IMPRESSZUM: Magyar Hang kulturális magazin Alapító, főszerkesztő: 4 8 Egészséges Fejbőr Társszerkesztő:

Üdv! Kis lépés a nemzeti média nagyjait tekintve, de nagy lépés a Magyar Hang számára! Talán ennyi „ünneplés”, megemlékezés elég is, hogy már a tizedik számunkkal jelentkezünk!:) No, azért büszkén jelentem, hogy eddig kivétel nélkül csak pozitív visszajelzések érkeztek magazinunk megváltozott tartalmi mondanivalójával, kissé átalakított külalakjával kapcsolatban... és az eddigi letöltések alapján bátran kijelenthető, hogy megnőtt az olvasótáborunk is! Hiszen két hónap alatt már több, mint 500-an éltek az ingyenes letöltés lehetőségével az előző lapszám esetében, az azt megelőző, 8. kiadás pedig nemsokára eléri az ezer lementést! Örömmel adhatok hírt arról is, hogy kis csapatunkhoz új, és nagyon lelkes kolléganők csatlakoztak, Varga Monika (moncsi) – aki hivatásos újságíróként, egyéb teendői mellett vállalt oroszlánrészt ennek a jubileumi lapszámnak az elkészítésében –, és Varga

2 Ajánló 3 Bevezető, tartalom, impresszum, köszönet 4–8 Hangadó – Egészséges Fejbőr – Újra itt van... 9 Vásárfia – Egészséges Fejbőr / Csillag Sólyom 10–14 Aktuális – Szkítia – Vissza a régi kerékvágásba 15 Partnerek 16–19 Mesteremberek – Nyers Csaba

Gabriella (aki fotósként segítette munkánkat) személyében. Azt is büszkén írhatom le, hogy végre – és ezzel egy régi álmom vált valóra – Téka néven egy több oldalas irodalmi, kulturális ajánló is a hasábokra kerülhetett... Ebben a Magyar Menedék Könyvesház lett (és lesz) állandó partnerünk! A megszokott rovatok mellett – igaz, kihagyva most az Oldschool Arcok-at – plusz újításnak pedig még itt az Arc-kép-tár, amelyben a tevékenységük érdekessége, és elért eredményeik apropójából kerülnek meghívásra hazai zenészek, vagy szintén a „szakmában” dolgozó emberek. Elsőként a főként grafikusként ismert (de muzsikusként is alkotó) Havancsák Gyula mesél önmagáról, választott hivatásáról, munkáiról. A tartalom, a szokásunkhoz híven most is színes, ezért remélhetőleg mindenki talál magának kedves témát, kedvencet az oldalakon... Idén még egyszer jelentkezünk, kb. december elején, közepén! Kellemes szórakozást! K.T.A

IMPRESSZUM: Magyar Hang kulturális magazin (időszakos online megjelenéssel) Alapító, főszerkesztő: Kiss T. Attila Társszerkesztő: Kima Norbert Főmunkatárs: Szántai Zsolt, Varga Monika (moncsi) Munkatársak: Maci, Rákos Gábor, Varga Gabriella E-mail: [email protected]

20–23 Téka – A Magyar Menedék Könyvesház kulturális ajánlója 24 Vastaps – Egészséges Fejbőr lemezbemutató 25 Vastaps – IV. Oi-kor kupa 26–27 Vastaps – Kalapács életmű koncert 28–29 Vastaps – Lord 40 éves jubileumi koncert 30–31 Ajánló – Hammer Records újrakiadások 32–33 Vastaps – Dalriada lemezbemutató 34–35 Értékmentő – Égi Zenekar Fesztivál 36–40 Arc-kép-tár – Havancsák Gyula 41 Ajánló – Hammer Records újdonságok

Köszönet: dr. Hartmann Kristófnak, a Hammer Concert-nek, a Hammer Records-nak, Huszár Petinek, Huszár Szilvinek, Kis László Péternek, Schuster Lórántnak, Zalavári Lászlónak, valamint a hasábokon szereplõknek és az együtteseknek, hogy segítették ennek a számnak a létrejöttét. Címlapfotó: Varga Gabriella További felhasznált fotók: Huszár Szilvi, Temesvári Gergely, Varga Gabriella, Varga Monika (moncsi), kiadói és zenekari archívumok, internet, valamint az ebben az újságban szereplők által adott és közlésre engedélyezett képek. 3

– Vegyük fel ott a fonalat, ahol a Magyar Hang negyedik számában abbahagytuk a beszélgetésünket a Csillag Sólyom zenekar kapcsán. Abban a cikkben már történtek utalások arra, hogy te és Zorán nem szomjaztok egymás vérére, közelharcba sem bonyolódtok minden nap egymással, úgyhogy nagy az esély egy újabb közös alkotómunkára. Ez idővel megtörtént, ismét egymás mellett muzsikáltok, és az Egészséges jelzővel szerepel a Fejbőr a plakátokon… Mi történt abban az egy évben, amíg a CsS mellett újjászületett az EF? – Dolgoztunk a Csillag Sólyommal. Teljesen váratlanul ért minket, amikor a

Az Egészséges Fejbőr három éve nyáron, kurtán-furán abbahagyta addigi pályafutását, és ez sokaknak nem tetszett… Aztán rá majd’ egy évre megjelent a színtéren egy Fejbőr nevet viselő formáció Zorán vezetésével (ráadásul egy lemez is megjelent ilyen néven), ami ismét sokakban csak még gyarapította a kérdőjelek számát… Majd pár hónapra rá, megalakult egy Csillag Sólyom nevű csapat, aminek tagjaként már Czimmer Jancsi is visszatért a színpadokra, valamint – hogy most már végleg teljes legyen a zavar a fejekben –, Zorán neve és személye itt is feltűnt… Végül idén, év elején hivatalosan is újjáalakult az EF, aminek köszönhetően most augusztusban egy új lemez is megjelent. Az okokról, a következményekről, a friss albumról, és a közeljövő terveiről beszélgettem Czimmer Jancsival.

Fejbőrből Ceka, Yoda, és az Ereb úgy döntött, hogy kilépnek a zenekarból. Tehát ezt a helyzetet nem mi teremtettük, de így adott volt a dolog, illetve a kérdés felénk – a Csillag Sólyom tagjai felé –, hogy elvállaljuk-e, hogy az Egészséges Fejbőrben is játszunk! Igent mondtunk, és ismét abban a cipőben éreztem magam, mint évekkel ezelőtt – ahogy beszéltünk is róla az előző interjúban –, hogy már régen is szerettük volna szortírozni a számokat! Egyébként a Zorán és köztem személyes konfliktus nem volt a zenekar feloszlásakor sem. – Ki most a szellemi vezetője a csapatnak? Van-e egyáltalán megmondóember nálatok, zenei irányvonal, koncertek lekötése, dalszövegek, ruházat megjelenése, stb. kapcsán?

– Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nálunk a vezetés összmunka! Minden zenekari mozgás, a rút anyagiak is a lehető legtisztességesebben, igazságosan megy! De a legtöbbet az Imi vállal ezekből a munkákból és hozzá futnak be a szálak a fejetlenséget elkerülendő! De a csapat minden dolgáról mindenki tud, és véleményt is alkot adott esetben. Vannak feladatok, amit egy-egy ember végez rendszeresen, de mindenki be tud segíteni, ha kell! – Drasztikus internet kampányt folytattatok a lemez megjelenése előtt… EF Híradót indítottatok, montázsolt plakátok tucatjaival csináltatok kedvet az albumhoz, kvízkérdéses nyereményjátékot találtatok ki a lemezbemutatók belépőjegyeiért, hangszer-sávonkénti és napi feltöltéssel mutattátok be az egyik számotokat, majd egy album-mixet publikáltatok a végső megjelenés előtt. Kinek az ötlete volt ez az egészpályás letámadás, beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket? Petrovity Zorán – ének

4

– Ebben is nagyrészt Imi volt az ötletgyáros. Szerintem a visszajelzések sokkal biztatóbbak, mint a végeredmény. Konkrétan én most egy-egy koncertre feliratkozó közönség mennyiségére gondolok… Érzékelünk egy olyan réteget is, akik abszolút nincsenek facebook közelben, tudatosan nem is érdekli őket

ez az egész, ezért egy-egy újdonságra a koncerten, személyes találkozásokkor butácskán néznek, mert hogy nem tudnak róla. Egy biztos, nem akkora a hatása, mint a hírverése, vagy a híre! De, mi a jövőben sem fogjuk mellőzni, mert még mindig ez a legelterjedtebb, és leghatékonyabb internetes módszer arra, hogy a közönségünk rögtön, a leggyorsabban megtudja, ha valami történik a házunk táján. És ugye, ott mindig van valami új! – No, akkor ilyen hosszú felvezetés után beszélgessünk most már az új lemezről, ami augusztusban jelent meg, „Szóljon az Oi!” címmel. Arra kérlek, vegyük sorba az albumon található számokat, és egy-két mondatban mutasd már be őket… Bevallom, nekem hatalmas a kontraszt a „Prológus” rendkívül hatásos, komor és sajnos minden szavában igaz bevezetője és – két szám kivételével – az egész lemezanyag energikus, bulis és nosztalgikus hangvétele között. Tudom, hogy az EF sosem volt egy aktuálpolitikai mondandójú zenekar, de akkor is így érzem… – Jól mondtad, hogy az EF a dalaiban nem foglalkozik aktuálpolitikával, de a bevezetőjében ezt teszi. Pont azért, hogy az egyensúly megmaradjon. Nem akar riogatni – és köszönöm, hogy úgy fogalmaztál, hogy minden szavában sajnos igaz állításokat tartalmaz –, de az utolsó órákat vizionálja. Próbál teljesen reális lenni. Viszont ezzel egy hagyományt folytattunk tovább, hiszen az első EF lemez is 1988-ban, és a második is, 1990-ben, bevezetővel kezdődik. (Ezeket, és a mostanit is Kis István barátom lektorálta miután megírtam. Miután telefirkálta, közölte, hogy tanulj meg magyarul. Még jó, hogy ismerem őt. Nem viccel!) A legelsőnek az volt a célja, hogy az, aki nem ismeri a zenekart (és akkoriban, a kezdetekkor még szinte mindenki így volt vele), tudja, hogy mivel áll szembe, azaz mit akarnak ezek a fiúk! A második, nagy örömünkben született, megcsapott a rendszerváltozás szele! Tele voltunk hittel, mert azt láttuk, hogy egy hatalmas birodalom is összeroppanhat. Azt tapasztaltuk, hogy tényleg kimennek az oroszok Magyarországról és ez igen nagy megkönnyebbülést okozott. Nyilván utólag most már látjuk, hogy milyen hátsó alku árán tették, és akik most vannak a nyakunkon helyettük, hát... Nagyon sokáig keresném rájuk a szavakat. A ruszkik egy felzárkóztató tagozatos, többszörösen hátrányos, kisebbségi cserediákok voltak hozzájuk képest! A tény, hogy a magyar nép teljes eufóriában volt, hogy ilyen hirtelen megszabadulunk tőlük. Tehát ez a ’90-es bevezető erről szólt, telve reménnyel a jövőnkkel kapcsolatban. Aztán vártunk és szemléltük sorsunk alakulását! Véleményünk olvasható 1997-ben a „Csodaszarvas”

Mazula Imre – gitár, vokál

CD borítójában! Márai sorait hívtuk segítségül, amelyek nagyon találóan érzékeltetik az államszeretet és a hazaszeretet közti különbséget! Politikusainknak szántuk, hogy vegyék észre magukat, ha ez sokáig így megy, baj lesz! Nagy baj! De mi csak egy szélsőséges csürhe voltunk, vagyunk a szemükben! A „Nem adjuk fel”-re már nem tettünk semmit… Csak, hogy NEM ADJUK FEL! Most viszont úgy éreztük, hogy nem szabad, hogy hiányozzon! Sajnos a szövegnek enyhén szólva sem bizakodó a hangvétele! A lemez számainak összessége viszont szöges ellentéte ennek! Most is azt mondjuk, nem lehet csüggedni! Emeljétek fel fejetek! Ne valakire, valamire várjatok! Az anyagban több szám visszavisz minket a zenekar kezdeti időszakához, több dal emlékezik a nyolcvanas évek Oi!-os időszakára mind zeneileg, mind szövegileg is! Nézzük meg egy kicsit honnan indultunk, milyenek voltak akkor mindennapjaink! Ezért lett ez egy színtiszta oi lemez, és emiatt lett „Szóljon az Oi!” a címe, meg, hát jövőre kerek évfordulót ülünk a magyarországi oi zene kapcsán! 5

nagyon kevés van… A számokra rátérve, nézzük először a régebbieket… Egy Cock Sparrer szám alapja lett az „Ébredj A „Pannon Skins induló” azért került fel, hogy megmagyar”. Ez is egy régi ötlet, és ezt a zenekart is mentsük, mert volt egy ilyen dal is. Ez 1988-as, nem nagyon szeretjük. Ez a másik pozitív kicsengésű, sokkal a „Turulmadár” után íródott, gyakorlatilag így hazafias dal a lemezen… megmaradt egyszerű mivoltában. Szintén a Zorán Az „Oi Buda” az egyértelműen az, mint a Fejbőr írta… A Pannon Skins formáció is egyébként az EF lemezen a „Szentendre”. Óbudának állít emléket, tagjaiból állt, Dudás Andrással kiegészülve, aki az értem ezalatt a Flórián téri skinhead társaságot, akik énekesi pozíciót töltötte be! Azt hiszem, ez a szám a szám szerint sosem voltak szomjasak! egyszer vagy kétszer hangzott el akkor élőben. Az „Igaz szerelem”, vagyis a Martens bakancsos Szövegében nagyon jó példája annak, hogy az szám egyértelműen a szövegfordulata miatt akkori skinhead mozgalom már egyértelműen okoz meglepetést. letette a voksát a tradíció, a hagyománytisztelet, tehát a nemzeti vonal mellett, hogy legyen ez irányadó! Nem nyúltunk hozzá, nem akartuk feltupírozni, mint ahogy a ’83-as „Skinhead induló”-t sem. Ezzel a számmal egyébként a terv az lett volna, hogy a Ramon, a Dudi, a Zorán, és a Mazula énekli fel a négy versszakot, „időrendi sorrendA „Dóra” ben”, de az élet közbeszólt, egy teljesen árbanális szervezési dolgok tatlan számocsmiatt nem valósult meg, így ka, Zorán kálváa Zorán énekel végig. riáját meséli el egy A „Fehér karácsony” eme család körül... verziója nem volt meg ugye Az ivós számokhoz pedig sok cédén, ezért szerettük volna hozzáfűzni való nincsen. Ezekben az eredeti szöveggel rögZorán szintén a saját élményeit zíteni. használja fel. A „Régi csibészek”-nek meg az a története, hogy az eredeti – A „Hooligans”-ről nem szám szövegét, még marha beszéltünk még… Ilyen címrégen, a Zorán átírta a maga mel már volt egy számotok. módján az akkori mindennapjaink Czimmer János – basszusgitár szellemében. Nem sikerült szomor– Igen! Mindkettő ugyankásra ez sem! azokról az úriemberekről Ezt játszottuk is koncerteken, egyik szól! De a két szám más! ilyen rá is került egy kazettára, az „Archív”-ra, tehát megjelent ez élő felvételként, de stúdió verzióban – A beszélgetés elején külön kérted tőlem, még nem. Itt most az volt a cél, hogy ne vesszen el… hogy mindenképpen essen szó arról, hogy teljes mértékben házi készítésű a felvétel. No, akkor – Felkerült – videóklipként is – a korongra egy légy szíves avasd be az olvasókat a technikai másik híres, de furcsa átirat, a „Miénk a föld”… részletekbe… – Igen, ez egy Ramones szám… Ők Louis – A két Csillag Sólyom lemez után gondoltunk Armstrong „What A Wonderful World”-jét dolgozták arra, hogy megpróbáljuk a magunk kezébe venni a fel. Évekkel ezelőtt akadt erre Zorán, zseniálisnak felvételek lebonyolítását. A kérdés az volt, hogy találta, és azt mondta, hogy ő ezt megcsinálná. A technikailag és szellemileg képesek vagyunk-e Ramonest amúgy is nagyon szerettük már régóta… erre… Itt kiemelném Fábián Attila dobosunk, és Nem volt egyszerű leszedni a hangokat, mert egyben legfiatalabb barátunk munkáját. És ezzel dacára annak, amit hallani lehet, elég kacifántos kiegészíteném azt a részt, hogy kinek mi a feladata akkordmenete van a dalnak, de jó volt a feladat, a zenekarban. Attilának – mivel ilyen irányú iskolát tetszett nekünk… végzett – ezek a műszaki kérdések a koncertek Maga a klip anyaga az idei Magyar Szigeten készült, során is feladatul jutnak, beállítgatja és segíti a köszönet Cséza Laci barátunknak az önzetlen segíthangzás kialakítását. Illetve most a stúdiós munkát ségéért. Az a mondata, hogy annyi jót adtatok is gyakorlatilag végig ő vezette, segített a hangnekem, hogy örülök, ha szerek felvételeknél, és lenyomta a keverést! ezzel is segíthetek, az magáért beszél. Az ilyen – Csak egyetlen kérdés erejéig… A külemberekből sajnos 6

alakról, a borítóról kérném a véleményedet… (Az enyém elég köztudott e tekintetben…) – Sajnálatosan a mai magyar eladási viszonyok arrafelé húzzák a CD korongot, hogy lassan már meg sem jelenik, hanem sok esetben letölthető. Így annak a formátuma, annak a külalakja egyre jobban lényegtelenné kezd válni. Hiszen abban a percben, hogy letölthető az anyag, onnantól kezdve azt a funkciót, amit elvárunk egy cédétől, hogy a polcra felrakható legyen, lapozgatható legyen a borító, stb. azt kezdi elveszteni. Az egyik felem azt mondja, hogy tedd fel a polcra, hogy levehesd, rakd be a gyűjteményedbe… A másik felem erre azt mondja, hogy tök felesleges, mert egyrészt akkor egy csomó mindent elkezdhetsz gyűjteni, másrészt úgy is csak a port fogja ott, hiszen a világhálón mindig megtalálod. Az internetnek ez a „tudása” sorvasztja el azt a fajta mentalitást, amit mi képviselünk. Hogy úgy érzed jól magad a szobádban, ha a virágok mellett ott van polcon a kedvenced… az, amiről most beszélgetünk, hogy a kezedben legyen és forgasd, és ott legyen nálad, mint háromdimenziós tárgy, arra az embernek valamilyen érthetetlen igénye van.

– Igen, a KL Szektort is életre hívjuk, illetve elkezdjük csinálni. A tagság pedig ugyanaz, mint a másik két zenekar esetében… Itt ugyanaz történik, mint az Egészséges Fejbőr és a Csillag Sólyom számainak különválasztásakor! Egy olyan időszakot élünk, amiben a zenészek múltja, munkássága miatt sokféle stílusú szám született, és amit szeretnénk játszani, megmenteni! Ilyen még nekünk a ska műfaj is! De térjünk vissza a KL Szektorra! Ennek a csapatnak 1994-re visszatekintő múltja van. A tisztelt Olvasó tudja, hogy jópár EF lemezen megtalálható egy-egy focinóta, és ezek száma akkoriban már annyira megszaporodott, és ezekre annyira nagy igény mutatkozott, hogy nem lehetett egy koncertre besűríteni a Fradi dalokat szerető közönséget, és a nemzeti érzelmű fiatalokat egyszerre. Ezért teljesen törvényszerű volt, hogy kettébontódott a dolog… Ugyanakkor van egy olyan közönségréteg is, aki inkább a népi hangzást szeretné hallani – hiszen ilyen fajta stílusú számok is voltak az EF-ön belül –, hozzájuk szól a Csillag Sólyom zenekar.

– Az előbb már szóba került, hogy jövőre lesz 30 éves a magyarországi skinhead mozgalom. Gondolom, ezt a jubileumot megelőlegezvén írtátok ki ezt a lemezborítóra. Ennek kapcsán egy kérdés erejéig had’ hozzam szóba Mazu Hír TV-s szereplését, hiszen tavasszal ő volt az egyik vendége a „Retrográd – A bőrfejűek” című, a hazai skinhead mozgalmat bemutatni szándékozó rövidfilmnek. Egy meghívott történész mellett hogyhogy rá esett a szerkesztők választása, te személy szerint elégedett voltál el az ott elhangzottakkal, a leadott műsor hangvételével, információhelyességével? – Erről az Imit kellene megkérdezni! Én úgy tudom, hogy a szerkesztő kimondottan őt kereste és a témának nem pont a ténylegesen elhangzottakat jelölte meg, még a telefonban. Egyébként a szakértő nagyon összeszedett volt, reálisan vázolta a kor összetett mozgatórugóit! Az tény, hogy a témához kézenfekvő lett volna mást meghívni, de ez a szerkesztő feladata.

Fábián Attila – dob

– Az utóbbi hetekben egy-két felhívást, reklámot, kishírt már lehetett olvasni arról, hogy újra aktivizálódik a KL Szektor is. Ezt kik fogják alkotni, és mik a tervek ezzel a csapattal?

7

alatt lesz megtartva az a buli, és nem is fogjuk ezt a műsort utána játszani, mert a ska-hoz megfelelő hangszerek – igen igényes fúvósok, zongora, stb. – kellenek, tehát nem lehet normálisan előadni ezeket a számokat bárhol, bármikor. Felvesszük ezt az estét képbe és hangba, csinálunk belőle egy klipet, a hanganyagot pedig kiadnánk cédén! – Az újjáalakulás óta a fővárost már „szétkoncerteztétek”. Várható-e egy országjárás jellegű fellépés-sorozat valamikor tőletek? – Igen, jövőre a főváros után a vidéki helyszínek számát szeretnénk szaporítani! Az biztos, hogy most a Fradi anyaggal készülünk stúdiófelvételre, hogy minél hamarabb rögzíteni tudjuk. Utána pedig a Csillag Sólyom következik. A ska dolog – ahogy már az előbb említettem – teljesen a Haukétól függ! Tehát van munkánk szerencsére! Közönségünk szeretete mindig érezhető volt számunkra és mindig is hálásak vagyunk érte! Jó nektek zenélni! Isten áldja a magyar embert! Varga Judit – ének, vokál

www.magozottcseresznye.hu

És vannak a Fradit szerető emberek, akiknek pedig így külön megcsináljuk a KL Szektort… Ide még megemlíteném, hogy hangsúlyozottan minden számunkban – abszolút teljes egyetértésben, tudatosan és ezzel példát mutatva – a szövegeinkben soha senkit nem gyűlölünk, nem akarjuk megsemmisíteni. (Egyet kivéve, de arról már írtam.) Szeretnénk, ha ez a zenekar azért működne, hogy a Fradit méltassa, és soha ne bántson, mocskoljon más csapatokat. Mindhárom csapatban tehát mi vagyunk – csak más-más néven szerepeltetjük a formációkat –, és mindegyikhez már van egy kiforrt, teljes műsornyi anyagunk is. – Egy mondat erejéig már utaltál az előbb a ska vonalra is… No, akkor megkérnélek, hogy avass be minket a legfrissebb „titokba”. – Titok az nincs, viszont a tény az, hogy amikor indult az Egészséges Fejbőr, akkor már túl volt egy ska műsor megírásán Zoránunk! Ezt hívtuk Flúgos Futamnak. Ennek volt az egyik meghatározó egyénisége Hauke Ottó, aki zongorázott, és jópár számot is írt… Azonban ő már 1988 óta Spanyolországban él… De szeretnénk őt hazahozni egy eseményre – amit még nem tudok pontosan, hogy mikor lesz –, egy olyan koncertre, ahol ezek a régi számok elő lesznek adva! Az már most biztos, hogy Flúgos Futam név 8

Szilágyi Attila – szólógitár

K.T.A.

[email protected]

9

A professzionális folk-rock előadó Szkítiánál keresve sem találhattam volna aktuálisabbat a rovatba… Nagyon régen, pontosan a második számunkban szerepeltek nálunk utoljára (a sors furcsa fintoraként, akkor is énekes váltások miatt), és az elmúlt két esztendejük olyan mozgalmasra sikeredett, hogy volt bőven miről kérdeznem Kis László Péter menedzsert, valamint Sztrebka Erika, Tárnok Marika, és Ráduly Levente énekeseket.

– Laca, vagyunk olyan jó viszonyban, hogy – a kronológiai sorrendet is felrúgva ezzel – egy nagyon személyes dologgal indítsam ezt az interjút… Tavaly, karácsony előtt egy majdnem tragikus kimenetelű szívinfarktust kaptál, ami miatt heteket töltöttél kórházban, és alaposan át kellett értékelned az életedet… Kis László Péter: – Valóban, pontosan egy hónappal Sipos Tibi (a Hooligans menedzsere) szívrohama után történt velem is a baj. Nekem nagy szerencsém volt, hogy sikerült az utolsó pillanatban egy életmentő beavatkozással megnyitni az elzáródott ereket, így életben maradtam. Érdekes, hogy nem estem kétségbe, és a mentőben, a műtőben, majd az intenzív osztályon is folyamatosan arra gondoltam, hogy fel kell épülnöm, mert még feladataim vannak.

időszakban nem tudtunk klubozni, úgy gondoltuk, hogy a folyamatos megmérettetés és színpadi jelenlét szempontjából érdemes részt vennünk ezen a többfordulós vetélkedőn. Érdekes volt, hiszen már a kezdetektől fogva éreztették velünk, hogy idegen pályára tévedtünk, és az A38-as szakmai zsűri véleménye is arról szólt, hogy menjünk vissza a saját köreinkbe és berkeinkbe sikereket aratni. Ennek ellenére a közönségszavazatokkal egészen a döntőig meneteltünk, ahol végül is egy értékes szakmai különdíjat nyertünk, egy videóklip felvétel formájában. Ezzel elértük a célunkat, és nagyon elégedettek voltunk. Ráadásul mi a vetélkedő végéig egészen jól „belaktuk” az A38

– No, pont erre kérdeztem volna még rá… Az állapotod, a kórházban eltöltött idő, valamint a teljes felépülésedet segítő tennivalók, átszervezések miatt meg sem fordult a fejedben, hogy a Szkítia (és más, általad menedzselt zenekarok) ügyeit átadd másnak, és kiszállj? K.L.P.: – Dehogynem, sőt a családom kifejezetten javasolta is ezt! Beszéltem erről G. Szabó László zenekarvezetővel is, viszont már a kórházi rehabilitációm alatt rengeteg telefonhívást kaptam és el kellett kezdeni összerakni az idei évet. A zenészek támogatása és látogatásai is sok erőt adtak. Úgy éreztem „beszippantott a műfaj”, és nem lehet ebből csak úgy egyszerűen kiszállni, ezért a folytatás mellett döntöttem. – A kis személyes kitérő után folytassuk a Szkítiával… A zenekar történetének publikálását ott hagytuk abba bő két éve, hogy Erika mellé Bedőcs Imre érkezett az énekes frontra. Vele koncerteztetek, jártatok sokfelé, sőt még a Talentométer könnyűzenei vetélkedő döntőjébe is bejutottatok! Tudom, hogy ez utóbbi tavaly nyári történet, de egy pár mondatban elevenítsük fel az akkori sikeres szerepléseteket… K.L.P.: – A 2010-ben megjelent – szerintünk az eddigi legjobb – Szkítia album a „Hajnaltűztánc” után nagy lendülettel kezdtük a tavalyi évet. Mivel mi a fesztiválszezont megelőző 10

G. Szabó László – gitár Pallás Gyula – dob Dulai Zoltán – hegedű Sztrebka Erika – ének Ráduly Levente – ének Tárnok Marika – ének Pad Richárd – billentyű Ferenc Dávid – basszusgitár

hajót és élveztük a miliőt és a fellépéseket. Azt gondoljuk, úttörő cselekedetet hajtottunk végre, hiszen sem előtte és azóta sem fordult meg ott magunkfajta rockzenekar. Ezt követően jöttek a nyári koncertek, majd az ősszel hozzáfogtunk egy másik klip elkészítéséhez, amit még a Nomádétel.hu által létrehívott versenyen nyertünk. – Ezek után azonban most nyár elején robbant a bomba!... Ismét énekes váltásokat jelentettetek be… Én is olvastam Imi közönség elé tárt búcsúzó levelét, és a ti nyilatkozatotokat is, és mindkettőt nagyon diplomatikus hangvételűnek találtam. Ezért megkérdezem, hátha itt konkrétabb választ kapok/kapunk… Mi nem alakult úgy a két év során, ahogyan azt ti elképzeltétek a közös munka elején? Mi okozott olyan problémát, aminek az ő távozása lett a vége?

K. L. P.: – Imre leírta a levelében a lényeget, amit csak kiegészítenék. Egy alkotó közösség életében időnként előjönnek olyan szakmai véleménykülönbségek, amelyek vitákat eredményeznek. Ez vezetett oda, hogy neki más lett az elképzelése a Szkítia jövőjével kapcsolatban, mint a zenekar vezetőjének. Laci a kezdetektől három énekesben gondolkodott, Imre szerint pedig jól működött Erikával a duett és a háttér-vokál szekció, amit viszont a közönség – a visszajelzések alapján – mindvégig idegenkedve fogadott. A közönség felől folyamatosan érkeztek azon észrevételek amelyek az egykori felállás színpadképét és hangzását hiányolták. Mivel Imre határozottan ellenezte a régi modell visszaállítását és egy lehetséges második énekesnő személyét, a zenekarvezető a többség egyetértésével ezt a döntést hozta.

11

– Ezzel a cserével, főleg annak megoldásával, két meglepetést is okoztatok, legalább is nekem… Egyrészt, hogy Ráduly Levi (az első énekes) tért vissza, másrészt, hogy egy nem nagyon ismert hölgyet sorakoztattatok fel Erika mellé, Tárnok Marika személyében… K.L.P.: – Azt gondoljuk, mindenképpen megérte a váltás, mert Marika személyében egy energikus és minden tekintetben színpadra született, kiváló adottságokkal rendelkező, igazi csapatembert kaptunk. Levi személyében pedig visszatért a korábban kicsit bohém, viszont mára már megállapodott és lehiggadt, érett és kimért, hanyag eleganciával rendelkező rocker. Erika mindkettőjüknek segített a vissza-, és beilleszkedésben így mára már tökéletes színpadi közösséget alkotnak. – Erika, egy régi jó ismerőst üdvözölhettél ismét az oldaladon, valamint egy új hölgypartnerrel kellet megismerkedned. Viccesen feltehetném úgy is a neked szánt első kérdést, hogy bírod még követni az eseményeket? De ne poénkodjuk el a dolgot, ezért szerényen „csak” a véleményedet szeretném kikérni a két régi-új társad kapcsán, egyrészt szakmai szempontból, másrészt az emberi oldalt előtérbe helyezve… Sztrebka Erika: – 2005 óta vagyok a Szkítia zenekar tagja. Az eltelt évek alatt sok tagcserét éltem át. Mivel a csapat olyan, mintha a második családom lenne, ezért minden tagcsere érzékenyen érintett. Mindezek ellenére abszolút tudom „követni az eseményeket” és az ezzel járó változásokat is. Jelenleg ebben a helyzetben amit tehettem (tehetek), hogy az új tagokat segítettem a beilleszkedésben és felkészülésben, a dalok, szólamok kidolgozásában. A tanulási folyamat és a beilleszkedés is jól sikerült, a közönség már nyár közepén láthatta az új felállást a színpadon. Levente „ismerős terep” volt számomra, hisz' jó pár évet töltöttünk már el egy színpadon. Aki ismeri a zenekar történetét, az tudja, hogy az első két lemezünkön is ő adta a két női ének mellett a markáns férfi hangot. Ezzel a felállással lettünk aranylemezesek! Mikor Levente visszajött 12

hozzánk, olyan érzésem volt, mintha csak szabadságon lett volna, s most újult erővel veti bele magát a közös feladatokba. Szakmailag jól tudunk együttműködni, ezzel szerencsére régen sem volt probléma. Emberileg pedig jó szívű, érző lelkű. Egy új hölgy tag érkezése kicsit újszerű volt számomra, hiszen két évet duett felállásban csináltunk végig Imivel, s ezt egészítettük ki női vokállal. Úgy gondolom, ennek ellenére Marikával megtaláltuk azt a közös hangot, ami talán szerethető az emberek számára. Számomra a legfontosabb a közönség véleménye, hogy számukra adjunk feltöltődést a zenénkkel, a színpadi kép- és hangzásvilággal. – Te, mint szinte legbiztosabb pont a csapatban, hogyan érzed magad ennyi év után a Szkítiában? Sz.E.: – Kicsit vegyesen, hiszen egy korszak lezárult és egy új időszámítás veszi kezdetét. Ez ilyenkor sok érzést, gondolatot szabadít fel az emberben... – Levi, visszahúzott a szíved?:) Hogyan szereztél tudomást Imi távozásáról, egyből igent mondtál-e a felkérésre? Ráduly Levente: – Mondhatni, jó volt visszatérni!:) Megleptek, hogy visszahívtak, mert nem számítottam rá, nem is volt a terveimben… Mivel adott volt a felkérés, döntöttem. Lehet ez a szív titka?:) Imre távozásáról részleteket nem tudok, nem kérdeztem. Hívtak és jöttem! Szó mi szó, leültünk beszélni a múltról, aztán a jelenről, majd a jövőről, és úgy éreztem, hogy őszintén szeretnék a visszatérésem. Én nem követtem a zenekar útját az elmúlt pár évben... Meglepő volt számomra a sok váltás. De energiával és rengeteg ötlettel, őszinte érzésekkel bírnak az új tagok, így itt a helyem. Nem utolsó sorban kiváló zenészek. Persze, még aznap igent mondtam. – Mit fogsz, mit kell most másképp csinálni/csinálnod, mint az első lemez idején? R.L.: – A csapat együtt alkot, együtt változtat, együtt változik. Én, mint régen, elsősorban magamat, az érzéseimet, az energiámat – ami lélekből és szívből jönnek – adom hozzá. Nem érzem, hogy változtatnom kellene bármin vagy bármit is!

– Maradt-e párhuzamos tagságod máshol? R.L.: – Igen, van még ezen kívül három formáció, ahol betöltöm a frontemberi szerepet. – Marika, az köztudott, hogy a Szkítiába a Cherwood nevezetű zenekarból érkeztél… de egy részletes bemutatkozást szívesen vennénk tőled... Tárnok Marika: – Egy igazi „vidéki lány” vagyok!:) Egész pontosan, Békéscsabán születtem. Falun teltek a gyermekéveim, Telekgerendáson, majd innen költöztünk fel Gödöllőre. Középiskolás éveim alatt kezdtem érdeklődni az éneklés iránt. Eredetileg versenytáncos szerettem volna lenni, de egy pár sérülés után sajnos le kellett mondanom ezen álmaimról. Akkor jött az éneklés!:) Először csak otthon, a szobában, fürdőszobában dalolászgattam, majd egy kolléganőm bemutatott egy basszusgitárosnak, Barabás Attilának, akik pont énekest kerestek a Christine nevű zenekarukba. Gondoltam, megpróbálom, miért ne… Hát, persze, rájöttem, hogy ez nem elég mindehhez, így kerestem egy énektanárnőt. Ő volt Pécsi Nagy Éva, és neki köszönhetem az alapokat. A zenekarral külföldi és magyar feldolgozásokat játszottunk, és volt néhány koncertünk is. Bőrcuccban léptem fel, rockot énekeltem, nagyon tetszett!:) Az énektanárnőm szerette volna, ha más műfajjal is megpróbálkozom, tettünk is kísérleteket pl. táncdal, és popzenék előadására, de én hajthatatlan voltam, és ragaszkodtam a rockzenéhez!:) Ezért énektanárnőt váltottam. Próbáltam megtalálni azt, aki tényleg el tud engem képzelni rockénekesnőnek, így találtam Király Évára. Nagyon sokat tanultam tőle; amit legfőképpen kiemelnék az az alázat! Nála „kóstolhattam bele” – többek között - a jazz műfajába is, és ő készített fel az OSZK vizsgára; kevesebb, mint egy év alatt

letettem, B kategóriás táncdal-pop-rock műfajban. A Christine feloszlása után, az egyik gitárossal megalapítottuk a Re-Turn-t. Egy ideig működött a dolog, de aztán elég hamar feloszlottunk. Aztán 2008. augusztusában megalapítottam a Cherwood-ot… Ez egy Cher tribute zenekarnak indult, de aztán megszületett egy pár saját szám is… Emellett kipróbáltam a „vendéglátós” műfajt is. Voltak fellépéseim szállodában, esküvőn, és egy ideig a Nevada zenekarban is énekeltem. Időközben megismertem Pallás Gyuszkót – aki tavaly év vége óta a Cherwood tagja is – és ő szólt, hogy van ez a lehetőség a Szkítiánál. Nagy kihívás volt, és még mindig az, hiszen rock műfaj, azon belül folk-rock. Folk-zenében nem igazán voltam jártas, így föl volt adva a lecke!:) Teljesen új volt számomra. Szerencsére Erika sokat segített és segít a műfaj lényegének elsajátításában. – Az első pár hónap után hogyan érzed magad a csapatban? T.M.: – Fantasztikus bulik vannak mögöttünk. A zenekari tagok nagyon jó fejek, mindenki készséges a beilleszkedésben, jól érzem magam a csapatban, és igyekszem a tőlem telhető legjobbat nyújtani! – Kima Norbit, a Palmetta vezetőjét már kikérdeztem azügyben (hiszen ők is tizennégyen vannak a táncosokkal együtt), hogy az átlagostól jócskán nagyobb taglétszámú formáció esetében magasabb-e a tűréshatár az esetleges súrlódások elbírálásában? Mennyire nehéz „kordában tartani” nálatok a nyolc embert a különböző személyiségével, hétköznapi problémáival, egyéb allűrjeivel? K.L.P.: – Valóban nem könnyű sokszor szót érteni a különböző korosztályhoz tartozó és más és más habitusú emberekkel. Viszont abban szerencsénk van, hogy a zenekari munkához 13

való hozzáállás mindenkinél példa értékű, mindenki magáének és fontosnak érzi a feladatokat. Így ennek megfelelően állnak is hozzá, kizárva a magánéleti és egyéb problémáikat. – Egy pár szó már esett a nyári fellépéseitekről... A cserék, az összehangolódás – külső szemlélőként – úgy tűnik, zökkenőmentesen sikerültek, mert augusztusban már nyolc koncerteteket számoltam össze, és amelyek rendkívül meggyőzőek és sikeresek voltak. Milyen a hangulat jelenleg az együttesen belül? K.L.P.: – Ki lehet jelenteni, hogy remek. Már júniusban éreztük, hogy megnyugodtak a kedélyek és mindenki a jövőbeni feladataira koncentrál. Az augusztusi fellépések és utazások alatt pedig teljesen összeérett a csapat. – Hogyan tovább? Ha jól tudom, Imi közreműködésével már néhány új dalvázlat is elkészült időközben… Akkor most mindent elölről kell kezdenetek? Ezt a formációt mikor hallhatjuk lemezen?

14

K.L.P.: – Ténylegesen három dal készült el az elmúlt időszakban, amit már a közönség is hallhatott koncerteken („Adna Isten”, „Röpülj sólyom”, „Hét harang”). A többi, félkész állapotban lévő dalok sorsa még bizonytalan. Elölről nem kell kezdeni semmit, mert komoly repertoár áll a hátunk mögött, viszont a jövőben az énekesek karakteréhez illő, a közönség által is könnyen megszerethető dalok szerzése a célunk. Mivel magasra tettük a mércét, gyengébb lemezt nem érdemes készíteni, mint a korábbi években. Ezért, amennyiben összeáll egy ütőképes anyag és ez a kiadónk elképzelésével is találkozik, akkor a jövő év folyamán realizálódhat. Az új dalok készítése és gyakorlása mellett készülünk október 26-án a budapesti Club202-ben rendezendő Kárpát-medencei Folk and Roll II. találkozóra. Itt az Ezüst-Patak és a Kormorán egykori legendás zenészeivel fogunk koncertezni. December 22-én pedig a Pecsa Cafe-ban a Historica zenekarral együtt évzáró koncertet adunk. www.szkitiarock.hu

K.T.A.

15

– Először egy tarsolyhoz kapcsolódóan találkoztam a nevével. Az egyik ismerősünk oldalán láttam egy gyönyörű szép tarsolyt, amire egy idegen ránézett és azt mondta: ez Nyers Csaba munkája. Ez számomra azt jelentette, hogy a nagyon sok egyformának tűnő alkotás között is megismerik, hogy melyik dicséri az Ön kezének munkáját. Aztán megtudtam, nem csak tarsolyokat, hanem nagyon sok egyéb, őseink életében fontos szerepet játszó használati tárgyat gyárt még.

Nyers Csaba Károly natúrkonyhai szakács és rézdomborító, aki hiszi és vallja, hogy múltunk formavilágának, jelkép üzeneteinek megőrzése a fennmaradásunk záloga. A beszélgetés során egy – Szerszámkészítőként érettségiztem és ebben a szakmában is dolgoztam öt évig, a lemezdomborítás, a fém megmunkálása így kedves, pozitív embert ismermaradt meg bennem, ezáltal szerettem meg… Már igen korán tem meg, aki teljes életét elkezdtem foglalkozni magyar múltunk formavilágával, tárgyi múltunk megőrzésének szenemlékeivel és ezek között is a tarsollyal. A világon csak minekünk, teli. Weboldalán, bemutatkomagyaroknak van tarsolya és úgy érzem, hogy egy ilyen előkelő visezásában ezt írja: letet meg kell becsülnünk. Ezek által üzen nekünk a múltunk és ezt „Mi magyarok minden mestera megbecsülést tovább kell adnunk a felnövő fiatalságnak, a felnövő ség terén ismét mutassuk magyar hazafiaknak. meg a világnak, hogy hagyoEurópában nekünk, magyaroknak van a legtöbb tárgyi emlékünk. mányaink, kultúránk tiszteElég egy szántás ebben a picinyke Kárpát-medencében, de akár csonka Magyarországon és rengeteg minden előkerül belőle. lete számunkra az első, mert Egész életemben csodálattal néztem ezekre a tárgyakra, csak ez tud erőt adni a emlékekre és azon dolgozom, hogy ne csak megőrizzük őket, jövőépítésében.”

de vissza is hozzuk a mai hétköznapokba. A tarsolyról sokan tudják, hogy a tapló, a kovakő szárazon tartására használták, de azt lehet, kevesebben, hogy méltósági jelvény volt. A lemezes és azon belül is az ékkövekkel díszített változatot törzsfők, nemzetségfők és fejedelmek viselték, míg a hétköznapi viselet bőrből készült. A tarsolyok mellett készítek női hajdíszeket, táskákat, de szablyákat, nyeregdíszeket és nagyon sok egyéb olyan használati tárgyat, melyeknek a mai ember is valóban hasznát tudja venni. Ezekkel éltek, ezeket használták elődeink, mi pedig méltán lehetünk rájuk büszkék a mai napig. – Meséljen egy kicsit a munka folyamatáról egy tarsoly esetében. – Az elején magam készítettem a tarsolyokat. A tábla marhabőrből egy sablon – szabásminta – segítségével kivágom a bőrt, a darabokat pedig fűzőszállal rögzítem egymáshoz. Ma már – hiszen én sem leszek fiatalabb – inkább csak a lemez domborítását végzem, ehhez pedig vörösrezet használok. Mind a két anyag – a marhabőr és a vörösréz is – erős, kemény és nagyon tartós, megmunkálása sok fizikai erőt igényel. Ám én soha nem a nehézséget nézem, a célom mindig az, hogy szépet alkossak, alkossunk. – Összességében egy ilyen mű elkészülte hány órát, mennyi munkát vesz igénybe?

16

– Egy tarsoly elkészítése körülbelül öt napig tart. A lemezek most már nem egyenként készülnek, kézzel készítek egy mintadarabot, majd galvanoplasztikai úton másoljuk le ezt a kézi munkát. – A termékeivel járja az országot, elsősorban persze nem vásárokba viszi el, hanem olyan rendezvényekre, ahol meg is tudja ismertetni az emberekkel a használati eszközöket, tárgyakat. Miért döntött úgy, hogy ez lesz az Ön missziója? – Az állam 23 évvel ezelőtt beszüntette a műtárgy másolatokat árusító üzleteket. Régen az ötvösök által lemásolt régészeti tárgyak megvásárolhatók voltak bárki számára, ezáltal mindenki, aki erre fogékony volt, vissza tudta csempészni kicsit a múltat az életébe. Ma Magyarországon ilyen üzletek nincsenek. Amikor megszüntették őket, eldöntöttem, hogy ha az állam nem foglalkozik a múltunkkal, annak csodás tárgyi emlékeivel, akkor majd csinálom én. Így vállaltam magamra ezt a feladatot, mert az én szememben ezek a tárgyi emlékek egytől egyig csodák. – A marhabőr és a vörösréz megmunkálása hogyan kapcsolható össze másik missziójával, a gabonakonyhával? Hogyan lett szerszámkészítőből szakács? – Mint említettem, öt évig voltam szerszámkészítő, de mindig csodálattal figyeltem édesanyámat, hogy milyen jól tud főzni, milyen jó ízeket tud varázsolni. Gondoltam egyet és egyik napról a másikra eldöntöttem, hogy szakács leszek. Elkezdtem az iskolát, újra beültem az iskolapadba és három év múltán szakácsvizsgát tettem. Szakácsként nagyon foglalkoztatott a gabonakonyha. Tudni kell, hogy elődeink elsősorban kásaételeket ettek, gabonakása ételeket és azokat párosították húsokkal. Ám a vadászatok a régmúltban nem mindig sikerültek. Ahogyan nagyon sokáig a családok összeültek és csak hétvégén ettek húst, ez a mai embernek sem válik ártalmára. A szakácsmesterség művelése által sok nemzet konyháját megismertem. Hat éven át dolgoztam Ausztriában. Három hétre hívtak egy bio szállodába, ott ragadtam. Elsősorban gabonás, zöldséges, gyümölcsös és halas ételek készültek a szálloda konyhájában, én pedig készítettem egy saját étlapot, belecsempészve a magyar gabonaételeket is, próbáltam megismertetni őket a soknemzetiségű vendégsereggel. – Miért olyan különleges a gabonakonyha? – A gabonák főzése azért csodálatos, mert minden gabonát lehet csíráztatni, és sósan vagy édesen is el lehet fogyasztani. Éppen ezért a gabona a legértékesebb élelmiszerünk. Elődeink minden gabonaszemre vigyáztak, ha leesett egy búzaszem, azt ők összegyűjtötték és nem hagytak egyetlen szemet sem veszni. Minekünk is tisztelni, becsülni kell ételeinket, minden egyes gabonaszemet, mert ahogy elődeink mondták, a búza az élet. Egyiptomban, sőt, a sumérok is azt vallották, hogy minden egyes

17

gabonaszem az Istenek ajándéka. Tehát vigyázzunk minden gabonaszemre, mert mindegyikben ott rejlik az élet! – A témáról könyvet is írt, illetve egy másik mű létrejöttében közreműködött. – Igen, a két könyv címe „Bevezetés a gabonakonyhába” és „Gabonakonyha”. Ez utóbbiban már gyönyörű fotókkal illusztrált receptek találhatók. Érdekesek az emberek, mert vannak, akik még sajnos nem ismerik a gabonás ételeket, de ha megkóstolják, már ízlik nekik. Vannak, és most már szerencsére egyre többen, akik mindig utánam jönnek oda, ahol főzök, annyira megszerették ősi ízvilágunkat. Nekik a hétköznapokban tud segítséget nyújtani a két könyv, de bárki számára hasznosak lehetnek, azoknak is, akik még csak most ismerkednek őseink ételeivel. – A rendezvényeken, melyeken részt vesz, mi szokott főni a híres üstökben? – Elkészítettem a balatonlelle-rádpusztai üst, a hőgyészi üst és a törteli üst másolatát, összesen öt darabot, ezekben akár ezerötszáz emberre is tudok főzni. Általában hajdinás, árpás és köleses ételeket főzök, ezeket fűszerezem lestyánosan, medvehagymásan, tárkonyosan, kakukkfüvesen. – Otthon a háztartásban is így főz? – Természetesen! Csak ilyen étrend szerint táplálkozom. – A szakácskönyvek mellett – ráadásul saját kiadásban – megjelent egy más jellegű könyv is. Ennek a ritkaságnak a kiadásáért nagyon sokat dolgozott. – Egy 30 évvel ezelőtti árverésen megvettem egy könyvet. Huszka József munkásságát dicséri, a címe pedig „A magyar turáni ornamentika története”. Amikor sikerült hozzájutnom ehhez a ritkasághoz, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, nyomdába teszem és reprint kiadásban újra kiadatom. A könyv 2300 rajzot tartalmaz, csodálatos képeket. Huszka József egész életében gyűjtötte a régészeti feltárásokon előkerült tárgyakat, azokat lerajzolta és könyvbe foglalta. Ahhoz, hogy én ezt ismét ki tudjam adatni, sok pénzre volt szükség, ezért mentem el Ausztriába dolgozni. De most már itthon vagyok, a könyv is megjelent, nekem pedig elég volt a külföldi szereplésből. Az az igazság, hogy már az első héten honvágyam volt. – A szakácsmesterséget, de akár a hagyományos főzés mesterségét is könnyebb átadni a fiataloknak, mint a tarsolykészítést művészetét. Van-e egyáltalán olyan hely, ahol ma, ha egy fiatal kedvet kap, meg tudja tanulni ezt is,

18

legyen szó akár a marhabőr kikészítéséről, akár a tarsolylemez megmunkálásáról? – Sajnos egyiket sem tanítják sehol. A marhabőr előkészítése a tímárok munkája volt, ám ma már ezeket bőrgyárakban készítik. Régen a tímároké megbecsült szakma volt, ma már alig vannak, sőt, alig van hazai bőrgyártás is. Olaszországból hozzák be a bőrök tömkelegét, ez pedig sajnos nem mindig jó minőségű. A lemezdomborítást sem lehet sehol megtanulni, de tervezem, hogy saját erőből beindítok egy tanfolyamot, hogy rézdomborítási technikámat átadjam az utódoknak. Ugyanígy próbálok helyet találni és szakácstanfolyamot is indítani a gabonakonyhával kapcsolatban. Egyelőre azt tapasztalom, hogy nem annyira a fiatalok, mintsem inkább az idősebb, megtermett korosztály érez indíttatást mindezek elsajátítására, de bízom abban, hogy majd ők továbbadják a következő nemzedéknek. – Nagyon sok mesterség halt ki az elmúlt évtizedek folyamán, nagyon sok olyan szakma van, melynek művelőit ma már alig lehet megtalálni. Nincsenek néha félelmei, hogy ez az újra felfedezett kincs és tudás esetleg újra elvész? – Ha felkeltjük az érdeklődést, akkor nem veszhet el. Ezért járom az országot, nem csak a termékeimmel, a tarsolyokkal, nyeregdíszekkel, csizmákkal, süvegekkel és minden egyéb tárggyal, de ezért is főzök egy évben közel 70-80 helyen. A bánatom az, hogy míg a tárgyakat már szerencsére mások is felfedezték és készítik, sajnos egyedül vagyok a gabonakonyhával az országban. – Már nem sok van hátra ebből az évből. Hol találkozhatunk még az üstökkel, a gabonaételekkel, a tarsolyokkal és a többi gyönyörű tárggyal? – Október 6-án, Budakalászon, a Faluházban a Tarsolyosok Országos Találkozóján főzök legközelebb és ott lesznek velem természetesen a tarsolyok is. Oda várunk az országból minden tarsolyost, olyat is, aki már viseli és olyat is, aki még nem, de szeretné. Várjuk, hogy ott összejöjjenek és nagyon sok jó előadást meghallgassanak, hiszen ott lesz dr. Papp Lajos szívsebész, a svájci hun-völgyben élő Salamin András és lesz egy meglepetés vendégünk is, aki őstörténet kutató. A menü medvehagymás köleskása lesz, de kínálok majd hozzá húsos ételt is, valószínűleg mangalicapörköltet. Ám az édesszájúak se aggódjanak, mert lesz édesség is: tönkölybúzadarából készítek mézes-gyömbéresgyümölcsös gömböcöket. November harmadik hétvégéjén Győrben szoktam főzni, a Petőfi Sándor Művelődési Házban, ahol minden évben visszatérően „Magyar Évezredek 7vége” címmel honfoglalás kori napokat tartanak. Akit érdekel, amivel foglalkozom, a három nap alatt ott is megtalál. www.nyerscsaba.hupont.hu

moncsi

19

Csonkaréti Károly Horthy Miklós hajóhada Horthy Miklós. Egy név, amelyet egykoron a legnagyobb tisztelettel emlegettek a Kárpát-medence magyarjai határon innen és túl. És ugyanez a név, amelyet a szovjet megszállás és a kommunista uralom idején szinte kötelezően csak olyan jelzőkkel lehetett illetni, amelyek az 1945 előtt kialakult képet voltak hivatva rombolni. Politikusi tevékenységének megítélése napjainkra árnyaltabb képet kapott, de végső egyenleget talán még ma sem lehet vonni. Elérkezett viszont az ideje annak, hogy életének évtizedeken át kellőképpen fel nem tárt szakaszáról hiteles tájékoztatást kapjon a nemzet. Annál is inkább, mert a Császári és Királyi Haditengerészet kötelékében eltöltött szolgálata jelentette a hosszabb periódust, jellemét, szellemiségét alapvetően befolyásolta, s így későbbi kormányzói pályafutására is rányomta a bélyegét. • Ki is volt nagybányai Horthy Miklós, ez az alföldi középbirtokos családból származó református vallású férfiú? • A rónaságok szülötte vajon miért a tengerek sós illatát vágyta magába szívni? • Megfeszített munkával, átlagon felüli tehetséggel másokat maga mögé utasítva, hogyan haladt előre a ranglétrán az ifjú tengerésztiszt? • Kiváló előmenetelét – remek diplomáciai érzékét, bámulatba ejtő nyelvtudását is tekintetbe véve – a szárnysegédi beosztásban miként lett részesévé Őfelsége legbensőbb életének? Minderre választ kapunk e pompás, esztétikus kivitelű kötet lapjain.

Csurka István Két dráma: A hatodik koporsó - Írószövetségek harca Csurka István „A hatodik koporsó” című ezen egyik drámája a trianoni béketárgyalások különtermeibe kalauzol. A cím arra az üres koporsóra utal, amelyet Nagy Imre 1989-es újratemetésén az 1956-os forradalom és az utána következő megtorlások során elhunyt névtelen áldozatokra emlékezve állítottak fel, és amely Csurka darabjában a fantasztikus időutazás közlekedési eszközéül szolgál... A kétfelvonásos színmű három idősíkban játszódik. A jelenben élő Apród nevű szereplő a magyar feltalálók által kifejlesztett időutazó koporsó segítségével visszautazik az időben a kialakítandó magyar határról döntő trianoni tárgyalások idejébe, majd felidéződik Apród nagyapjának, a Kivégzett Forradalmárnak a története is. A kötetnek az „Írószövetségek harca” című másik drámában napjaink híreiből dolgozott a szerző. Ki ne emlékezne az Írószövetség feldarabolódására a szakállas Döbrentei-beszédet követően? (Kvízkérdés: melyikből van több jelenleg hazánkban: írószövetségből vagy titkosszolgálatból?!) Vízválasztónak pedig egyre többször kerül elő a Horthy-kor, „szinte tökéletes lakmusz elválasztani a libsit és a nácit. (Meg azt a kevés normálist...”)

Gönczi Tamás A Pilis titkai I. Gönczi Tamás a Pilis titkai című sorozatának első részében csodálatos, tiszta forrásból csobogó világba vezet bennünket. Megérinthetjük a Pilis titkait, a táj gyönyörűségét, megérezhetjük a szellemiségét, a lelkiségét. Megismerhetjük a Pálosok örökségét, történelmünk igazságát. Az író úgy helyezi az egészbe a Pilist, hogy az apró részletek kibontásakor mindannyian érezzük a régi mondás erejét: A Pilisnek mindenhez köze van! Ez, a 2012-ben kiadott jelentősen bővített változat. (Az első kiadás 2001. USA.)

20

Gulyás László A Horthy-korszak külpolitikája I. „Amikor az 1980-as évek végén történelem szakos egyetemi hallgatóként a „Magyarország története a Horthy-korszakban” című kurzust hallgattam, a csoporttársaimmal együtt gyakran háborogtunk azon, hogy az akkor alapműnek számító Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919–1945 című összefoglaló könyv mennyire a konszolidált Kádár-korszak történetfelfogását tükrözi, és rajzol ezáltal elfogult, a marxista igényeknek megfelelő képet a korszak magyar külpolitikájáról. Azóta eltelt húsz év, és abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy 2004-től az egykori „alma mater”-emben két politikai kurzust is tarthatok. ... Amikor hozzáfogtam az előadások anyagának összeállításához, azt kellett tapasztalnom, hogy – bár számos nagyon színvonalas munka látott napvilágot – a Horthykorszak külpolitikájáról azóta sem született új szintézis. Ezért határoztam el, hogy hozzáfogok egy ilyen könyv megírásához. A munka előrehaladtával döbbentem rá, hogy ez egy hatalmas, 30-35 íves vállalkozás. ... Ekkor döntöttem úgy, hogy ezt a jelentős feladatot több részre tagolom... Úgy döntöttem, hogy 1919 augusztusa az az időpont, ahol érdemes felvenni a történet fonalát. 1919. augusztus 1-jén egy olyan államot láttunk, amelynek nem volt államfője, legitim kormánya, legitim parlamentje, és nem lehetett tudni, hogy hol is húzódnak a határai. Ráadásul a szomszéd országok hadseregei mélyen bent álltak színmagyar területeken, sőt a románok néhány napon belül elfoglalták az ország fővárosát is. Az ország a teljes szétesés állapotában volt. Ha egyetlen szóval akarjuk leírni a helyzetet, akkor azt mondhatjuk: összeomlás. Ebben a helyzetben indult el Szegedről Horthy Miklós... Jelen I. kötet záró dátumául az 1924-es évet választottam, mivel ekkor indult meg a népszövetségi kölcsön folyósítása Magyarország számára... Ezt az eseményt fontos mérföldkőnek gondolom a magyar külpolitika szempontjából, mivel a népszövetségi kölcsön segítségével Magyarország végleg kilépett abból a külpolitikai elszigeteltségből, amelybe az első világháború végén került...”

Juhász Zsolt A magyar nyelv mint útikönyv Ez az a könyv a magyar nyelvről, ami teljesen új megvilágításba helyezi nyelvünket és a szorosan hozzá kapcsolódó írást, amit ma elterjedten rovásírásnak nevezünk! Ez a vadonatúj elmélet arra vonatkozólag sorol fel bizonyítékokat, hogy a magyar nyelv és az ősmagyar írás, egy mesterségesen létrehozott nyelv, és egy szorosan hozzá kapcsolható, mesterségesen létrehozott írás, ami egy hihetetlenül fejlettnek látszó szellemiség kézjegyét hordozza magán. Ha hihetünk a könyv állításainak, akkor ez a szellemiség, még a magát az evolúció csúcsaként ünneplő modern ember értelmi szintjén is messze túlmutat, amire közvetlen bizonyíték az, hogy ezt a rendszert idáig észre sem vettük! Pedig azt gondoljuk és terjesztjük magunkról, hogy nálunk bonyolultabb és zseniálisabb rendszereket, még nem hozott létre senki az emberiség történetében. A könyv állításai szerint, a nyelvünk és írásunk sugallta rendszer, ráadásul nem kevesebbet szeretne közölni velünk, mint azt, hogy mi a dolgunk a világban, mit keresünk itt, és miért. Ugye ha hihetünk a szemünknek, ezek bizony az élet nagy kérdései! Anyanyelvünknek – a könyv állításai szerint – ezekre a kérdésekre, útikönyv szerű válaszai vannak.

Kárpátia Rendületlenül 1. A haza mindenek előtt 2. Magyar ének 3. Testvér dal 4. Hajdúk 5. Egy rózsaszál szebben beszél 6. Honvéd induló 7. Rend a lelke mindennek 8. Gyermekáldás 9. Kuruc-labanc 10. Márciusi pest 11. Zeng az erdő, zúg a táj 12. A kivéreztetett

21

Kozsdi Tamás A magyar ősemlékezet és az Arvisura világkép „Három könyvet tart kezében az Olvasó egy kötetben! Két tanulmánykötetet és egy lexikont. Az első tanulmánykötetemet az Arvisurákról 2005-ben adták ki, akkor 28 éves voltam és négy év munkája, érése előzte meg azt a dolgozatot. Ez az első könyv. Ennek 2006-ban megjelent a második kiadása, így a mostani 2012-es kiadás a harmadik szinte változatlan megjelenése ennek a kötetnek. A második tanulmánykötetemet már érettebb fejjel írtam és 2008-ban jelent meg, viszont csak igen kis példányszámban. Ennek a dolgozatnak „A fátyolon innen és túl” volt a főcíme, és „Értekezés az Arvisurákról” az alcíme. Ez a dolgozat is minimális változtatások mellett került be ide az egyesített kötetbe. Az Arvisurák leirataiból készített lexikonom az évek során folyamatosan bővült. Az első változata 2005-ben az első tanulmánykötetemhez csatolva jelent meg, majd 2006-ban egy lényegesen bővebb munka is napvilágot látott. 2011-ig más módszertan szerint – részben újra – feldolgozva tovább csiszoltam az Arvisura lexikonát, ennek legutolsó – de még messze nem végleges – változata most jelenik meg. A 2001–2011 között végzett teljes Arvisura munkásságom „zárása” is ez a kiadás. Ám minden zárás egyben valaminek a kezdete is... (Kozsdi Tamás, 2012. január 26. Budapest) Molnár Tamás A Szélmalomharcos 1989-ben egy kis európai ország végre felsóhajthatott, és ez a sóhaj elfújta az egész kommunista blokkot, és annak megszűnéséhez vezetett. Ma (2012-ben), több mint 20 év elteltével már nehéz megmondani, hogy ez a sóhaj, az oly régóta várt megkönnyebbülés és öröm, vagy a beletörődött lemondás sóhaja volt. Mi, akik megéltük a rendszerváltást, ma már nem csak sejtjük, hanem tudni véljük, hogy az akkor megígért szabadság, a beígért függetlenség éppoly távoli illúzió maradt, mint a történelem során már oly sokszor. A tények sosem változnak, csak a szereplők. A rendszernek mindig lesznek hű alattvalói, besúgói és kiszolgálói, ahogy mindig lesznek ellenzői, jobbítói, a függetlenségben és igazságban végsőkig hívő szélmalomharcosai is. Sajnálatos módon ezeket a személyeket minden változáskor mellőzik, perifériára állítják és megpróbálják elfelejteni. De ezen szélmalomharcos személyek nélkül nem lenne változás, nem lenne reménye egy szebb és jobb jövőnek, egy igazságot kereső és megtisztulni vágyó nemzet számára. A szélmalomharcos most is itt van velünk, ebben a kozmopolita bankdemokráciában, ahol a devizahitelek és különféle banki trükkök által létrehozott damilokkal nyegle bábuként rángatják a nemzettársainkat, barátainkat, rokonainkat, minket saját magunkat. A szélmalomharcos itt van velünk most is. És elmeséli, hogy örökös ellenzékiként milyen is volt rendszereken átívelve keresni megszállottan az igazságot. Liptai Zoltán Mesés süteményeskönyv Ki mondta, hogy játszani csak a gyerekszobában lehet? • Miért kéne megszakítani a mókát addig, amíg az ebéd elkészül? Ezzel a családi szakácskönyvünkkel a sütés a legapróbbaknak is igazi kalandot jelenthet. A kötetben szereplő mesék hőseinek kedvenc finomságait a mesterszakácsaink részletekre kiterjedő igényességgel készítették el, és ajánlják minden jelenlegi és leendő konyhatündér figyelmébe. Míg a sütemények elkészülnek, bőven jut idő egy kis közös játékra, nevetésre, így a gyerekek játszva lehetnek aktív részesei a konyhai folyamatoknak, és megtanulhatnak sütni finom süteményeket. A kötetben szereplő mesék címei, minden mese után a sütemény neve, elkészítési módja a hozzávalókkal, az elkészítési idővel, az enrgiatartalommal, a nehézségi fokkal és az elkészítési költséggel.

22

Obrusánszky Borbála Szkíta-hun régmúltból székely-magyar jövendő Szkíta-hun őseink páratlan műveltségének régészeti nyomait az egész eurázsiai kontinensen megtaláljuk, a Sárga-tengertől egészen az Enns-folyóig. A szépen csillogó aranytárgyakon túl nekünk, magyaroknak talán még többet jelentenek azok az ókori tudósítások, amelyek leírták őseink ősi szokásait, gyógyítási módszereit, vagy éppen áldozati felajánlásainak rendjét. A régi leírásokat olvasva, sokszor felismerjük a néphagyományunkban megőrződött emlékeket, amelyek nagy részét őseink évezredeken át adtak tovább, és a modern világ kihívásai ellenére mi is átörökítünk az utódainknak. A szkíták kifinomult művészete és ősi kultúrája nagy hatást gyakorolt a szomszéd népekre, sokan, a történelemkönyvben túlságosan felmagasztalt perzsák és görögök is sokat tanultak őseinknek a csodálatos és egyedi művészetéből, a mitológiájából, de sok történet keringett az istenné vált szkíta hősökről is. Erkölcsi téren őseink voltak az ókori világ példaképei. Az antik görög források rendre arról számolnak be, hogy az északi népek, vagyis a szkíták voltak a legigazságosabb, legbátrabb és legjámborabb népek az akkor ismert világban, akik vezetőik alatt szabadon élhettek, sőt a valódi demokrácia a pusztán és nem a görög városokban teljesedett ki, ahol az uralkodó csak az őt trónra emelő törzsi vezetőkkel közösen hozhatott döntést. Ebben a könyvben megtalálhatók azok a lelőhelyek, amelyeket a régészek az elmúlt években tártak fel, de fontosnak tartja azt is átadni, hogy milyen anyagi és szellemi örökséget hagytak ránk... Papp Lajos Úton „S mert hosszú volt és meredek az út, s magányos, sötét tájon vitt keresztül: ím, dalt fakasztott ajkamon és lámpást adott kezembe az Úr!” – ezzel a mottóval ajánlja hetedik könyvét az olvasóknak Papp Lajos, a neves szívsebész, aki nemcsak a szívbetegek, hanem az egész nemzet szívét, lelkét igyekszik gyógyítani.

Tóth Gy. László / Lentner Csaba / Zárug Péter Farkas Kik támadják Magyarországot és miért? Magyarország külföldi megítélése ellentmondásos. Politikai hovatartozástól és vérmérséklettől függően egymást kizáró értékelések befolyásolják a szereplőket és az eseményeket egyaránt. Az Európai Parlamentben működő szocialista, liberális és zöld frakció tagjai szerint a nacionalista, populista Orbán-kormány felszámolta a demokráciát, és nekilátott a jogállam lebontásának is. Mások viszont azt hangoztatják, hogy az Orbán-kormány innovatív gazdaságpolitikája és tradícionális társadalompolitikája az adott helyzetre adott egyetlen lehetséges jó válasz. • Milyen valójában az Orbán-kormány, és mi késztetheti a nyugati politikusok egy részét a negatív ítéletek megfogalmazására? Tóth Gy. László politológus kísérletet tesz napjaink történéseitől kicsit elszakadva a politikai és történelmi háttér felvázolására is. Okfejtésében nyomon követhető, hogy kik támadják Magyarországot és miért? A közgazdász Lentner Csaba a politika világa és a pénzügyi kapcsolatok, valamint a nemzetközi környezet elemzésével igyekszik láthatóvá tenni a szereplők motivációit. Alapos közgazdasági módszerekkel igazolja a gazdasági szabadságharc szükségességét. Zárug Péter Farkas vállaltan konzervatív eszmeiségű politológus sajátos folyamatábrán próbálja meg feltárni a 2010-es választások utáni két esztendő konfliktushálóját. Ahogyan fogalmaz, a „politikai fizika” törvényszerűsége szerint a hiperaktivizmus, zavar, konfliktus, ellenhiperaktivizmus és konszolidációs kényszer természetszerű láncreakcióit írja le.

23

Fél kilenckor pánikszerűen, csikorgó fékkel értünk a Gubacsi útra. Itt valami nincs rendben, sehol egy lélek a nyitott ajtó körül! A kocsiból előmerészkedve valami halk zene hallatszott, akkor esett le, hogy már nem lehet a bejárat mellett dohányozni, a tömeg biztos leszivárgott hát az udvarra. Az ajtóban Timi és Adri mosolyogva, nagy puszival és egy CD-vel fogadtak, Mazu ezerrel nyomta a pecséteket, én meg lestem befelé, várva a tömeget. De tömeg semmi. Hm, mi lesz itt ma? Mindenki a holnapra készül? Kicsit elszottyadtam, mert én nagy bulira számítottam. Lehet, rossz napot választottam? Egy ital a kézbe és irány a dohányzó, jó pár ismerős, régen látott barát – ajaj, a koncertre azért feljutunk? Aztán egy újabb italért felbattyogva leragadtam. Tetszik ez a Nemzeti Hang. Elkezdtem hallgatni. Először csak egy lány énekelt és ugrált a színpad előtt, aztán elkezdtek egy sráccal pogózni és lassan egyre többen merészkedtek közel a színpadhoz. A srácok – mert nekem bizony igencsak srácok – hirtelen mágnesként vonzották be az embereket az udvarról, az utcáról, az ismert feldolgozásokat pedig már együtt énekelte velük a közönség. Mire a Székely Himnusz közös éneklésével zárták a programot, tele lett a Crazy Mama. Még az amúgy pasi énekesek és csapatok terén igen válogatós – hiába, rossz korban van – lányomnak is tetszettek, csak kiharcolt utó-szülinapi ajándékként egy cédét.

2012.08.17. Crazy Mama

24

Egyre jöttek az emberek, mire egy-egy beszélgetés után körülnéztem, mintha a földből bújtak volna elő ismerős és ismeretlen arcok. Már mindenki csak a Fejbőrre várt. Mazu és Zorán ki-be járkáltak, egyre tuningolva a hangulatot, pedig tuti nem ez volt a céljuk. Mégis sikerült: a közönség ifjabb és idősebb tagjai ütemes „oi” skandálással hívták őket, kezdjenek már. Hát kezdtek. Mi is lehetett volna a hangulathozó első dal, mint a „Nem adjuk fel”. Aztán sorra egy régi, egy új dal, egymás után a régi és új nagy kedvencek. Szólt az Oi, pogóztak a srácok, Mazu és Zorán hozták megszokott, dumás formájukat a színpadon, kicsit megint „hazaértem”. A lányom igazi ifjú Fejbőr rajongóként tombolt helyettem is, én csak kattogtattam, maradjon emlék erről a buliról is. De nem sokáig bírtam. Az utolsó számoknál már annyira járt a lábam, hogy bemozdult minden kép, a gépet egy barátom kezébe nyomtam. Nosza, egyik barátnémmal laza ÖTYE pogóba kezdtünk, lányom legnagyobb derültségére, bár azért megsúgom, időnként ő is be szokott szállni. Hiába, no, csak nem állja az ember lába, ha szól a jófajta Oi, és ha már egyszer így nőtt fel. Hamar vége lett, legalábbis nekünk úgy tűnt. Maradtunk volna még, de mivel reggel várt a munka, még a lemez dedikáltatása is elmaradt. Azonban nem aggódom. Nem ez volt az utolsó buli a Fejbőrrel… moncsi

2012.08.24. Budakalász Történetünk négy évvel ezelőtt kezdődött. Akkor egy kora nyári rendezvény szűnt meg, amelyet a nemzeti rock rajongói azóta is hiányolnak. A MÖM tábora az ismert balhék miatt nem került megrendezésre és így az OI-kor zenekarnak üresen maradt egy hétvégéje a koncertnaptárban. Dudi bíztatására Zala találta ki a focikupa ötletét. Az ötletelést a megvalósítás követte. Az első alkalommal még több volt a pálya mellett a szakértő, mint a focit játszó játékos. Aki ismeri a foci, a pálya környéki világot és képben van a nemzeti rock zenekarok rajongótáborának viselkedési normáival, az már ebből a pár gondolatból sejtheti, hogy barátságos, jó hangulatú mérkőzéseket vívnak a csapatok. Már a tavalyi kupán kinőttük a nagyon kispályát, amelyen azonban nagyon el lehetett fáradni és idén már másodszor a normál kézilabda pályán kergethettük a lasztit. Hozzáteszem, ezen a pályán még jobban el lehetett fáradni. Szakavatott bíró vezetése mellett idén negyedik alkalommal csaptak össze a csapatok. Jellemzően mindegyikben vannak ismerősök, ki a közösségi oldalak valamelyikéről, ki a koncerteken, ki a nemzeti rendezvényeken tűnik fel időről időre. A kezdő sípszó elhangzásakor 10 csapat tagjai és barátai figyelték a fejleményeket, míg Füles mesterszakács is nekikezdett a Big Bike által biztosított 20 kg hús üstben való elkészítéséhez. Kellemes illatok áradoztak a pálya környékén, barátságos összecsapások a műfüvön és persze nem maradhatott el

a pálya mellől a szakértők zrikáló megjegyzései sem. Az árnyékosban a jéghideg csapolt sörök biztosították a folyadék pótlását az ismert nagyon ronda megbetegedés elkerülésére, amelyet kiszáradásnak neveznek. Bizton állíthatom senki sem betegedett meg aznap! A másnap még odébb volt ekkor. A kupát idén már nem első alkalommal a Pannon Gárda nyerte. Remek volt a hangulat, meleg volt az idő és hideg a sör, finom a bogrács babgulyás. Este koncertet adtak a 100 méterre lévő Hej-ben az Árpád Vére és az Oi-kor zenekarok. A jövőre 30. születésnapját ünneplő csapat előadásában sorjáztak a régi dalok, de hallható volt két friss szerzemény is. Mit kéne még mesélnem erről a remek alkalomról. Jövőre ismét ott leszünk az Omszki tó partján, Budakalászon. És te? Huszár Peti

25

Alig pár éve volt, hogy Wilpert és Sebők a rock halálát, tönkremenetelét diagnosztizálták. A mai napig visszacseng egy mondat Wilpert cikkéből: „A rock öregedő, s lassanként önmaguk paródiájává váló sztárjaival még jó ideig agonizál. Az üzlet, a megszokás, a nosztalgia nagy úr.” Jelentem, uraim, nem lett igazuk! Hála Istennek a rock örök, soha el nem pusztítható. Mert a rock nem csak zene, nem csak bandák játéka a színpadon, hanem annál sokkal több. A rock’n’roll életérzés, ami a szívünkben akkor is megmarad, ha ötvenévesek leszünk. Ha nem így lenne, akkor ezen a pénteki késő délután és estén nem tombolt volna közel háromezer ember együtt Kalapács Józsival. Azzal a Kalapáccsal, aki bozontos rocker frizurájával és szőrös hangjával harminc éve zenél nekünk és hirdeti: „Bűnöm a rock”. A mi bűnünk is a rock. Mert valamennyit ennyire szeretni lehet, hogy bűnös dolog. Ám ha így van, ígérem, mindörökre bűnös maradok.

2012.09.14. PeCsa

26

Igazából nem is koncerten voltam, nem egy életmű koncerten, hanem időutazáson vettem részt. Ha valaki látott egy néha csukott szemmel bóklászó színes hajú nőt, az bizony én voltam. Mert amíg Kalapács átkarolta a színpadot, élte az egész hatalmas teret és kieresztette a hangját a közönség felé, én egy kicsit megutaztattam saját magamat a múltban – vele együtt utaztam, a zenéje, a dalai által. Szépen, visszafelé az időben, ahogy ezt tette ő a színpadról a félórás blokkokkal és a barátokkal, akik vendégként voltak aposztrofálva, de ha „csak” vendégek lettek volna, nem lett volna ennyire teljes és ennyire születésnapos a hangulat. Mert ez nem koncert volt, nem csak egy koncert, hanem egy bensőséges, igazi születésnapi buli, amúgy rocker módra, ahol az ünnepelttel háromezer ember élt együtt, ette a zenetortát és itta a rocksört. A Kalapács és az Akusztika – közelmúlt. A legfrissebb élmény még Csókakő, ahol a negyvenfokos melegben egyszer csak egy ismerős hangot hallottam, magányosan és tisztán szólt – felélesztett. Utána jött egy Akusztika koncert, amit már az indulás kavarodásában hallgattam a távolból, majd egy forró és lázas éjszaka. De ez egy másik történet. Ezt idézte fel nekem Kalapács és Rudán Joe, az egyik barát – és szándékosan nem sztárvendég – a gyönyörű dallal. „Hol van a szó?” A Pokolgép dal

az akusztikus hangszerekkel a múltba mutatott, de a jövőt idézte – nem csak nekem, de azt hiszem a koncert felépítésében is. Vagy tévedek? Nem tudom. De kell, mert én, mi arra vágyunk, amiről ők nekünk énekelnek: ha nyíltan egymásra nézhetnénk, ha

őszintén elmondhatnánk az érzéseket, ha nem kellene hazudnunk és csak várnunk a szép, új világot. Mindenről. Arról is, amiért ez a koncert jó volt. Hogy sokunknak nem csak a zenéről szólt, hanem érzésekről és emlékekről is. Kitalálja valaki, melyik a kedvenc Hard-dalom? Nem nehéz. A régi-új zenekar akkorát szólt, hogy a szívem beleremegett, igaza volt Kalapácsnak – ez a banda megér egy újabb misét, egy újabb nekifutást és egy új lemezt. Már várom! Csákvári Laca odatette magát és közösen olyat adtak nekem, ami valóban nem csak a múltat idézte, de előre is mutatott. Szóval, mikor is jelenik meg a lemez? Na jó, most már elárulom, a kedvencem az „Égni kell”. Mert én mindig száz fokon égek. Hazugság vesz körül ebben a mocsok világban, de keresem a szépet, félelmekkel küzdve, de vágyva, hogy megtaláljam az utat. Nekem erről szól a rock. És erről szólt az új dal, az „Addig égess” is. Kalapács, a következő fellépő. Milyen mókás – ahogy Kalács sorra mutatta be a zenekarok tagjait, a végén mindig hozzátette: „És én”. Valóban. Ő egy fogalom, A KALAPÁCS. El is felejtettem tőle megkérdezni az interjúban, tudja-e, hogy a neve már nem csak egy vezetéknév, annál sokkal több. Fogalom a magyar rockzenében. Ahogy fogalom a „Bűnöm a rock” is. Csak az tudja ezt a rocknak nevezett csodát szeretni, aki annyi tűzzel, olyan izzó szenvedéllyel éli az életét, mint mi, akik ott voltunk és mint Kalács. Írhatnék gitárszólókról, a dob virtuozitásáról, de olyan nevek mellett, akik ott voltak ezen a koncerten, minek? Olyan zenészek és olyan hangok, mint Kalács és barátai mellett, felesleges, tudjuk, miről szólnak, hogyan szólnak és mekkorát, milyen remegtetőt szólnak. Sokkal fontosabbak az

érzések. Azok, amiket az Omen is adott az elmúlt 22 évben. Az a pár év, amíg nem voltak, hiányoztak, de kellett, mert a „Best of” válogatás és a legújabb, a „Nomen est Omen” album nagyon ott van. Persze hiányoznak a régiek, akik már nincsenek, és hiányzott tegnap Szijártó Zsolti is, a kedves ismerős, de ez a koncert a múltról szólt. És ott volt újra Kalapács, vele szólt a „Fagyott világ”. Ez a ‘94-es dal, amikor még valóban voltak szép napok, amikor még egy gyertyaláng is álmot tudott gyújtani. Amikor még sok barát jött el, akik már nincsenek velünk, de akikre jó emlékezni. Csoda, ha megint becsuktam a szemem és a múltba álmodtam magam? Nem vágytam másra, mint egy pohár borral bevackolni magam a hideg szél ellen és remélni, nem késtem le semmiről, sosem. Hogy ott voltam, amikor ott kellett lennem és megéltem, amiket meg kellett élnem. Lassan visszaérünk a kezdetekhez. Vissza a múltba. Jött Paksi Endre, akit gyerekkorom óta imádok, akit nem lehet nem szeretni. Akiben harminc éve is

ugyanaz a tűz lobogott, még hosszú hajú rocker srácként, mint tegnap. Akik még a kezdetleges technika, a ma már mókásnak ható gitárok, dobok és hangosítás mellett is olyat adtak nekünk, ami még ma is él: a rock szeretetét. Gyerek voltam még majdnem, de az első nagy szerelem és vele az első csók a Pokolgép „ajándéka” volt – egy

énekel, addig nyugodt vagyok. Így akarom megélni én is az ötvenet. Ilyen boldogan, ennyi szeretettel körülvéve és ilyen tűzzel a szívemben. Kalapács nem ötvenéves volt a színpadon, hanem újra az a régi rocker srác, akit megismertünk. És tudom, ilyen lesz tíz-húsz-ötven év múlva

FMH koncert után csattant el. Lehet erre nem visszaemlékezni? Aztán jött Kalapács és jött Rudán Joe, és a Pokolgép az évek során mindig olyan hangon szólt, amit szeretek. Akiknek a hangját máshol, más formációban is szeretem. „Itt és most”. Nem érdekel a holnap. Itt és most van, az emlékek, az érzések, a szeretet, a gyűlölet – minden, ami Kalapács és barátai, a „vendégek” hatására előjött. Lehet, ez a jel tényleg mindünk testébe beleég? Mert ezen az estén nem csak a színpad bulizott, a közönség is, kicsitől nagyig, rockbabától rocknagypapáig. Egymásra néztünk ismeretlenekkel és együtt éltük meg a pillanatot. Egy-egy mosoly és tudtuk, hogy a rock a miénk. Ez az életünk a jóban, a rosszban, az örömben és a bánatban ezek a dalok velünk voltak, vannak és lesznek. Haldoklik hát a rock? Nem! Amíg a fiam és a lányom velem éneklik, hogy a bűnünk a rock, addig nem. Amíg a gyerekek velünk jönnek és érzik, miről szól a rock’n’roll, amíg Kalapács is

is. Mert a rock’n’roll szól és örökre fogva tart. moncsi

27

Azt hittem, könnyű lesz erről a koncertről írnom. Imádom a Lord zenéjét, miért lenne hát nehéz? Aztán rájöttem, az előző napi nagy, Kalapácsos időutazás után sokkoló volt a Lordos emlékutazás. A dalokat hallgatva rám szakadtak az emlékek. Szépek és jók, fájók és csúnyák. Mert minden daluk az életem egy-egy pillanatához kapcsolódik. Hol csak buliztam velük ezen a nagy születésnapi koncerten, hol a hideg futkosott a karomon, a végén pedig a könnyeim potyogtak. A Sipőcz Rock Band hangján szólt az a dal, amit anyám énekelt nekem mindig. Anyu gyönyörű nő volt és csodás a hangja. És a legnagyobb Lordrajongó, akit valaha ismertem. Éppen az oviba totyogtam, amikor a Lord alakult és innentől kezdve anyám rajongása kísérte az életemet, egészen halálig, de még azon túl is. A szeretet ragadós. Minden pillanatát, élete nagy és kisebb, de tán számára mégis fontos eseményeit megélte egy-egy dalban az anyám és vele én is. Ő énekelte nekem: „Egy nyári reggelen új élet született, kislány volt, szép és gondtalan.” Énekeltem én is, amikor megszületett a kislányom és akkor értettem meg, mint jelent egy másik dal, az Anyám. Csak néztem hosszú ideig, ahogy jönnek befelé az emberek a színpad elé – gyerekek, fiatalok, öregek, rockerek és egy lány ördögruhában. Forgatják kezükben az ajándék CD-t, ami nem is egy, de sok meglepetés, igazi csemege. A Lord butik előtt tömeg, egy öreg rocker épp most veszi át a jubileumi pólót – olyan büszke rá, úgy örül neki, mint egy igazi kisfiú. Mindenki csak a Lordokra vár. A színpad is rájuk vár, bár a születésnapi hangulatot semmi nem mutatja, csak egy egyszerű molinó: Lord – 40. Ám előtte fokozzuk egy kicsit a kedvet, csigázzuk a várakozást – még megszólal néhány régi nóta a Sipőcz Rock Band által. Más a hang, mint a megszokott, más, mint amire mi emlékszünk, de jó és általa csak még inkább várjuk az ünnepelteket. Lassan leszáll a sötét, elsötétül a színpad is. A visszaszámlálás elindul és egyenként lépnek elő a Lordok. Az első hangokkal robban a színpad és robban a nézőtér. Az a nézőtér, ahol már egy gombostűt nem lehet leejteni. Sorra jönnek a régi dalok, sorra mesélnek, nem csak a zenekarról, nem csak az ő történetüket regélik el, nem csak elmúlt negyven évüket halljuk meg bennük, de saját érzéseinket és életünket, a mi történetünket is. Jó látni, ahogy apró gyerekek a szülők nyakában, ahogy fiatal lányok és srácok éneklik a húsz-harminc-negyven éves számokat, átérezve és megélve őket. Mert ha nekik mást is jelent, ha máshogyan is élik meg a szövegeket és a zenét, ez a más legalább olyan fontos. Fontos Pohl Misinek is, aki ahogy mindig szokott, a színpad szélére jön, előre, hogy minél 28

közelebb legyen a közönséghez, hozzánk. Aki kinyúl, felénk nyújtja a kezét, hogy gyertek, érezzetek velünk! Mindig tudom és érzem, valóban szereti a közönséget, hogy a mosoly, a kézfogás nem csak póz, hanem őszinte és szívből jövő mozdulat. Akinek az arcán az igazi zenész öröme és átélése van, amikor Erős Attila mellé lép és velünk együtt hallgatja barátja csodás gitárszólóit. A szemem végigfut rajtuk – ott van valahol a túloldalon Gidó, a mindig kedves és mosolygós nagy bajuszú rocker, akit a Beatrice, a Karthagó és a Fáraó után itt szerettem meg igazán. Aki igazi jelenség a billentyűk mellett, de akinek ez csak egy a simogatnivaló hangszerek közül. Ha nem is látom, hallom és érzem, ahogy büszkén és szeretettel végignéz a csapaton és rajtunk. A fiatal tehetség, Apró Karcsi is öreg Lord. Annyira ott a helye köztük, hogy srác mivolta fel sem tűnik, a basszus igazán Lordos a kezei között. Én pedig várom a dobszólókat, mert a mindig láthatatlan, a nagy szerelés mögött elbújó dobosok valahogy olyan kicsik ott a távolban és mégis, ha odacsapnak, olyan nagyok lesznek, hogy azt a gyomromban érzem. Gyurik Lajos pedig tagadhatatlanul igazi Lord, aki kis igazolt hiányzás után 12 éve nekünk veri a bőröket. Három dal, három régi nóta, a közönség él és boldog, de ez még csak egy koncert. Még olyan, mint a többi, semmi születésnapi, semmi extra. Nem lehet előre menni, az árokban fotózni, pedig megszoktuk, Misi belemosolyog a kamerákba, elénk térdel és üzen azoknak a képeink által, akik nincsenek ott. Mi lesz itt ma, ha ez nincs? És akkor megértjük, miért nem. Hirtelen mintha robbanna a színpad. Tűzijáték tör a magasba a szélről, megvilágítva az oly egyszerű színpadot, melynek díszét csak a hangok adják és megvilágítva az arcokat, fel egészen a palánkig. A közönség őrjöng és ünnepel – a fények megvilágítják a szemeket is, az emberek már nem csak tudják, de érzik, itt ma valami különleges történik. Tisztán és szépen

szólnak a hangszerek, a fények játszanak az arcokon, egyszerűségük adja a szépséget és a néha-néha fellobbanó tüzek fokozzák a hangulatot. Nem kell itt dísz és pompa, nem kell színes forgatag, mert amit hallunk – Így élj, Ragadozók, Nem kell, Nincs bocsánat, Egyedül, Nem elég és minden egyes nagy kedvenc – sokkal többet ad, a zene díszíti fel a színpadot. Nem csak eljátsszák nekünk, de tudjuk, életünket a dal kíséri. Ha nem is a napvilág, de a fények és a zene tüze valóban felnyitotta a szemeket és éreztük, ilyen, amikor szeretnek minket. Ilyen, amikor a zenész nekünk zenél, amikor szívét és szeretetét adja a közönségnek. Hogy hiányoztak, amikor nem voltak velünk. Vártam a nagy kedvencet. Mikor szólal meg az „Engem ne várjatok”. Nem csak azért vártam, mert annyira szeretem, de ajándék is készült a zenekarnak, akik munkával ünnepelték a születésnapjukat, hiszen ők, az ünnepeltek adták az igazi, nagy ajándékot nekünk. Mi is megleptük őket. A dal végén ötezer kéz lendült a magasba egy tiszta fehér lapot tartva, rajta csak ennyi: 40. 1972–2002. Ez a Lord. Megható volt. A kezek nem akartak leereszkedni, annyira jó volt látni az örömöt az öreg rockerek arcán. De a show mindig folytatódik, megy tovább. Még nem szólt a Vándor. Az örök dal, a nagy kedvenc, ami nélkül nincs koncert, amiben mindenki megéli kicsit a maga életét, mert mindenki volt vándor valamikor. Végre átláttam a fejek fölött, a térdelő embertömeg hátborzongató látványa megérintett. És láttam, hogy bizony nem csak nekem potyognak a könnyeim. Ez a dal mindig könnyeket csal a szemembe. Most már tudom, nem csak nekem.

Lassan búcsúztatott minket a zenekar. Nem akaródzott hazamenni, de egyszer mindennek vége van. De kaptunk útravalót, hitet és reményt – „Menj, lépj tovább, ahogy a szíved érez, és az út során mindig szabadon érezz!” Könnyebb lesz elindulni. Még akkor is, ha éreztem, az utolsó dallal együtt bizony én is kifutok a világból. Semmi nem érdekelt, nem siettem. Minek? Tudom, a Lord itt lesz még öt-tíz-húsz és sok év múlva is. Itt lesz nekem és a gyerekeimnek is. Az Örökké még az elején elmesélte nekünk, amit érzünk. Mert megtaláltuk nem csak a szerelmet, de őket is, itt vannak nekünk. Ha kell, ha nincs más vagy kell még más is, a zene az a tűz, ami átölel, ami erőt ad és reményt. A dalok azok, amik elmesélik az életünket, a vágyainkat és az érzéseinket. Mindig van egy dal, egy Lord dal, ami akkor és ott csak rólunk regél és ami reményt ad. Már indultam volna kifelé az utolsó hangokkal, de valami visszatartott. Senki nem mozdult. Senki nem akarta, hogy vége legyen. Egyszerre ismét tüzek gyúltak, vakító fény és konfettieső zúdult a közönségre. Úgy kapkodtak utána az emberek, mint a gyerekek, örömmel és játékosan. Vége lett és megértettük, most menni kell, de még nincs vége. A Lord marad és zenél még nekünk, sokáig. Mert kell a szó, kell a dal és kellenek a gitárok, a dob és Gidó is. Nem tudom, és azóta sem értem, mi volt ez a csoda, amit átéltünk, honnan került a szívünkbe ennyi érzelem hirtelen, de köszönet érte a Lordoknak és köszönet a Hammer Concerts-nek is. Ezt az estét nem lehet elfelejteni. moncsi

2012.09.15. PeCsa

29

Alig több mint húsz év. Csak egy emberöltő – ennyi ideje él a folk metál. Ez az egész olyan, mint egy nagy fa, temérdek ággal – vastagabbakkal, erősebbekkel és kicsiny vékonyakkal. A rock hatalmas nagy törzséből kinőtt a metál ága és az szerteágazott sok-sok stílusirányzat felé. Lehet persze kutatni a történetét, születését, de nem biztos, hogy kell. Sokkal többet mond, amit én éreztem a Club 202-ben rendezett Samhain Festen. Azt mondja el nekem ez a zene, hogy ebben a mocskos globalizált világban van pár nemzet, néhány zenekar és temérdek ember, aki tud nemzetben gondolkodni. Aki kíváncsi még mítoszainkra, legendáinkra, történelmünkre és hagyományainkra. Aki tudja, hogy Mása kezében mit keresett a táltosdob és hogy került a duda, a furulya, a hegedű és brácsa a metálzenekar színpadára. Egyáltalán, miért a kelta és szláv mitológia és kultúra a pagan metal alapja? És hogy miért Samhain Fest? Nos, a keltáknál az év két fő részre volt osztva. Samhain jelentette az újév, valamint a tél kezdetét, a sötétség kezdetét, melyet majd a világosság követ. A tél kezdetét a kelta kultúrák nagy ünneppel üdvözölték. Ünnepeltünk hát mi is szeptember utolsó napjain. Bár a buli délután kettőkor kezdődött, engem egy családi esemény nem eresztett a kezdésre. Azért arra kanyarodtam a kocsival, hogy meglessem, mi folyik ott – kígyózó sorokat láttam, a fiatalok között jó pár idősebb rocker arcát is felfedeztem. Nagy volt bennem a várakozás, de persze logikusan lemaradtam a Kerecsensólyom, az Ankh, a Niburta, a Tales of Evening (pedig a HammerWorld mellékleteként

32

kapott lemezük nagyon tetszik) koncertjéről, ám sikerült beesnem a Virrasztókra. Sajnos csak pár számot hallottam tőlük, de azok alapján kíváncsian ismerkedek velük, különösen hogy elcsíptem néhány, számomra igen érdekes rituálét. Jött azonban az egyik kedvenc, az ír és nagyon, de nagyon ír Darkest Era. A klasszikus felállású (két gitár, basszus, dob és ének) zenekar az igazi brit heavy metalt játssza, mely azonban szövegében a mesés ír történeteket hozza el nekünk. Énekesük, a nagy szakállas mackó Krum hangja csodásan erős és tiszta, ő maga pedig igazán szerethető figura. Az Arkona? Mit lehet róluk írni? Mását hallani kell, a hangja mindent elmond. Csodálatos, mély, telt hang, mely egyszer csak átvált hihetetlen metálos hörgésbe. És látni kell. Egy picike nő, akibe olyan félelmetes őserő szorult, annyi energia, hogy az elképzelhetetlen. Egyetlen percre meg nem állt, vele élt a színpad és az egész közönség. A gitár, a basszus és a dob mellé néha előkerült a furulya és a duda, a dalok pedig az orosz rónaság hitvilágáról regéltek, és ősi történeteket mesélték el nekünk. Ez a félelmetes, csontig hatoló zene megküzdött a hangosítási problémákkal és úgy uralta a színpadot, hogy néha attól tartottam, egyszer lerobban róla.

De ez a nap a Dalriada nagy napja volt. Új lemezük, a Napisten Hava megjelenése és bemutató koncertje. Nem csoda hát, hogy az Arkona fellépése előtt tartott dedikálás után magyar és külföldi fesztiválozók is kíváncsian várták a zenekart. Sajnos sokat kellett várni, mert a technika megtréfálta a fellépőket és a közönséget, így a kiírás szerinti 15 helyett, közel 50 percünk maradt levegőt venni a fülledt, izzasztó helyiség után a tágas, büfével felszerelt kerthelyiségben. Mikor visszamentünk, a színpad tele volt. Tizenegy ember, tizenegy hang és hangszer állt össze az ünneplésre, hiszen a stabil tagokon kívül eljött a Fajkusz Banda is. A várakozás pillanataiban a közönség dalolni kezdett, így csalogatva kezdésre Ficzek Andrist és társait. Laura szeme a színpadon felcsillant és beszállt a közös öröméneklésbe. A nehézkes kezdés rányomta a bélyegét a zenekar hangulatára, az pedig, hogy a csúszás miatt két dallal meg kellett rövidíteni a programot, a közönség felzúdulását vonta maga után. Kimaradt az Égi madár és a Szent László, de elhozták nekünk tavalyi albumukról az Ígéret dalát és Kinizsi mulatságát. Az új lemez dala, Hunyadi és Kapisztrán nándorfehérvári diadala nekünk a történelmet mesélte, de a külföldi arcok is azt mutatták, érzik, miről zenél és énekel nekünk a csapat. A szintén most bemutatkozó Borivók éneke igazi bulihangulatot hozott, tetőfokára hágott a pogó és András arcáról is eltűnt a feszültség. Érezhette, szeretik őket, senkit nem érdekelt a kezdés nehézsége, az, hogy az aprócska színpadon alig fér el a sok-sok zenész, csak a zene. Azonban nem csak ünnep volt ez a nap, hanem a búcsúzás napja is. Búcsúzott – igaz, csak márciusig – a közönségtől Binder Laura, aki kisbabát vár. Az ilyen búcsú soha nem keserű, hiszen egy csoda várása miatt hagyja el az énekesnő egy időre szeretett közönségét. Az anyaság örömétől ragyogó fiatal helyére pedig egy csodálatos, igazán metálos hangú helyettest találtak Kun Anita személyében. A mélyebb, erősebb hang egy kedves dallal, a Leszek a hold-dal mutatkozott be, melyhez tökéletesen illett Ungár Barnabás hörgése. Laura búcsúzott, meg is könnyezte

párszor a közönség szeretetét és az utolsó három dalt – köztük a lemezt beharangozó klipből megismert és megszeretett Dudást – a két énekesnő már együtt énekelte a közönség legnagyobb örömére. Három kedves csapatot hallgattam végig. Mindegyik bandát pagan metál zenekarnak nevezik. Szerencsésnek mondhatom magam, mert mindegyikük szövegeit is értem. Ám mégis, mindegyikük más és más élményt adott nekem, annyira mások és annyira különbözőek. Nálam más a sorrend, a fellépők sorrendje, de akkor és ott ez így volt jó, így kellett lennie. A három zenekar közös európai turnéra indul. Pozsony, Bécs után eljutnak Madridba és Lisszabonba is, ahol tudom, ugyanolyan szeretettel fogadják majd őket, mindannyiukat, mint itthon. Tudom, ott is ugyanúgy gyógyírt ad a sebekre és enyhülést hoz a dal. Visszajönnek, ha elvitték a regéket messzi tájakra is, mert itt vannak otthon és itt is otthon vannak. „Éjszaka Lángja, Hű fiad gyámja, Hej, maga Táltos Hold-Anya, Útra ha lépünk, míg hazaérünk Kísérd a léptünk, vezess haza.” moncsi

2012.09.29. Club202

DARKEST ERA, ARKONA 33

Fogalmam sincs, kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy meg kellene szervezni egy ilyen koncertet – nem tudom, bár gyanítom, hogy egy bizonyos örökmozgónak, a szakma egyik nagy öregjének (akiben még mindig minimum hatszor annyi vitamin van, mint a harmadannyi idősek többségében) nagyon sok köze lehetett hozzá. Ha végigtekintünk azon, hogy az elmúlt egy évben mit csinált, mit hozott össze ez a bizonyos személy – hát persze, hogy Schuster Lórántról van szó –, ha képzeletben továbbhúzzuk a vonalat, amit ő rajzolt meg, szinte magától értetődő, hogy sor került erre a rendezvényre. Olyan az egész, mint amikor valaki sorban kipróbálgatja az alkatrészeket, azután az egészet egybeszereli, és… Láss csodát! Működik a gépezet, méghozzá nem is akárhogyan. A P. Mobil jelenlegi „személyzete” az utóbbi egymásfél év során kovácsolódott össze valódi egységgé; olyan egységgé amelyben három tapasztalt, és három fiatal, bőven harminc alatt zenész képes és tud összedolgozni úgy, hogy tökéleteset produkálnak – ugyanez történt ezen az estén a szakma alapjait annak idején lerakó művészekkel és a fiatal zenészekkel/énekesekkel. Valamikor tavasz végén volt egy Mobil koncert a PeCsa Rock Caféban, ahol a műsor első órájában egymást váltogatták a vendégénekesek – valahogy úgy, ahogy ezen az estén a zenészek: simán, tökéletesen, lényegében bakik nélkül. (Erre szokták mondani: ahogy a nagy könyvben meg van írva.) Mindig is benne volt a levegőben, hogy valamilyen módon illene – ismét – megemlékezni a már régóta legendának számító Radics Béláról, meg az ugyancsak fiatalon meghalt Bencsik Sándorról, és…

34

És ha már róluk megemlékezünk, akkor esetleg meg kellene emlékezni az ex-Hungáriás, ex-LGT-s Barta Tamásról is. Három gitáros, három kiváló dalszerző, három fiatalon elhunyt zenész, akiknek az ötletei, kreativitása nélkül nem léteznének azok a félelmetesen jó dalok, amelyek nélkül jó néhány élménnyel szegényebb lenne a közönség; akiknek a tüze nélkül valahogy… valahogy hidegebb lenne a világban. Túlzás? Ha végigtekintünk a dalokon, amiket ettől a három embertől kaptunk, világossá válik, hogy amit leírtam, nem szimpla ömlengés. Barta Tamás írta például a „Vallomás” című LGT dalt („Előbb lépnek el a hegyek, előbb szólnak rád a kövek…”), vagy a („Nevét se tudom még, kezét se fogom még, csak azt tudom, hogy) Ő még most csak tizennégy”-et. Bencsik Sándor? „Kétforintos dal”; „Forma 1”, például, vagy „Tűzimádó”, „Főnix éjszakája”, „Menj tovább”, na meg a P. Boxos dalok. A Kapitány nevéhez kötődik például a „Megátkozott ember”, „Lángszívű lány”, és az évtizedek óta ütős dal (amiről a koncert egyik fellépője azt állította, hogy ha himnuszt kellene választani a magyar rocknak, nem lehetne más, csakis ez), a „Zöld csillag”. És ez még csak néhány azok közül a dalok közül, amelyek az idősebbekben felidéznek valamilyen emléket, a fiatalabbakban pedig vagy irigységet keltenek („Ó, hogy miért nem születtem korábban!”), vagy felébresztik vágyat, hogy valami hasonlót csináljanak,

valami hasonlót találjanak maguknak; a dalok közül, amelyek könnyet csalnak a honvágytól vergődők szemébe, mert ezek is egy kicsit részei annak, ami egy országot hazává tesz; a dalok közül, amelyek ha mást nem is, de legalább néhány kellemes percet szereznek az embernek. Ezek a dalok olyan érzéseket szítanak fel az emberben, amelyek nélkül lehet, de nem biztos, hogy érdemes létezni; ezek a dalok valahogy… Valahogy annak is vigaszt adhatnak („…menj, az úton menj tovább…”), aki úgy éppen érzi, bedeszkázták fölötte az eget. Ezektől a daloktól, ha megszólalnak („…siess haza, vár a mama…”) önkéntelenül mosolyogni kezd az ember. Ha zenéről van szó, még ma is túl sokszor hallani az ostoba mondatot: „Magyar, de jó”. Mintha a kettő kizárná egymást… Nos, ezen az estén ismét bebizonyosodott, hogy mekkora baromságot beszél, aki kiejti a száján ezt a mondatot; ezen az estén, amikor nagyon teltházgyanús volt a PeCsa, ismét bebizonyosodott, hogy sokan szeretik a jó zenét, a magyar zenét. Tisztelet azoknak, akik megírták ezeket a dalokat – bár sokszor talán fogalmuk sem volt arról, hogy milyen maradandót alkotnak. Talán csak zsongott a fejükben egy téma, valami ötlet, ami kikívánkozott, ami aztán a zenésztársak, a szövegírók segítségével addig-addig gyúródott, míg olyanná vált, amilyennek mi ismerjük.

Tisztelet azoknak, akik annak idején előadták ezeket a dalokat, és tisztelet azoknak, valamennyi szervezőnek és résztvevőnek, akik ezen az őszi vasárnap estén lehetővé tették, hogy ismét elhangozzanak – így, ahogy elhangoztak, a magyar zenei élet színe-java, idősebbje-fiatalabbja előadásában. A facebookon valaki azt írta, ez az este „a zene ünnepe volt”. Egyetértek. A zene ünnepe – a zenéé, ami megkönnyíti az emlékezést, ami mindig képes volt arra, hogy félresöpörje az emberek közötti ellentéteket, a gondolkodásbeli különbségeket, úgy a színpadon, mint a nézőtéren. Érdekes volt látni azokat a (már bocsánat!) bácsikat és néniket, akik ugyan 70 felé közelednek, de még mindig ott a szemükben a csillogás; érdekes volt látni a jó negyveneseket, akik annak idején ugyan kiscsikók voltak, de őriznek valamilyen személyes emléket ezekről a zenékről; érdekes volt látni a huszonharmincéveseket, meg a néhány tinédzsert, akik éppúgy a magukénak érezhetik ezeket kortalan dalokat/dalszövegeket, mint a tőlük jóval idősebbek. Érdekes volt látni, ahogy egy idősebb pár mellett négy-öt harmincas motoros (Hell’s Angels Hungary, Devils MC) állt, kicsit arrébb meg pár gimnazista lány; érdekes volt látni a konszolidálódott excsöveseket (ha tudjátok még, ez annak idején mit jelentett), és nem sokkal távolabb az aktuális lázadókat, a mai tinédzsereket. Érdekes módon itt most nagyon jól megfért egymás mellett a kopasz magyar harcos és a punkba hajló „okos gyerek” – valahogy olyan volt az egész, mintha a fradisták és az újpestiek egymás mellett drukkolnának a magyar válogatottnak, de hát a rock, a magyar rock erre is képes. Nem szeretném felsorolni a fellépőket, hiszen a nevük a koncert minden plakátján megjelent, és nem szeretném felsorolni az elhangzott dalok címét sem. Azoknak, akik ott voltak a nézőtéren, ez az este úgyis örökre megmarad, azok pedig, akik nem jöttek el… Nos, őket talán kárpótolja a koncertről készülő DVD, ami remélem, hamarosan megjelenik. Szántai Zsolt Koncertfotó: Temesvári Gergely

35

Manapság, amikor úton-útfélen azt hallja az ember, hogy megélhetési okok miatt, az érvényesülés lehetőségeit keresve, esetleg bedőlve bizonyos, nem túl egészséges és nem túl nagy igazságtartalmú propagandának, vagy egyszerűen csak divatból sok, nagyon sok ember „lelép” ebből az országból, a hazájából, kivételesnek lehet tekinteni az olyan embereket, akiket tehetségük, tudásuk, szakmai múltjuk miatt bármikor tárt karokkal fogadnának „odakint”, ők viszont mégis inkább itt maradnak. Maradnak, talán azért, mert szeretnek itt élni; talán azért, mert érzik, hogy nélkülük, a hozzájuk hasonlók, a tenni vágyó és tenni tudó emberek nélkül esetleg valóban be fog következni az az állapot, amit sokan már most valósnak hisznek. Maradnak, talán éppen azért, mert tisztában vannak azzal, hogy máshol is keményen kell dolgozni – ezt már a saját bőrükön tapasztalják –, és maradnak, mert elég kitartásuk, szorgalmuk, elhivatottságuk révén innen, már most sikerült elérni a céljaikat. Ők azok az emberek, akik sosem mást okolnak saját kudarcaikért, csakis önmagukat, és ahelyett, hogy hárítanák a felelősséget, ahelyett, hogy szimplán elfutnának, összeszorított foggal még többet gyakorolnak, még keményebben dolgoznak. Aminek aztán meg is lesz az eredménye. Havancsák Gyulát 2002. táján ismertem meg, akkoriban egy könyvkiadónál dolgoztam, és a Hammerworld magazinnál dolgozó egyik ismerősöm ajánlotta, mint kiváló grafikust. Akkoriban nagyon óvatos voltam a grafikusokkal, a művészekkel, a borítókép-készítőkkel, de Gyula (vagy: H. Jules) munkáinak láttán nem kellett sokat vacakolni a döntéssel: örültem neki, hogy vállalja a munkát. Az akkoriban született képei láthatók a Szukits kiadó bizonyos könyveinek címlapján (Lovecraft összes 3 kötet; Lem összes stb). 2002 nem tegnap volt… Most, tíz évvel később ismét találkoztunk, és elbeszélgettünk.

36

– Mesélj! Mi van veled? – A legfontosabbat? Született egy gyermekünk… Ő a legfontosabb! Ezen kívül… Mit akarsz hallani? Meséljek arról, hogy mikor, hogyan kezdtem rajzolni? Hát, egészen kicsi koromban… – Tehetséges gyerek voltál? – Ezt sokszor megkaptam, és volt idő, amikor örültem is az ilyen jelzőknek, de ma már másképpen gondolom. Ma már úgy gondolom – persze lehet, hogy tévedek –, hogy az úgynevezett tehetség csak egy alap, egy olyan adottság, ami önmagában semmit, vagy nem túl sokat ér. A gyermekkori tehetség, az talán csak egy hajlam, érdeklődés… felfokozott érdeklődés bizonyos, esetleg éppen kreatív tevékenységek iránt. Ebből a hajlamból, ebből az érdeklődésből aztán később, egy bizonyos eszköz segítségével az ember előhívhatja magából az értékeket. Magából, a lelkéből, az agyából… – Eszköz? Milyen eszközre gondolsz? – A gyakorlásra. Az iszonyú sok gyakorlásra. Enélkül az

ember, legyen bármilyen istenadta tehetség, képtelen megvalósítani azt, amit elképzelt. Nem tudja kiereszteni magából, a lelkéből, a fejéből azt, ami kikívánkozik onnan. Az, hogy mondjuk az én szakmámban… – Melyik szakmádra is gondolsz? – Nevezzük úgy, hogy „rajzolás”. Meg talán egy kicsit a zene… Bár ez utóbbit nem tekintem szakmámnak. Szóval, mondjuk a rajzolás esetében, de a zenében is, mindig utólag derül ki, hogy az, amit az ember így létrehoz, nevezhető-e egyáltalán művészetnek, vagy nem. Előbbutóbb az is eldől, hogy ez a bizonyos valami mennyire értékes, mennyire számít eredetinek. Persze, ha valami tényleg belülről jön, akkor… Akkor már valószínűleg van benne némi művészet. Mostanában például próbálok úgy dolgozni, hogy érezzem, lehetőleg tudatosan átéljem ezt a belső indíttatást. Ilyenkor a munka olyan, mintha egyfajta meditáció lenne. Így lehet igazán elmerülni benne… Persze, rutinból is ki lehet dobni bármit, és van olyan helyzet, amikor a rutin

fontosabb, mint a bármilyen eredeti, ötletes, újszerű művészi megközelítés, de azért az az igazi, amikor tényleg belülről jön a dolog. A rutin… Amit én csinálok, azt többnyire alkalmazott művészetnek lehet nevezni. Borítók könyvekhez, de főként lemezekhez. Ilyenkor több szempontot figyelembe kell venni, többek között a megrendelő igényeit. Van például egy olyan képem, aminél nagyon sokat beleadtam. Egy gorgót kértek tőlem… Megcsináltam: gorgó, kígyóhaj, szórja a homokot a kezéből, ami az élet megsemmisülését jelképezi. Álomszerű, mitikusmisztikus kép lett, érezni lehetett rajta, hogy hopp, ebben aztán tényleg van valami, de aztán a megrendelő háttércserét kért, színcserét kért. Nem kell szárny, nem kell ez, nem kell az… A végén lett belőle egy kép, ami nem rossz, de szerintem nincs meg benne az eredeti hangulata. Aztán elküldtem a képet a megrendelőnek, a zenekar énekesének,

37

aki nekiesett, átalakítgatta a tónusokat, megváltoztatott rajta pár részletet, és visszaküldte, hogy tessék, ez kell, ne nyúljak semmihez, így jó. Nem tragédia a végeredmény, de köszönőviszonyban sincs az eredetivel. – Nem rossz érzés, amikor azt látod, hogy lebutítják azt, amit csináltál? – Ilyenkor, ha belegondolok, hogy hiába törtem annyit a fejem, hiába olvastam utána bizonyos dolgoknak, mert egy tollvonással keresztülhúzzák az elképzeléseimet… Ez nem mindig kellemes, de nem gond, mert közben vannak olyan munkák is, amiknél úgy igazán odatehetem magam, és el is fogadnak tőlem mindent. A kisebb költségvetésű dolgoknál majdnem mindig ez van, és persze akkor is, amikor haveroknak segítek. Így ha többé-kevésbé szívességből készítek el egy borítót, akkor szabadabban gondolkozhatok. Vagy a másik: az idő általában engem igazol. Volt egy kép, ami nagyon jól sikerült. Baljós hangulat, még a lemez munkacíme is a „baljós/sinister” szó volt. A képen az ördög falrafestése, hasonlók. Passzolt is a zenekar hangulatához, mégsem fogadták el, azt mondták, hogy egyrészt már volt „ördögös” borítójuk. Hiába passzolt tartalmilag és volt erős vizuálisan a kép. Nem baj, pár évvel később az eredetit beválogatták a Spectrum fantasy antológiába, olyan festők képei mellé, mint Boris Vallejo vagy Brom, Rojo. Ez, a beválogatás ténye azt mutatja, hogy talán nem is volt olyan rossz a koncepcióm. – Rendben, itt most célozgatsz zenekarokra,

38

láttam is jó néhány borítódat, de azt még nem tudom, hogy jött ez a bizonyos külföldi kapcsolat. – 2002-ben, amikor találkoztunk, még nem igazán léteztek ilyen kapcsolataim. Egyébként ma már azokat a munkákat is másképp csinálnám, amiket akkor nektek készítettem. Most jobbak lennének. – Azért akkor se voltak rosszak… – Lehet, de most sokkal jobbak lennének. De az idő ilyen, alakítja az embert. Sokszor, amikor megkapom a zenekaroktól, kiadóktól a tiszteletpéldányokat, mondjuk félévente egy kupacot, és átnézem, hát… akkor a képeim háromnegyed részét félretolom, hogy már ezt is másképp csinálnám, ezt is… De hát ez egy ilyen szakma. Az ember folyamatosan fejlődik. De a kapcsolatról… Kicsi korom óta kedvelem az egyik kanadai thrash-speed metál zenekart, az Annihilatort. A gitárosuk valami félelmetesen jó, jazzt, bluest épített az alapjáraton metálos hangzásba, a zenében meg benne van itt-ott az az északi, hideg hangulat, ami mindig is tetszett. Na, szóval volt egy ismerősöm, aki a munkája révén meg tudta szerezni az Annihilator akkori másodgitárosának az elérhetőségét. Írtam pár levelet az illetőnek azután a zenekarnak is, felajánlottam, hogy dolgozom nekik, akár ingyen is. Tetszett nekik, amit kiküldtem, mert az „All For You” c lemezükhöz én készítettem a teljes grafikai kivitelezést. Persze, ők is változtattak, azt a képet, amit én a főborítóra szántam, betették belső képnek, és az egyik belső kép kikerült főborítónak, de a lényeg az, hogy mindent elfogadtak, amit csináltam. Borzasztóan büszke voltam arra, hogy az egyik kedvencemnek készíthettem lemezborítót. Aztán elkezdtem küldözgetni a leveleket a különböző együttesek

menedzsmentjének, a bandáknak, mindenkinek, akit elértem. Voltak, akik nem válaszoltak. Volt olyan, mint pl. a Samael, hogy szinte azonnal visszaírtak, hogy tetszenek nekik a képeim, de már évek óta ugyanazzal a grafikussal dolgoznak, szóval kösz, de nem. A HIM menedzsere azt írta, hogy hú, nagyon jókat csináltam, megmutatja a bandának, biztos nekik is tetszeni fog, aztán azóta se jelentkezett. Nem gond, mert ami az egyik csapatnak esetleg nem, a másiknak majd kelleni fog. De idővel jöttek olyanok, akiket álmomban sem gondoltam volna... pl: Stratovarius, Destruction, Nightingale, Grave Digger, Glenn Hughes, TYR, Tankard... etc... Ilyen, kisebb lépéseket tettem eleinte, aztán a HammerWorld is besegített… Menet közben játékfejlesztéssel foglalkoztam, ebből éltünk, és ezen a területen is nagyon sok mindent megtanultam úgy szakmailag, mint más értelemben. – Más értelemben? Ez most nagyon sejtelmes volt… – Pedig egyszerű. Például többször is végig kellett néznem, hogyan véreztetnek ki magyar cégeket. Végig kellett néznem, hogyan működik egyfajta… kettős mérce. Vagy inkább „mércétlenség”. Biztos te is láttad már, hogy vannak olyan emberek, akik mindent beleadnak, amikor dolgoznak. Erőt, elhivatottságot, időt, mindent. Olyanok, akik becsülettel akarnak dolgozni. Olyanok, akik nem kerülik meg például a gyakorlást sem és nem a mosolyukból élnek. Aztán egyszercsak jönnek azok, akik nem gyakorolnak, talán tehetségesek, talán nem azok, de az biztos, hogy csak úgy odakenik a dolgokat. És ekkor lépnek be a képbe a nem túl kompetens vezetők, akik azt a bizonyos mércétlenséget tartják szem előtt. A vezetők, akik simán lejjebb viszik a színvonalat, pusztán azért, hogy ezek a bizonyos

odakenős emberek, akik vagy ismerősei valakinek, vagy sem, érvényesüljenek a kevéssel. A vezetők, akik megpróbálják eltüntetni a különbségeket. És most csak szakmai különbségekre gondolok! Mintha az lenne a cél, hogy szép simára összemossanak mindent. Amíg ez nem változik meg, de kegyetlenül, addig itt komoly gondok lesznek. Ez a fajta liberalizmus, ha egyáltalán annak lehet nevezni, nem igazán segíti a fejlődést, inkább visszahúzza az embereket. Persze, ez sem új dolog. Kiskoromban például, a rajzversenyeken is valami hasonlót tapasztaltam. Nyolc-tíz évesen rajzoltam egy ősállatot, nem is volt rossz, aztán a díjat az egyik rendező gyereke kapta a pálcikaemberkéjével. Gimnáziumban volt valami háborúellenes plakátpályázat. Megcsináltam a képemet, szép lett. Nem a legjobb, de az első háromban helye volt. A díjat végül egy háborús övezetben élő gyerek nyerte el, valami nevetséges pályamunkával. Persze, megértem én, a maga módján szép gesztus, ez rendben van, de akkor miért nem kapott különdíjat? Miért nevezik az ilyet rajzversenynek? Mik az elvárások? Mit kell teljesíteni? Felvételiken is voltam, versenyeken is voltam, és hihetetlen, de sok helyen ki se nyitották a rajzmappámat, hogy megnézzék, miket csináltam, de az eredményt, azt mindig kihirdették… – Ha ennyi minden nem tetszik, miért vagy még mindig itthon? A kapcsolataid megvannak, a munkád nemzetközi… Mostanában több nagynevű grafikus is kiment. – Igen, ismerek közülük néhányat. Odakint megélnek

39

a nappali munkájukból, nem kell éjszakázniuk, viszont… Nem tudom. Az biztos, hogy én is a legjobbat szeretném a gyerekemnek, én is szeretnék nyugodtan élni; az is biztos, hogy ebben az országban mostanában már-már életveszélyes összeereszteni két, eltérő módon gondolkodó embert. Az is biztos, hogy amíg nem jön létre valamilyen valós összefogás, azok az egyébként pozitív, bár néha ellentétes irányú erők, amik az emberekben vannak, szépen kioltják egymást. Amíg ez így van, addig nem lesz változás. Igazság szerint a gyerekemet féltem, hogy esetleg olyan helyre kerül, ahol kifejezetten menő a butaság… Persze nem biztos, hogy a világ más pontján nem ugyanez a helyzet. Nem mondom, hosszabbrövidebb időre talán kimennék valahova, mondjuk tanulni, tapasztalni, de biztos visszajönnék. Család, barátok… Vannak dolgok, amiktől az ember úgysem tud megválni, akkor meg minek erőltetni a dolgot? Bizonyos szinten megértem azokat, akik úgy gondolják, máshol próbálkoznak. Vannak olyan ismerőseim, akik borzasztóan tehetségesek, mondjuk a

40

zenében, de mégsem jutnak egyről a kettőre. Sokszor tényleg elszomorítóak a körülményeik, de sokaknál azt látom, hogy esetleg többet is tehetnének. Attól, hogy valakinek van egy munkája, amit napi nyolc órában letol, de közben érzi, hogy mást akar, máshoz van tehetsége, akkor erre a bizonyos másra – ha tényleg komolyan gondolja – jutni fog idő. Csinálni kell. Ennyi. Persze… Persze, amikor ezek az emberek azt látják, hogy vannak, akik nagyon jól megélnek a képnek, zenének nevezett vackaikból, akik nulla tehetséggel boldogulnak, mert mondjuk jó kapcsolataik vannak… Na, ilyenkor megértem azokat, akik elkeserednek. – Szóval ennyi a titok? Kitartás és gyakorlás? – Nem hiszem, hogy ez különösebb titok lenne, de igen, kitartóan kell csinálni mindent. A másik az, hogy nem várhatom el másoktól, hogy higgyenek bennem, ha én sem hiszek igazán magamban. Aztán ott van az is, hogy időnként engedni kell… – Elviselni, hogy valaki szétbarmolja az ember grafikáját?

– Például…, módjával. Mert ezen is túl lehet lépni, aztán legközelebb már egy olyan felállás van, például, hogy azt kérik, küldjem gyorsabban a képeket, mert a zenészek a kreatív folyamatnál hasznosítani tudják a munkáimat. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ránéznek a borítóra gitározás, zene vagy szövegírás közben, és pontosan a látványtól jön egy-egy ötletük. Igen, van úgy, hogy bizonyos dolgok nem jönnek be a megrendelőnek, de van olyan is, amikor egymást tudjuk motiválni a zenészekkel. Most például a Destruction-nek, a német thrash bandának dolgozom. Az énekessel elég sokat szoktunk beszélgetni skype-on… Például ő is előre kéri a képeket, azt mondja, inspirálják szövegírás közben. Ez is… Tudod, ha nekem, mondjuk tizenöt éves koromban valaki azt mondja, hogy egyszer majd például a Destruction-nek vagy az Annihilator-nak fogok dolgozni (és a lista csak bővül..), hát… Hát biztos nem hiszem el, de nagyon, nagyon reméltem volna, hogy igazat mond. Szántai Zsolt