KISEBBSÉGEK KULTÚRÁJA
232
Hazai délszláv nyelvû urbáriumok Udvari István: A Mária Terézia-féle úrbérrendezés forrásai magyarországi délszláv népek nyelvén I. Nyomtatványok. Az elõszót írta Nyomárkay István. Nyíregyháza, Nyíregyházi Fõiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke, 2003. 326 p. (= Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae 2.)
Udvari István legújabb könyve fordulatot jelent a szerzõ már eddig is rendkívül gazdag életmûvében. A korábban elsõsorban ruszin filológusként ismert szerzõ érdeklõdése most a hazai délszláv népek XVIII. századi nyelvi emlékei felé fordult. Ha a kutatásba bevont nyelvek és nyelvváltozatok tekintetében valóban új területre lépett is a szerzõ, a most érdeklõdési körébe került nyelvemlékek tematikailag szervesen kapcsolódnak a Mária Terézia korabeli úrbérrendezés korábban szlovák és ruszin nyelvû anyagon vizsgált történetéhez.* A Mária Terézia-féle úrbérrendezés társadalomtörténeti jelentõségén túl mûvelõdéstörténeti szempontból is jelentõs esemény volt, mivel – amint erre Nyomárkay István is rámutat elõszavában (7. p.) – a közoktatás szabályozásához hasonlóan az úrbéri viszonyok szabályozása során is szerephez jutottak a soknemzetiségû Habsburg-monarchia helyi nyelvei, mégpedig hivatalos iratokban, ami megkövetelte bizonyos fokú egységesítésüket és a hivatalos nyelvnek (latin) való megfeleltetésüket. Így aztán ezek a korántsem irodalmi jellegû iratok fontos forrássá lépnek elõ a történelmi Magyarország korabeli irodalmi (standard) nyelveinek a vonatkozásában. A bevezetõben (8–10. p.) a szerzõ utal arra, hogy a saját nyelv használatát a királyi pátens (1766) azzal indokolja, hogy senki se hivatkozhasson nyelvi nehézségekre a végrehajtás során. A „Magyarország – Európa kicsinyben” címû fejezet (11–13. p.) megvilágítja az ország nyelvi sokszínûségét, ami az úrbérrendezés során keletkezett dokumentumokban is tükrözõdik, s ezáltal ezek értékes forrásul szolgálnak az érintett nyelvek történeti szempontú kutatása számára is. Az úrbérrendezésre vonatkozó általános információk (13–17. p.) után a szerzõ részletesebben is kitér az ügy nyelvészeti vonatkozásaira (17–20. p.). Az ezt követõ fejezetekben maguk az Udvari István levéltári kutatásai során feltárt nyelvemlékek következnek a szükséges tárgyi és nyelvi kommentárokkal. Az úrbéri pátensek (20–36. p.) közül elsõként az 1766. április 26-i pátens kaj-horvát nyelvû szövegét olvashatjuk átiratban és fakszimilében, majd az 1766. június 14-i pátens három i-zõ štohorvát változata következik. Hasonlóképpen lefordították az ország különbözõ nyelveire az úgynevezett általános tiltó pontokat, amelyekben Mária Terézia rendeletileg tiltotta el a földesurakat a jobbágyok sorsát nehezítõ visszaélésektõl. Ezek közül egy kajhorvát/szlovén és egy što-horvát nyelvût olvashatunk a következõ fejezetben (37–54. p.) átiratban, illetve több változatot fakszimilében is. A könyv legterjedelmesebb részét (55–258. p.) természetesen a nyomtatott urbárium és mellékletei délszláv nyelvû változatainak bemutatása teszi ki. A szerzõ tizenegy különbözõ délszláv nyelvû nyomtatott urbáriumot azonosított. A szövegek tanulmányozása nyelvészeti szempontból rendkívül tanulságos már csak azért is, mert a korabeli nyelvi
* Vö. Udvari István: A Mária Terézia korabeli úrbérrendezés szlovák nyelvû kéziratos forrásai: Szepes és Zemplén vármegyék. Nyíregyháza, 1996 (= Vasvári Pál Társaság Füzetei 15); Udvarì,Ìštvan: Rusyns’ki žerela urbarskoïreformy Marìï Terezìï – A Mária Terézia-féle úrbérrendezés ruszin nyelvû forrásai. Nyíregyháza 1999 (= Studia Ukrainica et Rusinica Nyíregyháziensia 6).
standardok különböztek a maiaktól. A tizenegy változat között a szerzõ meghatározása szerint van két szlovén/horvát, négy kaj-horvát, két tengermelléki ije-zõ što-horvát, két szlavóniai i-zõ što-horvát és egy latin betûs horvát/szerb nyelvû. Amint a szerzõ is felhívja rá a figyelmet, a közreadott anyag segítségével öt XVIII. századi hazai délszláv regionális nyelvi standard (a Rába-menti szlovén, a kaj-horvát, kétféle što-horvát és a latin betûs szerb) tanulmányozható azonos idõszakból származó azonos tartalmú anyagon. Minden változatban közös, hogy helyesírásukat a korabeli magyar helyesírás nagyban befolyásolta, elsõsorban a mássalhangzók jelölése terén, pl. a c hang jelölésére szinte minden változatban a korabeli magyar helyesírásban is szokásos cz vagy tz betûkapcsolatot használják, a d hangot – dj, gi, gj stb. mellett – több változatban gyakran magyar mintára a gy betûkombinációval jelölik, s egyáltalán az y-t használják „diakritikus betûként” sok helyütt a ly, ny, ty kapcsolatokban a hasonlóan jelölt magyar mássalhangzók analógiájára. A magyaron kívül természetesen a különbözõ vidékeken más nyelvek (német, olasz) is hatottak a helyesírásra. A magyar hatás a szókincsben is tetten érhetõ. Igen szemléletes a szókincs jellegzetes elemeit összehasonlító táblázat (259–271. p.), amelyben az urbáriumban elõforduló fontosabb terminusok az öt délszláv standard nyelvváltozaton a magyarral összevetve tanulmányozható. A kötet mellékletében (276–287. p.) a szerzõ közöl egy eddig ismeretlen ruszin nyelvû iratot is, amely tematikailag ugyan idetartozik, de nyelvi szempontból nem, ráadásul e rész metanyelve is ruszin, aminek következtében egy kissé kilóg a sorból. Feltételezem, hogy az új felfedezés pátosza – meg persze rutenisztikai indíttatása – késztette a szerzõt arra, hogy ezt az anyagot is fölvegye ebbe a könyvbe, noha nem illeszkedik szervesen a délszláv témába. A kötetet részletes angol nyelvû rezümé és tartalomjegyzék (289–326. p.) zárja. Úttörõ munka Udvari Istvánnak ez a kötete (is). Az illetékes szaktudományok (történelem, nyelvészet) mûvelõin kívül hazai délszláv kisebbségeink szellemi munkásainak is figyelmébe ajánlható. Zoltán András
A Kárpátaljai Tudományos Társaság (1941–1944) kiadványai Kapral’, M.: Pudkarpats’koe ob©estvo nauk. Publikacìï: 1941–1944. – Káprály M.: Kárpátaljai Tudományos Társaság. Kiadványok: 1941–1944. Speredslovo i redakcìâ Ìštvana Udvarì. Užgorod, PolìPrìnt, 2002. 172 p.
A Kárpátaljai Tudományos Társaság (KTT) 1941. január 26-án Ungváron alakult meg társadalmi szervezetként az akkor ismét Magyarországhoz tartozó Kárpátalján „a kárpátaljai és rutén népi kulturális érdekek és értékek tudományos szolgálatára és védelmére” a magyar állam hathatós anyagi és szervezeti támogatásával. A 35 tagú társaság elsõ elnökéül az országosan ismert kiváló történészt, a ruszin származású Hodinka Antalt választották, ügyvezetõ igazgatója pedig Harajda János lett. A társaság igen eredményes és sokrétû munkája folyóiratokban és könyvekben öltött testet. Amint arra Udvari István is rámutat ruszin (4–5. p.) és magyar (6–7. p.) nyelvû elõszavában, a szovjet idõkben a már korábban, a magyar fennhatóság alatt is mûködõ tudósok többségét meghurcolták, mûveik tilalmas olvasmányokká váltak, ezért rendkívül értékes munkát végzett Káprály Mihály azzal, hogy elkészítette és e kötetben közreadta a KTT kiadványainak teljes bibliográfiáját.
233
KISEBBSÉGEK KULTÚRÁJA
234
Káprály Mihály ruszin nyelvû bevezetõ tanulmányában kitér arra, hogy 1939 és 1944 között Kárpátalján több mint húsz, változatos tartalmú, ruszin, magyar és orosz nyelvû újság és folyóirat jelent meg számos egyéb, nem rendszeresen megjelenõ idõszakos kiadvány mellett. A csehszlovák idõszakban az orosz nyelvet favorizáló russzofil és az ukrán nyelv használatáért síkra szálló ukrainofil irányzat harca uralta a kárpátaljai értelmiségi közvéleményt, most egy harmadik erõ, a helyi ruszin nép nyelvi és kulturális önállósága mellett lándzsát törõ ruszinofil irányzat került elõtérbe, amely Kozma Miklós kormányzói biztos személyén keresztül a hivatalos magyar politika támogatását is élvezte. A russzofilok ezt az irányzatot azért kárhoztatták, mert azt szerintük csak egy lépés választotta el az általuk annyira gyûlölt ukránpártiságtól, míg az ukrainofilek a magyarosítás eszközét látták benne. Ennek ellenére és a háborús idõk dacára Ivan Harajda irányításával hatalmas nemzetépítõ munka folyt a ruszinok körében, amelybõl a KTT kiadványai révén komolyan kivette a maga részét. A kiadványok magyar és ruszin nyelvûek voltak, „mert a cél nem csak az, hogy a rutén nyelv kultiváltassék, hanem az is, hogy a mûvelt magyar közönség értesülve lehessen Kárpátalja mûvelõdési törekvéseirõl, és figyelemmel és szeretettel tudja kísérni a rutén nép kulturális munkáját” (Kozma Miklós beszédébõl, 148. p.). A KTT három periodikát adott ki. A Zorja – Hajnal tudományos folyóirat volt, amelynek minden anyagát három nyelvû rezümé tett hozzáférhetõvé a szélesebb szakmai közönség számára (ha a tanulmány ruszinul jelent meg, akkor magyar, német és francia nyelvû tartalmi összefoglalás kísérte). Három évfolyama jelent meg négy darabban (1941/1–2, 1942/1–2 és 3–4, 1943/1–4). A Literaturna Nedelâ (Irodalmi Vasárnap) címû irodalmi lap havi két alkalommal jelent meg, így a két teljes évben (1942 és 1943) 24–24, 1941-ben 16, 1944-ben pedig 20 számot sikerült kiadni. A Rus’ka Molodež’ (Rutén Ifjúság) a diákságnak szólt, irodalmi és népszerû tudományos anyagokat tartalmazott, máig jelentõsek a helyi folklórral foglalkozó írásai. Havi rendszerességgel jelent meg, tanévenként 10 száma volt (még az 1944/45. tanévben is megjelent egy száma). A KTT minden évben kiadta a maga kalendáriumát, amely nagy népszerûségnek örvendett nemcsak Kárpátalján, hanem a bácskai ruszinok között is, akik most rövid idõre egy államba kerültek a kárpátaljaiakkal. A kalendáriumokhoz külön bácskai ruszin nyelvû melléklet is készült (Kárpátalján többnyire enélkül terjesztették a példányokat). A periodikák és a kalendáriumok mellett a KTT könyvkiadással is foglalkozott. Az alig több mint három év alatt a Tudományos és Irodalmi Könyvtár elnevezésû sorozatban 42, a Népkönyvtárban 32, a Gyermekkönyvtárban 12, az Iskolai Könyvtárban 3, sorozaton kívül további 3 kötet jelent meg. E termés áttekintése után Káprály jogosan állapítja meg, hogy „a ruszin irodalmi nyelv funkcionálásának és fejlõdésének e rövid korszaka a KTT idején a nehéz háborús idõk ellenére a legsikeresebbnek tekinthetõ azóta, hogy a XVIII. század második felében elõször próbálták meg céltudatosan irodalmi nyelvként használni” (22. p.). A továbbiakban a szerzõ az említett folyóiratok teljes repertóriumát és az önálló kiadványok bibliográfiáját adja összesen 1521 tételben (25–122. p.). A bibliográfiában való eligazodást név- (123–134. p.) és álnévmutató (135–137. p.) könnyíti meg. Igen hasznos megoldás, hogy a szerzõ közreadja a folyóiratok szerkesztõi beköszöntõit, illetve a szerkesztõi célkitûzéseket bemutató dokumentumokat (138–161. p.). A Zorja–Hajnal tudatosan vállalt soknyelvûségének hagyományát követve Káprály ruszin nyelvû könyvét magyar (162–163. p.), ukrán (164. p.), német (166–167. p.) és orosz (168–169. p.) nyelvû rezümé zárja. A bibliográfiát lapozgatva és a névmutatókat böngészve sok olyan szerzõre bukkanunk, akik nem csupán helyi szinten jelentõsek. Számos érdekességgel is szolgál a kötet.
Kiderül belõle például, hogy Baleczky Emil (1919–1981), a késõbbi jeles budapesti szlavista – és ebben a minõségében e sorok írójának tanítómestere – korántsem csak tudományos munkákat publikált ezekben az években, hanem – többnyire O. Vesak álnéven – lírai költeményeket is. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Káprály Mihály ezzel a könyvével nem csak a ruszin mûvelõdési hagyományok egyik legfontosabb korszakát mutatta fel, hanem a magyar mûvelõdéstörténet számára is kiváló szolgálatot tett. Zoltán András
Mai házasságkötés egy bánáti szlovák faluban Stolièná, Rastislava: Súèasná podoba svadby v obci Jánošík v Juhoslávii. = Slovenský národopis, 50. roè. 2002. 1. no. 79–85. p.
A dél-európai szlovák kisebbségek hagyományos kultúráját feltáró VEGA-projekt keretében került sor a bánáti szlovák Jánošík falu mai házasságkötési szokásainak feltárására. A helyszín kiválasztását indokolta, hogy a falu viszonylag zárt, s így kevésbé és csak újabban érintik a hagyományos szokásokat elsorvasztó változások. Jánošík szlovák falut magyar telepesek alapították gróf Sándor Fülöp salétrom-kitermelõ bérlõiként 1810-ben. Ekkor Sándorfalvának hívták. 1823-ban Nyitra és Nógrád megyébõl evangélikus szlovákok is megtelepedtek a faluban, akiket 1841-ben – másodlagos áttelepüléssel Romániából – katolikus szlovákok követtek. A századfordulón kb. ezer fõs településbõl lassan elköltöztek a magyarok, úgyhogy 1921-re már majdnem tisztán szlovák falu lett belõle. Ekkor Slovenský Alexandrovacnak nevezték, 1947-ben lett Jánošík. A falu szocialista modernizációja a 60-as és 80-as évek között ment végbe. A házasságkötés a faluban a legfontosabb szertartások egyike volt és maradt. Az esküvõk napja a szombat (korábban szerda vagy csütörtök volt). Két-két võfély járja a falut, és a népet pálinkával kínálja. A 200 fõs lagzi egyáltalán nem ritkaság. Pénteken hordják össze a két lakodalmas házba a másnapi ételt-italt vagy annak nyersanyagát. A szombati lakodalmi ebéd mind a võlegény, mind a menyasszony otthonában egyforma ételekbõl áll. A menü: tyúkhúsleves grízgaluskával, fõtt tyúkhús paradicsom mártással és rizzsel (macsanka), rántott csirke dinsztelt burgonyával és fõtt aszaltszilvával, rántott sertéskaraj kenyérrel és káposzta salátával, édességek. Aperitifként pálinkával koccintanak, közben bort vagy inkább sört isznak (ez újabb divat). Minden fogás elõtt a võfély (aki nõ is lehet) rigmussal kedveskedik. Ebéd után a menyasszony võfélyei – rigmus kíséretében – egy tollat adnak át a võlegénynek, majd a községházára indul a menet a võlegény otthonából. Ott már a menyasszony és lakodalmas népe vár rá. A polgári esküvõ után következik a templomi, ahonnan az ifjú pár mindkét tagja saját otthonába megy vissza. Ezt követõen a võlegény násznagya a násznép (az anyós) ajándékozó kíséretében elmegy a menyasszonyért, majd a „kétoldali” társaság egyesülve a võlegény házába indul nagy hejehujával. A menyaszszony násznagya karácsonyfa-szerûen feldíszített zöld fácskát tart a kezében és rigmussal köszönt. Megint ajándékozásra kerül sor, minek utána leülnek vacsorázni. Általában (új divatként) szármát (káposztalevélbe burkolt darált húst és paradicsommártást), valamint csuftát (fasírtot) szolgálnak fel. Az édességek asztalra tétele után kezdõdik a tánc. 1995ig a falunak saját tamburásai voltak, olykor pedig a szomszéd falu magyar fúvósai szolgáltatták a talpalávalót. Mostanában a gépzene járja.
235
KISEBBSÉGEK KULTÚRÁJA
Zeneszünetben a lagzi fõzõasszonyai gyûjtenek a maguk számára, bepólyázott kezükre mutatván: leforráztuk a kezünket. Éjfél tájban a menyasszony fõkötõ alá kerülését megelõzõen három gyertyát tartva a menyasszony võfélye táncot jár, és az elvesztett pártáról énekel. A menyasszonyi csokrot a lányok közé dobja, hogy mielõbb õk is férjhez menjenek. Mihelyst befejezte, a menyasszonyt egy másik szobába vezetik, ahol szalagos fõkötõt kap. A menyasszony az anyós ajándékozta ruhába öltözik át. Következik (az újabban mindinkább) pénzért vagy (az öregek szokása szerinti) ajándékért járt menyaszszonytánc, amelynek végeztével az ifjú pár eltávozik. A menyasszonyt közben hátba veregetik, hogy fiút szûljön majd. A násznép táncol tovább, hajnal felé pedig „gácsérezni” kezd, ami utalás a nászra. A kulturáltabb családoknál rendszerint eltekintenek ettõl. Egy hétre rá vasárnap az ifiasszony rokonsága az ifjú férj otthonában, majd további egy hét múlva az ifjú férj rokonsága az ifiasszony családjánál ebédel, ahol – többek között – elfogyasztják a lagzi maradékait. A szerzõ többször megemlíti, hogy az esküvõi „koreográfia” bizonyos pontjain az elmúlt egy-két évtizedben kisebb-nagyobb módosulások mentek végbe. Ennek ellenére mindmáig fennmaradt a szertartásrend java része. Különösen örvendetes, hogy ma is „élnek” a régi rigmusok, versek és énekek, holott többségük eleddig nem is volt lejegyezve. Kétségtelen, hogy ez a hagyomány a nyelv mellett a Jánošíkban élõ szlovákok legfontosabb nemzetazonosító tulajdona. Futala Tibor
Viliam Figuš-Bystrý (1875–1937) szlovák zeneszerzõ etnikai tudatának alakulása Šípka, Miloš: Etnické povedomie hornouhorského intellektuála. = Slovenský národopis, 50. roè. 2002. 2. no. 201–208. p.
236
Egyes zenetörténészek rendületlenül törekszenek arra, hogy Viliam Figuš-Bystrýt életének a történeti Magyarországon töltött szakaszában is töretlen szlováknak állítsák be. 2000-ben még konferenciát is rendeztek ennek bizonyítására. A dolog azonban nem ilyen egyszerû és egyértelmû. Errõl Figuš-Bystrý 1889. augusztus 28-tól vezetett naplója vall, amelyet a szerzõ magyar nyelven írt. Figuš-Bystrý Besztercebányán szlovák családban született: apja jónevû szíjgyártómester volt. Szlovák tannyelvû evangélikus elemibe járt, ahol a német nyelv alapjait is elsajátította. Apja, tudván, hogy azokban az idõkben csak magyarul lehet érvényesülni, Pásztóra küldte a magyar nyelv elsajátítására. Elvégezvén a besztercebányai tanítóképzõt, elsõ állomáshelye Pilis község lett (1892), majd 1904-ig 26 pályázatot írt jobban fizetõ tanítói állások elnyerésére, de csak számos faluban eltöltött rövid idejû tanítóskodása után sikerült szülõvárosában, az akkor fõleg német–magyar nyelvû Besztercebányán tanítói álláshoz jutnia. Közben családot alapított, s lassan-lassan zeneszerzõként is ismerni kezdték. Elõbb magyar nyelvû verseket zenésített meg, késõbb szlovák népzenei motívumok szõtték át mûveit. Nagy sikert ért el Liptószentmiklóson Hvizdoslav szövegére írt kantátájával, amellyel az ottani énekkar alapításának 10. évfordulóját ünnepelték. Ekkor szerepelt elõször Bystrý néven, amelyet késõbb eredeti nevébe integrált. Naplója tanúsítja: Figuš-Bystrý életének egyes szakaszait sokkal inkább a jólét felé törekvés határozta meg, mint az etnikai tudattal kapcsolatos állásfoglalások megfogalmazása.
Ennek ellenére a napló különféle helyein tetemes mennyiségû olyan megjegyzés található, amelybõl egyértelmûen kitûnik, hogy Figuš-Bystrý, bár szlovák származását és anyanyelvét sohasem tagadta le, igencsak kedvében járt az akkori magyarító kurzusnak, s abban az értelemben magyarnak vallotta magát, mint Magyarország állampolgára. A magyar nyelvet szükségszerûen „lingua francának” értelmezte, s tulajdonképpen fel volt háborodva azon, aki ezt nem látta be. Hungarus etnikai tudatát tiszta szlovák környezetben is megõrizte-ápolta, ami olykor „hõsies” magatartás volt, mivel minden principálisa, felesége és annak családja öntudatos szlováknak tartotta magát. Figuš-Bystrý szívesen titulálta pánszlávoknak ezt az elöljárói és rokoni kört. „Szlovákabb” belátásra Bosznia annektálása, liptószentmiklósi kantáta-sikere és a világháború kitörése késztette. És bizonyára hatottak rá a szlovák közélet nevesebb képviselõi is, akikkel felesége révén került kapcsolatba. Eközben azonban felettébb óvatos volt: félt attól, hogy elõbb-utóbb õt is pánszlávizmusban marasztalják el. A „prevrat”, azaz Csehszlovákia megalakulásához vezetõ államfordulat forgatagában nagyon fürgén sorolta be magát az újonnan alakuló elitbe. 1920-ban konzervatóriumi tanárrá nevezik ki. Ekkorra etnikai azonosságtudata szlovákká alakult, és fokozatosan a szlovák autonomizmus hívévé vált. Ennek groteszk megnyilvánulása, hogy 1928-ban a Gyömbéren megnyílt turistaházban földhöz vágta azt az emlékkönyvet, amelyet Prágából a Csehszlovák Turisták Központja ajándékozott, mégpedig cseh nyelvû dedikációval, az intézménynek. Az ügyet a sajtó felfújta, ami nem használt Figuš-Bystrý további karrierjének. Meglehet, hogy emiatt sorolták be õt a prevrat elõtt a „langyos” hazafiak csoportjába. Futala Tibor
237