteli az egész életét, hogy teljesítse, amit a papa kér. Az a baj, hogy Jo tiltakozásai elfödnek minden kedvességet és szeretetet, ami benne lakik. Az idegenek csak a szúrós külsőt látják, és azt hiszik, nincs mögötte semmi. Pontosan ez a benyomásom, gondolta Will, bár ki nem mondta volna. - A papa meg én reméljük, hogy ez a tüskés magatartás megszűnik, ha idősebb lesz - folytatta Drew. - Jo... öö... kicsit későn érik. Ezt ő az utolsó leheletéig tagadná, és megölne, amiért ezt mondom. De azt hiszem, lelke mélyén gömbölyded alakra vágyik. - Valószínűleg igazad van. Manapság a legtöbb lány úgy szeretne kinézni, mint Lillian Russell. - Őszintén remélem, hogy teljesül a kívánsága. Akkor talán nem lesz ilyen morgós. Will fölnevetett. - Nos, nem bántott meg semmivel, amit mondott. Talpraesett ifjú hölgy. - Beléd is habarodott. - Mi? - Nem láttad, hogy a vacsora közepétől szerelmetes pillantásokat vetett rád? Akkor jött rá, hogy tetszel neki. Will megállt egy utcai lámpa alatt, és az esti szél miatt begombolta kabátján a gallért. Zavart nevetéssel füllentette: - Nem, én nem vettem észre semmi különöset. - Akkor jobb lesz, ha szaladsz a városi kórházba. Megvakultál. Továbbsétáltak. - Láttam már egyszer-kétszer hasonló kifejezést a húgom arcán. Kilenc- vagy tízéves korában beleszeretett az iskolaigazgatóba. Tizenhárom évesen abba az emberbe, aki a templomi kórust vezette. Úgy látszik, mindig az okosakat választja ki. Biztos, hogy most is szerelmes - fejezte be egy kacajjal. Will elengedte a füle mellett a tréfát. - Én azt hiszem, fütyül rám. Drew arckifejezése kérdő lett. Will szavait igen kurtának és komolynak hallotta ahhoz képest, hogy ilyen könnyed beszélgetést folytatnak. Megpróbálta megőrizni a könnyedséget: - Mi a baj? Azt hiszed, hogy nem vagy elég jó a húgomnak? Néha azt hiszem, hogy senkinek és semminek nem vagyok elég jó. De a gondolatot megint megtartotta magának.
110 Drew csipkelődő hangon folytatta: - Az az igazság, Kent öcsém, hogy én is azt hiszem. De emiatt nem kell aggódnunk. A kamasz lányok szinte naponta belezúgnak valakibe. A szerelembe szerelmesek. Ki fogja nőni. Will hitt neki. De mindketten tévedtek. III. Két nappal karácsony előtt Drew egy barna papírba csomagolt, henger alakú tárggyal érkezett meg a Kent-házba. Vigyorogva nyújtotta át a csomagot Willnek. - Ma reggel érkezett... egy levéllel együtt, amiben az állt, hogy a lehető leggyorsabban adjam át. Egyúttal boldog karácsonyt is kívánnom kell neked. Will forgatta a csomagot. - Kiküldte? - A húgom. - Jo? - Úgy emlékszem, csak egyetlen húgom van. Úgy látszik, még mindig szerelmes. Hihetetlen. Hát, bontsd ki... bontsd már ki! Will levette a papírt, és egy szövetet talált alatta, melyet gondosan az asztalra terített. Elállt a lélegzete. A sötétkék alapra apró, szép fehér betűkkel Jo egy szöveget hímzett, mely így kezdődött: Tanáromat, akitől e tudományt tanultam, úgy fogom tisztelni, mint szüléimét. - Úristen - mondta Will. - A hippokratészi eskü. - Az utolsó szóig. Tűcsipke, azt hiszem, így hívják. Nekem is készített egyet. Nyilván éjszaka csinálta. Egész nap az üzletben dolgozik. Will ujjhegyével végigsimította az apró betűket. - Biztosan sok órájába telt. Gyönyörű ajándék. Azonnal írok neki, hogy megköszönjem. Drew leült egy székre, mely megreccsent alatta. - Ne áraszd túlságosan a bókokat. Lehet, hogy megjelenik az ajtód előtt, és könyörög, hogy kérd meg a kezét. - Ezt kétlem. Azt mondta, gyűlöli a házasság gondolatát. - És azt a gondolatot, hogy a férfiak uralják a világot... meg a feleségüket. De ezek csak gondolatok. Te viszont egy élő, lélegző férfi vagy. Megvetheti a férfiakat, miközben rólad álmodozik, és egy szikrányi következetlenséget nem lát ebben. - Vállat vont. - Fiatal lány. Ez mindent megmagyaráz. Will elmosolyodott. - Én is azt hiszem. - Meghatotta az ajándék. Jo kékeszöld szemére gondolt, meg a szeplőkre, melyeket a lány nem akart leplezni. Arra gondolt, mennyire vágyik a lány a női érettségre, és ez vicces volt, mégis megindító. Micsoda elbájoló lány... Nem szabad rá komolyan gondolnia. Nem fér bele a terveibe egy olyan lány, akinek nincsenek társasági kapcsolatai. Ez sajnálatos, de így kell lennie. Negyedik fejezet
A DIAKOK I. Ezernyolcszáznyolcvanhét telén és tavaszán Will szinte hetenként kapott hosszú levelet Drew húgától. A levelek rendszerint hartfordi vagy országos eseményekről szóltak; az ezekhez fűzött megjegyzések leplezetlenül egy szüfrazsett álláspontját tükrözték. Jo buzgósága szórakoztatta. Voltak azonban akaratlanul szomorú részek is, amikor a lány arról a vágyáról írt, mely mindörökre beteljesületlen marad; arról a vágyáról, hogy elutazzék Londonba, és a St. Thomas Hospitalban tanuljon. A St. Thomas volt az első Nightingale-iskola, mely a Miss Nightingale által létrehozott alapítványból működött. Jo igyekezett megmagyarázni, hogy ő nem azért akar ápolónő lenni, mert azzal szeretne kérkedni, hogy iskolázott nő. Ő másokat akar szolgálni, ahogy Will és Drew is, miután végeznek. A lány emberbaráti hajlama ugyanolyan erős, mint a bátyjáé, jött rá nemsokára Will. Nem csoda, hogy a lány éppen ezt a karácsonyi ajándékot adta neki. Will bekereteztette a tűcsipkét, és Beacon Street-i szobája falára akasztotta. Életének gyorsan ugyanolyan részévé vált, mint a teásüveg vagy a Kentucky puska a földszinten. Neki nem volt annyi ideje, hogy olyan hosszú leveleket írjon, mint a lány. Hébe- hóba küldött neki egy rövid levelet, de ahogy az év végi vizsgákra készülődött, egyre ritkábban tette. Drew-t is segítenie kellett. Amikor levizsgáztak, ezt azzal ünnepelték meg, hogy egy North End-i kocsmában berúgtak. Drew a nyárra hazament Hartfordba, Will pedig szinte minden napját azzal töltötte, hogy az orvosi kar kihalt könyvtárában olvasott. Beköszöntött az ősz, és a második év programja már jobban tetszett Drew-nak. Még a kémia is elviselhetővé vált a klinikai tanulmányok mellett. Táj- és kórbonc- tan. Klinikai orvostan. Klinikai sebészet.
111 Sebészeti tanulmányaik során előadásokat hallgattak, bejártak a Massachusetts Közkórház demonstrációs műtőjébe, és gyakorolták a kötözés alapelemeit. A körö zési órát a hét hat napján, reggel nyolckor tartották. Will itt jött rá végül, milyen vele született tehetsége van a barátjának ehhez a mesterséghez. Warren adjunktus először Drew-t választotta ki, hogy bemutassa az addig tanultakat. A beteg egy fiatal férfi volt a városi kórházban. Előző nap egy sebészhallgató kis szemölcsöt távolított el a bal válláról. Drew levette a régi, összevérezett kötést, és újat rakott rá. Rendkívül lassan dolgozott. De amikor elkészült, a kötés tökéletes volt. Warren ezt ki is emelte. - Hastings nyilvánvalóan rendelkezik a jó orvos egyik legalapvetőbb tulajdonságával - mondta. - A türelemmel. Valamennyiüknek fejleszteniük kell ezt a türelmet, akár megvan magukban, akár nincs. Tudják, uraim, a modern orvostudomány oly módon épül fel, hogy kövesse a következő, megváltoztathatatlan törvényt: ha önök praktizáló orvosok, akkor szükségképpen gyakorló sebészek is. A „sebész” szó nagyon kiterjedt területet jelöl. Sok tudományágat lefed, és önöknek mindegyikben szakértőnek kell lenniük. A kiválóság azonban sokkal több, mint a tudás és bizonyos fokú kézügyesség összege. Engedjék meg, hogy a tanszékvezetőt, dr. Cheevert idézzem. „Ahhoz, hogy valaki kiváló sebész legyen, nem elég pusztán az, hogy ügyesen operál. Alaposnak is kell lennie.” Mr. Hastings ilyen. És fantasztikus keze van, fedezte felW7ill. Hiába tömzsi a hájtól, hiába szinte nőiesen finom és kecses, nagy erő is van benne. Egy este egy részeg negyedéves cukkolta Drew-t, lökdöste ide-oda, és ütögette a szobája ajtaja előtt. A negyedéves folyton „piskótának” nevezte Drew-t, mígnem ő megelégelte az erőszakoskodást, és három gyors ütéssel leterítette az illetőt. Aztán vizet öntött rá, és felsegítette, hogy elbotorkálhasson. Will megdicsérte Drew ütéseit, amitől az idősebb diák fé- lig-meddig tréfás megjegyzést tett a kezéről meg a súlyáról: - Tudod, miből gondoltam, hogy Isten azt akarja, orvos legyek? Először rájöttem, hogy dagadt vagyok, mint a disznó. Aztán rájöttem, hogy átkozottul keveset tehetek ellene. Ma is így van. Nap nap után nem eszem mást, csak dinnyét, és nem iszom mást, csak forró teát, mégsem adok le egy fontot se. Úgyhogy mintha... - kinyújtotta a kezét - mintha ez volna az egyetlen értékem. Mindig úgy gondolom, az ember csak azzal dolgozhat, amije van. Úgy értem... mi más lehetőség van? Igazán csak ez az egy. Az ember megtagadhatja, hogy csináljon valamit azzal a kevéssel, amit kapott, de ha ezt teszi, biztosan nyomorultul fogja érezni magát egész életében. Inkább megpróbálok hasznos lenni. Ergo... Isten nagy, bár gyakran homályos terveiben Hastingst orvosnak szánta. Egy hájas orvosnak, aki kétségtelenül azt tanácsolja majd a betegeinek, hogy csökkentsék a derékbőségüket, különben szörnyű következményekre számíthatnak. Will a derültségével jó adag irigységet leplezett. Soha nem lesz olyan ügyes, mint Hastings, és ezt már most tudta. De követheti Drew példáját, és lehet belőle gondos, figyelmes orvos, olyan, aki megszívleli azokat a sötétkék szövetbe hímzett szavakat, melyeket Jo küldött neki. Olyan cél ez, melyet érdemes maga elé tűznie, gondolta. II. Ennek az évnek az ősze az előző ismétlése volt. Will a napok előrehaladtával egyre mélyebben merült el tanulmányaiban, és egyre kevésbé tudott azokról az eseményekről, melyek felkavarták a nemzet lelkét. Gideon természetesen ismerte ezeket az eseményeket. Az egyik ilyen - méghozzá jelentős - november 11 -én zajlott le. Chicagóban a haymarketi összeesküvéssel vádolt négy embert - Albert Parsonst, August Spiest, Adolph Eischert és George Engelt - fölakasztották. A kivégzésről szóló távirati beszámoló még aznap a Kent és Fiához, Gideon irodájába érkezett. Ő mindent félretett, hogy elolvassa a Union középnyugati tudósítójának jelentését. Az olvasottak kétségbeeséssel töltötték el: - Jaj, istenem, Miss Vail... ezt hallgassa meg. Fischer, mielőtt a csapóajtót leeresztették alatta, ezt kiáltotta: „Hoch dieAnarchie!” Egy másik ugyanezt ordította: „Éljen az anarchia!” - Ledobta íróasztalára a tudósítást. - Milyen szomorú, sajnálatos dolog. A Haymarket ötven évvel visszavetette a munkások ügyét. Helene Vail a Gideonéval szembeni íróasztalnál ült. Itt leírta, amit a férfi diktált, és könnyedén átnyújthatta neki a papírt, melyet kihúzott az írógépből. A nő asztalán szép rendben feküdtek a papírok, a férfién viszont Miss Vail napi gondoskodása ellenére is összevisszaság uralkodott. Miss Vail nem rokonszenvezett Gideonnak a haymarketi ügyről alkotott véleményével: - Ezt melyik áruló ordította? - Engel. Emlékeztetem, Miss Vail... nem bizonyították rájuk a bűnösséget. Az az átkozott Chicago Daily News kergette őket a bitó alá azzal, hogy lármázott, és igazságszolgáltatásért kiabált. Gyufát gyújtott, és a szivar végéhez tartotta. Miss Vail továbbra is rosszallóan nézett rá. - Igazságszolgáltatás - ismételte a férfi. - Vicc az egész. Nem volt döntő bizonyíték, és ez az egész jogi szőrszálhasogatás, akár egy rendkívüli bíróság a bányásztáborban... Lynch bíró elnökletével. Igen, ezeknek az embereknek a nézetei undort keltenek bennem... és ellentétesek az emberek többségének a véleményével. De az istenért, csak azért, mert valaki népszerűtlen nézeteket hangoztat... vagy akár egyenesen visszataszítóakat is... az nem azt jelenti, hogy meg lehet tőle tagadni a tisztességes tárgyalást. Kötelességünk, hogy éppen az ilyen emberekkel szemben legyünk aggályosán tisztességesek. Különben az eltérő véleményhez való jogon eshet csorba. - Ezt a finomságot nehezen tudom értékelni, Mr. Kent. - Maga és még néhány millióan. John Adams viszont nem mulasztotta el értékelni. Nem is sokkal azelőtt, hogy az Egyesült Államok második elnöke lett, ő volt a védőügyvédje azoknak a brit katonáknak, akik az 1770-es bostoni mészárlást okozták. Majdnem a kenyerébe került, de megértette, hogy valakinek védenie kell... A telefon csöngése megakasztotta. Miss Vail fölemelte a kagylót. Gideon a szivarját szívta. Fáradtnak érezte magát. Annak következtében, hogy a Union milyen álláspontot foglalt el a haymarketi vádlottak tárgyalásának ügyében, mostanában mindig védekezni kényszerült. Miss Vail sápadtan fordult el a telefontól.
112 - A távíróiroda. Üzenet érkezett New Yorkból. - Kitől? - Mr. Jespersontól, a Union segédszerkesztőjétől. Gideon a homlokát ráncolta. - Mi az ördögért nem a közvetlen vonalon? - Kérem, Mr. Kent, ne káromkodjék. Nem tudom, miért. Talán fel van dúlva és össze van zavarodva. Azt mondja, hogy Mr. Payne déli sétára indult a Park Row-n, és visszafelé úton szívroham érte. Meghalt. III. Theo Payne váratlan halála bánatot és megdöbbenést váltott ki a Kent-házban. Gideont mélyen lesújtotta a közeli barát és felbecsülhetetlen munkatárs elvesztése. Will apjával és mostohaanyjával New Yorkba utazott, hogy részt vegyen a gyász- szertartáson. Egyedül tért vissza Bostonba; Gideon és Júlia beköltözött a Fifth Avenue Hotel lakosztályába, úgy tervezték, addig maradnak, amíg Gideon új szerkesztőt nem talál - ami nem volt könnyű feladat. Miss Vail összecsomagolt, és követte őket. November harmadik hetének szombatja zord, szeles nap volt. Will ezt a napot egy bérelt kocsiban töltötte, úton a Lowelltől északra húzódó New Hampshire-i határ felé. Ő és Drew pirkadat előtt két órával hagyta el Bostont. Csak délután ötkor értek a találkozóhelyre. Ekkorra Will a kabát, két pulóver, sál és kesztyű ellenére is majdnem megfagyott. Drew a fák oltalmába hajtotta a szekeret, és a sivár őszi tájat fürkészte. Földút vezetett egy kopár berek felé, mely az államhatárt jelző kőoszlop mögött feküdt. Az ég sötétszürke volt. - Még mindig nem mondtad el, ki kért erre - mondta Will. Drew kesztyűs kezét dörzsölgette. - A válaszom ugyanaz, mint egy vagy két órával ezelőtt. Jobb, ha nem tudod. - Úgy érted, hogy nem mondhatod el a legjobb barátodnak, honnan vetted a pénzt, és honnan tudtad, hogy erre az isten háta mögötti helyre kell jönnünk? - Biztosra veheted, hogy nem az egyetemtől. Ők nem akarják tudni, honnan szerzi az orvosi kar a... öö... demonstrációs anyagot. Nem fagyasztanánk itt a gluteusunks Lt, ha az átkozott állami törvényhozók egyszer és mindenkorra el tudnák dönteni, hogy a holttestek átadása kötelező jellegű-e vagy tetszés szerinti. Will tudta, hogy az utoljára 1859-ben felülvizsgált állami törvények szerint a gazdátlan hullák „átadhatók” az oktatási intézményeknek. De nem „átadandók”. Az Egészségügyi Minisztérium mostanában nem mutat együttműködési készséget. Ezért váltak szükségessé az ilyesféle expedíciók. A hideg levegőben hirtelen keréknyikorgás és patadobogás hallatszott. Drew kikormányozta a szekeret a fák rejtekéből. Másik szekér bukkant elő a kőoszlop mögötti berekből. A szekér, melyet egy púpos ember hajtott, közeledett az úton. Mocskos kabátban és ócska kalapban egy másik férfi lovagolt előtte hímpókos lovon. A lovas most megállt. Fekete, fogatlan ínye kilátszott, amikor hamisan elmosolyodott. Öreg puska feküdt a combján. A szekér bakjáról a kocsis Drew-ra és Willre vigyorgott. A szegény, szánalmas figura teste aránytalan volt, arra is alig látszott alkalmasnak, hogy a gyeplőt tartsa. Nyakán óriási fej ült, arca furcsán lapított és torz volt. Mandulavágású szeme alig látszott a kalap lekonyuló karimája alatt. - Kettőt hoztunk - mondta a lovas. - De nem te szoktad átvenni őket. - Megbetegedett - mondta gyorsan Drew. - Értem. - A férfi egy pillanatig gondolkodott. - Akkor neked is elmondom, amit neki, amikor először idejött. Ha valaki egyszer odajön hozzám, és azt mondja, hogy ezt a dolgot csináltam, megkereslek és megöllek. - Vigyora förtelmes volt. - Én tudom, melyik iskolának veszitek ezeket. Will összeborzadt. Egy percig sem kételkedett benne, hogy a férfi, ha elárulják, megteszi, amit ígér. A két diák nem bírta levenni a szemét a szánalmas lényről, aki a bakon ült. Szája szélén csörgött a nyál. Férfi volt, de ezt alig lehetett látni rajta, olyan torzak voltak a vonásai. - Megértettél, fiú? - kérdezte hirtelen a lovas. Drew összerezzent. - Igen, persze. Tökéletesen. - Jó. Akkor essünk túl rajta. Darabonként ötven dollár. És így veszitek át, becsomagolva. - De nekem meg kell vizsgálnom... - Nincs időnk átkozott vizsgálatokra - vágott közbe a férfi. Lova nyerített és toporzékolt. Hátranézett a válla fölött. - Ha így rajtakapnak bennünket, az biztos börtön. És most emeld föl a dagadt segged, és vedd le őket, hogy eltűnhessünk. - Gyerünk, Will - suttogta Drew, és ügyetlen testével úgy fordult, hogy lemászhasson a kerék küllőin. Amíg Will is lemászott, Drew arannyal fizetett a férfinak. A szegény teremtmény a szekérről boldogan nézte az arany csillogását, vihogott, és lefittyedő ajkát babrálta. A két diák a szekér hátuljához sietett. Kihúzták az első, vászonba csomagolt holttestet a fedő szalmaréteg alól. Will határozottan érzett egy élettelen kart és fejet, miközben Drew-val a szekérhez vitte a tetemet. Aztán átvitték a másikat is, majd mindkettőt letakarták azzal a zsákvászonnal és fahulladékkal, amit magukkal hoztak. A lovas a kalapjával csapta arcon az együgyű emberroncsot. A teremtmény többszöri sikertelen indítás után megfordította a szekeret, és visszahajtott a New Hampshire-i erdők felé. A lovas mellette lovagolt, anélkül hogy hátranézett volna.
113 Will felmászott a bakra. Nem örült a hosszú úrnak, mely Bostonig várt rájuk. Szerencséjük van, ha másnap hajnalra megérkeznek. De megértette, miért kérte meg Drew, hogy tartson vele. Egy ilyen ember, mint akivel az imént találkoztak, esetleg kirabolna egy magányos diákot, és megszabadulna valahol a tetemektől - vagy tudván, hogy úgysem üldözik, lehet, hogy el se hozta volna őket. Drew elindította a lovat. - Egyszer az orvosok megértik majd, mi okozza az ember kémiájában az ilyen dolgokat. - Gondolod, hogy a fia volt? Drew vállat vont. - Fia, öccse, unokaöccse... honnan tudná az ember? Lennie kell valaminek, amivel meg lehet akadályozni az ilyen szörnyűségeket. Ha nem hinném, hogy az orvostudomány végül majd rájön erre, olyan biztos, mint a fene, hogy nem volnék itt. Persze... - Drew mintha bosszankodott volna, talán mert fázik és feszült, gondolta Will - biztosan untatlak vele, hogy mit tehet majd egyszer az orvostudomány másokért. Téged az izgat legjobban, mit tehet érted. Will a homlokát ráncolta. - Kímélj meg a prédikációtól, jó? - Miért kíméljelek? Téged valakinek fel kell ébresztenie! Valakinek meg kell győznie, hogy az orvostudomány célja a betegség okainak kutatása és a betegek gyógyítása, nem pedig az orvos zsebének a kibélelése. - Jaj, Drew, az isten szerelmére... elég! A többit már kívülről fújom. Praktizálás a városban! Jót tenni az elnyomottakkal! Nem, köszönöm. Szerintem minden orvosnak joga van eldönteni, hogy hol és hogyan akar praktizálni.Te a szegénykórházat választod, én a magánrendelőt. Tíz év múlva összehasonlítjuk az észrevételeinket, és meglátjuk, ki a boldogabb. - Jól van, semmi közöm az életedhez - mormolta Drew. De nem úgy festett, mint aki ezt el is hiszi. Mindketten hallgattak egy darabig. A szekér zötyögött az úton, mely már göröngyös volt az évszak első kemény fagyaitól. Lowell külvárosában találtak egy kocsmát. Will őrizte a szekeret, amíg Drew bement, hogy két bögre forró rumot vegyen. Amikor visszatért, hadaró, recsegő hangon bocsánatot kért, amit a következő szavakkal fejezett be: - Néha elfelejtem, hogy a barátom vagy, és csak úgy gondolok rád mint átkozottul jó diákra... - Szóval ez az új taktika - vágott közbe gúnyosan Will. - Ha nem megy a gorombáskodás, megpróbálkozol a hízelgéssel? - Nem hízelgek. A végét nem hallottad. Azt akartam mondani, hogy átkozottul jó diák, aki rossz irányba halad. Will nagy nehezen megőrizte a hidegvérét. - Nem rossz irányba, Drew. Csak olyanba, amelyik más, mint a tiéd. Drew fölnevetett. - A lényeg ugyanaz, nem? Mindegy, sajnálom. Nem foglak többé kioktatni. - Helyes! Will fölemelte az ütött-kopott bádogbögrét; érezte a rum illatát. Haladékot kapott, de nem igazán hitte el Drew ígéretét. Ahhoz túl sokszor hallotta már. IV. Előadás az aszepszis és az antiszepszis alapelveiről. 1887. dec. 4. Dr. D. Cheever, sebészprofesszor. 1. A listerizmust már 1843-ban előre jelezte dr. 0. W. Holmes, aki cikkében feltételezte a gyermekágyi láz fertőző voltát és az orvos keze által terjesztett fertőzést. 2. Semmelweis tévesen tulajdonított kizárólagos jelentőséget ennek a gondolatnak (Cheever állítása!)... Az előadásról készített jegyzetek összefolytak Will szeme előtt. Az íróasztalára tette a jegyzeteket, felállt, és elfordult a falra szerelt villanykörtétől. Már vagy három tucat ilyen villanykörtét szereltek fel a Beacon Street-i házban. Will nem szerette a villanyfényt. Elesnek és természetellenesnek tartotta. Az ablakhoz lépett, lenézett a Közparkra, melyre havas eső hullott a decemberi sötétségben. Már vagy két órája hiába próbált meg a jegyzeteire összpontosítani. Jóval elmúlt éjfél, és még mindig rengeteget kell tanulnia. Holnap vizsgája lesz anatómiából és a sebészeti előadások anyagából. Túl zaklatott volt azonban ahhoz, hogy tanuljon. A reggeli postával neki címzett levél érkezett Cartertől. A rövid levelet Denverben adták postára, ahol a mostohafivére csapos volt egy kocsmában: Nem éppen leghőbb vágyaim beteljesülése, öcsi! Újra és újra megtanulok egy leckét. Jobb, ha te irányítasz másokat, mint ha ők irányítanak téged. Sajnos, ahogy jelenlegi alantas helyzetem is bizonyítja, még meg kell találnom a módját, hogy az utóbbi állapotból az előbbibe kerüljek. De az ég a tanúm, megteszem - számíts rá. Ez volt az egyetlen bizakodó kitétel a különben cinikus és csüggedt levélben. Will, amióta elolvasta, azon töprengett, megmutassa-e a mostohaanyjának. Most úgy határozott, nem teszi. Általában megmutatta Carter leveleit, a káromkodásokkal meg mindennel együtt, de ez túl sötét és gyászos hangulatú volt. Valószínűleg ugyanúgy megzavarná Júliát is, ahogy őt megzavarta. A földszinti óra egyet ütött. Will megdörzsölte az arcát. A borosta már kiütközött rajta. Elégedetlen pillantást vetett az előadásokon készült jegyzetekre, és megpróbált megfeledkezni Carterről. - Na jó, láss hozzá - mormolta -, különben sose fognak doktor úrnak hívni. Erről sajnos Drew jutott az eszébe. Hiába szerez Will harvardi diplomát, Drew valószínűleg nem ismeri el azt a jogát, hogy orvosnak nevezze magát. Hacsak nem pontosan úgy végzi a gyógyítást, ahogy Drew szerint végezni kell. Fenébe a fellengzős kijelentéseivel!, gondolta Will, és vadul belerúgott a székbe. De csak az energiáját pocsékolta. Másnap át kell mennie a vizsgákon. V.
114 A két vizsga nehezebb volt mindegyiknél, amit az első évben letett. Eliot rektor programjához tartozott, hogy a tananyag minden évben nehezebb legyen az előző évinél, azzal az átfogó céllal, hogy általános javulást érjenek el a Harvard orvosi diplomájának elismertsége terén. Ehhez és más reformokhoz Eliot megnyerte számos haladó szellemű tanszéki oktató támogatását. Szembe kellett néznie azonban a konzervatívabb orvosprofesszorok csoportjának ellenállásával is. Ez az ellenállás kegyetlen volt és lankadatlan. Will néha azon tűnődött, hogy érhet el valamit Eliot egyáltalán. Az orvosi egyetem reakciós erői erősen és szilárdan tartották magukat. Még az elismert szellemek is ellenálltak a változásnak. Henry Bigelow jutott eszébe, a sebészeti szak korábbi vezetője, aki most nyugalmazott professzor volt. Bár Bigelow jó tanár és újító hajlamú orvos hírében állt, már több mint két évtizede rendületlenül elutasította a listerizmust; elutasította még a lehetőségét is, hogy van benne valami - s mindezt egy olyan évtizedben, amikor azok az orvosok, akik nem fogadták el Lister minden elképzelését, néhányat kiválasztásos alapon mégis alkalmaztak közülük. Például a karbolsavat fertőtlenítőként; a Chassaignac-féle sebészeti dréncsövet; a selyemből vagy bélhúrból készült érlekötő fonalat, melyet rövidre vágtak, és karbolsavval itattak át. Bigelow elzárta a lelkét Lister módszerének minden oldala előtt. A régi egyetemi oktatók azt állították, hogy nem volt mindig ilyen reakciós. Azt mondták, lelkesedett az érzéstelenítésért, amikor a bostoni fogorvos, Morton először bemutatta. De ez 1846-ban volt. Negyvenegy évvel ezelőtt... Will a maga részéről hálás volt, hogy Charles Eliot megpróbálja elismertebbé tenni a harvardi diplomát. Ez még jobban előmozdíthatja a karrierjét. Szerette az új gondolatokat, meg az ezeket tanító professzorokat is. Remélte, hogy ő maga negyvenegy év múlva még mindig előnyben részesíti az újításokat, és nem lesz olyan kövület, mint Bigelow. Pillanatnyilag azonban megkönnyebbülést érzett. Átment a vizsgákon. Pihenhet, és élvezheti a szünidőt. A vizsgahét végén, péntek este néhány diáktársa meghívta ünnepelni. Szilaj má- sod- és harmadévesek voltak. Drew nem volt köztük. Willnek kellett egy kis változatosság. Elfogadta a meghívást, azt hitte, a többiek színházba akarnak menni, vagy egy sörözőbe vacsorázni. Csak akkor tudta meg a tényleges úti célt, amikor egy bérkocsi felvette a Beacon Streeten: - A legszebb kis kupleráj Cambridge-ben. Előkelő. A legtöbb lány regényeket olvas és zongorázik... és van egy Deutscher szőke, akinek olyan mély altja van, mint a dekoltázsa. Énekelhet neked egy kis Wagnert, ha ez a vágyad. A szószóló egy Joe Marchant nevű léha, fiatal NewYork-i volt. - Remekül fogsz szórakozni - ígérte. - Néha lazítanod kell, Kent. Túl sok időt töltesz azzal, hogy Drew lelkésszel filozofálsz. Will fölnevetett. - így hívjátok... lelkésznek? - Csak a háta mögött - mondta a kocsiban zsúfolódó diákok közül egy másik. Will ágyékán remegés futott át, amikor az úti céljukra gondolt. Bizonyos szempontból nagyon szívesen látogatott el egy bordélyba. De aggódott is. Ez nyilván látszott rajta. Marchant így szólt: - A hely, ahová megyünk, tökéletesen biztonságos. A közönség tiszteletre méltó. Vagyis többnyire. Rajtunk kívül időnként beengednek más harvardi diákokat is. Olyankor minden elromlik. Nevetés. - A lányok is tiszták. Egyikünk minden héten átmegy, hogy megejtsen egy vizsgálatot. Madam Melba, a tulajdonos természetben fizet. Az orvostudománynak olyan előnyei vannak, hogy azt el sem tudod képzelni. - Úgy legyen - bólintott Will mosolyogva, és remélte, hogy elébe vág minden kérdésnek, mely felfedhetné idegessége elsődleges okát. Sohasem feküdt még le senkivel. Még Drew előtt is titkolta tapasztalatlanságát. Alacsonyabb rendűnek érezte magát tőle, különösen az idősebb diákok között, akik rengeteget hencegtek. Ha állítólagos hódításaiknak csak a fele igaz, akkor is lenyűgöző csúcsteljesítményeket értek el. Will, bár ideges volt, örült, hogy Marchant és a többiek elhívták magukkal. A konflis a Charles és a Cambridge Street-i híd felé zörgött. Megint ocsmány este volt, és egyre csak romlott. Az ónos eső mellé köd hömpölygött be az óceánról. Elhomályosította a gázlámpákat és az egy-egy házban látható villanyfényt. Willben az izgalom és a rettegés keveredett. Félt, hogy akaratlanul is olyat mond vagy tesz, amiből a bordélyban a lányok látják majd rajta ártatlanságát. Aggodalmai csak a következő néhány óra eseményeire vonatkoztak. Ekkor még nem tudhatta, hogy ez a cambridge-i utazás és mindaz, ami majd az éjszaka folyamán történik, olyan következményekkel jár, melyek évekre kihatnak az életére. Ötödik fejezet
MADAM MELBÁNÁL I. - Hány éves vagy, drága? Hirtelen a legegyszerűbb, legismerősebb feladat is nehéz lett. Kihúzni a bal lábát a nadrágból, például. Lehetetlenül összegabalyodott, és majdnem elesett. Az utolsó pillanatban nekitámaszkodott a kezével az ablaktalan fülke cifra tapé- tájú falának. Úgy felelt a vörös hajú prostituáltnak, hogy nem nézett rá: - Huszonegy. - Ugyan már, ezt egy percig sem hiszem el. Nem kell eltitkolnod az igazi korodat. Ennek semmi köze ahhoz, hogy fel tudsz-e vidítani egy hölgyet. Vagyis szinte semmi... segíthetek? Bal lába átkozott módon még mindig nem szabadult. A nő mögéje siklott. A szalonban Aggie néven mutatkozott be.
115 Harmincéves lehetett. Hosszú hajzuhataga a háta közepéig ért. Nagy orrán a szeplőket vékony réteg púder borította. Ajka vékony volt. Csipkével és babakék szalagokkal szegélyezett pamutkombinéja csak felhívta a figyelmet mellének kicsinységére; alig volt nagyobb, mint az érett körte. Tapasztalt tekintete és illata - a parfümözött, meleg bőr illata - a nemiség szédítő légkörét árasztotta. - Visszavonom ezt a megjegyzést a korodról - mondta a nő, miközben előrenyúlt, és vászonalsóján keresztül megragadta. A fiú megborzongott. A nő fölnevetett: - Látod? Minél fiatalabb a fickó, annál nagyobb és elevenebb. És most mondd meg az igazi korodat. - Tizennyolc,Miss... - Aggie. - Ujjai végigsiklottak a fiún; cirógatta; ingerelte. - Csak Aggie. Igaz is... ha ki akarsz bújni a nadrágból, hasznos, ha előbb a cipőd veszed le. A fiú erről egészen elfeledkezett. Skarlátvörösen tántorgott a keskeny ágyhoz. Leült a szélére, és küszködött, hogy levegye a cipőjét. Először az egyik puffant a padlón, majd a másik is. Aggie a fiú fmtorgásait és lihegését a hivatásosok jó kedélyével viselte. Will alig eszmélt, már mindketten meztelenek voltak, és a nő maga mellé húzta az ágyra. Enyhe sürgetéssel a hangjában így szólt: - Nem lehetünk nagyon lassúak, szerelmem. Csak öt dollárt fizettél. Madam Melba nem szereti, ha az alkalmazottai húzzák az időt. De gondoskodott is róla, hogy erre ne kerüljön sor. Simogatni kezdte a fiút, és szájával végigsiklott csupasz vállán, nyakán, arcán. A fiú meglepődött, hogy ez a vékony száj ilyen meleg, nedves és szenvedélyes tud lenni. Bámulatos könnyedséggel csúszott a lányba. A szoba két apró gázégőjének sárga tányérja testüket meleg, mély fénnyel vonta be, mely mintha egyre-másra erősödött és halványult volna - szeretkezésük gyorsuló ütemének megfelelően. Hirtelen megállíthatatlan erők szabadultak el. - Jaj, istenem - zihálta a fiú szemét lehunyva. A nő egy pillanat múlva így szólt: - Nagyon finom volt, drágám. - Hajának meleg szövedéke a fiú vállához ért, és szétterült a keményítővel mosott kicsiny párnán. - Ez volt az első, ugye? Tenyerét a fiú izzadó arcára tette. Will nagyszerűnek, bűnösnek, kiürültnek, felnőttnek érezte magát. A nő mosolyában szomorúság bujkált: - Ugye? - Igen. - Hát tényleg nagyon jó volt. Tudod, Madam Melba nem várja el, hogy ilyet mondjak. Gyere... - Fejét csontos vállához húzta. - Van még néhány percünk. Pihenj. Will egy darabig lehunyta a szemét, aztán ráeszmélt, hol is van. Madam Melba háza egy ritkán lakott utcában állt a folyó és az egyetem között. A ködben csak néhány közeli épületet lehetett látni. Mindkét oldalról gazzal benőtt üres telkek határolták a bordélyt, és a ház rozoga lépcsője előtti mély keréknyomokat víz borította. Maga a ház fából épült, s minden ablakán súlyos függönyök rejtették az odabent folyó ügyeket. Amikor az ember belépett az ajtón, a köd és a sötétség lehangoló hatása elmúlt, s olyan hangok és képek váltották fel, melyek csillapították és vidították az érzéseket. Udvarias nevetés keveredett szédítő zongorafutamokkal. A gázégők halványan ragyogtak üvegtányérjaikban. A púder, parfüm és cigarettafüst illata elernyesztette az embert. Madam Melba illedelmes, vénkisasszonyos nő volt, aki magas nyakú ruhát viselt. Kimérten üdvözölte az érkező diákokat, és még Joe Marchant arcára is olyan puszit nyomott, mintha hajadon nagynénje volna. Az előszobából a szalonba mentek, ahol a füst és a parfüm szaga sokkal erősebb volt. A lányok alsóneműben ücsörögtek, hanyagul és ellenállhatatlanul érzékien. Will élénken emlékezett az első pillantásra, melyet ő meg Aggie váltott. Emlékezett még valami másra is, ami elhomályosította az egyébként kellemes képet. Hatalmas, lapos képű férfi ült egy asztal mellett, a szobákhoz vezető folyosó előtt. A férfi elvette Willtől a pénzt, és barátságtalan tekintetet vetett rá. Marchant még a konflisban figyelmeztette erre az emberre: - Dolgozik Madam Melbánál egy nagydarab magyar. Ne okoskodj vele. Utálja az egyetemistákat, és azt mondják, csak itt, Bostonban három-négy embert ölt meg. Ezen az estén a laposképű rengeteg célpontot talált a rosszindulatához. Főleg harvardi diákok voltak Madam Melba vendégei. Hogy a fickó valóban magyar volt-e vagy sem, nem sokat számított. A külsejével és a foglalkozásával rászolgált a névre, melyet széleskörűen, bár pontatlanul használtak, főleg az újságok. Azok a bűnözők, akiknek nem lehetett könnyen tisztázni az eredetét, mindig magyarok voltak. Ha nem magyarok, akkor szlávok. Will, miközben a folyosón előtte haladó Aggie-t nézte, rájött, hogy kiválasztotta az egyetlen nőt, akinek a haja színe megegyezett Dolores Wertmanével... Dolores. Az ő arca lebegett előtte, miközben Aggie vállán szunyókált. Szinte el tudta képzelni, hogy Dolores volt az, aki ilyen lelkesen vett részt a szeretkezésben. Attól, hogy Doloresre gondolt, elindult benne a szégyen hulláma. Aggie érezte, hogy a fiú teste hirtelen megfeszül. Elhúzta annyira a fejét, hogy lássa a fiú arcát. Megint megsimogatta. - Micsoda bűnbánó képet vágsz! Nem élvezted?... - De, nagyon - vágott közbe a fiú. Nem akarta, hogy a nő rosszul érezze magát. - De olyan vörös vagy, mint a cékla. Mi a baj? - Semmi. A hazugság nyilvánvaló volt. A nő, hogy megnyugtassa a fiút, közelebb húzódott hozzá. - Kérlek, mondd el, mi a baj. Willnek sikerült összeszednie magát, és szégyenlős mosollyal így szólt: - Csak olyan... könnyű volt szeretni téged. - Azt hitted, hogy nehéz lesz vagy bonyolult? - Nem tudtam. - Szeretni könnyen kell. Kellemesen. Bűntudat nélkül.
116 A fiú még jobban elvörösödött. - Nem így neveltek. - Á. Erről van szó. Az idelátogató fiúk fele ugyanezzel a problémával küszködik. Hát... - Vigasztalóan ismét megsimogatta. - Nem kell az oltárhoz rohannod csak azért, mert szeretkeztünk. Lehet, hogy másutt ez másképp van, de itt nem. A fiút zavarba hozta, hogy a nő kitalálta a legtitkosabb gondolatait. 0 komolyan úgy gondolta, hogy egy tisztességes lánynak, akit így kompromittáltak, zokognia kell, és követelnie, hogy vegyék feleségül cserébe azért, amit pillanatnyi gyengeségében odaadott. És a fiú lelkiismerete kitartott amellett, hogy megtegye, ami a társadalom szerint egyedül helyénva... Egy csattanástól kinyitotta a szemét. A folyosóról dühödt kiabálást hallott. Aggie felült, és a melléhez szorította a kezét: - Feküdj csak. Megnézem, mi baj van. A nő meztelenül, szánalmas soványságát a fiú szeme elé tárva az ajtóhoz szaladt és kilesett. Mindketten hallották a hangoskodást - egy férfi és egy nő hangját, ez utóbbié éles és bosszúszomjas volt. A fiú hirtelen veszélyt szimatolt. Aggie becsapta az ajtót, nekidőlt és vakarózott. - Semmi komoly. Csak egy kis vita a folyosón. Ám a fiú ezt nem hallotta olyan kicsinek. Odakint a nő káromkodott. A padló megrázkódott, amikor valaki vagy valami eldőlt. Csizmák dobogtak. Valaki bajba került. Talán egy diáktársa. Eszébe jutott a magyar. Ha az egyik diák bajba került, lehet, hogy mindannyian... Felpattant az ágyról. - Hadd nézzem meg. Aggie tiltakozott, de ő nem vett tudomást róla. Felhúzta az alsóját, majd a nadrágját is. A nő ideges pillantást vetett rá, és ellépett az ajtó elől. Will kalapáló szívvel nyomta le a kilincset, és kilépett a félhomályos folyosóra. II. Két ajtóval odébb göndör, dróthajú, derekán törülközőt viselő fiatalember állt szemben egy meztelen szőke lánnyal, akinek olyan válla és combja volt, akár egy vasmunkásnak. A lány a vendége fölé tornyosult, de ő nem ijedt meg: - Láttam, hogy a tárcám után nyúlsz. - Rohadt hazugság! - vágott vissza a szőke. Marchant is kidugta a fejét az egyik ajtó mögül. A szőke, amikor észrevette Willt, neki mondta: - Te biztos hallottad, hogy mit kellett volna csinálnom neki. Vagy vele, nem is tudom, hogy mondjam. Én megtagadtam, úgyhogy most engem vádol... - Hogy tolvaj vagy! - vágott közbe a göndör fiatalember. Madam Melba bukkant fel a folyosó végén, nyomában a lapos képű gengszter dübörgött. Kigombolta elnyűtt zakóját, övéből furkósbot kandikált ki. Madam Melba a két veszekedő közé lépett, és mindkettőt durván hátralökte. - Nem tűrök rendbontást ebben az intézményben, Mr. Pennel. Az egyetemmel kötött nem hivatalos fegyverszünetem igen gyenge lábakon áll. Magyarázatot kérek. - Nem tagadom, hogy mit kértem... valami különlegest - mondta a diák. - Kifizettem volna. De amit kértem, az nem változtat azon, amit a lány művelt. Megpróbálta ellopni a pénzemet. Will a falnak támaszkodott, a lapos képű férfit figyelte, aki fenyegetően nézett a dühös vendégre. Pennel, tűnődött Will. Ismerős név. De nem tudta hová tenni. Madam Melba egyetlen szóval elintézte a vádat. - Ostobaság. - Karját a szőke pufók karjára tette. - Alice itt a legújabb lány, de én felettébb gondosan megszűröm a jelentkezőket. Becsületes házat vezetek, Mr. Pennel, és ezt maga is meg a többi harvardi fiatalúr is tudja. - Lehet, hogy én tudom, de ő nem - vágott vissza Pennel. A lapos képű férfi a furkósbottal babrált. A folyosó egyre jobban megtelt, ahogy a kurvák és vendégeik kijöttek a fülkékből. A helyzet talán enyhült volna, ha Pennel nem jelenti ki a következőt: - Szólok a hatóságoknak, hogy nézzenek be ide. Madam Melba tekintete fagyos lett. - Óvakodjék az ilyen fenyegetésektől, fiatalember. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy könnyen vegyük őket. - A fenébe, jobb is lesz, ha nem veszik könnyen! Amint kiteszem innen a lábam, megyek a rendőrségre. Megfordult, és visszaindult a fülkéjébe. Madam Melba csak egy pillanatig töprengett. Intett az emberének: - Próbáld meg egy kicsit lebeszélni róla, Rudy. A gengszter képén mosoly terült szét. Kihúzta a botot az övéből, és a fülke ajtaja felé ballagott, boldogan, hogy a figyelem középpontjába került. Will riadtan látta, hogy egyik diák sem siet Pennel segítségére. Egy ilyen helyen ha egyikük bajba kerül, az mindannyiuknak kellemetlen. Talán néhány békítő szóval meg lehetne akadályozni. Ösztönösen előrelépett. A gengszter megtorpant és rábámult. Will elsiklott mellette, és elállta az ajtót. A fülkében Pennel a ruhadarabjait kapkodta magára. Willnek minden bátorságát össze kellett szednie, hogy elnézzen a laposképű mellett, és így szóljon Madam Melbához: - Adjon neki lehetőséget, hogy megnyugodjon. Talán el tudjuk vinni innen, és el tudjuk kerülni a felfordulást. Madam Melba láthatóan vágyott a békés megoldásra. Will mellé sietett: - Úgy érti, hogy nem jelent fel a rendőrségen? - Nem ismerem személyesen Mr. Pennelt, úgyhogy ezt nem tudom megígérni. De beszélek vele. Ha verekedés lesz, a környékről hívja ki valaki a rendőrséget, és akkor valamennyien belekerülünk a pácba. Azt hiszem, itt senki sem . akar botrányt... A folyosón álló többi diák izgatottan helyeselt. Will előtt fejcímek villantak fel. A RENDŐRSÉG MEGSZÁLLTA A KÉJTANYÁT. A LAPKIADÓ FIÁT LETARTÓZTATTÁK. Mit tesznek az emberrel az orvosi egyetemen egy ilyen vétekért? Valószínűleg kizárják.
117 - Kérem, Madam Melba, engedje meg, hogy beszéljek vele. A laposképűnek nem tetszett a közbelépés. Megragadta Will vállát: - Majd én elintézem a beszélgetést, amire itt szükség van. Will a férfi bal karjára tette a kezét, hogy visszatartsa. - Hadd válaszoljon a hölgy, mielőtt maga... - Ne lökdöss, te egyetemista faszfej! - ordította a férfi. Mielőtt Madam Melba közbeléphetett volna, a bottal oldalról Will fejére csapott. Hatodik fejezet
MARCUS I. Will hátrazuhant a falnak. A vékony burkolat betört. A feje fölé nyúlt, és elkapott egy gázégőt, hogy el ne essék. A pufók szőke kimeresztett karmokkal vetette rá magát. - Kis mocsok! Ki kérte, hogy beleavatkozz? - visította. A lapos képű férfi félrelökte a lányt, és Will bal csípőjébe döfte a botot. Ha kicsit följebb találja el, komoly sérülést okozhatott volna. De a bot lesiklott a csontról, és Willnek maradt ideje, hogy elkapja a gengszter csuklóját. A csukló váratlan megcsavarásától lazult a nagydarab férfi szorítása. Elejtette a botot. Will elkapta. A gengszter ökölbe szorította a kezét, és olyan nagyot ütött, hogy ha talál, Will nyakát is eltörhette volna. Will félrehajolt. A férfi keze lyukat ütött a falba, és könyökig eltűnt benne. Will a bottal a férfi tarkójára vágott. A gengszter felüvöltött, karja szilánkokat szakított ki a falból, ahogy odébb tántorodott. Will továbblökte azzal, hogy beledöfte a botot az ágyékába. A férfi a szemközti falnak zuhant, úgy ordított, akár egy megsebzett állat. Madam Melba minden finomkodással felhagyott. - Carrie, hozd ide a nyeregpisztolyt! Megmutatom ezeknek a gazdag kölykök- nek, hogy nem rombolhatják szét a házamat. A meztelen szőke belerúgottWill sípcsontjába, és megkarmolta az arcát. Az egyik körme a fiú szemét is eltalálta, amitől az rövid időre megvakult. A lány kitépte a botot a kezéből, megfordult, és újabb célpontot keresett. Végre Joe Marchant sietett Will segítségére. A szőke háromszor ütött Marchant fejére. Az utolsó ütéstől eltört a bot. A fiatal orvostanhallgató összerogyott, a fején tátongó sebből ömlött a vér. A szőke ismétWill felé fordult, úgy rohant rá, akár egy ugráló fehér elefánt. A fiú nem akart bántani egy nőt. Azt sem akarta viszont, hogy megnyomorítsák. Két kézzel meglökte a lányt, így sikerült kibillentenie az egyensúlyából. A szőke káromkodva Madam Melbára zuhant, ledöntötte a lábáról, és fenekével a madam lapos keblére esett. Madam Melba kapálózott és sikoltozott. Akár dokkmunkásnak is beillett volna, olyan trágár szavakkal szidta a diákokat, és olyan hangosan visított a nyeregpisztoly után, amelyet az egyik lány megpróbált odaadni neki. Alice még mindig a munkaadóján fetrengett. - Vedd ki azt a dagadt sonkádat az arcomból! - üvöltötte Madam Melba, miközben belecsípett a szőke hátsójába. Az úgy lőtt ki, akár az ágyúgolyó. Will közben az egyetlen menekülési utat választotta, mely nyitva állt előtte: az ajtót, amely mögé Pennel visszavonult. Pennel már fölvette a cipőjét és a nadrágját. Abban a pillanatban, amikor Will berontott, Pennel fölemelt kézzel így kiáltott: - Vigyázz, mögötted! Will megpördült. A lapos képű férfi tántorgott át a folyosón, egyik kezét kinyújtotta, a másikkal még mindig az ágyékát dörzsölte. Will kétségbeesetten keresett valami fegyvert. Nem talált. Kicsiny, olcsó szekrény állt az ajtó mögött. Will a szekrény végéhez ugrott, nekifeszítette a vállát és tolta. A szekrény könnyen mozdult; nyilván nem volt benne sok minden. Egy pillanattal az előtt tolta a szekrényt átlósan az ajtó elé, hogy a gengszter fel bukkant. A férfi kinyújtott karja az ajtófélfa és a bútordarab közé szorult, melyet Will teljes erejéből tolt. A férfi karcsontja megreccsent. Felüvöltött. Forgó szemmel küzdött, hogy kiszabadítsa a karját, és félrerúgja a szekrényt. A folyosón a harvardi diákok ide-oda szaladgáltak, miközben a kurvák különböző lengeségü ruhadarabokban ütötték, rúgták őket, és éjjeliedényeket vágtak hozzájuk. Will zihálva fürkészte a fülkét. Ő meg Pennel csapdába került... Nem! Az ágy fejénél bársonyfüggöny lógott. Régi, foszlott darab - de lassan hullámzott. Will elszökkent Pennel mellett, letépte a függönyt, és felkiáltott. Aggie fülkéjétől eltérően ennek volt ablaka. Néhány centire fel volt húzva. Odakint semmi, csak köd és sötétség. - Erre! - rendelkezettWill. Pennel felkapta az ingét és a kabátját, majd megpróbálta felhúzni az ablakot. - Beragadt! - Terítsd magadra a kabátod, és ugorj ki. A folyosóról továbbra is ütések, sikoltozás és csörömpölés hangjai hallatszottak, s a pokoli lármát csak növelte, hogy Madam Melba szitkokat szórt, majd elsütötte a pisztolyát. Pennel nyelt egyet, letakarta a fejét, és nekivetette magát az üvegnek, mely összetört, és felhasította nadrágját, miközben kiugrott. Will hallotta, hogy a sáros földre zuhan. Will is átevickélt a szilánkokkal teli nyíláson, és odakint bokáig merült a sárba. A talaj bizonytalan volt. Elvesztette az egyensúlyát és elterült. De csak egy karcolás esett a bal karján. Sárosán és vizesen feltápászkodott. Kísérteties, hasonlóan mocskos kéz nyúlt felé a ködből. Will alig látta a másik diákot, amikor az megrázta a kezét és ezt suttogta: - Marcus Pennel. - Will Kent.
118 - Köszönöm, amit tettél. - Most már ne is törődj vele. Megvan a tárcád? - A zsebemben. Egyetemista vagy? - Orvosi kar. Menjünk! Madam Melba bukkant fel a törött ablaknál. - Majd én megtanítalak benneteket, hogy ne törjetek szét és dúljatok fel egy rendes, tisztességes üzleti vállalkozást! -Will a másik diák válla fölött látta, hogy az asszony pisztolya megvillan. Nekirontott Pennelnek, és egy másik pocsolyába lökte. Dördülést hallottak, majd látták a sötétben a torkolattüzet. Mielőtt Madam Melba újra lőhetett volna, felugrottak és elrohantak. Még arra sem figyeltek, milyen irányban fut a másik. Will szaladt egy utcányit a sűrű ködben, túl izgatott volt, hogy a csetepaté komikumán derüljön. Hirtelen lelassított. Jobbra nézett, majd balra, végül hátrafelé. Egyedül futott. Megállt; hallgatózott. A homályban kiáltások harsantak és hangos csattanások hallatszottak. Ebben a pillanatban kitárult emlékezetének ajtaja. - Isten az égben. Marcus Pennel. Amerika egyik leggazdagabb családja tagjának segített; olyan családénak, mely még az övénél is gazdagabb volt, és olyan mélyen gyökerezett a NewYork-i társaságban, hogy hozzá képest a Kentek újgazdag bevándorlók voltak. Elindult, gyorsan ment, de nem érzett félelmet. A sűrű köd megóvja a további veszélyektől. Megint eleredt az eső, mely megnedvesítette a karján és csupasz hátán száradó sarat. Kényelmetlenül érezte magát, de nem bánta. - Pennel - mondta ismét. Ha jól emlékezett, az első Pennel rongyszedő volt, aki kézikocsijával járta New York utcáit valamikor a 18. század elején. Ma a családnak csaknem annyi ingatlanrészvénye van, mint a Vanderbilteknek. A 19. század közepén a Pennelek egy vagyont halmoztak fel abból, hogy gyárépületeket építettek és adtak bérbe azokon a földeken, melyeket a keleti part egész hosszában birtokoltak. Pénzük régi pénz volt; sok-sok nemzedék tette tiszteletre méltóvá. Will egy pillanatra hőn áhította, hogy ne zavarodott volna össze, s ne tévesztette volna szem elől Pennelt a ködben. Szerette volna megismerni a fiatalembert, akinek segített. Hasznos kapcsolat lehetne a jövőben. Természetesen azonban a Pennel család egyetlen tagja sem süllyedne odáig, hogy szóba álljon egy Kenttel, hacsak ez valami üzlet során nem válik elkerülhetetlenné. Sohasem találkozik többé Marcus Pennellel. Ám úgy alakult, hogy a következő szerda estéjén mégis találkoztak. II. Marcus Pennel ellátogatott a Beacon Street-i házba. Drága angol tweedöltönyt viselt, melyet sétapálca és halványszürke kesztyű egészített ki. Olyan tekintélyt árasztva sétált körbe a Kenték szalonjában, mely éles ellentétben állt a bordélyban tanúsított riadalmával. - Nem volt megfelelő alkalom, hogy köszönetét mondjak, Kent. Rossz irányba fordultam, és valahol elveszítettelek. Remélem, ép bőrrel hazaértél. Pennel legalább két évvel volt idősebb Willnél. Szeretette méltóan, kisfiúsán mosolygott, és azt a benyomást keltette, hogy semmit nem vesz komolyan, bár Will tudta, hogy ez nem így van.Tárcájának tartalmát nagyon is komolyan vette. Családi vonás, semmi kétség. Will válaszképpen elmosolyodott és bólintott. - Átkozottul közel álltam ahhoz, hogy megfagyjak. Szerencsére a szüleim már lefeküdtek, mire hazaértem. Nem kellett megmagyaráznom, miért vagyok félmeztelen és csupa sár. - És mi van a másik fickóval? Akit megsimogattak. Will zavartan így szólt: - Nem tudom, hogy érted azt, hogy megsimogatták. - Ja, persze. Ezt a kifejezést tavaly nyáron szedtem fel Angliában. Megsimogatni azt jelenti, hogy fejbe vágni. - Akkor Marchantról beszélsz. - Gondolom. Nem tudom a fickó nevét. Éppen akkor néztem ki az ajtón, amikor elterült. - Jól van. A többi orvostanhallgató összevarrta a fejét, miután távoztak. Úgy hallottam, Madam Melba megvesztegette a hatóságokat, és az üzlet folyik, mint rendesen. Marcus horkantott. - Utoljára látogattam el a vén lotyóhoz. Az a magyar a plafonra szögezte volna a tökömet, ha egymagamnak kell szembenéznem vele. Nem volt nálam elég pénz, hogy lefizessem, és én nem tudom másképp elintézni az ilyen szemeteket. Te a segítségemre siettél... Will elhessegette a bókot. - Hálás vagyok, hogy ép bőrrel megúsztuk. Annak is örülök, hogy visszaszerezted a tárcád. Marcus leült egy székbe, majd lazán és előkelően keresztbe rakta a lábát. Cigarettára gyújtott. - Á, a lány nem akart ellopni tőlem semmit. Csak nem akarta teljesíteni... öö... azt a különleges dolgot, amit kértem tőle. Átkozottul begurultam. Will becsapva érezte magát. De világos volt, hogy látogatóját nem érdekli, mit érez; még csak nem is pillantott Will felé. És amikor Marcus megint megszólalt, Will úgy gondolta, megtérül a kellemetlensége: - Látogatásom célja, hogy megmutassam, őszintén hálás vagyok azért, amit tettél. Ha van egy kis szabad időd karácsony után, szeretném, ha eljönnél hozzánk a Westchester megyei házunkba. Will olyannyira le volt nyűgözve, hogy egy pillanatig meg sem tudott szólalni. Marcus felvonta a szemöldökét. - Az New York mellett van.
119
- Igen, tudom, hol van. Nagyon kedves tőled, Pennel. - Szólíts Marcusnak. Azt hiszem, a sors, vagyis inkább a nők iránti érdeklődésed úgy rendelte, hogy barátok legyünk. Jól fogod magad érezni a szünidőben a Pennel- házban. Rengeteg pompás fiatal lesz ott. Rengeteg elbűvölő lány. -Tettetett komolysággal fürkészte Willt. -Talán még Laura húgomhoz is kedvet kapsz. Egy évvel fiatalabb nálam, de finom kis áru, elhiheted. Azok a harvardi fiúk, akiket odaviszek, mintha egy cseppet sem érdekelnék.Talán egy tanult orvossal másképp áll majd a helyzet. Will izgatott lett a gondolatra, hogy mit jelenthet ez a meghívás a karrierjének, mégis okosabbnak érezte, ha nem mutat nagy lelkesedést: - Nézd,Pennel... - Marcus, mondtam már. - Jól van... Marcus. Nem kell meghívnod csak azért, hogy valamiféle... viszonzást adj nekem, ahogy te mondod. Örülök, hogy segítettem neked. Még akkor is, ha halálra rémültem közben. - Már hogyne kéne viszonoznom! Venni, eladni... egyik szívességet a másikkal ellensúlyozni... erről szól a világ. Erről és semmi másról. Mosolya szívélyes volt, kissé mégis önelégült. Felállt, és kinyújtotta a kezét. - A kocsisom vár. Más helyekre is el kell mennem, de ez volt a legfontosabb. Várunk a Pennel-házban karácsony után. III. Amikor Gideon meghallotta a hírt, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy kétségbe vonja Willnek azt az állítását, mely szerint közös barátok révén ismerkedett meg Marcus Pennellel a Harvardon. Túl sok dolga volt ahhoz, hogy gyanakodjék: - Ezek a Pennelek álszent rablók. Thurman Pennel, a fiú apja ókonzervatív, méghozzá a legrosszabb fajtából. - Találkoztál már vele? - Igen, sajnos. A legutóbbi republikánus elnökjelölő gyűlésen akadtunk össze. Azt szeretné, ha szépen visszamenetelnénk a 18. századba... vagy inkább a középkorba. Akkor feltehetően senki nem kérdőjelezné meg azt a jogát, hogy hasznot húzzon az emberi nyomorúságból. Márpedig Mr. Pennel ehhez nagyon ért. ő emeli a legnagyobb hasznot hajtó gyárépületeket Új-Angliában. A vállalatok sorban állnak, hogy bérbe vegyék őket. Összeborzadok, ha arra a sok fiatal lányra és gyerekre gondolok, akik azért halnak meg, mert ő úgy építi meg ezeket az épületeket, hogy a munkásoknak ne legyen szórakozásuk. Olyasmikre is gondolok, mint például egy ablak, hogy beengedje a napfényt és a friss levegőt. Meglep, hogy ilyen emberekkel akarsz barátkozni. Will ingerülten vágott vissza: - Papa, ez egy társasági esemény. Ezzel még nem hagyom jóvá Pennelék életmódját. Gideon mogorva tekintetet vetett a fiára. - Ebben azért ne légy olyan biztos. IV. Drew még élesebben fogadta a meghívás hírét: - Az istenért, arra készülsz, hogy Ötödik sugárúti orvos légy, nem? De a társadalmi ranglétrára egy kupleráj ablakán át felmászni... ez aztán az igazi kezdet. Will nem zavartatta magát. Úgy éli az életét, ahogy neki tetszik, és nem állt szándékában egy olyan esélyt kihagyni, mint amilyen Pennelék meglátogatása West- chester megyében. Hetedik fejezet
PENNELÉK I. Will egy decemberi délutánon, lassú havazásban pillantotta meg a Pennel-házat. Soha életében nem látott pompásabb épületet, beleszámítva William K. Vanderbilt Ötödik sugárúti palotáját is. A várostól északra, kilencvenhektáros területen álló, negyvenperces vonatozással elérhető Pennel-ház nemcsak önmagában volt lenyűgöző, hanem - ahogy kell - jelképezte tulajdonosai pozícióját is. Az ő világukban minden megvan, amit érdemes birtokolni - legalábbis Will erről győzte meg magát, míg a látogatásra várakozott. A házat a kedvelt eklektikus stílusban tervezték. A háromszintes, ötvennégy szobás kastélynak nem volt két összeillő részlete. Forma feszült formának, szín színnek, anyag anyagnak. A földszint sötét téglával díszített, halvány mészkőből épült; az első emeletet gömbölyű tengerparti kavicsokkal borították, a második emelet favázas volt, jó néhány toronyszobával, a tetőt pedig különböző színű palával fedték be. Tucatnyi helyen erkélyek, verandák és manzárdablakok tagolták a homlokzatot. A ház egyik végét két hatalmas kémény uralta. A másikon óriási kerek torony magasodott a szürke ég felé. Az ablakok a festő palettájára emlékeztettek; a színes üvegek bonyolult mintái minden elképzelhető színárnyalatban ontották fényüket a hóra. Az építészeti elemek és technikák összevisszasága különös módon olyannyira erős hangsúlyt kapott, hogy ezzel bizonyos fokú fordított eleganciát értek el, s a hivalkodás azt hirdette a világnak, hogy itt egy krőzus él - hiszen ki más engedhetne meg magának ilyen különc zűrzavart?
120 Pennelék hintója, melyet kiküldtek Willért az állomásra, beállt a ház főbejárata elé. A kocsis, akinek szemöldökén és kalapján hópelyhek ültek, leugrott. Hozzálátott, hogy lerakja Will három darabból álló poggyászát. Marcus kirontott a bejárati ajtón, kezében puncsoskorsó. - Isten hozott, barátom! Már egy órája várunk rád. - Egyre nagyobb a hó az utakon. - Will kezet rázott Marcusszal, és hálásan lépett be a hidegből a hatalmas, pazar előcsarnok melegébe. A Pennel-házat belülről ugyanolyan választékosán munkálták meg, mint kívülről. Ahová csak nézett, ornamentikát, csigavonalú oromdíszeket, súlyos bútorokat látott, valamennyit Anna királynő korabeli stílusban. A fényes falburkolaton és parketten csillogó gáz- és villanyfény meleg légkört teremtett, mely segített ellensúlyozni az előcsarnok riasztó méreteit. Will gyorsan arra a következtetésre jutott, hogy a stílusok, motívumok és anyagok összevisszasága dacára a háznak határozott vonzereje van. Pontosan olyasféle hely volt, ahol ő boldog tudna lenni. Cselédek vették el a kabátját, kalapját, botját, kesztyűjét, és elsuhantak velük a szeme elől. Marcus vigyorogva így szólt hozzá: - Erőteljes színekkel festettelek le Laurának. Jóképű, mindentudó orvos, aki előtt a női test egyetlen nyílása sem titok... és nem szent. Will elvörösödött. - Te jó isten. A húgod menekülni fog előlem. - Ellenkezőleg. Itt csak olyan fickók fordulnak meg, akiknek őseik vannak, eszük semmi. Úgy értem, téged kivéve. Megőrül, hogy találkozzék veled. - Én is alig várom, hogy találkozzunk. Itt van? - Nem, most éppen nincs. Lement korcsolyázni a többiekkel a tóra. De örülök, hogy nem nyüzsögnek itt a barátaink. így bemutathatlak apámnak. Megragadta Will karját, és erős, finoman faragott, sötét faajtó felé vezette. Egy lakáj előresietett, megfogta a súlyos bronzkarikát, és kitárta az ajtó jobb szárnyát. Will így szólt: - Nyugtalanít, ahogy lefestettél a húgodnak. Hatalmasat fog csalódni. - Butaság! - intett Marcus a korsójával. A puncs a lakáj kabátjára fröccsent. A férfi pislogott, de meg sem mukkant. Marcus láthatóan észre sem vette. - El lesz bűvölve. Egyre csak azt mondogatom neki, hogy ilyen vendég még nem járt a Pennel-házban. Ez valószínűleg igaz is, gondol ta Will, de nem olyan értelemben, ahogy Marcus gondolja. Már jó ideje érdeklődött Pennelék felől. Társadalmi rangjukat tekintve magasan a Kentek fölött állnak. Thurman Pennel például már nem piszkítja be a kezét azzal, hogy közvetlenül irányítja üzletbirodalmát. Egyszerűen csak utasításokat ad az embereinek. - Apámnál vendég van, de azt mondta, nem baj, ha rajtaütünk. Kövess. II. Marcus egy hatalmas, de meglepően vidám szobába vezette: az egész azokra a képekre emlékeztette Willt, melyeket angol kastélyokról látott. A szoba - a nappali terem, ahogy Marcus nevezte - zsúfolásig volt bútorral, cserepes növényekkel és csecsebecsékkel. Nagy, nyitott lépcső uralta a belső falat. A külsőt keskeny ólomüveg ablakok szabdalták. A szemközti falon tágas, magas alkóv nyílt. A kandallósarokban, a hatalmas tűzhely előtt, vastagon párnázott székben két verítékező férfi ült egymással szemben. Illatos fahasábok izzottak a rostélyon, és vetettek csillámló fényeket a csiszolt padlóra. Marcus és Will tiszteletteljes távolságban megállt. A nagyobbik férfi kásás hangon éppen ezt mondta: - .. .persze hogy sokat akarok adni a hadipénztárba, Andrew. Az az átkozott demokrata veszedelmes. Ki kell penderíteni, mielőtt tönkreteszi a rendszert, amiben mind a ketten virágoztunk. - Egyet kell értenem, Thurman. De ő tölti be a tisztséget. Most kell elkezdenünk a dolgot, ha meg akarjuk verni. Ezért kérek garanciát a támogatásodról ennyi idővel a választások előtt. Mi... Hirtelen elhallgatott; figyelmeztette a testesebb férfi ideges tekintete. Marcus előrelépett. Mindkét férfi felállt, és kijött a kandallósarokból. Will tudta, hogy ő meg Marcus a Cleveland elnökről folytatott beszélgetést szakította félbe. A republikánusokat felbőszítette az elnök december 6-án tartott éves kongresszusi beszámolója. Az elnök a gondosan megszerkesztett beszéd egészét annak szentelte, hogy a vámtarifák csökkentését kérje - ez pedig irtózat tárgya volt a republikánus párt protekcionistái körében. Gideon megjósolta, hogy a vámtarifa lesz a következő évi kampány legfőbb kérdése. A most hallott beszélgetés is ezt látszott megerősíteni. - Apa - mondta Marcus -, szeretném neked és a vendégednek bemutatni a barátomat, Will Kentet. A testesebb férfihoz beszélt. Thurman Pennel jóval meghaladta a száznyolcvan centimétert. Pocakos volt, és haja javát már kihullatta. Csak néhány sötét, olajozott tincs maradt meg, melyet átfésült tar koponyáján. Vendége, aki ötvenes vagy kicsit idősebb lehetett, igencsak alacsonyabb és vékonyabb volt. Fehér pofaszakálla jóságos külsőt kölcsönzött neki, bár tekintete ravasz, sőt kemény volt. Amikor Marcus kimondta Will vezetéknevét, a vendég kutató pillantást vetett a fiúra. Közben Marcus apja így szólt: - Üdvözlöm, Kent. Thurman Pennel vagyok. Nagyon örülünk, hogy eljött. Kinyújtotta a kezét és mosolygott, bár a súlyos szemhéj alatt nem látszott szívélyesség, ahogy az üdvözlésében sem volt egy csepp sem. Marcus nem hasonlít az apjára, állapította meg Will. Talán az anyjára ütött. - Köszönöm a meghívást, uram - mondta Will, aki elhatározta, hogy udvarias lesz. Kellemetlen forróság volt a tűz mellett. A nappali terem falát díszítő fenyőgallyak émelyítően édes illatot árasztottak. Will másféle édes illatot is érzett, de nem tudta rögtön, honnan ered. - Ez itt Mr. Carnegie - mondta Pennel. - Andrew... Mr. Kent. Az inas kis ember kezet nyújtott. Erős volt a szorítása. - Véletlenül nem a bostoni Kentek rokona? - Apám Gideon Kent.
121
- Értem. - Carnegie szája megrándult; mosolynak ezt egyáltalán nem lehetett nevezni. - Nos, fiam, ezt nem fogjuk a szemére hányni. Will tőle telhetően megőrizte az önuralmát. Természetesen ismerte Carnegie nevét és hátterét. Ahogy szinte mindenki az országban. Carnegie, a skót bevándorló csévélőként kezdte a pályáját. Most acélgyárak egyre terjeszkedő birodalmát irányítja. Will hallotta, amikor apja azt mondta, hogy Carnegie szinte egymaga hozta az amerikai acélipart kulcspozícióba. „A brit acélmunkások szeretnék holtan látni”, summázta Gideon. Carnegie erős és szíjas külsejéből ítélve valószínűleg jó néhány évig él még. Carnegie mosolya ugyanolyan fagyos maradt, mint a levegő, melyről Will néhány perccel előbb jött be. - Nem fogok hazudni magának, fiatalember, én nem viselem jól a maga apjának a nézeteit. Azt mondják, valaha republikánus volt... - A kis ember ezt láthatóan nehezen tudta elhinni. Marcus boldogtalannak látszott, amiért így alakul a beszélgetés. Thurman Pennel így szólt: - Leleplezte magát, amikor a legutóbbi országos választáson cserbenhagyta Blaine-t. Volt egy vitám az apjával Mr. Blaine-ről a jelölőgyűlésen. Nem, azt hiszem, a vita szó nem egészen fedi a dolgot... Pennel ugyanúgy mosolygott, ahogy az előbb a vendége - azt a látszatot akarta kelteni, mintha csak tréfálna, pedig valójában a rosszindulatának adott hangot: - Le akart ütni. Ugyanúgy, ahogy Ward McAllistert leütötte... Istenem, gondolta Will, én ezt nem bírom tovább. De győzött az udvariasság. Pennel vendégül látja, emellett pedig maga Gideon az első, aki elismeri, hogy a nézetei nem valami népszerűek a republikánusok körében. Pennel, még mindig mosolygást színlelve, hozzátette: - Forrófejűek ezek a volt lázadók, mi? Will elsápadt. De uralkodott a hangján: - Ez igaz, uram. Nagyon forrófejűek tudnak lenni, amikor valamiben erősen hisznek. Apám úgy hitte, hogy Mr. Blaine szélhámos. Pennel a homlokát ráncolta. De Carnegie undorodó arckifejezése kelletlen csodálatot tükrözött. Pennel észrevette vendégén az elismerést - majd fia vigasztalan tekintetét is. Volt benne annyi taktikai érzék, hogy ne erőltesse tovább a vitát. Ismét a hamis kedélyességhez folyamodott: - Mindenesetre, Kent, magát hívtuk meg ide, nem az apját... Will mellé lépett, és megveregette a vállát. Will megint érezte az édes szagot, és most már felismerte. Gin. Nem csoda, hogy Pennel ilyen szószátyár és ilyen meggondolatlan dolgokat mond. Én nem innék, ha ettől így beszélnék. Továbbra is bosszankodott az apját ért bírálat miatt. Aztán felülkerekedett benne a gyakorlatiasság, és eszébe jutott, miért is akart eljönni a Pennel-házba. Úgy határozott, jobb, ha mond valamit, hogy elvegye a bírálat élét: - Talán meg kellene magyaráznom valamit, Mr. Pennel. Apám lapkiadó, én orvosnak készülök. Két különböző pálya. Két különböző ember. Apám ezt megérti. A politika már sok barátságot tönkretett. Nem akarom, hogy az én barátságaimat is tönkretegye. - Azt akarja ezzel mondani, fiam, hogy maga semleges? - Egészen nyilvánvaló volt, hogy Carnegie rosszallja a semlegességet. Will lenézett rá, és így szólt: - Nem, uram. Nekem megvannak a magam nézetei. De én nem vitatkozom róluk. Különösen akkor nem, amikor vendég vagyok valakinek a házában. Marcus elmosolyodott. Thurman Pennel azonnal barátságosabb lett: - Remélem, messzire jut a foglalkozásában, Kent. Egy orvos nem épít ki stabil pacientúrát, ha rátapos azoknak a betegeknek a tyúkszemére, akikkel nem ért egyet. Úgy látszik, maga idejében megtanulta ezt a leckét. Will kihúzta a vállát, és viszonozta Pennel ködös tekintetét. A férfi fontoskodott, és már eléggé be is volt csípve; Will nagyon utálta. De elmosolyodott, elfojtotta lelkiismerete hangját, és így szólt: - Megpróbáltam megtanulni, Mr, Pennel. Mielőtt folytathatta volna, valaki berontott a nyitott lépcsőről: - Megjöttünk, Marcus. Ez a barátod? Azonnal be kell mutatnod neki! Will a férfiakról megfeledkezve fordult a lépcső felé. Marcus nagy megköny- nyebbüléssel így szólt: - Will, ez itt Laura.
III. Will azonnal elveszítette az érdeklődését, hogy megismerje azokat a vendégeket, akik Marcus húgát követték a nappaliba. E csoport négy fiatal úriemberből állt, akik a Dartmouthba és a Yale-re jártak, meg három unalmas és lármás ifjú hölgyből, akik magániskolában tanultak. Will azonban csak a vendéglátót látta. Laura Pennel gyönyörű lány volt, egy évvel idősebb Willnél, halovány bőrű és tökéletes neveltetésű. Enyhén mandulavágású, szürke szeme volt, és homokszínű, természetesen göndörödő haja. A göndör hajat ő is, bátyja is nyilvánvalóan az anyjától örökölte; biztosan nem apai ágról eredt. Divatos, de komoly szabású kosztümöt viselt. A mályvaszínű szoknya és kabátka elütött a testhez álló fehér blúztól. Telt keblének közepén gondosan megtűzött selyem nyakkendő díszlett. Arca kedves volt, de határozottan élettel teli. Nem úgy festett, mint sok gyönyörű, ám kifejezéstelen tekintetű lány. Ártatlanság is körüllengte, és ebből a fiú úgy gondolta, hogy a lány nem tud gonoszát gondolni vagy tenni, legalábbis szándékosan nem.
122 Will megpróbált jó és szellemes benyomást kelteni, amikor válaszolt a lány néhány lényegtelen kérdésére, melyeket a családjáról és az idevezető utazásáról tett föl. Úgy érezte, bolondot csinál magából. Nem mintha ez számított volna. A lány nemsokára megint eltűnt, kisuhant a nappali teremből a barátai társaságában. Will úgy megrészegült, hogy az egész beszélgetésből csak egyetlen dologra emlékezett. A lány fél óra múlva várja a vacsoránál. Marcus a toronyszárnyba, a hálószobájába vezette. - Úgy látszott, azonnal megértitek egymást Laurával - mondta Marcus, amikor a lépcső felénél jártak. - Gyönyörű ifjú hölgy. - Te meg úgy festesz, mint egy olyan úriember, aki teljesen belehabarodott. - Abban a pillanatban, ahogy megpillantottam - mondta Will, és bólintott, könnyed hangsúlyával leplezve érzése mélységét. Lelkiismerete azonban nem hagyta békén: Akkor is belehabarodtál volna, ha nem a Pennel nevet viseli? Akkor is ilyen gyorsan hátat fordítottál volna apádnak, hogy megpróbálj a lány bizalmába férkőzni? - Megjöttünk - mondta Marcus, amikor befordult az egyik hálószoba ajtaján, és ideiglenesen megszabadította Willt attól a tehertől, hogy ezt a vádló hangot hallgassa. Nyolcadik fejezet
A NŐSTÉNY OROSZLÁN I. Will poggyászát előzőleg már kicsomagolták, a dolgait pedig gondosan betették egy komódba és egy szekrénybe. Hozzálátott, hogy inget váltson. Marcus ácsorgóit. Valami nyomta a begyét. Most előrukkolt vele: - Rettenetes volt, ahogy az apám fogadott téged. Bocsáss meg neki, Will. Nem valami jól játssza a nagylelkű házigazda szerepét. És amikor túl sokat iszik, alig marad benne tapintat. - A, semmi baj... - szólalt meg Will. - De bizony, van. - Marcus kifújta az orrát, aztán cigarettára gyújtott. - Megsértett téged. Soha nem fog bocsánatot kérni, úgyhogy nekem kell. Will vállat vont, hogy jelezze, elfogadja a bocsánatkérést, bár nem tartja se fontosnak, se szükségesnek. Marcus lerogyott egy székbe, és átvetette a lábát a karfán. A cigaretta végét vizsgálgatta. - Még valamit el kell mondanom. Úgyis nemsokára észrevennéd. Anyámat és apámat nem igazán lehet szerető hitveseknek nevezni. Valamikor talán azok voltak. De mostanában feszült a viszonyuk. Apámnak van egy szeretője a városban. Egy olyan új garzonlakásban lakik a Negyvenötödik utca és a Lexington környékén. Nem hiszem, hogy anyám tud róla. De bizonyára gyanakszik. Gondolom, ha egyszer megdönthetetlen bizonyítékot szerez, kihajítja apámat. Ez a súrlódás egyáltalán nem javítja a ház légkörét. Will meghökkent, de próbálta leplezni. Marcus azt várta tőle, hogy könnyedén fogadja a dolgot. Egy férfi mindig szabadon élvezheti egy nő kegyeit, amíg ennek a nőnek laza erkölcsei vannak, és a legmerészebb képzelettel sem gondolható a férfi jövendőbelijének - bár ahogy Aggie, a prostituált is érzékelte, Will nehezen tudott ilyen könnyedén viselkedni egy lánnyal. Hajkeféért nyúlt. Nyugodt hangon így szólt: - Megleptél, Marcus. Te meg a húgod úgy viselkedtek, mintha a legkisebb baj sem volna ebben a házban. Most Marcus vont vállat. - Mind a ketten megpróbálunk kimaradni ebből a perpatvarból. Én hajlamos vagyok apám mellé állni... fütyülök rá, mit csinál. Laura pedig anyámat támogatja. Vajon Will undok hangsúlyt hallott Marcus hangjában? Mintha a két tesvér közül ő volna a gyengébb, és ezt zokon is venné. Will nem tudhatta biztosan, és Marcus újabb hanyag vállvonással leplezte rossz érzését. - Mindenesetre nem szeretném, ha apám viselkedése elrontaná a látogatásodat. Will Laura formás alakjára és angyali arcára gondolva így szólt: - Ugyan. II. Mr. Carnegie nem jelent meg a vacsoránál; Thurman Pennel azt mondta, Carnegie távozott, amíg a vendégek a szobájukban pihentek. A nap főétkezését az ebéd jelentette, de a vacsora így is lakoma volt. Pulyka és más, vadabb szárnyasok húsát tálalták fel, melyet a köretek sokasága, valamint a fehérborok és pezsgők nagy választéka egészített ki. Mindezt olyan nagy és faliszőnyegekkel olyannyira teleaggatott ebédlőben szolgálták fel, hogy Willnek ismét a hatalmas angol főúri termek jutottak eszébe. Vacsora előtt Marcus bemutatta Mrs. Pennelnek. Az apró, göndör asszony rendkívül félénknek látszott. Üdvözlőszavakat mormolt, majd visszatért lánya oldalára, mintha nem lenne több mondandója, és ha volna is - lévén, hogy egy olyan fontos és domináns ember felesége, mint Thurman Pennel nem lenne joga ahhoz, hogy kimondja. Will nemsokára megtudta, mekkorát tévedett ebben az ítéletében. Marcus már figyelmeztette, hogy feszültek a családi viszonyok. Amikor elkezdődött a vacsora, ennek jeleit is látta; némelyik zavarbaejtően nyilvánvaló volt. Thurman Pennel a tálalóasztal mellett imbolygott, az ezüst gyertyatartók fénykörében álló tálakból megrakta a tányérját. Cukrozott jamgyökeret kanalazott, de elvétette a tányért, és nagy, csillogó ételmasszát pottyantott a padlóra. Ezt több fiatal vendég is észrevette, de úgy tettek, mintha nem látnák. Mrs. Pennel arca megmerevedett a rosszallástól.
123 Pennel a hosszú asztal végén fenntartott helye felé tántorgott. Látta, hogy a felesége nézi. Homlokát ráncolva leguggolt, és felvette az édesburgonyát a szedőkanállal, melyet aztán átnyújtott egy előresiető cselédlánynak. Csak ekkor lépett tovább vörös nyakkal. Will Mrs. Pennelt figyelte. Komoly arcán nem jelent meg mosoly. De a fiú úgy látta, mintha diadal csillanna meg a szemében különösen amikor összenézett Laurával. Willnek ahhoz, hogy két vendég közt kijelölt helyére menjen, meg kellett kerülnie Thurman Pennel asztalfőn álló székét. Közben megint érezte a gin szagát. A vacsora során Pennel nem próbált meg kijózanodni. Rengeteg pezsgőt ivott. Abban a pillanatban, amikor kiürült a pohara, egy lakáj megtöltötte, és ő megint belekortyolt. Hangjának bizonyos fokú kásásságától eltekintve, mely már addig is hallható volt, nem viselkedett részegen. Legalábbis addig nem, amíg a vendégek figyelmét nem kérte, és el nem mesélt egy sikamlós történetet, melynek nem volt helye egy ilyen társasági beszélgetésben. A történet feldühítette Mrs. Pennelt. - Drágám... ha megkérhetlek. - Mindössze ennyit mondott, amikor a férfi befejezte, és ezt is nagyon halkan. De ezzel legorombította Pennelt, és ezt mindenki tudta. Pennel vissza akart vágni, a feleségére nézett, majd Laurára, és nem szólt semmit. Csettintett az ujjával. A lakáj előresietett a pezsgősüveggel. Pennel az üres pohárra mutatott. Miközben ivott, megint a feleségét és a lányát fürkészte. Will megdöbbent a férfi tompa tekintetű, barna szemében látható kifejezéstől. Vajon én őrültem meg, vagy tényleg gyűlöli mind a kettőjüket? Az asztalnál ülő fiatalok nem nagyon udvariaskodtak Willel. De láthatóan kellemetlenül érezték magukat - néhány esetben kínosan is -, hogy egy kívülálló került közéjük. A fiú is ugyanilyen kellemetlenül érezte magát, nem tudott sok értelmet kihámozni a beszélgetésből, mely egy tavalyi jachtos rendezvényről vagy valakinek a teniszpályán aratott győzelméről folyt. Laura mindig tudta, miről van szó; vidáman és élénken beszélt. Néhány megjegyzést egyenesen Willnek címeztek. Ezekre ő mormolással, mosollyal vagy bólintással válaszolt. Csendben maradt, mert attól félt, bolondot csinál magából - aztán kezdett attól tartani, hogy a hallgatása pontosan ugyanezt a benyomást kelti. Vacsora után megdöbbent, amikor Laura egyenesen melléje lépett. Az asztalnál alig szólt hozzá. Amikor Marcus a zeneszalon felé vezette a társaságot, a lány belekarolt: - Gondolom, Mr. Kent, rettenetesen unalmasnak találta ezt a sok társasági cse- vejt. Maga a tanulmányai során sokkal komolyabb és fontosabb dolgokkal foglalkozik. Vajon ugratja a lány? A fiú nem látta ennek jelét. Nagyot szeretett volna ugrani az örömtől; végül is nem tökfilkóként került ki a dologból. Félszegségét szellemi unalomnak értelmezték. Nem akarta megváltoztatni a róla alkotott képet: - Nem szívesen ismerem el egy ilyen elbűvölő kisasszony előtt, de így van. Amikor az ember élettel és halállal foglalkozik, nem könnyű rávennie magát, hogy felhevüljön a teniszjáték miatt. - Az orvostanhallgatók nyilván kifejezetten megdöbbentő dolgokat lámák. A fiú elgondolkodva hallgatott; a helyzet előnyének minden cseppjét ki akarta csavarni. - Alkalomadtán. A való világ nem olyan védett és kényelmes, mint a Pennel- ház. - Nagy nehezen megfogalmazott egy bókot. - Igaz is... még soha életemben nem láttam olyan szép ruhát, mint amilyet visel. Marcus továbbvezette a vendégeket. Will és Laura egy időre magára maradt egy átjáróban, melyet úgy teveztek, hogy alagútra emlékeztessen. Nem volt valami hiteles alagút. Gázlámpák égtek a falon; némelyikük aranyozott keretbe foglalt, nagy, hagyományos tájképet világított meg. - Á, tetszik? - Laura piruettet csinált az átjáró közepén. Will észrevette a cipő orrának villanását. Szoknyáján nem volt fardagály, és olyan szépen simult rá, hogy a fiú látta a lány fenekének vonalát. Valahogy elviselhetetlenül érzéki látvány volt... A lány egy teljes fordulatot tett, arca kipirult a bortól. - A papa nem szereti, hogy ezt hordom. Ez a legújabb modell, de ő azt hiszi mindenről, ami francia, hogy erkölcstelen. Képzelje el, hogy olyasvalaki, mint ő, így gondolkodik! De a mama modern gondolkodású. Ő azt akarja, hogy divatosan öltözködjek. Laura megint belékarolt. A fiú érezte, hogy a lány melle a karjának feszül. Nyilvánvalóan akaratlan érintés volt. A lány elhúzódott, és még jobban elpirult. Az átjáróra vetett gyors pillantása mintha arról árulkodott volna, hogy elragadták az érzelmei. De senki sem látta őket. Marcus és a fiatalok éppen berontottak a zeneszalonba. Mrs. Pennel és a férje eltűnt abban a pillanatban, hogy a csoport elhagyta az ebédlőt. - A mamát valószínűleg rendes és kötelességtudó feleségnek látta, ugye, Mr. Kent? A fiú eltűnődött, miféle választ vár tőle a lány. Nem tudta, ezért köntörfalazott: - Határozottan halk szavú. Alig hallottam, hogy szólt volna egy szót, kivéve amikor az apja azt a történetet mesélte. - Hát nem szörnyű? Szegény ember egyszerűen képtelen fékezni a nyelvét, amikor iszik. Néha egyenesen lehetetlenül viselkedik. - Az édesanyja viszont nagyon tartózkodó volt... - Ne tévessze ezt össze a gerinctelenséggel, Mr. Kent. Ha olyasmit lát ebben a házban, ami tetszik magának... ha olyasmit eszik, amit élvez... biztos lehet benne, hogy a mama műve. Még a papa ruháit is ő választja. Az egyetlen terület, ahol enged neki, a festmények kiválasztása. Fejével a két vászon egyike felé intett. - A papa még mindig nagyon modernnek tartja Thomas Cole-t és a többi Hudson River-i festőt. Ötven évvel le van maradva, de a mama a kedvében jár. Attól tartok, Matthew Kentet nem talál a Pennel-házban. Legalábbis addig nem, amíg a papa él. - Ismeri a nagybátyám munkáit? - Jobban ismerem a... minek is merjem nevezni? A társasági életét!...
124 Will elvigyorodott: - A kalandjait. A lány is mosolygott. - Ez igaz, nem? A nagybátyja neve egyre-másra felbukkan a Lézengő rovatban. - A Lézengő - ismételte Will. - Akkor maga olvassa a Town Topicsot. - A mi köreinkben mindenki olvassa a Town Topicsot Maga nem? A fiú a fejét rázta. - Az apám be nem engedné a házba. Azt mondja, hogy az ezredes zsaroló, és az újságírás szégyene. Will a rossz hírű kalandorról, William d’Alton Mann ezredesről beszélt, aki 1885-ben megszerezte a Town Topics című jól menő bulvárlapot, és azonnal az ország botrányokkal leginkább teletömött újságjává változtatta. Alszent módon állította: újságírói küldetése a társadalom viselkedésének javítása azáltal, hogy leleplezi az erkölcstelenséget akkor és ott, amikor és ahol rátalál. Gideon más véleményen volt. Ő azt mondta, hogy a tíz-tizenkét oldalas Lézengő rovat, melyben maga Mann írta meg a hét szaftos pletykáit, nem az erkölcsök javításának eszköze, hanem a lármás pénzkeresésé. Mann legnagyobb jövedelme abból származott, amit az újságjából kihagyott. Az ezredes fenntartott egy asztalt a Delmonico étteremben azoknak a gazdagoknak, akiknek előzetesen kefelenyomatot küldött azokból a botrányos cikkekből, amelyek őket, feleségüket, gyermekeiket vagy szeretőiket érintették. Az áldozat rendszerint készségesen - sőt boldogan - fizetett, hogy a cikk kimaradjon a következő kiadásból. Az ezredes hetente egyszer fogadta a folyamodókat - meg a pénzüketaz asztalánál, ahol sikerült elfogyasztania kedvenc menüjét is: hat ürüszele- tet, két fej salátát tejfölös öntettel, egy tucat kétszersültet, egy hatalmas adag csokoládétortát, két üveg pezsgőt és egy szivart. „Megérdemelné, hogy lelőjék” - ez volt Gideon véleménye a Town Topics szerkesztőjéről és kiadójáról, aki időről időre beszámolt Matt Kentnek az európai szórakozóhelyeken véghezvitt duhaj hőstetteiről. - .. .igen - fejezte be Laura -, elmondhatom, hogy a Kent név ismerősen cseng ebben a házban. A fiú fölnevetett. - Bár nem a megfelelő okok miatt. - A festményekre mutatott. - Ha a művészeten kívül mindenért az édesanyja felelős, akkor dicséret illeti. - Köszönöm. A mi köreinkben a feleségnek kell parancsolnia. A férj csak látszólag irányítja a dolgokat. A hatalom valójában azé, akit az újságok nőstény oroszlánnak neveznek. - Minek? - Nőstény oroszlánnak - ismételte a lány káprázatos mosollyal. - Nem tudom, ki alkalmazta először a kifejezést a mamához hasonló nőkre, de azt hiszem, illik rájuk. A hím elmegy élelemre vadászni, a nőstény pedig közben védi az otthont, ellátja a kölyköket, és elosztja mindazt, amit a hím kötelességtudóan hazavisz. A nőstény oroszlán irányít mindent. A szokások határait sohasem lépik át, mert ő állapítja meg ezeket a határokat. Hallotta, hogy a mama csak akkor szólt a papához, amikor erre szükség volt... És láttam, hogy abban a pillanatban visszavonult, amikor az asszony ezt parancsolta, gondolta a fiú. A Pennel-ház törvényei láthatóan eltértek azoktól, amelyek alapján Gideon és Júlia élt. Ők társas viszonyként kezelték a házasságukat, nem olyan harcként, mely - Isten bocsássa meg - a ragadozók közötti uralomért folyik. A nőstény oroszlán- ság gondolatát Will nevetségesnek találta. Laurának mégis tetszik. Olyannyira, hogy a fiú feszengett tőle. Új gondolat hozta zavarba. Vajon Laura azzal, hogy lefestette Pennelék kapcsolatát, annak a barátságnak a feltételeit is megszabta, amelyet vele alakítana ki? Hallgatásától a lány a homlokát ráncolta: - Helyteleníti, ahogy a mama a papával beszélt? Helyteleníti, hogy a feleség a férfi legjobb érdekei szerint irányítja a férje életét? Három fiatal jelent meg a zeneszalon ajtajában. Az egyikük feléjük mutatott: - Hát itt vannak. Will így szólt: - Nem hiszem, Miss Pennel, hogy az én tisztem lenne helyeselni vagy helyteleníteni itt valamit. A lány, bár elpirult a pillantásoktól, melyeket kaptak, állta a sarat, és ezt suttogta: - Nagyon szeretném, ha Laurának szólítana. - Jól van... Laura. Megismétlem, a helyeslés vagy helytelenítés nem az én dolgom. Én nem ugyanazokban a körökben forgók, mint maga. A többiek hívták őket, siessenek, hogy rázendíthessenek a karácsonyi dalokra. A zeneszalonban nagy, gyertyákkal díszített fa mellett Marcus ült a rózsafa zongoránál, és a „Vencel, jó király” nyitó hangjait játszotta. Laura úgy fordult, hogy a fiatalok ne lássák, amikor egy pillanatra megérinti a fiú karját: - Ne értékelje alul magát. A politikától eltekintve a maga családja rendkívül tiszteletreméltó... - A tiszteletreméltóság nem ugyanaz, mint a maguk köreihez tartozni, ahogy maga nevezi - válaszolt a fiú fanyar mosollyal. - Engem például még sohasem hívtak meg Mrs. Astor januári báljába. - Ezt el lehet intézni - mondta a lány halkan. A fiúban hirtelen lázadozás ébredt; veszélyt látott ennek a gyönyörű arcú lánynak a szürke szemében és mosolygó viselkedésében. A nőstény oroszlán felfalja az embert. A nőstény oroszlán megöli az embert. Nem akart úgy tönkremenni, ahogy Thurman Pennel. Laura apját nyilván az az asszony fosztotta meg a tekintélyétől és az önbecsülésétől, akit feleségül vett, és nyilván ő kergette annak az eladólánynak a karjába is. Mereven így szólt: - Ezt erősen kétlem. A Kentek nem kapnak ilyen szintű meghívásokat. Apám egyszer megütötte Ward McAllistert. - Igen,tudom.De... - Jobb, ha a többit is elmondom, Miss Pennel.
125 - Azt hittem, Laurának szólít. - Mindketten tudjuk, hogy csak azért vagyok a Pennel-ház vendége, mert Marcus és én közös barátok révén megismerkedtünk Cambridge-ben. - Ebben a hazugságban egyeztek meg. - Én orvosnak készülök. Már ettől automatikusan alacsonyabb helyen állok a világban, mint maguk... még ha egyébként nem is állnék alacsonyabban. A Kent-pénz új pénz. Apám a foglalkozásánál és a vérmérsékleténél fogva radikális... - És maga,Will? Maga is radikális a foglalkozásánál és a vérmérsékleténél fogva? - Ez nem számít. - Dehogynem. Ha a válasz nem, akkor a mi köreinkben elfogadják magát az emberek... még ha ilyen rossz hírű szakmát választott is. A szakmája tulajdonképpen még segíthet is. Elhárítja, hogy olyanokkal találkozzék, akik nem használják másra a fejüket, mint hogy elmélázzanak egy pólóütőn vagy saját családfájukon. Az emberek az én köreimben tisztelik az intelligenciát, amíg ez nem... hogy is mondjam?... radikális. Veszedelmes. Minden jel arra mutat, hogy a magáé nem az. Nincs határa, hogy milyen magasra emelkedhet... ha megfelelő vezetője van. - Elfordította a tekintetét. - Egy feleség, akivel közös céljai vannak... Marcus abbahagyta a játékot, és az ajtóhoz lépett. - Laura, lennél szíves bejönni, és hozni a barátodat is? Vagy megszöktetett? - tette hozzá vigyorogva. Az egyik lány vihogott: - Úgy sugdolóznak itt, mintha azt terveznék. - Féltékeny vagy, Charlotte drágám? - kiáltott oda Laura, és meleg hangja nem nagyon leplezte kajánságát. A nőstény oroszlán talán nem is olyan erőltetett kifejezés. Laura, akár az anyja, illedelmes volt; de érzelmek is dolgoztak benne, és amikor fenyegették, gyorsan méregbe jött. - Megyünk - tette hozzá a lány, és ellépett a fiú mellől. A válla fölött hátraszólt: -Azt hiszem, feltartottuk őket. De csak várjanak. Maga nem unja a karácsonyi dalokat most, hogy vége a karácsonynak? - Nem hagyott időt a válaszra. - Én szörnyen. Gondoskodom róla, hogy Marcus rövidre fogja. Továbbsuhant a zeneszalon felé. Will elmosolyodott, miközben követte. Különös és bonyolult ez a lány. Éppen olyan, amilyenről álmodott. Olyan, aki segíteni tud abban, hogy megtartsa a jövőre vonatkozó ígéretét. - Tudom, hogy nálunk marad néhány napig - folytatta a lány, és hátra sem pillantott, hogy ott van-e; elvárta, hogy ott legyen. - Marcus meg én sok programot szerveztünk a csoportnak. Talán nem lesz megfelelő alkalom arra, hogy ezt a beszélgetést folytassuk. Akkor kell folytatnunk, amikor majd máskor találkozunk. Az utolsó mondatot később fűzte hozzá, éppen mielőtt belépett a zeneszalonba. Még mindig nem nézett hátra, de az érzései félreérthetetlenek voltak. Kedveli. És ha ezután is kedvelni fogja, olyan messzire viheti és viszi majd el a fiút, amilyen messze egyedül sohasem jutna el. Egy férfi a lány világában nem érhet el sikert megfelelő vezető nélkül. S egy olyan feleség nélkül sem, akivel közös céljai vannak. Hagyjuk a nőstény oroszlánt háborítatlanul uralkodni, és akkor minden lehetséges... És folytatják a beszélgetést a lehetőségekről, amikor majd máskor találkozunk. Nem ha. Amikor. A fiú nem tudta felfogni a szerencséjét. A lányra száz partiképes fiatalember is várakozik. Miért őt választotta? És vajon épp ezért mondta a lány ezeket a dolgokat? Mert ő nem olyan, akivel a lány a köreiben találkozni szokott? Akármi legyen is a magyarázat, nem szabad megkérdőjeleznie a szerencséjét. A lány gyönyörű - és segíthet neki abban, hogy minden törekvését megvalósítsa... - Will! A fiú felpillantott. A lány a zeneszalon ajtajában állt. Enyhe bosszúsággal ejtette ki a nevét. - Csatlakozik hozzánk vagy sem? - kérdezte a lány. A fiú elmosolyodott. - Persze. A lány gyémántkemény mosolya feddő volt, amiért ő felbosszantotta. Megfordult: - Akkor igyekezzék, különben nem fogja élvezni a társaságunkat. Eltűnt a zeneszalonban. A fiú aggódva szólt: - Megyek - és u tánasietett. Kilencedik fejezet
AZ ORVOS KÖTELESSÉGE I. Röpültek a napok a Pennel-házban. Azoknak a programoknak ellenére is, melyekben Will csak azért kényszerült részt venni, hogy Laura közelében lehessen. A reggelek nem voltak rosszak. A csoport rendszerint korcsolyázni ment a birtokon fekvő tóra. A délutánok és az esték azonban riasztóan alakultak. A déli főétkezést követően a csoport olyan ostoba benti játékokat játszott, mint amilyen a szembekö- tősdi és a hol-apapucs. Esténként a fiatalok tettetett érdeklődéssel hallgatták, amint egyikük érdektelen régi verseket szaval, melyeket Will egytől egyig álmosítónak talált.
126 Amikor Willre került a sor, őszinte arccal azt mondta, hogy ő csak dr. Austin Fiint könyvének ötödik kiadásából, A gyógyítás elvei és gyakorlata című műből tud kívülről idézni néhány részletet. Ha ez nem volna megfelelő, talán elmondhatna valamit Shattuck professzornak a meghallgatással és kopogtatással való vizsgálatokra vonatkozó megfigyeléseiből. Senki sem derült ezen, legkevésbé Laura. Mosolya merev lett, miközben rosz- szalló pillantást vetett rá. A fiú nem követte el még egyszer ezt a hibát. Úgy érezte, fontos dolgot tanult meg. Pennelék körei nem értékelik a humort, csak azt az obszcén változatát, amikor az urak otthagyják a hölgyeket, és elvonulnak egy másik szobába a szivarjukkal. Laurának és a barátainak semmilyen tréfa nem tetszett, mely a bevett szokásokat és az elfogadott eszméket helytelenítette. Mivel Charles Darwin dacolt az elfogadott gondolatokkal, a fiatalok beszélgetéseiben ő játszotta a pofozógép szerepét. Darwin evolúciós elméletéről a Harvardon is szívesen vitatkoztak; Gideon az ilyen vitákat a század legnagyobb szellemi őrületének nevezte. A fiatalok meglehetősen fontoskodva beszéltek a témáról, és Willt nem lepte meg különösebben, amikor megtudta, hogy egyikük sem olvasta Darwint, s csak ő meg Laura találkozott a „majom vagy angyal” vita hatásvadászóan népszerű, irodalmia- sított változatával, Stevenson Dr.Jekyll és Mr. Hyde különös esete című művével. Ez az előző évben jelent meg, és Gideon tárgyalásokat folytatott arról, hogy kiadja a mű olcsó utánnyomását. Will rengeteg tanulnivalója ellenére kétszer is olvasta. A Pennel-házban mindenki örömmel fogadta, amikor egyik este szüneteltették az irodalmi csevegést. Laura meggyőzte Marcust, hogy zongorázzék a bálteremben, s a fiatalok akkor táncolhatnak. Miután néhány percig bonyolult virginiai és német táncokat jártak, Laura bejelentette, hogy unja ezeket, s a csoport áttért a bensőségesebb keringőre és galoppra. Will volt Laura egyetlen partnere. A többiek ezt már megértéssel fogadták. Marcus a magasban, a zenészek karzatán hajolt a zongora fölé, vigyorgott és cigarettázott, miközben játszott.Tudta, miben töri a fejét a húga, és készségesen közreműködött ebben. így tehát Will néhány pompás pillanatra karjában tarthatta a hajlékony, szőke lányt. Miközben pörögtek és forogtak, érezte a tenyere alatt a lány fűzőjének kemény merevítőit. Időnként a lány magas, halcsontos gallérjának csipkefodrai megcsiklandozták az állát valamiképpen ez is érzéki élmény volt. Élvezte a lány arcának közelségét. Szemének szürkeségét halovány bőrének tisztasága és tökéletessége csak kiemelte. A lány, mivel ez volt a divat - és mivel nem voltak szeplői, melyeket el kellett volna fednie -, nem használt kozmetikumokat, csak egy kevés rizspúdert és egy leheletnyi rúzst, melyet olyan szakavatottan alkalmazott, hogy azt lehetett hinni róla, arcának ilyen a természetes ragyogása. Mindent összevéve ő volt a legkívánatosabb teremtmény, akivel életében találkozott - és a lány tudta, hogy így gondolja. A fiú túlságosan örült ahhoz, hogy felismerje, kölcsönös a vonzalom. A lány egyre csak keringőt kért Marcustól, mindaddig, amíg a bátyja végképp meg nem tagadta, hogy még egyet eljátsszék. Amikor az utolsó tánc is véget ért, a lány gyorsan megszorította Will kezét - eddig ez volt köztük az egyetlen bizalmas érintés. Lehet, hogy a lány készséges, de Will tudta, hogy kétségkívül erkölcsös is. Olyan lány, aki csak annak a férfinak adja oda magát, akihez feleségül megy. Will megígérte Drew-nak és a csoporttársainak, hogy visszatér Bostonba, és velük ünnepli meg az újesztendőt. Harmincadikán kora délutánra tervezte az indulást. Aznap reggel, miközben a cselédek becsomagolták a holmiját, lovas szánon kirándulni ment a többiekkel. Ő nem igazán akarta ezt, de Laura nagyon várta, úgyhogy nem emelt kifogást ellene. Reggeli után kirándulóruhába öltözött, és az előcsarnokba ballagott. Ott találta Marcust és aTaylor nevű utolsó évfolyamos yale-i fiatalembert, amint éppen a férfidivatról társalogtak. - Azt mondják, a divatfiak Mayfairben és Belgraviában határozottan visszatérnek az elöl-hátul élére vasalt nadrághoz - jegyezte megTaylor. - Ez a brit hadsereg befolyása. Marcus felsóhajtott. - Mi jön még? Oldalt él? Hajtóka? Taylor komolyan vette. - Nagyon valószínű, öregem. A walesi herceg négy élt vasaltatott a nadrágjára, amikor Amerikába látogatott... ó, helló, Kent. Látom, útra készen. Will bólintott. Laurát kereste a csoportban, mely épp most lépett be az előcsarnokba. A lány hátul volt, éppen lesöpört valamit cobolyprém mu ff] ár ól. Nem nézett rá. Will hirtelen rájött, hogy a lány kifejezetten halogatja az indulást. Egyre jobban hozzászokott, hogy Laura minden helyzetet uralni akar. Mindaddig, amíg ez az akarat nem kerül szembe semmivel, amit ő fontosnak tart, enged neki. Méghozzá lelkesen. A lány végre rámosolygott. Egy lakáj lépett be az előcsarnokba, aki fekete mellényt viselt fehér ingén. Hosszú tollporoló volt nála. Laura élesen megkérdezte: - Jackson, hová igyekszik? A férfi megállt. - A könyvtárba, kisasszony. Mrs. Pennel azt szeretné, hogy poroljam le a könyveket. Részletes utasítást adott, mielőtt reggel elment. - Óvatosan bánjon a létrával, amikor a felső polcokat porolja. Amikor két héttel ezelőtt meghozták, észrevettem, hogy nem valami erős. Tudja, egy skót kastélyból való. Pótolhatatlan. - Óvatos leszek, kisasszony. A férfi bement a könyvtárba, és nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Will a homlokát ráncolta. Nehezen értette meg azt az értékrendet, mely fontosabbnak tartott egy tárgyat egy emberi lény épségénél. Volt persze erre egy egyszerű és cinikus magyarázat. Jackson nem emberi lény, csak egy szolga. Laura Will mellé lépett, miközben a csoport a bejárati ajtó felé tartott. - Hogy van ma, Mr. Kent? - kérdezte tettetett udvariassággal, és fölpillantott rá kis szőrmesapkája alól. A fiút mintha fogva tartotta volna a szürke szem, miközben válaszolt: - Nagyon örülök, hogy látom. És sajnálom, hogy délután el kell utaznom. - Nos, a délelőtt java még előttünk áll.
127 Karját a fiú karjába kulcsolta. Will megint érezte a lány mellének körvonalait. A többiek, különösen a lányok, észrevették az illem szabályainak enyhe megsértését, de nem szóltak semmit. A fiatalok kitódultak. Szürke nap volt. A fehérrel borított pázsit az erdőig húzódott, mely feketének látszott az alacsonyan vonuló felhők alatt. Megint havazni kezdett. Két szán siklott feléjük az istállók irányából, a lovak horkantgattak és kényesen lépkedtek. Meséskönyvbe illett a kép; a felettébb népszerű Currier- és Ives- litográfiákra emlékeztetett. ATaylor mellett álló lány számolt az ujjain, majd felvihogott: - Tíz ember nyolc helyre. Olyan szorosan leszünk, mint a szardíniák. - Csak Will meg én leszünk szardíniák - mondta Laura. - Hogy érted ezt? - Az első szánra öten ülnek. Én a másodikkal megyek. Will ölébe ülök, és megkockáztatom, hogy kipellengéreznek a Town Topicsban. így mindenkinek bőségesen jut hely Az a gondolat, hogy ilyen bizalmas érintkezésbe kerül Laurával, ismét erotikus érzéseket ébresztett Willben. De csak egy pillanata volt rá, hogy elképzelje a szánutazást. A házból hirtelen hangos robaj és hosszan tartó szenvedő kiáltás hallatszott. II. A szánok eléjük álltak, a lovakon csilingeltek a csengők. A fiú a szántalpak surrogá- sa és a patadobogás mellett újabb kiáltásokat hallott. - Valaki megsebesült. El akart indulni. A lány elkapta a karját: - A szolgák majd elintézik. - Lehet, hogy a szolgák nem boldogulnak vele. Azt hiszem, tud várni még öt percet anélkül, hogy tönkretennénk a kirándulást. A fiú éles hangjára a lány bosszús tekintettel válaszolt. Will megfordult, és az előcsarnokba ment, fekete hajában csillogott az olvadó hó. A szolgák a baleset színhelyére siettek. AmikorWill követte őket, hallotta, hogy a bejárati ajtó kinyílik mögötte. Majd Laura kiáltott fel: - Jaj, a könyvtár! Figyelmeztettem azt a mamlaszt, hogy legyen óvatos. A Jackson nevű lakáj borzalmas helyzetben feküdt a könyvtárszoba padlóján. Körülötte a szőnyegen könyvek és a létra törött darabjai hevertek szerteszét. A férfi bal térde és bokája közt valami fehér és éles dolog állt ki nadrágjának véres hasa- dékán. - Álljanak hátrébb, hogy megvizsgálhassam - mondta Will, miközben előresie- tett. A szolgák gyorsan helyet csináltak neki. Ő letérdelt, megnézte, de nem érintette meg a lábat, melyből kiállt a csont. Jackson ötven körül járt. Nyugtalan tekintettel bámult Willre, és megpróbált helyzetet változtatni. Az erőfeszítéstől felnyögött, és szorosan becsukta a szemét. Könnycseppek csurogtak le az arcán. - Hozzanak, kérem, egy ollót - mondta Will. Egy cseléd elszaladt Marcus mellett, és eltűnt az előcsarnokban. Már minden vendég a könyvtárszobába tódult. Az egyik lány panaszkodott a késedelem miatt. Jackson újra megpróbált megmozdulni; összeszorította a fogát, és megint felnyögött. - Próbálja meg elengedni magát, és feküdjön nyugodtan - mondta Will. - Tudom, hogy fáj. - Hogy fáj... az nem kifejezés - lihegte Jackson. - Levágom a nadrágszárát, hogy jobban lássam. Megérkezett az olló. A fiú lassan és óvatosan vágott, nehogy hibázzék. Nem csak egy, hanem két csontszilánk állt ki a véres sebből. - Nyílt sípcsonttörés... - szólalt meg Will, amikor Laura melléje lépett. - Biztos vagyok benne, hogy Charlie Brassman el tudja látni. Küldettem érte. - Ki az a Charlie Brassman? - Az egyik lovászunk. Will undorodva állt fel. - Ennek az embernek olyasvalaki segítsége kell, aki embereket kezel, nem lovakat. . - Mondom, hogy Charlie Brassman tökéletesen ért hozzá! - Akkor is jobban szeretnék magam gondoskodni róla. - Jól van - mondta a lány fojtott hangon. - De ha maga gondoskodik róla, azzal engem rendkívül boldogtalanná tesz. - Te jó isten, Laura, ez ésszerűtlen... - Kérem, ne káromkodjék. Nincs szükség botrányra. Charlie Brassman... - Küldtekértem? A fejek megfordultak. Alacsony, viseltesen öltözött férfi rontott be a könyvtárba. Megérintett egy bütyköt a homlokán, és Will észrevette, hogy olyan a keze, akár a cserzett bőr. - Miss Laura... Mister Marcus - mondta Brassman, és bólintott üdvözlésképpen. Aztán lepillantott. - Mi ez, mi ez? Hogy nézel ki Jackie! Mi az ördögöt műveltél magaddal? Térdre rogyott a sebesült férfi mellett. Jackson riadtan és bizalmatlanul méregette. Laura megrángatta Will karját: - Minden elrendezve. Na, jöjjön. A fiú nem akarta feldühíteni Laurát, Nem akarta megkockáztatni, hogy hirtelen véget érjen egy ilyen jól kezdődött barátság; egy barátság, mely oly sok kedvező lehetőséget ígért a jövőre... Habozása bosszantotta a lányt. Laura mosolyogva belékarolt, és halk hangon sürgette: - Ragaszkodom hozzá. Will elfordult Jackson esdeklő tekintete elől. Válla megereszkedett. - Jól van-mondta.
128 III. Taylor, a yale-i fiú az ajkát biggyesztette. - Hálás vagyok, hogy nem késlekedünk tovább. - Visszavezette a többieket az előcsarnokba. Will oldalán Laurával a könyvtárszoba ajtaja felé indult, amikor a lovász csettintett a nyelvével, és így szólt: - Ezt rendbe kell hoznunk, Jackie. Jackson rémült hangon zihálta: - Légy óvatos, jó? Fáj, mint a bűn. Csak lassan. - Persze, persze. Hadd nézzem meg jobban. Will és Laura éppen az előcsarnokba ért, amikor Jackson felüvöltött. Az üvöltés Will leikébe hasított, és Chris Tompkins kiáltásait hallotta azon az éjszakán, amikor meghalt. Boston, a kis szürke nyerítésének visszhangjait, amikor fejét a földre ejtette a villám fényében... Néhány szót szólok a kötelességeikről. Laurának leesett az álla, amikor a fiú megfogta a kezét, és kivette a karjából. Will ezután megfordult, és visszaindult Charlie Brassman felé. Tudta, hogy döntése valószínűleg sokba kerül majd, de nem tehetett róla. Nem tudta tovább elnémítani a lelkiismeretét. Brassman két kézzel szorította Jackson vérző lábát. Will halálsápadtan így szólt: - Nem lovat kezel. Eressze el. A lovász homlokát ráncolva engedelmeskedett. Jackson megkönnyebbülten lihegett. - Azt hittem, ért hozzá - mondta Will Brassmannek. - Nem tud jobbat annál, hogy rángassa, amikor semmit sem adott neki, hogy a fájdalmát csillapítsa? A lovász ingerült volt. - Maga ért hozzá, ugye? - Orvostanhallgató vagyok. - Ja, igen, a harvardi fiú. Valaki tényleg mondta, hogy maga itt van. Hát, doktor, roppantul sajnálom, de tájékoztatnom kell, hogy nincs se alkoholunk, se éterünk a házban. - Felteszem, brandyjük van. Hozzon belőle. A lovász habozott, barátságtalan tekintete elárulta, hogy cseppet sem állhatja a fiatalembert. A késlekedéstőlWill dühbe gurult. A lovász felé lépett: - Menjen! Brassman mormogott valamit és kiviharzott. Will, aki megpróbálta nem észrevenni Laura fagyos arckifejezését, a többiekre nézett. Csak Marcuson látott együttérzést, aki hátul a könyvtár ajtajának támaszkodott. Will hallotta maga mögött Jackson nehéz lélegzését, amikor így szólt: - A többiek elmehetnek kirándulni, amíg én ellátom Mr, Jacksont. Majd Brass- mant elküldöm azért, amire szükségem van. Laura azzal a parancsoló szürke szemmel nézte. Lassan mosoly jelent meg ajkán. A hóhér mosolya, gondolta a fiú elkedvetlenedve. Amikor a lány megszólalt, hangja olyan fagyos volt, mint a téli reggel: - Igen, menjünk szórakozni, amíg Mr. Kent eleget tesz humanitárius kötelességének. Na, induljunk már. Induljunk... Széttárta a karját, és az előcsarnok felé terelte a többieket, anélkül hogy hátranézett volna. Will beletúrt a hajába, hallgatta a vidám hangokat, ahogy a fiatalok felszálltak a szánra. A kocsisok a lovak közé csaptak. A hangok és a csilingelő száncsengők halkulni kezdtek. Lenézett Jacksonra, aki így szólt: - Sajnálom... ha... elrontottam volna a kirándulását, uram. Nem... akartam leesni. Csak ez az átkozott létra... darabokra tört alattam. Will legyintett. - Ne is törődjék vele. De a gondolatai nem voltak ilyen megbocsátóak: Nemcsak a kirándulást rontotta el, barátom. Tizedik fejezet
LAURA DIADALA I. Amikor Brassman visszatért egy üveg brandyvel, az előcsarnokban találkozott Willel. A fiú a konyhából jött, ahol erős, sárga szappannal megmosta a kezét. Kabátját levette, ingujját fölcsavarta. Intett a lovásznak, hogy menjen előre, aztán csizmája sarkával csukta be a könyvtár ajtaját. Brassman töltött egy kis brandyt Jackson szájába. Will semmit nem érintett meg - se a szobában, se a betegen, amíg munkához nem látott. Negyven percig tartott, amíg összeillesztette a törést, bezárta a sebet és hét öltéssel összevarrta - egyenes tűkkel, melyeket Brassman a varrószobában talált. Will ellátta munkával a lovászt; a férfi ügyes, bár mogorva segítségnek bizonyult. Mind a hét tűt először kifőzték a konyhában, aztán beáztatták brandybe, és tiszta törülközőn vitték a könyvtárba. Az első tűszúrástól Jackson szeme fennakadt. Rengeteg fájdalmat elviselt, de nem tudott megbirkózni azzal a látvánnyal, érzéssel és főleg tudattal, hogy egy acél varrótű átszúrja a bőrét. Elájult. Will a hét tűt egyenként igazította és helyezte a seb széleihez, pontosan úgy, mintha egy ünnepi asztalra szánt töltött libát varrna össze. Mindegyik tűbe kifőzött cérnaszálat fűzött; a legerősebbet, amit Brassman talált. Amikor minden tű a helyére került, visszatért az elsőhöz, áthúzta a seben, és megkötötte a cérnaszálat. Aztán hasonló módon járt el a másodikkal, és így tovább, amíg be nem zárta a sebet. Brassman vattacsomókkal itatta fel a vért.
129 Will az egész eljárás során azzal a mindent eltöltő bizonyossággal küszködött, hogy nem az órán kapott utasításoknak megfelelően végzi a dolgokat. Az önbizalomhiány addig tartott, amíg az utolsó szálat is el nem kötötte, majd hátralépett, és szomorúan azon tűnődött, hogyan viselkedik majd, ha az első nagyobb műtétjére kerül sor. Talán egyáltalán el sem kezdi, mert attól tart, hogy elfuserálja. Végigsimított Jackson homlokán. A férfi bőre nyirkos volt, de hűvös. Kielégítően lélegzett. Will egy székhez lépett, leült, és kezével betakarta a szemét, hogy elszálljon a feszültsége. Még harminc percet kellett várnia, míg Brassman behozta a régimódi síndobozt, melyet hulladékfából fűrészelt és kalapált össze, azt a nyers vázlatot követve, melyet Will adott neki. - Jó munka - mondta Will, amikor megvizsgálta a doboz kinyitható oldalait. - Kétszeresen is jó, ha figyelembe vesszük, hogy milyen rövid idő alatt kellett elkészítenie. Hol az a fiatal hölgy, aki vállalkozott rá, hogy ápolja Mr. Jacksont? - Azt mondta, rögtön itt lesz. - Megmagyarázta neki, hogy az ápolás hét-, esetleg nyolcheti különmunkát jelent? Legalább ennyi időbe telik, hogy meggyógyuljon a törés. És dr. Barton korpás kezelését mindennap rendesen el kell végezni. - Megmagyaráztam - mondta Brassman önelégült vigyorral. - Nem bánja a munkát. Szerelmes Jackie-be. Nemsokára előkerült a beszélgetés tárgya, egy Nell nevű cselédlány. Vásznat hozott, melyet Will azért kért, mert nem volt géz a házban. Amikor Will bekötötte Jackson lábát, Nell figyelmesen nézte, és palatáblára krétával jegyzeteket készített. - Naponta új kötés - mondta Will. - Nedvesítse meg itt... itt... és itt ötszázalékos karbolsavas oldattal. Patikus készítse el az oldatot, nehogy tíz vagy tizenöt százalékos legyen. És amikor használja, bánjon vele takarékosan. Már maga Lister sem alkalmazza olyan bőségesen az anyagot, mint régen. Azelőtt az egész műtőt folyamatosan karbolsavas párával fújták be egy porlasztóból. Most úgy gondolják, hogy a túl sok karbolsav talán árt a szöveteknek. Úgyhogy legyen óvatos. A cselédlány bólintott, bár Will gyanította, hogy nem sokat ért abból, amit elmondott. - Most behelyezzük Jackson lábát a síndobozba. Figyelje, hogyan csinálom. A lábat pontosan úgy kell a doboz végéhez kötözni, ahogy mutatom magának. Nell nem kérdezett semmit, úgyhogy amikor a fiú befejezte, megnézte a palatáblát, hogy leírta-e a lány a lényeges dolgokat. Leírta. Megígérte, hogy naponta cseréli a dobozban a friss korpát. - Jó. - Will megtörölte a kezét. - A korpa minden váladékot felszív a sebből, és szárazon tartja a kötést. Dr. Barton módszere régi, de nagyon jó, és még mindig igen népszerű... jaj, igaz is. Cserélje ki a vásznat, amint talál valahol gézt. - Igen, uram. Will lehajtotta az ingujját, és elővette a zsebóráját. Több idő telt el, mint gondolta. Hamarosan el kell indulnia az állomásra. Jackson magához tért. Hallotta Will utasításainak nagy részét. Bár nyilvánvalóan fájdalmai voltak és kábaság gyötörte, sikerült néhány köszönő szót motyognia annak az embernek, aki segített rajta. Will méltányolta a köszönetét. Megelégedéssel töltötte el, hogy viszonylagos hozzáértéssel végezte el a dolgát. Ám ez az elégedettség nem tudta háttérbe szorítani azt a csalódást, amelyet érzett - most, hogy már nem kellett a betegére összpontosítania. Amikor fölvette a kabátját, rájött, milyen csendes a ház. Laura és a barátai még mindig a szánon ülnek, és jól szórakoznak. Amikor a fiú kisétált a könyvtárból, ráébredt, hogy a kocsi valószínűleg még azelőtt elindul vele az állomásra, hogy Laura visszatérne. Nem fogja látni őt - se ma, se máskor, annak köszönhetően, amit tett. Ez keserű pirula volt. - Will! Meglepődve a hangtól a nappali terem ajtaja felé nézett. - Laura! II. A lány feléje sietett. Szoknyája szegélye alól futólag kivillant a halovány, lenge selyemfodor. Léptei és elszánt arckifejezése miatt Will nem mosolyodott el, s nem mutatta örömét. A lány már levette a kis szőrmesapkát és a muffot, de még mindig viselte a prémmel szegett kabátot, mely túlságosan meleg volt idebent. Talán ez magyarázta piros arcát. Ez vagy a harag. - Azt hittem, a többiekkel van... - szólalt meg a fiú. - Az utolsó pillanatban úgy döntöttem, nem megyek. Úgy gondoltam, fontosabb, hogy maradjak, és beszéljek magával. Kérem, jöjjön ki, hogy senki ne halljon bennünket. - De odakint erősen havazik... - Kérem, jöjjön ki. A fiú ezúttal nem vitatkozott. Túlságosan örült, hogy megint látja a lányt, és nagyon szerette volna tudni, mi kölcsönöz ilyen élénkséget a hangjának. III. Követte a lányt ki az ajtón, le a lépcsőn, majd körbe, a ház keleti szárnya felé. A lányt láthatóan nem érdekelte a hó, bár a hajába szállt, elolvadt benne, és elrontotta a frizuráját. Megállt egy nagy ablak alatt, melyben a vörös, narancsszínű és sárga üvegek naplementét ábrázoltak. A gázlámpák bentről kiszűrődő fénye vérvörösre színezte a fehér földet, de Willt és Laurát is, akik egymással szemben álltak. - Will Kent, maga egészen tönkretette a délelőttömet. Megint fellángolt a harag. - Nagyon sajnálom. Egy embernek segítségre volt szüksége. - Úgy döntöttem, ezúttal engedek a humanitárius ösztöneinek.
130 - Jézusom, milyen jószívű! A kijelentés erejétől Laura pislogott és hátralépett. A fiút most hirtelen, hogy hófüggönyön át nézte, megint megdöbbentette a lány hihetetlen szépsége. Will dühe csillapodott. Még a lány viselkedését is megpróbálta menteni azzal, hogy senki sem lehet tökéletes: mindenkinek - neki magának is - vannak kifogásolható tulajdonságai. Hirtelen mintha Laura is kegyesebb, békülékenyebb hangulatba került volna. Szürke szemének tekintete ellágyult, ahogy a hulló hóban álltak, és nézték egymást. Ismét közelebb lépett a fiúhoz: - Nem akarok veszekedni magával, Will. Korai, hogy ezt mondom... és illetlen is, de nekem... - Lesütötte a szemét. - Nekem tetszik attól a pillanattól fogva, hogy Marcus először említette a nevét, és hogy mit csinál. Maga sokkal érdekesebb és... nem vitás... tartalmasabb is, mint azok a naplopók, akiket ő ide szokott hozni. Will arcáról eltűnt a feszültség. - Én sem akarok veszekedni. - Szégyenlősen elmosolyodott. - És még tartozom magának egy bocsánatkéréssel, amiért káromkodtam. - Ugyan már. Azt azért mondtam, mert úgy gondoltam, a többiek is hallják. A látszat kedvéért helytelenítettem a káromkodását, ennyi az egész. Magának fogalma sincs, milyen fontos a látszat a mi köreinkben. Ezt az eszébe kell vésnem, ha máskor is találkozunk. Nem amikor. Ha. Vajon szándékosan vagy véletlenül változtatta meg a lány a kifejezést? Jobb lesz, ha ezt tisztázza: - Azt hittem, azzal a döntésemmel, hogy segítek Jacksonon, bizonyossá tettem, hogy nem találkozunk többé. - Nem egészen. Én kedvelem magát, Will. Úgy gondolom, egyetlen neveletlenség megbocsátható... ha alkut tudunk kötni. Bámulom az idealizmusát, de ezt csatornába kell terelni, drágám. Ésszerű korlátok közt kell tartani. A fiú a korábbi beszélgetésre gondolt. A nőstény oroszlán képére, aki hagyja, hogy látszólag a hím uralkodjék, de valójában ő irányít mindent. A lány a karjára tette a kezét. - A javaslatom nagyon nyílt. Ha megengedjük, hogy bizalmasabb legyen a barátságunk. .. és remélem, hogy megengedjük... ez a reggel az első és az utolsó alkalom, hogy maga otthagy engem a lódoktorságért. - Lódoktorság... - A fiú döbbenten elhallgatott. Beletelt egy kis időbe, hogy magához térjen és így szóljon: - Maga még mindig nem érti. Az a Jackson nevű ember... - Olyan beteg, aki nem méltó a maga figyelmére. Elherdálja a tehetségét és az energiáját, ha ilyen társadalmi állású embereket kezel. Ez a maga rangján alul van! És ami rosszabb, ha továbbra is így dolgozik, nemsokára mindenki azt fogja hinni, hogy maga semmi mást nem akar csinálni. Hogy semmi másra nem képes. Milyen hidegen és számítóan hangzik. A lány olyan részletek miatt aggódott, melyekről neki még csak tudomása sem volt. Hogy lehet ez, amikor olyan fiatal? Elébe villant a lány anyjának a képe. Szerény, tartózkodó asszony. Megtévesztés. „Drágám... ha megkérhetlek ” Uralkodik a férjén, és nyilván a lányának is megtanította ezt a készséget. Eddig a pillanatig nem egészen hitte el, hogy a nőstény oroszlán szó megfelelő, de most végre elhitte. Laura így szólt: - Ha majd rájön, hogy a benyomás, amit kelt, ugyanolyan fontos, mint a tehetsége, nagyon sikeres orvos válhat magából. Jól kereső. Híres is. A fiú meglepetten mosolyodon el. - Nem tudom elhinni, hogy magát érdekli az orvosi szakma. A lány megérintette a felső ajkát, hogy letöröljön róla egy olvadó hópelyhet. - Érdekel, mert maga orvos lesz. Amikor Marcus először beszélt magáról, a papa becsmérlő megjegyzéseket tett az orvosokra. Azt mondta, középszerűek és szegények. Ez nem igaz, ugye? - Nem mindegyikükre. Néhányan rendkívül jól boldogulnak... ha van egy kis szerencséjük és pár barátjuk a megfelelő helyen. - Úgy érti, hogy támogatók. Mecénás családok, melyek segítik a praxisukat? - Igen. A lány szürke szemének tekintetével mintha átfúrta volna. - Olyan támogatók, mint a Pennelek, például? A fiú bólintott, megpróbálta azzal enyhíteni a pillanat furcsa, szinte kínos feszültségét, hogy megint elmosolyodott. Az a különös érzése támadt, hogy a lány sokkal többet tud az ő választott hivatásáról, mint amennyit bevall. Tudakozódott róla? S ha igen, miért? Csak egyetlen magyarázatot talált; ám ez olyan volt, amelynek örült. A lány ugyanolyan erős testi vonzalmat érez, mint az övé. Látta ezt a skarlát fényekből, melyek a lány szemében felvillantak. Ugyanúgy akarja őt, ahogy ő akarja a lányt... Ez természetesen csak házasság révén lehetséges. De mintha a lány arra célozna, hogy ez biztosan eljön, ha ő engedelmeskedik a törvényeknek. A lány törvényeinek. Valóban olyan nehéz volna ezt elfogadnia, ha a lány arrafelé vezeti, amerre menni akar? Úgy gondolta, nem. A lány megint meghökkentette azzal, hogy váratlan dolgot cselekedett. Miután gyorsan hátrapillantott, a fiú karjára tette a kezét, és erősen megszorította: - Attól tartok, maga nagyon tetszik nekem, Mr. Kent. Nem tudom pontosan, hogyan történt, vagy hogy bölcs dolog-e. De azt mondják, a szív ritkán viselkedik bölcsen. De akkor is... vannak feltételek. Ha nem tud egyetérteni velük, szörnyen csalódottnak fogom érezni magam, de azt hiszem, túlélem. Úgyhogy mondja meg, drágám. Akar még találkozni velem? A fiú csaknem beleszédült a boldogságba. Mégis, lelke legmélyén egy halk hang tiltakozott, s azt súgta, a lány előadása túlságosan tökéletes ahhoz, hogy őszinte le- , gyen. Nem szeretheti őt annyira, ahogy állítja...
131
Vagy csak a régi kisebbrendűségi érzése próbálná megfosztani a boldogságtól azzal, hogy azt mondja, nem méltó rá? A lány lábujjhegyre állt. Senki sem látta őket; a vihar egyre jobban tombolt, és ők voltak az egyedüli lények a hatalmas fehér pusztaságban. A kavargó hó elhomályosította a néhány méterre álló ház mészkő falát, és kifakította az ablakon kiszűrődő vörös fényt. - Akar még találkozni velem? - ismételte a lány, s szája csak néhány centire volt az övétől. A fiú a Vanderbilt-házra gondolt. Vlandinghamre, aki franciául rendelte meg az ebédjét. Carterre gondolt. Aztán hallotta, ahogy Roosevelt a napsütötte dickinsoni emelvényről beszél. Küszködött, hogy elűzze az emléket. Az érzelem és a becsvágy harcolt a lelkiismerettel, és lassan-lassan felülkerekedett... - Nagyon - mondta. - Akkor meg kell ígérnie, hogy utoljára űzött lódoktorságot. A fiú csak egy pillanatig habozott. - Utoljára. Megígérem. A lány a nyakába vetette magát. Felágaskodott és megcsókolta, közben pedig egy pillanatra kinyitotta a száját, hogy a fiú megízlelhesse nyelvének édes ígéretét. Aztán hátralépett, lesimította a haját, és ezt suttogta: - Ezt nem lett volna szabad. Soha senkivel nem csináltam még ilyet. Nem tudtam ellenállni. Ne vessen meg érte. A fiú az izgalomtól felhevült, de megpróbált nyugodtan megszólalni: - Nem, dehogy, nem is tudnám. Soha. Laura megszorította a kezét. Tizenkilenc événél sokkal idősebbnek látszott, amikor elmosolyodott és így szólt: - Jobb lesz, ha bemegyünk, mielőtt megfagyunk. A lány anélkül, hogy megvárta volna, beleegyezik-e, elsuhant mellette, cipője csikorgott a vastagodó havon, szoknyája pedig csíkot húzott benne. Még mindig fogta a fiú kezét, úgy vezette. A fiú, mivel a lány mögött volt, nem láthatta az arcát. Nem láthatta, hogy a lány lehunyja a szemét, mintha nagyon megkönnyebbült volna; nem láthatta az örömöt és az elégedettséget, mely egy pillanattal később megjelent a szemében; nem láthatta, mosolyra húzódó száját. Elégedett volt ez a mosoly, mintha sikeresen véghezvitt volna egy tervet, és diadalt aratott volna. Tizenegyedik fejezet
A CASTLE GARDEN I. Ezernyolcszáznyolcvannyolc első hónapjaiban Will minden második héten felszállt a New Yorkba tartó vonatra, hogy meglátogassa Laurát. Pennelék városi lakhelye fényűző ház volt, mély az Ötödik sugárút keleti részén, az Ötvenkettedik utca fölött állt. Régebben másik házuk volt a belvárosban, a Madison Square közelében, de amikor a környék kezdett hanyatlani, eladták. Will jó előjelnek tartotta, hogy mostani otthonuk kőhajításnyira állt William K. Vanderbilt palotájától, mely oly nagy jelentőséggel bírt a szemében. Mire megérkezett, Laura már mindig megtervezte a hétvégét. Gilbert- és Sulli- van-operetteket néztek meg a Pennel-páholyból a Standard Theatre-ben; amint az időjárás elég melegre fordult, vitorlázni mentek a Long Island-i tengerszorosba a lány barátaival és Marcusszal; ellátogattak számos jótékonysági bálra, amikor is Will kénytelen volt előírásos ruhát ölteni. Nem nagyon szerette azokat az embereket, akikkel ezeken a hétvégi kirándulásokon találkozott. Akár fiatalok voltak, akár öregek, önző, sznob társaságnak látszottak. De megtanulta, hogy leplezze az érzéseit, s gyakorta emlékeztette önmagát arra, hogy az orvosnak nem kell kedvelnie is a betegeit, ha hasznot akar húzni a betegségükből. Ha Thurman Pennellel beszélt, sohasem vitakozott vele politikáról, és sohasem említette az apját. Hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy tartózkodása javította a Mr. Pennelhez fűződő kapcsolatát. Feltételezte, hogy Mrs. Pennel már elfogadta őt; különben nem engedte volna meg, hogy a lányának udvaroljon. Kezdett elmúlni az a feszengése, hogy nem ismeri a társasági érintkezés szabályait. Laura bőséggel ellátta tanáccsal mindenben, az illendő modortól a napszakokhoz illő öltözékig. A tudásra sóvárogva szívesen fogadta a tanácsokat. Nemsokára rájött, hogy fesztelenül tudja viselni az esti öltözéket, banális beszélgetéseket tud folytatni Laura barátaival, s közben nem retteg attól, hogy helyénvaló lesz-e a következő szó. Anyja emléke már ritkán háborgatta. Thurman Pennelnél azon a tavaszon egymásnak adták a kilincset a látogatók. A férfi tevékenyen részt vett abban az erőfeszítésben, hogy eltávolítsák Grover Clevelandet a Fehér Házból. Az egyik látogató egy McKinley nevű testes, de erőteljes külsejű ohiói kongresszusi képviselő volt. Aznap délután, amikor Willt és Marcust bemutatták neki, ő még mindig az elnök előző decemberi vámtarifa-be széde miatt füstölgött: - Csapás ez minden egyes hazai gyárosnak! Anglia csak törődjön magával... és Isten nevében, hagyják, hogy az amerikaiak Amerikáról gondoskodjanak! Laura apja még kevésbé fogta vissza magát, amikor Clevelandet bírálta. Talán a „marxista” volt a leggyakoribb jelző, amelyet használt. Ha maradt volna még kétely a legfőbb tisztviselő radikális hajlamait illetően, jelentette ki Pennel, az a tény, hogy előző évben aláírta az államok közötti kereskedelemről szóló törvényt, ezt eloszlatta. Persze Cleveland kibúvót keresett, és azt mondta, hogy „gyanakszik” az új törvényhozásra. - De a gazember aláírta! - bömbölte Pennel. - Ez nem más, mint szégyentelen támadás az üzleti körök ellen!
132 Az új törvény célja az volt, hogy szabályozza a vasúti rendszert, azokat a társaságokat, melyek megegyeztek egymás közt az áruszállítási díjak rögzítésében. Ez a gyakorlat árengedményeket adott az együttműködő vasutaknak, és csillagászati árakat jelentett a kisebb szállítóknak - különösen azoknak a nyugati gazdáknak, akik terményüket vasúton szállították a piacra. Az új törvény minden diszkriminatív díjat megtiltott, és a vasúttársaságoktól megkövetelte, hogy mutassa be a díjtételeket az újonnan felállított Államközi Kereskedelmi Bizottságnak. Pennel az egész dolgot az amerikai szabadság megsértésének tartotta, és azt jósolta, hogy kihal a vállalkozókedv, az ország pedig összeomlik, hacsak a republikánusok nem választanak egy olyan embert, aki az üzlet és a szabad díjszabás mellett áll. Will hallotta, hogy Benjámin Harrison szenátornak, a kilencedik elnök unokájának a nevét említik. Tavaszutón Will és Drew az év végi vizsgákra készült. Drew izgatottan várta a választ azokra a levelekre, melyeket egy hónappal előbb küldött el. Remélte, hogy talál egy gyakornoki állást nyárra, amelyben gyakorlati tapasztalatokra tehetne szert. A vizsgák előtt két héttel Will ismét New Yorkba utazott. Nem szívesen vonta el az időt a tanulmányaitól, de Pennelék - a családfőt kivéve - három hónapos körútra utaztak a kontinensre. Az indulás előtti estén Will Tony Pastor varietészínházába vitte Laurát, majd a Delmonicóba vacsorázni. Hazafelé menet a bérkocsiban, melynek kocsisát utasították, hogy lassan hajtson, a lány megengedte Willnek, hogy a mellét simogassa, miközben csókolóznak, és még a kezét is rátette a fiúéra, hogy jobban szorítsa. Amikor kibontakoztak az ölelésből, a lány mentegetőzött, mert hagyta, hogy érzelmei felülkerekedjenek az illemtudásán. A fiú fölnevetett, és azt mondta, ő egy cseppet sem bánta. A lány szenvedélye felbátorította, hogy megmondja, amire egész este gondolt: - Nem tudom, hogy bírom ki nélküled a nyarat. - Én sem, drágám. A fiú habozott egy pillanatig. Aztán így szólt: - Szeretlek, Laura. _ Jaj,édesem... Karját a fiú nyakára fonta. Arcát az arcához szorította. Hangja fátyolos volt az érzelemtől: - Én ugyanezt érzem. Tudom, hogy helytelen, de amikor veled vagyok, a leggyönyörűbb és legszégyenteljesebb dolgokat akarom művelni... Aztán ugyanolyan vakmerően, mint Aggie Madam Melbánál, a lába közé nyúlt. Laura egyre mozgó kezétől a fiú szinte megőrült. A lány halkan nyögött. Milyen egyszerű volna egy órára kibérelni egy olcsó szállodai szobát... Ám ezt nem kérhette a lánytól. Egy férfi, aki tisztel egy lányt, felelős azért, hogy segítsen a lánynak megőrizni a tisztességét. Lehet, hogy ez ódivatú dolog, de ő még mindig hitt benne. Épp csak egy kicsit mozdult meg. A lány megértette a jelet, és halk, csalódott sóhajjal eleresztette. - Will, borzasztóan sajnálom. Megint teljesen elvesztettem a fejem. Soha senkivel nem történt még meg, csak veled. - Örülök. - Hallgatott, majd kikottyantotta: - Feleségül akarlak venni, Laura. Rettegett tőle, hogy a lány kineveti. De ő csak átölelte, és ezt suttogta: - Mikor, drágám? - Két év múlva. Amint megszereztem a diplomát. - Nem tudom, kibírom-e olyan sokáig. De megpróbálom. Ha nem tudnád, Will Kent, én úgy gondolom, hogy te tökéletesen pompás fogás vagy. Elérjük, hogy az egyik legjobb és leggazdagabb orvos légy New Yorkban. Az egész országban! Itt az ideje, hogy a Pennelek közt legyen egy olyan családtag, aki valamilyen szellemi teljesítményt is fel tud mutatni. Hát ez lesz belőlem? Családi trófea? De mi a rossz ebben?, kérdezte egy pillanat múlva magában. Az a terv, amelyet a lány lefestett, megad neki mindent, amit akar; mindent az égvilágon. Nem lesz aggodalomra oka egész életében... Magához szorította a lányt, és megint megcsókolta. A kocsi lassan nyikorgott tovább az Ötödik sugárút északi része felé. II. Will kikísérte Penneléket a North Germán Lloyd kikötőjéhez, aztán visszatért Bostonba, ahol Gideon néhány lekicsinylő megjegyzést tett arról, hogy a fiú mennyire kedveli új barátait. Will túlságosan szerelmes volt ahhoz, hogy sokáig bosszantsa a gúny. Ezenkívül Gideon ezekben a napokban nem is volt önmaga. Theo Payne halálát követően négy főszerkesztőt vett fel a Unionhoz, Egyik sem állta ki a próbát. Miközben a keresés folytatódott, a példányszám állandóan zuhant. Gideon egyre jobban kétségbeesett. - Már csak egy lehetőségem maradt - mondta Júliának. - Egy ember a World éjszakai szerkesztőségéből. A neve Moultrie Calhoun. Hallottam, hogy nem érzi ott jól magát, úgyhogy írok neki egy levelet, és meghívom ebédre. Nem szeretem kifosztani a versenytársakat... még egy olyat se, mint Joe Pulitzer... de ha fosztogatnom kell, megteszem. És meg kell mondanom, Joe híre hétről hétre romlik. Aligha értek már egyet vele akármiben is, és a Park Row-n mindenki azt mondja, hogy az idegbetegsége miatt olyan lobbanékony, hogy szinte lehetetlen bánni vele. Nem csodálom, hogy Calhoun ott akarja hagyni. Will és Drew továbbra is a vizsgákra biflázott. Két nappal az első vizsga előtt Drew ujjongva számolt be róla, hogy asszisztensi állást kapott a NewYork-i Castle Garden orvosi ellenőrző pontján. A Castle Gardennél lépett be az országba az a több százezer bevándorló, aki elözönlötte az Egyesült Államokat. A sajtó rendszeresen megjósolta, hogy az évtized végére a tíz év alatt érkezettek száma elérheti az ötmilliót is - nagy felháborodására az olyan régi családoknak, mint amilyenek Pennelék is voltak. Mindkét fiatalember átment a vizsgákon, úgyhogy bejutottak a harmadik évfolyamra. Drew elutazott Bostonból, és néhány héttel később írt New Yorkból Willnek, hogy látogassa meg.
133 Az ötlet csábító volt. Will unta már, hogy orvosi szövegeket olvasson, és volt még néhány hete, amíg elkezdhette dr. Charles Green szülészetről tartott külön nyári kurzusát. A legutóbbi időkig az orvostanhallgatóknak nem engedték meg, hogy tanúi legyenek a szülésnek; ez a szülésznők birodalma volt. A betegek szemérmessége is szerepet játszott. A legtöbb orvos csak előadásokon vagy anatómiai modellek tanulmányozásával szerezhetett szülészeti ismereteket. 1883 óta azonban a Harvardon megkövetelték, hogy minden harmadéves hallgató legalább két szülésen vegyen részt, mielőtt megkapja a diplomáját. Dr. Green rövid kurzusa a felkészülést szolgálta. Július végén Will felszállt a New Yorkba induló vonatra. III. A Castle Garden a Battery Park északnyugati végén állt. Ezt a kúpos tetejű, hatalmas épületet 1807-ben emelték. Erődnek tervezték, mely megvédené Alsó-Manhattant, ám erre alkalmatlannak találták - ahogy később arra is, hogy szórakoztató intézmény legyen. Bár Jenny Lind 1850-ben, a Barnum által szervezett koncertkörút során zsúfolásig megtöltötte a Castle Gardent, az épület raktárszerű szerkezete egyszerűen nem volt koncertteremnek való. Végül bérbe adták a Bevándorlási Hivatalnak. Will a hosszan elnyúló Battery Parkhoz egy forró, párás reggelen érkezett. A nyirkos levegő teljesen elrejtette a jerseyi partot, és elhomályosította annak a rozsdás óceánjárónak a testét és felépítményét is, mely lassan felfelé haladt a folyón. A hajó, miközben Will nézte, hirtelen megállt. A vontatók és a révkalauzhajó elpöfögtek mellőle, amikor a horgonyát zajosan kivetették. A fedélzeten több száz férfi és nő állt. Némelyikük gyermeket emelt a magasba, feltehetően abban a reményben, hogy a kicsi értékeli majd a hőségtől remegő kontúrokat vagy a Szabadságnak a kikötőben álló hatalmas, rézzel borított alakját. Bartholdi fáklyát tartó óriási szobrát végül 1886 végén állították fel talapzatára. Kis kirándulóhajók vitték a városnézőket a másfél mérföldre fekvő Bedloe-szigetre, hogy közelebbről megnézhessék a művet. Will úgy gondolta, neki is meg kell néznie, mielőtt visszatér Bostonba. Figyelmét most egy csoport kötötte le, mely vagy húsz elég kellemetlen külsejű férfiból állt, akik a Castle Garden kapuja közelében ácsorogtak. Amikor az új bevándorlók kiléptek az épületből vállukon a batyuikkal, arcukon pedig zavart, tétova kifejezéssel, a várakozó férfiak ezt a zavart akarták kihasználni. Will a park zenepavilonjának árnyékából figyelte, hogy az egyik férfi odalép egy idősebb házaspárhoz, mosolyog, és megpöccinti a keménykalapját. A férfi idegen nyelven beszélt a párhoz. Talán oroszul; a fiú nem tudta biztosan. Az idős férfi és nő szélesen elmosolyodott az ismerős nyelv hallatán. A férfi - durva arcú típus, aki nagy gyémántgyűrűt viselt jobb kezének kisujján - észrevette, hogy Will nézi, és feléje bámult. Will továbbment. A férfi a két idősebb ember közé lépett, és bizalmas hangon beszélni kezdett. Újabb ősz férfi jött ki a kapun, bal hóna alatt házilag eszkábált mankó. Jobb vállán nevető, nyolcéves kisfiú ült. Mögöttük a fiú szülei egy széles vállú férfi rongyos ruhában és egy gömbölyded, rendkívül csúnya lány, akit megigézett az új környezet látványa. Egy férfi kivált az ácsorgók közül, és feléjük ballagott: - Jó reggelt. Érdekelné önöket egy félárú vasútjegy oda, ahová utaznak? A nagypapa idegen nyelven mondott valamit, hogy jelezze, nem érti. Föltett egy kérdést. Az amerikai elvigyorodott: - Persze, beszélek csehül. Azon nőttem fel. A szüleim nem is tudnak más nyelven. Ezt azzal akarta bizonyítani, hogy átkarolta a fiatal párt, mintha már évek óta ismerné őket. A szülők, az öregember és a gyerek mindannyian bizalommal és hálásan néztek az idegenre. A kapunál Will megmondta a nevét; várnia kellett, amíg Drew kijött érte. Az őr, egy pirospozsgás ír, azt mondta, senki sem mehet ki engedély nélkül - és senki sem mehet be anélkül, hogy egy alkalmazott ne kezeskedne érte: - Különben minden átkozott gazfickó az épületben nyüzsögne. - Az ácsorgókra mutatott, akik nevetgéltek és beszélgettek egymással. Éjjel-nappal itt rontják a levegőt. Lefizetik a rendőröket, hogy ne fogják le őket a mocskos ügyleteikért. Megpróbáljuk figyelmeztetni a zöldfülűeket. És pénzváltó is van benn, ahol tisztességes árfolyamon számolnak. De ők hetekig zsúfolódtak a fedélközben, és legtöbbjük olyan kimerült és ideges, hogy nem odabent intézi el az üzletet, hanem ezekkel az újsütetű barátaival itt kint. Undorító, az egyszer szent! Will a családra mutatott, melyet megfigyelt: - Hallottam, hogy az az ember olcsó vonatjegyet kínált annak a négynek. - Ja, persze, eladják nekik a félárú jegyet Minnesotába, vagy Kansasba, vagy ahová igyekeznek. Csakhogy ezek nem tudják elolvasni, hogy lássák, semmit sem ér. A szélhámosok vagy beszélnek idegen nyelven, vagy megtanulnak éppen annyit, hogy megéljenek. Ők a legelső amerikaiak, akikkel a zöldfülűek a Castle Gardenből kilépve találkoznak. Micsoda remek benyomást kapnak az országunkról! Az őr mogorván nézte a férfiakat. - Will! A fiú az ismerős hangra megfordult. Drew jött feléje, lába körül foltos vászonköpeny lengedezett. Vörösesszőke fürtjei a hőségtől sápadt homlokára tapadtak. A következő pillanatban már átterelte barátját a kapun. - Szóval már láttad János evangéliuma második fejezetének itteni változatát? - Mit? - Amikor Jézus kiűzi a kufárokat a templomból. Bárcsak kiűzné őket valaki a Battery Parkból is. - Figyeltem, hogyan dolgoznak azok az emberek. Nagyon ügyesek. - Ügyes szélhámosok! Mindegyiknek megvan a szakterülete. Egyesek csak a gazdag bevándorlókat figyelik. Meghívják őket ebédre, altatót tesznek az italukba... aztán az újonnan érkezettek valami sikátorban ébrednek, és már nem gazdagok. Mások az egyedül utazó fiatal lányokra összpontosítanak... képzelheted, ők hol végzik. Igaz is... Jo az üdvözletét küldi. Will, amikor Drew húga az eszébe jutott, zavart képet vágott. - Hónapok óta nem volt időm válaszolni a leveleire. - Kényszeredetten elmosolyodott. - Gondolod, hogy ezért nem ír már? - Ezért, meg azért, mert egy fiúval jár. - Igen? Kivel?
134 - A lelkész fiával. A fiú halálra untatja, de legalább olyan udvarló, aki a papának is tetszik. Jo rengeteget fejlődött. Senkit nem láttam még, akinek ilyen jót tesz, hogy felnő. - Azt remélted, hogy akkor nem lesz olyan barátságtalan. - A reményem valóra vált. Most csak akkor barátságtalan, ha belenéz a levélládába, és látja, hogy nem küldtél neki levelet. Még mindig te vagy a kedvence. Will azt kívánta, bárcsak Jo Hastings kinőné a rajongását; remélte, hogy Drew nem mesélt neki Lauráról. - Az üzletben dolgozik? - kérdezte. - Heti hat napot. - Drew bevezette a barátját az épületbe, és végigmentek egy folyosón, ahol öt fokkal nagyobb volt a hőség, mint odakint. - Boldog? - Azt hiszem, nyomorultul érzi magát. Sosem teszi túl magát azon, hogy nem válthatja valóra a törekvéseit, mert szegények vagyunk, ő pedig lány. Érti, milyen nehéz helyzetben van a papa, de ettől még nem tetszik neki, hogy ő ennek az áldozata. Beléptek egy kis rendelőbe. Drew elvette Willtől a bőröndöt, majd egy fogashoz lépett. Átnyújtott barátjának egy nehéz vászonköpenyt, olyat, amilyet ő is viselt: - Vedd ezt fel, ha nem bánod. Betegünk van. - Nekünk? - Igen, szükségem van a segítségedre. - Mi van a rendes orvosokkal? - Sok dolguk van. Nem tudom, írtam-e arról, hogyan mennek itt a dolgok. - Nem. - Az érkező hajók lehorgonyoznak a folyón... Will bólintott. - Láttam egy nagyot, amelyik horgonyt vetett. - Addig maradnak a folyón, amíg a vámosok hajója csoportokban ki nem hozza a bevándorlókat. Annak a hajónak az első szállítmánya egy órán belül megérkezik. A kora reggel érkezett hajóról kétszázötvenen jöttek, köztük a betegünk is. - Ki ez a férfi? - Nő - javította ki Drew. - Egy lengyel lány. Láthatóan nincs férje, de előrehaladott terhes. Az utolsó stádiumban van. A többiek, akik vele érkeztek, kicsit tudnak angolul. Azt mondják, hogy ez az első gyereke. Legalább huszonnégy órája vajúdik. Túl régen. Állandó és erős fájdalmai vannak, de a gyerek nem jön. - Rossz helyzetben van a magzat? - Igen. Majdnem teljesen farfekvésben, amennyire meg tudom állapítani. - Nem volt orvos a hajón? - Nem. - Nem tudott valaki a legénységből segíteni neki? - Az orvosi ellátás nincs benne a fedélközi jegy árában, Will. - Jó, de hogyan került hozzád? - A kapitány leparancsolta a hajóról, nem érdekelte az állapota. Egy ápoló figyeli arra az esetre, ha sürgősen be kellene avatkozni, de én már annyit késlekedtem, amennyit csak lehetett. Nekem kell levezetnem a szülést. Will összevonta a szemöldökét. - Miért? Azt mondtad, a Castle Gardenben csak rutinvizsgálatokat végeznek. - így is van. A súlyos eseteket átviszik a Ward-szigeti kórházba. De nem hiszem, hogy lenne idő ezt a lányt odaszállítani. - Odalökte a köpenyt Willnek. - Drew, én még sose láttam szülést! Még csak egy kurzuson se vettem részt... - Én se, az isten szerelmére. De mind a ketten olvastuk a könyveket... és tavaly nyáron Hartfordban fizettem egy öreg bábának azért, hogy megnézhessek fél tucat szülést. Úgy kellett tennem, mintha a fia volnék. Egyes nők meg vannak őrülve a szégyenkezéstől. Inkább elpusztulnának, semhogy egy orvos lássa az intim testrészeiket. Mindegy, az öregasszonynak három szülésnél a fogót is alkalmaznia kellett. Évekkel azelőtt egy kováccsal készíttetett magának megfelelőt. Mesterien dolgozott vele. Rengeteget tanultam, miközben figyeltem. És most gyere... eleget beszéltünk. Ha mi nem látjuk el ezt a lányt rendesen, akkor senki. Willt ekkor hatalmába kerítette alkalmatlanságának régi érzése: - Nem tudom biztosan, képes vagyok-e igazi segít... - Az éterrel tudsz bánni, nem? Még azt is megmondom neked, hány kanálnyit locsolj az álarcra. Will belepirult a lekicsinylésbe. De még mindig nem mozdult. Drew izgatott pillantást vetett egy kis asztali órára. - Most mi a baj? Azért ellenkezel, mert a lány szegény és külföldi? Csak gazdag betegekkel lépsz kapcsolatba, mióta Pennelék a pártfogásukba vettek? - Az istenit neki, Drew, ez nem szép tőled! - Persze hogy nem. De végre kiváltott belőled valamit. - Csak hogy tájékoztassalak, nem kell megmondanod, hány kanálnyi étert locsoljak az álarcra. Emlékszem még néhány dologra a Gray tizedik kiadásán kívül is! - Nekem is ez volt a benyomásom - mondta Drew, és hamiskásan fölvonta a szemöldökét. - Segítesz vagy nem? Will kikapta a köpenyt Drew kezéből, egy székre hajította, és hozzálátott, hogy levegye a kabátját. Drew futó mosolya nem leplezte feszültségét.
135 Tizenkettedik fejezet
A SZÜLÉS I. Drew egy rosszul világított kicsiny szobában - melyben semmi nem emlékeztetett a modern sebészeti műtőkre - egy négyszögletű asztalt vizsgálgatott, melynek közepén nagy, barna folt éktelenkedett. Az asztal hozzá közelebb eső sarkaira két fatönköt szögeztek. Mindkét tönköt megérintette, majd a mocskos, fehér kabátot viselő, esetlen fiatal ápolóhoz fordult: - Nem talált szálkamentes fát, Clarence? Az ápoló úgy viselkedett, mintha sértené a kérdés. - Nem, nem találtam. Drew a tönkökre mutatott. - Akkor takarja le ezeket karbolsavval átitatott szövettel. Tegyen egy karbolsavba áztatott lepedőt az egész asztalra, majd két szárazat a tetejére. Hol a lány? - A hordkocsimon, kinn a folyosón. - Behozzuk, miután elkészültünk az asztallal. Hozza a lepedőket. Az ápoló elcsoszogott. - Gyorsan, az isten szerelmére! - kiáltotta Drew. - Szeretném, ha a gyerek még azelőtt megszületne, hogy lehullanak a levelek! Az ápoló most kicsit gyorsabban ment. Az ajtó becsapódott. Drew felsóhajtott. - Nem lett volna szabad kiabálnom vele. Az ő segítségére is szükségem van. Kikészít ez az átkozott hőség. A hőség meg az előttük álló probléma, gondolta Will, miközben a szobát vizsgál- gatta. Egy pillanatig csak annak a kanna víznek a lassú bugyborékolását lehetett hallani, mely a gázégő fölé helyezett gyűrűn forrt. Drew észrevette barátja hom- lokráncolását, és így szólt: - Pompásan fel vagyunk szerelve, mi? Ablak nincs. Nincs szellőzéssel ellátott különszoba, ahol az érzéstelenítőt kezelhetnénk. Itt helyben kell megcsinálnod. - Az asztal fölött függő gázlámpára pillantott, melynek lángját kicsire csavarták. - Légy óvatos az éterrel. Nem éppen azt a módszert forgatom a fejemben, hogy világra robbantsuk a magzatot. - Hol vannak az eszközök? - Mögötted... az a kevés, ami van. Will egy régi diófa szekrényhez lépett. - Idegesnek látszol. - Ugyan, dehogy - felelte a barátja, miközben előhúzott egy tankönyvet, majd egy fogót a tárolórekeszekből. - Mindig a kezem ügyében tartok egy könyvet, amikor dolgozom. Megnyugtatja a beteget. Ha az orvos nem tudja, mi a fenét csináljon, a szerző talán tudja. Aztán már kevésbé gúnyosan folytatta: - Nagyon örülök, hogy itt vagy. Nem bíznám Clarence-re az érzéstelenítést. Nem mondtam még el neked az összes komplikációt. A magzat rendkívül nagy. És az anya medencéje teljesen alkalmatlan a gyerekszülésre. Olyan satnyaforma... inkább férfimedence, mint női. Tedd hozzá még a tapasztalatlanságomat, és akkor talán arra a logikus következtetésre jutsz, hogy az egész ügy nagyon kockázatos. És a következtetésed helyes. II. Drew kevés forró vizet töltött egy kisebb lavórba, mely mellett egy másikban karbolsavas oldat állt. Will közben egy asztalkára kikészítette az érzéstelenítéshez ^ szükséges eszközöket. Megnézte a könyv címét, amelyet Drew a keze ügyében akart tartani. Szülészeti módszerek. Ezt a széles körben használt tankönyvet a glas- gow-i egyetemen tanító dr. Leishman írta. Ciarence lepedőkkel és rongyokkal tért vissza. Will és Drew előkészítette az asztalt. Miután letakarták, Drew tiszta rongyból csíkokat tépett, melyekkel a beteg bokáját majd odakötözik, amikor sarkát a tönkhöz nyomja. Ezután Drew a most már viszonylag langyos vizet tartalmazó kisebb lavórban megmosta a kezét. Amikor leöblítette a szappant, kezét és alkarját a szomszédos, karbolsavas edénybe mártotta. A szobában óriási hőség volt. Will megkérdezte, levegyék-e a köpenyt. - Én jobban szeretem így, de azt hiszem, levehetjük. -Will kibújt az övéből, felcsavarta az inge ujját, és kiöntötte a piszkos vizet a kis lavórból. Aztán kiöblítette, és újra megtöltötte, majd megmosta a kezét, és belemártotta a fertőtlenítőszeres lavórba. Drew közben utasította Clarence-t, hogy fogja meg a fogó két felét. A kovácsoltvasból készült fogó két nyélből állt, melyek egyik végén markolat, a másikon pedig lapát volt, mely némiképp emlékeztetett egy nagy tálalókanálra, csakhogy ennek az alját javarészben kivágták. Ciarence a két szárat a közepénél fogva belemártotta a lapátot a forró vizes kannába, majd a karbolsavba is. Drew várt néhány másodpercet, hogy a markolat kihűljön, majd átvette a saját kezébe. Megvizsgálta a fogó két felét. Ezek úgy készültek, hogy a nyél közepe táján össze lehessen illeszteni őket. Ekkor a két fél egyetlen szerkezetet alkotott, melynek lapátjai homorú felületükkel fordultak egymás felé, hogy a magzat fejét meg lehessen fogni, és szakértő kézzel húzni lehessen. A rögzítőmechanizmus szerkezete lehetővé tette, hogy a két fél előre- és hátracsúszhasson; ez ahhoz kellett, hogy a magzat fejformájának szabálytalanságához tudjanak alkalmazkodni. És egy farfekvéses magzatnál az ilyen szabálytalanságok valószínűek. Miközben Drew a szerkezetet bámulta, arckifejezése arról árulkodott, hogy talán a Harvardon hallott rémtörténetek jutnak eszébe; történetek olyan gyermekekről, akiket az orvosok ügyetlen fogókezelése még születésük előtt megjelölt vagy eltorzított. Will fájdalmat kezdett érezni a gyomorszájában, ezenkívül aggodalmat és felelősséget is az ismeretlen anyáért, akinek pedig egyáltalán nem örült.
136 Drew belemártotta a fogó nem fertőtlenített részeit a forró vízbe, majd a karbolsavba. Will ezenközben szétválogatta és elrendezte az érzéstelenítéshez szükséges kellékeket: az Allis-féle ütött-kopott fém álarcot; a Goodwillie-féle szájpecket; a nyelv kihúzására szolgáló csipeszt és a nagy, görbe tűt a selyemcérnával, mely - ha szükséges - rögzíti; az ezüst légcsövet; az edényt, melybe a hányadék kerül. Drew fölemelte a fogót, hogy még egyszer, utoljára megvizsgálja. A karbolsavas oldat csöpögött a lapátokról. Egy harvardi professzor egyszer úgy beszélt a fogóról mint a szülészet elsődleges eszközéről. Senki sem tudta, ki találta fel a szerkezetet. Eredete a múlt ködébe veszett. De Avicenna, arab nevén Ibn Színá, a 10-11. században élt nagy perzsa orvos már ismerte a fogót. Willt, miközben a gázlámpa fényében csillogó nedves lapátokat figyelte, hivatása becses hagyományainak erős érzése kerítette hatalmába. A folyosón egy nő jajgatott. - Megtaláltad az érzéstelenítőt? - kérdezte Drew, miközben a fogót arra a vászondarabra helyezte, mely néhány perccel korábban került ki a karbolsavas lavórból. Will bólintott, és fölemelte a két bedugaszolt üveg étert. Dr. Squibb-féle éter volt, melyet általában a legjobbnak tartottak. Az ápoló kinyitotta az ajtót. A jajgatás hangosabban hallatszott. Amikor Ciarence megpróbálta kocsiját bekormányozni a fullasztó szobába, Drew Willről az anyára nézett. Azonnal eltűnt az arcáról az idegesség, és magabiztos mosoly váltotta fel. Will, amikor a fiatal nőre pillantott, megértette a változást. A lány ébren volt és rettegett. Mindössze tizennyolc éves lehetett. Csinos, keskeny arcán izzadság fénylett. Haja nyirkosán tapadt a fejére. Hasa kidagadt a piszkos lepedő alatt. Drew mosolyára félénk és reménykedő mosollyal próbált válaszolni, de a mogyorószín szemben eltéveszthetetlenül látszott a félelem. Mennyivel nagyobb lehet ez a félelem, hiszen nem is érti, mit mondanak körülötte, gondolta Will. A lány arckifejezése hirtelen és váratlan hatást gyakorolt rá. Most megvetendőnek érezte Vlandingham kapzsiságát. A kocsiról az asztalra fektették a lányt. Ő mondott valamit Drew-nak lengyelül. Drew, bár nem értette a lány szavait, bólintással és féltő hangon válaszolt. - Ne aggódjék - mondta, miközben kerek fejével bólogatott. Bal kezét a hatalmas pocakra helyezte. - Gondját viseljük a gyermekének. Semmi baja nem lesz. Erről gondoskodunk, doktor Kent meg én. A lány valahogy megértett egy szót. - Doktor? Doktor? - Igen, én doktor Hastings vagyok. - A mellére mutatott, majd Willre. - Ez itt doktor Kent. Mind a ketten doktorok vagyunk. Biztonságban van. Elferdítette az igazságot azzal, hogy két hallgatóra használta a doktor szót; de a lány ezt akarta hallani. Bólintott, szeme feltétlen bizalommal meredt Drew-ra. Idegen országban volt, kínok között, de két fiatalember csillapítja a kínjait - szülészorvosok. Ennyi világos volt, és ez enyhítette a nyugtalanságát. Hirtelen összeszorította a fogát és az öklét. Újabb görcs rántotta össze a testét. Drew Willre hunyorított, jelt adott. Will kinyitotta a zsebóráját; egy székre helyezte. Keze enyhén remegett, amikor fölemelte az inkább ovális, mint kerek Allis-álarcot. Miután gyorsan a feje fölött sziszegő gázlángra nézett, étert locsolt a hosszú gézdarabra, melyet belefűztek az álarcban lévő drótok labirintusába. Remélte, hogy nem követ el hibát. Senki sem szólalt meg. Will az álarc fémkeretét a lány szájához nyomta. A másik végén tovább locsolta az étert, miközben gyakran az órára pillantott. Ketyegését mennydörgésnek hallotta. Eltelt tíz perc. Tizenkettő. A lány arca mélyvörös lett, ez jelezte az éteres altatás első szakaszát. Will figyelmeztette Clarence-t, hogy álljon készen az elkeseredett küzdelemre. A fiatal nő motyogni kezdett. Nemsokára hangosan darált, és nyugtalanul hánykolódott; még nem aludt el. Görcsösen a hasa felé kapkodott; még mindig érezte a fájdalmat. De ez pillanatról pillanatra csökkent... Már nem motyogott. Biztonsággal bevonult az altatás mély, tökéletesen elengedett második szakaszába. Will így szólt: - Akár el is kezdheted. III. Drew teljesen felcsavarta a gázlángot. Aztán fölemelte a lepedőt, és lemeztelenítette a lány altestét. Az ápoló kuncogni kezdett. Drew egy gyilkos pillantással elhallgattatta. Elhelyezte a lány lábát, és kérte Clarence-t, kösse le. Az esetlen fiatalember meglepően fürgén mozdult, és rendesen lekötözte mindkét lábat. Drew megdicsérte. Ettől az ápoló mogorva képe felderült. A gázláng sziszegett; a zsebóra ketyegett. Will ruhája nedves volt az izzadságtól. A lány feje mögött állt, finoman tartotta elé az álarcot, szíve pedig gyorsan és erősen kalapált. Lehajolt, hogy ellenőrizze a lány pulzusát. Drew ránézett. - Rendben? - Igen, jó. Drew nagy gonddal behelyezte a kezét a szülőcsatornába, hogy megvizsgálja a magzat fekvését. Az előtte álló probléma határozott volt és egyszerű. Farfekvésben a magzat háta az anya háta felé fordul. Ettől a fej olyan helyzetbe kerül, melyben legnagyobb kiterjedésével nyomódik a méhszáj falának, s ez már amúgy is szűk volt attól a medencecsonttól, melyet Drew szülésre alkalmatlanként jellemzett. Ha a lány elég szerencsés ahhoz, hogy rendes medencével szülessék - ami a véletlenen múlik, mondták egyes orvosok -, a magzat talán nehézség nélkül halad át a csatornán. A helyzet azonban nem ez volt, úgyhogy forgatni kellett. Ha a magzat megfelelő helyzetben van - vagyis háta az anya hasa felé fordul -, akkor feje kissé másképp áll, kissé keskenyebb kiterjedését fordítja a csatorna nyílása felé. A különbség mindössze egy-két centiméter, ám döntő jelentőségű, amikor az anya a magzatot lefelé és kifelé nyomja a szabadba - és az életbe.
137 Amikor Drew már biztos volt benne, hogy a méhszáj nem tágul tovább, mély lélegzetet vett. Aztán megint előretolta a kezét, és becsúsztatta a méhbe, hogy jókora darab nem látszott belőle. Kezét a magzat feje és a bal oldali méhfal közé helyezte. Ott tartotta, hogy irányítsa a fogót, s egyúttal megvédje a magzatot a fogó esetleges roncsolásától. Drew arca csillogott a gázlámpa fényében. Will utasítást suttogott. Ciarence fogott egy rongyot, mellyel letörölte Drew homlokát és arcát. - Köszönöm, Ciarence. Drew beleharapott az alsó ajkába, és a fogó bal oldali lapátját a bal kezébe vette. Lassan a jobb keze mellé helyezte. Mintha órákig tartott volna. Kihúzta a jobb kezét. Ingujjával letörölte homlokáról a verítéket. Megint Willre pillantott, nem lehetett nem látni rajta a feszültséget. Will ismét ellenőrizte a lány pulzusát. - Minden rendben. Drew a fogó jobb feléért nyúlt. Tenyere nyilván rendkívül síkos volt. A fémmarkolat kicsúszott a kezéből. Ciarence elkapta a fogót, mielőtt földet ért volna. A lapátot nem érintette meg. Drew elismerően bólintott. Aztán lassan és óvatosan a méh szemközti oldalára helyezte a lapátot. Mélyebben... Mélyebben... Drew nagyot nyelt; újabb mély lélegzetet vett. Azután Will hallotta, ahogy a keresztbe rakott lapátok halkan összekapcsolódnak. Drew szinte azonnal kezdte elfordítani a fogót az óramutató járásával megegyező irányban, mint amikor valaki kulcsot fordít el a zárban. Arca hirtelen eltorzult. - A fenébe.- Nehéz?-suttogtaWill.- Nem mozdul. Ha a magzat tökéletes farfekvésben helyezkedik el, az orvos választhat, merre fordítja - jobbra vagy balra. Mindkét irányban száznyolcvan fokos fordulatot kell megtenni. A magzat néha kissé erre vagy arra fordul, és csak százharmincöt vagy még kevesebb fokkal kell elfordítani. Drew nem volt ilyen szerencsés. És a rossz irányt választotta. Arca eltorzult az összpontosítástól, és a másik irányban fejtett ki nyomást. Will úgy látta, mintha barátja alig venne levegőt. Kétségtelenül tudatában volt, hogy a lapátok a magzat fejét fogják, és hogy kárt tehernek benne. Egyeden hiba, és egy egész életet tönkre lehet tenni, még mielőtt a magzat gyermekké válna azáltal, hogy először kap levegő után. - Fordul - mondta hirtelen Drew. A lobogó gázláng alatt, az asztal végén úgy festett, akár egy púpos kerub. Suttogása inkább imának hallatszott: - Gyerünk. Gyerünk... még egy kicsit. Gyerünk... Willnek borzongott a háta. Most már a remény látszott Drew arcán; a magzat rendesen fordult. Drew továbbra is finoman, de határozottan fordította. És Will, miközben tovább ellenőrizte a nő pulzusát és légzését, tudta, hogy csodát lát. A szeretetnek és féltésnek azt a csodáját, melyet egy emberi lény nem azért tesz egy másikkal, hogy pénzt keressen, hanem azért, mert a másik kínban, veszedelemben és végszükségben van. - Kész! - kiáltotta Drew, és úgy festett, mint aki rögtön elájul. - Istenem, kész! - És még dr. Leishman tanácsára sem volt szükség - mondta Will elismerően. - Eddig még nem. Esküszöm,Will... ez itt akkora, mint egy díjbirkózó. Will elvigyorodott.- Lássuk.- Egy pillanat. Drew most, hogy a magzat megfordult a szülőcsatornában, eltávolította a fogót, és megfordította, hogy világra segítse vele a gyereket. Amikor visszahelyezte az eszközt, bal hüvelyk- és mutatóujjával szoros gyűrűt formált a keresztbe rakott nyélen. Ciarence átnyúlt Drew karján, hogy egy szivacsot helyezzen a két markolat közé, melyeket Drew a jobb kezében tartott. A szivacs megakadályozta, hogy Drew véletlenül összenyomja a magzat fejét, miközben a fogóval megragadja és elkezdi kihúzni. Tökéletesen csinálta, a vajúdó méh tolásait utánozva. Húzott egy kicsit, majd engedett. Újabb húzás, újabb szünet. A klasszikus ívben lefelé, majd fölfelé húzva kicsiny fejet segített ki a csatornán át a szabadba. Will a fekete hajcsomók között tisztán látta a farfekvéses kutacs lágy horpadását. Nézte az apró, vörös fület és a tarkót, mely napvilágra került az anya öléből. Aztán megjelent az apró váll, a lapocka és a fenék is. Drew olyan büszkén és boldogan húzta ki az újszülöttet, mintha ő volna az apa: - Kutya legyek, ha nem egy díjbirkózó. Nézd meg! Négy és fél kiló, egy dekával se kevesebb. Miután rápaskolt a ráncos, vörös fenékre, a kicsi felsírt. Will érezte, hogy örömkönnyek gyűlnek a szemébe. IV. Drew magabiztos kézzel vágta el és kötötte meg a köldökzsinórt. Az újszülött rug- dalózott és visított, miközben Drew a tiszta törülközőre tette, amelyet Ciarence tartott. Az ápoló is ellágyult, csodálkozó pillantással nézte a gyerek ráncos arcát. Drew kimerültén, de elégedetten mosolygott. A kisfiú erős tüdejű volt, és láthatóan tökéletes. Néhány óra múlva az anya is vaksi pillantást vethetett gyermekére. Egy ágyon feküdt, melyet Drew állított be a rendelőjébe. Miközben Will átnyújtotta a fiatal nőnek a meleg, mocorgó csomagot, Drew alkoholba mártott ronggyal hűsítette a homlokát. Bár az anya semmit nem értett abból, amit Drew és Will mondott, amikor dicséreteket motyogtak a remek gyermekről, Drew arckifejezése továbbra is nyugalmat és vigaszt sugárzott - olyan ígéretet, mely azt mondta, hogy a fiatal nő jó okkal élte túl a fedélközi megpróbáltatásokat, és ezeket is itt, a Castle Gardenben. Az ok pedig ott mocorgott és ordított a karjában. _ Remek - mondta Drew, miközben fölemelte a takarót, hogy az anya jól láthassa a gyermek nemét. - Remek, erős fiú. - Miközben ezt mondta, egyre mosolygott és bólogatott. A kimerült lány megértette. Könnyekre fakadt. A látványtól Will újra megborzongott. A fiatal nő ezután egy rövid mondatot mondott, amelyet Will nem értett. Ám a hangjában csengő büszkeség félreérthetetlen volt. Drew láthatóan felfogta, mit akar a lány. Miközben az álla alá tűrte a keményített lepedőt, ismét bólogatott: - Igen, ez nagyon jó dolog. Jó előjel az életéhez.
138 Will halkan megkérdezte: - Mit mondott? - Azt mondta, hogy a fia Amerikában született. Örül, hogy az Atlanti-óceánnak ezen a partján jött világra. - Drew új pólyázószövetet hajtogatott szét; a csecsemő benedvesítette a régit. Miközben pelenkázni kezdte a gyereket, hozzátette: - Örülök, hogy itt voltam, és segíthettem neki. Will lenézett a fiatal nő fáradt, csinos arcára, mely most, hogy a megpróbáltatás véget ért, békés volt és boldog. A fiú mélyen meghatódott; ugyanúgy, ahogy azon az éjjelen, amikor először nézte, hogyan dolgozik Lón Adam. - Én is - mondta. Az orvostudomány nem palota az Ötödik sugárúton, nem befektetési csomag, nem meghívó az Astor-bálba. Az orvostudomány csakis ezt jelentette. Ezt. Tizenharmadik fejezet
TERMÉKENY PARTODNAK SILÁNY HORDALÉKA I. Will New Yorkban töltött hetének hátralévő része gyorsan elrepült. Beköltözött Drew-hoz egy lerobbant albérletbe a Battery Park közelében. Fizetnie kellett a pótágyért - harminc centet egy éjszakára. Nem bánta, hogy ilyen gyatra helyen lakik; ő is, Drew is ritkán volt ott. Idejük javát a Castle Gardenben töltötték. A Castle Garden nagy volt, mégis alig bírta a forgalmat. Szinte mindennap két- három hajónyi új amerikai érkezett. Állandó volt a zűrzavar. Will felfedezte, hogy a Castle Garden sem mentes a korrupciótól. Drew azt mondta, látta, hogy a pénzváltóban és az üzletben csalások és árdrágítások folynak. Az egyik tisztviselőt, akinek tanácsokat kellett adnia az újonnan érkezőknek, hogy hol találnak szerény szállást, nemrég elbocsátották, mert az embereket egy mocskos lakásba küldte, melynek tulajdonosa a felesége volt. Két középkorú orvos vezette a Castle Garden egészségügyi állomását. Néhány egyszerűbb esetet inkább a helyszínen kezeltek, mint a Ward-szigeten. Ezeket többnyire Drew kapta meg - ami nem volt könnyű feladat, mert sok beteggel nehezen leheteti bánni. Féltek az amerikai orvosoktól, gyanakvással, sőt ellenségesen viselkedtek, mert nem ismerték új hazájuk nyelvét és szokásait. Drew tizenkét-tizennégy órát dolgozott naponta. Will mindenhová elkísérte, és gyorsan rájött, hogy barátja rendkívül ügyesen nyugtatja meg a bevándorlókat, és megnyeri a bizalmukat is. A betegek azonnal megérezték hozzáértését és vele született kedvességét, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszéltek. Will látta, hogy amikor Drew lemossa egy fiatal cseh fiú lázas homlokát, vagy megtapogatja egy öreg, mogorva orosz vérhastól felpuffadt pocakját, nemsokára megnyugtatja és megnyeri őket, és ők mosolyognak, és bevesznek minden orvosságot, amit Drew ad nekik. Vidáman beszélt angolul a gyógyszerekről, mintha bízna abban, hogy megértik. Will szinte elhitte, hogy értik is. Rájött, hogy Drew legalább egy szempontból nagyon hasonlít Lón Adam- re. Ő sem csupán a tüneteket kezelte. A lelket is gyógyította. Will úgy gondolta, az az ember, akinek a stílusát a praxisában alkalmazni szeretné, nem Vlandingham, hanem Drew. Magasabb rendű volt. Bár Drew csak egy év múlva kapja meg a diplomáját, máris szakképzett orvos volt. Talán jobb, mint amilyen Will valaha lesz. A hét hamar véget ért. A Castle Garden vasárnap nem fogadott bevándorlókat, ezért a két barát úgy határozott, hogy meglepik magukat egy jó ebéddel August LuchowTizennegyedik utcai vendéglőjében. Ám először ellátogatnak a város legújabb turistacsalogatójához. Felszálltak a Bedloe-sziget felé tartó gőzhajóra, hogy alaposabban szemügyre vegyék Bartholdi szobrát. Á hét közepén egy vihar kitisztította a levegőt, és hűvös, szinte őszi időjárást hozott. A napfény szikrázott a kikötő vizén és AlsóManhattan háztetőin. A Bedloe- szigetről lenyűgöző volt a város képe. A Richard Morris Fiunt tervezte gránit- és betontalapzatról pedig, ha fölfelé néztek, lélegzetelállító látvány tárult eléjük. Az óriási szobor, melyet több mint háromszáz rézlappal burkoltak, a felhőtlen ég felé magasodott. A hatalmas fáklya, melyet a Szabadság a jobb kezében tartott, olyan messze volt fölöttük, hogy Will már-már úgy képzelte, az óceán másik partjáról is látni. Körbesétálták a talapzatot, majd beléptek egy folyosóra, mely a lépcsőhöz vezetett A folyosón egy táblán Emma Lazarus „Az új Kolosszus” című szonettje állt, melyet a szobor ihletett. A barátok megálltak, és csendben elolvasták a verset. Willnek ez személy szerint is különösen sokat jelentett; családját egy fiatal európai fiú alapította, aki sóvárgott a szabad levegő után, ahogy a költőnő megfogalmazta. A barátok még mindig szótlanul kimentek. A tengeri szél tajtékos hullámokat korbácsolt az Atlanti-óceánra. Will levette a szalmakalapját, és hagyta, hogy a szél lehűtse homlokát. Hunyorgott a napfényben, és halkan elismételte azt a sort, melvet a legemlékezetesebbnek tartott: - „Termékeny partodnak silány hordaléka...” Most, hogy láttam a Castle Gardent, már értem. Amerika valamennyiüket befogadja. - Be, és erre büszkének kell lennünk - mondta Drew. - Aligha jelent örömet, amikor az ember megvizsgálja egyiküket-másikukat, miután vagy egy hétig a fedélközben zsúfolódtak. De amint az ember az arcukba néz, elfelejti a rongyokat és a bűzt. Megérti, hogy mit jelent nekik ez az ország. Mi ezt magától értetődőnek tartjuk, nekik azonban olyan menedék, melyhez a világon nincs hasonló. A móló felé ballagtak, ahol a kirándulóhajók álltak. - Örülök, hogy itt kaptam munkát a nyárra - folytatta Drew zsebre vágott kézzel és az óceánra meredve. - Megvilágosította előttem, mit akarok csinálni, miután megkapom a diplomát. Kövér ujjával a Castle Gardenre és a Battery mögött álló épületekre mutatott. - Ezek mellett a Harvard úgy fest, mint a közmondásos elefántcsonttorony. Ez az igazi világ, Will. Ebben az egyetlen városban annyi a szenny és a gyötrelem, hogy egy élet nem elég hosszú az enyhítéséhez. Will úgy gondolta, tudja, milyen irányba akarja Drew terelni a beszélgetést. A felismeréstől védekező lett, sőt kicsit ingerlékeny is:
139 - Tán azt akarod mondani, hogy csak a zöldfülűek és a szegények betegednek meg? Én még mindig úgy hiszem, hogy minden orvosnak ott kell praktizálnia, ahol akar. - Nem értek egyet. Az orvosoknak ott kell praktizálniuk, ahol szükség van rájuk. - Hogy érted ezt? - Úgy értem, hogy az Ötödik sugárút szalonjaiban ritkán van sürgős szükség orvosra. Ott a társasági lányok migrénje a tipikus betegség, ami rendszerint képzelgés. Will a barátja elé lépett, fekete szeme indulatosan csillogott a napsütésben: - Drew, mi az ördögnek ítélkezel állandóan fölöttem? - Mert barátok vagyunk. - Ez ruház fel téged azzal a joggal, hogy bírálj? - Úgy gondolom. - Nos, akár felruház, akár nem, nem leszünk sokáig barátok, ha így folytatod. Drew magabiztos mosolya ekkor egy kicsit zavart lett. - Folytatnom kell, Will. Megvannak az adottságaid, hogy jó orvos légy. De valakinek nyíltan kell beszélnie veled, mielőtt eltékozolnád a tehetséged. Will nem állta meg nevetés nélkül. - Istenem, sosem hallottam még ilyen pimaszságot. Jenki vonás? - Nem egészen. Úgy tudom, Hastings-vonás. Will arcáról lehervadt a mosoly. - Akármi legyen is, átkozottul utálom. Állandóan arra célozgatsz, hogy én mindenképpen prostituálni fogom magam. - Célozgatok? - Drew ide-oda ingatta kerek fejét. - Nem célozgatok. Kereken kimondom. Ritka pillanatoktól eltekintve... ilyen volt, amikor segítettél világra hozni azt a gyereket... mintha semmi más nem érdekelne, csak az orvosi pályával járó anyagi és társadalmi előnyök. Elismerem, hogy valószínűleg nagyon jövedelmező praxist alakíthatsz ki Laura Pen... - Hagyd ki ebből a magánéletemet! Drew felsóhajtott. - Bár kihagyhatnám, de nem tudom. - Ki az ördög bízott meg azzal, hogy a lelkiismeretem légy? Drew ezt nem vette sértésnek: - Én magam. Tehetséged van, és nem hagyom, hogy eltékozold. Pedig nagyon próbálkozol vele. - Az isten verje meg, tévedsz! - csapott Will a kalapjával a combjára. Hangos mondatával magára vonta néhány turista figyelmét, akik éppen kiszálltak egy hajóból. Egy anya két kislányával továbbsietett, hogy ne halljanak több káromkodást. Will haragjának egy része bűntudatból eredt. Nem tagadhatta, hogy az elmúlt egy évben a pénz és a társadalmi állás foglalkoztatta. Ám a Castle Garden - és Drew - rengeteget tett azért, hogy az orvostudomány igazi céljára emlékeztesse. - Tévednék? - Drew kerek arcán különös, szinte ravasz mosoly jelent meg. - Jól van, bizonyítsd be. - Hogyhogy? - Azt hiszem, világosan beszéltem. Azt mondtam, bizonyítsd be, hogy tévedek. Ha arra törekszel, hogy az előkelő negyedben praktizálj... és képességeidet nem azokra az emberekre fordítod, akiknek égető szükségük van rájuk... - És kik lennének ezek az emberek? Drew megfordult, és a talapzaton nyíló ajtóra mutatott. Lazarus szonettjére utalt, meg azokra, akikről szólt. Európa emberhordalékára. Egy tucat ősi ország csődbe ment gazdaságának, nyomornegyedeinek és nyomorgó falvainak menekültjeire. A második lehetőség keresőire. Azokra az utazókra, akik egy lapra tették föl mindenüket - a megtakarított pénzüket, a biztonságukat, néha még az egészségüket és az életüket is hogy eljussanak Amerika partjaira. - Hétvégenként körülszimatoltam a hatodik kerületben - folytatta Drew, most már visszafogottabb hangon. - A hatodikban van a város legszörnyűbb nyomornegyede. A Mulberry Street Bend. Úgy határoztam, hogy ott fogok praktizálni. És ingyenrendelőt nyitok. - Nos - mondta Will halkan. - Ez komoly döntés. - A Castle Garden orvosai máris ezzel ugratnak. Azt mondják, nyilván misszionáriusok a szüleim, mert a pokolban akarok praktizálni. - Ez tényleg úgy fest. Miért nem lépsz be egy szerzetesrendbe, ahol mindjárt szegénységi és szüzességi fogadalmat is tehetnél? Azonnal elszégyellte magát a gúnyos hang miatt. Drew arcán lemondó, szinte szomorú mosoly jelent meg: - A szegénységről a döntésemmel gondoskodtam. Ami pedig a szüzességet illeti, gondolom, mindig fizetnem kell majd a női társaságért. Látok olyan lányokat, akik tetszenek nekem, de amikor rájuk köszönök, még csak nem is válaszolnak, mert olyan kövér vagyok. - Vállat vont. - Ebbe már belenyugodtam. De figyelj... amikor azt mondtam, bebizonyíthatnád, hogy valóban segíteni akarsz az embereken, a következőre akartam kilyukadni. Szeretném, ha beszállnál velem az ingyenrendelőbe. Will arra gondolt, mit jelképez az ingyenrendelő. Kudarcot. Belépést egy olyan világba, ahol az ember nem praktizálhat jövedelmezően. Hihetetlen, hogy Drew még csak bele sem kényszerül egy ilyen helyzetbe. Hogy önként hozta meg a döntését! - Ki van zárva-mondta Will. - Ne utasíts vissza ilyen gyorsan. Már mondtad, hogy te is akarsz rendelőt nyitni New Yorkban. - Igen,de... - Akkor adj rá lehetőséget, hogy megmutathassam, mit kell tenni a Mulberry Bendben. Maradj még pár napig. Körbejárjuk a... - Nem tehetem. Tudod, hogy vissza kell mennem Bostonba dr. Green kurzusára. - Akkor jövő nyáron. A társasági naptárad akkorra még nem telt be, ugye? - Ne gúnyolódj. - Miért, betelt? - Persze hogy nem.
140 - Akkor gyere velem jövő nyáron a Bendbe. Találkoztam ott egy orvossal. Egy öreg fickóval, aki nemsokára visszavonul. Az ő praxisát szeretném megvenni... feltéve, hogy kapok kölcsönt. Egy tízdolláros kölcsön valószínűleg elég lenne, hogy megvégy egy ilyen praxist, gondolta Will, de nem mondta ki. Drew, akiben nőtt a lelkesedés, folytatta: - Szánj rám jövőre annyi dőt, amennyit csak tudsz, de legalább egy hetet. Mindennap segítünk az öregnek néhány órát, és hamar meg fogod látni, hogy bőségesen van ott munka két embernek is. - Mióta dédelgeted ezt az őrült... ? - Jövő nyáron. Add a becsületszavad. Megragadta Will karját. Megtévesztően puha kezével úgy szorította, akár egy fémpánt. - A szavadat. Will dühödten vágott vissza: - Jól van! Egyetlen feltétellel. - Mi az? - Nem akarok több szót hallani a magánéletemről. - Rendben - kiáltott fel Drew. Halványszürke szeme csillogott a napsütésben. - Érjük el a hajót, és menjünk Luchow-hoz ünnepelni. - Ünnepelni? - horkant föl Will. - Azt ünnepeljük, hogy önként eltöltünk egy hetet részegek, tolvajok és ószeresek között? - Amerikaiak között - mondta Drew, és megint hátramutatott a talapzatra. - Ugyanannyi joguk van erre a névre, mint az Ötödik sugárúti náboboknak. És tízszer akkora szükségük van a segítségedre. Will a fejét csóválta. - Mi az ördögbe kevertem én magam? Drew fölnevetett. - Ez lesz életed legfontosabb része. A házasságodat kivéve, természetesen - tette hozzá, de a lelkesedés és meggyőződés minden látható jele nélkül. II. Másnap este a New York & New Haven társaság expresszvonata zakatolt át egy sűrű zivataron, és vitte hazafelé a nagybeteg Will Kentet. Miután megebédeltek Luchow-nál - nem, erre a zabálás a jobb szó -, hazamentek Drew-val az albérletbe, és hatalmas mennyiségű olcsó whiskyt ittak meg. Most Will a félheveny gyomorhurut szinte minden ismert tünetét produkálta. Végtelen szomjúság és lepedékes nyelv. Rendkívüli puhaság a hastájék fölött. Puffadás és böfögés. Hasmenés, enyhe láz és erősen elszíneződött vizelet. Lüktető fej, gyenge pulzus és hideg láb. Ezenkívül általános gyengeség és lehangoltság. Dr. Austin Fiint tankönyvében enyhén moralizáló hangnemben fűzött megjegyzést ehhez az állapothoz, amitől a fiú nem érezte magát jobban: „A betegség néha hosszú dorbézolást követően lép fel. Az alkoholfogyasztó betegeket tájékoztatni kell a betegség és életmódjuk között fennálló összefüggésről.” Ez már kicsit elkésett! Nem tudott enni, még gondolni se az ételre anélkül, hogy hányinger ne kerülgette volna. Mindent megpróbált, amit kezelésül javasoltak. Kis jégdarabok. Szódavíz. Morfiumsók. Kemény vízzel kevert tej és egy tányér liszt, de egyik sem maradt meg azon a helyen, ahová szánta. Semmi sem segített; emésztési zavarai voltak. Egyszerűen várnia kell addig, amíg a szervezete úgy nem dönt, megfelelően megbüntette már az ostobaságáért. Ám ezen az estén még csak nem is a betegség okozta benne a legnagyobb nyugtalanságot - és zavart. Hanem az ígéret, melyet a barátjának tett, s azok a következmények, amelyekkel ez az ígéret jár. Drew bizonyos szempontból átejtette. Olyan vitát provokált, melynek során Willből a dühkitörése kényszerítette ki az ígéretet. Drew nagyon jól tudta, hogy barátjában működik a lelkiismeret. És tudta, milyen erős nyomást kell Willre gyakorolnia annak érdekében, hogy kihúzza belőle a választ. Will émelygett, és a piszkos ablaknak támasztotta homlokát, tekintete pedig a connecticuti erdők sötétjébe révedt, melyek közt a vonat robogott. Csapdában volt. Igazi csapdában. Előző nap olyan ígéretet tett, mely élesen szemben állt azzal, amit Laurának fogadott - és azzal a rendkívül fontos ígérettel is, amelyet Carternek tett. Nyomorúságos állapotához képest a lehető legvilágosabban gondolkodott ezen a dilemmán. Bizonyos, látszólag összeegyeztethetetlen tényeket kellett számításba vennie, ha meg akarta oldani a problémát, melyet Drew teremtett: Először is, Will szerelmes volt Laura Pennelbe. Rajongott a lányért. De azt is tudta, hogy Drew-nak igaza van, amikor a társasági praxis jelentéktelenségéről beszél. Amit a fiatal lengyel lány szemében látott, miután Drew-val világra segítették a gyermekét, az teljesen eltörölte a dr. Vlandingham keltette benyomást. Will nem csupán hozzáértő és sikeres orvos akart lenni, hanem hasznos is. Ez azt jelentette, hogy olyan emberekről kell gondoskodnia, akiknek valóban szükségük van a segítségre. És ahogy Vlandingham említette a Sherry’sben folytatott beszélgetésük során, orvosokból nincs hiány az Ötödik sugárúton. Éppen ellenkezőleg. Úgyhogy annak érdekében, hogy összeegyeztesse azt, ami összeegyeztethetetlennek látszik, valamiről le kell mondania. A Laurának tett ígéretéről? A Drew-val a következő nyárra tervezett rövid távú gyakorlat aligha jelentett ló- doktorságot Will szemében. De Thurman Pennel lánya annak nevezné. Minden emberi lénynek vannak hibái, és a lány egyik hibája a gőg. A fiú talán majd tehet ellene valamit, miután összeházasodnak. Biztosan meg fogja próbálni. Ám jelenleg Laura személyiségének letagadhatatlan vonása: neki azok a betegek, akikkel Drew a Castle Gardenben foglalkozott és akiket a nyomornegyedben szándékozott kezelni - Emma Lazarus szavával élve -, hordalékot jelentenek. S ha ő a következő nyáron segít Drew-nak ilyen embereket gyógyítani, Laura ellenezni fogja... Ha tud róla. Nos, legyen. Nem szabad megtudnia. Soha nem szabad rájönnie.
141 Hogy ez ne történjék meg, kettőjük titkaként kell bánnia a Drew-nak tett ígéretével - és ennek teljesítésével is. El kell rejtenie Laura, Marcus, a harvardi kar és az orvostanhallgatók - mindenki elől. Kellemetlen volt a gondolat, hogy becsapja a lányt, akit el akar venni. De nem tudott más kiutat. Gyötrődött, a két világból csak az előnyöket akarta. Meg kell próbálnia megszerezni mindkettőt, hogy soha ne kényszerüljön választani közöttük. Úgy gondolta, sikerül, de nem volt benne biztos. Sok lehetséges kelepcét látott. Sokat, ismételte meg magában, miközben az esős éjszakába bámult, s a vagon imbolygó lámpái visszatükrözték merev arcát a sötét, nedves üvegen. Tizennegyedik fejezet
A MI EGYETLEN REMÉNYÜNK I. Gideonnak a Worldnél dolgozó Moultrie Calhounhoz írt levele nyomán a két férfi szívélyes légkörben megebédelt, ami viharos kitörésre ragadtatta Joseph Pulitzert. A kiadó táviratot küldött Chatwoldből, a maine-i Bar Harborben álló házából, ahol éppen nyaralt. Követelte, hogy találkozhassék Gideonnal. Gideon mérlegelte, milyen stratégiát alkalmazzon, aztán úgy döntött, legjobb lesz, ha Pulitzer támadásának élét udvariassággal veszi el. Levelet írt versenytársának, melyben meghívta az Auvergne fedélzetére. Júlia az mondta Gideonnak, hogy csak a bajt keresi, de a férfi ragaszkodott hozzá, hogy elküldje a levelet: - Joe-val beszélni semmivel se rosszabb, mint ha az ember egy jenki ágyú csöve elé rakja a fejét. Azonkívül kétlem, hogy eljön. Nagy meglepetésükre elfogadta a meghívást. Úgyhogy a jacht felhajózott a partok mentén, és Kenték illő szertartásossággal fogadták versenytársukat és kíséretét a fedélzeten. Az udvariasság megtiltotta, hogy azonnal rátérjenek Gideon Calhounnal elköltött ebédjének sikeres kimenetelére. Ám az a találkozó már három héttel ezelőtt történt. Gideon most attól félt, hogy Pulitzer talán ellenajánlatot tett; olyan vonzót, amilyennek Calhoun nem tud ellenállni. Ám ha így van, miért fogadta el Pulitzer a meghívást? Puszta kárörömből? Ez nem vallana rá. A válaszokra estig várni kell. A jacht nemsokára megint délre, Mount Desert Rock felé tartott. Amikor a vacsora elkezdődött, a magyar származású lapkiadó udvarias volt, de semmi több. Időnkénti mosolygása inkább arcrándulásra hasonlított. A nagy szakállú és egyszerű szemüveget viselő férfi inkább emlékeztetett a klasszika-filológia professzorára, mint olyan lapkiadóra, aki a szenzációkat kedveli. - Örülök, hogy itt találkozunk, és nem New Yorkban - mondta Gideon, miután már húsz perce semmitmondóan beszélgettek Washingtonról, a világ ügyeiről és az újságírás különböző dolgairól... ám arról a bonyolult problémáról egy szót sem, mely miatt találkoztak. - Sosem láttam még a jachtodat - mondta Pulitzer. - Nagyon szép. Gideon köszönömöt mormolt. - Azonkívül Chatwold még nyáron is egy mauzóleum. Tudod, hogy kedvelem a társaságot. - Ez nyilvánvaló volt abból, hogy Pulitzer két titkárát is magával vitte a hajókázásra. Állítólag nyolc titkárt foglalkoztatott. - Már jó ideje nem találkoztunk, Gideon. A házigazda bólintott. - Nyolc vagy kilenc hónapja. - És ez idő alatt Pulitzer egészsége szemmel láthatóan megromlott. Amikor bement az ebédlőbe, lassan mozgott, és hunyorgott, mintha a látása sem volna rendben. Pulitzer valójában négy évvel fiatalabb volt Gideonnál, de tüdejének állapota két évvel ezelőtt arra késztette, hogy lemondjon a World napi irányításáról, bár még mindig szigorú ellenőrzést gyakorolt a lap politikája fölött. Az ablakok üvegét villám fénye világította meg. Az Auvergne orra előtt szakadt az eső. Pulitzer a mennydörgéstől fészkelődön, és megtörölte szemét a zsebkendőjével. Egy-két pillanattal ezután Júlia véletlenül elejtett egy teáskanalat, mely az ezüst cukortartóra esett; nem hangosan, de váratlanul. Pulitzer arcáról másodperceken belül ömlött az izzadság, és a szakállában csillogott. A férfi kinyögte: - Más okom is van, hogy elfogadtam a meghívásod. Úgy gondoltam, stílszerű, ha a jachtod fedélzetén vitatjuk meg a kalózkodás kérdését. Gideon mozdulatlanul ült. Júlia is. Mindketten érezték, hogy elromlott a hangulat. - Én bona fide ajánlatot tettem, Joe. És nem kértem Mr. Calhount, hogy tartsa titokban. - Hidd el, nem is tartotta. De én zokon veszem, hogy a hátam mögött intézed a dolgokat. - Joe, hagyd abba. Te a példányszámaiddal vered a Uniont és az összes többi New York-i napilapot. A szerkesztőségemben zűrzavar uralkodik, mióta Theo Payne meghalt. Valamit tennem kell. Hogy folytassam a tengerészeti metaforádat. .. én egy süllyedő hajó kapitánya vagyok, és a környéken a te hajód az egyetlen, amelyiknek elég nagy a mentőcsónakja, hogy a legénységemet fölvegye. Megtagadnád tőlem azt a jogot, hogy megmentsem az életüket meg a magamét? Kopogni kezdett az eső az ebédlő fölötti fedélzeten. Pulitzer úgy viselkedett, mintha puskák dördülnének. Megtörölte a homlokát, aztán azon küszködött, hogy összeszedje magát. Szigorú tekintettel nézett Gideonra: - Szofisztika! Sima szavak, melyeknek semmi közük a kérdéshez. Elraboltad tőlem Moultrie Calhount. - Elraboltam?... Múlt időben? - Gideon nem tudta leplezni a meglepődését. - Igen. Benyújtotta a lemondását. Másfélszer annyi fizetést kínáltam neki, de így se akart maradni. Mert elégedetlen a munkafeltételekkel és a szeszélyes viselkedéseddel. Am ezt Gideon semmilyen körülmények közt nem mondta volna ki. - Hivatalosan még nem tájékoztatott... - szólalt meg Gideon. - Én tájékoztatlak! Calhoun tehetséges újságíró. Értékes ember. Meg akarom tartani. - Ez úgy hangzott, mint egy parancs.
142 Gideon, bár nem akarta, egyre bosszúsabb lett, és vállat vont: - Úgy tűnik, nem tudod. Azt mondom, zárjuk le a kérdésről folytatott vitát. - Ne zárjuk le. Vond vissza az ajánlatot. - Ha a helyemben volnál, te sem tennéd. - Követelem, hogy vond vissza. Gideon lassan a fejét rázta. - Joe, nem vonom, Pulitzer vörös arccal és dühödten hajolt előre. Mielőtt megszólalhatott volna, egy újabb mennydörgéstől ismét hátradőlt. Szigorú iskolaigazgatókra emlékeztető szemüvege mögött bepárásodott a szeme. Ráütött az asztalra: - Jól van! Ha a gazember már nem szereti a Worldöt, vidd el... nekem nem kell! De hadd mondjak még valamit... - Arcán ismét olyan fintor jelent meg, melyet vi- gyornak szánt. - Ilyen dolgokat én nem felejtek el. Egyszer még sarokba szorítalak. Gideon beleszívott a szivarjába, és elmosolyodott. - Ez nem lep meg. Máris ezen dolgozol. Az eső kopogása hirtelen fölerősödött, megelőzve a visszavágást. Pulitzer a fülére szorította a kezét, mintha rettenetes kínokat élne át. Feltápászkodott, és véletlenül nekiment Júlia székének. Mielőtt az asszony felállhatott volna, hogy segítsen neki, a férfi ezt suttogta: - Maradjon ülve, Mrs. Kent. Bocsásson meg. Amikor Pulitzer kiment, Gideon szólt Andersonnak, hogy töltse meg a konyakospoharát. - Calhounnak igaza volt. Joe egyre különösebben viselkedik. Nem bírja a zajt, de tartja ezeket a lakájokat, akik egész éjjel beszélgetnek vele, vagy olvasnak neki, mert nem tud aludni. Hálás vagyok a Mindenhatónak, hogy nem géniusznak teremtett. Az ember nagy árat fizet ezért. - Megbántad, hogy meghívtad? Gideon a fejét rázta. - Most legalább minden napvilágra került. Lelkifurdalás nélkül munkába állíthatom Moultrie Calhount. Ha megint szilárd alapokon tudhatom a lapot, talán egy darabig összpontosíthatok a Kent és Fiára. Ám sem az újság, sem a kiadóhivatal nem nyugtalanította igazán. S még a mellében érzett fájdalmak is lényegtelennek látszottak ahhoz a hibához képest, melyet fia megítélésében vétett. Egy évvel ezelőtt úgy gondolta, hogy Will végre a megfelelő vágányon van. Tévedett; vakon, pokolian tévedett. Úgy hajtotta fel a maradék konyakot, mintha víz volna. - Istenem, ezt aztán gyorsan megittad. _ Szerintem ez az én dolgom, nem úgy gondolod? Egy pillanat múlva felugrott, megkerülte az asztalt, és bocsánatkérően megszorította az asszony vállát: - Sajnálom. Ez faragatlanság volt. - Mi nyugtalanít, drágám? - A szokásos. Üzleti ügyek. Lehajolt, hogy ajkát az asszony homlokához érintse. Júlia megfordult a székben, és megfogta a férfi karját. Gideon szájon csókolta. Ügyetlen ölelés volt, de Gideont megnyugtatta. Miközben a kabinjuk felé mentek, Nykvist, a matróz jelentette, hogy a vihart már elhagyták. Gideon megköszönte, és jó éjszakát kívánt. Amikor magukra maradtak a kajütben, egymás karjába vetették magukat - a férfinak szüksége volt a vigaszra, az asszony pedig érezte ezt. A jacht utolsó vad himbálózásai közepette szeretkeztek. A férfi jobban érezte magát, és még egyszer bocsánatot kért a durvaságáért. Még mindig nem tudta azonban megmondani az asszonynak mélyen gyökerező nyugtalansága okát. Még mindig nem tudta neki elmondani azokat a dolgokat, amelyeket a Union egyik legmegbízhatóbb riporterétől hallott. II. Mr. Moultrie Calhoun ötvenkét esztendős, pocakos özvegyember volt. Nem szerette korábbi munkaadóját, de kedvelte a Pulitzer-féle újságírást. Amikor ő és Gideon befejezte a tárgyalást és kezet rázott, Gideon azt mondta a Charlestonban született szerkesztőnek, hogy színesítheti, sőt színesítse a Union első oldalait néhány bűnügyi és társasági hírrel. Calhoun már a lapnál töltött első napján átvette az irányítást. A káromkodó Theo Payne-nel ellentétben csendes ember volt, aki csak ritkán emelte fel a hangját. Ám kékesszürke szeme lefegyverző volt. Olyan a színe, akár a pisztoly csövéé, jegyezte meg valaki Gideonnak. Calhoun még csak két órája ült az íróasztalánál, amikor ezt a fegyverszürke tekintetét egy riporterre vetette, majd udvarias és választékos szavakkal megkérte, hogy javítsa ki egy cikk ténybeli tévedéseit és felületes stílusát. A riporter egyetlen pillantást vetett erre a szemre, és már ugrott is. Amint a másnapi lap minden cikke összegyűlt a szedőteremben, Calhoun összehívta az alkalmazottakat. Gideon röviden bemutatta az új főszerkesztőt, majd leült. Calhounnak két perc sem kellett hozzá, hogy közölje az elvárásait. Mindenkinek a szolgálatait nélkülözni tudja, aki nem engedelmeskedik azonnal az utasításoknak, vagy nem viselkedik megfelelően: - Hölgyeim és uraim, önök halálra ihatják magukat. Önök... nem cifrázom, annak ellenére, hogy jelen vannak a szebbik nem képviselői is... nyüzsöghetnek, sőt bujálkodhatnak mindenkivel, hogy helyet biztosítsanak maguknak az alvilágban. Hazudhatnak és csalhatnak, amíg már maga az ördög sem hisz önöknek. De mindezeket a cselekedeteket távol kell tartaniuk ettől a helytől. Itt semmi nem akadályozhatja önöket a kötelességük teljesítésében. Ha a követelményeim nem tetszenek önöknek, vagy olyan a természetük, hogy nem tudják teljesíteni ezeket, szándékaik milyenségétől függetlenül azt tanácsolom, hogy keressenek másutt munkahelyet. Mert akkor nem húzzák sokáig mellettem. Mi felelősségteljes újságírók vagyunk, akiktől az olvasók az igazságot várják. Ennek megfelelően fogunk viselkedni... legalábbis a munkaidő alatt. Ami, már most figyelmeztetnem kell önöket, nem lesz rövid. Köszönöm, hogy meghallgattak. Ez minden.
143 Aznap éjjel Calhoun a szokásosnál sokkal tovább tartotta benn az alkalmazottakat. Egyenként szólította irodájába a riportereket és rajzolókat, becsukta az ajtót, és kikérdezte őket. Hajnali négyig három újságírót és egy belső munkatársat bocsátott el. Ezek bérükkel a kezükben, fejcsóválva támolyogtak ki a reggelbe. Gideon felébredt a kanapén, ahol addig szunyókált. Calhoun frissnek és energiától duzza- dónak látszott: - Minden személyzeti ügyet elintéztünk, Mr. Kent. Elmegyünk reggelizni? - Nem megy aludni? - Még nem terveztem, uram. Nemsokára ideje elkezdeni a munkát a következő kiadáson. Gideon ásítva felült, összehajtotta a takarót, és a kanapé végére helyezte. - Szolgált a háborúban, Mr. Calhoun? - Kérem, szólítson Moultrie-nak, uram. - Jól van, Moultrie. Szolgált... - Szolgáltam. - Melyik oldalon? - Ugyanazon, amelyiken ön, uram. - Mintha óvakodott volna attól, hogy ezt túl hangosan mondja egy északi újság szerkesztőségében. -Távírász voltam. - Nos, ha Richmondban valamivel több magához hasonló irányítja a dolgokat, talán nem járunk ennyire pórul. Fogyasztok magával egy kis omlettet meg feketekávét. De bökjön oldalba, ha elszunyókálnék. Még csak negyvenöt éves vagyok, de maga lepipál engem. III. Gideon attól az első naptól fogva tökéletesen elégedett volt új szerkesztője munkájával. Calhoun gyermektelen felesége már öt éve meghalt. A férfit nem érdekelte más, csak a munkája. Amikor az őszi választási kampány erősödött - a Union Clevelandet támogatta -, Calhoun a hétvégeket használta fel arra, hogy Bostonban beszámoljon a lapnál történtekről a munkaadójának, és meghallgassa a véleményét ezekről. Az egyik ilyen találkozót a Kent és Fiánál tartották. Ott találkozott Calhoun először Miss Vaillel. Kezet csókolt a nőnek, elmormolt néhány kedvességet, és sikerült enyhe pírt varázsolnia a nő arcára. Calhoun következő látogatásakor Gideon megkérte a gépírónőjét, legyen jelen, hogy jegyzeteket készíthessen számos fontos pénzügyi döntésről. Megdöbbent, amikor Miss Vail új frizurával és új ruhában jelent meg. Aznap este a férfi így szólt Júliához: - Komolyan azt hiszem, hogy a mi tüskés rózsánk kivirágozhat. Úgy keringett Calhoun körül, akár egy csitri. Talán már nem sokáig állítja magáról, hogy „csalódott a szerelemben”. Megpróbált jókedvűen viselkedni, de a feszültség világosan az arcára volt írva. Miféle titkos aggodalom gyötörheti?, tűnődött Júlia. IV. Grover Cleveland csaknem százezerrel több szavazatot gyűjtött össze, mint Harri- son szenátor, de a republikánus jelöltnek nagyobb számban volt elektori szavazata, ezért ő nyerte meg az elnökségért folytatott küzdelmet. Pártja a Kongresszus mindkét házában túlsúlyba került. A legjobb, amit a rosszkedvű Gideon a választásról elmondhatott, az volt, hogy barátja, Roosevelt, aki hű maradt a republikánusokhoz, most talán Washingtonban kibontakoztathatja a tehetségét. Gideon remélte, hogy az ország ezzel csak nyer. A tél közeledtével Gideon és Júlia továbbra is meghívott barátokat és jól ismert embereket a vacsoraasztalukhoz. Sámuel Clemens, az az író, aki MarkTwainnek nevezte magát, ismét meglátogatta őket. Egy másik este William James professzor, az anatómus hajtott át Cambridge-ből. Keveset beszélt arról, hogy egyre jobban érdekli a pszichológia, ám annál többet kivándorolt fivéréről, Henryről, akinek regényét, az Egy hölgy arcképéi egy zseni műveként fogadták. A maga részéről Gideon ezt a művet elviselhetetlenül unalmasnak találta. Egyik héten egy Dwight Moody nevű igehirdetőt láttak vendégül, aki egész Új- Angliában igyekezett menteni a lelkeket. A másik héten egy olyan ember volt náluk, aki ugyanezeket a lelkeket az ostobaságtól próbálta megmenteni - Bob Inger- sollt, a sikeres washingtoni ügyvédet, akit a sajtó A Nagy Agnosztikus néven tisztelt. Ő azért jött a városba, hogy megtartsa híres előadását „Mózes tévedései” címmel. Az idős Edwin Booth is eltöltött egy estét a Kent-házban, és arról beszélt, hogy Eleanor egyre híresebb lesz a színházrajongók körében; ő és Leó éppen az egyik olyan társulattal turnézott, melyet a híres színigazgató, Augustin Daly szervezett. Booth valahogy emberi roncsnak látszott; nemzetközi híre ellenére is mogorva és búskomor volt. Kétszer is utalt „szegény Johnnyra”. Élete végéig, mondta, kísérteni fogja az, ami történt a Ford Színházban azon a végzetes éjszakán: színész fivérének gyilkos merénylete Abraham Lincoln elnök ellen. Ugyanezen az estén a nőmozgalom két oszlopa - két szemben álló frakció vezetője - is eljött vacsorára. Júlia mindent elkövetett, hogy összebékítse a két nőt, akik évekkel azelőtt egy politikai vitában szakadtak el egymástól. Az egyik vendég gyakran járt a házban - Júlia tanítója, Lucy Stone, aki az Amerikai Női Választójogi Szövetséget vezette, mely Bostonban székelt. Alacsony, hetvenéves asszony volt, és rendkívül energikus. A másik először látogatott el a Kent-házba. Mrs. Elizabeth Cady Stanton volt állítólag az első nő, aki megtagadta, hogy kimondja az engedelmesség szót az esküvői szertartáson. Ő és Susan B. Anthony a Nemzeti Női Választójogi Szövetséget vezette New Yorkban. A Nemzetit tartották a két szárny közül a radikálisabbnak. Mrs. Stanton azért érkezett Bostonba, hogy megtartsa az egyik ismeretterjesztő előadását azok közül, melyek miatt az év java részét utazással töltötte. Lucy Stone- hoz hasonlóan ő sem érte el a százhatvan centimétert. Szeme vidám, modora fanyar. Hetvenhárom évesen ugyanolyan eleven és jó kedélyű volt, mint ellenlábasa, Mrs. Stone. A két szüfrazsett először feszülten üdvözölte egymást a szalonban, de a légkör hamarosan szívélyes és barátságos lett. Júlia láthatóan fellelkesült; a két szervezet kibékítése volt az egyik legnagyobb álma. Úgy érvelt, hogy a mozgalomnak már amúgy is elég baja van. A befolyásos politikusok, prédikátorok és újságírók rendszeresen és minden elképzelhető helyen átkozták a mozgalmat és vezetőit. Miért
144 kellene akkor a nőknek azzal kárt okozni ügyüknek, hogy békétlenség van a soraikban? Egységes és nem megosztott frontra van szükségük. Hogy előkészítse a talajt ehhez a vacsorához, már hónapokkal előbb Washingtonba utazott, a Nők Első Nemzetközi Találkozójára, melyet a Nemzeti Szövetség támogatott. Ott kifejtette az álláspontját Mrs. Stantonnek és Susan Anthonynak. Ott már látott arra utaló jeleket, hogy a két csoport elsimíthatja a nézeteltéréseket, és egyesülhet. Mrs. Stanton és Mrs. Stone legalábbis egy asztalnál ebédelt, méghozzá láthatóan élvezettel. Különbségek azonban maradtak; méghozzá elég fontosak. Lucy Stone még mindig hitte, hogy a nőknek csak a szavazatért kell küzdeniük, és nem szabad ezt az erőfeszítést azzal tönkretenniük, hogy a válás, a gyermekszülés, a szüzesség és a házastársi hűség megannyi problémájával is foglalkoznak. Elizabeth Stantonnek, bár maga is mintát adott az erkölcsös viselkedéshez, egészen más nézetei voltak - különösen a szabad szerelemről: - Lucy, engem nem érdekel, hogy a zászlónk alatt vonuló nővéreink makulátlanul fehérek-e, vagy vörösre színezte őket a paráznaság. A meggyőződésük számít. Elég nő hozott már áldozatokat a tisztaságról szóló szentimentális és álszent fecsegés kedvéért. Ez a férfi leghatásosabb fegyvere, hogy megosszon és leigázzon bennünket. .. ne vegye magára, Mr. Kent - tette hozzá, miközben határozottan a férfi felé bólintott. - Én azt mondom, véget kell vetnünk ennek az alávaló történetnek, és csakis egyetlen dolog mellett kell kiállnunk... feltétel nélkül. A női nem mellett. Hosszú csend állt be. Júlia elszontyolodott; a békülés kilátása, úgy tűnt, semmivé lett. Lucy Stone azonban a határozottság és a visszafogottság éppen megfelelő keverékével szólalt meg: - Egy barátságnak sok jó oldala van, Elizabeth. Az egyik legbecsesebb az, hogy az igazi barátoknak eltérhet a véleményük bizonyos dolgokban, de akkor is tudnak együtt dolgozni. Akármilyen eltérő nézeteket valljunk is a kisebb kérdésekben, a legnagyobb kérdésben egyetértünk. Szabadságot a nőknek. Attól tartok, hogy erről... és a barátságunkról... már nagyon régen megfeledkeztünk. Mrs. Stanton arca ellágyult. - Én is attól tartok. Talán itt az ideje, hogy eszünkbe jusson. Kinyújtotta a kezét. Lucy is. Megragadták egymás kezét egy pillanatra, s mindketten mosolyogtak. Ezen az estén nem volt több nézeteltérés, és a jóakarat szelleme uralkodott. Júlia el volt ragadtatva. De észrevette, hogy Gideon gondterhelt és feszült. Miért? A következő napokban a férfi ingerülten viselkedett vele - ez nem volt rá jellemző. Órákig, sőt napokig alig szólt többet a szükségesnél. Nemcsak lehangoltnak látszott, hanem örökké kimerültnek is. Júlia unszolta, hogy menjen el orvoshoz. A férfi tagadta, hogy fizikai panaszai lennének. Az asszony úgy érezte, elhallgat valamit. Végül karácsonyeste a dolgok napvilágra kerültek. V. Magányos karácsony ígérkezett. Talán a legmagányosabb, melyet valaha együtt töltöttek. Will aznap délelőtt tizenegykor felszállt a NewYork-i vonatra. Délben a cselédek megkapták az ajándékukat, aztán elküldték őket. A ház csendes volt; sötét árnyakkal teli. Miért gyújtsanak lámpát, ha senki sincs ott? Júlia és Gideon a szalonba ment a könnyű vacsora után, melyet az asszony készített. A szalonban sem égett más, csak a gyertyák a törékeny kis fenyőfán. Gideon háta mögé tett kézzel sétált fel s alá a Közparkra néző ablak előtt. Időnként megállt es kilesett. Csüggedtnek látszott, boldogtalannak. Végül Júlia nem bírta tovább: - Gideon, gyere ide, és mondd el, mi a baj. A férfi anélkül, hogy az asszonyra nézett volna, visszakérdezett: - Hogy érted? - Nagyon jól tudod. Már hónapok óta nem vagy önmagad. El kell mondanod, mi zavar. Nem tudok segíteni, ha nem tudom. A férfi elfordult az ablaktól. Szomorú, csillagtalan este volt. A Közparkra sivár sötétség borult. Mindenki azt mondta, nem lesz hóesés, mely enyhítené a jeges hideget. A férfi kék szemében megcsillant a gyertyafény - Ennyire látszik? - Ennyire. - Az asszony a férfi mellé lépett, szoknyája surrogott. - A gyerekekre gondolsz? A férfi hallgatott egy pillanatig. Aztán bólintott: - Hiányoznak. Itthon kellene lenniük karácsonykor! - Felnőttek, drágám. A saját életüket élik. - De mit művelnek az életükkel? Semmi olyat, amit értékesnek látnék. Szegény Eleanor valami filléres kisvárosban játszik, és egy szállodában tölti a karácsonyt. - De Leóval van, és boldog. - Istenem, remélem. És mi van Carterrel? Coloradóban lopja a napot... - Nem szabad a család minden terhét magadra venned, drágám. Ez a Kentek egyik hibája, és a hiábavaló idealizmus romboló bűntudattá válhat. Te nem tehetsz Carter önfejűségéről. Ezért én mindenki másnál nagyobb felelősséggel tartozom. Azonkívül már nincs is Coloradóban. - Honnan tudod? - Levél jött tőle a reggeli postával. Olyan nagyon elfoglalt bennünket, hogy Willt úrnak indítsuk New Yorkba, hogy meg se tudtam mutatni neked. Carter Denverben adta postára a levelet, de azt írja, továbbmegy. - Hová? Az asszony szomorúan fölnevetett.
145 - Azt nem írja. Nem hiszem, hogy tudná. Hidd el nekem, én ugyanúgy aggódom érte, ahogy te... - Megérintette a férfi vállát. - Az a gyanúm, tudom, hogy valójában miért érzed magad olyan rosszul. Azért vagy dühös, mert Will elment, hogy Pennelékkel töltse a karácsonyt. Erről van szó, ugye? A férfi nem válaszolt egyenesen a kérdésre: - Észrevetted, hogy beszélt róluk egész reggel? A fenébe, mintha bálványozná őket! - Szerelmes Miss Pennelbe, Gideon. Gyanítom, abban reménykedik, hogy elveszi feleségül. Teljesen természetes, hogy dicséri a lány szüleit. Gideon mintha nem is hallotta volna: - Mást se akar, csak hogy egy Ötödik sugárúti orvos legyen belőle, aki fejfájás elleni gyógyszereket ír fel vérszegény lányoknak. És most összeállt egy csomó rablóval. - Már majdnem felnőtt. Ha így gondolod, akkor sem szabad mondanod. Miért nem? - vágott vissza Gideon. - Hagyjam a nevelését... vagy mondjam azt hogy a megrontását... olyan banditákra, mint Thurman Pennel? Isten az atyám? Júlia, az az ember milliókat keres mások nyomorúságán! A gyártulajdonosok egymás sarkát tapossák, hogy megvegyék azokat a silány épületeket, melyeket az építészei összetákolnak. És évek óta azt beszélik, hogy egész háztömbök tulajdonosa New York legrosszabb nyomornegyedeiben. _ Beszélik vagy tény? - Mit számít az? _ Rengeteget. Szeretném, ha tárgyilagos ítéletet alkotnál Willről meg a barátairól. Gideonnak leesett az álla. - Akkor tárgyilagosan szólva... a fiú rossz irányba halad. És én ezt engedtem. Júlia ugyanilyen határozott volt. - Akármi legyen a véleményed, te nem döntheted el, hogy melyik lányba szeressen bele. - Még akkor sem, ha az a lány tönkreteszi az életét? - Jaj, Gideon... ez szörnyű túlzás. Te gondolod úgy, hogy Miss Pennel a te mércéid szerint teheti tönkre a fiú életét. - Istenem, te kinek az oldalán állsz? - Kérlek, ne kiabálj. Te nem írhatod elő Willnek, hogy milyen feleséget válasszon magának. Hosszan hallgattak. Végül Gideon felsóhajtott: - Tudom. Azt hiszem, ezért nyugtalankodom. Hónapokkal ezelőtt én... én hallottam néhány zavarba ejtő dolgot Miss Pennelről. Júlia haragja azonnal elpárolgott. - Kitől? - A Union egyik riporterétől. A neve Hester Davis. Ő foglalkozik Mrs. Astor estélyeivel... meg ilyesmikkel. Nagyon megbízható, és nagyon ismeri a NewYork-i társaság családjait. Amikor hallotta, hogy Will Miss Pennelnek udvarol, odajött hozzám, és elmondott néhány tényt. Ránk való tekintettel, azt mondta. - Tényt, Gideon? Vagy szóbeszédet? - Hát... szóbeszédet - ismerte el a férfi. - De valami nyilván van benne. - Miről szólnak ezek a szóbeszédek? - Hogy az ifjú hölgy, akinekWill udvarol, nem olyan tiszta, mint amilyennek rajongó anyja szereti beállítani. Egyáltalán nem. Nem tudom, hogy miért és hogyan, de Hester azt állította, Pennelék köreiben a lány híre olyan kétes, hogy nincs egyetlen udvarló, aki komolyan gondolna arra, hogy elveszi. - Jaj, Gideon... ezek kegyetlen vádak. És valószínűleg teljesen megalapozatlanok. Ezeket olyan rosszindulatú emberek terjesztik, akik irigykednek a lányra. A férfi egy vállrándítással elismerte ezt a lehetőséget. - Mindenesetre nem szabad ilyesmiket mondanod Willnek. Ha nincs megcá folhatatlan bizonyítékod, nem mondhatod meg neki, hogy a lány, akit szeret... - kétségbeesetten intett - erkölcstelen. - De Will sok szempontból naiv. Mi van, ha igaz? - Na és aztán. A fiú felnőtt. Hagynod kell, hogy maga derítse ki az igazságot. - És ha nem deríti? - Ezt a kockázatot vállalnod kell. Hacsak nem akarod tönkretenni azzal, hogy egész életében te döntesz helyette. Gideon füstölgött. Az asszony gyengéden rápaskolt a kezére. - A Kent-szellem értékes és csodálatra méltó. De nem játszhatod örökké a pátriárka szerepét, aki felnőtt férfiak és nők életét irányítja... - De miért nem? - Mert ez kiment a divatból! Változnak az idők, Gideon... - Egyre rosszabbodnak! Miért ne léphetnék közbe, ha úgy gondolom, hogy Will katasztrófa felé tart? Valakinek vezetnie kell ezt a családot... A félhomályos szobára pillantott. A karácsonyfán egy gyertya sistergett, és viasz csörgött le az oldalán. - ...vagy ami marad belőle, miután én elmegyek. Jövőre negyvenhat éves leszek. Rendbe kell szednem a dolgokat! Azt hittem, Will a legesélyesebb jelölt arra, hogy átvegye a parancsnokságot. Szörnyű tévedés volt. Sebzettnek és dühösnek látszott. Júlia tekintete ellágyult, amikor látta a kínjait. A férfi szivarra gyújtott. A láng kiemelte a mély, erőteljes ráncokat a már nem fiatal arcon. A kialudt gyufát a homokosvödörbe hajította, amelyet tűz esetére tartottak kéznél. Aztán átkarolta a feleségét: - Eleanor lesz az! Most, hogy Carter a pokolban bolyong, Will pedig egy csapat képmutatóval állt össze, Eleanor az egyetlen, aki vezetheti ezt a családot, amikor mi elmegyünk.
146 Magához húzta Júliát. Arca kemény volt a gyertyafényben - egy bibliai pátriárka arca -, de az asszony tudta, hogy ez a keménység mély szorongást takar. Hálát érzett, hogy Gideon végre bevallotta, miért volt olyan nyers mostanában. De szilárdan hitt minden szó igazában, amit a férfinak mondott. Még ha elfogadják is, hogy a Laura Pennelt ért vádak némi igazságot rejtenek, Gideon egyszerűen nem mondhatja meg ezeket a fiának. Ez elfogadhatatlan lenne. És a férfi elképzelése is nyugtalanította: - Ne számíts túlságosan Eleanorra. O a hivatásával törődik, meg Leóval. - Talán valami megváltoztatja. - Mi változtatná meg? Hallgattak; hosszabban, mint az előbb. - Nem tudom - mondta a férfi, miközben még közelebb vonta magához az asszonyt. - De most már ő az egyetlen reményünk. Semmi olyannak nem szabad történnie, ami tönkretenné az életét. Ő a mi egyetlen reményünk. Negyedik könyv
ZÚGÓ VIZEK Első fejezet
A SZÍNÉSZEK I. New York volt az első állam, mely 1873-ban elfogadta május harmincadikát mint a polgárháború halottainak ünnepét. Most ezt a napot az egész Északon megünnepelték. Ám a háborús hősök emléknapja nem jelentett pihenőt a turnézó színtársulatoknak - így volt ez 1889 májusának utolsó csütörtökjén is. Amíg a legtöbb polgár pihent és élvezte a szabadnapot, a huszonhét esztendős Eleanor Goldman, a férje és a társulat tagjai kelet felé kattogtak az Allegheny-hegység völgyeiben, a Pennsylvania Railroad piszkos vagonjában. Regis Pemberton, a társulat igazgatója szerint még vagy fél órát kellett utazniuk a városig, amelyben aznap este előadást tartanak. A társulat turnéját Augustin Daly, az Egyesült Államok fél tucat legsikeresebb színigazgatójának egyike szervezte meg. Daly színháza New York egyik legjobbja volt, és előadásai csaknem mindig sikert arattak, mert Daly pompásan állította őket színre, nem hanyagolta el a részleteket, és ragaszkodott hozzá, hogy kizárólag ő uralja az előadások minden szakaszát. Az újságírók jó okkal nevezték el „a színpad diktárorának”. Daly ugyanakkor termékeny drámaíró is volt. Minden szezonban több darabbal is előállt, eredetiekkel és feldolgozásokkal egyaránt. Eleanor és a férje az Egy szabad este című, nagyon sikeres vígjátékkal turnézott, melyet Daly dolgozott át a német Franz von Schönthan hat évvel azelőtt írt darabjából. A ma esti előadás szakmailag tán tökéletes lesz, de biztosan nem ad majd örömet, gondolta Eleanor. Ezen a délutánon fáradtnak és lehangoltnak érezte magát. Ült a mocskos ablak mellett, állát a tenyerébe fektette, és a ködös, sötétzöld csúcsokra meredt, melyek lassan elhaladtak előtte. Olvasatlan levél feküdt az ölében. Éhes volt. Elaludt, és nem maradt ideje reggelizni, mielőtt felszálltak a vonatra. És amikor végre felébredt, nyugtalanító látvány tárult elébe - Leó a szállodai szoba ablakánál állt, és kibámult Pittsburgh utcáira. Arcán az a reménytelen és enyhén keserű kifejezés ült, ami már egyre ismerősebb lett. Micsoda tréfákat eszel ki az élet, gondolta ekkor, mielőtt rájött, hogy már ébren van. A külső megfigyelő, aki a látható jelekből ítél, arra a következtetésre jutott volna, hogy Goldmanéknál minden pompásan megy. Az igazság azonban egészen más volt. Leó most Eleanor mellett ült, szunyókált, és himbálózott, amikor a vonat az alattuk rohanó patak kanyarulatait követő sínen dübörgött előre. Néhány esőcsepp hullt az ablakra. Két üléssel mögöttük az egyik színésznő felsóhajtott: - Megint esik. Ez otthon tartja a közönséget. - Nem biztos, Minna - mondta Pemberton. - Állítólag ez a legszínházszere- tőbb város Pennsylvaniában. Én még sohasem játszottam itt, de Daly azt mondta, hogy mindig kitűnő a közönség. És a város hozzászokott már a tavaszi áradásokhoz. Az emberek kimozdulnak rossz időben is. - Mintha egész hónapban csak esne - panaszkodott valaki. - Látjuk még valaha a napot? Megint Pemberton szólalt meg: - Ne nagyon számíts rá. A pittsburghi újság szerint a meteorológusok újabb nagy vihart jósolnak mára vagy holnapra. Hangja beleolvadt az ügyelőébe, aki a másik oldalon ült. Az ügyelő is játszott: Prowlt, a darab egyik mellékszereplőjét. Most így szólt a segédjéhez: - Kezeskedtek róla, hogy fél négyre elfoglalhatjuk az operaházat. Azt mondtam nekik, ha négyig nem kezdjük el építeni a színpadot, nem lesz előadás. Az igazgató megígérte, hogy a hazafias műsor időben befejeződik. A műsor kezdete persze attól függ, hogy mikor ér véget a felvonulás. - A fenébe, remélem, hogy nem kezd el ömleni, mielőtt megérkezünk - morogta a segéd. - Ha rákezd, nem találunk alkalmi munkásokat. A hangok tovább zümmögtek, s időnként váratlanul felhangzott egy színésznő hangos nevetése, aki a Life című vicclapot olvasta. Eleanor azt kívánta, bárcsak ő is találna valamit, amin nevethet. Leó hangulata ezt mostanában szinte lehetetlenné tette. Miért nem tudja ő csillapítani a férfi levertségét, vagy valahogy kirángatni belőle? Miért, amikor olyan sok minden rendben folyik körülöttük? Szakmailag irigylésre méltó helyzetben voltak. Biztos helyet szereztek maguknak egy remek igazgatónál. Daly lobbanékony volt, de nem tűrte a lobbanékonyságot a színészeinél és színésznőinél. Megvetette a sztárolást, ennek nem volt helye az előadásaiban.
147 Rendezőként az volt a legfontosabb célja, hogy a társulat kitűnő teljesítményt nyújtson. Sohasem engedte meg, hogy az egyik színész tündököljön a többiek rovására. Ez így volt még New Yorkban is, ahol az amerikai színpad négy legkiválóbb előadója alkotta Daly törzstársulatának magját. Az úgynevezett Nagy Négyes - azaz a hősszerelmes John Drew, az Arch Street Theatre-ben játszó Mrs. Louisa Drew fia; a két komikus, Jim Lewis és Mrs. John Gilbert; s a naiva, Ada Rehan - mindegyikének több esze volt annál, hogy megpróbálják háttérbe szorítani egymást vagy akárkit a társulatból. Daly társulatánál azért is hasznos volt játszani, mert Daly hitt a modern színészi módszerekben. A színjátszás a többi művészethez hasonlóan nem statikus dolog; a század során állandóan fejlődött. Az első nagy amerikai csillag, Edwin Forrest a pályájával összegezte ezt a fejlő- dést. Ő a Nagy-Britanniában népszerű, emelkedett, deklamáló színészi iskola tanítványaként indult. Aztán Kean viharos, emocionális stílusának befolyása alá került. Mire Forrest 1871-72ben az utolsó évadát is befejezte, már ez a stílus is idejét múlta, és Forrestet az avantgárd „bömbölő bika”-ként utasította el. Most egy természetesebb és realistább módszer volt kialakulóban. Ezt legjobban James Murdoch és Edwin Booth szemléltették. Természetesen még mindig fontos szerepet játszottak az olyan előadók, akik át tudtak állni az extrém emocio- nalizmus néven ismert stílusra is. Az olyan nők iránt, akik a megfelelő pillanatban óriásit tudtak sikítani, nagy kereslet volt az évente színre állított melodrámadömping miatt. Ha azonban egy színészt besoroltak emocionalistaként, kevés esélye maradt, hogy más szerepekben is próbálkozzék. Eleanor küzdött azért, hogy a színigazgatók ne skatulyázzák be. Szándékosan különböző szerepeket keresett. Szakmai pályafutását Évaként kezdte az utazó Tamás éáíya-előadásban. Játszotta Júliát, Ophe- liát és A makrancos hölgy különböző előadásaiban Biancát és Katát. Beugrott a Camille címszerepére; deklamált és zokogott három Daly-melodrámában; revolverrel fenyegették, miközben az erényét védte a vadnyugaton játszódó darabokban - még bohózatban is játszott, amikor újra színre vitték Harrigan és Hart tíz évvel azelőtti óriási sikerét, A Mulligan-gárda bálját. Daly némely színészétől eltérően Eleanor mindenféle darabot élvezett, a régiektől a modernekig. Sok színész ragaszkodott a hagyományokhoz, és megvetette az olyan modern drámaírókat, mint Ibsen vagy Mackaye. Daly naivája, Ada Rehan például utálta mindkét író műveit, és semmiben nem volt hajlandó fellépni, ami nem könnyű, ártalmatlan és - az ő szavaival - erkölcsileg felemelő. Eleanor nem vetette Ada szemére, hogy ez a véleménye, csak sajnálta. Éppen úgy, ahogy újfajta színészi játék volt kialakulóban, egy új, realistább és erőteljesebb dramaturgia is született. Amerikában ennek kiemelkedő képviselője volt Steele Mackaye. Egyik darabja egy gyárban játszódott, és munkásembereket mutatott be - ez sokkolta azt a közönséget, mely hozzászokott, hogy a komoly darabok csak ősi palotákban vagy előkelő szalonokban játszódhatnak. Az új drámaírók borzongatták és izgatták Eleanort. A színház lakoma volt, és neki nem állt szándékában, hogy beérje egy fogással. Erőfeszítései ellenére mégiscsak beskatulyázták. Akár tetszett neki, akár nem, kezdték olyan színésznőnek tartani, aki a személyiségi iskola híve. Az ilyen színésznők nyomába követők szegődtek; a közönség azért fizetett, hogy őket lássa, függetlenül a szerepüktől. Egyes személyiségi színésznők hajlamosak voltak bizarr szokásokra; a híres Madame Bernhardt párizsi lakásában oroszlánkölyköt tartott, és selyemmel bélelt koporsóban aludt. Eleanor iszonyodott az ilyen exhibicionizmustól. Mégis hízelgő volt, hogy olyannak tartották, akinek egyszer majd az adottságaira szabják a szerepeit, mert a közönség miatta s nem a darab miatt megy be a színházba. Mivel ő és Leó rendszeresen dolgozott, félre tudtak tenni pénzt abban a reményben, hogy egyszer majd valóra váltanak egy szakmai álmot. Erről már csaknem tíz éve beszéltek. Saját színházat szerettek volna New Yorkban, melyet ők is igazgatnak. A Dalynél és az Arch Street-i Mrs. Drew-nál töltött évek alatt megtanulták a színházvezetés üzleti oldalát is. Mostanában Eleanor azon gondolkodott, lassan itt az ideje, hogy ne másoknak, hanem önmaguknak dolgozzanak. De ha minden ilyen pompásan megy, akkor Leó miért boldogtalan? Természetesen tudta. Ő tehetett róla. II. Megfordult, hogy a férjére nézzen. Eleanor klasszikus vonású, fekete szemű arca, melyet a férfiak oly gyönyörűnek találtak, semmit nem árult el az aggodalomból és a boldogtalanságból. Jó színésznő volt. Sohasem engedte meg magának, hogy kimutasson olyasféle érzelmeket, melyek most hullámzottak benne. És bármennyire boldogtalan volt is, sohasem sírt. Soha. Leó még mindig szunyókált. Az álom elsimította az arcán ülő feszültség egy részét. Házasságuk egyik oldala még mindig nem oldódott meg, és soha nem is fog amiatt, ami azon az éjszakán történt 1877-ben, amikor férfiak törtek be a Kent- házba, Margaret Kentet a halálba kergették, Eleanort pedig a sarokba szorították és... Összeszorította az öklét az ölében. Küszködött, hogy kitörölje a fájdalom emlékét, a megaláztatásét, annak a hihetetlenül mocskos érzésnek az emlékét, ahogy azok az emberek egymás után... Nem. Nem hajlandó rágódni rajta. Lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett, közben pedig nem vette észre, hogy amikor testhelyzetet változtatott, a levél lecsúszott az öléből. A feszültség elmúlt; kinyitotta a szemét, észrevette a padlón heverő levelet, és gyorsan fölkapta. A levelet a papa öccse, Matt bácsi írta; ő bátorította először Eleanort, hogy próbálkozzék a színészi pályával. Matt Kent kedves és szakértő kalauzuk volt, amikor ő és Leó nászútra ment Párizsba. Ellátogattak többek között a Comédie Frantpaise- be is, ahol a családalapító Philip Kent édesanyja, Marié Charboneau játszott. Néhány pillanatra belemerült a levélbe. Az egyetlen igazi hír Tómra vonatkozott, Matt bácsi fiára, akit a férfi sohasem látott. A fiú születése előtt Matt felesége, Dolly - akiről még mindig a leggyengédebb szavakkal írt és beszélt - India észak- nyugati határára utazott, hogy az ott szolgáló tisztek gyermekeit tanítsa. Most, írta Matt, Tóm az indiai hadsereg tisztje akar lenni - ez a szervezet, jegyezte meg, nem tévesztendő össze az Indiában állomásozó brit hadsereggel, melynek minden embere, az utolsó katonáig, angol. Az indiai hadsereg viszont sok helyi születésű altisztet és sorkatonát foglal magában.
148 India színes, bár veszélyes hely egy katonának, fejezte be Matt bácsi. Egyszer majd szeretne elmenni oda, hogy vázlatokat készítsen. Eleanor gyanította, hogy igazából a fiatal Tomot szeremé látni. Összehajtotta a levelet, és betette a retiküljébe. A vonat viskók és faházak mellett robogott el, melyek egy szokatlanul sebes és örvénylő folyó sáros partján álltak. A folyó másik oldalán nagy téglaházak terpeszkedtek egy meredek domboldalon, az épületek elejét cölöpök támasztották alá. Aztán egy gyár mellett haladtak el. Eleanornak eszébe jutott, hogy Pemberton azt mondta, a város főleg az acélgyártásból él. Ám a hétköznapi dolgok nem tartották túl sokáig távol a gondolatait Leótól. Már majdnem négy és fél éve voltak házasok. Ez idő alatt a kölcsönös gyengédség és egymás érzéseinek tisztelete ellenére sem tudták megoldani azt a problémát, mely Eleanor öröksége volt a rettenetes éjszaka óta. Apja érzékelte a probléma létezését. De a lány ezt természetesen nem beszélhette meg vele. A helyzet azonban olyan súlyos volt, hogy Leóval beszélnie kellett róla. Újra és újra elmondta Leónak, hogy nem számít a nehézség. A fiú tudomásul vette - vagy úgy tett, mintha tudomásul venné -, majd egy-két nappal később megcáfolta ezt a magatartását azzal, hogy újabb kétségbeesett kísérletet tett annak bizonyítására, hogy a probléma nem létezik. Mindig kudarcot vallott. A lány az egészet a saját hibájának tekintette, ezt többször elmondta neki. De Eleanor nem tudta rávenni magát, hogy megtegye azt az egyetlen dolgot, mellyel talán meggyőzhette volna. Nem tudta kinyimi a képzeletbeli ajtót, és nem tudta férjével megosztani a titkot, hogy ezzel pusztítsa el az ajtó hatalmát. Egyszerűen nem tudta megtenni. Ezért aztán Leó kétségbeesése és keserűsége egyre növekedett. A vonat most egy nagy, legalább tizenöt méter széles kőhídon gördült át. A hídon négy pár vágány futott. - Úgy látszik, megérkeztünk - mondta Pemberton. - A szállodánk a Hulbert House. Állítólag a legújabb a városban. Mielőtt eljöttünk New Yorkból, sürgönyöz- tek, hogy rengeteg a helyfoglalásuk. De azt hiszem, mindenkit be tudtunk préselni. - Leó! - Eleanor megérintette a férje karját. A fiú szeme kinyílt. - Itt vagyunk - mondta a lány, és előrehajolt, hogy megcsókolja a borotvált arcot. Az Egy szabad estében Leó Marcus Brutus Snapet játszotta, a különc és lobbanékony színigazgatót - ám ez a szerep nagyon távol állt attól a komor hallgatástól, mellyel most a lányt nézte. A társulat tagjai felálltak, levették a kézipoggyászt a csomagtartóról. A vonat mindkét oldalán bérházak és üzleti épületek látszottak, melyeknek körvonalait elhomályosította az eső és a sötét égbolt. - Pihentebbnek érzed magad? - kérdezte a lány. Leó vállat vont. - Aludtam. Nem hiszem, hogy sokat pihentem volna. A lány magába fojtotta a visszavágást. A búskomorság a fiú életének részévé vált. A lány gyűlölte ezt. Tudta, hogy a fiúnak több oka is van a keserűségre. Ám ez a tudat nem könnyítette meg, hogy vele éljen. Leó a szemébe húzta keménykalapját, hátradőlt az ülésen, és kibámult az ablakon. A látványtól gyorsan savanyú képet vágott: - Istenem. Valaki Pittsburghben azt mondta, hogy itt rengeteg szögesdrótot gyártanak. Illik ehhez a lehangoló helyhez. - Regis azt mondta, hogy ez egy kitűnő, színházszerető város... - Hát persze. Biztos vagyok benne, hogy ebben az időben vagy egy tucat embernek játszunk. A lányt bántotta a gúnyos hang. Mostanában a fiú olyan más volt, mint az a vidám, magabiztos és nyílt Leó Goldman, akivel az amatőr színházi klubban találkozott New Yorkban. Még mindig jóképű volt. Ám az a csalódás, hogy nem sikerült megfelelő testi kapcsolatot kiépíteniük, mintha ugyanúgy pusztította volna a szép vonásokat, mint ahogy a jó kedélyt. A fiú boldogtalanságának egyik mutatója az volt, hogy milyen gyakran idézi fel a múltat. Bár gyermekkorát szegénységben töltötte New York délkeleti részén, máris nagy nosztalgiával tekintett erre a gyermekkorra. Előadás után gyakran nyúlt el a szállodai szoba ágyán, kezét összekulcsolta a feje alatt, és hosszú, összefüggéstelen monológot mondott azokról az időkről, amikor mezüze volt az ajtófélfán, és az utcán kézikocsikról árultak viaszosvásznat, fokhagymát, halat és száz más árucikket. - Egy szerény ebéd után az ember, ha ügyes és gyors volt, szerezhetett ezekről a kocsikról desszertet. Az alma az ing elejébe került, a banán az ingujjba. Keményen dolgozott, amikor kivitte az újságokat a Park Row-ról, de a pihenésre is jutottak pillanatok; csodálatos pillanatok. A város lélegzetelállító látványt nyújtott a bérházak tetejéről; fényes golyókat lehetett nyerni a golyózásnál; keményen pattogott a gumilabda a Hester Streeten, ami egyet jelentett a kosárlabdázással... - Szép idők. Ez volt az összegzés. Az övéi közt élt, és nem került állandóan összeütközésbe a fanatikusokkal, akik nekitámadnak a neve vagy a sötét, sémi arca miatt. Tele volt reménnyel és becsvággyal. A lány önmagát okolta, mert a fiú legtöbb álma nem teljesült. Pemberton végigsietett a lámpákkal kivilágított vagon folyosóján. Apró, vörös képű, hatvan év körüli férfi volt, hajlott a nyerseségre. Most azonban úgy festett, mint egy anya, aki utasításokat ad a fészekalja gyermekének: - Menjetek konflissal, ha nincs, akkor stráfkocsival. Hulbert House, ne felejtsétek el... A kalauz a város nevét kiáltotta, de hangját elnyelte a kerekek csikorgása. Húszán utaztak a vagonban: öt férfi és öt nő, akik a darabban szerepeltek, ezenkívül muzsikusok, díszletmunkások és kellékesek, az ügyelő, a segédje és Pemberton. Az egyik muzsikus nyilván játszott már a városban. - .. .a Little Conemaugh erre van, a Stonycreek meg arra. A két folyó az iménti kőhídtól feljebb találkozik. Csak egyvalamit nem szeretek ezen a helyen, a gátat. Tizennégy-tizenöt mérföldnyire van följebb a Little Conemaugh déli ágán, és százharminc méterrel fekszik magasabban a városnál. - Miért baj az? - érdeklődött valaki. - Földgát. A legnagyobb a világon, és a mögötte lévő víztározó az ország legnagyobb mesterséges tava. A gát négy és fél milliárd gallon vizet tart vissza. Az húszmillió tonna. Gondolom, régen biztonságos volt, de most lyukas, mint a rosta. - Te jó ég, Waldo, miért nem csinálják meg? - kérdezte egy fiatal nő. - Laissez-faire, drága Ellen. Laissez-faire. A gátat negyven-ötven éve építették, részeként annak a vasúti és csatornarendszernek, mely Philadelphiát és Pitts- burghöt kapcsolja össze. Amikor a rendszer elavult, a gát melletti földeket eladták. A víztározót most Conemaugh-
149 tónak hívják, a partján pedig horgász- és vadászklub működik a pittsburghi nagykutyáknak. Mellons, Carnegie, Frick... ez a népség. Nekik senki nem mondja, hogyan vezessék az üzletet és tartsák karban a birtokukat. Ok nem akarják helyrehozni a gátat. Örülök, hogy nem vagyunk itt tovább egy... Pemberton félbeszakította azzal, hogy keményen a vállára csapott: - Elég, Waldo. Az időjárás is eléggé lehangolt már mindenkit. Ne segíts be rémtörténetekkel. - Ez nem rémtörténet, Regis. Az a gát nyomorult állapotban van már... - Waldo! - Jó, jó - mondta a zenész, és sértődötten vállat vonva elfordult. Eleanor tudta, hogy Pemberton nem puszta szeszélyből szólt rá a férfira. A társulat hangulata lényegesen befolyásolja a teljesítményt; apró dolgok csodálatos előadást eredményezhetnek, de szürkét is. És a közönség gyorsan megérzi, ha a társulat nem üti meg a mértéket. Ezen a délutánon a lány nem látott lelkesedést a társulaton. A borongós idő és a szürke város apránként tönkretette a hangulatot; és Waldo megjegyzései sem használtak. A hangok halkultak, miközben a vonat lassított az állomásnál. A nők napernyőket készítettek elő, melyeknek nem sok hasznát veszik az egyre erősebben ömlő esőben. Az ég úgy elszürkült, mintha alkonyat volna, s nem kora délután. Az állomáson már meggyújtották a lámpákat. Miközben Leóval a leszálláshoz készülődött, az eső dobolása mellett egy némiképp hangosabb zajt is hallott. - Mi a csuda zúg? Waldo válaszolt. - A folyók. - A férfi hangjától a lány megborzongott, és felidézte a gátról tett megjegyzését: Most lyukas, mint a rosta. Goldmanék a nedves peronra léptek. Leó kinyújtotta a kezét. - Nézz oda. Az állomás mögött három lapból álló, vörös, fehér és fekete reklám virított a zuhogó esőben. Az opera esti előadását hirdette óriási, nyomtatott betűkkel, Leó hangosan olvasta: - „Rendkívül mulatságos.” Biztosan nem ránk gondolnak. Senki sem mosolygott. Pemberton a homlokát ráncolta. Nem ígérkezett nagy siker, és határozottan silány módja volt annak, hogy a hősök emléknapját megünnepeljék. Amit Eleanor a városból látott, az még jobban lehangolta. Az üzleti negyed egy háromszögön helyezkedett el, melyet két oldalról a két zajos folyó határolt. A meredek, sötét domboldalakról a tehetősek házai néztek le a kereskedelmi épületekre, valamint a folyók mentén álló viskókra és bérházakra, melyeket máris majdnem elöntött a víz. Az eső pedig jobban szakadt, mint valaha. Eleanor megremegett. - Mi a neve ennek a nyomasztó helynek? Leó az állomás csöpögő táblájára mutatott. JOHNSTOWN Második fejezet
A MÁSIK ORCA I. Pemberton elküldte az ügyelőt az operába, hogy ellenőrizze, miképp áll az ünnepi műsor. Konflist nem találtak az állomás körül. Ahogy stráfkocsit sem. Pemberton két embert az állomáson hagyott, hogy intézzék el a díszlet elszállítását, aztán ő meg a többiek kezükben a csomagjaikkal átkutyagoltak a belvároson. Mire a Clinton és a Main Street sarkán álló háromemeletes Hulbert House-ba értek, a csaknem negyedmérföldes gyaloglástól teljesen átáztak, és ádáz hangulatba kerültek. Leó mindkettőjük bőröndjét vitte. Többször is hangosat tüsszentett. Végül a lány megkérdezte, jól érzi-e magát. - Pompásan. Mindig ezt csinálom, hogy egészséges maradjak. A lány megpróbált napernyőt tartani fölé, mely kevés védelmet nyújtott. A fiú odébb lökte. A szálloda nagy volt, elegáns és láthatóan új. Leó nem szeretett sorban állni, ezért Eleanorral leült a hallban, amíg a többiek aláírták a vendégkönyvet és megkapták a kulcsukat. Aztán ők is a pulthoz léptek. Pemberton a bejáratnál állt, azzal az emberrel beszélt, akit az operába küldött. Az ünnepi műsor csak negyed öt körül ér véget. Pemberton káromkodását az egész hallban hallani lehetett. - Goldman, Mr. és Mrs. - mondta Leó a márványlapos pultnál. A családi nevüket használták utazáskor, de a színházban Eleanor mindig a lánynevén szerepelt. Eleanor Kernként kapott csokrokat és meghívásokat olyan férfiaktól, akik nem tudták, hogy férjnél van. Leó néha elkedvetlenítette a lányt morbiditásával, amikor azzal tréfált, hogy ha a férje meghal, Eleanor kérői majd elmennek a temetésére. - Goldman, Goldman... - A kiálló fogú portás valamilyen kártyát vagy papírt tanulmányozott a pult alatt. Eleanor a férje mellé lépett, szemében gyanakvó kifejezés ült. Valami ismerősnek és dühítőnek a szagát érezte. A portás megfordult, hogy megvizsgálja a kulcsokat rejtő rekeszeket. Egy pillanat múlva visszafordult. - Attól tartok, most adtam ki az utolsó szobát, Mr. Goldman. Nem maradt már egy sem. II. Leó kirobbant: - Az igazgatónk hetekkel ezelőtt foglalt helyet az egész társulatnak! - Az lehetséges... - A portás oldalra nézett, miközben vállat vont. - De akkor sincs helyünk. Leó megragadta a pult szélét, ujjai elfehéredtek. - Ugyanez volna a helyzet, ha a vezetéknevünk Smith? - Hogyan, kérem? - Hallotta, maga hazug szélhámos. A portás hátralépett.
150 - Nem kívánhatja, hogy meghallgassam az ilyesféle... - Valami baj van? - kérdezte Pemberton, aki odalépett hozzájuk. Eleanor feléje fordult. - A szállodában nincs elég szoba. Legalábbis nekünk. - Sajnos eggyel kevesebb van - mondta a portás Pembertonnak. Arcán jámbor részvét ült. De keskeny, barna szemében nyoma sem volt a jámborságnak, amikor tekintete Leó arcáról Eleanor duzzadó mellére siklott. - Ez gyalázat - mondta Pemberton. - A művészek nem szoktak hozzá, hogy így bánjanak velük. Távírón biztosítottak bennünket, hogy az intézményük az egész társulatot el tudja helyezni. - Nos, valaki hibát követett el. De én nem azért állok itt, hogy sértegessen ez a zsi... ez az úriember. Ha máshová akarja vinni a társulatát, tegye meg nyugodtan. Ettől még nem megyünk csődbe, arról biztosítom. Gyorsan megfordult, és eltűnt a fülkéjében. III. Pemberton skót kockás nadrágja szárához csapta puhakalapját. Csüggedten nézett körül. A többiek már eltűntek, igyekeztek a szobájukba, hogy száraz ruhát vegyenek. Egy kövér vendég újsággal az ölében és égő szivarral a szájában ült a hallban. A férfi feje rendkívül nagy volt; még hájas testéhez képest is túl nagy. Csúnyaságát kidülledő szeme is hangsúlyozta. A férfit szórakoztatták a pultnál történtek. Szivarja végét rágcsálta, miközben Eleanor arcát tanulmányozta. Egy pillanat múlva feltápászkodott a székből, és kacsázva megkerült egy oszlopot, ahol beszélgetésbe elegyedett valakivel, akit az oszlop takart. - Mindannyian átmegyünk máshová... - szólalt meg Pemberton. - És megint mindenkit kizavarunk az esőbe? - Eleanor a fejét csóválta. - Semmiképpen. - De ha maradunk, elnézzük... - Nem baj, Regis - vágott közbe Leó. - Eleanornak igaza van. Rendben volna a. tiltakozás, ha nem esne, de a többiek megviseltek. Hadd maradjanak. Mi hozzászoktunk már az ilyesféle fogadtatáshoz. És valójában már a társulat igazgatója is hozzászokott. O csak egy volt a sok közül, aki unszolta Leót, hogy angolosítsa a vezetéknevét. Még Gideon is ezt javasolta Eleanornak. De amikor a lány ezt egyszer megemlítette Leónak, ő kijött a sodrából. Amióta apját Philadelphiában megtámadták, nem volt hajlandó eltűrni a hántásokat és sértéseket. Gyakran mondta, hogy könnyű a keresztényeknek odatartani a másik orcájukat is, mert már az egyiket sem ütötték és köpködték annyit, mint egy zsidó arcát. Eleanor egyik kezével belekarolt a fiúba, másik kezével fölvette a bőröndjét. - Ne aggódj miattunk, Regis. Keresünk egy másik szállodát. Leó bólintott. - Lennie kell egynek a városban, amit nem fanatikusok üzemeltetnek. Hangosan mondta, hogy a portás a fülkéjében biztosan hallja. Egy torokköszörülés jelezte, hogy hallotta. Leó kedvetlenül elmosolyodott, aztán olyan hirtelenséggel kapta fel a másik bőröndöt, hogy ez elárulta elfojtott dühét. A kijárat felé indultak. Eleanor útiköpenye és szoknyája átázott, tagjai pedig olyan hidegek voltak, akár a jégcsap. Leó megint tüsszentett, aztán harmadszor is. Pemberton utánuk szólt: - Ne gyalogoljatok ilyen időben. Keressetek konflist. Kínáljatok neki kétszeres vagy háromszoros árat... kerül, amibe kerül. Megadom a társulati kasszából. - Köszönjük, Regis - kiáltott vissza Eleanor. Kedves ajánlat volt, de hiábavaló. Mindannyian tudták, hogy a felhőszakadásban nem járnak a konflisok. Amikor elmentek az oszlop mellett, összetalálkoztak a kövér fickóval meg azzal az emberrel, akivel beszélgetett - egy vézna, ősz hordárral, aki áporodott szagú overallt viselt. Még három lépés, és Goldmanék elérik a kijáratot. Eleanor hirtelen hallotta, hogy a kövér ember vihog, és válaszol egy kérdésre. Erős akcentusú szavai tisztán hallatszottak: - .. .persze hogy bibsi, nem megmondtam? Gröss gott! Ez majdnem olyan gyalázat, mint amikor egy fehér nő niggerrel adja össze magát. Leó ledobta a bőröndöt és megpördült. - Leó, ne, ő nem méltó rá! - kiáltotta Eleanor. De férje már a kövér német felé lépkedett, aki olyan szürke lett, mint a zabkása. Leó jiddis szitkokat szórt. A hordár elinalt. De a kövér ember, aki most felfújta magát a haragtól, a szivarjával hadonászott, és ezt üvöltötte: - Ne káromolj engem a pogány nyelveden, te fekete bibsi! Leó arca ellilult. Tovább lépkedett. A kövér ember rémületében Leó bal szeme felé nyomta égő szivarját. Eleanor a szája elé kapta a kezét. De Leó gyors volt. A szivar izzó vége csak néhány centire parázslóit az arcától. Két kézzel ragadta meg a kövér ember alkarját, és tolta. A férfi nem tudta közelebb vinni hozzá a szivart. Leó megszorította a német karját. A férfi keze kinyílt. A szivar kiesett belőle, a szőnyegre hullt és odébb gurult. Leó még mindig szorította a férfi karját. A kövér ember németül káromkodott. Szeme sarkából könny csordult ki. Térdre esett, jajgatott, és anyanyelvén könyörületért esdekelt. Leó nem eresztette el. A kövér ember egyre csak könyörgött. Hólyagja kiürült, vizelet sötétlett a lába közt. A portás kilesett a fülkéjéből. Erős szagú füst szállt fel Leó sáros bal cipője mellől. A fiú odakiáltotta a portásnak: - Meggyulladt a szőnyegük. Ez az úr talán segít eloltani. Megragadta a kövér embert a gallérjánál, és a földre nyomta. A férfi melle összelapította a forró szivart. Kapálózott, ficánkolt, visított, mint egy lány... Leó megragadta Eleanor karját, szinte odarántotta az ajtóhoz. - Remélem, esni fog negyven nap és negyven éjjel, és lemossa ezt a sötét helyet a föld színéről. - Ne mondj ilyet, Leó. Még tréfából se. Ez az ember nem jelenti az egész várost. - Szeretném azt hinni. De kételkedem.
151 Kiléptek az ajtón a szakadó esőbe. Bár még csak késő délután volt, az ég szinte teljesen elfeketedett. Mögöttük a kövér ember kiabált: - Rohadt zsidó tróger! Ha még egyszer találkozunk, meggyűlik velem a bajod. Jobb, ha nem maradsz Johnstownban, különben apró cafatokban szállítanak el! Sűrű eső hullt Eleanor arcába, miközben az utcán lépegetett. Néha büszkeséget érzett, amikor Leó szembeszállt az ilyen esztelen fanatikusokkal. Mégis, mit nyer az ember, ha ellenáll? Csak bajt és még több bajt - és nem változtat semmin. De erről már sohasem tudja meggyőzni Leót. Ezt a csatát elvesztette, amikor Goldman papa Philadelphiába látogatott. A kövér ember odacsoszogott a szálloda ablakához. Püfölte az ablakkeretet, és tovább ordított. Vajon ezek üres fenyegetések, vagy olyanok, amelyek miatt aggódni kell? A lány nem tudta, de nem is akarta megtudni. Harmadik fejezet
ÁLOM AZ ESŐBEN I. A Penn Hotelban találtak szobát, négyutcányira a Hulbert House-tól. A szoba szűk volt, silány bútorokkal. A kandallóban csupán néhány darab aprófa adott meleget, s egyetlen halovány gázégő világított. Az apró ablak egy sikátorra nézett, mely megáradt folyóra emlékeztetett. A vihar nem akart szűnni. Egy órával a beköltözésük után Leó a folyosó végén nyíló fürdőszobában volt, melyet az egész emelet használt. Eleanor éppen befejezett egy levelet, mely barátjuknak és egykori munkaadójuknak, Louisa Drew-nak szólt. Már kibontotta a haját, mely a vállára és a hátára omlott hosszan, sötéten és csillogón. Miközben írt, belefészkelte magát a ruhadarabba, melyet mindig magával vitt, amikor utazott - Leó egy régi, kifakult flanelköntösébe, mely nagyon bő volt, de rendkívül kényelmes és meleg. Már évekkel ezelőtt nyugtázta, hogy számos ok miatt sohasem lesz belőle társasági nő. Az egyik ok az volt, hogy szinte teljesen hidegen hagyták a ruhák. Egyszerűen nem tartotta fontosnak, hogy nagy és drága ruhatára legyen. Gyakran mondták neki, hogy pompásan fest azokban a fényűző ruhakölteményekben, melyek egyik-másik szerepéhez kellettek. Ám kedvenc ruhái a régi, ismerős darabok voltak, mint ez a szánalmas köntös, mely alatt semmit nem viselt. Leó belépett, kopott törülközővel törölgette tarkóját. Köntöse olyan volt, mint a lányé, csak kicsit újabb. Hirtelen hangosat tüsszentett. - Jaj, Leó, te elkaptál valamit. - A johnstowni náthát. Ilyen időben ki tudja elkerülni? Elnyúlt az ágyon az ismerős helyzetben, összekulcsolt keze a feje alatt. Lehunyta a szemét. Újabb búskomor monológ kezdődik? Eleanor a levél fölé hajtotta a fejét, hogy leplezze csalódását. Leó hirtelen köhögött, és kinyitotta a szemét; valami járt a fejében. A lány aláírta a levelet, összehajtotta, és a fiúra mosolygott. 0 is mosolygott, de haloványan. Felugrott és az ablakhoz lépett. Eleanor megfordult a székben, figyelte. Ahogy helyzetet változtatott, a köntös szétnyílt. A lány összehúzta, nem szemérmességből, hanem a hideg miatt. A kandallóban már csaknem leégett az aprófa. Egy svábbogár szaladt végig a padlón, az ágy mellett. A lány észrevette, de nem zaklatta fel túlságosan; ő meg Leó már sokkal rosszabb helyeken is laktak. Leó az esőtől csíkos ablakot nézte. - A kezdés valószínűleg nyolc órára csúszik. De ha nem, át kell futnom azokat a sorokat, amelyekkel tegnap este olyan sok bajom volt. Szóval erről van szó; megint a teljesítménye miatt aggódik. De ez még mindig jobb, mint vágyakozni a múlt után, mely soha nem tér vissza. - Melyik sorokra gondolsz? - Harmadik felvonás. Ahol Snap elmondja, hogy a professzor darabja megbukott. A lány kétkedőn nézte. - Nem mondhatnám, hogy bajod volt vele. Egy pillanatnyi habozást vettem észre, ennyi az egész. - Annál több volt - vágott vissza a fiú. - Fél tucat szót átköltöttem. Ez teljesen tönkretette a ritmusomat. Eleanor nem szólt semmit. Leót az tette olyan megbízható színésszé, hogy ennyire ragaszkodott a tökéletességhez; a többiek bíztak benne, és élvezték, hogy egy színpadon vannak vele. Ám ez a perfekcionizmus szerepet játszott sok csalódásában is.Túl sokat várt magától, másoktól és a világtól. Mindig tökéletes kapcsolatokat várt, s azt szerette volna, ha a pályája - s Eleanoré is - mentes a nagyobb nehézségektől. Vajon azért van ez, mert a fiú túlságosan idealista?, tűnődött a lány. Leó az íróasztalhoz lépett, ott turkált a holmik közt, melyeket kicsomagoltak és elraktak. A lány az ölében fekvő levél alá nyúlt: - Nálam van a bikhl, ha azt keresed. Fölemelte a szakadozott szövegkönyvet. Fölvette a fiúnak azt a szokását, hogy a könyvecskére a jiddis szót használja. Leó kézzel írta le a szövegkönyvet. Ez az egész darab dialógusait magában foglalta; máskülönben a színészek csak a saját jeleneteiket kapták meg. A fiú nagy gonddal hasonló szövegkönyvet írt minden előadáshoz, amelyben szerepeltek. - Ezen írtam a levelet - tette hozzá a lány. - Hadd keressem meg az oldalt... Az Egy szabad este egyik szála azzal foglalkozott, hogy Marcus Brutus Snap megpróbálta sikerre vinni azt a klasszikus tragédiát, melyet egy Babbit nevű egyetemi tanár írt, aki abban a városban tanított, ahol Snap társulata játszott. Az előadás megbukott, és abban a jelenetben, melyet Leó próbálni akart, Snap az egyik színpadi rögtönzés eredményén siránkozott: egy dézsába állított narancsfán ülő papagáj miatt, mely az ókori Rómában játszódó jelenet része volt - hogy miért, az nem volt egészen világos. - Megvan - mondta Eleanor. Snap jelenetében több szereplő is játszott. A lány elmélyítette a hangját, így olvasta fel az első megszólaló, egy orvos szövegét: - „Hogy van?”
152 Leó leült az ágy szélére, azonnal beleélte magát a színigazgató szerepébe, akinek előadása most bukott meg: - „Mindennek vége. Mindennek vége!” A lány változtatott a hangszínén, most a professzort játszotta: - „Tudtam!” Leó a szívéhez kapta a kezét. - „Ha arra gondolok, hogy ez ilyen idős koromban történik velem...!” A lány mosolygással küszködött, miközben a következő sort olvasta: - „Mondjon el mindent.” - „Huszonöt éve vagyok színigazgató, de még sosem volt ekkora bukásom!” A lány megint a csalódott drámaírót játszotta: - „Hogy végződött?” - „Hogy végződött? Botrányba fulladt, úgy végződött!” - „Bo... botrányba?” - „A második felvonás közepén le kellett eresztenünk a függönyt! Még egy vonaton se hallottam soha ennyi sziszegést és fütyülést!” Leó hadonászva felugrott; ahogy megszemélyesítette a lobbanékony, könnyen izgalomba hozható színigazgatót, attól a lánynak nevetnie kellett. - „Az emberek úgy ugráltak, mint az őrültek... de nemcsak a tragédia tehetett róla. A felbolydulás részben a maga hibája is, doktor. A maga papagája a dézsába állított narancsfán még rátett egy lapáttal. Képzelje el a fenyőligetet a második felvonásban... Cassius éppen belépett, és a közönség hallgatott. Én középen álltam...” A fiú egy lépést tett az ablak felé. - „...mint Titus Tatius király, karomat összefontam, így... - túlzó módon összefonta a karját -...és haragosan néztem a római katonákat. Feleségem éppen befejezte Virgia nagymonológját, melyben visszautasította a fennhéjázó Romu- lust...” Leó elvékonyította a hangját, magasba emelte az ujját, úgy szavalta: - „Mit kívánsz, király? Törd meg makacs hallgatásod... mit kívánsz, uralkodó? Felelj. Beszélj!” Eleanorra nézett. - „És akkor a maga átkozott papagája a legmagasabb hangján felrikoltott..- Szélesre tárta a karját, és fejhangon folytatta: - „Csókolj meg, drágám!” Eleanorból megint kitört a nevetés. - Jaj, Leó, csodálatos vagy. Csodálatos! A fiú kilépett a szerepből. - Most kicsit jobban ment. - Kicsit jobban? Szóról szóra! A fiú melléje lépett; a vállára tette a kezét és lehajolt. - Biztosan azért, mert ilyen remek végszavakat kaptam ma délután. Köszönöm, Madam Goldman... - Futó csókot nyomott a lány homlokára. - De mind a ketten tudjuk, kiben rejtőzik az igazi tehetség ebben a családban. - Ugyan, Leó, kérlek, ne kezdd el ezt. - A lány fölemelte a szövegkönyvet. - Szereméi még egyszer átmenni rajta? A fiú tudomást sem vett a könyvről. - Azért ez igaz. Már évekkel ezelőtt rájöttem. Én tűrhető színész vagyok... néha még jó is... de ilyenből ezerszám akad. Neked tehetséged van, és még valami más is. Megvan az a ritka képességed, hogy minden pillantást fogva tartasz abban a pillanatban, amikor egy szobába vagy a színpadra lépsz. Ezt nem lehet sem megtanulni, sem megvásárolni, és csak nagyon keveseknek adatik meg. Az igazság az, drágám, hogy ez értékes adomány, és ebből neked tőkét kell kovácsolnod... Jobb kezét a lány arcára tette; ujjaival gyengéden simogatta. Ez és a szemében ülő kifejezés arról árulkodott, hogy éppen egyik kétségbeesett hangulatába zuhan. Lassan tovább cirógatta a lány arcát. - Fel kell használnod ezt az adományt arra, hogy alkalmasabb férjet találj. Valami goj nábobot, akinek rengeteg pénze van, és tehetsége, hogy még többet keressen. A lány a szövegkönyvvel könnyedén rápaskolt a csuklójára. - Leó Goldman, nem akarom hallani, hogy így beszélsz. - Miért? - A fiú mogorva arcával az ablak felé fordult. - Én nagyon keveset nyújtok neked, Eleanor. Amikor még kisfiú voltam... jóval azelőtt, hogy találkoztam veled... egy téli estén összeakadtam apáddal a Printing House Square-en. - Tudom, ő gyakran elmesélte ezt a történetet. Ha hallotta is a fiú, nem adta jelét; mintha egyenesen keresztülnézett volna a lányon. - Néhány percig beszélgettünk, és én kijelentettem, meg akarom csinálni a szerencsémet Amerikában. Ezt akkor nagyon bizakodóan mondtam. De látod, hogy mostanában sosem tekintek előre. Nem csináltam meg a szerencsémet, és soha nem is fogom. - Senki nem akar meggazdagodni, aki a színházat választja. Hacsak nem vált át a színészetről a színigazgatásra, és még akkor is kérdéses. Mi ezt mindig tudtuk. - De neked tényleg jobban menne egy másik férj oldalán. Könnyen találhatnál olyat, akit nem zavarnak ki a jó szállodákból. Olyat, aki nem ránt le a középszerűségbe azzal... - Leó, ne! A fiú mély lélegzetet vett, vállat vont, nekidőlt az ablakpárkánynak, és kibámult az esőbe. Már nem látszott jóképűnek, csak fáradtnak és legyőzöttnek. Eleanor szeme haragtól csillogott. Hogy gyűlölte ezeket a sötét, önsajnáló hangulatokat. Különleges csalódásérzést ültettek belé, mert nem tudta kibeszélni ezeket a fiúból.
153
Úgy gondolta, bizonyos mennyiségű csalódás természetes, Leó tényleg meg akart gazdagodni Amerikában. Ez a bevándorlók örök álma. A valóság és az idő múlása azonban ezt kiöli belőlük. De ez történik mindenki álmaival. A csalódásokkal való együttélés a felnőttkorhoz tartozik. Ne térj ki előle, gondolta. Persze hogy bántja a szegénység. De te ejted rajta a legmélyebb sebeket. Te a férfiasságát sérted meg. Ha ezen a területen nem érezné, hogy kudarcot vall miattad, talán minden mást elviselne. A fiú csoszogva visszament az ágyhoz. Nem nézett a lányra. Eleanor felállt, és hirtelen fagyossá vált kezét bedugta a régi köntös zsebébe. Aztán átvette a fiú helyét az ablaknál, az esőtől homályos háztetőket és a mögöttük húzódó meredek domboldalakat nézte. Valahol az emeleten egy férfi fölnevetett. A lány azon tűnődött, talál-e még Leó az életben valamit, amin nevethet.
II. Hallotta, hogy Leó melodramatikus sóhajtozással dobálja magát az ágyon. Nem segített, hogy a lány felidézte magában, minden színész túljátssza saját érzelmeit. A fiú szenvedett. Szüksége volt a lány segítségére. A lány csak egyetlenegy dolgot tudott, ami talán kirángatja a fiút ebből a búskomorságból. Kihúzta magát, elsimította az arcvonásait, és odalépett az ágyhoz. Leült úgy, hogy jobb csípője a fiúéhoz ért, és simogatni kezdte a homlokát. - Drágám, nem szabad hagynunk, hogy ez a borzasztó idő vagy az, ami a másik szállodában történt, fölébünk kerekedjék. Nem akarok más férjet, csak téged. Nem... - Ujjait a fiú szájára tette. - Ne mondj semmit. Mind a ketten felnőttek vagyunk. Tudjuk, hogy bizonyos fiatalkori álmaink nem válnak valóra. De nem kell gazdagnak lennünk ahhoz, hogy boldogok legyünk. Azt a célt kell szem előtt tartanunk, amit magunk elé tűztünk. Hogy megvesszük azt a színházat New Yorkban. Vezetjük. Olyan színészeket és színésznőket szerződtetünk, akiket tisztelünk, és olyan darabokat viszünk színre, amilyeneket akarunk. Lehajolt, és szájon csókolta a fiút, miközben suttogva hozzátette: - Együtt. Ettől a fiú mintha felélénkült volna kicsit. - Lehet, hogy már eleget turnéztunk, Eleanor. - Én ugyanerre gondoltam. - Daly jó munkaadó, de én inkább magamnak dolgoznék... - Én is. - De nem tudom, van-e elég pénzünk, hogy megtegyük ezt a lépést. - Az elmúlt néhány évben minden megtakarított fillérjüket a bostoni Rothman Banknál helyezték el. Ennél a banknál növekedett leginkább az értéke. - Legalább kilencezer dollárunk van - mondta a lány. - Nem egy vagyon, de ez nem tarthat vissza bennünket. A New York-i ingatlanárak egyre emelkednek. Azonnal el kell kezdenünk keresni egy színházat, és ha találunk, meg kell próbálnunk megvenni. Ha nincs elég pénzünk rá, én hajlandó vagyok megkérni a papát... - Ajándékot nem, Eleanor! Én nem fogadok el ajándékot senkitől. - Tudom, drágám. Csak kölcsön lenne, ennyi az egész. Kölcsön, amit kamatostul visszafizetünk, mintha a banktól kaptuk volna. A fiú töprengett egy pillanatig. - Hát, az rendben is volna... - A fiúnak elég gyakorlatias volt az észjárása. Gyakran beszélgettek arról, hogy a legtöbb bank kockázatosnak tartja a színészeknek nyújtott hitelt. - Én tényleg úgy gondolom, Leó, itt az ideje, hogy a magunk lábára álljunk. Amíg még elég fiatalok vagyunk ahhoz, hogy elvégezzünk minden munkát, ami egy új színház új társulatának a kialakításával jár. A turné végéig még Mr. Dalynél maradhatunk, aztán el kell kezdenünk ingatlant keresni... Leó hirtelen feltámaszkodott a jobb könyökére. Szája váratlanul a régi, elbűvölő mosolyra húzódott; ez a mosoly hódította meg a lány szívét már jóval azelőtt, hogy összeházasodtak. A lány örült, hogy erőfeszítése sikerrel járt. A fiú önsajnálata eltűnt, és vidámabb lett, mint hetek óta bármikor: - Azt hiszem, tökéletesen igazad van. Ha arra várunk, hogy minden körülmény adott legyen, akkor még hetvenéves korunkban is várhatunk. - Bal kezével ívet rajzolt a levegőbe, mintha egy plakátot képzelne maga elé. - Eleanor Kent és Leó Goldman produkciója: Bronson Howard! Sardou! William Shakespeare... - Ne felejtsd ki Ibsent se. A fiú fölnevetett és megölelte. - Istenem, Eleanor, ez legalább olyan szép álom, mint meggazdagodni. - És ez valóra is válhat. Amikor ennek a turnénak vége, mindenképpen otthagyjuk Dalyt. Elmegyünk New Yorkba, és ott dolgozunk, amíg meg nem találjuk a megfelelő színházat. Talán nem tart túl sokáig. Regisnek van egy unokaöccse, aki a Knickerbocker díszlettervezője. Regis úgy hallotta, hogy a főrészvényes rossz egészségi állapotban van. A többi részvény a férfi családjának a tulajdonában van, és egyikük sem ért hozzá, hogy kell színházat vezetni. Talán tehetnénk egy ajánlatot... Leó arca kigyúlt a lelkesedéstől. - A Knickerbocker remek kis színház. Jó helyen is van, a Rialtónál. Megfelelő méret... négyszáznyolcvanöt hely... A lány elmosolyodott. - Négyszázkilencven. A fiú felvonta a szemöldökét. - Te készültél.
154 - Megkérdeztem Regist - bólintott a lány. - Elegem van az utazásból. Letöltöttük az inaséveinket... te jó ég, már tizenkét éve, hogy először útra keltünk Bascom Tamás bátya-előadásával. Tegyük meg a lépést, amíg megtehetjük. Szánjuk el magunkat! Tudom, hogy sikerülni fog. A férfi szemének ragyogását nyugtalanság homályosította el. Figyelmeztetően fölemelte az ujját. - Feltéve... - Feltéve mit? - Feltéve, ha még mindig biztos vagy benne, hogy egy zsidó felesége akarsz lenni. A lány két keze közé szorította az arcát. - Figyelj rám, Leó Goldman. Most mondom el legutoljára. Nem, én nem akarok egy zsidó felesége lenni, se egy kínaié, se egy berberé, se egy lengyelé, se másmilyen, megfelelően osztályozott típusé... Lehajolt, haja lágyan és sötéten omlott le arca két oldalán. Szerette a fiút, de mindig félt egy kicsit, amikor ezt kimutatta. Tudta, hogy hová vezethet és vezet is gyakorta ez. Nem tudta azonban megfelelő módon megmondani neki, hogy őt tartja a világon a legfontosabbnak. Pillanatnyi habozás után ezt suttogta: - Én téged akarlak, Mr. Goldman. Ami a vallásodat és a hibáidat illeti... Megpróbált az ugrató hangsúllyal felülkerekedni azon a feszültségen, mely máris kezdett kialakulni benne. - ...amik persze nem olyan számosak, mint az enyémek, de így is vannak elegen. .. mindezek a dolgok, drága uram... Megcsókolta a fiút, miközben azon tűnődött, hogyan vágyhat ennyire a normális emberi kapcsolatra, amikor pedig retteg is tőle. - .. .mindezek a dolgok mellékesek. Szeretlek. Ahogy tartott tőle, a fiú gyengéden a nyakára fonta a karját, és magához húzta a fejét. Másik keze besiklott a lány köntöse alá. Az ujjak finoman rásimultak a mellére. A lány el akart húzódni. Vad, hisztérikus érzés támadt benne; esztelen vágy, hogy elmeneküljön... De színésznő volt. És valóban szerette a fiút. Tettetett hévvel megcsókolta, és a kezének szorította a mellét, bár tudta, mi lesz a vége. Nem, az ég szerelmére, mondta magában. Csak pillanatokkal előbb egyeztek meg, hogy más irányban folytatják az életüket. Itt az idő, hogy a házasságuk is megváltozzék. Most tesz róla, hogy másképp végződjék a dolog. Megesküdött erre, miközben Leó a régi köntös övével babrált. A fiú lelökte a lány válláról a köntöst, lemeztelenítve ezzel a telt, sötét bimbójú mellet. Ezúttal sikerülni fog. Nincs akkora félelem, melyet a bátorság le ne győzhetne... Leó jól ismerte Eleanort, és tapintatos férj volt: - Drágám, biztos, hogy ezt akarod? - Igen, Leó, igen, kérlek... szeretlek. Olyan nagyon szeretlek! Hirtelen fátyolossá lett hangja nem árulta el a rettegését. III. Eleanor már az elejétől fogva jó feleség akart lenni. Ám az erőszak emléke ezt lehetetlenné tette. Mint kollégával és társsal mindig jól kijött Leóval. Csak szeretőként vallottak kudarcot. Nászéjszakájuk - és az európai nászút java része - kínos és mély fájdalommal járó katasztrófa volt. Csak Leó kedvessége és megértése segítette át a lányt ezen a borzalmas időszakon, melynek oly örömtelinek kellett volna lennie. Amikor visszatértek az Államokba, kapcsolatuknak ez az oldala igen keveset javult. Valahányszor szeretkezni akartak, Eleanorra azonnal rátört a rettegés. Tudta, hogy a testi kapcsolat elkerülhetetlenül kellemetlenséghez vezet; sőt komoly fájdalomhoz is. Ez a tudat növelte félelmét, és olyan feszültséget keltett benne, melyet meztelen testében már jóval azelőtt érzett, hogy egyesültek. A feszültség valamilyen fertőző betegségre hasonlított, mely gyorsan átterjedt a fiúra is, és egyre jobban elharapózott mindkettőjükben, ahogy közelebb kerültek az egyesüléshez. Ez a fiúból csalódást és állandóan megújuló kudarcélményt váltott ki, a lányból pedig szüntelen bűntudatot. S a bűntudat csak erősödött, mert képtelen volt megtenni az egyetlen dolgot, mely megoldhatta volna a helyzetet. Nem tudta elmondani a fiúnak, miért érez fájdalmat, amikor szeretkeznek. Milyen mulatságos ez, gondolta gyakran a lány. Ő is, Leó is liberális, szabadgondolkodású foglalkozást űz. És bár bizonyos szexuális dolgokat megbeszélt a fiúval, egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy bevallja: megerőszakolták. Sokszor már majdnem elmesélte Leónak. Egyszer, egy szilveszterkor titokban egy egész üveg bort megivott abban a reményben, hogy ez majd megszünteti a habozását, és lehetővé teszi, hogy kiömöljék belőle az igazság. Majdnem sikerült is. Kikottyantott egy mondatot, és a következőből is valamennyit. A szavakat már elfelejtette. De élénken emlékezett rá, milyen kérdően bámult rá a fiú, miközben neki kalapált a szíve, fájt a gyomra, és a vallomásnak hirtelen vége szakadt. Amikor a fiú magyarázatot követelt, hogy miért viselkedett ilyen furcsán, ő hazudott, és azt mondta, túl sok bort ivott. Ám a szomorú igazság az volt, hogy nem ivott eleget. Vajon van-e annyi bor a világon? Kételkedett benne. Gyűlölte magát ezért. Tudta, hogy a hallgatás nem erőt, hanem gyengeséget jelent. Őszintén hitte, hogy Leó megszabadulna alkalmatlanságérzése javától, ha tudná, hogy hibás árut vásárolt, amikor feleségül vette. Hibás áru. Minden nehézség ebben gyökerezett ott a mélyben. Nemcsak leplezte azt az ocsmány dolgot, ami történt vele, hanem becstelenül is indult neki a házasságnak. Leó látszólag megbocsátaná, ha elmondaná neki. Ilyen ember volt. De mit gondolna? A nő, akit feleségül vettem, egy lotyó. Olyan nő, akit más férfiak bemocskoltak, mielőtt elvettem, és ostoba módon úgy képzeltem, hogy szűz. Milyen tisztázó volna egy rövid, őszinte beszélgetés. A kétely és a félelem mégis továbbra is pecsét alatt tartotta a titkot, jóllehet a lány látta hallgatásának következményeit. Természetesen tudta, hogy sokak szemében ő pokolra való bűnös egyszerűen azért, mert meg akarja törni a hallgatást. A viktoriánus Amerika konvencionális gondolkodása szerint a feleség nem mocskolhatta be magát azzal, hogy illetlenül a házasság testi oldalának is figyelmet szentel. A feleségnek zokszó nélkül alá kellett vernie magát a férjének, függetlenül attól, hogy milyen kellemetlennek vagy
155 undorítónak találta ezt az engedelmességet. Az aktus célja a nemzés volt, nem az öröm, és ha valaki a házastársi kötelességen kívül másért is gondolkodott rajta, erkölcstelennek számított. Ahogy az aktus nyílt megbeszélése, akár házasfelek között is... Nos, pokolba a hagyomány parancsaival. Az ő problémájuk gondolkodást és megoldást követel. Csak egyszer tehetné boldoggá Leót azzal, hogy sikeresen leplezi a fájdalmat, melyet az aktus vált ki. Arról álmodott, hogy megszabadul a fájdalomtól, sőt - ez volt a legvalószerűtlenebb álom - még örömet is érez abban a pillanatban, amikor a fiú a legnagyobb óvatossággal és gyengédséggel beléhatol... Most, gondolta, miközben a fiú karjában feküdt. Ez egyszer hadd legyen másképp. De nem sikerült. IV. Remegett és vonaglott fékezhetetlenül. A száraz, dörzsölő érintéstől megmerevedett a teste. Erezte, s azt is, hogy a feszültség átterjed a fiúra: - Megint fájdalmat okozok. - Nem, Leó. Nem, drágám, kérlek... folytasd. Semmi baj. - Hangja rekedt volt; alig hallható az eső kopogásától. - Az isten verje meg! - mondta a fiú halkan, és elhúzódott. - Sose tudom jól csinálni. A lány meg akart szólalni, de valahogy nem tudott. Betakarta a szemét, hogy elrejtse az önutálat könnyeit. Bár tehetséges színésznő volt, tulajdon testének működését nem tudta szabályozni. Az álom, hogy megszabadítja Leót bűntudata egy részétől, megint hamvába holt. A fiú átemelte lábát az ágy szélén, és felült, széles hátát a lány felé fordítva. Az ingéért nyúlt. A lány az oldalára fordult, és ő is felült. Arcával a fiú hátának simult, és ott kuporgott, miközben mindketten hallgattak és fáztak a sötét, sivár szobában. Negyedik fejezet
A TÁMADÁS I. Eleanor röviddel hat előtt azt javasolta, az eső ellenére is szaladjanak át a Hulbert House-ba, hogy a társulattal vacsorázzanak. Leó élesen azt felelte, hogy egy vasat sem ad a pénzéből a Hulbert House-nak. A lány tudta, a fiúnak más oka is van arra, hogy így ráförmedt. Amikor Leó felcsavarta a gázlángot, hogy világosabb legyen a szobában, melléje lépett: - Drágám, ne bosszankodj amiatt, ami az előbb történt. - Mióta felöltöztek, most tudott először beszélni erről. És azonnal világossá vált, hogy nem lett volna szabad. A fiú szembefordult vele: - Bosszankodni? Ugyan. Már hozzászoktam, hogy fájdalmat okozok a feleségemnek, ahányszor csak hozzáérek. - De nem tehetsz róla! Már annyiszor elmondtam, és sose hiszel nekem. A fiú most sem hitt neki. Elfordult, a lány pedig folytatta: - Állandóan ostorozod magad olyasvalami miatt, amiért én vagyok a felelős... - Eleanor, négy és fél éve vagyunk házasok. Ez hosszú idő. Ahhoz biztosan elég, hogy megtanuljam, hogyan szeretkezzek úgy, hogy legalább elviselhetőnek érezd. Tudja isten, de én képtelen vagyok élvezetessé tenni. - Ne mondogass folyton ilyeneket! Valami baj van velem. Valami, amit... Nagy levegőt vett. Vágyott rá, hogy elmondja neki, s a fiú ezt talán érezte is. Néhány másodpercig a várakozás enyhítette arca keserűségét. Aztán hosszabbodott a hallgatás, s a régi szégyen és félelem ismét átvette a hatalmat. Az ajtónak zárva kell maradnia. Örökre... - Valami, amit sose tudok elmagyarázni - bökte ki végül a lány. - Nos, egy jobb ember tudna kezdeni ezzel valamit. - A fiú visszafordult az ablakhoz, sötét tekintettel nézte az esőt. A hiábavalóság érzése söpört végig a lányon. Hogyan meri ő a fiút lenézni a gyengesége miatt, amikor nem tudja elmondani neki az igazságot? És most mit tudna tenni azért, hogy enyhítsen a feszült hangulaton? Eszébe jutott valami, ami segíthet: - Legalább nem kell már sokáig elviselnünk az ilyen helyeket. Nemsokára abbahagyjuk a turnézást, és mi leszünk a Knickerbocker új tulajdonosai. Ezt biztosnak érzem. - Hátulról átkarolta a fiú derekát, megölelte. - Ennek örülni lehet, nem? - De - felelte a fiú halkan -, ennek igen... Az utolsó szó úgy halt el, mintha azt akarná mondani vele, hogy nem sok mást lát a házasságukban, aminek érdemes örülni. II. A Penn Hotel vendéglőjében vacsoráztak. Mindketten rostélyost rendeltek, melyről kiderült, hogy rágós és száraz. Leó alig ette meg a felét, máris előrántotta a zsebóráját, és ujjaival dobolni kezdett az asztalon. Régi, ismerős jelek, gondolta Eleanor, és végre elmosolyodott. Leó utálta, ha későn érkezik az előadásra. A lány is, de a fiúnál a pontosság szenvedély volt, ha nem egyenesen mánia. Büszke volt rá, hogy egész pályáján sohasem késte le a függöny felvonását vagy a belépőjét - csak egyszer. Chicagóban az egyik kellékes az előadás alatt odébb vitt egy fűrészbakot a színfalak mögött. Amikor Leó a jelmezcsere után visszatért, átesett rajta, s ezért teljes tizenöt másodperccel később lépett a színpadra. Ennek következtében Eleanor megértette a fiú belső órája kiváltotta hirtelen türelmetlenséget. Leó nem fejezte be a vacsoráját, hanem felállt az asztaltól. Negyedóra múlva visszatért, és azt mondta, hogy ő meg a szálló idős portása végre szerzett egy konflist. Az eső nem mutatta jelét, hogy el akarna állni. Még jobban is esett, mint egy órával azelőtt. A kocsis fél kézzel hajtott, a másikkal esernyőt tartott széles karimájú kalapja fölé. A ló az utcákon folyó patakokban tocsogott végig. Johnstown villanyfényei halványnak és pislogónak látszottak a szakadó esőben. A kocsis az Operaház színészbejárójához szállította őket, elvette Leótól a viteldíjat és a busás borravalót, majd megkérdezte: - Maguk holnap elmennek a városból?
156 - Úgy van - felelte Leó. - Hát, felkészülhetnek rá, hogy úszniuk kell az állomásra. - Hogy érti ezt? - kérdezte Leó, miközben Eleanor az épület felé sietett. - Amikor ilyen nagyon esni kezd, a legtöbb utcát elárasztja a víz. Eleanor odaért a színészbejáróhoz. A kiálló tető miatt a bejárat előtt majdnem teljesen száraz volt a tér. A lány lerázta a vizet az ernyőjéről. Az épület sarkánál hirtelen mintha egy férfit látott volna, aki mozdulatlanul áll és figyel. Amint megpillantotta, a férfi hátralépett, és eltűnt a szeme elől. Ezután szinte rögtön fél tucat ember jelent meg a sarkon, akik panaszkodtak a vihar miatt. Korán érkező nézők. A férfi, akit megpillantott, biztosan ehhez a csoporthoz tartozik... Vagy mégsem? A lánynak eszébe jutott a kövér ember a Hulbert House-ban. Eszébe jutottak a fenyegetései. Vajon idejött utánuk...? Nem, ez túlzás volna, különösen ilyen szörnyű időben. A vihar határozottan nem gátolta a kocsis beszélgetőkedvét. Az esernyője alatt görnyedve leszólt Leónak: - Majdnem minden tavasszal ez történik. A legtöbb üzletet be kell zárni néhány napra. Úgy néz ki, már zárnak is. Sokan, akik emeletes házban laknak, már viszik fel a szőnyegeiket meg a bútoraikat az emeletre. Az egyik barátom azt mondta, lehet, hogy a Cambria Vasműben az első műszak holnap nem dolgozik. De ha elég korán elindulnak, talán megússzák a legrosszabb árvizet. Mi a következő állomás? - Altoona - mondta Leó. A lány hallotta a türelmetlenséget a férje hangjában. Eső csurgott le a fiú hetykén félrevágott puhakalapjának karimájáról. - Hát, sok szerencsét. Játsszanak jól, és ne gondoljanak sok rosszat Johnstown- ról. Roppant szép hely, amikor száraz... remélem, én is az leszek egy fél órán belül. Ez aztán az éjszaka. Köszönésképpen fölemelte az esernyőjét, és elhajtott. Leó a bejárathoz szaladt, és megint tüsszentett. Eleanor megkérdezte: - Mi a csudának cseverésztél azzal az emberrel? - Egyáltalán nem akartam. De idehozott bennünket, amikor haza is mehetett volna. A rendes embereket bátorítani kell ezen a világon. Tudja isten, van elég másféle is, és nekik mintha egy pici bátorításra se volna szükségük ahhoz, amit művelnek. A fiú mosolya fehéren ragyogott a félhomályban. Levette a kalapját, és lerázta róla a vizet. Néhány másodperc alatt az eső úgy fölerősödött, hogy egy méterre is alig lehetett ellátni. A tető oltalmából figyelték az ömlő esőt. Leó hirtelen megszólalt: - „Isten a mi oltalmunk és erősségünk! igen bizonyos segítség a nyomorúságban.” Lehet, hogy Johnstown népe azt szeremé, hogy O ezt a gyakorlatban is megmutassa. Ha itt élnék, imádkoznék egy csónakért. Különösen azért, mert nem tudok úszni. Eleanor fölnevetett. - Örülök, hogy jobban érzed magad. Mi a csudáról jutott eszedbe egy bibliai idézet? - Gondolja, Mrs. Goldman, hogy én is csak egy pogány színész vagyok? Több idézetet is tudok a Bibliából. Két nyelven! Nem lógtam el a héber iskola minden óráját, amikor gyerek voltam. Ez az idézet egy zsoltárból való, mely a rossz időről szól. „Azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe: Zúghatnak, tajtékozhatnak hullámai... ” - Ez határozottan találó. De be kell mennünk. Túl sokat tüsszögsz, valószínűleg influenzás leszel a második felvonásra. Leó nem mozdult. Még mindig bőségesen volt idejük, hogy sminkeljenek, és a fiút láthatóan lenyűgözte, ahogy a víz ömlik a tetőről: - Azt hiszem, életemben nem láttam még szörnyűbb vihart. Amíg a konflisra vadásztam, a szállodaportás elmondta, hogy a tavaszi áradást mérsékelni lehetne, ha a folyók medrét szélesítenék. De a Cambria Vasmű keskeny medreket akar valamilyen technikai ok miatt, amit én egyáltalán nem értek. A portás mindenesetre azt mondta, hogy amit a Cambria ebben a megyében akar, azt eléri. - Úgy érted, hogy szándékosan nem törődnek a város biztonságával? Ez alávaló dolog. - Egyetértek. De ahogy más körülmények közt gyakran megjegyezted... ez nem a mi harcunk. Nekünk csak annyit kell tennünk, hogy megtartjuk az előadást, és még vagy tíz-tizenkét órán át nem merülünk el. Aztán Johnstown már csak egy kellemetlen emlék lesz. -Tüsszentenie kellett, előrántott egy zsebkendőt, és az orra elé tartotta. De így is tüsszentett. - Jobb lesz, ha bemegyünk, mielőtt lerepül a fejem. Leó nyújtotta a karját. A lány boldog volt, hogy a fiúnak észrevehetően javult a hangulata; mindig vidámabb és energikusabb lett, amikor közeledett a kezdés ideje. Az ajtó felé fordultak. Eleanor elfelejtette a férfit, akit ott látott ólálkodni. Pedig nem ment el. Kilépett az épület sarka mögül, és figyelte, ahogy Goldmanék eltűnnek a színészbejárón. Aztán hátralépett, és berendezkedett a várakozásra. Nem örült neki; de legalább megfizették az éjszakai munkáért. Még két-három óra és végez. III. Az operában Leó azonnal régi önmaga volt. Hosszú, mély lélegzetet vett, beszívta a minden színésznek oly ismerős illatokat. A fa és a színfalak mögötti por szagát; a régi gázégők áporodott kigőzölgését és azoknak az új, forró villanylámpáknak az egészen másfajta szagát, melyek forradalmasították a színházat. Nyújtózkodott, kalapját felhajította, majd elkapta: - Azt hiszem, ma átkozottul jó előadást tartunk. Mindenki örömet akar szerezni annak a néhány erőslelkűnek, aki elég bátor ahhoz, hogy eljöjjön... és azok, akik megjelennek, meg akarják mutatni egymásnak, hogy megérte az erőfeszítés. Igaza volt. Mindkét Goldman erős ösztönnel érezte, mi rejlik a közönség viselkedése mögött. Egy jó előadás nemcsak a színészeknek köszönhető; a közönség is szerepet játszik benne, és ez különlegesen igaz egy komédia esetében. A darab elején tanúsított kedvező fogadtatás nagyobb erőfeszítésre serkenti a szereplőket. Ezen az estén a színészek és a közönség, mintha dacolni akarnának a várost sújtó viharral, gyorsan tökéletesen egymásra találtak. Az Egy szabad este négy felvonásból állt. Eleanor már az első felvonás közepe előtt azt érezte izgatottan, hogy olyan előadásnak a részese és segítője, mely hibátlanabb mindegyiknél, amelyben ő meg Leó valaha fellépett. A várakozásokkal ellentétben a kilencszáz férőhelyes operaház majdnem színültig megtelt. A férfiak, nők és gyermekek pedig észrevették, mekkora erőkifejtéssel játsszák a színészek a szerepeiket, és milyen tökéletesen dolgozzák ki még a legkisebb részletet is.
157 A közönség hangos és gyakori nevetéssel jutalmazta a szereplőket. Olyan sorok vagy mozdulatok, melyek egy rossz estén még kuncogást sem váltottak ki soha, nagy derültséget, sőt tapsot arattak. A függönyök utáni taps egyre hosszabb és hangosabb lett. Eleanor sohasem érezte még, hogy az első három felvonás ilyen gyorsan elrepül. Nisbét, Babbit professzor egyik lányát játszotta; hálás szerep volt. Az utolsó felvonás közepére Nisbe kész volt megadni magát - illő keretek között persze - Jack Mulberrynek, a fiatal angol színésznek, akivel a tekervényes cselekményszövés romantikus módon összeadta. Mulberry Snap színigazgató kedvence volt, mert az eddigi összes embere közül egyedül ő rendelkezett nyolc öltönnyel - így Snap „társasági darabokat” is színpadra tudott állítani. Snap pályafutása a komédiának ezen a pontján már összeomlott. De hála egy szerencsés véletlennek, új állást talált egy londoni színház élén, mely történetesen Mulberry régen elveszített apjának tulajdonában állt - akivel ő a darab vége előtt természetesen újra találkozott. Bonyolult és képtelen darab volt, de jól megírták, és a közönség imádta. A negyedik felvonásban Snap egy dialógusa lehetőségett adott Leónak arra, hogy színészi bravúrt mutasson be. Ezen az estén ezt a végsőkig kiaknázta, és spontán tapsot kapott, amikor az előadás vége előtt percekkel kivonult a színpadról. Eleanor ámulattal pillantott rá, amikor kiviharzott. Az ügyelő megszorította a karját. - Remek, Leó. Egyszerűen remek. - Nagyon szépen köszönöm - suttogta a fiú. A szín másik oldalán, a Babbit dolgozószobájában előadott dialógus újabb harsogó nevetést váltott ki. Leó előhúzta a zsebkendőjét, és óvatosan megtörölte forró homlokát; nem akarta elkenni a festéket. Nem akart a színpad mellett várakozni utolsó belépőjére, úgy döntött, hogy inkább szippant egy kis levegőt a színészbejáró előtt. Lábujjhegyen kilopakodott a sötétségben, nem vett tudomást az ügyelő ideges pillantásáról. Tudta, hogy rengeteg ideje van. Még vagy ötoldalnyi dialógust el kell mondani, mielőtt utoljára színre lép. Kilépett a szabadba, de azonnal megbánta. A szél váratlan erővel verte arcába az esőcseppeket. Megfordult, az ajtó gombja felé nyúlt. De ekkor néhány méterre tőle mocorgást észlelt a sötétben. - Van ott valaki? Amint föltette a kérdést, megpillantotta a férfit. Az illető esőköpenyt és szemébe húzott kalapot viselt, s hosszú léptekkel közeledett az épület fala mentén. Leó meglepődött, de nem ijedt meg; addig nem, amíg a férfi az ajtóhoz nem ugrott. Leó gyorsan hátralépett, meg akarta nézni a férfi arcát a kalap karimája alatt. Az rekedt hangon így szólt: - Nem hittem, hogy ilyen gyorsan kijössz, bibsi. A kelleténél egy estével tovább maradtál Johnstownban. Leó döbbenten csak ennyit tudott gondolni: A kövér ember felbérelt valakit. Ténylegfelbérelt valakit... Aztán nem maradt már ideje a gondolkodásra. A férfi előrántott valamit az esőköpenye alól. - Lássuk, hogy tetszik a képed majd ezután a közönségnek, zsidógyerek. A férfi jobb kezével Leó arca felé sújtott, ujjaival egy törött palack nyakát szorongatta. IV. Leó nem húzta hátra elég gyorsan a fejét. A csorba üveg elkerülte a szemét, de alatta felszántotta a bőrt. A fiú megragadta dohánytól és szesztől bűzlő támadója kezét. A férfi jobbra lendült, majd balra, le akarta rázni. Leó bal lába megcsúszott a síkos kövezeten. Majdnem elesett. Ahogy kiegyenesedett, megrándította a lábát. A bokájától a lábszára közepéig fájdalom hasított belé. Visszafojtott egy nyögést, és jobb térdével a támadó gyomrába rúgott. A férfi kétrét görnyedt, tátogott fájdalmában. Elengedte az üveg nyakát. Leó elkapta, és előredöfött vele. A férfi felüvöltött, és az álla alá kapta a kezét. Lebukfencezett a lépcsőn, és négykézlábra zuhant. Hirtelen kinyílt a színészbejáró ajtaja. A kapus kidugta a fejét. - Ki az ördög csap itt ekkora lármát? Az esőköpenyes férfi a sárban vonaglott. Leó elindult feléje. De sérült bal lába cserbenhagyta. Ő is lezuhant volna a lépcsőn, ha nem ragadja meg az egyik tetőtartó oszlopot. A támadó feltápászkodott. Vér csörgött az ujjai közül, ahogy az állát fogta, és az épület azon sarka felé tántorgott, amely mögül felbukkant. Majd eltűnt, otthagyva Leót, aki az oszlopba kapaszkodott, és hangos káromkodással adta ki magából dühét. A férfi után akart rohanni, de nem tudott. Minden erejére szüksége volt, hogy végigjátssza a darabot. Felbukkant az ügyelő, és félrelökte a kapust az útból. - Leó, hová az ördögbe tűntél? Most jön a belépőd... Isten az égben. - Eltátot- ta a száját, amikor látta, hogy Leó szeme alól vér szivárog. Jól vagy? - Pompásan! - förmedt rá Leó, és megpróbálta megtámasztani a bal lábát, miközben zsebkendőjét a sebhez szorította. Visszabicegett, és fél perc múlva úgy lépett a színpadra, hogy szédült a fájdalomtól és verejtékezett a festék alatt, mely már teljesen elkenődött az arcán. Ötödik fejezet
PARTRAVETVE I. Leó úgy lépett a színpadra, hogy zsebkendőt szorított vérző arcára. Bicegését a közönség tisztán látta. De belépője és a darab vége között már csak tizenöt rövid párbeszéd hangzott el, és ő a játék lendületét vasakarattal megtartotta. Nem vett tudomást Eleanor ijedt pillantásairól, miközben bejelentette, hogy Babbit professzor tragédiáját az utolsó pillanatban megmentette a csúfos bukástól a csodálatos Mrs. Snap eleven észjárása - azé a szereplőé, aki meg sem jelent a komédiában: - „Amikor látta, hogy az ön darabja jóvátehetetlenül megbukott... ”
158 Kivárt egy ütemet; éppen annyit, hogy a professzor és a színpadon lévők el- játszhassák meghökkenésüket: merthogy Babbit tévesen úgy hitte, hogy a darabja végül is sikert aratott. - „Már a második felvonásban.- Leó megint szándékos szünetet tartott. - „Igen?” - kiáltott fel a Babbitet játszó színész. - „Igen?” - „Elejtette az ön tragédiáját, és beiktatott helyette...” - „Mit?” Leó minden erejét összeszedte az utolsó mondathoz: - „Egy szabad estét!” Agyúdörejszerű nevetés jutalmazta a jól előkészített, de váratlan csattanót. A függöny legördült, és felcsattant a taps. Leó hangokat hallott maga körül - Eleanorét a legtisztábban: - Az istenért, mi történt?... - Helyre, mindenki a helyére! - kiabálta az ügyelő oldalról. - Gyerünk a tapshoz. Fölment a függöny. Leó mosolyt erőltetett az arcára, miközben csatiakozott a többiekhez. Mindannyian lassan meghajoltak a ragyogó rivaldafényben. Amikor lehajolt, attól félt, hogy elesik. Összeszorította a fogát és fölegyenesedett. Fájdalom égette kificamodott bal lábának izmait. De még ötször kiment, mielőtt Regis Pemberton személyesen ragadta meg a köteleket, és utoljára eresztette le a függönyt. Pembertonnak akkor szóltak Leó sérüléséről, amikor éppen a bevételt számolta az irodában. Most Leó mellé sietett, mellette Eleanor meg a többiek. Mindannyian tudni akarták, hogyan sebesült meg. - Elkövettem azt a hibát, hogy kimentem friss levegőt szívni - mondta hirtelen elgyengült hangon. - És ott várt az egyik helyi zsidógyűlölő, törött üveggel a kezében. - Mintha láttam volna valakit, amikor bejöttünk! - mondta Eleanor. - Gyere, drágám, támaszkodj rám. Szörnyen nézel ki. - Tökéletesen... jól vagyok. Tökéletesen... tudok állni. - Ám ez nem volt igaz. Fejében mintha harang zúgott volna, lába már-már összecsuklott, és hirtelen biztosan érezte, hogy hallucinál. Babbit professzor szobájának falai hullámzottak és hintáztak... Rájött, hogy csak a díszletezők. Máris hozzáláttak, hogy lebontsák a színt. - Hívok orvost - mondta Pemberton Leónak. - Gondoskodom róla, hogy egyenesen a szállodába menjen. Kihívom a rendőrséget is. Ezek a kisvárosi tökfejek nem úszhatják meg, hogy bántalmazzák Daly társulatának egy tagját. Tudod, ki támadott meg, Leó? - Nem láttam az arcát. - Leó a színpadon álló kárpitozott szék felé bicegett. - De lefogadom, hogy a német bérelte fel. Nem várta, hogy a darab vége előtt kimegyek. Megleptem. Különben talán jobb munkát végzett volna. Lerogyott a székre, és mélyeket lélegzett. Pemberton megint azt morogta, hogy gyorsan hívja a rendőrséget. Leó üveges tekintettel rázta a fejét: - Nincs értelme, Regis. A rendőrség... egyiküket sem fogja megtalálni. Különösen. .. egy ilyen éjszakán. - Hát, hitvány dolog ez, egyszerűen hitvány - mondta a kissé fontoskodó fiatal színész, akijack Mulberryt játszotta. - De te ragyogó voltál, Leó. Maga az adu ász. Eleanor a férje mellé térdelt. Leó egyre jobban szédült. Jobb keze lecsúszott a szék karfájáról. Az összegyűrt zsebkendő hozzáért Eleanor fehér blúzának ujjához, és vörösre színezte. A lány nem törődött vele, elvette tőle a zsebkendőt, és gyengéden letörölte a vért az arcáról. Leó, bár már nem pontosan tudta, mit beszél, ezt motyogta a fiatal színésznek, aki megdicsérte: - Kösz,Tóm. Ez a közönség... megérdemelte... Mielőtt befejezhette volna, lecsuklott a feje és elájult. II. A ráadás szokása már csaknem eltűnt az amerikai színházból. Úgyhogy amikor az Egy szabad este végén, tíz harmincegykor - a sok nevetés miatt a szokásosnál öt perccel később - legördült a függöny, az előadás véget ért. Félóráig tartott, amíg egy rendőrkocsi megérkezett. Leót hordágyra tették, és a szekéren a Penn Hotelba vitték. Eleanor vele utazott. Pemberton tárgyalt egy nyomozóval a johnstowniaktól. Ahogy Leó megjósolta, hiábavaló volt az erőfeszítése. A rendőrség egyórányi nyomozása feltárta, hogy a kövér ember kifizette a számlát a Hulbert House-ban, majd aznap este röviddel hat óra után a mintakészletével távozott. A szálloda személyzete keveset tudott a férfiról. A vendégkönyvben az állt, hogy Kleinerman a neve, és Baltimore-ban lakik. Egy pincérnek elmesélte, hogy utazó ügynök, aki női és férfiharisnyákkal kereskedik. Azt azonban semmi sem bizonyítja, hogy felbérelt volna egy helyi haramiát, mondta a nyomozó Pembertonnak, amikor ismét találkoztak a Penn halijában. Leó nem látta tisztán a támadóját, úgyhogy ezzel lezárhatják az ügyet. Pemberton undorodott, de nem tehetett semmit. A színigazgató leült, hogy megvárja Eleanort. A szálloda idős hordára és az éjszakai portás éppen a hall szőnyegét csavarta fel, amikor a lány végre éjfél után néhány perccel lejött, nyomában az orvossal. Az még néhány utasítást adott Eleanornak, összébb húzta köpenyén a gallért, fogta a táskáját, és eltűnt a viharban. Pemberton állva várakozott. A Pennsylvania Railroad nedves, gyűrött menetrendje állt ki a zsebéből. Eleanor kedveszegetten indult a férfi felé. Kimerült. - Hogy van? - kérdezte Pemberton. - Megint elaludt. Amikor ágyba dugtuk, felébredt. A doktor adott neki egy orvosságot, amitől reggelig pihenhet. Lerogyott egy öreg székbe. A halinak kísérteties hangulata volt. A két férfi, aki csendben szedte föl a szőnyeget, szellemalaknak látszott a régimódi gázlámpák fényében. Eleanor fekete szeme a bejáratra siklott. A homlokát ráncolta. Két centi széles, barna vízsugár csordogált be az ajtó és a küszöb között. A víz sarat és hulladékdarabokat sodort magával. Már harminc centire beáradt a hallba. - Istenem, Regis, oda nézz.
159 Pemberton megfordult, ahogy a fiatal éjszakai portás is. Miközben figyelték, a sugár széltében-hosszában terjedt. A gázlángnak a víz felszínén csillogó fényétől az egész az életnek valami kezdetleges formájára emlékeztetett, mely most nyeri el alakját és szabadul ki az ellenőrzés alól. Az éjszakai portás nem vette olyan komolyan a látványt, mint Eleanor: - Ne aggódjon, asszonyom. Majdnem minden tavasszal beomlik ide a víz. A lány nem nyugodott meg. Csak azokra a megjegyzésekre tudott gondolni, melyeket korábban hallott: Az négy és fél milliárd gallon... Százharminc méterrel fekszik magasabban a városnál... Földgát. Lyukas, mint a rosta... Mostanra az eső hangja idegtépővé vált. A lány úgy érezte, hogy nem tud uralkodni magán, és körmeit a tenyerébe mélyesztette, amíg kissé vissza nem tért a nyugalma. A portás hozzátette: - Mindegy, hogy mennyire esik, az emeleti szobájukban biztonságban lesznek és szárazak maradnak. Az idős hordár is megpróbálta lecsillapítani: - És ne rémüljön meg, ha valami ostoba kiabálást hall, hogy átszakadt a gát a déli ágnál. Ez régi vicc ebben a városban. - Milyen megnyugtató! - tört ki a lányból. A hordár és a portás sokatmondó pillantást váltott, majd odébb mentek. Pemberton a kezét vizsgálgatta. Milyen gyerekes dolog ráförmedni két emberre, akik csak segíteni akarnak, gondolta a lány. Megfordult, hogy bocsánatot kérjen, de már mindketten dolgoztak. A lány eltakarta a szemét egy pillanatra, majd így szólt a színigazgatóhoz: - Regis, döntésre jutottam. Az orvos azt mondta, hogy ha Leó játszani akar holnap este, akkor hanyatt fekve, fölemelt lábbal kell maradnia legalább tizenkét órán át. Különben sokkal lassabban gyógyul a sérülése. Mikorra tervezzük az indulást? Pemberton előhúzta a zsebéből a rozzant menetrendet. Addig szedegette széjjel a lapokat, amíg meg nem találta, amit keresett. - Itt van... - Megmutatta a lánynak. - A Chicago-NewYork Limited. Reggel hét tizenötkor indul. - Valami ilyesmitől tartottam. - A lány töprengett. - Felszállunk a vonatra, ha nekem kell őt elvinnem az állomásra, akkor is. - De hát az orvos azt mondta... - Igen. Hogy Leónak ágyban kell maradnia. De én el akarok menni innen. Ha Leó nem tud fellépni holnap este, valaki beugorhat helyette. Pemberton az ajkát rágcsálta. - Ahogy gondolod. Holnap este Altoona. Nagyon nagy színház. Minden jegy elkelt. Inkább a színpadon szeretném látni Leót, mint a színfalak mögött ücsörögve. És tudod, hogy gyűlöli, ha kihagy egy előadást... Eleanor ezt nem tagadhatta. De a színigazgató hangsúlya dühkitörésre ragadtatta: - Ebben a hitvány városban egy pillanatig nem maradok tovább a szükségesnél. A férfi vállat vont. - Ahogy gondolod... ez csakis tőled függ. - Úgy viselkedsz, mintha rosszul döntöttem volna! - Nem, Eleanor. Ő a férjed. De lehet, hogy meg tudjuk oldani a problémát. Itt van, nézd. Megint rábökött a menetrendre. - Ez a vonat három után nyolc perccel indul keletre. Amikor Altoonába érkezik, még bőségesen marad idő, hogy te meg Leó a színházba érjetek és sminkeljetek, így Leó is pihenhet, amennyit kell, és még mindig időben ott lesz, hogy fellépjen holnap este. Eleanor fáradtan elnevette magát. - Partra vetve Johnstownban. Néha nem tudom túltenni magam a színészi élet izgalmain. - Partra vetve? Senki sincs partra vetve! - kiáltotta Pemberton, és előrehajolt, hogy megfogja a lány fagyos kezét. - Csak néhány óra késlekedés. Én is maradok, ha szeretnéd. - Ugyan már, Regis... zavarba hozol. - A lány kihúzta magát ültében, tenyerével megtörölte az arcát. - Úgy viselkedek, mint egy gyerek. Azt hiszem, fáradt vagyok és zaklatott. Ti elmentek reggel, mi pedig a későbbi vonattal. Akkor Leó felléphet, és mindenki boldog lesz. Hacsak persze nem esik tovább úgy, hogy a víz elmossa a hidakat, és a három óra nyolcas meg sem érkezik Johnstownba. Az éjszakai portás nyilván hallotta ezt, miközben zsineget tekert az összecsavart szőnyegre. - Megjön, az biztos - szólt oda. - Semmi nem árthat az öreg hídnak, amin a vonat bejön. Nyolc masszív kőpillér tartja. Elvisszük magát meg az urat az állomásra, akár csónakon is. A portás feléjük lépett, és olyan segítőkész volt, hogy Eleanor nem vehette sértésnek a hallgatózást. A fiatalember folytatta: - A vihar reggelre valószínűleg elvonul. De ha nem... Johnstown majdnem minden évben átélt egy ilyen felhőszakadást, amennyire vissza tudok emlékezni, és én itt születtem, Cambria megyében. A portás szerényen megint elmosolyodott, de látszott rajta, minden vágya, hogy meggyőzze a színésznőt, ne gondoljon rosszat a szülővárosáról. A lány nem tudott undok lenni vele. Kényszeredetten mosolygott, és így szólt: - Nos, ha nem hiszünk egy helyi lakosnak, akkor senkinek nem hihetünk. Mi a neve, fiatalember? - Hack, asszonyom. Homer Hack. - Nos, Homer, nagyon sajnálom, hogy az imént éles hangon beszéltem magával és a másik úriemberrel. Én egyébként Mrs. Leó Goldman vagyok. - Tudom, asszonyom. Én írtam be a könyvbe, emlékszik? - Úgy van, maga. Úristen, mintha már száz éve lett volna. A fiatalember elpirult, amikor a lány Isten nevét kiejtette. Eleanor megpróbálta elfelejteni, milyen kimerült, és felállt a székből. - Jól van, Homer, áll az alku. Mindketten evezünk a csónakban, ha szükséges. - A színigazgatóhoz fordult. - Leó meg én ott leszünk az Altoonába induló három óra nyolcason. - Konflissal várlak benneteket az állomáson. Benézzek hozzátok, mielőtt reggel elindulunk a Limitedhez? - Nem szükséges. Köszönöm, hogy aggódsz értünk.
160 - Ez a munkám, Eleanor. Egész életemben agglegény voltam, de mindig egy fészekalja gyereket szerettem volna. Amikor turnékat kezdtem vezetni, teljesült a vágyam. A lány felnevetett. - Borzasztó vagy. - Nem, csak megértem a színészeket. És szeretem is őket, természetesen. A lány megint nevetett, és puszit nyomott a férfi arcára. Ez a bensőségesség újabb ámuló tekintetet váltott ki Hackből. Majdnem elejtette az összecsavart szőnyeget, melyet az öreg hordárral együtt cipelt a lépcső felé. Pemberton intett, miközben megfordult, hogy elmenjen. - Hát akkor jó éjszakát. Altoonában találkozunk. - Csizmája tocsogott a sáros vízben, mely egyre szélesedett. Az eleje már a hall közepére ért. Pemberton kinyitotta a bejárati ajtót. A szél kitépte a kezéből. Homer Hack ledobta a szőnyeget, szaladt és a vállával csukta be az ajtót. Ám a szél nekirontott, és az alsó zsanér csavarjait félig kiszakította a fából. Eleanor hirtelen azt érezte, hogy pusztán a társulat iránti hűségből rettenetes hibát követett el. Arra gondolt, hogy Pemberton után rohan, és megmondja neki, hogy meggondolta magát. De valahogy nem tudta megtenni. Felvonszolta magát az emeletre. A szobában takarót terített a lábára, és megpróbált a székben aludni, Leó ágya mellett. De az eső szüntelen kopogása megint tépni kezdte az idegeit. Mintha rémítően fölerősödött volna, a vízesés robajára emlékeztetett. Képek tolultak a fejébe. Ijesztő képek egy földgátról, mely a hegyi sötétségben magasodik. Folyni kezd a víz néhány lyukból; aztán már egy tucatból... A fejét csóválta; megdörzsölte a szemét. Felnőtt nő. Nem szabad engednie ennek a gyerekes rettegésnek. 0 meg Leó tökéletes biztonságban lesznek másnapig Johnstownban, és fel szállnak a délutáni vonatra, hogy csendesen Altoonába utazzanak... Ám ha mindez így van, miért nyomasztja továbbra is az eső hangja és altatóval alvó férjének lélegzése? Miért érzi ezektől a hangoktól, hogy - azzal a szóval, amelyet Pembertonnak mondott - partra van vetve egy magányos, sőt veszedelmes helyen?^ „Atszakadt a gát.”Ez régi vicc ebben a városban. Hirtelen a zsoltárra gondolt, melyet Leó idézett: Isten a mi oltalmunk és erősségünk! igen bizonyos segítség a nyomorúságban. Ha elváltoznék is a föld... Zúghatnak, tajtékozhatnak hullámai... A lány nem állt meghitt viszonyban a Mindenhatóval. Hitt Istenben, de a hagyományos értelemben nem gyakorolta a vallást. Mindig úgy gondolta, hogy az a vallása, ahogy az életét éli; és különösen ahogy másokkal bánik. Ezen az éjszakán ez a filozófia haszontalan közhelynek látszott. Szerette volna, ha egy nála magasabb erő megérinti, és megszabadítja attól a megmagyarázhatatlan félelemtől, mely támadt benne. Akarta ezt az erőt, de nem találta. Még jobban magára húzta a takarót, kimerült volt, mégsem jött álom a szemére. Odakint tovább esett az eső. Hatodik fejezet
SODRÓDVA I. Ugyanezen az éjszakán, a kontinens másik végén, messze az eső áztatta Johns- towntól, a fájós lábú Carter Kent bebicegett a Southern Pacific oaklandi hajóállomására. Lágy kaliforniai napsütés fürdette a földutat, melyen a városba ment, de a nap most már lenyugodott. Hideg köd kezdett hömpölyögni a szárazföldre a Csendesóceánról. Tavaszi este volt, és hét óra, de akár éjfél is lehetett volna. 0 pedig lehetett volna akár hetvenéves is. Olyan öregnek érezte magát. A pénztárnál megvette a jegyet, és felszállt a kompra. Megállt a hajó tatjánál, hogy megszámolja a pénzét. Kevesebb mint három dollárja maradt. Felvonszolta magát a tágas fedélzetre, belökött egy szárnyas ajtót, és lerogyott az egyik lakkozott padra. Az öböl másik oldalán San Francisco kivilágított domboldalait most belepte a köd. Reszketett, és összeszorította a fogát, hogy ne vacogjon. Öreg kordnadrágja, rongyos csizmája és másoktól levetett zakója kevés meleget adott. A zakó kockáit az időjárás viszontagságai kifakították, a kosz pedig még jobban elrejtette. Nagy sapkájának merev ellenzője középen eltörött. Carter végre-valahára San Franciscóba tartott, bár nem tudta pontosan, miért. Talán mert ez a város volt eredeti célja, és valami belül azt súgta, hogy addig semmi nem lesz rendben körülötte, amíg oda nem ér. Tudta, hogy Willie Hearst San Franciscóban van, apja újságját szerkeszti. Willie két éve vette át az Examinert, amikor a kaliforniai törvényhozás végre úgy határozott, hogy el kell küldenie George Hearstöt az Egyesült Államok Szenátusába. Ettől a fia huszonhat éves korában lapkiadó lett. Willie büszke lehet erre. Carternek azonban nem állt szándékában azonnal felkeresni barátját. Nem akarta, hogy Willie lássa, milyen mélyre süllyedt. Azt sem akarta, hogy anyja vagy mostohafivére megtudja. Az elmúlt hat hónapban csak két levelet írt Júliának. Mindkét rendkívül rövid levélben kizárólag hazugságok álltak. II.
161 Amikor Carter öt évvel ezelőtt leszállt North Platte-ben a vonatról, meg volt győződve arról, hogy sorsának irányítását visszavette a saját kezébe. Arról is meg volt győződve, hogy remek jövő áll előtte, mert személyesen irányítja a sorsát. Mindkét ítélete tévesnek bizonyult. Ha végigtekintett ezen az öt éven, az égvilágon semmit nem tudott felmutatni. A nebraskai prériről Texas szikkadt síkságaira utazott, majd tovább délnek, Galvestonba, ahol megtanulta, hogy butaság bízni bárkiben is, amíg az illető méltónak nem bizonyul erre. Galvestonból Coloradóba sodródott, és végül északnyugaton kötött ki, a Csendes-óceánnál. Ezen a tengernyi helyen sehol nem talált olyan várost vagy munkát, melyben sima beszédét és ragadós mosolygását ki tudta volna használni - ráadásul ezt senki sem igényelte. Amikor állást kapott, majdnem mindig olyan kimerítő kétkezi munkát kellett végeznie, amilyennel egy afrikai majom csaknem ugyanolyan jól elboldogult volna. Carter még mindig gyűlölte, ha parancsoknak kell engedelmeskednie. Hatalmas iróniája a sorsnak, hogy mióta először leszállt a vonatról, tulajdonképpen egyebet sem tett. Öt év alatt kapott néhány kemény leckét. Ha az ember szegény, és távol van barátoktól, családtól, az élet sokkal kockázatosabb. Tavasszal két napig feküdt betegen egy seattle-i móló alatt, és csak a patkányok meg a korcs kutyák méltatták figyelemre. Egy öreg sárga kutya lepisilte a nadrágját. Hát nem volna remek, ha ezt elmesélné a mostohafivérének, akinek ő annyi tanácsot adott? Remélte, hogy Will nem vette túl komolyan a tanácsait. Némelyik teljesen tönk- retehetné, és egy elherdált élet éppen elegendő a Kentek mostani nemzedékének. Betegsége után indult el végül délre Kalifornia erdős partvidékén, gyalog és tehervagonban téve meg a hosszú utat. Többször is összeakadt borzalmas külsejű csavargókkal. Amikor már végképp lehetetlen volt elkerülni őket, számítania kellett rá, hogy ki akarják rabolni, vagy meg akarják ölni. Az elővigyázatosságának tulajdonította, hogy egyszer sem támadták meg. Most véget ért az utazás, legalábbis egy időre. A komp sípja felharsant. A tarnál bezárták a vesszőből font kaput. A köteleket eloldozták, bedobták a fedélzetre, majd összetekerték. A gépek zakatoltak, amikor a hajó belefúrta orrát a ködbe, miközben nyomdokvize halványan csillogott. A távolból vészjelző bója harangja hallatszott. Mire a komp kiért a nyílt vízre, a köd még sűrűbb lett. Tizenöt másodpercenként jeleztek a síppal. Carter, aki émelygett, feltápászkodott, és elindult az egyik fedélzeti ajtó felé. A kompon rajta kívül csak négy utas volt. Az egyik, egy idős kínai a folyosóra néző pádon ült. Tetőtől talpig feketét viselt. Hosszú lófarkának tövét keménykalap fedte. Carter erőtlenül elmosolyodott, és két ujját sapkájának törött ellenzőjéhez emelte. A barátságos mozdulat valahogy megrémítette a kínait. Összekuporodott a pádon, és ölbe tett kézzel igyekezett észrevétlen maradni. Egy matróz bukkant fel odakint, az ablakon keresztül bebámult Carterre. Carter azzal, hogy üdvözölte a keletit, nyilván valami rosszat követett el. Kilökte a lengőajtót. A matróz komisz tekintete feldühítette. Hüvelykujjával hátrabökött a válla fölött, a kínai felé: - Csak köszöntem egy régi barátomnak. A völgyben lévő tanyánkon főzött anyámnál. Aztán szinte könnyed léptekkel sétált tovább a nedves fedélzeten. A matróz a homlokát ráncolta. A kreol bőrű fiatalembert nem olyannak látta, mint akinek a családja megengedhet magának egy szolgát, a tanyáról nem is beszélve. A fejét csóválva ment odébb. Carter könyökével a korlátra támaszkodva hátradőlt, mintha így akarná legyőzni növekvő szédülését. Foga vacogni kezdett. Azt kérdezte magában, vajon miért áll itt kinn olyan hanyagul, mint valami piperkőc egy vasárnapi kiránduláson. A friss levegő egy csöppet sem használt. A sűrű köd összezárult körülötte. Talajtalannak érezte magát; elveszettnek; sodródva egy olyan világban, melyben nincs helye. Ezt az érzést már jól ismerte. Csaknem harmincesztendős volt, eltolta a múltját, és jövő nélkül maradt. Ám a vereség érzése elmúlt. Elűzte magától. Hiszen ő férfi, azonkívül Kent is, és a Kentek túlélők. Családi örökségének része volt az az optimizmus is, melyet a legnagyobb kudarc sem tudott tönkretenni. Nem veszett el. San Francisco városa valahol arra fekszik. Csak ideiglenesen elrejtőzött, ennyi az egész. Elrejtőzött, akár a siker, melyről tudta, hogy learatja, amint egy csipetnyi szerencséje lesz. Amellett túl sok fájdalmas leckét kapott ahhoz, hogy ne használja fel őket valahogy. Ezt teszi majd San Franciscóban. Mindent újra kezd. Végül is erről szól Amerika, nem? Az újrakezdésről. A fenébe, az utóbbi néhány évben már vagy egy tucatszor elölről kezdte. De majd most. Ez más lesz. Ez számítani fog. Ez végre majd megfelelő vágányra teszi... Egy pillanattal azután, hogy esküt tett, gyengén pislákoló fényeket pillantott meg. A síp háromszor szólalt meg. Hirtelen erősebbnek érezte a szelet. Az arcába csapódott, és szétkergette a ködöt. Megragadta a nedves korlátot, és nézte, amint felderengenek a fények San Francisco domboldalain. Minden másodpercben egyre több fénypont tűnt fel, és mindegyik egyre ragyogóbb lett. Végre van célja. A szeles és nyirkos fedélzeten maradt, miközben a komp odapöfögött a Markét Street végéhez. És bár nem volt oka rá, eltekintve a reménytől vagy a kurázsitól - vagy nevezzük, aminek akarjuk azt, ami továbbhajtotta -, mosoly jelent meg az arcán. Hetedik fejezet
VESZÉLY A SÖTÉT UTCÁN I. Carter a vele együtt átkelő néhány utassal hagyta el a kompot. A kikötőben észrevett a szemétládában egy újságot. Kihalászta. Szerencséje volt: a reggeli Examiner került a kezébe. Megállt egy lámpa alatt, a Markét Streetre vezető üvegajtó előtt. Kikémlelt a ködbe, mely megint sűrű volt. Nyilván tanácstalannak látszott, mert az utasok közül az egyik odalépett hozzá: - Útbaigazításra van szüksége, uram? Megfordult, és egy tizenkét-tizenhárom éves, erős fiút látott maga előtt, akinek göndör barna haja, nagy kék szeme és lágy, szinte kényes szája volt. Ám a fiú kezén semmi lágyság nem látszott. Vörös volt és kérges. Mindkettőben több könyvet tartott.
162 Carter bólintott.- Tulajdonképpen igen. A fiú Carter kopott ruháját szemlélte. - Gondolom, munka is kellene. Carter ezen derült. A fiú ugyanolyan szegényesen öltözött, mint ő. - Történetesen-mondta Carter. - Nos, jó helyre jött. Bőségesen van munka az öböl környékén. Tudom. Már négy állást is találtam tizenegy éves korom óta. - Miért váltogattad annyit? A fiú ezt mintha zokon vette volna. - Négy van egyszerre! Reggel és este más-más újságot hordok ki, szombatonként egy jéggyárban inaskodom, vasárnap meg bábut állítok egy tekepályán. - De úgy látszik, mégis van időd olvasni. A fiú kék szemével szigorúan nézett. - Kerítek rá időt. Szakítok rá időt. Amikor először bementem az oaklandi közkönyvtárba, mintha egy kincsekkel teli palotát fedeztem volna fel. - Fölemelte a két kezében tartott könyveket. - Ezek segítenek, hogy ne csak gürcölnie kelljen az embernek egész életében. Ezt megtanultam Miss Coolbrithtól. A név nyomatékos kiejtése semmit nem mozdított meg Carterben. - Ina Coolbrithtól - mondta a fiú. Ismét semmi. A fiú előzékenyen megmagyarázta: - Azt hittem, mindenhol hallottak már Miss Coolbrithról. Az ingyenkönyvtárak egész rendszerének ő a feje. Most éppen neki viszem vissza ezeket. Ezek a könyvek a saját könyvtárából valók. A Russian Hill-i házában összejöveteleket tart, ezeket ő irodalmi szalonnak nevezi. Járt már ott MarkTwain meg Bret Harte... az Összes nagy író. Ha híres embereket akar látni, a megfelelő helyre jött. De minden mást is láthat. Kinn a torkolatban a világ minden tájáról érkezett hajók horgonyoznak. Csendes-óceáni bálnavadászhajók. Kínai dzsunkák. Déltengeri szkúnerek... Carter közbevágott: - Én most az Examiner szerkesztőségét szeretném látni. A fiú a Markét Streetre mutatott, és elmondta az utat. - El se tévesztheti, Mister... - Kent. - Ismerősen hangzik... várjon egy percet. Olvastam már könyveket egy Kent nevű kiadótól. Carter tekintete elrévedt. - Rokonom. De távoli. - Értem. Nos, tetszeni fog magának az öböl. Higgye el egy helybélinek. Akiről még hallani fog egyébként. Azt mondják, már késő, hogy az ember arany- vagy ezüstmilliomos legyen, úgyhogy én úgy gazdagszom meg, hogy író leszek, vagy az osztrigakalózok hercege. Intett, és kifelé indult az épületből. - Sok szerencsét, Mr. Kent. - Kösz - szólt utána Carter. - De honnan tudom meg, ha híres leszel? Mi a neved? - A keresztnevem John, de Jacknek szólítanak. - Egy kocsinak a Markét Street- ről behallatszó csengője elnyomta, amit a fiú ezután mondott. Másodszor is intett, és eltűnt a ködben. Mokány kis fickó, gondolta Carter. Némi pimaszsága ellenére szeretetre méltó. A fiú, oly sok millió amerikaihoz hasonlóan - akár maga Carter is néhány évvel ezelőtt -, hisz abban, hogy a verítéke és a szorgalma meg az a páratlan lehetőség, amelyet az ország kínál, automatikusan hozzájárul ahhoz, hogy meggazdagodjék. De ezt az álmot csak kevesen váltották valóra. Nagyon valószínű, hogy a fiú sem fogja. Bár sosem lehet tudni. Egyesek azzal a tehetséggel születtek, hogy sikeresen tőkét kovácsoljanak abból, amit kaptak, legyen az kevés vagy rengeteg. Willie-nek megvolt ez a tehetsége. Carter az újságot tanulmányozta. Olyan volt, mintha régi barátjával találkozna. Az Examiner még úgy is beszélt, mint Willie, a címfejtől mely „főszerkesztő és tulajdonosaként hirdette a nevét - egészen a címoldalon olvasható keretes szövegig, mely ezt ígérte: • A legmegbízhatóbb helyi hírek, a legfrissebb társasági hírek, a legújabb és legeredetibb szenzációk, és lankadatlan leleplezése minden olyan tervnek, mely az átlagembert nehezen megkeresett pénzétől vagy nagy áron megszerzett jogaitól meg akarja fosztani. Ezt fogadjuk, függetlenül attól, hogy e tervek kiagyalói milyen magas állásban vannak. - ...nem kéne hagyni, hogy az utasok ezt az átkozott szennylapot a hajóinkra hozzák. Hearst mindig bírálja a járatainkat. Carter felpillantott. Két matróz ment el mellette uzsonnásdobozzal, nyilván hazafelé tartottak. A másik férfi válaszul ezt morogta: - Azt se kéne hagyni, hogy a ferdeszeműek a fehér emberekkel egy hajón utazzanak. Carter felismerte a matrózt, aki rosszallta a barátságosságát, a férfiak viszont megvető pillantást vetettek rá, miközben kimentek az ajtón. Az ellenségesség meglepte Cartert. San Francisco állítólag toleráns, kozmopolita város. Ilyen híre volt, mióta csak Sutter százados erődjénél aranyra bukkantak, s ettől csapatostul özönlöttek ide az európaiak, keletiek és dél-amerikaiak, hogy az amerikaiakkal együtt aranyat keressenek. Az Examiner címoldala feltárta, hogy a Southern Pacific matrózai miért utálják annyira az újságot. Egy rövid, harsogó beszámoló mellett, mely arról szólt, hogy egy olasz matrózt megkéseltek egy „piszkos kínai kupleráj”-bán, hosszabb cikk állt arról, hogy a Southern Pacific egyik szerelvénye kisiklott a Livermore Valleyben. Kisebb baleset volt: csak két utas sérült meg könnyebben. Ám a tudósító, egy bizonyos Mr. Bierce hatalmas katasztrófaként írta le a kisiklást, és ürügyet talált benne ahhoz, hogy megtámadja a társaságot: Nem más ez, mint újabb előhírnöke egy eljövendő, még nagyobb katasztrófának. Mert a balesetek elkerülhetetlenül bekövetkeznek, ha a menetrendnek fittyet hánynak, és a vasút a profitot tekinti egyetlen istenének. Hogyne követné egyik elképesztő katasztrófa a másikat a Southern Pacific vonalain, amikor sohasem ragaszkodnak a menetidőhöz, és a vonatok változatlanul annyit késnek, hogy az utasnak szakálla nő?
163 A Southern Pacific vezetése azonban nem törődik ezekkel a dolgokkal. Lepje csak be a rozoga töltéseket az ártatlan nők és gyermekek eltorzult teste! - az igazgatótanácsban ezt senki sem méltatja figyelemre. A gazdagsághoz vezető út az egyetlen, amivel az olyan emberbarátok, mint Mr. Leland Stanford, kizárólagosan törődnek. Ez a vasút egyik tulajdonosa, ha Carter jól emlékezett. Derült azon, amikor látta, hogy Willie haragja még a tipográfiára is kiterjed. Az újság úgy szedte a férfi nevét, hogy £eland Stanford. Carter elég jól ismerte régi barátját ahhoz, hogy gyanítsa, Willie keresztes vitézi szellemének egy része abból a felismerésből ered, hogy a viták növelik a példányszámot. Te jó isten, mit nem adna azért, hogy megint lássa a barátját. Talán a Jack nevű fiúnak igaza van. Talán tudna pénzt keresni Kaliforniában, ugyanúgy, ahogy a nagyanyja, Amanda Kent. És akkor, ha megint találkozik Willie-vel, szégyenkezés nélkül nézhet a szemébe. Persze az induláshoz alig három dollárja van, és halvány fogalma sincs arról, hogyan tartja fenn magát San Franciscóban. De hiszen ott az esze. Használnia kell, hogy megoldja a problémát... Feltéve, hogy nem viszi el a tüdőgyulladás vagy az éhhalál még ezen az éjszakán. Visszadobta az újságot a szemétládába. Zsebre vágott kézzel lépett ki a ködbe. Azonnal reszketni kezdett. Tudta, miért maradt olyan sokáig a kompállomáson. Nem csupán azért, mert meleg volt, hanem azért is, mert amikor átlépi ezt a küszöböt, azzal fejest ugrik a városba. És az újabb kudarc lehetőségébe is. II. Venni akart valami ennivalót. Az anyja lelki békéje azonban fontosabb volt. Megkereste a Western Union legközelebbi hivatalát, és ötven cent híján az összes pénzét arra költötte, hogy táviratot küldött neki. Megírta anyjának, hogy San Franciscóban van és egészséges. A tisztviselő, aki átvette az űrlapot, vetett egy pillantást Carter sápadt, verítékben fürdő arcára, és nem szólt semmit. Gyomra olyan üres volt, hogy fájt. Fogalma sem volt, hol alszik éjjel. Valószínűleg valami sikátorban. A Markét Streeten néhány baljós külsejű alakot látott a ködben, akik a külföldi járókelőket méregették. Rekedt nevetést és durva szavakat hallott több kocsmából is. Megtalálta az Examinert, olyan könnyen, ahogy a fiú mondta. Elmosolyodott, miközben a lenyűgöző, aranyleveles cégtáblát bámulta, mely ezt hirdette az újságról: A NAPILAPOK FEJEDELME. Tipikusan Willie. Riporterek siettek ki és be, mert el kellett készíteni a másnap reggeli kiadást. Egy csapat ember olvasta állva az újság frissen kiszedett híreit, melyeket nagy lapokon kifüggesztettek az épület előtt. Egy esőkabátos férfi bukkant fel, hogy kirakjon egy új oldalt. Ez a keleti felhőszakadásokról és pusztító áradásokról szólt. Carter dermedt kezére lehelt, aztán megint zsebre dugta, és északnak fordult egy enyhén emelkedő utcán. Hamarosan egy térre ért, melyen nagy épületek álltak, köztük több fényesen kivilágítva: nyilván első osztályú szállodák. A tér keleti oldalán álló egyik épület vászontetős bejárata fölött a Hope House felirat díszelgett. Megállt előtte, lenyűgözte a főbejáraton ki-be áramló vendégek előkelősége. Az intézmény tulajdonosa nagyanyja barátja volt, az a mulatt, akihez Gideon dolgozni küldte. Odalépett az ajtónállóhoz, egy termetes fickóhoz, aki a lovassági egyenruha valamiféle hamisított, túldíszített változatát viselte. - Bocsánat, uram. Él még Mr. Israel Hope? - Mi a fenét érdekli magát Mr. Hope? - Az ajtónálló meglökte. - Menjen a partra, a többi semmirekellő közé! Ha még egyszer itt látom őgyelegni, hívom a rendőrséget. Carter káromkodott. Az ajtónálló hatalmas kezét felemelve feléje indult. Carter átvágott az utcán, és nemsokára eltűnt a férfi haragja elől. Továbbment a domboldalon, és hamarosan egészen más jellegű környéken találta magát. Az üzletek szűkek voltak, világításuk gyenge. A boltosok hímzett köntöst és furcsa sapkát viseltek. Amerikai ruhába öltözött fiatal kínai vagányok ácso- rogtak az ajtókban, és ugyanolyan behatóan figyelték az előttük elhaladókat, akár a köntösben lévő idősebbek. Carter egy emberektől nyüzsgő, még keskenyebb utcába fordult. Keleti betűkkel és tűzokádó sárkányokkal díszített papírzászlók lógtak ruhaszárító köteleken az út fölött. Egy nyitott ajtón át emeletes priccseken heverő embereket pillantott meg, akiket édes illatú köd vett körül. Mielőtt becsukták az ajtót, látta, hogy egy selyemköntöst viselő nagydarab nő pipát ad be az egyik priccsre. A következő háztömbben lányok képezték az eladásra kínált árut, s az ugrásra kész vendégek többsége tengerész volt - németek és franciák, olaszok és amerikaiak. Hangos, gyakran trágár megjegyzéseket tettek a felkínált nőkre, akik közül néhányan a kirakatban ültek. A legtöbb nő jóval túllépett már a fiatalkoron, és csúnya is volt. A csinosabbak egyike, egy tizenöt évesnél nem több törékeny lány megragadta Carter figyelmét. Egy széken ült. Felhúzta kék selyemköntösét, szétrakta a lábát és mosolygott. A látvány durvasága megdöbbentette Cartert, de nem jobban, mint ami a lány mosolygásától elébe tárult. Szája rothadó, fekete belsejében csak egy fog maradt. A fiú intett, hogy jelezze, a maga részéről nem vevő. A prostituált mocskos angol szavakat fröcsögött, és becsapta orra előtt az ablakot. Carter továbbsietett, nem vett tudomást a kezekről, melyek megragadták, és a suttogó hangokról, melyek egy pohár szilvabort kínáltak; majd egy ópiumpipát, mely édes álmokat idéz elő; egy zacskó ginzenget, melytől a szerelme majd egész éjjel közösülni akar. Egy-két utcával odébb megint kezdett megváltozni a környék. A zsúfolt negyed tele volt használtruha-boltokkal, zálogházakkal, fehér bőrű lányokkal dolgozó bordélyokkal és olyan kocsmákkal, melyek a következő neveket viselték: A Könyörtelen Grizzly, Olyan Más, Nimfa, Édes Egyesülés. Rengeteg kurva mászkált a járdán, vendégekre vadásztak, köztük férfiak sodródtak; sokan tántorogtak a részegségtől. Carter hálás volt, hogy józan. Bár a negyed ragyogónak és vidámnak látszott, hamarosan észrevette, hogy emberek állnak a kocsmák melletti zsákutcákban és sötét kapualjakban. Azokra a férfiakra vadásztak, akik túlságosan berúgtak már ahhoz, hogy meg tudják védeni magukat...
164 EgyThalia nevű kocsmában az orgona az „Oh, Susanna!” dallamát zúgta bele a ködös éjszakába. Carter feltételezte, hogy a Barbary Coastra ért, melyet évekkel ezelőtt Afrika hasonlóképpen hírhedt, kalózok látogatta északkeleti partvidékéről neveztek el. Kalózok itt is voltak - de egyvalaki azért véget akart vetni a mindenütt jelen lévő bűnnek. A férfi átvonult a tömegen, tamburát rázott, és ezt kiabálta: „Ingyen ételt és segítő kezet mindig találhattok az Üdvhadseregnél. Montgomery Street nyolcszázkilenc, ahol Wells őrnagy fogadja a rászorulókat!” Carter látta a tenyerekben szorongatott bankókat, és hallotta az aprópénz csörgését. A Coastnak azok a látogatói, akik elöl hagyják a pénzüket, nyilvánvalóan bolondok. Nemsokára egy vasuk sem marad, ha az őgyelgő stricik, kurvák és tolvajok csapatain múlik. Carter úgy gondolta, jobb lesz, ha a város egy másik részében tölti az éjszakát. Látott olyanokat, akik elég sötétnek tűntek ahhoz, hogy egy alvó embert akár a cipőfűzőjéért is megöljenek. Megint úgy érezte, lázas. Nem tudta, merre jár, de úgy vélte, a Markét Street mögötte húzódik. Megfordult, és elindult visszafelé a lejtős utcán. Szinte anélkül, hogy észrevette volna, a táncos helyeket és a cifra kocsmákat üzletek és irodák váltották fel, melyeket bespalettáztak és lelakatoltak éjszakára. Csak két férfit látott ezen a koromsötét környéken, két tagbaszakadt embert, akik fehér inget és piros pomponos sapkát viseltek. Felfelé tartottak, az utca másik oldalán. Feltételezte, hogy külföldi tengerészek, akik kimenőjükről a tengerpartra igyekeznek. A matrózok nevetése elhalkult. Carter egy sarokra ért. Éppen át akart menni az utcán, amikor halk kopogást és két hangot hallott valahonnan a következő tömb közepe felől, az utcának arról az oldaláról, ahol ő haladt. Az épület sarkához lépett, és meglapult, miközben az előtte fekvő területet fürkészte. A két férfi arra ment, amerre ő is. Figyelte őket, hogy megbizonyosodjék, nem két útonállóval akad-e össze. Nem, elég tisztességesnek látszottak. A kívül haladó magas és törékeny férfi behajlította a bal karját, hogy a másik rátámaszkodhasson. A belül lévő idősebb férfi óvatosan, csoszogva lépkedett. Előredugta a botját, azzal kopogtatta a járdát. Egy vak ember. Sűrű köd volt. A férfiak majdnem eltűntek a szeme elől, amikor a következő sarokra értek. Carter jobban látta azt a két embert, aki meglepetésére az első két férfi mögött fél háztömbnyire előlopakodott egy sikátorból. Elindultak a járdán - a vak ember és kísérője után osontak. A domb tetejéről fény szűrődött át a ködön kísértetiesen, s ez éppen annyi világosságot adott, hogy Carter lássa, senki más nem jár a lejtős utcán. Nemsokára egyedüli szemtanúja lesz egy rablásnak. Vagy még rosszabbnak. III. Akármi is, nem az ő dolga. Ő inkább bölcsen elillan. Egy másik gondolattól azonban ott maradt a sarkon mozdulatlanul. Csak ötven centet mondhatott a magáénak. Késő volt, lázasnak érezte magát, és egyre nehezebben viselte el a gondolatot, hogy éhesen és a szabadban kell aludnia. Lehet, hogy belebotlott valamibe, amivel javíthat a helyzeten. Távolról a leendő áldozatok tehetősnek látszottak. Tegyük fel, hogy figyelmezteti őket a közelgő veszélyre - ezt tulajdonképpen innen is megteheti. Ha figyelmezteti őket, jó esélye van rá, hogy jutalmat kap. Ortega halála után megesküdött, hogy soha többé nem ártja bele magát önként olyasmibe, ami erőszakhoz vezethet. De itt rendkívül kicsinek látszott ez a veszély. Egy kiáltás biztosan elijeszti majd a tolvajokat... A pénzügyi megfontolásokon kívül még egy oka volt rá, hogy ott maradjon a sarkon. Bár nem vallotta volna be, a lelkiismerete követelte, hogy lépjen közbe. Ha egyenlőek az esélyek és valaki túljár a másik eszén, sőt ki is rabolja - hát, így működik a világ. De egy vakot kiszemelni? Ez már túl sok. Mély lélegzetet vett, nekirugaszkodott, és átvágott az utcán a másik sarokra. Egyfolytában a két férfit figyelte, akik áldozataik mögött osontak a deszkajárdán. A vak és a barátja minden bizonnyal hallaná már a sokatmondó recsegést, ha nem beszélgetnének olyan hangosan és nem szórakoznának olyan jól; a vak férfi öblös, vidám nevetését Carter még arról a sarokról is jól hallotta, ahol kuporgott. Szája előtt tölcsért formált a kezéből, és olyan hangosan kiáltotta, ahogy csak tudta: - Nézzenek maguk mögé! A törékeny férfi fordult meg elsőnek, aztán a társa is. Carter csak egy bajuszt tudott kivenni a vak arcán, mást nem. A tolvajok is megfordultak, hogy lássák, ki kiáltott. Carter csak annyit tudott megállapítani, hogy fiatalok, és sötét ruhát viselnek. Arra számított, hogy a tolvajok elszaladnak. Amikor nem ezt történ, megfájdult a gyomra. A két tolvaj közül a magasabbik előrántott valamit a kabátzsebéből. A ködön átszűrődő fény egy pisztoly csövén villant meg. A férfi intett a fegyverrel, és odaszólt a másik rablónak: - Te vedd kezelésbe ezt a minden lében kanál gazembert. Én foglalkozom a másik kettővel. A főnök pénzkötegét akarom. Hogy ezen mit ért, Carter nem tudta. Azt viszont tudta, hogy óriásit tévedett. Ezek nem közönséges tolvajok, akik elmenekülnek, ha leleplezik őket, vagy netán túlerővel kerülnek szembe. Ezek őrültek. És az egyikük feléje rohan visszafelé a járdán. A szórt fény megcsillant egy hosszú késen, melyet a férfi a jobb kezében tartott. Ortega, gondolta Carter. A rohanó ember feje fölött látta, hogy a másik közeledik az áldozatokhoz. A rettegéstől kiszáradt a szája. Megesküdött, hogy újrakezdi, de a pénzsóvárság és a félreértelmezett emberbarátság miatt egy pillanat alatt eljátszotta a lehetőséget. A tolvaj gyorsan közeledett. Amikor Carter hátralépett, a férfi előredöfött, egyenesen Carter gyomrát célozva meg a hosszú pengével. Nyolcadik fejezet
165
A FEGYVER I. Carter elfelejtette, milyen közel áll a járda széléhez. Amikor hátralépett, csak a semmit érezte a jobb lába alatt. Elveszítette az egyensúlyát, és az utca kövére zuhant. De a rossz lépés és az esés megóvta attól, hogy a levegőt végighasító kés kibelezze. A tolvaj nehezen tudta megfékezni lendületét. De végül megállt, összeszedte magát, és ruganyosán Carter felé fordult. A part távoli fényei megvilágították sötét szemét és göndör haját, mely úgy csillogott, mintha olajjal kente volna. Carter zihálva feltápászkodott. Három hosszú lépést tett hátrafelé. A járdán álló férfi angolos akcentussal szólt hozzá: - Késő elszaladni, pajtás. Elkaplak, ha megpróbálod. Nem kellett volna beleütnöd a rohadt orrodat abba, ami nem rád tartozik. Most kénytelen vagyok levágni... Az úttestre ugrott, és nekirontott Carternek, aki akkor vetődött félre, amikor a férfi kést tartó keze megint előrelendült. A tolvaj káromkodott, és megpróbált változtatni támadása irányán. Nem tudott. Carter fölemelte a jobb térdét. A kés hegye a combjánál átszakította a nadrágját, és alig kerülte el a húst. Aztán Carter térdével a tolvaj lába közé rúgott. A férfi felnyögött, és oldalra botladozott. Túl közel van, gondolta Carter, amikor a keze fejével a férfi szeme közé vágott. Halbűzt érzett. Mintha egy másik kés fedte volna át azt, amelyik a tolvaj kezében volt. Hirtelen Ortegát látta a Vörös Tőkehalban. A múlt egy szívdobbanásnyi ideig viliódzva és ködösen elrejtette a jelent... Káromkodást hallott, és magához tért. Még nem menekült meg a veszélytől. Szerencsére a másik még mindig kába volt. Carter nekirontott, és térdével másodszor is a férfi ágyékába rúgott. A tolvaj felüvöltött és odakapott. A kés koppant a pallón, mellyel az utcát burkolták. Carter ösztönösen le akart hajolni, hogy fölvegye a kést, de félt, hogy elveszíti pillanatnyi előnyét. Összekulcsolta a két öklét, és a tolvaj tarkójára sújtott. Egyszer. Kétszer. Háromszor... A férfi kimerült sóhajjal előrebukott, alig lélegzett. Carter a kést nézte. Sűrűn, kapkodón vette a levegőt, majd leguggolt, és ujjai közé fogta a durva markolatot. A halbűztől majdnem elhányta magát. Ez csak a fejedben van. Nehezen tudta magát meggyőzni erről. Odébb a törékeny férfi a másik tolvajjal dulakodott, hogy megszerezze a pisztolyát. Carter meglepetésére a férfi egyáltalán nem látszott gyámoltalannak. Bal kezében hordódugót tartott, jobbján pedig rézbokszer volt. Átlagemberek nem járkálnak ilyen fegyverekkel. A férfi vagy gengszter volt, vagy a vak testőre - vagy mindkettő. Carter a kést szorongatva a verekedő férfiak felé rohant. A vak a közelükben állt, hátával az épületnek támaszkodott, lakkozott sétabotját pedig a melle előtt tartotta. Még néhány lépés, és Carter ki tudta venni a férfi vonásait is. Negyvenes éveiben járhatott. Pirospozsgás arca és homloka arról árulkodott, hogy angol vagy ír lehet. Tekintete furcsán parancsoló volt - talán a nagy szeme miatt, mely az egész arcát meghatározta. Elegáns, széles karimájú kalap hevert a vak lábánál, és a tehetős benyomást, amit keltett, csak megerősítették a ruhadarabjai: a drága tweedöltöny, melyet a népszerű norfolki szabással készítettek, bár a férfi hosszúnadrággal viselte, nem a szokásos térdig érő bricsesszel. - Lökd ide, hogy megbotozhassam! - kiáltotta a vak, miközben Carter közeledett feléjük. De a vak ember kísérőjének nem kellett segítség. A hordódugóval ráütött a tolvaj csuklójára. Az elengedte a pisztolyt. A törékeny férfi elhajította a dugót, és felkapta a pisztolyt. A tolvaj tántorgott, a csuklóját szorongatta és nyögött. A törékeny férfi hirtelen oldalra pillantott, és látta, hogy Carter a késsel a kezében szalad felé. Összezavarodva a sötétségtől és a kés látványától ezt kiáltotta: - A másik jön visszafelé, főnök! - Várjon, én nem... Mielőtt Carter befejezhette volna, a törékeny férfi célzott és tüzelt. Carter lebukott a járdára, csúnyán nekiütötte és lehorzsolta az állát. A golyó valahol fölötte csapódott egy bolt deszkaburkolatába. A fenébe az emberbarátsággal. Néhány perc alatt csaknem kétszer is az életébe került. Elkezdett kúszni a járda széle felé, ahol le akart mászni az úttestre, hogy addig kússzék, amíg biztonságba nem ér. De még ez a terve sem sikerült. A törékeny férfi sebzett kiáltást hallatott. Carter fölemelte a fejét, és látta, hogy a férfi tántorog, mert a tolvaj fejbe verte a hordódugóval, melyet sikerült megkaparintania. A vak tudta, hogy valami történt a kísérőjével. Egyre csak a levegőbe döfködött a botjával: - Alex? Alex, hol vagy? Az Alex nevű férfi nem válaszolt. Elkábult, és nem tudta védeni magát, amikor a tolvaj másodszor is megütötte. Szeme fennakadt. Térdre rogyott, a járdára zuhant, és elejtette a pisztolyt. A tolvaj megragadta a fegyvert, majd a vak döfködő botja elé tartotta. A vak megdöbbentő módon mintha nem törődött volna a testi épségével. Bosszúsnak látszott: - Alex? Felelj már, nem hallod? A tolvaj torkán különös hang jött ki; az idegességtől eltorzult nevetésé. Ezt suttogta. - Főnök! A vak a válla fölé emelte a botot, készen arra, hogy üssön. Most először látszott rémültnek: - Ki az? A tolvaj a botot figyelve megrúgta a vak jobb lábát, majd a balt is. A vak elesett, elterült a hátán. A tolvaj kitépte a botot a kezéből, és elhajította. Megfogja ölni, gondolta Carter, aki még mindig hason fekve kúszott a járda széle felé. A tolvaj nem figyelt rá. Nyilván azt hitte, hogy Cartert eltalálta a testőr golyója, és már nem jelent veszélyt. Csak higgye is ezt, amíg el nem tűnök innen. Carter a lelkiismerete megnyugtatására azt mondta magában, hogy ő minden tőle telhetőt elkövetett. Vagy három méterre lehetett onnan, ahol a tolvaj a vak ember fölött állt. Lassan, óvatosan a járda széle felé araszolt. Hallotta, hogy a tolvaj ezt kérdi: - Tudja már, ki vagyok, főnök?
166
- Most... - A vaknak elakadt a lélegzete. - Most már igen. Úgy tűnik, nagyon elégedett vagy magaddal, Charlie Schmidt. A férfi durván fölnevetett. - Akar kezet fogni, hogy biztosan tudja, én vagyok? - Én csak akkor fogok kezet, ha egy barátot akarok felismerni, ellenséggel soha. Olyan gyáva emberrel soha, akinek tisztességes állást adtam a lökdösőknél, és aki ezt azzal hálálta meg, hogy lopott a pénzszekrényemből. - Csak egy keveset vettem el. - Ne sopánkodj, Charlie. Mindig olyannak látszottál, mint aki hajlamos a siránkozásra. Rengeteget vettél el. - És maga ezért kirúgott! Ettől kvittek vagyunk. - Az én könyvemben nem. - Igen, ez igaz. A kirúgás nem volt elég. Hírbe hozott az egész városban. - Jobb lábát a férfi vállára tette, miközben a pisztollyal a szeme közé célzott. - Nem kapok munkát maga miatt. - Mit vártál, miután kiraboltál? Egy nyilakozatot, mely elismeri a becsületességedet? Azt kaptad, amit megérdemeltél. És most engedj fölállnom, te átkozott csirkefogó, különben... - Különben nincs semmi! - vágott közbe Schmidt. Beletaposott a vak vállába, aki kínlódva felkiáltott. - Kiloccsantom a kibaszott fejét erre a járdára, főnök. Aztán elszedem magától azt a köteg bankót, amit mindig magával hord. Aztán meg felszállók egy Los Angelesbe induló hajóra. Cartert tizenöt centi választhatta el a járda szélétől. Halk harmóniumzene hallatszott ide a dombról, a Barbary Coast felől. Carter lélegzetvisszafojtva csúsztatta odébb bal könyökét a járdán, majd a bal térdét is. Egy pillanat múlva már lenn lesz az úttesten; kevésbé látható helyen. Megmozdult... Egy kilazult deszka megreccsent. A tolvaj megfordult, észrevette: - Azt hittem, téged elintéztek. Hát majd én teszek róla. Egy kis fizetség azért, mert eltetted a társamat az útból. Állj fel. Carter esetlenül úgy maradt, fél könyökére és fél térdére támaszkodva. Valami arra ösztökélte, hogy ugorjon fel, és támadjon a késsel, melyet még mindig a kezében szorongatott. Lehet, hogy meg tudná lepni a férfit. De emlékképek suhantak át a fején. Ortega; a kése; felhasított torka... Kelj fel és rohanj rá! Nem hallgatott a hangra. Eszébe jutott a Vörös Tőkehal meg az, hogy a kezében lévő fegyver ezen az estén csaknem az életébe került. Azonkívül túl messze is van a tolvajtól. Egy vad roham nem kecsegtet sikerrel. Lennie kell más kiútnak is. Egy másik fegyvernek, mellyel legyőzheti a férfit. Tudott egy ilyet. Vajon működni fog? Merjen kockáztatni? - Te szemétláda, azt mondtam, állj fel. - Jól van. De nálam van a barátja kése. Ne lőjön, amikor eldobom. A vak a hallottakra meglepődve és undorodva válaszolt: - Akárki vagy, fiam, nyilván egy csepp eszed sincs. Ha van nálad egy kés, ne dobd el, különben biztosan megöl téged is. Carter nem figyelt rá. Veríték csurgott a szemébe. Lassan fölemelte a jobb kezét. Oldalra nyújtotta... A kés az úttestre repült; koppant a burkolaton. Az émelyítő halbűz elenyészett. Fojtott hangon így szólt: - Kész. Látja? - Látom. Talpra. Carter feltápászkodott. - Kezeket fel! Carter engedelmeskedett. Nyögést hallott; halk mocorgást a ködös utcáról. A tolvaj arrafelé pillantott, nyilván semmi riasztót nem látott, s figyelmét megint Carterre fordította. A tolvaj egyidős lehetett Carterrel. Sápadt férfi holdvilágképpel és csapott vállal. Carter a feléje irányított pisztolyt nézte. Úgy gondolta, csak néhány másodperce van, hogy megakadályozza a vak meggyilkolását - és a sajátját is. II. Carter minden meggyőző erejét latba vetve így szólt: - Jobb lesz, ha meglép, Schmidt. Eltartott egy pillanatig, amíg a tolvaj felfogta, amit hallott; először csak hitetlen- kedve fölnevetett. - Te parancsolgatsz nekem, amikor ez nálam van? Meglengette a fegyvert. Carterről megint csörgött az izzadság. Megpróbált nem tudomást venni a kis, kerek csőtorkolatról, igyekezett továbbra is nagy hangon beszélni: - Figyeljen, maga átkozott hülye. - A férfi megdöbbent, hogy így szólítja meg. - Mit gondol, miért kockáztattam meg, hogy beleavatkozzam a maga kis kalandjába? Engem négy másik nyomozóval együtt azért fizetnek, hogy vigyázzak a rendre ebben a negyedben. A tolvaj nevetett, de már kevésbé magabiztosan. - Duma. Egyetlen San Franciscó-i zsaru sem merészkedik sötétedés után a városnak ebbe a részébe. Ha idejönnének, biztosan ugyanolyan siralmas látványt nyújtanának, mint te. - Gondolja, hogy reklámozni fogjuk, amit csinálunk? A mi munkánk az, hogy elvegyüljünk és figyeljük a magához hasonló piti bűnözőket. - Hirtelen könnyebben ment a hazudozás: - Hétfő este óta dolgozunk ezeken az utcákon. A kocsmá- rosok és azok a
167 kereskedők, akiknek a boltjába folyton betörnek, gyűjtést rendeztek. Fizetnek a túlóráinkért. - A vak ember felé fordult. - Igazat beszélek, főnök? Akárki volt is a férfi, nem ejtették fejre. Azonnal felfogta a csel célját: - Az utolsó szóig, biztos úr. Jobb lesz, ha megfogadod a tanácsát, Charlie Schmidt. Schmidt pislogott, láthatóan zavarba jött. Carter még mindig a magasba tartotta a kezét. Remélte, nem látszik, hogy remeg. Nem engedhette meg magának, hogy túl sokáig hallgasson, s ezzel időt hagyjon a férfinak arra, hogy gondolkozzék. - Mennyi idő telt el azóta, hogy az a pisztoly eldördült? Két perc? Három? Kezeskedem róla, hogy a különleges osztagból legalább egy ember hallotta a lövést. Nemsokára idejön egy vagy több ember, hogy ellenőrizze a dolgot... - Fogd be a szád! - kiáltotta a tolvaj olyan elcsukló hangon, hogy Carter tudta, sikerrel hintette el benne a félelem magvait. Lehet, hogy a férfi egyáltalán nem veszi be ezt az erőltetett történetet, de elgondolkodott rajta. És ha elég sokáig gondolkodik, talán elveszíti a fejét... meg az elszántságát, hogy gyilkoljon. Amikor a férfi megszólalt, úgy hallatszott, mint aki meg akarja győzni magát: - Egyetlen átkozott szavát sem hiszem el, uram. Carter vállat vont. - Ehhez joga van. - Biztosan tudta, hogy lépteket hall az utcáról. De nem mert odanézni. - Elég hamar megtudja, hazudtam-e. Megtudja, amikor a hurkot a nyakára tesszük. A tolvaj mintha megingott volna; Carter ezt még a félhomályban is látta. A férfi amatőr. Carter reményei feltámadtak. Kíméletlenül folytatta: - A különleges osztag minden tagja fel van hatalmazva, hogy az úgynevezett helyhatósági rendelkezés szellemében cselekedjék. Ezt a rendelkezést egy városi bíró írta alá, és páncélszekrényben tartják a rendőrkapitányságokon. Mi, akik szolgálatban vagyunk, nem hordunk magunkkal papírokat, de ez a rendelkezés felruház bennünket azzal a joggal, hogy posse comitatust hívjunk össze... olyan polgári különítményt, mely itt az utcán törvényesen hozhat ítéletet, és végre is hajthatja. A különítmény az osztag bármelyik tagjának felügyelete alatt felakaszthatja azt a bűnöst, akit tetten értek. - Én... - A férfi nyelt egyet. - Én hat hónapig dolgoztam a főnöknél. Sohasem hallottam ilyen helyhatósági rendelkezésről. - Tehetek én arról? Jobb lesz, ha befejezi és menekül. Ha ezt teszi, kap tőlünk egy esélyt. Megsebesített embereket, de nem ölt meg senkit. De ha engem holtan találnak, nem segít magán még az a rengeteg pénz sem, amit ellopott. Négy San Franciscó-i nyomozó kapja el és akasztja fel. És ez még napfelkelte előtt megtörténik. - Hazudik - suttogta Schmidt. - Nem lehet egy embert meglincselni anélkül, hogy tárgyalást és... Elhallgatott, mert hallotta azt a hangot, amelyet Carter és a vak is hallott; azt a csodálatos, összetéveszthetetlen hangot, amelyben Carter reménykedett, s amelyért imádkozott. Emberek jöttek le a dombról a Barbary Coast felől. Nem tudta megállapítani, hányán gyűltek össze, hogy megvizsgálják a lövés okát. Úgy hallotta, legalább féltucatnyian. A tolvaj kapkodni kezdte a levegőt. - Jönnek magáért, Schmidt. Megmondtam magának. Menjen, amíg még van ideje rá. Menjen! A szinte üvöltve kiadott parancstól a tolvaj úgy hátratántorodott, mintha megütötték volna. Megint pislogott, leeresztette a pisztolyt, és megfordult, hogy megnézze a dombról odaszűrődő fényben kirajzolódó alakokat. Az emberek gyorsan közeledtek. Carter ujjongott. Megelőzött egy gyilkosságot pusztán azzal a képességével, hogy gyorsan gondolkodik, gyorsan beszél, elhinti a kétség magvait, és ennélfogva... A vak ember kísérője olyan gyorsan lendült előre a sötétből, hogy Carter alig látta, mi történik. Kezében azt a kést tartotta, melyet Carter eldobott. Beledöfte a tolvaj hátába a lapocka és a far között. Aztán megragadta a tolvaj karját, és oldalra rántotta. A tolvaj felüvöltött. Megrántotta a ravaszt, de a golyó, amelyet kilőtt, ártalmatlanul fúródott a járdába. Összeesett, és még azelőtt meghalt, hogy az úttestre gurult volna. Carter dü- hödten rontott rá a gyilkosára: - Megölte. Miért? Már majdnem elmenekült. Én vettem rá, hogy meneküljön! III. Csizmák kopogtak a járdán, ahogy az emberek kérdéseket kiabálva közeledtek. A vak kísérője mogorván így szólt: - Hálásak vagyunk. De senki sem támadhat így rá a főnökre. Senki. Fölvette a tolvaj fegyverét, és bedugta az övébe. Aztán a vak ember felé nyújtotta a kezét, aki most ült föl. - Hadd segítsek, főnök. Carter a halott tolvaj hátából kiálló kést bámulta. Ő eldobta a kést, és mindent arra a képességére tett fel, hogy olyan mondatokat szőjön, melyek habozásra késztetik a férfit. Sikerült is, és akkor ez az istenbarma testőr mindent elrontott! Nyolc-tíz ember hosszú árnyéka jelent meg az utca másik oldalán álló üzlet falán. A köd az elmúlt percekben ritkult egy kicsit. Egy kinyújtott kéz hatalmas árnyéka látszott a falon, amikor valaki így kiáltott: - Biztosan az is közéjük tartozik. Kapjátok el! A sarkon az angol akcentusú tolvaj beszaladt a keresztutcába. Két ember rohant utána. A többiek hozzájuk léptek, alakjuk egyre tisztábban rajzolódott ki. A testőr felsegítette a vakot. - Jól van, főnök? Carter nem hallotta a választ. De mit számít az? Minden erőfeszítése hiábavaló volt. Elkeseredetten és dühösen dőlt neki az egyik bolt falának, homlokát a karjának támasztotta. Hallotta, hogy a most érkezettek lármáznak a vak ember körül. Úgy látszik, jól ismerik.
168 Egy gondolat suhant át a fején. Mindennek a tetejébe még cinkossá is lett egy gyilkosságban. Ökölbe szorította a kezét, és rávágott az üzlet deszkaburkolatára. Valahonnan - az éjszakai utcákról vagy tulajdon képzeletének rejtekéből - megint megcsapta orrát a rothadó hal szörnyű bűze. Kilencedik fejezet
A VAK FŐNÖK I. A vak embert körülvevő tömegben Carter hirtelen két újonnan érkezett, egyenruhát viselő férfit pillantott meg. Egyikük jelvényén megvillant a fény. Halkan káromkodott. Miért várt azzal, hogy elmeneküljön? Miért keveredett bele egyáltalán? Az okok - a jutalom reménye és a lelkiismeret ösztönzése, melyet nem szívesen vallott be - most teljesen értelmetlennek látszottak. Csak egy holttest hevert az utcán. Ekkor különös gondolat ötlött fel benne. Mintha egyedül ő törődött volna az utcán fekvő halottal. Az a férfi, aki megölte, bizonyosan nem. Ő leült a járda szélére, és nagy műgonddal nyomkodta a halántékát és a homlokát. A vak férfi sem úgy festett, mint aki bajban van. Mosolyogva mondott köszönetét azoknak, akik odanyújtották neki széles karimájú kalapját és a botját. Határozott lelkesedés látszott rajta, amikor valaki azt mondta, hogy rendőrök jelentek meg a színen. - Pompás. Ki van ma szolgálatban? Ne szólaljon meg, biztos úr. Először fogjon velem kezet. Az idősebb rendőr kezet nyújtott. A vak bólintott: - SeanPhelan. Az ősz rendőr elvigyorodott. - Úgy van, főnök. - A tömeg mormogott; néhányan tapsoltak. A vak megkérdezte: - Hogy tetszik a húgának az a tanítói munka, Phelan? - Nagyon tetszik neki. Hála önnek, minden fizetésnapon be tud tenni egy kis pénzt a Bank of Californiába. Úristen, hátborzongató, ahogy felismeri az embereket a kézfogásukról. - Csak a barátaimat, Phelan, csak a barátaimat... ahogy ennek a szegény Charlie Schmidtnek is mondtam. Úgy gondolom, már nincs az élők sorában. A jóval fiatalabb másik rendőr felállt, miután gyorsan megvizsgálta a holttestet. - Nincs bizony, főnök. Valaki belemártott egy kést a hátába. Carter lenyelte a torkát égető keserű nyálat. Fél lépést hátrált, remélte, hogy ki- csusszanhat a tömegből, sarkon fordulhat, és észrevétlenül eltűnhet. Talán lehetséges. A figyelem középpontjában a vak ember állt, aki éppen magyarázott: - Ketten voltak, Charlie meg valami angol. Gondolom, osztozni akartak a zsákmányon. Tudják, alkalmaztam Charlie-t a lökdösőknél. De nemsokára megbízhatatlannak találtam és elküldtem. Úgy akarta rendezni velem a számlát, hogy kirabol és meggyilkol. Phelan együttérző arcot vágott. - El tudná pontosan mondani, mi történt? - Hogyne. A kísérőm és testőröm, Mr. Alex Gram... A vak ember fölemelte a botját, és pillanatnyi habozás nélkül egyenesen a törékeny férfira mutatott. Valaki halkan füttyentett a meglepetéstől. - ...eljött velem a Coastra, ahol el kellett intéznem valami apróságot. Hazafelé tartottunk a Bush Streetre, amikor Charlie és a cinkosa rajtunk ütött. Aztán erre jött egy másik fickó... tényleg, hol is van? A fejek feléje fordultak. Szemek szegeződtek Carterre, miközben ő megint káromkodott. Utat nyitottak neki. Már majdnem a tömeg széléig hátrált, de most csapdába esett. És amikor megpillantotta az idősebb rendőr szigorú arckifejezését, arra gondolt: A vak fontos ember lehet. Valószínűleg megmondja nekik, hogy megmentettem a cimboráját. És a zsaruk vele vannak. A fiatal rendőr Phelan mellé lépett. Kezét az övéről lógó bilincsen nyugtatta. - Lépjen ide! - parancsolta. Amikor intett neki, megcsörrent a bilincs. Carteren egy utolsó menekülési kényszer vett erőt. De gyorsan elmúlt. Ennyi ember között nincs rá esélye. Egy csepp sem. A két rendőr mogorván nézett rá. A tömeg bámult. Menekül vagy marad - mit számít? így is, úgy is elkapják. II. - Nem hallotta, mit mondott a társam? - kérdezte Phelan. - Ide, ha lenne szíves. Carter a végsőkig kimerültén előrecsoszogott. Megint tombolt benne a láz. Arca ragacsos volt az izzadságtól, a füle pedig csöngött. Nem tudta, meddig tud talpon maradni. Az idősebb rendőr Carter mellére mutatott a botjával. - Mi a neve? Hazudjék? Kitaláljon valamit? Phelan haragosan emelte fel a botot. - Fiam, nem kérdezem többször. Mi a neve? - Kent. Carter Kent. A vak ekkor átvette a parancsnokságot: - Nos, Mr. Kent, a barátom, Mr. Gram azt mondta, maga remek munkát végzett, amikor a segítségünkre sietett. Ezt nem felejtem el. Valóban nem... egy pillanatra sem felejtem el.
169 Carter jobb keze után nyúlt, és rövid keresgélés után meg is találta. Tartotta egy pillanatig, mintha emlékezetébe akarná vésni a körvonalait. Aztán megrázta, mintha egy szivattyúkart fogott volna. Végül elengedte. Világtalan szeme eközben végig Carter arcára meredt. Carter a megdöbbenéstől szóhoz sem tudott jutni. A vak ember megint az idősebb tiszthez szólt: - Lázasnak érzem Mr. Kentet. Fel szeretném ajánlani neki a kocsmám vendégszeretetét... Az ajánlatot Carter csodálatosnak találta, bár tudta, hogy óvatosnak kell lennie; messze innen, a texasi tengerparton egy másik ember kínált már neki menedéket, és állást is - s az csaknem az életébe került. - .. .úgyhogy zárjuk le ezt az ügyet. - Igen, uram - mondta Phelan olyan szelíden, hogy alig lehetett hallani. Carter visszatartotta a lélegzetét, attól félt, hogy a felmentést akármelyik pillanatban visszavonják. De nem vonták vissza. A vak söprögető mozdulatot tett a botjával, és folytatta: - És tüntessék el innen a holttestet. Ennek a városnak az utcáin van már belőlük elég. - Örömmel intézkedek, főnök. De... - Phelan megnyalta az ajkát; öntudatlanul csavargatott egy gombot a zubbonyán - nekem még tisztáznom kell egy-két részletet. - Gyorsan tegye. Mondtam magának, hogy Mr. Kent rosszul érzi magát. És én az éjszakai levegőtől könnyen hurutot kapok. Mrs. Buckley folyton azzal szekál, hogy sötétedés után maradjak a házban. Az idősebb rendőr idegesen kérdezte: - El tudná röviden mondani, hogy mi történt? A vak ember, bár hallhatóan ingerült volt, elmesélte, Carter figyelmeztető kiáltásával kezdve: - Gondolom, közönséges útonállók ettől elmenekültek volna. De Charlie-nak egy kiáltás nem volt elég ahhoz, hogy elmenjen. Amint mondtam, bosszút akart állni. Azt is tudta, ahogy minden helyettesem és alkalmazottam, hogy mindig egy tekintélyes készpénzköteget hordok magamnál. Nem akart elmenni addig, amíg holtan nem lát és a pénz nincs a zsebében. Lehet, hogy Mr. Gram minden erőfeszítése ellenére is végre tudta volna hajtani a tervét, ha ez a fiatalember nem lép közbe. - Rárohant Schmidtre és legyőzte, ugye? A vak fölnevetett. - Nem, Phelan. Lebeszélte róla. A rendőr felvonta a szemöldökét. - Mit mondott, uram? - Azt mondtam, Mr. Kent lebeszélte Charlie Schmidtet az erőszakos megtorlásról. És tette ezt a legremekebb csűrés-csavarással, amit életemben hallottam. Mr. Kent nem hagyott időt Charlie-nak a gondolkodásra, és valami nagyon hatásos fenyegetéssel bombázta, ami arról szólt, hogy ő civil ruhás nyomozó. Olyan nyomozó, aki járőrözik ezeken az utcákon egy bizonyos helyhatósági rendelkezés alapján. Mr. Kent azt mondta, ez a képzeletbeli rendelkezés felruházza őt azzal a joggal, hogy különítményt hívjon össze, és a helyszínen felakassza Charlie-t. Okos ember ezt egy pillanatra sem hitte volna el. Persze amikor valaki egy rablógyilkosság kellős közepében van, akkor felhevül, és nem gondolkodik világosan. Ehhez hozzá kell tennünk még Charlie vele született ostobaságát is. Mr. Kent elég hosszú ideig bolondította ahhoz, hogy kimásszunk a slamasztikából. Carter megdöbbent annak hallatán, hogy a vak ember milyen nyilvánvaló élvezettel beszél. Buckley úgy viselkedett, mintha egy vicces történetet mesélne, nem pedig egy bűntényt. Phelan egy kérdéshez még ragaszkodott: - Attól tartok, még mindig nem mondta meg, hogy ki ölte meg Schmidtet. Carter megfeszült. Buckley megint intett a botjával: - Hát Mr. Gram. Addigra magához tért, mert előtte egy ütés ideiglenesen kivonta a küzdelemből. A bűn elismerése láthatóan nem aggasztotta a törékeny férfit. Meg sem fordult, csak tovább dörzsölte és nyomkodta a fejét. Az ősz rendőr olyan erősen csavarta meg a zubbonygombot, hogy elszakadt a cérna. Félt megszólalni, de mégis elszánta magát: - Főnök, tudja, hogy amit most elmondott, azért be kell vinnem Mr. Gramet éjszakára. Én nem akarom, de a törvény világosan... - Jöjjön el a kocsmámba vagy egy óra múlva - szakította félbe Buckley. - Van egy csomó szabadlábra helyező parancsom. Ilyen vészhelyzetekre tartogatom őket. Aláírom Toohy bíró nevét, és akkor Mr. Gramnek nem lesz kellemetlensége. Phelan hatalmasat sóhajtott. - Remek megoldás. így még be se kell őt vinnem. Odahamisítani egy bíró nevét egy hivatalos papírra? Carter nem tudta elhinni, hogy valaki nyilvánosan bejelent egy ilyen tervet. A logika törvényei azonban mintha nem működnének San Franciscóban. Buckley kijelentései nem váltottak ki megjegyzést az ott állókból. Többen már elmentek, miután kíváncsiságuk kielégült. Egy nagydarab fickó megbökte a holttestet a csizmájával, aztán valami tréfás megjegyzést tett rá, miközben társával elindult visszafelé, a Coastra vezető dombon. Carter nem tartotta önmagát túlzottan aggályoskodónak, mégis megbotránkozott. Ahogy Buckley utalt rá, nyilván mindennapos az erőszak a városban, s a törvény megkerülése is. Phelan hirtelen megragadta a karját. - Kent, szükségem van néhány információra magáról. Milyen címen találjuk meg abban az esetben, ha kapcsolatba kell lépnünk magával?... A férfi ellentmondást nem tűrő hangja feldühítette Cartert: - Nincs címem. Csak ma érkeztem. Phelan a válla fölé emelte a botját. - A fenébe magával, velem ne okoskodjon, különben... Suhintás, majd hangos csattanás hallatszott. A vak ember botja megállította a levegőben a rendőrét. Buckley tajtékzott:
170 - Phelan, maga visszaél a hatalmával, és zaklat egy idegent. Nyilván nem mondtam el elég világosan a kívánságomat. Ez a fiatalember segített nekem és Mr. Gramnek, ezért mi tartozunk neki. Ha el akarja érni, kövesse az utasításokat, amiket adtam magának. Jöjjön a kocsmába! Javaslom azt is, hogy azonnal engedjen bennünket utunkra. Hacsak nem akar új állást valami isten háta mögötti helyen, lenn a félszigeten... A vak szeme mintha egyfolytában Phelanre meredt volna: - Ha ez a kívánsága, Phelan, elintézhetem. A rendőr elbátortalanodott. - Főnök, sajnálom. Én nem gondoltam, hogy maga... - Pontosan így van - vágott közbe a férfi. - Maga nem gondolkodott. Ezért van az, hogy ötvenévesen még mindig utcai járőr. Mr. Kent... Alex... jöjjenek. Nem kérek az átkozott hurutból. Ezzel olyan dühödten, mint egy király, akit megsértett egy közember, fenséges léptekkel elindult a járdán, botját tizenöt centire maga előtt tartva, hogy kopogtassa vele az utat. III. Carter elindult Alex Gram mellett. Phelan utolérte őket, és megfogta a testőr karját: - Gram, nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem az állásom. Nagy családról kell gondoskodnom. Próbálja meg elrendezni, az isten szerelmére. Szóljon egy jó szót... - Megteszem, amit tudok, de maga feldühítette. Ritkán gurul így méregbe. Hozzon egy kis készpénzt. Azzal talán kiengeszteli. - Mennyit vigyek? - Amennyit össze tud szedni. De még úgy sem ígérhetem meg, hogy megenyhül. Egyszerűen kockáztatnia kell. - Gram a rendőr vállára tette a kezét, és durván félrelökte. A rendőr nem tiltakozott. Azokra az emberekre irányította a dühét, akik még mindig a halott mellett ácsorogtak. Utasítást adott, hogy oszoljanak, különben letartóztatja őket. Egyikük fölnevetett, mire Phelan kétszer ráhúzott a botjával. A férfit egy barátja elráncigálta onnan, mielőtt Phelan kárt tenne benne. Gram, miközben mentek, figyelemmel kísérte az előtte kopogó Buckleyt. Közben így szólt Carterhez: - Nincs messze a kocsma. Úgy fest, mint akinek jót tenne egy ital meg egy vacsora. - Mind a kettő - bólintott Carter. - De még annál is jobban kellene egy hely, ahol alhatok. Mr. Buckleynak igaza volt. Nem érzem magam valami jól. - Van a kocsma közelében egy istálló. A tulajdonos lekötelezettje a főnöknek... - Gram elhallgatott, várta, hogy Buckley ki tudja-e tapogatni a járda szélét a következő sarkon. - Lesz még valami baj abból, hogy az az ember meghalt? - kérdezte Carter. Amikor Buckley átért a kereszteződésen, Gram továbbment, és végül így felelt: - Az égvilágon semmi. Carter a fejét csóválta. - Hihetetlen. A férfi kuncogott. - Maga tényleg új a városban. Ugye, nem tudja, ki ő? - Nyilván valami befolyásos ember... Gram ezúttal hangosan fölnevetett. - Igen, így is lehet nevezni. Befolyásosnak lehet nevezni egy olyan embert, aki irányítja a pártja apparátusát, aki eldönti, hogyan alakuljanak a legfontosabb ügyek, és megmondja a városi tanács többségének, hogyan szavazzon. Hadd mutassam be magának gyorsan a helyi politikát, Kent. A munkaadóm Hearst szenátornak és minden fontos kaliforniai tisztségviselőnek jó barátja. Nem... pontosabban fogalmazok. Azok az ő barátai... mert mindig szükségük van arra, amit a főnök kérésre szállítani tud. Szavazatokra. Egy közönséges szavazatnak öt dollár, egy tisztának tíz dollár az ára. Ez magában foglalja a mi csekély hasznunkat is. - Úgy érti, hogy a maga főnöke annyi szavazatot tud összeszedni, amennyire a megrendelőnek szüksége van? - Általában - bólintott Gram. - De ő nemcsak az én főnököm. Ő a főnök. Ezt jegyezze meg. - Megjegyzem. Honnan szerzik a szavazatokat? - Ahol szavazókat találunk. Népszállókon. Kocsmákban. Néha a saját választóink szavaznak a temetőkből és a gyászjelentésekből összeszedett neveken. A fenébe ... - a férfi vidáman vállat vont - néhány éve egy választáson a főnök kifogyott a szavazatokból. De horgonyzott egy francia csatahajó a kikötőben. Összeszedtük a fél legénységet, és velük szavaztattunk. Higgye el, Kent, itt semmi fontos nem történhet anélkül, hogy a főnök előbb rá ne bólintana. Ha a húga tanítani akar egy San Franciscó-i iskolában, annak kétszáz dollár az ára. Minden városi állásnak ára van. De ez nem azt jelenti, hogy a főnöknek nincs lelkiismerete. Van neki. Az apja Írországból jött ide, és tudja, mit jelent szegénynek lenni. Gyűlöli azokat az átkozott szélhámosokat, akik a vasutat üzemeltetik. Azt akarja, hogy mindenki biztonságban érezze magát az utcán. És fejedelmien bánik azokkal, akik nála dolgoznak. Ha az ember hű hozzá, ezt ő is hűséggel hálálja meg. Mindent összevéve azt mondhatnám, hogy ő a leghatalmasabb ember a városban... valószínűleg az államban is. Nemhiába nevezik a Demokrácia Császárának. Carter lenyűgözve hallgatta. Bár beteg volt és kimerült, látott egy kis reménysugarat. Lehet, hogy sorsa végre kedvező fordulatot vett. Tizedik fejezet
GŐZÖLGŐ SÖR I.
171 Christopher Buckley kocsmája a Bush Streeten gázzal világított, szivarfüstös, sör- szagú hely volt, melyben vidám emberek lármáztak. Abban a pillanatban, ahogy Buckley belépett, egy csoport vette körül: egy jól öltözött és négy sokkal kopottabb ruhás férfi. Nyilván valamennyien szívességet akartak kérni tőle. Buckley intett a botjával, hogy viszonozza a vendégek köszönését. Aztán az öt kérvényezőt bevitte a hátsó irodába. Az ajtó becsukódott. Körülbelül két perc múlva az egyik rosszul öltözött férfi megjelent. Vigyorgott. A többiek rövid időközökben követték. Mindegyik elégedettnek látszott, kivéve a tehetős külsejű férfit, aki utoljára bukkant elő. Buckley az iroda ajtajából utánakiáltott: - ...és mondja meg a cimboráinak a Southern Pacificnél, hogy soha többé ne keressenek meg ilyen mocskos üggyel. Különben az embereim valamelyik éjjel ellátogatnak a flancos Snob Hill-i palotáikba! A férfi sápadtan elmenekült. Carter a mahagónipult gyönyörűen kanyarodó peremének támaszkodott. Gram mellette állt. Buckley odalépett a pulthoz, majd bement mögé. - Mi volt ez? - kérdezte Gram. - Á, csak az egyik magas rangú tisztviselőjük meggyalázta egy kalauz tizenkét éves lányát. A lány anyja lökte oda neki a gyermeket abban a reményben, hogy segítheti vele a férjét a pályáján. Az apa megtudta, azonnal kilépett az S. P.-től, és beperelte őket. A vasút most azt akarja, hogy hozzam ki az emberét a dutyiból. Azt mondtam, süllyedjek el, ha megteszem. Az ilyen embereknek börtönben kell rohadniuk és a pokolban kell égniük. Amikor ezt elmondtam, a csirkefogó egy kicsit morc lett. Mondtam neki, hogy dugja az ötezer dollárját a rózsaszín seggébe. Buckley felakasztotta a zakóját egy fogasra, és felgyűrte az ingujját. Fehér kötényt kötött a derekára. - A fickó ekkor megfenyegetett. Abban a pillanatban kidobtam. Nem fog visszajönni. Okosabbak, mintsem ujjat húznának Buckley főnökkel. Mr. Kent... - Itt vagyok, uram. - Jobban érzi magát? - Mióta bejöttünk ide, sokkal. - De még mindig nem volt jól. - Éhes? Szomjas? Carter zavartan fölnevetett. - Bevallom, mindkettő. - Nos, általában van egy kis lepényhalunk hátul a tűzhelyen. - Lepényhal, uram? Buckley a két mutatóujjával mutatta a nagyságát. - Apró óceáni lepényhal. Nagyon ízletes, ha jól sütik meg. - Ha önnek nem probléma, Mr. Buckley, a hal nem éppen a kedvencem. - Akkor legyen marhasült. Meg valami innivaló... és talán lehetőség arra, hogy valami pénz kerüljön a zsebébe? Carter izgalma legyőzte az óvatosságát. - Azt is nagyon megköszönném. - Honnan való, fiam? - Bostonból. - A! Jó ír város. Majdnem olyan remek, mint New York, ahol felnőttem. Igaz is, mit tölthetek magának? Az itt árult röviditalokat biztonsággal megihatja. - Úgy érti, hogy másutt nem? Gram gúnyosan fölnevetett. - Ez a hely kivétel a városban. Ritka kivétel. - Csettintett az ujjával egy csaposnak. Carter látta, a férfinak nem tetszik, hogy így rendelnek tőle. Mogorva pillantással letett Gram elé egy üveg whiskyt meg egy poharat. Közben Buckley folytatta: - Attól függően, hogy meg akarják-e ölni, hogy kirabolhassák, vagy életben akarják-e hagyni, hogy valami pogány kikötőbe szállíttassák, a kocsmáros ópiumot vagy klorált rak az italába. Ettől a dologtól San Franciscónak ocsmány híre van, de úgy látszik, nem tudjuk kiirtani a szokást, akárhogy próbáljuk is. Van néhány hely, ahol biztonságban szórakozhat. Az egyik ilyen az enyém. - A bárpult mögött sorakozó csillogó palackokra mutatott. - Nevezze meg a mérget... nem, várjon. Mosoly terült szét rózsaszín arcán. Habozás nélkül kinyújtotta a kezét, és kivett egy korsót a hátsó pulton sorakozó tucatból. Kettőt lépett balra, és elfordította az egyik hordó csapját. Sör ömlött a korsóba. - Mivel maga csak most érkezett ide, ezt meg kell kóstolnia - mondta. Carter ivott. - Fenséges. - Megtörölte az ajkát, és letette a korsót a pultra. - Sose ittam még ennél jobb sört. Buckley bólintott. - Ki merem jelenteni, hogy ez biztos. Különleges főzet, ami csak a városban van. San Franciscó-i gőzölgő sör. Elmagyarázta, hogy a hagyományos sörfőzéshez szükséges jeget nem lehetett kapni, amikor San Francisco az aranyláz idején fejlődésnek indult. Azt a keveset is, ami volt, a hegyekből kellett hozni. Ezért egy furfangos sörfőző olyan sört talált ki, helyet hűtés nélkül is elő lehetett állítani. Carter a felét is alig fogta fel annak, amit Buckley elmondott. Egyre lázasabbnak érezte magát, és a falak mintha úgy hullámzottak volna, akár a szélfújta vásznak. A sör csak rontott a dolgokon. - Árpa - folytatta a vak ember. - És csak maláta meg komló... se rizs, se kukorica. - Áztán valami ilyesmit mondott: - A malátalé felbuborékol, ezt nevezik természetes szénsavképzési folyamatnak. - A további magyarázatból Carter egy szót sem értett. A következőre már csak egy aprót kortyolt; megint attól félt, hogy elájul. Megdörzsölte a szemét, és egy kövér bronzputtót bámult, mely egy gázlámpa tejfehér buráját tartotta a pult mögött. A puttó köldökének képe lassan tisztult. Mire kiélesedett, kicsit jobban érezte magát. Gram észrevette, mennyire kimerült. - Azt hiszem, főnök, a fiúnak nagyobb szüksége van az ételre, mint a sörre. - Már jön is! - Buckley elküldött egy csapost a konyhába. Ez ugyanaz az ember volt, aki odahozta Gramnek a whiskyt. Most, hogy Buckley adott neki parancsot, nem viselkedett sértetten. - Üljünk le ahhoz a sarokasztalhoz - mondta Buckley. - A hálóhely miatt nem kell aggódnia. Úgy gondolom, rá tudom beszélni Hanrattyt, hogy az istállójában elszállásolja egy éjszakára.
172 A vak kijött a pult mögül, láthatóan jól ismerte a tárgyak és bútorok méretét és elhelyezkedését; egyetlen székbe és vendégbe sem ütközött bele, miközben mutatta az utat a félreeső asztalhoz. Amikor leült, vihogott: - Helyhatósági rendelkezés. Ragyogó! Ha még nincs ilyen papír, hát készíteni kellene! Beszélnem kell erről a városi tisztviselőkkel. Tizenkét ilyen úriember van. Heten közülük általában úgy szavaznak, ahogy én kérem. Néha kilencet is meg tudok nyerni, ha meg kell semmisíteni a polgármester vétóját. Sima, rózsaszín kezét az asztal lapjára fektette. Pincér jött egy tányér illatos marhasülttel, mellette barna kenyér vaskos szeletei. Carter kettétörte az egyik szeletet, és a darabokat betömte a szájába. Buckley továbbra is mosolygott, de a hangja megkeményedett: - Talán észrevette, Mr. Kent, ezekben a némiképp kétes helyiségekben rengeteg olyan ügyről beszélünk, melyek a várost érintik. Némelyek az államra és a nemzetre is vonatkoznak. Az ellenségeim ezt a helyet Buckley Városházának nevezik. Én ezt megtiszteltetésnek tartom, nem sértésnek. Mivel elfoglalt ember vagyok, mindig tudok használni olyan segítőtársakat, akik nem engedik, hogy a kétségeik a kötelességük rovására menjenek, vagy csökkentsék párthűségüket. Carter olyan gyorsan vágta és ette a puha marhahúst, ahogy csak tudta. Teli szájjal megkérdezte: - A demokrata pártról beszél, ugye? - Igen, de ez senkinek nem fontos igazán, aki részt vesz San Francisco politikai életében. Rögtön megmagyarázom, mire gondolok. A hangjából úgy hallom, hogy maga a húszas éveiben járhat. Igazam van? - Igen, uram. - Én életemnek ebben a szakaszában fedeztem fel, hogy érdekel a politika. San Franciscóban először kalauz voltam a North Beach egyik lóvasútján. Onnan továbbléptem, és csapos lettem Snuggnál, egy kozmopolita kocsmában, mely a Washington Street-i Maguire Operaház alsó szintjén kapott helyet. Snuggnál nem volt ritka a gyilkosság. De rengeteg izgalmas és befolyásos ember járt oda. Nemsokára már keresztnevükön szólítottam a szerencsejátékosokat, a színészeket és mind a két párt politikusait. Ebből a társaságból a politikusokkal látszott a legérdemesebbnek versenyre kelni... legalábbis az én csalhatatlan látásom szerint. Rájött, mit mondott, és fölnevetett - ezúttal szomorkásán. - S abban az időben, tudja, még láttam. Gram újabb nagy adag whiskyt töltött magának. Nyilván hallotta már a történetet. Unatkozott. Carter viszont nem. A vak ember lenyűgözte. A megtévesztően kellemes arc mögött olyan embert látott, aki előtt a gyengeség utálatos és a vereség halálos bűn. - Nemsokára nyakig belevetettem magam a helyi politikába. A gyakorlótér az ötös választókerület volt. Megtanultam, hogyan szedjek össze szavazatokat panziókban és kevésbé kellemes helyeken. Kifejlesztettem magamban a készséget és a vonzalmat ahhoz, hogy kemény munkával olyan kimenetelt adjak a fontos ügyeknek, amilyet elvártak. Néhány év alatt nélkülözhetetlenné tettem magam. Persze pompás tanítóim voltak. Egytől egyig republikánusok. - Úgy érti, nem a demokratáknál kezdte? - Nem bizony. Az ötös körzetben a legfőbb jótevőm egy fiatal republikánus volt, aki a Harvardra járt. Bili Higgins a neve. Még mindig ő vezeti a pártot San Franciscóban. Mindegy, eljött az idő... ennek már húsz éve... amikor eldöntöttem, hogy ha előre akarok jutni a politikában, önmagamnak kell dolgoznom. Úgy osztottam be tehát az időmet, ahogy megfelelőnek láttam. Elhagytam a várost, és fölmentem Valié jóba, hogy önálló üzletbe fogjak. Kocsmát nyitottam. Nem volt a legbölcsebb döntés. Az alkoholfogyasztástól vesztettem el a szemem világát. Szivarfüst gomolygott lassan a levegőben. Körülöttük az emberek beszélgettek és nevetgéltek. De annál az asztalnál, ahol ők hárman ültek, hirtelen csend lett. Buckley szeme mintha a kezére meredt volna. Carternek egy pillanatra az a furcsa érzése támadt, hogy a férfi látja a kezét. - Jól dolgoztam Vallejóban - folytatta a vak. - A republikánus párt Solano megyei titkára lettem. De 72-ben feltámadt bennem a vágy, hogy visszajöjjek az öbölnek erre a partjára... ahol nem volt semmilyen lehetőség arra, hogy följebb másszak a republikánus ranglétrán. Minden foka be volt töltve. Vagy tíz percig tartott, hogy eldöntsem, mit tegyek. Eljöttem Vallejóból republikánusként, és megérkeztem San Franciscóba a demokrata párt tagjaként. Demokrata maradtam, bár Bili Higgins meg én még mindig bezárkózunk időnként, és alkut kötünk, ha a céljaink ezt követelik. Néhány perccel ezelőtt azt mondtam, nem igazán fontos, hogy az ember a demokrata párthoz tartozike. Remélem, most már érti, mire gondoltam. A politika az ember legnagyobb játszmája, de nem a pártszervezetektől az. Hanem a hatalomtól. A halk kijelentéstől Carter megborzongott. A pirospozsgás, világtalan ember meg tudná tanítani arra, amiről Willie Hearst annak idején beszélt. Hogy hogyan kell a gyeplőt tartani. Hogyan kell másokat irányítani ahelyett, hogy ők irányítsák az embert. Az a gondolat, hogy parancsokat hajtson végre, nem vonzotta, ám a helyzetben rejlő előnyök ezt nagymértékben ellensúlyozták. Buzgón így szólt: - Szeretnék dolgozni magának, Mr. Buckley. Ismerem Willie Hearstöt. Willie egyszer azt javasolta, hogy gondolkozzak a politikusi pályán. Valamilyen okból néhány másodperc alatt megfagyott az asztalnál a levegő. - Willie - ismételte Gram. - Maga Willie-nek nevezi? Carter zavartan bólintott. - Mindenki így hívta. - Ma már nem hívják így. Az újságnál ő vagy Mr. Hearst, vagy semmi. Beképzelt fiatal sznob. Szóval erről van szó. Carter a barátja védelmére kelt: - Rengetegen azt hiszik, hogy sznob, de ez valójában csak félénkség... Elhallgatott. A magyarázat semmin nem változtatott. Buckley még a homlokát is ráncolta:
173 - Mr. Hearst meg én az apja pártbeli rangja miatt próbálunk meg együttműködni. Bizonyos dolgokban tökéletesen egyetértünk. Ő ugyanúgy gyűlöli a Southern Pacificet, mint én. De a lapkiadók különös fajta. Legtöbbjük fenyegetést jelent a fennálló politikai rendszerre. Attól tartok, az ifjú Hearst ebbe a táborba tartozik. Keresztes lovag. Veszedelmesen kiszámíthatatlan. Ha maga nekem dolgozna, én biztos akarnék lenni abban, hogy kihez hű. Carter keze megfeszült az üres korsón. Ez a vizsga. Nem akart megbukni. - Biztosan tudná, uram. Magához. - És ha megkérném, hogy ne frissítse fel a barátságát Hearsttel? Carter lassan kiengedte a levegőt. - Nem teljesíteném a kérést. - A fenébe - horkant fel Gram. - Mi az ördögnek vitatkozunk ezen? Hearst mostanában olyan szemét, hogy valószínűleg azt se engedné meg egy ilyen Kent- félének, hogy a vécéjét kipucolja. - Hadd fejezze be, Alex. - Nem tudok sokkal többet mondani, Mr. Buckley. Ha magának dolgoznék, magához lennék hű, és erre a szavamat adom. De ha Willie Hearst nem bízhat meg bennem annyira, hogy nem hagyom cserben, akkor maga hogyan bízhatna meg bennem? Amíg Willie mást nem mond, a barátom marad. Hallgattak. Eltelt tíz másodperc. Húsz is. Hirtelen eltűnt a feszültség Buckley arcáról: - Jó. Ez mindent elmondott, amit tudni akarok magáról. Nem kell ügyet csinálnunk Hearstből. Eddig még nem volt vele komoly bajom. Carter megnyugodott kissé. De ha álláshoz jut, nyilvánvaló, hogy bölcsen teszi, ha háttérbe szorítja a barátságát. Ennyit hajlandó megtenni. Az is igaz lehet, amit Gram mondott. Lehet, hogy Willie már nem akar vele kapcsolatba kerülni. Ám egyelőre nem állt szándékában ezt a kérdést felderíteni; addig nem, amíg legalább egy rendes öltönyt nem szerez. Ismét hallgattak egy darabig. Gram ötödször is töltött magának. Buckley a kezével lassan köröket rajzolt az asztallapra. Hangosan gondolkodott: - Arra gondoltam, hogy beállhatna a lökdösők közé... - Ezt a szót már többször is hallottam, uram. Mit jelent? - A lökdösők egy vasgyúrókból álló banda. Zsiványok a Markét Streettől délre fekvő negyedekből. - Mit csinálnak? - Pontosan azt, amire a nevük utal. Nyomást alkalmaznak, ha nyomásra van szükség. Egyeseket a szavazóhelyiségbe lökdösnek, másokat ellökdösnek onnan. A lökdösés fontos nekem. Minden tagot szépen megfizetek. A vak ember elhallgatott, és Carter, bár tudta, hogy talán gyorsan véget vet egy kapcsolatnak, mely még létre sem jött egészen, nem tudott mást mondani: - Én nem akarok ilyen munkát, Mr. Buckley. Nem akarok zsiványmunkát. Ez nem tetszett Gramnek. Levette a kezét a sebről, amelyet tapogatott. - Mi a baj? Nem elég tisztességes munka egy harvardi fiúnak? Vagy a harvardi fiúknak ehhez nincs gyomruk? Buckley halkan, de határozottan szólalt meg: - Tekintettel arra a segítségre, amit Mr. Kent nyújtott nekünk, Alex, ezek a megjegyzések nemcsak gorombák, hanem ostobák is. Gram elvörösödött. Carter a szemébe nézett. - Mr. Gram, én nem akarok sértő megjegyzést tenni a maga testőri munkájára. De nincs értelme leplezni az érzéseimet. Az erőszak mindig visszaüt arra, aki él vele. - Igen? - Gram gúnyosan mosolygott. - Nem gondolja, hogy szükség lehet rá? Ma este szükséges volt. - Nem, nem volt. - Az a szemétláda Schmidt mindannyiunkat megölt volna! Carter a fejét rázta. Nehezére esett, tekintettel arra, hogy mit veszthetett vele. - Nem - mondta. - Rávettem, hogy meneküljön el. Ha maga nem késeli meg, sosem látta volna többé. Gram röviden fölnevetett. - Biztos benne, ugye? - Eléggé, igen. Buckley ezúttal védelmébe vette az alkalmazottját: - Lehet, hogy ebben az esetben igaza van, Mr. Kent. De nincs tökéletesen igaza. Néha az erőszak az egyetlen eszköze annak, hogy elérjük a kívánt célt. Vannak pillanatok, amikor minden más csődöt mond, és az embernek nem marad más választása. Ezen a ponton Carter úgy érezte, elvesztette a csatát. De akkor is megpróbálkozott egy taktikai húzással: - Ebben az esetben, ha nem muszáj, én nem akarok olyan lenni, aki él vele. Felfogadnék valakit, ha kell, de magam sosem alkalmaznám. Amikor elérem a maga korát, Mr. Buckley, szeretném élvezni is azt, amit megkerestem. Buckley könnyedén végighúzta egyik körmét az alsó ajkán. - Felfogadna valakit? - Igen. - Ezért és a Hearstről adott válaszáért, Mr. Kent, felfogadom magát. Havi öt dollár, és annyi étel, amennyi magába fér. Gram undorodva oldalra dőlt a székben. Buckley a karjára tette a kezét. - Alex, hallom, hogy rendesen fortyogsz. Ne tedd. Mindegyikünknek megvan a hivatása ebben az életben. Nem kell helyeselned a Mr. Kentét, s neki sem a tiédet, amíg valamennyien együtt dolgozunk. Gram egy vállrándítással válaszolt, mely csak színlelte az egyetértést, ahogy a szavai is: - Persze, főnök. Igaza van. - Carter tudta, hogy örökre elidegenítette magától a testőrt. De nem érdekelte. Buckley mosolygott. - Főnök - kérdezte Carter -, nem bánja, ha még egy korsóval rendelek ebből a gőzölgő sörből?
174 II. Gram néhány perc múlva elment a szállására. Buckley odahívott egy csapost, és levelet diktált a Hanratty-féle béristálló éjszakai őrének. Majd átnyújtotta a levelet Carternek. - Jöjjön ide, ha jól kialudta magát - mondta, miközben a Bush Streetre nyíló ajtóhoz kísérte Cartert. - És ne izgassa magát Alex miatt. Remek fickó, de megvannak a korlátai. És magának igaza van, veszélyes ipart űz. Gondolom, mindketten túléljük őt. Nem kell attól tartania, hogy kellemetlenséget okoz magának. Továbbra is meg akarja kapni a magas bérét. A vak ember szinte atyaian szorította meg Carter karját, de érzelem nélkül szólalt meg: - Öregszem, Mr. Kent. Már régen keresek egy tanítványt, akiben bízhatok. Lehet, hogy megtaláltam. Bepiszkolja majd a kezét, ha nekem dolgozik. De ha hajlandó erre azokon a határokon belül, melyekről beszéltünk... és hajlandó elfogadni az útmutatásomat... messzire jut majd. Nemcsak a csűrés-csavaráshoz való tehetsége nyűgöz le, hanem általában a magatartása is. Azt hiszem, megvannak az adottságai ahhoz, hogy rendkívül sikeres politikus legyen. - Cinikus hangra váltott: - Bocsánat. Közalkalmazott. Úgy tessékelte ki Cartert a ködbe, akár egy gyengéd apa. III. A béristálló padlásán a szalma mennyei lágysággal süppedt be Carter Kent alatt. Az épületnek nem volt fűtése, és bűzlött a lótrágyától meg mindattól a szeméttől és szennyvíztől, melyet a mellette húzódó sikátorba öntöttek. Ezeket a szagokat azonban parfümmé változtatta a hirtelen jött szerencse. Carter még azt a büdös lópokrócot is csodálatos illatúnak érezte, melyet a mogorva éjjeliőr adott neki. Megint reszketni kezdett, felváltva izzadt és rázta ki a hideg. De tudta, hogy jobban lesz, keményen dolgozik majd Buckley főnöknél, és boldogulni fog. Mit számít, ha bepiszkolja a kezét, ahogy Buckley fogalmazta? A gazdagsággal egy szekér- deréknyi szappant vehet. És akkor egy nap majd az ő kezében lesz a gyeplő. Ezt most már biztosan tudta. Fellelkesült; hosszú hónapok óta először érezte magát boldognak. San Franciscóban csinálta meg Amanda Kent a szerencséjét, és ő is itt fogja. Ugyanúgy szereti majd a politikát, ahogy a gőzölgő sört szereti. S ha most arra gondol, hogy leszállt arról a vonatról North Platte-ben, és aztán öt egész évet eltékozolt, amíg eljutott ide! Ezzel a gondolattal fordult meg és aludt el. Tizeneggyedikfejezet
MARTIN, ATÁVÍRÁSZ I. Másnap reggel nyolc órakor Johnstownban az eső még mindig nem mutatta jelét, hogy alább akarna hagyni. Leó ébren volt, és viszonylag jól érezte magát. Eleanor jól betakargatta, és lement a hallba, hogy néhány zsemlét és kávét kerítsen. Amikor leért a lépcsőn, látta, hogy a fiatal Homer Hack a telefon karját tekeri. Hét vendég - mind férfi és mind utazó ügynök, gyanította Eleanor - ideges arckifejezéssel ült vagy állt az alkalmazott közelében. Hack beleszólt a tölcsérbe. Eleanor megemelte a szoknyáját, hogy átvágjon a halion. Egy centi vastagon az egész padlót sárgásbarna víz borította. Amikor a férfiak felé közeledett, egyikük így szólt: - A telefonközpontot hívja, hogy megtudjuk a legfrissebb jelentést. Miről?, tűnődött a lány. A legfrissebb jelentés kifejezés baljóslatúnak hangzott. Az ablak előtt szekér zörgött el, rajta háztartási holmik piramisa imbolygott. Az utcát víz borította; a lány a szekér kerekeit látva úgy ítélte, bokáig érhet. - Nagyon szépen köszönöm, Imogene - mondta a fiatal Hack, és letette a kagylót. Visszafordult a többiekhez. - A Cambria üzemeiből a nappali műszak javát hazaküldték. Túl sok víz áradt be a csarnokokba, ’reggelt, Mrs. Goldman. - Kényszeredetten elmosolyodott. Fogadok, hogy a barátai szeretnének újra itt lenni. Az udvariasság visszatartotta a lányt attól, hogy nevessen ezen a kijelentésen. - Miért? - kérdezte, miközben az utca túloldalán fekvő vaskereskedést figyelte. Egy férfi, aki a tulajdonosnak látszott, vadul hadonászott az ajtóban. Négy kamasz fiú bukkant elő egymás után, karjuk megrakva áruval, melyet végigcipeltek az utcán. Aztán a tulajdonos bement, feltehetőleg újabb szállítmányért. Kiderült, hogy Hack megjegyzése korántsem volt olyan nevetséges: - A barátai a New York Limiteddel utaztak el, nem? - De igen. - A vonat elakadt a hegycsúcson. A távírójelentés szerint valami akadály van a vágányon. Most mondta a telefonközpontos Imogene. - Jobb ott ülni, mint itt lent - panaszkodott az egyik vendég. - Az előbb elsétáltam a Little Conemaugh-hoz. Két döglött üszőt is sodort a víz. És több a farönk, mint amennyit meg tudok számolni. Ha nem áll el az eső, a hegyek egyenesen a fejünkre csúsznak. - Tényleg azt hiszem, valamennyiünknek fel kell költöznünk a második emeletre - mondta Hack. - Képes erre a férje, Mrs. Goldman? - Még vagy öt-hat órán át nem szabad mozognia. De vészhelyzetben azt teszi, amit kell. A lány elindult az étterem felé, aztán látta, hogy a gázégőket nem gyújtották meg; a terem sötét és üres. - Ma reggel nincs étel, Homer? A fiú bosszúsan rázta a fejét. - Nem jött be a szakács. - És ennek az átkozott patkányfogónak a tulajdonosa sem! - kiáltott fel az egyik férfi. - Valószínűleg most költözteti magasabbra a családját.
175 - Azt hiszem, ezzel nagyon közel jár az igazsághoz - ismerte el Hack. - De nekünk jó helyünk lesz a legfelső szinten. Minden szobát kinyitottam. Foglalják el, amelyik tetszik. Eleanort most pánik kezdte gyötörni; pánik, melyet a kimerültség – mivelhogy nem aludt - és a szűnni nem akaró eső táplált. A fiatal portás elindult, de ő elkapta a karját: - A gátnak nincs baja? - Úgy tudom, nincs. Eddig legalábbis nem érkezett jelentés bajról. - Kapna jelentést ilyesmiről? - Nagyon valószínű. Néhány percenként hívom a telefontársaságot. A központ ugyanabban az épületben székel, amelyikben a Western Union. Mrs. Ogle, a Western Union irodavezetője állandóan tájékoztatja a telefonoskisasszonyokat azokról a sürgönyökről, melyek a gáttól érkeznek. Onnan tudott Imogene a Limitedről is. - Ettől jobban érzem magam. Köszönöm, Homer. - Szívesen, asszonyom. A portás biztatóan rámosolygott, majd a pult felé tocsogott a halászcsizmájában, melyet Eleanor csak most vett észre. Homer belépett a pult mögé, és elővett egy öreg kabátot meg egy sapkát. Aztán visszatocsogott a bejárathoz, ott megállt, és így szólt: - Átballagok Konig pékségébe, és megpróbálok néhány vekni kenyeret szerezni. Megköszönném, ha közben valamennyien fölmennének az emeletre. Eleanor visszatért a szobába. Leó megkérdezte, mi a helyzet. A lány megpróbált vidámabbnak látszani, mint amilyennek érezte magát: - Úgy látszik, a gát felől nem fenyeget veszély. Az a kedves fiatalember, aki a portán van, most javasolta, hogy költözzünk fel a legfelső emeletre. Nem szívesen kérlek rá, de azt hiszem, ott nagyobb biztonságban vagyunk. - Persze. A fiú oldalra fordult az ágyban, és óvatosan a padlóra eresztette a bal lábát. - Lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de hirtelen szeretném tudni, hogyan kell úszni. - Nos, uram... - A lány kikényszerített magából egy mosolyt. - Ha szükség lesz mentésre, rám számíthat. - Lehajolt, és megcsókolta a fiú orra hegyét. - Feltéve, ha kedves leszel hozzám, sohasem kezded el a szövegedet, mielőtt én befejezném az enyémet, és amíg élünk, sosem játszol le a színpadról. A fiú fölnevetett. - Áll az alku. - Hadd segítsek felállni... Megfogta a fiú karját. Az eső egyre hangosabban dobolt az ablakon. A lány a homlokát ráncolta, miközben folytatta: - Támaszkodj rám, és ne nehezedj arra a lábadra... jó, nagyon jó. Csak egy kis erőfeszítés, aztán odafönt leszünk tökéletes biztonságban, amíg ez az átok eső el nem áll. Ám az ilyen kijelentések, akár az ő ajkát hagyták el, akár másokét, kezdtek határozottan hamisnak hangzani. II. A szobából, melyet a fölső emeleten választottak, többet láttak a belvárosból. Egészen jómódú hely, gondolta Eleanor. Sok tégla- és kőépülete elég erősnek látszott, hogy ellenálljon mind a viharnak, mind az áradásnak. Itt-ott elhagyott stráfkocsikat látott. Két fiatalember lóháton vágtatott végig az utcákon, az állatok patája alól spriccelt a víz. Nem rossz innen látni az elárasztott belvárost, gondolta a lány. Időnként kicsit alábbhagyott az eső. Ilyenkor megpillantotta a Cambria Vasmű kohóinak óriási kéményeit és a Bessemer-üzem körkemencéit a Little Conemaugh habzó vizének túlsó partján fekvő Milville falucskában. Nyitva tartotta a szoba ajtaját. A vendégek közül időről időre benézett valaki, mert a vihar a kétemeletes épület minden lakójában erősen bajtársias érzelmeket ébresztett. Az egyik ügynök Ferndale-ben nőtt fel, mely a Stonycreek partján kissé lejjebb feküdt. A férfi sokat tudott a környékről. Johnstown népessége úgy tizenkétezer fős lehet, mondta Eleanor kérdésére válaszolva. A lány nemsokára azt kívánta, bárcsak ne kérdezte volna meg, mert az ezt követő információtömeget már nem igazán akarta hallani, sem azt, hányán laknak a kilenc környékbeli faluban, sem pedig azt a történetet, hogy miképpen fejlődött a Cambria Vasmű olyan ipari kombináttá, mely acélöntvényektől és sínsaruktól a vagontengelyekig és ekevasig mindent gyárt, köztük természetesen a világhírű Cambria Link szögesdrótot is. Ő meg Leó udvariasan bólintott minden egyes új tényre és számadatra. Ez felbátorította a férfit arra, hogy lefesse a Pennsylvania Railroadnak az East Cone- maugh-nál, a Johnstown és a gát között fekvő rendező pályaudvarát is. Egyszer csak megjelent Homer Hack három vekni kenyérrel, és nagy, kék zománcos kannában még langymeleg kávét is hozott; az étel szerencsére véget vetett a Johnstownról szóló beszámolónak. Ahogy cammogott a délelőtt, a lány egyre inkább börtönnek érezte a szobát. Járkálni kezdett. Leó javasolta, hogy menjen le egy kicsit a földszintre, ha a hallt nem öntötte még el teljesen a víz, vagy az utcára, ha odakint nem szakad túlságosan az eső és Homer Hack kölcsönadja neki a csizmáját. - Nem kell csizma - mondta a lány, aki vágyott a szabadba. - Egy fenét nem. Teljesen átázik a cipőd. A lány a vállára vette a köpenyét, és megfogta az ernyőt. - Nem érdekel. Ez régi cipő, és majd meghalok egy kis levegőért. Mintha most nem esne olyan nagyon. Körbejárom a háztömböt. Puszit nyomott a fiú arcára, és lesietett a lépcsőn, szoknyáját magasra emelte, amikor átvágott a halion. Hack a fejét csóválva jött ki a félhomályos étteremből, amikor látta, hogy a lány elmegy.
176 Az eső valóban alábbhagyott egy kicsit. Az ernyő nyújtott némi védelmet, és akár esett, akár nem, Eleanor örült, hogy odakint lehet. Hátravetette a fejét, lehunyta a szemét, és beszívta a nedves levegőt. Mennyivel jobb szaga volt, mint a szállodának, mely máris bűzlött a penésztől. Bal vállától kifelé tartotta az ernyőt, és elindult, szorosan a jobb oldalán álló épületekhez húzódva. A folyók tajtékja kavargóit és bugyborékolt az utcán, a sárgás víz egy centi vastagon teljesen ellepte a megemelt fajárdát. A sarokra ért, és jobbra fordult. Ekkor látta, hogy férfiak figyelik az átellenes sarkon fekvő kocsma nagy ablakából. Fejük az ablak alsó felének aranyozott cirádái fölött úgy festett, mint egy lövölde megannyi céltáblája. Halvány fény világított odabent. A tulajdonos nyilván azért tartott nyitva, hogy kiszolgálja azokat, akiknek nincs más dolguk, csak az ivás, amíg a vihar el nem vonul. Az egyik férfi fölemelte korsóját, hogy megmutassa őt egy társának. A lány figyelmét azonban az ablak másik végén előbukkanó fej keltette föl. Megtorpant és arrafelé bámult. A korsót tartó férfi úgy gondolta, a figyelem neki szól. Meglengette a korsót, és vigyorgott. A lány érdeklődésének igazi tárgya azonban gyorsan ellépett az ablaktól. Ám a hatalmas fej, a kidülledő szem és a mérges tekintet összetéveszthetetlen volt. Vajon lehetne találni rendőrt ezen a délelőttön? Kételkedett benne. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy beront a kocsmába, és maga vádolja meg Kleiner- mant. De ez nem vezetne sehová. A gyanú még nem bizonyíték. Lehetetlen bebizonyítani, hogy a kövér ember van a Leó elleni támadás mögött, bár ezt ők mindketten szilárdan hitték. Nem tudta elfelejteni a kocsmaablakban látott dülledt, gyűlölettel teli szemet. Reszketve fordult meg, és folytatta a sétát. Őszintén remélte, hogy ő meg Leó utoljára látta ezt az embert. III. Úgy tervezte, hogy teljesen megkerüli a háztömböt. A következő sarkon három ti- zenkét-tizenhárom éves fiú hancúrozott az utcán. Csapkodták a sáros vizet, és kiabáltak, miközben fröcskölték egymást. Amikor Eleanor melléjük ért, az egyik rámutatott: - Hé, nézzétek. Itt egy hölgy, aki fürdeni akar. A másik felnevetett. - Fürdik is. De még nem elég vizes... - Jobb kezével egyet fröcskölt, és Eleanor már el is ázott. Köpködve törölgette az arcát. Éppen az utcára akart rohanni, hogy elverje a kis semmirekellőket az ernyőjével, amikor látta, hogy a háta mögött néznek valakit; valakit, aki gyors, zajos léptekkel közeledik a víz borította járdán. - Tűnjetek a pokolba innen, különben mind belehajítalak benneteket a Little Conemaugh-ba! A fiúk káromkodással és erőtlen fenyegetésekkel válaszoltak. Egyikük még fröcskölni akart, de egy másik megragadta a karját, hogy megállítsa. A bárdolatlan hármas végigtocsogott az utcán, miközben Eleanor megfordult, hogy megnézze jótevőjét. Egyetlen pillantás elég volt, hogy lássa, miért menekültek el a fiúk. A férfi rendkívül magas volt; két-három centivel magasabb lehetett százkilencvennél, széles válla volt, és cserzett, pirospozsgás arca arról árulkodott, hogy rengeteget van a szabadban. Bal karjában papírzacskót szorongatott. A zacskóból kávé illata áradt. A lány harmincévesnél kicsit idősebbnek nézte a férfit, akinek arca nem volt se szép, se csúnya, mégis azonnal ismerősnek és rendkívül szeretetreméltónak tűnt. Fogsora kicsit szabálytalan volt, és jókora darab látszott belőle, amikor mosolygott. E mosoly őszinte bája nem egészen illett a halványszürke szem bölcs tekintetéhez. Szemöldöke sötét volt és tömött, haja ugyanilyen, kikunkorodott a régi tengerészsapka alól. Viseltes, de nem piszkos sötét ruhát hordott, melynek egyhangúságát élénkvörös vasutaskendő enyhítette a nyakába kötve. Megpöccintette a sapkáját. - Bocsánat, hogy káromkodtam, asszonyom. Úgy láttam, ez a legjobb módja, hogy megszabaduljunk ezektől a bugrisoktól. Erre... jobb, ha közelebb jön az épülethez. A lány zavartan megmozdult. Tudta, milyen bután festhet, hogy sétál az esőben és csuromvíz. Megfogadta a férfi tanácsát, és melléje lépett, egy dohánybolt eresze alá. Ott alig esett rá eső. Az üzlet sötét volt. Egy faragott és kifestett indián főnököt erősítettek a falhoz a nyakánál fogva. A lány, amint lélegzethez jutott, így szólt: - Köszönöm a segítségét... ha káromkodott is. A férfi megint elvigyorodott, egyetlen gyors pillantással felmérve a lány alakját. A tekintet inkább bámuló volt, mint kéjvágyó, a lány mégis zavarba jött tőle, és eléggé elszomorította. Már látott más férfiakat is, akik ugyanígy nézték meg. Sohasem érezte hízelgőnek, és nem tudta annyiban hagyni. Az ilyen pillantások mindig alkalmatlanságérzést váltottak ki belőle, és keserű gondolatokat arról, hogy mit hinnének ezek a férfiak, ha tudnák, hogy ő nem teljes értékű nő. Ugyanolyan szerepet játszik a mindennapi életben, amilyeneket Dalynél is megformál... A hallgatás hosszabbra nyúlt, mint szánta. Zavartan megérintette átázott kabátujj át: - Ezek a fiúk neveletlenek voltak, de még egy kis víz már aligha ártott volna nekem. A férfi az eget fürkészte. - Ha az a cél, hogy szárazak maradjunk, azt kell mondanom, hogy rossz hetet választottunk a johnstowni látogatáshoz. A lány eltűnődött ezen. Honnan tudja a férfi, hogy ő nem itt lakik? A férfi kifogástalanul udvarias volt, mégis zavarba hozta a lányt. Ez a szabálytalan fogsor valahogy nagy melegséget kölcsönöz a mosolyának. Szürke szeme, mely olyan haragosan villogott, amikor a fiúkat elkergette, most már barátságosan csillant. - Ezek szerint maga nem itt él... - szólalt meg a lány. - Itt is meg másutt is. - Nekidőlt a faindiánnak, és nyugat felé mutatott. - A hegyekben születtem, Sang Hollow-n túl.
177 A lány azon tűnődött, mi a csudáért érdekli ennyire a férfi. Talán mert olyan sok ellenségességgel találkozott Johnstownban. Jó, hogy valakivel barátságosan beszélgethet. Azon kapta magát, hogy élénken figyel, miközben a férfi folytatta: - Évekkel ezelőtt mentem el a városból, de még vannak itt rokonaim. A sógorom a Cambriánál dolgozik. A nővérem küldött le ezért. Meglengette a kávészacskót. - Neki meg a férjének nyolc gyerekük van. Az egész pereputtyot egy olyan bérkaszárnyába zsúfolták a folyónál, melyet a Cambria épített... hozzá kell tennem, csinos haszonnal. Egy bátyám is dolgozik a vállalatnál, de ő nem házas. Egy szép téglaházban lakik, amit a vállalat az agglegényeknek tart fenn. A Cambria szeret odafigyelni az egyedülálló alkalmazottak erkölcseire. - A vállalat nyilván az egész várost ellenőrzi. A férfi mosolya egy pillanatra gúnyosan eltorzult. - Lehet mondani. Cambria király akkor is jóindulatú zsarnok. E szavak még többet elárultak a férfiról. Nyilvánvalóan szegény családból származik, de képezte magát. Hogyan és hol?, tűnődött a lány. A férfi összekulcsolta a karját, és elbámult a lány mellett, valami mást is láthatott, mint bezárt üzleteket egy elárasztott utcán: - A Cambria tényleg törődik mindenkivel, aki itt dolgozik. A vállalat Washington Street-i boltjában minden kapható a bagótól a tollpaplanig. A Cambria Segély- szervezet fizet az embernek, amikor megbetegszik, és a Cambria Kórház befogadja, amikor eljön a halál ideje. Ha elég hű volt, lehet, hogy még a Cambria Club néhány tagja is részt vesz a temetésén. De azért a vállalatnál nagyon magasra kell emelkedni ahhoz, hogy bejusson a klubba. Azt hiszem, a Cambriánál azoknak jó dolgozni, akik szeretik az ilyesféle létet. Kiveszi az életből a félelem és a bizonytalanság javát. De elveszi az összes meglepetést és örömöt is. Én nem tudnám elviselni. Tudja, ez nem a bátyám és a nővérem ellen irányul. - Hát persze, értem. Maga mivel foglalkozik, Mr....? - Martin. Cornelius Raphael Martin. Anyám két cifra keresztnevet is aggatott rám, és én utálom mind a kettőt. Inkább a Rafe-et használom. Amikor felnőttem, itt dolgoztam a szögesdrótüzemben. De csak addig, amíg meg nem takarítottam elég pénzt az ohiói Oberlinben működő főiskolára. Nem a közönséges iskoláról beszélek... hanem a különlegesről. Én az Oberlin Business andTelegraph College- ba jártam. Morzézó vagyok. Az... - Tudom, mi az - szakította félbe a lány. - Apám lapkiadó. Maga pedig távírász. - Pontosan. De nincs állásom. Oda megyek, ahol munka van. Rengeteget utazom. De azt hiszem, tisztességesebb lenne ezt kóborlásnak nevezni. - A Morse-cigány. - A lány elmosolyodott. - Ezt a kifejezést is hallottam már apámtól. - Stimmel - bólintott Martin. - Vannak köztünk, akik nem tudják megtartani az állásukat, és vannak, akik nem akarják. Én szeretem azt képzelni, hogy a második csoporthoz tartozom, de lehet, hogy valójában az elsőben vagyok. Akárhová megyek, találok munkát. Helyettesítek, ha valaki beteg, vagy ha sok táviratot kell elküldeni. Nagy tűz vagy árvíz után... - Reméljük, hogy itt nem lesz szükség a szolgálataira. A férfi arcáról lehervadt a mosoly. - Reméljük, hogy nem. Azok a nábobok ott a Conemaugh-tavi klubban már sok éve nem akarják helyrehozatni a gátat. Nos... eleget csevegtünk. Gondolom, szeretne átöltözni száraz ruhába. És ha nem viszem el ezt a kávét, a nővérem azt hiszi majd, hogy megfulladtam. A lány férfi módra kezet nyújtott. - Még egyszer köszönöm a segítségét, Mr. Martin. A férfi a szokásosnál tovább szorította a lány kezét: - Örömömre szolgált, hölgyem. - Megértem, miért nem akarja egy életre elkötelezni magát egyetlen vállalat mellett. Ebben hasonlítok magához. A lány meglepődött, amikor a férfi bólintott és így szólt: - Tudom. - Tudja? Honnan? A lány nem vette észre a nyilvánvalót: - Láttam magát tegnap este az operaházban. Az erkélyről. Azt tudtam kifizetni... de maga remek volt. Egyszerűen remek. A maga játéka, Miss Kent, olyan ajándék volt, amilyenre nem számítottam, amikor hazalátogattam. - Nagyon köszönöm. De a Kent csak a művésznevem. A lánynevem. A férjem, Leó Goldman is a társulatnál játszik. - Goldman, Goldman... az a fickó, aki Snapet játszotta! - Jó az emlékezőtehetsége. - Szeretem a jó előadásokat. Akárcsak a jó asszonyokból, nincs elég belőlük a világon. - Elhallgatott, majd hozzátette: - A férje is remekül játszott. A lány úgy érezte, a férfi ezt kötelező udvariasságból mondta. - Megmondom neki, Mr. Martin. Örülni fog, ha megtudja. - Tudtam, hogy maga férjnél van - mondta a férfi. - Láttam a gyűrűjét, amikor elkergettem a fiúkat. Hát... a viszontlátásra. A férfi ismét megérintette a sapkáját, felgyűrte a gallérját, és hosszú, erőteljes lépésekkel átvágott a bokáig érő vízben álló utcán. Eleanor figyelte, ahogy elmegy, és azon tűnődött, miért találta olyan élvezetesnek az előző néhány percet. Átázott és fázott - mégis, egy csöpp lelkifurdalás ellenére azt kívánta, bárcsak tovább beszélgethetett volna Martinnal. Miért? Röviddel azután, hogy a férfi eltűnt a sarkon, talált rá lehetséges magyarázatot. Semmi olyasmi nem volt ebben, hogy ne szeretné a férjét. Azért érezte jól magát Martinnal, mert a találkozás lényegtelen volt; kellemes beszélgetés, tökéletesen mentes attól a gyötrelemtől és bűntudattól, mely a Leóhoz fűződő kapcsolatához társult. Aztán, ahogy bámult az esőbe, lelki szemével Martint látta, és olyasmit érzett, ami éles ellentétben állt a csak pillanattal előbb megfogalmazott következtetésével. Nem akart tudomást venni erről az érzésről. Áruló volt; szégyenletesen az... Elhessegette az érzést; visszaindult arra, amerről jött, és nemsokára belépett a Penn Hotel szobájába. - Igazad volt, nem lett volna szabad elmennem - mondta, miközben becsukta az ajtót és levette nedves kabátját. - Megint zuhog.
178 Leó így szólt az ágyból: - Azt hittem, összefutottál az öreg Noéval, és úgy határoztál, veszel egy jegyet a bárkára. A lány elfordította a fejét. Hirtelen Rafe Martin mosolya villant fel előtte. Arra figyelt, hogy száraz ruhát vegyen. Örült, hogy elég jó színésznő, és el tudja rejteni a bűntudatát. Azok után, amit a férje elviselt miatta, egyetlen pillanatnyi hűtlenséget sem érdemel meg. Leó mégis többet kapott egyetlen pillanatnyi hűtlenségnél. Eleanor egyre csak az idegenre gondolt. Tagadhatatlan vonzalmat érzett, mely még szánalmasabb lett attól, hogy szexuális roncsnak érezte magát. A vonzalom és a szégyen megzavarta és feldühítette, és csak feszültebbé tette a napot, mely már így is terhes volt a feszültségtől. Tizenkettedik fejezet
AZ ÖZÖNVÍZ I. Délre a belvárost teljesen elárasztotta a víz. Egyes utcákon csak csónakon vagy összetákolt tutajon lehetett átkelni. Az előző napi erőltetett tréfák arról, hogy a színházba úszva, az állomásra pedig kenuval kell menni, mára valósággá váltak. Fekete felhők vonultak alacsonyan az égen. Az eső megállás nélkül ömlött. A két keskeny folyó továbbra is a partra áradt odafönt, ahol a vasúti kőhíd közelében találkoztak. A Penn legfelső emeletén menedékre talált egyik férfi amiatt aggódott, hogy a víz eléri a Cambria kazánjait és olvasztóit. Ha ez megtörténik, mondta, katasztrofális dolgok következhetnek be. Eleanor az ablakból figyelte az embereket, akik a víz alá került járdákon gázoltak, és rudakkal tutajokat irányítottak azért, hogy valami magasabban fekvő helyre jussanak el. Mások még mindig az árut hordták ki az üzletekből. Itt-ott gyerekek hancúroztak a vízben, nevettek, és botokkal csapkodták a vizet. Eleanor nem értette, hogy egy szülő hogy engedheti ki a gyerekét egy ilyen napon. Egy óra után néhány perccel Homer Hack nézett be. Megerősítette, amit Eleanor már néhány órája gyanított: - Már nem járnak a vonatok. És a telefonközpontot sem tudom elérni. Leó, aki a Johnstown Tribüné előző napi, gyűrött számával hevert az ágyon, megkérdezte: - Milyen magasan áll a víz a hallban? - Úgy egyméteres lehet. - Te jó isten! A folyosón hirtelen egy férfi zokogott fel: - Meg fogunk fulladni. Megfulladunk, és meghalunk ezen az istenverte helyen. A fiatal Hack zaklatottnak látszott, és nem tudta, mitévő legyen. Eleanor az ajtóhoz lépett, és gyengéden félretolta a fiatalembert. Keze elfehéredett, ahogy az ajtó- félfát szorította, majd halkan, elszánt hangon így szólt a zokogó férfihoz: - Ne csinálja ezt. Ez nem segít se magán, se a többieken. A férfi - ugyanaz, aki oly hosszadalmasan írta le Johnstownt- Eleanortól jobbra támaszkodott a falnak. Könnyektől vöröslő szemmel nézett a lányra: - Akkor mi segít, hölgyem? - A türelem - mondta a lány, hirtelen a tudatára ébredve, hogy milyen fáradt és éhes. - Csak a türelem. A férfi hitetlenkedve csóválta a fejét és elfordult. Leó így szólt: - A türelem és talán egy ima... abban az esetben, ha ennek a fogadónak az alapjai nem olyan erősek, mint ahogy feltételezzük. Hangja közömbösnek hallatszott. Arca azonban csaknem olyan sápadt és feszült volt, mint Eleanoré. II. Négy órakor halk, éles hang ébresztette Eleanort a székben, melyben szunyókált. Férfiak szaladtak el a nyitott ajtó előtt, de mást nemigen lehetett látni, mert a folyosón elég sötét volt; Homer Hack már órákkal ezelőtt elzárta a fő gázcsapot. Leó is aludt. Most kinyitotta a szemét. Valaki felkiáltott: - Mi ez a szörnyű hang? Valaki felelt: - Vonatfütty. A hang tovább szólt, akár egy távoli sikoly. - Rögzítették a sípot - kiáltott fel egy harmadik férfi. - Homer, menjen föl a tetőre, és nézze meg, mi az ördög történik. Lehet, hogy baleset történt a pályaudvaron. Eleanor az ajtóhoz sietett, és ott várt, amíg a fiatal portás le nem csattogott a lépcsőn, mely a második emeleti folyosót a tetővel kötötte össze. Amikor felbukkant, a füttyszó elhallgatott. Férfiak gyűltek a portás köré, és kérdéseket kiabáltak. A fiatalember a fejét csóválta: - Nem láttam elég messzire. Túlságosan zuhog az eső. És rengeteg fehér füst borítja Woodvale-t. De hallottam egy robbanást. Lehet, hogy a szögesdrótgyár. - Fogadjunk, gőzt látott, és nem füstöt - mondta a férfi, aki korábban sírt. - Nyilván felrobbantak a kazánok. Az összes törmelék lejön a folyóval a városba... ki kell jutnunk innen. Ki kell jutnunk! Az utolsó mondatot már üvöltötte, miközben gyomrára szorított karral a falnak zuhant. Gyerekesen hajtotta le a fejét, és zokogott. - Talán a legrosszabbon már túl vagyunk... - szólalt meg a fiatal Hack. Ezt gúnyos kiáltások és ideges nevetések fogadták, de ő makacsul folytatta: - Nem, nem, én komolyan gondolom. Az eső még mindig eléggé zuhog, de az ég már nem olyan fekete. Menjenek, nézzék meg maguk is. Ez volt az első reménykeltő szó, melyet egész nap hallottak. A férfiak elsiettek Eleanor előtt, és felmásztak a lépcsőn a tetőre. Hack is velük ment.
179 A lány a kis szoba ablaka felé fordult. Az északnyugatra kavargó fekete felhők kezdtek szürkévé változni. A lány ujjongva összecsapta a kezét. - Leó, azt hiszem, Homernak igaza van. Az ég határozottan világosabb. A fiú feltápászkodott az ágyból. - Menjünk fel, hogy jobban lássuk. - A lány tiltakozását félbeszakította: - Figyelj, én már feküdtem az előírt ideig. És ma este semmiképpen nem érünk el Altoonába, úgyhogy aligha számít, hogy a nap hátralévő részében járkálok, bicegek vagy mászom. Amikor felállt, bal karját a lány vállára tette, aki viszont jobb karját a fiú derekára fonta. Lassan végigmentek a folyosón, melyen por, szivárgó gáz és nedves gyapjúszőnyeg szaga érződött. Eleanor egy pillanat alatt szinte elszédült a megkönnyebbüléstől. Fölötte, a lépcső tetején nyíló ajtó téglalapjában az ég sötétszürkéről gyöngyházszínűre változott. Felsegítette Leót a lépcsőn. Hirtelen mennydörgésszerű hangokat hallott. Aztán újabb távoli füttyszó harsant, mélyebb, mint az előző. Talán a gyár szirénája. Amikor felért Leóval a lépcső tetejére, az egyik férfi kiabálni kezdett: - Jaj, istenem. Nézzenek oda. Átszakadt. Atszakadt a gát! Eleanor és a férje kitántorgott az esőbe, és az északnyugatra fekvő, meredek falú völgyet nézték. A lány elé először homályosan, majd egyre tisztábban olyan hihetetlen, olyan dermesztő látvány tárult, melytől úgy harapott az ajkába, hogy vér serkent belőle. A völgyben olyan hanggal, akár egy robogó mozdony, tizenöt méter magas habzó vízoszlop zúdult egyenesen Johnstown felé. III. A tetőn egy pillanatig mindenki mozdulatlanul, a látványtól bénultan állt. Lentről az utcáról sikoltozás és kiabálás hallatszott. Az egyik ügynök előrántotta arany zsebóráját, mintha meg kellene állapítania a katasztrófa időpontját: - Négy óra kilenc perc. Nem, inkább tíz. A férfi bekattintotta a fedelet, és visszatette az órát a zsebébe. Arcán furcsán békés kifejezés ült. Most már mit tehetnénk? - mintha ezt mondta volna. Néhány másodpercig mindenki osztozott ebben a csendes beletörődésben. Aztán elszállt a nyugalom. Az a férfi, aki odalent sírt, most hátat fordított a közelgő vízoszlopnak, majd üvöltözve és hadonászva rohanni kezdett. Nem vette észre a tető alacsony szegélyét. Még mindig üvöltve megbotlott, majd lezuhant. De még ez a szerencsétlenség is csak rövid időre tudta elvonni Eleanor és Leó figyelmét, olyan hatalmas és rémítő volt a hihetetlen sebességgel közeledő vízoszlop. IV. Johnstownt mindössze a gyár szirénája és néhány rövid vonatfüttyszó figyelmeztette, hogy fent a hegyekben a földgát összerogyott a mögötte lévő víz súlya alatt. Az ezt követő árhullám, mely csaknem tizennégy mérföld hosszan zúdult le, tanyákat, házakat, gyárakat sodort el, elöntötte még a Pennsylvania Vasút rendező pályaudvarát is. Eleanor minderről nem tudott. Mégis megértette, milyen óriási a katasztrófa, amikor látta a hömpölygő vízhegyet - és mindazt, amit magával sodort. Törött gerendák bukkantak fel benne, melyek valószínűleg hidakat vagy épületeket támasztottak valaha; látott egy nagy acélkazánt, melynek hatalmas lyuk tátongott az oldalán; vaskábeleket, melyek letekeredtek a hánykolódó dobokról, és húszméteres korbácsokként csapkodtak ide-oda; egy mozdony első fele úgy állt ki a vízből, mint egy hatalmas bálna feje, majd megint elmerült; egy ház zsindelyfedelébe két apró emberi alak kapaszkodott; látott földből kifordult távíróoszlopokat nagy összevisszaságban; látta mezőgazdasági gépek kerekeit; látott téglákat, faldarabokat, burkolatmaradványokat és - ami a legrosszabb volt - valaha élő dolgokat. Látta tehenek, disznók és emberi lények felfúvódott tetemét. A holttestek úgy közeledtek, akár a magatehetetlen babák, egyik pillanatban beszippantotta őket az ár, a másikban megint a felszínre lökte. Rengeteg hulla sodródott ebben a hihetetlen vízoszlopban, mely füstöt és párát eregetett magából, miközben elárasztott mindent, ami az útjába került. Akárha egy őrült színpadi látványtervező gondolta volna ki az egészet. A vízoszlop a felszínre dobott egy fiatal nőt; mellén egy vasvágány fúródott át, és ő ott lógott holtan a sín két vége közt. A sín és a holttest nemsokára elmerült. Amikor az áradat a nagyobb belvárosi házak némiképp erősebb ellenállásával találta szemben magát, a víz mintha kettévált volna. Egyik ága a Little Cone- maugh-on zúdult tovább a vasúti kőhíd felé; a másik berontott az üzleti negyedbe. Eleanort megdermesztette a rémület. A víz már csak néhány háztömbnyire volt a szállodától. A johnstowni belváros minden háztetőjén és a Hulbert House-hoz hasonló épületek felső ablakaiban emberek bámulták a vízoszlopot, és tudták - ahogy ő is -, hogy nincs menekvés. A föld mintha morgott és rengett volna, amikor a víz épületet épület után döntött össze, és elnyelte maradványaikat. A vízoszlop olyan magas volt, hogy mögötte semmit nem lehetett látni, csak néhány dombtetőt meg az eget. Az egyik ügynök felkiáltott: - Meneküljenek... mindenki meneküljön! - A lány kísértésbe esett, hogy hisztérikus kacajra fakadjon. Menekülni? Hová? És minek, amikor a tajtékzó, habzó apokalipszis rájuk zúdul, és válogatás nélkül hurcol magával egy fél istállót, három pullmankocsit, tucatnyi holttestet; amikor lerombolja a házakat és a nagyobb épületeket, majd hulladékká őrli őket, miközben tovadübörög... Homer Hack összezavarodott. A tető széle felé tántorgott, ahonnan a másik férfi lezuhant. A halálba sétáló, kábult portás látványától Eleanor magához tért. De Leó mozdult meg elsőnek. Sebesült lába ellenére a portás után rohant, és egy lépéssel a tető széle előtt visszahúzta: - Erre, Homer! Nem maradhat itt fönn... Hack esőáztatta arcát Leó felé fordította. - Hogyan? Mi az? - A fiatalember tekintete üres volt, elméje már nem működött értelmesen. Leó félig rángatta, félig vitte a portást a lépcső felé. Mire Leó odaért, Eleanor már lökdöste lefelé a riadt férfiakat a lépcsőn a sötétségbe: - Siessenek, sietniük kell... Hangja alig hallatszott. Hátranézett, és a víz mintha az égig tornyosodott volna. Nyugodtan villant az eszébe: Kíváncsi vagyok, nagyon fáj-e a halál. - Befelé! - üvöltötte Leó, miközben meglökte. A lány lebotladozott a lépcsőn, nyomában a férje és Hack.
180 Leó hirtelen elvesztette a talajt a lába alól. Felülről a lányra zuhant, miközben az ár most lett a leghangosabb, mintha ezer vonat robogott volna teljes sebességgel. A víz lecsapott a szállodára, és letépte alapjairól. Tizenharmadik fejezet
AZ ÁR I. Egy pillanattal azután, hogy Leó rázuhant, Eleanor hallotta azt az elképesztő robajt, ahogy az ár első hulláma rázúdul a szállodára. Az épület azonnal dőlni kezdett, leszakította alapjairól a víz óriási ereje. Ugyanakkor nagy, sárga hullám ömlött le a lépcsőn a tetőről a félhomályos folyosóra. - Kapaszkodj belém, Leó! A fiú a lány derekára fonta a karját, miközben a hullám elborította és a falnak lökte őket, majd néhány másodpercre visszavonult. Az épület egyre csak dőlt. A víz előbb térdig, majd egy pillanattal később mellig ért. Emberek üvöltöttek, hadonásztak, süllyedtek el. Eleanor látta, hogy egy víz sodorta acélkábel felbukkan, Homer Hack nyakához csapódik, s abban a pillanatban lefejezi a fiatalembert. Ez a pillanat örökre belevésődött az agyába: ahogy a fiú feje nyitott szemmel és szájjal elrepült mellette. A nyakból vér fröcskölt a lány hajára, arcára... - Ne eressz el, Leó - sikította, miközben a mennyezet beomlott és a falak kidőltek, mert szétfeszítette és összeroncsolta őket a víz, mely elborította a szállodát és mindenkit, aki odabent volt. II. Tíz percig tartott, amíg a vízoszlop végigtarolta Johnstownt, három háztömbnyi szélességben lerombolva mindent egészen addig a pontig, ahol a folyók találkoztak. Az ár apró darabokra roncsolta az épületeket, és a törmeléket összekeverte azzal. amit a völgyből hozott magával. Ebben a tíz percben a bátorságnak és a találékonyságnak nem sok szerepe volt abban, hogy ki marad életben, és ki hal meg. A legbátrabbak közül némelyek elpusztultak; a leggyávábbak közül némelyek életben maradtak. A legtöbben azok közül, akik túlélték a katasztrófát, még csak nem is tudtak arról, mi történt velük azután, hogy az ár első hulláma elérte őket. Így volt ez Goldmanékkel is. Amikor Eleanor magához tért, ő meg Leó egy négyfiókos komód tetejébe kapaszkodott, mely dülöngélt a gyorsan mozgó vízben. A lány blúza és szoknyája cafatokban lógott. Válla fájt, úgy szorította a komódot, mely ismerősnek látszott. Szállodai bútordarab volt. Az ár nyilván besodorta Goldmanéket a szobájukba vagy egy hasonlóba. Valószínűleg megragadták az első szilárd tárgyat, amelyet találtak. A lány nem emlékezett rá. Hátranézett. A szálloda eltűnt, és - Isten az égben - a fél belváros is. A vízben háztetőket, vagonfedeleket, tehénszarvakat és olyan fadarabokat látott, melyekbe férfiak, nők és gyerekek kapaszkodtak. Egyes túlélők nyugodtak voltak, de rengetegen kiabáltak. Leó a komód másik oldaláról ezt zihálta: - Nincs bajod? - Még... - a lány levegő után kapkodott - élek. Nem hittem volna, amikor bezúdult a víz. A fiú nagy levegőt vett, és helyeslésképpen bólintott, miközben erősen igyekezett, hogy leplezze, mennyire retteg a víztől. III. Az áramlás körbe-körbe pörgette a komódot. Ám a lendület mintha lassult volna. Eleanor segélykiáltást hallott a közelből. Leó balra mutatott. A lány úgy elfordította a fejét, hogy belesajdult a nyaka, és egy férfit látott, aki úgy ült egy ajtón, mintha tutaj volna. Csecsemőt tartott a karjában. Azért kiáltott segítségért, mert a szeszélyes sodrás az ajtót egyenesen egy félig elmerült épület téglafala felé hajtotta. Eleanor tempózott, egyszerre kapaszkodott a komódba, és próbálta megközelíteni a férfit. Hiába. A férfi arcából kifutott a vér, miközben a téglafal közeledett. Váratlanul egy elsüllyedt ház teteje bukkant fel a sárga vízből, akár egy hajó orra. A meredek tető fölfelé emelkedett az ajtó alól, függőlegesre állította, majd a férfival és a gyerekkel együtt nekilökte a téglafalnak. A tető hátulról szorította és összezúzta őket. Amikor az áramlás elsodorta a tetődarabot a téglafaltól, Eleanor rongyokkal összekeveredett vörös masszát látott a téglákon. Belehányt a vízbe. - Nézd - kiáltotta Leó egy pillanattal később, és elmutatott a rémség mellett, melynek a lány az imént volt tanúja. - Minden fennakad a kőhídnál. Gát keletkezik... A lány megint megfordult, és a komód majdnem kicsúszott a kezéből. Látta, hogy a kőhídhoz épületdarabokat sodor a víz, melyről úgy gondolta, öt-hét méterrel lehet a johnstowni utcák szintje fölött. Egyre több fa, épületrész és azonosíthatatlan roncs gyülemlett fel a hídnál, akár egy nagy szálfatorlasz. Goldmanék itt-ott embereket láttak a törmelék közt, akik kétségbeesetten kiabáltak a domboldalon állóknak - azoknak a szerencséseknek, akik elérték a magasabban fekvő területeket. Am a vízben kapálózó túlélők kiabálásánál sokkal rosszabb volt azoknak az embereknek a jajgatása és sikoltozása, akik a részben elsüllyedt épületek fogságában rekedtek. - Leó... - Eleanor olyan erősen tempózott, ahogy csak tudott, hogy megpróbálja irányítani a komódot. Erőfeszítése sikerrel járt. A komód száznyolcvan fokkal megfordult, majd nyugalomba került egy viszonylag csendesebb vízfelületen. - Tennünk kell valamit. Ha nekisodródunk annak a torlasznak, ez a komód apró szilánkokra törik. - Mit gondolsz, hová menjünk? Nem tudunk kijutni a partra, túl erős a sodrás.
181 Miközben zihált, egyre pislogott. Sűrű pára ült a víz felszínén. De lehet, hogy nem is pára, csak füsttel keveredő eső; nem lehetett tudni. Mindenesetre ködösen eltorzította a már amúgy is hihetetlen képet. Mindezen felül pedig ugyanolyan elfelejthetetlenül, mint Homer Hack levágott fejének látványa volt, hallották a kiáltásokat: - Segítség. Segítsenek nekünk itt lenn! - A nagyapám haldoklik, és nem tudunk kijutni... - Beszorultunk a vörös tetős ház padlására. Látja valaki? VAN VALAKI ODAKINN? Mielőtt Eleanor válaszolhatott volna Leó kérdésére, keze másodszor is lecsúszott a komódról. Rémülten kapta el a tetejét, s közben az egyik fémfogantyú felsértette a tenyerét. Vér csörgött a csuklójáról a vízbe. De ez nem számított; az áramlás megint elkapta a komódot, és gyorsan sodorta - egyenesen a hídnál összeállt roncstorlasz felé. A komód és a híd között hirtelen látott valamit, ami reményt adott. Egy félig elsüllyedt pullmankocsi alkotott gátat közvetlenül előttük. Ablakai félig kilátszottak a vízből. A legtöbb üveg összetört, de nem mind. Éles szilánkok maradtak csaknem minden keretben... - Másszunk fel annak a kocsinak a tetejére - kiáltotta. De Leó is látta azt a veszélyt, amelyet ő: erős víz alatti áramlás sodorta őket. Lehet, hogy lerántja és nekilöki őket valamelyik összetört ablaknak. Lehet, hogy a szilánkok darabokra szaggatják mindkettőjüket... Mégis a vagon maradt egyetlen reményük. Leó is így látta: - Jól van. Próbáljuk meg. IV. Rosszul lehetett látni a tajtékzó víz és a szürkület miatt. Nem sokkal múlhatott négy óra, de az ég sötét volt, és egyre sötétebb lett. A komód megint egy teljes fordulatot tett. Miközben fordult, Eleanor látta, hogy néhányan úszó háztetőkön küszködnek, méteres réseken ugranak át, s így közelítenek olyan épületek felé, melyek állva maradtak a fősodor egyik partja közelében. Ezek az emberek nem lehettek fél háztömbnyire Goldmanéktől, de a sodrás miatt Eleanor és Leó nem érhetett ily módon partot. A férje arcára vetett pillantásból megtudta, mennyire retteg. Kavargó, veszedelmes vízben sodródtak. Mély vízben. Mivel Leó nem tudott úszni, a lányra hárult, hogy elérjék a pullmankocsi tetejét. Öt méterre lehettek a vagontól. Egy szeszélyes áramlat egyre gyorsabban hajtotta őket feléje. Ebben a pillanatban a komód Eleanor oldalán volt közelebb a kocsihoz. Érezte, hogy az ár rángatja a szoknyáját és az alsóneműjét, miközben a komód továbbrohant. Gondosan felmérte a csökkenő távolságot. A döntő pillanatban minden erejét megfeszítette, hogy feltornássza magát a komód tetejére. Óvatosan megkapaszkodott, és imádkozott, nehogy a komód megint megforduljon. Ha megfordul, Leó beszorul az oldala és a vagon közé. Szerencséjük volt. A komód az ő oldalán csapódott a tető szélének. Az összeütközést több recsegő hang követte. - Széttörik! - kiáltotta Leó. Eleanor már mászott is át a komódról a pullmankocsi szilárdabb, bár csúszós tetejére. Hasra vetette magát, nem törődött azzal, hogy esetleg megüti a mellét. Fél kézzel a tető szélébe kapaszkodott, a másikat pedig kinyújtotta a víz fölé. A komód szétesett. - Leó! A fiú már süllyedt. A lány előrehajolt. Leó vizes ujjai hozzáértek az övéihez, majd odébb csúsztak. A fiú kétségbeesetten rugdalózott, nem tudta, hogyan kerüljön közelebb a lányhoz. Öt centi választotta el kinyújtott kezüket egymástól. Aztán tíz. Tizenöt... - Kanalazz, Leó! Csukd össze az ujjaid, és húzd le a kezed az oldaladhoz! A fiú megértette; megpróbálta; eleget haladt előre, hogy elérje a lány csuklóját, megragadja, és a vagonhoz húzza magát. Amikor megfogta a tetőt, el tudta rúgni magát a vagon falától, és föltette a fél térdét. A lány hátracsúszott, hogy helyet csináljon neki. A fiú zihálva felmászott a biztos helyre. Karja kegyetlenül fájt, mert olyan erősen húzta magát. De ez nem számított. Semmi sem számított, csak az a csoda, hogy életben maradtak. Úgy tűnt, a vagon szilárdan áll. De lehet, hogy alulról más roncsok támasztották. Fél tucat tetőpalló úszott el róla, egyenesen a hídnál halmozódó törmelék felé. Az eső továbbra is esett a félhomályban. De legalább haladékot kaptak; néhány pillanatot, mely alatt levegőt szívtak égő tüdejükbe, majd odamásztak egymáshoz, és vigaszt kerestek egymás karjában. A lány a fiú szakadt és átázott ingébe temette arcát. - Istenem, Leó, ez hihetetlen. Akár a pokol, csak tűz nem ég benne. Ám ez is eljött hamarosan. V. Öt percet pihentek. A sikoltozás és a jajveszékelés folytatódott. Az eső esett, és a maradék fény is eltűnt. A pullmankocsi már beépült a híd fölött felhalmozódott törmeléktorlaszba. Más roncsok is gyűltek ide: kibelezett mozdonyok, elgörbült sínek, gyökerestül kitépett fák. A törmelék egy részét az ár groteszk módon acélkábelekkel és szögesdróttal kötötte össze. A vagon egyik végénél maradt egy kis szabad vízfelület. Egy háznak az egész felső emelete úszott a vízben. Amikor a ház a vagonhoz koppant, Goldmanék egymásra néztek: - Hangok? - Én is hallottam - mondta Leó, miközben feltápászkodott, és talpra segítette a lányt. Az előző óra rémületében egyszer sem gondolt sebesült lábára. Miközben a ház felé siettek, a hangok egyre határozottabban hallatszottak. Egy férfié, egy nőé és több gyermeké - mindannyian segítségért könyörögtek.
182 A vízszintes burkolatú oromfal érintkezett a vagon végével. Leó odahajolt és bekiáltott: - Halljuk magukat. Kihozzuk magukat onnan. Csak tartsanak ki. Hozzálátott, hogy letépje a burkolatot, de a szögeket jól beverték. Eleanor is segített. Keservesen, de sikerült bepréselniük ujjaikat az egyik deszka alá. Ekkor azonban valami összeomlott a ház alatt. Az oromfal távolodni kezdett a vagontól, de hirtelen meg is állt. Ha a ház még egy métert dől, az odabent lévők nem tudnak átugrani a biztonságot jelentő helyre. Leó arcán veríték és esővíz csörgött. A lány vért látott a fiú ujjain, amikor a szorosan illeszkedő burkolat alá feszítette őket. - Húzd, Eleanor! - Mindketten hátradőltek. Aztán még egyszer. Majd harmadszor is. A negyedik próbálkozásra a szögek fémes csikorgással kiszakadtak. A deszka vége vagy öt centire elállt a faltól. Leó a falhoz hajolt és bekiáltott: - Figyeljenek. Látnak valami fényt? A férfi válaszolt: - Látok egy keveset a lécek között. Nem sokat. - Akkor nyomják a deszkát, ahol látja. Mindannyian nyomják. Gyorsan. A házuk minden pillanatban elindulhat. A férfi odabent gyors parancsokat osztogatott. Nemsokára egy sor ütés még tíz centivel kijjebb tolta a deszkát. Leó és Eleanor ugyanakkor kívülről húzta, és a deszka hirtelen félbetört. A hirtelen töréstől Eleanor veszedelmesen hátratántorodott. Leó rémülten látta, hogy ha a lány nem nyeri vissza az egyensúlyát, belebukfencezik a vízbe. Tudta, hogy a lány tud úszni, de az nem sokat segítene rajta. Mögötte, ahová esne, lebegő szögesdrót várta, hogy felnyársalja és behálózza. Tizennegyedik fejezet
TŰZ A VÍZBEN I. A színpadi mozgás során megszerzett erő és ügyesség most jó szolgálatot tett Leónak. Előrelendült, mintha Mercutióként párbajozna a rivaldafényben, és egy pillanattal azelőtt kapta el Eleanort, hogy ő a vízbe zuhant volna. A lány egy pillanatra megpihent a karjában. A fiú érezte átázott ingén keresztül a lány szívverését. - Nyugalom - zihálta a lány -, semmi baj... - Elkerekedett a szeme, amikor megpillantott valamit a fiú háta mögött. - Megy a ház! Goldmanék visszarohantak a vagon végéhez. Az emberek odabentről újabb deszkát ütöttek ki félig. Leó kitépte a falból, és a vízbe hajította. Kétségbeesett lökésekkel és húzásokkal még kettőt eltávolítottak - eleget ahhoz, hogy rést üssenek két gerenda között; rést, melyen át a család tagjai átugorhattak a pullmankocsira. A félhomályban Eleanor és Leó öt embert számolt össze - férjet, feleséget, két kisfiút és egy lányt. A lány tizenkét éves lehetett, a kisebbik fiú hét-nyolc. Egyenként átugrottak a biztos tetőre. Amikor az utolsó, a legkisebb fiú készült ugrani, a ház újra megbillent. A férfi rákiáltott a fiára, hogy siessen. A fiú ugrott, s csak nehezen sikerült átlendülnie a ház dőlése miatt hirtelen szélesedő vízsávon. Az egész felső emelet gyorsan a mélybe süllyedt. A fiú rémülten, de mos olyogva apja karjába vetette magát. - Ügyesen elkaptál, papa. Az apa keménykötésű, savóképű férfi volt. Akadozó lélegzettel, de sikerült kinyögnie: - Rasmussen a nevem, Dániel Rasmussen. Megmentették az életünket. Azon a padláson nincs ablak. Hogyan mondhatnék... Súlyosan kongó hang szakította félbe. A hang ide-oda verődött a roncsok és a két domboldal között húzódó hatalmas víztömeg fölött. Rasmussen alacsony, csú- nyácska felesége döbbent arckifejezéssel nézett fölfelé. Amikor a harang gyászosan másodszor is megkondult, az asszony könnyekre fakadt. - Ez a mi templomunk. A lutheránus. Még mindig áll. Miért nem dőlhetett össze a templom, és maradt meg helyette a mama háza? Miért, Dániel? - Loretta, nem tudhatod, hogy anyád háza összedőlt-e. - A mama meghalt. Tudom, hogy meghalt. Ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy költözzön hozzánk, de nem erőltettem, és most meghalt, ezért szól a harang... Kong! A harmadik harangszó is végiggördült a Conemaugh völgyén. Volt valami megrendítő abban, hogy egy templom harangja az időt üti egy ilyen katasztrófa kellős közepén. Úgy ütötte el az öt órát, mintha Johnstownban a szokásos élet folyna. A harangnak a halottakért kellett volna szólnia. Vajon hányán lehetnek eddig?, tűnődött Eleanor. Több százan? Valószínűbb, hogy több ezren. Észrevette, hogy Leó őt figyeli, és megértette a fiú aggódó tekintetét. Rasmussen felesége a hisztéria határán járt, és Leó szerette volna, ha Eleanor segít. A lány az alacsony asszony felé lépett: - Tudom, mit érez, Mrs. Rasmussen. De az édesanyjának talán semmi baja és... Az asszony kitépte magát a lány karjából. - Ne érjen hozzám. A mama meghalt. - Ha így van, akkor se maga tehet róla. Senki sem te... - De igen! Dániel. Kérleltem, keressen munkát egy másik vasútnál, hogy elmehessünk Johnstownból, és magunkkal vihessük a mamát. Könyörögtem neki. Nem volt rá hajlandó. Kitartott a Pennsylvania Vasút és a szülővárosa mellett. Az emberek már évek óta mondják, hogy gyenge a gát. Most meghalt a mama, és erről ő tehet.
183 Szemébe lógó hajjal a férjére bámult. Kísértetiesen emlékeztetett Margaret Kentre. A Rasmussen gyerekek összezavarodva és rémülten nézték az anyjukat, aki a vagon másik végére tántorgott, és ott, hátat fordítva nekik, sírva megállt. II. Eleanor tudta, hogy jobb lesz, ha egy darabig békén hagyja az asszonyt. Visszament Leóhoz, aztán hirtelen felderült az arca. - Nézz a part felé, Leó. Arra. - Abba az irányba mutatott, amelyről úgy vélte, keleti. - A törmelék innen a partig szinte összeállt. Máris igyekeznek néhányan kifelé. A fiú tekintetével követte a lány kinyújtott kezét, mely negyed mérfölddel följebb mutatott. Ott két férfi és egy nő lépkedett óvatosan egyik roncsról a másikra. Néha egy deszka vagy épületrész kissé besüllyedt alattuk. Nagy elővigyázattal kellett haladniuk. De míg Goldmanék nézték őket, a három ember vagy harminc métert megtett, és egyenként ugrottak ki a szilárd talajra. A szürkületben kinyújtott kezek segítették fel őket a domboldalra. Leó Rasmussenhez fordult. - Látta, hogy csinálták? Azt hiszem, meg kellene próbálnunk. Rasmussen határozottan bólintott. - Egyetértek. Nem akarok itt maradni, amíg besötétedik. Főleg úgy nem, ha elérhetjük a partot... - Egy pillanatra sikerült kicsit fellelkesülnie. Ám a lelkesedés eltűnt, amikor megint a feleségére nézett. Az asszony még mindig mozdulatlanul, lehajtott fejjel állt a vagon másik végén. - De nem tudom, Loretta képes lesz-e rá. Leó bólintott. - Várunk egy kicsit. Talán megnyugszik. - Megnézem, mit tehetek - mondta Rasmussen. Kisfiát letette Eleanor mellé, és a felesége felé indult. A roncsok eltorlaszolta víz szintje csökken, vette észre Eleanor. Nagyon lassan, de határozottan csökken. Följebb újabb épület omlott össze csikorgó roppanással. A hang egyre ismerősebb lett; néhány percenként romba dőlt valami. Az emberek szinte állandóan kiabáltak és jajgattak. Rasmussen kisebbik fia könnyekkel a szemében figyelte anyját és apját. Eleanor a fiú elé lépett, hogy eltakarja előle a szüleit. Aztán a fiú vállára tette a kezét, és magához húzta a gyereket. A kisfiú hozzábújt, hálásan, hogy a gyengéden simogató ujjak csillapítják a nap rémületét. Mintha lehetett volna csillapítani. Mintha az életben maradottak elfelejthették volna az átélteket. A lány előtt megint az a pillanat tűnt fel, amikor Homer Hack levágott feje vért spriccelve elrepült mellette... Könnyek gyűltek a szemébe. Letörölte őket. Elhessegette az emléket. Nem szabad összeroppannia. Nem szabad sajnálnia magát. Ő is, Leó is életben maradt. És ugyanilyen fontos, hogy a szabadban voltak. Rengetegen még mindig elsüllyedt házak és épületek fogságában kiabáltak segítségért, mely talán soha nem érkezik meg. Bár fázott és rettegett, igyekezett optimista lelkiállapotba kerülni. Ha kijutnak a partra, rengeteg munkát kell elvégezni. Neki részt kell vennie benne. Csak a munka, a mozgás, a tevékenység - az az igyekezet, hogy másokon segítsen - tudja elejét venni a hisztériának, mely tudata peremén lapul. Nem vetette meg Loretta Ras- mussent. Pontosan tudta, mit érez az asszony. Mrs. Rasmussen kimerültsége óriási akadályát jelentette annak, hogy átkeljenek a roncsokon. A férje csaknem fél órán át próbálta szavakkal és ügyetlen simogatá- sokkal megnyugtatni. Valahányszor hozzáért, az asszony elhúzódott, és követelte, hogy hagyja békén. Egyre csak a férfit vádolta: - El kellett volna költöznünk, Dániel. Már évekkel ezelőtt el kellett volna költöznünk. Anyám miattad halt meg. A férfi megsemmisülten vánszorgott vissza Leóhoz, aki ült és pihent. - Hiába - mondta Rasmussen. - Nem akar meghallgatni, és nem akar jönni. - Akkor kényszerítenünk kell. - Kényszeríteni?... Leó szája elvékonyodott, miközben bólintott. - Van más lehetőségünk? Már majdnem besötétedett. Nemsokára már nem látjuk, merre... Váratlanul dördülés hallatszott. A vagontól száz méternyire nyugatra lángnyelv csapott fel a vízről. A Rasmussen fiú belefúrta magát Eleanorba, amikor a tűzosz- lop az ég felé emelkedett, majd oldalra terjedt. A láng odaért egy lebegő tartálykocsihoz, átégette a faborítást, felhevítette az acélfalat - és a vagon úgy robbant fel, mintha száz ágyút sütöttek volna el egyszerre. A robbanás nyomán valamennyiükre forró vízcseppek hulltak; a tűz óriási hőségét is érezték. Eleanor alig tudta felfogni a legújabb csapást: - Hogy a vízben tűz gyulladjon... - Bizonyos körülmények között lehetséges - mondta Rasmussen. - A Pennsylvania rengeteg meszet szállít, és a mész gyúlékony, ha vízzel keveredik. Nyilván ez volt az első robbanás. A tartálykocsiban meg, azt hiszem, nyersolaj van. Leó fekete szemében csillogtak a lángok. - Hát, én fütyülök rá, mi volt az oka. Nem javasolnám, hogy itt maradjunk és megsüljünk. Hozza a feleségét. - Megyek én - mondta Eleanor, miközben végigsietett a vagonon. Hallotta, hogy mögötte a tűz ropogva terjed szét a lebegő törmeléken. Hátrapillantott, és látta, hogy egy ház felső emelete ég. A pipacspiros lángok közt fekete alakok rohangáltak és üvöltöttek, miközben égtek. Eleanor megfogta Mrs. Rasmussen karját. - Indulunk. Velünk kell jönnie.
184 - Nem! - A zokogó asszony megragadta Eleanor csuklóját, és kitépte magát a kezéből. A heves mozdulattól az asszony majdnem a vízbe zuhant. De Eleanor elkapta. Kétszer pofon vágta az asszonyt, olyan erősen, ahogy csak tudta. - A férje nem jön maga nélkül... és nem engedjük, hogy három gyerek meghaljon maga miatt. Maga él. Adjon hálát érte, és jöjjön! Erőteljesen megrántotta az asszonyt. Ez és a pofonok mintha magához térítették volna. Nem ellenkezett, amikor Eleanor a többiek felé lökte. Leó mutatott Rasmussennek egy partra vezető utat. Ez eltávolítja őket a terjedő tűztől, és egy kis szerencsével eljutnak a domboldalra, miután elmennek két háztető között, majd átvágnak egy fával és acélkábellel teli nagy területen. Az emberek ott egyesével és kettesével óvatosan lépegettek a lebegő anyagok tömegén. - Én megyek elöl, hogy kitapogassam a lépéseket - mondta Leó. - Mindegyikük vegyen maga mellé egy gyereket. Akármi történik, ne eresszék el őket. Eleanor szerette volna átölelni és megcsókolni a férjét. Annak ellenére, hogy fél a víztől, melyen át kell kelniük, és sebesült a lába, vállalkozik a vezetésre. És mivel kitűnő színész, Rasmussenék közül senki sem vette észre, mit érez. Mintha magára kényszerítené a magabiztosságot - határozottan azzal a törekvéssel, hogy erősítse a többiekét, ezt a lány biztosan tudta. Leó kisöpörte a haját a szeméből, és gyorsan rápillantott. A többiek ebben a szeretet jelét látták; a lány az idegességét. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy a fiú lássa, szereti, és megérti a félelmét. Leó szemmel felmérte a következő tetőtől való távolságot. Kicsit több, mint egy méter. Egy könnyed ugrással átjutott a lángoktól vöröslő vízen. A tető valamennyit lesüllyedt, de aztán azonnal fölemelkedett. Leó megfordult, terpeszbe állt, kitárta a karját, és káprázatosán elmosolyodott: - Lendítse át az első gyereket. Könnyű séta lesz. Tíz perc múlva szilárd talajon leszünk. Ebben a pillanatban a lány jobban szerette, mint valaha életében. Dániel Ras- mussenre átragadt Leó szelleme, és mindent elkövetett, hogy magabiztosságot sugározzon, amikor a víz fölött átlendítette lányát Leó erős kezébe. III. Az út bizonytalan volt, de ennek ellenére haladtak. Leó jóslata nem járt messze az igazságtól. Tíz perc múlva a kis csoport és a domboldal között már csak vagy harminc méter széles, szögesdróttal vegyes fa- és törmeléksáv húzódott, bár nem valami szilárdan, figyelmeztette Leó a többieket, miután megvizsgálta. A másik oldalon éppen négy ember kecmergett a partra, miközben a figyelő tömeg bátorító szavakat kiabált. Jobbra tőlük egy férfi haladt át a torlaszon olyan úton, mely keresztezte az övékét. - Indulhatunk? - intett Leó a többieknek. Tízméternyi törmeléken kelhettek át, amikor Eleanornak elakadt a lélegzete. A férfi, akit megpillantott, már csak néhány méterre lehetett tőlük. Azonnal felismerte a hatalmas fejet. Leó szintúgy. A férfi is rájuk ismert: - Nicsak, nézzenek oda. A bibsi. A kövér ember láthatóan cseppet sem zavartatta magát a Goldmanéket kísérő emberektől. Fenyegető tekintettel lépett Leó felé. Jobb lába lecsúszott egy nedves, ferdén álló deszkáról, de visszanyerte az egyensúlyát, és közvetlenül Eleanor férje előtt lecövekelt. A férfi arcának bal oldalán nyílt seb tátongott; teljesen összevérez- te ruhájának elejét. Mintha nem lett volna egészen eszénél, ám a vérmérsékletét és az elmúlt néhány óra eseményeit figyelembe véve ez nem is volt csoda. Leó úgy beszélt hozzá, mint egy rosszalkodó gyerekhez: - Szeretnék számolni magával, Kleinerman, ha ez a neve. De ezek az emberek fontosabbak. Lépjen félre, és engedjen utunkra. Valami ocsmányság villant meg a kidülledő szemben. A férfi szétterpesztette a lábát, hogy biztosabban álljon a deszkán. - Még nem, bibsi. Addig nem, amíg el nem intéztem a dolgom. Leó megmerevedett. De elég józan volt ahhoz, hogy ne keveredjék verekedésbe. Undorodva a fejét csóválta, majd oldalra lépett egy másik deszkára: - Akkor kikerüljük, maga átkozott bolond. - Addig nem, amíg meg nem engedem! - Kleinerman ökölbe szorította a jobb kezét, és gyenge ütést mért Leó gyomrára. A kövér ember attól, hogy hirtelen helyzetet változtatott, kibillent az egyensúlyából. Előrebukott, és Leót a vízbe lökte, aki nagy csobbanással zuhant bele. Eleanor rémülten indult előre. Rasmussenék nem akarták feltartóztatni, de mintha valamennyien az útjában álltak volna. És lehetetlen volt gyorsan haladni a sártól síkos fa- és dróttömegben. A lány hallotta, ahogy Leó kapálódzik és fröcsköl. Látta, hogy a feje fölbukkan a vörösen fénylő vízben. Ha a lány eléri, könnyedén ki tudta volna húzni. De elvétette a lépést egy deszkán, és lába becsúszott egy acélkábel kötegbe, éppen akkor, amikor Kleinerman fogott egy csöpögő fadarabot, és erősen fejbe csapta vele Leót. A lány a fiú nevét kiáltotta, de a kiáltást elnyelte egy újabb épület összeomlásának robaja. Leó elsüllyedt a vízben. IV. - Jaj, istenem, segítség, segítsenek a szegény embernek! - ordította Rasmussen. Eleanor előre-hátra tekergőzött, megpróbálta kiszabadítani a lábát. A kábel durva felülete eltépte az alsószoknyáját és felhasította a lábszárát. Vér csurgott a cipőjébe, miközben kiszabadította magát, és odakecmergett ahhoz a helyhez, ahol Leó elmerült. Az emberek a parton hangosan kiabáltak; mutogattak és hadonásztak. Ketten még a törmelékre is ráugrottak. Kleinerman megfordult, és el akart szaladni. Megcsúszott, és fejjel előre a vízbe bukott, közben karja cséphadaróként járt, és úgy visított, akár egy gyerek: - Jézus Mária, segítség! Nem tudok úszni... Eleanor szemében gyűlölet villant. - Ő sem!
185 Térdre vetette magát egy nagy deszkaburkolaton, mely tíz centit süllyedt a súlya alatt. Alsószoknyáján már jókora vérfolt látszott. Csuklóig, majd könyökig a vízbe dugta a kezét, miközben egyre Leó nevét kiáltozta. Könnyek csurogtak végig az arcán. Nem kapott elégtételt azzal, hogy látta Kleinerman szorult helyzetét. A férfi minél jobban kapálózott, annál gyorsabban merült. Szeme kidülledt, miközben ful- doklott és másodszor is lebukott. Eleanort nem érdekelte, él-e a férfi vagy megfullad; csak a férjével törődött. Még ha félig öntudatlan is Kleinerman ütésétől, mostanra már a felszínre kellett volna jönnie. Belekerült valaminek a fogságába odalenn? Túlságosan megijedt, és valahogy belegabalyodott a törmelékbe? A tűz fényétől csillogó víz nem adott választ. A lány érezte a hátán a terjedő lángok melegét. Am a keze hideg volt, ahogy a víz alatt tapogatózott. Hirtelen hozzáért valamihez. Emberi haj, gondolta. Remény csillant fel az arcán, miközben megint a férje nevét mondta. Összeszorította a kezét. Semmi. Kleinerman eltűnt, a víz még bugyborékolt egy pillanatig, miután összezárult a feje fölött. Az utolsó buborékok is szétpattantak. Valaki hátulról megfogta a vállát. Rasmussen volt az:- Késő.- Nem.- De igen, meghalt. - Nem. - Mondom, hogy meghalt. Vigyázzon, különben maga is megfullad. A lány vonaglott Rasmussen szorításában, és a víz felé sikította: - Leó. Leó! A tűz visszaverődő fénye csillogott és mozgott a lábánál. Hirtelen elhagyta az ereje. Ernyedten dőlt Rasmussennek. Olyan pontra jutott, ahol már nem érzett se félelmet, se fájdalmat, mert a teher elviselhetetlen lett. A világban már nem maradt semmi ésszerűség; az árvíz ellentmondott minden ésszerűségnek, ahogy Leó halála is. Meghalt, mert gyűlölték. Gyűlölték, mert zsidó volt. Zsidó volt a születés véletlene folytán... És olyan országban halt meg, ahol a születés véletlene állítólag semmit sem számít. Hazája fennen hirdetett idealizmusa kegyetlen ámítás volt, olyan... Olyan... Túlterhelt agya kiürült, olyan gyorsan, mintha szivaccsal törölték volna le a palatáblát. Nem emlékezett rá, hogy Rasmussen és a kisebbik fia óvatosan fölemelte, megtámogatta és a partra vezette. A parton az emberek még mindig bátorító szavakat kiabáltak. A lány nyugodtnak látszott, amikor szilárd talajra lépett. Rasmussen kérésére fél tucat ember ment ki a roncsok közé, hogy teljesen reménytelen kutatásba fogjanak a megfulladt férfiak holtteste után. Eleanor ezt észre sem vette. Nedves haján vörös fények csillogtak, ahogy az arcán is. Ám a bőrét csak az esőcseppek áztatták, nem a könnyek. Arca higgadt volt; kísértetiesen higgadt. Ám az emlékek visszatértek. Mozdulatlanul állt. Kavargóit a lelke. Egyre csak vádakat hallott. Nem olyan vádakat, hogy felelős Leó haláláért. Lelke valami mást szegezett neki néma rosszallással: Soha nem árultad el neki, miért fáj minden alkabmmal, ha szeretkeztek. Soha nem volt bátorságod hozzá. Úgy halt meg, hogy azt hitte, ö tehet róla, te szuka, te hitvány szuka. Tizenötödik fejezet
A VALLOMÁS I. Ideiglenes segélynyújtó állomást rendeztek be egy nagy téglaházban, mely kétszáz méterre állt attól a helytől, ahol Eleanor és Rasmussenék partra másztak. Az összes földszinti szobában gyertyák égtek. A tulajdonos minden takaróját kiosztották az árvíz didergő túlélőinek. Rasmussenék nem időztek a házban. Mrs. Rasmussen még mindig nem volt önmaga; a férje el akarta vinni egy barátjuk házába, mely följebb, a hegyekben állt. A férfi azt mondta, nem szívesen hagyja ott Eleanort, aki erősködött, hogy induljon, mert neki nincsen szüksége senkire. - Azonkívül sokaknak több segítségre van szükségük, mint nekem, Mr. Rasmussen. Én itt akarom hasznosítani magam. Mert ha nem ezt teszem, összeroppanok. Ezt nem vallotta be Rasmussennek. A férfi néhány részvétteli szó után, melyeket komolyan gondolt, de feszengve mondott el, kiterelte a feleségét és a gyerekeit a sötétségbe. Eleanor egyenesen a konyhába ment. Ott segített egy idősebb, fekete bőrű asszonynak elkészíteni és megfőzni a híg zöldséglevest. Amikor a leves elkészült, Eleanor belemerte cseréptálakba, bádogbögrékbe és mindenbe, amit talált, majd odavitte azoknak, akik a gyertyával világított házban pokrócba csavarva zsúfolódtak össze. A túlélők valamennyien johnstowni polgárok voltak - fiatalok és idősek; egyedülállók és egész családok. Sokan vigasztalanul zokogtak; időnként valaki valamelyik szerettének a nevét kiáltotta. Mindez segített Eleanornak abban, hogy uralkodjék a tulajdon érzelmein. Bár Leó meghalt, s az ő lelkében düh, bűntudat és bánat kavargóit, megesküdött, hogy nem fog sírni. Ha majd gyászol, egyedül kell gyászolnia. De addig is el kell végezni a munkát.
186 Az eső szüntelenül esett. Eleanor úgy félóránként kilépett a tágas elülső verandára, hogy szívjon egy kis levegőt. Arca mocskos volt. Egy régi blúzt viselt, melyet az ősz háziasszonytól kapott. A blúz viseltes volt, de legalább eltakarta a karját és a mellét. Szoknyája három helyen is csúnyán elszakadt, a csipke az alján pedig elrongyolódott. Jóval hátrébb a csöpögő eresztől olajlámpát állítottak egy padra. A lámpa fényében hosszú, torz árnyékuk lett azoknak a fáradt embereknek, akik egyre csak hordták az élőket és a holtakat; az élőket bevitték a házba, a holtakat a nedves gyepre rakták a veranda végénél. Már vagy tizenöt-húsz holttest hevert ott sorban. Eleanor hallotta az egyik férfit, aki azt mondta, hogy a víz szüntelenül partra vet holttesteket. Talán még az éjszaka megtalálják Leót. A verandáról látta a Conemaugh völgyét. A víz nem teljesen húzódott vissza. Hatalmas, törmelékkel teli tó maradt a kőhíd előtt. A törmelékben mindenhol tüzek égtek. Még mindig nehezen fogadta be azt, amit látott. Néhány bátor ember csónakokat keresett és bocsátott vízre. A lány látta, hogy a csónakok a félig elmerült háztetők közelében haladnak, mert a túlélők keresése folytatódott. Sokan segítettek magukon, és ugyanúgy jutottak ki a partra, mint ő meg Rasmussenék. A tűz fényében látszott még néhány épen álló belvárosi épület. Az egyik tekintélyes háznak három emelete ért a víz szintje fölé. A lány tudakozódott az épületről. Az egyik ember azt mondta, Alma Hall a neve, és a Main Streeten áll. Az épület sötét belsejéből gyászos kiáltások hallatszottak ki a felhőszakadásba. A sebesültekkel érkezők információkból lassanként kibontakozott a katasztrófa képe. Johnstown el volt vágva a külvilágtól. A távíróvonalak megszakadtak. A vasúti síneket elsodorta a víz, bár hogy milyen hosszan, azt senki sem tudta. A városban működő több mint harminc orvosból ötöt-tízet nem lehetett fellelni; számuk a hírközlőktől függően változott. De az bizonyos volt, hogy a folyó környékén található orvosi eszközöket és takarókat is elmosta a víz. A rendőrség megszűnt létezni. A gázművek és az elektromos művek romokban voltak, és Johnstownt a gyertyák és az égő törmelék fényétől eltekintve sötétség borította. Valaki azt állította, hogy egy közeli dombon két-háromezer túlélő gyűlt össze. De nyilvánvalónak látszott, hogy legalább ennyien vagy még többen a városban rekedtek és megfulladtak. A völgy, amelyet Eleanor bámult, szó szerint a halottak és a halottakat siratok völgye lett. Az eső tovább zuhogott. A tüzek tovább égtek. A sikoltozás egy pillanatra nem maradt abba. II. A lány hajnali három körül megerősítette magát, hogy lemenjen a ház melletti gyepre. Az eső kissé alábbhagyott. A verandán álló lámpa fényénél megvizsgálta az átázott lepedőkkel letakart testeket. Tudta, hogy a keresés szinte hiábavaló. Mégis egyenként fölemelte a lepedőket, és Leót kereste. Nem találta. Amikor visszafordult a ház felé, valami nedveset és meleget érzett a bal lábán. De nem nagyon figyelt rá. A sok fehér, élettelen arc látványa megrendítette. Megint a hisztéria kerülgette. Küzdött ellene; úgy lökte el magától, mintha valami kézzelfogható ellenség volna. Fölment a verandára. Újabb fél tucat ember érkezett. Hárman is gyereket hoztak a karjukban. A többiek elcsigázott felnőtteket támogattak. Eleanor úgy vélte, az egyik férfit ismeri, de az bement a házba, mielőtt a lány megbizonyosodhatott volna róla. Nekitámaszkodott a veranda egyik oszlopának. Mögötte, a zeneszóba nyitott ablakában fogatlan öregember látszott, aki térden állva imádkozott a gyertyafényben. Valahol a ház belsejében egy asszony gyenge szoprán hangon zsoltárt kezdett énekelni. A fájdalom, a bűntudat és a harag úgy csapkodott a lelkében, akár a háborgó tenger. Homlokát az oszlophoz nyomta; ökölbe szorította a kezét; ezt suttogta: - Leó,Leo... Emlékezetébe idézte, hogy szükség van rá odabent. Nem szabad összeroppannia. Nem roppan össze... Gyorsan megfordult, hallotta, hogy valaki szól hozzá. De arra figyelt, hogy mi van a lábával a ruha vizes rétegei alatt. Lába nedves volt, és hirtelen megértette, miért. Ezen az éjjelen - mindennek a tetejébe - még a tulajdon teste is elárulta. - Édes Istenem... még ez is - mondta félhangosan, és a szoknyájához szorította a tenyerét, mintha valami árulkodó jelet akarna leplezni. De nem volt ilyen jel. És ha lett volna is, senki sem figyel rá. Ám Eleanor szemében ez volt a végső kegyetlensége azoknak a rosszindulatú erőknek, melyek az elmúlt huszonnégy óra eseményeit előidézték; olyan kegyetlenség, melyet viharvert lelke már alig tudott elfogadni. Árnyalak hajolt eléje. A férfi, aki az imént szólt hozzá. Egy magas férfi, akinek sáros volt az arca. Esőcseppek csillogtak göndör hajában. Halványszürke szemében aggodalom látszott, amikor megkérdezte: - Mrs. Goldman? Maga az? Ugye, magát láttam, amikor azt a gyereket bevittem a házba? A férfi megfogta a nyakába kötött vörös kendőt; letörölte vele az állát és a száját. A kendő felfrissítette a lány memóriáját: - Mr.Martin...- Jól érzi magát?- Jól.- És a férje?... - Ő már nem. - A völgyben gomolygó vörös füst felé fordult. - Elveszítettem odalent.- Istenem. Hogyan? - Megfulladt. A part felé igyekeztünk, és összeakadtunk egy emberrel, akivel tegnap este kellemetlenségünk támadt. Belelökte Leót a vízbe. - Miért?- Mert Leó zsidó volt.- Hogy mi?... - Zsidó, Mr. Martin. Azt mondtam, zsidó. - Nem tudom elhinni, hogy az egyik ember megöli a másikat csak azért, mert zsidó. - Ebben a csodálatos országban meg különösen nem... ezt akarja mondani? Ez az ország disznók dagonyája. Rafe Martin ritkán hallott életében olyan hangot, melyet így megmérgezett a keserűség. Bántotta. Ettől és a fáradtságától görnyedtebb lett a tartása. - Őszintén sajnálom, Mrs. Goldman. - A férfi szinte öntudatlanul fogta meg gyengéden a lány karját. - Ha tehetek valamit...
187 Kezének érintése - egy férfi kezéé - elegendő volt, hogy régen eltemetett aknaként robbantsa fel a lány emlékeit, hogy összezúzza amúgy is megrendült védelmi vonalait: - Hagyjon békén! A lány megfordult, és a veranda végébe sietett. Lelépett a szélén, de nem vette észre, hogy fél méter különbség van a föld és a veranda szintje között. Nagyot esett egy lepedővel letakart holttestre, nem sérült meg, de rövid időre elkábult. Kiáltására emberek jöttek ki futva a házból. Martin nem figyelt rájuk, ahogy a lánynak arra a kérésére sem, hogy hagyja őt békén. Leugrott a verandáról, hogy segítsen. A lány a letakart holttesten kapálózott ügyetlenül. Keze valahogy belegabalyodott a nedves lepedőbe, és lehúzta a halottról. Tizenöt centire az arcától egy szőke gyermek fejét látta; egy hat-hét éves kislányét, akinek arca rettenetesen összekaszabolódott, mielőtt meghalt. Eleanor egy pillanatig bámulta a mély, varas sebeket. Aztán talpra szökkent, és sikoltozva felrohant a domboldalon. III. Eleanornak később csak töredékes emlékei voltak a következő néhány percről: A hideg eső, mely hirtelen jobban zuhogott, és az arcába csapódott. Az őt bepiszkító titkos vérzés, mely kiszívta a maradék erejét is. A téglaház, melynek körvonalai kirajzolódtak a johnstowni tüzek előtt... És egy ismeretlen férfi rémítő látványa, aki szaladt utána. - Mrs. Goldman - kiáltotta. - Jöjjön vissza! Már nem gondolkodott, ezért szembefordult vele. Lekuporodott, kezét maga előtt tartotta. Ökölbe szorította, mintha a harag valahogy változtathatna azon, ami ellen kikelt: - Miért kellett Leónak az előtt meghalnia, hogy megmondtam volna? Soha nem árultam el neki... A szavak élesek voltak; kapkodó lélegzetvétele központozta őket. Martin megállt, és mozdulatlan maradt, míg megpróbálta eldönteni, hogyan bánjon a lánnyal. Halkan így szólt: - Mire gondol, Mrs. Goldman? Mit nem árult el neki soha? A lány öklével a levegőben csapkodott, hogy minden egyes szavát így hangsúlyozza: - Nem ő... tehetett róla... hogy nem tudtam... szeretkezni vele... megfelelően... Engem... megerőszakoltak a házunkban... New Yorkban... azok az emberek... egymás után a magukévá tettek... Egy kis józanság lopózott be gondolatai káoszába. Szemében rémület tükröződött, amikor rájött, hogy a sokáig oly nagy áron zárva tartott sötét ajtó most kinyílt. - Jaj... istenem... A szavak zokogásba fulladtak. - Istenem, micsoda... ocsmány zűrzavart... csináltam... mindenből... A férfi karjába vetette magát, fékezhetetlenül sírt, és megpróbált nem gondolni arra, hogy mit vallott meg egy idegennek. Martin átölelte, és olyan gyengéden tartotta, ahogy csak tudta. Egyik kérges tenyerét a lány feje mögé tette. Tudta, hogy ezzel nem az esőtől óvja meg. De ott akarta tartani a kezét, mert a lány olyannyira sérült volt, és amiatt is, amit érzett iránta. Egy pillanat múlva a lány testének hirtelen elernyedése jelezte, hogy elájult. A karjába vette. A lány haja a földig ért; arca a férfi viseltes kabátjának szorult. A férfi alig tudta elhinni, amit hallott. Mégis nyilván ez az igazság, hiszen olyan összetéveszthetetlen fájdalommal ömlött ki a lányból. Martin határozott lépésekkel ment le a domboldalon. Eleanor egyáltalán nem volt nehéz. A férfi azonban bűntudatot érzett a benne kavargó érzelmek miatt. Édes élvezet volt, hogy ilyen közel tarthatja magához. Micsoda átkozott, szégyenletes dolog ilyet érezni, amikor a férje csak néhány órája halt meg! És mégis... Gyógyíthatatlanul romantikus volt, bár ezt általában megpróbálta leplezni, mert a világ kigúnyolta és gyakran meg is büntette a romantikus lelkeket. Azonnal szenvedélyre gyúlt Eleanor Goldman iránt, amikor látta őt játszani az operaházban. Most lelkifurdalása ellenére örült, hogy a véletlen és az éjszaka eseményei egymás mellé sodorták őket. De a szemébe tud-e nézni valaha a lánynak azok után, amit elmondott?, tűnődött a férfi. Dús keblű, ősz asszony állta el a téglaház ajtaját: - Még egy? Nincs több helyünk. - Ez az a hölgy, aki segített maguknak. Az asszony közelebb hajolt. - Úristen, tényleg... ő az.Tegye le ide a verandára. Hozok néhány liszteszsákot, hogy betakarjuk. Mi történt? - Összeesett. Valószínűleg a kimerültségtől. - Hallottam, hogy kiált, aztán valaki azt mondta, hogy elszaladt. - Azt hiszem, ez érthető - felelte Martin. - Meghalt a férje. A következő pillanatban óvatosan lefektette Eleanort a ház falához, távol az esőtől. Amikor az idősebb asszony visszatért, a férfi betakarta a lányt azzal a három durva zsákkal, melyet az asszony kihozott. Letérdelt Eleanor mellé; nézte piszoktól foltos arcát, melyről az öntudatlanság eltörölte a kínt. Te jó isten, milyen gyönyörű. Természetesen nevetséges, sőt bűnös dolog, hogy ilyen gondolatok járnak most a fejében. De nem volt hatalma ahhoz, hogy ellenálljon az érzéseinek; túl erősek voltak. Jobb kezének ujjait a lány arcára tette. Milyen szavakat is használt pontosan? Megerőszakoltak a házunkban. Azok az emberek egymás után a magukévá tettek. Ajka alig mozgott, amikor ezt suttogta: - Szegény teremtés. Szegény teremtés. Elkapta a kezét, mert észrevette, hogy az ősz asszony az ajtóból figyeli. Felállt; a veranda lépcsőjéhez lépett. így szólt az asszonyhoz: - Korán reggel visszajövök, hogy lássam, hogy van. De soha nem jött vissza.
188
IV. Mire Eleanor felébredt, az eső már elállt. Balzsamos szél csapott az arcába. A keletre fekvő hegyek csúcsa fölött sütött a nap. Álmosan felült, majd sérülései meg bőrének és ruhájának piszkossága ellenére majdnem elmosolyodott. Aztán egy pillanat alatt visszatértek az emlékek. Ahogy Leó eltűnt a vízben. Az az ember, aki felelős volt a haláláért. És hogy mit vallott meg annak az idegennek, Martinnak. A vallomásnak csak néhány körülményét tudta felidézni, a szavakból pedig semmit sem. Mégis tudta, hogy kinyitotta a titkos ajtót, és engedte, hogy a rémségek előtörjenek. Martin olyasmit tudott, amit más senki. Egy pillanatig váratlan, mindent betöltő megkönnyebbülést érzett. Aztán különös vágyakozás kezdte hatalmába keríteni. Vágy, hogy Martin térjen vissza; hogy beszéljen vele; hogy egyszerűen mellette legyen. Rasmussenéket kivéve a férfi volt az egyetlen, akit a lány ismert azon a helyen, mely Johnstownból megmaradt. Bűntudatot érzett, hogy a társaságára vágyik, mégis sóvárgott utána. Ám amikor ott állt a verandán, és a szemét árnyékolva bámult le a napsütötte füstre meg a lebegő roncsokra, a szégyen visszatért, a vágyakozás pedig eltűnt. Martin kedves és rendes ember. De hogyan beszélhetne vele ezek után? Hiszen tudja. De senki más nem fogja megtudni. Soha. A lenti táj eltűnt, helyébe lépett egy kép, melyre szinte őrült figyelemmel összpontosított. Egy új ajtó. Erősebb, mint a régi; vastagabb is. Elképzelte a gondosan megmunkált reteszeket, láncokat, lakatokat. Áthatolhatatlan ajtó volt; olyan, melynek épségét egész lényével őrizni és védeni fogja. Ami pedig Martint illeti - remélte, hogy soha többé nem találkozik vele. V. Szombat volt, és sütött a nap. A Conemaugh völgyében kis csónakokból álló flottilla folytatta a túlélők keresését a füsttel borított vízen. Sok tűz már kialudt. A víz kezdett lassan visszahúzódni. A magasabban fekvő területeken sok embert lehetett látni. Megindult az élet. A katasztrófáról szóló első hírt péntek este továbbították távírón Sang Hollow- ból Pittsburghbe. Ezután a külvilág kevés részletet tudott meg, bár nemsokára kelettől nyugatig már mindenki hallotta, hogy hatalmas árvíz pusztított Johnstown- ban. Ennek a napos szombatnak a végére az államban és az országban már sokan tervezték, hogy amint a vasúti közlekedés helyreáll, elmennek Johnstownba. Köztük voltak a pennsylvaniai polgárőrség tagjai, újságírók és fényképészek, valamint számos segélyszervezet munkásai. De átlagemberek százai is készültek. Egyesek élelmiszert és orvosságot akartak vinni, másokat csak a beteges kíváncsiság és a kapzsiság hajtott. Rafe Martin mentéssel töltötte a napot. Kimerítő munka volt ez, kalapáccsal és feszítővassal nyitotta fel a beszorult ajtókat, hogy kiszabadítsa az épségben maradt házakban rekedt embereket. A munkának dühítő helyzetei is akadtak. Rafe és társai négy különböző padláson is olyan nőkre bukkantak, akik először visszautasították a segítséget, mert szakadt ruhájuk túl sokat láttatott a testükből. Rafe gyorsan kifejlesztette új módszerét. Odébb ment az ajtótól, melyen keresztül beszélt velük, és úgy intézte, hogy halkabbnak tűnjön a hangja: - Rendben van, hölgyeim... ahogy gondolják. Abban a pillanatban, ahogy találunk egy női felmentő csapatot, ideküldjük őket. Persze lehet, hogy beletelik pár napba. Az álszemérmet minden esetben azonnal felváltotta a kérés, hogy az emberek törjék be az ajtót. A víz visszahúzódása után előkerült holttestek borzalmas látványt nyújtottak. A meleg napsütés rettenetes bűzt csalt elő a sárból, a füstből és a bomló testekből. Rafe munkatársai idegesen beszélgettek arról, hogy fennáll a betegségek, különösen a tífusz veszélye. A férfi óráról órára gondolt arra, hogy visszatér a téglaházba, és megnézi Eleanort. De a városban minden épkézláb férfira szükség volt, úgyhogy halogatta a dolgot. Dél körül megkeresték azzal, hogy hasznosítsa a szakértelmét. Egy bizonyos William Connolly ezredes találta meg Pittsburghből. Connolly úgy mutatkozott be, hogy ő az Associated Press hírügynökség nyugat-pennsylva- niai képviselője. Rafe segítségét kérte ahhoz, hogy három új távíróvonallal kössék össze a völgyet a külvilággal. Azt mondta, az egyik vonalat a pennsylvaniai polgárőrség használja majd, mely nemsokára biztosítja a rendet a környéken. A másik Johnstownt Harrisburggel, az állam fővárosával kötné össze. A harmadik vonalat pedig kizárólag az Associated Press használná. Connolly nem vesződött azzal, hogy elmagyarázza, hogyan jutott ehhez az üzlethez. De a pénz, amelyet Rafe-nek kínált, csinos összeg volt. Rafe azt mondta, várniuk kell addig, amíg be nem fejezi ezt a munkát. Az A. P. képviselője nyomatékosan megkérte Rafe-et, hogy keresse meg, amint készen lesznek. Alkonyaikor Rafe egyedül gázolt a belvároshoz közeli Napokon Street sarában. Feszítővasat vitt a vállán. Hallotta, hogy néhány társa egy-két háztömbbel mögötte dolgozik. Kis házhoz közeledett; azon kevés magánház egyike volt, melyek az ár fősodra közelében épen maradtak. Hirtelen megtorpant, s elnyomta magában az érzelmeit. Az udvart borító vastag sár fölött még mindig félárbocon kornyadozott egy zászló; egy zászló: a hősök emléknapja tiszteletére vonták fel, de soha nem eresztették le. A zászlórúd aljának közelében emberi kéz állt ki a sárból, mint valami groteszk szobor. Férfikéz, vélte. Egy fuldokló keze, aki segítséget keresett, de nem kapott... Rafe fejcsóválva vágott át az udvaron. Ez lesz az utolsó, mondta magában, miközben belépett az iszappal borított előszobába. Aztán, az ég a tanúm, hogy visszamegyek a lányhoz. Különös morgást hallott valahonnan a ház sötétjéből. Patkány rohant feléje egy félig betemetett esernyőállvány mögül. A patkány észrevette, hogy ott van, megtorpant, majd a másik irányba szaladt.
189 Rafe továbbment az előszobában, bepillantott a nappaliba, és majdnem elejtette a feszítővasat. Iszap borította a nappali padlóját. Fölötte barna szem nézett rá. Egy tíz-tizenegy éves fiú élettelen szeme. Hogyan halt meg? Nem lehetett megállapítani. Talán a pincében rekedt, mielőtt betört a víz, és sikerült lyukat ütnie a fölötte lévő szoba padlóján, aztán megfulladt, miközben megpróbált fölmászni a biztos helyre. A fiú fejének csak a felső része látszott ki a sárból. Az orra benne maradt. - Jézusom - suttogta Rafe. Megint morgást, majd halk hangot hallott: - Gyerünk, te vén disznó. Add már oda. Úgy gondolta, a betolakodó a konyhában van. Ki lehet? Senki más nem lehet a házban, csak aki bent rekedt, vagy a mentőalakulat tagja. A durva hang egyikhez sem illett. Rafe gyorsan előrement, nem igyekezett leplezni, hogy közeledik; a vastag, nedves iszapréteg ezt amúgy is lehetetlenné tette. Belépett a konyhába, és egy elhanyagolt külsejű férfit pillantott meg, aki azon küszködött, hogy kinyissa a sártól beszorult hátsó ajtót. A lábnyomok világosan mutatták, hol jött be a betolakodó. Bemászott a nyitott ablakon, melyet Rafe a szomszédos kamrában látott. A konyha padlóján, félig betemetve sárral, egy férfi feküdt a hátán. A férfi válla mellett eldobott kés hevert, melynek pengéje barnásvörös volt. A lábnyomokból és a sárban húzódó barázdákból látszott, hogy a holttestet elmozdították. A halott férfi száját bottal feszítették szét. A felhasított és véres ínyből ítélve a betolakodó megpróbálta kiszedni az aranyfogakat a tetem szájából. - Te kibaszott hullarabló - mondta Rafe, és nagy lépést tett feléje. A feszítővassal a betolakodó bal vállára csapott, és eltörte. A férfi felüvöltött és megtántorodott. Apró pisztolyt rántott elő a kabátjából. Rafe oldalába döfte a pisztolyt, és tüzelt. Mielőtt elhalt a lövés visszhangja, a tolvaj már eltűnt ott, ahonnan jött. Rafe csoportjának tagjai, ketten lámpással a kézben, nemsokára odaértek a bejárathoz: - Ki lőtt? Merre vagy, Martin? Rafe a sebesülésétől nem tudott válaszolni. Térden állt, két kezével a hasát szorította. Megpróbálta tartani magát. Nem ment. Amikor a lámpások fénye megvilágította a penészszagú konyhát, előrezuhant a sárba. Az utolsó gondolata Eleanor volt. Tizenhatodik fejezet
TARTÓZKODÁSI HELYÜK ISMERETLEN I. Ugyanezen a szombat estén Gideon, Moultrie Calhoun, két újságíró, egy fényképész, egy rajzoló és két távírász utazott a Union bérelte egyvagonos különvonaton Johnstown felé. Gideon a Fifth Avenue Hotelban tartózkodott, amikor megtudta a katasztrófa hírét. Első reakciója az volt, hogy kétségbeesetten beletúrt az asztalán heverő papírhalomba, és megkereste Eleanor útitervét. Hosszan, hangosan sóhajtott, amikor látta, hogy a lány és Leó pénteken Altoonában játszik. A különvonatot gyakran félreállították a Pennsylvania fővonalának sűrű forgalma miatt. Több ilyen kényszerű megállóhelyen is segélyszervezetek munkásai szálltak fel, és könyörögtek Gideonnak, engedje meg, hogy élelmiszeres és orvos- ságos vagonokat csatoljanak a szerelvényhez. A férfi, bár utálta, hogy késleltetik, nem volt képes visszautasítani e kéréseket. Szerencsére az újságot az Associated Press látta el hírekkel, melynek újságírói először értek a helyszínre. A különvonat nemsokára már tizenegy vagonból állt. Amikor meg kellett állniuk különböző kisvárosokban, Gideon mindig leszállt, hogy elszívjon egy szivart, és minden új részletet megtudjon, mely a helyi távírdába érkezett. Ám mindössze egymásnak ellentmondó történeteket hallott, valamint egymástól élesen elütő becsléseket a halálos áldozatok számát illetően. Valaki azt mondta, hatezren haltak meg; egy másik nyolcezerről beszélt. Amikor Moultrie Calhoun beszámolót írt Johnstown felé robogva a Union különvonatán címmel, az első bekezdésben a tizen- kétezres számot említette. Gideon elolvasta és kihúzta: - Mi állítólag az igazat írjuk, Moultrie, nem egyszerűen újságot adunk el. Úgy gondolom, ez a legnagyobb sztori az appomattoxi fegyverletétel óta. De New York máris tele van megbízhatatlan jelentésekkel. Fogta az árvízről szombaton megjelent két különkiadást, és az egyiket meglobogtatta: - A tekintélyes Times szerint Johnstownt egy víztölcsér törölte el a térképről. És ez a másik szemét... látta, mi van a címoldalon? - A másik újságból olvasta: A Johnstownban élő külföldiek, különösen a whiskytől megvadult szlávok és magyarok,fékevesztetten garázdálkodnak, bankszéfeket robbantanak, magánházakat fosztogatnak, s a halottaktól elszedik az ékszereiket és egyéb értéktárgyaikat. Ezek a tébolyult európaiak nem értik meg az életformánkat, az emberiesség legegyszerűbb szabályairól nem is beszélve. Nincs joguk, hogy élvezzék az állampolgársággal járó privilégiumokat. Azonnal száműzni kell őket, ha a feldühödött amerikaiak nem lincselik meg őket előbb. Lehajította az újságot. - Az isten szerelmére, egyik lapnak sincs még egyetlen tudósítója sem Johnstownban! És tudomásom szerint az A. P. semmilyen tudósítást nem közölt tébolyult szlávokról és magyarokról. - Igaza van, uram. Nem közölt. - Akkor a lap egyszerűen kitalálta a történetet. Gondoskodjék róla, hogy egyetlen ilyen cikket se vegyünk át és írjunk át csak azért, hogy kitöltsük a helyet. - Rendben, Mr. Kent.
190 - És figyeljen erre a dologra a holttestek számát illetően. Ha nem tud tényeket közölni, akkor ne közöljön szóbeszédeket sem, csak akkor, ha világosan megírja, hogy szóbeszédek. Calhoun vállat vont. - Jól van. Én csak azzal próbálkoztam, amivel minden más újságíró. Minél több holttestről számolunk be, annál jobban fogy a lap. Azt hittem, azt szeretné... - Helytelenül gondolkodik - vágott közbe Gideon. - Még nem nagyon ismer engem, Moultrie. - Tanulok, uram. Szívesen kihagyom a számokat. Én sem szeretem, ha lejjebb engedjük az újságírói mércét a példányszám kedvéért... akár helyesli ezt a reklámosztály, akár nem. Előrehajolt, és kikémlelt az ablakon. - Most mi van? Megint lassítunk. - Te jó isten. Ez most melyik város? - Gideon a tavaszi napsütésben megpillantotta az állomás tábláját. - Altoona! - A jelzőzsinór felé nyúlt. A vonat két nagy zökkenéssel megállt. Gideon könnyen megtalálta a Daly-féle társulatot. A városban mindenki tudta, hol laknak, és már be is jelentették, hogy hétfő este különelőadást tartanak az árvíz áldozatainak javára. Ám Gideonnak szertefoszlott az a reménye, hogy megtalálja Eleanort és Leót, amikor a társulat belvárosi szállodájában beszélt Regis Pembertonnal. Pemberton elmagyarázta, miért nem utaztak Goldmanék ugyanazzal a keletre tartó vonattal, amelyikkel a társulat, mely csak egy teherszállító szerelvénnyel jutott el nagy nehezen Altoonába, miután a személyvonat a hegyekben több órát késett. Gideon kirohant a szállodából, és az állomásig futott, annak ellenére, hogy már az út harmadánál fájdalom nyilallt a mellébe, és kifogyott a lélegzetből. II. A vonat továbbpöfögött. Gideon borongva ült. Pemberton hírei megdöbbenéssel és aggodalommal töltötték el. Ez csak újabb példája volt annak, ahogy a sors abban a pillanatban lepi meg az embert, amikor a dolgok látszólag jól mennek. Kenték éppen pénteken kaptak távírón üzenetet arról, hogy Carter épségben és egészségben van a Csendes-óceán partján. Júlia hónapok óta először aludt jól. Ennek következtében ő is jól aludt. De a béke mintha már sohasem tartana soká. Az ő lelki békéje még negyvennyolc órán át sem tartott. A vonat vasárnap késő délután ért Johnstown közelébe. A Pennsylvania társaság vágányait a várostól keletre csaknem húsz mérföld hosszan elsodorta a víz. A különvonat a vágány végén, hat másik vonat mögött kényszerült megállni. Gideon emberei szétszéledtek, hogy kutatást végezzenek a környéken. Egyikük talált egy gazdát, aki szekerén hajlandó volt elvinni a Union embereit az út hátralévő részén. A gazda csillagászati összeget kért, de Gideon azonnal fizetett. A szekér meredek hegyi utakon zötykölődött fel és le. Mire a Union emberei a feldúlt városba értek, a nap már egy félórája lement. Gideon az újság ügyeit Calhounra hagyta, és azonnal elindult, hogy megkeresse a lányát és a vejét. Három órán át téblábolt a romok között, és mindent átkutatott: ingyenkonyhákat; egy sebtében felállított sátorkórházat; rendező pályaudvarokat, ahol a hajléktalan túlélők gyülekeztek, hogy a közeli falvakba szállítsák őket. Még egy ideiglenes hullaházban is töltött fél órát. Sehol nem találta Goldmanéket. Egyre csak kérdezősködött. Ám lehetetlen volt összefüggő válaszokat kapni. A katasztrófáról szóló szinte minden beszámoló másképp hangzott. De egyvalami biztos volt. Több százan egyszerűen eltűntek az áradat első hullámában és utána. Egyre jobban rettegett, hogy Eleanor és a férje is köztük van. III. Végül feladta a kutatást, és kimerültén vánszorgott vissza az ideiglenes főhadiszálláshoz, melyet a sajtó munkatársai egy félig összeomlott téglagyárban állítottak fel. Egy nagy égetőhelyiségben, mely valahogy megmenekült, riporterek és grafikusok dolgoztak lámpások fényénél, írtak és rajzoltak mindenre, amit csak asztalként tudtak használni - deszkáktól kezdve lapátok hátuljáig és koporsófedélig. Ott voltak a NewYork-i, philadelphiai és pittsburghi lapok riporterei, valamint távolabbi városokból érkezett és külföldi tudósítók is. A kőhíd fölötti domboldalon már egy új távíróállomás kopogta a híreket. Gideon lerogyott egy hordóra, és figyelte, ahogy Calhoun leír egy címet: A HALOTTAK SZÁMA MÉG MINDIG ISMERETLEN A HALÁL VÖLGYÉBEN A rettenetes árvíz halálos áldozatainak száma állítólag tízezer vagy még több - Állítólag - olvasta Gideon, és kedvetlenül elmosolyodott. - Legalább őszinte az őszintétlenségét illetően. Calhoun nem jött ki a sodrából. - Van már megbízható számunk, uram? - Nincs. A legjobb becslések valahol kétezer-kétszáz és kétezer-háromszáz között mozognak, de nincs bizonyítékom rá, hogy helyesek is. Ezeket egyszerűen gyakrabban hallom, mint más becsléseket. Calhoun ceruzája mozdulatlanul állt a papír fölött. - Megváltoztassam a címet? Gideon közömbösen legyintett. - Ne fáradjon vele. Calhoun a homlokát ráncolta. Gideon válasza rengeteget elmondott a lelkiállapotáról. A szerkesztő halkan megkérdezte: - Megtalálta őket, uram? - Nem. Ez az átkozott város egy őrültekháza. Mindenütt polgárőrök. A segély- szervezetek emberei egymás hegyén-hátán. A városiak közül néhányan ereklyéket kezdenek árulni.
191 Calhounnak leesett az álla. - Ereklyéket, Mr. Kent? - Úgy van. Egy épen maradt tányér, egy fényét vesztett kanál, egy üvegszem vagy egy hajcsomó hirtelen az árvíz mesés emléktárgyává alakul át. A helybéliek mintha tekintélyes piacra leltek volna, és ennek megfelelően szabják meg az árakat. - Elfintorodott. - Valószínűleg okosabbak, mint hinni szeretnénk. Ha majd tömegesen érkeznek az emberek a külvilágból, azt hiszem, az emléktárgy-kereskedelem virágozni fog. A szerkesztő szomorúan rábólintott. - Mindig megdöbbenek, hogy mekkora vágy él az emberekben az ízléstelenség és a hátborzongatás után. Felállt; a kabátjáért nyúlt. Az éjszakai levegő egyre hűvösebb lett. - A többiek elmentek anyagot gyűjteni, Mr. Kent. Én felmegyek, és sorban állok ezzel a tudósítással. Biztosan eltart legalább egy óráig, hogy feladjam. Röviddel Calhoun távozása után jóképű fiatalember jelent meg a téglaégető bejáratánál. Gideon azonnal felismerte. A többi riporter a legjobb esetben hagyományosan, a legrosszabb esetben szegényesen öltözködött, ám a most érkezett férfi angol öltönyt és zöld csíkos sárga felöltőt viselt, kesztyűs kezében pedig sétapálcát tartott. A szakma köreiben állandó tréfának számított, hogy a philadelphiai Pressnél dolgozó Mr. Richard Harding Davis soha nem veszi le ezt a kesztyűt, amikor a cikkeit írja. Davisnek, bár még csak a húszas évei közepén járt, máris az volt a híre, hogy ő a legelegánsabb újságíró a keleti parton; sőt talán az egész országban. - Fiúk, fél óra múlva kirakják az áldozatok első listáját! - kiáltotta oda Davis a többieknek. - Hol? - kiáltotta valaki a Worldtől. - A fősátornál. Ott találkozunk. - A férfi fesztelenül intett, majd távozott. Gideon türelmetlenül várta, hogy elteljék a fél óra. Aztán a sátorhoz sietett, ahol hosszú, hevenyészve írt papírcsíkokat szögeztek ki egy fenyődeszkákból készített táblára. Lármás tömeg lökdösődött és tolakodott, hogy pillantást vethessen a nevekre. Gideon éppen elindult előre, amikor maszatos arcot vett észre, melyet ismerősnek talált. Félrelökött egy riportert az útból; rá se hederített a férfi mogorva képére; megint odanézett... - Eleanor! IV. Lökdösődve igyekezett a lány felé. Másodszor is a nevét kiáltotta. A lány megfordult. A férfi megdermedt attól, amit az arcán látott. Megtört tekintet ült a szemében; halott tekintet. Arca vörös volt, mintha folyton sírna. - Eleanor... gyermekem... - Gideon érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe, miközben magához ölelte a lányt. - Hála istennek, hogy élsz. Beszéltem Pember- tonnal Altoonában. Azt mondta, itt maradtál Leóval. Egyfolytában kereslek, mióta négy órával ezelőtt megérkeztem. Leó jól van? - Nem, papa. Leó meghalt. Azért jöttem ide, hogy meggyőződjem róla, kitet- ték-e a nevét. A lelkűkre kötöttem, hogy írják fel. Azt hiszem, egy katonatisztnek mondtam. Erre már nem nagyon emlékszem. Gideon megdermedt attól, amit a lánya mondott, és attól is, ahogyan mondta. Sohasem látta még ilyen piszkosnak és ilyen különösnek. Végtelen gyengédséggel megkérdezte: - Mi történt Leóval? A lány keserűen elmosolyodott. - Találkozott egy emberrel, aki sohasem olvasta a Függetlenség napjára írt vezércikkeidet. - Nemértem. A lány ekkor magához tért. A haragtól megfeszült a teste, miközben így szólt: - Tudod, papa... azokat a vezércikkeket, melyekben az áll, hogy milyen pompás dolog amerikainak lenni. Egyáltalán nem pompás, ha az ember törve beszéli a nyelvet vagy másik templomba megy. Nem pompás, ha színes bőrű vagy zsidó. Te imádsz arról írni, hogy micsoda lehetőségek vannak ebben az országban. Végre megértettem, mire gondolsz. Arra a lehetőségre, hogy gyűlöljék az embert. Arra a lehetőségre, hogy megöljék pusztán azért, mert az, aki. - Eleanor, még mindig nem mondtad meg, hogy... - Leó megfulladt, papa. Egy ember belelökte a vízbe, és tudod, hogy nem tudott úszni. Az az ember nem szerette a zsidókat, és... és... Nem tudta tovább táplálni a haragját. Tekintete megint kiürült. Teste elernyedt. - Mit számít? Leó meghalt. Egész nap kerestem. Tegnap is kerestem. Nyoma sincs. Végül megkértem valakit, hogy írják fel ide a nevét. Látod, mi áll itt? Gideon egy szélfújta fáklya fényénél, melyet azért tartottak a magasba, hogy a riporterek és a rokonok tanulmányozhassák a listát, elolvasta a feliratot, melyet a nevek fölé firkantottak: TARTÓZKODÁSI HELYÜK ISMERETLEN A lány fölnevetett. - Hát nem remek fordulat? „Tartózkodási helyük ismeretlen.” Mint az a púder, amit a temetkezési vállalkozó szórt a mama arcára, miután meghalt. Miért nem azt írják, amiről szó van? Hogy meghaltak. Meghaltak. Aztán könnyezve, mint egy gyerek, Gideon karjába omlott. Apja még akkor is a karjában tartotta, amikor egy fényképész a fellobbanó magnéziumpor vakító fényénél és füstfelhőjében lekapta őket. A férfi mosolygott, örült, hogy rögzítette a jelenetet az utókornak. Foltok ugráltak Gideon ép szeme előtt. Végül kitisztult a látása. Lánya feje fölött a G-vel kezdődő nevek között keresgélt. Végül megtalálta: Goldman, Leó. Maga Eleanor íratta oda - ettől a férfi aggódni kezdett a lányáért. Közelebb vonta magához, és hagyta, hadd zokogjon. Mindig félt, hogy Eleanor és a férje szembe találják magukat a mindenütt jelen lévő fanatizmussal. De sohasem hitte, hogy a fanatizmus Leó életébe kerülhet, hogy még bizonytalanabbá teheti leánya jövőjét. Gideon egy pillanatig komolyan aggódott a lány épelméjűségéért.
192 Újabb fáklyák jelentek meg körülötte. A közelben egy fiatalember könnyezett; vajon a feleségét veszítette el? Egy gyerek az anyja karjában sírt; vajon az apja halt meg? Nemcsak a halottak vesztek el, gondolta Gideon, amikor újabb adag magnéziumpor lobbant. A fotográfus egy méterre állította fel gépét a fájdalom sújtotta fiatalembertől, és akkor fényképezte le, amikor könnyezett. Amikor Gideon ezt látta, otthagyta Eleanort, gyorsan átvágott a tömegen, levette a fényképész gépét az állványról, és földhöz csapta. Túlságosan dühös volt ahhoz, hogy eltűnődjék, miért nem akarja a fotográfus megakadályozni ebben. Rátaposott a fényképezőgép fadobozára és az állványra, melynek mindhárom lábát eltörte. Lecsavarta a lencsét, kivette az üveglemezt, és a sarkával összetörte. Végül meggyőződött róla, hogy tönkrement-e a lemez. A fényképész lábához hajította: - Az isten szerelmére, hagyja ezeket az embereket gyászolni! - Mr. Kent... - a hitetlenkedő férfi, miközben idegesen csavargatta a gép fekete leplének sarkát, nagy nehezen kinyögte -...nem... nem ismer meg? Magánál dolgozom. Gideon látta, hogy igaz. - Már nem - mondta. - Kérje el a bérét Calhountól. V. Visszament a lányához. Eleanor egyszerűen csak várakozott, keze az oldalánál, szoknyáján kosz és vér, tekintete kifejezéstelen. Gideont kétségbeesés töltötte el, amikor átkarolta a vállát. - Reggel indulunk haza - mondta. A lánynak nagy erőfeszítésébe került, hogy kiszakítsa magát a merengéséből. Csak lassan költözött vissza a szemébe az értelem. Végül így szólt: - Meg kell mondanunk Leó apjának. Biztos vagyok benne, hogy van valami... vallási szertartás, amit el kell végezniük. - Nem tudom. De megállunk New Yorkban, mielőtt Bostonba utaznánk. Személyesen keresem meg Efrem Goldmant, hogy elmondjam neki, mi történt. Tudom, hogy ilyenkor nem használnak a szavak, Eleanor, de valamit azért hadd mondjak el. Engedd meg, hogy ebben a borzalmas időszakban Júlia meg én gondoskodjunk rólad Bostonban. Úgy talán nem tart majd olyan sokáig, amíg elmúlik a fájdalom. - Nem fog elmúlni, papa. - Tudom, hogy most így érzed, de... - Nem fog - vágott közbe a lány olyan vadsággal, mely a múltat idézte. - Soha nem mondtam meg neki... - Mit nem mondtál meg? Hosszú pillanat múltán a lány így felelt: - Hogy szeretem. Hangja távoli volt, és a férfi biztosan tudta, hogy nem ezt akarta mondani. Megint a helyére került az álarc. A lány megfordult, és a neveket bámulta. Fél perc telt el. Aztán a férfi nagyon halkan megszólalt: - Eleanor? A lány nem válaszolt, még csak jelét sem mutatta, hogy hallotta. VI. Szinte minden amerikai városban bizottságokat szerveztek az árvízkárosultak megsegítésére. Gideon a bostoni bizottságnál dolgozott, és üzleti érdekeltségeire való tekintettel - a New York-inál is. A New York-i bizottságnál olyan emberek dolgoztak, mint August Belmont, a bankár, Dániel Frohman, a színházi rendező, Chauncey Depew, a New York Central és a Hudson River vasúti társaság elnöke, Charles Dana, a rivális lapkiadó, és Cleveland, a volt elnök. Ezek az emberek együtt felügyelték az alapítványokat, vásárolták meg és szállították az árut a katasztrófa sújtotta városba. Egy régi barát is bekerült a New York-i bizottságba: - Az ülésen kaptam. Theodore hozta. Gideon undorodó arccal tette le a szuvenír kanalat a Júlia mellett álló rózsafa asztalra. Tikkasztó júniusi délután volt. A napfény ragyogó foltokat rajzolt a Fifth Avenue Hotel nappalijának szőnyegére, de a nagy szoba más részei árnyékban voltak. A kanál megcsillant a napsütésben. Júlia áthajolt székének karfáján, hogy megvizsgálja. - Honnan a csudából szerezte ezt? - Egy ismerőse küldte Johnstownból... egy tiltakozó levéllel együtt. Theodore nem bontotta ki a csomagot, amíg meg nem kezdődött az ülés. Abban a percben, ahogy megpillantotta ezt a bájos darabot, kitört, mint egy vulkán. Követelte, hogy tartóztassák le és küldjék börtönbe azt, aki készítette. Hogy milyen alapon, az nem volt egészen világos. Azt kiabálta, hogy elviszi az ügyet Washingtonba, ha nem teszünk valamit. - S tett a bizottság valamit? - Nem. Meggyőztük, hogy Isten ege alatt nem lehet törvényekkel kiirtani a kapzsiságot. Higgadtabb pillanataiban ezt Theodore is tudja. Júlia fölvette a kanalat. - Igaz is, nem mondtad még, hozott-e döntést Theodore Washington ügyében. Elvállalja azt az állást Harrison apparátusában? Gideon bólintott. - A fizetés is hatalmas, háromezer-ötszáz dollár egy évben. És ő valóban úgy érzi, hogy tehet valami érdemlegeset a közhivatalok felügyelőjeként. Remélem, igaza van. Isten a tanúja, a kormánynak szüksége van egy átfogó kinevezési rendszerre. Jelenleg egy kongresszusi képviselő még akkor is jó állást szerezhet a kedvenc unokaöccsének, ha a fiú a falu bolondja. Észrevette, hogy Júlia ide-oda mozgatja a hüvelykujját a kanál domború rajzolatán. A homlokát ráncolta: - A logikát félretéve egyetértek Theodore-ral ebben a dologban. Azt, aki ezekkel házal, meg kellene korbácsolni.
193 - Nem tudom biztosan, felismerek-e mindent, amit erre rajzoltak. Te igen? Az asszony átnyújtotta a férfinak a kanalat. Gideon odatartotta elé; mutatta a nyelét: - Ez a gát, ami átszakadt. Ujja lejjebb siklott a nyélen. - Ez feltehetőleg a Conemaugh folyó, mely lezúdul... - Megérintette a kanál öblösödő fenekét. - A kőhídra. - Haragtól vöröslő arccal hajította vissza az asztalra. A kanál hangosan megcsörrent, és fölkavarta a napsütésben fürdő porszemcséket. Mindketten meghökkentek egy váratlan hangtól: - Kérlek, vidd el innen azt a dolgot. Gideon megfordult, és megpillantotta Eleanort, aki a hálószoba ajtajában állt. A lány gyászruhát viselt, melyet egy csöppnyi fehér sem díszített. Ettől és az őt körülölelő sötét árnyéktól úgy tetszett, mintha fehér keze és sápadt arca lebegne a sötétségben. Gideon bocsánatkérően szólalt meg: - Fogalmam sem volt, hogy megjöttél a vásárlásból... A lány nem hagyta, hogy befejezze: - El sem lett volna szabad mennem. Rettenetes tömeg volt. Nem hiszem, hogy még egyszer megpróbálom. Nyitott ajtónál pihentem, amikor hallottam, hogy te meg Júlia beszélgettek. így is sok minden emlékeztet Leó halálára, papa. Szabadulj meg attól a mocskos dologtól! Szoknyája suhogott, miközben eltűnt a szemük elől. A férfi lesújtott pillantással csúsztatta a zsebébe a kanalat. - Tényleg azt hittem, hogy még nincs itthon. Különben nem mutattam volna meg neked. - Tudom, drágám. - Júlia gyengéden megpaskolta a férfi karját. - Tudom én. Apró hiba volt. Ne legyen miatta bűntudatod. Gideon hirtelen felállt; gyufát gyújtott, és a szivarjához tartotta. Kék füstbe burkolózva járkálni kezdett. - Ő nagyon erős lány, Júlia. S engem zavar az a lélektelen viselkedés, melyet azóta tanúsít, hogy hazajött. Csakis akkor árul el egy jottányi érzelmet, amikor arról beszél, hogy milyen gonosz ez az ország. Oktalanul meggyűlölte Amerikát... - Nem is olyan oktalanul - vetette ellene Júlia. - Gondolj arra, hogyan bánnak a bevándorlókkal. Gondolj arra, hogy mi a négerek sorsa már hosszú ideje. Eleanor érzései teljesen érthetőek, ha felidézed, hogy min ment keresztül Leó feleségeként. Kisebb és nagyobb megaláztatásokon. A fiú apja elleni támadáson. És végül a férje halálán. Ezt meg kell értened. - Megértem! De nem valamiféle... szellemi állásfoglalásról van szó. Arról van szó, hogyan viselkedik a férje halála után. Valami bánatot kellene mutatnia. Sírnia kellene! Aznap este sírt, amikor rátaláltam Johnstownban, de azóta egy szemet sem. - Nos, ő mindig nagyon magába forduló volt. Egyáltalán nem mondta el például, hogy mi történt vele ’77-ben, és egyetértettünk abban, hogy valószínűleg sohasem fogja elmondani. Talán Leó halála ugyanilyen sokkot jelentett neki. Talán túlságosan fáj ahhoz, hogy a szokásos módon gyászolja. - Hagynia kellene, hogy fájjon, akkor fölépülne. De az semmit nem használ, hogy mindent magába fojt. - Biztos vagyok benne, hogy játszik. - Hogyan? - Játszik - ismételte Júlia apró vállrándítással. - Szerepet játszik. Lehet, hogy visszatetszést kelt benne az a sok üvöltözés és ruhaszaggatás, ami néha szeretteink halálához társul. Gyanítom, másik szerepet választott. Visszafogottabbat. A lányod nagyon rutinosan játssza el a szerepeket, melyeket választ magának... Szerep. Hát erről van szó. Júlia ezt úgy mondta, hogy meg se értette. Már napokkal ezelőtt rá kellett volna jönnie, mit művel Eleanor. Ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy nem szereti a hisztériát, mely gyakran követi a temetéseket. Olyasvalami ez, amit már ezelőtt is csinált - valami, aminek olyan ijesztő a jelentősége, hogy az ő esze nyilván nem akarta elfogadni. - Drágám, mi baj van? - kérdezte Júlia, amikor látta a férfi megtört pillantását. - Tudom, miért rejtegeti az érzéseit. - Tessék? - Azt mondtam, tudom, miért rejtegeti az érzéseit! Most jutott eszembe. A szerep szót használtad az imént. Hát nem látod, milyen szerepet játszik Eleanor? Nem, azt hiszem, ezt nem várhatom el tőled. Te sohasem ismerted őt. Júlia zavartan csóválta a fejét: - Nem ismertem Eleanort?... - Margaretet. Eleanor úgy viselkedik, mint az anyja. - Jaj, édes Istenem, Gideon... mit nem mondasz! A férfi fájdalmas arcot vágott. - Már eddig is észrevettem néha. Margaret a halála előtti néhány évben merev volt, zárkózott, csak önmagával foglalkozott. Eleanor tökéletesen játssza ezt a szerepet, akár fölismeri, akár nem. Várható volt, hogy némileg emlékeztetni fog az anyjára. Azt hiszem, a legtöbb lánygyermeknél így van. De Leó halála... - A többit alig tudta elmondani. -...valahogy mintha átlökte volna a hasonlóság mindennapi határain. Eleanor ugyanúgy reagál az őt ért veszteségre, ahogy Margaret reagált a problémáira. Olyannyira kirekesztette a világot, amennyire csak tudta. Eleanor bizonyos mértékig ezt csinálta már akkor is, amikor Leó még élt. Most, hogy meghalt, még mindig ezt csinálja... de most már csak ebből áll az élete. Hallgattak. Júlia töprengett, és ugyanolyan feldúltnak látszott, mint a férje. Végül így szólt: - Micsoda rettenetes gondolat. Attól tartok, igazad lehet. Ez sok mindent megmagyaráz. Sohasem viselkedik udvariatlanul, amikor beszélek vele. De nem is érdekli túlságosan, amit mondok... és az sem, hogy megossza velem a gondolatait. - Velem sem osztja meg... kivéve, amikor az egész átkozott országot szidalmazza azért, amit egy ember tett. - Kinyújtotta a karját, hogy megszorítsa a felesége kezét. - Nem szabad személyes sértésként kezelned a viselkedését...
194 - Ugyan, dehogy kezelem annak. De rettenetesen aggódom érte. - Jó okkal. - A férfi a tizenöt centi magas levél- és táviratkupacra mutatott, mely egy kis asztalon állt. - Nem csoda, hogy nem válaszolt a kollégáitól érkezett egyetlen részvétlevélre sem... és az állásajánlatokra. Néhányat elolvasott, de egyetlenegyre sem válaszolt. Megkérdeztem. Júlia, mintha megpróbálná megcáfolni Gideon ijesztő elméletét, közbevetette: - Hát... a szokások szerint egy évig gyászolnia kell. - Júlia! Mikor törődtek a színésznők... vagy a Kentek... a szokásokkal? Vissza kellene mennie dolgozni abban a pillanatban, ahogy képes rá. Az segítene, hogy túlélje a fájdalmát. De már nem érdekli a színház. Nem érdekli semmi. Ahogy az anyját sem, miután kezdett alászállni az őrületbe. Férj és feleség hallgatott ezután. Gideonban újabb mardosó gondolat ötlött fel: Most már csakugyan az elveszett a legjobb szó erre a családra. Ez a szó azon a hat évvel ezelőtti estén jutott az eszébe, amikor lesétált a bostoni rakpartra, és a család jövőjén töprengett. Sok minden megváltozott azóta. De semmi sem javult. A helyzet, ha lehet, csak még rosszabbra fordult. Carter a kontinens másik felén van, és lehet, hogy sose viszi semmire. Will azt a törekvését akarja megvalósítani, hogy a társasági körök orvosa legyen, és teljes mértékben egy kétes hírű lány befolyása alatt áll. Eleanor gyűlöl és szidalmaz mindent, ami mellett a Kentek kiálltak - pedig még nem is olyan régen őt tekintette a család egyetlen lehetséges vezetőjének. Micsoda szerencsétlen bolond volt. A lány nemcsak a család számára veszett el - lehet, hogy az élet számára is. Még valami eszébe jutott Margaret tébolyáról. Amint megkezdődött, nem lehetett megállítani többé. Ő és Júlia reményvesztetten bámultak egymásra a füsttől kékes napsütésben. Az asszony nemsokára felállt, és ezt mormolta: - Megnézem, jól van-e. Eleanor ajtajához lépett, halkan kopogott, és amikor nem kapott választ, megfogta az ajtó gombját. Mielőtt megszólalt, Gideon már tudta, mit fog mondani: - Be van zárva. Az asszony szomorú fejcsóválással tűnt el a szobájában. Miközben a felkavart szivarfüst lassan megállapodott, Gideon végre elernyesztette arcát, és hagyta, hogy kiüljön rá a nyugtalanság. Elakadt a lélegzete, amikor a fájdalom belehasított a mellébe és a székéhez szögezte. Ilyen fájdalmat még életében nem érzett. Bizonyosan tudta, hogy gyorsan fogynak a napjai.
Ötödik könyv
A MÁRVÁNYVILLA Elsőfejezet
’89 NYARA I. Willnek feszült és zűrzavaros nyara volt ez. Ebben az évben lett húszesztendős. Nehéz kor, jegyezte meg neki egyszer tréfásan Júlia. Az ember túl fiatal ahhoz, hogy mindenestül nekivágjon az életnek, és túl öreg, hogy egy erős akaratú apa fürkésző tekintete lesse otthon. Will erre élénken rábólintott. Gideon és fia udvariasan viselkedtek egymással, de ezen túl nem mentek. Mindketten haragudtak a másikra, és ezt mindketten elfojtották. Ahogy teltek a napok, egyre valószínűbb lett, hogy akár egy jelentéktelen esemény is összezúzza majd ezt a mesterséges nyugalmat, és a harag rettenetes következményekkel kitör. Will néha rettegett ettől; máskor alig várta, hogy megtörténjék. Leggyakrabban azonban nem tudta, mi az ördögöt is érezzen. Önkéntes ápolóként dolgozott a Massachusetts közkórházban. Inkább dolgozott és tanult, mint a Beacon Streeten lebzselt, míg a július végét várta. Akkor, úgy tervezte, eltölt nyolc-tíz napot Pennelékkel az új newporti nyaralójukban. Gideon természetesen tudott a kirándulásról. Ez volt az egyik oka, hogy olyan ingerülten viselkedett a fiával. Will alig várta, hogy Newportba utazzék, de a rögtön utána következő kirándulás egyáltalán nem lelkesítette föl. Úgy tervezte, Rhode Islandről egyenesen New Yorkba megy, hogy teljesítse az ígéretet, amelyet annak idején egy reggelen a Szabadság-szobornál tett. Részben Drew volt az oka, hogy Will olyan kényelmetlenül érezte magát. A két barát három éven át tanult, aggódott, vitatkozott és tréfálkozott együtt. Drew most befejezte az egyetemet. Az Orvostudomány Doktora, 1889. Máris munkába állt Manhattan hírhedt hatodik választókörzetében, ellátta annak az orvosnak néhány betegét, akivel együtt praktizált. Rövid levelekben emlékeztette Willt vidám, de félreérthetetlen módon, hogy számít a látogatására. Will irtózott attól, hogy a nyomornegyedbe menjen, de ígéretet tett rá, és ezt tiszteletben tartotta. Ám senkinek nem mondta el. A szüleinek sem, Laurának meg főleg nem. Laura. Gyakran gondolt a lányra. Éjszakánként csak feküdt a párás sötétségben, és elképzelte, hogyan festene a lány a sok selyem- és vászonréteg meg acélkapocs nélkül. Az álmatlan órák meggyötörték Willt. Erős volt és egészséges, de nem volt nővel, mióta először és utoljára ellátogatott Madam Melbához.
195 Egyvalaminek azért örült. Carter, a változatosság kedvéért, boldog volt. San Franciscóban dolgozott egy Buckley nevű politikusnak. - Istenem, olvastam már arról a gazemberről - kiáltott fel Gideon, amikor egy levélből megtudta a hírt. - Azt mondják, hozzá képest Boss Croker meg a többi tolvaj demokrata mennyei angyalka. Hát hová az ördögbe tart ez a család? Pedig úgy tűnt, Carter megtalálta a helyét. Megbízásokat teljesített, és leveleket fogalmazott Buckleynak, aki elképesztő hatalommal bírt az öböl környékén. Carter azt írta, élvezi az életet, rengeteget tanul, és fontos kapcsolatokra tesz szert, melyek kedvezően befolyásolják majd a jövőjét. Will remélte, hogy mindez igaz. De akár igaz volt, akár nem, örült, hogy végre- valahára vidám leveleket kap Cartertől. Will keményen dolgozott, hogy teljesítse a mostohafivérének tett ígéretét. Még egy év, és a rendkívül sikeres dr. Vlandinghaméhez hasonló praxist alakít ki - akár tetszik ez apjának, akár nem. Ezzel feltehetőleg egy fokkal magasabbra emeli a családot azon a létrán, melyen Gideon és Júlia már nem tudna följebb mászni. Valójában az is előfordulhat, hogy a Kenteket az amerikai társadalom legmagasabb szintjére emeli - ez a cél egyáltalán nem méltatlan egy olyan családhoz, mely a teljesítményeire büszke, emlékeztette magát gyakran a fiú. Mégis megkeseredett néha a szája íze, amikor Drew helyzetére gondolt. Ilyenkor kételyek támadtak benne, és a Carternek tett ígéretét kiűzte a fejéből. Gideon gyakran tett nem éppen hízelgő megjegyzéseket Pennelékre. És mivel ebben a házban a napi események érintették a család üzleti érdekeltségeit, ritkán folyt úgy az étkezés, hogy ne került volna szóba a politika. A beszélgetések további lehetőségeket teremtettek arra, hogy Will és apja vitába keveredjék. Ebben az évben viharos társadalmi tiltakozásokra került sor nyugaton és délen. A gazdák mindkét területen úgy érezték, hogy kizsákmányolják őket a vasutak - melyek tulajdonosai titokban még mindig megegyeztek a fuvardíjak rögzítéséről -, valamint a bankárok, akik ugyanezt művelték a kamatokkal. A magas kamatok miatt a farmerek nem jutottak kölcsönhöz a beruházásaikhoz, arról nem is beszélve, amikor túl kellett élniük egy-két aszályos évet. Még a kormány is a gazdák ellensége lett. A legtöbb politikust a kapitalista gyárosok irányítják - legalábbis ezt mondták a farmerek. Néhány bizonyíték valóban alátámasztotta ezt az állítást. A Kongresszus által megszabott magas vámtarifa csökkentette az áruk behozatalát. A gazdálkodó családok ezért csak hazai termékeket tudtak vásárolni - ám ezek árát olyan magasan állapították meg, hogy a farmerek nem engedhették meg maguknak a vásárlást. Végül a farmerek a pénzkészlet növelését szorgalmazták. Azt javasolták, hogy az Egyesült Államok mondjon le a kizárólagos aranyvalutáról, és bocsásson ki olyan papírpénzt, melyet korlátlan ezüsttartalmú arany fedez. Szervezetek alakultak, hogy a farmerek jogaiért küzdjenek, és orvosolják sérelmeiket. Az egy évtizeddel korábban alakult Grange utódaiként létrejött új szervezetek - a Déli és az Északnyugati Szövetség - már sokkal harcosabbak voltak. Gideon az agrárfelkelés evangélistáinak nevezte őket, s mindezt egy olyan ember lelkesedésével, mint aki egy bajnoki birkózómeccsre készül. Will gyakran azon kapta magát, hogy a szövetségek ellenében beszél, mivel Laura apjának ez volt az álláspontja. Pennel a két szövetség tagjait írástudatlan bevándorlóknak és déli árulóknak nevezte, akik összefogtak, hogy anarchiát teremtsenek. Will megismételte ezt az állítást. De nem volt bizonyítéka az alátámasztására. Gideon tényekkel és gúnnyal könnyedén romba döntötte a fiú érveit. A farmerek szövetkeztek a Munka Lovagjaival is, és az előttük álló évtized félelmetes politikai erejeként jelentek meg. Will Pennelnek azt a nézetét szajkózta, hogy a republikánus pártnak nem kell mitől tartania. A szövetségi kormány fölött gyakorolt ellenőrzése olyan barikádot jelent, melyen egyetlen égő tekintetű reformer sem tud áttörni. Gideon ezzel azt az érvet szegezte szembe, hogy a pártnak lényegében nincs hatalma, mivel olyan kicsi a képviselőházi többsége. A demokraták szinte minden törvényjavaslatot le tudnak állítani. Ennek eredménye pedig természetesen nem demokratabarát Kongresszus, hanem olyan, amelyik nem csinál semmit. Ezen a nyáron azonban a ház befolyásos rebublikánus elnöke, a pocakos maine-iTom Reed - egyesek Reed cárnak nevezték - máris azt jósolta, hogy a decemberben összeülő ötvenegyedik kongresszus lesz az első a történelemben, mely egymilliárd dollárt költ el. Ez így helyes, jelentette ki Reed. Amerika gazdagsága elképesztő méreteket öltött. És egy egymilliárd dolláros ország megérdemel egy egymilliárd dolláros kongresszust. Közben hatalmas összegeket teremtettek elő Johnstown megsegítésére. A város az újjáépítési programon dolgozott, és megpróbálta kitörölni az árvíz rémét a kollektív emlékezetből. E rém szellemként ődöngött a Beacon Street-i házban; Will érezte kísérteties jelenlétét, valahányszor csak a nővérével találkozott. Eleanor rengeteget volt egyedül, és Leó emlékére továbbra is feketében járt. Időnként hevesen, szinte összefüggéstelenül ócsárolta az országot - ezeket az előadásokat Gideon vörös arccal, szótlanul tűrte -, ám e kitöréseken kívül más érzelmet sohasem árult el. A férje nevét pedig ritkán említette. Will mégis úgy vélte, Eleanor fekete szemében fájdalmat lát, egy emléket - egy kimondhatatlan valamit -, melyet a lány állandóan küszködve fojtott vissza. A fiú megkérdezte erről egy vasárnap délután, amikor sétálni vitte a Közparkba. A lány megnyugtatta, hogy semmi más nem kínozza, csak az általános kimerültség és a sokk, mely Johnstown következménye. Tőle szokatlanul élesen válaszolt, és Will nem hitte el, hogy az igazat mondja. De nem tudta bebizonyítani az ellenkezőjét, úgyhogy annyiban hagyta a dolgot. Az világosan kiderült, hogy Eleanor nem kíván visszatérni a színházba. Ez aznap vált bizonyossá, amikor a lány egy nagy csomagot kapott. Amikor a vacsoránál Júlia a csomag felől érdeklődött, Eleanor azt felelte, hogy egy kézirat van benne, melyet a színigazgató Dániel Frohman öccse, Charles küldött. Azt szeretné, ha ő elolvasná. A lány azonban nem mondott többet. Vacsora után Will a lány szobájához ment abban a reményben, hogy beszélhet vele a kéziratról. Kopogott, de Eleanor nem nyitott ajtót. Megkérte, hogy jöjjön vissza máskor, mert álmos. A lány hangja ébernek hallatszott.
196 Másnap Will a napozóteraszon, egy fonott szék mellett találta a kéziratot. A napozóteraszt Gideon építtette néhány évvel korábban, a második emeleten. Innen pompás kilátás nyílt a parlament kupolájára, Boston háztetőire és a Beacon Street másik oldalán húzódó lombos Közparkra. Will leült, és kihajtotta a kézirat fedőlapját; egy levelet talált mögötte. Enyhe bűntudattal hajtogatta szét a papírt. Ebben Charles Frohman mentegetőzött, hogy megzavarja Eleanort fájdalmában, ám ezt csak azért teszi, mert a mellékelt kéziratot minden tekintetben elsőrendűnek találja. Reméli, hogy a lány elolvassa, és elgondolkodik azon, hogy elvállal-e benne egy szerepet, amikor ő szeptemberben színre állítja a darabot. Biztos benne, hogy óriási siker lesz. A fiú átfutotta a kézzel másolt színdarab első néhány jelenetét. A drámának Shenandoah volt a címe. A szerző, Bronson Crocker Howard a polgárháborút választotta a darab témájául és színhelyéül. Drámai és jól megírt mű volt; Will sajnálta, hogy a nővérét nem érdekli. Ott hagyta a kéziratot, ahol találta. Gideon másnap ugyanonnan vette föl. Aznap este szóba hozta a vacsoránál: - Amikor láttam a kéziratodat, Eleanor... - Nem az enyém - vágott közbe a lány. - Frohmané. A férfi mély lélegzetet vett és folytatta: - ...rájöttem, hogy a háború valóban véget ért. A drámaírók és a novellisták csak akkor fordulnak a háború témájához, amikor az idősebb veteránok már kezdenek kihalni, és a közönség már nem találja olyan fájdalmasnak, ha felidézi a konfliktust. Ebben az esetben ez határozottan sokáig tartott... huszonnégy évig. A vicces az, hogy néha nem is tűnik olyan hosszú időnek. Néha mintha csak egy perce lett volna, hogy Jeb Stuart az első virginiaiak egy lovasosztagát vezette a jenki vonalakhoz, ahol hozzászokhattunk az ágyúk hangjához. Csak egy perce... A búskomor arckifejezés eltörölte a korábbi sértődöttséget. Tárgyszerűen folytatta: - Akkor hát nem akarsz meghallgatásra jelentkezni annál az úriembernél? - Egy olyan darabhoz, mely erről az országról szól? - kacagott fel Eleanor, és Gideon arca megint elsötétült. - Nem, egyáltalán nem. Azonkívül Charles Froh- mannek még sohasem volt sikere New Yorkban. - Értem - mormolta Júlia. Gideon céklavörösen az ételére figyelt. Csak nagy erőfeszítés árán maradt csendben. Aznap este volt az első alkalom, hogy Will nem úgy nézett apjára mint szülőre, hanem mint olyan emberre, akin betegség tünetei látszanak. Az eredmény váratlanul riasztó volt. Mostantól fogva nyitva kell tartania a szemét. Ami Eleanort illeti, Will nem hitte, hogy a lány csakis Leó halála miatt utasítja el olyan hidegen a külvilágot. Valami borzalmas dolog történt Johnstownban. Erről később megbizonyosodott, amikor a kórházbéli barátaival eltöltött este után hazatért. Elment a nővére ajtaja előtt; hallotta, hogy a lány hánykolódik és beszél lidérces álmában. Megállt a csendes folyosón, és figyelt. Néhány szót tisztán hallott: - .. .nem, nem hallhatta, hogy ezt mondtam. Én sose mondtam ilyet. Soha! A többi összefolyt. De a lány hangjából hallatszó rettegés és harag mindent elmondott. A fiú megborzongott. Mit tagad le vajon a nővére? És ki előtt? Lehet, hogy sohasem tudja meg. De attól tartott, a titok - akármilyen természetű legyen is - tönkreteszi a lányt. II. Neheztelése ellenére Will mély szeretetet táplált apjával szemben. így hát, ahogy telt-múlt a nyár, egyre több figyelmet szentelt Gideon egészségi állapotának. S amit látott, az felzaklatta. Június elején próbadiagnózist állított fel. Aztán egy perzselő délutánon, amikor lement a földszinti dolgozószobába, Gideon tökéletesen mozdulatlanul ült egy székben az öreg Philip arcképe alatt. Nehéz volt megállapítani, lélegzik-e egyáltalán. Bár Gideon csak negyvenhat éves volt, szakálla gyorsan őszült, akárcsak a haja a halántékán. Mély ráncok húzódtak az arcán. Annyit elismert a család előtt, hogy reumától szenved, de többet nem; semmi nem magyarázta sápadt, verítéktől kivert arcát és ezt a különös, lélegzetvétel nélküli merevséget. De Will tökéletesen megértette a helyzetet. Megfelelt a diagnózisának. Ez az olyan ember klasszikus, önmagára kényszerített mozdulatlansága volt, aki megpróbálja csillapítani a szívtáji fájdalom gyötrő kínjait. Will eltökélte, hogy megpróbálja megerősíteni a diagnózist, mely ebben a pillanatban még alig volt több találgatásnál. Gideon összerezzent és felállt. Will üdvözlésképpen megfogta az apja kezét - ezt ritkán tette. A kézfogás úgy meghökkentette a férfit, hogy Will keresés nélkül is érezte Gideon pulzusát. Csak két ütést sikerült kitapintania. Ám ezek mintha szokatlanul lassan követték volna egymást. A lassú, nehézkes pulzus újabb tünete a helytelenül anginának nevezett betegségnek, melynek semmi köze nincs a fulladáshoz, még akkor sem, ha latin neve, az angere ezt sugallja. Aznap este vacsora után Will szóba hozta a meleg időt, majd közömbösen megkérdezte Gideont, hogy a hőség okoz-e neki valamilyen kellemetlenséget. Alvási vagy légzési problémákat. Mellkasi fájdalmat... - Nem! Gideon válasza gyors, éles és feltehetőleg végleges volt. Hevessége azonban még jobban meggyőzte Willt arról, hogy apja pontosan az ellenkezőjét gondolja, és szándékosan rejtegeti az igazságot a család elől. III. A család érzelmi feszültségeihez járult még, hogy Gideon mostohaanyja, Molly Emerson Kent a hőségtől gutaütést kapott Long Branchben. A hatvanhat éves Molly az utóbbi nyolc-kilenc évben már egyfolytában gyengélkedett.
197 A hír július huszonkettedikén érkezett; két nappal azelőtt, hogy Will elindult Newportba. Júlia éppen Scrantonban tartott előadást. Gideon táviratot küldött neki. Az asszony, amint megkapta, azonnal feladott két sürgönyt. Az egyiket a szervezet központjába, ebben lemondta a hátralévő másfél hetes pennsylvaniai és ohiói körutat. A másikkal Gideonnak válaszolt, megüzente neki, hogy tudja, mennyire elfoglalt, és megnyugtatta, hogy maga veszi kézbe az ügyeket. Csak akkor küldet érte, ha szükséges. Felszáll a következő vonatra, mely Philadelphiába tart, ott pedig átszáll Long Branch felé. Gideon arra az esetre, ha Júlia hirtelen hívná, ellátogatott a bostoni hajógyárba, ahol az Auvergne vesztegelt felújítás céljából. A gyár igazgatója azt mondta, a jacht még legalább négy napig nem készül el. Ettől Gideon feldühödött, bár ő maga rendelte meg a csiszolást és a festést. Amikor hazaért, morgott és panaszkodott - ingerlékeny öregember lett belőle, gondolta Will szomorúan. És talán nagyon beteg is. Másnap reggelinél Gideon bevallotta, hogy alig aludt valamicskét. Will tudta, hogy jobb lesz, ha vigyáz. Apja azonban mintha elszánta volna magát, hogy ezt nem hagyja: - Szóval holnap elmégy Newportba? - Igen, apám. - Semmi érdemleges nincs azon az átkozott szigeten, csak Mahan meg a főiskola. Az intézmény, amelyre utalt, az alig négyesztendős Haditengerészeti Főiskola volt. A haditengerészet itt képezte a jövendő parancsnokait. Alfréd Mahan kapitány, az egyik professzor nemrégiben azzal szerzett hírnevet magának, hogy előadás-sorozatot tartott a tengeri hatalomnak a világtörténelemben 1600-1783 között játszott szerepéről. Az előadások hamarosan megjelennek könyv alakban. A Kent és Fia máris megvásárolta a jogot, hogy olcsó változatban is kiadja. Mahant Gideon a terjeszkedési politika hívének tartotta; olyan embernek, aki úgy érzi, hogy az Egyesült Államoknak „kétségbevonhatatlan elrendeltetése” befolyását hadihajók révén az egész földgolyón kiterjeszteni, ugyanúgy, ahogy az Atlanti-óceántól a Csendes-óceán felé mások területének megvásárlásával vagy bekebelezésével annak idején terjeszkedett. Gideon nem helyeselte Mahan minden gondolatát, de bizonyos mértékben megkerülhetetlennek tartotta őket. Az olyan politikai gondolkodókat, mint Mr. Roosevelt, lenyűgözték Mahan elméletei - és ez erősen megszabta azt a pályát, melyet Amerika a következő évtizedekben talán követni fog. Ebben a pillanatban azonban Gideon sokkal személyesebb okokból utalt New- portra. Will ellenállt a visszavágás kényszerének, és inkább ezt mondta: - Boldogan felajánlom a szolgálataimat Mollynak. Elhalaszthatom az utazásom, hogy helyette Long Branchbe menjek. - Nem, köszönöm - vágott vissza Gideon. - Jobban szeretném, ha a mostohaanyámat egy olyan orvos látná el, aki komolyan veszi a gyógyítást. - Én nem veszem komolyan? - Véleményem szerint te az első bálozók idegeit és szeszélyeit akarod kezelni. Will dühödten fölállt, és ledobta a szalvétáját. Mielőtt Gideon megszólalhatott volna, kiment az ebédlőből. Csak úgy tudott úrrá lenni a haragján, hogy emlékeztette magát, apjának meggyengült az egészsége, és kétségtelenül megviselte az éjszaka is, amikor Jephtha Kent özvegyéért aggódott. Azonkívül ő alig több mint huszonnégy óra múlva útra kel Newportba. Nincs értelme jelenetet rendezni, mielőtt elmegy. Száz szónak is egy a vége, jó lesz, ha továbbra is vigyáz. Július 23-a eseményei azonban Willt is megfosztották az alvástól. Este megint a kórházbéli barátaival találkozott. A bostoni Ghbe szerkesztőségének közelében vacsoráztak, egy kocsmában. A Gbbe néhány percenként tudósítást kapott távírón egy titkos helyről, Mississippiből, ahol Jaké Kilrainnek kellett találkoznia John L. Sullivannel, hogy eldöntsék, melyikük lesz az ökölvívás világbajnoka. Kesztyű nélkül verekedtek. Ezt már harmincnyolc államban betiltották, ezért tartották titokban a helyet. A tudósítások, melyeket a szerkesztőség előtt egy táblára írtak, lassan érkeztek. Későre járt, amikor az eredményt kifüggesztették a kicsiny, de lármás tömeg elé, melyben ott állt Will és társasága is. A Bostoni Erős Fiú nyerte meg a húszezer dolláros díjat azzal, hogy a hetvenötödik menetben kiütötte a félholt Kilraint. Nagy ujjongás tört ki. Will és barátai úgy gondolták, nincs túl késő, hogy igyanak még egy kört Sullivan győzelmére. De az egy körből több lett. Hajnali fél öt volt, amikor Will végigtántorgott a Beacon Streeten, fejében buja gondolatok kavarogtak Lauráról, sarkában pedig egy koszlott macska nyávogott. Will úgy érezte, zúg a füle, miközben föltámolygott a lépcsőn. Megbotlott; nekiesett a kiálló fémkarnak, mely egy benti csengőt szólaltatott meg, ha megcsavarták. Azt hitte, most is a csengőszót hallja. Ujját az ajka elé emelte: - Psszt! Jobb, ha nem megy be addig, amíg nem áll kicsit biztosabban a lábán. Leült a lépcsőre, a halványuló csillagok alá, és megint Laurára gondolt. A lány sohasem ragadtatta el magát annyira, hogy elveszítse a fejét, és megengedje, hogy a fiú azt tegyen vele, amit csak akar. De gyanította, hogy megfelelő körülmények között talán... Laura Pennel ragyogó és csodálatos teremtés; kívánatos; maga a tökély. Ezenkívül belépést jelent egy olyan világba, amelyből apját örökre kirekesztették. Lágyan fújt a szél, az óceán édes illatát hozta. Az ég lassan világosodott. Will végül föltápászkodott, és a bejárati ajtó felé fordult. Részeg elszántság járta át. Tudta, hogy Gideon nem egészséges ember, de a részvétnek is van határa. Ha apja nem fogadja el Laurát a menyének, elmehet a pokolba. Will már elég idős ahhoz, hogy azt vegyen feleségül, akit csak akar. És készen áll arra, hogy elmondja ezt - és mindazt, amit kell -, ha Gideon erőltetné a dolgot. A férfi ezt még azon a napon meg is tette. Második fejezet
198
VESZEKEDÉS I. Will összehajtogatta az ingeket, és berakta őket a bőröndbe. Délután két óra volt. A hálószobában perzselt a levegő, a házban rendkívüli nyugalom honolt. Feje még mindig fájt az esti tivornyától; minden zaj ingerelte, akár egy légy zümmögött a plafon közelében, akár egy gyerek kiabált boldogan, aki lefelé kerekezett a Beacon Streeten. A kerékpározás mostanában rendkívül népszerű lett a gyerekek, sőt a szórakozni vágyó felnőttek körében is. Will gondolatai különféle örömökön jártak. A reggeli postával levél érkezett Laurától. A lány azt írta, alig várja, hogy lássa. A következő tárgyat, melyet becsomagolt, több zokniba bugyolálta, hogy megvédje. Ez a tárgy egy vadonatúj, dobozszerű, szemcsés fekete felületű dolog volt; George Eastman bámulatos Kodak-kamerája, mely az előző évben jelent meg a piacon. Eastman forradalmasította a fényképezést; a portrékészítők és az újságírók eszközéből olyan mulatsággá alakította át, melyet mindenki élvezhet. Eastman gyára úgy csomagolta és szállította a gépet, hogy már benne volt a film. Will, miután minden kockáját elkattintja, visszaküldi a kamerát Rochesterbe, ahol a filmet kiveszik és előhívják, majd elkészítik a képeket, és az újra betöltött kamerával együtt postára adják. Belerakott egy tenisznadrágot a bőröndbe, majd előhúzta az óráját. Nemsokára indulnia kell. A négyórás vonatra van jegye, mely a Rhode Island-i Wickford nevű kisvárosba megy. Ott egy fogadóban éjszakázik, majd reggel lapátkerekes gőzhajóra száll, mely naponta közlekedik Wickford és az Aquidneck-sziget déli végén fekvő virágzó nyaralóhely között. Az Eolus nevű személy- és teherszállító gőzös volt az egyik kedvenc közlekedési eszköze a Newportba érkező sok nyári turistának, a másik pedig a Fali River társaság hajója, mely New Yorkból indult. A gazdagok persze nem piszkolták be magukat azzal, hogy tömegközlekedési járművel mentek a szigetre - még a Fali River társaság pazar gőzöseire sem szálltak fel. Az elit különvagonokban vagy az Auvergne-nél sokkal nagyobb és pompásabb jachtokon érkezett. Willnek eszébe jutott, hogy apja valószínűleg meglékelné és elsüllyesztené inkább a jachtját, mintsem a newporti kikötőben olyan emberek hajói közelében lássa, akiket gyűlöl. A fiú közelgő lépéseket hallott a folyosóról, valahonnan a nyitott hálószobaajtó mögül. Nem nagyon figyelt oda, és úgy gondolta, hogy Gideon lépteit hallja. Forró délutánonként a Kent és Fia tulajdonosa gyakran érkezett haza korán. Most legkevésbé az apjával akart találkozni. Hogy megőrizze nyugalmát, arra összpontosított, hogy becsukja és bezárja a bőröndjét. A léptek egyre hangosabbak lettek. A fiú az ablakhoz lépett, és lenézett a Közparkra. - Will, itt vagy? A fiú most egy másik hangot is hallott, melyet eddig idegességében nem vett észre; suhogó alsószoknyák hangja volt ez. Zsebkendőt húzott elő, és megtörölte az arcát. - Igen, Eleanor. Gyere be. II. Nővére ijesztően sápadt volt, és jó tíz kilóval könnyebb, mint amikor Gideon hazahozta Pennsylvaniából. Will feltételezte, hogy most jött meg Watertownból. A lány hetenként egyszer odautazott, hogy virágot vigyen Leó üres sírjára. Azt akarta, hogy Leó sírkövét a Kentek családi temetkezési helyén állítsák fel, pedig a fiú apja azt szerette volna, hogy a manhattani zsidó temetőben helyezzék el. Végül Efrem Goldman engedett. - Látom, indulásra kész vagy. - Majdnem. - Csak jó utat szeretnék kívánni neked. - A lány fölemelte és elrendezte fényes, fekete szoknyáját, miközben leült az ágyra azzal a természetes bájjal, mely minden tekintetet odavonzott, amikor a színpadon játszott. - Köszönöm. Láttad a postát, amit az ajtód elé tettem? A lány fásultan bólintott. - Jött egy levél Philadelphiából. Az Arch StreetTheatre... - Louisa Drew - mondta a lány. - Hallotta, mi történt, és az egész szezonra szerződtetni akar. Leó meg én csodálatos évadot töltöttünk Louisánál. - Emlékszem. Nem gondolod, hogy vissza kéne menned dolgozni? - Nem bírnám. Nem bírok embereket látni. Azok a kérdések, a folytonos beszélgetés Johnstownról meg Leóról... - Hát, megértelek. Talán egy kis idő múlva visszamehetnél Dalyhez. A lány a fej ét rázta. - Mr. Daly nagyon kedves volt. De azonnal találnia kellett két helyettest. Különben a társulat nem tudta volna teljesíteni a programot.' Sosem mehetek vissza hozzá. Túl közvetlenek volnának az emlékek. Isten a tanúja, itt is elég rosszak, ahol magamban vagyok... A fiút - annak ellenére, hogy látta, a lány türelme véges - lelkiismerete arra kényszerítette, hogy kifejtse nézeteit: - Pontosan erről van szó, Eleanor. A munka talán elterelné a figyelmed mindarról, ami történt. - Nem akarok megint dolgozni, hát nem tudod megérteni? - A fiúnak majdnem megszakadt a szíve attól, ahogy a lány ránézett... és rajta keresztül... a múlt egy szörnyű pillanatába. Hangjából elszállt az erő: - Csak azt akarom, hogy ne veszítsem el az eszem. Megijesztette a fiút ezzel a kijelentésével meg azzal a furcsa tekintettel, mellyel egy pillanatig rámeredt. Esdeklő tekintet volt ez; egy riadt gyermek tekintete, aki segítségért könyörög. A fiú úgy döntött, továbbnyomul: - Eleanor, ha valamit szeretnél megbeszélni... tudod, bizalmasan... nekem vannak ismereteim az idegi problémákról. Örömmel meghallgatlak... - Nincs más probléma, csak Johnstownt kell elfelejteni... amit viszont nem lehet. Nincs mit megbeszélni! - Ezt olyan hirtelen mondta, mint amikor egy vasfüggönyt leeresztenek. A fiú másfelé nézett és vállat vont.
199 - Ahogy gondolod. Hirtelen zajt hallott az ajtó felől. Olyannyira belemerült a beszélgetésbe, hogy nem hallotta, megint lépések közelednek... És most készületlenül állt szemben azzal az emberrel, akivel a legkevésbé akart találkozni. III. Gideon egyik kezében parázsló szivart tartott, a másikban táviratot. Eleanor összefogta a szoknyáját és felállt. Gideon intett a szivarral, sűrű, kék nyomot hagyott vele a párás levegőben: - Nem kell elmenned, Eleanor. Ezt a hírt mindkettőtöknek hallanotok kell. A változatosság kedvéért jó hír... bár kutya legyek, ha most még egy kis zűrzavarra volna szükségünk. Gideon ingujja könyökig fel volt tűrve, farzsebébe pedig pálmalevél legyezőt dugott. A férfi rendetlen külseje és hangsúlya azt súgta Willnek, hogy most különösen vigyáznia kell, nehogy ellentmondjon neki. Eleanor a táviratra mutatott. - Mollyra vonatkozik? - Nem. - A férfi átnyújtotta neki a papírt. A lány elolvasta, aztán odaadta Willnek, és így szólt: - Mr. Calhoun és Miss Vail házasságot köt. - Ez nem lep meg engem - mondta Gideon. A szivarja végét rágcsálva az ablakhoz lépett. - Csak nagyon szeretném, ha várnának egy kicsit - tette hozzá. - Ahogy Calhoun táviratából látjátok, a Fifth Avenue Hotel lakosztályában szeretnék megtartani az esküvőt. Ez nem jelent problémát. De Júlia biztosan meg szeretné szervezni a fogadást, és nekünk családként kell részt vennünk rajta. De mivel Molly beteg, nem tudom biztosan, hogy ott tudunk-e lenni... Elhallgatott, mert észrevette, hogy Will a homlokát ráncolja. - Szeretnél mondani valamit? Will megütögette a táviratot. - Augusztus első szombatján lesz az esküvő? - Ez áll benne. - És azt szeretnéd, ha mindannyian elmennénk? - Igen, ezt elvárom tőletek. Azon a hétvégén Will Drew-nak segít New Yorkban - a legnagyobb titokban. Határozottan nem akart felbukkanni akkor a Fifth Avenue Hotelban, hogy a vendégek, a szállodai személyzet és a pap jelenlétében magyarázkodnia kelljen, miért van a városban. Laura azt mondta, a Town Topics kiadójának mindenütt vannak kémei. És mivel Will nevét az elmúlt hónapokban szinte mindig a lányéval kapcsolták össze, ha Mann ezredes megtud valamit a Mulberry Street-i nyomornegyedben töltött kis vakációjáról, biztosan közöl valamit róla. Penneléknek nem tetszene az ilyesféle hírverés. De ami még fontosabb, megígérte Laurának, hogy nem űz többé lódoktorságot, ahogy a lány ezt nevezte. Mindent összevéve, rendkívül kényes volt a helyzet, ezért végül így szólt: - Nem tudom biztosan, papa, hogy el tudok-e menni. Gideon kikapta a szivart a szájából. - Túlságosan leköt az a társasági népség? - Valami ilyesmi - felelte Will hűvösen. - Nagyon szeretném, ha megmondanál valamit, apám. Mi az ördögtől vagy olyan ellenséges Pennelékkel? - Ezt nem nehéz megmagyarázni. Azt hiszem, tulajdonképpen már megtettem. Utálom, ahogy Pennelék élnek, és utálom, amit képviselnek. Különösen azt utálom, amit képviselnek. - Igen? Mióta veti meg ez a család a pénzt? - Ne beszélj mellé, fiatalember. Nem a pénzt kifogásolom, hanem valami egészen mást. Jefferson elnök fogalmazta ezt meg a legjobban. Azt mondta... Will fölemelte a kezét. - Kímélj meg a történelemleckétől. - Nem kíméllek. Szükséged van rá. Jefferson azt mondta, az embereket a természet vérmérsékletük szerint két osztályba sorolta. Az egyikben azok vannak, akik félnek a mindennapi emberektől, nem bíznak bennük, és a hatalmat egy kis, kiválasztott elit kezében akarják látni... a másikba azok tartoznak, akik bíznak az átlagemberekben, szeretik őket, és úgy gondolják, hogy ők a hatalom legbiztosabb, ha nem is mindig a legbölcsebb letéteményesei. - Papa, tényleg nincs időm rá, hogy meghallgassak egy előadást a kormányzás elméletéről. - De erre az előadásra van szükséged! A Kentek mindig a második csoportba tartoztak. Az újsütetű barátaid viszont az elsőnek a tősgyökeres tagjai. És mintha már téged is átcsábítottak volna. Will elvörösödött. Eleanor a két férfi közé lépett: - Papa, nincs jogod, hogy ilyeneket mondj Willnek. És ez az idézet tökéletesen nevetséges! A drága, csodálatos, mindennapi emberek ölték meg a férjem! Gideon a lány felé fordult, a hőségben izzadt és vörös volt az arca: - Unom már, hogy mindig ezt hallom. Tisztelem a fájdalmadat, de nem tudom tisztelni a gondolkodásod hibáit. - Ne rajta bosszuld meg, hogy elmegyek Newportba - kiáltotta Will, miközben Eleanor felhúzta a szoknyáját és kisietett. Magas szárú cipője a folyosó szőnyegén dobogott. A hang gyorsan elenyészett. - Igen, oda mégy, ugye? - vágott vissza Gideon. - Én nem hencegnék vele, hogy összeadom magam egy csomó önmaga által felkent arisztokratával.
200 Will már-már elvesztette az önuralmát. - Miért gyűlölöd őket annyira? - Mert ők az ellentétei mindannak, ami mellett ez a család áll! Ők az ország szégyenei. - Jézusom. Ugyanolyan amerikaiak, mint te vagy! Gideon mérgesen rázta a fejét. - Csak nevükben amerikaiak. Lehet, hogy vannak öröklött címeik, de tagjai annak a romlott nemességnek, melyet az öreg Philip megvetett, és amely ellen harcolt. - Ugyan, ez blabla! Egyvalami miatt gyűlölöd őket. Mert nem kérnek abból a rossz modorú déli izgágából, aki... - Az Isten verjen meg téged! - üvöltötte Gideon, és ökölbe szorított jobb kezét a feje fölé emelte. Will, mielőtt Gideon megüthette volna, elkapta apja csuklóját; így tartotta, miközben Gideon nyomta lefelé - erő feszült erőnek. Egy pillanatig holtponton voltak. Aztán Gideon hangos sóhajtással enyhített a nyomáson, mert nem tudott felülkerekedni a fián. Will elengedte Gideon csuklóját. Undorodva hátralépett. - Légy szíves, válaszolj egy kérdésemre. - Mi lenne az? - A te apád megszabta, hogy milyen emberekkel érintkezz? Gideon ép szeme kék lángként csillogott. - Nem. Jeff Davis szabta meg. Will keserű nevetéssel nyúlt a nyári zakója felé, mely az ágy végén lógott: - Ja, persze. Te az én koromban a háborúban voltál. A nagy lovassági hős... hogy is felejthettem el? Sohasem hagyod, hogy elfelejtsük. Még olyan szakállat is növesztettél, mint a déli veteránok, hogy biztosan ne felejtsük el... Gideon arca vörösről lilára változott, és Will attól félt, hogy apját megüti miatta a guta. Megmerevedett. Eltelt tíz másodperc. Aztán még tíz. A természetellenes szín elhagyta Gideon arcát. Légzése már kevésbé hallatszott hörgőnek. Bal kezével dörzsölni kezdte jobb csuklóját, mintha el akarná törölni annak emlékét, hogy legyőzte egy fiatalabb, erősebb ember. Amikor megszólalt, hangja meglepően visszafogott volt: - Messzire kanyarodtunk a témától. Arra kérlek, hogy úgy gondolj Moultrie Calhoun esküvőjére mint családi kötelezettségre. Will a fejét rázta. - Sajnálom, papa. Te szándékosan ügyet csinálsz ebből. Olyan fontosságot tulajdonítasz az esküvőnek, amilyet nem érdemel. - Gideon meghökkent tekintete elárulta, hogy tudja, bűnös abban, amivel vádolják. - És ha arra számítasz, hogy ott leszek - tette hozzá Will -, csalódni fogsz. Hallgattak. Majd Gideon ezt suttogta: - Ezek a Pennelék tönkretesznek. Will felkapta a bőröndjét.- Kétlem. - Ha tudnál a lány apjának megkérdőjelezhető üzleti praktikáiról... - Megköszönném, ha nem tennél több megjegyzést Laura családjára. - Kénytelen vagyok. Mielőtt jobban belebonyolódnál, fontos, hogy tisztában légy néhány dologgal, amit ők...- Papa, elég! Hallgattak. Ezúttal hosszabban; a csendet végül egy légy dongása törte meg, mely berepült az ablakon. Lent a Beacon Streeten egy jegeskocsi csengője szólalt meg. Gideon, aki öregnek és fáradtnak látszott, lerogyott az ágyra, és a fiára bámult. Halkan megkérdezte: - Mi az ördög lesz belőled, Will? Will egy pillanatig tényleg gyűlölte az apját. Gideon arca vádolta - ahogy más arcok is, melyek hirtelen eszébe jutottak. Drew arca. Roosevelté... Néhány szót a kötelességeikről. - Miért csináljátok ezt? - kiáltotta a fiú. - Miért viselkedtek mindannyian úgy, mintha nektek kellene ellátnotok engem lelkiismerettel? - Mert belőled hiányzik. - Nincs szükségem a ti lelkiismeretetekre! -Will a fejébe csapta szalmakalapját. Az ajtó felé indult, egyik kezében bőrönd, a másikban a zakó. Hallotta, amint apja utánaszól: - Igen, Penneléknél nincs. És különösen mióta lemondtál a Kentek közt elfoglalt helyedről. Te öntelt senkiházi! - ordította Will... de csak magában. Leviharzott a lépcsőn. Tudomást sem vett egy inas izgatott arcáról, aki az ebédlőből kémlelt kifelé. Hallotta, hogy Eleanor szólítja valahonnan, de nem állt meg. Holnap Newportban lesz - a lánynál, akit szeret -, és Gideon Kent véleményét vigye el az ördög! Amint teljesítette a Drew-val szemben vállalt kötelezettségét, a barátja semmit nem követelhet tőle. Azt tehet majd az életével, amit csak akar. Megszabadul a jámbor hangoktól, melyek örökké csak közhelyeket kiabálnak a kötelességről, a demokráciáról és isten tudja, mi mindenről. Kezdte úgy gondolni, hogy Eleanor kirohanásai igazak. Megállt az első sarkon, mert újra beléhasított a bűntudat. Az elmúlt néhány percben megszegte az orvostudomány egyik alapvető előírását: az orvosnak minden rendelkezésére álló eszközzel meg kell óvnia és őriznie mások egészségét. 0 pontosan az ellenkezőjét művelte; lehet, hogy a dühével végzetes rohamot váltott ki az apjánál. Megesküdött, hogy soha nem követi el még egyszer ezt a hibát. Mi lesz mindennek a vége? Nem tudta. De látta, hogy egy szomorú minta ismétlődik. Gideon idősebb gyermeke valamikor elmenekült a házból - Eleanor persze azért ment el, mert azt hitte, apja a bűnös azokban a tettekben, melyekért valójában szegény tébolyult Margaret volt a felelős. Will esete nem egészen ugyanez volt. Am az eredmény lehet ugyanaz, gondolta, miközben a perzselő napsütésben lépkedett. Ha Gideon nyakas szembenállása folytatódik, Will is kisétál a házból. És bár erre szomorúan gondolt, tudta, hogy ha valaha így dönt, a távozás végleges lesz. Harmadik fejezet
201
NEWPORT I. Winkle:Tőled várnám el legkevésbé, hogy nem társaságbeli nőt veszel feleségül. Binkle:Jaj, tudod, elképzeltem, milyen volna egy ízlésem szerinti feleség. Will homlokát ráncolva csukta be az újságot. Nem találta szellemesnek a Town Topics viccét, sőt bosszantotta. Laura úgynevezett társaságbeli nő volt. Az Eolus nyitott fedélzetén ült, fekete haját fújta a szél. A gőzös lassan pöfögve megkerülte a Goat Island déli csücskét, miközben a newporti kikötő felé tartott. A kikötő az egyik vízpartra kifutó utcánál kezdődött, mely olyan volt, mint a többi új-angliai kis kikötőváros utcái. Will már Bostonban vásárolt egy útikönyvet. Tudta, hogy a rabszolgákat hozó hajók valaha Newportból futottak ki Nyugat-Afrika felé. A kikötőben most főleg kis vitorlásokat lehetett látni, melyeken tömzsi rákhalászok indultak a sekélyebb vizek felé. A Narragansett-öböl főcsatornájában két tucat tengerész feszítette ki a vitorlát egy háromárbocos jachton. A hajó pompás, méltóságteljes látványt nyújtott, miközben az Atlanti-óceán felé siklott a nyári napsütésben. Will még sohasem látott ennyi vitorlást egy helyen horgonyozni. Mann ezredes nyilván Newportra gondolt, amikor leírta azt a megjegyzést, melyet Will éppen most olvasott a Lézengő rovatában. Az az ember, akinek nincs jachtja, vagy nem ismer olyat, akinek van, valóban szegény, szánalmas alak. Ez a leereszkedő hang áthatotta Mann úgynevezett Társasági Újságját, azt a szenzációhajhász kis lapot, mely cikkeket, novellákat és rossz vicceket tartalmazott. Ám a lelke a Lézengő volt - az a tízoldalnyi rövid hír, melyek az első oldalon kezdődtek. A fiú úgy gondolta, hogy a Lézengő az olvasók két rétegét vonzza - a hétköznapi embereket, akik az újságírói kulcslyukon be akarnak kukucskálni a gazdagokhoz, és magukat a gazdagokat, akik türelmetlenül várják, hogy nevük és kalandjaik megjelenjenek a rovatban. Tipikus volt az első oldal egyik cikke. így kezdődött: Van egy kis komédia vagy tragédia - kinek hogy tetszik -, mely éppen most folyik. Majd két bekezdés szánakozott álszent módon egy hűtlen feleség különböző kalandjain. A feleséget nem nevezték meg. De kétszer is megemlítették azt a NewYork-i utcát, melyben lakott. Will feltételezte, Mann így gondoskodott róla, hogy ráismerjenek áldozatára. A feleség vagy a felszarvazott férj nyilván nem fizetett eleget ahhoz, hogy a lap ne közölje a cikket. Will elég régen élt egy lapkiadó házában, hogy tudja, mit jelent Mann moralizá- lása - olyan leplet, mely mögött a különben kifogásolható anyagot közölni lehet. Végül is ugyanolyan ízléstelennek találta a lapot, mint amilyennek apja állította. Behajította egy szemétládába. A korlátnál beszorult két nagydarab úriember közé, akik szemmel láthatóan turisták voltak. Egy széllökés majdnem lesodorta a szalagos szalmakalapot a fejéről. Odakapta a kezét, hogy el ne röpüljön, és egyre növekvő izgalommal fürkészte a partot. II. A nyüzsgő mólók és a házak meg üzletek mögött, melyek a főutcán álltak - ez a Thames Street, ha jól emlékszik az útikönyvre -, apró, takaros kockaházak sorakoztak egy mérsékelten meredek domboldalon. Aquidneck dombos sziget volt, melyen kiálló sziklák és cserjések törték meg a nagy szántóföldeket. Ötven évvel korábban Newport népszerű nyaralóhelye volt a gazdag déli ültetvényeseknek. A polgárháború azonban hazakergette őket. Aztán néhány évvel ezelőtt az északi társasági hölgyek újra felfedezték a helyet. Akkoriban történt ez, amikor a New Jersey-i nyaralóhelyek - Deal Beach, Elburon, Long Branch - tekintélye hanyatlásnak indult. Thurman Pennel e hanyatlás okát a „NewYork-i zsidók beáramlásában” látta. Két helyi földspekuláns, Joseph Bailey és Alfréd Smith azzal válaszolt a Newport iránt támadt érdeklődésre, hogy a sziget délkeleti oldalán áruba bocsátott egy hatvanhektáros területet. Úgy kínálták itt a földet, mint a gazdagok valamiféle rezervátumát. Egyre több vezető NewYork-i család vett itt ingatlant, és épített rá házat. Mrs. Astor éppen ebben az évben nyilvánította Newportot a nemzet első számú nyaralóhelyének azzal, hogy közhírré tette, itt tölti a júliust és az augusztust. A Bailey- és Smith-féle földet nagy telkekre osztották fel. A leggazdagabbak a Bellevue Avenue keleti oldalára költöztek, mely a parti sziklasétányra és az Atlantióceánra nézett. Pennelék csaknem három éve megvették már az egyik ilyen telket. Abban az időben Laura anyja valahogy megérezte a nyaralóhely jövendő népszerűségét. Rábeszélte a férjét, hogy bízza meg Richard Morris Huntot Pennelék nyaralójának megtervezésével és felépítésével. Hunt kiválasztása figyelemre méltó előrelátásról tanúskodott. Most, hogy Mrs. Astor megadta hozzájárulását, mindenki villát akart Newportban - a házakat, nagyságuktól függetlenül, mindig villának nevezték -, és mindenki Huntot akarta megnyerni építésznek. A roham csak most kezdődött, Pennelék pedig már be is költöztek a Maison du Soleil nevű villába. Mintha minden newporti villának különleges nevet kellett volna adni. A Wetmore-villát Cháteau-sur-Mernek hívták, azt pedig, amelyet Cornelius Vanderbilt vásárolt Pierre Lorillardtól, Hullámtörő- nek. Mrs. Astor villája a Bükkös nevet viselte. A Pennel-villát tavasszal fejezték és bútorozták be. A Maison du Soleilt főleg sienai márványból építették, és negyvenkét szoba volt benne. Laura azt mondta róla, hogy egy észak-itáliai villa mása, bár a stílusát amerikai reneszánsznak nevezte. Will szemében hatalmas pazarlást jelentett, hogy ilyen óriási házakat építenek, és negyven-ötven szolgát átköltöztetnek New Yorkból egy mindössze nyolc hétig tartó idényre. Pennelék köreiben persze a pénz rendszerint a legkevésbé játszott szerepet a döntésekben. Laura azzal dicsekedett, hogy csak a villához felhasznált márvány négymillió dollárba került. Will csaknem ugyanannyira vágyott rá, hogy lássa a Maison du Soleilt, mint amennyire Laurával találkozni akart.
202
A móló, melynél az Eolus kikötött, zsúfolásig volt emberekkel, köztük - izmos külsejükből ítélve - sok halásszal is. Arcukon vidám megvetéssel szemlélték a gőzös fedélzetén érkező sápadt nyaralókat. A turisták tülekedtek, hogy jó helyet szerezzenek a hajóhíd közelében, miközben a gőzös megtette az utolsó métereket. Helybéliek is álltak a mólón. Sőt néhány arisztokratikus külsejű inas is, akik szemmel láthatóan odébb húzódtak a tömegtől. Az inasok talán áruért jöttek. Will Laurát kereste. Lassan lehervadt ajkáról a mosoly. A lány nem jött ki elé. Megígérte, hogy valaki várni fogja, s a fiú feltételezte, hogy a lány lesz ez a valaki. Mi történhetett? III. AThames Streeten hirtelen szétrebbentek az emberek. Kiáltások hallatszottak; káromkodások; egyesek az öklüket rázták. Lakkozott, nyitott hintó száguldott elő a vízparti házak mögül. A cilinderes kocsis a gyalogosokra ügyet sem vetve ostorozta a négy vörössárga lovat. Nem lassított, amíg a móló végére nem kanyarodott. Ott az emberek kénytelenek voltak elszaladni előle. Miközben a hintó végigzörgött a mólón, Will felismerte a hajtót. Marcus Pennel. Marcus, kezében négy gyeplővel, csillogó fekete csizmáját a féken nyugtatva, nagy zökkenéssel állította meg a hintót. Amikor leugrott, maró szemrehányást kapott egy nőtől, aki elkapott egy gyereket a kocsi útjából. Marcus elvonult mellette, pillantásra sem méltatta. Ekkorra a gőzös már a móló mellé simult, és kikötötték. A hajópallót leeresztették. Az utasok furakodni és lökdösődni kezdtek. Marcus peckesen a móló széléhez lépett, és fényes bőrcsizmás lábát fölrakta egy kikötőcölöpre. Levette fekete selyemkalapját, és megtörölte a homlokát egy zsebkendővel, melyet a kézelőjéből húzott elő. Göndör haja csillogott a napsütésben. Smaragdzöld, aranygombos hajtókabátot, sárga mellényt, makulátlan fehér bricseszt és kesztyűt viselt. Hajtókájába sárga virágot tűzött, mely illett a lovak nyakszíját díszítő csokrokhoz. - Marcus! Helló! - integetett Will. - A, helló! - Laura bátyja megemelte a cilinderét, majd túlzó módon megbillentette. Egy arra haladó matróz ránézett és kiköpött. A köpet Marcus jobb csizmájának hegye mellett ért földet. A fiatalember úgy tett, mintha nem látná. A matróz el- vigyorodott és továbbment. Will lefelé igyekezett a pallón a bőröndjével. Kellemetlenül melege volt a sportkabátjában; Marcus nyilvánvalóan nehéz öltözéke ellenére mintha egyáltalán nem érezte volna a hőséget. - Már azt hittem, hogy nem érek ide - mondta nevetve Marcus. - Keresztülhajtottam a déli hintóparádén. Négy-öt helybélit csaknem elütöttem. Nevetése zavarta Willt, de nem annyira, mint Laura távolléte. Talán nem illik, hogy egy hozzá hasonló lány kimenjen a mólóra a kedvese elé. Am akkor is csalódottnak érezte magát. - Mintha már egy év is eltelt volna azóta, hogy nem találkoztunk - folytatta Marcus. Elvette Willtől a bőröndöt, és a tömegben a hintóhoz cipelte, melynek ülését meleg színű, gesztenyebarna kárpittal vonták be. - Hát, hat hónap mindenképpen - felelte a fiú. - Hogy ment sorod? - Sikerült túlélnem. Az ingatlanüzlet unalmas dolog, de attól tartok, minden üzletet unalmasnak találnék. Sokkal szívesebben hajtok vagy vitorlázom. - Marcus, mióta elvégezte a Harvardot, néhány Pennel-birtokot igazgatott a család New York pénzügyi negyedében található irodájából. Marcus a nyitott kocsiba hajította Will bőröndjét. - Laura a parton van néhány barátnőjével. Biztosan megérkezik, mire a villába érünk. Talán még a fürdőruhájára is vethetsz egy pillantást. Kacsintott, és Will egy pillanattal később úgy érezte, izgalomba jön. A fürdőruha szó megtette a magáét. A kor fürdőződivatja keveset mutatott a testből, de legtöbben így is nagyon merésznek találták, némelyek pedig botrányosan erkölcstelennek. A fiú, miközben tőle telhetően elrejtette kínos reakcióját, felmászott a bakra a vendéglátója mellé. Marcus kivette az ostort a tokjából. - A lányoknak délig el kell hagyniuk a strandot. Merthogy azután a meztelenül fürdőző uraknak van fenntartva... - Észrevett egy idősebb férfit és nőt, akik láthatóan a lovak előtt álló fiatal lány elé jöttek. A lány a gőzössel érkezett. Marcus intett az ostorral a férfinak. - Félre az útból, Edmonds! A jelentéktelen külsejű Edmonds az elegáns fiatalember felé fordult, mintha ellenkezni akarna vele. Ám mielőtt megtehette volna, Marcus ismét meglengette az ostort: - Azt mondtam, félre az útból, bugris. A férfi hirtelen összehúzta magát. Karon fogta a két nőt, és átvezette őket a móló másik oldalára. Marcus vidáman így szóltWillhez: - Jobban teszi, ha mozdul a szavamra. A fia az egyik kertészünk. Magának Edmondsnak hideg vizes kúrára van szüksége. De ehelyett a fia pénze kell neki, hogy whiskyt vehessen belőle. Most, hogy a férfi és családja eltűnt az útjából, Marcus már nem sietett annyira. Edmonds ezt észrevette, és lángolt az arca. Marcus rá se hederített. - Hogy utaztál Wickfordból? - Simán. Majdnem végig a Town Topicsot olvastam. - Magasságos isten. És mit csináltál vele? - Eldobtam.- Jó. Azt a szennylapot már nem engedik be a házunkba. - Miért? Azelőtt olvasta a családod. Laura mondta.
203 - Még mindig olvassuk, öregfiú. Csak nem engedjük be a házba, mintha helytelenítenénk. Apám hetenként egyszer átfutja a Lézengőt egy klubban, amit majd megmutatok a hazafelé úton. Méghozzá idegesen lapozza át, ezt hozzá kell tennem. Egy évvel ezelőtt összeszűrtem a levet egy kínai lánnyal a városban. Ezt még nem meséltem neked, ugye? Will a fejét rázta. - Mann valahonnan megtudta, hogy dugom a nőt. Megmutatta apámnak az erről szóló cikk kefelevonatát. Nevek nélkül, persze. De a cikket úgy írták meg, hogy mindenki tudja, én vagyok az a fickó, aki megpróbálja eltörölni a természetes színkülönbséget az amerikai és az ázsiai faj között, ahogy Mann finoman megfogalmazta... Marcus összeborzadt, mosolya eltűnt. - Borzalmas volt. Apám természetesen fizetett Mann-nek, hogy hallgassa el a történetet. De elég indulatos vitát folytattak. Mann a következő héten bosszúból közölte a cikket, bár a felére sűrítve. Hetekig ki se dughattam a képem. Will megdöbbent.- Hogyan tehetett Mann ilyet? - Hogyan? Mert átkozott szélhámos. Persze megőrizte a levelet, amiben az alkut kötötték. Neki azért fizettek, hogy megsemmisítse a cikket, amit megmutatott apámnak, és ő ezt meg is tette. De más lehetséges változatokról szó sem volt benne. Utána tréfálkozott a dologról. Én mondom, Will, a szigeten mindenki retteg attól a szemétládától. Nincs olyan jobb család, amelyik ne tartana attól, hogy az ezredesnek legalább egy besúgója szolgál náluk. Mi úgy gondoljuk, nálunk kettő-há- rom lehet. Az a baj, hogy nem tudjuk, kik ők, és nem is tudjuk kideríteni. Mann nagyon jól megfizeti őket. - Úgy érted, hogy a szolgák kémkednek a munkaadóik után? A kérdés naivitásától Marcus elvigyorodott. - Mit gondolsz, másképp hogyan tudná az ezredes előásni ezt a sok mocskot? Ezenkívül valaki a szigeten begyűjti az információkat, és továbbítja a pénzt. De az ő kilétét se tudjuk kideríteni. Gyanítom, az egyik zsámolyunk. - Zsámolyotok? - Mindazok, akik feljönnek ide nyáron, zsámolynak nevezik a helybélieket. Úgy hallottam, a kifejezés XIV. Lajostól származik. Nekem tetszik. Will nem szólt semmit. Elborzadt a kifejezéstől és mindattól, amit az elmúlt néhány percben hallott. Az utóbbi egy évben keveset találkozott Marcus Pennellel, és rájött, hogy valami megváltozott. Talán az ő véleménye. Hogyan tarthatta valaha ezt a szívtelen fiatalembert a barátjának? Az az igazság, hogy nem is tartotta. Amikor visszatekintett, rájött, hogy Marcus csak a családnevével tett rá benyomást, semmi mással. És miután találkozott Laurával, hajlamos volt szemet hunyni Marcus hibái fölött. A móló közepén álló hintó kényelmetlenséget jelentett a gyalogosoknak is, a kocsiknak is. Marcus ezt tudta; ezért nyújtotta a beszélgetést, ahelyett hogy hajtott volna. Eddig még senki nem merte megkérni, hogy induljon el. Most azonban számos kemény külsejű halász gyűlt össze, akik haragos arccal mutogattak a kocsira. Marcus érezte, eljött a megfelelő pillanat az indulásra. Fogta a gyeplőket, és szétválasztotta őket. - Na, menjünk. Ráütött az ostorral a lovakra, és széles, száznyolcvan fokos fordulatba fogott velük. Másodszor is rájuk ütött, és a kocsi egyre gyorsabban zörgött a móló eleje felé. Marcus megint elvigyorodott. Láthatóan arra számított, hogy minden tengerész, halász és helybéli félreáll az útjából, mielőtt elütné őket. És ők félre is álltak. Negyedik fejezet
A CSAVARGÓ I. A kényes léptű lovak észak felé húzták a hintót a Thames Streeten. Marcus időnként meglegyintette az egyik állatot az ostorral. Ügyes hajtó, figyelte meg Will, miközben Marcus bekanyarodott a fogattal egy sarkon, és egy kikövezett, lejtős utcán fölfelé indult. - Meddig maradsz nálunk, Will? - Egy hétig, vagy egy kicsit tovább. Amíg Laura meg nem unja, hogy itt vagyok. - Ugyan, az én kedves húgomnak sok körmönfont módszere van arra, hogy legyőzze az unalmat - válaszolta Marcus ravasz mosollyal. Will azon kapta magát, hogy nem tetszik neki ez a mosoly, bár meg nem tudta volna mondani, miért. Marcus észrevette, hogy felbosszantotta a barátját. Őszinte képpel hozzátette: - Borzasztóan várja már, hogy találkozzék veled. Azt hiszem, ti ketten remekül összeilletek. Will elvörösödött. - Mit gondol erről Laura? - Még nem kérdeztem. De úgy érzem, egyetért. Én mások véleményét tolmácsolom... Az ostorral rámutatott egy gyarmati stílusban épült, szürkére festett kis épületre, mely a bal oldalon állt. - Ez aTouro zsinagóga. A legöregebb zsidó templom Amerikában. Jó tíz évvel a forradalom előtt építették. Will megfogta a szalmakalapját, és arra fordult, hogy megnézze az épületet. Marcus az utca közepén hajtott a lovakkal. A másik irányból közeledő társzekérnek ki kellett térnie előle. Szikrák pattantak a lovak patái alól, miközben a domb csúcsa felé tartottak. A patkók és a kerékabroncs lármájában Will ezt kiáltotta: - Milyenek itt a szórakozási lehetőségek? - Majd megmutatom, ha el tudsz szabadulni Laura mellől. A családi vitorlás a helyi jachtklubban horgonyoz. Azt hiszem, vitorlázni még jobban szeretek, mint fogatot hajtani. Pierpont Morgan azt mondta, hogy üzletet akárkivel köthet az ember, de vitorlázni csak úriemberrel
204 lehet. Apám ingatlanainak igazgatása közben egy csomó közönséges emberrel találkozom. El nem tudod képzelni, milyen írás- tudatlan panamistákkal kell foglalkoznom. Némelyik egyenesen a legocsmányabb nyomortany... de mindegy is - tette hozzá, miközben szemmel tartotta a lovakat. Befordult egy fák árnyékolta utcába. Ez nagyjából délkeletnek tartott a dombtető mentén. - A kikapcsolódásról beszélgettünk. Lehet vitorlázni, lovaspólózni, választhatsz különböző fogatok közt... szeretsz hajtani, úgy emlékszem... Will bólintott. - Akkor otthon érzed majd magad Newportban. De teniszezhetsz és úszhatsz is, meglátogathatod Blanche-ot, ahol fejedelmien bánnak a farkaddal. - Mi az a Blanche, kupleráj? - Méghozzá remek és diszkrét hely. A lányok kifogást emelnének az ilyen durva fogalmazás ellen. Mindenki odajár. Ne felejtsd el, ha Laurának dolga van. - Fölnevetett, és egy pillanatig az utat figyelte. - Komolyan mondom, öregem, mostanában nagyon keményen dolgozik érted. - Hogy érted ezt? - Itt nyaral Ward McAllister, fenn a Bayside Farmon. Piknikeket rendez, ez most a divat. Laura nemrégen elment egy ilyenre. Addig hízelgett és kedveskedett McAllisternek, amíg az elég jó hangulatba nem került ahhoz, hogy Laura téged szóba hozzon. Attól tartok, Wardie nem felejtette még el, amit az apád művelt vele. De Laura emlékeztette rá, hogy a te neved Will Kent, nem pedig Gideon. Ő elismerte, hogy ez igaz, s szinte már meg is ígérte, hogy szerez neked meghívót Mrs. Astor januári báljára. Ez hihetetlenül jó hír volt. De akkor miért okozott Willnek akkora nehézséget, hogy valami feldobottságot érezzen? Azért megpróbálta: - Ez csodálatos, Marcus. - Kicsit több lelkesedést, ha szabad kérnem. Amint eljutsz Mrs. Astor téli báljára, örökre hitelesítik a társasági tagságodat. Te leszel a créme de la créme, ahogy Wardie szereti mondogatni...Ígérd meg, hogy leszel valaki. És ígérd meg azt is, hogy ezt mindenkinek a tudomására hozod. - Értékelem Laura erőfeszítéseit - mondta már élénkebben. - Nem akartam úgy tenni, mintha nem értékelném. Valami más jutott az eszembe. - Micsoda? - Az az inas, akinek elláttam a sebesülését, amikor először jártam a Pennel- házban. A hintó újabb széles útra kanyarodott. A lovak felverte porban Will látott egy táblát, melyen az állt, hogy Bellevue Avenue. Marcus egy pillanatig értetlennek látszott, majd megkérdezte: - Jameson... nem így hívták a fickót? - Jackson. Még nálatok van? - Nincs. Azt hiszem, elvette az egyik cselédlányt, és nyugatra ment. Miért kérded? - Tudni szerettem volna, rendesen meggyógyult-e a lába. - Attól tartok, nem tudom. Az igazat megvallva, sohasem kérdeztem. Számít valamit? - Nem. Csak az volt az első próbálkozásom a... hm, mondjuk, lódoktorsággal. II. A hintó továbbment az utcán egy favázas ház felé, melynek árnyékos verandája volt. A verandán több idősebb, tekintélyes pocakú úriember üldögélt. Egyikük bólintott - csak ő üdvözölte Marcust. A többiek rosszallóan nézték a hintót és kocsisát. Willnek az az érzése támadt, hogy az urak minden zajjal és mozgással járó dologra rosszallóan tekintenének. - Ezek az Olvasóterem tiszteletre méltó tagjai - mondta Marcus. - Ez az a zártkörű klub, melyet említettem. - Szóval zártkörű is? - Nagyon. De a tagok listáján átkozottul kevés az olvasó. Inkább egy csomó vén semmirekellő, akik isznak, és visszagondolnak azokra a táncosnőkre, akiket valami NewYork-i rákvendéglő különtermében megbasztak. A klub azelőtt Bennett nagyfőnök kedvenc fészke volt. - A Gordon Bennetté? A Herald kiadójáé? - Az övé. Én mindig bámultam a stílusát, de egyeseknek túl sok volt. Jó néhány évvel ezelőtt egy angol tiszt jött hozzá vendégségbe. Egy Candy százados nevű fickó. Bennett megkérdezte Candyt, hogy belovagolna-e a verandán át az Olvasóterembe. És itt süllyedjek el, ha a pofa nem tette meg. A mutatványt nem vette jó néven egypár vén szaros a klubban. Rácsaptak Bennett kezére. Hivatalos dorgálásban részesítették. Úgy feldühítették, hogy lemondott a tagságáról, és felépítette azt a helyet ott. Bennett már régen meghalt, de az az emlékműve... a newporti kaszinó. Marcus ostorával a Bellevue Avenue keleti oldalán terpeszkedő épületre mutatott. A hintó a Bath Road közepén húzódó fényes vágányokon haladt át zötyögve. A Bath Roadon Will a vízpartról fölfelé kapaszkodó villamost látott. Észrevette a felső vezetékeket: - Tényleg vannak itt villamosok? Elég kicsi sziget ez ahhoz... - A villamosvonal idén készült el. Van, aki szereti. Én nem. Nem jó semmire, csak a turistákat szállítja a komptól a strandra... itt megállók, hogy jobban meg- nézhesd a kaszinót. StanfordWhite tervezte. Az út jobb oldalára húzódott, egy telek szélére, melyen több mint húsz jármű állt; a Demi-Daumonttól a kétkerekű lovas kocsiig minden. A kocsisok és a hajtok a lovakat gondozták, vagy a közeli fák árnyékában ácsorogtak. Az utca másik oldalán álló kaszinó alacsony, zegzugos épület volt, melyet zöldre festettek, és a mostanában oly népszerű fafaragásokkal díszítettek bőségesen. Will onnan, ahol ült, egyenesen átlátott a főbejáraton. Füves pályán két fehérbe öltözött férfi és nő ütögette egykedvűen a teniszlabdát. Az oldalvonalaktól divatosan öltözött párok figyelték őket napernyővel árnyékolt székekből. - A kaszinó átkozottul népszerű - mondta Marcus. - Délelőtt tizenegyre mindig zsúfolásig megtelik. Akkor adja a Conrad’s Orchestra a napi koncertjét. És ha a családodnak nincs állandó helye a dísztribünön, biztosan nem jutsz át a forgókereszten az augusztusi teniszhéte...
205 - Pennel. Hé... Pennel! Zömök, fekete hajú fiatalember lépett ki a kaszinó főbejáratának árnyékából. Egyik kezében parázsló cigarettát tartott. Gúnyosan bámult Willre és Marcusra. Marcusszal egykorú lehetett, és foltozott nadrágot, átizzadt vörös sportinget és törött ellenzőjű sapkát viselt. A kopott ruhadarabok semmit nem rontottak kreolosan csinos külsején. Mögötte két másik fiú támaszkodott egy forgókereszt melletti korlátnak és figyelt. Mindketten olyan csibészes csavargóöltözéket viseltek, mint a társuk. Marcus a lovak közé csapott. De nem olyan gyorsan, hogy Will ne hallotta volna, amit a kreol bőrű fiatalember utánakiált: - Mondd meg a húgodnak, ha megint viszket neki, mindnyájan a szolgálatára állunk. III. - Disznók. Marcus olyan erősen csapott rá a bal oldali első lóra, hogy az állat felnyerített. A hintó az út közepére kanyarodott, és az ostorhegyes lovak majdnem összeütköztek egy másik hintóval, mely az ellenkező irányból közeledett. A kocsis üvöltött és káromkodott. Utasa, egy hatvan év körüli, csipkés gallért és III. Napóleon-ba- juszt viselő férfi felismerte Marcust, és haragos tekintetet vetett rá. Marcus ügyes kormányzással éppen hogy elkerülte az összeütközést. Amikor visszahajtott a hintóval az utca jobb oldalára, felsóhajtott: - Ez nem az én napom. Ez Wardie volt. - McAllister? - Ő. Jézusom! Ami azt a nagyszájút illeti... remélem, nem figyeltél oda arra, amit mond. - Nem vettem komolyan, ha erre gondolsz. Fordulj meg. - Miért? Will poros arcára kemény kifejezés ült ki. - Kap rá egy esélyt, hogy visszavonja a megjegyzését, és bocsánatot kérjen. Ha nem teszi meg, kihívom. - Puszta ökölre? - Amit választ. Marcus továbbhajtott. Nem lelkesedett a verekedésért: - Figyelj, az a csavargó csak a levegőbe beszélt. Ne keveredj verekedésbe a fajtájával. - Miért nevezed csavargónak? Mit jelent ez? - Ez a nevük a labdaszedő fiúknak a kaszinóban. Mindegyikük helybéli. Abban lelik örömüket, hogy a nyaralókat zaklatják. Időnként már túlságosan összegyűlnek a panaszok, és a kaszinó igazgatói elbocsátanak egyet-kettőt közülük. Marcus komolyan nézett útitársára a lovak mögött felcsapó porfelhőben. A Bellevue Avenue most lényegében nyílt vidékre ért, melyen nem voltak fák, csak azok a láthatóan újonnan ültetett sövények, melyek az út két oldalán álló nagy házakat takarták. Balra, a sövény egy résén át tornyos ház látszott az Atlanti-óceán csillogó vize előtt. - A csavargók a lehető legocsmányabb dolgokat mondják mindenkiről - folytatta Marcus. - A legdurvább és a leggyalázatosabb hazugságokat. Örömüket lelik benne. Csetepaté esetén pedig összefognak. Mindig győznek. És Muldoo... - Marcus elhallgatott. - Az, akit láttál, a legrosszabb az egész bandából. Ezért nem mennék vissza a helyedben. Will utálkozott Marcus gyávaságától. Mennyivel könnyebb és biztonságosabb volt Laura bátyjának, amikor bátorságát bemutatandó egy olyan nyomorult, középkorú korhelyt fenyegetett meg, mint amilyen Edmonds. És nyilvánvalóan nem akarta, hogy megtudja a csavargó nevét, mert így Will visszamehet, és megkeresheti a fiút. Micsoda hálátlanság, gondolta egy pillanattal később. Marcus Pennel a házigazdája, és lehet, hogy egyszer a sógora is lesz. Marcus mellé kell állnia, nem pedig a sok fajankó mellé, akik nem tudják, hogyan kell viselkedni a náluk különbekkel. - Laura soha egy bizalmas szót nem váltott egyik csirkefogóval se - nyugtatta meg Marcus. - Soha. Ebben biztos lehetsz. - Biztos vagyok benne. Annak tartom az ocsmány beszédet, ami. Marcus megkönnyebbültnek látszott. - Örülök. A... meg is jöttünk. Balra fordította a lovakat. A hintó áthaladt egy hatalmas kovácsoltvas kapun, és végigment egy tört márvánnyal kirakott hosszú behajtón. Az utat szorosan ültetett, takarosan nyírt hortenziabokrok szegélyezték. Pompás ház állt előttük. Will alig méltatta figyelemre. Marcust feldúlta a csavargó megjegyzése, mégsem volt hajlandó tenni ellene. Will ezt talányos viselkedésnek tartotta. Nem, többnek annál: nyugtalanítónak. Marcusnak meg kellett volna védenie a húga hírét. Miért nem tette? Will kezdte azt hinni, hogy korábbi okfejtése téves. Nem volt tökéletesen meggyőződve arról, hogy Marcus gyáva. De ha nem az, mi tartotta vissza a verekedéstől? Willnek fogalma sem volt róla. Nem méltatta arra a csavargó kötekedését, hogy eltűnődjék, igaz lehet-e. Tudta, hogy nem igaz. Lehet, hogy Laura elveszti a fejét olyasvalakivel, akit szeret, de sohasem piszkítaná be magát azzal, hogy alkalomszerűen összeáll valakivel. Ám az eset továbbra is zavarta. Úgy gondolta, Marcusszal van probléma. Vonakodva ismerte el, hogy nem nagyon kedveli Laura bátyját. Rossz dolog így kezdeni egy látogatást, gondolta, miközben a hintó a bámulatos, kétemeletes villa elé gördült, mely mögött szikla, óceán és nyári ég alkotta a hátteret. De Laura segít majd. A lány puszta jelenlététől eloszlanak a kételyei, és minden a helyére kerül. Ebben felettébb biztos volt. Ötödik fejezet
206
MAISON DU SOLEIL I. Inasok várták a hintót a hatalmas, faragott tölgyfa ajtó előtt. Egyikük elvette Willtől a bőröndöt, egy másik megszabadította Marcust a cilinderétől, ketten tartották a lovakat, miközben a lovászok futva jöttek az istálló felől. Marcus mutatóujjának érintésére az egyik magas, tökéletesen kivitelezett ajtószárny hang nélkül kitárult. Marcus, miközben Will ámuló arckifejezésében gyönyörködött, bevezette a márványpadlós előcsarnokba. - Gyere már. Mást is lehet látni, mint egy bejáratot, ami csupán ötvenezerbe került. Bizony lehetett; és Mrs. Pennel - aki kicsi volt és udvarias, mégis az acélos erő légkörét árasztotta - ragaszkodott hozzá, hogy Will azonnal lássa is. Laura még a parton volt. - Thurman pedig New Yorkban intézi az üzleti ügyeit. - Ám ez úgy hangzott, mint egy megkésett információ. A Maison du Soleilt helyi és európai munkások közösen építették, kezdte mondani az asszony, amikor körbeindultak. A házat úgy tervezték, hogy a földszintet a szórakozásnak szentelték, az első emeleten kapott helyet a kilenc hálószoba a családnak és a vendégeknek, a másodikon lévő sokkal kisebb szobákban pedig a szolgák laktak. A villa központja egy hatalmas terem volt, melynek falai két emelet magasságban egy olyan valósághűen megfestett freskóban végződtek, melyet Willnek alaposan meg kellett néznie, hogy meggyőződjék róla, nem a nyári égboltot bámulja. A terem keleti oldalán, a bejárattal pontosan szemben hat, díszes bronzkilinccsel ellátott üvegajtó nyílt egy tágas teraszra. Ez ápolt pázsitra nézett, és lélegzetelállító kilátást nyújtott a tengerre. Balra széles lépcső vezetett fel az emeletre. Jobbra négy csukott ajtót látott egy csobogó szökőkút mögött, melyet a padlóba süllyesztettek. Akár a falak, a padló is Európában fejtett márványból készült. Mrs. Pennel ezután a reggeli szalonba vezette, de a fiú már nem tudta sem befogadni, sem értékelni a javát annak, amit az asszony mondott. Gondolatait megbénította az úgynevezett villa nagysága és pompája. Mégis minden szobában kényszerítette magát, hogy elismerő szavakat mormoljon a márvány falburkolatról, az aranyba ágyazott, zöld spanyolbőr intarziáról, a cserkesz diófa lambériáról, a Rómában aprólékos munkával készített mozaikokról. Tíz percen át tanulmányozott egy kandallót. Eddig tartott, hogy végignézze azokat a középkori ruhába öltözött apró, túlzóan valósághű emberi alakokat, melyek a kémény kőből készült falát díszítették. A háziasszony könyörtelen volt. Aranyozott bútorokat, finom ötvösmunkákat mutatott neki. Flamand faliszőnyegeket, porf ír vázákat, festett üvegeket. Azt mondta, Richard Hunt személyesen ellenőrzött minden részletet, egészen a bútorok kiválasztásáig. - És még mindig nem tudjuk a ház végső árát. Valahol tízmillió fölött lesz. Will émelygett. Bizonytalanul mosolygott, és ezt motyogta: - Gyönyörű szép, Mrs. Pennel. - Laura anyja boldogan rábólintott a megjegyzésre, mintha pontosan ezt akarta volna hallani. Megkönnyebbülésére a háziasszony nem vezette tovább a földszintnél. Marcus kísérte fel az emeletre. Ez - a földszinttel ellentétben barátságos volt, és kevésbé hivalkodó. A legnagyobb pénzt nyilvánvalóan azokra a helyiségekre költötték, ahol ennek eredménye azonnal látszott. Most, hogy Will döbbenete elmúlt, úgy gondolta, nem nagyon tetszik neki a ház. Nagyjából annyi meghittséget árasztott, mint egy múmiákkal teli múzeum. Marcus azonban egészen otthon érezte magát benne. Levetette magát az ágyra Will szobájában - melyhez csempés fürdőszoba tartozott. Egy inas már várta őket; mozdulatlanul állt a sarokban. Marcus a fürdőszobaajtón át egy karmos lábú hatalmas márványkádra mutatott, melybe négy ezüsttel futtatott csapból ömölhetett a víz: - Kettő a víztárolókból hoz tiszta vizet. A másik kettőből forró vagy hideg sós víz folyik, ha úgy szereméi pancsolni az óceánban, hogy ki se mozdulsz a szobádból. Will nem állta meg nevetés nélkül. - Uramisten... milyen csodákat tartogattok még? - Nos, ha még nem vetted volna észre, itt én vagyok a legfőbb dekoráció... - Egy magában álló jón oszlop szobrára mutatott. A hatvancentis szobor egy kisfiút ábrázolt. Dús, göndör haja volt, tógát viselt, és elgondolkodva bámult a kezében tartott szőlőfürtre. - Az ötödik születésnapomra készíttették - tette hozzá Marcus. - Ez te vagy? - Hát persze. - Felállt, barátja vállára tette a kezét, és enyhén leereszkedően mosolygott. - Ha a Pennel családhoz akarsz tartozni, öregfiú, hozzá kell szoknod az ilyesmihez. Vedd természetesnek anélkül, hogy leesne az állad. Egy szívességet azonban kérek... Helyzetet változtatott, hogy háttal álljon a várakozó inasnak - az a mennyezeti freskókra meredt, melyek a négy évszakot ábrázolták kerekded nők képében. - Ne szólj semmit... - a többit csak tátogta - a csavargóról. Jó? - Egy újabb barátságos hátba vágás után folytatta: - Ennek a mozdulatlanul álló úriembernek Ridgely a neve. Boldogan ereszt neked fürdővizet, és kikészíti a tiszta fehérneműt. Csak mondd meg neki, mit akarsz. Nemsokára várunk lenn a földszinten. Miután Marcus kiballagott, Will alaposabban megnézte a fürdőszobát. Gardrób nem volt, de állt benne egy nagy, finom mívű szekrény. így szólt az inashoz: - Csomagolja ki a holmimat, és rakja ide, kérem. Azonnal elszégyellte magát a hangjában hallatszó dölyftől. A Ridgely nevű férfi azonban mintha nem törődött volna vele. Nyilván a márványvilla tulajdonosaitól is, vendégeitől is azt várta, hogy úgy viselkedjenek, mintha a világon mindenkinél felsőbbrendűek volnának. II. Húsz perccel később Will lement a földszintre, és vitte a fényképezőgépét is. Egy inas tájékoztatta, hogy az ebédet kettőkor szolgálják fel. De addig is fogyaszthat valami könnyű előételt. Fehér húsú helyi halat; homárt borban; frissen sütött kukoricát. A fiú udvariasan elhárította, és kiment Marcushoz a kertbe.
207 A kert virágokkal beültetett süllyesztett terület volt a ház déli oldalán. Will kilenc kertészt számolt össze. Egyesek tölgyfacsemetéket ültettek az út közelében, mások a házhoz közelebb álló japán juharokat, kínai páfrányfenyőket és afrikai cédruso kát nyírták. Ketten a bükkfasor körül gyomláltak, mely dél felől részben takarta a telket. A fák mögött mintegy száz félmeztelen munkás gürcölt csákányokkal és ásókkal, hogy kiássák egy másik villának az alapot. Egy tucat ló vontatta kocsi szállította el a kiásott földet. Por kavargott, és szinte folyamatos káromkodás vegyült a sziklákon megtörő hullámok zúgásába. Will arra összpontosított, hogy egy felvételt készítsen. - Kicsit balra, Marcus. Ahhoz a pádhoz. Szeretnék egy képet készíteni rólad, míg a fény... Női nevetés keveredett az úton dübörgő paták és vasabroncsok hangjával. Will megfordult, és mély lélegzetet vett, miközben Laura leugrott a kocsiról, melyen még hat lány zsúfolódott össze. Laura volt köztük az egyetlen, aki nem váltotta át a fürdőruháját, mielőtt hazajött. A kocsi megfordult, és visszazörgött a kapu felé. Laura alig intett távozó barátnőinek; a fiút nézte. Haja a vállára omlott, miközben mezítláb a kertbe szaladt. Kezében szandált és hímzett táskát tartott. A fiú várakozásainak megfelelően a lány fürdőruhája szinte elviselhetetlenül érzéki látványt nyújtott; bár illedelmes volt, sokkal többet láttatott a lány alakjából, mint a ruhái. A sötétkék selyemszövetet fehér piké szegélyezte. Két részből állt: egy testhezálló, magas nyakú trikóból, mely combközépig ért, és egy hozzá illő nadrágból, melynek szárát a térd alatt összehúzták. A fürdőruha természetesen száraz volt. Illemtudó ifjú hölgyek nem azért mentek a strandra, hogy ússzanak és lebarnuljanak, hanem azért, hogy a barátnőikkel találkozzanak és pletykálkodjanak - és mindig napernyő alatt. Ám Laura bőre még ezzel együtt is rendellenesen fehér volt. Fakósága zavarba ejtette a fiút. Vajon beteg? A lány egyenesen odaszaladt hozzá, melle ugrált a selyemtrikóban. - Jaj, Will. Milyen csodálatos, hogy itt vagy! Átölelte a nyakát; arcát a fiúéhoz nyomta. Will keze a lány telt és fűződen csípőjére tévedt. A lány egy pillanatig hagyta, hogy fogja, aztán hátralépett, és letette a szandált meg a táskát a padra. Leült, haja lobogott a szélben, mely megzörgette a közelben álló borókabokrokat. - Hosszú napok óta várok erre a pillanatra. Éjjel nem tudtam aludni, mert csak erre gondoltam. - Nagyszerű itt, Laura. Ez a hely valóban fantasztikus. A lány felugrott, belekarolt, és úgy simult a fiúhoz, hogy az érezze alkarjával a mellét. A lány szürke szeméből egy pillanatig őszinte szexuális vágy áradt. A fiú teste azonnal reagált. Nem mert lepillantani, hogy megnézze, észre lehet-e venni. - Boldog vagyok, hogy tetszik, drágám. - A kis déli veranda árkádjai felé vezette a fiút. Marcus követte őket. - Meg kell ismerned a villa minden zugát. Mindannyian reméljük, hogy sokáig, nagyon sokáig itt töltőd majd a nyaraidat. Marcus fölnevetett mögöttük. - Kutya legyek, ha ez nem úgy hangzik, mint egy házassági ajánlat. A lány hangja könnyed volt. - Tényleg? - Egy felhőt nézett. - Értelmezzék, ahogy tetszik, uraim. Will mámorosán így szólt: - Nekem kell megtennem a szükséges ajánlatot. A lány megszorította a karját. - De te olyan félénk vagy, hogy én vakmerőségre kényszerülök. - Ez tényleg szerelem - mondta Marcus kedélyes gúnnyal. - Nézzetek ide. Megfordultak. Marcus egyik kezében Will fényképezőgépét tartotta, a másikban pedig Laura táskáját és szandálját. - A neveteket is elfelejtettétek? Will fölnevetett. - Majdnem. - Az apja bizonyosan így gondolta volna. Bementek a házba, miközben a gyönyörű időről, a fiú útjáról és a lány Easton’s Beachen töltött délelőttjéről beszélgettek. Marcus továbbra is a pár mögött ballagott, miközben elgondolkodva szemlélte Willt. Elégedett, szinte önelégült kifejezés ült ki az arcára. III. A Mrs. Pennel által „szerény ebéd”-nek nevezett étkezés hat fogásból állt, köztük engedély nélkül fogott lazacból, bárányhúsból és filets de boeufaux truffes et cham- pignons-ból - „Mr. McAllister receptje”. Számos köret is volt, s az egészet fél tucat, a Pennelék libériáját viselő inas szolgálta fel. Az ebédlő is olyan hodály volt, melynek mérete és pompája a közönséges emberi tevékenységnek valamiféle szertartás szerű légkört kölcsönzött. Az emeletnyi magasságban lévő mennyezetet a hajnalt és az alkonyt ábrázoló falfestmények díszítették. A két óriási kristálycsillár gázzal világított, de felszerelték őket vezetékekkel is a kevésbé megbízható villanyvilágításhoz. Arany oszlopfőkkel ellátott, vörös numídiai márványoszlopok álltak körben a falak mentén. A terem egyik végét ezüstlevelekkel szegélyezett, finoman faragott kandalló uralta. A másikon hatalmas ablak nyílt az Atlanti-óceánra. Will észrevette, hogy arrafelé viharfelhők sötétítik el az eget. Melege volt, és szédült a sok vörös- és fehérbortól, melyet a különböző fogások mellé szolgáltak fel. Kötelességtudó vendégként ő mindegyikből ivott egy pohárral. A négyzet alakú, faragott mahagóniasztalt selyemfa berakás díszítette. Vörös da- masztkárpittal bevont öt szék állt minden oldalán. Az asztalt negyvenszemélyesre lehet megnagyobbítani, tájékoztatta Mrs. Pennel. De még mostani méretében is eltörpült mellette a négy ember. Marcus az anyjával, Will pedig Laurával szemben ült.
208 A lány szellős nyári pamutruhába öltözött, haját pedig levendulaszínű szalaggal kötötte fel. Különös sápadtsága ellenére gyönyörű volt. Ám a fiú észrevette, hogy a lány időnként aggódó vagy kérdő pillantást vet az anyjára. Láthatóan feszült volt valamiért. Lehet, hogy ennek köze van a csavargó megjegyzéséhez?... Nem. Ilyen gondolattal még csak eljátszania sem szabad. Az étkezés alatti beszélgetés számos ártalmatlan témára terjedt ki. Mrs. Pennel a tanulmányairól kérdezte Willt, de legjobb esetben is csak felületesen figyelt a fiú válaszaira. Az asszony jobban szeretett beszélni. Will arra a következtetésre jutott, hogy főleg önmaga és az a benyomás érdekli, amit a Maison du Soleil háziasszonyaként kelt. Ez okból minden, ami a társaságra vonatkozott, lekötötte a figyelmét. Ez akkor derült ki, amikor a fagylaltot szolgálták fel. Laura hirtelen összecsapta a kezét és megkérdezte: - Will... eszébe jutott Marcusnak, hogy Mrs. Astor báljáról beszéljen? - Hogy talán kapok meghívót? Igen, mondta. Mrs. Pennel ragyogott. - Ez csodálatos hír, nem gondolja? A fiú mindent elkövetett, hogy lelkesen válaszoljon: - Csodálatos. Mrs. Pennel csillogó szemmel előrehajolt. - Lehet, hogy Mrs. Astor még el is cseveg kettőjükkel a szobájában. A bál néhány vendégét minden évben ebben a kegyben részesíti. Ha magát meg Laurát választja, akkor egy életre biztos a helyzetük. Milyen komolyan jelentette ezt ki. Mintha ez valóban számítana... Aztán eltűnődött, mi lehet a baj az ő hozzáállásával. Itt áll a küszöbén annak, hogy megszerezze azt a tekintélyt és társadalmi helyzetet, amelyet akar, és akkor azon kapja magát, hogy gúnyosan tekint az egész dologra. Marcus szivarral a szájában dőlt hátra a székben, és várta, hogy az egyik inas odasiessen hozzá a gyufával. Amikor rágyújtott, kifújta a füstöt, és kásás hangon megkérdezte: - Gyerekek, mit terveztek a nap hátralévő részére? Mrs. Pennel köhögött, és legyezett az arca előtt. - A délután foglalt, Marcus. Tudod. A fiú grimaszt vágott. - Azt hittem, Will érkezésére való tekintettel kihagyhatjuk ezt az unalmas dolgot a névjegyekkel. - Willhez fordult: - Az ember föl és alá kocsikázik az úton. Az inasok beviszik a névjegyeket. Soha senki nem száll ki a kocsiból. Hidd el, két óra tökéletes gyötrelem. - Mindazonáltal - mondta Mrs. Pennel - ez Newport egyik illemszabálya, és mi betartjuk. Will nem akart vitatkozni. De Marcus jókora adag bort ivott, és nem habozott: - Te jó isten, mama... biztos vagyok benne, hogy Will inkább Laurát vinné ko- csikázni.Tudod, ő első osztályú hajtó. Mrs. Pennel vendége képességeivel mit sem törődve lesújtó pillantást vetett a fiára. Will megpróbálta szerény hangnemben folytami a beszélgetést: - Nos, én tényleg szeretek fogatot hajtani... - Mindig szeretted a lovakat? - kérdezte Laura. - Igen, amióta az eszemet tudom. Remek tapasztalatokat szereztem a musztángokkal, amikor nyugaton voltam, Mr. Roosevelt telepén. Mrs. Pennel úgy viselkedett, mintha a fiú valami trágárságot mondott volna. - Azt hiszem, ezt egyszer már említette. Mr.Theodore Rooseveltről beszél, ugye? - így van. - Belőle a mosdatlanok bajnoka lett. Legtöbben, akik itt nyaralunk, osztálya árulójának tartjuk. Ennél nincs súlyosabb bűn. - Gyűrűkkel teli kezével megszorította a fényes asztallapot. - Maga még mindig barátságban van Mr. Roosevelttel? A fiú először kitért a válasz elől: - Legalább egy éve nem találkoztam vele. Tudja, Washingtonban van. Kint, az Atlanti-óceán fölött mennydörgés szólalt meg a gyülekező felhők közül. Will undorodott magától. Más dolog az udvariasság, és megint más a gyávaság. A Laura iránti szerelme miatt félő volt, hogy gerinctelen talpnyaló válik belőle. Mrs. Pennel erre az utolsó kijelentésre fagyos mosollyal válaszolt: - Nem, nem tudom. Sohasem követem nyomon az olyanok pályáját, akik méltatlanná válnak az övéik bizalmára. Halkan mondta, de maró gúnnyal, túl messzire ment. - Én történetesen csodálom Mr. Rooseveltet, Mrs. Pennel. Marcus megint hátradőlt a székben, élvezte az összetűzést. Laura feldúltnak látszott. Anyja mosolygó arca meg sem rezdült. De az ellenségessége világosan látszott. Will biztosan tudta, hogy az asszony sohasem bocsátja meg a megjegyzését. De valahogy nem is érdekelte. Az apró, önfejű asszonyt még a házánál is jobban utálta. Csodálkozva emlékezett vissza rá, hogy milyen félénknek látszott, amikor először találkoztak. De Laura már akkor figyelmeztette, hogy megtévesztő a viselkedése, és a fiú ennek bizonyságát is látta aznap este, amikor az asszony megalázta a férjét, mert az elmesélt egy pikáns történetet. Mrs. Pennel most továbbra is rámeredt. Úgy bámult rá, mintha azt várná, hogy a fiú is megadja magát. Nem ez történt, s az asszony ettől dühöngött. - Fiatalember, én mindig úgy gondoltam, hogy az embernek könyörületesnek kell lennie, s el kell néznie mások hibáit. Feltéve, hogy ezek a hibák nem visszata- szítóak. - Megvillant a szeme. - Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de úgy vélem, igen visszataszító, hogy maga a védelmébe veszi Rooseveltet. - Mama, ez gorombaság! - tört ki Laura.
209 - Csakugyan? Nagyon sajnálom. De nem sajnálta. Az ebédlő besötétedett. Viharfelhők robogtak feléjük az Atlanti-óceánról. Odakint hajladozni kezdtek a bokrok és a fák az északkeleti szélben. Mrs. Pennel folytatta: - Csak megpróbáltam őszinte lenni. Ha Will lehetőséget szeretne kapni, hogy családtaggá váljék, tudnia kell, mit vár el tőle a család. - Hirtelen megint a fiúra meredt. - Nem tűrünk el elfogadhatatlan véleményeket és viselkedést. Mennydörgés zendült. A nagy ablak recsegett a széllökésektől. Fehér hullámtarajok jelentek meg az óceánon. Mrs. Pennel, miután elmondta, amit akart, most témát változtatott: - Hamarosan elered az eső. Attól tartok, a délutáni kocsikázásnak lőttek. Laura szemében harag villant, miközben így szólt: - Ahogy másnak is! - Felugrott, ettől felborult a széke. Csattanva eldőlt, mielőtt egy inas elkaphatta volna. A lány kirohant a teremből. - Gyere vissza! - kiabált utána Mrs. Pennel. De választ nem kapott, csak a lány léptei kopogtak a márványon. Marcus összehúzott szemöldökkel nézte a szivar hamuját. Will mozdulatlanul ült. Furcsa érzelmi hullámok kavarogtak körülötte. Valami nagyon nem volt rendben a Pennel-házban. Hatodik fejezet
SUTTOGÁSOK I. Ezután ömleni kezdett az eső. A következő két órában Marcus és Will biliárdozott. Még a pusztán a játéknak szentelt szobát is tékozló pompával tervezték meg és bútorozták be. A biliárdszoba falait szürkészöld márvány borította. Kétméteres bronzkandeláber állt mind a négy sarokban. A Baumgarten-féle asztalt középamerikai mahagóniból készítették. Marcus mindössze egy közömbös megjegyzést tett az ebédlőben lezajlott jelenetre: - Meg kell bocsátanod anyámnak és Laurának. Mind a ketten rendkívül zakla- tottak mostanában. - Udvariatlanság, ha megkérdezem, miért? - Egyáltalán nem. De nem hiszem, hogy válaszolnom kellene. Családi ügy. Azt hiszem, te jössz, öregfiú. Egy inas most azzal állított be, hogy Mrs. Pennel és Laura még mindig rosszul érzi magát. Will csalódott hallgatással fogadta a hírt. Marcus kimentette magát azzal, hogy programja van. Will a földszinten bolyongott, remélte, hogy Laura hirtelen felbukkan a lépcsőn. Az eső tovább esett. Eljött az este, és meggyújtották a gázégőket. De a lánynak nyoma sem volt. Will belépett a félhomályos, sötét falburkolatú könyvtárszobába. Időről időre inasok néztek be, hogy megtudakolják, szüksége van-e valamire, de ő sem enni, sem inni nem akart. Fél kilencre a vihar miatt már koromsötét volt. A fiú feladta a dolgot, és a szobájába indult. Amikor elhaladt egy csukott ajtó előtt, emelt női hangokat hallott. Bár tudta, hogy nem kéne, megállt, hogy meghallgassa. - ...el tudom intézni az ügyet. De akkor nem, ha te gorombáskodsz vele! - Ez Laura volt. - Sajnálom, elvesztettem az önuralmam. Tudod, mit gondolok az olyan köpönyegforgatókról, mint amilyen Roosevelt. - Ez Laura anyja volt. A következő szavak elmosódtak. Will ezután ezt hallotta: -.. .úgy lehangolt. Ennyi probléma egyszerre... - Nem szabad, hogy az idegeid tönkretegyék a megoldást, amit a számomra kidolgoztunk. Ez olyan dolog, mama, aminek egyszerűen nem lehet garantálni a kimenetelét. Óvatosan kell... Mennydörgés rázta meg a villát. A Will bal oldalán húzódó súlyos márványkorlát mögött torz árnyék jelent meg a falon. Nyilván egy inas tart fölfelé. A fiú továbbsietett a szobájába, s a különös beszélgetésen töprengett, amelyet kihallgatott. Fogalma sem volt, miről beszélt Laura és az anyja, bár egészen világosan kiderült a beszélgetés szinte hangsúlyosan összeesküvő jellege. Anya és lánya nyilván elsimította vitáját. Úgy gondolta, ez jó. Ám az egész dolog zavarba ejtette, és nem tudta pontosan megmagyarázni, miért. II. Reggel már nem esett, de szürke volt az ég. A levegőben újabb viharok szaga érződött. Will ujjongott, amikor Laura lejött a szalonba reggelizni. A lány a krónikus fáradtság ellenére sokkal jobb kedvűnek látszott. Megállapodtak, hogy egy óra múlva elmennek kocsikázni. A lány suttogott valamit az egyik inasnak, és kiküldte a szobából. Amikor Will megkérdezte, miben töri a fejét, a lány átölelte, és azt mondta, meglepetés. Befejezték a reggelit, és a lány megkérte, menjen ki vele a teraszra. Odakint a nedves füvön elsétáltak ahhoz a szirtihez, mely a kanyargós sziklasétányra nézett. A lány csak ott árulta el, mi jár a fejében: - Borzasztóan sajnálom, hogy a tegnapi nap úgy tönkrement. - Én pedig azt sajnálom, hogy úgy feldühítettem édesanyádat. - Már nem haragszik. Reggeli előtt végre találkoztam vele. Reggeli előtt. Hiszen este találkoztál vele. De csak ennyit kérdezett: - Biztos vagy benne? - Tökéletesen. - Ez jó hír. - A problémát nem te jelented, hanem a papa. Az utóbbi néhány hónapban ő... mondjuk, figyelmetlen volt. A fiú gondolkodott egy pillanatig. - Észrevettem, hogy tavasszal gyakran nem volt otthon. - Egyre rosszabb a helyzet. Ürügyeket talál ki, hogy minden idejét a városban töltse. A legtöbb newporti családtól távol van a férj. Elhidegültek a feleségüktől. De a papa esetében beszélnek is...
210 A ház felé pillantott, mintha attól tartana, hogy kihallgatják. Willnek most eszébe jutott a Town Topics, és megértette, miért hozta ki őt a lány. Laura folytatta: - Arról beszélnek, hogy más nőkkel érintkezik. Úgy értem, a legalantasabb nőkkel. Nem lennék meglepve. A dolgok már nagyon feszültek, és ő minden alkalmat megragad, hogy bosszantsa a mamát. Azt hiszem, nem szabadna ezt elmondanom neked. De barátok vagyunk, és te orvosnak készülsz. Feltételezem, ismered a... tüneteket, amelyek középkorú nőknél jelentkeznek. - Igen, természetesen. - A mamánál ezek nagyon hevesen lépnek fel. És bár túl illedelmes ahhoz, hogy a részletekről beszéljen, úgy veszem észre, hogy a változás csak egyre jobban meg- utáltatja vele... a házasság testi oldalát. Ezért nincs itt soha a papa... és azt hiszem, ezért a szóbeszédek, melyeket hallunk. - Ez igen szerencsétlen dolog. - De tökéletesen érthető. Mrs. Pennel arisztokratikus arca villant Wiil eszébe. - Láttam, hogy apád sokat van távol. De szégyellem, hogy nem vettem észre a családhoz fűződő viszonyában bekövetkezett változásokat. - Ne szégyelld. Az egész nagyon lassan történt. - Miután tegnap kimentéi az ebédlőből, Marcus csakugyan célzott bizonyos nehézségekre... - A városban lévő barátaink már nemcsak célozgatnak. Azt mondják, a papa rengeteget iszik... bár neki a kevés is nagyon sok. Egy-két pezsgőkoktél, és minden tartását elveszíti. Alig tudja, mit beszél... Will emlékezett erre. - Mindezt nagy sajnálattal hallom, Laura. És még boldogtalanabb vagyok, hogy tegnap felzaklattam édesanyádat. Remélem, a szüleid problémái nem vezetnek. .. - hogy is fogalmazza meg udvariasan? -.. .valami komolyabb dologhoz. - Úgy érted, váláshoz? Egyáltalán nem. Azt hiszem, a mama szeretne megszabadulni a papától, de ennek túl nagy az ára. A mi köreinkben egy válásnál mindkét felet kiközösítik. A mama azonban tényleg nagy feszültségben él. A papa emberemlékezet óta most szállt szembe először vele nyilvánosan. Ezt ő nehezen tudja elfogadni. És persze retteg a botránytól. Laura Thurman Pennelre utalt volna, amikor este az ajtó mögött az „ő” problémájáról beszélt? A fiú megpróbált választ kapni erre: - Ezért látszol olyan kimerültnek? - Gyengéden megfogta a lány állát. - Az orvos megfontolt véleménye szerint valakinek, aki ilyen remek és gyönyörű lány, mint te vagy, nem szabad minden ébren töltött percében aggódnia. A lány megpróbált lágyítani a hangján: - Talán ha volna egy férjem, akivel megoszthatnám a terheket, nem aggódnék annyira. A fiú túlzott komolysággal bólintott.- Szakmailag egyetértek.- És magánemberként? - Igen, úgy is. Szabad kérdenem, hogy férjet keres? A lány belekarolt a fiúba. - Igen, doktor úr. Méghozzá meglehetős szorgalommal. - És sikerrel járt a keresése? - Nem. - A lány szeme lassan, szinte parázslóan megvillant. - De remélem, hamarosan sikerrel jár. A fiú szembefordult vele. A szél a lány szőke haját a fiú arcába fújta. Mintha egy testetlen kéz cirógatná. Az idegességtől rekedten szólalt meg: - A tréfát félretéve, tudod, hogyan érzek irántad. A keresés akkor ér véget, amikor mondod. - Milyen aranyos vagy. Milyen nagyon aranyos... A lány megint gyors pillantást vetett a ház felé, majd lábujjhegyre állt, és a fiú arcához nyomta a száját, miközben finom melle a zakójához ért. A fiú át akarta ölelni. A lány kitért előle; elindult a terasz felé: - De nem szabad kényszerítened, Will. Nem szántam el magam. Még nem. Nagyon szeretlek. De a mama és a papa közti bajról eszembe jut, milyen óvatosnak kell lennünk. A házasság nagyon fontos lépés... Hirtelen szembefordult vele, szürke szeme kitágult az érzelmektől. - Ez egy életre szóló ígéret. Nem vagyok még egészen biztos, bár... - Hangja elhalkult, s a fiút felizgatta a suttogás. . .bár jobban kellesz, mint be merem vallani. Csodálom anyámat. De nem hasonlítok rá mindenben. Én nem leszek... hideg a férjemmel. A fiú a lány szókimondásától megdöbbenve kinyújtotta a kezét. - Laura... - Jobb, ha most felkészülünk a kocsikázásra. Ezzel megfordult, és elsietett a ház felé. A fiú követte, kavarogtak benne az érzelmek a lány vallomása miatt. Én nem leszek hideg a férjemmel. Jobban kellesz, mint be merem vallani. Szkeptikusan fogadta, amit a lány arról mondott, hogy még nem biztos az érzéseiben. Laura bonyolult személyiség, de ennek a bonyolultságnak a döntésképtelenség nem része. Mindig tudja, mit akar; ebben tökéletesen hasonlít az anyjára. Árulónak érezte magát, hogy megkérdőjelez valamit abból, amit a lány elmondott, de nem tehetett róla. Azt sem értette, miért tért ki előle, hacsak nem a női taktika miatt, mely azt célozta, hogy még jobban kívánja. Ha ez volt a lány célja, sikerrel járt. Ha a szemére, a szájára, kezének és testének könnyű érintésére gondolt, fájdalmas várakozás töltötte el. Rohant, hogy utolérje a baljóslatú ég alatt. III. A Pennel-kocsik egy hatalmas, húsz kocsiállásos színben kaptak helyet a Cogges- hall Avenue-n, mely egy utcával nyugatabbra párhuzamosan futott a Bellevue-vel. Az istállóban a lovakat már befogták egy pompás hintó elé. Ennek két részből álló, mozgatható teteje lehetővé tette, hogy félig nyitott, nyitott vagy - mint például ezen a reggelen is - teljesen zárt járművé alakítsák át. Will zavarban érezte magát, hogy ismeretlen lovakat kell hajtania, s hasonlóképpen az öltözéke miatt is - ugyanolyan volt, mint az, amelyet Marcus viselt, amikor kiment elé a hajóhoz. Erről a meglepetésről beszélt Laura. Egy divatos férfiüzletből rendelte a fiú látogatása alkalmából.
211 A négy gyeplő pontosan ott volt, ahol lenniük kellett - beakasztották a bal oldali lovak mögé. Will a bal kezébe vette a gyeplőket, és gondosan megeresztette azt a kettőt, mely a bal oldali lovakhoz tartozott. Átvette a gyeplőket a jobb kezébe, és a keréken felmászott a bakra. Aztán visszavette a gyeplőket a hajtó kezébe, hogy megfelelő sorrendben legyenek: a jobb oldali első lóét a hüvelyk- és mutatóujja közé; a bal elsőét és a jobb hátsóét a következő két ujja közé; a bal hátsóét pedig legalulra, a középső és a gyűrűsujja közé. A gyeplőfogás már régen a vérében volt. Gondolkodás nélkül meg tudta állapítani, helyesen van-e elrendezve a négy gyeplő. Ez lényeges dolog. Az úton nem jut idő a válogatásra és a rendezgetésre. Az embernek tudnia kell, hol vannak a gyeplők, hogyan húzza meg őket anélkül, hogy rájuk nézne, és hogyan kezelje az egyiket anélkül, hogy összegabalyodna a másik hárommal. Will több olyan óvatlan kezdőről is hallott, akik az életükkel fizettek, mert összekeverték a gyeplőket. Jobb kézzel megragadta az ostort, majd meghúzta a gyeplőt, amíg nem érezte, hogy a zabla nekifeszül egy kicsit az ostorhegyesek szájának. Laura mellette ült a bakon; az egyik lovász segített, hogy a másik oldalon fölmászhasson. Will a lányra vigyorgott: - Kész? - A lány bólintott. - Akkor mehetünk. Dél felé tartottak a Coggeshallon, majd jobbra fordultak egy sáros, kihalt útra, melyről Laura azt mondta, hogy ez az Ocean Avenue. A lány szorította a fiú jobb karját, miközben a kocsi ide-oda imbolygott a kerékvágásokban. Az Ocean Avenue kanyargósan követte a part vonalát. A fiú csak nehezen tudta kézben tartani a lovakat az éles kanyarokban. De Laura dicsérte és bátorította, s amikor a fiú levette a cilinderét, és már nem törődött az útról felcsapódó sárral, jobban hajtott. Hozzászokott a hintó méretéhez és súlyához, és kicsit jobban érezte már a lovak száját. A lovak iskolázott, engedelmes állatok voltak, és Will nemsokára szapora lépésre kényszerítette őket. - Marcusnak igaza volt, első osztályú hajtó vagy! - kiáltotta Laura, amikor a kocsi himbálózva bevett egy kanyart. Will kicsit fitogtatta a tudását; úgy kanyarodott, hogy a jobb oldali kerekek egy pillanatra fölemelkedtek a földről. A lány örömmel sóhajtott, amikor megint lefelé tartottak. Balra fehér permet kélt a partot szegélyező sziklákon. Az Ocean Avenue ezen a ponton alacsonyan és a víz közelében haladt. Laurának kiabálnia kellett, hogy a fiú hallja: - Mitől lesz valaki jó hajtó? - Ugyanaz kell hozzá, mint ahhoz, hogy jó orvos legyen. Türelem és gyakorlat. Meg a pénz, hogy ilyen szép ruhát vehessen magának. - És még mi? - Erős csukló. Erős alkar. De mindenekelőtt jó kéz. Hogy az ember ösztönösen érezze a gyeplőt. Az ügyes hajtok ezt elsajátítják, az ügyetlenek soha. Egyenes, viszonylag sima úton haladtak, mely párhuzamosan futott a sziklás parttal. A fiú megrázta a jobb kezében tartott ostort. - Azt is tudni kell, hogy az ember úgy üssön rá az ostorral az egyik lóra, hogy a másik hármat ne érje az ütés. Ha ezt nem tudja minden alkalommal tökéletesen megtenni, akkor nem igazi négyesfogathajtó. Negyed mérfölddel odébb a vágtató lovak újabb kanyarba fordultak. Will kétségbeesetten rántotta őket jobbra, hogy ne gázoljanak le két férfit meg egy kopottas öltözékű lányt, akik az út bal oldalán tenyésző nedves bozótból bukkantak elő. Laura arcáról a maradék szín is eltűnt: - Ezek az alakok a kaszinóból... Will felismerte a csavargót, aki megszólította Marcust. A csavargó is megismerte őt, amikor az elülső lovak elsuhantak hármuk mellett. A lompos lány ruhája rendetlen volt, s így nem maradt kétely afelől, hogy mit művelt a fiúkkal ezen a meleg, szeles délelőttön. Will hallotta maga mögül, hogy a fiú kiált valamit. Éppen meg akarta kérdezni Laurát a csavargóról, amikor valami éles dolog csapódott a tarkójának, elég erősen ahhoz, hogy vér serkenjen a nyomán. Szemöldökét összehúzva megfordult. A csavargó újabb követ hajított el. Ez a véknyán találta el a jobb hátsó lovat. Az ütés megijesztette az állatot. Felnyerített és megugrott, kizökkentve ezzel a másik hármat. A simán futó négyes egy pillanat alatt négy rémült menekülővé változott. Will kétségbeesetten rángatta a gyeplőket, nehogy a hintó az éppen előttük álló kilencvenfokos kanyarban felboruljon. Hetedik fejezet
SZERELEM ÉS BECSÜLET I. - Kapaszkodj! - kiáltotta Will. Laura behúzta a nyakát. A fiú előrehajolt, eszeveszetten rángatta a gyeplőt. Az elülső lovak belevetették magukat a kanyarba. Az út másik szélén mély, természetes vizesárok húzódott. Az ostorhegyesek még egy pillanatig egyenesen az árok felé száguldottak. Végül engedelmeskedtek a gyeplőnek, és befordultak. Mögöttük a hátsó lovak is. Am a négy megvadult állat óriási ostorszí jhatást gyakorolt a kocsira, mely oldalra csúszott, az árok felé. Will attól félt, hogy az egyik, netán mindkét tengely eltörik. Egy borzalmas pillanatig úgy érezte, hogy a jobb oldali kerekek belecsúsznak az árokba, és süllyedni kezdenek. Ha a hintó megbillen és belezuhan a vizesárokba, Laura megsebesülhet vagy meg is halhat... A jobb oldali kerekek fölemelkedtek az útról. - Will,felborul! A fiú öntudadanul megeresztette a négy gyeplőt, csak enyhén húzta a zablát, miközben rácsapott a bal első lóra az ostorral - „hó!” -, majd a jobb oldalira is - „hó!” A lovak ettől hirtelen előrefelé mentek egy darabon - ami elég volt ahhoz, hogy a hintó ne csússzék tovább, és a jobb oldali kerekek visszazökkenjenek az útra.
212 Willnek megfájdult a gyomra. Szája kiszáradt, miközben megint meghúzta a gyeplőt, hogy megfeszítse a zablát. A borzalmasan megrémült lovak nem engedelmeskedtek. Ismét megrántotta a gyeplőt, és megpróbált nem gondolni arra, hogy a zabla most már felszakítja a lovak száját. Egy pillanat, és a lovak lassítottak. Mire a hintó a következő kanyarba ért, már csak sétáltak, horkantgattak és bólogattak, mert a zabla fájdalmat okozott nekik. Will gyűlölte, hogy bántania kellett őket; de nem volt más választása. Megeresztette a gyeplőt, és csizmájával megnyomta a fékkart. A hintó megállt. A fiú összegörnyedt, olyannyira megkönnyebbült, hogy hirtelen megszűnt a feszültség. Két mély lélegzetvétel után Laura felé fordult, s arra számított, hogy a félelem sápadtságát látja majd rajta. Meglepetésére a lány piros volt a lelkesedéstől. Szürke szemével a fiúra nézett, s ő olyasmit látott ebben a szemben, amit alig tudott elhinni. A lány megnyalta az alsó ajkát, és kisöpörte a hajat az arcából. Bal kezével megragadta a fiú karját. Hangja fátyolos volt, amikor megszólalt: - Ezt csodásán csináltad. Hős vagy. A fiú a fejét rázta. - Szó sincs hősiességről. Én csak hajtottam, és reméltem, hogy nem borulunk fel. Ha felborulunk, az súlyosabb lett volna. - Hős vagy,Will. Ne is tagadd. Azzal majdnem úgy zihálva, mint a fiú, feléje hajolt, és szétnyitotta ajkát. Istenem, gondolta a fiú felcsigázva, a veszély felizgatta. - Hős - mormolta a lány, miközben a szája nedvesen és lágyan hozzáért az övéhez. A fiú érezte a nyelve ízét; érezte, hogy a lány keze végigsiklik a lábán. A csavargókra és a lányra gondolt; mi lett velük? Végighajt ma még valaki az Ocean Avenue-n? Végtére is közút... Dél felé, az Atlanti-óceán fölött egybefüggően szürke volt az ég. Egy közeli dombtetőn juhászkutya szaladt ide-oda az égbolt előtt, és megugatott egy gazdát, aki tejeskannát vitt. Laura egyre gyorsabban lélegzett; mintha már nem tudna uralkodni magán. Hevesebben csókolta, s közben nyöszörgőit. Keze egyre erőteljesebben simogatta. A fiú olyan feszítést érzett a lába között, hogy alig bírta elviselni. Egymás után megfeledkezett a dolgokról, melyek aggasztották. A kaszinóbeli két fiúnak nyoma sem volt. Az úton továbbra sem járt senki. A férfi a tejeskannával eltűnt; a kutya hallgatott; az ég sötétbe borult, mintha este lenne. Fehér villám hasított végig a déli égen. Laura a másik kezével a fiú hajában babrált. Nyelve játszott az övével; ezt suttogta: - Menjünk le a partra. Kérlek, Will. - Mi lesz, ha valaki erre jön, és megtalálja a kocsit? - Nem találnak ránk. Kösd meg a lovakat. Nem bírok magammal. Nem tudok tovább várni. Máris túl régen várlak és kívánlak... - Jó, egy pillanat. Ügyetlenül kiszabadította magát, és lemászott a földre. Egyedül egy alacsony, csenevész örökzöld fa állt a közelben. Benyúlt alá - közben felsértette az arcát -, és szorosan odakötötte az izzadó lovakat - láthatóan jólesett nekik, hogy állhatnak, kimerítette őket a vágta. Amikor a fiú fölegyenesedett, a kabátujjával törölte le a piszkot az arcáról, aztán a tarkójáról is letörölte a vért. Másik kezét Laurának nyújtotta. A lány megfogta, és a nedves bozótba vezette a fiút, mely az utat a tengerparttól elválasztotta. Az éjjeli vihartól még nedves ágakról apró zápor hullt. - Laura, vizes leszel. Tönkremegy a ruhád.- Nem érdekel. Nincs hűvös, és ráfekhetünk a kabátodra. Kérlek,Will... siess. Vagy nem akarod?... A fiú megszorította a kezét.- Tudod, hogy akarom. II. Találtak egy homoktisztást az egyik parti szikla védelmében. A homok nedves volt, de vízszintes és sima. A visszahúzódott dagály fadarabokat és apró, kocsonyás állatkákat hagyott maga után. Will odébb rúgott egy fadarabot arról a helyről, amelyet kiválasztott. Visszanézett az útra. A legnagyobb szikla fölött csak a hintó tetejét látta. Ha lefekszenek, odaföntről senki sem látja őket. Hacsak persze nem kelti fel az illető kíváncsiságát a magára hagyott kocsi, s nem kezd el kutatni... - Will, a kabátod! A lány hangja olyan sürgető volt, hogy a fiú nyugtalankodni kezdett, vajon a kedvére tud-e tenni. Robajlott a hullámverés, miközben a homokra dobta a zöld ruhadarabot. Villám hasított végig a sötét égen. Lefeküdtek a kabátra, és átölelték egymást. A fiú megfogta a lány mellét. Ő élvezettel kiáltott fel. Ujjai a fiú nyakára siklottak, és enyhén vörösre színeződtek. Ez mintha még jobban felizgatta volna. A fiú levette a bricseszét, majd a többi ruhadarabját is. A lány zavar nélkül csupaszította le magát, és szinte ijesztő mohósággal könyörgött neki. A fiú ráfeküdt, és a lány esdeklését üvöltésnek hallotta. Szája megízlelte a lány nedves haját, homokos arcát - édesebb íz volt ez mindennél, amit életében érzett. A sietős, szinte őrült szeretkezés akkor jutott csúcspontjára, amikor legurultak a zöld kabátról a homokra, a fiú alul, a lány felül, ziháltak, miközben karjuk és lábuk görcsösen vonaglott... A tenger ritmikus robajlása másodpercek múlva halkulni kezdett. A fiú legalábbis így hallotta. Kellemes fáradtság áradt szét benne. A vészjósló nap ellenére - pillanatról pillanatra sötétedett - elégedettnek érezte magát. A szél erősödött; só és a távolba nyúló hatalmas, nyílt víztömeg szagát hozta. Még egy ideig élvezték együttlétüket és meztelenségüket. Aztán szétváltak. Fölvették gyűrött és homokos ruhájukat, s közben gyengéd szavakat mormoltak egymásnak. A fiú egy sziklához irányította a lányt, ahol az félig a sziklának, félig a fiú oldalának támaszkodva leülhetett. A fiú a karjában tartva dédelgette. A lány homlokát a fiú arcához nyomta. Lehunyt szemmel mormolta: - Túl sok voltál nekem, drágám.- Hogy érted ezt?- Elvesztettem a fejem. Nem tudtam megállni.- Én se. - Mennyei volt...A fiú megérintette a lány orrát.- Miattad. - Tudtam, hogy az lesz - fejezte be a lány.
213 A fiú büszke volt és boldog. Milyen szerencsés, hogy egy ilyen lány szereti, aki ennyire finom, lágy és fehér. Eszébe jutott, milyen tapintása volt meztelen csípőjének, és megborzongott a gyönyörűségtől. Hirtelen apró, vékony lábú partimadár sietett elő egy szikla mögül, és megállt, hogy csipegessen a nedves homokból. A madár érzékelte a betolakodókat; megfordult, és fényes szemével megnézte őket, miközben a távolban megint lecsapott egy villám. A madarat nem zavarta a jelenlétük, továbbsétált a homokban; csipegetett... Talán jó előjel a jövőre, gondolta a fiú. Csendben szorították egymást, mindkettőjük arcán nyugodt, szinte álmodozó mosoly ült. Úgy tíz perc múltán a fiúban megszólalt a lelkiismeret: - Vissza kell indulnunk. - Mindjárt. - A lány közelebb húzódott hozzá. - Tudod, hogy te vagy az első szerető az életemben? A fiú megnyugodva felelte: - Örülök. - Még valamit be kell vallanom. Amikor találkoztunk, csapdát állítottam neked. Most megfogtalak. Ha egy lány olyat tesz, amilyet én az előbb, a tisztesség azt követeli, hogy az udvarlója feleségül vegye. A lány incselkedve beszélt, a fiú mégis komolyságot vélt kicsendülni a szavaiból. Mámorító volt, amikor rájött, mit ígérnek ezek a szavak. Halkan fölnevetett. - Igen, hallottam már, hogy így működnek a dolgok. De ne mondd azt, hogy csapdát állítottál. A csapdát az elővigyázatlanoknak állítják. Én pedig már azóta el akarlak venni, hogy Marcus bemutatott bennünket egymásnak. Úgyhogy ha a szüleid elfogadnak... A lány megcsókolta az arcát. - Elfogadnak. Ha azt mondom, hogy akarlak, minden rendben. - Megint megpuszilta. - Lehet, hogy egy orvos nem mutat olyan remekül a családban, mint egy európai herceg. De a hercegek egyre megszokottabbak. A mi köreinkben minden lány címet is akar a jegygyűrű mellé. - És te mit szeretnél? A lány megsimogatta: - Ezt kérdezned kell? Aztán komoly pillantással a fiúra nézett; szinte érzelem nélkül. Az évődő hangsúly eltűnt: - Megmondom az igazat, Will. Ma reggelig úgy hittem, hogy feleségül akarok menni hozzád, de nem voltam benne biztos. Most már biztosan tudom. - Akkor hát örülök, hogy az a bugris a kaszinóból elhajította a követ. De mintha ismerne téged... A lány gyorsan elhúzódott tőle, kezével a felső karját dörzsölgette. Kerülte a fiú tekintetét - a toronymagas hullámokat bámulta. - A szezon elején Marcus meg én majdnem mindennap a kaszinóba mentünk. Meghallgattuk a koncertet, vagy néztük, ahogy Dickie Sears teniszezik. De a csavargók ezt nemsokára megváltoztatták. Ráakaszkodtak csaknem minden ötven év alatti női látogatóra. Egyes megcsömörlött nők ezt szórakoztatónak találják, én nem. Egyszer, éppen amikor távozni akartam, mellém szegődött a forradásos fiú. Marcus megfenyegette, hogy megveri, aztán az emberek közbeléptek, hogy megakadályozzák a verekedést. De mielőtt eljöttem, megmondtam annak a fiúnak a magamét. Megpróbáltuk kirúgatni, de nem sikerült. Valakinek a rokona. Ennyi a történet. Will bólintott. - Gondoltam, hogy ilyesmiről lehet szó. A lány története határozottan megmagyarázta a csavargó viselkedését. A fiú visszaadta a lánynak a kölcsönt. Csak egyvalami zavarta Willt a történetben; Marcus verekedési szándéka. Ez nem felelt meg a viselkedésének, amikor Will ugyanezt javasolta. Mi lehetett másképp az első alkalommal? Hogy ott voltak az emberek? És Marcus úgy érezte, le kell nyűgöznie őket? Kétségtelenül erről lehet szó. - A sziget söpredéke ez a sok csavargó - mondta Laura. - Miattuk nem mehetek el a kaszinóba. Nem jártam ott azóta, hogy ez a kellemetlenségem támadt. Ezt az ügyet is el kell intéznem. Tudtam, hogy az a disznó hazugságokat állít róla. - De ne pazaroljuk az időt azzal, hogy mocskos ír labdaszedő fiúkról beszélünk. Úgy tervezed, hogy megbeszéled apámmal az eljegyzést? - Igen. Abban a pillanatban, ahogy fogadni tud New Yorkban. A lány felsóhajtott. - Bárcsak már holnap összeházasodhatnánk. Rettegek, mennyi üres fecsegés lesz, ha a mama ragaszkodik egy óriási templomi esküvőhöz. Hát nem volna pompás, ha egyszerűen csak eltűnnénk, és mindenkit meglepnénk vele? - Úgy érted, megszökjünk? Lehetséges? A lány elgondolkodott. - Nagyon izgalmas ötlet. Határozottan gondolkozhatunk róla. Az ég végre kifakadt, és hangos pottyanással kövér esőcseppek hullottak a homokra. Will feltápászkodott. - Most jobb lesz, ha inkább az jár az eszünkben, hogy minél előbb hazajussunk. Ez felhőszakadásnak látszik. Igaza volt. Mire a hintóhoz értek, már teljesen átáztak. De egyikük sem bánta különösebben. És bár a legtöbb lány a kocsi belsejébe szállt volna, Laura ragaszkodott hozzá, hogy a fiú mellé üljön. Will ebben is kedvező előjelet látott. Nevetgéltek és beszélgettek egész úton a Coggeshall Avenue-ig. A fiú behajtotta a kocsit a jó szagú istállóba, s közben élénken elképzelte magában a leányszöktetés jeleneteit. Hirtelen ugyanilyen élénken megjelent előtte mostohafivérének kreol bőrű arca. Will hangosan fölnevetett. Laura beletúrt nedves hajába, tudomást sem véve a lovászokról, akik le akarták segíteni. - Mi olyan vicces? A fiú füllentett: - Arra gondoltam, milyen mulatságosan festhetünk.
214 Azért hazudott, mert attól tartott, a lány félreérti, ha az igazat mondja. Nem tudta biztosan, meg tudja-e világosan magyarázni, miért olyan boldog. Lehet, hogy a lány félreértené a szavait, ha ő így szólna: ami az elmúlt órában történt, az segít abban, hogy megtartsak egy ígéretet. III. Aznap éjjel Will nehezen tudott aludni. Az egyik percben elepedt az izgalomtól, hogy feleségül veszi Laurát; a másikban azon járt az esze, hogy bosszút áll a csavargón. Ezt másnap akarta megtenni. Soha nem hajlott arra, hogy a dolgokat verekedéssel intézze el. Ám ez kivételes eset volt. Tudta, mit tenne Roosevelt hasonló körülmények között, és ez segített abban, hogy elszánja magát. Laurának azonban nem akarta elárulni a terveit. Ha Laura meg akar szökni, neki azonnal meg kell keresnie Drew-t; meg kell mondania neki, hogy most nem tud New Yorkba menni. Más dolgokkal kell törődnie... A kurtára sikerült alvás ellenére jó hangulatban ment le reggelizni. De örömmámora gyorsan eltűnt. Laurát sápadtabbnak látta, mint valaha. Ingerült volt az inasokkal és vele is. Miután megitták a kávét, kisétáltak a teraszra. A fiú mosolyogva megkérdezte, hogy eszébe jutott-e a lánynak valami a szökéssel kapcsolatban. Laura úgy viselkedett, mintha megcsípték volna: - Tudom, hogy beszéltünk erről. De remélem, nem vetted komolyan. A fiú megmerevedett. - Bocsánat. Ugyanazzal az ifjú hölggyel beszélek, akivel a tegnap délelőttöt töltöttem? Vagy valami mogorva ikertestvérével van dolgom, akit ő sohasem említett? A lány ingerültsége alábbhagyott. Felsóhajtott, és fakón rámosolygott: - Tudom, hogy így fest a dolog. Bocsánat. Ma hirtelen egyszerűen... nos... nyomott a hangulatom. Tudod, ez rendszeresen megtörténik a nőkkel. Jelentőségteljes pillantást Vetett rá, mielőtt elfordult. Szóval ez a baja, gondolta a fiú. Legalább nem esik teherbe a parton eltöltött órájuk következményeképpen. Laura a korlátra támaszkodott, és kibámult a tengerre. A szürke felhők kezdtek felszakadozni a láthatáron, és kék foltok bukkantak elő közülük. Lehet, hogy gyönyörű nap lesz. A lány nagy sokára így szólt: - Sajnálom, hogy túlságosan szó szerint vetted a szökésről szóló megjegyzéseimet. - Igen, szó szerint vettem. Komolyan azt hittem, hogy nem bírod a templomi esküvőnek még a gondolatát se. - Azt a gondolatot még kevésbé bírom, hogy kitagadnak az örökségből. - Jól van - mondta a fiú tárgyilagosan. - Eloszlattuk a félreértést. Nemsokára beszélek apáddal. - Nem kell sietni. Egy pillanatig eltartott, míg a fiú felocsúdott a döbbenetből. - Laura... ha semmit sem gondoltál komolyan abból, amit tegnap mondtál... - Komolyan gondoltam, drágám. Szeretlek. Feleségül akarok menni hozzád. De... de nem kell elsietnünk a dolgokat. A hosszú jegyességben mindig sokkal több az öröm, mint a rövidben. Rengeteg vendégségbe mehetünk el együtt... tudod. A fiút megzavarta a lány hirtelen váltása, de így is a kedvére akart tenni: - Úgy csináljuk, ahogy szeretnéd. A házasság... hogy együtt élünk... csak ez számít. Egy inas nyitotta ki a nagyteremből nyíló üvegajtót, amikor Laura megsimogatta a fiú kezét: - Tudtam, hogy meg fogod érteni. - Miss Pennel - szólalt meg az inas. - Édesanyja emlékeztetni szeremé, hogy a vendég egykor érkezik. Laura kurta bólintással bocsátotta el a férfit. - Milyen vendég?-kérdezteWill. - Mamié Fish. Stuyvesant Fish felesége. - Hallottam már róla. Az apja nem Grant külügyminisztere volt? - De igen. Ő pedig az Illinois Central elnöke. A felesége borzalmas nő. Alig tud elolvasni egy újságot. De társasági szempontból majdnem olyan fontos, mint Mrs. Astor. Elfelejtettem megmondani neked, hogy ma délután velünk ebédel. 0 meg a mama bált terveznek a kaszinóban. A fiúnak erről eszébe jutott a kötelessége. - Remélem, te és édesanyád megbocsátjátok, ha nem csatlakozom hozzátok. El kell intéznem valamit. - Nem várhat? - Várhat, de én jobban szeretném, ha nem várna. - Legalább elárulhatnád, hová mégy. A fiú elvigyorodott. - Én engedtem neked a lódoktorság ügyében. Most te engedj nekem ebben. Utána majd elmondom. A lány felé lépett, meg akarta csókolni. Laura azonban gyorsan oldalra lépett, és bevonult a házba. IV. Will a zakója zsebébe dugott kézzel fel-alá járkált a teraszon. A lány alaposan összezavarta - és fel is dühítette.
215 Ingerült hangulatát meg tudta érteni, de azt nem, hogy olyan hirtelen váltott fontos kérdésekben. Vajon pusztán annak kell betudni a viselkedését, hogy az ismerős női panasztól szenvedett? A fiú tudta, hogy egyes nők évről évre minden hónapban gyötrelmeken mennek keresztül; lehet, hogy Laura is ilyen. A magyarázat nem elégítette ki, de nem tudott mást kitalálni. Nos, jó. Mindig hallotta, hogy a nőket nehéz megérteni, és hogy a szerelem sohasem zajlik simán. Ha Laura a család szeszélyes fele, akkor rá marad, hogy ő legyen a higgadt, állhatatos, megbocsátó fél. Természete többnyire úgyis ebbe az irányba mutat. El tudja játszani a szerepet, ha ez segít neki megszerezni azt, amit akar. Vagy amiről meggyőzted magad, hogy akarod. - A fenébe! - A korlátra könyökölve és összeráncolt homlokkal az Atlanti-óceán fehér tarajos hullámait bámulta. Honnan jönnek ezek a hitszegő gondolatok? Nem tudta - ahogy azt sem, hogy miért nem tud megszabadulni tőlük. Nyolcadik fejezet
A VÁD I. Mrs. Stuyvesant Fishnek csillogó fekete szeme, csúnya arca volt, és meglepő módon hiányzott belőle a képmutatás. Laura is, az anyja is idegesen és szinte émelyítően alázatosan viselkedik a jelenlétében, állapította meg Will, amikor udvariasságból rövid időre benézett a hölgyekhez. A Pennel hölgyek a reggeli szalonban ültek a vendégükkel. Mrs. Pennel bemutatta a fiút. Mrs. Fish hírből ismerte Gi deont, és azonnal elmondta Willnek, menynyire nem szereti a férje a Union szerkesztőségi állásfoglalásait. A fiú csendben meghallgatta az ismerős bírálatot, eltökélte magát, hogy udvarias lesz. Megkérdezte Mrs. Fisht, merre van a nyaralója. Itt, a Bellevue Avenue-n, felelte az asszony. A fiú megkérdezte, mekkora. Az asszony azonnal válaszolt: - Ugyan, drága kincsem, azt én nem tudom. A dagállyal is mindig csak nagyobb lesz. Hátravetette a fejét, és hangosan, rekedten nevetett; akár egy rikácsoló papagáj. Will is nevetett. Viccesnek találta a megjegyzést - valószínűleg azért, mert olyan különös volt, és mert az asszony tökéletesen őszinte arccal mondta. A Pennel hölgyek azonban nem mulattak. Mrs. Pennel megpróbált mosolyogni, de mindössze egy hamis fintort tudott előcsalni magából. Laura az ölébe bámult, hogy leplezze rosszallását. Amikor Will bocsánatot kért, hogy ilyen korán távozik, Laura nyíltan kimutatta bosszúságát. Will ennek ellenére meghajolt és kiment. Majd elmúlik a lány sértődése. Ő pedig addig nem érzi jól magát, amíg nem tesz valamit a csavargó ügyében. Marcus elkapta, amikor átvágott a nagytermen: - Nem maradsz a vén szipirtyó társaságában? - Mrs. Fish nem is olyan öreg. Tetszik nekem a humora. De nem maradok. - Ez megmagyarázza, miért duzzognak a lányok. Attól tartok, engem parancsolnak majd a helyedre. Te mint a ház vendége akkor tűnsz el, amikor csak akarsz. Egyszer-kétszer legalábbis - tette hozzá. - Valami érdekes helyre mégy? Talán Blanche-hoz? - Dolgom van a kaszinóban - mondta Will, miközben kiment. - A kaszinóban?... Marcus, amikor magához tért megdöbbenéséből, az ajtóhoz sietett és kikémlelt. Arra gondolt, hogy Will után megy, aki máris a fele utat megtette a kapuig. De két okból nem követte. Először is, anyja elvárta tőle, hogy segítse szórakoztatni a vendéget. Másodszor, és ez fontosabb volt, a hölgyek tartották kézben Will ügyét; Marcus nem szándékozott döntéseket hozni a nevükben. Ezért hát egyszerűen csendben maradt, és remélte, hogy Will nem tud meg semmit. Amikor eljutott eddig a következtetésig, megfordult, és gondterhelt arckifejezéssel elindult a reggeli szalon felé. II. Aznap kora délután a Beacon Street-i házban Gideon nem tudott uralkodni magán a lányával szemben. Haragját egy látogatás váltotta ki, illetve a látogatóval szemben tanúsított mo- dortalanság és a feszültség, amelyet azóta érzett, hogy tudatára ébredt, honnan veszi Eleanor a mintát a viselkedéséhez. Ami igaz, az igaz, Eleanorban még mindig emlékeztetett valami korábbi énjére. A változások azonban félreérthetetlenek voltak. Például az, hogy nem akart dolgozni. Philadelphiában barátok közt lett volna, ahol lefoglalja a munka. De nemet mondott Louisa Drew ajánlatára. Úgyhogy Gideon a családban uralkodó káosz - Molly betegsége, a fia körüli zavarok - ellenére tudta, hogy valamit tenni kell, méghozzá hamarosan. Ekkor felmerült a kérdés - ő legyen-e az, aki megteszi? Képes-e ő arra, hogy megállítsa a leányán elindult változásokat? Nem tudta. Az emberi agy távoli, sötét vidék volt, melynek titkait csak most kezdték felfedezni a szellemi rendellenességekre szakosodott orvosok. Gideon a Union forrásait használta fel arra, hogy kiderítse a keleti part legjobb ideggyógyászának nevét - de még nem hozta szóba az orvosi segítség lehetőségét Eleanor előtt. Továbbra is úgy érezte, hogy a lány problémája mindenekelőtt családi probléma. Gideon személyes problémája. És amikor magabízó hangulatban volt, hitt benne, hogy valóban segíteni tud a lányán - csak megvolna a bátorsága hozzá. Az tartotta vissza, hogy rettegett a tévedéstől meg attól, hogy még nagyobb kárt okoz. Ezen a napon azonban Eleanor viselkedése minden ilyen aggodalmát elsöpörte, és haragra gerjesztette. Kemény szavak törtek elő belőle szinte anélkül, hogy tudott volna róluk: - Megsértetted! Úgy megsértetted, hogy még az ebédjét sem fejezte be. Amíg Júlia lenn van Long Branchben és Mollyt ápolja, neked szívélyesen kellene fogadnod a vendégeket, nem pedig elüldöznöd őket! A földszinti dolgozószobában forróság volt és csend. Eleanor az ablakkal küszködött, miközben így szólt:
216 - De az az ember egy pojáca. Álszent szélhámos. - Szerinted! Ugyanakkor viszont Levi Morton az Egyesült Államok alelnöke is. Beleegyezett, hogy idejön, és elmondja az elnök gondolatait a választójogi törvény- tervezetről, mely a következő kongresszus elé kerül. Morton csak két napig van a városban, és amikor hajlandó az idejéből áldozni, kötelességem udvariasan bánni vele. - Úgy érzed, udvariasan kell bánnod vele, amikor szónoklatokat tart? - A politikusoknak szabad bizonyos mennyiségű szónoki fogással élniük. - Nos, engem, légy szíves, ne tegyél ki ennek. - Akkor mi az ördögnek egyeztél bele, hogy segítesz szórakoztatni? A lány eltakarta a szemét. - Nem tudom. Nem kellett volna. - Pontosan így van. Nem kellett volna! Hirtelen szomorúság váltotta fel a haragot, melytől vöröslött az arca és elakadt a lélegzete. Eleanor érezte, hogy ideiglenesen csökken a feszültség; már nyugodtab- ban mondta: - Bocsánatot kérek, papa. Egyszerűen nem bírtam elviselni, ahogy Morton álszent módon azt mondja... - Lehalkította a hangját, utánozta a látogatót: -Ami... nagy... hazánk. - Tehát kinevetted. Tulajdonképpen kinevetted. - Csak... - Eleanor, szeretnék mondani valamit, amit kétségkívül olyan kevés lelkesedéssel fogadsz majd, mint ahogy az öcséd fogadja a Pennelékre vonatkozó figyelmeztetéseimet. - Papa, fáradt vagyok. - A lány fekete szoknyájához dörzsölte a tenyerét. - Máskor... - Most! - A férfi olyan erősen csapott öklével a kandallópárkányra, hogy a ré- ges-régi teásüveg ugrott egyet. - Nem akarom növelni a boldogtalanságodat, de már jó ideje esedékes, amit mondani akarok. - Papa, könyörgök... ne mondj közhelyeket. Én gyűlölöm... - Tudom, hogy gyűlölöd ezt az országot - vágott közbe a férfi. - Folyton ezt mondod. Theodore Rooseveltnek van egy szava azokra az emberekre, akik úgy beszélnek, mint te. Szalonmoralisták. A férfi keserűsége megdöbbentette a lányt; még meg is ijesztette egy kicsit. A Beacon Streeten két napernyős hölgy felkapta a fejét az illetlen lármára, mely a dolgozószoba nyitott ablakából áradt. Gideon tudta, hogy ingoványos talajon jár, de elfogyott a türelme. - Szalonmoralisták - ismételte. - Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de te ennek a csoportnak a tagjává váltál. A lány hangja hirtelen félénk lett. - Nem értem. - Pedig én azt hiszem, érted. Ugyanerről a dologról vitatkoztunk, mielőtt hozzámentél Leóhoz. Biztos vagyok benne, hogy most sem tudlak jobban meggyőzni, mint akkor. De az istenért, a magatartásod kényszerít, hogy megpróbáljam. .A lány leroskadt egy székbe, állát a tenyerén nyugtatta. A férfi megpróbált halkabban beszélni, de nehezen sikerült: - Nem azt mondom, Eleanor, hogy ezt az országot szentek lakják. Ezt egyetlen józan ember sem állítja. De nem is csak ördögök élnek itt, ahogy te olyan szívesen célzol erre. Te azt nem érted, hogy Amerika formálható. Nem több és nem kevesebb, mint amit a tetteinkkel vagy a tétlenségünkkel csinálunk belőle. Ezt a legtöbb Kent megértette, és ennek megfelelően viselkedett. Te viszont a nemzeti erény hiánya miatt siránkozol, miközben a kisujjadat sem mozdítod, hogy tegyél ezért az erényért. Te inkább a szalonban üldögélsz, az ítéleteidet hangoztatod, és hagyod a dolgokat másokra... ha hajlanak erre.Tudom, hogy jó okod van a keserűségre. Egy gonosz ember megölte a férjedet. De te túl sok ártatlant okolsz ezért. - Igen? És kit kellene okolnom? - Talán megpróbálhatnád magadat okolni. A lány sóhajtott - határozottan; színpadiasan; marón: - Tedd meg azt a szívességet, hogy megmagyarázod, mire gondolsz! Mennyire hasonlít Margaretre, gondolta a férfi. Kurta nevetéssel elvette a támadás élét: - Számítottam rá, hogy megsértődsz. De igaz... felelős vagy azért, ami Leóval történt. Semmit nem tettél azért, hogy megakadályozd annak a gyűlöletnek a terjedését, melyet a Kleinerman-félék táplálnak. Valahányszor találkoztál vele, próbáltad meggyőzni magad arról, hogy nem létezik. És azzal, hogy nem vettél tudomást róla, hagytad, hogy növekedjék. Ne ezt az országot okold Leó haláláért. Az igazság az, hogy Amerika sokkal többet adott neked, mint te neki. Ne azokat a fanatikusokat okold, akiket bátorítottál a hallgatásoddal. Inkább nézz magadra. A Kentek sokfélék voltak, jók is, rosszak is, de egyet sem tudok, aki szalonmoralista lett volna. Sajnálom, de unom már hallgatni a képmutató nyilatkozataidat. Mostantól fogva, légy szíves, tartsd meg őket magadnak! Könnyek jelentek meg a lány szemében. A haragtól vagy a sértettségtől, a férfi nem tudta eldönteni. De valami kis reakció is jobb a semminél, mondta magában. Haragja elpárolgott; a megbocsátó szülő felváltotta a szigorút. Arckifejezése megszelídült. A lány ezt nem vette észre. A férfi rájött, hogy döntő pontra ért; olyan pontra, amelynél visszahúzódhat, és talán vissza is kell húzódnia úgy, hogy félig kimondottan hagyja az igazságot. Az igazat megmondani - ezt már régen megtanulta - nehéz és veszélyes dolog. Az emberek nem örülnek neki. Gyengéden megfogta a lány kezét. - Eleanor... A lány elrántotta magát. A férfit ez elkedvetlenítette; de számított rá. Tovább kell nyomulnia. Ők ketten annak idején már kibékültek, és viszonylag közel kerültek egymáshoz, amikor a lány megértette Margaret beteges gondolkodását. És Eleanor még mindig gondolkodó lény. Erre a két dologra épített a férfi: - Van még valami, amit el kell mondanom neked. Talán ez a legfájdalmasabb dolog. Nem tudom, te ráébredtél-e... kétlem... de azt hiszem, van oka, miért pont így viselkedsz. Hogy megveted az egész világot. Hogy nem akarsz részt venni benne... Mély lélegzetet vett.
217 - Úgy rejtőzöl el a további fájdalmak elől, ahogy ezt régen láthattad. Anyád ugyanezt csinálta, emlékszel? Kezdesz pontosan úgy viselkedni, mint ő. lessék. Kimondta. A félelmetes szavakat - a legborzalmasabb vádat, amelyet megfogalmazhatott - kimondta. Üresnek érezte magát. Sértéseket várt válaszképpen. De a lány úgy meredt rá, mintha ő tökfilkó volna. Fölnevetett: - Ez... papa,ez... képtelenség. - Nem hiszem. - Ez a legnevetségesebb, legőrültebb... - Nézz magadra! - kiáltotta a férfi. Az eszelős mosoly lehervadt a lány arcáról, s fáradt, döbbent kifejezés váltotta fel. - Anyád kizárta magát a világból, és te pontosan ugyanezt teszed. Azt akarta, hogy semmi köze ne legyen az otthonához, a családjához... te pedig semmit nem akarsz már kezdeni a foglalkozásoddal. Vagy velünk, ha többet kérünk tőled udvarias beszélgetésnél. Ő bezárta az összes szánalmas titkát a szobája ajtaja mögé... és úgy veszem észre, te ezt a szokást kezded utánozni... Eleanor szeme elkerekedett. Olyan rémült arcot vágott, hogy a férfi eltűnődött, a bezárt ajtó említésének miért van ekkora jelentősége. De láthatóan van. Aztán megint megváltozott a lány arca, düh jelent meg rajta. Valami mintha összetört volna benne. Felemelt ököllel hirtelen az apjára támadt: - Te kegyetlen disznó... EZ NEM IGAZ! A férfi elkapta a csuklóját, és így kiáltott: - De igaz! - Erősen megrázta a lányt. - Ne rejtőzz el az igazság elől. Tudod, hogy anyád mit művelt magával! - Érezte, hogy a lány hirtelen elernyed. Karja ellazult; már nem küzdött. A férfi légzése lelassult. Lelkifurdalás, sőt fájdalom bujkált a hangjában: - Nem akarom, hogy ugyanaz történjen veled. Mostanában néha még a hangod is olyan, mint az övé. - Jaj, istenem - zokogott fel a lány, és elfordult; arcát a kezébe temette. A kegyetlen disznó nem is elég erős kifejezés. Ostorral kellene megverni, mert így beszélsz a lányoddal. Gideon úgy érezte, csak azt mondta, amit mondania kellett. Lehet, hogy alkalmatlan időpontot választott, de a szavak helyesek voltak. Az a baj, hogy nem tudta megállapítani, segített-e, vagy csak rontott a dolgon. A lánya vad zokogásából az utóbbira gyanakodott. Kimerültén csóválta a fejét. A lányhoz lépett; óvatosan átölelte. Attól félt, hogy elhúzódik. Eleanor nem húzódott el, de nem is nézett rá. A férfi halkan megszólalt: - Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Tudom, hogy egy szót sem hiszel abból, amit mondtam... különösen ami anyádra vonatkozik. De folyton ezen gondolkodom. Nem akarom, hogy ugyanúgy tönkremenj, ahogy ő. Úgyhogy te is gondolkodj rajta, Eleanor... kérlek. Könyörgök. Mindent megtennék, csak hogy gondolkodj rajta. Levágnám a karomat... odaadnám az életem... ha... Lassan megfordította a lányt; fölemelte az állát; döbbent, sírástól vörös szemébe nézett. - Az apád vagyok. Azt akarom, hogy élj, és ne haldokolj lassan egy elsötétített szobában a következő harminc évben. Még nagyon sokat kell adnod a világnak... A hangos kopogásra az ajtó felé fordult. - Igen? Tessék. Egy inas lépett be. Eleanor ezt a pillanatot használta ki, hogy kisuhanjon a szobából. Amikor eltűnt, a férfit a vereség érzése kerítette hatalmába. Az inas sárga papírlapot nyújtott felé: - Távirat, Mr. Kent. Attól tartok, rossz hír. Kilencedik fejezet
VISSZATÉRÉS I. Mire Will a kaszinóhoz ért, a felhők elvonultak, és napfény árasztotta el a Bellevue Avenue-t. A fiú lihegett a gyors tempótól. De alig lassított, amikor befordult a bejárati árkád mögé, végigment a félhomályos alagúton, majd megállt a forgókeresztnél. A pályán teniszező négy férfi egyike éppen egy védhetetlen fonákütést helyezett el az ellenfél térfelén. Hangos tapsot kapott. A forgókereszt mellett, egy széken őr ült, aki fölemelte a kezét, ahogy Will befelé indult. - Sajnálom,-uram. Csak tagoknak. Will a homlokát ráncolta. Megpróbáljon erőszakkal bemenni? Nem, abból csak botrány kerekedne. Valószínűleg az is elég lesz, amit tervez. - Egy klubtag vendége vagyok, Marcus Pennelé. Csak az egyik alkalmazottjukkal szeretnék beszélni. Labdaszedő. Muldoon, azt hiszem, így hívják. Az őr most, hogy a Pennel nevet meghallotta, már kevésbé viselkedett ellenségesen. - Az Donny Muldoon lesz. - Gondolom. Tegnap majdnem komoly balesetet okozott az Ocean Avenue-n. Megköszönném, ha most azonnal kihozná. Will látható türelmetlenségétől az őr felállt. - Rendben, Mr.... - Kent. - Egy pillanat. A férfi elcsoszogott, és eltűnt a belső árkád bal oldalán.
218 Will a forgókereszt melletti, zöldre festett falnak támaszkodott, és azon gondolkodott, amire készült. Sokan inkább hősködőnek tartanák, mint úriembernek, pusztán a szándék miatt is. Mások, akik kínosan vigyáznak magukra, idiótának neveznék azért, mert egy lány tisztessége miatt verekszik. De őt egyik csoport sem érdekelte túlságosan. A forgókereszt őre visszatért, mögötte egy lépéssel Muldoon. Will ellépett a fal mellől, érverése gyorsult. Szeme elkerekedett, amikor még két labdaszedő is előkerült. Megálltak a benti árkád mellett, de világos volt, hogy kijönnek, ha a barátjuknak segítségre van szüksége. Muldoon a forgókereszthez lépett, alázatosan mosolygott. Sűrű, gondosan borotvált szakállán izzadság csillogott. Fekete foltok látszottak pólója hónalján. Megragadta a forgókeresztet, és elfordította. Az egyik labdaszedő szutykos térdnadrágjának zsebébe süllyesztette a kezét. Fegyverért nyúl? Újabb taps hangzott fel a tribünön. A négy játékos megköszönte, és elhagyta a pályát. Muldoon a korlátra támaszkodott, mely elválasztotta Willtől, és sapkájának törött ellenzőjével babrált. Az őr végre rájött, mi készül. Fölemelte törékeny kezét: - Itt nem lesz verekedés. Ha ez a szándékuk, menjenek át a mezőre. - Verekedni, én? Hülyeség, Harry... - vont vállat Muldoon. - Tudod, hogy én békés fickó vagyok. De ennek a piperkőcnek a nevében nem beszélhetek. - Átment a forgókereszten, miközben le nem vette fekete szemétWillről. - Lássuk, mit forgat a fejében. Az egyik barátja odakiáltott: - Kell segítség, Donny? Muldoon megvetően felmérte Will alakját és erejét. - Á, ez csak egy egyetemista. Will füstölgött. Muldoon folytatta: - Az az igazság, nem hittem, hogy még egyszer találkozunk. - Majdnem igazad lett. Amikor eldobtad azokat a köveket, csaknem felborultunk. A fiú tettetett ártatlansággal felelte: - Tényleg?! Sajnálattal hallom, egyetemista. Csak bolondoztunk. Nem akartunk bajt. - Ezt egy pillanatig sem hiszem el. De nem erről van szó. Miss Pennel megsebesülhetett, sőt meghalhatott volna amiatt, amit tettél. - Miss Pennel, aha. - Muldoon kuncogva elment Will mellett. Amikor a járdához ért, a napsütésbe, megfordult. Will csak egy lépéssel volt mögötte. - Istenem... mintha az ujja köré csavart volna téged. És te azt hiszed, hogy tisztességes hölgy ez a Miss Pennel Hangsúlyosan mondta ki a nevet, lekapta a sapkáját, és megérintette vele a földet, miközben meghajolt. - Hát én megmondom neked, te egyetemista, hogy mi ő igazándiból... egy színésznő. És azt is megmondom, mit szeret igazán. Nem a hozzád hasonlókat. Hanem engem meg a barátaimat, tudod. Mi már mind lefektettük. Will két kézzel ragadta meg a csavargó pólóját. - Miért okoz neked örömet, hogy hazudozol róla? - Hazudozok? - nevetett fel Muldoon. - Kérdezd meg Miss Pennek, hazudo- zok-e. - Gondolkodott. - Nem, azt hiszem, neked nem mondaná meg az igazat. És most, egyetemista... Lassan fölemelte a bal kezét. Megütögette Will jobb karját. Mosolyogva és halkan így szólt: - Vedd le rólam a kezed, különben letépem a töködet, és bedugom a segged lyukába. - Te mocskosszájú szemétláda... A csavargó öklével Will gyomrába akart vágni. Will félrelépett, és ügyetlenül, de nagy erővel visszaütött. Muldoon állcsúcsát találta el, amitől a fiúnak becsukódott a szája. Felső fogsora beleszaladt az alsó ajkába. Muldoon kiköpte a vért. Megragadta vértől vörös állát. Will a gyomrába vágott. Muldoon megtántorodott. Will tudta, hogy előnye nem tart soká. De kihasználta, leverte a másiknak a fejéről a sapkát, és amikor a fiú össze akart esni, megragadta olajos haját. Fél kézzel Muldoon haját fogta, a másikkal pedig háromszor az arcába ütött, s viszonzásképpen csak egy pontatlan ütést kapott. De Muldoon két barátja már elindult. Megkerülték az őrt, és átnyomakodtak a forgókereszten, miközben Muldoon ide-oda csoszogott, és Will után kapkodott, aki hátrált. A csavargó rémes látványt nyújtott. Will egyik ütésétől felhasadt a jobb szemöldöke. Vér csurgott a sebből, végigfolyt az arcán, és összekeveredett az összetört orrból és beharapott szájból ömlő nyállal és vérrel. - Faszfej - mondta, miközben nyálat és vért köpött a foga közül. - Egyetemista faszfej! Támadott. Will oldalra ugrott, hogy elkerülje a feléje sújtó öklöt. A másik két csavargó már közel járt. Az egyiknek valóban volt fegyvere; éles bokszer csillogott a jobb kezén. Will először jobbra húzódott, majd balra. Muldoon ökölbe szorított keze minden egyes alkalommal csak kicsit tévesztett célt. Will alig vette észre, hogy az összes kocsis futva közeledik, mert látni akarták a verekedést, s hogy mögötte egy kocsi áll meg a járda mellett. Valaki a nevét kiáltotta. Rá se hederített, zihált, és Muldoont figyelte. Az megint vadul nekirontott. Will félreugrott, majd behajolt a kinyújtott kar alá, és minden erejével ütött. Muldoon felkiáltott, és nekizuhant a barátainak. Azok félrelökték, erősebben, mint akarták. A falhoz csapódott, és ez az ütés elintézte. Amikor lecsúszott, véres arca széles vörös csíkot hagyott a zöld festéken. A bokszeres fiú Will arcára irányzott egy ütést. Will bal válla mögött ostor csattant. Csak egy foltot látott a bal szeme sarkából. A bokszeres csavargó visszahúzta a kezét, és felüvöltött. Vér fröcskölt a jobb szeme alól vagy magából a szemből - Will nem tudta megállapítani. A harmadik, amikor látta, mit művelt az ostor, már nem akart verekedni. Egy kéz megragadta Will vállát; megfordította. - Marcus!
219 - Szállj be a kocsiba, te átkozott bolond. A teniszmeccs nézői kitódultak a kaszinóból. Marcus a kocsisokat megkerülve a hintóhoz vonszolta Willt, mely elé most két sovány szürkét fogtak. - Istenem - füstölgött Marcus, miközben az egyik utasülésre lökte Willt. - Anyámat megüti a guta, ha erről megtud valamit. Will még mindig zihált. A panasz feldühítette: - Nagy kár! A csavargó hazudozott Lauráról. Az egészet ő akarta. Miért követtél? Marcus gyűrött papírt rántott elő a zsebéből, miközben elhelyezkedett a bakon. Hátranyújtotta Willnek a papírt - egy távirat volt -, majd a lovak közé csapott, és éles kanyarra késztette őket. - Tíz perccel azután érkezett, hogy eljöttél - kiáltotta. A kocsi dél felé robogott a Bellevue Avenue-n. Will megpróbálta széthajtogatni a táviratot. A szél hirtelen kitépte az ujjai közül. Káromkodott. Marcus hátrafordult, és látta, hogy Will a papírt nézi, mely a kocsi mögött bukdácsolt a porban. Will tölcsért formált a kezéből a szája előtt: - Nem tudtam elolvasni. Ki küldte? - Apád. Azt akarja, hogy azonnal menj Bostonba. - Kutya legyek, ha elmegyek, míg mindent el nem intéztem! - Menned kell - kiáltott hátra Marcus -, már csak azért is, hogy ne okozz nekünk több kellemetlenséget Muldoon bandájával. Azonkívül sürgős is. Apád mostohaanyja meghalt odalenn New Jerseyben. II. Marcus a cselédbejárón vitte be a házba, és megmutatta neki az emeletre vezető hátsó lépcsőt. Will úgy juthatott el a szobájába, hogy nem találkozott senkivel. Megtisztálkodott, így nem maradt nyoma, hogy verekedett. Úgyis megtudják a többiek hamarosan, jósolta borúsan Marcus. - Még nem tudják, hová mentél. Azt mondtam, úgy hiszem, elmentél ajándékot vásárolni. Meg kell majd mondanom nekik, csak a szerencsén múlott, hogy olyan gyorsan megtaláltalak. Will tíz perc alatt összecsomagolt. A földszinten udvariasan elköszönt a családtól. Mrs. Pennel részvétét nyilvánította, de csak gépiesen. Marcus megfogta az asszony karját, és mindketten eltűntek a zeneszalonban. Will és Laura egy benyílóba lépett a főlépcső alatt, hogy egy pillanatra kettesben maradjanak. A fiú előadta a lánynak, hogy amint lezajlik a temetés, egy hetet New Yorkban tölt majd; dolga van, mondta. A lány szerette volna tudni, milyen természetű a dolog. - Túl bonyolult lenne elmagyarázni, Laura. Valami, amit el kell intéznem. De amint elintéztem, visszajövök. Terveket kell készítenünk... A lány megcsókolta és mosolygott, de a fiú úgy érezte, Laura nem csupán tréfál, amikor azt mondja: - Valóban kell. Számítok rá, hogy tisztességes asszonyt faragsz belőlem. III. A másodosztályú vagon, mely dél felé vitte a szárazföldön, levegőtlen volt és kormos. Am ez nem sokat számított Willnek; nem érdekelte se a környezete, se a többi utas. Csak arra tudott gondolni, mi lehet Laurával. Örülni akart a tengerparton történteknek. De valami baj van. Végül rájött, miért érzi ezt. A lány utolsó megjegyzése miatt. Komolyan gondolta. Akár tetszik, akár nem, új kényszer lépett be a szerelmükbe. Mielőtt ellátogatott a Maison du Soleilbe, még választhatott. Most már nem. Még csak nem is a teherbe esés kérdéséről van szó. Ez az aggodalom megszűnt egy nappal azután, hogy együtt voltak. A becsületről van szó. Szeretkezett a lánnyal, ezért el kell vennie feleségül. Anyja mindig ragaszkodott ehhez. Nem számít, hogy Carter nevetségesnek tartja ezt a gondolatot. Ebben az esetben a mostohafivére téved. Carter sohasem állt kapcsolatban olyan lányokkal, mint Laura Pennel. Nem érti azokat a törvényeket, melyek a lány köreiben élők viselkedését szabályozzák. Ha Will megteszi ezt a tisztességes lépést, melyről tudta, hogy meg kell tennie, eléri majd legnagyobb célját. Ha szövetséget köt Pennelékkel, akkor a világon mindent megkap, amit csak akar. De akkor mi az ördög miatt nem olyan boldog, mint előző nap volt? Tudta. A válasz abban a parancsoló stílusban rejlett, ahogy Laura beszélt vele. Mintha nem a szerelme volna a lánynak, hanem a... Tulajdona. Egész úton megpróbálta elfelejteni ezt az egy megjegyzést. Nem tudta. Tizedik fejezet
ELVÁLÁS I. - Monda azért Mártha Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Míg a lelkész a Bibliát olvasta, a gyászolók izegtek-mozogtak. A nyári hőség kemencét varázsolt a Boston északi részén álló Christ Churchből. A Kentek együtt ültek a magas falú templompáholyban, mely csaknem száz éve a családé volt. A páholy pontosan szemben helyezkedett el a Revere családéval. Will ült legközelebb a folyosóhoz, és verejtékezett fekete alpakaöltönyében. iMár régen nem járt a templomban. Gideon a gyülekezethez tartozott, de ez mindössze abból állt, hogy évente egyszer kiállított egy nagyon nagy összegről szóló csekket. Willel szemben festmény lógott, mely Krisztust ábrázolta az utolsó vacsorán. A képet fatáblák vették körül, melyekre a tízparancsolatot, a miatyánkot és a hiszekegyet írták aranybetűkkel. A festmény fölött nyári fény áradt be egy üvegablakon. Nem használtak festett üveget, hogy a zsoltáros- és imakönyveket könnyebben lehessen olvasni.
220 Eleanor Will balján ült, aztán Júlia következett, s végül Gideon, aki kimerültebb- nek és ingerültebbnek látszott, mint valaha. Ő és Eleanor alig szólt egymáshoz - hogy miért, azt senki nem magyarázta meg Willnek. Will eddig még nem árulta el Gideonnak, hogy feleségül akarja venni Laura Pennelt. Apja hangulata miatt most úgy gondolta, hogy vár vele, amíg vissza nem tér New Yorkból. Már táviratozott Drew-nak, hogy néhány napon belül számíthat rá. - Monda néki Jézus: Feltámad a te testvéred... A családon kívül csak olyan tucatnyian ülhettek az apró szentélyben. Köztük Moultrie Calhoun és újdonsült felesége; a Union korábbi főszerkesztőjének, Theo Payne-nek az egyik fia; és a Rothman Bank képviselője. Molly holtteste már odakint volt egy halottaskocsiban. A koporsót a hőség miatt jégtömbökkel rakták körül. Péntek volt. A temetést két nappal elhalasztották, hogy megérkezzék az a három gyászoló is, akik közvetlenül a Kentek mögött ültek. Michael Boyle különösen közel állt Molly férjéhez, Jephthához. Az ír Cheyenne-ből utazott ide a feleségével, Hannával, és a fiával. A tizenkilenc éves Lincoln Boyle magas, piros arcú fiatalember volt, aki megtévesztően szelíden viselkedett, és apja halvány, sárgásbarna szemét örökölte. A vele folytatott néhány perces beszélgetés meggyőzte Willt arról, hogy Boyle-ék fia nagyon okos, és a korához képest rendkívül olvasott. Nagy lelki rokonság volt Will és Linc között, mert mindenki csak így nevezte a fiút. Ennek oka előző este vált világossá, amikor Boyleék először étkeztek a Kentek asztalánál. Michael azokat a könyveket bírálta, melyeket a fia magával hozott az utazásra. - Radikális szemét - így jellemezte őket. Linc szembeszállt az apjával úgy, hogy derűsen helyreigazította Will előtt: - Az az igazság, hogy ezek olyan könyvek, melyeket a Farmerszövetség egyik ingyenkönyvtárából kölcsönöztem. Az általános műveltséget csak színleg tisztelik a Boyle-házban. Adj oda valakinek egy könyvet, és megtudod, elég okos-e ahhoz, hogy felismerje, rászedik. Michael elvörösödött, de nem szólt. Vacsora után Will a földszinti dolgozószobában talált rá Lincre. A könyöke melletti asztalon könyveket tornyozott fel. Will megkérdezte, miért találja Michael ezeket olyan kifogásolhatónak. A napbarnított fiatalember hátradőlt, vidékinek látszott kordbársony utazóöltönyében, kifakult kék ingében és kopott, térdig érő csizmájában - ideális öltözék ez a síkság hűvös nyári estéihez, mondta korábban, de elviselhetetlen Boston tikkasztó hőségében. - Ezek mind az agrármozgalom alapkövei. - Linc egyenként rámutatott a könyvek gerincére. - Bellamy Visszapillantása. A Caesar oszlopa Ignatius Don- nellytől. William Harvey Pénzügyi iskolája. Henry George könyve a vámtarifáról. A Szövetség hozzáférhetővé teszi ezeket a műveket azoknak a farmercsaládoknak, melyek nem engedhetik meg maguknak, hogy könyveket vásároljanak. Persze... Dohányzacskót húzott elő; megtömött belőle egy hosszú szárú cseréppipát. - A papa szívesen elégetné mindegyiket. Ami őt illeti, minden, ami nem ünnepli a vámtarifát, a trösztöket és az .arany valutát, hazafiatlan és veszedelmes. Hangok hallatszottak be a dolgozószoba nyitott ajtaján. A szalonban Gideon és Michael ült két, egymáshoz közel húzott székben. Bár annak idején ellenségeskedtek egymással, ezen az estén úgy viselkedtek, mint a régi cimborák. Michael egy kis rézveretes fadobozt nyújtott át vendéglátójának. Gideon különös, szinte tisztelettudó arckifejezéssel vette át. - Szóval te és az apád hadilábon álltok egymással? - kérdezte Will. - Attól tartok, nagyon is. - Linc kifújta a pipafüstöt. - Udvaroltam egy olyan ember lányának, aki abból él, hogy szénát és lucernát termel. A lány családja révén kezdtem érdeklődni a farmerek mozgalma iránt. A papa gyűlöli a mozgalmat, mert minden jó republikánustól ezt a magatartást követelik meg. A papa sok szempontból csodálatra méltó ember. Annak idején sok mindent végigcsinált. Harcolt az Unióért. Dolgozott a Union Pacific építésénél. Keresett pár milliót különböző árukkal és jószágokkal. De már hatvanéves. Tudod, milyen szerencsétlen párost alkot a kor és a pénz. Nem elég, hogy úgy gondolkodik, mint egy tőkepénzes, de megvet mindenkit, aki nem ezt teszi. Pokoli helyzet - fejezte be, és egy pillanatra elkomorodott. Linc nyíltsága megkönnyítette Willnek a beszédet: - Én ugyanebben a helyzetben vagyok, csak az én esetemben fordítottak a politikai állásfoglalások. Apám ki nem állhatja annak a lánynak a szüleit, akinek udvarolok. Ők kicsit a te apádra hasonlítanak. Gazdagok és konzervatívak. Ez rengeteg bajt okoz. A márványkandallóhoz lépett; belebámult a hideg tűztérbe. Aztán félig tréfásan hozzátette: - Mivel láthatóan mind a ketten ugyanazzal a problémával küszködünk, talán ki tudunk találni egy megoldást. - Mi lenne, ha apát cserélnénk? Will nevetett. - Nem rossz ötlet. Gondolod, hogy működne? - Szeretném, ha működne. Elmondom, milyen következtetésre jutottam néhány évvel ezelőtt, amikor a papa meg én elkezdtünk igazán ádáz csatákat vívni. Úgy döntöttem, az egyetlen helyes út, ha haladok előre... azt teszem, amit helyesnek hiszek... és közben megpróbálom távol tartani magam az olyan nézeteltérésektől, melyek miatt örökre széthullhat a család. - Működik? - Határozottan... feltéve, hogy hajlandó vagyok úgy ülni, mint egy tuskó, és sohasem nyilvánítok véleményt - mondta Linc savanyúan. - De nem ezt teszed, ugye? - Persze hogy nem. Szóval ez a megoldás mégsem működik. Legalábbis gyakran nem. Az a baj, hogy nem tudok jobbat. Elsimulnának a dolgok, ha meghátrálnék. De a papától tanultam valamit. 0 soha nem hátrált meg. Úgyhogy, bár nehéz, csak megyek előre, és mindig a legjobbat remélem. - És mi van, ha a legrosszabb következik be? - Úgy érted, ha a papa kitagad? Valami ilyesmire gondolsz? - Igen. Linc a kupac legfelső könyvére tette súlyos, barna kezét.
221 - Ezt a kockázatot hajlandó vagyok vállalni. Imádom a papát. És bizonyos mértékű tisztelettel tartozom neki, mert ő az apám. De nem hiszek másban csak azért, hogy a kedvére tegyek. A szolgaság a jóindulatú gazda házában is szolgaság. - Philip arcképére mutatott. - Úgy hallottam, az öregfiú, aki ezt a családot alapította, tudta ezt. De az apák dühítő módon tudnak felejteni. - Igazad van - mondta Will. A szalonban megdöbbentő látványt pillantott meg. Gideon úgy ölelte meg az írt, mint egy elveszített testvért, -...tökéletesen igazad. És nincs értelme halogatni a házasság megbeszélését. „Haladni előre”, mondta Linc. Ez az egyetlen lehetőség. Beszélek apámmal az eljegyzésről, még mielőtt elindulok. Olyan kedvesen és tapintatosan teszi majd, ahogy csak tudja. De nem hagyja, hogy Gideon véleménye változtasson valamin. - .. .Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él... Will felocsúdott. A lelkész hangja a végső állítást zengte: - És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Becsukta a Bibliát. - Imádkozzunk. Isten könyörületére és oltalmára bízunk téged. Az Úr áldjon meg, és legyen teveled. Ragyogjon rád az Úr arca, és legyen kegyes hozzád. Az Úr vegyen pártfogásába, és adjon békét neked, most és mindörökké. Ámen. Lassan keresztet rajzolt a levegőbe. Willnek az az érzése támadt, hogy valaki figyeli. Kissé balra fordult; látta, hogy Gideon előrehajol és őt nézi, mintha olvasna Will ellenszegülő gondolataiban. Will elkapta a tekintetét, és lehajtotta a fejét. II. Aznap bánat ült a Kent családon, de ez a bánat elviselhető volt. Molly jó és teljes életet élt. Gideon a könnyeivel küszködött, amikor a koporsót leeresztették a watertowni száraz földbe. Júliával megállapodtak, hogy aznap este nem akarnak lógó orrokat látni a házban. A konyhában máris készült a hatalmas vacsora, melyhez rengeteg bort szolgálnak majd fel. Boyle-ék vacsora előtt fölmentek csomagolni. Úgy tervezték, hogy reggel indulnak. Gideon bekopogott a fia szobájába, és megkérte őt, hogy menjen le a dolgozó- szobába: - Valami csodálatosat szeretnék mutatni neked. Will nyugtalanul követte apját a földszintre. Gideon jó hangulatban volt; különösen jóban ahhoz képest, ami aznap történt. Talán ez a kedvező pillanat, hogy szóba hozza Laurát. Gideon boldog arccal lépett a kandalló mellé a dolgozószobában; kis rézveretű dobozra mutatott: - Látod, mit hozott nekünk Michael? - Attól tartok, nem tudom, mi az. - Ez az ő legféltettebb kincse. - Gideon fölemelte a dobozt a félig teli teásüveg mellől. Felnyitotta a tetejét. Will belül egy kis kupac közönséges földet látott. Gideon arca ragyogott: - Michael akkor gyűjtötte ezt, amikor otthagyta a Union Pacificet. Ez föld a vasúti töltésről, ahol dolgozott. Ő is Kent, mert befogadtuk. Azt szeretné, ha a dobozt a többi emlék között őriznénk, hogy az emberek tudják, valaki a családból részt vett ebben a hihetetlen vállalkozásban... Gideon becsukta és visszatette a dobozt. - Michael meg én nem mindig láttuk ugyanúgy a dolgokat. Őszintén megmondom, én voltam a hibás. Sokáig szerencsevadásznak tartottam. Tévedtem. Még mindig nem értünk egyet a legtöbb politikai kérdésben, de a család hagyományainak fontosságában tökéletesen egy véleményen vagyunk. Elhallgatott, majd elment a fia mellett. Becsukta a szárnyas ajtót és megfordult, aztán folytatta: - De a newporti kirándulásodról szeretnélek kérdezni. Bár az ablak nyitva volt, a szobában hirtelen nyomasztó lett a forróság. A függönyök mozdulatlanul lógtak a párás levegőben. Odakint a szürkület elhomályosította a Közpark fáit és ösvényeit. Egy pár sétált lassan a parkban, akár az alvajárók. - Szeretném tudni, mi történt odafenn - folytatta Gideon. - Azt is szeretném tudni, hogy állnak jelenleg a Laura Pennel iránt táplált érzéseid. Will nem akarta feldühíteni az apját. Ma nem. De Gideon megnehezítette, hogy önmérsékletet tanúsítson; úgy támaszkodott a szárnyas ajtónak, mintha ott akarna állni, amíg választ nem kap. Úgy viselkedik, mintha Jeb Stuart lovasságában volna, én meg valami közkatona lennék, akinek Kent őrnagy úgy parancsolgathat, ahogy neki tetszik! Linc Boyle egyszerű,de kockázatos tanácsára gondolt. „Haladnielőre”Ha apja erőltetni akarja a dolgot Molly Kent temetésének napján, ám legyen. Will leült egy székbe, keresztbe rakta a lábát, és így szólt: - Nem nehéz elmagyarázni, mit érzek Laura Pennel iránt. Elveszem feleségül. III. Gideon egy pillanat múltán a fejét csóválta. - Biztosan tréfálsz. - Nem, apám. Tudom, hogy nem szereted Penneléket meg a politikai hovatartozásukat. De nem látom okát, miért kellene ennek befolyásolnia... - Fogalmam sem volt, hogy ez már idáig jutott - vágott közbe Gideon. - Júlia folyton figyelmeztetett, de én nem hittem neki. Fontosabb, mint valaha, hogy meghallgass. Thurman Pennel egy sakál. Lelkiismeret és skrupulus nélküli nyerészkedő! Will egy pillanatra eltakarta a szemét; megpróbálta visszafojtani a benne ágaskodó haragot:
222 - Mi az ördögnek kell mindig ugyanoda visszatérnünk? Vitatkoztunk, mielőtt elmentem Newportba, és nem látom értelmét, hogy azt a jelenetet megismételjük. Először is, én Laura Pennelt veszem el, nem az apját. Azonkívül elég idős vagyok már ahhoz, hogy azt vegyem feleségül, aki nekem tetszik. Ha te ezt nem tudod elfogadni, fölösleges beszélni róla, és fölösleges, hogy itt maradjak. Összecsomagolok és elmegyek. Gideon lecsapott erre: - Elmégy? Hová? - Megint elutazom. Azt hiszem, már említettem. - Egyáltalán nem. A fiú lemondóan vállat vont. - Lehet, hogy nem. - De az is lehet, hogy csak elfelejtetted. Azt mondják, ez öregemberekkel előfordul. - A dolgok zavarosak mostanában. Természetes, hogy egyikünk talán elfelejt... - Én nem felejtettem el semmit. Te nem tájékoztattál arról, hogy megint elmégy. Légy szíves, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy elárulod, hová mégy. Fáradt, gondolta Will. Csak gondolj arra, min ment ma keresztül. Am apja dölyfje elsöpörte a könyörületességet. És Gideon csak rontott a helyzeten azzal, hogy ösztökélte: - Azt mondtam, tedd meg azt a szívességet, hogy elárulod, hová... - A pokolba. - Hogyan? - Azt hiszem, jól hallottad. Gideon arca elvörösödött. Will figyelmeztette önmagát, nehogy elkövesse ugyanazt a hibát, mint legutóbb. Nem szabad a gutaütés szélére kergetnie apját. Gideon feszült hangon így szólt: - Amit tőled hallok, az dac. Tökéletes semmibevevése azoknak az értékeknek, melyek fenntartották és gazdagították ezt a családot. Még Michael Boyle is, aki pedig születésénél fogva nem Kent, jobban érti ezt nálad. - Jaj, istenem, papa. Ne kezdd elölről ezt a... Gideon rá se hederített: - Nem kell válaszolnod. Tudom, hová mégy. Vissza a tolvajok és a nagyképűek közé. Vissza Newportba! Erről van szó, igaz? Ha ilyen kevésre tartasz, mi értelme, hogy megmondjam az igazat? - Erről van szó, igaz, Will? Hallgattak. Will dühödt tekintettel bámult az apjára. Gideon elfordult:- Gondoltam. Gideon fölemelte a függöny egyik szárnyát, és kibámult a párás alkonyatba. Hangosan vette a levegőt. Jobb kezével megérintette a mellét, mintha megint éles fájdalmat erezne. Mondd meg neki, hová mégy! De ha megmondja, teljes magyarázatot kell adnia. És ha Gideon megtudja, hogy nem áll szándékában Drew-val a nyomornegyedben praktizálni, akkor még kevesebbre tartja majd. - Papa... - szólalt meg a fiú. Gideon megfordult, s már a mozdulat is ijesztő volt. Kétbalkezes, mondta egy távoli, felsőbbséges hang, melyet Will már nem hallott egy ideje. Tudta, miért hallja megint; mindent elrontott. Ahelyett, hogy türelmesen és okosan elmondta volna, ami a lelkét nyomja, úgy viselkedett, mint az apja; kijött a sodrából. Nyugodt hangot kényszerített ki magából: - Nyilván nem tisztelsz se engem, se azt, amit csinálok... Gideon kiabált: - Én nem tisztelek senkit, akinek az a legfőbb törekvése, hogy elnyerje az olyanok kegyét, mint Pennelék! Ők képviselnek mindent, ami ebben az országban rossz! - Nagyon gyorsan hozol ítéletet. Lehetne benned egy kicsit több megértés... - Képtelenség! Pennelékről már régen bebizonyosodott, kik ők! Veszedelmes emberek. A szegények gátlástalan kizsákmányolói. Te meg úgy engedelmeskedsz nekik, mint egy betanított kiskutya. Will hevesen így felelt: - Ha így gondolod, lehet, hogy nem csupán elutaznom kellene. Talán el is kellene költöznöm. - Lehetséges! Előbb azonban még mondok valamit. Nyilván nem vagy tisztában bizonyos... hírekkel, melyek arról az ifjú hölgyről keringenek, akit állításod szerint el akarsz venni. Will úgy pattant fel a székből, mintha tüzes vas ért volna hozzá. - Hírekkel? Miféle hírekkel? - Amelyek Miss Pennel jellemére vonatkoznak. Azt mondják... Will vészjóslóan halk hangon közbevágott: - Hallgass el, papa. Meghallgattam a kirohanásaidat, de Lauráról egyetlen szót sem akarok hallani. Ha valaki itt bírálhatja őt, az én vagyok. - Én csak azért említettem, mert meg akarlak védeni... - Az isten verje meg, nem érdekel a védelmed! Felnőtt férfi vagyok. Képes vagyok arra, hogy a saját fejemmel gondolkodjak, és meghozzam a saját döntéseimet!
223 Willt a harag egy pillanatra megfosztotta a következetes gondolatoktól. Aztán részben visszatért a józan esze. Ne folytasd ezt. Mindegy, mit művel, ne te légy az, aki kiváltja a szívrohamot. Ha fiaként nem is, orvosként tartozol neki ennyivel... Will a könnyeivel küszködött, melyek váratlanul elöntötték a szemét. Elment az apja mellett, és csak ennyit mondott: - Isten veled. - Majd becsapta maga mögött az ajtót. IV. Húsz perccel később leosont a hátsó lépcsőn, és kiment a házból. A húsz perc alatt nem hallotta, hogy nyílt volna a dolgozószoba ajtaja. Gideon nem próbálta meg visszatartani; nem szereti eléggé, hogy megpróbálja. Jól van, gondolta, amikor kilépett a nyári sötétségbe. Soha többé nem teszi be a lábát a Beacon Street-i házba. V. Gideon, hogy halogassa a pillanatot, amikor majd egyedül marad a gondolataival, levett egy könyvet az egyik könyvespolcról. Leült, és remegő kézzel kinyitotta a könyvet. Ez A szolgaság láncai című politikai traktátus volt, mely először Angliában, 1774-ben jelent meg. A francia Jean-Paul Marat írta, aki végül a forradalom legszélsőségesebb frakcióját vezette, és akit a fürdőkádjában döfött le Charlotte Corday. Évekkel a forradalom előtt Marat borúlátóan ítélte meg a végkifejletet: A szabadság is csak olyan, mint a többi emberi dolog; megadja magát az időnek, mely elpusztít mindent; a tudatlanságnak, mely összezavar mindent; a bűnnek, mely megront mindent;és az erőnek, mely összezúz mindent... Gideon, hiába próbálta, nem tudta túltenni magát e szavakon. Nem kellett messzire mennie, hogy megértse, a jelenkori Amerikára vonatkoznak - és a család helyzetére is. Az idő elpusztított minden elvet, amelyben Carter valaha hihetett. A tudatlanság összezavarta Willt, és kiszolgáltatta a becsvágy apró, de végső soron végzetes bűnének. Az erő összezúzta Eleanorban mindazt az idealizmust, mely Leó halála előtt élt benne, és boldogságának lehetőségét is. Heves vitájuk óta a lány keveset szólt hozzá, és arra a javaslatára, hogy látogasson meg egy ideggyógyászt, azonnali visszautasítással válaszolt. A férfi tudta, hogy kudarcot vallott. Mindezek miatt senki nem maradt, aki terelgesse a családot a következő emberöltőkben, senki, aki törődjék a család erejének alapkövével - a szabadsággal, amelyért az öreg Philip először fegyvert fogott; a szabadsággal, amelyről Marat oly kiábrándultán írt. Gideon most már osztozott ebben a kiábrándultságban. Hirtelen azonban megértette, mit művel. Ugyanazt, amit Eleanor tett. Mindenkit vádol, kivéve azt az egy embert, akit valójában vádolnia kellene. Ez pedig Gideon Kent. Az idő múlt, miközben a lehetőségeken töprengett. Cártérén már nem lehet segíteni, Eleanoron alig. De ott van Will. Vele egészen más a helyzet. Lehajította Marat értekezését a padlóra, és kisietett a dolgozószobából. Bocsánatot fog kérni a fiától. Megpróbálja elfojtani a keserűségét, és helyrehozni a dolgot. Megpróbálja apai szeretettel és józan ésszel felváltani egy kimerült, megviselt ember haragját... De késő volt. Will szekrénye üresen tátongott. Sehol sem találta a fiút. VI. Éjjel kettőkor eleredt az eső. Aztán kitisztult az ég. Ragyogott a hold. Gideon kibámult a hálószoba ablakán, látszólag a sötétben fekvő Júliához beszélt, valójában azonban főleg magához: - Mi történt vele? Nevetséges kérdés. Megkapta a korra jellemző lázat. A gazdagság lázát. A társadalmi rang lázát... Elkeseredetten támaszkodott a párkányra, és a fejét csóválta. Aztán a sötét szoba felé fordult, hajlott alakja kirajzolódott a hold fényében. - Mi a baj az emberekkel ebben az országban, Júlia? Nem vagyunk mások, mint az elpuhult sznobok nemzete, akik csak a ház méretével és a bútorok árával törődnek? Ilyen kapzsik és tunyák lettünk, hogy életünkben nem állunk ki másért, csak a bankszámláért... ami halálunk után semmit nem jelent, csak örökséget? Vajon az öreg Philip csak azért ment a concordi hídhoz, hogy jogot szerezzen a családi pe- digrére, melyet néhány szenvelgő eunuch hagy jóvá? Istenemre, nem hiszem. De nagyon kevés bizonyítékot látok, ami alátámasztaná az álláspontomat. A nézeteim elidegenítették tőlem a lányomat, és most a fiamat is elkergették. - Gideon... - szólalt meg az asszony az árnyékból, ahol feküdt. - Elment, Júlia. Elment ahhoz a hitvány népséghez. A férfi, aznap először, elsírta magát. VII. Egy pillanat múlva az asszony ezt suttogta: - Gideon, gyere az ágyba. Negyedórán át tartotta a férfit a karjában, meghallgatta, hogyan szidja önmagát, amiért Eleanor elhidegült tőle, Will pedig váratlanul elment. A férfi már nem őket tartotta felelősnek a család széteséséért. És bár egy szót sem von vissza abból, amit az országról vagy Pennelékről mondott, másokat sem tarthat felelősnek. A felelősség, mondta, egyedül az övé. Végül elhallgatott; nem mozdult. Az asszony magához húzta, s jobb karjával úgy ölelte át, hogy gyengéden simogathassa a homlokát. A férfi tompa hangon megkérdezte: - Gondolod, hogy látjuk még valaha? - Ő már férfi. A mi hibánk, hogy ezt elfelejtettük. - Tudom. Ő is ezt mondta. De gondolod...?
224 - Ezt akarom mondani, drágám. Felnőtt férfi. Csakis tőle függ. - Akkor az a válasz, hogy nem. Örökre elment. Az asszony hallgatása kétségbeejtő egyetértést jelzett. Hatodik könyv
WILL KENT ISKOLÁJA Első fejezet
ABEND I. - Che cosa? Non ho sentito cid che hai detto. Ezt egy öreg olasz mondta, aki fekete agyagpipát szívott, és olyan zihálva beszélt, mint aki tüdőbeteg. Ő már a negyedik ember volt, akitől Will útbaigazítást kért. Az öregember sem értette jobban Willt, mint a többiek. Ez nyilvánvalóvá vált abból, ahogy fölemelte a kezét, a vállát vonogatta és fölvonta a szemöldökét. Hatalmas tömeg hömpölygött a Mulberry Streeten ezen a szombat délutánon. A férfiak, nők és gyerekek vidáman beszélgettek, és alkudoztak az árusokkal. Az utca két oldalán négy- és ötemeletes bérházak sorakoztak, az ablakokból itt is, ott is emberek hajoltak ki. Will a Mulberry Street nyugati oldalán állt meg, ott, ahol az egyenes út kissé elfordul - a környék erről a kanyarulatról kapta a nevét. Két toprongyos suhanc egymást taszigálva próbálta összeszedegetni az aprópénzt, mellyel a járdán snúroztak. Egy érme épp Will bőröndje mellett ért földet. Az egyik fiú, miközben felkapta a pénzdarabot, megpróbálta a bőröndöt is megkaparintani. Will azonban valamivel arrébb rúgta a táskát, hogy a suhanc el ne érhesse. A két kamasz nevetve elrohant. Az öregember is nevetett. Will kedve azonban nem volt ilyen rózsás. A hosszú vonatút egészen kimerítette, és dőlt róla a víz. A kíméletlen augusztusi hőségben a feje is megfájdult. Amiatt pedig, ahogy a Beacon Streetről távozott, egyenesen kutyául érezte magát. A családjával való szakítás végül is elkerülhetetlen volt; régóta húzódó dolog, de elkerülhetetlen. A vonaton töltött álmatlan éjszakán erre a következtetésre jutott. A barátságos viszony fenntartása lehetetlenné vált, amikor Gideon rosszmájú megjegyzéseket tett Laurára csak azért, hogy őt eltérítse szándékától. Az elválás mégis fájdalmas volt. Ráadásul most még ez az öregember sem tud vagy nem akar neki segíteni. Will kigombolta a mellényét, kabátját pedig hanyagul a vállára vetette, ebben a negyedben azonban még így is kirívóan jól öltözöttnek látszott. Ruházata akkor is elárulta volna, hogy idegen, ha egy szót sem szól. Az öregember már ment volna tovább. - Várjon - mondta Will. - Valaki csak tudja, hol a Bayard Court. Megmutatta az öregnek Drew néhány héttel azelőtt kelt levelét. Pech, hogy barátja csak a címet írta meg, azt nem, hogyan juthat el oda. - Bayard Court - ismételte Will lassan és tagoltan. - Bayard... Court. Négyes szám. - Oh, é quello ciö che vuoi? - Az öreg mintha megértett volna valamit. - Bay-ard Court?... - Igen. Az az - bólogatott Will. Az öregember lassan észak felé fordult. Ekkor azonban megpillantotta egy ismerősét, és Willnek megint csak várnia kellett; az arra haladó fiatalember taligát tolt maga előtt. A taligán olyan hordó, mely ott állt minden utcasarkon, csordultig teli hamuval és salakkal. Ez a hordó azonban üres volt, karimáján pedig pajkos kislány egyensúlyozott rongyos ruhában. Szemmel láthatólag élvezte az utazást. Az öregember ragyogott. - Buona giornata a te, Pasqual. E buona giornata al tuo bellissima bambina. - Buona giornata, Chiro. - A fiatalember Willre mutatott: - Chi é il tuo amico pallido? Will nem értette a beszélgetést, a férfi gyanakvó tekintete azonban magáért beszélt. Az öreg csak a vállát vonogatta. Az ifjú apa bizalmatlanul végigmérte Willt, majd továbbállt. - Bayard Court? - kérdezte megint az öregember. - Igen, azt keresem. Megmondaná, merre van? Az öreg a következő kereszteződés irányába mutatott; hadarni kezdett valamit, és élénken gesztikulált hozzá. Will lassan megértette, hogy az első saroknál balra, azután pedig jobbra kell fordulnia. Arról ugyan fogalma sem volt, pontosan hol is kell majd bekanyarodnia. De legalább tudta, merre induljon. Megköszönte az öregember segítségét, aztán felkapta bőröndjét és elindult. Mások is bámulták Willt az utcán. De csak kevesen mosolyogtak rá. Will percről percre kínosabban érezte magát. II. A Mulberry Street Bend mindössze néhány saroknyira volt a NewYork-i Uniontól s a nem túl forgalmas üzleti negyedtől, mely a City Hall Park körül terült el. A Bend viszont színes környék volt, ám zsúfolt és mérhetetlenül szegény. Nyomor- negyed.
225 Drew levelében említette, hogy a városrészt főként olasz bevándorlók lakják, akik közé írek is vegyülnek. Az olaszok nemrégiben érkeztek. Leginkább rongyszedésből éltek, illetve a városi szeméttelepen dolgoztak, ahol teherhajókra rakták, majd a tengerbe öntötték a hulladékot. Senki nem tudta, miért épp a szeméttel kezdtek el foglalkozni évekkel azelőtt az akkori olasz bevándorlók. Nem ez volt a pénzkeresés legelegánsabb módja, a leggátlástalanabbaknak azonban sikerült meggazdagodniuk. Ok ellenőrizték a szeméttelepeket, és ma már nagy hatalommal bírnak. Az emberek tisztelték és pad- ronénak szólították őket. Egyik kezükkel a városi hivatalnokokat vesztegették meg, hogy kizárólagos joguk legyen a telepen dolgozni és dolgoztatni. A másikkal munkát adtak olasz honfitársaiknak. A valóságban e nemes lelkű padronék éhbérért dolgoztatták honfitársaikat, ráadásul heti bérükből rendszeresen levontak egy bizonyos százalékot - mint mondták, erre azért kényszerülnek, mert a szakképzetlen munkások foglalkoztatásával komoly kockázatot vállalnak. A hiszékenyebb bevándorlók jótevőiknek tekintették a padronékat. A kevésbé naivak azonban vérbeli amerikai üzletembereknek tartották őket. Ahogy Drew is megjegyezte, az új bevándorlók első benyomásai meglehetősen lehangolóak voltak. A Mulberry Street valóságos bolhapiaccá változott ezen a fülledt szombat délutánon. A járdaszegélyen asszonyok üldögéltek, a tizenhárom éves fruskáktól a kilencvenéves öregasszonyokig minden korosztályból. Piros vagy sárga kendőt viseltek. A legfrissebb pletykákat cserélték ki egymás közt. Mögöttük különböző kézikocsik, taligák sorakoztak. Hasonló kocsik álltak az utca másik oldalán is, ahol szintén rengeteg asszony ült. A két kocsisor mögött a járdán még két sor kígyózott. A kocsikon Will gyújtósnak való aprófát, megfeketedett répát és káposztát, száraz kenyeret, olajosan csillogó pikkelyű nagy halakat, vaskos, vöröslő kolbászokat és kisebb csigahegyeket látott. A járdán álló kocsisor mögött kopott kis üzlethelyiségek sorakoztak: bankok, gőzhajózási társaságok és állásközvetítő irodák - hirdették az angol és olasz nyelvű feliratok. A kocsikon aranyozott szentképek függtek, s a kirakatokban is egy-egy jámbor szent festett gipszszobra állt. A legtöbb szent égnek emelte a tekintetét - nem csoda, hisz e világi környezetük meglehetősen nyomorúságos volt. Egy fogatlan öregasszony használt zoknit és alsóneműt árult az egyik kocsi mellett. A kis stand mögött két barna szemű, durva arcú férfi beszélgetett egy roskatag tornácon. Észrevették Willt. Érdeklődésük csak növekedett, amikor látták a mellényzsebéből kikandikáló értékes óraláncot. Will figyelmét sem kerülte el a két férfi. A fiatalabbik, aki keménykalapot viselt, hunyorogva nézett rá olcsó szivarja füstjén keresztül. Aztán elvigyorodott, és az óraláncra bökött: - Ehi, amico. Porti una bella catena d’oro. Hai un belVorologio appeso allafine? Will továbbment. A két férfi a háta mögött egymásra sandított, majd felállt és a nyomába eredt. III. Will tarkója égett. Nem fordult meg, de tudta, hogy követik. Feje egyre jobban lüktetett, miközben átverekedte magát a tömegen. A barátságtalan fogadtatás nem érte teljesen váratlanul. Drew megírta, hogy egyes NewYork-i kisebbségek tagjai válogatás nélkül minden eszközt felhasználnak, ha a boldogulásukról van szó. Ezért minden nyomornegyednek megvan a maga gengszterbandája. ír bűnbandák a West Side-on; kínaiak a Mott Streeten; négerek a Hetedik és Nyolcadik sugárút mentén; görög bandák, lengyelek, csehek még a Battery környékén tanyázó kis arab közösségnek is megvolt a maga bűnszövetkezete. A bandák minden idegenre lecsaptak, aki a területükre merészkedett, de jobb híján saját szomszédaikat is megtámadták. A nyomornegyedek lakóinak minden esélyük megvan rá, hogy megkeseredett és reményvesztett emberekké váljanak, írta Drew egy különösen maró levelében. Will egy kocsma mellett haladt el. A nyitott ajtón át vidám énekszó és mulatozás hangja szűrődött ki az utcára. A bejáratnál két idős férfi állt mozdulatlanul, szájukban az elengedhetetlen agyagpipa. Tekintetük Will arcáról valahova a háta mögé siklott. Ekkor egymásra pillantottak. Will megértette, hogy a két fickó még mindig a nyomában van. Egy nyitott tűzcsapból víz zubogott, és tócsába gyűlt a járdán. Egy sereg gyerkőc hancúrozott és fröcskölt körülötte. Will is átsétált a zuhany alatt, mit sem törődve a ruhájára fröcskölő vízzel. Kellemesen hűsítette sajgó fejét. Egy bajuszos férfi, aki combközépig érő, fekete alpakakabátot viselt, egy banknak kikiáltott üzlet ajtajában állt. Egy vaskos kötegből kivett néhány bankjegyet. Odanyújtotta egy türelmetlen ügyfélnek, aki köszönetfélét hadart olaszul. Mindketten észrevették Will díszkíséretét. A bankár cinikus mosollyal, az ügyfél szánakozva tekintett az idegenre. A Mulberry Street két oldalán a villany- és telefonpóznák ferdén meredeztek a forró augusztusi égbolt felé. A póznák oldalán látszott, hogy gyakran nekik ütköznek az arra haladó kocsik. A kézikocsik közt szorosan egymáshoz érő kerékkel álltak a szekerek. Az utca szemközti oldalán halottaskocsi várakozott, melybe éppen két szegényes gyermekkoporsót helyeztek feketébe öltözött férfiak. Will megpróbált követői lépteire figyelni. Az utcazaj ezt megnehezítette. Annyira elmerült gondolataiban, hogy egy hentes kinyújtott karjába ütközött, aki épp egy gödölyét nyúzott. A döglött állat acélkampón lógott egy kocsira erősített bitóféléről. A mészáros szőrös karja lucskos volt a vértől. A vér Will mellényébe kenődött, amikor összeütköztek. Will angolul, a hentes olaszul mentegetőzött. A hentes ezután sokatmondóan elnézett Will válla fölött, hunyorított és biccentett - világos figyelmeztetés volt. Will bólintott, majd az útmutatás szerint a sarok felé indult - a Mulberry és a Bayard Street kereszteződése felé. A Bayard Street két oldalán szintén bérházak sorakoztak, s ez az utca még nyüzsgőbb és zajosabb volt, mint a Mulberry. A keresztutcákban azonban sötétség honolt. Ha továbbmegy, át kell vágnia egy ilyen sötét kereszteződésen. Ez a két férfival a nyomában nyilvánvalóan őrültség volna. Itt a napsütötte, nyílt utcán mégiscsak több esélye van. Szíve hevesen vert, amikor befordult a sarkon, megállt, és letette, majd a ház árnyékába rúgta a bőröndjét. Feje lüktetett a fájdalomtól, amikor megfordult, hogy szembenézzen üldözőivel. Második fejezet
226
VÁRATLAN SEGÍTSÉG I. A két férfit váratlanul érte, hogy a sarkon szembe találták magukat Willel. De hamarosan összeszedték magukat, és fenyegetően elindultak felé, miközben a járókelők leszegett fejjel továbbsiettek. Egy keménykötésű férfi észrevette, hogy valami nincs rendben, és már-már közbelépett, vékony ajkú felesége azonban nem engedte megállni. A banditák két oldalról közelítettek Will felé. A jobb oldali támadó - az idősebbik - meg akarta tapogami Will mellényét. Will ellökte a férfi kezét. A fiatalabb erre azonnal előkapta a bicskáját koszlott inge alól. Egy szempillantás alatt fél kézzel kinyitotta. - Hé, barátom... - A fiatal olasz, bár erősen törte az angolt, tökéletesen érthetően beszélt. Tekintete fenyegetően villogott a keménykalap karimája alatt. - Nem lehet így bánni a cimborámmal. Ha csak úgy besétálsz a Bendbe a flancos öltönyödben, meg kell fizetned a vámot is. A másik röhögött. - Ez jó, ’Sep. Megvámoljuk. Nem is rossz. - Takarodjatok innen - mondta Will. A két férfi nem ijedt meg. - Hát hogyne - mondta az idősebb. - Amint megfizetted a vámot... mi, ’Sep? A keménykalapos fiatalember elvigyorodott, bólintott, és Will mellényének szegezte a kést: - Kifizeted a vámot, vagy kibelezünk. A te esetedben a vám csak ez a csinos kis lánc... - A kés hegyével megérintette az arany láncszemeket. . .no meg ami rajta van. Ideadod szépen, és már mehetsz is. Will nem mozdult. A kés hegye lassan eltávolodott az óraláncától, és a torkánál állapodott meg. Talán egy centire a bőrétől. - Nem értesz a szóból, barátom? A vámot akarjuk, méghozzá azonnal. A fiatalabb támadó a lánc felé kapott. Will hátraugrott, s a fiatalember arca felé sújtott. A fiatalember gyorsan és fürgén mozgott. Könnyedén kitért az ütés elől. Társa szitkozódva próbálta megragadni Willt, de a fiú kicsúszott a keze közül. Will oldalát szinte súrolta a kés, hegye a ház falának ütközött, és szikrát csiholt belőle. Will baljával a falhoz csapta a fiatalember kinyújtott karját. Az felordított, és elejtette a kést. Will ezután az idősebb férfi torkába könyökölt. Felbőszítette és feldühitette, hogy a nyílt utcán akarják kirabolni. A sarkon kisebbfajta csődület támadt. De senki sem sietett a segítségére. - Ti sistemerö io, bastardo! - sziszegte a fiatalember, amikor lehajolt, hogy megkaparintsa kését. Will biztos távolságba rúgta a fegyvert, s közben két kézzel próbálta távol tartani magától a másik tolvajt. A fiatalabb olasz a kés után nyúlt. Will a válla fölött észrevette, hogy a tömegben mozgolódás támadt. Hirtelen éles női hangot hallott. - Szégyen, gyalázat, hogy tétlenül nézitek, amint ez a két csavargó kifoszt egy látogatót! Feccia indolente! A bámészkodók sorfala lassan szétnyílt, s egy alacsony, fekete hajú asszony fu- rakodott előre, csecsemővel dús keblén. A gyermek az asszony nyakából lógó kendőfélében feküdt. A nő Will támadói felé rohant. Egyik kezével síró gyermekét védelmezve fölemelte a jobb térdét. - Tűnj el innen, te semmirekellő! - Térdével a kés után kotorászó fiatalember fenekébe rúgott. A férfi kalapja leesett. Ő pedig fejjel a falnak zuhant. - Preziosissimo sangue di Gesú il Salvatore! - A fiatalember a fejéhez kapott. Ujjai vért tapintottak. - Megöltél, asszony. - Még nem - felelte a nő a fejét rázva. Valamivel jobban beszélt angolul, mint a férfi. - De megteszem, ha nem hordod el magad innen. Ismerlek, Giuseppe Corso. Ismerem az anyádat is meg azt a szegény feleségedet meg a fél nápolyi rokonságodat. A vasárnapi miséről. Te bezzeg sosem jársz templomba, csak a kocsmában lopod a napot, és hetvenkedsz a hőstetteiddel, ha védtelen idegeneket rabolsz ki. Baljával még mindig síró gyermekét védelmezte, a jobbal pedig meglökte a férfit. - Bezzeg egyedül nem mernél kötözködni, ugye? Ketten-hárman egy ellen, ezt szereted. Egyedül persze kockázatos volna. A dühtől remegve az idősebb férfi felé fordult. Will eleresztette támadóját, aki egészen megbénult a meglepetéstől. - Téged is ismerlek, Rocco Amato. A feleséged ott szokta kiteregetni a mosott ruhát a Baxter Streeten. A férfi vérvörös arccal ragadta meg a társa karját, és magyarázni kezdett valamit olaszul. A fiatalember egyfolytában vérző fejét tapogatta. Bosszúszomjasan me- redtWillre; majd a hüvelykujjába harapott. Dühödt olasz szavakat fröcsögött: - Ti rivedro, bastardo! Cipuoi contare! Még mindig ordított, amikor a társa elrángatta onnan. Will megborzongott.- Mi az ördögöt mondott?Az asszony komoran nézett rá.- Jobb, ha nem tudja meg. II. Az asszony a következő percben már gyermekét csitítgatta: - Jól van, kicsikém, ne sírj. - Ringatta, hogy lecsillapítsa. A gyermek hamarosan abbahagyta a sírást, s kacagni kezdett. Aztán lassan el- szenderedett. Az asszony ekkor Will felé fordult, aki leporolta ruháját, és megfogta a bőröndjét. Megmentője erős testalkatú, de viszonylag alacsony asszony volt. Szeme a fiú vállával lehetett egy magasságban. Will életében nem látott még ilyen hollófekete hajat, melyet az asszony kontyba csavart. Ősz szálak vegyültek bele, pedig nem lehetett több harmincöt évesnél. Will kíváncsian szemügyre vette az asszonyt. Testalkata, ráncai és az ajka feletti pihék jócskán öregítették. Ennek ellenére erő és jókedv sugárzott belőle. - Ha összeszedte magát, fiatalember, szívesen elvezetem oda, ahová igyekszik.
227 - Köszönöm - mondta Will. - Rendkívül hálás vagyok a segítségéért. Bár be kell vallanom, kissé zavarba hozott. - Miért? - vágott vissza az asszony. - Csak nem az feszélyezi, hogy egy nő mentette meg? Segítségre volt szüksége, azt pedig hiába várta volna ezektől a pi- pogya alakoktól. - A nő megvető pillantást vetett a bámészkodók megfogyatkozott csoportjára. - Egyiküket sem ismerem. Ez azt jelenti, hogy nem idevalósiak. Ne az ő viselkedésük alapján ítélje meg a Mulberry Streetet... és ne is a ’Sephez meg a Roccóhoz hasonló alakokén. ’Sep... a fiatalabbik, a késsel... tényleg hitvány fráter. De Rocco Amato egyszerűen csak gyenge. Munkásember. Egyedül tartja el a feleségét, az apját, az anyósát meg a négy gyerekét. Amikor valaki egész nap a kikötőben robotol, és mindössze havi hét dollárt keres, amiből öt elmegy a lakbérre, és egy olyan nyomorúságos, levegőtlen lyukban lakik, ahol még a víz is poshadt és büdös... hát, könnyen megkeseredik, és elfelejti, mi a tisztesség. Ez nem menti, amit Rocco tett. De talán megmagyarázza, nem? Will elmosolyodott az asszony őszinte, nyers szavain. Lassan kezdett megnyugodni. - Azt hiszem, igaza van. - Átvetette karján a kabátját. - A Bayard Courtot keresem. - Tényleg? Ez aztán a véletlen! Grimaldi is épp ott van most. - Grimaldi? - Igen, ennek a csöppségnek az apja... - Miközben elindultak, az asszony megsimogatta a gyermek fejét. Will látta a pihés fekete haj alatt a kutacsot; újszülött lehet. - Ő a kis Miranda. A kilencedik. És ha az apján múlna, már jönne is a következő. Grimaldi is csak olyan bika, mint a többi. Tudja, nem panaszkodom. A barátnőim mind irigyelnek. De azért néha nekem is szükségem van egy kis alvásra. De hát... ilyen az élet, nem? Will elmosolyodott. - Eszerint maga Mrs. Grimaldi... Az asszony elvörösödött, pihés ajka megremegett. - Ki más volnék? Vagy talán úgy nézek ki, mint valami lotyó a kilenc fattyával? Azt hiszi? - Dehogy, ez meg se fordult a fejemben. - Akkor jó.- Bocsánat.- Nem történt semmi. - Az asszony Will elegáns nyári öltönyére pillantott. - Mit keres a Bendben, signor...? - Kent. Will Kent.- Igazán megtisztel, hogy bemutatkozott, de nem erre vagyok kíváncsi. Will nevetett.- Egy barátomat keresem. Orvos, és itt rendel a Bayard Court négyes szám alatt. - Ne mondja! Grimaldi is épp oda ment... a négyes számba, - Komolyan mondja? Az asszony arca újra elsötétült: - Persze. Különben miért mondanám? Talán valami léha nőcskének gondol, aki folyton csak tréfálkozik? Ezt akarja mondani? A fiú gyorsan fölemelte a kezét. - Nem. Nem úgy gondoltam. - Akkor jó. Nem szeretném, ha csalódnom kellene magában. - A férje a rendelésre ment?- Oda. Köhög egy kicsit. - Micsoda véletlen. Már úgy értem, hogy találkoztunk. - Véletlen? Inkább a gondviselés. Mondja csak, Signor Kent, ismeri a doktorokat? - Igen, egyiküket. Jó barátom. - Mindketten jó emberek. Az egyikük nemrégen jött, de mind a ketten jó keresztények. Tudják, hogy az ittenieknek nincs sok pénzük, s az a kevés, ami van, másra kell, úgyhogy sosem kérnek semmit. Meg váltókat sem íratnak alá velünk, mint a bankárok. Jó emberek ismételte az asszony ellentmondást nem tűrő hangon. - Melyik doktor a barátja? Az idősebbik vagy a kövérkés? - A kövérkés?... Igen, ő. - Akkor jöjjön. Szedjük a lábunkat. Egyedül soha nem találná meg a Bayard Courtot. Nézzen a lába elé, és fogja be az orrát, egy perc alatt ott vagyunk. III. Mrs. Grimaldinak igaza volt. Egyedül nem találta volna meg a Bayard Courtot. Amikor az asszony két bérház közt egy szűk sikátorba fordult, a fiú biztosan tudta, hogy eltévedt volna. Ablaktalan falak között jártak, a félhomályban. Az asszony hátraszólt Willnek: - Már öt éve lakom a Bendben, de még mindig nem ismerem ki magam a kis udvarok és sikátorok közt. A háztulajdonosok és az ingatlanügynökök pedig állandóan hozzátoldanak a régi épületekhez, meg persze újakat húznak fel, úgyhogy csak növekszik a zűrzavar... vigyázzon! El ne essen abban a szemétkupacban! A mocsok valósággal elborította a sötét sikátort. Will cipője bűzlött a szeméttől. Mrs. Grimaldi megemelte a szoknyáját, és rendületlenül haladt előre. Úgy tűnt, a bűz a kis Mirandát sem zavarja, édesdeden aludt a kendőben. Ahol a szűk utcácska egy félhomályos udvarba torkollt, Mrs. Grimaldi megtorpant, a földre szegezte tekintetét, és halkan így szólt: - Madonna Santissima! Ide nézzen. Ezt a szerencsétlent is itt hagynák meghalni. Will odalépett az asszony mellé. A szemét közt egy néhány hetes csecsemő feküdt, akinek már alig mozgott a keze. A gyermeket mocskos rongyokba pólyálták. Arcán légy mászkált. Will nem tudta palástolni döbbenetét. - Errefelé az emberek csak úgy... szemétre vetik a gyermekeiket? A kérdés szíven ütötte az asszonyt. - Magának fogalma sincs arról, milyen az élet egy ilyen negyedben, ugye? Will a Maison du Soleilre gondolt; s a kényelmes bostoni házra, melyet talán örökre elhagyott. Halkan így szólt: - Nem, valóban nincs.
228 - Amikor az emberek egyszerűen képtelenek egy újabb éhes szájat etetni, elfogja őket a kétségbeesés. Hetente többen is kirakják ide a gyermeküket. A legtöbb kicsike megfagy, de az is előfordul, hogy előbb megfojtják őket. Szerencsétlen szülők azt hiszik, hogy ez így könyörületes. Az asszony testalkatát meghazudtoló könnyedséggel hajolt le. Gyöngéden fölemelte a piszkos kis teremtést. A gyermek meggyötört arca élettelennek látszott. Apró keze alig mozgott. - Nem sokáig bírta volna már. Azért megpróbálom valahogy életre kelteni. Grimaldi nem fog repesni az örömtől, ha hazaviszem, de kénytelen lesz eltűrni, ha gyakorolni akarja a házastársi jogait. Na, jöjjön, Signor Kent. Már csak pár lépésnyire vagyunk a szépséges Bayard Courttól. Az udvar két Bayard Street-i épület mögött terült el, melyeket kis sikátor választott el egymástól, másik három oldalán pedig ötemeletes bérházak magasodtak. Minden háznak volt legalább egy tűzlépcsője. Ezeken százféle kacat sorakozott: mo- sóteknők, törött székek, pamlagok s a legkülönbözőbb haszontalan bútordarabok. A régi foteleken és díványokon rosszul öltözött férfiak és nők ücsörögtek. Az emberek minden lehetséges helyet elfoglaltak a tűzlépcsőkön - a szegények verandája, gondolta Will lehangoltan. Mrs. Grimaldi odaintegetett egypár lakónak, s néhány olasz szót váltott velük, miközben a kendőben még mindig ott aludt a kis Miranda, az apró árvát pedig bal karján ringatta. Az udvaron rongyok és szemétkupacok hevertek szanaszét, állati és emberi ürülékkel vegyesen. A bűz szinte elviselhetetlen volt. Fejük felett szárítókötelek futottak nagy összevisszaságban. Csaknem minden emeletre kifeszítették őket. Rajtuk mosott ruha, némelyik már rongynak is alig volt nevezhető. Sűrű füst gomolygott a száradó ruhák között. A füst egy harmadik emeleti tűzlépcsőn álló kokszkályhából ömlött. A magas falak közt a füst és a száradó ruhák sokasága valósággal elsötétítette az udvart. Még a tiszta nyári égbolt is borúsnak látszott. Will szinte el sem hitte, hogy odafönt ragyogóan süt a nap. Mrs. Grimaldi követte Will tekintetét, és felnézett az égre; csettintett. - És ezt nevezik a papok cielónak. Mennyországnak. Nem csoda, hogy még egy jó katolikus negyedben is csak félig telnek meg a templomok... Az asszony hirtelen felélénkült: - Grimaldi! Megjöttem! Elindult a sötét bejárat felé, amely pontosan a szűk sikátorral szemben nyílt. Will még egyszer felpillantott a tűzlépcsőkön ücsörgő emberekre, szégyellte előkelő származását, s még inkább nagyra törő terveit. Mire vágyhatnak a Bend lakói? A válasz egyszerű és alapvető. Csak élni akarnak, de ez sem lehet könnyű a mocsok, a szegénység és az erőszak világában. - Mozogj már, Grimaldi! - kiáltotta az asszony egy őszes göndör hajú, tésztaképű fickónak. A férfi jókora hordóhasát még bőrmellénye sem tudta elrejteni. Éppen akkor lépett ki az épületből, kezében vörösesbarna folyadékkal teli üvegcsét tartott. A váróteremből még utánaszólt egy női hang: - .. .tehát egy kanállal, Mr. Grimaldi, ha megint magára jön a köhögés. És el ne felejtsen visszajönni jövő szombaton kontrollra. Különös, gondolta Will. Ismerős ez a hang. - Hálás köszönetem, signorina - felelte Grimaldi. Felesége meghúzta a fülét: - Ne a nővérkével cicázz. Inkább nézd meg, mit hoztam neked. Apró meglepetés. A legjobban azonbanWill lepődött meg, amikor a nővér kilépett a félhomályból. Azonnal felismerte vörösesszőke haját és telt ajkát. A többi azonban merőben új volt - a kislány fiatal nővé érett. Eltűntek a vékony végtagok és a kamaszos szögletesség. Az egyszerű szoknya alatt nőies csípő feszült; a kötény és a csíkos blúz pedig telt keblet rejtett. - Miss Hastings? Csakugyan maga az? - Igen, Mr. Kent, én vagyok. Már dél óta várjuk - mondta Jo Hastings. Harmadik fejezet
A POKOLTORNÁCÁN I. Will megdöbbent, mire képes három év. Amikor Drew húga utoljára Bostonba látogatott, még gyermek volt; most pedig fiatal nő, méghozzá csinos. Igen. Annak ellenére is, hogy a szeplők nem tűntek el teljesen arcáról, s az orra sem lett kisebb, mint régen. Mrs. Grimaldi odaköszönt Willnek, mikor kifelé indult az udvarból. Férje egy lépéssel lemaradva követte. A fiatalember búcsút intett nekik, majd Jóhoz fordult: - Hát maga hogy kerül ide? A lány a kötényébe törölte kezét. Aztán a tűzlépcsők felé biccentett, és így felelt: - Ez adtam magamnak ajándékba a születésnapomra. - Mit? A nyomornegyedet? A lány kékeszöld szemében harag villant Will kétkedő szavainak hallatán. - így legalább néhány hétig Drew segítségére lehetek! És a betegápolást is gyakorolhatom. Nem volt pénzem arra, hogy a Nightingaleféle iskolába menjek. - Igen, emlékszem már. Nem akartam gúnyolódni. Bocsásson meg. A lány elmosolyodott.
229 - Semmi baj. Egész életemben ezt akartam csinálni. Télen az apám boltja mellett egy másik helyen is dolgoztam. Minden héten félretettem negyven centet a keresetemből. Amikor összegyűlt a megfelelő összeg, apámnak adtam, hogy idén nyárra felvehessen helyettem valakit a boltba. - Willt teljesen magával ragadta a lány dacos tekintete. - Az igazat megvallva, Mr. Kent, úgy érzem, nem tudnék még egyszer visszamenni abba a hartfordi üzletbe. - Kérem... - A fiú kezet nyújtott. - Szólítson Willnek. A lány komoly képpel megfogta a fiú kezét. Tenyere hűvös volt, kézfogása határozott. Will arra gondolt, milyen gyengéden bánhat a betegekkel. - Rendben. Mostantól fogva Will vagy. Te pedig szólíts engem Jónak. Kislánykoromban úgyis titkon reméltem, hogy egyszer majd összetegeződünk. A lány kihívó pillantása felkavarta Willt. Jo viselkedése nem csupán szívélyes volt - vagy csak a képzelete játszik vele? Lehet, hogy nem múlt el egészen az a kamaszkori szerelem? A lány következő kérdése meglepte Willt: - Tudod, mit jelent a Jo név? - A fiú a fejét rázta. - Skót szó. Nagyon régi. - Ka- céran a fiú szemébe nézett és hozzátette: - Majd nézz utána valamikor. - Feltétlenül utánanézek. Jo, kérdezhetek tőled valamit? - Hát persze. Csak kérdezz. - Valóban úgy gondolod, hogy az ilyesféle környezet jót tesz a hozzád hasonló lányoknak? A lány szeme szikrázott. - Ezt meg hogy érted... a hozzám hasonlóknak? Will félreugrott egy feléje repülő jókora konzervdoboz elől. A tetőn néhány fiú hajolt ki az omladozó párkányon. Egyikük újabb konzervdobozt hajított a mélybe. Ez telibe talált egy meghatározhatatlan fajtájú kutyát, mely épp a dolgát végezte az udvar közepén. A korcs nyüszítve elrohant. Willt zavarba hozta a lány kihívóan őszinte beszéde; nem tudta eldönteni, hogy Jo idegesíti-e, vagy tetszik neki. Udvariasan magyarázkodni kezdett: - A Bend meglehetősen rossz hírű hely... - Igen, Drew említette, hogy te másfajta helyeken forgolódsz - mondta a lány fanyar mosollyal. Tehát tud Pennelékről, és biztosan Lauráról is. - Arra célzol, hogy egy fiatal lánynak itt semmi keresnivalója nincs? - Hát... - Will habozott, s ez egyértelművé tette, hogy pontosan erre gondolt. - Ostobaság. A férfiak képtelenek szakítani azzal a tévhittel, hogy a nők túl kényesek bizonyos munkák elvégzéséhez. Pedig ez ugyanolyan butaság, mint az, hogy minden női betegség egyetlen okra vezethető vissza... arra, hogy a nők letértek a természet által nekik rendelt útról. Ha egy lány ehelyett tanulni akar, akkor megbetegszik! - Jo, ez széles körben elfogadott nézet. - Ami nem csoda, tekintve, hogy az orvosok nagy része férfi. És mind a tűzhely mellett szeretnék látni a feleségüket. Will ellenkezni próbált, de a lány lefegyverezte mosolyával. - De ezt persze nem én találtam ki. Egy szüfrazsett előadásán hallottam Hart- fordban. Huszonöt centet fizettem a megtakarított pénzemből a jegyért, és nem bántam meg. Az asszony remek szónok volt: Júlia Kentnek hívták. Will elvörösödött. - Te jó isten. Jo ártatlanul elmosolyodott. - Hogy mondtad? Ne haragudj, nem hallottam. A fiú tudta, hogy legyőzték. - Nem szóltam - mormolta. - Nem szóltam egy árva szót sem. II. Az épület belsejéből kézikút egyenletes nyikorgása hallatszott. A sötét udvart veszekedés hangjai töltötték meg. Jo folytatta: - Ha Miss Nightingale elmehetett egyedül a Krím-félszigetre, Dorothea Dix, az emberjogi harcos pedig bemerészkedhetett az őrültekházába, akkor én miért ne segíthetnék itt a bátyámnak? Fogalmad sincs róla, mekkora szükség van itt ránk. - De, kezdem megérteni - felelte Will, és végignézett a mocskos udvaron. - Meddig maradsz nálunk? Drew ezt még nem mondta. Willt annyira lehangolta, amit a Bendben látott, hogy ha a lelkiismerete nem tartja vissza, legszívesebben azonnal sarkon fordult volna. Ehelyett azonban így felelt: - Körülbelül egy hétig maradok.- Ilyen rövid ideig? A lány hangjából kicsendülő rosszallás bosszantotta Willt. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, valaki kiáltott. Felismerte Drew hangját. Az ismerős kerek arc megjelent az ajtóban. - Will! Csakhogy megjöttél! Will az ajtóhoz sietett, hogy üdvözölje barátját, s hogy elmeneküljön Jo nyugtalanító pillantása elől. Mi az ördögért kell neki egy kamasz lány előtt magyarázkodnia? Ezen töprengett, miközben rég nem látott barátja nyakába borult és felkiáltott: - De jó, hogy újra látlak, lelkész! III. Drew elnevette magát. - Lelkész, mi?
230 Will elpirult. Már-már bocsánatot kért volna. Drew azonban fölemelte a kezét: - Na, ne vágj ilyen fancsali képet. Hallottam már ezt a nevet, bár azt hiszem, a legtöbb évfolyamtársunk másképp gondolta. De a te szádból még sohasem hallottam. Tulajdonképpen illik rám. Látom, a nővérkénkkel már találkoztál... - Igen. Drew a bérház mocskos, szürke fala felé biccentett. - És hogy tetszik a mi kis missziós állomásunk? - Őszinte legyek? Borzalmas. - Egyetértek. - Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen bérkaszárnyában fogsz majd dolgozni - jegyezte meg Will, miközben visszasétált a bőröndjéért. - Én sem. Dr. Clem szerint a Bayard Court a pokol tornáca. Én néha úgy érzem, maga a pokol, de mégis azt hiszem, ez a nekünk való hely. Gyere, bemutatlak a társamnak. Sötét, komor folyosóra vezette Willt. A padlóburkolat feltöredezett, az alatta fekvő szivacsos réteg bűzlött a vizelettől. A falon vastagon állt a kosz, és hatalmas lyukak éktelenkedtek rajta. A folyosó végén álló kút fülsiketítőén nyikorgott. A szorgos pumpálás ellenére is csak meglehetősen vékony sugárban csörgedezett belőle a víz. Üvegekkel és kannákkal kezükben vagy fél tucat asszony és gyerek várta a sorát. - Itt juthatnak vízhez az épület lakói - magyarázta Drew. - De nem ez az egyetlen kút, ugye? - De igen. Ez itt nem Newport. Dr. Clemmel minden reggel kiszivattyúzunk nyolc-tíz liter vizet, azután a rendelőben felforraljuk. - Ez is csak azt mutatja, hogy nem itt kellene praktizálnod. Drew megállt egy nyitott ajtó előtt. - Dr. Clem azelőtt a Mulberry Streeten rendelt. Azután rájött, hogy sok környékbeli visszariad az előkelő környezettől. Ezért nem merik felkeresni. Magam sem hittem először, de így igaz. A betegeink minden amerikai orvostól félnek, de azokban kicsit jobban bíznak, akik az általuk megszokott környezetben fogadják őket. - De ugye ti nem itt laktok? - Nem, annyira azért nem vagyunk idealisták. Kellemes kis szállásom van a Bayard Streettől néhány utcányira. Az itteni zsidónegyedben. Jo is ott lakik, és neked is ott béreltem szobát. A háziúr, Nevsky életrevaló orosz zsidó. Majdhogynem gyáros. - Micsoda? - A lakásában kis üzemet rendezett be. Boldogul vele. Múlt hónapban megvásárolta a ház teljes legfelső emeletét. Néhány környékbeli gyerek dolgozik nála. - Ha olyan jól megy az üzlet, miért adja ki a szobákat? - Ez bevett szokás ebben a negyedben. Nevsky szerint az albérlő azt a szerepet tölti be a zsidó családoknál, amit az íreknél a tehén. Megkönnyíti a megélhetést. Drew az ajtófélfának dőlve beszélgetett barátjával Jo odalépett az egyik vízre váró fiúhoz, és megvizsgálta az arcát, melyen vágás éktelenkedett. A lány tört olaszsággal beszélt a fiúhoz. Nehéz volt megállapítani, ki idegesebb, a fiú vagy az anyja. Az asszonyok úgy bámultak Jóra, mintha boszorkányt lámának. Will a nyitott ajtón át benézett a váróba - az ablaktalan, fülledt kis kamrában a petróleumlámpák miatt szinte elviselhetetlen volt a hőség. A régi székeken és ládákon betegek várakoztak: két idősebb férfi, egy jó kiállású, fekete hajú kamasz, egy jellegtelen, középkorú asszony és egy anya ikercsecsemőkkel a karjában. A padlón durva rongyszőnyeg hevert, a falakon pedig mállott a vakolat. Ennek ellenére a mocskos folyosóhoz képest a váró tisztának és rendezettnek tűnt. Will végignézett a betegeken. Egytől egyig ijedt arccal, némán ültek a helyükön. Drew észrevette barátja megrökönyödését, és így szólt: - Mint a bevándorlók általában, ezek az olaszok is csak a saját honfitársaik között érzik magukat biztonságban. - Will meglepődött, hogy a barátja a betegek előtt beszél. - A mi országunk annyira új és ismeretlen nekik, hogy görcsösen ragaszkodnak régi szokásaikhoz... főleg az anyanyelvükhöz. Ebben a zárt közösségben viszont nehezebben alkalmazkodnak új körülményeikhez. Sokan még angolul sem tanulnak meg. Ezt használják ki a padronék, akik a barátaiknak mondják magukat. Will most már értette, Drew miért ilyen szókimondó. - Azért bizonyára vannak kivételek. Idefelé jövet találkoztam egy bizonyos Mrs. Grimaldival. A férje a ti betegetek. Ő beszélt angolul. Drew fölnevetett. - O, Signora Grimaldi kivételes teremtés, és makacs, mint az én kedves húgom. Úgy gondolja, ha már egyszer itt él Amerikában, úgy kell élnie, mint az amerikaiaknak. Sokan azonban nem elég erősek ehhez, megtöri őket a szegénység. Ez minden nyomornegyedben így van. A legerősebbeknek talán sikerül kikerülniük innen. A többség azonban menthetetlenül itt ragad... de elég a fecsegésből. Mindent tíz perc alatt akarok elmondani. A társam bizonyára nem tudja, hol késlekedem ilyen sokáig. - Clem, ha nem tévedek. A leveleidben sosem említetted, hogy ez a keresztvagy a vezetékneve. - Ez csak afféle becenév. Valójában Vlandingham a neve. Will pislogott. - Vlandingham? - Pontosan. Clement Chase Vlandingham. Ismered? Willnek eszébe jutott a Sherry’s étteremben folytatott beszélgetése. A kövér társasági orvos oly megvetéssel nyilatkozott emberbarát bátyjáról, aki a nyomornegyedekben dolgozik. Bizonyára róla van szó. - Nem, még nem volt hozzá szerencsém. De alig várom, hogy bemutass neki. Drew a váró átellenes oldalán lévő csukott ajtóhoz vezette.- Hát akkor gyere. Negyedik fejezet
231
A FIGYELMEZTETÉS I. A meszelt falú rendelő vagy háromszor akkora lehetett, mint a váró. A bal oldalon négy házi készítésű polc függött, rajtuk tizenkét petróleumlámpa. Biztosan a műtétekhez kellenek, gondolta Will. Most csak kettő égett közülük. A soros beteg görnyedt hátú, középkorú férfi volt. Éppen a nadrágját gombolgatta a vizsgálóasztal mellett. Amikor a két fiatalember mögött Jo is belépett a szobába, elvörösödött és elfordult. Drew szikár, szigorú arcú társa egy zsámolyon ült a vizsgálóasztal mellett. A hatvanas éveiben járhatott. Hideg tekintettel végigmérte Willt, aztán visszafordult feszengő pácienséhez: - Signor Abruzzo, legyen szíves, jöjjön vissza kedden, rendben? A férfi zavartan Jóra pillantott. Aztán bólintott. - Martedl. Si, dottore. - Addig... - az ősz orvos papírdobozt nyújtott át Signor Abruzzónak - ha erős fájdalmai vannak, ebből vegyen be egyet. Elmagyaráztam, mit kell tennie. Megértette, ugye? - Értem, dottore. - Az öregember gyanakvóan nézegette a dobozt, aztán kicsoszogott a rendelőből. Amikor az ajtó becsukódott, az ősz férfi Drew-hoz fordult: - Ki fogja dobni. Nem tudom, hogy veszem majd rá, hogy operáltassa meg magát. A felesége a szó szoros értelmében kést szegezett a torkának, hogy idejöjjön. Bár attól tartok, amúgy is elkéstünk... már a műtét sem mentheti meg. Drew lebiggyesztette a száját. - Ezek szerint beigazolódott a gyanúja? Végbélrák? Az ősz férfi bólintott: - Az, hogy az isten verje meg. Jo könnyes szemmel fordult a jobb oldali fal felé. Ott két roskadozó fiókos szekrény közt olcsó, vörös pamutfüggönyök lógtak. Will első pillantásra azt gondolta, mögöttük ablak nyílik a szellőzőaknára. Amikor azonban alaposabban szemügyre vette, rájött, hogy csak egy nagy, málladozó lyuk tátong a falban. A függönyök közt muskátli virított. A cserép hulladékfából összetákolt állványon állt. Drew társa megdörzsölte a szemét, majd felállt. Ismét végigmérte Willt. Aztán tömören bocsánatot kért a káromkodásért. - Sajnálom. - A fiú felé nyújtotta erős, barna kezét. - Clem Vlandingham. - Kiejtéséből ítélve Új-Angliában született. - Will Kent, uram. Vlandingham következő megjegyzése váratlanul érte Willt. - Ismerem a családját, fiatalember, és nem egészen értem, mit keres itt. Drew válaszolt a barátja helyett: - Én hívtam meg, dr. Clem. Will jövőre végez a Harvardon. Gondoltam, megmutatom neki, mekkora szükség van orvosokra New Yorknak ebben a részében. Talán kedvet kap, és csatlakozik hozzánk. Willnek nem tetszett, hogy a barátja hamis képet fest róla. - Drew... - szólalt meg, de Vlandingham megelőzte: - Hát az biztos, hogy itt mindent megtalál, Kent. Alapvetően kétféle betegünk van. Az egyik csoport a környék állandó lakosaiból áll. Ezek az emberek lakják a környező túlzsúfolt épületeket... havi nyolc-tíz dollárt fizetnek a levegőtlen odúkért, kétszer annyit, mint mások egy tisztességes lakásért egy sokkal előkelőbb negyedben. Azután ott vannak az ideiglenes páciensek. Ezek főként csavargók, akik a sikátorokban és kapualjakban alszanak. Lopásból tartják fenn magukat. Egyikük sem tud fizetni egy vasat se, bár néhányan megpróbálkoznak vele. Megtalálhatja itt az összes létező nyavalyát, amivel a jóisten valaha megkeserítette az emberek életét. Mindennek tetejébe pedig mindennapos a tífusz és a himlő, s állandó a kolera veszélye is. Olyan betegekhez megyünk ki, akiknek a szobájában ilyenkor negyvenfokos a meleg. - A férfi a berendezésre mutatott. - Amint látja, felszerelésünk nagy része elavult. Azt a keveset, amit keresünk, ezekre költjük. Pedig mostanában egyre kevesebb a pénz. Pedig hamarosan gyógyszereket kell vennünk. Arra minden pénzünk elmegy majd. Amint látja, minden szempontból fényes jövőt tudunk nyújtani... A szürke szempár fürkészőn tekintett Willre. Vlandingham lekezelő hangvétele bosszantotta a fiatalembert, ahogy a következő megjegyzése is: - Azt hiszem, ez nem magának való hely. Talán látogassa meg az öcsémet, tudja, neki Felső-Manhattanben van rendelője... Will nyugodt hangon szólalt meg: - Ott szándékozom praktizálni. - Akkor meg mi az ördögöt keres a Bendben? - Megígértem Drew-nak. - Mit ígért meg? Hogy idejön, és kigúnyolja a kezdetleges módszereinket? Jo együttérző pillantást vetett Willre, s megpróbált közbelépni: - Dr. Clem, még vár kinn néhány beteg... - Csak várjanak - mondta Will. - Miért haragszik rám ennyire, doktor? Senkit nem állt szándékomban kigúnyolni. Fogalmam sincs, mivel szolgáltattam okot arra, hogy így nekem támadjon. Arra azonban senki nem kényszeríthet, hogy csak álljak, és tűrjem a sértegetéseit. Will szavainak hatására Vlandingham kelletlen tisztelettel nézett rá. A vizsgáló- asztal repedezett bőrkárpitjára támaszkodott, és fáradtan így szólt:
232 - Valóban nem szolgált rá a sértegetésre, Kent. Bocsássa meg a rossz modoromat. Nem magára haragszom, csak tehetetlenségemben dühöngök, hogy képtelen vagyok megmenteni azt a szerencsétlent, aki az imént ment el... mégis meg kell próbálnom. Örülök, hogy velünk tölti ezt a hetet, és hálásak vagyunk a segítségéért. Dr. Clem ezzel lezártnak tekintette az ügyet, és Jóhoz fordult: - Jöhet a következő. Végül is szombat van, jó lenne hatkor vagy hétkor elszabadulni. - Elviszem Willt a szállására, azután jövök vissza - mondta Drew. Vlandingham válaszul csak morgott valamit a bajsza alatt. Jo a váró felé siettében kissé nekiütközött Willnek. Melle egy pillanatra a fiú karját súrolta, s ő megint arra gondolt, mennyire felnőtt és megváltozott a lány. De most nem kavarta fel annyira Jo érintése. Még mindig neheztelt a barátjára. II. - Drew lelkész! - tört ki, amikor végre kettesben maradtak. - Megváltod a világot, és benne mindenkit. Ki hatalmazott fel, hogy azt mondd, lehet, hogy itt akarok praktizálni? A két barát keletnek tartott a Bayard Streeten, mindössze egy háztömbnyire a Bowery negyedtől. A sürgönypóznákon s a szombat miatt zárva tartó boltok kirakataiban aranybetűs héber feliratok díszelegtek. Drew fehér vászonnadrágja zsebébe süllyesztette a kezét, és lehorgasztotta a fejét, miközben válaszolt: - Nem hiszem, hogy ez olyan nevetséges ötlet. És azt sem hiszem, hogy egész életedben csak fejfájás elleni porokat akarsz felírni az Ötödik sugárúton. - Úgy, hát ilyen jól ismersz? Barátja átható pillantást vetett rá. - Talán jobban ismerlek, mint te magad. Nézd... - az utcasarkon megállt, és Will szemébe nézett. Két szakállas férfi haladt el mellettük hosszú fekete kaftánban és széles karimájú kalapban, akik egy ismeretlen nyelven beszéltek - tudom, nem sok esélyem van arra, hogy eltérítselek az útról, amelyet olyan aprólékosan kiterveltél. Clem Vlandingham hatvannégy éves. A visszavonuláson gondolkodik. Nem hibáztathatsz amiatt, hogy a legjobb barátomat szeretném társamnak. Ne haragudj, amiért megpróbállak rábeszélni, hogy itt maradj. Will haragja lassan elpárolgott: - Na jó, most az egyszer megbocsátok. - Még egy mosolyt is megkockáztatott. - De csak a misszionáriusi alkatod miatt. - Ezt inkább eleresztem a fülem mellett. Egyébként nemcsak én örülök annak, hogy itt vagy. Jo is. Még mindig odavan érted, észrevetted? Will a fejét csóválva tért ki a válasz elől: - Milyen gyorsan felnőtt ez a lány. - Felnőtt, de a makacsságát még mindig nem nőtte ki. Attól tartok, nem marad örökké a hartfordi boltban. Ápolónő akar lenni. Igaz is... említettem neki Pennelé- ket. Tudja, hogy már foglalt vagy. Will el sem mosolyodott. Drew most megkérdezte: - Tényleg, hogy van Laura? - Jól. Jövő nyáron remélhetőleg összeházasodunk. - Értem. Ez már hivatalos? - Amíg nem beszéltem Laura apjával, addig nem. - Will hirtelen Jo tekintetét látta maga előtt. Nem tudta pontosan, miért, de hozzátette: Azért még ne említsd az eljegyzést. - Ahogy gondolod. Valamit viszont tisztáznunk kell. Ahogy dr. Clem is mondta, hálásak vagyunk, ha segítesz a rendelőben. De csak önként. Nem szeretném, ha kötelességednek éreznéd.Te vendég vagy itt. - És lehet, hogy megtérek. - Ne légy már ilyen cinikus. Vannak ennél rosszabb helyek is. Will ebben nem volt olyan biztos, de hallgatott. Drew folytatta: - Mindenesetre szeretném megmutatni neked a környéket. Nappal és éjjel is. Bemutatlak majd néhány érdekes ismerősömnek. Egyikük rendőr őrmester, Banksnek hívják. A barátjával, Jaké Riisszel együtt úgy ismerik a Bendet, mint a tenyerüket. Riis az Evening Sun bűnügyi riportere. Hamarosan könyve jelenik meg a nyomornegyedekről. Sötétedés után mindig az utcákat rója a fényképezőgépével. - Ez nem hangzik túl veszélytelennek. Drew szárazon fölnevetett. - Hát nem is az... de nem mindig olyan értelemben veszélyes, ahogy te gondolod. Egyszer például vak koldusokat fényképezett egy zsúfolt kis szobában. Majdnem felgyújtotta a házat a magnéziumporral. Will kétkedve nézett a barátjára. - Nem tudom, lesz-e kedvem a városnézéshez, Drew. Idefelé már összefutottam néhány kellemetlen alakkal. - Hogy érted ezt? Csak nem támadtak meg? - De igen, úton a te fényűző rendelőd felé. Egyébként így ismerkedtem meg Mrs. Grimaldival. - Mi történt? - Két helybéli csavargó megpróbált megszabadítani ettől. - Megérintette az óraláncát. - Mrs. Grimaldi pedig a segítségemre sietett. Mindkettőjüket ismerte. - Nem hallottad a nevüket? - kérdezte Drew, és megállt egy ragyogó tisztára sikált tornác előtt. Hangjában aggodalom bujkált, s Will figyelmét nem kerülte el barátja nyugtalansága. - Miért? Fontos ez? - Elképzelhető. A Bendben van néhány bajkeverő. Will gondolkodott egy pillanatig. - Az egyiket Amatónak hívták.
233 - Rocco Amato?- Igen, ő volt az.- Ő ártalmatlan. - A másiknak Giuseppe Corso a neve. - Ő viszont nem. Bosszúálló típus. A múlt héten kezeltük a feleségét; csúnya vágások és zúzódások voltak rajta. Az asszony szerint a férje azért verte el, mert nem vett neki bort a vacsorához. Persze, mert Corso egy vasat sem vitt haza. De az asszony kapta a verést. Azt hiszem, ez sokat elárul a jelleméről. Jobb, ha nem nagyon mászkálsz egyedül a Bendben. - Azért nem kell eltúlozni a dolgot. - Ez nem túlzás. Adásfél hónapja dolgozom itt. Ennyi idő bőven elég arra, hogy az ember megtudjon néhány dolgot. Persze akármilyen hátborzongató hely a Bend, csak olyan kerület, mint a többi. Az emberek is olyanok, mint máshol. Van néhány gazember, de a többség tisztességes... és elvétve egy-két olyan is akad, mint Mrs. Grimaldi. Ráadásul mindenki ismer mindenkit. Innen tudom, hogy Corsóval nem jó kikezdeni. A padronék, akik a szeméttelepeket irányítják... nem beszélve egyéb törvénytelen üzelmeikről... gyakran bízzák rá a piszkos munkákat. Légy észnél, és tartsd nyitva a szemed, amíg itt vagy - zárta le legkevésbé sem megnyugtató szónoklatát Drew. Ötödik fejezet
A RENDŐR I. A Bayard Court-i rendelő a hét minden napján reggel nyolctól este hatig tartott nyitva; ám ha a szükség úgy hozta, az orvosok tovább is benn maradtak. Ha épp nem adódott sürgős eset, déltől egyig ebédszünet volt. Megérkezésének másnapján Will Drew és Jo társaságában ebédelt egy kis étteremben a Bayard és a Bowery Street sarkán. Marhahúslevest, pörköltet, friss kenyeret és barackos pitét ettek, fejenként tizenhárom centért. Az ebédhez még egy nagy tál savanyú uborka és egy korsó sör is járt. A két férfi gyorsan felhajtotta a magáét, Jóét pedig elosztották egymás közt. Az étterem tele volt jókedvű vendégekkel. Kiment a Szombat, s a zsidónegyed lassan megelevenedett. A Bayard Street két oldalán kocsik sorakoztak, a házalók harsányan kínálgatták portékáikat. A férfiak többsége fekete sábeszdeklit viselt. Sokan még az ebédlőasztalhoz is magukkal hozták munkájukat. Kis batyukban cipelték a kiszabott anyagot, amelyet majd a bérházakban működő üzemekben varrnak össze. Will néhány kész darabot is látott - főként kabátkákat, köpenyeket és buggyos térdnadrágokat. Will lenyűgözve bámulta a férfiakat, akik jiddisül pletykáltak és nevetgéltek, miközben jóízűen falatoztak az uborkából, és kenyeret törtek hozzá. - Megfigyelted, mennyi a pékség errefelé? - kérdezte Drew. - A zsidók imádják a friss kenyeret. Olcsó és egészséges... - Ivott egy kortyot, letörölte szájáról a habot, és elmosolyodott. - Mi az, nem hiszel a szemednek? - Nem nagyon - ismerte el Will. - Jó néhányszor jártam már New Yorkban, de ezt a városrészt még sosem láttam. Mintha ezer mérföldre lennénk a Fifth Avenue Hoteltól. Jo Willre szegezte kékeszöld szemét. - Vagy Newporttól. Drew rosszallóan nézett a húgára. Will ezt észre sem vette; eszébe jutott a Bellevue Avenue-i villák mesterkélt eleganciája; a szertartásos komolyság, mely olyany- nyira elütött az East Side nyüzsgő forgatagától. - Igazad van - válaszolta pillanatnyi szünet után a lánynak. - Szinte hihetetlen, hogy Newport és a Bend egyaránt Amerika. - A te szívedhez melyik áll közelebb? - kérdezte a lány. Drew felhajtotta maradék sörét. Nem csupán tréfált, amikor így szólt: - Erre már én is évek óta próbálok rájönni. - Üres korsóját az asztalra csapta. - Azt hiszem, ideje visszamennünk a rendelőbe. Ezzel lezárta a beszélgetést-Will legnagyobb megkönnyebbülésére. II. Forrón tűzött a nap, amint Will és társai a rendelő felé bandukoltak. Az egyik sarkon kisebbfajta csődület támadt. A bámészkodók gyűrűjében két tizenöt-tizenhat év körüli fiú verekedett. Will megállt, hogy megnézze, mi történik, de a barátja továbbtuszkolta: - Ezek ketten egy bandába tartoznak. Nem bántják egymást. Csak kétnaponta előadják ezt a cirkuszt. - Úgy érted, csak megiátsszák? De miért? Drew néhány kamaszra mutatott, akik a bámészkodók mögött ácsorogtak. Annyi idősek lehettek, mint a verekedők. Az egyik fiú benyúlt egy jól öltözött idegen zsebébe. Will egy pillanat múlva látta, hogy a fiú gyorsan az inge alá rejt egy vastag tárcát. - Szóval elterelik a járókelők figyelmét, hogy a többiek észrevétlenül kifoszthassák őket. Drew bólintott. - Pontosan. - Will nevetve csóválta a fejét, miközben továbbsétáltak. Hamarosan a Mulberry sarkához értek. Will úgy érezte, hogy figyelik, és körülnézett Jobbra semmi gyanúsat nem látott. Amikor azonban a másik irányba pillantott, megmerevedett... Néhány házzal arrébb egy férfi állt, és őt nézte. A férfi mozdulatlanul beszélgetett a cimboráival. Bár keménykalapjának karimája eltakarta az arcát, Will azonnal felismerte. Giuseppe Corso volt az. Végigfutott a hátán a hideg. Szerencsére Drew elmélyülten beszélgetett a húgával; így egyikük sem vett észre semmit, Will nem nézett vissza, miután átvágtak a kereszteződésen. De Corso tekintetét a tarkóján érezte, amíg be nem fordultak a Bayard Streetre.
234 Drew magyarázni kezdett: - Úgy osztottuk be a munkát a rendelőben, hogy dr. Clem vasárnap szabadnapos. És minden második szombaton is. Keddenként én pihenek. Elképzelhető, hogy hamarosan még valaki betársul, de ez még nem biztos. - Rólam beszél - mondta Jo. - Ha a nővériskolát nem tudom is kifizetni, két ilyen orvos mellett rengeteget tanulhatok. Úgy döntöttem, közlöm apával, hogy jövőre elköltözöm Hartfordból. Drew is épp ezt mondta az előző nap.- És apád mit szól majd? - kérdezte Will. Drew kényszeredetten felnevetett.- Üvölteni fog, mint a sakál. - Hiába - tette hozzá Jo -, a döntésem végleges. - Az öreg végül úgyis engedni fog - folytatta a bátyja. - Nem örül majd, de meg fogja érteni. A lány felsóhajtott. - Bár igazad lenne. De... - Felpillantott a napsütésben gőzölgő bérházakra. - Én mindenképp itt fogok dolgozni. Az élet rövid. Nem vagyok hajlandó a pult mögött eltékozolni, amikor itt annyi embernek van szüksége rám. Uramisten, ezek még mindig meg akarnak téríteni! - gondolta Will. De nem ellenkezett. A két testvér elszántsága korántsem hagyta hidegen. Ezért csak ennyit mondott mosolyogva: - Mintha csak Júlia Kentet hallanám. Jo fölnevetett. - Valóban, uram. - Aztán fesztelenül belekarolt a fiatalemberbe. Drew láthatólag kényelmetlenül érezte magát a húga közvetlensége miatt, Jo azonban fütyült rá. Majdnem egy teljes utcasarkot sétáltak kart karba öltve. Will sajnálta, amikor szét kellett válniuk, hogy libasorban végigmenjenek a rendelőhöz vezető szűk sikátoron. - Egyvalamit még mindig nem értek, Drew - mondta. - Éspedig? - Ahová most megyünk, az rendelő vagy ingyen segélyhely? Drew megint fölnevetett. - Attól függ. Ha a beteg fizet néhány centet, akkor rendelő. Ha nem, akkor csak segélyhely. Csak nem képzeled, hogy ebből a pénzből két helyiség bérleti díjára is futná! De hadd kérdezzek most én valamit. Ha ma esetleg sűrű napunk lesz, számíthatok a segítségedre? - Természetesen. III. Will nem számított rá, hogy túl sok dolguk lesz délután. Délelőtt egyetlen beteg sem fordult meg a rendelőben. A harangok reggel óta szakadatlanul kongtak, hogy misére szólítsák a híveket, a Bend azonban csak lassan ébredezett. Most azonban már várakozott két fiatalember az ajtó előtt. Mindketten részegek voltak, a ruhájuk csupa vér, mely csalogatta a nagy, fekete legyeket. Egyikük, aki valamennyire tudott angolul, elmondta, hogy testvérek. A mise után hazamentek kártyázni, és persze jócskán felöntöttek a garatra. Veszekedés tört ki, előkerültek a bicskák. Mindketten megsebesültek... A férfi szégyenkezve elhallgatott. Aztán hirtelen fennakadt a szeme, és Will karjába dőlt. - Hozd be őket - rendelkezett Drew. Will futólag megvizsgálta, majd a rendelőbe vonszolta az ájult férfit. Eközben csupa vér lett a ruhája. Ezzel kezdték a munkát, mely csak öt után ért véget. Will lassan kezdte megérteni, miért szereti Drew annyira ezt a munkát. Az itteni betegek nem holmi csipcsup panaszokkal keresték fel a rendelőt. Nem volt könnyű legyőzniük természetes viszolygásukat az orvosoktól. Hiszen még a nyelvüket sem beszélték. Még akkor is félve mentek be a rendelőbe, ha igazán segítségre szorultak. Will első betege egy kétségbeesett anya volt, karján négyéves kislányával. A gyermek lábán patkányharapások éktelenkedtek. Az anya tört angolsággal beszélt, s könnyeivel küszködött, miközben elmesélte, hogy a kislány az utcán játszadozott, amikor a patkányok megtámadták. Will nagy nehezen megnyugtatta az asszonyt, aki sokkal jobban félt, mint gyermeke. A kislány sztoikus nyugalommal vette tudomásul az eseményeket, nyilván hozzászokott már a patkányokhoz. Will kitisztította a sebet, s az anya lelkére kötötte, hogy azonnal jöjjenek vissza, ha a kislány belázasodna, vagy más tünetek jelentkeznének rajta. A következő beteg, akit Jo bevezetett, egy jól megtermett fiatalember volt. Egészen elgyengült, komoly fájdalmai voltak. Will akut bélhurutot állapított meg, és ópiumot adott a betegnek, majd Jóhoz küldte meleg borogatásra. A férfi elterült a vizsgálóasztalon, és szégyenkezve tűrte, hogy Jo a hasára tegye a meleg dunsztkötéseket. Mielőtt elment, Will kis üveg ópiumoldatot adott neki. Remélte, hogy a férfi Drew akadozó olaszsága ellenére megértette az utasításokat. A legjobb persze egy kímélő diéta lenne - a Bendben azonban az embereknek nem áll módjukban megválasztani az étrendjüket. Örülnek, ha egyáltalán van mit enniük. Will tehetetlennek érezte magát, amikor erre rájött; tehetetlennek és nagyon dühösnek. Hasonló érzés kerítette hatalmába, amikor egy hetvenéves reumás öregasszonyt vizsgált, akinek betegségét a magas páratartalom még fájdalmasabbá tette. Ajánlja neki a tankönyvekben felsorolt gyógymódokat? Netán tanácsolja, egészségesebben étkezzék? Hogy pihenjen többet? Vagy költözzék szárazabb éghajlatra? Nevetséges. Mindössze annyit tehet, hogy csúzfa nedvével kevert szárcsagyökéroldatot ad az asszonynak, és langyos, lúgos fürdőt készíttet neki Jóval a spanyolfal mögött. Hosszas rábeszélés után az asszony végül beadta a derekát, és belépett Jo után a válaszfal mögé. Ez alatt Drew egy nagy hasú, jól öltözött padronét vizsgált, aki csúnyán köhögött. A férfi eltett egy üveg orvosságot, aztán fizetés nélkül távozott. A fürdő enyhítette az öregasszony fájdalmát. Mosolyogva kezet rázott Jóval, majd egy tízcentest nyomott Will kezébe, és hálásan arcon csókolta. Pillanatnyi gondolkodás után Will visszaadta neki a pénzt. Drew nem tiltakozott. Az utolsó páciens régi, rossz emlékeket idézett Willben, melyek utoljára hónapokkal azelőtt gyötörték - amikor végleg összeveszett apjával. Will már kezdte azt hinni, hogy sikerült szakítania a múlttal. Szomorúan vette tudomásul, hogy tévedett.
235 A beteg akut mellhártyagyulladásban szenvedő, középkorú férfi volt. A felgyülemlett folyadékot azonnal el kellett távolítani a bal mellkasüregből. Will előkészítette a csapolót. A nap folyamán először verte ki a veríték. A keze remegni kezdett. Drew figyelmét sem kerülte el barátja idegessége. Will összeszedte magát, sikerült úrrá lennie a remegésen. Csakhogy addigra már a betegnek is feltűnt, hogy az orvos nincs a helyzet magaslatán. Will biztató mosolya mit sem enyhített a férfi nyugtalanságán. Felállt, és az ajtó felé indult. Drew odalépett Willhez, és a csapolóért nyúlt. Will kelletlenül átadta neki a műszert. Drew megnyugtatta és újra leültette a beteget, majd könnyedén elvégezte a beavatkozást. Jo a punkciós tűt és a tálkát tartotta, amelyben felfogta a váladékot. Miután a beteg távozott, Will kihívta barátját az immár üres váróba, hogy bocsánatot kérjen: - Sajnálom, hogy át kellett venned. Még sosem csináltam csapolást. - Igen, az látszott. Az a baj - Drew a rendelő felé biccentett hogy a beteg is észrevette. - Az ördögbe is, Drew, a magabiztosságot nem tanítják a Harvardon! Will nyomban megbánta kitörését. Barátja mogorván nézett rá. - Nem - válaszolta kurtán -, azt neked kell megtanulnod. Drew visszament a rendelőbe. Will ökölbe szorított kézzel a váróterem fehérre meszelt falának dőlt. Felrémlett előtte az anyja, amint őt nézi. És nevet rajta. IV. Éppen bezárni készültek a rendelőt, amikor egy pirospozsgás férfi jelent meg az ajtóban, aki fehér öltönyt és széles karimájú szalmakalapot viselt. Kackiás bajszát viasszal pödörte hegyesre. Szájában ezüst fogpiszkálót tartott. Will kezet mosott a fertőtlenítőoldatban, és észrevette, hogy a férfi elülső fogai szintén ezüstből készültek. - Banks őrmester! - kiáltott fel Jo mosolyogva. - Jó estét, Miss Hastings! Dr. Hastings... A látogató megérintette kalapját. Mély, kissé fátyolos hangon beszélt. Tokája fél csokornyakkendőjét eltakarta. Megjelenése azonban pocakja ellenére is erőt és önuralmat sugárzott. Negyven körüli lehetett, ám tekintetén úgy látszott, mintha jóval régebben tartaná szemmel ezt a tökéletlen világot. A férfi barátaiként üdvözölte a jelenlévőket. De azért alaposan körülnézett a rendelőben. Bepillantott a spanyolfal mögé, sőt még a függönyöket is elhúzta, hogy kikémleljen a rögtönzött ablakon. Amikor ezzel végzett, végigmérte Willt, és Drew-hoz fordult: - Csak nem ő a barátja, akiről mesélt? - De igen. Eustace Banks őrmester... Will Kent. Hivatalosan ugyan egy éve még hátravan az egyetemen, de máris kiváló orvos. Will hálásan pillantott barátjára. Megjegyzéséből megértette, hogy Drew soha nem említené meg idegenek előtt az iménti balesetet, amely részben gyakorlatlanságából, részben a kudarctól való rettegéséből adódott. - Ezt örömmel hallom-mondta Banks.-Valójában azonban nemcsak csevegni jöttem, doki. - Nem szokása, őrmester - felelte Drew, majd Willhez fordult: - Az őrmester a hatos körzetben dolgozik. A központjuk odafenn van az Elizabeth Streeten. Apropó, hol marad az egyenruha, Eustace? A rendőr helyet foglalt az egyik zsámolyon. Levette a kalapját, és legyezgetni kezdte magát. Homloka csillogott az izzadságtól. Haját középen választotta el, s két tökéletesen egyforma tincsbe fésülte a halántékán. Micsoda piperkőc, gondolta Will, de azért érdeklődéssel szemlélte a férfit. - Persze hogy nem viselek egyenruhát - felelte Banks. - Szabadnapos vagyok. - Magának soha nincs szabadnapja. A rendőr fölnevetett; ám ez inkább horkantásnak hallatszott. - Látom, gyorsan tanul, doki. - Miközben beszélt, nyelvével valahogy sikerült szája másik sarkába forgatnia az ezüst fogpiszkálót. - Azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem hallott-e valamit arról az új zugkocsmáról a Robber’s Row-n. Drew a fejét rázta. - Nem én, egy szót sem. Banks elfintorodott. - Ezek szerint újabb, mint gondoltam. Talán becsukathatjuk, mielőtt bárkit megmérgeznének. - Hirtelen felállt, és a fejébe nyomta a kalapját úgy, hogy a tincseket ne kócolja össze. Will a férfi kezét nézte. Kérges volt. Csuklója vastag és erős. - Köszönöm a segítséget - mondta az őrmester hivatalos hangon, - Viszlát, Mr. Kent. Miss Hastings... Indulni akart, de Drew elkapta a karját: - Meg is nézi azt a lebujt, mielőtt bezáratja? - Persze. Azt hiszem, holnap este odamegyünk Jake-kel. - Nagyon szeretném megmutatni Willnek az itteni állapotokat. Az az igazság, hogy magam sem jártam még efféle helyen. Nem mehetnénk mi is magukkal? Az őrmester ismét alaposan végigmérte Willt. - Ha elég erős a gyomra, én nem bánom. - Az én gyomrom miatt ne fájjon a feje - mondta Will mosolyogva -, bár nem egészen értem, miről beszélnek. Banks még csak el sem mosolyodon. - Adjon hálát az égnek. Még az itteni digók se járnak ezekbe a lebujokba. Az úgynevezett „kisvendéglőkben” legfeljebb egy száraz kiflit kapnak, némi kávénak kikiáltott fekete löttyel. A vendégeket a sör vonzza, amit a tisztességes kocsmák által kidobott hordók aljából nyernek. Ezeket egyébként visszaviszik a sörgyárba, de a zugkocsmák begyűjtőinek azért általában sikerül lecsapolni a maradékot.
236 - Úgy érti, ezekben a lebujokban árulják azt az üledéket? - Pontosan erről beszélek, uram. - És ki az az őrült, aki ezt megissza? - Akinek nem telik jobbra. Főleg csavargók. Tudják, hogy az életükkel játszanak. De fütyülnek rá. A rendőrség nem győzi felszámolni a zugkocsmákat! És a város vezetősége semmiféle segítséget nem nyújt. Most bezárjuk ezt a helyet, és a kuncsaftokat lecsukjuk egy fél évre. De a nagy részük jóval előbb szabadlábon lesz. Mihelyt szükség lesz a szavazataikra, valamelyik városi képviselő majd szépen keres egy bírót, aki kiengedi őket, ők pedig ott folytatják, ahol abbahagyták. - Banks nagyot sóhajtott, majd nyugodtabb hangon folytatta: - Semmi esélyünk ebben a játszmában. De azért szívesen megmutatom azt a helyet, Mr. Kent, ha tényleg nem túl kényes a gyomra. Ezt úgy mondta, mintha nem hinne neki. De Will így szólt: - Egy csöppet sem. - Én is szívesen mennék - mondta Jo. - De tudom, hogy úgyse visznek el. Banks szúrós tekintetet vetett a lányra. - De nem ám. Ha a feleségemnek jutna eszébe zugkocsmába menni, jól ellátnám a baját. Jót bosszantotta a válasz, de egy szót sem szólt. A rendőrtiszt kivette a szájából a fogpiszkálót, és a fiúkhoz fordult: - Akkor holnap este. Öltözzenek csavargónak. A kezüket és az arcukat alaposan kenjék be piszokkal. Pontban kilenckor álljanak indulásra készen. Nem javaslat volt, hanem parancs. Hatodik fejezet
A ZUGKOCSMA I. Drew hétfőn keresett néhány rongyos ruhadarabot - nem volt nehéz feladat ezen a környéken. Nevsky, a háziúr segített neki. Drew megkérte Nevsky feleségét, hogy alaposan főzze ki és akassza ki száradni őket. Az asszony örömmel segített; a férje is az elővigyázatosság híve volt. Nevsky elmesélte, hogy a környékbeli gyerekek gyakran kapnak himlőt, amikor szüleik üzemében, a ruhakupacok között játszanak. Az anyagok sokszor még a munkásokat is megfertőzik, sőt arra is volt már példa, hogy fertőzötten kerültek egy elegáns boltba a Broadwayn. Sötétedéskor a két fiatalember hazakísérte Jót. Aztán fürgén átöltöztek, alaposan bekenték magukat kosszal, és visszaindultak a Bayard Courtba. Az utcákon sötétség honolt; a Bendben még nem vezették be az áramot. Az üzletekben és lakásokban petróleummal vagy nagy ritkán gázzal világítottak. A kerület nagy részében azonban sötétség segítette a bűnözők mesterkedését. Amint a két fiatalember a Bayard Courthoz vezető kis sikátorba ért, a templom harangja elütötte a kilencet. Fejük fölött az egyik tűzlépcsőről fáradt, méltatlankodó hang hallatszott. Banks őrmester a bejáratnál várt rájuk egy férfi társaságában. - Elkéstek. Választ sem várva, határozott léptekkel elindult. Tompa kattanás hallatszott. Will sejtette, hogy Banks a revolverét ellenőrzi. Drew suttogva bemutatta barátját a riporternek, Jacob Riisnek. Aztán mindhárman a testes rendőr után siettek, aki már a Bayard Streetre vezető sikátorban járt. Az utcába érve Banks jobbra fordult. A többiek tartották a lépést. A sötétben Will nem látta Riist, de a férfi izmos testalkata Rooseveltre emlékeztette. A riporter hangja mélyebb volt a Roosevelténál, de komolyan és meggyőződéssel beszélt, ami azonnal a másik férfit juttatta a fiú eszébe. Riis nagyobb hajlandóságot mutatott a fiatalemberek kíváncsiságának kielégítésére, mint az őrmester, aki magabiztosan vezette ki őket a Baxter Streetre, majd a látszólag semmibe vesző sötét átjárók felé indult. Rendületlenül haladt előttük az omladozó falak mellett. Sötét kapualjak előtt vágtak át, és kerítések meglazult deszkáin bújtak keresztül. Will ezalatt sok mindent megtudott a riportertől. Riis egy könyvön dolgozott, melynek az Elet a nyomornegyedben címet adta. Azt remélte, ezzel sikerül felráznia a közvéleményt, és rávennie az illetékeseket, hogy végre tegyenek valamit a New York-i szegénynegyedek hihetetlen nyomora és jellegzetes betegségei ellen. Riis azt is elmagyarázta, hogyan alakultak ki a bérkaszárnyák. Hetven-nyolcvan évvel ezelőtt Alsó-Manhattan telkein általában két ház állt. A hátsó épületet rendszerint bérbe adták. Azután valaki rájött, hogy a házak felosztásával még nagyobb jövedelemre tehet szert. A környék lassan kiment a divatból, és a tehetősebbek Felső-Manhattanbe költöztek. A bérházakat egyre jobban kiterjesztették, itt is, ott is hozzátoldottak a már meglévő részekhez, míg végül hatalmas bérkaszárnyák lettek belőlük. A szemét pedig lassan mindent befedett. - Alaposan áttanulmányoztam a nyomornegyedekről szóló dokumentumokat, Mr. Kent. Az amerikaiak tökélyre fejlesztették a városok túlzsúfolásának tudományát. London legrosszabb negyedeiben az egy négyzetmérföldre jutó lakosok száma hozzávetőleg százhetvenötezer fő. New York egyes részein a népsűrűség ennek a kétszerese. Így ezek a negyedek a betegségek melegágyai. Mondja csak, említette a barátja, hogy milyen magas itt a csecsemőhalandóság? - Nem. - A NewYork-i átlag négy-ötszöröse. - Uramisten. - A járványok pedig nem állnak meg a szegénynegyedek határain, hanem továbbterjedve válogatás nélkül pusztítanak el szegényt és gazdagot. És ez még nem minden. A nyomornegyedek a bűnözés melegházai: lakóikkal dugig vannak a börtönök és a fogdák. Évente negyvenezren kerülnek innen elmegyógyintézetbe vagy szegényházakba! New York utcáin félmillió koldus tengődik; ennyi embertn képtelenek eltartani a jótékonysági szervezetek. Ráadásul a nyomor, az erkölcsi fertő minden társadalom alapkövét, a családi életet is tönkreteszi.
237 - Miért nem keresnek megoldást ezekre a problémákra? - Voltak, akik megpróbálták, de ennyi erővel akár a Niagarát is kimeregethetnék egy befőttesüveggel. Banks barátságtalanul csendre intette őket. Riis halkabban folytatta: - Több mint tíz éven át küzdöttem az ingatlanügynökök, a háztulajdonosok és az általuk lefizetett városi elöljárók ellen. Tudja, mit értem el? Egyetlen eredményem az volt, hogy két évvel ezelőtt meghozták a parkrendeletet. Ez azt jelenti, hogy a legszörnyűbb állapotban lévő tömböket a Mulberry kanyarulatánál a tervek szerint lebontják, és a helyén parkot alakítanak ki. Azt viszont csak a jóisten tudja, mikor látnak hozzá. Hadd mondjak magának valamit, Mr. Kent. Az a park az égvilágon semmit nem old meg. És tudja, miért? Mert a Bend nem egyszerűen városrész: a Bend gondolkodásmód. Ostobaság, kapzsiság, félelem és önzés keveréke. A Bend afféle rákos daganat, és senki sem képes megállítani a burjánzását. - Tehát senki nem tesz semmit? - Kísérletek azért vannak. Az Egészségügyi Minisztérium, a Közegészségügyi Hivatal és a jótékonysági szervezetek minden tőlük telhetőt megtesznek, de ez közel sem elegendő. ’67-ben a bérháztörvény elfogadása után hatvannégyezer új ablakot vágtak a házak falaiba, ahová azelőtt soha nem sütött be a nap. Egy ilyen rendelet jelentősége azonban eltörpül a probléma nagyságához képest. Főleg ha azt is tudjuk, milyen könnyű lefizetni a végrehajtásért felelős tisztviselőket. Az a legnagyobb baj, hogy sok befolyásos embernek nincsenek ínyére a változások, Mr. Kent. Itt vannak például a politikusok. Minél zsúfoltabb egy kerület, annál több a könnyen megvásárolható és manipulálható szavazat. De van valami, ami még a szavazatoknál is fontosabb. A bérkaszárnyák hatalmas nyereséget hoznak. Ezért éri meg lefizetni a városi hivatalnokokat és felügyelőket - hogy szemet hunyjanak a kerületben uralkodó viszonyok felett. - Tehát a háztulajdonosok vesztegetik meg a hivatalnokokat? - A tulajdonosok és az épületek fenntartói. - Ezek szerint nem a tulajdonos üzemelteti a bérházakat? - Általában nem. Az épületek leggyakrabban egy-egy ingatlanügynökhöz tartoznak. Ezek amolyan közvetítők; legfőbb feladatuk a lakbérek begyűjtése és a házak további bővítése. Természetesen anélkül, hogy olyan felesleges dolgokra költenék a pénzüket, mint például az ivóvíz bevezetése, vagy akár vécék kialakítása. Az ügynökök és a tulajdonosok egyaránt jól keresnek az üzleten. - Mennyit? - Az ügynökök részesedése általában tizenöt és harminc százalék között van. Huszonöt a szokásos. Ahogy az egy „becsületes” ügynök jelmondatából is látszik: miért kellene hét százalékot kérni, csak hogy nyugodtan térhessünk nyugovóra - ha egyszer az ördögnek a három-négyszereséért is eladhatjuk a lelkünket? - Csend legyen már, a fenébe is! - förmedt rájuk Banks. - Mindjárt ott vagyunk. Riis elhallgatott. A négy férfi egymás után átlopózott a deszkapalánkon tátongó résen, majd végigmentek egy keskeny átjárón. Valahol macska nyávogott. Will valami fertelmesen büdös, csúszós dologba lépett. Hirtelen hangot hallottak a sötétségből: - Chiélá? A négy férfi némán megállt. Will szíve hevesen vert, egyenesen előrenézett. Attól félt, hogy eltévedtek. Hirtelen halk énekszót hallott. Aztán halvány fénysávot pillantott meg. - Siessenek már! - suttogta Banks. Will felfedezte, hogy kétoldalt eltűntek a falak. Újabb udvarba érkeztek. Felnézett az égre, s a kályhák füstjén keresztül meglátta a halványan pislákoló csillagokat. - Sokan vannak... nézzenek'a lábuk elé — intette őket a rendőr. A trágár énekszó egyre hangosabb lett. A fény redőnylécek mögül szűrődött ki, amelyek a süllyesztett bejárat ablakait borították. Az ajtóhoz néhány kőlépcsőn lehetett lejutni. Banks már odalent volt. Drew cipőjének talpa halkan kopogott a lépcsőn, amint nyomában Willel és Riisszel ő is leereszkedett. Will egy ajtó körvonalait vélte felfedezni az elsötétített ablakok között. Banks benyitott. A petróleumlámpák halvány fényében Will meglátta széles vállának és karimás kalapjának elmosódó körvonalait. Aztán a négy férfi belépett a kocsmába. Will követte társait, és leült egy rozzant padra, amely egyszerre szolgált asztalként és székként. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne látsszék rajta a döbbenet és undor, amikor átvágott a termen. Ha a bérkaszárnya, ahol Drew és dr. Clem dolgozott, a pokol tornáca, akkor ez a föld alatti lebuj, ahová Eustace Banks hozta őket, maga volt a pokol. II. A terem oldalai öt méter hosszúak lehettek. Azelőtt valószínűleg pincehelyiségként szolgálhatott, melyet a ház alá ástak. A vályogfalra néhány lécet szögeztek. A földön cuppogott a sár, a mennyezet pedig olyan alacsony volt, hogy Willnek és Banksnek ugyancsak be kellett húznia a nyakát, ha nem akarták beverni a fejüket a keresztgerendákba. Will Drew mellett foglalt helyet egy pádon. Riis és Banks a terem közepe felé indult. Will igyekezett nem oda nézni, ahol nyolc vendég még ébren iszogatott. Úgy látszott, a többiek már mélyen alszanak. A falra pillantott. Felfordult a gyomra. A mocsokban barna meztelencsigák araszoltak, a sarokban pedig hatalmas, rombusz alakú bogarak nyüzsögtek. Érezte, hogy valami mászik a cipőjén. Megrázta a lábát, mire jókora csótány hullott ki a nadrágja szárából. Azután még egy. Elfordult, hogy a tulajdonos és a vendégek ne lássák, hogy öklendezik. Drew arca is zöld volt az undortól. Úgy látszik, a csótányok az ő figyelmét sem kerülték el. Will mégis megpróbált alaposabban körülnézni a teremben. Hátul, néhány faláda mögött négy vendég feküdt merevrészegen. Középen két törött széken egy söröshordó állt. A csapos hatalmas termetű, magas homlokú férfi volt, mandulavágású szemekkel. Zsebében pénzérméket csörgetett. Banks odalépett, és kezével négyet mutatott. A csapos lassan megszámolta az ujjakat. Aztán ostoba vigyorral az arcán megtöltött két horpadt konzervdobozt a hordóból.
238 Átadta őket Riisnek. A riporter elindult Will és Drew padja felé. Banks az újabb két konzervdobozra várt, és lassan kiszámolt négy centet, hogy kifizesse az italt. Nyomasztó csend volt a teremben. Az öt férfi és a három hihetetlenül rongyos és ápolatlan nő, akiknek korát Will nem tudta megállapítani, egyetlen szót sem szólt. A hordó mellett ültek, és némán bámultak az újonnan érkezettekre. A vendégek olyan mocskosak voltak, hogy ruházatuk eredeti színéből semmi sem látszott. Két férfi a társaságból valószínűleg nemi betegségben szenvedhetett: kezükön és arcukon gennyes kelések éktelenkedtek. Ők tehát a csavargók, akikről dr. Clem beszélt, a sikátorok nyomorúságos népe... Az egyik férfi hirtelen felállt. Odatántorgott Bankshez, és fekélyes kezével megragadta bal karját. A rendőr szeme dühösen villant. Egy másik vendég, akinek haja zsíros csimbó- kokban lógott, Banksre bámult, majd akadozó hangon így szólt: - Nem találkoztunk mi már valahol? Dehogyisnem. Már tudom is! Az Eliza- beth Streeten! Ezt hallva a behemót csapos már nyúlt is a hordó mögé, hogy előhúzza a fegyverét. Will lélegzet-visszafojtva figyelte az eseményeket. Banks higgadtan bámult vádlójára: - Ez a kurva igazság, testvér. De még mennyire, hogy találkoztunk. Amikor a hekusok becsukatták Salvatore Passaglia kocsmáját, egymás melletti cellákba dugtak bennünket a fogdában. - Az Elizabeth Streeten? - Ott bizony, testvér. - Aha. - A férfi lassan visszahúzta a kezét, és megtörölte az orrát. - Szóval ott... - Ott - bólintott Banks. A szeme olyan dühösen villogott, hogy Will hátán végigfutott a hideg. Banks legszívesebben megütötte volna a kötekedőt, de a férfi szerencsére túl részeg volt ahhoz, hogy ezt észrevegye. Banks kérdését már meg se hallotta: - Megengeded, hogy végre nyugodtan megigyam a söröm a barátaimmal? A csavargó viszont gúnyos meghajlással válaszolt. A mozdulat közepén azonban elvesztette az eszméletét. Ha a csapos el nem löki, egyenesen a hordóra esik. így oldalra dőlt, és tátott szájjal elnyúlt a földön. A csapos lassan megnyugodott. Will és Drew idegesen összenézett. Riis és Banks kiosztotta a konzervdobozokat. A négy férfi összedugta a fejét. A többi vendég már ügyet sem vetett rájuk. Will belenézett a dobozába. A folyadék, amit itt sörnek csúfoltak, olyan híg volt, mint a gyenge limonádé. Az ital tetején néhány buborék úszkált. Will meglötykölte a doboz tartalmát. Banks félreértette a mozdulatot. - Bele ne igyon, az isten szerelmére! - suttogta. - Ez a lőre még egy elefántot is leterítene. Kábítószert kevernek bele, hogy ezek a szerencsétlenek rászokjanak. így hát a négy férfi csak ücsörgött, és néha a szájukhoz emelték a konzervdobozokat, mintha innának. Amikor a csapos elfordult, hogy megtöltse két másik vendég poharát, Banks az asztal alatt a földre öntötte a sörét. A többiek egymás után követték a példáját. Néhány perccel később a rendőr felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és tettetett nemtörődömséggel odaköszönt a csavargóknak. Egyikük intett, és mormolt valamit válaszul, a többiek azonban csak félájultan meredtek maguk elé. Egy férfi az imént összeesett társa mellé dőlt a földre. Hátul az egyik görvélyes asszony hentergett egy csavargóval. A férfi csupasz fara fel-alá mozgott. A nő a konzervdobozával verte hozzá a taktust. A csapos a száját nyalogatva figyelte őket. A többiek viszont oda se néztek. A négy férfi kisurrant a lebujból. - Jézusom, Drew - suttogta Will, amint az ajtó tompán becsukódott mögöttük. - Ez hihetetlen. - De úgy tudom, cseppet sem egyedülálló jelenség. - így van - helyeselt Banks, amint utánuk indult a kőlépcsőn. Will mélyet sóhajtott. A nyári éjszaka fülledt levegője frissnek és édesnek tűnt a pince dohszaga után. Hirtelen megint émelyegni kezdett a gyomra. Menet közben Banks halkan magyarázott Riisnek: - Ismerem ezt a csapost. Dave McCauleynak hívják. A Cherry Street-i banda tagja. Még egy éjszakát adunk neki meg a cimboráinak a tivornyázásra, aztán szerdán lecsapunk rájuk... - Hangosabban hátraszólt: - Hé, mi ez a lárma ott hátul? Will nem tudott válaszolni Banks kérdésére. Nekitámaszkodott egy téglafalnak, és görcsösen hányni kezdett. III. Banks minden további kellemetlenség nélkül elvezette őket a lebuj környékéről. Will most már valamivel jobban érezte magát, és utolérte a rendőrt. Tudta, hogy a kérdése naiv, de a hely annyira felkavarta, hogy mindenképp meg akarta tudni a választ: - Őrmester, ki tehet arról, hogy ilyen helyek egyáltalán létezhetnek? Banks nem nevette ki Willt. - Jaké erre a kérdésre valószínűleg azt válaszolná, hogy mi, mindannyian. Senkit nem érdekel igazán, mi történik az ilyen lebujokban, mert fütyülünk arra, hogyan élnek a szegények... akár a régóta itt élő szegények, akár az újonnan érkezettek, akik naponta százával futnak be a Castle Gardenbe. Hagyjuk, hogy olyan körülmények közt éljenek, ahogy mi a kutyánkat sem tartanánk, és reménykedünk, hogy nem kerülnek a szemünk elé. Meg sem próbálunk segíteni rajtuk. Én tudom. Anyám Dublinből érkezett, hatalmas reményekkel, és mindössze néhány pennyvel a zsebében. Egy fiatal úrfihoz szegődött el cselédnek... az ír lányoknak akkoriban nem volt más választásuk. Később megtudtam, hogy az a felfuvalkodott alak meg a két barátja a „Szószátyár Párt” tagjai voltak. Gyűlölték az idegeneket. Egyik éjszaka hárman leitatták anyámat. Azt mondták neki, hogy ha nem iszik, elbocsátják, és gondoskodnak róla, hogy soha többé ne kapjon munkát. Anyám rosszul lett, de ez csöppet sem érdekelte a disznókat. Mindhárman megerőszakolták. Hármuk közül az egyik az apám, de hogy melyik... Utolsó szavaiból szinte sütött a gyűlölet. Alig hallhatóan folytatta:
239 - Öt évvel azután, hogy világra hozott, anyám belehalt szégyenébe. Ha megtalálnám, agyonverném azokat a disznókat. Sosem tudtam meg a nevüket. Még túl kicsi voltam. Ha megölném őket, börtönbe kerülnék. Lehet, hogy ezért van, hogy inkább ezeket a gazembereket rugdosom. Egyenruhában, a törvény nevében. Elérték a kis utca végét. A sarkon Banks megfordult, és parancsoló, katonás hangon kérdezte: - Mindenki itt van? A másik három válaszfélét mormolt. Will felpillantott a kivilágított ablakokra, és rájött, hogy kiértek a Mulberry Streetre. Most már nyugodtabban mentek tovább. Banks megkérdezte Willt: - Nem akarja megnézni a szerda esti rajtaütést? - Nagyon szívesen. - Kilenckor. Az Elizabeth Street-i rendőrőrsön. Pontos legyen. Akkor már nem várunk magára. - Ott leszek. - Akkor én is megyek - mondta Drew különösebb lelkesedés nélkül. Will így szólt: - Még nem válaszolt a kérdésemre, őrmester. Ki a felelős mindezért? - Gondolom, az egyik padrone lehet a tulajdonos. Ráadásul gyanítom, hogy az egyik nagykutya az, Don Andreas Belsario. - Ismered? - kérdezte Will Drew-tól. - Még sosem láttam, de rengeteget hallottam róla - felelte Drew. - Igen, erre mérget vennék - folytatta Banks. - Minden gyanús ügyben benne van a keze. Még a neve sem valódi. Nem nemesi családból származik. Csak egy nápolyi gengszter, aki úgy fest, mint egy nagypapa. Elhiteti az emberekkel, hogy az őrangyaluk, és közben kihasználja őket. Két éve kezdett zugkocsmákkal foglalkozni. Egyszer néhány csavargó belehalt a mérgezésbe, s az egyikükről kiderült, hogy a bátyja az Egészségügyi Minisztériumban dolgozik. Másnap Don Andreas kiszállt a buliból. Semmit sem lehetett rábizonyítani, olyan gondosan eltüntette a nyomokat. Azt hallottam, most újra beszállt az üzletbe, mégsem fogjuk soha elkapni. Ha bezárjuk az egyik lebujt, másnap két újat nyit helyette. - Egészen biztos, hogy ő van a dolog mögött? - Meg vagyok róla győződve. Kétlem, hogy Dave McCauley egy ingatlanügynöknek dolgozna. Az ügynökök csak felbérelnek mindenféle kétes alakot, hogy ráijesszenek azokra, akik nem fizetik rendesen a bért. De az efféle munkákkal inkább a Giuseppe Corso-féle semmirekellőket szokták megbízni. Ő is helybéli fiú, szép kis családja van - tette hozzá gúnyosan. - Egyébként lefogadom, hogy az épület fenntartója is pontosan tudja, mi folyik a pincéjében. Don Andreas nyilván lefizette, a tulajdonos meg nem sejt semmit. Vagy ő is megkapja a maga százalékát, nem tudom. Akárhogy áll a dolog, túl sokat nem kaszálhatnak. Az efféle lebujok gyakorlatilag semmi hasznot nem hoznak. Persze ha szavazatokról van szó, egészen más a helyzet... - És a telek tulajdonosa? - folytatta a kérdezősködést Will. - Ő vajon semmiről se tud? - Valószínűleg nem. Arról azonban tudnia kell, hogy ami az épületben történik, ellenkezik a törvénnyel. Gondoljon csak a túlzsúfoltságra. Nagyjából azért sejtenie kell, mi folyik itt, mert havi harminc százalékot kap a lakbérekből. - Micsoda alávaló gazember lehet, aki eltűri, hogy a saját házában ilyen körülmények uralkodjanak! - Olyan gazember, aki meg akar gazdagodni, és nem válogat az eszközökben. Sok efféle létezik Amerikában, Kent... hol él maga? Az egész bérkaszárnyarend- szer nem más, mint egy tipikus, jól menő amerikai vállalkozás. - Ezzel azt akarja mondani, hogy az ilyen házak tulajdonosai tiszteletre méltó polgárok? Banks felröhögött. Aztán, kicsit fáradt hangon, mintha egy reménytelen tanítványnak magyarázna, így szólt: - Tiszteletre méltónak nem nevezném őket, de mindenképpen köztiszteletnek örvendő urakról van szó. Gondosan áttanulmányoztam a hatos körzet adónyilvántartását, úgyhogy tudom, mit beszélek. Az iménti épület, példának okáért... egy ingatlanbefektetési cég tulajdona. A vállalatnak nagyon megkapó neve van: Pen-York Property Trustnak hívják. Törvényesen ugyan nem kimutatható, de köztudott, hogy a cég összes részvénye egyetlen család kezében van, mégpedig a köztiszteletben álló Pennel családéban. Hallott már róluk? Hetedik fejezet
A BÉRKASZÁRNYA I. Will szobája a ház legfelső emeletén volt, s a fiatalember nem tudott aludni a hőségtől. Végül felkapta a nagy, viseltes dunyhát, amit Nevsky adott neki, és kivitte az előtérbe. Útközben elhaladt Drew és a háziúr ajtaja előtt. Nevsky lakásában a családtagok szobái mellett egy kis műhely működött, tizenegy Singer varrógéppel, melyek közül négy Nevsky tulajdona volt, hetet pedig bérelt. Az ajtó alatt keskeny fénycsík látszott. A háziúr jiddisül panaszkodott a feleségének; valószínűleg a négy lány hozománya miatt siránkozott, amit képtelen volt összegyűjteni. MárWillnek is előadta bánatát: mind eladósorban van már, de pártában maradnak, mert móring nélkül nincs lakodalom. Nevsky azt állította, gyűlöli, ha kizsákmányolják a munkásokat és kijátsszák a munkajogi törvényeket. A lányait azonban imádta, és eltökélte, hogy felhalmoz egykis tőkét, hogy nekik már ne a semmiből kelljen indulniuk, mint neki meg a feleségének annak idején, Oroszországban. Nevsky lakása után Jo ajtaja következett, amely alól szintén fény szűrődött ki. Will majdnem bekopogott, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Ahogy a folyosó végén felbaktatott a lépcsőn a tetőre, a lány szemét és száját próbálta maga elé képzelni. A tető valamivel jobbnak bizonyult, bár a levegő ott is fullasztóan párás volt. Will csaknem orra bukott három gyerekben, akik egy rongyos takarón aludtak. A fiatalember angolul szabadkozott, a gyerekek álmosan mormoltak valamit az anyanyelvükön. Hamarosan
240 rájött, hogy a tetőn legalább egy tucat ember fekszik rögtönzött szalmazsákokon. Will nemsokára talált magának egy kellemesnek ígérkező biztonságos helyet a párkányzat mellett, és leterítette a dunyhát. Ásított. Halálosan fáradt volt. De nem jött álom a szemére. Nyugtalanító kérdések gyötörték. Felkelt, és a Bend háztetőit bámulta, meg az ablakokból kiszűrődő fényeket. Kelet felé a Brooklyn híd roppant íve szelte át az éjszakai égboltot. Will fejében azonban még mindig a lebuj ocsmány emlékképei kísértettek. Az a mocskos hely tényleg a Pennel család tulajdona? Nem akarta elhinni, de lelke mélyén tudta, hogy ez lehetséges. És ha igaz, hogy Laura családjáé az épület, miért ne lehetne a birtokukban még egy vagy akár még több is? Tudta, hogy Pennelék NewYork-i ingatlanüzletekkel szerezték a vagyonukat. Ezek szerint a Maison du Soleil a Bend nyomorgóinak dollárjaiból épült volna? És ha igen, vajon tud erről Marcus? És Laura? Véget nem érő kérdések gyötörték, akár egy bűvészmutatványban, amelynek során a kinyíló dobozból mindig újabb és újabb doboz kerül elő. Képtelen volt lehunyni a szemét, tudta, hogy fontos döntést kell hoznia. II. Másnap kedd volt, Drew szabadnapja. A reggelinél bejelentette, hogy a város másik végén található gyógyszerraktárba készül. Hosszú listát készített arról, milyen alapanyagokat kell beszereznie. Először a rendelőbe ment Jo és Will társaságában. Dr. Clem hamarosan megérkezett kis agglegénylakásából, melyet a Boweryn bérelt. Levett a polcról egy vékony bádogdobozt, és egy apró kulccsal kinyitotta. Egy kivételével az összes bankjegyet kivette belőle, és átnyújtotta Drew-nak, aki elvette a pénzt, és úrnak indult. Az öreg doktornak nem sok dolga akadt, a délelőtt folyamán alig jött néhány beteg. Will a rendelőben talált orvosi szakkönyveket olvasgatta, de képtelen volt odafigyelni. Háromnegyed tizenegy tájt megkérdezte dr. Clemet, hogy nem bánná-e, ha egy órára magára hagyná. Az öreg orvos csak bólintott, és fel sem nézett a kezében tartott tálkából, melyben épp hashajtót kevert egy kint várakozó betegnek. Jo a vizsgálóasztalra való lepedőket hajtogatta. Reggel első dolga volt, hogy alaposan kifőzze őket, majd kiakasztotta száradni az ablak mögötti kis átjáróban. Amikor Will bejelentette, hogy sétálni megy, a lány felpillantott a munkájából, és fürkészőn nézett rá. Aztán felállt, és követte a fiút az udvarra. Megkérdezte: - Valami baj van? Will a homlokát törölgette zsebkendőjével. A nap piszkosszürke felhők mögé bújt, de a kánikula nem enyhült. Ráadásul a mozdulatlan levegőben szinte elviselhetetlen káposzta- és halszag terjengett. Will megrázta a fejét. - Csak beugróm a rendőrőrsre, és... - Miért? - kérdezte a lány aggodalmas hangon, és megfogta Will kezét. - Csak nem találkoztál megint össze Corsóval?... Ráeszmélt, hogy ismét túl közvetlen volt; elpirult, és gyorsan visszarántotta a kezét. - Dehogy - mondta a fiú. - Csak szeretném világosban is megnézni magamnak azt az épületet, ahol tegnap jártunk, különösen a felső emeleteket. Hangja barátságtalanul csengett. Jo rosszalló pillantást vetett rá. - Drew azt mondta, az oda vezető út valóságos labirintus. Nem fogsz eltévedni? - Majd Banks útbaigazít. Egy órán belül itt vagyok. - Will indulni akart. - Will... A lány hangja őszinte aggodalomról árulkodott. Will megfordult. Jo a szemébe nézett, és azt mondta: - Kérlek, vigyázz magadra. Will elmosolyodott. - Vigyázni fogok. - A lány törődése őszinte örömmel töltötte el. III. Will könnyűszerrel megtalálta Eustace Bankst az Elizabeth Street-i rendőrőrsön. Az őrmester nem helyeselte Will ötletét: - Maga nem hasonlít túlságosan az ottani bérlőkre. Nem szeretném, ha Dave McCauley gyanút fogna, mielőtt lecsapunk rá. - Megpróbálhatok úgy tenni, mintha Vlandingham egyik betegét keresném. Ha bárki kérdezősködik, majd azt mondom, hogy eltévedtem. - Ragaszkodik ahhoz az épülethez? Egy másik hasonló nem felelne meg? - Semmiképpen. - Jól van - dörmögte Banks. Papír és toll után nyúlt. - Lerajzolom az utat. De a pince környékét nagy ívben kerülje el. Will Banks térképével a kezében útnak indult. Alig egy utcasaroknyira a rendőrség épületétől Mrs. Grimaldit pillantotta meg, karján piaci kosárral. A kosárban karfiol, két kissé megbámult sárgarépa és egy nagy fej hagyma lapult. Az asszony vidáman köszöntötte Willt, de a szeme nem mosolygott. - Jól érzi magát itt a Bendben, Signor Kent? - Hát, nem mondom, hogy nincs elég látnivaló. - Lehet, hogy mégis okosabban tenné, ha rövidebbre szabná a látogatását. ’Sep Corso sokat fecseg mostanában. - Miről? - Magáról. Én a maga helyében nem sétálgatnék így... - Gyors pillantást vetett a fiú háta mögé. - Egyedül. Willnek görcsbe rándult a gyomra. Tehát Drew aggodalma mégsem volt egészen alaptalan.
241 - Köszönöm, hogy figyelmeztetett. Majd nyitva tartom a szemem. Hogy van a kis árva, akit a sikátorban talált? Az asszony tárgyilagosan válaszolt: - Tegnap éjféltájt meghalt szegény. Grimaldival és a gyerekekkel minden tőlünk telhetőt megtettünk, de a kislány sajnos nem volt elég erős. Már kifizettem a misét, amit a leikéért mondatunk. Hirtelen eltűnt az asszony megszokott, egykedvű nyugalma, és keserűen kifakadt: - Örüljön, hogy maga csak látogató a Bendben. Akkor mehet el innen, amikor csak akar... nekünk nincs ilyen szerencsénk. Jó napot, signor - mondta, és sietős léptekkel továbbindult. Szeme könnyesen csillogott a tompa fényben. Az asszony szemmel láthatóan szégyellte gyöngeségét. Alig tett néhány lépést, máris letörölte könnyeit, és újra kihúzta magát, készen arra, hogy panasz nélkül fogadjon bármilyen megpróbáltatást. IV. Will lassan felbaktatott a bérház zsúfolt, sötét lépcsőin. A nyomós kút ismerős nyikorgása kísérte végig... akárcsak az öregemberek, nők és gyerekek tekintete, akik mellett elhaladt. Az épület lakói gyanakvóan méregették. Nem tudhatták, hogy a jól öltözött idegen nem a városi tanács tisztviselője-e. De senki nem szólt hozzá. A folyosókat rótta. S közben egyre rosszabbul érezte magát, és egyre dühösebb lett. A padló réseiben nyüzsögtek a bogarak. A törött deszkák közt csótányok szaladgáltak. A meleg, áporodott levegő fullasztóan nehezedett a mellkasára. Az emberek tárva-nyitva hagyták az ajtókat, hátha egy kis huzat lesz, de hiába. A nyitott ajtókon át Will benézett a levegőtlen lyukakba, amelyek az itteniek otthonául szolgáltak. A legnagyobb szoba sem volt szélesebb három méternél, és csak minden hetediknyolcadik lakásnak volt ablaka. Fényes nappal volt, a szobákban mégis olajlámpákkal kellett világítani. Ez persze csak fokozta a hőséget, a füst pedig még fullasztób- bá tette a levegőt. Az egyik szobában Will kilenc szalmazsákot számolt meg. Egy másikban, ahol nem volt már hely több matracnak a földön, két csecsemőt fadobozba tettek, egy négyévesforma kisfiú pedig a sarokban kifeszített kendőben hintázott. A lépcsőházban egy pillanatra sem szűnt meg a lárma. Beszélgetés, kiabálás hangjai hallatszottak az állandó gyereksírás és kutyaugatás közepette. Az egyik lakásban kecske mekegett. A szűk folyosókon fültépő ricsajnak hatott a sokféle hang. Végül Will nem bírta tovább: lerohant a földszintre, és kimenekült a házból. Megpillantott egy öregembert, aki egy ládán ücsörgött, nem messze a zugkocsma bejáratától. A lebuj ajtaján most súlyos lakat lógott. Will odalépett az öreghez. - Beszél angolul? - kérdezte. Az öregember gyanakvóan nézett rá. Lassan kivette szájából a fekete agyagpipát. - Si... egy kicsit - felelte. - Hányán laknak itt egy szobában? - Az egészségügyi ellenőrök... azok szoktak ilyesmiket kérdezni. - Nem vagyok ellenőr. Orvos vagyok. Dottore. Medico. - Á. - Az öreg erre valamivel barátságosabb arcot vágott. - Megmondaná, hányán laknak itt? Az öregember gondolkodott. - A legkevesebb, amiről tudok, az hat, a legtöbb úgy húsz.- Egyetlen szobában?- Si.- Mennyi a lakbér? - Az attól függ, mekkora a szoba. Hét-nyolc-kilenc dollár havonta. Will elvörösödve így szólt:- Jézus Mária. Elfordult, remegett az idegességtől. Kétségbeesetten próbált gondolkodni. Mindenképpen el kell vennie Laurát, de Marcusnak vagy az apjának be kell bizonyítania, hogy nem felelősek azért a rengeteg szenvedésért, amit itt lát. Eszébe jutott, hogy meg sem köszönte az öregembernek a felvilágosítást. Mire azonban megfordult, a férfi a ládájával együtt eltűnt. V. Willt délelőtti élményei annyira felzaklatták, hogy a rendelőben alig tudott a betegekre figyelni. Ráadásul az ablak alatti átjáróban még néhány rongyos fiúcska is szaladgált. Az orvosok és Jo legnagyobb bosszúságára többször is bekukucskáltak a rendelőbe, s ezzel kínos zavarba hozták a betegeket. Egyik alkalommal Jo épp egy nő fülét tisztította ki, amikor az egyik fiú bekiabált. A lány megijedt, s kissé megkarcolta a fülkagylót. A nő felkiáltott. Vlandingham az ablakhoz rohant, felrántotta a függönyt, és szitkokat szórt a menekülő fiúkra. Azután óvatlanságáért alaposan összeszidta Jót. Haragja közel sem állt arányban a baleset nagyságával. Ettől kezdve az idős doktor egész délután mogorva volt. Amikor azonban a váróterem kiürült és a rendelőt bezárták, elnézést kért Jótól a durvaságáért, és elmagyarázta, miért volt olyan ingerült. A végbélrákos férfi nem jött el a felülvizsgálatra. Vlandingham egészen összetörtnek tűnt, amikor bezárta az ajtót, majd elköszönt a fiataloktól. Egy órával előbb egy gyors nyári vihar eloszlatta ugyan a felhőket, de a hőség továbbra sem enyhült. Az eső, ha lehet, még kényelmetlenebbé tette a Bend lakóinak életét. A járdák gőzölögtek. Will úgy érezte, mintha gépolajban fürösztötték volna meg. Jo egy vászondarabbal legyezgette magát. A zsidónegyed felé menet lassan átvágtak a Boweryn. Mögöttük, a nyugati oldal bérházai felett a nap sötét narancsszín gömbje izzott az égbolton. A vihar elükével lassan újra előmerészkedtek az árusok. Az utcát elözönlötték a kofákkal alkudozó asszonyok, akik bádogbögréket, kendőket, barackot, szemüveget vásároltak. Egy mészáros kocsijának vaskampóin néhánv döglődő csirke rikoltozott fájdalmasan. JoWillhez fordult: - Mit láttál a bérházban? - Semmi emlékezetest - hazudta Will. Tudta, hogy amikor legközelebb beszél Marcusszal, mindenre pontosan emlékezni fog.
242 A hentes egy vevő kérésére megragadta az egyik csirke nyakát, és lehúzta a kampóról, majd a véres vágódeszkára fektette, és bárdjának egyetlen suhintásával lefejezte. Azután hozzálátott a madár feldarabolásához. - Úgy emlékszem, Mr. Riis már fényképezte azt a lépcsőházat - folytatta Jo. - Remélem, a képei segítenek majd elhitetni az emberekkel, hogy igenis léteznek ilyen helyek. - Adja isten, hogy úgy legyen. A lassan lebukó nap mintha csak növelte volna a hőséget és a párát. Will vacsorát javasolt. Jo azt felelte, nem éhes. Ingerültnek látszott, és a fiú is az volt. Megint fájt a feje - elviselhetetlen az idő. Már csak egy sarokra voltak a szállástól. Elakadt a beszélgetés. Felmentek a lépcsőn, és kurtán elköszöntek egymástól. Will belépett katlanszerű szobájába, és becsapta az ajtót. Sietve lehámozta magáról nedves ruháit, az ágyra vetette magát, és szinte azonnal elaludt. Álmodott. Visító és fuldokló gyermekeket látott a sarokba akasztott kendőkben. A szemétkupacokon csótányok nyüzsögtek. Öklendeznie kellett az állott főzelék- és szemétszag miatt. Egy bérkaszárnyából, melynek tetején hatalmas betűkkel a Pennel név állt, emberek százainak sírása és átkozódása szűrődött ki. Azután Roosevelt arcát látta maga előtt, aki megvetően bámult rá, amiért semmit sem tesz ezekért az emberekért. Nyolcadik fejezet
JO VALLOMÁSA I. Will levegő után kapkodva riadt fel álmából. Koromsötét szobájában szinte elviselhetetlen volt a hőség. Lámpát gyújtott, és az órájára nézett. Még csak negyed tizenegy. Felvett egy trikót, hozzá elnyűtt nadrágot, és kisétált a folyosóra. Drew szobájából fény szűrődött ki. Ám hiába kopogott, nem kapott választ. Benézett. A szobában nem volt senki. De Drew kabátja ott hevert az ágyon. Becsukta az ajtót, és továbbindult. Jo szobájában teljesen sötét volt. Will elhatározta, hogy felmegy a tetőre. A nap már lenyugodott, az égen halvány csillagok jelentek meg. Amikor a fiú megkerülte a lépcső tetején lévő kamraszerű tákolmányt, valami puhának ütközött. - Ó, bocsánat. - Will?- Jo? Will leguggolt. - Nem láttam, hogy itt ülsz. Biztosan beléd rúgtam. Bocsáss meg. - Lámpát kellett volna hoznom. De a legkisebb láng is elviselhetetlen ebben a hőségben. Valami lágyan suhogott, miközben Jo beszélt. Will lábujjhegyen egyensúlyozott mellette, s hirtelen rájött, honnan a hang: Jo visszabújt a blúzába. Will szeme lassan hozzászokott a sötétséghez. Látta, amint Jo megigazítja hosszú haját, és begombolja a blúz alsó gombjait, de a felsőket nem. Leült a lány mellé; a válluk szinte összeért. Will a lépcsőnek támaszkodott, és a távoli bérházak ablakaiban pislákoló fényeket kémlelte. Bár némileg meglepte, csöppet sem bánta, hogy ennyire felkavarja a lány közelsége a fülledt éjszakában. - Egy órája ülök itt - mondta a lány. - Drew visszajött már? - Igen, de nincs a szobájában. Biztosan vacsorázik valahol. - Te már ettél?- Nem, de nem is vagyok éhes.- Én sem. - Ne haragudj, amiért hazafelé jövet olyan szűkszavú voltam. Teljesen lehangolt az a bérkaszárnya. Mi is a címe Jaké Riis könyvének? - Elet a nyomornegyedben. - Igen, hát ez az. Eddig el se tudtam volna képzelni. Be kell vallanom... -Will Jo arcát fürkészte, de a sötétben csak a körvonalait tudta kivenni. - Most már értem, Drew miért döntött úgy, hogy New Yorknak ezen a részén akar dolgozni. Már a Castle Gardenben kezdtem sejteni, amikor világra segítettük azt a csecsemőt. Mesélt neked erről?- Igen. - Akkor voltam kénytelen először elismerni, hogy voltaképp erről szól az orvostudomány. De magamnak sem vallottam be, hogy neki van igaza.- És most? Will megrázta a fejét. - Egészen megváltozott a véleményem. A Harvardon még bolondnak tartottam Drew-t. 0 lenézte az én terveimet, én pedig kinevettem az övéit. Nem hiszem, hogy kizárólag én lennék az oka ennek a rivalizálásnak. Drew a barátom, és kitűnő orvos. De néha szörnyen öntelt. - Nekem mondod? Én sem vagyok különb nála. Úgy látszik, ez afféle családi vonás. Kérlek, nézd el nekünk. - Ugyan, nincs miért szabadkoznod. - Szerintem van. Lehet egy tapintatlan kérdésem? Bűntudatot érzel, amikor Drew a munkájáról beszél? - Hát persze, hiszen épp ezt akarja elérni. - Talán a Harvardon még valóban erről volt szó. - Hogyhogy? Semmi sem változott azóta. Most is állandóan arról beszél, mennyire fontos, amit csinál... - De nem azért, hogy téged megszégyenítsen. Más oka van, azt hiszem. Will kezdte magát kellemetlenül érezni; talán épp a bűntudata miatt. Hallatszott bosszúsága, amikor megkérdezte: - Igen? Mi lenne az? Inkább érezte, mint látta, hogy Jo kissé hátrább húzódik, és átkarolja a térdét. Szomorúan csengett a hangja: - Drew dr. Clemmel dolgozik, mióta végzett. Van fogalmad arról, mennyit kerestek ez alatt az idő alatt? Két dollár nyolcvanat. - Úgy tudtam, Drew-t nem a haszon érdekli. A lány keserűen fölnevetett.
243
- Nem a haszonról van szó, hanem a megélhetésről. - A Kent család talán adományozhatna némi pénzt a rendelő javára. - Ez nem volt szép. Nem könyöradományokat szeretnénk tőled! Will elszégyellte magát. - Ne haragudj, Jo, úgy látszik, az agyamra ment a hőség. Kérlek, folytasd! - Könnyen lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, tudom, miért beszél veled így a bátyám. Borzasztóan lehangoló egy ilyen nyomornegyedben dolgozni, és látszólag semmi eredménye nincs. Le kell küzdeni a nyelvi nehézségeket, meg kell birkózni a tudatlansággal, a bizalmatlansággal. Láttad, mi történt ma is. Vagyis mi nem történt. Valaki, akinek sürgősen orvosi segítségre lenne szüksége, egyszerűen nem jött vissza. - Azt akarod mondani, hogy Drew-nak kételyei vannak? - Igen, még ha nem is ad hangot nekik. - És amikor bőszen ecseteli nekem, mennyire nemes és fontos ez a munka, tulajdonképpen magát győzködi? A lány sóhajtott.- Igen. Valahol messze pisztoly dördült. Egy nő felsikoltott, kutya ugatott, majd a hangzavarból ítélve kisebb csődület támadt. Hamarosan újra csend lett. Will szíve megesett a lányon. Szelíden megkérdezte: - És te nem érzed hiábavalónak a munkádat? - Rengeteg olyan dolog van, amit csak így tanulhatok meg. Minden további nélkül le tudnám élni itt az életemet, ha adottak volnának bizonyos feltételek. - Miféle feltételek? Jo válasz helyett visszakérdezett: - Mikor szándékozol megházasodni, Will? A fiú keze megrándult.- Még nem tűztük ki az időpontot. - Dtjegyben jársz azzal a lánnyal, akiről Drew mesélt nekem. - Nem jegyeztük el egymást. S van, amit még tisztázni kell.- De szereted, igaz? - Máskülönben miért akarnám elvenni? Mert már kötelességemnek érzem, hogy elvegyem, gondolta. Ez valahogy mindent megváltoztatott; ez meg amit szombat óta látott és hallott. Megütközött, amikor a lány végigsimította a karját. - Ez nem válasz, Will. A fiú kurtán fölnevetett. - Maga aztán nem köntörfalaz, Miss Hastings! Mi végre ez a nagy kíváncsiság? - Megvan rá az okom. Drew-nak igaza van, a Bend lakóinak jó orvosokra van szükségük. Dr. Clem nemsokára nyugdíjba megy, átvehetnéd a helyét. Te és Drew remek munkát végeznétek. - Jóban-rosszban együtt, mi? A kis élccel sem sikerült oldania a feszültséget. Jo egészen közel hajolt hozzá a sötétben; a hangja unszoló volt. - Tudsz ennél jobbat? Tényleg szereted azt a lányt? - Jo... ne haragudj, de... mi... Képtelen volt kimondani. Jo fejezte be helyette a mondatot: - Mi közöm nekem ehhez az egészhez? -Will legnagyobb meglepetésére a lány lágyan megérintette az arcát. - Hát csak annyi, Mr Kent... bár attól tartok, megint túl rámenősnek fogsz tartani... Ajkuk szinte összeért. - ...hogy már első találkozásunkkor beléd szerettem. Eszembe se jutna, hogy elragadjalak valakitől, akit szeretsz. De engem nem győz meg igazán ez az érzelem. Ha pedig nem szereted... akkor... A lány lágy csókot lehelt a fiú ajkára, majd ezt suttogta: - Harcolni fogok érted. Will csak ennyit tudott kinyögni: - Istenem. Jo visszatért könnyed modorához: - Ne fecsegj annyit! Te is tudod, hogy percek óta ugyanazon jár az eszünk. Megcsókolta Willt, ám ezúttal szenvedélyesen. II. A következő néhány perc szédítő sebességgel telt el. Will is átengedte magát az érzelmeinek. Szorosan átölelte Jót, és viszonozta a lány forró csókjait. A félig kigombolt blúzon át érezte Jo hozzásimuló lágy testét. Keze a lány mellét simította, amikor hirtelen ajtó nyílt a lépcső tetején. - Itt vagy, Jo? A lány gyorsan elhúzódott. Will megcirógatta az arcát, s a keze nedves lett. Csak nem sír? - Tudom, hogy nagyon tolakodó vagyok - súgta Jo. - De miért olyan természetes, hogy mindig a férfiak kezdeményezzenek? - Jo? - Drew hangja most messzebbről hallatszott. A lány újra megcsókolta. - Mi egyebet mondhatnék most, hogy szerelmet vallottam neked, és teljesen nevetségessé tettem magam? - Feliált, és megigazította a blúzát. - Egy biztos: itt leszek, ha úgy érzed majd, hogy szükséged van rám. Talán magad sem tudod még, mit szeretnél. De arra kérlek, ha azzal a gazdag lánnyal vagy, gondolj rám is egy kicsit. Gondolj a névre, amit a szüleim választottak nekem. - A fenébe, Jo, itt vagy vagy nem? - Jövök már! Csak beszélgettünk egy kicsit Willel... És ez a kis beszélgetés feje tetejére állította az egész életem, gondolta Will háborgó lélekkel. Jo menni készült, de Will elkapta a karját: - Mit értesz azon, hogy gondoljak a nevedre?
244 Jo egy utolsó csókot lehelt az ajkára, majd megkérdezte: - Nem mondtam még neked, hogy a Jo régi skót szó? Azt jelenti: kedvesem. Szeretlek, Will. Ezt soha ne felejtsd el. A lány lobogó hajjal elviharzott. Kilencedik fejezet
A RAJTAÜTÉS I. Will aznap éjjel ismét rosszul aludt. Nem hagyta nyugodni Jo forró, heves csókjainak emléke. Amikor felriadt álmából, nyomban hasonlítgatni kezdte a két lányt. Laura nagyot zuhant a szemében. Viselkedése hazugnak és alattomosnak tűnt Jo nyílt szenvedélyességéhez képest. Will egyre inkább úgy érezte, hogy Jóval nemcsak az ágyát, de egész életét szívesen megosztaná. Arra gondolt, hogy a lányból sosem lenne olyan feleség, aki ellenvetés nélkül mindenbe beleegyezik - épp ellenkezőleg, nagyon is megmondaná a véleményét. S ezt nagyon vonzónak találta - sokkal vonzóbbnak, mint Laura tettetett közönyét a világ dolgaival szemben. De mire jó az ilyen összehasonlítgatás? A sors úgy hozta, hogy Laurát kell feleségül vennie. Egy évvel, sőt egy hónappal ezelőtt még boldogsággal töltötte volna el a házasság gondolata. Eszébe jutott egy régi mondás. Jól gondold meg, mit kívánsz az élettől, mert előbbutóbb meg is kapod. Szerda reggel újra szakadni kezdett az eső, a fülledtség enyhült valamicskét. A Bayard Courton pocsolyákban állt a sáros esővíz. Will és Jo folytatták munkájukat a rendelőben, mintha mi sem történt volna, bár mindketten érezték, hogy színjátékuk már-már komikus. Ezt Drew is észrevette, de egy szót sem szólt. Délben Drew és Will elment ebédelni, Jo viszont kimentette magát. Dr. Clem minden délben ugyanazt ette - két friss körtét vásárolt még reggel a Bend egyik gyümölcsárusánál. Mikor az utcára értek, Drew így szólt: - Ami azt illeti, elég tartózkodóak vagytok egymással reggel óta. Veszekedtetek tegnap? - Nem - vágta rá Will. Hogyan is árulhatná el az igazat... éppen Drew-nak? Úgy látszott, Drew megelégszik a válasszal, mert nem feszegette tovább a kérdést. Kinéztek egy új vendéglőt túl a Boweryn, amely azzal csalogatta a vevőket, hogy a tizenhárom centes teljes menü mellé egy korsó sör helyett kettőt kínált, s a vendégek még egy ajándék szivart is kaptak. - Biztos, hogy ma este velünk tartasz? - kérdezte Drew.- Biztos. - Nyugodt lehetsz, hogy Banks egy egész osztagot odavezényel majd... lehet, hogy többet is. Ennek ellenére kockázatos vállalkozás. Soha nem tűntél kimondottan kalandortípusnak.- Nem is vagyok az. - Akkor miért vállalsz ekkora kockázatot azért a lebujért? WillThurman Pennelre gondolt. És Marcusra, a közkedvelt, elragadó, gondtalan Marcusra, aki mindig kifogástalanul öltözködik. Will egyet szeretett volna megtudni Marcustól és az apjától. Hogyan származhat valakinek jövedelme olyan ingatlanból, amelyről azt sem tudja, hol van és milyen? A válasz nyilvánvaló volt: sehogyan. - Tudod, Drew, ez személyes ügy. Drew kétkedve nézett rá. - Nem egészen értem, miért, hacsak nem sikerült Jaké Riisnek forradalmárt faragnia belőled. Will elmosolyodott, - Ha forradalmár lettem, ezt nem Riisnek, hanem egy sokkal régebbi ismeretségemnek köszönhetem. Drew felsóhajtott. - Vagyis csak magamat okolhatnám, ha valamelyikünk netán megsebesülne ma este. Ezt akarod mondani? - Pontosan, lelkész. II. Banks két teljes osztaggal érkezett. A rendőrökön sötétkék nadrág és hosszú kabát volt, melyen széles öv és rézgombok díszelegtek. Szürke sisakjuk tette teljessé az egyenruhát. Kettesével masíroztak, bottal a kezükben. A kevésbé pompázatosán öltözött Will és Drew zárták a menetet, és arról tanakodtak, vajon bölcs dolog-e ez a hivatalos díszszemle. A bámészkodók gúnyos megjegyzésekkel illették őket, de összetűzésre nem került sor. A rendőrök végül megálltak az ismerős udvar előtt. A pince lejárata mellől egy toprongyos férfi lépett elő, és tanakodni kezdett Banksszel. Will közelebb húzódott, hogy hallja, miről beszélnek. - .. .az elmúlt órában nem volt különösebb jövés-menés. Nem hiszem, hogy figyelmeztették volna őket. Végig itt voltam. Banks megveregette a férfi vállát. - Szép munka volt. Majd feljegyeztetem a személyi lapjára. Álljon be a sorba, hoztam magának is botot. Nem akarnám, hogy kimaradjon a mókából. Willt kissé riasztotta az őrmester leplezetlen izgalma. Banks átnyújtotta a botot a toprongyos férfinak. - Tisztelettel köszönöm, uram. - A férfi szalutált, majd beállt a sorba. Banks fojtott hangon utasításokat adott. Az egyik osztag betör a kocsmába, a többiek pedig őrzik a kijáratokat, nehogy meglóghasson a vendégek bármelyike. Will félve pillantott a pincelejáró felé. A redőnyök repedésein át fény szűrődött ki, akárcsak hétfő este. Egy ittas társaság dalra fakadt odabent. Will összerezzent, amikor Banks őrmester melléje osont, és megkocogtatta a vállát a botjával:
245 - Maguk pedig nagyon vigyázzanak. Az efféle helyeket börtöntöltelékek látogatják... lecsukják őket, aztán kiszabadulnak, majd hamar újra bekerülnek. És egyáltalán nem veszélytelenek. Annál is inkább, mert a sörben lévő anyagok megteszik áldásos hatásukat. Úgyhogy csak óvatosan. Nem szeretném, ha véletlen halálesetről kéne jelentést írnom. Megrázta a botot, és hozzátette: - Ha valaki véletlenül kinyiffan, az McCauley lesz, vagy valamelyik törzsvendég. Will hátán végigfutott a hideg, amint Banks vidáman így szólt: - Gyerünk, fiúk! III. Az őrmester ment legelöl, a többiek utána. Épp a lépcső aljára értek, amikor kivágódott az ajtó, s egy részeg naplopó tántorgott ki rajta. Mielőtt a férfi figyelmeztethette volna a bentieket, Banks a halántéka felé sújtott a botjával. Will hallotta a csont roppanását; a férfi felüvöltött fájdalmában, majd a földre rogyott. Banks egyszerűen átugrotta, és bősz csatakiáltással berontott a helyiségbe. Az előrenyomuló rendőrök még ennyit sem törődtek a földön fekvő szerencsétlennel. Könyörtelenül rátiportak az arcára, a kinyújtott kezére. Will ereiben megfagyott a vér a férfi láttán, aki tátott szájjal, üveges szemmel, holtan feküdt a földön. Bentről kiáltozás és szitkozódás hallatszott. A rendőrök ripityára törték a berendezést. Will és Drew lélekszakadva rohantak le a lépcsőn. Mire leértek, a rendőrök már szétzúzták a söröshordót, és darabokra törték a rozoga padokat, amelyeken előzőleg nyolcan-tízen üldögéltek. A vendégek nem számíthattak könyörületre. A rendőrök válogatás nélkül ütlegelték a férfiakat és nőket. Egy középkorú asszonyságnak például a teljes felső fogsorát kiverték, majd a földre taszították. Egyedül a magas homlokú, vágott szemű McCauley állt ellen. Kitépte magát az egyik rendőr karjából, egy másikat hasba vágott, s a kijárat felé igyekezett, ahol Will és Drew állt. Egyik karjával fejét védelmezte, másik kezével pedig a mellényzsebében kotorászott, miközben hatalmas testével utat tört magának. Willtől jobbra Banks épp elengedett egy félholtra vert férfit, aztán meglátta McCauleyt, és üldözőbe vette. A nagy tömegben azonban nehezen jutott előre. McCauley többlövetű, ezüstösen csillogó pisztolyt húzott elő, és a legközelebb álló rendőrre célzott. A rendőr farkasszemet nézett a pisztoly csövével, s felordított félelmében. McCauley tüzelt. A rendőr kalapja leesett, homloka szétnyílt; élettelen teste egy ládára zuhant, és összezúzta. - Te gyilkos vadállat! - üvöltötte Banks, miközben keservesen igyekezett átverekedni magát a tömegen. Dühödten félrelökött egy véletlenül az útjába kerülő rendőrt, majd rátiport, és tovább törtetett előre. McCauley arcára torz vigyor ült ki. Újabb rendőrt vett célba. Oldalról egy egyenruhás megragadta a férfi tömött nadrágzsebét, mely elszakadt, amint McCauley kitépte magát a szorításból. Az aprópénz - az aznap összekapart szánalmas összeg - csörömpölve a földre szóródott. A pisztoly újra elsült, hangja mennydörgött a kicsiny helyiségben. Banks félre- ugrott, haja szála sem görbült. A golyó a falba fúródott a rendőr őrmester mögött, ahonnan csak úgy záporoztak a bogarak. McCauley megfordult. Már csak pár méter választotta el az ajtótól, ahol Drew Will jobbján állt. Ezután nagyon gyorsan zajlottak az események. McCauley az ajtó irányába célzott, hogy szabaddá tegye az utat. Will lebukott, de elvesztette az egyensúlyát, és nekiesett Drew-nak. Drew megragadta az ajtófélfát. McCauley rájuk lőtt, de elhibázta. Will feltápászkodott, McCauleyra vetette magát, és a földre rántotta a hatalmas férfit, de az egyetlen mozdulattal lesöpörte magáról, és felpattant. Will megszédült az eséstől, de újra megragadta McCauleyt. Banks csak pár lépésnyire volt tőlük, végre senki sem állta cl az útját. McCauley káromkodott, s a pisztoly agyával fejbe vágta Willt. Will térdre rogyott, a pisztoly eldördült. A golyó a bal válla felett süvített el. Will hátraesett McCauley rúgásától, de közben Banks McCauley tarkójára sújtott a botjával. A termetes férfi megtántorodott, de nem esett el. A kijárathoz botorkált. Banks átszökkent Willen, és újra ütésre emelte a karját... McCauley, akinek zsebéből tovább hullott az aprópénz, elsiklott Drew mellett. A dühtől megvadult Banks a lépcső aljánál újból lecsapott rá. Will figyelmeztetni próbálta, de elkésett. Drew felüvöltött. Jobb kezével ugyanis még mindig az ajtofélfát markolta, s Banks épp őt találta el a botjával. - A fene vigye el, állítsa már meg valaki! - kiáltotta Banks. McCauley visszafordult, pillantása találkozott a Willével, majd felnyargalt a lépcsőn, és eltűnt a sötét utcán. Drew az ajtónak dőlt, és fájó kezét dörzsölgette. Banks nem nagyon vett róla tudomást. Félrelökte, és szitkozódva kirohant. Tíz perc múlva tért vissza, McCauley nélkül. IV. Nem sokkal ezután a rendőrök felsorakoztatták az udvaron a négy foglyot, akik még meg tudtak állni a lábukon. A többieket majd elviszi a rabszállító, mondta az egyik rendőr, és rágyújtott egy jókora szivarra. Többen is gyufát gyújtottak, lassan terjengem kezdett a füst. Will az egyik rendőrhöz fordult: - Maguk így ünnepük a sikeres akciót? - Egy fenét. A dohány azért kell, hogy elnyomja a foglyok bűzét. Gondolom, az őrszobán is dohányoznak a fiúk... legfőképp azok, akik a cellákra felügyelnek. - Banks hova tűnt?! - kérdezte Drew nyersen. Bal karja ernyedten lógott az oldalán.
246 Bajuszos arc vált ki a félhomályból. - Kértem, hogy vigyázzanak magukra. Jaké Riis már rengeteg akcióban részt vett, de még sohasem sérült meg. - Botját jobb lábához koppantottá. - Ha gyorsabban talpra áll, elkaptam volna McCauleyt. - Rettentően sajnálom. - Hát még én. Don Andreas talán épp most kínálja borral azt a pokolfajzatot. És gratulál a sikeres meneküléshez. Láttam, hogy jól megnézte magának - tette hozzá az őrmester Willhez fordulva. - Én a maga helyében kétszer is meggondolnám, hogy a Bendben maradjak-e. Rongyos zsebkendővel letörölte arcáról az izzadságot; bajusza már nem állt olyan kackiásan. Csak most méltatta figyelemre Drew élettelenül lógó karját. - Remélem, nem tört el. Drew már nyugodtabban, de még mindig undorral felelte: - Csak majdnem. Mindenesetre legalább egy hétig hasznavehetetlen lesz. - Azt hiszem, jobban teszi, ha legközelebb otthon marad. Banks a négy fogolyhoz fordult. Felismerte az egyik ősz hajú, sovány férfit, és megdöfködte a bottal. - Nicsak, kit látnak szemeim! Roscoe, a börtöntöltelék. Ennyire megszeretted a Blackwellt, mi, Roscoe? A görnyedt hátú, szelídnek látszó öregember olyan ocsmány átkokat szórt az őrmester fejére, melyekhez foghatótWill még sosem hallott. Drew köhögött a szivarfüsttől, miközben az öreg folytatta: - Nem kellett volna így rávágnia Mag Stephensre, Banks. Meg is ölhette volna, bassza meg a kutyát. Banks megragadta a férfi tarkóját, és a torkának szorította a botját. Az öreg nyelve kilógott, dülledt szeme könnybe lábadt. Banks lehajolt, és ezt suttogta fülébe: - Te is megkaphatod, ha nem fogod be a pofádat. Botját még előrébb nyomta. Az öreg öklendezni kezdett, mire Banks elengedte. Sorakoztatta az osztagokat, két embert pedig őrségbe állított, hogy figyeljék a lebujt, amíg meg nem érkezik a fogolyszállító. A tűzlétrákról gúnyos megjegyzések záporoztak. Will többször is hallotta Banks nevét, akit nem sokan dicsértek. Néhány üres konzervdoboz is lerepült. A rendőrség azonban további incidens nélkül elvonult. - Banks nem örvend valami nagy köztiszteletnek, igaz? - kérdezte Will a barátjától, miközben ők is a menetelők után indultak. Drew a zsebébe süllyesztette sérült kezét, hogy pihentesse. Fáradtan vállat vont: -- A Bend előbb-utóbb mindenkivel ezt teszi. Banks sem rosszabb, mint bárki a rendőrségen, sőt némelyiküknél jóval különb. A helyedben megfogadnám a tanácsát. Nem biztonságos számodra ez a hely. Most már nemcsak Corsót, hanem McCauleyt is magadra haragítottad. És lehet, hogy a padronét is. - Corso nem jelentkezett, és valószínűleg a többiek sem fognak zaklatni. Vasárnapig maradok... ahogy terveztem. Drew, aznap este először, jóízűen felnevetett. - Legalább olyan kemény legénynek látszol, mint Banks. - Te mondtad, hogy a Bend erős hatással van az emberre. - De nem venném a szívemre, ha valami történne... - Ez az én döntésem, Drew. Apám mesélte egyszer, hogy az Első Virginiai Lovasságnál minden épeszű katona halálosan rettegett a jenki golyóktól, mégsem futottak el. Drew tovább viccelődött: - így van ez a virginiaiakkal és a Kentekkel. Mi tagadás, Will valóban tartott tőle, hogy ismét találkozik Giuseppe Corsóval vagy Dave McCauleyval, de erőt merített önnön szavaiból. Balsejtelmei ellenére döntése megmásíthatatlan volt. Hetek óta nem aludt ilyen nyugodtan. V. Ugyanezen az estén Eleanor nyugtalanul járt föl-alá bostoni szobájában. Kint tombolt a vihar. Azon a héten többször is eső mosta tisztára az utcákat, de csak nem akart szűnni a rekkenő hőség. Eleanor az ajkára szorította a kezét, és gondolataiba merült. A vastag függöny és a zárt ablak mögött fel sem figyelt arra, hogy eleredt az eső. Egy árva asztalilámpa világított a szobában. Az asztalon Louisa Drew második, Philadelphiából küldött levele feküdt. Sürgető kérése gondolkodóba ejtette Elea- nort. Apja szavai azon az emlékezetes délutánon legalább annyira megrázták, mint Leó halála. Gideon szalonmoralistának nevezte Eleanort, és azzal vádolta, hogy még Leó halála előtt bebeszélte magának: soha nem lesz rajta úrrá a gyűlölet, ha nem vesz róla tudomást. A férje halála után pedig elrejtőzött. Éppen úgy, mint az anyja. Eleanor gondolatban hevesen visszautasította e vádakat. Főként azzal nem tudott szembenézni, hogy úgy viselkedik, mint annak idején Margaret. De lassan kezdett meginogni, és szégyenkezve be kellett ismernie, hogy apjának igaza van. A tragédiák közepette - az árvíz borzalma és a Martinnak való meggondolatlan kitárulkozás után - képtelen volt szembenézni a valósággal. Képzeletbeli ajtók helyett igaziakat kezdett magára zárni. Visszavonult a színháztól, és ezzel lemondott az utolsó lehetőségről, melynek segítségével még újrakezdhette volna életét. Félelmetes volt elgondolni, mennyire hatalmába kerítette az őrület. Most, hogy szembenézett a tényekkel, megkönnyebbült; úgy érezte, mégis van esélye. Ezt pedig kizárólag az apjának köszönheti. Egész este erőt gyűjtött, hogy lemenjen hozzá, és ezt végre elmondja neki. De előbb döntenie kellett. Vajon elég erős-e ehhez.
247 Megállt a szoba közepén, és Louisa levelére meredt. Az asszony előző levelében állást kínált neki a társulatánál, és nem volt hajlandó tudomásul venni Eleanor elutasító válaszát. Louisa épp elszántsága miatt vitte olyan sokra a színház világában. Ebben a levelében visszatért az állásajánlatra, és sürgős választ kért. Eleanor végre elhatározásra jutott. Összefogta a szoknyáját. Mielőtt azonban az asztalhoz ment volna, pillantása a hálószoba zárt ajtajára tévedt. Összeráncolt homlokkal bámulta egy darabig. Ha egyszer végre elszánja magát arra a lépésre, amely a túlélését teszi lehetővé, nem szabad többé az anyját utánoznia. Elfordította a zárban a kulcsot, és szélesre tárta az ajtót. Arcát meglegyintette a szellő. Megfordult, és az ablakhoz lépett. Elhúzta a sötétítőfüggönyöket, kinyitotta az ablakokat, és kitárta a spalettákat. Mindet, egytől egyig. Az eső az arcába csapott, a vihar tombolt. A levegő megnyugtatóan hűs volt, az eső íze pedig édesnek tűnt, amikor lenyalta az ajkáról. Az utolsó ablaknál hátravetett fejjel, csukott szemmel állt egy darabig, és átadta magát a frissítő, nedves levegőnek. Azután visszasietett az íróasztalhoz, tollat ragadott, és sebesen írni kezdett: Drága Louisa! Köszönettel vettem legutóbbi leveled. Sietve szeretném közölni veled, hogy megváltoztattam eredeti elhatározásomat, és... Egyre szilajabbul tombolt a vihar a Közpark fölött. Még a papírt is elfújta volna a szél, ha Eleanor nem szorítja erősen az asztalhoz. Ajkán apró mosoly játszott, miközben írt. Örömteli szabadságot érzett, a szél pedig át- meg átjárta a szobát, mintha örökre meg akarná tisztítani az áporodott- ságtól és a kísértetektől. Tizedik fejezet
AZ ULTIMÁTUM I. Csütörtök reggel egész sor beteg várakozott a Bayard Court-i rendelőben. A sok köhögő, tüsszögő ember láttán az orvosok arra következtettek, hogy a városrészben influenzajárvány ütötte fel a fejét. Will már hajnalban felriadt, és a Jóhoz, a Laurához, illetve a Bendhez fűződő érzelmein töprengett. Amit az elmúlt napokban Drew-tól, Jaké Riistől és Bankstől megtudott, olyan irányba terelték a gondolatait, amelyről nem tudta, hová vezet. A következő lépést mindenesetre tisztán látta: minél hamarabb beszélnie kell Marcusszal ésThurman Pennellel. Nagyot ásított, majd egy üveg köhögés elleni szirupot vett elő a szekrényből, és odavitte Vlandinghamnek. Az orvos szigorúan pillantott rá: - Jobban tenné, ha inkább alvással töltené az éjszakáit, ahelyett hogy Banks osztaga után mászkál. Drew felkapta a fejét. A rendelőben két középkorú olasz tartózkodott, az egyiknek ő vizsgálta a torkát, a másiknak Vlandingham. Egyik beteg sem beszélt angolul, csak mutogatni tudták, mik a tüneteik. - Maga honnan tud a razziáról? - kérdezte Drew. Sem ő, semWill nem szólt róla, és Jónak is csak annyit mondtak, hogy a rajtaütés sikeres volt. Vlandingham felhorkant. - Ne játssza az ártatlant. Mindenki erről beszél. Négyen is megállítottak reggel az utcán, és elújságolták, hogy bezáratták azt a lebujt. Jo kérdőn nézett Willre. A rendelőre kínos csend telepedett. Vlandingham betege az orvos háta mögé, az ajtóra szegezte tekintetét, s arcára kiült a rettegés. Amikor Drew páciense is remegni kezdett,Will megfordult. Az ajtóban hívatlan vendég állt, aki nesztelenül lépett be a szobába. Hatvanöt körüli, vékony, kissé görnyedt hátú férfi volt. Barna szeme vidáman csillogott, arcát gondosan ápolt szakáll szegélyezte, dús, fehér haja a vállát verdeste. Jo tért magához először. - Ide nem jöhet be! Vlandingham merőn nézte a vendéget. - Ez az úriember hozzászokott már, hogy azt csináljon, amit akar. - Kinézett a külső helyiségbe. Öt perccel azelőtt még vagy nyolcán várakoztak, most azonban egy lélek sem volt odakinn. Az idegen elegáns ruhát viselt, mely meglehetősen melegnek tűnt a kánikulában. Fekete nadrágja a hozzá való bő kabáttal és sállal az 1850-es évek divatjára emlékeztetett, öltözékét fekete selyem csokornyakkendő, szürke kesztyű és ezüstfejű sétapálca egészítette ki. Különös, finom jelenség volt, aki hajlott kora ellenére is eleven, erős ember benyomását keltette. Továbbra is mosolyogva, atyáskodva nézte a fiatalokat, miközben Vlandingham feléje lépett. - Látom, sikerült elriasztania a betegeinket - morogta. - Valóban, doktor? Nem szándékosan tettem. Az idegen erős akcentussal beszélt angolul. Mosolyogva Vlandingham betegéhez fordult. - Per piacere, andatevene. - Aztán Drew páciensét szólította meg: - Anche tu. Immediatamente. Drew betege még egy zsámolyt is felrúgott sietségében. A látogató utat engedett a menekülőknek. Drew rosszallóan megigazította a széket. - Ki ez az ember? - kérdezte Jo. Drew a fejét rázta. - Soha nem láttam még. De azt hiszem... - A nevét biztosan ismeri - vágott közbe Vlandingham. - Nekem személyesen is volt már hozzá szerencsém. Néhány éve összefutottunk a Mulberry Street egyik ristorantéyábm. - Kellemes emlékem az a találkozás - mondta az idegen.
248 - Nekem kevésbé. - Vlandingham Drew-hoz fordult. - Az úr már nem lakik a Bendben, csak élősködik rajta. - Will gyomra remegett az idegességtől. Most már tudta, ki a vendégük. - A maga kocsmáját rohanták le tegnap, igaz? - kérdezte Vlandingham. - Sajna igen. - A látogató mosolya megkeményedett. Willre pillantott, de olyan hideg közönnyel, hogy a fiatalembernek szinte elakadt a lélegzete. Az idegen Drew-t is végigmérte, majd így szólt: - Engedjék meg, hogy bemutatkozzam a fiatal signoroknak. Don Andreas Belsario vagyok. II. - Felőlem aztán akár az atyaúristen is lehet - kiáltotta Vlandingham. -Takarodjon a rendelőmből. Don Andreas csitította: - Kérem... ne kiabáljon. Szép nyugodtan is elintézhetjük, amiért jöttem, s magának részt sem kell vennie benne, dr. Vlandingham. Sem ön, sem az ifjú hölgy nem felelős a történtekért. Inkább ezzel a két fiatal signonú szeretnék beszélni. Dr. Hastingsszel és a barátjával... Will udvariasan bemutatkozott. Őt ugyan meg nem felemlíti egy ilyen szemét alak! A padrone fagyos tekintettel meredt rá. - Nem rokona véletlenül annak a NewYork-i családnak, mely a Uniont adja ki? Will ereiben megfagyott a vér. Valószínűtlen, hogy Don Andreas véletlenül hibázott volna rá, kicsoda. Gondosan kinyomoztathatta, kivel is van dolga. Will keményen állta a férfi tekintetét.- De igen. - Kiváló újság - mondta Don Andreas. - Mi is olvassuk otthon. Vlandingham megragadta a padrone karját.- Mi az ördögöt akar itt? A férfi hátrált egy lépést. Amikor az orvos eleresztette, Don Andreas finnyásan leporolta a kabátujját, és kisimította rajta a ráncokat, majd ezt mormolta: - Megmondtam, doktor, hogy csak a fiatal... - Ki vele, aztán tűnés - vágott közbe Vlandingham. - Az egész rendelőt fertőtlenítenem kell majd maga után. A megjegyzés még a padronét is kihozta a sodrából, bár igyekezett megőrizni az önuralmát. Még mosolygott is: - Jól van. Ahogy mondta, doktor... valóban az én egyik kisvendéglőmet záratta be tegnap a rendőrség. Néhány támadó azonban nem tartozott hivatalosan az Elizabeth Street-i felügyelőséghez... A látogató végigmérte Willt és Drew-t. - Signor McCauley, az alkalmazottam csak annyit mondott, hogy maguk nem rendőrök, semmi mást. Nem tudta a nevüket, s fogalma sem volt róla, hol laknak. Kora reggel kérdezősködni kezdtünk maguk után. Elnézést, Mr. Hastings, de a pocakjáról hamarosan sikerült azonosítanunk magukat. Azért jöttem, hogy kikérjem magamnak, hogy beleavatkoznak a kerületem ügyeibe. Drew elvörösödött. Hangja élesen recsegett: - Félreérti a dolgot. Nem én zárattam be a vendéglőjét, hanem a rendőrség. Nem mintha én nem ezt tenném minden ilyen lebujjal, ha lehetőségem volna rá. Pestisfészkek egytől egyig. Még ezek a csavargók sem szolgáltak rá arra, hogy megmérgezzék őket. - Nem vagyok kíváncsi a prédikációira - felelte Don Andreas mosolyogva. - Tisztában vagyok vele, hogy nem önök rendelték el a razziát, de részt vettek benne, és majdnem megfosztottak az egyik legügyesebb emberemtől. Signor McCauley ugyan nem a legeszesebb alkalmazottam, mégis nagyon jó munkaerő. Még egy ilyen beavatkozást nem vagyok hajlandó eltűrni. Drew bekötött kezére pillantott. - Látom, megkapta a jutalmát a fontoskodásáért. Milyen szomorú volna, ha egy baleset örökre nyomorékká tenné. Soha többé nem operálhatna... meg sem érdemelné már az orvos nevet. Jo falfehér volt. Drew remegett a dühtől. - Maga arcátlan, pimasz... - Nem, doktor. Maga az arcátlan! - ordította a padrone. - Maguk itt mind csak az én engedélyemmel működhetnek. Banks őrmester nem először zaklat, s fogytán a türelmem. Tegnap éjjel bezáratta az egyik legértékesebb üzleti vállalkozásomat... - Hogy merészeli értékesnek nevezni azt a lebujt? - vágott közbe Will. Don Andreas lassan visszanyerte önuralmát. Vállat vont, és halkan folytatta: - Ó, nem anyagi értékről beszélek én. Az ilyen kisvendéglőknek természetesen jelentéktelen a bevételük. De az ember fontos ismeretségeket köthet az efféle helyek üzemeltetésével, s az a néhány szavazat sem elhanyagolható, amit ily módon megszerez. Éppen ezek a szavazatok biztosítják ugyanis a tekintélyemet a kerületben és a Városházán. Ha megfosztanak az egyik vendéglőmtől, s maguk épp ebben voltak tegnap Banks segítségére, jelentős kárt szenvedek. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy majdnem hidegre tették maguk miatt az egyik legértékesebb emberemet... akkor is elveszteném a béketűrésemet, ha sokkal jámborabb lennék, signori. Korábbi kitörését már el is felejtette, s ismét kedélyesen beszélt: - Gondoljanak bele az én helyzetembe. Mi történne, ha nem válaszolnék erre a sértésre? Hamarosan mindenki rajtam nevetne: fogatlan öreg nagypapa lennék, akinek már semmi hatalma és tekintélye nincsen. Mivel Banks felügyelőt sajnos nem mozdíthatom el a helyéről, és a feletteseire sincs befolyásom, más módon kell hangot adnom a nemtetszésemnek. Maga... Kesztyűs ujjával Drew-ra bökött. Aztán az ujj, akár egy pisztoly csöve, Will felé fordult. - ...és maga. Szombat délig mindketten elhagyják a kerületet. Ha nem, annak kellemetlen következményei lesznek. Maga, doktor Vlandingham... maradhat. És az ifjú asszisztensnője is. Fontos, hogy valaki gondoskodjon a szavazóim egészségéről! Ha viszont szóba állnak a rendőrséggel, magukat is kiutasítom. Senki nem mozdult, a helyiségre néma csend ült. Will és társai döbbenten álltak. Don Andreas volt a helyzet ura, s gyakorlott színészként játszotta a szerepét.
249 - Bizonyára megfordul majd a fejükben, hogy sürgősen jelentsék Banksnek és a rendőrségnek, amit mondtam. Felesleges, úgysem tehetnek ellenem semmit. Több megbízható ember tanúsítja majd a bíróság előtt, hogy még a közelébe sem jöttem ma a rendelőjüknek. Épp ellenkezőleg, tizenhét unokám társaságában töltöttem a délelőttöt a Central Parkban. Viszontlátásra, uraim. A padrone biccentett, majd kisétált a szobából, és elegánsan behúzta maga mögött az ajtót. III. Drew lerogyott egy székre. Szinte öntudatlanul összekulcsolta a karját, és a fejét csóválta. - Istenem. Ezt egyszerűen nem tudom elhinni. Hogy beszélhet valaki így egy civilizált országban? Vlandingham mosolyogni próbált, de csak a szája széle rándult össze. - Attól tartok, ez a maga hibája, Drew. Miért hiszi még mindig, hogy egy civilizált országban él? - Faragatlan tuskó! - tört ki Jo, mintha így próbálna szabadulni a vendég bűvköréből. - Csak az ostobák fenyegetőznek erőszakkal! - Meg a magabiztosak - mondta Vlandingham. - Don Andreas szinte mindent megtehet ebben a kerületben. És úgy tűnik, szükségét látja, hogy ezt időnként mindenkinek a tudtára adja. Balszerencsénkre most épp mi kínáltunk neki rá alkalmat. - Nem mi - mondta Will. - Csak Drew meg én. Jo idegesen nézett a fiúra. - Mi történt a razzián azzal a férfival, akit emlegetett? Drew mindent elmesélt. - Will megpróbálta megállítani, de elmenekült - tette hozzá. Vlandingham hangosan tűnődött: - Vajon mivel akarja még meglepni Bankst? Régebben megpróbálta lefizetni, de soha nem sikerült megvesztegetnie. Drew óvatosan összekulcsolta a kezét. Rettentő idegesnek látszott: - Még mindig nem értem, hogy keveredhet egy orvos efféle kalamajkába. - Úgy, hogy ilyen környéken praktizál! - csattant fel Vandingham. Az egyik fiókos szekrényhez lépett, s mellényzsebéből apró kulcsot húzott elő. Lehajolt, és beillesztette a zárba, miközben Drew folytatta: - Márpedig azt nem hagyom, hogy egy szélhámos megfutamítson. Te viszont nem tehetsz arról, ami történt, Will. Neked nem kell itt maradnod, és kockára tenned az életed. - Úgy terveztem, hogy vasárnapig maradok - felelte Will. - Nem akarom megváltoztatni az elhatározásomat. Holnap dolgom van a Wall Streeten, de estefelé visszajövök. Drew-ról lassan Jóra vándorolt a tekintete. A lány pillantásában csodálattal vegyes aggodalom tükröződött, s ez melegséggel töltötte el Willt - már nem érezte olyan bolondságnak az elhatározását. Vajon mit érezhetett az öreg Philip, amikor... száztizennégy éve farkasszemet nézett az angol puskacsövekkel a concordi hídnál? O is annyira félt, mint én? - Lőtt már valaha ilyennel, Drew? Vlandingham hangjára mindannyian feléje fordultak. Az orvos a fiókos szekrényből vörös rongydarabot vett elő, s lassan széthajtogatta: olajos csövű hosszú revolver feküdt a tenyerén. - Soha - mondta Drew. - De kiskoromban volt egy légpuskám. - Akkor ezzel is könnyedén boldogul majd. Bár soha nem állt szándékomban efféle szerszámot adni a társam kezébe... Köpenye ujjával megtisztogatta a már amúgy is csillogó pisztolycsövet. Drew felé nyújtotta a fegyvert. Aztán pislogott. - Te jó isten. Hisz meg se tudja fogni. Nem tudna vele lőni, még ha az élete függne is tőle. No még ez is, gondolta Will bánatosan. Drew nevetve a magasba emelte bekötött kezét. - Nem nagyon. Már vártam, mikor jut eszébe. - Majd én lövök - szólt közbe Will. - Tudok bánni a pisztollyal, és ez ügyes kis szerszámnak tűnik. - Az is. Negyvennégy kaliberes Adams. Öt töltény. Az Unió serege ötszáz darabot vett belőle annak idején. Ez egy déli fogolyé volt... D. H. Hill egyik emberéé, akit menekülés közben öltek meg Antietamnél. Valószínűleg a saját társa lőtte hátba. Már halott volt, mire a tábori kórházba hozták. Egy föderalistától lophatta a pisztolyt, úgyhogy... - Vlandingham megköszörülte a torkát-.. .gondoltam, senkinek nem ártok vele, ha elteszem. Pontos fegyver. Gyakoroltam vele a Weehawken Heightsen egy évvel a fegyverszünet után. Még töltényem is van abból az időből. Szárazon tartottam, talán még használható... Jo vadul csóválta a fejét. - Mindenképpen szükség van erre? Valóban azt hiszi, hogy ez a borzalmas ember megteszi, amit ígért? - Attól függ, mekkora csorbát ejtettünk a tekintélyén - felelte Vlandingham. - Nem szeretnék kockáztatni. Mindenesetre készüljünk fel a legrosszabbra. A lány az ajtóhoz lépett. A váróterem még mindig üres volt. Hirtelen hátrafordult. - Nem adhatna Banks rendőri védelmet? - Milyen alapon? - kérdezett vissza Vlandingham. - Egy fenyegetés miatt? Ha arendőrség mindenkinek külön védelmet biztosítana, akit megfenyegetnek a Bendben, legalább ezer járőrre lenne szüksége. Will megnyalta kiszáradt ajkát. - Szombat estére vagy vasárnapra kiderül, hogy a padrone komolyan gondol- ta-e, amit mondott. Addig pedig megpróbálunk vigyázni magunkra. Drew bólintott. Jo hallgatását vonakodó beleegyezésnek vették. - Megnézhetem a pisztolyát, doktor? Mindannyian a csillogó fegyvert nézték, melyet Vlandingham óvatosan Will tenyerébe helyezett.
250 IV. A nap hátralévő részében egyetlen beteg sem kereste fel őket. Don Andreas megbélyegezte az orvosokat, s erről mindenki tudott a környéken. A csendes váróterem bizonyította, mekkora befolyása van a padronénak. Késő délutánWill az övébe dugta a revolvert, és kisétált az udvarra. Feje fölött, a köteleken száradó ruhák között vékony csíkban felsejlett a kék ég. A bérházak lakói a tűzlépcsőkről bámulták Willt. Komoly tekintetük elárulta, hogy tudják, milyen ítélet sújtja a fiatalembert. Jo is kilépett az udvarra. - Will? A fiatalember hátrafordult. Milyen szép ez a lány... - Mi az? - Szeretnék elnézést kérni, amiért úgy lerohantalak a múlt éjszaka. Kérlek, bocsáss meg, és felejsd el, ami történt. - Nincs mit megbocsátanom. De elfelejteni... az nem nagyon fog menni. - Bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok! - Igen - mondta a fiú. - Az sokkal jobb lett volna. Találkozott a pillantásuk. Aztán a lány megfordult, és visszaszaladt a házba. Will még látta, hogy a szemében könny csillan. Tizenegyedik fejezet
KÉRDÉSEK I. Estefelé Will, Drew és Vlandingham visszakísérték Jót Nevskyékhez, aztán továbbsétáltak az East River felé. Will leadott egy fél tucat gyakorlólövést. Az arra haladó uszály legénysége dühösen ordibált és rázta az öklét - azt hitték, a fiatalember rájuk céloz. Will visszaadta a revolvert az idős orvosnak, és megdörzsölte a jobb karját. Nem számított rá, hogy a fegyver ilyen erősen visszarúg. - Azt hiszem, tudok majd vele lőni, ha szükség lesz rá. Vlandingham megtöltötte a pisztolyt, és hűvösen elmosolyodott. - Remélem is. Sok mindenre képes az ember, ha rákényszerítik. A két barát visszakísérte Vlandinghamet a Boweryn lévő szállására, aztán elmentek Jóért. Hármasban indultak kedvenc vendéglőjük felé. Olyan asztalt választottak, ahonnan a bejáratot és a hátsó ajtót is szemmel tudták tartani. Will nevetségesen érezte magát a revolverrel a kabátja alatt. De amikor eszébe jutottak Don Andreas szavai, egyszeriben elpárolgott a nevethetnékje. Már vacsora közben is akadozott a beszélgetés; aznap mindannyian korán lefeküdtek. Will órákig ébren hánykolódott. Legalábbis úgy tűnt, órákig töpreng azon, mit hoz majd a következő néhány nap. És hogy túléli-e egyáltalán. Reggel a fejébe nyomta a szalmakalapját, és belebújt az öltönyébe. Visszaadta Vlandinghamnek a revolvert, és megígérte, hogy amint tud, visszatér. - Ne siess nagyon, úgysincs rád szükségünk a rendelőben - mondta Drew, és végigmutatott az üres várón. - Általában mindig van már egy-két beteg, amikor kinyitunk. A környékbeliek jobban félnek a padronétól, mint gondoltam. A városban szinte elviselhetetlen volt az augusztusi hőség. Willről dőlt a víz, mire a Pennel Társaság irodáiba ért, a Wall Street és a Nassau Street sarkán emelkedő előkelő irodaház második emeletére. Három írógép kopácsolt a hatalmas, sötét faburkolatú előszobában. Kartonpapírból készült ellenzőt és ingujj szőri tót viselő apró, összeaszott emberke sietett a mahagónikorláthoz, ahol Will várakozott. - Mr. Pennelt keresem. - Mr. Thurman Pennel nincs benn ma reggel - felelte a férfi fejedelmi hanghordozással. -Az ügyeket Mr. Marcus Pennel intézi a távollétében. - Kérem, mondja meg Marcusnak, hogy Will Kent szeretne beszélni vele. - Mr. Pennel nagyon elfoglalt, épp a könyvelést nézi át. Még ha fogadja is, csak egy-két óra múlva beszélhet vele. - Rendben van - felelte Will ridegen. - Akkor is mondja meg neki, hogy itt vagyok. A hivatalnok habozott. Végigmérte Willt, aztán kisietett a helyiségből. Fél perc múlva leplezetlen döbbenettel az arcán tért vissza: - Mr. Pennel azonnal fogadja önt. Eltolta a reteszt a korláton, hogy Will beléphessen. II. - Isten az égben! Micsoda meglepetés. Marcus megkerülte a papírhalommal borított íróasztalt, amely a Nassau Streetre néző ablak előtt állt. A hatalmas szobában még egy harmincfős asztaltársaság is kényelmesen elfért volna. A falat diófával burkolták, a berendezést sötét, súlyos, karmos lábú bútorok alkották. A sarokban álló márványtalapzaton két tőzsdei árjegyzőkészülék kattogott - a földön elhelyezett kosárba köpték a hosszú papírcsíkokat. Marcus kigombolta izzadságtól nyirkos ingén a gallért, és feltűrte az ingujját. Megszorította Will kezét. - Egész hónapban itt kell poshadnom a városban. Nem hittem volna, hogy van, aki önszántából is bemerészkedik. Üzleti ügyben vagy New Yorkban? Will a kalapja karimáját forgatta. Tőle balra, a falon hatalmas, színes térkép lógott mahagónikeretben. Manhattan szigetének déli részét ábrázolta; az East Side alsó részét piros és kék rajzszögek tarkították. - Nem egészen - felelte. - Csak egy barátomnak segítek az egyetemről. A Mulberry Bendben rendel. - Te jó isten. Az borzalmas környék. A diplomádhoz kell a gyakorlat?
251 - Nem, én szerettem volna kipróbálni. - Értem. - Marcus megköszörülte a torkát. Nem kerülte el a figyelmét, milyen éles hangon beszél Will. - Ha jól emlékszem, Newportban nem említetted, hogy erre készülsz. - Nem gondoltam, hogy ez ott bárkit is érdekelhet. Marcus összevonta a szemöldökét a nyers válaszra, de igyekezett szívélyes maradni: - Mindenesetre örülök, hogy beugrottál, akármi hozott is ide. Gyere, foglalj helyet. Az egyik szék felé intett, ő pedig a magas támlájú, trónusszerű bőrfotel felé indult. Amikor Marcus le akart ülni, Will így szólt: - Inkább állva maradnék. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni neked. - Kérdést? - Marcusról patakokban folyt a víz. Előkapott egy cigarettát a nyilvántartási listák és jegyzékek alatt heverő elefántcsont dobozból. Enyhén remegőkézzel vette a szájába a cigarettát, s közben a tekintete Willről a térképre siklott, melyet a fiú tanulmányozott. Ezután a gyufával kezdett ügyetlenkedni. Leégette, mielőtt meggyújtotta volna a cigarettát. Amikor végre sikerült rágyújtania, a hamutartóba dobta a gyufát, és megkérdezte: - Miféle kérdéseket? Az eljegyzéssel kapcsolatban? Ebben aztán igazán nem én vagyok az illetékes. - Nem, nem az esküvő miatt jöttem. - Hát nem egyeztetek meg Laurával, mielőtt elszólított az a távirat? - Marcus gyanakvó pillantást vetett Willre a gomolygó füstön keresztül. - Tudom, hogy egyiktek sem szólt róla egy szót sem, de Laura olyan boldog volt, miután elmentél. - Gúnyosan elmosolyodott. - Még senki nem állt így ki mellette, mint te, öregfiú. Willnek az arcába szökött a vér. - Gondolom, egész Newport rajtam nevetett. - Nem, dehogy! Nem úgy értettem... - Semmi baj. Úgysem fontos... nem is Lauráról akarok beszélni. - De eljegyzitek egymást, nem? Lesz esküvő, ugye? - Nem tudom. Attól függ, milyen választ kapok most tőled. Micsoda szánalmas hazugság, gondolta. A Laura iránti kötelezettségét az sem törölné el, ha kiderülne, milyen korrupt ez a látszólag oly tiszteletreméltó iroda. Akkor miért csinálja ezt? Persze pontosan tudta a választ. Az elmúlt egy évben torzító tükörben látta a világot. Pennelék és a Maison du Soleil fényűzése volt a mérce, a szegénységről pedig tudomást sem vett. Ámította magát, mert meg akarta szerezni Laurát és mindazt, amit jelképezett. Legalábbis így gondolta. A Bend azonban felnyitotta a szemét, végre tisztán látott. Megértette, mit képvisel Laura és a családja: az emberek nyomorából szerzett tekintélyt és gazdagságot - már ha azok a színes rajzszögek valóban azt jelentik, amire gondol. Thurman Pennel lányát mindenképp el kell vennie. De legalább tudja, milyen árat fizet érte. Marcus a hamutartóba dobta a félig égett cigarettát, - Nem viszed túlzásba a szívélyességet, öregfiú. Kezd elegem lenni az otrombaságaidból. Megmondanád végre, mit akarsz? - A Pennel család tulajdona egy bizonyos Pen-York PropertyTrust nevű vállalat? Marcus elsápadt. De csak egy másodpercig habozott: - Természetesen. Nincsen ebben semmi titok. No de... mit érdekel téged ez az unalmas üzlet... - És a Pen-York Trust tulajdona egy ötemeletes bérház a Bend egy Robber’s Row nevű zsákutcájában? Marcus most már ellenségesen förmedt rá: - Mi az, te lennél a következő Jacob Riis, az igazság bajnoka? - Azt meghiszem, hogy Riis munkája nem nagyon hagyja nyugodni a lelkiismereteteket - bólintott rá Will. Marcus nyersen felnevetett. - Az én lelkiismeretemet csak az zavarja, öregem, ha nem húzok maximális hasznot minden fillérből, amit a Pennel család beruház. - És mi neked a maximális haszon, Marcus? Húsz százalék? Harminc? A Bendben ezt aztán tényleg könnyedén megszerezheted. - Hová az ördögbe akarsz kilyukadni? Will odalépett a térképhez. - Arra, hogy mekkora hasznot húztok az efféle épületekből. Ingatlanügynökökre bízzátok őket, akik apró, koszos odúkra osztják fel, ezeket pedig kétszer annyiért adják ki, mint amennyit előkelő negyedekben kérnek a szebbnél szebb lakásokért. Azt szeretném tudni, mekkora a hasznotok ebből a nyomortanyából. Will rávágott a térképre. Marcus felugrott az asztal mellől. Neki akart rohanni Willnek, de félúton megtorpant - nem tudta, mitévő legyen. Will dühösen fürkészte az Alsó-East Side-ot borító rajzszögek sokaságát a térképen. Megtalálta a Mulberry és a Bayard Street kereszteződését: a háztömbök többségét bejelölték. Rájuk mutatott: - Gondolom, azt sem tudod, pontosan melyik épület a tiétek. Hisz vagy egy tucat van a tulajdonotokban. Nagyon nehéz lehet számon tartani... mármint a befolyó hasznot. A nyomorúság és halál, amit az üzelmeitekkel okoztok, gondolom, nem nagyon érdekel. -Will kitépett néhány rajzszöget a térképből, és a földre hajította őket. Marcus dühösen, zavarodottan bámult a fiatalemberre. - Ez elég ócska trükk volt.- Tudom. De pokolian jólesett.- Mi ütött beléd, öregfiú? - Beleverték az orrom a valóságba. Szertefoszlott a káprázat. Éveken át csodáltam a családod fényűzését. Azt hittem, én is erre vágyom, és soha nem kérdeztem, hogyan juttok hozzá. Most már tudom. - Ki az ördög beszélte tele a fejed ezzel a szocialista baromsággal? - Marcus unottan elmosolyodott. - Mit gondolsz, miből lesznek a nagy vagyonok ebben az országban? Keresztényi szeretetből? Igen, a Pennel családnak is mocsok tapad a kezéhez. Gondolom, ezzel a Kentek is így vannak. De ha valóban a családunk tagja akarsz lenni, el kell rá készülnöd, hogy...
252 - Fogd be a szád, Marcus - szakította félbe Will. - Csak egyetlen szóra vagyok kíváncsi. A Pennel család tulajdona az a bérház a Robber’s Row-n? Igen vagy nem? - Jézusom - lihegte Marcus. Az íróasztal mögé hátrált. Az iratok fölött odahajolt a vendégéhez. - Igazi kemény legény lettél. Mire készülsz? Ki akarsz dobni az ablakon, ahogy az apád elbánt McAllisterrel? - Ne hozz kísértésbe. Felelj a... - Nem! - Marcus hangja megbicsaklott. Aztán összeszedte magát, és folytatta: - Erre a kérdésre csak az apám adhat válszt. Én nem vállalom a felelősséget. Will előrelépett, aztán összeszedte magát. Marcus sápadt volt, dőlt róla a víz. Nem tudta tovább közönyösnek tettetni magát. Will úgy érezte, mintha egy gyerekkel viaskodna. - Rendben van - mondta. - Hol találom most az apádat? - Talán a klubjában van. Az Apollóban. Fenn a... - Odatalálok. A fejébe nyomta a kalapját, és az ajtó felé indult. Marcus újabb cigarettát kapott elő, és utánaszólt: - Ha sietsz, talán még nem lesz teljesen részeg. Will bevágta maga mögött az ajtót. III. Marcus lerogyott a székébe, komor arcán izzadság gyöngyözött. Elővett egy szál gyufát, s jól megégette vele a kezét, mire sikerült rágyújtania. Mélyeket szippantott a cigarettából. Lassan megnyugodott. Aztán hirtelen felugrott, s egy titkos ajtóhoz sietett, mely szinte észrevehetetlenül simult a falba. Belépett a sötét fülkébe, leemelte a telefon kagylóját és tárcsázott. Amikor a központ kapcsolta a számot, így szólt: - Marcus Pennel vagyok. Azonnal beszélnem kell az apámmal. Hívja a telefonhoz, amilyen gyorsan csak tudja. Mondja meg neki, hogy sürgős ügyről van szó. Tizenkettedik fejezet
MIT MOND PENNEL? I. A nagy állóóra fél tizenegyet ütött. Thurmann Pennel megkérdezte: - Robber’s Row? Nem cseng ismerősen, de attól még lehet, hogy az enyém. Évek óta vásárolok bérházakat az East Side alsó részén. Ragyogó beruházás. Ragyogó. Megválaszolja ez a kérdését? Szája elé tette ráncos kezét, és böffentett. Azután a finoman megmunkált ezüsttálca után nyúlt, amelyen öt pezsgőspohár állt. Kettő már üres volt. Pennel elvette a harmadikat, és belekortyolt. Will hirtelen nem is tudta, mit feleljen a férfinak. Azt hitte, Laura apja barátságtalanul fogadja, ehelyett azonban kissé ködös szavakkal ugyan, de azonnal beismerte az igazságot. Laura persze említette, hogy az apja újabban erősen iszik, s ilyenkor semmire nem figyel oda. Thurman Pennel egykor nagy benyomást tettWillre tekintélyt parancsoló jelenlétével. A kopasz, pocakosodó férfi azonban most szomorú, közönséges látványt nyújtott. A szagából ítélve napok óta nem mosakodott, inge és öltönye piszkos volt és gyűrött. Egészen belesüllyedt az ablak előtt álló hatalmas bársonyszékbe. A súlyos csipkefüggönyön épp hogy beszivárgott valami a kinti verőfényes napsütésből, az utca zajos forgataga pedig teljesen kinn rekedt. A könyvekkel teli klubhelyiségben csak ők ketten tartózkodtak. A férfi bizonytalan hangon folytatta: - A családnak annyi beruházása van, hogy az ember már azt sem tudja, melyik épület az övé. De azt hiszem, az a ház valóban a miénk. Még egyet kortyolt a pohárból. - Különben Marcus nem lett volna olyan ideges, amiért maga kérdezősködni kezdett. Will meghökkent. - Mikor beszélt Marcusszal? - Őrjöngve idetelefonált, még mielőtt maga beállított. Attól tartok, a fiamból soha nem lesz jó üzletember. Nincs elég hidegvére hozzá. Elvégzi, amit az ember mond neki, és nem is rosszul, de vészhelyzetekben elveszti a fejét. Semmi fan... fantáziája nincs az ingatlanpiacon rejlő lehetőségek kihasználására. Az igazság... hogy egészen őszinte legyek, az... - ivott -...hogy maga sokkal jobban csinálná, mint Marcus. Még ha olyan átkozott radikális is az egész családja. Egy szuszra kiitta a maradékot: a pezsgő végigfolyt az arcán, le az ingébe. Megint böfögött egyet, aztán folytatta: - Nem kellemes ezt bevallani, de a fiam a pólón és a teniszen kívül az égvilágon semmire nem jó,Tehetetlen harvardi seggfej... Pennel visszatette a poharat a tálcára, és a következő után nyúlt. Aztán a fiatalemberre pillantott, akinek öltözékét egészen bepiszkolta az utazás: - Ó, már megint milyen udvariatlan vagyok. Nem kér egy pohár pezsgőt? Úgyis mindjárt hozatok még egy adagot. Will halkan így szólt: - Köszönöm, nem kérek. - Semmi értelme nincs egy részeggel veszekedni. Minél előbb szabadul innen, annál jobb. - Nincsenek titkaim maga előtt, fiacskám. - Pennel ismét kortyolt egyet. - Hamarosan úgyis a családom tagja lesz. Szépen behálózta magát a lányom meg a feleségem. Karácsony óta csak ebben mesterkednek. - Behálóztak? Ön túloz, Mr. Pennel. A férfi vállat vont. - Nem is annyira.
253
- De hiszen én udvaroltam Laurának. Pennel szánakozó pillantást vetett Willre. - Maga azt csak hiszi. Úgy táncolt, ahogy ők fütyültek. A dolog úgy áll... - újabb hatalmas korty -...hogy akármennyire megv... megvet... ki nem állhatom az apja újságját, magát egyre jobban sajnálom. Bizonyára vonzza a lehetőség, hogy feleségül veheti Laurát. Szép hozományt tehet hozzá az örökségéhez, s megkapja azt a társadalmi rangot is, amelyet az apja soha nem tudna megadni magának... Pennel szavai Will elevenébe találtak, de a fiatalembert nemcsak ez bántotta. Érezte, hogy a részeg öregúr még tartogat valamit neki, s lassan, fokozatosan tör belőle ki a pusztító méreg. - Mondok magának valamit, Kent. Nem kell kikérnie az engedélyemet, hogy feleségül vegye Laurát. Ő és az anyja már hónapokkal ezelőtt eltervezték a dolgot, nekem pedig nincsen hozzáfűznivalóm az ügyhöz. Vissza akarta tenni az üres poharat a tálcára, de nem nézett oda, és ügyetlenül földöntött egy másikat. A pohár a tálca szélének ütközött, pereméből félhold alakú szilánk tört le. - Még jó, hogy nem volt tele! - Pennel kurtán felnevetett. A könyvtárszobában csak az óra hangos ketyegése hallatszott. Pennel tekintetében fanyar keserűség tükröződött: a méreg már-már a felszínre tört. - És még valami - folytatta újabb korty után. - Annak a két hárpiának nagyobb szüksége van magára, mint magának a Pennelekre. Ezt ne veszítse szem elől. Az én drágalátos lányom soha nem fog magához való kérőt találni. - Uram, én nem hiszem,hogy... Pennel meg sem hallotta: - Egymásnak adják a kilincset a közönségesebbnél közönségesebb kérők, pénztelen ügyvédek és eladósodott kereskedők. Az én hölgyeimnek azonban nem erre fáj a foguk. Gazdag, előkelő fickót akarnak. Az európai hercegek és grófok kiesnek. Nekik már csak a címük van meg, semmi másuk. Maradnak az amerikaiak. Csak az a bökkenő, hogy a jó családok fiai messze elkerülik a lányomat. Túl sok mesét hallottak róla. így van ez, amióta csak Laura... felnőtt. - A férfi a fejét csóválta. - Bizonyára az én hibám. Nem is tudom, hogyan történhetett... Megint erőre kapott kissé. - Muszáj volt elköltöznöm onnan. Nem bírtam volna ki még egy napig azt a két átkozott nőszemélyt. Ezzel egyébként sok newporti férj és családapa így van - tette hozzá. Kiürítette a poharat, aztán az ajtóhoz dülöngélt, és megrántotta a csengőzsinórt. Willt annyira felkavarta, amit hallott, hogy azt sem tudta, mit feleljen. Pennel visszatántorgott, s kis híján a szék mellé rogyott a földre. Megragadta a karfát, és szánakozó megvetéssel nézett a fiatalemberre. - Gondolom, meglepi, hogy így beszélek a feleségemről meg a lányomról. De minden okom megvan rá. Gyűlölöm mindkettőjüket. A feleségem álnok, fennhéjázó nőszemély. Nem érdekli semmi, csak a tárgyak... meg persze hogy mit gondol róla az a néhány fonnyadt keblű, félőrült vén boszorka, akikre úgy felnéz. Maga el sem tudja képzelni, mennyire retteg attól, hogy egyszer kiközösítik a köreikből Laura miatt. Fogalma sincs róla, hány feneket kell nyalnia, hogy ez meg ne történhessen. Baromság ez az egész társadalmi ranglétra, fiacskám. Baromság. Én is szeretem, ha fontosnak érezhetem magam, de az isten szerelmére, én legalább tudom, hogy a semmiből jöttem, és oda is megyek vissza, ha itt végeztem. A lányom... az otthona minden mocskát magába szívta. Rosszabb, mint az anyja. A feleségem legalább nem kurva. Egy hetven év körüli libériás inas lépett a szobába újabb öt pohár pezsgővel. A tálcát letette az asztalra, majd szemrebbenés nélkül eltakarította az előző adag maradványait - mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy reggel háromnegyed tizenegyre valaki már a hatodik pohár pezsgőt hajtja fel. Mihelyt a pincér távozott, Pennel újabb pohár után nyúlt. Fontoskodó képpel kortyolgatta az italt. Végül Will szólalt meg: - Nem értem, hogy mondhat ilyen ocsmányságot a lányáról. - Ocsmányság volna? Meglehet. Csak az a baj, hogy a kurvánál jobb szó nem jut eszembe. Ismétlem, fiacskám, nem kell engedélyt kérnie ahhoz, hogy elvegye Laurát. Nincs vetélytársa. A saját fajtájából úgysem kell senkinek. Ez itt... Majdnem elesett, mire sikerült a könyvespolcra tennie a poharát. Keresgélt valamit a zsebében, majd előhúzott egy összegyűrt kis újságcikket. A papír széle szakadozott volt, valószínűleg egy hosszabb levonatból tépték le. - Ez a legújabb csínytevése. Ezen a héten nekem kellett Mann ezredesnek könyörögnöm a Delmonicóban. Mindig előre szól, ha olyasmit ír az újságjába, amiről úgy érzi, én is kíváncsi lennék rá... a szemét rablója. Nyolcezer dollárt fizettem, hogy ez ne jelenhessen meg a Town Topics következő számában. Pennel odalökte Willnek a sűrűn telegépelt oldalt. A fiatalember már attól is kábult volt, amit eddig hallott, a szakadt levonat láttán azonban elfogta a rosszullét: Sötét fellegek gyülekeznek Newport előkelő- vizei felett. A kitörőben lévő vihar épp azt a villát fenyegeti leginkább, ahol pedig állítólag örökké süt a nap. Will felnézett. - Ahol örökké süt a nap? Ezzel a Maison du Soleilre céloz? Pennel kelletlenül bólintott. - Ez a szemét mindig megtalálja a módját, hogy nevek említése nélkül is mindenki tudja, kiről van szó. Olvassa tovább. Olvassa csak, mit ír az édes-kedves jövendőbelijéről! A Lézengőnek két hete jutott tudomására, hogy az élet mégsem mindig olyan napfényes ezen a vidéken. A fent említett ház ifjú úrnője jövő tavasszal már nemcsak a kertben nyiladozó virágokat ringathatja a karjában. A pórul járt leányzó egy szép napon talán majd felfedezi, hogy feltehetőleg nem kívánt gyermeke lelkes teniszrajongó - bár a szer válás helyett inkább a labdaszedésben jeleskedik. - Úristen - suttogta Will. Egy pillanatig megpróbálta elhitetni magával, hogy Mann csak kitalálta a történetet, de tudta, hogy ez lehetetlen. Akkor ugyanis Pennel nem fizetett volna ennyi pénzt azért, hogy elhallgattassa. Will viszont még így sem értette, hogy lehetne Laura állapotos, ha igazat mondott neki a szeretkezésük után...
254 Hogy is van ez? A cikk két héttel korábbi időpontról ír. Lehet, hogy a lány csak azt hitte, hogy terhes, s aztán - mielőtt ő eljött Newportból - rájött, hogy mégsem az. Ez néhány dolgot megmagyaráz ugyan, de nem mindent. Ki a gyerek apja? Vajon Muldoonra céloztak ezzel a labdaszedéssel? Akkor viszont Laura hazudott. És a csavargó mondott igazat. Pennel szomorkásán felkacagott a fiatalember zavart ábrázata láttán. Kortyolt egyet a pezsgőjéből, és semmibe révedő tekintettel kibámult a lefüggönyözött ablakon. Will nagy nehezen tovább olvasott: Ha a hír igaz, az évad szomorú véget ér a környék egyik legelőkelőbb családja számára. Szomorú, de korántsem váratlan véget. Az eltévelyedett leányzó nem először vétkezett, s ezzel ügyesen el is riasztotta magas rangú kérőit. Ah, lafolie d’été/Ah, lafolie de la jeunesse! Will összegyűrte a levonatot.- Honnan szedték ezt az ocsmányságot? - Mann-nek megvannak a kémei. Ezt még senki nem mondta magának? Will bólintott. Marcus pontosan ezt mondta. - Az ember soha nem tudhatja, hány besúgó hallgatózik az otthonában, aki csak arra vár, hogy eladhasson valami sikamlós történetet. Valószínűleg most is ez történt. - Úgy beszél, mintha igaz lenne, amit írtak, Mr. Pennel.- Valóban? - Nem értem, mitől ilyen fenemód higgadt? Ez az ember bemocskolta a lányát! Talán igaza van? - Türtőztesse magát, Kent. Mindjárt ránk nyitják az ajtót.- Igaza van, a fenébe is? - Én azt nem tudhatom, fiacskám. De könnyen lehet, hogy igen. Will úgy érezte, mintha szíven szúrták volna. Pennel folytatta: - Azt hiszem, inkább a maga feladata, hogy kiderítse, mi az igazság, nem pedig az enyém. Maga olyan bolond, hogy feleségül akarja venni Laurát. Nekem csak annyi volt a fontos, hogy Mann ki ne nyomtathassa ezt a cikket. Mindenki rajtam röhögne az üzleti világban. És ezt nem engedhetem meg magamnak... OdabotorkáltWillhez, és esetlenül megveregette a vállát: - Bátorság, Kent. Fel a fejjel, igyon egy koktélt. Ha még mindig egy éjszaka alatt akar társadalmi rangot szerezni, ezt az én állapotos leányom könnyedén megadhatja magának. Pennel Will üveges tekintetét bámulta. Hangjából őszinte együttérzés áradt: - Ne szégyellje, hogy rászedték. Engem éveken át félrevezettek. Nem ismerem jól, de becsületes és tisztességes fiatalembernek látszik. Éppen ezért ne vádolja magát. A feleségem és a lányom visszaélnek azzal, ha valaki becsületes és tisztességes, ők ugyanis... - ivott - ők nem azok. Will a falióra ketyegését hallgatta. Tizenöt másodperc telt el. Harminc. A fiatalember arcvonásai kisimultak. Fölemelte a fejét. - Köszönöm, hogy meghallgatott, Mr. Pennel. A többi kérdésemre csak Laura adhat választ. Át akarta nyújtani a levonatot, de a férfi nem vette el. Will az asztalra dobta a papírt, majd kisétált. II. Mit sem törődve a rekkenő hőséggel, a belvárostól egészen a Bendig gyalogolt. A séta majdnem egy órájába telt, dühe és megaláztatása mégsem enyhült. „A feleségem és a lányom visszaélnek azzal, ha valaki becsületes és tisztességes.” Mekkora bolond volt! Kivörösödve és izzadtan végigvágtatott a Bayard Courton. A váró még üres volt, a rendelőben azonban ült egy helybéli asszonyság: Mrs. Grimaldi. Mindannyian Will felé fordultak, amikor belépett. Már a rászegeződő tekintetekből sejtette, hogy valami nincs rendben. - Mi történt? Mrs. Grimaldi felsóhajtott. - Az a hír járja, hogy bárki, aki átlépi ezt a küszöböt, kiváltja egy bizonyos padrone neheztelését. Kötelességemnek éreztem, hogy ezt elmondjam maguknak, másképp csak órák múlva értesültek volna róla. Grimaldi is így látta jónak. Jo aggódva nézett Willre. Vlandingham a nadrágjába törülte a kezét, sebészköpenye alól kidudorodott a pisztoly. így szólt: - Egy halász ma hajnalban rátalált Eustace Banksre. - Hol? Drew válaszolt:- A Brooklyn híd egyik pillérénél. Elvágták a torkát. Will úgy érezte, menten megbolondul. Mrs. Grimaldi hozzátette: - De ez még nem minden. Még a többieknek sem volt alkalmam elmondani...- Micsodát? - kérdezte Jo. Az asszony lélegzetvételnyi szünetet tartott. - Azt beszélik, Banks halála még csak a kezdet. Azt beszélik... Gyászos pillantást vetett Willre és Drew-ra. - Hogy a két fiatal doktor lesz a következő. Tizenharmadik fejezet
AVÉRFÜRDŐ I. Egész napra borongósnak ígérkezett az idő.
255 Egyetlen betegük egy sebhelyes arcú, riadt, harmincas nő volt. Alkarja súlyosan megégett. Vlandingham negyedóra alatt ellátta a sebet, az asszony azonban így is türelmetlenkedett. Idegesen elmesélte, hogy ráesett a tűzhelyre, és tulajdonképp nem szívesen zaklatja az orvost, csak hát a kezére a nap huszonnégy órájában szüksége van, ugyanis egész nap vasal egy Bayard Street-i hajcsárnál. - Ezzel azt akarta mondani - magyarázta Mrs. Grimaldi, miután az asszony elment hogy ha lett volna a környéken olyan orvos, akit Don Andreas jobban szível, ahhoz ment volna. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy eljöjjön. Drew kiábrándult pillantást vetett az asszonyra. - Lehet, hogy a Bend lakóinak van igazuk, és tényleg mi vagyunk az őrültek. Jo a bátyjára nézett a gyógyszeres szekrény mellől. - Csak nem arra célzol, hogy zárjuk be a boltot? - Azt hiszem, nem ártana elgondolkodnunk ezen a lehetőségen. Mi értelme van itt maradni, miután megfenyegettek, Bankst pedig megölték? Vlandingham forgószéke nagyot csikordult, amikor a férfi feléjük fordult; egy kézikönyvet olvasott. De már vagy húsz perce nem lapozott. Drew kérdésére ezt válaszolta: - Nem, semmi értelme nincs... ha csak a túlélés a célod. Viszont ha holnap délelőtt elmegyünk innen, akár vissza se jöjjünk soha. Ha meginog az emberek belénk vetett bizalma, évek munkája vész kárba egy pillanat alatt. Csettintett az ujjával. Aztán újabb nyikorgás közepette visszafordult, és tovább tanulmányozta azt a bizonyos oldalt. II. Este hat óra tájban eloltották a lámpákat, bezárták a rendelőt, és lassan elindultak a Bowery irányába. Északnyugat felől hatalmas viharfelhők gyülekeztek. Az utcákon végigsüvítő szél felkavarta az elhajigált szemetet és törmeléket. A vihar elől menekülő környékbeliek szánakozva nézték a három férfit és a lányt. A Mulberry Street sarkán az árusok sietve takarták le ponyvával standjaikat. Will valami járműféle után nézett az úton, s hirtelen megdermedt a rémülettől. Négy házzal arrébb, a Mulberry túloldalán Guiseppe Corso épp egy kocsma felé tartott. Corso a kereszteződésnél ismert rájuk. Szivarját lassan kivette szájából, hanyag mozdulattal eldobta, majd rátaposott, s közben egyenesen Will szemébe nézett. Aztán széles vigyorral belépett a kocsma ajtaján. Will a társai arcát fürkészte. Vajon észrevették Corsót? Drew és dr. Vlandingham elmélyülten beszélgetett a macskabél és a selyemfonal közötti hasonlóságról. Jo arckifejezéséből azonban egyértelműen kiderült, hogy látta Corsót. A Bayard Street szinte teljes sötétségbe burkolózott. A Mulberry sarka után Jo hátramaradt, és belekarolt Willbe. A fiúnak jólesett a vigasztaló, meghitt érintés. - Nagyon hallgatag vagy, mióta visszajöttél a Wall Streetről. Will vállat vont, nem akart beszélni a dologról. A lány folytatta: - Én is egyetértek azzal, amit Drew mondott tegnap. Nem a te dolgod, hogy felvedd a harcot az itteniekkel. Drew és én nem fogunk kevesebbre tartani, ha elmégy. Willnek eszébe jutott Corso megvető pillantása, amikor az óralánca körül hadonászott a késsel. Eszébe jutottak a kétségbeesett emberek, akiket a rendelőben látott, s akiket most elijesztettek... - Én tartanám magam kevesebbre - felelte. - És igenis az én dolgom. Itt maradok vasárnapig. Will megfogta a lány kezét. Pillantásuk, amint egymásra néztek, mindent elárult. Úgy érezték, senki sincs rajtuk kívül a széljárta, sötét utcán. Jó néhány lépéssel előttük Vlandingham az utolsó pillanatban kapta el a keménykalapját, melyet kis híján elrepített a szél. - Siessenek már! Gyorsan előreszaladtak, de mindketten tudták, hogy egy másodperccel azelőtt valami visszavonhatatlanul megváltozott közöttük. Egyre hevesebben fújt a szél. A hentes cégére csikorogva himbálódzott, a tartórúd pattanásig feszült. Will úgy érezte, az agya is menten szétrobban, amikor a régi kétségek, bizonytalanságok hirtelen előtörtek, hogy azután elfújja őket a szél - s örökre feledésbe merüljenek... - Szeretném, ha elmennél - súgta oda hirtelen Jo. - Nem akarom, hogy valami bajod essen. - Én is féltelek téged, Jo. - Most jött rá, hogy már napok óta küszködik az érzelmeivel. Még jelenlegi kilátástalan helyzetükben is szinte hihetetlenül boldog volt. - S ez csak eggyel több ok arra, hogy maradjak. - Makacsabb vagy, mint gondoltam. A fiú elmosolyodott. - A Kent család mindig is híres volt a csökönyösségéről. - Áruld el, miért voltál ma ilyen hallgatag. Will a homlokát ráncolta. - Csak gondolkodtam.- Don Andreason?- Nem egészen. Régi emlékek kavarogtak Will fejében: Thurman Pennel és a Town Topicsból kitépett levonat; Muldoon csípős megjegyzései; Laura kiismerhetetlensége - egyik nap azonnal összeházasodott volna vele, másnap meg már hallani sem akart róla. Will úgy gondolta, Laura tisztességes lány, akit egyszerűen elragadtak az érzelmei. Az iránta érzett határtalan szerelme... Szerencsétlen bolond, gondolta, miközben Jo és ő összefont karral továbbsétált. Muldoonnak igaza volt. Te pedig azt hitted, csak azért ócsárolja Laurát, hogy bosszút álljon rajtad. Az utóbbi napokban sok mindent megtudott Laura Pennelről és önmagáról. Rájött, mennyire elvakították az érzelmei. Laurát mindig olyannak látta, amilyennek látni akarta, sohasem a tények alapján. Most már tudta, hogy nem arra van szüksége, amit a Pennel család képvisel. S ami a legfontosabb, rátalált Jóra.
256 Villámlott, és mennydörgés rengette meg az eget. Will és Jo egy fedett átjáróhoz futott, mely mindössze néhány lépésnyire nyílt tőlük, mégis bőrig áztak. Will Drew kiáltását hallotta a közelből. Válaszolni próbált, de a vihar elnyomta a hangját. A mennydörgés visszhangja s az esővíz zubogása közepette a sikátor sötétjében magához vonta Jót: - Azt hiszem, legjobb, ha őszinte leszek. Szeretlek, Jo. Szükségem van rád. A lány viszonozta Will ölelését. Sugárzott a boldogságtól, ám hirtelen elkomorult: - És mi lesz a newporti lánnyal? - Még egyszer utoljára találkozom vele, hogy elköszönjek. Egyszer majd elmesélem, hogy vezetett félre, de most nincs rá időnk. - Don Andreas miatt? Will bólintott, és megcsókolta a lányt. Szótlanul, szorosan összeölelkeztek, mintha attól féltek volna, túl későn találtak egymásra. A vihar egy órán belül lecsendesedett, ám egész éjjel és másnap is szakadatlanul esett. Drew, Will és Jo szombaton valamivel fél kilenc után értek a rendelőbe. Dr. Clem már várta őket, pedig aznap szabadnapos volt. Ahogy ő fogalmazott, megváltoztatta a beosztását. Mindannyian tudták, miért. A váró ajtaját becsukták. Az ajtónyitásra könnyű felfigyelni, ha valaki erről próbál majd behatolni. Az Adams pisztoly a vizsgálóasztalon hevert. A bérház udvarából a kút nyomókarjának megszokott nyikorgása hallatszott. Tíz órára Jo kitakarította az egész rendelőt, Will elolvasott egy fejezetet a császármetszésről, Drew és dr. Clem pedig azzal töltötték az idejüket, hogy kényszeredett nevetgélés közepette átfutották a rendelő könyvelését. Negyed tizenegy tájban megjelent Mrs. Grimaldi és fia,Tomaso, egy jókötésű, fekete hajú legény. A fiú azért jött, hogy megvárja anyjával a rendelőben a tizenkét órát. Drew és a többiek hiába próbálták lebeszélni elhatározásáról, az asszony eltökélte, hogy velük marad. így legalább többen voltak, mint amennyire Don Andreas banditái számítottak. Eljött a tizenegy óra. Fél tizenkettő. Tizenkettő. A homályos rendelőben csupán a két lámpa fénye pislákolt. Az eső szakadatlanul csöpörgött odakint. Az ablakokat állandóan figyelni kellett, ugyanis becsukni nem lehetett őket, redőny pedig nem volt. Tizenkettő és fél egy között néma csendben várakoztak. Lehűlt a levegő, a szobát nyirkos szellő járta át. Jo hamarosan dörzsölgetni kezdte reszkető kezét. Egy órakor Mrs. Grimaldi felemelkedett székéből, ahol már egy órája ült. - Gyere, Tomaso, jobb lesz, ha elmegyünk. Ha a padrone komolyan gondolta volna a fenyegetéseit, már itt lenne az embereivel. Úgy látszik, berezelt, én mindig is tudtam, hogy csak a szája... - Mrs. Grimaldi - suttogta Jo, és a függöny felé mutatott. - Azt hiszem, hallottam valamit... Hangos robbanás törte meg a csendet. Jo nagyot sikoltott, amint valami hatalmas robajjal bevágódott a szobába, és lesodorta az egyik könyvet a polcról. IV. Tomaso Grimaldi a földre rántotta édesanyját, s a testével védelmezte. Valaki kívülről szétrántotta a függönyöket: az ablakban Corso guggolt, akár egy gonosz manó. Kalapját szemébe húzta, jobb kezében apró, ezüstösen csillogó fegyvert tartott. A bérház emeletéről kiáltozás hallatszott. Corso megfelelő célpontot keresett. Will a vizsgálóasztalon heverő pisztoly felé lendült, eközben azonban hirtelen kivágódott a váró ajtaja, Drew pedig felordított: - Vigyázz, itt van McCauley... Pisztoly dördült Jo felkiáltott:- Dr. Clem! - Valami puffant a padlón. McCauley lövése találta el az idős orvost. Amikor Jo a segítségére sietett, Corso azonnal rálőtt. Jo rémülten lábujjhegyre emelkedett, és a kötényén keletkezett apró, fekete lyukhoz kapott. Aztán levegő után kapkodva Vlandingham asztalának esett. Willnek végre sikerült megmarkolnia a fegyvert. Corso a háta mögé hajította a szakadt függönyt, s gúnyos kacajjal célba vette a fiút...Will lőtt. Corso fejéről lerepült a kalap, homlokán vöröslő lyuk tátongott. - Aáá! - Mintha levegő után kapkodott volna. A vér csíkokban szivárgott le az orrán, egészen nyitott szájáig. Hátrazuhant a sikátorba. Will mögött Drew lihegve dulakodott valakivel. Will hátraperdült, és látta, hogy Drew kiszabadul McCauley szorításából, s az egyik műszerekkel teli szekrény felé tántorog. Mrs. Grimaldi és Tomaso felpattant, Jo pedig előregörnyedt, és a hasára szorította a kezét. Drew-nak sikerült ép bal karjával kinyírnia az egyik szekrényt, melyből hangos csörömpöléssel kizuhantak a műszerek. Dave McCauley mandulavágású szemében káröröm csillant, amikor hátulról elkapta Drew-t, s egy hatalmas, régi nyeregpisztolyt szorított a tarkójához. - Engedje el! - kiálltotta Will. McCauley megfordult a tengelye körül, és Will felé sandított. Will meghúzta a ravaszt, de semmi nem történt. Erősebben próbálta... Hiába. Úgy látszik, valami eltört vagy beragadt a szerkezetben. McCauley erősen szorította Drew gallérját, és Willre célzott. Will farkasszemet nézett a pisztoly csövével, majd hirtelen elrántotta a fejét. McCauley azonban résen volt. Drew kirántotta magát McCauley szorításából. Will a földre vetődött. Már várta, hogy bármelyik másodpercben eltalálja a golyó. McCauley lövés közben tompán feljajdult. Hörgése nyögéssé, majd fájdalmas üvöltéssé fajult. Elhibázta. A golyó vagy egy fél méterrel Will feje mellett süvített el. Will lassan feltápászkodott. Jo kis köröket rótt a szobában, és halkan mormolt magában: - Nem éreztem semmit, szinte semmit, Olyan volt, mint valami szúnyogcsípés, szinte hihetetlen... Valószínűleg sokkot kapott és félrebeszélt. Sérülése minden bizonnyal jóval súlyosabb volt, mint amilyennek képzelte.
257 Will Drew segítségére indult, aki épp a pisztolyt csavarta ki McCauley kezéből. Will csak most látta, miért nyöszörög a termetes férfi, mint egy gyerek. Drew-nak, úgy látszik, sikerült valami szerszámot találnia, mert McCauley szakadt ingéből a tricepsz tájékán szike nyele meredt elő. - Jézus Máriám, ne hagyják, hogy meghaljak. Hogy megdögöljek, mint egy kutya - hadarta McCauley, miközben kúszott egy darabig a fal mellett, majd térdre rogyott. Már könnyezett rémültében. Nyilván úgy gondolta, halálos sebet kapott. Drew kihasználta az alkalmat: - Ha nem mondja meg, ki küldte, nem segítünk. McCauley előre-hátra dülöngélt a térdén, és elfúló hangon felelte: - Don Andreas. Ki más? Mrs. Grimaldi odaszólt a fiának: - La polizia,Tomaso! In fretta! Az izmos fiú még egy pillantást vetett a szörnyű vérfürdőre, majd kirohant a rendelőből. A rémült lakók a folyosóra sereglettek a lövések zajára, de közelebb nem merészkedtek. Drew torkon ragadta McCauleyt. - Nem elég, ha nekem bevallja. Az Elizabeth Streeten tegyen vallomást. Meg a bíróságon. - Esküszök az élő Istenre, mindent elmondok, csak ne hagyjanak meghalni. Csak segítsenek. Segítsenek. Drew dühösen megmarkolta a szikét, s egy rántással kihúzta. McCauley felordított, majd ájultan zuhant a földre. Drew megvetően végigmérte, aztán McCauley ingére hajította a szikét. Ezután a húgához fordult, aki még mindig hasára tapasztott kézzel rótta a köröket. A két fiú végre a segítségére siethetett. V. Hamarosan megjött az őrmester két rendőr kíséretében, valamivel később pedig lovas kocsin a mentősök, akik hordágyon kivitték McCauleyt. Will bőrből készült érszorítót tett a férfi karjára, hogy elállítsa a vérzést. A mentősök visszatértek, letakarták Vlandingham és Corso holttestét, és őket is kivitték. Will most kezdett ráeszmélni: egy ember élete szárad a lelkén. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy nem volt más választása gondolkodásra pedig végképp nem maradt ideje. Mégsem tagadhatta, hogy megölte Corsót, aki bármily semmirekellő bitang, mégiscsak emberi lény volt. Egyetlen dolog tartotta vissza attól, hogy átadja magát az önmarcangolásnak: Jo ernyedt testének látványa, amint ott fekszik a vizsgálóasztalon. A lány falfehér volt, s bár a szemét kinyitotta, látszott, hogy semmit nem lát. Időről időre dünnyögni kezdett valamit, nevetgélt, és halk, összefüggéstelen dalfoszlányokat dúdolt. Mrs. Grimaldi aggodalommal figyelte a lányt. Will a szekrényből gyógypálinkát vett elő, ám ernyedt ujjaival képtelen volt kihúzni a dugót. Megöltem egy embert. Az őrmester Drew-hoz fordult: - Talán a két testet mégis inkább az udvaron kellene hagynunk, hogy a húga elférjen a kocsiban. Drew orrhangon felelte: - Nem tehetjük ki ekkora útnak. - Ennyire súlyos a sérülése? Pedig nem úgy néz ki, nézze, alig vérzik... Drew kifakadt:- Mióta van maga a rendőrségnél? Ez egy lőtt seb, a vér már megalvadt, a lánynak pedig valószínűleg súlyos belső vérzései vannak. Will megdermedt, csak most értette meg, milyen nehéz feladat vár rájuk. - ... a vérrögök könnyen elmozdulhatnak a rázkódástól, s ezt nem kockáztathatjuk meg. Itt fogjuk eltávolítani a golyót, és meglátjuk, mennyire súlyos a sérülés. Drew felhajtotta a lepedőt, és megvizsgálta a Jo kötényén lévő lyukat. A seb apró volt, közepébe véres ruhafoszlányok ragadtak. Mondandóját nem is annyira a többiekhez, mint inkább magához intézte: - Lehet, hogy csak beékelődött a golyó, de sokkal valószínűbb, hogy átfúrta a hasfalat. A seb elhelyezkedéséből és a becsapódás irányából arra következtetek, hogy egy bélrész is perforálódhatott. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg több helyen is átlyukadhatott. - Hirtelen Willre nézett. - Jézusom, tedd le gyorsan azt a whiskyt! - Miért?- Mert... Drew a magasba emelte bekötött jobb karját. - .. .neked kell megműtened. VI. Az elmúlt órában felgyülemlett döbbent rémület hirtelen teljesen hatalmába kerítette Willt. Remegő ujjakkal bedugaszolta az üveget, és erősen megmarkolta. - Nézd, Drew, tudom, hogy segítenünk kell rajta, de én egyszerűen képtelen vagyok rá... - Jézusom, újra akarod játszani a Castle Garden-i jelenetet? Sebészeti gyakorlatokon, előadásokon vettél részt, megtanultad, amit kell.. . - De ilyet még sosem csináltam.- Most itt az alkalom. - Én... Kétbalkezes. Drew Will riadt hallgatását beleegyezésnek vette: - Majd szép lassan, lépésről lépésre haladunk. Segítek, ha kell, és Mrs. Grimaldi is itt van, ha bármire szükséged lesz. A testes asszony felvonta a szemöldökét, majd a homlokát ráncolta. - Mindent megteszek, amit kér, dottore. Amit csak tudok. Will úgy érezte, máris kudarcot vallott. - Drew, értsd meg, nem vagyok sebész!
258 Barátja dühösen meredt rá. - Szedd össze magad. Ha nem akarod, hogy meghaljon. VII. Will a lány falfehér arcát figyelte. Jo szeme már-már lecsukódott, ajka azonban még mindig mozgott. Vidám csengésű, de teljesen érthetetlen szavakat mormolt. Úgy tűnt, egészen máshol, valami varázslatos helyen jár. Will megpróbálta összeszedni magát. Drew-nak igaza volt, Jo sérülése pont olyan, amilyennek a tankönyvek írják: akit golyó talál el, gyakran alig él át fájdalmat, inkább valami ahhoz hasonlót érez, mint amikor apró kaviccsal dobják meg. Felidézte magában azt a harvardi előadást, amely az 1881-es év szomorú eseményeiről és tanulságairól szólt. Június 30-án egy merénylő rálőtt Garfield elnökre, akinek az állapota egyre romlott, s szeptemberben végül belehalt sérüléseibe; a sebészet akkor még gyermekcipőben járt, és nem akadt orvos, aki ki merte volna operálni a golyót. A két fiatalember most nem akarta ugyanezt a hibát elkövetni. Minden szem Willre irányult. A férfi Jo szeplőit nézte, melyeket egészen kiemelt arcának sápadtsága. Milyen sokat jelent neki ez a lány mihez kezdene nélküle? Ő a legfontosabb a világon. Feje tisztulni kezdett. Megdörzsölte a szemét. - Rendben van, kezdhetjük. Az őrmesterhez fordult: - Kérem, tartsa távol az embereket az ablaktól, és ügyeljen rá, hogy senki ne jöjjön be a váróba. Az őrmester megfordult és távozott. - Mrs. Grimaldi, kérem, gyújtsa meg az összes lámpát. Milyen sebészeti könyveid vannak, Drew? - Nézzük csak. Van egy Ashhurst meg egy Wyeth. És még ez a Smith Sebészeti Atlasz. Az utóbbi egy harvardi jegyzet volt. - Hozd ide mindet! Drew bólintott. Egy pillanatra egészen elérzékenyült. 0 is, Will is tudta, hogy egy orvosnak nem szabad szívéhez közel álló személyt műtenie. Ebben a szorult helyzetben azonban kénytelenek voltak megszegni a szabályt. Drew pillantása arról árulkodott, hogy örökre hálás a barátjának. Will megpróbálta elhessegetni a kudarc riasztó gondolatát. - Altatást kérek. Éterünk van? - Persze, bőven.- És altatómaszk? - Az is. Ne aggódj, van minden. - Fertőtlenítőre is szükségünk lesz... - Will újra megdörzsölte a szemét. Mrs. Grimaldi sorra gyújtotta meg a lámpákat. - Annyira összezavarodtam, hogy egyszerűen elfelejtettem, hol tartjuk a karbolsavat. Drew hisztérikusan felkacagott. - Képzeld, én is, de majdcsak megtaláljuk. Keresgélni kezdtek az egyre világosabb rendelőben. Tizennegyedik fejezet
KÉS ALATT I. Drew felügyelete mellett Mrs. Grimaldi kinyitotta az éteres üveget, a maszkba rakott gézre öntötte a megfelelő mennyiséget, és Jo arcához tartotta a készüléket. Drew figyelte, hogy nem ingerli-e az éter a légutakat - tudta, hogy mindig az első néhány perc a döntő. Will ezalatt szétvágta Jo ruháját, és igyekezett szenvedélymentes orvosi magatartást tanúsítani. De képtelen volt leküzdeni az érzelmeit. Arcát elöntötte a pír, amikor a lány alsóneműjét húzta ki a takaróul szolgáló lepel alól. Lehajtotta a lepedőt úgy, hogy éppen eltakarja Jo szeméremcsontját. Megdöbbentette a lány testének törékeny fehérsége. Mélységes szeretet árasztotta el, s amikor belegondolt, hogy a véletlen vagy - ami még rosszabb - saját ügyetlensége folytán örökre elveszítheti a lányt, nyomasztó félelem kerítette hatalmába. Nem. Ez nem történhet meg. Nem hagyhatja. Ha élete hátralevő részét Jóval akarja tölteni, tiszta fejjel és hiba nélkül kell dolgoznia. Biztos kézzel. Megpróbálta összeszedni magát, s egy réteg karbolsavba áztatott gézt helyezett a sebre, majd egy második és harmadik réteggel is lefedte. Jo hörgő köhögésére Will felkapta a fejét. Drew sürgős utasításokat suttogott Mrs. Grimaldinak. Az asszony megragadta Jo karját, a férfi pedig a vállát igyekezett megtámasztani. Will felkészült rá, hogy beavatkozzék, ha az éter a szokásos ellenreakciót váltaná ki a szervezetből. A lány azonban csak egyet köhintett; kevésbé ellenkezett, mint a betegek általában. Ebből a szempontból jót tett a sokk. Amikor Drew szólt Mrs. Grimaldinak, hogy elengedheti a lányt, Will ismét munkához látott. Gyorsan fertőtlenítőoldatba áztatta a sebészműszereket - többek között egy Nélaton-szondát. Majd egyenként kitette őket a keze ügyében elhelyezett tálcára. Ezután a szivacsokat mártotta meg az oldatban, amelyekkel majd a vért és a váladékot távolítja el a sebből és a hasüregből. Drew épp néhány nappal azelőtt számolt be arról, hogy több kórházban újfajta gézszivacsot vezettek be, de mivel a kis klinikán még senkinek nem volt ideje arra, hogy felvágja és megvarrja őket, most az évek óta használatos tengeri szivaccsal kellett beérniük. Drew a műtőasztal fejénél állt, Mrs. Grimaldi pedig közvetlenül mellette, Jo jobb vállánál. Will magán érezte a barátja tekintetét, miközben alaposan szemügyre vette az apró, alig vérző lyukat a köldöktől körülbelül nyolc centiméterre. Mély lélegzetet vett. Még egyszer megmártotta a kezét a fertőtlenítőben. Ezután jobb mutatóujjával óvatosan belenyúlt a sebbe. Szivárogni kezdett a vér.
259 - Nem elég nagy a nyílás - morogta Will, és ollóval gyorsan kitágította a sebet. Az így nyert fél centi biztosította a mozgáshoz szükséges helyet. Mégsem találta a golyót. Megpróbálkozott a Nélaton-szondával, egy fehér porcelánnal bevont eszközzel. Ezen fémes csíkot hagy a töltény. Ezúttal azonban semmi nyom nem látszott rajta. Will komoran kivette a szondát a sebből, és a barátjára nézett. - Nem találom. És a hashártya is átszakadt. A golyó behatolt a hasüregbe. Éppen ettől tartottak - hogy a zsigerek is megsérültek. Drew az ajkába harapott, mintha az elkövetkezendő eseményeknek már a gondolata is fájdalommal töltené el. Aztán gyorsan összeszedte magát és bólintott: - Gyerünk, nyisd fel a hasát. Minél előbb, annál jobb. Will ismét tanulmányozni kezdte a sebet. - Elölről hátrafelé hatolt be a golyó, a szögéből úgy tűnik, hogy a középtáj felé. .. középvonali bemetszésre lesz szükség. A könyv is ezt írja? Drew a vaskos kötetekre pillantott, amelyek közte és a fénynek háttal álló Will között hevertek a földön. Belerúgott az egyik könyvbe, és orrhangon így szólt: - Semmi szükséged ezekre. Tudod, mit kell tenned. Csak kezdj már hozzá, az isten szerelmére. II. Will a szikéért nyúlt. Eligazította a kezében. Fél lépéssel balra lépett, hogy minél több fényt kapjon. Igyekezett megfeledkezni Jo kilétéről. Aztán a kijelölt helyen a lány hasának feszítette a kést. Lefelé nyomta. Figyelte, ahogy bemélyed a bőr, majd vékony, piros csík jelenik meg a vágás nyomán. Kétcentisre hosszította a bemetszést. Négycentisre. Nyolcra. Hallotta, hogy suttognak mellette; Drew utasításokat adott. Mrs. Grimaldi odalépett Willhez: - Álljon meg egy pillanatra! Megtörlöm az arcát. Will hálásan félbeszakította a munkát, amíg az asszony egy törülközővel letörölte a homlokát és a szemöldökét. Köszönetképpen pislogott, megszólalni azonban képtelen volt. Minden figyelmét lekötötte a munkája - a műtőasztal és a vágás, melyet most tizenöt centis hosszúságnál abbahagyott. Épp a középvonalon metszette keresztül a linea albát, az izmokat még csak nem is érintette. Számításához híven a vérzés szerencsére most sem erősödött. Mrs. Grimaldi az első szavára ott termett, és az egyik szivaccsal ügyesen felitatta a vért. Will a csipesz után nyúlt. Bal kézzel óvatosan megemelte a hashártyát, és finoman belevágott a szikével. A seb két végét ércsípővel elszorította, majd átmenetileg lezárta a hasat, hátrált egy lépést, és ismét kezet mosott a fertőtlenítőben. Már előre több edénnyel is odakészítettek. Ezután ollóval addig tágította a nyílást, amíg biztos nem volt benne, hogy könnyedén befér a jobb keze. Halkan megkérdezte: - Drew, mostantól elboldogulsz az altatással? - Igen. - Mrs. Grimaldi, adja oda neki a maszkot. Aztán mosson kezet, és jöjjön ide. Amikor az asszony odaért mellé, így szólt: - Remélem, elég erős a gyomra. Az asszony szinte bosszúsan csattant fel: - Ezzel a szegény gyerekkel törődjön, ne velem.- Rendben van. Elmondom, mit fogok csinálni. Elmesélte az eljárást. Az asszony az iménti tiltakozása ellenére nagyokat nyelt és sűrűn pislogott, mikor a fiú így fejezte be előadását: - Az egyes béldarabokat a székre rakott törlőruhákkal kell megtámasztania. És nem szabad, hogy a bél visszacsússzon a hasüregbe... érti? Az asszony sápadtan bólintott. Will beleharapott az alsó ajkába, majd miután egy utolsó pillantást vetett Drew feszült ábrázatára, becsúsztatta a kezét Jo testébe. III. A bemetszésnél található apró bélcsomókkal kezdte. Miután lassan előhúzott vagy húsz centi zsigert, ráakadt a perforációkra; öt lyukat számolt meg. De hol lehet a golyó? Az még várhat. Egyelőre a több helyen átszakadt hasfalat kell rendbe hoznia. Mrs. Grimaldi tágra nyílt szemmel figyelte. Bár látszott rajta, hogy fél és idegenkedik az emberi test csillogó belső szerveitől, kitűnő munkát végzett - amint egyenként Thiersch-oldatba mártott törülközőkre fektette a szabadba került bélnyúlványokat. Nem volt idő rá, hogy megfelelően kiürítsék Jo gyomrát, így mielőtt Will elzárta a sebet, gyengéden az utolsó perforáció mögé hajtotta a bél tartalmát, majd egy fogót helyezett fel, hogy megakadályozza a visszaáramlást. A fennmaradó anyagot lefelé hajtotta, és ott is feltett egy fogót. Megint erősen izzadt, de most már Mrs. Grimaldit sem hívhatta segítségül. Eszébe jutott, hogy el kell távolítania a vékonybélből az üregbe szivárgott salakanyagot. Majdnem elfelejtette. Ha egy emberi életet tart a kezében - a szó szoros értelmében a kezében -, semmiről sem szabad megfeledkeznie. Kétbalk... Nem. Már-már hatalmába kerítette a múlt; a kudarc felé rángatta. Nem hagyhatja. Meg kell mentenie Jo életét, hogy azután együtt... Drew különös, kérdő pillantást vetett rá. Will összeszorította a száját. - Semmi baj - mondta aztán. - Szerinted hogy bírja? - A légzése kielégítő. És a pulzusa is. Azt hiszem,, eddig minden rendben. - Jól van. Már nincs sok hátra, Mrs. Grimaldi. - Velem semmi baj, semmi - felelte az asszony rekedten, és merően nézte a kiterített nyúlványokat. Will maga felé fordította az első összevarrandó bélfodrot. A perforáció mentén szivárogni kezdett a még fel nem itatott béltartalom. Will gyorsan odatartott egy szivacsot, hogy a folyadék vissza ne ömöljön a hasüregbe.
260
Jobb lábába lüktető fájdalom hasított. Biztosan a feszültségtől, gondolta. Nyugtalanító. Egy súlyosabb görcs a legrosszabbkor ránthatja félre a kezét. Enyhén behajlította a lábát, hogy enyhítse a fájdalmat, majd finoman megemelte a szakadt belet, és azt vizsgálta, hogyan tudná a legkönnyebben összevarrni. Úgy döntött, az első és második perforációt együtt kezeli. Meglehetősen közel voltak egymáshoz, mert a golyó mindkét egymásra csavarodott bélfodrot átszakította. Bemérte a távolságot a két seb között. A széthajtogatott nyúlványon csak három centi választotta el őket egymástól. Kivágta a perforációk közti szövetet, s ezzel egyetlen ellipszis alakú nyílást hozott létre, amelyet könnyebb lesz bevarrni. Óvatosan lemetszette a nyílás elrongyo- lódott szélét, és az új, sima végekkel dolgozott. Megfogta a seb széleinek keskenyebb részét, és úgy hajtotta őket, hogy a nyílás két oldalán egymáshoz érjen a bél külső burka. Drew hajlított tűt nyújtott felé, amelybe hosszú fekete selyemcérnát fűztek. A fertőtlenített tűket Mrs. Grimaldi készítette elő, miután Drew kiválasztotta őket a rendelő készletéből, és megbizonyosodott róla, hogy nem túl hegyesek. Will a bélműtéteken használatos Lembert-öltést akarta alkalmazni. Ezt látta már ugyan a műtőben, de csak laboratóriumi körülmények között próbálta ki, élő betegen még soha. A megfelelően elhelyezett varrat a bélszövet két külső rétegén, a savós membránhártyán és az izomszöveten halad keresztül, míg el nem éri a nyálkahártya alatt húzódó következő réteget, amelyben a vérerek haladnak. A Lem- bertöltés segítségével a külső szöveteket belülre tudják húzni anélkül, hogy átszúrnák a bél legbelső rétegét, a nyálkahártyát. Ha ez mégis megtörténik, a varrathoz érő béltartalom fertőzést okozhat, s ez végzetes lehet. Drew leplezetlen idegességgel szemlélte, mire készül Will: - Nem szabad túl mélyre szúrnod... ha viszont nem hatolsz be eléggé, kiszakad a varrás. - Attól félek, hogy átszúrom a vérereket a nyálkahártya alatt. - Kerüld ki őket. Azért vagy orvos... ezt meg kell tudnod csinálni. Will lassan a nyílás két egymáshoz szorított szélébe szúrta a tűt, majd beljebb tolta, amíg az enyhén erősödő ellenállás nem jelezte, hogy elérte a harmadik réteget. Ekkor kifelé fordította a tűt. Pokolian nehéz és időigényes feladat volt követni Drew utasításait. Amikor azonban elkészült, biztos volt benne, hogy a varratok jól tartanak majd. Még három másik apró lyukat kellett elzárnia, mielőtt befejezettnek tekinthette a műtérnek ezt a szakaszát. Végül hátrált egy lépést az asztaltól, s a jobb lába annyira sajgott, hogy a legszívesebben érzéstelenítette volna. Drew csendben figyelte. Egy óra telt el, talán valamivel több. És még legalább egy óra van hátra - már ha Will megtalálja a töltényt. Mrs. Grimaldi kimerült, sápadt arcán izzadság gyöngyözött. Willre bámult, majd a véres törülközőkön kolbászként heverő bélfodrokra. Will, hogy tartsa benne a lelket, így szólt: - Remekül csinálja, Mrs. Grimaldi. Jobban, mint sok hivatásos ápolónő. Az asszony hangja feszült volt. - Ne beszéljen. Inkább csinálja a dolgát. Will ismét munkához látott, óvatosan tapogatózott a zsigerek között, és megpróbált visszaemlékezni az első évben oly nagy fáradsággal bemagolt tananyagra. Hirtelen kemény, idegen anyaghoz ért a hátsó bélfodorban, a keresztcsont közelében. Hamar ismét nyomát vesztette. De most már tudta, hogy a golyó szabadon fekszik. Sem a fontosabb vérereket, sem az aortát, sem a csípőizmot nem találta el, és a gerinc csontjai közé sem ágyazódott be. Bárcsak ismét ráakadna!... Ajka szétnyílt, mintha vigyorogna. Alig lélegzett, egyre mélyebbre csúsztatta a kezét a hasüregben, és kutatott. A feszültségtől merev jobb lába hirtelen remegni, majd görcsösen rángatózni kezdett. Úristen, csak most ne! Felrémlett előtte az anyja keze, a háta felé sújtó vessző... Kétbalkezes. Kétbalkezes. Drew ijedten nézett rá; Will pillantása a ködös távolba meredt. Drew odalépett a barátjához, készen arra, hogy bal kezével befejezze a műtétet. Will összeszorított foggal küzdött feltörő emlékei ellen: Ne. Most ne. SOHA TÖBBÉ. - Will - szólalt meg Drew aggodalmas hangon, és melléje lépett. Will jobb sarkával keményen dobbantott a földön. Majd még egyszer. Egy pillanat múlva eltűnt szeméből a különös fény. Újra a környezetére figyelt. Lassan előhúzta vértől vöröslő kezét. Tenyerében ott hevert az ólomdarab. Hirtelen vállrándítással így szólt: - Ennyi az egész. - Maga mögé hajította a golyót. Az nagyot koppant a földön. Will behunyta a szemét, és fáradtan elmosolyodott. IV. Drew szemmel látható megkönnyebbüléssel törülte meg bekötött keze fejével a felső ajkát. - Gratulálok. - Ne siesd el - szabadkozott Will. - Még korántsem vagyunk készen. De már tudta, hogy a műtét sikerülni fog. Sikerülni fog neki, és ami még fontosabb, Jónak. Valamikor a megfeszített figyelem utolsó másodperceiben, miközben rátalált a golyóra és kiemelte a testből, egy felvillanó emlék hirtelen vigasszal töltötte el, s mintha még a távoli hangot is hallotta volna. Egyetlen éles reccsenés: eltörik a büntetővessző. Ő töri el. A saját kezével. Örökre. V. Egy órával és ötvennyolc perccel azután, hogy Will először megtapogatta a sebet, elvarrta az utolsó öltést, és hátralépett.
261 Miután gondosan kitisztította a hasüreget a hosszú pálcákra erősített szivacsokkal, egyenként bevarrta a vágásokat. Az asztalon fekvő lány újra csak megváltozott; most már nem páciens volt, akire kizárólag mint orvos gondolhatott, hanem fiatal nő, akinek neve van, kivételes megjelenése és számos olyan vonása, mely Will szívéhez nőtt. Frissen lesikált kezét Jo homlokára tette. Ám ekkor minden igyekezete ellenére elvesztette az önuralmát. Kitört belőle a nevetés. Drew és Mrs. Grimaldi döbbenten nézett rá. Will képtelen volt abbahagyni. Még a könnye is kicsordult nevettében. Kacagott, mert már nem nehezedett rá a műtét feszültsége; mert boldog volt; és mert tudta, hogy győzött. Amikor a nevetés alábbhagyott, a győzelmére gondolt. És az anyjára. Nem tudom, miért becsültél le annyira. Talán nem tudtad megállni, nem tudom. Csak azt tudom, hogy Jo megmentéséhez be kellett bizonyítanom, hogy tévedtél. VI. - Will? A fiú az ablak mellett állt, a falnak támaszkodott a szakadt függönyök mellett. Éppen az arcát törülte, amikor Drew megszólalt: - Kitűnő munkát végeztél. Egyszerűen kitűnőt. Will vállat vont, mintha kisebbíteni akarná a bókot. Drew feje fölött a lányra nézett, aki békésen aludt a tiszta lepedők között. Mrs. Grimaldi mellette ült, és egyfolytában szemmel tartotta. Aztán Will észrevette, milyen csodálattal és szeretettel figyeli őt a barátja, és rájött, hogy Drew nem üres bóknak szánta, amit mondott. És amikor megértette - amikor el merte hinni -, évek óta elfeledett érzés kerítette a hatalmába. A büszkeség érzése. Elvégezte a munkát, amire tanították. Jól végezte el. S ami a legfontosabb, megmentette az életét annak a lénynek, akit a világon a legjobban szeretett. Sajnálom, Carter, gondolta, miközben Jo nyugodt, bájos arcát figyelte. Amit ígértem neked, helytelen ígéret volt. Amíg van munkám, ami fontos, és egy asszony, akit szeretek, semmi másra nincs szükségem. Főleg nem egy házra Newportban, vagy egy öntelt vénasszony báli meghívójára. Semmit nem kell megmutatnom vagy bebizonyítanom senkinek, csak magamnak. Ennyi időbe telt, de megtanultam. Nem tudta, képes lesz-e megmagyarázni valaha a mostohafivérének, mitől változott meg ennyire. Mindenesetre megpróbálja. Ennyivel tartozik Carternek, még ha a beszélgetés fájdalmas lesz is. Persze évek telhetnek el, mire újra látják egymást; most, hogy Carter befutott, lehet, hogy haza sem jön többé San Franciscóból. Ez a találkozó még várhat. Laurával azonban most rögtön beszélnie kell. Tizenötödik fejezet
LAURA VALLOMÁSA I. Vasárnap, miközben a harangok misére szólították a híveket, Tomaso Grimaldi kocsija megállt a Bayard Courthoz vezető utca torkolata előtt. Mrs. Grimaldi tiszta takarót tett az ülésekre. Drew és Will kivitte Jót az utcára, majd óvatosan a szekérre emelték. Will megfogta a gyeplőt. Drew melléült a bakra. Tomaso hátul utazott a félig eszméletlen lánnyal. A kocsi megfordult az utcában, és keletnek tartott a Bayard mentén. Will és Drew egész éjjel virrasztott Jo mellett. Fájdalomcsillapítót adtak neki, ha rosszul volt, és türelmesen válaszolgattak a rendőrök kérdéseire. A két fiatalember azt is megbeszélte, ki ápolja Jót. Úgy döntöttek, a továbbiakban Nevskyéknél lesz a legjobb kezekben. A család valamelyik tagja úgyis mindig otthon van, és el tudja látni a lányt. Külön szobája is lesz, ami lényegesen jobb, mint egy kórterem. Állandó orvosi felügyeletre pedig semmi szükség; a lány kitűnően bírta a műtétet, és már csak pihennie kell. - Félre az útból, félre! - kiáltotta Nevsky, amikor a szekér megállt. Már helyet csinált a járdánál a ház előtt. Odébb taszított egy nadrágtartókkal házaló öreget, majd a kiszemelt helyre intette a kocsit. Jót nemsokára kényelembe helyezték az emeleten. Will összecsomagolta a bőröndjét. Amikor elkészült, visszatért a lány szobájába. Kis faládát húzott az ágy mellé, és leült. Egy percig csendben nézte a lányt. Jo vörösesszőke haja takarosan hátra volt kötve; Nevsky felesége már hálóingbe bújtatta, majd Drew élénk tiltakozása ellenére megfésülte. Jo csukott szemmel feküdt, s még mindig természetellenesen sápadt volt. Will azonban úgy érezte, soha életében nem látott nála szebb nőt. Most megfogta Jo jobb kezét. - Jo! Hallasz engem egyáltalán? A lány szemhéja megremegett. Megnyalta alsó ajkát. Szinte mosolygott. Hallotta. - El kell mennem néhány napra - Egy pillanatra megkeményedtek a fiú vonásai. - De visszajövök. A lány halkan, elégedetten motyogott valamit. Drew egy pillanattal előbb lépett a szobába. Felkiáltott attól, amit hallott: - Nagy nap ez! Csodálatos hír. Will nevetett, miközben fölállt, - Ne lepődj meg ennyire. Azt hitted, felebaráti szeretetből mentettem meg a húgod életét? Itt akartam tartani, hogy láthassuk egymást. Esetleg megbeszéljük a terveinket a jövőre... Drew arcáról kicsit lehervadt a mosoly. - Esetleg? Úgy érted, nem vagy benne biztos? - De igen. Csak azt nem tudom, Jo mit gondol. - Nem értem, miért mondod ezt. Már akkor kiszemelt magának, amikor együtt vacsoráztunk a halvendéglőben.
262 - Akkor lesz miről beszélnünk egymással. Amint megkapom a diplomám... - Will most már nem habozott; tudta, mit akar és hová tartozik -.. .szeretném elfoglalni dr. Clem helyét, ha elfogadsz. - Ha elfogadlak? - Drew harsány üdvrivalgással a barátja nyakába borult, és kitáncolt vele a folyosóra, ahol Nevsky épp egy szakadt varrógépszíjjal bíbelődött. - Nevsky, hadd mutassam be az új társamat... Doktor Kent. Nevskyt nem nyűgözte le a hír; meglóbálta előttük a szakadt szíjat. - És meg tudja ezt javítani? Persze hogy nem. Akkor meg mit akar? Doktor Kent. Egészen jól hangzik. Miközben a két fiatalember végigsétált az utcán, Will Drew társára gondolt. Vlandingham holttestét egy helybéli temetkezési vállalathoz szállították, - Lesz gyászszertartás dr. Clem tiszteletére? - kérdezte. Drew vállat vont. - Minden bizonnyal. De nem hiszem, hogy minket meghívnának. - Miért nem? - Valahogy így érzem, Az este elküldtem egy fiút dr. Clem fivéréhez, Cyrushoz, aki még tegnap reggel megjelent egy előkelő halottaskocsival a temetkezési vállalkozónál, és amilyen gyorsan csak tudta, elvitte a holttestet. Nem hiszem, hogy szeretne találkozni dr. Clem itteni ismerőseivel a temetésen. Will a fejét csóválta. Egykor csodálta az ifjabb Vlandingham doktort. Majdnem olyan lett, mint ő. Drew és Jo mentette meg ettől. Szerepet játszott ebben Laura is, ha nem is szándékosan. Tulajdonképpen neki is köszönetét kellene mondania. De tudta, hogy soha nem lenne rá képes. Ahhoz is minden erejére szükség lesz, hogy ki ne jöjjön a sodrából, amikor találkoznak - talán már holnap, ha minden jól megy. II. Kiléptek a házból. Az idő nagyon megváltozott az éjszaka. A ragyogó kék égen egyetlen felhő sem látszott. Csak a hűs szellő jelezte, hogy hamarosan itt az ősz. A két fiatalember a verandán futott össze Mrs, Grimaldival, Az asszony vasárnapi díszben várta őket. Beszámolt róla, hogy imádkozott Jóért a templomban, és tudni szerette volna, vajon fohászai meghallgatásra találtak-e. Drew komoly ábrá- zattal megnyugtatta. Hármasban indultak a Mulberry Street felé, melynek utcáit elözönlötte a szokásos vasárnapi tömeg. Nem messze tőlük, az egyik verandán néhány naplopó őgyel- gett. Will felismerte az egyiküket - Rocco Amato volt, Corso társa a rablási kísérletben. Will keményen megmarkolta bőröndjét. Balsejtelem fogta el. S csakugyan, Amato kitartóan nézte a közeledő társaságot. Mrs. Grimaldi azonban állta a tekintetét. Amato zavartan elmosolyodott, majd köszönésképpen a homlokához emelte a kezét. Odakiáltott Willnek: - Hé... DottorPistol. Will a homlokát ráncolta; megkérdezte Mrs. Grímalditól: - Ez meg mi az ördögöt jelent? - Ez a maga beceneve, Doktor Pisztoly. Amióta elintézte Corsót, az egész környék így hívja. - Az asszony sugárzó szemmel nézett rá. Vegye bóknak. - Amiért megöltem egy embert? - Errefelé nem olyan finom az élet, mint ahonnan maga jön - magyarázta Mrs. Grimaldi vidáman, miközben lassan továbbsétáltak. A naplopók ismét beszélgetésbe és tréfálkozásba merültek. - Senki nem szerette ’Sep Corsót a Bendben. Még a saját rokonai is gyűlölték, és rettegtek tőle. Akár tetszik, akár nem, az emberek mostantól felnéznek magára. Will épp válaszolni akart valamit, amikor Drew felkiáltott: - Itt a rendőrség! - A sarkon lovas kocsi fordult be, elviharzott mellettük, majd megállt a Ristorante Napoli hivalkodó cégtáblája előtt. Egy civil ruhás nyomozó felrántotta a kocsi rácsos ajtaját, és kiugrott. Gumibottal és bilincsekkel felszerelkezett három egyenruhás rendőr követte. Berohantak a vendéglőbe. A bakon ülő rendőr a bejáratot tartotta szemmel. Hamarosan tömeg verődött össze, az emberek kérdezősködtek. Az étteremből dulakodás zaja hallatszott: egy asztal felborult; törtek az edények. Egy ismerős hang olaszul káromkodott. Angolul intették csendre - feltehetőleg a rendőrök. A bámészkodók lélegzetvisszafojtva figyeltek és mutogattak, amikor a nyomozó egy idősebb férfival a nyomában kilépett a napfényre. Don Andreas Belsario arca bíborvörös volt. Megbilincselt csuklóját a mellényéhez szorította, mintha rejtegetni akarná bukása tanúbizonyságát. Az emberek elhallgattak, amikor felismerték. A padrone szemmel láthatóan mindenkiből rettegést váltott ki. Don Andreas megpillantotta xMrs. Grimaldit és társait a tömegben. Megállt, és odakiáltotta Willnek meg Drew-nak: - Ó... micsoda meglepetés! Íme, a fiatalemberek, akiknek mindezt köszönhetem. A megaláztatásomat jöttetek végignézni? Az egyik rendőr meglökte. - Pofa be, és mozgás. Már várnak a bíróságon. Don Andreas kitépte magát a szorításából. Olyan elvetemülten küzdött, hogy a rendőrök inkább nevettek rajta, mintsem mérgelődtek. A padrone ősz haját összekuszálta a hűvös szél. Megint Drew-ra és Willre szegezte a tekintetét. Pillantásában annyi gyűlölet volt, hogy Willnek elakadt a lélegzete. A padrone halkan beszélt. A feszült csöndben azonban minden szavát hallani lehetett: - Ezek az urak tájékoztattak róla, hogy egy McCauley nevű egyén... -Will gyanította, hogy szándékosan ejti hibásan a nevet -...valaki, akiről még életemben nem hallottam... olyasmikkel vádol, amiket soha nem követtem el. Mihelyt tisztáztam ezeket a félreértéseket... - Úgy húsz év múlva... - szólt közbe a mögötte álló civil ruhás nyomozó. - .. .visszajövök. Ez az én kerületem. Fenyegetésnek szánta, amit mondott. Merőn nézte Drew-t. Végül azonban Will válaszolt: - Meg a miénk. Itt leszünk, amikor visszajön. Mrs. Grimaldi fölnevetett. Ettől megtört a feszültség. A tömegben halkan beszélgetni kezdtek. Néhányan még nevetgéltek is, és a fogolyra mutogattak. A merev arcok lassan felengedtek, mintha az emberek most jönnének rá, hogy a padrone mégsem mindenható.
263 Don Andreas igyekezett csendet parancsolni a tekintetével, de elkésett. A rendőrök elvesztették a türelmüket; döfködték a botjukkal. A nyomozó előreugrott, és kitárta a kocsi ajtaját. Amikor a padrone megpillantotta a rácsot az ajtón, ismét hangos szitkozódásba fogott. Az egyik rendőr karon ragadta. Ő ellenállt. A rendőr erősebben rángatta. Don Andreas a következő pillanatban üvölteni kezdett, és úgy kapálózott, hogy csak a kiadós botozás csillapította le. Amikor végre sikerült rács mögé zárni, a nyomozó felszállt a hátsó lépcsőre, megkapaszkodott, a lovas kocsi pedig elzötyögött. Néhány másodpercig még hallani lehetett a fogoly dühös szitkozódását a hirtelen támadt csöndben. Aztán a kocsi befordult a sarkon, és a Mulberry Streeten ismét megindult az élet. III. Will elutazott Newportba, bár nem volt meggyőződve róla, hogy Laura fogadja. A lány ráállt a találkozóra. Ám azt üzente, hogy a kertben kell beszélniük - ahol nem hallhatják őket a cselédek. A lány huszonöt percet késett. Göndör haja, mely annyira hasonlított a bátyjáéra, dúsan omlott le a hátára Arca azonban beesett volt, kialvatlannak és idegesnek látszott. Nem mosolyodott el, amikor meglátta Willt, hanem megállt néhány lépésre a pádtól, ahol a fiú ült. Messze, kint az Atlanti-óceánon fehér jacht hajózott el az apró bárányfelhőkkel tarkított, ragyogó kék ég alatt. A kert hol fényárban úszott, hol árnyékba borult. - Nem számítottam rá, hogy megint idejössz - mondta a lány. - Marcus táviratozott a városból. Azt írta, beszéltél apával, de rólunk egy szót sem szóltál. Állítólag a család üzleti ügyeiről kérdezgetted. Pedig ehhez aztán tényleg semmi közöd. - Igen, felkerestem az apádat - bólintott Will. - De nemcsak az ingatlanokról beszéltünk. Jobban érdekelte az a cikk, aminek a visszatartásáért jókora összeget fizetett a Town Topicsnak. - Te jóságos Isten. - Laura a szája elé kapta a kezét. Hirtelen olyan sebezhetőnek látszott, hogy Will már-már megsajnálta. De amikor eszébe jutott, milyen csúnyán kijátszotta a lány, megfeledkezett az együttérzésről. - Nekem sem esik jól, Laura. De végiggondoltam az eseményeket. Azt hiszem, valahogy így történhetett: néhány nappal azelőtt, hogy... hogy kimentünk a partra... Mann ezredes egyik embere meghallotta, amint azt mondod, attól tartasz, gyermeket vársz. Laura kerülte a fiú tekintetét, amiből Will arra következtetett, hogy helyesen gondolkozik. - Azon a bizonyos reggelen még mindig azt hitted, hogy terhes vagy. így aztán egy gyors esküvő... sőt akár egy szöktetés is... vonzó megoldás lett volna neked. Még arra is volt gondod, hogy emlékeztess rá... veled voltam, hát köteles vagyok feleségül venni téged. Aztán a következő nap minden megváltozott. Eltűnődtem rajta, vajon miért, pedig te megmondtad nekem, csak én nem értettem meg mindjárt. Azt mondtad, hogy... bizonyos női bajok miatt vagy ingerült. Más szóval, az éjszaka folyamán felfedezted, hogy mégsem vagy terhes. Még mindig hozzám akartál jönni... apád meg is magyarázta, miért... ekkor azonban már nem volt annyira sürgős. Nem volt semmi takargatni valód... ha pedig összeházasodunk, legalább a többi félrelépésedet is törvényesítem. Will legnagyobb igyekezete ellenére egyre indulatosabb lett. Laura ezt érezte. Szorongva nézte a fiút. Will közelebb lépett hozzá. - Csak erre voltam jó, igaz? Hogy törvényesítsem a fattyaidat! - Ökölbe szorította a kezét. - Micsoda kötözni való bolond voltam. Annyira elbűvöltél, meg... - a ház felé pillantott - ez az egész... Nem tudta folytatni. Laura összecsapta, majd a szája elé kapta a kezét, így suttogta: - Úristen, de keserű vagy. - Csodálkozol? Azt mondtad, fontos vagyok neked. És én elhittem. Megbíztam benned. Azt hittem, senki mással nem feküdtél le... Megint a lány felé indult. Az hátrált egy lépést, de nem elég gyorsan. Will megragadta a karját: - Kivel voltál, hogy olyan sietve hozzám akartál jönni? Ha gyereked születik, ki lett volna az igazi apja? - A fenébe, hagyj már békén! Semmi jogod nincs... - Minden jogom megvan rá, miután így a bolondját járattad velem. - Azt mondtam, eressz...A fiú erősen megrázta:- Ki volt az, Laura? A lány állta a fiú fenyegető tekintetét. Majd így felelt:- Az... az egyik csavargó. Will tulajdonképpen számított erre a válaszra, most mégis megdöbbent. Elsápadt. - Melyik? Muldoon? Dühe elpárolgott, szívét bánat és megvetés töltötte el; a lány megérezte, hogy most visszavághat. Kitépte magát a fiú szorításából. Kisöpörte a haját a szeméből, és bájosan elmosolyodott. - Igazán nem tudom megmondani, drágám. A hat vagy hét közül akármelyik lehetett. Tizenhatodik fejezet
HAZATÉRÉS I. A fiú hallgatta, ahogy a ház keleti szárnyán fekvő terasz alatt ütemesen csattognak a kerti ollók. Csak a szánalom tartotta vissza attól, hogy megüsse a lányt. Szalmakalapja után nyúlt, amelyet a padra dobott megérkezésekor. - Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz. Isten veled, Laura. A lány dühe éppoly gyorsan elpárolgott, mintWillé. Szinte könyörgő hangon kérdezte: - Hová mégy most? Vissza Bostonba? - Igen, azután pedig New Yorkba. Will gyors, fenyegető mozdulattal a fejébe nyomta a kalapját. Laura hátrált néhány lépést. Viselkedése megváltozott: bizonytalannak, már-már szomorúnak tűnt. Összeszorította a kezét, így suttogta:
264 - Mit csinálsz New Yorkban? - Ott fogok praktizálni. De nem abban a városrészben, amelyről beszéltünk. Nem a Fifth Avenue-n. Hanem Alsó-Manhattanben... egy Bend nevű helyen. Az egy nyomornegyed. Tele olaszokkal meg írekkel. Tudom, hogy nem nagyon érdekelnek a világ dolgai, de erről már biztosan hallottál. A Pennel családnak sok ingatlana van ott. Bérkaszárnyák. Egy csomó koszos épület, ami rendkívül kifizetődő beruházás. Bizonyára hallottál már a Bendről vacsora közben. Hiszen részben ennek köszönheted ezt a hatalmas pompát... Laura üres tekintettel bámult rá. Will tévedett: a lány semmit nem tud a családja ingatlanügyeiről. Még ha említették is előtte a Bendet, valószínűleg meg se hallotta. - Mindenesetre, mihelyt befejezem a tanulmányaimat - folytatta a fiú -, ott fogok praktizálni. Ezt megmondhatod a bátyádnak is. S ha véglegesen megtelepedtem ott, mindent meg fogok tenni azért, hogy a hatóságok megbüntessék az ingatlanvállalkozókat. Nem az ügynökökre gondolok. A tulajdonosokra. - Micsoda kenetteljes szöveg... - Nevezd, aminek akarod. - Kezdesz olyan radikális lenni, mint az apád. Will egy hosszú pillanatig némán nézte a lányt, majd így szólt: - Örülök, ha így van. - Egyszerűen undorító vagy! Az egész családoddal együtt. Csőcselék vagytok, semmi más. Csőcselék! - McAllister és a te mércéddel bizonyára igen. És én ezt egy cseppet sem bánom. Will már így is túl sokáig maradt. Keserű szájíze támadt. Megfordult, és kifelé indult. A kert feléig sem ért, amikor hallotta, hogy Laura utánairamodik. - Tökkelütött vagy, Will Kent! - kiáltotta a lány. - Ahelyett, hogy a saját fajtádon segítenél azzal, amit megtanultál, egy rakás idegen közt fecséreled majd el az életed... - Laura hisztérikus rohamot kapott; hangja meg-megbicsaklott. -.. .egy... rakás... koszos idegen közt, akik... még csak... nem is... amerikaiak... Will a lány szemébe nézett. - De azok. És sokkal különbek nálad. Halkan, gyűlölet nélkül beszélt. Laura egy méterre tőle megtorpant, haját összekuszálta a szél, keze ökölbe szorult, szürke szemében dühös könnycseppek csillogtak. A fiút bámulta; látta az eltökéltséget az arcán. Hirtelen sírni kezdett, mint egy kislány: - Jaj,Will... ne hagyj itt. Senki más... tisztességes férfi... nem vesz feleségül... ha te itt hagysz... Will még egszer elköszönt: - Isten veled, Laura - majd kisietett a kertből. Néhány pillanat múlva már a Bellevue Avenue-n járt. Szabadon. II. Éjfél után tíz perccel Will felszaladt a Kent-ház lépcsőjén. A Beacon Streeten metsző, hideg északnyugati szél fújt. Gideon dolgozószobájában még pislákolt a fény a függöny mögött. Will fáradt volt, mégis különös boldogság töltötte el, miközben arra várt, hogy valaki ajtót nyisson a csengetésre. Az ajtó kinyílt. De nem inas, hanem a hálóinget és köntöst viselő Eleanor állt a fiú előtt. - Will! - Helló, Eleanor - mondta a fiú, és belépett. - Nem számítottam rá, hogy te nyitsz ajtót. - Épp a konyhába indultam. Én voltam a legközelebb. Jól vagy? - Remekül... egyszerűen remekül. Eleanor boldog mosollyal ölelte át az öccsét. Aztán megszólalt: - Mindenki azt hitte... Elhallgatott. A fiú fejezte be helyette: - Hogy örökre elmentem. Eredetileg én is így terveztem. De tévedtem. Hol van apa és Júlia? - Júlia még benn van a szervezet irodájában, az újság következő számán dolgozik. Épp most telefonált, hogy a papa egy fél órán belül küldheti érte a kocsit. O a dolgozószobájában van. Mr. Calhoun úgy húsz perce ment el. Órákon át tárgyaltak. Will egy szempillantás alatt Gideon szobája előtt termett. Eleanor követte. Will kopogott, majd benyitott. Gideon kócos hajjal,feltűrt ingujjban ült az íróasztal mellett. Szájában szivar lógott. Will a megilletődöttségtől észre sem vette, milyen komor az apja tekintete. Gideon homlokráncolása meglepett, majd boldog arckifejezéssé változott, melyet gyorsan elleplezett az óvatosság. - Rád aztán igazán nem számítottam ma este. - Azért jöttem, hogy elmondjam, hibát követtem el. S ez majdnem végzetessé vált. De már vége, szakítottam Laura Pennellel. Van egy másik lány. Majd mesélek róla, ha megbocsátod azt a sok ocsmányságot, amit mondtam neked. Bocsáss meg, és hadd maradjak itt néhány napig... Gideon is meghatódott. Csak ezt tudta kinyögni:- Te jó isten! Felállt az asztal mellől, a kandallóba dobta a szivarját, aztán a fia felé indult. - Nekem kell elnézést kérnem. Jót akartam, csak nem találtam a megfelelő szavakat. -Jobb keze fejével megtörölte ép szemét. - De ezt még lesz időnk tisztázni. Rengeteg időnk. Úgy örülök, hogy hazajöttél... Hangja megbicsaklott. Apa és fia leplezetlen szeretettel ölelte át egymást. III. - Ébren van - mondta Drew. - Egész nap fenn volt. Akkor lett igazán jobban, amikor megjött a táviratod, hogy mikor érsz vissza. Will kinyitotta az ajtót. Jo elmerülten beszélgetett az ágy szélén ülő Mrs. Grimaldival. A szobában rekkenő volt a hőség; igazi nyár végi kánikula. Az ablakon beszűrődött a Bayard Street lármája. Willt heves érzelmek rohanták meg, amikor megpillantotta a párnáknak támaszkodó lányt.
265 - Nekem itt semmi keresnivalóm - jelentette ki Mrs. Grimaldi. - És magának sem, dottore. - Megragadta Drew karját, kivezette a folyosóra, és becsukta az ajtót. Will a ládához lépett, amelyen addig Mrs. Grimaldi ült, és közelebb húzta az ágyhoz. Jo a haját rendezgette: - Borzalmasan nézhetek ki. A fiú megfogta a lány kezét. - Remekül festesz, Jo. - Milyen kedvesen mondod ki a nevem. - Mert végre rájöttem, mit jelent. - A fiú előrehajolt, megcsókolta Jo puha, meleg ajkát. - És nekem mennyit jelent. A lány elpirult. Will ijedten visszahúzódott: - Valami rosszat tettem? - Nem. Csak... hirtelen eszembe jutott, ki vette ki a golyót. Nem vagyok prűd. De egy kicsit szégyellem, hogy nincs többé titkom előtted. - Ebben téved,*Miss Hastings. Egy azért még van. - Micsoda? - A válasz a kérdésemre. - És mi légyen az? - Mielőtt elmondom, szeretném, ha tudnád, a jövő nyáron visszajövök a Bend- be. Szeretném elfoglalni dr. Clem helyét. A lány szeme csillogo'tt. - Igen, Drew már mondta. - Tényleg? Akkor bizonyára sejted, mit szeretnék kérdezni. Hozzám jössz feleségül? -Willt hirtelen elfogta az idegesség, és időt sem hagyott Jónak a válaszra. - Ha arra a newporti lányra gondolsz, annak már vége. Jo átölelte a fiút. Will a lány dereka köré fonta a karját. Jo felszisszent, és Will rájött, hogy túl erősen szorítja. Piros arccal kért bocsánatot: - Remélem, nem nyomtam meg túlságosan a varratokat. - A takaró széle után nyúlt. - Jobb lesz, ha gyorsan megvizsgállak. A lány gyengéden a kezére ütött. - Majd Drew megvizsgál. Nem illik, hogy egy lányt a jövendőbelije tapogasson. Arra még legalább az esküvőig várni kell - fejezte be incselkedő tekintettel. - Ez azt jelenti, hogy hozzám jössz? - Jaj, Will... hát nem tudod a választ? Én már réges-rég elhatároztam, hogy összeházasodunk. Csak arra vártam, hogy minden összejöjjön. Drew nem mondta? - És mindig biztos voltál benne, hogy sikerülni fog? - Nem mindig. De most már tudom. Majd segítek a munkádban, gyönyörű gyerekeink lesznek, és nagyon boldogok leszünk együtt. Sugdolóztak, csókolgatták egymást, és tervezgették leendő házaséletüket. Jo egészen elérzékenyült, amint maga elé képzelte a boldog jövőt. - Hová megyünk nászúira? Willnek eszébe jutott a mostohafivére. Rengeteg mindenről kell beszélniük, s ez nem lesz könnyű. - Mi a véleményed San Franciscóról? - Rendben! Már olyan régóta el akartam menni nyugatra. - Jo azonban egy pillanat múlva kételkedni kezdett: Will már San Francisco nevének említésétől is elkomorult. A lány gyorsan témát változtatott: - Az elmúlt napokban Bostonban voltál? A fiú bólintott, de a gondolatai máshol jártak. - És hogy van a családod? Will most megint Jóra figyelt. - Aggódom apa miatt. Nincs jól. De ezt nem hajlandó beismerni. Egészen ártatlan kérdéseket tettem fel a hogylétéről. Ő meg majd leharapta a fejem, miközben biztosított róla, hogy remekül érzi magát. Nem nagyon hiszek neki, és nem tudom, mitévő legyek. Nem hagyja, hogy megvizsgáljam, és a mostohaanyám is képtelen elvinni az orvoshoz. De azért láthatóan jobban lett, miután tisztáztuk a félreértéseinket. A nővérem miatt viszont még mindig aggódik. És én is. Eleanor már nem annyira boldogtalan, mint közvetlenül Johnstown után, és azt is eldöntötte, hogy visszamegy dolgozni, de mégsincs teljesen rendben. Akármilyen jó színésznő, én látom ennek jeleit... Will a fejét csóválta, majd nagy nehezen kimondta, ami a leginkább nyomta a szívét: - Néha eltűnődöm rajta, vajon boldog lesz-e még valaha. Tizenhetedik fejezet
VALAKI VÁR I. Miután lement a függöny, Eleanor lemosta magáról a festéket, átöltözött, majd visszament a színpadra, és ott időzött még egy fél órát. Minden este ugyanabban az időben egy kocsi várt rá a színészbejárónál a Hatodik utcában. A kocsi visszavitte a szállóba, ahol lakosztálya volt erre a szezonra. Persze távozhatott volna a többi színésszel is. Az első néhány héten ezt is tette. A színészbejárónál szerzett kellemetlen tapasztalatok azonban arra késztették, hogy tovább maradjon, s ez mostanra kényelmes szokásává vált. Nem bánta, hogy várnia kell. Sőt szívesen töltött pár percet egyedül az üres színpadon, melyet csak két lámpa világított meg haloványan.
266 Szerette végigsimítani a halomba rakott díszleteket, amelyek nem sokkal korábban még egy személyvagon belsejét alkották a rivaldafényben. November huszonötödikétől harmicadikáig a társulat A Pullman-kocsi utasai című darabot játszotta. Könnyű kis vígjáték volt, tetszett a közönségnek. Eleanor játszotta az egyik főszerepet, lélekben azonban már a december másodikai bemutatóra készült Sheridan Vetélytársak című drámájára. A főszerepet Joe Jefferson játszotta, s ő állította színpadra is. A darabban szerepelt még a csinos, vidám Viola Allén, akivel Eleanor még Dalynél ismerkedett meg, és persze Louisa Drew, az Arch Street-i színház tulajdonosa. Mrs. Drew számos híres színpadi alakítása közül talán Sheridan vígjátékának Mrs. Malapropja volt a legkiemelkedőbb. Hetvenévesen Louisa éppoly élénk és vicces volt a szerepben, mint valaha. A Vetélytársakat ő meg Jefferson tette intézménnyé az amerikai színjátszásban. S különben is, ha ők ketten felújítottak egy darabot, akkor minden előadás telt házzal ment. Eleanor izgatottan készült Júlia Melville szerepére az új produkcióban. Lassan végigsétált a színpadon, majd végigjártatta a tekintetét a zsöllyén, az erkélyeken s a családi páholyokon. A színház vörös bársonyüléseit fehér és arany falak ellenpontozták. A remekbe szabott kupolatetőt virágfestmények díszítették; középen hatalmas kristálycsillár lógott, amely most szinte elveszett a félhomályban. A Drew házaspár az 1850-es években teljesen újjáépítette a színházat, s a közönségnek tetszett az eredmény. A kényelmes székekből remekül lehetett látni. Eleanor örült, hogy ide tért vissza dolgozni. Szinte minden héten új darabot mutattak be. A feszített munkatempó segített abban, hogy a külvilágra összpontosítson, és elterelje a gondolatait a múltról. Persze tudta, hogy a visszatérés sok szempontból nehéz lesz. A legnagyobb próbatételt az jelentette, hogy egyedülálló asszonyként állandóan ki volt téve a férfiak zaklatásának - többek között azokénak is, akik miatt később indult haza a színházból. Nem remélte, hogy minden gondja egy csapásra megoldódik. Az élet nem ilyen. Mindent egybevéve azonban a Philadelphiában töltendő év kellemesnek ígérkezett. Kedvelte a kollégáit, kiváltképp Louisa Drew-t. Tegnap például, Hálaadás napján is egyedül lett volna, ha Louisa nem hívja meg vacsorára. A Drew család házában élénk, ünnepi hangulat uralkodott. Louisa négy gyermeke közül a legidősebb, Georgiana - aki édesanyjához és néhai édesapjához hasonlóan remek komika volt - huszonnégy órára épp a városban tartózkodott. Vele volt jóképű és harsány férje, Maurice Barrymore is, valamint három bájos, eleven gyermeke. Lionel tizenegy-tizenkét éves lehetett, Ethel, aki máris valóságos szépség volt, tíz. John, aki a legjobban hasonlított az édesapjára, a nyolcadik évében járhatott. Georgie és Maurice éppen Helena Modjeska bárónő társulatában játszott. A lengyel szépségnek, aki korábban a varsói Birodalmi Színház dívája volt, ez volt élete egyik legsikeresebb évadja. Az övével együtt a Barrymore házaspár csillaga is felemelkedett. A siker mámora az egész ünnepet áthatotta. Maurice vidáman flörtölgetett, egy kicsit talán még be is csípett - pedig egyáltalán nem ivott sokat. Miközben a vagdaltas tálat adták körbe, közölte Eleanorral, hogy Indiában Herbert Blythe volt a neve - s mivel Barrymore néven már van felesége, megkérdezte, ő mit szólna a Mrs. Blythe névhez? Kezet csókolt a lánynak, mire a felesége szívből felnevetett. Akár Blythe, akár Barrymore, pokolian jóképű férfi, állapította meg Eleanor. Olyannyira, hogy egész biztosan jobban megnézné magának, ha Maurice nem volna nős, őt pedig még érdekelnék a férfiak. Életének ez a szakasza azonban örökre lezárult. Egy kudarc elég volt. Amikor a férfi ajka megérintette a kezét, jeges rémület fogta el. Elméje börtönében ott magasodott a hatalmas, vészterhes ajtó. A kísértet, amelytől soha nem szabadul. II. Valamelyest talán már enyhült a Leó halála miatti bánata. A múltat is tárgyilago- sabban szemlélte. A szállóban töltött magányos órák alatt néha előfordult, hogy szereptanulás közben elkalandozott a figyelme. Ekkor döntésre jutott. Elhatározta, hogy ha egyszer a sors így akarta, egyedül a foglalkozásának szenteli az életét. Az elétáruló jövő így nem volt túl biztató. Döntését azonban teljességgel indokoltnak látta, főleg ha eszébe jutott féltve őrzött titka, amely egész életére szerencsétlenné tette... Egyetlen férfit sem szerethet, hisz csak fájdalmat okozna neki, akár Leónak. Így a legbiztosabb. A szíve mélyén azonban - ha mégoly szégyenletesen hűtlennek érezte is magát Leóhoz - néha feltámadt benne a vágy egy ismeretlen férfi után, akinek a segítségével talán kitárhatná azt az ajtót, akivel megoszthatná a titkát, s így kiszabadulhatna börtönéből. Nem hagyták teljesen hidegen a férfiak. A hálaadásnapi vacsora alatt egészen magával ragadta a jóképű Maurice Barrymore incselkedése, meleg tekintete - egészen addig, amíg a férfi ajka a kezéhez nem ért. Tudta, hogy a lehetetlen után sóvárog. Csak önkínzás, ha ámítja magát... Merengését egy felmosóvödör távoli csörömpölése zavarta meg. A legalsó páholysor egyik elfüggönyözött bejárata mögött megpillantotta a takarítónő lámpájának fényét. Vajon eltelt már egy félóra? Nem tartotta valószínűnek. De azért elindult, hogy megkérdezze Charlie-t, az idős portást, mennyi az... - Eleanor. Összerezzent. A hang a színpad jobb oldalán felhalmozott díszletek mögül érkezett. Melléhez szorított kézzel hátrafordult. Louisa Drew volt az. - Louisa - sóhajtotta. - Nem is hallottam, hogy jössz. Mrs. Drew a színpad halványan megvilágított közepére sétált. Mosolyogva megszólalt: - Remélem, épp Mr. Sheridan dialógusain törted a fejed. Eleanor fölnevetett. - Sajnálom, ki kell hogy ábrándítsalak. De megígérem, hogy lefekvés előtt még átnézem Júlia zárómon ológját az új szempontok szerint. Mindent lejegyzeteltem a próba alatt. Egy félóra gyakorlás a tükör előtt, és menni fog. - Remek - mondta Louisa. - Joe és én annyit játszottuk már ezt a darabot, hogy szinte eszünkbe sem jut, mit lehet még egyáltalán javítani a tavalyi előadáson.
267 Louisa Drew alacsony asszony volt, telt keble, nagy orra és hatalmas kék szeme azonban királynői külsőt kölcsönzött neki. Bizonyos szögből ez a szem határozottan kidülledt. Louisa fia, John - Daly egyik sztárja, bár ő nem szívesen használta ezt a kifejezést - egyszer nevetve jegyezte meg, hogy a „Drew-féle gülüszem” nélkül soha nem lett volna ennyi sikeres komikus a családban. Eleanor munkaadója angol színészcsaládban született 1820-ban. Édesanyja állítólag egyéves korában vitte először színpadra. Louisa harmincévesen ment hozzá egy ír komikushoz, John Drew-hoz, akivel a férfi 1862-ben bekövetkezett haláláig együtt igazgatták az Arch StreetTheatre-t. A szakmabeliek ekkor azt jósolták, Louisa vagy hamarosan eladja a színházat, vagy tönkremegy. Ő azonban tehetséges társulata segítségével Amerika egyik legsikeresebb színházát hozta létre. Egyedül sokkal jobban boldogult, mint amikor a férjével kellett megosztania a felelősséget. Még az olyan hatalmas színházi egyéniségek, mint Daly vagy Wallackék is elismerték, hogy ő az ország legjobb színigazgatója. Louisa megköszörülte a torkát. - Szeretnék még mondani valamit, mielőtt elmész. Ma késtél néhány másodpercet a harmadik belépéseddel. -Tárgyilagos hangon beszélt, a legcsekélyebb neheztelés nélkül. Mrs. Drew minden szempontból tökéletes előadásra törekedett. Kritikája senkit nem kímélt; még Jeffersont sem, a legkevésbé pedig önmagát. - Teljesen igazad van - ismerte be Eleanor. - Rosszul időzítettem, és ez az egész jelenetet elrontotta. A közönség is kevesebbet nevetett, mint általában. Nagyon sajnálom. - Tudom, hogy nemcsak a te hibád. Az ügyelő elmondta, hogy megcsúsztál, és majdnem kificamítottad a bokádat épp a színrelépésed előtt. - Valóban. De ez nem mentség. Louisa megveregette a lány karját. - Amikor tavaly összefutottam Dán Prince-szel Wallackék jótékonysági estjén, azt mondta, nagy jövőt jósol neked. És én egyetértettem. Amellett, hogy rendkívül tehetséges vagy, teljesen profi módon dolgozol. Eleanor elmosolyodott. Pedig Dán Prince említése fájdalmasan érintette. Prince volt a címszereplő élete első színtársulatában, amikor Leóval a Tamás bá- tya-előadással turnéztak. Prince akkor kitűnő színész volt. Alkoholizmusa miatt azonban ma már csak statisztaszerepeket vállalhatott. Milyen más volt az élet alig tíz éve! Ő és Leó lelkes, ifjú színészek voltak, Prince pedig még színvonalas alakításokat nyújtott. Dán pályafutása azóta kerékbe tört, Leó pedig... Leó... Lehajtotta a fejét. Louisa megint megsimogatta a karját. - Mi a baj, drágám? - Csak a szokásos. Emlékek. Leó olyan szívesen dolgozott volna velünk ebben az évadban. Olyan jól éreztük magunkat, amikor itt játszottunk. És olyan szépnek láttuk akkor a jövőt... - Leó nagyszerű ember volt - bólintott Louisa. - És szerény. Mindig azt mondogatta, hogy a két Goldman közül te vagy a tehetségesebb. - Nem,nem,Louisa... - De igen, drágám. Ezt nagyon sokszor kifejtette. Leó többek közt attól volt jó színész, hogy tisztában volt a korlátaival. Gyakran elnézett téged próba közben, aztán odasúgta nekem... boldogan... hogy neked nincsenek korlátaid. Bármilyen szerepet eljátszhatsz. Addig merészkedhetsz ebben a különös szakmában, ameddig csak akarsz. Csak a csillagos ég a határ, ahogy Mrs. Malaprop mondaná. Igen, ez maradt nekem - a kilátás, hogy elérem a csillagos eget, gondolta a lány. Bárcsak elég volna! De nem volt elég. Azt a szerepet, amire a legjobban vágyott, képtelen volt eljátszani. Azét a nőét, aki úgy érez és viselkedik, ahogyan a többiek...Luisa halkan megszólalt:- Azt hiszem, itt a kocsi. - Tényleg? - Eleanor a fejét csóválta. - Már megint elrévedeztem. Lassan kezd szokásommá válni. - Ami teljességgel érthető - felelte az idősebb asszony együttérzőn. A két nő a kijárat felé indult. Amikor lementek vagy fél tucat lépcsőn, Louisa megkérdezte: - Minden este ilyenkor mégy el, ugye? Eleanor óvatosan felelte: - Jobb szeretem, ha már nincs kint akkora tömeg. Nem szívesen tülekedem keresztül a rajongók táborán. Tudom, hogy nekik köszönhetem a kenyerem, de képtelen vagyok fáradtan udvariaskodni velük. A kijárathoz értek. Louisa alakja kirajzolódott a portás asztalán álló lámpa halvány fényében. Eleanor nem láthatta az arcát, a hangja azonban kedvesen csengett: - Megértelek. Jó néhányan várnak rád a tömegben... ezzel, gondolom, tisztában vagy. Ez egyáltalán nem meglepő, ha tekintetbe vesszük, milyen csinos vagy, és milyen lenyűgöző hatást érsz el a színpadon. Ezért kértem meg Charlie-t... - az öreg portás felé biccentett -.. .hogy soha ne engedjen be idegeneket az öltöződbe. Tiszteletben tartom, hogy még néhány hónapig, esetleg évekig sem leszel képes arra, hogy férfiakkal ismerkedj. Soha nem leszek képes ra, gondolta a lány. De csak ennyit mondott: - Nagyon kedves tőled, hogy gondoltál rám, Louisa. Most össze kell csomagolnom. Te még maradsz? - Igen, ki kell számolnom az előadás költségeit. Egy órán belül kész leszek, Charlie majd itt marad velem. - Rendben. Jó éjszakát. - Jó éjt, Eleanor - mormolta Louisa Drew. Am amikor a lány elfordult, bánatosan megcsóválta a fejét. III. Eleanor visszament az öltözőjébe a kalapjáért, kabátjáért és kesztyűjéért, majd a kijárat felé indult. Elköszönt Charlie-tól, és kilépett a fagyos novemberi éjszakába.
268 Minden este ugyanaz a kocsis jött érte. Eleanor már hozzászokott a bakon üldögélő férfi harapós kedvéhez, kancája jellegzetes szagához. A ló leszegett fejjel, mozdulatlanul állt, lehelete gőzölgött a hidegben. A Hatodik utca kísértetiesen ragyogott a halvány lámpafényben. A színészbejáró előtt már senki nem álldogált. Eleanor megfigyelte, hogy a rajongók legfeljebb tíz-tizenöt percet maradnak, miután a társulat többi tagja eltávozott. A rá várakozó férfiak közt számos tehetős, nagyra becsült közéleti személyiség akadt. Gyakran küldtek be hozzá névjegyeket, volt, aki még virágcsokrot is bízott Charlie-ra. A legtöbb fiatal színésznő kedvelte ezt a rítust, mert pontosan tudta, milyen magaslatokra juthat az a lány, aki elég körültekintően választ. Nem egy szerencsés házasság köttetett a színház lépcsőin. Elfogadott dolog volt ez a szakmában, Eleanor azonban nem kívánt részt venni benne... - Mrs. Goldman? Aznap este már másodszor ijesztett rá egy váratlan hang a sötétben. A hang balról jött. Eleanor riadtan eltűnődött, ki szólíthatta. Az Arch Streeten a lánynevén dolgozott. - Nem akartam megijeszteni, Mrs. Goldman. Most ráismert a hangra. Alig akart hinni a fülének. A férfi eddig a falnak támaszkodva várt. Most azonban előlépett a sötétből. Prémgalléros bundát viselt; kalap azonban nem volt rajta, s így Eleanor megbizonyosodhatott a kilétéről. A férfinak göndör haja volt, és sűrű, sötét szemöldöke; szabálytalan fogsorát felfedte ellenállhatatlan mosolya. - Te jóságos Isten - mondta a lány döbbenten. - Maga az, Mr. Martin? Tizennyolcadik fejezet
A TITOK I. - Elnézést, nem akartam megijeszteni... - szólalt meg Rafe Martin. A lány még mindig döbbenten szakította félbe: - Honnan került maga elő? - Altoonából. Ott dolgoztom, amióta kikerültem a kórházból. - Kórházból? - Igen. Miután utoljára találkoztunk, én visszamentem, hogy tovább keressem az árvíz túlélőit. Balszerencsémre azonban betévedtem egy házba, melyet épp fosztogatott valaki. Megpróbáltam elkapni az illetőt, de belém lőtt. Szerencsére a seb nem volt halálos. De jó tíz hétbe telt, amíg újra lábra tudtam állni. Eleanor szíve olyan hevesen vert, hogy szinte fájt. Egy hang ezt kiáltotta: Ez az ember tudja, mi történt! Elöntötte a szégyen. De mondania kellett valamit. Kinyögte az első mondatot, mely az eszébe ötlött: - Azt hittem, meghalt... A férfi elvigyorodott. - Szerencsére nem így történt. Akkor elszalasztottam volna ezt az alkalmat, hogy megnézzem magát. Tegnap a kezembe került egy philadelphiai újság. Észrevettem, hogy maga is szerepel a darabban, és vonatra szálltam. Fenn ültem a családi páholyban. Aztán pedig együtt várakoztam itt három rendkívül elegáns úriemberrel. Biztosan azt hitték, valaki másra várok. Én nem vagyok elég jól öltözött ahhoz, hogy megkörnyékezhessem a társulat legszebb színésznőjét. Eleanort ellentétes érzelmek rohanták meg. Leírhatatlanul boldog volt, hogy újra látja Martint, mégis rémülten menekülni akart tőle s attól, amit abban az őrült percben bevallott neki. Minden színészi tudását összeszedve sikerült kimért hangon megszólalnia: - Örülök, hogy él és jól van. És nagyon hízelgő, hogy csak azért idefáradt Altoonából, hogy megnézze a darabot. - Nem a darabot, Mrs. Goldman. Magát. - Értem. Hát... nekem mennem kell. Már így is késésben vagyok. - Nem tudja lemondani? Szívesen elvinném vacsorázni. - Nem, az lehetetlen.- Valaki mással vacsorázik?- Nem,de... Eleanor szégyenében képtelen volt tovább játszani a hideg, távolságtartó hölgyet. Úgy érezte, rögtön elsírja magát, s elcsukló hangon könyörgött: - Kérem, hagyjon engem békén, Mr. Martin. A kocsihoz sietett. A férfi azonban megragadta a karját. A kocsis lehajolt, hogy megkérdezze, szüksége van-e segítségre. A lány azonban zavartan nemet intett, képtelen volt uralkodni az érzelmein. Néhány lépést tett a járda mentén, hogy a kocsis ne hallgatózhasson. Martin követte, alakja hosszú árnyat vetett az útra. - Nem szeretném megzavarni a gyászát - mondta. - De ön nagyon nagy hatást tett rám Johnstownban. Nagyon nagy hatást... Eleanor megértette, mit lepleznek Martin udvarias szavai. Megint az arcába szökött a vér. A férfi folytatta: - Ha nem akarja velem tölteni a mai estét, csak mondja meg, mikor láthatom, és én eljövök újra. Nagyon kitartó fickó vagyok ám, ha egyszer a fejembe veszek valamit. - Mr. Martin, értse meg, milyen helyzetben vagyok. A férjem meghalt... - Én ezt tiszteletben tartom. Csak azt szeretném, ha egy bizonyos idő elteltével meglátogathatnám, és... - De ez lehetetlen!- Miért?- Nem... nem mondhatom meg. És ne is kérdezze, kérem. - Ha azért, mert szégyelli, amit... azt hiszem, merő véletlenségből... bevallott nekem, szeretném, ha tudná, hogy annak semmi jelentősége nincs... kérem. Hadd fejezzem be. Miután kiszedték belőlem azt a golyót, rengeteg időm volt gondolkodni. Újra és újra eszembe jutott, amit akkor éjjel mondott, és most már tudom, hogy azt a keresztet egész életében cipelnie kellett. Johnstownban egy pillanatra a kereszt túl nehéznek bizonyult. Ha teljesen közömbös vagyok magának, és egy cseppet sem kíváncsi rám, elmegyek. Ha viszont ezért nem hajlandó találkozni velem, őszintén mondom, ennek semmi jelentősége.
269 Szabálytalan arcán felragyogott a mosoly. - Bocsássa meg, hogy ilyen nyíltan beszéltem, Mrs. Goldman. Azt hiszem, korbácsot érdemelnék, amiért ilyen rövid idővel a férje halála után kerestem fel. De abban a pillanatban beleszerettem magába, hogy megláttam Johnstownban. Első találkozásunkkor tudtam, hogy maga az egyetlen nő, akit szeretek. Az egyetlen, akit valaha szeretni fogok. Nincs sok pénzem, és nem áll előttem fényes jövő... csak a szerelmemet ajánlhatom fel. Nem merek várni. Tudom, hogy nincs sok esélyünk ebben az életben. A szegény férje is csak ezt bizonyítja. Martin mély lélegzetet vett. - Akkor most elvihetem vacsorázni? Eleanorban újjáéledt a rettegés. Szeretett volna hinni a férfi szavainak. De nem tudott: - Nem, Mr. Martin, én nem hiszem... - Nem számít - vágott közbe a férfi gyengéden ami régen történt. Ha még mindig úgy nyomasztja az az ügy, csak gondoljon arra, mennyivel könnyebb lesz ketten vinni azt a keresztet, mint egyedül. - Ez... ez egyszerűen őrültség... A kocsis türelmetlenül közbevágott: - Későre jár, asszonyom. Nekem még haza kell mennem Chesterbe. Martin odahajolt Eleanorhoz; ezt suttogta: - Csak egy vacsora. Azután pedig a szerencsére bízzuk a sorsunkat. Eleanor megpróbálta kimondani a nem szócskát. De nem tudta. Eltelt öt másodperc. Aztán még öt... - Mrs. Goldman? Eleanor hitetlenkedve tapasztalta, hogy a görcs lassan enyhül, felszakad, szertefoszlik a testében. A szégyent mindig érezni fogja. Hatalma azonban mintha kevésbé nyomasztotta volna, mert végre megoszthatta valakivel a titkát. Martin nem szidta érte. Elfogadta olyannak, amilyen... A lány tudta, hogy piros az arca. Úgy érezte, bolondság, hogy ilyen gyorsan és könnyen megadja magát a reménynek. Túl sokat gyászolt azonban. Ideje volt, hogy egy kis boldogság... vagy legalább egy halvány reménysugár... rátaláljon... - Rendben van, Mr. Martin. - Úgy érti, mehetünk? - Igen. Az az igazság, hogy semmi dolgom nincs, és farkaséhes vagyok. Soha nem eszem előadás előtt. Martin vigyorogva a kocsi ajtajához ugrott, kitárta és félreállt: - Csak ön után! A lány lehajolt, hogy beszálljon, aztán megtorpant, és a férfira nézett. - Valóban hitt benne, hogy elfogadok egy ilyen merész ajánlatot? - Reménykedtem. Hiszen már mondtam, milyen kitartó vagyok. S bár nem vagyok kifejezetten vallásos, azt azért nem hiszem, hogy csak a véletlen irányítja a sorsunkat. Amikor túléltem azt a lövést Johnstownban, úgy éreztem, okkal maradtam meg. Bízzunk a szerencsénkben, Mrs. Goldman, s akkor talán rájövünk, mi az az ok. A lány nevetett. - Micsoda rámenős alak maga. - Az is. És most befelé, hogy az a szegény fickó a bakon találjon valami éttermet, mielőtt hazamegy Chesterbe. II. Az Arch Street-i szezon végén, egy héttel Will hartfordi esküvője előtt Eleanor Kent Goldman házasságot kötött Cornelius Raphael Martinnal a Beacon Street-i házban, szűk családi körben. Gideon négyszemközt közölte a lányával, mennyire meg van elégedve a választásával. Okos, erős lelkű fickónak tartotta Martint, s csodálattal adózott a férfi függetlensége előtt, melyet önmagában és másokban is mindig nagyra becsült. Cseppet sem zavarta, hogy Eleanor egy távírászba szeretett bele: - Sokkal színesebb egyéniség, mint száz másik előkelő úr. - Egyetértek - felelte Eleanor ragyogó szemmel, és arcon csókolta az édesapját. A férfi komolyra fordította a szót: - De nemcsak ezért örülök, Eleanor. Úgy látom, végre sikerült megbirkóznod a múlttal. A lány vállat vont, a férfi pedig beleegyezésnek vélte halvány mosolyát. Ám a lány korántsem volt ilyen magabiztos. Eleanor szerette Rafe-et. A felesége akart lenni. De rettegett a kudarctól. Hogy lehet valami ennyire vonzó és taszító egyszerre? Végül is a vonzalom bizonyult erősebbnek, s az ifjú pár megesküdött, csókot váltott, és senki nem gyanított semmit - talán a vőlegény kivételével. Eleanor szorongása azonban kitartott addig a pillanatig, amíg a férfi az ujjára húzta az egyszerű karikagyűrűt. S amikor ez megtörtént, a nyugtalanságot rettegés váltotta fel. III. A legtöbb amerikai nászutashoz hasonlóan a Niagara-vízesést keresték fel, melyet Eleanor még sohasem látott, bár többször játszott már Buffalóban. Ám úti céljukat csak a második nap akarták elérni. Az első napon Gideon fogata egy Bostontól délre fekvő vidéki fogadóba vitte a házaspárt. Másnap reggel a kocsi a vasútállomásra szállítja őket, ahonnan vonattal Albany felé indulhatnak. A fogadó kicsi volt, csendes és kényelmes. Csak hat szoba volt az emeleten. A nászutasoknak a legnagyobbat foglalták le. Rafe-et és Eleanort gyönyörű balda- chinos ágy várta, a kandallóban vidáman pattogott a tűz - hűvös volt a tavaszi este -, az ezüsttálcákon pedig pezsgőből, kaviárból, füstölt lazacból, kapribogyóból s más finomságokból álló lakoma sorakozott, melyet minden bizonnyal a Kent család külön kérésére helyeztek el a szobában. A fogadós szívélyes embernek látszott, de valószínűleg meglehetősen ritkán tálalt fel kaviárt a vendégeinek. Boldog, de hosszú és fárasztó nap állt mögöttük. Eleanor kimerültsége nem sokat javított feszült lelkiállapotán. Megpróbált elmajszolni egy tojássárgájával megkent kaviáros pirítóst, de nem ment le sok a torkán. Rafe kivett egy palack pezsgőt a jéggel teli vödörből, és
270 kinyitotta az üveget; a dugó hatalmas pukkanással repült a mennyezetnek. Eleanor behúzott nyakkal figyelte, ahogy a lábánál földet ér. Rafe a fehér törülközőbe csavart habzó üveggel a kezében a feleségére nézett. Arcáról lehervadt a mosoly. - Semmi kedved ehhez az egészhez, ugye? - Rafe... - Semmi kedved, csak pihenni akarsz. Visszatette az üveget a vödörbe, és homlokon csókolta Eleanort. - Rendben van. Mindent a maga idejében. Bebújunk az ágyba és alszunk. Én is alig állok a lábamon. A lányt meghatotta a férfi kedvessége; egyre jobban vágyott arra, hogy bármennyire fél is tőle, megtegye, amit kell. - Nem - felelte gyengéden, és szájon csókolta Martint. - Igazi nászutunk lesz. Csak várj még néhány percet. - Eleanor, hidd el... nem kell erőitemed a dolgot. Tudom, milyen nehéz ez neked. - Számtalanszor megbeszélték a Leóval való kapcsolatának nehézségeit. De sem nyíltságuk, sem a férfi megnyugtató szavai nem csillapították Eleanor heves szívverését, s nem tüntették el a kesernyés ízt a szájából. Gyűlölte magát; gyűlölte magát azért, ami. Gyűlölte, hogy Rafe ezt tudja... és képtelen volt elhinni, hogy a férfi tényleg nem tulajdonít jelentőséget a dolognak. Miért ment hozzá ehhez az emberhez? Miért? Rémülten kimenekült a kis öltözőszobába. Ott, csukott ajtó mögött megpróbálta összeszedni magát. Kibontotta a haját, levette az utazóruháját, s belebújt a finom Chantilly hálóingbe meg a hozzá való köntösbe, amit Júliától kapott. Jó feleség akart lenni, de hát ezt akarta Leóval is, és nem sikerült. Most sem fog, mondogatta magában, miközben lassan fésülgette a haját. Már vagy húsz perc eltelt; talán harminc is. Aztán lelkiismerete egy pillanatra háttérbe szorította félelmét. Kinyitotta az ajtót, és úgy sétált vissza a hálószobába, mintha a saját kivégzésére menne. Rafe sötétzöld bársony házikabátot öltött. Szemmel láthatóan feszengett benne. Mezítláb, keresztbe tett lábbal üldögélt egy zsámolyon. Egy pezsgőspohárral játszadozott. Már eloltotta a lámpát; csak a kandalló tüze világított. - Istenem - sóhajtotta. - Csodálatosan néz ki, Mrs. Martin. Eleanor mosolyogni próbált. - Most már komolyan Mrs. Martin vagyok?- De még mennyire... és én nem is lehetnék boldogabb. - De attól félek, soha nem lesz belőlem tökéletes feleség.- Bolondok, akik csak a tökéletessel elégszenek meg.- Jaj, Rafe... te olyan kedves vagy. - Egy fenét - felelte a férfi azzal az elragadó mosollyal, mely Eleanort úgy elbűvölte. - Nem vagyok szent. Inkább azokhoz a tudósokhoz hasonlítok, akikről nemrég olvastam.Tudod, akik régi kincseket keresnek... - Mi a csudáról beszélsz? - kérdezte az asszony, s egy pillanatra elterelődött a figyelme. A férfi letette a poharát, és odasétált hozzá. - Arról a fickóról, aki arab romok körül kutat, és előás egy gyönyörű, milliókat érő régi lámpát. Csak nem fog a szemétbe dobni egy ekkora kincset, mert egy kicsit csorba. - Megcsókolta Eleanor orra hegyét. - Mindannyiunknak vannak ilyen hibáink, szerelmem. Isten minden teremtményének. A férfi olyan gyengéd, nyugodt hangon beszélt, hogy a lány szinte félni is elfelejtett. Egészen közel hajolt Eleanorhoz, és így szólt: - Tudom, mitől félsz. De nem kell. Szépen lefekszünk aludni, ez tökéletesen elég lesz ma... vagy addig, amíg másképp nem gondolod. Meg fogunk gyógyítani, Eleanor... - Nem!- kiáltotta az asszony, és a férfi nyakába csimpaszkodott. Szája Rafe ajkát kereste, s önfeledten elmerült az ölelésben. A férfi gyengéden simogatta és csókolgatta. Eleanor szenvedélye vitte őket az ágyba. Mégis, amikor a lány kibújt a hálóingéből, érezte, hogy az öle, majd egész teste görcsbe rándul. Rafe is érezte a feszültségét. Abbahagyta a simogatást. Az ágy szélén ültek, meztelen csípőjük és válluk összeért a tűz pislákoló fényében. A férfi pezsgőt töltött egy pohárba, és odanyújtotta Eleanornak. - Igyál egy kicsit. Talán segít. - Nem annyira, mint a te gyöngédséged - suttogta a lány, aztán kortyolt egyet, és eltűnődött, vajon megint kudarcot vall-e. A férfi kedvesen átkarolta a vállát; most nemcsak a leendő szeretője volt Eleanornak, hanem a barátja is. A lány kiitta a pezsgőt, s érezte, hogy szorongása oldódni kezd. Rafe nagyon lassan, nagyon gyengéden simogatta. Végül ráfeküdt Eleanorra - a lány teste ismét megmerevedett. A férfi szeretetteli aggodalommal nézett le rá, s végigsimított az arcán: - Ne félj, ne félj... abban a pillanatban abbahagyom, amikor szólsz. Nem akarlak bántani. - Nem fogsz, drágám - hazudta Eleanor, és közelebb húzta magához a férfit. De amikor Rafe beléhatolt, fájdalmasan felkiáltott. Behunyta a szemét, és magát átkozta. Rafe teljesen mozdulatlanul feküdt. Eltelt néhány másodperc: - Eleanor? Lassan engedett valamit a lány arcának feszültsége. A férfi ott volt, ahol lennie kellett - és a lány kibírta. Az első lépést megtették. Eleanor maga előtt látta a képzeletbeli ajtót. Egyik szárnyán durva rés tátongott, mintha fejszével estek volna neki. Megértette, mit jelent a kép. Az ajtó kinyílt; nem rejteget többé sötét titkokat... - Igen - felelte nagyon halkan. - Semmi baj. Szeress, Rafe. Kérlek, szeress... A férfi mindent elemésztő szenvedéllyel és gyengédséggel tette a magáévá. Tudta, hogy fájdalmat okoz Eleanornak, így nagyon óvatos volt, s a lány végül hitetlen- kedve döbbent rá, hogy nemcsak a fájdalom tűnt el, hanem egy pillanatra még halvány gyönyört is érzett mely oly gyorsan semmivé foszlott, mintha meg sem történt volna. Pedig megtörtént. Megtörtént. Eleanor később, amikor szendergett a férfi oldalán, már biztos volt benne, hogy végre-valahára megmenekült a múlttól. Még az is lehet, hogy egyszer igazi asszony válik belőle. S mindezt csakis Rafe-nek köszönheti, mert a férfi szerette, tudta és mondta, hogy az egész nem számít. Ketten valóban könnyebb cipelni a keresztet.
271 Talán a Kent család fennmaradásának is ez a titka, gondolta, miközben közelebb bújt Rafe-hez - annak, hogy talpon maradtak ebben a zavaros, kiszámíthatatlan, tévedésekkel és ellentmondásokkal teli országban. Négy kartól könnyebb lesz a teher. S ennek a négy karnak a szeretet ad erőt. Erre gondolt, miközben megszorította a férfi kezét... És sírt. Úgy sírt, ahogy hónapok óta nem; és talán évek óta sem. Rafe ijedten nézett rá. De Eleanor megnyugtatta, hogy boldogságában sír. Boldogságában és szabadságában, mert az ajtó örökre kitárult. Tizenkilencedik fejezet
A MEGSZEGETT ÍGÉRET I. Will még Sacramentóból megtáviratozta Carternek, hogy mikor érkezik ifjú nejével. Amikor bejelentkeztek a Hope House egyik előkelő lakosztályába, ahol két hetet szándékoztak eltölteni a tulajdonos vendégeiként, már várta őket Carter üzenete, melyben az állt, hogy másnapra ebédelni hívja őket a Markét Street-i Palace Hotelba. Will igyekezett leplezni, mennyire fél a mostohatestvérével való találkozástól. Jo és ő fél órával korábban érkeztek a szállodába, s már az elegáns asztal mellett üldögéltek, amikor Carter befutott. Jo Will leírása alapján azonnal felismerte a férfit. Carter megállt a főpincér pultjánál, és beszédbe elegyedett két egyenruhás szál-' lodai alkalmazottal. Suttogott valamit - ravaszkás mosolyából ítélve viccet mesélhetett -, és amikor befejezte a mondókáját, mindannyian harsányan felnevettek. Carter megpillantotta Willt és Jót; vigyorogva intett nekik. Willnek el kellett ismernie, hogy mostohafivére ragyogóan fest. Láthatóan drága, sötétszürke öltönyt viselt, smaragdzöld mellénnyel. Bal hóna alatt aranyozott fejű sétapálcát szorongatott. Jobb kezén fehér kővel ékesített hatalmas gyűrű csillant meg, amikor feléjük indult. Will is új öltönyben és csokornyakkendőben pompázott, de Carterhez képest toprongyosnak érezte magát. Carter kezet csókolt egy gyémántokkal felcicomázott, idősödő asszonyságnak, majd viccelődött egy sort néhány pocakos, rendkívül gazdag, de közönséges férfival. Ezután még négy asztalnál állt meg. A teremben nem volt olyan fontosnak látszó személy, akit ne ismert volna. A többiekről tudomást sem vett. Amikor odaértWillék asztalához, elvigyorodott és így szólt: - Elnézést a késésért. Buckley főnöknek némi gondja akadt egy csapat önkéntes reformerrel. És nem kis munkába telik megőrizni a híveinket... tehát ő Jo! Olyan gyorsan és könnyedén váltott témát, ahogy az asztal körül járt. Fölemelte Jót a székből; testvériesen magához ölelte. A lány elpirult. Will látta, hogy a felesége szeret a figyelem középpontjában lenni - ahogy Carter. - Jól áll nektek a házasság - mondta Carter, miután végre helyet foglalt az asztal mellett. - És most már doktor Kent vagy, ugye? - Pontosan. Szerencsésen átvészeltem a Harvardot. Jo büszkén így szólt Carterhez: - Will nem szeret hencegni, de én igen. Nemhogy szerencsésen átvészelte az egyetemet, hanem ötödik volt az évfolyamában. - Szívből gratulálok! - kiáltotta Carter ragyogó tekintettel. - Most pedig nincs más hátra, mint hogy belekukkantasz néhány fájós torokba, és várod, hogy dőljön a pénz, mi? - Nem egészen - felelte Will lesütött szemmel. Bár egy éve pontosan tudta, mire készül, a mostohafivérének még nem számolt be a terveiről. Leveleiben gondosan kerülte Jo családi hátterének említését, s egy szót sem szólt arról, miféle munka vár rá a Bendben. Most sem nagyon akaródzott előhozakodnia Drew-val meg a Benddel. Tudta azonban, hogy nem lesz tiszta a lelkiismerete, amíg meg nem teszi. Négyszemközt talán majd jobb lesz, gondolta, Jo ugyanis semmit nem tudott arról, milyen ígértet erőszakolt ki tőle annak idején Carter ott a Közparkban. A pincér elegáns étlapot nyújtott feléjük. - Köszönjük, Maurice - felelte Carter, pillantásra sem méltatva a férfit. - Itt biztos lesz, ami ízlik nektek. Kirkpatrick, a konyhafőnök igyekszik mindenki igényét kielégíteni, az ínyencétől az ezüstmilliomoséig, aki pályája kezdetén tulajdon cipőtalpával csillapította az éhségét. Mit szeretnétek? Medvesültet? Helyi vadhúst? Állítólag kitűnő a roston sült lepényhal... bár én még soha nem ettem... - Mennyiféle finomság! - sóhajtott fel elismerően Jo. Will becsukta az étlapot, és a mostohafivérére mosolygott: - Úgy látom, te is szereted a munkád. - Pontosan. Imádom a politikát, és imádom San Franciscót. Itt él egy régi harvardi cimborám is, Willie Hearst. Lapot ad ki. - Igen, Hearst keleten is ismert személyiség - felelte Jo. - Főleg a Kent család háza táján - tette hozzá Will. - A papa minden elképesztő mutatványát figyelemmel kíséri. Hearst a múltkor például egy hőlégballon kosarában esketett össze egy párt, aztán az egyik embere vízbe ugrott egy kompról, hogy kiderítsék, mennyi idő alatt menti ki a legénység a fuldokló utasokat. A papa nem szereti az ilyesmit. Bizonyos tekintetben kezd nagyon ódivatú lenni. Másrészt viszont, azt hiszem, tetszik neki az ötlet, hogy Hearst a szenzációs hírekről nőkkel írat cikkeket. Hogy hívják ezeket a riporternőket? - Könnyfacsaróknak. Carter mosolyogva előhúzott egy hosszú, zöld szivart. Arany kisollóval lecsippentette a végét. Megsodorta a szivart, és a szájába vette. - Willie könnyfacsarója az egyik legjobb a szakmában. Winifred Sweetnek hívják, de Annié Laurie néven ír. Kis táncosnőcske volt, akinek épp itt bukott meg a műsora. Hearst meg felvette... köszönöm, Maurice - mondta, amikor a pincér odatartotta elé a gyufát.
272 Carter a gyufához hajolt. Amikor a szivar meggyulladt, Maurice elfújta a gyufát és hátralépett, akár egy katona őrségben. Carter folytatta: - Willie-t sok kritika éri a szenzációhajhász cikkei miatt. Pedig nem rejti véka alá, miért van szüksége rájuk. A hírek gyakran pokolian unalmasak. És van még egy probléma. A többi újság is közli őket. A neki gyártott cikkek viszont egyediek. Ezért szereti. Most éppen azt próbálják kipuhatolni Annie-vel, hogyan kerülhet egy nő az alkoholisták otthonába. Willie szerint csinos kis leleplezés kerekedhet belőle. - Gondolom, sokat vagytok együtt - jegyezte meg Will. Carter mosolyogva bólintott. - Rengeteg a közös vonásunk. Egyikünk sem csinálta végig a Harvardot. 0 a kelleténél eggyel több csínyt követett el, és kivágták a harmadik év végén. Van egy gyönyörű háza Sausalitóban, és nekem is talált egyet a közelben. A barátnője rendkívül vidám ifjú hölgy, akinekTessie Powers a neve és... jaj, bocsánat, Jo - hallgatott el tettetett lelkiismeret-furdalással. - Nem lenne szabad ilyesmikről beszélnem egy ifjú pár előtt. Will a mostohafivérét nézte. - Látom, tényleg csodálod a barátodat. - Csodálom. Már most hatalmas a befolyása Kalifornia politikai életében és a sajtóban, s reméli, hogy birodalma nemsokára az egész országra kiterjed. Alig várja, hogy lapot indítson New Yorkban. Becsvágya egyszerűen határtalan. - Carter kifújta a füstöt. - Azt hiszem, ebben nagyon hasonlítunk egymásra. Nos, rendelünk? Carter kinyitotta az étlapot, s Will egy pillanatra úgy érezte, egy vadidegennel ül szemközt. Bizonyos értelemben igaza is volt. Mostohafivére elegáns életet élt, s a város demokrata vezetőjének bizalmas segítőtársaként dolgozott - akit Gideon korrupt gazembernek tartott. A két mostohafivér élete különböző irányt vett, s egyikük sem tudta volna megmondani, hogy a változás mikor, milyen körülmények hatására és milyen jellembéli különbségek miatt következett be. Valami azonban még mindig összetartotta őket. Will szerette a régi Carter Kentet; azt a Cartert, aki lelket öntött belé, és mellé állt a küzdelemben, amikor még nem tudott egyedül harcba szállni. Carter egy szelet vadhúst kért hatalmas tál kaliforniai articsókasalátával. Will és Jo pedig a pincér javaslatára a ház különlegességét, ropogós tésztában sült, ízletes osztrigát rendelt. Carter maga választotta a bort: az ifjú párnak Pouilly Fuissét, magának pedig egy üveg bordeaux-it. Hamarabb végzett az üveggel, mint ahogy Will és Jo a palackjuk feléig jutottak volna. Will egyre kényelmetlenebbül érezte magát az ebéd alatt. Nemcsak az elkerülhetetlen vallomás miatt feszengett, hanem mert lassan észrevette, mennyire megváltozott a mostohafivére viselkedése. Carter szokásához híven rengeteget mosolygott. Will azonban döbbenten tapasztalta, hogy természetessége eltűnt, s amikor nevet, szeméből hiányzik az őszinte jókedv. Mesterkélt mozdulatai mintha mind egy gondosan eltervezett színjáték részét képezték volna. Amikor befejezték az evést, Carter újabb szivart húzott elő. - Jo, nem volna kedve pihenni néhány percet, amíg mi Willel lejárjuk egy kicsit az ebédet? - De igen - felelte Jo, és felállt. Carter odaugrott, hogy kihúzza a székét. Jo elismerően elmosolyodott. - Kint várjuk majd a sétányon - tette hozzá a férfi. A lány bólintott, és sarkon fordult. Carter csodálattal nézett utána. - Nagyon helyeslem a választásodat, Will. Elbűvölő kislány. És okos is. - Attól tartok, egy kicsit levetted a lábáról - felelte Will, és összehajtotta a szalvétáját. - Őszintén szólva, nagyon meglepődtem, amikor megírtad, hogy szakítottál azzal a másik lánnyal. Azzal az előkelővel, aki mindenáron el akarta feledtetni Ward McAllisterrel, hogy Gideon Kent fia vagy... Kifelé indultak az étteremből. Carter hozzátette: - Gondolom, Jo is jó családból származik. - A legkevésbé sem. A szülei boltosok a Connecticut állambeli Hartfordban. - Hm. Carter egy pillanatra elmerült a parázsló szivarvég tanulmányozásában. Aztán egy arra haladó hölgy elvonta a figyelmét. - Althea! De rég nem láttalak! - Nagyon is régen, drágám - felelte az asszony kissé szemrehányóan. Vonzó, teltkarcsú jelenség volt, drága ruhát viselt, és jóval idősebbnek látszott Carternél. Amikor a férfi kezet csókolt neki, megcsillant az ujján a jegygyűrű. Althea lassan továbbsétált, Carter pedig Willhez fordult, és halk magyarázatba fogott: - Ennek a nőnek van a legszebb teste a világon... és tudja ám használni is. Egyébként buta liba. De elnézem neki... a... szakértelme miatt. Will erőltetetten elmosolyodott: - Úgy beszélsz róla, mint... mint egy tárgyról. Carter meghökkenve bámult rá. - Althea csak egy nő. Cselédek főznek rá, és tartják rendben mind a tizennyolc szobáját. Ha ezt a munkát elvégzik helyette, mi másra jó, mint hogy szépen végignyúljon az ágyon? Hetente többször is felkerestem, amíg a férje üzleti úton járt Európában. Republikánus a pasas, úgyhogy kétszeres öröm volt felszarvazni. Kiléptek a vendéglőből, és a márványlapokkal kirakott sétány felé indultak. A sétány egy üvegkupolával fedett, hatalmas belső udvarra nézett. A hintók és fogatok boltíves kapun át hajtottak ki az utcára. A parkban üde illat lengedezett. A virágokat dézsákba ültették, a lugasokban trópusi növények pompáztak. A távolban könnyű keringőt játszott egy vonósegyüttes. Will hallgatott. Nem nagyon tetszett neki a mostohafivére megjegyzése. Dühítette Carter rideg cinizmusa; bizonyos tekintetben még bántotta is. Tudta persze, hogy színészkedik. De szomorúan látta, mennyire megváltozott. - Szóval Jo nem előkelő származású - folytatta Carter. - Ebben az esetben, gondolom, meglehetősen gazdag. Nem árt, ha az ember megtoldja kicsit a vagyonát. Will szembefordult a mostohafivérével. - Nem a pénzéért vettem el. Ugyanis nincs neki.
273 - Ezek szerint a kapcsolatai jók Hartfordban - mosolygott Carter. - Ezért vetted el, nem? Olyan összeköttetései vannak, amelyek lehetővé teszik, hogy könnyen induljon a pályád. Will nem akart vitatkozni. Mégsem hagyhatta szó nélkül a mostohafivére megjegyzéseit. - Carter - mondta halkan -, próbálj megérteni valamit. Nem azért vettem el Jót, hogy használjam. Azért vettem el, mert szeretem. Ő a legfontosabb az életemben. Most Carter arcára ült ki a döbbenet: - Nem lehet, öcsi. Az ember életében a becsvágy a legfontosabb. Legalábbis annak kéne lennie. Ezt az alapigazságot én már rég megtanultam. Azonkívül, ha túlságosan szeretsz egy nőt, az a törekvéseidről is eltereli a figyelmed. Huncut, keserű mosolya egy pillanatra egészen eltorzította az arcát. - Rá fogsz jönni, hogy bolond voltál. A nőket sem imádni nem szabad, sem megbízni bennük. Csak használni érdemes őket. Will mély lélegzetet vett. - Ezzel nem értek egyet. - Értem. - Carternek rengetegféle mosoly rejtőzött a tarsolyában; ez most fagyosan lenéző volt. - Elvégre ehhez nekem már semmi közöm.- De igen.- Tessék?- Van hozzá közöd.- Amennyiben? - Egyszer ígértem neked valamit. Carter elgondolkodott, majd lassan bólintott. - így van. Azt ígérted, hogy leszel valaki, és ezt mindenkinek a tudomására hozod. Beleszippantott a szivarba, elfordult, aztán leült a sétányon sorakozó kárpitozott székek egyikébe. Keresztbe rakta a lábát, felnézett a mostohafivérére, és befejezte a gondolatot: - Nem felejtettem el. De kezdem azt hinni, hogy te igen. II. - Nem könnyű nekem ez a beszélgetés... - szólalt meg Will. - Semmi baj, öcsi. Sejtettem, hogy jár valami a fejedben. Akármi legyen is az, mondd ki bátran. Ne rontsuk el ezt a találkozót jobban, mint amennyire feltétlenül szükséges. Carter hangjában keserűség bujkált. Vajon milyen sérelmek érhették, amióta utoljára találkoztak? Miféle sebeket takargat ezzel a gúnyos cinizmussal és közönnyel? Carter észrevette Will habozását, és így folytatta: - Talán megkönnyíthetem egy kicsit a dolgodat. Abból, amit Jóról mondtál, arra következtetek, hogy már nem az a véleményed, mint amikor eljöttem Bostonból. Úgy gondolod, nem fontos a siker... vagy hogy elismerjék a sikeredet. - Nekem nem az. - Akkor erről más a véleményünk. Willt az első pillanatban szomorúsággal töltötte el Carter megvető tekintete. Egy pillanat múlva azonban azon kapta magát, hogy egyre jobban bosszantja a mostohafivére. - Igen - mondta -, azt hiszem, igazad van. Carter figyelmesen nézte a fiút. - Mi történt, ha szabad érdeklődnöm? Az őszinte válasz ez lett volna: most már a lelkiismeretemre hallgatok, nem rád. De Will ezt képtelen volt kimondani. A zenekar a „Mesél a bécsi erdő”-t játszotta. A közelben egy asszony kacagott. Hangos patacsattogással és kerékzörgéssel elegáns hintó fordult be az udvarra. Will azonban csak a mostohafivére sürgető hangját hallotta: - Mi történt, Will? - A magam útját járom, ennyi az egész. Annyi minden megváltozik, miközben felnövünk. Új emberekkel ismerkedünk meg. Másként látjuk a dolgokat... - Persze. De csak a bolondok feledkeznek meg a céljukról. Amikor megérkeztem San Franciscóba, magányosan kóboroltam az utcákon. Rosszkedvű voltam és beteg, és nem hittem, hogy viszem valamire az életben. Azt azonban soha nem felejtettem el, mit akarok. Aznap éjjel találkoztam valakivel, aki munkát adott, bevezetett az itteni demokrata körökbe, és ezzel ismét lehetővé tette, hogy Willie cimborája legyek. És ez a lényeg. Egy véletlen találkozás olyan lehetőséget nyitott meg előttem, amire addig nem is gondoltam. Ha viszont tudom, hogy az az ajtó zsákutcába vezet, visszalépek. Senkinek nem kell nyomorban és ismeretlenségben élnie, ha nem akar. - Emlékszem, az akkori leveleid keserűek voltak. Sokkal bizonytalanabbnak tűntél. Carter arcán düh jelent meg, mielőtt elkapta a tekintetét. - Mindenesetre, nem értek egyet veled - folytatta Will. - Jó néhány embert ismerek, akik akármennyit küszködnek is életükben, soha nem tudják legyőzni a szegénységet és az ismeretlenséget. Carter megvetően vállat vont és megkérdezte: - Kiről beszélsz? A nyomornyegyedek lakóiról? - Pontosan. És ha már itt tartunk, egy nyomornegyedben fogok praktizálni. New Yorknak valószínűleg a legszegényebb kerületében. III. Tessék. Végre megmondta. Carternek az arcára fagyott a gúnyos mosoly. Döbbent hitetlenkedéssel így szólt: - Ezt nem mondhatod komolyan. - Kérdezd meg Jót. Az ő bátyjával társulok majd. - Úristen. Ezt nem hiszem el. Főleg az ígéret után, amit tettél. - Carter, kérlek... érts meg. Nem tettem helyesen, hogy azt megígértem. Nem szívesen mondta ezt ki. Látta, hogy mostohafivére arcára fagyos kifejezés ül ki.
274 - Tényleg megváltoztál - mondta Carter. - Ez mindannyiunkkal előfordul. - Velem nem - vágott vissza Carter, mintha maga sem volna biztos abban, amit mond. Parázsló szivarját a hamutartóba dobta, és felpattant. - Én még mindig arra törekszem, amire akkor, amikor eljöttem Bostonból. Hogy parancsokat adjak, ahelyett hogy teljesíteném őket. Megtaláltam az utat. Rengeteget tanultam egy év alatt. Tudom, hogy kell megvásárolni a szavazatokat, és hogy mikor és milyen módon kényszeríthetem rá az embereket arra, hogy azt tegyék, amit én akarok. Megfigyeltem, hogyan fordítja Willie az egész közvéleményt a Southern Pacific vagy bármilyen más intézmény, illetve személy ellen az újságjával. Minden leckét jól megtanultam... és sok mást is, amin te valószínűleg nagyon megbotrán- koznál. És mondok neked valamit. Engem aztán nem fognak itt kinyírni. A reformerek úgy rohannak Buckley után, mint a csahos kutyák, de engem soha nem kapnak el. Will félelemmel vegyes tisztelettel kérdezte: - Mindent elterveztél, ugye? - Bizony, öcsi. Veled ellentétben. Will a feleségére gondolt, és határozott hangon így szólt: - Épp ellenkezőleg. Én is pontosan tudom, mivel töltöm majd az életem. De attól tartok, a terveim nem ilyen nagyszabásúak. - Ebben egyetértünk. - Carter gunyoros hangjába hirtelen aggodalom vegyült. -Will, minden lehetőséged megvolt... olyan esélyeid, melyek nekem soha... és erre mindent eldobsz magadtól. Az isten szerelmére, a nyomornegyedért! - A fejét csóválta, majd sebesen járkálni kezdett. - Ki a felelős ezért? A feleséged? Úgy látszik, mégsem olyan okos, mint képzeltem... Will megmerevedett. - Carter, kérlek, hagyd abba. A férfi mintha meg sem hallotta volna: - Attól tartok, nem voltál magadnál...- Carter.- .. .amikor úgy döntöttél, hogy elveszed. Hatalmasat tévedtél... aú! Will később csak annyira emlékezett, hogy hirtelen elöntötte a düh. Felugrott a székéből, nekirohant a mostohafivérének, és ügyetlenül beléöklözött. Carter izmos férfi volt. Will támadása azonban váratlanul érte. Miután felkiáltott, kétrét görnyedt, és elejtette a botját. Az hangosan végiggurult a márványkövezeten, miközben Carter odébb tántorgott. Egy oszlopba kapaszkodott, hogy el ne essék. Fejek fordultak feléjük. Az egyik portás futva közeledett. Carter azonban egy kézmozdulattal visszaparancsolta. A férfi habozott, aztán hátat fordított. Will még mindig remegett. - Rólam azt mondasz, amit akarsz. De Jóra egyetlen rossz szót sem szólhatsz. Soha. Carter felegyenesedett; elrendezte a vonásait. Leporolta a mellényét; felvette a botot a földről. Csak azután szólalt meg: - Ha ezt valaki más tette volna velem, öcsi, valószínűleg utánaküldenék néhány vasgyúrót, hogy törjék ki szépen a nyakát. Nagy csalódás nekem ez a találkozás. Mindig azt hittem, viszed majd valamire. Úgy látszik, valaki telebeszélte a fejed ezzel az ájtatos baromsággal, amit évszázadok óta olyan előszeretettel ápol a Kent család. Egy szót a kötelességeikről... - Igen, részben erről van szó. - Nos... - Carter arcára megint kiült a gúnyos mosoly. - Ez a szöveg nagyon jól mutat egy újság vezércikkében. De az élethez, sajnos, nem sok köze van. Sajnálom, ha bedőltél neki. Hallgattak egy pillanatig.- Carter... - Mi az? - kérdezte a férfi anélkül, hogy felnézett volna. Nagy gonddal a kabát- ujját tisztogatta. - Az étteremben még úgy éreztem, mentegetőznöm kell. De most már nem érzem így. Neked nincs igazad. Nem értem, mitől lettél ennyire kíméletlen... Carter a magasba emelte a botját, mint egy tanár. - Gyakorlatias, fiacskám. Gyakorlatias! - ... de szerintem jobb, ha odafigyelsz.- Mire? - Ha egyszer tényleg eljutsz Washingtonba... - Arra mérget vehetsz. - ...és nekem beleszólásom lesz abba, mit ír a Union, ne nagyon számíts se az én támogatásomra, se a családéra. Már így is épp elegen használják ki és manipulálják Amerikát. Nincs szükségünk több ilyen emberre. Főleg nem a kormányban. Carter elvigyorodott. - Úristen, milyen naiv vagy. Mit gondolsz, kikből áll a kormány... akár a városi, akár a megyei és minden kormány... ha nem egy csomó manipulátorból meg kizsákmányolóból? A játék lényege az, hogy minél többet kaparints meg a moslékból, s közben győzd meg a többi disznót, hogy ne éhesek, hanem nagylelkűek legyenek. Will undorodva elfordult. Megpillantotta Jót, aki a sétány végéből figyelte őket. Mióta állhat ott? Vajon végignézte, hogy megütötte a mostohafivérét? A lány láttán minden haragja elpárolgott. Kimerült szomorúság töltötte el. - Azt hiszem, jobb, ha ezt abbahagyjuk.- Egyetértek. - Nézd, sajnálom, hogy megütöttelek. Attól még, hogy barátok nem lehetünk, nem kell ellenségeknek lennünk. Carter pillantása is megenyhült kissé. - Egy perce mintha még nem ezt mondtad volna. Ha jól értem, nem jelent már sokat neked a múlt. - De, nagyon is sokat jelent. És ezen semmi nem változtathat. Te segítettél talpra állnom. Egyedül nem lettem volna rá képes. Ezt soha nem fogom tudni meghálálni... - De igen, azzal, ha lesz belőled valaki. Ha nem dőlsz be ennek a süket dumának a Kent család felelősségtudatáról... és idealizmusáról. Marhaság az egész, Will. Érzelgős marhaság. Még egyszer mondom... semmi köze a valósághoz. Will a fejét csóválta. - Épp ellenkezőleg, azt hiszem, ez az egyetlen dolog, ami elviselhetővé teszi a világot. És talán lassanként jobbá is. - Tévedsz. Verd ki a fejedből, én mondom neked!
275 - Nem tudom. - Will mély lélegzetet vett. - Ha ez az ára a barátságunknak... - Akkor?- Akkor ez az ár túl nagy. Carter bánatos pillantást vetett a mostohafivérére. - Szánalmas, kötözni való bolond vagy. - Ezt most nem is hallottam - felelte Will. Aztán nagy nehezen kinyújtotta a jobb kezét. - Barátok maradunk azért? Carter ránézett; már-már elfogadta a feléje nyújtott kezet, aztán végül a botjával paskolta meg Will tenyerét. - Attól tartok, öcsi, ez lehetetlen. A barátságos ellenségesség a legtöbb, amit nyújthatok. Viszlát. Will nézte mostohafivére távolodó alakját. Carter az udvarban a megszokott, elbűvölő mosollyal az arcán odalépett egy libériás inashoz. Miközben Will Jo felé indult a sétányon, még hallotta mostohafivére harsány hangját: - Kerítse elő a kocsimat, Trevor! Késésben vagyok egy bizottsági ülésről, valakinek pedig el kell magyaráznia ezeknek az idiótáknak, hogy mire szavazzanak. IV. Jo aggodalmas arckifejezéssel szaladt elébe. - Nem akartam zavarni, mert láttam, hogy veszekedtek. Mi történt? Annyira vártad ezt a találkozást... - Azt hiszem, csak úgy tettem. Megpróbálom majd elmondani, mi történt, de nem biztos, hogy sikerül. Hogyan magyarázza meg az ember, hogy a lelki békéje érdekében meg kellett szegnie az ígéretét? - Will, találkozunk még vele, amíg itt vagyunk? - Nem. -Will rájött, hogy nagyon megkönnyebbült.- De hát mindig olyan nagyra tartottad...- Az régen volt. Mindannyian felnövünk egyszer. Will az ujjait'hajlítgatta. Örökké szégyellni fogja, hogy megütötte a mostohafivérét. De ezt végül is ő erőszakolta ki azzal, hogy olyan gorombán beszélt Jóról. Mindenesetre most már tisztában vannak egymással. És ha a jövőben ellentétek feszülnek majd köztük, ám legyen. A mai Carter Kent nem azonos tegnapi önmagával, s ebbe Willnek, akármennyire elszomorította, bele kellett nyugodnia. Jo biztosan megkönnyíti majd a dolgát. Határtalan szeretettel nézett felesége szemébe, majd két arra sétáló idős hölgy legnagyobb megbotránkozására szájon csókolta. - Mindannyian felnövünk egyszer - ismételte. - Hála istennek. V. A következő hétvégén William Randolph Hearst Aquila nevű jachtja kihajózott a San Franciscó-i kikötőből, és délnek indult Hearst szenátor húszezer hektáros birtoka, a Piedra Blanca felé. A birtok valaha spanyol tulajdon volt San Luis Obispo megyében; a szenátor műveletlen földként vette, most azonban hatalmas ház magasodott rajta egy dombon, melynek lábánál erős móló nyúlt be a San Simeonöbölbe. Mivel a birtok mindössze kétszáz mérföldnyi hajóútra feküdt San Franciscótól, Willie gyakran hívott vendégeket a hétvégére. A társaságot nem feltétlenül a barátai alkották. Kevés barátja volt; Carter a kiválasztottak közé tartozott. Legtöbbször - ahogy most is - az újság alkalmazottai töltötték meg az elegáns jacht fedélzetét. Reggel nyolckor szedték fel a horgonyt. Miközben a hajó lassan ringatózott a Csendes-óceán hullámain, a szalonban főtt pisztrángból, boros csirkéből és rumos omlettből álló pazar reggelit szolgáltak fel a vendégeknek. Vetélytársai, sőt néha még a szenátor is Tékozló Willie-nek nevezte a költekező laptulajdonost, ám alkalmazottai, valamint azok barátnői és szeretői cseppet sem bánták nagylelkű fényűzését. Carter felhajtotta a harmadik pohár pezsgőt, és felállt az asztaltól: Willie korábban odaszólt neki, hogy szeretne négyszemközt beszélni vele. Amikor kiléptek a szalonból, Mr. Bierce épp egy seattle-i riporterrel ismertette nagy zsémbesen főnökének az újságírással kapcsolatos nézeteit: - ... ide figyeljen,Templeton, a maga középszerű újságja és a miénk között az a különbség, hogy Mr. Hearst tisztában van vele: nem történnek nap mint nap szenzációk. Mi azonban... mindennap... hajmeresztő híreket akarunk közölni. Ezért kénytelenek vagyunk kitalálni őket. A vendég hitetlenkedve csóválta a fejét, a Bierce oldalán üldögélő csinos és jól öltözött lány arcán viszont leplezetlen csodálat tükröződött. Cinkos pillantást váltott Willie-vel, aki Carter után indult a fedélzetre. Tessie Powers egy cambridge-i vendéglőben pincérnősködött, amikor megismerkedett Willie-vel. Az egyetemi évek alatt végig együtt voltak. A fiú, miután kicsapták a Harvardról, magával vitte nyugatra, és otthont adott neki a sausaütói dombokon álló gyönyörű házában. Willie a fedélzeten komótosan lóbálgatta sétapálcáját. Egész gyűjteménye volt belőlük, az egyik még fütyülni is tudott. Carter tőle vette át a divatot. A két elegáns fiatalember előresétált az Aquila orrába. Willie nem sokat változott a harvardi idők óta. Látszott rajta, hogy megszedte magát, külseje azonban szakasztott a régi volt. Carter idegesen tépelődött. Mi lehet ez az egész? Még a tökéletes reggel, a lenyűgöző szépségű kaliforniai tengerpart s a befolyásos, finom társaság sem vidította fel - mert tudta, hogy barátja töri a fejét valamiben. Willie végre megszólalt: - Nem akarom tönkretenni ezt az utat azzal, hogy végig San Franciscóról beszélünk. Jobb, ha gyorsan végzünk ezzel az üggyel, hogy aztán jól érezzük magunkat. Carter komoran így szólt: - Nem tudtam, hogy nekünk közös ügyeink vannak. - Hát... - Willie félénken elmosolyodott. - Pedig vannak. - Útitársa szemébe nézett. - Barátságunkra való tekintettel úgy érzem, kötelességem, hogy figyelmeztesselek. Rászállok a főnökre.
276 Carter idegesen fölnevetett. - Ez nem valami nagy újság. Evek óta szaglászol Buckley után. Azt hiszem, erre már ő is rájött, amikor közreműködtél a városi alapokmány módosítására vonatkozó terve megbuktatásában - amit azzal a Bili Higgins nevű republikánussal főzött ki. - Csalás volt az egész - felelte Willie, és az óceánt kémlelte. - És csak megerősítette volna a főnök uralmát... mit nevetsz? - Néha egyszerűen követni sem tudlak. Willie, a milliomos... Willie, az arisztokrata. .. Willie, a munkások barátja. Sehogy nem áll össze a kép. - Nem nagyon - ismerte be Willie futó mosollyal. - Én sem tudom, mitől lettem demokrata. Valószínűleg még az apámtól örököltem, aranyásó korából. Az aranymezőkön ugyanis nincsenek dúsgazdag hercegek, s az ember hamar tisztelni kezdi a kemény munkát, amit a legtöbben végeznek. Igazad van, tényleg a kábelvillamos vezetője mellett állok. - Willie most arra a legendás San Franciscó-i férfira utalt, akinek az ítéletéhez igazították, mi és hogyan jelenhet meg a lapban. Carter számtalanszor hallotta a litániát: „Ha a villamosvezetőnek nem tetszik, nem közöljük. Ha nem érti meg, újraírjuk. Ha ütközik az érdekeivel, én is ellene vagyok.” - Mindenesetre - folytatta Willie közölnöm kell veled, hogy befolyásos erők szövetkeznek a főnök ellen. És most már nem csupán cikkhadjáratról van szó. - Igen, erről értesültem. Willie, a furcsa, gólyaszerű alak előrehajolt a pompás napsütésben; mintha a barátját fürkészte volna, mert biztos akart lenni benne, hogy érti, amit mond: - Buckleynak vége, Carter. A gépezet összeroppant. Nagyon vigyázz, hogy meg ne sértsenek a szilánkjai. Carter mély lélegzetet vett: - Köszönöm a figyelmeztetést, vigyázni fogok. Tudod, hogy nekem Carter Kent a legfontosabb a világon. Willie köhintett. - Igazán nem érzem jól magam ebben a szerepben... Carter a homlokát ráncolta. - Milyen szerepben? - A közvetítő szerepében. Megkértek, hogy... környékezzelek meg. - Kik? - Bizonyos úriemberek, akiknek egyelőre a névtelenség homályában kell maradniuk. Befolyásos személyiségek, akik reformkoalíciót hoztak létre Buckley ellen. Carter ekkor megértette. - Vagyis a demokraták. A főnök saját emberei. Willie némi tépelődés után így szólt: - Nem tagadom. Ezek az úriemberek azon tanakodnak, vajon mennyit ér neked, hogy mentsd a bőröd, ha jó néhány karrier kerékbe törik majd. Ér annyit, hogy együttműködj velük? Hogy információval lásd el őket, ha szükségük lesz rá? - Sietősen fölemelte a kezét. - Mindez persze, értsd meg, pusztán elméleti kérdés... Carter a napsütötte óceánt és a vadregényes sziklapartot figyelte. Ez valami új volt; valami zavaros dolog, amiben nem látott tisztán. A demokraták a demokraták ellen szövetkeznek? Willie nyilvánvalóan azt szeremé, ha ő ép bőrrel megúszná a botrányt, de kínosan érinti, hogy itt árulásról van szó. Carter a múltra gondolt. A sok nehéz leckére, melyet megtanult. Épp most feledkezzen meg róluk? Amikor így fogalmazta meg a kérdést, egy másodperc alatt döntött. - Örömmel folytatnék puhatolózó tárgyalásokat ezekkel az urakkal, Willie. Természetesen kizárólag megbízható, félreeső helyen. Azt nem mondom, hogy együtt is működöm. De szívesen elbeszélgetnék velük. Willie megkönnyebbült sóhajjal a korlátnak támasztotta sétapálcáját. - Remek. Csak ennyit szerettem volna hallani. ígéretes pálya áll előtted, Carter, s nem szeretném, ha kerékbe törne, bár kissé haboztam, hogyan is tegyem meg az ajánlatot. Eddig jól szolgáltad az öreg Chris Buckleyt. - Kapott valamit a pénzéért - mondta Carter. - És ő aztán tudja, hogy a süllyedő hajón az ember nem kér engedélyt arra, hogy mentőcsónakba ugorjon. Willie valami ilyesmit mormolt: - Hmm - aztán a korlátra könyökölt, és a vizet kémlelte. Lassanként, hangos beszélgetés és nevetgélés közepette, a társaság többi tagja is megjelent a fedélzeten. Carter igyekezett elfojtani bűntudatát. Buckley barátságos volt vele, és megbízott benne, ő pedig most arra készült, hogy elárulja, csak hogy mentse az irháját. Na és akkor mi van? A mentőcsónakos hasonlat telibe talált. Még ha bűntudatot is érez miatta. Épp megnyugodott volna, amikorWillie megjegyzésétől ismét az arcába szökött a vér: - Kár, hogy a mostohafivéred nem tarthatott velünk. - Hát... - Carter vállat vont, őszintétlensége azonban még Willie-nek is feltűnt - inkább városnézésre akart menni. Azonkívül a feleségek sohasem érzik jól magukat az efféle kirándulásokon. - Nem sok időt töltöttetek együtt. - Nem. - Carter gúnyos mosollyal igyekezett leplezni fokozódó dühét. - Úgy látszik, nincs már sok közös vonásunk. - Azt mondtad, orvos, ugye?- Igen. - És állítólag nagyon törekvő. Carter vonásai megkeményedtek. Tekintetét a végtelen óceánra szegezte, miközben így szólt: - Ebben tévedtem. Aztán a múlt és a rokoni kötelékek emléke egy pillanatra háttérbe szorította cinizmusát, és a következő szavakat csalta elő belőle: - A családunkban a mostohafivérem lett a jófiú. Én kénytelen vagyok a sikerrel beérni. Willie felkapta a fejét, mintha mondani akarna valamit, de nem tudta, mit felelhetne erre a különös megjegyzésre, mely csupa fájdalom volt. Akárcsak Carter Kent arca. Epilógus
277
ÉS HAGYJ NYOMOT MAGAD UTÁN Karácsony előtt néhány nappal Gideon úgy döntött, év végi vezércikket ír a Unionba. Amikor estefelé bement a dolgozószobájába, a Beacon Street-i ház már ünnepi díszben pompázott. A szobákban fenyő, gyertya, pattogatott kukorica és fűszeres alma illata terjengett. Mindent megtettek, hogy barátságossá varázsolják a házat, hiszen mindhárom gyermekük otthon töltötte az ünnepeket. Carter a nyugati partról utazott ide. Gideon papírt és tollat vett elő, nem akart hanyatló egészségére gondolni. Kifejezetten gyakorivá és erőssé váltak mellkasi fájdalmai. Már az a rövid séta is kiful- lasztotta, melyet az ebédlőtől a dolgozószobáig megtett. Az asztalra tette a papírt és a tollat, aztán megmelengette a kezét a kandallónál. A szoba otthonos volt. Kint azonban nagy hó esett délután, s vastag, cipószerű kupacokban ült a párkányokon. A vihar hamar elvonult a tenger felé, s tiszta, csillagos este volt. A távolban karácsonyi zsoltárt énekeltek. A várható feszültségek ellenére is nagy öröm, hogy újra együtt lesz a család. Will és Carter nem rejtette véka alá, hogy összevesztek, amikor az ifjú pár San Franciscóban járt. Will vállalta érte a felelősséget. Levélben még bocsánatot is kért Cartertől. Egyikük sem volt hajlandó azonban részletekkel szolgálni - hiába kérdezgette Júlia Cartert a leveleiben -, mindketten csak azt hajtogatták, hogy olyan alapvető nézeteltérések támadtak köztük, amelyek lehetetlenné tették-régi, szoros, baráti kapcsolatuk folytatását. Talán nem is olyan meglepő, hogy így eltávolodtak egymástól, gondolta Gideon, miközben visszasétált az asztalához. 0 is más úton járt, mint a bátyjai, Matt és Jeremiah. Amerika hatalmas, sokszínű ország - így hát semmi különös nincs abban, ha egy amerikai családban fellelhetők e sokféleség nyomai. A Kent család sokoldalúsága tagadhatatlan volt. Will bizonyára nagy újító lesz; hiába átkozzák majd az ellenségei, szembeszállni mégsem mernek vele. Amikor a Mulberry Streeten dolgozott barátjával, Drew-val, és Jóval, aki az irodát igazgatta és ápolónőként is a segítségükre volt, Will Jacob Riis hűséges barátja és segítőtársa lett. Riis könyve a NewYork-i nyomornegyedekről hatalmas reformmozgalmat indított el. Ebben Will is részt vett: sorra lépett kapcsolatba az egészség- és ingatlanügyi törvényekkel foglalkozó városi, illetve megyei testületekkel, és beszámolt a borzalmas állapotokról. Gideon régen attól félt, Willt csak a saját biztonsága és hírneve érdekli. Mekkorát tévedett. A fiát teljesen megváltoztatta a Joanna Hastingsszel kötött házassága. Gideon ezért mérhetetlenül büszke volt rá. A maga módján Will is őrzi és folytatja a családi hagyományt. Tartós nyomot hagy majd maga után. Carter esete nem volt ilyen egyértelmű. Júlia fia még mindig Buckleynak dolgozott, de résen volt a helybéli fejleményeket illetően is. Egyik legfrissebb levelében arról számolt be, hogy a főnök ellenségei Sacramentóban épp különleges esküdtszék felállítására készülnek. Állítólag azzal a céllal, hogy kivizsgálják San Francisco fizetett lobbistáinak tevékenységét. Ez azonban csak fedőtervként szolgált. A demokrata párt reformerőinek igazi célpontja Buckley, illetve a szervezete volt. Carter szerint persze csak a hatalmára fáj a foguk. A San Franciscóban elmérgesedő helyzet, valamint saját nagyravágyása arra ösztökélték Cartert, hogy nagyobb és biztonságosabb vidékre tegye át a székhelyét. Washingtonba. Azt remélte, az ifjú Hearsttel való ismeretsége révén talán sikerül felkeltenie Hearst szenátor érdeklődését, és valamilyen politikai tisztséget szereznie az ország fővárosában. Ha eddig eljut, egész sor új lehetőség közül választhat majd. Addig azonban óvatosnak kell lennie. Júliának írt levelében utalt rá, hogy titokban kapcsolatba lépett a San Franciscó-i reformerekkel. Azzal zárta sorait, hogy bi zonyára sokak szerint elárulta főnökét. Ám ő valójában csak a bőrét mentette. Hasonló helyzetben valószínűleg Buckley is ugyanezt tette volna. Gideon nem tartotta kimondottan tisztességtelennek Cartert, de látta, hogy amióta a fiú belekóstolt a hatalomba, egyre többet akar belőle. Nem tudta, vajon sok más politikushoz hasonlóan Cartert is teljesen becstelenné teszi-e majd ez az élet, de úgy tűnt, a fiú valamennyire máris beszennyeződött. Valószínűleg azonban a politika az egyetlen terület, ahol Carter mégiscsak elérhet valamit. San Franciscóban láthatóan befutott. Sebesen emelkedett a helybéli demokrata pártban. Gideon sejtette, hogy a mostohafia is hagy nyomot maga után, csak abban nem volt biztos, hogy erre büszke lehet-e majd. Ha Carter eljut Washingtonba - a köpönyegforgatók és kiváltsághajhászok közé -, nem sok esélye van rá. Hagyj nyomot. E két szó újra meg újra eszébe juttatta saját hiányosságait. Mellkasába ismét szúró fájdalom hasított, s egy percre az asztal fölé görnyedt. A görcs enyhültével levegő után kapkodott. Majd amikor többé-kevésbé helyreállt a légzése, a családalapító arcképére nézett. Az öreg Philip határozott állkapcsa és szúrós tekintete, mint annyiszor, most is megmosolyogtatta. Szívesen elidőzött volna a társaságában. Tudta, hogy jól megértenék egymást. Philip csodálatos életéről, melyet oly jól jellemzett a kard, a teásüveg és a Kentucky puska, saját esendősége jutott eszébe. Hátat fordított a képnek. Karácsonyra Eleanor is hazajön a férjével. A színházban, melyet az asszony büszkén Goldman névre keresztelt, jól haladtak a helyreállítási munkálatok. Eleanor már az első bemutatókon törte a fejét. Főleg Ibsent akart játszani. Ezért sok kritika érte. A lány azonban lelkesen vetette magát a munkába. Eleanor határozottan megváltozott. Gideon erre legutóbbi New York-i útján döbbent rá. Eleanor már egyáltalán nem zárkózott el a külvilágtól. Csatlakozott a nőmozgalomhoz, s a színészek és színigazgatók segítségével a színházi monopólium ellen is harcba szállt. Gideon örömmel nyugtázta, hogy egy új, meggondolt, harcos Eleanor lépett a régi helyébe. A lány munkáját egy örömteli esemény függesztette föl. Néhány napja kapták meg vidám levelét, melyben bejelentette, hogy gyermeket vár - s bár a terhesség miatt nem léphet fel az ősszel, kimondhatatlanul boldog. Gideon most már nem aggódott a Kentek jövője miatt. Eleanor és Will ápolják majd a családi hagyományokat. Végre-valahára mindketten rádöbbentek, mit jelentenek ezek az értékek. Ez teszi majd széppé a karácsonyt is. Csak egyvalami árnyékolja be az ünnepet... Hagyj nyomot.
278
Néhány nap múlva 1891. Elkezdődik az új évtized, s ő betölti negyvennyolcadik évét. Hogy rohan az idő. Az iparosodó ország hihetetlen gyorsasággal fejlődött és terjeszkedett. E változások, valamint öregsége és romló egészsége miatt Gideonon egyre gyakrabban erőt vett a mélabú. Figyelmét ismét az emléktárgyak vonták magukra - a család erejének jelképei s az ő keserű elégedetlenségének forrásai. Kézbe vette a teásüveget. Mit hagyhat emlékül, ami valóban az övé? Az Öreg Vasbordájú árbocának darabja soha nem volt az; hiszen ő csak megtalálta. Matinék ott vannak a festményei meg a Renoir- rajz. Gideon azonban a Union egy példányától a Kent és Fia kiadványaiig mindent jelentéktelennek tartott, ami eszébe jutott. A kérdés eldöntetlen maradt, Gideon pedig ismét munkához látott. Elővette apja Bibliáját - ezt használta a szószéken -, amelyet az íróasztalán őrzött. Fellapozta az Újtestamentumot. Vezércikkében az elkövetkezendő évtizedről akart írni, és az Apostolok cselekedeteiből a második fejezet tizenkilencedik versét választotta, melyben Isten így szól: És teszek csudákat az égben odafenn, és jeleket a földön idelenn... Ezek a jelek iszonyúak voltak. Vér, tűz és füst - az emberiség végnapjainak jelképei. Gideon nem akarta ilyen komor megvilágításba helyezni az idézetet, egyszerűen az elkövetkezendő évtizedet, évszázadot szerette volna jellemezni vele. Borúlátását csak némileg enyhítették a családban bekövetkezett örömteli változások. Még mindig túl sok anyagiasságot látott Amerikában; olyan anyagiasságot, mely megrontja az embereket, ahogy Penneléket is tönkretette. Előző nyáron Thurman Pennel westchesteri házában felakasztotta magát hálószobájának csillárjára. Néhány nappal később fény derült öngyilkosságának okára. Egy boltoslányon abortuszt hajtottak végre, a magzatelhajtó azonban műhibát követett el, s a lány még elvonszolta magát egy szegénykórházba. Mielőtt elvérzett, riportert hívatott, s közölte vele, a férfi, aki fizetett neki gyermeke megöléséért, Thurman Pennel volt. Pennel lánya jelenleg St. Louisban élt. Hester Davis, a Union munkatársa tájékoztatta Gideont, hogy miután Will szakított vele, Laura nem talált megfelelő kérőt. Így hát hozzáment egy meglehetősen gazdag, ámde közönséges középnyugati vaskereskedőhöz, aki kétszer annyi idős volt, mint ő. Most minden bizonnyal őhozzá igazodik a St. Louis-i társaság. Mrs. Pennelt állítólag elmegyógyintézetben helyezték el Long Islanden. Gideon most már szánta a Pennel családot. Az együttérzés azonban nem feledtette vele, milyen hitvány, haszonleső és gerinctelen emberek, akiket csak a kapzsiság hajt, valamint az, hogy mások irigyeljék és csodálják őket. Gideon úgy vélte, túl sok az olyan ember Amerikában, mint Pennelék. Talán ez is csak része a körforgásnak, mely új oldalát mutatja majd, ha a választók ismét erőskezű vezetőkre szavaznak; olyanokra, akiket az elveik irányítanak, nem pedig a megszokás. A republikánusok közt Roosevelt látszott a legmegfelelőbbnek, hiszen ő a legjobbat hozta ki az emberekből. A másik oldalon egy bizalomkeltő, bár kissé félénk princetoni professzor állt, aki jogot és politikai gazdaságtant tanított. Gideon nemrég ismerkedett meg vele. Wilsonnak hívták. Gideon más reményteli jelenségeket is látott. Az ország elképesztő termelékenységét pédául. Ez évről évre növekedett: Amerika még a depresszió és a politikai belharcok ellenére is első volt a világ iparában. Nap mint nap új találmányok születtek, amit persze a jelentős anyagi támogatás is elősegített. Gideon épp az előző héten kereste felThomas Edison New Jersey-i laboratóriumát, a kibővített West Orange-et. Edison megmutatta a gépet, amin épp dolgozott. Olyan szerkezet volt, amely gyors egymásutánban állóképeket vetített ki, s ezzel a mozgás látszatát keltette. Gideont ámulattal töltötte el a találmány, s New Yorkban rögtön meg is írta cikkét Amerika legnagyobb műszaki zsenijének tevékenységéről. Jelek és csudák. Gideon hiába szorongatta a tollát, még el sem kezdte a karácsonyi cikket. Egy tucatnyi énekes épp a dolgozószoba ablaka alatt állt meg. A férfi hallgatta a dalt. „Adeste Fidelis” - zengett a hit és dicsőség régi, ismerős himnusza. Gideon azon kapta magát, hogy halkan velük dúdol. A dal hatására hirtelen beléhasított a felismerés: a hit nemcsak a közelgő keresztény ünnep - s egyben minden más vallás - lényege, hanem Amerikáé is. Mi más, mint a legfontosabb elvek helyességébe és egyedülállóságába vetett hit egyesíthet és tarthat fenn egy ilyen sokszínű országot? Mi más adott volna erőt ahhoz, hogy Amerika túlélje a forradalom megpróbáltatásait, a polgárháború fájdalommal teli zűrzavarát - vagy éppen az olyan emberek mohóságát, mint Louis Kent ésThurmann Pennel? A hit a családnak is alapja. A hit - esetleg más néven remény - hozta az ifjú Philipet Auvergne-ből Bostonba. S most, hogy a család is olyan sokszínűvé vált, mint az ország, csakis a közös eszmékbe vetett hit tarthatja majd össze. Ősei mind kézzelfogható tanúbizonyságát hagyták annak, hogy hisznek a család jövőjében. És ez bántotta a leginkább Gideont. Hónapok óta azon töprengett, vajon ő mit hagyhatna maga után? Semmi sem jutott az eszébe. Philip arcképéről a teásüvegre tévedt a pillantása. Azután egyenként sorra vette a többi emléktárgyat is, és hirtelen irigység fogta el, amikor a Union Pacific építéséből származó földet rejtő dobozon állapodott meg a tekintete. Még az ír Michael Boyle is hozzájárult a gyűjteményhez, pedig ő nem volt született Kent... - Gideon? - Ó... Júlia! A férfi nem hallotta, amikor kinyílt az ajtó. Az asszony mosolyogva sietett felé suhogó szoknyájában. Aztán az íróasztal fölé hajolt: - Min dolgozol, drágám? A férfi szomorkásán az üres papírlapra bökött. - Semmin. Karácsonyi cikknek szántam, de el sem tudtam kezdeni. Júlia a szemöldökét ráncolta, érezte, hogy valami nincs rendben. Odasétált az ablakhoz, és kinézett a hólepte Közparkra. Amikor Gideon követte, az asszony így szólt: - Olyan boldog vagyok, hogy hazajönnek a gyerekek. Még ha Will és Carter nem is jönnek ki olyan jól egymással, örülök, hogy itt lesznek. Néha olyan... vénnek és haszontalannak érzem magam nélkülük... Megfordult, meleg, barna szemében fáradt szomorúság tükröződött. Átkarolta a férfit.
279 - Bizony, mindketten megöregedtünk. A férfi elmosolyodott. - Lassacskán. De a család legalább jó kezekben van. - Egy éve még nem így gondoltad. - Valóban. De most már kezdenek alakulni a dolgok. Júlia a férfinak dőlt, és kibámult a hóra. - Milyen szép. - De amikor a férje sípolva levegő után kapott, ijedten megfordult. - Mi a baj? Megint érzed a szúrást a mellkasodban? - Nem,semmi... - Gideon Kent, ne próbálj becsapni. Túl régóta halogatjuk már ezt a dolgot. Orvoshoz kell menned! Például a fiadhoz. Ő úgyis tudja, hogy nem vagy jól. - Tudja? Honnan? - Gyanítja. Mondta nekem. - Vajon miből jött rá, Júlia? Az asszony mosolyogva válaszolt, de a szemében még mindig aggodalom tükröződött: - Azt hiszem, ahhoz lehet valami köze, hogy orvosi egyetemet végzett. Állítólag hónapok óta figyeli a tüneteidet. Szeretném, Gideon, ha rögtön beszélnél vele, mihelyt megérkezik. És ezúttal semmiféle kibúvót nem fogadok el. Gideon fölnevetett. - Nem okos dolog vitába szállni egy ilyen határozott asszonnyal. Megvizsgáltatom magam Willel. De megnyugtatlak, semmi baj. Ahhoz azért nekem is lenne egy-két szavam. A férfi gyengéden magához vonta Júliát, miközben a kandallóban vidáman pattogott a tűz, és barátságos meleget varázsolt a szobába. Mintha kürtszó harsant volna, aztán meghallotta „Szép” Stuart énekét és az ágyúk dörgését. A hangok hamarosan elenyésztek, s az utcán is továbbindultak az énekesek... - Még legalább tíz évig veletek leszek - ígérte. - Szeretném látni, hogyan boldogulnak a Kentek a huszadik században. - Te, javíthatatlan családapa. Mindig elfelejted, hogy a gyermekeid felnőtt emberek. - Igen, igazad van. Folyton kimegy a fejemből. - Semmi szükségük rá, hogy vigyázz rájuk. Remekül elboldogulnak maguk is. - Tudom. - A férfi szomorkásán elmosolyodott. - De mégsem akarom, hogy ők ezt megsejtsék. - A kandallópárkányra tévedt a tekintete, s ismét elfogta az alkalmatlanság érzése. - Kíváncsi vagyok, ők mit tesznek hozzá ehhez a gyűjteményhez. Nekem ugyanis semmit sem sikerült. Júlia a férje szemébe nézett. - Hát ezen töprengtél annyit mostanában? Láttam, hogy nagyon aggaszt valami. A férfi bólintott. - Nagyon sokat adtál a családodnak, Gideon. Van három gyermeked, akik továbbviszik a Kent nevet a következő évszázadban. Még Carter is hagy majd nyomot maga után, bár nem biztos, hogy nagyon szépet. Amit te tettél, az éppoly valóságos, mint azok a tárgyak a párkányon. Hát nem érted? - Nem. - Néhány éve még kételkedtél abban, hogy akad valaki a családban, aki folytatja, amit elkezdték De azt te is elismered, hogy ma már más a véleményed... - Igen. De csak mert a gyerekek megváltoztak. - Megváltoztak és felnőttek. A te útmutatásod mellett! Erős, tehetséges emberek lettek. Te ezt adtad a családnak. Talán nem olyan látványos, mint Philip kardja és puskája vagy az árbocdarab, amit találtál. De éppen olyan fontos. A férfi elgondolkodott. Talán igaza van Júliának. Talán tényleg a legnagyszerűbb dolgot hagyja maga után, amit ember csak hagyhat. Felelősségteljes gyermekeit, akik többre tartják a világot önmaguknál... Valamelyest megnyugodott, és megszorította a felesége kezét. Majd egy pillanat múlva megkérdezte: - Nincs kedved sétálni egy kicsit? - Nagyon hideg van, drágám. - Majd jól felöltözünk. Szeretnék kimenni a partra. Mindig ott érzem magam a legközelebb az öreg Philiphez. Ezt a kikötőt pillantotta meg először Amerikából. Nem tudom, érted-e, mire gondolok... - Persze hogy értem. De biztosan bírni fogod a sétát? - Tökéletesen érzem magam. Mondom, hogy még jó pár évig veletek leszek. Számíthatsz rá. - Jaj, Gideon... számítok is. Annyira szeretlek. - Én is szeretlek, Júlia. Hosszú, szenvedélyes csókot váltottak, miközben a tűz pattogott, és egy fadarab kettétört. Aztán a magas, szakállas férfi és a bájos, barna hajú asszony hátat fordított a családalapító vigyázó tekintetének, és kiment a szobából. Vastag kabátot, sálat, kesztyűt és csizmát húztak, és kiléptek a fagyos, csillagos estébe, mely meglepően szélcsendes volt. Egymásba karolva sétáltak az olvadó hóban, s hallgatták a világos ablakok mögül kiszűrődő izgatott hangokat és a karácsonyi énekeket. Nemsokára kiértek a kikötőbe, ahol magányos hajók nyikorogtak a hidegben. A víz még nem fagyott be. A felkelő hold fénye megcsillant a vízen, mely oly sok eseménynek volt tanúja. Gideon séta közben Júlia megjegyzésén töprengett. A gyermekei - s az asszony fia - itt maradnak utánuk. Will és Eleanor idealizmusa s Carter erkölcsi aggályai - amelyeket Júliával talán mégis beléneveltek annyira, hogy mérsékeljék kíméletlenségét-, ezek azok az emlékek, mellyel ők a családi örökséghez hozzájárulnak. Csak Júlia segítségével érthette meg mindezt. Úristen, mennyire szereti ezt az asszonyt. Mindig ő segítette át a legnehezebb időkön, ő mutatta meg neki a fényt a sötétben. Egyre kevésbé érezte jelentéktelennek magát, miközben a csendes tengert figyelte a hold ezüstös fényében.
280 Az óceán mögött ott van Európa. Philip Kent szülőhelye. Gideon lassan megnyugodott, és miközben a tengert nézte, egyre magabiztosabb lett. A család biztonságban van. Az élet elkerülhetetlen viszontagságai ellenére is fennmarad. Eleanor már a következő nemzedék egy tagját hordja a méhében. Vajon milyen jeleket és csudákat lát majd ez a gyermek? Hogy rengeteget, abban biztos volt. Milyen bölcsen döntött az öreg Philip. Milyen bölcsen és milyen jól. A Kent család tagjai nagyszerű országban éltek, és a maguk egyszerű módján hozzájárultak annak virágzásához, gondolta Gideon, amikor kinézett az óceánra. Hirtelen rádöbbent, hogy Júlia nem tévedett. A családnak semmi szüksége nincs már az ő segítségére. Szomorúan gondolt erre, de közben megkönnyebbülést és békét érzett. Hirtelen görcsbe szorította mellkasát a fájdalom. Leült az egyik kikötőcölöpre; kínlódva lélegzetet vett. Aztán így szólt: - Tudod, Júlia, soha nem gondoltam volna, hogy megérem a negyvenhetedik évemet. Pár nap múlva pedig már idősebb is leszek. - Bocsáss meg, drágám, de miért olyan különleges év a negyvenhetedik? A férfinak nehezére esett a beszéd, fájdalma erősödött. De ő nem aggódott; máskor is volt már ilyen heves rohama. - Ennyi a férfiak átlagos életkora. Tíz évvel több most, mint amikor születtem. - És nem hitted volna, hogy eljutsz idáig? - Nem. - Nos, örülök, hogy eljutottál. De azért ezt te is tudhattad volna. Éles fájdalom hasított Gideon mellkasába. Mozdulatlanul ült. - Tudhattam volna? Honnan? Az asszony nagy-nagy szeretettel válaszolt: - Mindig átlagon felüli ember voltál, Gideon. Olyan nyomot hagysz magad után, melyre a gyermekeid és az unokáid mindig emlékezni fognak. Légy büszke erre. És rájuk. A férfi nem válaszolt, csak alig láthatóan bólintott. Hallotta a kürt harsogását, Stuart énekét, az ágyúdörgést. Milyen gyorsan elrepült az élet. Túl gyorsan... Júlia egy pillanatig a kikötő bejáratánál horgonyzó gőzös fényeit figyelte. Nem látta, hogy Gideonnak görcsösen összerándul, majd elernyed a teste. Amikor az asszony megfordult, a férfi ép szeme le volt hunyva. Mozdulatlanul ült, a szél belekapott ősz hajába és szakállába. Az asszony megsimogatta, s csak ekkor döbbent rá, hogy a férfi nem alszik. Megragadta a vállát, hogy meggyőződjék róla, így van-e. - Ó, drágaságom... - suttogta. De könnyein át látta, hogy a férfi mosolyog. ******************************