Jer 1,11-12 Mire emlékeztet a mandulavessző? „Szóla továbbá nékem az Úr, mondván: Mit látsz te, Jeremiás? És mondék: Mandulavesszőt látok én. És monda nékem az Úr: Jól láttál, mert gondom van az én igémre, hogy beteljesítsem azt.” Bevezetés Az első óra előtt a 262. éneket énekeltük: Ámen, ámen, csupa ámen. Mit az Úr szól, mindig az. Az egész ének arról szól, hogy Isten az Ő szavát minden körülmények között, száz százalékig beteljesíti. Akkor is, ha várni kell, akkor is, ha úgy néz ki, hogy nem teljesedik be, végül mégis Istennek minden szava egészen beteljesül. Jeremiásnak ez volt az egyik látomása, mit az ő elhívásakor mutatott neki az Úr. Amikor elmondta a próféta, hogy látja a mandulavesszőt – úgy is fordítják, hogy korán virágzó fának ágát, mert a mandula virágzik azon a helyen legkorábban, és itt is a legkorábban virágzó fa egyike –, akkor azt mondta az Úr, hogy ez a látomás azt jelenti, hogy gondja lesz az Ő Igéjére, hogy beteljesítse azt. A Szentírásban akárhol olvasunk manduláról, virágzó mandulaágról, minden esetben erről van szó, hogy Isten az Ő Igéjét beteljesíti. Szeretném elolvasni a Bibliából azt a másik négy helyet is, ahol manduláról szó van, hogy lássuk meg benne, Istennek milyen ígéretei, milyen Igéje és szava teljesedik be. Az ember halála „Minden halmocskától is félnek, és mindenféle ijedelmek vannak az úton, és a mandolafa megvirágzik, és a sáska nehezen vonszolja magát, és kipattan a kapor; mert elmegy az ember az ő örökös házába, és az utczán körűl járnak a sírók”. (Préd 12,7). Kiemelem ebből a versből: a mandulafa megvirágzik, mert elmegy az ember az ő örökös házába, és az utcán körül járnak a sírók. Istennek az egyik ilyen nagyon komoly Igéje és szava, amit az ember felé szól, hogy a bűn zsoldja a halál. Azt mondta az embernek: amelyik napon eszel arról a fáról, bizony meghalsz. És akármit mondott a kígyó, hogy csak egyetek, nem haltok meg, hanem olyanok lesztek, mint Isten. Isten nem tévedett, és minden körülmények között az Ő szava beteljesedett. És az ember bizony azon a napon meghalt. Szellemben meghalt rögtön, azon a napon. De azóta testileg is meghal az ember. És minden temető, minden halott, minden embernek a vége ezt hirdeti, hogy amikor körüljárnak a sírók, és elmegy az ember az ő örökös házába, akkor megvirágzik a mandulafa. Vagyis Isten szava ismét bizonyságot nyer, hogy gondom van az én Igémre, hogy beteljesítsem azt. Olvassuk el az említett 12. fejezeteknek az elejét is: „Örvendezz ifjú a te ifjúságodban, és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban; de megtudd, hogy mindezekért az Isten tégedet ítéletre von! Vesd el a haragot a te szívedből, és vesd el a gonoszt a te testedtől; mert az ifjúság és a hajnal hiábavalóság. És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jőnek, és míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket! A míg a nap meg nem setétedik, a világossággal, a hold és csillagokkal egybe; és a sűrű felhők ismét visszatérnek az eső után.” Vagyis azt mondja itt Isten Igéje, hogy az ifjak lehet, hogy úgy gondolkoznak, hogy mennyi öröm van ebben az életben. Azt mondja, örvendezz ifjú a te ifjúságodnak idején. De az nem jelenti, hogy végig tart az ifjúság, és akármit tehetünk, mert az Isten mindent ítéletre előhoz. És az Ő szava megáll, hogy egyszer elmegy az ember az ő örökös útjára. És azután, úgy olvassuk az Igében,
hogy elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és azután az ítélet. Vagyis, azután számot kell adni az életünkről Istennek. Ez az első, amit ide szeretnék tenni, az egyik bizonyosság, amit láthatunk a saját szemünkkel. Akárhova is jut az emberiség, a tudomány, és akárhogy akarnak betegségeket gyógyítani, emberi életek határidejét kitolni, de egyszer elmegy az ember az ő örökös útjára. És megvirágzik a mandulafa. Hirdetvén azt, hogy Isten szava megáll. Gondja van az Ő Igéjére, hogy beteljesítse azt. Azonban ha csak ennyi lenne Istennek az Igéje és üzenete, ha csak ennyire lenne Istennek gondja, akkor az szomorú lenne, és ez nagyon messze is állna Istennek a lényétől, mert Ő a szeretet. Ő nem csak ennyit mondott, hogy a bűn zsoldja a halál, nem csak annyit mondott, hogy amelyik napon eszel, bizony meghalsz. Hanem már az Édenben ígért valakit, aki a kígyó fejére tapos. És a Római levélben is így folytatódik az Ige: a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet. (Róm 6,23). A mécstartó Az emberiség hatezer éves története folyamán végig sötétség volt abból a szempontból, hogy jöttek az emberek, ifjú korban éltek, de egyszer eljött a halál, és el kellett menni. Ebbe a sötétségbe egyszer csak beleragyog Istennek egy másik szava, amit olvassunk el a Mózes 2. könyvéből. Ebben a részben a szent sátornak a leírása van, és ebből olvasunk egy részt: „Csinálj gyertyatartót is tiszta aranyból; vert aranyból készűljön a gyertyatartó; annak szára, ága, csészéi, gombjai és virágai ugyanabból legyenek. Hat ág jőjjön ki oldalaiból; három gyertyatartó-ág az egyik oldalból, és három gyertyatartó-ág a másik oldalból. Mandolavirág formájú három csésze az egyik ágon, gombbal és virággal; [Van, ahol azt, úgy fordítják a gombot, hogy bimbó. Tehát mandulafa virágának a bimbója.] és mandolavirág formájú három csésze a másik ágon is, gombbal és virággal; így legyen a gyetyatartóból kijövő mind a hat ágon. A gyertyatartón pedig négy mandolavirág formájú csésze legyen, gombjaival és virágaival. Gomb legyen a belőle kijövő két ág alatt; ismét gomb a belőle kijövő két ág alatt, és ismét gomb [vagy bimbó] a belőle kijövő két ág alatt: így a gyertyatartóból kijövő mind a hat ág alatt. Gombjaik és ágaik magából legyenek; egy darab tiszta aranyból legyen verve az egész” (2Móz 25,31-36). Itt le van írva a gyertyatartó, vagyis helyesebben a mécstartó. Ezt most azért szeretném hangsúlyozni, hogy mécstartó, mert ennek is jelentősége van. A mécstartóba mécset tesznek, a mécsbe meg olajat öntenek. Nem faggyúból gyertyát, akkor még ezt nem is igen ismerték, hanem olajat, ezt látjuk a Szentírásból. Az olaj pedig a Szent Szellemnek a jelképe. És erre a mécstartóra, vagy mécslábra helyezték fel a mécset, amelyik világított, és mindig világítania kellett. Ez volt a világosság a szent sátorban, és ezek az ágak, amik tartották a világosságot, a mécseket, ezek mandulaághoz hasonlítottak. Egy darab aranyból volt az egész kiverve, és mandulaágakhoz hasonlítottak: mandulavirág és mandulabimbó volt kimunkálva rajtuk. Isten világossága Na, és mit mond ez nekünk? Hát azt, hogy az emberiség története nagyon sötéten kezdődött. Úgy, hogy a bűn zsoldja halál. És valahogy úgy kezdődtek az emberiségnek a napjai, mint ahogy olvashatjuk Mózes 1. könyvében, hogy lőn este és lőn reggel, első nap. Aztán megint lőn este és lőn reggel, második nap. A zsidók mind a mai napig így számolják: estétől számolják másnap estéig a napot. Nem éjféltől éjfélig. Estétől, az esthajnalcsillag feljövetelétől. Mert így mondja az Ige: lőn este és lőn reggel. Estével, éjszakával kezdődik. De ez után az éjszaka után egyszer csak jön a fényesség. Jön a reggel, jön a fény. És a szent sátorban ez a mandulavirág formájú mécstartó éppen ezt jelképezi, hogy jön a világosság. Nem hagyja Isten az egész emberiséget ebben a sötétségben, hanem belevilágít a sötétbe. Hogyan?
Már a Biblia első lapján ezt olvassuk: sötétség volt a mélység színén, és az Isten Szelleme lebegett a vizek felett. Most ismétlem, a mécstartóban, a mécsben levő olaj is az Isten Szelleme, amelyik világított, és az Isten Szelleme lebegett a vizek felett, ahol sötétség volt a mélységnek a színén. És hogy mondja az Ige? Isten az, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon! Ő gyújtott világosságot a mi szívünkben, hogy a Jézus Krisztus arcán felismerjük az Isten dicsőségének ragyogását. Vagyis már láthatjuk az úgynevezett teremtéstörténetnél, hogy Isten nem nyugodott abba bele, hogy sötétség van, hanem elküldte az Ő Szellemét, és azután szólt, és a sötétségbe beleragyogott a világosság. Hát így ragyogott bele az emberi élet sötétségébe is, amikor az első emberpár ott állt az Úr ítélő szemei előtt, mert elbújtak az Úr elől, Isten ígéretet tett. Kiűzte ugyan őket, elzárta az élet fájához vivő utat, és megátkozta a földet, de azt mondotta: az asszony magva a kígyó fejére tapos. Ez az ígéret világosságként ragyogott bele a szomorú sötétségbe, és látjuk, hogy Istennek gondja volt az Ő Igéjére, hogy beteljesítse azt. Mert egyszer eljött az asszony magva, Jézus Krisztus, és azt mondta: Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága. János evangyéliomában így olvassuk: és az élet volt az embereknek a világossága. Eljött az Úr, és beleragyogott ebbe a sötétségbe. Ő, aki azt olvasta fel a zsinagógában: az Úrnak Szelleme van énrajtam, mivel elküldött engem. És akkor elmondja, hogy mire küldte: szabadítónak, hogy Igéjét hirdesse, és adjon megoldást, hogy belevilágítson ebbe a sötétségbe. Most is ugyanezt teszi az Úr egyes életekben. Ott van ugyan a halál, Isten nem vonta vissza azt a szavát, mert neki gondja volt az Ő Igéjére, hogy azt beteljesítse. Ott a sötétség is. De jött Krisztus, akinek hatalma van a halálon, akinek hatalma van a sötétség fölött, aki a világ világossága. Igen, mondhatnánk, eljött a világ világossága, de azt is olvassuk az Igében: az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be. És most is itt van a világ világossága, itt van a Szent Szellem is, és munkálkodik a sötét vizek fölött. De hány ember van, akinek szól, hogy a sötétségbe világosság ragyogjon? Hány ember szívében gyúl fel a világosság? Hát azt mondhatnánk: nem sok embernek a szívében. Lázadás az Úr ellen Most nézzük meg akkor, hogy is gondoskodott Isten, mit is tervezett el az Ő szívében. Olvassuk el a harmadik igét a manduláról, Mózes 4. könyvének a 17. részéből. Elmondanám, hogy ennek a 17. résznek az előzménye a Kóré lázadása, majd utána az egész népnek a lázadása. El is olvasnék egy-két igeverset az előző részből, 16. részből. „És mikor hallá ezt Mózes, arczra borúla, És szóla Kórénak és az ő egész gyülekezetének, mondván: Reggel megmutatja az Úr: ki az övé és ki a szent, és kit fogadott magához; mert a kit magának választott, magához fogadja azt. Ezt cselekedjétek azért: Vegyetek magatoknak temjénezőket, Kóré és az ő egész gyülekezete! És tegyetek azokba tüzet, és rakjatok rá füstölő szert az Úr előtt holnap, és az a férfiú legyen szent, a kit kiválaszt az Úr. Sokat tulajdonítotok magatoknak, Lévi fiai! És monda Mózes Kórénak: Halljátok meg, kérlek, Lévi fiai: Avagy keveslitek-é azt, hogy titeket Izráel Istene külön választott Izráel gyülekezetétől, hogy magához fogadjon titeket, hogy szolgáljatok az Úr sátorának szolgálatában, hogy álljatok e gyülekezet előtt, és szolgáljatok néki? És hogy magának fogadott tégedet, és minden atyádfiát, a Lévi fiait te veled; hanem még a papságot is kívánjátok? Azért hát te és a te egész gyülekezeted az Úr ellen gyülekeztetek össze; mert Áron micsoda, hogy ő ellene zúgolódtok? […] És tűz jöve ki az Úrtól, és megemészté ama kétszáz és ötven férfiút, a kik füstölő szerekkel áldoznak vala. Szóla pedig az Úr Mózesnek, mondván: Mondd meg Eleázárnak, Áron pap fiának, hogy szedje ki a temjénezőket a tűzből, a tüzet pedig hintsd szélylyel, mert megszenteltettek a temjénezők; Ezeknek temjénezői, a kik a magok lelke ellen vétkeztek. És csináljanak azokból vékonyra vert lapokat az oltár beborítására. Mivelhogy járultak azokkal az Úr elé, és megszenteltettek: legyenek jegyűl Izráel fiainak. […] És másnap felzúdula Izráel
fiainak egész gyülekezete Mózes ellen és Áron ellen, mondván: Ti öltétek meg az Úrnak népét! Mikor pedig egybegyűle a gyülekezet Mózes ellen és Áron ellen, akkor fordulának a gyülekezet sátora felé: és ímé befedezte vala azt a felhő, és megjelenék az Úrnak dicsősége” (4Móz 16,4-11.35-38.41-42). Ezután jött a csapás, és több ezren meghaltak. Ez az előzmény. Egy nép, akiket az Úr kiválasztott, akiken keresztül akarja adni az Ő Fiát, a világ világosságát, egy nép, akik között ott van az Úr, akik között ott van a vert aranyból való mécstartó a mandulavirágokkal. Ez a nép, akikhez szólott az Úr, de akik nem bírták hallgatni az Isten szavát, azt mondták, hogy Mózes beszéljen az Úrral, majd ők hallgatják, de csak Mózesen keresztül, ez a nép semmibe vette Isten szavát. Mindazt, amit a papságnak rendelt, mindazt, amit a Lévitáknak rendelt, semmibe vették. És amikor Isten emiatt ítélt, akkor nem átallott az egész nép Isten ellen lázadni, illetve közvetlenül Mózes és Áron ellen, felzúdulni. Akkor jött az Úr, és ítélt. Most kérdezhetném: hogyan valósul meg az a terv, amit Isten mondott, hogy majd jön az Ő Fia, az asszony magva, a világ világossága ebből a népből? Nem akarok több történetet Izráel életéből felhozni, ami mind a nép alkalmatlanságát bizonyítja: örökké lázongó, lázadó, elégedetlenkedő, bűnös nép, akikre sokszor csapást mért az Úr. Hogyan valósul meg bennük Isten szava, ígérete? Jézus Krisztus, a levágott és kivirágzott vessző De nézzük meg, hogy ez után mi történt. „És szóla az Úr Mózesnek, mondván: Szólj Izráel fiainak, és végy tőlök egy-egy vesszőt az ő atyáiknak háza szerint; az ő atyáik házának valamennyi fejedelmétől tizenkét vesszőt; és kinek-kinek a nevét írd fel az ő vesszejére. Az Áron nevét pedig írd a Lévi vesszejére: mert egy vessző esik az ő atyjok házának fejéért. És tedd le azokat a gyülekezet sátorában a bizonyság ládája elé, a hol megjelenek néktek. És lesz, hogy annak a férfiúnak vesszeje, a kit elválasztok, kihajt; így hárítom el magamról Izráel fiainak zúgolódásait, a melyekkel zúgolódnak ti ellenetek. Szóla azért Mózes Izráel fiainak, és adának néki mind az ő fejedelmeik egy-egy vesszőt egy-egy fejedelemért; az ő atyáiknak háza szerint tizenkét vesszőt; az Áron vesszeje is azok között a veszszők között vala. És letevé Mózes a vesszőket az Úr elé a bizonyság sátorában. És lőn másnap, hogy beméne Mózes a bizonyság sátorába; és ímé kihajtott vala a Lévi házából való Áronnak veszszeje, és hajtást hajtott, és virágot növelt, és mandolát érlelt. És kihozá Mózes mind azokat a vesszőket az Úr színe elől mind az Izráel fiai elé, és miután megnézték vala, vevé kiki az ő vesszejét. És monda az Úr Mózesnek: Vidd vissza az Áron vesszejét a bizonyság ládája elé, hogy őriztessék ott a lázadó fiaknak jegyűl, hogy megszünjék az én ellenem való zúgolódások, hogy meg ne haljanak. És megcselekedé Mózes; a mint parancsolta vala az Úr néki, akképen cselekedék. És szólának Izráel fiai Mózesnek, mondván: Ímé pusztulunk, veszünk, mi mindnyájan elveszünk! Valaki közel járul az Úrnak sátorához, meghal. Avagy mindenestől elpusztulunk-é?!” (4Móz 17,1-13). Ami előttem csodálatos, az, hogy nem mondta az Úr, hogy milyen vesszőt hozzanak, milyen fáról vágjanak vesszőt. Csak azt mondta, hozzanak egy-egy vesszőt. És hogy Áron éppen mandulavesszőt hozott, ezt Isten irányította így. Azt mondta: akit én választottam magamnak, annak a vesszeje kihajt. Most mit tanulhatunk ebből? Istennek milyen ígérete van ebben a levágott, és az Úr színe elé bevitt vesszőben? Az Úr Jézus Krisztust példázza ez. Egy levágott vessző halott. Egy levágott vessző, amit nem elültetnek, nem vízbe tesznek, hogy kigyökerezzék, nem a világosságra tesznek, hanem bevisznek az Úr színe elé a sötétbe egy éjszakára. Ez mind az Úr Jézus Krisztusról beszél, hogy Ő igaz, hogy világ világossága, de életét is adja azért az emberért, akinek azt mondta Isten, hogy a bűn zsoldja halál. Ő ez a vessző, akit levágtak és eltemettek az írások szerint, és aki ott volt a saját szavai szerint három nap és három éjjel a föld gyomrában, mint ahogy Jónás a hal gyomrában. Őt jelképezi ez a vessző.
De mi történt, mikor jött a reggel másnap? Kivirágzott a vessző, és mikor Mózes kihozta, akkor láthatta az egész nép, hogy a vessző kihajtott, kivirágzott, és mandulát is érlelt. Az Úr Jézus Krisztus is harmadnap feltámadott. Mindenki láthatta, hogy él. Pedig halott volt, levágott vessző volt. Így mutatkozik be Jelenések könyvében is, hogy aki halott voltam, és íme, élek. És akinek volt szeme, az láthatta, akinek Isten megnyitotta a szemét, hogy Jézus Krisztus az, akinek a halála és feltámadása gyümölcsöt is érlelt. Virágzó ág volt. Ahogy a próféta mondotta, hogy, íme, egy vesszőszál származik Isai törzsökéből. Egy virágszál nevekedik. De ez nem volt meddő virágszál, hanem gyümölcsöt termő virágszál. És miért éppen mandulát? Mert Istennek gondja van az Ő Igéjére, hogy beteljesítse azt. Beteljesítette azt az ígéretét is, hogy elküldé az Ő Fiát, hogy sokak bűnét hordozza, és kivágatik az élők közül. És, hogy nem volt neki alakja és ékessége. (Ézs 53. r.) De az a szava is beteljesedik, hogy nem hagyod a lelkemet a sírban, nem engeded, hogy a te Szented rothadást lásson. (Zsolt 16,10). Ez jel a lázadó fiaknak. Így mondja: legyen jel a lázadó fiaknak. Hogy akármennyi bűn, nyomorúság, lázadás is van ezen a világon, akármilyen nagy a sötétség, és akármennyire nem kell a világosság, Istennek most még ez a szava az emberek lázadására: én a Fiamat halálba adtam a ti bűneitekért, és feltámasztottam a ti megigazulástokért. (Róm 4,25). Persze, majd lesz Istennek egy másik szava is a lázadókhoz. Hogy olvastuk ennek a fejezetnek a végén? „És szólának Izráel fiai Mózesnek, mondván: Ímé pusztulunk, veszünk, mi mindnyájan elveszünk! Valaki közel járul az Úrnak sátorához, meghal. Avagy mindenestől elpusztulunké?!” (4Móz 17,12-13). Vagy elfogadjuk Krisztust, és akkor Vele együtt élünk, mert ha Vele együtt meghaltunk, akkor Vele együtt fogunk élni is. Vagy Nélküle éljük az életünket, és akkor, majd ha egyszer a közelébe kell jutnunk, aki közel járul Hozzá, az elveszik. Most aki közel járul az Úr Jézushoz, az él. Most aki közel jut az Úrhoz, igaz, hogy először fel kell adni az életét, de a Krisztus életét kapja cserébe. Istennek most még ez a szava hozzánk: az Ő Fia, Akit halálba adott a bűneinkért, és feltámasztott a megigazulásunkért. József álmai Még egy igét olvassunk el, az ötödik helyet a manduláról. Mert lehet, hogy azt mondaná valaki: Na jó, eljött a világ világossága, nem kellett. Krisztus adta az életét, az Atya feltámasztotta, mégse kell, mégse hisznek Benne. Hogy váltja be akkor Isten az ígéretét, például, amikor azt mondotta Ábrahámnak, hogy a te magodban megáldatnak a föld minden nemzetségei? Vagy egy másik, amit mond Isten: Nékem hajol meg minden térd, és minden nyelv Istent magasztalja. Hogy fog ez megvalósulni? Mert Isten azt mondta, gondom lesz az én Igémre, hogy beteljesítsem azt, és most úgy néz ki, hogy minden éppen ellenkezőleg van. Keveseknek világossága, és kevesek fogadták el az értük meghalt, és értük feltámadt, értük élő dicsőséges Krisztust. Ez az ötödik igehely éppen ilyenről szól. A Mózes első könyvében a 43. fejezetből olvasok fel két igét. Ennek az előzménye az, amikor Józsefnek Isten mutatott egy álmot, egy ígéretet. József ezt álmodta, ezt az ígéretet adta neki Isten: Kinn voltak a mezőben, kévét kötöttek. Íme, ott feküdtek a kévék, és egyszer csak a József kévéje felkelt, és a testvérei kévéi is utána felkeltek, körülállották, és meghajoltak előtte. Tudjuk, hogy ez mit jelent. József levágott kévéje azt jelenti, hogy Jézus Krisztus kivágatott az élők közül, de felkelt, feltámadott. Ezt láttuk az eddigi képben, az Áron kivirágzott vesszejében is. És akkor a testvérei kévéi is felálltak. Tehát Jézus Krisztus halála és feltámadása testvéreire is kihat. Mi akik hittünk Benne, a testvérei vagyunk, és mert ránk is kihat, hogy Vele együtt meghaltunk, de Vele együtt fel is támadunk. A testvérei kévéi meghajoltak előtte. Na persze a testvérei azt mondták: Mit gondolsz, majd mi meg fogunk hajolni te előtted? Nem! Jó lenne az örök élet most is sokaknak, de Krisztus előtt meghajolni, azt sok ember nem akarja. Akkor inkább nem kell neki a krisztusi élet sem.
József látott egy másik álmot is. A nap, a hold, és tizenegy csillag leborult előtte. Ezért már még Jákób is megdorgálta: hogy gondolod? Én, anyád és testvéreid leborulunk te előtted? S akkor úgy nézett ki, mintha minden elfelejtődött volna. Testvérei végezték a juhok legeltetését, s egyszer, amikor József jött a mezőbe, azt mondják: No, ott jön az álomlátó, most aztán elintézzük, nem lesz az ő álmaiból semmi! Valahogy így vannak az emberek Istennel és Jézus Krisztussal: Hogy Isten előtt hajol meg minden térd, és minden nyelv Istent magasztalja, s Ő lesz a világ világossága? Na, ebből nem lesz semmi! Vegyük csak le a ruháját, öljük meg, dobjuk bele a kútba, adjuk el a kereskedőknek. És úgy is nézett ki, hogy eltűnt, meghalt. A zsidóknak most is így néz ki Jézus Krisztus: odavan, az átokfán, a bitófán meghalt. És egyszer csak feltámadt József. Nem is akárhogy, hanem úgy, hogy Egyiptomnak a királya lett, a Fáraó után ő parancsolt. Mint ahogy Krisztus is Király, Izrael Királya, és az Atya Isten után Ő parancsol. Mandula – az egyik ajándék És amikor József király, főember lett Egyiptomban (olvasom az igét): „És monda nékik Izráel az ő atyjok: Ha csakugyan így kell lenni, akkor így cselekedjétek: Vegyetek e föld válogatott gyümölcséből, a ti edényeitekbe, és vigyetek ajándékot annak a férfiúnak; egy kevés balzsamot, egy kevés mézet, fűszerszámokat, diót, mandulát” (1Móz 43,11). Ez volt az ajándék. Én most minddel nem akarok foglalkozni, mindegyiknek megvan a maga jelentősége, a balzsamnak is, méznek is, fűszereknek, mirhának, diónak, mandulának. Most csak erről, hogy többek között mandulát is vittek. Volt ott mirha is, ugye ami a szenvedésnek a képe, de volt balzsam is, hogy a szenvedőket bekötözi az Úr, volt méz is, ami a kedvességnek a jele, és vitték a mandulát is. Miről beszél a mandula? „Gondom van az én Igémre, hogy beteljesítsem azt”. „Mikor József haza jöve, bevivék néki az ajándékot, mely kezökben vala, a házba, és leborulának előtte a földig.” (1Móz 43,26). Biztosan nem gondolták, hogy József előtt borulnak le. Biztosan fogalmuk sem volt, hogy mi a jelentése annak, többek között a mandulának, ami a kezökben volt mint ajándék, de Isten tudta, és Istennek gondja volt az Ő Igéjére, hogy beteljesítse. Biztos vagyok benne, hogy Istennek erre is gondja lesz: „Mert meg van írva: Élek én, mond az Úr, mert nekem hajol meg minden térd, és minden nyelv Istent magasztalja. (Róm 14,11). Sőt, van egy másik ígérete is Istennek, hogy a Jézus nevére, minden térd meghajol, mennyeiké, földieké, és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére. (Fil 2,10-11). Az a Jézus az Úr, Akit ki lehetett vágni, de Ő feltámasztotta. Az a Jézus az Úr, Aki vállalta a halált, amit Isten mondott, hogy a bűn zsoldja a halál, azt vállalta Magára, de legyőzte a halált. Az a Jézus az Úr, Aki a világ világossága, és Előtte hajol meg minden térd, és mondja, hogy „Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére”. Befejezés Otthon a szekrényemben van egy mandula. Ezt én eltettem, ezt mindig ott tartom. Mikor valamit keresek, kezembe kerül a mandula, akkor mindig ez jut eszembe: gondom van az én Igémre, hogy beteljesítsem azt. A konyhában szoktam reggelizni, ahol nagy ablakunk van, a tizedik emeleten, és rálátunk a kis kertes házakra ott előttünk, ahol vannak fák is a kertben. Van ott két vagy három mandulafa. Egyik udvarban is egy, másik udvarban is egy. Amikor jön a tavasz, a mandulafák már virágzanak. És akkor mindig visszacseng a szívemben, amit Jeremiásnak mondott az Úr: Mit látsz? Mandulavesszőt látok én. No, akkor, azt mondja az Úr, gondom lesz az én Igémre, hogy beteljesítsem azt. Ámen. Debrecen, 1987. január 11.