John Elder Robison. nézz a szemembe

John Elder Robison

nézz a szemembe

A magyar kiadás alapja: John Elder Robison: look me in the eye – my life my asperger’s A magyar kiadás a Random House, Inc.-hez tartozó Crown Publishing Group, Crown Publishers kiadójának hozzájárulásával jelent meg. Fordította Ördögh Bálint

ISBN 978-963-09-7030-3 Minden jog fenntartva © John Elder Robison 2007, 2008 © Kossuth Kiadó 2012 © Hungárián translation Ördögh Bálint 2012

Öcsémnek, amiért bátorított, hogy papírra vessem az életem, valamint a Kettes Számú Egységnek és legfőképpen fiamnak, Cubbynak

Tartalom A szerző előszava

7

Augusten Burroughs előszava

9

Bevezető

14

1 A kis különc

19

2 Állandó játszótárs

33

3 Empátia

43

4 Csínytevő születik

48

5 Találtam egy Porschét

56

6 Lidérces évek

64

7 Összevissza szerelem

73

8 Már a kutyák is félnek tőlem

84

9 Viszlát, gimnázium!

99

10 Szemétkezelő szakember lettem

111

11 A lángoló mosdó

118

12 Lecsuktak a bandával

129

13 A nagy dobás

140

14 Az első füstokádó gitárom

148

15 Irány Detroit!

157

16 Egy vagyok a géppel

164

17 Egész este rock and roll

168

18 Az első igazi munkám

184

19 Jönnek a fejesek

195

20 Logika kontra csevegés

203

21 Nagymenő vezető vagyok

210

22 Így lettem „normális”

222

23 Lett egy Kisbocsom

234

24 A diagnózis negyvenévesen

249

25 Mindenkit átkeresztelek

258

26 Az Egyes Számú Egységtől a Hármasig

264

27 A házasélet

270

28 Kosárlabda és győzelem

275

29 Mozdony vagyok

281

Utószó

289

A szerző megjegyzései

299

Köszönetnyilvánítás

306

A szerző előszava ÜDVÖZLET az Olvasónak az én Asperger-szindrómás világomban! Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a gondolataimat és az érzéseimet a lehető legpontosabban írjam le ebben a könyvben. Ugyanilyen akkurátus igyekeztem lenni, amikor emberekről, helyekről vagy éppen eseményekről volt szó, bár el kell ismernem, ezek néha alaposan feladták a leckét. Amikor a gyerekkorom eseményeiről írok, természetesen nem emlékezhetem szó szerint az akkor elhangzott párbeszédekre. Ugyanakkor van annyi emlékem és élettapasztalatom, hogy vissza tudjam idézni, miként beszéltek és viselkedtek a szüleim, hogy én magam hogyan beszéltem és viszonyultam másokhoz. Mindezt latba vetve igyekeztem rekonstruálni a múltam eseményeit úgy, hogy hitelesen meg tudjam mutatni, mit éreztem, milyen is voltam az életem legfontosabb időszakaiban. Amióta a nézz a szemembe első amerikai kiadása napvilágot látott, több ezer emberrel beszélgettem. Amikor a gyerekkorom eseményeiről mesélek nekik, a neurotipikus (vagyis nem Aspergerszindrómás) emberek gyakran elcsodálkoznak és szkeptikusan állnak ahhoz, miként lehet, hogy mindenre ilyen fantasztikus részletességgel emlékszem. Az Aspergerrel együtt élők közül sokan az enyémhez hasonló színes élménybeszámolót osztottak meg velem a gyerekkorukról. Most már tudom, hogy ez, vagyis a különleges memória képessége, az aspik, vagyis a hozzám hasonló emberek egyik sajátossága. Ettől függetlenül persze az emberi elme, így az aspiké is, tökéletlen. Szóval könnyen előfordulhat, hogy vannak a könyvemben olyan részek, ahol összekevertem embereket vagy éppen rossz időszakba helyeztem őket. Szerencsére az én történetemben a fő hangsúly nem ezen, vagyis az időrendiségen van. A legtöbb esetben nem változtattam meg a szereplőim eredeti nevét. De olyan is van, amikor nem emlékeztem valakinek a nevére vagy éppen nem akartam megbántani azzal, hogy beleírom a könyvbe, így náluk

A szerző előszava

8

álnevet használok. Azoknál pedig, akik az öcsém, Augusten Burroughs Kés, villa, olló című könyvében is szerepeltek, meghagytam az általa kitalált neveket. Csak remélni tudom, hogy akikről a saját nevük alatt írtam, értékelik mindezt, és nem feszengenek emiatt. Persze nyilván vannak olyanok, akik zavarban vannak, de velük kapcsolatban azt remélem, érzik, hogy igyekeztem tárgyilagos lenni. A történetem minden egyes szereplőjének megformálásán nagyon sokat gondolkodtam, ezért aztán a rázósabb részeknél különösen odafigyeltem, hogy ne lépjek át egy határt. Leginkább azt remélem, hogy ez a könyv rávilágít arra, lehet, hogy mi, Asperger-szindrómások sokszor esetlennek és érzéketlennek tűnünk, de valójában nagyon is mély érzéseink vannak, amelyeket meg is élünk.

Augusten Burroughs előszava Az ÉN NAGY ES OKOS BÁTYÁMAT és engem valójában két különböző apa és anya nevelt fel. Az ő szülei huszonévesek voltak, tele optimizmussal és eltökéltséggel, akik épp akkor kezdték meg a közös életüket. Az apa egy kezdő, ám ígéretes professzor az egyetemen, az anya pedig egy fantasztikus szépérzékkel és kreativitással megáldott otthonteremtő nő. A bátyám apunak és maminak nevezte őket. Én nyolc évvel később születtem. Egy megfeneklett házasság egyáltalán nem várt gyümölcseként. Mire világra jöttem, anyánkon megjelentek egy mentális betegség első jelei, apánk pedig menthetetlen és veszélyes alkoholistává vált. A bátyám szülei bizakodással és hittel tekintettek a közös jövő elé. Az én szüleim már gyűlölték és megvetették egymást, képtelenek voltak együtt élni. Szóval a testvéremmel ott voltunk egymásnak. Ő alakította, formálta rajtam a legtöbbet. Először megtanított járni. Aztán mindenféle botokkal és kígyótetemekkel felfegyverkezve üldözőbe vett, így aztán futni is csakhamar megtanultam. Egyformán imádtam és gyűlöltem a bátyámat. Amikor nyolcéves lettem, magamra hagyott. Tizenhat évesen egy faragatlan, öntörvényű észkombájn volt, totálisan egyedül a világban. A szüleink meg sem próbálták visszatartani. Tudták, hogy képtelenek megadni neki azt, amire szüksége lenne. Én viszont nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Volt, hogy hetekre eltűnt, aztán hirtelen újra előbukkant a semmiből. De nem ám csak a szennyesét hozta haza: tele volt elképesztőbbnél elképesztőbb történetekkel! Olyan sokkoló és különös történetekkel, olyan hihetetlen veszélyekről és figurákról, hogy egyszerűen igaznak kellett lenniük. Nem is beszélve arról, hogy a testét borító sebhelyek, a törött orra és a dugig tömött bukszája tökéletes bizonyíték volt mindenre.


10

Amikor az ilyen kalandjairól hazatért, az addig otthon uralkodó iszonyatos feszültség valahogy mindig megszűnt. Hirtelen mindenki rá figyelt, együtt nevettünk a történetein. „Na, mondd már, mi volt még?” – faggattuk, mert minden részletről tudni akartunk. Napokig traktált minket a fantasztikus sztorijaival, és én mindig utáltam, amikor aztán fogta magát és újra odébbállt. Már akkor is elképesztően jól adta elő a történeteit. Ennek ellenére, amikor felnőtt, nem az írást választotta, hanem üzletember lett. Ezt pedig mindig is rossz választásként éltem meg a részéről. Sikeres volt ugyan, de az alkalmazottainak vagy ügyfeleinek fogalmuk sem volt, mennyi hihetetlen kaland lakozik benne. A saját könyvemben, a Kés, villa, ollóban mindössze egyetlen részt szenteltem a bátyámnak, mert az életemnek abban a szakaszában, amikor a legtöbb esemény történt velem, nem igazán volt jelen. A „Diagnózis nélkül nőtt fel” című fejezetben leginkább a fiatalkoráról és az akkori kilengéseiről írok – amelyekről később derült ki, hogy az autizmus egyik enyhe formájának, az Aspergerszindrómának a velejárói voltak. Igazán akkor lepődtem meg, amikor az első íróolvasó körutamon egymás után jöttek oda hozzám aspik, hogy bemutatkozzanak. A Kés, villa, olló központi figurái (másokkal egyetemben persze) egy őrült anya, egy rendszeresen Mikulásnak öltöző pszichiáter, a WC-ben tartott felolvasások, egy nő, akit sokáig farkasnak hittem és egy karácsonyfa, amit az istennek sem akar senki leszedni. Szóval nem éppen hétköznapi történetről van szó. Mégis: az író-olvasó körúton kivétel nélkül minden helyen volt legalább egy ember, aki azzal jött oda hozzám, hogy „én is Asperger-szindrómás vagyok, mint a bátyja. Köszönöm, hogy írt róla”. Olyan is volt, hogy szülők jöttek oda hozzám tanácsot kérni az aspi gyerekeikhez. Nagy volt a kísértés, hogy a rám irányuló figyelmet kihasználva féltudományos javaslatokat adjak, de végül megálltam. Lehetséges, hogy egyetlen könyv sem szól ezekről az emberekről, illetve nekik? – fogalmazódott meg bennem a kérdés. Aztán utánanéztem, és azt láttam, hogy szinte alig foglalkozott bárki is a témával. Pár tudományos könyv és néhány egyszerűbb, ugyanakkor mégis szakmai jellegű kiadvány, amely azt tanácsolta a szülőknek, hogy vegyenek egy hiper-szuper számítógépet az aspi gyereküknek,

11


és különösképpen ne törődjenek az iskolai szabályokkal – ez volt minden. Olyasmivel viszont, ami legalább egy kicsit is megközelítette volna mindazt, ami a bátyámat jellemezte, nem találkoztam sehol. Amikor újra írtam róla a Varázslatos gondolkodás című esszégyűjteményemben, még több aspi lépett elő az ismeretlenség homályából. Megfordult a fejemben, hogy írnom kellene egy könyvet a bátyámról. Fantasztikus lenne, gondoltam magamban. Csak leülnénk egymással szemben, megkérném, hogy meséljen, nekem pedig annyi lenne a dolgom, hogy igyekezzek ebből minél többet és minél gyorsabban lekörmölni. Már a cím is megvolt a fejemben: Seggburger – ez volt a gyűjtemény róla szóló részének a címe is. Ezt egészítettem volna ki azzal, hogy a „Bátyám visszaemlékezései”. Noha a lelki szemeimmel már a borítót is láttam magam előtt, a munkának mégsem kezdtünk neki. 2005-ben az apánk halálos beteg lett, ami a bátyámat rettenetesen felzaklatta, összezavarta és előhozta a legmélyebb, érző, emberi oldalát. Ahogy ott ült apánk kórházi ágyán és simogatta a fejét, életemben először láttam őt mások előtt sírni. Mások számára ez lehet, hogy egy apa és fia közötti természetes érzelmi megnyilvánulás jele volt, de ezt megelőzően én sosem láttam még ilyennek a bátyámat. Az Asperger-szindrómával élők nagyonnagyon ritkán tudják kimutatni az érzéseiket vagy engedik közel magukhoz a másokét. Különösen nem ilyen mértékben. Életemben nem láttam még ilyen mélyről jövő, nyers és féktelen érzelmi kitörést. Megrendültem. Egyfelől elképesztő áttörésnek voltam szemtanúja, másfelől pedig, köszönhetően a ténynek, hogy a családunk több tagjának is mentális problémái voltak, rettenetesen féltem attól, hogy az áttörés után jön az uralhatatlan letörtség. Miután apánk meghalt, a bátyám, aki mindig tele volt optimizmussal és energiával, zord lett és apatikus. Aggasztotta a saját állapota és talán most először fordult meg a fejében, hogy nincs mese, ő is halandó. Mivel fogalmam sem volt, mitévő legyek, írtam neki egy e-mailt, amiben ez állt: „írj róla!" Egy kérdéssel válaszolt:


12

„Mégis, mit kéne írnom?” Azt feleltem, az írás segíthet, hogy kiadja magából annak a szomorúságnak és keserűségnek legalább egy részét, ami most benne tombol. És persze elárultam neki az írás és az írók egyik legősibb szabályát: Láttass, de ne mondj el mindent. Néhány nappal később átküldött egy kéziratot. A haldokló apánkról szólt, arról, amikor a bátyám bement hozzá a kórházba, és azokról a súlyos, sötét emlékképekről, amelyeket ez a látogatás megidézett a múltból. Metszően őszinte volt, tele lüktető érzelemmel. Azt tudtam, hogy van mit megírnia – gondoltam –, de ez honnan az ördögből került elő? Feltettem az írást a honlapomra és pillanatokon belül a legolvasottabb anyaggá vált. Sorra jöttek a bátyámat dicsérő e-mailek – kissé megszégyenítve ezzel engem –, amelyben egytől egyig azt tudakolták, mikor olvashatják a következő fejezetet, van-e még más írása is, illetve, hogy van most a bátyám? Így aztán 2006 márciusában ezt javasoltam neki: „Meg kellene írnod az életrajzodat. Arról, hogy milyen együtt élni az Aspergerszindrómával. Arról, hogy milyen volt úgy felnőni, hogy nem tudtál róla. Egy memoárt a sztorijaidról. Mesélj el mindent!” Öt perc sem telt el, jött a válasz e-mail, benne egy egész fejezetnyi anyag. „Ilyesmire gondoltál?” – állt a levél tárgy mezejében. Igen, pontosan erre. Az én briliáns bátyám végre újra utat talált arra, hogy hasznosíthassa az ő megállíthatatlan és nagyszerű, Asperger adta tehetségét és energiáit. Amikor nekiállt, hogy feltérképezze a családunkat és felállítsa a családfát, a végeredmény egy több mint kétezer oldalas monstrum lett. Miután pedig a fejében is összeállt, mit is akar pontosan megírni, beleásta magát ebbe az irdatlan papírés adattömegbe, és nekilátott. Olyan vehemenciával, amitől a legtöbb ember alighanem a kórházban kötött volna ki. Viszonylag rövid idő alatt meg is lett a kézirattal. Mondanom sem kell, milyen büszkeséggel tölt el, hogy minderre képes volt. Az eredmény természetesen lenyűgöző, de hát mi más is lehetne, hiszen az én nagy és okos bátyám írta. De ha történetesen nem az én nagy, olykor nehézkes, borostás és néha bárdolatlan testvérem írta volna, akkor is azt mondanám: ez a legrokonszenvesebb, legőszintébb,

13


legviccesebb és egyben legszomorúbb memoár, amit valaha írtak. Romlatlanul őszinte, elképesztően eredeti és tökéletesen egyedi. A bátyámból, harmincévnyi hallgatás után végre újra feltörtek a fantasztikus történetek.

Bevezető – Nézz a szemembe, fiam! Fogalmam sincs, hányszor hallottam ezt a metsző, dühös mondatot. Azt hiszem, elsős koromban szembesültem vele először. Nemcsak a tanárok vagy az iskola igazgatója vágták a fejemhez, hanem a szüleim, a rokonok és tulajdonképpen bárki. Méghozzá oly gyakran, hogy egy idő után már vártam, mikor hallom újra. Néha egy-egy körmössel adtak nyomatékot a mondatnak – kaptam vonalzóval vagy olyan gumivégű pálcával is, amit annak idején a tanárok az iskolában használtak. – Nézz rám, ha hozzád beszélek! – kiabálták a tanárok. Én meg ott toporogtam, és továbbra is meredten bámultam a padlót a lábam előtt. Ettől persze még jobban bepöccentek. Amikor összeszedtem magamban annyi erőt, hogy felpillantsak, az ingerült arcukat látva még inkább zavarba jöttem, még kevésbé tudtam, mitévő legyek, még jobban belém fagyott minden szó és azonnal elkaptam a tekintetemet. – Nézz rám! Talán valami titkolnivalód van, fiam? – kérdezte mindig apám. – Nem, nincs – feleltem újra és újra. Ha az apám ivott, akkor ezt a választ hajlamos volt pimaszkodásnak venni és olyankor utánam jött, hogy elégtételt vegyen. Mire felső tagozatos lettem, már nem is üvegből, hanem négyliteres kannából itta a bort, aminek a nagyja estére rendszerint elfogyott. De éjszaka sem hagyta abba a piálást. – Nézz rám! – kiáltotta sokszor ingerülten, én pedig üveges tekintettel meredtem a székek mögé és az asztal alatt összegyűlt üres üvegekre. Bárhová néztem, csak apámra ne kelljen. Amikor kisebb voltam, igyekeztem kereket oldani és elbújni előle, miközben ő a nadrágszíjjal a kezében üldözött. Volt, hogy anyámnak sikerült kimenekítenie a karmai közül, de volt, hogy nem. Amikor nagyobb

15

Bevezető

lettem és erősebb, és egy szép késkollekciót is sikerült összehoznom (úgy tizenkét éves lehettem), apám megértette, hogy veszélyt jelenthetek rá, ezért, már nem mert a tettlegességig elmenni, ha nem néztem a szemébe, amikor emiatt rám kiáltott. Körülöttem mindenki meg volt győződve róla, hogy tudják, miért kerülöm az emberek tekintetét. Azt gondolták, hogy egy megátalkodott kölyök vagyok. – Senki nem bízik meg az olyan emberben, aki nem néz a szemükbe. – Pont olyan vagy, mint egy gazfickó. – Készülsz valamire, igaz? Ne is tagadd! Legtöbbször semmi okom nem volt arra, hogy kerüljem mások tekintetét. Ahogy azt sem értettem, ez miért bosszantja őket annyira. Igazából azt sem tudtam, mit jelent másnak a szemébe nézni. De ettől még rettenetesen szégyelltem magam, mert elvárták tőlem, hogy megtegyem, amire kérnek, én pedig képtelen voltam rá. Mi volt a baj velem? „Szociopata” és „gyogyós”, ezt a két kifejezést használták rám leginkább az ábrázatom miatt. Uramisten, hányszor hallottam: „Olvastam ám az olyanokról, mint te! Azért nem lehet az arcukról leolvasni semmit, mert nincsenek érzelmeik! A világ legszörnyűbb gyilkosai mind szociopaták voltak!” Olyan sokan és olyan sokszor mondtak hasonlókat nekem, hogy egy idő után kezdtem elhinni, hogy defektes vagyok, pedig a felismerés piszkosul fájt. Szégyenlősebbé és visszahúzódóbbá váltam. Deviáns, különc emberekről kezdtem el olvasni és egyre többször fordult meg a fejemben, hogy vajon mikor válok én is olyanná? Lehet, hogy belőlem is gyilkos lesz? Mert olvastam, hogy ők is hamisak és kerülik az ember tekintetét. Vég nélkül csak ez járt a fejemben. Nem támadtam másokra. Nem gyújtottam fel semmit. Nem kínoztam állatokat. Nem éreztem késztetést arra, hogy bárkit is megöljek. És mégis – ott motoszkált bennem, hogy talán csak azért, mert még nem vagyok elég idős. Sokszor gondolkodtam el azon is, hogy vajon börtönben végzem-e? A börtönökről is sokat olvastam és arra jutottam, hogy a szövetségiek jobbak. Ha valaha úgy adódna, hogy lecsuknak, azt kívántam, hogy

Bevezető

16

valami közepesen őrzött szövetségi dutyiba vigyenek, ne pedig egy olyan rettenetes erődbe, mint amilyen például az Attica. Már jócskán kamasz voltam, amikor megértettem, hogy sem gyilkos, sem más gonosztevő nem lesz belőlem. Addigra már tudtam, csak azért, mert nem nézek mások szemébe, még nem vagyok hamis. Az is egyre inkább foglalkoztatott, vajon miért asszociálnak a felnőttek azonnal erre, ha valaki nem néz a szemükbe. És persze addigra már bőven volt tapasztalatom olyan simlisekkel is, akik ugyan az ember szemébe néztek, de azért átverték a másikat, amiből arra következtettem, hogy a felnőttek nagy része képmutató. A mai napig zavar, ha beszéd közben egy vizuális ingerre is kell figyelnem. Amikor fiatalabb voltam és, mondjuk, megláttam valami érdekeset, arra figyeltem, és azon nyomban abbahagytam a beszédet. Felnőttként már nem ilyen szélsőséges a helyzet, de még most is előfordul, hogy ha valami feltűnőt látok, egy pillanatra elakad a szavam. Ezért aztán inkább valami semlegesebb közeget igyekszem nézni – mondjuk, a padlót vagy valami nagyon távoli, kivehetetlen pontot, amikor beszélek valakivel. Mert nézni és közben beszélni, ez a két cselekvés együtt mindig nehezemre esett. Ezért aztán az sem ment könnyen, hogy megtanuljak autót vezetni. De végül sikerült. Ma már tudom, számomra teljesen természetes, hogy beszéd közben nem tudok és nem is akarok más szemébe nézni. Mert nekem éppúgy, mint más Asperger-szindrómával élőknek ez egyszerűen nyugtalanító, rossz. Egyébként nem igazán értem, miért természetes az, ha valakinek belebámulunk az arcába, miközben beszélünk hozzá? Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre megértettem, miért kerültem világ életemben mások tekintetét. Ha ezt már fiatalabb koromban is tudtam volna, sokkal kevesebb fájdalmon mentem volna keresztül. HATVAN ÉVVEL EZELŐTT egy Hans Asperger nevű osztrák pszichiáter olyan gyerekekről írt tanulmányt, akik intelligensek voltak, a szókincsük az átlagnál jobb volt, ugyanakkor az autista betegekre jellemző tünetek egy részét is produkálták; ezek leginkább az egymás közötti kapcsolatteremtésre és a kommunikációra vonatkozó

17

Bevezető

hiányosságokban jelentek meg. A jelenséget 1981 óta Aspergerszindrómaként tartja számon az orvostudomány és a szakirodalom. 1984-ben pedig bekerült a professzorok által is használt Mentális rendellenességeket leíró és rendszerező útmutató című egyetemi jegyzetbe. Az Asperger-szindróma valószínűleg mindig is létezett, de a jelenséget, mint olyat csak a közelmúltban sikerült feltérképezni és pontosan diagnosztizálni. Amikor gyerek voltam, a szakorvosok sokszor tévesen depressziónak, skizofréniának vagy más, ezekhez hasonló mentális problémának tudták be azt, ami valójában az Asperger-szindróma volt. Maga a szindróma egyáltalán nem egy istencsapása. Sőt gyakran különleges képességekkel vértezi fel azt, akinek ezzel együtt kell élnie. Sok aspinak elképesztő veleszületett képessége van arra, hogy szinte azonnal átlásson és értelmezni tudjon hihetetlenül összetett folyamatokat, problémákat. Egy aspi gyerekből fantasztikus mérnök vagy éppen tudós lehet. Vannak olyanok, akiknek a hallása és a muzikalitása végtelenül kifinomult, s vannak, akiknek a verbalitása olyan fejlett, hogy rájuk már külön kategóriát is felállítottak: ők a Kis Professzor-szindrómások. De mindez azért ne tévesszen meg senkit: nem minden aspi kölyökből lesz világhírű professzor. Merthogy nagyon is kemény a felnőtté válás útja. Az Asperger-szindrómát nem lehet kinőni, végigkíséri az ember életét. Vannak, akiket olyan súlyos mértékben érint, hogy egyedül gyakorlatilag képtelenek létezni a társadalmi normák keretei között. Mások – olyanok, mint például én, akik csak kevésbé érintettek, képesek beilleszkedni és több-kevesebb hibával, de felépíteni a saját életüket. És vannak olyan aspik is, akik a különleges adottságaiknak köszönhetően képesek kiemelkedni a nagy átlagból. Mindamellett az Asperger-szindróma tulajdonképpen igen gyakori jelenség. Egy 2007-es amerikai felmérés szerint minden százötvenedik ember érintett vagy az Asperger-szindrómában, vagy az autizmus más spektrumzavarában. Ez azt jelenti, hogy csak az Egyesült Államokban legalább kétmillió hozzám hasonló ember él. Az Asperger-szindróma velünk születik, nem az életünk folyamán fejlődik ki bennünk. Ezzel én valójában már egészen kis koromban

Bevezető

18

tisztában voltam, csak nem volt senki, aki ezt elmagyarázta volna nekem. A szüleimnek ebből csak annyi tűnt fel, hogy más voltam, mint a többi gyerek. Már csecsemőként is. A járásom esetlen és suta volt, inkább gépies, mint folyamatos, és elég ügyetlenül mozogtam. Az arckifejezésem leginkább merev volt, alig-alig mosolyogtam. Sokszor egyáltalán nem válaszoltam, ha egy gyerek vagy egy felnőtt beszélt hozzám. Mintha ott sem lettek volna. A legtöbbször egyedül voltam, a saját kis világomban, ahol legfeljebb a szüleimnek jutott még hely. Ügyet sem vetettem a külvilágra, egy nagy rakás építőkocka teljes mértékben le tudott kötni. Amikor pedig mégis kapcsolatba léptem a korombeli gyerekekkel, az rendszerint rosszul és ügyetlenül sült el. Például nem néztem rájuk, amit nem értettek. De például egy helyben ülni is képtelen voltam. Előre-hátra hintáztam, mozogtam, mocorogtam. Számomra a lehetetlen kategóriába tartozott, hogy elkapjak egy labdát, vagy bármilyen módon sportoljak. A nagyapám egykor futóként tagja volt az amerikai olimpiai csapatnak. Hát én nem leszek. Ha most lennék gyerek, és észlelve rajtam ezeket a jeleket elküldenének szakorvoshoz, ma már nagy valószínűséggel egy csomó olyan negatív és frusztráló élménytől kímélnének meg, amelyekről ebben a könyvben írok, és amelyeket nekem még át kellett élnem. Ahogy az öcsém is megírta: úgy nőttem fel, hogy nem diagnosztizálták, mi a bajom. Magányosan és sok fájdalom közepette nőttem fel. Az Asperger-szindróma nem valami kórság. Hanem egyfajta létezés. Nincs rá gyógyszer és nincs is rá szükség. Másra van szükség. Arra, hogy minél többen megértsék hogyan működünk. Azt remélem, hogy az olvasóim, különösen azok, akik mindennap megküzdenek a maguk Asperger-mivoltával, szembesülve a történetemmel, azzal, hogy ha kanyargós volt is az utam, ha szokatlan döntéseket hoztam is, végül jó irányt vett az életem, tanulnak mindebből. Sok időbe telt, mire rájöttem, megértettem és elfogadtam, hogy milyen vagyok. Ma már nem húzódom félre a sarokba, nem akarok eltűnni az árnyékban, hogy ne lássanak. Büszke vagyok arra, hogy Asperger-szindrómás vagyok.

1 A kis különc

Számomra

elképzelhetetlen volt, hogy a homokozóban egynél többféleképpen is lehet játszani. De Doug ezt nem értette. Sehogy nem akarta megérteni, és csak azért is másképp játszott, mint én. Ezért is kevertem le neki egyet. Méghozzá pont úgy, ahogy a Három komédiás című sorozatban láttam: egyenesen a fültövére, mindkettőre. Az, hogy hároméves voltam, még nem volt mentség arra, hogy így viselkedjem. Csakis anyám kanalával voltam hajlandó árkot ásni a homokozóban. Ha megvoltam, a kék fakockáimat gondosan felsorakoztattam mellette. Soha nem kevertem össze az ételt a tányéromon és soha nem kevertem össze az építőkockáimat sem. A kékek csak a kékekkel passzoltak, a pirosak pedig a pirosakkal. Doug viszont fittyet hányt erre: odanyúlt és rátett egy piros kockát az én kék sorfalamra. Hát nem látta, hogy ez képtelenség? Miután fültövön vágtam, szépen visszaültem és játszottam tovább. Úgy, ahogyan szerintem kellett. Amikor már végképp nem tudtam mit kezdeni Douggal, annyira felhergelt, anyám rendszerint odajött hozzánk és rám kiabált. Azt hiszem, sosem tűnt fel neki, hogy Doug milyen szörnyű dolgokat művelt a kockáimmal. Csak azt látta, hogy megütöm őt. Anyámról egy idő után nem vettem tudomást. De ha apám is ott volt, és szemtanúja volt egy ilyen fülesnek, ő nagyon begurult: megragadott a karomnál fogva és olyan erővel rázott meg, hogy a végén mindig elbőgtem magam. Dougot egyébként legtöbbször nagyon bírtam. Ő volt az első barátom. Viszont sok olyan dolga volt, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Például amikor a játék teherautómat leállítottam a fa mellé, ő odament és szándékosan összekoszolta. A szüleinktől

A kis különc

20

kapott építőkockákat pedig egy halomba szórta és aztán elégedetten vigyorgott meg nevetgélt összevissza. Ettől én dührohamot kaptam. A következő tavasszal váratlanul megszakadtak a közös játékaink. Doug apja befejezte az orvosi egyetemet és egy nagyon messzi indián rezervátumba költöztek, Montanába, Billingsbe. Nem értettem, Doug miért megy el, hiszen még kérleltem is, hogy maradjon. Annak ellenére, hogy képtelen volt az én fogalmaim szerint normálisan játszani, végül is ő volt az egyetlen játszópajtásom. Szomorú lettem. Minden egyes alkalommal, amikor anyám elvitt a közeli parkba, ahol immár egyedül kellett játszanom, megkérdeztem, mi van Douggal? – Nemsokára biztosan küldenek majd neked egy képeslapot, kicsim – felelte anyám, de közben olyan fura volt az arckifejezése. Nem tudtam mire vélni, csak azt éreztem, hogy valami nagyon zavar benne. Fél füllel ugyan hallottam a többi anyuka egymás közötti suttogását, de egyszerűen nem fogtam fel, miről van szó. – ... belefulladt a csatornába... – ... a víz állítólag alig húszcentis volt... – ... biztos arccal előre esett bele... – ... az anyja nem látta és csak akkor ment utána, amikor már késő volt... Mi lehet az a csatorna? – töprengtem magamban. Csak annyi volt világos, hogy nem rólam beszélnek. Fogalmam sem volt, hogy Doug meghalt, erre csak évekkel később jöttem rá. Ha visszanézek, lehet, hogy a Douggal kötött barátságom nem a legjobb ómen volt. Viszont azt megtanultam, hogy nem jó pofon vágni más gyerekeket. Valahogy rájöttem, hogy a pofozkodás nem vezet tartós barátsághoz. Azon az őszön anyám beíratott a philadelphiai Mulberry Tree óvodába. Az épület kicsi volt, a falát gyerekrajzok borították, a poros udvart pedig egy drótkerítés vette körbe. Ez volt az első olyan hely, ahol ismeretlen gyerekekkel zártak össze. Voltak is belőle problémák.

21

A kis különc

Először persze kíváncsi voltam. Alig, hogy megláttam a többieket, mindet meg akartam ismerni. Azt akartam, hogy szeressenek. De nem tetszettem nekik. És nem értettem, miért. Mi a baj velem? – ráncoltam a homlokom értetlenül. Egy Chuckie nevű kislánnyal különösen össze akartam barátkozni. Ügy tűnt, épp annyira szereti a játék teherautókat és vonatokat, mint én. Azt gondoltam, biztosan sok közös van bennünk. A foglalkozások közötti szünetekben odamentem Chuckie-hoz és finoman megveregettem a fejét. Ezt még anyám mutatta meg. Azt mondta, ha így megveregetem és simogatom a kiskutyám fejét, hamar összebarátkozunk. Egyébként anyám az én fejemet is így simogatta, különösen, amikor nem tudtam elaludni. Ez megnyugtatott. A kutyám pedig szerette. Ezt onnan tudom, hogy olyankor mindig csóválta a farkát. Azt gondoltam, Chuckie-nak is tetszeni fog. Durr! – jött a pofon. Megrémültem és elrohantam. Hát ez nem sikerült – gondoltam. – Talán egy kicsit tovább kellene simogatnom, hogy a barátom legyen. Lehet, hogy egy bottal kellene megveregetnem. De az óvó néni közbelépett. – John, hagyd békén Chuckie-t! Nem ütögetünk bottal másokat! – Nem ütögettem. Csak meg akartam cirógatni. – Az emberek nem állatok, nem cirógatjuk őket. Pláne nem egy bottal. Chuckie közben folyamatosan szemmel tartott és a nap hátralévő részében igyekezett messze elkerülni. Nem adtam fel. Lehet, hogy tetszem neki, csak még nem tud róla – okoskodtam. Anyám többször mondta nekem, hogy vannak dolgok, amikről azt hiszem, nem szeretem, de valójában mégis. És néha igaza volt. Másnap Chuckie csak egy kis fa teherautóval játszott egyedül a homokozóban. Elég sokat tudtam a teherautókról. És azt is láttam, hogy Chuckie rosszul játszik a teherautóval. Én meg tudnám mutatni neki, hogyan kell. Akkor majd csodálni fog és a barátom lesz. Odasétáltam hozzá, kivettem a kezéből a teherautót és leültem. – Miss Laird! John elvette a játékomat! Hű, ez nagyon gyors volt!

A kis különc

22

– Nem vettem el! Csak meg akarom mutatni neki, hogy kell vele rendesen játszani. Mert rosszul játszott! Miss Laird viszont Chuckie-nak hitt, nem nekem. Megfogta a kezem, bevitt a terembe és adott egy másik teherautót. Chuckie nem jött utánunk. Nem baj, majd holnap – gondoltam. – Holnap majd összebarátkozunk. Másnapra új tervem volt. Úgy döntöttem, beszélgetni fogok Chuckie-val. Méghozzá a dinoszauruszokról. Sokat tudtam róluk, mert apám elvitt a múzeumba, és ott mindet alaposan megnéztük. Néha ugyan rosszat álmodtam tőlük, de alapvetően nem ismertem náluk lenyűgözőbb teremtményeket. Odamentem Chuckie-hoz és leültem vele szemben. – Szeretem a dinoszauruszokat. A brontosaurus a kedvencem. Tudod, elég nagy. Chuckie nem válaszolt. – Szóval hatalmas, de csak növényeket eszik. Leginkább füvet és fát, falevelet. Egy pillanatra megálltam és figyeltem a reakcióját. – A nyaka és a farka is elég hosszú. Néma csend. – Tudod, nagyobb, mint egy busz! Viszont egy allosaurus még őt is képes felfalni. Chuckie meg sem mukkant. Egyre csak maga elé bámult a földre, ahol egy bottal a homokba rajzolt mindenfélét. – Az apukámmal láttam a dinoszauruszokat a múzeumban – folytattam. – Voltak kölyökdinók is. Tudod, nagyon szeretem őket, mert olyan nagyok és barátságosak. Chuckie ekkor felpattant és bement. Egyáltalán nem érdekeltem! Lenéztem a földre, hogy lássam, mi volt olyan érdekes abban, amit rajzolt, és ami jobban lekötötte a figyelmét, mint én. De nem volt ott semmi. Hiába szerettem volna barátkozni, a kísérleteim csődöt mondtak. Én magam voltam a csőd. Bőgni kezdtem. Ott ültem egyedül az udvar egyik sarkában és zokogtam, és közben tiszta erőből újra és újra a földhöz vágtam a játék teherautómat. Csak akkor hagytam abba, amikor már annyira fájt a kezem, hogy nem bírtam tovább.

23

A kis különc

A szünet végén még mindig ott üldögéltem magamban és bámultam a semmibe. Túl megszégyenültnek éreztem magam ahhoz, hogy a többi gyerek szeme elé kerüljek. Miért nem szeretnek engem? Mi a baj velem? Kisvártatva Miss Laird lépett oda hozzám. – Ideje bejönnöd, John – mondta, majd megragadta a kezemet és bevonszolt. Legszívesebben labdává gömbölyödtem volna, és eltűntem volna, mint a kámfor. NEM IS OLYAN RÉGEN egy barátom elolvasta ezt a történetet és utána így szólt: – Tudod, John, még mindig ilyen vagy. Igaza van, tényleg ilyen vagyok. A különbség annyi, hogy mostanra megtanultam, milyen viselkedést várnak el az emberek az ilyen közösségi helyzetekben. Így aztán már képes vagyok normálisabban viselkedni, és kisebb az esélye annak, hogy megbántsak másokat. De attól még nem tudok kibújni a bőrömből, és ez örökre így is marad. Az Asperger-szindrómásokból és az autistákból gyakran hiányzik az empátia, amit mások olyan magától értetődően alkalmaznak a társas érintkezések során. Ezért nem értettem például, hogy Chuckie miért nem úgy reagál a cirógatásomra, ahogy a kutyám tette. Nem volt világos előttem, van-e és ha igen, milyen különbség van egy kisgyerek és egy közepes termetű kutya között. Ahogy az sem fordult meg sosem a fejemben, hogy többféleképpen is lehet játszani egy játék teherautóval, így nem érthettem meg azt sem, Chuckie miért riadt meg attól, amit mutatni akartam neki. A legfájóbb az egészben mégis az volt, hogy a viselkedésem alapján az óvónők, de igazából a legtöbb ember azt gondolta rólam, hogy rossz vagyok, pedig valójában csak kedves próbáltam lenni. Ezért is bántott annyira, hogy ezt Chuckie sem értette meg. Láttam, ahogy a szüleim beszélgetnek más felnőttekkel és azt gondoltam, nekem is ezt kellene tennem Chuckie-val. Egy nagyon fontos dolgot viszont figyelmen kívül hagytam: A beszélgetés alapja, hogy a két ember időről időre szerepet cserél, hol az egyikük beszél, és a másik

A kis különc

24

figyel, hol pedig fordítva. Asperger-szindrómásként ez nekem nem esett le. Egyáltalán nem. Chuckie-val soha többé nem próbálkoztam. Ahogy igazából a többi gyerekkel sem. Minél inkább visszautasítottak, annál jobban fájt belül és annál inkább magamba zárkóztam. A felnőttekkel viszont nagyobb szerencsém volt. Őket valahogy nem zavarta, ha ide-oda csapongtam a válaszaimmal, attól még folytattuk tovább a beszélgetést. És valahogy rájuk jobban oda is figyeltem, mint a korombeli gyerekekre – azt hiszem, azért, mert azt gondoltam, a felnőttek többet is tudnak. A felnőttek felnőttes dolgokat tettek. Nem játszottak játék teherautóval, így azt nem is kellett megmutatnom nekik. Ha megsimogattam egy felnőttet egy bottal, egyszerűen fogta és kivette a kezemből. Nem szégyenített meg azzal, hogy rám ripakodott és rohant egy másik felnőtthöz. A felnőttek elmagyarázták, hogy működnek a dolgok, én pedig figyeltem és folyamatosan tanultam tőlük. A gyerekektől nem sok mindent tanultam. Legtöbbször egyedül játszottam a játékaimmal. Azokat a játékokat szerettem, amelyekkel összetettebb módon tudtam játszani, mint például az építőkockákkal és a Lincoln-féle házépítő játékkal. Amikor éppen nem rágtam szét őket, házakat, várakat és mindenféle erődítményt konstruáltam belőlük. Amikor már nagyobb lettem, kaptam egy igazi Erector Setet, rendes csavarokkal, panelekkel és mindenféle szerelnivalókkal. Nagyon büszke voltam rá. Az első masináimat ezzel építettem. A gépek soha nem voltak gonoszak velem. Sokkal inkább feladatot adtak nekem, amikor meg akartam ismerni őket. Soha nem csaptak be és soha nem tiportak a lelkembe. Uraltam őket, és ez tetszett. Velük biztonságban éreztem magam. Ahogy az állatokkal is. Amikor a parkba mentünk, sokszor megsimogattam mások kutyáit, és amikor kaptam a szüleimtől egy saját kölyköt, összebarátkoztam vele. – Nézd csak, John Elder, Jack nagypapa mit küldött neked! A szüleim a dédapám, John Glenn Elder iránti tiszteletükből neveztek el John Elder Robisonnak, ő még azelőtt meghalt, hogy én

25

A kis különc

megszülettem. Apám egy nagy bundájú, harapós és vélhetően genetikailag defektes kutyával állított be, amit valószínűleg senki nem akart hazavinni az alomból. Ezt persze nem tudhattam biztosra. Viszont a kutya lenyűgözött. Rám morgott, és amikor apám a padlóra tette, összepisilte magát. Egyáltalán nem féltem tőle, hiszen jóval kisebb volt nálam. Nem tudtam, hogy az ilyen kis állatoknak milyen éles foguk lehet. – Az uszkárok nagyon okos kutyák! – mondta apám. Lehet, hogy az enyém is az volt, de barátságos biztosan nem. Uszkárnak neveztem el, amivel egyből meg is teremtettem a funkcionális állat elnevezési gyakorlatomat. Nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek egy kutyával. Egyfolytában szorongattam, húztam a farkát és ráncigáltam ide-oda, hogy valami reakciót váltsak ki belőle. Előfordult, hogy olyan erősen belém harapott, hogy vérzett a karom, és elsírtam magam. Évekkel később elmeséltem ezt a történetet anyámnak. – John Elder, Uszkár sosem mart beléd annyira, hogy vérzett volna tőle a kezed. Mert ha így tett volna, biztos, hogy egy perccel sem maradt volna tovább a házban – felelte. Hát, nem tudom. Csak azt mondhatom, hogy egy kis embernek a kis harapások is nagyon tudnak fájni. Én erre emlékszem. Egyszer bezártam a szobámba, de kiszökött. Lyukat rágott magának az ajtón, amin ki tudott bújni. Amikor rátaláltam, a kert végében sütkérezett a napon. Ezek után én is megpróbáltam átrágni magam az ajtón. De hiába harapdáltam, csak az ajtófestéket sikerült megkarcolnom egy kicsit. Ekkor értettem meg, hogy Uszkárnak milyen erős fogai vannak. Megtanultam, hogy este, lefekvés előtt az összes játékomat el kell pakolnom, ha nem akarom, hogy a kutyám az éjszaka folyamán szétrágja őket, különben nem kegyelmezett nekik. A szüleim nem nagyon kedvelték Uszkárt, mert a bútorokat is előszeretettel megcsócsálta. Mindezek ellenére szép lassan összebarátkoztunk. Azért a fél szememet mindig rajta tartottam, mert nála sosem lehetett tudni. Az otthonunk nem volt valami vidám. A kutya folyamatosan megrágta a játékaimat, időnként a kezem után kapott, a szüleim

A kis különc

26

pedig egyfolytában veszekedtek. Az egyik éjjel arra riadtam, hogy a mellettem lévő szobában ordibálnak egymással. Legtöbbször éjszaka estek egymásnak, amikor azt hitték, hogy már alszom. Rettenetesen felkavart ez az egész, de ez most más volt. Anyám ugyanis kiabált és sírt. Pedig nem szokott sírni. – Mami! – kiáltottam egyet hangosan a szobámból, hogy biztosan meghallja. – Semmi baj, John Elder, feküdj vissza aludni – mondta, miután bejött, és a fejemet cirógatva próbált nyugtatgatni, hogy aztán rögvest vissza is menjen. Egyáltalán nem tetszett ez nekem. Legtöbbször ugyanis velem maradt, cirógatott, énekelt nekem, amíg el nem aludtam. Hova ment? Mi folyik odakint? Azért is kavart fel a szüleim hangos veszekedése, mert meg voltam győződve róla, hogy miattam ölik egymást. Arra jutottam, biztosan meg akarnak szabadulni tőlem, hogy aztán magamra hagyjanak. Mostantól nagyon-nagyon jól kell viselkednem, hogy ne tegyenek ki az utcára – jutottam végül dűlőre magamban. Így aztán csendben maradtam és úgy tettem, mintha aludnék. Ügy éreztem, ezt várják tőlem. – Mindjárt visszaalszik – hallottam kintről anyám suttogását, amitől azonnal kipattant a szemem és még jobban megijedtem. – Ugyan már, dehogy fog! – kiabálta apám. – Negyvenéves korában is emlékezni fog a mai estére. Aztán ő is zokogásban tört ki. Ezt végképp nem tudtam hová tenni: bármi, ami mindkettőjüket sírásra késztette, az csakis rettenetes dolog lehet. – Apu, ne bántsd a mamit! – nem tudtam tovább uralkodni magamon. Az ágy alá akartam bújni, de tudtam, hogy úgyis megtalálnak. Borzasztóan meg voltam rémülve. Anyám ekkor újra bejött hozzám, leült az ágy szélére és énekelni kezdett. Volt valami fura a hangjában. Ennek ellenére néhány perc múlva elaludtam. Később, jóval később tudtam meg, hogy apámnak viszonya volt az egyetemen a német tanszék titkárnőjével. Anyám azt mondta, ugyanúgy nézett ki, mint ő. Azt hiszem, aznap este pattant ki kettejük

27

A kis különc

között a dolog, a szüleim házassága pedig akkor siklott ki teljesen. Apám ekkortól vált igazán démonivá. Amikor másnap reggel felkeltem, még mindig az ágyban volt. Nem ment dolgozni. – Apád fáradt, pihennie kell – mondta anyám. Semmi különös szagot nem éreztem rajta, csak hangosan horkolt. Otthagytam, aztán anyám kézen fogott és elkísért az iskolába, ahogy mindig is tette. Amikor hazaértem, apám nem volt otthon. Aznap este haza sem jött. – Hol van apu? – Apád kórházban fekszik – felelte anyám eléggé feszülten. – Mint amikor eltörte a karját? – kérdeztem vissza. Egy évvel korábban apám télen megcsúszott a házunk előtt a jeges utcán, és a karját törte. Szerencsére a Pennsylvania Egyetem gyakorló kórháza alig néhány sarokra volt tőlünk. Sosem szerettem a kórház-szagot, az orvosoktól pedig tartottam, amióta kaptam néhány injekciót. Nem örültem, hogy apám kórházba került. – Igen, épp úgy, mint amikor a karját törte. Holnap meglátogatjuk. Kimerítette a sok munka az egyetemen. Pihenésre van szüksége. Ettől még jobban berezeltem. Merthogy én is elfáradtam, ráadásul minden délután csendes pihenő is volt. Mi lesz, ha egyszer csak én is a kórházban ébredek fel? Gyakorlatilag rosszul voltam attól, hogy elaludjak délután. Aztán már éjszaka is. Amikor anyámmal másnap bementünk, a nővér egy kulccsal nyitotta ki az ajtót. Addig meg sem fordult bennem, hogy bárkit is be lehetne zárni a kórházba. Attól fogva igyekeztem még jobban viselkedni, amikor anyám valamiért orvoshoz vitt. A látogatás nagyon felkavart, apámnak rossz szaga volt, és mintha nem is önmaga lett volna, valahogy másként viselkedett. De azért elmosolyodott, amikor meglátott. – Szervusz, fiam, gyere ide! – mondta, azzal megragadta a karomat és felemelt, ami elég riasztó volt. Magához ölelt, odanyomott a csupa borosta arcához. – Már jobban vagyok, nemsokára hazamehetek. Amikor újra letett, önkéntelenül is hátráltam néhány lépést.

A kis különc

28

Végül egy teljes hónapig maradt a kórházban. Akkor is elég nyúzott volt még, amikor hazaengedték. Nem sokkal később anyám egy időre elvitt a szüleihez Georgiába. Nem igazán szerettem ott lenni, lent délen. A nagyszüleim házának ázottgyufa-szaga volt, a víznek pedig rettentően fura íze. – A kéntől van – mesélte mindenki, de arra már senki nem tudott válaszolni nekem, miért kellett ként tenni a vízbe? Amikor újra hazamehettem, a kutyámnak nyoma sem volt. – Hol van Uszkár? – tudakoltam. – Megszökött – felelte apám. De valamiért nem tudtam hinni neki. Egyre azon járt a fejem, mi történhetett a kutyámmal? – Csináltál vele valamit, apu? – kérdeztem félénken. – Nem! – csattant fel. – A kutyád megszökött! Megrémisztett, ahogy rám kiabált. Nagyon erősen éreztem, hogy apám valami rosszat csinált a kutyámmal, de azt nem tudtam, mit, viszont megkérdezni sem mertem. Attól fogva sokkal jobban tartottam apámtól. Ez a félelem egészen a kamaszkoromig elkísért, amikor már elég erős voltam ahhoz, hogy meg tudjam védeni magam. A szüleim egyre többet veszekedtek, az apám pedig egyre gonoszabbá vált. Különösen esténként, amikor már ivott is. Ha felbőszítettem, elfenekelt. Keményen. Vagy ha nem, akkor felemelt és olyan erősen rázott, hogy sokszor azt hittem, le fog szakadni a fejem. Miután apám megszerezte a diplomáját az egyetemen, ideje volt állás után néznie. Amit végül is talált, az az ország másik végében volt, Seattle-ben, Washington államban. Egy teljes hónapig róttuk az utat a fekete bogárhátúval, mire odaértünk. Nagyon szerettem azt a Volkswagent. Még mindig van róla egy fotóm, amint ott állok az első lökhárítónak támaszkodva. Az volt a szokásom, hogy bemásztam a hátsó ülés mögötti üregbe és az ablakon keresztül bámultam a felhőket, miközben azt képzeltem, hogy átrepülök az égbolton. Jó sok idő telt el azóta, hogy utoljára bele tudtam magam szuszakolni egy ilyen kis helyre, mint amilyen az ülés mögötti üreg volt. Amikor kissrác voltam, szerettem egészen kicsi labdává összegömbölyödni, és úgy elbújni, hogy senki ne találjon rám. A mai

29

A kis különc

napig szeretem azt az érzést, amikor valami alatt vagyok, és az rám nehezedik. Manapság úgy alszom, hogy párnákat rakosgatok magamra, mert az sokkal jobban esik, mint ha betakaróznék. Azt hallottam, ez gyakori az autistáknál. Akkor, ott, a hátsó ülés mögött összegömbölyödve boldognak éreztem magam. Az jó időszak volt. Nem volt körülöttem más gyerek, akik megbánthattak volna, a szüleim pedig egész nap csak velem foglalkoztak. De ami a legjobb volt: esténként nem volt kiabálás és veszekedés. Arról nem is beszélve, hogy folyamatosan új dolgokat láttam – mint amilyen például a Rushmore-hegy. Lenyűgözött az elnökök sziklába vájt portréja, ám még ennél is jobban érdekelt a völgyben megbújó indián rezervátum. – Meglátogathatjuk Dougot? – kérdeztem anyámat. – Ez nem az a rezervátum – felelte szomorú arccal. – Ők Montanába költöztek, ez itt pedig Dél-Dakota. Innen nagyon messze élnek. Amikor megérkeztünk Seattle-be, olyan házba költöztünk be, ahol több gyerek lakott, mint amennyit én valaha is láttam. Alig, hogy megláttam őket, már rohantam is volna hozzájuk, hogy én is mihamarabb a csapat tagja lehessek – de aztán másként alakult. A banda vezetője egy hatéves srác volt, Ronnie Ronson. Majdnem két évvel volt idősebb nálam, ráadásul jó nagydarab is volt. Ronnie és a többiek indiánosdit és cowboyosat játszottak. Ide-oda rohangáltak a házhoz tartozó zöld udvaron és folyamatosan kiabáltak, hogy „Gyerünk, gyerünk, Ronson-cowboyok!” Eközben lasszót pörgettek a fejük fölött és durranós puskával lövöldöztek. Nagyon tetszett az egész, iszonyatosan szerettem volna köztük lenni. Próbáltam velük együtt rohangálni keresztül-kasul az udvaron. – Mi a fenét csinálsz? Te nem vagy cowboy! – rivallt rám az egyikük. Hogy micsoda? Ránéztem, aztán pedig magamra. Mitől volt ő cowboy, én pedig nem? – De, én is az vagyok! – feleltem durcásan. – Nem, nem vagy az, majomarcú! – vágta rá, aztán már rohant is tovább a többiekkel.

A kis különc

30

Ott álltam és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Ahogy elrohantak mellettem a többiek, egyre-másra kiabálták, hogy „majomarcú, majomarcú!” Nem hagyták, hogy közéjük álljak és én is cowboy lehessek. Mérges voltam és szomorú. Ügy éreztem, hogy megszégyenítettek. Sosem fognak sehol elfogadni. Egyáltalán, minek is élek? Sírva futottam fel a lakásunkba. Amikor beléptem, anyám felkapott és az ölébe vett. – Mi a baj? – Nem tudom, hogyan barátkozhatnék össze a többiekkel – feleltem szipogva. – Mindenki utál. Anyámnak semmi okos nem jutott az eszébe, ezért inkább csak csendben cirógatott, ami megtette a hatását: szépen lassan megnyugodtam. Kinéztem az ablakon, le az udvarra, ahol Ronson játszott a többi sráccal, aztán leültem a földre Chippy, a traktorom mellé. Chippy sosem bántott. A masinákkal már akkor is jobban kijöttem. Annak ellenére, hogy a barátkozási kísérleteim leginkább kudarcba fulladtak, a seattle-i időszak talán a legjobb volt a családom életében. Apám például majdnem minden hétvégén elvitt minket kempingezni. Megtanított arra is, hogyan lehet belőlem igazi, túlélő erdei ember. Egy csomó könyvet együtt olvastunk el, különösen a cserkészek kézikönyvét. Még ma is emlékszem belőle azokra a képekre, amelyek megmutatták, hogyan készítsünk csapdát. Sokszor álmodoztam arról, hogy együtt esetleg elejtünk egy farkast vagy egy medvét, de legfeljebb varangyos békáig vagy egyegy zoknitartó kígyóig jutottunk. Annak is nagyon örültem, hogy Seattle-ben, a házunk mögött igazi erdő volt. Szerettem a fák között. Amikor szomorú voltam, kimentem az erdőbe, leültem egy farönkre és gondolkodtam vagy mindenféle cserkész dolgot csináltam. Ettől mindig jobban éreztem magam. Emlékszem, akkor hatalmasnak tűnt az erdő, ám valójában alig harminc-negyven méter mély volt. A szüleim pontosan tudták, hogy egyáltalán nem olyan rengeteg, mint amilyennek én hittem és mindig

31

A kis különc

rám szóltak, hogy még véletlenül se menjek el a másik végéig, ahol az autópálya volt. Azt mondták, az az út egyenesen Alaszkába vezet. – Nehogy oda merészkedj nekem! Még valaki megpróbálja elrabolni az én kisfiamat! – ripakodott rám anyám játékosan. Eszem ágában sem volt hagyni magam elrabolni, úgyhogy messzire elkerültem az erdő túlsó végét. Rajtam kívül volt még néhány srác, akik nem tartoztak Ronnie bandájába, úgyhogy előbb-utóbb megismertem őket. Mi voltunk azok, akik senkinek sem kellettek, a különc liga. Az egyik srácot Jeff Crane-nek hívták, és bár másfél évvel fiatalabb volt nálam, így is nagyon-nagyon kicsi volt. Anyám jóban lett Jeff anyjával, így viszonylag gyakran átjártunk hozzájuk. Jeffnek ugyan volt bátyja és nővére is, de őket egyáltalán nem érdekeltük, úgyhogy legtöbbször kettesben játszottunk. Mivel idősebb voltam, több mindent is tudtam. Elmagyaráztam neki, melyik növény micsoda, hogyan kell békát fogni, várat építeni a kockákból, szóval minden olyasmit, amit egy ötéves már magabiztosan tud, és amire egy hároméves már nagyon is kíváncsi. Volt, hogy elkaptunk néhány kisebb kígyót és befőttes üvegekbe tettük őket. A kígyóvadászatba Jeff bátyja is beszállt. Lyukakat vájtunk az üvegek tetejébe, hogy ne fulladjanak meg. Jeffel azért volt jó játszani, mert mellette rájöttem, hogy a kisebb gyerekek szemében olyan vagyok, akár egy felnőtt, felnéznek rám. Ez pedig nagyon tetszett. A gyerekek persze sokszor hiszik azt, hogy mindenre tudják a választ. Az én esetemben viszont ez történetesen tényleg majdnem mindenre igaz volt. Hiába voltam még csak ötéves, a világ dolgainak működését máris jobban ismertem, mint az emberek világát. Amikor egy év múlva Pittsburghbe költöztünk, Jeffnek ajándékoztam Chippyt. Chippy volt az első igazán értékes játékom és egyben az első, amit elajándékoztam. De úgy éreztem, jól teszem, mert Jeff volt az első igazi barátom. Fiatalabb volt nálam, kíváncsi volt, felnézett rám és nem gúnyolt ki mások előtt, ahogy a nagyobb gyerekek. Emellett persze az is az igazsághoz tartozott, hogy kinőttem Chippyt, a szüleim pedig azt ígérték, hogy Pittsburghben kapok egy igazi biciklit. A bicikli pedig azt jelentette, hogy akkor

A kis különc

32

már én is Nagy Gyerek leszek, ezt tudtam. Ha pedig Nagy Gyerek leszek, a többiek is megkedvelnek végre.

2 Állandó játszótárs

J

– ohn Elder, nemsokára visszaköltözünk Pennsylvaniába – jelentette be apám egy nap, miután hazajött a munkahelyéről. Engem viszont sokkal jobban lekötöttek azok az ezüstdollárok, amelyeket nem sokkal korábban a komódban találtam. Egy csomó volt belőlük, jó sokat nyomott a súlyuk és volt köztük olyan is, amelyet 1880-ban nyomtak. Apám nem adta fel, kivette a kezemből az érmét és megismételte, immár nyomatékosabban. – Elder, nemsokára költözünk! Azzal, hogy elvette tőlem az érmét, sikerült magára vonnia a figyelmemet. Viszont így visszaemlékezve azt gondolom, hogy a szüleim ritkán voltak gyengédek és figyelmesek velem. Vajon akartak egyáltalán gyereket? Ezt már sosem fogom megtudni. – Ugyanoda megyünk vissza, ahol régen éltünk? – kérdeztem apámat. – Nem, ezúttal Pittsburghben fogunk élni – felelte. Azt gondolta, hogy ott végre állandó munkája lesz, nem csak helyettesítő tanárként alkalmazzák. Én pedig megkezdem az iskolát és újabb barátságokat köthetek. Szomorú voltam, amiért el kellett búcsúznom Jefftől, de Seattle-ben nem különösebben voltam boldog, úgyhogy annyira nem bántam, hogy elköltözünk. Egy valamit azonban megtanultam azokból a megaláztatásokból, amelyeket Ronnie Ronson és Chuckie és az összes többi gyerek művelt velem, miközben én barátkozni próbáltam velük. Kezdtem rájönni, hogy valamiben nagyon különbözöm tőlük. Viszont ezt igyekeztem pozitívan elfogadni. Úgy döntöttem, a legtöbbet fogom kihozni abból, hogy defektes gyerek vagyok. Pittsburghben végre ráéreztem arra, miként tehetek szert barátokra. Ekkor már tudtam, hogy a gyerekek és a kutyák egészen másként viselkednek. Már nem cirógattam a társaimat és bottal sem

Állandó játszótárs

34

piszkáltam őket. Kilencévesen pedig olyan felismerésre jutottam, ami sorsfordító volt az életemben. Rájöttem ugyanis, miként beszéljek a többi gyerekhez. Megértettem, hogy ha egy pajtásom azt mondja nekem, „Nézd, milyen klassz matchboxom van!”, akkor arra olyan választ szeretne, ami kontextusában kapcsolódik is ehhez. Íme, néhány példa arra, hogy ezen felismerésem előtt tipikusan milyen válaszokat adtam egy hasonló, „Nézd, milyen klassz matchboxom van!” típusú mondatra: A „Én egy helikoptert szeretnék.” B „Sütit akarok enni.” C „Anyu ma nagyon mérges volt rám.” D „A vidámparkban felültem egy pónira.” Annyira megszoktam, hogy a saját kis világomban élek, hogy a válaszaim szinte kizárólag azt tükrözték, amire éppen akkor legbelül gondoltam. Ha éppen azon járt az eszem, hogy lovagoltam a vidámparkban, akkor hiába mondta azt nekem valaki, hogy „Nézd, milyen klassz matchboxom van!” vagy, hogy „Az anyukám kórházba került!”, én ettől függetlenül biztos, hogy azt vágtam rá: „A vidámparkban felültem egy pónira.” Hiába hallottam, amit a többi gyerek mondott nekem, a szavaik nem befolyásolták a gondolataimat. Egy kívülálló azt hihette, nyilván nem hallottam, amit nekem mondtak. De persze hallottam, hiszen a magam módján válaszoltam is, csak a másik fél ezt nem tudta értelmezni. Szóval, a felismerésem pont ezen változtatott. Felvillant az agyamban egy kis izzó, és rájöttem, hogy a válasz, amit a másik kölyök hallani szeretne, így szól: E „Ez egy tök klassz matchbox! Megnézhetem?” Ami pedig még ennél is fontosabb volt, azt is megértettem, hogy az A, B, C, D válaszok zavarják, sőt felidegesítik a többieket. Újsütetű felismerésemnek köszönhetően immár az is világossá vált, hogy Ronnie és a cowboycsapat többi tagja miért nem akart szóba állni velem. Valószínűleg Chuckie-t is ezért hagytam hidegen. (Vagy lehet, hogy ő is ugyanolyan defektes, mint én. Elvégre ő is szereti a

35


játék teherautókat és ő is folyamatosan a földre bámult, miközben beszéltem hozzá.) Szóval, miután minderre rájöttem, kezdtem egészen normális módon válaszolni a hozzám intézett mondatokra. Azt nem mondom, hogy be nem állt a szám, de most már legalább tényleges résztvevője tudtam lenni a beszélgetéseknek. Úgy tűnt, jobbra fordulnak a dolgok. Az a helyzet, hogy a körülöttem lévő felnőttek valahogy megóvtak attól, hogy mindez hamarabb derüljön ki. Ők ugyanis – a rokonaim, a szüleim vagy éppen a baráti körük – önkéntelenül is szóba álltak velem, illetve mindig ők kezdeményezték a beszélgetést. Ha valami olyasmit válaszoltam, aminek nem volt értelme, sosem tették szóvá. Hanem vették a lapot. Szóval tőlük nem tanulhattam meg, hogyan lehet továbbvinni egy beszélgetést, mert ők nem akadtak fenn semmin, amit mondtam nekik. A gyerekek viszont vagy zabosak lettek rám, vagy gyogyósnak néztek. És hogy a „normális” gyerekek miként jönnek rá, hogyan is kommunikáljanak egymással? Hát úgy, hogy látják és feldolgozzák, ahogy a többiek egymáshoz viszonyulnak – az én agyam viszont nem erre volt berendezve. Ma már tudom, hogy az aspergeres gyerekek maguktól nem, vagy csak ritkán értik meg az alapvető közösségi normákat. Nem igazán érzékelik a testbeszédet, és az arcmimikát sem. Én biztosan nem érzékeltem. Legfeljebb a kifejezetten extrém, erőteljes megnyilvánulásokat, de mire idáig fajultak a dolgok, rendszerint túl késő volt. Azzal, hogy rájöttem, milyen válaszokat várnak tőlem, sikerült elérnem, hogy szinte azonnal új barátaim lettek. Ott voltak például az utca túloldalán lakó Meyers lányok, Christine és Lisa. Aztán ott volt az alsó szomszédunk is, Lenny Persichetti. Jól elvoltunk együtt, legtöbbször bújócskáztunk, játék erődöt építettünk az erdőben, vagy a ház mögötti garázsban lógtunk, ahol egy nagyobb srácokból alakult banda játszott. Az új barátaimmal keresztül-kasul bejártuk a környéket, rengeteg felfedeznivaló volt. Lennyvel például még egy elhagyatott kastélyra is bukkantunk, meg mindenféle ősrégi kincsre, amelyek szanaszét hevertek a Frick parkban. Valóságos kincsesbánya volt a házunk környéke.


36

Azon a nyáron váltunk Nagy Gyerekekké. Szabadok voltunk, senki nem figyelt ránk, senki nem egzecíroztatott minket. Imádtam! Leginkább azért, mert végre nem voltam egyedül. Aztán jött az újabb meglepetés. – John Elder, kisbabám lesz! – jelentette be az egyik nap anyám. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Vajon húgom lesz? – tűnődtem magamban. Azt reméltem, nem. Mire lenne jó nekem egy húg? Nem, egy öcs sokkal hasznosabb lenne. Igen, egy fiútestvér. Méghozzá csak az enyém! És akkor végre lesz állandó játszótársam. Anyám egyre nagyobb és nagyobb lett, én pedig a fülemet a hasára tapasztva hallgattam odabent a babát. Nagyon izgatott voltam. Azon a napon, amikor az öcsém világra jött, anyám bátyja, Mercer vigyázott rám, amíg ő és apám a kórházban voltak. Alig vártam, hogy végre láthassam a testvérem. A nagybátyám vitt be a kórházba kocsival. A kisöcsém alig néhány órás volt. – Christopher Richter Robison. Milyen tündéri kisfiú! – Szeretnéd megfogni? – kérdezte anyám, miközben az öcsémet a karjában ringatta. Nagyon kicsi volt, sokkal kisebb, mint amilyennek képzeltem. – De ugye, megnő majd? – kérdeztem, azt remélve, hogy az öcsém nem marad örökre törpe. – Te is éppen ilyen kicsi voltál, amikor megszülettél – felelte anyám. Nehéz volt elhinni, de arra jutottam, ha nekem sikerült, akkor idővel valószínű az öcsém is gyarapodik majd. Bőre pirospozsgás volt, a szemét pedig szinte végig csukva tartotta. Anyám óvatosan a kezembe adta. Azt hittem, ugyanúgy fog ficánkolni, mint egy kutya vagy egy macska, amikor megfogja az ember, de nem, meg sem mozdult. Igazából nem is nagyon éreztem, hol kezdődik ő és hol végződik a takaró, amibe be volt bugyolálva. Egészen más érzés volt, mint kézbe venni a kutyámat. Az én saját bejáratú kisöcsém. Rettenetesen izgultam, de mindent elkövettem, hogy ez ne látsszon rajtam. Attól féltem, hogy akkor elvennék tőlem. Amikor hazahozták, sárga rugdalózóba volt bugyolálva, anyám pedig a nappaliban lévő bölcsőbe fektette. Odasétáltam és figyeltem az öcsémet, de csak feküdt ott mozdulatlanul. Amikor ránéztem, néha visszapillantott, de leginkább csak aludt. Aranyos volt.

37


– A fejét mindig támaszd meg, ha óvatosan a kezedbe veszed – tanácsolta anyám, miközben szorosan magamhoz öleltem az öcsémet, hogy még véletlenül se essen le. Sokszor féltem attól, hogy ha nem figyelek oda, esetleg tényleg kitöri a nyakát, ahogy anyám mondta. De sosem történt ilyesmi. – Tudsz beszélni? Akarsz mondani valamit? – néztem rá kérdőn. Erre horkantott egyet. – Ennyi? – kérdeztem, majd az ujjammal óvatosan megböktem az orrát, pont úgy, ahogy azt a szüleimtől láttam. Az öcsém erre felsírt. Gyorsan felkaptam és ringatni kezdtem, amitől megnyugodott és néhányszor újra felhorkantott. – Jól van, akkor Horkantyúnak foglak hívni – feleltem. Most már neve is volt az öcsémnek. Az építőkészletemmel eszkábáltam egy darut, aminek a segítségével beemeltem a fakockáimat az öcsém bölcsőjébe. Azt reméltem, hogy majd ő is játszani akar velük, de csak bámult mereven. – Nézd, Horkantyú, ezeket neked emeltem ám fel – az öcsém pedig nézte, ahogy fel-le mozgatom a kockákat. – Anyu, nézd csak, építettem Horkantyúnak egy igazi darut! – féltékeny voltam az öcsémre, mert anyám minden percét vele töltötte. Ezt pedig rosszul viseltem, mert korábban csak rám figyelt. – Ez igazán kedves tőled, John Elder – válaszolta anyám, miközben odajött a bölcsőhöz és szemügyre vette az alkotásomat. Anyámnak is felemeltem pár kockát, ő pedig elvette ezeket. – Ugye tudod, hogy az öcséd nem Horkantyú, hanem Christopher vagy Chris, ha az jobban tetszik – mondta. Hiába mondtam volna neki, úgysem érti, hogy nem akartam így hívni az öcsémet. Akkor még én sem tudtam, de valamilyen oknál fogva gondjaim vannak a nevekkel, nehéz őket megjegyeznem. Kivéve, ha én adom őket. Az egyik délután áthívtam a barátaimat és megmutattam nekik az öcsémet. – Ő a kisöcsém, Horkantyúnak hívják – mondtam, ők pedig le voltak nyűgözve.


38

Mindannyian egykék voltak. Túl sok mutatványra még nem tudtam rávenni az öcsémet, de azt már tudtam, hogy ha nagyobb lesz, más lesz a helyzet. Büszke voltam rá nagyon. Egy év múlva már tényleg egész sok trükköt tudott. Voltak, amiket én tanítottam neki és voltak, amikre magától jött rá. Egyévesen ugyan még nagyon kevés dologra tudtam használni, de láttam benne a lehetőséget. Mindeközben a szüleink még gyakrabban marták egymást, és újra szóba került a költözés. Annyira szerettem volna, ha Horkantyú egy kicsit már nagyobb, tud beszélni és megoszthatok vele dolgokat. – Apád új, jobb, állandó munkahelyet szeretne magának – állt elém az egyik nap anyám. – Két lehetőségünk van: az egyik Austinban, Texas államban, a másik pedig Amherstben, Massachusettsben. Apám addigra már évek óta szeretett volna egy stabil állást. Anyám egyre többet beszélt, apám pedig egyre morózusabbá vált. És gonoszabbá is. Rászokott egy sherry nevezetű löttyre. Megkóstoltam, de azon nyomban ki is köptem, annyira utálatos volt. El sem tudtam képzelni, mi lehet benne annyira jó, hogy az apám egymás után nyakalja be a poharakat, de ezt tette. Ott ült egyedül a konyhában, és ahogy ivott, egyre gonoszabbá vált. Megtanultam, hogy sötétedés után jobb messzire elkerülnöm. Sosem voltam még sem Amherstben, sem Austinban. De az olvasmányaim alapján annyit tudtam, hogy Austinban rengeteg mérges kígyó és viperagyík van. Meg szárazság és forróság. – Menjünk Amherstbe! – javasoltam, a szüleim pedig egyetértettek. Szóval újra felkerekedtünk. Ezúttal végül Hadleyben kötöttünk ki, egy farmerközösségben, úgy hat mérföldnyire az amhersti egyetemtől. A szüleim mindketten vidéken nőttek fel, de én az egész eddigi életemet a városban, házak és betonrengetegek között töltöttem. Most pedig egyszerre vidékiek lettünk. Izgalmasnak tűnt. Az különösen, hogy egy jó régi házba költöztünk be. – 1743-ban épült, és ez a város egyik legrégibb épülete, John Elder – mondta anyám nagy büszkén.

39


A ház körül tehenek legelésztek, a kert mögött pedig szántóföldek voltak, amerre csak a szem ellátott. Anyám bemutatott a tulajdonosoknak, Mr. és Mrs. Barstow-nak, akiktől a házat béreltük. Kedves embereknek tűntek. Mr. Barstow gazdálkodott, a környező összes föld az övé volt, de ami még ennél is jobb volt, az öccse a szomszédban lakott, és neki volt négy gyereke, akikkel játszhattam. Mivel ekkor már egészen jól alkalmaztam az emberek közötti kommunikáció szabályait, Hadleyben pillanatok alatt barátokra leltem. Mire a suli megkezdődött, már nem egyedül szálltam fel a buszra, hanem a pajtásaimmal. Korábban soha nem utaztam buszon, de ezt nekik nem mondtam el. Megtanultam, hogy semmi olyasmit ne osszak meg mással, amivel kínos helyzetbe kerülhetek, így is megvolt már a magam baja. A házunk mögött egy hegyvonulat húzódott, az út túloldalán pedig, a fák mögül felsejlett a Connecticut folyó. Mind közül, ahol korábban éltünk, ez volt a legszebb hely. Suli után a többiekkel gyakran mentünk hegyet mászni abban a reményben, hogy ametisztre bukkanunk. – Ibolyaszínűek és majdnem olyan értékesek, mint a rubin – magyarázta egyszer Dave Barstow. Időközben Horkantyú is egész szépen cseperedett. Megtanult egyedül felülni, és folyamatosan ott kúszott-mászott, ahol éppen én voltam. Gyakorlatilag az egész napot a járókában töltötte. Amikor elege lett belőle és torka szakadtából ordítani kezdett, kivettem, megnyugtattam egy kicsit, aztán visszatettem. Volt, hogy fejjel lefelé megfordítottam a járókát és így tettem vissza, de Horkantyú egyáltalán nem örült, hogy bebörtönöztem. Úgy döntöttem, hogy Horkantyút a ház melletti tarlón fogom megtanítani járni. Az utat egész vastagon borította a szétszóródott takarmány, úgyhogy nem féltem attól, hogy ha elesik, nagyon megüti magát. És különben is, elég kicsi volt még mindig, olyan nagyot nem eshetett. Megfogtam a pracliját és így totyogtunk végig a kukoricasorok között egészen a tábla végéig. Aztán megfordultunk és visszatotyogtunk. Amikor először vágtunk neki, még jóformán nekem kellett tartanom őt a karjánál fogva, mert olyan bizonytalanul állt a lábán. Nem ment könnyen, de végül már elég volt az egyik


40

kezét fognom és nem kellett segítenem neki. Határozottan fejlődőképesnek bizonyult. Én pedig elégedett voltam. Aztán eljött az a pillanat is, amikor egyáltalán nem fogtam meg a kezét. – Gyerünk, Horkantyú, menj! Amikor először biztattam erre, bömbölni kezdett és abban a pillanatban fenékre ült. Óvatosan megböktem a lábammal, és a kezénél fogva felemeltem. Láttam rajta, hogy inkább kúszna megint. – Gyerünk már, Horkantyú, indulj el! Minden alkalommal, amikor elengedtem a kezét, megpróbált leülni, de nem engedtem, újra és újra felhúztam. Végül, miközben a derekát fogtam, sikerült elérnem, hogy magától elinduljon. Úgy tűnt, nagyon elégedett magával, de ezt nehéz volt megmondani, mert még mindig csak gügyögni tudott. És igazából még én sem tudtam, hogy pontosan mire képes és nem defektes-e az öcsém. Például a füle botját sem mozgatta arra, hogy megmutattam neki a könyveimet, pedig még fel is olvastam neki belőlük. Nemsokára aztán már teljesen egyedül járkált. Még mindig ösztökélni kellett és még mindig hajlamos volt átmenni néha kúszásba, de egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre használta a lábait. Amikor azt láttam, hogy négykézláb akar közlekedni, ráléptem a hátára és a földre nyomtam. Vagy a lábammal az oldalára fordítottam épp úgy, mint ahogy egy teknőst fordít a hátára az ember. Persze óbégatott egy sort, de aztán rájött, hogy a kúszás helyett két lábon járjon. – Kétkerék-hajtás, Horkantyú, nem négy kerék, értsd meg! – most, hogy már Nagy Gyerek voltam, elég sok autós magazint olvastam és biztosra vettem, hogy a kisöcsém érteni fogja majd a párhuzamot. Mire eljött a tél, már majdhogynem rohangált. Beszélni ugyan még nem beszélt, de anyám megnyugtatott, hogy ne féljek, előbbutóbb fog. Én azért kételkedtem. Az a helyzet, hogy többet vártam tőle. – Az öcsédnek semmi baja! Egyszerűen még kisbaba. Még néhány év és ugyanúgy fog beszélni, mint te – csitítgatott időről időre anyám, amikor felvetettem, hogy Horkantyúval valami nincs rendben. Elvégre se nem beszélt, se nem olvasott.

41


Mutogattam neki ugyan néhány dolgot, de továbbra is úgy tűnt nekem, hogy rám se hederít. Az volt a szokása, hogy bármit adtam a kezébe, azt egyből a szájába dugta. Mindent megevett volna. Amikor csípős tabasco szószt adtam neki, attól meg ordítani kezdett, mint a fába szorult féreg. Az öcsémnek köszönhetően tanultam meg, hogyan bánjak másokkal. Horkantyú pedig azzal, hogy az öcsém volt, megtanulta, hogy mit tegyen a szájába és mit ne. Fogalmam sincs, miért, de függetlenül attól, mi mindent műveltem vele, Horkantyúnak én voltam az isten. Persze jogosan, hiszen nagyobb is voltam és okosabb is. Örültem, hogy öcsém van. Ettől felnőttebbnek éreztem magam. – Vigyázz az öcsédre! – szólt oda anyám mindig, amikor kimentünk játszani. Én rendszerint sétáltam, ő pedig totyogva követett, akár egy kiskutya. Szerettem az érzést, hogy felelős vagyok érte, szerettem vigyázni rá. És azt hiszem, jó is voltam ebben. Más testvérrel ellentétben például soha nem gyújtottam fel, nem fosztottam meg sem egyik karjától, sem a lábától, és még a kádba sem akartam soha belefojtani. Nagyon is odafigyeltem Horkantyúra, és ez meg is látszott rajta. Hónapról hónapra nagyobb lett és folyamatosan a nyakamban loholt. Nagyon virgonc lett. Aztán egy idő után már nem horkantott és nem halandzsázott tovább. Magához vette a játékaimat és egyedül kezdett játszani velük. Egyre több nyűgöt jelentett nekem. Ideje volt új nevet adnom neki. – Horkantyú, gyere csak ide. Mivel egyre nagyobb vagy, ezért úgy döntöttem, hogy új nevet kapsz tőlem. Mostantól Kullancsnak foglak hívni. Világos? – Kullancs? Néhányszor még ízlelgette a szót, aztán odalépdelt anyánkhoz, hogy elújságolja neki a hírt. Az a fajta rettenetes magány, amit ötévesen éreztem, lassan teljesen megszűnt körülöttem. Most már csak olyan helyzetekben éreztem magányosnak magam, amikor valami a kisebbrendűségemre, a defektusomra emlékeztetett. A születésnapomra például anyám rendszerint sütött egy tortát, kaptam néhány ajándékot is, és miközben mindenki úgy tett, mintha nagyon


42

örülne, semmiről nem szólt az egész. Máskor viszont engem is meghívtak egy-egy születésnapi zsúrra, ahol húsz-harminc gyerek rohangált összevissza és zengett a ház a nevetéstől. Azok voltak az igazi születésnapi bulik, nem pedig az enyém – gondoltam magamban. Ritkán örültem, még ritkábban nevettem, és gyerekek sem zsongtak körülöttem. Az okát pontosan nem értettem, de azt éreztem, hogy ők jobb helyzetben vannak, mint én és egyszerűen fizikailag fájt, hogy emiatt mi mindenből maradhatok ki. Ahogy kamaszodtam, az iskolai eredményeim alapján a tanáraim – és velük együtt a szüleim – kezdtek besorolni az „ebből sem lesz soha semmi” kategóriába. Folyamatosan azt vágták a fejemhez, hogy nem vagyok jó semmire. Azt mondták, jobb esetben három út közül választhatok: vagy benzinkutas lesz belőlem, vagy beállók a seregbe (ha bevesznek), vagy a börtönben kötök ki. Hát, nem lett igazuk. És ezt jól meg is mutattam nekik.

3 Empátia

Mire

tizenkét éves lettem, a „ha nem lesz változás a viselkedésében, intézetbe kellene adni” kategóriából átléptem a „teljesen bekattant, agyament kölyök” kategóriába. Noha a kommunikációs képességeim – magamhoz képest legalábbis – ugrásszerűen javultak, ezzel együtt a velem szemben támasztott elvárások is nőttek. Nekem pedig egyre többször gyűlt meg a bajom azzal, amit a terapeuták a „nem helyénvaló kifejezés”-sel szoktak illetni. Anyám egyszer áthívta magához a barátnőjét, Betsyt. Miközben a kanapén ültek, cigiztek és beszélgettek, odasétáltam hozzájuk. – Hallottál Eleanor Parker fiáról? – kérdezte Betsy anyámat. – Egy hete halálra gázolta egy vonat, miközben a síneken játszott. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Amikor ezt Betsy meglátta, hitetlenkedve nézett rám. – Te azt gondolod, hogy ez vicces?! – kérdezte hüledezve. Zavarba jöttem és nem tudtam, mitévő legyek. – Nem, azt hiszem, nem – nyögtem ki végül, miközben eloldalogtam. Fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék. Azt értettem, hogy amiatt mérges rám, mert mosolyogtam. De azt már nem tudtam volna megmondani, miért pont ezt a reakciót váltotta ki belőlem, amit mondott, ahogy magát a mosolyt sem tudtam visszatartani. Pedig odabent sem örömet, sem más hasonlót nem éreztem. Ahogy kamaszodtam, egyre nehezebben igazodtam el a saját érzéseim között. Ráadásul tehetetlen voltam velük szemben, képtelen voltam másként reagálni, mint ahogy feltörtek belőlem. – Mi ütött a fiadba? – hallottam még Betsyt, miközben kifelé kullogtam.

Empátia

44

Anyám ezután különböző pszichológusokhoz vitt, akik egytől egyig elbaltázták a diagnózisukat. A legtöbbjük kifejezetten a gonosz és szociopata énemet próbálták meg kihangsúlyozni, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Tényleg, egyikük sem használt, sőt inkább még rontottak is rajtam. És persze egyikük sem jött rá arra, miért mosolyodtam el azon, hogy Eleanor fiát elütötte egy vonat. Most már tudom. Ráadásul magamtól jöttem rá. Nem igazán ismertem Eleanort. A fiával pedig még csak nem is találkoztam. Ennélfogva sem különösebb örömet, sem bánatot nem kellett volna éreznem velük kapcsolatban. Nagyjából ez játszódott le az agyamban azon a nyári délutánon: Valaki meghalt. Hű, de jó, hogy nem engem ütött el a vonat! És annak is örülök, hogy nem Kullancsnak vagy a szüleimnek esett baja. Szerencsére a barátaim is jól vannak. Elég hülye lehetett az a srác, ha a sínek között játszott. Engem így soha nem gázolhat halálra egy vonat. De jó, hogy nekem semmi bajom! Az okfejtésem végén pedig megkönnyebbülten mosolyodtam el. Bármi is ölte meg azt a szerencsétlen srácot, engem nem fog. Még csak nem is ismertem. Velem minden rendben lesz. Az a helyzet, hogy az érzéseim ma is ugyanígy működnének. A különbség csak az, hogy ma már képes vagyok uralni az arckifejezéseimet. Az emberi fejlődéstörténet szempontjából tény, hogy van egy olyan veleszületett képességünk, hogy törődünk és megvédjük magunkat és a hozzánk legközelebb állókat, rendszerint a családtagjainkat. Azokkal, akiket nem vagy csak alig ismerünk, rendszerint nem törődünk. Ha például Brazíliában, egy autóbalesetben meghal tíz ember, belőlem az semmilyen érzést nem vált ki. Az agyammal felfogom, hogy ez egy szomorú dolog, de ettől még nem érzem szomorúnak magam. Aztán amikor meglátom, hogy másokat ez mélyebben megérint, zavarba jövök és értetlenül állok a dolog előtt, mert azt látom, hogy másképpen reagálok a helyzetre, mint a többiek. Életem legnagyobb részében az, hogy másként viselkedtem, sokak szemében egyenlő volt azzal, hogy akkor én egy

45

Empátia

velejéig romlott ember vagyok. Pedig én soha nem gondoltam ezt magamról, egyetlen másodpercre sem. – Ez rettenetes! Ez valami iszonyatos! – a legtöbben alighanem így reagáltak volna és ennek megfelelően folytatták volna a beszélgetést. Bennem viszont rendszerint ehhez hasonló kérdések merülnek fel: Tényleg ezt érzik, vagy csak eljátsszák, hogy rájuk figyeljenek? Nekem iszonyú nehéz különbséget tennem a kettő között. Nincs olyan perc, hogy valaki ne halna meg a Földön. Ha mindenki miatt szomorúság töltené el a szívünket, azt valószínűleg már ő sem bírná. Ahogy egyre idősebb lettem, fokozatosan rávettem és megtanítottam magam arra, hogyan viselkedjem „normálisan”. Egy átlagos embert akár egy egész estén keresztül képes vagyok megtéveszteni, sőt akár még tovább is. De ha valami olyasmit hallok, ami a szokásosnál erősebb érzelmi reakciót vált ki belőlem, akkor nem tudok mit csinálni, lehull az „álcám”. És akkor az emberek szemében egy pillanat alatt visszavedlek azzá a szociopata fenevaddá, akinek már negyven évvel ezelőtt is hittek. Tíz évvel ezelőtt felhívtak a rendőrségről, hogy közöljék, az apám autóbalesetet szenvedett és a Greenfield kórházba szállították. – Ez borzasztó – feleltem közönyös hangon. Pedig legbelül majd szétvetett az aggodalom, émelygő szorongás lett úrrá rajtam. Kétségbeestem. Akkor most meg fog halni? Azonnal otthagytam, amivel éppen foglalkoztam, bevágtam magam a kocsiba és a kórházba száguldottam. Apám persze nem halt meg. Ő és a mostohaanyám is felépültek a balesetből. De az a rettenetes, kontrollálhatatlan kétségbeesés egészen addig nem szűnt meg bennem, amíg oda nem értem, meg nem láttam őket és nem beszéltem az orvosokkal. Csak ezután voltam képes felfogni, hogy minden rendben lesz velük, ezután tudtam megnyugodni. Nemrégiben hallottam egy hírt, miszerint Üzbegisztánban lezuhant egy repülő és ötvenhat ember meghalt. – Ez borzasztó – kommentáltam a dolgot közönyös hangon. Egy kívülálló számára az, ahogy apám balesetére és a repülőgépkatasztrófára reagáltam, egy és ugyanaz. De bennem ég és

Empátia

46

föld volt a különbség. A másokkal való törődés – vagy annak tettetése – számomra egy tanult viselkedési forma. Azt hiszem, ez az empátia számos megnyilvánulási formája közül az egyik. A családtagjaim és a barátaim iránt kifejezetten mély és erős empátiát érzek. Ha velük történik valami, akkor kétségbeesem, és ideges leszek. A nyakam például ilyenkor képes teljesen begörcsölni, engem pedig majd’ szétvet a feszültség. Számomra ez az a fajta empátia, ami „valódi”. Ha valami rossz dolog történik, nem feltétlenül vált ki belőlem fizikai reakciót, de attól még azért odafigyelek a hírekre. Ha például közvetlen veszélyt nem érzek, akkor rendszerint azonnal ez a kérdés merül fel bennem: Mivel hozhatnám helyre a dolgokat? Tizennégy éves voltam, amikor anyám rémülten azzal jött haza, hogy kigyulladt a kocsi. Fogtam magam, kimentem az autóhoz és láttam, hogy odabent vastagon gomolyog a füst. Rendbe kell hoznom anyunak – futott végig az agyamban. – Méghozzá azelőtt, hogy az apám hazaér. Lehúztam az ablakokat, aztán levettem az akkumulátorsarukat. Amikor a füst elült, bemásztam a műszerfal alá, ahol a szivargyújtó egyik kábele szabadon lógott, szétolvadva, teljesen elkormolódva. Kivágtam a szénné égett darabot és a kábelt visszakötöttem a helyére. Utána pedig kipiszkáltam azt a tízcentest, amit anyám beleejtett a szivargyújtóba. Mindezt annak ellenére tettem, hogy a kocsi koszos és büdös volt, tele cigarettacsikkel és régi, ázott gyufásdobozzal, szóval minden olyasmivel, amitől undorodtam. Anyám miatt azonban felül tudtam emelkedni ezeken. Ez egy másfajta empátia. Nem kellett volna megjavítanom a kocsit. Tettethettem volna, hogy hülye vagyok hozzá, anyám nem jött volna rá. És ha nem az anyámról van szó, biztos, hogy más kocsijához hozzá sem nyúltam volna. Viszont a belső késztetés, hogy segítenem kell, mert bajban van az anyám, minden más programot felülírt bennem. Mondhatom talán azt is, hogy azok iránt, akiket nem ismerek, egyfajta „racionális empátia” működik bennem. Vagyis: az eszemmel felfogom, milyen kár, hogy emberek meghalnak például egy repülőgép szerencsétlenségben. Azt is megértem, hogy ezeknek

47

Empátia

az embereknek is vannak hozzátartozóik, akiknek mindez rettenetes lehet. De fizikai, mások számára is látható reakciót mindez akkor sem vált ki belőlem. Miért is kellene? Hiszen nem ismertem őket, a rossz hír pedig az én életemre nincs közvetlen hatással. Igen, szomorú egy ilyen tragédia, de mások is meghalnak, akár ugyanabban a pillanatban, csak éppen másként, betegség következtében, természetes halállal, esetleg meggyilkolják őket. Azt gondolom, muszáj felállítanom magamban egy empátia-sorrendet és azoknak fenntartani az egyébként mérhetetlen aggodalmamat, akik igazán fontosak a számomra. Mivel az agyam a logikus gondolkodás mentén működik, óhatatlanul az a véleményem, hogy azok, akikből túlzott drámai reakciót vált ki egy-egy rossz hír, csak megjátsszák magukat, álszenteskednek. Ez pedig engem zavar. Az ilyen emberek képesek mindent úgy megélni, mintha a saját gyerekükkel történt volna valami rettenetes dolog. Számomra ők hasonlítanak a színészekhez, akik a rendező utasítására bármikor tudnak sírni. De van-e bármiféle érzés a könnyek mögött? – Mi bajod van? Csak ülsz, és nem mondasz semmit. Téged teljesen hidegen hagy, hogy ennyi ártatlan ember meghalt? Tudod, nekik is van családjuk – vágják sokszor a fejemhez az ilyen szenteskedő emberek. Ahogy idősebb lettem, egyre többször kerültem kellemetlen helyzetbe amiatt, mert kimondtam, ami szerintem az igazság volt, de amit mások nem akartak hallani. A tapintat, mint olyan, számomra értelmezhetetlen volt. Egy idő után megtanultam, hogy ne mondjak ki mindent. De attól még megvolt a magam véleménye. Csak igyekeztem lenyelni a nagyját.

4 Csínytevő születik

Kamaszkoromra

végre rájöttem, miként kamatoztathatom, hogy egyébként sokban különbözöm az emberiség nagy részétől. A suliban én voltam az osztály bohóca. Sulin kívül pedig az ügyeletes tréfamester. Az a helyzet, hogy akkoriban sokszor megfordultam az igazgatói irodában. De ezt egy cseppet sem bántam, megérte! Nagyon jó voltam a különféle tréfák kiagyalásában. Egy-egy jól sikerült „gaztett” után a többi srác velem nevetett, nem pedig rajtam. Együtt röhögtünk a tanárokon vagy bárkin, akit sikerült lóvá tennem. A tréfáimnak köszönhetően népszerű lettem. Az pedig, hogy mások felnéztek rám és kedveltek emiatt, kifejezetten jólesett. Igazából nem kellett rábeszélnem másokat, hogy beszálljanak egy-egy csínybe, jöttek maguktól. Ha pedig nem szálltak be valamiért, akkor sem nevettek ki a hátam mögött. Amikor rájöttem, miért vagyok népszerű, még rátettem egy lapáttal. És idővel egyre jobb csínyeket eszeltem ki. Akkoriban folyamatosan olvastam és egyre több dolgot sajátítottam el. Az Encyclopaedia Britannica érdekesebb köteteit például állandóan az ágyam mellett tartottam. Mindent elolvastam arról, ami éppen akkor érdekelt, legyen szó dinoszauruszokról, traktorokról, csillagászatról, hajókról vagy éppen a különféle kőzetekről. A többiek úgy hallgatták, amikor „előadást” tartottam nekik egyegy témában, mintha mindentudó orákulum lennék. Ez persze leginkább a családtagjaimra és néhány barátomra vonatkozott. Nagyon jó hallgatóság voltak, mert úgy tűnt, akkor is kíváncsiak rám, amikor mások egyáltalán nem. Látták, hogy milyen elmélyülten vetem bele magam ezekbe a dolgokba. Látták, hogy nem hülyeségeket beszélek, ráadásul mindezt magabiztosan adtam elő.

49

Csínytevő születik

Láttam a szemükben, hogy azt gondolják: „Ha ő mondja, akkor az úgy is van!” Ebből adódott az az ötletem, hogy mi lenne, ha megteremteném a saját valóságomat? Viszonylag egyszerű kísérletekkel kezdtem. Amikor például a csillagokról és a csillagképekről meséltem a nagyszüleimnek, megtoldottam eggyel. – Az ott a Göncölszekér, látjátok? – magyaráztam nekik. – Arrafelé, megvan? Az pedig ott az Orion. – Hogy te milyen sokat tudsz a csillagokról, John Elder! – felelte elismerően nagyanyám. – Az a fényes csillag pedig ott a Szíriusz, a Nagy Kutya csillagkép ékköve. Az pedig a Bovinius, a Nagy Tehén csillag. – Ebben biztos vagy, John Elder? – nézett rám kérdőn nagyapám. – Nem tréfálsz? Még sosem hallottam a Nagy Tehén csillagképről. – A mitológiakönyvemben olvastam róla. Tudjátok, amit tőletek kaptam. Indiában szent állatként kezelik a teheneket, ez pedig az ő csillaguk. Akarjátok, hogy megmutassam? – Nem, fiam, ha te mondod, akkor biztosan így van! Az volt a trükköm, hogy elegendő valóságtartalommal töltsem meg a történetet ahhoz, hogy valószínűnek hasson. Először azokat a csillagképeket vettem sorra, amelyeket ők is ismertek, aztán azt kiegészítettem egy újjal, a sajátommal. Ráadásul mindezt hitelesen alá is tudtam támasztani a magyarázatommal. És ki tudja, lehet, hogy amúgy is létezik olyan, hogy Nagy Tehén csillag. Attól fogva a Bovinius is ott ragyogott Georgia állam egén. Nagyapám pedig bőszen továbbadta másoknak is, amit meséltem neki. – Hé, Jeb, nézz csak fel az égre! Látod azt a csillagot? Az a Nagy Tehén csillag, az unokám mutatta meg a múltkor. Egy könyvben olvasott róla. – Nagy Tehén csillag, azt mondod? – Igen. Azok a bolond indiánok egy tehén után neveztek el egy csillagot – felelte a nagyapám. – Indiánok? – Úgy értem, indiai emberek, akik ott élnek.


50

– Ja, értem, szóval Nagy Tehén csillag. Ahogy cseperedtem, a csínytevéseim is egyre összetettebbek és kifinomultabbak lettek. Olyan is volt, hogy a történeteim végül saját életre keltek. A családtagjaimmal kezdtem a csínytevést. Amikor a nagyapám rájött, hogy rászedtem, nem sértődött meg, sőt viccesnek találta a dolgot és még bátorított is! Apám más eset volt, vele kifejezetten veszélyes volt ujjat húznom. Anyámmal és az öcsémmel viszont mindig, minden körülmények között működött a dolog. A „hová tűnt a gyerek” például az egyik védjegyem lett. Évekig csináltam, megszámlálhatatlan verzióban. Először akkor, amikor anyám egy időre magunkra hagyott engem és Kullancsot a northamptoni állatkert állatsimogatójában. Ez akkoriban egészen gyerekbiztos helynek számított, ráadásul közel volt az otthonunkhoz is. A mosdóba ment és hogy hozzon nekünk valami harapnivalót, az egész nem volt több öt percnél. Kullancs hatéves volt, én tizennégy, az ötlet pedig hirtelen pattant ki a fejemből. – Gyerünk, Kullancs, bújj el oda, mielőtt anyu visszaér. Megvicceljük, jó? Pár lépésre tőlünk egy sufni állt, ahol a szerszámokat tárolták. Kullancs kinyitotta az ajtót, belépett, aztán magára húzta, de résnyire azért nyitva hagyta, hogy kilásson. Amikor anyu visszatért, én látványosan egy szarvast simogattam. – John Elder, hol van az öcséd? – kérdezte. – Elment, hogy megkeressen téged – feleltem anélkül, hogy egy pillanatra is felnéztem volna. Anyu elindult a mosdó felé, hogy megkeresse Kullancsot. – John Elder, sehol nem találom az öcsédet – mondta, amint kisvártatva visszatért. – Hát, majd előkerül – vágtam rá. Azzal fogtam magam és teljes nyugalommal odébbsétáltam, anyám pedig utánam. Úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, amivel persze még tovább játszottam anyám idegein. – John Elder, mondd meg, hol van Chris?

51


– Semmi baja. És különben is, ő egy Kullancs, le sem tudnánk vakarni magunkról. – Nem szeretem, amikor így beszélsz az öcsédről! Már legalább tíz perc telt el azóta, hogy Kullancs elbújt a sufniban. Nagyon büszke voltam rá, hogy végig egy mukkanás nélkül ott lapított a sötétben. Egészen tehetséges – gondoltam magamban. Mivel anyu egyre idegesebb lett, úgy éreztem, ideje véget vetni a tréfának. – John Elder, most már nagyon aggódom az öcséd miatt. Igen, itt az ideje a slusszpoén bevetésének. – Ugyan, miért aggódsz? Hiszen a barátoddal, Paullal van. Nincs semmi baja. Anyámnak semmiféle Paul nevű ismerőse nem volt. – John Elder, miről beszélsz? – rivallt rám falfehér arccal. – Kullancs Paullal van. Elmentek, hogy megkeressenek téged a kisvonattal. Anyámon ekkorra már a pánik első jelei mutatkoztak. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, nem ismerek semmiféle Pault! Mégis, ki a fene ő? – Azt én honnan tudjam, a te barátod. Azt hiszem, ennél találóbban nem is válaszolhattam volna. Kezdtem egyre jobban élvezni a helyzetet. – Uramatyám! El ne mozdulj innen! – kiáltotta, azzal elrohant. Éreztem, hogy komolyan megüthetem a bokám, ha anyám egy zsaruval tér vissza, aki Paul felől kezd el kérdezősködni. Odamentem a sufnihoz és intettem Kullancsnak, hogy most már kijöhet. Fülig ért a szája, úgy vigyorgott. Noha csak annyi dolga volt, hogy csendben várjon a sorára, láthatóan nagyon büszke volt, hogy ő is tevékenyen részt vett anyu ugratásában. – Jól van, Kullancs. Most pedig figyelj nagyon, hogy az arcod semmit ne áruljon el abból, amit tettünk. Menni fog? – Azt hiszem, igen. Anyám végül két rendőrrel a sarkában jött vissza. Amikor meglátta az öcsémet, odarohant hozzá és szorosan magához ölelte. – Christopher Robison, hol az ördögben voltál?


52

A zsaruk látták, hogy nekik itt már semmi dolguk nem lesz, így szó nélkül odébbálltak. – Paul hozta vissza, ahogy mondtam – böktem ki, még mielőtt Kullancs bármit is mondhatott volna. Az öcsém vette a lapot. – Felültünk a kisvasútra és még jégkrémet is kaptam – mondta, teljesen magától. Ekkor láttam rajta először; hogy történetek kitalálásában egy nap még rajtam is túl fog tenni. Anyu arcán látszott, hogy nem igazán tudja hová tenni a dolgot. De inkább nem szólt semmit. Nem akarta feleslegesen ijesztgetni az öcsémet. Fogalma sem volt róla, hogy Kullanccsal együtt vertük át. Paulról, erről a rejtélyes pasasról pedig valószínűleg azért nem akart kérdezősködni, mert az öcsém láthatóan épen és sértetlenül került elő. Ideje volt újra az őrületbe kergetni. – Kullancs, gyere menjünk, vízi biciklizzünk egyet és süllyesszük el a többi csónakot. A csínytevéseimet idővel kiterjesztettem a szomszédainkra és a tanárokra is. A gimnáziumi biológiatanáromat például ki nem állhattam. Egészen más elképzelései voltak arról, mikor, mit és hogyan kellene tanulnom, mint nekem. Amikor például laborgyakorlaton voltunk, mindenki előtt megalázott azzal, hogy fennhangon közölte az osztállyal, milyen „rettenetesen hanyag módon” boncoltam fel a békát. Máskor pedig azzal szégyenített meg, hogy kihívott feleim és kizárólag olyan kérdéseket tett fel, amelyekről tudta, hogy nem tudom a választ. – Nos, és akkor ezt, hogy nevezik? – mutatott rá egy papírgalacsin nagyságú békatestrészre a tálcán. Honnan a fenéből kellene tudnom? – gondoltam magamban, de nem szóltam semmit. Egy pillanatra sem mertem lehunyni a szemem, mert attól tartottam, azonnal lecsapna rám. Iszonyatosan kimerített és még jobban megszégyenített. Egyre többször fordult meg a fejemben, miként állhatnék bosszút rajta. Végül arra jutottam, hogy valamiféle olvasmányélményre lenne szüksége. Olyasmire, ami elvonja a figyelmét arról, hogy olyan, egyébként kedves gyerekeket nyaggasson, mint én. így aztán

53


elmentem a közeli újságárushoz, akiről tudtam, hogy ő tartja a városban a legtöbb szexmagazint. A Playboyt és a Penthouse-t kirakták a polcokra, de az igazán kemény áru a pult alatt volt, a pénztárgép mellett. Ezekre volt szükségem, de azt nem tudtam, miként szerezhetnék belőlük. Sőt tulajdonképpen nem is a magazinok kellettek, hanem csak az előfizetői szelvények. De hogyan szerezzem meg őket? Az egyetlen megoldást az jelentette, ha vásárolok belőlük. Ezzel viszont az volt a gond, hogy pénz kellett hozzá, ami nekem nem volt. Másnap szombat volt. Bementem a főtérre egy fémtálcával és egy papírlappal a kezemben. Eddie, a zöldséges boltja elől elhoztam két ládát és az utca szemközti oldalán, a Quicksilver Grill előtt, ahol mindenki, akinek arra volt dolga, jól láthatta a papírom, felállítottam a főhadiszállásomat. A következő feliratot eszkábáltam a papírra anyám színes tollainak segítségével: ÁRVA GYEREKEK MEGSEGÍTÉSÉRE SEGÍTSEN MINKET, SEGÍTSE ŐKET MINDEN ADOMÁNY SZÁMÍT MENTSEN MEG MÉG MA EGY GYEREKET! Nagyszerűen ment. Amherstből a kéregetők Mekkája válhatott volna. Néhány óra leforgása alatt összesen negyvenhat dollárt gyűjtöttem össze bankjegyekben és apróban. Alig bírtam a zsebembe tömködni a sok pénzt. A legtöbben meg sem álltak mellettem, csak a tálcára dobták a pénzt és mentek is tovább. Voltak olyanok is, akik szándékosan elfordították a fejüket. Ami a legmeglepőbb volt, hogy senki sem kérdőjelezte meg, hogy amit teszek, az helyénvaló-e. Ha ez megtörténik, ott helyben elsüllyedtem volna szégyenemben. Persze az is lehet, hogy másnak ihletet adott volna. Ha például az osztálytársaim látták volna, mennyi pénzt koldultam össze, biztos, hogy másnap már ők is ott lettek volna a saját tálcájukkal. Addigra egyébként már jó ismeretséget kötöttem a város koldusaival, akik a nap nagy részében errefelé lófráltak. Ott volt Pokróc, Dagadt, Freddie, Willie, a bukméker és Charles, a strici is. Pokróc épp egy Miller sörreklámtáblája alatt húzta meg magát. Odamentem hozzá.


54

– Pokróc, vennél nekem az újságosnál néhány pornómagazint? A legjobbakat, amiket a pult alatt tartanak. Ha veszel nekem ötöt, az egyiket megtarthatod. Látszott rajta, hogy nem igazán érti a dolgot. – Na, ne kéresd már magad! Akkor adok még pénzt egy korsó sörre is – tettem hozzá. – Jól van – nyögte ki végül, nyilván azt gondolva, hogy a saját kis mocskos kedvtelésemhez kell a pornó. – Ja, és Pokróc, nyugi, nem nekem lesz, hanem az egyik tanáromnak – vetettem oda, amikor elindult az újságosstand felé. – Hé, nekem aztán nem tartozol magyarázattal! Nyilvánvalóan nem hitte el, hogy nem nekem kellenek az újságok. De ettől függetlenül megvette Őket. Aznap este kikerestem a biológiatanár címét, szépen kitöltöttem az előfizetői szelvényeket, gondosan beikszelve a „számlát kérek” rubrikát. Amint ezzel végeztem, egy újságot elrejtettem apám komódjában, egyet pedig a könyvespolcon, olyan helyeken, ahol anyám biztosan megtalálja őket és még csak véletlenül sem velem hozza őket összefüggésbe. Egyet pedig a suli várótermében dugtam el, ahol a szülők várakoztak, ha valamiért behívták őket. Az utolsót pedig a templomban, a padsorok között rejtettem el. Mielőtt persze mindezt véghezvittem volna, alaposan áttanulmányoztam őket, hogy lássam, Pokróc tényleg a legszaftosabbakat választotta ki. Az egyiknek az utolsó oldalán, egy hirdetésben megtaláltam egy magányos biológiatanár ideális partnerét: KIFORDÍTHATÓ URSULA A TÖKÉLETES, FELFÚJHATÓ GUMIBABA HA AKARJA, FIÚ, HA AKARJA, LÁNY SOHA NEM FOGJA CSERBEN HAGYNI ÖNT! Ezt egyszerűen nem hagyhattam ki. Elballagtam a postára és a koldulásból gyűjtött maradék tizenhét dolláromból megrendeltem. Néhány hétig semmi nem történt. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, az egyik szünetben odajött hozzám a biológiatanárom. – Mondd csak, John, mit tudsz Ursuláról? – tudakolta.

55


– Ursuláról? Nem ismerem. – Sejtettem – felelte gúnyosan. Egyértelmű volt, hogy a tervem sikerrel járt, magamban pedig teli szájjal vigyorogtam. Év végén persze megbuktatott, de ez nem érdekelt. Addigra ugyanis már a legtöbb tárgyból bukásra álltam. Ez viszont egy cseppet sem ijesztett meg. Ma sem tudom, azért buktatott-e meg, mert pocsék dolgozatokat írtam, azért-e, mert nem jártam be az órákra, vagy éppenséggel Ursula miatt. Egy biztos: a legvégén én nevettem. Miután vége lett a sulinak, felhívtam Lane Quarryt és két teherautónyi zúzott kavicsot rendeltem tőle. – Csak hagyják az egészet a kocsibeállón – mondtam nekik. – A számlát tegyék be a postaládába. A munkások holnap majd szétterítik. Harminc tonna zúzott kavics. És ezt mind neki kellett kifizetnie. Ki tudja, lehet, hogy még Ursula is szívesen segített volna neki a lapátolásban.

5 Találtam egy Porschét

Tizenegy

éves voltam, amikor apámat véglegesítették az egyetemen, így a szüleim végre saját házat vehettek. Az, amit végül kinéztek, egy aprócska város, Shutesbury egyik legeldugottabb zugában, közvetlenül az erdő mellett állt. Megnéztem, mit ír Shutesburyről a Reader’s Digest atlasz, amit a nagyapámtól kaptam. Lakossága: 273 fő. Azt hiszem, ennél kisebb város nem létezik. Tényleg az isten háta mögött volt a házunk. Noha egy öt épületből álló sorháznak építették eredetileg, ám olyan sűrű farengeteg választotta el őket egymástól, hogy semmit nem láttunk a szomszédainkból, és ők sem belőlünk. Az utcánk folytatása pedig gyakorlatilag a nagy semmibe vezetett. Körülöttünk nem volt más, csak fák és dombok. Még az erdőt átszelő utakat is a dombokról nevezték el. A mi házunk a Piacdomb úton állt. Nem messze tőlünk volt a Homokbucka út, a Dobogó út, de volt egy Laposdomb nevű út is. Nem sokkal azután pedig, hogy beköltöztünk, építettek egy újabb utat, amely a Kilátó domb nevet kapta. Az utcánkban csupa vadonatúj ház állt. A lakók nagy része pedig apámhoz hasonlóan az egyetemen tanított, kivéve azokat, akik más iskolákban, például az amhersti főiskolán vagy a Smithszen vagy éppen a Mount Holyoke-on. Viszonylag hamar kiderítettem, hogy velem egykorú gyerekek is laknak a szomszédunkban. Az a helyzet, hogy elég kis közösség volt a miénk, gyakorlatilag a semmi közepén. 1968 tavasza volt, amikor beköltöztünk. A szüleim év végén vettek ki a hadleyi iskolából, hogy az új tanévet már Shutesburyben, az összesen két tantermes általános suliban kezdjem meg. Itt újabb barátokra tettem szert. A bal oldali szomszédunknak öt gyereke volt. A fiuk, Ken velem egyidős volt, és hamar kiderült, hogy egy húron pendülünk. Mivel ők is akkor költöztek be, amikor mi, a nyár nagy

57

Találtam egy Porschét

részét azzal töltöttük, hogy keresztül-kasul bejártuk a környező erdőket. A városhoz, de még Hadleyhez képest is óriási váltás volt a csupa erdő Shutesbury. Mérföldekre voltunk a várostól, ahol ugye az igazi, izgalmas dolgok történtek, ugyanakkor számunkra szinte befogadhatatlan volt az a rengeteg erdő és út, amely közvetlenül körülvett bennünket, és amelyeket ehhez hasonló táblák jelöltek minduntalan: AMHERST VÁROSA VÍZGYŰJTŐ TERÜLET TILOS AZ ÁTJÁRÁS Ezt persze mi, srácok, gondolkodás nélkül így fordítottuk le magunkban: BELÉPÉS KIZÁRÓLAG GYEREKEKNEK Az egyik nap friss keréknyomokra bukkantam az egyik elhagyatott és az általunk játszótérnek kisajátított területre vezető úton. Nem telt el úgy nap, hogy ne sétáltam volna el arrafelé, de keréknyomokat még egyszer sem láttam rajtuk. Az út meglehetősen keskeny volt, amit még tovább szűkítettek a két oldalról belógó fák és bokrok. Teljesen egyértelmű volt, hogy már évek óta semmiféle közlekedésre nem használták, sőt igazából már nem is vezetett sehová. Vagy ha vezetett is, az most már csak egy üres telek lehetett, ahol legfeljebb egy pányvaoszlop maradt meg mementónak, ahová régen a lovakat kötötték ki. Óvatosan követtem a nyomokat. Pár száz méter után egy tisztáshoz értem. Annak a közepén ott állt egy egészen új Porsche. Méghozzá egy kék, rozsdabarna bőrülésekkel. A hátulján pedig egy krómozott „90”-es állt. Valaki itt hagyta. Valaki nekem hagyta itt. Pontosan ismertem a modellt, olvastam róla a Hot Rod és a Road and Track újságokban, mindent tudtam a modellekről, amiket bemutattak. Szóval sok mindent tudtam már a Porschékről, de élőben most láttam először ilyen autót.


58

Lassan, szinte lopakodva közelítettem meg. Nyitva volt a motorháztető. Belenéztem, de nem láttam a motort. Lehet, hogy lerobbant, s valaki kivette belőle a motort, hogy megjavítsa. Aztán más futott át az agyamon. Mi van, ha ellopták? Eszembe jutott, mit olvastam az autótolvajokról a Hardy Boys-történetekben. Lehet, hogy most is itt állnak lesben a fák mögött – gondoltam magamban. És akkor hirtelen nagyon megijedtem. Egyáltalán nem akartam úgy végezni, mint azok a szerencsétlen kölykök a Hardy Boys-történetekben, akiket gúzsba kötöttek, fához láncoltak, a szájukat pedig leragasztották. Óvatosan körbenéztem, de semmi szokatlant nem láttam. A csöndet csak a szél susogása és a madarak csiripelése törte meg. Finoman bezártam a motorház fedelét és mintha ott sem lettem volna, elsomfordáltam. Egyenesen Kenékhez mentem. Ken egy évvel volt idősebb nálam. Ő majd tudja, mitévők legyünk – okoskodtam magamban. Végül együtt mentünk vissza a Porschéhoz. Ken előbb alaposan körbejárta, aztán megmondta a frankót. – A rendőrség hozta ide, csalinak. Láttam már ilyet a tévében. Elrejtik, aztán figyelik, ki akarja megfújni. Aztán pedig lecsapnak rá. Lehet, hogy minket is figyelnek most. Lehet, hogy kijjebb várnak az úton. – De nincs benne a motor – vetettem közbe. – Ezért nem lehet vele egyszerűen elmenekülni. Biztos vagyok benne, hogy most is rajtunk tartják a szemüket – folytatta magabiztosan. Körbenéztem és megpróbáltam elképzelni, ahogy a zsaruk, álcázva magukat megbújnak egy-egy fa vagy bokor tövében. Ki tudja, lehet, hogy még olyan álcahálókat is használnak, mint amilyenekről a National Geographicban olvastam. Fél perccel később fogtuk magunkat és kereket oldottunk. Amikor másnap újra visszamentünk, a kocsi még mindig ugyanúgy állt ott. Alaposan körbejártuk a tisztást is, de semmi nyomát nem találtuk annak, hogy zsaruk ólálkodnának a közelben. – Én beszállok – mondtam egyszer csak Kennek. – És az ujjlenyomataid? Ha a zsaruk megtalálják, érted jönnek a suliba és letartóztatnak.

59


Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Ezt tényleg megtehetik? Aztán leesett a tantusz. – Nem vihetnek el. Még gyerek vagyok, túl fiatal ahhoz, hogy ellophassak egy autót – feleltem. Kinyitottam az ajtót és bekúsztam az ülésre. Még mindig itt van az orromban a finom bőr összehasonlíthatatlan illata. Becsuktam az ajtót és körbenéztem. A kilométeróra 120 mérföldig volt kalibrálva. Én viszont tudtam, hogy ez a kocsi gyorsabban is tud menni. Többször hallottam már, hogy bármelyik Porsche simán kiakasztja a kilométeróra mutatóját. Fordulatszámmérője is volt. Meg sima órája és még néhány más visszajelzője is. Volt benne egy rádió is, két nagy gombbal: „AM” és „SW”. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy ezek mit jelentenek. Az utóbbi a rövidhullámot jelölte. Az amerikai autókban nem volt rövidhullámú rádió. Teljesen lebilincselt. Apámnak ugyan volt otthon egy rövidhullámú rádiója, de olyan autórádiót, amin külön SW gomb van, még sosem láttam. Elképzeltem, ahogy a londoni BBC-t hallgatom rajta, vagy az Andok hangját, vagy a HCJB-t Ecuadorból. Esténként, otthon, néha-néha ezeket hallgattuk. Ez az egyetlen gomb elég volt ahhoz, hogy rádöbbentsen, milyen különleges autó a Porsche. Anyámnak nem sokkal korábban lett új autója, de az csak egy Chrysler Newport volt. Méghozzá barna. Miért nem inkább ilyen autót vettek? – tűnődtem magamban. Úgy tettem, mintha beindítanám egy láthatatlan kulccsal. A következő pillanatban, képzeletben már a Le Mans-i versenypályán száguldoztam olyan sebességgel, hogy az egyik kanyarban sikerült is kicsúsznom. Olvastam, hogy mivel a Porschék farmotorosak és hátsókerék-meghajtásúak, ezért hajlamosak kicsúszni a kanyarban. Úgyhogy óvatosnak kellett lennem. A célegyenesben padlógázzal hajtottam. Jóval 100 mérföld fölött száguldottam. Még az is lehet, hogy volt az 150 is. Ahogy köröztem a pályán, közben besötétedett, a reflektorok fénycsóvái pedig alagutat égettek az éjszakába. Órákig játszottam így a Porschéban. Aztán kiszálltam és hazamentem vacsorázni. Másnap jött egy vontató és elvitte a Porschét.


60

– Azt hiszem, nem vált be a trükk. Szerintem most csak elviszik egy másik helyre – mondta Ken, miközben végignéztük, hogyan pakolják fel a vontatóra. Ez a cég dolgozott a rendőrségnek is, így immár nem fért hozzá kétség, hogy Kennek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a Porsche csali autó lehetett. Arra viszont képtelen voltam rájönni, hogy minket miként tartottak szemmel. Néhány évvel később, amikor már nagyobb lettem és messzebb merészkedtem – képletesen és szó szerint is –, azt is megértettem, hogy az autótolvajok nagy része egyszerűen az erdőben hagyja a lopott szajrét, ha nem tud vele mit kezdeni, vagy éppen el akarja tüntetni egy időre. A legkülönfélébb helyeken bukkantam ilyen elhagyott kocsikra. Például egy 1937-es Buick Roadmasterre, aminek az ablakain már faágak kandikáltak kifelé, egy 1956-os Chevy Nomadra vagy egy 1952-es Studebaker Championra. Olyan is volt, amikor egy sportkocsit vagy egy kisteherautót találtam. Legközelebb egyébként három évvel később találkoztam újra egy Porschéval. A korom miatt akkor már igazából is vezethettem volna, és reálisabban is láttam a világ dolgait. Akkor már olyan barátaim is voltak, akiknek saját kocsijuk volt, én pedig segítettem nekik a bütykölésben. Olyan is volt, hogy rám bízták a tesztsofőr szerepét. Nyár volt, és én a nagyapámnál Georgiában voltam. A nagyapám útközben hívott fel; állandóan az utat rótta, állatorvosi gyógyszerekkel kereskedett. Ügy ismerte Georgiát, Alabamát, Tenessee és Caroline államokat, mint a tenyerét. De Mississippiben és Louisianában sem nagyon tévedt el. – John Elder, el kell jönnöd hozzám. Épp most vettem egy járgányt egy árverésen. Egy igazi Porschét. – Melyik modellt? – kérdeztem. Addigra már tényleg mindent tudtam a Porschékről. A 911-esről, a 912-esről, az új 914-esről, a régi 356-osról, de még az olyan ritka modellekről is, mint amilyen a 904-es vagy az 550-es volt. Elég volt rápillantanom egy Porschéra, hogy azonnal megállapítsam, melyik évjárathoz és melyik modellhez tartozik. Abban bíztam, hogy egy új 91 lS-t vásárolt az öreg. Ki tudja, lehet, hogy egyszer, ha majd ráun,

61


nekem adja – ábrándoztam. Hiszen mindig is Cadillacjei voltak és lehet, hogy túl kövér egy Porschéhoz. A nagyapám teljesen tisztában volt vele, milyen modellt vett meg. – Narancssárga színű és kétezer dollárt fizettem érte, John Elder. Menjünk, és vigyük haza. A nagyapám sokszor vásárolt árveréseken. A Porsche a legújabb ékkő volt a gyűjteményében, amelyben ritka perzsaszőnyegek éppúgy voltak, mint női bundák, hajómotorok, kínai porcelánvázák és jáde-kőből faragott dísztárgyak. Elindultunk hát a Porschéért. Néhány óra múlva meg is érkeztünk egy takaros házhoz. Ott parkolt előtte az autó, és nagy volt a sürgés-forgás körülötte. Egy 914-es modell volt. Az erősebb verzió, a kétliteres motorral. Kinyitottam a motorháztetőt és akkurátusán szemügyre vettem mindent. A motor egészen olyan volt, mintha egy Volkswagen Squarebacké lenne. Az egyik barátomnak, Marknak is ilyen volt, és éppen tavasszal segítettem neki újraépíteni. – Vezethetem? – kérdeztem a nagyapámat. Sosem vezettem még Porschét. Arról nem is beszélve, hogy jogosítványom sem volt még. Jack viszont nem tudott erről, vagy ha tudott, nem érdekelte. Akkoriban a jogosítvány nem volt olyan nagy szám délen. Amikor beszálltam, az orromat egyből megcsapta a bőrülésekből áradó ismerős illat. Miközben a nagyapám beszuszakolta magát az ülésbe, beindítottam a motort. – A fenébe is, ezek a külföldi kocsik elég passzentosak – jegyezte meg, majd folyamatosan mondta, merre menjek, hogy kijussunk az autópályára. Tényleg kevés hely volt benne, de nekem nagyon tetszett. Ezt megelőzően csak VW-t vezettem, de az egészen más érzés volt. Hozzájuk képest a Porsche valóságos kezes bárány volt olyan úttartással, mintha sínen menne. Felhajtottunk az autópályára, a sebességmérő mutatója pedig észrevétlenül kúszott egyre magasabbra. – Ha így folytatod, elég drága utunk lesz, fiam! – figyelmeztetett nagyapám, amikor meglátta, hogy a kilométeróra a száz mérföldes vonalnál jár.


62

Fel sem tűnt, hogy ilyen gyorsan megyünk. Visszavettem a tempóból, nagyapám pedig megnyugodva dőlt hátra az ülésben, már amennyire tudott. Persze tudtam, hogy nem fognak megbüntetni. Alabamában biztosan nem. Merthogy a nagyapámat maga a kormányzó, George Wallace tüntette ki és tette meg a helyi polgárőrség tiszteletbeli parancsnokává. Ehhez egy kis táblát is kapott, amely ott figyelt az autóján, és amelyen ez állt: A KORMÁNYZÓ EMBERE. Miután visszaértünk Lawrenceville-be, lemostam és felpolíroztam a Porschét. Igyekeztem jó benyomást kelteni a nagyszüleimben azzal, hogy megmutattam, törődöm az autójukkal. Utána még a traktort is lemostam és kifényesítettem, hogy plusz piros pontokat gyűjtsék náluk. Azt gondoltam, egy kis szerencsével a Porsche akár még az enyém is lehet. Csak annyi kell hozzá, hogy a nagyapám ráunjon, és akkor ki másnak adhatná, mint nekem? Végül nem nekem adta, hanem Bob bácsikámnak. Igaz, csak kölcsönbe. Ő viszont fának hajtott vele. így már a második Porsche tűnt el az életemből. A következő Porschéra huszonöt éves koromig kellett várnom. Egy bézs színű 912-es Porschét árultak nem messze onnan, ahol laktam. Megvettem és hazavittem. Nem is emlékszem, hány órát dolgoztam rajta, mire sikerült teljesen restaurálnom. Először a motort építettem újjá, aztán pedig a teljes karosszériát. Azt hiszem, nem volt olyan apró része annak a kocsinak, amihez ne kellett volna hozzányúlnom. Még a színét is megváltoztattam: tengerkékre fényeztem. Aztán rájöttem, hogy az mégsem tetszik, ezért újra átfényeztem, ezúttal metálpirosra. Tökéletes volt. Aztán az egyik nap rádöbbentem, hogy van egy alapvető gondom a Porschémmal. Miután elkészült, nem volt már mit szerelni rajta. Így aztán eladtam és vettem egy másikat, amit helyrepofozhattam. Egy szürke 91 lE-t. Attól a naptól fogva összesen tizenhét Porschém volt, és mindegyiket a saját kezemmel építettem újjá. Akkor sem vettem új autót, amikor már meglett volna rá a pénzem. Bármilyen gazdag bolond vehet magának új Porschét – mondtam magamnak. – Ahhoz viszont mesterember kell, hogy valaki tökéletesen felújítson egy régit.

63


Márpedig nekem ez volt az álmom. Mesterember akartam lenni. Művész, aki autókat alkot.

6 Lidérces évek

Nagyjából azzal egy időben, hogy Shutesburybe költöztünk, egy sötét árny telepedett rá a családunkra. Itt-ott ugyan voltak benne világosabb, derűsebb foltok – mint például a kincseket rejtő erdő és a Porsche, amit találtam –, de a szüleim kezdték teljesen elveszteni a lábuk alól a talajt. A dolgok akkor fordultak igazán rosszra, amikor – hogy anyám és az öcsém szóhasználatával éljek – beköltöztünk a Bolondok Házába. Onnan kapta a nevét, hogy 1968. április elején vettük birtokba. Apám akkor már jó ideje ivott, de ettől fogva gyakorlatilag már nem ismert mértéket. A konyhaasztal alatt annyi üres üveg lapult, hogy egy idő után már megmozdulni sem lehetett tőlük. Emlékszem, amikor egyszer visszavittük őket, a csomagtartót és a hátsó üléssort is színültig megtöltötték. És nem hétköznapi, hét decis üvegek voltak ám; négyliteres óriás ballonok. Az S. S. Pierce és a Gallo márka volt a két kedvence. Nem is bort ivott igazából, hanem sherryt. Apámnak a szaga is megváltozott: már a kipárolgása is bűzlött az alkoholtól. Mindig könnyen eljárt a keze, de ahogy az alkoholfüggőség elhatalmasodott rajta, egyre vadabbá és kegyetlenebbé vált, életveszélyes lett. Nem sokkal az előtt, hogy elköltöztünk Hadleyből, az egyik este apám szokása szerint az asztalnál ült és ivott. Megpróbáltam elsétálni mellette, de azt hiszem, megzavarhattam, mert egyszer csak megragadta a karomat, megrázott, aztán olyan erővel vágott neki a falnak, hogy egy helyen még a vakolat is megrepedt. Iszonyatosan megrémültem. Anyám ordítva rohant be a konyhába. – John, hagyd békén a fiunkat! Képtelen voltam megmozdulni, a padlóra rogytam, apám pedig felpattant, kirohant a kocsihoz és elhajtott. – Remélem, karambolozik és meghal! – szakadt ki belőlem.

65

Lidérces évek

Ezek után utáltam Hadleyben lakni és örültem, amikor egy hónappal később kiderült, hogy elköltözünk. A kráterszerű mélyedés a falon örök mementó maradt számomra. Tizenegy évesen valamennyire már meg tudtam védeni magam. Az viszont kész csoda, hogy a hároméves öcsémből előbb Kullancs, aztán szép lassan felnőtt lett anélkül, hogy komolyabb baja esett volna. Bármikor csúfos véget érhetett volna az a nyiszlett kis élete – végezhette volna, mondjuk a folyóban, vagy egy jelöletlen sírban a kert végében. Biztos vagyok benne, hogy sok, hozzá hasonlóan nem várt hároméves ilyen sorsra jut. Elvégre ki venné észre az erdő közepén, ha az egyik nap még ott mászkál körülötte egy töpörtyű, másnap pedig már nem? Apám ki nem állhatta Kullancsot, amikor még a Horkantyú fázisban leledzett. Apám minden áldott este leült a konyhaasztalhoz, szemben a mosogatóval, előtte a fekete-fehér tévével. A haja összevissza állt, a szeme pedig beesett, iszonyú mély, fekete karikákkal elcsúfítva. Hátragörnyedt a széken, karnyújtásnyira tőle a teli pohár, mellette, a földön a már félig kiürült sherrys üvegballon. Az állandóan füstölgő cigaretta ott fityegett a hamutartó szélén, a doboz meg mellette feküdt az asztalon. Sokszor bicsaklott meg a keze, így egy idő után az asztal nagy része tele volt cigarettacsikkekkel. Olyan is volt, hogy anyám leült mellé, és ilyenkor aztán tényleg mindent beborítottak a bűzölgő csikkek. Az asztalt, a mosogatót, a tányérokat, a poharakat, sőt volt, hogy még a kajába is jutott. Ahogy telt az idő, anyám rendszerint kisétált, hogy aztán később visszajöjjön és gúnyolódjon apámon, amin ő persze még jobban berágott. Megtanultam, hogy ilyenkor nagyon-nagyon óvatos legyek a közelében. Volt, hogy a nevemet ordítozta. – John Elder! Gyere ide, fiam! – üvöltötte és igyekezett elkapni a kezemet. Amikor ez sikerült neki és magához húzott, az volt a legrosszabb. – Szeretlek, fiam – hörögte ilyenkor az arcomba bűzölgő pofával és nyáladzva, miközben olyan szorosan fogott, hogy féltem, összetöri a csontomat.

Lidérces évek

66

Rendszerint akkor sikerült meglógnom a karmai közül, amikor újabb pohár sherryért nyúlt, és lazult kissé a szorítása. – Gyere vissza azonnal! – kiabálta utánam artikulálatlanul, de én meg sem fordultam, csak rohantam a szobámba. Volt, amikor vitába szálltam vele és volt, amikor elvert a nadrágszíjával. Ha anyám is ott volt, lehet, hogy próbált megvédeni, de akadt, hogy apám ilyenkor rajta vezette le a mérgét. Az a helyzet, hogy erre már nem emlékszem tisztán. Olyan éjszakák is voltak, amikor a szobámba zárkózva, a takaró mélyén azt hittem, most talán megúszom. Aztán egyszer csak apám feltűnt az ajtóban. Hiába temettem az arcom a párnába, még így is láttam magam előtt a sötét, vészjósló árnyékát, az alkoholbűz pedig, egy pillanat alatt beterítette a szobát. Aztán hallottam, hogy leveszi az övét, és már csak arra tudtam gondolni, hogy remélem, elég jól bebugyoláltam magam a takaróba. Durr! – csattant a nadrágszíj, akár egy ostor. Minden erejét beleadta az ütésekbe. Akkor még hihetetlenül erősnek tűnt, pedig a valóságban csak egy részeg, szétcsúszott egyetemi tanár volt. Ha nem így lett volna, alighanem meg is öl. Vagy szipogtam, ha már nem bírtam, vagy igyekeztem nem megmukkanni. Ilyenkor gyakran eszembe jutott a kés, amit a nagyapámtól kaptam karácsonyra. Igazi solingeni acél, húszcentis, borotvaéles pengével. Csak annyit kellett volna tennem, hogy a hátamra fordulok, hogy aztán markolatig vágjam apám gyomrába. De túlságosan is féltem. Mi lesz, ha elvétem? – futott át az agyamon. Mi lesz, ha nem hal bele? Egyre-másra tolultak fel bennem a rémisztő filmjelenetek, ahol az emberek sosem úgy haltak meg, ahogy meg kellett volna halniuk. Még az is felötlött bennem, hogy ha elszúrom, akkor ő öl meg engem. Szóval sosem tettem meg. De szinte majdnem minden este az eszembe jutott. Amikor már nem bírta szusszal, vagy úgy érezte, elég volt, visszacsatolta az övét, és mint aki jól végezte dolgát, kisétált az ajtón. Másnap első dolgom volt kimenni a ház mögé, és kövekkel iszonyatosan megdobálni az öcsém játék teherautóit. A lehető

67

Lidérces évek

legnagyobb és legdurvább köveket választottam ilyenkor. A tehetetlenségemből ennyire futotta. Az egyik este az öcsémet pécézte ki magának, nem engem. – Gyere ide, kicsi Chris, gyere csak! – gurgulázta két pohár sherry között. Az öcsém túl kicsi volt még ahhoz, hogy bizalmatlan legyen. Ez az ő butasága volt. Amint közelebb lépett hozzá, az apám rögtön lecsapott rá. A térdére ültette. Olyan ártalmatlannak tűnt, ahogy ott ült a térdén. Egy aranyos, mosolygós, de még agyatlan kis gyereknek. Már jó néhány perce ott ült, de semmi nem történt. Kezdtem megnyugodni. Horkantyú pedig önfeledten mosolygott. Aztán apám kivette az égő cigit a szájából, odatolta Horkantyú homlokához és elnyomta rajta. Az öcsém rémülten sírt fel. Kétségbeesetten küzdött az életéért. Ahogy ezt most leírtam, negyven év távlatából sem emlékszem, hogyan úszta meg végül. Pont, mint a kutyák, amelyeket ütnek-vágnak, ettől fogva mi is úgy tartottunk apánktól. De erről soha, senkinek nem mertünk beszélni. Ha az embert molesztálják, gúnyt űznek belőle vagy megverik, az minden esetben megalázó – még inkább, ha mindez családon belül, a saját otthonában történik vele. Sok-sok évembe telt, mire összeszedtem magamban annyi erőt, hogy mindezt le tudjam írni ebben a könyvben. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva az iskolában viszont egyre jobban teljesítettem. Olyan jól, mint azt megelőzően és azt követően soha. Amikor gimnáziumba léptem, az évfolyamban összesen hét elismerést osztottak ki. Ebből hatot én zsebeltem be. Addigra megszoktam, hogy apám lépten-nyomon a fejemhez vágta, hogy semmirekellő vagyok, akiből legfeljebb benzinkutas lehet. Most viszont ezt mondta az évzáró után: – Nagyon büszke vagyok rád, fiam. Azonban alig, hogy hazaértünk, már le is ült az asztalhoz a sherryje mellé és este kilencre már nyoma sem maradt a büszkeségének. A tanáraim közül egy sem sejtette, hogy a szüleim azokban az időkben napi rendszerességgel marták egymást, méghozzá brutális,

Lidérces évek

68

mocskos módon. Apámnak pedig az agya után a teste is kezdett darabjaira hullani. Először a pikkelysömör borította el mindenütt, amitől még rettenetesebb és gusztustalanabb látványt nyújtott. Addig azt hittem, a cigarettánál undorítóbb dolog nem létezik, de most be kellett látnom, hogy tévedtem. Folyamatosan hullottak róla a nagy, fehér és förtelmes bőrcafatok. Még a lefolyó is eldugult tőlük. Bármerre is ment apám, mindenfelé bőrpikkelydarabokat hagyott maga után. A földön, a kanapén, a ruháin. A fürdőszobában és az ágyukban volt a legrosszabb a helyzet. Olyan távol tartottam magam ezektől a helyektől, amennyire csak tudtam. Anyámnak külön kellett mosnia a ruháinkat, mert ha apám bőrpikkelyei az ingeimre keveredtek, nem voltam hajlandó felvenni többé. Egyszerűen képtelen voltam sajnálni apámat, amiért idáig jutott. Aztán kitört rajta az arthritis, a reumás ízületi gyulladás. Először a térde – folyamatosan vizesedett, és állandó fájdalmat okozott –, aztán jöttek a különféle fájdalomcsillapító injekciók: először az arany, aztán a kortizonos, majd az isten tudja milyenek. Csak harmincöt éves volt, mégis alig tartotta már egyben valami. Az okát pedig nem tudták megmondani, nekünk legalábbis nem. Ma viszont már tudom. Rettenetes látványt nyújtott. A szüleimnek rossz gyerekkoruk volt, amit átültettek egy rossz házasságba, aminek én és az öcsém ittuk meg a levét. Bármelyik családban elég lett volna egy olyan katasztrófa, mint az apánk, de nekünk ott volt mellette még anyánk is. Ekkorra már lassan kezdett belecsúszni abba az elmeháborodott állapotba, aminek következtében végül a northamptoni állami kórház zárt osztályán kötött ki. Elkezdett olyasmiket látni, amiket rajta kívül más nem. Démonokat, embereket, szellemeket... igazából fogalmam sincs, miket. Vagy a fényben vélte látni ezeket, vagy a sarokban megbújva, vagy a plafonhoz tapadva. – Hát ti nem látjátok őket? – kérdezte újra és újra. Egy biztos: én nem láttam semmi olyasmit, amit ő. Olyasmiket is mondott, amik rettenetesen felkavartak, de ezeket egy életre kitöröltem a fejemből, és ma már képtelen vagyok felidézni. Az emlékképeim ebből az időből leginkább egy

69

Lidérces évek

stroboszkóp lámpa vibráló fényéhez hasonlítanak. Egyszerűen fizikailag fáj, ha ezeket megpróbálom előhívni magamból. A szüleim egymás idegeire mentek és kis híján sikerült engem is az őrületbe kergetniük. Azt hiszem, az Asperger-szindrómámnak köszönhetem, hogy ennek az agyrémnek a nagy részét nem engedte belém férkőzni, amíg otthon éltem. – John Elder, az apád nagyon ravasz és veszélyes ember – traktálta a fejemet anyám. – Még az orvosok eszén is túljár. Átvágja őket, elhiteti velük, hogy az égvilágon semmi baja. Attól tartok, hogy egyszer még megpróbál minket is megölni. Meg kell szöknünk. El kell bújnunk előle, amíg az orvosok meg nem találják a módját, hogy úrrá legyenek rajta. Sokáig hittem neki. A testvérem kisebb volt, így ő még tovább hitt neki. Ma viszont már tudom, hogy mindez anyám megbomlott elméjének torz szüleménye volt csupán. A szüleim egymást próbálták kinyírni, de nem sikerült. Mire tizenhárom éves lettem, az öcsém pedig öt, anyám rálelt arra a dr. Finchre, akiről a testvérem a könyvében, a Kés, villa, ollóban is ír. Emlékszem, amikor először mentünk hozzá, családostul. Én kétkedve fogadtam a dolgot, mert addigra anyám már számtalan terápiára, játszócsoportba és pszichológiai tanácsadásra vitt el, hogy kiderüljön, mi bajom van. De egyik sem ért semmit. Érdekes módon már akkor láttam, hogy mi az én legfőbb problémám. – Rossz szülőkhöz kerültünk, Kullancs. Tudod, egy ideje figyelem a barátaim szüleit és ők egyáltalán nem olyanok, mint a mieink – ecseteltem az öcsémnek, de ő még túl kicsi volt, hogy ebből bármit is megértsen. A szüleim egyébként gyakran hagyták rám az öcsémet, amíg ők elmentek otthonról. De most én is velük mentem. Úgyhogy előtte leültem vele beszélni. – Kullancs, most mindhárman elmegyünk egy agyturkászhoz, hogy rólad beszélgessünk, nem maradhatok most veled, mert az én véleményemre is kíváncsiak. Gyere ide, oda láncollak a radiátorhoz, és akkor biztonságban leszel, amíg vissza nem érünk. – John Elder! Ne ijesztgesd Christ! Mindjárt itt a bébiszitter, aki vigyáz majd rá.

Lidérces évek

70

Azzal otthagytuk Kullancsot, és elindultunk a dokihoz, aki Northampton főutcájának egyik öreg épületében, a legfelső emeleten rendelt. A régi, gyakorlatilag nyitott lift nagy nehezen, nyöszörögve vonszolt fel minket a harmadikra, ahol egyből az elnyűtt, kopott bútorokkal túlzsúfolt várószobába léptünk. A fal mellett, egy iskolai padnál egy fiatal lány ült, akiről később kiderült, hogy az agyturkász lánya. Maga a rendelő egy faajtó mögött húzódott meg, az üvegen – úgy, mint a magándetektíveknél a filmekben – öles betűkkel ott állt a neve. Odabent iszonyatosan fülledt és áporodott volt a levegő. Az volt az érzésem, hogy itt még soha senki nem nyitott ablakot. Mindennek öreg, állottszőnyeg- és fáradtember-szaga volt. Már nem emlékszem, hogy a doki jött ki, hogy üdvözöljön minket vagy mi mentünk be hozzá. – Üdvözlöm önöket, dr. Finch vagyok – mutatkozott be. Öreg volt és köpcös, a haja hófehér, és a kiejtésén érződött, hogy nem amerikai. Kiderült, hogy a szüleim néhányszor már meglátogatták, sőt apám már a nagyapámnak is mesélt az agyturkászról. – Vigyázz azzal az alakkal! – intett a nagyapám, amikor telefonon elmondtam neki, hogy megyünk hozzá. – Utána nyomoztam egy kicsit. Hogy mindezt miért tette, ma is rejtély előttem. – Azt hallottam, hogy Tennessee-ből, Kingsportból elkergették. Feltették egy vonatra és mehetett isten hírével – mesélte. Ilyesmiről olvastam már a történelmi könyveimben. – És mondd csak, szurokban és tollban is megfürdették előtte? – kérdeztem, mert sok helyen olvastam, hogy ez is a kiközösítés része volt. – Ezt nem tudom. Egy a lényeg: vigyázz vele! Így hát nagyon óvatos és gyanakvó voltam. Egymás után beszélgetett el velünk, előbb anyámmal, aztán apámmal, végül pedig velem. Amikor végeztünk, őket is behívta és ott ültünk előtte mindhárman. Arra már pontosan nem emlékszem, hogy töviről hegyire miről beszélgettünk az első alkalommal, de arra igen, hogy dr. Finch két dologban gyökeresen megváltoztatta az

71

Lidérces évek

életemet. Egyfelől, mert azt mondta, annak nevezem a szüleimet, aminek csak akarom, másfelől pedig megtiltotta apánknak, hogy kezet emeljen ránk. Ráadásul a korábbi terapeutáktól eltérően az ő javaslatai működtek. Apám soha többé nem ütött meg. Ezért örökké hálás leszek dr. Finchnek, még akkor is, ha később kiderült, elég bizarr szokásai vannak. – John úgy döntött, hogy mostantól mindkettejüket új néven fogja szólítani, azon, amit ő választott – mondta a szüleimnek. – Én javasoltam ezt neki, azért, hogy önökkel szemben szabadon fejezhesse ki magát. John...? – kérdezte némi hatásszünet után. – Úgy döntöttem, hogy téged Rabszolgának hívlak – mondtam anyámnak. – Téged meg Ostobának – fordultam apám felé. – Jól van, John Elder – felelte anyám megadóan. – Nekem ez egyáltalán nem tetszik – ellenkezett apám. – Nos, az a helyzet, hogy el kell fogadniuk és tiszteletben kell tartaniuk John választását – vágta rá a doki. Lehet, hogy dr. Finchnek fogalma sem volt arról, mi az Aspergerszindróma, de ő volt az első ember, aki mellém állt és támogatott abban, hogy magam adhassak nevet dolgoknak, embereknek. – És ne feledje, bármit is mond a fia, maga nem ütheti meg! – ismételte meg többször is, mielőtt eljöttünk volna a rendelőből. Apám soha többé nem is tette. Attól fogva rendszeresen elkísértem Rabszolgát és Ostobát dr. Finch kezeléseire. Persze volt úgy is, hogy csak ők ketten mentek. Kullancs még túl kicsi volt ahhoz, hogy velünk jöjjön, anyám viszont továbbra sem akart hallani arról, hogy leláncoljuk őt a pincében, amíg mi odavagyunk. Mrs. Stosz, az egyik osztálytársam nagymamája vigyázott rá. Ahogy egyre jobban megismertük dr. Finch családtagjait, ők valahogy örökbe fogadtak minket. Egyre többször lógtam együtt a lányával, Hope-pal és egy másik betegével, Neil Bookmannel. Dr. Finch kétségkívül különös figura volt, kár lenne tagadni. Egy hatalmas, viktoriánus házban lakott a város központjában, ahol folyamatosan zajlott az élet, a barátok és a páciensek egymásnak adták a kilincset. Nekem úgy tűnt, ők egytől egyig istenítik a dokit.

Lidérces évek

72

Noha még mindig kételkedtem, azt el kellett ismernem, hogy voltak javulások az életemben. Úgyhogy békén hagytam. A nagyapám persze ezt követően is sokszor felemlegette, hogy ne hagyjam magam megtéveszteni, és vigyázzak dr. Finchcsel. És noha én is hallottam róla furcsa dolgokat, azt mindenképpen a javára kell írnom, hogy azokban az években ő volt az egyetlen szakember, aki pozitív irányba tudta befolyásolni az életem. Azért viszont nagy kár, amilyen fordulatot később az ő élete vett.

7 Összevissza szerelem

A tizenharmadik karácsonyomig leginkább a kövek és ásványok, a dinoszauruszok, a bolygók, a hajók, a tankok, a buldózerek és a repülők álltak az érdeklődésem középpontjában. Azon a bizonyos karácsonyon viszont valami egészen új ajándékot kaptam: egy elektromos szerelőkészletet! A szüleim egy negyvenkét alkatrészből álló számítógépkészletet vettek nekem, amelyben többek között három tranzisztor, három pótméter és egy számláló is volt. Mindez egy fekete, műanyag dobozban. A leírása szerint pofonegyszerű összerakni. De elemet persze nem adtak hozzá. Az a szó, hogy számítógép, egészen mást jelentett a hatvanas évek végén, mint most. Az én masinám még leginkább csak egy logarléc funkcióját tudta betölteni, már ha vannak még, akik tudják, mi az, hogy logarléc. Ahhoz, hogy az ember használhassa, először be kellett állítani a két potmétert úgy, hogy pontosan azokra a számokra mutassanak, amelyeket össze akartam szorozni egymással. Aztán a harmadik potmétert addig kellett forgatni, ameddig a számláló nullát nem mutatott. Ha ez megvolt, a harmadik potméterről már automatikusan leolvasható volt az eredmény. Még mielőtt azonban tekergethettem volna a műszereket, meg kellett építenem a számítógépet. Volt hozzá egy csomó ellenállásom, tranzisztorom, potenciométerem, elemtartóm és mérőműszerem. – Hogy fogom összerakni? – tettem fel a kérdést. – Fogalmam sincs, fiam. Mit ír a használati utasítás? – felelte apám. – Azt, hogy gyerekjáték összerakni, bármit jelentsen is ez. De szükségünk lesz hozzá csipeszre, csípőfogóra, forrasztópákára és hozzá ónra.

Összevissza szerelem

74

– Hát, páka és ón van itthon – válaszolta apám, aki néha azt képzelte magáról, hogy afféle ezermester. – De a leírás szerint nem akármilyen ón kell, hanem ólommentes gyantás ón, különben tönkreteszi egészet. Ha a piálás utáni, esti apámmal beszéltem volna így, egy pillantás alatt dühbe gurult volna. A nappali alkoholmentes verziója azonban egészen kedves és normális tudott lenni. Ilyenkor szívesen segített nekem, például összerakni a számítógépet. Atyaég, mennyit szenvedtem vele! Ha jól emlékszem, a negyvenkét alkatrészből, mindössze ha húszat kellett nekem a helyére illeszteni, a többit már megtették a gyárban – ma úgy mondanánk, az alaplapra integrálták, amit csak lehet. Szóval, lehet, hogy szerintük gyerekjáték volt, de emlékszem: két teljes hétig rendezgettem az alkatrészeket ide-oda, mire egyáltalán neki mertem kezdeni. A szüleimtől közben kaptam még könyveket – az Elektronika alapjait és a 101 elektromos terv címűt – melyekről úgy gondolták, segíthetnek. A kedvencemet pedig, a rádióamatőrök kézikönyvét még az áruházban ajánlotta egy eladó, ahol a szüleim a szerelőkészletet vették. Miután elolvastam ezeket a könyveket, kezdett összeállni bennem a kép. Ahogy haladtam előre a szereléssel, fokozatosan megtanultam forrasztani és megérteni, melyik alkatrésznek pontosan mi a funkciója a számítógépen belül. Azoknak a szavaknak, hogy ellenállás, dióda, tranzisztor vagy épp kondenzátor, amelyeket eddig legfeljebb papíron, leírva láttam, immár valós jelentése volt a számomra Büszke voltam magamra és alig bírtam, hogy még több mindent fedezzek fel. Úgy döntöttem, hogy a gimiben beiratkozom az elektronikus szakkörre. Lehet, hogy itt meg tudom mutatni, miben vagyok jobb másoknál – gondoltam magamban. Az általános iskola utolsó osztályában még kitűnő voltam, de attól fogva fokozatosan romlottak a jegyeim. Arról nem is beszélve, hogy az elektronika sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint a biológia, a német vagy éppen a testnevelés.

75


Mivel még csak elsős voltam, ahhoz, hogy bekerülhessek a szakkörbe, ahová a felsősök mehettek, előbb egy tanár felmérte a tudásomat – Mi Ohm törvénye? – kérdezte Mr. Gray. – R egyenlő U/I – feleltem. – Ahol az U a feszültséget jelöli, az I az áramerősséget, az R pedig az ellenállást. Húsz hasonló kérdésre válaszoltam még, és aztán átmentem. Az igazság, hogy akkorra már jóval többet tudtam, mint az iskolai tananyag volt. Mr. Gray szertára tele volt elektroncsövekkel, kondenzátorokkal, dróthuzalokkal és mindenféle más elektromos alkatrésszel. Egyszerűen lenyűgözött, ami ott körülvett. Mr. Gray egyébként úgy ítélte meg, hogy nem is a kezdő szakkörbe kellene mennem, hanem mindjárt a haladóba. Bennem viszont egyszerűen olyan erős volt a tudásszomj, hogy annak a tananyagát is kivégeztem pár hét alatt. Így aztán nem sokkal később már az egyetem környékén ólálkodtam, hogy kiderítsem, nincs-e valami, ami a kedvemre való lehet. Anyám azt javasolta, keressem meg Edwards professzort, aki az egyik barátnőjének volt a férje. Dr. Edwards az egyetem villamosmérnöki karának volt a vezetője és egy egészen új világot tárt fel előttem. Bevitt magával az egyetem elektrolaborjába és bevett az éppen akkor indult kutatási programjába is, ahol egy légkondicionált teremben tesztelték a Control Data 3800 elnevezésű számítógépet. Azt hiszem, én voltam számukra a tökéletes kísérleti nyúl. Suli után szinte minden délután oda vezetett az utam, hogy aztán esténként otthon tovább folytassam az önkéntes fejtágítást. Más szemmel kezdtem nézni az otthoni tévénkre és a rádiónkra. Mivel már amúgy is elég öregek voltak, alig vártam, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor szétszedhetem őket és megnézhetem, hogyan működnek. Úgy éreztem, teljesen jogos elvárás a részemről, hogy a szüleim azonnal a rendelkezésemre bocsássák az összes otthoni elektromos berendezést. – Jól van, az öreg Zenith rádiót viheted. De az újat nem piszkálhatod! – állt rá az alkura apám.


76

Miután a rádióval végeztem, pár hét múlva jött a régi tévénk is, így aztán a szobám nemsokára tele lett a legkülönfélébb alkatrészekkel. Aztán már nemcsak a szobám. – Ez így nem mehet tovább, takarítsd meg a konyhaasztalt ettől a sok kacattól – rivallt rám anyám. – A fenébe is, ez a nyavalyás tranzisztor megvágta a lábam! – bosszankodott apám. Miután egyre sűrűsödtek a panaszok, apám megelégelte a dolgot és a kezébe vette az irányítású Szerencsémre mindez nappal történt, amikor józan volt, részegen biztosan a kukába hajította volna az összes kincsemet. – Fiam, mi lenne, ha kialakítanánk neked a pincében egy szerelőműhelyt? – kérdezte. Tetszett az ötlet. A pincében történetesen volt egy használaton kívüli ajtó, amely a falnak támasztva porosodott. Apám eszkábált hozzá lábakat, és nem sokkal később már meg is volt a saját munkaasztalom. Attól kezdve, amikor otthon voltam, minden időmet a pincében töltöttem, és ahelyett, hogy szétszedtem volna dolgokat, elkezdtem saját tervezésű kreálmányokat gyártani. Persze egyszerűbbekkel kezdtem. Voltak köztük olyanok, amelyek működtek, mint például a rádióm, de voltak olyanok is, amelyeket puszta szórakozásból hoztam létre. Rájöttem például, hogy ha merev huzalt forrasztok a kondenzátorhoz és azt feltöltöm árammal, akkor egy saját sokkolóm lesz. Először a kutyán próbáltam ki. Elfutott és úgy elbújt, hogy alig lehetett előcsalogatni. Remek móka volt. Ezért úgy döntöttem, Kullancson is letesztelem. A régi Zenith tévénkből nyert táp segítségével alaposan feltöltöttem árammal, úgy, hogy azért még ne legyen halálos a dózis. – Hé, Kullancs, játsszuk azt, hogy mekkorát tudsz helyből ugrani – mondtam neki, miközben igyekeztem ártatlan mosolyt erőltetni az arcomra, a sokkolót pedig a hátam mögé dugtam. – Hát az meg micsoda? – kérdezte gyanakvóan. Mielőtt még elfuthatott volna, odaléptem hozzá, és a karjához nyomtam a sokkolót. Akkorát ugrott, mint egy bakkecske, tényleg.

77


Volt, hogy egy-egy ilyen csínytevésem után megpróbált visszavágni, de most úgy elhúzta a csíkot, mint a villám. Teljesen védtelenül érte az áramütés, azt pedig nem tudhatta, hogy a sokkolóban mindössze egyetlen töltésre volt energia. Jó pár év eltelt, mire rájöttem, hogyan készíthetek olyan sokkolót, amellyel egymás után többször is megkínozhattam szegény Kullancsot. Nemsokára persze továbbléptem, és sokkal kifinomultabb eszközöket kezdtem eszkábálni. Egy idő után azonban ellenállásba ütköztem: az egyetemi jegyzetek ugyanis legtöbbször egyenletekkel szemléltették, mi hogyan működik, én viszont nem értettem a dolog matematikai részét. A fejemben ugyan képes voltam vizualizálni az egyenleteket, de a baj az volt, hogy azok nem hasonlítottak azokra, amelyek a jegyzetekben szerepeltek. Ettől függetlenül azt éreztem, mintha valami egészen új és más nyelvet beszélnék, máshogy közelítenék a dologhoz, mint ahogy az megszokott. Amikor például egy hanghullámot néztem egy könyvben, a mellé írt egyenletben használt jelöléseket nem értettem. Amikor viszont a lelki szemeim előtt jelent meg ez a hullám, akkor kötni tudtam hozzá egy meghatározott frekvenciát. Ha elég erőteljesen koncentráltam, akár még hallottam is, amint a hullámok megszólaltak a fejemben. Mindenféle egyenlet nélkül. Arra viszont nem jöttem rá, hogyan köthetném össze a két megközelítést. Akkor még nem. Ez volt az az időszak, amikor a zene és az elektronika szerencsés összefonódása megkezdődött az életemben. Tizenegy éves korom után kezdett el érdekelni a zene. Vadászkürtön próbáltam játszani, de nagyon kevés sikerrel. Néhány évvel később, amikor éppen Georgiában voltam a nagyszüleimnél, láttam, hogy az unokatestvérem, Kicsi Bob gitárleckéket vesz. Ekkor úgy döntöttem, hogy megtanulok basszusgitározni. A nagyanyám elvitt a Wallace Reed zeneáruházba, ott láttam először négyhúros gitárt. Arrafelé, délen nem azt mondják, hogy gitár, hanem azt, hogy gittár, jól megnyomva a t-t. A hegedűt sem hegedűnek hívják. Helyette nyekergőt mondanak. – Ez itt egy basszusgittár, fiacskám – világosított fel az eladó.


78

A nagyanyám megkérdezte, hogy ha kifizeti, elhozhatjuk-e? Az eladó fogta a gitárt, rákapcsolta egy erősítőre, játszott rajta néhány dallamot, aztán odanyújtotta nekem. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem, de ahogy megérintettem a húrt, és megszólalt, egész testemben megremegtem. Azt hiszem, transzba estem. Fél óra múlva a gitár ott lapult a nagyanyám ezüst Cadillacjének a csomagtartójában, mellette egy Fender Showman erősítő, egy hangfal, néhány tekercs húr, könyv és kották. Egész nyáron gyakoroltam: hol a rádióban éppen szóló zenére, hol a kottáim alapján. Borzalmas lehettem. Odabent hallottam a zenét, amit játszottam. A kottát is el tudtam olvasni. Viszont képtelen voltam a bent megszólaló dallamot összhangba hozni az ujjaim mozgásával. A hang, ami végül megszólalt, éppolyan ügyetlen és darabos volt, mint amilyen én magam. Így aztán elkezdtem szemezni a Fender Showman erősítőmmel. Leo Fender a világ talán leghíresebb gitárjait és erősítőit tervezte meg, de én úgy gondoltam, azért még lenne mit csiszolni rajtuk. Vajon szét tudom szedni és össze tudom rakni úgy, hogy jobb legyen? Arra jutottam, hogy ha a basszgitározás nem is megy nekem, azért az erősítőből még kihozhatok valami nagyon jót. Találtam egy könyvet, amely nagy segítségemre lehetett ebben. Hangszererősítők, ez volt a címe. Addig-addig rágtam a szüleim fülét és toporzékoltam nekik, amíg végül megkaptam. Rengeteg ötletem volt arra, miként adjusztálhatnám a régi tévénkből kioperált alkatrészeket a nagyanyámtól kapott erősítőbe. Végül működött a dolog. Az erősítőm nemcsak, hogy hangosabb – sőt sokkal hangosabb – lett, de szebben is szólt. Elvittem néhány helyi kis stúdióba és hagytam, hogy a zenészek kipróbálják. Annyira tetszett nekik, hogy kézről kézre adták. – Hé, ember, ez nagyon dögös! – lelkendeztek, miközben a vállamat csapdosták, én pedig életemben először éreztem azt, hogy valamit sikerült elérnem. – Az enyémet nem tudnád így felspécizni? – egyre gyakrabban tették fel a kérdést, miután kipróbálták az erősítőmet.

79


Hát, így kezdődött. Először a környékbeli zenészek erősítőit turbóztam fel, akik szóltak más ismerőseiknek is, aztán nekifogtam az elromlott berendezéseik javításának is. Közben fokozatosan kezdtem megérteni, mitől szólnak jobban az én erősítőim. A zenészek értékelték ezt. – Figyelj, azt szeretném, ha egy kicsit harapósabb lenne a basszus. Tudsz segíteni rajta? – Lehetne az alsóbb regiszterekben még teltebb a hangzás? – Egy kicsit lágyítani szeretném a hangzást, mit kéne tenni ehhez? Rövid időn belül tökéletesen le tudtam fordítani a magam nyelvére mindazt, amit a zenészek szerettek volna tőlem. Például, amikor azt mondták, hogy „ez szólhatna vastagabban is”, az nekem azt jelentette, hogy fel kell erősítenem benne a harmonikus torzítást. És képes voltam erre, bármikor, amikor csak kérték. Nemsokára már ott tartottam, hogy a zenészekkel közösen új hangeffekteket dolgoztam ki. Akkoriban legfeljebb két hangeffekt volt elérhető bárki számára: a tremoló, ami a gitár húrjának feszességét megváltoztatva emeli vagy csökkenti a hangmagasságot, és a reverb, azaz a hangvibráltatás. Szóval kísérletezni kezdtem, új hangokat és effekteket akartam létrehozni. Emellett egyre többet kezdtem foglalkozni a tranzisztoros áramkörökkel is. A Fender-erősítők még a csöves technológiával készültek, ami leginkább az ötvenes évek divatjának felelt meg. A tranzisztoros áramkörök jelentették a jövőt, nem beszélve arról, hogy sokkal korszerűbb technológiát képviseltek. Azzal, hogy tanulmányoztam az áramköröket, egy idő után rájöttem, hogy készíthetek elemműködtetésű, hordozható hangeffekt dobozokat. Először az elérni kívánt hangot vizualizáltam a fejemben, aztán átállítottam a gondolataimat, hogy lássam magam előtt az ehhez szükséges áramköröket, végül a valóságban is összeraktam azt, miközben folyamatosan összehasonlítottam a fejemben lévő képpel. Ebben aztán odáig jutottam, hogy nemsokára már megfelelő pontossággal képes voltam így reprodukálni a vizualizált elképzeléseimet. Ezzel elhárult az utamból a matematikai ismereteim hiányosságából adódó utolsó akadály is. Képes voltam tökéletesen vizualizálni a hangszíneket és a hozzájuk tartozó áramköröket.


80

Ekkortájt több jelentős áttörés is volt az életemben. Először is megismertem, majd bekerültem az elektronikai áramkörök világába, amit sikerült elsajátítanom. Ez pedig alapvetően meghatározta mindazt, ami ezután az életemben következett. Aztán megtanultam, hogyan vizualizáljam mindazt, amit mások bonyolult matematikai képletekkel és hanghullámábrákkal tudtak csak leírni. Képes voltam például látni magam előtt az eredeti hanghullámot, amit egy gitár kibocsátott magából és vele párhuzamosan a módosított effektet is. Ez már egy sokkal komplexebb folyamat volt. De talán még ennél is fontosabb, hogy képes voltam reprodukálni ezeket a fejemben elképzelt hullámokat valódi hanggá, amelyek szinte tökéletesen ugyanúgy szólaltak meg, ahogy azt vizualizáltam. Igazából senki nem tudja, miért van valakinek olyan képessége, amely másból tökéletesen hiányzik. De sok Asperger-szindrómával élővel találkoztam már, akik hozzám hasonlóan kimagaslóan tehetségesek valamiben. Azt gondolom, hogy az én esetemben ezt a képességet – ami egyébként velem született – annak köszönhetem, hogy képes vagyok hihetetlen mértékben koncentrálni. Az estéim egy részét ettől fogva koncerteken töltöttem és kezdtek egyre többen megismerni. Klubtulajdonosok, pincérek, kidobók, az éjszakai élet jellegzetes figurái. A zenészek gyakran odajöttek hozzám beszélgetni, és úgy tűnt, felnéznek rám, amiért olyasmit tudok, amit ők nem. Kezdtem jól érezni magam a bőrömben. Aztán, amikor az is világos lett a számomra, hogy valahol ők is olyan különc lények, mint én, még jobban éreztem magam. Lehet, hogy végre megtaláltam a helyemet. Ez már csak azért is szolgált némi megnyugvással, mert odahaza, ha lehet, még rosszabbra fordultak a dolgok. Már jó ideje jártunk dr. Finchhez, az apám szerencsére engem már nem bántott, de ez nem jelentette azt, hogy az anyámmal akár egy hajszálnyival is jobb lett volna a viszonyuk. Ráadásul mindketten egyre gyorsuló ütemben épültek le. Apám folyamatosan ivott, depressziós volt és teljesen magába zárkózott. Volt, hogy egész nap ki sem mozdult az ágyból. De olyan is akadt, hogy napokon át nem jött haza. Gyakorlatilag családként nem is léteztünk már. Anyámon is egyre nagyobb

81


méretekben lett úrrá az agymenés, mígnem aztán egy nap teljesen eltűnt. – Az édesanyád ideg-összeroppanást kapott – közölte velem az orvos. Amikor anyut néhány nap múlva hazaengedték, gyakorlatilag a katatón állapotig be volt nyugtatózva, és látszott rajta, hogy megpecsételődött a sorsa. Hogy eltereljem a gondolataimat az otthoni zűrökről, egyre több időt töltöttem a gimnázium audiovizuális központjában. A legtöbb gyereket a tévékamerák és az iskola modern, fekete-fehér adások sugárzására képes stúdiója kötötte le. De nem engem. Engem leginkább az érdekelt, hogyan szedhetném szét a stúdió berendezését, hogy aztán felspécizve újra összerakhassam őket. Az az igazság, hogy a két technikus, John Fuller és Fred Smead megmutatta, és mindezt hagyta is nekem. Mindkettejüknek hálával tartozom, mert nagyon sokat segítettek. – Javítottál már lemezlejátszót? – kérdezte egyszer John, miközben vagy egy tucat Rheem Califone típusú lejátszóra mutatott. A suliban csak ilyenek voltak mindenhol: a nyelvi laborban ilyenről hallgattuk a szöveget, énekórán az operaáriákat, történelemórán pedig a régi rádiófelvételeket. Nagyon makrancos jószágok voltak ezek, hamar elromlottak. Úgyhogy az lett a legújabb elfoglaltságom, hogy sorra megjavítottam őket. Minden egyes alkalommal, amikor helyre tudtam pofozni egy ilyen lemezjátszót, tanultam valami újat. Például azt, hogyan forrasszam meg tökéletesen azokat az apró drótokat, amelyek a tűből továbbvitték a hangot, de azt is megértettem, milyen szerepe van a tűnek és a hangdoboznak. Megtanultam, mitől romlanak el olyan könnyen, és hogyan lehet gyorsan megjavítani őket. Nemsokára odáig fejlődtem, hogy egyetlen délután három-négyet is helyre tudtam hozni, így egy idő után eltűnt a stúdióból a nagy halom tetszhalott lemezjátszó. – Mit gondolsz, rábízhatjuk a kölyökre a szalagos magnókat is? – kérdezte Fred Johntól. Szóval innentől kezdve már nem csak a lemezjátszókkal foglalkoztam. Egy héten belül megjavítottam a nyelvi labor összes


82

meghibásodott magnóját. Ezeknek a masináknak elég zaklatott soruk volt, mert mi, a diákok folyton nyüstöltük őket: előretekerni, aztán vissza, megállítani, újra és újra meghallgatni egy rövid részt, mindezt vég nélkül. Ráadásul ennek semmi értelme nem volt. Fogadok, hogy öt évvel az érettségi után a diákok kilencven százaléka képtelen lett volna megszólalni Párizs vagy Berlin utcáin, ha arról lett volna szó. Számomra viszont ezek a magnók újabb ugródeszkát jelentettek egy jobb világba. Ennek köszönhetően jutottam el például oda, hogy elkezdhettem a saját visszhang- és flanger-effektjeimen – amikor az eredeti jelhez egy késleltetett változatot keverünk hozzá – dolgozni. A környékbeli zenészek imádták a hangeffektjeimet. Életemben először voltam képes olyasmit csinálni, amire a felnőttek is azt mondták, hogy értékes és van értelme. Lehet, hogy a mozgásom darabos volt, a modorom meg bárdolatlan, és az is lehet, hogy bizonyos társas helyzetekben, hogyan kell viselkednem, de ha egyetlen délután alatt képes voltam megjavítani öt szalagos magnót, akkor valamiben nagyon jó voltam. Márpedig ezt a nagyszüleimen kívül korábban senki nem éreztette velem. Az iskola stúdiója még egy dologban megváltoztatta az életem. Ott találkoztam ugyanis a lánnyal, aki később az első feleségem lett. Mary Trompke éppolyan félénk és sérült gyerek volt, mint én. Volt benne valami, ami egyszerűen lenyűgözött. Elképesztően okos volt, noha nem beszélt túl sokat. Miközben én a magnókkal bíbelődtem, végig ott ült mellettem. Aztán egyszer csak ő is beszállt, és attól fogva együtt bütyköltük mindazt, amit éppen kellett. Mindennap hazakísértem. Mivel ő Amhurst déli részében lakott, én pedig a város ellenkező oldalán, Shutesburyben, ezért abban az időben meglehetősen sokat gyalogoltam. A szülei elváltak, s Mary az anyjával, a három húgával és az öccsével élt egy apró házban. Az apja éppolyan alkoholista barom volt, mint amilyen az enyém. Az anyja szellemileg és fizikailag is teljesen kizsigerelte magát, és iszonyú gyanakvással méregetett. Mondjuk, ezt megértem: a hajam hosszú volt, koszos voltam, útszéli hangnemben kiabáltam, és ráadásul hímnemű voltam. Úgyhogy megvolt rólam a véleménye, az biztos. De nem tudott eltántorítani, mert Maryben olyasmit találtam, amit korábban másban nem; megértett és elfogadott engem.

83


Kismedvének neveztem el. Az anyja Mary Lee-nek hívta, vagy Kicsi Lánynak, de ezek egyike sem állt a számra. Ugye mondtam már, hogy a nevekkel mindig gondjaim voltak. A hozzám közel állókat például muszáj elneveznem. Amikor húzni akartam, én is Kicsi Lánynak szólítottam, de ettől mindig a plafonon volt, úgyhogy ezt abbahagytam. Ő lett az én Kismedvém. Nekem nagyon tetszett. Alacsony volt és kissé zömök, a haját hátul összefogva hordta. Egyszerűen odavoltam érte. Ő volt az első ember, aki ugyanolyan gyorsan – ha nem gyorsabban – olvasott, mint én. Ráadásul nagyon jó könyveket olvasott: Asimovot, Bradburyt, Heinleint – én is gyorsan rájuk kaptam. Ahhoz viszont túlságosan is félénk voltam, hogy elmondjam neki, mit érzek. Így aztán leginkább csak beszélgettünk, együtt olvastunk, javítottuk a magnókat és minden áldott nap besétáltunk a városba. Hát, úgy 1972 táján így festett egy Asperger-szindrómás randija.

8 Már a kutyák is félnek tőlem

Az összes gyerek tudja, hogy még a legjobb, legtürelmesebb kutya is képes odakapni, ha az ember elég sokáig és elég kitartóan ráncigálja a fülét vagy a farkát. Vagy éppen a kettőt egyszerre. Az Asperger-szindrómának van egy sötét oldala, amit a gyerekkorból hozunk magunkkal, onnan, amikor mások nem úgy bántak velünk, ahogy magukkal bántak volna. Ahogy idősebb lettem, egyre inkább éreztem, hogy valójában nagyon kevesen szeretnek. Kismedve volt az egyik. Az apám szülei szintén ide tartoztak, őket minden nyáron meglátogattam Georgiában. Lawrenceville-ben laktak, egy kisvárosban, úgy egyórányira Atlantától. A tizenharmadik nyaramon a nagyszüleim elém jöttek a repülőtérre, ahogy mindig is tették. Carolyn, a nagyanyám volt az első ember, akit a gépből kilépve megláttam. Odatipegett hozzám, összevissza puszilt, aztán megölelgetett, miközben én igyekeztem eltolni magamtól. Túl nagynak éreztem már magam az ilyen érzelgős üdvözléshez. – Óóóóóó, John Elder, nézzenek csak oda! Hát mekkorát nőttél! És milyen jóképű fiú lettél! Tébláboltam még egy darabig, mert nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel az érzelemáradattal, de igazából jólesett, hogy a nagyszüleim mindig örültek, amikor megláttak, és mindig elmondták, milyen büszkék rám. Rajtuk kívül senki nem tette ezt. – Bob bácsikád is eljön hozzánk a hétvégén, és azt mondta, elvisz majd vezetni! Atyaég, az én kis unokám már ilyen nagy! Egyedül vezeti az autót! Aztán kézen fogott, begyűjtöttük a bőröndömet és kisétáltunk a parkolóba, ahol a nagyapám, Jack a parkolni tilos sávban állt a Cadillacjével, a járda mellett. Beszálltunk és miközben kihajtottunk a reptérről, én egyenesen az arcomba irányítottam a légkondi fúvókáit.

85

Már a kutyák is félnek tőlem

Jó volt újra Georgiában lenni. Azon a hétvégén Bob és én elvittük nagyanyám vadonatúj autóját. Egy Buick Electra 225 volt, egy kétajtós, burgundi vörös csoda. Kicsit ideges voltam, de aztán addig-addig toltam előre az ülést, amíg már kényelmesen elértem a pedálokat a lábammal. Tizenkét éves koromban vezettem először, de az egy traktor volt, most pedig egy autóval készültem elindulni. Méghozzá az úton, nem a szántóföldön. – Ha elvezettél egy traktort, ez semmiség lesz – biztatott a nagybátyám. Könnyen beszélt. Az autó nem az övé volt, hanem a nagyanyámé. S bár elsőre hodálynak tűnt, valamivel mégis kisebb volt, mint nagyapám Fleetwoodja. – Meglátod, sokkal könnyebb vezetni, mint egy traktort. Ennek automata váltója van, és a kormány is szervo rásegítéses. A traktort sokszor vezettem már az utakon is, amikor valamilyen munkát kellett végezni vele. Egy piros Massey Fergussonja volt nagyapámnak. Volt, hogy nagyanyám szólt, ugorjak már be a városba és hozzak neki műtrágyát meg a sörétes puskához egy doboz töltényt, s ilyenkor mindig a traktorral mentem. Néha még fagyiért is, ha megkívántam. Beálltam a parkolóba a többi kocsi közé és bementem fagyiért. Hazafelé olyan gyorsan vezettem, amennyit a traktor elbírt, nehogy teljesen elolvadjon a fagyi. A traktortól egyáltalán nem féltem, mert lassú volt. De egy autó azért más. Miután sebességbe raktam, óvatosan a gázpedálra helyeztem a lábam. A kocsi egyből megugrott, én pedig teljes erővel beletapostam a fékbe. Az út melletti kavicságyon kötöttünk ki. Szerencsére senki nem járt arra, így nem is látták, mit művelek. – Csak finoman, fiam – nyugtatgatott a nagybátyám. Olyan óvatosan, ahogy csak tudtam, felengedtem a féket. A kocsi elindult, én pedig újra ráléptem a fékre, megint csak óvatosan. Az autó megállt. A nagybátyámnak igaza volt: nagyon könnyű volt irányítani és elképesztő erő volt benne. Sikerült baleset nélkül elérnünk a műútig. Ugyanott álltam meg, ahol egyébként a traktorral vissza szoktam fordulni, amikor a füvet nyírtam: a 27-es autópályára vezető felhajtónál. Az aszfalt fölött


86

izzott a levegő a melegtől, és időnként elhúzott előttünk egy-egy autó. Elnéztem az út túloldalára, a Matthews-tó irányába, ahol sokszor fogtam pisztrángsügért, amit a nagyapám megpucolt és megfőzött. – Jól van, miután mindkét irányba alaposan körbenéztél, hajtsunk ki az útra. Meglátod, rendben lesz minden – biztatott a nagybátyám az anyósülésről. Kikanyarodtam, és kissé ráléptem a gázra. A következő pillanatban már azt láttam, hogy 40 mérfölddel „száguldunk”. – Ez egy négyhengeres, ötezer-ötszáz köbcentis motor, úgyhogy elég gyorsan lehet vele repeszteni – mosolygott a bajsza alatt a nagybátyám látva az ijedt arcomat. A nagyapám mindig, mindenből a legjobbat vette. Egy pillanatra ráléptem a fékre, hogy lássam, biztosan meg tudunk-e állni, ha kell, s a gumik felvisítottak. A dédanyám háza felé tartottunk, ami úgy egymásfél mérföldre lehetett tőlünk. A nagybátyámmal Mamókának hívtuk őt. Pici volt, rettentő öreg, és már semmi pénzért nem mozdult ki a házából. Amikor még kisebb voltam, azt hittem, olyan öreg, hogy még a polgárháborúban is harcolt. Ami persze nem volt igaz, viszont nem sokkal később született. Egy téglaházban lakott, úgy két mérföldre a nagyapáméktól. A konyhaszekrényében mindig volt alufóliából készített karácsonyfadísz, minket pedig mindig gulyással és sült okrával traktált. Mamóka nem tudta, hogy traktort már vezettem, úgyhogy most nagyon meg volt lepődve. – Istenemre, John Elder, de megnőttél! És már autót is vezetsz, nahát, ez elképesztő! Egy az egyben, mintha a nagyanyámat hallanám. Még a hangjuk is teljesen egyforma – gondoltam magamban. Talán csak azért volt benne kevesebb érzelem, mert sokkal öregebb volt. Nagyon jólesett és büszke voltam, de ügyeltem rá, hogy ezt ne mutassam ki. Mert addigra már tudtam, hogy az igazi férfiak nem mutatják ki az érzelmeiket. Mamóka valami harapnivaló után kotorászott a szekrényben. Mindig, amikor Georgiában töltöttem a nyarat, degeszre tömtek. A nagyanyám például ötliteres kiszerelésben vette nekem a jégkrémet, hogy mindig legyen elég.

87


– Nemsokára te is felnősz és lesz majd autód! Tudtad, hogy Chickamaugában az én apámnak volt először autója? Bizony, vonattal hozták át Chattanoogából! A fülemet birizgáltam. Nehéz volt felfognom, hogy most több ezer autó rohangál körülöttünk és valamikor az ükapámé volt a legeslegelső a környéken. Persze Chickamauga jóval kisebb volt, mint Lawrenceville, de akkor is. Vau, ez aztán valami! Kiderült, hogy valódi motorizált családból származom. Mamóka végig ott állt az ajtóban, amikor elindultunk hazafelé. Kifaroltam a ház elől, aztán visszaforgattam a kormányt. Már éppen újra sebességbe tettem volna a kocsit, amikor hirtelen teljesen összezavarodtam. Túl sok mindenre kellett figyelnem egyszerre. A fék, a gázpedál, a kormány, a váltó... Képtelen voltam egymás után sorrendbe tenni a szükséges műveleteket, így a következő pillanatban orral az árokban, az út menti postaládában kötöttünk ki. Georgiában az utak mellett mindig van egy kis vízelvezető árok. A nagybátyám, aki eddig nagy büszkén, pár lépés távolságból figyelte, ahogy manőverezni próbálok, most hátrébb ugrott, hogy ki ne lapítsam. – John Elder, nézd, mit tettél! Összetörted a kocsit! És még a postaládát is kidöntötted! – Óóóóóó jaj, John Elder – sopánkodott Mamóka is. A nagybátyám kinyitotta az ajtót és üresbe tette a váltót. Én kiszálltam, ő beült a helyemre, rükvercbe kapcsolt és kitolatott az útra. Odamentünk és szemügyre vettük a kocsi orrát. Úgy tűnt, még a krómozott lökhárító sem sérült meg és a postaláda is egyben volt, csak kidőlt a helyéről. Megpróbáltam visszanyomni, de a mélyedés túl nagy volt, a postaláda pedig minduntalan eldőlt. Iszonyúan dühös lettem magamra. – Jól van, nincs semmi baj. Keresünk egy ásót, és gyorsan visszaállítjuk a helyére – csitított a nagybátyám. Hazafelé ő vezetett. A ház mögött volt egy sufni, ahol mindenféle kacatot tartott. A kacatok egy részét még Dandy, a dédapám halmozta fel, aki még saját kezével művelte a föld jó részét. A


88

nagybátyám némi kotorászás után kiemelt egy eszközt, amelynek két hosszú karja volt, a végén pedig egy vödör alakú tárcsa. Soha nem láttam még ehhez hasonlót, lebilincselt a látvány. Úgy nézett ki, mint egy markoló, csak kisebb volt és mechanikus. Egyből láttam, hogy ez a szerszám sokkal többre hivatott, mint hogy csak lyukat ássanak vele egy farmon. Megfogtam és kivittem a kocsihoz. A nagybátyám vezetett, úgy döntöttem, aznapra nekem egy út elegendő volt. – Majd én kiásom a lyukat – ajánlottam fel, mert már alig vártam, hogy kipróbálhassam ezt a fantasztikus eszközt. – Jobb lesz, ha én csinálom, John Elder. Azelőtt végeznünk kell vele, hogy Mama hazaér, nehogy kiderüljön, mi történt a kocsijával. A nagybátyám Mamának hívta a nagyanyámat, én viszont Carolynnak. Bob belemarkolt a földbe a szerszámmal, fordított rajta egyet, aztán felhúzta a lyukból. Pár perc múlva ott tátongott előttünk egy legalább fél méter mély lyuk. Belehelyeztük a postaládát tartó állványt, majd közös erővel visszatömködtük a maradék földet. Amikor hazaértünk, kivettem a csomagtartóból a szerszámot. Odavittem a sufnihoz, majd erőteljesen belevágtam a földbe, ahogy a nagybátyámtól láttam. Iszonyatosan nehéz volt! Két nappal később akkora lyukat ástam vele, hogy szinte teljes egészében elfértem volna benne. Annyi mindent tudtam volna kezdeni ezzel a lyukkal! Például beleugrom egy géppisztollyal, és akkor egyszemélyes fedezék. Vagy letakarom egy újságpapírral, és akkor csapda. Vagy beledobok egy kutyát, és akkor képtelen kiszabadulni onnan. A nyár hátralévő részében rengeteg lyukat és gödröt ástam. Igazából haza akartam vinni magammal a szerszámot, de a nagyszüleim azt mondták, nekik is szükségük van rá. Otthon az első dolgom az volt, hogy körbenéztem a pincében, vajon apámnak milyen kerti szerszámai vannak. Neki is volt egy ilyen kézi lyukfúrója!

89


Kimentem vele az előkertbe és rögvest neki is álltam ásni vele. Ügy harminc-negyven centinél tarthattam, amikor követ fogtam. Arrébb mentem, és újra kezdtem az egészet, de egy idő után itt is kőbe ütköztem. Nem sokkal később úgy nézett ki az előkért, mintha vakond támadás érte volna a házunkat. Georgiában nem volt sziklás a talaj, és ez még egy ok volt arra, hogy jobban szeressem, mint a saját otthonomat. A ház mellett egy nagy rakás mulcs volt felhalmozva. Apám egy egész teherautóval hozatott, hogy majd egyenletesen szétszórja a kertben, amitől sokkal mutatósabb lesz az egész, de persze eddig már nem jutott el. Így aztán a mulcs ott rohadt a ház oldalában, ahová a teherautó lerakta. Úgy döntöttem, ott fogok gödröt ásni, elvégre ott csak nem lehet már annyi kő. Könnyebben ment a fúrás, de azért itt is sziklába ütköztem. Csak ekkorra már legalább másfél méter mély volt a gödör. Elég mély ahhoz, hogy próbát tegyek vele. – Kullancs, gyere csak ki! Van itt egy lyuk, amit meg kellene néznünk! – szóltam az öcsémnek. A szobájában ült, alufóliába volt tekerve és a People magazin képeit nézegette. Kullancs alapvetően szerette, amikor kísérletezgettem vele, a legtöbbször örült neki és soha semmi baja nem lett. Jó néhányat pislogott, amikor kilépett a házból a fényre. Ha csak ki nem csalogattam valahogy, mindig a házban bujkált. Intettem neki, hogy jöjjön oda hozzám, ahol az egyik kisebb lyuk volt. Vigyáznom kellett, nehogy egyből gyanút fogjon. – Azt szeretném megtudni, milyen könnyű kiszabadulni ezekből a csapdákból. Feküdj le a földre, én pedig beleteszlek, aztán megnézzük, mennyi idő alatt tudsz kimászni. – Jól van – felelte Kullancs. A lábainál fogva felemeltem és fejjel lefelé leeresztettem az egyik kisebb gödörbe. Jóformán azonnal kimászott belőle. – Ez nagyon könnyű volt! – kiáltotta mosolyogva. Hát persze, pont ez volt a célom. De nem szóltam semmit. – Jól van, akkor most nézzük meg ezt!


90

Odamentünk a mulcshalomhoz. Megint megfogtam a lábát, és fejjel lefelé beleengedtem. Ez a gödör mélyebb volt, mint az ő magassága, úgyhogy el is tűnt benne. Ide-oda rúgkapált, de csak azt érte el, hogy egyre több mulcs hullott be a fejére. Nem volt esélye. Elégedett voltam. Ez egy jó kis gödör, pont elég ahhoz, hogy akár egy nagyobb gyereknek is csapdául szolgáljon. Bementem a házba, úgy tíz-tizenöt percre, hogy egyek valamit. Amikor visszamentem, Kullancsot sehol nem láttam. Azt hittem, hogy míg magára maradt, kiszabadítja magát, de nem. Még mindig odabent kuksolt. A lábammal belerugdostam egy kis muksót a gödörbe, hátha az majd kicsalogatja, de csak visítani kezdett. Megfogtam és kihúztam, mielőtt a szomszédok panaszkodhattak volna. Amikor már odakint volt, nagyon mérgesnek tűnt, amit nem értettem, hiszen épp az imént szabadítottam ki. – Itt hagytál a gödörben! – kiabálta bíborvörös arccal és közben folyamatosan toporzékolt a dühtől. Igyekeztem biztos távolságot tartani tőle, de azért érdeklődve figyeltem a reakcióját. Nem tudtam eldönteni, hogy a méregtől volt ilyen bíborszínű az arca vagy attól, hogy negyedórán keresztül fejjel lefelé lógott. – De hát ez volt a cél, Kullancs. Hogy kiderüljön, ki tudsz-e mászni belőle egyedül – feleltem nagy ártatlanul. Ezzel láthatóan sikerült összezavarnom, mert amit mondtam, igaz volt. – Tudod, az igazi kullancsok ilyen odvakban élnek. És az igazi kullancsoknak nem lett volna gondjuk azzal, hogy kievickéljenek. Úgyhogy azt hiszem, te egy selejtes Kullancs vagy. Ez már neki is sok volt. – Nem vagyok selejtes Kullancs! – ordította, azzal elkezdett kalapálni a kis ökleivel, ahol csak ért. Megpróbáltam visszalökni a gödörbe, de meglógott, hogy aztán kövekkel és fadarabokkal kezdjen el dobálni. Fogtam magam, besétáltam a házba és bezártam az összes ajtót. Hagytam, hogy az öcsém kidühöngje magát. Másnap zsírpapírral letakartam a gödröket, a tetejükre földet szórtam, hogy még kevésbé tűnjenek fel. Mindennap megnéztem

91


őket, hogy sikerült-e elejtenem valamit. Kullancsot is biztattam, hogy szedje rá valamelyik kis barátját, de kudarcot vallott. A nyárból lassan ősz lett, a gödrök pedig ott álltak kihasználatlanul. Kullancs ugyan bevonta a játékaiba a kisebb lyukakat, de a legnagyobbat messzire elkerülte. Közeledett mindenszentek napja, nekem pedig támadt egy remek ötletem. Akkoriban még pár centért lehetett a fényképészek által és a pirotechnikában is használt magnéziumporhoz jutni a színházikelléküzletben. Arra gondoltam, hogy megtöltöm a gödreimet a durranóporral, bekábelezem őket, a detonátort pedig elrejtem a szobámban. Igen, megvalósítom a saját háborús filmemet, amelyben a cukorkáért jövő srácok lesznek a főszereplők. Viszont ehhez több lyukra volt szükségem. Ideje volt befognom Kullancsot is. Tökéletes volt az időzítés, mindenszentekre együtt volt minden a tervemhez. Aznap este Kullancs az ajtóban állt és angyali mosollyal az arcán próbálta odacsalogatni a gyanútlan gyerekeket. Élvezte a csalétek szerepét. Ahogy a srácok az ajtó felé közeledtek, ellépdeltek egy-egy csapda mellett. Én a szobámból néztem őket készen arra, hogy a megfelelő pillanatban beizzítsam a detonátort. Amikor már elég közel értek, felrobbantottam az egyik töltetet. Iszonyú nagyot szólt, nem is beszélve a villanásról. Földdarabok repkedtek mindenfelé, a gyerekek pedig halálra rémülve menekültek. Az az év cukorfogyás tekintetében nagyon gazdaságos volt. Mivel a kölykök nem mertek visszajönni több cukorkáért, megmaradt az összes, és másnap mindet felfaltuk. Ahogy idősebb lettem, a csínytevéseim is egyre rafináltabbak lettek. Amikor tizennégy éves lettem, a továbbtanulási tanácsadó az iskolában ezt mondta nekem: „John, a csínyeid egy része beteges. Gonosz és beteges. Arra utalnak, hogy komoly érzelmi problémáid vannak.” Igaz, ami igaz, néhányszor tényleg túllőttem a célon. És az is igaz, hogy mostanra kifejezett dühvé alakult át bennem az a szomorúság, amit amiatt éreztem, ahogy a társaim mindig is bántak velem. Ha nem jött volna az életembe a zene és a bütykölés, egész könnyen ráfaraghattam volna. Ez volt az az időszak, amikor az egyik tréfám minden korábbinál durvábban sült el.


92

Forró nyáreste volt, Shutesburyben gyakorlatilag megállt az élet, a tücskök elhallgattak, a levegő sem mozdult. Miközben odabent mindenki az igazak álmát aludta, kinyitottam az ablakot és óvatosan kimásztam a szobám ablakán. Biztos, ami biztos, nálam volt a zseblámpám és a késem, bár reméltem, hogy egyikre sem lesz szükségem. Tudtam, merre kell mennem és alaposan fel is készültem mindenre. Ahogy elindultam az erdő felé, mindig, ha egy kocsi közeledett, beugrottam a bokorba, hogy észrevétlen maradjak. Nagyjából egy mérföldet kellett gyalogolnom, hogy elérjem a célom: a Homokbucka útnál lévő nagyfeszültségű vezetékeket. A vezetékeket tartó torony alatt, úgy száz méterre az autóúttól öt darab, egygallonos festékvödröt helyeztem el, méghozzá pentagram alakzatban. Szépen megtisztítottam a területet és faágakkal egyértelműen csillag alakzatba kötöttem össze a vödröket, amelyek a csúcsokat alkották. A középpontba egy ötgallonos, kátránnyal teli vödröt tettem, köréje kövekből kört rajzoltam. Mindezt még délután vittem véghez, most pedig egyenként meggyújtottam a vödrök tartalmát. Koromfekete, vastag és elképesztően büdös füst szállt fel. Naiv módon azt hittem, hogy a különböző színű festékek különböző színű lánggal fognak égni, de nem így lett: mindegyiknek ugyanolyan unalmas sárga lángcsóvái voltak. Egy út menti építkezésről loptam őket, és nem volt időm arra, hogy kipróbáljam, hogyan is égnek. Valójában egy kis kerozinnak jobban örültem volna, az még jobban feldobta volna az összképet. De most már mindegy volt, úgy döntöttem, a festék is megteszi. Koromsötét volt az éjszaka, a holdnak sehol, semmi nyoma, s az egyre jobban gomolygó, kavargó füst még félelmetesebbé tette. De azt is tudtam, hogy a lángoknak köszönhetően messziről is jól látni a művem, úgyhogy előbb-utóbb a játszótársaim is megérkeznek. A játszótársaim, akiknek ekkor még híre-hamvuk sem volt. Sötétedett, amikor mindent elrendeztem. Nem volt egyszerű, különösen az a része nem, amikor a magasfeszültségű toronyba kellett felmásznom. Elég félelmetes érzés volt, hogy alig néhány centire tőlem hetvenötezer voltnyi áram tekereg a huzalokban. Elég lett volna egyetlen óvatlan mozdulat és már nem élek. Amikor egyszer felemeltem a kezem, éreztem, ahogy az elektromosság

93


sisteregni kezd a kábelben, úgyhogy óvatosan vissza is húztam. A kötél felhelyezése volt a legnehezebb. Igazán nagy teljesítmény egy tizennégy éves gyerektől. De megcsináltam. Méghozzá teljesen egyedül. És úgy, hogy senki nem látott meg. Tizenegy órakor már teljesen kihalt volt az autóút. Csak erre vártam. A lángok egyre közelebbről nyaldosták az eget és bárkinek, aki véletlenül arra járt, ki kellett, hogy szúrja a szemét a látvány. Úgy tíz lábbal a pentagram fölött ugyanis egy emberi alak himbálózott a kötélen. Rendesen fel volt öltözve, a nyakára tekert kötél pedig a nagyfeszültségű vezeték tartóoszlopához volt kötözve. Addig gyakoroltam, hogyan kell rendes akasztócsomót kötni, amíg tökéletes nem lett. És ez most tökéletes lett. A test lába már feketedett a lángoktól és szépen lassan a többi felület is égni kezdett. Nemsokára az egész testet gusztustalan, olajos pernye borította. A kátrány folyamatosan bugyogott az edényben, miközben a festékes vödrök széle gyakorlatilag izzott. Alapos műgonddal állítottam be, hogy milyen magasan lógjon a test. Elég alacsonyan ahhoz, hogy észre lehessen venni a földről, de ahhoz túl magasan, hogy el lehessen érni. Összességében elégedett voltam a művemmel. Néhány száz méterrel odább, az útról valószínűleg csak a fényességet lehetett kivenni, más egyebet nem nagyon. Ráadásul szorgalmi időben, hétvégenként, bulik alkalmával az egyetemi kollégium területén rendszeresen raktak tábortüzet, úgyhogy annyira nem is lett volna feltűnő az égő pentagramom. Csakhogy most nem szorgalmi időszak volt, és semmiféle bulit nem tartottak. Ideje volt felhívnom a hatóságokat. Koromsötét volt, amikor kisétáltam az útra. Jó fél mérföldes távolságban nem volt egyetlen ház, de még villanypózna sem. Csak a magányos, mocskos autóút. Élő ember még csak véletlenül sem volt a közelben, legfeljebb a halottak a temetőben, a patak partján. Felmásztam a telefonpóznára és rácsíptettem a telefonomat, amit még pár hónappal korábban nyúltam le attól a szerelőtől, aki bekötötte nálunk a készüléket.


94

Mrs. Ellis vezetékére csatlakoztam rá, a szomszédok közül őt utáltam a legjobban. A legutolsó népszámlálás alapján 273-an éltek Shutesburyben, és nem volt mindenkinek telefonja. Ráadásul a kábelek egy része az elektromosságot és nem a hangot vezette, úgyhogy óvatosnak kellett lennem, ha nem akartam megégetni magam. Hallottam a vonal hangját. Az apámtól ellopott két, összecsatolt nadrágszíjon lógva felhívtam a rendőrséget, aminek a számát jó előre bemagoltam. – Rendőrség. Közlöm, hogy a beszélgetést rögzítjük – szólt bele az ügyeletes. – Szeretném bejelenteni, hogy valaki felakasztotta magát – mondtam elmélyített hangon. – Micsoda? – kérdezett vissza a zsaru. – Azt hiszem, rituális gyilkosság lehet. Egy ember a Homokbucka útnál, a magasfeszültségű vezetékeknél. Jöjjenek gyorsan! Azzal bontottam a vonalat, óvatosan lemásztam a póznáról és visszasétáltam az erdőbe. Ha lenyomozzák a hívást – okoskodtam –, annak a barom Mrs. Ellisnek lesz egy kellemetlen éjszakája. Neki is volt egy fia, egy aljas kis féreg. Még az is lehet, hogy őt is lecsukják. Ezen önkéntelenül is elkuncogtam. Jó néhányszor körbejártam a patak partját arra az esetre, ha a rendőrök esetleg kutyákat is hoznának. Sötétedés után kifejezetten otthon éreztem magam az erdőben. A szemem tökéletesen alkalmazkodott a sötéthez, és a fülem is kiválóan szolgált. Felmásztam az egyik fenyőre, ahonnan valóságos panoráma tárult elém a mesterművemre, ám ahhoz kellő távolságra voltam, hogy észrevétlen maradjak. Csendben vártam a sötétben. Régebben féltem egyedül a sötétben, de most már nem. Régebben a kutyáktól és az ugatástól is rettegtem. „Jó kutyus, kérlek, ne harapj belém, látod, már odébb is állok” – mondogattam ilyenkor magamban. Aznap este viszont ez járt a fejemben: A leggonoszabb ellenségetek vagyok, nyavalyások. Ha közelebb mertek jönni, egytől egyig kibelezlek titeket a késemmel. És ami érdekes volt az egészben, attól fogva minél erősebben gondoltam erre, annál több kutya érezte meg és kotródott el.

95


Fordult a kocka, már nem én féltem tőlük, hanem ők tőlem. Negyed óra eltelt és nem történt semmi. Lehet, hogy messziről kell jönniük, gondoltam. Lehet, hogy a járőrök éppen szundikáltak valahol. Aztán végre megláttam egy fényszórót közeledni. Pár perc múlva ott voltak. Kezdődött a móka. A rendőrautó az út szélén állt meg. Az ajtó kinyílt, majd nagy durranással becsukódott. Egy zsaru szállt ki, abban az időben még egyedül járőröztek. Tudtam, hogy a tűz úgy fogja magához vonzani, mint légypapír a legyet. Egyszerűen nem volt más választása. Egyetlen nagyfeszültségű kábel volt, ami alatt égett a tűz. A lángnyelvek megvilágították az arcát, ahogy óvatosan lépdelt az oszlop felé. Az egyik kezében a zseblámpáját tartotta, a másikban a pisztolyát, ahogy a filmekben szokták. Amikor meglátta a kötélen himbálózó, immár majdnem elszenesedett testet, visszahőkölt. – Ó, édes Jézusom! – hallottam. Sarkon perdült és alaposan körbekémlelt, hátha egy támadó lehet a közelében. Még a lélegzetemet is visszatartottam, nehogy rám lőjön a nagy ijedtségben. Csak a bogarak zümmögése és a falevelek suhogása hallatszott, ahogy megmozgatta őket egy-egy szellő. A járőr minden egyes gyanús zajra ugrott egyet. A következő pillanatban fogta magát, visszairamodott a kocsihoz és beugrott. Hallottam, hogy kattant a zár, miután beszállt. Bekapcsolta a kék fényt, amivel egyáltalán nem lepett meg. Ha én lettem volna a helyében, egyedül, én is magamra zártam volna a kocsit azok után, hogy egy égő hullával kellett szembesülnöm. Tisztában voltam vele, hogy a rendőrök bátorságának is van határa. Hallottam a rádiójából kiszűrődő hangokat, de ahhoz túl messze volt, hogy értsem, miről volt benne szó. Gondolom, erősítést kért. Tíz perc elteltével, amikorra a tűz még nagyobb lett, két másik járőrkocsi is megérkezett. Mindenki kiszállt, és beszélgetni kezdtek. Most, hogy már többen voltak, az első járőr bátorsága is érezhetően megnőtt. – Hol van? – kérdezte egyikük, mire az első járőr odavezette a toronyhoz. – A kurva életbe! – szakadt ki a száján. – Mi a fenét csináljunk? – kérdezte egy másik.


96

– Felmész és levágod! – hangzott az ukász. – Hogyisne, hogy agyonvágjon az áram! Én ugyan nem megyek! – Ez már amúgy sem árt semmit, halott. – Hívjuk a tűzoltókat. – Meg az elektromos műveket. Aztán egymásnak hátat fordítva körbepásztázták a terepet, hátha meglátnak valakit. Az egyikük visszament a kocsihoz és beszólt a központba, hogy riassza a tűzoltókat és az elektromos műveket. Amikor visszatért, egy lefűrészelt csövű puska volt a kezében. Biztos voltam benne, hogy töltve van. Mivel még mindig nem történt semmi érdemleges, kezdtem egyre jobban unatkozni odafent. Még csak hozzá sem nyúltak a pentagramomhoz. Pedig kíváncsi lettem volna, mit gondolnak róla. Hogy talán egy sátánista szekta műve volt? Vagy azt hitték, hogy brutálisan meglincseltek valakit? Vagy, hogy szegény fickó öngyilkos lett? Mostanra a test a felismerhetetlenségig összeégett, a kátrány pedig egyre hevesebben bugyogott, mintha a pokol bugyra lenne. Örültem, hogy végül a kátrány mellett döntöttem, mert most már láttam, hogy kellően ijesztő hatást adott a művemnek. Nemsokára a tűzoltók is megérkeztek. Először csak egy autó, aztán sorban a többi, kisvártatva pedig vagy fél tucat vörösen villogó jármű állta el az utat. Az elektromos művek emberei később érkeztek, egy sárga pickuppal. Immár teljesen elzárták az utat és nem telt el úgy egy másodperc sem, hogy valaki ne beszélt volna a rádióba. Ha a városban lettünk volna, már biztosan óriási tömeg vesz körül. Hosszas tanakodás után végül úgy döntöttek, eloltják a tüzet, de láthatóan tartottak attól, mi van akkor, ha ez is csak valami csapda. A tűzoltók nem mertek a festékes vödrök közelébe menni, érzékelhetően felkavarta őket a szokatlan helyzet. A rendőrök közben még alaposabban átvizsgálták a torony környékét, nyomok után kutatva, de semmit nem találtak. Persze, hogy nem, hiszen erről jó előre gondoskodtam. Míg előkészítettem a terepet, mindvégig kesztyű volt rajtam, a felhasznált anyagokat pedig összelopkodtam. Semmilyen nyom nem vezethetett hozzám, a fáról

97


pedig nem tudtak volna ujjlenyomatot venni. Úgyhogy esélyük sem volt velem szemben. A közelben nem volt tűzcsap, ezért a tűzoltók a tartálykocsi vizét használták. Letekerték a fecskendőket, aztán mindannyian elindultak a torony felé. Fél perc múlva több erőteljes sugárral is oltották a tüzemet. Most már nem csak a füst és a láng terjengett az égen, hanem bűzölgő pára is gomolygott mindenfelé. A tűzoltók láthatóan kapkodtak, összevissza rohangáltak, annyira meg voltak ijedve a látványtól. Az egyik rendőr egyenesen a kötélen lógó testre irányította a zseblámpája fényét. – Kapcsolja le a lámpát, hát nincs magában semmi emberség? – rivallt rá valaki. Az elektromosok eközben áramtalanították a vezetéket. Ebben biztos voltam, mert megszűnt a torony felől hallatszó monoton zümmögés. Csak a tücskök ciripelése hallatszott. Az elektromos művek kocsija betolatott a toronyhoz, aztán a sofőr kiszállt és kiékelte a kerekeket, hogy el ne guruljon. Őt a mentőautó követte. Egy másik tűzoltóautó is odaállt, annak pedig a keresőreflektorát irányították a toronyra. Közben az elektromos művek kosaras daruja lassan a levegőbe emelkedett. Az orvosok a torony aljában egy hordággyal várták, hogy mikor lesz rájuk szükség. – Készen állnak odalenn? – Igen! Az emelőkosárban álló ember a következő pillanatban elvágta a kötelet, amire felkötöttem a testet. Hangos puffanással ért földet, az orvosok pedig óvatosan léptek oda hozzá. Aztán valaki elordította magát, és a zavarodott csöndnek hirtelen vége szakadt. – Az istenit! – De hisz’ ez egy kibaszott próbababa! – hallottam a rejtekemből. – Ez az egész csak egy istenverte átverés! Elmosolyodtam, és amilyen hangtalanul csak tudtam, lemásztam a fáról. Gyorsan szedtem a lábamat, hogy mielőbb hazaérjek. A temetőben azért még gondosan elrejtettem a ruháimat és a csiptetős telefonomat. Ahogy hazaértem, az elöl hagyott palló segítségével egy pillanat alatt visszamásztam a szobámba. Amikor már bent voltam, ellöktem a pallót. Hang nélkül hullt a derékmagasságig érő fűbe a


98

többi ott heverő limlom közé. Befeküdtem az ágyba és úgy tettem, mint aki alszik. De nem sokáig kellett megjátszanom. Amint megláttam, egyből tudtam, hogy egyszer még hasznát veszem annak a kidobott próbababának, amelyet Mr. Walsh üzlete mögé kihajítva találtam. Nem volt egyszerű hazacipelnem és elrejtenem a többiek elől, de megérte. Másnap elsétáltam a toronyhoz, hogy begyűjtsem a babát, de már nem volt ott. Azt gondoltam, hogy biztosan a rendőrök vitték el. A kiégett tisztáson kívül nyoma sem volt az előző éjszakai ribilliónak. A kátrányt beszívta a föld, a faágaimat pedig szanaszéjjel hajigálták. Annyira szerettem volna valakinek elmesélni, milyen jól sikerült a tréfám. De kevés barátom volt, az öcsémnek meg nem beszélhettem róla, hiszen csak hatéves volt és nem értett volna semmit az egészből. Arról nem is beszélve, hogy biztosan beköpött volna valamelyik hülye barátja anyjánál. Nagyon sokáig nem beszéltem senkinek arról, mit tettem. Pár nappal később anyám kivitt a repülőtérre, hogy szokás szerint Georgiába utazzam a nagyszüleimhez. Ez igazán kapóra jött arra az esetre, ha a zsaruk mégis kérdezősködtek volna utánam. De nem tették.

9 Viszlát, gimnázium!

Ahogy

közeledett a tizenhatodik születésnapom, azon kaptam magam, hogy egyre kevesebb időt töltök a suliban és egyre többet a zenekarokkal bárokban és szórakozóhelyeken. Mindenből bukásra álltam. Gyakorlatilag az iskola stúdiója és John meg Fred miatt jártam még be. Csak ez érdekelt. Meg az, hogy Kismedvét hazakísérhessem. Az érettségi egyre elérhetetlenebbnek tűnt minden egyes nappal, ahogy közeledett a dátum. A szüleimet láthatóan hidegen hagyta, min megyek keresztül. Végül is ők a saját szappanoperájuk főszereplői voltak, ebben legfeljebb csak statisztálhattam. A házasságuk ezen szakaszában gyakorlatilag teljesen magunkra hagytak minket Kullanccsal. Így aztán minden erejükkel azon lehettek, hogy halálos sebet ejtsenek egymáson. Igazi élethalálharc volt az övék, egy-egy ütközet nemegyszer azzal végződött, hogy valamelyiküknek – rendszerint anyámnak és vele együtt az öcsémnek és nekem – el kellett menekülnie otthonról. – Apád megőrült – jelentette ki az egyik ilyen alkalommal anyám. – Meg akar ölni minket! Máshol kell meghúznunk magunkat, amíg az orvosok nem kezdenek vele valamit. Anyám többször is megpendítette már ezt, sőt a következő évben nem volt olyan hét, hogy ne jött volna elő ezzel, de igazság szerint nem tudtam eldönteni, higgyek-e neki? Persze apám korábbi verései miatt akár igazat is adhattam volna neki. Ahogy azonban most visszagondolok, sokkal inkább azt kell mondanom, hogy anyám paranoiája, egyre jobban elhatalmasodó mentális problémája és dr. Finch bizarr viselkedése válthatta ki belőle ezeket a mondatokat. Dr. Finch a rendelőjét például a Felnőtté Válás Egyetemének nevezte el és olyankor, amikor hétágra sütött a nap, egy ernyővel és több tucat

Viszlát, gimnázium!

100

lufival a kezében parádézott végig a városon. Azt mondta, szándékosan akarta így magára vonni a figyelmet. Amikor anyám olyan kérdést szegezett neki, amellyel sehogy sem jutott dűlőre, a „Biblia-merítés” technikáját alkalmazta. Ez abból állt, hogy megkérte anyámat, találomra üsse fel valahol a szentírást, bökjön rá egy sorra, olvassa fel, mi áll benne, majd annak alapján együtt megkeresték a választ a kérdésre. A világért sem akarnám leszólni a Bibliát, vagy ilyesmi, de azért azt távolról sem gondolom, hogy az olyan kérdésekre, mint hogy „Elköltözzünk-e egy időre Gloucesterbe?” képes lenne bármiféle választ adni. Nekem valódi szakember segítségére van szükségem, gondoltam. A Bibliát otthon is olvasgathatom, ha ahhoz van kedvem. Ugyanakkor iszonyatosan nehéz volt ellenkeznem még a leghátborzongatóbb technikáival szemben is, mert a családja egyfelől mindig is nagyon elfogadó és kedves volt velem, másfelől pedig kétségtelenül sokat javított az állapotomon. Néhány nap „vakáció” után végül aztán hazatértünk. Távollétünk alatt a rendőrség letartóztatta apámat és bevitette a northamptoni kórház pszichiátriájára, megfigyelésre. Amikor nagyjából egy héttel később kiengedték, úgy tűnt, lehiggadt, már nem jelent veszélyt sem saját magára, sem másra. Ettől függetlenül azért óvatos voltam vele, de sosem éreztem rajta, hogy valóban az életünkre akarna törni. Amikor ivott, rendszerint kötözködött, ha pedig józan volt, a légynek sem akart ártani. És tartotta magát a dr. Finchnek tett ígéretéhez és nem emelt rám újra kezet. Ha jobban belegondolok, dr. Finch volt a mi kis őrült családi egyenletünk legkiszámíthatatlanabb összetevője. Volt, amikor úgy tűnt, ő az, aki elsimítja a dolgokat a szüleim között, de néha az volt az érzésem, szándékosan tett rá a tűzre egy lapáttal. Most, ennyi év távlatából úgy látom, apám iszonyatosan depressziós volt. Anyám pedig ezzel egy időben fokozatosan elvesztette a józan ítélőképességét. Emlékszem, rendszeresen mesélt nekem a démonairól, amelyek állandóan szemmel tartották és volt, hogy beszéd közben artikulálatlanul felüvöltött, akár egy állat. Az öcsém egyébként ezt sokkal pontosabban megfogalmazta: Ilyenkor teljesen átszellemült, a szeme villódzni kezdett, az agya pedig

101


elborult. Csak beszélt és beszélt, egyre csak fújta, hadarta a magáét. Közben egyik cigarettát szívta a másik után, egyre gyorsabban rohangált körbe a házban, hogy aztán olyan érthetetlen dolgokat műveljen, mint hogy egy mondat közepén megegye a hamutartóban talált összes csikket. Vajon örökletes a betegsége? – fordult meg a fejemben. – Mindez velem is megtörténhet? Az elmebajtól való rettegésem még jóval a felnőtté válásom után is elkísért. Az öcsémmel ide-oda vergődtünk a szüleink között, attól függően, melyikük volt éppen jobb állapotban. De besegítettek anyámék barátai és dr. Finch lánya, Hope is, ha éppen mindkettejüknél a végtelenbe gurult el a gyógyszer. Úgy emlékszem, anyám egyik legjobb barátnőjére, Pat Schneiderre számíthattunk a leginkább, de persze voltak mások is, akiknek a neve nem annyira ragadt meg az emlékezetemben. Fogalmam sincs, mi lett volna velünk, Kullanccsal, ha ők nincsenek. Azt hiszem, simán árvaházba vagy valami még annál is rosszabb helyre kerültünk volna. Amikor a hazatérésünk után néhány hónappal anyámat mentő vitte a pszichiátriára, kénytelen voltam egyetérteni dr. Finchcsel, hogy nem maradt más választás. Csak halvány emlékeim vannak arról, amikor meglátogattam őt. Arra emlékszem, hogy akár egy börtönben, itt is jó néhány, kulcsra zárt, rácsos ajtón keresztül kellett átmennünk, mire eljutottunk anyámhoz, aki épp úgy festett, mint egy bentlakó a diliházból. Olyan szinten le volt szedálva, hogy bármelyik zombi filmbe elmehetett volna. Még az is megfordult bennem, hogy talán soha nem kerül ki onnan élve. Borzalmas időszak volt ez Kullancs és az én számomra, mert egyszerűen nem tudtuk, kinek higgyünk, mi lesz velünk. Úgy tűnt, mindenki más maszlaggal akarja tömni a fejünk. – Anyátok átmeneti elmebajban szenved – mondta apánk, amikor hármasban maradtunk. – Mással is előfordult már a családjában. Mindezt olyan nyugodt, kimért hangon mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Fura módon, amikor anyám nem volt velünk otthon, apám egy kortyot sem ivott. Miért nem lehet mindig ilyen? – törtem a fejem, hiába. Anyám persze továbbra is kitartott amellett, hogy apám előbb-utóbb az életünkre tör. Különösen most, hogy ő bezárva fekszik a kórházban.


102

A legnehezebb dolog, amit az öcsémmel a szüleink mellett megéltünk, talán az volt, hogy követni tudjuk a kedélyállapotingadozásaikat. Egyik pillanatról a másikra képesek voltak homlokegyenest másképp viselkedni. Voltak napok, amikor apám egész nap kis sem mozdult az ágyból, miközben összevissza beszélt. – Mindenütt denevérek röpködnek, látjátok? Megyek, megkeresem a denevérirtót, ott lesz valahol a mosdó alatt – motyogta. – Ugyan, csak megjátszod magad! – csattant fel ilyenkor anyám. Nem tudom, én képtelen voltam eldönteni. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy másnap mindketten úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. A nagyapám, Jack számára viszont feketén-fehéren egyértelmű volt a helyzet. – Anyád családja egytől egyig lököttekből áll. Értesz, fiam? Én mondom, azok a Richterek bolondok! Elég csak rájuk nézni, hogy bárki meglássa. Hát, nem tudom, akárhogy is vizslattam őket, nekem normális embereknek tűntek. Ettől függetlenül nyugtalanítottak a nagyapám szavai. Sokáig erős volt bennem a vágy, hogy Georgiába költözzem, és velük éljek, de ez aztán sosem jött össze. – A szüleitek jó emberek, nincs velük semmi baj, csak most nagyon kemény időszakon mennek keresztül – igyekezett megnyugtatni az öcsémet és engem Pat Schneider és dr. Finch lánya, Hope is. Persze ők könnyen beszéltek, az ő szüleik nem voltak zárt osztályon és senki nem mondta róluk, hogy meg akarja ölni őket. Igyekeztem vigyázni Kullancsra, de nem ment könnyen. Az is világossá vált, hogy a körülöttem lévő káosz miatt aligha lesz belőlem újra színjeles tanuló, de még az érettségi is erősen megkérdőjeleződött. Túl problémás volt a családom és túl problémás voltam én magam is. Arról már írtam, hogy miért nem tudtam mások szemébe nézni. De nem ez volt az egyetlen gond velem. Azt sem tolerálták, hogy kényszeresen ide-oda hintáztattam a törzsem, folyamatosan ingattam a fejem, és néha szűköltem is. Egyre nehezebben viseltem a feszültséget. – Miért ingatod folyamatosan a fejed?

103


Gyerekkoromban rengetegszer hallottam ezt a tanáraimtól és más felnőttektől is. Ma is megkapom néha, de most már más formában. – Apu, ne viselkedj úgy, mint egy autista! A kamasz fiam szól rám így, amikor egy étteremben ide-oda hintázom a széken, miközben várjuk a rendelésünket. Ezeket a megjegyzéseket azért kaptam, mert hajlamos vagyok ugyanazokat a monoton mozgásokat ismételni anélkül, hogy észrevenném. Volt, hogy a díványon feküdtem, és a lábam húzogattam fel-le. De olyan is előfordult, hogy folyamatosan ringatóztam, miközben az éttermi menüt böngésztem. És van, hogy egyszerűen csak ingatom a fejem. Szóval bármi ilyesmit teszek, számomra az teljesen rendjén való. Viszont tudom, hogy a „normális” emberek nem tesznek ilyesmit. Fogalmam sincs, mi váltja ki és indítja el bennem. Még azt sem veszem észre, mikor kezdem el ezeket az önkéntelen mozdulatsorokat. Egyszerűen csak megtörténik. Aztán valaki rám szól, hogy „Hagyd abba!”, és akkor kizökkenek és megállok. – Mi van veled? Öt perccel ezelőtt kértelek, hogy ne csináld, és megint kezded? Fel akarsz bosszantani? Az ilyen reakciók csak megerősítették bennem az érzést, hogy semmi keresnivalóm az iskolában. Amellett, hogy kényszeresen mozogtam, rendszeresen megkaptam a magamét az arcmimikám miatt is. Ezeket a támadásokat sehogy sem értettem, kivétel nélkül mindig váratlanul értek és olyan, övön aluli ütésnek éreztem őket, hogy szívem szerint kifutottam volna a világból, hogy örökre eltűnjek. – Mi a fenéért bámulsz ennyire? – Elég volt, töröld le a képedről ezt a szánalmasan ostoba vigyort! – Megrémítesz! Úgy vizslatsz, mintha valami kísérleti állat lennék egy akváriumban. Amikor másodikos gimnazista voltam, ez utóbbi mondatot különösen sokszor hallottam Mrs. Crowleytól, az angoltanáromtól. – Mit bámulsz rajtam? – rikácsolta. Mivel alapvetően nem kérdésnek, hanem bántásnak szánta, egy nap megelégeltem és minden kedvességemet összeszedve ténylegesen válaszoltam neki.


104

– Ó, Mrs. Crowley – feleltem negédes hangon –, csak eszembe jutott, milyen lenne, ha összebilincselve egy hosszú, sötét tömlöc mélyére vetnék, ahová a napfény sem jut be. És ahol a patkányok összevissza mászkálnának a testén. Aztán pedig széles vigyorra húztam a szám, úgy vicsorítva, mint a kutyák, amikor harapni készülnek. Ennek köszönhetően nemsokára az igazgatói irodában ültem, ahonnan először az iskolaorvoshoz, aztán meg a pszichológushoz küldtek. Mindezek ellenére megérte. Mrs. Crowley ugyanis soha többé nem kötözködött. Ha jobban belegondolok, más felnőtt soha nem vette a fáradságot, hogy rájöjjön, miért bámulom. Pedig, ha megkérdeztek volna, talán még válaszoltam is volna nekik. Elmondtam volna, hogy sokszor annyira a gondolataimba merülök, hogy észre sem veszem, hogy közben mást bámulok. Máskor pedig azért koncentrálok olyan erősen, mert igyekszem megfejteni a mások testbeszédét. A szüleim úgy döntöttek, még egyszer megpróbálnak bent tartani a suliban. Ezért beírattak egy speciális csoportba, ahol hozzám hasonló problémás gyerekek voltak. Hetente találkoztunk egy régi, lepusztult farmon, amely az egyetem tulajdonában állt és igyekeztünk közösen kibeszélni a problémáinkat. Hatan voltunk és a csoportvezető, egy pszichológia szakos hallgató. Azt nem tanultam meg, hogyan illeszkedjek be jobban, azt viszont igen, hogy ez rajtam kívül másoknak is gondot okoz. Ez pedig már önmagában is erőt adott. Rájöttem, hogy korántsem olyan rettenetes a helyzetem, mint gondoltam. Vagy ha igen, akkor sem vagyok ezzel egyedül. Életem első tizenhat évében a szüleim legalább egy tucat pszichológushoz, pszichiáterhez és egyéb, állítólagos szakemberhez hurcoltak el. Egyiküknek sem sikerült akár csak egy lépéssel is közelebb kerülniük ahhoz, hogy rájöjjenek, mi a bajom. A védelmükben persze meg kell említenem, hogy az Aspergerszindróma mint diagnózis akkor még nem létezett. Az autizmust már ismerték, de nekem soha senki nem mondta, hogy az, amivel nekem együtt kell élnem, az az autizmus spektrumzavarán belül van. Sokak szemében az autizmus egy sokkal súlyosabb állapot összefoglaló neve volt. Olyané, amikor valaki még beszélni sem tanul meg és

105


gondoskodni is képtelen magáról. Ahelyett, hogy bármelyikük is komolyabban megvizsgált vagy akár csak elbeszélgetett volna velem, sokkal egyszerűbb volt kimondaniuk és megbélyegezniük azzal, hogy lusta, nemtörődöm és izgága vagyok. Mindez persze egy centit sem javított a helyzetemen. Mindazonáltal egy terápiás beszélgető csoportnál azért jóval többre lett volna szükségem ahhoz, hogy visszataláljak a suliba. így aztán, amikor a következő félévi bizonyítványom csupa elégtelennel volt tele, úgy döntöttem, ideje odébb állnom. Amúgy sem tartott ott már semmi sem, talán csak az, hogy jó lett volna az alapvizsgát letenni. Ezzel viszont az volt a baj, hogy még csak tizenöt éves voltam, az alsó korhatár pedig tizenhat volt. Vagyis, ha kiszállok, azzal a törvényt szegem meg, ahhoz viszont nem voltam még elég idős, hogy vizsgázhassak. Az iskolának legalább annyira elege volt belőlem, mint nekem belőlük, így végül tálcán jött a megoldás. – Ha leteszed az alapvizsgát és minden tárgyból legalább hetvenöt százalékos lesz az eredményed, akkor ezt úgy kezeljük, hogy leérettségiztél és elengedünk. A pályaválasztási tanácsadó mindezt olyan hangon közölte velem, mint amikor valakire épp egy kétszáz dolláros Cadillacet próbált rásózni – merthogy másodállásban használt autókat árult. Szóval, végül megírtam a tesztet és kilencvenhat százalékos átlagot hoztam. Azt mondták, oklevelet is kaphatok erről, némi térítés ellenében. – Mindössze húsz dollár – búgta az iskolatitkár negédesen. – Akkor köszönöm, nem – mosolyogtam vissza. – Teszek az oklevelükre. Soha többé nem tettem be oda a lábam. A szüleim szerintem észre sem vették, hogy leérettségiztem. Ideje volt eldöntenem, hogy tizenöt éves felnőttként mihez akarok kezdeni az életemmel. Kissé ijesztő volt. Fogtam magam és elvonultam az erdőbe, hogy végiggondoljam a dolgot – csakúgy, mint kissrácként Seattle-ben. Mindig szerettem a természetben, és ahogy kiszakadtam a suliból, egyből az volt az érzésem, hogy enyém a világ. Tavasz volt, az idő nagy részét magamban töltöttem és azon tipródtam, mi legyen a


106

következő lépésem. Volt, hogy napokig nem mentem haza, fák alatt húztam meg magam vagy egy-egy, a barangolásaim során felfedezett romos kunyhóban. Az egyik nap épp egy fiatal fenyőültetvényen masíroztam át, jó néhány mérföldre az otthonomtól, amikor egyszer csak egy öles hang szólított meg a semmiből. – Hé, te ott! Meg ne moccanj! Ijedtemben gyorsan bebújtam az egyik facsemete mögé. Nem értettem a dolgot, hiszen azt hittem, errefelé a madár sem jár, hát még ember! Hát, tévedtem. Nagyjából hat-tíz méterre tőlem, egy borzas hajú, katonai egyenruhás alak üldögélt, kezében egy a tűz fölött melegített bögrével. Honnan került ez ide? – futott át az agyamon. Nem mozdultam. A pasas egy aprócska tisztás kellős közepén vert tábort. Láttam a zöld sátor tetejét a háta mögött. Fegyvernek viszont nyoma sem volt. Ahogy másnak sem. – Hé, hisz’ te még kölyök vagy! Mit keresel erre? Noha magamban azt gondoltam, hogy korántsem vagyok már gyerek, ő láthatóan erősebb, idősebb és nagyobb volt nálam, úgyhogy nem szóltam semmit. Megfordult a fejemben az is, hogy elszaladok, de igazából semmiféle fenyegetettséget nem éreztem. Úgyhogy végül összeszedtem a bátorságomat és válaszoltam. – Itt élek – feleltem. – Úgy két mérföldre innen. És maga, maga mit keres itt? – Én is itt élek – válaszolta. – Pontosan itt. – Itt, az erdőben? – kérdeztem, mert azt gondoltam, a felnőttek normális esetben nem sátorban laknak. – Egyelőre igen. De laktam már sokkal rosszabb helyen is – mondta. – Na, gyere, ülj le ide. Úgy tettem, és aztán beszélgetni kezdtünk. Paul elmesélte, hogy vietnami veterán, ráadásul rokkant. Meglőtték, azóta az egyik lábát alig tudja használni. Miután leszerelték, végigstoppolta az országot és mindenhol abból élt, amit a földeken talált. Tátott szájjal hallgattam.

107


– Kérsz inni? – kérdezte. Nem tudtam, mivel akar megkínálni, de azért rábólintottam. Letekerte a kupakot egy első ránézésre habzóboros üvegről. Canada Dry, ez állt a címkén. Belekortyoltam és legszívesebben rögvest ki is köptem volna, de uralkodtam magamon. – Mi ez? – kérdeztem végül, miután nagy nehezen sikerült lenyelnem. Azt tudtam, hogy a whiskeynek ocsmány íze van, de azt gondoltam, ha ez az, és megiszom, azzal csak a felnőttségemről teszek tanúbizonyságot. – Tonik – felelte és közben ragyogott az arca. Apámnak köszönhetően addigra már egészen kikupálódtam az alkoholválaszték terén. Vodka, whisky, rum, tequila, konyak, ezek mind ismerősek voltak előttem. De tonikról még csak véletlenül sem hallottam. – Még odaát, a háborúban szoktam rá az ízére – folytatta Paul. – Tudod, ez megvéd a maláriától. Addig soha, senkitől nem hallottam, hogy New Englandben bárkit is ledöntött volna a lábáról a malária. Ki tudja, lehet, hogy ez ugyanolyan ritka betegség, mint az agyhártyagyulladás – gondoltam. – Szóval, ez egyfajta orvosság. Újra belekortyoltam. Közben azon járt az agyam, amit a Panama-csatorna megépítéséről olvastam. Hogy ott is először a maláriával kellett megküzdeniük az építőknek. Ahogy ittam, körbepásztáztam az erdőt, és fejben igyekeztem összehasonlítani a közép-amerikai dzsungellel. Paul egy irtáson húzta meg magát, kellő távolságra az autóúttól, a sátrán és a vászonzsákján kívül más egyebe nem volt. Egy kisebb rönkből készített magának széket, kövekből pedig tűzrakó helyet kerített, azon melegedett az ütött-kopott bögre. De vajon mit evett? – Azt eszem, amit a természet ad, és időnként elcsenek ezt-azt a városban – felelte, amikor megkérdeztem. Ahogy végignéztem rajta, arra jutottam, bármi is a módszere, az működik, mert nagyon jó bőrben volt. – Miért nem épít magának egy kunyhót? – kérdeztem. – Mert nem akarok sokáig maradni – felelte. – Ha úgy hozza a helyzet, bármikor odébb kell állnom.


108

Azt is elmondta, hogy sosem volt szüksége kunyhóra. Nekem úgy tűnt, lehet bármilyen zord az idő, rajta az sem fog ki. Korábban azt hittem, kiismerem magam a fák közt, az erdőben, de Paul jó néhány dologra felnyitotta a szemem. Például megmutatta, hogyan készítsek nyúlcsapdát. És azt is, hogyan foghatok magamnak halat a patakból. Arról nem is beszélve, hogy miként szerezhetek magamnak friss zöldséget és péksüteményt a kukákból. Lenyűgözött, hogy ennyi mindent ismer. Azt is Paultól lestem el, hogyan horgászhatok légpuskával. Tulajdonképpen pofonegyszerű a dolog, feltéve, hogy jól céloz az ember. Semmi más nem kell hozzá, mint ülni a tóparton – ideálisabb esetben három-négy méterre tőle, mondjuk egy fa ágán –, bedobni néhány kenyérmorzsát, és amikor a felszínre jönnek érte a halak, lőni. Sokkal könnyebb, mint a hagyományos horgászat, bár igaz, hogy biztos kéz kell hozzá. – Ennél már csak az lenne egyszerűbb, ha bevágnék egy gránátot a vízbe – mesélte. – De az zajjal jár, és egy háló is kellene hozzá, hogy be tudjam gyűjteni a halakat. Nemsokára hírét vettem, hogy a Smith főiskola tavánál mégiscsak ezt a módszert alkalmazta. Amikor elsétáltam, hogy megnézzem, a parton mindenhol döglött halak hevertek. Paulnak köszönhetően tanultam meg észrevétlenül lopakodni. Kígyózva, tekeregve kerültem ki minden egyes bokrot, ágat, ügyelve, hogy ne maradjon utánam nyom. Egyszóval megtanultam, hogyan élhetek az erdőben. Ahogy azt is, hogy mindig a lábam elé nézzek. – Vigyázz a vezetékre! – kiáltott rám egyszer. Vezetékre? Milyen vezetékre? Aztán megmutatta. Azért, hogy illetéktelenek még csak véletlenül se zavarhassák, Paul térdmagasságban dróttal vette körül a táborhelyét. A huzal gyakorlatilag észrevehetetlen volt. – Azt ugye tudod, hogy ha ez gyújtóhuzal lenne, már nem élnél – nézett rám jelentőségteljesen. Akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmivel is találkozhatok az erdőben. Viszont ma, felnőtt fejjel visszagondolva is mindenre emlékszem, amit tanított.

109


Arról is beszélt, amikor a seregben szolgált. Arra számítottam, hogy majd mindenféle véres ütközetről mesél, de nem így történt. Mesélt arról, amikor tigrisek támadtak rájuk a dzsungelben. Meg arról, amikor kábítószert csempésztek a teherrepülőgépeken. Ahogy arról is, milyen kegyetlen csapdákat állítottak az ellenségnek. Egyáltalán nem hasonlítottak azokhoz a történetekhez, amelyeket korábban a háborúról hallottam, olvastam vagy láttam a tévében. Paul az egész nyarat a tisztáson töltötte. Szinte majdnem minden nap kimentem hozzá, és volt, hogy kint is maradtam vele. Jó volt ott, jól éreztem magam. Nem kellett törődnöm a jövőmmel, nem idegesítettek az otthoni gondok, nem kötekedett velem senki. A háborúban elsajátított képességei révén Paul tökéletesen észrevétlen tudott maradni Shutesburyben. És amikor vele voltam, én is láthatatlanná váltam. Jó volt az erdő közepén élni és Paullal lebzselni, de minden egyes alkalommal hat mérföldet kellett megtennem ezért. Ráadásul soha nem vágytam remete létre. Mindig is azt szerettem volna, hogy sokan legyenek körülöttem, még úgy is, hogy nehezen tudtam velük kapcsolatba lépni. Rájöttem, hogy nekem kell kifejlesztenem magamban egy képességet, aminek köszönhetően majd ők akarnak kapcsolatba lépni velem. Így nem nekem kell majd kezdeményeznem, hanem csak reagálnom rájuk, és ez sokkal könnyebben ment. Szerencsére azzal, hogy helyre tudtam pofozni az elromlott hangszereket, erősítőket, vagy jobbá tudtam tenni őket, megnyílt előttem egy út. Ügy tűnt, rajtam kívül mások erre nem voltak képesek. Így aztán idővel egyre több zenész kereste a társaságom. Ahogy teltek a napok, hetek, úgy váltam én is egyre felnőttebbé. Megtanultam észrevétlenül járni és lassan körvonalazódott bennem az is, hogy a zeneiparban képzelem el a jövőm. Szeptember volt, amikor az egyik hűvösebb este Paul megpendítette, hogy ideje délre mennie, mondjuk Floridába. Amikor legközelebb kimentem hozzá, már nem találtam ott. Nyom nélkül tűnt el. A kis tisztáson semmi nem utalt arra, hogy nem sokkal korábban valaki hónapokig ott élt.


110

Nem tudom, hová ment és sosem beszéltem senkinek róla vagy arról, amiket tanított nekem. Aztán évekkel később, a tévében láttam egy híradót, amelyben beszámoltak arról, hogy Paul tanúskodott Bostonban egy háborúellenes perben. Akkor tudtam meg, hogy valójában háborús hős, egy többszörösen kitüntetett, zöld sapkás deszantos. Úgy látszik, ekkor jött el az ideje, hogy előlépjen a rejtekhelyéről és visszataláljon a társadalomba, az övéihez.

10 Szemétkezelő szakember lettem

Sokszor és sokat gondolkodtam azon, miként léphetnék le otthonról, a szüleimtől. Tizenöt éves voltam, amikor apám vett magának egy motort, hogy azzal járjon az egyetemre dolgozni. Nem engedte, hogy használjam, de attól kezdve eltökéltem, hogy nekem is kell egy motor. Mindenkit, akit csak ismertem, megkérdeztem, nem tud-e eladó motorról? Töviről hegyire végigböngésztem az apróhirdetéseket is, hátha. Végül aztán csak rábukkantam: egy 1966os Honda Dreamre, amelyért huszonöt dollárt kért a tulajdonosa. Úgy okoskodtam, hogy ha sikerül megvennem, aztán lábra állítanom, onnantól már nem lesz, ami visszatartson, hogy elhúzzak otthonról. Tulajdonképpen a szökés miatt mentem el apámékkal a barátjuk, Walter Henderson negyvenedik születésnapi partijára is. Amikor mások is voltak körülöttük, a szüleim mindig a lehető legjobb arcukat mutatták, így aztán tudtam, hogy ott biztosan nem fognak nekem esni. Emellett pedig az is közrejátszott, hogy a belvárosba mentünk, ahol sokkal könnyebb volt kereket oldani, ha mégis úgy alakultak volna a dolgok. Ostoba és Rabszolga szinte soha, semmit nem tettek együtt. Viszont Hendersonékat valahogy mindketten szerették, így együtt indultak el Walter bulijába. Egyébként én is kedveltem Waltert, legalábbis annak alapján, amit megismertem belőle. Angolt tanított Amherstben, az egyetemen és folyton barna kordzakót viselt. Jó volt vele beszélgetni és amennyire láttam rajta, még érdekelte is, amiket mondtam neki. Igazából nem tudom az okát, de a szüleim is nagyon akarták, hogy velük menjek. Ezt megelőzően sosem voltam még tanszéki buliban – hiszen oda többnyire csak felnőtteket hívtak meg, legtöbbször a szüleim barátait. Voltak köztük jó fejek, de a legtöbbje beképzelt volt és gőgös, ami egy idő után felbosszantott. Tudtam magamról, hogy különc vagyok,

Szemétkezelő szakember lettem

112

de egyre inkább világossá vált számomra, hogy azok, akik ezt tartják rólam, és akik minden alkalmat megragadtak, hogy elmondják, mennyire elbaltázott az életem, saját maguk is elbaltázott életet éltek. A zenészek között viszont egyetlenegyszer sem éreztem ezt, ők, mivel velem hasonszőrűek voltak, elfogadtak úgy, ahogy voltam. – John Elder, Walter és Annette nagyon szeretnek téged, és azt szeretnék, ha te is eljönnél a partira – állt elém Rabszolga az egyik délután. Lehet, hogy kedvelnek, de lehet, hogy csak azt akarják, hogy szórakoztassam őket, mert csodabogár vagyok. Igen, alighanem ez lehet az igazság – okoskodtam magamban. – Azt hiszik, csodabogár vagyok. – A döntés a tiéd, fiam – vette át a szót Ostoba –, de tudd, hogy téged is meghívtak. Ha lemondasz egy ilyen meghívást, előbb-utóbb azt veszed észre, hogy sehová sem hívnak. Ezt úgy mondta, mintha olyan sok helyre hívtak volna bulizni. Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek, de nem a szüleimmel, hanem a saját motoromon. Amikor megérkeztünk, már jókora volt a vendégsereg Walter kertjében. Még egy sátrat is felállítottak, alatta egy asztalon sorakoztak a kaják, nem messze onnan egy zenekar játszott. Ahogy körbenéztem, láttam, hogy egyedül én vagyok alulöltözve. Persze, itt mindenki jól nevelt, jól öltözött, jó állása és normális családja van, hőbörögtem magamban. De hiszen én is megfürdöm mindennap, a ruhám is tiszta, úgyhogy nem lesz semmi baj. Walter külön üdvözlőkártyákat nyomtatott az alkalomra. Nekem is a kezembe nyomott egyet, ez állt rajta: WALTER HENDERSON – 40 éves Előadó – 40 különböző témában Utazó – 40 különböző országot megjárt Szakács – 40-féle ételt tud elkészíteni Szerető – 40 különböző nővel hált Amikor elolvastam, éreztem, hogy ez mégiscsak nekem való buli lesz.

113


Fogalmam sem volt, hogyan kell egy partin viselkedni, úgyhogy egy ideig csak álltam egy helyben. Aztán Annette meglátott és odavezetett az egyik barátjához, hogy beszélgessek vele. Azt hiszem, jót akart ezzel. Miután bemutatott minket egymásnak, már odébb is állt, hogy más vendégeiről is gondoskodjon. A barátja, George igen nagyképű professzor volt. Ezt elsőre is sejtettem, de akkor derült ki igazán, amikor beszélgetni kezdtünk. – A fiunk veled egykorú lehet – kezdte. – Nagyon büszkék vagyunk rá. Ősszel kezd a Harvardon. Alig, hogy befejezte, odalépett hozzánk egy házaspár és a nő egyből be is kapcsolódott a társalgásba. – A lányunk, Janet úgy döntött, hogy a Smithre megy. Így még legalább négy évig a közelünkben lesz! És te mihez kezdesz? – fordult felém kényszeredett mosollyal az arcán. Szinte perzselte az arcom, ahogy mindhárom szempár rám szegeződött. Gondolkodóba estem. Voltaképpen semmi különöset nem csináltam, sőt leginkább semmit. A Harvardra biztosan nem mentem. Abban a meglehetősen abszurd helyzetben voltam, hogy noha kilencvenkilenc százalékosra írtam az iskolai IQ-tesztet, mégis idő előtt hagytam ott a sulit. Biztosra vettem, hogy kigúnyolnának, ha elmesélném nekik, hogy a legtöbb helyi banda erősítését én spéciztem fel, úgyhogy inkább nem hoztam szóba. – Nemrég álltam munkába – szólaltam meg végül. – Tényleg? És mivel foglalkozol? – kérdezte egy Thurston nevű alak, aki legalább olyan nagyképű volt, mint Annette másik barátja. Ő volt a tanszékvezető, kirobbanthatatlan volt és biztosra vettem, hogy miközben kidüllesztett hassal, pohárral a kezében, önelégült vigyorral mered rám, azon morfondírozik, mikor látogassa meg Thugwaldot, vagy, hogy a fenébe hívták, szóval a Yale-en tanuló fiát. – A hulladékkezelésben helyezkedtem el. Méghozzá Springfieldben. Egyelőre a létra legalján vagyok, mert azt szeretnék, hogy minden folyamatot alaposan megtanuljak. Szóval a város északi felén vagyok egy kocsin.


114

– Azt akarod mondani, hogy kukás vagy? – kérdezte valamelyikük hitetlenkedve. Kukások viszonylag ritkán vetődtek amhursti tanszéki bulikra. Legfeljebb a parti után, hogy eltakarítsák a szemetet. Nem nagyon vegyültek a náluk jobb társadalmi helyzetben lévőkkel, hogy együtt szemeteljenek. Elmosolyodtam. – Mi nem kukásoknak hívjuk magunkat – feleltem. – Hanem szemétkezelő szakembereknek. Eddigre már egy másik, öregebb tanár is odalépett hozzánk. Nem ismertem, de a göndör hajából, a kordzakójából és a csokornyakkendőjéből arra következtettem, hogy semmi esetre sem szemétkezelő szakember. – Én szakember vagyok, történetesen mérnök – szólalt meg. – Nyolc évig jártam az egyetemre, mire diplomát szereztem. Nem tudom, hogy egy mezei kukás honnan veszi magának a bátorságot ahhoz, hogy szakembernek nevezze magát. Úgy döntöttem, ideje témát váltani. – Tudják, rengeteg mindennel találkozunk a munkánk során – folytattam. – A múlt héten például az egyik kollégám egy halott csecsemőt talált az iskola tornaterme mögött, a kukák közé letéve. Egy pillanat alatt megfagyott a levegő. – Azt hallottuk, egy diáklány szülte a kicsit. De azt senki nem tudja, miért dobta el magától. Az apja állítólag valamelyik nagy cég fejes embere. A lányt azóta börtönbe csukták. Most már hatan álltak körülöttem. A szavaim láthatóan gondolkodóba ejtették őket. Vajon az ő kölykeik képesek lennének ilyen szörnyűségre? – Azért az elég kellemetlen lehet, hogy hidegben, szélben, hóban, hőségben is az utcán kell lenniük – szólalt meg végül az egyik nő minimális mosolyt préselve ki magából. – Igazából nem az időjárás a gond. Az elviselhető. Sokkal több bajunk van a kóbor kutyákkal és az utcakölykökkel. – Utcakölykökkel? – kérdeztek vissza kórusban. – A város rosszabb részeiben van belőlük jó pár. Pár napja ketten rátámadtak az egyik kollégámra és úgy fejbe vágták egy

115


sörösüveggel, hogy hosszában felrepedt a bőre. Majdnem elvérzett. Ők a legrosszabbak, falkában bandáznak és sokuknál kés is van. – De nem kérhetnek rendőri kíséretet? – kérdezte egyikük a sokktól szinte hebegve. – Nem, őket hidegen hagyja, hogy nekünk milyen körülmények között kell dolgoznunk. Megvan a maguk baja. Fegyvert persze nem vihetünk magunkkal. A srácok közül néhányan bicikliláncot tartanak maguknál, s azzal azért el tudjuk ijeszteni a suhancokat. Hagytam, hogy legyen egy kis idejük megemészteni a hallottakat. Biztosra vettem, hogy ezek után egészen más szemmel fognak az ő szemetüket szállító kukásemberre nézni. Mindegyikük arcára a rémület ült ki, ha akarták, sem tudták volna leplezni. Hiába, nem voltam az a tipikus parti fenomén. – És a szüleid mit gondolnak a munkádról? – Eredetileg azt szerették volna, ha az orvosira jelentkezem, de amikor elmondtam nekik, mennyit keres a főnököm, megváltozott a véleményük. Sokkal többet kaszál, mint bármelyik általam ismert orvos. Szóval, azt hiszem, egy kicsit büszkék rám. – Mégis miből kaszál a főnököd? – kérdezte egy frissen csatlakozott, tudálékos alak. – A borravalóból. Mindenhol kapunk jattot. – Életemben nem hallottam még ilyet! Ugyan, ki ad borravalót egy kukásnak? Én sosem tenném! – vágta rá egy savanyú káposzta arcú némber ellentmondást nem tűrően. – Tudja, az a helyzet, hogy ha a városban él és mondjuk, nem akarja, hogy a szemétkezelők a kukaürítéskor a maga lépcsőjére öntsék a szemetet, akkor fizet nekik. Tudja, nagyon csúnya kárt tud okozni egy autóban a ráejtett kuka. De egy jókora borravalóval megkínált szemétkezelő gondosan ügyel arra, hogy ilyesmi még csak véletlenül se történjen. De ha például étterme van, akkor is jobban jár, ha rendszeresen fizet nekünk, mert így biztosan nem kell majd tartania az ott hagyott szeméten élősködő patkányoktól és egyéb rágcsálóktól. Rettenetesen élveztem, hogy a döbbenettől képtelenek megszólalni, úgyhogy rátettem még egy lapáttal.


116

– Hallottak a Boston Road-i hamburgeresről? Az egész konyhát elárasztották a patkányok. Egy kislányt pedig csúnyán összeharapdáltak a mosdóban. A karja gyakorlatilag cafatokban lógott. Szegény, még csak alig kilencéves. Azt hiszem, soha többé nem fog újra nyitni az a hely. Mindezt azért, mert nem fizettek rendesen a szemétkezelőknek. – Bocsáss meg, beszélhetnék veled egy percre – lépett hozzám Annette. Anyámmal együtt éppen akkor ért oda, amikor befejeztem a történetet. Megfogtak és kissé távolabb vittek a társaságtól. Odaléptem az asztalhoz, levettem róla egy rákokkal megrakott tányért, és enni kezdtem. Kifejezetten jól éreztem magam. – John Elder, mi az ördög ütött beléd? Nem tömheted ilyen rémtörténetekkel ezeknek az embereknek a fejét! Még a végén elhiszik, amit mondasz nekik! – Hát, ti hívtatok meg – feleltem. Ez így is volt. Aztán soha többé nem hívtak meg. Igyekeztem még egy kissé kiélvezni a helyzetet. – Mondd, Annette. Szerinted melyiket könnyebb elszállítani: egy rakás bowlinggolyót vagy egy rakás halott csecsemőt? – Fogalmam sincs – felelte megdöbbenve. – A csecsemőket. Őket ugyanis felszúrhatjuk a villás emelőre. Anyám és Annette is falfehérek lettek. Láttam rajtuk, hogy most már mindketten bánták, hogy meghívtak. Én viszont nem aggódtam. Biztos voltam benne, hogy Walter értékelné a humoromat. – Megyek és elnézést kérek a barátaitoktól – fordultam oda anyámhoz és Annette-hez. – Addig várjatok meg itt. – Sajnos mennem kell – kezdtem, amikor odaértem a még mindig láthatóan hitetlenkedő társasághoz. – Az előbb hívtak, hogy vészhelyzet van, szükségük van rám. Állítólag kigyulladt az egyik szemétszállító autónk, úgyhogy most mindannyiunknak be kell mennünk. Jó volt beszélgetni, viszlát legközelebb! Azzal hátra sem nézve odasétáltam a motoromhoz, felvettem a dzsekim és a bukósisakom és már indítottam is a gépet. Akkora gázzal indultam el, hogy a kerék kipörgött és apró kavicsokat szórt a

117


ház kerítésére, miközben az őrült szüleim és a barátaik egyre halványuló ponttá váltak a visszapillantó tükörben.

11 A lángoló mosdó

Az, hogy rendszeresen meglátogattam Jim Boughton barátomat, az otthonról való kiszakadás egy másik megnyilvánulása volt. Nagyon hasonló volt az érdeklődési körünk. Rakéták, bármi, ami nagyfeszültséggel járt, robbanóanyagok, motorok és sportkocsik. Jim nagyjából öt mérföldre lakott tőlünk, Amherst déli részén. Két évvel volt idősebb nálam, nagydarab, szőke srác, kissé tébolyult tekintettel. Egy viktoriánus stílusú házban élt a szüleivel, akik a főiskolán drámát és színészetet tanítottak. Az egész ház a miénk volt, azt csináltunk, amihez csak kedvünk volt. – Ne aggódj – mondta többször is Jim, miközben épp egy kísérlet utáni törmelékkupacot söprögettünk kifelé –, a fősuli a tulajdonos, majd ők rendbe hozatják. És tényleg így volt. A főiskola küldött valakit a gondnokságról, aki lenyírta a füvet, kifestette a szobákat és kijavított mindent, amit mi szétbarmoltunk. Noha apám az egyetemen tanított, Jim szüleihez képest nagyságrendekkel kevesebb juttatásban részesült. Mi nem ingyen és bérmentve kaptuk a házat, és ha elromlott valami, azt nekünk kellett megjavíttatni. Ennélfogva a lyukak, amelyeket tizenhárom évesen vájtam az ajtóba, még mindig ott éktelenkedtek. – Gyere át, nézd meg a legújabb művem! – hívott fel Jim az egyik délután. Már régóta dolgozott valamin, amit még előttem is nagyon titkolt, de úgy látszik, végre elkészült vele. Amikor átmentem, az úgy tizenöt méterrel a ház mögött álló fészerbe vezetett. A padló közepén egy kiégett betonhenger állt, rajta egy acélváz, amelyről egy lánc lógott a hengerbe. Ezt egy csővezeték kötötte össze a jókora fém benzintartállyal. – Csináltam egy kis kohót – jelentette be nagy büszkén.

119

A lángoló mosdó

Más tizennyolc éves srác alighanem a kocsijával, a gitárjával vagy a fényképezőgépével villogott volna, de nem Jim. Ő épített magának egy kohót. Méghozzá teljesen egyedül, a fészerben. Még a szerszámokat is maga alakította ki, amelyekkel az olvasztott fémet meg lehet munkálni. A betonhengert tartó állványzatot is. Nem beszélve az égetőről. A leghihetetlenebb az volt az egészben, hogy szinte minden egyes része szemétből, ócskavasból készült. Biztos voltam benne, hogy rajta kívül Amherstben senkinek nincs hasonló darabja. – Szóval építettél magadnak egy acélöntődét – feleltem végül, miután kigyönyörködtem magam. – Nem, ez nem az. Ahhoz, hogy az acélt meg lehessen munkálni, magasabb hevítésre van szükség, ahhoz pedig plusz oxigén kell. Ezzel az öntödével alumíniumot és bronzot tudok megmunkálni – válaszolta Jim. Nagyon jó közönség voltam, ittam a szavait. Az átlag melós biztosan nem lett volna kíváncsi arra, mi a különbség a két eljárás között. – Akarod látni működés közben? – kérdezte némi hatásszünet után. Meg sem várta a válaszom, odalépett a kohóhoz és elfordított rajta egy kapcsolót. Az egyre inkább zúgó hangból ítélve egy ventilátort indított el. – Két nagy teljesítményű porszívómotor biztosítja a szükséges fúvóerőt. Nem olyan jó a hatásfoka, mint az oxigénnek, de ingyen van. Ahogy emelkedett a ventilátorok fordulatszáma, egyre erőteljesebbé vált a zaj. – A Springfieldben kapható legerősebb motorokat vettem – folytatta Jim. A ventilátorok pedig pörögtek rendesen: már a hajam is lobogott, akkora szelet kavartak a fészerben. – És akkor most jöhet a propángáz, hogy igazán beindítsuk a kicsikét! – azzal fogta és megnyitott egy közönséges konyhai csapot a tartály oldalán. A propán szúrós szaga egy pillanat alatt elárasztotta a fészert. – Most pedig begyújtom!

A lángoló mosdó

120

Fülig érő szájjal vigyorgott, miközben meggyújtott egy papírdarabot és a hengerbe dobta. Mintha villámlott volna, a szag pedig egy pillanat alatt megszűnt. Ha a fészernek lettek volna ablakai, biztosan kitörik az összes. De nem voltak, legalábbis azóta biztosan nem, hogy Jim először kipróbálta a szerkezetet. Most már egészen olyan hangja volt, mint egy sugárhajtású hajtóműnek alapállapotban. Óvatosan a betonhenger fölé hajoltam és láttam, hogy odabent csak úgy örvénylik a vörösen izzó tűz. – Jól van, adjunk még neki egy kis kakaót – közölte, mintha ez még nem lett volna elég veszélyes. Állított egyet a ventilátorok ellenállásán, amire azok még jobban felpörögtek, a propán pedig még gyorsabban ömlött befelé a kohóba. – Nagyon oda kell figyelni a helyes levegő-propán arányra – kiabálta Jim. – Ha sárga lánggal ég, az azt jelenti, hogy szénmonoxidban gazdag. Nekünk viszont egy csaknem színtelen, nagyon halvány, kékes láng a jó. A hangzavar most már gyakorlatilag elviselhetetlen volt, két ujjamat a fülembe dugva igyekeztem csillapítani valahogy. A hengerből kék színű lángok nyaldostak kifelé, a hőség a zajjal együtt kibírhatatlanná vált. – Jól van, akkor olvasszunk egy kis fémet – vigyorodott el Jim. Azzal hulladék fémdarabokat dobáltunk egy vödörbe, amiről kisvártatva megtudtam, hogy tulajdonképpen nem is vödör. – Ez egy szilikon-karbid összetételű olvasztótégely. Csaknem húsz kiló alumínium van benne és majd’ hatvan kiló bronz. Vagyis egy ötvözet. A hulladék alumíniumdarabok – leginkább gépkocsi váltóból – lassan olvadásnak indultak. Jim ekkor felvett egy vastag kesztyűt, ráakasztotta az olvasztótégelyt a láncra, majd egy csörlő segítségével a henger fölé emelte, aztán leengedte. Pár másodperc elteltével a láncszemek vörösen izzottak, éppúgy, mint a henger felső pereme. Féltem közelebb lépni és belenézni, de végül mégis megtettem. A tégelyben már izzottak a fémdarabok, a kohó hangja pedig még inkább egy sugárhajtású repülőgép motorjára emlékeztetett. Odamentem az ajtóhoz, hogy beengedjek egy kis levegőt, de Jim leintett.

121

A lángoló mosdó

– Ha a szomszédok meghallják a zajt, kihívják a rendőrséget – mondta. Igaz, ami igaz, a rendőrségnek már korábban is volt dolga többször Jiméknél a különféle találmányok miatt. És nem akartuk, hogy most is baj legyen. Jim felcsévélte a láncot, és a következő pillanatban ott izzott előttünk az olvasztótégely. Áthúzta a tartóállványra, majd egy hosszú nyelű fogó segítségével megfogta. Aztán a kezembe nyomott egy pár kesztyűt. – Segíthetsz kiönteni, ha szeretnéd. Az öntőrudat szánta nekem, aminek a végén egy horog volt, ezt is o maga készítette el. Jim óvatosan beakasztotta a hurkot a tégelybe. Előbb óvatosan eltávolította a salakot az olvasztmány tetejéről, majd lassan és egyenletesen beletöltöttük az egészet egy, a padlón álló szürke dobozba. Ebben, mint megtudtam, homokágy volt a hűtés miatt. Az öntőforma pedig a dobozon belül, a homokágyban volt. Lenyűgözött a folyamat precizitása. – Pár perc kell, míg visszaszilárdul a fém, utána leverhetjük róla az öntőformát – kommentálta Jim. Közben odalépett a kohóhoz és kikapcsolta a ventilátorokat. A hőség lassan, de fokozatosan csökkent. Most, hogy már rendesen hallottuk is egymást, szólt, hogy ha akarom, már kinyithatom az ajtót. Ezután feltörtük az öntőformát. Odabent két, tökéletesen megmunkált, alumínium emberi kar figyelt. Nem tudtam megszólalni, leesett az állam. – Andy volt a modell – jegyezte meg Jim. Andy az öccse volt, aki állítólag szó nélkül tűrte, amíg megszáradt rajta a gipsz, amely az öntőforma alapját adta. Jim odalépett a karokhoz, lefröcskölte őket vízzel, ettől iszonyú pára csapott fel egy pillanat alatt. Aztán kezébe vette az egyik kart. – Nézd, milyen élethű! Az ujjpercek, a körmök, a szőrszálak, és még az ujjlenyomatok is látszanak! Valóban, elképesztően jól sikerült darab lett. Pár hónappal később Jim a közvetlenül a házuk melletti garázsban dolgozott. Ezt gyakorlatilag kisajátította magának és egy saját

A lángoló mosdó

122

autójavító műhelyt rendezett be benne. A pincéből felhozott egy jókora, zsírkőből készült mosdót és azt tette meg alkatrésztisztító edénynek. Színültig töltötte benzinnel, ami ugyan köztudottan gyúlékony, ám a fém alkatrészek zsírtalanításához a legjobb szer. Aznap este Jim és én egy barátunknak, Johnnak és a barátnőjének, Carolnak segítettünk újraépíteni a VW motorjukat. A motorblokk és a többi alkatrész ott ázott szépen a benzinben, mi pedig körülálltuk és söröztünk. Jim még egy vízpumpát is szerelt a mosdóba, hogy áramoltatni tudja a benzint. Így sokkal jobban és gyorsabban tisztultak az alkatrészek, bár az erős kipárolgás miatt a pumpa nem mehetett folyamatosan. Már tizenegy óra is elmúlt, megittunk egy egész karton Old Milwaukee-t, de az alkatrészeknek még mindig csak a fele volt tiszta. Nem akartunk már többet inni, ezért úgy döntöttünk, aznapra abbahagyjuk. Jim odalépett, hogy bedugja a pumpát a konnektorba, de ekkor az szikrázott egyet. A következő pillanatban már lángolt is a benzinnel teli mosdó. Nekem úgy tűnt, az egész garázs lángokban áll – amekkora füst lett hirtelen, lehet, hogy igazam is volt. – Kifelé! – Úristen, tűz van! – Kifelé! – Most, azonnal! Mivel az ajtó mellett álltam, eldobtam a sört és kiugrottam. Hiába volt odakint majdnem huszonöt fok, kifejezetten hűvösnek éreztem. Nem éreztem, hogy bármim is megégett vagy megsérült volna. Szerencsém volt, alighanem. Aztán jöttek a többiek is egymás után. Kivéve Jimet. Láttuk, ahogy ott áll az égő garázs közepén, a karja lángolt. Levette a kesztyűjét és addig csapdosta az ingét, amíg sikerült eloltania. A következő pillanatban már azt láttuk, hogy a lángok a plafont nyaldossák. Jim még mindig nem jött ki. Odament a mosdóhoz, és leguggolt. Egy jókora lapát segítségével fogta és az egész mosdót, úgy ahogy volt, benzinestül, motorblokkostul kilökte a kocsibejáróra. Vagy hat-nyolc méterrel odébb állt meg.

123

A lángoló mosdó

Jimnek alig esett baja, büszkén vigyorgott – végül is joggal, megmentette a garázst és a házat is. Levette a kesztyűit, alaposan megvizsgálta a karját, aztán elismerően biccentett egyet. – Ezt megúsztam! – vigyorgott teli szájjal. Én pedig azt gondoltam, fantasztikus, hogy miközben mi pánikba estünk, Jimnek még arra is volt lélekjelenléte, hogy kesztyűt húzzon, és úgy védje mindkét karját. Elképesztő. – Még jó, hogy bent volt az a lapát! – kiáltotta. Valóban, oltári szerencse volt. Különben már minden leégett volna. A következő pillanatban Carol bukkant elő a házból. Nem láttam bemenni, de hát annyi minden történt, hogy ezen nem is csodálkoztam. – Felhívtam a tűzoltókat, és már jönnek is – közölte. Jim arcáról leolvadt a mosoly. – Mégis mi a fenéért hívtad ki őket? – kérdezte, miközben a mosdóból még mindig hat-nyolc méteres lángok lövelltek az ég felé, de így már egyáltalán nem jelentett veszélyt. Úgy saccoltam, körülbelül egy óra alatt elfogyhat a benzin, addig pedig kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Jim, John és én is azon a véleményen voltunk, hogy semmi ilyesmibe nem jó bevonni a hatóságokat. Ketten odaszaladtunk a kerti csaphoz és letekertük róla a slagot. Kettő is volt. Le akartuk spriccelni a környező területet, hogy amíg leég a benzin, más még véletlenül se kaphasson lángra. Jim először a garázs mennyezetét locsolta le, aztán a padlót, ahol egy-két helyen füstölgött. Odakint egyre kitartóbban égett a benzin, néhány lángnyelv már a háznál is magasabbra csapott. A tűzhöz legközelebbi falon olvadozni kezdett a festék. – Lehet, hogy kissé messzebbre kellett volna löknöm – vetett a mosdóra egy pillantást Jim. Most már nem volt mit tenni, túlságosan is forró volt, hogy megközelíthessük. Alaposan felmértem a helyzetet és arra jutottam, hogy a ház nincs reális veszélynek kitéve, legalábbis semmi olyannak, amit egy friss festéssel ne lehetne helyrehozni. Ahogy felnéztem, Jim szüleit láttam magam előtt. Valószínűleg a ház túlsó végében olvasgattak mostanáig. Nem tűntek túl

A lángoló mosdó

124

zaklatottnak. Jim anyja szivarozott, az apja pedig egy pohár whiskeyt tartott a kezében. Ránk néztek, aztán a tűzre, aztán egymásra. Aztán anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna, visszasétáltak. Nem sokkal később megérkeztek a tűzoltók. Legalább hat méterre álltunk a lángoló mosdótól, olyan nagy volt körülötte a hőség. Jimmel együtt azon keseregtem, hogy odalett a kocsi motorja, amit ezek után már biztosan értelmetlen lett volna bármire is használni. A tűzoltók láthatóan készen álltak arra, hogy hősiesen helytálljanak. Négyen közülük már tekerték is lefelé a vizes tömlőt a kocsiról. Jim megpróbálta lebeszélni őket erről. – Nem hinném, hogy ez jó megoldás lenne. Benzin és magnézium van a mosdóban, ahhoz pedig poroltó hab kell, nem víz. – Pontosan tudjuk, hogy mit csinálunk, fiam – rivallt rá az egyikük. – Vigyázz az útból! – Nem érti? Azt magyarázom, hogy a víz csak felerősíti az égő magnéziumot! Poroltó habra van szükség! – Lépj hátrébb! – jött a kérlelhetetlen válasz. A következő pillanatban pedig már lövellt is a vízsugár a lángok felé. Ahogy a víz érintkezésbe lépett a magnéziummal, óriási robbanás kíséretében elemeire, hidrogénre és oxigénre bomlott. A robbanást a magnézium és a benzin okozta, mi pedig rémülten kerestünk fedezéket. Mindenfelé kékes-fehéren égő magnéziumlabdacsok szálltak a levegőben. A tűzoltók láthatóan nem értették a dolgot. Azok számára, akik megjárták Vietnamot, olyan lehetett, mintha újra a hadszíntéren lettek volna, csak itt, Jimék kertjében. – Állítsák már le a vizet! Erről beszéltem, maguk idióták! Nézzék meg, mit tettek! – üvöltötte Jim. Olyan volt, mintha elszabadult volna a pokol. Mindenfelé izzó magnéziumdarabkák, egyik-másik jókora lyukat mart a parkolóban álló kocsin vagy éppen a ház tetején. Immár több helyen égett a tűz. A tűzoltók visszavonultak a kocsijukhoz és csakhamar kiderült, van náluk poroltó hab is. Kezdhették elölről az egészet, de most már nem volt vesztegetni való idejük.

125

A lángoló mosdó

– Ha hallgattak volna rám, most nem lennének ekkora szarban! – piszkálta őket Jim. Ezúttal sokkal óvatosabban közelítettek a tűzhöz. Ráadásul úgy tűnt, hiába oltottak el egy-egy kisebb tűzfészket, azok újra és újra fellángoltak. A szakembereknek hála kezdett egészen ijesztővé válni a helyzet. Jim persze megérezte a vérszagot, hogy képzetlen emberekkel áll szemben, úgyhogy nem kímélte őket. – Nem értem magukat. Egyetemi városban élnek és fingjuk sincs a kémiáról? Néma csend volt a válasz. Aztán két tűzoltó egy-egy hosszú rúddal odament a mosdóhoz és felborította, vélhetően azért, hogy a hab mellett így próbálják meg elfojtani a benzingőzt. Megint nem figyeltek Jimre. – Idióták, hiszen még tele volt benzinnel! A mozdulatnak köszönhetően immár a kert eddig megkímélt része is lángban állt. De legalább szépen ki volt világítva minden, a szomszédok legnagyobb örömére. Két másik tűzoltóautó gördült be a kapu elé, a parancsnok pedig a saját kocsiján érkezett. Egészen szép kis tömeg gyűlt össze eddigre. Jim szülei is kijöttek a házból, mindenkitől távol álltak meg és egymás fülébe sugdolóztak. Az apja felhörpintette az utolsó korty whiskeyt, az anyja pedig lassan végzett a szivarral. Lenyűgöző volt a belőlük áradó nyugalom. Végül több mint egy óra alatt sikerült eloltani a tüzet. Amikor már mindenki hazament, a tűzoltóparancsnok elbeszélgetett Jimmel. A tűzoltók közül néhányan szerették volna, ha dutyiba kerül, de erre semmi alapjuk nem volt. A parancsnok is csak annyit tudott mondani, hogy időről időre benéz hozzá, hogy ellenőrizze, semmi tűzveszélyes dologgal nem foglalkozik. Aznap éjjel aztán végképp darabjaira hullott az életem. Mintha a Jiméknél történt incidens ennek az előszele lett volna. Kismedve közölte velem, hogy soha többé nem akar velem szóba állni, de hogy miért, azt nem volt hajlandó megmondani. Teljesen összetörtem. Nem vette fel a telefont, látni sem akart. Fogalmam sem

A lángoló mosdó

126

volt, mihez kezdjek. Iszonyatosan magányosnak éreztem magam. Két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, miért döntött így. A szüleim pedig végre elhatározták, hogy különválnak. Kullancs az anyámmal maradt, aki beköltözött a városba, egy lakásba. Aztán néhány hónappal később fordult a kocka: apám költözött a lakásba, anyám meg az öcsémmel vissza a házba. Én a kutyával mindvégig a házban voltam, ki sem tettem a lábam, legfeljebb akkor, ha bóklászni indultam az erdőbe. Most, hogy már szabadok voltak, anyám úgy döntött, hogy ő tulajdonképpen biszexuális. Egy ideig egy vele, egykorú nővel élt, aztán összejött egy lánnyal, aki még nálam is egy évvel fiatalabb volt. Már az önmagában elég nyomasztó volt, hogy anyám egy másik nőért hagyta ott apámat, hát még az, amikor kiderült, hogy az új barátnője gyakorlatilag kiskorú. Eközben apám nem tudott megbirkózni a rázúduló magánnyal, és amikor már teljesen reménytelennek és kilátástalannak ítélte a helyzetét, az egyik este iszonyatos mennyiségű altatót vett be, erre persze bepiált, ahogy szokott. Végül a kórházban kötött ki, ahol majdnem kiszáradt. Szerencsénk volt, hogy a kollégái kedvelték, és az egyetem végletekig toleráns volt vele szemben. És persze valószínűleg nagyon nehéz végleg kitenni egy professzort az egyetemről. Dr. Finchhez sem járt már. – Az az ember őrült, fiam. Fogalmam sincs, mit fog tenni anyáddal, de én nem megyek oda többet – mondta. Annak ellenére, hogy mi mindent köszönhettem dr. Finchnek, engem is aggasztott a dolog. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi, de valami nagyon nem stimmelt nála, a családjánál és a rendelőjében. Rengeteg orvosnál megfordultam már életemen. Náluk a váróterem tényleg arra szolgált, hogy a páciensek ott várjanak a sorukra. A rendelő pedig mindig tiszta és takaros volt. Olyan, amilyennek lennie kell. Dr. Finch rendelője még csak véletlenül sem ilyen volt. Koszos volt, a berendezés kopott és elnyűtt. Új beteget egyszer sem láttam, csak azokat, akik évről évre ott lebzseltek nála. A váróterem rendszerint üres volt, legfeljebb Hope, dr. Finch vagy mi üldögéltünk benne. Egyáltalán nem hasonlított más váróteremre.

127

A lángoló mosdó

– Dr. Finchnek nincs párja – védte őt anyám. – Nincs, mert őrült – vágta rá apám csípőből. – Azt hallottam, hogy annak az embernek nincs ki a négy kereke – így egy barátom vélekedett róla. Már magam sem tudtam, mit gondoljak róla, különösen, hogy egyre többfelől, egyre rosszabbakat hallottam róla. Dr. Finch megnövesztette hófehér szakállát, és a nyár kellős közepén Mikulássapkát nyomott a fejébe, úgy járkált mindenfelé. Aztán hírét vettem, hogy még azelőtt kirúgták az állami kórházból, hogy mi megismertük volna. Egyből eszembe jutott nagyapám néhány évvel korábbi intelme, hogyan űzték el dr. Finchet Kingsportból. Aztán már arról szóltak a hírek, hogy a lábát sem tehette be a kórházba. Vajon mindez tényleg igaz? Mégis, mi a csudát tett, hogy idáig jutott? – töprengtem magamban. Dr. Finch excentrikus viselkedése egyszerűen túl sok volt az apámnak és nekem. Úgyhogy egy idő után már egyikünk sem járt hozzá. Nem így anyám. Ő még hat éven át itta a szavait, egészen addig, amíg aztán le nem lépett. Szegény Kullancsot is magával rángatta és egyre zűrösebb dolgokba keveredett, amíg aztán újfent a pszichiátrián, a zárt osztályon kötött ki. Szerencsém volt, mert ennek a rettenetnek – amiről az öcsém a Kés, villa, ollóban is ír – a nagy részéről csak jóval később értesültem, amikor a doktor már semmilyen hatással nem lehetett rám. Anyám végül 1983-ban szabadult a karmai közül. Ekkorra vált világossá, hogy mindaz, amitől tartottam, sajnos nagyon is valóságos volt. Anyám feljelentést tett a rendőrségen és azzal vádolta meg dr. Finchet, hogy többször is szándékosan begyógyszerezte, hogy aztán szexuálisan zaklathassa egy motelben. Ugyanekkor az is kiderült, hogy dr. Finch hamis számlákat állított ki apám kezeléseiről és ezeket megpróbálta bevasalni a biztosítónál. Anyám nem vállalta, hogy tanúskodjon a szexuális zaklatás vádjában. Ő egyszerűen csak el akart tűnni, új életet akart kezdeni. Így aztán az ügyész végül sikkasztás és csalás miatt emelt vádat. Ez elég volt ahhoz, hogy távoltartási végzést kérjenek dr. Finch ellen, anyám pedig védett tanú lehessen. A doktor praktizálási jogát végül 1986-ban vonták meg, és ennek szívből örültem.

A lángoló mosdó

128

Ekkor én már rég nem otthon éltem. A zene volt az, ami kiragadott ebből az eszeveszett közegből és egy sokkal jobb utat nyitott előttem. A zenészek egyre jobban becsültek, és rájuk bármikor számíthattam. Péntek esténként bevettem magam a Rozsdás Karomba és most, hogy immár bennfentes lettem, egyáltalán nem aggódtam amiatt, hogy kérdőre vonnak a korom miatt. Egyébként ekkor növesztettem először szakállat, hogy idősebbnek tűnjek. – Ez a rock ’n’ roll, emberek! – kiabálta a Fát zenekar énekese, rendszerint, amikor beléptem a helyre. Olyan hangosan üvöltött a mikrofonba, hogy az izzók elhalványultak és éreztem, hogy a dobhártyám beleremeg. Szinte kézzelfogható volt az az energia, amely a zsúfolásig megtelt teremben áramlott. Amikor pedig rázendítettek a King of the Highiuayre, végképp megnyugodtam, hogy végre a saját világomban vagyok. Mázlista voltam, hogy a zene mindezt képes volt megadni nekem. Azt kívántam, bárcsak Kullancsot is magammal vihetném. De még magam is csak felnőtt göncökbe bújt kamasz voltam. Úgyhogy az öcsém magára maradt.

12 Lecsuktak a bandával

Tulajdonképpen a Fat mentette meg az életemet. Miután ugyanis otthagytam a gimit, folyamatosan én tartottam karban az összes hangberendezésüket. Közben összehaverkodtam a hangmérnökükkel, Dickie Marshsal és az asszisztensével, Steve Ross-szal. Dickie-nek nagyon tetszett, hogy képes voltam alkotórészeire bontani egy-egy hangot és megmondani, melyik potmétereken milyen irányba állítson be a keverőpulton. Azt hitte, ez velem született képességem, pedig hosszú évek kemény munkájával fejlesztettem ki magamban. Az egyik fellépés után Peter Newland, az énekes odajött hozzám, hogy beszélni szeretne velem. – Figyelj, nem akarsz összeköltözni velünk, és egész nap csak a zenével foglalkozni? – kérdezte. – Még fizetnénk is érte. Heti nyolcvan dollárt. Így csatlakoztam a Fathez és lett újra otthonom. Berkshire-ben, egy ashfieldi házban éltünk együtt mindannyian. Az enyémmel szemben, a folyosó túl végén volt Bili Perry, a dobos szobája. Reggeli gyakorlásaival gondoskodott róla, hogy sose aludjak túl sokáig. A felső szinten Mike Bensőn és Chris Newland, a banda két gitárosa lakott. A tetőtéri háló Chris öccséé, az énekes Peteré volt, Dickie és Steve pedig egy kisebb szobában húzta meg magát szintén odafent. Én a földszinti, legtávolabbi szobába hurcolkodtam be, a motoromat pedig közvetlenül az ablakom alá támasztottam le. Eltekintve az erdőbeli, néhány napos kalandozásaimtól, ez volt az első alkalom, hogy huzamosabb ideig nem a családommal éltem együtt. Úgy éreztem, megcsináltam: volt egy saját motorom, volt hol aludnom és nélkülözhetetlen ember voltam a bandában. Hogy ezt megünnepeljem, megleptem magam egy Tektronix 504 típusú oszcilloszkóppal, ami azonnal a legféltettebb kincsem lett.

Lecsuktak a bandával

130

A napjaim nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni a zenekar felszereléséből, mind a hangerőt, mind a hang minőségét illetően. A Fat pedig csakhamar erről vált ismertté: hogy mindenkinél hangosabban és szebben szól. Steve-vel és Dickie-vel felváltva vezettük a turnébuszt egyik fellépésről a másikra, és a roadok is mi hárman voltunk. Imádtam ezt az életet. A Fat egyike volt azon kevés bandának, amelyik a saját számaival lépett fel a New England-i klubokban. Egy idő után a menedzserünk azt is elintézte, hogy nyitó zenekarként léphessünk fel egy-egy nagyobb név előtt Bostonban és környékén. Azon a télen például együtt zenéltünk James Montgomeryvel, James Cottonnal, a Roxy Musickal és a Black Sabbathtal is. Egyre több zenésszel ismerkedtem meg és egyre többen kértek fel, hogy dolgozzam nekik is. Volt, aki azt kérte, hogy spécizzem fel az erősítőjüket és volt, aki egy elektromos fuvolát szeretett volna magának. A régi barátaim közül Jim Boughton eljött egy-egy fellépésünkre, de többnyire magam voltam az új társaimmal. Kezdtem ráérezni arra, milyen beilleszkedni új emberek közé, újabb és újabb helyeken. Ettől kezdve a világ is megnyílt előttem. Amikor szabadnapom volt, felültem a motoromra és bejártam a környéket. Elmentem Vermontba, New Hampshire-be, gyakorlatilag bárhová, ami egynapi távolságon belül volt. Áprilisban, amikor Ashfield nagy részét még javában hó takarta, a banda úgy döntött, hogy átugrik a Karibszigetekre, és engem is vittek magukkal. Minden egyes fellépés gázsijából félretettünk pár száz dollárt, hogy ezt megtehessük. Nekem személy szerint az a nyolcvan dollár volt az összes vagyonom, ami a tárcámban lapult, de Peter megnyugtatott, hogy semmire ne legyen gondom, ez most egy all-inclusive vakáció lesz. Amikor Massachusettsből elindultunk, még jéghideg tél volt, amikor pedig megérkeztünk Montserratra, már hamisítatlan, trópusi nyár, ahol kénytelen-kelletlen arra is rájöttem, hogy nem vagyok az a tipikus rocker. 1976 húsvét reggelén vette kezdetét a móka. Még aludtam a hegyoldalban álló villában, amely mellett közvetlen út vezetett Plymouth városába. Peter azt mondta, a villa egy dúsgazdag angol

131


pasasé, aki történetesen nagyon szerette a zenészeket. A nap épphogy előbújt, a levegő elképesztően tiszta és friss volt, a hőmérséklet pedig húsz fok körül. Semmi nem lármázott még a szigeten, tökéletes volt a csend. Montserraton nincsenek gyárak, nincs autópálya, nincs semmi, ami hangos lehetne. Viszont szép, békés, és kellemes a klímája. Azt hihetnék, bárki összetenné a két kezét, hogy ott lehessen. Hát én nem. Számomra minden olyasmi hiányzott, ami nekem fontos volt a mindennapokban. Sehol nem volt például hamburger vagy más, amerikai kaja. Sem jeges tea. Tojáson és kagylón kívül jóformán mást nem is nagyon ehettem. Azt mondták, ehetünk ugyan csirkét, de ahhoz le kell vágnunk, és ha levágjuk, nem lesz tojás. Szóval még csirke sem volt. Csak kagyló, abból viszont rogyásig. Azt viszont korábban még sosem ettem, ezért gyanakvással tekintettem rá. Az íze nekem átmenet volt a borjúhús és a szárított hal között. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, milyen az, amikor az ember vakációzik. Ez volt az első, igazán távoli utam az otthonomtól és a családomtól is. Nem volt pénzem és nem tudtam mit kezdeni magammal. Egy dolgot viszont ott és akkor megtanultam: mindig legyen nálam pénz, ha utazom! Mindenki aludt még, kivéve Willie-t, a helybeli idegenvezetőnket. Azonnal megkedveltem őt, ahogy megláttam és ebben valószínűleg szerepe volt annak, hogy egy repülőgép kábelkötegéből készített pórázon állandóan egy iguánát sétáltatott. Ezen a reggelen nem volt vele az iguána, Willie pedig magából kikelve kiabált. Berontott a házba, és tiszta erejéből üvöltözni kezdett. – Ébresztő, gyerünk, faszikáim, talpra, jönnek a zsernyákok, razzia van! Minden egyes szobába benyitott és elismételte. – Gyerünk, ember, itt vannak a hekusok! Azonnal kipattant a szemem és helyből felültem. De hisz nálam nincs drog. Én nem csináltam semmi rosszat, futott át az agyamon. Mi a fenéért akarnának tőlem bármit is a zsaruk? Kisétáltam a verandára és lenéztem a völgybe. Négy rendőrautó caplatott fel a meredek úton a villa felé. Minden egyes autón két-két pasas ült és a


132

fene tudja, odabent még mennyi. Nekem nem razziának tűnt a dolog. Sokkal inkább, mintha a helyiek akartak volna rajtunk ütni. Visszarohantam. – Ébresztő! Ezek helyiek, baseballütőkkel, meg minden! – Fogjátok már fel, hogy razzia, ébresztő! A srácok közül néhányan villámgyorsan elkezdték a lefolyóba és a WC-be önteni a náluk lévő kokaint, marihuánát, LSD-t és ki tudja még milyen kábítószert. Abban bíztam, hogy a WC-k közül legalább az egyik rendesen a csatornába folyt le. Merthogy nagy részük úgy volt megoldva, hogy pár száz méterrel lejjebb, a hegyoldalba ürítsen. Az pedig igen kellemetlen meglepetés lett volna. A csajok miatt volt minden. Kezdettől fogva éreztem, hogy ők csak bajt hoznak ránk. Már akkor a házban voltak, amikor megérkeztünk. Úgy fogadtak minket, mintha ők is a villához tartoztak volna, és lehet, hogy így is volt. – Hello, Jen vagyok, ő meg a barátnőm, Barbara. Joe azt mondta, hogy jövő hét végéig maradhatunk. Egyikünk sem tudta, ki az a Joe, de a srácok teketóriázás nélkül rávágták, hogy a csajok maradhatnak. Attól kezdve be nem állt a szájuk és úgy viselkedtek, mint a kezes bárányok. – Három hete léptünk le otthonról – csacsogta az egyikük. – Az apám rendőr New Jerseyben, de itt sosem talál rám – így a másik. – Kértek egy kis füvet? Hűha, mi lesz itt – gondoltam magamban. Nem tetszett, hogy rajtunk kívül mások is velünk vakációznak. A csajok miatt pedig úgy éreztem magam, mintha valami betolakodó lennék. Végül is akkor most kié a ház? A miénk? Vagy az övék? Teljesen összezavart a dolog. Tulajdonképpen már maga az út összezavart, mert nem szerettem, ha valami megváltozott a megszokott környezetemben. Azt szerettem, ha ugyanott aludhatok, és ha ugyanazok az emberek vettek körül. A többiek persze nem így gondolkoztak. Mike például így szólt Peterhez: – Apám, két facér csaj a nyaralásunk alatt! Mi ez, ha nem isteni jel? – azzal ők ketten be is cuccoltak hozzájuk.

133


Sosem értettem, hogy vannak srácok, akiknek ez ilyen könnyen megy. Barátnő egy hétre, aztán kész. Én még ahhoz is félénk voltam, hogy szóba elegyedjem velük. Másnap reggel Billy Perry, Chris és én bementünk a városba. A helyiek olyan furcsa, dallamos akcentussal beszéltek, amit eleinte nem nagyon értettem, aztán fokozatosan ráállt a fülem. Egy dolog hamar kiderült: mindenki, de mindenki tudta, hol lakunk. – Persze, faszikám, Maxwell villájában vagytok a két lánnyal. Bárhová is mentünk, a csajok biztos, hogy megelőztek minket. Igazából sosem derült ki a számomra, hogy mit kerestek itt, de azt hiszem, gyakorlatilag végigbulizták azt az egy vagy két hetet, amit már a szigeten töltöttek. És ennek mi is a részeseivé váltunk. Az az igazság, hogy rengeteg fű, kokain, LSD és alkohol volt a házban. Néha ugyan megittam egy-egy sört, de a többi dolog alapvetően hidegen hagyott. Egészen addig a reggelig, amikor a zsaruk meg nem jöttek. Édes istenem, esett le a tantusz. Engem most mások drogos ügyletei miatt fognak lecsukni? De hiszen semmi közöm hozzá! Legszívesebben ordítottam volna a dühtől. De nem szóltam egy szót sem. Mire a zsaruk felértek, már mindannyian talpon voltunk. Én felöltöztem, Peter pedig kinyitotta nekik az ajtót. Önkéntelenül is hátrébb léptem. Fegyvert nem láttam náluk, viszont két fickónál volt baseballütő. Tisztelettudóan viselkedtek, egyikük még a jelvényét is megmutatta. Ránézésre olyan volt, mint egy hajléktalan, de akkor már tudtam, hogy a harmadik világban viszonylag sokan néznek ki így. Félreálltam az útból, hogy be tudjanak jönni. Nyolcan voltak és párosával, szisztematikusan elkezdték átkutatni a ház minden helyiségét. A folyóson álltam, nem szóltam egy szót sem, csak figyeltem, mit csinálnak. Időnként valamelyikük kurjantott egyet, amivel valószínűleg azt jelezte, hogy találtak valamit. Na, most buktunk le, gondoltam, miközben az is megfordult a fejemben, mi van, ha éppen most csempésznek drogot a zoknimba vagy az alsógatyáim közé? Amikor újra feltűntek, jó néhány teli zacskó volt a kezükben. Azt ugyan nem láttam, mi van bennük, de azzal vigasztaltam magam,


134

hogy biztosan nem az én cuccaim. A gonosz mosoly letörölhetetlenül ott ült az arcukon: nem hiába jöttek. Nem mindent értettem abból, amit mondtak, de az azért világos volt, hogy ha akarjuk, ha nem, velük kell mennünk. Alig, hogy kiléptem az ajtón, még két kocsi állt a ház elé. – Hát, John, pajti, most alighanem lecsuknak minket, a kulcsot pedig jó messzire elhajítják – súgta oda Mike egykedvűen. Gyorsan körülnéztem, de esélyünk sem volt kereket oldani. Mike hülyeségeket beszél, nyugtatgattam magam. Biztos megint be van szívva. A zsaruk egy ütött-kopott kombi Austinba tereltek. Noha a járgány ötszemélyes volt, nyolcán zsúfolódtunk benne össze, úgy, hogy egyvalaki még az ölembe is ült. Nem baj, ha a hegyről lefelé elromlana a fék, legalább lesz valaki, aki felfogja helyettem az ütközést, futott át az agyamon. A pasas egyébként meg sem mukkant egész úton. Egy másik pedig a motorháztetőn tette meg az utat. Kaján örömmel vártam, mikor fékez egy kicsit nagyobbat a sofőr, hogy a fickó hatalmasat röpülve leessen a kocsiról, de erre nem került sor. Alighanem edzésben volt már, folyamatosan úgy vigyorgott, mintha csak a hullámvasúton ülne. Plymouthba mentünk, ahol végül egy téglaépület előtt álltunk meg. Ez volt a börtön. Valójában inkább egy trópusi erődítmény. Legalább egy méter vastag falai voltak. Az is kiderült, hogy gyakorlatilag a sziget teljes rendőrállománya kivonult hozzánk, sőt még néhány ivócimborájukat is mozgósították a nagyobb hatás kedvéért. Láthatóan élvezték a helyzetet, óriási fogás voltunk nekik. – Állj fel, haver! Mosolyogj szépen a kamerába, ez az, megvagy! Miután mindannyiunkról elkészült az obligát fotó, szépen megvárták, míg az öreg Polaroid – a nagyapámnak volt ilyen, még 1960-ban – előhívja a képeket. – Vincent felügyelő vagyok – kurjantotta el magát a főnök. – Arra kérem magukat, hogy adják át az útleveleiket. – Nekem nincs útlevelem – feleltem. – Csak igazolvány van nálam. – Jól van, ember, akkor azt adja oda.

135


Odaadtam Vincent felügyelőnek a diákigazolványomat, ami odahaza, az egyetemen egyszersmind belépőül szolgált a kilencedik emeleti bárba is. Soha többé nem kaptam vissza. Apró, akkurátusan rajzolt betűkkel felírta a nevemet, a lakcímemet és a születési adataimat egy papírra, majd egy receptes dobozba tette a többi mellé. Mivel az igazolványomon a nevem és a születési adataim is rosszul szerepeltek, így a felügyelő is rosszul másolta át őket. Elégtételt éreztem, mélységes elégtételt. Ekkor esett le, hogy még csak meg sem motoztak, valahogy kiment a fejükből. Pedig most úgy örültem volna, ha van nálam pisztoly vagy kés. De az az igazság, hogy a helyiek annyira barátságosak voltak, hogy képtelen lettem volna lepuffantani vagy leszúrni bármelyiküket is. Észrevétlenül araszolni kezdtem az ajtó felé, de Vincent egyik samesza megragadta a karomat, visszarántott és leültetett egy székre. – Hé, ember, ez börtön, innen nem mehetsz ki! – mondta teli pofával nevetve. Miután mindannyiunk adatait felvették, Vincent felügyelő a cellánkba kísért. Ablakok nem voltak, csak két, rácsozott lyuk a falon. De legalább nem volt hideg. – Nézzétek, milyen ocsmány egy hely! Remélem, patkányok azért nincsenek – szörnyülködött Mike, a gitárosunk. Amíg ezt ki nem mondta, meg sem fordult a fejemben, hogy itt patkányok is lehetnek. – És vajon mi a helyzet a kígyókkal? – jött az újabb kérdés. A vastag falakkal nem tudunk mit kezdeni, ezt azonnal felmértem. Maradnak a rácsozott lyukak. Meg tudok lógni innen, szuggeráltam magam. Eltart egy ideig és nem lesz egyszerű, de menni fog. Azért reméltem, hogy mégsem kell erre sort kerítenem. A börtönben rajtunk kívül egyébként még egy ember kuksolt: egy rosszbőrben lévő pasas, aki megölte a feleségét. Tulajdonképpen nem is volt olyan rossz sorunk. Vincent felügyelő csapatából néhányan szintén zenéltek, és amikor már kissé megnyugodtak a kedélyek, kinyitotta a cellaajtót és előkerültek a gitárok. Aztán adtunk nekik pénzt, hogy hozzanak valami harapnivalót, amit végül együtt ettünk meg. Még kólát is ittunk,


136

ráadásul olyan újratölthető üvegből, amit utoljára kissrác koromban láttam. Amikor a kóla elfogyott, az egyik rendőr félig feltöltötte vízzel és játszani kezdett rajta, mint egy hangszeren. Ha nem a dutyiban ülünk, még kifejezetten élveztem is volna az előadást. Peternek volt egy barátja, aki ismert valakit a szigeten, aki némi unszolásra felajánlotta a házát óvadékul, így vacsorára már újra a villában voltunk. Másnap reggelre Peter barátja ügyvédet is kerített nekünk, aki meglehetősen fura szerzet volt, de úgy vágott az esze, mint a borotva. Láthatóan a háta közepére kívánt minket, de tette a dolgát. Lehet, hogy lányai vannak és őket félti tőlünk, morfondíroztam magamban. Biztosan hallott a csajokról, akik velünk laktak. – Fiatalemberek, tisztában vannak vele, hogy bizonyos kábítószerfélék birtoklása halálbüntetést von maga után a koronagyarmatok területein? – vont kérdőre minket, amikor mindannyian együtt voltunk. Egyikünk sem szólt egy szót sem. – A gyarmatokon nagyon szigorúan veszik az ilyesmit – folytatta. – Persze, a zsaruk utaznak a zenészekre. Remélem, nem örökre akarnak rács mögé dugni! – Dugulj már el! – szóltam rá Mike-ra, mert most nem igazán díjaztam a humorát. A fűvel volt a gond. Illetve nem is a fűvel, hanem a cserjével. Mert ez azt jelentette, hogy nemcsak használjuk, de termesztjük is. Aki füvezett, az legfeljebb ideig-óráig rács mögé került. Aki viszont marihuánát termesztett, arra akár halálbüntetés is várt. S noha a házkutatás során találtak még nálunk kokaint, hasist, gombát és LSDt is, ezekkel igazából nem foglalkoztak. A cserjék miatt szállták meg a villát és meg is találták, amiért jöttek. Végül szerdára tűzték ki a tárgyalást. Mindannyian magunkra öltöttük a legjobb modorunkat és szerda reggel ott sorakoztunk a tárgyalóteremben. Úgy festett, aznap csak a mi ügyünket tárgyalják, rajtunk, a bírón, az írnokon, az ügyészen és az ügyvéden kívül egy teremtett lélek sem volt odabent. Gyorsan lezavarták az egészet: oda kellett állnunk a bíró elé, aki a parókájában úgy festett, mint egy

137


New York-i transzvesztita, bár szerintem ő aligha gondolta ezt magáról. Jó, ha a felét megértettem abból, amit a bíró, az ügyvéd és az ügyész egymás között megbeszélt, de nagyjából fél óra alatt végeztünk is. A banda tagjai közül kettőt kétezer-ötszáz dollárra büntettek, engem és a lányokat felmentettek. Úgyhogy az ebédet már a városban költhettük el. Valamiért az volt az érzésem, hogy ez az egész letartóztatósdi arra kellett, hogy a sziget némi plusz bevételhez jusson. Az egyik zsaru visszavitt a villába, ahol beültem a bérelt járgányunkba. Ez egy dzsip jellegű, nyitott terepjárócska volt, egy Morris Moke. Remek kis járgány, különösen az olyan trópusi szigeten, mint Montserrat. Mielőtt letartóztattak, még beújítottam egy montserrati jogsit is, amire nagyon büszke voltam. Egyébként már önmagában az is nagy dolog volt, hogy egyáltalán vezethettem valamit, hiszen egy vasam sem volt. Végül persze nem is volt szükségem pénzre ahhoz, hogy már az első napunkon kocsit béreljek. Amikor Billy Perryvel elsétáltunk egy kölcsönző mellett, bekukkantottam a kölcsönző melletti garázsba, ahol két szerelő épp egy ősrégi Morrisban próbált olajat cserélni, de kevés sikerrel. – Helló, fiúk, tudok segíteni valamiben? – vetettem oda félig viccesen, de ők komolyan vették a felajánlást. – Remek szerelő, ráadásul amerikai! – toldotta meg Billy. A következő két órát velük töltöttem, és amiben tudtam, segítettem nekik. – Tudod, haver, prímán megélnél ebből, ha esetleg itt akarnál maradni – mondta végül az egyikük. Pénzük nem volt, hogy kifizessenek, nekem meg autóm nem volt, amire szükségünk lett volna. így aztán egyezséget kötöttünk: megjavítottam néhány Morrist és Moke-t, cserébe pedig kaptam egy járgányt. Szóval a börtön felé tartottam a kocsival, hogy hazafurikázzam a bandát. Mire azonban odaértem, némiképp változott a kép. Úgy festett, immár hősök lettünk, akiket ünnepelni akartak a helyiek. Végül a bárban kötöttünk ki. Nem engedték, hogy mi fizessünk.


138

Sikerült elég rendesen berúgnunk. Úgy döntöttem, kocsikázom egyet a tengerparton, ami nem messze volt a bártól. Ahogy a partra értem, összevissza faroltam a homokban üldögélő emberek között. A Moke nem kifejezetten gyors járgány, de ez ment, mint a meszes. Megcéloztam az egyik homokdűnét a strand végén, ráhajtottam és a következő pillanatban a vízben kötöttem ki. A kocsi süllyedni kezdett, én pedig rádöbbentem, hogy mindjárt itt a dagály. Pár perc múlva nyoma sem volt a Moke-nak. Ahogy ott álltam a parton csuromvizesen, lelkiismeret-furdalásom támadt és rosszul éreztem magam. És most már autóm sem volt. Az egyetlen arra utaló jel, hogy a Moke ott van a vízben, az antenna tetejére erősített apró, piros zászló volt; épp hogy kilátszott a vízből. Vau! – tört elő belőlem. – Mihamarabb ki kell szednem onnan! Visszacaplattam a bárba, hogy segítséget hívjak. Amikor beléptem, egy banda játszott a színpadon, karibi fémdobokon. Fantasztikus volt, lenyűgözött, ahogy a régi, olajoshordókból kialakított dobok szóltak! Az egyik zsaru is köztük volt, estére átvedlett zenésszé. Meg nem mondtam volna róla. Erős késztetést éreztem, hogy maradjak és élvezzem a show-t, de tudtam, hogy valahogy ki kell szedni a Moke-ot a vízből. Semmi pénzem nem volt, hogy vegyek nekik helyette egy másikat. Nagy nehezen összeszedtem öt fickót és együtt visszamentünk a tengerpartra. A dagály már tetőzött, úgyhogy be kellett úsznunk a kocsiért, és ráállni az ülésekre, meg a tetejére, hogy elérjük. – Jól van, akkor mindenki egyszerre: lemerülünk, megfogjuk, és szépen elkezdjük kifelé húzni. Egy, két há’ és! – azzal alábuktunk. Piszok nehéz meló volt, de nagy nehezen sikerült. Amikor már a parton volt, az összes beöntőnyílás sapkáját eltávolítottam és a kocsit a feje tetejére állítottuk, hogy kiszáradjon. Aztán hazamentem. Másnap korán reggel lementem a kölcsönzőbe. Alig, hogy beléptem, már mondták is, mi történt. – Hé, ember, azt hallottuk, hogy eláztattad a Moke-ot – mi tagadás, Montserraton villámsebességgel terjedtek a hírek. – Nyugi, nincs semmi baj – feleltem. – Néhány órán belül tökéletes állapotban kapjátok vissza.

139


Azzal magamhoz vettem némi olajat, benzint, egy akkumulátort és két fickóval lementem a partra a kocsihoz. Először újra talpra állítottuk, aztán feltöltöttem olajjal és benzinnel, kicseréltem az akksit, kipucoltam a karburátort és az elosztófejet. Lehúztam a pipákat a gyertyákról, kitekertem, megtisztítottam őket és némi olajat fecskendeztem a hengerekbe. Hihetetlen, de szinte pöccre beindult. Miután visszamentünk a kölcsönzőbe, még alaposan lemostam és kitakarítottam, és szinte majdnem olyan volt, mint új korában. Másnap véget ért a nyaralás. Elbúcsúztam Willie-től és az iguánájától, aztán egy második világháborús, ajtó nélküli DC-3-assal, amelyben az ülések közötti folyosón ketrecbe zárt csirkékkel utaztunk együtt, elindultunk haza, vissza a havas, latyakos, saras tavaszba. Pénteken már fellépésünk volt a Rozsdás Karomban. Pár évvel később, amikor kitört a vulkán, szinte egész Montserrat megsemmisült. Odalett a villa, a börtön, a tengerparti bár, minden. Ezt követően már nem sokáig maradtam a Fattel. Nem igazán ment az együttélés a többiekkel. Sokszor nem tudtam, mit mondjak vagy mit csináljak, ha velük vagyok és sokszor éreztem elveszettnek magam. Viszont nagyon sok új ismeretséget köszönhettem nekik, és az önbizalmam is sokat javult, legalábbis az erősítők felspécizése és a hangszerek ismerete terén. Ezekről sokkal szívesebben és sokkal könnyebben is nyilvánultam meg bárki előtt. Ennek köszönhetően egyre jobban kijöttem a hangmérnökökkel, és nem jöttem zavarba, ha kérdeztek tőlem valamit. Ha viszont egy lánnyal kellett beszélnem... ott megállt a tudományom.

13 A nagy dobás

A legjobb dolgok 1978 telének végén történtek velem. Márciusban, életem talán leghosszabb, magányos periódusát követően az egyik nap összefutottam Kismedvével az egyetemen. Fogalmam sincs miért, de egészen meglepett, hogy már egyetemista volt és ide járt. Jó ideje nem beszéltünk egymással, de pillanatok alatt felvettük a fonalat. Elmondta, hogy azért szakított velem, mert egy barátnője egy meglehetősen gusztustalan történetet mesélt neki rólam. Amikor később kiderült, hogy a csaj az egészet csak kitalálta, próbálta volna jóvátenni a dolgot, de addigra késő volt. Mindketten nagyon sajnáltuk az elvesztegetett és külön töltött időt. Azon a tavaszon sokat bóklásztunk az Amherst kornyéki, régi vasúti sínek mentén, mindenféle kincsek után kutatva. Sokat beszélgettünk, elmeséltük egymásnak, mi történt velünk a szakítás óta, hogy miről álmodoztunk, beszélgettünk autókról, motorokról, hangszerekről és még tudományos-fantasztikus könyvekről is. Szerelmes voltam. Két hónap múlva jött az újabb áttörés az életemben: munkát ajánlott az egyik országos, hangszerekkel és hangtechnikával foglalkozó cég. Olyan, amelyik rendes, nagy koncertekre szállította a berendezéseit. Ez volt a Britannia Row Audio. A céget még a Pink Floyd hozta létre, hogy amikor ők nem turnéznak, hasznosítsa a berendezéseit. A Britrónak – ahogy mindenki hívta őket – Mick Kluczynski volt a feje, az a fickó, aki éveken át együtt dolgozott a Pink Floyddal Akkor találkoztam vele, amikor Amherstbe jöttek, ahol az egyetem tavaszi nyitó bulijára készültek. A Sha Na Na volt a fellépő, de valamiért bedöglöttek az erősítőik. Már akkor láttam, hogy valami baj van, amikor hangpróbát tartottak.

141

A nagy dobás

– Gond van a Phase Linear erősítőkkel? – kérdeztem, miközben éreztem, lehet, hogy most jött el az én napom. – Pontosan, haver. Mick vagyok, ő pedig Seth. És te ki vagy? – alacsony volt és köpcös és a kiejtése alapján messziről lerítt róla, hogy angol. – Én vagyok a hangmérnök, enyémek a nagy ládák, Seth pedig a kontroll-ládákért felel. A „nagy ládák” azok a hangszórók, amelyeken keresztül a közönség a zenét hallja, rendszerint ezek vannak irdatlan halomban a színpad szélére felpakolva. A kontroli-ládák viszont jóval kisebbek, ezek a zenészek felé vannak fordítva, ők ezeken keresztül hallják saját magukat. – John Robison vagyok, hangtechnikus. Elég sokat tudok a Phase Linear erősítők gyenge pontjairól. Ezt elég magabiztosan mondtam. Legalábbis ezt reméltem. Ugyanakkor igaz is volt. Abban az időben két cég készített színpadi hangosításra alkalmas erősítőket: a Crown és a Phase Linear, én pedig a helyi zenekaroknak mindkettőből jó párat felspéciztem. Volt egy olyan rossz szokásuk, hogy ha túl voltak terhelve, egyszerűen felrobbantak. Az is igaz, hogy a legnagyobb hangrendszer, amivel addig dolgom volt, egy, legfeljebb két ilyen erősítőt használt. Itt viszont most legalább húszat számoltam össze a színpadon. Soha életemben ennyit még nem láttam egyszerre. Bele is borzongtam. – Hát akkor ugorjon fel, Mr. Hangtechnikus és vessen egy pillantást ezekre – intett a színpadra Mick, hogy aztán elkalauzoljon egy félreeső helyre, ahol a legkülönfélébb hangtechnikai cuccok voltak összezsúfolva. Megint beleborzongtam, mert egyben ennyi felszerelést még nem láttam, de ezt nem mutattam ki. Kértem egy csavarhúzót, mire egy egész Xcelite készletet nyomtak a kezembe. Abban az időben az Xcelite a kéziszerszámok Rolls-Royce-ának számított. Nekem is volt egy-két darabom belőle, de egy egész készlet igazi luxusnak számított. Először a biztosítékokat vettem szemügyre. A tápegységé teljesen el volt szállva, az üveg teljesen elfeketedett. Vagyis itt zárlat keletkezett, amitől a kimeneti tranzisztorok is megsültek. Meg tudtam javítani, de nem itt, és alkatrészekre is szükségem volt.

A nagy dobás

142

– És mégis honnan jöttök? – kérdeztem közben. – Az Egyesült Királyságból – felelte Mick. – Épp most nyitottuk meg az amerikai irodánkat. Long Islanden. Jó pár másodpercig gondolkodtam, mi is az az Egyesült Királyság. Valamiért nem kapcsoltam össze, hogy a brit és az angol tulajdonképpen ugyanazt jelenti, mint hogy valaki az Egyesült Királyságból jött. – A Floyd küldött ide, hogy beindítsam és vezessem a boltot – folytatta Mick. – Engem és Mr. Goldmant, aki a jobbkezem – mutatott Sethre. – Meg tudom javítani ezeket az erősítőket, de ahhoz szét kell szednem őket. Van valami olyan stúdiójuk vagy műtermük, ahol van ehhez elég hely? Kiderült, hogy Long Islanden van egy nagy rádióstúdiójuk is, ahol kényelmesen elférek. A következő hétre megbeszéltünk egy időpontot, én pedig összepakoltam a szerszámaimat, kocsiba ültem és New Yorkba mentem. Sosem voltam még Long Islanden és kicsit meg is voltam ijedve. Vajon képes leszek megcsinálni, amit vállaltam? Amikor megérkeztem, egy egészen jellegtelen épületet láttam magam előtt, az egyik félreeső kis utcában. Lehet, hogy rossz címet kaptam? – ötlött fel bennem. Kívülről ugyanis az égadta világon semmi nem utalt arra, hogy odabent egy stúdió lenne. Amikor csöngettem, végül Seth nyitott ajtót. A folyosóról egyből a hatalmas stúdiótérbe léptem. A falak mentén végig hangfalak sorakoztak, a padlót pedig mindenütt fény- és hangberendezések borították. – Ez igen, elképesztő, mennyi cuccotok van! – jegyeztem meg lenyűgözve. – Igen, itt van a Floyd-turné felszerelésének legalább a fele, meg még néhány más, nemrég beszerzett cucc is – felelte Seth. – A Floydé a világ legnagyobb koncerthangtechnikája, tudtad? A bennfentesek egyszerűen és következetesen csak Floydnak hívták a zenekart. Aki Pink Floydként emlegette őket, arról tudni lehetett, hogy kívülálló. Ezt még én is gyorsan levettem a magam limitált társas érintkezésre való képességeimmel. S noha fogalmam

143

A nagy dobás

sem volt, hogy az övék a legnagyobb hangrendszer, magától értetődő módon bólintottam. – És merre vannak azok a beteg erőlködők? – kérdeztem, mert már bizsergett a tenyerem, hogy bizonyíthassam, nem a levegőbe beszéltem. Seth egy másik terembe vezetett, ahol egy, a fal mellett végighúzódó asztalon ott álltak egymás mellett a javításra váró berendezések. A tetőablakon ömlött be a fény. Első ránézésre legalább ötven Phase Linear sorakozott az asztalon. – Ez mind bekrepált? – kérdeztem hitetlenkedve. Azt hittem, csupán egy vagy két erősítőről lesz szó, nem egy egész kamion rakományról. – Te vagy a szakember, haver – felelte. – Láss hozzá – azzal fogta magát, s kiment. Három teljes nap, számtalan oda-vissza autózás az alkatrészboltba és két szállítmány a Phase Linear cégtől – ennyi kellett ahhoz, hogy kettő híján mind megjavítsam. Abból a kettőből is felhasználtam az összes alkatrészt, amit csak lehetett. Amikor elkészültem, az összes erősítőt felvittük a színpadra. Aztán egyesével bekötöttük őket, Seth pedig mindegyiket teljes terhelésnek tette ki. Judas Priestet és Roxy Musicot tett be a legutolsó koncertfelvételekből. Mind az ötvenkét megjavított erősítőm átment a teszten. – Ezt baromi jól csináltad! – köszönte meg. Igazán büszke voltam magamra. A legnagyobb és a leggyorsabb munkám volt eddig. Rengeteg bedöglött felszerelésük volt még, hegyekben álltak a javítani való berendezések. Emellett más elképzeléseik is voltak. – Jelenleg háromutas rendszerrel dolgozunk, de szeretnénk ötutasra kibővíteni. Mert egyelőre senki nem használ ilyet a turnékon. Mit gondolsz, tudnál építeni egy ötcsatornás crossover váltót? – Persze – vágtam rá, pedig iszonyatos erőfeszítésembe került, hogy ne remegjen a hangom. Aztán, hazamentem és elkezdtem agyalni a dolgon. Kismedvének is elmeséltem a tervem. – Mi az az ötcsatornás crossover? – kérdezte.

A nagy dobás

144

– Különböző sávokra bontja a hangot a magasságától függően. Vagyis külön csatorna jut a dobnak, a basszusnak, a gitárnak, a zongorának, az énekhangnak. Ezek pedig a különböző méretű és frekvenciatartományú hangszórókon szólalnak meg, hogy minél élethűbb legyen az összhatás. – Aha, értem – felelte, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg felfogta-e, amit mondtam, vagy csak a kedvemre akart tenni. A koncepciót én agyaltam ki, a nyomtatott áramköröket meg Kismedve. Az alaplap lemaratásához használt savat egy Tupperware edénybe öntöttük a mosogató fölött. Egyébként mindent a konyhaasztalon szereltünk össze. Hihetetlen, de működött. Fogtam, betettem a kocsiba és útnak indultam New Jerseybe. Vezetés közben nagyon sokat járt azon az agyam, hogy végül is milyen nagy utat tettünk meg mindketten, hiszen nem olyan régen még a gimiben szereltük az elromlott magnókat és lemezjátszókat, most meg közösen megépítettünk egy hangváltót. A város sportcsarnokába kellett mennem. Seth már várt rám. – Késtél – kezdte. – Mi tartott ennyi ideig? Remélem, működik a cucc, mert nincs helyette B tervem – mondta idegeskedve. Szóval egyből élesben kell bizonyítanom, esett le a tantusz. Egyszerűen csak bekötjük, és már kezdődik is a show. Úristen, működni fog? Komolyan félni kezdtem. Várjunk csak, amikor utoljára kipróbáltam, alig öt perccel azelőtt, hogy a kocsiba tettem, még minden rendben volt. Akkor most is így kell lennie, nyugtatgattam magam. Bekötöttük, aztán kisvártatva már fel is csendült Gerry Raffertytől a „Baker Street”. Benne a jellegzetes szaxofonszólókkal. – Ember, ez baromi tisztán szól! – vágott hátba Seth. – Elképesztő! Hallod azt a szaxofont? Soha ehhez fogható tisztaságú hangot nem hallottam még. Tiszta volt, erőteljes és mégis lágy. Beleborzongtam. Aznap este megnéztem, amint Meat Loaf teltházas koncertet ad több ezer rajongó előtt. A fellépés közben odajött hozzám a menedzsere. – Nagyon klassz hangosítást hoztatok össze ma estére, srácok. Baromi tisztán szól! – mondta, aztán kezet fogott velünk.

145

A nagy dobás

Működött. Az ötcsatornás crossoverem élesben is működött. Elmosolyodtam. Attól fogva a Britro gyakorlatilag folyamatosan munkát adott. Az volt az érzésem, minden egyes koncerten az ő cuccaikat használják. Bármikor jártam Long Islanden, mindig egy újabb turnéra rakták éppen össze a felszerelést, és kivétel nélkül az általam javított, feltuningolt vagy tervezett eszközöket használták a legkülönfélébb bandák: a Judas Priest, a Talking Heads, a Blondie vagy éppen a Phoebe Snow. Ettől fogva „hivatalosan” is hangmérnöknek tekintettem magam. 1978 nyarán szinte az egész országban turnézott valahol a Britro felszerelései közül jó néhány. Augusztusban aztán telefonáltak, hogy az April Wine nevű bandának összerakott cuccal gondok vannak, a basszus tartomány valamiért nem akar megszólalni. Már mindent megpróbáltak, de semmi. A Britro megkért, hogy másnap utazzam oda és nézzem meg, mit tehetek. – Jól van, de a barátnőmet is szeretném magammal vinni. Megígértem neki, hogy együtt töltjük a hétvégét – válaszoltam. – Rendben, holnap reggel felveszünk titeket – felelte Seth. Felhívtam Kismedvét, hogy közöljem vele a hírt. – Pakolj össze néhány dolgot, holnap reggel turnéra indulunk az April Wine-nal – újságoltam neki. – Jó, de ki az az April Wine? – kérdezte. – Nemrég jelent meg az albumuk, a First Glance – feleltem. Sokak szerint az April Wine volt Kanada válasza a Rolling Stones-ra, de Amerikában még ismeretlenek voltak. Másnap reggel egy zöld kombi gurult be az ajtó elé, benne egy fickóval, akit már ismertem New Yorkból és egy angollal, akit akkor láttam először. Alig volt hely a kocsiban, épp, hogy be tudtuk gyömöszölni magunkat a sok hangszóró és szerszám közé. Nigel, az angol pasas vezetett. Méghozzá elképesztően. Ahogy felhajtottunk az I-91-esre, Nigel hátrafordult. – Tudjátok, a Rolls-Royce sofőriskolájában tanultam meg vezetni, komolyan – ecsetelte. – Ott aztán mindent megtanultam. Sajnálom, de rá kell, lépjek a pedálra. Várnak minket, mert holnap már fellépés lesz.

A nagy dobás

146

Massachusetts után már ügyet sem vetettem a kilométerórára, a szemem sarkából csak annyit láttam, hogy jóval a száz mérföldes határ fölött jár. Ennél a sebességnél minden egyes kormánymozdulat olyan volt, mintha épp egy hajtűkanyart készülnénk bevenni. Rekordidő alatt értünk a kanadai határhoz. A határőr jó ideig méregette a csomagtartóban összezsúfolt, Pink Floyd feliratú felszerelést. – Szóval a Pink Floyd ott van a csomagtartóban, igaz? – kérdezte. – Bizony, így van, barátom – vágta rá Nigel. – Összezsugorítottuk és a dobozokba tuszkoltuk őket. Erre a határőr nagyot nevetett – amin meglepődtem –, aztán intett egyet, hogy mehetünk. Montreal mellett, egy kis francia étteremben álltunk meg vacsorázni, ahol életem egyik legjobb ételét ettem. Aztán Nigel átadta a vezetést a másik fickónak és már hajtottunk is tovább, egyenesen bele az éjszakába. Nagyjából hajnali három lehetett, mire odaértünk. Az együttes egy jégkorongcsarnokban lépett fel, mert az volt az egyetlen, erre alkalmas hely. Nigel legalább tíz percig dörömbölt a kapun, mire végre beengedtek minket. Kismedvével együtt megráztuk magunkat, kinyújtóztattuk az elgémberedett tagjainkat, és rögvest nekiláttunk. Hajnalra kész voltunk a hangszórók felével, ez pedig már elég volt ahhoz, hogy az esti koncert biztonságosan lemenjen. Összecsomagoltunk és elindultunk a motel felé. A következő egy hetet azzal töltöttük, hogy végigautóztuk Kanadát és a banda szinte összes turnécuccát megjavítottuk. Nigel közben folyamatosan szállította az alkatrészeket, hogy arra ne legyen gondunk. Augusztus 12-én, egy nappal a születésnapom előtt, eljutottunk az ország legkeletibb pontjához. Este felültünk a kompra és átmentünk Új-Fundland szigetére, St. Johnba. Még aznap éjjel vissza kellett jönnünk, így Kismedvével egymáshoz bújva töltöttük a születésnapomat a komp tetején, az egyetlen szélvédett helyen, a kémény mellett. Varázslatos volt. Fontos munkát végeztem, ott volt velem, akit szeretek, fölöttünk a csillagos égbolt, a hajó pedig álomba ringatott.

147

A nagy dobás

Ennél jobb életet akkor el sem tudtam volna képzelni. Már-már képes voltam teljesen megfeledkezni a családom nyomoráról. Azt kívántam, bárcsak örökre így maradna minden.

14 Az első füstokádó gitárom

Ha Kismedve nem volt velem, rendszerint egyedül dolgoztam a Britro hatalmas stúdiójában. Míg én a háttérben bütyköltem az erősítőket és a hangfalakat, Seth és még egy-két ember elöl, a hangpróba színpadon tesztelte a már megjavított berendezéseket. 1978-ban egy nap arra sétáltam be hónom alatt az aznapi munkához szükséges alkatrészadaggal, hogy iszonyatos nagy csődület van a színpad környékén. A KISS játszott, és iszonyatosan hangosan szólt a zene. – Kibérelték a színpadot, itt akarnak felkészülni a turnéra – magyarázta Seth. – Ne is törődj velük, mi dolgozzunk ugyanúgy, ahogy eddig, ne zavarjuk őket. Jól van. Hátrasétáltam egy újabb adag elfüstölt Phase Linear erősítőhöz. Onnan, ahol dolgoztam, pont ráláttam a színpadra és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Ace Frehley, a gitáros egy lyukba dugdossa az ujját a Les Paul gitárján. Kíváncsi lettem, így odamentem hozzá. – Talán valami baj van a gitároddal? – kérdeztem. – Hé, öregem, te vagy az a hangmérnök? – kérdezett vissza, majd meg sem várva a választ, folytatta. – Egy füstbombát akarok a gitár testébe tenni. Azt akarom, hogy amikor vége van a szólómnak, kezdjen füstölni. – Megnézhetem? Lehet, hogy tudok segíteni – feleltem. Ace fúrt egy lyukat a gitár elülső oldalára, és megpróbált egy füstbombát applikálni bele. Az volt az elképzelése, hogy amikor beindítja a bombát, a füst teljesen betakarja a gitárját, ő pedig úgy fogja végigjátszani a szólóját. Az ötlet jó volt, a kivitelezés azonban csapnivaló. – Ezt rendesen elcseszted – közöltem vele kertelés nélkül. Hagytam némi hatásszünetet. – Szerintem egy fémdobozt kellene a

149

Az első füstokádó gitárom

gitártestre építeni, és abba tenni a füstbombát. Az sokkal jobban működne. – Igaz, és még tovább is tartana, mert nem égetné meg a gitárt. – Talán le is szigetelhetnénk a dobozt. Igazi tűz helyett pedig villogó izzókat használhatnánk – folytattam a gondolatot. Ace-nek tetszett az ötlet és az is kiderült, hogy ez már neki is megfordult a fejében. – Mit szólnál ehhez? – kérdezte. – Állítólag repülőgépeken meg kivetítőkön használják, vagy mifene. Ace-t igazából sosem érdekelték a részletek. Öt csak az érdekelte, hogy a dolog működjön, és minél látványosabb legyen. – Van másik gitárod? – kérdeztem. – Haver, ha ezt összerakod nekem, annyi gitárt szerzek, amennyit csak akarsz – felelte, azzal odaszólt az egyik roadnak. – Tex, hívd fel a Gibsont, hogy holnapra küldjenek egy ugyanilyen gitárt ennek a fickónak – mondta, aztán csodálkozva rám nézett. – Mit mondtál, hogy hívnak? – John Robison – feleltem. – Jól van, akkor mostantól legyen a neved Hangember, az jobban illik hozzád – válaszolta mosolyogva. Úgy látszik, nem csak én választottam nevet másoknak, morfondíroztam megnyugodva. A Gibson Les Paul sorozatú gitárja volt az etalon abban az időben. Az a verzió, amelyen Ace játszott, legalább ezer dollárba került. Most pedig egyszerűen kiadta egy roadnak, hogy holnapra hozassanak nekem egyet. Ennyit számított a zenészvilágban a hírnév és a befolyás. Aznap este, amikor hazafelé autóztam, tudtam, hogy mostantól új munkám lesz. Korábban ugyan nem foglalkoztam különleges effektekkel, de ezt ők nem tudták, én pedig nem akartam az orrukra kötni. A kísérletező kedvem többnyire kimerült a kamaszkori csínytevésekben, de azokat össze sem lehetett hasonlítani azzal, amire most vállalkoztam. Egy kissé meg is ijedtem tőle. Mi van, ha elrontom? Meg tudod csinálni, mondogattam magamban útközben. És azt is tudtam, kihez forduljak segítségért: jó barátomhoz, Jim


150

Boughtonhoz. Másnap, alighogy a FedEx kiszállította, átvittem hozzá a vadonatúj gitárt. Egyedi darab volt, pedig azt hittem, egy sima mezei verziót küldenek. Annyira tökéletes volt, hogy eleinte alig mertem a kezembe venni. – Szóval olyan gitárt akar, amin rendesen tud játszani, közben füstöt okád, és még világít is? Ő az én emberem! – vigyorgott Jim elégedetten. Egy takarót terítettünk a Fiat 124-es motorháztetejére és arra raktuk a gitárt. Rövid ötletelés után már meg is volt a megoldás. Első körben Jim egy fémdobozt erősített a gitár hátára, a gyújtóanyag tárolásához. De ez nem vált be, nem lehetett tőle rendesen megtámasztani a gitárt. Ezután Jim rozsdamentes acélból összehegesztett egy dobozt, aztán vágott egy lyukat a gitár hátulján, végül eltávolította az egyik pick-upot, és alátette a dobozt. Tökéletesen illeszkedett. – Jól van, akkor most össze kell hoznunk egy felnyitható kis csapóajtót, amelyen keresztül a füst ki tud majd jönni a gitár testéből. Es le is kell szigetelnünk, különben Ace tuti, hogy megégeti a kezét. Tex, Ace technikusa majd’ mindennap rám csörgött, hogy hol tartunk. Eleinte meglehetősen pesszimista volt, ahogy a zenekar többi tagja is. – Micsoda? Hogy fémdoboz meg felnyíló lamella a pick-up helyén? – kérdezte csodálkozva. Aztán amikor eljött és látta az eredményt, megváltozott a véleménye. Ahogy a többieké is. – Elképesztő! Egy fémdobozt építettek a gitárba, a füst meg egy lamellán keresztül dől majd kifelé! – lelkendeztek egyre-másra. Míg Jim a dobozon és a mechanikus részeken ügyködött, én a gitár elektromos oldalát vettem kezelésbe. A KISS akkoriban egy vadonatúj technikát kezdett használni, a Shaffer Vega vezeték nélküli jeladót, hogy ne kelljen kábelekkel az erősítőkhöz kötni a gitárokat. Az olyan bandáknak, mint amilyen ők is voltak, akik az egész koncerten fel-alá futkároztak a színpadon, egy ilyen újítás igen sokat jelentett. Az én munkámat viszont megnehezítette, mert azt jelentette, hogy az Ace gitárját kivilágító izzóknak akkumulátorról kell menniük.

151


Végül Tex hozta a megoldást. Rábukkant ugyanis egy Frezzolini electronics nevű kis cégre, amely kézi tévékamerákhoz gyártott utántölthető akkumulátorokat. Elmentem hozzájuk Jew Jerseybe, ahol végül személyesen a tulajdonosok, Jack Frezzolini és Jim Crawford vezettek körbe a gyárban. Nagyon élveztem, hogy szakemberként kezelnek, nem pedig úgy, mintha egy taknyos kölyök lennék. Elvittek egy olyan üzembe is, ahol góliátelem méretű akksikat kötöttek sorba a munkások a legkülönfélébb méretű tápegységeket előállítva ezzel. Aztán megmutatták azt, amelyiket nekem készítettek. Nagyjából tízszer tizenkét centi széles volt és úgy két és fél centi vastag, a súlya pedig egy kiló lehetett. – Szerintünk erre van szükségetek – vette a kezébe az akksit Jack. – Biztos? – kérdeztem vissza szkeptikusan. – Biztos. Ezzel a kis aranyossal akár egy autót is be tudtok indítani, annyi kakaó van benne. Gyere, mutatok valamit! Odamentünk egy neoncsőhöz, Jack rákötötte az akksit, és a következő pillanatban olyan világos lett, hogy el kellett fordulnom, annyira zavart az éles fény. – Tévéseknek fejlesztettük ki, hogy bármilyen körülmények között be tudják világítani a forgatási területet – magyarázta. – Ha nem a mi akkumulátorainkat használnák, fele annyi helyszíni tudósítást látnál a tévében, mint most! Elég meggyőző volt. Végül két akksival és két töltővel felszerelkezve jöttem el tőlük. – A számlát majd a zenekarnak küldöm – intett utánam búcsúzóul Jim. Ez igazán klassz, gondoltam. Mások intézik a számláidat, és mindenre odafigyelnek veled kapcsolatban. Hátha egyszer nekem is lehet ilyen életem. Amikor egy-egy új szerkentyűm életre kelt, mindig eksztázisba jöttem. Imádtam nézni, ahogy mindenki mást lenyűgöz, amin addig dolgoztam. Rendszerint csak álltak tátott szájjal vagy üdvrivalgásban törtek ki és önfeledten mosolyogtak, akár a gyerekek. Ilyenkor mindig élveztem, hogy különc lehetek. Ahogy körülnéztem, azt láttam, hogy a körülöttem álló kreatív fickók, zenészek, egytől egyig


152

ugyanolyan excentrikusak, mint én, ezért aztán itt nem lógtam ki a sorból. Csak a menedzserek számítottak „normálisnak”, velük viszont nemigen érintkeztünk. Szóval megszerettem a zenészeket, és úgy tűnt, ők is elfogadtak engem. És most már nem hetente kerestem nyolcvan dollárt, mint a Fattel, hanem nagyjából óránként. Úgy éreztem, kezdek befutni. Legalábbis amikor minden klappolt, így éreztem. Amikor viszont akadoztak a fogaskerekek, a kis hangok egyből megszólaltak a fejemben. Egy szélhámos vagy! Ez a találmány nem fog működni soha. Mihez kezdesz majd, ha jönnek, hogy elvigyék, de még nem kész és ezernyi darabban hever a kanapén? Amikor a KISS gitárjain dolgoztam, volt, hogy szabályos pánik fogott el. Ilyenkor még keményebben dolgoztam. Rájöttem, hogy nincs más választásom, mint teljesíteni, amit megígértem. Számtalan apró részletre kellett figyelnem. Ott volt például a lamella, amelyen keresztül a gitár onthatta magából a füstöt. Rozsdamentes acélból vágtuk ki és látszólag ugyanúgy nézett ki, mint a pick-up, aminek a helyére tettük. Nem kellene lefesteni? – tépelődtem magamban. – De mi lesz, ha a füsttói és a melegtől megolvad rajta a festék? A megoldást Tex szolgáltatta: matrica. Volt egy haverja, aki ráadásul bármilyen matricát képes volt előállítani. Úgyhogy megkértük, készítsen olyat, amely egy az egyben hasonlít egy pickupra. Minden egyes koncert után lecseréltük egy újra. Tökéletes volt. A gitár testén is változtattunk egy kicsit, hogy jobban elférjenek az akkumulátorok. Ez a gitárprojekt volt az első az életemben, amikor másokkal is együtt kellett dolgoznom. Kellettek hozzá Frezzoliniék, Jim, Tex és még Kismedve is, nélkülük nem tudtam volna összehozni. De elkészült! Egy közönséges Les Pault átalakítottunk egy füstokádó szörnyeteggé. A legszebb az egészben az volt, hogy kívülről igazából erről semmi nem árulkodott, pont ugyanúgy festett, mint bármelyik Gibson Les Paul gitár. Viszont ha az ember megtekerte az alsó hangerő gombot, kinyílt a lamella, dőlni kezdett a

153


füst, belülről pedig fényár árasztotta el a gitárt. A két jelenségnek együtt elképesztő hatása volt. Ideje volt New Yorkban is megmutatni. Ez volt az első, hírességnek készült alkotásom. A KISS akkoriban a világ egyik legjobb bandájának számított, én pedig nagyon büszke voltam, hogy engem választottak a gitár átépítésére. Elgondolkodtam, hogy mi jöhet ezután? Én is híres leszek? Még több munkám lesz, és még több pénzem? Amikor megérkeztem, Ace egyből a kezébe vette a gitárt, és a hátsó falra erősített plexin keresztül alaposan megnézte, mi is van odabent. – Eddig nagyon baba! Menjünk és nézzük meg, milyen működés közben! Tex, kapcsold be az erősítőt, adjunk a hangnak és a füstnek! Amikor mindkét bomba működésbe lépett, az egész szobát elárasztotta a füst. Valósággal izzott a lamella. Annyira átmelegedett, hogy két húr el is pattant. Nagyon reméltem, hogy a szigetelés azért kitart. – Baromi! – szaladt ki Ace száján. Nem csak őt ejtette ámulatba a produkció, hanem a közönséget is. A 2000 Man című számot játszotta el rajta a koncerteken. Nagyon jól szólt, nem beszélve arról, hogy minden egyes alkalommal, amikor beindult a füstokádás, a közönség szét akarta szedni, annyira tetszett nekik. Az első fellépés után odajött hozzám. – Hangember, apám, ez nagyon tökös cucc lett! Imádom! Mondd csak, mit hozhatnánk még össze mi ketten? Nos, ezt a füstokádó gitárt még jó néhány átépített másik követte az elkövetkező években. Ace tele volt ötletekkel. Ahogy elindult a turné, nekiálltam a tervezésnek, és miközben keresztül-kasul bejártuk az országot, folyamatosan építettem az újabbnál újabb gitárokat. A különleges effektek pedig egyre jobbak és látványosabbak lettek. Imádtam, ahogy Ace is. Nagyot fordult a kocka. Azok után, hogy világéletemben utáltak és antiszociálisnak tartottak, népszerű lettem. Olyan rokonok kerestek fel és kuncsorogtak tőlem VIP-jegyet, akiket ötéves korom óta nem láttam. Rendszerint segítettem nekik. De nemcsak a rokonok találtak meg. A banda szexuális étvágya és teljesítőképessége legendás volt, így egy idő után óhatatlanul engem


154

is megkörnyékeztek a „rajongók”. Egyszer például Marylandben a legjobb hotel egész felső szintjét kibéreltük, ahol álnéven szálltunk meg. Noha mindent megtettünk, hogy lerázzuk őket, a groupie-k mindenhová bejutottak. Engem hidegen hagytak, nyugodtan elsétáltam mellettük a koncert után, miközben a lifthez igyekeztem. Amikor beszálltam, két lány is mellém lépett. Nagyon csinosak voltak és alig volt rajtuk valami ruha, erre határozottan emlékszem. De nem tűntek kurváknak, tudom, mert addigra már annyit láttam belőlük, hogy meg tudtam különböztetni őket. Nem, ez a két lány inkább nagyon rámenős volt. Megnyomtam a legfelső szint gombját, aztán feléjük fordultam. – Ti melyik emeletre mentek? – Mi is a legfelsőre – felelték. – Valaki meghívott titeket? – firtattam. – A biztonságiak nem fognak beengedni, ha nincs meghívótok. – Azért jöttünk, hogy leszopjuk Gene Simmonst. Már vár minket – válaszolta az egyikük kimérten. – Értem – feleltem. Mi mást mondhattam volna. Amikor felértünk, én a saját szobám felé vettem az irányt, ők pedig, ahogy mondták, Gene-é felé. És tényleg várta őket. Mindennapos volt az ilyesmi akkoriban, de ez a lány megmaradt az emlékezetemben. Talán a magabiztossága miatt. Én csak akkor éreztem ilyet, ha Kismedve is velem volt. Aznap este magamra zártam az ajtót és dolgozni kezdtem a következő gitáromon. Méghozzá egyedül. Lassan tagadhatatlanul én lettem a KISS együttes különleges effektusainak mestere. A turnén ezzel foglalkoztam. Amikor aztán hazamentem, visszavedlettem azzá a hétköznapi emberré, aki voltam. Olyan volt, mintha a füst, a tömeg, a színpad soha nem is létezett volna. Amherstben sokan azt gondolták, hogy mindezt csupán kitaláltam. Mielőtt turnéra indultunk volna, a banda az egész műsort elpróbálta Long Islanden. A próbákra jó néhányszor magammal vittem Kullancsot is. Egyszerűen oda volt érte! Az egyik akkoriban írt dolgozatának arról kellett szólnia, hogy mit csinált egész nyáron. Így aztán így kezdte a dolgozatát: „A bátyám a KISS zenekarral

155


dolgozik. Elvitt a próbákra, Nassauba, ahol találkoztam Paul Stanleyvel és Gene Simmonsszal, akiket láttam a maszkjuk nélkül, és még durva vicceket is meséltek nekem." Akkoriban mindez nagyon menő dolognak számított, hát még, hogy maszk nélkül is láthatta valaki a KISS tagjait. Így aztán a tanár az iskolai pszichológushoz küldte az öcsémet, hogy derítse ki, miért fantáziái összevissza. Másnap bementem vele a suliba, hogy helyre tegyem a dolgokat. – Miért csesztetik a testvéremet? – estem neki a pszichológusnak. Huszonegy éves voltam, a modorom még csiszolatlan, de már akkor is tudtam, hogyan kell egyenesen és pontosan fogalmazni. Nem beszélve arról, hogy élénken éltek még bennem a rossz iskolai tapasztalataim. Fogalmam sincs, hogy a barátságos arcom, a magasságom vagy a nyers modorom hatott-e, de működött. Persze az is lehet, hogy a fotók, amelyeket az Ace-től kapott aranyszínű tárcámból húztam elő, és ami tele backstage belépővel. Attól fogva békén hagyták Kullancsot. – Micsoda seggfejek – morogtam, amikor végül eljöttünk. – Azok – helyeselt vágányán. Nem sokkal később ő is otthagyta az iskolát. Az ilyesfajta emberi reakció, mint amilyen az öcsém tanárjaié is volt, mindig meglepett. Ami számomra természetes és vicces volt, nevezetesen, hogy a KISS-nek dolgozom, az számukra a hihetetlen kategóriába tartozott. Pedig valakinek ezt a munkát is el kellett végeznie. És miért ne lehettem volna ez a valaki én? – Nem hiszem el, hogy Ace Frehley veled készítteti a gitárjait! Odavagyok érte, meg vissza, imádom! És mondd, milyen ember az életben? – szegezte nekem a kérdést Anna a közeli pizzériában, amikor bementem egy duplasajtos, pepperonis pizzáért. Sajnos soha nem tudtam normálisan felelni az ilyen kérdésekre. Hogyhogy milyen? Hát zenész, gondoltam magamban. Mi ezen olyan nagy szám? – Teljesen hétköznapi fickó – böktem ki végül. – Fekete haja van, egy kicsit alacsonyabb nálam és...


156

– Elég! – szakított félbe. – Ő minden, csak nem hétköznapi! És pontosan tudom, hogy néz ki! Azzal ötperces monológba kezdett arról, hogy szerinte milyen is Ace. Óvatosan kioldalogtam és letörölgettem a motorom. Mivel viszont a kajámat még nem kaptam meg, nem mehettem el. Anna utánam jött. – És mi a helyzet Gene-nel? – Milyen Gene-nel? – adtam az ártatlant, miközben a kipufogómat fényesítettem nagy beleéléssel. – Hát Gene Simmons! – felelte. – Igaz, amit mondanak róla? Hogy akár a szemgolyóját is meg tudja nyalni, olyan hosszú a nyelve? Ez a nő teljesen meghibbant, futott át az agyamon. Ennek a kérdezősködésnek már sosem lesz vége... ? – Hát... – kezdtem –, tényleg hosszú nyelve van. A lányok pedig nagyon szeretik. Fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék. Mázlim volt, a következő pillanatban Anna főnöke lépett ki az ajtón, kezében a pizzámmal. így hát végre távozhattam, s villámgyorsan le is léptem. Azt nem tudom, köze van-e az Asperger-szindrómámnak ahhoz, hogy a hírességek hidegen hagytak, de ez tény. Egyáltalán nem érdekelt, milyen ismert volt egy zenész, csak az érdekelt belőle, hogy meg kell, javítanom a gitárját vagy össze kell hoznom neki egy különleges effektet. Ezt azonban sosem tudtam másokkal megértetni. – Ugyan már, csak szerénykedsz – kaptam meg rendszerint, ha jól álltak a dologhoz. – Mekkora beképzelt seggfej vagy – mondták rám máskor ugyanemiatt. Engem azonban csak a szerkezeteim kötöttek le. A gitáros meg az a fickó volt, aki az általam összerakott hangszeren játszott, pont úgy, mint az autóversenyző és a gép, amelynek a motorját én szereltem. Egy csapatban voltunk, de nem én versenyeztem. Még csak azt sem tudtam, merre van a pálya. Csak és kizárólag a motor volt az én világom.

15 Irány Detroit!

Amikor

először turnéztam a KISS-szel, minden héten hazatelefonáltam. Akkoriban még nem voltak mobiltelefonok. A motelekben voltak ugyan telefonok, de azok olyanok voltak, mint valami pénznyelő: a tulajok akár percenként egy dollárt is elkértek egy távolsági hívásért. Voltak saját telefonjaink is, ezeket hatalmas ládákban cipeltük magunkkal a turné többi felszerelésével együtt. Ahogy megérkeztünk egy-egy új koncert helyszínére, már rá is csatlakoztunk a helyi központra, és azonnal tárcsáztunk is. Mindig felhívtam Kullancsot. Úgy tűnt, hiányzom neki és biztosra vettem, hogy szeretné tudni, mi van velem. Tizennégy éves volt azon a nyáron. Néha elképesztő hírrel állt elő. Volt például, hogy anyám egy elborult pillanatában örökbe adta valakinek. Azon a nyáron dr. Finchcsel és a követőivel élt egy roskatag házban, a város közepén. Az egésznek nagyon szekta hangulata volt, én nem is nagyon fordultam meg ott. Előfordult, hogy amikor felhívtam, nagyon izgatott volt, mint például amikor Midwestből kerestem. – John Elder, elmehetek hozzád? Esetleg már holnap? – kérlelt remegő hangon. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendjén. Talán azt akarja, hogy vegyek neki valamit, gondoltam. Mivel apám minden pénzét piára költötte, anyám pedig egyrészt munkanélküli, másrészt gyakorlatilag beszámíthatatlan volt, egyedül engem pumpolhatott pénzért. Ráadásul úgy tűnt, mintha Kullancsnak jóval több mindenre lenne szüksége, mint amennyit a pénztárcám elbírt. Amikor kisebb volt, alufóliába is simán felöltözött, nem zavarta. Most, hogy már kamaszodott, márkás göncökre vágyott, s ezeket én tudtam megadni neki. Valójában már nagyon vártam, hogy mikor fog dolgozni.

Irány Detroit!

158

– Jól van, legyél holnap hatkor az AirKarman terminálon Bradley Fieldben, és ülj fel a clevelandi járatra – adtam be végül a derekam. Egy Cadillackel mentem érte. Amikor csak lehetett, Cadillacet béreltem, annak ellenére, hogy a banda menedzsere felesleges pénzpocsékolásnak tekintette ezt. Kullanccsal együtt nagyon szerettük a Cadillaceket, mindig újat kértem, mert annak olyan jó szaga volt. Nem is beszélve arról, hogy amikor kicsik voltunk, a nagyanyánknak is ilyen autója volt, úgyhogy már ezért is márkahű maradtam. Mindig nagyon vigyáztam a bérelt kocsijaimra, kivéve egyetlen alkalmat, amikor kölcsönadtam a technikusunknak, aki meg odaadta két stewardessnek. Legalábbis azt mondták magukról, hogy azok. Aztán leléptek a kocsival. Az Avis pedig az én American Express kártyámra akarta terhelni mind a húszezer dollárt. Aztán végül a Charlotte-i repülőtér parkolójában megtalálták a kocsit. A csajokat nem láttuk többé, a menedzser pedig kifizette a számlát. Többet soha senkinek nem adtam kölcsön a kocsit a turné alatt. A clevelandi repülőtér elég messze van a várostól, de amint beértünk, az öcsém máris rákezdte. – Hol van a pláza? – tudakolta. Még tíz perce sincs itt, máris vásárolni akar, bosszankodtam. Ráadásul plázák otthon is vannak, azért nem kellett volna több ezer mérföldet repülnie. – Új göncökre van szükségem – próbálkozott tovább. Nem akartam, hogy minden pénzemet elköltse, ezért a kertváros felé tértem le az autópályáról. – Errefelé nincsenek üzletek – feleltem. Kullancs alaposan körbejáratta a szemét. Gyakorlatilag a semmi közepén voltunk. Mindenfelé házak, amerre csak elláttunk. Elég sötét volt már, a köztéri világítás meg minden volt, csak kielégítő nem. Még csak benzinkút vagy egy éjjelnappali sem volt a közelben. De Kullancsot nem lehetett átverni: tudta, hogy kell lennie a közelben egy plázának, hiszen az itt lakók is esznek, isznak és ruházkodnak. Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Bár most már sokkal nehezebb volt behúzni a csőbe, azért talán nem reménytelen...

159

Irány Detroit!

– Kullancs, az a helyzet, hogy itt egyáltalán nincsenek áruházak. Tényleg. Ha csak vásárolni jöttél, csalódást kell okoznom neked. Cleveland ugyanis egy vallási közösség. Még a nevét is róluk kapta a város, a klevitákról. – Kik azok a kleviták? – nézett rám kérdőn. Éreztem, hogy bekapta a csalit. – Mélyen vallásos emberek. Ok alapították a várost. Szent Clevehez imádkoznak, aki egyébként az aratók védőszentje is. Tudod, otthon nekünk is volt ilyenünk. Erre nem tudott mit mondani. Merthogy Mexikóban látott már hasonlót. Még Rabszolga vitte el szegényt oda pár évvel korábban, amikor inspirációt keresett a festményeihez. Éreztem, hogy megfogtam, úgyhogy folytattam a mesét. – Tudod, én azon is meglepődtem, amikor megtudtam, hogy egyáltalán megengedték a KISS-nek, hogy fellépjenek itt. Az ilyen helyeken ugyanis legfeljebb gospel zenét játszanak. De nem ez az egyetlen ilyen vallásos város az országban. Kullancs. Ott van például Salt Lake City. Néhány éve a mormonok még ott sem engedték volna színpadra a bandát. De most már ők is nyitottabbak. Láttam, hogy még mindig a vásárláson jár az esze. – Tényleg szükségem van új ruhákra – nyafogta. – Nézd csak, még fotókat is hoztam. Azzal elővette a People magazinból kivágott fotókat, rajtuk csupa Calvin Kleinbe öltözött modellel. Egész kis kollázst rakott össze a képekből, és még jól is néztek volna ki, ha történetesen nem az én zsebemből akart volna velük kihúzni ötszáz dollárt. – Ha vezetek, nem tudom megnézni, majd utána – vágtam rá. A csomagtartóba kellett volna zárnom, morfondíroztam magamban. Fel-le ugrált az ülésen, a képeket még mindig a kezében szorongatta és egyáltalán nem tett le róla, hogy neki márpedig új ruhái lesznek. – Kullancs, látom, nem érted, ezért elmondom még egyszer. Clevelandben nincsenek ruházati üzletek. Egy sem. Templomok vannak, meg benzinkutak és élelmiszerboltok. Ennyi, nincs más. – Jó, és akkor most mihez kezdünk? – szegezte nekem a kérdést, mintha ez az én problémám lenne.

Irány Detroit!

160

– Azt tudom, hogy én mihez kezdek. Holnap este fellépünk a Richfield arénában. Vagyis dolgozni fogok. Ha akarsz, velem jöhetsz, és akkor látni fogod az új látványelemeimet. – De akkor is szükségem van ruhákra – most már majdnem sírt. A kis szarosnak szerencséje volt velem. Más már lekevert volna neki egy hatalmasat, de én még bírtam. – Nézd, ha tényleg ennyire szeretnél vásárolni, akkor ülj be egy taxiba, és a kikötőből menj át a komppal Detroitba. Az Erie-tó túloldalán van, nagyjából kilencven mérföldre innen. De figyelmeztetlek, én nem mennék oda, elképesztő az a hely. A lelki szemeim előtt rögtön meg is jelent a Bibliából Szodoma és Gomorra városa. Tudtam, hogy durva és alaptalan a párhuzam, de már nem volt megállás. – Kullancs, én mondom neked, beteg az a hely. Ott mindenki csak megszállottan vásárol vég nélkül. Meg isznak, mint a gödények. És verekednek meg kötekednek egymással az utcán. Ügy várják a kompot, mint a heroinisták a dílert. Én nem mennék oda. Persze nekem van ruhám és nincs is szükségem újra. – Ez a gönc egyszerűen undorító – nézett rám szörnyülködve. – Koszos és már rég kiment a divatból. – Lehet, de én akkor sem töltöm az egész napom egy kompon. Mi van, ha például elsüllyed? – Miért, el tudnak süllyedni? – Kullancs, idefigyelj, amikor a tó közepén lesztek, már senki nem lát a partról. Hallottál a Titanicról, ugye? A világ legnagyobb és elsüllyeszthetetlennek hitt hajója volt. Aztán elsüllyedt. – Igen, tudom... – láttam rajta, hogy gondolkodóba esett. – Hát ez itt is bármikor megtörténhet a komppal. Láttam az arcán, hogy még ez sem volt elég nyomós érv neki. – Ugye tudod, hogy majdnem mindenki odaveszett? – Tudom. Mindegy, ha holnap szép nap lesz, átmegyek – felelte végül. – Jól van, te tudod – adtam alá a lovat. – De ha azt látod a kikötőben, hogy a hullámok átcsapnak a gáton, ne menj, jó? – Jól van, megígérem. Tudod mit, reggel vigyél ki kocsival, és akkor együtt megnézzük.

161

Irány Detroit!

– Nem tudom, merre van a kikötő. Ráadásul dolgoznom kell. Menj taxival. Adok rá pénzt. Meg kétszáz dollárt is a gönceidre. Viszont egyedül kell átjutnod. – Jól van, kösz, John Elder – felelte győztes mosollyal az arcán. Amikor megérkeztünk a szállodába, egyenesen a szobámba mentünk. De ez nem volt olyan egyszerű, először ugyanis a testőrökön kellett átmennünk, akik vigyáztak, hogy a rajongók ne férkőzhessenek közel a szobáinkhoz. Szerencsére már ismerték Kullancsot. – Nahát, itt a kis Hangember – jött velünk szembe Ace a folyosón. – Meg a nagy is! Kullancs nem igazán szerette, ha így nevezték. – Holnap komppal átmegyek Detroitba vásárolni – mondta. – Jól van, kis öcsi! Aztán igyál meg egy sört is – jött a válasz. Végül csak bejutottunk a szobába, ahol megmutattam Kullancsnak, hol lesz a fekhelye a földön, az ablak mellett. Volt ugyan két ágy, de az egyiken aludtam, a másikon pedig a szerszámaim voltak. – Nem alszom a földön, takarítsd el innen ezt a sok vacakot – kekeckedett. – Ide figyelj, Kullancs. Én a helyedben örülnék annak, amim van. Tudod mennyi üzemanyagot használt el az a repülő, hogy itt legyél? És most még egy ágyat is akarsz? Az öcsém egyszerűen nem fogta fel, hogy milyen jó dolga van velem. Végigmértem az ágyat, aztán elgondolkodtam. Ha a földön alszik, akkor egész éjjel hallgathatom a siránkozását. Ha kizárom a folyosóra, akkor azért fog csetepatézni. Úgyhogy végül úgy döntöttem, alhat a munkaasztalnak használt ágyon. – Jól van, segíts nekem elpakolni ezeket – intettem az ágy felé. – Tegyünk át mindent a komódra, de előbb le kell vennünk onnan a tévét. Add csak oda a csillag csavarhúzót a készletből! Néhány perc múlva elegendő helyet csináltunk ahhoz, hogy Kullancs elférjen az ágyon. Miközben pakolásztunk, feltűnt, hogy semmi jelét nem mutatta annak, hogy egy kicsit is érdekelné mindaz, amivel foglalkozom. Ez rosszulesett.

Irány Detroit!

162

Egyértelmű volt, hogy Kullancs addig nem fog elaludni, amíg minden apró részletet nem tisztáztunk a másnapi bevásárló körútjával kapcsolatban. Ezért aztán összeszedte a bátorságát és lement a recepcióra. – Megmondaná, hogy jutok el a komphoz? – kérdezte a lehető legjobb modorát összeszedve. A recepciós, egy húsz év körüli, pattanásos arcú farmerlány nem szólt semmit, csak üres tekintettel bámult rá. – A komphoz, amellyel átmehetek Detroitba – ismételte meg Kullancs lassabban, hátha az előbb nem volt elég érthető. – Hát, ööö... fogalmam sincs – jött végül a válasz az üveges tekintet mögül. A legtöbb motelben, ahol megszálltunk, nem észkombájnok tartották a frontot a recepción. Amikor Kullancs végül visszatért, nagyon mérgesnek tűnt. – Át akarsz verni, John Elder? – szegezte nekem a kérdést. – Figyelj, ha nekem nem hiszel, nézz körbe – támadtam vissza. – Láttál akár egyetlen üzletet is, amíg a repülőtérről befelé jöttünk? Ezzel megfogtam. – Hát, nem is tudom – felelte, és látszott rajta, hogy tényleg össze van zavarodva. Viszont azt is láttam rajta, hogy nagyon szeretné azokat az új ruhákat. – Figyelj, itt az év egyetlen és legfontosabb eseménye a Szent Cleve fesztivál – folytattam. – Mi adjuk a nyitó bulit. Amikor Mexikóban voltál, ott sem láttál egyetlen embert sem, aki kirohant a templomból, hogy összevissza vásároljon minden hülyeséget, igaz? Megint sikerült megfognom. – Menj, kérdezz meg bárkit odalent – adtam alá a lovat. Kullancs újra felkerekedett, én pedig utána osontam, hogy hallgatózzam egy kicsit. – Bocsánat! – szólította meg az első, útjába akadó vendéget, történetesen egy középkorú házaspárt. – Meg tudnák mondani, hol tudok felszállni a Detroitba tartó kompra? – Ne haragudj, öcsi, San Franciscóból jöttünk, fogalmunk sincs – felelték mosolyogva.

163

Irány Detroit!

Kullancs egyre elkeseredettebb volt. Olyasvalakire volt szüksége, aki jól ismeri a várost. Valaki, aki itt dolgozik és nem olyan együgyű, mint a recepciós lány. Nemsokára rábukkant a megfelelő emberre: a gondnok éppen a szennyest tolta lefelé a mosodába. – Elnézést, megmondaná, hol szállhatok fel a kompra, hogy átjussak Detroitba? – kérdezte tőle. A gondnok csak bámult rá, összeráncolta a homlokát, és egy ideig nem szólt egy szót sem. – Hogy micsodaaaa? – mondta végül. – Új ruhákat kell vásárolnom. Hogy jutok el a komphoz? – Detroitba komppal? Te teljesen meghibbantál, fiacskám? Ha vásárolni akarsz, menj a plázába, te majom! Alig fél mérföld innen! – felelte, azzal már ment is tovább. – Milyen idióta gyerekek vannak manapság! – sziszegte a foga között. Kullancs nem szólt semmit, de a gonosz mosoly az arcán elárulta, tudta, hogy rászedtem. Óvatosan visszalopóztam a szobámba és rettentő büszke voltam magamra. Egy négyéves gyereket bárki fel tud ültetni. De egy tizennégy éves kamasz átveréséhez már igazi tehetség kell. Ráadásul, mivel Kullancs egyre nagyobb és okosabb lesz, tisztában voltam vele, lehet, hogy utoljára sikerült lóvá tennem. Sőt éreztem, hogy lassan új nevet kell neki kitalálnom. Viszont a Chris, amit a szüleimtől kapott, továbbra sem állt a számra. Másnap délelőtt elmentem vele a plázába. A clevelandi koncert után elégedetten és egy rakás új gönccel ment haza. Amikor legközelebb beszéltem vele, már egy új bringát akart magának.

16 Egy vagyok a géppel

Az aspergeresek jelentős része kötődik vagy vonzódik a gépekhez. Sokszor én is azt érzem, hogy egyszerűen jobb a viszonyom egy masinával, mint egy másik emberrel. Sokat gondolkodtam azon, hogy ez miért lehet és többféle megoldásra is jutottam. Az egyik, hogy a gépeket bármikor uralhatom, irányíthatom. Sosem lesz köztünk egyenrangú viszony. Függetlenül attól, mekkora gépről van szó, azt én irányítom. Ráadásul nem beszélnek vissza. És kiszámíthatók. Nem vernek át és sosem gonoszkodnak. Az embereken nehezen igazodom ki. Mivel nem tudok a szemükbe nézni, számomra sosem egyszerű eldönteni, hogy örülnek nekem, vagy haragszanak rám, vagy éppen azt várják, hogy végre reagáljak már valamit arra, amit mondtak. A gépekkel viszont soha nem volt ilyen gondom. Megpróbálom elmesélni, miért is érzem magam sokszor közelebb a masinákhoz, mint az emberekhez. Képzeljék el, hogy egy teltházas koncerten vannak. Ott állnak a színpaddal szemben, azon az emelvényen, ahonnan a hangosítást és a fényeffekteket irányítják. Amerre csak elnéznek, mindenfelé fejeket látnak. Koromsötét van, de messziről kiszúrják a „Dohányozni tilos!" feliratokat a bejárat és a folyosók fölött. Ha mozog a levegő, még a fű intenzív szagát is tisztán érzik. (Hogy mitől mozog a levegő egy zárt stadionban, azt nem tudom.) A plafon olyan magasan van, hogy akár az égbolt is lehetne. A tömeg pedig együtt hullámzik, akár a tenger, és együtt skandálják a zenekar nevét. Itt-ott felvillan egy-egy öngyújtó vagy lézermutató fénye, ami szentjánosbogárként világítja meg a hozzá közel állókat. A tömeg olyan, mint egy hatalmas medúza, lüktet, mozog, folyamatosan változtatja a formáját. Ilyenkor baromi jó érzés odafent állni, kissé elkülönülve a tömegtől, biztonságos távolságban.

165

Egy vagyok a géppel

Még ha semmi sem történik, akkor is hangzavar van. A tömegpszichózis pedig olyan, hogy a pillanat tört része alatt felbolydulhat a méhkas. Ezért aztán az ember hegyezi a fülét, hall-e pisztolylövést a szemével pedig óhatatlanul is azt kémleli, van-e valakinél kés? És folyamatosan nézi, hogy még mindig a helyükön állnak-e a biztonságiak? Amikor meglátja a tagbaszakadt alakjukat, megnyugszik és sóhajt egyet. Június van, egy pénteki forró éjszaka, odakint legalább harminc fok. A buli előtt a menedzser közli, hogy kilencvenkétezer jegyet adtak el, és a sor vége fél mérföldre van a bejárattól. Odabent elvileg működik a légkondicionáló, de ettől még iszonyúan fülledt a levegő. Az ember izzad és érzi a többiek szagát. Legszívesebben kimenne és sétálna egyet, de ehhez egy több száz méteres soron kellene keresztülverekednie magát. Aztán végigfut az agyán, mihez kezdene, ha tűz ütne ki. Minél sötétebb van, és minél inkább nem történik semmi, a közönség annál türelmetlenebbé válik. Az egyetlen fényforrást most már csak a kijáratot jelző táblák és az irányítópult lámpái jelentik. Az ember ilyenkor iszonyatosan kiszolgáltatottnak érzi magát. Ha pánik törne ki, esélye sem lenne. Miközben várom, hogy elkezdődjön a koncert, sokszor gondolok erre. Öten osztozunk az irányítópultban: én, a fényeffekteket vezérlő srác, a hangmérnök, a menedzser és a helyi tűzoltóság megbízottja. A tömeg egyre rosszabbul viseli, hogy még mindig nem történik semmi. Tényleg itt az ideje kezdeni. Aztán egyszer csak megvillan a pulton egy piros lámpa, a fényeffektes előrehajol és beleszól a fejmikrofonjába: „Jól van, gyerekek, show-time!” A következő pillanatban felgyulladnak a színpad fényei. Amikor megérintem az indító-gombot, görcsbe rándul a gyomrom, mi van, ha nem gyulladnak ki a lámpák? Aztán amikor látom, hogy fényárban úszik a színpad, hátradőlök és megnyugszom. Én csináltam, és működik. Olyan ez, mintha varázslat lenne, holott nem az, hiszen az ember tisztában van minden egyes apró mozzanatával, azzal, mitől is állt össze egyetlen nagy kaleidoszkóppá az egész. Tulajdonképpen egy tökéletesen, mérnöki pontossággal megtervezett és kivitelezett mű.


166

Több ezer élettelen kacat – izzók, reflektorok, áramkörök, kábelek, kapcsok és állványok – felhasználásával létrehoztunk valami nagyon is elevent. És történetesen mindehhez én vagyok a karmester. Én terveztem, én építettem és immár a részesévé váltam. Az áram táplálja, én pedig az agya és a lelke vagyok. És ez az egész addig marad életben, amíg a része vagyok. Nélkülem életképtelenné válik, darabjaira esik szét. De akkor is elpusztul, ha működés közben hibázom, túlterhelem és leég. A fénytechnika irányítása meglehetősen intenzív és hosszan tartó koncentrációt igényel. Nem olyan könnyű, hogy „csak nyomd meg a gombot, aztán legyen világosság”. A valóságban ez sokkal összetettebb. A fényeket például csak fokozatosan lehet terhelni, különben kiégnek. Az egész olyan, mint egy balett: egymás után hozzuk működésbe a kapcsolókat, hogy még csak véletlenül se legyen túlterhelés, mert annak mindig zárlat a vége, és akkor csak a koromsötétség marad, semmi más. A koromsötétség pedig egy koncert legádázabb ellensége. Ilyenkor tör ki a pánik, márpedig ezt mindenképpen el kell kerülni. Az embernek tökélyre kell fejlesztenie és használnia kell a hatodik érzékét, együtt kell élnie a színpaddal és a tömeggel egyaránt. És mindez működik. A reflektorok beindulnak, előbb a színpadot pásztázzák végig, aztán a közönséget. A zene ritmusával együtt lüktetnek a fények, a színpad mögötti füstgépek ontják magukból a füstöt, a fénycsóvák pedig sejtelmes alagutat vágnak maguknak a ködben. Most már az arcokat is látni a tömegben, mindenki a színpadot bámulja. Érthető: a lényeg ott zajlik. A rock’n’roll. Kicsit úgy érzi magát ilyenkor az ember, mintha ő lenne, Óz, a nagy varázsló, aki mindent irányít, de akit senki nem lát. Jóleső borzongás fog el, ahogy a fények pontosan azt teszik, ahogy irányítom őket. A két ujjammal több millió wattnyi energiát keltettem életre. Mindössze ennyi mozdulat kellett ahhoz, hogy annyi fény gyulladjon ki, amely egy kisebb várost is bevilágítana. Miután a show beindul, nincs idő álmodozni. Attól kezdve az embernek szigorúan tartania kell magát ahhoz a háromszáz különböző listához, ami ott lóg előtte, a pult fölött. Nem, ilyenkor már csak koncentrálás

167


van és a listák követése, esetleg menet közbeni javítása, ahol szükséges. Az ember ilyenkor olyan erősen koncentrál, hogy hiába őrjöng a tömeg, úgy érzi, körülötte minden megszűnt létezni. Már nem az embereket és az arcokat látja, hanem csak és kizárólag a lámpákat és a reflektorokat. Csak rájuk figyel, mintha egy gigantikus hangszert alkotnának, amelyen a gombok segítségével ő maga játszik. A színpad mögött ilyenkor iszonyatosan meleg van. Attól a háromszáz lámpától olyan hőség keletkezik, mint egy kohóban. Amikor a buli elindul, egyszerre történik minden. Ahogy kigyulladnak a fények, robbannak a petárdák, és a banda a színpadra lép. Utána minden egyes zenészre pásztázó reflektort állítunk, ezek a koncert alatt végig követik minden egyes mozdulatukat. Mellettem a hangmérnök folyamatosan azt figyeli, mikor megy a zöldből a piros mezőbe a túlvezérlést mérő potméter. Olyan hangosan szól minden, hogy képtelenség egymással beszélni. 124 decibelt mutat a műszer, éppen annyit, mint amikor egy repülőgép felszáll a detroiti reptérről. De még nem vagyunk a csúcson: a közönség és a zenekar is rátesz egy lapáttal. Hogy hol a határ? Talán nincs is. Mindig vannak erősebb reflektorok, nagyobb erősítők. Ezek olyan masinák, amelyek minden alkalommal száz százalékon képesek működni. Egymillió wattnyi energia egyetlen ujjnyomásra. Nincs semmi más ehhez fogható a világon.

17 Egész este rock and roll

A Return of the Kiss nevű turné 1979 nyarán indult útnak. Az első koncertet a floridai Lakelandbe, június 15-ére tűzték ki. Nekem is ott kellett lennem. Tavasz óta folyamatosan azon dolgoztam, hogy új gitárokat építsek Ace-nek. Tex és én együtt ügyködtünk Steve Carr gitárépítővel, hogy minél jobb eredménnyel rukkolhassunk elő. Carr feladata volt a gitártest megformálása, az enyém pedig az elektronikai és a pirotechnikai rész. A banda nem sokkal korábban jött ki a Dynasty című albummal és újra ott volt az eladási listák élén. Ezen a turnén csakis új felszerelést használtak. Minden új volt: a színpad, a különleges effektek, a világítás, a hangosítás, a fellépőruhák, szóval tényleg minden. így aztán Ace különleges gitárjainak is vadonatújaknak kellett lenniük. Nagyon jó dolgokat találtam ki, de attól még ott volt bennem az állandó félelem, hogy élesben működni fognak-e? A zenekar már egy héttel a koncert előtt megérkezett Floridába, hogy bőven legyen idejük elpróbálni mindent. Nekem viszont körmömre égett a munka. Úgy tűnt, ha negyvennyolc órából állt volna a nap, az sem lett volna elég. Tex és a menedzser naponta hívogattak, hogy mikor leszek már kész, ami persze még jobban frusztrált. – Csak rád várunk, Hangember – így Tex. – Mindjárt kezdődik a turné, kapd össze magad! Otthon az utolsó utáni pillanatot is kihasználtuk, hogy minél tökéletesebb gitárokat adjak ki a kezemből. De a szokásos szorongástól nem tudtam szabadulni. Mi van, ha pont a koncerten mondják be az unalmast? Több tízezer ember előtt? Nagyon bíztam benne, hogy nem így lesz. Végül két nappal a koncert előtt, egy napfényes csütörtök reggel érkeztem meg az orlandói reptérre. A trapéz farmeremben, a hosszú

169

Egész este rock and roll

hajammal és szakállammal, sokkal inkább hasonlítottam egy megrögzött harleyshoz, mint egy floridai turistához, de erről nem tehettem. Volt nálam egy bőröndnyi ruha, pirotechnikai robbanóanyagok, szerszámok, alkatrészek, pisztoly és persze a két gitár. Ahogy besétáltam a váróterembe, hogy felvegyem a csomagom, gyerekek és szülők valóságos hordája vett körül. Mindannyian Disney Worldbe jöttek. Iszonyú zajt csaptak, modortalanok voltak, fura szaguk is volt, de szerencsére tisztes távolságot tartottak tőlem. Miközben vártam, hogy a futószalag meghozza a bőröndjeimet, igyekeztem felidézni, hogy mit is olvastam a floridai fegyvertartási szabályozásról, és hogy ezek közül vajon hányat szegtem meg már most. Odakint olyan volt, mintha szaunába csöppentem volna. Első osztályon utaztam, és a legjobb légkondicionálóval felszerelt Lincolnt béreltem ki. És persze mindent a banda nevére számláztattam. Ha tetszenek nekik a gitárjaim, úgyis bármit kifizetnek. Ha pedig nem, akkor akár új életet kezdhetek valamelyik alig egyórányira lévő karibi szigeten, okoskodtam. A hotel óriási csalódás volt. Az egy dolog, hogy az egyik oldalról mocsár határolta, hisz Floridában mindenhol mocsár van. A kétszintes épület földszintjén, a folyosó végén volt a szobám, mindössze két ággyal meg egy tévével. Az ágy kemény volt, a szék billegett, a sörnyitó pedig oda volt láncolva a fürdőszoba falához, mintegy karnyújtásnyira a vécétől, ami elég árulkodó volt. Az a fajta szoba volt, ahol az ember kétszer is megfontolta, hogy egyáltalán hozzányúljon-e bármihez is. Ahol még a felnőttek is inkább a mosdóba pisilnek, ha rájuk jön a szükség. De végül is arra a két napra, amennyire jöttem, megteszi, gondoltam. Bezártam magam mögött az ajtót és óvatosan, hogy véletlenül se essen bajuk, az egyik ágyra fektettem a két gitárt. Mindegyikhez a Frezzolini-féle akkukat használtam, így fel is tettem őket a töltőre. Ügy tűnt, minden a legnagyobb rendben van velük. Egy órán keresztül töltöttem az akkukat, ennyi kellett ahhoz, hogy tökéletes állapotba kerüljenek. Míg vártam, előkerestem a pisztolyt és a turnéigazolványomat a bőröndből, a töltényeket pedig a másik


170

táskámból. Már akkoriban is tilos volt töltött fegyverrel a fedélzetre lépni. Egyesével betáraztam őket, aztán betettem az aktatáskámba. Amikor az akksik készen álltak, kezembe vettem a könnyebbik gitárt, elfordítottam a hangoló gombot. Abban a pillanatban életre kelt: mind a hétszázötven beépített izzó világítani kezdett. Még a műanyag védőplexin keresztül is éreztem a kezemen az izzók melegét. Gyorsan kikapcsoltam, hogy spóroljak az akkumulátorral. Aztán kezembe vettem a másik gitárt is, a füstokádót, és alaposan átvizsgáltam a lamellákat. Úgy tűnt, ezzel is minden rendben van. Nem volt más hátra, mint bepakolni őket a kocsiba és elindulni. Mire odaértem a sportcsarnokba, a színpad már készen állt. A roadók egy része a büfében álldogált és evett, volt, aki egy repülőgép-modellt reptetett a székek fölött, két színpadi munkás pedig hosszú kokaincsíkokat szippantott magába. Amikor megláttak, megkérdezték, kérek-e? Mondtam, hogy én enélkül is túl vagyok pörögve, ez igazán nem hiányzik. Bevittem a gitárokat az öltözőbe, ahol már mindenki nagyon várt. A csapat nagy része még egyáltalán nem látott ilyesmit, úgyhogy elég nagy csődületet okoztam néhány másodperc alatt. Tex és Paul – az ő feladatuk volt a gitárokra vigyázni – odaléptek és szemügyre vették őket. Amikor Tex bekapcsolta a világító gitárt, mindenki vigyorogni kezdett, ahogy az egész hangszer testén fel-alá futott a fény. – Hát, Hangember, ez elképesztő báró! – lelkendezett. Láttam a többiek arcán, hogy ők is le vannak nyűgözve, mert ehhez foghatót még nem láttak. – Elképesztő, milyen erős fénnyel világít, ember! Nagy vagy, én mondom, te vagy a legnagyobb! Valaki lekapcsolta a lámpát és immár teljes sötétségben gyönyörködtünk a látványban. Aztán belépett Ace is. Elkérte a gitárt, megsimogatta, aztán alaposan szemügyre vette. Nagyon óvatosan bánt vele, mintha csak egy élőlény lenne. Tökéletesen megértettem, ahol világított, sokkal melegebb volt, ezért nem is ártott az óvatosság. – A kurva életbe, Hangember, megint megcsináltad! Ez észvesztő!

171


Azzal fogta magát és elindult a színpad felé, hogy a Marshall erősítőbe dugva a hangját is letesztelje. Elképesztően szépen szólt, gyakorlatilag egymaga betöltötte azt a hatalmas, üres teret. Nagyon büszke voltam magamra. És kissé meg is nyugodtam. Egy nap volt még a koncertig. A KISS külön a nekik tervezett színpadon játszott, de Ace gitárjához még így is szükségem volt néhány plusz kiegészítőre. Ezeket el is mondtam a színpadmesternek, aki azt ígérte, még aznap este elkészíti ezeket. – Ugye tudod, hogy ezzel óriási szívességet teszek neked – tette hozzá a végén. – Úgyhogy jössz nekem egy nagy üveg Tanqueray ginnel. Nem volt más választásom, mint hogy rábólintsak. Iszonyatosan fel voltam pörögve, úgy éreztem, képtelen vagyok aludni, de azért visszamentem a szállodába, ahol aztán beleájultam az ágyba. Arra ébredtem, hogy iszonyatosan betűz a nap az ablakon. Nem mondom, a panoráma a kerttel nem volt rossz, bár a tőlem alig tíz méterre lévő tábla azért gondolkodóba ejtett: VIGYÁZAT! KÍGYÓK ÉS HÜLLŐK NE LÉPJE ÁT EZT A TERÜLETET! Amikor megérkeztem, ez a figyelmeztetés elkerülte a figyelmemet, de annyira csak a gitárokkal volt tele az agyam, hogy ezt betudtam annak. Arra gondoltam, lefotózom a táblát és már nyitottam is az ajtót, amikor kis híján ráléptem egy a teraszon tekergő jókora, fekete vízi mokaszinkígyóra. A saját teraszomon. Legalább egyméteres volt, és randa egy látvány. Olyan vastag lehetett, mint a lábam. Ahogy meglátott, rögtön hátrahúzódott és támadólag eltátotta a száját. A belseje tiszta fehér volt, halvány rózsaszínes foltokkal. Láttam már hasonló kígyókat, még annak idején, a nagyapám farmján. Tudtam, hogy a csörgőkígyókat el lehet kergetni, ha eléggé elszánt az ember, de a vízi mokaszinok nem tágítanak. Azt hiszem, ez is a támadást választotta volna, ezért villámgyorsan becsuktam az ajtót és végiggondoltam, mitévő legyek.


172

Nyolcéves lehettem, amikor először találkoztam mérges kígyóval. Már akkor megtanultam, mit kell tennem. Bementem a házba, levettem az enciklopédiát, kikerestem benne a kígyó címszót, és gyorsan végigolvastam. Ott tanultam meg, hogy ugyan a csörgőkígyó és a vízi mokaszin is veszélyes jószág, de a világ más tájain náluk sokkal elvetemültebb kígyók is élnek. Akkor döntöttem el, hogy ezekre a helyekre biztosan nem teszem be a lábam. Gyerekként azt is megtanultam, annak az esélye, hogy kígyómarásba haljon bele az ember, kisebb, mint hogy medencébe fullad vagy autóbalesetben végzi. De ezek a statisztikák mintha nem vonatkoztak volna a mai napra. Mert most mindössze egy ócska ajtó választott el egy ádáz fenevadtól. Valamit muszáj volt tennem. Ha visszamegyek és lefekszem, a szobaszerviz még képes lesz és beengedi, amikor jönnek takarítani. Ezt pedig egyáltalán nem akartam. Ha esélyt akartam adni a medencés, fulladásos halálnak vagy az autóbalesetnek, el kellett távolítanom a kígyót. Így már egész más esélyekkel álltam szemben. Északon nem értik, miért akar valaki megölni egy kígyót. – Csak akkor bántanak, ha provokálják őket – mondják. Délen más véleményen vannak. Ők jobban tudják, mi az igazság. A nagyapám farmján élt egy Gerald nevű napszámos, aki azt hitte, egy sima bottal elijeszthet egy vízi mokaszinkígyót. Hát nem: a rusnya dög villámgyorsan felmászott a botra, s belemart az emberbe. A karja lila lett és feldagadt, szegény ember majdnem belehalt a mérgezésbe. Amikor tizenöt éves voltam, egy másik példány egy fáról esett le pont az én csónakomba, amelyben épp eveztem. Hatszor lőttem rá, többször fejbe vágtam a lapáttal és még ezek után is rám akart támadni. Kis híján a csónak is elsüllyedt. A kígyókkal kapcsolatban a dédapám, dandy adta nekem a leghasználhatóbb tanácsot. – Legalább hat golyót beléjük kell ereszteni. Pontosan ennyi töltény volt mindig betöltve a lefűrészelt csövű puskájába, amikor a mocsárba vagy a mezőre ment. Odaléptem hát az ágyhoz, elővettem a pisztolyt, és betöltöttem a kígyóknak szánt golyókat. Hogy miért volt szükségem kígyó elleni töltényekre egy koncertturnén? Nem volt, de mivel a gyerekkorom nagy részét a

173


nagyszüleimnél, délen töltöttem, elég sokat tudtam a floridai mocsarak élővilágáról. Azóta mindig volt nálam fegyver és ilyen töltény. Kibiztosítottam a fegyvert és feltéptem az ajtót. Egyet léptem előre, céloztam és még mielőtt a kígyónak ideje lett volna felocsúdni, kétszer a fejébe lőttem. Az első elkábította, a második jó három méterrel hátrébb röpítette. Előreléptem még egyet és beleeresztettem az egész tárat. Ahogy elült a zaj, körülnéztem. Körülöttem füst gomolygott, a kígyó pedig két darabban hevert előttem, a farka még ide-oda ficánkolt. A medencénél lézengő vendégek ijedtükben fedezéket kerestek. Volt, aki a vízbe ugrott, volt, aki egy széket rántott maga elé. De senki nem mozdult. – Jól van, nyugalom, emberek, csak egy kígyó volt – igyekeztem megnyugtatni őket, miközben szélesen mosolyogva lóbáltam a kezemben a pisztolyt. Továbbra sem mozdult senki. Ekkor esett le, hogy egy szál alsógatyában állok odakint, kezemben a pisztolyt lóbálva, alig néhány méterre a hasukat süttető vagy fürdőző vendégektől. Sarkon fordultam és visszamentem a szobámba. Biztos, ami biztos, benéztem az ágy alá is, meggyőződve róla, hogy amíg odakint lövöldöztem, nem surrant-e be a pórul járt csúszómászó egyik haverja. Aztán újra betáraztam a pisztolyt és felvettem egy nadrágot meg egy inget. Be kellett látnom, hogy értelmetlen dolog üres pisztolyt a szállodában tartanom. Felhívtam a recepciót és az igazgatót kértem. Amikor kapcsolták, ezt mondtam neki: – Pár perce egy vízi mokaszinkígyót találtam a szobám ajtaja előtt. Lelőttem. Küldene valakit, aki eltakarítja a maradványait? Azt gondoltam, hálás lesz, de nem így történt. Iszonyú mérges lett. – Micsoda? Fegyvert használt a szállodámban? Maga megőrült?! Nem is tudja, mekkora bajba került, uram! Le fogom csukatni, már hívom is a rendőrséget! Alig, hogy letettem, már ott is állt az ajtó előtt, a feje céklavörös volt és szinte remegett az idegességtől.


174

Pár perc múlva megérkezett a seriff helyettese is. Jókora ember volt, legalább százhúsz kiló és pont olyan foncsorozott napszemüveget viselt, amilyet a déli államokban szoktak a rendőrök. Nem tűnt kifejezetten barátságosnak, de sejtettem, hogy inkább csak megjátssza magát. Nem sokkal korábban, a sportcsarnokban már beszéltem vele, amikor beugrott, hogy megnézze, minden rendben van-e a biztosítással. Megtudtam róla, hogy szolgált Vietnamban is és elbeszélgettünk arról is, hogy annak idején, a háborúban használt olyan robbanótölteteket, amelyeknek a lebutított verzióját én is szívesen alkalmaztam volna a színpadi pirotechnikában. Megmutattam néhány különleges effektet is, és meséltem neki arról, hogy a füstokádó gitár után már jó ideje azon töröm a fejem, hogy készíthetnék egy rakétagitárt is. – Akkor mi történt itt pontosan? – kérdezte vontatott hangon. – Amikor kinyitottam az ajtót, láttam, hogy egy kígyó fekszik pár lépésre tőlem. Csak arra várt, hogy belém marhasson. Ezért aztán lelőttem – feleltem. – Mázli, hogy volt nálam pisztoly és hogy nem estem pánikba. Ha nem vagyok észnél, lehet, hogy már nem élnék. A seriffhelyettes némán bólintott, vetett egy pillantást a nyomokra és konstatálta, hogy az első golyó alig egy méterrel az ajtótól csapódott a betonba, ami egy vízi mokaszinkígyó esetében bőven a támadási területen belül van. – Hááát Fred, igazán hálás lehet, hogy ez a fickó ilyen jól fel volt készülve – fordult kisvártatva az igazgatóhoz. – Ugye tudja, hogy jóval nagyobb slamasztikában lenne, ha ez a kígyó megmart volna valakit? Az igazgató idegesen harapdálta a szája szélét, de aztán megadóan biccentett. Láthatóan nem osztotta a seriffhelyettes álláspontját. Azt hiszem, igazából annak örült volna, ha a kígyó szép suttyomban bemászik valakinek a szobájába, jól belemar, aztán odébbáll, mintha mi sem történt volna. A szobaszerviz megtalálta volna a feldagadt, elszíneződött holttestet, amit a hullaszállítók bezsákolva elvittek volna. Szépen, csendben persze, minden különösebb feltűnés nélkül. Semmi lövöldözés, semmi hangoskodás. Elvégre az, hogy valaki meghal egy floridai szállodaszobában, neki természetesebb volt, mint az, hogy valaki lövöldözni kezdjen. Legalábbis Lakelandben.

175


A seriffhelyettes aztán felém fordult. – És mégis, mivel lőtte le, ha megkérdezhetem? – kérdezte. Elővettem és odaadtam neki a pisztolyom. Nézegette egy ideig, forgatta a kezében, aztán visszaadta. – Ez szép kis darab. Ha én kerültem volna hasonló helyzetbe, és még ezzel sem sikerült volna kinyírnom a szerencsétlent, biztos, hogy előbb hozzávágom, aztán gyorsan kereket oldok. Egy szóval sem kérdezte, miért van nálam fegyver. I979-et írtunk, Floridában ez akkor természetes volt. A következő pillanatban biccentett egyet, aztán úgy, ahogy jött, elment. Én pedig nem sokkal később áttelepültem a Hiltonba, ahol szerencsére már nem kellett kígyókkal foglalkoznom. Előtte viszont még közöltem az igazgatóval, hogy nincs szándékomban fizetni a szobáért, mert nem voltam megelégedve vele. Viszonylag könnyen meggyőztem. Valójában a kígyós kalandom még jobban felerősítette a bennem lévő szorongást, mi lesz, ha a koncerten is becsúszik valami gikszer, és nem működnek a gitárjaim? Ezért aztán Texszel újra és újra leteszteltük mind a kettőt. Annyira ideges voltam, hogy kimentem az épületből és körbe-körbejártam, mint valami megvadult állat, amíg el nem kezdődött a show. Egyszerűen képtelen voltam egy helyben maradni. Elképesztő tömeg volt, és – ahogy láttam – legalább tízezren rekedtek odakint a parkolóban is. Elindultam a főbejárat felé, ahol a legkeményebb motorosok vertek tanyát arra várva, hogy kinyissák a kapukat. Odasétáltam hozzájuk, hogy szemügyre vegyem a masináikat. Az egyik fickó azonnal kiszúrta a backstage-belépőmet és megszólított. – Figyelj, ember, nem tudnál bevinni minket a haverokkal? Van nálunk bélyeg, speed, kokó, bármi, amit csak akarsz. Mivel két másik tagbaszakadt motoros is odalépett mellém, valahogy nem volt kedvem azt mondani, hogy köszönöm, de nem élek a drogokkal. Az egyikük különösen félelmetes volt: egy rendes motorlánc lógott a nyakában. Ráadásul sokkal szakadtabbak és büdösebbek voltak, mint én bármikor is. Ügy tűnt, a mocsok az igazi közegük. – Kérsz egy sört? – próbálkozott tovább.


176

A zsaruk folyamatosan szemmel tartották őket. Mérlegelték, hogy közbelépjenek-e a törvénysértő köztéri alkoholizálás miatt. A motorosok pedig a zsarukat méregették, vajon elég tökösek-e ahhoz, hogy kiprovokáljanak egy jó kis bunyót. Szóval egy taktikai háború kellős közepébe csöppentem. Még egy fickó lépett mellém. Széles vigyorra húzta a száját, kivillantva az elöl totálisan hiányos fogsorát. Most már lépni sem tudtam, úgy körbevettek. – hányunkat tudsz bejuttatni? – Nagyon príma áruink vannak. – Vagy esetleg kurvázni akarsz? Az sem gond! Az ott például Ellie, príma kis darab – mutatott egy nőre, akinek szintén nem volt elöl egyetlen foga sem. Elég rémisztően néztek rám, ezért nem volt merszem nemet mondani az ajánlatra, de egyáltalán nem vonzott a lehetőség, hogy közelebbi kapcsolatot létesítsek egy fogatlan, büdös nővel. Mivel fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék, csak álltam ott némán, amit láthatóan rosszul viseltek. – Mondd csak, te buzi vagy? – kérdezte végül az egyikük. – Jól van, megyek, megnézem, mit tehetek – nyögtem ki végül, azzal elindultam az ajtó felé. Amikor a biztonsági őr hosszas dörömbölés után végre beengedett, vissza sem nézve, rohamléptekkel elindultam az öltöző felé. Aznap este többé ki sem tettem a lábam, éppen elég volt ez így is nekem. A backstage-ben viszont egyszerűen képtelen voltam megmaradni. Úgy éreztem, beleőrülök a várakozásba. Egyre csak ezeket hajtogattam magamban félhangosan: Működni fog? Működni fog? Mi van, ha nem indul be? Úristen, hány perc van még a koncertkezdésig? Odamentem a hátsó bejárathoz, azt gondolva, egy kis levegő majd felfrissít. Mivel egy teremtett lelket sem láttam, kimentem. A következő pillanatban aztán kisebb tömeg verődött össze, hogy lássák, amint begurul a bandát szállító limuzin. Villámgyorsan zsebre raktam a backstage-belépőmet. Mindenki be volt öltözve valamelyik KISS-tag maskarájába, még a tizenéves kislányok is. Pár perc alatt megtelt a parkoló, nekem pedig már csak a füvön maradt némi hely.

177


Sétáltam még odakint egy kicsit, aztán visszamentem a backstagebe. Odasétáltam a színpad elülső frontjához, ahol a vaskordon innenső oldalán a biztonságiak legalább annyira felspannolva várták, hogy elkezdődjön a buli, mint én. Némán bólintottunk egymásnak, ahol elmentem mellettük – nekik gumibotjuk volt, nekem meg pisztolyom. Minden készen állt, néztem, ahogy a közönség behömpölyög az arénába. Jézusom, ugye működni fognak a gitárjaim? A banda végül a „King of the Night Time World”-del nyitott, aztán rögtön jött a „Radioactive”. Annyira be voltam sózva még mindig, hogy ebből jóformán semmi nem jutott el az agyamig. Aztán eljött a pillanat, amikor Ace a kezébe vette a gitárom, és nekikezdett a szólónak. Még a lélegzetemet is visszatartottam, amikor tekert egyet a kamu hangerőállítón és működésbe hozta a füstbombákat. Tökéletes volt, a látvány minden várakozásomat felülmúlta, a közönség pedig tombolt. Minden porcikám bizsergett az izgalomtól. Hirtelen majdnem elájultam a megkönnyebbüléstől. Rendben, az egyik megvolt, de ott van még a másik gitár is – túráztattam magam. Úgy húsz perccel később az is előkerült. Ace hátat fordított a közönségnek, a színpadon pedig az összes világítást lekapcsolták. Amikor belecsapott a „New York Groove" akkordjaiba, megfordult, a közönség pedig torkaszakadtából üvöltött, annyira tetszett nekik, ahogy a gitár beragyogta a színpadot. Alig akartam elhinni. Azt hiszem, az volt addig az életem legfelemelőbb pillanata: az egész stadion az én gitáromra gerjedt. Minden kétséget kizáróan ez volt az este legnagyobb dobása, még a tévébe is bekerültek vele. Eksztázisban voltam. Végre egyszer úgy éreztem, hogy mindenki engem szeret. A show után a backstage-ben Ace újabb és újabb kérdésekkel bombázott. – Figyelj, Hangember, össze tudnál hozni egy rakétagitárt is? Nagyon báró lenne, ember! Vagy egy olyat, amelyik kilenc milliméteres vaktöltényeket lő ki? Esetleg egy lézergitárt? Vagy egy olyan repülő füstokádót? És mi lenne, ha olyat terveznénk, amelyik a szólóm végén egyszerűen felrobban? – Persze, naná, mindegyik meglesz – feleltem örömittasan.


178

Noha zúgott a fejem, komolyan gondoltam, hogy ezeket meg tudom csinálni. Abban is biztos voltam, hogy Jim és Kismedve segítenek majd benne. Ace-nek öt vadonatúj, tartalék Les Paul gitárja volt, ezeken kísérletezhettem. Megfogtam az egyiket és elvonultam a saját kis zugomba, hogy elgondolkodjam a következő lépésen. Amikor másnap reggel felébredtem, úgy éreztem, mintha kicseréltek volna. Istenem, működtek a gitárjaim, a közönség pedig odavolt értük! Bebizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok létrehozni valamit, amit mások nem. Annyira rettegtem tőle, hogy felsülök, és aztán szégyenszemre haza kell kullognom. De végül nem ez történt, hanem hirtelen a világ tetején találtam magam! És a turné még csak most kezdődött. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mindössze egy váltás alsógatyával és zoknival érkeztem Floridába, úgyhogy új ruhákat kellett beszereznem. Két órával később és ötszáz dollárral könnyebben külsőleg is átalakultam. A régi Hangembernek a szakadt farmerével és törvényen kívüli motoros külsejével már nyoma sem volt. Helyette vettem magamnak mindenféle krokodil- meg lovaspóló mintás pólót és nadrágot. Ha Orlandóban lett volna jachtklub, az új ruháimban már onnan sem néztek volna ki, ebben biztos vagyok. Szóval, elkezdtem adni magamra, elvégre a turné még csak most indult, és egy csomó helyen belefuthattam még mindenféle menedzserekbe. Még az is megfordult a fejemben, hogy levágatom a hajam, de végül aztán inkább a zuhany és a hajmosás mellett döntöttem. Ideje volt ennem is valamit. Az étteremben a pincérnő kedvesen rám mosolygott. – Két hamburgert kérek, egy nagy adag sült hagymát és négy pohár jeges teát – adtam le a rendelést. – Ja, igen, és a végén egy nagy adag fagyit is brownie-val – majd éreztem, hogy még valamit illene mondanom. – Köszönöm – tettem hozzá végül. Nagyon éhes voltam, ezért minél gyorsabban szerettem volna kajához jutni, de igyekeztem arra is figyelni, hogy valamennyire udvarias legyek. Talán ez ment a legnehezebben. Amikor végeztem, beültem a Lincolnba, s éreztem, hogy szinte bűzlött a hátsó ülésre bedobált régi gönceimtől. Fogtam, becsomagoltam őket egy dobozba és a FedExszel hazaküldtem,

179


persze a banda kontójára. Aztán visszamentem a sportcsarnokba, hogy beszéljek Ace-szel az új gitárokról. Most már gyakorlatilag küldetésem is volt. Amikor magamra csuktam a hotelszoba ajtaját, elővettem egy papírtömböt és diagramokat kezdtem rajzolni rá, a fejemben ugyanis már kezdett összeállni az új terv. A színpad technikusnak, aki segített, a második show után akartam odaadni azt az üveg gint, amit kért, de aztán már nem volt rá módom. Az egyik délután ugyanis, amikor épp a backstage-ben pakolásztam a felszerelésemet, hirtelen kábítószer-különítményes zsaruk lepték el a színpadot. Amikor észrevettem őket, igyekeztem olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak lehetett. Pár perccel később már bilincsben vitték el a két technikust, és egy zacskó is volt a kezükben. – Fél kiló kokaint találtak náluk – árulta el később Tex. Így aztán már hiába is vettem volna meg a gint, ott, ahová vitték, az emberem biztosan nem ihatta volna meg. Lakelandtől kezdve a turnéval maradtam. Nehéz, de érdekes időszak volt. Imádtam, hogy a közönség odavan a gitárjaimért és a különleges effektjeimért. Jó érzés volt ezt megélni. Meglehetősen vad életet éltünk, olyasmit, amire sosem számítottam, hogy megtapasztalhatom. Volt, hogy a dílerek egyenesen a backstage-be jöttek, és ingyenes kokó mintákat osztogattak. Nem tudtam velük mit kezdeni. – Na, Hangember, vegyél te is egy csíkot – győzködtek, miközben a rozsdamentes acéltálcákon ott álltak hegyekben a kihúzott csíkok. Nem is beszélve a speedről, de gyakorlatilag nem volt olyan drog, amit ne tudtak volna beszerezni, ha a többiek kérték. És ez még nem minden. A lányokból is akadt ingyen „kóstoló” bőven. Sokan kérdezték tőlem, hogy hány nővel volt dolgom a turnék során? Valamiért azt gondolták, biztosan a lábaim elé vetették magukat a groupik, én pedig azt tehettem velük, amihez csak kedvem volt Hát nem. Még mindig nagyon félénk voltam e tekintetben. Lányokkal például nem kezdeményeztem még társalgást sem, az pedig, hogy együtt töltsem valakivel az éjszakát, akinek reggel búcsút intek, elképzelhetetlen volt számomra. Ezzel az egész csajozás dologgal nem tudtam mit kezdeni.


180

Nem is beszélve arról, hogy otthon ugye volt barátnőm. – Ki a fenét érdekel? – ugrattak állandóan a többiek. – Ha én eljövök otthonról, akkor aztán szabad a vásár, kisapám! Hiába kapacitáltak, nem tudtam ezzel azonosulni. Már a gondolata is megrémisztett, hogy megismerkedjek és összebarátkozzam újabb és újabb emberekkel. Nem, ez nekem túl ijesztő volt. Hogy voltak-e lányok, akik megpróbáltak felszedni? Igazából nem tudom. Kellőképpen érzéketlen voltam ahhoz, hogy ha voltak is ilyen jelzések, azokat észrevegyem és értelmezzem. Sokszor éreztem magam magányosnak, ha megláttam egy szerelmespárt, ugyanakkor semmiféle módját nem láttam annak, hogy változtassak a helyzetemen, ezért aztán tettem tovább a dolgomat és mással nem törődtem. Amikor körülöttem mindenki be volt állva a piától és a kábítószertől – ami elég gyakran megtörtént –, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nem akartam elveszteni az önkontrollomat és az sem tetszett, ahogy mások ilyen állapotban kivetkőztek magukból. Egyszeregyszer felszívtam egy csíkot, néha megittam pár doboz sört, de ennyi, semmi többre nem vágytam. És ezeket is leginkább azért tettem, hogy ne bántsam meg a többieket. Egyszerűen nem éreztem jobban magam attól, ha tudatmódosító szereket használtam. Azon ritka alkalmakkor, amikor éltem velük, mindig forgott velem a világ, ha lehunytam a szemem. Mikor lesz már ennek vége? Mi a jenéért kellett ez nekem? Nem esett nehezemre feladni ezt a fajta kicsapongást, egyszerűen abbamaradt és kész. Azóta sem nyúltam se droghoz, se alkoholhoz. A turné abszolút csúcspontja az volt, amikor New Yorkban, a Madison Square Gardenben lépett fel a banda. Egymás után több koncertre volt szerződésünk. Aztán az történt, hogy az egyik road figyelmetlen volt, amikor Ace gitárját pakolászta és elsütött egy rakétát, aminek következtében Tex keze megsérült, kórházba kellett vinni. Nem volt tartalék gitár, úgyhogy villámgyorsan meg kellett javítanom- Ahogy közeledett a koncert időpontja, egyre többen álltak körül és nézték idegesen, mikor készülök már el végre.

181


– Ha miattad csúszik a buli, percenként tízezer dolcsi büntetést kell fizetnünk, ugye tudod? Úgyhogy mutasd meg, mit tudsz és kapd össze magad, Hangember – öntötte belém a lelket Fritz, a turné menedzsere. – Gyerünk, gyerünk, Hangember! Gondolj a büntetésre! Elkészültem. Megint működött, hibátlanul. És ezzel megmentettem a menedzser seggét is. A következő évi KlSS-turnén már nem volt olyan koncert, ahol a gitárjaim ne lettek volna szerves részei a show-nak. Mindegyik banda-tagnak megvolt a maga őrült mutatványa a színpadon. Gene átrepült a színpad fölött, miközben tüzet és vért okádott. Nem is beszélve a basszus-gitárjáról, ami úgy nézett ki, mint egy véres csatabárd. Paul Ibanez gitárját teleraktuk tükrökkel, így az minden reflektor fényét visszaverte – olyan volt, mintha ő lett volna a színpad szeme. Ace-nek pedig ott voltak az én átalakított Les Paul gitárjaim. Akkoriban minden koncertet Mick Jagger „2000 Man” című számával nyitottunk, ahol Ace még egy mezei, fekete gitáron játszott. Aztán a szám felénél odament a színpad széléhez, lecserélte a füstokádóra, és amikor nekikezdett a szólónak, elszabadult a pokol. Ha az ember nem látott semmit a színpadból, a hangzavarból akkor is tudni lehetett, hogy éppen hol tart. A közönség imádta, szét akart esni a ház. Tudtuk, hogy nagyon sok rajongó elsősorban a látvány miatt jött a koncertre, úgyhogy minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne okozzak nekik csalódást. Az egyik pirotechnikus viccesesen meg is jegyezte, hogy egy-egy koncerten több rakétát és látványelemet vonultatunk fel, mint néhány kisebb város a függetlenség napi ünnepen. Lehet, hogy ezt viccnek szánta, de valahol igaz volt. A gitárokat egyébként szinte minden koncert után továbbfejlesztettem egy kicsit. A füstokádó kapott még egy plusz bombát, ami még erősebb volt és még tovább tartott. Ace szinte eltűnt a ködben, akkora füst gomolygott körülötte, és ahogy a hő hatására a húrok hangos csattanással egyenként elpattantak, a közönség eksztázisba esett. Azt is kitaláltuk, hogy egy, a közönség által nem látható kábelt leengedve a szóló végén a mennybe repítjük a gitárt. Ace ilyenkor


182

előre-hátra himbálta a hangszert, majd egy ügyes mozdulattal ráakasztotta a leeresztett kábel végén lógó kampóra. Ekkor fogta és a közönség felé hajította a gitárt, az úszott a levegőben, miközben egy road folyamatosan feltekerte a kábelt. Ezalatt én egy távirányítóval – amit egy repülőmodellezőtől kölcsönöztem – folyamatosan fel-le kapcsoltam a gitár izzóit, amitől az úgy nézett ki, mint egy elszabadult világító-torony. Legalább tizenöt méterre felhúztuk, és olyan erővel világított, hogy még a legutolsó sorban ülők is tisztán látták az ide-oda imbolygó, villózó gitárt. Ez azért nagy szó, mert egyik-másik csarnok, mint például a detroiti Pontiac Silverdome, olyan óriási volt, hogy szabad szemmel szinte nem lehetett látni a határait. Miközben mindenki a repülő gitárral volt elfoglalva, Ace már a következő szólójához készült a rakétagitárral. Ez is egy átalakított Les Paul volt és külsőre ugyanúgy nézett ki, mint a másik kettő. Azzal a különbséggel, hogy a nyakán egy három töltet kilövésére alkalmas szerkezet volt. A szóló közepén Ace kiállt a színpad szélére, a lábát a kontroli-ládának vetette, meglengette a gitárt és kilőtte az első rakétát. A közönség először csak a hangrobbanást hallotta, aztán meglátta az aláhulló tűzijátékot is. Elképesztően látványos volt, a nézők ezért is odavoltak. Aztán Ace újra meglóbálta a gitárját és kilőtte a második patront is. Ekkor egy hatalmas ballont nyitottunk ki a színpad fölött és abból hullt alá a konfetti a rajongók fejére. Ez legalább tíz másodpercig tartott vagy még tovább és nagyon hatásos volt. A harmadik rakétát pedig egyenesen fölfelé, a színpad fölött lógó és még mindig füstölő gitár felé irányította. Ekkor valóságos görögtüzet gyújtottunk, a távirányító segítségével pedig kikapcsoltam a füstgépet. Tökéletes volt az illúzió: a végére minden elsötétült, a közönség pedig azt hihette, tényleg felrobbant a gitár. Egészen addig minden nagyon flottul ment, amíg fel nem léptünk a müncheni olimpiai stadionban. Akkor az utolsó rakéta ugyanis tényleg telibe találta a füstokádót, ami lezuhant és a nézők előtt, a zenekari árokban landolt. Nem is ezzel volt a baj, hanem hogy az elvakult rajongók egymást taposva próbáltak átmászni a kordonon, hogy egy-egy darabot megkaparintsanak belőle.

183


Hazarepültem, átalakítottam egy újabb gitárt, aztán visszatértem Münchenbe. Első osztályú jegyet vásároltam magamnak, és a gitárnak is.

18 Az első igazi munkám

A hetvenes évek végére, hiába voltak sikereim a KISS-szel, alig tudtam megélni abból, amit kerestem. Sok menő zenekarral dolgoztam együtt, de nekik csak addig kellettem, amíg felkészültek a következő turnéjukra. Utána már nem volt rám szükség, hazamentem, a pénz előbb-utóbb elfogyott, én pedig ott álltam csórón. Amikor turnéztunk, akkor például Texasban rendszeresen a Turtle Creekben vacsoráztam, a számlát pedig a zenekar fizette. Elképesztően finom dolgokat ettem, amiket rendes pincérek szolgáltak fel különleges körülmények közepette. Atlantában a Trottersbe jártam, ahol olajfestmények, zsokék és versenylovak között ettem. Rendszerint limuzinok és magánrepülők vittek egyik helyről a másikra. Odahaza, Amherstben volt ugyan egy nyitott Cadillac Eldoradóm, de pénzem már nem volt, hogy megtankoljam. Volt, hogy napokig konzerv makarónit ettem sajttal. Volt, hogy tej helyett vízzel kevertem a szószt, annyira le voltam égve. Olyan is előfordult, hogy a Bruno pizzériába mentem át és az otthagyott maradékokra csaptam le. A Plaza Hotel helyett pedig a Federal Street egyik lepukkant moteljében béreltem egy ócska szobát, amelyben mosdó és zuhanyzó helyett mindössze egy műanyag lavór szolgált mosakodásra. Azért nem volt olyan vészes, hogy le voltam égve. Bármilyen szakadt szoba jobb volt annál, mint hogy a szabad ég alatt kelljen aludnom, mint amikor kamaszként először eljöttem otthonról. Az volt a nehezebb, hogy elviseljem a döbbenetes kontrasztot, ami a turnéval járó fényűzés és a csóróságom között feszült. Úgy éreztem magam, mint az az ember, aki este zseniként fekszik le, s reggel arra ébred. Hogy összezsugorodott az agya, oda a tehetsége, de az emlékeibe minden kitörölhetetlenül beleégett. Rájöttem, hogy

185

Az első igazi munkám

stabilitásra van szükség az életemben. Arra, hogy heti kétszáz dollárt keressek az év minden hetében, nem pedig arra, hogy egy nap alatt háromezret és aztán hónapokig meg semmit. – Hangember, költözz Los Angelesbe! Mi ketten nagy dolgokat vinnénk véghez Hollywoodban. – Költözz inkább New Yorkba! Annyi melód lenne, hogy nem is győznéd! Tanácsokból nem volt hiány. Mindenki pontosan tudta, mit és hol kellene dolgoznom, és erre folyamatosan emlékeztettek is. Én azonban alapvetően mégiscsak vidéken nőttem fel. Mindennél jobban szerettem Georgiát és Shutesbury erdős területeit. Nem szerettem a városokat. A rengeteg embertől mindig nyugtalanná váltam, fogalmam sem volt, hogyan közeledjem hozzájuk. Az állatokat viszont megértettem. Ahogy a vidéki lét velejáróit is el tudtam fogadni. A fák között pedig kifejezetten biztonságban éreztem magam. Úgy, ahogy a városban vagy emberek között sosem. És volt még valaki, aki erős befolyással volt rám. Kismedve, aki az egyetemen tanult, és akivel nem sokkal korábban bútoroztunk össze. Nem akarta otthagyni a sulit, én pedig nem akartam otthagyni őt. Jó, lehet, hogy rémisztő, de mi lenne, ha mégis elköltöznék? – nem telt el úgy nap, hogy legalább egyszer ne fogalmazódott volna meg bennem ez a kérdés. Sajnos az életemben addigra már minden szétesett. Tulajdonképpen semmi olyan nem volt az életemben, amit tartósnak nevezhettem volna. Ha emellé még azt is a nyakamba vettem volna, hogy elköltözöm, és máshol kezdek új életet – egyedül –, azt egyszerűen nem bírtam volna ki. A szüléimét is féltem magukra hagyni. Bármennyire is viszolyogtam tőlük, nem akartam úgy elmenni, hogy egyszer csak azzal hívjon fel valaki, hogy meghaltak és már el is temették őket. Aztán ott volt az öcsém is. Ügy éreztem, hogy amíg dr. Finch gondjaira van bízva, jobb, ha a közelében maradok. Csak évekkel később tudtam meg, pontosan miken is kellett keresztülmennie azokban az időkben. Sajnos az ösztöneim megint jól súgtak. Apám minden héten felhívott telefonon.


186

– Fiam, sajnálom, hogy már eddig is olyan sok gondot okoztam neked, de mostantól nem kell aggódnod értem – motyogta szinte kivehetetlenül. Majdnem mindig ugyanazt a három-négy mondatot darálta le. Felhívott, miután teljesen bepiált és ott ült elterülve a lakás padlóján, aztán rendszerint kiejtette a kezéből a kagylót. Sokszor át kellett mennem hozzá kocsival, hogy megnézzem, életben van-e még vagy csak elájult? Mindent elborított a cigarettacsikk, a szemét és az üres borosüvegek. Olyan volt, mintha a gyerekem lenne, akiről nekem kell gondoskodnom. – Kelj fel, gyerünk. Kelj fel, különben hívom a zsarukat! – Ne haragudj, John Elder, de nem megy, túl nehéz. Aztán addig-addig próbálkozott, míg nagy nehezen sikerült neki legalább négykézláb állapotba hoznia magát. Elképesztő, hogy abból az emberből, aki rendszeresen kezet emelt rám, alig öt év alatt magatehetetlen roncs lett. Azt hiszem, a szó szoros értelmében padlót fogott. Nem volt pénze, nem volt már saját otthona, ahogy családja sem. Volt egy ütött-kopott, ócska autója, a számláit meg abból a pénzből fizette, amit biztonsági őrként keresett a hampshire-i főiskolán. Anyám még rosszabb állapotban volt. Beköltözött a városba és még mindig nőkkel járt. Volt olyan barátnője, aki akár a nagynéném lehetett volna. Nagyon bizarr volt az egész, nem is tudtam mit kezdeni vele. – Ő a lányom, Anne. Mostantól kezdve a húgod – mutatott be nekem egy lányt az egyik alkalommal, amikor meglátogattam. Az volt az érzésem, hogy kezdi elveszteni a maradék eszét is. Sajnos megint igazam lett: pár hónapra rá visszakerült a northamptoni kórház zárt osztályára, az újdonsült húgom pedig egyszerűen kidobálta anyám ruháit az utcára és birtokba vette a lakást. Annyira szégyelltem a szüleimet, hogy a barátaimnak a foglalkozásukon kívül semmit nem meséltem róluk. Az elmondásom alapján bárki azt hihette, hogy teljesen hétköznapi, normális emberek.

187


Még szerencse, hogy ott volt nekem Kismedve. Előtte nem voltak titkaim, pontosan tudta, milyenek a szüleim. A barátaim közül mindenkinek megvolt a saját otthona, ahová az egyetemről hazatérhetett. A legtöbbjük Dartmouthban vagy McGillen lakott. Nekem viszont mindennap el kellett motoroznom Sunderlandbe – egy Amherst melletti kisvárosba –, ahol Kismedvével és két másik csoporttársával közösen béreltünk egy háromszobás lakást. Nem volt kire támaszkodnom és munkát kellett találnom, méghozzá gyorsan. Úgy döntöttem, megpróbálok a saját lábamra állni. Jim Boughton barátommal jártuk a helyi klubokat és mi javítottuk náluk az erősítést meg a világosítást. Először csak Amherstre koncentráltunk, aztán egészen Springfieldig tágítottuk a kört. Amikor már ez is kevés volt, Bostont és Hartfordot is célba vettük. Vagy mi nem tudtuk igazán, mennyit ér a munkánk, vagy nekünk nem fizettek túl sokat, mindenesetre ahhoz elég volt, hogy folyamatosan legyen melónk. Ha az ember dél körül lép be egy diszkóba, hogy beállítsa a hangszórókat meg a hangosítást, akkor egészen más világ fogadja, mint este, amikor buli van. Minden csendes, természetes fény pedig még véletlenül sem szűrődik be a feketére festett ajtókon vagy a letakart ablakokon. A fénycsöveknek köszönhetően, amelyeket éjjel sosem használnak, ilyenkor minden egyhangú, szürke színű. Mindenfelé eldobott cigarettacsikkek és félig ürült alkoholos üvegek – majdnem, mint apámnál. A mosdók a legrosszabbak: ott olyan szinten keveredik a hányás- és az ürülékszag, hogy azt egyetlen másodpercig is nehéz elviselni. Ha az ember leterített volna egy fehér törülközőt a székekre, otthagyta volna, mondjuk öt percre, utána olyan színe lett volna, mint egy elhasznált felmosórongynak. Ilyen körülmények között kellett dolgoznunk. Olyan neonfényeket és hangszórókat szereltünk fel és üzemeltünk be, amelyek negyven évig biztosan nem látnak természetes fényt. Ugyanígy azok az új DJpultok sem, amelyeket az elsők között mi kezdtünk el felállítani szemben a táncparkettel. Keresek vele annyit, hogy meg tudjunk élni belőle, és valamennyire legalább ennek is köze van a zenéhez, mondogattam magamnak. Volt, hogy esténként visszamentünk, hogy működés közben is lássuk, amin napközben annyit dolgoztunk. Kismedve


188

ritkán tartott velünk, legtöbbször csak Boughton és én mentünk. Általában félórát voltunk az egyik helyen, aztán kocsiba ültünk és irány a következő. Mondjuk a VIR vagy a Viking, vagy az Infinity. De ott volt az Arabian Nights és a Marc Anthony’s is. Az ajtónállók mindenhol ismertek minket, így nem volt gondunk a bejutással. Ha szerencsénk volt, akkor a pultos is megismert, ilyenkor a ház számlájára ittunk. Nem mintha olyan sokat ittam volna. Ilyenkor azért megnéztem a lányokat. Azokat, akik a parketten táncoltak, a rúdon pörögtek, vagy a színpadon dobták le magukról a ruháikat. Voltak, akik egyedül jöttek, voltak, akik csoportosan, és a szerencsésebbek végül egy fickó oldalán távoztak. Én legalábbis azt gondoltam, hogy szerencsések. Én sosem vittem el innen senkit. Pedig néha azt éreztem, hogy nagyon jó lenne olyan bátornak lenni, mint a többi fickó. Jó lett volna csak úgy odasétálni valakihez, és beszédbe elegyedni vele. De nekem fogalmam sem volt, hogy ilyen helyzetben hogyan kell viselkedni, mit kell mondani. Jó érzés lett volna, ha van bennem annyi bátorság, hogy mindezt meglépjem és kipróbáljam. Néztem, ahogy mások beszélgetnek a pultnál. Néztem, ahogy egymással táncolnak. Mindent tudtam a lámpákról – a diszkógömbről, a stroboszkópról és a lézerfényről –, amelyek a hangulatot megteremtették, de semmit nem értettem az emberekhez, akik mindezt élvezték. Ok továbbra is az első számú talány maradtak számomra. A táncparkettre csak akkor léptem, ha valamit meg kellett javítanom. Botlábú voltam. Csetlettem-botlottam, biztos voltam benne, hogy rettenetesen festenék, és mindenki rajtam nevetne. Addigra már megtanultam, hogy sose hozzam magam olyan helyzetbe, aminek a végén nyilvánosan megszégyenülhetek. A lényeg, hogy túlságosan félénk voltam ahhoz, hogy bárkit felkérjek. Láttam, ahogy egyesek a félreeső sarokban egymás után szívják fel a kokaincsíkokat vagy dobálják be a tudatmódosító pirulákat. Olyat is láttam, amikor valaki a hátsó bejárat mögött lőtte be magát az utcán. A heroin mindennél félelmetesebb volt. Olvastam róla, hogy milyen hamar függővé teszi az embert és láttam olyanokat, akik már a rabjaivá váltak. Ezek rendszerint előbb-utóbb az utcán végezték. Én

189


sosem fogok erre a sorsra jutni, gondoltam magamban. Ez ugyanis még az apám alkoholizmusánál is sokkal, de sokkal rosszabb volt. Valami hasonlót éreztem, mint annak idején, ötévesen, amikor senki nem akart játszani velem. Noha most már nem űztek gúnyt belőlem, még mindig képtelen voltam beilleszkedni. Szerettem volna barátkozni, de nem akartam azokat a dolgokat csinálni, amit a körülöttem lévők. Úgyhogy inkább csak figyeltem őket. Meg dolgoztam. És nem mentem sehová. Azt éreztem, jobb nekem számkivetettnek lenni Amherstben, mint idegennek lenni New Yorkban. A baj csak az volt, hogy a különleges effektek, amelyeket megterveztem, egyre összetettebbek lettek. Egyre többször használtam mikroprocesszorokat, de azt már nem engedhettem meg magamnak, hogy olyan berendezést vegyek, amivel otthon is letesztelhettem volna ezeket. Iszonyatosan nagy hasznát vettem volna egy műhelynek, de az egyetemre nem akartam visszamenni, mert azt akarták, hogy iratkozzam be az egyik kurzusukra, ehhez viszont nem fült a fogam. Egy olyan, viszonylag nevesincs cégre volt szükségem, ahol megvoltak azok az eszközök, amelyeket a saját fejlesztéseimhez is használhattam. Szóval egy rendes, igazi munkahely kellett nekem. Körülöttem mindenkinek volt munkája, legfeljebb a belvárosban lézengő hajléktalanoknak nem. Én pedig nem akartam közéjük tartozni. Úgyhogy elkezdtem bújni a hirdetéseket. Mindent megnéztem, ahol elektromérnököt vagy technikust kerestek. Kíváncsi voltam, hogy bárki is felvenne-e? A legtöbb hirdetés rettentő unalmas volt: jellegtelen cégekhez kerestek jellegtelen embereket. Egyen viszont megakadt a szemem, annyira, hogy még ma is emlékszem a szövegére: PÉNZZAVARBAN VAN? NEM TALÁLJA A HANGOT A NŐKKEL? MENEKÜLNE A TÖRVÉNY ELŐL? Az IDEGENLÉGIÓBAN MINDENRE VAN MEGOLDÁS. Először azt hittem, hogy csak viccelnek, de aztán leesett, hogy nem. Az idegenlégió valóban így toborozta a zsoldosait. Kár, hogy


190

engem semmi olyasmi nem vonzott, amit ők kínálni tudtak: kaland, fegyelem, bajtársiasság, és a lehetőség, hogy bárhol és bárkivel összeverekedjek. Így inkább a helybeli hirdetésekre összpontosítottam. Folyamatirányító. Sugárhajtású motortesztelő. Minőségbiztosítási mérnök. Értékesítési mérnök. CNC-programozó. Ezeket keresték, de magamat egyik pozícióban sem tudtam elképzelni. Sőt a legtöbbről azt sem tudtam, hogy mi fán terem. Aztán a vasárnapi újság utolsó oldalán végül rábukkantam erre: ELEKTROMÉRNÖKÖT KERESÜNK LEGYEN RÉSZE ANNAK A CSAPATNAK, AMELYIK A JÖVŐ LEGIZGALMASABB JÁTÉKAIT TERVEZI MEG

Ez volt a nekem való állás. Azonnal felhívtam őket, azt kérték, menjek be hozzájuk az életrajzommal. Életrajz? Sosem volt még olyanom. Fogtam magam és utánanéztem, miként is kellene összeállítanom. Másnapra meg is lettem vele, egészen pofásra sikerült, ráadásul a felsoroltak kilencven százaléka – kivéve a koromat és a tényleges végzettségemet – megfelelt a valóságnak. Azt hiszem, jó munkát végeztem, mert másnap egy Catherine nevű hölgy írt a munkaerőről, hogy megbeszéljünk egy személyes interjút. Aztán arról is mesélt, hogy pontosan milyen területre keresnek embert. Olyan játékokat gyártottak, amelyeknek hangjuk is volt, ehhez kerestek szakembereket. Vagyis olyasvalakit, aki előtt nem ismeretlen a digitális tervezés és a hangok világa. – Eddig is ilyesmivel foglalkoztam – vágtam rá magabiztosan. Az az Asperger-tulajdonságom, hogy képes vagyok összpontosítani és gyorsan tanulni, megint a javamra vált. A nyolc nap alatt, ami a hirdetés elolvasása és a szóbeli interjú között eltelt, egészen használható szakemberré képeztem magam a digitális tervezés területén. A fejem ugyan zúgott egy kicsit a végére, de három teljes egyetemi jegyzet anyagát bevasaltam a könyvtárban. A nagy napon felvettem az öltönyöm és kocsiba ültem. Mázli, hogy volt öltönyöm, ezt még az előző KISS-turné alatt vettem, amikor egy tévéinterjú is készült velünk. Egy világosszürke

191


selyemöltöny volt Christian Diortól. Ezt is a banda számlájára vettem, úgyhogy tulajdonképpen nekik köszönhetem, hogy életem első állásinterjúján egészen jól néztem ki. Legalább fél napon keresztül teszteltek. Először Paullal, az R&D cég vezetőjével beszélgettem. Aztán Klausszal találkoztam, aki a tervezőcsoport vezetője volt. Aztán jött Dave, egy matematikus srác, aki a hanggenerátorok algoritmusáért felelt. Legvégül pedig Jimmel, a cégcsoport alelnökével beszéltem. Elképesztő mázlim volt: ők ugyanis olyasmit vártak tőlem, amiben történetesen tényleg jó voltam. De ami még ennél is jobb volt: rajtam kívül egyáltalán nem találtak alkalmas embert a posztra. Persze úgy adtam el magam, mintha én is rendes műhelyben állítottam volna össze a saját különleges effektjeimet, nem pedig otthon a konyhaasztalon vagy a szállodában, a munkapadnak használt ágyon. Azt is most értettem meg, hogy kár volt mindezek miatt aggódnom, a sikerem nem azon múlt, hogy hol raktam össze a gitárokat, hanem hogy működtek, függetlenül a technikai hátteremtől. És ha a KISS-nek jó volt, amit csináltam, akkor az R&D-nek is jó lesz. – Mit tud a digitális szűrőkről? – jött az egyik kérdés. Semmit, de nagyon gyorsan tanulok – válaszoltam volna a legszívesebben. – Mi a helyzet a hangeffektusok terén? Na, ez már az én terepem volt. – Több olyan szűrőt is terveztem, amellyel különféle hangszerek hangját módosíthattam. Emellett saját hangprocesszorokat is fejlesztettem, amelyekkel feljavíthattam a hangosító berendezések teljesítményét. De mono- és polifonikus szintetizátorokhoz is terveztem már áramköröket. Ha egyszer belelendültem, már nehezen tudtak leállítani. Két nappal később meg is kaptam az értesítést. „A Milton Bradley elektronikus részlege szeretné, ha az R&D csoportján belül fejlesztőmérnökként dolgozna náluk. Az éves kezdő fizetése huszonötezer dollár lesz.” Kétszer is el kellett olvasnom, mert elsőre nem hittem a szememnek. Aztán előbb iszonyú büszke lettem magamra, rögtön


192

utána pedig jött a szokásos gyomorgörcs. Vajon most is be tudom bizonyítani, hogy mire vagyok képes? Pár perccel később felhívtam őket, hogy elfogadom az ajánlatot, és hogy már a következő hétfőn tudok is kezdeni. Azért mondtam nekik ezt, mert nem akartam, hogy időközben esetleg meggondolják magukat. Amikor először mentem be dolgozni, örömmel tapasztaltam, hogy nem én vagyok az egyetlen különc a csapatban. A legtöbb mérnök velem egykorú volt. Csak ők az egyetemen töltöttek el négy évet, én pedig a turnékon a KISS-szel és a többi zenekarral. Hamar kiderült, hogy egy húron pendülünk. Az is kiderült, hogy többen is az amhersti egyetemen végeztek, úgyhogy sok közös ismerősünk volt a tanárok között. Volt persze néhány vezető mérnök is a csapatban, ők azért jóval idősebbek voltak, és leginkább az volt a feladatuk, hogy szemmel tartsanak minket. Engem Klaushoz osztottak be, akivel már a felvételi beszélgetésen is találkoztam. Elég idős és hóbortos volt, de vágott az esze, mint a borotva, úgyhogy jól kijöttünk. Mivel korábban sosem dolgoztam csapatban, ezért eleinte mindent és mindenkit figyeltem, hogyan tudnék a legjobban beilleszkedni. A hierarchia csúcsán egy német pasas állt, aki állandóan öltönyben mászkált és nemigen alacsonyodon le hozzánk. Az irodája az épület túlidén volt és két titkárnő is őrizte napközben. Alatta egy másik fejes állt, egy egykori tengerészgyalogos, akit magunk között csak Szaftnak hívtunk. Bob és Brad, a két közvetlen kollégám aggatták rá ezt a nevet, és mivel tökéletesen passzolt, rajta is maradt. – Tudjátok, mi kell nektek, különcöknek? Megmondom: katonás fegyelem! – ez volt a szava járása, amitől számomra egyáltalán nem vált szimpatikussá. De a többiek is ugyanígy voltak vele. A céges tápláléklánc következő szintjén Paul állt, ő volt a mi csoportvezetőnk. Abban hitt, hogy nekünk az a jó, ha normálisan és mosolyogva beszél velünk. Folyamatosan mosolygott. Ha Szaft volt a rossz rendőr a cégen belül, akkor Paul volt a jó. Én viszont nem bíztam benne. Noha az arckifejezések terén nehezen igazodtam el, azt azért magamtól is tudtam, hogy az emberek rendszerint akkor mosolyognak, ha örülnek valaminek. Az viszont képtelenség, hogy

193


valaki állandóan örül! Én például biztosan nem voltam ilyen, sőt többször voltam rosszkedvű, mint jó. Nem tűnt drogosnak, aki állandóan be lenne lőve, de egyszerűen nem értettem az okát az állandó vigyorgásának. Valami bűzlött nekem vele kapcsolatban. A lánc legalján álltunk mi, a fejlesztőmérnökök. A többiek közül elsőként Bob Jeffwayjel barátkoztam össze, aki a csarnok túloldalán dolgozott, a gyártáson. Magas volt, vékony és máris kopaszodott. Mindig fehér ingben járt, az ingzsebében pedig mindig volt három toll és egy kisebb csavarhúzó. Fiamar kiderült, hogy Bob még nálam is nagyobb lókötő. Legalábbis, ami a csínytevéseket illeti. – Hallom, hogy a Rettenetes öregúrhoz osztottak be – kezdte, amikor megismerkedtünk. Mindenkinek kitalált valami becenevet. Szaft, Mr. Chips, Huligán, Ormány, Earth, Wind and Fire. Elmosolyodtam. Rettenetes öregúr? – a külseje alapján tényleg illett rá. De az a helyzet, hogy rengeteg mindent tanultam Klaustól. És sosem szólítottam Rettenetes öregúrnak, csak, ha Bobbal beszélgettem róla. A mi csoportunk feladata volt megtervezni az első beszélő játékokat, az én reszortom pedig az volt, hogy tovább vigyem a Klaus által már megkezdett, analógból digitális jelekké átalakító szerkezet fejlesztését. Ennél tökéletesebb feladatot nem is kaphattam volna már az első perctől kezdve mindenki elégedett volt velem, úgyhogy hamar beindult a szekér. Korábban nagyon tartottam attól, hogy megállom-e majd a helyem egy „rendes” munkahelyen. De most, hogy már benne voltam, igazán gyerekjátéknak tűnt. Különösen, hogy senki nem állt a hátam mögött korbáccsal a kezében. Soha, egyszer sem hallottam azokat az ukászokat, amiket a turnék alatt már megszoktam. – Gyerünk, Hangember, szedd össze magad! Most azonnal kész kell lenned, hallod? – rendszerint ilyen és ehhez hasonló mondatokkal igyekeztek ösztönözni. De itt nem. Itt azért fizettek, hogy a saját tempómban és a saját elképzeléseim szerint hozzak létre valami újat. Hihetetlennek tűnt, de igaz volt.


194

Ráadásul tisztaság vett körül: sehol semmi kábítószer, alkohol, cigarettacsikk és kosz. Senki nem hordott magánál pisztolyt, legalábbis nem láttam. A mosdóban rend volt, és egyetlen részeg sem feküdt keresztben a küszöbön, miután teleokádta a piszoárt. Nem voltak drogdílerek, sem kurvák, nyugodtan sétálhattunk ki-be. Úgy láttam, hogy a kollégáim nem is tudják, milyen szerencsésnek mondhatják magukat. Nekik mindez teljesen magától értetődő volt. Akkor, a legelső héten megfogadtam, hogy soha nem fogok visszakerülni abba a közegbe, amit leginkább a kilátástalanság és a mocsok fémjelzett. Egy év múlva már saját, önálló projektjeim voltak. Úgy tűnt, végre sikerült beilleszkednem a „normálisok” világába. Ha ügyes vagyok és odafigyelek – gondoltam magamban –, soha senki nem fog tudomást szerezni, a múltamról.

19 Jönnek a fejesek

Most, hogy már volt rendes munkám, egyre inkább azt éreztem, hogy illene felnőtt módjára viselkednem. Elvégre már majdnem huszonhárom éves voltam. Mindehhez pedig tervezőmérnök az egyik nagy játékgyártó cégnél. Volt saját műhelyem is, nagyságrenddel jobb eszközökkel felszerelve, mint amit az egyetemen használhattam volna. Életemben először úgy döntöttem, hogy mindennap vasalt ingben és nyakkendőben fogok dolgozni. Még arra is odafigyeltem, hogy ne késsek, többnyire legalábbis. A legfurcsább az egészben az volt, hogy tulajdonképpen egy gyárba jártam be reggelente. Merthogy az elektronikusjáték-részleget nem sokkal korábban hozták létre, és a cég központjában már nem volt hely. Tudtuk ugyan, hogy a szép új épületben előbb-utóbb a mi csoportunk is helyet kap, de hogy az mikor lesz, arról legfeljebb sejtéseink voltak. Így aztán én is kaptam egy arcképes igazolványt. Az állt rajta, hogy „a menedzsment tagja”, de reggelente ezerötszáz melóssal együtt léptem át a gyárkaput, akiktől annyiban különböztem, hogy nekem nem kellett blokkolnom az óránál. Pontosan már nem emlékszem, miként képzeltem el a hivatásos karrierem, de biztosan nem úgy, hogy mindennap keresztül kell mennem egy gyáron, miközben a különféle fröccsöntő gépeket kerülgetem, köztük olyanokat, amelyek néha valamiért úgy döntenek, hogy pont az én Bally cipőmet akarják beteríteni több liter olvadt műanyaggal. Mert itt ez volt a helyzet. A kisebb olvadékdarabok közül később néhányat hazavittem és kiraktam a kertben, mint valami futurisztikus dísztárgyakat. A legkülönfélébb színekben pompáztak: volt köztük piros, kék, sárga, sőt még tarka is. Ha látogatóba jött hozzánk valaki, rendszerint

Jönnek a fejesek

196

megnézte őket, de ahhoz senkinek nem volt bátorsága, hogy megkérdezze, valójában mik ezek. – Nemsokára átkerültök ti is az új részlegbe – hallottuk többször is Paultól. Szaft és a többi fejes már odaát, az új irodáikban üldögéltek, de nekünk a gyárban kellett maradnunk, amíg teljesen el nem készültek azzal a szárnnyal, ahová a mi műhelyünk került. Így aztán egyelőre be kellett érnünk a fröccsöntő üzem fölötti padlástérrel. El tudják képzelni, milyen az, amikor tizenhét mérnök, a titkárnő, a vezető mérnök és a gyakornok egy légtérbe van bezsúfolva? Olyan gyorsan dolgoztunk, ahogy csak tudtunk. Nyáron elviselhetetlen volt a hőség: felülről a nap, alulról pedig a gépek melegítették az irodát. Volt olyan augusztus, hogy szabályosan megolvadt a kátrány a tetőn és csöpögött befelé egy mennyezeti repedésen. Ezért aztán néha, amikor már nem bírtam tovább, átmentem a technikusokhoz, akik egy jóval hűvösebb helyiségben dolgoztak. Vitónak hívták a főnöküket, és mivel a technikusok alattunk voltak, Vitónak én voltam a felettese. Vagy legalábbis valami ilyesmi. Vito teljesen önjáró volt. Ettől függetlenül mi ketten nagyon jól kijöttünk egymással. Olyan volt, mint egy jó kiképzőtiszt a seregben: nekünk, mérnököknek mindent megmutatott, hogy mi mitől tud jól működni. Még azt is neki köszönhettük, hogy a bosszantó értékesítési ügynököket sikerült újra és újra leráznunk. Ehhez két ember kellett. Mindig Vito volt az, aki bevetette a csalit. Ha egy ügynök nem tetszett Vitónak, rendszerint ezt mondta neki: – Ha találkozol a főnökömmel, kérdezz rá a húgára. Nagyon büszke rá, nemrég nyerte meg a főiskolai úszóbajnokságot. Amikor aztán a pasas odajött hozzám, pár perc után, mintegy véletlenül ezt mondta nekem: – Hallom, hogy a húgod élsportoló, úszóbajnok, ha jól tudom – vagy valami nagyon hasonlót. Na, erre én úgy tettem, mint akit szíven ütöttek. Szerencsétlen pasas pedig csak állt ott, nem értve a helyzetet. – Talán valami rosszat mondtam? – nyögte ki végül.

197

Jönnek a fejesek

– Egyszerűen nem hiszem el, hogy pont ez jutott eszedbe – feleltem lesújtva. – A húgom gyerekkorában lebénult. Ötéves kora óta tolókocsihoz van kötve. Egészen eltérő reakciókat kaptam erre a válaszra, viszont közős volt bennük, hogy mindegyik roppant módon szórakoztatott. Volt, aki azonnal bocsánatot kért, de olyan is akadt, aki köpni-nyelni nem tudott. A dolgot minden esetben én zártam le azzal, hogy pár perc után közöltem az illetővel, hogy vissza kell mennem dolgozni. A pasas örült, hogy ennyivel megússza a kínos helyzetet, én meg fogtam és kikísértem az ajtóhoz. Vito eddigre rendszerint már felszívódott. Tulajdonképpen ennyi volt a trükk. A megszeppent ügynök általában nem jött többé. A technikusok egyébként a lamináló és présgépek dolgoztak, és itt készültek a kirakós puzzle-k is. A helyiség régebben a minőségellenőr szobája volt, nagyjából ötször három méteres. A szoba ablakai egyik oldalon a puzzlegyártósorra néztek, a másik oldalon pedig egy teljesen jellegtelen sheetrocki épület tűzfalára. És ha mindez nem lenne elég: mindent libafos zöldre pingáltak, pontosabban hányászöldre, mint amikor az ember bepiál és utána epét hány. Mivel a mi részlegünk távol volt a fejesek irodájától, ezért az ottani általános öltözködési és egyéb szabályok nálunk nem voltak érvényesek. Úgyhogy tele voltunk meztelen nős naptárral, sörös dobozokkal és szendvicsekkel. Az egyik reggel Paul – a levakarhatatlan vigyorral az arcán – azzal jelent meg, hogy közölnie kell valamit. – Srácok, kicsit rendbe kellene szedni ezt a kuplerájt. A fejesek ugyanis meglátogatnak minket. Mindezt nagyon udvariasan közölte. Sosem káromkodott, nem emelte fel a hangját, de tudtuk, hogy valójában ezt akarta mondani: „Srácok, ez egy ótvar, ami itt van nálatok. Dobjátok ki vagy dugjátok el ezt a sok szart, különben előbb szétrúgják a seggünket, aztán repülünk mindannyian az utcára. Szóval álljatok neki most!" A szexnaptárakat és a pornóújságokat besöpörtük egy konténerbe, onnan a veszély elmúltával majd újra elő lehetett húzni őket. Vito felsöpörte a padlót és az összes szemetet lezúdította a puzzlegyártósorra. Ennek persze nem örültek a lent dolgozók és a

Jönnek a fejesek

198

nemtetszésüknek erőteljesen hangot is adtak. Ki tudja, lehet, hogy abban az évben karácsonyra néhányan olyan különleges puzzle-t kaptak, amelyben Vito cigarettacsikkjei is a minta részét képezték. Vito nem törődött a zúgolódókkal. Ha feljöttek volna egy kis kakaskodásra, biztosan a seprű végével üldözte volna vissza őket. Miközben a többiek takarítottak, körbenéztem, hogy mi hasznosat tehetnék. Mivel a belépőm szerint a „menedzsment” része voltam, nem takaríthattam. Az egyik sarokban megláttam egy törött tükröt. Eszembe jutott egy ötlet, úgyhogy felvettem. Megkértem Vitót, hogy szerezzen nekem egy borotvapengét, aztán azzal óvatosan, apró, vékony forgácsokat kezdtem gyalulni a fehér, műanyag munkapultból. Egy óra alatt egészen szép kis halmot sikerült összehoznom. A szoba már ragyogott, de én még nem voltam kész. Az előttem tornyosuló kupac ránézésre kezdett egyre inkább hasonlítani egy legalább kétezer dollár értékű kokainhoz. Olyan apróra vágtam a forgácsokat, hogy a megtévesztésig hasonlított rá. Amikor megvoltam, rátettem az egészet a tükörlapra, aztán egy másik pengével több kis csíkot húztam belőle, pont úgy, ahogyan azt a turné során is láttam azoktól, akik éltek a szerrel. Aztán elővettem egy húszdollárost a zsebemből, jó szorosan feltekertem és az üveglapra tettem ezt is. Tökéletes volt. Az egészet a pult alá tettem, de úgy, hogy azért jól látható legyen. Mintha csak véletlenül ott maradt volna a nagy kapkodásban. Reméltem, hogy a húszasomat nem fogják lenyúlni. Megfordult a fejemben, hogy a büféből hozok helyette egy szívószálat, de mégiscsak a bankjegy volt az autentikusabb. Most már minden a helyén volt, jöhettek a fejesek. És jöttek is. Középkorú, öltönyös férfiakkal telt meg a szoba, sokukon ott fityegett a „vendég” feliratú kártya. Udvariasan kérdezősködtek, de láthatóan nem értették, mit keresünk mi odafent, viszont annyira nem is voltak kíváncsiak rá, hogy ezt a kelleténél tovább feszegessék. Ketten például a fülem hallatára diskuráltak arról, milyen jó lenne már golfozni. Mivel az ajtó mellett, a sarokban álltam, láttam, hogy többen is észrevették az üveglapot az álkokóval. Aztán, amikor úgy érezték, hogy már mindent láttak, kezet fogtak velünk és szépen elsomfordáltak.

199

Jönnek a fejesek

Mivel elég későre járt, abban maradtunk, hogy majd másnap reggel alakítjuk vissza a szobát. Kicsit beszélgettünk a kokóról és az öltönyösökről is. Vajon hányuknak tűnt fel? Mit gondolhattak róla? Azt hittük, nemsokára jön majd egy biztonsági őr, fogja és elviszi az egészet, minket pedig jól elővesznek miatta. Úgyhogy igazán meglepődtünk, amikor végül úgy lett vége a munkanapnak, hogy semmi nem történt. Bezártuk az ajtót, és hazamentünk. Lehet, hogy majd holnap csapnak le ránk, okoskodtam magamban. Tökéletesen láttam magam előtt a jelenetet: a helyi zsaruk – mint afféle drogelhárítók – berontanak, elviszik az árut, bevizsgálják, hogy aztán kiderüljön, hogy az valójában műanyag forgács. Megint csak hiába vártunk, az égvilágon semmi nem történt. – Lehet, hogy elkerülte a figyelmüket? – kérdeztem a többieket, de mindenki csak a vállát vonogatta. Az történt, hogy miután benéztem a műhelybe, ahogy szoktam, rögtön utána át is mentem a technikusokhoz. Amikor beléptem, láttam, hogy a srácok el vannak foglalva, javában rakosgatták vissza a szexnaptárakat, az ajtóra pedig egy újabb Penthouse-cica került ki. Egyből feltűnt, hogy az álkokónak legalább a fele hiányzott! Meg is mutattam Vitónak. – Nem tudtatok volna kicsit jobban vigyázni? Egy csomó időt töltöttem vele, ti meg a felét a szemétbe söpörtétek. – Miről beszélsz? Hozzá sem nyúltunk! Nézd, még a húszdollárosod is érintetlenül ott van. Vito kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem a srácok tehetnek róla. Lehet, hogy igazat mondott, lehet, hogy nem. Majd meglátjuk, gondoltam. Azzal elővettem egy újabb pengét és még nagyobb kupacot készítettem, mint előző nap. Egy részét beletettem egy zacskóba. Még amikor a KlSS-szel turnéztam, úgy hallottam, hogy akár harmincöt-ezer dollárt is elkértek egy kiló kokóért. Annyit nem akartam összefarigcsálni, de azért a zacskó felét csak sikerült végül megtöltenem. Másnap újra hiányzott a csali fele. – Valaki szórakozik velünk – konstatálta Vito. Az előző ősszel folytatott robotkísérletekből még volt néhány megmaradt videokameránk. Az egyiket felszereltük, méghozzá úgy,

Jönnek a fejesek

200

hogy a munkapultra, egészen pontosan a tükörlapra és az ajtóra fókuszáljon az objektíve. Aztán rákötöttük egy időzítőre, ami egy másik projekt kapcsán maradt meg és beállítottuk úgy, hogy bármikor, ha valaki belépett az ajtón, elinduljon a felvétel, és öt percig működjön. Mivel a szoba amúgy is tele volt a legkülönfélébb elektromos kacatokkal, úgy gondoltuk, hogy ez nem lesz feltűnő. De mivel biztosra akartunk menni, a rádiót meg még egy-két idióta játékot bekapcsolva hagytuk éjszakára, hogy a kamera kevésbé legyen feltűnő. Majdnem biztosak voltunk benne, hogy valaki rájár az álkokóra. Másnap reggelre a teljes zacskónyi cuccnak lába kélt. Vito vette észre. – Az istenit, valaki kirabolt minket! – fakadt ki. Visszatekertük a videoszalagot és megnéztük a felvételt. Megdöbbentett, amit láttunk rajta. Olyan volt, mintha kamaszként pornófilmet néztünk volna a haverokkal, hogy aztán az első jelenetnél kiderüljön, az anyánk a főszereplő. Feketén-fehéren kiderült, hogy az egyik fejes, aki nálunk járt, bejött, előbb felszívott egy csíkot, aztán magához vette az egész zacskót. Előbb körbenézett, nem látja-e valaki, aztán simán zsebre vágta és kisétált az ajtón. Meg sem tudtunk szólalni. Az olyan emberek, mint ő általában az erkölcsösség mintaképeként tetszelegnek a dolgozók előtt, azok előtt, akiket minden piszlicsáré ügy miatt elő szoktak venni. Vito azt javasolta, hogy vonjuk kérdőre a pasast. Én viszont nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól sül el a tréfám, s éppen az egyik nagykutyát buktatjuk le vele. Eredetileg csak egy kis botrányt akartam gerjeszteni, hogy megvádoljanak illegális műanyag forgács birtoklásáért. Az meg sem fordult a fejemben, hogy az egyik elnökhelyettes megdézsmálja majd az álkokót. Ha az áru valódi lett volna, azért a mennyiségért, amit lenyúlt, akár öt-tíz év börtönt is kaphatott volna. – Ki tudja, lehet, hogy mást is rendszeresen lenyúl a cégtől, nem csak ezt – mondtam végül Vitónak. Igazából attól tartottam, hogy ha szembesítjük a ténnyel, hogy tudjuk, mit tett, mindent el fog követni, hogy kirúgasson minket.

201

Jönnek a fejesek

Arra jutottam, jobban járunk, ha kidobjuk a tükröt – úgyis törött volt – és hagyjuk az egészet a fenébe. Végül aztán közösen úgy döntöttünk, még egyszer próbára tesszük. Hátha jobb belátásra tér és visszahozza a zacskót a tartalmával együtt. Aznap este hat kövér csíkot húztam ki az üveglapra. Reggelre négy eltűnt. Mégis, mit gondolt magáról ez az ember? – kérdeztem magamtól, miközben ez járt a fejemben: Jó, tehát ez az ember immár öt napja szívja fel a porított műanyagot. Lehet, hogy ezt el is tudnánk adni. Lehet, hogy utána kellene nézni, honnan jön az alapanyag. Vito most már hajthatatlan volt, szerinte nincs más választásunk, mint szembesíteni a pasast azzal, hogy tudjuk, mit tett. Vito sokkal jobban értett az ilyesmihez, ezért abban maradtunk, kettőnk helyett is ő beszél. Vito felhívta a titkárságot és időpontot kért tőle. Másnap délután átsétált az új épületbe és miután belépett az irodájába, diszkréten becsukta maga mögött az ajtót. – Van valami, amit szeretnék megmutatni önnek – kezdte Vito, azután odaadta a videokazettát. A pasas betette a lejátszóba és elindította. Mindkét este felvétele rajta volt a szalagon. Egyáltalán nem volt szép látvány. Miután végzett, néma csend ülte meg a szobát, de Vito látta rajta, hogy iszonyatosan töri a fejét, mitévő legyen. Ezt nem hiszem el, ezek bekamerázták a szobát! – ez járhatott a fejében. – Ugye tudja, hogy voltaképpen szerencsés, hogy a főnököm egy kamerára kötötte a kokót és nem egy kézi gránátra – folytatta Vito nyugodt hangon. – Nem viccelek, a főnököm elég fura fickó, és eléggé felhúzta magát a történtek miatt. Azt akarja, hogy fizesse ki, amit elvett tőle. Ő durvábban akarta elintézni a dolgot, de megígértem neki, hogy majd én elrendezem. Vele ellentétben én a békés megoldások híve vagyok. Vito olasz volt, így neki még jól is állt, ha ilyesmiket mondott. A pasas teljesen berezelt. Meg sem próbált fenyegetőzni vagy bármi ilyesmi. Vitóval végül ötszáz dollárban egyeztek meg, amiért cserébe megkapta a kazettát. Az egyiket, mert a másolat nálunk volt.

Jönnek a fejesek

202

– Ugye tudja, hogy mostantól máshonnan kell beszereznie az anyagot – búcsúzott tőle, amire az ember megadóan bólintott, örülve, hogy ilyen olcsón és ép bőrrel megúszta. Azon a hétvégén Vitóval hatalmas bulit csaptunk a srácoknak. Mindenki olyan szerrel élt, amilyennel csak akart. Én eltettem a húsz-dolcsist, de nem azért, hogy felszívjak vele egy csíkot. Attól a naptól fogva bármilyen panaszunk vagy kérésünk volt a vezetőséghez, kérdés és hezitálás nélkül minden gyorsan megoldódott. De az arany élet sajnos nem tartott sokáig: beütött a válság, egyre kevesebb játékot adtunk el, így pár év múlva az emberek egy része felmondott, vagy elküldték őket. Az álkokóra rájáró emberről azt olvastam, hogy letartóztatták egy drogtanyán a prosti negyedben. Miért volt szüksége erre? – töprengtem rajta többször is. Amikor otthagytam a KISS-t, aztán pedig a diszkók világát, én végleg szakítottam ezzel az árnyvilággal. Ő pedig, egy cég elnökhelyettese, aki jómódban élt, szándékosan taszította le magát a mocsokba. Egészen addig azt hittem, hogy aki jómódba születik, jó iskolákat végez, az joggal gondolhatja magáról, hogy különb a többieknél. De ettől fogva már tudtam, hogy ez oltári nagy baromság.

20 Logika kontra csevegés

Voltaképpen

egy hiperlogikus fickó vagyok. A pszichológusok szerint ez jellegzetes aspergeres tulajdonság. Ebből adódóan vannak is gondjaim a hétköznapi társas helyzetek során. Leginkább azért, mert ilyenkor, ha beszélgetünk egymással, nem feltétlenül csak a logika szabályait követjük. Azért, hogy ezt a képességet fejleszteni tudjam magamban, olyan számítógépes programokat tanulmányoztam, amelyeket arra írtak, hogy reagálni tudjanak az emberi megnyilvánulásokra. A legjobb programok egyértelmű, logikus algoritmusokat követve jutnak el a megfelelő megoldáshoz, vagyis a válaszokhoz. Ezek a reakciók nem feltétlenül mondhatók természetesnek vagy „normálisnak”, de sokszor én magam sem vagyok jobb a számítógépeknél. A múlt héten például Laurie a következőt mondta nekem: – Az egyik barátnőmnek szeretője van. A pasasnak ugyanolyan motorja van, mint neked. Már az alaphelyzettel nehézségem akadt. A legtöbb párbeszédtől eltérően ugyanis nem kérdéssel indult. Vajon azt várja, hogy a véleményemet mondjam el neki? Vagy nekem kellene egy kérdéssel reagálnom? Ezért hát logikus elemekre bontottam a Laurie által elmondottakat. Laurie-nak barátnője van. Persze, hiszen nő, ezért sok barátnője van. De melyikről beszél1 A barátnője egy pasassal kavar. De miért pont velem osztotta meg ezt? Ismerem ezt a nőt? Hát a pasast? Vagy inkább arra akar furmányosan rámutatni, hogy mivel nekem is van motorom, szeretőm is lehetne? A pasas motorozik. Na, ez már szűkíti a kört. A férfiak kilencvenöt százalékának ugyanis autója van, nem motorja. Az illető tehát benne van abban az öt százalékban, akit akár még ismerhetek is.

Logika kontra csevegés

204

A motorja történetesen pont olyan, mint az enyém. Laurie mennyire ismeri a motorokat? Talán arra akart ezzel célozni, hogy ő is egy Electra Clide Classicot hajt, vagy csak arra, hogy a pasas motorja ugyanolyan fekete, mint az enyém! Hiába próbálkoztam, képtelen voltam összerakni a választ. Mi a csudát akarhatott, amikor szóba hozta a dolgot? Nem találtam semmiféle logikai kapcsot Laurie mondatai között. A padlót bámultam, és közben iszonyatos sebességgel kattogott az agyam. Tudtam, hogy előbb-utóbb mondanom kell valamit, különben jönnek a szokásos, „Mi az, nem hallottad, amit mondtam?” vagy „Te nem is figyelsz rám?” típusú kérdések. Azt is tudtam, hogy olyan válaszra vár, ami több egy szimpla „ó, igen?”-nél. Azzal is tisztában voltam, hogy egy olyan válasz, mint az, hogy „a múlt héten elmentem New Portba és megnéztem a dzsesszfesztivált”, nem illik ide. Arra jutottam, hogy több információra van szükségem ahhoz, hogy bármiféle normális választ adhassak. Ugyanezt az algoritmust követték a sikeres szoftverek is. így aztán kérdeztem. – Melyik barátnődről beszélsz? – Ezt meg miért akarod tudni? – nézett rám meglepődve. Erre nem számítottam. Egészen gyanakvó volt a hangja. Megvakartam a fülem tövét és eltűnődtem. Válaszával azt üzente, hogy másfajta reakcióra számított. De mégis, mit várt tőlem, hogy mit fogok mondani! Lehet, hogy ki kellett volna találnom valamit, ami nagyon hasonló volt az ő mondataihoz. Mondjuk, valami olyasmit, hogy „a haveromnak, Spike-nak is van egy barátnője. Ráadásul a csaj is motorozik”, de ennek nem lett volna semmi értelme. Értelmetlen kijelentéseket pedig sosem tettem, kivéve, ha valakit átverhettem vele. Egyszerűen nem tudtam szabadulni attól, hogy Laurie szándékosan mondta azt, amit mondott, így kell rá lennie logikus válasznak is. Lehet, hogy egyszerűen csak hallgatnom kellett volna, vagy játszani a hülyét. Hiszen sokszor egy szimpla „hűha!” és egy mosoly elég volt az ilyen helyzetek feloldására. Viszont csak úgy, ok nélkül

205


nem tudok mosolyogni, és a hülyét sem tudom megjátszani. Ettől függetlenül arra jutottam, hogy egy „hűha!” még talán belefér. De ha a motor vonalba kapaszkodtam volna bele, megkérdezhettem volna tőle, hogy „pontosan milyen motorja van a fickónak?”, amire biztosan nem azt a választ vártam volna, hogy „ahhoz semmi közöd!’’. Amikor végül azt kérdeztem Laurie-tól, miért ilyen gyanakvó nekem esett. – Miért akarod tudni, kiről van szó? Ha elmondom neked, abból nekem semmi jó nem származik. Mert mi van, ha visszajut a férje fülébe a dolog? Nem sokkal később, amikor véletlenül szem- és fültanúja voltam két nő beszélgetésének az étteremben, megértettem, mit kellett volna mondanom Laurie-nak. – Képzeld, Jennynek a könyvelésről új hapsija van! Ráadásul a pasas egy Corvette-tel jár! – Hű, ez jól hangzik! És nős? Ahogy végighallgattam a párbeszédet, egyből leesett, hogy nekem is hasonlóképpen kellett volna reagálnom. Megértettem, hogy Laurie azért beszélt a barátnőjéről, mert szórakoztatni akart, tőlem pedig azt várta, hogy ennek megfelelően adjak hangot az érzelmeimnek. Az én fejemben viszont fel sem vetődött ilyesmi a lehetséges válaszvariációk között. Mostanra világossá vált számomra, hogy a „normális” emberek sokkal könnyebben folytatnak hétköznapi csevegéseket, mint én, ráadásul bármikor képesek a logika szabályait figyelmen kívül hagyni. Azt hiszem, velem ellentétben bennük születésüktől fogva megvan az a képesség, hogy olvassanak a társas érintkezés különféle jeleiből. Ennélfogva például a csevegés – illetve bármely interakció, ahol a szimpla információcserénél több zajlik – nekem mindig is nehézségeket okozott. Már gyerekként megtanultam, hogy mások nem szeretik, illetve nem értik, ha azt a választ adom a közeledésükre, ami éppen akkor a fejemben motoszkált. Miután erre rájöttem, fokozatosan átállítottam a gondolkodásomat arra, miként kommunikálhatnék sikeresebben. Megtanultam például, hogy ha szóba akarok állni valakivel, jót tesz, ha azt egy „helló, hogy van?"


206

jellegű kérdéssel indítom. Lehet, hogy ez másnak természetes, nekem nem volt az. Ehhez hasonló kérdések egész tárházát magoltam be, hogy minél természetesebbnek hasson a beszédem. Ennek ellenére még mindig eléggé korlátozott a társas viselkedési eszköztáram. Ma már tisztában vagyok azzal is, hogy a túlságosan logikus alapokon nyugvó válaszaim sokszor bántóak vagy tapintatlanok. Amit persze én nem értek. Laurie-nak például annak alapján tettem fel a kérdésemet, amit előtte elmondott. Ráadásul barátságos módon reagáltam, úgyhogy többszörösen nem értettem a gyanakvását. Végül is o hozta fel az egész témát. Meggyőződésem, hogy az embereknek csak akkor lenne szabad megszólalniuk, ha már arra is felkészültek, hogy minden nekik szegezett kérdésre válaszolni tudnak. A világ viszont legtöbbször nem ilyen logika mentén működik. A Laurie-éhoz hasonló párbeszédek – illetve, ha eszembe jutnak ilyenek – gyakran felidegesítenek. Az emberek anélkül, hogy kérném vagy akarnám, beszédbe elegyednek velem és rám zúdítják a mondandójukat. Aztán, ha nem azt a választ kapják, amire számítottak, méltatlankodnak. Ha nem reagálok, akkor azon háborodnak fel. Szóval, az ilyen helyzetekből ritkán jövök ki jól. Nem véletlen, hogy egy időben odáig jutottam, hogy felesleges beszélgetni bárkivel. Sajnos a legtöbb autista nem is képes erre, és vélhetően épp a fenti okfejtésem miatt. De én azt szeretném, ha Laurie és a hozzá hasonló emberek szeretnének engem. Hogy ne a fura, különc fickót lássák bennem. Igaz, hogy kissé excentrikus vagyok, de attól még ugyanolyan, mint bárki más. Ezért állhatatosan dolgozom azon, hogy a „normális” emberekkel kommunikálni tudjak. Ők például rendszerint kérdéseket tesznek fel egymásnak csak azért, hogy folyamatosabbá tegyenek egy-egy beszélgetést. Mint amikor például olyasvalakivel találkoznak, akit már jó ideje nem láttak. – Hogy van a feleséged? – Mi van a fiaddal? – Jól nézel ki! Leadtál néhány kilót? A hétköznapi beszélgetés során ezek a kérdések akkor is terítékre kerülnek, ha történetesen semmi nem indokolja, hogy rákérdezzünk

207


arra, mi történt az ismerősünk feleségével, gyerekével, és láthatóan külsőre sem sokat változott. Vannak olyanok az ismeretségi körömben, akiknek kifogyhatatlan készletük van hasonló kérdésekből, és a mai napig nem tudtam megfejteni, honnan tudják, mikor, melyiket kell előhúzni a tarsolyból. Szóval ezek a valójában semmitmondó kérdések a világ legtermészetesebb módján részei a hétköznapi életnek. Ezért aztán azon sem lehet csodálkozni, ha a megkérdezettek mosolyognak rajtuk és így válaszolnak: – A feleségem jól van. – A fiam januárban szabadul a börtönből. – Gyomorgyűrűim van, így szabadultam meg húsz kilótól. És ami a legmeglepőbb, szinte mindig hozzáteszik, hogy „köszönöm a kérdésed”. Az, hogy a „normális” emberek honnan tudják, mikor, melyik kérdéssel rukkoljanak elő, a mai napig rejtély számomra. Pusztán a szerencsén múlik, vagy inkább azon, hogy másképp működik az agyuk? Nem, sokkal inkább a társas helyzetekhez való szocializáción és ezeknek a megfelelő alkalmazásán múlik – egyszóval olyasmin, ami nekem sosem ment. Amikor például egy barátom odasétál hozzám, hogy beszélgessünk, nem kérdezek rá a felesége hogylétére, mert kizárólag a barátom érdekel, és a felesége meg sem fordul a fejemben. Azt gondolom, hogy ha valóban jó barátom az illető, akkor magától is mesélni fog a szeretteiről, úgyhogy tökéletesen felesleges rákérdeznem. Ha pedig történetesen a súlyáról van szó... nos, akkor biztosan szóvá teszem, hogy „kövérebb vagy, mint amikor utoljára láttalak”. Most már persze tudom, hogy ez a kijelentés durva, vagy legalábbis túl nyers, de sajnos a nyelvem sokszor gyorsabban forog, mint az agyam, amely azt mondaná: „hé, ezzel megfogod bántam, ne tedd!” Persze, ha az illető láthatóan nyúzottabb, mint korábban, akkor valószínűleg valami olyasmit mondanék neki, hogy „lefogytál... talán beteg vagy?” Tudom, hogy manapság egyre divatosabb diétázni. De azt is tudom, hogy a velem egykorú emberek leginkább akkor


208

fogynak, ha valami nincs rendben velük. Szóval, ilyenkor nem kertelek, hanem inkább egyből rákérdezek. Megtanultam, hogy az ilyen „hogy van a feleséged?” típusú kérdéseket a kommunikációban jégtörőknek is szokták hívni. A magam részéről én csak akkor élek velük, amikor szándékosan kapcsolatba akarok lépni valakivel. Egyébként pedig inkább megvárom, míg mások közelednek felém, magamtól ritkán kezdeményezek. Amikor mégis, rendszerint sikerül valami olyan bántó vagy meghökkentő mondattal nyitnom, amiről az emberek ugyan tudják, hogy igaz, mégsem akarnak szembesülni vele. Ezért aztán néhány éve szándékosan kitaláltam, hogy ha ki akarom tölteni a beszélgetésbe került űrt, vagy éppen kezdeményezni szeretnék, csaholok egyet, Vau! Az emberek persze ezen is meglepődnek és nem igazán tudják, miként reagáljanak, de legalább nem tekintik durva sértésnek. Utána már nagy valószínűséggel beindul a beszélgetés. Régebben, amikor azért kritizáltak, mert oda nem illő kérdéseket tettem fel, iszonyatosan szégyelltem magam. Most már tudom, hogy a „normális” emberek sokszor felületesen és rosszul reagálnak. Úgyhogy ahelyett, hogy ezzel nekem okozhatnának fájdalmat, inkább én háborodom fel vagy oda sem figyelek rájuk. A magam módján így fejezem ki, hogy számomra a racionalitás és a logika mindennél előrébb való. Ezek a kommunikációs gondjaim más Asperger-szindrómások életét is naponta próbára teszik. Ha például valaki tolókocsiba kényszerül, azzal rendszerint türelmesebben és nagyobb odafigyeléssel bánnak, mert mindenki számára egyértelmű a „fogyatékossága”. Senki még csak véletlenül sem mond nekik olyasmit, hogy „gyere, fussunk át gyorsan az út túloldalára!”. És amikor a mozgássérült nem rohan át, senki nem vágja a képébe, hogy „mi az, mi bajod?”. Nem, őket gondolkodás nélkül segítjük. Velem és az aspergeresek nagy részével viszont az a helyzet, hogy a külsőnkből semmi nem árulkodik arról, hogy a hétköznapi kommunikáció terén milyen hendikepesek vagyunk. Pedig ez a helyzet. Ezért aztán amikor valakit akaratlanul is megbántunk, máris jön a lesújtó vélemény: „Mekkora barom ez az ember!” Valójában

209


nagyon várom már azt a napot, amikor hozzám is úgy közelít majd mindenki, ahogy most a mozgássérültekhez. És ha e mellé még ingyen parkolóhely is jár, nem utasítom vissza! Vau!

21 Nagymenő vezető vagyok

Amikor a Milton Bradelynél kezdtem dolgozni, fiatal voltam és lelkes. Bobbal, a legfőbb konspirátor társammal meg voltunk győződve róla, hogy az általunk tervezett játékok az egész világot meg fogják hódítani. Volt, hogy éjszakákba nyúlóan dolgoztunk, hogy mihamarabb a gyártósorra kerülhessen a legújabb fejlesztésünk. Szerencsére semmi szükség nem volt arra, hogy munka közben üres dolgokról csevegjünk egymással, mi már azelőtt technofób kockák voltunk, hogy a személyi számítógépek elterjedtek volna. Az volt a feladatunk, hogy új dolgokat találjunk ki, megoldjuk a felmerülő problémákat, nem pedig az, hogy bárkit is lenyűgözzünk a bájologásunkkal. Azért jól jött volna, ha legalább egy kicsit képben vagyunk a cég belső erőviszonyait illetően. A cég politikájáról nem sokkal a belépésem után ízelítőt kaphattam. A Sötét Torony nevű játék volt az egyik legnagyobb dobásunk, amit az 1981-es év játékszenzációjának szántunk. Ez egy régebbi, fantasy szerepjáték elektronikus változata volt. A kulcsa egy középen forgó torony volt, amelyik minden egyes játékos előtt megállt. Azaz csak állt volna, de nem tette. A baj az volt, hogy rossz helyen állt meg. És mivel Bob volt a Sötét Torony felelős tervezőmérnöke, a hiba az ő sara volt. Egyre csak vakarta a fejét, próbálkozott, tesztelt és minden tapasztalatát latba vetve próbálta kideríteni, mi lehet a hiba. Most, hogy már én is a gépezet része voltam, mindezt közvetlen közelről nézhettem és teljesen lenyűgözött, milyen fantasztikus technikai háttér és tudásanyag van egy ilyen harminckilenc dolláros játék mögött. Bizonyos szempontból ezek az elektromos játékok sokkal kifinomultabbak és intelligensebbek voltak, mint a legtöbb hangszer vagy hangeszköz, amivel korábban dolgoztam.

211

Nagymenő vezető vagyok

Látszólag egyszerűnek tűnt: az ember megnyomott egy gombot és a gép beindult, ha meg kikapcsolta, leállt, igaz? Valójában mindez jóval bonyolultabb volt ennél. A tehetetlenség ugyanis még akkor is mozgatta a motort, miután leállították, épp, mint az autóknál. A gond az volt, hogy nem lehetett pontosan megmondani, mennyivel is forog tovább. – Semmi gondunk nem lenne, ha játékonként ötvendolláros költségvetésből dolgozhatnánk – panaszolta Bob. – Nekünk viszont huszonöt centből kell megoldanunk a dolgot, igaz? – feleltem. Az alkatrészköltség volt a legkritikusabb pont. A játékbizniszben már akkor is az volt az alapvetés, hogy a lehető legkevesebb alkotó résszel és a lehető legolcsóbban rakjuk össze a legújabb és legjobb játékokat. Ehhez pedig minden alkalommal a tudásunk és az eltökéltségünk legjavát kellett bevetnünk. Ha sikerrel jártunk, iszonyú büszkék voltunk magunkra, hogy véghezvittük a lehetetlent: elegáns és működőképes modelleket alkottunk a semmiből. De nem mindig jártunk sikerrel. Egy hónap és megszámlálhatatlan túlóra után Bob végül rájött a megoldásra. – Amplitúdóhatároló kapcsolás – árulta el. – a tranzisztorok segítségével fogjuk elérni, hogy abban a pillanatban, amikor megszűnik az áramfelvétel, a motor is megálljon. – Szóval, akkor pont úgy kellene működnie, mint a mozdonyok dinamikus fékberendezésének – vágtam rá. Nagyon tetszett az ötlet. Ki gondolta volna, hogy ugyanaz a technológia, ami a síneken tart egy több tonnás mozdonyt, arra is jó lehet, hogy megoldja a mi problémánkat? Bob ötlete tökéletesen bevált. A torony pont ott állt meg, ahol kellett, úgyhogy készen állt a sorozatgyártásra. Egy hónappal később azonban nagyon ki volt kelve magából. – Hallottad, mi történt? – jött oda hozzám füstölögve. – Alan lenyúlta az ötletemet. Azt mondta, az ő érdeme, hogy működik a Sötét Torony. A vezetés meg előléptette. Az a rohadék ellopta a terveimet!


212

Nem igazán tudtam, mit feleljek. Úgy tűnt, a kezdeti lelkesedésünk helyett mostanra minket is kezdett bedarálni a mindenáron való érvényesülés elve. Mindeközben az én csoportom is gőzerővel dolgozott egy projekten – az első beszélő játékon –, nekem pedig az volt a feladatom, hogy megtervezzek egy rendszert, ami digitális jelekké alakítja át a hangokat. Én a dolog analóg részéért feleltem, Klaus pedig a digitálisért. A legeslegelső mikroszámítógépek egyikét, egy IMSAI 8080-ast használtunk, ez rögzítette a digitális jeleket. Elég nagydarab volt, a munkapultom jó részét elfoglalta, összevissza lógtak belőle a kábelek, de ahogy megkaptuk, rögtön be is üzemeltük. Ott ültem a monitor előtt, kezem alatt a billentyűzettel. Viszonylag egyszerűen működött. Ha megnyomtam az R gombot, akkor bármit, amit a következő hat másodpercben a mikrofon vett, rögzített. Folyamatosan rögzítettünk és digitalizáltunk. – Hé, kis pajtás, válaszd ki, mit játszanál! Szépen egyesével az egész bagázs felmondta a játék szókészletéhez szánt bugyuta mondatokat: A hármast választottad!, és a klasszikust: Most én jövök! Minden mérnök és technikus kapott egy esélyt arra, hogy kipróbálja, lehet-e éppen belőle a jövő legjobb játékának hangja? Végül úgy alakult, hogy a cég egyik alelnöke, Mike Meyers lett a befutó. Lehet, hogy hülyén hangzik, de büszke voltam a saját szerepemre és arra, hogy abban sikeresen helytálltam. A digitalizálok fogták az általam rögzített hangokat és összerakták úgy, hogy azokat egy integrált áramkörre rögzíthessük. Noha a lehető legkevesebb elemmel dolgoztunk, a végeredmény így is egészen jó lett. Ma már minden kölyöknek Nintendója vagy X-Boxa van, de akkoriban, a hetvenes évek végén ezek a játékok még igazi újdonságnak számítottak. Nem sokkal azután, hogy odakerültem, kihoztuk az első, hordozható játékkonzolt, aminek cserélhető, kártyás programjai voltak. Ez volt a Microvision. Hirtelen több millió gyerek akart magának ilyet, persze a hozzá tartozó játékokkal, a Blockbusterrel, a Bowlinggal, a Kígyóval és a

213


többivel. Az első, karácsonyi értékesítési számok után láttuk, hogy a Microvision lesz a következő év nagy slágere. Ez azért is volt jó hír, mert az azt megelőző évben a Simon nevű játékkal sikerült tarolnunk. Kora ősszel azonban megtorpant a trend, egyre több meghibásodásról kaptunk visszajelzést. – Hallottad, mi van a Microvisionnel? – kérdezte tőlem az egyik nap Brad, aki dolgozott a játék fejlesztésén. – Tonnaszámra küldik vissza a bekrepált játékokat! Tegnap az egyik felbőszült anyuka hatalmas patáliát vágott le amiatt, hogy elromlott a gyerek játéka. De nem ez az igazi gond: az összeszerelésnél is bajok vannak. Rengeteg a sérült panel. Bradet annyira nem törte le a dolog, elvégre mi nem a gyártáson dolgoztunk, hanem a tervezésen. A vezetés azonban láthatóan nem tudta, mitévő legyen. Egyre több aggódó arcot láttam magam körül, ahogy közeledett a karácsonyi szezon. Emeltek volna a gyártáson, de néhány héten belül a selejtes darabok száma ötről hatvan százalékra emelkedett. Ez volt az a pillanat, amikor a menedzsment igazán pánikba esett. Több millió megrendelésünk volt, és úgy tűnt, képtelenek leszünk teljesíteni ezeket. Ez az az eset, ami egy játékgyártó legrosszabb rémálmában előfordulhat. A dolgot tetézte, hogy a cég százéves fennállásának történetében még sosem volt ilyen súlyos krízis. Ez érthető, hiszen korábban menynyi esélye volt annak, hogy egy sakk-készlet, egy puzzle vagy egy pakli kártya meghibásodjon? Az elektronikus játékok viszont egészen új világot jelentettek a Milton Bradley számára. A régi motorosok egyre nagyobb nosztalgiával gondoltak azokra az időkre, amikor az újítás legfeljebb annyit jelentett, hogy a sakktábla feketéjét kékre cserélték. A minőségbiztosítási részleg érthetetlenül állt a dolog előtt, azt állították, nem ők tehetnek arról, hogy homokszem került a gépezetbe. Miután a vezetőség hiába üvöltözött egymással, hiába fenyegettek már meg mindenkit, végül hozzánk, a különcökhöz fordultak. Be is hívták a vezetőnket.


214

– Azt hiszem, tudom, kire van szükségünk. Az analóg rögzítés a szakterülete, de kellőképpen friss még ahhoz, hogy egy új irányból is megvizsgálja a problémát – mondta a fejeseknek. Így kaptam meg a legújabb projektemet, aminek köszönhetően immár a gyártás folyamataiba is bele kellett tanulnom. A módszer ugyanaz volt: este, otthon bújtam a szakkönyveket. Amikor ezzel megvoltam, jött a minőség-ellenőrzés is. Aztán pedig feltettem a kérdéseimet a megfelelő embereknek. – Változott-e valami a gyártó mechanizmusban? – Nem, semmi. – És a tesztelési fázisban vagy a szállításban? – Nem, egyikben sem. – Használunk-e más alkatrészeket? Mi van például a kábelkötegekkel? – Nem, azok is változatlanok. Még tavasszal berendeltünk egy kétszázötvenezer darabos kontingenst, azóta is azt használjuk. A fenébe! A műhelyben leültem Bobbal, aki alapvetően a termékfejlesztésen dolgozott. Akkor már mindketten ingben, nyakkendőben jártunk dolgozni. Ez egyfajta kimondatlan elvárás volt felénk, hiszen most már vezetők voltunk. Azok voltunk, de nem igazán tudtuk, hogy ez mivel jár együtt. Legalábbis nagyban különbözött az elképzelésünk attól, amit a főnökeink gondoltak erről. Noha termékeket fejlesztettünk, alapvetően azért voltunk ott, hogy jól érezzük magunkat. Például hajkurásztuk a grafikus lányokat. A főnökeink viszont, velünk ellentétben, igazi munkát végeztek. Illetve, hogy pontos legyek: elvégeztették velünk a munkát. Ez volt az ő feladatuk, bevasalni másokon az eredményeket. Mi voltunk a mások. A Microvision-probléma elég komolynak tűnt, ami egyáltalán nem volt az ínyemre. Semmi kedvem nem volt komolyan dolgozni. – Nem lehet, hogy idebent valaki szándékosan szabotálja a Microvisiont? Bob szkeptikusan állt a dologhoz. Jóval régebb óta volt a cégnél és szerinte nem voltak olyan belső feszültségek, amik ide vezethettek volna.

215


– Nézd, sosem láttam még, hogy a termelésen bárkik is egymásnak estek volna. Nem hinném, hogy valaki szándékosan be akarna tenni a cégnek. Kezdtem aggódni. Mostanra ugyanis már naponta több százra nőtt a gyártósorról lekerülő, hibás Microvisionok száma. A menedzsment pedig a pánikról átváltott az állandósult hisztériára. De tudtam, hogy képes vagyok megoldani a feladatot. Legalábbis reméltem, hogy képes vagyok rá. És ha nekem mégsem sikerül... nos, akkor még mindig ott voltak mások, akiknek kiadhatták a dolgot. Viszont segítségre volt szükségem. Úgyhogy újra felhívtam Bobot. Azt javasolta, találkozzunk valahol munka után, hogy nyugodtan átbeszélhessünk mindent. A megbeszélt időpontban ott voltam a találkahelyen, fel-alá járkáltam, de Bobnak nyoma sem volt. Egyre idegesebb lettem, kezdtem azt érezni, hogy a világ összes terhe az én vállamat nyomja. Mivel akkoriban még nem voltak mobiltelefonok, a várakozáson kívül nem volt mit tennem. Egyre rosszabbul viseltem, hogy nem történik semmi. Ha a cégnél lettünk volna, legalább lemehetek a büfébe venni egy szendvicset meg egy üdítőt. De itt, az üres parkolóban, ahol álltam, erre esélyem sem volt. Alig egy éve volt „rendes” munkám, de mostanra teljesen magába szippantott a céges mentalitás. Ha igazán őszinte akartam lenni magamhoz, korántsem az volt, amit külső szemlélőként elképzeltem. Aztán végre megpillantottam. Legalábbis azt hittem, hogy ő az. Nem voltam biztos benne, a hajó több száz méterre volt, de egyre gyorsabban közeledett. Nemsokára tényleg felismertem őt a sapkájáról. Lesétáltam a mólóra, és ahogy melléállt, átugrottam a hajóra. – Bocs a késésért – szabadkozott. – Még tankolnom is kellett és iszonyú sor volt a Pizza Ramánál. Azzal sebességbe tette a hajót és elindultunk a folyó közepe felé. Elvettem egy szelet pizzát és elmajszoltam. Miközben Bob vezetett, végiggondoltam a Microvision lehetséges jövőjét. A gyártósoron százhúsz munkás dolgozott azon, hogy minél többet termelhessünk belőle. Egészen addig, amíg nem találunk megoldást a problémára,


216

tízből hat termék a kukában landol. Itt a hajón viszont egyetlen Microvision sem volt velünk, ezért úgy döntöttem, egészen szép őszi napunk van. A legjobb helyen voltunk, hogy megbeszéljük, mitévők legyünk. – Szóval mit gondolsz? – kérdeztem Bobot. – A hűtőben van innivaló – felelte. Bobnak is volt egy saját projektje, a Big Trak nevű játék. Ez egy programozható tank volt, ami hangokat adott ki magából, miközben ide-oda mozgott a legkülönfélébb akadályokat is legyűrve. Úgy éreztem, hogy még ezt is meg tudnánk fejelni egy újabb látványelemmel. – Tudod, Bob, gondolkodtam. Felszerelhetnénk a Big Trakre egy mini, elektromos sokkolót, amivel jól bokán lehetne bökni a gyerekeket. Így a tank képes lenne megvédeni magát a kis szarháziaktól, akiknek a legfőbb célja, hogy tönkretegyék. Bob elmosolyodott a gondolatra, ahogy maga elé képzelte, amint egy kilencéves kis szörnyeteg ott fetreng a földön a bokáját ért áramütés miatt. Az a helyzet, hogy jóval megelőztük a korunkat. Most, amikor ezeket a sorokat írom, több mint huszonöt év telt el az óta, és a játékok még mindig képtelenek megvédeni magukat a vadorzó gyerekektől. Ők pedig pusztítják őket, ahol csak érik, a tervezők legnagyobb bosszúságára. Bobbal mi annak idején komolyan felvetettük az ötletet az egyik vezetőségi értekezleten, de az ötlet nem nyerte el a tetszésüket. Fiatal fejesekként azzal is szembesültünk, hogy az igazi nagykutyák minden lényeges dolgot az irodán kívül, a golfpályán hoztak meg. Pontosan tudtuk, hogy a cégen belül csak a lényegtelen dolgokról esik szó. Minket Bobbal sosem hívtak meg a golfklubba. De ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy az ő módszereiket követve mi is az irodán kívül keressünk megoldást a cég problémáira. Ezért is döntöttünk a hajó mellett. – Szerinted nem a chippel lehet a gond? – kérdezett vissza Bob, miközben mindketten nagyokat szürcsöltünk az italunkból. – Fogalmam sincs – feleltem. – És mi a helyzet az áramellátással? – folytatta Bob.

217


Ki tudja, lehet, hogy az éppen akkor mellettünk elhaladó hajóról felcsapódó víz adta az ötletet, már magam sem tudom. Mindenesetre, akkor és ott bevillant, mi lehet a gond. A tervezők szempontjából azok a működőképes termékek, amelyek minél kevesebb alkatrészből, minél alacsonyabb áron állíthatók elő, ráadásul minél gyorsabban a piacra dobhatók. Attól fogva, hogy bevillant a válasz, minden olyan magától értetődőnek és pofonegyszerűnek tűnt. Ahogy a nyárból őszbe fordult az idő, a levegő sokkal szárazabb lett. Az alacsonyabb páratartalom pedig több statikus elektromosságot indukált. Ugyanaz a jelenség, amit akkor érzünk, ha leveszünk magunkról egy műszálas pulóvert, gyakorlatilag tönkretette a Microvision játékokat. – Statikus áramkisülés – vetettem oda Bobnak. – Mi van? – Az lesz a gond. Az vágja haza a Microvisionöket. – A statikus kisülés? – kérdezett vissza Bob, majd még néhányszor megismételte a szót. – Igazad lehet. Az agyam azonnal hipersebességre kapcsolt, miközben azon gondolkodtam, hogyan tudnám a valóságban is bizonyítani a hipotézisemet. Másfelől pedig, ha igazam van, miként lehetséges elhárítani ezt a problémát? Több millió dollár volt a tét, nem beszélve a nálunk dolgozó emberek állásáról. Ráadásul ez most nem valami elvont dilemma volt, hanem nagyon is valós, a termelést érintő gond. Az előállítás pedig sokkal összetettebb és keményebb világ, mint a miénk a tervezésen. Hallottam olyan történeteket is, hogy ha rosszul mentek a dolgok odalent, azzal motiválták a mérnököket, hogy háromból kettőt megfenyegettek, hogy utcára kerül, ezért aztán a harmadik biztosan összekapta magát. Nálunk egészen más volt a helyzet. Minket biztattak és inspirálni próbáltak a vezetőink. Mosolyogtak és normálisan beszéltek velünk. A gyárban, az előállítási részlegen ezek ismeretlen fogalmak voltak. Az ottani vezetők tele voltak fizikai és lelki sérülésekkel. Nem csoda, hogy szinte kivétel nélkül mindegyikük tartott az irodájában egy baseballütőt. A pizza elfogyott, mi pedig összeraktuk, mit is kellene tennünk. Miközben kikötöttünk, már a következő lépést fontolgattuk. Mi


218

lenne, ha megerősítenénk a játék földelését? Egy másik projektem kapcsán volt még egy viszonylag vastag rézfóliám. Mi lenne, ha először ennek segítségével próbálnám meg elvezetni a statikus töltést? – morfondíroztam magamban. Rá is erősítettem egy darabot a Microvision konzoljára, méghozzá az alaplapra. Aztán egy ugyanilyen fóliát tettem a játék kártyabefogadó nyílására is. Működött. Akárhányszor beledugtam a játékkártyát a gépbe, a rézfólia azonnal elvezette az esetlegesen felgyülemlett statikus áramot. Ideje volt más gépeken is tesztelnem a módszert, ezért rendeltem a gyártástól fél tucat vadonatúj Microvisiont. Pár perc múlva már meg is érkeztek, ezzel is erősítve a tényt, hogy a vezetés mielőbbi eredményeket szeretne. Egymás után többször fel-le vettem a műszálas pulóveremet és egy gumitalpú cipőben többször végigcsoszogtam a padlószőnyegen, hogy minél nagyobb statikus töltést tudjak generálni. Amikor ezek után megérintettem a villanykapcsolót, jókora szikra pattant ki az ujjamból. Újra feltöltöttem magam a pulóverrel és a csoszogással, majd a kezembe vettem egy még nem módosított Microvisiont. Abban a pillanatban tönkre is tettem. Aztán megismételtem a töltést, de ezúttal már az általam módosított játékot fogtam meg. Semmi baja nem történt, túlélte a tesztet és nagyszerűen működött. Addig-addig ismételtem mindezt, amíg az irodai szemetes meg nem telt a statikus áramtól kipurcant Microvisionökkel. Az általam módosított verziók viszont egytől egyig működtek. Beleborzongtam, annyira örültem. Tudtam, hogy nem engem fognak utcára tenni, és hogy ezzel alighanem a céget is megmentem a csődtől. Végül is pofonegyszerű volt a megoldás. De az életben rendszerint a legegyszerűbb dolgok hozzák a legnagyobb sikereket. Csak gyakran nem elsőre vesszük észre, hogy a legnyilvánvalóbb megoldást kellene választanunk. Szóval, a Microvision-krízist sikerült elhárítanom, a többi – a sorozatgyártás megfelelő módosítása – a gyártómérnökök feladata volt. A csatát megnyertük. Bob és én attól fogva mindig kimentünk a folyóra, ha úgy éreztük, a munkánkat érintő dolgokról szeretnénk beszélni egymással. Én keményen dolgoztam a Milton elnevezésű projekten, amit a cég a

219


világ első, beszélő játékának szánt, Bobot pedig a Super Simon nevű projekt kötötte le. Voltak ugyan már korábban is olyan játékok, amelyek képesek voltak hangokat kiadni magukból, de olyan, amelyik interaktív módon reagált volna, még sosem. A Milton mindezt tudta. Viszont az volt vele a baj, hogy a vásárlók nem voltak vevők erre, így aztán egy év után el is tűnt a süllyesztőben. Biztos vagyok benne, hogy sok százezer dollárt spóroltam a cégnek azzal, hogy megoldottam a Microvision-problémát. De velem is ugyanaz történt, mint Bobbal a Dark Tower kapcsán: sem dicséretet, sem pénzt nem láttam belőle. Alighanem valaki más részesült bennük. Olyasvalaki, aki magasabban állt a céges ranglétrán. Egyébként a golfklubba sem hívtak meg egyszer sem. Bob nem sokkal később elment a konkurenciához, a Mattel céghez, ahol több nagysikerű elektronikus játék elismert tervezője lett. Én pedig ősszel egy másik állásajánlatot kaptam: egy blokkolóórákat és tűzjelző berendezéseket gyártó cég kutatásfejlesztési igazgatója lettem. Szóval meneteltem felfelé a céges hierarchiában, de ezzel az volt a gondom, hogy minél magasabbra jutottam, annál inkább az embereim képességeire kellett támaszkodnom és annál kevésbé használhattam a saját kreativitásomat és technikai tudásomat. Az olyan embereknek, mint én, ez gyakorlatilag egyet jelentett a bukás felé vezető úttal. Az új munkahelyem a Simplexnél nagyjából egyórányi autóútra volt tőlünk. Volt saját irodám, titkárnőm és mindennap öltönyben kellett bemennem. Egy év elteltével már húsz embert irányítottam, és ez volt a legrosszabb, ami történhetett velem. Egyáltalán nem voltam boldog. Azt éreztem, hogy a középszerűség mocsara vesz körül és húz magával, mind a munkámat, mind a nekem dolgozó embereket. Játéktervezőből (ami jó móka volt) egy olyan cég felelős vezetője lettem, amelyik a mások munkáját ellenőrző szerkezet gyártására specializálódott (ez egyáltalán nem volt jó móka). De sajnos nem volt visszaút. Nem sokkal azután ugyanis, hogy eljöttem, a Milton Bradleynél még rosszabbra fordultak a dolgok, mint a Microvision-krízis idején. A cég harmincmillió dolláros veszteséget termelt, az emberek nagy részétől pedig megvált. Nem


220

sokkal később az egész céget eladták, úgy, ahogy volt. Ekkor értettem meg, hogy hiába vagyok nagymenő vezető valahol, az korántsem jelent életbiztosítást arra, hogy lesz is munkám. Miközben próbáltam nem elveszni a céges hierarchia útvesztőiben és minél nagyobb hasznot termelő tagjává válni az amerikai társadalomnak, megnősültem. 1982 nyarán házasodtunk össze Kismedvével. Huszonöt éves voltam. Eleinte nagyon boldogok voltunk, de ahogy sűrűsödtek a gondok a munkám körül, úgy vittem haza ebből egyre többet. Idegesítettek a problémák, Kismedve meg teljesen bevetette magát az egyetem Tudományos-fantasztikus Klubjának vezetésébe, amit ő maga alapított. A korábbi évek halasztásai után most újra tanult. 1984-ben a Simplexnél lapátra tettek, mert anyagi gondjaik keletkeztek. Kemény idők voltak, hiszen én voltam a kenyérkereső. Kismedve az egyetem mellett nem dolgozott. És hogy még rosszabb legyen a helyzet, mindeközben még a bátyját, Pault is elvesztette egy autóbalesetben. Egyre több volt köztünk a feszültség, a kezdeti boldogságnak pedig már nyoma sem volt. Mázlim volt, hogy rövid időn belül sikerült újra munkát találnom. Egy hálózati transzformátorokat gyártó kis cégnél, az Isoregnél helyezkedtem el. Most viszont már naponta kétszer másfél órát kellett autóznom a munkahelyemig és vissza. Az életem egyáltalán nem olyannak tűnt, mint amilyen a tévéműsorok szerint a topmenedzsereké volt. 1988-ra még két munkahelyet magam mögött tudtam és kezdtem egyre jobban kiábrándulni a nagyvállalati munkamorálból. Az éves értékeléseimben ugyanis folyamatosan megkaptam, hogy nem vagyok csapatjátékos, nem tudok kommunikálni az embereimmel, kíméletlen és goromba vagyok, és bár valóban kreatív vagyok, leginkább mégis egy magának való különc. Torkig voltam az ilyen véleményekkel. Torkig voltam az életemmel. Szó szerint torkig voltam. Asztmás lettem és havonta legalább egyszer rohamkocsi vitt a kórházba, fulladási rohamokkal. Gyűlöltem reggelente felkelni, és munkába menni. Pontosan tudtam, mit kellene tennem. Abba kellene hagynom, hogy olyasmit

221


kényszerítek magamra, amit nem szeretek. Sem a nagyvállalatok, sem a csapatok nem voltak nekem valók. Ötévesen másra sem vágytam, csak hogy befogadjon egy közösség. Amikor nagyobb lettem, megpróbáltam bekerülni a baseballcsapatba, de senki nem választott. Ezt követően sosem akartam csapatjátékos lennie. Lehet, hogy ezek az elutasítások még húsz évvel később is erőteljesen munkálkodtak bennem. – Nem lehetsz örökké egyedül, a csapat tagjává kell válnod – hallottam megannyiszor. Ugyan, miért? Hogy belőlem is öltönyös idióta váljék? Az ki van zárva. – Kicsit diplomatikusabbnak kellene lenned, amikor mások terveit elemzed és felsorolod a hibákat. Nos, ez a terv, úgy, ahogy van, rossz. Sosem lesz működő képes. Az igazság pedig az, hogy már tizenöt évesen is százszor jobbakat csináltam ennél. – Lehet, hogy azt gondolod, az általad tervezett áramkör a világ legnagyszerűbb találmánya, de tudod, mi egészen más irányba akarunk menni. Szóval, azért akarjátok az én ötletem helyett Danét használni – ami kétszer annyiba kerül és feleolyan hatékony –, mert ő csillogóra nyalja a seggeteket és sosem mondja a szemetekbe, mekkora marhák vagytok. Ugye, jól látom a dolgot1 Tíz évembe és négy munkahelybe került, hogy mindezt elfogadjam és megemésszem. 1998-ban végül aztán engem is meghívtak a golf-klubba, tagnak. De addigra mindez már nem érdekelt. Már nem voltam nagymenő vezető. És golfozni sem tudtam.

22 Így lettem „normális”

Sokat gondolkoztam azon, miként sikerült átformálnom magam egy Asperger-szindrómás különcből látszólag „normális”, hétköznapi emberré. Valójában sok apró lépés húzódik meg emögött. Azt gondolom, hogy van folytonosság az autista, az Aspergerszindrómás és a „normális” lét között. Az egyik véglet az, amikor valaki úgy születik, hogy az egész életét a saját világába zárva éli le, anélkül, hogy a szülei vagy bárki más képes lenne kapcsolatot teremteni vele. A másik véglet az, amikor egy gyerek csakis kifelé képes fordulni, szélsőséges formában extrovertált. Az ilyen gyerekek szinte képtelenek befelé figyelni és összetettebb, mentális folyamatokat megélni. Valószínűleg nem lesz belőlük jó mérnök, de ettől még sokra vihetik az életben, mert a kommunikáció, az emberek közötti kapcsolatteremtés képessége az egyik legfontosabb kulcs a sikerhez vezető úton. A spektrum közepén pedig az olyan emberek állnak, amilyen én is vagyok; vannak, akik jobban funkcionálnak, vannak, akik kevésbé. Befelé is tudunk figyelni, és képesek vagyunk kapcsolatba lépni a külvilággal is. Vannak olyan Asperger-szindrómások, akik egészen extrém módon képesek koncentrálni egyetlen feladatra, hozzám hasonlóan ők egyfajta tudós elmével vannak megáldva. Ez egyszerre áldás és átok. Merthogy a különleges adottságért cserébe fizetnünk is kell: az élet más területein sokkal nehezebben igazodunk el. Én egyébként nem hiszem magamról, hogy lángelme lennék. Azt gondolom magamról, hogy egy olyan Asperger-szindrómás ember vagyok, akinek történetesen magas az intelligenciahányadosa. De azt is tudom, hogy valahol a zseniség határán lehettem, amikor gyerekként

223

Így lettem „normális”

a matematikai egyenleteket, később pedig az elektromos áramkörök működését képes voltam magam elé vizualizálni. Nem olyan régóta vannak ismereteink arról, hogy egy Aspergerszindrómás agya mennyiben működik másként, mint a hétköznapi embereké. Most viszont már van néhány könyv, amely ezt a kérdést feszegeti. Amikor elolvastam Daniel Tammet könyvét, a Megszületett egy kék napont, megdöbbentett, hogy az enyémhez kísértetiesen hasonló módon írja le az agyműködését. Másokkal is találtam hasonlóságot ezen a téren, például Temple Grandinnál a vizuális gondolkodás kapcsán. Azzal, hogy egyre többen vállalkozunk arra, hogy mások elé tárjuk a saját világunkat, az autista és az aspergeres lét egészen új és fantasztikusan izgalmas dimenzióiba juthatunk el. Amikor az ember fiatal, az agya folyamatosan változik, újabb és újabb neuronhálókat alakít ki, ezzel formálva a gondolkodást és a külvilágról kialakított ismereteket. Ahogy visszagondolok a saját életemre, pontosan látom magam előtt, mikor jött el az a pillanat, amikor például az összetettebb feladatokra való koncentrálás képessége ugrásszerűen fejlődni kezdett bennem. Ez volt az a periódus, amikor képes voltam a legösszetettebb technikai és matematikai kérdéseket is megfejteni, és amikor egyúttal elfordultam az emberektől. Később persze voltak olyan életszakaszaim is, amikor megfordult ez az irány, és a külvilág vált fontosabbá a számomra. Ekkor úgy éreztem, mintha az összpontosítás képességét elveszítettem volna. Hiszek abban, hogy azok a gyerekek, akik hozzám hasonlóan nagyjából az autizmus spektrum közepén vagy inkább a jobban funkcionáló felén helyezkednek el, kellő stimuláció és inspiráció híján olyan mértékben képesek bezárkózni a saját világukba, hogy utána már nem vagy csak nagyon nehezen képesek beilleszkedni a társadalom kialakult köreibe, függetlenül attól, hogy mindeközben például egy adott területen hihetetlenül kimagasló tudás birtokában vannak. A tudósok egyre több kísérletet végeznek az „agyi plaszticitás" területén, amivel azt akarják a lehető legpontosabban felmérni, hogy egy-egy új inger esetén az idegpályák miként képesek átrendezni a


224

korábbi kapcsolatokat. Ügy tűnik, hogy a kor változásával az agyunk ezen képessége is változik. Pontosabban az agyi plaszticitás más és más része viselkedik dominánsként a kor előrehaladtával. Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, azt tudom mondani, hogy a társas fejlődésemre a négy- és hétéves korom közötti időszak volt a legnagyobb hatással. Ez volt az az időszak, amikor sokat sírtam, mert nem értettem, miért nem akar velem senki barátkozni. Dönthettem volna úgy is, hogy a sok támadás és piszkálás miatt visszahúzódom, és magamba fordulok, de nem így tettem. Szerencsére a körülöttem lévő felnőttektől kaptam annyi pozitív visszajelzést, hogy továbbra is keressem a velük való kontaktust. Szóval ezek alapján nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy egy kisgyerek az őt ért csalódások után úgy dönt, hogy elzárkózik a külvilágtól. Egy olyan kölyök, aki mindezt ötévesen teszi, nagyon nehezen fog megnyílni felnőtt korában. Abban is hiszek, hogy harmincéves korom tájékán, de még az is lehet, hogy később, alapvető változás ment végbe az agyamban. Azért mondom ezt, mert össze tudom hasonlítani a mai gondolkodásmódomat azzal, ahogy huszonöt évvel ezelőtt vélekedtem például az írásról vagy az elektromos áramkörökről. Amiket akkoriban írtam, sivárak, mindenféle érzelmi töltést nélkülöznek. Azért nem írtam akkoriban az érzéseimről, mert nem értettem őket. Ma már azzal, hogy képes vagyok több mindent is megkülönböztetni az érzelmi életemben, mindezt meg is tudom fogalmazni – szóban és írásban egyaránt. Viszont azért is nagy árat kellett fizetnem, hogy fejlődhessen az érzelmi intelligenciám. Ha ma ránézek egy-egy húsz évvel ezelőtt tervezett áramkörömre, teljesen olyan, mintha azt nem is én készítettem volna. Az általam tervezett dolgok egy része igazi mestermű volt, mind a funkcionalitását, mind pedig a gazdaságosságát tekintve. Sokan mondták, hogy ezek mind egy kreatív zseni alkotásai. Ma viszont már nem értem őket. Ha megnézem az akkori tervrajzaimat, egy könyv jut eszembe róluk, amit még tizenéves srácként olvastam, a Virágot Algernonnak. Ebben a főhős, Charlie, a gyengeelméjű fiatalember agyát megműtik, amitől zseni lesz, de a hatás nem tartós. Ráadásul Charlie szembesül is saját leépülésével. Nos, sokszor én is

225


így érzem magam, amikor visszagondolok arra a kreatív tervezőre, aki egykor voltam. Amiket akkor létrehoztam, az agyam azon részének teremtményei voltak, amelyet ma már képtelen vagyok használni. Sosem fogok olyan eszközöket kitalálni, amiket akkoriban, ennélfogva olyan gitárt sem tudnék többé kiagyalni, mint amilyen Ace-é volt a KISS-ből. Az én történetem azonban nem szomorú, hiszen az agyam továbbra is működőképes. Csak arról van szó, hogy ma már másként funkcionál, mint egykor. Arról is meg vagyok győződve, hogy az intelligenciahányadosom sem csökkent, viszont ahelyett, hogy mindezt egyetlen területre leszűkítve hasznosítaná, a tudásomat ma már sokkal szélesebb területen vagyok képes alkalmazni. Biztos vagyok benne, hogy harminc évvel ezelőtt senki nem gondolta volna rólam, hogy egyszer még lesznek olyan képességeim, amelyeknek köszönhetően én is társas lénnyé válók, ki tudom fejezni az érzelmeimet, a gondolataimat, és képes leszek úgy beszélni az életemről, ahogy most ebben a könyvben is írok. Ezt még én magam sem hittem volna el akkor. Mindent egybevetve azt hiszem, jó vásárt csináltam. A bennem feszülő kreatív zseni nem segített abban, hogy barátaim legyenek és boldogabbá sem tett. Ma sokkal örömtelibb, gazdagabb és teljesebb az életem, és ezt leginkább annak köszönhetem, hogy velem együtt az agyam is fejlődött. Azt gondolom, gyerekkoromban a felnőtteknek köszönhettem, hogy nem zártam teljesen magamra a világ ajtaját és részben nekik köszönhetem azt is, hogy ma „normális” tagja tudok lenni a társadalomnak. A felnőttek jobban tudták kezelni a kommunikációs nehézségeimet, mint a gyerekek. Képesek voltak követni az olykor szétszórtnak vagy rendezetlennek tűnő válaszaimat, és érdekelte őket mindaz, amiről meséltem nekik, még akkor is, ha történetesen a legbizarrabb dolgokkal álltam elő. Ha ők nem ilyenek lettek volna, könnyen lehet, hogy mostanra én is visszafordíthatatlanul belesüllyedtem volna az autisták világába. Még tizenhat éves koromban is fennállt a veszélye annak, hogy elvonulok mindentől és csakis a saját elmémnek szentelem magam. Ha jobban belegondolok, látom is magam előtt azt az utat, ami ide


226

vezetett volna, abba a világba, ahol leginkább olyan emberek léteznek, akik bármikor képesek összeszorozni tízjegyű számokat. Elvégre nagyon jól elvoltam a magam tervezte áramkörökkel és eszközökkel. Ők soha nem járattak le, nem csináltak belőlem bolondot. Noha újabb és újabb kihívások elé állítottak, soha nem akartak nekem rosszat, soha nem bántottak. Tizenhat évesen, amikor otthagytam az iskolát, úgy éreztem magam, mintha egy show részese lennék, aki ott áll az egyes és a kettes ajtó előtt, és noha nem tudja, mi van mögöttük, választania kell. Furcsa módon az elviselhetetlen otthoni légkör, a vágy, hogy kiszabaduljak onnan és a szükség, hogy valami munkából el tudjam tartani magam, megvédett attól, hogy ezt a döntést meg kelljen hoznom. Így aztán egyre távolabb kerültem a gépek és az áramkörök világától – ami egyébként nagyon kényelmes, kiszámítható és bizonyos szempontból tökéletes volt – és egyre közelebb a félelmekkel és érzésekkel teli, színes és semmiképpen sem rendezett emberi világhoz. Több mint harminc év távlatából visszatekintve azt mondom, bárki, aki hasonló helyzetben nem így dönt, lehet, hogy sosem lesz képes teljes emberként beilleszkedni a társadalomba. Funkcionális Asperger-szindrómásként kifejezetten aggaszt azoknak a gyerekeknek a sorsa, akik később, felnőttként nem találják a helyüket az emberek között. Az autizmusról és az Aspergerszindrómáról szóló leírások többségében szerepel, hogy „nem akar kapcsolatot létesíteni másokkal” vagy „leginkább egyedül szeret lenni”. Mások nevében ugyan nem beszélhetek, de szeretném megosztani az ezzel kapcsolatos érzéseimet: Gyerekként sosem akartam egyedül lenni. Azok a gyerekpszichológusok, akik egyből azzal bélyegeztek meg, hogy társaságkerülő vagyok, rettenetesen nagyot tévedtek! Azért voltam és játszottam legtöbbször egyedül, mert nem tudtam, hogyan kell másokkal együtt játszani. Leginkább a saját korlátaim miatt voltam egyedül, és azt kell mondanom, a magányosság a legfájóbb pontja volt a fiatalságomnak. Olyan sokszor ért csalódás és kudarc gyerekként, hogy az akkor begyűjtött tüskék még jóval a felnőtté válásom után is sajogtak, és még azután is, hogy megtudtam, aspergeres vagyok.

227


Iszonyú nagy mázlim, hogy felnőtté válásom első szakaszában éppen a zenészek és a hozzájuk kapcsolódó emberek világa talált meg. Leginkább azért, mert abban a közegben teljesen normálisnak számít, ha valaki hozzám hasonlóan különc vagy legalábbis excentrikus. Kreatív voltam, vágott az agyam, és ha munkáról volt szó, mindent beleadtam, és nekik ez tökéletesen megfelelt. Bizonyos szempontból hiba volt hátat fordítanom annak a világnak, hiszen elfogadtak úgy, ahogy voltam, és családtagjukként kezeltek. Ezt pedig később, már alkalmazottként nemigen tapasztaltam meg. Viszont anyagi szempontból képtelen voltam tovább úgy élni, szükségem volt egy stabil munkahelyre. Amikor tervezőmérnök lettem, huszonötezer dolláros évi fizetéssel kezdtem. A hetvenes években ez jó pénznek számított. Ahogy léptem előre a céges ranglétrán, úgy nőtt a fizetésem is. Csoportvezető mérnök, fejlesztőmérnök, stratégiai igazgató, aztán végül igazgató a Power Systemsnél. Tíz év munka után már évi százezer dollárt vittem haza. Mindenki irigyelt, aki alattam volt a céges táplálékláncban. Ám ezért a szép summáért nagy árat fizettem. Először csak különféle áramköröket terveztem. Ezt egyfelől szerettem, másfelől pedig igen jó is voltam benne. Tíz év elteltével viszont már embereket kellett irányítanom és projekteket felügyelnem. Nem mondom, élveztem a státust és az ezzel járó „tiszteletet”, de nem voltam jó vezető és nem is szerettem a munkámat. Ha szerettein volna visszatérni a tervezéshez, persze megtehettem volna, de legalább a jövedelmem felének búcsút kellett volna intenem. Szóval az üzenete elég egyértelmű volt: a vezetők sokkal többet számítanak egy cég életében, mint a tervezők. Ezt pedig nagyon nehezen viseltem. Eszemben sem volt azért visszalépni és lemondani a fizetésem jelentős részéről, hogy újra a kreativitásomnak élhessek. Nem, én mindent akartam egyszerre: a jó pénzt, a függetlenséget és a kreativitásom kiaknázását. – A saját lábadra kellene állnod – mondták egyre többször a főnökeim. Ez vajon egy finoman becsomagolt verziója annak, hogy ki akarnak rúgni? – tűnődtem ilyenkor magamban. Addigra egyébként már kétszer is túl voltam ilyesmin. 1983-ban évi hatvanezer dolláros


228

– ami azért elég nagy biztonságot adott – fizetés után egy ideig be kellett érjem a heti százkilencvenhét dolláros munkanélkülisegéllyel. Ráadásul minden alkalommal legalább egy órát sorba kellett állnom és két dokumentumot kitöltenem ahhoz, hogy aztán felmarkolhassam ezt a fantasztikus summát. Akkor határoztam el, hogy soha többé nem akarok munkanélküli-segélyre szorulni. Egyébként persze értettem, mire akartak célozni a feletteseim. A szemükben nem voltam csapatjátékos, ezért mindenki jobban jár, ha egyedül folytatom tovább. Igen ám, de fogalmam sem volt, mihez kezdjek, amiből pénzt is tudok keresni. Elég sokat és elég intenzíven gondolkoztam azon, hogyan vehetném a kezembe a sorsomat. Tervezhetnék elektromos eszközöket vagy javíthatnék akár autókat is. Hiszen gyerekkorom óta ehhez a két dologhoz értettem igazán, és ezeket is szerettem a legjobban. Tulajdonképpen bármelyikkel karriert csinálhattam volna. De vajon képes lennék feladni az öltönyös-nyakkendős életmódot, és kezeslábasba bújni? Mindig is imádtam az autókat. Egymás után vettem a felújításra szoruló régi masinákat, eljátszadoztam velük, helyrepofoztam és egy ideig használtam őket, hogy aztán megváljak tőlük. Egyre komolyabban foglalkoztatott a gondolat, hogy otthagyom a tervezői pályát és autókereskedő vagy autórestaurátor leszek. Néhány barátommal és kollégámmal meg is osztottam a gondolataimat. – Képtelen vagyok tovább itt dolgozni. Elegem van a hatalmi játszmákból. Már semmi örömet nem érzek, ha bejövök. Vagy nem hitték el, amit mondok, vagy azt gondolták rólam, hogy depressziós lettem. – Komolyan itt akarsz hagyni minket azért, hogy autókat szerelgess? De hiszen a cégen belül a tiéd az egyik legjobb pozíció! Tudod, mennyien cserélnének veled legalább egy napra? – Na, menj a fenébe! Nézd, ismerjük egymást, nekem ne hamukázz. Ha megkeresett a konkurencia és kaptál egy jobb ajánlatot, nekem nyugodtan elmondhatod, hiszen barátok vagyunk. Még az is lehet, hogy engem is érdekelne a dolog. Ilyen és ehhez hasonló válaszokat kaptam a felvetésemre. Valamiért mindenki azt hitte, hogy csak ugratom őket, vagy nem vagyok őszinte velük. Pedig az voltam.

229


Volt azért olyan is, aki megpróbált jobb belátásra bírni, de legalábbis józanul gondolkodni. – Azt ugye tudod, hogy ha búcsút intesz az iparnak, baromi nehéz lesz majd pár év múlva újra állást találnod. Nézd meg, mi lett Tómmal. Tóm mérnökként dolgozott nálunk, amíg egyszer úgy nem döntött, hogy inkább a sógorával fog házakat építeni. Amikor a dolog nem vált be és vissza akart jönni, már csak technikusként alkalmazták, ami erőteljes visszalépést jelentett a számára. Én viszont már döntöttem. Annak idején azért választottam ezt a szakmát, hogy a kreativitásomat kamatoztathassam. Tervezni szerettem volna. Ma viszont már nem vagyok más, mint egy mezei adminisztrátor. Nagyon úgy tűnt, hogy körülöttem mindenki azt gondolta, elment a józan eszem. De nem nagyon érdekelt mások véleménye. Az számított, hogy én mit gondolok a munkámról. Nekem pedig elegem lett és már semmi örömöm nem volt belőle. Szóval ideje volt szerencsét próbálnom. 1989-ben felmondtam és nyitottam egy autókereskedést. Ez azzal járt, hogy a meglévő jelzálog mellé egy újabbat kellett tetetnem a házra. Harmincezer dollár, ennyivel gazdálkodhattam, más egyebem nem volt, úgyhogy ezt okosan kellett beosztanom. Használt, európai kocsikat vettem, kipofoztam és eladtam őket. Emellett szervizeltem is az általam eladott kocsikat. A legelső kocsi, amit megvettem, egy Mercedes 300 SD volt, amit végül ezerötszáz dolláros haszonnal adtam tovább. ígéretesnek tűnt a dolog. Tudtam, hogy az autójavítás és - értékesítés korántsem olyan kreatív munka, mint mondjuk megtervezni egy különleges gitárt, de azért megvoltak az előnyei. Nem kellett például órákat utaznom a munkahelyemre. A magam főnöke és beosztottja voltam. Már senki nem kérdőjelezte meg, értek-e ahhoz, amit csinálok, és senki nem szólt bele a munkámba. Úgyhogy életemben talán először igazi harmóniában éreztem magam. Bárcsak ilyen egyszerűen és buktatók nélkül ment volna minden. Mire észbe kaptam, a harmincezer dollárnak nyoma sem volt, sőt sikerült mellé még egy ötvenezer dolláros adósságot is


230

felhalmoznom. Az első, ezerötszáz dolláros profitból a későbbi kocsik esetében valamiért két-háromezer dolláros veszteség keletkezett, ahogy a gazdaság egyre inkább belecsúszott a recesszióba, én pedig egymás után hoztam meg a rosszabbnál rosszabb döntéseimet. De nem volt visszaút. Sikerre kellett vinnem a vállalkozásomat. Még élénken élt az emlékezetemben, hogy volt, amikor annyi pénzem sem volt, hogy tejet vegyek és harminccentes makarónin kellett élnem napokig. Soha többé nem akartam ezt. Ami végül kihúzott a slamasztikából, az egyfelől a gépek terén felhalmozott tapasztalatom volt, másfelől pedig az a sajátos aspergeres tulajdonságom, hogy ha valami érdekelt, akkor arról mindent, de mindent meg akartam ismerni. Az autók pedig nagyon érdekeltek. Lehet, hogy nem kerestem pénzt azzal, ha eladtam őket, de rájöttem, hogyan javítsam meg azokat a hibákat, amelyeket mások nem tudtak. Ezért pedig már rendes pénzt kérhettem. De ami még jobb volt ennék az emberek örültek, amikor visszakapták az újra működőképes járgányukat, ez pedig növelte az önbecsülésemet és erőt adott ahhoz, hogy a veszteségeim ellenére is folytassam, amibe belevágtam. Az olyan típusú elektromos hibák, amik a legtöbb szerelőt fejvakarásra késztették, nekem rendszerint egyáltalán nem okoztak gondot. Tíz éven keresztül hallottam a volt főnökeimtől, hogy képtelen vagyok szót érteni és együtt dolgozni a kollégáimmal. Most jóval nagyobb volt a tét, és úgy tűnt, egészen jól megállóm a helyem. Hogy ezt honnan tudom? Leginkább onnan, hogy az ügyfeleim rendszeresen visszatérnek hozzám. Sokan közülük kifejezetten azért, hogy a munkán kívül is beszélgessenek velem. Sikerült megtalálnom azt a területet, ahol a tény, hogy Aspergerszindrómás vagyok, az előnyömre vált. Az a fajta belső kényszer, hogy mindent tudjak az autókról, az egyik legjobb szerelővé tett. Az, hogy képes voltam szakszerűen és tömören kifejezni magam, kapóra jött, amikor bonyolult problémákat kellett egyszerűen megfogalmaznom a kuncsaftoknak. Az pedig, hogy az átlagnál egyenesebben kommunikálok, jól jött, mert így köntörfalazás nélkül elmondhattam mindenkinek, mi a gond a kocsijával. Ráadásul, mivel

231


a mimika és a testbeszéd értelmezése továbbra sem volt az erősségem, így mindenkit egyformán kezelhettem. Eleinte azért lettek adósságaim, mert bele kellett rázódnom az üzletbe, ami elsősorban azt jelentette, hogy meg kellett tanulnom alázatosnak lenni. Mielőtt autójavításra adtam volna a fejem, mindig úgy gondoltam, hogy az jóval egyszerűbb, „alávalóbb” munka, mint mondjuk megtervezni valamit. Most, hogy már mindkettőből volt tapasztalatom, beláttam, hogy tévedtem. Méghozzá alaposan. Egészen más képességeket, ha úgy tetszik, másféle agymunkát követel. Olyasvalamit, amit a fejlesztésben eltöltött évek alatt egyáltalán nem kellett használnom. Szóval meglehetősen sokféle, új képességet kellett kifejlesztenem magamban, méghozzá igen gyorsan. Ezek közül az egyik legfontosabb az volt, hogy megtanuljak barátságosan bánni a kuncsaftokkal – leginkább azért, hogy máskor is hozzám jöjjenek vissza. Korábban ezzel sok gondom volt, most viszont megváltoztak a körülmények. Azt gondoltam, talán pont most jött el az ideje annak, hogy nyissak az emberek felé, örömet szerezzek nekik, de legalábbis elégedetté tegyem őket. Aztán beigazolódott, hogy jól választottam ki azokat az autómárkákat, amelyekkel foglalkoztam. A felső kategóriás európai kocsik mellett tettem le a voksom, mint amilyen a Rolls-Royce és a Land Rover, leginkább azért, mert szerettem ezeknek a manufakturális jellegét. Lenyűgözött, ahogy a Rollsok belső világát kialakították: számomra ez mindig olyan, mintha egy gyönyörűen megmunkált, kézzel készült bútor lenne. Minden egyes Rolls-Royce mestermű, amit a magamfajta megrögzött rajongó nagyon is tud értékelni. A Land Rover Defenderekben pedig leginkább a maguk egyszerűségét és nyersességét szeretem. Attól a pillanattól kezdve, hogy egy National Geographic magazinban először megláttam a képét, mindig is erős vonzalmat éreztem a Land Roverek iránt. Egy nap még nekem is lesz egy ilyenem, mondogattam magamnak. A kocsik, amelyek hozzám kerültek, rendszerint jómódú és magasan iskolázott emberek tulajdonában álltak. Ők pedig láthatóan könnyebben megtalálták velem, az excentrikus Aspergerszindrómással a hangot, ráadásul még érdekük is fűződött ehhez. A


232

környékünkön ugyanis meglehetősen kevés műhely foglalkozott Rolls-Royce-szál és Land Roverrel. Ha gondjuk volt a kocsival, a legközelebbi szerviz vagy Bostonban, vagy Hartfordban volt, vagyis legalább egyórányi autóútra. Egy Toyotát vagy egy Chevroletet vihettek volna jószerivel bárhová, de ezekkel a kifinomult, elegáns kocsikkal rajtam kívül más nemigen foglalkozott. Kezdetben minden munkafázist magam végeztem, a szerelést, a számlázást, a rendelések felvételét, mindent. Aztán ahogy növekedett az üzlet, úgy vettem fel magam mellé előbb egy szerelőt, aztán még kettőt. Most, csaknem húsz évvel az indulás után a Robison Servicenak már egy tucat alkalmazottja van. Amikor magam is alkalmazott és vezető voltam, a főnökeim utasítására sokszor kellett olyasmit tennem, amivel egyáltalán nem szolgáltam az embereim boldogulását. És mivel azt is éreztem, hogy ezeket az utasításokat sokszor megalapozatlanul és hibás döntések nyomán hozták, nem is tudtam azonosulni velük és kifejezetten bántott, ha végre kellett hajtanom őket. Tulajdonosként viszont már megtehettem, hogy csak a saját elképzeléseimet ültettem át a gyakorlatba. Viszont csak azzal foglalkoztam, amiben igazán hittem. És ettől sokkal jobban éreztem magam. Mielőtt belevágtam a saját vállalkozásomba, viszonylag limitált volt azoknak az embereknek a köre, akikkel nap mint nap érintkeznem kellett; más mérnökök a cégnél, a marketingesek, a családom és néhány barát. Azt hiszem, nagyon nem is volt más, aki ismert volna. Most viszont teljesen megváltozott a felállás: hirtelen egy csomó más ember számára is képbe kerültem. Bárki, akinek gondja volt az autójával, felhívhatott, bejelentkezhetett, nekem pedig beszélnem kellett velük. Korábban soha nem volt szerencsém ilyen sokféle emberhez. Ez pedig több területen is kifejezetten jó hatással volt rám. Először is az első néhány évben ugrásszerűen javult a másokhoz való hozzáállásom. És ezt a változást mások is észrevették, a barátaim például egyre többször jegyezték meg, milyen udvarias és kedves lettem. Másfelől pedig nagyon sokat tanultam azoktól a tehetősebb emberektől, akik a kuncsaftjaim voltak. Kiokítottak például az

233


általános üzletmenetről, a pénzügyekről, és még az ingatlanbefektetések hasznosságáról is. Úgy érzem, mindezt sosem tanulhattam volna meg az egyetemen, ráadásul számomra ezek a tanácsok felbecsülhetetlenül értékesek voltak. A következő tizenöt évet azzal töltöttem, hogy felépítettem magam köré egy olyan, gépekre alapuló világot, aminek én voltam a középpontjában. Egyre jobb és értékesebb autókon dolgoztunk és egyre bonyolultabb problémákat oldottunk meg. Mi lettünk az a műhely, ahová az emberek akkor jöttek, amikor már mindenki más csődöt mondott. Az Asperger-szindrómámnak köszönhetően tökéletesen egyedi színfoltot képviseltünk az autójavítás palettáján. Nemsokára már több száz, sőt több ezer kilométerről is hozzánk küldték javíttatni a Rolls-Royce-okat és Mercedeseket. Azt éreztem, hogy végre olyan helyen vagyok, ahol tökéletes biztonságban érezhetem magam. Aztán egyszer csörgött a telefonom. Épp ebédelni voltam és hazafelé tartottam. – Mr. Robison? Üdvözlöm, Teri vagyok a Chicopee banktól. Tartaná egy pillanatra, kérem? Kapcsolom önnek Mr. Wagnert. Bili Wagner volt annak a banknak az igazgatója, amelyik a cég pénzügyeivel foglalkozott. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mi baj lehet. – Mi az, csak nincs valami gond? – kérdeztem, amikor meghallottam Bili hangját a túloldalon. – Nem, dehogyis – felelte. – Azért kereslek, John, mert szeretném megkérdezni, hogy volna-e kedved csatlakozni a bank igazgatósági tagjaihoz? Meg sem tudtam szólalni. Még hogy én egy bank igazgatóságában? – Igazán megtisztelő – ez volt minden, amit ki tudtam nyögni. Ez volt az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy igen, elfogadtak, méghozzá a saját életközösségemben, és végre már nem kell attól tartanom, hogy a társadalom számkivetettje maradok.

23 Lett egy Kisbocsom

Miközben beindítottam a cégemet 1990 tavaszán, és ezzel együtt gyakorlatilag elúszott az összes pénzem, megszületett a fiam. Mivel a mamáját Kismedvének hívtam, természetes volt, hogy a fiamat Kisbocsnak fogom nevezni. Rövidebben Bocsnak. A születési anyakönyvi kivonatába természetesen nem ez került, hanem a nagyapám iránt tiszteletből a Jack név. Az anyja azóta is így szólítja, de nekem ő már csak Kisbocs marad. Noha örültem neki és elképesztően izgatottan vártam, Kisbocs mégis pont akkor érkezett az életünkbe, amikor a legzűrösebb időszakunkat éltük. Kismedvével 1982-ben, néhány év együttélés után döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk. Négy évvel később azonban már egyre több zűr volt köztünk, ráadásul nagyon megviselte, amikor a bátyja, Paul, meghalt egy autóbalesetben. Azt reméltem, a gyerek világra jöttével jobb irányba fordulnak a dolgok. A terhessége alatt Kismedve szinte folyamatosan rosszul volt, ezért attól tartottam –, valójában rettegtem –, hogy esetleg a kicsinek is baja lesz. Tudom, hogy elképesztően hangzik, de valami megmagyarázhatatlan okból attól féltem, hogy a gyereknek két feje vagy éppen három karja lesz. Végül a northamptoni Cooley Dickinson kórházban látta meg a napvilágot. Április 11-én este, egy szürke Jaguárral vittem be a kórházba Kismedvét. Emlékszem, háromnegyed 12 volt, amikor bejelentkeztünk, a fiam pedig negyed 1-kor már meg is született. Végig ott voltam a szülőszobában. Jó néhány könyvet elolvastam előtte a témában, úgyhogy tudtam, mire számíthatok. Minden rendben zajlott, azt leszámítva, hogy a gyerek sokkal kisebb volt, mint amit vártam.

235

Lett egy Kisbocsom

Azóta nyomon követtem a fejlődését, hogy az orvos először közölte Kismedvével, hogy babát vár. Kisbocs egy héttel hamarabb született meg, mint ahogy az orvos kiszámolta a szülés idejét. Mivel szinte az összes szakkönyvet elolvastam, tudtam, hogy a babák az utolsó három hétben még nagyon sokat gyarapodnak, ezért, noha számítottam rá, hogy valamivel kisebb lesz, még így is meglepett, mennyire pöttöm. Két kiló nyolcvan dekát nyomott a mérlegen. – Kicsi, de makkegészséges – nyugtatott meg a doki. – Semmi szükség arra, hogy inkubátorba tegyük. Persze tudtam, hogy mindezt csak azért mondják, mert ez a dolguk és semmi garanciát nem tudnak adni arra, hogy a fiammal nem lesz baj. Semmiféle tesztet nem végeztek el rajta, mindössze tessék-lássék megnézegették. Ettől függetlenül kissé megnyugodtam. Jó előre utánanéztem ugyanis, és tudtam, hogy ebben a kórházban volt a legalacsonyabb a születéskori halandóság, ami azt jelentette, hogy a fiam jobb esélyekkel indult, mint mások másutt. Ráadásul, ha minden jól megy, nem is kell túl sokáig bent tartózkodnunk, gondoltam. Egy, legfeljebb két nap, és vihetem haza Kisbocsot. Az első este óvatosan odamértem az alkaromhoz és jó alaposan az emlékezetembe véstem minden apró vonását. A szuszogáson kívül akkor még jóformán semmit sem csinált, én viszont véletlenül sem akartam összekeverni más kölykével. Nagyon féltem attól, hogy másnap nem ismerem fel, ez elviselhetetlenül nyomasztó és megalázó lett volna. Kismedve is nagyon boldog volt. Most már menthetetlenül szülőkké váltunk. Mielőtt még elvitték volna a többi újszülötthöz, gondosan kivártam és végignéztem, ahogy a kis bokájára teszik az azonosító szalagot. Örültem, hogy rátették ezt a szalagot, mert hiába mondja nekem azt bárki, hogy egy anya felismeri az egynapos kisbabáját, nekem, ahogy ott álltam az üvegfal előtt, és néztem a fiamat a többi újszülöttel együtt, ez korántsem volt egyértelmű. Még azt sem tudtam volna némelyikről megmondani, hogy fiú-e vagy lány? Jó, persze, ha mondjuk testi fogyatékossággal születik valaki, úgy nyilván „könnyebb” a helyzet, de itt szerencsére nem volt erről szó.

Lett egy Kisbocsom

236

Másnap reggel a szüleim is bejöttek, hogy megnézzék az unokájukat. Külön-külön jöttek, mert akkor már évek óta külön éltek, ráadásul apám újra megnősült. Előbb anyám tette tiszteletét, aztán apám a mostohaanyámmal. Őket pedig Kismedve apja és mostohaanyja követte. Az anyja Floridában élt az új férjével, úgyhogy ők nem jöttek, csak telefonáltak. Szóval, azt hiszem, minden úgy zajlott az első napon, ahogy az ilyenkor szokott. – Óóóóó, nézd milyen tündéri! Meg kell zabálni! – Szevasz, kisöreg, na mi újság idekint? – Egyem meg! Elképesztő, mennyire hasonlít rád. Noha sejtettem, hogy ez utóbbi mondat minden egyes újszülött esetében elhangozhat, mégsem értettem. Hogy a csudába hasonlíthatna rám egy alig pár kilós kisbaba, akinek akkora a feje, mint egy alma? Igazából örülök, hogy bemagoltam a Kisbocs bokájára tett azonosító szalag sorszámát. És annak is, hogy végül csak megjelöltem a talpát egy vízálló filctollal, arra az esetre, ha az azonosító valahogy lekerült volna. Nem gondolom, hogy valaki szándékosan le akarta volna tépni róla, de azért bármikor csúszhatott hiba a rendszerbe, nem igaz? Másnapra persze kiderült, hogy mindenfajta félelmem alaptalannak bizonyult. Amikor megérkeztem, a fiam ott volt az anyja mellett az ágyon. (Persze azért megnéztem a szalagot és a filctolljelölést is.) Még aznap este hazamehettünk, Kisbocs pedig azóta sem tette be úgy kórházba a lábát, hogy éjszakára ott kellett volna maradnia. A félelmemből adódó óvatosságomnak köszönhetően nagy biztonsággal ki merem jelenteni, hogy az a kölyök, aki tizenhét évvel ezelőtt előbújt az anyja hasából, ugyanaz a srác, aki ma is velünk lakik. Emlékszem, mózeskosárban vittük haza, s alig fért be a kocsi ülésére. Kismedve jó alaposan bebugyolálta, mielőtt útnak indultunk volna. Kismedvét egy tolókocsiban toltam ki a kocsihoz, miközben ő a karjában ringatta a fiunkat. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy az ezernégyszáz dollárért, amit a kórháznak fizettem, a gyereken kívül semmit nem kaptunk, sem játékokat, sem babaruhákat, sem más hasznos kiegészítőt.

237

Lett egy Kisbocsom

Azt sem értettem igazán soha, miért kellett Kismedvének tolókocsiban elhagynia a kórházat. Elvégre befelé még a saját lábán ment mosolyogva, nevetgélve. Nem volt beteg, ráadásul majd’ tíz kilóval könnyebb is volt. Az jutott eszembe erről, milyen fura lenne egy olyan autószerviz, ahol a kocsik a saját kerekeiken gördülnek be, hogy aztán, miután megszerelték őket, egy tréler vigye vissza őket a gazdáiknak. Kisbocs olyan apró volt, hogy ha kinyújtózott, akkor sem érte el az alkarom teljes hosszát. Amikor hazaértünk, egy szennyestartó kosarat béleltünk ki neki puha textillel és abba tettük. Ezt aztán pár héten belül ki is nőtte, úgyhogy áttettük egy nagyobb kosárba, amelyben az év hátralévő részében igazán jól elvolt. Amikor háromnapos volt, bevittem a műhelybe és az összes szomszédnak megmutattam. Mindenki le volt nyűgözve tőle. Noha egy mukkot sem tudott még szólni, biztos vagyok benne, hogy nagyon sok mindent magába szívott abból, amit látott. Ezt követően ahová csak tudtuk, magunkkal vittük, mert azt gondoltuk, minél többet van emberek között, annál könnyebben fog beilleszkedni. Amikor a fiam megszületett, még mit sem tudtam az Asperger-szindrómáról, és iszonyúan szerettem volna, hogy neki könnyebb dolga legyen az emberekkel, mint nekem. Sokat törtem a fejem azon, miként segíthetném ezt elő és végül arra jutottam, hogy annyi érdekes és különleges emberrel hozom őt össze, amennyivel csak tudom. Persze, amikor még parányi volt, sokkal könnyebb dolgom volt. Ráadásul akkor válogatás nélkül mindent és mindenkit jó alaposan megszemlélt magának. Az volt a módszerem, hogy félig lehúztam a dzsekim cipzárját, őt pedig a mellkasomra tettem. Gyakorlatilag csak a feje és a karjai lógtak ki, a cipzár pedig biztosan megtartotta a kis testét. Ettől függetlenül azért mindig jó alaposan megcsomóztam alul a dzsekim zsinórját, hogy még véletlenül se csúszhasson ki. Láttam, hogy némely emberek nem értik, mit keres a fiam a kabátomban, de azon túl, hogy megbámultak, igazából nem szóltak. Ő a fiam, Kisbocs, mutattam be őt a dzsekimre mutatva, ahonnan egy Buddha nyugalmával kandikált kifelé. Nagyon-nagyon büszke voltam rá. Alig vártam, hogy nagyobb legyen, és több mindent

Lett egy Kisbocsom

238

csinálhassunk együtt. Fejben tulajdonképpen már azt terveztem, mikor bízhatom rá először, hogy lenyírja a füvet, vagy, hogy szép fényesre vikszelje a kocsit. Az a helyzet, hogy ez a nap még mindig várat magára. Mert ugyan folyamatosan gyarapodott – elkerülhetetlenül –, de az ilyesmikhez egyáltalán nem fűlt a foga, sőt. No de nem akarok ennyire előre rohanni. Amikor még kiskölyök volt, minden olyasmit igyekeztem megmutatni neki, amivel mi, felnőttek foglalkozunk. Amikor egy autón dolgoztam, magammal vittem és odaültettem a motorháztető mellé, ahonnan mindent jól láthatott. Mivel akkoriban még nem nagyon beszélt, nem tudom, mennyi ragadt rá abból, amit látott. Amikor még egészen kicsi volt, nem tudott lekötni, mivel jóformán semmit nem csinált, az alkalmankénti üvöltésen kívül. Ilyenkor fogtam, kivettem a ruháskosár-bölcsőből, és a mellkasomra tettem. Olvastam ugyanis, hogy a babák megnyugszanak, ha a szüleik szívverését hallják. Ha még ezek után is kiabált, még szorosabban magamhoz öleltem. Egy mondókát, afféle mantrát is kitaláltam neki, ha más már nem segített: „Nyugodj meg, emberke. Nyugodj meg, és hallgass rám. Nyugodj meg, emberke. Nyúuuuuuugoooodj meeeeeeg.” Ha elég sokáig morogtam ezt a fülébe és elég erősen magamhoz öleltem, rendszerint elaludt. Szerettem, amikor így, a mellkasomon aludt. Kivéve, amikor nyáladzott, visszabüfizte a kaját vagy éppen rám pisilt. Miatta persze még jobban aggódtam. Rettegtem például, hogy egyszer én is elalszom, a hasamra fordulok és agyonnyomom. Ma már tudom, hogy a szülők alighanem ösztönszerűen nem tesznek ilyesmit. Amikor kissé nagyobb lett, elkezdett mászni. Ekkor bizonyosodott be, milyen remek ötlet volt Kismedvétől a ruháskosár, amit egyszerűen megfordítottam, és Kisbocs úgy kúszott-mászott alatta, ahogy csak a kedve tartotta. Persze villámgyorsan megtanulta ledobni magáról és ekkor gyorsan beszereztünk egy rendes járókát. Nem sokkal később már beszélt is. Odajött hozzám és vékonyka hangon ezt mondta: „Baba dob, baba dob.” És hogy nyomatékot adjon a szavainak, még a karjait is az égnek emelte. Ekkor megfogtam és jó párszor a magasba dobtam. Ő sosem fáradt bele, én

239

Lett egy Kisbocsom

viszont egy idő után igen. Elképesztő, milyen feltétlen bizalommal volt irántam, hogy minden egyes alkalommal elkapom. Ha a helyében lettem volna, én sosem kértem volna magamtól, hogy dobáljam. Iszonyúan féltem volna attól, hogy mikor ejtenek le. Olvasni is együtt kezdtünk el. A dr. Seuss-féle gyerekkönyvek voltak a kedvencei. Olyan sokszor kellett felolvasnom belőlük, hogy egy idő után már magamtól is tudtam a történetet. Erre hamar ráuntam és ilyenkor mindig improvizáltam. Valahogy így: Egy hal, Két hal, Zöld hal, Kék hal, Megeszlek, kis hal! Vagy: Látod őket? Látod, futnak. Annak ott hátul Puskája van! Szerettem improvizálni, tetszettek az átköltéseim. Leginkább azért, mert időről időre megtörték a mesekönyvek egyhangú monotonitását. És noha mindent megtettem, hogy dr. Seuss stílusában írjam újra a meséket, Kisbocs valahogy mindig kiszúrta ezeket. És olyankor dühbe gurult. – Ez így nem jó, apu! Olvasd rendesen! – kiabálta ilyenkor. Végül arra jutottam, az lesz a legjobb, ha elhagyjuk a könyveket, és én találok ki neki meséket. Ez egyfelől jó volt, mert nem volt mivel összehasonlítania őket, másfelől viszont alaposan feladta nekem a leckét, mert nem volt idő órákig gondolkodni egy-egy folytatáson. Három kedvence volt: a Gorko, az Uuudu és a Wuudu. Ezek repülő sárkánygyíkok voltak, akik korábban a sárkánygyíkok földjén éltek, de azóta eljöttek ide, hozzánk, a Földre. Igazából beleszőttem egy-egy részt a mesekönyvekből is a Gorkotörténetekbe, de azt hiszem, Kisbocs kifejezetten örült ennek. Emlékszem, az volt az egyik kedvence, amikor Thomast, a

Lett egy Kisbocsom

240

gőzmozdonyt – amit szintén nagyon szeretett – a teherszállító sárkánygyíkok egyszer felkapták egy nagy hálóval és elvitték, hogy megmutassák neki a sárkánygyíkok igazi hazáját. Sokszor kocsikáztunk órákon át, a tájat lesve, hátha meglátunk valahol egy éppen arra repülő sárkánygyíkot. Aztán meséltem neki arról is, hogy ő hogyan csöppent ide közénk. Fura, de nekem úgy tűnik, valahogy minden gyerek kíváncsi erre. Szóval meséltem neki arról, hogy egy gyerekboltban láttuk meg, ott toporzékolt a pulton, mire mi ráböktünk, hogy őt kérjük. Kisbocsnak felragyogott az arca, amikor azt is hozzátettem, hogy ő volt a legdrágább baba az üzletben, a csúcsmodell. Később persze, amikor már iskolás lett, az alternatív verzióról is értesült, de addig tökéletesen elégedett volt az én változatommal is. Sok mindent építettünk közösen. Kisbocs imádta a legót, de mindig kiverte a hisztit, ha nem úgy raktuk össze az elemeket, ahogy az a leírásban szerepelt. Kismedve örült ennek, én viszont ki nem állhattam, szívem szerint mindig variáltam volna rajta valamit. A fiamnak például sosem tetszett, ha arra próbáltam meg rávenni, hogy tegyünk két fejet vagy három kart az egyik figurára. – Nem, apu, ez így nem jó! – rikoltozta méltatlankodva a kétfejű űrlényemet látva. Amíg kicsi volt, az időm nagy részét a műhelyben töltöttem, így a Kisbocs körüli teendők java az anyjára maradt. Ő otthon maradt vele és le a kalappal az előtt, ahogy a gyerekünkkel bánt. Azt hiszem, jó, hogy így történt, én nem lettem volna alkalmas arra, amit ő a világ legtermészetesebb módján végzett. Amikor Kisbocs nagyobb lett és már nem feltétlenül volt szüksége az anyjára, nagy felfedező utakra indultunk mi ketten, aminek nagyon örültem. A vasárnap volt a mi napunk. Minden vasárnap reggel azzal keltett, hogy „apu, ébresztő, ma mit fedezünk fel?" Mindenféle olyan helyre elvittem, amiért a gyerekek, különösen a fiúk, odavannak. Vonatokat mutattam neki, szeméttelepet, hajókat, repülőgépeket, múzeumokat, éttermeket és bárokat. Sokszor mentünk a springfieldi Conrail pályaudvarra, hogy együtt lessük a vonatokat. Amikor ötéves volt, Kisbocs még azt is kipróbálhatta, milyen

241

Lett egy Kisbocsom

„vezetni” egy igazi mozdonyt. Máskor pedig egy tehervonattal kalandoztunk el Berkshire-ből Selkirkbe. A pingvinek mindig lenyűgözték. Nem is tudom már, hányszor mentünk el, hogy megnézzük őket a bostoni állatkertben. Néha, ha rajtunk kívül más nem volt a pingvineknél, Kisbocs leállt velük beszélgetni. Hétéves volt, amikor egy alkalommal kissé későn értünk a New England-i állatkertbe. Már nem lehetett bemenni, mert valami fogadást rendeztek, de amikor az őr nem figyelt, Kisboccsal belógtunk. A vendégeket a nagy akvárium előtt felállított asztalokhoz ültették le, de az a rész, ahol a pingvinek voltak, szerencsére teljes sötétségben állt. Alig, hogy odaértünk, Kisbocs máris hívni kezdte a kispajtásait. – Húúúúú! Húúúúú! Húúúú-húúúú! Ők pedig válaszoltak neki. Életemben nem láttam még ilyesmit. A csodálattól leesett az állam, és földbe gyökerezett lábbal álltam a fiam mellett. Legalább egy órán keresztül társalogtak, mielőtt kiosontunk volna, hogy aztán hazamenjünk. Iszonyúan örülök az ilyen együtt töltött pillanatoknak. Azokban az időkben gyakorlatilag keresztül-kasul bejártuk New Englandet, Kisbocs pedig nagyon jó partner volt ezekhez a felfedező utakhoz. Az egyik nap a bostoni kikötő felé vettük az irányt. Mindenféle gépet nagyon szerettünk, de a hatalmas tankereket és szállítóhajókat különösen. Mondtam is a fiamnak, hogy ha szerencsénk van, most aztán mindenféle hajóból láthatunk jó néhányat. – Klassz! – felelte, majd összecsapta a kezét és izgatottan megdörgölte a fültövét. Ötéves volt, úgyhogy azt hiszem, bármiben utánozott volna. Imádtam, hogy én vagyok a legfőbb példakép az életében. Tudtam, hogy egyszer ez majd megváltozik, de most nagyon jó érzés volt, hogy ugyanazt akarja csinálni, ami nekem is tetszik. – Tudtad, hogy a Mikulás is egy ilyen kikötőben dolgozik, amikor nem a karácsonyra készül? – kérdeztem tőle, miközben a kocsiban ültünk. – Dehogy, ez ki van zárva! – nézett rám méltatlankodva, a szemöldökét ráncolva.

Lett egy Kisbocsom

242

Mindig összezavarta, ha valamelyik „kedvencéről” olyasmit mondtam, amit nehéz volt elfogadnia. Nekem viszont sokszor elegem volt már a cukorszirupos verziókból, úgy éreztem, muszáj néha új életet lehelnem ezekbe a kitalált mesefigurákba. – Nem hiszed? Akkor mondd meg nekem, mit csinál egész évben a Mikulás? Hiszen csak egyszer van karácsony, nem igaz? – kérdeztem vissza. Látszott rajta, hogy iszonyatosan gondolkodóba esett. Valószínűleg most először futott végig az agyán, hogy a Mikulás tényleg dolgozhat is, amellett, hogy ajándékot osztogat. – Ugyanolyan munkája van, mint a felnőttek nagy részének – folytattam. – Jó, de mivel foglalkozik? – kérdezte még mindig kétkedve, az ötévesek őszinteségével. – Európában, Rotterdamban bérel egy darut a kikötőben és azt üzemelteti. Egész nap konténereket pakol a teherszállító hajókra. Majd meglátod, itt a kikötőben is pont ugyanolyan daruk lesznek, mint amilyennel a Mikulás dolgozik. És tudod, nagyon sok barátja van, ha szerencsénk van, egy-kettővel még találkozhatunk is. Kisbocs először nem szólt semmit, látszott az arcán, hogy gondolkodik, aztán csak kinyögte. – Apu, mi az a daru? Láttam, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődését és bekapta a csalit, úgyhogy folytattam. – Tudod, az egy olyan szerkezet, amivel kiemelik a hajóról a konténereket, hogy aztán kamionokra pakolják őket, hogy azok eljuthassanak a raktárakba, onnan pedig a gyárakba vagy éppen a bevásárlóközpontokba. Ma szerintem láthatunk egy kirakodást, ha időben odaérünk. Megint eltelt egy-két perc, Kisbocs láthatóan emésztgette a hallottakat és a tényt, hogy a Mikulás ilyen környezetben dolgozhat. – És mondd csak, ez azt jelenti, hogy akkor manók is lesznek a kikötőben? – kérdezte végül érdeklődve. – Még az is lehet – feleltem. – Jó alaposan nézd majd meg a hajók személyzetét. A legtöbb teherszállítón manókat vagy a Fülöpszigetekről származó tengerészeket alkalmaznak. Nagyon

243

Lett egy Kisbocsom

hasonlítanak egymásra, de ha az ember alaposabban megnézi őket, egyből látszik, hogy a manók kisebbek. És az is nehezíti a dolgunkat, hogy a manók nagyon rejtőzködők. Attól félnek, hogy a kikötőben megpróbálják elrabolni őket a rossz emberek. Arra ugyan nem kérdezett rá, hogy miért akarná őket bárki is elrabolni, de láttam rajta, hogy megint gondolkodóba esett. Nemsokára odaértünk a kikötőbe. Behajtottunk a dokk határát jelző kapun, el a raktárépületek mellett, hogy aztán közvetlenül az egyik hatalmas, sárga daru mellett parkoljunk le. Monumentális látvány volt, ahogy ott állt és jókora vasláncok lógtak le róla négy irányból is. A daru folyamatosan mozgott a hajótest és a rakodótér fölött, ide-oda fordulva. MSC Fugu Island – ez állt öles, rozsdás betűkkel a hajó oldalán. Felolvastam Kisbocsnak, aki rögtön rá is kérdezett. – Merre van a Fugu-sziget? – A Csendes-óceánon, ahol a manók élnek. Azt hiszem, félúton lehet a repülő sárkánygyíkok szigete felé. Több se kellett a fiamnak, felkapta a fejét, hátha meglát egy, a fejünk fölött elhúzó sárkánygyíkot. Általában a város nyugati fele környékén láttuk őket, de most nem volt szerencsénk, csak sirályok repkedtek mindenfelé. – Ezen a hajón biztosan vannak manók is. Néztük, ahogy a daru egyre-másra pakolja ki a különböző konténereket, én pedig egymás után felolvastam Kisbocsnak az oldalukon lévő neveket. Hyundai. Hanjin. Cosco. APL. – Ezek egytől egyig gyárakat jelölnek – mondtam neki. – Az ő tulajdonukban vannak a konténerek. Azok, akik a világ egyik végéből a másikba akarnak szállítani valamit, felhívnak egy ilyen szállítmányozó céget, és tőlük megrendelnek egy ilyet – láttam a fiamon, hogy már kapiskálja a dolgot. – Szóval így mozgatják a különféle árukat az országok között. – Apu, ez nehéz munka, ugye.7 – nézett rám. – Igen – feleltem –, éppúgy, mint helikoptert vezetni. – Tényleg, az is nehéz! – Tudod, a játékaid nagy része Kínából érkezik. A cipődet és anyu számítógépét is ilyen konténerrel hozták.

Lett egy Kisbocsom

244

Kisbocs le volt nyűgözve, látszott rajta, hogy eddig meg sem fordult a fejében, hogy a ruhái és a játékai a fél világot beutazták, mielőtt nála kötöttek ki. Egy idő után úgy tűnt, hogy a darukezelőnek elege lett a kirakodásból, de legalábbis más feladatot kapott: az üres konténereket kezdte visszapakolni a hajóra. Lehet, hogy mások számára mindez teljességgel unalmas lett volna, de nem nekünk. Mi csak álltunk ott és csodálattal néztük ezt a gép-szimfóniát. – Azt tudtad, hogy néha még a daru is elejt egy-egy konténert, amit utána a csempészek egy pillanat alatt szétszednek és mindent, amit benne találnak, elvisznek? A Fugu Island legalább hétszázötven láb hosszú volt, a legnagyobb hajó, amit a fiam addig látott. Nem messze tőle egy vontató siklott el a vízen, ami a hatalmas hajó mellett csupán játékhajónak tűnt. – Nézd csak, manók! – mutattam a hajóra, egy szabad szemmel alig kivehető pontra két konténersor között. – Tényleg! – kiáltotta izgatottan. – Igazi manók! Persze alighogy kiszúrtuk őket, már köddé is váltak. Mintha megérezték volna, hogy figyeljük őket. Egyszer-egyszer még mintha előbukkantak volna, hogy aztán újra eltűnjenek. – Bárcsak lenne velünk egy háló – morfondírozott Kisbocs, hogy aztán a következő pillanatban már egészen másról kérdezzen. – Apu, és mi van a rénszarvasokkal? Ők mit csinálnak nyáron? – Tudod – kezdtem neki – a rénszarvasokat ma már leginkább csak látványelemként használják. Gondolj csak bele, mennyi gyerek él a világban! El tudod képzelni, mennyivel nőtt a Föld lakossága, amióta a Mikulás először vitte ki az ajándékait? Ma már képtelenség lenne rénszarvasszánon eljutni minden gyerekhez. Ezért aztán újabban a játékokat is ilyen konténerekkel szállítják. Szóval rénszarvasokat ma már legfeljebb egy-egy képeslapon láthatsz. Egyébként pedig a legtöbb Finnországban, egy farmon él. Ki tudja, lehet, hogy egyszer még eljutunk hozzájuk. A kikötő másik oldalán közben egy egész kamionkaraván várt arra, hogy végre elindulhasson a kipakolt áruval.

245

Lett egy Kisbocsom

– Nézd csak, az ott a Mikulás cimborája, Butch, ő vezeti a konvojt! – mutattam a fiamnak. Kisbocs integetett neki, Butch pedig visszaintegetett, aztán gázt adott és elindult. Eközben az üres konténereket is visszaemelték a hajóra, a kéményből pedig füst kezdett gomolyogni. A fiam megkérdezte, hogy akkor ez most azt jelenti, hogy ők is továbbállnak? – Azt hiszem, igen – válaszoltam. – De azért az meg eltart egy ideig. Én még nem láttam a vontatóhajót, amelyik kihúzza a dokkból, te igen? Nem hinném, hogy sötétedés előtt kifutnak a nyílt vízre. Tudod, Kisbocs, a Mikulás és a többiek, bármelyik kikötőben legyenek is, munka után általában beülnek a kocsmába és megisznak valamit. Itt is van egy kocsma nem messze. Mit szólnál, ha megnéznénk, és ennénk egy hamburgert? – Igen, menjünk! – kiáltott fel boldogan. Visszaültünk a kocsiba, és kihajtottunk a kikötő területéről. Az út túloldalán egy rozzant vaskereskedés mellett állt a meglehetősen hervasztó látványt nyújtó kocsma. – Michelob – betűzte ki a feliratot Kisbocs, mert addigra már egészen jól olvasott. Bementünk, és szándékosan a bárpultnak ahhoz a részéhez ültünk le, ahol ott lógott a „Gyerekeknek tilos!” felirat. Nem tudom, hogy a fiam észrevette-e, mindenesetre nem szólt semmit. Miután odalépett hozzánk egy szakállas, talpig bőrbe öltözött csapos, kértem tőle két kólát, egy hamburgert és egy hot dogot. A csapos nem szólt semmit, csak horkantott egyet, nyugtázva a rendelést. Kisbocs alaposan megnézett mindent. – A Mikulás barátai is itt vannak? – kérdezte. Az asztaloknál jórészt kamionosok, dokkmunkások, motorosok, egy strici és két kurva ült. A kocsma távolabbik sarkában öt marcona férfi kártyázott – az asztal közepére jókora köteg pénzt halmoztak fel. – Nem tudom – mondtam végül. – Tudod, a Mikulás már elég öreg. Láttad, hogy hófehér a szakálla. Már azelőtt is kikötőkben dolgozott, hogy én megszülettem. Sőt már az apja is itt dolgozott Bostonban, csak akkor még vitorlás hajók szállították az árut.

Lett egy Kisbocsom

246

Tulajdonképpen a Mikulás is az apja révén került be a szakmába, mindent tőle tanult. Az ajándék svindlit is tőle tanulta el, ahogy az apja annak idején a nagyapjától. – Mi az, hogy ajándék svindli? – kérdezett vissza Kisbocs nagy szemekkel. – Hát, tudod, a Mikulás nem minden ajándékot oszt szét a gyerekek között. A játékok egy részét megtartja, és aztán eladja őket az orgazdáknak, akik aztán továbbpasszolják. Leginkább Oroszországban és Mongóliában. Tudod, a Mikulás egy csomó játékgyártótól kap ingyen ajándékot, hogy adja oda a gyerekeknek, de neki sajnos gondjai vannak az alkohollal, ezért időnként megfeledkezik magáról. Kisbocs értetlenkedő arccal nézett rám. Láttam rajta, hogy nehezére esik elképzelni egy piától bűzlő, rosszarcú Mikulást. – Látod ott azt az épületet? – mutattam ki az ablakon egy toronyházra a kikötő túloldalán, aminek az oldalán egy Boston Edison felirat éktelenkedett. – Az egy erőmű. Szén és olaj égetésével áramot termelnek benne. Errefelé ez a cég birtokolja az összes erőművet. És Ők adják a Mikulásnak azokat a széndarabokat, amiket a rossz gyerekek kapnak. Olyanról is hallottam már, hogy valaki annyira rossz volt, hogy egy egész vonatrakomány szenet vitt ki neki karácsonykor. Kisbocs összerezzent, ahogy maga elé képzelte a jelenetet. Leginkább talán azért, mert egyszer már ő is talált szenet a zoknijában. Szerencsére azért a Mikulás ajándékot is tett mellé. Szerintem igazából csak figyelmeztetni szerette volna. – Ha az apukája itt van Bostonban, akkor a Mikulás miért Rotterdamban él? – kérdezte végül. Mivel a fiam még csak ötéves volt, nem akartam nagyon sokkolni az igazsággal. Ezért inkább elmismásoltam a dolgot. – Tudod, volt egy kis zűrje a törvénnyel, ezért le kellett lépnie. Láttam rajta, hogy nagyon élvezi, hogy ennyi mindent tudhatott meg a Mikulásról, és már alig várja, hogy hazamenjünk és mindezt az anyjával és a barátaival is megoszthassa. – Látod azt a hegyes tárgyat a bejárat fölött? – mutattam az ajtóra. A legtöbb vele egykorú fiúhoz hasonlóan őt is lenyűgözték a

247

Lett egy Kisbocsom

fegyverek. – Az egy lándzsa és még a Mikulás ükapjáé volt, bálnára vadászott vele. Még az is lehet, hogy egy jegesmedvét is megölt vele, amikor az Északi-sarkra igyekezett. Kisbocs tágra nyílt szemekkel hallgatta, ahogy beszélek hozzá. Láttam rajta, ahogy elképzeli, amint a Mikulás dédapja egy vad jegesmedvével hadakozik, és oldalról belevágja a lándzsát. Félhomály volt, de a szeme fantasztikusan csillogott, annyira beleélte magát. Aztán meghozták a kajánkat. Kisbocs megivott még két kólát, a hot dog felét otthagyta – sosem ette meg az egészet. Késő délután volt már, amikor beszálltunk a kocsiba és hazaindultunk. Kisbocs teljesen kimerült, de láttam rajta, hogy nagyon élvezte a napot. Alig, hogy beszíjaztam a gyerekülésbe, már aludt is. Jó pár év telt el, mire rájött, hogy nem kell mindent elhinnie, amit mesélek neki. Addig viszont rendületlenül kémlelte az eget repülő sárkánygyíkok után kutatva, és akárhányszor megláttunk egy hajót, mindig azt leste, vajon lát-e rajta manót. Számos dolog bizonyítja, hogy az Asperger-szindróma örökletes lehet. Amikor nálam diagnosztizálták, Kisbocs hatéves volt, és az első gondolatom az volt, vajon örökölte-e. És igen, örökölte, de szerencsére egy sokkal enyhébb formáját. Ahogy cseperedett, folyamatosan figyeltem és ilyenkor mindig eszembe jutott, mennyivel könnyebb helyzetben van, mint voltam én egykor. Persze azt is láttam, ha néha ugyanazokat a hibákat követte el, és ilyenkor összerezzentem. Megpróbáltam elmagyarázni neki, min megy keresztül, és úgy tűnt, működik. Egyre több barátja lett és sikerült úgy felnőnie, hogy az Asperger jóval kevésbé keserítette meg az életét, mint az enyémet. Most pedig, hogy lassan már a tinédzserkorból is kinő, még szembetűnőbb a különbség. Péntek esténként például, amikor áthívja a hat-hét legjobb barátját, pizzát esznek, tévéznek, és közben nagyokat nevetnek, ő a társaság középpontja, olyasvalaki, aki én is mindig szerettem volna lenni, de nekem sosem sikerült. Nagyon sok mindenben hasonlítunk. A képességeink is hasonlóak. Kisbocsnak élénk a fantáziája, és nagyon jó a matematikában. Tizenhat évesen azért volt csupa hármas a

Lett egy Kisbocsom

248

bizonyítványa, mert egész egyszerűen unatkozott a suliban – a matematikatanárait viszont magasan verte tudásban. A pirotechnika is éppúgy érdekli, ahogy annak idején engem. Rájött például, hogyan állítson elő puskaport, és időnként a házunk mögött, a réten a tűzijátékaival kísérletezik. Azt kell mondanom, hogy le vagyok nyűgözve tőle. Biztos vagyok benne, hogy a fiam egy másik gyerekkori álmomat is valóra fogja váltani. Leérettségizik, és utána továbbtanul. Az elmúlt tizenhét év alatt Kisbocsból egy klassz és okos ifjú felnőtt lett. Most már teljesen önálló, aligha van szüksége az én útmutatásaimra. Kilencévesen már csak nagyon nehezen tudtam átverni. Tizenhárom évesen pedig már gyakorlatilag lehetetlen volt. Most pedig már fordult a kocka: ő ver át másokat, beleértve engem is. Tavaly nyáron például, amikor azt hitte, hogy nem figyelek oda, hallottam, ahogy a szomszéd hatéves kisfiának a kerítés mögött élő sárkányokról mesél. – Időnként adunk nekik egy kis húst – mondta, miközben épp a hot dog maradékát dobta át a kerítésen. – Leginkább azért, hogy ha éhesek, ne ránk okádják a tüzet, hanem inkább másokra. A kis James teljesen lebilincselve hallgatta, amit mond. Aztán hazarohant, hogy valami ételmaradékot kérjen az anyjától. Nagyon büszke voltam Kisbocsra.

24 A diagnózis negyvenévesen

Negyvenéves koromra sikerült elérnem, hogy lettek barátaim és közülük néhányat sikerült hosszabb időn át megtartanom. Közülük az egyiket TR Rosenbergnek hívják és egy nagyon bölcs terapeuta. Amikor legelőször beszéltünk, azért keresett meg, mert szeretett volna egy Land Rovert. Nekem éppen volt egy piros színű, amit szerettem volna eladni, így kocsiba ültem és elvittem neki megmutatni Leydenbe, ahol akkor lakott. Úgy döntöttünk, hogy a házához közeli, elhagyatott terepen is kipróbáljuk a járgányt. Korábban már volt egy Suzuki Samuraia és igazából azt akarta tudni, vajon a Rover jobb-e terepen? Úgyhogy nekiindultunk és meg sem álltunk Vermont határáig, a Green folyóig, ahol egy szinte érintetlen erdős területre bukkantunk. Az út a folyón keresztül vezetett tovább, egy olyan helyen, ahol régebben tehéncsordákat hajtottak át a sekélyebb gázlón. Ahogy leereszkedtünk a gázlóhoz, láttuk, hogy mindkét partja elég meredek, az egész gyakorlatilag egy V alakot formáz, manőverezésre pedig szinte semmi hely nincs, olyan keskeny. Két választási lehetőségünk volt: vagy belehajtunk és megyünk tovább, vagy visszatolatunk. TR megállt a folyó szélénél és kiszállt a kocsiból. – Tolass vissza te, én nem hiszem, hogy képes lennék rá – fordult oda hozzám. Vetettem egy pillantást a meglehetősen sziklás és kemény útra, amin eddig jöttünk, aztán a folyóra. Nem volt kedvem visszatolatni ezen a hosszú és embert próbáló szakaszon. A gázló viszont nagyjából harminc méter lehetett összesen. A közepén kiálló, nagyobb sziklák körül örvénylett a víz. Lehet, hogy nem is kell visszatolatnom – gondoltam magamban. Csak nem lehet olyan mély, ha annak idején itt hajtották át a marhákat – okoskodtam. – Biztos vagyok benne, hogy át tudunk kelni

A diagnózis negyvenévesen

250

rajta a Roverrel. Odasétáltam a víz széléhez, leguggoltam és tisztán láttam a meder alját. Aztán fogtam magam és szó nélkül beszálltam a kocsiba. – Jól van, menjünk – mondtam, miután ráadtam a gyújtást. A következő pillanatban gázt adtam és már bele is hajtottam a folyóba. A víz átcsapott a motorháztetőn, TR pedig ijedten feszült bele az ülésbe. Hm, egy kicsit mélyebb, mint hittem – futott át az agyamon. Gázt adtam, a Rover pedig tovább gázolt a vízbe, már a felénél járhattunk. Ahogy kinéztem az ablakon, úgy saccoltam, nagyjából egy méter mély lehet a víz. Hallottam, ahogy hátul a kipufogó, immár a víz alatt, hangosan bugyborékolt, az ajtóréseken pedig kezdett beszivárogni a víz. Ekkor alászedtem a kormányt, gázt adtam, és egy Y manőverrel megfordultam. A gumi helyenként kipörgött egy kicsit, de pár pillanat múlva újra partot értünk. – Most már újra tiéd a volán – mondtam TR-nek, miután kihajtottam a mederből. – Hű! – mindössze ennyit tudott kinyögni, miközben hallgattuk, ahogy a kocsiból folyik kifelé a víz. – Azt hiszem, a Suzukimmal ezt nem tudtam volna megtenni. Miután túltette magát a kezdeti sokkon, TR úgy döntött, megveszi a Rovert. Amikor néhány nappal később leszállítottam neki, megint kiruccantunk vele. Ezúttal még beljebb merészkedtünk az erdőbe, jóval túl Vermont határán. Amikor úgy éreztük, ideje hazamennünk, megfordultam. Azaz, csak fordultam volna, mert nem vettem észre az avarréteg alatt megbújó jókora fatörzset. Elakadtunk. Kiszálltunk, hogy megnézzük, mi a baj. – Ügy tűnik, mintha a kerekek nem egy irányba állnának – jegyezte meg TR. Jól látta. A tuskó kiakasztotta a kormányművet, így a bal oldali kerék balra, a jobb oldali pedig jobbra állt. TR vadonatúj Land Rovere mozgásképtelenné vált. Visszasétáltunk az autóútra, hogy keressünk egy telefonfülkét. – El kell mennem a műhelybe néhány alkatrészért, aztán kijavítom és hazaviszem neked a Rovert – mondtam.

251


TR egészen jól viselte, hogy egy farönknek köszönhetően hazavágtam a frissen felújított autóját. Ahogy baktattunk felfelé, besötétedett és egyre párásabb lett a levegő. Azokban az években a stressz miatt elég erőteljes asztma alakult ki nálam, és éreztem, hogy kezd előjönni. Nem kaptam levegőt, egyre inkább nehezemre esett a járás. A rohadt életbe – káromkodtam magamban. – Az előbb elrontottam TR kocsiját, most meg itt fogok halálra fagyni az erdő szélén. Persze nem haltam meg, mentem tovább. TR továbbra is nagyon nyugodt volt, és csakhamar találtunk egy telefonfülkét. TR felesége jött értünk, az asztmám alábbhagyott, másnap pedig visszamentem a Roverért és megjavítottam. Azóta is jó barátok vagyunk. Egy olyan szögletes és bárdolatlan embernek, mint amilyen én vagyok, ő nagyon különleges és valószerűtlen társnak számít. Kedves és barátságos, kicsit emlékeztet egy játék mackóra. Az is kiderült róla, hogy nagyon is együtt érző. Jó néhány évig igazgatta a berkshire-i Swift Rivert, a különleges képességű gyerekeknek létrehozott iskolát. Aztán megalapította a saját cégét, amely a legkülönfélébb nehézségekkel küzdő gyerekeknek segített abban, hogy minél zökkenőmentesebben be tudjanak illeszkedni a hétköznapi felnőtt létbe. Amióta ismertük egymást, TR jó néhány furcsaságot észrevett rajtam, de soha nem szólt semmit. Aztán egy nap – azt hiszem, akkor már legalább tíz éve barátok voltunk – úgy döntött, hogy megosztja velem a tapasztalatait. Rengeteget töprengett előtte, hogy megtegyee. Nagyon félt ugyanis attól, miként fogok reagálni. Elvégre az esetek nagy többségében teljesen normálisnak tűntem. A cégem sikeres volt, egyre jobban kijöttem az emberekkel, és immár feleségem és gyerekem is volt. Nem kerültem összetűzésbe a törvénnyel, nem ittam és kábítószerhez sem nyúltam. TR viszonylag rendszeresen meglátogatott napközben, leginkább ebédidőben. – Tudod, a terapeuták megtanulják nem elemezni a barátaikat, ha azt szeretnék, hogy hosszú távon is barátok maradjanak – mondta az egyik alkalommal. – Viszont ebben a könyvben olyasmiről írnak,


252

ami szerintem teljes mértékig jellemző rád. Szeretném, ha elolvasnád, és kíváncsi vagyok a véleményedre. Azzal a kezembe nyomott egy könyvet. A szerzője Tony Attwood, a címe pedig Asperger-szindróma. Óvatosan méregettem. – Ez meg mi? – kérdeztem végül. Nem értem, az előbb még arról beszéltem neki, hogy épp most olvastam a legújabb Caterpillar buldózerekről, arról, miként akarják felvenni a versenyt a japán konkurenciával, erre jön ezzel a könyvvel? – pörgött végig a fejemben. Látta rajtam a zavarodottságom, ezért gyorsan folytatta. – Sajnálom, hogy ezt ilyen váratlanul zúdítom rád, de hidd el, rengeteget gondolkodtam rajta. Ebben a könyvben pontosan leírják mindazt, amilyen te is vagy. A tökéletes mintakép lehetnél. Az, hogy lenyűgöznek a vonatok és a legkülönfélébb masinák... ez is mind benne van. Vagy például ahogy beszélsz, ahogy gondolkodsz, másokra nézel, és hogy milyen nehéz szemkontaktust létesítened másokkal. – Ez azt jelenti, hogy van rá gyógymód? – Nem, ez nem betegség – felelte. – Ezért nincs is szükség gyógyszerre. Egyszerűen ilyen vagy. Ahogy ott ültünk, egymással szemben, lapozgatni kezdtem a könyvet. Amikor egyedül ebédeltem, mindig olvastam valamit, bár idővel megtanultam, hogy más társaságában ez udvariatlanság. Most viszont azt gondoltam, kivételt tehetek. Ez volt az első dolog, amin megakadt a szemem: Diagnosztizálási útmutató a 299.80 számú Asperger-féle rendellenességhez A Társas kapcsolatokban mutatkozó minőségi hiányosság, az alábbiakból legalább két formában: A társas kapcsolatok során használatos testbeszéd több formájának (arckifejezés, testtartás, szemkontaktus, gesztusok) feltűnő hiányossága vagy hibás működése.

253


Ez valóban igaz rám, gondoltam magamban. Nem nézek másokra, miközben beszélek hozzájuk, időnként teljesen más az arckifejezésem, mint ami a helyzethez illő volna, gesztikulálok, amikor nem kellene... igen, ez mind én voltam. Úgyhogy tovább olvastam. Fejlettségi szintjének megfelelő személyes kapcsolatok kiépítésére való képtelenség. Ez is igaz volt rám. Gyerekkoromban hiába szerettem volna, nem tudtam közelebb kerülni a velem egykorú társaimhoz. Magától jellemzően nem osztja meg örömeit, eredményeit vagy az őt foglalkoztató gondolatokat másokkal. Igen, ez is így van. Ha nem tudok másokkal kapcsolatot teremteni, hogyan is oszthatnám meg velük mindazt, ami egyébként foglalkoztat? Ez is jellemző rám. A társas kapcsolatok vagy érzelmek oda-vissza hatásának hiánya. (Közte és mások között.) Ezt is sokszor megkaptam már korábban. Abban a pillanatban megértettem, hogy TR-nek igaza volt. Ez mind tényleg rólam szólt. Tökéletesen igaz volt rám minden szava. Elképesztő erejű volt a felismerés. Leginkább azért, mert végre rájöttem, hogy az összes pszichológus, pszichiáter és terapeuta, akinél gyerekkoromban megfordultam, tévedett velem kapcsolatban és egyikük sem látta meg bennem azt, amit TR igen. Gyerekként rendszeresen a szememre vetették, hogy noha vág az eszem, de emellé iszonyatosan lusta vagyok. Most viszont már tudtam, hogy nem lusta voltam, hanem egyszerűen csak más, mint a többiek. Azzal is tisztában voltam, hogy ha tehetem, még ma is kerülöm mások tekintetét. A fenébe is, egész gyerekkoromat végigkísérték az ebből adódó nehézségeim és konfliktusaim. Viszont egészen addig, amíg TR a kezembe nem adta ezt a könyvet, nem tudtam, hogy az,


254

ahogyan én viselkedem, szokatlan és érthetetlen a többiek számára. Ezért nem is értettem, miért bántak velem úgy mások, ahogy bántak. Csak azt éreztem, hogy igazságtalanok és kegyetlenek. Fel sem merült bennem, hogy mások számára az, amit én teszek – vagy éppen nem teszek –, zavaró és meghökkentő lehet. És végre arra a kérdésre is megleltem a választ, amit olyan sokszor megkaptam: „Miért nem nézel a szemembe, fiam?!” Alaposan fejbe kólintott a felismerés. Szóval rajtam kívül vannak még más emberek is, akik ezzel élnek együtt. Sőt olyan sokan vagyunk, hogy külön nevet is adtak nekünk. Egyre csak olvastam, a szemem alig bírta az iramot az agyammal, a fejem egyre jobban zúgott a rengeteg új információtól. Az életem nagy részét úgy éltem le, hogy folyamatosan azzal próbáltak meg szembesíteni, milyen arrogáns, barátságtalan és antiszociális vagyok. Most pedig azt olvasom, hogy az Aspergerszindrómásokra jellemző, hogy nem mindig a helyzetnek megfelelő arcmimikái használják. Hát, ez is élénken élt bennem: amikor meghalt a nagynéném és ezt nekem is elmondták, hiába voltam szomorú belül, a szám önkéntelenül is mosolyra rándult. Amiért aztán kaptam is rendesen. Ahogy olvastam a könyvet, egyre inkább megkönnyebbültem. Egész addigi életemben azt éreztem, hogy sehová sem tartozom. Attól rettegtem, hogy előbb-utóbb tényleg kiderül, hogy szociopata és kezelhetetlen alak vagyok. A könyv viszont új fejezetet nyitott az életemben. Rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok szívtelen, nem vagyok tömeggyilkos, és nem akarok rosszat senkinek az égvilágon. Teljesen normális voltam a magam módján. Felvetődött azonban bennem egy újabb kérdés is: hogy a csudába lehet, hogy annak idején az összes gyerekpszichológus tévedett velem kapcsolatban? Jó, a szakemberek védelmében el kell mondanom, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Asperger-szindróma csak nemrég került be az emberi lélekkel és tudattal foglalkozó szakemberek bibliájául szolgáló Mentális rendellenességeket leíró és rendszerező útmutató című szakkönyvbe. Ekkor viszont már harmincéves is elmúltam. A végeredmény tehát igazából az volt, hogy éveken át

255


próbáltam alkalmazkodni valamihez, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Az, hogy most kiderült, létezik olyan, hogy Aspergerszindróma, egy csapásra megváltoztatta az életemet. Az egyik legmeglepőbb dolog, amit felfedeztem, hogy az Asperger-szindróma az autizmus spektrumzavarhoz tartozik. Vagyis az autizmus egy formája. Ha valaki gyerekként azt vágja a fejemhez, hogy autista vagyok, biztosan elküldöm a csudába. Mert számomra az autista olyasvalaki volt, mint például Tommy, aki az Egy kórház magánélete című sorozat karaktere volt. Soha nem szólt egy szót sem és tulajdonképpen túl sok vizet sem zavart. Az autizmus, legalábbis az én generációm tagjai számára, egyfajta élőhalott vagy zombi képet sugallt. Fogalmam sem volt arról, hogy ez a mentális fejlődészavar egy jóval szélesebb spektrumot ölel át, aminek az egyik végén a Tommyhoz hasonló emberek vannak, a másik végén pedig az olyanok, mint én. Persze az is lehet, hogy ha már hatévesen helyesen diagnosztizálnak, akkor sem hitt volna nekem senki. Lehet, hogy sokkal inkább arról van szó, hogy a társadalomnak és a szociális kultúránknak kellett annyit fejlődnie, hogy képes legyen végre elfogadni az olyan jelenségeket, mint amilyen én is vagyok. Ha a szüleim tisztában lettek volna azzal, hogy voltaképpen miért is viselkedem úgy, ahogy, lehet, hogy az egész életünk másként alakul. Így viszont azt érzem, hogy rengeteg elvesztegetett lehetőség gyűlt össze bennem azért, mert az életem nagy részében egyszerűen különcként bélyegeztek meg. Tizenhat évesen ezért hagytam ott a sulit, pedig az összes intelligenciateszten jobb eredményt értem el, mint sok végzős egyetemista. Több professzor szerette volna, ha beiratkozom a műszaki egyetemre, de erre sosem tudtam rávenni magam. Az addigi kudarcaim egyszerűen gúzsba kötöttek. Nem vágytam arra, hogy egy újabb iskola-rendszer rám erőltesse a szabályait – azokat a szabályokat, amelyekhez képtelen lettem volna alkalmazkodni, és amelyek csak gyarapították volna a kudarcélményeim számát. Ezt már egészen kis koromban, hatévesen pontosan éreztem. A Fatet, az első bandát is azért hagytam ott, mert nem tudtam megbirkózni a társas együttélés törvényszerűségeivel, vagyis, hogy


256

tízen kellett volna együtt laknunk egy házban. Ami pedig a személyes kapcsolataimat illeti: most már azt is láttam, hogy ezek azért hullottak szét idő előtt, mert mások számára szokatlan, de inkább érthetetlen módon kommunikáltam. A karrieremben is elszalasztottam jó pár lehetőséget. Volt egy időszak az életemben, amikor felkértek, hogy legyek George Lucas és a Lucasfilm kutatás-fejlesztési vezetője. Tökéletesen passzolt volna a kreativitásomhoz. Én viszont nem mentem el az interjúra. Rettegtem tőle, hogy ha végül enyém lesz az állás, kiderül, hogy mégsem értek a dologhoz, újra kirúgnak valahonnan, és akkor újra költözhetek vissza az ország másik végébe. Így aztán szép lassan eltávolodtam a zeneipartól, pedig sem előtte, sem azóta nem éreztem magam olyan jól, mint akkor, ott, abban a csupa hozzám hasonlóan excentrikus fickó alkotta közösségben. Miután elolvastam a könyvet, kezdtem tisztábban látni a különbséget aközött, ahogy viselkedtem és aközött, ahogy ezt más, „normális” emberek érzékelték. Elkezdtem tudatosan figyelni arra, hogy beszéd közben belenézzek az emberek szemébe, és – még ha többnyire a földet bámultam továbbra is – néha sikerült elkapnom a tekintetüket. Megtanultam, hogy ha valaki beszédbe elegyedik velem, akkor várjam meg, amíg befejezi a mondandóját, és csak utána reagáljak. Fokozatosan treníroztam magam, hogy a megnyilvánulásaim kevésbé excentrikusak és meglepők legyenek, s ne olyanok, amiket mások nem értenek, és leginkább csak megrettennek tőle. Megtanultam, hogy ha valaki úgy szólított meg, hogy „helló, John, hogy vagy? Mi újság veled?”, akkor arra a legjobb válasz a „köszönöm, jól vagyok. És te?”, nem pedig az, hogy „épp most olvastam egy cikket a legújabb tengerjáró hajókhoz fejlesztett sugárhajtású motorokról. Elképesztő, hogy a mérnökök mit össze nem hoztak már megint!” Fokozatosan igyekeztem arra is odafigyelni, hogy mi történik a barátaimhoz közelállókkal. Ha például olyasvalakivel találkoztam, akit már rég láttam, erőt vettem magamon, hogy megkérdezzem tőle: „Hogy van a kislányod, Mallory, jól megy neki az egyetem?” vagy például: „Édesanyádat kiengedték már a kórházból?” Az az igazság,

257


hogy talán az ilyen helyzetekkel van a legtöbb gondom, de azért haladok ezzel is. Annak köszönhetően, hogy ezekre a dolgokra fokozottan odafigyelek, az emberek is elkezdtek másképp viszonyulni hozzám. Már nem különcként tekintenek rám, hanem legfeljebb egy habókosként. És azt kell mondanom, ez mindennél jobb érzés! Az, hogy megtudtam, Asperger-szindrómám van, az életem más területeire is pozitív hatással volt. Beszéltem már arról, milyen sokáig éreztem azt, hogy soha, sehol nem fogadnak el, hogy valahol a társadalom számkivetettjeként éltem az életem. Mindezt leginkább azért, mert nem tudtam követni a szabályokat, nem fejeztem be az iskolát, nem tudtam semmit a mások által elfogadott „normális” módon véghezvinni. Szóval mindezek hatására valahol társadalmon kívülinek éreztem magam. Most, hogy megtudtam, aspergeres vagyok, ezek a negatív előítéletek egyre-másra tűnnek el a lelkemből, az életemből. Most már tudom, hogy az a tudás, amivel rendelkezem, nagyon is különleges. Amikor a KISS mellett dolgoztam, a nekik készített gitárok és effektek szintén egyediek és különlegesek voltak. Amikor fejlesztőmérnökként dolgoztam, a különleges képességeimnek köszönhetően tudtam megoldani olyasmit is, amit mások nem. Most, hogy már öregebb vagyok, sokkal jobban látom, hogy ezek a képességek milyen kevés embernek adatnak meg. Rengeteg olyan ember él a Földön, akinek a mindennapi életét a rutin és a megszokás határozza meg leginkább. Ezek az emberek vélhetően sosem fognak jól kijönni velem, mert én képtelen vagyok idomulni. Szerencsére vannak azért másféle emberek is, akiknek fontos például az eredményesség is. Velük megtalálom a közös hangot, mert az Asperger-szindrómának köszönhetően abban, amit csinálok, vélhetően a legjobb leszek. Ok pedig értékelik ezt. Amit végül is mondani akartam, az az, hogy nem vagyok fogyatékos. Sőt az elmúlt években arra jöttem rá, hogy mi, aspergeresek talán még jobbak is vagyunk másoknál! És úgy tűnik, ezt az álláspontomat a tudósok is osztják: a legújabb kutatások szerint a kreativitás egyik elengedhetetlen alkotóeleme az aspergeres érintettség, még ha csak csekély mértékben is.

25 Mindenkit átkeresztelek

Amióta az eszemet tudom, mindig is hadilábon álltam a nevekkel. Sokszor találok ki és használok olyan neveket, amelyekkel sikerül mások értetlenkedését kiváltanom. Olyan is előfordul, hogy ezekkel a nevekkel sikerül másokat vérig sértenem. Az olyan megjegyzések, mint például: „Hé, az én nevem Martha, nem pedig Ducidarab!”, nagyon is ismerősen csengenek. Ám ettől függetlenül ő nekem mindig is Ducidarab marad, és annak is fogom hívni – egészen addig, amíg valamiért úgy nem gondolom, hogy most már adhatok neki egy új nevet. Hogy miért lett Ducidarab? Azért, mert amikor megismertem, fitnesz- és egészségmániás volt. Mi másnak nevezhettem volna el valakit, aki ennyire megszállottja volt a testsúlyának és a saját testének? Úgyhogy Ducidarab, és kész, hacsak nem akarom becézni, mert akkor még a Ducidarabka is szóba jöhet. Igazság szerint nagyon sokszor megpróbáltam a hozzám közel állókat a saját nevükön szólítani. De egyszerűen nem megy. Ha például Ducidarab helyett a Marthával próbálkoztam, mindannyiszor beledadogtam. A Martha egyszerűen kiejthetetlen a számomra. De ettől más természetesen még hívhatja őt így, ez engem egyáltalán nem zavar. Nem várom el, hogy más is az általam kitalált neveket használja. A helyet, ahol most élünk, Háznak hívom. Ha esetleg később veszünk még más ingatlanokat, akkor lehet, hogy sorszámozni fogom őket – Egyes számú kuckó, Kettes számú lakás stb. –, de mostanáig ez a teljesen funkcionális elnevezés tökéletesen megfelelt nekem. Ez alól csak azok a rövidebb időszakok voltak kivételek, amikor nem a saját tulajdonomban laktam. Olyankor Apartmannak, Sátornak, Kabinnak vagy Raktárnak hívtam ezeket a helyeket. Mivel

259

Mindenkit átkeresztelek

azonban azok az idők mindennek nevezhetők voltak, csak kellemesnek nem, ezért igyekszem viszonylag ritkán gondolni rájuk. A legkellemetlenebbek egyébként mind közül a Szeméttároló, a Kartondoboz és a Börtön voltak, de ezeket igyekeztem mostanra teljesen kiverni a fejemből. A nem embereknek adott neveim kivétel nélkül egyszerűek és leírók. Nincs bennük semmi trükk. A kutyát például Kutyának hívom, legfeljebb Kutyusnak. Semmi fakszni, ezek tökéletesen hasznos, jól funkcionáló nevek. Az öcsém, aki nem aspergeres, ezzel szemben például Cicuskának nevezte el a kutyáját. Én sosem tennék ilyesmit. Évekkel ezelőtt az egyik délután az öcsém átjött hozzám, és elvittük Cicuskát sétálni a berkshire-i erdőbe. Félúton a szegény kutya beleesett egy gödörbe, ami az útfelújító munkálatok miatt tele volt törmelékkel és kátránnyal. Azt hiszem, megérdemelték mindketten, Cicuska és az öcsém is. Én sosem nevezném a kutyámat Cicuskának vagy Macskának, és abban is biztos vagyok, hogy az én kutyám soha nem esett volna bele egy ilyen gödörbe. Az öcsém egyébként megrögzötten perverz neveket ad a házi állatainak. Mostanság két kutyája van, az egyiket Bentleynek hívják. Azt hiszem, a kocsim után adta neki ezt a nevet, mert nagyon megtetszett neki. Viszont, az én Bentleym egy autó, méghozzá elég öreg. Szerintem Bentleynek elnevezni egy kutyát, értelmetlen. A másik kutya még rosszabbul járt. Tehénnek hívja. Érthetetlen, miért választ ilyen ostoba neveket az állatainak, amikor az öcsém genetikai állománya gyakorlatilag megegyezik az enyémmel. Néha azt gondolom, csak azért teszi mindezt, hogy engem bosszantson. Azt gondolom, hogy az öcsémhez hasonló emberek nem gondolkodnak logikusan. Ok azok, akikre azt szokták mondani, hogy „tele vannak érzelmekkel és kreativitással”. Lehet, bár az is elképzelhető, hogy bizonyos téren egész egyszerűen csak visszamaradottak. Biztos vagyok benne, hogy ha valaki elbeszélgetne velem és az öcsémmel a névadási szokásainkról, hasonló következtetést vonna le. Az öcsém persze kézzel-lábbal tiltakozna. A másik, amit nem értek, amikor valaki például egy sörmárkáról nevezi el a kutyáját. Az a szerencsétlen jószág akkor sem fog


260

sörösüvegre hasonlítani, ha alkoholista gazdája mindennél jobban azt szeretné. Szerintem az ilyesmi egy mélyen gyökerező mentális zavar megnyilvánulása. Másoktól eltérően az öcsém egyébként maga választotta ki a saját nevét. Amikor megszületett, Christopher Richter Robison néven anyakönyvezték, ám mivel nem szerette a szüleinket, amikor tizennyolc éves lett, Augusten Xon Burroughsra változtatta azt. Sem Augustennek, sem Chrisnek nem szólítottam soha. A Horkantyúból és a Kullancsból is rég kinőtt már. Az unokatestvérünk, Kicsi Bob rendszerint Xonnak hívja – úgy, hogy az x-et z-nek ejti –, de nekem ez sem áll a számra. Mivel a mai napig nem találtam rá illő nevet, ezért egész egyszerűen csak „az öcsém”-nek hívom. – Hol van az öcsém? – szoktam kérdezni például az élettársától, Dennistől. – Nem láttad a nagybátyád? – tudakolom a fiamtól. – Hé, szevasz! – és így üdvözlöm az öcsémet, ha találkozunk. Az általam kitalált nevek szinte mindig valamiféle helyzetet vagy funkciót jelölnek meg. Mondok egy példát: a mostani feleségemnek van két lánytestvére, és persze szülei is voltak, amíg meg nem haltak. Sokszor előfordult, hogy mindannyian együtt voltunk és az egész csapatot olyasvalakinek kellett bemutatnom, aki kívülálló volt. Ilyenkor leginkább az általam kitalált neveken mutattam be őket. – Ő a Nulladik Egység – mutattam az apósomra. – Ő itt a Hármas Egység – mutattam be Annie-t, a legfiatalabb lányt a három közül. – Ő Ellen, az Egyes Számú Egység – ezzel a névvel a feleségem nővérét illettem. – Ő pedig Martha, a Kettes Számú Egység – vagyis a feleségem. Számomra tökéletesen logikus és racionális volt így elneveznem a rokonaimat, mert azonnal átláthatóvá tette a családon belüli rangsort. Persze tudom, a nagy átlag számára az ilyesfajta névadás érthetetlen, vagy legalábbis furcsa. Amikor kisgyerek voltam, a felnőttek mondták meg nekem, hogy kinek, minek mi a neve. Az a forró dolog a konyhában a sütő, a farkát csóváló négylábú a kutya, a szomszéd gyerek pedig Robbie vagy Jeff. Mivel akkor még nem volt befolyásom ezekre az

261


elnevezésekre, nem is szerettem őket. Ahogy viszont cseperedtem, vettem magamnak a bátorságot és magam is elkezdtem névadóvá válni. Ehhez persze kellett az is, hogy legyenek olyan tárgyaim, amiket elnevezhettem. Elsőként a traktoromat, Chippyt. Rajtam kívül persze ezt senki nem értette, apám például soha nem hívta Chippynek a traktoromat. Olyanok is voltak, akik kinevették az általam adott neveket. Ez fájt a legjobban, és fel is bőszített rendesen. De nem adtam fel. Ahogy nagyobb lettem, előbb alaposan végiggondoltam, hogy tetszik-e annak az embernek a neve, aki az életem újabb szereplőjévé vált, vagy sem. Ha nem tetszett, adtam neki egy újat. Ez persze sokszor konfliktusokhoz vezetett: az emberek nem értették, miért neveztem át őket önkényesen. Így, visszaemlékezve, már megértem, miért sértődött meg például valaki azon, hogy Plötyinek kereszteltem el, még akkor is, ha nagyon is illett rá a név. Sajnos a névadásaimnak megvannak a hátulütői is. Például amikor Kismedvével elváltunk, számomra elvesztette a nevét is. A Kismedve ugyanis engem azokra az időkre emlékeztetett, amikor még minden jó és szép volt köztünk. Úgyhogy azóta, ha találkozunk, csak annyit mondok neki, hogy „Helló!”. Minél közelebb áll hozzám valaki, annál valószínűbb, hogy nem az eredeti nevén fogom szólítani. A műhelyben dolgozó Bob és Paul például mindig is Bob és Paul marad a számomra, de anyámat sosem hívom Margaretnek vagy anyunak. Egyszerűen csak az anyám. (Apámmal együtt azóta nem hívom őket Ostobának és Rabszolgának, amióta tizenhat évesen elköltöztem otthonról.) Vannak helyzetek, amikor már meglévő nyelvtani szabályokat alkalmazok bizonyos nevekre. Ezeket rendszerint szintén nem értik. Tudjuk például, hogy aki Amerikában él, az amerikai, aki pedig Kanadában, az kanadai. Ebből az analógiából kiindulva, akkor hogy hívjuk azokat, akik Montague-ban élnek? Az egyik este egy ügyvéd házaspár barátomat mutattam be néhány ismerősömnek, méghozzá így: – Ő George és a felesége, Barbara, mindketten montague-i ügyvédek.


262

Számomra logikus és érthető volt a mondat, George viszont úgy nézett rám, mint akit vérig sértettem. Megfigyeltem, hogy ha ismeretlen emberek találkoznak egymással, rendszerint mindig ugyanazzal a két kérdéssel igyekeznek megismerni egymást: Mivel foglalkozik? – ez az egyik kérdés. – Hol él? – ez pedig a másik. Semmi mást nem tettem, csak összehoztam ezt a két információt egyetlen mondatban, méghozzá a lehető leggazdaságosabb szófelhasználással. Úgyhogy nem értettem, min húzták fel az orrukat. Értetlenül álltam a dolog előtt. Mi más lehetne valaki, mint montague-i, ha egyszer ott él? Aztán arra gondoltam, hogy valószínűleg annyira szokatlan volt nekik, hogy nem csak az ügyvédi mivoltukat emeltem ki, hogy ez megzavarta őket. Nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy ők mások szemében leginkább montague-i ügyvédek, ezt egyszerűen képtelenek voltak bármiféle hierarchiába sorolni. Azt hiszem, ez olyasvalami lehetett a számukra, mintha azt mondtam volna, hogy zsidó vagy buzi ügyvédek. Az ilyen félreértések miatt gyakran meggyűlik a bajom, amikor másokkal beszélgetek. A legtöbb esetben ugyanis, ha úgy mutatnék be valakit, hogy „ő zsidó” vagy „ő buzi”, az sértésnek számítana. Legalább annyira, mintha egyszerűen leautótolvajoznék valakit. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor az ilyen felvezetés vicces. Ám annak felismerésével, hogy mikor melyik helyzet van érvényben, problémáim vannak. Szerintem, ha valaki képtelen azonosulni azzal a hellyel, ahol él, akkor jobban teszi, ha elköltözik. Biztos vagyok benne, hogy George büszkén kihúzta volna magát, ha így mutatom be: „Ő George, New York-i ügyvéd.” Hiszen mindenki tudja, hogy egy olyan metropoliszban, mint New York, minden nagyobb és jobb: az ételek, a Broadway, a nők, és talán az ügyvédek is. George viszont nem New York-i, hanem montague-i, ezért jobban tenné, ha mosolyogva elfogadná ezt, s nem rám orrol meg mindezért. Nem én tehetek róla, hogy ott él. A montague-i ismerőseim reakciója után komolyan elgondolkodtam azon, mit jelent másoknak az, hogy hová tartoznak.

263


Ha valaki amerikai, akkor mások elsődlegesen az alapján fogják megítélni, hogy milyen ismereteik vannak Amerikáról. De mi a helyzet akkor, ha valami olyan helyről beszélünk, amit mások nem ismernek? Ez a montague-i meghatározás is ilyen volt. Mert milyenek lehetnek a montagueiak? Tömzsik, alacsonyak, kissé kopaszok? Olyanok, akik mindig baseballütővel mennek mindenhová, ráadásul kissé bicegnek? Szőrös a hátuk? Vagy talán olyan erősek, hogy képesek fél kézzel felemelni az autónkat? Vagy a montagueiak inkább magasak, csinosak, jóképűek, és csak úgy sugárzik az értelem a tekintetükből? Akik mindig a legutolsó divat szerint öltözködnek, és akik egy jó könyv és pipa nélkül ki sem mozdulnak otthonról? Ha Ön, kedves olvasó, olyan, mint én, akkor vélhetően az első csoportra szavaz. Azt hiszem, George helyében én sem szeretném, ha így gondolnának arra a helyre, ahol élek, de hát nem én döntöttem úgy, hogy ott lakom. Ha valaki Montague-ban él, az montague-i. Egyébként pár évig én is éltem ott. De éltem Chicopee-ban is, ami semmivel sem jobb. Amilyen gyorsan csak lehetett, el is költöztem onnan, és mintegy varázsütésre az „átok” is eltűnt rólam, mások szemében nem voltam többé baseballütős, bicegő kretén. Szóval mindazok ellenére, hogy komoly erőfeszítéseket teszek azért, hogy minél jobban be tudjak illeszkedni a társadalomba, a névadásaimmal még gyakran kihúzom a gyufát. És biztos vagyok benne, hogy más Asperger-szindrómás is elmondhatná ugyanezt. Ja, igen, és hogy hívják azt, aki aspergeres? Aspinak.

26 Az Egyes Számú Egységtől a Hármasig

Többször leírtam már, de most újra: a gépeken mindig könnyebben eligazodtam, mint az embereken. Ez megmutatkozott abban is, hogy milyen nehezen igazodtam el a nőkön. Ha például egy bevásárlóközpont parkolójában valaki azt mondaná nekem, hogy keressem meg az egyetlen sértetlen karosszériájú autót a sok száz közül, nem jelentene gondot. Ha ahhoz kellene a segítségem, hogy valaki a legjobb traktort vagy fülhallgatót válassza ki magának, abban is tökéletes partner lennék. Ami az embereket illeti, ugyanezt már nem mondhatom el magamról. Az igazság az, hogy ha más nem kezdeményez, magamtól nagy valószínűséggel sohasem fogok kapcsolatot kialakítani senkivel. Noha az utóbbi időben már egyre többen mondják rólam, hogy szalonképes vagyok, volt idő az életemben, amikor kövér, büdös, szakadt és iszonyatosan nemtörődöm voltam. Elképzelhető, hogy aki ebben a korszakomban találkozott velem, mindennek látott, csak vonzónak nem. De ez már sosem fog kiderülni. Mindig is féltem a csalódástól és az elutasítástól. Ezért is ment iszonyúan nehezen a barátnőkeresés. Ha megtetszett valaki, a lehető legkisebb jelét adtam ennek, nehogy kigúnyoljon emiatt. Még most is élénken élnek bennem azok a képek, amikor egy-egy iskolai buliban, ahová valamiért elmentem, ujjal mutogattak rám a lányok és hamar nevetség tárgyává váltam. Az első lány, aki nagyon tetszett, Queeny volt. Azért adtam neki ezt a nevet, mert megjelenésében egy igazi királynőre emlékeztetett, akiről korábban a tévében láttam egy filmet. Mindent csodáltam benne, de bárhogy is szerettem volna, nem tudtam közelebb kerülni hozzá. Pedig nagyon szerettem volna. Kismedvét nagyon fiatalon választottam ki magamnak és szerencsére ez kölcsönös volt. Az első években nagyon boldogok

265

Az Egyes Számú Egységtől a Hármasig

voltunk, de sajnos ez nem tartott sokáig. Ahogy idősebbek lettünk, megváltozott az érdeklődési körünk és fokozatosan eltávolodtunk egymástól. Ezért, ha azt akartam, hogy a magánéletemben újra boldog lehessek, vissza kellett térnem a párválasztási halpiacra és hagyni, hogy valaki rám találjon. Martha, a jelenlegi feleségem így választott ki engem. Még mielőtt kiderült volna, hogy Asperger-szindrómás vagyok, már akkor is nagyon figyelmes volt velem. Rájött, hogy ha a karomat simogatja, vagy a nyakamat masszírozza, azzal megnyugtat. Ugyanígy, ha a fülemet vagy a fejem búbját dörgölgette. Ezek az apró dolgok azon túl, hogy jólestek, ellazítottak. Nagyon tetszett benne, hogy figyel rám, és hogy mindig kedves volt velem. Úgy tűnt, bármit is teszek, képtelen vagyok felidegesíteni. Szóval összeillettünk. Az idő pedig azt igazolja, hogy ő is így gondolhatja, mert azóta is együtt vagyunk. Amióta velem van, gyakorlatilag tökéletes az életem. Tényleg. Az a fajta öröm és nyugalom vesz körbe, amiben korábban sosem lehetett részem. Már nem félek attól, ha haza kell jönnöm, ahogy az első házasságom vége felé sokszor megtörtént velem. Jól érzem magam az otthonomban és végre szeretek otthon lenni. Azóta nem éreztem ilyet, hogy utoljára nyaraltam a nagyszüleimnél Georgiában. Ugyanakkor mindig ott motoszkált bennem a kérdés, ami szerintem a legtöbb férfi fejében megfordul. Biztos, hogy számomra ő a legjobb választás? Elvégre a világon több millió nő él, vagyis annak az esélye, hogy másból is tökéletes társam válhat, igazán nagy. Vajon ahhoz elég jó döntés volt-e Martha mellett megállapodni, hogy feladjam a további keresgélést? Biztos vagyok benne, hogy bárki egyetért velem, amikor azt mondom: ha valamiből három is van, az ember hülye lenne nem a legjobbat kipécézni magának. Mint Martha és nővérei esetében. Mindhárman csinosak, jól neveltek és nagyon sokban hasonlítanak egymásra. A legszembetűnőbb különbség köztük talán az, hogy az Egyes Számú Egység valamivel alacsonyabb, mint a Kettes és a Hármas. De az életkorukon túl a külső szemlélő számára akár még tökéletesen egyformák is lehetnének. A legfiatalabb Egység mellett a kora szól, a legidősebb mellett pedig a tapasztalat. A középső Egység, akit magamnak


266

választottam, pedig feltehetően a kettő legjobb kombinációját nyújtja. Igen ám, de ha az ember történetesen olyasvalakivel ismerkedik meg, akinek két testvére is van, akkor óhatatlanul kapcsolatba kerül velük is. Ez pedig azt is maga után vonja, hogy őket már nem választhatja. Velem legalábbis így történt. Ez egyébként olyan dilemma, amire igazából nincs jó megoldás. Hacsak nem hisszük vakon, hogy a legjobbat választottuk, ez újra és újra visszatérő gondolat lesz, amitől nem szabadulunk. Mivel azonban az én életemre a legkevésbé sem jellemző, hogy bármiben is vakon hinnék, ezért időről időre olyan kérdéseket teszek fel a Kettes Számú Egységnek, amelyekből megerősítést nyerek. – Szerinted a legjobbat választottam hármótok közül? – Az attól függ, mire kell neked egy nő – feleli rendszerint, ami még inkább elbizonytalanít, merthogy minden, csak nem konkrét. – Meg attól is, hogy ezt a kérdést kinek teszed fel. Az az igazság, hogy az ilyen helyzetekben semmi mást nem várok tőle, csak, hogy a visszajelzésével megnyugtasson és megerősítsen. „Persze, hogy én vagyok a legjobb hármunk közül” – ez az a mondat, amire vágyom. És zavar, hogy nem ezt kapom. Még ennyi idő után sem tudok kiigazodni rajta, hogy csak az Egyes és a Hármas egység iránti udvariasságból nem ad konkrét választ, vagy azért, mert nincs hozzá elég önbizalma vagy éppen azért, mert tényleg nem tudja. A három verzióból kettő meglehetősen nyugtalanító. Bárcsak bizonyosságot nyerhetnék. A legrosszabb az egészben viszont ez: ha történetesen az Egyes és a Hármas Egység párjai is azt gondolják, hogy övék a főnyeremény, akkor ez azt jelenti, hogy valamelyikünk biztosan téved? Az olyasfajta állandóan logikusan gondolkodó embernek, mint amilyen én vagyok, ez több mint felkavaró. Azt hiszem, ez a fajta dilemma hasonlít ahhoz, amikor bemegyünk egy autókereskedésbe. Mondjuk, hárman vagyunk, és azért megyünk a Mini telepére, mert feltett szándékunk egy kocsival távozni onnan. Az egyikünk a piros Coopert választja, bőrülésekkel. A másikunk egy sárga Cooper kabriót. A harmadikunk pedig a Cooper S kupét. Ha nem veszünk össze a kocsikon, a külső szemlélő úgy gondolhatja,

267


hogy mindannyian a legjobbat választottuk – pont úgy, ahogy a Kettes Egység is mondta: az alapján, hogy mit szerettünk volna. Elvégre van, aki a sportkocsikra vevő és van, aki a kamionokra. De az is elképzelhető, hogy ketten rosszul döntöttünk és a harmadik Mini minden szempontból felülmúlja a másik kettőt. Ezt viszont könnyen el lehet dönteni: elég ötvenezer kilométer után összehasonlítani a hármat, és kiderül az igazság. Ugyanez a helyzet a nővérek esetében is. Azzal a különbséggel, hogy a választás egyoldalú – csak rajtam múlik. A siker leginkább talán abban mérhető le, ha a nővérek közül az általam választott lány is engem választ. És ez teszi igazán komplikálttá az ügyet számomra. Merthogy ez már a társas viselkedés és kompetencia olyan fokát kívánja tőlem, amire nem biztos, hogy képes vagyok. Ezért is jutottam arra, jobb, ha hagyom, hogy engem válasszanak, mint ha én kezdeményeznék, és végül is egészen boldognak mondhatom magam. Nem, ez nem igaz: tényleg sosem voltam még ennyire boldog és kiegyensúlyozott. Néha viszont felmerül bennem: lehetnék még esetleg ennél is szerencsésebb fickó? Ezt persze csak úgy deríthetném ki, ha elölről kezdeném az egészet, ami azzal járhatna, hogy végül teljesen magamra maradok. Ezt pedig eszemben sincs megkockáztatni. Maga a párválasztás módszertana – a tény, hogy három testvér közül kellett döntenem – két, az aspikra nagyon is jellemző tulajdonságra mutat rá: az egyik a logika, a másik pedig az egyenesség. Bármelyik fickó, aki olyan nőt vesz feleségül, akinek történetesen még van két, három, esetleg négy nővére, ugyanígy felteszi magának a kérdést, hogy a lányok közül a legjobb jutott-e neki. Viszont sokan, mások előtt legalábbis, nem fogják ezt elismerni. A legtöbben pedig annyira álszentek, hogy még önmaguk előtt is letagadják, hogy ilyesmi egyáltalán megfordul a fejükben. Vannak, akik nem szólnak semmit, csak megpróbálnak elbújni egy sarokban és várják, hogy az ilyen „bűnös” gondolatok maguktól elmúljanak. Belőlem viszont hiányzik ez a fajta gátlás, úgyhogy hangosan felteszem a kérdéseimet. Ezen persze mások megint csak felhúzzák magukat. Csak azt nem értem, miért?


268

Ha már autóból, házból, ételből vagy éppen láncfűrészből a legjobbat akarjuk magunknak, miért ne kívánhatnánk ezt a párunk esetében is? – Engem nem az érdekel, hogy a nővérek közül a legjobb legyen az enyém. Hanem az, hogy a legjobb nő. Ennyi! – vannak, akik így reagálnak a felvetésemre. Szerintem viszont ez egy más kérdésre ad választ. Mert ha a nővérek közül a legjobbat keresem, az olyan, mintha ezt mondanám: – Akarok venni egy láncfűrészt, méghozzá egy Stihlt. Melyiket vegyem: az öt lóerős ipari modellt vagy elég lesz a négy lóerős, családi verzió is? Ha viszont a legjobb nőt akarom, akkor már nemcsak egy márka modelljei közül választhatok, hanem egy sokkal szélesebb palettáról. Szerintem ez a fajta döntéshelyzet nagyságrendekkel nehezebb. A legfontosabb egyébként az lenne, hogy elsődlegesen a családot vesszük szemügyre. Vagyis a Nullás Egységeket, lehetőleg mindkét szülőt. A viselkedésük, a fizikai és mentális állapotuk mind-mind árulkodik arról, milyen lesz majd huszonöt év múlva az az ember, akit magunk mellé választunk. Azt gondolom, hogy manapság azért van olyan elképesztő mennyiségű válás, mert az emberek bután, a logikát mellőzve döntenek, és mindezt egyszerűen nem veszik figyelembe. Tulajdonképpen mindig meglepődöm azon, hogy mások miért nem használják ezt a fajta analitikus megközelítést. Illetve, amikor egy új autó vagy mosógép megvételéről van szó, akkor igen, de amikor a pár-kapcsolatuk kerül terítékre, akkor elfeledkeznek róla. Amikor pedig ezt szóba hozom, sokkolok vele másokat. Azt hiszem, ezt a fajta nyíltságot, ami ránk, aspergeresekre jellemző, a többiek nem értik. Vannak persze olyanok is, akik úgy értelmezik a dilemmámat, hogy elégedetlen vagyok a feleségemmel. – Az a baj, hogy mindennel kapcsolatban olyan szkeptikus vagy – kapom meg tőlük ilyenkor. De ez nem igaz. Nagyon is szeretem a feleségemet. Annyira, hogy azt szavakkal nem is tudnám elmondani. Valamivel kevésbé, de azért hasonlóan szeretem az autómat és a láncfűrészemet is. Viszont az is

269


fontos a számomra, hogy azt érezzem: az én döntésem alapján esett éppen órájuk a választásom, nem pedig a szerencse folyományaként. És ez az, amit mások hajlamosak pusztán intuíciónak vagy érzelmi alapú döntésnek megélni, holott szerintem ennél sokkal többről van szó.

27 A házasélet

Amikor először hallottam azt a kifejezést, hogy valaki kifordul magából, tízéves lehettem. A nagyanyám mondta el egy délután, hogy Bob bácsikám válni készül. – A felesége, Marsha rákapott a gyógyszerekre és teljesen kifordult magából – mondta akkor Carolyn szinte suttogva, mintha félne hangosan kimondani. A dédapám, Dandy többször mesélt arról, hogy az állatoknál ilyesmi gyakran előfordul, de Marsha nénire valahogy sosem tudtam úgy gondolni, mint akivel ilyesmi megtörténhet. Dandynél mindig volt egy lefűrészelt, duplacsövű puska a kocsiban arra az esetre, ha a farmon belefutott volna egy megveszekedett fenevadba. Vajon, ha Marsha néni átjön hozzánk, Dandy őt is lelőné? – futott át az agyamon. Nem mertem megkérdezni, mert biztosra vettem, hogy rajtam kívül mindenki tudja, mi a teendő, ha egy magából kifordult emberrel találja szemben magát. Ráadásul Dandy sokatmondó tekintetéből arra következtettem, hogy azt is tudták, hogy Marsha milyen gyógyszerek rabjává vált. Akkor fogadtam meg, hogy magamtól többé semmiféle gyógyszert nem veszek be. Ezt követően nagyon sokáig nem láttam Marsha nénémet. Amikor újra találkoztunk, már jobban lehetett, legalábbis senkit nem akart bántani. Talán újra megjött a jobbik esze. Ahogy a kutyáknál is: az egyik pillanatban még morognak és vicsorognak, tíz perc múlva meg, mintha mi sem történt volna, már boldogan csóválják a farkukat, és azt akarják, hogy simogassuk meg őket. Néhány évvel később Bob bácsikám úgy döntött, újra megnősül. Az esküvőn, a magam aspergeres módján nekiszegeztem azt a kérdést, ami akkor a fejemben motoszkált.

271

A házasélet

– Bob bácsi, szerinted hányszor kell megnősülnöd ahhoz, hogy életed végéig házas maradj? Arra nem emlékszem, mit válaszolt, de arra igen, hogy a következő esküvőjére már nem hívott meg. Pedig akkor vette el Reldát, aki végül a tökéletes társának bizonyult. Akkor sem kaptam meghívót, amikor apám másodszorra nősült. Talán ő is attól félt, hogy valami hasonlóan kínos kérdést teszek majd fel neki az esküvőn. Ettől függetlenül végül több mint húsz évig élt a második feleségével. És valószínűleg még tovább élhettek volna boldogan, ha apám bőre nem fertőződik el egy pókcsípéstől olyan mértékben, hogy ettől gyakorlatilag leállt a hosszú évek alkoholizmusa miatt agyonroncsolódott mája, amibe belehalt. Nekem is kétszer kellett nősülnöm ahhoz, hogy megtaláljam az igazit. Sokat tűnődtem azon, mi lehet az oka annak, hogy a mostani házasságom jobb és sikeresebb az előzőnél és arra jutottam, megosztom mindazt, amit a feleségem azért tesz, hogy lehetőség szerint életünk végéig együtt maradhassunk. Mindezt azért teszem, mert bízom benne, hogy ezzel megkönnyítem más Aspergerszindrómával élők párkapcsolati nehézségeit. Szóval, először is a feleségem nagyon odafigyel rám. Megtanulta felismerni, mikor vagyok szomorú, nyugtalan vagy gondterhelt. Sokan mondják rám, hogy sosem mosolygok, és hogy nehéz eligazodni az arckifejezéseimen, mert nem nagyon vannak. Nos, a feleségemnek ez mégis sikerül, sőt ő képes megmosolyogtatni. Azt is tudja, hogy mit mondjon, vagy mit tegyen azért, hogy jobban érezzem magam. Persze ennek az ellenkezőjére is képes, amikor éppen rossz napja van. Mindig érdekli, amivel éppen foglalkozom, és azt gondolom, hogy fenntartások nélkül hisz bennem. Amikor például felvetem neki egy-egy ötletem, mindig meg van győződve arról, hogy azt sikeresen véghez is fogom vinni. Biztat. Ez pedig engem is erősít. Amikor pedig sikerül elérnem a célom, ő az első, akinek beszámolok róla. – Mindig is tudtam, hogy sikerülni fog! – válaszolja ilyenkor rendszerint. – Hiszen ezért mentem hozzád feleségül.

A házasélet

272

Fogalmam sincs, hogyan lehet ennyire biztos bennem, hogy képes vagyok véghezvinni valamit, amivel korábban sosem foglalkoztam, de ettől függetlenül ezt mondja. Sosem volt olyan barátnőm, aki szerint született vesztes vagyok, de a gondolat azért megfordult a fejemben párszor. Annak azon-bán nagyon örülök, hogy a jelenlegi házasságomban ez fel sem merül. Aztán a feleségem arra is figyel, hogy a körülöttem lévő emberek mit mondanak, és elmagyarázza, ha valamit nem értenék. Sajnos a mai napig nehéz felismernem azokat a viselkedésbeli nüanszokat, amelyek egyébként egy „normális” beszélgetés szerves részét képezik. Ilyen elem például a humor vagy az irónia. Sokszor előfordult, hogy olyasmit mondtak nekem, amit humorosnak szántak és várták, hogy jót nevetek rajta, én pedig csak álltam ott és néztem, mint borjú az új kapura. Olyan is volt, hogy valami sértőt vágtak a fejemhez, de én teljesen félreértettem az üzenetet. Ilyenkor a feleségem gyengéden elmagyarázza nekem ezeket a dolgokat, én pedig igyekszem tanulni ezekből a helyzetekből, s úgy tűnik, sikerrel. A feleségem türelmes velem, még akkor is, ha ugyanazt a kérdést egymás után többször is felteszem neki. Szokásom például mindennap dél körül felhívni. – Vaú, én vagyok! Mondd csak, szereted a férjedet? – kérdezem ilyenkor. – Igen, szeretlek – biztosít felőle minden egyes nap. Van, hogy mindez teljesen kimegy a fejemből, és egy óra múlva újra felhívom. – Vaú, én vagyok! Mondd csak, szereted a férjedet? – kérdezem megint. – Igen, még mindig szeretlek – feleli. Van, hogy egy nap négyszer, ötször is felhívom emiatt. Persze lehet, hogy ötödjére már azt feleli, hogy már nem szeret, de tudom, hogy ilyenkor csak piszkálni akar. Mert valójában szeret. Ez pedig nagyon is nyugtató hatással van rám. Fogalmam sincs, miért teszem fel újra és újra ugyanazt a kérdést, de felteszem. Ha pedig valaki rám szól emiatt, attól rossz kedvem lesz.

273

A házasélet

A feleségem sokszor megsimogat. Mivel a Chuckie-hoz fűződő gyerekkori rossz élményeim igen mélyen megmaradtak bennem, én magam nemigen szoktam simogatni másokat. Szerencsére Marthának nincsenek ilyen rossz tapasztalatai. Amikor először találkoztam Marthával, kifejezetten ideges és izgága voltam. Folyamatosan doboltam a lábammal, ide-oda dülöngéltem a székben és több „abnormális” fizikai megnyilvánulásom is volt. Ma már persze tudom, hogy mindez az Asperger-szindrómámnak tudható he. De akkoriban a legtöbb ember még féleszűnek hitt emiatt, és néha én is így tekintettem magamra. Az egyik nap Martha valamiért megsimogatta a karomat, amitől abbahagytam a hintázást és megnyugodtam. Attól kezdve mindig ezt teszi, ha látja rajtam, hogy feszült vagyok. Én pedig nagyon hálás vagyok neki ezért. – Megsimogatnál? – kérlelem, amikor leülök mellé a kanapén. – Megvakarásznád egy kicsit a hajamat is? – kérem tőle, miközben a fejemet masszírozza. A kutyáknál láttam, hogy előre nyújtják a nyakukat, amikor az ember simogatja a fülük tövét vagy a pofájukat, a fejük búbját. Azt gondoltam, hogy ha ez nekik jó, akkor nekem is az lehet. Martha nagyon jól meg tudja masszírozni a fejemet, a halántékomat vagy a vállamat, nem is beszélve a hátamról. Azt szeretem a legjobban, ha egy kicsit hosszú a körme és azzal vakargatja a fejbőrömet. Egy ideig aggódtam, hogy majd kihullik a hajam, a fülem pedig lógni fog, akár egy beagle-nek, de nem így történt, úgyhogy megnyugodtam. Hiszem, hogy az ilyen masszírozások, cirógatások Marthának is jólesnek. Pszichológusok több olyan kísérletet is végeztek, ahol azt vizsgálták, milyen hatással van az emberekre, ha állatokat simogatnak. Az derült ki, hogy nyugtató hatással van ránk, lassítja a szívműködésünket és csökkenti a vérnyomásunkat. Azt viszont nem értem, miért nem folytattak eddig olyan kísérleteket, ahol azt mérték volna fel, milyen hatása van annak, amikor ember embert simogat. Lehet, hogy a „normális” emberekre nincs különösebb hatással? Kétlem. Megfigyeltem, hogy azoknak a macskáknak és kutyáknak a legfényesebb és legdúsabb a szőrük, amelyeket gyakran simogatnak.

A házasélet

274

És most már tudom, hogy a simogatástól a fülük sem konyul le. Vannak ugyan lekonyult fülű kutyák, de azok így születtek. A legjobb dolog az, hogy egymást átölelve alszunk. Amikor kisgyerek voltam, gyakran bújtam el olyan helyekre, ahová alig fértem be. Ezzel a szokásommal ugyan már felhagytam, de az még ma is nyugtalanít néha, ha egyedül fekszem az ágyon. Ha valamiért mégis így alakul, akkor párnákat halmozok magamra. A legjobb viszont az, amikor Martha ott fekszik szorosan mellettem, és a kezével vagy a lábával átölel, mintegy betakar. Minden este így fekszünk le. Ha ez elmarad, szóvá is teszem. – Na, hol marad a lábazás? – kérdem. – Ölelj át a lábaddal, ahogy szoktál! Ilyenkor mindig sokkal nyugodtabb vagyok, egészen kisimulnak az idegeim. Ennek köszönhetően újabban egészen gyorsan elalszom, és már alig vannak rémálmaim. Ha reggel felébredek, és Martha rám teszi a lábát, biztos, hogy visszaalszom. Egyébként én is be szoktam takarni őt a testemmel. Van, hogy az éjszaka közepén arra ébredek, hogy eltávolodtunk egymástól, mindketten az oldalunkon, egymásnak háttal alszunk. Ilyenkor óvatosan addig-addig kúszom hátrafelé, amíg nem érzem Martha hátát, a lábamat pedig hozzáérintem az övéhez. Ha ez megvan, újra megnyugszom és visszaalszom. Kifejezetten jó érzés, ha magamon érezhetem a feleségem súlyát. Nem tudom, ez miért van, de nagyon jólesik. Gyerekkorom óta megvan bennem az az érzés, hogy sokkal jobb egy halom takaró vagy párna alatt lenni, mint csak úgy feküdni az ágyon. A legjobb viszont, amikor Marthát érzem magamon. Ezért is szeretem nagyon a házaséletet.

28 Kosárlabda és győzelem

Gyerekkoromban nem voltam jó sportoló, és nem is lelkesedtem semmilyen sportért. A suliban rendszerint én voltam az utolsó, akit beválasztottak egy csapatba és az első, akit elküldtek, amint kiderült, hogy béna vagyok. Erről sincsenek jó élményeim. Nem olyan régen lettem sportrajongó, mégpedig meglehetősen kacifántos úton. 2003-ban a fiam gimnazista lett. Miután Kismedvével elváltunk, a fiam a fél életét velünk töltötte Chicopee-ban, a másik felét pedig az anyjával South Hadleyben. Egyetértettünk abban, hogy Kisbocsnak egy iskolába kell járnia, és az iskola South Hadleyben volt. Viszont ez a suli nem igazán volt jó, úgyhogy elkezdtünk más lehetőség után nézni. Néztünk persze magániskolákat is, de azok nagyon drágák voltak. Aztán az interneten megnéztünk egy összehasonlító listát, amelyből kiderült, hogy az első három helyen Longmeadow, Wilbraham és... Amherst állt. South Hadley és Chicopee egymás mellett voltak a lista utolsó két helyén. Némi tanakodás után a Kettes Számú Egységgel úgy döntöttünk, megnézzük magunknak Amherstöt, ahol harminc évvel azelőtt felnőttem. Noha a családommal az aprócska Shutesburyben laktunk, az még az amhersti iskola kerületéhez tartozott, ezért is jártam oda, ezért is töltöttem ott a szabadidőm nagy részét és ezért is ismerkedhettem meg ott Kisbocs mamájával. Így hát felhívtam egy ingatlanügynök ismerősömet, Jim Lumleyt, aki néhány évvel korábban, a szüleim költözésénél már egyszer segített. Neki is Land Rovere volt és mindig hozzám hozta, ha valami gondja volt vele. Egy egész listát hozott eladó amhersti házakról, és még aznap délután nekivágtunk, hogy megnézzük őket. Ahogy kocsival bejártuk a környéket, egyre inkább azt éreztem, hogy ez az a hely, ahová igazából tartozom.

A házasélet

276

Igaz persze, hogy gyerekkorom legsötétebb emlékei is Amhersthöz kötődnek. A gyerekek kiközösítettek, az iskolában nem volt maradásom, a rendőrök le akartak csukni, a szüleim pedig mindent megtettek, hogy tönkretegyék az életemet. Mindez itt történt, Amherstben. Még a legrosszabb aspergeres napjaimban is tudtam, hogy rengeteg olyan tulajdonságom van, ami ahhoz szükséges, hogy népszerű lehessek. Okos voltam, szelíd, vicces és tulajdonképpen még normálisnak is tűntem. A viselkedésbeli nehézségeim azonban háttérbe szorították a jó tulajdonságaimat és velük együtt engem is. Bárhol is éltem eddig, az Asperger-szindrómás lét bélyegét mindenhová magammal kellett cipelnem. Amikor a Kettes Számú Egységgel és Kisboccsal elköltöztünk Chicopee-ból, azt hiszem, ezt a keresztet végre sikerült magam mögött hagynom. Hogy miért akartam visszaköltözni Amherstbe? Mert végre esélyt kaptam arra, hogy a kudarcaimból sikert kovácsoljak. Azzal, hogy úgy költözhettem Amherstbe, hogy már tudtam magamról, hogy aspergeres vagyok, új életet kezdhettem. Új élet egy új házban, egy új városban. Jack pedig ugyanabba a gimnáziumba járhatott, ahová annak idején én is. De velem ellentétben ő be is fogja fejezni. Végül nagyon jól sikerült minden. Azok a rossz emlékű emberek, akik végigkísértették a gyerekkoromat, mára eltűntek a városból. A tanárok, akik nem szívesen láttak a suliban, már rég nyugdíjba vonultak. A mostani rendőrök legtöbbje pedig még meg sem született, amikor én a hetvenes években elhagytam Amherstöt. De ami még ennél is fontosabb volt: azok, akiket harminc éve nem láttam, most tárt karokkal fogadtak. De miért örülnek ennyire? – tépelődtem. Aztán megértettem. Azért örültek nekem, mert semmi olyasmit nem tettem velük, ami miatt el akartak volna költözni. Megtanultam barátságosnak lenni másokkal. Amilyen egyszerű volt a képlet, olyan nagyon-nagyon sokáig tartott, mire rájöttem. Az a gimnazista barátom, Paul Zahradnik, aki ugyanakkor hagyta ott a sulit, amikor én, most alig fél mérföldre lakott tőlem. Elismert

277

A házasélet

szobrász és ingatlanfejlesztő vált belőle, és akkora házban élt, hogy csak a házához vezető bekötőút vagy száz méter volt. Gordy, a hosszú hajú kölyök, aki annak idején a szeméttelepen dolgozott, most az út túloldalán, egy nagyon szép kis házban lakik. Ma is a szeméttelepen dolgozik, de ma már ő a tulajdonosa. Ő is nagy utat tett meg. Hozzám hasonlóan az öcsém is lelépett otthonról, amilyen hamar csak tudott. Mostanáig Bostonban, New Yorkban, Chicagóban és San Franciscóban dolgozott a legnagyobb reklámügynökségek kreatív szakembereként. Miután megírta az első könyvét, az Áruvíziót, úgy döntött, hogy megpróbál újra közelebb kerülni a családhoz. Találtam neki egy takaros házat Northamptonban, s attól fogva egyre gyakrabban látogatott meg minket. Leszokott a piáról és a drogokról, és megismerkedett Dennisszel, a párjával. Az ő élete is a helyes mederbe került végre. Amikor megtudta, hogy Amherstbe akarok költözni, felhívott. – Figyelj, nincs ott még egy eladó telek? Dennisszel arra gondoltunk, építenénk egy házat a tiétek mellett, és akkor szomszédok lennénk. És így történt: egy zsákutca végében megvettünk két telket, és azóta egymás mellett élünk. Mivel az öcsém meleg, az ő házuk sikkes és hivalkodó, az enyém pedig funkcionális és aspergeres. Egyébként biztos vagyok benne, hogy a mi házunk minden szempontból jobban van összerakva, de az öcsémet ez nem érdekli. Az övék szebb és neki ez számít. Még úgy is, hogy az első évben, karácsony előtt tönkrement a vízvezetékrendszerük, és bokáig gázoltak a jéghideg vízben. Amikor az idióta nevű francia bulldogjait sétáltatja a ház előtt, Kisbocs időnként eldurrant egy petárdát, így a füstnek és a zajnak köszönhetően az öcsém is érzi, hogy újra otthon van. Télen, amikor havazik, apám traktorával takarítom el az utcáról a havat, amikor pedig beázott a házuk, a Land Rover és az utánfutó segítségével mentettem ki a bútoraikat és vittem át a garázsba, hogy kiszáradjanak. Ki gondolta volna, hogy egyszer még így fogunk élni? Annyi év után, az öcsém könyvének, a Kés, villa, ollónak a sikere után végre

A házasélet

278

megnyugodhattam, hogy az én életem is rendben van. Nem is beszélve arról, hogy újra összehozott bennünket, ráadásul abban a városban, ahol elkezdődött az életünk. Azzal, hogy az öcsém írt rólam a könyvében, egy nagyon fontos dolgot tanultam meg. Az életem nagy részében úgy gondoltam magamra, mint egy személyiségzavarral küszködő, a gyerekkorában lelkileg terrorizált emberre. Azt gondoltam magamról, azzal, hogy mások nem fogadtak el, hogy idő előtt otthagytam az iskolát, végérvényesen egy senkivé váltam a társadalom számára, függetlenül attól, hogy közben azért voltak sikereim. Hazudtam a koromat és a végzettségemet illetően, éveken keresztül hazudtam a családomról, mert annyira fájó volt az igazság, hogy képtelen voltam elmondani az igazat róla. Aztán az öcsém könyve, és a tény, hogy voltak, akik mindezzel együtt elfogadtak minket olyanoknak, amilyenek voltunk, egy csapásra megváltoztatott mindent. Végre-valahára szabadnak éreztem magam. Amikor visszaköltöztünk Amherstbe, lépten-nyomon ismerősökbe ütköztem. Ismerősökké váltak a régi helyek is, viszont a gyerekkori rossz emlékek nem kísértettek többé. – Egyszer el kellene jönnöd velünk megnézni egy kosármeccset – vetette fel Gordy és Paul az egyik este. Soha életemben nem voltam még egyetemi kosárbajnokságon, de némi vonakodás után ráálltam a dologra. – A meccs előtt lesz odafent egy kis fogadás, gyere velünk oda is – invitált Paul. Amikor beléptünk, legalább százan voltak már a teremben. Harminc évvel korábban pánikrohamot kaptam volna ekkora tömegtől, és fogalmam sem lett volna, mit mondjak. Alighanem elvonultam volna az egyik sarokba, mint valami rémült állat, és vártam volna, hogy mikor szabadulhatok. Most viszont, tudván, hogy aspergeres vagyok, az újonnan nyert önbizalmammal felvértezve semmi ilyesmi nem történt. Nem ijedtem meg, nem akartam elbújni. És még valami történt, amire korábban nem nagyon volt példa: az emberek odajöttek hozzám, kezet fogtak velem, beszélgetni kezdtek velem, és azt láttam rajtuk, hogy kedvelnek. Azt éreztem, hogy befogadnak. Az a két „apróság”, hogy

279

A házasélet

immár tudtam, miként viselkedjem, és mit mondjak, egészen más színben láttatta velem a világot. Fantasztikusan jó érzés volt! Nem sokkal később már azon kaptam magam, hogy bárhová megyek, barátkozom a többiekkel, sőt már mások is keresik az én társaságomat. – Üljünk egymás mellé – javasolta Dave az egyik meccs előtt. Lehet, hogy ez a mondat másnak teljesen természetesnek hatott volna, de nem nekem, hiszen korábban még senkitől nem hallottam. A bíró a sípjába fújt, Dave pedig attól fogva folyamatosan kommentálta nekem, hogy mi zajlik épp a pályán. Bár látszólag nem nagyon kötött le a dolog, belül azért élveztem. Ahogy azt is, hogy van társaságom. S noha nálam mindegyikük jóval többet tudott a kosárlabdáról, ez őket láthatóan nem zavarta. Miközben egyre több emberrel barátkoztam össze, semmiféle rossz nem történt velem, amióta Amherstbe költöztünk. Senki nem piszkált, senki nem űzött gúnyt belőlem. Gyerekként senki nem akarta, hogy az ő csapatába kerüljek, most meg úgy tűnt, mindenki csak azt szeretné, hogy vele legyek. Kezdett egyre inkább elhalványodni bennem az az érzés is, hogy különc vagyok. A kosárlabdacsapat edzőjének partiján a főiskola egyik vezetője odajött hozzám, hogy beszélni szeretne velem. – Ugye tudod, hogy annak idején én is otthagytam a sulit – kezdte. Nem tudtam, mit válaszoljak, azt sem tudtam, hogy képben van velem kapcsolatban. – A lényeg, amit mondani szeretnék: függetlenül attól, van-e diplomád vagy sem, közénk tartozol, és mindig szívesen látunk. Majdnem elsírtam magam. Attól fogva, amikor csak tehettem, elmentem a meccsekre. S noha valójában sosem voltam igazi hallgató, a tudásom legjavát mégis ott, azok között a falak között szereztem. Nagyon jó érzés volt újra itt lenni, barátok közt lenni, otthon lenni. Megértettem, hogy nem kell mindent tudnom. Vannak barátaim, akik segítenek, ha valamire nem tudom a választ. Nem kell mindenre odafigyelnem, a barátaim segítenek, ha kell. És ekkor hasított belém a felismerés: Ilyen, amikor valaki normális életet él.

A házasélet

280

Nem sokkal később az atlétikai szakosztály támogatója lettem. Az én iskolám támogatója. A csapat egyre jobban játszott, és nekem is köszönhetően végül szerződtettünk egy olyan edzőt, akivel hosszú évek után sikert értek el a srácok. Végre teljesen magam mögött tudhattam a múltamat. És bárhogy is szerepelt a csapat a pályán, tudtam, hogy én már győztem.

29 Mozdony vagyok

Mindig szerettem a vonatokat. Amikor a fiam úgy hatéves lehetett, az egyik vasárnap kocsiba ültünk és elmentünk a springfieldi teherpályaudvarra. A kerekek alatt folyamatosan pattogott a murva, amit nemcsak a talpfák közé szórtak, hanem az egész pályaudvar területét felszórták vele. Amikor gyerek voltam, apám elhozott ide, és most, harminc évvel később én is elhoztam Kisbocsot. Emlékszem, ötéves voltam, amikor apám azt is megengedte, hogy vezessek egy mozdonyt a philadelphiai Közlekedési Múzeumban. Kisbocs is kipróbálhatta, milyen érzés. Azt hiszem, a vonatok iránti vonzódásnak családi gyökerei vannak. Amikor apám kisgyerek volt, a nagyapám sokszor kiült vele a bolt elé és együtt nézték a közelben elhúzó, gőzmozdony vontatta szerelvényeket Chickamaguában, Georgiában. Fura, hogy ötven évvel később most én teszem ugyanezt a fiammal, csak éppen Massachusettsben. Kisbocs majdnem az egész testével kilógott az ablakon, úgy számolta az előttünk elrobogó vagonokat. Tömzsi kis kölyök volt, a fején pedig egy igazi kék kalauzsapka. Ha kutya lett volna, biztosan csóválta volna örömében a farkát. Háromnegyed órát autóztunk ezért a látványért és most a világért sem akart lemaradni semmiről. Keresztülhajtottunk a síneken és egyenesen az állomásfőnök romos épülete mellett parkoltunk le, ami mára éppolyan szürkévé és jellegtelenné vált, mint a talpunk alatti murva. A bakter a mocskos ablak mögül méregetett minket, miközben Kisbocs vidáman integetett neki. A rozsdás kéményből olajos, koromfekete füst csapott ki. Mivel akkoriban a nap huszonnégy órájában, az év minden egyes napján folyamatosan jártak a vonatok, minden merő szenny, por és bűz volt.

Mozdony vagyok

282

Ez a teherpályaudvar egyébként már akkor is létezett, amikor a nagyapám korában még gőzmozdonyok vontatták a szerelvényeket. Úgyhogy a mindent elborító, olajos koszréteg alatt vastagon megbújt az akkor lerakódott szénpor is. A fiam nem szerette összekoszolni magát, így ezt az információt nem osztottam meg vele. A tisztaságmániája később odáig fajult, hogy amikor nagyobb lett, ugyanolyan kényszeresen kezdte mosni a kezét, mint a nagyapja és a nagybátyja. – Nézd, apu, F sorozatú mozdonyok! – kiáltotta, miközben két, hosszúkás, ezüst FP40-esre mutatott a pályaudvar túlsó végén. Pár pillanattal később pedig kiszúrt magának egy Amtrak személy-vagont, amit valamiért a többi teherkocsi közé soroltak be. Ez egyébként szokatlan látvány volt, viszonylag ritkán parkoltatnak ilyen személyvagonokat egy rozzant teherpályaudvaron. Elindultunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyük. Amikor át akartam sétálni az előttünk álló sínpárokon, éppen egy rozzant, régi szerelvényt toltak ki rajtuk, s Kisbocs megállított. – Apu, állj meg! – szólt rám. Még nem volt hatéves, de a fiam már tudta, hogy a legfontosabb a biztonság. Úgyhogy szépen megvártuk, míg az utolsó szerelvény is megáll és csak azután indultunk tovább. – Nézd csak, Kisbocs – mutattam neki a talpfák között szanaszét heverő fecskendőkre és ampullákra. – Kezdj el drogozni, tépj be, és akkor biztosan halálra fog gázolni egy vonat. – De akkor hogy lehet, hogy egyetlen leszakadt testrészt sem látunk sehol? – kérdezett vissza. – Lehet, hogy a bakter már összeszedte és kidobta őket a szemétgyűjtő konténerbe. Beszélhettem bármit, ahogy közeledtünk az FP40-esekhez, a fiam figyelmét már csak azok kötötték le. Nem csodálom: ahogy a biztonsági szelep időnként kinyitott, a távozó levegő harsány füttyszó kíséretében távozott, nem is beszélve arról, hogy a járó motor erejétől remegett a föld a lábunk alatt. Hogy mégis miért jöttünk ide? A válasz pofonegyszerű. Az Asperger-szindrómásokat belső késztetés vezérli arra, hogy mindent megtudjanak az őket érdeklő dolgokról, nekem pedig régóta a szállítmányozó eszközök, azon belül is a vonatok voltak az első

283

Mozdony vagyok

számú kedvenceim. Amikor olvasni tanultam, a kedvenc szócikkeim az enciklopédiában a hajó, a repülő és a vonat voltak. A legkedvesebb könyvem pedig a Vonat és Gépjármű Technológia cím volt. Ahogy körbejártuk az FP40-est, Kisbocs észrevette, hogy az egyik kereke elé homok volt leszórva. Egy ideig nézte, csak nézte, de mivel nem értette a dolgot, végül rákérdezett. – A homokszekrényből való – feleltem, de láttam rajta, hogy nem nagyon hisz nekem. Addigra néhányszor már megtréfáltam. Otthon is volt egy homokozója, amit ráadásul ketten építettünk. Azt felfogta, hogy abban ő játszhat, de azt továbbra sem értette, miért lenne szüksége homokra egy mozdonynak. Hitetlenkedve vakargatta a fültövét. – Látod, Kisbocs, az ott a cső, amin a homok kijön, az pedig a tartály vagy homokszekrény, amiben tárolják – mutattam meg neki. – A mozdonyvezető akkor szór homokot a kerekek elé, ha azok túlságosan csúsznak a síneken. A homok arra kell, hogy a kerekek megfelelő tapadását biztosítsa. Jó érzés volt tudni, hogy ezt az ismeretet később még akár hasznosíthatja is a fiam. – Az autóknál is használnak homokot – folytattam. – Például télen, amikor havas, jeges az út. A homok segít, hogy megtapadjon a gumi a jeges úton. Mert egyébként bajosan menne. A fiam nagyon figyelt. Később, amikor egyszer nálunk voltak a kis barátai, és azt hitte, nem figyelek, hallottam, amint szinte szóról szóra, az általam használt szavakkal mesélte el nekik, miért használnak homokot a vonatokon. Elmosolyodtam, belül pedig kellemes, meleg borzongás töltött el. Ilyenkor nagyon büszke voltam rá. Ő volt az én kis mérnököm. Később, ahogy a fiam nagyobb lett, egyre nagyobb és bonyolultabb masinákat is szemügyre vettünk. Mint amilyenek például az újabb, AC vontatómozdonyok voltak. Az egyikbe még be is mehettünk, és ott alaposan elmagyaráztam Kisbocsnak, mit mire használnak a vezetőfülkében. Aztán gondoltam egyet és azt mondtam neki, hogy most már akár működés közben is megnézhetnénk egyet. Tudtam is, hogy hol.

Mozdony vagyok

284

Az egyik szép, tavaszi napon elkocsikáztunk Middlefieldbe, ahol a berkshire-i vonal keresztezi a New Yorkba, egészen pontosan Albanyba tartó vonalat. Nem az autópályán mentünk, hanem a kanyargós hegyi úton. Ez egy idő után – ahogy közeledtünk a vasúti pályához – az erdőben folytatódott tovább. Odafent a levegő tiszta volt és friss. Az ég olyan ragyogó kék volt, amilyet a városban valószínűleg sosem láthattunk volna. Ott pedig, ahol annak idején alagutat véstek a sziklába, hogy a vonat át tudjon haladni rajta, egy kisebb vízesés zúgott. A két sínpár – a köztük húzódó szervizúttal – a hegy oldalában futott végig, nagyjából ötven méterrel a Westfield folyó fölött. Felsétáltunk a szervizútra és vártuk a vonatot. – Nézd csak, apu! – kiáltotta Kisbocs, miközben kavicsokat szórt az alattunk zúgó folyóba. Aztán elgondolkodva körbejáratta a szemét. – Szerinted itt élnek medvék? – kérdezte reménykedve. – Szerezzünk egy puskát, és majd lelövöm. Anyu lenyúzza a bőrét, a húsát pedig megesszük. Tényleg, apu, keressünk már egy medvét! Láttam rajta, hogy nagyon megtetszett neki az ötlet, szíve szerint már indult is volna a medvevadászatra, hogy este az általa elejtett állat húsából lakomázhassunk. De egyetlen árva mackóval sem találkoztunk. Néhány perccel később viszont meghallottuk a közeledő vonat egyre erősödő robaját. Amikor már egészen közel járt, rázkódni kezdett alattunk az út. Kisboccsal biztos távolságba húzódtunk a sínektől. A következő pillanatban pedig megláttuk a mozdony fénycsóváját. Noha legalább ötven méterre volt tőlünk, mindketten éreztük, milyen erőlködve zihál felfelé az emelkedőn. Hiába volt tizenötezer lóerős a mozdony, mire odaért, ahol mi álltunk, már jóformán csak lépésben haladt a nagy súly és a meredek kaptató miatt. – Nézd, apu, homokot szór! – mutatott a sínekre a fiam. Jól látta, ahogy elhaladt előttünk, hogy a vékony csövön folyamatosan szórta a homokot a kerekek alá, hogy minél jobb tapadást biztosítson a kerekeknek, és a szerelvény még csak véletlenül se csússzon vissza. Kisbocs büszkén húzta ki magát, hogy

285

Mozdony vagyok

észrevette ezt a másnak talán fel sem tűnő részletet. Integetett a mozdonyvezetőnek, az pedig dudált neki egyet. Megszámoltuk, százharminchárom kocsiból állt a szerelvény. Aztán ahogy az utolsó is elhúzott előttünk, hirtelen újra néma csend lett. Nem sokkal később mi is elindultunk vissza a kocsihoz. – Apu, hogy lehet, hogy valakit elüt a vonat? – kérdezte Kisbocs váratlanul. – Már messziről lehet hallani, hogy jön. Csak az nem veszi észre, aki süket vagy vak. Mintegy végszóra, a következő pillanatban teljesen váratlanul egy vonatot hallottunk magunk mögött, amint száguldott lefelé a hegyről. Alig volt hangja. A mozdonyvezető annyira nem vett észre minket, hogy már csak akkor dudált, amikor a szerelvény mellettünk robogott. – Látod, Kisbocs – mutattam a motorból feltörő gőzre. – A dinamikus fék főhengerei lökik ki magukból a levegőt. A kerekekre szerelt generátorok folyamatosan termelik az áramot, ami pedig a fékeket látja el energiával. És azért nem volt hangja, mert maga a főmotor csak alapjáraton megy ilyenkor. A fiam bólintott egyet, de láttam a tekintetén, hogy még emésztenie kell a hallottakat ahhoz, hogy tényleg megértse. A szerelvény közben már messze járt. A fiam azóta egyszer sem kérdezte meg, miért halnak meg emberek vonatbalesetben. Már majdnem visszaértünk a kocsihoz, amikor találtunk két talpfarögzítő vaskapcsot, amit el is tettünk, hogy még tovább gazdagítsuk a már így is terebélyes vasúti gyűjteményünket. Ezt még akkor kezdtem gyűjtögetni, amikor tizenöt évvel korábban Kismedvével először sétáltunk a sínek mentén, most pedig a fiam átvette ezt a szokásomat. Vajon a többi apa miért nem viszi mozdonynézőbe a fiát? – tettem fel magamban a költői kérdést. Hiába próbáltam, nem tudtam megválaszolni. De abból, ahogy mások rám néztek, amikor elmeséltem nekik, hová szoktunk járni Kisboccsal, rájöttem, hogy alighanem eszement ötletnek tartják. „Hogy viheted a fiadat egy teherpályaudvarra? Hisz ott bármikor elütheti egy vonat!” – mondták főleg az anyák. Tévedtek. Soha semmi bajunk nem lett, sőt még csak a közelében sem voltunk annak, hogy bármi rossz történjen velünk.

Mozdony vagyok

286

A fiammal mindketten tisztában voltunk ezeknek a gépmonstrumoknak az erejével. Még a kezdet kezdetén megmutattam neki, mi történik azokkal a tárgyakkal, amelyek túl közel kerülnek a sínekhez, amikor elrobog felettük egy vonat. Attól fogva mindig legalább öt méter távolságot tartottunk tőlük. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen minden egyes alkalommal, amikor Kisboccsal megnéztünk egy-egy pályaudvart, gyerekkorom egyik legkedvesebb könyvét, a Kismozdonyt éltem újra. Ma is emlékszem, a borítója sárga volt, a közepén egy világoskék mozdonnyal, és amikor úgy kétéves lehettem, nem tudták annyiszor elmesélni nekem, hogy ráuntam volna. Rendszerint anyám volt, aki felolvasta nekem, miközben én folyamatosan fújtattam és azt képzeltem, hogy én vagyok a történetbeli kis gőzmozdony. Minél erőteljesebben fújtattam és köpködtem a „gőzt”, annál biztosabb voltam ebben. (Évekkel később volt olyan periódusom, amikor ablaktörlő lapátnak hittem magam. De egészen kis kölyökként még a gőzmozdony korszakomat éltem.) A könyvben csak egy domboldalt kellett megmásznia a vonatnak, de az én kétéves fantáziámban ez úgy ragadt meg, mintha a világ legnagyobb és legmeredekebb hegyoldalára kellett volna felkapaszkodnia. A kerekek pedig egyre ugyanazt kántálták, miközben a vonat kaptatott felfelé. – Menni fog! Menni fog! Menni fog! Menni fog! Én pedig velük együtt kornyikáltam és ugyanúgy erőlködtem, nyögtem a teher alatt, dülöngéltem előre-hátra, mint ahogy a könyv szerint a kismozdony. Ma már tudom, hogy ez is az autizmus, illetve az Asperger-szindróma egyik megnyilvánulása volt. De ettől függetlenül ott kezdődött minden, azzal, hogy gőzmozdonynak képzeltem magam. Előre-hátra hintáztam, egyre csak előre és hátra. Végül aztán persze felértünk a hegytetőre, a kismozdony és én is. Aztán amikor már lefelé száguldoztunk a túloldalon, boldog vigyorral az arcomon kiabáltam: – Megcsináltam! Megcsináltam! Megcsináltam! Megcsináltam! Ez pedig valahogy megragadt a fejemben. Sőt nagyon megnyugtatóvá vált. Különösen azért, mert mindemellett időről időre más hangok is folyamatosan zakatoltak a fejemben.

287

Mozdony vagyok Haszontalan vagy. Kibuktál a suliból, ezt sem tudod befejezni. Bármit is teszel, vesztes vagy. Sosem fog működni. Ezt képtelen nagy végigvinni. Nem ide való vagy, börtönben a helyed!

Biztos vagyok benne, hogy időről időre mások is hallanak hasonló hangokat odabent. Ha máskor nem, hát a felnőtté válás keményebb szakaszaiban. Vannak, akiket legyűrnek ezek az ádáz hangok. Ebben azért vagyok biztos, mert nap, mint nap látok ilyen gyerekeket, felnőtteket. Ok azok, akik aluljárókban, az utcákon, fedél nélkül élnek. Amikor tizenhét éves voltam, én is megtapasztaltam, milyen élet az ilyen. Egyáltalán nem tetszett és meg is fogadtam, hogy többé nem akarok ilyen helyzetbe kerülni. Ha valami rossz történt az életemben, az mindig azt erősítette bennem, hogy még inkább le akarjam győzni az elém kerülő akadályokat. És ezt eddig sikeresen teljesítettem. Ettől függetlenül ezek a hangok megmaradtak a fejemben. És ahogy öregebb lettem, már nem csak belülről hallottam, mások is megpróbálták belém sulykolni. – Olyan nyugtalan és izgága vagy! Fel kellene íratnod valami antidepresszánst. – John, meg kéne nyugodnod végre. Gyere, igyál valamit! – Azt tudod, hogy ha füvet szívsz, az tökéletesen ellazít? Ki kéne próbálnod, öregem! Hátha akkor nem lennél olyan hiperaktív. Nem tudom megmondani, miért, de szerencsére soha nem tudtak megkísérteni ezek a hangok. Pedig sokszor éreztem úgy, hogy egyszerűbb lenne feladni, mint tovább menni a megkezdett, de rögös úton. És sosem éltem antidepresszánsokkal, fűvel vagy piával. Inkább még keményebben dolgoztam. Tudtam, hogy jobban járok, ha inkább megoldok egy előttem tornyosuló problémát, mintha valami tudatmódosító szernek köszönhetően egy időre megfeledkezem róla. Persze tudom, van, amikor a gátlásoldó szereknek is megvan a maguk helye. De úgy tűnik, én nem igényelem őket.

Mozdony vagyok

288

Amikor kiskoromban hallottam a démoni mondatokat a fejemben, mindig igyekeztem ezzel elűzni őket: „Menni fog! Menni fog! Menni fog! Menni fog!”. Később nemcsak a szókincsem lett nagyobb, de a világ is kitárult előttem. A „Menni fog!" kiegészült azzal, hogy „Ez már korábban is sikerült!". Az igazsághoz tartozik, hogy felnőttként a negatív gondolatok is sokkal körmönfontabbak. Ma már, ha felerősödni vélem ezeket a belső hangokat, ezt mantrázom: A gitárjaim egytől egyig működtek – így ez is fog. Minden munkámat jól végeztem el – ezt is jól fogom. Biztos vagyok benne, hogy fel tudok menni a dombtetőre. Azt gondolom, át tudok hajtani ezen a folyón. És így tovább. Egy-két kivételtől eltekintve mindez a mai napig működik.

Utószó

Amikor a KISS-szel turnéztam, a koncert végén mindig volt egy ráadás szám. Nos, ez itt az én ráadás számom. Arról szól, miként békéltem meg a szüleimmel, miközben a könyvet írtam. Apámat évekig kínozták olyan nyavalyák, mint a pikkelysömör, a reumás ízületi gyulladás, a cukorbetegség vagy éppen a gyenge szíve. Aztán 2004 nyarán egy pókcsípés a sírba vitte. Egy barna remetepók volt. Ez a pókféle általában padlásokon, repedésekben vagy éppen cipőkben húzza meg magát, és ha nem bántják, nem támad. Visszagondolva az eseményekre, apámat valószínűleg akkor csíphette meg, amikor fát vágott. Néhány nappal ezután iszonyatosan bedagadt az ujja, és mivel már nem bírta elviselni a fájdalmat, a felesége, Judy végül bevitte az ambulanciára. Mivel addig nem hallottam a barna remetepók létezéséről, otthon alaposan utána olvastam. Igen apró termetű, és a legtöbb ember észre sem veszi, ha véletlenül megcsípi. De ettől még a csípése sokszor veszélyesebb lehet még a csörgőkígyó marásánál is. Az apám bőre például elfeketedett, és a csípés helyén egy lyuk keletkezett, ami egészen a csontig hatolt. New Englandben nagyon ritka, hogy valakit barna remetepók csípjen meg. A statisztikai adatok szerint legfeljebb minden négyszázadik pókcsípés ilyen, ráadásul Massachusettsben eddig összesen kilenc ilyen esetet regisztráltak. Azokat is az állam déli részében. Apám balszerencséjére belőle is statisztikai adat lett. Rettenetesen nézett ki az ujja, a gennyel és az üszkösödéssel járó édeskés szag pedig gyomorforgató volt. Az első gondolatom az volt, hogy le kellene vágni az ujját, mert az segítene apámon, de az orvosok szerint nem halt el, így az amputálás sem volt indokolt. Sokáig úgy tűnt, jól reagál az infúziós antibiotikumos kezelésre, de ezzel együtt állandósultak a fájdalmai. Elképzelni sem tudtam, meddig maradhat így a kórházban.

Utószó

290

Abban az időben apám és az új felesége, Judy, egy a hetvenes években épült házban laktak, amit az együtt töltött húsz év alatt folyamatosan úgy alakítottak át, hogy a lehető legkényelmesebb legyen nekik. A nappali úgy nézett ki, mint egy katedrális, a sarokban pedig egy kandalló állt. A tűzhöz a fát apám és Judy rendszerint együtt vágta fel. Télen rendszeres látogatóik voltak a medvék és a mosómedvék, a hó pedig olyankor magasabban állt a kert végében, mint amilyen magas én voltam. Azután költöztek ide, hogy összeházasodtak. Mindkettejüknek ez volt a második próbálkozása. Apám világ életében nehezen jött ki másokkal. Könnyen lehet, hogy valamilyen szinten ő is Aspergerszindrómás volt, ennél fogva egy erdőszéli otthon ideális volt a számára. A nap nagy részét mindig a szabadban töltötte, tett-vett a ház és a kert körül. Georgiában nőtt fel és mindig vágyott rá, hogy egyszer saját traktora legyen. Azon a nyáron hozták meg neki a vadonatúj John Deere 4510-es modelljét, aminek zárt kabinja és egy felcsatolható tolólapátja is volt. Túl gyenge volt ahhoz, hogy kipróbálhassa, de azért az ablakon keresztül gyakran vetett rá egy pillantást. Nagyjából egyórányira laktunk egymástól, de apám nagyon ritkán hívott. Igazából évente két olyan alkalom volt, amikor tudtam, hogy felhív: a születésnapomon és karácsonykor. Aztán amikor a fiam megszületett, már Kisbocs születésnapján is hívott. Viszont ha bármikor beszélni szerettem volna vele, mindig nekem kellett keresnem őt. És még ez sem volt garancia arra, hogy fel is veszi, ezt nagyjából csak a hívások felében tette meg. Viszont mindig nagyon örült nekünk, ha meglátogattuk. Ezt a két dolgot sosem tudtam összerakni magamban. Hiszen akkor miért nem beszéltünk telefonon gyakrabban? Apámat végül novemberben engedték haza. Még mindig eléggé le volt gyengülve, de azért reménykedtünk, hogy javulni fog az állapota. S noha a nap nagy részében még mindig ágyhoz volt kötve, hálaadásra valahogy csak áthozta hozzánk a mostohaanyám. Mindannyian együtt voltunk: én, a Kettes Számú Egység, Kisbocs, apám, Judy, az öcsém és a barátja, Dennis. Még Martha húga, a Hármas Számú Egység és az ő párja is velünk volt. A fotón, amit

291

Utószó

akkor készítettem, mindenki egészen felszabadultnak és boldognak tűnik. Szilveszter este, úgy kilenc óra felé csörgött a telefon. Judy volt az. – Apád megpróbált egyedül sétálni egy kicsit, de leesett a lépcsőn. Már hívtam a mentőket, mindjárt itt lesznek – mondta, és a hangján hallottam, hogy nagyon meg van rémülve. Nem sokkal később kiderült, hogy apám zuhanása kis híján végzetes lett. Eltörte a gerincét és a csípőjét is. Nagyon kévésén múlt, hogy nem bénult le. Megoperálták, aztán pedig gipszbe tették, hogy stabilan tudják tartani a gerincét. Megint rettenetes fájdalmakat kellett megélnie. Pár hét kórház után egy rehabilitációs intézetbe költöztették át. Az orvosok azt mondták neki, csak akkor engedhetik haza, ha képes egyedül legalább két lépcsőfokon felmenni, és ötven métert sétálni. Apám nagyon eltökélt volt, de ettől még iszonyatosan meg kellett küzdenie minden egyes centiméterért. Amikor januárban meglátogattuk, iszonyatosan fel volt puffadva a hasa, mintha egy kosárlabdát dugtak volna a gyomrába. Judy szerint azért, mert a mája egyre rosszabbul működött, ezért a felgyülemlett salakanyag nem tudott távozni apám testéből. Marthát nagyon megviselte a látvány. Az ő anyja egy évvel korábban rákban halt meg és az utolsó időkben pontosan ugyanígy festett. Nem volt ez így rendjén, nagyon nem. Apámat végül február 25-én engedték haza. Segítség nélkül fel tudott menni a lépcsőn, a járókeretnek köszönhetően pedig a házban is elboldogult. Láttam rajta a küszködést, de úgy tűnt, ha lassan, nagyon lassan is, pozitív irányba haladnak a dolgok. Egy hétre rá elmentünk és meglátogattuk. Alig bírt felülni az ágyban. A hasa még jobban fel volt fújódva, a herezacskói pedig grépfrút méretűre dagadtak. Láttam rajta, hogy kórházban lenne a helye. Amíg ott voltam, ki kellett mennie a mosdóba. Judy és én segítettünk neki: óráknak tűnt, mire azt a pár lépést csoszogva, nagy óvatosan megtette. – John Elder, fiam, ne hagyd, hogy elessek – suttogta. – Rettegek, hogy újra összetöröm magam.

Utószó

292

Olyan volt, mint egy rémült kisgyerek. Azt hiszem, ott először éreztem azt, hogy az apám soha többé nem fog felépülni és ez iszonyatosan megrázott. Pár nap elteltével a hasa még nagyobbra dagadt. Az évtizedeken át tartó piálás tönkretette a máját, amin csak tovább rontottak a gyógyszerek, amiket a különböző nyavalyáira szedett két marokra. Aztán a következő hétfőn Judy újra felhívott, hogy apámat megint be kellett vinni a kórházba. Nagyon rossz előérzetem volt. Azt híszem, ekkor már tudtam, hogy haldoklik. Összeszedtem Marthát és Kisbocsot, kocsiba ültünk és a kórházba hajtottunk. Emlékszem, egész úton azon mérgelődtem, hogy egyetlen olyan, vele kapcsolatos emléket sem tudtam felidézni a gyerekkoromból, amelyre örömmel gondoltam volna. Amikor megérkeztünk hozzá, iszonyatosan gyenge volt, de az elméje tiszta. Úgy láttam, örül, hogy lát minket. Hosszú percekig ültem az ágya mellett azon viaskodva magammal, fel tegyem-e neki a kérdést? Vajon ha megkérdezem tőle, az megváltást jelenthet-e számára az elkerülhetetlenül közelgő halál előtt? Végül aztán csak kimondtam. – Mondd, apa, emlékszel olyan időre a kiskoromból, amikor együtt voltunk, jól éreztük magunkat és nevettünk? Iszonyatos szorongással vártam a választ, leginkább attól féltem, hogy azt mondja, nem volt ilyen. Nem tudtam, miként reagálhatnék erre. Aztán kisvártatva megszólalt. – Amikor ötéves lehettél, elvittelek Philadelphiába, a Közlekedési Múzeumba. Emlékszel, volt ott egy kisvasút, ami körbe-körbement az épületben – kezdte, majd odafordult a fiamhoz. – Tudod, apád megkérdezte a masinisztát, hogy vezetheti-e a vonatot? Ö pedig azt felelte, hogy igen. És akkor az apád felmászott hozzá és aztán fülig érő vigyorral az arcán robogtak vagy negyed órán át. Teljesen elfeledkeztem erről, de most, ahogy apám szóba hozta, újra kristálytisztán láttam mindent magam előtt. – A Baldwin cég készítette a mozdonyt és a vonatokat is – folytatta apám, nekem pedig elkerekedett a szemem, hogy még erre is emlékszik.

293

Utószó

Ahogy mesélt, egyre több olyan emlék vált élővé az elmúlt ötven évből, amiről azt hittem, hogy már teljesen elfelejtettem. Újra átéltem, amikor a pittsburghi katedrális parkjának tövében megtanított biciklizni. Sosem használtam az oldalkitámasztó kerekeket. A legelső „kerékpárom” egy lábbal hajtós járgány volt, aztán jött egy tricikli, végül pedig az igazi, nagyfiús bringa. Sosem estem el, sosem törtem össze magam és erre nagyon büszke voltam. – Emlékszel, ugyanolyan Rollfast kerékpárt vettem neked, mint amilyen gyerekkoromban nekem is volt. Csak a tiéd egy Space Rader volt, piros vázzal és kontrafékkel. Apámnak sokáig egy angol, háromsebességes Raleigh biciklije volt. Sokszor bringáztunk együtt, és amikor kinőttem a Rollfastot, nekem adta az övét. Addigra már amúgy sem nagyon járt vele. Ahogy beszélt, önkéntelenül is könnyezni kezdtem. – És a Valley Forge Nemzeti Parkra emlékszel, fiam? – nézett rám. Igen, most már emlékeztem: keresztül-kasul rohangáltam a parkban, miközben az apám készítette sárkányt igyekeztem a lehető legmagasabbra röptetni. Anyám az árnyékban hűsölve figyelt minket, mígnem aztán valahogy sikerült a bokámra tekernem a zsinórt és nagyot esnem. A mai napig megvan a sérülés nyoma. Szóval voltak közös, jó napjaink. Amikor aznap Kisboccsal és Marthával eljöttünk a kórházból, apám látta rajtam, hogy szomorú vagyok. Rám mosolygott, megpaskolta az arcomat és azt mondta, ne aggódjak miatta. Azt mondta, minden rendben lesz – áltatta magát és engem. Akkor és ott azt kívántam, újra kisgyerek lehetnék. Attól fogva minden nap meglátogattam, egészen a haláláig. Egyre gyöngébb és erőtlenebb lett. – John Elder, fiam, haldoklom – mondta aztán az egyik nap. – Tudom, apa – feleltem. – És mit gondolsz, hová kerülsz innen, a Földről? – Nem tudom – válaszolta. – Ez egy olyan rejtély, amire senki nem tudja a választ. – És félsz? – Nem, nem igazán.

Utószó

294

Judy elintézte, hogy a következő kedden hazavihessük Bucklandbe, hogy otthon halhasson meg. – Mondd csak, fiam, minden rendben lesz? – kérdezte apám, mire azt feleltem, hogy hiányozni fog és egy ideig biztosan szomorú leszek, de összeszedem magam. – Vigyázol majd Judyra helyettem is? Ugye tudod, hogy nagyon sokat köszönhetek neki és nagyon jó volt hozzám. Azt feleltem, hogy persze, számíthat rám, amiben csak tudok, segíteni fogok neki. Megkérdeztem, szeretné-e még utoljára megnézni a traktorját. Azt felelte, hogy igen, nagyon szeretné. Néhány órát még beszélgettünk, az apám, én, az anyám és Judy. Aztán elfáradt, én pedig elindultam haza a kórházból azzal, hogy este még visszajövök. Nagyon magam alatt voltam. Hazafelé bementem az öcsémhez és elmondtam neki, hogy közeleg a vég. Otthon elsírtam magam és miközben zokogtam, végig azon zakatolt az agyam, vajon miért kérnek pont arra a haldoklók, hogy vigyázzak a szeretteikre, az értékeikre? A dédapám, Dandy azt kérte tőlem, hogy viseljem gondját a farmnak. A nagyapám, Jack azt kérte tőlem, hogy figyeljek oda Carolynra, a nagyanyámra, a házra és a fákra, amiket még Dandy ültetett. Több mint húsz év telt el azóta, és mindezeknek már nyomuk sincs. Carolyn meghalt, a ház leégett, a fákat pedig kivágták. Ettől függetlenül azt hiszem, ami tőlem telt, megtettem. Attól kezdve, hogy a nagyapám meghalt, havonta legalább egyszer elmentem Lawrenceville-be és csak akkor hagytam fel ezzel, amikor a nagyanyám elköltözött onnan. Judy szerint nem könnyű a legidősebb gyereknek lenni a családban, tudja, mert ő is az. Hétfőn, nem sokkal azután, hogy a műhelybe mentem, Judy hívott. – Ma visszük haza apádat, nagyon legyengült. Nem várhatunk holnapig. Ideje volt elővakarnom a traktort a hó alól, úgyhogy összeszedtem a szerszámaimat, egy ásót és a csörlőmet. Aztán elmentem a suliba és magamhoz vettem Kisbocsot. Szerettem volna, ha ő is ott van velem és segít. Amherstben ugyan már tavaszodott, de Bucklandben még javában tél volt. A hótakaró legalább félméteres volt, a traktor pedig a domb

295

Utószó

tetején, a fészer mellett állt. Az első kerekei és az eleje gyakorlatilag ki sem látszott a hó alól. A nap viszont gyönyörűen tűzött, a masina pedig az első pöccre beindult. Sebességbe tettem, de hiába erőlködtünk, nem akart megmozdulni. Megpróbáltam felemelni a hókotró lapátját, de az odafagyott a földhöz. Addig-addig mozgattam ide-oda, amíg nagy nehezen végül csak engedett, és amikor a magasba emelte, a lapát tele volt jéggel. – Jól van, apu, akkor most ássuk ki a kerekeket! – kiáltotta Kisbocs. Legalább fél óra munkánkba telt, mire annyira körbeástuk a masina kerekeit, hogy el tudtam indulni vele. Emlékszem, fagypont körül lehetett, de a végére Kisboccsal mindketten kiizzadtunk, annyi havat kellett ellapátolnunk. Az örömünk így sem volt teljes. – Apu nézd, teljesen lapos a bal első kerék! – A fenébe is, Kisbocs, most hogy fogjuk levinni a traktort három lábon ebben a hóban? – Mi lenne, ha levontatnánk? Igaza volt. A Land Rover elején ott volt a csörlő, Kisbocs átverekedte magát a hórengetegen, beszállt a kocsiba és úgy állt be vele, hogy orral a domb felé nézzen. – Tessék, itt a kábel, apu – nyomta a kezembe a kampós végét, miután újra átvágta magát a hótorlaszon. Miután beakasztottam a vonószembe, Kisbocs visszament a Roverhez és beindította a csörlőt. Én pedig beszálltam a traktorba, négykerék-meghajtásúba tettem és lezártam a differenciálkapcsolót. A következő pillanatban lassan, méltóságteljesen megindultunk. – Nézd, apu, most már teljesen hiányzik a gumi az első kerékről! Mire leértünk a házhoz, a felni teljesen levetette magáról a gumit. Kisboccsal visszamentünk, és amikor láttuk, hogy nincs különösebb baja, két feszítővas segítségével nagy nehezen visszatettük a felnire. Fél óra múlva a masina újra négy keréken állt. Nem maradt más hátra, mint hogy eltakarítsuk a havat a kocsibeálló elől, hogy ha jön a mentő, be tudjon állni a ház elé. Nagy hasznát vettük a traktornak: a hólapát segítségével pillanatok alatt megtisztítottuk a terepet. Iszonyúan sajnáltam, hogy apám mindezt nem láthatta.

Utószó

296

Tulajdonképpen jól jött ez a kis megpróbáltatás, mert így mindkettőnk gondolatait elterelte egy időre. Készítettem néhány képet Kisbocsról, mindegyiken fülig ér a szája: ahogy bent ült a traktorban és a magasba emeli a hidraulikus hólapátot, ahogy a domb oldalába önti a temérdek havat, és ahogy egyedül manőverez vele a ház előtt. Amikor végeztünk, a traktorral közvetlenül a lépcső mellé álltunk be és vártunk, hogy jöjjenek. Nem sokkal később megérkezett a mentő, apámat két ápoló hozta hordágyon. Elmosolyodott, amikor meglátott minket és a traktort. Alig néhány szót mondott csupán. Amikor megkérdeztem, szeretne-e odamenni a traktorhoz, azt felelte, nem, nagyon fázik. De újra elmosolyodott. Kisboccsal bevittük a házba, aztán lefektettük az ágyára. Végre otthon volt. Ott álltam mellette és fogtam a kezét. Néhány perc múlva az öcsém is megérkezett, hozott magával néhány régi családi fotóalbumot, amiket megmutogatott apámnak. Neki azonban egyre több erőfeszítésébe került a koncentrálás. Azt mondta, kicsit később majd megnézi, de most pihenni szeretne. Megöleltem és a fülébe súgtam, hogy szeretem. – Én is szeretlek, fiam – felelte alig hallhatóan. Ekkor láttam utoljára. Másnap délután fél háromkor, miközben én a műhelyben dolgoztam egy kocsin, csendben elment. Emlékszem, szép, napos télies idő volt. Fogtam magam és hazamentem. Vége volt. A traktor kereke másnap újra leeresztett. Apámmal kapcsolatban a sok rossz, kegyetlen és gonosz rémkép után végre újra voltak szerethető emlékeim. Harminc évet kellett várnom arra, hogy ezek újra rám találjanak, és remélem, hogy most már velem maradnak. Más emlékek is elkezdtek hömpölyögni a lelkemben. Ötvenévesen újra érzem, ahogy a nagyapám garázsa előtti murva össze-vissza töri és szúrja a talpamat; újra hallom a kertben ciripelő tücsköket; újra érzem az orromban a nagyapám pipájának az illatát; újra érzem, milyen kellemesen hűvös volt a nagy nyári melegben a konyha fekete-fehér kockás padlója. Apám utolsó ajándékai ezek az emlékképek, amelyek nélkül ezt a könyvet sem tudtam volna megírni.

297

Utószó

Némelyek nagyon is élénken élnek bennem, mások homályosabban. Ezért aztán, hogy minél tisztább lehessen a kép, anyámmal is leültem. Jó néhány éve eltávolodtunk egymástól, de amikor nekiálltam a könyvnek, újra beszélni kezdtünk. Eleinte nehezen tudta elfogadni, hogy az én emlékeim akár homlokegyenest eltérhetnek az övéitől, és ettől még ugyanúgy a valóságot adják vissza. – Ugyan, nem is utaztál a Bogár hátsó ülése mögötti csomagtérben! – fakadt ki például. – Dehogynem – feleltem. – Tisztán emlékszem, milyen volt az ég és a felhők. A beszélgetéseinkből mindketten tanultunk valamit. Anyám például nagyon tartott attól, amit róla akartam írni. Bizonyos dolgokban igaza is volt, úgyhogy ezeket kijavítottam. De voltak olyan részek is, ahol bár különbözőképpen emlékeztünk ugyanarra a dologra, végül elfogadta az én verziómat. Azt hiszem, az írás abban is segített, hogy jobban megértsem, ki is valójában az anyám és miként befolyásolta az életét az elmezavara. És abban is biztos vagyok, hogy immár ő is jobban megért engem. Élete nagy részében anyám arról álmodott, hogy befutott, ismert író lesz. Össze is hozott néhány verseskötetet, de valódi életművet sosem tudott alkotni. A képességei és a fantáziája meg lett volna hozzá, de a fizikai valóság, amelyben élt, megakadályozta ebben. Különösen azok után, hogy egy agyvérzéssel is meg kellett birkóznia. Attól kezdve a mozgásában és a gondolkodásában is korlátozottabbá vált. De nem adta fel és bízom benne, hogy egy nap a versei és a képeslapjai mellett az ő életrajza is feltűnik majd a könyvespolcokon. Kétség sem férhet hozzá, hogy az írásra és a történetmesélésre való hajlamunkat tőle örököltük az öcsémmel. El kell ismernem: noha a jellemük cseppet sem volt hibátlan, a szüleim mindketten különlegesen intelligens, kreatív és érzékeny emberek voltak. Nagy kár, hogy apám meghalt, mielőtt a kezébe vehette volna a könyvem. Azt remélem, büszke lenne rám, ha olvashatná. Csak úgy, mint a testvére, Bob bácsi. Lehet, hogy az ő esetében kissé túlságosan is kemény voltam, de vele nem tudtam beszélgetni, nem

Utószó

298

tudtam rákérdezni dolgokra, úgyhogy az ő képét finomítani sem állt módomban. Miközben a könyvet írtam, arra gondoltam, hogy a szüleim a maguk módján, meglehetősen rossz körülmények között ugyan, de igyekeztek a legtöbbet megadni nekünk. Mindketten rossz mintákat követve, sérülten nőttek fel, ennek következtében mi is sérültek lettünk az öcsémmel. Viszont nem törvényszerű, hogy a sérülés tovább öröklődik egyik generációról a másikra. Ma már jól vagyok, ahogy az öcsém is. Kisbocsot soha, egyetlen ujjal sem bántottam és sosem kellett megélnie azokat a kegyetlenségeket, amiket nekem az öcsémmel. Remélem, sosem kerül olyan helyzetbe, hogy ezeket megtapasztalja. A fiam már a saját történeteit meséli a szomszéd kisfiúnak a sárkányokról. Láttam, amint elkészítette a saját tűzijátékát, matematikából és programozásból pedig már jóval meghaladja az én szintemet. Úgyhogy bármennyire is tagadja, egyáltalán nem olyan, mint én. Néhány évbe még biztosan beletelik – legalábbis remélem –, de tulajdonképpen már nagyon várom, hogy azt lássam: Kisbocs a saját fiát viszi el a teherpályaudvarra, hogy megmutassa neki a mozdonyokat.

A szerző megjegyzései SOK MINDEN történt 2006 nyara óta, amikor is befejeztem a könyvemet. Az Asperger-szindrómáról akkoriban még jóval kevesebbet tudtak, de legalábbis kevesebbet beszéltek róla. Szerencsére ma már más a helyzet. 2007-ben számos új könyv jelent meg a témában, és a moziban, televíziós sorozatokban is egyre több aspergeres karakter tűnt föl. Ennek köszönhetően immár sokkal nagyobb nyilvánosságot kapunk, és a világ is egyre többet tud rólunk. Maga a kifejezés, az Asperger-szindróma – és rövidített változata, az aspi – egyre elterjedtebb és a szaknyelv már az ellentétpárját is megalkotta: neurotipikus. A könyvemmel mindkét csoporthoz szeretnék eljutni, bár lehet, hogy helyesebb volna a tábor szót használnom, mert néha úgy érzem, a két csoport háborúzik egymás ellen. Mi magunk egy új, gyűjtőfogalomként használt terminológia szerint autisztikus spektrumot vagy csak spektrumot mondunk. Amikor a könyvemen dolgoztam, szándékosan kerültem bármiféle, a témában írt könyvet vagy szakirodalmat. Nem akartam ugyanis, hogy befolyásoljon. Miután azonban leadtam a kéziratot a kiadónak, elkapott a kíváncsiság és szinte minden az autizmusról és az Asperger-szindrómáról fellelhető kötetet elolvastam. Először is Dániel Tammet Megszületett egy kék napon című könyvét, amely Amerikában két héttel azelőtt jelent meg, hogy én leadtam a saját könyvem kéziratát a kiadónak. Az első pillanattól fogva rabul ejtett, milyen sok párhuzamosság van kettőnk élete között. Mindketten hasonlóképpen éltük meg a gyerekkorunkat, a kitaszítottságot, a különcséget, a beilleszkedés iszonyatos nehézségeit, és azt, ahogy felnőttként sikerült befutnunk, elfogadtatnunk magunkat. És persze vannak különbségek is kettőnk életében. Tammet családja például nem hullott darabjaira, sőt mindvégig támogatták egymást, amit én nem mondhatok el a saját famíliámról. S bár az ő családi helyzete tökéletes ellentéte volt az enyémnek, mégis hasonlóképpen éltük meg a gyerekkori


300

korlátainkat, amelyekből később, immár felnőttként mégis erényt tudtunk kovácsolni. És még egy érdekes dologra bukkantam a könyvét olvasva. Azt vettem észre, hogy ő kevesebb érzelemmel ír, mint én. Ha ez igaz, akkor ezt annak tudom be, hogy feleannyi idős, mint én, és ha visszaemlékszem, negyvenéves korom előtt én sem tudtam úgy igazán kifejezni az érzelmeimet. Ha huszonöt évesen írtam volna meg a könyvemet, biztos vagyok benne, hogy sokkal szárazabb és érzelmileg sivárabb lenne. Azt gondolom, hasonló fejlődésen ment keresztül Temple Grandin is, és ez tetten érhető a munkáiban is, a Segítség! Autizmus! a Képekben gondolkodva és az Állatok nyelve című könyveiben. Ezek a felismerések azért hatottak rám inspirálóan, mert megértettem, hogy az agyunk folyamatosan változik, fejlődik az életünk során. Ez pedig ellentmond annak a tévhitnek, amit oly sokszor hallottam, de amit sosem fogadtam el: „Ha autista vagy, esélyed sincs a fejlődésre!" Nos, szeretném hinni, hogy az én példám is azt mutatja: az öreg kutya is képes új trükköket megtanulni. Valójában másról sem szól az életem, mint hogy példát szolgáltat a folyamatos változásra. Gyerekként rám aggatták a „semmire sem lesz jó” bélyeget, aminek következtében ott is hagytam az iskolát. Néhány évvel később viszont már a világ egyik legjobb rockbandájának voltam a hangmérnöke. Ezután az akkor még igencsak gyerekcipőben járó elektronikus játékok fejlesztésébe csöppentem bele. Aztán harmincévesen gyökeres fordulaton ment keresztül az életem: családom lett, én magam pedig otthagytam a játékipart és az elektronikát, hogy az autók világában próbáljam ki magam. Ötvenévesen újfent irányt váltottam, írni kezdtem, és ebben is sikeres lettem. Amikor nekifogtam, hogy megírjam a könyvem, azt akartam megmutatni az olvasóimnak, milyen kegyetlen és nehéz volt úgy felnőni, hogy mindenki különcként, egyfajta torzszülöttként tekintett rám. Szerettem volna megmutatni, hogy mi, Asperger-szindrómások miben különbözünk másoktól. A legnagyobb meglepetésemre azonban pont az világlik ki belőle, hogy legbelül ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Gyerekként sokszor vágytam arra, hogy én lehessek az iskolai úszócsapat kapitánya, mert a srác, aki betöltötte

301


ezt a szerepet, kedves volt, barátságos, izmos, és mindenki szerette. Most pedig azt veszem észre, hogy amikor az ilyen „népszerű" emberek – egykori csapatkapitányok, pomponlányok, a focicsapat sztárjai – eljönnek egy-egy íróolvasó találkozómra és szót kérnek, szinte mind arról beszélnek, hogy gyerekkorukban ők is kirekesztettnek érezték magukat! Azzal, hogy másokkal is megosztottam a beilleszkedési gondjaimat és kétségeimet, azt értem el, hogy egyfelől megkönnyítettem a saját dolgom, másfelől pedig rávilágítottam egy másokat is érintő, általános problémára. Van egy mondás, amit mára megkedveltem. így hangzik: „Ha megismertél egy Asperger-szindrómást, akkor egy Aspergerszindrómást ismertél meg. Mert mindannyian különbözőek vagyunk.” Ez végül is igaz. Mégis, ahogy egyre több aspival ismerkedtem meg, láttam, hogy a rám jellemző tulajdonságok bennük is ugyanúgy megvannak. Az egyik ilyen tulajdonság például a hangom, illetve a hanghordozásom. Egészen addig fel sem merült bennem, hogy bármi különös lenne abban, ahogy beszélek, amíg el nem készítettük a nézz a szemembe hangoskönyvváltozatát. Mivel az én életemről szól, ezért én is akartam felolvasni, a narrátora lenni. Lehet, hogy egy színész, aki a hangjából él, kifejezőbb tudott volna lenni, de azt éreztem, hogy én hitelesebben tudom visszaadni a történetemet. Azok pedig, akik rám, az igazi John Robisonra kíváncsiak, jobban is értékelik ezt. Szerencsére a kiadóm is egyetértett ezzel, így végül megszületett a csaknem ötórás hangfelvétel. Nekem nagyon tetszett a végeredmény és izgatottan vártam, hogy vajon a közönség mit szól majd hozzá. Úgy egy hónappal azt megelőzően, hogy a könyv megjelent, kitettünk belőle egy részletet a honlapomra. Másnap megindult az e-mail áradat. A hallgatóknak egészen más okból tetszett a hangoskönyvverzió, mint amire én gondoltam. Az autisták és az aspergeresek ugyanis felismerték és azonosulni tudtak a hangommal. „Az első pillanattól fogva olyan ismerősnek tűnt a hangod" – állt az egyik e-mailben. „A fiam pontosan ugyanúgy beszél, mint maga, John" – írta egy anyuka. Vajon létezik, hogy az aspiknak összetéveszthetetlen, senki másra nem jellemző a hanghordozásuk? – vetődött fel bennem a kérdés.


302

Aztán a szerkesztőmet felhívta telefonon Temple Grandin, és ő ezt elújságolta nekem. – Komolyan mondom, John, mintha téged hallottalak volna, csak az ő hangja persze valamivel magasabb – mesélte. Amikor később én is beszéltem Temple-lel, engem is letaglózott a kísérteties hasonlóság. Olyan volt, mintha magammal beszélgettem volna. Azóta rengeteg, az autisztikus spektrumon élő emberrel és családtagjaikkal ismerkedtem meg és beszélgettem. Világossá vált, hogy nekünk, aspiknak valóban jellegzetes a hanghordozásunk. De hogy ez pontosan milyen? A választ egy évvel ezelőtt, decemberben kaptam meg erre a kérdésre, amikor a Harvard kutatói meglátogattak és hosszan elbeszélgettek velem. Az autizmust és az agyműködést kutatták, és elképesztő újdonságokra nyitották fel a szemem. Kiderült például, hogy a mondatokat nem az agyunk egy meghatározott részén formáljuk. Nem, ennél sokkal összetettebb a dolog. Máshol hozzuk létre a mondat struktúráját, máshol választjuk ki a főneveket és máshol az igéket. Vagyis a különböző részek később állnak össze egy egésszé. Az aspergereseknél ez valamilyen oknál fogva másképp működik, nálunk ezeknek a részeknek az összekapcsolása csak bizonyos késéssel megy végbe. Ettől a hanghordozásunk enyhen nyersnek és ritmusában másnak hat, mint a „normális” embereké. Ha egyszer rááll a fülünk, egyből könnyen fel lehet ismerni. Amellett, hogy ez a „nyersesség” valóban jellemzi a beszédünket, a társas viselkedésbeli hiányosságok is tetten érhetők benne. A „normális” emberek gyakran váltogatják a beszédritmust és a hangfekvést annak megfelelően, hogy éppen milyen érzelmet akarnak kifejezni. Belőlünk, aspergeresekből hiányzik ez a képesség, vagy legalábbis kevésbé finoman tudjuk alkalmazni. Ezért olykor monotonnak hat, ahogy beszélünk, az intonációnk mások számára egysíkú lehet. Miközben ezeket a sorokat írom, részese vagyok egy olyan kísérletnek, amely azt hivatott felmérni, hogy képes vagyok-e változtatni a beszédem minőségén. Azt gondolom, hogy ha ez tetten érhető, az egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a

303


gondolkodásmódomban is képes vagyok változásokat indukálni. Ez pedig több mint lenyűgöző lenne, úgyhogy magam is nagyon kíváncsi vagyok. Ami a könyvet illeti: azt látom, hogy a fiatal olvasóimra volt a legnagyobb hatással. Gimnáziumokban, de már az általános iskola felső tagozatában is elkezdték tananyagként használni a tolerancia és az empátia fejlesztéséhez. A visszajelzések alapján a tanárok kifejezetten örülnek neki és ajánlják is. Folyamatosan hívnak, hogy tartsak előadást iskolákban, a gyerekek pedig örülnek, ha találkoznak velem. Nem számítottam rá, és meglepett, de örülök neki, hogy a könyvnek köszönhetően beindult egyfajta párbeszéd és nyíltabban lehet beszélni az iskolán belüli atrocitásokról, a beilleszkedési zavarokról, arról, hogy a gyerekek olykor milyen kegyetlenek tudnak lenni egymással. Persze voltak olyan szülők és tanárok, akik, olvasva a könyvemet, rosszallásukat fejezték ki egy-egy durvább csínytevésem kapcsán. Szülőként ma már én is azt mondom: ha a fiam elkövetné azokat, amiket negyven évvel ezelőtt én, az bizony engem is zavarna és felzaklatna. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy soha senki nem sérült meg ezek miatt, és legalább ennyire fontos: ezeknek köszönhetően végül is ártalmatlan módon vezethettem le a bennem felgyülemlett frusztrációt. Azt hiszem, ha meg kellene neveznem, mi a legfontosabb üzenete mindennek, akkor az lenne, hogy muszáj teret adnunk a kölyköknek arra, hogy kiengedhessék magukból a gőzt, mielőtt még szétrobbantaná őket. És ami még ennél is fontosabb: bárhol, bármilyen társadalomban éljünk is, ma mindennél nagyobb szükségünk van egymás megértésére és elfogadására. A tény, hogy a könyv különösen nagy sikert aratott a fiatalok körében, felvetett egy másik, nem várt kérdést is. A könyvem nyelvezete tökéletesen megfelelt a felnőtteknek, de a gyerekközönségnek túl szókimondó volt. Amin én magam nem is csodálkoztam, hiszen eredetileg nem nekik szántam. Fiatalabb koromban sok olyan helyen dolgoztam, ahol a keresetlen, útszéli stílus egyáltalán nem számított kirívónak, sőt. Sokat káromkodtunk, én pedig a könyvben ezt megpróbáltam úgy visszaadni, ahogy akkor átéltem. Mostanra azonban némi finomításon már átesett a szöveg.


304

Minél több fiatallal beszéltem, annál világosabbá vált, milyen fontos üzenetet hordoz számukra a könyv, és ezzel egy időben milyen „szentségtörésnek” számít a felnőttek és a tanárok szemében. Ha gyerekekkel beszélek, látom rajtuk és átérzem a nehézségeiket, és azt kívánom nekik, hogy az ő életük már sokkal könnyebb, a beilleszkedésük pedig sokkal természetesebb lehessen, mint az enyém. Részben emiatt is döntöttem úgy, hogy sok helyen finomítok a szövegen. Megértettem ugyanis, hogy ezzel talán még több olyan fiatalhoz juthatok el, akinek szüksége lehet a leírt tapasztalataimra. Szóval, „gyerekbarátabbá” tettem a szöveget, de a csínytevéseimet ugyanúgy írtam le, ahogy annak idején véghezvittem őket. De az élet már csak ilyen: sokszor keményebb és nyersebb, mint amilyennek szeretnénk. Nem beszélve arról, hogy ma is vannak olyanok, akik nap mint nap kemény megpróbáltatásokat élnek át. Ez a könyv pontosan úgy írja le az életem, ahogyan azt megéltem. Most, hogy a végére értem, egy kérdést még mindenképpen szeretnék feltenni. Vajon lehetséges, hogy mindaz, amit ebben a könyvben leírtam, azoknak az autistáknak az életére is jellemző, akik maguktól nem képesek arra, hogy megosszák másokkal, mi zajlik odabenn, az ő belső világukban? Akkor vetődött fel bennem ez a kérdés, amikor nagy nyilvánosság előtt találkoztam más autistákkal. Ők is olyanok, mint én? – kérdeztem magamtól. Tudom, hogy lehetetlen erre válaszolni. Addig legalábbis nem, amíg az első, szóbeli kommunikációra képtelen autista valamilyen más úton meg nem érteti magát velünk. Amit viszont megértettem, hogy bennünk, az autisztikus spektrumban élőkben sokkal több közös vonás van, mint ahogy azt korábban gondolták volna. Rengeteg emberrel beszélgettem a könyv megjelenése óta és ráébredtem, hogy az általam megfogalmazott gondolatok és az érzések másokat, akik érintettek, ugyanígy foglalkoztatnak. Csak a neurotipikus gondolkodásúak sokszor nem értik vagy képtelenek kiismerni magukat ezeken a gondolatokon, érzéseken. Ettől függetlenül mi, aspik és autisták sokszor pont ugyanazt érezzük és gondoljuk, mint ők. Lehet, hogy a mimikánk, az intonációnk nem utal rá, sőt a felületes szemlélő számára akár még szenvtelennek is hat, de legbelül mi is sírunk és nekünk is fáj. Tehát pusztán a

305


viselkedésünk alapján nem lehet következtetéseket levonni. Mert szinte biztos, hogy pontatlan és félrevezető lesz. Még egy dolog: lehet, hogy néha furcsának tűnök, sőt a viselkedésem is eltér a hétköznapi „normáktól”, de attól még ugyanarra vágyom, mint bárki más. Hogy szeressenek és elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok. Nem kirekesztett akarok lenni, hanem a közösség tagja. Nem akarok olyan zseni lenni, akit ki lehet állítani egy színpadra és mutogatni, akár egy cirkuszi mutatványt. Empátiát és megértést keresek mindenkiben, aki körülöttem van és nagyon nagyra értékelem az őszinteséget, az egyszerűséget és a logikát. Azt gondolom, függetlenül attól, hogy valaki az autisztikus spektrumban él vagy neurotipikus, a hétköznapi élet során voltaképpen ugyanezekre vágyik. Azt remélem, hogy ha legközelebb olyasvalakivel találkoznak és ismerkednek meg, aki furcsán viselkedik és kilóg a sorból, eszükbe fog jutni mindaz, amit ebben a könyvben leírtam.

Köszönetnyilvánítás KÖSZÖNÖM mindazoknak, akik segítettek e könyv létrejöttében. Először is azoknak, akik az életem szerves részeiként megjelennek a történetben: a családomnak, a barátaimnak, még az olyanoknak is, mint Pokróc, aki annak idején megvette helyettem azt a pornóújságot. Nélkülük nem kelt volna életre ez a könyv. Jim Boughtonnak különösen nagy hálával tartozom, amiért olyan különleges ember. Örökké hálás leszek a barátomnak, TR Rosenbergnek, amiért felnyitotta a szememet, és elsőként megmutatta nekem az Aspergerszindrómások világát. TR itt, Amherstben, Massachusettsben, praktizáló szakemberként a problémás fiataloknak szenteli az életét. Köszönetét mondok az öcsémnek, a fiamnak és a feleségemnek, Marthának, amiért biztattak és támogattak. Hálás vagyok az alkalmazottaimnak a cégnél, amiért összefogtak és gond nélkül vitték a szervizt, amíg én minden erőmmel a kéziraton dolgoztam. És köszönetét mondok a családom többi tagjának is: Judynak, Kismedvének (Marynek), Nagy Bobnak, Kis Bobnak, Leigh-nek, Relda Robison-nak, az Egyes Egységnek (Ellennek), a Hármas Egységnek (Annié -nek), a férjének, Magnusnak és Dennisnek. Nem szeretnék megfeledkezni nagybátyámról, Bubba (Wyman) Richterról, a feleségéről, Annről, és a gyerekeikről, Leigh-ről és Meredithről. Köszönet illeti azokat is, akik lelkesítettek és hasznos tanácsokkal láttak el: régi barátaimat, Keil Fennesseyt és Leeann Everyt; az első hallgatóimat és olvasóimat: Lois Hayest és a lányát, Bekah-t, Alison Ozert, Claudia Hepnert és Jan Andersont; a barátaimat, akik sokszor biztattak: Bob Jeffwayt és a feleségét, Celeste-et, akik segítettek felidézni a régi időket. Jim Lumleyt, Gordon Palleyt, Paul Zahradnikot, David Rifkent, Chris Cavát, Charles Burke-öt, Matt Deufresne-t és Gene Cassidyt; a barátomat, Rick Colsont, aki fotózott, az ügynökömet, Christopher Schellinget, Steve Rosst,

307


Rachel Klaymant és a kiadóm többi tagját, akik oly sokat dolgoztak azért, hogy ezt a könyvet kezébe vehesse az olvasó.

John Elder Robison. nézz a szemembe

Recommend Documents