¥JSS£'
BAKÓ ENDRE
„MAGYAROK MÓZESE, HAJDÚK ÉDESATYJA" ^ ^ ^ K ^ g D C S K A I ISTVÁN ALAKJA A MAGYAR SZÉPIRODALOMBAN Ja8îH«tIïftJSlll!W-iLi+nUuli\i
i
- tett: u - f t
:
rli-lVtT* U S í , f
<
t
'h
- •—
—
_~
atawe**-~
IV. Bocskai - szabadságharc
400
• évfordulója
Bakó Endre
„MAGYAROK MÓZESE, HAJDÚK ÉDESATYJA" BOCSKAI ISTVÁN A L A K J A A M A G Y A R SZÉPIRODALOMBAN
A Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója IV.
D E B R E C E N , 2004
A Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója IV.
„MAGYAROK MÓZESE, HAJDÚK ÉDESATYJA" (Bocskai István alakja a magyar
szépirodalomban)
Szerkesztő B a k ó Endre
A borítót korabeli metszetek (Érsekújvár ostroma, Bocskai a hajdúk között) felhasználásával tervezte Burai István Számítógépes szerkesztés Nagy Sándor
Megjelent a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Évfordulók Titkársága támogatásával ISSN 1786-1446 ISBN 963 7194 17 7 A Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat kiadványa Felelős kiadó. Dr, Juhászné Lévai Katalin a megyei közgyűlés elnöke
BOCSKAI ISTVÁN A LAKJA A MAGYAR SZÉPIRODALOMBAN Bakó Endre
1. Se szeri, se száma a Mátyás királlyal, a Báthoryakkal, Bethlen Gá borral, Rákóczival és Kossuthtal foglalkozó szépirodalmi feldolgozásoknak. De Bocskai István alakját a költészet nem fonta úgy körül, mint például a Rákócziét, amint azt a korszak irodalmának tudósa, Bán Imre is megállapí totta egy tanulmányában. Bitskey István úgy látja, hogy „a történeti kutatás gazdag dokumentációja mellett jóval kevesebb figyelmet kaptak a fejede lemről szóló irodalmi alkotások. N e m mintha ezek teljesen ismeretlenek let tek volna a kutatók előtt, hanem mert az összegző áttekintés igénye nem me rült fel idáig, így a magyar irodalom Bocskai-képe a maga sokszínűségében nem is rajzolódhatott k i . " A z okokat keresve számolnunk kell azzal, hogy Bocskai élete na gyobb részében Bécshez húzó főúr volt, nem maradéktalanul népszerű a ma gyar nemesség, különösen nem az erdélyiek körében. Annál kevésbé, mert Báthory Zsigmond tanácsadójaként 1594-ben minden jel szerint a „törökös" főurakat ő fogatta le, és kínoztatta halálra, majd vérbe fojtotta a Székely M ó zes vezette székely felkelését. A Habsburg-házzal csak a személyes fenyege tettség vészhelyzetében szegült szembe. Mint fejedelem, alig két évig ural kodott, ez az idő kevés volt ahhoz, hogy széles körű deákos udvart alakítson k i maga körül, noha megkísérelte. A Felvidék megszállása után a korszak legjelesebb költőjét, Rimay Jánost a főkomornyikjává emelte, s vele fogal maztatta politikai-diplomáciai leveleit. Balassi egykori tanítványa és barátja mondta a fejedelem temetésén az egyik gyászbeszédet, s egy latin nyelvű versben is adózott ura emlékének, amelyet zászlóra is felfestettek. Klaniczay Tibor, a korszak neves irodalmi szakértője Rimayról szólva úgy vélekedett: "Becsületesen szolgálta a szabadságharcot, de nem képes versben kifejezni az általa oly kiválóan ábrázolt romlásból kiszabadult magyarság lelkesedé sét." A z irodalomtudós szerint megrettent a Bocskai seregében harcoló népi 1
2
3
tömegektől, azaz a hajdúktól. A történettudós Nagy László határozottabban fogalmaz: Rimay Bocskai halála után színt váltott, élete utolsó éveiben a csá szárt szolgálta. Bitskey szerint Rimay meggyőződéses híve volt patrónusá nak, amit nemcsak Tarts meg Uram engem c. zsoltárparafrázisa, de Bocskaiepitáfiuma bizonyít leginkább. Bocskai környezetébe tartozott Bocatius Já nos, a kassai író és főbíró, Péchi Simon, az erdélyi szombatos irodalom kép viselője és A l v i n c z i Péter, Nagykereki lelkésze is. Szamosközy István, a tör ténetíró már a fejedelem életében kétféleképpen vélekedett róla. A z egyikben dicső hérosznak nevezte, a másikban rest ígérgetőnek. Bocskai halála után az anyaország ismét osztrák fennhatóság alá ke rült, s a Habsburg-udvarnak az állott érdekében, hogy Bocskait a feledés ho mályába száműzze, illetve ellenséges megítélésben részesítse. A z őt követő erdélyi fejedelmek ugyan tisztelettel emlékeztek rá, de ez a személyes hála megnyilatkozása volt, s nem a hősi kultusz szándéka. Bocskai megítélésének történetét fürkészve nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy sokan kriti kusan nézték szövetségét a szultánnal, s meg voltak győződve róla, hogy akarva-akaratlanul meghosszabbította a török nagyhatalmi státuszát Európá ban. E z a felfogás a későbbi századokban is követőkre talált. Minthogy a nép egységes, fejlett nemzeti tudattal nem rendelkezett, (ahhoz hiányzott az isko larendszer, a megfelelő műveltség, a nyilvánosság minden feltétele) csak né hány kiváló értelmiségi hordozta és tartotta ébren a magyar-azonosság esz méjét. Ezeknek az okoknak következtében Bocskai emlékét igazán csak a hajdúk körében őrizték és ápolták népi mondák formájában. A néphagyo mány foszlányaiból Béres András az 1950-es években még elkapott valamit. Ezek is bizonyítják, hogy Bocskai alakja a népmondákban mitikussá nőtt. A hajdúság azonban nem feltétlenül jelentett országos nyilvánosságot. A ma gyar tudományos történetírás a X I X . század első évtizedeiben tette meg az első lépéseket a modern tudományművelés útján. A infrastruktúra megterem tése (intézmények, folyóiratok stb) magával hozta a forrásfeltárás második nagy hullámát. Ezzel lehetővé vált az egyetlen győztes magyar szabadság harc sokoldalú tanulmányozása. A Bocskai-kutatások fontos állomása, hogy Rumy Károly György 1816-ban kiadta a fejedelem végrendeletét. 4
A felvilágosodás korában kibontakozó nemzeti gondolkodásmód a reformkorszakban vált uralkodóvá, amelyhez nagymértékben hozzájárultak íróink, költőink, közöttük Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany János, Tompa Mihály, Garay János és mások. Ok voltak azok, akik a magyar költészetnek nemzeti jelleget adván, létrehozták a nép és a költészet találkozását. Ők v o l -
tak azok, akik a magyar történelem egy-egy kiemelkedő eseményét, dicső vagy szomorú napját megénekelték, elsiratták, akik példaadó vagy tragikus hősöket kerestek és találtak a magyar históriában. De a név szerint említett nagyságok közül nem akadt senki, aki ébressze Bocskai szellemét, zengje tetteit. Kivétel talán Arany János, a hajdútelepülés, Nagyszalonta szülötte, aki egy-két versében érintőlegesen megemlékezett róla: Bocskai, Rákóczi, Báthori Bethlen Nagysága beárnyaz törpe lételedben: A h , e dönthetetlen sziklái a múltnak, Elhunyó napodtól szégyenben pirulnak! (Erdély, 2) A X I X . század harmincas éveiben bontakozó regényirodalmunk egyetlen alkotása sem választotta Bocskait hőséül, noha a magyar regénymű vészet Walter Scott hatása alatt történelmi témákkal kezdte pályafutását. Nem feladatunk a történelmi regény és dráma elméleti kérdéseit boncolgat ni, csupán annyit jegyzünk meg, hogy a történelmi valóságot a maga sokdi menziós bonyolultságában a történetírás sem tudja maradéktalanul rekonst ruálni, a történeti regény (és dráma) pedig nem is törekszik rá. Feladatuk a nyelvi archiválás, illetve a tárgyi-történelmi emlékek hézagait a művészi fan tázia világképteremtő eszközeivel kitölteni, s a történelmi eseményeket, sze mélyiségeket közelebb hozni az olvasókhoz. Jókai Mór történelmi alakjait hosszan sorolhatnánk, de Bocskait ő is kihagyta arcképcsarnokból. Pedig sok mindent tudott róla, talán személye és életműve foglalkoztatta is. A z Egetvívó aszonyszív-btw például ez olvasható: „Mindez péntek napon tör tént, ami kálvinistáknál nem baljóslatú nap. Bocskay minden diadalmas üt közetét péntek napon vívta meg." (Tegyük hozzá: pénteken született, és pén teki napon halt meg.) Tehát az író forgatott rávonatkozó egykori forrásokat. Sokáig nem született dráma sem, amely alkalmas lett volna életműve összeg zésére, alakja méltó eszményítésére, pedig a kibontakozó magyar drámairo dalom is elsősorban a történelemből vette tragikus hőseit! A Bocskai-szabadságharc 300. évfordulója továbbra is osztrák elnyo más alatt, de már polgárosult viszonyok között találta a nemzetet. Ekkor már joggal beszélhetünk nemzeti önismeretről, tudatos történelemszemléletről. Á m „huncut csúsztatás" történt: az ország hivatalosan a bécsi béke három százados ünnepét ülte meg, s nem a szabadságharc kitörésének évfordulóját!
1905-ben Hont vármegye a korponai országgyűlés három évszázados fordu lójának emlékére emlékkönyvet adott k i , amely tanulmányokon kívül három verset is tartalmaz. íróik Endrődi Béla, Ivánka István és Sajó Sándor. Ivánka költőnek nem nevezhető, de az Emlékkönyv bátor hangú mottóját érdemes idézni tőle: Éjed gyászra virrad, Ébredj Bocskay, s vén buzogányod vedd a kezedbe. Keljen a nemzeti had, S a vitézi hadat hamarán ültesd a nyeregbe. Hozd fene hajdúidat Itt az idő, Bécsből a Rudolf-kori szellem ijesztget, Tőlük visszariad, Bősz hírük ördögöt űz, s a pokol fenekére lekerget. A z ünnepi beszédek Budapesten, s főleg a református országrészek ben, az Alföldön, közelebbről Debrecenben, a hajdúságban, Kolozsváron, Nagyváradon, Kassán, Sárospatakon és másutt, a vallásszabadság oltalmazóját méltatták, s nem a Habsburg-ellenes szabadságharc vezérét ünnepelték. Nem győzték hangoztatni, hogy Bocskai azért nem fogadta el a török szul tán által küldött koronát, mert az országnak volt megkoronázott királya. A bécsi béke szövegéből szívesen emelték k i azt a passzust, amely szerint a k i rály ismét visszatért a törvényesség útjára. A z ünnepségek, szoboravatások, emlékidézések a költőket versírásra inspiráltak. A Bocskaival foglalkozó iro dalmi művek második hulláma ekkor keletkezett. Többségük gyenge, retori kus költemény, közlésüktől eltekintettünk. A X I X . és X X . század következő évtizedeiben csak néhány irodalmi mementó született, de ezek között több az értékes alkotás. 2. A z első irodalmi opus, amely Bocskait említi, alighanem az Imrefy Jánosnak tulajdonított Igön szép história, miképpen az áruló urak el akarták az erdély vajdát árulni és egész Erdélyországot pogán kézben akartak ejteni, azoknak az uraknak veszedelmekről. A Detsi kódexben található história 1594-ben íródott, Báthory Zsigmond fejedelem érdekében, akivel több erdé lyi úr szembeszegült a török ellen indítandó háború kérdésében. Bocskai, ek-
kor, mint váradi főkapitány, a fejedelem egyik támasza volt. „Második j ó hí ve fejedelömnek, / Én, Bocskai István, melletted leszök, / Váradi kapitán, az míg én élők, / Vajdának egyfelől mellette leszök." A kálvinista Bocskait ro koni kötelék is a katolikus, nyavalyatörős Zsigmondhoz kapcsolta. (A feje delem Erzsébet nevű nővérének a fia volt, tehát Bocskainak unokaöccse). Hogy m i motiválta m é g a fejedelem iránti hűségét, arról épp úgy megoszlik a történészek véleménye, mint arról, milyen szerepe volt a szörnyű megtor lásban, a 14 "törökös" főúr lefogásában és 8-nak különös kegyetlenségű k i végzésében. Fontos szerepe lehetett, ha nem a legfontosabb. Ezért is szere pelteti a krónika felelősségre vonó, kihallgató bíróként: "Nagyságos Bocs kai, Sándornak monda: / "Azt hallom, hogy vagy urunknak árulója." / Sán dor megfelele: 'Hazudol abban!" / Boldizsár is ottan siet vajdára." Kendi Sándorról és Báthory Boldizsárról (a fejedelem unokatestvéréről) van szó, akiket a história már korábbi versszakaiban felemlít, mint a fejedelem leg főbb ellenségeit. Egy évvel későbbi Szöllősi István Rövid história című éneke, „mely ben megíratik Szenan (Szinán) basának, Török császár erejével, Havasalföl dének és Erdély Országnak pusztítására való kijövetele, 1595-esztendőben". E z két helyen is említi Bocskait, minthogy ő volt a hadjárat egyik irányítója, alvezére. „Jobb kéz felől két derék sereg vala, / Tizenkétezer kópiás vala, / Bal felöl megannyi számú nép vala, / Országhadnagy Botskai István vala. / A z derék Táborral Botskait hagyá, / De ő maga Brassó fele mozdula, / A z sok havasokat hogy által hágá, / Brassónál Botskait örömmel vára / Onnét elbocsátá mindent házához, / ő maga is megjőve Fejérvárhoz, / Országának öröm s' vígasságot hoz, / Kiért mennyben óhajtott volt urához." Mindezeket azért is fontos idéznünk, hogy érzékeltessük: Bocskai eredetileg minden por cikájában törökellenes volt, s nem csupán érzelmi alapon, de tudatos politi kai-történelmi meggyőződés szerint. Alapos belső megrázkódtatásnak kellett tehát bekövetkeznie ahhoz, hogy szabadságharcát a törökkel szövetségben vívja meg. A z idézett néhány versszak is elegendő annak bizonyítására, hogy e történeti énekek elsősorban dokumentum-jellegük miatt értékesek, esztétikai értékmozzanat alig található bennük. Nem úgy a M ilitari s congratulatio, azaz a Katonai üdvözlet című költemény, Debreceni S. János éneke, amely már az álmosdi győzőt köszönti 1604 decemberében. A költő teljes neve Debreceni Szappanyos János, neve után ítélve debreceni polgárcsaládból származhatott, ott végezte tanulmányait is, Nagyváradon volt a káptalan le-
véltárosa. Elképzelhető, hogy a Bocskai-szabadságharc hírére tábori lelkész nek állt, hiszen a vers valós lírai alany szövegének tűnik: „Az kinek örven dünk, / Most annak éneklünk / Vitézlő öltözetben, / Sisakban, fegyverben, / Lovakon, nyergekben, / Sátor alatt mezőkben, / De azért vígságban, / M a gyarok örömében." A versi beszélő egy stilizált hajdúvitéz, hiszen Szappanyos az éneket a hajdúk megbízásából szerezte az Almosd-diószegi csata után. A Balassi-strófában írt, több variációban ismert éneknek remek részle tei vannak! Ezeket a históriákat és énekeket a fejedelem még feltehetően ismer te. A kutatók nem zárják k i , hogy Szappanyos lenne az a János deák, akinek Bocskai végrendeletében kétszáz forintot hagyott bizonyos Magyar história kinyomtatására. A z t sem zárják k i , noha meggyőzően bizonyítani sem tud ják, hogy a Bocskai halálán kesergő, Kátai Mihályt átkozó Mély álomba me rült kezdetű nagyszerű siratóéneket is ő szerezte. A feltételezést a helyenként bravúros verselés is erősíti. A korszak költői, noha tehetségük nem ért fel a Balassi Bálint, de még a Rimay János talentumához sem, a vitézi, a szerelmi és a vallási költé szet mellett megteremtették a politikai költészet műfaját is, mégpedig úgy, hogy a korábban virágzó históriás ének kereteit mind műfajilag, mind tema tikailag kitágították. Ezek sorába tartozik az öt énekből álló Bocskairól ké szült terjedelmes históriás ének, amely leírja ugyan a fejedelem harcait is, de inkább a politikai konspirációkat állítja a tárgyalás tengelyébe. A z ének szer zője Bornemisza Váczi Menyhárt református prédikátor. A terjengős éneket a kutatók 396 négysoros versszakban határozták meg, a rendelkezésre álló csonkán maradt szöveg a 102. versszaknál kezdődik. A szöveget sok helyütt nem lehet rekonstruálni, ez tovább nehezíti művészi élvezhetőségét. A kézi rat dokumentum-értéke viszont vitathatatlan, rendkívül éles Habsburg- és pápaellenesség csendül k i belőle. A z énekszerző a versben lírai monológ for májában magát a pápát is beszélteti, őszentsége arra bíztatja a Habsburgokat, hogy irtsák k i a magyarokat, a „Tanais vizein általjött latrokat." A z énekszer ző tisztán látta Bocskai érdemeit: „Hadat szállítani / Törökkel alkudni / Némettel traktálni / Erős frigyet kötni / Népet gubernálni / Megtelepíteni / Megválik hordozni / K i lesz jobb viselni?" Egy ismeretlen énekszerző 1611-ben, amikor Forgách Zsigmond, fel ső-magyarországi főkapitány, Forgách Ferenc esztergomi érsek testvére, a bécsi udvar hallgatólagos támogatásával megkísérelte megdönteni Báthory Gábor fejedelem hatalmát, históriás énekében a vallásszabadság megsértésé-
nek veszélyére figyelmezteti honfitársait. A protestáns magyarok szolgaság ba vetése a célja a pápának is, aki az énekszerző szerint így beszél Mátyás főhercegnek: „33. Megtudtam fiam, Bocskai halálát, A z másodiknak Gedeon halálát, Letöretnie A t i l l a birodalmát, Tereád bízom Magyarország gondját." A század végén Rozsnyai Dávid, az erdélyi porta utolsó török deák ja emlékezett meg a fejedelemről, mint akivel jól kezdődött az évszázad, de aztán minden rosszra fordult. Mint látható, a szabadságharc előtt keletkezett énekek Bocskait, mint a hűség szobrát, a szabadságharc alatt és után szüle tett krónikák, siratok, epitáfiumok pedig, mint dicső hadvezért, kiváló állam férfit, a magyarság, a református hit és a reneszánsz sztoikus morál oltalmazóját ábrázolták szeretettel és szenvedéllyel. A későutókor szépirodalmi tisztelgését Lévay József Bocskai c. költeménye nyitotta meg, amelyet Nagykereki 1849. ápril 29. dátummal látott el. A hely színi élmény ihlette kétrészes, kétdimenziós vers költői fordulatát a képzelet játéka teszi: a látogató, miután körbejárta a várat, keresi a ház gazdáját, de az nincs otthon, sasként kiszállt a csatasíkra, csak szelleme lengeti az ősi zász lót. 3. Csengey Gusztáv nagyszabású ódájának (Bocskay) az ünnepélyes hang adja meg patináját. A költő voltaképpen összefoglalja a Bocskai-sza badságharc kitörésének okait, a harc menetét, és méltatja a békét, amelyet a Habsburgok kényszerűségből fogadtak el, de amely mégis lehetővé tette, hogy „szabadon zenghessen vallásunk imája." Csengey ugyanis, lévén az eperjesi evangélikus főiskola tanára, Vallásos költemények és énekek c. k ö tetében jelentette meg a költeményt, rögtön utána a Magyarok Mózese c. ver set, amelyben a bécsi béke 300. évfordulóját méltatta. „Polgár-erényért k i tud lelkesülni, / Bocskay híve most csak az lehet." - vonja le a tanulságot. E z egyrészt igaz, de önmagában leszűkítése a Bocskai-szabadságharc nemzet mentő programjának. Ugyancsak erre az alkalomra írta az egykor népszerű Sas Ede, nagyváradi főszerkesztő, az Új Idők számára Krónikás ének Bocs-
kai Istvánról c. patetikus költeményét, amelyben kellőképpen megemlékezik a hajdúkról. „Ki volt a hajdúk legendás n é p e ? " - teszi fel a kérdést, s a vá laszt a fülbemászó verszenére bízza: „Jöttek az erdők zordon öléből, / Dúvadok közül, zsombikos rétről. / Nincstelenségben hol bújdosának, / Árva fiai árva hazának. / Kirablott tanyák földönfutói / Bécsnek fejére villámot szórni. / S követték mind, mind Biharnak hősét, / ott virult k i a hajdú-dicső ség! / Álmosdnál fénylett győztes acélja..." S így tovább. A bécsi béke háromszázados évfordulóját Debrecen városa és a T i szántúli Református Egyházkerület méltó módon készült megünnepelni. Kiss Áron püspök a nagyváradi református tanítóképző intézet igazgatóját, Sáfrány Lajost bízta meg, hogy állítson össze Bocskai emlékére, iskolai használatra egy füzetet. „Költészetünk mezejéről alkalmi verseket nem szed hettem, mert nagy Bocskaynk nemes alakjával gyermekeknek való vers nem foglalkozik... Egy szorosabb értelemben vett alkalmi vers írására főtiszte lendő püspök úr Szabolcskánkat, mint legilletékesebbet kérte fel; de ő beteg sége miatt, erős vágya dacára sem tudott verset küldeni. így aztán én magam írtam az utolsó sürgető percekben olyat, amilyen az én gyengeségemtől telt." A vers valóban gyenge, de írója mentsége, hogy bevallott célja a didaxis volt, s annak megfelelt. Lampérth Géza különösen szívügyének tekintette a Bocskai-kultusz ápolását. Nyílván kapcsolatban állt Debrecennel, mert már 1906 május 22-én megjelentette versét a Debreczen c. lapban. E z a költe mény is epikus hangvételű, elmondja a Bocskait harcra mozgósító okokat, de annyival több benne a pszichológiai empátia, mint a többiben, hogy erőtel jesebben érzékelteti a hős őrlődését honszerelme és királyhűsége között. Eszmeisége azonban megmarad az eddig ismertetett költemények medrében. Lampérthnak más versében is feltűnik Bocskai, s 1920-ban megjelentetett egy kis füzetet Bocskai és a hajdú vitézek címen. A Csokonai Kör Bulyovszky pályázatát Vályi Nagy Gusztáv, a tragikusan elhunyt fiatal költő nyerte Énekek Bocskay korából c. kurucos hangvételű költeményével, az Ugrós nó ták pedig afféle népies hangú toborzók. Több verselő református lelkész (La dányi Endre, Kiss Endre stb) is versben adózott Bocskai emlékének. Költe ményeiket a Debreceni Protestáns lap közölte. 5
A debreceni szoboravató ünnep alkalmából (1906. november 25.) az öreg 48-as hőst, Könyves Tóth Kálmán tiszteletes urat kérték fel ünnepi óda megírására. Struktúráját, poétikai megformálást tekintve ez a költemény is a krónika és az óda hibridje, megfejelve erkölcsi intelemmel. „Élek, el ne csüggedj én magyar nemzetem, / Hirdeti a szobor! / Miért küzdve vívtál,
hogy az el ne vesszen: / tettre lelkesítsen a magasztos Eszme! / S vihar el nem sodor!" Magánál a szobornál Jánosi Zoltán, a forradalmár lelkipásztor, Károlyi Mihály későbbi államtitkára olvasta fel Bocskai szobránál c. versét. A hatalmas óda „magyarok Mózesének, hajdúk édesatyjának" neve zi a szobor modelljét. Ezzel nincs egyedül, ami annyival inkább érdekes, mert a metaforikus elnevezést Kossuthra is értették. (Más költemények Bocskait a bibliai Gedeonhoz hasonlítják. E z a kálvini államelméletben gyö kerező ellenállási tanból táplálkozik!) Jellemző Jánosi szociális érzékére a refrénként többször is visszatérő sor: „Fejedelem voltál: mégis ember vol tál." Ódája azzal is kiválik a korszak retorikus költeményei közül, hogy sa ját korát, „Melynek szabadságán érclábak tipornak", sem kíméli. Költői kép zeletének kohójában Bocskai és Kossuth ügyét az is egybefúzi, hogy ezután a Nagytemplom mögötti emlékkertben álló két szobor egymás közelében su gározza a szabadság eszméjét. A fennkölt hangú költemény a forradalom ví ziójává tágul, amely végre a szabadság, az egyenlőség és a testvériség jegyé ben összeforrasztja a nemzetet: „Szuronynak, szablyának, hajh tenger a dol ga! / Többé miközöttünk nincsen úr meg szolga. / Testvérek vagyunk mind. Közös már a kincsünk. / Oh, akkor örökre lehull a bilincsünk." A szobor Gyökössy Endrét is költeményre ihlette. E z a vers is szokatlanul forradalmi hangú! A költő őse is ott harcolt Bocskai seregében „És megszakadt szíve roppant szégyenében / A császárt megmentő nagy béke után." A vers befeje ző sora: „És Béccsel több békét soha nem kötünk!" A hajdúböszörményi Bocskai-szobor avatása is költeményeket fakasztott. (Benedek János, Zichy Géza, K o z m a Andor, Terestényi Dániel) Közülük csak a Kozmáét vettük fel gyűjteményünkbe. A v e r s (Bocskay) pontosan tükrözi a megalkuvó hivatalos állami álláspontot: Bocskai a lelkek szabadságáért, Isten igazságáért fogott fegyvert, s mintegy mentegetőzve: „Kiért kötelesség, s nem bűn harcba men ni." Ismeretes, hogy 1933-ban mozgalom indult az álmosdi csata színhe lyén felállítandó szobor érdekében. A nagyszabású avató ünnepségen, 1934. október 14-én Vályi Nagy Géza költő, magyar királyi százados szavalta sa ját Bocskai ódáját. Délután pedig az álmosdi templomban Baja Mihály o l vasta fel ünnepi versét. A Nyugat első költőnemzedékét nem indította lírai beszédre az ün nep, nem foglalkozatta Bocskai személye. Illyés Gyula ugyanis már a máso dik nemzedéket képviseli. De az ő hatalmas költeménye, a Reformáció gen fi emlékműve előtt, amely kétszer is említi Bocskait, mint az emlékmű egyik 6
szoboralakját, voltaképpen nem Bocskairól szól, mint egyesek tévesen han goztatják. A költő e dialektikus történelembölcseleti költeményében az euró pai vallási küzdelmek értelmét teszi mérlegre. A d y Endre egy művészi glosszában értékelte Bocskai életművét a Budapesti Naplóban. E z a remek mű (Bocskai István) új megvilágításban állítja elénk a fejedelmet! A d y a neobarokk Magyarország szemére lobbantja, hogy Bocskai tí pusosabb magyar volt, mint a rendszer egyik dédelgetett példaképe, a kato lizált ellenreformátor, Pázmány Péter, alakja mégis háttérbe szorul mind a közbeszédben, mind a nemzeti eszméletben. Másfelől érzékelteti a történe lem dialektikáját: Belgiojoso nélkül nincs Bocskai István. „Csak a nebulók kötelesek elhinni, hogy a messiások és hősök úgy nőnek, mint a krumpli. S nem engedi, hogy e nagy embert kisajátítsák a hajdúk és a protestánsok. Jusst formálnak hozzá a magyar liberálisok is. Érdekes, hogy Lencz Géza, a kitűnő teológus professzor, ugyancsak Bocskaiban látta a magyar szabadelvűség megteremtőjét . A z önmagával vívódó, a cél érdekében saját hajdúve zérét is vérpadra küldő, fél ország gondját felvállaló fejedelmet verseli meg legújabban Magyari Lajos 1605. Bocskai éjszakái című költeményében. Dusa Lajos versét a lírai hős személyes érintettsége avatja méltó m e m e n t ó vá. 7
4. A századforduló környékén a fejedelem néhány novella hőse is lett. Porcsalmy Gyula neve kínálkozik elsőnek ide. Bocskai első győzelme c. el beszélésének helyenként élvezetes fiktív részletei vannak, de a végén az író kiesik szerepéből, és ismeretterjesztő magyarázattal, kommentárral fejeli meg a csataképet, noha erénye, hogy az elsők között ad hírt a genfi Bocskai szoborról. Móricz Zsigmond nevéhez fűződik az egyik legszebb, művészileg legtökéletesebb magyar történelmi regény, az Erdély-trilógia, amely a Bocs kai halála utáni időszakkal veszi kezdetét. Nagy kár, hogy Bocskai maga csak egy kisebb elbeszélésre ösztönözte. A Bocskai koronája c. novella azon ban gyöngyszem, Móricz írásművészetének legmagasabb csúcsán jár. Érté kes, eredeti alkotás Nagy Jenő novellája is, A harangot felkötik, mely ugyan csak azt a pillanatot próbálja a művészi fantázia segítségével megragadni, amikor Bocskai elszánja magát a szabadságharcra. A z első Bocskai-regényt Tábori Róbert írta 1897-ben A hajdúkirály címen. Ifjúsági regényről van szó, amely talán még több joggal nevezhető
történelmi mesének. Tábori ugyanis nem csak a történelmi tényeknek hányt fittyet, s kezelte önkényesen az időt, hanem mesés fordulatokban bővelkedő fikciót kreált, ugyanakkor a hitelességet fiktív levelekkel is imitálta. Básta hadait például egy ízben kétezer nekivadult ökör zúzta széjjel, méghozzá úgy, hogy rőzsekévét kötöttek a szarvuk közé, s meggyújtották. Mindezt olyan elbeszélő eljárással, hogy az I. fejezet végén, a II. fejezet elején maga is megjelenik történetmondás közben, mint aki az események után négyszáz (!) évvel az öreg várnagy feleségének szavait tolmácsolná. A későbbiekben is meg-megszakítja a történetmondást, és rejtett narrátorként szólal meg. A X I . fejezet pedig (A hajdúság dicsérete) hosszabb időre megtöri a homogén történetmondást, amolyan információkat tartalmazó történelmi magyarázat formájában. A 14 éves Bocskait Báthory Zsigmond küldi Prágába, Rudolf udva rába. (Bocskai nagybátyja volt, tehát idősebb Báthory Zsigmondnál. Egy időben a fejedelem nevelésére kinevezett „testamentumos úr"! Bocskai I. M i k s a udvarában töltött néhányat fiatal éveiből.) Rudolf megjósolta neki a csillagok állásából, hogy egykor fejedelem lesz. Bocskai az udvarból négy év múlva apja (a regényben Péter, holott a valóságban György volt!) szavá ra jön el cseh barátja, Venceszlausz kíséretében, s azonnal (még távollété ben!) Hajdúország királyává választják. De ő előbb Kolozsvárra megy, hogy szembenézzen egykori mintaképével, a némettel paktáló Báthory val, aki ép pen násznagyául várta. Bocskai meggyőződött róla, hogy „Az ő mintaképe nem volt gonosz, lelketlen, hanem csak elmebeteg." Elhagyva Kolozsvárt, a tettek mezejére lépett. A haza szabadságának magasztos ügyéért égve végül fejedelem lesz. A regény alapeszméje a magyarság két malomkő közötti őrlődését van hivatva ábrázolni. A z író a két ellenség közül a németet tartja ve szedelmesebbnek, mert ez nemcsak az országot követelte „minden kincsé vel, de még nyelvünket is el akarta kobozni, szabad gondolkodásunkat akar ta elfojtani". Ugyanakkor az elbeszélő saját korát Bocskai megvalósult cél jának tűnteti fel. Jellemzőnek tartja Bocskai gondolkodására, „hogy míg M a gyarország törvényesen megkoronázott királya él, addig másnak ebben az országban nem szabad koronát viselnie." Földes György Bocskai angyalkái c. könyve 1935-ben látott napvilá got. A z angyalkák Bocskai hajdúi, akik vakmerő bátorsággal, leleményes séggel harcoltak és virtuskodtak a két oldalról támadó ellenséggel. A regény középpontjában nem Bocskai áll, hanem Tolvay Mátyás nevű hadnagya, de a fejedelem is regénybeli életre kel Rimay Jánossal és több más történelmi
személlyel együtt, egészen a furfangos eperjesi városbíróig. Földes ezt írja a Bevezetés-ben: „ ... kezembe került egy 1805-ben kiadott könyv: Senkviczi Kovachich Márton György könyve (...) E z a német nyelvű történeti adat- és forrásgyűjtemény a történetírók előtt ismertes és használt forrásmunka, de adatai oly érdekesek, hogy szépirodalmi feldolgozásuk is helyénvaló. A z összefüggő, hosszabb k ö z l e m é n y e k között elsőrendű érdekességű az Ehrenreich-regiment ezrednaplója 1604. július 27-étől 1606. október 26-ig. Ebből merítettem tudományom legnagyobb részét - kiegészítve a történetiro dalom más műveiből is." A z író ezután omnipotens elbeszélő módszerrel, gyakori helyzetvál toztatásokkal, azaz kis szerkezeti egységekben, olvasmányosan gombolyítja és bogozza a kalandos cselekmény szálait, s helyenként élvezetes irodalmi párlatát adja a zűrzavaros kor hangulatának. A regény tehát nem törekszik történelmi tabló megrajzolására, a Bocskai-szabadságharc döntő eseményei, ütközetei távolabb zajlanak. A Tolvay Mátyás hősies csínytevései Eperjes környékén csak periférikus mozzanatok. Sablonos és negédes például a Tolvay Mátyás és Gorszky Orsika (az eperjesi főbíró lánya) közötti szerelmi szál. Földes regényében Kolonics Szigfridné Perényi Zsófia, a fejedelem unokahúga veszi rá Kátai Mihály kancellárt, amit Tolvay véletlenül kihall gat, hogy mérgezze meg a fejedelmet. S éppen az ő kihallgatása közben ad ja a fejedelem kezébe Kátai a kelyhet, amiből Bocskai csak egy kortyot ivott, amikor Tolvay kikapta kezéből. így vált Bocskai megmentőjévé. A mellék szál meg ezáltal kapcsolódik a fősodorhoz. A regény szerint Bocskai túlélte a mérgezést, de nem épült fel többé. A történelmi tényekkel leginkább a re gény befejező mondata ellenkezik: „Kátai Mihály a fejedelem halála után k i szabadult fogságából s a földön kikerülte az igazságszolgáltatást." Mint tud juk, ez nem éppen így történt... Ha van a regénynek korfestő értéke, az el sősorban az, hogy a zűrzavaros helyzetet emberközelbe hozza. Rámutat, hogy német, török, hajdú egyaránt rabolt, fosztogatott, mert nem kapta meg a zsoldját, s valóságos cserekereskedelem folyt a kisebb ellenséges csapatok között, divat volt a fogolyszerzés váltságdíj reményében. A török végeken például „kétkulacsos kalauzok" jártak, keltek. N e m idealizálja a hajdúkat sem. Amikor például megtudják, hogy Bocskai beteg, azonnal rabolni kez denek, olyannyira, hogy hadnagyuk halálbüntetést is kiszabni kényszerül. Korábban egy hajdúvitéz halálán így meditál: „Hogy volt valaha j ó dolga is, azt csak leghalványabb emlékei mesélték. A z élete többi része keserves küz delem volt az élettel, mindenki ellen." Földes sok idegen, főleg korabeli ka-
tonai műszót használt. T ö b b helyen versidézetek, főleg egykori németcsúfolók, virágénekek, rigmusok, sőt Rimay-parafrázisok tarkítják előadását. Rimayt egyébként a fejedelem hűséges emberének, s Tolvay jóakarójának álltja be. Bocskai szabadságharcának mindmáig legnagyobb szabású prózai mementója Szántó György Hajdútánc c. regénye, mely az első kiadásban, 1942-ben három kötetben, ezer oldalon jelent meg. A regény második kiadá sára 1970-ben került sor, ekkor egy nagyalakú kötetben jelentették meg 803 oldalon. A könyv 1942-ben nagy visszhangot váltott k i , számos kritika és is mertetés jelent meg róla. A z érdeklődés részben az áthallásoknak volt kö szönhető: már egy éve folyt a második világháború, amelybe a német fasisz ta hatalom sodorta Magyarországot. 1970-ben is igyekeztek az áthallhatóságot tudatosítani, ekkor a Habsburg-ellenes magyar-román fegyverbarátságot emelték k i a regény mozgalmas anyagából, tanúnak idézve magát Petru Grozát is, akinek Szántó György 1945-ben megküldte regényét. A z író Bécstől és Prágától Erdély délkeleti sarkáig mutatja meg a X V I . és X V I I . század for dulójának világát. M i k s a és Rudolt császári udvarát, Báthory Zsigmond és Basta generális véres Erdélyét, az ország sorsát, Bocskai környezetét, har cait. A hatalmas kompozíció, amelyet gondos kutatómunka előzött meg, (a vak író ezt csak felesége és mások segítségével végezhette el), rengeteg sze replőt mozgat. A tényanyagot ügyesen forrasztotta egybe a fikcióval, amely hez patinás nyelvhasználat társul. Szántó ezen a téren is mértéket tartott, a regény olvasásához nem kell szótár, legfeljebb itt-ott magyarázat. A z újabb kutatások egyes vonatkozásokban azóta módosították a regény tényeit, de ez a mű belső igazságán mit sem változtat. Szántó például Rimayt a fejedelem hűséges hívének ábrázolja. Említsünk meg azonban egy zavaró mozzanatot: az író a regénybeli Rimaynak tulajdonítja az egyik legszebb siratóéneket. (Én, Kátai Mihály stb). Mindez azonban nem csökkenti az opus esztétikai ér tékét. A z egykori kritika jobbára dicsérte Szántó György nagyszabású vállal kozását, de nem hallgatta el, hogy a sok cselekményszál nem tudott teljes egységbe simulni. Báthory Zsigmond a főszereplője, Bocskai csak szekundánsa Nagy Jenő Sárkányfogak között c. (1942) értékes regényének. Számon szokták tar tani a Bocskai-regények között Passuth László Sárkányfog c. regényét is, s nem alaptalanul. A Sárkányfog ugyanis Báthory István halálával indul, s vé gigkíséri az aberrált Báthory Zsigmond életét egészen Báthory Gábor ural kodásáig, így természetesen érinti Bocskai szabadságharcát, életművét is, de
csak oldalnézetből. A regényt a kritikusok egyik része lenyűgözőnek nevez te, Móricz Erdély-trilógiájához hasonlította, másik része, például a már em lített Klaniczay Tibor, történelmi bestsellernek minősítette. A z t azonban nem vitatta, hogy érdekes, színes olvasmány, amely hatalmas műveltség-anyagot tölt meg élettel. Fehér Tibor két ifjúsági regényt is írt a Bocskai-szabadságharcról. Is meretes, hogy a történelmi ifjúsági kalandregény műfaja a X I X - X X . század fordulójáról kezdve jól fizető üzletág. Vannak azonban kivételek, s úgy tű nik, Fehér Tibor munkássága üdítő kivétel. A Hajdúkaland és a Hajdúk ka pitánya a maga nemében az igényes művek közé tartozik. A Hajdúk kapitá nyát azzá teszi elmélyült ismeretanyaga, gondos, sőt némelykor aprólékosan bíbelődő jellemábrázolása, fordulatos cselekménye, szép tiszta nyelvezete, s a kellőképpen elbújtatott nevelői szándék. Nem hibátlan regény azonban, az író némelykor lélektanilag lehetetlen szituációt kreál. János deák, Kassáról érkezve, Kerekiben arra vár, hogy Bocskai fogadja. A várnagy már elment bejelenteni, amikor a bolthajtásos nagy terembe belép a várnagy leánya, s a deák az udvarló diskurzus végeztével előhúzza díszes tarsolyából a sípját, és maga költötte virágéneket játszik rajta. A szerzőt olykor megkísérti a rokokós hangnem, ami Bocskai korában még ismeretlen volt Magyarországon. Sok a szólásmondás, a népi hasonlat: ezek a szókapcsolatok ekkora tömény ségben nem szolgálják a jellemek hitelesítését. 5. A hajdúk, mint martalócok tűnnek fel Múth János-Vitos Gerő 1920ban írt és Szegeden kiadott Bocskai István c. 5 felvonásos tragédiájában is. Amikor Bocskai tárgyalni hívja tíztagú küldöttségüket a somoskői várba, a rongyos, gyilkolásra kész, duhaj népség „bámészkodva néz körül, látszik, hogy lopni is készek", sőt,,körülsompolyognak, értékes dolgokat nyílt szem telenséggel zsebre vágnak." Bocskai eleinte a Bánk bánra emlékeztető k i rályhűséggel utasítja el az elégedetlenkedők kívánságát, annak ellenére, hogy megsarcolta a váradi főkapitány. Jobbágyok, földönfutók, nemesek jönnek panaszra, de ő hajlíthatatlan. Kátai úgy jelenik meg, mint aki önös ér dekek miatt hergeli a bihari nagyurat, de ő csak akkor rendül meg, amikor hírül hozzák, hogy Kassán Belgiojoso árulónak tartja, majd futár jelenti, hogy megtámadták kereki várát. Kátai el is árulja Rudolfnak, vállalja, hogy megöli, ha a király őt ülteti az erdélyi fejedelemség trónjára. Aztán azt taná-
csolja L o l l a Mohamednek, hogy fogassa el a fejedelmet, vitesse Sztambulba. Végül megmérgezi Bocskait, mert Rudolf követe azzal zsarolja, hogy fel fedi Bocskai előtt a királynak tett ígéretét. A dráma értékei belevesznek a mű erőltetett gondolati prekoncepciójába és amatőr módon szerkesztett dialógu saiba. Annus József kétrészes drámája (Meztelen kard) Bocskai és Lippai Balázs generális tragikus ütközését ragadja k i a szabadságharc eseményei nek forgatagából. Minthogy nincsenek perdöntő történelmi források, csak itt-ott utalások arra nézve, miért végeztette k i Bocskai egyik legjobb katoná ját, cigány származású főgenerálisát, annyi nyertes csata legendás hősét, tág tere nyílik az írói fantáziának. Annusét rokonszenves módon kordában tartja mind a lélektani realitás, mind a történelmi logika, melyek segítségével meg teremti drámája kifogástalan belső hitelét. A z író koncepciója az, hogy Lippai Balázs részint túlfeszítette a húrt, - bár m é g csak 1605 elején tartunk - a kelleténél többet engedett meg magának. Másrészt nem látott tovább kardja hegyénél, s öntörvényű személyisége egyre terhesebb lett Bocskai számára. Bocskai taktikai okok miatt kénytelen táborába fogadni nemes ura kat, Csákyt, Thurzót, stb., akik azonban nem nézik jó szemmel a hajdúk be folyását, sőt hatalmát. Különösen Kátai Mihály kancellár, korábban kallói kapitány fenekedik éppen Lippai ellen. A hajdúgenerális nyílt törésre akarja vinni az ellentétet, mert nincs türelme, taktikai érzéke, s közben megsérti Bocskait is, aki látszólag megbocsát neki, de a nemes urak hamis dokumen tumokkal elhitetik vele, hogy Lippai áruló, s ráveszik a fejedelmet, hogy fe jeztesse le. Lippai hőssé magasztosul, mert hívei abban a hiszemben marad nak, hogy Bocskai aláírását meghamisították, de Lippai tudja, hogy hiteles a kézjegy, bár ezt nem köti a hajdúk orrára, nehogy azok elforduljanak Bocs kaitól. Ebben van hősiessége. A mindvégig feszültséget árasztó dráma szer kezete ellen mindössze azt a kifogást emelhetjük, hogy a második részben nagyon elhúzódik Bocskai és Lippai dialógusa. Irodalmi értéket képvisel Köteles Pál drámája, a Hajdúkirály is, no ha az Annuséval ellentétben ebben meg a túl gyakori színváltás, a sok rövid ke jelenet tűnik szembe. A szerző inkább kapaszkodónak, mint útmutatónak szánt bevezető szavaiból idézünk: Bocskai „Nagy tévedések konzekvenciáit levonva lép főszereplőként a történelem színpadára, azzal a leiket marcango ló békétlenséggel is. hogy utódot, nevét megtartó, országot gondozó utódot - nem hagy maga után. A másik a Lippai-probléma. Szerepét sokféleképpen értelmezték. Sehol nem találtam bizonyítékát annak, hogy áruló lett volna,
de annyi bizonyos, hogy a vezetés közelébe kerülve megszédült, elvesztette mértéktartását; nagyravágyását fékezni nem tudta, és az események szeren csétlen összejátszása folytán szükségképpen buknia kellett. Áldozat tehát. Kátai ölette meg, Zsófia közrejátszásával, nem az árulót, csak azt a kedvelt hajdúkapitányt, aki nálánál biztosabban ült a Bocskai kegyében. Gyűlölte a hatalomért, amivel Kátai már nem rendelkezett, mert egy címért 'eltékozol ta'. Irigye volt - mondhatnók. A szerencsétlen hajdúkapitány meg besétált a kelepcébe, pontosabban a cserjésbe, amely tőrrel volt telerakva." Köteles Pál drámájának külön erénye lehetne, hogy Bocskait leszállítja a szobor-posztamensről, ugyanakkor a dráma komolyságát némileg lefokozza a szerelmi kapcsolatok jelentőségének túlhangsúlyozásával, már-már fetisizálásával, Zsófia és Júlia közönséges rivalizálásával. A z évforduló kapcsán bármelyik dráma bemutatása méltó lett volna Bocskai szelleméhez.
' Bán Imre: Táj és irodalom. Bevezető a Hortobágy mellyéke c. antológiához. Versek Hajdú-Biharról. Db. 1972. "Bocskai István még a ma élők emlékezetében is ilyen sorsfordító, de a költészet nem fonta úgy alakját körül, mint Rákócziét." Bitskey István: Bocskai István alakja a magyar irodalomban. Alföld 1982 II. sz. 80-86 Klaniczay Tibor: Régi magyar irodalom. Egyetemi jegyzet. Bp. 1957. 32 Nagy László: Egy szablyás magyar úr Genfben. Hböszörmény. 2000. 269 Sáfrány lajos: A bécsi béke háromszázados fordulóján tartandó ünnepélyek műsorának anyaga. 1906 Az alkalmi költeménynek nem sikerült nyomára lelnem 2
1
J
5
6
7
A hajdúság születése. Debreczeni Képes Kalendáriom,
1913. 78-80
A SZERKESZTŐ
AZ
ANTOLÓGIÁRÓL
A Bocskai István alakja a magyar szépirodalomban nem tudományos gyűjtemény, jóllehet megbízható, pontos adat- és szövegközlésre töreked tünk. A cél az volt, hogy a tanárok, a tanulók, illetve a nagyközönség kezébe egy olyan kiadványt adjunk, amely a szépirodalmi alkotások jellemábrázoló ereje révén közelebb hozza a ma emberéhez Bocskai alakját. A cél érdekében a régi magyar irodalmi alkotásokat átírásokban közöljük, hiszen a kritikai kiadások kódexekből, énekeskönyvekből rekonstruált szövegei élvezhetetle nek lennének a mai olvasó számára. De átírásukra nem vállalkoztunk, ellen ben a népszerű kiadványok szövegeit vettük igénybe. Ezekre mindenütt utalunk. A később keletkezett versek helyesírását is csak módjával változtat tuk meg. Gondot okozott azonban a történelmi neveknek, magának Bocskai nak, a Báthoryaknak és más főurak nevének az írásmódja. Régebbi szöve gekben a történelmi nevek többségét y-al írták. Már Klaniczay Tibor megje gyezte, hogy e nevek írásmódjának a megváltoztatatása nem volt indokolt. Ezért meghagytuk az eredeti szerzői írásmódokat. A gyűjtőmunkát bibliográfia nem segítette. Már lezártuk az anyagot, amikor Bényei Miklós rendelkezésünkre bocsátotta készülő bibliográfiáját, s abból néhány tételt hasznosítottunk, amiért köszönetet mondunk. Több, elsősorban újabb keletű verset azonban nem vettünk figyelembe, mert szemléletük semmi újat nem hoz, ugyanazt a konzervatív hangot ütik meg, mint a múlt században keletkezett alkalmi versek. Ezek egy részét is mellőztük, mert hosszúak és retorikusok. A gyűjteménybe így is belekerült néhány vers, aminek színvonala kívánnivalót hagy maga után. Költőjét azonban az iro dalomtörténet számon tartja, még ha mára neve megfakult is. Előfordulhat, hogy egy-két értékes irodalmi alkotás, elsősorban költemény, elkerülte figyelmünket. Szerkesztési elvünk értelmében a verseket (kettő kivételével) és elbeszéléseket hiánytalanul közöltük, a regényekből és drámákból részlete ket metszettünk k i . A 2000. évi nyárádszeredai Bocskai Napok zárónapján bemutatták Buksa Éva Bocskai életéről írt történelmi drámáját. A szöveghez nem tudtunk hozzájutni, így nem tudunk arról nyilatkozni, hogy értékálló kísérletről vagy amatőr próbálkozásról van-e szó?
Az álmosdi csata
Szatmár
elfoglalása
A KORTÁRSAK SZEMÉVEL
MILITARIS CONGRATULATIO Debreczeni S. János 1. A z szép szabadságra, Magyarság javára Törekedő jó urunk: Úri dicsőségből, Mint Krisztus mennyekből Alászállott gyámolunk: Szolgai ruhában, Katona formában Hallgasd meg, az mit írunk. 2. A z kinek örvendünk, Most annak éneklünk Vitézlő öltözetben, Sisakban, fegyverben, Lovakon nyergekben, Sátor alatt mezőkben, Jóllehet sok kárban, De azért vígságban, Magyarok örömében. 3. Ha nyelvem száz volna, Hogy (ha) szóm víz volna, Ha mint Körös, úgy folyna: Szívemnek titkait, Magyarok örömét Megírnám bölcs formára, Jaj, szegény magyarok, Immár vigadnotok Egyszer ideje volna.
4. Sok ideje immár, Hogy szívünk várton-vár Isteni segítséget, Elfordult volt tőlünk, Mert nagy sok volt bűnünk, Szívünk azért rettegett, Lám nem haragszik volt Csak mint atya sújt volt, S immár megkegyelmezett. 5. Dobunkat perdítvén, Trombitát zendítvén Jézust, Jézust kiáltunk, Gyakran könyörögjünk, Vitéz módon éljünk, Országvesztőket rontsunk, Szegény szép hazánkért, Magyar koronánkért Ideje vagdalkoznunk. 6. M i t tehet az eső, Hó, víz, szeles fölhő, H o l vannak most az Múzsák? Tavaszi szép tánccal, Örvendező szóval Nem zengenek az nimfák; Lám táborban vadnak, Lám egy szívvel laknak A z j ó hajdú katonák. 7. O h szegény katonák, Szeret már az ország, Semmit ne bánkódjatok, Igyunk igaz vagyon, Istenünk j ó vagyon, M e g nem csalatkozhattok, Szeme fényét szúrják, Haragját már lássák, Hogy lesz diadalmotok.
8. A z eklézsiáért, Igaz tudományért U maga föláll talpra, Mikor zászlótokkal, Dobbal, trombitákkal Mentek az kemény harcra, Adván bátorságot, Nálatok az kardot Forgatja csak ű maga. 9. Ha jövendőt tudunk, Ha igazat szólunk: Ott leszen az újulás, — Szomszédság - szegőktül, Országunk-vesztőktül Magyari szabadulás. A z mennyei úr is így akarja ű is, Hogy legyen az megváltás, 10. Nyomorúságinkat Szánta nyavalyánkat, Gyalázatos voltunkat, Engedelem alatt, Hűség bűne alatt Hogy látta rabságinkat, Kegyetlen urunknak, Vérszopó hóhérnak Keze alatt kínunkat. 11. Sokszor óhajtottunk, Kesergettünk, siratunk, E z méltatlan dolgokon, M i oka, úristen? Lelkünk mely bűntelen, S mely kemény szívek vagyon Híveknek ki altnak,
Másfelől pusztítnak, Vágnak, ölnek szabadon. 12. A z magyar koronát, Világ kívánságát Lábok alá tapodják, Selyemit magunkat, Daztikorzot mondnak, Személyünket utálják, Sem hűségünk nem kell, Barátságunk sem kell, Halálunkat kívánják. 1
13. Mostoha Rudolphus, Sátán miatt vagy bús, De megver ez Jehova. A z híveket űzöd, A Krisztust üldözöd, De horgot vet orrodba! Szegény keresztyének M e g ne rettenjetek A z isten causajában. 2
14. Maga megalázott, Szíve szomorodott Te keresztyén „Gedeon", Hogy szemünk ily vak volt, Hogy nyakunk kemény volt, Ne haragudjál azon, 3
Fejünk megalázva, De hűséggel rakva Már te kezedben vagyon. 15. Tudjuk, nem vétkeztél, Minket keserültél, Halálodat nem szánván, U r i dicsőségből,
Gazdag fényességből Egy ideig leszállván, Hálaadók leszünk, Nagyobbra emelünk, Koronánkat meghozván. 16. De mi mit míveljünk Magunkkal sem bírunk, Felemel az Jehova. Tegyen örökösség Hosszú életűvé, Ország vidámságára, Örvendező orcánk Sokáig szép hazánk Nézhessen királyára. 17. Nem kell irigykedni, Farkas szemmel nézni Senkinek ez dologra, Bihar vármegyéből Hogy te ez kis helyből Származtál oltalmunkra, Krisztus is jászolból A z kis Názárotból Jött világ váltságára. 18. így szokott ez lenni így szokta mívelni, A z egeknek szent ura, A z kisded szíveket, Vezérelvén őket Viszi derék dolgokra, Moizes és Áron Józsue, Gedeon, Példája ezt mutatja.
19. Hogy ha hallgathattunk, Hogy ha nem gondoltunk Nemzetünk ínségével, B ú v a kinek leszen Kinek ártasz igen Méltóságos tiszteddel, A z úr annak adja, A z kinek akarja, Nem gondol ő senkivel. 20. Nem bánkódik Várad, Noha kínja árad, Ezen a diadalmon, Karótul fejünket Kéntul életünket Mert megmented az napon, Peez Jánosnak hadát Luciper táborát Hogy megrondtád az harcon. 21. A z sok szent szerzettel, Húsvesztő péntekkel Siet vala mireánk, Misefaragókat Nyíreit jezsuitákat H o z vala, hogy tartanánk, Noha viasz nélkül Délben gyertya nélkül Jól látott eklézsiánk. 22. A z Úr teáltalad Izené mit fárad Ily méltatlan dologban. A z szent zsolozsmákat, Pileses papokat, Küldje haza Rómában, O maga örömben, 4
Rütus víz mentében Lakjék veszteg lakában. 23. Hát mit óhajtanánk Avagy miért sírnánk, Megszabadulásunkon, H a hazánk elromlott, Éltünkben megtartott A z mennyei oltalom, A z eklézsiához, Nem az külső jókhoz Köttettünk az világhoz. 24. Dob, trombita zengést, Algyú, puska lövést, Mindent el kell szenvednünk, Dióbélt kívánván, Tudjuk azt mind nyilván, Azt héját meg kell törnünk, H a mind aluszunk is, Békével lakunk is, Nem mind örökké élünk 25. Vitéz atyáinknak, Szegény magyaroknak Nyomdokokat kövessük, K i t űk nyertek vérrel, M i is azon vérrel Megtartsuk és őrizzük, H a német határát Oltalmaztuk, gondját Magunknak is viseljük. 26. Nem szólnánk reájok, Tudjátok, magyarok, Ha igazak volnának, Urakról urakra
Menvén mindnyájunkra Jobb-e, hogy róton rónak, Kolozsvár nagy kénja, Erdély pusztasága Példa az mindnyájunknak. 27. Ha megfogyatkozunk, Hogyha nem adhatunk, Mindjárást megnyakaznak, H a vitézek vagyunk, Úgy is félnek tőlünk, Árulóknak kiáltnak, Patkószeget vernek, Fejünkben szegeznek, S ez világból kiírtnak 28. Méltó hát vigyáznunk, Méltó könyörögnünk, A z új fejedelmünkért, Maradék hazánknak, Szép eklézsiánknak Adatott Gedeonért, Tegye szerencséssé, Hosszú életűvé Isten az sok árvákért. 29. Keserves nemzetünk, Szomorodott szívünk Egyszer hadd vidámuljon, Rabságából testünk, Síralomból lelkünk Immár hadd szabaduljon, Ezeknek fejében, Boldog reménységben Minden ember induljon.
30. Dobunkat perdítvén Trombitát zendítvén, A z egekben kiáltsunk, Erőt onnan kérjünk, A z k i meghal bennünk, Jézussal uralkodunk, A z k i egészségben Megmarad éltében, Szép tisztességet nyerünk. 31. Serény hadnagyinknak, Jó kapitányunknak Példájokat kövessük, M i nem jobbak vagyunk Vagy mi nem több lelkünk A z övéknél, mit félünk, A z ellenség is fél, Abból is jön sok vér, Semmit ne iszonyodjunk. 32. Hadat igazgató, Győzedelmet adó, Bölcs és hatalmas isten, Mutasd meg magadat, Irgalmas voltodat Magyari híveidben, Kiért fejedelmünk És minden nép velünk Áldjon tégedet. Ámen.
'Német káromkodás - Ügyében 'Bocskai Tonzúrás
2
J
BOCATIUS JÁNOS Öt év börtönben (részlet) Ekkortájt azonban fülembe jutott, hogy a mieink zsákmányszerzés céljából be-betörnek Ausztriába, Morvaországba és más szomszédos tartar tományokba, úgyhogy ez az eddig m é g kedves név már kezdett beszenynyeződni, mert a károsultak ezekből a betörésekből ítélték meg egész ügyün ket. A csüggedés határán kezdtem felkészülni mindenféle következményre, a Fejedelmet pedig m e g s z ű n t e m t o v á b b buzdítani; ezenfelül meg is betegedtem, ez is akadályozott, hiszen egész éven át folytonosan ide-oda küldözgettek, s befelefáradtam a város érdekében vállalt apró-cseprő követjárásokba, és irtózni kezdtem a hosszú úttól. Mígnem aztán, amint már fentebb említettem, a korponai országgyűlésen egy újabb alkalom nem adó dott arra, hogy erről az ügyről tárgyaljanak, mégpedig sokkal szenvedélye sebben, mint máskor, mert követek és levelek útján jelentették a Vezérnek, hogy Németországban kétségbevonják az ő személyes hitét és vallását, ariánusnak nevezve őt azt erősítgetik, hogy Bocskai számára nincs ennél az eretnekségnél kedvesebb, és az a legfőbb vágya, hogy Magyarországon az arianizmust elültesse, elhintse, s aztán innen tovább terjessze. Jóllehet — teszik m é g hozzá — m á s ürüggyel bolygatja meg ezt a Camarinát: a magya rok ugyanis nem a vallás ügyét melengetik szívünkben, hanem a lázadást és más nemzeteknek saját orszgukból való kiűzését. M e g é r k e z e t t egy Nürnbergben nyomtatott röpirat is arról, hogy a magyar nép milyen elké pesztő és borzalmas módon pártolt át a törökökhöz, s milyen szélsőséges és megdöbbentő kegyetlenségggel dühöng a keresztyének és a német vér ellen. Mindez haraggal töltötte el Bocskait, másokat pedig arra indított, hogy saját maguk tisztázása végett végrevalahára felkeressenek Németországban né hány hatalmasságot, és sebészkéssel a kelevényt felnyissák, az egész sebet feltárják. 1
2
Parancsot kaptunk — maga Illésházy, valamint Hoffmann György, azelőtt is, most is a szepesi kamara nagybuzgalmú igazgatója, feddhetetlen királyi tanácsos, tudós, bölcs és mértéktartó férfiú; aztán a nemes, képzett és szerény Rimay János, Bocskai komornyikja, korábban az országbíró titkára, a tekintetes és nagyságos Báthory István úré, aki abban az évben távozott az
élők sorából — , tehát parancsot kaptunk az országgyűléstől, hogy nevében írjunk a Birodalomba merész hangú leveleket, vagy külön-külön fogalmaz zunk kimerítő, szenvedélyes és jogos fájdalmunkat kifejező üzeneteket; a levelek foglalják össze e váratlan felkelés okait és követeléseit, tartalmazzák azt is, miképpen jöhet létre a békekötés, de csatoltassék hozzájuk az ünnepé lyes tiltakozás is, hogy ha az elfogadható és méltányos feltételek viszautasítása után valami súlyosabb történne, akkor azt ne a békét óhajtó ma gyarok számlájára írják. A z írásainkat felolvastuk. Illésházyét fogadták el, mert szenvedélyes stílusa, a példák felsorolása miatt az elkeseredett emberek szívesen hallgatták, és mert olyan szerző írta, aki az őt ért sérelmekre emlé kezve a saját lelkiállapotából merítette mondatait és szavait. A bevezetőben hosszasan felsorolja, hogy az elmúlt kétszáz év alatt a magyarok hogyan és hányszor utasították vissza a török javasolta feltételeket, mert ők inkább a keresztyénekkel akarnak együttműködni; és miután annyi hős férfiút, tisztes családot, jószágot, vagyont, házat, az ország annyi megyéjét vagy kerületét, várát, községét, a fővárossal együtt megannyi városát is elvesztették, a maradékot Németország kapujában igyekeznek megvédeni, és a végsőt is elszenvedni abban a reményben, hogy ezáltal az ősi szbadságjogokat meg tudják őrizni, ezek között elsősorban és legfőképpen a lélek és a hit szabad ságát, mely által k i - k i bizakodhatik, hogy elnyeri Istenétől üdvösségét; tehát a szabadságjogokat ők épen és sértetlenül meg akarják őrizni, állhatatosan kitartva a törvényes király iránti hűségben és engedelmességben, és az Istent hívják tanúbizonyságul arra, hogy szívükben-lelkükben mennyire ide genkednek, mindig is idegenkedtek, azoktól a dolgoktól, amelyekhez vagy a végső kényszerűségtől hajtva nyúltak, vagy amelyeket csak az ellenségeik róttak fel nekik. Most azonban a végletekig elcsigázott magyaroknak, akik több erőszakosságot szenvedtek a császári seregektől, mint az ellenségtől, rút há-látlansággal fizetnek, s el kell készülniük a végromlásra, hiszen a nyomorult köznép balsorsában már eljutott a szükség legszélső határáig, a mágnások, nemesek, szabad királyi városok szárnya tollát pedig kitépték, és amilyen kegyetlenül bántak testükkel, éppen olyan kegyetlenül bántak szá nandó lelkükkel is. É n úgy véltem, hogy a levél éles, udvariatlan és már-már illetlen hangját mérsékelni kell. Kérni kezdtem tehát a szerzőt, hogy az érdesebb és az akarata ellenére majd métatlankodást kiváltó részeket enyhítse, válaszul azonban ezt a feleletet kaptam: Durva göcsörtbe durva ék kell. Nos, amitől féltem, amit megjósoltam, az be is következett, tapasztaltam. A m i k o r
én a pfalzi tanácsosokkal nap mint nap tanácskoztam, velem együtt az udvarnál tartózkodott a nagyméltóságú belga fejedelemnek, Móricnak követe is, a kitűnő jogtudós: Pieter Brederode. Amikor a magyar üggyel foglalkozó levélben az egyik Vergilius-sort ilyeténképpen látta alkalmazni: Ne csodálkozzanak hát a keresztyén fejedelmek, hogy a magyarok, ha nem tudják megnyerni az égieket, a poklot fogják megmozgatni, Brederode úgy vélte, hogy itt a török szövetségre kell gondolni. Én viszont úgy magyaráz tam ezt a helyet, hogy csupán a váratlan felkelésről van szó. M i v e l a következő napokban a levelek lemásolása és elkészítése körül nekem már semmi dolgom sem volt, jóllehet az országgyűlés már vége felé járt, de még nem volt berekesztve, én gyenge egészségemre hivakozva kocsira ültem, és hazatértem Kassára. A z t hittem, így elkerülhetem a rám váró veszélyt, és bizakodtam, hogy megszabadulok tőle. Ekkor viszont egy újabb szerencsétlenség szakadt a nyakamba: egy eperjesi barátom és roko nom becsapott. Ezt az embert én a hajdúk szigorú őrizetéből nagy könyörgéssel és váltságdíjjal kiszabadítottam, ő azonban távollétem alatt galádul megszegte adott szavát, s míg az eperjesiek a király oldalán állottak, titokban az egyik lovamon, Kassáról az én házi őrizetemből hazaszökött. A z irigy emberek emiatt árulással vádoltak be a vezéreknél és a katonáknál, s én bizony halálos veszedelmbe kerültem. Ezért aztán amikor néhány nap múlva Bocskai is Kassára érkezett, és ügyemről ilyen értelemben tájékoztatták, beláttam, hogy a mások sugallatára reám kent vád gyanújától csak úgy tudok megmenekülni, ha a rámrótt követséget elvállalom. O jaj, ekkor értettem meg, hogy milyen igaz Hegio mondása az én komédiaírómnál: A k i óvakodik, hogy be ne csapják, ha óvakodik is, alig óvakodik. A m i még ezenkívül hatással volt rám, az többek között Bocskai kifejelentése volt, amikor haragra gerjedve és esküdözve így fogadkozott: Ú g y szeressen engem az Isten, hogy ezt a várost, Kassát, a római császárnak nem engedem át, inkább a töröknek adom. Erre én megrendülve ezt feleltem: N e m úgy van az, Fenség (abban az időben így szoktuk őt szólítani), te keresztyén feje delem vagy, a keresztyének ügyét kell előbbre vinned és nem a törökét. A j á m b o r és bölcs vezérekhez az illik, hogy egyéni indulatból makacskodva semmit sem cselekszenek, és inkább a közösség nyugalmára tekintenek. És neked is ezzel az országgal kell törődnöd, valamint a keresztyén világgal. A z egész Magyarország azt óhajtja, reméli és követeli tőled, hogy az oly régóta tartó bajoktól végre-valahára megszabaduljon, és ne bonyolódjék bele még
jobban. Ekkor ő így felelt: Akarod tudni az okát, Bocatius? Felette gyenge ezen embereknek, a pápa lakájainak szavahihetősége, akik nemigen szokták betartani az egyezményeket. Én szívesebben bízom magamat és enyéimet a törökre, tőle nagyobb biztonságot remélek. Engem már annyiszor becsaptak Prágában, annyiszor adták már szavukat a császári tanácsosok, annyiszor kijátszották már a császári hitleveleket és szerződéseket, hogy egyáltalán nem lennék biztos, ha köztem és köztük valamilyen megegyezés j ö n n e létre, azt be is tartanák. Ezzel a kétségbeejtő véleményével végleg lefegyverzett engem, s most már készen voltam menni, futni, repülni akár tűzön-vízen keresztül is. E z a helyzet kényszerített engem arra, hogy számba vegyem, mi az, ami számomra méltányosabb, tisztességesebb, hasznosabb és kevesebb nehézséggel jár. Néhány józanabbul gondolkodó ember velem együtt főleg a három választófejedelem emberségében bízott, azt remélve, hogy ők, miután az ügy nagyságát lelkiismeretesen megvizsgálták, bölcsen meg fogják talál ni azt az orvosságot, amely gyógyulást hozhat az ország akkori nagy betegségére, akár úgy, hogy közbenjárnak a császárnál, s őt jobb belátásra bírják, akár más megfelelő módon, ha esetleg a császár vonakodna meghall gatni magyarjait, és a királyság helyzetét félreismerné. A m í g ezeket tárgyaltuk, megérkezett Németországból néhány — szám szerint tizenkét — cikkelyt tartalmazó és a tájékozatlan németek számára nyomtatott röpirat, mely a Bocskai-féle hajdúlázadást (ez volt a címe), a lakosság és Kassa város ügyét tárgyalta. A szerző ugyan nem volt feltüntetve, de a magyar helyzetet alaposan ismerte. Ennek a röpiratnak Bocskai nagyon megörült, mert név szerint Beliosát nevezte meg mint gyújtogató fáklyát, mint e nagy tűzvész lángra lobbantóját. ( A z általam lat inra fordított cikkelyeket újra k i akarta nyomatni, de ezt egyikünk sorsa sem tette lehetővé.) Mindenesetre a kiküldetésemre újabb ösztönzést kapott, méltányosabb dolgok fogantak meg lelkében, és ezért siettette elutazásomat. S mivel az említett cikkelyek eléggé lefestik Barbianónak, ennek a kétnevű sátánnak jellemét, jónak láttam azokat emlékeztetőül figyelmetekbe ajánlani, magyar urak, és teljes egészükben itt leközölni. Eddig a cikkelyek , melyek ha vázlatosan is, de legalább elénk tárják Barbiano „dicső" tetteit. S hogy ezeken felül csak az én kassai polgáraim, akiknek én akkor bírája voltam, még mennyi mindent tűrtek el szótlanul, arra az egész közösség emlékezik. Azt pedig én tudom a hozzám érkezett pana szokból, hogy a testőrökként maga mellett tartott vallonjai hány tisztességes 2
3
asszonyt és leányt támadtak meg, szemérmetlen ajánlatokat tettek nekik, de nemegyszer meg is erőszakolták őket, akár a városban, akár a külvárosban, akár a nyílt mezőn, ha a szükség úgy kívánta, hogy az erdőbe vagy a szom szédos falvakba kellett menniük. Ha a j ó hírnév megőrzéséért a vétkeseket parancsnokuk engedélyével tövényszék elé állítottuk, egyáltalán nem tagadták tettüket, hanem azzal védekeztek, hogy minden általuk letepert vá szoncselédnek kilenc magyar dénárt (vagy ahogy köznyelven mondják: egy lengyel dukátot) dugtak a keblébe vagy hagytak hátra a házában. S mindezt ők büntetlenül tehették, amit az a bestia parancsnokuk is megerősített. A z ocsmány ebekre hivatkoztak. De térjünk a tárgyra. A m i k o r a Birodalomba való utazásommal kapcsolatban már több mint százhatvanöt szavazat gyűlt össze, átvettem a Korponán tartózkodó főurak és vármegyekövetek pecsétjével megerősített leveleket, ezeket egyrészt pátens formájában készítették el, másrészt pedig minden egyes elektorhoz külön-külön irányították. Útiköltségre kaptam ezer forintot, s egy határozott instrukcióval is elláttak. Mindezek lezajlása után készülődni kezdtem az útra. A Vezér különös nyomatékkal meghagyta nekem, hogy az arianizmus vádja alól, amelyről a legutolsó reggelizés alkalmával, amikor több más bizalmas emberrel együtt én is az asztalnál ültem, három ujját felemelve és a Szentháromság szent nevére megesküdve a legkomolyabban megerősítette, hogy az tőle nagyon távol van, tehát az arianizmus vádja alól tisztázzam őt a német fejedelmek előtt, akik közül ahhoz mejek először, aki hez a legrövidebb úton s a legcélszerűbb módon eljutok. Búcsút mondok enyéimnek. Balsejtelem gyötör, de eltitkolom. A z e lőtt sohasem éreztem távozáskor ilyen velső küzdelmet. Úgy rémlett , két kötél húz kétfelé, az egyik haza, a másik elfelé. Ugyanúgy küszködött magá val szegény feleségem is, jövendő szenvedéseim sorstársa. Könnyezve kísért k i a házból, s utoljára tartotta elém búcsúcsókra két kicsi fiacskámat. Elindultam. Egyetlen szolga kísért, az íródeákom, aki Wittenbergben szán dékozott maradni, hogy ott folytassa tanulmányait. A l i g léptem k i a város kapuján, hirtelenül nagy ellenszél támadt, úgyhogy még a kocsis is kényte len volt hol előre, hol hátra menni, és kora hajnaltól alig jutott túl Eperjesen egy mérfölddel. A k k o r egy vaksötét, felperzselt faluban lerakott engem, de rövid pihenő után Bártfa felé siettünk. Én m á r ekkor megéreztem a rám váró eseményeket. Bártfa elővárosát (a város zárva volt) nyolc zászlóaljnyi hajdú tartotta megszállva, a prédálás okául azt hozták fel, hogy nem kapták meg a
zsoldjukat. Hogy szabad utat adjanak nekem, meg kellett mutatnom papír jaimat, igazolván, hogy követ vagyok, de még így is arra kényszerültem, hogy megfelelő fizetésért kísérőket fogadjak fel a prédálók közül. Második szolgának magam mellé vettem egy bártfai polgárt is. Ahogy elhagytam Krakkót, megint egy baljós előjel adta elő magát. A z egyik bérelt lovunk egy szokatlan helyen nem akart továbbmenni, hiába ütötték ostorral, bottal, csak remegett és egész testében verítékezett. H a megszólalt volna, Bálám sza marának hittem volna. A sziléziai Neissében kocsisom előzni akarván másokat, egy magas hídról kocsijukkal együtt lesodort két lovat a kemény jégre, úgyhogy az alázuhanókról azt hittük, hogy nyakukat-lábukat törték. Nagy csődület támadt. Engem már a hídon letartóztattak, és bíró elé vittek. A szigorú őrizetből csak akkor engedtek el, amikor a csodával határos módon életben maradt lovakat nagy nehezen újra a partra vonszolták. í m e , mondtam enyéimnek, emnnyiféle baj ér bennünket, mily sok veszedelmen keresztül megyünk a Birodalomba. Itt, ebben a városban történt a következő esemény is. A z én második szolgám, aki egyébként bártfai polgár volt, és szolgálatait önként ajánlotta fel nekem — én pedig megígértem neki, hogy az országgyűléstől majd vala mi kis fizetést kérek a számára — , ez a szolgám abban a vendéglőben, ahova betértem, véletlenül összetalálkozott a földijeivel és a testvérével. Beszélgettek. Szó szót követett, s közben elfecsegte nekik az én megbízatá somat is. Ráadásul, mikor láttam, hogy ezek a férfiak jóindulattal vannak irányomban, és úgy tűntek, hogy a magyar ügynek pártolói, mint leendő útitársaimnak én is elmondtam nekik egyet-mást utazásommal kapcsolatban, mert ők is közölték velem becsületesen mindazt, amit azokról a fejedelmekről tudtak, akikhez kocsimon sietnem kellett. Ezért aztán, jóllehet innen egyenesen Drezdába akartam menni, megváltoztattam útitervemet, mert megtudtam tőlük, hogy a brandenburgi herceget a pfalzi grófnál fogom megtalálni Heidelbergben.
' Isten létét tagadó 2
3
Belglojosót Végül a cikkelyeket nem ismertette
BOCSKAY BÚCSÚZÓÉNEKE 1. Bátorság leikömben fölötte nagy vagyon, Noha tagjaimban sok fájdalom vagyon, Testem nyavalyákkal terheltetvén vagyon, Keserűségökkel szívem rakva vagyon. 2. Oh átkozott embör, k i neköm ezt szörzéd, Országommal együtt magamat elveszted, Megvött házaimat pogány kézben ejted, Möllyel én szívemet jaj! mint keseríted. 3. Kassa, szép várasom, isten legyön hozzád, K i tisztösségömet neköm oltalmaztad, Hűségedet hozzám mindönkor mutattad: Én királyságomat mert nem rágalmaztad. 4. Szívem hasad rajtad, hogy tűled megválom, Nagy keserűséggel tanácsim említtöm, Mört az földiektűi neköm meg köll válnom, Halállal kell bizony ezöntűl megvínom. 5. Kincses Erdélyország, futamjál élőmben, Légy vígasság neköm ily nagy gyötrelmemben, Oh nagy tisztös urak, hol vagytok igyemben — Könnyebségöt azért tögyetök testömben. 6. A z én gyötrelmimet, intlek, halljátok meg, Jaj! az mérög miatt már szívem hasad meg! Testöm nyavalyáiul nem vidámulhat meg, Jaj az én életöm! Immár nem halok meg? 7. Iszonyú kínomat palotám jajgatja, Én kiáltásomat ágyas-házam hallja, Csontaim gyötrelmit az ég ha csudálja: K i volna az embör, k i engöm nem szánna?
8.
Jüvel hamar, jüvel hozzám én Krisztusom, Leikömet, elmémet tenéköd ajánlom, Bágyadt testöm penig az földnek megadom, Halálom óráján mindönnek ezt mondom:
9. Szerető fiaim, urak és köznépek! K i k én végórámon mastan jelön vagytok: Fölötte j ó néven veszem szolgálattok — K i k nagy zokogással atyátokon sírtok. 10. Testöm sok kínokkal noha rakva vagyon: De eszöm és elmém nyilván helyén vagyon, Királyi koronám előttetek vagyon — Tündöklő zászlómat tireátok bízom. 11. Vögyétök föl gondját kérlek, országomnak, Helyt adjatok urak az én intésömnek, Úgy adjon jót isten, urak, magatoknak. Immár véget vetők mérög-nyavalyámnak. 12. A z hatalmas isten titokét megáldjon, Intésömmel együvé Erdélyben bévigyön, Mindön utatokban tiveletök legyön — Mindön tanácstokban szrencséssé tegyön. 13. Ne m é g , immár lelköm vidd el én Krisztusom, Mert bágyadt testömben immár nem tarthatom, Te szent országodat add meg neköm látnom, Nagy szép dicsőségben veled imádkoznom. 14. A z ezörhatszázban és hét esztendőben Jó fejedelmünkhöz való könyörgésben A z szép kikeletkor büjtnek közepiben Szörzék ezt versökben az Szent Jóbnak napján.
' Május 10-én
1
BOCSKAY ISTVÁNNAK
SZOMORÚ
(részlet) 1. Mély álomba merült, Oszloptul üresült, Pusztaságra terült, Gyalázatra került Szemében veresült, Szívében keserült, Idejében vénhült, Erejében gyengült 2. Kőszívű magyarság! Kiben a pusztaság, Megrögzött a rabság, Újult az árvaság: Micsoda durvaság, Tőled rongyos ország, Ha most is vígasság Dolgod és nyájasság? 3. Szomorú ruhával, Feketített gyásszal, Siralmas orcával, Elholt ábrázattal, Festett lobogókkal, Keserves zászlókkal, Nézd! az urak haddal, Mint mennek bánattal. 4. A m a bevont hintó, És hat fekete ló, K i t a sok udvarló
HALÁLÁRÓL
Körül vött sok zászló, Vajon mire való? Bezzeg sok a jajszó! Nem nyerit csak egy ló, S mind sír a sok báró. 5. Csendes szép lépéssel, Alázatos szinnel, K i t visznek bús szívvel, Siránkozó szemmel, Mit akarnak ezzel, A sok énekléssel, A papi sereggel, Deákkal, mesterrel? 6. Född bé szemeidet, Nyisd meg füleidet, Hallhatdsza ezeket, A síró igéket, Elvesszek, ha többet Értél ilyeneket: Megölték fejünket, Jó fejedelmünket! 16. Fényes szerencséjű, Jó emlékezetű! Kit sirat minden szű, Mert holtad keserű, Mely szép tekintetű Valál s éles szemű, Mely kegyelmes szivű, Mely drága erkölcsű! 17. Magyarok paizsa, Igazság oszlopa, Jók oltalmazója, Gonoszok rontója!
Hova mégy a sirba, Előlünk a porba, Pásztor nélkül n é m a És kevés juhocska. 18. Sok farkas környülünk, Melyektől rettegünk Tudjuk, hogy vezérünk Vagyon egy istenünk, De drága tükörünk Valál te közöttünk, Kinek örvendeztünk, K i v e l dicsekedtünk. 19. H a te minket elhagysz, Mint ahogy el is hagysz, Utánad csak bút hagysz, Csak keserű jajt hagysz, Minden jót elragadsz, Árvaságra juttatsz, A pusztaságra hagysz, H a nekünk szót nem adsz. 20. Kedves keszkenőcske! K i t szememnek könnye, Sűrűen megtölte, Maghata bő vize, 1
Te légy ennek jele, Keserűség mérge Hogy bement lelkembe, Szívem közepibe. 21. N o im megfacsarlak: H o l vagytok már urak? Nincs-e fia annak A drága atyának,
Itt-e vége annak A jó akaratnak, Kit ajánlottanak Azelőtt urunknak? 22. Megvénhüdt katonák, Fizetetlen szolgák, Rongyosult bestiák, Nyomorodott árvák! Bizonyság ez ország, Voltatok j ó szolgák, Kiről jutalomság Mennyei boldogság. 23. Ne nézzétek dolgát, Megszorult tárházát, Láttátok jóvoltát, Kegyes akaratját, Mutathat isten mást, Fáradtság váltságát, K i megadja árát, Munkátok jutalmát. 24. Kísérjétek el bé Ti őtet Erdélybe, A z urak székekben Hadd üljenek helyben; Leszen jövendőben Csak hamar időben, Hogy ő nemzetünkben Lesz emlékezetben. 25. Hadat szállítani, Törökkel alkudni, Némettel traktálni Erős frigyet kötni,
2
3
Népet gubernálni, Megtelepíteni, Megválik hordozni, K i lesz jobb viselni? 26. N o ez isten dolga, T i őtet azonban, Fogjátok ágyában, Szomorú boltjában, Vigyétek a sirba, Utolsó házába, Holott nyugovásban, Lesz csendes álomban. 27. De a vitel közben, Keseredett szűben, Sírjatok lélekben, Ezt mondván ezenben: «Akihez éltünkben Bíztunk legerősben, Azt tesszük a földbe, Romlandó Sellyében.»
4
28. Magyarok bölcs atyja, Nemzet megszánója! Akit csak mutata Isten s meg elhíva, Júdás maradéka, K i t pénzért elolta, És minket elronta, Tőled, hogy megfoszta. 29. Immár az irigység, Nem bánt semmi inség, Drága test! békesség, Legyen már könnyebbség,
Testedben szép épség, Lelkedben csendesség, Krisztusnak dicsőség, Örökös fényesség. 30. Országod országnál Jobb legyen ez rossznál, K i t romlásban hagyál, Mert úgy is találál; Immár mindnyájunknál, Siralmas bánatnál Nem marad a búnál Egyéb óhajtásnál. 31. Többet nem szólhatunk, Téged im itt hagyunk, Most csak m i siratunk, K i k szegények vagyunk, De jövendőt mondunk, Hamar időt hagyunk, Országostul sírunk, Rajtad és zokogunk. 32. Adja isten jóra, M i t szívünk vádolna, Gonoszt távoztassa, Tőlünk elfordítsa, Hazánkat megtartsa, Békességbe hozza, A k i magyar tagja, Tudjuk, ezt kívánja.
'Átjárta, átitatta Tárgyalni Kormányozni Koporsóban
2
3
4
A F E J E D E L E M N E K MEGÉTETÉSÉRŐL ÉS A N N A K BÜNTETÉSÉRŐL VALÓ ÉNEK (részlet) 1. H a kérdi isten, Kátai tetőled, Hol vagyon neked kegyes fejedelmed? Mit felesz arra? Mert azt elvesztötted, Testéből lelkét méreggel kiűzted. 2. Te is azt feleled, mit Kain felele, A barázdánál mikor öcsse vére Felkiált vala isten eleibe: M i ? Nem voltam öcsémnek őrzője. 3. Haj te áruló! Őrzője nem voltál, Fejedelmünknek, de gyilkosa voltál, Noha ő tőle nagyra méltóztattál, De mindazokról háládatlan voltál. 4. Magyarországban nagyobb úr náladnál, Nem tudom k i volt Kátai Mihálynál, Tiszteddel mindent te fölül haladtál, Fejedelmünknél becsületben voltál. 5. A m i kegyelmes fejedelmünk téged, Erdemed fölött emelt volt fel téged, Nagy urasággal látott volt meg téged, Kit nem érdemlött volna meg személyed. 6. Csak nézte isten, mit csinálsz, az égből; Ha hálaadó lész hozzá ezekről, Elfeledkezel régi jó tettéről Gondolatod lőn fejedelemségről.
7. M i n t jára Judas — ha olvastad volna — Jól tött urának hogy lőn árulója? Igaz példa ez, mert szentírás mondja: Önön maga lőn magának hóhéra. 14. H a forgott volna biblia kezedben, Mózes könyvének szintén kezdetiben, Megláttad volna harmadik részében, Mint jára Ádám nagyra nézésében. 15. Minthogy istenné akar vala lenni, M i n d jót és gonoszt meg akara tudni: Azért kelleték néki eltávozni, Halhatatlanból halandóvá lenni. 16. Talám téged is isten ő felsége, A z ezerhatszáz és hét esztendőben, Gyertyaszentelő havának végében, Izenként nem tött volna be a földben. 1
17. De hogy éltödben jót és gonoszt tudtál, A jót elhagytad és gonoszt forgattál, Urad székében ülnie akartál, Megérdemlötted azt, amit találtál. 18. Ebben főképpen vetél istenednek, Annak utána minden feleidnek, Vetél magadnak és te nemzetednek, De summa szerént a magyar nemzetnek. 2
3
19. Hogy ily kegyelmes j ó fejedelmünket, Úgy mint minekünk tagunkat vérünket, K i által isten j ó egyességünket, Megadta vala m i békességünket:
20. Csalárdul tőlünk elveszted méreggel, Fog nélkül való élnek fegyverével, Kiért tégedet sok élös fegyverrel, Elaprít'nák Kassán egy j ó reggel. 21. Méltó nem voltál temetni a földben, Hanem vadaknak hollóknak gyomrában, Mindazonáltal testednek fölibe, Egy verset írok emlékezetedre: 22. «En k i [az] magyar nemzet árulója, Adtam uramnak mérget halálára, Kátai, Mislén egy kis sirban, Takarván fekszem sok ezer darabban. » 4
23. A z ezerhatszáz és hét esztendőben, Kegyelmes uram halála eszömben M i k o r forogna keserűségemben, Szerzem ezeket a Maros mentében.
1
Februárnak.
~ Nemzetségednek, csaladodnak. 3
De legfőképpen.
4
Faluvég, Kátai birtoka.
1
EPITAPHIUM MICHAELIS KATAY
Én Kátai Mihály, világnak nagy példa, A z Epicurusnak voltam unokája, Sardanapalusnak követője, társa, Bachusnak, Venusnak, Voluptasnak fia . 2
3
4
A z Istennek nevét nyílván káromlottam, Múlandó jószágért hitem megtagadtam, Ellenségnek hazám, s nemzetem eladtam, Velem jót tött uram méreggel itattam. A z élő Istennek olvastam könyvéből, Hogy ha k i elhinné magát haragjából Nyakra főre jőne le az uraságból, De ezt csak gúnyoltam nagy kevélységemből. Azért mind ez világ rajtam tapasztalja, Hogy szent igaz légyen az Istennek szava., A z mit érdemlettem, ihol azt megadta, Itt nyugszom vagdolva, diribról darabra.
' Kátai Mihály 2
3
4
sírfelirata
Epikurosz ókori filozófus, az élet élvezetét hirdette Sardanapal elpuhult asszír király A bor, a vidámság, a szerelem, a gyönyör istenei, istennői a görög-római
mitológiában
RIMAY JÁNOS Bocskai István
sírfelirata
lile ego magnanimis H E R O S virtutibus ortus, Inclyta Pannóniáé, Christe, Corona Tuae. Fida Tuo postquam pro nomine proelia gessi, Armaque pro Patriae digna salute tuli; Te Duce iam Victor, Patriamque tuentibus armis Suspendi adversae tristia bella manus, Nunc victus valido non Marté, sed arte veneni, Pro Patria, Victor, vincor ab arte solo. Christe mihi, mihi Christe, salus mea, Christe, Voluptas; Cuius eram vivus munere, quicquid eram, Da (dare namque potes) dum molliter ipse quiesco, Succedat laudi fida corona tuae. Qua Duce Pannonicas Tua glória saneta per oras, Crescat, in immenum multiplicata decus.
Fordítás: E n vagyok a hos, k i nagyszerű erényekkel születtem, a te Pannóniádnak híres koronája. Miután hűséges harcokat vívtam a te nevedért és fegyvert ragadtam a Haza igaz üdvéért, a Te vezetéseddel már mint győző és a hazát védő fegyverekkel megállítottam az ellenséges kéz gyászos háborúit. Most legyőzetvén, nem Márs erejétől, hanem a m é r e g mesterkedésétől, én aki a Hazáért Győztes vagyok, csupán a mesterkedéstől győzettem le. Krisztus, Krisztus, üdvöm, gyönyörűségem, kinek én éltemben oltalmára voltam, bármi voltam is, add meg (mert megadhatod), hogy míg csendesen itt nyugszom, a te dicsőségedre hűséges koronád jusson k i nekem. Ennek vezetésével a te szent dicőséged, a pannóniai vidékeken megsok szorozódva nőjön végtelen nagy díszedre.
KEMÉNY JÁNOS ÖNÉLETÍRÁSA (részlet) A z mint azért az fenn említett helyen is jelentem, török segítségével Magyarországból is kitudta Bocskai az németséget. E z igen jeles fejedelem volt, kevés idő alatt nagy dolgokat vitt véghez; ez állatta helyben Magyar- és Erdélyországnak mind külső, s mind belső szabadságit; ez telepítette az hajdú várasokat az török ellen nagy földnek bástyájául; egyébiránt az török Ecsedig, Kallóig, Szatmárig feljárt és holdoltatott. De oh boldog Isten! mely nagy kár lőtt hamar halála, kevéssé élhetett, megbetegesedvén meg kellett békélleni római császárral, és Kassát az hét vármegyével megtartván con tractus szerént, megholt, és redeált esmét. Kátai Mihály maga hiteles cancelláriusa méregétetővel vesztette volt el, kiért őket is hívei koncról koncra hányták, darabolták, melyet német praktikából lőttnek lenni tulajdonítottak. Ennek succédait Rákóczi Zsigmond, k i akkor gubernátor volt, ilyen képpen, hogy Bocskai vévén eszében halálozó állapotját, testamentaria dispositiójában hadta és commendálta successorának Homonnai Bálintot, k i igen virtuosus ember volt, és minden derék dolgaiban Bocskainak a latere hasznosan forgolódott; de ebben vétette el útját, hogy nem csinálván más fundamentumot az regnicolák között promotiójára, fundált az Bocskai dispositióján, mely praejudicálni láttatván az ország libera electiójának, az stá tusok azon megháborodtanak, és noha igen köszvény miatt megnyomorodott ember volt, de mégis inkább választották Rákóczi Zsigmondot fejedelmúl, kis is egyébiránt jámbor és jó fejedelem, elein egri kapitánságot vitézi j ó hír rel viselt ember volt; Homonnai Bálint pedig frustráltatott, k i már meg is indult volt csak keveses magával az akkori országgyűlésére az electióra; kinek pártját tartotta Bethlen Gábor is, mely miatt meg is fogattatta, vasazta 1
2
J
s ideig tartotta is Rákóczi, azon szerént Macskási Ferencet is, az oda fel sub litera A . említett sógoromat, k i akkor Homonnai Bálint követje volt. Nem sok idő múlva elbocsáttatván Macskási, visszament urához, Bethlen Gábor pedig adhaereált Báthori Gáborhoz, és mind az több factionariusok, kik Homonnai pártját tartották, mert egyébiránt igen kedvellették az emberek; obstált csak az egy módban lött impingálása, s inkább is faveáltak néki, mintsem Rákóczinak, és kezdették Báthori Gábort izgatni; melyet eszében vévén Rákóczi Zsigmond, és kiváltképpen betegsége miatt inhabilitasát, per tractatum cedálta az fejedelséget Báthori Gábornak, azalatt az mi kincset congerálhatott, kitakarította, Báthori Gábor is cooperálván benne; Szádvárát is római császártól néki impetráták; és ekképpen Báthori Gábor eligáltatott és inauguráltatott. 4
5
6
7
' végrendeletében 2
hagyta és ajánlotta
utódjának
mint első embere más jogalapot a lakosság között felemeltetésére, egyedül Bocskai rendelkezésére támaszkodott, mely az ország szabad fejedelem választási jogát látszott sérteni az A. betű alatt (jelölt fejezetben) akadályul csak az az egy mód szolgált, amellyel őt rá akarták erőszakolni (az országra), alkalmatlanságát, tárgyalás útján átengedte megválasztatott és beiktattatott.
3
4
3
6
7
ROZSNYAI DÁVID 5. 1. Vajha Szent Isvannak Bocskai Istvánnya, Corvinus Mátyásnak Iktári Gáborja Hevenyén nyomokban bé hághatnak vala, M e g volna Szalonnán mind sodor, s mind orja. 1
2
2. Be szépen kezdődek e'Seculum veled, K i tudgya, mint fogy el ma holnap kívülied, Mint vagyunk, s mint leszünk, nincsen benne hired, Már mi csak sóhajtunk, s úgy említünk téged. 3. Katáinak mérge meg évé fejedet, N e m száná nemzetét, sem a'te ügyedet, Örömest meg halna, ugy sirat tégedet, De tarde' fabulái, meg iván véredet. 3
'Bethlen Gábor Évszázad Késő bánat
2
3
A HÁROMSZÁZADIK ÉVFORDULÓN
ENDRŐDI BÉLA Bocskay zászlóbontása! Éjszaka csendjében, vadon erdők mélyén Egy-egy árny suhan el, nesztelen a lépte... Reszkető gallyak közt egy-egy titkos őrtűz K i v i l l o g , fellobban a nagy messzeségbe. A tüzeknél csüggedt, lerongyolt legények, Arcukon fájdalom, a szivükben vad bú. Bujdokolva járnak, dacban ég a lelkük, Szolgaságot nem tűr, aki szabad hajdú. Száll, tűnik az éjjel, sápadoz a holdfény, N é m a a vad erdő, lombsátora hallgat... Egy-egy ló felhorkan, ahogy végigborzong A fák közt valami sejtelmes fuvallat. K i tudja, honnan jön; k i érti, mi sír benn': Kétség-e, remény-e, átok-e, vagy bánat? Tán üzenetet hoz, tán vigasztalást visz Magyarország annyi bujdosó fiának. Pirkad. A táborban felszakad az égalj, De mintha sugárzóbb lenne ez a hajnal. - Im, hol a nap felkél, távoli hegyormon Egy lovas alak áll szobornyugalommal. Körrajza hatalmas, csupa tűz a lénye, Mintha épp a napból szállt volna le hozzánk, És belesüvölti a reggeli csendbe: -Bocskay zászlót bont, ébredj Magyarország!
S a lovas háromszín, büszke lobogóját Kibontja, - megleng az a reggeli szélben. Sugarak csókdossák, s amint tovalebben, Valami szent mámor száll át a vidéken. Oh, régen várt hajnal, jötte nagy időknek Vonj fénybe ma mindent, lángoljon az égbolt, Ne csüggedjen senki, nincs semmi se veszve, - Ébredj Magyarország, Bocskay zászlót bont! S szinte csodamódra, bércek, hegyek alján, Mohos kősziklák közt, erdők vadonából, Ezrek és ezerek nyomulnak előre, Arcukon elszántság, lelkesedés lángol. Gomolyog a tömeg, soruk szakadoz még, Aztán összeforrnak egyetlen csapatba, S amerre ő vágtat, szilaj robogással Rohannak előre, - be a virradatba!
SAJÓ SÁNDOR Bocskay éneke Turulmadár, de megszelídültél! Szennyes porba jaj de elmerültél! Zord hatalom nyűgözi a szárnyad, Turul-madár, de gyönge madár vagy! - Dacos búval szent eskümet mondom: Tépett zászlónk véres harcra bontom! Jog a kardom, ős törvény a vérem: Követelem, mit eddig csak kértem! Jött-ment az úr Magyarország földjén, Zsákmány a hit, erőszak a törvény; Ősi nemzet egyre fonnyad, gyérül Mint fa lombja hideg őszi széliül. Éltünk eddig, búnkat panaszolva, Alázatban, mint a hitvány szolga; Már ezután, halld meg, osztrák császár: Tölgyfa leszünk, nem hajlongó nádszál! Gazba pusztul a halom, a róna, A k i lakta, puszták bujdosója; Templomoknak oltára bedőlve, Magyar vallás kiűzve belőle... Turulmadár, bontsd k i büszke szárnyad, Repülj, repülj, ha magyar madár vagy!
Bitangba vett, züllött, rongyos népem Nosza harcra Isten s hon nevében! Magyar népem, könnnyes szemmel látom Vergődésed kemény nyoszolyádon; Rád zúduló tengernyi gyalázat Szívem mélyén dacos búra lázad. Gyülemlő búnk, régi nagy türelmünk, Gyulladj bátor, elszánt tettre bennünk! Szabadságért nosza kardra, vérre: Vagy kivívjuk — vagy elveszünk érte!
LAMPÉRTH GÉZA BOCSKAY Tisza-Duna síkja, a völgyek, a bércek Tele vannak jajjal, elfojtott sóhajjal... Éj sötét évadján bús haj du vitézek Gyülekeznek... s tűnnek, ha pirkad a hajnal. Fegyveres poroszlók szerteszéjjel járva Koldustarisznyára is porciót vetnek, Bilincset vernek a hitre, szabadságra... -Ez siralmas sorsa a magyar nemzetnek! S a bihari rónán hívó szózat támad: - Nézd, békóban lelkünk, szégyenpirban [orcánk, Hagyd a tétlen magányt, a kereki várat Jó Bocskay István s gyere immár hozzánk: Törd le bilincsünket, töröld le könnyünket, Emeld fel zászlónkat, légy a mi kőszálunk, Ős szabadságunkat s új tiszta hitünket Hogy óvjuk, hogy védjük - jövel immár [várunk S a bihari rónán, a kereki várba' Bocskay Istvánnak megdobban a szíve. Ezt a hívó hangot érzi, rég is várta, Ő a hit s szabadság rendületlen híve! Hogy eddig is nem jött - nehéz harcot vívott Forró honszerelme s nagy királyhűsége:
A trónra tekintett, a törvényben bízott. Látja most már ő is: mindhiába...vége! - Hát Isten nevébe' - karddal a kezébe' Tűrő nyugalomból száll a csatatérre. Gyűl köré a síkok, völgyek, bércek népe, Hitért, szabadságért kész omolni vére. Rázúg a zsoldos had...de melytől a tábor Megrettenjen: földön oly hatalom nincsen! Hisz a vezére Bocskay s Bethlen Gábor, S szent büszke jelszava: „Erős várunk Isten!" S szállva győzelemről fényes diadalra, A hős, a bölcs vezért már csábítón várja: Királyi korona és jogar hatalma! De Bocskay néz csak vezércsillagára... Hiú fény, önérdek nem vesz erőt rajta, E l nem szédíti a hatalom nagyságaAmért ő harcba szállt - vallja szíve, ajka: A z hite s hazája drága szabadsága! K i éltét szentelé csak a köz javának, K i t csak egy magasztos szent eszme vezérel: Hátmögi alkut az nem köt önmagának Sem a jóbaráttal, sem az ellenséggel! Itt nincs egyéb alku, itt nincs m á s szövetség: - Szól az írással s a karddal a kezében A k i megsebzé a nemzet lelkét-testét, Gyógyítsa is meg - az Igazság nevében! S tisztán, fenségesen zendült, szállt a szózat. Mint a tárogató s az orgona hangja... Bécs süket falai szinte megrázkódtak, S felröppent közülök a béke galambja. Amit hozott, nemcsak béke olaj ága: Hősi babér is volt Bocskay fejére.
Ezt sem hordta soká... Testamentumába Ránk hagyta örökbe... s ő pihenni tére... Pihen a teste... De erős magyar lelke Itt él közöttünk, hogy intsen, bátorítson: Zsarnok önkénnyel, hogy bátran szálljunk [szembe,Földi hiúság ám el ne tántorítson! Mert a szabadság nagy mennyei javával Fölérő kincs egyéb itt a földön nincsen! -Áldjuk nagy emlékét és szent jelszavával M i is győzünk mindig - „Erős várunk Isten
ADY ENDRE BOCSKAI
ISTVÁN
Várad kapitánya, Stephanus Bocskai, nagy ember és magyar úr volt. Sokkal típusosabb magyar, mint például Pázmány Péter. Félünk, hogy plán tája kipusztult már ennek a szép fajtának. Mert micsoda gyönyörű ember volna egy mai Bocskai István. A z Európától megihletett erdéyi kultúrában felnőtt. Protestáns, jeles, újító, nagy elme. Főképpen pedig bátor és bölcs magyar. Hiba és beteg csoda történhetett a magyar lélek evolúciójában. Iszonyúan pici magyarok a mai magyarok. Leszaladás történt a magyar típu sok skáláján. Hogy Belgiojosonak is köszönhetjük egy kicsit Bocskait, nem baj. Csak a nebulók kötelesek elhinni, hogy a messiások és hősök úgy nőnek, mint a krumpli, vagy úgy érkeznek, mint a meteor. Kicsinyes csírákból szökkennek elő a legnagyobbb dolgok is, s a nagy emberek egyebet is cse lekednek, mint hogy nagy cselekedetekkel traktálják a históriát. Féltette bir tokait és várait Belgiojosotól, s erre fölkelt. Megvédte a lelkiismeret szabad ságát. Megnövelte a magyarság harcos dicsőségét. Ivott a sikerek leg nagyszerűbb italából. Gyakorolta a megértő és lemondó bölcsességet. Fák lyát gyújtott a magyar géniusznak. Okos formáját formálta meg a nemzeti szabadságnak. Megkötötte a bécsi békét. És elvesztette önmagát. E z évben háromszáz éve éppen. A bécsi békének s Bocskai halálának is. Ünnepelték ma az emlékét. Holnap, vasárnap megkoszorúzzák szobrát a protestánsok. A z t a Bocskaihoz méltatlan szörnyszobrocskát. Tetszik talán ismerni. Á m e nagy ember nemcsak a protestánsoké és a hajdúké. Jusst for málunk hozzá minden magyar liberálisok. Korába behelyezve ő igazán előd je az igazán európai nagy magyarnak, aki ma m é g nincs. II. Dózsa
Györgynek nem kívánjuk megtenni. De a Róma átkát kikacagó s Béccsel okosan hadakozó Bocskai István ma oly bátor vezére volna az európaian magyaros radikalizmusnak, amilyent nagyon sokára kapunk talán. Kár, hogy a história lehetetlen akaratából, a protestantizmus első hatalmában nem tudta annak idején magát megtartani. M á s magyarjai lettek volna háromszáz év óta Magyarországnak, s ma jobb dolog volna magyarnak lenni. Fájdalmas örömmel gondolunk régen eltűnt alakjára. Testamentu mára, melyből m é g ma sem tudják az igazságot kiolvasni Magyarország fiai. M a a magyar intellektuálisak a hajdúk. Nagyszerű csapat, mellyel új M a gyarországot lehetne csinálni, ha egy új, mai Bocskai akadna. De ma Belgiojosok a magyar vezérek is. Ét kátaiak. M i pedig ünnepelni tudunk.. A régi Magyarország megmentőit szépen ünnepeljük. De új Magyarországot nem tudunk csinálni. Talán föléltük a magyar matéria értékesebb felét. H a Bocskai István föltámadna, nagyon megvetne bennünket.
CSENGEY GUSZTÁV Bocskay Mit akartok tőlem? dalt a csodaképről? Hadverő magyarról? régi dicsőségről? M i k o r a félvilág riadozva nézte: Hogy' űzi a császárt magyarok vitéze!... Róla zengjek én dalt?...Minek kivánjátok? Hozhat-e nagy múlt szebb jövőt reátok?... Miről egykor hősök dicsősége zengett: Visszahozza-é dal síró nemzetemnek? Mégis - óh csak zengjen, zengjen az az ének, Legyen hirdetője az ő nagy nevének! Oszlik a bús égnek, oszlik már borúja, Hinni kezd a nemzet, van reménye újra. Nagy Bocskay Istvánt, nemzetem, hogy nézzed, Hozza fel néked a sírbontó igézet, Háromszáz év után hogy örömmel lássa: Van a nagy jelszónak m é g föltámadása. M i az az nagy jelszó, ami véle egy lett, Hogy millió híve körülte sereglett? Kész vala egy szívvel meghalni is érte, És boldogan halt meg, ha kiomlott vére. Szabadság! te vagy az, a te égi nemtőd Mutogatta híva a boldog jövendőt, Mutatta méltóan, harcok hajnalával, Adta nagy vezérét csodahatalmával. Szabadság, te ihless, ha vitézed' zengem! Zászlaja előttünk hadd lobogjon fennen,
Harsogjon hős neve az országon végig, Ostromló szent imánk csapjon fel az égig. Magyarok Istene, hisz kegyelmed' hívjuk, Elbúsult hitünkkel egedet ha vívjuk. Hogy itt még magyar él, hisz a te csodád az, A n n y i vész után óh hisszük, hogy megáldasz. H a nézek a múltba, végig az országon, A k k o r is, ottan is nagy csodádat látom: K i t szabadságunkra adtál hős vezérül, Börtönben született rabok gyermekéül. Talán ez borítá a fátyolt lelkére, Vitte kis hazáját a császár kezére; A császár-eszmével oly rokon a rabság! Messze volt lelkétől az igaz szabadság. A törökkel szemben gyönge már hazája, A császár menti meg. E z volt délibábja. Csalfa szép káprázat, csillogott, de messze; A z kellett, hogy egyszer helyben fölkeresse. Fölemelte a kegy. A trón közelében, A zsarnok-uralom kellős közepében Meglátta a gyarlót és lehullt a fátyol... Visszatért sírva, k i elszakadt hónától. Oh az a kép otthon, mi eléje tárul! Megborzad a lélek, a szív belefájul: Elpusztult falvakon martalócok dúlnak, Éhes nép utolsó falatjához nyúlnak. Fényes úri rend is üldözött vaddá lesz, Zsákmányra leső vád sokakat rabbá tesz. Megtelik a börtön, piros vér patakzik, Gyilkos áldomásán jó piros bor habzik. Szabadon a hit sem szállhat már az égbe: Gonosz templom-rablók törnek szentélyébe.
Úrral és szegénnyel kegyetlenül bánó Vérivó vezérük a vad Barbiánó. A n n y i rablás után les nagyobb prédára, Elesik hadától j ó Bocskay vára. Almodást iszik rá ujjongva a pribék... De fölkel Bocskay és egyet int: „Elég!" Elég volt iszonyún. Szava messze harsog: „Hazánkért, hitünkért vívd, magyar, a harcot Had özönlik, árad, zúgva ront előre, A hitvány martalóc menekül előle. Elől fut vezérük. Hátul volt csatába'. Csak rabolni tudott, hősi harcra gyáva.Magyar hajdú ajkán kél győzelmi ének, Büszke hirdetője Bocskay nevének. Zúgva jut fülébe a prágai úrnak... Üvöltő dühétől szolgák összebújnak. Nincs, aki segítsen, k i tanácsot adna, Hősök hada előtt szétoszlik hatalma. A rabló rendszernek egy csapással vége, Nem segít urán m á s , egyedül a béke; Megkezdett alkura fogát csikorgatja, De a békejobbot mégis megragadja. Oh, nem adják ingyen: szabadság az ára, Szabadon zenghessen vallásunk imája, Jogát visszanyerje a megbántott nemzet, A z ország törvénye védje meg a rendet. Alá kellett írni, meg is pecsételték, Benne elismerték Erdély fejedelmét. Sikere két egyház örök dicsősége, S lett aranybulánkká a nagy bécsi béke. Századok múltán is nagy évfordulója Hősök utódinak megvigasztalója.
Borult már azóta egyházunkra árnyék, De sok bú, vész után ez a kötés áll még. Záloga ez ma is boldogabb jövőnek, Régi igazából még szebb idők jőnek; Egy gyökérből hajtott két sudaras ága: A lelkiismeret s haza szabadsága. Zengjen évről évre, zengjen öröm-ének, Ünnepet szenteljünk Bocskay nevének, Egy közös fohászban lelkünk égbe szálljon: Hogy dicső szelleme itt közöttünk járjon. Forrjon egybe szívünk, hogy utódink lássák: Meg tudtuk őrizni áldott alkotását. És ha kell, hogy érte m é g szevedés érjen: Példáját követjük - Isten úgy segéljen!
CSENGEY GUSZTÁV Magyarok Mózese ím századonként harmadszor jelent meg Győzelmes éved. Néped ünnepel. Győző vitézeid régen elpihentek, Sírjokbul őket dalom költse fel... Ébredj, vezérünk!... Multadat bejárom, S messzebb ragadnak fényes álmaim: A te nagy múltad mását ott találom A régi szent könyv ódon lapjain. Egyiptom átka nyomta bús hazánkat, Nyomorgatott a gőgös Fáraó, A szolganéppel gyilkos módra bántak, Nem bírja terhét, amit rája ró. Jajjal sikolt a szolgaságnak háza, Roskadva sírnak Jákob fiai, De Fáraónak vérre szomjú láza Parancsot ad k i népet irtani. Te is az udvar fénykörében éltél, Mint az, kit ott a királylány nevelt; Te is búsultan a magányba tértél, Szent hivatásod napja míg betelt. Váratlanul jött, vágyva nem kerested, De megszólalt a lángoló bokor; A z Ú r hívott, hogy néped' kivezessed, Midőn a kínban immár haldokol.
A felhívó szó mindhiába zendül: Hadd tisztelhesse istenét a nép; Csapásaidtól birodalma rendül, E z sem hatá meg Fáraó szivét. Megtört az udvar végre a csapásban, Csak Fáraónak szíve volt kemény. De átvezetted népedet csodásan A szolgaságnak Vöröstengerén. Néped szabad lett. A nagy áradatban í m elmerül az üldözők hada. Szabad hitélet kél a sivatagban, S fölzeng a törvényalkotás szava. Kettős a tábla, az Úr adta néked, Békéje a mi Sínai hegyünk; Igéje táplál késő nemzedéket: Hitben, jogunkban szabadok legyünk. A vég is egy: az ég küldé vezérül, De útja végén lelkét fölvevé; Neked is ott a trón Nébó-hegyérül A Kánaánt csak látni engedé. De századoknak véres viharából Alá-alzeng intő szellemed: Szabad hitet csak szabad állam ápol, S hozzája hívek, hősök kellenek. S k i híve hát? — k i hajnalán fölébred, Korát megérti, tenni kész s tanul; K i bontogat, hol ósdi balítélet Körülkerítő sánc mögé vonul; K i munkatárssal hőn tud egyesülni, S nemes törekvést megbecsül, szeret; Polgár-erényért k i tud lelkesülni, Bocskay híve most csak az lehet.
S k i hőse hát? — Nem kardok forgatója, A hadiszer ma csak kerékkötő; A tudomány és munka alkotója Vezet sikerhez, ez az éltető. K i fáradatlan biztos szorgalommal A haladásnak épít műveket, A k i leszámolt minden régi lommal. Bocskay hőse most csak az lehet. Nagy fejedelmünk! a te alkotásod, Mint ősi mintád, oly erős vala; Nem pusztítá el, bárha megalázott, A nagyhatalmak irtó vihara. Erőszak ágát, törzsökét letörte, De gyökeréből új életre kelt, Ős erejéből tápláló gyümölcse A nép ügyének Messiást nevelt. A múlton épül minden szebb jövő fel — E szent reménnyel zengjen ünnepünk. Példád kövessük egyesült erővel, Hogy nagy művedre méltók is legyünk. S hazám ha ezt a szép jövőt eléri, Egész világ majd róla így beszél: A nemzet győz, mely nagyjait megérti, S ha eltiporták, fölkel s újra él!
KÖNYVES TÓTH KÁLMÁN Bocskay emlékére Ne időzz, ne mulass Prága városába, Ne tapossa földjét magyar ember lába, Jó Bocskai István! Gyere haza! Hívnak. Üldözik a népet, Sáska módra sarcol az a fránya német. Neved is a lisztán! Visszatér a bajnok ős Kereki várba, Szíve és kapuja tilalomra zárva, Mozdulni nem akar. Rászedte a német, Erdély megnótázta, Beborult az ég is... Vérbe gázol Básta, Sírva nyög a magyar! Barbiano tombol.. .apja ellen támad, Rázúdít fejére lázítási vádat S Kassára citálja. Sólyomkőre vonul, itt az a sasfészek Honnan száz veszéllyel farkasszemet nézhet, Ha lecsap a kánya. Szólítja hazája! Kirántja a kardot, Melyet oly sokáig hüvelyébe tartott. Hí a haza! Megyek! Mellé sorakozik hajdúk hősi népe; Csak úgy hull a német, ha kerül elébe, Mint ősszel a legyek!
A z álmosdi síkon tán m é g nem is pirkad, Osztrák regimentből alig marad hírmag, Fúlnak, vízbe, sárba; Merre kardja villog, lobogója vezet, Vármegyék városok véle fognak kezet, Jobb jövőre várva. Szárnyon röpül a hír, Prága városába, S császár szíve mintha kőből lenne vágva; Még csak meg se reszket. Megjött a parancsa... vérbetűkkel írva Pusztuljon a magyar, döntsétek a sírba! S veti a keresztet. A z alvó oroszlán ébredez, ne féltsed! Táborába gyűjti a magyar népséget Győzedelmet arat! Erdély, Magyarország összeül Szerencsen, Hogy a sírhalomból új hazát teremtsen Egyesült akarat. Izzó lelkesültség szentelt lángja lobban, Leteszi a hitet a hős vitéz nyomban S esküszik az égre: H a isten kegyelme diadalra segít, Védelmezik hitét, ország törvényeit, Száz halált se félve Nem is üldözi őt soha rút önérdek, E z a drágaköve tiszta jellemének, Aranylánca fűzve. Ragyog a korona, irály is lehetne, Hogyha elvakítva hallgatna Achmetre, Hogy fejére tűzze.
Van egy koronás fő, nem kell ide másik, Ösi jog s szabadság, amiéit csatázik Utolsó csöpp vérig, Fegyverét leteszi, hogyha föl nem bontják, Híven teljesíti kikötése pontját S esküvel pecsételik. Foly a csata egyre, győz a hajdú tábor, E l nem szédítheti győzedelmi mámor, De a császár remeg! Már egész Dráváig portyázik Bocskai, Kürtöt, tárogatót lehet ott hallani. Fut a zsoldos sereg! Mátyás főherceg is látva hallva ilyet, Valahára eszmél, rémítőn megijed És Rudolfhoz szalad. Kéri, kényszeríti, hajtson a szép szóra, Mert ha most sem enged: ütött a végóra Ég, föld rajok szakad. Bátyja ingadozik, enged majd nem enged, Mátyás biztogatja; majd csinál ő rendet S mozdít minden követ, Hogy Bocskai hajdú népe térne vissza. Ha ügyét jó szívvel ő reája bízza. Minden jóra jöhet. Illésházy s mások összesúgnak, búgnak Ráveszik urukat: álljon az alkunak. Úgy lesz, mint kívánja. Elnyomott hazáján a béke segíthet, Visszaad alkotmányt, nem sérti a hitet Magyarok királya.
Hősi küzdelemnek nem sokára vége! így jött létre az a híres bécsi béke, Most háromszáz éve. Alkotmány alapja gránitkőbe vésve; Bontsa meg a német? Oda szólna Bécsbe Bocskai, ha élne! Élek! E l ne csüggedj, én magyar nemzetem. Hirdeti a szobor! Miért küzdve vívtál, hogy az el ne vesszen: Tettre lelkesítsen a magasztos Eszme! S vihar el nem sodor!
A Csokonai Körben
1906. november 25-én a szoborleleplezés elmondta Könyves Tóth Kálmán
ünnepén
K O Z M A ANDOR Bocskai (A hajdúböszörményi díszülésen elmondott költemény.) Szeretet és Béke jóságos Istene! Zönghet-e dicsedre szilaj hadi zene? Mert imé, riongnak harcok harsonái, Vonulnak hadrendben Bocskai katonái: Nyalka huszár ménen, kemény hajdú gyalog. Döng a föld remegve... Előre magyarok! Előre, csatára, akinek m é g drága Isten igazsága, lelkek szabadsága! Hősi, hadi hangok... S amint égbe hatnak, Föllege gyűl boltján bús, nagy borulatnak. De a föllegrésen égi fény sugara Özönével tűz le Bocskai sisakjára. Ez, mint a kelő nap szikrázik és lángol, Világot vesz tőle mind az egész tábor Szeretetből gyúlt k i e sereg harcvágya, Békéért csatázik, - Isten is megáldja. Maga a keresztyén türelem s alázat, Mely itt szent hitéért zsarnokára lázad. Mennyi kőhajítást viszonzott kenyérrel! Hány sebe boszútlan fecskendé be vérrel! Űzve nézett vissza háza dúlt romjára, Egyedül az Isten volt m é g erős vára — S ebben is támadják?... M á r ezt föl nem adja, Ezt megvédi vassal, erre gyűlt a hadja.
Óh, hiszen ha Sátán már az Égi Trónig Hajtja vakmerően ostrom-légióit: Keruboknak is fogy angyali türelme, Méltatlan az volna, k i harcra nem kelne. Dicső védelmére az isteni jognak Magasztos haraggal ők is fegyvert fognak, S Isten támadóit lángpallossal űzik Vissza a pokolba a gyehenna-tűzig. Ilyen volt a harca Bocskai bús nádjának: A Sátánt veré meg, k i Istenre támadt. Istenre, k i itt él szent hit gyanánt bennünk, Kiért kötelesség s nem bűn harcba mennünk; K i nélkül nem volnánk igaz keresztyének, Szabad magyarok sem, — csak gyávák, szegények, Idegen igában megtört szolga-párák, K i k elveszték Istent, a jók erős várát. Magyar hitű büszke magyarok vagyunk ma, Szép, szabad hazánkban folyik a nagy munka: Alkotunk s gyarapszunk, — tévedünk s hányattunk, De egy alapszirtet itt érzünk alattunk. Bármi nehéz sorsban s akármi viszály dúl, E z az egy még tartja a magyart szilárdul. Nincs mód, hogy fajunkat poklok lebírhassák, Míg nem ing ez egy szirt: a lelki szabadság. Alapot vájt ennek Bocskai kardja éle S a nem ingó szirtet abba ő tevé le. A k k o r is, utóbb is, ha mi rés volt közte, Vitézi magyar vér bőven beöntözte. M i l y dicső alapszirt!... Neve: Bécsi béke, — Magyar szabadságnak mindig menedéke. M i fölébe épült, azt ledönték sokszor, De volt mire újból építsen a jobb kor.
Bocskai! Magyar nemzet hős és bölcs vezére, K i t nem hiú dicsvágy vitt a harcmezőre, K i istenes hadba Sátán ellen mentél, Hadverő, k i szentebb s békésebb a szentnél! Királyi koronát kaptál s föl nem tetted, Felségesebb disszel magad ékítetted: Égi koronád van, dicsfényben ragyogva, — Adj erőt örökké, küzdő magyarokba!
SAS EDE KRÓNIKÁS ÉNEK BOCSKAI ISTVÁNRÓL Mintha ormon állnék Messze, messze látnék, Elömbe tárulna Ködös, fényes tájék S mintha félálomban, Mintha félimetten, Valami megzúgna, Csattogna felettem... M i suhog, mi csattog? Sasmadarak szárnya? Daliás múltaknak Zivataros árnya? Elszorul a szívem, Nem találok szóra — Kibomlik felettem A bihari ispán, Nagy Bocskai István Zöld selyem zászlója... Oh te dicső zászló Te rettegett, áldott, Aminőt előtted A magyar nem látott! Sötét pusztulás ült Véres romok üszkén: Romok közül keltél Fennen, bátran, büszkén. A letört szabadság,
A hit védelmére, Első röppentél te A hajdúk élére. Most is látunk, — halljuk M i t suttogsz a légbe, S tiszteleg előtted A bihari ispán, Nagy Bocskai István Hajdú nemzetsége... Rabkenyeret ettünk, könny volt az italunk, Farkas látogatta pusztuló udvarunk. S m é g a csikasznál is kegyetlenebb vendég: Ehesebb, torkosabb, tobzódó ellenség. Csapra ütötték a vérünk és a borunk, M e g se haltunk, máris megülték a torunk, Szörnyű ravatalunk óriás fáklyái Kifosztott, felgyújtott városok és falvak L o b o g ó máglyái... Várunkon, tornyunkon kétfejű sas, félhold, Vagyonunk, asszonyunk szabad martalék volt. S nemcsak javainkat dézsmálta az osztrák, Kimondta nagy garral: Övé a menyország! Oda is az mehet csak, akit ő akar. Még a hitében is rab legyen a magyar! Török, német iga sebzé vala vállunk Széles a világon nem volt árvább nálunk, Nem volt árvább nálunk... S egyszerre, hallga! A nagy siralomból Kicseng egy hang, — de ez már nem panasz. Nem csüggedők, pulyák siránkozása. Elszánt vitézek riadója az. Halljátok-e bujdosók, elnyomottak, A z oltárvédő, lánctépő vezért? „Előre, hajdúk, a szabad hazáért! Előre, hajdúk, a szabad hitért!"
K i volt a hajdúk Legendás népe? Ott fenn termettek Hadúr egébe? Csaba vitézi Szálltak földünkre, M i nyomorunkban Segítségünkre? Sírokból keltek, Mátyás korából? Csatákon elhullt Hősök porából?... Jöttek az erdők Zordon öléből, Dúvadak közül, Zsombikos rétről. Nincstelenségben H o l bujdosának, Árva fiai Árva hazának, Kirablott tanyák Földönfutói — Bécsnek fejére Villámot szórni! S követték mind, mind Biharnak hősét, Ott virult k i a Hajdú-dicsőség! Álmosdnál fénylett Győztes acélja: Ott fakadt első Bajnok-babérja. S köszöntik immár Karok és rendek,
Bihari ispán, Bocskai István Nagy fejedelmet... S vonul a győztes Holdas Budára: Kelet hatalma Hódolva várja Várja a szultán Ajándokával: Smaragdos, gyöngyös Koronájával Lófarkas basa Teszi fejére: „Te ülj a fényes Királyi székbe, Hajdúk vezére!" S szól vala Erdély Bölcs fejedelme: „Nem kell énnékem Szultán kegyelme! Nem koronáért Szállottam hadba. Van a magyarnak Koronás atyja! Tegye szabaddá S boldoggá népem! Dehogy is bántom — Még én is áldom, Még én is védem..." Halljátok a hőst? Legtöbb koszorúval Ezért, ezért kell elárasztani Most, most aratta legszebb diadalmát: A z embert győzte le — a hazafi.
Gyarló hiúság, földi önös érdek — Magasan állt fölöttük, fényesen. S mert eldobá a koronát magától: Megkoronázza — a Történelem... S miként vesszőjét elhajítva Áron Elborítá azt zöld levél, virág: Eldobta ő is harcos buzogányát És kivirult abból az olajág... S e békességnek fenkölt templomában Háborítatlan állt a tiszta oltár. S szabadon szárnyalt immár ég felé A z erős hitű, kálvinista zsoltár... ...S így eligazítván sorját nemzetének T i felétek fordul, jó hajdúlegények! A k i k követtétek tűzön át, vizén át: Megalapította hősei otthonát, H o l a Kölesérnek nádas vize csobban: Szilaj, kóbor hadak — fészket raktak ottan. Róla suttog itt a békés tanyák lombja, Nagyszalonta tornya... Zöld selyem zászlója be van ma göngyölve, Fenyegető kardja — nem pihen örökre, De mint az üstökös, félelmetes fényben, Felragyog s eltűnik a rejtelmes égen, Majd ismét kivillan évtizedek múlva: Bocskainak kardja megjelent újra! Szükségünk lehet még jó vitéz vasára, Híhat még bennünket a bihari ispán Nagy Bocskai István Szentséges csatára! Mintha ormon állnék Jövendőbe látnék, Kitárul előttem
Fényes hadi tájék, Fülembe rivallnak Érces, kevély hangok, Eget, földet rázó Fogadalmat hallok: „Megőrizzük mindig Drága örökséged! Csatakészen áll itt, hős bihari ispán, Nagy Bocskai István, Haj dúnemzetséged !... "
JÁNOSI ZOLTÁN Bocskay szobránál K i t soha nem látott meghajlani ember, K i zsarnoki szembe villog büszke szemmel; Térdére borulhat bátran e szobornál, Te dicső ércember több vagy földi pornál. Nagy Istennek egyik legszebb gondolatja: Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja. Áldozni vagyunk itt. H o l a márvány oltár! Fejedelem voltál: mégis ember voltál! Gőgös Fáraónak fényes udvarában Növekedel Bécsben apródok sorában, Majd férfi korodban, — Isten, ember látja — Te vagy a császárnak egy igaz barátja, K i napjait sorban egykedvűen rójja: Bárgyú biborosnak bölcs tanácsadója. Beszélik is rólad, hogy a lelked német, Hejh, pedig szereted árva magyar néped. M i k o r ezt a népet a porig alázzák, Szent jogát, szent hitét durván meggyalázzák, A teste, a lelke izzó eleven seb, S bujdosik honában, mint holmi kivert eb: Nagy szivedet akkor elhagyja türelme, S belőle kiharsog elbúsult szerelme, Mint a visszafojtott vulkán tűz haragja, Mely a kemény erdőt, mint füvet aratja. Összeszorult öklöd, Mózes acélökle, Egyiptomi hejh, sok elhallgat örökre! Z ú g ó hadi néped a tenger hulláma, Kardod a mennydörgő fellegek villáma, Tüzes torkú ágyúd szór sűrű kartácsot: Bárgyú biborosnak hathatós tanácsot.
Hejh, az Isten adta! Szavad nem fogadta, Kevély konokságnak árát meg is adta! A jognak, a hitnek letöröd bilincsét, Kirabolt nemzetnek visszaadod kincsét, A harcod, a békéd oszlopa nevednek, Szabadság hivei soha nem felednek. Soha nem felejtünk. A szivünkbe zárunk. Csillagunk vagy nékünk, büszke sziklavárunk. Áldozni vagyunk itt, hol a márvány oltár! Fejedelem voltál: mégis ember voltál! Szent név a szabadság! Beh sokan harsogják! Kardjuk markolatát érte meg is fogják. Hejh, de az, bizony az, mi szivüknek drága: Nem jog, csak előjog — maguk szabadsága. Te a szabadságot igazán szeretted, Mint a magad kincsét, lakatra nem tetted, Másnak is szeretted, nem csupán magadnak: A z árva hajdúnak, az üldözött vadnak. A z urak gyűlölték, halálra keresték, Hollónak vetették szegény hajdú testét, A paraszt, ha látott hazátlan bitangot: A toronyban félreverte a harangot. S ő, akinek nem vol senkije e földön, Kit meg nem ijesztett a bitófa, börtön; Rettenetes karddal hogy fizetett vissza! Farkas is kopónak vérét sokszor issza. Te vetetted végét véres zűrzavarnak. A földönfutót is tekinted magyarnak. Rettenetes kardját villámoddá tetted. A dicsőség napja igy gyúlt k i feletted. Nem kialvó fény ez, mint a villámlásé, Nem lefutó csillag, mint olyan sok másé. Évezredek néked babérerdőt tépnek:
Felszabaditója egy jogtalan népnek. Intő jel a szobrod e kishitű kornak, Melynek szabadságán érclábak tipornak. Intő jel a szobrod, hogy hiába drága Mindenik embernek maga szabadsága! Oh, míg egy testvérünk sorvad rabbilincsen, Addig szabadságunk mi magunknak sincsen. Áldozni vagyunk itt. H o l a márvány oltár? Fejedelem voltál: mégis ember voltál! Örök fény a lelked! Majd ikersugára Ide villan melléd, óh már nemsokára. A z is ú g y szerette a jogtalan népet, Rabbilincset erről az is ugy letépett... A legerősebb kard tört bilincsből készül, Felszabadult nép küzd igazán vitézül. Egymás közelében tanít e titokra Nagy Bocsky, szobrod s Kossuth apánk szobra. Mint m e s é s szobrai forró napkeletnek, Amelyet a csodák oly nagyon szeretnek, Hajnal hasadáskor megzendülnek szépen A művész kezében zengő hárfa képen: A ti szobrotok is megzendül egy reggel, M i k o r a szabadság fényes napja felkel. Én hiszek. Én várok hajnalhasadásra, Fegyvercsattogásra és kürtriadásra! K i hallott valaha szivet a szoborban? Nektek szivetek van. Majd egyszer megdobban, Döngő dobogása vészharang zúgása, Tüzestorkú ágyú földrázó bugása, Szuronynak, szablyának, hajh! tenger a dolga! Többé miközöttünk nincsen úr, meg szolga. Testvérek vagyunk mind. Közös már a kincsünk, Oh akkor örökre lehull a bilincsünk.
GYÖKÖSSY ENDRE Bocskai szobránál Ünneplő magyarok, várjatok egy szóra, Megpendítem én is zengő citerám. A hajdú rónákon szállt belé a nóta, A hajdúktól maradt örökbe reám. Lantos diák vagyok... Merész ujjal vágom A zengő húrokat ősi citerámon... S sziláján zokog fel nyomában a dal: Csak búsult és harcolt mindig a magyar! Hallom: itt Bocskai érc-szive megdobban. Öntött ereiben megindul a vér. Látom: e faragott kőről földre toppan S koronás urához bízvást útra kél. Lelkében nemzet magos lelkét hordja S a prágai várban köszönti Rudolfra.. De nem érti soha — császár a magyart!... S Bocskai oldalán fölszisszen a kard! A hajdú rónaság acél katonái Nyeregbe szöknek a barna ugaron.. Bocskai megindul.... Táborába szállni A búsult magyarnak gazdag jutalom. És a hajdúk előtt Rudolf hada sápad... Erősitik is m á r a prágai várat. Meglapul a gyáva... Bocskai megáll... S békét kér tőle a koronás-király!
A z én hajdú ősöm ott harcolt merészen, Bocskaiért égett hős lelke csupán. És megszakadt szive roppant szégyenében A császárt megmentő nagy béke után. Tisztább homlok volt-e akkor koronára? S mégsem Bocskai lett a hajdúk királya! Ősöm fegyvereit elásta elébb... S valami átokkal lehunyta szemét. Lelke bennem ég most. Tüzét itt szétszórom; Császármentő békét manap is kötünk. S remegő lélekkel aggódva aggódom, Hogy ez a mi átkos, ősi örökünk. Bocskai ércszive szavamra följajdul És én most diadalt jósolok e jajbul. A munka lázában megerősödünk És Béccsel több békét soha nem kötünk!
Énekek Bocskay korából 1 Szálljon inkább átok a magyar hazára Legyen farkasoknak, rókáknak tanyája Inkább gyom takarja s verje fel az útját Emberirtó dögvész és rontsa meg a kútját Budavára helyén kő-kövön ne álljon, Faluja-városa romhalmazzá váljon, Hogy magyar lakott itt ne maradjon nyoma: Csak német kezébe ne kerüljön — soha!
2 Szálljon inkább átok Árpád nemzetére, Inkább vad pogánnyá korcsosodjon vére; Tagadtassák vele meg a hitét, nyelvét A z apját, az anyját s ősei nyughelyét Vonszolja az igát, szántson parancsszóra, Kerüljön karóra, kerüljön bitóra, S legyen élte-holta bármilyen mostoha, Csak német szolgája, az ne legyen soha! 3 „Honnan jössz kenyeres, hova tart két lábad?" „Nagy-Magyarországból, szép Erdélyországba." „Haj! miért hagyád el kis falud s hazádat?" ...Halál elől a halálba. Gonosz Básta két karjába.
„Hát te pajtás honnan, hát te pajtás merre?" „Szép Erdélyországból Nagy-Magyarországba." „Rossz időbe jöttél, rossz szél hozott erre, ... Halál elől a halálba Pogány török rabigába.
4 Erdélyország felől nagy, erős szél támad Körül is száguldja a gyulai várat. Templom romjairól hordja a port széjjel Bocskay, Bocskay, reményünk, hol késel?! Messzi kikötőből, széles Adriába Most indul, most indul nagy fekete gálya. Magyar papok jajjá szál a futó széllel, Bocskay, Bocskay, megváltónk, hol késel? A magyar elveti a magot tavaszra; Pogány letapossa, német learatja. A szegény magyar nép bizony elvesz éhhel. Bocskay, Bocskay, vezérünk hol késel?! 5 Nagy Bocskay Istvánt a hirvágy nem bántja. Bizony nem kell néki István koronája. Csak széles szablyája, öreg bibliája. Nagy Bocskay István győzött. S a füleki várba, Míg serege vigad, torozik javába, A vezér elvonul addig sátorába. Előtte kinyitva kapcsos bibliája.
Ugrós
nóták
Mondj búcsút a kapának, kaszának Csapj fel pajtás Bocskay-huszárnak! Hiszen úgy sincs mit aratni, Van ellenség ezerannyi, Lóra legény, lóra. Tárogató szóra! Mondj búcsút az apádnak, anyádnak. Könnyhullató jegybéli mátkádnak! M i van azon sirni való! Hisz a legény arra való! Nincs most idő csókra Lóra legény lóra! Ide azt a csutorát. Had' iszom egy jókorát. M i t pihen a tábor M i g a futó német, a Tiszán átlábol. Ide hamar a pipám, A z acélom, a kovám. M i g pihen a tábor. M i g a futó német a Tiszán átlábol. Barna kislány, jer te is. Adhatsz csókot ezret is M i g pihen a tábor. M i g a futó német a Tiszán átlábol.
EMLÉKEZÉS A FEJEDELEMRŐL ÉS TETTEIRŐL
LÉVAY JÓZSEF Bocskai Nagykereki 1849 ápril 29. 1. Itt járok, hol egykor ő járt, Nézem ezt a régi várat, Melyben ő rá nyugalom várt, Midőn a harcon kifáradt. Vár volt a ház, melyben lakott, Övedezve bástyafallal. Látom, az is birkózhatott Nem egy kemény zivatarral. A jövőt tán itt tervezte, Itt ápolta honfilángját, A szabadságot kereste, Nem a király koronáját. 2. K i van itthon? vagy nincsen senki sem? Nem a házat, a gazdát keresem. Keresem a szabadság vitézét, Hős Bocskait, a hajdúk vezérét.
Nincsen itthon; oh, de hogy is volna? Felriadt az első ágyúszóra, Hazájáért elhagyta a várat, Örül, hogy ha ismét kardot ránthat. El-kiszállt az ismert csatasíkra, Mint a sas, mely fiait tanítja, Szelleme leng ősi zászlajával, A diadalt hordozza magával.
LOVASSY ANDOR A BIHARIAK Mint a sebes szárnyú sólyom, ott kóvályog az én gondolatom a Sárrét ingoványai felett, hol a lápok szövevényei közül kiemelkedő őrhalmok tete jén egykor, régen, századokkal ezelőtt, vad, zilaj, harcos nép őrködött felet ted, kiomló honfivérrel megszentelt magyar szabadság. Látom a kereki várat formátlan bástyáival, zegzugos, rejtélyes, föl dalatti útjaival, hallom megharsanni a tárogatót s feltűnik előttem a hajdúság győzhetlen vezére, Bocskay István. M i volt a hajdú? K i tudná ma jellemezni ezt a vérszomjas, csatan goló, nomád népet? A német írók, sőt még Ulászló decretuma is azt állítja róluk, hogy a rablott holmiból élő, munkátlan, léhűtő-népség volt; egyedüli vagyonuk az a vértől rozsdás kard, vagy az a szeges acélbuzogány, mellyel öltek és gyilkoltak s a mohácsi vész után sorra dúlták fel a nemesi kúriákat és ostromolták meg a gyöngébb várakat. Bocskay István volt az első, aki felismerte ennek a durva, de bátor népnek az erényeit, hadi érdemeit. Bocskay István látott először a lelkébe a hajdúságnak és ő volt az, aki ezeket a szabadságért élő-haló vitézeket letele pítette, nekik földet és nemesi kiváltságokat adott. És ez a nép odatapadt a földhöz, mely kenyerét megtermetté, mely hazája, sasfészke, otthona lett. A Bocskay emléke, a donációkat osztogató nagy fejedelem neve, évszázadokon keresztül fényesen világolt a hajdúivadékok lelkében. A Rákócziak, Bethlenek és a Kossuth Lajos nevétől ma is átme legszik mindeniknek a vére, de szivüknek legfőbb büszkesége, hagyomá nyainak legigazabb gyöngye, Bocskay István. Kilencezer család volt, melyet a dicső fejedelem, a bécsi béke szerve zője, nagy Biharországban, — melyhez akkor még Hajdú vármegye is tarto zott — letelepített, kilencezer család ivadékai küzdöttek évtizedeken át
törökkel, némettel, cseh és morva zsoldosok hordáival; kilencezer hajdú utó dai őrzik a szent tradíciókat és az apák szájról-szájra adják az ivadékoknak s azok — lobogó pásztortüzek mellett — egymásnak régélik, egymásnak mesélik, hogy k i volt Bocskay István? 1
1610-ben egy címert ajándékozott a nagy fejedelem Kölesér városá nak, melynek a pajzsán egy sas viaskodik egy oroszlánnal; a sas a németet, az oroszlán a magyar nemzetet ábrázolja. E z a címer, ez a szent ereklye, rettenetes veszedelme volt nemzetünk ellenségeinek, mert midőn felzúdult a vihar és megdördültek az ágyuk, az oroszlán mindig bátran szembeszállott a kapzsi madárral, megmutatta az ere jét, megtépte a tollát és testébe vágta a körmeit, ezt a címert s vele ugyana zokat a hagyományokat örökölték és őrizték a szalontai hajdúk, kik a köleséri földsáncok és palánkák közül, a megerősített, tornyos várú Szalontára költöztek át, de a Rákóczi szabadságharc leveretése után 1762ben a császári biztos, az Eszterházyak mindenese: Jeszenák János, Szalonta piacán törette szét az oroszlános, címeres pecsétet és hozott helyette egy másikat, egy szelíd jámbor terebélyes fát, melyen egy galamb a b é k e olajágát tartja. Vérrel és könnyel áztatott olajág az, melynek árnyékában most sem tud pihenni az oroszlán, a szabad hajdúk ivadéka.
* Kis-Marja városa őrzi legélénkebbül a Bocskay-kor szent emlékeit, fönséges nagy hagyományait. A városházának tanácskozási termében ott van a nagy fejedelem arcképe, ott őrzik a régi hajdú zászlónak foszlányos, de dicsőséges rongyait. M é g ezelőtt 25-30 évvel a marjai nemesek nem akarták respektálni a törvényt, sem a megyei statútumokat, ők nem fizettek vámot, sem a váradi sorompónál, sem a pocsaji hídnál, hiszen nekik Bocskay Istvántól pecsétes levelük van, melyben megvagyon írva, hogy a hajdúság szabadon kelhet-járhat, szerte az egész országban.
* Marjai embert nem lehet a képviselőválasztáson megvásárolni, meg vesztegetni pénzzel, a marjai ember csak borozás és barátkozás közben nyit ja meg a szivét, lelkét, ha aztán azt oda ígérte, parolát adott reá, akkor csók kal pecsételi meg a vásárt, mert nemes ember így szokott pecsételni.
Egyszer Illéssy János őméltósága, a kunok kapitánya, Őfelsége arany kulcsos vitéze, Kisújszállásról atyafilátogatóba indult Szalontára, a Lovassy familiához. Fullajtárosan, váltott forsponton utazott. Mindenfelé futárok jár tak előre és rendelték meg a biráknak, hogy jó öt lovat, ekhós szekeret ren deljenek a nagy úr számára. A marjai bírónak is megjött a szigorú parancsolat. M e g is érkezett Pocsaj felől a kunkapitány őméltósága. — N a van-e forspont bíró uram? kérdezte a falu fejét. — Van instálom, szólt a bíró és egy fakó szekérbe fogva, sebes-vágtatva, a városháza elé robogott öt szürke szamár. Illéssy János a süvegéhez kapott és ráförmedt a bíróra: N a ezért megbotoztatom kendet, hogy így csúffá tett. — Botoztatja bizony az úr a szegletes fejű kun paraszjait, nem pedig minket, Bocskay nemeseit, akiknek nem parancsolhatja meg, hogy szamarat fogjanak-e a szekér elé, vagy lovat. Ezzel otthagyta a mérges bíró a kunkapitányt, aki gyalog kocogott el a szomszéd községig, ahol már nem laktak büszke hajdúk, Bocskay nemesei.
* Igen érdekes az a fakó, füstös könyv is, melyet nemrég a kezeim között forgattam. A X V I I I - i k században írta valami Jacobus Chorebo, H ó r e b h e g y i Jakab, becsületes magyar nevén Sínay Jakab. Ebben a könyvben, jól emlékszem, benne volt a Bocskay István fejedelem végren delete s e végrendeletben 300 tallért rendel kiadni a „hajdúk királya" egy Kerekiben lakó özvegasszonynak. A z t írja, hogy ezzel ő tartozik az özvegy menyecskének, de én azt hiszem, ez inkább olyan kiérdemelt szerelmi bánat pénz volt, mert az erdélyi fejedelmeknek kalandos és veszett híre maradt fenn Biharban. T ö b b e k között Báthory Gábor egyszerre két asszonnyal élte világát a Püspökfürdő hév vizében, árnyas lombos tölgyfa erdejében, meg is adta az árát, ott is hagyta a fogát. Dehát az erdélyi embernek ma sem igen lehet ezen a téren hinni; olyanok mint az Azrák, akik szeretnek, fizetnek és meghalnak...
Bocskay István is fizetett, de csak halála után. Kínos, rettenetes volt a halála. Szívbaja és vízibetegsége volt és midőn rettenetes fájdalmtól végre megváltotta a halál, a hajdúság nem tudott belenyugodni abba, hogy Bocskay István nem a harcmezőn, nem karddal a kezében, hanem ágyban, párnák között pusztult el, mint valami rigolyás vén asszony. A z az árbócfa nem dőlhetett k i magától, azt valami titkon őrlő szú ölte meg; az az oroszlán nem sorvadhatott el a vasrostélyos ketrecben, nyavalyásán, nyögve, sorvadva, azt a vitéz, nagy embert elpusztította, eltette láb alól a német és csakugyan a sanda gyanú sziszegni kezdett: dicső urun kat, nagy fejedelmünket megmérgezte a saját kancellárja, Kátay Mihály uram. Szegény Kátay uram, hiába szabadkozott, hasztalan védekezett, a hajdúkatonák megláncolták, vasraverték, kegyetlenül megtorturázták s midőn a megátalkodott ember nem vallott semmi, s mint az írás mondja a kassai piacon „vagdalták vala őt diribrul-darabra." Aztán testét négyfelé metszették, és a város négy kapujára szegezték. így bűnhődött az, aki átkozott kezével mérget kevert az ételébe és elpusztítota a vitéz kuruckirályt.
Három század viharzot át azóta az Alföld kalászos mezőin, a Sárrét nádtermő rétjein, a Hortobágy rónáin, a bihari és a csatári hegy borágas oldalán. A sasfészek tornyai összeomlottak, az őrhalmok besüppedtek, tör pébbek lettek, az ingoványok és széles lápok kiszáradtak; hápogó vadruca, kanalas gém, sikoltozó sirály nem rak többé fészket a száradozó zsombékok tövén; farkas sem tanyázik az iszalagos és vadkomlós berkekben, madár sem dalol, párja vesztett galamb sem búg az árnyas lombok között. Elmúlt, elenyészett, örökre letűnt a dicső lovagkor, a vitézi erények kora; ekét és kaszát kovácsoltak az ősi fringiák acéljából, de az unokák szívéből nem tudta kiirtani, az unokák lelkéből nem tudta kitörülni az idő a letűnt napok fön séges, nagy hagyományait, azokat a legendákat, melyek firól-fira szállnak s amelyek vitézi tetteit, fejedelmi erényeit magasztalják Bocskay Istvánnak.
' A z író tévedése!
TÁBORI RÓBERT A I. Királyi
hajdúkirály
óraművész
Felséges uram, az előszoba telve van. Nagyon sok ember vár kihall gatásra. — Nézd csak, Stefano, milyen pompás órát küldött florenci követem. Mutatólapja lazuli kőből van, és Fornezaro mester csiszolta ilyen remekre; mutatja a napokat, az órákat, a perceket, másodperceket, hónapokat és évszázadokat, továbbá... — Felséges uram, Mátyás herceg, fölséged öccse kihallgatást kér. A háború színhelyéről j ö n és jelentést akar tenni az ottani eseményekről. —Sajnálom, j ó Stefano, de most nem fogadhatom el, mert ide ren deltem Fornezaro mestert, aki egy új óraszerkezetet fog nekem bemutatni. — De, felséges uram, a herceg azt mondja, hogy a dolog nagyon sürgős. — Bolond beszéd, Stefano! Hogy mi sörgős és m i nem a világon, egészen a fölfogástól függ. A csigának sürgős, mikor egy hét alatt teszi meg azt az utat, a mit a strucc-madár egyetlen perc alatt befut. Bármilyen sürgős nek mondja is öcsém az ő dolgát, azért valamennyi jelenlevő óra közül egyetlen egy sem fogja siettetni járását, mutatója csakúgy hatvan perc alatt végezi körfutását a címlap körül. — Felséges uram, ez az okoskodás jól állana bármely óraművesnek, de királyi ajakról mégis csak furcsán hangzik. Rudolf király fölkacagott erre a megjegyzésre, de nyomban elko molyodott és pillatnyi hallgatás után így szólt: — Király? Hát mondtam én, hogy király akarok lenni? K i kérdezte
véleményemet, mikor vállamra rakták ezt a nagy terhet? írtózom a vértől s azt követelik tőlem, hogy csatába menjek és halálos ítéleteket írjak alá.. Szeretem a magánosságot és folyton ostromolnak, hogy menjek az emberek közé, a kik folyton engem akarnak ünnepelni. Jó fiú, ne kívánd magadnak soha, hogy az légy, ami én vagyok! Sok keserűség volt a fejedelem szavaiban, de a fiatal apród nem figyelt rá, hanem csak az utolsó szavak érdekelték. — Hej, ha én csak egyszer viselhetném a koronát! — kiáltott tüze sen, — csak egyszer lehetnék vezére egy nagy seregnek! — A z leszel, Stefano. Semmi kétség, hogy fejedelem lesz belőled! A fiú elpirult és lesütött szemekkel válaszolt: — Csak csúfoljon, felség, megérdemlem... Elragadt a hév és olyas mit kívántam, a m i nem illet meg. — K i t inkább, Stefano, mint téged? — szólott komoly hangon a k i rály. — M e g van írva a csillagokban, hogy fejedelem lesz belőled. Semmi kétség, hogy koronát fogsz viselni. Én mondom ezt neked. Kiolvastam a csil lagokból azt is, hogy háromszor fogsz ellenem támadni. — De felséges uram! — kiáltott megrémülve a fiatal apród, hanem a király nem engedte végig beszélni. — Mondom, hogy úgy van megírva fiam, — szólott és nyájasan végigsimította fehér, csaknem átlátszó kezével az ifjú homlokát. — nem teszek neked miatta szemrehányást. Hát tehetsz te róla? Hát tehetek én róla? A csillagok úgy akarják!... M á s , bölcsebb fejedelem, aki ilyesmit olvasna k i belőlük, megcselekedne azt, hogy levágatná a fejedet, vagy valamely útonm ó d o n kipusztítana a világból, oh de én jól tudom, hogy az hiába volna. Én annál inkább szeretlek, annál jobb vagyok hozzád. A fiatal ember letérdelt, fölemelte jobb kezét és ünnepi hangon szólott: — Esküszöm az égre... Nem fejezhette be, mert a király hirtelen lefogta kezét és dorgáló hangon rákiáltott: — Elhallgatsz mindjárt? Hát esküszegő akarsz lenni minden áron! N e m mondtam-e, hogy meg van írva a csillagokban, s ki tehet a csillagok ellen? Mély csend állott be. Rudolf király elandalodva nézett k i a magas boltíves ablakon és az előtte föltáruló gyönyörű csillagvilág elfeledtette vele
még a ketyegő órákat is, a melyekben legtöbb mulatságát találta. Valóban aki nem áhítja a világ mulandó dicsőségét, háborúban szer zett hírnevet, hanem megelégszik azzal, hogy tudományos búvárlatok közt töltheti életét, nem választhatott magának jobb helyet. Magasan emelkedik Prága városa fölött a Vischrad, kanyargó ösvény illatárasztó fasor közt vezet föl csúcsára; odafenn a hegyen széles lapály, ezen gyönyörű kastély. A l i g lát szik k i a századéves fák közül, melyeknek koronája néha m é g az épületek fedele fölött is összecsapva, rájuk borúi, mintha akarná rejteni a világ elől. Mélyen alatta ezüst szalagként szeli ketté a rónát a Moldova folyam. Mindenféle nyüzsgő élet, szorgalom és munka, csak ott fent van csend. E g y kis forrás cseveg, az egyetlen a hegyháton, de ez is olyan halkan, mint a j ó gyermek, akit édesanyja figyelmeztet: csitt, csendesen! A l s z i k mindnyájunk édes szülője, a természet, nem illik fölkelteni. ...Ilyen volt 400 év előtt a Vischrad-csúcs s ilyen ma is 400 év után. Csillagos éjszakán álltam egyszer erkélyén és hallgattam félfüllel, amit az öreg várnagy felesége elmondott. Úgy ismerte a hegynek és a rajta álló kastélynak történetét, mintha örök idők óta élt volna ott. Valamennyi uralkodó közt, aki valaha ott élt, leginkább szerette Rudolfot. — Jó ember volt, — monda, — de nem született fejedelemnek. Hogy is tudott volna kemény lenni, mikor egy madár szenvedése, egy bogár halála is könyeket csalt a szemébe. — Hát ismerte? — kérdeztem tréfás hangon az öreg asszonytól, ő pedig rám nézett mély tekintetével és így válaszolt: — M é g most is ismerem, mert mindennap látom műveiben. Jobbra az erkélytől az a nagy szoba volt műhelye, amelyben fúrt, faragott, kopácsolt és aranyat akart csinálni. Messze földről jöttek szerencsevadászok és vissza éltek az ő jóságával, az ő könnyenhívőségévei. Mert ez az okos király olyan volt, mint a gyermek, aki minden babonában hisz. Tartott magának egy udvari csillagjóst, aki a jövendőt olvasta a csillagokból, mert a király a jelen nel nem törődött. Lázadás, vallási villongás töltötte be országait, testvérei harcra keltek ellene és egymás ellen, mig végre elvesztette a könnyenhivő minden hitét és nem engedett embert maga elé. A z öreg n ő megfogta kezemet, az erkélyről bevitt a szomszéd szobá ba, ahol három fal tele volt aggatva ósdi órákkal. Mindenféle remekmű akadt köztük. Olyan is, mely régi várat ábrázolt, melyet mindenféle ágyúval lövöl-
dözött az ellenség, olyan is, amelynek mutató lapján csodálatos állatok vias kodtak és futottak a mutató után, hogy megfogják, de sohasem tudták
utolérni. — Tudja-e, mit volt a jó király szivének egyetlen vágya? — kérdezte az öreg asszony. — Mondja meg! — unszoltam. — A z , hogy valamennyi órája együtt járjon és ugyanazt az időt mutassa. De soha sem sikerült csak kettőt sem rábirni, hogy el ne térjenek. Egyszer, mikor éppen babrálgatott köztük, bement hozzá öccse Mátyás, aki nyugtalan vérű, de nemes szándékú férfiú létére szemrehányást tett neki, hogy nem törekszik a béke fenntartására népei közt. Rudolf ránézett, aztán így szólt: „Mondjad csak, hányféle nép lakik az én országomban?" L a k i k vagy húsz" válaszolt a főherceg. A király végignézett azon az órákon, aztán igy szólt: „Tehát éppen annyi, mint óra ebben a szobában. Különös dolog, évek óta azzal bajlódom, hogy legalább kettő e sok közül együtt mutassa az időt, de nem sikerül. Pedig ezek csak gépek, amelyek egy meghatározott törvény szerint járnak, nem éreznek nem tudnak semmit gyűlöletről vagy szeretetről. S mégse tudok mesterük lenni! Hát hogy volna az lehetséges húsz nép között, melyeknek mindegyike százezer szívből áll, s mindegyik szívben annyi különféle érzés van. Továbbmentünk. A következő szobában csupa ódon könyvek voltak. Disznóbőr kötésük dacolt az idővel, csak itt-ott látszott a fehér fölszinen egy kis mélyedés, hova a szú beleette magát. Nagyon lekötöte a figyelmemet egy nagy állvány, amelyen egy gömb a csillagos eget ábrázolta. Minden egyes csillag drágakőből volt faragva, a hold boltozat átlátszó köddel volt körülvé ve. Egy olasz festőnek volt a mesterműve. Ott láttam még a gépezetet is, mely egykor az egészet forgatta, de most kettétörve hevert egy állvány talapzatánál. — M i l y kár! — gondoltam, de tán hangosan is adtam sajnálkozá somnak kifejezést. — Valóban kár, — monda az öreg nő, — s tudja-e ki rontotta el? — Nem én! — Olvassa hát ezt! E szavaknál a talapzatra mutatott, ahol valami latin m o n d á s volt bevésve.
Lehajoltam és a következőket olvastam: „Antonius Fornezaro fecit, Stephanus Bocskay destruxit." (Magyarul: „Készítette Fornezaro Antal, elrontotta Bocskay István.) ...Bocskay István? hisz ezt a nevet a magyar történet egyik legfénye sebb alakja viselte! Hogyan kerül Prágába ez a név? Miféle összeköttetésben áll ezzel a mesteri művel? Föltettem magamban, hogy kiderítem a dolgot. Amit megtudtam, elmondom históriámban.
PORCSALMY GYULA Bocskay első
győzelme
A z 1604. évben október 14-ét írtak, mikor Bihar vármegyében, a Berettyó partján deli magyar vitézek ütöttek tábort. N e m volt nagy ez a tábor, elkeseredett, de lelkes hazafiakból állott. A sátrak közt magyar és er délyországi zászlókat lengetett az őszi szél, köztük lengett a hajdúk kék fehér lobogója is. A sátrak előtt gyalogos hadfiak tanyáztak, ürítgették a gyöngyöző érmelléki borral telt kupákat. A tábor körül meg lovas vitézek portyáztak, nyílsebesen vágtatva paripáikon ide-oda. A tábor közepén állt a nagy vezéri sátor, előtte nagy csapat sastollas fövegű hajdúvitéz tanyázott. Bent a sátorban hosszú asztalok mellett ülve Bocskay István tanácskozott főemberei vei, meg a diószegi táborban császári zsoldon szolgáló hajdúk kapitányaival: Lippay Balázzsal és N é m e t h y Balázzsal. A haza szomorú állapotáról beszélgettek. Most már odáig jutott a haza népe, hogy nemcsak az erdélyieket meg a protestánsokat üldözték, hanem azokat is, akik hívei voltak Rudolf császárnak és királynak is. Sőt a kassai generális: Belgiojoso Barbiáno — Bocskai fogadott fia — azért, mert Bocskay nem adott neki kölcsön 20 ezer forintot, majorságait meg akarta dézsmáltatni, sőt szentjóbi várát is foglaltatta. Kereki várát meg ostrom alá fogatta, maga meg haddal jött ellene, s Bihar vármegyében, Adorján község alatt táborba szállt, hogy itt várja be a hozzá rendelt erdélyi hadakat. Mindezt pedig azért tette, hogy az e hazában m é g egyedül független főurat: Bocskayt is megsemmisíthesse. Bocskay azóta, hogy Báthory Zsigmond — unokaöccse — eltávozott a fejedelemségből, nem avatkozott az állami ügyekbe. De látva, hogy min denfelől üldözik a magyart, ha gyenge erővel bírt is, fegyvert fogott a haza és a vallásszabadság védelmére. A Bihar megyei sólyomkői sziklán épült várából 500 derék hajdú
vitézzel jött k i , hogy fegyverrel szálljon szembe a haza ellenségeivel. Csakhamar csatlakoztak hozzá a németek által birtokaikról elűzött erdélyi és magyarországi nemesek is, meg a körösmenti hajdúk. Még így is kevés volt a serege ahhoz, hogy Barbiánóval megküzdhessen, akit nemcsak a nagyváradi várőrség, de az erdélyi hadak is támogat tak, mert Erdélyország akkor Rudolf uralkodása alá tartozott, s ami fő: a hajdúk, ezek a folyton hadban élő, kalandozó harcosok is Rudolf zsoldjában álltak. Bocskay ezeket igyekezett elsősorban is a maga részére megnyerni. Jól tudta, hogy a hajdúk csak azért vannak Rudolf pártján, mert a török által elűzött jobbágyok voltak. Erdélynek pedig külön fejedelme nem volt, aki alatt szogálhattak volna hazájuknak. A császári zsoldon levő több mint 10 ezer hajdú Diószeg alatt táboro zott, várva Barbiano parancsait. Ezek vezéreit: Lippay Balázs és Némethy Balázs kapitányokat hívta meg Bocskay országos fontosságú beszélgetésre, október 14-re, a Berettyó partján levő kisded táborába. A z volt a célja, hogy megnyeri a hajdúk segítségét a haza és a vallás szabadságának védelmére. Gyöngyöző borral telt serlegek mellett üldögéltek, de alig-alig ízlelték meg a j ó érmellékit, annyira elfoglalta őket hazájuk és vallásuk szomorú állapota. Bocskay István nagy szomorúsággal beszélte el előttük, hogy milyen nyomorúságban van a haza, milyen üldöztetésnek van kitéve a németek részéről a hon népe meg a protestáns egyház. A hajdúvezérek sehogy sem akarták ezt hinni. A k k o r Bocskay jelt adott a sátor ajtajában állóknak, és sorra jöttek a panaszosok. Legelői az e g y h á z u k b ó l elűzött protestáns papok és tanítók. Keservesen panaszolták el üldöztetésüket, mint vették el templomaikat, iskoláikat, kergették őket a világba. A hajdúkapitányok megilletődve hallgatták a szomorú történeteket. Majd sorra következtek a birtokaikról elűzött fő- és köznemesek. Ezek hallatlan, rémes dolgokat beszéltek a németek garázdálkodásairól. U t á n u k következtek a szegény j o b b á g y b e l i e k , kiknek utolsó párnájukat is elrabolták. Elpanaszolták, hogy nemcsak ezekből forgatták k i őket, hanem asszonyaikat és leányaikat is elrabolták. Most földönfutók. A hajdukapitányok egyike: Némethy Balázs uram minden egyes pa naszra dühösen csapott súlyos kardjára, s igazgatottan fészkelődött a helyén. Különösebben akkor, mikor a nők elrablásáról beszéltek, mivelhogy az ő családja: felesége és egyetlen leánya is a németek védelme alatt élt Tokajban.
m
— De hogy azt ne higyjék kegyelmetek — szólt Bocskay — , hogy mindez a kegyelmetek megtévesztésére kieszelt dolog, á m jöjjenek a kato likusok is! Ekkor bevonultak a római katolikus papok, akik hittel erősítették, hogy a németek kirabolták, koldussá tették őket is, s a falubéli fiatal nőket elrabolták. Nem néztek sem Istent, sem embert, válogatás nélkül raboltak k i katolikust, protestánst, hacsak magyar volt. A hajdúkapitányok, meg a többi jelenlevők izgatottan ugrottak fel e szavakra. Olyan súlyos terhelő dolgok voltak, amiket a különféle emberek től hallottak, hogy szinte hihetetlennek tűntek fel. Mielőtt még szóhoz jutha tott volna egy is közülük, hirtelen fellebbent a sátor ajtófüggyönye, s azon egy ifjú vitéz rontott be lihegő mellel: A sátorban levők mind odatekintettek. — Bocsássanak meg kegyelmetek — szólt a vitéz, k i nem volt más, mint a lovashajdúk hadnagya — , de lóhalálban jövök Almosdról Diószegre, onnan meg ide, hallván, hogy kapitány uramék itt vannak Bocskay uramnál. Nagy hírekkel jövök... — M i légyen az? — kérdé Bocskay a vitéz elé lépve. —- Hát az, hogy Petz generális háromezer gyalogos vitézzel, meg 1500 vasas lovasai A l m o s d alá érkezett ma reggel. Generális uramék a Bogáthy Menyhért uram vendégei, én is köztük voltam, mert Bogáthy uram udvarlására mentem. Éppen ekkor jött a német. B o g á t h y M e n y h é r t , akinek Á l m o s d mellett volt a kastélya, Bocskaynak nagy ellensége volt: még áskálódott is ellene a császárnál. Ezért Bocskayt láhatólag kellemetlenül érintette a fiatal vitéz jelen tése. De észrevette a hajdúkapitány is. — Hát ezért nem volt szükség lóhalálban idefutni — szólt a kapitány — , hiszen azt úgyis tudhattuk, hogy Barbiano generális összeszedi a seregeit... Halasi hadnagy a kezével legyintett: — Más baj is van! Némethy Balázs megilletődve kérdezte, mintegy balsejtelemtől meglepve: — M i légyen az? — Hát megmondom — szólt a vitéz — , hogy lássanak kegyelmetek világosan. A z ebédnél megtudtam a generális embereitől, hogy amerre jöt-
tek, mindenütt pusztítottak, több mint négyszáz nőt és gyermeket hurcolnak magukkal, köztük vannak a hajdúnők is, még Némethy Balázsné nagyaszszony meg a leánya is... Némethy Balázs melle nagyot hördült erre a szóra. — Igazán mondja ezt, hadnagy uram? N e m csak azért mondja, hogy bosszantásomra legyen, mert a leányomat nem adtam hitvestársául, mikor kérte? Halasi Péter a szívére tette a kezét. — Hitemre mondom, főkapitány uram, hogy igazat mondtam. Üttesse le a fejemet, ha nem igazak, amiket mondtam. Hatalmában vagyok, teheti... Némethy Balázs nyakán kidagadtak az erek, baljával súlyos kardját verdeste a földhöz, egy ideig némán nézett maga elé, majd jobbját Bocskaynak nyújtotta, balját esküre emelte; — Bocskay uram — szólalt meg — , én eleitől kezdve hittem sza vában, í m e , itt az utolsó bizonyíték, a Halasi uramé. Csak a halál tántorít el Bocskay uramtól! Isten engem úgy segéljen! Óriási éljen harsant fel erre a sátorban, mit a kintievők is visszhan goztak. Gondolták, hogy valami jót határoztak odabent az urak. Ezután megkötötték a szövetséget. A hajdúkapitányok Bocskayval abban egyeztek meg, hogy éjféltájban Almosd és Diószeg közt az Ér partján találkoznak, hogy közös erővel Petzre támadjanak. A z z a l a hajdúkapitányok lóra ültek, s a kíséretükben levő hajdúkkal elvágtattak a diószegi hajdútáborba. Mire a legnyugvó nap vérvörös sugaraival bevonta a nyugati látóha tárt, a kisded magyar tábor nem volt már a helyén. Sötét őszi éjszaka volt, az égen terhes felhők vonultak, elfedve azt a kis fényt is, amit a csillagok vethettek volna a földre. Csípős északi szél ker gette tova a fellegeket, s keservesen sivított át a tarmezők felett. Álmosd és Diószeg közt mély csöndben, sűrű embertömegek halad tak előre, hasonlóan az égen úszó sötét felhőkhöz. Petz generális serege volt, amely az éj sötét leple alatt igyekezett tova Almosd alól, hogy a diószegi hajdútáborral, majd meg Barbiánóval egyesüljön. Elöl mentek a vértes lovasok Petz vezetésével, utánuk vonultak a gyalogosok hosszú rendben. Majd az ágyúk, társzekerek az élelmiszerekkel meg hadiszerekkel, azután nagy sereg nő és gyermek, hosszú kocsisoron. Végül megint nagyszámú lovasság kisérte a hadat. A kiadott parancs szerint mély csöndben haladtak előre. Csak néha-
néha hallatszott egy-egy lónyerítés, meg a társzekerek nyikorgása, nők, gyer mekek sírása, jajgatása. Hiába igyekeztek őket csendesíteni a kisérő katonák. így haladtak békén, nyugodtan az Ér folyóig. M i k o r az előcsapat ideért, hirtelen jobbról-balról, s elölről tüzek gyúltak fel. Meggyújtott szé naboglyák lángjai világították meg a mezőséget. Azok fénye mellett min denünnen nagy lovastömegek rohantak harci kiáltások közben a meglepett németek felé. Már messziről feltűntek a kék-fehér lobogók. — A hajdúk — kiáltá Petz meglepetve, s azonnal rendelkezett. A vasasok fogják fel a rohamot! O maga hátravágtatott, s a gyalogsággal kör alakú szekérsáncot alakítottak, azt megrakta ágyúkkal, védelmére a gyalogságot a szekérsáncba rendelte. Ebben középütt helyezték el a nőket, a gyermekeket, kik sejdítették, hogy szabadítóik jönnek, de rémültükben sikoltozni kezdtek. Azalatt künn hevesen folyt a csata: a lovashajdúk — mert csakugyan a hajdúk voltak — három oldalról oly hevesen támadták meg a vasasokat, hogy azok alig tudtak védekezni ellenük. Jó vitézek voltak a németek is; a kétségbeesés is nagy erőt adott nekik. Jól tudták, hogy itt vagy győzniük kell, vagy pusztulniuk. Hősiesen küzdöttek több mint egy órán át. E z idő alatt elkészülhetett a szekérsánc. De mire az elkészült, a szilé ziai vértesek nagyobb része is ott feküdt holtan vagy sebesülten a harcme zőn. A k i k pedig m é g életben maradtak, a szélrózsa minden irányába mene kültek. De űzték azokat a hajdúlovasok, meg Bocskay lovas vitézei. Addig hajszolták, űzték őket, hogy hírmondó sem maradt belőlük. Ezalatt a gyalogos hajdúságra nehéz feladat várt. A szekérsánc megostromlása. Roham után rohamot intéztek ellene, de Petz gyalogosai is vitézül oltalmazták magukat. A z ágyúk és a puskalövések sok j ó hajdú vitézt terítettek le... Hajnalig, mikor a nap feljönni készült, s már kelet felől derengeni kezdett, nyolc nehéz ostromot hajtottak végre, de mégsem tudták a szekér sáncot bevenni. Nagy hátrány volt a hajdúkra nézve, hogy ágyújuk nem volt. Hajnalhasadtával a hajdúk kör alakban állva, utolsó ostromra készül tek, hozzájuk csatlakoztak most már az üldözésből visszatért lovas vitézek is. A szünetet Petz emberei, kik már-már remélni kezdtek, egy ördögi terv végrehajtására használták fel. A sáncon kívül körös-körül puskaport hintet tek el j ó bőven a hajdúk veszedelmére, hogy ha megközelítik a szekérsáncot,
felrobbantják alattuk a lőport, s levegőbe röpítik a hajdúkat. E z ha sikerül, valóban meg is semmisíthették volna őket. Petz embe rei nem is lövöldöztek a puskákkal oly sűrűen akkor, amikor a hajdúk most újra rohamra indultak. A hajdúk előtt is gyanús volt ez, s óvatosan, de folyton tüzelve közeledtek. A z t nem hihették, hogy a németek már kifogytak volna a puska porból. De nemsokára megtudták a titok magyarázatát is. M i k o r már-már jól láthatók voltak, szinte az egyes alakok is, Petz ágyúi köröskörül megdördültek. Ezt rettenetes robbanás követte, mely felülmúlta az ágyúk bömbölését is. A szekérvárat óriási tűzgyűrű vette körül: előbb kívül, majd pedig a sáncban is... Egyúttal óriási jajveszékelés támadt. A hajdúk veszedelmére elszórt puskapor robbant fel az ágyúk tüzétől, amely messzebb hatolt, mint gondolták. A puskapor tüze felgyújtotta a szekérsáncot is, s a német gyalogosok nagy részét összeégette... A támadó hajdúsereget ez a pillanatok ideje alatt történt esemény előbb meglepte, s rohamában megállította, majd pedig csakhamar megértvén mi történt, győzelmi kiáltásokat hallattak a vitézek. —Vitézek! — kiáltá a hajdúvezér — nőink vannak odabenn meg gyermekeink! Azokat mentsük most már! S bár megindult ismét a harc, de Petz serge már gyengén védekezett, aki futhatott, menekült a Berettyó felé... A hajdúk egy része utánuk... A töb biek meg ezalatt ártalmatlanná tették a szekérsáncban maradt németeket. Petz vitézül harcolva, sebesülten fogságba került... A hajdúk itt most már nem annyira ütötték, mint inkább védték az ellenséget a saját maga okozta tűztől, s a lángokat csakhamar elfojtották... Mikor október 15-re felbukkant a keleti látóhatár peremén a nap tüzes tányé ra, kivívták a hős hajdúk Bocskay első győzelmét. Megható jelenetek következtek ezután. Bocskay egész hadinépét a szekértáborba gyűjtötte össze, hogy köszönetet mondjon nekik. Elérzékenyítő volt, mikor a megmentett nők közt a hajdúk rátaláltak feleségeikre, gyermekeikre, rokonaikra... Körös-körül a szekértábor még mindig füstölgött. Halottak, sebesül tek töltötték meg kívül és belül a harcmezőt. A reggeli szellő szárnyain a hal doklók, sebesültek sóhajait, jajkiáltásait vitte be a sáncok közé, ahol meg a viszontlátás örömében zokogtak azok, akiket a harc vihara épen hagyott.
Mások meg elesett családtagjaikat siratták. Bocskay sokáig meghatottan nézte ezt a jelenetet... Gondolatai messze szálltak... Tekintete pedig az ő népén függött. Merengéséből egy érkező lovascsapat robaja zavarta fel... A z üldöző hajdúk seregének egyik csapata volt. Parancsnokuk, Halasi Péter uram leugrott lováról, s az elfoglalt német tábor közepén lévő Bocskay elé sietett. — Kegyelmes fejedelem, nincs már itt több német! •—jelentette. Bocskay elmosolyodott. — Nono! Még nem vagyok fejedelem. De talán elszalasztották a németet, fiam? — Egy szálat se. — Hát hová lettek? — Nem akarták magukat megadni, hát vagy levágtuk, vagy a Beretytyóba fullasztottuk. Hírmondójuk sem menekült. Bocskay kezet fogott az ifjúval. — Ismerem a vitézségedet, fiam. Ezennel kapitánnyá teszlek. Halasi Péter hajdúhadnagy a meglepetéstől alig tudott szóhoz jutni, köszönetet mondani. Jöjjön csak idébb, hajdúfőkapitány uram! szólt Bocskay a közelben álló Némethy Balázshoz, aki éppen nejével, s Mária leányával örvendezett, és azokkal elrablásuk történetét beszéltette el. — Miben lehetek kegyelmeteknek szolgálatára? — kérdé. — Vegye tudomásul e kapitányi kinevezést! — szólt jóságosan Bocskay, Halasi jobbját még mindig szorítva. A főkapitány éppen úgy örült e kitüntetésnek, mint maga Halasi Fekete Péter uram.
*** Belgiojoso Barbiáno úgy megijedt Bocskay ezen első győzelmétől, hogy bár megérkeztek hozzá az erdélyi hadak is, s nagy serege lett, mégsem mert tovább Biharban maradni. Seregével sietve észak felé vonult. Bocskay meg mindenütt ment utána, s egyik várat a másik után foglalta el. S bár ezután is kellett még nehéz csatákat vívnia, de végre is győzött. A rendek Erdély s Magyarország fejedelmévé választották, a török császár meg királyi koronát küldött neki, és magyar királynak nevezte, de
Bocskay már ezt a címet nem fogadta. T ö b b volt neki az, hogy Rudolf kénytelen volt tőle békét kérni, s a bécsi békében /1606) mind a haza, mind a protestáns vallás szabadságát biz tosította. Eközben Bocsky nem feledkezett meg jótevőiről: a hajdúkról sem. A megmaradt 9254 gyalogos hajdú vitéznek 1605-ben, az akkori Szabolcs s Bihar vármegyében, nagy birtokokat adományozott: Nánást, Vámospércset, Hadházt, Dorogot, Nagykállót, több részjószággal együtt (Nagykállót néhány évvel későb a hajdúk Hajdúböszörménnyel cserélték el), Halasi Fekete Péter lovashajdú kapitánynak és 700 vitézének meg Hajdú szoboszlót adományozta (1606). Mindannyiójukat nemesi szabadalmakkal látta el. Ezekben a hajdúvárosokban, községekben élnek ma is a hajdúutó dok, akik őseik erkölcsével ékeskednek. Kismarjai Bocskay István fejedelem nemes alakját az országban több szobor örökíti meg, de sokkal nagyob, maradandóbb az az emlék, amelyet időtlen időkig minden igaz magyar emel neki szivében. Tiszteletére még Genfben is szobrot állítottak neki a Reformátorok Falánál.
MÓRICZ ZSIGMOND BOCSKAI
KORONÁJA
Bocskai 1604-ben, Kerekiben, Biharban levő kastélyában egy tavaszi délután Propertiust olvasgatta, mikor az udvarbírája jelentette, hogy valami csavargó örmény kalmár mindenáron beszélni akar vele. Bocskai apró, szúrós szemeivel nézte az udvarbírót, s értette annak aggodalmait, aztán csak intett, hogy: „ereszd be", hiszen végső esetben itt a tőr... A z örmény bejött, előrehajlott, félrevetett fejjel furcsán soká nézte Bocskait, s csak nézett, nézett a szemébe. — M i t akarsz? De az örmény nem szólt, csak nézett. — M i t kívánsz — szólt rá újra Bocskai, de az csak nem felelt, úgy hogy harmadszor is rá kellett szólani: — M i bajod ember? A k k o r az örmény megmozdult, lehajtotta a fejér s azt mondta jó ma gyar szóval: — Bethlen Gábor azt üzeni nagyságodnak: légy jó a te testvéreidhez. Bocskai megdöbbent. Bethlen nevét ismerte a bujdosók híreiből, de rá magára csak homályosan emlékezett az erdélyi udvarból, mikor ő m é g Zsigmond fejedelem udvarában volt, s fiú bele volt keveredve a törökösségbe. Hogy a párt főembereit, Boldizsárt, Kendit s a többieket a fejedelem az ő tanácsára elfogatta s maga gyáva dühében leölette, mindenki menekült, aki bírt, s a fiú Bethlen Gábor is. Soká nézte az örményt, aki nem akart egye bet szólani, s kialakult előtte e szerencsétlen öt esztendő, amelyben három fejedelem pusztult el, s a harcokban egész Erdély egy hadvert farkas fészekhez lett hasonló. 1
— Magyar vagy? — mondta érdes hangján, inkább mogorván, mint gyöngéden, Bocskai. — Székely vagyok — szólott az örmény. — A p á m a t , anyámat, csalá domat, házamat, jóéletemet elvitte a háború.
Bocskai sóhajtott, magába süppedt. A z ő birtokai megmaradtak idekinn Biharban, ő maga Prágában élt a Rudolf udvarában nagy tisztesség ben, annál égetőbb volt az érzés, hogy Erdéllyel m i történt, a Básta, a Mihály vajda, a német-oláh uralkodás alatt... Ebben a szörnyű korban, mikor a közös nyomorban irigy gyűlölködéssel lestek egymást a hazafiak, s k i a másikra rákiáltott, hogy „németes" vagy „törökös", az a kellő pillanatban halált jelentett arra... 2
3
A Bethlen Gábor üzenetére mélységesen megilletődött: Úristen, hát lehetséges volna, hogy a szembe álló pártok egyesüljenek a közös célra a haza zászlója alatt... Fellobogott benne valami öröm: akkor még nincsen minden elveszve, s az örményt szinte megperzselte a tekintetével: — Bethlen Gábornak mondd meg: ezt izenem: ő egy szót izent, én is egy szót felelek: „Nekem is anyám, akit ő sirat" Többet nem beszélt, az örményt elbocsátotta, s maga kiment a kertbe, ahol végtelen sétába kezdett, csak néha állt meg Ibrahim nevű török kerté szénél, aki hűséges fogoly volt nála. Bölcs és tanult ember volt a török, aki vel jól el lehetett beszélgetni, s emír volt, vagyis a próféta családjából szár mazott, tehát minden szegénysége mellett nagy tiszteletben állott a törökök között. Egy hét múlva egy zsidó jelentkezett, aki levelet rázott k i a kaftánjából, s odaadta Bocskainak. — Magyar vagy? — kérdezte Bocskai. — Igen, de zsidó vagyok — szólott a zsidó. Bocskai feltörte a levelet, s elolvasta. Bethlen Gábor hosszú szálú betűi voltak, olyan hosszan lengő betűk, mintha a szél fújja a kalászokat, mintha az, aki írta, nem bírt volna lelke szálldosásával, s a toll ujja közt szívének hosszú lobbanásait követné. A levélben meg volt írva Erdély siralma, a bujdosók reménykedése, s hogy ők bármely percben készek az üres trónra megválasztani, csak küld jön megbízott embert hozzájuk, s izenje meg, mit kíván s mit akar... Bocskai szárazon szólt: — A bujdosók tudtommal már választottak fejedelmet még a télen, s az Bethlen Gábor. — Igen, nagyságos uram, de Betlehem uram el nem fogadta, fiatal ságára való nézvést, de már akkor nagyságodat proponálta. Bocskai nehéz sóhajjal hallotta.
A bujdosók kis serege mit számít, bárkit tesz s választ is, de érezte, ez a választás most parancs s kötelesség; a megromlott haza minden felelősségét érezte magán. A zsidót reggelig vallatta, s mikor elküldötte, ennyit izent vele: — Bethlen Gábornak mondd meg, ezt üzenem: „te küldtél hozzám aranyat réztokban, s ezüstöt ónhüvelyben, én küldök neked vasat vasban: el ne vesd..." Bocskai másnap az öreg törökhöz így szólt: — Jó kertész vagy, Ibrahim — minden palántádra egyformán gondot viselsz, nem nézed, k i s milyen párti... A török csöndesen felelt: — A kertész gondot visel a kert palántáira, a próféta az ő híveire, Allah a világ minden teremtményére. Bocskai sóhajtott: — De k i visel gondot az én hazámra. Kertész nélküli kert... A török szólt: — Nem a kert dolga, hogy kertész után nézzen, hanem a kertészé, hogy felfogjon az elhagyott pallagon. Bocskai élesen pillantott a törökre, vajon ez gondolataiba lát-e, vagy hírt hallott valamiről? — Sok kertész kapkodik, Ibrahim, egynémelyik kerten, s m í g ők viaskodnak, idegenek veszik meg a kertet. A z emír így felelt: — A k i a versengő kertészek közül első, híjjá be a többit m a g á h o z munkára: jobban megél tíz ember a kerítésen belől, mint a termő földtől elszakasztva kettő. Bocskai, bár terve készen volt, m é g mindig nem döntött, elhagyta a törököt, s két álmatlan éjszakát töltött, Fejben a hadakat számolta, kikre s mit számíthat, hajdúk ezrei biztosak voltak, székelyek, szászok, magyarok mind egy percben lángra lobbanhat nak. Básta német hadai, kik a várakban ülnek, egy pillanat alatt fogóba kerül nek, mint egér a csapdába, s a vár nem védelmük, tömlöcük lesz... Egy reggel így szólt a törökhöz: — Emir, mit cselekedjen a kertész, ha a többi kertészek egybefont ujjakkal könyörgik, hogy álljon a versengők élire? A török felelt:
— A próféta megoldja a legbogosabb csomókat, de a hitetlen az egyenes kiáltást sem érti meg. Bocskai szólt: — Látom, atyám, gondolataimat érted, akarsz-e egy árva özvegyen segíteni? A z emír meghajtotta fejét: — Allah irgalmas a szegény emírhez. — A k k o r el fogsz menni Temesvárába. Ott vagyon a temesvári pasa, az én testvérem és jóakaróm. — M i t kell a szegény emírnek mondania? — Megmondod neki, atyám, hogy tízezer aranyért fejedet kiválthat ja kezembül. A török elgondolkozott: — Tízezer arany. Sok egy elesett koldusért, aki egy petákot sem ér. — A k k o r visszatérsz a fogságba elém, emírem. A török intett: — A l l a h nagy, s az én uram, az én oltalmazom. Bocskai most így szólt: — Mentedben bemégy Bethlen Gáborhoz, atyámfiához, és ezt mon dod neki: „Az aranynak vagyon csengése, az ezüstnek zengése, a vas csak ezt zörgeti: a kert hívja a kertészt s a kertész hívja a kertészlegényeket a kertnek művelésire." Ibrahim a földig leborult Bocskai előtt, s megcsókolta az anyaföldet. — A l l a h nagy és Mohamed az ő prófétája, legyen áldott az úr, hogy a legkisebbet használja a legnagyobbra. M é g aznap elballagott, s két hét alatt megtért a rabságba, mert a tízezer arany sok egy szegény emírért. Hozta Bethlen Gábor levelét, hogy a török minden segítséget megad, s még azonfelül koronát ígér... Bocskai négyszer küldte vissza a törököt, mindig újabb kétezer aranyat engedve el neki a váltságból hűségéért, s mikor ötödször küldte, ezt mondta: — Emír, nagy a te hűséged, utolsó kétezer aranyodat is elengedem, s ezzelé téged szabaddá teszlek. De jöjj el hozzám Kolozsvárra annak ide jében, s tízezer aranyat adok néked a te emberségedért. A török így szólott:
4
— Fejedelem, az erdélyi vilajetnek hatalmas fejedelme, k i vagy Bocskai István, kit a padisah szárnyai takarnak; bármint lesz, A l l a h tegye könnyűvé... H a a Jóisten hosszú életet ád, meg fog téged keresni m é g a te emíred, akinek előbb Mohamed koporsója elé kell zarándokolnia. 5
— Jól van, emír — szólott Bocskai — , de utolsó dolgodat m é g elvégzed. Bethlen Gábornak mondd meg: „Azí üzeni a te urad és fejedelmed, csináltass egy nyerget olcsó, ócska fából, durván és üresen, ahogy a hajdúk használják, annak a belsejébe csináltasd belé az athnámelevélt, s küldj fiatal csikókat, de nem válogatottakat a szentjobbi vásárra, de óvatosság és vigyázat, mert közel vannak a kopók." Bethlen átvette az emírtől az utolsó üzenetet s végrehajtotta. De unta már a hosszú bölcsességet, a túlságosan is aprólékos diplomácai előkészü letet, s hogy egyet lendítsen Bocskai koronája dolgán, titokban hírt adott a kopóknak, a szalontai kapitánynak, Belgiojosónak, aki rájuk lesett, s csaku gyan vallonok csaptak a vásáros ménesre. M i k o r kifosztották a legényeket, egy hajdúnak a zsebében megtalálták a Bethlen Gábor levelét, amit rögtön vittek Kassára. Castaldo azt mondta: „Nagy vadat fogunk!" s lóhalálba vág tattak Bihar felé. Három nap múlva Bocskainak éjnek éjszakáján kellett futton futnia Kereki várából, három hét alatt lángban volt egész Erdély s Magyarország, s három hónap múlva Pozsonynál kergették a németet, s Bocskait Budán várta a szultán koronája. 6
7
' Római elégiaköltő (Kr.e.kb. 47-kb. 17); Cynthiához írta. Giorgio Basta (1544-1607), olasz származású császári hadvezér. Uralma alatt Erdély példátlan nyomorba süllyedt, igásállat híján a jobbágyok maguk húzták szekereiket („Basta szekere"). Mihály vajda (1557-1601), havasalföldi fejedelem, aki a török elleni harc jegyében egyesíteni akar ta a két román fejedelemséget (Havasalföldet és Moldvát) Erdéllyel. Tartomány, helytartóság (török) Nagy király; az egykori perzsa és török uralkodó címe (perzsa) "Szerződésiével, írásba foglalt szerződés, (török) Giovanni Castaldo (1500-1562), olasz származású császári hadvezér.
2
1
J
f
7
MÚTH JÁNOS — VITOS GERŐ BOCSKAY
ISTVÁN
VI. JELENET. Lolla Mohamed, pasák, tisztek, Bocskay, Kátay, Illésházi és néhány főnemes.
Széchy,
KÁTAY
(egyedül jön és mélyen mehajlik L o l l a Mohamed és a m ö götte sorakozó pasák csoportja felé. Ünnepélyesen mutat ke zével a belépő Bocskay felé): Bocskay István, Erdélyország és Magyarország felséges fejedelme! (E pillanatban lép be Bocskay és köréje sorakoznak: Illésházy és a töbi főnemesek. Bocskay kissé meghajtja magát a nagyvezér felé.) LOLLA MOHAMED : Szelamen alejküm! (Kezével mellét, száját és homlo kát érinti. A pasák ugyanezt teszik szótlanul. A tisztek és a sátor bejáratánál kétfelől álló janicsár mozdulatlan. A főnemesek is egy pillanatra meghajolnak.) BOCSKAY
(lassú méltósággal): Mikor a nagyvezér sátrához először ér kezem, üdvözlöm a távollevő felséges szultánt, akinek budai beglerbége te vagy: vitézlő L o l l a Mohamed. L O L L A M O H A M E D (ismétli kezével az üdvözlést): Köszönöm tenéked nagyságos magyar fejedelem, amiért kérésem hívogató szava nem ment át nyomtalan füleden. A l l a h jóvoltából üdvözöllek téged, én: a muzulmán hatalom legfőbb birtokosa ebben az egész vilajetben. Felséges szultánom mélységes örömmel vett róla tudomást, hogy vitéz fegyveredet fényes diadallal hor doztad mindenütt, ahol csak szemeid ellenséget láttak. Felülről adatott nekem a hatalom, hogy azt az ékes köteléket, mely kettőnk igaz barátságát oly szépen övezi keresztül: gon dos ápolással szorosabbra vegyem. Ennek a szívesen fogadott felséges szultáni parancsnak akartam már nagyon, szívemből, lelkemből mindenkép elegendőt tenni: ezért kérettelek. Fegyverbarátságunk írásokba foglalt lejáró idejét hatalmam-
ban vagyon belátásod szerint hosszabbra nyújtani. Bölcseséged bizonyára tudja, hogy éles szablyáknak kár egy mást rongálni, ha csorbaság nélkül hüvelyben nyughatnak. H a nagyságos hatalmad szinte úgy óhajtja, ahogy én; tegyünk újabb szövetséget. BOCSKAY
(méltósággal): Köszönöm felséges szultánod hozzánk való kegyes érzéseit. Barátságos szándékát jól esik hallanom a budai nagyvezér őszinte szavában. Bensőséges hitem, hogy bizakodásunk egymás irányában nőni és gyarapodni fog majd a múló idővel. A z én bizodalmam — úgy akarom hinni — szövetséges török néped hűségében nem fog elenyészni. Bízom a magyarok élő Istenében, hogy elszánt, erős egyez séggel közös ellenünket; aki szegény nemzetemet nem szűnik bántani: közösen legyőzzük. Kívánom nagyvezér, szablyád, mint az enyém, együtt suhogjanak ma harcmezőkön, ahol a zsarnokság csak vassal engedi magát kigyomlálni vérharma tos országomnak árva sírkertjéből. (Kis szünet.) A magam részéről teljes akarattal óhajtom és kívánom vitéz nemzeteddel a fönnálló igaz szövetséget nemcsak megújítani, hanem őszinte szándékkal mélyebbre akarom alapját szilár dan lerakni. (Nagyvezér igenlően bólingat.) Szeretnék eltávo lítani szövetségünk kiépítésének útjairól mindent, ami zavar hatná egyetértésünket. Aggódó lelkem a legelső zavaró ve szélynek gondos kerülését abban találja fel, hogy a hűbéradók, amelyeket Magyar- és Erdélyországok fizettek tinek tek, szövetségünk teljes idejére engedtessenek el. ( A pasák összenéznek.) Második megfontolt tiszta kívánságom: amig szövetségünk tart, békét csak közösen köthessünk a magyar királlyal. — Semmi galádságot nem kívánok, csak aminek jo gosságát elméddel magad is első pillanatra oly tisztán látha tod át, akár a kékelő égboltnak derült tisztaságát.
L O L L A M O H A M E D (közelebb lép): Allah látja a muzulmán szívét, amikor fogadalmat tenni nyiladozik ajka. — És m é g így is bátran, remegések nélkül merem kimondani, hogy a m i újra megkö tendő, igaz szövetségünk tiszta gondolatát csalárdság, szószegés nem fogja soha megfertőzni. A z én esküm igazsá gának a fénye éppen úgy megmarad, mint ahogy a felséges
szultánnak díszveretes kardvasa sohasem fakul el. A porta nevében ígérem meg neked vitéz fejedelem, hogy a szövetségünk továbbra megmarad. — Legyen egyik kivánsá god benn a diplomában, hogy a prágai Rudolffal, a gyaur k i rállyal, csak közösen köthessünk egybehangzó békét. (Kis szünet.) Hanem az adóval, — maradjunk továbbra úgy, ahogy eddig volt. BOCSKAY (emelkedettebb hangon): Nagyvezér! Erdély és Magyaror szágok hűbéradójának elengedéséhez jobban ragaszkodom, mint ahogy azt eddig megtennem lehetett. Eddig is visszás volt, hogy egy szövetséges a másik társának adókat fizessen. (A főurak mozgolódnak.) ILLÉSHÁZY: A béke egyenes útjára minek kell botlókövet rakni! L O L L A M O H A M E D (vállvonogatva): Úgy szólt a szerződés, hogy adót kell fizetni. ILLÉSHÁZY: Azért a szerződést most kell kijavítni. B O C S K A Y (erélyesen): A hűbéradók 10 évi elengedését szigorúan követe lem! FŐURAK (félhangosan): Úgy van! Követeljük! BOCSKAY: E nélkül továbbra a szövetségünk csak arra való lenne, hogy azt mielőbb felbontsuk. (Élesen.) H a a szultán így akarja, — úgy legyen! L O L L A M O H A M E D (megijedve): N a , azt nem! — Én nem úgy értettem. — Nagyságos vezérlő fejedelem! A gyaur hevessége nem üdvö sen jár el, ha a szövetséget kisebb dolgok miatt szét akarja tépni. (Kis szünet.) Vannak még várak is néhányan (a pasák felé néz.) PASÁK: Amiket még Báthory Zsigmond erdélyországi fejedelem vett el tőlünk. — L i p p a , Jenő vára!... L O L L A M O H A M E D : Legalább ezeket kapjuk újra vissza. (Kis szünet.) BOCSKAY
Akkor az adó... elmaradhat. (lassan): Lippa és Jenő végvárnak átadását nem ellenzem.
(Kíséretben levő főurak gesztusokkal jelzik, hogy ez az adók elengedéséhez mérten jelentéktelen engedmény.) L O L L A M O H A M E D (sietősen): A k k o r a diplomát már alá is írhatjuk. BOCSKAY: A régi diplomát már előre kijavíttattam. (Kis szünet.) E nélkül egyezségre ma már nem léphettünk volna. (Kátay a készok-
mányt aláírás végett a nagyvezérnek nyújtja.) L O L L A M O H A M E D (átveszi, intésére az egyik janicsár irószeres asztalkát hoz. Nevének aláírása közben): Fenséges szultánom nevében az adókat mindkét országban 10 évre elengedem. (Vontatva.) Lippa és Jenő... (Aláírja, a tollat Bocskaynak nyújtja.) BOCSKAY (átveszi a tollat): Üdvözlöm felséges szultánod igaz bölcses ségét! (Aláírja, Kátay az iratot magához veszi.) Jelentsd meg Uradnak, hogy a mi törvényszegő felséges királyunkat a ma gyarok Istenének segítségével és fegyverünk erejével bizo nyára rövid időn belül sikerülni fog meggyőznöm alkotmá nyunk sérthetetlenségéről. A már folyamatban levő tárgyalá sainkon gondom lesz arra is, hogy felséges királyom az oz mán hatalom felé is békés szándékkal közeledjék. Békét csak közösen kötünk. L O L L A M O H A M E D : Szavaid megjegyzem és a portánál erről jelentést is teszek. —Hiszem, hogy a felséges szultán ezt kedvesen fo gadja. — O mindig szívesen emlékezik meg rólad vitéz feje delem! Most is gondolt reád. Nagy meglepetést tartogatok számodra kedves szövetséges. (Int a két janicsárnak, akik bársony vánkosokon az alábbi tárgyakat hozzák k i és azzal együtt kar jaikon tarják.) A szent városból kiadott atnameban emígy em lékezik meg a felséges szultán terólad: „Őseinknek s előde inknek az erdélyi fejedelmek iránt tanúsított kegyelmes szo kásához képest mi is elküldöttük számodra a zászlót, (nagy tisztelettel Bocskay bal kezébe adja a magyar nemzeti zász lót) drágaköves királyi pálcát, (hasonló módon Bocskay jobb kezébe adja) egy hódító kardot, (Kátay leoldja a fejedelem kardját és magához veszi, a nagyvezér pedig sajátkezűleg fe lövezi Bocskayra az ajándékkardot] s hüdsetünkkel egyenlő diszköntöst (a kaftánt Bocskay vállára teríti) — íme, ezekben vágyakozott a felséges szultán a muzulmán tisztességnek, mely legkedvesebb szövetséges iránt lakozik szívében, sze mekkel látható kifejezést adni. És még ezen felül, amit még a gyaurok egyik fejedelme sem érhetett meg, különös tisztesség szállott le tereád dicső szövetséges. (Feltakar egy remekmívű
koronát, melyet áhítatos tisztelettel Bocskay elé visz minde nek ámulatára.)
BOCSKAY
E z z e l akarja felséges szultánom elismerni nagyságodat a vitéz magyar nemzet méltó királyának. (Gyöngéden leveszi Bocskay süvegét és felteszi fejére a koronát. Hátralépve üd vözli mell-száj és homlok érintéssel.) Üdvözöllek magyarok felséges királya! A z igazhitűek szultánja így akarja! (Kívülről a magyar táborból a felvonás végéig tisztán kihallatszik: „Erős várunk nekünk az Isten..." kezdetű egyházi ének dal lama és szövege is időnkint.) (Kellemetlen meglepetéssel hirtelen lekapja fejéről a koronát és a mellette álmélkodó Széchynek adja át): Ezt nem! Én nem akarom! — Csak egy királya van Magyarországnak és az most Rudolf! H a ezt még nem tudná felséges szultánod, em lítsed föl neki, hogy a vitéz magyaroknak az Istenen kívül és ami törvényes akaratunk nélkül senki sem adhat elismert királyt. Nincsen a széles e világon oly erős hatalom, amely nek szentséges alkotmányunk ellen bármit is lehetne önké nyesen, büntetlen cseledni. Nekünk van királyunk, k i fölkent és törvényesen bírja Szent István szentséges, drága örökségét. Ennek a dicső emléknek, mely nekünk az ország, haza és mindenség fogalmát jelenti; n y o m á b a semmi ajándék nem érhet fel. Ennek a szivünkbe mélyen zárt szentségnek a fényét elhomályosítani még az elfogyó félhold pislogó világa sem bírja, amig egy magyar él! Mondd meg szultánodnak, hogy máskor ne tévedjen! Én király nem vagyok és amíg keblem ben a honfi szív feldobog, az lenni soha sem akarok! Én Erdélyország fejedelme lettem nemzetem kívánsága sze rint, aki fegyvert volt kénytelen ragadni. A szultánt és téged soha félre ne vezessen, hogy nekem e végből fölkent kirá lyunkat is meg kellett fékeznem. De amint ez megvan és a törvények újra oltárunkon lesznek, az első én vagyok, aki meghajolok alkotmányt becsülő, hű királyunk előtt. Személyének bántódása az én fegyverem által sohasem eshetik. Királyunkat sértegetni akármilyen uton szultánodnak sincsen joga. Ezt én mondom: Bocskay István!
F Ő N E M E S E K (kitörő lelkesedéssel): Éljen a vezérlő fejedelem! L O L L A M O H A M E D (alázattal): Mindent megtettem, amit a szultánom parancsolt.(Megütközve a pasákhoz, félhangon.) K i érti meg a gyaurok elméjét? A szultán által küldött királyi jelvényeket csak ú g y fogadom el, mint szíves ajándékot, amit szövetséges adhat a társának. És mint ilyeneket (a jelvényeket átadja a főnemeseknek) örö mest megőrzöm magamnak. L O L L A M O H A M E D (alázatosan): Amint parancsolod vitéz fejedelem! BOCSKAY (búcsúzva): Örömmel jöttem ide és örömmel távozom. Békességes megértés őrködjön újabb szövetségünk fölött! H a Isten velünk, senki ellenünk! (Kissé meghajlik, a nagyve zér és a pasák szokásosan üdvözlik a távozókat.) BOCSKAY:
Mindannyian: Éljen Bocskay István!
SIPOS KÁROLY Bocskay-kép A j ó öreg parókián, hol hét volt a gyermek pontosan: gyermekkedvem most is ficánkol, csúszkál vagy ugrál pajkosan... M i l y e n kevés elég volt akkor örömhöz, kedvhez, Istenem! S milyen édes volt alkonyatkor, ha jött az álom hirtelen. Sohasem este, mindig reggel, mikor már látni lehetett, nézett le rám a sasszemekkel, amitől félni lehetett. De a föveg, a tollforgóstul játszott a reggeli fényben, és a gömbös buzogány mozdult a kard is a hüvelyében. Kemény volt és zord a tekintet, egy percre megfélemlített; de megszoktam lassankint mindent, s a friss szín felmelegített. —Bocskay István fejedelem, nem került jobb helyre soha képed, mert hogyha — j ó szív — Te nem, anyámat k i védte volna? ! Mert nem vertél Te mindig hadat, nemcsak mindig félelmetes voltál, Te, — ércpáncélod alatt szív dobogott: a szeretet.
FÖLDES GYÖRY Bocskay angyalkái XIV. F E J E D E L M I K I H A L L G A T Á S . Bocskay István kassai palotájában valóságos udvari élet folyt. Különösen amióta meg tudta nyerni Rimay János deákot belső főkomornyiknak, vagyis cubicularius intimusnak. De ez a főkomornyik több volt, mint amit állásának neve mond: jobbkeze volt Bocskaynak, de a hajdúk véleménye szerint rossz szelleme is. A z egész életében pennát forgató, vers faragó ember, aki csak éppen annyit kóstolt a hadiéletből, amennyi az akko ri nemes ifjak neveléséhez okvetlenül hozzátartozott, s azóta is különböző nagyurak asztalánál evett, — nem bírt megbékülni a fosztogató hajdúk szokásával. Igaz, hogy sok is volt a panasz rájuk. Most is itt van Csáky István uram, tele panasszal. Illésházyné levele is ott fekszik Bocskay asztalán: „Bizony, hogy ők valahol voltak, megmutatták, hogy Istennek ostori. Árvában nagy károkat tettek, Liptóságot úgy hagyták, mint a szedett szőlőt." Jól odatette Rimay Bocskay asztalára, m é g alá is húzta piros krétával a hajdúkról szóló panaszt. Itt voltak azonban személyesen panaszkodni: Thurzó Kristóf uram, Bosnyák Tamás, Horváth Gáspár, Homonnay Drugeth Bálint és a leghatalmasabbik: Illésházy István. Bocskayt utoljára ez a sok nyeszpetés kihozta sodrából. — Hallja-e kend, Rimay uram, hát aztán ha az én angyalaimat mind felköttetnénk a kend akaratja szerént, ugyan kivel védenénk meg a magyar szabadságot? B i z erre még az okos Rimay is adós maradt a felelettel. A hajdúk garázdálkodását hánytorgató uraknak meg ezt felelte: — Isten látja, semminek okai nem vagyunk, mert ha lehetne, az egész hajdúságot csak a magunk kebelében, vagy markunkban szorítanánk, hogy senkinek terhére nem volnának. De ilyen változás közönségesen soha kár nélkül nem lehet. H a oly j ó szél találkozott volna valahonnan, aki hírünk
nélkül a német császár erejét kifútta volna Magyarországból, talán úgy kár nélkül helyére tudtuk vona hitünknek és nemzetünknek szabadságát állítani. De hogy haddal kellett azokat innen kivernünk, akik minket rontottanak, kár ral kellett annak meglenni, kit a következő jóért el kell mindnyájunknak szenvednünk! M i k o r meg azzal kezdtek fenyegetődzni, hogy maguk támadnak had dal a hajdúkra, Bocskay nagyot ütött öklével az asztalra. — B i z az furcsa lenne, ha szénájukért, szalmájukért, s egynéhány tehenükért arra a hadra támadnának, mely hitükért, s a törvények szabad ságáért vív! Jelentsék meg személy szerént azokat, akik a kártételekben saját hasznukat keresik, s majd elbánok velük érdemük szerént! M e g is tartotta ígéretét: Lippay Balázs feje lehullott. De vizsgálat nélkül senkit sem ítélt el. Tolvay Mátyást Korláth István és Sennyei kassai hajdúkapitány vezették Bocskay elé. A főkomornyik megvető gyűlölettel nézte végig. —Itt van egy a gonoszok közül! —jelentette Bocskaynak. Bocskay István zömök, vállas, széles homlokú ember volt. Szeméből erély és okosság látszott. Jól megnézte az előtte álló Tolvayt. Aztán bele nézett az irataiba, a főkomornyik vállán keresztül nézte az írást, ujjával bök dösött a sorokra, s a fejedelem sugdosott. Tolvay tudta, hogy ez a hajdúk nagy ellensége, de azért nem tudott haragudni reá. Szétálló füleivel, vézna termetével, s az állandó szobában tartózkodástól halvány arcával inkább nevetséges figura volt, mint félel metes. Hozzá még az ujja, s a jobbfüle csupa tinta volt a jámbonak, ez utób bi a füle mellé dugott tintás lúdtolltól. Bocskay összeráncolta a homlokát. — Tolvay Mátyás, panasz van ellened. Hogy Kendiben bizonyos (hogy is hívják? Olvasd csak Rimay! — A z a z mindegy, akármi a neve!) — hát: más böcsületes ember házát elfoglaltad. — Nagyságos fejedelem, a ház az én jussom, Dobó Erazmus örega pám hagyatéka, melyet Szuhay vett el tőlünk erővel. A z új birtokos maga adta át nekem, minden kérés, kényszerítés nélkül, annyira tudta, hogy a jussa csak addig tart, mint a császár hatalma. — A k k o r felelj, ha kérdenek! — szólt Bocskay. — De azért Rimay, jegyezd föl, amit mondott, majd megnézetjük, igaz-e. — Panasz van rád, hogy e házba rablott kincseket halmoztál föl.
Tolvay úgy találta, hogy ez nem kérdés: nem is felelt rá. — Majd megnézetjük: igaz-e. — De erre aztán felelj, amit most kérdezek: Panasz van rád, hogy az ellenséges Eperjes városában k i s bejársz, hogy a német főtisztekkel parolá zol, leveleket küldesz és kapsz, hogy módodban lett volna elfogni az összes parancsnokokat, de te csak lovaikat loptad el, azt is viszavitted nekik. Szóval, hogy áruló vagy. Igaz-e? - A z az egy igaz, hogy áruló nem vagyok. De igaz, hogy ha csak tehetem: fortéllyal beszököm a városba, ha csak valahogy túljárhatok az eszükön. De ennek más oka van. Leveleket is küldöttem, kaptam is; de nem a német, hanem... Tolvay hirtelen elhallgatott. — N a , k i vele! K i az? — Nagyságos fejedelem: ezt nem mondhatom meg. — Miért? — A panaszokból látom, hogy ezeket csak valami ellenségem küld hette, aki két kulacsot visel. H a tehát megnevezném azt, akinek írtam, aki nekem írt: utóbb még innen is akadna valaki (Tolvay keményen nézett Rimayra, aki nem állotta k i a tekintetét], aki j ó , vagy rossz akarattal tovább adná. Pedig a német már így is gyanakszik; ha fülébe jutna, olyan emberek innák meg a levét, akik ezt meg nem érdemlik, s akiknek én ártani nem aka rok. — Gondold meg jól, mert a fejeddel játszol! Tolvay szomorúan mosolygott. — A z z a l játszom én már, nagyságos fejedelem, amióta a bajszom kiserkedt. A l i g e m l é k s z e m olyan napra, hogy egy-két muskétagolyó fütyülést ne hallottam volna. Kopjadöfés, kardvágás is látszik a bőrömön nem egy. S ha fejjel kell játszani: inkább a magaméval játszom, mint olyané val, aki nekem kedves. — Jól van. Ha nem felelsz: majd megtudom mástól. Hát a német főtisztek, meg a lovaik? Erre felelj, hékás! — A főtiszteket lehet hogy elfoghatta volna az a kémlelésre kiküldött tíz emberem, aki a lovaikat ellopta. Én ez idő alatt távol tőlük, az üldözé sünkre kitört zászlóaljjal álltam a harcot. A lovakat azért adtam vissza, mert — metszünk mi az ilyen nehéz, istállóhoz, zabhoz, keféhez szokott kényes kaballákkal? De meg a tréfa is tetszett, s előre nevettünk a pofájukon. M i k o r Schwendi összetalálkozott vén szürkéjével, úgy nyerítettek egymása, mintha
testvérek volnának. — De aztán ott bent maradtál kapuzárásig. Ú g y tudom, Hollach gró fot látogattad meg, kivel ajándékot cseréltetek. Sok beszélni valótok lehetett. Tolvay Mátyás látta, hogy elárulták. Megmondja az igazat? Ne mondja? Megint csak gombjait kérdezte. — Mondjam, ne mondjam. Mondom, nem mondom! Hat gomb volt a dolmányán. így hát csak azt felelte: —Hollach gróf a lováért egy török kést adott váltságul. Én meg a kalapját hoztam vissza, amelyet majd csak hogy a fejéről loptam le m á s alka lommal. De kérem, esedezem, könyörgöm, mondja meg nagyságod, kitől tudja mindezeket? — A mi kedvelt hívünk Wirth Mihály, az eperjesi városbíró fia írta nekünk. Elmondhatom bátran, te már úgysem igen árthatsz senkinek! Vigyétek! XXVII. LÁZONGÓ A N G Y A L O K . Mire összetalálkozott azt elmaradtakkal, belátta, hogy Kolonicsnét hiába üldözi. De utol is érte őt egy lovas a főgenerális parancsával, hogy azonnal jöjjön vissza, mert csapatára magában Kassa városában van szükség. — M i újság? M i baj? — tudakolta Mátyás. — A fejedelem betegségének híre ment. Tegnap este már azt mond ták: haldoklik. A németebbek azt állították: a két mozsárból kilőtt németen elkövetett kegyetlenséget bünteti az Isten, mások meg azt, hogy a császár, illetve Mátyás főherceg orgyilkosai megétették. A külső városban fellázadt a csőcselék és elkezdte fosztogatni a zsidókat, meg a boltosokat. Persze arra gondoltak: nincs fejedelem, nincs aki rendet tartson! Hát Sennyey Ferenc mit vétett? — A z bizony nem sokra ment a rendcsinálással. A hajdúi, ahogy a fejedelem holta hírét hallották, egyszeriben kedvet mutattak arra, hogy maguk is a fosztogatók, gyújtogatok közé álljanak. — A gazemberek! — Hajdú: hajdú! Kutyából nem lesz szalonna! Mátyás gyorsan felverte zászlóalját s amennyire fáradt lovai bírták, sietett velők Kassa felé. De a csapatra nem lehetett ráismerni. A legények
sugdosni kezdtek, s midőn egy majorság mellett vitt el az útjuk, mely az utóbbi, aránylag békés esztendőben helyesen felépült, barommal, termény nyel megtelt: a hajdúság hirtelen rárontott, s Tolvay Mátyás szeme láttára k i rabolta és felgyújtotta. Tolvay tehetetlen volt a fékevesztett néppel szemben. — H a Bocskay meghal: vége a m i böcsületünknek is. H a nem akarunk éhenhalni, vagy szegénylegény-módra bitófán veszni: most kell annyit rabolnunk, amennyi elég az egész életre, amíg nincs, aki üldözzön érte! A major Sáros várától ugyanannyira volt, mint Eperjestől. A tűz füstjére mindkét irányból több zászlóalja lovascsapat közeledett. Mátyás a sárosi csapat felé vágtatott: az ő saját hajdúi voltak: Kendi, Csuda és Gerlaky Miklós zászlói. A kassai fékevesztett hajdúk a majorság pincéjét verték fel: úgy lát szott, a bor hamar megártott nekik. Mátyás átvette a vezényletet. A régi, kipróbált gyors elhatározással és eréllyel támadt rá a martalóccsapatra, de ezek a bortól felhevülve erősen ellenállottak. Egy részük lóháton fogadta a rohamot, a másik az épületekből fogta puskatűz alá Mátyást és támadó hajdúit. Minthogy pedig a kassai hajdúknak sokkal jobb fegyvereik voltak, lévén a fejedelem testőrzői, s különben is válogatott, erős, elszánt legények voltak: az ütközet kimenetele kétesnek látszott. Ekkor az eperjesi útról nagy csörömpölve egy német lovascsapat bontakozott hadirendbe. Mátyás biztos volt afelelől, hogy a német a kassaiak segítségére fog menni. De biz azok a feléjük integető, őket örömmel fogadó lázadókat támadták hátba, akik most már nem tehettek egyebet, mint hogy a kettő közül valamelyiknek megadják magukat. Rövid habozás után egyenkint, rajonkint, szakaszonkint jöttek, s biztosították Tolvayt, hogy őket mindüket csak erőszakkal vitték bele a lázadásba. Lassanként kiderült, hogy mindenki ártatlan, csak a major udvarán fekvő 12 halott a bűnös mindenben. A közrefogott ellenséges csapat ilyenformán feloszolván, a hajdúcsapat szemben állott a némettel. Schmucker volt két zászlóalja vallonnal, s egy század muskétással. M i k o r már majd összeértek, Schmucker átkiáltott. — Majd ha meghoztad a váltságodat, akkor találkozunk, Tolvay Mátyás! És elvonult csapatostul Eperjes felé. Tolvay a lázadás főkolomposait vasra verette. A többinek visszadta
fegyverét, s az arcvonalba állított hajdúkhoz így szólt: — Legyen eszetek, Bocskay nem halt meg, és nem is hal meg. Ott voltam, s kiütöttem a kezéből a méregpoharat, mielőtt kiihatta volna. Rendes katonából rablóvá zülleni akkor is ráértek, ha már nem lehet másképp. Bocs kay benneteket megnemesít, mind ahányan vagytok, s telket ad az Alföld elnéptelenedett vidékén. Ne tegyetek semmit Hűbele Balázs módjára, de hogy a kedvetek is elmenjen tőle — , most már vezénylő hangon kiáltotta: — Lóról leszállni! Hármos beosztás! egyes számlálja, kettős 25-öt vág a farmatringgal a hármosra. Utána váltás, m í g mind k i nem kaptátok a kutyaporciót! Ne sajnáld! A következő percben m á r csak tompa puffogás, s nagy porfelhő jelezte a kassai hajdúsvadron salavári nadrágjainak ünnepi porolását. A bün tetést igaz szívvel megköszönték a legények, hiszen bűnükért m,ég a megtizedelés is kegyelemnek számított volna.
Bocskai a hajdúk között
NAGY JENŐ A HARANGOT
FELKÖTIK...
A vár kicsi volt, de erős. Nem közönséges palánk volt a fala, hanem kő. A múlt század derekán építette Ferdinándus király olasz mérnökeivel, s ötszögű volt az alakja. Beletartozott abba az erődvonalba, melyik Kanizsától Váradig terjedt és megakadályozta a törököt abban, hogy Bécsre is lófarkas zászlót tűzzön. A z t nem tudta megakadályozni mégsem, hogy török, tatár Kassáig s még azon is túl ne portyázzon s égessen fel mindent, de a cél nem ez volt s a boroszlói polgár sem azért fizetett subsidiumot, hanem azért, hogy a cseh s stájer városok nyugodtan dolgozzanak s ne legyen komlótermő föld jeikből puszta. Kövér polgári álmaikat nem zavarta vándor magyar diákok tól hallott mese, hogy mennyit vérzik a magyar s hogy a vitézek temetője legtöbbször nem az édes anyaföld, hanem a madarak gyomra. A z édes anyaföld sem volt m á r édes. Balassi már rég ott aludta örök álmát, valahol az esztergomi falak alatt, s a táj s az édes föld, melyről énekelt, már elválto zott. M á r egy évszázada volt a magyarság hadiiskolája ez a vidék. A háború elpusztított mindent. Nincsen már szép liget, illatos erdő, gyümölcsös fák, istenáldotta mezők. Madárdal sincs és rózsát, s violát is nehezen tudna vinni innen Júliájának. A búzatermő vidék, berkek s ligetek helyét elfoglalta a vadon. Zsombék, nádas, fűzesek és sasos mezők, vizenyős rétek, gyepes szigetek vannak mindenfelé. Ilyen vidék kell a szúnyogok millióinak, a békák hadának, a bíbicek seregének, a farkas falkájának és a nádirigó fütytyének. E z a mező m á r nem ad j ó illatot, a levegő megromlott felette. Kigőzölgéseit csak a vele ismerős ember bírja, k i orvosságnak bőven iszik rossz víz helyett j ó bort, s a lázakat fokhagymával pusztítja el. A z ide került dán s vallon zsoldosok néhány hónap alatt elpusztulnak a levegőtől, a víztől, az ételtől s futnak szét, haza, a nyugati városaikba, viszik magukban a halált, a pokolvart, a morbus hungaricust. Maga a vár békés szigeten fekszik, ahová gyöpös rejtett út vezet a nagyvilágból, a vadvizeken túlról. A vár falai alatt kertek és gyümölcsösök,
melyeket szorgos jobbágykezek hódítottak vissza a Természettől s amelyek be a fákat messziről hozták. A z almákat a gyöngyösi fehér barátok faisko lájából, a szilvákat pedig a besztercei szász iskolamester küldte ajándékba. A kerteken s gyümölcsösökön innen jobbágytelkek s rajtuk sárból döngölt házak, melyeket n á d fed be. Utca helyett szabálytalan térszakaszok minden felé; falu ez, meghúzódott, védelmet kereső magyar falu. Nem régi település, a vár építése után verték karóba a sárt Bács földjéről ide menekült szegény magyarok, hogy hajlékuk legyen. Lakói most rideg legények, marhahajtók. A szilaj marhacsordát őrzik túl a zsombékon, a sasos mezőn. Nem könnyű mesterség ez, a visszavadult fehér állat félelmesen erős. Ezt megőrizni s fel hizlalni a gyenge füvön s elhajtani túl a Rénuson is, izmot erősítő, szilaj lelket teremtő, k e m é n y munka. A falakon innen vitézi szállások vannak. Kőből épültek, hogy az égő szurokba mártott röppentyűk ne ártsanak nekik. Csak itt-ott lézeng egy-egy vigyázó-legény. A többiek valahol lenn vannak a faluban, vagy telkeken dol goznak, figyelve mindig arra, hogy meghallják, ha fenn a várban a harangot felkötik. A harang ott pihen most a várfokon, a harangláb alatt, melynek veresréz teteje megóvja az esőtől. Valamikor fehérre meszelt, kicsi templom hívó hangja lehetett s békét hirdetett. M a , ha felkötik, a harcot zúgja belé a világba. A közepe táján a széles várudvarnak emelkedik a kapitány szállása. Valamikor kápolna lehetett s az ablakoknak ólomhatszögecskéin át most is színesen hullnak be a napsugarak az óriási terembe. A teremben két ember néz a levegőbe és lélegzik nagyokat. Két hatalmas ember, akik úgy betöltik a termet, hogy az alkonyi fényben kinőnek a bútorok közül. Pedig ott a homályba vesző kisebbik falnál szépen faragott heverő van. Rajta bőrök, vegyesen farkas, vadbivaly s róka, de van ott egy tigris is, melyet nem a vár ua lőtt, hanem a budai basától kapott ajándékba. Felette fegyverek csillognak ide a falról. ívek, melyhez erő kell, lándzsák és kopjak, melyek hajításához ügyesség szükséges, kardok, melyekhez mind a kettő kell. Finom acélból készült valamennyi s gazdagon kiképzett markolatuk azt mutatja, hogy gazdájuk gazdag ember, főnemes. Van olyan is, melyen török írás olvasható, s valahol a zsombékban pihenő, régi gazdája, m é g a damaszkuszi vásárban adott érte igen sok aranyakat. A keletre néző hosszú fal öt ablaka most vakon ásít, a harmadik ablak alatt szárnyas ajtó van bereteszelve; tőle jobbra és balra tögyfából készült, erős támlás székek állanak. A magtárak felé emelkedő rövidebb falnál hatalmas, fiókos cserépkályha, tiszta, kék csem-
pékből kirakva. A nyitott tűzhelynél nagy, hasáb bükkfák égnek, mert bár még csak szeptember vége van, a hatalmas terem meszes homokból öntött padlója a kihűlő föld fagyosságát sugározza szét a terembe. A két ember ott ül egymással szemben, közöttük majdnem a falig fut a hatalmas, simára gyalult tölgyfaasztal. A székek néha megreccsennek, pedig tiszta kőrisfából minden eresztékük. Mindent tudnak s inkább csak emlékeztetik egymást a dolgokra. Most hirtelen mégis kemény szavak verték szét a csendet. — Bizonyos, hogy olyan j ó szél nem találkozik, amelyik Nagyságod s a mü hírünk nélkül, k i tudná fúni a német császár erejit s helyettünk hitün ket s nemzetünk megromlott szabadságát visszaállíthatná. A beszélő fekete, kún ember volt. Látszott rajta ülve is, hogy magas növésű. Posztó dolmány volt rajta, violaszínű. Szürke zsinóröv fogta dereká hoz a ruhát, melyen hét pár arany skófiumos gomboló gombolta be az ezüst gombokat. Nadrágja ráfeszült erős combjára, lábán sárga csizmát viselt. Kopasz volt, de a szakálla annál dúsabb s hollószárnyszerű, erősen fekete bajuszától szája szinte nem is látszott. Orra nem volt nagy, de húsos. Szemei kiragyogtak piros arcából s hirtelen nem lehetett tudni, hogy a beszédtől melegedett-e k i , vagy az előtte ónpohárban csillogó bortól. Arcának pirossá gát még erősítette egy nem rég kaphatott, éles vágás, amely alig hegedt be. Most, hogy beszédét már bevégezte, nagy tenyerével megdüröckölte kopasz feje közepét s várakozóan nézett a vele szembe ülő, nagyságosnak nevezett emberre. A z lehajtotta fejét, mintha rózsaszínű dolmányán s nadrágján legel tetné kissé kiülő szemét. Azután az asztal alá is benézett, ahová kiterpesztette viseltes bagariacsizmáit, de nem szólt. Ivott az előtte álló pohárból s kezefe jével széttörölte vékony, hosszú bajuszát. Magas homlokáról is hátra dobta dús haját, amely a halántéknál már szürkülni kezdett. Arcát deresedő szakáll keretezte, amely fölött erőteljes orra uralkodott. Vékony száját összeszorí totta s ahogy így elgondolkozott, arcán, homlokán kisimultak a ráncok. Prágára gondolt, a nagy várra, ahol nemrég még neki is szava volt, s tanácsai szerint igazgatták Magyar- és Erdélyországokat. Szobájának nagy ablakai a térre nyíltak, ahol a Kolozsváriak Szent György-szobrát látta, vala hányszor Magyarország felé nézett. Pedig sokszor nézett. A szent mindennap megölte a sárkányt. Mert a sárkányt meg kell ölni. Lám a kassai főkapitány, ez a kutya Belgiojoso, ez az olasz sárkány, itt mindent felfal s kifosztja a szegény kassai polgárokat is. Rudolfussal kellene beszélni. Tanácsokat adni Magyaroszág s Erdély nagyságos dolgairól... talán meghallgatná s nem kel-
lene ölni, hogy elvesszen a sárkány... — Elébb Prágába megyünk... szóval próbálunk, nem fegyverekkel, — mondta és Lippai Balázsra, a hajdúvezérre nézett. Lippainak nagyon melege lett. Elöntötte a vére. Sötét kún vére, mely be már délszláv is került anyja révin. Azután mást gondolt. Eszébe jutott az a tízezernyi hontalan, kik bizonytalanul laktak s éltek szerteszét a nagy pusztán, a zsombékok között s akik most őt Bocskayhoz küldték. — Eddig kellett volna, Uram. — Mondta és a fürge hajdúkra gon dolt: a tél már közeledett, a rideg legények kenyér és zsold, posztó és vala mirevaló fegyverek nélkül lézengtek s várták az irgalmatlanul közelgő hidegeket. Számuk egyre nőtt. — Elébb kellett volna. Uram! A tegnap is háromszázan jöttek Er délyből, kemény legények, szegények és mind reformáltak, akik már megun ták Básta úr szekerét húzni. Ennek az alávaló disznónak, aki m é g ma is húszezer aranyakkal tartozik az elmaradt zsoldba a szegény hajdúknak. Hogy ismét nem felelt senki szavára, újra csak arra gondolt, hogy mi lesz ezután, sikerül-e ezt az embert maguknak s a magyar ügynek megnyer ni, ezt az embert, aki Rudolfus tanácsosa volt s akit német lelkűnek hívnak szerteszét az országban s aki most is elébb Prágába akar menni. Mégis reménykedett, tudta, hogy most Bethlen úrral levelezik, aki a töröknél van s azt is tudja, hogy a nyáron keményen összetűzött Belgiojosoval, ezzel a hitvány taliánnal. L á m őt is becsapta, mert a kialkudott zsoldból ezer dénárt visszatartott. —Balázs... te azt hiszed, heába mennék Prágába, hogy már késő lenne...? — hallatszott végre. A szólított az ajtón nyugtatta tekintetét, mintha azt kémlelte volna, nem hallgatózik-e valaki, aki elárulja... Mert már most tudta, hogy ha nem sikerül jószándékuk, akkor zsoldba kell ismét állni s harcolni ott, ahová viszik és kirabolni azt és ott, ahol megéheznek, mert élni kell. Belgiojoso, vagy Básta, vagy a török, vagy a pártos lengyel urak zsoldjában, valahol, mert élni kell. Ha most nem sikerül, ismét lesznek szegény hajdúk, éhezők és rablók és kegyetlenek a parancs szerint s most másoknak mondják majd, amit tavaly éppen ő mondott a siránkozó, marosvásárhelyi városbírónak: az Istentől pedig mü semmit is nem félünk, mert a Tiszántúl hagytuk. Igen, akkor ismét el kell hagyni nemzetet és Istent. — Balázs... te nem hiszed... — hallatszott ismét. — Nem, Uram! Rudolfus megzavarodva ül már rég a várában, órákat
csenál s nézi nappal is a csillagos eget, mert ő látja, amit más emberfia nem lát. Ebből is láthatja Nagyságod, hogy hiába menne. — Igaz... ez igaz, de a tanácsosok... Balázs... te azt hiszed... — Illésházy?... ebben igazad van... — Kösse fel Nagyságod a harangot, hogy szóljon s hirdesse, hogy visszakapja minden nemzetség a hitet s szabadságot, magyarországi s erdé lyi egyaránt. — Késő ősz van már arra. A csendbe, ami most beállt lágy harmónium-hang szállt be, ame lyiket egy pillanatig kellemes férfihang kísért... Gondviselő j ó Atyám vagy... csendült fel s hallgatott el éppen olyan hirtelen a gályára induló papok éneke. Lippai Balázs az előbb még nem tudott volna megfelelni, mert csakugyan ősz következett már, de most kész volt a felelettel. — A z oskolamestereknek és prédikátoroknak is ősz következik, akiket most hajtat Belgiojoso az óceánusra, hajókat s evedzőket húzni... Tudhassa Nagyságod, hogy az kassai öreg templomot is elvette és fekete papokat, a jezsuitákat engedte be, ahol is azok, mind mostanáig nem jártak volt. A kassai polgároknak megengedte, hogy az Igaz Istent házukban, s hajlékukban imádják, de ezért is a gaz disznó sok aranyakat kért magának. Bocskay ezeket mind tudta s most úgy érezte, mintha a lelkiismerete ült volna le vele szemben s öntené szemébe az igazságokat. Kinyújtózkodott és felállt, mintha meg akarna szökni a lelkiismeret elől, amely kiült eléje, úgy ment a tűzhelyhez s ráült a kályha szélére. Piszkálni kezdte a tüzet s nézte, hogy pattannak a szikrák, s hogy vet lobot a kemény fa a legkisebb élesztésre. Azután azt mondta: — Minden haditudomány azt mondja, hogy ősszel a seregek már tér jenek meg szállásaikra és semmit is ne kezdjenek el. — Lám Nagyságod testvéröccsét is elfogatta az a disznó olasz — próbálkozott tovább Lippai. — Bánffy Dénes uramat bezáratta az eperjesi várba. E z ismét igaz, ismerte el magában a másik. A tizedet sem engedte, hogy a saját birtokán beszedje. Gyűlölte ezt a száraz olaszt, aki úgy kinőtt az Isten markából, hogy karónak látszott inkább, mint embernek, de türtőztette magát. N e m érezte magát elég erősnek, hogy ujjat húzzon vele. A hajdúk is most jönnek... de most már késő. Szuhayn sem tud bosszút állani, ezen a rác kutyán, aki most a hatalmat tartja s ezért adott igazat magában Lippainak, hogy Rudolfushoz nincs mért menni. Most ez a Szuhay uralkodik. Felette is,
akinek csak a kezét kellett volna kinyújtani, hogy nádor legyen, amikor Rudolfus mellett volt, vagy erdélyi fejedelem lehetett volna, amikor unikaöccse, az a szerencsétlen Zsigmond, Ratiborba ment hercegnek. A török most is bíztatja s Bethlen azt írja, hogy a nagyvezír királyi koronát is szívesen adna és a hajdúk is itt vannak. E z a gyalázatos Szuhay, aki csak a fehérnépek után jár, pedig pap is, egri püspök, most... ezt biztosan tudja, nem engedné Rudolfus elé... s talán el is merészelné fogatni... De még fiatal. S kihúzva magát, megropogtatta derekát. Azután hirtelen megkérdezte. — Hány embered van kéznél, Balázs. Lippai, aki pedig egyet beszélt idáig, most elhallgatott s Bocskayra nézett, azt akarta tudni, hogy mire szánta el magát ez az ember. Játszik vele, vagy szándéka van a hajdúkkal? Nem tudott kiokosodni, s ezért rövid számvetés után így felelt: — H a j ó i összeszámolom, négyezernél is többen vagyunk. — Számold csak össze jól. — Hát lássuk, ezerötszázán vannak rácok, ezren vannak csajkások és naszádosok, ezeken kívül van ötszáz haramia, kik a köleséri mezőn táboroz nak, a sárréti táborban van négyszáz lovas. — E z háromezernégyszáz. — Azon kívül itt vannak a bujdosók. Ezek is itt vannak, akik most jöttek Erdélyből. — A többi? — Bástánál vannak zsoldban. — Ott mennyi van, hány fő? — Kétezer van, ha nem több, de ezek már nem maradnak ott.-Május óta nem kaptak égy portulát sem. Ezek biztosan eljönnének, csak hívni kéne őket. — K i parancsol felettük? — Némethy Gergely. — A k k o r biztosak. — Biztosak, Nagyságod üsmerheti őket. — Azok az erdélyiek miféle emberek légyenek? — Belsőszolnokból valók s a többik székelyek. — Székelyek is vadnak. — Sok vagyon közöttük. — A z jó, mert ha már ők is elégedetlenek Bástával, akkor ez nem sokáig tarthassa Erdélyt.
— Adót vetett k i reájuk s azért van baj. — Fegyverzet... milyenek a fegyverek? — Fegyverek — mondta utána a hajdúk vezére s most másodszor dörzsölte sebes kezével fejebúbját. — Csak a valóságot mondjad, fijam. — A rácoknak gyengébb a fegyverük, de a többinek van megle hetősen. Kaszája mindeniknek van. — Csak kaszája hánynak van? — Ejisze lesznek nyolcszázán is. — Nehezen jöttek k i a szavak a száján, most van a döntő pillanat, ajaka kicserepezett. Azután felemelte az ónpoharat s nyelvét belemártotta a borba. Elvette a szájától, de nem tette le, hanem azt kémlelte, hogy milyen hatást tettek szavai. M i k o r látta, hogy a fegyverzet hiányossága nem túlságosan meglepő, hirtelen kiürítette a poharat, s azután merőn figyelni kezdett. — A gyalogság meglenne, de mi lesz a lovassággal, mert a te négy száz lovasod, az semmi. Balázs, mi lesz, mit gondolsz, a lovassággal? — Hát a nemesek? — H a felülnek... — Nagyságos Uram, csak azt várják, hogy valaki már megkezdje, mind felül, aki van. Mindenkinek nyakán ott vagyon a kés, akit Belgiojoso tart, ezt a kést csak akkor veszi le a disznó talján, ha fizetnek neki. A nap időközben lecsúszott az égről s vak sötétséget hagyott maga után, s a teremben a szabadon lobogó bükkfák csak kevés világosságot adtak. A beszélőket azonban ez nem zavarta. Tán még gondolkozni is jobban tudtak, s a j ö v ő is élesebben jelent meg képzeletük előtt... — H a valaki megkezdené... — gondolkozott hangosan Bocskay, de azután szája már nem mondta tovább. Várni kell. Idő kell. A háborúhoz nem csak ember kell, telt vermek kellenek és fegyverek. — Te Balázs — mondta ismét hangosan — halasszuk el tavaszra... — Uram! A hajdúk nem várhatnak, azok, ha valahová el nem szegőd nek, a télen mind megdögölnek. Ruhájuk nincs, posztó kéne, gabona nincs, enni kell. Ezeknek zsold kell. N e m várhatnak. Vagy megkezdi Nagyságod most, vagy... Elhallgatott, s gondolkozott, hogy mit mondjon... — Vagy? — Tudta, hogy a hajdúknak igazuk van, de azt hitte, hogy tavaszig még várhat. Őt veszedelem még nem fenyegette. Tudta, hogy a kas sai főkapitány figyel rá, s hogy Concilin ezredes, akiből két magyar telne k i , úgy elhízott, itt portyázik a birtoka körül, de azért nem félt. Hátát nekivetette
a kemencének s tenyerébe dörzsölte az állát... — Balázs... tavasszal gyere el ismét... Húzzátok k i valahogy tü is... én is kihúzom... nehéz, de kihúzom, minden haditudomány ezt mondja... — Nagyságos uram! mü, ahogy már mondtam, azt nem tehessük, de az is meglehet, hogy Nagyságod is nem teheti azt meg. — Én-é? — ütődött meg. Szakállas állát dörzsölgete s ismét megkérdezte. — Én-é? Osztán miből gondolod ezt? — Én abból, hogy Concilin, ez a veszett kutya, ez a kövvér spanyol disznó rajtaütött Bethlen Gábor úr egyik szállásán, amelyik a hódoltságban vagyon. Beszélik, hogy ott titkos levelezéseket fogott vóna el s hogy ezek között Nagyságod kezeírása is ott vagyon. — Azt beszélik, hogy az én leveleimet is elfogta volna? — Azt, Uram! E z a dolog s az a hír, hogy Concilint nem mesze Szent Jobb várától látták, szeget ütött a fejébe, de azután elhessegette fekete gondolatait, hiszen ez a dolog, amiről Lippai beszél, már két hete történt. Lippai azon gondolkozott, hogy Lengyelországban eddig lehullott a hó s oda sem érdemes emenni, a télen a lengyel urak sem háborúznak s akkor zsoldos sem kell nekik. Hirtelen új gondolat villant meg eszében s már mondta is k i hangosan, — Akkor, ha senkisem segít is, s Nagyságod a tavaszban bízik, akkor mü csak úgy megindulunk magunkban... — A magyar szabadságért, isteni hitért? — kérdezte egy bosszús és kétkedő hang. — Azért is, de inkább azért, hogy élhessünk, s ne vesszünk éhen. — Vezér? — Én leszek, mert hogy is alkalmatosabb emberek nem akarják elvállalni. — A m i n t mondta, úgy húzta k i magát s nőtt meg az egész ember. — Aztán ha Nagyságod tavasszal meggondolta s eljő közénk, én átadom a parancsolást. Bocskay válaszolni akart. Érezni kezdte, hogy itt nem lehet érvekkel harcolni s hideg esze felett mindjárt a szíve kezd uralkodni. Lippai ismét kopasz fejét dörzsölte nagy kezeivel s erősen hitte, hogy a fejedelem nem hagyhatja magukra őket. Most először gondolt így reá, sok harcban vezette már őket, de akkor csak a parancsoló vezért látták benne. Most először mást látott. így vívódott a két ember, viaskodtak gondola taikkal, érzéseikkel, egymással, a sorssal és Istennel.
A k k o r kopogás hallatszott az ajtón, türelmetlen és erőszakos. A két ember egyszerre kapta fel fejét, mintha azt kopogtatta volna hirtelen meg valaki. Azután türelmetlenül, szinte kiabálva hangzott a szó, a kemencétől. — Silencium! Senkit sem akarunk elfogadni. A kopogás elhallgatott, de csak egy pillanatra. Újra kezdődött és erősebben. Bocskay most az ajtóhoz ment s félrehúzva a reteszt, kinyitotta azt. A sötét terembe most fénynyalábok zuhantak be a kivilágított folyosóról. A z ajtóban ketten állottak. A z egyik poros ruhában, szijjazott bocskorral a lábán, halina nadrágban, ólomgombos kék posztó zekében állott ott s kezében báránybőr kucsmáját s egy pecsétes levelet tartott, a másik hosszú barna posztó ruhában állott, amelynek papos külsejét a zsinóros gombok adták meg. K e z é b e n gyertyatartó égő gyertyával és k o p p a n t ó volt, valószínűleg ezzel az utóbbival okozta az előbbi nagy zajt. Most, hogy az ajtó kinyílt, már nem volt olyan bátor, és halk hangon adott feleletet ura n é m a kérdésének. E beszédben csak kevesen ismerték vona meg a harmónium kíséretében felhangzott éneklő érces hangját. — Nagyságos Uram! E z a hajtólegény Ölvedi uramtól hozza a leve let és meg vagyon neki hagyva, hogy késedelem nélkül és Nagyságod tulaj don kézibe adja azt. A halina-nadrágú csak bólintott s alázatosan odanyújtotta a levelet Bocskaynak, kinek szigorú vonásai elváltoztak most, hogy helyet adjanak a gond redőinek. A papiruhás a gyertyát letette az asztalra s az mint egy kicsi nap, világítani s melegíteni kezdett a sötét s hideg szobában. Bocskay intett, mire a két ember eltávozott. A k k o r odament a gyer tyához s megvizsgálta a pecséteket, s hogy sértetlenek voltak, feltörte, azután lefújta a porzót a betűkről és olvasni kezdte a sorokat fennhangon: — Én, Ölvedi Pál Kereki várának, Nagyságod akaratjából kapitánya és hű szolgája, adom tudtára Nagyságodnak ezen levelem által, hogy Concilin, ez a kövér spanyol, ma hajnalban megrohamoztatta Szent Jobb várát, melyet csellel be is vett. Azonképpen műnket is megkísértett, de mü megnyervén magunknak az köleséri hajdúk fegyvereit s egyébként is vitézkedve az Belgiojoso kutyáját elvertük az falak alól, minek utána aztán elszaladt... A z olvasó itt megállott s ránézett az előtte ülő emberre. Nem látta, hogy Lippaiban, hogy érik a reménység már biztos tudássá. Mély szakadékot látott maga előtt. Most életében másodszor. Először akkor látott ilyen
elnyelő mélységet, amikor kiérve a tergovistyei dombok közül, a sík mezőn megpillantotta Szinán kétszázezer emberét. Amikor meglátta a sok törököt, éppen ilyen szakadékot látott maga előtt nyílni, mint most ezt. Király Albert ott állott az erdélyi hadakkal és a hajdúkkal a dombok lábainál, szemben a törökkel Mihály vajda az oláh seregekkel már húzódott a dombok közé, Zsigmond ismét ingadozott. Nem fordult vissza mégsem, és nem hátrált meg. Átvette a derékhadnak vezetését. Király Albertet a balszárnyra küldte, szembe a spáhikkal s a jobbszárnyra Mihályt s Rhédeit, a hajdú vezért ren delte... és győzött és győztek. A hajdúk, hogy mentek, hogy rohantak ezek a szilaj, ezek a rideg legények, akkor nevezték magukat az ő angyalainak. Most sem áll félre és nem fut meg... Belgiojoso elől. E beteges olasz előtt nem kushad, s Szuhay papi köntöse előtt nem hajlik meg... Szent Jobb a legjobb birtoka volt, milyen borokat szüretelt a tavaly is ott... Concilin, ez a kövér spanyol... És elöntötte a méreg... már nem mérlegelt... A hajdúk vele vannak, a székelyek Erdélyben már elálltak Bástától, a nemesek megelé gelték Rudolfus tanácsosainak gazságait... Látta Szent Györgyöt, amint átszúrja lándzsájával a sárkányt és hangosan mondta: — A sárkányt meg kell ölni. Nem várunk tavaszig, Balázs... Megkötjük a kontraktust... Keményen és ütődve robbantak a szavak a nagy csendben. Lippain nagy nyugalom ömlött el s szeme viszketni kezdett erősen, azután megdörzsölte kopasz fejét és kiköpött... — A mocskos kutyákat k i kell verni szép Magyarországból — mon dotta — meglássa Nagyságod, a hajdúság lészen azon szél, amelyik elfújja a német császár erejit. Bocskay nem figyelt a lassan tűzbejövő emberre, már nyugodtan rendszerezte agyában a tennivalókat. A z ajtóhoz ment s kinyitva azt, kikiál tott. — Jakab diák... A hang szétfutott a folyosón és minden zugba bekiáltott visszhan gozva... Jakab diák... Jakab diák... A barnaposztós, szép arcú ember megjelent s parancsra várt. — író alkalmatosságokat hozzék kegyelmed... írni akarunk... — A diák már az ajtóban volt, amikor után kiáltotta: — A harangot pedig köttesse fel kegyelmed... és szóljon... A diák sebesen járt s gyorsan rakott le ura elé mindent, amit csak kért.
A z akkor már ismét ott ült régi helyén, bekönyökölve az asztal közepébe s kezeit maga előtt egymásra rakta, s némán nézte Lippait. Csenben ültek egymással szembe, csak a gyertya lángja lobbant néha. A diák már kint járhatott valahol a várfalakon, mert hirtelen belehasí tott és kétfelé vágta a csendet a felkötött harang hangja, amely harcot és háborút hirdetett. Bocskay pedig felvette az eléje tett lúdtollat és szép kerek betűkkel írni kezdte: — A harangot felkötöttük és fegyvert törvényeinkben megromlot szabadságunkért...
fogtunk
hitünk
és
Baja Mihály Ének Bocskay Istvánról Ékes legyen, midőn ma zendül Múlton merengő énekem. Emlékezzünk a régiekről, A múlton épül a jelen. Óh nagyjaink, emléketekre Szemünk villáma fellobog, A z égen, ott a csillagok közt Tündöklik szellem-arcotok. Hű Bocskaynk, immár fölötted Jó három század elhaladt, Meghallod-e, ha költögetlek Besüppedt sírhalmod alatt? Babért fonok ma homlokodra Hitünk, hazánk nagy bajnoka, Mert nagy voltál s nem lesz miköztünk Hozzád hasonló több soha. Midőn igaz hitünk hajója Ármány vizén zátonyra szállott S a kétfejű sas vitta, tépte Erdélyt és ezt az bús országot: Türtőztetett nemes haraggal
Karod szétszórta Básta népét, S hajdúdicsőség fénye mellett Kardoddal írtál bécsi békét! Köröskörül vértenger árja Nyaldossa, tépi partjainkat, Hősök születnek harci torban, Kiket haláljaj meg nem ingat, Békére vágyik a tusában Vérét vesztette bús világunk: Békét diktáló bölcs vezérre Jó Bocskaynak, hiába várunk. Van itt baj untig, jobb ha nyugszol A rég besüppedt sírgödörben, Hajnalra várunk, virradatra... S a szívünk éjszakára döbben, Almosd alatt, hol vérvirágos Hadi dicsőség zászlaidra szállt, A hajdúföldnek szíve közelében Verték le a trianoni határt. És elveszett Észak, Dél és Kelet, M i t e nemzet utánad örökölt, Amit ölelt a Kárpát koszorúja, Siralommal és jajszóval betölt. S — te a haza javáért szálltál síkra, M i a hazának javain marakszunk, Nyakunkra ült a régi magyar átok, A pártviszály! S hiába hősi harcunk. Nekünk a mi hitünk maholnap Nem drágább, mint az utca rongya, Nincs Isten, gúnnyal ezt üvölti A tudománynak sok bolondja. Apák hitét a korcs utódok S átnyúlt fia megőrzi-e?
Egyben vagyunk erősek, érzem: Közönyt közönnyel győzni le.
Jó Bocskaynk, e kor beteg, Vizsgáld e kóros gyermeket, Tűrő szíveddel, bölcs szavaddal Tanítsd, vagy ostorozd haraggal. Minket az önzés elvakított, Taníts meg, hogy legyünk szerények, Letenni a magunk javáról Mutasd föl a legszebb erénynek, Két ország trónja tündökölné Hatalmad árán földi jód: Nem a magad uraságára, Szorongatott hazád javára Tűztél k i harci lobogót. Minket hitetlenség szorongat: Taníts meg, hogy higyjünk halálig! Nem veszhet el k i bízva bízik, S majd sorsunk lassan kivirágzik. A te hited legyen vezérünk, Zászlónk, a zivatarba lengő, Pajzsunk jövendő harcainkban S a győzelemben békeszerző. Oh Bocskaynk, mi vagy te nekünk? Szabadságunk ős bajnoka, Nehéz időben Mózesünk, vezérünk, Hullámokon reményünk oszlopa! Nagyságodat mi föl nem érjük, Neved a késő kor csodálva zengi: Hitet, Hazát, amint te, úgy szeretni K i tud ma? Senki!
GYULYÁS GÁBOR A
hajdúkapitány
Ott, ahol én nevelkedtem, nincsen ottan ősi vár, — parasztházak, füves utcák, nyári por és őszi sár: bárhová is néz a szem szét, sikság, sikság — egyre megy, csak szőllőskert aljából kéklik a tokaji hegy. Ottan nyugszik dédapámnak talán a dédapja is. Jó nánási zsíros földben suvadok el magam is. Kettétörik karcsú tollam, elhagy gyenge szeretőm, meg nem írott ezer versem lesz majd csak a szemfedőm! Úgy állok itt egymagamban a hajdúság szélein, ahogy álltak az apáim országunknak végein: úgy őrzöm itt a virtust csókon és boroskupán, mint egy kardjavesztett, tépett, késett hajdúkapitány!
A zsidónak német vagyok, a németnek meg zsidó, saját magam fajtájának örökösen lázító: véres immár mindkét öklöm, csupa vér a homlokom, ital mellett rágódom az öreg magyar gondokon... Hej, nagyságos fejedelem, Bocskay úr! — tégy csudát! Támaszd fel a talpas hajdúk veszett, régi virtusát!! Két ellenség nyaggat újra, enfajtánk a harmadik! Fájó fejem,vasderesem sirván sír... nem alhatik.
SZÁNTÓ GYÖRGY HAJDÚTÁNC ( részlet) Bocskai jóformán csak meghálni jött haza debreceni házába. A s ó l y o m k ő i várnagyné, Kardos A n d r á s n é tartotta ott j ó l a vendégeket, és a fejedelem biztatta, ne mérjen meg semmit, ne számoljon meg semmit, olyan evés-ivás legyen mindig a fejedelmi házban, mintha Bicsén tartaná lagziját Czobor Erzsébet valamelyik lányának. Thurzó Zsuzsika lakodalmára készültek éppen, egész kis falut építettek a ven dégsereg számára, és Kardos Andrásnénak csak az kellett, hogy effélére biz tassák. Mert fukar volt az ura, de nem nagy bőség volt a vári konyhán, sem Sólyomkőn. Most bizányára azért változott meg oly hirtelen az özvegyem berré vált fejedelem, hogy meghazudtolja mindazokat, akik fukarsága hírét költötték. És k i tudja, nem szemelt-é k i titokban már valami nagyúri dámát vagy kisasszonykát, akit esztendő fordultával a sólyomkői várba akar haza hozni. Mert arra nem is gondolt Kardos Andrásné, hogy lehetne a fejedelem nek egyéb rezidendiája Sólyomkő váránál, hisz az a világ közepe. Annál inkább elcsodálkozott, amikor az ura titkon megvallotta neki, hogy megyén haza háromszáz hajdúval, hozná el Sólyomkőről a fejedelem úr arany-ezüst marháját, minden drágaságit, és vinné Kassára. — S oly igen megbíznak kendtek a luther-városban? Bizony mondom, inkább itt tartanák valahol titkos boltban, k i tudja még, mi lészen ama kul csos városban. — Miénk az már, lelkem, és miénk is marad. Nem lehet azt tarack kal és öregágyúval sem összelövetni, mint ama kis Sólyomkőt. — N o , én bizony hazamék arra a kis Sólyomkőre, nékem lehet akár mily tizenhat bástyás a Luther városa. Ellátom itt a dolgot, mert hogy öz vegy lett és árva, de ha megyén bé Kassára, ott süssenek, főzzenek néki a német asszonyok. Kardos uram jót vágott a felesége kemény hátuljára, aztán felült a há romszáz válogatott hajdúval, és ment jelentkezni a fejedelemhez a város házára, hogy indul.
Nem olyan emeletes, kőből épült városháza volt ez, mint az erdélyi szász városoké vagy az öt felvidéki, jórészt németektől lakot városé. Még a szepességi tizenhárom kis városkának is különb h á z a volt, amelyek Zsigmond király óta lengyel zálogban rekedtek. Tanácsterme sem oly bolt íves, méltóságteljes, faragott, magas hátú tölgyfa székekkel, a főbíró számára valóságos trónussal, a falakon írott képekkel vagy diplomákkal, melyek üveg alatt őrizték a város statútumait. A debreceni cívisek fehérre meszelt nagy hodályba doboltatták össze a kupaktanácsot, a fortélyos majsztramékat, kecskelábú asztalok, zöld puha fa székek közé, még gyertyatartó facsillár sem lógott alá a mestergerendáról, csak az asztalon állott vagy egy tucatnyi ónból és rézből, fekete faggyúgyer tyákkal. Azért mégis eligazították a majsztramék a sok csavaros dolgot ebben a fehér hodályban, melynek díszei csupán a falak mentén elhelyezett, rácsos hátú tulipános ládák voltak, fiókra járók és szép tarkák, azokon szeret tek üldögélni a majszterek, rátelepdve a sok adókönyvre, matrikulára, kont raktusra, számadásra, levelekre, iratokra, mintha azokon biztosabban ülné nek, akár a kotló a tojáson. Fejedelmi kancelláriának nem nagyon talált ez a furcsa fehér hodály, Bocskai mégis itt érezte jól magát, és nem kolozsvári vagy gyulafehérvári komor kancelláriákban, ahová csak akkor tévedt be mindig, ha már igen sürgős dolga akadt sógorával, Báthori Kristóffal vagy annak bolond fiával, az ő unokaöccsével, k i annyi bajt szerzett néki és Erdélynek. Ebben a szegényes fehér falú, de tiszta tanácsházban igen jól találta magát. A kandalló mennyezetig érő füstfogója nem volt háromszögletű, hanem ellipszisforma, mintha afféle búbos kemence megszakított tartozéka lenne. És m é g címer sem volt rajta, azon egyszerű okból, mert Debrecen ugyan szerette magát nemes városnak tituláltatni, de címere csak a kulcsos városoknak lévén, tornyos és bástyás, ő effélével nem rendelkezett. De annál inkább rendelkezett szép kálomista ispotállyal és iskolával, melyből Alvincy uram a többi külföldet járt prédikátorral nemrégiben alakított kollégiumot és teológiát, megelőzvén ebben az erdélyi városokat. Mondta is a fejedelem Pécsi Simonnak, kit igen megkedvelt: — Látod, Pécsi fiam, ezektől a csizmakészítőktől, cserzővargáktól és szűrszabóktól tanulhatnának az erdélyi nagyságosok és odafent a magyar országi méltóságosok. Nem cifráikodnak, nem hordják fenn orrukat, de dol goznak, szerényen, serényen, egész országnak így kéne élnie. Ha a seregek ura megadja, hogy eztán is ily rezultátumokkal visszük előre ügyünket, s
egyszer győzedelmesen bé is fejezhetjük, majd itt osztunk földet a hajdúság nak e város körül, mert ez megtanítja munkás és j ó életre. Előbb és jobb exemplumot mutatni sem tudnánk nékik e kálvin városnál, k i falak s bástyák nélkük is tud gazdagodni, gyarapodni, igaz magyar módra. Mert a fal, a bás tya nem nékünk való. Szabad lélek a magyar lélek, Pécsi fiam, börtön néki a kővár. Sátrakban tanyáztak eleink, és szállásaikat is ez anyaföldből sán colták, árkolták, palánkkal ácsolták, vesszőből fonták. Isten a mi erős vá runk. — Mégis, amig hadat viszünk, bé kell mennünk Kassára — vetette közbe Kátai Mihály. — Mert, megengedje, fenséges urunk, kell egy kulcsos város, ahonnan défendait helyről dirigálhatunk. E z Debrecen igen j ó csizmát, subát s tán gyolcsot is tud készíteni. De nékünk ágyú, tarack, szablya és csákány kell meg fegyverkovács. Kaptunk Almosdnál vasat, acélt, s ezt kell nékünk megkovácsoltatni. Háromezer sisakból, vértből, lovak páncéljábul készítnek Kassán annyi szablyát, csákányt, amennyi elég a sok nincstelen jobbágynak, k i beállott hozzánk egy fustéllyal, mert hogy még kaszájuk sincs. Zabla, kengyelvas is kéne, aki lóval jött, kötőfékkel s nyereg nélkül nem szolgálhatja a fenséges fejedelem urunkat. Golyóbis is kell, tűzmester, pattantyús, ágyúmíves, puskamíves. Szekereket is kell vasalni. Ezt e vargák itt meg nem csinálják, sem a cigánok. M e g autoritás is kelletik. Ezt e nagy falu meg e meszelt hodály meg nem teszi. Bocskai úgy hallgatta, mint valami szükséges rosszat. Eszes ember, de csúnya, mint a meztelen igazság. És h a j ó i körülnézett a sok homo novus közt, komoly tanácsadója A l v i n c z y n és e két emberen kívül bizony alig akad. Hiszen Barcsay esze nem több, mint egy hajdúkapitányé. Rédei megteheti, amit Brassó alatt megtett. Imreffi amolyan jöttment. A többek fiatalok. De ez az ember még diákul is tud, anélkül, hogy iskolázott volna. Mégis Kátai Ferenc, a híres törökverő fia, Kállóvár főkapitánya, felesége révén atyafia a hatalmas Kállay famíliának. És Kátai beszélt. Lassan, meggondoltan, ügyesen. — Ha e negyvenezer sehonnait rendben ellátjuk mindennel Kassá ból, akkor bennünket le nem bír tíz Basta generál, meghiggye, fenséges uram. Mert igaz, hogy őt m é g csatában le nem győzte senki. Töbet tud a stratégiából s taktikából, mint az egész Bellicum. De vélünk nem harcolhat meg. Mert nem lesz kivel csatát állnia. Bocskai és Pécsi nagyot néztek, miket beszél ez a horgas orrú, fél retekintetű, bibircsós képű, hajlott hátú ember. O megtörölte lekonyuló,
ritkás, seszínű bajszát, hunyorgott, és szemöldökét felvonva, sulyi mosollyal folytatta: — Igen, nem lesz kivel megharcolnia. Mert lássuk csak, mit tud Basta. S amit tud, azt nem szabad rajtunk gyakorolnia. O igen j ó hadrendbe tudja felállítani seregeit. Jól megválogatja a csatára való helyet, előre kinézi, hol támad, hol védekezik, és hol dönti el a csatát. így tett Miriszlónál a vajdával szemben, és így tett Goroszlónál, amikor a vajdát segítette. így tett Gyulafehérvár alatt is, amikor Mojzes hadát széllel futtatta. Vélünk ő így nem tehet. Mert néki csak egy hada lészen, de nékünk száz. S ha ötöt széj jelugraszt, oldalába s hátába kerül másik tíz és húsz. Mert ő egyben mozgat ja tízerez landsknechjét. M i meg a negvenezer emberünket két-három vagy öt zászlónyi seregre osztva szerteküldjük mind Erdélybe, mind a Felvidékre. A parasztság mindenütt vélünk, Basta úgy merül el ebbe, mint a vasfejsze a vízbe. Elvágja a vizet, de lesüllyed benne. Most mármindketten értették. Pécsi lekesülten mondta: — Új harcmódi ez. Majd néz nagyot Basta. Kátai szárazon heherészett. — Igen régi harcmódi ez. Eleink harcoltak így. Ezzel nyerte meg egészen a fejedelmet. És látva annak arcáról, hogy most meleg a vas, tehát most kell ütnie, m é g folytatta is: — H a Basta ugyanúgy tenne, mint m i , hogy kicsi részekre osztja hadát, akkor meg egészen elveszett. Mert ezt meg lehet tenni ott, ahol a n é p , erdő, nádas, mocsár és hegy, a hazai föld mind segíti a hadat, de ellenség földjén nem. Márpedig ellensége neki itt most minden. Karánsebestül fel Posonig. Diadalmasan sunyított fél szemével a fejedelemre, és élvezte a hatást. Aztán m é g hozzátette: — S e sok kis haddal egyszerre meg lehet szállani a várakat, hogy egyik őrség a másikat ne segíthesse, a generális meg amíg felmenti az egyi ket, elesik a másik tíz. Bocskai bólogatott. Tisztán látta maga előtt az egész haditervet, és most már teljes volt a kallói főkapitány diadala, de az övé is. Kátai most m é g tovább ütötte a vasat. Tarsolyából rézmetszetű map pát húzott elő, amely Bécsben készült, Ungerlandot, Türkische Sultanatot, Siebenbürgent, Banatenlandot és Wallacheit ábrázolta. Kátai óvatosan kiteregette az összehajtott mappát az asztalon, az ón és réz gyertyatartók között, hüvelykujja körmével ellapogatta az összehajtogatásból származó
ráncokat, aztán rátette mutatóujja hegyét arra a pontra, amelyen Debretzin neve volt kalligrafikusán kimetszve. A várakat kicsi képek ábrázolták, ezekhez is volt lupéja Katáinak. A meg nem erősített városokat csupán névvel jelezte a mappa. A Donau és a Theiss meg a nagyobb folyók girbe gurba indigókék vonalban kígyóztak, az országhatárok téglaveres vonalakban. Bocskai kézbe vette a lupét, és elnézegette rajta a parányi váracskákat, légylábnyi tornyaikkal, körömfeketényi bástyáikkal, melyeket madár távlatban ábrázolt a térkép. Hamarosan eligazodott, Debretzin neve Wardein és Kaschau közt feketéllett rézsút, felette még a Tisza és Bodrog össze folyásán a tokaji vár és hídfő. Sorban vizsgálgatta a városneveket. Klausen burg, Schässburg, Weissenburg, Mediasch, Hermannstadt, Kronstadt. Felfelé Neuburg, Komorn, Gran, Raab, Pressburg. Nyugatra Ofen-Pesth, Stuhlweissenburg, Vesprin, Kaniza, Varasdin, Segedin. És német nevek fel a Szepességig, Vereckéig, Munkácsig, Görgényig, le Belgrádig, Orsováig, Fogarasig, sokra rá sem ismert, mit akar jelenteni. Halántékán kiugrott egy ér, szeme fehérje kivörösödött. Odadobta a nagyítóüveget a mappa közepére, felugrott helyéről, fel és alá járkált a teremben, léptei alatt recsegett a padló. Kátai és Pécsi ijedten nézték. Arca elsötétedett a vértolulástól. — Tedd el ezt a rongyot! Ezzel írunk mi majd mappát! És olyat csapott kardjára széles tenyerével, hogy csak úgy dörrent. Kátai szeme villant egyet. Elkapta a lupét a mappáról, aztán kettéhasította a drága térképet. És tépte, amíg csak apró darabokban nem hajította a kandal lóba. A fejedelem nevette. Haragja hirtelen elpárolgott. Újra letelepedett az asztalhoz, és két könyökkel reánehezedett. — Elménkbe s szívünkbe vagyon írva e mappa, mire e hitvány papiros. — Gondoltam, fejedelem urunk, plánumot akar készíteni, mielőtt bémennénk Kassára — mormogta Kátai. Bocskai szeme villant. Végigsimította jobbjával h o m l o k á t és deresedő haját. — Készen vagyon a plánum. írjad, Pécsi fiam. Pécsi előszedte tarsolyából a maga írókészségét, és jegyezte, amit a fejedelem tollba mondott. — Megyén j ó szolgánk, Kékedi György a nagyvezírhez s Bethlenhez Belgrádba. Megyén generálisunk, Lippai Balázs, és kapitányunk, Horvát
Ábrahám tizenöt zászlóval bé Erdélybe. Megyén Német Balázs és Németi Gergely fel a Szepességnek. Megyén generálisunk, Rédei Ferenc úr Szetjóbnak és Váradnak. Megyén Örvendi Pál a pispekekkel Kerekibe és viszi Petz generált Sáskára. Megyén Petneházi Barcsay Jánossal Jenőnek, Aradnak, Sólymosnak, Lúgosnak, hogy megvegye a bántól, Keresztessy Páltól, onnan le Karánsebesnek. Megyén Dengelegi Mihály brigadérosunk és Szénási Mátyás Szakmar alá, Bánya felől j ő oda Gyulaffy László generálisunk, egy ben megszállják. Megyén Kővárnak Perneszy Gábor hadnagy. Megyén Szamosújvárnak Makrai János. Vélem jőnek Kassára Ibrányi Ferenc. Ábra hám Pál, Egri János, Bakó György, Szelei György kapitányok. Kassáról mennek le Nógrádnak, Véglesnek, Füleknek, Szendrőnek Nagy Albert és Sennyey Miklós brigadérosunk, úgymint tíz zászlóval. Pécsi jegyzett mindent, és megszámozta az útiirányokat. Kátai szám ba vette és összeadta a zászlókat. — Marad m í g vélünk huszonkét zászló — mondta, amikor a fejedelem elhallgatott. —- Ezekkel m i megyünk Basta elébe — mondta Bocskai. — A z t á n írj levelet az erdéli rendeknek Kolozsvárra, Pécsi fiam. Hogy kapnak levelet a nagyvezírtől és a temesi pasától is, ezt megszívleljék. M e g írj egy levelet a székek főkapitányainak is. Hogy megtartjuk a székely népet mind jogaiban és szabadságaiban, ne üljenek fel se mellettünk, se ellenünk. Addig semmit is nem kívánunk tőlük, mig meg nem látják maguk szemeivel, hogy mi betartjuk igíretünket, amelyben olyan sokszor megcsalattattak egyéb fejedel mek alatt. Hárman voltak csak a nagy, fehér hodályban. Bocskai maga is meg mosolyogta ezt az újmódi fejedelmi kancelláriát. Tudta, hogy Kassán már százan is lesznek körülötte, és előre fázott ettől. így szeretett volna mindig intézkedni, mint Sólyomkőn, a boltban. „De a fejedelemség, az más mester ség" — gondolta fanyar mosollyal. Alvinczy jött be Rimay Jancsival. Ebbe a rögtönzött kancelláriába még csak nékik kettejüknek volt szabad bejárása Pécsin és Kátain kívül. Látták, hogy a fejedelem jókedvű. Gondolták, j ó hírek jöttek ismét. Telve volt a nagyudvar lovas stafétákkal, a tornác és első szobák mindenféle rendű és rangú emberekkel. — Jöttek j ó hírek, fenséges uram? — kérdezte ragyogó szemmel a prédikátor. — Jó hírnél is jobb. Elégettünk a kandallóban egy országot. S megin dultunk Istennel, hogy helyébe új országot teremtsünk.
PASSUTH
LÁSZLÓ
Sárkányfog ( részlet) Szalad a lovas legény a kassai úton. Viszi a vallon kapitány levelét Barbino úrhoz, Belgiojoso grófjához. Benne Bethlen Gábor diákjának zsák mányolt dolmányában talált levélkópia. Végre bizonyíték került a császáriak kezébe: Bocskai István némi j ó szerencsét várt csak ahhoz, hogy élére álljon a lázadóknak. Bizonyára így volt, mert másként megindult volna hadinépé vel együtt, hogy megsegítse — ha nem is Radult — , de legalábbis Basta ge nerálist. Bocskai István néhány hete járta körül visszakapott erdélyhatárszéli birtokait, s hosszú-hosszú idő után mint magányos, komor utazó bekocsizott Erdélybe is. A nagyúr a hintó ablakán jobbra-balra nézett, de amerre ment, sehol életet nem talált. A z a virágos, tündérszép paradicsom, mely Transsylvaniát a keresztény országok között is kiemelte, pokolformába öltözött; amit látott — azt már a purgatóriummal sem lehetett összehasonlí tani. Kővártól Szászvárosig egyetlen olyan helyet nem talál Bocskai, ahol éjszaka álomra hajthatná fejét. Hogyan látta vissza Kolozsvárt, melyről min denütt úgy mondatik: a szerencse mégis megkímélte. Hóstátja felégetve, falai összelövöldözve. Mindenütt a tűz volt a legnagyobb ellenség. Kolozsvárott a császári biztosok, akik újból felütötték tanyájukat, tisztelettel fogadják, traktálják. De ahogy körülmegy gyalogszerrel a városban, benéz a templomba: mintha csupa koldus, csavargó, elbocsátott fogoly laknék ebben a városban, melyben édes volt a farsang, az iskolák falát kivetette a sok-sok diák. Most mindenki a sarcon sopánkodik, mindenki befelé fordul, halot tait siratja, azokra gondol, akik élnek-nem élnek messzi vártömlöcökben. Lejut a nagyúr Alba Júliáig. A fejedelmi székhely romokban hever. Báthory Zsimond olasz kárpitjaiból rongyokat kerget a torz csatorna felé a szél. E z is Zsigmond őrült szándéka volt, a két Genga beszélte rá: ásasson akkora árkot, mint valaha a fáraók, tömény népükkel, hogy Fehérvárról
hajón el lehessen érni az óceánt. H o l vannak a darabontok, tornák, merre a zenészek szállása...? Kinek a madrigálját énekelték utoljára...? Mantuából hozták a kottafüzetet. Kegyelmes Vincenzo herceg küldte el Zsigmondnak azt a kötetet, melyet zenemestere az ő tiszteletére komponált... Szegény, bolond Zsiga, talán m é g császár is akart lenni a visszafoglalandó Konstantinápolyban... Itt volt a kert... a bástyák, s a falak elfogták előle a szelet, majdnem olyan volt, mint ahogy az itáliai parkokról meséltek.... sok-sok virág, szeszé lyesen nyírt bokrok, csak pálmák hiányoztak... Itt álltak azon délelőttön... itt... ehhez a reves csonkhoz (akkor hatalmas platán volt) támaszkodott Zsigmond, Jósika, Csáky, talán még Kornis, itt álltak... amikor kinézett az ablakon Krisztierna, nevetett. A nap sütött, integetett ura felé... s mondja az a szerencsétlen Jósika: most próbálja meg nagyságod... felvillan kanmosolya...mavf. Férfiember ezerszerte szemérmesebb test dolgában, mint a parázna, ledér asszony szájak. De ezen az egyen, ezen a konszummáción esetleg akkor Erdély sorsa forgott... talán az egész nagy keresztény respubli ka szerencséje. Ha akkor... sikerül... ha Krisztierna magzatot fogan méhében, ha... A nagyúr ott áll a leégett, meztelen gyökerekkel haladó öreg platán előtt. Miért kellett felbontatni Zsigmondnak a házasságot? Miért nem élhetett együtt a szent asszonnyal, mint „cum sorore". A m i k o r megküldték Bocskainak Itáliából Castiglione úr könyvét az Udvari Emberről, melynek minden oldalát Zsigmond felkérdezte tőlük, Genga sokat beszélt Urbinóról. A z ő nagyapja udvari festő volt, a herceg számára készültek legszebb képei. Apja mesélt ama nevezetes Elisabetta hercegasszonyról, akinek Castiglione udvarmestere volt. E z a hercegnő is József-házasságban élt urá val, a béna herceggel, akitől egy hűdés fiúkorában elvette a férfierőt. Nem panaszkodott, nem lázadt, nem kért a pápától diszpenzációt. Leélt egy életet vele, szerette, vigasztalta férjét. Ha megtehette urbinói Elisabetta, miért nem tartott k i Krisztierna? M i t csinál otthon, Grazban, a fejedelemasszony? Evek telnek, fák hullnak, leveleikkel együtt, mint ez a platán, s nincs híre róla: múlt éve jött arra egy német kapitány, betért Szentjóbra, csak úgy odavetve mondta: Grazban látta, vasárnap, templomban, még mindig tetszetős. Nem volt apá caköntös rajta. Mióta Hajmássy Kata örökre búcsút mondott urának, szabad a keze, ahogy özvegyembernek. Nemegyszer gondol arra: ha fejedelem lehetett volna Erdélyben — őt soha nem kosarazta volna k i Krisztierna, mint ahogy tette a szegény bíborossal. Kezük egyben volt, mátkacsókot adott
homlokára. Érezte a lány kezét remegni a kezében. Másként beszélt vele mindig a principissa, mint a többi erdélyiekkel. Másként...? Itt álltak. Kornis, Jósika, Csáky... Várták... telik-e az óra? Férfi lesz-e a fejedelemből? S m é g percek is alig múltak, már sikoltozott Zsigmond, feltépte a nagyablakot, mintha ördögök mardosták volna teste belsejét. Leugrik az emeletről, ha a vén grófnő nem nyitja k i az ajtót... Komor, hamuszín arca lett egyszerre Jósikának. Köpött volna, ha nem szégyelli. Lelkében akkor sóvárogta először a gyöngyös fejedelemsüveget... Csúz, köszvény... mint minden nagyúrnak, Bocskai Istvánnak is azt javallja a felcser, hintóban, ne lóháton járja az utakat. Míg döcög vele Szatmár felé a kocsi, ideje van, magában végigélni, végigjárni lélekben egész életét. Ahogy mennek az egykori Kendy-birtokok mellett, a vele levő hadnagy beszól: nem akarna-e nagysá god megpihenni a kastélyban. A fiskus tette rá a kezét, nem él benne senki a hajdaniakból, csak a két Kendy lány, két özvegyasszzony. Alkonyodik, szél szalad végig, hol lehet a legközelebbi kastély, ahol egy éjszakára Bocskai párnára hajthatja fejét? A kép: ő maga megy a rögtön zött kolozsvári siralomházba, s mondja nekik: készüljetek, imhol penna s papír, k i mit kíván végsőnek, írhatjátok! Kendy nézett rá, véreres szemmel. Istenfélő volt, nem átkozta, csak nézett rá... Ha most élne Kendy Sándor, mondaná neki csendes szóval: bátyám: jobban láttad, mint én, prágás szem mel, szerelmesen a bolond császárba. Akkorát fordítottunk a kormányon, én tettem Zsigmond kezével — s lám, beletört Erdély kocsitengelye. Óriás, pré dának kitett test, ahogy itt fekszik az ország. Ha Kendy Sándorék hintáztak volna tovább, ma is boldog lenne Transsylvania. Beér Szatmárba úgy, hogy két éjszakát kocsiban szunyókált. Összetörten, dideregve jön meg. Nem hál egy fedél alatt kísértetekkel, abban a házban, ahol két Kendy lány özvegyeskedik. Szatmárban fogadja a német kapitány. Mint volt erdélyi főgenerális, Bocskai ismer minden várat, öreg pattantyúst, régi diákot, várnagyfélét. De Szatmárban már alig-alig lézeng mutatóban egy-egy öreg magyar. Vallonok, csehek, burgundiak, morvák. Parasztlovakat ösztökélnek, parasztmarhákat hajtanak, amikor hintója beér a várba. Falvakban jártak adóért a zsoldosok, exekválásnak nevezik az ilyen kirándulást. A várkapitány főzte nem esik ínyére. Máskor... régen úgy nézte volna, amikor terelik a parasztjószgot, hogy ez hozzátartozik az emberi sors megpróbáltatásaihoz. K i - k i viselje el, ami ráméretett, ha úr, ha paraszt. De most látja a csontos ökölsort, ahogy sovány vázkarokból kiágal, mered az ég felé, elől a röhögő zsoldos, mögötte az elbi-
tangóit utolsó jószág... Melyik paraszt ökrét taglóztatta le a várnagy, hogy Bocskai Istvánnak ünnepi vacsorát főzzenek? Hajnalban felzörgeti testi szolgája, hamarább, mint ahogy parancsol ta. Szilágysági fiú, hajdúsorból váltotta k i , magához vette. Imre a neve. E g y m á s szeméből olvasnak m á r az urával. Imre mondja: a várbeli diák szeretne nagy dologban szót váltani őnagyságával. Látta-e valaha a diákot? E z is mutatóban maradt itt, mert négyféle szóhoz ért, törökül is beszél. Nél küle nemigen lehetne meg a szatmári kancellária. Félve, gyanakodva tekint körül, míg le nem csillapodik Bocskai szavára, s nem kezd beszélni: — Múlt héten... hét derekán, nagyságos uram, hajdúk jártak a várban, Dampierre generális szolgálatában. Hadnagyuk papírokat húzott elő. Nemigen ismeri a betűt, de valaki elolvasta neki már előttem, hallani akarta, ugyanazt mondom-e neki? Menekült erdélyi úr poggyászában találták, mente vagy dolmány zsebében, a hajdú szimatja szerint aranyat ér a meglelt papiros. Fenyegetett, majd ezüstöt vetett az asztalra. Felolvastam így neki. A levélírója, Bethlen Gábor, törökös, bujdosó úr, úgy látszik, megtartotta conceptusát a levélnek, amit nagyságodhoz intézett. Igen-igen főbejáró dolgok valának benne: Bethlen úr kérte nagyságodat, hallgassa meg szegény Erdély panaszszavát, álljon élére minden hatalmával, birtokával, hadinépével a felkelőknek, tisztítsák meg császár hadától Transsylvaniát. Nagyságod észak felől, számos bujdosók, Borbély Györgyék, Bethlenek délfelől, roppantsák össze Basta garázda népét. Bocsásson meg nagyságod, úgy mondom, ahogy emlékezem. — Felolvastad előtte a textust? — Azért vertem fel nagyságod szolgáját hajnalban, mert űzött a lé lek. A m i k o r hallottam, hogy nagyságod szállt be tegnap a várba. K i vagyon itt kívülem magyar? Már mondhatnám, magammal beszélek, ha akarom hal lani édes egy anyaszavunkat. Hát áruljam el én most nagyságodat, csuka módjára hallgassak, s lehet, hogy a veszedelem minden pillanatban ott lesel kedik... — M i t mondott a hajdú, hová viszi? — A kassai főkapitányhoz... Belgiojoso gróf úrhoz. — M i k o r történt? — H a j ó i számítom, múlt pénteken. Aranyat vet a diáknak. M á r nincs köszvénye, a ló sebesebb jószág, mint a hintó. A z úton, hazáig, Bocskai István kezde gondolkozni maga s nemzete feleit. Menjen-e Szentjóbra, menjen Kereki várába? Szentjób erő-
sebb, de Kassa torkában, Kerekít lápok, romfalak, erdők védelmezik. Só lyomkő vára esett útjába. Tudta, idehozatott másodéve egy fő török rabot, akit elfogtak portyá zó huszárai. Azóta is vár a messziről érkező váltságra. Él-e még Sólyomkőn a török rab? Három nappal ezelőtt m é g töprengő, magába roskadt ember volt Bocskai István, nemzetsége kiapadt, komor tengerén járt, feltette magában százszor is a kérdést: miért éljen? Most megcsapta a veszély éles szele — száguldott, szemben a sorssal, mint legénykorában, amikor először vágtatott rohamra... mint Gyurgyevónál, amikor ő, a vezér rohant neki a töröknek. Órák... órák, mindennél becsesebb órák. Délben ér Sólyomkőbe. Magas hegyen fekszik, kemény falakkal, rabtartásra alkalmatos kicsiny vár. Cigány sípos pikuláz a török úrnak. Igen-igen szomorkodik esendő állapotán. Lerothadt róla a drága kaftán, kibújt a papucsból lábaujja. Más baja nem volt, rabságban szokott rá a boritalra. Achmed másodosztályú csausz volt, hivatalbéli, írástudó. Rabságban megtanult annyit magyarul, hogy tolmács sem kellett, míg négyszemközt beszélt a nagyúrral. Estére Achmed drága köntöst kapott, csapat Bocskai huszár vitte k i a senki útjára, innen már eligazodhatik a fajtájabéliek felé. Szóban mondta neki az üzenetet, vitte a volt rab Bocskai gyűrűjét Bethlen Gáborhoz. A sors úgy akarta, hogy rossz kézbe kerüljön a levél. Ha meg így történt, mivel segíthetik hát Bocskai Istvánt a bujdosók, ha majd körös-körül felgyúlnak a tüzek, ha élére áll a hadaknak? Tovább, Kereki felé. Messziről kémleli tornyát, nincsen-e csapda...? Bent van-e még saját hadinépe? - í g y óvatosan kémlel Kölesér egykori falu jának romjainál, kiszélednek a romházakból a rongyosok. Mindnek fegyver van oldalán, kezükben kerekes puskák. Hajdúnépség. Ősszel — m i oka lehe tett — kérlelte a kereki várnagy: engedje meg az alja népnek, hogy it, Kölesér romjai közt húzódjanak meg télre. Hátha kell egyszer nagyságodnak hadinép, s a hajdú, mint a szelindek, mindenkire támad, de gazdáját nem harapja meg. Most jönnek a kölesériek, horpadt bordákkal, keszegen, de mégis kitelelve. N e m űzte, nem hajszolta őket senki. Reájuk telepedett a Bocskai-béke. Szétosztja köztük, ami étel-ital van a szekerén, jobb szót is ver feléjük, mint máskor szokta. A hajdúk maguk választanak hadnagyot, kapi tányt, mint kóbor nép, melyet feje vezet. Egy dolmányt, s egy pisztolyt ad a kapitánynak.
- Holnap déltájt gyere fel a várba! Kerekiből vágtat estére Szentjób felé két lovas legény. Öregebbek, akik ismerik a jeleket, változtatják köntösüket, parasztruhát is visznek ma gukkal, így könnyebb a fürkészés. Hajnalra visszajönnek. Rágják a szavakat, egymásra néznek az úr előtt. Bocskai látja rajtuk: egyik sem mondja szívesen a hióbhírt. Pénzt vet eléjük. Ahogy mentetek, amit láttatok... azért. A z Úr adott minden földi gazdagságot. H a elveszi, ezért is áldott légyen neve. Ezért mondják: Bizonyos Concini úr, más néven Ciprián, aki Kassán Belgiojoso grófjának első hadnagya, éjnek idején, titokban megindult Kisjóbra. Pecsétes írást szegezett a vár kapujára, míg emberei bedöntötték a kaput. Nem védte senki, nem volt parancsa a várkapitánynak, mitévő legyen, ha császáriak jön nek. A m ú g y is jó, ha ötven legénye volt bent a várban. A pergamen most is ott fityeg a kapun. Belgiojoso úr írása. Perbe hívta Bocskai Istvánt, s kemény zárlatot veretett minden jószágára. Vulgo: elkobozta Szentjóbot. A fiskus már rátette hideg kezét. Három nap járás Szentjóbtól Kereki. A legények hallották: most készül feltörni Concini efelé a vár felé is. Kétezer vallon van mögötte, tíz ágyú, kapudöntő hadiszer. De nem érhetnek ide hamarább, mint három nap. Kerekiben kétszázötven Bocskai-ember, bőven étel, gyenge ostromra elég a puskapor s golyó. Másnap délben kitisztálkodva, kikefélkedve feljön Örvendi Pál, a köleséri hajdúk kapitánya. Még le sem ülteti, máris rázendít császár hűségére, ahogy illik, ő szent felsége tántoríthatatlan hívének kastélyában. Bocskai arra gondol: még két nap. Addig még nem jöhet ostromló sereg. Ötszázan is vannak a hajdúk, Köleséren a fele, a többi szétszórva, közeli falvakban. M i n d Bocskai-birtok, mind halálosan császárhű a hajdú... E z a trakta... a nagyúr keze a kormányon. Először életében császár ellenébe fordítja a hajót. — Örvendi Pál, hajdúk kapitánya: akarsz-e magad ura lenni? Szép, gazdag föld túrója lenni? Minden hajdúnéped örök birtokával, falukkal, jószágokkal, házzal, asszonnyal? így félszáz esztendeje nem beszélt nagyságos úr földönfutó szegény hajdúnéppel. Örvendi Pál állja a sarat. Pislog, nem mond sem igent, sem nemet. Csak pirosabb lesz kiugró pofacsontja körül. Vár, mit kíván ezért a nagy ígéretért István úr. A forró bor átjárja kettőjük testét, a nagy kandal lóban szikrát vet a hasáb. Bocskai útjáról beszél. N e m néz a hajdú szemébe,
lehajtja fejét. Ahogy mondja: szegény Erdély, ebek országútja, vallonok pecértanyája, hóhérok zsibvására. Mondja az enyedi asszony történetét, azt, hogy kimértek emberhúst a piacon, sötöttek hónapszám makkból kenyeret. Örvendi Pál a karosgyertya fényében látja, a nagyúr nem néz szemébe, valamit szeme sarkában törülget. Feláll Bocskai, megint mint a szálfa, a rátörő szelekben kiegyenesedett. — Örvendi Pál, nem titkoltam előtted semmit. Szólal-e benned szavamra magyar szó? Erezed-e, mit kell most felelned, hajdúkapitány? Megkapaszkodik az asztal peremében. K i ez az Örvendi Pál... miféle évek tapadtak életéhez? H o l járt? H o l pusztított, hol kergették, hol úzték... kit prédált, kit kínzott... miért választották épp őt vezérüknek a kölesériek? Halkan szól, lehajtott fejjel. O sem néz Bocskai szemébe. — Magunk nemzetünk hóhérai mi sem akarunk lenni! Bocskai közelebb megy hozzá. H a letépne egy boglárt mentéjéről, ha erszényt vetne Örvéndinek, ahogy hajdúkkal bánni szokás, ha zsoldba kerül nek: talán ordasa lenne, beleharapna. „Cseréljünk kardot" — mondja, előve szi szép, kövekkel kivert szablyáját az alacsony polcról, ahol keze ügyében hever. E z férfiak régi testvérszertartása, majdnem olyan, mint amikor szerződve saját vérükkel telt meg az ivópohár. Másnap hajnalban már fel kerekednek a hajdúk. Megszállják az Ér s a Berettyó partját, gázlóit. Örven di ott üt tábort, Székelyhidnál, ahol jár a komp. Belgiojoso biztosra akart indulni. Kevesellte Concini kétezer vallon ját. Hozzácsapta Pezzen ezredét, maga mustrálta meg a sereget, melyet kiegészített a legjobb kassai várnépekkel. Magyar nincs közöttük. Csupa megbízható császári zsoldos. A m i a császári parolával kötelezett hajdúkat illeti, a generális úgy döntött: maradjanak a második vonalban. Csak akkor érjenek Kereki alá, amikor a Bocskai-várban a préda — maguk közt, császári urak közt — elvégeztetett. Ezen az estén naplókönyvébe ezt írja be Kassán Spontoni Ciro lovag, Huszt grófjának, Basta Györgynek titkára: ... a felkelők őfelsége uralma ellen fordultak, s a török segítségét kérték... Elrejtve nagyszámú hadinéppel rendelkeztek. Most elérkezettnek lát ták az időt arra, hogy felélesszék ennek a népnek lázadó lelkét, melyben már régen élt az elégedetlenség... Ezért ezek a népek felkelésbe törtek ki; élükre Bocskai István állt, aki saját érdekitől vezettetve megundorodott őfelsége szolgáitól, akik kegyetlenül viselkedtek a Bocskai váraiban élő kálvinisták kal... Belgiojoso gróf, akit a felkelés híre szörnyű indulatra hevített, meg-
parancsolta Pezzen ezredesnek, hogy német ezredével, ágyúkkal s egyéb hadiszerekkel induljon el... ugyanakkor Német György és Palást György haj dúkapitányoknak is elrendelte, hogy mindegyikük ezerötszáz főnyi hajdúc sapattal és magyar huszárral egyesüljön Pezzen parancsnoksága alatt a né met sereggel, s így támadják meg Bocskai legerősebb várát, hogy gyökeré ben tépjék ki a lázadást...
FEHÉR TIBOR HAJDÚK KAPITÁNYA (részlet) A m i k o r Örvéndy befejezte, Kardos András, Szénási Mihály és Kövi Gergely is neki adott igazat. A k i k m é g ott voltak csak hallgattak, nem értet ték a helyzetet, azután nem is volt kenyerük a beszéd. A pohárnok körbe járt ezután, és megtöltötte a kiürült kupákat. Jó sokáig egymás között folyt halkan a szó, a pusmogás, k i erre, k i arra esküdött, mert Bocskai még mindig hallgatott. O nem is ivott, hanem meredten bámult maga elé. Sok nehéz buk tatón vergődött keresztül életében, sokszor játszott a sorssal, volt úgy is, hogy mindent egy kockára kellett feltennie, de ilyen sötét veremben m é g nem érezte magát. Végül is felemelte a jobbját, mire csöndesség lett a nagy palotában, amelyben már sárga gyertyalángok küszködtek a leszálló sötéttel. — A császáriak nékem soha nem hinnének — kezdte, majd egy kevéssé elhallgatott. — Akire egyszer gyanús szemmel néznek, az fusson, miként Illésházy, avagy álljon meg karddal a kezében, ha vagyon ereje hozzá. Emlékezetemben él m é g Jósika István, a fejedelem kancellárja, akit őfelsége parancsára Szatmáron végzett k i a bakó. De idézhetem a tordai főis pánt, Sarmasághy Zsigmondot, akit a bakó kezétől csak pápista hite mentett meg, mert a jezsuiták Bastától kikönyörögték az életét. Magam is vallom, hogy készen kell állanunk. A m i pediglen a törökkel való dolgot illeti, meg mondom kigyelmeteknek azt is, ha a törökhöz kell mennünk, m á r nálam vagyon a pasa hitlevele. Azért ha kell, együtt megyünk Gyulára, ahol vár bennünket a török. Én sohasem kerestem a török barátságát, de ha rám törnek, mit tehetek. Éppen ezért ebben a nehéz órában kérdezem: vagyon-é kigyelmetek között olyan, aki nem tart velem? Én azt igaz hitemre fel mentem nékem tett esküvése alól. Menjen isten hírével! Éljen békességben, ha tud! Ilyen ember nem akadt ezen a tanácskozáson. Székely Ferenc is hall gatott, a többek sem szóltak. Estebéd után Bocskai a szobájába vonult. Mások is így tettek mert csak hajnalban akartak útra kelni. Bocskai szobája odafent volt a nagy-
toronyban. Nem volt nagy szoba. Egy nehéz láda, egy magas szekrény, egy karosszék, egy asztalka, egy vadbőrökkel takart kerevet, egy kárpitoságy és falba vert fogasok alkották a berendezését. A z asztalon karos gyertyatartó állott, és a gyertyák fényétől hosszú árnyékok ingtak a vörös kárpittal kira kott falakon. A z érintetlen ágyat díszes szőnyeg fedte, amely jól látszott, mert a rézkarikákon függő dupla vörös tafotarojtos szuperlát félre volt húzva. A l i g ért fel Bocskai a szobájába, máris kopogtak az ajtaján. János deák nyitott be urához. A deák már jobban volt, vastag posztó dolmányt és nadrágot viselt, a nyakára pedig gyapjúkendőt kötött. Ura kíná lására beleült a nagy karosszékbe. Bocskai a heverőn foglalt helyet. — Négyszemközt lenne beszédem nagyságoddal — kezdte — , azért nem szóltam odalent. — Halljam hát! — biztatta Bocskai kíváncsian. A deák szája körül mély barázdát vetett az aggodalom. Jobb keze ujjai végigfésülték ősz szálakkal tarkított üstökét, azután még mindig rekedt, csöndes hangján folytatta: — Szénási Mihállyal meg avval a bika nyakú Kövi Gergellyel értet tem szót kevéssel előbb. Mindenutána pediglen úgy tetszik nékem, hogy vagyon ész a kobakjukban, úgy vélem, helyes lészen, ha elmondom nagysá godnak, már azért is, mert magam is osztozom vélük. E z a Mihály kemény legény, sehogyan sem tetszett néki a nyúlszívű Fráter István tanácsa, de nem tetszett néki az sem, hogy nagyságod a törökhöz akar futni. — Miért nem tetszett néki? — Megmondom tüstént — felelte Bocskai kérdésére a deák. — E z a Mihály a többiek előtt nem akart más véleményen lenne, mint nagyságod. Csak úgy sündörgött mellettem az estebéd után, mivelhogy tudja, nagysá god bizalmasa vagyok. — M i t mondott hát? — kérdezte Bocskai most már türelmetlenül. A deák szemébe nézett urának, úgy válaszolta: — Szégyen lenne, ha nagyságod itt hagyná a várait, és a törökhöz futna. Ezt monda ez a hajdú. Kimondta úgy, hogy m é g a szeme sem rebbent. Csönd volt. Bocskai nem felelt nyomban. Mozdulatlan arccal meredt belé a gyertyák imbolygó lángjába. Azután megszólalt: — Jó, hogy megmondtad, fiam. Magam is ezen töprengtem eddig. De engem nem az bántott, hogy szégyen-é, avagy nem, amit cselekszik az ember, hanem csak az: használ-é véle, avagy nem. A z ötlött eszembe, hogy
miért jöttek hozzám a törökösök. A minapában Bethlen Farkas is levelet küldött, mivelhogy olyan beszéde volna vélem, amely a javamra válik. Mondom, miért jöttek hozzám, mikor is maguk közül is kitellenék akár három fejedelem is Erdély számára. — Nem tudom — vallotta be őszintén János deák. — Megmondom én tenéked, fiam. Nagyobb böcsületi vagyon annak a töröknél, aki nemcsak az ő kaftánjába fogódzva akar cselekedni, hanem maga fogja a kardját. Idehaza is nagyobb a bizodalom az ilyen iránt úrban és parasztban, mint aki csupán csak a szpáhik lovainak árnyékában szedegeti a csizmáját. Majd még meghányom-vetem, hogy miképpen lészen legjobban, fiam. Megmaradunk-e, avagy mindnyájunknak halál fiainak kell-é lennünk? Erre a súlyos kérdésekre felel majd a még homályban szunnyadó jövendő. A deák távozott, Bocskai egyedül maradt, magával és a belsejében feltámadt árnyakkal csatázva. Odakint vastagon nőtt óriásivá az őszi sötét ség. A holdtalan égboltról csak a sápadtan rezgő csillagok fénye hullt alá. A könnyű szélben meg-megrezdültek a sárguló falombok, amelyek felnyúltak csaknem a toronyszoba ónkarikás, keskeny ablakáig. Sokáig állt az ablakban, de hiába nézte az őszi setétet. Hallotta a sors szörnyű kerekének fordulását. A császárra gondolt. Szinte látta a császár vál lát elfedő óriás fehér csipkegallért, amely felett a kis szakállas fej forog jobb ra-balra. Rövidre nyírt haja kis bársonykalpag alól tetszik elő, színes ruháján csodálatos fényű ékkövek ragyognak... De a császár ajaka körül fáradt mosolygás fanyar ráncai húzódnak, szürke tekintete pedig tétován bolyongó, mintha nem is látná azt, ami körülötte történik, mintha nem is hallaná a szavakat, amelyeket alázatos hajlongások között hozzá intéznek. A prágai vár csodáira gondolt, amelyeket sohasem értett igazán. Mintha most is maga előtt látná azt a csigalépcsőt, amelyen feljutott az Új Terembe, amelyet Rudolphus császári felség építtetett a képírók és a képfara gók műveinek. Ott az égővörös, a mélybarna és az elefántcsontszínű képe ken nehéz selymekbe, súlyos bársonyokba öltözött nők és férfiak mosolyog tak a belépőre mindig változatlan arccal, ahogyan a világ legjobb képírói vászonra lopták életük egy-egy pillanatát. Kőbe vésett asszonyok dermedt márványtestében gyönyörködtek Rudolphus császár szemei, mert gyakorta időzött ebben a teremben. Mondják, súlyos aranypénzeket fizetett értük, ezért nem jutott se pénz, se posztó a nyomorúságos magyar végvárakba az éhező legényeknek, akik naponta néztek szembe a halállal, amely a vad török fegyverekből leselkedett rájuk.
Most gondolatban végigment a kistermen, ahonnan bejutott a Spa nyol Terembe, amelyet szintén a császár építtetett a birodalom véres aranyai ból. Hiszen minden arany, amelyet a kétsoros boltozatot tartó márványos zlopok építése nyelt el, egy-egy végvári katonát tett védtelenné a törökkel szemben. Emlékezett a súlyos brokátokra, a bíborszínű bársonyfüggönyökre, az aranycirádákra és a gyémántfénnyel szikrázó kristályedények sokaságára. Mintha tisztán látná a hatalmas fogadóteremben emelkedő baldachi nos bíbortrónust, amelynek lépcsőjénél ott áll a mindenható komornyik, Fülöp Lang izmos alakja sötékék, egyszerű ruhában. A császár csak a komornyik útján volt megközelíthető... Bocskai István bénultan állt a sólyomkői csöndes éjszakában. — Sokáig tapogattam vala a prágai termek padlóját! — sóhajtotta, de nem mondta k i hangosan, amit gondolt. Összetört hittel, régi nagy hűségében gondolt a koronás őrültre, aki a bölcsek kövét kereste, és a csillagok állását vigyázta konok kitartással a nagy birodalom élén. Éjszakáról éjszakára or gyilkosok tőrétől rettegett, rémeket látott a nehéz bíborfüggönyök mögött, de éjszakai nyugalmát nem zavarták meg a magyar falvak lakóinak jajszavai, vagy a török harcokban elesők halálordításai. Rudolphus császár a háborút akarta mindenáron. A háborút, amelyben csak a magyar pusztult mindenkép pen, akár a török támadott, akár a német zsoldosok indultak rohamra. — A spanyol udvarban nevelkedett Isten kegyelméből való katoliku sok császárnak és királynak. Vajon mi jót várhatunk tőle? — tépték a sötét kérdések. — De miképpen kezdjek most ellene praktikát, mikoron eddig hűséggel szolgáltam, és bizakodtam benne? Vagy miképpen lépjek most új utakra, ősméretlen ösvényekre, hiszen már régen megettem a kenyerem javát. K i k lesznek vélem, és kik lesznek ellenem? H a megkondítom a harcba hívó harang szavát, vajon nem hull-é fejemre a megöltek kiontott vére? Miként Erdélyben... — Erdély, Erdély! — zúgott belsejében a k i nem mondott szó, és vala hogyan a prágai vár királyi kertjének virágait látta, amelyek között ott áll a tégla alapú Matematika Ház. Ebben a házban tanította Tycho de Brahe, a csil lagok állásának nagymestere a császárt az ég fénylő csodáira. A z oszlo-pokon nyugvó, kereszt alakú boltívek előtt pedig ott pompázott a zengő szökőkút, amelynek visszahulló vízcsöppjei mint megannyi csiszolt gyémántszemek kápráztatták a nézőt az aranyló napsugarakban. Megrázkódott, mint aki meneküni akar a múlt bűvöletétől. Odakint
feketén pihent a vastag sötétségben a sólyomkői éjszaka, a nyugtalanító magyar valóság. Mérhetetlen csönd honolt... Elfordult az ablaktól. Hosszú léptekkel mérte végig a szobát faltól falig. — Most nálam vagyon a török oltalomlevél, a hatti serif — gondol ta később. — De hát hamis praktikájú a török is! A m i t a hídon fogad, azt a szárazon meg nem állja... Azután Gyurgyevo is vala egyszer... Tán m é g ők is tőrbe csalnak? — gondolta, de azután elhessegette ezt a gondolatot. Nagyon sokáig járkált fel s alá. H a lassan is, de múlóban volt a hosszú éjszaka. Kelet felől vékonyka fénycsík támadt, amely szürkévé változtatta vastag sötétség sűrűségét. Tovább járkált nyugtalanul. Égett belsejében mindaz, ami a múltját jelentette. A z elégett múlt pernyéi között, mire megvirradt, megszületett háborgó belsejében a nehéz döntés: — E l nem futok innen sem Lengyelbe, se a törökhöz, hanem szablyát rántok, ha megtámadnak, és megkondítom azt a harangot... Aztán ahogyan odakint megvilágosodtak a hallgató mezők, a ködös rétek, a sárguló erdők és az ébredező jobbágkunyhók, akképpen gyulladt k i benne is lassan a fénylő világosság. A székelyekre gondolt, akiknek segít ségével győzött Gyurgyevónál, amikor előbb visszadatta nékik régi szabad ságukat. — A hajdúk, a szegény megnyomorított magyar nép! — gyulladt k i benne az új eszme vakító fénnyel. — Akiknek a küldöttei már jártak nálam Kerekiben. Csakis bennük bízhatom... — gondolta. — M i lenne, ha ismét emberré tehetném őket? H a hazát nyerhet nének a hazában? Hiszen ez a haza mindeddig csak a mostohájuk vala... A gyertyák csonkig égtek. Nagyokat sercegett a lángjuk. A koppantóval elnyomta a füstölgő kanócokat. A friss reggelben kilépett a szobájából. Odakint már mozdult az élet. A vár piacán a palotások sorakoztak. A legények a vendégkapitányok lovait járatták. A parancsszava ekkor végigharsant a folyosón: — Mindenkit várok a nagypalotában! Jöttek valahányan. Amikor mindnyájan egybesereglettek, s elmond ta, hogy miképpen döntött: — N e m futunk sehová, és nem is hátrálunk meg. Várnagy uraimék tegyenek meg mindent, hogy a várak készen legyenek, ha megtámadnak
bennünket. Agyúszóra ágyúszóval válaszolunk... A m i k o r Fráterek eltávoztak, külön szólott Ö r v é n d y v e l és a hajdúkkal: — Igazán csak kigyelmetekben vagyon bizodalmam. Örvéndy uram mal keressék meg kigyelmetek Egri István és Szilasi János uraimékat! Úgy tetszik, most már ütött a cselekvés órája. Fordítsák hát kigyelmetek a hajdúk szívét és lelkét az én hűségemre, hogy ne kelljen magyarnak magyar ellen harcolnia! Mondják meg kigyelmetek azt is, hogy Bocskai István nem lészen hálátlan irányukban! Ezután m é g egyszer Mihályhoz fordult: — Köszönöm néked, kapitány uram, amit tettél! — Csak hadnagy vagyok, nagyuram. — Mától kezdve te leszel, fiam, a hajdúk kapitánya! Embereidet eskesd fel az én hűségemre! János deák írást ad tenéked, hogy te, fiam, Szénási Mihály, te lettél Bocskai Istvánnak az első kapitánya.
MAGYARI LAJOS 1605. Bocskai éjszakái Ezt a priccset nekem szabták, mint halottra a koporsót hogy csak gondom forgolódjék... Harmaton hál a szabadság. Hogy csak gondom forgolódjon. Tegnap legjobb hajdúm öltem, rajtam pörög most a kötél, szorít, mint a szál az orsón. Furcsa fény volt a szemében, ő nem szólott, a fény kiáltott: no, nagyuram, pityizálunk, kalmárt veszünk hajdú vérért? Immár e harc s e népnek dolga nem hágy nekem nyugodalmat. Úgy néz reám, minden úgy néz, mintha ama hajdúm volna. A szabadság gondját s dolgát ahogy én így fölvállaltam, a fejemet lékeltem meg: matat benne egy fél ország. Ezt a priccset nekem szabták, most nyöszörög, ha forgolódom, mint odakint a hajdúk szemén a nagyon megfáradt szabadság.
ANNUS JÓZSEF Meztelen kard Dráma két részben. II. rész 1. kép (szín: ugyanaz. Bocskai és Lippai ülnek már, szemközt egymással.) BOCSKAI:
Kardod visszakaptad, főkapitánynak mondtalak az urak előtt. Emelj hát kupát végre!
LIPPAI:
Nagyságoddal bizonyosan minden másképp lesz, a szó is jobban talál majd, hogy nincsenek itt e fölfújt tollú kaka sok... Hagyd már! Igyál végre... (edényét emelve) Nagyságod egészségére és dicsőségére! A békességre! Arra is, igen! (iszik) A békességre azonban nem elég kupát üríteni. Helyén tar tott ész, gondolkozás és türelem is kell hozzá...
BOCSKAI: LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI:
Lehet, hogy nekem kevés, no meg hitvány észt adott az isten, de annál több türelemét, nagyuram...
BOCSKAI: LIPPAI:
N e m úgy vettem észre... Amit Kátai és ez a Csáky művelt, annak elviseléséhez már bivallyá kéne lennem... Te is piszkáltad a tüzet, Balázs. Vetettél is rá, olykor két marékkal, s élesztettél akkora lángot, már az én bőrömet is
BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI:
perzselte... Nem kész akarattal, uram... A bőrnek az mindegy. Én vizsgáztattam itt a türelmemet, öcsém. Lásd, még azt is elviselem, hogy megüzented Szénásinak: tartsa készen legényeit. Hiába mondtam pedig:
LIPPAI:
BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI:
BOCSKAI: LIPPAI:
BOCSKAI: LIPPAI:
négyszemközt szólunk! Hát bennem sem bízol már? Bennem, aki magamhoz véve generálissá tettelek, a gúny és megvetés kígyóival hadakoztam miattad? Hallgattam az urak vádjait: Lippainak két háza van, temérdek aranya, j ó szága, aztán tovább: asszonyának ruháját annyi kincs ékesíti, akár a királynő palástját, a maga nyakába is aranyláncot akaszt, ujjára gyűrűt húz, mint valami püspök... Értem én jól, nagyuram, s tudom bűnömet. A szegény mind ilyen. A k i csak lentről, a földre tipratva, fél szemmel leske lődve láthatta, miként csillog valami fényesség odafönt, min den kincsre, haszontalan cifraságra ráéhezik. S ha fölegye nesedhet, elérheti végre, hát magára aggatja valamennyit. Hiúság, bűn, tudom én, nagyuram. De talán jogos érdem emelt föl, hogy elérhessem mindezt. Ha nem, hát vegye viszsza, aki nyújtotta: nagyságos uram... Tartsd meg minden ezüstöd-aranyad, minden jószágod. A ti éd. Én nem irigykedem, az urak szavait tártam eléd. Csak azt nem értem, miért félsz tőlem is? Kétled az én szómat? Cselvetéstől tartasz, hogy efféléket üzengetsz Szénásinak? Megmondom, miért, nagyuram... Én is megmondtam: mulassanak, kockázzanak a hajdúk nyu godtan, innen ép bőrrel térsz meg közéjük. Hát mi lesz ve lünk, öcsém, ha ennyi bizalom sem maradt? (körülményesen, nehezen kezdi) Ilyesmit kérdeznék én is, nagyságos uram... Mert nagyságod előtt én sem dugdosom a szót, hanem kiterítem, akár a tenyeremet... A z én bizalmam olyan volt, uram, akár a tisztára lehelt üvegpohár... Repedezni kezdett aztán, s mai napig kevés híján szét is pattant. Micsoda? Említettem, miféléket ordítozott a némber, amikor a piacra küldtem, s miket vallott előbb, amikor aranyakat tettem a nyakába... Mondani is alig merem, oly szörnyű ez, uram... Mondjad hát! Nem állhat közénk efféle ostoba locsogás... Megtudtam tőle, s pontosan, hogy Kátai szimatoló kutyákat járat a nyomomban. Kémlelik, kinek írok levelet, fülelik, mit kurjantok, ha kedvem magasabbra szökik, s följegyzik, m i ként sóhajtok vagy káromkodók. Megbocsásson nagyságod,
BOCSKAI: LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI:
de most én kérdem: mondja meg, tudott-e Kátai embereiről? Tudja-e, milyen tetűfalkát sétáltat ez a ráérős úr nagyságod hadseregének legjobb katonáin? Tudja-e, hogy ez undok mászkálódás, mohó vérszívás nyomán belénk oltják a gya nakvás szörnyű és rettentő nyavalyáját, amit orvosolni nehe zebb, mint a lépfenét, pestist, kólikát... Balázs, Balázs! Kérdem hát nagyságodat, tudja-e, hogy vannak ilyen tetűk, s hogy Kátai idomítja őket? Feleljen nekem nagyságod... A számonkéréshez ugyan nincs jogod, de válaszolok neked... Becsapott téged az a némber, öcsém! Mindenfélét beszélt, hogy bőrét mentse... Tehát nem igaz nagyságos uram? Hiszen Kátai nem akarván is megvallotta már, hogy jegyezget, szimatol... Elborult az agyad, Balázs! Nagyságod tehát nem tud e tervekről? Jelentette egyszer Kátai, miként is intézkedett, hogy az áru lás, lázítás idejekorán kideríttessék... A z ő dolga. Engem az ilyen dolgok cseppet sem mulattatnak. Nem katonának való... Tudta tehát nagyságod, hogy az én szállásomon is hallgatóz nak, utánam is szimatolnak? Ezt így nem jelentette. De miért háborodsz föl ennyire? Csak annyit tesz, hogy Kátai fontos embernek itélt... Erre akár büszke is lehetnél... Nem ily semmi dolog ez, nagyuram... Dehogynem, Balázs! Ne járasd rajta annyit az eszed kerekét. Majd szólok Katáinak, hagyjon békén, azt fürkéssze inkább kémlelő embereivel, merre-hol dugtak el marhát, búzát, bort Bastáék, abból több hasznunk lesz... A z óvatosság különben a táborban sem árt. Tapogasson csak itt is Kátai, hátha mégis fog valamit...
LIPPAI:
Ebben nagyon másként gondolkozunk, nagyuram... T ö b b kárt okoz az ilyen halász, mint hasznot: fölzavarja a tiszta vizet, megriasztja az ártatlan halat is.
BOCSKAI:
Hagyd már el, mondom. Ne gondolj vele annyit. N e m fontos dolog ez. Katona vagy, tudod: a ti kardotok, helyén levő szi vetek nyeri a csatát, nem más... A z i l y e n h a l á s z a t o n a l i g h a
LIPPAI:
BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI:
vesszük meg Basta seregét... É p p ez az, nagyuram: a szívünkig mászhatnak a tetúk, hogy hitünket marják k i lelkünkből! Nagyságod nem is hiszi, minő fájdalom belegondolni, hogy az én tiszta hitemet rongy lotyók, pénzen vett csavargók járhatják körbe lámpással, must rálgatva, vajon nem esett-e folt rajta valahol? A hit nélkül valók, ezüstért-aranyért lelket áruló kufárok sza va hihetőbb lehet, mint az enyém? Lehet ez semmiség, nagy uram? Gyanakodva nézzen az ember a legjobb cimborára, kenyeres pajtására is? Csak azt mondom, túlzói öcsém. Sápítozol, mint egy asszony. Katona nem gondol effélékkel, nem az ő dolga. Nem fél pajo roktól, bolhától... N e m fél, de fejébe szökik a vér, ahogyan nekem, s azért ránt kardot, mert nem tudja, miként harcolhat ellenük. L e kell söpörni a zekéről, s azzal kész. Jó katona nem húz kar dot minden szúpercegésre. Te immár örökké meztelen kard dal jársz, lesvén, kit is kell ebben a percben kettéhasítani. Meztelen kard vagy már magad is, Balázs! Sérted, vágod, karcolod, aki a közeledben jár. Szúrod azt is, aki barátsággal közelít. Még engem is, aki pedig, lám, megbocsátattam ne ked, hiába bámultak oly megnyúlt képpel az urak, s hiába szikrázott szemükben a düh... M e g is köszönöm nagyságod jóságát... Nincs mit köszöngetni, öcsém. Csatákat nyertél, nem egyet, s fényeset. Kósza népekből sereget formáltál, csavargókból, rablókból embert, katonát teremtettél. De azt mondom, ne légy meztelen kard. Minden dicsőséged elrongyolódhat a fájó sértések miatt, miket oly sebesen osztogatsz. Megmondtam tisztán: az urakra is szükségem van. Reátok is. Nem engedem hát gúnyos szavaidat, sok szeles csapkodásodat. Csákyt kevés híján levágtad... A z a kutya engem halálosan mgbántott, nagyuram! O, aki h ó héroknak segédkezett, ő vágja az én orcámba a nagy „vétket": nem ismertem az apámat:... O, aki Bastának segített eke elé fogni testvéreinket, s röhögött, mert kóbor ebet, macskát öszszeszedtünk, ha éhen pusztulni nem akartunk... Volt kiéhezett,
BOCSKAI: LIPPAI:
BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI:
BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI:
elvadult város, ahol embert ettek, nagyuram... Tudom jól mindezt... Hát lehet akkor nagyobb becsülete ennek, nagyuram, mint a hősöknek? A z lesz a különb, akiről a legtöbb mocskot kell letörölnünk? Még kopót sem küldünk a nyomába... Vigyázz a beszéddel megint! Emlékezz, hogy Krisztus is ott hagyta a kilenvenkilenc igazat, hogy előkeritse az elveszett századikat... A k k o r ez volt az egyetlen ostobaság, amit Krisztus urunk elkövetett... Hegyesen szólsz megint! Azt mondtad, másként talál a szó, ha magunkra maradunk. S lám, ugyanúgy lármázol, sérte getsz, káromlod az istent. Lesem már, mikor húzol kardot is... Bocsánatát kérem, nagyuram, de ezekről én nem tudok úgy szólni, hogy a kezem ököllé nem keményedjen, hogy a vérem a fejembe nem szálljon... A k k o r tanuld meg! Most élünk, velük élünk. Nem cserélhet jük őket Báthori Istvánra, Dobóra, Thury Györgyre, K i n i z s i Pálra. Homonnai, Thuzó, Mágócsy és a többiek velünk van nak. Maradniok kell, hogy jöjjenek a többiek is mind. Hal lottad szavaimat: nem három rongy falu megvételéről van szó... Jól értettem, nagyuram, mert úgy hallgattam, akár az isten igéjét. N e m tudom azonban, értették-e emezek is? Jól értették, ne félj! Csak győzzem engesztelni őket, amiért melléd álltam megint. De utoljára, Balázs, utoljára! Ezt is megmondom. Ha nem értünk szót, sorsodra hagylak. H a nem tudod eszedbe venni, miért kellenek ők is, akkor semmit nem értesz, s akkor...
LIPPAI:
Tudom én jól, nagyuram. Példájukra jönnek majd a többiek, s akkor a német is másként néz ránk. Nem gúnyolódhat majd Bocskai István rongyos hajdúin, meztéllábas lovászain...
BOCSKAI:
A z a legkisebb baj, hanem a pénz, öcsém! Miből adok lovat alátok? Zabot a lónak, kenyeret néktek? Erted hát? Eddig igen. Csak azt nem, mi szükség rájuk mégis?
LIPPAI: BOCSKAI:
Ne szöktesd itt az eszed, kölyök, mert agyoncsaplak! Mármár úgy látom, fejedbe fért, amit magyarázok, s aztán megint:
fántom-fánt... Hiszen magad is mondtad: akkor a német is másként néz ránk. Másként bizony, s fut előlünk, hogy utol se érjük. Majd akkor szeppen meg igazán, ha mindenfelől hírét veszi: gyűl a nemesség Bocskai táborába. A k k o r tudni fogja, hogy nem csupán vasvellás, bunkós, cséphadarós parasztok kal ütközik majd, hanem valóságos haddal, amelynek ruhája, ágyúja, puskája van. Mert az urak pénzt hoznak, fegyvert, lovat, katonát. Háborúzunk öcsém, nem téli jártatásra hoztuk k i a lovakat! Kurjantással, éjszaki lopakodásal, görcsös bo tokkal nyerhetünk egy csatát, talán kettőt is. Kardforgató dicső hajdúkkal ötöt akár. De háborút? Emeld föl a fejed, Balázs, nézz távolabbra, ne mindig az inged elejébe dörmögj. H a most megállnánk egynéhány győztes csata fényénél sütké rezni, észrevétlen veszítjük el a háborút. Erősödnünk kell mindig, hogy érezze a német: hadsereg áll szemben vele. Féljen az ellenség, reszkessen, amikor csatába ereszkedik. E z már fél győzelem! LIPPAI: BOCSKAI:
Félt az tőlünk is, nagyuram én láttam. Cak nemrég Sebesnél is, azelőtt Sajószentpéternél, amint megfuttattuk őket... Tudom, és mindenki tudja: nagy-nagy győzelmek voltak. Hiszen nem itt állnánk, ha akkor nem így történik. De itt sem állhatunk tovább. Mennünk kell. S az utak nélkül nem indul hatunk, mert félkarúak lenénk. Csonkák! Erted?
LIPPAI:
Növeszthetnénk akár három másik kezet...
BOCSKAI: LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI:
Bolond vagy? Erősödhetnénk magunkfajtával is, nagyuram... Rongyos van már elég... N e m jól gondolja, uram. Mert abban nagyságodnak igaza van, hogy a nemes urak fegyvert, lovat, zabot is hoznak, hogy birtokukat, marhájukat védjék. Nagyságod mondta ugyan csak: az lát jól, aki nagyobb darabot lát a hazából. Ezek mindjárt fölfújták a tollúkat nagy büszkén, hogy úgy van, igaz, vagyis mink vagyunk azok, mert nagy darab a m i énk az országból, hát nagy darabot látunk... Pedig rosszul gondolták. A hazát, az egész hazát csak az védheti teste vérével, akinek abból egy szobányi sincs kimérve. A szegény, a semmivel sem bíró szegény, nagyuram. C s a k az tud k a -
BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI:
BOCSKAI:
pávai-kaszával, ha úgy hozza sorja, akár puszta kézzel, tiz körömmel hazát védeni, mert csak ő hiheti magáénak az egészet. Őket kellene hívni, nagyságos uram! Jönne mind egyetlen szavunkra, jönne, aki csak mozdulhat, le a Dunáig! Magyar, szerb, dalmata, még török is... Mondom, hogy eszedet vesztéd! Rongyosokkal és botokkal mennél ágyuk ellen... puszta kézzel rontanál Belgiojosóra, akinek páncélos serege, tömött kamrája van. Elvennénk tőle! Igen! Bottal az ágyút... Hallgason meg, nagyuram... Látta már, milyen erő lakozhat az éhes rongyosokban, ha a mi édes hazánkért és az igaz hitért harcolnak. Pedig még nem ismeri igazán a szegény népet nagyságod. Elsorolom, miként került élőmbe egykor Deli Száva, k i most hadnagyom és cimborám. Csontig áztató hideg őszben együtt ébredtünk vesztett csata után valami redves, büdös boglya odvában. Néztünk egymásra gyanakodva, szólni is próbáltunk, de hiába. Nem értettük, mit mond a másik. Hanem amint tarisznyát bontottunk, mindjárt együtt tudtunk nevetni. Nála is, nálam is: ösztövér szalonna, öreg cipó, mogyoróhagyma. A k k o r már tudtuk, valamiről mi atyafiak vagyunk. A tarisznyáról! Mert az is összeköti ám az embert, nagyuram. Ösztövér szalonna, sült bárány, egyre megy most, Balázs. H a eszed nem így egy-nyómban járna, magad is megértenéd az én gondomat. Itt a tél, öcsém! Mibe öltözteted a rongyo saidat? M i v e l tömöd meg a gyomrukat? Öreg cipó, mogyoróhagyma se lesz már kamráinkban...
LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI:
A k i k vagyunk megállunk tavaszig... Nagy eszme! Hogy addig Bastáék fölhízzanak, sereget növel jenek... Mozgatnánk, ijesztgetnénk őket olykor...
BOCSKAI:
Vagy ők minket! Hagyd már a bolond beszédet, engem is megzavarsz...
LIPPAI:
A tavasznál hagytuk el nagyuram. Akkor már jöhetne az ember a táborba ezrivel. Jönne a szegény mind...
BOCSKAI:
A k i eljutna idáig! N e m keresné az ellenséget, de tábort sem. Nekilátna az első kastélynak, mely útjába esik, kifosztaná, urát felkötné, szolgáit fölaprítaná, aztán csóvát hajítana a tetőre, hogy illőn fejezze be a mulatságot. S mindezt persze az én nevemben! Mert hogy én szólítottam harcba! Ebben sántít a te agyad, Balázs! Harcol a szegény, mondod, mert az egész hazát látja. Bár úgy lenne! Biztosabban tudom, mint te: nem így lenne. Amint az első tinót homlokon üthetné, mel lételepedne, s bendőjét jól megtöltené. Sem az édes haza, sem az én zászlóm nem érdekelné már. Éppen fordítva van a do log, öcsém, s nem úgy, amiként te magyaráztad. Földet, bir tokot adok majd a szegénynek, hogy legyen mit védenie. Föld, amelyen járhat, legelőjén marhát növelhet: ez lesz néki a haza...
LIPPAI: BOCSKAI:
Nem jól ismeri őket, nagyuram, nem jól gondolja... Nagyon is jól gondolom. A z t akarod te, amit az a paraszt, akit megsütöttek aztán! Dózsa — mondja k i a nevét, uram, attól még nem kap lángra a tető... Ne hetvenkedj, ebadta! Azt akarod talán, amit az: akasztott urakkal, fölnyársalt püspökökkel ékíteni az ország útjait...
LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI:
Szép ország lenne! Ellenséget öltek, nem védteleneket... Úgy? Elenséget? És k i lenne most az ellenség? Előbb Csáky, majd Kátai, azután Homonnai és végül már én, ugye? Nagyságod? Hiszen nagyságod a fejedelmünk lenne! A királyunk... Király! Mint az a paraszt, mi? Tüzes trónuson... M á r meg belőlem akarsz Dózsát csinálni, te? Nagyságos uramat én akkor is éltetni fogom, ha tűzbe löket, mert bizonyosan igaza lészen. Nem nagyságod ellen szólok tehát, miként is szólhatnék. Nem is Homonnai vagy ifjú Mágocsy ellen, akik megmutatták már: j ó katonák. De ezek... Csak éppen ideértek, már osztanák a rangot, a hatal mat. Már parancsolgatnának nagyságos uramnak is. Valamennyi kancellár, főkapitány, helytartó akar lenni. Csak azért, mert Csáky, Kátai és nem Szénási Mátyás vagy
Deli Száva... Itt kellene valamit igazítani azon, amit a terem tés elrontott, uram... BOCSKAI: LIPPAI:
BOCSKAI: LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI:
A fejüket tennéd a lábukhoz, ugye? Karddal igazítanád k i a teremtés hiábáját. N e m arról beszélek, nagyuram. De bizonyosan mondom, nem lenne j ó hatalmat adni ily semmirevaló hitványoknak csak azért, mert ágyas házban s nem viskóban jöttek a világra. Hiszen ha egyenlően megmosunk két apró porontyot, s egy más mellé fektetjük őket, vajon nagyságos uram, vagy akár a gyermek szülőanyja megmondja-e, melyikük a nemes és me lyikük a pór gyermeke? Ugye, nem? Mert az isten egyen löknek teremtett bennünket, s ezt igen gyakran be is bizo nyítja. Ezért irigyek ők reám. A különbség nem születik ve lünk, azt mindenki maga teremti meg magából. Kapaszkodjék odáig, ameddig az esze és karjának ereje enge di. De ne találkozzék ott fönt nálánál hitványabbal, aki orcá jába röhög: hová, hová, avval a nagy igyekezettel, lám én már régen itt vagyok, s csak nem szuszogok bele... Van igazság az urak szavában, Balázs: te olykor már isten nek hiszed magad... Nagyságos uram tudja, hogy nem így van. Gyanakszom néha magam is. Lám, megint az úristen dolgába akarsz avatkozni, elfeledve, hogy az írás megmondja: van úr és van szolga. M i t akarsz már megint igazítani a teremtésen? A teremtés bizonyosan helyénvaló, csak nem jól értjük, nagy uram. É p p azt magyarázom. Emlékezzék csak uram, miként ugrott nekem az a Csáky, miként tudott volna megölni akár foga harapásával is. Ordított, mocskolt. S miért merészelte? Mert csak paraszt vagyok, alja nép. Senki nem csodálkozott ezen, pedig mindenki jól tudta, milyen katona lehetek, ha onnan, az alja népből főkapitánysá gig vittem a magam erejéből. Ezerszer néztem szembe a ha lállal, vágtam k i magam tíz lovas közül, nyertem csatát, ame lyről talán késő utódok is beszélnek. E z a díszes pulyka mind eddig bőrös székből látta a halált, amikor öletett. H a tett va lamit, csak hazája ellen, s mégis rám ordíthat, leölhet, akár egy tyúkot, mert ehhez is örökölte a jogot. Szuszannia sem
BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI:
kellett a hatalomért... A z ördög szállt meg téged, Lippai Balázs. Soha efféléket tő led én nem hallottam, amíg az urak táborba nem szálltak. De nem is hittem volna felőled, hogy ilyesmiket őröltetsz az eszed malmán... Meglepi nagyságodat, hogy a buta barompásztor, országúti rongy katona gondolkozni mer... Én nem sértettelek... Igaz... Tudom én jól, nagyuram, hogy hallgatnom kéne, tenni a dolgomat parancs szerint, hiszen a j ó katona erről ismer szik. De éppen nagyságod tanított gondolkozni minket, nagy ságod nyitotta föl a szemünket, akár a macskakölykökét: nézzetek és lássatok! Zsákmányon, zsoldon, hasas hordón túl másra is tekintsetek. Bocskai István hitette el velünk, hogy a hazának mi is lehetünk édes gyermekei. M i , a fattyúk, a nem vártan-született senkik, a láncon tartott ebek. Mondottam az urak előtt is: nagyságod szavára hittük először, hogy emberek vagyunk. A z ember pedig hamar megszokja lánc nélkül, mert a szabadság a természetes állapota; karja, lába, esze is ügyesebben jár. H a nyitott szemével szétnézhet a világban, megismerheti a világot, s aztán — mert ereje meg nőtt, esze fürgébben moccan — j o b b í t a n i szeretne már rajta... A z okos ember ostobasága, tudom. N e m az ördög szállt meg engem se, nagyuram. Ennyi az összes bűnöm, amit elsorol tam. S a legfőbb: megszoktam, hogy ember vagyok.
BOCSKAI:
Jól értelek öcsém. De gondold meg: a lánc és a kutyakorbács azok kezében van most, akik ellen háborút vívunk. Minden erőt össze kell szedni, hogy leüthessük azt a kezet. Igen, ezeket az urakat is a nyakunkba kell venni nehezékül, hogy jobban fájjon a kutya németnek, amikor a mancsára taposunk. De léphetünk tovább is: a másik korbács a török kezében...
LIPPAI:
Igazsága van nagyságodnak. Magam is igy hiszem. De na gyon ügyelni kell arra is, nehogy a kicsavart korbács olyan kézbe kerüljön, amely nyomban a mi hátunkon csattogna vele. Mert magyar kéztől még jobban fáj...
BOCSKAI:
Láncot és korbácsot szegre is lehet akasztani.
LIPPAI:
Ritkán esett meg, uram... Ezek meg kivált nem tennék meg. A tenyerünk is úgy nőtt: korbács illik bele és pálca...
BOCSKAI:
Most én beszélek! Megmondtam nekik, s megmondom ne ked is: A döntés joga az enyém. Hiszem, hogy messzebb lá tok, mint ama díszes kakasok, ahogyan te mondod, akik közül egynémelyik valóban csak rangért, koncért, hatalomért jött közénk, akárha jól fizető rablóbanda volnánk. De messzebb látok nálatok is, akik csak kardotok hegyéig villogtok, s akik mindenütt azt lesik, mikor szalad már bele valamely nemes e kinyújtott pengébe. Ilyen vagy te is. Ellenük fordítanád tán az egész hadat a legkisebb sértésért. Most is fegyverben vára koztatod hajdúidat, ami akár azt is jelentheti: kész vagy elle nem támadni... Nagyságos uram... Hallgass most! Tudod-e, hogy ezért mindenki más bakót hívatna?
LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI:
BOCSKAI:
Megteheti nagyságod is... Megteszem, csak sokáig hetvenkedj, s bőszíts, ebadta! Ne hidd, hogy téged most már csodatevő szentek védenek! Hogy eltűröm vádaskodásod, gúnyolódásod, súlyos szavai dat, melyekkel immár reám lődözöl. Nálad különb legények kel is elbántam már, ha utamat keresztezni akarták... Jól tudom, nagyuram, hogy ebben az országban az egyik levágott fejjel szokás bizonyítani hűségünket a másik előtt, így volt ez akkor is, amikor Kendy Sándor, Báthory Boldizsár, Kovacsóczy fejét kellett... (felugrik hirtelen): M i t merészelsz, bestye ördögfajzat? Megfojtalak, hitvány kutya, s a szemétre vettetlek, akár a dögöt! Hát ki vagy te, Lippai Balázs, hogy a bírámul sze gődsz? (Csillapodik kissé.) Hittem Báthory Zsigmondnak. Hittem, hogy megállítható a romlás, a pusz tulás. Könnyen okos, aki későn okos. Zsigmond, a gőgös, kerge, vérszomjas vadállat elhitette velünk Kendyék bűnösségét. Elhittük, hogy félre kell lökni őket, akkor egységes lesz a nemesség, erős lesz ismét hadseregünk, megvédhetjük a hazát akár száz ellenségtől, nem kettőtől... Rászedett... (Ismét indulatosan.)... Rútul rászedett! A sátán
LIPPAI:
volt maga... És te, aki lóganét söpörtél akkor Lippán vala mely istállóban, most orcámba mered vágni mindazt, amitől ma is álmatlan forgolódom rossz éjszakákon? Nem, nem vol tam a gyilkosuk! Hallgatásommal és bólintásommal azonban aláírtam a szörnyű ítéltet. Boldizsár hagyján, az is Báthory volt. De Kendy, Kovacsóczy, Iffiu János! — egy jobb, egy más hazát teremthettünk volna velük. Pallérozott elmék, ha talmas lelkű emberek... Néha fölém hajol Kendy, fehér sza kállán fekete vér... Mutatja szomorún: nézd, összekentek... Nem tudja, hogy én is... Nem tudja, ezért jámboran moso lyog, mint régen... Nem tudta meg soha... És te most megmondanád neki? Te, te ebfajzat, te! (Megragadja Lippai vállát. Rángatja bőszen, majd hirtelen visszalöki a székbe, s ellép onnan. Lehajtott fejjel jár körbe, aztán megáll, fölnéz, mint aki álomból ébred. Fáradtan ül vissza székébe.) Nagyuram...
BOCSKAI: LIPPAI:
Mondjad csak... (Fáradtan, békülékenyen.) Beszélj... Dehogy akartam én nagyságos uram bírája lenni... Amiért szóltam, az keserűségem... A gaz Báthory Zsigmond pedig azért jutott eszembe, hogy figyelmezzünk ezekre: ne növeszszünk belőlük Zsigmondot. Reá gondoltam akkor is, amikor főiemlítettem: országra cserélik a hazát. így tett Báthory Zsigmond, midőn odaadta Erdélyt Opoliáért. Mert a zsarnok nak mit se számit, mekkora az ország, s hol maradt haza és nép. N e k i akkora domb elég, amelyen trónja elfér, csak benne ülhessen, s a hódolók falkája elférjen széke lábánál... Zsarnokfiókák ezek is, nagyuram! Főként Csáky és Kátai... A zsarnok igen könnyen uralkodik: legyen elég tömlec, bakó, poroszló, hízekedő és talpnyaló... A k i hazát akar teremteni, mint nagyságod, annak igen-igen nehéz...
BOCSKAI:
Nehéz bizony, rettentő nehéz! Magam is hibáztam, tudom már, amikor — mint elsoroltad — szemeteket tágra nyitot tam, fejeteket magasra emeltem. Amikor ország és haza sor sáról úgy szóltam asztalodnál, akárha udvari tanácsban len nék. N e m tudhattam e felfordult világban, hová is vetem a csóvát...
LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI:
BOCSKAI:
Nagyságod ezen búslakodik? Megbánta tán? Bajnak nevezi? Annak, igen. Nem gondoltam vele, mennyire megzavarhatom a szíveket és a főket. (Indulatosan.) Nem tudtam, hogy a lánc ról szabadított eb a szabadítót harapja meg elsőre... Megbocsásson nagyságod... M i igaz hittel és minden erőnk kel védjük mindenkor... Meddig? Amíg jókedvetek tartja? H a most bezárlak, ahogyan érdemelnéd, reggel szétszednek ugrásra kész farkasaid... Igaz hittel és minden erejükkel... Mert te vagy az istenük, mert a te nyelveddel és eszeddel mind megzavartam már... Mondottam többször: nagyságos uramra soha nem támadná nak... Talán parancsomra sem... Talán... Megint azt mondom, nem jól ért engem, nagyuram. Istennek én magam a hajdúk előtt sem tartom... A z pedig nem igaz, teljességgel nem igaz, hogy nagyságod hibázott volna, amikor szemünket nyitogatta, a láncokat megoldta. H a valamit följegyez a história kicsi életünkből, hát azt bizo nyosan igen, hogy Bocskai István elhitette az alja néppel: a fölemelt fej, a nyitott szem nem vétek. Elhitette velük: embe rek ők is. Ország és nép dolgáról mert beszélni a néppel, s hitévé tette: az ország az övé is... Magad bizonyítod, mekkorát hibáztam. Magad mondtad el azt is, mily mohó, mily telhetetlen, aki az alja népből j ő : arany, ezüst, jószág — mind kevés neki. Még többet, m é g többet akar! Fényesebben akar csillogni, mint valamikori eltiprója, akit csak onnan lentről láthatott, földről félve emelt szeme sarkából. Óriásnak, fényesnek látta a rajta taposót, ha talmasabb és csillogóbb akar most lenni annál is. De ez sem elég már! Imár ország kell! Mert ezt mondtad!
LIPPAI:
Ö v é is, ahogyan nagyságod hirdette...
BOCSKAI:
Mert úgy lesz haza, ha az övé lesz, ugye? Haza? Semmi nem lenne, csak fölperzselt szülőföld, üszőkké feketedett otthon, elhagyott mező és dögök bűze mindenfelé... Ország, hatalom kellene már. Mert azt is tudjátok már: hatalmassá nem a sem mi gyűrűtől, mihaszna fibulától, rongy ruháktól lesz az em-
LIPPAI:
ber. M i t ér a gyertya üres szobában? Hatalmassá az lesz, akit hatalmasnak látnak! Bámulok, félők, süveget emelő tisztelők is kellenek. Földre tiport alattvalók! A k i k majd titeket látnak óriásnak odalentről, félve nyitogatott szemük sarkából! Kivallottál hát mindent, Lippai Balázs. És rám is vallottál: magam is hibáztam. Asztalodhoz ültem, borodból ittam, or szág sorsáról szóltam véled, a lelkem ajtaját is megnyitot tam, amire te most könnyen odamon dod: mindent látok, mindent tudok már, akár magam is csinálhatom tovább... Nagyuram...
BOCSKAI:
Ezt gondolod, Balázs, ezt gondolod! Mint a gyermek, aki ma gára maradván titkon óraszerkezetet bont széjjel, abban a b i zonyos hitben, hogy ugyanúgy összerakhatja majd. Ennyit tudsz te is az ország dolgához, öcsém. Szétráznád, sze relnéd könnyedén hatalmas erőddel, s majd állanál fölötte bambán, bután és ostobán, amikor szíve ütése elhallgatna...
LIPPAI: BOCSKAI:
Nagyuram, én... Ne szólj most, beszéltél eleget, nem szükség itt már semmi fecsegés. (Föláll, lépeget a szobában, majd megáll, félig hát tal Lippainak.] N e m haragomban, de alapos gondolkodás után mondom: véget vetek királykodásodnak... Minden hadaink fölé országos főkapitányt rendelek. Mondom azt is: nem te leszel az... De mondom azt is: az urak közül választok... Nagyságos uram dolga... Én csak annyit kérek, küldjön akkor engem lóvakaró szolgának Váradra, Kerekire, bárhová... Várj m é g ! Befejezem rögvest, nagyuram! A hajdúkat én lecsillapítom valamiképp, de én magam egy Csáky, Kátai vagy Thurzó, de m é g egy Homonnai parancsának sem tudnék m á r engedel meskedni...
LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI:
Illyés Gyula Hajdúk (Kormos képek III.) A z éjben néha egy tanya istálló, tej-, anya-szaga lépett hozzánk, jött az út mellett, melyen - mióta! - menni kellett. Mint összegömbölyült kuvasz szunnyadt a völgyben a tavasz, szunnyadt atyánk paraszt-világa Füleltünk, szükségre kiállva. Rég nem volt vezényszó, vezér. Csak menni, ez volt rég a cél. Sorban, mint darvak s ökrök mennek, mentünk, vittük a puszta rendet. így együtt voltunk valami, az isten m é g ha tudta, m i ! A Győzelem! A Jog! A Nemzet! A nyert Ü g y ! Avagy épp a vesztett?! így együtt voltunk valami, az ördög már ha tudta, m i ! Könnyeztünk s szállott szánkról ócska, trágár, füstös katona-nóta!
DUSA LAJOS HAJDÚTÁNC (Egyetlen győztes szabadságharcunk
vezérének)
1. (Őrlődő keserves) Ölni kell vagy megdögölni, nem örömből lettem hajdú. Ides hazám pogányoké, császáré és nagyuraké, csak én vagyok rongyos fattyú. Nem riadok, ha ijesztnek, a halálhoz nagyon értek. Ha török — hát karóba húz, ha császári - agyonlövet, s saját vérem is megéget. Vicsorgók hát e világra, mint a bekerített farkas. Atharapni egy-két torkot, hogy magam ne adjam ingyen: -— Uram, ez a Te jutalmad! 2. (Szomorú parlandó) S akkor jöttek a hajdúk. Nincs megadás. Minden élő férfiakat kaszaboltak és nem volt megadás-jel, melyből a zsoldosok is elgondolták: jobb, ha fogoly vagy. — Többet pénzel ez élve, mint egy percnyi pengesuhintás, hisz megalázott asszonya és pereputtya kiváltja — pláne ha él még — , és kér menlevelet.
Ámde a hajdúk jöttek. Porba tiportabb Erdély ennél nem volt. Mert ama hajdúk káromkodtak véges-végig. S mind magyarul. 3. (Hajdú legényes) Vérem pezsdül, torkom rikkan: — Végre pogányok ellen! Nékem a császár nem parancsol, sem a fejedelmem. Lándzsám villan a jegenyéken, szablyám szisszen a sás élében, szinte indul a föld is. Dölyfös szpáhi pattan a lóra, mindjárt felém rúgtat, még lándzsám is csodálkozik: milyen nagyot huppant, s hogy Mohamedhez eltaláljon megsegíti a buzogányom, útját megrövidíti. Ám janicsárság ezre zúdul, Isten tudja honnét. Lődözünk, s hová meghátrálunk — ismer minden zsombék. Náddal törlöm a bocskorom orrát míg befogadja láp-Magyarország ezt a harácsos népet. Jambur, jambúr, jambambúri, a jambúr: jambambúri, nincs szebb mint a tábortűznél a hajdútáncot járni. Nézik a talján, vallon népek — zsoldfizetésre ideértek — jambúr, jambambúri. 4. (Karfűző dobbantós) Fogadd most levelét Deák K i s Ferencnek Bocskai úr, egykor császári fiskális. Viszem hűtlenséged Nagykereki felé zsoldjában — mint hajdú — a felkent királynak.
Avégre semmi nép ez a lándzsás-puskás, m i végre hiába István úr hűsége. Ellened is rablót toborzott a császár, kit pedig szolgáltál - még hited fölött is. Most a pusztulásnak, összevisszaságnak tobzódó idején István úrra nézek. Sok áruitatásunk, keserves vadságunk, sorsodnak a sorsunk - bizony most tenképe! H a veszni kell - vesszünk, de érted verekszünk Kereki vár előtt, Almosd mezejében. Sebzettségünk miatt igaz tükrünk te vagy, s kire-mire néznénk, ha azt összetörnénk?
KÖTELES PAL A HAJDÚ
KIRÁLY
24. Jelenet: Bocskai, illésházy, Gábor, Kátay, László, Lippai, Rhédey, Homonnai Gábor a fal mellett áll, a többiek asztalt ülnek BOCSKAI:
Bosnyák,
körbe...
Kassa a második székhelyünk, urak... Ú g y gondolom, egyelő re nincs okunk változtatni ezen. A város pogárainak annyiszor tapasztalt hűsége és ragaszkodása is arra int, hogy a hadi központ itt maradjon.
KÁTAY: RHÉDEY: BOCSKAI:
Innen könnyen traktálhatunk némettel, törökkel. A török koronát küld, csak akarni kell. N e m a korona a gondom most nekem... A kémek azt jelentik, hogy a német megint támadásra készülődik. LIPPAI: Tavasszal kiütjük őket mindkét hazából. H O M O N N A I : Elég vereség, meg szégyen érte ősi jogainkat. B O S N Y Á K : Nemcsak a kegyelmetek ősi jogaira kell ügyelni. H O M O N N A I : De azért az se kutya. BOCSKAI: A tárgyalóasztalnál nincs nyomósabb érv a hadisikereknél. RHÉDEY: H a a lovak foga alá hajt a fű, indulunk. KÁTAY: A hadisiker nélkülözhetetlen, de közben folyvást tárgyalni kell Bastával. LIPPAI: LÁSZLÓ: LIPPAI: BOCSKAI:
Úgy fogadtuk, hogy végső győzelem előtt nem lesz n y u g v á sunk. A hajdúk... N e m a hajdú a világ közepe. De a széle se. Nagy tanulsággal vártuk az évet. Győzelmeink mellett ott éktelenkednek a sebek: csatavesztéseink.
LIPPAI: Én megtettem a dolgomat. H O M O N N A I : A magad esze szerint. B O S N Y Á K : Nem kíméltük magunkat. LIPPAI:
Annál inkább a bandériumos urak. Miattuk került Németi a
Basta kezére. D a fővétel nem az ő bünűk. LÁSZLÓ: LIPPAI: Te meg honnan tudod, amikor csak meséből hallottad, milyen egy ütközet. BOCSKAI: Néha kis hibáért is nagy árat kell fizetni. LIPPAI: Edelénynél már kegyelmed parancsolt, mégis veszítettünk, mert Mágóczy Ferenc, meg a nemes had eliszkolt. H O M O N N A I : Visszavonult. LIPPAI: Hátra se néztek a megyések, úgy inaltak. RHÉDEY: Hallgass magadnak. BOCSKAI: Beszélj csak! B O S N Y Á K : Előre nézzünk, ne hátra. BOCSKAI: A k i túl hamar felejt, nehezen tanul. A császári hadban minden seregrész kerék a kocsi alatt. T i meg csak félig figyeltetek a parancsra. Mindenki a maga szakállára is cselekedett. H O M O N N A I : Ezt mindenkire érti a kegyelmed? LIPPAI: (Gúnyosan) Ugyan, csak a hajdú csőcselékre. A vármegyei nemességre egyáltalán. Nagy különbség, hogy valaki taktikai meggondolásból nem támad, vagy tunyaságból késlekedik. B O S N Y Á K : M i győzelmet győzelemre halmoztunk. LIPPAI: Attól m é g lehetünk mi a bűnbak. LÁSZLÓ: Harapós kedvedben vagy, Lippai. LIPPAI: Tanulj illemet, s ne tegezz. RHÉDEY: Felemésztjük magunkat a meg nem értéssel. H O M O N N A I : Jó magyar szokás szerint. Inkább a holnapra tekintsünk. LIPPAI: A Bastánál előszobázok azt csinálják. BOCSKAI: Nem a te dolgod a követek munkájának megítélése. LIPPAI: Van-e m é g egyáltalán dolgom a bólogatáson kivül? BOCSKAI: A harc, meg a rendtartás! BOCSKAI:
LIPPAI:
De könnyű itt ezt kimondani. A bendő teli, a hóesés is csak ablakon át látszik, de a hajdúknak vasárnapra se jut egy kupa bor. Teremtsünk rendet...Nem rossz tanács.
BOCSKAI: KÁTAY: LIPPAI: BOCSKAI:
(Int Kátaynak) (Feláll) A jövőben a maga szakállára senki semmit nem tehet. Kegyelmed a hajdúságról beszél? Főként, bár nem kizárólag... A nemesség katonai rendje nem rossz, ha van is javítanivaló törvénye... A k i ahhoz nyúl, fölösleges tüzet gyújt meg. LIPPAI: Amit szintén ősi szokás szerint oltunk el, ha kell. BOCSKAI: A j ó rend mindenkinek j ő , mint a j ó időjárás. LÁSZLÓ: Miféle kását főznek kegyelmetek? LIPPAI: Egy kis regulázás ráfér a hajdúhadra. KÁTAY: Csak a velejét mondja, kancellárius uram. BOCSKAI: A harácsolás fővesztés terhe mellett mindörökre megtiltatik. KÁTAY: Ha hadi vagy élelmezési helyzet mégis megkívánná, arra csak a hajdú-főkapitány adhat engedélyt. B O S N Y Á K : A hajdú-főkapitány?! BOCSKAI: Rhédey Ferenc, uram. RHÉDEY: (Föláll, majd leül) LIPPAI: A kakukk beleül a mások fészkibe, persze, ha hagyják. (Bocskaihoz) Kegyelmed elfelejtkezik Adorjánról, Álmosdról, Kerekiről, Diószegről... Kegyelmedet én mutattam meg egy országnak. Ezért nagy árat fizetsz, Lippai Balázs. KATAY: Ezt épp a kancellárius úr mondja? LIPPAI: Gondold meg, mielőtt még egyszer kinyitod a szádat. RHÉDEY: A kötés nem így szólt, Bocskai uram. Nekünk kolonc nem LIPPAI: kell a nyakunkba. A hadnagyokat hajdúk választják — sza badon; kapitányt a hadnagyok emelnek maguk fölé... H a fő kapitány kell kegyelmednek, az is a mi dolgunk... Választunk magunknak olyat, akit a hajdúkapitányok elfogadnak. Ne kárálj, Lippai! Én a kötést tartom, de nem engedem, hogy BOCSKAI: portyázó had legyetek e seregen belül, mint ahogy nem enge dem meg a vármegyék bandériumainak se a különállást. H O M O N N A I Hogy jön az ide? B N O C S K A I : A z egység mindennél előbbre való. KÁTAY: Jól mondja, kegyelmed. LIPPAI: És ez csak úgy lehet, ha kegyelmed nyakunkra ülteti a köpe nyegforgató Rhédeyt...
RHÉDEY: LÁSZLÓ:
Emlékezz erre a mondásodra, Lippai. A gyűlölködés rossz tanácsadó.
KÁTAY:
(Lippaihoz) Ne hurkolj a nyakadra kötelet, minden áron, hagyj valami munkát másnak is. LIPPAI: Kegyelmed, gondolom szívesen kisegít. BOCSKAI: Mindenkinek a nyakán ül valaki. Rhédey uramat Homonnai Drugeth Bálintnak, a had főparancsnokának rendelem alá. H O M O N N A I : Méltó leszek a kegyelmed bizalmára. BOCSKAI: LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI: KÁTAY: BOSNYÁK: LIPPAI:
HOMONNAI: KÁTAY: LIPPAI: KÁTAY: RHÉDEY: BOCSKAI:
Ha forduljt vezénylek, azt egyképpen kell értse a had: a gya log hajdú, a székely, a felvidéki nemes, a dunántúli jobbágy. Két koloncot lökött kegyelmed egyszerre a hajdúk nyakába. Húzz föl egy vödör vizet a gémeskútból, lássuk, hogyan kön nyebb, kolonccal-é, vagy anélkül? A maga helyén mindennek és mindenkinek megvan a dolga... és mindenkinél van na gyobb is. Kivéve Bocskai Istvánt. Felettem is ott a lelkiismeret, mely egyetlen éjszakán sem hágy nyugodni. Ne csak a magad érdekére ügyelj, Lippai! Nem arra ügyel! (Kátayhoz) Kegyelmed fenn kukorékol a tető gerincén. Ott fenn már csak nyerni lehet, próbálja meg kegyelmed m é g egyszer lent, ahonnan elindult, sárban, hóban, korgó gyomor ral... Túl éles a nyelved, Lippai. Vigyázz, nehogy ráfizess a vartyogásra. Kegyelmed is fenyeget? És csak kancellárius vagyok, de éppenséggel megmondhat nám, hogy mit vétettél a reglama ellen?! Nem is egyszer... Megesett az mással is. Én a katonáktól feltétel nélküli engedelmességet követelek. Azt akarom, hogy ne csak katonáim legyenek, hanem erős, egységes hadseregem. A hadban semmiféle kiváltságot nem tűrök... H a majd béke lesz, megnemesítelek benneteket, Lippai — ahogy fogadtam. Hűségetekért.
LIPPAI:
Majd... majd... majd...
BOSNYÁK:
Ne úgy beszéljen velünk kegyelmed, mint vallon zsoldosok-
kai szokás. KÁTAY: LIPPAI:
Itt senki nem szólt zsoldosokról. (Gúnyosan) De ha annak tekintenek bennünket, akkor csak annyit várjanak tőlünk, mint zsoldostól a zsoldosvezér. H o c i a pénzt, aztán jöhet a haza megóvása, de csak ráérősen, tetvészkedés után... Nem így reméltük!
BOCSKAI: BOSNYÁK: LIPPAI:
A kiváltságot, bárkiről legyen szó, az érdem tartja meg!... Úgy kívánjuk mi is. Ne felejtse kegyelmed, hogy mivel tartozik nekünk — nem Bocskai! — hanem a szívünkbe zárt haza... BOCSKAI: A z urak a hadiadó, meg ágyúvontatás ellen prüszkölnek, a porciót megtagadják... a székelyek egyfolytában kiváltságain kat emlegetik, hittársaink leölnének minden pápistát, meg unitáriust... senki sem akar a maga kerítésén túllátni. LIPPAI: Nekünk kerítésünk sincs, uram. H O M O N N A I : Ne mérje kegyelmed azonos mércével a nemest és a gyalog hajdút. BOCSKAI: Hazánk üdvéért ragadtunk fegyvert, hogy ne csak megszaba dítsuk ellenségeitől, de boldogabb földet hadjunk magunk után, mint amilyenen apáink éltek. KÁTAY: (Lippaihoz) H a pedig valaki süket lenne a j ó szóra, nemcsak a fülével fizet érte, de azzal is, amin a fülét hordja. B O S N Y Á K : Értünk a szóból, kancellárius uram. BOCSKAI: (Lippaihoz) A l i g telt el három soványka hónap, s egy ország tart velünk. LIPPAI: Illésházy nem nagyon törekszik. BOCSKAI: Eljön az ő ideje is. B O S N Y Á K : Aggaszt bennünket a császáros főurak kardrázása. Már nem csak írogatnak egymásnak, de gyülekeznek is ellenünk. Illésházy úr vajon nem velük tart? BOCSKAI: Nyugodj meg, ha valakivel, hát velünk. RHÉDEY:
Azért azt se feledjük, hogy minden nyert csata újabb urakat hoz a táborunkba. LIPPAI: Vesztünkre, mert az urak között sose lesz egy is, aki a köz szabadságot őszintén akarná. Császárosok valamennyien. H O M O N N A I : Te hol vitézkedtél, mielőtt táborba hívott volna Bocskai? B O S N Y Á K : És kegyelmed?
LIPPAI:
(Bocskaihoz] Thurzó György, Árva és Trencsén ura nagy ajándékot ígért a császárnak: a kegyelmed fejét.
BOCSKAI:
És ezt te honnan tudod ilyen jól?
LÁSZLÓ: Miért nem szóltál eddig róla senkinek? BOSNYÁK: Lippainál nincs hűségesebb embere kegyelmednek. H O M O N N A I : A hűség nem borocska, hogy iccével méricskéljék szünte lenül. BOCSKAI: KÁTAY: LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI:
A z is meg kel mérni néha. Nagy igazság, amit Homonnai Bálint mond. Utolsó sorba szorít bennünket, Bocskai uram. ...soha! Kegyelmed fölénk rakta Rhédey uramat, s mindannyiunk fölibe egy tapasztalatlan, harmincéves se kölyköt: Homonnai Bálintot. H O M O N N A I : Megöllek! BOCSKAI: Csöndet! LIPPAI: H a tudnál, és ha mernél. H O M O N N A I : Én, mint főparancsnok, árulással vádollak Eperjes bevé telének elmulasztásáért: a dolgod az volt, hogy ott vesszen Basta, vagy élve hozd ide. B O S N Y Á K : Homonnnai uram! H O M M O N A I : F ő p a r a n c s n o k uram! így dukál... Kend elvégezte a dolgát, mint Rhédey Ferenc is, de kérdem, miért adta fel oly könnyen Lippai Eperjes ostromát? KÁTAY: BOCSKAI: KÁTAY: LIPPAI: BOCSKAI: LÁSZLÓ: BOSNYÁK: LIPPAI:
És mit traktált Jeli Lénárddal? Miért épp hozzád surrant be? M i t igért? M i r e csábított, miben egyeztetek meg? Felelj, Lippai! A traktáról kinek tettél jelentést? Talán a kan cellárius úrnak? Egy szóval sem. Engem árulással nem vádolhat senki se. De biz' megteheti, ha igazat mond. Jeli Lénárdot megöletted, a hadijog ellenére. És ő Németi Balázst? ! A z más. Németi csak hajdú volt, Jeli Lénárd viszont császári várkapitány... Új szelek fújnak, Bocskai uram... másfajta tavaszt vártunk.
BOCSKAI:
Arról beszélj, hogy miről tárgyaltatok, és miért kellett meg halnia a huszti kapitánynak.
KÁTAY:
Egy jelszó miatt, amit megsúgott Lippainak, s amire megnyí lik az átpártoló hajdúsereg előtt a császári kegy. B O S N Y Á K : Lippai ezt nem tehette. Isten a tanúm rá! LIPPAI: H O M O N N A I Ne keverd belé az istent. Túlságosan megnőtt a kegyelmed tábora, Bocskai uram. E l LIPPAI: hozta kardját, s több ezres hadát Devsffy Miklós, Mágóczhy Ferenc, a Dessewffyek, Perényi uram, Rákóczi Zsigmond, Csáki István... De hányan jöttek igaz szívvel a táborba? H O M O N N A I Leüttetem a fejed, ha áruló vagy! Ha meg nem, betörlek, mint szilaj csikót a nyereg alá. (Nevetve) Te, engemet? LIPPAI: Mint mindenki mást. LÁSZLÓ: A fegyelem mindenekelőtt való. KÁTAY: BOCSKAI: Nem olyan időket élünk, hogy ki-ki a maga szakállára cse lekedhessen. LIPPAI: Ezt azoknak mondja meg kegyelmed, akik bocskaiabbak már Bocskainál, akik ölethetnek is a kegyelmed nevében. BOCSKAI: Ha a törvény úgy kívánja. B O S N Y Á K : Miféle törvény, nagyuram? KÁTAY: A rendé! LIPPAI: Kegyelmetek már végeztek felelőlem? BOCSKAI: Isten előtt egyformák vagyunk. H O M O N N A I Magad fújod el az életed gyertyáját. LIPPAI: Eperjes? Jeli Lénárd? Ugyan! Útjában vagyok az uraknak. (Bocskaihoz] De mi lesz kegyelmeddel a hajdúk gyámola nélkül? H O M O N N A I Ez meg mit jelentsen? LIPPAI: Azt, hogy jobb a zsombék is a kassai várnál. BOCSKAI: Ismételd meg, Lippai Balázs! LIPPAI: Majd meglátjuk, mire viszi kegyelmed az állatnál is alább LÁSZLÓ: KÁTAY:
való hajdúk nélkül. Ez árulás! Hóhér kezére adlak.
LIPPAI:
BOCSKAI: LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI: BOCSKAI: LIPPAI: KÁTAY: LIPPAI: KÁTAY: LIPPAI: KÁTAY: BOCSKAI: LIPPAI: BOCSKAI:
Jól dob, koncellárius uram, és jól jár a kockája is. De mer-e kegyelmed Kassa főterére hurcoltatni, amikor a vár környé kén tízezer hajdú táboroz. Nekem kell merni, nem Kátaynak. Akkor Kassán kő kövön nem marad. A legutolsó szavad is elég volna ahhoz, hogy leüttessem a fejed, mégha vérző szívvel is, hogy mindenki tudja meg: az árulásnak mekkora az ára. A z őszinte szó még nem árulás. Én nem kedvezek se bárónak, se hajdúnak, se kálvinistának, se pápistának. Legfőbb támaszát veszti el kegyelmed, ha mindkét ellök ma gától!... Eperjes Basta kezén maradt, Jeli Lénárdot kihallgatás nélkül megölted. Dühömben, Németi Balázs miatt. Tanúk vannak rá, hogy traktáltál vele. Már az is akad?... Arra is, hogy aranyat küldött neked Basta. Nagy isten. Ott a hadijel a zacskón. Feldúlatnád Kassát? Megbicsaklott a nyelvem...
... azzal kürtölted tele a várost, hogy amiként isten a sem miből teremtette Ádámot, akként tettél te engem Bocskaivá. LIPPAI: Én soha ilyet nem mondtam. BOCSKAI: Tudod te, m i az isten? Egy álom: az ember annyiszor felejt heti el, ahányszor megálmodja magának. H O M O N N A I Nagyuram! BOCSKAI: Van pápista isten, meg kálvinista isten. A z ember csereberéli őket, mint a gyolcsinget, de tisztálkodás közben mindenki meztelen. KATAY: BOCSKAI: BOSNYÁK:
Nem értem kegyelmedet. Elég, ha annyit fölfogsz belőle, hogy meguntam a Lippai kas sai kürtölését. Bocskai uram.
LIPPAI: BOCSKAI:
LIPPAI: BOCSKAI:
Balázs. (El) LIPPAI: KÁTAY:
István úr! Senki istenkedését nem tűröm magam felett: se törökét, se németét, se lengyelét, se egy rongy hajdúkapitányét. G y ő z ö k én nálad nélkül is. Emlékezzen kegyelmed az álmosdi csatára, közös reménye inkre... (Feláll) Én azt soha el nem felejtem, de a fenyegetést se, hogy hajdúiddal Kassát feldúlatod. (A pálcát eltöri és az asztalra löki. Elindult kifelé, az ajtóban megáll.) Szerettelek, Lippai Uram, Bocskai István! Hajnalban, árulásért a hóhér kezére adlak... Őrség!
FÜGGÖNY Vége a II. felvonásnak
Kassa látképe
Szilágyi Ferenc BOCSKAI TESTAMENTOMA 1606 Egyszer j ő a halál, s mindenképp szembe találjuk: inkább illik azért oly okon égni tövig, az kitül az hűti és nemzetje s az árva hazája féltő embernek híre, neve lobog, ég, hogysem anélkül ingyen kialunni e földről. Ezt hagyom, ím, örökül, s életem erre pecsét.
Jegyzetek 25. oldal A z ódához egy latin nyelvű ajánló vers is tartozik. Debreceni Szappanos János életéről keveset tudunk. Debreceni polgári családból származott, a káptalan levéltárosa Nagyváradon. A z utolsó rávonatkozó adat 1613-ból való. A verset a Magyar Költészet Bocskaitól Rákócziig (1953) c. antológia szövege alapján (a továbbiakban M K B R ) közöljük. Variációk ismeretesek. 34. Bocatius János tkp. Johann Bock (1569-1621) költő, Kassa főbírája, Bocskai diplomatája, amiért öt év császári fogságot szenvedett. Verseit főleg latin nyelven, kisebb részben németül írta. A részlet Öt év börtönben (1606-1610) Olympia carceraria c. munkájából való. Sajtó alá rendezte és fordította Csonka Ferenc. B p . 1985. 40. Szerzője ismeretlen. M K B R 11. 42. Valószínűleg Debreceni S. János alkotása. M K B R közöljük.
12. Kihagyásokkal
48. Szerzője ismeretlen. M K B R 13. Kihagyásokkal közöljük. 51. Több Kátai-epitáfiumot ismerünk. E z a változat a Régi Magyar Költők X V I I . sz. 1. (Bp. 1959) kötetben jelent meg.
Tára
52. Rimay János (1569-1631) költő, diplomata, Balassi Bálint költői hagyatéká nak megőrzője, Bocskai főkomornyikja. Hűségesen szolgálta a fejdelemet, majd Bethlen Gábort, később azonban a császár pártjára állt. Ismeretes egy másik latin nyelvű Bocskai-sírfelirata is.
Kemény János (1607-1662) politikus, hadvezér, emlékíró, erdélyi fejedelem (1660-1662). A szöveget Kemény János Önéletírása és levelei c. kiadvány ból vettük, (Bp. 1959), amelyet V. Windisch Éva gondozott. 55. Rozsnyai Dávid (1641-1718) műfordító, török tolmács, „az utolsó török deák." A vers a Régi Magyar Költők Tára X V I I . század 16. kötetének 11. lapján olvasható. (Bp. 2000) 59. Endrődi Béla (1886-1956) író, újságíró, Endrődi Sándor fia. A költemény megjelent a Pályi Pál szerkesztette Emlékkönyv - A z 1605ik évi korponai országgyűlés három százados évfordulójának emlékére, 1905, Ipolyság. 61. Sajó Sándor (1868-1933) tanár, költő. A költemény a Pályi Pál szerkesztette Emlékkönyvben jelent meg. 63. oldal. Lampérth Géza (1873-1934) A Petőfi Társaság főtitkára. A költemény a Debreczen c. napilap 1906 május 22-ei számában jelent meg először, majd Költemények c. (1909) kötetében is. 66. A d y Endre (1877-1919) költő, publicista. Cikke a Budapest Napló május 13ai számában jelent meg első ízben, azóta több helyen, a kritikai kiadásban is. A szöveget onnan vettük. 68. Csengey Gusztáv (1842-1925) író, költő, főiskolai tanár, A fogoly lengyel c. híres vers szerzője. Mindkét verse 1906-ban keletkezett. A szövegeket a Vallásos költemények és énekek c. kötetből vettük. (1912) 75. Könyves Tóth Kálmán (1837-1924) író, református lelkész. A vers megjelent a Debreczen 1906 november 27-ei számában, később Költemények (Db. 1913) kötetében is.
Kozma Andor (1861-1933) költő, műfordító. A költemény a Protestáns Szemle 1907. évfolyamában jelent meg először, majd a Magyar symphoniák c. kötetben is. 82. Sas Ede (1869 1928) író, költő, szerkesztő. A v e r s az UjIdok 1906 június 3ai számában látott napvilágot. Kötetben nem találtuk. 88. Jánosi Zoltán (1868-1942) református lelkész, író, költő, a Károlyi kormány államtitkára. A vers a Debreczen c. napilapban jelent meg 1906. november 27-én, később másutt is. 91. Gyökössy Endre (1880-1957) költő, a Bokréta elnevezésű debreceni költői csoportosulás tagja. Költeménye megjelent a Debreczeni Képes Kalendáriom 1908-as évfolyamában 93. Vályi Nagy Gusztáv (1879-1907) író, költő, ügyvéd. Egy barátja véletlenül elsült pisztolya vetett véget életének. A költemények a Debreceni Protestáns Lap 1906-os évfolyamának május 26-ai számában jelentek meg. 99. Lévay József (1825- 1918) költő, műfordító, országgyűlési írnok, Arany János kortársa és barátja. Nemzedékéből szinte az egyetlen, aki verset szen telt Bocskainak, ráadásul úgy, hogy a hely szelleme adta számára az ihletet. 101. Lovassy Andor (186o-19? ) író, újságíró. A bihari, történelmi Lovassy család sarja. A z írás A bihariak c. kötetben jelent meg (Kolozsvár, 1914) 105. Tábori Róbert (1855-1906) író, újságíró, műfordító. Számos ifjúsági regényt írt. E z a regénye 1897-ben látott napvilágot, egy kötetben a Rodostóban (Mikes Kelemenről) és a Rákóczi lelke c. életrajzi regénnyel
Porcsalmy Gyula (1865-1925) író, lapszerkesztő. Csaknem negyven évig élt Hajdúböszörményben. Bocskayról szóló elbeszélése Magyar történelmi elbeszélések és népmondák (Bp., 1912) c. kötetben jelent meg, amiből újabb kiadások láttak napvilágot. 118. Móricz Zsigmond (1879-1942) író, szerkesztő. Novellája 1920-ban jelent meg első alkalommal, azóta sok kiadást ért meg. 123. Múth János- Vitos Gerő. Történelmi tragédiájukat 1920-ban jelentették meg Szegeden, s Horthy Miklósnak ajánlották. A kiadvány Vitos versét is közli. A szerzőket az irodalmi lexikonok nem tartják nyilván, így adatokat róluk nem tudunk közölni. 129. Sípos Károly (1904-1981) református lelkész, költő. A vers a Hitvallók általa szerkesztett antológiában jelent meg. (Cegléd, 1935)
c.
130. Földes György (1885-?) árvaszéki ülnök, író, költő, szerkesztő. A z első világháború után Csehszlovákiában élt. T ö b b regényt írt, a Bocskay angyalkái 1935-ben jelent meg. 1942-ben neve még szerepelt a közéleti almanachban. 136. Nagy Jenő (1912-197) főiskolai tanár, író. Erdélyből Debrecenbe került. A novella az Erdélyi Helikon 1942-es évfolyamában jelent meg. f 147. Baja Mihály (1879-1957) református lelkész, költő. A vers első vál tozata a Szól a harang c. verseskötetben jelent meg, (1930), ezt a költő n é m i leg átdolgozta, s az 1934-es álmosdi ünnepségen szavalta. A z új változat megjelent a Vasárnap c. református újság 1934 október 21-ei számában. Ezt közöltük. 150. Gulyás Gábor (1916- ?) költő, újságíró 1945 után külföldre távozott, későb bi sorsáról nincs adat. Költeménye az Új Debrecen. Fiatal írók és költők
anthológiája. D b . 1938. C gyűjteményben jelent meg első ízben, később máshol is. 152. Szántó György (1893-1961) író, festő, díszlettervező. Híres, népszerű író volt, sok történelmi regényt írt. A Hajdútánc 1942-ben nagy sikert aratott. 158. Passuth László (1900-1979) író, esszéista, műfordító. Egy időben a legnép szerűbb írók közé tartozott olvasmányos történelmi regényei miatt. 166. Fehér Tibor tkp. Szacsvay (1907-1993) költő, író, szerkesztő. íróként tartják számon, főleg történelmi regényeket írt.
Ifjúsági
172. Magyari Lajos (1942-) erdélyi költő, műfordító, szerkesztő. A költemény A föld igézete c. kötet A föld igézete sorozatában látott napvilágot. (Bukarest, 1988) 173. Annus József (1940-) író, szerkesztő. Drámája az Alföld c. folyóirat 1978. 4. és 5. számában jelent meg. 187. Illyés Gyula (1902-1982) író, költő, műfordító. A vers a. Dőlt vitorla c. kötet ből (1965) való, a Kormos képek c. ciklus tagja. 188. Dusa Lajos (1948- ) költő, könyvtáros. A költemény a Pentaton c. kötet ben (Miskolc, 2002) jelent meg. 191. Köteles Pál (1927- 1991) író, publicista, szerkesztő. Drámája a Napjaink c. folyóirat 2-4. számaiban látott napvilágot. Kötetben nem találtuk. 200 Szilágyi Ferenc (1928-) nyelvész, irodalomtörténész, tanár, író költő. Verse a Confessio 1988- -as évfolyamának 1. számában olvasható.
Tartalomjegyzék 1. Bakó Endre: Bocskai István alakja a magyar szépirodalomban
5
A szerkesztő az antológiáról
21
2. A kortársak
23
szemével
Debreceni S. János: Militaris congratulatio (Katonai üdvözlet)
25
Bocatius János: Öt év börtönben (részlet) Bocskai búcsúzóéneke Bocskai Istvánnak szomorú haláláról (részlet) A fejedelemnek megétetésről és annak büntetéséről való ének (részlet Kátai Mihály sírfelirata Rimay János: Bocskai István sírfelirata Kemény János Önéletírása (részlet) Rozsnyai Dávid: Vajha Szent Istvánnak
34 40 42 48 51 52 53 55
3. A háromszázadik
57
évfordulón
Endrődi Béla: Bocskay zászlóbontása Sajó Sándor: Bocskay éneke
59 61
Lampérth Géza: Bocskay Ady Endre: Bocskai István Csengey Gusztáv: Bocskai Csengey Gusztáv: Magyarok Mózese Könyves Tóth Kálmán: Bocskay emlékére Kozma Andor: Bocskai Sas Ede: Krónikás ének Bocskai Istvánról
63 66 68 72 75 79 82
Jánosi Zoltán: Bocskay szobránál
88
Gyökössy Endre: Bocskai szobránál Vályi Nagy Gusztáv: Énekek Bocskay korából Vályi Nagy Gusztáv: Ugrós nóták
91 93 95
4. Emlékezés
a fejedelemről
és tetteiről
97
Lévay József: Bocskai Lovassy Andor: A bihariak Tábori Róbert: A hajdúkirály (részlet) Porcsalmy Gyula: Bocskay első győzelme Móricz Zsigmond: Bocskai koronája Múth János- Vitos Gerő: Bocskay István (részlet)
99 101 105 110 118 123
Sipos Károly: Bocskay-kép Földes György: Bocskay angyalkái (részletek) Nagy Jenő: A harangot felkötik Baja Mihály: Ének Bocskay Istvánról Gulyás Gábor: A hajdúkapitány
129 130 136 147 150
Szántó György: Hajdútánc (részlet) Passuth László: Sárkányfog (részlet) Fehér Tibor: Hajdúk kapitánya (részlet) Magyari Lajos: 160. Bocskai éjszakái Annus József: Meztelen kard (részlet)
152 158 166 172 173
Illyés Gyula. Hajdúk Dusa Lajos: Hajdútánc Köteles Pál: A hajdúkirály Szilágyi Ferenc: Bocskai testamentuma
187 188 191 200
Készült Kaligráf 2000. Nyomdaipari Bt. Debrecen 2004