Időutazó vagyok. főszerkesztő

Időutazó vagyok Gondolom, sokunkkal előfordult rnár, a Galaktika olvasói közül pedig talán még többünkkel, hogy szívesen részt vettünk volna egy jó kis időutazásban. Vannak, akik tesznek is érte; ha másként nem, hát elővesznek egy régi fényképet vagy egy kedves emléket, ami a múltat idézi számukra. Az elszántabbak regressziós vagy reinkarnációs hipnózisra jelentkeznek, hogy életük egy korábbi szakaszába vagy akár egyik előző életükbe utazhassanak - vélt vagy valós módon. Ezek persze akaratlagos cselekedetek, és leginkább csak emlékezésnek tartjuk, de vannak kitüntetett pillanatok, amikor spontán is létrejöhetnek ezek a kvázi időutazások. Amikor valaki súlyos balesetet szenved, azt szokták mondani, lepereg előtte egész addigi élete. Nos, ezt elég nehéz lenne szándékosan előidézett eseménynek tekinteni. Szerencsére ebben nem tudok állást foglalni, mert még nem éltem át ilyen krízist; viszont imádom az időutazást, és kifejezetten vadászok az olyan spontán pillanatokra, amik lényegesen kevésbé veszélyesek, mint egy baleset. Amikor beleszagolok egy tearózsa kelyhébe, vagy megérzem a frissen készített málnahab ibolyaillatát, esetleg beleharapok egy érett görögdinnyébe, néha egy szemvillanásra, a másodperc törtrészére visszarepülök életem egy korábbi, általában gyermekkori pillanatába. Előre sosem tudhatom, hogy hová, és nem is minden íz, illat indítja el az időutazást. Akadnak persze olyanok, akik azt mondják, az időutazást semmilyen távoli jövőben nem találták fel, mert akkor már a jelenben is létezne, hiszen valószínűleg előbb-utóbb a mi korunkba is visszajönnének az időutazók. Nos, ebben az okfejtésben van valami, de a magam részéről nem tudok azonosulni vele. A természet már rég kitalálta az időutazást, legfeljebb nem vesszük észre. Pedig csak kicsit le kell lassulni pörgő világunkban, picit leállítani a zakatolást, és érzékszerveink segítségével szinte bármikor létrehozhatjuk, igaz, csak röpke pillanatokra. Lépjünk oda a kerítésen túl illatozó virághoz, harapjunk egy nagyot valamelyik ínycsiklandozó gyümölcsbe, s ha szerencsénk van, a ritka aroma visszarepít minket a múltba! Az időutazás tehát létezik, már csak ki kell találni, hogyan lehetne továbbfejleszteni. Én mindenesetre magamat továbbra is időutazónak tartom, és élvezettel élem át ezeket a ritka pillanatokat. Nincs benne semmi ördöngösség, tessék kipróbálni, működik!

Burger István főszerkesztő

6

Nemere István: Halhatatlanok (befejező rész)

16 Sci-fi hősök: Interjú Charlize Theronnal 20 Gore Vidal: Babérkoszorús pillanat 24 Harc az Északi-sarkért 30 Harry Harrison-megemlékezés 31

Harry Harrison: Visszatekintés a harmadik évezredre

33

Kapcsolatfelvéte l

34

Toochee: Dupla vagy semmi

40

Filmajánló

42

George Saunders: Menekülés a Pókfejből

56

F. Tóth Benedek: G-moll

62

Rozsdaerdő

64

Hayden Trenholm: A düh terhe

74

Jevgenyij Jakubovics: Ahány ház, annyi szokás

81 84 86

Intelligens dizájn Kütyü Jean-Pierre Andrevon: Ajándékok

Nemere István: Halhatatlanok (befejezö rész)

Az örök élet csábító kilátás, de mi van, ha ahhoz, hogy elérjük, már eleve szükség van egy halhatatlanra?

TARINI ARCÁN fájdalmas fintor szaladt át. Félig örülhetett csak. Adamus a markomban van, gondolta. De ennyi bizonyíték nem elég, hogy mások is elhiggyék: halhatatlan! Keserűen mosolygott. Senki sem figyelt rá. - Németalföldön is éltem, de nem sokáig. Menekülnöm kelleti a protestánsok és katolikusok harcai miatt. Egyszer spanyol fogságba is kerültem, de mert jól ismertem a nyelvet, sikerült elhitetnem fogvatartóimmal: magam is közülük való vagyok, aki csak véletlenül keveredett bele az ügybe. Az „ügy" különben protestáns könyvek kinyomtatása volt, engedély nélkül persze... Amint kiszabadultam, azonnal hosszú vándorlásra indultam kelet felé. Az ezerhatszázas évek elején Párizsban tűntem fel. Medici Mária éppen egy ispotályt alapított a szegényeknek. Bizony nagyon sok ember élt akkoriban öregen, betegen, magányosan, nem volt senkijük és senki sem törődött velük. Sokszor ott haldokoltak az utcákon, az emberek átléptek fölöttük. Ebbe a kórházba azonban felvették a szegényeket úgy is, ha nem volt egyetlen garasuk sem. Akkoriban, elveszítve korábbi

vagyonomat, magam is szegénynek számítottam. De mert orvos is voltam, hát úgy véltem, egy ideig mint gyógyító tevékenykedem, aztán majd csak akad valami jobb lehetőség. És lett is! Egy betegem Párizsban üzletelő itáliai bankár volt. Akkoriban ez még eléggé ismeretlen foglalkozás lehetett, hiszen éppen hogy alakulgattak az első bankok Amszterdamban, Velencében... Mivel megmentettem az életét, jelentős összeget adott nekem a vagyonából, kitanított a mesterség fogásaira - ez alig tíz napot vett igénybe -, és vele együtt tértem vissza Velencébe. A város, amit korábbról ismertem, nagyon megváltozott, hatalmassá duzzadt és tele volt erővel. A Banco di Rialto befogadott. Lona háta mögött egy férfi súgta a mellette ülőnek, elég hangosan: - Foglalkoztam ezzel a korszakkal, ott tényleg volt egy ilyen nevű bank. Mire a másik, fagyosan: - Az még nem bizonyít semmit. Ahogyan te megtudtad, ő is megtudhatta. Lona nem vette le a szemét Adamusról. Valahogy idegesítette a háta mögött ez a két mon-

dat. Az első azért, mert hát nem kell támogatni Adamust, hiszen biztosan igazat mond. Lona teljesen meg volt győződve erről. A másik mondat pedig azt sugallta, hogy Adamus csal, hogy egy szélhámos. Lona egy pillanatra becsukta a szemét: „ha nem lennék rendőr, adnék én ennek a pasasnak", gondolta teljesen értelmetlenül. Ilyent akkor sem tenne, ha nem egy olyan igazolókártya lapul a zsebében, amivel ezen a földrészen szinte bármit megtehet. A TKK embereinek igen sokat megengednek. A nö lopva Tarinire sandított, de a főnök arca áthatolhatatlan volt. Élő álarc. Adamusé viszont folyton változott. Nem a megvilágítás miatt. Egy belső erő változtatta el olykor a vonásait, vagy tényleg kétezer év alatt szerzett ilyen képességet? Amivel mások nem rendelkeznek? A közönség néha elámult ezen. Egy perc, és mintha nem ugyanaz az ember ülne ott, pedig hát közben nem ment el sehová. Mégis, az arca sokat változott. Walski kidülledt szemmel nézte, és nem tudta elkapni róla a tekintetét. - ... Megtetszett a bankárkodás. Velencéből, immár ottani polgárként kétszer is elutaztam Németalföldre. Egyszer az utcán meglátott egy festő, és azt mondta, csoportképet alkot, szüksége van rám. Többen felháborodtak, mert hiszen a város polgárait kellett ábrázolnia, ő mégis rám gondolt. Azt mondta, olyan jellegzetes, időtlen arcom van. Mintha régtől fogva itt lennék... Ez az ember, Rembrandt volt talán az egyetlen, aki sejtette, kiféle vagyok, de soha nem kérdezett rá egyenesen. Pedig neki talán bevallottam volna... Az Űr 1636. esztendejét írták, és a mester akkor festette az Éjjeli őrjárat című képét. Mielőtt a mondat véget ért volna, a háttérben, millió pixel szülte ragyogó képen megjelent a festmény. Most nem is kellett koncentrálnia a vetítőnek. A főszereplő szakállas parancsnok mellett, a nézőnek jobbra állt egy világos ruhás alak. Magas kürtőkalappal és vörös bajusszal... Talán csak egyetlen másodpercig tartott, hogy Adamus összehúzta az arcát. Nem volt bajusza, mégis volt: egy árnyék lopózott az orra alá, holott szemből kapta a fényt. Egy pillanatra féloldalt fordult, hogy hasonlítson a testtartása is. De mindezt olyan gyorsan és látszólag ártatlanul tette, hogy az emberek csak felhördültek, de nem éreztek ebben semmi pózolást. Még azok sem, akik eddig

folyton csalást emlegettek. Nem lehetett kétségük, hogy az az ember a festményen - ő volt. - ...Mindig óvakodtam attól, hogy nagyon ismert személlyé váljak. Bár lehettem volna politikus, sőt egyszer kis híján király is... Nem vállaltam, hisz tudtam: akkor kötve lennék. Hamarabb észrevennék, hogy nem öregszem, és húsz év múlva nehéz, vagy akár lehetetlen is volna egyszerűen eltűnnöm, ahogyan máskor, máshol tettem. Ez a létforma örök szürkeségre ítél. Rómában elszegődtem Bernini mester mellé pallérnak. Kitanultam ezt a szakmát is. Ott voltam, amikor a mester kialakította a Szent Péter-bazilika előtti teret. Magam is faragtam oda néhány követ, szinteztem a járóköveket és felügyeltem, amikor felállították az oszlopsorokat. Ez a szakma megtetszett, olyannyira, hogy száz évvel később elszegődtem Bellotto mesterhez is. Ő akkor Bécsben dolgozott. Útmutatásai alapján én rajzoltam meg a schönbrunni palota terveit. Tarini ekkor mozdult. Alig észrevehetően hajolt Walskihoz, és egyetlen szót mondott. Amaz máris továbbította Moornisnak, aki Lona fülébe súgta: - Lefogjuk. A nő megremegett. Belül olyasmit érzett, mint amikor az ember issza az édes tejeskávét, de hirtelen mintha egy méregpirula kerülne a szájába, ami keserű, és elrontja visszamenőleg is az egész addigi örömöt. Kicsit vagy nagyon, mindegy, de elrontja. Az asszony eközben tovább nézte Adamust. A legszívesebben odahajolt volna a férfihoz, hogy figyelmeztesse: „Amint végzel, lefogunk!" És talán megmutatta volna neki, merre meneküljön? Ebben Lona már nem volt olyan biztos. - ...Napóleon korában ismét francia voltam. Már ha nekem egyáltalán van bármilyen nemzetiségem... Nem sok hiányzott, hogy beszervezzenek abba a flottába, amely Trafalgar felé indult... De megszöktem, és egy régebbi rejtekhelyemet kerestem fel. Ilyeneket több országban készítettem magamnak. Mindegyikben volt elrejtve némi arany, ezüst. Sokszor inkább ékszerek, mint pénz. Hiszen tudtam, hogy mire legközelebb odajutok, száz, kétszáz vagy annál is több év múlva, már más pénzekkel fizetnek az emberek. Ezeket a rejtekeket olyan helyen létesítettem, ahol jó ideig

biztosan nem jár ember, és nagyon óvatosan közelítettem meg, majd ugyanúgy távoztam. És mindig hagytam ott aranyat a következő alkalomra is... Az 1800-as évek második felében Amerikában éltem. Voltam telepes, vasúti tisztviselő, majd New York-i bankár. Négy feleséggel éltem közel hetven év alatt, és összesen huszonkilenc gyermekem született. A nagy San Franciscó-i földrengés, 1906 után jöttem vissza Európába. - Most mit csinál? - kiáltotta egy harsány hang hátulról. Csak néhányan fordultak oda, egyesek felháborodottan ekkora neveletlenség hallatán. De Adamus meg sem rezdült. Bizonyára ezzel sem most találkozott először. - Valahol élek, valamit csinálok. - A mosoly könnyű volt ajka szélén, és el is tűnt rögtön, ám a tekintete barátságos maradt. Megint úgy érezte mindenki, hogy csak őt nézi, nem a többieket, és ez kényelmetlen is volt, meg biztató is. Lona viszont szorongott. Valaki tapsolni kezdett. Egy férfi elöl azt kiabálta, hogy becsapták őt, mert nem erre számított, ez csalás! Hol a bizonyíték? Válaszul valaki a kivetített képeket említette. Mások hangosan vitáztak egymással. Tarini intett, és a TKK csapata máris megindult az oldalkijárat felé. Lona még menet közben is a színpadot nézte, de ott hirtelen sötét lett, és Adamus nyilván elment onnan. Hátul a folyosón, az irodák között biztonsági őr állt volna eléjük. Tarini azonban igazolványt mutatott neki - nem a Társadalmi Kutató Központét, az biztos. Ezen címer volt és valami fenyegető felirat. - Ők velem vannak - mutatott hátra. Walski maga elé engedte Lonát. Moornis pedig filozófusarcán komoly kifejezéssel zárta a sort. Egy pillanat, és bevonultak az öltözőbe. Ahol Adamus - nem öltözött. Ugyanabban a ruhában ült, amiben a színpadon volt. Valami papírt nézegetett. Amint ők négyen bevonultak, a férfi tekintete végigsiklott rajtuk. Lonának volt egy érzése, hogy rajta azok a szemek mintha egy pillanattal tovább időztek volna. Csak azért, mert nő? Aztán a férfi

letette a papírt az asztalra, és kesernyésen elmosolyodott: - Ó, hát ennyien jöttek? A titkosügynökök általában ketten járnak. Tarini összehúzta a szemét: - Honnan tudja, kik vagyunk? - Már sokszor találkoztam magukkal - jelentette ki Adamus könnyedén, majd ugyanazon az elegánsan tartózkodó hangon folytatta: - Itt beszélgetünk, vagy bevisznek? - Bevisszük. - Tarini is átvette ezt a stílust. Talán mert nem tehetett mást. Nem akarta, hogy Adamus szavakkal és viselkedéssel maga alá gyűrje őt, hát úgy tett, mintha ők ketten egyformán gondolkoznának. A másik átlátott a szitán, Lona legalábbis úgy érezte. A férfi nyugalmát semmi sem zavarta meg: - Nem kérdezem, miért. A magukfajta úgysem tud egyenes választ adni az egyenes kérdésekre, ebbe a megerőltetésbe valószínűleg belerokkannának lelkileg... Lesz orvosi vizsgálat is? - Lesz. - Az jó - örvendett Adamus, miközben közvetlenség, sőt kedvesség áradt belőle. - Utoljára huszonhat évvel ezelőtt és másfél élettel odébb voltam orvosnál. Akkor a Balkánon éltem, és katonának akartak besorozni. Aznap éjjel nem aludtak. Lefekvésről szó sem volt. Álom nem juthatott sem az ügynököknek, sem Adamusnak. Akit különben ez sem viselt meg. Két óra hosszat vizsgálták őt az orvosok, majd sűrű vállvonogatások közepette, és némi nógatásra írtak egy semmitmondó jelentést, ami hamarosan megjelent a belső képernyőkön is. Csak ők olvashatták el: a vizsgált személy neve „N. N.", azaz ismeretlen, teljesen egészséges. Körülbelül 38-40 éves lehet, és semmilyen megállapítható betegségben nem szenved. A kihallgatószobában csak Tarini ült szemben a... Lona

nem is tudta, minek nevezze. Nem volt letartóztatott, sem elítélt, talán csak „gyanúsított". Bár bajban lett volna az asszony, ha meg kell neveznie, mivel is gyanúsítják Adamust. Lona és két társa az üvegfal másik oldalán álltak, és az asszony furcsa dolgot észlelt magán. Nem, nem sajnálta Adamust, hanem együttérzett vele. Mintha ott állna mellette, és vele együtt nézné Tarini kopasz, hetvenéves fejét, meg magán érezné a csoportfőnök átható tekintetét. Ám Adamusszal nem volt könnyű dolga. Az ugyanis a szemébe nevetett: - Mutassa csak a komor arcát, kedves úr! Legyen ijesztő, próbáljon hatni rám, hátha megijedek és bevallom, hogy szélhámos vagyok! - Bevallja hát? - Nem vallom be. Járom ezt a modern viiágot, és történeteket mesélek. - Hol volt egy évvel ezelőtt? - Kairóban. Arabul meséltem a hallgatóságnak a régi időkről. - Itt az útlevele. Nem látok benne egyiptomi vízumot. - Mert nem is kell. Ennyit tud a mai világról, kedves főfelügyelő úr, vagy hogy is szólítsam? Az arab országok egységesen eltörölték a vízumkényszert 2018. november l-jén. Tarini kellő nyugalommal fogadta a csapást. Azt hitte, most majd ő visz be egyet a férfinak: - Amikor az öltözőben megjelentünk, elszólta magát. Azt mondta: „másfél élettel odább" volt orvosi vizsgálaton. - Igen, hisz mint hallotta az előadáson is, általában húszévenként váltok. Új helyre költözöm, talán más lesz a nevem is. Általában más ország, más nyelv kell, ennyi az egész. - Tényleg azt állítja, hogy halhatatlan? A kérdés csak egy pillanatig volt a levegőben, mint a teniszmeccsen feldobott labda, hogy aztán lefelé zuhanva találkozzon az ütő erejével: - Dehogy állítok ilyesmit! - Adamus mosolygott. Tarini kezdte elveszíteni a nyugalmát: - De hiszen azt mondta: „másfél élettel odébb". - Ha halhatatlan vagyok, akkor miért beszélnék egy vagy több életről? Hiszen akkor folyamatosan élek, egy életem van, és az elég hosszú. Tariniben gyűlt a harag:

- Ha lecsukjuk mondjuk ötven évre, és közben megfigyeljük, öregszik-e vagy sem... - Ehhez kéne egy jó paragrafus. No meg az is, hogy elkövessek valamit, amiért ötven évet lehet kapni. Önöknél mit kell elkövetni ahhoz, hogy fél évszázadra leültessenek? - gúnyolódott szelíden, majd taksáló pillantást vetett Tarinira, és váratlanul azt mondta: - Magának már különben is csak két és fél éve van hátra. A főnök hátrahőkölt. Sokat gondolhatott erre, mert most egy pillanat alatt elárulta magát. Az arca vörös lett, a száján nem jött ki hang, és a szemében ott volt a félelem. Igaz, csak egy másodpercig. Azután ismét a régi lett: - Maga blöfföl. - Volt elég időm kitanulni a jeleket. - Jeleket? - Orvos is voltam, ne feledje! Sőt negyven évvel ezelőtt letettem pár szakorvosi vizsgát is. Látom, kiben még hány év van. Magában kettő és fél. Kétezer-harmincegy késő őszén viszi el egy betegség. Hát igyekezzen, hogy addig valami hasznosat is tegyen! Tarini arca vörös lett a dühtől. Walski az üvegfalon túl meglódult: - Gyerünk, segíteni kell neki! Egy perc, és mind a négyen bent voltak a kihallgatóban. Lona a főnöke melletti székre ült, a két férfi szolidárisan mögéjük állt. Egyformán jól látták Adamus arcát. Amaz végignézett rajtuk, és mindegyikükhöz volt pár szava. Moornis komor tekintetét látva megjegyezte: - Túl sokat filozofál a kedves úr. Walski borostája nem rázta meg: - Még tíz éve van, hogy eldöntse, kicsoda maga voltaképpen. Amikor Lonára nézett, a szemében megjelent egy kis derű. Egy pillanattal tovább nézte a nőt, mint az imént a többieket, majd megjegyezte: - Aki repülni akar, az tud repülni. Lona nem értette, és ez biztosan látszott is az arcán. De Adamus nem magyarázott semmit, még egy másodpercig nézte a nőt, majd a tekintete személytelen lett, egyszerre nézte mindnyájukat: - Nos, hölgyem és uraim, mi a vád? - Nincs vád. Még nincs - rázta a fejét Tarini. - Akkor miért vagyok itt?

- Mert a halhatatlanság titkát kutatjuk - bökte ki Walski. Tarini ajka keskenyre szorult, nem tudhatták, megrója-e majd fiatal munkatársát, vagy egyetértően bólint. Adamus egy pillanatig komolyan nézte őket. Látta rajtuk, hogy tényleg ez a helyzet. Hát kimondta: - Fölösleges energiapazarlás. Ha véletlenül találkoznak egy halhatatlannal, az úgysem vallja be. Ezzel egész egzisztenciáját hozná veszélybe. Titkosügynökök faggatnák, orvosok gyakorlatoznának rajta, lehet, hogy elmegyógyintézetbe zárnák, üldöznék, vagy jobb esetben mutogatnák. Reménykeltőnek használnák a tömegek felé. - Reménykeltő? - Moornis a szón akadt fenn. - A legtöbb ember szeretne örökké élni. Azt hiszi, abban csupa jó dolog van. Való igaz, az ember rengeteg tapasztalatot szerez, sokféle szerelmet, jót és rosszat átélhet, s végig ott van az a megnyugtató tudat, hogy úgysem eshet baja. Kicsit olyan, mintha idegen lény lenne, nem is e Földről való. Idejött, belebújt egy ember bőrébetestébe, és éldegél, ide megy, oda utazik, ezt a szakmát tanulja ki, azt a nyelvet sajátítja el, s közben meglátja a jövőt is. Úgy értem, nem hal meg a tizedik században, hanem végigéli a tizenegyediket, a tizenhatodikat, a huszonegyediket, és így tovább. - Meddig? - szakadt ki Lonából. Adamus ránézett, ismét valami szimpátiaszerű csillant a szemében, és most hozzá beszélt: - Nem tudom. Lehet, hogy az örök élet tényleg örök élet?... Egyszer majd elmegyek a Marsra, meg a Plutóra, meg a Proxima Centaurira? Hiszen lehet, mi vagyunk az ideális űrhajósok. Nem kell minket hibernálni, befagyasztani, semmit sem kell tenni. Beülünk az űrhajóba, legyen az bármilyen lassú, és megyünk, míg meg nem érkezünk. Nyolcszáz évig tart az út egy irányban? És akkor mi van? A halhatatlan legénységnek meg sem kottyan. Mi mindent kibírunk. - Most többes számot használ - figyelmeztetett Tarini. Két tekintet mélyedt egymásba. Adamus vállalta a rá sugárzó szemek néma kihívását, és válaszolt a főnöknek: - Igy van. Ki mondta, hogy egyedül vagyok? Walski szája kiszáradt, alig tudott kérdezni: - Há... hányan vannak?

- Nem tudom - vont vállat Adamus, majd kicsit közelebb hajolt az asztal fölött, mint aki titkot árul el. A négy titkosügynök azonnal követte ezt a mozdulatot, Lona az asztal szélén még nagyobb lendülettel, hogy egyetlen hangot se veszítsen el abból, amit Adamus mondani fog. A férfi nyilván látta ezt, sőt a szemében csillanó vidám szikrák jelezték: ezt a trükköt is bedobta rnár, ki tudja, hányszor? Mindig bejön, gondolhatta elégedetten, de azért konspiratív hangon folytatta: - Egy szép szigeten tértem magamhoz. Ez az első emlékem. Később kiderült, hogy a mostani időszámítás szerinti 103. év volt, Krisztus előtt. Szicília, rabszolgalázadás. Hogy előbb hol voltam és mi, nem tudom. Később dolgoztam, pénzt kerestem, és már jól beszéltem latinul, amikor Rómába utaztam... Ennyit tudok. - Hányan vannak? - kérdezte Tarini. Adamus egy pillanatig nézte a férfit, aztán csak annyit mondott: - Nézzen ki a térre! Tarini intett Walskinak, ő volt a legfiatalabb. Amaz kelletlenül kiment, visszajött egy percre rá: - Páran ácsorognak meg mászkálnak. Semmi rendkívüli. Adamus komoly volt: - Egy halhatatlannak sok utódja születik, minden évszázadban. Legalább ötven... És azoknak is születnek utódaik. Elég, ha minden ezredik örökli a képességet. Tarini szemöldöke a homlokára szaladt: -Blöfföl. Ijesztgetni akar? - Nem mindenki járja a világot előadásokkal. Ezzel talán egyedül vagyok. Mások egyszerűen élnek, vándorolnak, megint élnek, és ők sem tudnak arról, hogy lehetnek örökéletűek rajtuk kívül is. Nem volt már miről beszélni. Adamus, bár nem zárkózott be, alighanem elment a végső határig. Ennyit mondhatott, és látták rajta, hogy erről többet nem fog szólni. Tarini töprengett, homlokát ráncolta. Mintha az egész kopasz feje egy megnőtt homlok lett volna. Akkor Adamus Moornisra nézett: - Legyen szíves, nézze meg, hányan vannak a téren! Lona és Tarini tekintete összeakadt. Miért olyan fontos ez neki? - kérdezték egymástól némán. Moornis Tarini beleegyező bólintása után ment, és visszajött:

- Vagy harmincan álldogálnak ott. Adamust egy szobába kísérték, amely igazából cella volt, éppen az ilyen kihallgatottak számára. Az épület tervrajzán mint „iratraktár" szerepelt akkor, amikor iratokat már alig raktak el, és ha mégis, hát elektronikus formában. Adamus derűs volt továbbra is. Tudta, hogy kamerák figyelik. Látták a képernyőkön, hogy leheveredett a priccsre, magára vonta a durva takarót, és szinte azonnal elaludt. - Kötélből vannak az idegei - így Walski. - Mit tudunk felhozni ellene? - kérdezte Moornis. Lona hallgatott. Tarini előbb beszélt a legfőbb főnökkel, aki a külvilág előtt mint a Társadalomkutató igazgatója szerepelt, aztán csak annyit mondott: - Várunk. Kérésemre a genetikai összehasonlító vizsgálatokat még egyszer lefolytatják. Átnéznek több kilométer filmet, biztonsági kamerák felvételeit, az elemzők bedobják az arcfelismerőket, egyeztetik a nyilvántartások adatait. Ha csak egyetlen halvány ügyben is felbukkan Adamus

ujjlenyomata vagy írisze vagy arca vagy neve, akkor a miénk. De ha nem... - ezt úgy ejtette ki, mint aki előre biztos benne, hogy nem találnak semmit. Talán az járt az eszében, hogy két és fél éve maradt, csupán? Walski fiatalos keménységgel mondta ki az igazai: - Akkor szabadon engedjük. Tarini sötéten nézett maga elé. - Már csak azért is, mert holnap este már a szomszéd városban van fellépése. És ha nem engedjük el, keresni kezdik, botrány lesz. - Szóval nincs senkije, de a híre védi? Moornis fintorgott. - Nem lehet tenni ez ellen valamit? Lona végre úgy érezte, szólnia kell. - Nem vagyok az ügyvédje, de végül is lássuk be: nem kövelett el semmit. Csak mesél az embereknek. Nem hogy mi, de ő maga sem tudná bebizonyítani, hogy igazat mond. - És a festmények? - Lehet, hogy ő van rajtuk, lehet, hogy más. Hatszáz vagy hétszáz év után hogyan tudod

bizonyítani, hogy őt festette meg Rembrandt? És ebből akarsz vádat építeni? Már az ügyész sem fogadná el, a bíróságról meg egyenesen kidobnának vele. Nem Adamust küldenék elmeszakértőhöz, hanem minket, akik ilyesmivel vádoljuk őt. Tarini hosszan nézte a nőt. Talán azon töprengett, az asszony miért állt ki Adamus mellett. Lona maga sem tudta. De valami megmozdult benne. Úgy érezte, ezt kell tennie. Pedig nem történt semmi, ő nem is beszélt Adamusszal. A férfi mintha mégis létrehozott volna egy vékonyka, láthatatlan szálat kettejük között. Moornis ellépett mellőlük, aztán visszaszólt. Különös kifejezés ült az arcán. - Főnök, ezt látnia kell. Egy pillanattal később négyen álltak az ablaknál és nézték a teret. Odalent kis fekete foltok - emberek - várakoztak, ide-oda járkáltak. A legtöbben fölfelé fordították az arcukat. Innen a magasból nézve nem voltak sokan, és nem látszottak ártalmasnak. - A biztonsági szolgálat szerint háromszázan lehetnek. Tarini elment telefonálni. Lonára bízták, hogy figyelje a cella kameráit. Adamus éjfél után háromnegyed kettőkor ébredt fel. Ledobta a takaróját, felült a priccsen, és egyenesen belemosolygott a kamerába. Még intett is, kedvesen. Ezzel vagy azt jelezte: tudja, hogy figyelik - vagy ez az üdvözlés egyenesen és éppen Lonának szólt? A nő az utóbbit akarta hinni. Walski ült melléje. Komornak látszott. - Legalább nyolcszázötvenen vannak már a téren. - De kik lehetnek? - Talán ugyanolyanok, mint ő. - Hozzanak be közülük néhányat! - javasolta Moornis, váratlanul bukkant fel és hallotta az utolsó szavakat. Walski legyintett: - Gondolod, hogy majd bevallják, halhatatlanok? Mivel bizonyítanák, feltéve, hogy akarják? Inkább az ellenkezőjét bizonygatnák.

- De azt csak tudják, ki hívta őket ide! Ezzel elment egy óra. Behoztak néhány embert, nőt és férfit. Nem ismerték egymást, nem volt semmi oka annak, hogy idejöttek. De mintha üzenetet kaptak volna. Valami arra késztette őket, hogy megjelenjenek ma éjszaka a téren. Páran azt mondták, itt is maradnak, míg az a valami vagy valaki nem mondja nekik: mehetnek haza, nincs már rájuk szükség. De most úgy érzik, itt kell lenniük. Sorban futottak be a jelentések a főpályaudvarról, a repülőtérről, de még a buszpályaudvarokról is: komor emberek érkeznek kisebb-nagyobb csoportokban vagy egyedül, és csak itt találkoznak, értik meg, hogy ugyanoda igyekeznek. Hajnali négy és öt között az épület előtti téren állók száma rendőrségi becslés szerint elérte a négyezret. Az emberek nem tüntettek, nem kiabáltak, nem masíroztak fel-alá, nem emeltek táblákat. Hallgattak. És ez volt bennük a legfélelmetesebb. Csak álltak, nézték a házat, és hallgattak. Mintha az a tudat, hogy percről percre többen vannak, olyan erőt adna, ami mellett már másra nincs is szükség. Míg hajnalban jól felöltözöttek jöttek - hűvös volt a reggel -, addig pirkadat után, már a reggel első fényeiben érkezők csak egy blúzban vagy zakóban. Tarinihez érkeztek a hírek. A város hirtelen célpontja lett sok „turistának". Az Amerika és Ázsia felől érkező repülőjáratokra rengeteg jegyet vásároltak. Az európai vonatok is ontották az utasokat. De ezek az emberek nem hoztak sok pogygyászt, nem foglaltak szállást. Amint a városba értek bármilyen módon, indultak a térre. A környékbeli autóparkolók rég megteltek. Reggel hét-harminckor rnár nem a TKK főnöke, nem is Tarini irányíthatta az eseményeket. A városházán válságstáb alakult, a rendőrkapitány pedig kialvatlan, karikás szemmel dörögte: - Maguk a felelősek! A legújabb becslések szerint tizennégyezer ember áll a téren! Mi a fenét csináltak? Ki miatt van itt az a sok tüntető? - De hiszen nem tüntetnek... - kezdte volna Tarini, ám ekkor kitört az ál-

talános hangzavar. A főnök makacsul becsukta a száját. Moornis ügynökkel azonban folyamatos kapcsolatban állt: - Most mit csinál? - Eszi a reggelit, amit bevittek neki. Szemlátomást ízlik neki, ezért olykor elismerően bólogat a kamera felé. Az előbb hangosan dicsérte a szakácsot, holott csak szendvicseket kapott. - Kigúnyol minket. - A helyében én is azt tenném. Tudja, főnök, mennyien vannak a téren? - Tizennégyezren? - A rendőrségi becslések mindig „lefelé kerekítenek". Szerintem legalább húszezren nézik e/t a két emeletet. - Honnan tudják, hol van Adamus? - Fogalmam sincs, de tudják, látom az arcukon. A válságstáb tagjai magyarázatot vártak Tarinitól, aki magában átkozta a percet, mikor úgy döntött, elmegy Adamus előadására. Most azonban nem hátrálhatott meg. Amikor először kiejtette száján a „terrorista" szót, nagy huhogás fogadta: - Ugyan már! - Ezt ne mondja! - Melyik terroristáért jönnének húszezren tüntetni? Tarini kopasz fején verejték gyöngyözött. Az igazat nem mondhatta ki. Megtiltották neki, és különben is... Szinte hallotta már, hogyan nevetik ki, ha kiejti a száján a halhatatlan szót. Hát csak hallgatott, ezzel sejtetve, hogy akit elfogtak és bezártak, nagyon veszélyes ember lehet. Végül a főnöke, aki nem volt ott, de egy videokonferencia résztvevőjeként távolból kísérte az eseményt, felhívta: - Mondja, hogy az illető egy veszélyes kór terjesztője, most várjuk a labor megerősítését vagy cáfolatát. Közben intézkedem, hogy engedjék el. Maga öt perc múlva jelentse be, hogy a labor nem erősítette meg a betegség tényét, ezért az illető máris szabadon távozik, a stáb pedig befejezheti működését. Lona maga szerette volna a jó hírt közölni Adamusszal. Végül a feladat Walskinak jutott. De mindhárman ott voltak. Adamus nem lepődött meg, úgy tűnt, végig biztos volt abban,

NEMERE ISTVÁN

1944-ben született, és iskolái után az élet sok területén kipróbálta magát Végül az írásnál kötött ki, aminek alighanem örül népes rajongótábora. Az egyik legtermékenyebb hazai szerző, bármelyik műfajban, de az SF már kora ifjúsága óta közel áll szívéhez. Több mint 500 könyve jelent már meg, és elbeszélései is rendszeresen tűnnek föl különböző kiadványokban immár jó 30 éve. A Galaktikában a 27. számban mutatkozott be, legutóbb pedig a 264.-ben szerepelt egy novellája. Kiadónknál jelent meg Elveszeitek című regénye is. hogy nem fog sokáig itt maradni. Moornis ment mellette a folyosón: - Hogyan értesítette azokat odakinn? Már harmincötezren vannak. - Gondoltam rájuk - felelte Adamus egyszerűen. Amikor a lifthez értek, és megérintették a szenzort, Walski következett. Ő is a lent várakozókról akart tudni többet: - A gyermekei...? - A gyermekeim, az unokáim, az ükunokáim és... - csak intett egyet, valahová a távolba. Az idő végtelenségébe? Egyetlen nyelvben sincs annyi szó a leszármazottakra, ahány nemzedékről beszélt, ezért tette szavak nélkül. Amikor kinyílt a lift ajtaja, Lona követte volna őt elsőnek. De a férfi megfordult, szorosan állt a lift ajtajában. Mosolya felfénylett, és Lona ebben a pillanatban értette meg: ahányszor csak hozzá beszélt Adamus, vagy ránézett, mindig mosolygott. Csak őrá mosolygott. - Most maradjon, Lona! Majd később. Egy intéssel tudatta a férfiakkal is: nem kell őt elkísérni. Lemegy az övéi közé, talán észrevétlenül elvegyül közöttük? Vagy beszédet mond, megköszöni, hogy eljöttek? A liftajtó becsukódott. Lona még megbabonázva állt. Ezek a szavak... Most maradjon, Lona! Majd később. Hát tudta a nevét? Walski Moornisra nézett, előreszegte üres

kezét, egyik ujja pisztolyként meredt társa mellének. Igy szokott tenni vitatkozás közben, ha igaza volt. Vagy ha azt hitte. - Ha igaz, amit mondott, több ezer halhatatlan lehet most a földön! - De nem mindegyik tud róla. - Morrnis esze is vágott. - A téren állók között is lehet vagy száz! - Vagy több, vagy kevesebb, ki tudja? - Ha minden ezredik utódja azzá lesz... Mit gondolsz, hány lehet? - Ha veszünk egy matematikai középarányost, hány gyereket nemzhetett százévenként, és ha figyelembe vesszük, hány évet éltek az egyes korokban az emberek... - Akkor még a férfiak éltek tovább... - ...De sokan meghaltak gyermekként. És hány gyereke lehetett a gyerekeinek? - És az unokáinak? Milyen ütemben szaporodtak? És melyik kontinensen jobban, és hol kevésbé...? Lona szája kiszáradt. Felszegett fejjel állt, nézte a lift kijelzőjét az ajtó fölött, aztán végre félbeszakította őket: - Fiúk... felfelé ment. Egy pillanat alatt kijózanodtak. Látták a kijelzőn, hogy a lift a tetőszinten torpant meg. Rohantak a többi lifthez, mindenütt lecsaptak a szenzorokra. Lona olyan izgalomba jött, hogy alig tudta, mi történik vele: - Ha nem ment le az övéihez, mit akar odafönt? - Csak nem lesz öngyilkos? - kérdezte Moornis, a pesszimista, de amikor Walski szemébe nézett, felfogta, milyen abszurd dolgot mondott. Egy halhatatlan minek lenne öngyilkos? Bár éppenséggel el lehet képzelni ilyen helyzetet - kezdett volna újabb vitát, de megjött az egyik lift, üres volt, ők pedig egymást lökdösve beugráltak. A tetőn az arcukba vágott a szél. Délelőtt volt, a napelemek,

kollektorok és antennák között senkit sem láttak. Háromfelé szaladtak. - Adamus! - Merre van? - Jöjjön elő! Lona a korláthoz ment, és mint tegnap délután, szinte végigfeküdt rajta. Óvatosan tolta ki magát, hogy lássa odalent a teret... Már alig voltak ott. A tömeg oszladozott, kisebb csoportok sietős léptekkel hagyták el a helyszínt. Mentek mindenfelé. Innen a magas ból akárha egy hangyaboly néptelenedne el a szeme láttára, igen gyorsan. Megkapták az utasítást, hogy kész, vége van, elmehetnek...? - Adamus... hol vagy? - kérdezte Lona Ryben. Nem, nem kiáltott. A torkát szorította valami. Érezte, hogyan játszik a szél a hajával, szinte kibontotta. Valami azt súgta, Adamusnak nem esett baja. De nem volt a tetőn. Telefonáltak a biztonságiaknak is - Adamus nem hagyta el a házat. De nem is ugrott le, hiszen a ház körül nem láttak halottat a műköves járdákon. Nem találták nyomát sem. Walski és Moornis a fejüket csóválták. Közben híre jött, hogy Tarini várja őket. Hát lementek a lifttel. Lona magára maradt, akárcsak tegnap. Akkor még semmit sem tudott. Most már majdnem mindent. Különös zene zengett a lelkében. Erősnek és bátornak érezte magát. És talán szépnek is. Mintha Adamus... mintha neki tetszett volna, úgy érezte most. Aztán előbb tétován, majd mind elszántabban lépkedett a tető széle felé. A napkollektorok mögött van egy olyan pont, amit a biztonsági kamerák nem látnak. Lehel, ezt Adamus is felfedezte? Pedig nem volt sok ideje. De hát neki minden sikerül. Sikerülnie kell, hiszen halhatatlan. A nő lassan csúszott előre a széles, sima műmárvány korláton. A szél megint letámadta, de ez már meleg szél volt. A nap sütött, az ég kéken borult a ház és a város fölé. Lona Ryben már csak a halhatatlanságra tudott gondolni. Még egy utolsót lökött magán, aztán eljött a pillanat, amikor már nem volt visszaút. De nem is akart visszajönni. Ezt akarta. A zuhanást, a repülést. A bizonyságot arról, amit órák óta csak gyanított.

Aztán a levegőben volt. Önkéntelenül kitárta karját, mint a madár. Arcába vágott a légáramlat, de ez nem zavarta. Semmi sem zavarta. A bizonyosság, amelyre várt, és amely most visszamenőleg értelmet adott az eddigi negyvenkét évének, itt volt hirtelen, benne. Lona Ryben mozdulatlanul, kiterjesztett karokkal, méltóságteljesen repült. Lentről senki sem láthatta, olyan kicsi volt. Egyre távolodó kört írt le a magas ház körül, aztán megtalálta a célt. Világos lett: valahol Valaki várja őt. Érezte a hívást, amely most nem ezreknek, hanem csak neki szólt. Boldogan változtatott irányt, hogy egy percen belül eltűnjön, látszólag semmivé váljon a párás, meleg levegőben...

A HATÁROZOTT SZÉPSÉG Charlize Theron az a fajta rideg szépség, aki könnyen elriasztana magától mindenkit, ha személyiségéből nem áradna végtelen lazaság és nyugalom. Éles eszű, nyílt és szenvedélyes, lénye betölti a szobát. A 37 ÉVES, DÉL-AFRIKAI származású, Oscar-díjas színésznő eredetileg balerinának készült, de a táncot egy térdsérülés miatt abba kellett hagynia, ezért kezdett színészkedni. Legutóbbi szerepéről, a Ridley Scott által rendezett, gondolatébresztő sci-firől, az Alien-filmek előzményeként beharangozott Prometheusról kérdeztem, melyben Charlize Meredith Vickerst játssza, egy erős üzletaszszonyt, akit megbíznak egy űrexpedíció vezetésével, melynek célja az emberiség eredetének felkutatása.

GALAKTIKA: Mesélne egy kicsit arról, milyen Meredith, illetve hogy önt mi fogta meg ebben a szerepben? CHARLIZE THERON: Nehéz úgy beszélni erről a szerepről, hogy ne lőjem le a film poénjait. Van egy nagyszerű idézet, sajnos most nem jut eszembe, kitől is származik, de ez a lényege: az egyetlen különbség közöttünk, hogy vannak, akiket szeretnek, és vannak, akiket nem. Úgy érzem, Meredith ez utóbbi kategóriába esik. Ő egy gép, amely egy gépezetet irányít. Elsőre úgy tűnik, az egész expedíció számára csupán gazdasági kérdés. Vezeti az űrhajó legénységét, de érezni lehet, hogy problémái lesznek. Bürokratizmusa mindenki életét megkeseríti. Egyes szereplők hitük miatt vállalkoznak az útra, másokat tudományos érdeklődésük hajt. Meredith ezzel szemben se nem tudós, se nem hívő. Elsőre egy hideg, frigid, egydimenziós nőnek tűnik, de aztán szép lassan kiderül, hogy más okokból van az űrhajón. Passzívagresszív, de ez a bizonytalanságából és sebezhetőségéből fakad. G: Úgy hallottam, ebben a filmben keveredett a green box technika és az épített környezet. Végül is milyen arányú volt ez a keveredés? Sok díszletet használtak?

CT: Az egész űrhajót elkészítették a valóságban is. Úgy értem, minden egyes gombot, minden falat, minden átjárót megépítettek. Arthur (Max), a produkciós dizájner hihetetlen munkát végzett. A green box technika tulajdonképpen csak annyi volt, amikor kinéztem az űrhajó ablakán. És még amikor a monitorokat figyeltem, hogy mit mutat az űrről, az is előre le volt programozva, vagyis egy videó vetítette nekünk azt, ami a filmen is látszik, tehát minden, de minden valóságosnak tűnt az űrhajóból. G: Milyen érzés volt belépni ebbe a díszlet űrhajóba a forgatás első napján? Gondolom, elmondták önnek, hogy nem kell aggódnia a green box miatt. CT: Lenyűgöző volt. Úgy értem, én nem is gondoltam, hogy ennyire valósághű lesz minden. Amikor elindult a vetítő, és ténylegesen minden megjelent előttünk, ha kinéztünk az ablakon, mondtam Ridleynek, hogy most tényleg átléptünk egy határt. (Nevet.) Tudod, azért itt is játszanom kellett a szerepemet. De Ridley Scott olyan rendező, aki megértette, a díszletek és a CGI-technika összeházasítása a legjobb megoldás, mert a valós környezet nagyon sokat segít a színésznek abban, hogy belehelyezkedhessen egy jelenetbe, amitől sokkal jobb lesz a film is. Tudom, hogy mi színészek nem lettünk volna képesek ezt a teljesítményt nyújtani, ha csak zöld képernyőket látunk magunk körül. Teljesen lenyűgöző volt. Úgy értem, amikor beléptem az űrhajóba, ténylegesen elöntött a büszkeség, hogy hát igen, ez az én űrhajóm, az enyém. G: A film számos egzisztenciális kérdést felvet, melyek egyúttal félelmetesek is. Az ön számára ebben a filmben mi volt a leginkább hátborzongató? CT: Már az Alien-filmek esetében is azt éreztem nagyon félelmetesnek, hogy amikor

kint vagy az űrben, senki nem hallja a sikításodat. Ott egyedül vagy, ez nagyon ijesztő számomra. Ráadásul azért indult az expedíció, mert azt hittük, hogy választ kapunk valamire, felfedezhetünk valamit, és persze nem így történt. Ez a horror ebben a filmben. Ugyanakkor nagyon élveztem, hogy az élet nagy kérdéseiről beszélgethettünk Ridleyvel és a többi színészszel nyíltan, őszintén, még akkor is, ha tudtuk, ezekre a kérdésekre nem fogunk választ találni. G: Szereti a science fictiont? CT: A Ridley Scott által rendezett science fictiont szeretem. A Szárnyas fejvadászt vagy A nyolcadik utas: a Halált. Mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer játszhassak egy filmben, amit Ridley rendez.

G: Az összes Alien-filmet látta? CT: Igen. Az első rész elképesztő. Imádom. 17 évesen néztem meg, és ez volt az első olyan mozi, amelyben egy nő (Sigourney Weaver) tesz olyan dolgokat, amiket eddig csak férfiaktól láttunk. Ő volt az első nő, aki akciófilmben szerepelt. Ezt szeretem Ridleyben, hogy ő tényleg megérti, milyen erős tud lenni egy nő. Nézd meg a Thelma és Louise-t! (Ridley Scott filmje Susan Sarandon és Geena Davis főszereplésével.) G: A Prometheusban ön valóban egy nagyon erős, határozott nőt játszik. CT: Mindig meglepődöm, amikor az emberek azt mondják: te milyen meglepő karaktereket játszol. De hát ilyen az emberi termé-

szet valójában! Nem értem, hogy a társadalom miért él egy álomvilágban a nőket illetően. Mintha csupán kétféle nő létezhetne: a prostituált és az anya. De ez nem igaz. Sok millió Meredithhez hasonló nő él, csak nem ismerjük el. Nem hinném, hogy bárki szóvá tenné Robert De Nirónak: „Te erős fickókat alakítasz." De sok szempontból ezt magunknak köszönhetjük, mert nem akarjuk bevallani, milyenek is vagyunk valójában. G: Amikor az ember a filmjeit nézi, az a benyomása, hogy ön egy megközelíthetetlen szépség. Valóban így van? CT: Az emberek megveszik a magazinokat - például az önök Galaktikáját -, és azt hiszik, hogy olyanok vagyunk, mint amilyennek a borítón látszunk. De ez nem igaz, én nem ilyen vagyok, nem így nézek ki a valóságban. Amikor egy díjátadóra megyek, van egy sminkesem, egy fodrászom, egy manikűrösöm, egy ember Párizsból hozza a direkt nekem tervezett ruhát,

egy stylist Svájcból szerzi az ékszert számomra. Nagyon bizarr volt ezt megtapasztalnom, de igazából ez nem tükrözi a valóságot. G: A forgatás előtt újra megnézte az Alien-sorozatot? CT: Nem. Nem éreztem szükségesnek. Végül is ez nem az Alien-filmek előzménye vagy a sorozat következő darabja, csupán egy hasonló világ. Nem is akartam, hogy befolyásoljon az alakításomban. G: Ön szerint van földön kívüli élet? Mit gondol erről? CT: Én ezt mindig nagyon valószínűnek gondoltam. Semmi olyat nem tapasztaltam, ami az ellenkezőjére utalt volna. De hát ténylegesen tudjuk, tudományos bizonyítékokkal rendelkezünk arra, hogy vannak élő sejtek ott kint. Hogy ilyen fejlett élőlények léteznek-e rajtunk kívül, erre sem mernék nemleges választ adni. Kantum Linda

Gore Vidal: Babérkoszorús pillanat

Visszatérés a városba, ahol felnőttünk, séta az ismerős környéken, a régi ház látványa - néhány pillanatra életre kel a múlt. Talán oly élénken, hogy elbizonytalanít a valóságot illetően is...

ÚGY LÁTSZIK, csak a helyekkel kapcsolatban vagyok feledékeny - arcokat nem esik nehezemre felidézni, és rendszerint időben odaérek mindenhová, bár mostanában már ez sem mindig sikerül. A múlt héten rosszkor, rossz címre érkeztem, ami kissé zavart. De most itt van szemben a Kincstár épülete, és megkönnyebbültem, hogy még mindig könnyedén kiismerem magam Washington utcáin, pedig már évek óta elköltöztem. Ezen a beiktatási napon sok ezres tömeg tolongott a járdákon, mind látni akarták a beiktatási ceremóniára a Capitoliumba tartó elnöki díszkonvojt. A borús, esőre hajló égbolt ellenére a tömegben fesztiváli hangulat uralkodott. Átküzdöttem magam az út túloldalára, a Willard Szállodához. A járdánál megállított egy középnyugati település alkoholködben úszó, oszlopos tagja. Az egyik kezében apró zászló, a másikban címkézetlen whiskey (bár ennek a részletnek ekkor még nem tulajdonítottam jelentőséget). - Változnak itten a dógok, higgye el! Ezt udvariasan elhittem, majd a felkínált palackot kikerülve a hotel bejáratához siettem, és bementem.

A Willardnak két előcsarnoka van, az egyik az „F" utcáról nyílik, a másik a párhuzamos Pennsylvania sugárútról. Egy márvánnyal, tükrökkel és szőnyegekkel teli folyosó köti össze a kettőt. Ezen a folyosón találtam egy kanapét, amelyről kényelmesen megfigyelhettem az utcáról a sugárútra igyekvő, sok száz feldobott hangulatú embert. A kifinomultabban viselkedő washingtoni lakosság védelmében úgy döntöttem, ezek minden bizonnyal máshová valók - zömök üzletemberek keret nélküli szemüvegben, Stetson-kalapos, csizmás délnyugatiak, ezüstrókabundás New York-i hölgyek... mind politizálnak, és mindnek van valami oka arra, hogy elégedett legyen az új elnökkel. Feltűnt, hogy néhányan whiskey-s kulacsot szorongatnak - először láttam ilyet gyermekkorom óta, amikor elvileg törvény tiltotta az alkoholfogyasztást. Ezek szerint újra divatos a kulacs, ahogy a marketingesek mondanák. Egy politikai berkekben ismert személy telepedett mellém, csontos jobb farpofája a combomról csúszott le, ahogy helyet szorított magának a kanapén. Izgett-mozgott, hogy még több helye legyen. Haragos tekintetemet észre sem vette.

- Jól kifárad az ember az álldogálásban - mondta csak úgy a levegőbe, bár ebben véletlenül igaza volt. Egyetértettem. Déli volt. Beszélt hozzám, és én tapintatosan, fél füllel hallgattam, mint aki közben keres valakit a tekintetével. Azt reméltem, így nem kell jobban belemélyedni a diskurzusba. Még vaksin meresztettem is a szememet, mint aki ismerős arcot vél felfedezni a sok idegen között. És ekkor tényleg ez történt. Ősz hajú, kivörösödött arcú nagyapám közelített felénk, egy politikus kollégája társaságában. Mosolygott valamin, amit a másik mondott. Amikor előttünk haladtak el, hallottam, ahogyan a nagyapám azt mondja: „Ő is ugyanúgy tudja, mint le, hogy mi a véleményem az aranyról..." Mire talpra kecmeregtem - a déli megrökönyödésére -, a jelenés már tova is tűnt. A gyomrom riadtan rándult össze. Hát persze hogy csak hasonlított rá. Mindig is kerestem a hasonlóságokat az emberekben. Sokszor látok egy fiatal fiút, és az ugrik be: „Nahát! Pont olyan, mint X. Y., akivel egy suliba jártunk." Ekkor döbbenek csak rá, hogy az én ismerősöm a negyvenes éveit tapossa, és már rég nem tizennégy. Azonban a halott nagyapám látványa úgy felkavart, hogy felálltam, és átmentem a Pennsylvania sugárút felőli előcsarnokba. Itt, a pálmák és az új elnök arcképei között még több politikus és a hozzájuk csapódott tömeg ünnepelte a nagy pillanatot zajongással, whiskey-vel és harsány jó szándékkal. - Gyere fel! - szólalt meg mellettem egy nő. Szőke volt, jól öltözött, spicces és jókedvű. - Van fent egy lakosztályunk. Buli van. Megnézzük a parádét... Emily! - Csatlakozott Emily is, és felmentünk együtt a lifttel. A kétszobás lakosztályt hetekkel előre lefoglalták erre a napra. A parti már megkezdődött. Harmincnegyven férfi és nő volt odabent, főleg fiatal hivatalnokok, bár mint hamarosan kiderült, volt köztük néhány washingtoni is - a kormány üzleti lehetőségein élősködő paraziták. Kaptam egy pohár pezsgőt, és egyedül maradtam. A vendéglátóm és Emily a karjukat egymásba fonva törtek át az összes csoporton, bele egyenesen a parti közepébe. Még sokáig hallottam a kacagásukat, pedig már rég szem elől vesztettem őket. Lassan körbejártam a szobában. Olyan volt, akár egy tánc, és azt kívántam, bárcsak találnék hozzá egy partnert, a látszat kedvéért. Van valami elemien fájdalmas abban, ha az ember egy olyan csoport pe-

remén álldogál, ahová mindenki párosan érkezett, mint az állatok Noé bárkájára, és párban is távoznak. Vízözönt vizionáltam. Végeztem a pezsgővel, és mélán tűnődtem, hogy vajon miért nem ismerek itt senkit. Megváltozott ez a város, gondoltam - tíz évig voltam távol, ami hoszszú idő. Átvágtam a szobán, és kinéztem a már zajló parádéra. A sarkokon hangszórók közvetítették a beiktatási beszédet, hangosan, de érthetetlenül. Valamiért nem sikerült szinkronba hozni őket, és bántóan visszhangzottak, tönkretéve az elnök hangját. A mellettem álló nő azt mondta: - Teljesen értelmetlen az egész. Ránéztem, és nagy meglepetésemre az anyám volt az. - Mit csinálsz te itt? - kérdeztem. - Hogy én...? - Meglepettnek tűnt. - Dorothy... Ismered Dorothyt, ugye? Ő kérdezte... - Túl nagy volt a zaj, és csak ennyit hallottam. - De hát azt hittem, ma otthon maradsz! Furcsán nézett rám, és láttam, hogy nem hallotta, mit mondok. Mostanra lehetetlenné vált a beszélgetés. Emberek lökdöstek, nyomtak italt a kezünkbe, és üdvözölték lelkesen az anyámat. Miközben őt néztem, azon töprengtem, mint oly sokszor, hogy miként ismerhet ennyi embert. Nyilvánvaló volt: a Washingtontól távol töltött éveim alatt új emberek jöttek a városba, és az anyám mindet ismerte. - Mióta vagy itt? - kérdezte vidáman. - Csak pár perce érkeztem. - Nem úgy értem! Mióta... - de közénk állt egy nagydarab lovastiszt. Hatalmas, egyenruhás hátának látványa helyett inkább kinéztem az ablakon. Halovány volt az ég. Az éjszaka ólálkodott a Capitolium kupolája mögött, ahol az elnök éppen befejezte szokatlanul zengő beszédét. Katonák masíroztak az ablakom alatt, a sugárút két oldalán a rendezett vonulásukról susmogott a tömeg. - Hogy tetszik? - kérdezte az anyám, magas hangon, hogy ne nyomja el a tömeg zaja. A lovastiszt eltűnt valahová. - Épp olyan, mint a többi, amit láttunk. - Mármint Washington. Elnémultam. Ezt már épp elégszer megbeszéltük. - Nos, tudod, hogy mit gondolok... - Tudom? - Úgy értem, pont olyan unalmas, mint mindig. Aztán mintha azt kérdezte volna:

- Korábban meddig éltél itt? Ám mostanra akkora zűrzavar uralkodott el odabent, hogy nem voltam benne biztos. Megköszörültem a torkom. Több férfi is állt köztünk. Rendkívül szépnek láttam őt. Évek óta nem nézett ki ilyen jól. De most valami szokatlan történt odakint. A tömeg zaja egyre erősödött, mint amikor felhangosítja az ember a rádiót, vagy mintha földrengés közeledne, amelyet az érintett területeken mindig már percekkel korábban lehet hallani - távoli dübörgés, ahogyan a talaj egyre nagyobb gyűrűkben hullámzik a háborgó középpont körül. A sürgető hangok hallatán a szobában lévők az ablakokhoz préselődtek, és nézték, ahogyan az elnök elhajt alattunk nyitott kocsijában. Megemelte keménykalapját, és integetett vele. Aztán tovatűnt, és a kiáltozás is elhalkult. - Visszamész a házba? - kérdeztem az anyámhoz fordulva. Ismét egymás mellett álltunk, körülöttünk a légierő tisztjei cirkáltak. Kissé elkomorodott. - Alighanem találkozunk... majd - felelte, és mielőtt erre bármit mondhattam volna, egy csapat papírsipkás, tülkölő nő vágta ketté a helyiséget rohamával. Én bölcsen ezt a pillanatot választottam a partiról való távozásra, és épphogy sikerült megúsznom egy ajándék papírsipkát. Visszafelé sétálva azon tűnődtem, vajon miért volt ott az anyám a partin. Világos, hogy sokakat ismer mostanság, akiket én nem, olyanokat, akik az elmúlt években érkeztek a városba, amíg én egyre messzebb utaztam Washingtontól, megbánás és honvágy nélkül, de sosem feledve, egyszer még nosztalgiával gondolhatok majd rá vissza. A családban mindenki szentimentális alkat, és egyre inkább hiszek a viselkedés örökletes mivoltában. Egy napon majd alighanem erősen meghatódom, ha eszembe jut a tavasz (vagy az ősz) a Rock Creek Parkban, ahol gyermekkorom nagy részét töltöttem, a dombon, a szürke kőházban, melyet magas fű, juharfák és tölgyek öveztek, a környező erdős dombok között pedig sebesen szaladt a keskeny medrű, rozsdabarna Rock-patak. Sétám közben a választásokon és a beiktatáson tűnődtem - ezek a dolgok sokkal kevésbé voltak fontosak számomra, mint ahogyan azt kifelé mutattam. Meggyőződésem, hogy az egyes embereknek nem sok közük van az állam ügyeihez, és

a kormányok lényegében papírszortírozó rendszerek, amelyek idővel elromlanak, mert elfogy a tárolóhely, a hivatalnok, az írógép, a papír vagy talán a rendbe vetett hit. Egyre nagyobb erőfeszítésembe kerül komolyan venni a közügyeket, márpedig ez egy pszichológus barátom szerint egyértelműen szkizoid tendencia - a képzeletbeli szürke gumizsák elszigetelt magányából öröm és csalódás nélkül szemlélhetem saját, belső világomat, elegáns és alapos szökésemmel elégedetten. Már a Rock Creek Park határán jártam. Egy sugallatra hallgatva betértem a parkba, és elsétáltam a Broad Branch útra, el a Hawthorne-nak konzuli státuszt adó jó öreg Pierce elnökről elnevezett malom 1 mellett. Sétám közben véget ért a nappal. A Vénusz bolygó ezüst köre átszúrta az este szegélyét a zöld égbolton, körülöttem sötétbe burkolóztak a dermedt fák, ütemes lépteim óriás kőszívként dobogtak a csendben. Végül elértem a dombhoz, ahol a kígyózó kocsitéljáró tetején a régi házunk állt; egy masszív, szürke épület, amelyben már idegenek laktak. Épp indultam volna tovább, de ekkor a patak felől egy fiatal fiú vágott át az úton. Ezüstszőke hajú, sötét szemű kis ember volt. Karjában babérágakat tartott. Amikor meglátott, megállt. Aztán varázslatos módon kigyúltak az utcalámpák, véget vetve az alkonyainak, és árnyékokat rajzoltak az arcunkra. -Odafent laksz? - Igen. - Vékony hangja még nem mutált. Átvette a zöld gallyakat egyik karjából a másikba, tétován, mint aki próbálja eldönteni, hogy maradjon még beszélgetni, vagy menjen haza. - A nagyapám háza. - Régóta laksz ott? - Szinte születésem óta. Ismered a nagyapámat? Azt feleltem, nem ismerem. - De én is abban a házban laktam... veled egyidős lehettem akkoriban. Az én nagyapám építette, harminc éve. - Azt nem hiszem. Az enyém építette, régen, amikor születtem. Ezen csak mosolyogtam, nem szálltam vele vitába. - Mennyi idős vagy? - kérdeztem. - Tizenkettő - felelte, szégyellve, hogy ilyen fiatal. Az éles, fehér tényben fémesen csillogott a haja.

Aztán a szokásos kérdéseket tettem fel neki, az iskoláról - a felnőttek és a gyerekek mindig idegenekként találkoznak, korlátozott közös szókinccsel és kölcsönös bizalmatlansággal egymás iránt. Szívesen beszélnék vele egyenrangúként, gondoltam tekintetemet a zöldön tartva az ezüst és a barna bőr helyett. Volt benne valami közvetlenség, ami a gyermekeknél ritka, mert a legtöbb nem csupán óvatos, hanem kész politikus módjára bánik az idősebbekkel. Automatikusan tettem fel a következő kérdést is: - Mit szeretsz a legjobban az iskolában? - Az olvasást. A nagyapámnak van egy nagy könyvtára... - A padláson - vetettem közbe, visszaemlékezve a saját gyermekkoromra. - Igen, a padláson - csodálkozott. - Honnan tudja? - Mi is sok ezer könyvet tartottunk ott. - Nálunk is úgy van. A történelmi könyveket szeretem. - Meg az Ezeregy éjszakát. Meglepettnek látszott. - Igen. Honnan tudja? Csak biccentettem, és most először néztem meg magamnak alaposabban: szögletes, barna arc az ezüstös haj és a zöld babér között, a szőrtelen, sima ábrázatot nem töri meg szarkaláb, száraz folt, megpattant ér vagy már kialakult jellem, amely a vérbe került méregként torzítja a vonásokat. Pont fölötte volt az utcalámpa, és bevilágította az ismerős fejet. Csak néztünk egymásra, és tudtam, hogy mondanom kellene valamit, kérdeznem kellene még, de nem ment. Csak álltunk némán, míg végül, hogy megtörjem a csendet, ismét megkérdeztem: - Szeretsz iskolába járni? - Nem. Maga Washingtonban él? - Régen itt éltem... amikor odafent laktam - mutattam a dombra. - Még a háború előtt. - Az tényleg régen volt - mondta a fiú összevont szemöldökkel, és eszembe jutott, hogy az idő hossza attól függ, hány évesek vagyunk: tíz év nekem most semmiség, neki viszont az egész eddigi élete. -Igen, régen volt. Egyiklábáról a másikra állt. - És most hol lakik? - New Yorkban... időnként. Jártál már ott?

GORE VIDAL

Amerikai író, politikus, 1925-ben született. Aleghíresebbé esszéi és történelmi tárgyú regényei tették, elsők között foglalkozott nyíltan a homoszexualitással. Már 1950-es művében (A Search for the King) farkasemberek és vámpírok bukkantak fel, majd három évvel később megírta az A Visit to a Small Hanetet, melyben egy idegen lény szembesül az amerikai valósággal. Számos fantasztikus regény került ki még a keze alól, ezek közül kettő olvasható magyarul, az Élő adás a Golgotáról és A Smithson pincéi. Idén júliusban hunyt el. - Jártam bizony. Nem tetszik. Elmosolyodtam, mert gyermekkoromból eszembe jutott, mennyire elfogultak voltak a washingtoniak New Yorkkal szemben. - Ezekkel mihez kezdesz? - kérdeztem, és megérintettem az egyik babérágat. - Babérkoszorút csinálsz belőlük, mint a rómaiak? - Felrémlett előttem Livius könyvének egy viktoriánus, illusztrált kiadása, amelyben az összes hős Apollo babérkoszorúját viselte. Csodálkozva nézett, aztán mosolygott. - Igen, csinálok néha olyat. Semmi sem változott, gondoltam, és rám tört a rettegés. - Mennem kell - mondta, és kilépett a lámpa bűvös fényköréből. - Igen, vacsoraidő van. A domb tetejéről egy asszony kiáltotta a nevet, amelyre mindketten összerezzentünk. - Mennem kell - ismételte. - Viszlát! -Viszlát! Néztem, ahogy egyenesen felkapaszkodik a dombon, a pázsiton át, ügyet sem vetve a kikövezett kocsifeljáróra. Figyeltem, ahogyan kinyílik az ajtó, és belép a sárgás fénybe. Aztán, ahogyan továbbmentem, végig az úton az este sötét dombjai között, azon merengtem, vajon megpróbáljak-e felidézni egy régi találkozást az idegennel, aki furcsa dolgokat mondott a házunkról, és kérdezgetett a zöld babérágakról, melyeket a karomban cipeltem. Maleczki B. Miklós fordítása

1: A malmot eredetileg a tulajdonos Issac Peirce-ről nevezték el, hivatalos neve ma is Peirce Mill. (a ford.)

Harc az Északi-sarkért Már nem kell sokáig várnunk arra, hogy az Északi-tenger és a sark körüli vizek jégmentesek legyenek. Ez azonban nemcsak az élővilágra lesz nagy hatással, de alapjaiban rengeti meg a tengerparti országok gazdasági és politikai viszonyait is. AZ É S Z A K I - T E N G E R tulajdonképpen az érdektelenség földje. Nem foglakoztunk vele évszázadokig, mert hideg, vastag jég borítja, minden pillanat egy küzdelem a túlélésért. Néha valaki eljut az Északi-sarkig, letűz egy zászlót, aztán sok szerencsével még haza is jön. Ott él a jegesmedve, a fóka és természetesen az eszkimók. A legtöbben csak ennyit tudunk róla. Miért került mégis az utóbbi években a figyelem középpontjába? Hogy ezt megérthessük, egy kicsit többet kell tudnunk erről a helyről. Hivatalosan nem is tenger, hanem az Északi-sarki-óceán. A Föld legkisebb óceánja az Északi-sark környékén helyez-

kedik el. A Nemzetközi Hidrográfiai Szervezet (IHO) óceánként tartja számon (hivatalos angol neve: Arctic Ocean), de az oceanográfusok körében is elterjedt a tenger megnevezés. Medencéje nagyjából kör alakú, területe 14 090 000 km2 (valamivel kevesebb, mint az USA területének másfélszerese) beleértve a Baffin-öblöt, a Barents-tengert, a Beaufort-tengert, a Csukcstengert, Kelet-szibériai-tengert, Kara-tengert, a Grönlandi-tengert, a Hudson-öblöt, a Laptyevtengert és a Fehér-tengert. Ezek nélkül területe 2 10 512 000 km . Partvonala 45 389 km. Majdnem teljesen körülzárja a szárazföld, Eurázsia, Észak-Amerika, Grönland és sok sziget határolja.

TENGERFENÉKI JOG Az E G Y E Z M É N Y É R T E L M É B E N a tengerparttal rendelkező államoknak partvonaluktól 12 tengeri mérföldig (22,2 kilométer) terjedő felségvizeiken kívül 200 tengeri mérföldre (370 kilométerre) terjedhet az úgynevezett kizárólagos gazdasági zónájuk (Exclusive Economic Zone - EEZ), amelyen belül szabadon termelhetik ki az óceánok javait: folytathatnak halászatot, kiaknázhatják az olaj- és gázmezőkel. Ennél is fontosabb jelen esetben az egyezménynek az a része, amely korlátozásokkal ugyan, de hasonló jogokat biztosít egy adott országnak a szárazföldjéhez kapcsolódó kontinentális talapzat területére is, mely gyakran messzebb nyúlik, mint a 200 mérföldes határ. Ennek a térségnek a bővítését ugyanakkor - tudományosan megfelelően alátámasztva - bármelyik érintett állam igényelheti.

A Csendes-óceántól a Bering-szoros választja el, az Atlanti-óceántól pedig a Grönlandi-tenger. Egy víz alatti hátság (a I.omonoszov-hátság) két részre osztja a medencéjét: az Eurázsiaivagy Nansen-medencére, ami 4000-4500 méter mély, és az Észak-amerikai- vagy Hyperboreanmedencére, amely körülbelül 4000 méter mély. A Jeges-tenger átlagos mélysége csak 1038 m, az eurázsiai oldalon fekvő kontinentális lemez miatt. A víz hőmérséklete és sótartalma szezonálisan változik, az olvadó vagy épp visszafagyó jéghegyek függvényében. A vízfelület legnagyobb részét egész évben jég borítja, mivel a hőmérséklet legtöbbször 0 °C alatt van. Ez a terület a legfőbb forrása az Egyenlítő felé hatoló hideg széljárásoknak, melyek közepes szélességi körökön melegebb levegővel találkozva esőt és havazást okozhatnak. A sarkvidéki éghajlat állandóan hideg, viszonylag kicsi éves hőingással; télen hónapokig tartó folyamatos sötétség, hideg és egyhangú időjárás jellemzi tiszta éggel, nyáron viszont állandó napsütés, nyirkos, ködös idő gyenge széllel, kevés esővel vagy hóval.

A kontinentális talapzaton (a földrészek enyhe lejtésű, tengerrel fedett része, 200 méteres tengermélységig), amely az egyezmény értelmében legfeljebb 350 tengeri mérföldre (650 kilométer) terjedhet ki a partvonaltól, vagy 100 tengeri mérföldre (185 kilométer) egy 2500 méteres mélységben húzott virtuális vonaltól. Ezt - további korlátozásokkal - ugyancsak az adott ország kizárólagos gazdasági zónájának tekintik, ahol csak ő termelhet ki ásványkincseket és nem élő anyagokat a tengerfenék altalajából. Ezen a térségen és az EEZ-n ugyanakkor más országok járművei szabadon áthaladhatnak, és ha akarnak, tenger alatti kábeleket is lefektethetnek.

Az északi területeket folyamatos - átlag 3 méter vastag - jégpáncél borítja. Nyáron a jégtakarót a délebbi területeken nyílt tenger veszi körül, télen viszont a jég területe a duplájára nő, és a szárazföldi területekig is elér. A tengerfenék 50 százaléka kontinentális lemez, a fennmaradó, középen elhelyezkedő lemezt három hátság határolja: az Alpha Cordillera, a Nansen Cordillera és a Lomonoszov-hátság. A felmelegédes De miért lett ez hirtelen ilyen fontos és érdekes? A válasz két szó: globális felmelegedés. A felmelegedés legjobban az északi sarkkör területeit érinti: olvadnak a gleccserek, kevesebb a hó és a jég. Ennek legdrámaiabb jele a sarki jégtakaró drasztikus megfogyatkozása. A tengeri jég kiterjedése 2011. szeptember 9-én, az idei legalacsonyabb ponton 4,33 millió négyzetkilométer volt. Szeptember hónapra átlagolva a jég kiterjedése 4,61 millió négyzetkilométer. Ezzel 2011 a második helyen áll mind a tengeri jég napi minimális kiterjedését, mind a havi átlagot tekintve. A jég kiterjedése 2,43 millió négyzetkilométerrel volt alacsonyabb az 1979 és

2000 közötti átlagnál. Az idei nyár alacsony jégkiterjedése folytatta az utóbbi 30 évben látott csökkenő tendenciát. Az adatok azt mutatják, hogy az északi-sarki jég mind kiterjedésében, mind vastagságában csökken. 1979 óta kiterjedése évtizedenként 12 százalékkal lett kevesebb. Az előrejelzések megdöbbentőek. A Cambridge-i Egyetem kutatócsoportjának vizsgálati eredményei szerint az Északi-sark jégtakarója 20 éven belül el is tűnhet. A visszafordíthatatlan olvadás miatt a jégtakaró vastagsága évente 60 centiméterrel csökken. 2050-re a jég teljesen eltűnhet a nyári hónapokban. Egymillió év óta először. Ezek a tényezők jelentősen átalakítják az Arktisz vidékét. De itt most nem a klimatikus és az élővilágra kifejtett hatásokkal akarok foglalkozni. Ezek olyan méretű változások, amelyek már befolyásolják a gazdaságot, a politikát is. Észak kincsei Furcsa módon a helyzet valamelyest a XVII. századra, a nagy felfedezések korszakára emlékeztet. Mintha egy új kontinensre bukkantunk volna, pedig most épp fordítva, a szilárd jég alól a víz tűnik elő.

De ez a szabad vízfelület utat enged a halászatnak, a tengeri fuvarozásnak, tenger alatti ásványkincsek bányászatának, az olaj és gáz kitermelésének. Amire csak századunkban szüksége van az embernek. Kezdjük a legegyszerűbbel. Ahol elolvad a jég, ott halászni lehet. Ez különösen fontos, hiszen a kontinensek körüli vizeket a halászat már gyakorlatilag lerabolta, a parttól egyre messzebb és egyre mélyebben kell kivetni a hálókat. Az Arktisz több millió négyzetkilométer szűz területet ígér. Ennél sokkal meghatározóbb a tengeri szállítás kérdése. Megvalósulhat az évszázados álom, megnyílhat az északnyugati átjáró. De Ázsiát is meg lehet kerülni északról. A hajók már 2020-ban igénybe vehetik a térséget szállítmányozásra. Az arktiszi jég olvadásával egyre inkább megéri a hajósoknak az Északi-sark felé közlekedni. Az ázsiai kikötőkből Európába most ugyanis a Malaka-szoroson, és a Szuezi-csatornán a legrövidebb az út, de ha folyamatosan hajózhatóvá válik az Északi-sark, akkor az Európából induló (és oda érkező) hajók a Bering-szoroson át fognak közlekedni. Ez például Szingapúrt, a világ egyik legnagyobb kikötőjét joggal aggasztja, mert komolyan veszíthet stratégiai jelentőségéből. Helyette valószínűleg inkább Japánban vagy Észak-Kínában kötnek majd ki. Egyelőre azonban a sarkvidék csak nyáron járható, de akkor is elképzelhető fagyás. Oroszország pedig alkalmanként 200 000 dollár körüli összeget kér azért, hogy kilenc atommeghajtású jégtörőjének egyike utat törjön a kereskedelmi hajóknak. Ha az oroszok csökkentik ezt a díjat, akkor még hamarabb lehetségessé válik az északi átkelő gazdaságos használata. De mindez eltörpül az Arktisz ásványkincsei mellett. Hatalmas olaj- és gázmezőket rejt a tengerfenék. Mennyi kincs lehet a mélyben? Az északi, eddig hozzá nem férhető olaj- és gázkészletekről több becslést lehet olvasni. Az amerikai földmérő hivatal (US Geological Survey - USGS) 2009-ben tette közzé a mérési eredményeket összesítő jelentését. Eszerint a világ egyelőre még feltáratlan kőolajkészleteinek 13 százaléka, a földgázkészletek 30 százaléka rejtőzik az északi sarkkörön túl. A Barents-tenger alatt lapul számottevő olajkincs, egy becslés szerint több

mint 500 milliárd tonna olajat lehet innen kinyerni, ami duplája Szaúd-Arábia készleteinek. Az oroszok által igényelt hatalmas, 13 Magyarországnyi terület egyes becslések szerint 10 milliárd tonnányi kőolajat és földgázt rejt a mélyben. Az Ob folyó torkolatától nem messze a közelmúltban tártak fel egy gázmezőt, amelynek kapacitását 3,2 trillió köbméternyire becsülik. Összehasonlításként: Magyarország évente 14 milliárd köbméter gázt használ, azaz a lelőhely tartaléka 228 millió évre lenne elegendő azonos gázfogyasztás mellett. Oroszország máris 40 jégálló olajkitermelő, 14 gázkitermelő platformot tervez, valamint 55 jégálló tankert és 20 jégálló gázszállító hajót is építtetne. De itt jön a legfontosabb kérdés: kié az olaj és a gáz? Kinek a felségterülete az a tenger, amely alatt a kincs nyugszik? A felosztás kérdése nem most merült fel először. Kanada már 1925-ben bejelentette, hogy magáénak tekinti a nyugati hosszúság 60. és 141. foka által közrefogott területet egészen az Északisarkig. Ezt követően a norvégok, Grönland révén a dánok és az oroszok is hasonló igényekkel léptek fel. Sztálin állítólag 1945-ben egyszerűen húzott egy vonalat az északnyugati kikötővárostól, Murmanszktól az Északi-sarkig, majd onnan egy másikat az északkeleten fekvő Csukcsföldig, és közölte, ezt a háromszöget orosz területnek tekinti. Ez a körcikk-alapelv, amelyet csak azok támogatnak, aki ennek haszonélvezői. A versenyfutás 2007-ben vált nyilvánvalóvá, amikor egy orosz tengeralattjáró-expedíció apró orosz zászlót tűzött ki az Északi-tenger fenekén, 4000 méterre a felszín alatt, ezzel is jelezve igényét a területre. De a küzdelem már jóval korábban elkezdődött. A felolvadó sarkvidékért főleg, de nem kizárólag a Jeges-tengerrel határos országok, az Északisarkvidéki Tanács tagjai versengenek. A tanácsnak tagja az USA, Oroszország, Kanada, Dánia, Norvégia, Svédország, Finnország és Izland. Ezek az országok földtani bizonyítékokkal igyekeznek alátámasztani követelésüket. Emellett Kína, Japán, Olaszország és az Európai Unió is érdeklődik a sarkvidék iránt, de ezeket szemmel láthatóan igyekeznek a nyolcak háttérbe szorítani. Hogy a világ tisztábban lát a háttérben folyó küzdelemről, azt is a WikiLeaksnek köszönhet-

HAJÓZÁS ÉSZAKON S Z I G O R Í T A N I AKARJÁK az Északi-sarkvidék hajózási szabályait az érintett államok politikusai a Jeges-tenger gyors olvadása miatt. A XXI. század közepére nyaranta két-három hónapra is jégmentessé válhat a sarkvidék, ami jelentősen csökkentheti a teherhajózás költségeit. Ez már elég hosszú idő ahhoz, hogy felkeltse a hajózási társaságok érdeklődését. E fejlemény átrendezheti a tengeri kereskedelem térképét, felértékelve például az Alaszkát Oroszországtól elválasztó Beringszoros szerepét. Az olvadás gazdasági jelentőségét jelzi, hogy két német teherszállító hajó 2009-ben 7400 kilométerrel tudta megrövidíteni Dél-Koreából Hollandiába tartó útját azzal, hogy a Szuezi-csatornán át vezető hagyományos útvonal helyett az orosz partokat követte a Jeges-tengeren. Jonas Gahr Store norvég külügyminiszter az üggyel foglalkozó, „Sarkvidéki határok" című konferencián Troms0ban kijelentette, az érintett országoknak meg kell egyezniük egy új, kötelező érvényű sarkvidéki hajózási szabályzatban. Az új szabályozás kiterjedne a jégálló hajóépítési technikákra, valamint új felszerelésekre és navigációra vonatkozó előírásokra is. Érdekesség, hogy az Északi-sarkvidéki Tanács ülésein felmerült a sarkvidéki vizeken való áthaladás fizetőssé tétele. De erről a lehetőségről egyelőre lemondtak.

jük. Több olyan iratot szivárogtattak ki, amely az arktiszi felosztással foglalkozik. Az országok látszólag az együttműködést sürgetik, ám nincs egyetértés közöttük, a helyzet különösen feszült. A dán sajtó szivárogtatta ki, hogy Dánia 2014ig be akarja jelenteni az igényét az északi-sarkvidéki kontinentális talapzatra. A WikiLeaks-akták szerint amerikai diplomaták panaszkodtak, mert a kanadai kormány is lépéseket tesz azért, hogy magának biztosítsa a tengerfenéken található nyersanyagok fölötti jogokat, egészen a kontinentális talapzat pereméig. Az USA Grönlandon próbálja erősíteni befolyását, mivel úgy vélik, a hatalmas olajkincs birtokában elszakadnának Dániától. De a WikiLeaks aktái szerint Kína is egyre nagyobb érdeklődést mutat Grönland természetes nyersanyagai iránt. A helyzet sajnos odáig fajulhat, hogy nem tartják kizártnak a fegyveres összecsapásokat sem. A legrosszabb forgatókönyvek a sarkvidék felfegyverzéséről, illetve a sarkvidékért indított fegyveres konfliktusról szólnak. Egy orosz nagykövet 2009-ben mondta: „Bár az Északi-sarkvidéken jelenleg béke és nyugalom honol, nem lehet kizárni, hogy a jövőben átrendeződnek az erőviszonyok, ami akár fegyveres beavatkozáshoz is vezethet." Az egészben a legrosszabb, hogy emiatt mintha megfeledkeznének a klímaváltozás elleni harcról. Úgy tűnik, csak örülnek a kialakult helyzetnek, hisz emiatt hozzáférhetővé válnak az arktiszi készletek. A felmelegedés elleni küzdelmet az olajkincsért való harc váltja fel. Kovács „Tücsi" Mihály

A TUDOMÁNY VALÓBAN FANTASZTIKUS

KUTATÓK ÉJSZAKÁJA 2 0 1 2

Idén is megrendezésre kerül az egyik legkülönlegesebb éjszaka, a Kutatók Éjszakája. Szeptemberben megtudhatjátok, kik állnak a látványos, ám valójában komoly felkészültséget és kreativitást igénylő fejlesztések, kutatások mögött. idén további intézmények csatlakoznak, így öszszesen közel hatvan helyszín vár benneteket országszerte. Egész Európában egy napon, 2012. szeptember 28-án tartják az Európai Kutatók Éjszakáját. Az egész éjszakás esemény célja, hogy megváltoztassa a kutatókról kialakult általános képet, ezáltal minél többeket győzzön meg arról, hogy érdemes a kutatói életpályát választani. Emellett persze a szórakozás sem utolsó szempont. A Kutatók Éjszakáján izgalmas programok mutatják be a tudományos módszereket és eredményeket - érthető, élvezhető formában. A látogatók megtudhatják, kik állnak a sokszor látványos, ám valójában komoly felkészültséget igénylő fejlesztések, kutatások mögött. A szervezők a tudományok népszerűsítését A KORÁBBI SZERVEZŐKHÖZ

infotainment formában igyekeznek megvalósítani. Idén is a Tempus Közalapítvány koordinálja a magyarországi rendezvényeket, számos felsőoktatási intézménnyel és kutatóintézettel együttműködve. Jövőkutatás, fényorgona, sebészeti boncolás, vezető nélküli légi járművek - csak néhány a legkedveltebb különleges programok közül. Hogy mely felsőoktatási vagy kutatóintézetbe érdemes ellátogatnod, s hogy pontosan mi lesz az a kísérlet, előadás, workshop, amin részt veszel, keresd az esemény honlapján! (x) Kutatók Éjszakája - Tudomány fesztiválköntösben! www.kutatokejszakaja.hu http://www.facebook.com/kutatokejszakaja

Harry Harrison (1925-2012) 1970-BEN JELENT MEG A pokolba tartó vonat című antológia, mely azóta is az egyik legjobb válogatás magyar nyelven. Lelkes általános iskolásként nagy várakozással olvastam, és nem is csalódtam. Az első elbeszélés, a már ismert Asimov után egy addig ismeretlen író következett, akinek azután egy életre megjegyeztem a nevét. Ő volt Harry Harrison, a novella pedig a „Bűnbeesés". Harrison 1925-ben született Henry Maxwell Dempsey néven. Egyedüli gyerekként rengeteget olvasott, főleg SF-et (ez sok más neves író esetében is így történi). Részt vett a II. világháborúban, majd képzőművésznek készült. Az SF-fel is illusztrátorként került kapcsolatba, első írásai ugyanis még férfiaknak szánt kalandtörténetek és úgynevezett „igaz vallomások" voltak. Saját bevallása szerint első fantasztikus elbeszélésén akkor kezdeti dolgozni, amikor egy betegsége miatt rajzolni nem tudott, de az írógép billentyűit még tudta püfölni.

A Worlds Beyond 1951. februári száma közölte a „Rock Diver"-t, majd ezt lassan követték a többiek. Az ötvenes évek végén bukkant fel először a Rozsdamentes Acélpatkány, 1960-ban jelent meg a Halálvilág első része, azután néhány évvel később a Helyet! Helyet!. Az ebből készült Zöld szója című film a szer/ő szerint „időnként mutat valami hasonlóságot a könyvvel". Harrisontól nem állt távol a humor. Edward E. Smith Skylark-sorozatát a Star Smashers of the Galaxy Rangers (1973), míg Heinleint és Asimovot a Bill, a galaktika hőse (1965) című regényében parodizálta. Egyik barátja megjegyezte, hogy Harrison „a legperipatetikusabb fickó, akit csak ismer". Valóban, családjával együtt élt Mexikóban, Dániában, Angliában és Írországban is. Jó barátjával, Brian Aldiss-szal elindították az első elméleti folyóiratot (SF Horizons), ami csak SFfel foglalkozott. Szerkesztette a négy számot megért Nova című antológiasorozatot, melyben többek között Robert Silverberg, Barry Malzberg és Poul Anderson müveit is kiadta. Aldiss-szal kilenc éven át adták ki az év általuk legjobbnak tartott elbeszéléseit. Több mint harminc esztendeje alapították a World SF-et, hogy rendszeres találkozókat szervezhessenek

a téma alkotóinak, és lehetővé tegyék a részvételt még Kínából és a Szovjetunióból is. 1988-ban Budapest volt a színhelye ennek a rendezvénynek. Halálával egy kitűnő írót és az SF-élet aktív szereplőjét vesztettük el. Magyarul a fentebb említett „Bűnbeesés"-sel mutatkozott be. Az Univerzum magazinban is megjelent két elbeszélése, majd hosszú időre elfelejtődött. A nyolcvanas évek végén - amikor egyébként meglátogatta hazánkat is („Ebéd Budapesten", Galaktika 1989. december) - kezdtek megjelenni regényei. Az első A technicolor" időgép (1989) volt, amelyből megtudhattuk, hogyan fedezték fel a vikingek Amerikát. Ezt követte a Rozsdamentes Acélpatkány (1989) majd a Halálvilágtrilógia (1992-1993) és a Bill, a galaktika hőse (1992). Mostanában a Metropolis Media folytatja Harrison műveinek kiadását a Helyet! Helyet!-tel (2008) és az Éden-trilógia köteteivel: Édentől nyugatra (2009), Fagyos Éden (2010) és az előkészületben lévő Vissza az Édenbe. Zsoldos Endre

Harry Harryson: Visszatekités a harmadik évezredre

Vajon miféle eredményeket hoz a tudományos fejlődés a harmadik évezredben?

EGY BIZTOS, érdekesen telt ez a harmadik évezred. Legemlékezetesebb pillanatai, amik így hirtelen eszembe jutnak, az intergalaktikus féregjárat-expedíciók voltak - mind a tizenhárom. Eddigi legnagyobb sikerük a terv szerinti indulás. Persze azóta nem tért vissza még közülük egy sem... Kielégítőbb eredménnyel zárult az üvegházhatás-keltő gázok használatának viszszaszorítása világszerte. Igazság szerint ez a kampány annyira sikeresnek bizonyult, hogy mostanra a sarki jégsapkák ismét nőni kezdtek, ahogy a gleccserek is. Egyre jövedelmezőbb egy új iparág, amely erdőket telepít, hogy aztán eltüzelje a faanyagot a szükséges szén-dioxid-mennyiség légkörbe juttatása érdekében. A legérdekesebbnek mindazonáltal a germániumalapú élet felfedezését mondanám

2688-ban. Ezek a lények valamikor látogatóban járhattak a Plútón. No persze az egész ügy még mindig nagyon titokzatos. Vajon csak átverés volt a látogatás? Döntés egyelőre nem született. De az évezred ehhez hasonló, kézzelfogható történéseit messze túlszárnyalja fontosságban egy ötlet, egy elmélet, egy egyenlet - egy elv -, mely fenekestül fölforgatta társadalmunkat, tudományos rendszerünket, mindazt az eredményt, minek köszönhetően az emberiség ma az, ami. Vállalva a túlzott pedantéria vádját, felhívnám figyelmüket a világegyetemre. Létezik. Működik. Kölcsönhatások jönnek létre minden léptékben, a legapróbbtól a leghatalmasabbig. A tudósok megfigyelnek, tanulmányoznak - és felfedeznek. A Galápagos-szigetek állatainak évmilliók álltak rendelkezésükre, hogy mutálódhassanak, mielőtt

Charles Darwin megérkezett volna. Mégis az ő intelligens megfigyelései, majd logikája szülte A fajok eredetét. Természetesen Albert Einstein sem találta föl az energiát, mivel az tőle függetlenül is létezett, de rendelkezésére állt, hogy tanulmányozza, sőt mintegy az ő felhasználására, kifejtésére és besorolására várt. Einstein rendelkezett a szükséges ismeretekkel, intuícióval és intelligenciával, hogy megfigyelhesse és egyszerűsíthesse a jelenségeket - kikiáltva, hogy E=mc2. Ez csupán két kiragadott példa a felfedezések ezreiből, százezreiből, de látványosan szemléltetik, hogy a megfigyelésre fordított értelem képes fölfedni a természet titkait. Ám ez az eljárás annyira véletlenszerű, hogy csodálattal kell adóznunk az előtt, mégis milyen sok mindent megtanultunk a tudásgyűjtés e rendszerezetlen módján. Most, amint a harmadik évezred végéhez közeledünk, és várakozással tekintünk a negyedik még föltáratlan titkai felé, hálával kell fejet hajtanunk egy férfi és egy nö előtt, akik megfejtették és képletbe foglalták az egész emberiség okulására, pontosan hogyan is megy végbe a felfedezés folyamata. Mindnyájan jól ismerjük párosuk titánszobrát, mely a Derültség tengerének holdkompállomásán tekinthető meg, azon a helyen, ahol ők ketten először találkoztak. A komp egy fotonvihar következtében egy órát késett, hát beszédbe elegyedtek. Stern filozófiaprofesszor volt, aki az intuitív logika kérdéseire szakosodott. Magnusson fizikus, közismert a tachyonok terén végzett tanulmányaiért. Látszólag kevés közös volt bennük akadémiai hátterükön kívül. Ez azonban a lehető legtávolabb állt az igazságtól; kutatási területük valójában úgy fonódott egymásba, akár a jin és a jang jele. Sohasem tudhatjuk már meg, mik voltak azok az első szavak, melyeket az állomáson váltottak. Bárcsak tudhatnánk! Mégis meg kell elégednünk egy boríték hátuljára fölfirkantott egyenleteikkel. Egyenletekkel, amelyek e két nagy elme gyümölcsöző együttműködése nyomán születtek. Komputazásuk végére letisz-

tult az alapelmélet, annak szinte határtalan alkalmazási területeivel együtt. A következő nap folyamán a számítások lecsupaszításával, egyszerűsítésével elnyerte végleges formáját a Stern-Magnusson-egyenlet, ahogy ma is ismerjük. Még ez a zseniális páros is ámulva állt saját teremtménye előtt. Magnusson megpróbálta alkalmazni a képletet egy tachyonperdületi problémára, amellyel több mint egy éve kínlódott már. A megoldás azonnal megszületett. Szinte viccelődésképpen, hogy enyhítse az esemény okozta érzelmi túlhevültséget, Stern behelyettesített az egyenletbe minden adatot, ami csak rendelkezésére állt a napfoltciklusok és a grönlandi fiú újszülöttek testsúlyváltozásai közötti összefüggések soha meg nem válaszolt kérdésében. És elakadt a lélegzete. Ott volt a válasz - tisztán és magától értetődően most, hogy az egyenlet kiadta a megoldást. A többi már történelem. E hét matematikai szimbólum segítségével az emberiség rendet teremtett az angolszász nyelvek szótáraiban. Képessé vált földrengések és szökőárak előrejelzésére, rejtett olajtartalékokra bukkant, megszüntette a városokban a forgalmi dugókat - és a dicsőséges múltból átlépett a még dicsőségesebb jövőbe. Egy tudományág sem dacolhatott a képlet kérlelhetetlen logikájával. A Stern-Magnusson-egyenlet az emberiség legfontosabb felfedezése, melynek köszönhetően végre szabaddá vált. Persze mindannyian megtanultuk még az iskolában, de azért nem árt időnként elismételni, hiszen valójában megunhatatlan. A Stern-Magnusson-egyenlet a következőképpen hangzik... Németh Attila fordítása

Szefantoros halihó és Trombitás-madrigál IDÉN HUSZONÖTÖDIK alkalommal telt meg a

szeged-kettőshatári alkotótábor, hogy a sci-fi iránt elkötelezett rajongók lazán, kötöttségektől mentesen töltsenek együtt tíz napot. Mint mindig, most is akadtak olyan vállalkozó szellemű szefantoriták, akiket sem a hőség, sem a szúnyoginvázió, sem a masszívan horkoló sátorszomszéd nem riasztott el a kemping-életmódtól, és körülbelül ugyanennyien döntöttek a kőház hűvöse és az emeletes ágyak mellett. Általában napi két előadás gondoskodott a táborlakók szellemi igényeinek kielégítéséről, jellemzően a tudomány és fantasztikum gazdag témájában, az egyik hétvégén játékos vetélkedőben mertük össze tudásunkat és kreativitásunkat, illetve pantomim, komédia, balett és burleszk formájában keltettünk életre egy-egy jelenetet a Star Trek-, a Star Wars-, a Gyűrűk Ura- és az Indiana Jones-lilmekből. Együtt izgultuk végig a magyar olimpiai csapat éremdús szereplését, nemegyszer hangos szurkolástól és üdvrivalgástól zengett a ház. A tábor nemcsak szellemi, de fizikai kihívásokat is támaszt lakóival szemben. Kétszer is találkozót adott egymásnak a Szefantor Futball Klub és a Helyi Erők Futball Klub; igazi elhivatottsággal, de a barátság jegyében küzdöttek a srácok. Az érettebb korosztály profizmusa és az ifjak lendülete végül két izgalmas, eseménydús mérkőzést hozott a nézők legnagyobb örömére.

Alig ért véget a Szefantor, kedves látogatókat hozott az újjáéledő kánikula. Augusztus tizennyolcadikán meglepetésvendégeknek örülhettünk a szokásos nyárvégi sörözésen a Trombitásban. Ian Watson és Roberto Quaglia pár napos vakációra érkezett Magyarországra, Michaleczky Péter szervezésében szűk körű baráti találkozón élvezhettük a két író sziporkáktól sem mentes társaságát. Roberto a tőle megszokott olaszos mentalitással vitte a prímet, de Ian sem maradt el mögötte. Hajlékony, már-már éneklő kifejezésmódja, és humorérzéke, mellyel képes volt mulatságos kalandként feltüntetni például a fogászati panorámaröntgent, magához ragadta a figyelmet. Mindkét író abszolút gálánsan fogadta e sorok írójának igencsak gyengécske angol nyelvű megnyilvánulásait, türelmük és kedvességük egyrészt elűzte lámpalázamat, másrészt arra sarkallt, hogy komolyabban vegyem az angolóráimat. Ian a találkozó vége felé dalra fakadt, balladisztikus előadásmódja nem éppen abszolút hallásról és professzionális énektechnikáról árulkodott, annál inkább arról, hogy a nemzetközileg elismert író bizony szívesen figurázza ki akár önmagát is, és teszi mindezt csillogó tekintettel, mosolyogva, jókedvűen elszórakoztatva hallgatóságát. A társaság egyik hölgytagja - Tóth Zsuzsa -, élve az alkalom nyújtotta lehetőséggel, izibe' elővezette ötletét a díszvendégeknek; kérésükre pár korty szíverősítő igénybevétele után egy tizenhatodik századi francia bordalt, egy madrigált prezentáltam pirosra pipacsosodott füllel. Roberto jóvoltából videofelvétel is készült az eseményről, bevallom, még nem mertem megnézni. Kovács Rhewa Andrea

Toochee: Dupla vagy semmi

Tudatunk elvesztése szörnyű csapás, de persze lehet, hogy valaki épp ezáltal talál igazi önmagára.

- Már itt kellene lenniük! Az idős asszony nyugtalanul sétált a nappaliban a díszes könyvszekrénytől a hatalmas, teraszra nyíló ablakig, és vissza. Lépéseinek zaját elnyelte a vastag szőnyeg, csak az ablak előtt, a teakfa padlón kopogtak vészjóslóan. Minden mozdulatából apró lépteiből, gyorsan rebbenő szárnyhoz hasonló kézmozdulataiból, szorosra zárt szájából - áradt a feszültség. - Ülj le, kérlek. Semmivel sem érnek ide hamarabb, ha itt rohangálsz körülöttem. Férje csak felnézett a szemüvege mögül egy félmosollyal, majd várakozva a szemközti fotel irányába intett, és ismét az asszonyra nézett. A nő kényszeredetten elindult az elegáns, mélybordó bőrgarnitúra felé, és leült. Nem dőlt hátra, csak zárt lábbal és egyenes derékkal leereszkedett a fotel szélére. Végigsimította elegáns, ezüstszürke kosztümjét, megigazította a tengerkék blúz vállára fekvő, széles gallérját, egy láthatatlan szöszt felcsípett a kézelőjéről, és dühösen a férjére meredt. - George! Igazán nem értem, miért kell kerékpárral jönniük! - csattant fel a hangja. - Annyi

biztonságosabb közlekedési mód van. Miért pont kerékpár?! Férje megadóan bólintott. -Repülővel jönnek, csak néhány kilométert kerekeznek idáig. Lizbeth, teljesen mindegy, mivel jönnek, te ugyanilyen ideges lennél. A balesete óta állandóan aggódsz érte. - Nem csak a balesete óta! - csattant fel ismét a hangja, mint egy gyors ostorpattintás. - Előtte is aggódtam érte. De akkor is! Kerékpár?! Elment ennek a lánynak az esze! - Dehogy ment el - csitította férje. - Pont ez a jó. Ez bizonyítja, hogy teljesen rendbe jött fizikailag, és lelkileg sem maradt vissza semmi. - Mióta kijött a kórházból, nem is volt itthon! morgott az asszony. - Annak már két éve! Hát olyan nagy kérés, hogy az ember időnként lássa a lányát? - Drágám, háromezer kilométerre dolgozik. Jó munkája van, szereti, élvezi, meg is becsülik. És rengeteget dolgozik, mint minden fiatal. Mi sem voltunk mások. - Dehogynem. Én minden hónapban meglátogattam a Szüleimet.

A férj jobbnak látta, ha hallgat, de a felesége folytatta. - És ki ez a fiú? Nem tudok róla semmit. Nem mondott róla semmit, csak annyit, hogy egy fiút hoz magával. Még a nevét sem árulta el. És olyan furcsa volt a hangja. - Inkább örülnél neki! Eddig az volt a bajod, hogy nem tudod, jár-e valakivel, van-e komoly kapcsolata. Talán most választ kapsz. Lehet, hogy ő a kiválasztott, és azért hozza el, hogy bemutassa nekünk. - Bárcsak itt lennének már! - sóhajtott idegesen az asszony. Újra felpattant, és a nagy teraszajtóhoz ment. A lankás dombvidék már őszbe fordult. A fákon megjelentek a sárga és a piros különböző árnyalatai. De a délután még mindig kellemesen meleg volt. Tennessee államban éltek, Dandridge városkájának szélén. A ház tökéletes helyen állt a Gesztenyés úton. Ha délre néztek, látták a Douglas-tavat, a régi zöld hidat, amely átívelt a tó keskeny nyaka felett, és látták a távolban a lankás dombokat. A másik oldalon a város látszott, a bíróság fehéroszlopos épülete, de még a borbély kicsi, vörös téglás, kék csíkos napellenzős háza is. Az asszony hirtelen megélénkült. - Azt hiszem, ők azok. - Két távoli pontot fürkészett az ablaküvegen keresztül. Majd mindkét mutatóujjával rábökött az üvegen, és széles mozdulattal széthúzta kezét. Az ablak képe megváltozott, és a két távoli pont akkorára nagyítódott, ameddig a két keze elért. A pontokból hirtelen két biciklista lett, akik vidáman kerekeztek az úton. Még az is remekül látszott, hogy a lány nagy virágos fehér ruhájában felkacag, és a férfi vele nevet. - Látod, milyen vidám? - szólalt meg George, aki közben a háta mögé lépett. - Milyen boldog! Milyen boldogok! A fiatalok még messze voltak, de az asszony már az ajtóhoz sietett. A férje mosolyogva figyelte a párt, akik közben kissé lelassítottak. A lány már nem nevetett, nem is mosolygott, komolyan a fiúra nézett, aki határozottan a ház felé intett. Lassan egyre közelebb tekertek, de immár nyoma sem volt a korábbi jókedvnek. George furcsán nézte a jelenetet, majd ő is megindult felesége után a bejárathoz. Lizbeth a nyitott ajtóban állt, és tettetett vidámsággal integetett a pár felé.

- Legalább a farmer és a póló helyett felvehettél volna valami tisztességeset - korholta férjét. - Mit gondolnak majd rólad. - Azt, hogy itthon vagyok és jól érzem magam. Mert nem vendégek érkeznek, hanem a lányom jön haza a barátjával. A pár az ajtóhoz ért. Az asszony lánya nyakába borult, de amaz korántsem látszott ilyen boldognak, furcsa, tartózkodó udvariassággal fogadta az ölelést. - Lizbeth - szólalt meg George. - Legalább a bringákat hadd támasszák le! A két fiatal a garázsajtó mellett letette a kerékpárokat, közben egymásra néztek. Volt valami furcsa abban a mozdulatban, amit George nem értett, de annyira nem zavarta, hogy tovább foglalkozzon vele. - Anya! Apa! Ő Kevin. Kevin Pollack. Kollégám és jó barátom. A két szülő kezet fogott a zavartan álló fiatal férfival. - Csakhogy ideértetek! - szólalt meg Lizbeth. - Gyertek a nappaliba, azonnal hozok valami frissítőt. - Kérhetnék sört? - kérdezte a lány. - Mindkettőnkre ránk férne. - Persze. Máris hozom. - Az asszony kisietett a konyhába. A társaság leült a nappaliban, a fiatalok egymás mellé ültek a kanapéra. Susan fehér ruhájában olyan volt a mélybordó kanapén, mint egy hatalmas, fehér virág. Fakó bőre még jobban kihangsúlyozta a különbséget. Válláig érő hosszú fekete hajával George-ot mindig Hófehérkére emlékeztette. Lizbeth megérkezett három pohár sörrel, de magának limonádét hozott. Letette a tálcát a kisasztalra, mindenki elé poháralátétet rakott, majd rá az italokat. - Azt hiszem - ragadta meg George a poharát -, a legjobb, ha az ivással kezdjük. Nektek mindenképpen szükségetek van rá a tekerés után. Koccintottak, és hosszan kortyoltak. A két fiatal letette a poharat, egymásra néztek, majd hátradőltek a kanapén. - Na, mesélj már, Susan! - nógatta Lizbeth a lányát. - Mi van veled? Olyan régen láttunk! - Nem túl sok... anya - válaszolta akadozva Susan - A szokásos. A baleset után visszamentem

dolgozni, de rögtön állást ajánlottak egy másik cégnél. Elfogadtam. - Milyen cég az? -A DICT. - Az az óriás konszern? - Igen, az. Az egyik kutatórészlegükben vagyok egy team vezetője. - És mit csináltok? - noszogatta lányát Lizbeth. - Sokfélét. Az informatika sok területén ott vagyunk. - Úgy értem, te mivel foglalkozol. - Miénk az egyik legújabb terület: az agy és a számítógép összekapcsolása. - Hogyan? - csillant fel George szeme. - Egyszerűsítve: az agy is egy számítógép, csak más elven működik. Meg kell fejteni, hogyan tárolja az adatokat. Ha ezt már tudjuk, akkor össze kell kapcsolni a „két komputert". Egyszerűnek hangzik, de elképesztően bonyolult. - És te melyik feladaton dolgozol? - Mi építjük az interfészt. - De mire jó ez? - értetlenkedett Lizbeth. - Sok mindenre. Tudást tölthetünk fel,letölthetjük az emlékeket. Az egész tudatot áthelyezhetjük egy komputerbe, virtuális halhatatlanságot biztosíthatunk neki. - Te jó ég! - sápadt el Lizbeth. - Ezt meg lehet csinálni? - Most már igen. Erről lesz ma a nagy bejelentés. - Micsoda? - Hogy megcsináltuk. Sikerült. - Sikerült? - Igen, működik a kapcsolat. - Állatkísérlet? - Nem, már embereken is elvégeztük. Összekötöttük a komputert és az agyat. Van kapcsolat, tudunk adatokat küldeni és fogadni. Ha elég nagy a háttérkapacitás, lementhetünk egy tudatot az öszszes emlékével együtt, és vissza is tölthetjük. -Jesszusom! Ez kísértetiesen hangzik. - Semmi kísérteties nincs benne. Színtiszta tudomány. Óriási távlatok nyíltak meg az ember előtt. - De miért nem vagytok ott a bejelentésen? kérdezte a jóval racionálisabb George. - Á, kis halak vagyunk mi ahhoz. Bár fontos halak. És hamarosan aranyhalak. - Aranyhalak? - húzta össze szemöldökét George.

- A cég részvényesei is vagyunk. Opció jár a fizetésünk mellé. A bejelentés után az egekbe fog szállni a részvény értéke. - Ez remek hír! - csapta össze a kezét George. - Meg kell ünnepelni! És ehhez valami nemesebb nedű kell. George felpattant a fotelból, és jelentőségteljesen a levegőbe mutatott. - Van a pincében egy kincsem. Középkorú skót menekült. Egy eredeti palack 40 éves Bruichladdich whisky. Egy használt autó árát éri a drága, de itt a remek alkalom, hogy felbontsam. Már indult az ajtó felé, amikor lánya hangja megállította. - Várj, kérlek! Köszönöm, de inkább nem mondta Susan. - Most nem lehet. - Miért nem? - rökönyödött meg George. - Most nem lehet. Azért jöttünk el, mert egy sokkal fontosabb dolgot kell elmondanom. - Terhes vagy? - szegezte lányának a kérdést Lizbeth. - Ugyan már, dehogy! - tiltakozott hevesen Susan. Kevin kínosan feszengett. - Összeházasodtok? - Dehogyis! Egészen másról van szó. - Akkor mégis miről? Talán a balesettel függ össze? - Nem. Még azzal sem. Kérlek, üljetek le! George visszaereszkedett a fotelba. Susan nagyot sóhajtott. - Nos, jelentkeztem egy kísérletre. Pontosabban jelentkeztünk. Kevinnel közösen. - Milyen kísérletre? - kérdezte gyanakodva Lizbeth. Susan félrehúzta a haját, és megmutatta a füle mögé beépített csatlakozót. - Úristen! - kapta szája elé a kezét rémülten Lizbeth. - Drágám, mit csináltak veled? - Ez itt, amin annyit dolgoztunk: az interfész. Én voltam az egyik kísérleti alany. - De hát hogy merted...? - Olyan sok bátorság nem kellett hozzá. Az állatkísérletek és a szimulációk biztatóak voltak. És sikerült. - Nem lett semmi bajod? - Semmi. Minden a legnagyobb rendben. - És... milyen érzés?

- Semmilyen. Az információ le- és feltöltése altatásban történik. - De utána? - Utána egyszerűen emlékszem új dolgokra. Amiket közben megtanultam. Például Cyrano orrmonológját. Korábban csak szerettem, de most mártudom is. Fejből. - Értem - bizonytalanodott el Lizbeth. - Vagyis inkább nem értem. De mindegy, a te döntésed, elfogadom. Végül is a lányom vagy, akár csatlakozóval, akár anélkül. Zavarodottan felállt. - Te meg csak ülsz itt kukán - fordult oda férjéhez. - Nem akarsz semmit mondani a lányodnak? - Mit mondhatnék? - vonta meg a vállát George. - Ha egy anya meg a lánya elkezd beszélni, ott a férfiak csak hallgatnak. Egyszerűen figyeltem. - Kérlek, ülj vissza! - szólt rá a lánya. - Még nem ez az, amiről beszélni akartam. Ez csak az alap, hogy megértsd a döntésemet. Lizbeth visszaült, és feszült várakozással nézet Susanra. - Mivel tudsz még ezek után meglepni? - Kevin és én elvállaltuk a kísérlet folytatását. Letöltötték a tudatunkat egy számítógépre. - Micsoda? Jesszusom, kislányom, teljesen megőrültél? - Nem, anya. Egyszerűen csak másolat készült az agyamról, mint egy merevlemez biztonsági mentése. -És? - Minden probléma nélkül sikerült. Egyszerűen egy virtuális térben tértem magamhoz. Elég szép kis világot generáltak nekem, hogy jól érezzem magam. - Milyen volt? - Nagyon furcsa. Ugyanis nem volt testem. Láttam, de nem láttam a testem. Hallottam a benti világ neszeit és a külső világból jövő kérdéseket. Láttam magam körül a világot, ugyanakkor a külvilág képét is. Furcsa, szinte ezoterikus élmény volt. De nem ez volt a legfurcsább. - Hanem? - Mondtam, hogy csak egy másolat volt. Az eredeti kinn maradt. Beszélgettem saját magammal. - Jaj, ez borzasztó! - Dehogy, csak furcsa. George előrehajolt a fotelban.

- Nekem két kérdésem is van. Ha kinn ébren voltál, milyennek láttad a belső, virtuális magadat? És honnan vannak emlékeid a belső világról? - Ez volt a kísérlet második része. Újra elaltattak, törölték az agyamat, és visszatöltötték a mentést. Így mikor felébredtem, újra a testemben találtam magam, emlékeztem a benti élményekre, de a kintiekre nem. - Ezt már nem bírom hallgatni - sopánkodott Lizbeth. - Tényleg nincs semmi bajod? - Tényleg semmi. Minden a legnagyobb rendben, ezt bizonyítja az összes orvosi vizsgálat és teszt is. - És maga? - Fordult George az eddig némán ülő Kevin felé. - Magával is minden rendben? - Igen - válaszolta csendes hangon a férfi. - Tökéletesen sikerült. - Ennek igazán örülök - válaszolta George, és hátradőlt. - Remélem, több ilyen meglepetés nincs a számunkra. Susan halkan felsóhajtott. -De, még van. - Ezek után mi lehet még? - horkant fel a férj. - Van a munkánknak egy furcsa aspektusa is folytatta Susan. - Adja magát a lehetőség, amit ki kell próbálni. - Micsoda? - A tudatot nemcsak a saját testbe lehet visszaültetni, hanem egy másikba is. - Ugye ezt nem akarjátok komolyan kipróbálni? - háborgott Lizbeth. - Ez már kész elmebaj! Beültetni téged egy másik ember fejébe? Badarság! - Már túl vagyunk rajta - szólalt meg először magától Kevin leszegett fejjel. - Mit mond? - fordult felé Lizbeth. Kevin felemelte a fejét és az asszony szemébe nézett. - Már túl vagyunk rajta... anya! Lizbeth elsápadt, hol Kevinre, hol Susanra nézett. - Mi van? - ezt szinte kiabálta. - Elnézést kell kérnem, hogy becsaptam magukat - szólalt meg Susan ismét. - Nem tudtuk eldönteni, hogy mondjuk el. De úgy tisztességes, ha személyesen tesszük. - Nem értek semmit - hebegte Lisbeth. George csak döbbenten nézett a két fiatalra.

TOOCHEE

Sokoldalú tudományos szerkesztőnk, Kovács „Tücsi" Mihály negyedszázada ír már elbeszéléseket is. Az első még 14 évesen került ki a keze alól, és - állítása szerint - élete legjobb honoráriumát kapta érte, az irodalom jelest. A '90-es évek második léiében az X-Magazin lapjain jelentek meg novellái, melyek közül az utolsó, „A vezeklés" című Zsoldos Péter-díjat is nyert. Az új Galaktika rendszeresen közli írásait, legutóbb a 265. számban jelent meg egy elbeszélése, a „Nyakig benne", de szerepelt mindhárom HiperGalaktikában, két MetaGalaktikában és a Kétszázadik című antológiában is. - Már elvégeztük a kísérletét - szólalt meg Kevin ismét. - Mi ketten felcseréltük a tudatunkat. - És... most is? - kérdezte rémülten Lizbeth. - Igen, anya - válaszolt a férfi. - Kevin testében én vagyok, Susan. És Kevin most az én testemben él. - Kérem, bocsássanak meg! - vette át a szót Susan. - Ügy tettem, mintha a lányuk lennék. De nem rosszakaratból vagy átverésből. Csak valahogy el kellett mondanunk. Ha egyből úgy állítunk be, hogy testet cseréltünk, nem tudom mi lett volna. - És így mennyivel jobb? - kérdezte Lizbeth, és hangos zokogásban tört ki. Felugrott a fotelből, és férje nyakába borult, aki nyugtatóan simogatta. Percekig némaság ült a szobára, amit csak Lizbeth fel-feltörő zokogása szakított szét. A zavart csendben senki sem tudott vagy mert megszólalni. A percek csak teltek, és Lizbeth is kezdte összeszedni magát. Végül George törte meg a csendet. - De miért nem cseréltétek vissza? Balul sült el a kísérlet, nem tudjátok? - Nem, apa - szólalt meg csendes, de határozott hangon Kevin (Susan). - Nem akarjuk visszacserélni. - De miért? - George döbbenten nézett a férfira. - Igy döntöttünk. Nekünk így jó. - Teljesen elment az eszed? - rivallt rá a könnyeivel küszködő Lizbeth. - Nem, anya. Életem legkomolyabb és legmegfontoltabb döntése volt.

- De miért? - kérdezte kétségbeesetten Lizbeth. - Azért - emelte fel fejét Kevin (Susan) -, mert leszbikus vagyok. Olyan csend ereszkedett a szobára, amilyen még korábban sohasem. Mintha a világ is megfagyott volna. A szülők döbbenten néztek maguk elé. A tehetetlenség döbbent némasága verte végig a szobát. - Ez nem lehet igaz - suttogta Lizbeth. - Ez nem lehet igaz. - De igen, anya. Igaz. - Maga ne anyázzon engem! - tört ki hisztérikusan Lizbeth. - Maga nem a lányom. Maga egy férfi, akit sohasem láttam. - Sajnálom, anya. Én vagyok. Csak egy másik testben. Lizbeth zokogása újabb percekre megszakította a beszélgetést. A levegő fagyos némasággal vette őket körül. - Nem, nem lehet - szipogta Lizbeth. - Az én kicsi lányom nem lehet ilyen. - Anya, ez én vagyok. - De miért kell ilyennek lenned? - Mert ez a választásom. - Az, hogy leszbikus vagy? - Az nem választás volt. Ilyennek születtem. - De ez olyan istentelen dolog! - Anya, ebbe ne keverd bele Istent, kérlek! - De igen! Ez egy Istentől elrugaszkodott cselekedet. Abnormális... - Nem cselekedet, állapot. És ha már mindenáron bele akarod keverni Istent, Ő teremtett ilyennek. Ő teremtett, ahogy te mondtad, abnormálisnak. - De miért kell neked a nőket szeretned? Miért nem tudod a férfiakat? - Anya, te tudnád holnaptól a nőket szeretni? - Természetesen nem! - Látod, én is így vagyok ezzel. Nem választás volt, hanem a természet parancsa. A genetika kényszerített ebbe a szerepbe. - De miért nem

tudod elfojtani? Miért nem tudsz rendes ember lenni? - Anya, ettől még rendes ember vagyok. És szerinted jobb lenne az egész életemet egy boldogtalan, elfojtott hazugságban leélni, csak hogy te jobban érezd magad? - Igenis jobb! Ez olyan embertelen. - Nem, anya. Túlságosan is emberi. Én nem egy nő vagyok, aki a nőket szereti, hanem egy férfi, aki egy női testbe zárva vergődik és kínlódik. És titkolózik hosszú évek óta. De most kaptam egy lehetőséget. - Ezt? Ez neked egy lehetőség? - Igen, anya. Szerencsém volt. Ugyanis Kevin sem járt jobban. Ő meleg. Ő valójában egy cserfes, vidám fruska, akit férfitestbe zártak. A sikeres kísérlet után adta magát a lehetőség, hogy cseréljünk testet. Cseréljük helyet. Cseréljünk életet. Lizbeth megint zokogásban tört ki. - Apa, te nem szólsz semmit? - kérdezte Kevin (Susan). George krákogott egyet. - Nem tudok mit mondani. Először jött a szakmai sikered. Aztán a magánéleti kudarcod, amiért talán mi is felelősek lehetünk. - Dehogy, apa - vágott közbe Kevin (Susan). Erről ti nem tehettek. - Azután itt a döntésed - folytatta George. Felnőtt ember vagy, jogodban áll önálló döntéseket hozni. Amikor 18 éves lettél, mondtam neked, bármit teszel, elfogadom. Most itt van ez a helyzet. El kell fogadnom, de nehéz. Mégis te vagy a lányom. Vagy a fiam. Vagy nem is tudom. De el kell fogadnom. Lizbeth felpattant. - Ebből elég legyen, én nem hallgatom tovább! Ennek semmi értelme! Most rögtön véget vetek neki! Kevin (Susan) és Susan (Kevin) egymásra nézett. - Akkor jobb - mondta csendesen a férfi -, ha mi most elmegyünk. A két fiatal felállt, és az ajtó felé indult. Lizbeth és George utánunk ment. Kevin (Susan) kinyitotta

az ajtót, Susan (Kevin) kilépett rajta, és elindult a kerékpárokhoz. A férfi visszafordult. - Anya, emlékszel mit mondtál, amikor a kórházban feküdtem? - Mire gondolsz? - kérdezte hidegen Lizbeth. - Ott feküdtem, Összetörten, hatalmas sebekkel, és azért sírtam, hogy ezek után ki fog szeretni. Te azt mondtad, mindez nem számít, a te gyereked vagyok, bárhogy is nézek ki. Lizbeth megrándult, mintha ostorral vertek volna végig rajta. - Hát ez az én balesetem anya. Megváltoztam. Nagyon megváltoztam. Nem lettem csúnya, csak a testem lett más. Megváltozott, de én belül nem. Az vagyok, aki voltam. Anyja megtörten nézett rá. George-tól egy megértő pillantás kapott. - Anya, te most választhatsz. Ellökhetsz magadtól, vagy elfogadsz, és ilyennek szeretsz, amilyen vagyok. Ha elfogadod, mostantól nem lányod lesz, hanem egy fiad. Kevin (Susan) a két kerékpárral várakozó Susan (Kevin) felé intett. - És ha akarod, lehet egy fogadott lányod is. A régi, akit megszoktál. Aki egy kicsit megváltozott a nagyvárosban. Kevin (Susan) tanácstalanul széttárta karját. - Nem tudom, hogy búcsúzzam el. De ha döntöttetek, hívjatok! Én készen állok bármire. Ha elfogadjátok, boldog ember lesz belőlem. Ha nem, elkeserít majd, hogy korán elvesztettem a Szüleimet. De akkor is boldog leszek. Boldogabb, mint eddig. És remélem, ez a fontos nektek is. Neked most tényleg lehet egy választásod, anya. Dupla vagy semmi. És ez a te döntésed lesz. Csak a tiéd. Kevin (Susan) búcsút intett, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót. George átölelte a felesége vállát. - Emlékszel, mit láttunk az előbb az ablakból? Hogy nevettek. Hogy boldogok. Hagyjuk, hogy azok legyenek!

IN MEMORIAM HARRY

HARRISON - ZÖLD SZÓJA Az augusztus 15-én elhunyt Harry Harrison gazdag életművet hagyott maga után. Azonban nevét hiába keressük stáblistákon alkotásait még nem fedezte fel magának Hollywood. Csupán egy adaptáció született könyveiből: a Helyet! Helyet! címü regényből 1973-ban készített nagyjátékfilmet Richard Fleischer. 2022-RE SZINTE LAKHATATLANNÁ válik a

Föld. Túlnépesedés, kimerült nyersanyagok, éhezés és szennyezés keseríti azok életét, akiket a sors arra predesztinált, hogy ebbe a korba szülessenek. New York lakossága 40 millió főt számlál, és a pár kiváltságoson kívül mindenki nyomorban él. A hagyományos élelmiszerek luxuscikknek számítanak, a többség szintetikus ételeken vegetál. Éppen bevezetik az elődeihez képest több tápanyagot tartalmazó zöld szójatablettákat, amikor meggyilkolják a gyártó vállalat igazgatóját. Thorn nyomozó (Charlton Heston) és társa, Sol (Edward G. Robinson) kapják a feladatot, hogy járjanak az ügy végére. A monstre történelmi filmek ünnepelt sztárja, Heston ezzel a filmmel zárja saját „sci-fi aranykorát" (A majmok bolygója, Az Omega-ember). Mellette a korai hangosfilm-történelem két letűnt ikonja szerepel: az Orson Welles-produkciókból

ismert Joseph Cotten, valamint az utolsó filmjét forgató - és már a rák végstádiumában lévő - Edward G. Robinson. A film igazi erejét a színészi játék mellett az egyedülállóan sötét jövőkép és annak realisztikus ábrázolása adja. A túlzsúfolt utcák, a halomban álló szemét, az ételért és vízért sorban állók materializmusa emeli a filmet a klasszikus disztópiák közé. Kapitalizmus — kannibalizmus Nem mindenki él azonban nélkülözésben. New York egy bizonyos negyede falakkal van leválasztva a városról. Ebben a luxusgettóban élnek a milliomosok, cégvezetők, a politikai elit tagjai. A társadalmi berendezkedés középkori, patriarchális és diktatórikus: a prostituálttá degradált nőket „bútornak" , az olvasni tudó embereket pedig „könyvesnek" hívják, miközben markolókkal oszlatják az élelemért tüntető koldusokat.

A Zöld szója (Soylent Green) azon korai sci-fik közé tartozik (mint a Noé bárkájának allegóriájaként értelmezhető Néma futás), amik felismerik az urbanizáció, az üvegházhatás és a globális felmelegedés veszélyeit. Nemcsak a vállalatok uralta politikai és gazdasági függőség okoz benne globális problémát, hanem a természet és a környezet fokozatos lepusztítása, kizsákmányolása is. A vadon kiszipolyázásával az ember egyedül marad a bolygón, és lassan nyilvánvalóvá válik előttünk, hogy nem planktonokból nyerik az élelmet. Thorn film végi felfedezése - miszerint a szójatabletták valójában a halott emberek újrafelhasználásával készülnek - a náci haláltáborok krematóriumait és a kannibalizmus rémképeit idézik fel újra. Menekülés a halálba A film pesszimista nézeteit az élet végéről alkotott elképzelés határozza meg legjobban. Mi lehet a megoldás egy kilátástalan élet fájdalommentes, ugyanakkor katartikus befejezésére? A túlnépesedés gyógyírja az államilag legalizált és támogatott halál, az eutanázia. Steril körülmények között altatják el az önként jelentkező pácienst, aki halálos ágyán évtizedeket visszaugorva a régi, még érintetlen világ képeit nézheti egy óriáskivetítőn: erdőket, őzeket vagy a lenyugvó nap vöröses fényét. A nyomorban élők számára kézenfekvő a választás, hiszen földi szenvedéseik feloldásaként egy

olyan álomvilágba menekülhetnek, amiről nagyapjuktól hallottak csak, aminek szépsége szájról szájra terjedt. Életük utolsó perceiben embernek érezhetik magukat, akire odafigyelnek, aki megpihenhet. Ezt az utat választja Sol is, miután megfejtette a zöld szója rejtélyét. Nosztalgia Nem csak a halál iránti vágy generálja a múltba révülést. Minden felértékelődik, ami a régi világhoz kapcsolható: egy szelet marhahús, pár fonynyadt zöldség vagy akár egy ceruza is a hétköznapi ember számára élete legboldogabb pillanatát hordozhatja magában. A film eleji fotómontázs is ezt a célt szolgálja: először századfordulós, békebeli fényképeket látunk, amiket fokozatosan felváltanak a tömegtermelést és a 20. század emberi pusztítását ábrázoló dokumentációk. Nem a fejlődés hordozza magában a tragédiát, hanem az arc nélküli tömeg. Az eredeti Harrison-műhöz képest már az alaphelyzetben több eltérést találunk: a történet nem 1999-ben játszódik, és a cselekmény is jócskán átalakult. Ennek ellenére Richard Fleischer filmje hű marad a könyv szellemiségéhez, ami végig lehangoló, és ami különleges szemszögből vizsgálja felbomló társadalmunk és egy lehetséges ökokatasztrófa kapcsolatát. Kiss Máté Gergely

Georges Saunders: Menekülés a pókfejböl

Az emberi érzelem kifürkészhetetlen. Még ha úgy is hisszük, megtaláltuk a kulcsot a manipulálásához.

I - Mehet? - kérdezte Abnesti a hangosbeszélőn. - Mi van benne? - kérdeztem vissza. - Valami nagyon jó - mondta. - Rendben. Abnesti megnyomta a távirányító gombját. A MobiPak™ halkan berregni kezdett. A Belső Kert kisvártatva megszépült. Minden nagyon világossá vált benne. Hangosan kimondtam, amit éreztem. Ahogy ilyenkor kellett. - Szép a kert - közöltem. - Nagyon világos. - Jeff, mi lenne, ha felturbóznánk kicsit a beszédközpontját? - kérdezte Abnesti. -Oké. - Mehet? - Rendben. Hozzáadott némi VerbaPlus"TM-! az adagomhoz, és hamarosan ugyanazt éreztem, de sokkal jobban ki tudtam fejezni magam. A kert még mindig szép volt. A sűrű bozót szinte áthatolhatatlannak tűnt, és a napsütésben valahogy minden szebbnek látszott. Olyan érzésem támadt, mintha bármelyik pillanat-

ban felbukkanhatna néhány viktoriánus arisztokrata teáscsészével a kezében. Mintha a kert egyfajta megtestesülése lett volna a kollektív emberi tudatban fellelhető álmoknak. Mintha a látvány hirtelen ráébresztett volna valami ősi igazságra, egyszerre képes lettem követni Platón és társai gondolatmenetét; felismertem az örökkévalót a múlékonyban. Elégedettséggel töltöttek el a gondolataim, de a VerbaPlusTM hatása hamarosan csökkenni kezdett. A kert már ismét csak szépnek tűnt. Volt valami megkapó a bokrokban. Legszívesebben lefeküdtem volna a fűbe, hogy élvezzem a napsütést, és csupa kellemes dologra gondoljak. Ha értik, mit akarok mondani. Aztán a szer - bármi volt is az - kiürült a szervezetemből, és a kertet már nem láttam se ilyennek, se olyannak. Kiszáradl a szám, és a gyomromban éreztem a VerbaPlus™ utóhatásai. - Hogy ebben mi a jó? - szólalt meg Abnesti. Például, ha valakinek késő éjszaka kell őriznie egy határvidéket. Vagy az iskola előtt várja a gyerekeit, és elunja magát, de van egy kis zöld a közelben. Vagy mondjuk egy parkőr, aki dupla műszakot teljesít.

- Ez biztosan jó lesz - hagytam rá. - ED763 - mondta. - Valószínűleg a NatuHype nevet fogjuk adni neki. Esetleg azt, hogy SzupraFöld. - Mind a kettő nagyon jó - erősítettem meg. - Köszönöm a segítségét, Jeff- mondta Mindig ezt mondta. - Már csak ezer év, és vége - feleltem. Mindig ezt feleltem. - Jeff, most hagyja el a Belső Kertet, és menjen át a 2-es Kisterembe! II A 2 es Kisterembe beküldtek egy magas, fehér bőrű lányt. - Mi a véleménye? - tudakolta Abnesti a hangosbeszélőn. - Nekem? - kérdeztem. - Vagy neki? - Mindkettőjüknek - felelte Abnesti. - Egész jó - mondtam. - Rendben van - közölte a lány. - Normális. Abnesti megkért minket, hogy adjunk konkrétabb értékelést is, mennyire tartjuk csinosnak, illetve szexinek a másikat. Kiderült, hogy nagyjából átlagosnak látjuk egymást, nem találjuk a másikat se különösebben vonzónak, se visszataszítónak. - Mehet, Jeff? - kérdezte Abnesti. - Rendben. - Mehet, Heather? - kérte a lány beleegyezését. - Rendben. Összenéztünk. Most vajon mi következik? Az következett, hogy Heatherből hamarosan fantasztikusan jó nő lett. És láttam rajta, hogy ő ugyanígy vonzónak talál engem. Nevetgélni kezdtünk. Hogyhogy nem vettük észre azonnal, milyen szexi a másik? Szerencsére a Kisteremben volt egy kanapé Mintha az adagunkban - függetlenül attól, éppen mit akartak kipróbálni rajtunk - lett volna egy kis ED556 is, ami minimálisra csökkenti a szégyenérzetet. Ugyanis nem kellett hozzá sok idő, és máris a kanapén hevertünk egymásba gabalyodva. Nagyon vonzónak találtuk a másikat. És nem csak testileg. Mintha egész életemben egyetlen lányról álmodtam volna, és most egyszerre itt voltam vele kettesben. - Jeff - szólalt meg Abnesti. - Szükségem van az engedélyére, hogy felturbózhassam a beszédközpontját. - Csinálja! - mondtam. Éppen én voltam alul.

- Mehet? - kérdezte. - Rendben. - Nekem is? - érdeklődött Heather. - Természetesen - felelte Abnesti nevetve. Mehet? - Rendben - lihegte a lány. Hamarosan megéreztük az ereinkbe áramló VerbaPlus™ hatását, és már nem csak dugtunk, beszélgettünk is közben. A szokásos szexbeszéd (úgymint „Ez az!" meg „Ó, istenem!" vagy „Igen, igen!") helyett választékos mondatokban, nyolcvan százalékkal feljavított szókinccsel fejeztük ki szabadon szárnyaló gondolatainkat, melyeket további analízis céljából rögzítettek. Nagyjából a következőt éreztem: elképedés, amikor rádöbbentem, hogy ezt a nőt teljes egészében nekem teremtették, mintha egyenesen az elmémből ugrott volna elő, megtestesítve legtitkosabb vágyaimat. Annyi év után végre (gondoltam) megtaláltam a test/arc/személyiség tökéletes kombinációját. Ajkának íze, angyalian huncut arca körül glóriaként szétterülő szőke haja (éppen alattam volt, lába a vállamon), sőt (anélkül, hogy közönségessé vagy alpárivá akarnám tenni a bennem lejátszódó érzelmeket) az érzés, ahogy vaginája körülölelte döfködő péniszemet - mintha mindig is erre vágytam, ezután sóvárogtam volna, de eddig a pillanatig magam sem tudtam, mi hiányzik az életemből. Pontosabban fogalmazva: vágy ébred bennem, és ezzel egy időben ennek a vágynak a kielégülése is felbukkan. Mintha (a) régóta sóvárogtam volna egy bizonyos (korábban soha nem kóstolt) íz után, és (b) ez a vágy már-már elviselhetetlenné vált, amikor (c) rátaláltam egy morzsányi ennivalóra, amely pontosan ezt az ízt hordozta magában, és tökéletesen kielégítette sóvárgásomat. Minden szó, minden egyes pozitúra ugyanarról árulkodott: öröktől fogva ismerjük egymást, lelki társak vagyunk, számtalanszor találkoztunk és szerettük már egymást ezt megelőző életeinkben, így lesz ez elkövetkezőkben is, és mindig ugyanilyen varázslatosan bódító hatást gyakorol majd ránk. Azután egy nehezen leírható, de annál valóságosabb élmény következett: egyfajta gondolatfolyam, vagy inkább egymásba olvadó, összefonódó ábrándképek olyan helyekről, ahol sosem jártam (egy fehér sapkás hegycsúcsok között megbúvó, fenyőerdővel borított völgyről; egy svájci faház típusú nyaralóról

egy kertvárosi utcában, melynek kertjében alacsony, túlburjánzó tuják állnak) - minden egyes kép heves vágyakozást váltott ki belőlem, majd ezek összeolvadta kegyetlen nagy, intenzív vággyá Heather iránt. Ez a képfolyamélmény harmadik (!) szeretkezésünk során volt a legerőteljesebb. (Abnesti nyilván kevert TM némi Vividol -t az adagomba.) Utána minden létező módon kifejezésre juttattuk szerelmünket, gazdag metaforákba csomagoltuk érzéseinket; alanyi költőkké váltunk. Majdnem egy órán keresztül feküdtünk összeölelkezve a kanapén. Igazi kegyelmi állapot volt. Maga a tökéletesség. Megtörtént a lehetetlen: a boldogság, ami nem múlik el, hogy helyet adjon a bensőnkből feltörekvő új vágyaknak. Ugyanolyan szenvedélyesen bújtunk egymáshoz, amilyen szenvedélyesen dugtunk. Azt akarom ezzel mondani, hogy összebújásunk semmivel sem volt kevesebb a dugásunknál. Úgy dörgölőztünk egymáshoz, mint két kiskutya vagy egy házaspár, amelyiknek az egyik tagja éppen valami halálos veszedelemből menekült meg. Minden világosnak, átláthatónak, kimondhatónak tűnt. Aztán valami megváltozott. Talán Abnesti leállíTM totta a VerbaPlus -t? Vagy a szégyenérzet-csökkentöt? Mert egyszerre kezdett minden szertefoszlani. Váratlanul elszégyelltük magunkat. De még mindig szerelmesek voltunk. A VerbaPlus™ nélkül a beszélgetésre irányuló kísérleteink esetlenné váltak. De még mindig láttam a szemében, hogy szerelmesbelém. És még én is szerelmes voltam belé. Hiszen éppen most dugtunk háromszor egymás után! Nem véletlen, hogy szeretkezésnek, szerelmeskedésnek is nevezik, hiszen ahhoz szerelem kell! - Mehet? - szólalt meg Abnesti. Teljesen megfeledkeztünk róla, hogy ő is ott van a tükör másik oldalán. - Muszáj? - kérdeztem. - Nekünk ez így most jó. - Csak megpróbáljuk visszaterelni magukat a kiindulási pontra - mondta Abnesti. - Még nem végeztünk mára. - Bassza meg! - morogtam. - Rohadékok! - mondta Heather. - Mehet? - kérdezte Abnesti. - Rendben - feleltük. Hamarosan minden megváltozott. Heather még mindig csinos volt. Csinos, fehér bőrű lány. De sem-

mi különös. És láttam rajta, hogy ő is hasonlóképp vélekedik rólam. Mire föl volt ez a nagy hűhó? És miért vagyunk meztelenek? Gyorsan magunkra kapkodtuk a ruháinkat. Zavarba jöttünk. Szerelmes vagyok belé? Heather szerelmes belém? Ugyan már! Nem. Aztán lejárt az idő. Mennünk kellett. Kezet fogtunk. Kilépett az ajtón. Behozták az ebédet. Tálcán. Spagetti csirkefalatokkal. Farkaséhes voltam. Ebéd közben végig gondolkodtam. Nagyon különös volt ez az egész. Emlékeztem rá, hogy dugtunk Heatherrel, emlékeztem rá, mit éreztem iránta, miket mondtam neki. Berekedtem a sok beszédtől és az állandó késztetéstől, hogy még többet beszéljek. De az érzések? Azokból semmi nem maradt. Csak a szégyen, amiért háromszor dugtunk Abnesti szeme láttára.

Ill

Ebéd után bejött egy másik lány. Nagyjából ugyanaz a kategória, mint Heather. Se nem szép, se nem csúnya. Sötét haj. Átlagos testalkat. Semmi különös, mint ahogy első ránézésre Heatherben sem láttam semmi extrát. - Ő Rachel - mondta Abnesti a hangosbeszélőn. - Ő pedig Jeff. - Szia, Rachel! - üdvözöltem. - Szia, Jeff! - köszönt vissza. - Mehet? - kérdezte Abnesti. Rendbeneltünk. Volt valami nagyon ismerős abban az érzésben, ami hamarosan a hatalmába kerített. Rachelt hirtelen fantasztikusan jó nőnek láttam. Abnesti engedélyt kért, hogy felturbózhassa a beszédközpontunkat némi VerbaPlusTM-szal. Rendbeneltünk. Nem sokra rá már úgy ketéltünk, mint a nyulak. Hamarosan Rachellel is emelkedett fordulatokkal juttattuk kifejezésre perzselő szerelmünket. Ismét átéltem az élményt, amikor leküzdhetetlen vágyakozásom hirtelen kielégül. Heather szájának tökéletes zamatát hamarosan télülírta Rachel ajkáé, és én pontosan erre az ízre vágytam. Soha nem tapasztalt érzések

borítottak el, noha (valahol a tudatom mélyén) tisztában voltam vele, hogy nem sokkal korábban az egyszerre értéktelen bábunak tűnő Heather pontosan ugyanezeket az érzéseket váltotta ki belőlem. Rachel volt az igazi. Karcsú dereka, búgó hangja, éhes szája/keze/ágyéka - ő volt az igazi. Szerelmes voltam Rachelbe. Aztán jöttek az egymásba olvadó tájképek (lásd fent): ugyanaz a fenyőfákkal borított völgy, ugyanaz a svájci nyaraló típusú ház, és az irántuk érzett vágyakozásom átalakult (ezúttal) Rachel utáni sóvárgássá. Miközben kitartóan folytattuk a szexuális tevékenységet, amely egyfajta édes gumigyűrűként szorított minket egyre összébb, lázasan (érzékletes, költői képekkel tarkítva) suttogtuk a másik fülébe, hogy úgy érezzük, mindig is ismertük egymást, és ez így lesz az idők végezetéig. Szeretkezéseink száma ezúttal is három volt. Azután, akárcsak Heatherrel, elkezdett minden szertefoszlani. Beszélgetésünk veszített lendületéből. Szavaink egyszerűbbekké, mondataink rövidebbekké váltak. De még mindig szerelmes voltam. Szerettem Rachelt. Tökéletesnek láttam mindenét: az anyajegyet az arcán, fekete haját, a fenekét; ahogy alig láthatóan megremeg, mintha azt mondaná: „Mmmm, ez jó volt..." - Mehet? - kérdezte Abnesti. - Megpróbáljuk visszaterelni magukat a kiindulási pontra. - Rendben - nyugtázta Rachel. - Kicsit még várjunk vele! - kértem. - Jeff - szólt rám Abnesti ingerülten, mint aki figyelmeztetni akar rá, hogy nem önszántamból vagyok itt, hanem azért, mert bűncselekményt követtem el, és éppen a büntetésemet töltöm. - Rendben - mondtam. Aztán vetettem még egy utolsó szerelmes pillantást Rachelre, tudva (amit ő még nem tudott), hogy többé ilyet nem kap tőlem. Hamarosan már csak csinosnak láttam, ő pedig engem szimplán jóképűnek. Ugyanolyan Zavartnak tűnt, mint korábban Heather, látszott rajta, hogy magában azt gondolja: „Mi történt? Hogy lehettem ennyire oda ezért a hétköznapi figuráért?" Szerelmes voltam belé? Vagy ő belém? Nem. Amikor eljött az ideje, kezet fogtunk, és Rachel elment. A MobiPakMT-ot sebészi úton rögzítették a derekamra, és most éreztem, hogy fáj a sok különböző

pozitúrától. Ráadásul nagyon fáradt voltam. És szomorú is. De vajon miért? Nem éppen most dugtam meg két különböző csajt összesen hatszor, egyetlen nap alatt? De igen, mégis végtelenül szomorúnak éreztem magam. Talán azért keseredtem el, mert a szerelem, amit éreztem, nem volt valóságos? Vagy nem teljesen valóságos? Azt hiszem, leginkább az bántott, hogy a szerelem, amit éreztem, teljesen valóságosnak hatott, a következő pillanatban pedig nyomtalanul eltűnt, és mindezt Abnesti idézte elő valamilyen módon. IV Uzsonna után Abnesti berendelt az Irányítóba. Az olyan volt, mint egy pók feje. Lábai a különböző Termek. Néha berendeltek minket, hogy Abnestivel együtt dolgozzunk a pók fejében. Vagy ahogy magunk között hívtuk: a Pókfejben. - Üljön le! - mondta. - Nézze az l-es Nagyterem kivetítőjét! Az l-es Nagyteremben Heather és Rachel ült egymás mellett. - Felismeri őket? - kérdezte. - Igen - feleltem. - Most pedig választás elé fogom állítani, Jeff mondta Abnesti. - A játék menete a következő lesz. Látja ezt a távirányítót? Képzelje el, ha megnyomja TM ezt a gombot, Rachel kap a Depressol -ból. Ha viszont ezt a gombot nyomja meg, akkor Heather kap belőle. Látja? Maga döntheti el. - Van DepressolTM a MobiPakTM-jukban? - kérdeztem. - Mindnyájuk MobiPak™-jában van Depressol™, maga kis csacsi - mondta Abnesti kedvesen. - Verlaine tette bele szerdán ennek a vizsgálatnak a kedvéért. Kivert a víz a félelemtől. Képzeljék el életük legborzalmasabb élményét, aztán szorozzák meg tízzel! És akkor még a közelében sem járnak annak, amit a DepressolTM okoz. A tájékoztatón bemutató jelleggel mindannyian kaptunk belőle egy kis ízelítőt, harmadrészét annak az adagnak, amit Abnesti most beletöltetett a MobiPak™-okba. Soha életemben nem éreztem még ahhoz fogható kínt. Csak ültünk mindnyájan lehajtott fejjel nyöszörögve, és azon tűnődtünk, hogyan hihettük valaha is azt, hogy érdemes élni.

Gondolni sem szeretek rá. - Nos, Jeff, hogy döntött? - kérdezte Abnesti. TM - Rachel kapjon a Depressol -ból? Vagy inkább Heather? - Nem tudok választani - feleltem. - Pedig muszáj lesz - mondta. - Akkor sem tudok - közöltem. - Legyen véletlenszerű. - Azt akarja ezzel mondani, hogy magának mindegy? - kérdezte. - Igen - feleltem. És ez így is volt. Tényleg nem érdekelt. Mintha magukat egyszer csak berendelnék a Pókfejbe, és választás elé állítanák: két vadidegen ember közül melyiket szeretnék akasztófára küldeni? - Tíz másodperce van még dönteni - mondta Abnesti. - Azt teszteljük, maradt-e valami elfogultság magában valamelyikük iránt. Nem arról volt szó, hogy mindkettőjüket kedveltem. Teljesen semlegesek voltak számomra. Mintha soha életemben nem láttam volna őket, a dugásról nem is beszélve. (Azt hiszem, maradéktalanul sikerült visszaterelniük a kiindulási pontra.) De azok TM után, hogy egyszer megtapasztaltam a Depressol -t, senki másnak nem kívántam ugyanazt az érzést. Mégha nem kedvelem az illetőt, sőt, ha kimondottan TM gyűlölöm, akkor sem akartam volna Depressol -t adni neki. - Öt másodperc - figyelmeztetett Abnesti. - Nem tudok dönteni - ismételtem. - Legyen véletlenszerű. - Tényleg? - kérdezte. - Oké, akkor Heathernek adom be a DepressolTM-t. Nem szóltam semmit. - Nem is, inkább Rachelnek - gondolta meg magát. Nem szóltam semmit. - Jeff - mondta. - Meggyőzött. Most már elhiszem, hogy magának tényleg mindegy. Valóban nem akar kedvezni egyiküknek sem. Ezért nem is kell megtennem. Látja, micsoda eredményt értünk el? A maga segítségével? Elsőként? Az ED289/290-nel? Amit ma teszteltünk? El kell ismernie, hogy szerelmes volt. Kétszer is. Igaz? - Igen - feleltem. - Halálosan szerelmes volt - pontosította. Kétszer. - Már mondtam, hogy igen - erősítettem meg.

- Most azonban nem akart kedvezni egyiküknek sem - mondta. - Ergo, nyoma sem maradt azoknak a nagy szerelmeknek. Sikerült teljesen megtisztítanunk. Felemeltük a magasba, aztán visszahoztuk, és most itt ül ugyanolyan érzelmi állapotban, mint a kísérlet kezdete előtt. Ez fantasztikus! Micsoda hatalom van a kezünkben! Megoldottunk egy örök rejtélyt. Ez mindent új megvilágításba helyez! Azt mondja, képtelen szeretni? Semmi gond, megoldjuk. Azt mondja, hogytúlságosan szeret? Vagy olyasvalakibe szerelmes, aki nem tetszik a gondviselőjének? Nem akadály, egy szempillantás alatt elintézzük. Rossz kedve van, mert viszonzatlanul szerelmes? Közbelépünk, vagy megteszi a gondviselő: adieu, rosszkedv! Érzelmi értelemben soha többé nem leszünk céltalanul sodródó hajók. Ennek örökre vége. Ha meglátunk egy sodródó hajót, felszállunk rá, és beszerelünk egy kormányt. Célba vesszük a szerelmet, és arrafelé irányítjuk. Vagy éppen az ellenkező irányba. A szerelem boldoggá tesz? Tessék, itt van az ED289/290! Megakadályozhatjuk egy háború kitörését? Lelassítani biztosan le tudjuk. A szemben álló katonák inkább dugni akarnak majd, nem háborúzni. Vagy ha kis dózist kapnak belőle, akkor mindenkit szeretni fognak. Vagy tegyük tel, hogy van két rivális diktátor, akik egymás vérét akarják. Tételezzük fel, hogy az ED289/290 tabletta formájában is létezik. Nincs más dolgunk, mint belecsempészni a két diktátor italába. Hamarosan egymás szájában fognak turkálni a nyelvükkel, a váll-lapjukon pedig békegalambok turbékolnak. Vagy, dózistól függően, egyszerüen csak összeölelkeznek. És kinek köszönhetjük mindezt? Maguknak! Rachel és Heather eközben ott ültek az 1-es Nagyteremben. - Kösz, lányok, végeztünk - szólt bele Abnesti a hangosbeszélőbe. A két lány kiment. Fogalmuk sem volt, milyen közel álltak ahhoz, hogy Depressol™-t juttassanak a vérkeringésükbe. Verlaine kerülő úton vitte ki őket, vagyis nem a Pókfejen, hanem a Mellékutcán keresztül. Ami igazából nem utca, csak egy padlószőnyeggel borított folyosó, melyen végighaladva el lehet jutni a Kaptárba, ahol a szobáink vannak. - Gondoljon csak bele, Jeff! - mondta Abnesti. Gondoljon csak bele, mi lett volna, ha azon a végzetes éjszakán kap egy adagot az ED289/290-ből! Az igazat megvallva, kezdett rohadtul elegem lenni abból, hogy állandóan azt a végzetes éjszakát emlegeti.

Azonnal megbántam, amit tettem, és azóta már vagy ezerszer, hiába dörgölte az orrom alá, ennél jobban már akkor sem tudtam megbánni, semmi mást nem ért vele, csak azt, hogy egy ellenszenves seggfejnek tartsam. - Mehetek lefeküdni? - kérdeztem. - Még nem - mondta Abnesti. - Van még néhány óránk takaródóig. Aztán beküldött a 3-as Kisterembe, ahol már ült egy vadidegen pasas.

V - Rogan - mutatkozott be a fickó. -Jeff- mondtam. - Mi a helyzet? - kérdezte. - Semmi különös - feleltem. Hosszú ideig feszengtünk így szótlanul. Eltelt legalább tíz perc. Volt néhány keményfiú is ebben az intézetben. Feltűnt, hogy Rogan nyakára egy patkányt tetováltak, melyet éppen ledöfnek, és zokog kínjában. De a ledöfött patkány kezében is van egy kés, és zokogás közben megszúr egy másik, nála kisebb patkányt, amely meglepetten néz rá. Végül meghallottuk Abnesti hangját a hangosbeszélőből. - Kösz, fiúk, végeztünk - mondta. - Ez meg mi a faszom volt? - kérdezte Rogan. Jó kérdés, Rogan, gondoltam. Vajon miért kellett itt üldögélnünk? Ugyanazért, amiért Heather és Rachel üldögélt a másik teremben nem sokkal ezelőtt? Hirtelen támadt egy megérzésem, és hogy ellenőrizzem, váratlanul berontottam a Pókfejbe. Abnesti soha nem zárta az ajtaját - ezzel akarta demonstrálni, hogy egyáltalán nem fél tőlünk, és maximálisan megbízik bennünk. Vajon ki ült mellette? - Szia, Jeff! - üdvözölt Heather. - Jeff, ki innen! - ripakodott rám Abnesti. - Heather, Mr. Abnesti az imént arra kért, hogy döntsd el, melyikünk kapjon Depressol™-t, Rogan vagy én, igaz? - kérdeztem. - Igen - felelte Heather. Biztosan volt benne egy kis IgazSzó™, mert Abnesti gyilkos pillantása ellenére őszintén válaszolt. - Nemrég keféltél Rogannel is? - kérdeztem Heathertől. - Úgy, mint velem? És Roganbe is ugyanúgy szerelmes lettél, mint belém? - Igen - felelte.

- Heather, kérem! - szólt rá Abnesti. - Elég ebből a bohóckodásból! Heather körülnézett, hol a bohóc. Az IgazSzó"" hatása alatt mindent szó szerint vett az ember. A Kaptárba visszatérve elkezdtem számolgatni: háromszor dugtam Heatherrel. Heather feltehetően ugyanúgy háromszor dugott Rogannel, mivel Abnesti az objektív mérés érdekében nyilván annak TM a fickónak is ugyanakkora adag Vividol -t adott, mint nekem. És ha már az objektív mérés szóba került, sejtettem, hogy egy menet még biztosan hátravan. Tudtam, hogy Abnesti ragaszkodik a szimmetriához, ezért gyaníthatóan Rachelt is választás elé fogja állítni, hogy melyikünket vessen alá egy kis Depressol™-kúrának, Rogant vagy engem. Sejtésem hamarosan beigazolódott: nemsokára ismét a 3-as Kisteremben találtam magam Rogan társaságában! Megint jó sokáig ültünk egymás mellett szótlanul. Rogan a kisebb patkányt vakargatta, én pedig igyekeztem feltűnés nélkül figyelni. Aztán, akárcsak az előbb, Abnesti beleszólt a hangosbeszélőbe: - Kösz, fiúk, végeztünk. - Hadd találjam kü - mondtam. - Rachel ott van magával, igaz? - Jeff, ha nem hagyja abba, esküszöm, hogy... kezdte Abnesti. TM - És nem akart Depressol -t adni sem nekem, sem Rogannek, igaz? - kérdeztem. - Szia, Jeff! - szólalt meg Rachel. - Szia, Rogan! - Rogan - fordultam a mellettem ülőhöz. - Egész véletlenül nem dugtad meg ma Rachelt? - De még mennyire hogy igen! - válaszolta Rogan. Lázasan kattogtak a fogaskerekek az agyamban. Rachel kefélt velem és Rogannel is? Heather kefélt velem és Rogannel is? És minden dugásnál mindenki szerelmes lett a másikba, aztán a szerelem, ahogy jött, úgy el is múlt? Micsoda elmebeteg kísérlet ez? Pedig részt vettem már néhány őrült kísérletben idebent; ott volt például az, amikor valami szertől kiváló zenei hallásra tettem szert, es Sosztakovics muzsikája hallatán valódi denevéreket láttam keringeni a szobámban; vagy az a másik, amitől teljesen elzsibbadt a lábam, mégis képes voltam tizenöt órán keresztül állni egy képzeletbeli pénztárgép mögött,

miközben bonyolult matematikai műveleteket végeztem fejben. De az összes elmebeteg kísérlet közül eddig meszsze ez volt a legsúlyosabb. Önkéntelenül is azon kezdtem tűnődni, vajon mit hoz a holnap. Azzal azonban nem számoltam, hogy a mai nap még nem ért véget. Megint berendeltek a 3-as Kisterembe. Leültem, és akkor belépett egy vadidegen pasas. - Keith vagyok - mondta, azzal odasietett hozzám, és kezet nyújtott. Magas, hullámos hajú srác volt, valamelyik déli államban születhetett. A mosolya olyan, mint egy fogpasztareklám. - Jeff- teleltem. - Örülök, hogy megismerhetlek! - mondta. Aztán szótlanul ültünk egymás mellett. Akárhányszor rápillantottam, Keith mindig kivillantotta a fogait, savanyú képet vágott, és ingatni kezdte a fejét, mintha azt mondaná: „Furcsa egy meló ez, nem igaz?" - Keith - fordultam hozzá. - Egészen véletlenül nem ismersz egy Rachel meg egy Heather nevű csajt? - Hogyne ismernék - felelte sokatmondó mosolylyal. - Egészen véletlenül nem szexeitél ma Heatherrel és Rachellel, mindkettőjükkel háromszor? - kérdeztem. - Mi vagy te, haver, egy nyavalyás gondolatolvasó? - lepődött meg Keith. - Jeff, az egész kísérlet végkimenetelét veszélybe sodorja ezzel - szólalt meg Abnesti. - Akkor vagy Rachel, vagy Heather most ott van a Pókfejben - mondtam. - Próbálja eldönteni. - Mit próbál eldönteni? - kérdezte Keith. - Hogy melyikünk kapjon DepressolTM-t - válaszoltam. - Eúú - szakadt ki Keithből egy rémült mosoly kíséretében. - Ne aggódj! - nyugtattam. - Nem fogja beadni nekünk. - Ki nem fogja beadni? - kérdezte Keith. - Aki ott van - feleltem. - Kösz, fiúk, végeztünk - mondta Abnesti. Aztán egy rövid szünet után Keith és én ismét a 3-as Kisteremben találtuk magunkat, és megint

vártunk, ezúttal arra, hogy Heather eldöntse, melyiTM künk kapjon Depressol -t. Visszatérve a Kaptárba, készítettem egy ki-keféltkivel ábrát, amely így festett: Én Rogan Keith Heather

Rachel

Abnesti lépett be a szobámba. - A partizánakciói ellenére Rogan és Keith pontosan ugyanúgy reagált a helyzetre, mint maga közölte. - Akárcsak Rachel és Heather. A kritikus pillanatban egyikük sem tudta eldönteni, ki kapjon TM Depressol -t. Szuper! Miért is? Nos, azért, mert ez azt jelenti, hogy az ED289/290 valóban működik. Képes szerelmet ébreszteni, és kioltani azt. Lassan elkezdhetjük a névadási folyamatot. - Azok a lányok kilencszer keféltek ma? - kérdeztem. - LovePlus - mondta. - Békepirin. Mi a baj? Dühösnek látszik. - Ügy érzem, mintha átvertek volna - böktem ki. - Azért érzi úgy, mintha átverték volna, mert még mindig szerelmes valamelyik lányba? - kérdezte. - Azt akkor fel kell jegyeznünk. Mit érez pontosan? Dühöt? Féltékenységet? Szexuális vágyat? - Nem - mondtam. - Tényleg nem haragszik, amiért a lányt, akibe szerelmes volt, két másik pasas is megdöngette, ráadásul a lány közben ugyanolyan minőségű és intenzitású szerelmet érzett irántuk, mint korábban maga iránt, vagy Rachel esetében fordítva: miközben Rogan döngette, ugyanolyan szerelmes volt belé, mint később magába? Azt hiszem, Rogan volt az. Vagy Keith volt az első? És aztán jött maga? Nem vagyok biztos a sorrendben. Majd utánanézek. De előbb gondolja végig, és válaszoljon! Végiggondoltam. - Nem - feleltem. - Sok ez egy napra - mondta. - Szerencsére most már este van. Mára végeztünk. Akar még valamit mondani? Mit érez? - Sajog a péniszem - mondtam. - Nem meglepő - mondta. - Gondoljon bele, a lányok hogy érezhetik magukat. Szólok Verlaine-nek, hogy hozzon valami kenőcsöt. Hamarosan megjelent Verlaine valami kencével. - Helló, Verlaine! - üdvözöltem.

- Helló, Jeff! - mondta. - Bekeni egyedül, vagy segítsek? - Inkább egyedül - hárítottam. - Nagyszerű. Láttam rajta, hogy komolyan kérdezte. - Nagyon fáj? - Eléggé. - De akkor biztos nagyon jó volt, nem? Szavai talán irigynek tűnhettek, de láttam a szemén, ahogy a péniszemet nézte, hogy szemernyi féltékenység sincs benne. Aztán úgy aludtam, mint akit agyonvertek. Legalábbis így szokták mondani.

VII Másnap reggel Abnesti hangja ébresztett a hangosbeszélőből. - Emlékszik, mi történi tegnap? - kérdezte. - Igen - mondtam. - Amikor megkérdeztem,melyik lánynak adjunk TM Depressol -!? És maga azt felelte, hogy egyiknek se? - Igen, emlékszem - ismételtem. - Nekem ennyi elég volt - mondta. - De a Protokollbizottságnak, úgy látszik, nem. Nem elég annak a három rohadéknak. Jöjjön ide! Csinálnunk kell egy megerősítő próbát. Hogy a franc esne beléjük! Beléptem a Póktejbe. A 2-es Kisteremben Heather ült. - Szóval ezúttal, a Protokollbizottság utasításának megfelelően, nem azt fogom kérdezni magától, melyik lánynak adjunk Depressol™-!, mivel szerintük ez így túl szubjektív; egyszerűen beadjuk neki a DepressolTM-!. Es megnézzük, maga mit szól hozzá. Akárcsak tegnap, ma is adunk magának egy kis... Verlaine? Verlaine? Hol vagy? Mit is kell adnunk neki? Nálad van a kísérlet leírása? - VerbaPlus™, IgazSzó™, Csevegő™ - mondta Verlaine a hangosbeszélőn keresztül. - Jól van - nyugtázta Abnesti. - És a MobiPak™ját feltöltötted? Megfelelőek a mennyiségek? - Igen, feltöltöttem - felelte Verlaine. - Amíg aludt. De ezt egyszer már kérdezted, és akkor is mondtam.

- És a lánynak? - kérdezte Abnesti. - Neki is feltöltötted a MobiPak™-ját? Megfelelőek a mennyiségek? - Ray, ott álltái mellettem, miközben csináltam mondta Verlaine. - Ne haragudjon, Jeff! - fordult felém Abnesti. Kicsit feszüli vagyok ma. Nehéz nap elé nézünk. TM - Nem akarom, hogy Depressol -t adjon Heathernek - közöltem. - Nocsak - figyelt fel. - Azért, mert szerelmes belé? - Nem - válaszoltam. - Nem akarom, hogy bárTM kinek is Depressol -t adjon. - Megértem, miért mondja ezt. Nagyon kedves magától. De kérdem én: ez a megerősítő próba arról szól, hogy maga mit akar? Nem igazán. Arról szól, hogy rögzítjük, mit mond, miközben Heather megTM kapja a Depressol -!. Öt perc az egész. Egy ötperces próba. Kezdjük. Mehet? Nem mondtam, hogy „rendben". - Hálásnak kellene lennie - jegyezte meg Abnesti. - Rogant választottuk? Vagy Keitht? Nem. Magát választoltuk, mert a nyelvi kifejezőkészsége jobban megfelel a céljainknak. Nem mondtam, hogy „rendben". - Miért védi ennyire Heathert? - kérdezte Abnesti. - Még a végén azt kell gondolnom, hogy szerelmes belé. - Nem - ismételtem. - Tudja egyáltalán, miért került ide Heather? kérdezte. - Nem, hivatalosan legalábbis nem tudhatja. Előfordulnak vajon a történetében a whisky, a bandák és a csecsemőgyilkosság szavak? Nem áruihalom cl. Tehetek arra utalást, hogy erőszakos cselekedeltekkel teli múltjában nem szerepeli egy Lassie nevű kutya, esténként nem a Bibliáról beszélgettek családi körben, miközben a nagyi a kanapén makramézolt a kandalló mellett? Sugallhalom azt, ha tudná Heather múltjáról, amit én, akkor egyáltalán nem találná olyan rossz ötletnek, hogy kicsit elszomorítsuk vagy ráijesszünk a mi Heatherünkre? Nem, semmi ilyesmit nem lehelek. - Jól van, jól van, elég - mondtam. - Ismer engem folytatta. - Hány gyerekem van?

- Öt - feleltem. - Hogy hívják őket? - kérdezte. - Mick, Todd, Karen, Lisa, Phoebe - soroltam. - Szörnyetegnek tart? - kérdezte. - Nem én vagyok az, aki tudja itt mindenkinek a születésnapját? Amikor egy bizonyos illetőnek hólyag nőtt a lágyékára vasárnap, egy másik illető nem hajtott el egy gyógyszertárba, és nem vett neki kenőcsöt rá a saját pénzéből? Ez valóban rendes dolog volt tőle, valahogy mégis illetlenségnek éreztem, hogy szóba hozta. - Jeff, mit akar hallani? Mondjam azt, hogy ezzel kockára teszi a péntekjeit? Megtehetem azt is. Ez övön aluli volt. A péntekek sokat jelentettek nekem. Pénteken skype-olhattam anyámmal. - Mennyit kap tőlünk? - kérdezte Abnesti. - Öt percet - válaszoltam. - Mi lenne, ha felemelnénk tízre? Anyám mindig úgy nézett ki, mint akinek megszakad a szíve, amikor lejárt az idő. Majdnem belehalt a letartóztatásomba. Majdnem belehalt abba, hogy elítéltek. Minden megtakarítását arra fordította, hogy kihozzon a börtönből, és bejuttasson ide. Amikor kicsi voltam, anyámnak derékig érő hosszú, barna haja volt. A tárgyalásra levágatta. Aztán megőszült. Most már csak egy fehér folt maradt belőle a feje búbján. - Mehet? - kérdezte Abnesti. - Rendben - egyeztem bele. - Felturbózhatom a beszédközpontját? - Igen. - Jó reggelt, Heather! - köszöntötte a lányt. - Jó reggelt! - felelte Heather. - Mehet? - kérdezte. - Rendben - mondta Heather. Abnesti megnyomott egy gombot a távirányítón. A Depressol™ bekerült a vérkeringésébe. Heather kisvártatva halkan elsírta magát. Aztán felpattant, és elkezdett fel-alá járkálni. Majd hangosan zokogni. Kissé talán hisztérikusan is. - Nem tetszik ez nekem - mondtam remegő hangon. Aztán belerókázott a szemeteskosárba. - Beszéljen, Jeff! - utasított Abnesti. - Beszéljen sokat, részletesen mondja el, mit érez! Ne legyen hiábavaló ez a kísérlet; azt maga sem akarja, ugye? Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy költő. Egy költő, aki éppen verset ír arról, ami Heatherrel

történik. Érzéseim nagyjából a következőképpen írhatóak le: minden ember férfi és nő gyermeke. Születésekor minden embert szereti - vagy legalábbis adott a lehetőség, hogy szeresse - az apja-anyja. Tehát minden ember érdemes a szeretetre. Miközben figyeltem Heather szenvedését, végtelen gyengédséget éreztem iránta, melyet nehezen lehetett volna különválasztani egy örök egzisztenciális problémától: nevezetesen attól, hogy egy ilyen gyönyörű, imádott lény miért ennyire kiszolgáltatott a fájdalomnak. Heather úgy jelent meg a szemem előtt, mint fájdalomreceptorok összessége. Elméje képlékeny volt, melyet könnyen tönkretehet a kín vagy a szomorúság. De miért? Miért teremtették ilyen sebezhetőnek? Miért ennyire törékeny? Szegény kislány, gondoltam. Szegénykém. Ki szeretett téged? Ki szeret téged? - Álljon meg egy pillanatra, Jeff! - mondta Abnesti. - Verlaine! Mit gondolsz? Volt bármilyen romantikus szerelemre utaló jel Jeff verbális kommentárjában? - Szerintem nem - felelte Verlaine a hangosbeszélőn keresztül. - Csupa általános emberi érzés. - Kiváló - állapította meg Abnesti. - Hátralévő idő? - Két perc - mondta Verlaine. Ami ezután történt, azt alig bírtam végignézni. TM A VerbaPlus , az IgazSzó™ és a Csevegő™ hatása alatt állva azonban nem tudtam nem közvetíteni. Minden terem berendezése egy kanapéból, egy asztalból és egy székből állt, amelyeket lehetetlen volt szétszerelni. Heather nekiállt szétszedni a szétszerelhetetlen széket. Arca eltorzult a haragtól. Fejét a falba verte. Mint egy dühös gyermek, valakinek az imádott Heatherje szomorúságtól tüzelt dühében szétszerelte a széket, miközben folyamatosan verte a fejét a falba. - Uramisten! - szakadt ki Verlaine-ből. - Nyugalom, Verlaine! - csitította Abnesti. - Jeff, hagyja abba a sírást! Hiába gondolja az ellenkezőjét, a könnyekben nem sok információ van. Használja inkább a szavakat! Ne legyen hiábavaló ez az egész! Használtam a szavakat. Szabatosan megfogalmazott körmondatokban beszéltem. Pontosan leírtam, mit érzek, miközben figyelem, hogyan veri szét Heather a saját arcát és fejét a szék egyik lábával. Annyit el kell mondanom Abnesti védelmében, hogy ő sem érezte magát túl jól: zihálva vette a leve-

gőt, az arca rákvörös volt, és folyamatosan pöcögtette az iMacje képernyőjét egy tollal, amit csak olyankor csinál, amikor nagyon ideges. - Letelt az idő - mondta végül, és kikapcsolta a Depressol™-t a távirányítóval. - A kurva életbe! Igyekezz, Verlaine! Verlaine berontott a 2-es Kisterembe. - Mondj már valamit, Sammy! - sürgette Abnesti. Verlaine a pulzusát keresve megfogta Heather csuklóját, aztán felfelé fordított tenyérrel széttárta a karját. Olyan volt, mint Jézus, csak az arcára kiült a döbbenet, a szemüvege pedig a feje búbjára feltolva meredt ránk. - Szórakozol velem? - csattant fel Abnesti. - Mi legyen? - kérdezte Verlaine. - Mit csinálj... - Szórakozol velem, bazmeg? - dühöngött Abnesti. Felugrott a székből, félrelökött az útjából, és kiviharzott az ajtón a 2-es Kisterem felé. VIII Visszatértem a Kaptárba. Háromkor Verlaine hangja szólát meg a hangosbeszélőn. - Jeff - szólított. - Kérem, jöjjön vissza a Pókfejbe! Visszatértem a Pókfejbe. - Sajnáljuk, hogy ezt végig kellett néznie, Jeff mondta Abnesti. - Teljesen váratlan esemény volt - fűzte hozzá Verlaine. - Váratlan és szerencsétlen esemény volt - erősítette meg Abnesti. - És ne haragudjon, amiért félrelöktem! - Meghalt? - kérdeztem. - Hát, nincs túl jól - felelte Verlaine. - Nézze, Jeff, ilyen előfordul - mondta Abnesti. - Ez tudomány. A tudomány az ismeretlent kutatja. Nem tudhattuk előre, öt perc Depressol™ mit tesz Heatherrel. Most már tudjuk. A másik dolog, amire rájöttünk, miután Verlaine kiértékelte a kommentárját, hogy semmilyen romantikus érzés nem maradt magában Heather iránt. Ez nagy dolog, Jeff. Reménysugár ebben a mindnyájunk számára szomorú helyzetben. Maga még akkor is teljesen megingathatatlan maradt, amikor Heather hajója, úgymond, süllyedni kezdett. Szerintem a Protokollbizottság ezt

értékelni fogja. „Ez igen, a Uticában tényleg mindent elkövetnek, hogy megbízható információkat szerezzenek az ED289/290-röl". Csend telepedett a Pókfejre. - Verlaine, menj kü - adta ki az utasítást Abnesti. - Tedd a dolgodat! Foglalkozz az előkészületekkel! Verlaine távozott. - Maga szerint én élveztem? - kérdezte Abnesti. - Nem úgy tűnt - feleltem. - Nem, egyáltalán nem élveztem - mondta Abnesti. - Én is ember vagyok. Nekem is vannak érzéseim. De a személyes érzelmeket félretéve, a kísérlet sikerült. Maga fantasztikus volt. Mindannyian fantasztikusak voltunk. Heather különösen. Nagyra becsülöm azért, amit tett. Borítsunk fátylat arra, amit történt, rendben? Fejezzük be! Fejezzük be ezt a megerősítő próbát! A 4-es Kisterembe belépett Rachel.

IX TM

- Rachelnek is Depressol -t fogunk adni? - kérdeztem. - Gondolkodjon, Jeff! - mondta Abnesti. - Honnan tudhatnánk biztosan, hogy nem szerelmes sem Rachelbe, sem Heatherbe, hogyha csak arról van információnk, hogyan reagált, amikor Heathernek beadtuk? Használja az eszét! Maga nem tudós, de egész nap tudósok veszik körül. Mehet? Nem mondtam, hogy „rendben". - Mi a gond, Jeff? - kérdezte Abnesti. - Nem akarom megölni Rachelt - mondtam. - Melyikünk akarja? - kérdezte Abnesti. - Talán én? Vagy te, Verlaine? - Nem - felelte Verlaine a hangosbeszélőn keresztül. - Jeff, túl sokat vívódik ezen - jegyezte meg Abnesti. - Lehetséges, hogy a Depressol™ megöli Rachelt? Igen. Láttuk Heather esetét. Másfelől viszont Rachel talán erősebb. Kicsit mintha magasabb lenne. - Valójában egy picit alacsonyabb - helyesbített Verlaine. - De talán keményebb fából faragták - mondta Abnesti. - A dózist a testsúlyához fogjuk igazítani - biztosította Verlaine. - Köszönöm, Verlaine - így Abnesti. - Köszönöm, hogy ezt tisztáztuk.

- Talán mutasd meg neki az aktáját! - javasolta Verlaine. Abnesti a kezembe adta Rachel dossziéját. Verlaine visszajött a Pókfejbe. - Olvassa el, és zokogjon! - mondta. Rachel az aktája szerint ékszereket lopott az anyjától, autót az apjától, pénzt a nővérétől, szobrokat a templomból. Kábítószer miatt került először börtönbe. Aztán még négyszer, utána drogelvonóra, majd prostitúcióelvonóra, majd elvonóelvonóra, ahová azok kerültek, akik olyan sokszor voltak már elvonón, hogy gyakorlatilag immúnisak lettek rá. De ő valószínűleg az elvonóelvonóra is immúnis volt, mert ahogy kiengedték, azonnal feltette a koronát addigi pályafutására: hármas gyilkosság - megölte a dílerét, a díler nővérét és a díler nővérének a fiúját. Kicsit furcsán éreztem magam, amiért szerelmes voltam belé, és dugtam vele. De még mindig nem akartam megölni. - Jeff - mondta Abnesti. - Tudom, hogy Mrs. Laceyvel sokat beszéltek erről. A gyilkosságról meg efféle dolgokról. De ezt nem maga csinálja. Hanem mi. - Még csak nem is mi - pontosított Verlaine. A tudomány. - A tudomány ezt diktálja - helyeselt Abnesti. Meg a parancs. - A tudomány néha kegyetlen tud lenni - fűzte hozzá Verlaine. - Nézze, Jeff - mondta Abnesti. - Az egyik oldalon ott van néhány percnyi kellemetlenség Heather... - Rachel - javította ki Verlaine. - Néhány percnyi kellemetlenség Rachel számára - folytatta Abnesti. - A másik oldalon viszont tízezrek életminőségének javítása, akik vagy nem képesek a szerelemre, vagy túlságosan szeretnek. - Tegye mérlegre a kettőt, Jeff! - szólt Verlaine. - Kis dolgokban jónak lenni könnyű - mondta Abnesti. - Nagy jót tenni sokkal nehezebb. - Mehet? - kérdezte Verlaine. - Jeff? Nem mondtam, hogy „rendben". - Bassza meg, elég ebből! - csattant fel Abnesti. - Verlaine, mi a neve annak a szarnak? Amit ha beadunk neki, minden parancsot teljesít? - EngedelmS™ - mondta Verlaine. - Van EngedelmS™ a MobiPak™-jában? - kérdezte Abnesti.

GEORGE SAUNDERS

1958-ban született amerikai szerző. Első elbeszélését 1992-ben közölte le a New Yorker, amelynek a későbbiekben visszatérő novellistájává vált. Rövidebb írásait eddig három kötet gyűjtötte össze, egy további pedig szatirikus esszéit. A szatíra legtöbb munkájának jellemző vonása, legszívesebben korunk visszásságait figurázza ki egy elképzelt közeljövő disztópikus világába vetítve ki őket. Két rövid regényt is írt, egyet gyermekeknek, egyet pedig felnőtt olvasóknak. Magyarul most jelenik meg először. - Minden MobiPak™-ban van EngedelmS™ közölte Verlaine. - Kell hozzá mondania, hogy „rendben"? - tudakolta Abnesti. - Az EngedelmS™ a C kategóriába tartozik, úgyhogy... - mondta Verlaine. - Micsoda baromság! - fakadt ki Abnesti. Mire jó egy engedelmessé tévő drog, ha a beleegyezése nélkül nem használhatjuk? - Csak egy végzést kell szereznünk - világosította fel Verlaine. - Meddig tart, mire ideér az a szar? - kérdezte Abnesti. - Küldünk egy faxot Albanyba, ők meg visszafaxolják - felelte Verlaine. - Gyerünk, gyerünk, igyekezz! - sürgette Abnesti, azzal kimentek. Egyedül maradtam a Pókfejben. X Szomorú voltam. Szomorúnak és legyőzöttnek éreztem magam, ha arra gondoltam, hogy hamarosan visszajönnek, beadják nekem az EngedelmS™-t, én bambán vigyorogva azt mondom, hogy „rendben", mire ők beadják Rachelnek a Depressol™-t, én pedig a VerbaPlus™, az IgazSzó™ és a Csevegő™ hatása alatt állva gépiesen elkezdem közvetíteni, hogy Rachel mit művel saját magával. Ügy éreztem magam, mintha arra várnék, hogy ismét gyilkos legyen belőlem, és nem tehetek ellene semmit. Amit elég nehéz volt megemésztenem a Mrs. Laceyvel eltöltött foglalkozások után.

- Az erőszaknak vége, nincs többé harag - ismételgette. Aztán mindig részletesen el kellett mondanom, mi történt azon a végzetes éjszakán. Tizenkilenc éves voltam. Mike Appel tizenhét. Mindketten be voltunk nyomva. Egész éjjel csesztetett. Alacsonyabb volt nálam, fiatalabb és népszerűtlenebb. Egyszer csak kint bunyóztunk a Frizzy's előtt a földön hemperegve. Gyors volt. Gátlástalan. Vesztésre álltam. Nem akartam elhinni. Én vagyok a nagyobb, az idősebb, mégis ő nyer? Körülöttünk ott állt gyakorlatilag mindenki, aki számított. Az összes ismerősünk. Két vállra fektetett. Valaki felnevetett: „Csóri Jeff!" A közelben ott hevert egy tégla. Megfogtam, és fejbe vágtam vele Mike-ot. Most már én voltam fölül. Mike feladta. A hátán feküdt, vérző fejjel, és ahogy rám nézett, azt olvastam ki a tekintetéből: „Ugyan már, haver, csak nem szívod ennyire mellre?" De igen. Nem tudnám megmondani, miért tettem. Mintha az a részeg kölyök, aki vesztésre állt, hirtelen kapott volna egy adag LilaKödöt vagy valami ilyesmit. Egy kis KillerPlust. Vagy ÉletLkúrót. - Hahó, srácok! - mondta Rachel. - Mi a mai program? Láttam törékeny fejét, sértetlen arcát, ahogy felemeli az egyik kezét, és megvakarja az orrát, szoknyája alatt keresztbe tett lábával idegesen dobol a padlón. Hamarosan nem marad más belőle, csak egy élettelen húskupac. Gondolkodnom kellett. Miért is akarnak Depressol™-t adni Rachelnek? Hogy hallják, hogyan reagálok rá. Ha én nem vagyok itt, akkor nem adják be neki. Hogyan tudnám elérni, hogy ne legyek itt? Ha megszöknék. Hogyan tudnék megszökni? A Pókfejnek csak egyetlen ajtaja van, ami automatikusan záródik, a túloldalán pedig ott áll Barry vagy Hans azzal az elektromos bottal, amit FegyelmZ™-nek hívnak. Várjam meg, míg Abnesti visszajön, üssem le, próbáljam megkicselezni Barryt vagy Hanst, és rohanjak a kijárat felé? Nincs valami fegyver a Pókfejben? Nincs, csak Abnesti szülinapi bögréje, egy pár futócipő, egy csomag mentolos cukorka és a távirányító. A távirányító?

Micsoda egy barom! Ennek mindig az övén kellene lennie. Mert ha valamelyikünk megtalálja, az bele tud nyúlni a saját MobiPak™-jába, hogy beadjon magának egy kis Extatol™-t, OrgazPlus™-t vagy SpeedUp™-ot. Vagy Depresso™-t. Uramisten! A menekülő útvonal! Még ha ijesztő is. És akkor a 4-es Kisteremben Rachel, aki feltehetően arra a következtetésre jutott, hogy a Pókfej üres, felállt, és vidáman riszálni kezdte magát, mint valami boldog farmerlány, aki az út szélén várja, hogy a szerelme végre felbukkanjon egy borjúval a hóna alatt. Miért táncolt? Fogalmam sincs. Talán örömében, hogy él. Nem sok időm maradt. A távirányító akkurátusan fel volt címkézve. Jó öreg Verlaine. Megnyomtam a gombot, a távirányítót pedig behajítottam a szellözőnyílásba, hátha meggondolnám magam, aztán csak álltam ott, és alig akartam elhinni, mit csinálok. A MobiPak™-om halkan berregni kezdett. Megindult a Depressol™. Aztán jött a borzalom: minden képzeletet felülmúló borzalom. Hamarosan az egész karom bent volt a szellőzőnyílásban. Aztán járkálni kezdtem a Pókfejben, hátha találok valamit, bármit. Végül megtaláltam: az asztal sarkát használtam. Ennyire borzalmas volt. Milyen a halál? Egy rövid időre eltűnnek a korlátok. A tetőn át távoztam. Odafent lebegtem, onnan néztem őket. Rogan éppen a nyakát tanulmányozta a tükörben. Keith fekvőtámaszokat csinált a szobájában. Itt volt Ned Riley, B. Troper, Gail Orley, Stefen DeWitt, megannyi gyilkos, bár abban a pillanatban kicsit máshogyan láttam őket. Születésükkor Isten mindnyájuknak azt a sorsot szánta, hogy gonosztevő legyen belőlük. Ők választották ezt? Az ő hibájuk volt, hogy kipottyantak az anyaméhből? Ök döntötték el magzatmázzal a bőrükön, hogy gyilkossá, bűnözővé, gazemberré válnak? Abban a szent pillanatban, amikor felsírtak (apró kezük görcsösen markolászta a levegőt), tényleg az lett volna a leghőbb vágyuk, hogy egy napon (pisztollyal, késsel vagy téglával) gyászba borítsanak egy ártatlan családot? Nem; félrecsúszott sorsuk mégis ott szunnyadt már bennük, a magok csak vízre és fényre vártak, hogy

szárba szökkenjenek, és kibontsák erőszakos, mérgező virágukat. A víz és a fény pedig a hajlamnak és a környezetnek az a kombinációja volt, mely átalakította őket (minket!) a világ selejtjévé, gyilkosokká, és megbélyegzett minket ezzel a lemoshatatlan bűnnel. A mindenit, gondoltam, kaptam egy kis VerbaPlus™-t, vagy mi? De nem. Ez teljes egészében én voltam. Zátonyra futottam, beleakadtam az ereszcsatornába, és úgy gubbasztottam rajta, mint egy átlátszó vízköpő. Egyszerre voltam ott és mindenütt máshol is. Mindent láttam: az ereszcsatornába gyűlt leveleket áttetsző lábam alatt; anyámat, szegény anyámat otthon, Rochesterben, amint a kádat pucolja, és egy dalt dúdolva próbálja felvidítani magát; egy rénszarvast a közeli szemeteskonténer mellett, amint észreveszi a jelenlétemet; Mike Appel anyját, szintén Rochesterben, ahogy vékony felkiáltójelként fekszik Mike ágyának szélén; Rachelt a 4-es Kisteremben, amint halálom zajára közelebb lép a tükörhöz; Abnesti és Verlaine-t, ahogy berohannak a Pókfejbe; Verlaine-t, aki megpróbál újraéleszteni. Leszállt az éj. A madarak daloltak. Hirtelen rádöbbentem, hogy a nap végét ünneplik ilyen boldogan. A föld ragyogó idegvégződésének, a napnak lenyugvását ünnepelték ezzel az energiakitöréssel, ahogy csőrükön keresztül a világnak adták életük nektárját egy trilla képében, amely egyszerre volt függvénye csőrük alakjának, torkuk mélységének, testfelépítésüknek és agytekervényeiknek; egyes madarakat megáldott, másokat megátkozott a sors a hangjukkal; némelyek énekeltek, mások rikoltoztak. Valahonnan a távolból egy kedves hang szólított meg: Vissza szeretnél menni? Csak rajtad múlik. Úgy tűnik, a tested megmenthető. Nem, köszönöm, elég volt. Egyedül anyámat sajnáltam. Azt reméltem, egy nap valahol, egy ennél jobb helyen talán lesz rá lehetőségem, hogy megmagyarázzam neki, és annyi év után végre egyszer újra büszke lehet majd rám. A madarak, mintegy vezényszóra, felröppentek a fák ágairól, és az ég felé szálltak. Csatlakoztam hozzájuk, velük repültem; nem ijedtek meg tőlem, én pedig évek óta először boldog voltam, boldog, mert nem öltem meg senkit, és már soha nem is fogok. Illés Róbert fordítása

F. Tóth Benedek: G-MOLL

Lehet-e egy dallamnak olyan ereje, hogy ledöntse a valóságban gondosan felépített falakat, s rádöbbentsen két embert, mennyire Közel vannak egymáshoz?

nézett a férjére. Nem emlékezett, élete párja mikor lett ilyen kövér, lusta és visszataszító: hájas tokája rezegve csüngött az álla alá, hordónyi hasa szétterült, ahogyan elnehezülve az ebédtől, kedvenc pózában terpeszkedett a fotelágyban. Szemhéját félig leengedte, hurkás ujjaival a kartámlába rejtett távirányító gombjait nyomogatta. Az eléje vetített térben természetfilmek, sci-fik, thrillerek és sportmérkőzések váltogatták egymást. Marta hosszan bámulta férjét, majd halk sóhajtás után visszatért kedvenc szombat délutáni foglalatosságához: önmagához. A tükör fölé hajolt. Szemöldökének ívét vizsgálta, azt a pár szálat, ami megmaradt belőle. Végighúzta rajtuk fekete színű ceruzáját. Elégedetten szemlélte az eredményt. Húszévesnek látta magát. Fiatalnak, vidámnak. Űri hölgynek, kinek dús haja lágyan bomlik alá magas homlokáról, az arcán pedig gyöngéd mosolytól feszül a bőr. A lelke megtelt fénnyel. Férjére pillantott megint, és csillogó szemmel így szólt: - Tetszem még neked, Albert? Albert félrebillent fejjel, elnyújtózva aludt. Az előtte vibráló térvízióban kamarazenekar játszotMARTA UNOTTAN

ta Tomaso Albinoni Adagióját. A G-moll, sóhajtott Marta olyan mélyen, hogy belefájdult a szíve, majd miután dúdolta egy kicsit a dallamot, viszszafordult a tükörhöz, és lassú, ecsetelő mozdulatokkal lemosta magáról a festéket. Ujjbegyével végigsimított szemének alsó ívén, elidőzött a szertefutó szarkalábaknál, majd a füle mögé igazított egy előrebukó ősz hajszálat. A nap korongja ellapulva remegett a horizont felett. Fénye vörösre festette a kastély szürke homlokzatát. Az emelet nyitott ablakain át kamarazenével keveredő báli zsivaj hangja úszott a kert felé. Poharak csendültek, elfojtott sikkantások, röpke kacajok trillája szállt. Az ablak alatti füves területen két kalapos férfi várakozott. Gróf Lagga Woolin, a skót szigetek acélkék tekintetű ura, valamint Alessandro Vitelli, a lobbanékony természetű itáliai muzsikus. A gróf fel-alá sétált. Kesztyűjét időnként a tenyerébe csapta, megszorította, mintha vizet facsarna belőle. Vitelli a falnak támaszkodott. - Nélküle úgysem kezdik el a bált - mondta a muzsikus, de a gróf legyintett a kesztyűjével.

- A legbúsabb whisky is hamarabb beérik annál, mint amilyen tempóban Jelízaveta ideér. Itt azonban elakadt mondandójával, mert begördült a kastély elé Jelizaveta von Topalton hintája. A gróf lekapta fejéről kalapját. A lovakhoz lépett, megsimogatta az állatok fejét, majd a kilépőzsámoly mellé állt, hogy üdvözölje a hercegnőt. Mellkasában tompa szorítást érzett, halántéka lüktetett, amikor meghajolt a hintóból kiszálló asszony előtt. Az állát viszont csak annyira engedte le, hogy szemügyre vehesse a hercegnő báli ruháját. - Maga sosem változik meg, grófom - jegyezte meg nevetve a hercegnő, amint elhaladt Woolin mellett. - Mondták már, hogy kopaszodik? A gróf a feje búbjáig elvörösödött, de csak akkor egyenesedett fel, amikor a hercegnő, udvarhölgyeinek csacsogó csapatával együtt eltűnt az épületben. Ekkor az égboltra nézett. Kalapját a hóna alá csapta, ujjait összekulcsolta maga előtt. Elmormolt egy imát. Csak a szája mozgott, hang nem jött ki a torkán. - Nahát, nahát... Ki gondolta volna, hogy kopaszodik, kedves grófom - mondta Vitelli cérnavékony hangon. A gróf mosolyogva nézett barátjára. - Isten látja, ha gúnyolódnak rajta. - Elnézve a tekintetedet, drága barátom, most inkább mulat a szíved dobogásán. - Egyszer, amikor eléje állsz te is, Sandro, kíváncsi volnék, hogyan ver majd a szíved, amint előveszi bűneid lajstromát. - Oh, az én szívem kidobogja magát itt a földön. A bűnökről pedig örömmel értekeznék az égi szolgákkal, merthogy idelent mintha másként magyaráznák az igét, mint ahogyan kihirdették odafent. - Halkabban, Sandro! A végén még rám fogják, hogy az ördög muzsikusával barátkozom. A gróf nevetve mutatott az érsek címeres hintája felé, ahol két fegyveres testőr támasztotta a jármű embermagas kerekét. - Isten akkor is hall, amikor csak gondolok valamit, ám az emberek olykor a hangos szavakat sem értik - kiáltotta Vitelli. Az őrök meg sem mozdultak, unatkozva bámultak maguk elé. - A szívem viszont azt súgja, barátom, hogy elvitatkozhatunk mi a Teremtőnk hallásáról, ám

mivé lesz a világ, ha megvárakoztatjuk Ámort! kiáltotta a gróf, majd Vitelli vállába kapaszkodva belépett a kastély gyertyákkal díszített kapuján. Albert önelégülten terpeszkedett a fotelágyon. Hurkás ujjaival a beépített távirányító gombjain zongorázott. Amikor megunta a gólokat, a centimétereket és a másodperceket, szörfözni kezdett az adók között. Ezeréves sci-fi filmek, természeti csodák, rég elfeledett akcióhősök képe villant fel egy-egy másodpercre, majd újra sportcsatornák. Lopva oldalra pillantott. A tükör előtt gubbasztó felesége púderfelhőbe burkolta magát. Albert örült, hogy alig lát valamit a nő aszott arcából. Az elmúlt évek alaposan elbántak Marta bőrével, izomzatával. Albert mégsem érzett szánalmat iránta. Ügy tartotta, hogy aki ennyi alkoholt iszik, mint az ő asszonya, és naponta elszív három doboz cigarettát, az ne csodálkozzon azon, ha még a halál is csak vonakodva öleli magához. Testnek látta csupán a feleségét, bőrbe zárt csontváznak. Nem emlékezett arra, mikor lett Marta az ő házi múmiája, bár el kellett ismernie, hogy a múmia remekül főz, és rendet tart otthonukban. Ezért hálát is érzett, főleg azokon a napokon, amikor Marta a kedvenc vadpörköltjét szolgálta fel vacsorára, de egyéb érzelmet, amit egy férfi érezhet a felesége iránt, nem tudott kimutatni. A nőt már évek óta nem látta benne. Észrevétlenül illant el belőle, akár a pára. Tenyerének érintésére is alig emlékezett, még kevésbé bőrének illatára. Pedig benne még felpislákolt olykor a vágy, felébresztette hűvös hajnalokon, de azzal is tisztában volt, hogy a fel-feltámadó férfierő régóta nem a felségének szól, hanem csakis saját vágyainak. Albert száját összeszorítva visszatért a térvízió sportközvetítéséhez, de egyre gyorsuló szívverése miatt átkapcsolt egy zenei csatornára, ahol Albinoni Adagióját játszotta egy kamarazenekar. A G-moll, sóhajtotta olyan mélyen, hogy belefájdult a szíve, majd miután dúdolta egy kicsit a dallamot, mély álomba merült. Gróf Woolin hiába próbált a hercegnő közelébe férkőzni, Jelizaveta von Topaltont olyan sokan vették körül, hogy csak futó pillantásokat tudtak váltani egymással. Woolin úgy érezte, szétfeszíti mellkasát a szerelem. Levegőt is alig kapott, ami-

kor látta, hogy a hercegnő arca is lángban ég. - Nem bírom sokáig, barátom - szorította meg Vitelli karját. - A legutóbbi bálon is csupán éjfél után tarthattam a karjaimban ezt a gyönyörű aszszonyt. Akkor is csak néhány pillanatra. - Ne ilyen vehemensen, drága grófom! - Vitelli megragadta Woolin csuklóját. - Hamarosan eljön az idő, amikor ismét szemtől szemben álltok. - Oh, idő! Mit számít az, Sandro, amikor a köztünk lévő pár lépés is maga az örökkévalóság! Vitelli szétnézett a gyertyákkal feldíszített bálteremben. Ezernyi táncoló láng varázsolt nappali világosságot a magas falak közé. A falakon elnyúló árnyékok merültek egymásba, s váltak szét remegve. Jelizaveta hercegnőt éppen egy jókora bajszot növesztett fregattkapitány forgatta. Woolin párás szemmel, megsemmisülten bámult maga elé. Ügy érezte, megfullad, ha nem ihat egy korty pezsgőt, de azt se bánta volna, ha egy egész üveget ragadhatna magához. - Gyere vacsorázni! Albert a felesége hangjára riadt fel. Szétnézett a szobában. Csend és derengő szürkeség. Ez volt az első gondolata. Aztán kinézett az ablakon. A nap korongja ellapulva remegett horizont felett. Hamarosan leszáll az est. Ez volt a második gondolata. Aztán sorra gyúltak a fények a szemközti ház ablakaiban, s hamarosan fényárban úszott a város. Izzón lüktettek a színüket és fényerejüket folyton váltó éjszaka i lámpák burái. - Nem mondom többször, vacsora! - szólt újból Marta, miközben egy fedett tálat egyensúlyozott a kezében. - Nem rendeltem semmit. Az ebéd maradékát esszük. - Jó az - dünnyögte Albert. Kikászálódott a fotelból. A hasát megemelte, mintha csak a helyére rakná, majd a székéhez totyogott. Nagyot szuszszanva ült a tányér elé. Szó nélkül belekanalazott a főzelékbe. Aztán sót szórt rá, ecettel ízesítette, végül kenyeret szelt. Marta csak mutatóba szedett magának, a húst a tányérja szélére tolta. Nem szerette teletömni magát. Csipegetett csupán. Nem szóltak egymáshoz. Úgy ettek, mint a legtöbb reggelen, délben és este. Mintha ötvenévnyi házasság után már nem tudnának mit kérdezni egymástól.

Albert mohón, föl sem pillantva kanalazta az ételt. Úgy járt a keze, mintha egy gépsor része volna. Nyakát előreszegte, száját ritmusra tárta, a kanál pedig addig liftezett a tányér és az ajkai között, mígnem az étel elfogyott. - Van még? Marta kiszedte a maradékot. Húsadagját áttolta férje tányérjára. - Albert, ma este is elmész a fiúkkal sörözni? A férfi szeme alig észrevehetően felcsillant. - Ma este is? - Ügy értem, az elmúlt hónapokban minden szombat este összejöttetek, vagy nem? Albert nagyot nyelt. Attól félt, talán túlságosan is nagyot, de Marta tekintete a távolba révedt. - Hát persze. Mint mindig. - Akkor én is találkozom a barátnőimmel vágta rá Marta, talán túlságosan is gyorsan, de Albert tekintete a tányéron pihent. Aztán Albert felállt az asztaltól. Visszabillegett kedvenc foteljához. Arra gondolt, jó lesz végre kimozdulni itthonról. Bizsergést érzett ágyékában, és ettől jó kedve támadt. Marta némán mosogatta az edényeket. Arra gondolt, jó lesz végre kimozdulni itthonról. Bizsergést érzett gyomrában, és ettől jó kedve támadt. Éjfél előtt három perccel egy kölyökképű testőr lépett Woolinhoz. - A következő tánc az öné, gróf úr! - Aztán megköszörülte a torkát, és halkabbra fogta a mondandóját. - Mondanom sem kell, uram, mennyire fontos, hogy betartsa a protokolláris előírásokat. A gróf megigazította ruháját. - Mondania sem kellett volna - jegyezte meg Woolin, majd a testőr nyomába eredt. Pár lépés csupán, és újra a karjában tarthatja az asszonyt, akiért a szíve dobog. Elképzelte, milyen lenne, ha a terem hirtelen kiürülne, és csak kettejüknek szólna a muzsika. Átölelné a hercegnőt, magához húzná lágyan, és egyetlen csókban elmerülve fordulna velük a világ. Elképzelte, mit mondana halkan, súgva, a füléhez hajolva, de amikor ajkával megérintette a hercegnő kézfejét, alig jött ki hang a torkán. - Nocsak, Woolin gróf - mosolygott Jelizaveta von Topalton. - Pedig a híre szerint lehengerlő a stílusa.

Woolin felegyenesedett. Még gyönyörűbbnek látta a hercegnőt. - Bocsássa meg, ha esetlennek tűnnék, de szépségére egyszerűen nem találok szavakat. - Látom, udvarolni még mindig tud, de nézzük, elfelejtett-e táncolni! A zenekar a jelre várt. Felcsendült a zene. A gróf és a hercegnő jól ismerte a muzsikát. Az elmúlt két hónapban minden bálon erre táncoltak. Lassú, csúsztatott lépésekkel haladtak előre, fejüket időnként oldalra fordították, majd ismét vissza. A gróf akárhányszor a hercegnő szemébe nézett, úgy érezte, eltűnik ebben a táncban. Mintha nem is lett volna teste, csak a lelke libbent volna. Olyan lágyan ölelték körbe az édes-bús dallamok, hogy úgy érezte, ennél közelebb ember nem kerülhet a boldogsághoz. Jelizaveta von Topalton szíve hevesen zakatolt. A férfi, akinek az ujjait tánc közben épphogy érinthette, olyan hatással volt rá, amit semmi máshoz nem tudott hasonlítani. Pedig a gróf csak pár hónapja bukkant fel az életében. A semmiből érkezett, nevét addig soha nem hallották. Most viszont csakis rá tudott gondolni, és azokra a titkos és lopott pillanatokra, melyeket ezzel a férfival élhetett át. Most is a percre vágyott, amikor megszökhetnek a szolgák és testőrök kíváncsi szeme elől. Szerelmes tekintete a grófra siklott, és megnyugodva látta, hogy a férfi arca is lángban ég. Marta pontban este kilenckor lépett be a Qui Esse rekreációs központ kapuján. Hüvelykujját az ajtó mellett álló konzolhoz nyomta, majd a felugró menük közül kiválasztotta a már jól ismert gombot. - Üdvözöljük, Marta! Köszönjük, hogy visszatért hozzánk - köszöntötte a géphang az aulában. - Fáradjon a kék ajtóhoz! Marta határozott léptekkel haladt át a csarnokon. Cipője sarkának koppanását elnyelték a mélybíbor színű kárpittal borított falak. Az ajtó egy apró szobára nyílt. A közepén egy fotel állt. - Helyezze magát kényelembe! - folytatta a géphang. Marta beleült a fotelba, mire az enyhén megdöntötte támláját, lábrésze megemelkedett. - Most is minden úgy lesz, mint ahogyan kértem? - feszengett Marta. Vékonyka, aszott teste szinte eltűnt a fotel párnái között.

- Természetesen - felelte a géphang. - Ez a karakter tökéletesen illik önhöz. Magam sem tudnék jobbat választani. Gyönyörű teremtés. Azután a géphang elmondta a szokásos formaszöveget, amit Marta már kívülről tudott: „...fel kell hívnom a figyelmét, hogy bár kívülről másként néz ki, mint a mostani teste, belülről azonban csakis önmagát adhatja. Vagyis, ezúttal is csak önön múlik, hogy mi történik." - Hát persze - sóhajtotta Marta, és alig várta, hogy önmagát adhassa végre. A nőt, aki mindig is volt, s akit házasságának hosszú évei alatt eldugott a lelke mélyére. A szoba félhomályba borult: először a sarkai tűntek el a sötétben, majd a falak foszlottak semmivé. Aztán megjelentek odafent a csillagok. A közelben tenger hullámzott. Marta belesüppedt a fotelágyba. Hallgatta a tenger moraját. Bámulta a csillagokat. Egyre nyugodtabban lélegzett. Hagyta, hogy feloldódjon a mindenség nyugalmában. Szemhéja elnehezült, izmai ellazultak, elméje előtt megnyílt az álmok kapuja. Ekkor lépett hozzá egy lány. A semmiből tűnt elő. Karcsú testén átsejlettek a csillagok, léptei nem hagytak nyomot a homokban. Marta fölé hajolt. Tenyerével végigsimított az alvó nő arcán, majd egy lapos korongot tett a homlokára. Amint befejezte a műveletet, Marta gyönge izmaiban elektromos impulzusként futott végig a betáplált program, aszott testének Zsigereiben szétáradt a vágy. Forgott a bálterem, mintha csak pörgették volna. Woolin gróf úgy érezte, az egész világot tartja a karjában, miközben éppen csak hozzáért a hercegnő kezéhez. Az udvari etikett nem engedett ennél közelebbi testi érintkezést. A gróf ujjaiban mintha elektromosság járt volna, úgy bizsergett, a testében pedig egy gőzgép erejével dobogott a szíve. A férfi gyűlölte az etikett szabályait, legszívesebben magához ölelte volna a nőt. - Jelizaveta - szólalt meg hirtelen -, mondanom kell valamit. A hercegnő riadtan pillantott a grófra. - A hivatalos megszólítás Jelizaveta von Topalton.

Jól mondom, ugye, kedves grófom? - pillantott Woolinra a hercegnő, és tudta, hogy ezen az estén F. TÓTH BENEDEK 1967-ben született, a harmincas évei végénkezdett SF- végleg megváltozott az élete. A szíve immáron a novellákat írni. Eredetileg történelem-földrajz szakos férfiért dobog. A grófért, aki tekintetében gyertanár, 1993 óta újságíróként dolgozik. Irodalmi bemu- meki tisztasággal, csillogó szemmel áll előtte. A gróf némán biccentett, majd mély meghajtatkozása mindjárt egy önálló kötet volt, a Mellékhatás 2007-ben, melyben egy kisregény és kilenc novella lással köszönte meg a táncot. Ezúttal nem nézett kapott helyet. Azóta elbeszélésekkel jelentkezik időről tél, de jól látszott, hogy a füle töve is vörösen izzik. - A jövő szombati bálon is látom magát, ugye, időre a Galaktika hasábjain (211., 219. és 250. szám), de publikált a két utóbbi HiperGalaktikában is, va- grófom? - pillantott a hercegnő a felegyenesedő lamint a Kétszázadik című antológiában. Legutóbbi Woolinra. nálunk megjelent novellájával („Éjnek hajnala", 262. - El sem tudnék képzelni más programot. szám) elnyerte a Zsoldos Péter-díjat. - Értesülni fog róla, ha másként alakulna lebbentette meg legyezőjét a hercegnő, majd jelez- Nem érdekelnek a formaságok - jelentette ki te az őrnagynak, hogy az estének vége. a gróf. - Muszáj kimondanom, mert ha nem teA gróf elmosolyodott. Ismét meghajolt, ezúttal szem, belehalok: szeretem magát! könnyedén, majd könnyű léptekkel távozott. Jelizaveta érezte, hogy elönti a forróság. Szíve Vitellit a pezsgőknél találta. A muzsikus szélea torkában dobogott. Kimondta végre! Alig várta, sen vigyorgott. Kezében egy frissen bontott üvehogy a férfi kezdeményezzen. Elvégre egy hercegget szorongatott. nő nem udvarolhat. - Szeret, és én szeretem őt! Mi lehetne ennél csodálatosabb? - ölelte át a gróf Vitellit, majd - Nem fél attól, hogy a fejét veszik neveletlenkikapta az üveget barátja kezéből. Mohón itta a sége miatt? - kérdezett vissza remegő hangon. pezsgőt, nem törődve az etikettel, pohár nélkül - Ha ez a szerelem ára, készen állok erre ís döntötte magába. közölte Woolin gróf, és nem törődve az etikettel, kitáncolt a sorból, egyenesen az erkély irányába, Albert beleült a fotelba, mire az enyhén megdönát a függönyön, ki a szabad levegőre. Miután kitötte támláját, lábrésze megemelkedett. Feszengett fordultak a terem forgatagából, lágyan magához kicsit, hogy minél kényelmesebb legyen a fekvés vonta a nőt. rajta, majd a géphanggal együtt mormolta a forA hercegnő hagyta. Ajka lágyan a férfi ajkához maszöveget „...fel kell hívnom a figyelmét, hogy ért. Testét forróság öntötte el. Gyomrában furcsa bár kívülről másként néz ki, mint a mostani teste, lüktetést érzett, lábából elszállt minden erő. Úgy belülről azonban csakis önmagát adhatja. Vagyis, érezte, összecsuklana, ha a gróf nem tartaná erősen. ezúttal is csak önön múlik, hogy mi történik." Ez tehát a szerelem. Ilyen a beteljesült álom. Ő sem törődött mára protokollal. Tenyerébe fogta a gróf ar- Hát persze - sóhajtotta Albert, és alig várta, cát, úgy csókolta. Hosszan és szenvedélyesen. hogy önmagát adhassa végre. A férfit, aki mindig is volt, s akit házasságának hosszú évei alatt elduAztán lágyan eltolta magától a férfit, és a kögott a lelke mélyére. vetkező pillanatban befordultak a fényre. A szoba félhomályba borult: először a sarA testőrök riadt tekintetétől kísérve fejezték kai tűntek el a sötétben, majd a falak foszlottak be a táncot. Ekkor a gróf udvariasan meghajolt. semmivé. Aztán megjelentek odafent a csillagok. A hercegnő biccentett. A közelben tenger hullámzott. - Bocsásson meg a kérdésért, hercegnő, de minden rendben van? - lépett hozzá az egyik testAlbert belesüppedt a fotelágyba. Hallgatta a őr, miközben Woolin arcát fürkészte. tenger moraját. Bámulta a csillagokat. Egyre nyuJelizaveta maga elé kapta a legyezőjét. Bólintott. godtabban lélegzett. Hagyta, hogy feloldódjon a mindenség nyugalmában. Szemhéja elnehezült, - Persze, ez a tánc gyönyörű. A zene pedig izmai ellazultak, elméje előtt megnyílt az álmok egyszerűen csodálatos. Jegyezze meg, őrnagy: kapuja. a szerzője Albinoni. A mű címe: Adagio, g-moll.

A lány a semmiből tűnt elő. Karcsú testén átsejlettek a csillagok, léptei nem hagytak nyomot a homokban. Albert fölé hajolt. Tenyerével végigsimított az alvó férfi arcán, majd egy lapos korongot tett a homlokára. Amint befejezte a műveletet, Albert izmaiban gyönge elektromos impulzusként futott végig a betáplált program, hájas testének Zsigereiben szétáradt a vágy. A vasárnap a szokásos rutinnal kezdődött. Marta reggelit készített, rántottát nyolc tojásból. Albert a tusoló rózsái alatt fürösztötte dagadt testét. A reggelinél Albert némán lapátolta a rántottát. Marta megint csak csipegetett. - Milyen volt a sörözés a fiúkkal? - A szokásos. Albert tovább falt. Aztán ivott. - Milyen volt az estéd a lányokkal? - törtölt végig tenyérrel a száján. - A szokásos. Ezzel véget ért a társalgás. Albert felállt az asztaltól, visszabillegett kedvenc foteljához. Megnyomta a térvízió gombját, visszakereste a szombati zenei csatorna tartalmát. A memóriatárból kiválasztotta a kamarazenekart, kikereste a zenét. Albinoni: Adagio, g-moll. Aztán ellazult. Elérzékenyülve hallgatta a muzsikát. Furcsa, elfeledettnek hitt érzés kerítette hatalmába. Az ujjaiban mintha elektromosság járt volna, úgy bizseregtek, testében pedig egy gőzgép erejével dobogott a szíve. Lopva a mosogató fölé görnyedő feleségére pillantott. Látta, amint Marta keze megáll egy pillanatra, nem sokkal később pedig azt hallotta, hogy a felesége dúdolja a dallamot. - Ismered talán? - kérdezte Albert csillogó szemmel. - Talán - nézett rá Marta. Érezte, halvány impulzus fut végig gyönge izmain.

ROZSDAERDŐ AMIKOR AZ E R Ő M Ű V E K élettartamáról beszélünk, az emberek általában úgy gondolják, hogy annak munkába állásával indul a folyamat, és a termelés leállításával fejeződik be. Pedig az emberhez hasonlóan a fogantatással kezdődik, és a temetéssel végződik, vagyis beleszámít a megtervezése, felépítése és a lebontása is. Az állami rendelkezések szerint ugyanis a leállított erőműveket le kell bontani, és a környezetet helyre kell állítani. Legalábbis így kellene minden területen lennie. De mi a helyzet az egyre jobban terjedő szélerőművekkel? Ezeknek mi lesz a sorsa a leállásuk után? A kérdés jogos és indokolt, mivel a svéd energiaügyi hivatal megkongatta a vészharangot. Képzeljük el, mi történne akkor, ha nem bontanák le az egyre jobban szaporodó szélturbinákat. A leállásuk után nem tudnának az örökkévalóságig ellenállni az időjárás viszontagságainak. A pusztuló tornyok látványa önmagában is komor, de mekkora veszélyt jelent egy olyan fémerdő, amelynek oszlopai bármelyik pillanatban enged-

hetnek a gravitációnak, s kidőlve további károkat okozhatnak! Ez a probléma talán még súlyosabb a tengerben álló oszlopok esetében, ahol a lepusztult építmények veszélyeztetnék a hajózást és a halászatot. Itt a megoldandó feladat is jóval nagyobb - és természetesen drágább -, mivel a szélerőművek építése és lebontása a tengeren sokkal költségesebb, mint a szárazföldön. A svéd hivatal pont emiatt aggódik. A szélerőműparkokból könnyen „rozsdaerdők" válhatnak a kivitelezési szabályok módosítása nélkül. Svédországban - és valószínűleg más országokban hasonlóképp - nem rendelkezik afelől semmilyen törvény, mi történjék a tönkrement vagy csak gazdaságtalanná vált szélturbinákkal. Jelenleg lehetséges teljes szélerőműparkokat létesíteni anélkül, hogy a beruházó pénzügyi garanciát vállalna annak lebontására vagy felújítására az élettartam lejárta után. A legrosszabb esetben idővel így akár „rozsdaerdők" is tarkíthatják majd a tájképet. Szomorú példa, hogy a szélenergia hasznosításban úttörőnek számító szomszédos Dánia-

ban számos sérült szélturbinát a felújításhoz vagy lebontáshoz hiányzó pénzeszközök miatt egyszerűen csak rozsdásodni hagytak a helyén. Egy átlagos méretűnek tekinthető szélturbina lebontása és hulladékként való hasznosítása a svéd Östgöta Correspondenten lap számításai szerint mintegy 700 ezer svéd koronába (~80 000 euró) kerül. A gyártók jelenleg 20-25 évben adják meg a szélturbinák élettartamát. Svédországban az önkormányzatok semmilyen jogi eszközzel nem rendelkeznek ahhoz, hogy garanciát követelhessenek a létesítmények lebontásának finanszírozására. De mi a helyzet nálunk? Magyarországon a szabályozás megakadályozza, hogy a szélerőművek a leállításuk után a működés egykori helyén legyenek az enyészeté. Nálunk a szélerőművek szárazföldiek, így a berendezések könnyen elbonthatók. A lebontásról és rekultivációról az üzemeltetőnek mindenképpen gondoskodnia kell, csak így kaphat építési engedélyt. A 12x12 méteres betonalapra rögzített tornyok felépítése nem jár nagyobb környezetváltoztatással, mint egy családi ház kivitelezése, ráadásul a szélerőművek létesítésének és lebontásának minden fázisát ellenőrzik a hatóságok. Az üzemeltetők a statikai, anyagavulási adatok alapján pontosan meg tudják mondani, az egyes

tornyok mikorra kerülnek olyan állapotba, hogy feltétlenül le kell szerelni őket, elkerülve a környezetszennyezés és rongálás lehetőségét, vagy éppen a közvetlen balesetveszélyt. Magyarországon az építés során a környezetvédelmi és építési hatóságok minden részfolyamatot ellenőriznek a termőréteg megfelelő elhelyezésétől kezdve a betonalap lefektetésén és a szervizutak létesítésén át a földkábelek megfelelő szigeteléséig. A nehezen megszerezhető engedélyek, a mérési nehézségek és a kiosztott kvóták alacsony száma arra készteti a szélerőműcégekel, hogy a már egyszer bemért területen ne hagyjanak fel a tevékenységgel. Alapvetőn két lehetőség áll a szélerőmű-társaságok előtt a berendezések üzemidejének lejárta után: vagy teljesen levonulnak egy telephelyről, helyreállítva annak eredeti állapotát, vagy a rnár kipróbált helyen az elavult szerkezetek leszerelését követően új, modernebb tornyokat állítanak üzembe. A leszerelés után a még felújítható generátorok, egyéb alkatrészek akár más egységekbe is beszerelhetőek, a további üzemszerű felhasználásra nem alkalmas elemek például a torony fémrészei - pedig újrahasznosítható hulladékként értékesíthetők. Ezzel a szélerőművek tulajdonosai csökkenthetik a leszerelési költségeket.

Hayden Trenholm: Adüh terhe

Úgy hisszük, az emberiség egyik leghőbb vágya, hogy béke és nyugalom uralkodjék a világon. Mi több, az univerzumban. De vajon az intelligens lények csakugyan alkalmasak az ilyen létezésre?

EGY SZÜLŐ ELVESZTÉSE igazi tragédia.

Két szülő elvesztése viszont a totál káosz. Nem mintha nem tudnám, hol vannak a szüleim. Csak fogalmam sincs róla, mikor vannak. Ne forgasd a szemed, haver, nem vagyok részeg! Még. Bár áll előttem egy palack húszéves The Macallan, és köztem meg a holnap között nincs semmi... az időt kivéve. Idő. Fura dolog az! Szóval. Mind tudjátok, mi az az Intervenció, ugye? Hallottatok róla? Még nem felejtettétek el? A hallgatás jóváhagyásnak számít. „Intervenció." Ha a hírekben kerül szóba, akkor úgy hangzik, mintha a jövevények valami hülye segélyszervezettől érkeztek volna. Oké, ha úgy alakul, a chinglisniek elég jó fejek tudnak lenni. Azóta nyilvánvaló: aki nem fedezi fel magában a szükséges adag jóságot, az úgysem éri meg, hogy a csillagok közé jusson. De ettől még biztos nem lesznek egy segélyszervezet küldöttei. Inkább bírák a legfelsőbb bíróságról, ha még emlékeztek rájuk. Ezer éven

át figyeltek minket. Ha korábban jutunk el a Szaturnuszig, mint hogy ők érettnek nyilvánítanak rá, egy pillanat alatt nóvásították volna a Napot. Szerencse, hogy a 2118-as Nagy Béke tartós volt, és őkel is meggyőzte. Úgyhogy amikor húsz évvel később túljutottunk a Szaturnuszon, rnár ott vártak, és ahelyett, hogy eltüntettek volna minket, örömmel befogadtak a Galaktikus Konföderációba. Ezt az apró részletet nyilván sosem hallottátok még. Csak az univerzum legnagyobb titkáról van szó, bakker. De ha egy szót is elsusogtok róla valahol, én visszaosonok a Béke elé, és kést mártok a nagyfaterotokba, hogy itt se legyetek, amikor erről kezdek dumálni. Vagy én nem leszek itt, hogy elmondjam. Bezony. Időutazásról beszélek. Mondom, mi a lényeg. Chase Atterton még egyszer pontosította a röppályát, és felnézett az irányítópulttól. Körbefordította az ülését, a feleségét figyelte. Iris a külső szenzorok kijelzőit ellenőrizte. Összeráncolta a homlokát, és

az alsó ajkát harapdálta. A jelzőfények zöldes derengése egészségtelen árnyalatba vonta a bőrét, és a három napja egyfolytában viselt rózsaszín-fehér tréningruha piszokfoltjait sem rejtette el. „Soha életében nem volt még ilyen szép gondolta a férfi a szolgálat alatt már vagy tizedszer. Azután az jutott eszébe: - Hihetetlen, hogy apa leszek." Iris szembefordult vele. - Elképesztően idétlenül nézel - közölte. - Nem rendes ezt mondani annak, aki ilyen őrülten szerelmes beléd. - Csak élvezed, hogy felcsináltál - mosolygott a nő. - Igazából nem is értem, hogy történt. - Pedig ott voltál. Már nem emlékszel? - Tudod, hogy értem - felelte Chase. - Megállapodtunk, hogy kivárjuk, míg túljutunk a Szaturnuszon, nem? - Nem működött az implantátum. Ha hazaértünk, beperelhetjük az orvost. - Panaszt kéne tennünk, ugye? Iris előrehajolt, lágyan szájon csókolta Chase-t. - Én nem akarok, ha te sem. A férfi kicsit határozottabban viszonozta a csókot. - Kizárt. - Újra megcsókolta a nőt, és nem is hagyta abba, míg az elnevette magát, és arrébb lökte szerelmét. - Tizenöt perc múlva jön a nappali váltás. Nem hiszem, hogy Mikelson kapitány örülni fog, ha hálószobát csinálunk az irányítófülkéből. - Főleg, hogy húsz percen belül úgyis a saját kabinunkban leszünk - vigyorgott Chase. - Te sosem pihensz, mi? - Iris az érzékelők kijelzője felé intett. - Inkább nézd meg ezeket! Kicsit elterelik majd a figyelmed a mocskos gondolatokról. Néhány percre legalább. Chase arrébb húzta az ülését, hogy jobban lássa a képernyőt. A homlokát ráncolta, és ellenőrizte a beállítást. Újra megnézte a kijelzőt, és a fejét csóválta. Visszacsúszott a saját helyére. A rohadt életbe! Eltértek az útiránytól. Ellenőrizte a naplót. Minden tervezett korrekciót elvégzett, a röppályájuk mégis megváltozott néhány század foknyival. Ez nem sok, de jelentős. Közvetlen veszélyről nem volt szó, de a Szatur-

nusz nagy, a gravitációja egy kis hibát is végzetes balesetté változtathat. - Ez tényleg azt jelenti, amire gondolok? kérdezte végül. - Ha azt gondolod, hogy a Szaturnusz túlsó oldalán egy féltitánnyi, feltérképezetlen tömör test van, akkor igen. - Egy hold, amit még nem fedeztek fel? - kapaszkodott Chase az utolsó szalmaszálba. - Szerintem azt a Voyager kiszúrta volna. Arról a hatvan szondáról nem is beszélve, amit azóta küldtünk ki. - Szóval, valami ember csinálta dolog. - Művi - mosolygott kényszeredetten Iris. De nem hiszem, hogy embernek van hozzá köze. - Az istenit! Az első találkozás! Iris a rádióhoz tolta. - Nem kéne értesítenünk a kapitányt? - kérdezte Chase. - Kit érdekel? Találjon magának saját ufót! Iris egy kattintással életre keltette a rádiót. - Az Egyesült Föld - Szaturnusz II. hívja az idegen hajót. Választ kérek. A hangszóró recsegett kicsit, majd kitisztult a hang. - Üdvözöllek, Iris! Jó, ezt a marhaságot mind hallottátok már, rettentően közismert, nem? A chinglisniek ott üldögéltek a hajójukban, várták, hogy jöjjünk, és aztán a keresztnevén szólították anyámat. Ja, jól értettétek, az az én rohadt anyám. Én vagyok Prometheus Atterton, a csillaggyermek. Ez már azért valami, nem? Bár tudnám, micsoda! Az lenne az igazi sztori. Szívfájdalom, bizonytalanság és egy ember, aki túl fiatal ahhoz, hogy igazán elmesélhesse őrült történetét, főleg egy ilyen idétlen névvel. Le van tojva. Így alakult, bakker, és kész. Add vissza a palackot, akkor elmondom azt a részt is, ami már nem lesz ennyire ismerős. Iris a megfigyelő ablakon keresztül nézte a férjét meg a fiát. Quadrost játszottak, és Prom nyerésre állt. Könnyedén. Úgy tűnt, mintha Chase minden lépését előre megérezte volna, és szinte gondolkodás nélkül reagált is rá. Chase homlokát izzadtság borította. 0 is aggódott.

Lehet, hogy Prometheus érzékelte apja zavarát, de nem adta jelét. Nevetett, és ugrált a székében, ahányszor csak elzárt egy utat vagy leütött egy bábut. Prom számára ez csak játék volt, de a tucatnyi őt figyelő szempárnak sokkal több. A chinglisniek túl közel álltak Irishoz. Morogtak és össze-összerándultak. A földi nő nem tudta megszokni, hogy ezek egyáltalán nem érzik a saját tér szükségességét, és alig érezhetően rothadó levendulára hasonlító, édeskés kipárolgásuk is mindig újra megzavarta. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne lépjen arrébb. Nem mintha Kanatoos megsértődött volna. Ilyesmire a chinglisniek képtelenek voltak, még a szándékos sértegetés sem bántotta őket. De hát az ő fajuk vagy harmincezer éve békében élt, a földiek meg harminc éve, nagy nehezen. Nekik a természetük részéve vált a béke. Vagy eredetileg is ilyenek voltak. - A fiad kiváló eredményt ért el - mondta Kanatoos, és hosszú, vékony ujjaival a kijelzőre mutatott. - Még senkit nem láttam ilyen fiatalon ennyire jól játszani. Iris bizonytalanul bólintott. Nem volt benne biztos, Kanatoos erénynek vagy hibának találja-e Prom tehetségét. - Chase nem túl nehéz ellenfél. - Irisnak fájt, hogy a férje ellen fordul. - Egy átlagoshoz képest nem rossz - felelte Kanatoos -, én is játszottam már vele néhányszor. És... sosem volt teljesen esélytelen. Kanatoos felszegte a fejét: üzenetet kapott, azt hallgatta. Iris figyelte, ahogy Prometheus az utolsó szettre készül. A fiú tekintete vad, szinte állatias volt. Mindig így nézett, amikor a kezében érezte a győzelmet. Iris oldalra lesett. Vajon ismeri egy chinglisni annyira az emberi reakciókat, hogy felismerje a Prom arcára kiülő, kendőzetlen agresszivitást? Kanatoos a nő karjának dőlt, és ezzel jelezte, hogy távozni készül. A bőre hűvös és száraz volt, mint egy kígyóé. - Mi derült ki? - kérdezte Iris. - Neked nincs tennivalód - jött a válasz. Semmi kétség: a fiú született tehetség. Szerződéseteknek megfelelően pilóta lesz belőle. Habár...

- Kanatoos habozott kicsit, és megérintette beszélgetőtársa arcát. Sosem tett ilyet korábban. Körülforgatta fejét, hogy a szobában tartózkodó másik chinglisnire is rápillanthasson. - Igen? Társa már elindult kifelé. - Tagja voltam annak a közösségnek, amely jóváhagyta a bolygód... - Kanatoos újra elhallgatott. - Belépését a Konföderációba? - próbált Iris segíteni. - Igen - pislogott Kanatoos. - Az volt az eredménye. Más közösségek viszont bíráltak minket és további közösségeket, hogy túl... sietősek voltunk. Más közösségek... a chinglisniek így nevezték azokat a sosem látott idegen fajokat, amelyek társaik voltak a Konföderációban. - Vissza akarják vonni a Föld tagságát? Iris nem volt biztos benne, hogy lehetséges-e az ilyesmi. Schrödinger macskája kiszabadult a dobozból: a földiek már tudták, hogyan lehet a fénysebességnél gyorsabban utazni, és mire ő, Chase és ami a legfontosabb, Prometheus visszatér az útjáról, pilótáik is lesznek hozzá. A chinglisni mellkasán összerándult a bőr; amennyire Iris meg tudta mondani, ez valamilyen rossz érzés jele volt. - Az pedig - mondta - nagyon sajnálatos volna. Mindannyiunknak. Ismét a nőhöz dörzsölte bőrét. De most tényleg távozott. Iris újra a férje és a fia felé fordult. Prom már győzött, és diadaltáncot lejtett a széke körül, úgy hujjogott és nevetett, ahogy a magafajta kis harcoshoz illett. Iris hátán végigfutott a hideg. A Föld minden reménye és álma az ő kisfián múlt. Naná, hogy nem apróság, amit tőlük szereztünk. Részt kaptunk a galaktikus civilizációból meg minden jóból, ami vele jár. Csak néhány tucat pilótát kértek cserébe, akik a szuper csillaghajóikat irányíthatják. Emlékeztek még, hogy ment, nem? Vagy szépen feledésbe merült, mint minden más? A kvantumösszefonódás a lényeg, és a képzett megfigyelő által összeomlasztott valószínűségi hullám. Aztán hamar kiderült, hogy az intelli-

gencia és az öntudat csak a kezdő szinthez elég. Az átlagos képességű pilóták végig tudták repülni a már bejáratott pályákat, a közösségeket öszszekötő, jól meghatározott útvonalakat - de csak született tehetségek voltak képesek rá, hogy új helyekre is eljussanak. És a chinglisnieknek éppen nagyon nagy szüksége volt erre. Ezért siettek annyira. Átlagos képességű pilóta válhat minden tízmilliomodik emberből, de született tehetség legfeljebb egymilliárdból egy, ha van. A galaktikus tagkvótába pedig csak a születetteket számítják be - ez is egy mocskos kis titok, amit a chinglisniek meg a mi kormányaink eltitkoltak a világ elől. Akad még bőven olyasmi ebben az univerzumban, amit nem kötnek az emberi faj orrára. Megmondjam, mi a legjobb az egészben? Egymilliárdból csak egy földiben van meg a szükséges tehetség, de akkor ő sokkal jobb bármelyik chinglisninél. Na és mi van a többi, régebbi fajjal? Ott meg egyáltalán nem születik senki így. Legalábbis, már nem. Amikor Prometheus hazaérkezett vacsorázni, Iris a szófába süppedve hevert, szemét eltakarta a kezével. Felült, és nézte, ahogy a fia végigsétál a nagyszobán. Közeledett a srác huszadik születésnapja, nyurga teste fokozatosan kitelt, és minden porcikája - a homlokába hulló fekete fürtöktől kissé ferde mosolyáig - napról napra jobban hasonlított az apjára. Még a járása is olyan volt, mint Chase-é. Iris az ágya melletti asztalon heverő adattárolóra pillantott. A chinglisni, aki kihozta, egy szót se szólt, és még a távozás előtti rituális búcsúérintésről is megfeledkezett. El sem kellett olvasnia, tudta, hogy rossz hír érkezett. Már csak az nem volt világos, mennyire. Lehetett volna lesújtóbb is. Chase nem zuhant bele egy fekete lyukba, és nem kormányozta a hajóját a Nap közepébe. Nem, Chase nem halt meg. Csak eltűnt. Prom megállt az ágy lábánál, a mosoly leolvadt az arcáról. Az anyjáról az adattárolóra siklott a tekintete, azután újra vissza az anyjára. - Apáról írnak? - Alig tudott megszólalni a rátörő érzelmektől.

-Az apád... még nem jön haza. - Szóval nem halt meg. - Úgy ült le az ággyal szemben álló karosszékbe, hogy le sem vette a szemét az anyjáról. A tizennégy pilóta elvesztésének titokban kellett volna maradnia, de Prom valahogyan minden titkot kiderített - a legapróbb célzás vagy pletyka elég volt neki, hogy hiánytalanul összerakja a képet. Amikor pedig a teljes igazságot adta elő az anyjának, ő már nagyon nehezen tudott ellentmondani neki. Tizennégy halott pilóta abból a körülbelül tízezer átlagosból, akit a chinglisniek a Földön találtak, nem tűnt túl soknak. De ha hozzáadjuk azokat, akik eltévedtek, azután sok éven át keresték a bázisra visszavezető utat, már aggasztóbb az adat. Túl sokan voltak ahhoz, hogy teljesen elhallgathassák mindezt. - Haza szabad hoznunk? - kérdezte Prom. - Ma délután találkozom Kanatoosszal - felelte Iris. - A közösség teljes ülést tart. Határozatot hoznak... - Persze, nyilván. Apa magától hazaér, mielőtt ezek bármit eldöntenének. Prom egyre türelmetlenebb volt a chinglisniekkel. Vagy két évvel korábban végzett, osztályelső volt, és a közösség még mindig nem tartotta alkalmasnak a pillanatot, hogy aktív szolgálatba helyezzék. Igazából csak Iris és két másik született tehetség kapta meg az engedélyt - de ők mindhárman tapasztalt pilóták voltak már azelőtt, hogy a chinglisniek először kapcsolatba léptek volna a Földdel. - Most már más a helyzet. A chinglisniek minden kapcsolatot elveszítettek a pogkiakkal. Várt egy percet, hogy a fia megeméssze a hallottakat. A Pogkon élt a Konföderáció egyik legöregebb faja, de egy ideje már semmiféle döntésben nem vettek részt. Most pedig teljesen eltűntek. Minden kommunikációs kísérlet csődöt mondott velük. - Szóval, az apám nyugodtan sodródhat tovább az űrben, mert te az elveszett haverjaik után kutatsz. Ez nincs rendben így! - Prom a dohányzóasztalra csapott, az adattároló a földre bucskázott. A srác felpattant, és rátaposott. A készülék nem tört el, erre ő egy rúgással a szoba túlsó sarkába repítette.

Iris felsóhajtott. Azon töprengett, honnan van ez a sok düh a fiában. - Én megtalálnám. - Prom hangja hirtelen olyan mélyre váltott, hogy az anyja alig értette, mit mond. - Prom, tudom, hogy azt hiszed... - Én megtalálnám! - A fiú most már kiabált. - Még sose távolodtál el a bázistól... - Még sosem engedték meg, hogy eltávolodjam. De kit érdekel? Tudom, hol van. - Prom nem fejezte be a mondatot, csukott szemmel, egy helyben állva dülöngélt. Iris azt hitte, mindjárt összeesik, ezért felállt a díványról. Ám a fiú váratlanul megpördült, és a tőlük távolabbi fal alja felé mutatott. A karja először remegett, azután mozdulatlanná merevedett. - Arra! - Szinte vádlón csengett a hangja. Arra van. Száznegyvenkét fényévnyire. Mintha csak megrémült volna a saját szavaitól, elhallgatott, de egy pillanattal később suttogva folytatta: - Pontosabban száznegyvenkettő egész harminckét század. Prom úgy süppedt vissza a székébe, mint aki halálosan elfáradt. Nem lehetett igaza. Nem tudhatta, honnan tudta volna? De a hangjából és arcáról sugárzó magabiztosság nem hagyott kétséget afelől, hogy mégis úgy gondolja, ismeri a megoldást. - Majd megmondom Kanatoosnak - ígérte Iris. Felvette az adattárolót. Prom feje előrebukott, egyenletesen lélegzett. Az anyja a székről a díványhoz vezette. A fiú szinte ki sem nyitotta a szemét, amikor Iris párnát dugott a feje alá, és kócos haját félresöpörte az arcából. Már majdnem az ajtónál volt, amikor a fiú újra megszólalt: - És a pogk nép már nem létezik. Ha nem vagy szomjas, ne stoppold az üveget! Sok minden hiányozni fog, de a legjobban a single malt. Vagy úgy is mondhatnám: hiányzott - attól függ, honnan nézzük. Miután megmutattam az utat, mások nekivágtak. Persze nem az átlagosak, hanem a született tehetségek, közülük is inkább a fiatalok, akik még képesek voltak letérni a járt útról.

De sose jött rá egyikük sem, hogy miről van szó igazán. És nem láttak a jövőbe. Nagyobb mázlisták voltak nálam. Mi van, unatkozol? Nyilván. Annak, aki nem száguldott még a csillagok között, tiszta dili lehet ez az egész. Jó, jó, tudom, hogy repültél rnár. A Szaturnuszig. Attól lettél olyan híres. Az öregedés folyamatos veszteség. Fokozatosan mindenét elveszíti az ember: a haját, a fogait, a józan eszét. De a szüleivel kezdődik. Abban a pillanatban veszti el őket, amikor elég öreg lesz hozzá, hogy saját véleménye legyen. - Legyen eszed! - Chase a nappaliban dühösen fel-alá járkáló fiat nézte. „Hasonlít rám - gondolta -, ha dühös, nem bírja ki egy helyben." Ő maga nem érzett haragot, csak fáradt beletörődést: ez a vita sokszor ismétlődött köztük, mégsem jutottak soha a végére. Prom hasonlított rá, még a szobában is úgy járkált, ahogy az apja tette volna, mégis inkább az anyja fia volt. Iris tüzes hűségét és gyors, ösztönösen gondolkodó agyát örökölte. És legfőképp: az ő tehetségét. Chase sosem kételkedett benne, hogy házasságukban a felesége az erősebb fél. Már a kapcsolatfelvétel előtti időkben is ő volt az, aki élni tudott a lehetőségekkel, és aki a nagy felfedezéseket tette; a férje nehézkesen követte, elvégezte az aprómunkát, és feltöltötte azokat a lukakat, amiken párja túllépett. Sokáig úgy gondolta, legalább pilótának ő a jobb. A chinglisniekkel való kapcsolatfelvétel e véleményét is cáfolta. Iris és főleg Prom profik voltak, ő meg csak tehetséges amatőr. Azt fogadta el a legnehezebben, hogy a saját fia mentette meg. Immár harmadszorra. Prom megállt az apja előtt, és lenézett rá. Chase ülve maradt, igyekezett megőrizni hangja és arca nyugalmát. Prommal felesleges lett volna kiabálni. - Meddig tart még, apa, meddig? - Prom megismételte a vitát kirobbantó kérdést. - Nyilván jobban tudod nálam - vágott viszsza Chase. - Te állítod magadról, hogy kiismered magad a Konföderáció játszmáiban.

- Anya mikor jön haza? - ereszkedett lejjebb Prom, miközben beletúrt hosszú hajába. A hirtelen témaváltás készületlenül érte Chase-t. Mint mostanában annyi minden. „Talán öregszem" - gondolta. Nem látszott idősnek, nem is érezte magát annak. A relativitás hatásai és a chinglisniek élettartam-kezelései együtt kívül-belül megőrizték olyannak, amilyen a kapcsolatfelvétel idején lehetett. „Mikor is volt az - töprengett -, húsz vagy harminc éve?" Már tényleg nem emlékezett rá. Prom valószínűleg napra pontosan meg tudta volna mondani, de őt nem kérdezte meg. Nem akarta tovább erősíteni a fiában amúgy is túltengő felsőbbrendűségi tudatot. - Az anyád... - Elhallgatott. Kanatoos azt mondta, a feladat titkos. - A d'thinek után kutat? Érzem, apa. A távolsága és a távolodás iránya... nyilván a d'thinekről van szó. Ahogy korábban a pogkok, nemrégiben a d'thinek is felhagylak a konföderációs ügyek intézésében való részvétellel, és egész egyszerűen csak annyit kértek, hagyják őket békén. Az, hogy a chinglisniek figyelmen kívül hagyták az alapító népek egyikének határozott kérését, csak azt jelezte, nagyon súlyosnak tartják a helyzetet. Chase felállt, és a bárpulthoz sétált. Töltött magának kétujjnyi malt whiskyt, és a biztonság kedvéért rátöltött még ugyanannyit. Prom kedvenc játékánál kötöttek ki: olyan kérdéseket tett fel, amelyekre pontosan tudta a választ. - Most mire célzol, Prom? A fiú is odament a bárpulthoz, és egy adag scotchot öntött egy pohárba, azután jeget dobált rá. Chase vigyázott, hogy össze ne rezzenjen. - Harminchét év, apa. A Földön ennyi telt el az első kapcsolatfelvétel óta. Ha magunkra hagynak, én már középkorú volnék. Chase vágott egy grimaszt. Azt hitte, ő a középkorú. - Harminchét év, és még mindig nem teljesítettük a kvótát - folytatta Prom. -

A chinglisniek minden évtizedben dobnak nekünk valami jót, hogy az otthonmaradtak örülhessenek. Pedig közben továbbra is rabok a saját rendszerükben. - A földieknek eszükbe sem jut, hogy el akarják hagyni a saját rendszerüket. Amíg a Konföderáció fel nem bukkant, nem is tudtak volna eljönni. - Bárhogy szerette volna elkerülni, Chase belesodródott a szokásos vitába. - Nem is ez a lényeg. Megegyeztünk. Pilótákat kapnak cserébe a galaxis kulcsaiért. - Ahogy teljesítjük a kvótát. - De sosem fogjuk. Addig biztos nem, amíg a chinglisnieknek bármi köze lesz hozzá. A toborzás egy vicc, az iskola túl kicsi, és miután a pilóták levizsgáznak végre, a bázison lötyögnek. Arra várnak, hogy átmenjenek valami titkos vizsgán, amiről csak a chinglisniek tudják, hogy micsoda. - Nincs titkos vizsga, Prom. A pilótáknak ki kell várniuk, míg tényleg készen állnak. Az ismeretlen űr veszélyes. - Tudom. Jártam már benne. Nem emlékszel? Chase érezte, hogy vér szökik az arcába. Nagyot húzott a whiskyből, hagyta, hogy a torkán és gyomrán végigsöprő forróság a dühét is felégesse. De elkésett. Prom megérezte a gyengeséget, és - ahogy mindig - most is lecsapott rá. - A chinglisniek csak az időt húzzák, apa. Megkapták az ember pilótáikat, de nem szeretnek minket. Mi túlságosan élvezzük, ha kockáztathatunk és diadalmaskodhatunk. Túlságosan is versengőek vagyunk, és azt hiszik, ez az erőszakossággal egyenlő. - Mindenki tudja, hogy nem szabad elsietni. Az alapító népek óvatosak, és... - Az alapító népek legfőbb gondja mostanában nem több mint hogy visszabújjanak a saját lyukaikba, nem törődnek a Földdel. A chinglisniek lettek a legrégebbi tagok, és utálják az új húst. -

Prom egyre jobban belelovalta magát, az orrlyukai szinte lángot vetettek, széles mozdulatokkal gesztikulált, haja összekócolódott. Amíg végig nem mondta a magáét, megszólalni sem volt érdemes mellette. Chase a pultnak dőlt, és a whiskyjét forgatta a szájában. - A Föld csak morzsákat kap, az ízes falatokat megtartják maguknak. Közben mindent elkövetnek, hogy olyanná tegyenek minket, mint ők maguk. Nyugodttá. Békéssé. Óvatossá. Nem örülnek neki, hogy emberek vannak a galaxisukban. Legalábbis míg olyanok, mint mi. A pilótákat elviszik, mert nagyon nagy szükségük van rájuk, de a közönséges földiek? Kösz, nem kérnek belőlük. Majd csak akkor, ha megfelelően unalmassá nevelték őket. Prom olyan közel dugta az arcát az apjáéhoz, mintha így akarná belefojtani az ellenvetéseket. Chase a fia vállára tette a kezét, és szelíden hátrébb tolta. Mindig ilyen volt. Dühös, sértett, ám a vihar távoztával fáradt és erőtlen. Chase egy székhez vezette, és belenyomta. Odahúzott mellé egy másikat, leült és hallgatott, várta, hogy viszszatérjen közéjük a békesség. Egy perccel később a fia térdére tette a kezét, és megszólalt: - Prometheus, fiam, tudom, hogy tele vagy türelmetlenséggel. Tudom, úgy érzed, hogy a jövő sosem jön el. Tudom és értem... Prom felugrott, és arrébb ment. Háttal állt az apjának. A hangja elmélyült, de minden szava érthető maradt. - Nem téged hibáztatlak, apa, és anyát sem. A chinglisniek ajánlata biztosan Csodásan hangzott. Igent mondtatok rá. És mindent odaadtatok. Chase úgy tántorodott hátra, mintha arcon ütötték volna. Prom még sosem merészkedett ilyen messzire. - De én nem megyek bele ebbe az üzletbe. Jobbat akarok. - Prom lassan az előszobai szekrényhez sétált, kivette a kabátját és az útitáskáját, amely előre nem látott feladatokra készen mindig bepakolva várt rá. - Hova mész? - kérdezte Chase óvatosan. Ügyelt rá, hogy a kérdéséből semmilyen érzés ne csendüljön ki.

- Fogalmam sincs. - Jelentkezem, amikor anyád hazajutott. Majd... - Ne fáradj! - Prom a nyitott ajtóból visszanézett az apjára, a szeme sötét és hideg volt, mint az űr. - Árulókkal nem közösködöm. Amíg az ember fiatal, nem kunszt keménynek lenni. Huszonkét évesen még mindenki képes rá, mire ötven lesz, elfelejti. Kemény fickó voltam akkoriban, bár ahhoz képest, amit végigcsináltam, vagy amit fogok, azt hiszem, most is elég kemény vagyok. A kvantumvákuumban nem könnyű átlátni a dolgok rendjét. Hogy az ok vagyok-e, vagy az okozat. Nyugi, nem vagyok részeg. Még nem. És dühös sem vagyok senkire. Nem dühösebb a szükségesnél. Hogy hívnak? Úgy látszik, könnyen felejtesz, hiszen... Prometheus Atterton. Ja. Ez a nevem, nem? Micsoda különös véletlen, bakkerkám. Lényeg, hogy igazam volt. Már ami chinglisnieket illeti. Várj, várj! Ezt még elmondom, aztán lelépek, békén hagylak titeket. Csak hadd fejezzem be! Légy szíves! Lehet, hogy neked mindegy, de az én kedvemért. Prom a kvantumfluktuációba merítette az arcát, és az úti céljára gondolt. A hajó úgy reagált, mintha a teste része volna, ő maga pedig a gép egy darabjává vált. Ahogy keresztülvágott a sötét anyag és energia rácsszerkezetén, mely a téridő minden egyes pontját összeköti az összes többi pontjával, a hajó az egyik lehetetlen ponttól a következőbe mozdult, és amikor ezek Prom fejében megjelentek, valósággá is váltak. A chinglisniek hajóját pont úgy kellett megszerezni, ahogy egy kisgyerektől elkunyerálni a kedvenc cukorkáját. Bőséges siránkozás, toporzékolás után képtelenek voltak ellenállni. Mint általában a rend és törvény legtöbb felkent védelmezője, elvben és távolról hajlíthatatlanok voltak, de megrémültek annak a lehetőségétől, hogy valóban bepiszkolják a kezüket.

HAYDEN TRENHOLM

Kanadai író. Drámákkal és hangjátékokkal kezdte pályáját, majd első regénye is megszületett 1992ben, egy háromnapos regényírói verseny nyerteseként. Második önálló kötete, a Deftning Diana (2008) már vérbeli SF volt, amolyan futurisztikus noir. Ezt két további regény egészítette ki trilógiává, mely még Robert J. Sawyertől is dicsérő kritikát kapott. Időközben számos novellát is írt a legkülönfélébb kanadai magazinok számára. Több alkalommal jelölték Aurora-díjra, kétszer el is nyerte. Magyarul most olvasható először. Prom egyszerüen keresztülerőltetette, amit akart, és végül lekergette a fedélzetről a chinglisni őröket. A többi terrai szerencsére távol volt a dokktól. Nem mintha bármelyikük közbe mert volna avatkozni: legfeljebb a szülei próbálták volna meghiúsítani a terveit, de ők nem tudtak semmiről. - Prom? - Ez az anyja hangja. A fiú nem felelt. - Prom, tudjuk, hogy hallasz minket szólalt meg az apja is. - Hozd vissza a hajót! A chinglisniek megígérték, hogy az esetnek nem lesz következménye. - Tudjátok, bakker, hogy milyen hazugok! csattant fel. Az jutott eszébe, hogy ha ír lenne, az olyan vicc volna, amit csak angol szülei értenének. - Mindig van következmény. A szülei hosszú időre elhallgattak. Már ha egy hajón jelent bármit az, hogy idő. Prom kifelé fordította a tekintetét. A hajó nyomában felgyűlő gázok halványan fénylő csóvái között kis fénypontként ragyogtak a távoli csillagok. A szikrázó kvantumrács különös csavarokba rendeződött, és csak akkor merevedett mozdulatlanná, amikor a fiú gondolatai keresztülvágtak rajta. Az univerzum csodálatos. Es akkor is az marad, ha ő megváltoztatja. - Prom! - Az anyja hangja fáradtan, feszülten csengett. - Vissza kell jönnöd. -Miért? - Az apád miatt. Megint eltűnt. Prom felsóhajtott. Még vagy egy tucat született tehetség volt rajta kívül, aki megkereshette volna. - Ez ciki, anya, hát... - Összeszorult a gyomra. Nem érezte, merre van az apja.

- A chinglisniek küldöttségével utazott a d'thinek világában, amikor... - A mondat félbeszakadt. - ...a d'thinek megszűntek létezni - fejezte be Prom. - Es magukkal rántották a küldöttséget. - Kanatoos biztos benne, hogy a rácsba szorultak valahol. Te megtalálnád őket, Prom. Ha akarnád. Egy szülő elvesztése tragédia, gondolta Prom, de ha visszamegy, mindkettőt elveszíti. Nem ideiglenesen, hanem örökre. Kanatoos kijátszotta az utolsó kártyáját. Prom szüleit nem tudta bántani - ilyesmire nem lett volna képes -, hát úgy intézte, hogy maguktól kerüljenek bajba. A chinglisniek egyre kétségbeesettebbek. Prom kinyújtóztatta a gondolatait, és még egyet ugrott. Még nem volt az univerzum szélén, de már látta. Az űr elvékonyodott, még a rács is megfeszült, és sérülékenynek tűnt. Azok a részecskék, amelyek a magban már nem léteztek tovább, olyan izgatottan táncolták körül az anyagtalan hajót, mint a kíváncsi kiskutyák. Semmi nem volt valóságos, és minden lehetségessé vált. - Visszaküldenek minket a Földre. - Iris hangja öregessé vált, úgy recsegett és szakadozott, mint az idő kezdete. -Az összes alapító nép eltűnt. A pogkok, a d'thinek, a vr^lok, mind. Kanatoos nem hajlandó szóba állni velem. Hiányzik az apád. Csend. Prom szerette volna megsimogatni az anyját. De ezzel már elkésett. - És te is hiányzol, Prom. - Te is hiányzol nekem, anya. Menj vissza a Földre, majd ott megkereslek! Mindkettőtöket meg fogom találni. Prom hagyta, hogy az addig eltemetve őrzött gondolat, amit még saját maga előtt is titkolt, lassacskán tudatossá váljon. Ha megtenné, minden megváltozna. Neki, a szüleinek, a Földnek. Az egész univerzumnak. A csillagok élettel tele kavarogtak, de mindenfelől a halál tolakodott elő. A Második Főtétel szerint az entrópia mindig győz. De a Második Főtételt kvantumszinten érvénytelenné teheti egy okos, agresszív megfigyelő. A Konföderáció zsákutcának bizonyult. Konfliktus nélkül nem volt merre haladnia, így az alapító népek a semmit választották. A semmit,

amelyből vétettek. Kozmikus léptékben számolva a chinglisniek hamarosan követik őket, és a Föld, amely a Konföderáció képére szervezte magát újjá, szintén. Talán minél előbb, annál jobb. Prom végiggondolta mindezt, és az idő végezeténél találta magát - ami, természetesen, semmiben sem különbözik a kezdettől. Az ősrobbanást követő első hárommilliárd év során milliárdszor és milliárdszor megszületett az élet. Több világban jött létre öntudat, mint amennyit én vagy te meg tudnánk számolni. De a megszámlálhatatlanul sok világban csak három faj igázta le a kvantumfluktuációt és a rácsot, amely összetartja az időt a térrel. A pogk, a d'thin, és a vr^l nép. Akkor még nem voltak békések. Egyáltalán nem. Tízmillió világot is felperzseltek, százezerszám robbantották fel a napokat: mind uralkodni akartak. Egymillió háborús év után békét kötöttek, és megalapították a Konföderációt. Óvták a békéjüket, elhatározták, hogy egy faj sem hagyhatja el a saját rendszerét, míg le nem vetkőzi háborús természetét. Olyan univerzumot építettek, amely összeköti a civilizációkat, és győzelemre segíti az entrópiát. És minden rohadt igyekezetük végül hozzám vezetett - egy pukkancs majdnem írhez, akinek a pusztításban rejlett a nagy tehetsége. - Hát, ennyi - fejezte be Prom. - Az élet, az univerzum meg a többi története. Az egész egy londoni kocsmában, egy üveg single maltnál lukad ki. Prom a szájához emelte a scotchos palackot, alaposan meghúzta, azután az inge ujjával megtörölte a száját. - Most már eleget ivott, fiam - szólt rá az asztal túloldalán ülő férfi, és idegesen a feleségére meg a lányára pillantott. - Az tuti - felelte Prom -, sőt egy kicsit többet is, bakker. Még egyszer meghúzta az üveget, aztán lecsapta az asztalra. - Nem hallottad, mit magyarázok? A férfi fájdalmasan ismerős mozdulattal félresöpörte a haját az arcából, és féloldalas mosolyát a feleségére villantotta.

- Persze hogy hallottam, amiket mond, de őszintén szólva, csupa marhaságnak tűnt az egész. - Neked nyilván - mordult fel Prom. - Te mindig azt hitted. Megpróbált felállni. A régi düh újra feltámadt benne. Egy tenyér nehezedett Prom vállára, és viszszanyomta a székre. - Nem hagyja békén magukat ez a kölyök, Mr. és Mrs. Atterton? - Semmi baj, Jack - felelte Iris. - Minden rendben. - Engem zavar kicsit. De az ilyesmi előfordul, ha az ember híres űrhajós - tette hozzá Chase. - Viszont azt hiszem, Pandora helyesnek találja. Chase Atterton kedvesen rákacsintott egyetlen gyermekére, akivel Iris azután ajándékozta meg, hogy visszatért a Jupiterre vezető hosszú, magányos útjáról. - Úgyis menni akartam - mondta Prom. - Az lesz a legjobb - helyeselt Iris. Prom bólintott, és bizonytalanul feltápászkodott. A kocsmáros nem vette le a válláról a kezét, az ajtó felé kormányozta. Kint hideg volt, a csillagok keményen, könyörtelenül figyeltek az égből. Prom felnézett rájuk, és azon tűnődött, vajon van-e értelmes élet bármelyiken. „Csak ha rosszabb vagyok annál, mint amilyen jónak hiszem magam" - gondolta keserűen. Az emberi fajnak ajándékoztam az univerzumot, és még azt sem sejti senki, hogy léteztem valaha. Ha fel is fedezik egyszer azokat a nyomokat, amiket itt-ott elhelyeztem a számukra melyek a fluktuációhoz és a rácshoz vezethetnék őket -, mások aratják majd le a dicsőséget. Kit érdekel? A kocsma ablakán keresztül a szüleit és a kislányt nézte, aki a húga, de mégsem az. A lány elnevette magát, a szülei vele nevettek. Már meg is feledkeztek róla meg a történetéről. Kit érdekel? Egy szülő elvesztése igazi tragédia. Két szülő elvesztése viszont néha elkerülhetetlen szükségszerűség. Dési András György fordítása

Jevgenyij Jakubovics: Ahány ház, annyi szokás

A kultúrák különbözősége végzetes konfliktusok sorát eredményezheti. S talán épp egy idegen faj megismerése kényszerít rá minket, hogy szembenézzünk a korai ítéletalkotás kártékony voltával.

AZ Ű R K I K Ö T Ő B E N iszogattam, miközben fél szemmel a tévét néztem. Az elnökjelölt épp győzködte valamiről a hallgatóságot a választási kampány során. A fiatal politikus kampánya két erős pillérre épült. Az első: a személyes vonzereje. Ez egy olyan ütős érv, amivel nem lehet vitába szállni. A második: az elfeledett népi szokások, hagyományok felelevenítése. Ezt a témát fejtegette éppen. Sikerült meghallanom a bárban uralkodó hangzavaron keresztül, hogy a nép, mely felelevenítette a hagyományait, biztos léptekkel tart a...

Hogy hová is tart, azt már nem tudtam meg. A mellettem ülő vendég gúnyos nevetése elfojtotta a tévé hangját. Már akkor jól megnéztem őt, amikor sört rendelt magának. A csillagflotta hadnagyának régi, kopottas egyenruháját viselte. A toldozott-foldozott uniformis régi volt, és gyűrött, mostanra elavult szabásminta alapján készült. A viselője sem éppen fiatal, őt is megviselte már az élet. - Népszokások! A hagyományok felelevenítése! Hánynom kell! Mit tud a hagyományokról ez

a szószátyár?! Mennyivel jobb lenne ez a világ az ostoba hagyományok nélkül! A beszélő kellemetlen érzéseket váltott ki bennem. Nem mintha egyetértettem volna az elnökjelölt szavaival. Szerintem ez is csupán a kampányhoz tartozó demagóg duma volt. Egyszerűen csak idegesített, hogy nem hagytak nyugodtan sört inni a tévé előtt. Ezért odafordultam, és szándékos nyugalommal jegyeztem meg: - Ügy látom, ön nagy szakértője ennek a kérdésnek, ha már egyszer azt állítja, hogy a hagyományok teljesen feleslegesek. Mégis mit javasolna: töröljük el az összeset? A mellettem ülő ember rám bámult, hörpintett egyet a söréből, majd lassan visszatette a korsót a helyére. - Ahogy vesszük - mondta. - A hagyományok erősen eltérnek egymástól. - Ne beszéljen olyasmiről, amiről semmit sem tud! - Valami miatt felhúztam magam. - Még nem hallottam olyasmit, hogy valakinek útjában lett volna egy jó kis régi hagyomány.

- Valóban? - A szomszédom ironikusan végignézett rajtam. - Maga szerint tényleg csodálatosak a hagyományok? Maga egészen biztos ebben? - Egyáltalán nem - válaszoltam élesen. - Csupán annyit mondtam, hogy a hagyományok tisztelete még senkinek sem okozott kárt. A szomszédom elgondolkodott, és húzott egyet a söröskorsóból. - Ez csupán az ön véleménye. Felsőbbrendű modora végképp kihozott a sodromból. - Ide hallgasson, tisztelt uram! Vagy most rögtön alátámasztja érvekkel a kijelentését, vagy átül valahová tőlem jó messzire, mondjuk átmegy egy másik bárba! Egyáltalán nem vagyok agresszív ember, de ha arról van szó, nem menekülök el egy kis verekedés elől. Alaposan szemügyre vettem a szomszédomat, hogy a tekintetem közvetítse felé ezt a gondolatot. Ő kétkedően nézett végig tekintélyt parancsoló alakomon, majd megszólalt: - Rendben. Elmesélek önnek egy történetet. Utána vonja le saját maga a megfelelő következtetéseket. Jó lesz így? Hát akkor hallgassa! A Kutatás-18 nevű felfedező űrhajó már harmadik hónapja járta a galaxis még ismeretlen területeit, amikor rábukkantak egy Föld típusú bolygóra. Amikor közelebbről is megvizsgálták, kiderült, hogy emberhez hasonló humanoidok lakják. A fejlettségi fokuk megközelítette a miénket, technikai szempontból túl is tettek rajtunk. Meglepő, hogy eddig még nem léptek kapcsolatba más civilizációkkal. Az ehhez hasonló bolygók ritkaságszámba mennek a galaxisban. Ha rábukkanunk egy ilyenre, az kétféleképpen végződhet: vagy barátsággal és új tag felvételével az Egyesült Bolygók Szövetségébe, vagy csillagközi háborúval. Harmadik lehetőség nincsen. Minden attól függ, hogy mennyire bizonyul sikeresnek az első kapcsolatfelvétel. Elméletben, statisztikailag sokkal valószínűbb az első változat, azaz a békésebb forgatókönyv. Addigra már több mint húsz, humanoidok által lakott bolygó csatlakozott az Egyesült Bolygók Szövetségéhez. Ugyanakkor a Föld két csillagközi háborút is túlélt már.

Egy a tízhez. Egészen jó esélynek számítana, ha a tét nem egy újabb csillagközi háború lenne. Ha figyelembe vesszük az újonnan felfedezett bolygó tudományának és iparának fejlettségét, akkor egy háborús konfliktus semmi jót sem jelentene a Földre nézve. Az első kapcsolatfelvétel viszonylag zökkenőmentes volt. Az egységes kormány beleegyezett a tárgyalásokba. A nyelvészeknek sikerült egy kis ügyeskedést követően beállítaniuk a fordítógépeket, ezek után pedig megkezdődtek a hivatalos tárgyalások. A bolygót Ki-Ru elnök képviselte, a Földet pedig James Higgins, a Kutatás-18 kapitánya. Higgins szolgálat közben megőszült, vén „tengeri" medve volt, az angol haditengerészeti iskola tipikus növendéke, aki a formális hagyományokat magával vitte a csillagflottához is. Mindig makulátlanul öltözködött, összeszedett volt, a régi idők lovagjaira emlékeztetett, akikből már nem sok volt a világon. Gyakran viccelődtek rajta, de sohasem vonták kétségbe a szakmai tudását. James Higgins példásan teljesített szolgálatot a csillagflottánál, és senki sem kételkedett abban, hogy néhány év múlva ő lesz az admirálisi poszt várományosa. Az előzetes tárgyalások a Videofonon keresztül zökkenőmentesen zajlottak le. Úgy is mondhatjuk, hogy csodálatosan indult minden. Nem volt kétséges, mindkét fél érdekelt a baráti viszony kialakításában. A kapitány szárnyakat kapott a sikertől, és meghívta Ki-Rut az emberek űrhajójára egy hivatalos látogatásra. Először is körbekísérték a VIP-delegációt a hajón. Ez a körséta nem tartott sokáig. A magas rangú meghívottak gyorsan elvesztették érdeklődésüket, mivel semmi újat nem láttak ezen a hajón. Higgins kapitány ezt meg érezte, és mindenkit meghívott ebédelni. Az elnök és az őt kísérő magas rangú vendégek bementek a társalgóba, és határozatlanul megálltak. A delegáció tagjai zavarukban a küszöbnél torlódtak össze, ott toporogtak, és értetlenül nézték a számukra előre megterített asztalt. A kapitány ügyet sem vetett a vendégek zavarára. Mindenkit leültetett az őt megillető helyre, ő pedig helyet foglalt az asztalfőnél. A tisztek elfoglalták a szabadon maradt székeket. A kapitány felállt, és felemelt egy pohár bort.

- A népeink közötti barátságra! - hangzott el a tószt. - Éljen! - kiáltották a tisztek. De örömteli kiáltásuk nem talált viszonzásra. Ki-Ru elnök meglepetten nézett a kapitányra és a tisztekre, akik már bele is kortyoltak poharaikba. - Bocsásson meg! - kezdte óvatosan Ki-Ru teljesen megváltozott hangon. - Bizonyára félreértettem valamit. Önök ezt most meg akarják inni? - Természetesen - mondta vidáman nevetve a jókedvű, fiatal alhadnagy. - Aztán pedig harapunk valamit. Higgye el, a szakácsunk főztje egyszerűen fantasztikus! Az önök tiszteletére igazán igyekezett finomat készíteni. Az alhadnagyot Mihail Butyátyinnak hívták, a nevével még többször is találkozunk a történet folyamán. Széles mosollyal az arcán Misa a korsójával tisztelgett a szemben ülő elnök előtt, és huszár módra ügyesen, gyorsan felhajtotta italát. Önkéntelen sóhaj hagyta el az elnök és a kíséretében lévő személyek száját. Mintegy megbűvölve figyelték a földi ember mozdulatait, ledermedtek, és képtelenek voltak megmozdulni. Mindenki nagyon éberré vált, kivéve az egyszerű lélekkel megáldott Misa Bulyátyint, aki az egészből nem vett észre semmit. Számára csak a minőségi itóka és a bőséges étel létezett. Rendíthetetlen nyugalommal tette vissza a helyére az üres korsót, és nekilátott az előtte lévő fasírozottnak. Az elnök hirtelen magához tért. Véget ért az a transzszerű állapot, amiben végig voltak, miközben figyelemmel kísérték a történteket. Az intelligens, mosolygó, minden szempontból kellemes vendég hirtelen átváltozott egy dühöngő földönkívülivé. Semmi barátságos sem volt már a tekintetében. Dühtől elcsukló hangon üvöltött valamit a saját nyelvén. A fordítógép csak szánalmasan pittyegett, nem volt mersze szó szerint lefordítani a káromkodásokat, melyek a magas rangú vendég száját elhagyták. Az elnök hirtelen felugrott. Lábával - anélkül, hogy odanézett volna - a falhoz rúgta a felborult

széket. Ki-Ru néhány szóban közölte, látogatását befejezettnek tekinti, és követeli, hogy azonnal kísérjék a zsiliphez, ahol az űrhajója várakozik. A zsilipig szinte futva mentek. Az elnök végig hallgatott. Csak miután helyet foglalt az elnöki lakosztályában, préselte ki magából a következő szavakat: - Hasonló sértést csak vérrel lehet lemosni. Mivel hivatalos látogatás alkalmával sértettek meg engem, úgy tekintem, hogy az egész népemet sértették meg ezzel. Az elkövetkező napokban majd közlöm a döntésemet. Egyelőre a hajójuk fel van tartóztatva. Kötelesek bolygó körüli pályán maradni, és további utasításig nem kezdhetnek semmilyen manőverbe. A zsilip bezáródott, és az elnöki űrkomp maximális sebességgel távolodott el a Kutatásié], majd leereszkedett a bolygóra. A kapitány a tisztekkel egyetemben tanácstalanul nézett a távolodó űrkomp után. Néhány órán belül a bolygóról felemelkedett több harci cirkáló is, és elfoglalták pozíciójukat a Kutatás látótávolságában. Mindegyik cirkáló tűzereje többszörösen meghaladta a mérsékelten felfegyverzett űrhajóét. A radarok kimutatták, hogy kissé lejjebb, alacsony röppályán van még húsz hadihajó. A kapitány hívására az elnök nem válaszolt. A többi hivatalos személy is hallgatásba burkolózott. A kapitány bezárkózott a kabinjába, ahol föl-alá járkált. Minden egyes alkalommal megállt a fal előtt, és csupán nehezen tudta türtőztetni magát, hogy ne verje hozzá a fejét. Egyre inkább úgy látszott, ki fog törni a harmadik csillagközi háború. De a kapitányt leginkább az idegesítette, hogy még csak nem is tudta, hogyan robbantotta ki a háborús konfliktust, fogalma sem volt, milyen okot adott rá, vagy mivel sérthette meg őket. Egy dolog, ha harcba vezeted a katonákat, és közben azt kiáltod nekik: „Előre, srácok, ezek a szemétládák el akarják venni

tőlünk az aldebarani kolóniánkat!" És teljesen más ügy, ha nem tudsz mit felelni arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen miért is harcolunk, és az egyetlen dolog, amit ilyenkor tehetsz, hogy értetlenül széttárod a karodat. A kapitány odament az interkomhoz, és felhívta a rádiósszobát. Kiderült, hogy ugyan minden hivatalos adást blokkoltak a bolygó irányába, de megmaradt a nyelvészek szolgálati vonala. Miután a szakemberek elemezték a nyelvek felépítését, és beprogramozták azokat a tolmácsgépekbe, senki sem használta ezt a csatornát. Ügy tűnik, megfeledkeztek róla, amikor megszakították az összeköttetést a hajóval. James Higgins most elégedetten bólintott. Hívott egy lingvisztikai szakértőt, és megkérte arra, hogy létesítsen kapcsolatot a bolygón lévő kollégáival. Kérte, és nem parancsolta: Higgins kapitány tudta, hogyan bánjon a beosztottakkal vészhelyzetben. - Te vagy az egyetlen reményünk. Csupán te menthetsz meg minket - mondta a kapitány. Hívd fel valamelyik lenti kollégádat! Mondd neki azt, hogy csupán szakmai beszélgetésről van szó! Kérjél konzultációt valamilyen jelentéktelen ügyben! Majd lazán próbálj baráti beszélgetést kezdeményezni, és derítsd ki, hogy miért sértődtek meg ezek az idióták! A második nap végére a teljesen kimerült nyelvész berohant a kapitány szobájába, és örömteli hangon kiáltott fel: - Sikerült! Mindent kiderítettem! A kapitány hellyel kínálta őt, és arra kérte, számoljon be mindenről részletesen. De ő a kétnapi ébrenléttől, kávétól és stimulátoroktól végletekig fokozott izgalmi állapotban továbbra is állva maradt, észre sem vette a felajánlott karosszéket. - Kapitány, ezt el sem fogja hinni. Náluk illetlenségnek számít, ha valaki mások jelenlétében eszik. Ez egy több évszázados hagyomány, nem is tudom, mivel állhat kapcsolatban, de mindenki betartja. Ők teljes magányban, egyedül esznek. Ha arra kérik őket, hogy másvalaki társaságában fogyasszák el az ételt, az sértésnek számít. És ha másvalaki jelenlétében eszünk vagy iszunk valamit, azzal azt mutatjuk ki, mennyire lenézzük azt a személyt. Ezt követően az illetők általában halálos ellenségekké válnak. A fáradt nyelvész szeme lecsukódott.

- Két napomba telt elmagyarázni nekik, hogy nálunk mások a szokások - motyogta. - Az elnököt már tájékoztatták, és hajlandó önnel beszélni a régi csatornán keresztül... - A mondat közepén aludt el. A kapitány alig tudta elkapni elernyedt testét, hogy lefektesse a díványra. Ezután ellenőrizte, hogy minden gomb be van-e gombolva az egyenruháján, végigsimított a nadrágján, hogy ne legyen gyűrött, majd kiment a kabinból. Egy óra múlva a kapitány és a tisztek összegyűltek a társalgóban. - Tehát, uraim, most reális esélyünk adódott arra, hogy javítsunk a helyzeten. Ki-Ru elnök meghallgatta a bocsánatkérésemet. Kész elfelejteni a véletlen hibát, ha bebizonyítjuk, hogy szándékaink őszinték és barátságosak. Meghívtak a bolygóra, hogy vegyek részt a hivatalos békülési ünnepségen. A kapitány elhallgatott. - Nem tudom, miféle szertartásról van szó. Csupán azt tudom, hogy az elnök rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít neki. Világosan tudtomra adták: a ceremónián teljesen szabályosan kell csinálnom mindent. Még egy hibát nem bocsátanak meg nekem. A kapitány végignézett a tiszteken. Ápolt, rendezett külsejük önbizalmat sugallt. Mindegyikük kész volt valamilyen hősies tettre. Percnyi gondolkodás után a kapitány megszólalt: - Butyátyin alhadnagy, ön velem jön. Misa egy lépést tett előre, majd ijedten megtorpant, s vigyázzba állt. - Jól hallotta, alhadnagy - mondta a kapitány nehezen visszafojtott dühvel. - Az ön cselekedetét a helyi lakosok halálos sértésként értékelték. Ha nem kapkod, akkor talán elkerülhettük volna az egész konfliktust. Tehát velem jön, részt vesz ezen az átkozott békülési szertartáson. Ha a skalpját kezdik el követelni, tőlem megkapják, személyesen gondoskodom róla. A tisztek kifújták a visszatartott levegőt. A hőstett az hőstett, de senki sem akart bűnbak lenni. Ki-Ru elnök a földieket egy hatalmas és teljesen üres teremben fogadta. A sok drága díszítés a gyönyörűen festett falakon arról tanúskodott, hogy a bútorok nem a házigazda rossz anyagi helyzete miatt hiányoznak. Higgins kapitány agya a landolás óta állandóan gőzerővel dolgozott, ez is rögtön

feltűnt neki. Ennek biztos valami különös oka van, gondolta. Habár hiányzott a bútor, rengeteg földönkívüli volt a teremben. Néhányan készülékeket tartottak a kezükben. Higgins felismerte, hogy ezek a fényképezőgépek és videokamerák helyi megfelelői. Hát igen, emlékezett vissza a kapitány, Ki-Ru figyelmeztette, hogy a ceremóniát az egész bolygón sugározzák majd. Az elnök utasítására kísérete visszavonult a távolabbi falhoz. Miután az elnök egyedül maradt, komótosan megszabadult a ruháitól. Széttárta a karját, és minden irányból megmutatta magát. A koros elnök kövér teste, a zsírpárnák és a bőr redőződése nem nyújtott túl esztétikus látványt. Mozdulatait a többiek helyeslő sóhajtásai kísérték. Az újságírók bőszen fotózták a saját meztelen elnöküket. Végre Ki-Ru befejezte saját teste mutogatását, és barátságosan rámosolygott az emberekre. Intett a vendégeknek. Mozdulata nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy szeretné, ha ők is bemutatnának egy hasonló sztriptízmutatványt. A francba, gondolta a kapitány. Mennyire természetes náluk minden. Hiszen ez nyilvánvaló. Számukra egy ilyen ruhalevétel olyan, mint nálunk a kézfogás. Az emberi kézfogás eredetét jól ismerjük. Az emberek azért nyújtanak kezet, hogy megmutassák: nincs náluk fegyver. A helyi lakosok ennél tovább mentek. Nem hinném, hogy mindennap, minden találkozáskor ezt tennék, de ha egy komoly sértést követően szeretnének kibékülni, akkor tényleg logikus annak demonstrálása, hogy sehol sincs náluk fegyver. Mindez olyan egyszerű és logikus. Csakhogy a Földön egyáltalán nem szokás ilyet tenni. Nincs ilyen hagyományunk, és soha nem is volt. Ellenben van egy nagyon régi és rendkívüli tiszteletnek örvendő tradíciónk, melynek értelmében testünket szégyenlősen ruhával takarjuk el. Higgins kapitány mindig a legmesszebbmenőkig betartotta az uniformisra vonatkozó követelményeket, előírásokat és rendeleteket, sosem szegte meg őket. Nagyon büszke volt arra, hogy harmincévnyi szolgálat alatt egyszer sem jelent meg mások előtt úgy, hogy ki lett volna gombolva az egyenruhája felső gombja. Körülnézett. Mindenhol újságírókat látott, akik készen álltak arra, hogy lefotózzák őt. Hozzá kellett látni a vétkezéshez. Higgins keze a felső gombhoz közeledett, majd határozatlanul megállt. Fejében a

gondolatok hihetetlen sebességgel kergették egymást. A kapitányt csöppet sem érdekelte, hogy egy bolygónyi földönkívüli kíséri őt figyelemmel. Ha nem is válik ettől hőssé a szemükben, akkor is minimum jól nevelt embernek fogják tartani, aki tiszteli az ősi hagyományokat. De az adást a földi űrhajóra is közvetítik. Ez nem csupán az egójára mért csapás lesz. Egy ilyen affér után örökre búcsút mondhat a kapitányi rangnak és a flottakarriernek. A büszkeség ebben az esetben nem játszik szerepet. A kapitány készen állt valami ehhez hasonlóra, amikor elindult az elnökkel történő találkozóra. Túl sok függött most a tetteitől, hát nem gondolhatott a karrierjére. Levetkőzik, és meglesz mindent, amit csak várnak tőle. Most az a legfontosabb, hogy aláírják a szerződést a népeik közötti barátságról. Aztán visszatér a hajóra, és bezárkózik a kabinjába. A helyettese egyedül is visszavezeti a hajót a földre, fis James Higgins egykori kapitány a hátralevő napjait a földi birtokán tölti majd, nem mutatkozik emberek között, és senkivel sem találkozgat. Remeteként él, vigaszt merítve abból a gondolatból, hogy teljesítette a kötelességét, és megakadályozta a harmadik csillagközi háborút. Megteszi, amit kell, majd emelt fővel távozik. Ám valami mégsem hagyta, hogy cselekedjen. Egy gondolat fészkelte be magát a fejébe, és egy percre sem hagyott nyugtot neki. Semmi esetre sem vetkőzhet le előttük! fis ez a figyelmeztetés zakatolt a fejében. Nem vetkőzhet le előttük! Nem teheti meg! De miért? Itt nem személyes ambíciókról volt szó. A kapitány már túllépett ezen. Az ördög vigye, nem érdekli őt, ha meztelenül látja a legénység. Még táncol is nekik, ha ez kell, hogy a kialakult konfliktushelyzet elsimuljon. Hát akkor miről van itt szó? Miért érez így? fis a kapitány hirtelen megértette. Ez a gondolat kétségbeesésbe kergette. Kész. Vége mindennek. Bármit is tesz, a háború elkerülhetetlen. A kapitány elképzelte, hogy a Kutatás-18 visszatér a Földre. A kapcsolatfelvételre vonatkozó teljes anyagot átadják a főparancsnokságnak. Higgins maga előtt látta, ahogy a vezérkar pedáns tagjai értetlenül nézik, amint egy első osztályú kapitány földönkívüliek előtt vetkőzik. Rémületében hirtelen felfogta, a messzi cs biztonságos Földön üldögélő admirálisok sosem értenék meg az okokat, melyek arra kényszerítettek egy csillagflotta-kapitányt, hogy meztelenül mu-

tatkozzon egy egész bolygó lakossága előtt. És itt most nem segíthetnek a stratégiai megfontolások vagy érvek, nem használ a szakértő pszichológusok semmilyen trükkje. Higgins kapitány túlságosan jól ismerte a földi csillagflottát irányító embereket. A flottánál mindig is különleges figyelmet szenteltek a formaságok, külsőségek betartásának. A begyöpösödött, konzervatív gondolkodásmód alighanem döntő kritériuma volt annak, hogy valaki magas vezetői pozíciót tölthessen be a flottánál. Az admirálisok csakis azt fogják látni, ami a szemük előtt van. Vagyis: egy csillagflotta-kapitányt, aki meztelenül áll a földönkívüliek tömege előtt. James Higgins kapitány sóhajtott egy nagyot. A háború elkerülhetetlen. A földönkívüliek készségesen megbocsátanának az embereknek, ha a kapitány itt és most levetkőzne. De ezt sose bocsátanák meg az irányító központban lévő admirálisok. A földönkívüliek számára oly fontos hagyományokat tükröző szertartás a szemükben csupán sértés lenne, mellyel az egész csillagflottát alázzák meg. Egy hónappal a békeszerződés aláírását követően földi hadicirkálók jelennének meg

JEVGENYIJ JAKUBOVICS

Izraeli orosz szerző, 1958-ban született. A taskenti egyetem matematika szakát végezte el, civilben programozó. A 80-as években dalok írásába kezdett, majd 1996-os Izraelbe költözése után fordult az SF felé. Első novelláját Borisz Sztrugackij magazinjának küldte el, cs legnagyobb meglepetésére le is közölték. Azóta már túl van több regényen és egy önálló elbeszélésköteten, de szívesen ír politizáló hangvételű cikkeket is. Magyarul most olvasható először. az újonnan felfedezett bolygó röppályáján. A jogos düh megtorlásra fogja késztetni a földieket, amiért megalázták a kapitányukat. Saját szemszögükből igazuk lesz. A földi flotta sosem hagyta cserben a saját katonáit. A kapitány megérezte, hogy valaki hozzáér a kezéhez. - Hadd csináljam én, kapitány! - szólt egy hang a háta mögött. - Végül is én zabállam fasírozottat az ő jelenlétükben. Butyátyin alhadnagy előrelépett, és ledobta magáról az egyenruhát. Az alhadnagy fiatal, kisportolt teste nagyon jól mutatott az elnök fonnyadtsága mellett. Az újságírók lelkesen felkiáltottak, és nekiláttak fényképeket készíteni. Misát teljesen megszédítette ez az általános figyelem, jobbra fordult, balra fordult, és még pózolni is megpróbált, külön-külön mutogatta az izmait, ahogy a testépítők szokták a színpadon. Ezzel véget is ért a békülési ceremónia. Higgins kapitány helyesen értelmezte az ősi rituálét. Az ellenfelek azt demonstrálták a vetkőzéssel, hogy nem rejtegetnek az égvilágon semmi rosszat. Butyátyin meztelen teste teljes mértékben meggyőzte a földönkívülieket arról, hogy a földi emberek szándékai tisztességesek. Ezután már minden ment, mint a karikacsapás. A magas rangú felek, immár felöltözve, átmentek a tárgyalóterembe, és aláírták a szer-

ződést az örök barátságról és kölcsönös együttműködésről. Egy hónap múlva James Higgins elküldte a sikeres kapcsolatfelvételről megírt jelentését a vezérkarnak. Minden jól végződött. Higgins kapitányt előléptették admirálissá, és élete hátralevő részében rnár nem hagyta el a Földel. A Kutalás-18 nyelvésze megkapta a csillagközi flotta legnagyobb kitüntetését, az Arany Napot, leszerelt, megítélték neki a nyugdíjat, és ő sem járt többé a kozmoszban. - Hát ennyi az egész történet. Beszélgetőpartnerem kiitta a sörét, és visszarakta a korsót a helyére. Már a történet közepén elszállt a véletlen ismerős iránt érzett dühöm. A végén pedig megkértem a bárpincért, hozzon neki egy sört az én kontómra. - Nem, nem. Ön kihagyta a legérdekesebb részt. Hogyan alakult a főhős, hogy is hívják, Butyátyin sorsa? Hisz valójában nyugodtan nevezhetjük őt az emberiség megmentőjének! Az illető félrenézett, majd kis szünet után válaszolt: - Úgy hallottam, hogy megkapta az Ezüsl Üstökös kitüntetést. - Hát, nem túl sok egy ilyen hőstett után - nevettem. - Érdekes lenne tudni, milyen megfogalmazás állt a díszoklevélben. - Ő,hát ez roppant egyszerű: „A csillagközi háború kitörését megakadályozó cselekedetekért". - Nos, ilyen szolgálati lappal biztosan nagy karriert csinált magának, nem igaz? Beszélgetőpartnerem sóhajtott egy nagyot, majd felállt. - Tudja, a flottánál van egy hagyomány. Ott nemigen lehet bármit is titokban tartani. Felállt, és az igazi vesztesekre jellemző, nehézkes, csoszogó léptekkel elindult a kijárat felé. Amikor kinyitotta az ajtót, a napfény megvilágította görnyedt testét, majd visszaverődött a viseltes kabát hajtókájára tűzött Ezüst Üstökös kitüntetés felületéről. Babits Anna fordítása

LEGYÉL TE IS KIBORG -

HALLD MEG A SZÍNEKET! KIBORGOKRÓL ÉVTIZEDEK ÓTA szólnak regények, és ugyanannyi ideje próbálnak a tudósok egyet létrehozni. 2004-ben sikerült, hála egy vállalkozó kedvű fiatalembernek, aki nem más, mint Neil Harbisson. Az achomatopsia a színvakságnak az a típusa, amikor a betegek kizárólag a szürke árnyalatait látják. Mindössze 33 000 embernél diagnosztizálták eddig, köztük Neil Harbissonnál 11 éves korában. Tíz évvel később Neil belevágott egy projektbe néhány kollégájával, és megalkották az első elektromos szemet, ami egy színszenzor volt. Ez a szenzor az elé kerülő színt és annak frekvenciáját érzékeli. Az így előállított hangot egy olyan csipbe vezeti, amit Neil koponyájába ültettek. Ezáltal a fiatalember hallhatja a színek hangját. A beültetést követő idő nem volt egyszerű, de öt hét alatt sikerült megszoknia a hangokat, és elmúlt az állandó fejfájása. Gyakorlással pedig megtanulta összekapcsolni a színek nevét a hangokkal. Mostanra az összes, emberi szem által ismert színt meg tudja különböztetni, sőt hogy tovább menjünk, képes érzékelni az infravörös és az ultraibolya sugárzást is. A színeket eleinte csak érzékelte a szoftver segítségével, idővel pedig magától észlelte a világ szimfóniáját. Ezután jött az igazi áttörés, és az a pillanat, mikortól Neil kiborgként tekint önmagára. Sikerült addig fejlesztenie hetedik érzékét, hogy alvás közben agya már magától is generált színeket és azok hangját. Igy egy évvel a beültetés után, életében először színesben álmodhatott. Ez volt az az esemény, mikor már tudatosult Neilben, hogy a kis csip testének részévé vált.

A színek hallásával élete teljesen megváltozott. A képtárakat egy koncerthez hasonlítja, hiszen ő hallja a festményeket, nem látja, mint az átlagos láto-

gatók. Véleménye szerint vannak jól hangzó és elég gyászos színek is. A C-dúr vidámsága a sárga, kék és rózsaszín egyvelege, míg egy temetés hangulatát B-mollal adná vissza, ami türkiz, lila és narancssárga színekből áll. De az ételeket, állatokat, sőt emberek arcvonásait is hanggá tudja alakítani. Így előfordul, hogy egy csúnya arc pozitív benyomást kelt benne, míg egy gyönyörű nő rettenetesen hangzik számára. Megfigyeléseinek és kísérleteinek hála, Neilből igazi elvont művész lett, készít hangokat portrék alapján, és képeket hangok alapján. Egyik kedvenc kísérlete az alábbi két képhez köthető. Az egyik Martin Luther King, a másik Hitler beszéde alapján készült. Sokaknak megváltozott az ízlése, miután kiderült, hogy a jobb oldali tartozik Mr. Kinghez. Neil 2010-ben alapítványt hozott létre, hogy segítse a kutatásokat, és ne ő legyen az egyedüli kiborg. Várja azt az időt, mikor nem a mobilunkra akarunk majd új alkalmazást letölteni, hanem önmagunkat jutalmazzuk meg egy-egy jobb készséggel. Úgyhogy senki ne féljen, a kiborg-lét jó móka lesz. Gricman Kata

ÁTLÁTSZÓ R E P Ü L Ő kifejlesztése 15-20 évbe is beletelik, ezért érthető, hogy a gyártók messze a jövőbe néznek. Az Airbus szakemberei már a 2050-es évek repülőiről álmodoznak. A mérnökök szerint a jövő repülőgépe egyszerűen átlátszó lesz. A gép fala interaktív, az igények szerint átalakul, a fényviszonyoknak megfelelően változtatja formáját. Már most is borzongató belegondolni, milyen szép lehet vele például a Karib-szigetek felett repülni, vagy átszáguldani egy viharzónán, miközben jobbra-balra csapkodnak a villámok. f,s félelmetes élményt jelent egy egyszerű leszállás. De tény, aki tart a repüléstől, erre a gépre biztosan nem fog felszállni. A mérnökök már a hologramtechnológiákban gondolkodnak. Az üléseket például ezek segítségével akarják magánfülkévé alakítani. A tervezők az emberi lest melegét is felhasználják a fűtéshez, amelyet az ülések vezetnek cl a rendszerbe. Továbbá az elképzelés szerint kialakítják az önmagát tisztító belső teret, és az ülések formája az utasok alakjához fog idomulni. A levegő nemcsak tiszta és friss lesz, de még antioxidánsokkal is dúsítják majd. Osztályok helyett zónákra osztják a repülőgépet. Az első kabin a pihenésé, hátul dolgozni lehet, míg a középrész a szórakozásé: lehet ismerkedni vagy interaktív játékokkal múlatni az időt. Természetesen addigra már korlátlan lesz az internet és a videotelefonálás. Az Airbus mérnökei még ennél is tovább mentek: a repülőgépet nem gyártani fogják, hanem nyomtatni. Az Airbus egyik dizájnere, Bastian Schaefer tervei szerint ezt egy hangár méretű, EGY REPÜLŐGÉP

80x80 méter nagyságú 3D printerrel lehet majd kivitelezni. Ha sikerül a megvalósítás, egy 65%-al könnyebb géptestet kapnánk, és nagyságrendekkel olcsóbb lenne a fenntartása, természetesen az üzemanyagköltséggel egyetemben. A terv olyannyira nem légből kapott, hogy már két éve folyik a tervezgetés. Az EADS európai repülőgép-ipari óriás, az Airbus anyavállalata az Exeteri Egyetemen felállított egy kutatóközpontot. Indulásként mindjárt 2,6 millió fontot raktak le az asztalra. Természetesen nem lehet a teljes repülőgép átlátszó, csak az utastér. Hiszen hiába ilyen a burkolat, ha a hajtóművek eltakarják a kilátást, és nincs értelme nézni a kerozinnal leli szárnyakat. Nem lehet üvegaljú sem, mint egy tengeri kirándulóhajó, mivel csak a csomagokat és a műszaki rendszereket látnánk. És szerintem senki sem akarja figyelni, ahogy a fedélzeti vécéből a tartályig száguld az ürülék.

Vészhelyzeti mindenes AKÁR TETSZIK, akár nem: a minden-

napokban függünk a közművektől, a technológiától. Ha bármelyik - vagy akár több is - valamilyen okból kiesik alólunk, kész a káosz. Nem kell itt feltétlenül világvégére, meteorbecsapódásra gondolni. De földrengés, árvíz vagy egy komolyabb baleset miatt is kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy el leszünk vágva a külvilágtól. Az Amerikai Vöröskereszt támogatásával készült el az Eton ARCPT300W Safety Hub Emergency nevű kis mindenes. Ha egyszerűen akarunk fogalmazni, a készülék egy zseblámpa és egy rádió keresztezése, de ennél sokkal többet tud. Alapesetben működhet hálózatról, a hozzá tartozó 3 darab AAA elemről vagy akkumulátorról. Ha ez nem áll rendelkezésre, a beépített kurbli segítségével magunk tölthetjük fel a készüléket. A lámpában a kis fogyasztás érdekében LEDeket alkalmaznak, ahogy a piros vészvillogóban is.

A beépített rádió alkalmas az általánosan használt középhullámú és URH-sávok vételére, de emellett elérhető vele a hét NOAA időjárási csatorna. A készüléken helyet kapott egy USB-csatlakozó, amelyen keresztül külső eszközöket tölthetünk fel. Gondoljunk csak bele, milyen jól jöhet, ha a senki földjén egy kis tekeréssel újra életet lehelhetünk a mobilunkba vagy a GPS-be! A készülék 70 dolláros áron megvásárolható az interneten.

Jean-Pierre Andrevon: Ajándékok

Olykor különös, hasznavehetetlennek tűnő ajándékokat kapunk. De néha még furcsább, miért is adják ezeket nekünk...

KOPOGTAK. Az emeleten voltam, a szobámban; a nagy asztal végénél ültem, amit „hivatali kuckómnak" hívok. Itt írom a leveleket, itt foglalkozom a számlákkal és az adóügyekkel, itt vezetem a családi költségvetést; időnként itt vetek néhány hangjegyet régi kottapapírra, miután kipróbáltam őket a furulyán. Akkor éppen egy társadalombiztosítási ívet töltöttem ki beteg anyám számára. Pontosan ekkor kiáltott át a szomszéd szobából, hogy kopognak, menjek le, nézzem meg, ki az. Ingerülten válaszoltam, hogy hallom, megyek. Anyám beteg. Két hete fekszik, hasfájásra és gyengeségre panaszkodik. Az orvos, aki már kétszer kijött hozzá, kitérő válaszokat ad. Lehet, hogy valami komoly, de az is lehet, hogy semmiség az egész. Anyám addig sem segít a háztartásban és a gyerekek körül, éjjeliszekrényét kimondhatatlan nevű gyógyszerek kicsi, színes fiolái borítják. Talán az idegei, talán gyomorbántalmak, talán rák: ha ez utóbbi, akkor vége van. Egyszer mindenkinek meg kell halnia. Én alig ismertem apámat; hároméves voltam, amikor puff, egy szívroham végzett vele.

Ha nem volnának a fényképek, az arcára sem emlékeznék. Elég szép arc, világos szemű, tömött bajszú. Megint kopogtak. A vékony falú ház a törékeny lépcsővel, a sok fényesre csiszolt, mindig félig nyitott, sötét ajtóval olyan, mint egy lyukas sajt, amelyben az egerek neszezése a padlástól a pincéig hallatszik. Szerencsére a gyerekek jók, csöndesek, nem szeretik a vad, zajos játékokat. Valóságos kis entellektüelek: olvasnak, rajzolnak, kivágós játékokkal játszanak, ragasztanak, suttogva beszélnek és békén hagynak, ha álmodozom, szunyókálok, vagy mindenféléről képzelődöm a ház valamelyik zugában. Jó hangosan (bár minden meggyőződés nélkül) azt feleltem, hogy jövök, minthogy harmadszor is kopogtak. Hát sosem hagynak már békén? Még beírtam kalligrafikus, gyermekesen kerek, szép betűimmel a születés időpontját: 1915. július 8. Aztán felálltam, hogy lemenjek. Ahogy hátratoltam a széket, kicsit megcsikordult a szoba kövezetén. A lépcsőházban félhomály volt, betöltötte a padlóviasz kellemes illata. A feleségem nagy rendet tart, minden kifényesítve ragyog: tisztaságmániás, még a vakáció ideje

alatt is. Ez végül is megbocsátható fogyatékosság, ha nem kíséri minden apróság miatt szemrehányások özöne. Nálunk ez a helyzet, a feleségem csöndben rámol és takarít utánam; egy hangja sincs, ha merő lustaságból rendetlenséget csinálok, tintapacát ejtek, kiöntöm a mártást vagy a bort. A ház homlokzata nyugatra néz. Azon az alkonyon a lemenő nap erőszakosan vágott a bejárat tejüvegére. Bizonytalan árnyékom követett az előtér barna-vörös-drapp kockáin. Elmentem a gyermekszoba előtt (ez inkább játszóhelyiség, ahová emeletes ágyakat állítottak be, semmint igazi szoba), egy pillanatra megálltam, hogy lássam, mit csinálnak. Christophe a szoba közepén hasalt a szőnyegül szolgáló nagy, horgolt takarón, színes filctollakkal egy jókora alakot, valami bohócot rajzolt egy printerpapír hátára. Christelle egy szőke hajfürtjét rágva, komoly képpel játszott valami bonyolult játékot: fadarabkákat kellett elhelyezni egy négyszögű felületen. Egy fonott gyermekszéken ült, amelyet már régen kinőtt. Nyilván zajt csaptam, pedig nem akartam. Christelle felemelte a fejét, megkérdezte, mikor jön haza anyu. Christophe érettszéna-színű üstöke felemelkedett, márványerezetű arcát felém fordítva megismételte nővére kérdését. Azt feleltem, anyu nemsokára hazajön; nagyon jól tudják, hogy vásárolni ment, és a város elég messze van. Egy óra leforgása alatt másodszor vagy harmadszor tette fel valamelyikük ezt a kérdést, és én mindannyiszor megközelítőleg ugyanazt feleltem. Christelle újra belemerült a játékába. Christophe megint a tarkóját fordította felém: ezek a gyerekek tényleg nem okoznak problémát. Éppen az ajtóhoz értem, mikor negyedszer (vagy ötödször) is kopogtak. Ám még mindig békésen, kimérten, nem túl hangosan; az illető szemmel láthatóan nem volt türelmetlen. A tejüveg fekete fémkeretbe foglalt míves motívumai mögött homályos, mozdulatlan kis árnyékot láttam. Kinyitottam az ajtót, a nap az arcomba vágott, a szemembe vörösen vibráló fényörvények hatoltak. Hunyorogtam, az ajkamat valószínűleg jól nevelt mosolyra igazítottam. „A kicsinyeknek" - mondta az öregasszony, egy szunyókáló, nagy, szürke macskát nyújtva felém. Mielőtt tiltakozhattam volna, vagy legalább meglepetésemnek adhattam volna hangot, vagy

akár magyarázatot kérhettem volna, már a karomba is tette. Azt hiszem, kicsit bambán ismételgettem: „A kicsinyeknek?" Ám már el is surrant mellettem, szárazon csattogó kis lépésekkel bement az előtérbe. (Ekkor vettem észre, hogy furcsa módon ormótlan, katonai szöges bakancsot visel, ami feltehetőleg több számmal nagyobb volt a lábánál.) Leült a falnál álló múlt századi ládára, amelyben a régi ruhákat tartjuk. Néhány lépést tettem felé. (Eléggé jellegzetes kis öregasszony volt: a fején fekete kendő, kétes tisztaságú, sötét ruhát viselt, sovány vádliján harmonikázott a gyapjúharisnya.) Ebben a pillanatban meghallottam anyám éles hangját az emeletről, eszembe juttatva, mi a rend: tudni akarta, mi ez a váratlan látogatás. Az ágyhoz kötött asszonyok kíváncsisága határtalan, és nem ismer türelmet. Az az igazság, hogy anyám, mióta fekszik, minden semmiségért ugráltat engem: egy pohár vízért a cseppjeihez, a túl sűrűre vagy túl ritkára állított spaletták miatt, egy ismeretlen eredetű, gyanús zaj okán, ami nyugtalanítja, egy értelmetlen csevegés kedvéért, ami csak arra hivatott, hogy enyhítse nyomasztó magányát. Megszoktam, hogy legapróbb kívánságait is alázatosan teljesítem. Elhaladtam tehát az öregasszony mellett, talán tétován odavetettem neki, hogy mindjárt visszajövök, és felmentem az emeletre. A macska, amitől nem sikerült megszabadulnom, még mindig a karomban volt. Az anyám betegségétől áthatott szoba halványlila árnyalatban játszott. Ez a legnagyobb, a legszebb, a legjobb állapotban lévő helyiség ebben a házban, amire Clotilde annyira vágyott, és amit elég drágán vettünk meg. Évek óta áhítozott egy biztos révre a hosszú nyári hónapokra. Belöktem az ajtót, amely néhány centire mindig nyitva volt. Egy olyan udvaronc zavart alázatával közeledtem az ágyhoz, aki siralmas híreket hozott haragvó urának. „Mi ez a borzalom?" - kérdezte anyám remegő hangon. Sóhajtottam, megkíséreltem neki megmagyarázni, mi történt; már csak azért is kínban voltam, mert én sem értettem az egészet. Nem utálom a macskákat, de az is igaz, hogy sosem akartam macskát tartani a piszok miatt. Anyám viszont olyan irracionális gyűlölettel üldözte őket, amit csak a macskafélék képesek kiváltani. Megfeledkeztem erről. Az ajtó felé hátráltam, még megkérdeztem, ahogyan naponta tízszer megkérde-

zem (és most a macska okozta sokkot is enyhíteni akartam), jól van-e. Beérte néhány odamormolt, érthetetlen szóval. Tény, hogy szánalmasan festett ősz fürtök koszorúzta, kicsi, sárga arcával, amely belesüppedt a hatalmas, fehér párnába; talán a megvilágításon is múlott, a lila árnyalatú szobán, ahová nem sütött be a lemenő nap, és amit betöltött az esti szürkület. Lementem, mondván, hogy majd visszajövök. A lépcső recsegett alattam. A macska nehéz volt a karomban. Sose láttam ennyire közömbös, enynyire nyugodt macskát, különösen, ha egy idegen hurcolássza. Kövér volt, valószínűleg öreg kandúr talán herélt. Megpróbáltam hüvelykujjammal megsimogatni a fejét; hátrafeszítette, és a félhomályban megpillantottam sárga szemét: közönyösen nézett rám. Az öregasszony mozdulatlanul ült a helyén. Kék eres keze a térdén, viaszos arcával olyan volt, mint egy népviseletbe öltöztetett bábu egy helytörténeti múzeumban. Ki lehet ez? Biztosan az egyik szomszéd, aki valamelyik tanyáról jött. A domb körül, amelynek tetejét nagyjából elfoglalja a házunk, néhány tanya található. Az öregasszony jöhetett a faluból is (inkább tanyaközpontot mondanék), amely lent a völgyben fekszik. Bár második éve vagyunk itt, sosem próbáltunk kapcsolatot teremteni vagy egyszerűen csak megismerkedni a helybeliekkel. Ez bizonyára nem volt helyes. „Figyeljen ide, asszonyom - dadogtam -, nagyon kedves magától, hogy ezt a macskát hozta nekünk, de igazán..." Három jól kivehető koppantás szakított félbe. Néhány méterre balról jött: megint kopogtak az ajtón. Minthogy tárva-nyitva hagytam, mikor az öregaszszony a kezembe nyomta az állatot, jól láthattam a látogatót a küszöbön: nagydarab férfi volt, meglett korú, piros képű, barnára sült, kopasz fejjel. Mikor felé léptem, egy nagy kenyeret nyújtott nekem, egy világos héjú, falusi kenyeret, amit a városiak jobban szeretnek; falun a rossz párizsi bagett a népszerű. Ez a kenyér lehetett vagy két kiló. „A magáé -, mondta a férfi, és hozzátette: - Magunk sütjük a saját búzánkból." Határozott mozdulattal felém tolta a cipót, mintha nem látná, tele van a kezem a macskával. Mikor éppen valami közhelyet akartam mondani, hogy levezessem zavaromat, a hangok titokzatos csatornáján utolért anyám átható kiabálása: „Clovis! Kopogtak. Ki volt az?"

Ezektől a szavaktól iszonyú zavarba jöttem ez előtt az idegen előtt (jobban mondva ezek előtt az idegenek előtt, hiszen az öregasszonynak is hallania kellett), mert nyilvánvalóvá vált, mennyire függök egy rajtam kívül álló akarattól. Udvariatlanul megfordultam, annyit mondtam, hogy bocsánat, elnézést kérek. Meg akartam végre szabadulni a macskától, oda akartam adni a gyerekeknek. Miközben sarkon fordultam, fölkiabáltam anyámnak: „Pillanat! Rögtön jövök." Ahhoz, hogy lerakhassam a macskát a gyerekszobában, el kellett mennem a ládán még mindig mozdulatlanul kuporgó öregasszony előtt. Rásandítottam; üresen nézett maga elé nagyon világos, szürke, esetleg kék szemével. Tekintete rám tévedt anélkül, hogy fölfigyelt volna távozásomra. „Egy hölgy hozta nekünk ezt a macskát mondtam a srácoknak, térdemmel kissé hevesen lökve be az ajtót, és hozzátettem, halkabban: Tényleg nem tudom, minek." Sokatmondó arcjátékkal kísértem szavaimat. Letettem az állatot Christophe mellé, aki már egy másik figurát rajzolt, valami katonát vagy tűzoltót. A macska, változatlan flegmával, rá akart telepedni a papírra. Christophe heves mozdulattal eltolta onnan. Éppen figyelmeztetni akartam, hogy legyen kissé gyengédebb ahhoz az állathoz, mikor anyám hangja újra áthatolt a plafonon: raportra várt. Elhagytam a gyerekszobát. Akkor Christelle megint megkérdezte, hogy anya még mindig nem jött-e haza, és én a küszöbön csaknem nekiütköztem a kövér férfinak, aki erőszakosan a kezembe nyomta a cipóját. Sután megköszöntem, elnézést kértem egy percre, mondtam, hogy anyám beteg, fel kell mennem hozzá. A lépcsőn jutott eszembe, hogy be kellett volna hívnom ezt az embert a konyhába, hellyel kínálnom, adnom neki egy pohár bort. De hát nem lehetett, nem volt befűtve. Anyám könyörtelen pillantása szinte átdöfött; szemüvegének kettős fókusza mögött égő szeme volt az egyetlen, ami valóban élt gyűrött arcában. A szobában most még nagyobb sötétség honolt, ennek ellenére olvasott, amikor beléptem. A könyv borítója olyan nyerszöld volt, hogy sápadt, foszforeszkáló fényt vetett az ágyneműre. Most kinyitva a barna ágytakaróra fektette. „Itt az ideje, hogy bevegyem a cseppjeimet - jelentette ki anyám. - Neked úgysem jutna eszedbe. És ki zavar minket állandó-

an? Nézd, nem vetném a szemedre, ha kedvesebb volnál a környékbeliekhez, de..." Hosszadalmasnak ígérkező kifogásait gyorsan félbeszakítandó megmondtam neki, hogy vissza kell mennem, le kell tennem a kenyeret, kicsit beszélgetnem kell azzal a kedves emberrel, aki hozta. Megígértem, hogy mindjárt kap egy pohár vizet, és gyorsan befejezem a kellemkedést. Nem értettem tisztán, mit felelt, nem is érdekelt. Az előtérbe érve meglepetten láttam, hogy a kövér férfi nincs ott, viszont Christophe kijött a szobájából, és az öregasszonytól vagy egy méterre állva, elképedten fürkészi a kisgyerekekre jellemző ártatlan pimaszsággal, amiért hiába is dorgálnánk meg őket. Istenemre, kínos lehet, ha történetesen egy nyomorékot néznek így. Bár az öregasszony még mindig egy próbababa merevségével ült ott, és én kezdtem lassanként élettelen tárgynak tekinteni, mint a ládát, amihez hozzánőtt, könyökénél fogva elhúztam tőle a fiamat, aki hagyta magát, kis karjával átölelte a combomat, rám emelte duzzogó tekintetét, és újra megkérdezte, mikor jön meg az anyja. „Ide figyelj, most már nem késhet soká. - A karórámra néztem. - Majdnem fél nyolc van. Menj egy kicsit játszani! - Még hozzátettem: - A macskával." Talán nyugtalanított az állat sorsa. Azután gyöngéden, de határozottan betoltam Christophe-ot a szobájába, ami gyakorlatilag a ládával szemben volt. (Azt hiszem, ezt elfelejtettem említeni.) Amikor be akartam csukni a még mindig tárvanyitva álló bejárati ajtót, amelyen át feltűnt a horizont, szélén a vörös golyóként bizonytalanul lebegő nappal, láttam, hogy az ebédlő ajtaja is nyitva van. (Az ebédlő a gyermekszoba mellett található, a bejáraihoz legközelebb eső helyiség; ablakai a ház nyugati és déli oldalán nyílnak - ez azt jelenti, hogy a fekvése kitűnő.) Egyetlen lépéssel bent termettem (reccs - a rosszul lerakott parketta), egy asszony ült a fal mellett sorakozó székek egyikén, felállt, mikor meglátott. (Újabb padlóreccsenés.) Kezében kötést tartott, úgy láttam, jó minőségű, csúnya, drapp kardigánon dolgozik. Magas, sápadt, sovány asszony volt, betegesnek látszott. Éppúgy lehetett negyvenéves, mint ötven. Mikor megláttam, nem is voltam igazán meglepve: az ember hetekig nem lát egy lelket sem, aztán egy napon - anélkül, hogy összebeszéltek vagy előre elhatározták volna - a szomszédok

felkerekednek, hogy megtörjék a jeget. Nyilvánvalóan ez a nap jött most el. Az asszony csak állt ott, karját félig kinyújtva, áttetsző kezébe szorítva a kardigán formátlan elejét. (Ragaszkodom a sablonos „áttetsző" kifejezéshez, teljesen természetesen ötlött fel bennem.) „Ez a kardigán a feleségéé lesz - mondta vékony hangon. - Azt gondoltam... azt gondoltam, örülni fog neki. Különösen most, hogy egyre hűvösebbek az esték." Egy lépéssel közelebb jött, lapos melléhez emelte a kezét, szinte bűnbánó mozdulattal, ingblúzához fogta a befejezetlen kardigánt, amit markában szorongatott. „Látja, még pár sort kötnöm kell, azután bedolgozom az ujját. De mindjárt készen leszek." Amint a kötögető nőkre jellemző közhelyeket előadta, hangja egyre gyöngült, olyan halk lett, hogy nehezen értettem, mit motyog; alig volt hihető, hogy még mormol valamit rávarrt zsebekről, mielőtt madárhangja elhalna a ködben. Valószínűleg leereszkedően azt akartam mondani, hogy a feleségem mindjárt megjön, amikor anyám hívása félbeszakított: „Clovis! Elfeledkeztél rólam?" Bizonytalanul odaintettem, kimentem az ebédlőből, egyetlen mozdulattal becsaptam a bejárati ajtót, óvatos léptekkel megint átmentem az előtéren. Mikor a gyerekszoba előtt elhaladtam, a szemem sarkából láttam, hogy Christelle és Christophe kijön onnan. Fél füllel hallottam őket a nyomomban tipegni, de elhatároztam, hogy amíg lehet, nem veszek róluk tudomást. Csak miután végre ledobtam a kenyeret az ovális asztalra, amely elég kényelmetlen ugyan, de nagyjából az egyetlen szabad hely a házhoz képest túl szűk konyhában, akkor vettem észre, hogy az adományozó is ott van; a kövér, kopasz férfi a kredenc és a pinceajtó közötti szabad falhoz tolt padon ült. Kicsit lisztes volt a kezem és az ingem eleje baloldalt. Összedörzsöltem a tenyerem, aztán leporoltam az ingemet, inkább azért, hogy legyőzzem zavaromat, semmint hogy megtisztálkodjam. „Éppen önt keresem, uram" kezdtem. „Clovis!" - Anyám az emeleten nem tágított. „Ugye, iszik valamit? Egy sört? Vagy egy kis Martinit?"

Christelle komoly képpel állt a konyha küszöbén, kézen fogva öccsét: „Apa, mikor eszünk?" A hátam mögé nyúlva tapogatóztam a hűtőszekrény zárja után. A padon ülő férfi erre különös módon reagált: jobb keze mutatóujját fölemelve nemet intett, arca cinkos mosolyra húzódott, miközben látható közönségességgel rám kacsintott. Ennek a mimikának egyáltalán nem értettem a jelentését. Kétségtelenül észrevette, mert hozzátette, hogy jobb lesz mindent eltenni későbbre. Egyre kevésbé ismertem ki magam. „Clovis!" - kiabált anyám. A vízcsaphoz menet fölkaptam az asztalról egy hegyes csőrű, üvegdugós kancsót, és teletöltöttem vízzel. A kövér férfi egy öszvér kitartásával nézte, mit művelek. Félre kellett tolnom a gyerekeket, hogy elférjek. Christophe odakiáltotta, hogy éhes. Mielőtt felkapaszkodtam volna a lépcsőn, megpillantottam a szürke macskái, amint a folyosón imbolygott, teli hasa minden óvatos lépésnél egyik oldalról a másikra csapódott. „Na, végre itt vagy" - szólt anyám. Egyenes derékkal ült az ágyban, a sárszínű takaró fölött. Láttam, hogy a szobában egyre sötétebb van, egy széllökés bevágta az egyik spalettát. Mielőtt válaszoltam volna, és letettem volna a kis kancsót a zsúfolt éjjeliszekrényre, kinyitottam az ablakot, kihajoltam, és a faliglöktem a zsalugátert. Hallottam, amint a falba rögzített kis kallantyú gonosz csattanással elkapja. A lenyugvó nap megvilágította a dombtető kupoláját, ragyogott a könnyű szélben, amely megremegtette a legelők zöldessárga füvét; odalent a síkság vöröseslilába olvadt, majd a láthatár peremén kékes ködbe oldódott. Éppen kezdtem belemerülni a gyönyörűségbe, amikor anyám indulatosan rám szólt, hirtelen rángatva ki a hangulatból. Ahogy leraktam a kancsót, levertem egy üvegcsét. „Ügyetlen - rikácsolta anyám -, rosszabb vagy, mint ötéves korodban!" Lehajoltam, hogy fölszedjem az üveget. Hallottam, ahogy anyám az aggodalomtól megszelídült hangon mormolja: „Legalább nem a Chloriphénol volt?" (Vagy Chloroam-

phétanol, Chloriphétinamétel, vagy valami ilyesmi.) Azt dünnyögtem, hogy bocsásson meg, és visszatettem az üveget az asztalkára. Még csak el se tört. Az éjjeliszekrény mellett állva néztem, hogyan készíti el magának a beteg az orvosságot: ajka csöndesen mozgott, miközben a sötétpiros cseppeket beleszámolta a pohárba, amelyben a víz apránként bíborszínűvé változott. Miután felhajtotta, azt mondta, hogy kicsit megéhezett, kérdezte, mit kap enni. „Tudod, hogy Clotilde nincs itthon." „Ilyenkor nincs idehaza?" Kérdezte, nem aggódom-e. „Apa, apa!" - kiabált odalent Christelle. „De igen, aggódom. Mit vársz tőlem, mit csináljak?" Megnéztem, hány óra. Már háromnegyed nyolc volt. Anyám mereven nézett, sötétbarna szeme úgy úszott a szemüvegkeret világos négyszögében, mint az esztergált fagyöngy. Gépiesen feleltem, hogy jövök már, de biztosan nem elég hangosan, mert Christelle tovább szólongatott: „Apa, apa, apa!" „Tudod, hogy sosem mondanék rosszat Clotilderól - kezdte anyám -, sok jó tulajdonsága van, ami belőled hiányzik, szegény fiam. De mégis jobban kellene figyelnie az időre. Meggondoltad..." „Egy pillanat, Christelle!" - kiáltottam a lehető legnagyobb hangerővel. Ennek az ordításnak az lett az eredménye, amire számítottam: anyám elhallgatott, mint mikor egy gyertyát elfújnak. Megkönnyebbültem, ha nyugtalanságom nem is csillapult. Váratlanul kerített hatalmába, mint mindig. Semmi sem segít: ha Clotilde elviszi a kocsit, és késik, elkerülhetetlenül eszembe jut a baleset lehetősége. Hozzá kell tennem, hogy nem az esetleges tragédiától félek a legjobban, nem attól, hogy elvesztem a társamat, akivel tíz éve élek együtt; nem is attól, hogy súlyosan megsérül, pedig még mindig gyöngéden szeretem, jóllehet minden szélsőséges szenvedély nélkül. Sokkal jobban félek a kisebb kellemetlenségek áradatától, amelyek rögtön jelentkeznének: hivatalos utánajárások, elintézendő formaságok, amelyek egy időre megbolygatnák életem rendjét. Kivel kell kapcsolatba lépnem? Milyen sorrendben? Orvossal? Kórházzal? Rendőrséggel?

Biztosítóval? Temetkezési vállalattal? És hogyan mondjam meg a dolgot a gyerekeknek, a távolabbi hozzátartozóknak? Egyszóval nem annyira a biztosan bekövetkező, de elvont fájdalom riaszt egy végzetes baleset elképzelésekor, hanem a kafkai komédia, amiben nyakig benne találnám magamat. „Mi van, fiam, álmodozol?" Valóban álmodoztam - vagyis inkább elmerültem a megszokott lidérces álmomban. Komoly erőfeszítésembe került visszatérni a valóságba. Ki kellett mennem a betegszobából, amelynek alattomosan morbid légköre kezdte átjárni a lelkemet. Gorombán odavetettem anyámnak, hogy le kell mennem, neki kell fognom a vacsorakészítésnek, míg Clotilde hazajön. Most már nem késhet soká, a gyerekek éhesek, és nagyon szépen megkérem, hagyjon egy kicsit békén; amint lehet, hozok neki valamit enni. Úgy mentem ki a szobából, mint a forgószél. A gyerekek a sötét lépcső alján álltak egy magas, sovány fiatalemberrel. A postás volt, akit jól ismertek: kedves, barátságos, mosolygós fiú, nyakába lógó hosszú hajat visel. Ez a divat nagyon elterjedt a fiatal közalkalmazottak körében, különösen a postánál és a vasútnál. Meglepett a jelenléte ilyen késői órán, azután megrémültem, mert arra gondoltam, Clotilde miatt jött. Elsápadhattam, de a félhomály feltehetőleg elrejtette zavaromat, mert Martin (sosem tudtam, ez a keresztneve vagy a vezetékneve) feje búbjára tolt sapkájához emelte két ujját, szabályos, egészséges fogait mutatva rám vigyorgott: ez a széles mosoly nem jelenthet rossz hírt. „Elnézést kérek, hogy ilyenkor zavarom, Cheerbrandt úr - mondta -, de expresszlevelet hoztam a feleségének." Úgy tett, mintha bőrtáskájába akarna nyúlni - a táska szíjon lógott a bal vállán -, de az utolsó pillanatban megállt, felegyenesedett, hátratette a kezét, mint egy rajtakapott vagy váratlanul megszidott iskolás. Dadogva magyarázkodott, hogy a szóban forgó küldemény ajánlott, és csakis a címzett saját kezébe adhatja, aláírás ellenében; ez a szabály, nem szegheti meg.

Mondtam neki, hogy a feleségem még nem jött meg, bevásárol a városban, nem bocsátanám meg magamnak, ha miatta várakoznia kellene, nem lehetne-e, hogy én... De hallani sem akart róla. Nekidőlt a lépcsőkorlátnak, árnyékba merült fiatal arca konokul, duzzogón zárkózottá vált. Még érveltem volna, elkábulva ettől a hirtelen támadt bürokratikus fanatizmustól, amire nem gondoltam volna képesnek. Ám Christophe és Christelle egyre türelmetlenebbül jelezték, menynyire éhesek, az ingemet húzkodták, követelőzésükkel majd megsiketítettek. Megvontam a vállam, valószínűleg azt morogtam Martinnak: „Nos, ha így van...'' (Talán bizonytalan mozdulattal behívtam a konyhába.) Én beléptem, villanyt gyújtottam, mivel ott is sötét volt már; a két kölyök a zakóm szélébe kapaszkodott, engem meg szelíd harag kezdett elborítani. Clotilde késése, ez a sok látogató ebben a lehetetlen időpontban, anyám nem szűnő szemrehányásai, az, hogy nekem kell elkészíteni a vacsorát (ezt különösen utálom csinálni, következésképpen reménytelenül ügyetlen is vagyok hozzá), ez sok volt, csakugyan túl sok az én nyugalomra vágyó lelkemnek, érzékeny idegeimnek, véges türelmemnek. A konyhában a lábam valami puhához ért, az öregasszony macskája volt, az asztal alá menekült, sárga szeme gonoszan meredt rám. Micsoda disznóság! Milyen igazam volt, hogy nem akartam macskát: mind hamis, buta és bosszúálló. Ez az incidens tovább növelte bennem a feszültséget (nem a vérnyomásomról van szó, hanem egy általános érzésről), egymás után többször kirántottam és bevágtam a tálaló fiókjait, a kredenc és a frigó ajtaját. Nem vettem tudomást a postásról, aki az ajtóban bizonytalankodott, sem a padra roskadt békés, kövér emberről, aki bizonyára minden mozdulatomat követte olajos szemével. Hány óra lehetett ekkor? Nyolc? Negyed kilenc? Fél kilenc? Előfordul, hogy elveszítjük az időérzékünket, ha nagyon idegesek vagyunk - ez történt velem is. Mindenesetre nem lehetett sokkal kevesebb kilencnél, mikor sikerült a gyerekeknek felszolgálnom az asztal sarkán egy-egy tányér túl sűrű, zacskós pürét és egy szelet diétás sonkát. A püré tele volt csomókkal. Tojást akartam sütni, de csak három maradt a hűtőben, ezeket meghagytam anyámnak. A gyerekek kelletlenül ettek, mert míg én a főzéssel

küszködtem, falatonként elmajszolták a parasztkenyér felét. Clotilde távollétének gondolatát szándékosan száműztem tudatom egyik hermetikusan elzárt rétegébe, lázas tevékenységgel tartva távol az éber szellemtől a szorongást; ez általában nagyon jól szokott nekem sikerülni, most is ez történt. Mikor a gyerekek végeztek hevenyészett étkezésükkel, és beszaladtak a szobájukba (a szokásos intelmek kíséretében: „Késő van, vetkőzzetek le, feküdjetek le!" - amiről előre tudtam, hogy jámbor óhaj marad), három, talán négy vagy még több látogató érkezett. Az első egy nagy növésű legény volt, biztosan egy tanyasi fiú. Borjút vezetett egy kötélen, nekem hozta. Az anyja mellett nőtt fel, jelentette ki; nagy, kék, együgyű szeme volt (természetesen a fiúnak, nem a borjúnak - bár a különbség elhanyagolható), értelmi képességei igen szerénynek tűntek. Hagytam, hogy odakösse az állatot egy gyűrűhöz a ház homlokzatán, az ebédlő két ablaka között. Erről a gyűrűről eddig egy percig sem sejtettem, hogy létezik. Azután minden ceremónia nélkül bevezettem az ebédlőbe, ahol immár teljes sötétségben az aszszony még mindig kötött. Magukra hagytam őket, és visszamentem a gáztűzhelyemhez, magamban vigyorogva, mert nem gyújtottam meg nekik a villanyt. A második látogató egy szakállas alak volt egy kosár gombával („Fenyőgombák" - jelentette ki), hacsak nem előzte meg őt kevéssel a fogatlan orvvadászféle egy nyúllal, amit a szó szoros értelmében megfojtott a dróttal. Csak néhány perc különbséggel jöhettek. Az ebédlőbe velük! (Valaki végül is felgyújthatta a villanyt.) Végezetül ott volt az az asszony - egyáltalán nem tudom, azalatt érkezett-e, míg a gyerekek ettek, kicsivel előtte vagy utána. Magas, eléggé szép, virágzó teremtés (jól konzervált negyvenes), fényes, fekete hajjal, égő szemmel, az agresszíven piros pulóver alatt szoros melltartóba fogott, telt keblekkel. A melltartó pántjai belevágtak a húsába, még a kelmén keresztül is csúnyán látszottak. Egy kissé hervadt virágcsokrot adott át, amivel nem tudtam mit kezdeni. (Végül a hűtőszekrényen kötött ki egy nescafés üvegben.) Az asszony pattogó beszédsortüzét szegezte nekem, miközben hegyes melle húsz centire lebegett tőlem. Képtelen vagyok egyetlen szót is felidézni elképesztő szónoklatából: az emeletről újra szólított anyám,

egyébként sem tudom elviselni a nőket, akik túl sokat és túl gyorsan beszélnek minden cél és érlelem nélkül. Otthagytam, beszaladtam a konyhába, némi nehézségek árán elkészítettem a betegnek a tojásokat és a maradék sonkát. Magam semmit sem ettem, de úgyis képtelen lettem volna rá: a torkom összeszorult, és az ételek látványa, miközben elkészítettem őket, meg-megújuló hányingert keltett bennem. A macska bandzsa pillantása, Martin és a kopasz férfi szeme előtt megraktam egy tálcát, tettem rá egy szeletet a híres kenyérből, meg két kis zöld körtét, amit az asztalon lévő kompótostálból zsákmányoltam. Leraktam az egészet az ágyra, a sovány testen kidomborodó takaróra. Semmit sem szólt, amikor hozzáléptem, de láttam, hogy barna szeme kimondhatatlan bizalmatlansággal nézi a tányért. Még mindig egyenes derékkal támaszkodott a párnának. Azon gondolkodtam, mit csinál, mivel üti agyon az időt két látogatásom között, mert a zöld fedelű könyvet helyrerakta, az éjjeliszekrény alsó polcára, az újsághalom tetejére. Mindig furcsállottam, hogy olyan buzgón issza a híreket ezekből a lapokból. Meggyújtotta a hagyományos körte alakú kapcsolóval működő lámpát, amely az ágya fölött a falon volt. A lámpa halvány fénye, amit a növényi ornamentikával díszített bura tompított, kísérteties, fáradt rózsaszínű ködbe burkolta, és ettől még jobban hasonlított egy porcelánbabához. Hirtelen megindított, mennyire tönkretette, menynyire megfosztotta dimenzióitól a betegség ezt a tekintélyes, erélyes asszonyt (megfosztotta a mozgás dimenziójától). Leültem az ágy szélére, a tálca mellé, ami kicsit megbillent, az egyik körte a tányér felé csúszott, helyére tettem, megtámasztva egy szelet kenyérrel. A beteg hosszan, kifürkészhetetlenül nézett, tekintetében, őszintén szólva, nem volt szemrehányás, sem anyai szeretet, sem meghatott együttérzés, de volt talán mindegyikből egy kicsi, meg más, kitapinthatatlan, rejtett érzelmek is. A gyomrom hevesen összerándult, és biztosan tudtam, hogy valóban beteg, meg fog halni még abban a hónapban vagy egy éven belül, esetleg egy nappal később, nemsokára. „Nem eszel?" - kérdeztem tőle halkan. „Tojást sonkával, szegény kisfiam... Gondolod, hogy jót tenne a májamnak?"

Azt hebegtem, hogy elnézést, a frizsider üres, teljes a felfordulás a gyerekek és a vendégek miatt. A mondat fennakadt a szoba langyos levegőjében, a gyógyszerek lebegő, édeskés illatában. „Csukd be a spalettát!" Becsuktam; az esti levegő nedves volt, úgy tűnt, hogy pici, kóválygó vízcseppek lyuggatják át: a táj tökéletes sötétségbe merült, amin semmi fény nem hatolt át. Visszaültem az ágyra, anyám egy körtét rágcsált, sovány ujjai kecsesen fogták, sokáig forgatta a gyümölcsöt minden harapás után, mintha rossz fogainak keresné a legmegfelelőbb szöget, ahonnan támadhatnak. Megkérdeztem, tényleg nem kér-e mást, nincs-e szüksége még valamire. „Lefektetted a gyerekeket?" - csak enynyit kérdezett. Azt feleltem, hogy azonnal meglesz. „Még olvasok egy kicsit, aztán próbálok aludni" mondta még. Elvettem előle a majdnem érintetlen tálcát. Ezúttal sokáig maradtam nála, és ez egyszer oldott, nosztalgiával teli, majdnem fájdalmas volt a közjáték. Mindattól lehetett, ami a levegőben lógott, úgy maradt meg bennem, most is úgy gondolok rá, mint az egyetlen békés pillanatra ezen a különös estén. Sem ő, sem én nem beszéltünk Clotilde távollétéről, sem annak esetleges jelentéséről: ez a hallgatás volt az egyetlen ésszerű módja annak, hogy túljussunk a lélekszámára oly gyilkos hegyfokon. Visszavittem a tálcát a konyhába, Martin egy széken ült, háttal a kopasznak, tekintete szórakozott volt, mégis rám mosolygott kényszeredetten, amikor elmentem mellette, és hozzáértem. Valaki felgyújtotta a folyosón a villanyt (két új buránk volt, egy a lépcső mellett, egy másik a bejáratnál), és a hosszú, négyszögű helyiség belsejében három új látogató várt az ajándékaival. Gyorsan megszabadultam tőlük, ötletszerűen a konyhába vagy az ebédlőbe vezettem őket, és bementem a gyerekekhez. Ahogy az várható volt, sem Christelle, sem Christophe nem aludt még, le sem feküdtek. Azzal sem bajlódtak, hogy levetkőzzenek. A nagy a lemezjátszója fölé hajolva egy agyonkoptatott gyermeklemezt hallgatott, amin egyetlen szót sem lehetett érteni a dalból, amit a magát harminc éve a Hófehérke előadásának szentelő énekes elnyávogott. Lányom szép szőke haja kócos tincsekben hullt a szemére. Christophe színes kockákból tornyot épített a horgolt takarón: néha az a benyomásom, kicsit visszamaradott ötéves

korához képest. „Még nem feküdtetek le? - próbáltam haragosan nézni, persze nem sikerült. Azt hiszem, azért nem, mert túl fáradt voltam, ahhoz túlságosan is visszahúzódtam a menedéket jelentő csigaházba, hogy uralkodjam a hangomon és az arckifejezésemen, kövessem érzelmeim skáláját. Nem mintha nem lettem volna mérges. Lerogytam az alsó ágyra, Christophe-éra. Lelógolt a lepedő, a takaró össze volt gyűrve az ágy végében; hogy ezek a kölykök milyen rendellenek' De mit lehet tenni? Ilyen későn már semmit. „Gyerünk, vegyetek végre pizsamát!" Időbe került, de végül is lefeküdtek. Meg kellett keresnem a hálóruhájukat egy csomó szétszórt holmi között, segítenem kellett Christophe-nak, aki még ügyetlenül bánik a cipőfűzővel és a nadrágtartóval. (Isten a tudója, én kiismerem-e köztük magamat!) Végre bedugtam őkel a takaró alá. Gyöngéden megcsókoltam Christelle-t a szája sarkán: ő a kedvencem, nem tehetek róla. Megvan az a helyzeti előnye, hogy elsőnek született, ő ébresztette fel bennem az apai ösztönt - és milyen tündéri kisbaba volt! Christophe három évvel később jött, neki csekély érdeklődés jár ki. A fiúk egyébként nem is várhatnak annyi dédelgetést, legalábbis az apjuktól nem, mint a lányok: egy fiút keményen kell nevelni, apjuknak úgy kell kovácsolnia jellemüket, hogy nélkülözze a hevességet és a puhányságot; lehetőleg példaképpé kell válnia, akihez a fiú majd magától akar hasonulni. Megveregettem Christophe vállát, és így szóltam: „Rajta, emberke, aludj el gyorsan!" Behúztam magam mögött az ajtót, de nem csuktam be egészen. Magammal vittem a két gyerek képét, ahogy a képeskönyv olvasásába mélyednek, öt percig a kicsi, tízig a nagy, megvilágítja őket az ágytámlára rögzített kis kék, pihentető fényű lám-

pa. Ők sem említették anyjuk hazatérését, elfogadtuk a távollétét. A folyosón újabb látogatót találtam, a ládán ülő, mozdulatlan öregasszonyt szemlélte; átvettem az ajándékát, távolról a konyhaajtóra mutattam. Körülbelül éjfélig (megvallom, eszembe se jutott az órára nézni) még tíz-tizenkét személy bukkant föl az éjszakából. Kevés szó hangzott el, megtöltötték az ebédlőt, a folyosót, a konyhát, ahol gyorsan elfogytak az ülőhelyek, így volt, aki állva maradt, vagy leült a földre, ki-ki kora és társadalmi hovatartozása szerint. Átvettem az ajándékaikat, letettem az asztalra: egy régi ébresztőórát, egy kiló vagy tán valamivel több újkrumplit, egy nagyon szép, piros-zöld hímzésű, múlt századi parasztblúzt, egy kosárban három lármás kutyakölyköt, egy liter saját termésű bort, egy frissen olajozott elöltöltős puskái az első világháború idejéből, egy XVIII. századi poháralátétet, egy egész rekesznyi felcímkézett lekvárt, egy fényképalbumot, egy spirituszban eltett viperát, egy szúrágta nyelű fejszét és még egy-két dolgot, amikre nem emlékszem. A menetet egy félénk, fiatal pár zárta; azonnal rokonszenvet ébresztettek bennem. A férfi inkább zömök alkatú, vörösesszőke haja rövidre vágva, piros arca egészségről árulkodott. A nő vékony, sápadt, barna arca szomorú és lágy, mint egyes spanyol pietáké. Számomra első perctől „a szerelmesek" voltak. „Nem volt időnk, nem hoztunk semmit. De fogadja el ezt." - Egy szép kerek követ nyújtott felém, szürkével erezett rózsaszínű kavics volt, semmi kétség, egy folyó medrében találták. A lány lekapott törékeny nyakáról egy gyöngysort, s miközben felém nyújtotta, sötét, fátyolos szemével könyörögve nézett. „Kérem, nem kellene..." - próbáltam tiltakozni. De a kezembe nyomták

ajándékaikat, ujjaim akaratlanul is köréjük zárultak. „Tele van a ház. Önök talán fáradtak; lepihenhetnének egy kicsit a szobámban, a lépcsőtől balra az első ajtó..." Fölmentek, összeölelkezve. Többen, akik az előtérben várakoztak, szemükkel követték őket, talán irigykedve. Nem tudom egyébként, miért engedtem fel ezt a kettőt az emeletre, míg a többieket a földszinten tartottam. Megmagyarázhatatlanul boldoggá tett, hogy a bizalomnak ezt a kivételes jelét tanúsíthattam irántuk. Aztán egy időre kimentem a levegőre. A nappal enyhesége után meglepett, milyen hűvös az éjszaka, s mennyire nedves: a levegőben szinte anyagtalanul finom eső szitáit, ráült a bőrömre, egy idő után hidegnek és nyúlósnak éreztem. Az éjszakai égbolt felhőkbe burkolózott, egyetlen csillagot sem lehetett látni. Még különösebb volt (ezt már anyám ablakából is felfedeztem), hogy a domboldalon semmilyen emberi jelenlétre utaló fény nem látszott, a völgy mélyén sem, amely teljesen elmerült a sötétségben. Talán mindenki aludt már, de a sötétség áthatolhatatlanságában mégis volt valami fenyegető. Visszafordultam a ház felé, amelytől vagy húsz méterre eltávolodtam; minden ablak világos volt, szikráztak az éjszakában, mint egy kivilágított sétahajó egy antracitszínű tengeren, egy megdermedt, hatalmas hullám tetején. Ez az otthonos látvány, amelynek biztonságot kellett volna sugároznia, növelte bennem a feszültséget, azt az idegességet, ami hatalmába kerített. Azzal tetszelegtem magamnak, hogy gondolatban felidéztem mindazokat, akik elárasztották a házamat, és ott is maradtak, mozdulatlanul, némán, békésen, diszkréten, alázatosan összezsúfolva, mint a Marx fivérek egyik régi filmjében a hajó utasai egyetlen kabinban. A film címét már elfelejtettem. Felidéztem az időtől barázdált arcú földművest fehér atlétatrikóban, a piros arcú, sebes térdű kislányt, a katonasapkás, sovány félkezűt, az óriást, akit szinte körülfolyt a hasa, a két ötvenes nővért overallban, rózsaszín virágos blúzban, a lányosan hosszú hajú, szőke fiúcskát, a nyugtalan nagyanyót, aki trágyaszagot áraszt, az útkaparót, a földmérőt, az elektromos művek alkalmazottját, a hentest, a kocsmárost és még egyet-kettőt, akiknek a foglalkozására képtelen voltam visszaemlékezni, mint ahogy a legtöbbjüket nem tudtam kapcsolatba hozni az ajándékával.

Az emberi nehézkesség, amiről éreztem, hogy lesben áll, fogalmam sem volt, mire várva, mit remélve, mitől félve, a ház felé vonzott. Feltámadt a szél is, az éjszaka mélyéből rosszindulatúan rám zúdítva a levegőben lebegő esőcseppeket. Reszkettem, a homlokom, a tarkóm, a karom vizes volt, az ingemet vékony vízhártya borította, kellemetlenül a testemhez tapasztva. Mikor átléptem a küszöböt, a szél süvöltésén át apró, futó lábak bizonytalan dobogását hallottam. Megfordultam; egy szánalmas, sánta, hajlott hátú, formátlan, piszkos, torzonborz lényt láttam magam mögött, egyikét a társadalom peremén szorultaknak, akiket néha nehéz undor és visszatetszés nélkül szemlélni. Felemelte nagy fejét, és megpillantottam felemás színű szemét. Nem lehetett magasabb egy méter húsz centinél, hatalmas, aránytalan lábán ódivatú faklumpát hordott. Megpróbált mondani valamit, de nyáladzó száját csak érthetetlen, összefolyó hangok hagyták el. Egy döglött kígyót nyújtott felém. Ez volt az ajándéka. A farkánál fogtam meg az állatot, a törpét befelé tereltem, kezemet atyaian helyezve púpos hátára. Amint belépett, lekuporodott a földre, karját térde köré fonta. Becsuktam az ajtót, a zár nyelve hangosan kattant. Tudtam, hogy a gnóm zárja a sort, ő a lánc utolsó szeme, ez után a vakarcs után már senki sem jöhet. Végigmentem a folyosón, nehézkesen kapaszkodtam föl a lépcsőn. Éreztem, hogy tekintetek követnek, belém kapaszkodnak. Érzékeltem nyúlós nyomukat a nyakamon és a gerincemen, olyanok, mint a piócák, a medúzák, a meztelencsigák, az osztrigák. De könnyű volt nem vennem tudomást róla, a fáradtság hirtelen elborította fájó testemet: a túl nagy erőfeszítés, a túl sok jövés-menés eredménye. Már csak egyetlen vágyam volt: elnyúlni az ágyamon (azt hiszem, abban a percben nem jutott eszembe, hogy a szobámban a szerelmesek vannak), elnyúlni az ágyamon, és ellenállás nélkül átadni magam a mindent elborító álmosságnak. A panaszos hang anyám szobájából eltérített szándékomtól. Még mindig résnyire nyitott ajtajából rózsaszín fénycsík látszott, tehát nem alszik. „Nem alszol?" - kérdeztem az ajtóból. Abban a percben azt hittem, nincs a szobájában. Csak közelebb lépve láttam, hogy oldalára fordulva, derékig kilóg az ágyból az ajtóval ellentétes oldalon. Hozzáfutottam, rettegéssel a szívemben.

próbáltam kicsit mozgatni a lábam, hogy a vérkeringésem helyreálljon. Anyám nem mozdult, Francia SF-író, 1937-ben született. Mivel iskolái el- nem hallottam a lélegzését; vagy úgy aludt, mint végzését megakadályozta a második világháború, egy virág, vagy meghalt. Nagyon erőt kellett venfiatalon dolgozni kezdett. Később képzőművészetet nem magamon, hogy fel tudjak állni, és amikor tanult, majd tanított. 1968-ban közölte le egy magazin már talpon voltam, elszédültem, apró, szikrázó az első novelláját, és egy év múlva már főállású író (és fények robbantak a fejem körül a levegőben. A vér újságíró) volt. Bemutatkozó regénye, a Les Hommes- gyorsan áramlott a lábamba, egy ideig majdnem machines contre Gandahar (1969) juttatta világhírhez, elviselhetetlen volt a bizsergő fájdalom. Azután bár nem azonnal. Csaknem 20 évet kellett várnia, ek- lassan alábbhagyott, az első lépések még gyötkor készített ugyanis filmet a történetből René Laloux relmesek voltak. Kimentem a szobából, ahol még animációs rendező, és ez még Amerikába is eljutott mindig égett a rózsaszín lámpa. Úgy éreztem, ízü(többek közt Asimov által átírva). leteimben rozsdás golyók súrlódnak egymáshoz. A lépcső deszkái recsegtek a lépteim alatt, alján, farkát a lába köré tekerve ott ült a macska, enA karomba kaptam, könnyű volt, mint egy deszgem nézett. Mikor elmentem mellette, nyávogott ka. Ahogy tudtam, nekitámasztottam a párnáegyet, könnyedén bele is rúgtam. nak, segítettem megigazítani orrán a szemüveget, amelynek egyik szára lecsúszott a füléről, ősz hajA konyha és a folyosó üres volt, a villanyt valatincsek lógtak a nyakába, szánalmasabb látványt ki leoltotta. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, friss nyújtott, mint addig bármikor. Egyfolytában levegő áradt be rajta, és krétaszínű fény, amely nyögött, míg körülötte foglalatoskodtam. „Fáj vaúgy vonzott, mint egy ostoba rovart a gyertyalamid? Rosszul érzed magad? Szükséged van valaláng. Senki sem volt a gyerekszobában, sem az mire?" Olyan erővel ragadta meg a karom, amire ebédlőben. Mindenki odakint állt, amint kilépnem gondoltam képesnek, barna szeme úgy hatolt tem a házból, megláttam őket. az enyémbe, mint egy elektromos fúró. „Félek, Mind kint voltak, a ház homlokzatával szemClovis" - mondta egyszerűen. Nem tudtam mit ben sorakoztak fel. Háttal álltak, a látóhatárt felelni, talán mert a lelkem mélyén bennem is hakémlelték. Félretoltam őket, néhány lépéssel kösonló, bizonytalan, irracionális félelem bujkált. zelebb mentem. Christelle és Christophe kilépett Mellette maradtam, meg sem próbáltam kiszabaa csoportból, mellém álltak. Megfogtam puha dítani a karomat, amibe elszántan kapaszkodott. gyermekkezüket, amely meleget, védelmet keresTöbbször mondta, hogy fél, de egyre halkabban, a ve simult az enyémhez. végén már csak mormolás hallatszott, amit nyöÉn is a horizontot néztem. Ekkor értettem meg, gések szakítottak meg. Mikor elhallgatott, halhogy ezek az emberek, akiket valami homályos lottam, hogy a szél rohamokban támad a csöndes ösztön figyelmeztetett, miért hozzám jöttek meház falának. A derekamba belemart a fáradtság nedékért, vendégszeretetemet apró, naiv, a mene(rosszul tűröm a későig fönnmaradást), lassan külés pillanatában összekapkodott ajándékokkal elnehezedtem az ágyon, fejem olykor a szédület viszonozva. Rájöttem, kizárólag a ház elhelyezmélységeibe merült, óvatosan leültem a földre, kedésének köszönhetem a megtiszteltetést, hogy bal karomba még mindig gépiesen kapaszkodott vállalhattam egy új Noé szerepét egy mozdulatlan anyám. Fölhúzott lábam nekitámasztottam az bárka kapitányaként. (A ház úgy állt a domb teágynak, arcom beletemettem a savanyú tej- és tején, mintha egy tojás csúcsán helyezkedne el.) tisztítószerszagú, barna takaróba. Körülöttem Az eget hosszú, szürke fellegek borították, angyalok szálltak a lámpa rózsaszínű fényében, metsző hideg áradt fentről, összehúzta a bőrömet. áttetsző szárnyuk nesztelenül verdesett az áporoA gyermekekkel az oldalamon még vagy tíz médott levegőben. Angyalok vagy éjjeli lepkék. tert mentem előre, míg a világot elborító víz nyaldosni nem kezdte a lábam. Mikor kinyitottam a szemem, fájt a tarkóm, nem éreztem a lábamat. Kinyitottam görcsösen ökölbe szorított kezemet, a vállam sajgott; megSzirányiné Pálffy Gabriella fordítása JEAN-PIERRE ANDREVON