Illés Endre
Mestereim Barátaim Szerelmeim II.
2011
A SEBEZHETETLEN Bartók Béla HÉT AJTÓ 1 Vidékről kerültem Pestre, egy nagyon messzi kisvárosból, hegyek közül, lobogó mohósággal. Rögtön tegeződve akartam ismerni mindent, amit addig csak könyvek, hírek sodortak hozzám. A nyugtalanító, amorf valóságra vágytam, türelmetlen érzékszerveim gyors kielégítésére: színházra, zenére, a hidakról a Duna látványára, a Gellérthegyre, sok-sok emberre, a körutakra, a kirakatokra – és a város bőkezűen fogadott, Pest és Buda már kiheverte az első világháborút. Az orvosi kar dékánja kezet fogott velem, s ez a kézfogás az egyetem polgárává avatott: két hét múlva már boncolhattam is az Anatómiai Intézetben. Egy kart boncoltam először. Amikor késemmel belevágtam, megrendültem: ez a kar nem is olyan régen még egy ember karja volt, élt, s ugyanúgy megszoríthatta volna a kezemet, mint a dékán az Üllői úton, magas, sötét fogadószobájában. Megrendültem az új élményektől, de nem féltem. Nagyon fiatal voltam, a halál nem ijesztett, az életet kívántam mohón. Nem akármilyen életet. Író akartam lenni. És hogy megismerjem az embert, a testét és a megtámadott lélek árulkodó vallomásait: orvosnak kellett lennem. Néhány hónap múlva egy kirakatban felfedeztem Einstein könyvét, nyolcvan oldalon mondta el a relativitás elméletét, s én elszédültem a helyéről kimozdított, kitágult világtól. Korányi Sándor volt a legkedvesebb tanárom. A fizika, a kolloidkémia bevonulása az orvosi diagnosztikába a tankönyvélményem. A Nemzeti Színházban látnom kellett a Shakespeare-ciklust, Hevesi Sándor remeklő rendezéseit – a Vihar tetszett legjobban, de csalódtam is, mert a színpadról nem Babits Mihály fordítása szólt, csak Szász Károlyé. Medikus voltam, de beültem Riedl Frigyes néhány órájára, éppen arról a költőről beszélt, akit akkoriban nagyon szerettem – Vajda Jánosról. Közben megjelentek az első novelláim is.
5
Barátokat szereztem, a fiatal Szabó Lőrincet, Kodolányi Jánost, később a Párizsból hazatért Illyés Gyulát. Megismertem Tóth Aladárt is, az ifjú zenekritikust, aki ugyanabba a napilapba, a Pesti Napló-ba írta hangverseny-beszámolóit, melyben az én novelláim is megjelentek. Sokszor beszélgettünk, sok koncerten találkoztunk. És most jutottam el a forró maghoz. A Zeneakadémia nagytermében láttam először Bartók Bélát, azon a szorongató, forró estén, amikor Waldbauer Imrével I. hegedű-zongora szonátá-ját játszotta. Néhány nappal karácsony előtt voltunk: váratlan ajándékként kaptam a lenyűgöző, elkábító estét, a hegedű és a zongora tobzódó, pattogó hangjait, majd a zárótételben Ady Endre felforrt tengerének ellenpárját: az elszabadult tengert. Ez a merész, viharzó, keményen hangzó, kérlelhetetlen sodrású zárótétel és előtte a ködbe borult, panaszos adagio és még előbb a szonáta drámai indítása, az első allegro, a hegedű és a zongora egymástól elkülönülő, komor monológjai – ez a szédítő, lenyűgöző szonáta volt az első ajtó, melyen beléptem Bartók világába. Később, jóval később, többször is hitetlenül faggattam magamat: hogyan történt, hogy nem botlottam meg a magas küszöbön? Vajon értettem-e, amit hallok? Vagy a rám törő hangokban, abban a váratlan felzaklatottságban csak elhitettem magammal, hogy értem? Tárgyilagosan akarok tanúskodni magam mellett, s ugyanakkor magam ellen is. Hogy láttam-e a szonáta alaprajzát, hogy kibontakoztak-e előttem az első allegro kontrasztjai, hogy meghallottam-e a harmadik tételbe beáramló új dallamokat, felismertem-e az átalakuló régieket, követni tudtam-e a zongorát, amikor a gyászzenét megszólaltató adagióban visszafogja a hegedű sikolyait – nem, nyilván nem így hallottam azon az estén a hegedű-zongora szonátát. Még Bartók sötét fényű, elhitető zongorajátéka, még Waldbauer Imre fénylő, felejthetetlen hegedülése sem adhatta át számomra a teljességet – a teljességnek legfeljebb a töredékét. De a szorongásom igaz volt. A hangok lassúdó-gyorsuló körforgásaiban a szédülésem igaz volt. Hogy megértettem a vallomás szenvedélyes kétségbeesését és végül diadalmas, feltörő örömét – az én örömem is igaz volt. Hogy ritmusváltásaiban megéreztem a szonáta költőjének világokat teremtő erejét – a hitem igaz volt. Ez a túláradó szenvedély, hangnemeket kitágító kétségbeesés, elkeseredéssel erősített életszeretet, a kétségek robbanó, rohanó lezárása – ez a dionüszoszi zene rögtön hatalmába kerített, s már akkor este, a legelső felzaklatottságban besodort a kitárt ajtón Bartók világába. Persze még sok ajtón kellett belépnem.
6
2 Ilyen korai ajtó volt a zongorára írt Suite is. Egy zeneakadémiai hangversenyen a szvitet is a nagy többlettel, magának Bartóknak játékával, hiteles, leghitelesebb zongorahangjaiban ismertem meg. Tiszta, erős hangsúlyokkal játszotta, kérlelhetetlen ritmikai fegyelemmel, váratlan fortékkal, az el-elakadó lélegzet előkészítetlen szüneteivel. Forró lávatalaj ez a szvit: az Allegro barbaro szilajsága tér vissza a harmadik tételben, de ezúttal talán még több indulattal, mert a régi hangokat elborítják az arab gyűjtőúton hallott-feljegyzett, doboló ritmusok. És itt jelentkezik – zárótételként – az a tűnődő, fátyolozott, egyre borúsabb magány is, mely az elkövetkező Bartók-művekben, kivált a vonósnégyesek lassú részeiben, egyre nagyobb szerephez jut majd. 3 Gyergyai Albert írja – régi évekbe visszatekintve – szép, megilletődött Bartók-portréjában: „Hogy szerettük őt! Hogy szerettük őt! Hogy rajongtunk érte akkor, a húszas évek hangversenyein! Benne láttuk Ady folytatóját, magát a magyar Géniuszt! És amikor szikár, törékeny alakja megjelent a dobogón, puritánul, szerényen, csodálatosan formált koponyáján lazán ezüstös, ritka hajával – tombolva, önfeledten ünnepeltük, főképpen a karzaton.” Magam is tanúsíthatom – így volt. És hangversenyről hangversenyre én is ott tapsoltam a fiatal Bartókhívők táborában. Nem írhattam a hangversenyeiről beszámolót, mint a fiatal Tóth Aladár, nem voltam olyan szerencsés, mint a fiatal Gyergyai Albert, aki Bartók leveleit és cikkeit fordíthatta franciára, mert ugyanabban a Gyopár utcai villában lakott, mely két évig Bartók otthona is volt – én csak fiatal voltam, mohón, szomjasan fiatal, s hangversenyről hangversenyre, régi és új műveivel ismerkedve, egyre beljebb kerültem Bartók világába. Kigyulladt, izgalmas estéken hallgattam zongoradarabjait, Waldbau erék–Kerpelyék előadásában vonósnégyeseit, majd a lenyűgöző Első zongoraverseny-t, megint máskor a zongorára és zenekarra írt Rapszódiá-t, de még ezek előtt egy nagy remeklést, a sokfényű Tánc-Suite-et. Azon az elfeledhetetlen estén hallottam, amikor a prágai filharmonikusok szólaltatták meg minálunk, s Bartók zenéje úgy szökött a magasba, mint
7
a kigyulladó, robbanó tűzijáték. Akik ott voltunk, nem tudtunk betelni vele, tapsoltunk, ujjongtunk, s ráadásként az egész táncszvitet meg kellett ismételni. A prágai muzsikusok játéka egyre nehezebben felidézhető emlékké vált, de amit megszólaltattak, ma is a régi szépséggel él, s ha a népi dallamokat gyűjtő, fiatal Bartók Bélával akarok találkozni, csak ezt a szvitet kell újra meghallgatnom, az egymásnak rontó ritmusokat, az új formákba öntött magyar, arab, román, szlovák táncmotívumokat. Ebben a szvitben szólal meg klasszikus tisztasággal Bartók oly fontos vallomása, amit a népzene és a műzene viszonyát elemezve, szavakban is megfogalmazott: „Meg kell jegyeznünk – írja Debussyről, Sztravinszkijról és szemérmesen saját magáról is –, hogy itt nem népi dallamok puszta felhasználásával vagy egyes fordulataik átültetésével van dolgunk, ezekben a művekben a népi zene szóban aligha kifejezhető szellemének mély és belső átélése nyilatkozik meg.” Az ő megvilágító, fontos szavai ezek. Engem akkor, 1928-ban, a Tánc-Suite fináléja bűvölt el legjobban – számomra itt szólalt meg teljes fényében Bartók nagyzenekara. 4 Ha magyar költőkre gondolok: Bartók Béla ellenpontjának talán Berzsenyi Dánielt mondanám. Majdnem mindenben különböznek. De mindkettejük életében van olyan elem, amely mégis kísértetiesen azonos, s a két sors a polifon zenei szerkesztés szabályai szerint összeér. Berzsenyi életének alakulásában engem mindig megütött, hogy férfiévei várakozásban telnek el. Bartók életének is egyik fontos szólama a várakozás. Mennyi erő kellett ahhoz, hogy szorongató, hosszú várakozások közben ne vérezzenek el a tervei – és sokszor a már megírt vagy a félig megírt munkák is. Operájával, A kékszakállú herceg vára-val, már 1911-ben elkészült, és csak 1918-ban mutatják be. Balettjét, A fából faragott királyfi-t is jó ideig félre kell tennie. A csodálatos mandarin bemutatójára még tovább várakozik. Csak hét év múlva játsszák el külföldön, és csak 1945-ben a mi Operaházunkban. De ezt az előadást Bartók már nem látta, idehaza sohasem láthatta a Mandarin-t. Amikor A kékszakállú herceg várá-val végre megismerkedhettem, éppen negyedszázad telt el azóta, hogy Bartók a kottapapírra leírta az opera utolsó hangjegyeit.
8
Hét ajtó nyílik ki a Kékszakállú sötét várában a szerelmes Judit előtt: a kínzókamra, a fegyveres ház, a kincseskamra, a virágoskert, a kilátás a fényes birodalomra, a könnyek tava, s az utolsó ajtó mögül előlépnek a régi asszonyok. Közéjük temetkezik végül Judit is, koronásán, palástosan, kilépve a semmibe, a parttalan csendbe. Akkor, 1936-ban, az Operaház felújítását hallgatva, önhitten azt gondoltam: már teljesen bejártam Bartók világát. Bejártam – hiszen ismertem kitáguló dallamainak szenvedélyességét, nemegyszer megborzongtam a mélyből feltörő, sötét ösztönök ömlésétől, hallottam szikrázni a zenekarát, és láttam elborulni mind sötétebb színekben, tudtam, hogy ez a zenekar váratlanul sikoltani is tud, mindent tud, mindent átad, a perzselés, a bizsergés, az irtózás pillanatait, a szétfeszülő-ös�szehúzódó kínt, a száraz dobhangokban az ostorcsapást, egy-egy feltörő glisszandóban a szilaj örömet – és az önhitt fiatalember mégis megszégyenült ezen az estén, a Kékszakállú felújításának estéjén. Megszégyenültem, mert csak ekkor ismertem meg Bartók varázslatai közül a fényt, a sok fényt, a magasból alázuhogó roppant fénytömegeket, s az örvénylő fényözönben rögtön az elborulást, a félelmet. A Fény varázslata volt az egyik nagy újdonság. És a másik az Éjszaka. A néma éjszaka nyitott, végtelen égboltja. A fény az ötödik ajtó mögött ragyog, a csúcsra érés pillanataiban. „Szép és nagy a te országod” – mondja a szerelmes asszony először szinte megsemmisülten a férfinak. De ebben a fénylő pillanatban mégis a szédülés élménye a legszorongatóbb. Az ostromló, nyugtalan boldogság nem ismeri a nyugvópontot, és Judit konok kíváncsisága rögtön szétzilálja a herceg tömör szólamait, a már-már kibomló, szárnyaló melódiát, a beteljesülő szerelmet. 5 „Fogjad, itt a hetedik kulcs” – mondja Kékszakállú az asszonynak, és feltárul a hetedik ajtó. A múlt. Az előrelépő három asszony. Egy-egy napszak, a reggel, a dél, az este jelképei ők – és Judit, az utolsó kaland, már az éjszaka. Félelmetes zenekari változással bizonyosodunk meg erről. Mintha nagy lépcsőkön haladnánk lefelé, és túlfeszített, megolvadó hangok kísérnének. Egy-egy pillanatra még kitágul a teljes láthatár, de a záróhangok már kitisztítanak, elsimítanak minden egykor volt nyugtalanságot. Judit s vele mi is kilépünk a sötétbe.
9
Nem tudom elhallgatni: kissé szenvelgő szövegkönyv ez. És Bartók nem is ezt a szecessziós ízlésben fogant drámaváltozatot írta meg a zenéjében, nem azt a közhelyet, hogy nő és férfi nem találhatja meg egymást, s a férfi végül mindig magára marad. Bartók zenéje más drámát mond el. Hozzám később is, mindig úgy szólt a Kékszakállú, hogy Bartók itt az élet mohó szeretetét írta meg, az élet retteneteitől elfordulást, az életet ostromló vágyakat, az életben a kielégíthetetlenséget s végül a megrendülést, hogy az életből – bármennyire ostromoltuk – ki kell lépnünk az éjszakába, a semmibe. 6 Utazni sokféleképpen lehet. Kényelmesen – vonatablakból ismerkedve a tájjal. Idegen ízekért – óvatosan kortyolva a mást, a különbözőt. Kíváncsian – és kíváncsiságunkkal megakadni a rikító színeknél, az egzotikumnál. Utazni lehet elfogultságokkal, eleve-tudással – és igazában ezt a kicsi igényt nem szabad lebecsülni. De aki Bartókkal tart, hosszú, nagy utazásokra készüljön el. Ha ő kisgyerekekkel akarja megismertetni a zongorahangokat és a hangszer lehetőségeit, a pedagógiai feladat hamarosan túllép az alapozáson, áttöri a falakra boruló kupolát is, s tíz év munkáját joggal nevezheti végül Mikrokozmosz-nak. Mert ez a lényeg. Ő kivágások és részletek helyett mindig egy-egy teljes világba viszi, aki vele tart, mikrokozmoszokba és makrokozmoszokba. Így lesz a népdalgyűjtésből is egyre izgalmasabb felderítő munka, mert Bartók nemcsak egyetlen forrást akar megismerni, a többit is, mennél többet, és eljut a román kolindákhoz, a szlovák dallamvilághoz, a bolgár ritmushoz, az arab zenéhez, Törökországban az anatóliai nomád törzsek ősi hangsoraihoz – így tár fel Bartók elsüllyedt rétegeket. Feltárja őket, és elemeikből, szellemükből új világokat épít. Számomra – nagyon sokáig – a legnyugtalanítóbb bartóki út a Két zongorára és ütőhangszerekre írt szonáta volt. Különösen az első tétele. Azelőtt még az ő zenéjében sem hallottam annyi kísérteties, vad és mezítelen hangzást, álombeli szorongásokkal átitatott részletet, ismeretlen veszedelmek közeledését, a megütött dob és gong szavában a feltörő félelmet, majd ugyanettől a riadozástól elválaszthatatlanul a kísértést és a vágyakozást is. Mintha keskeny hidakon vezetne át egy irracionális világba, ősi mélyvilágba – és ezt a fenyegető, démoni zenét mégis a megújulás, a tisztaság vágya járja át.
10
Igazi ünnepi zene a Két zongorára és ütőhangszerekre írt szonáta – elfulladva hallgattam sok-sok évvel ezelőtt. Nem az ősbemutatóját, nem Bázelban, mert ezt a nagyméretű zenét idegen kívánságra, bázeli rendelésre írta Bartók, de még ugyanebben az évben idehaza, az operaházi bemutatón. Az egyik zongoránál ő maga ült, míg a másiknál felesége, Pásztory Ditta, aki ekkor szerepelt először a közönség előtt. Nagyon sötét európai égbolt alatt, a közeledő világháború árnyékában, már-már a búcsúzás szorításában az ünnepi zene igazi ünnepe volt ez az este. Idehaza Bartókot talán csak két év múlva, utolsó hangversenyén tapsolták forróbban, az ujjongás csillapíthatatlan szeretetével. 7 Kodály Zoltán néha csípősen, kajánul tudott tréfálni. Nemcsak idegenekkel, félidegenekkel – még Bartókkal is. Egyik emlékező cikkében, 1950-ben, Kodály azzal magyarázza a folklorista Bartók egyre szélesebben gyűrűző, szomszéd országokba, majd még távolabbra vezető érdeklődését, hogy… – különben helyesebb, ha szóról szóra idézem őt: „Egyelőre az időpazarló keresés, a sok rábeszélés untatta, fárasztotta Bartókot gyűjtőútjain, s a költségeit is növelte. Egy ízben Pécs környékéről kedvetlenül érkezett meg: keveset talált, az egy dalra eső költség meghaladta a három koronát (akkor kb. három svájci frankot). Így jutott hovatovább arra a meggyőződésre, hogy magyart már nem érdemes gyűjtenie.” Így írja Kodály, de természetesen maga sem gondolhatta komolyan, hogy Bartókot anyagi meggondolások szorították az idegen népi zene tanulmányozására és gyűjtésére. Hiszen még haldoklása éveiben is, Amerikában, a híres jugoszláv népzenei gyűjtemény rendezésével foglalkozott, és egy lemezekre felvett indián anyag érdekelte. De Kodály tréfája mégis leleplez valamit Bartók szorongásaiból. Mindig szorongva félt az anyagi ínségtől, s különösen utolsó amerikai éveiben félt, mert akkor már nagyon fáradt és nagyon beteg volt. Csak meghatódva tudom olvasni amerikai leveleit: még fél évre, még egy évre való pénzük van, azután nem tudja, mi lesz velük. Meghosszabbítja-e a Columbia-egyetem a szerződését, szerez-e magántanítványokat, lesz-e elég pénze arra, hogy zongorát béreljen. Ahányszor összegyűjtött leveleit olvasom, a fáradhatatlan Demény János gyűjtését, meghatódásomba minden alkalommal érezhető, ment-
11