Haza az ünnepekre C&B NOVELLA Rajongói fordítás

1

JEANIENE FROST Haza az ünnepekre C&B NOVELLA

Rajongói fordítás

2

Fordították: Huncut Angyal Reni Gyíktojás

Javította: Negra

Könyvrajongók 2012.

3

Egy (Huncut Angyal)

A

z órámra pillantottam. Tíz perc múlva éjfél. A vámpír hamarosan visszatér, és a gondos előkészületek hosszú órái ellenére sem leszek kész. A szellem feje felbukkant a falon keresztül, a testének többi részét elfedte a faborítás. Tett egy fürkésző pillantást a szobában, és homlokráncolás jelent meg áttetsző ábrázatán. – Nem tudod megcsinálni. Óvatosan rántottam meg a huzalt a lyukon keresztül, amit a mennyezetbe fúrtam, hogy ne billentsem túlságosan oldalra a súlyomat, és nehogy leesek a létráról, amin egyensúlyoztam. Fabiannak igaza volt, de nem voltam hajlandó elismerni a vereséget. – Amikor feljön, tartsd fel! – Hogyan kellene ezt véghezvinnem? – kérdezte. Jó kérdés. Ellentétben az emberekkel, a vámpírok látják a szellemeket, de úgy általában figyelmen kívül hagyják őket. Noha ez a vámpír több tiszteletet mutatott a testileg károsodottak iránt, még mindig nem állt meg csevegni egyel sem, mielőtt belép a házba. – Nem tudsz rögtönözni? Tudod, megpróbálhatsz zajt ütni, vagy összevérezed a külső falakat. A szellem vetett rám egy pillantást, ami azt jelentette, hogy nem értékeli a szellemes megjegyzéseimet. – Túl sok filmet láttál, Cat. Aztán Fabian eltűnt a szemem elől, de előtte hallottam, hogy valamit motyog az igazságtalan sztereotípiákról. Befejeztem a huzalok csavargatását a mennyezeten. Ha minden jól megy, amint a vámpír bejön az ajtón, használom a távkapcsolómat, hogy a fejére ejtsem a meglepetésemet. Most még fel kell állítani az utolsó szerkezetet, amit terveztem.

A közeledő autó összetéveszthetetlen hangjára annyira megdöbbentem, hogy majdnem leestem a létráról. A fenébe, a vámpír visszajött! Nincs idő több szerkentyűt felszerelni. Alig maradt időm arra, hogy elrejtőzzek. Leugrottam a létráról, és olyan hangtalanul vittem a szekrénybe, ahogy csak tudtam. Az utolsó dolog, amire szükségem lenne, hogy a fémes zörrenések jelezzék, valami szokatlan történik. Aztán összeszedtem az ezüst késeimet, amiket a földön hagytam. Nem tenne jót a vámpírnak, ha rögtön meglátná azokat. Én csak ott lapultam a nappaliban egy szék mögött, mikor hallottam becsapódni a kocsi ajtaját és aztán Fabian hangját. – Nem fogod elhinni, mit találtam a birtokod határán – jelentette be a szellem. – Egy barlangot, őskori festményekkel a belsejében! A szememet forgattam. Ez volt a legjobb taktika, amivel Fabian elő tudott hozakodni? Egy vámpír volt az, akit fel kellett tartóztatnia. Nem egy paleontológus. – Jó neked – felelte valaki angol akcentussal, amely teljesen érdektelennek hangzott. Csizmás léptek közeledtek az ajtóhoz, de aztán megálltak, mielőtt tovább haladtak volna. Beszívtam a levegőt, amire már nem is volt szükségem. Nincsenek kocsik az úton, de a vámpírérzékek jelezték, hogy néhány ember lapul valahol, arra várva, hogy lecsapjanak rá, ahogy átlépi a küszöböt. – Fabian – folytatta kulturált hangon. – Biztos vagy benne, hogy nincs semmi más, amit el szeretnél mondani nekem? Egy csipetnyi fenyegetés volt a vámpír hangjában. Szinte láttam, a barátom bátorsága elszáll, de azonnal válaszolt. – Nem, semmi más. – Rendben – mondta a vámpír kis szünet után. A kilincs elfordult. – Ördögűzést fogok tartani, ha hazudsz. A szék mögött maradtam, egy ezüst kést szorongattam az egyik kezemben, és a kioldó szerkezetet a másikban. Mikor a csizmák hangja a fapadlón dobbant bent a házban, megnyomtam a gombot és ugyanakkor fel is ugrottam. – Meglepetés! A konfetti lehullott a mennyezetről a vámpír fejére. Egy csavart mozdulattal eldobtam a kést, és elvágtam a szalagot, ami egy halom 5

léggömböt tartott fogva a férfi felett. Azok szép lassan leereszkedtek, és ahogy az első elérte a padlót, a vámpírok, akik a többi szobában rejtőztek, előjöttek. – Boldog születésnapot! – kiáltották egyszerre. – Nem mindennapos, hogy valaki betölti a kétszáznegyvenötödik évét – tettem hozzá, félrerúgtam a lufikat, ahogy az ajtóban álló vámpír felé haladtam. Lassú mosoly jelent meg az arcán, gyönyörűről lélegzetelállítóra változtatva azt. Természetesen a szívem megállt verni – többnyire – körülbelül egy éve, szóval ez a normális állapotom. – Ez volt az, ami miatt olyan titokzatos voltál mostanában? – motyogta Bones, a karjába húzott, ahogy a közelbe értem. Elsimítottam egy sötét hajfürtöt a füle mögé. – Nem csak a születésnapod miatt vannak itt, az ünnepeket is itt töltik. Egyszer végre egy normális, régimódi karácsonyt tartunk. Ó, és ne füstöld ki Fabiant, én mondtam, hogy próbáljon meg feltartani. Ha tíz perccel később jöttél volna, a szalagokat is fel tudtam volna tenni. Kuncogása megelőzte ajkainak érintését az arcomon; hűvös, ingerlő cirógatás, ami arra ösztönzött, hogy még közelebb hajoljak, hogy még többet akarjak. – Semmi gond. Biztos vagyok benne, hogy találok valamit, amire használhatom őket. Ismerve a férjemet, több mindent is talál, amire használhatja őket, és legalább egy ilyen van, amitől elpirulok. Félreálltam, hogy hagyjam, hogy Bones fogadhassa a jókívánságokat a vendégeinktől. Amellett Fabian és az ő hasonlóképpen áttetsző barátnője a szoba felett lebegtek. Bones legjobb barátja, Spádé is itt volt. Ahogy Ian is, a vámpír, aki Bones-t nemzette; Mencheres, az ő fiatal kinézetű, vámpír kiadású nagyapja; a barátnője Kira; és az én legjobb barátnőm, Denise. Ő volt az egyetlen a szobában, akinek volt szívverése, emberivé téve őt azoknak, akik nem ismerték jobban. A vendéglistánk rövid volt, mert ha meghívtunk volna mindenkit Bones szülinapi/ünnepi partijára, bérelnünk kellett volna egy futball stadiont. Ezért csak Bones legközelebbi társai voltak jelen. Nos, egy kivételével mind. 6

– Hallott valaki Annette-ről? – suttogtam Denise-nek, mikor otthagyta Bones oldalát, és visszajött hozzám. Megrázta a fejét. – Spádé próbálta hívni őt húsz perce, de nem válaszolt a hívásra. – Kíváncsi vagyok, mi tartja fel őt. Annette nem a kedvenc személyem, figyelembe véve az ő korábbi, évszázados „barátok előnyökkel” viszonyát Bones-szal, de ő lenne az utolsó személy a listán, aki kihagyná a szülinapi partit. A kapcsolata Bones-szal visszanyúlt egész addig, mikor mind a ketten emberek voltak, és Annette úgy tűnt, elfogadta, hogy a helye Bones életében most már csak a „barátok előnyök nélkül” kategóriába tartozik. – Londonból repült ide, hogy itt lehessen – jegyezte meg Denise. – Furcsa, hogy úgy döntött, a harminc perces autóút túl sok. – Mi az? – kérdezte Bones, ahogy odaért. Intettem, nem akartam elrontani az ünnepi hangulatot. – Semmi. Annette-nek hamarosan be kell futnia. – Néhány pasas hívta fel, mielőtt eljöttünk a hotelből, azt mondta, majd utolér minket – mondta Spádé, odaállva Denise mögé. Az ő magasságával Denise feje alig ért a válláig, de egyiküknek sem tűnt úgy, hogy számítana. Fekete haja az arcára hullott, ahogy lehajolt, hogy megcsókolja a nyakát. – Miért én vagyok az egyetlen, akit senki sem smárol le? – motyogta Ian, vádlón rám pillantva. – Össze kellett volna hoznom egy randit. – Nem hoztál volna össze randit, mert azok a típusú csajok, akiket felszedsz, hamarabb kezdenek orgiába, minthogy felvágnánk a tortát – mutattam rá. Szégyentelenül elmosolyodott. – Pontosan. Forgattam a szemem. – Most az egyszer ne magadat állítsd a középpontba, Ian. Jól tennéd. – Nem fogom – mondta horrorosan borzongatóan. – Azt hiszem, visszamegyek a hotelba és megnézem, mi tartja fel Annette-et. Denise felhorkantott. – Bárki megfelel neki, aki kéznél van. Kicsit nehezen ment, hogy visszatartsam a nevetésemet. Denise véleménye Ianről – és Annette-ről – még rosszabb volt, mint az 7

enyém, de ettől még nem tévedett. Mégis, tiszteletben tartottam, hogy ők ketten Bones barátai, ez tartott vissza a vihogástól. Távol attól, hogy megsértődjön, Ian pajkosan felhúzta a szemöldökét. – Csak követem az amerikai mondást, hogy a magam előnyére fordítom a helyzetet. Mencheres tapintatosan ezt a pillanatot választotta, hogy odasuhanjon. – Talán az ajándékokra kellene fordítanunk a figyelmünket. Bones megveregette Ian hátát. – Ne tartson túl sokáig, barátom. – Próbálom egy órára korlátozni magamat – válaszolta Ian pléhpofával. – Disznó – nem tudtam visszatartani. Hé, próbáltam fékezni magam! Ha a vámpírok elkaphatnának betegségeket, gennyes herpeszt kívánnék neki, de azt hiszem, jó dolog volt, hogy Ian képessége arra, hogy nemi betegséget hordozzon, vagy adjon át, az meghalt az emberségével együtt. Ian elment, egész idő alatt kuncogott. Bones keze végigcsúszott a vállamon, az ujjai végigsimogattak. Hátul megkötős ruhát viseltem, mert tudtam, hogy nem tud ellenállni csupasz bőröm látványának, és igazam volt. A melegség szétterjedt az érzékeimben, ahogy Bones pajzsa hozzám ért, tudtam, hogy így hozzáfértem az ő érzéseihez. A kötelék, ami köztünk volt, nemcsak szerelem volt. Egy vér-mély, örök kapcsolat is volt vámpír és nemzője között. Bones változtatott át félvérből majdnem igazivá, és azóta képes voltam rákapcsolódni az érzelmeire, mintha azok a sajátjaim lennének. Volt néhány komoly hátránya az átváltozásomnak, de megtenném újra, hogy meglegyen ez a mélységes intimitás közöttünk. Persze, nem ez volt az egyetlen élőhalott frissítés. Az azonnali gyógyulás, repülés, és hipnotizálni az embereket sem szívás. – Tudod, milyen gyönyörű vagy? – kérdezte, hangja morgássá mélyült. Izzó zöld jelent meg sötétbarna szemében, vizuális megjelenése az elismerésének. Odasimultam, hogy suttogva válaszoljak. – Mondd el később, mikor mindenki elment. A nevetése halk volt és ígéretes. – El fogom, Cicuska. 8

Átmentünk a szomszéd szobába, ahol egy halom ajándék várakozott. A vámpírok sok mindennek nevezhetőek, de a „fukarság” nem volt közöttük. Bones alig tett egy lépést, hogy kinyissa az ajándékait, mikor a mobilja megszólalt. Kuncogva nézett a számra. – Ian, ne mondd, hogy te és Annette túl elfoglaltak vagytok, hogy visszaérjetek – mondta helló helyett a mobilba. A természetfeletti hallásom azt jelentette, hogy Ian minden szavát értettem, amit válaszként elhadart. – Azonnal ide kell jönnöd. Most.

9

Kettő (Reni)

Bones

és én egyedül mentünk be a szállodába. A többiek a csapatból a parkolóban maradtak figyelni, mert meg akartam győződni arról, hogy már nem fordulnak rosszabbra a dolgok egy csapda miatt. A legtöbb ember a szállodában már aludt ilyen későn, amiért én hálás is voltam. Az elmém számára az emberek gondolatai zavaró fecsegések, amiket köszönöm, de nem kívántam hallgatni. Az álmok csak lágyabb zajok, olyanok, mint az átlagos háttérzaj, amire könnyű nem figyelni. Így követtem Bones-t az Appalachian lakosztályba, amit Annette vett ki, habár a békés atmoszféra megtört. Karmazsinvörös csíkok a falon, a fapadlón, és nagyobb mennyiségben a matracon. Az illat Annette vére volt, nem valaki másé. Azt vártam, hogy a szoba heves harc jeleit mutatja, de csak a nem fából készült bútorok tűntek el a helyükről. Ian a szoba egy távolabbi sarkában állt, szokásos gúnyos arckifejezése helyett szigorú harag ült ki az arcára. – Odabent – mondta, fejével a zárt fürdőszoba ajtó felé intve. Bones három hosszú lépéssel ott termett, de én haboztam. Ian nem mondta nekünk, hogy Annette életben van, csak azt mondta, jöjjünk ide azonnal. Ha Annette teste várakozik az ajtó túloldalán, akkor talán kéne adnom Bones-nak egy percet egyedül. Ő volt az első vámpír, akit Bones teremtett, Annette halála biztos kiütné őt. De még mielőtt támaszt és vigaszt nyújthattam volna Bones-nak, meghallottam a női, korholó hangot. 10

– Tényleg, Crispin, nem kellett volna ide jönnöd. Lekésed a saját partidat. A szemöldököm felszökött. Eltekintve attól, hogy ő az emberi nevén nevezte Bones-t, ahogy csak egy maroknyi ember tette, az a brit felső tízezres hangszín igazolta, hogy a beszélő Annette volt. Halottnak kellene lennie. A pokolba, nem hallatszott izgatottnak, mintha nem is az ő vére díszítené a szobát olyan mennyiségben, mint egy vágóhídon. – Én hiányzom a partimról? Elment az eszed? – kérdezte Annetteet Bones, visszhangozva a saját gondolataimat. Az ajtó kinyílt és Annette megjelent. Csak egy köntöst viselt, eperszőke haja vizes volt, úgy sejtettem, most zuhanyozott. Ez volt egyike azon ritka alkalmaknak, amikor őt smink nélkül és kész frizura nélkül láttam, így sérülékenyebbnek látszott. Kevésbé tűnt élőhalott bombázónak, aki próbál megijeszteni, mint amikor először találkoztunk és többnek, mint egy nő, aki úgy néz ki, mint aki határozott mosolya ellenére a sírás határán áll. – Milyen állapotban van ez a szoba – mondta, picit kínos nevetéssel. – Annette! – Bones megragadta a vállát, és arra kényszerítette, hogy ránézzen. – Ki bántott? Annette keze reszketett Bones karján, mintha el akarta volna tolni magától, de nem merte. – Nem tudom, soha nem láttam korábban azt a férfit. Bones átvizsgálta a szobát, semmi kétség, olyan események nyomait kereste, amiket az én gyakorlatlanságommal nem láthattam. Kétszáz év élőhalott bérgyilkosként tette őt ilyenné, mikor terhelő bizonyítékokat kutat fel. Annette csendben maradt, a homlokráncolástól az alig látható vonalak az arcán mélyebbek lettek. – Hazudsz! – mondta végül Bones. – Az ajtón nincs jele erőszakos behatolásnak, a zárat sem babrálták meg, tehát te engedted be. Aztán nem küzdöttél, mikor megvágott, nem ébredtek fel a vendégek a segélykiáltásaidra, és nem hívtál fel, bár a véres ujjlenyomataid a mobilon vannak. Ian, láttad, ki volt az? – Nem, de azt hiszem, úgy megijesztettem, hogy elhúzott – válaszolta Ian. – Az ablak nyitva volt és hallottam valamit, de olyan 11

gyors volt, hogy ember legyen a talpán, aki egy lendüléssel távozni tudott az erkélyről, de itt maradtam inkább vele, ahelyett hogy üldözni kezdtem volna. Ez meglepett. Ian kevés dolgot szeret jobban, mint egy csúnya verekedést. Annette azonban azon kevesek közé tartozott, akikkel törődött, és felelősnek érezte magát, hogy megvédje, és biztonságba helyezze, ahelyett, hogy belemenjen egy gyilkos játékba. Bár az élőhalottsággal együtt jár, hogy egy karcolás sem maradt rajta, azután, hogy a többiek eljöttek az otthonomba, legalább egy vámpír felbukkant és pokolian megkínozta Annette-et. Miért nem mondja el, hogy mi történt, hogy ki volt az, ha Bones-nak igaza van és tudja, ki volt az. Eltekintve a vér illatától, egy erős aroma érződött a levegőben, ami vegyi anyagok olyan szúrós kombinációja volt, amelyek bántják az orromat, ha levegőt veszek. Nem tudhatjuk biztosan, hogy a támadó illata-e. Annette néma maradt. Bones hangja megkeményedett. – Egy támadás a vonalam egy tagja ellen olyan, mintha engem támadtak volna meg, tehát most már nem úgy kérdezem, mint a barátod, hanem mint a nemződ: mondd meg, ki tette ezt! Ahogy az utolsó három szót kiejtette, Bones kieresztette auráját, és hatalmának ereje betöltötte a szobát. Ez nem a bizsergető simogatás volt, amit én korábban már éreztem tőle. Ezek dermesztő hullámok voltak, olyanok, mint a pattogó áram egy jeges vihar közepén. Bármelyik élőhalott száz méteres távolságban érezné Bones auráját, de különösen azok, akik vér által kötődnek hozzá, ahogyan Annette és én. Annette megrándult, mintha lesújtott volna rá, pezsgő színű tekintette villódzott Bones és a padló között. – Crispin, én... nem tudom – mondta végül, meghajtva a fejét. – Mondtam neked, hogy nem tudom. A harag hullámokban csapódott ki Bones-ból, azt mutatva, hogy nem hitt neki. Feldúlt voltam. Eltekintve az egyetlen incidensünktől, amikor először találkozott velem, Annette hű volt Bones-hoz. Még mindig szerelmes volt belé, és valószínűleg mindig is az lesz. Szóval miért is szegülne neki ellen valaki, akit megkínoztak. Ez nekem magas. 12

Hacsak nem azért, mert azt hitte, hogy így megvédheti Bones-t. Hirtelen egy metaforikus gondolat villant be. Ha Bones-nak igaza van, és Annette ismerte a támadóját, akkor talán azt gondolhatja, hogy túl nagy a hatalma ahhoz, hogy Bones megtorolja rajta a támadást. – Vigyük vissza a házba! – mondtam, megfogtam Bones kezét, hogy lenyugtassam valamilyen módon dühös energiáját. – Kitaláljuk, mi a következő lépés. Bones Annette-re pillantott, jelezve, hogy még nem fejezték be ezt a beszélgetést, és az ajtó felé intett a kezével. – Minden rendben, Cicuska, csak utánad.

13

Három (Gyíktojás)

Annak érdekében, hogy lehessen egy kis magánéletünk, Spádé, Denise, Mencheres és Kira visszamentek a vendégházba ahelyett, hogy csatlakoztak volna hozzánk az otthonunkban. Senkinek sem kellett elismételnünk a történteket. Kifinomult hallásukkal teljes képet kaptak mindenről, amíg őrködtek a szálloda körül. Annette, Ian, Bones és én bevonultunk a házamba, ahol a lufik, a konfetti és a feliratok most egyáltalán nem tűntek a komor hangulathoz illőnek. – Ó, nézzétek ezt a sok pompás ajándékot! – jegyezte meg Annette. – Mindössze egy név az, amit hallani akarok tőled – vágott a szavába Bones. – Felejtsd el, hogy úgy teszel, mintha semmi sem történt volna és válaszolj! Annette a tőle megszokott kecsesség nélkül vágta le magát a kanapéra. – Már megmondtam. Még sosem láttam ezelőtt. Bones leült vele szemben a díványra és kinyújtotta a lábát, mintha egy hosszabb szunyókálásra készülne. – Ha ez igaz lenne, elmondtad volna, hogy néz ki ahelyett, hogy azt bizonygatod nekem, hogy nem is ismered. – Arról nem is beszélve, hogy be sem engedted volna, és inkább harcoltál volna, mint hogy nyugodtan hagyod, hogy feltrancsírozzon – tette hozzá Ian, figyelmen kívül hagyva Annette szúrós pillantását. Egy-egy jó pont mindkettőnek. – Csak vesztegeted az idődet, ha azt hiszed, hogy Bones ezt annyiban hagyja – vágtam közbe. – Semelyik magára valamit is adó 14

Mester nem hagyhatja megtorlás nélkül, ha az övéinek bántódása esik. Te magad mondtad nekem régebben. Ezektől a figyelmeztetésektől Annette-nek meg kellett volna törnie. Minden egyes szó, amit mondtunk, igaz volt és ő tudta is ezt. Mégis, amikor láttam, hogy szorosan összepréseli a száját, már tudtam, hogy nem fog engedni, noha ennek semmi értelme sem volt. Fabian testet öltött a szoba közepén. – Egy vámpír van a fák között. Azonnal talpra ugrottam, hogy a közeli fegyverraktárhoz induljak. Úgy látszott, Iant nem kifejezetten izgatta, hogy először felfegyverkezzen. Elindult az ajtó felé. – Állj! Ez az egyetlen szó hallatszott Bones felől. El sem mozdult, ugyanabban a pozícióban pihent a kanapén, mintha teljesen nyugodt lenne. Na, nekem több eszem volt ennél. Az aurája feszültségtől izzott. – Reméltem, hogy követni fognak idáig – folytatta Bones ugyanazon az érzelemmentes hangon. – Így legalább nincs szükség arra, hogy Annette megmondja, hogy ki volt a támadó. Megtudjuk majd magunktól is. – Crispin, várj! – kiáltott fel Annette riadt kifejezéssel az arcán. – Megvolt a lehetőséged – válaszolta szűkszavúan. Ekkor Ianre pillantott és Anette felé intett a fejével. Bármit is mondott volna még, Ian elhallgattatta, amikor a szájára csapott. Csak egy elfojtott morgás tört fel belőle, ahogy Ian elhelyezkedett mögötte a kanapén, miközben magához rántva szorosan tartotta. – Csak nyugalom! Csendben maradsz, mint egy jó kislány. Igaz, babám? – súgta kimérten a fülébe Ian. Annette morgása most már dühösnek hangzott, de semmiképp sem győzhetett volna Ian ellen. És ez volt az oka annak is, hogy nem különösebben izgattam magam hívatlan vendégünk miatt. Vagy öngyilkos akar lenni, vagy csak fogalma sincs róla, hogy egy olyan hegyre lopakodik fel, ahol a mestervámpírok egyike pusztán a gondolatával leszakíthatja a fejét. – Fabian, csak egy vámpírt láttál? A szellem bólogatott. – Egyet félúton a hegyen. 15

Ezért volt, hogy a többiek nem érzékelték. A házunk és a vendégház magasan, fent a hegyen állt, szándékosan, hogy minél nehezebben tévedjenek arra a járókelők. – Cicuska, gyere velem! – mondta Bones, végre felkászálódva. – Fabian, mondd meg a többieknek, hogy maradjanak bent és beszélgessenek, mintha semmi sem történt volna! Épp végeztem azzal, hogy még több ezüstkést tartó tokot szíjazzak a karomra. A fakarók olcsóbbak lettek volna, de azok csak a filmekben működnek. Felkaptam egy kabátot, nem feltétlenül azért, hogy felmelegítsen a hűvös novemberi estén, viszont jól elrejtette a fegyvereimet. – Kész – mondtam, és az agyaraim egyetértően kipattantak. Ian felhorkant. – Úgy tűnik, idén korán érkezett hozzád a karácsony, Cat. Barátságtalanul néztem rá, de a lelkesedés egyértelműen áramlott az aurámból. Nem mintha tönkre akartam volna tenni Bones szülinapi buliját egy amolyan késes-szívélyes vendéglátással, de hetek óta nem volt részem egy jó kis seggbe rugdosásban. Ki okolhatna engem azért, mert meg akarom mutatni ennek a vámpírnak, hogy mi történhet azzal, aki az otthonom körül keresi a bajt. – Arra azért emlékezz, szerelmem, hogy élve van rá szükségünk – mondta Bones. Tekintete smaragdként ragyogott, jelezve ragadozó természetét. – Legalábbis egyelőre.

A dérlepte levelek ropogtak a talpam alatt, ahogy haladtunk az erdőben. Magas sarkú szandálom rossz választás lett volna egy hétköznapi embernek a hegy meredek lejtőin való bóklászáshoz, de a vámpíroknak kitűnő reflexeik vannak, és nem tudnak megfázni, így nem vettem a fáradtságot, hogy cipőt váltsak. Plusz, ha ettől sebezhetőbbnek tűnök azok számára, akik itt ólálkodnak kint a sötétben, annál jobb. Bones valahol felettünk repült, de nem láttam, mert a ruhája beleolvadt az éjszakai égboltba, vagy csak annyira magasan volt. Nem láttam Fabiant vagy a kísérteties barátnőjét sem, de tudtam, 16

hogy valahol itt vannak kint, felkészülve rá, hogy értesítsék a barátainkat, ha kiderülne, hogy a csavargónknak kísérete is van. Megvédjük a Blue Ridge-beli otthonunk környékét a barátainkkal és családtagjainkkal, de ha az ellenség megtalál, akár még erőszakkal is. Gallyak reccsentek mintegy száz méterre tőlem jobbra. Nem kaptam a fejem abba az irányba, hanem tovább mentem, mintha csak egy kényelmes, esti sétára jöttem volna ki. Kételkedtem kissé abban, hogy a birtokháborítónk bevenné, de elég hülyének kellett lennie, ha meg merte támadni Annette-et, amikor Bones a közelben van. Nincs az a mestervámpír erény, ami ilyen helyzetben visszafogná az agyarait. További reccsenések hallatszottak, túlságosan is közel hozzám ahhoz, hogy úgy tehessek, mintha nem hallottam volna. Arrafelé fordultam, tágra nyitott szemekkel, mintha még nem láttam volna meg a sötétben leselkedő alakot. – Van itt valaki? – kiáltottam, miközben aggodalommal itattam át a hangomat. Nevetés rázta meg a hideg, éjszakai levegőt. – Borzasztóan alakítod a horrorfilm hősnőt. Elfelejtetted összehúzni a vállad, megragadni a kabátod, és a félelemtől reszketve beharapni az alsó ajkadat. Angol akcentusa volt, és hanghordozása inkább Spádé és Annette arisztokratikusabb kiejtésére hasonlított, mint Bones és Ian kevésbé formális beszédstílusára. Vállig érő szőke haja visszaverte a holdfényt, ahogy kilépett a fák közül. Nem a pillantása volt az, ami foglyul ejtette a tekintetem, annak ellenére, hogy élesen kirajzolódó arccsontja és finoman ívelt vonásai emlékeztettek Bones tökéletes szépségére. Sem a magassága, habár verte a 190-et. Az inge volt az. Csipke ömlött ki a kabátujja alól, szinte teljesen eltakarva a kezét. Még több habzó, fehér anyag fodrozódott a nyaka körül és omlott a mellkasa közepéig. Csaknem elfelejtettem letapogatni a fegyvereit, annyira összezavart. – Te ezt komolyan gondolod? – Nem segített, de fecsegtem. – Mert még RuPaul is kétszer meggondolná, mielőtt így öltözik nyilvánosság előtt. 17

Mosolya közben kivillantak fehér fogai, anélkül, hogy bármi jelét mutatta volna az agyarainak. – Főhajtás az örökségemnek. De, ahogy láthatod, a harisnyánál meghúztam a határvonalat. És igen, fekete farmert hordott, ami sokkal modernebb volt a felsőruházatánál. Farmere kiemelte a vámpír combjára szíjazott ezüsttőrt, de ezen felül, leszámítva a hosszú, fa sétapálcát, ez volt az egyetlen látható fegyvere. Ami nem jelenti azt, hogy csak ez az egyetlen fegyvere; az én legjobb fegyvereim is rejtve voltak. – Bocsáss meg! Eltévedtél? Kezdtem csökkenteni a köztünk lévő távolságot. Habár egy csepp vér sem volt rajta, nagy eséllyel Annette támadóját láttam magam előtt. Az aurája párszáz évesnek mutatta, de nem ijedtem meg. Hacsak nem rejtette el az erejét, még csak nem is volt Mester, ami azt jelenti, hogy simán feltörölhetem vele a padlót. A vámpír is hasonlóan mért végig, alaposan, kimérten és félelem nélkül. Az önelégült mosoly végig nem hervadt le az arcáról. – Gyönyörű vagy, habár nem szeretem a rövid hajat. Sokkal csinosabb voltál a hosszú, örvénylő vörös tincseiddel. Valahogy ismerősnek tűnt, bár én biztos voltam abban, hogy sosem találkoztunk. Elbizakodottsága emlékezetes lenne számomra. – Nos, igen, a három héttel ezelőtti, pokoli tűz adta az új dizájnomat, így még vissza kell növesztenem – válaszoltam komolytalanul. Ha nem lennék vámpír, hajam sem lenne egyáltalán, miután majdnem halálra égtem, de a vámpírok regenerálódó képessége miatt legalább nem kell parókára költenem. És bőrátültetésre sem, hála az égnek. – Szóval akarsz még mondani valamit? – folytattam. – Vagy álljak neki birtokháborításért és feltételezhető támadásért megkorbácsolni a seggedet? Most már elég közel voltam ahhoz, hogy láthassam, áfonya színű szemében nem látszott a harag jele. Ehelyett szélesen vigyorgott. – Ha nem lennél családtag, rábeszélnélek, hogy váltsd valóra az ajánlatodat. Ez az idióta azt gondolja, hogy flörtölök vele? Ez felbosszantott, így lemaradt a mondat első része, de itt lefagytam. 18

– Mit értesz azon, hogy családtag? Az egyedüli, földfelszín felett maradt rokonaim, egy bebörtönzött vámpír apa, egy kísérteties nagybácsi és egy újonnan halhatatlan anya. Mégis, a hangjában lévő meggyőződés és szilárd tekintete arra késztetett, hogy megfontoljam, talán igazat mondott. Jó isten, lehetséges, hogy az apám nem az egyetlen vámpír a családfánkon? Hosszú botjával nyomot húzott a száraz levelek között, és kihívóan ívelte a szemöldökét. – Még nem tűnt fel? – Tettetett sóhajt hallatott. – Azt hittem, mindenki közül neked van a legtöbb érzéked a hasonlóságokhoz, de úgy tűnik, mégsem. A szójátékok nem igazán mozgattak meg. Hosszú, szőke hajára, majd divatjamúlt ingére vetettem egy megsemmisítő pillantást. – Ha megpróbálsz Lestatként megkettőződni, akkor biztosan fel fogom ismerni a hasonlóságot. Felhorkantott. – Nehéz felfogású egy cicuska vagy, igaz? Valami sötét ereszkedett le a háta mögött, de mielőtt a vámpír megfordulhatott volna, hogy megvédje magát, máris kemény szorítással zárták körül. A holdfény megcsillant a pengén, amit Bones a vámpír mellkasának szegezett. – Senki sem szólíthatja így a feleségemet rajtam kívül – mondta selymesen halálos hangon. A vámpír kitekeredett a hiábavaló próbálkozástól, hogy szabaduljon, de egy vaskalitkát is könnyebb lett volna szétfeszíteni. Saját vergődése jutatta Bones kését a mellkasába, karmazsinvörösre festve fehér, csipkés ingét. További küzdelemmel csak még mélyebbre furakodna a penge, és ha az ezüst megcsavarodna a szívében, a vámpír végérvényesen halott lenne. Nyugodt mozdulattal emelte a fejét, hogy hátranézzen arra az emberre, aki fogva tartja őt. Abban a pillanatban, hogy az arcuk olyan közel került egymáshoz, az előbbi célzás értelmet nyert bennem. Lehetetlennek tűnik, de… – Bones, ne bántsd! – mondtam, belemerülve a gondolataimba. – Azt hi… hiszem, talán nem ő Annette támadója. A vámpír rám vetett egy helyeső pillantást. – Nem is vagy te olyan ostoba, ugye? 19

Bones nem mozdította el a kést, azonban a kezét összeszorította a kés nyele körül. – Sértegesd csak még egyszer, és azok lesznek az utolsó szavaid. Elkínzott nevetés hallatszott a vámpír felől. – Úgy gondolom, normális, ha az emberek cukkolják a rokonaikat. – Rokon? – gúnyolódott Bones. – Azt állítod, hogy a családjának a tagja vagy? – Nem vér által, házasság útján. – mondta a vámpír, minden egyes szót elhúzva. – Engedd meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Wraith és a testvéred vagyok.

20

Négy (Huncut Angyal)

Mély döbbenet futott át Bones arcán. Wraith udvarias volt, azzal együtt, hogy egy kés állt ki a mellkasából. – Hazudsz – mondta végül Bones. – Az anyámnak nem volt több gyermeke rajtam kívül. – Neki nem volt – válaszolta Wraith. – Az apádnak igen. Bones még mindig megdöbbentnek látszott, de a fogásán nem lazított. – Az anyám kurva volt. Így nem tudta megmondani, hogy ki volt az apám. – Az anyád Penelope Ann Maynard, akiből valóban kurva lett. De csak azt követően, hogy világra hozta Rutland herceg törvénytelen fiát. A fiú London egyik bordélyában nőtt fel és 1789-ben tolvajlásért deportálásra ítélték. Az Új Észak Wales-i kolóniában halt meg egy évvel később, de nem maradt örökre halott. – Wraith tekintette a mögötte lévő férfira tévedt. – Van bármi is, ami ebből ismerősnek tűnik neked? Minden szó fizikailag csapódott bele Bones-ba, meg tudtam mondani a tudatalattimban érzett érzelmekből. Míg Bones múltjának azon történetét hallgattam, ami nem volt közismert, és Wraith időpontokat és dátumokat ismert. Plusz, ott volt a hasonlóság. Mindkét férfinak magasan kiugró arccsontja, sűrű szemöldöke, telt, határozott ajka és magas, büszkén arrogáns kiállása volt. Bones barnaszemű, sötéthajú és Wraith kékszemű, szőke, de ha Wraith befesti a haját, és sötét kontaktlencsét tesz be, még egy közeli szemlélő is úgy találja, hogy rokonok. Féltestvérek, ha Wraith igazat mond. 21

– Közel jársz, de az anyám vezetékneve Russell volt, nem Maynard – mondta Bones. – És sem ő, sem a többi asszony, akik felneveltek, nem említették, hogy tudják, ki volt az apám. Most, kétszáz évvel később azt várod, hogy elhiggyem ezt a mesét a hercegről, és hogy te vagy az én rég elveszett testvérem? – A karja megfeszült Wraith nyaka körül. – Sajnálom barátom. Én nem. – Va… n bi… zo… nyítékom. – A szavak zavarosan törtek fel a vámpír torkából, amelyet épp Bones szorongatott. – Bizonyíték? – kérdezte Bones, lazítva a szorításán. Wraithnak sikerült bólintani. – Ha abbahagyod a fojtogatásomat, megmutatom neked.

Fabian diszkrét távolságból követett minket, ahogy a kanyargós, kavicsos úton sétáltunk lefelé, ami a domb aljára vezetett. Ha Wraith észre is vette a fák teteje felett repkedő szellemet, nem említette. Valójában nyugodtnak tűnt. Vidámnak, de nem eresztettem le semmilyen védelmemet. Mosolyogtak már rám emberek, miközben egész idő alatt próbáltak megölni, szóval ez a vidámság csak akkor lenne jó szándékú, ha ő lenne a Mikulás, de ugyanez nem áll a vámpírokra. – Hogy találtad meg a házamat? – kérdezte Bones. Ő sem engedett egy centit sem az óvatosságából, mint ahogy azt a körülötte örvénylő ereje is mutatta. – Követtelek a hoteltől – válaszolta Wraith. Megtorpantam. – Bevallod, hogy te voltál az a seggfej, aki megfarigcsálta Annette-et? – Sógor vagy nem, megfizet, ha ő volt az. Wraith felsóhajtott. – Én mentettem meg Annette-et, hogy elüldöztem a vámpírt. Bár nem kaptam el. Mire visszaértem, hogy megnézzem, már beültetted a kocsidba, és elég dühösnek látszottál, hogy először megölj, és csak azután kérdezz. Ian azt mondta, hallott egy vámpírt, mikor megérkezett. Azt gondolta, hogy az elkövető menekült el a helyről, de az lehetett, mikor Wraith üldözőbe vette az igazi támadót?

22

– Ha igaz, Annette miért nem említette, mikor megérkeztél? És ami még fontosabb, hol voltál, mikor valami pasas kifestette a falakat a vérével? Wraith oldalra pillantott Bones hangjának simaságára. Ő nem tudott rákapcsolódni az érzelmeire, hogy tudja, Bones nem hiszi el az események ezen verzióját. – Úton voltam hozzá. Ellenőrizheted a mobilján, a hívás, amit kapott, mielőtt megtámadták, tőlem jött, hogy késni fogok. Mikor megérkeztem, valami furcsát hallottam. Az ajtaja nem volt bezárva, így bementem és láttam, hogy valaki kilendül az ablakon. Miután ellenőriztem, hogy Annette életben van, üldözőbe vettem. Azért nem említett engem neked, mert egy elhibázott kísérlet volt tőlem, hogy meglepjelek. – Milyen meglepetés? – kérdeztük együtt Bones-szal kórusban. – Hogy van egy testvéred – válaszolta halkan Wraith. – Ez volt a hír, amit Annette születésnapi ajándékként szánt neked. Még a hasonlóság ellenére is lehetetlennek tűnt, hogy Wraith Bones testvére. Hitetlenség volt a tudatalattimban, Bones is ugyanígy érzett. – A vámpírt, akit üldöztél, meg tudtad nézni? Felismerted? – kérdeztem témát váltva. – Sajnálom, soha nem láttam még. Az egyetlen dolog, amit el tudok mondani, hogy sötét haja volt és úgy repült, mint a szél. Egy sötét vámpír, aki képes repülni. Ezzel körülbelül tízezerre szűkült a kör – nem sokat segített. Majdnem a hegy alján voltunk. Előttünk ott parkolt a Buick az út szélén, lámpái le voltak kapcsolva. – A kocsim – mondta Wraith, arrafelé bólintva. Aztán előhúzta a kulcsait. – A bizonyíték, amit látnod kell, a csomagtartóban van. Bones nem fogta meg a kulcsokat, hanem egy feszes mosolyra húzta a száját. – Ne is gondolj rá. Te nyitod ki. Wraith nagyon ismerős módon horkantott. – Azt hiszed, bedrótoztam, hogy felrobbanjon? Paranoiásabb vagy, mint amilyen a hírneved. – És türelmetlenebb is vagyok, mint a hírnevem – felelte hűvösen Bones. – Gyerünk, nyisd ki! 23

Egy másik ingerült morgással Wraith letette a hosszú sétabotját, és a kocsi hátuljához ment. Az ajtó egy szikra nélkül pattant fel, és Wraith előhúzott egy lapos, szövettel bevont, téglalap alakú tárgyat. – Itt van – mondta, odatartva Bones-nak. – Vannak irataim is, de ha ez nem győz meg, akkor azok sem fognak. Bones elvette, és lehúzta a szövetet. Egy festmény volt; öreg, a keretből és a vászonból ítélve, de nekem nem kellett több egy pillantásnál, hogy levegyem a lényeget. Bones nem mondott semmit, egyszerűen csak bámulta annak az embernek a képét, akire kísértetiesen hasonlított, csak a haja, ami kukorica szőke volt és a vonalak a szája körül, ami túl keménnyé tette, ahhoz hogy mosolyogjon. Fodros inget viselt és hímzett kabátot sok rojttal, gombbal, és zsinórral, amiktől úgy nézett ki, mintha saját magától is megállna. Egy ékkövekkel kirakott csat az övén egészítette ki az extravagáns megjelenését, mintha a férfiból áradó arrogancia nem lett volna elég bizonyítéka annak, hogy előkelő életre született. – Ismerkedj meg Rutland hercegével! – mondta Wraith, a hangja megtörte a csendet. – Ha az arca nem lenne elegendő bizonyíték, feljegyzések bizonyítják, hogy keresztségben a Crispin Phillip Arthur Russell, a Második nevet kapta. Az én emberi nevem, Crispin Phillip Arthur Russell, a Harmadik. Ugyanaz, mint a tiéd. Visszagondoltam nyolc évvel ezelőttre, mikor épp csak megismertem Bones-t, és elmondta, mi rejtőzik az eredeti neve mögött. A vége csak anyám kitalációja, mivel fogalma sem volt, ki az apám. De úgy gondolta, hogy a sorszám olyan méltóságteljes. Szegény jó asszony, sosem akart szembenézni a valósággal… Ha a vámpír állítása helyes volt, Bones-t nem szeszélyből nevezte az anyja „a harmadiknak”. Az apja után nevezte el így, akit soha nem ismert. Mikor Bones megszólalt, a hangja feszült volt az érzelmektől, amelyek harcoltak benne. – Ha a féltestvérem vagy, akkor több mint kétszáz éves vagy. Ha végig tudtál a kapcsolatunkról, miért, eddig miért nem próbáltál meg velem kapcsolatba lépni ezelőtt? 24

Wraith mosolya szomorú volt. – Nem tudtam egészen a közelmúltig, mikor megtudtam az igazi nevedet néhány elégedetlenkedő ghoultól. Azt hittem, hogy tréfa, de aztán találtam egy képet rólad. A hasonlóságunk elég volt, hogy beleássak a családom történetébe. Néhány nagyon régi iratban említést találtam, hogy az apám egy nagyobb összeget fizetett Maynard algrófnak jóvátételként a terhes lánya, Penelope miatt. Aztán a neved szerepelt az Old Baily per átirataiban, és a korod megegyezett azzal, amennyinek annak gyermeknek kellett lennie. Ha ez, és az azonos nevünk nem volt elég, a veled való találkozás igen. Úgy nézel ki és jársz, mint az apám sötét hajú szelleme. Valami más keringett Bones érzelmei között, valami annyira megrendítő, amitől könnybe lábadt a szemem. Remény. Vajon lehetséges ennyi idő után, Bones végre találkozhat a családja élő tagjával? Wraith igazi neve, a hasonlóság, és a festmény rohadt meggyőző volt, nem említve az iratokat, amikkel Wraith könnyen tudja hitelesíteni. Plusz, miért akarna valaki hazudni a családi kapcsolatáról? Bones nem az a típusú személy volt, akit rohadékként azonosítanak. Hozzáértem a karjához, abban a reményben, hogy le tudom csitítani az érzelmeit. – Azt mondod, Annette tudott erről? Wraith bólintott. – Azt gondoltam, hogy valaki az embereid közül könnyebben szállítja majd neked a hírt, így megkerestem a vonalad egy tagját, aki ismerte a tartózkodási helyedet. Amikor Annette elégedett volt az indítékaimmal, beleegyezett, hogy találkozzunk a hotelban, hogy együtt érkezünk hozzád. – Mint az ajándékom – motyogta Bones, már inkább kíváncsisággal, mint gyanúval nézett Wraith-ra. Egy mosoly jelent meg Wraith szája szegletében. – Sajnálom, hogy nem kötöttem magam köré egy masnit. Sherlock Holmes azt mondta, ha egyszer kizártad a lehetetlent, nem marad más, nem számít mennyire valószínűtlen, az igazság marad. Hihetetlennek tűnt, hogy a vámpír, aki szemben áll velem, az Bones testvére, de a tények erre mutattak. – Tudom, hogy ez elég megdöbbentő – folytatta Wraith, még mindig azzal az aszimmetrikus mosollyal. – Vagy lehet, hogy nem is 25

érdekel téged. Sok idő eltelt az emberlétünk óta, tehát megértem, ha ez a hír keveset jelent neked. Ha azt akarod inkább, hogy elmenjek, el fogok, de én reméltem, hogy talán megismerhetjük egymást. Ha nem érintem meg Bones-t, nem vettem volna észre az enyhe remegést, ami keresztülfutott rajta, mikor Wraith kimondta azokat az utolsó szavakat, kicsit akadozva, egy-egy pillantásra megmutatva sebezhetőségét a pimasz külső alatt. Wraith állítja, hogy rendben lesz, de tisztán látszik, hogy a visszautasítás megsebezné. Ahogy Bones is, én is szerettem volna többet megtudni erről a vámpírról, aki talán az egyetlen kapocs az elveszett emberi családjához. Egy fagyos széllökés felborzolta Wraith haját az arca körül, ami emlékeztetett engem arra, hogy egy kényelmesebb helyen is tudnánk folytatni a beszélgetést, mint az út mellett ácsorogva. Rámosolyogtam. – Miért nem megyünk vissza a házhoz? Melegebb van ott, és aztán gratulálhatok Annette-nek az ajándékválasztásához. Egy mérfölddel lekörözte az ajándékomat.

26

Öt (Reni)

Wraith

szeme elkerekedett, amikor besétált a kunyhóba és megpillantotta, ahogy Ian lefogja Annette-et, egy másik vámpír pedig még mindig a száját szorítja. – Ó, ne aggódj emiatt. Csak volt egy kis, hmm korábbi kommunikációs problémánk – mondtam magyarázat gyanánt. Ian felhúzta a szemöldökét, de még mindig nem engedte el Annette-et. – Ha ez a mi kis birtokháborítónk, akkor igyekezz megmagyarázni, hogy miért nincs még mindig darabokban? – Nem ő volt az, aki felszabdalta Annette-et – mondta Bones, miközben megköszörülte a torkát. – Kiderült, hogy ő talán az én... bátyám. Bones elismételte Wraith történetét, megmutatva a festményt bizonyítéknak. Ian döbbenten látta, hogy Bones szülei a nemességhez tartoztak, de Bones ezt észre sem vette. Az ő figyelme egyedül a mellette álló szőke vámpírra irányult. – Hmmm – csak ennyit mondott Ian, mire Bones befejezte. – Tehát a te emberi apád Rutland hercege volt, de ki volt a te vámpírnemződ, Wraith? – Sheolnak hívták és egy évszázada halt meg – válaszolta Wraith. Az alkalomhoz illő, együttérző hangot hallattam, de az igazat megvallva megkönnyebbültem. Milyen kínos lenne, ha Wraith az ellenség vonalához tartozna? A vámpíroknál úgymond feudális rend az uralkodó. Lehetne jobb hasonlatom is, de úgy működnek, mint a maffia. A drogokkal. 27

– Milyen tragikus. – Ian nem is próbált szimpátiát vegyíteni a hangjába, inkább közömbösnek hallatszott. – Kinek a védelme alatt állsz azóta? Wraith kihúzta magát. – Nincsen Mesterem. – És a hatalmad szintje? – Ian szavaiból áradt a hitetlenség. Leesett az állam. Én is észrevettem, hogy Wraith aurája, ami védi őt, különösen erős, de Ian átlépte a határt. Bones is így gondolta. – Ian! – hallatszott a figyelmeztetés. – Teljesen rendben van – mondta Wraith, de az ajkai vékony vonallá préselődtek. – Az idő nagy részében eltartottam magam. Lehet, hogy magányos úton jártam, de figyelembe véve a sok hatalmi harcot, ez így biztonságosabb volt. Annette bordán találta Iant. Akkor, végre elvette a kezét a szájáról. – Örülök annak, hogy idejöttél, Wraith – mondta Annette. A lány tekintete átcsúszott Bones-ra. – Természetesen nem így képzeltem el a nagy találkozást... Wraith a nő elé állt, és megcsókolta Annette kezét. – Nem tudtál volna segíteni a szörnyű támadás után. Megkönnyebbültem, hogy időben érkeztem. Esküszöm, meg fogom találni, aki ezt tette és megfizettetem vele, kedvesem. Annette nem cáfolta meg a hallottakat, jelezve, hogy Wraith elmondta az igazságot arról, ami a fogadóban történt. Ez azt jelentette, hogy van egy másik probléma a kezükben, de örültem, hogy magába foglalja a homokszín hajú vámpírt, aki egyre inkább úgy tűnik, Bones testvérére. Annette felállt a díványról, sápadt, sárgás tekintete találkozott Bones sötétbarna szemeivel. – Crispin, biztosítalak arról, hogy leellenőriztem Wraith állításait, amikor először kapcsolatba léptem vele. Soha sem hívtam volna ide anélkül. Mindenről megbizonyosodtam, ő az, akinek mondja magát – a féltestvéred. – Én viszont a levéltárban, ahogy már említettem neked – tette hozzá Wraith. – Ott van minden az autómban. A modern technológia megerősíthetné azt is, ha szeretnéd összehasonlítani a DNS-ünket. 28

– Kiváló elképzelés, ismerek egy pasast, aki le tudja futtatni ezeket a teszteket – szakította félbe Ian. – Állj! – mondta Bones, kinyújtotta a kezét. Mosolyra görbült a szája, mielőtt folytatta volna. – Biztos vagyok benne, hogy holnap látni fogok mindent, ami rád vonatkozik, vagy a saját családi történetemet, de most csak szeretnék... beszélgetni egy picit, hogy megismerjük egymást. Wraith Bones-ra bámult, az arckifejezése ugyanolyan óvatos optimizmust tükrözött, és éreztem Bones érzelmeit. – Én is ezt szeretném – recsegte Wraith. Ian szája kinyílt, de a kezem a vállán landolt. – Gyerünk, beszéljünk a többiekkel az új vendégünkről – mondtam keményen figyelmeztetve. – Annette, miért nem jössz velünk? Kapd fel a táskád és vegyél fel valamit! Ian ellenségesen méregetett, de én csak édesen mosolyogtam, miközben a kezem ökölbe szorult. Máskor legyen pöcs. Annette-et nem kellett meggyőzni, hogy Bones kicsit kettesben szeretne maradni Wraith-tal. Szinte kikapta a kezét Ian kezéből. – Siess! Ha ezt a borzasztó ruhát egy percnél is tovább kell viselnem, ledöföm magam egy karóval.

Közel volt a hajnal, mire Bones bemászott az ágyba. Én egy pár órával korábban feküdtem le, de nem tudtam elaludni, csak töprengtem az este meglepő eseményein. Egyrészt le voltam nyűgözve attól, hogy talán Bones rátalált a halottnak hitt családjából valakire. Másrészt, a kezdeti izgalom ellenére Wraith zsémbessé vált a kérdezősködéstől. Lehet, Ian negatívizmusa ütközött ki rajtam, de Annette miért nem említette senkinek, hogy vele jön Bones eddig ismeretlen bátyja ma este? Az egy dolog, hogy Bones-nak ez meglepő hír volt, de a többieket is bombaként érte. És miért nem említette Wraith, amikor megérkezett a hotelbe? Az Isten szerelmére, tudtuk, hogy véletlenül megölte a támadót, míg mi kerestük. Amikor Ian megkérdezte ezt Annette-től, ő nem válaszolt, látszólag őt is megviselték kicsit az események. Ezt eléggé különösnek találtam. Természetesen lehet, hogy illettem már pár 29

kíméletlen szóval Annette-et idén, de az üresfejű nem volt általában közte. Aztán ott volt az a különös dolog, hogy Fabian kijelentette, hogy miután kimentettem magam, menjek az emeletre. Fabian sietve mondta nekünk, hogy egy ismeretlen vámpír ólálkodik a házunk körül, de azt elfelejtette megemlíteni, hogy látta, mit csinál. Fabian szerint Wraith már körözött az alsó részén a hegynek, miközben időnként megvágta a kezét és vért szórt a földre. Furcsa volt vámpírnak. Wraith és Bones családi köteléke eddig úgy tűnik, szilárd, de hogy családtag, az még nem jelenti automatikusan azt, hogy becsületes is. Tudtam, hogy jobb, mint a legtöbb ember. Mégsem akartam azonnal Bones-t letámadni a kétségeimmel, így csak két szóval simultam a karjába. – Milyen volt? Wraith-nek pont alattunk volt a szobája egy szinttel lejjebb, de nem aggódtam azon, hogy meghall valamit is. A közelmúlt eseményeinek következtében átalakítottuk a hálószobánkat. Hangszigetelt és szellemmentes lett, köszönhetően a füvek és fokhagyma mennyiségének a vastag hőszigetelés és a falak között. És természetesen a halkabb hangomnak, így egy figyelmesebb vámpír sem tudta kihallgatni a beszélgetésünket. Bones végigfuttatta a kezét a hátamon, ami élvezetet okozott nekem. Mindig meztelenül bújik ágyba és kemény, sima testének érzete elég volt ahhoz, hogy ne akarjak vele beszélgetni, de ez most fontos volt. – Kellemes, leginkább. – Aztán szünetet tartott, kereste a szavakat. – A kékvérűek gyakran nemzenek barmokat mind a magasabb, mind az alacsonyabb osztályokba, így van pár kételyem, hogy Wraith a rokonom, miután megtapasztaltam, hogy milyen ember is. Úgy tűnt, alig várja, hogy megvitassuk. De ő mégis szűkszavú volt. Hasonlít az én gondolatomhoz, de hagytam, hogy ő mondja ki először. – Hogyan? – A nemzőjét megölték, nincs ebben semmi szokatlan. – Bones megtorpant megint, és én szinte éreztem, ahogy küzd a megjegyzés ellen, mert vágyik arra, hogy higgyen Wraith-nak. – Mégis azt állítja 30

folyamatosan, hogy nem működött együtt azóta a vámpírokkal. Még akkor is, ha biztonsági okok miatt nem ártotta bele magát a politikai szövetségekbe, a mi fajtánk nem egy magányos fajta. – Talán nem akarja beismerni, hogy néhány barátja a te ellenséged, mert ez befolyásolni fog téged vele szemben. – Kétségeim voltak efelől, de Bones miatt javaslom az optimizmust. – Talán. – Bones eltűnődött. – Mit csináljak vele? – Könnyű okmányokkal igazolni a dokumentumokat, de a hasonlóság, a neve, az arckép, én azt hiszem, talán ő a bátyád, de ettől még nem bízom benne – mondtam őszintén, felvázolva az aggodalmaimat. Bones arckifejezése megfeszült, míg én beszéltem. Mire befejeztem, nehezen sóhajtott egy nagyot. – Könnyű, de majd utána nézek. Ha nem járul hozzá, hogy megtegyem, akkor nincs remény a kapcsolatunkra. Én nem hibáztatom, hogy kutatott utánam, mielőtt találkoztunk volna. Két évszázad túl hosszú a szentimentalizmusra, még ha egy család is vagyunk. – Kétszáznegyvenöt éves vagy – emlékeztettem őt a változás tárgyára. Mindketten egyetértettünk abban, hogy le kell ellenőriznünk Wraith-et, és le kell vadásznunk Annette támadóját is, de később is csinálhatjuk ezeket. Most pedig azt szerettem volna, hogy Bones kellemesebb dolgokra összpontosítson, nincs több stressz. Végül is ma volt a születésnapja. A térdemet az övéi közé csúsztattam, kihívást intézve felé. – Tehát jöhet egy másik ajándék? Vagy most, hogy negyed évezredes lettél, talán inkább aludni szeretnél helyette? A nevetése csábító volt. – Szivi, könyörgésre foglak én még késztetni… Bones megfordult, magára húzott. Megragadta az egyik csuklómat, a másik kezével sürgetve húzta fel rövid selyem hálóingemet. Vele ellentétben, én soha nem aludtam meztelenül. Nem akkor, amikor felébreszt, hogy lehúzza a ruhákat rólam. – Enged el a kezem! – mondtam, fájdalom futott végig a testemen, és éreztem a számtalan izmot sápadt, sima bőre alatt. A hatalmába 31

kerített, vibrált tovább az idegvégződéseimben, mint a láthatatlan, kereső ujjak. Kuncogott, miközben szabad kezével végigsimított a lábamon. – Elfelejtetted a bűvös szót. Lecsúszott az ágyról, elengedve a csuklómat. Próbáltam mozgatni őket, de valami még mindig odaszorított, mint egy láthatatlan hatalom. – Látom, már gyakorlod az új telekinetikus erődet – mondtam lihegve. – Ez csalás. Megint nevetett és újra visszaszorított az erő. Erős ujjak masszírozták a hátamat, ahogy közelebb húzott magához, hogy lejjebb érjen el a szája. Elállt a lélegzetem, ahogy a nyelve körözött a köldököm körül, majd folytatta lefelé. A bugyimat túlságosa lassan kezdte el lerángatni az agyaraival. A terpeszem megakadályozta ebben, de amikor megpróbáltam a lábaimat köré fonni, megállított. – Szeretnél valamit? – morogta. A szája olyan közel volt a bugyimhoz, hogy hozzáért a csipkéhez, ebben a pillanatban átkoztam magam, amiért egyáltalán felvettem. – Ezt akarom – mondtam, miközben nekifeszültem. Egy pillanatra a száját a húsomra szorította, vörösen izzó öröm járt át, ahogy a nyelve pusztító ügyességgel kígyózott. De mikor eltűnt, lüktető szükséget hagyott maga után. – Bones, kérlek! – nyögtem. Sötét nevetése, ahogy a lélegzete hozzám ért, égette a bőröm. – Ezt nevezed te könyörgésnek? Ó, Cicuska, sokkal jobbat is tudsz....

32

Hat (Gyíktojás)

Arra

ébredtem, hogy egy vámpír áthajol rajtam, ami nem újdonság, amióta úgy szoktam elaludni, hogy átölel az egyik karja. De ami eltért a megszokottól, az az, hogy ez a vámpír nem Bones volt. Ian keze a számra tapadt, még mielőtt hangot adhattam volna a felháborodásomnak. Még azelőtt ragadtam meg a karját, hogy jó pár helyen eltörjem, mielőtt álomittas tekintetem eléggé kitisztult volna ahhoz, hogy megláthassam komoly arckifejezését. – Shh – suttogta. Bólintottam és közben azon tépelődtem, hogy átkozottul jó indok kellett ahhoz, hogy így megijedjen, és ezt a mutatványt végrehajtsa. Ian elvette a kezét, felegyenesedtem, és gyorsan végigjárattam a tekintetem. Senki más nem volt a szobában és az ajtó is zárva volt. – Mi a baj? – kérdeztem mindjárt. Ian nagyon halkra vette a hangját. – Crispin nagyon különösen viselkedik. – Crispin, mint Bones vagy Crispin, mint Wraith? – Most már kettő is volt nekünk belőle és Bones úgy tűnt, jól volt, amikor utoljára láttam. – Az egyetlen Crispin, mérget vennék rá – csattant fel Ian. – Az Istenért! Nincs időnk erre a játékra. Nem értettem vele egyet, és még mindig nem tudtam, miért lopakodott be a szobámba és némított el csak azért, hogy elmondja, Bones furcsán viselkedik. Az Isten szerelmére, az eddig ismeretlen testvére érkezett a városba, és eltökélte, hogy utánajár, nincs-e ennek 33

a testvérnek valami aljas, hátsó szándéka. Ez bárkit kiforgatna magából. Mindazonáltal, ha Ian mégsem reagálná túl… – Hogy értve különösen? – Mérhetetlenül vidám és úgy tűnik, senkit sem vesz észre, kivéve Wraith-t. A többiek úgyszintén. Én mondom, itt történik valami. Ha nem lettem volna meztelen, rögtön kitessékeltem volna Iant az ajtón. – Eddig is tudtam, hogy sekélyes vagy, de ennyire? Bones csak most jött rá, hogy van egy testvére és még nem biztos benne, hogy milyen típusú ember is a bátyja. Ahogy mi, többiek sem. Szóval, igen, Wraith igazán kaphat egy kicsit több figyelmet nálad. Kelj fel, és ne csinálj úgy, mint egy óvodás, aki haragszik az új kistestvérére, mert most anyu és apu nem játszik vele annyit, mint régebben. – Ez nem a sekélyességemről szól – vágta rá kurtán Ian. Majd megindult az ajtó felé. – Majd, ha rájössz, keress meg a Hampton szállóban Asheville-ben, hacsak nem befolyásol téged is. – Te ott laksz? – Egy kicsit megkönnyebbültem. Legalább nem kell most még vele is foglalkoznom az ünnepek alatt. – Igen – jött a rövid válasz. – Valakinek rá kell jönnie, hogy mi mozgatja Wraith-t a felszín alatt. Távozott, majd bezárta az ajtót maga után. Mélyet sóhajtottam és kimásztam az ágyból. Olyan sekély, mint egy gyerekmedence, motyogtam magamnak, de saját kétségeim magjai arra sarkalltak, hogy minél gyorsabban végezzek a zuhanyozással és az öltözködéssel. Ian egoista, perverz és egy erkölcsi csőd, de soha sem volt hajlamos arra, hogy túlreagáljon dolgokat, kivéve az akaratlan önmegtartóztatást. Lehet, hogy tényleg valami baj van Bones-szal? Oké, mivel tetteti a vidámságot, miközben próbálja kiszedni az igazat a testvéréből, nem alkalmazhatja a keresztkérdéses taktikát – azt fenyegetésnek vehetné, egy belső hang gúnyolódni kezdett. Ez volt a logikus magyarázat. Mégsem tudtam elnyomni a szorongásomat, mikor leértem a földszintre. Ha láttál már visszatérni valakit a halálból, miután zombik támadták meg, akkor már teljesen biztos lehetsz abban, hogy bármi megtörténhet. Bones nevetése hangosan és szívből jövően csengett, és annak ellenére, hogy 34

normális esetben ez örömet okozna – köszönöm Ian –, ezt most elég rossz jelnek vettem. Semmi baj, semmi baj, kántáltam magamban, ahogy követtem a hangokat a konyháig. Ian láthatóan elment, de a többiek ott csoportosultak az asztal körül. Wrait ült az asztalfőn, szőke haja lófarokba fogva, ami valahogy még férfiasabbnak láttatta, és egy másik ing volt rajta, ami illett reneszánsz ünnepi öltözékéhez. – Cat! – mondta és rám mosolygott. – Foglalj helyet! Meghívott a saját asztalomhoz. Milyen kedves. Elnyomtam egy szarkasztikus választ, és hoztam egy széket a másik szobából, mivel a konyhaasztal csak hatszemélyes volt. Csak miután leültem, akkor merült fel bennem, hogy Bones nem ajánlotta fel, hogy szerez egy széket. Elismerem, nem vagyok az a típus, aki elvárja, hogy kinyissák az ajtót, vagy alácsúsztassák a széket, de Bones normál esetben szeret előzékeny lenni. Továbbá Spádé és Mencheres is csaknem kórósan lovagiasak, de egyikük sem szólalt meg. Semmiség, mondtam magamnak, és hamis mosolyt erőltettem az arcomra. – Csak nem hiányoztam? Wraith továbbra is kényelmesen ücsörgött a székemen. – Épp azokról az időkről meséltem, amikor fiatal koromban elszöktem Rutland hercegének díjnyertes csődörével.

Öt

órával később Wraith még mindig nem fejezte be, és eltekintve Denise-től és tőlem, még senki sem unta. Én érdekfeszítőbb tevékenységnek találtam beindítani a mosogatógépet, vagy elindítani egy mosást, mint hogy Wraith-t hallgassam, de eltekintve ettől és Denise alkalmi látogatásaitól a fürdőszobában, senki sem mozdult, kivéve, hogy áttelepedtek a nappaliba. Denise néha rám nézett és felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné, mi a helyzet? Átkozott legyek, ha tudom. Az egy dolog volt Bones-tól, hogy úgy tesz, mintha érdekelné Wraith háttere, hogy kiszedje belőle az információkat. Nem a megszokott vallatási technika – ami normális esetben késekkel és rengeteg sikollyal történne –, de ezt a lovagias 35

megközelítést betudom a családi köteléknek. Még azt is elfogadom, hogy a többiek is támogatják Bones stratégiáját és tettetik, hogy lekötik őket Wraith meséi. És egy dolog megjátszani a figyelmet, de egészen más látni, hogy teljesen meg vannak babonázva. A pokolba is, ezeknek a történeteknek Spádé és Annette, mint tizennyolcadik századi arisztokraták számára már rém unalmasnak kellene lennie. Ők mindketten angol főnemesi családból valók, így Wraith semmi olyat nem tudott mondani, amit ők nem tapasztaltak még meg. Közvetlenül azután, hogy beesteledett, Denise odajött hozzám, túlságosan merev mosollyal ahhoz, hogy eredeti legyen. – Nem akarsz sétálni egyet, Cat? – Rendben. Legyen, hé, mindenki, gyűjtünk egy kis tűzifát, amíg kint vagyunk – mondtam megemelve a hangom, bár semmi szükség nem volt rá. Senki sem nézett fel. Oké, a szék dolog felejthető, de hogy három, általában előzékeny férfi nem reagál arra, hogy két csaj tűzifát gyűjt a sötétben? Ez nem megszokott, még ha jól is látok éjszaka. Fabian tehetetlen pillantást vetett rám, nyugtalan köröket róva a mennyezet alatt. Az ajtó felé intettem a fejemmel, és minden további ösztönzés nélkül kisuhant rajta. A házban lévők közül senki sem figyelt fel ránk. Már megint senki sem vett észre. Mindenki mereven figyelte Wraith-t, mintha körülötte keringene a Hold, és most folyamatosan arról az unalmas golyóról beszélne. – Úgy sejtem, vége a mézesheteknek – dünnyögte Denise, amikor kiértünk. – Legközelebb, gondolom, kint alhatok az esőben. Elsétáltam a ház mellett a halomba rakott farönkökön túl, az erdő felé tartva. Fabian hátulról követett minket, átsuhanva a fákon, ahelyett, hogy megkerülte volna azokat. Senki sem figyelt ránk a házban maradók közül, csak azért akartam elég messzire menni, hogy még véletlenül se halljanak meg. – Úgy értem, azt megértem, hogy mennyire nagy dolog Bonesnak, hogy hirtelen feltűnt egy sose látott testvér – folytatta Denise. – Én örülök neki, és nem akarom elvenni Wraith-től a csillogást. De tudod, Spádé azért legalább pár óránként vakkanthatna nekem valamit. 36

Továbbra is tartottam ugyanazt a megerőltető tempót. Ám Denise démonivá változtatott állóképességével könnyedén lépést tudott tartani. Amikor már lent jártunk a hegy felénél, beszélni kezdtem. – Nem hiszem el, amit most mondok, de… Ian tudta. Valami különös dolog történik. Denise megállt, mogyorószínű szeme kikerekedett. – Ezt Ian mondta? Köszönöm Istenem, hogy nem csak én gondolom így! – Halkabban! – emlékeztettem, majd hozzátettem. – Ez Wraith jelenléte miatt van. Mindenki úgy tesz, mintha megbabonázta volna, kivéve, hogy a vámpírok nem tudnak másik vámpírt hipnotizálni. – Így van. Azonkívül ránk nincs hatással – vetette közbe Denise. – Sem Ianre. Fabianre és a barátnőjére, Elisabeth-re, szintén nem, bár a szellemeknek természetes ellenálló képességük volt az olyan dolgok ellen, ami az élőkre és az élőhalottakra is hatással volt. Gondolom, én még akkor szereztem némi immunitást, amikor nemrég elnyeltem odaát a woodoo királynő erejét; az én példanélküli állapotom, mint amikor egy vámpír elnyeli, és magába fogadja az élőhalott vér erejét, ez kicsit beleejthette a franciakulcsot a gépezetbe. Viszont, ha Wraith-nek tényleg van valamiféle kígyóbűvölő ereje, akkor Denise és Ian figyelmét is magára kellene vonnia. Nem csodálkozva azon – velem ellentétben –, hogy mi folyik itt. A szellem felé intettem. – Fabian, mit gondolsz? – Mágiára gyanakszom – válaszolta. – Átkutattam Wraith szobáját, és egy vérrel festett szimbólumot találtam a szőnyeg alatt. Miért rejtette volna el, hacsak nem gonoszak a szándékai? Ebben egyetértettünk, de teljesen biztos akartam lenni abban, hogy nem reagáljuk túl, mielőtt összeszövetkeznék Iannel. Talán Wraith egyszerűen csak bálványimádó. – Visszamegyek és félrehívom Bones-t. Kiderítem kerek-perec, hogy színjáték-e az egész vagy sem. Denise megérintette a karomat. – Légy óvatos, Cat! Ha Wraith… nem is tudom… megigézett mindenkit, akkor, ha megérinted, azzal te is a hatalmába kerülsz. Felsóhajtottam. – Rendben, óvatos leszek. Ha azt mondom, miután beszéltem Bones-szal, hogy nem találom a csízmámat, akkor 37

tudjátok, hogy nem színjáték, akkor játszanod kell a Stepfordi feleséget, ahogy mindenki más is. – És te mit fogsz tenni? – kérdezte Fabian. Rosszat sejtetve mosolyogtam. – Találkozom Iannel Ashevilleben és megtalálom a módját, hogy megállítsam Wraith-et.

38

Hét (Gyíktojás)

Amikor visszajöttünk, azok hatan még mindig ugyanúgy ültek a nappaliban. Denise egyenesen felment a lépcsőn, én pedig a legjobb hosztesz mosolyomat erőltettem magamra, ahogy odasétáltam Bones-hoz és a vállára tettem a kezem. – Bocsássatok meg, elrabolhatnám a férjemet néhány pillanatra? Kétszer is megrántottam a vállát, mire végre felnézett. – Minek? A szűkszavú reakció ellenére is megőriztem a mosolyom. – Azért, kedves, mert szükségem lenne a segítségedre. – Bármi is az, biztos vagyok benne, hogy egyedül is tudsz boldogulni. Jeges érzés kúszott végig a gerincemen. Az arckifejezése élettelen volt, és olyan tekintettel meredt rám, amilyet csak az ellenségei láthattak, mielőtt harcuk véres véget ért volna. Sohasem gondoltam volna, hogy az ilyesfajta ragyogásnak Bones-tól valaha is a részese leszek, és hogy ezt pont egy ilyen apró dolog miatt. Ezt háromszorosan is rossz előjelnek vettem. Ez nem csupán különös viselkedés. Ez olyan, mintha Bones-t kicserélték volna egy idegennel. Tekintetem találkozott Wraith-ével, még csak meglepetést sem láttam az arcán, mielőtt elmosolyodott volna. – Attól tartok, túl sokáig sajátítottalak ki titeket. Visszavonulok a szobámba egy kicsit. Ezt a bejelentést azonnali felháborodás követte, mire Wraith feltartotta a kezét. 39

– Kérem, mindenki figyeljen! Szolgáljátok ki bájos hölgyeiteket! Nemsokára visszatérek. Mintha csak egy kapcsolót nyomtak volna meg, Bones felém fordult és melegen rám mosolygott. – Miben kellene segítenem? Nagy nehézségek árán sikerült az állkapcsom remegését visszatartani. – Bent a szobánkban – indultam el. – Gyere velem! A bennem növekvő félelem elnehezítette a lépteimet, és úgy éreztem, mintha mérföldeket kéne megtennem. Mire átléptem a küszöbön, már csaknem remegtem a nyugtalanságtól. – Mi a fasz folyik itt? – kérdeztem, ahogy bezártam az ajtót. Ennyit a finomságról. Bones a homlokát ráncolta. – A francba, mi ütött beléd, hogy így tajtékzol? – Hogy mi ütött belém? Belém? – ismételtem, próbálva visszafogni magam, nehogy még jobban sikítsak. Még a hangszigetelést is próbára tenné egy sikoly. Kényszerítettem magam, hogy lecsillapodjak, és vettem két mély lélegzetet, mielőtt folytattam. – Hajlandó lennél elárulni, hogy miben töritek a fejeteket Wraithtal kapcsolatban? – kérdeztem most már csaknem normális hangsúllyal. Egy újabb szemöldökráncolás, de ezúttal zavarodottság ült ki az arcára. – Hogy érted? Még egy mély lélegzet. Ennyi levegőt egész hónapban nem vettem. – Úgy tűnik… túlságosan is figyeltek rá. Mintha rajta kívül semmi mást sem vennétek észre. Ez ugyancsak nem volt túl finom, de ez volt a legjobb módja, hogy felrázzam Bones-t, és utána járjak a dolgoknak. A vonásait ellazította, és ahogy beszélt, a tónusa ugratóan és gyengéden hangzott. – Csak nem vagy féltékeny, mert rá figyelek, ugye? Hű, hogy a sors milyen hamar megfizet azért, mert elutasítottam ma reggel Ian aggodalmát! – Nem vagyok féltékeny – csikorogtam taktikát váltva. – De azt hiszem, megegyeztünk abban, hogy alaposan utána kell néznünk Wraith-nak, mielőtt továbbmennénk vele. 40

– Jah, hogy az! – intett a kezével Bones. – Nem szükséges. Nyilvánvaló, hogy jó srác és büszke vagyok rá, hogy a testvérem. Úgy éreztem, mintha a gyomrom a térdemig süllyedt volna. A szavai és a kötelékem az érzelmeihez világossá tette, hogy ez nem színjáték. Bones mindent elhisz, amit mond, noha az az ember, akibe beleszerettem, soha semmiben sem bízna ennyire vakon. Wraith-nak valahogyan sikerült elérnie a lehetetlen-agymosást egy vámpírnál. És nem csak egynél, mindegyiknél, tekintve Spádé, Annette, Mencheres és Kira viselkedését. Ha rájönnék, hogyan fordíthatnám vissza, lemennék a lépcsőn és megszabadítanék mindenkit attól, hogy a tudatukat irányítsa. Viszont, ha Wraith ereje eléggé megbabonázza a többi vámpírt, ki tudja, milyen trükköket tartogat még a tarsolyában? Talán úgy halok meg, hogy nem marad belőlem több, mint egy folt a padlón, ha anélkül szállnék vele szembe, hogy többet tudnék a hatalmának eredetéről. Belenéztem Bones szemébe, és tettem egy néma ígéretet. Helyre fogom ezt hozni és visszakaplak. Még nem tudom, hogyan, de megoldom. És akkor megölöm Wraith-t, akár a sógorom, akár nem. Persze, ha elég ereje volt ahhoz, hogy átmossa a vámpírok agyát, könnyedén visszaállíthatná a kapcsolatot Bones-szal. Talán van rá mentsége, hogy mindenkit a közelében akart tartani. Hogy mi a szándéka, azt nem tudom, de bármi is motiválja, nem engedhetem, hogy sikerüljön neki. De mielőtt még bármit is csinálnék, elfedem a nyomokat. – Igazad van, féltékeny voltam egy kicsit arra a figyelemre, amit Wraith kap – mondtam, remélve, hogy a hangom nem túl akadozó a bennem kavargó indulatoktól. – Engedd meg, hogy kiengeszteljelek. Változtassuk meg a karácsonyi terveinket! Ahelyett, hogy csak nyolcan lennénk, mi lenne, ha csinálnánk egy nagy partit, hogy Wraith-t hivatalosan is befogadjuk a családba? Bones olyan határtalan örömmel mosolyodott el, hogy belefacsarodott a szívem. Az a bámulatos vámpír velem szemben pont úgy nézett ki, mint akibe beleszerettem, de valahogy Wraith eltemette az igazi Bones-t, olyan mélyre, ahol nem tudom elérni. 41

– Ez fantasztikus ötlet. Megérdemli a megfelelő fogadtatást. Ó, én teljesen szívélyesen és illendően fogadnám Wraith-t, az biztos. Sok-sok égő dinamittal, már ha teljesülne a karácsonyi kívánságom. De visszamosolyogtam, és mérhetetlenül örültem, hogy a köztünk lévő kapcsolat nem áramlott mindkét irányba és Bones nem érzékelte az én érzéseimet. – Ne aggódj, majd én mindent elintézek.

Dörömböltem a 116-os szoba ajtaján. Két szemvillantás a hotel recepcióján, és már meg is volt Ian szobaszáma. Noha nem tudtam, milyen álnév alatt jelentkezett be, a leírás, hogy „magas, vörös hajú, heves természetű és angol” bőven elég volt. – Nyisd ki, Ian! – szólongattam, amikor a második dörömbölésre sem érkezett válasz. Az ajtó feltárult előttem, ami egy hallba nyílt. Egy ismerős fej kukucskált ki rajta. – Elég már, Kaszás! Ezzel a halottakat is feltámasztod. Nem kell mindenkit felverned. Azt hiszem, végül is a helyes szobaszámot kaptam. Elindultam volna befelé, de Ian visszaintett. – Hadd vegyek fel egy nadrágot, utána a tiéd vagyok. Eltűnt a szobában, majd egy perc múlva visszatért, ing nélkül ugyan, viszont az említett nadrág legalább már rajta volt. Meglepetésemre kihúzott egy kulcsot, majd kitárta az ajtót, amin nemrég dörömböltem. – Gyere be! Levontam a megfelelő következtetést és felháborodásomban megráztam a fejem. – Hihetetlen! Valami igazán rémisztő dolog történik Bones-ékkal, és neked még a dugásra is van időd! – Ha jól sejtem, kicsit ziláltnak tűnök – mondta mogorván. – Aludtam a másik, biztonságosabb szobában. Elmondtam neked, hol vagyok, anélkül, hogy tudtam volna, hogy a te elméd is el van-e hülyítve. Szóval, ha idevezetted volna Bones-t, és rám töritek az ajtót, az jelezte volna nekem, hogy fussak az életemért. Miután 42

egyedül jöttél és a normális, gunyoros önmagadnak tűnsz, felteszem, nem állsz Wraith befolyása alatt. Úgy örültem, hogy végre elhagyhattam a minden-tökéletesjátékot, amit az előző éjszaka óta kellett játszanom, hogy figyelmen kívül hagytam a gunyorosságról tett megjegyzést. – Nem, nem vagyok a befolyása alatt. Viszont rajtam kívül csak te, Denise és Fabian vagytok az egyetlenek, akik szintén nincsenek. Valamiféle varázslatnak kell lennie, de nem értem, hogy tudott Wraith négyünkön kívül mindenkire egyszerre hatni. Ian felsóhajtott. – Mióta tegnap utoljára láttalak, csak ezen a kérdésen gondolkodom. Ha jól sejtem, hogy mivel van dolgunk, akkor az egyetlen dolog, ami engem megvéd, az ez. Kicipzározta a nadrágját, majd lehúzta. Épp időben fordultam meg. – Nem érdekel, mit gondolsz, a micsodádnak biztosan nincs semmilyen különleges képessége, és már különben is hallottam a piercingedről – ripakodtam rá, hátranézve a vállam mögül. – Nem azt akarom megmutatni neked – felelte kérlelhetetlen hangon. – Hagyd már abba ezt a hülyeséget, és nézz ide! – Jobban teszed, ha ez nem csak egy a beteg vicceid közül – motyogtam és megfordultam. Szerencsére az első dolog, amit megláttam, nem Ian löttyedt Mr. Egyszeműje volt, ámbár nem tűnt túlságosan zaklatottnak, amiatt, hogy a kezével nem tudja teljesen elfedni magát. A szabad kezével egy tetoválásra mutatott, ami túl közel volt a lágyékhajlatához, beleolvadva a szőrzetébe. Tehát tényleg eredeti vörös a haja is, futott át az agyamon, mielőtt még megállíthattam volna a gondolatot. – Ahhoz képest, hogy ez díszítő fétis, egyáltalán nem látható… – Ez nem egy olyan tetoválás – vágott közbe. – Ez egy védelmező szimbólum, nem láttál Denise-en hasonló jelet? Összeszűkült a tekintetem és valami olyat tettem, amire öt perccel ezelőtt még megesküdtem volna, hogy lehetetlen… közelebb mentem és letérdeltem, hogy jobb rálátásom legyen Ian ágyékára. És tényleg, felismertem a szimbólumokat. Kisebbek voltak és egy körben helyezkedtek el, ellentétben azokkal a jelekkel, amik Denise alkarját borítják, de összetéveszthetetlenül hasonlítottak. – Hűha! – suttogtam. 43

Felmordult. – Ha minden alkalommal kapnék egy fontot, akárhányszor egy nő ezt mondja ebben a testhelyzetben. Hátradőltem és feltettem a legkézenfekvőbb kérdést. – Ian, miért van a lágyékhajlatodon olyan tetoválás, ami megvéd a démoni befolyástól? És hogy jön ez Bones-hoz és a többiekhez? Rezzenéstelen tekintettel nézett rám. – Még évtizedekkel ezelőtt belebotlottam egy démonba és nem szeretnék újra találkozni vele. Ezen kívül nem akartam, hogy erről faggassanak, így olyan helyre rejtettem a védővarázslatot, ahol nem tűnik fel olyan embereknek, akik nem tudják a jelentését. Az övéhez hasonló intenzitással meredtem a tekintetébe. – Mégis, hogy kerültél összetűzésbe egy démonnal? Alkut kötöttél vele, aztán csaltál? – Nem. – Valahogy hittem neki, így ettől az egyetlen szótól megkönnyebbültem. Egy démoni alkuból kijönni közel lehetetlen, és rendszerint csak egyetlen fizetési formája létezik: a lelked. Bármennyire is bosszantó Ian, nem kívánom, hogy ez lebegjen a feje felett. – Akkor mi történt? – Ez nem tartozik ide – mondta élesen. – Elég annyi, hogy azóta rájöttem, hogy a démonok sajátságos fekete mágiájához képest mindenki másé gyerekjáték. Nagyot nyeltem. Fabian észrevette, hogy Wraith vérrel hintette körbe a házunkat és megtalálta azt a különös szimbólumot a hálószobában. Másnap mindenki furcsán viselkedett, így arra gyanakodtam, hogy Wraith-nak varázsolnia kellett. Úgy tűnik, helyesen gondoltam, csak ez sokkal sötétebb – és veszélyesebb – annál. – Wraith vámpír és nem démon. Akkor meg hogy tud ilyen ördögi mágiát űzni? Sosem hallottam még róla, hogy egy vámpír képes lenne ilyesmire, és hogy annyira tudja uralni, hogy más vámpírokat bűvöljön meg, ennek nyomot kellene hagynia az auráján. Ian hidegen mosolygott. – Denise szokványos embernek érzi magát, de mégis több annál, ugye? Hanyatt vágott, amit Ian kezdett kifejteni. Azt gondolta, hogy Wraith olyan módon jutott másodlagos erejéhez, amitől Denise is 44

több lett, mint egy ember. Ha igaza van, az megmagyarázná, hogy Wraith miért tűnt csak egy közepes szintű vámpírnak, azon kívül, hogy nem mindennapi varázserejével még Mencheres sem próbált ellenszegülni. Még nem tudom, rám miért nem hatott, de annak volt értelme, hogy Ianre, Denise-re és Fabianre miért nem volt hatással a démoni mágia. Persze ez csak egyet jelenthetett, hogy Wraith csaknem megállíthatatlan. – Ez akkora szívás – leheltem. Ian száraz nevetést hallatott. – Ez volt az első értelmes dolog, amit reggel óta mondtál.

45

Nyolc (Huncut Angyal)

Már azelőtt meghallottam Wraith hangját, hogy kiszálltam volna a kocsiból. Dallamos hanglejtése kombinálódott a kedvenc akcentusommal, aminek megnyugtatóan kellett volna hangoznia. Ehelyett olyan volt, mint a körömhúzás a táblán. Soha nem fárad bele, hogy saját magát hallja beszélni? gondoltam ingerülten, míg egy fényes mosollyal az arcomon léptem be az ajtón. A mosolyom majdnem megrepedt, mikor megláttam Wraith-t az ottománon ülni, mint valami trónon. Úgy mozdult és ült ott, közel a nagy kandallóhoz, hogy a fény körberagyogja, és még éteribbé tegye a megjelenését. Wraith egy újabb virágos inget viselt a kabátja alatt, csipke ömlött ki az ujjakon, mintegy bilincsbe fogva a kezeit. Az első gondolatom, hogy elbizakodva vette fel azt az inget, de most volt egy másik ötletem is, hogy miért hord ilyeneket, és ennek semmi köze nem volt az elavult öltözködéshez. Wraith rám mosolygott. – Cat! Remélhetem, hogy az utad gyümölcsöző volt? Helyet foglaltam Bones mellett, aki a többiekkel félkört alkotva ült Wraith körül, mint az udvaroncok, akik a királyuk előtt tisztelegnek. Ez volt az, amiért nem kaptam fel a piszkavasat és vertem vele szét Wraith fejét, mielőtt megsütném a mogyoróit igazi ünnepi hangulatban. – Ó, igen, találtam pár új helyet, ami megfelelne a partira – mondtam a kifogást, amivel kimentettem magam ma reggel. – Sőt, elviszem Denise-t is, és kikérem a véleményét a kedvencemről. 46

– Biztos vagyok benne, hogy szép lesz. – Wraith kinyújtotta a lábát. – Rendben, akkor. Éppen arról beszéltünk… – Úgy értem most – vágtam bele a szavába, amilyen kedvesen csak tudtam. A füstös kék szeme összeszűkült. – Persze, mert rohanni kell, ugye? – Majdnem itt a Hálaadás, így a legjobb helyeket gyorsan le kell foglalni a téli ünnepekre – improvizáltam, és próbáltam a hangomat őszintének és alázatosnak feltüntetni. – Annyira zavarban lennék, ha meg kellene elégedünk valami kifogásolható minőségű hellyel, ahol a bemutatkozó partidat tartjuk. Végtére is, ez sokkal fontosabb, mint egy hagyományos karácsonyi ünnepség. Nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy Bones hallgatott, hagyta, hogy Wraith eldöntse, hogy mit szeretnék, és nem szeretnék megtenni a saját időmből. Ha lett volna még bármilyen kétségem arról, hogy megbabonázta őket, az most semmivé lett. Annak a férfinak, akihez hozzámentem, azt kellett volna mondania Wraithnek, hogy tartsa meg a kibaszott véleményét magának ahelyett, hogy csendben marad, mikor valaki megkérdőjelezte a jövés-menésemet. De nem! Csendben hátradől és hagyja egy idegennek, hogy eldöntse, hogy délutánra kimenőt kaphatok-e. Senki más sem tett semmit. Olyan volt, mintha hihetetlenül élethű babákká változtak volna. – Siess vissza! – mondta végül Wraith, egy jellegzetes ujjmozdítással. Ha még tovább kell ezt a mosolyt erőltetnem, szétszakad az arcom. – Észre sem veszed és vissza is értünk. Denise felállt és egy hálás pillantást vetett rám, mikor hátat fordított Wraith-nak. Spádé nem nézett rá, és még csak nem is köszönt neki. Bones sem, egy újabb bizonyíték arra, hogy valami túlvilági varázslat lehet az oka ennek a viselkedésnek. Olyan hosszan néztem Bones-ra, amennyire csak mertem, azt kívánva, hogy valami ürügyet találjak arra, hogy ő is távozhasson. De Wraith nem engedné, és ha megmondanám neki, hogy menjen a francba, az elárulná neki, hogy nem állok piszkos kis varázslatának a hatása alatt. Plusz, Bones jelenlegi állapotában talán nem is lenne hajlandó elmenni, ha Wraith nem akarja. 47

Harag lobbant bennem, amit elnyomtam, máskor-máshol. – Hamarosan találkozunk – mondtam és követtem Denise-t, ki az ajtón. Fabian már az autó fölött lebegett, nagy megkönnyebbülésemre. Velünk jön, míg a kísértet barátnője, Elisabeth, itt marad, hogy rajta tartsa a szemét a dolgokon. – Szállj be! – súgtam neki. Fabian eltűnt és megjelent a hátsó ülésen, mire egyet pislantottam. Szépen lassan kimentem az útra, visítozó gumiabroncsok és repkedő kavicsok nélkül, amik elárulnák, hogy sietek. Denise is annyira feszült volt, hogy egy szót sem hallottam a gondolataiból. Jó dolog, mert ha én nem tudom, akkor Mencheres és Bones sem, és akkor semmit nem tudnak közvetíteni Wraith-nak. Csak mikor már egy mérföldnyire voltunk, akkor csökkent a kezem szorítása a kormányon. – Iannek van egy teóriája arról, hogy mi folyik itt – mondtam, megtörve a csendet. – Igen? – bökte ki. Ráhajtottam az autópályára, Ashville felé. – Nem fog tetszeni, mert ez azt jelenti, hogy egyikünk sem mehet vissza. – Mi? Nem! – mondta egyszerre… – Nem hagyom Spádét valami faszkalappal, aki úgy játszik vele, mint valami robottal, az Isten tudja mi okból… – Azt hiszed, én szeretném Bones-t ott hagyni? – vágtam bele a szavába. – Pontosan tudom, milyen nehéz ez, de ha még valaha látni akarjuk a férjeinket anélkül, hogy Wraith felhúzható játékai lennének, össze kell dolgoznunk. Összeszorította a száját, de megkérdezte. – Mi Ian teóriája? – minden további vita nélkül. Sóhajtottam és kinyújtottam a kezem, végighúzva Denise kardigánján, a sötét, csillag alakú jelölésen az alkarján. – Wraith mágiája démoni eredetű, és úgy gondoljuk, az az oka, hogy képes gyakorolni ezt a hatalmat, hogy a hosszú, csipkés ingujja alatt rejteget néhány démonjelet is. Denise elsápadt, a bőrszíne majdnem eltűnt. Figyelmemet visszafordítottam az útra, nem akartam a bajaimat még egy ütközéssel is tetézni. 48

Fabian ocsúdott fel először. – Ha Wraith-t megjelölte egy démon, úgy, ahogy Denise-t, akkor most rendelkezik a démon erejével. Szinte majdnem lehetetlen megölni! – Telitalálat! – jegyeztem meg szárazon. – Van egy démoncsontból készült késünk. Bele kell döfni a szemébe és meg fog halni, ahogy én is tettem – mondta Denise, még kábultan az információtól. Egy bágyadt pillantást vetettem rá. – Hol van most a kés? – Spádé elzárta biztonsági okokból – motyogta, aztán hozzátette. – Nem tudom, hol van, és nem is tudom tőle megkérdezni, mert varázslat alatt áll. Bassza meg! Bólintottam. – Pont, ahogy mondtam. Fabian megköszörülte a torkát, ami, mivel fizikailag hiányzott a nyelőcsöve, csupán udvarias jelzés volt a részéről, hogy rá fordítsuk a figyelmünket. – Ez lehet, hogy orvosolható. A visszapillantó tükörben találkozott a tekintetünk. – Örülök, hogy így gondolod, mert a tervünk egyik része az, hogy segítesz átkutatni Spádé összes házát, hogy megtaláljuk. Finom köhintés. – Nem szükséges. Ugyanaz az, öhm, anyag van itt. – Fabian, a lényeget lehetne? Az, hogy körbejárod, annak semmi értelme – mondtam elkeseredetten. – Igen, így van – válaszolta Denise, minden szót megnyomva. – Arra utal, hogy a démoncsont, amire szükségünk van, a testemben van.

49

Kilenc (Huncut Angyal)

Ian

felhúzta a szemöldökét. Megismételtem lassabban az állításomat, sajnálkozva ezen a lépésen, de megértettem, hogy szükséges. – Valamivel fel kell vágnunk Denise-t, és a csontját fegyverként kell használnunk Wraith ellen. – Ó, hallottalak első alkalommal is. – Ian grimaszolt a szájával, ahogy Denise-re nézett. – Csak azon töprengtem, hogy mennyire fogja szétrúgni a seggem a férjed, mikor visszatér magába és hallani fog erről. – Higgy nekem, én nem mondom el neki, ha te sem – válaszolt Denise némi akasztófahumorral. Aztán a hangja megkeményedett. – De ez megváltoztatja a dolgokat. Két kést kell faragnunk, te használod az egyiket, én a másikat, mert visszamegyek Spádéhoz. – Nem teheted! Ha Wraith rájön, hogy mire készülsz, azon nyomban meg fog ölni! – csattantam fel. – Jobb lesz, ha megtaláljuk a módját, hogyan távolítsuk el a többieket a közeléből, és csak azután támadjuk meg – mondta Ian, hátba lapogatva engem. Denise felhorkant. – Srácok, elfelejtitek, mi történt, mikor megöltem a démont, aki megjelölt. Ha anélkül öljük meg Wraith-t, hogy először feloldanánk a varázslatát, azzal azt kockáztatjuk, hogy mindenki így marad, ahogy van, életük hátralevő részében. Az igazság úgy zúdult rám, mint egy lavina. Azt gondoltam, nehéz lesz az öt elvarázsolt testőrt eltávolítani Wraith közeléből, 50

hogy ki tudjuk szúrni a szemét, de amit meg kell tennünk ahelyett, az egyszerűen lehetetlennek tűnt. Felnyögtem. – Meg kell találnunk a démont, aki megjelölte, és imádkozzunk, hogy vissza akarja kapni a hatalmát. Ian horkantott. – Szegényes analógia, Kaszás. Akárhogy is, reméltem, hogy ez javítja az esélyeinket, de tény, hogy csak a démon tudja levenni a jelet. Anélkül Wraith szokványos vámpír lesz. És ha bujkál a démon elől, hamarosan halott vámpír lesz. Még ha a démon életben is hagyja, én nem fogom. – Én nem eredhetek a démon után, mert megöltem egyet – folytatta Denise. – Nem fogadnának valami toleránsan emiatt. De ti ketten megtehetitek, majd én rajta tartom a szemem Wraith-on. Ha megpróbál bárkit bántani, használom a kést, de csak végszükségben. Gyűlöltem ezt a tervet. Otthagyni bárkit is, akit szeretek, kiszolgáltatva ennek az embernek, aki démoni varázslattal lopja el a szabadságukat valamilyen ismeretlen okból kifolyólag, de nem lehetnek ők az önző indokaim. Ez egy verseny lesz, hogy meglássuk, ki teljesíti elsőre sikeresen: Wraith a végjátékának végrehajtásában, vagy én és Ian, hogy megtaláljuk a démont, aki megjelölte a hatalmával, varázslatát átadva neki, más képességekkel együtt. Megborzongtam, de Denise-nek igaza volt. Ha Bones – az igazi Bones – itt lenne most, azt mondaná, inkább lenne halott, minthogy mentális rabszolga legyen élete végéig. Ismerve a többieket, ahogy ismertem is, ők is így gondolták volna. A nyertes tényleg visz mindent ebben a versenyben. – Akkor ezt megbeszéltük – mondta Ian. – Jöhet a következő feladat. Pillantása Denise-re siklott, hidegen méregette, és bár ő nyílegyenesen állt, én megrándultam. Tudtam, hogy épp azt dönti el, melyik részét vágja le. – A lábszárad megteszi – mondta és úgy beszélt, mint egy szelet húsról, amit vacsorára szeretne. – A csont elég hosszú, hogy kiteljen belőle két penge, és elég vastag, hogy ne törjön szilánkokra, míg megfaragjuk őket. A combcsont jobb lenne, de úgy véreznél, mint egy lefejezett kígyó. – Megható, hogy a szőnyegre is gondolsz – motyogta Denise. 51

Felvillantott egy zseniális mosolyt. – Nem súrolom ki a szőnyeget. A kádban fogjuk csinálni, de minél több vért veszítesz, annál tovább tart visszanövesztened. Ott a pont. Vágd le bármijét egy vámpírnak, kivéve a fejét, és azt visszanöveszti két perc alatt. Denise regenerálódó képessége nem olyan gyors, de a maga módján még lenyűgözőbb. Embernek látszott, de most minden szempontból olyan, mint a démon, aki megjelölte őt, egészen a csontjáig. Denise igazából életben maradna, ha levágnák a fejét. A csótányok semmik voltak hozzá képest. Egy hosszú sóhajt hallatott. – Essünk túl rajta! Denise a fürdőszobába indult, de Ian hangja megállította. – Nem váglak szét addig, míg nem kerülsz az elmebefolyásom alá. Azt hiszed, szadista vagyok? – Igen – mondta szűkszavúan. Ian nevetett. – Van benne valami, kicsikém, de vannak bizonyos normák, amiket betartok, mikor nőkről van szó. Nem bántom őket anélkül, hogy ne élveznék, és te nem élveznéd ezt. Denise keresztbe fonta a karját. – Nézd, Ian, nagyra értékelem az aggodalmadat, és nem bűncselekményt tervezünk, de kétlem, hogy van elég kakaód ahhoz, hogy az uralmad alá vonj… Megállt a beszédben, mikor Ian szeme smaragdzölden felfénylett. Az erő átvillant rajtam, gyorsabban, mint egy ostorcsapás, ami elég erős ahhoz, hogy megcsapjon. Pislogtam. Vagy Ian csinált valami természetfelettit, vagy az edzéseken visszafogta az igazi hatalmát. Hirtelen átszelte a szobát, ott állt Denise előtt, a szeme nagy volt és bámult a semmibe, anélkül, hogy Ian bármit is mondott volna. – Majd meglátjuk, mennyi kakaó van bennem, mikor felébredsz frissen regenerálódott lábbal – motyogta, felkapta, és a vállára dobta. – Gyere! Nem csinálom egyedül. Különben is, nem Denise az egyetlen, aki egyedül csinálja ezt. Te is. – Én? – kérdeztem követve őt a fürdőszobába. Ian a kádba tette Denise-t és felnézett rám, farkasszerűen elmosolyodott, ahogy előhúzta az ezüst kést. – Nem vagy egészen halott, a vámpír vagy, aki vámpírokat eszik státusz talán távol tart egy darabig Wraith varázslatától, de nem 52

kockáztathatunk. Beléd vések egy védelmező tetoválást, ezüsttel kevert tintával, szóval kösd fel a gatyádat! Fájni fog.

53

Tíz (Gyíktojás)

Hálaadás napja. Otthon kellene lennem az asztalnál, amin annyi étel van, amennyit csak meg tudunk enni, csak mert ez a szokás. Ehelyett itt vagyok Iannel egy sztriptíz bárban, aminek hiányos neon reklámja teljes meztelenséget ígért. A sejtető tangák már túl erkölcsösnek számítottak ebben az intézményben. Csak remélni mertem, hogy a vezetőségnek a higiéniával kapcsolatban is ilyen szigorú elvárásai vannak. Megfordultam már néhány olcsó helyen ezelőtt, de most boldoggá tett a tudat, hogy nem kaphattam el semmit azoktól a baktériumoktól, amik kétségtelenül ott nyüzsögtek a helyiség minden egyes négyzetcentiméterén. Még csak bele sem kóstoltam a gin tonikomba, miután a poháron még tisztán látszottak az emberek szájlenyomatai. A táncos gondolataiból világosan kiderült, hogy ő sem boldogabb, mint én, hogy itt lehet, de engedelmesen ment és csinálta a dolgát, forgott, hajlongott és bőven eleget mutatott meg az intim részeiből ahhoz, hogy bebizonyítsa, a kinti hirdetés nem hazudott. Megvártam, amíg végez, majd odaintettem és beletömködtem néhány húszast a harisnyatartójába – az egyetlen ruhadarabba, amit magán viselt. Széles terpeszben, egy csípő mozdítással köszönte meg, mire elfordítottam a fejem. Nem akartam még többet látni a hölgy bájaiból; főleg amióta azon tűnődik, hogyan fogja tudni elvinni a fiát orvoshoz, mert megfázott és azóta sem lett jobban. Ian kuncogott. – Ennyi pénzért jó néhány öltáncot kaphattál volna. – Fogd be! – mondtam elcsigázottan. 54

Hová mész, ha démonokat keresel? Ian szerint olyan helyekre, ahol érezni az emberek kétségbeesését. Mivel azok az emberek, akik hajlandóak elfogadni egy démoni alku tarthatatlan feltételeit, azok úgy érzik, nincs más esélyük, és nem veszíthetnek semmit. Az elmúlt hét folyamán elég időt töltöttünk a menhelyeken, hajléktalan szállókon, börtönökben és elmegyógyintézetekben ahhoz, hogy még több okom legyen a depresszióra annál, hogy nyomát sem találjuk az árulkodó kénszagnak. Holnap, ha még mindig kihúzzuk, elhagyjuk az államot, hogy újabb démon találkozóhelyeket találjunk, mint a kaszinók és a tőzsde. Egy olyan ünnepen, mint a hálaadás is, a sztriptíz bárok dugig vannak a levertség tökéletes mintájával, vagy másfelől a tökéletes elszántsággal. Éppen hogy csak megéreztem ezt az alkoholgőzben és a klub másik jellegzetes aromájában. Nem hibáztattam őket érte. Tapasztalatból tudtam, hogy az ünnepek alatt sokkal erőteljesebb a magány, mint az év más napjain. Ebben az esetben: az aktuális hangulatom. Vagy a depresszió volt ragályos, vagy csak egyre nehezebben tudok nem gondolni a Bonesszal való utolsó beszélgetésemre. A jelenlétem hiányának valós okát azzal lepleztem, hogy a régi munkahelyemen szükség van a segítségemre. Normális esetben, ha otthagysz egy munkahelyet, nem hívnak vissza, de az én munkám az élőhalottak utáni vadászat egy tikos kormányszervezetnél. Teljesen elképzelhető, hogy aktiváljanak egy küldetés miatt. És lássuk be: az elért eredményeimmel nem szokatlanok az ilyen gyors távozások. Wraith lehet, hogy gyanakszik, de csak találgathat, hogy valójában utána kutatok, vagy a régi csapatomnak segítek elkapni néhány élőhalott bűnözőt. Ó, de Bones hangja, amikor felhívtam, hogy nem megyek vissza egy darabig. Nem tudom, vajon az a ridegség a varázslat befolyása miatt volt, vagy valójában az elárultság érzése miatt. Megesküdtem, hogy soha többé nem hagyom így el, de hogy magyarázhatnám a szószegésemet azzal, hogy ő ebben a pillanatban nem az igazi Bones? Nem tudom, így letettem, amilyen gyorsan csak tudtam. Amikor kinyílt az ajtó, egy pillanatra beengedte a ragyogó napfényt az elsötétített helyiségbe, majdnem nem is zavartattam magam, hogy felnézzek. Egy másik arcon tükröződni látni a saját 55

érzelmeimet, az eltökéltség és reménytelenség keverékét, az egyetlen, ami újra összekovácsolná a családot, mennyire kívánom, hogy bárcsak mások lennének a körülmények. De én láttam, és annak ellenére, hogy semmi különös nem volt a fiatalember megjelenésében, egy fanyar légáramlat követte. Légáramlat, ami úgy bűzlött, mint a kén. Lélekemelő volt a pillanat. Ki gondolná, hogy belefutni egy démonba, megszépíti valakinek a napját, de én szinte tapsoltam örömömben. Nem vártam Ianre, csak széles mosollyal a jövevény felé indultam. Talán a mosolyom lehetett az, ami miatt nem érezte meg a veszélyt. Vagy talán csak még nem vette észre, hogy nincs szívverésem, vagy biztonságban érezte magát, mert a vámpírokat könnyebb megölni, mint a démonokat. Bármelyik is, nem harcolt, amikor megragadtam és kitaszigáltam. – Beszélnem kell veled – mondtam neki. A démon kacagott és végigbámult. – Általában nem szeretem a szobahőmérsékletű húst, de te… Félreérthetetlen hízelgése megszakadt, amikor Ian megjelent és hátra csavarta a démon karját. – Ahogy már a hölgy is említette – mondta Ian kellemes hangon –, váltanunk kell néhány szót veled. A démon világos barna szeme vörösbe váltott. – Nem tudjátok, kivel baszakodtok, vámpírok. Benyúltam a kabátomba és kihúztam a hosszú kést, és a démon szeméhez tartottam. – Ami azt illeti, pontosan tudjuk, hogy kivel baszakodunk.

56

Tizenegy (Reni)

Egy magasabb épület tetejére repültünk, hogy egyedül lehessünk. Itt Iannel kényszerítettük a démont, hogy üljön le, aztán odakötöztük a légkondicionáló szellőzőjéhez, mivel a közvetlen napfény elgyengíti a démont. Plusz a kötelek be voltak dörzsölve sóval, így ha újdonsült barátunk esetleg el akarna tűnni, ez meg fogja bénítani. Ezenfelül meg is fogja akadályozni, hogy küzdjön ellenünk. A kötelek most még a ruhái felett voltak, de ha fészkelődni kezdene, hozzáérnek a nyakához, és nem örülne a következményeknek. – Van néhány kérdésünk – mondta Ian, amikor végre végeztünk. – Ha elmondod az igazat, akkor elmehetsz éppen és egészségesen.

A démon megint a kés felé pillantott és füttyentett. – Egy testvér csontja. Nem a rossz oldalon álltok? A kés az egyetlen megfelelő fegyver, hogy megöljetek, ha nem tudok válaszolni a kérdéseitekre. Ha azt akarjátok, hogy gyorsan beszéljek, akkor ajánljatok nekem pénzt. Azt akarta, hogy megvesztegessük? – Láttam egy templomot néhány háztömbnyire. Talán ha hozok egy kis szenteltvizet, attól majd megered a nyelved – mondtam gyorsan. A démon nevetett. – Az ilyesmi nem tesz bennem kárt, kedves. Túl sok filmet néztél. Nem ez az első alkalom, hogy ezt tapasztalom, de igazán segítségemre lenne, ha a filmek akár csak egyszer is jó tippet adnának. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy kihátrálok a pániktaktikából.

57

Elővettem a sószórót a kabátomból, onnan, ahol a kést is tartottam. Elvégre a különböző teremtményekhez különféle fegyverekre van szükség. – Hogy mennyire gondoljuk komolyan? Egy vámpír, akinek a neve Wraith, üzletet kötött valakivel a fajtádból. Tudni akarjuk, hogy kivel.

A démon nevetett. – Honnan tudnám? Nem én voltam, ez minden, amit mondhatok. Egy marék sót dobtam az arcára. A bőre úgy hólyagosodott fel, mintha sav marná. Letérdeltem, beszórtam a kezemet a sóval és a szájára tettem, hogy elhallgatassam a sikolyát. – Ne játssz velem, nincs hozzá most hangulatom – sziszegtem a fülébe. Tompa morgás hangzott a kezem mögül. Óvatosan elvettem a kezem, de ő nem kiáltott újra. Kiköpte a sót, mielőtt rám meredt. – Démonok vagyunk, nem az Amway. Ez nem olyan, hogy felveszem a telefont és megtudom, ki kötötte az üzletet a vámpírotokkal. – Megvan erőd ahhoz, hogy bármilyen kérést teljesíts, mégis azt gondolod, hogy elhiszem, nem tudod megszerezni a nevet?

Fenyegetően ráztam a sótartót miközben beszéltem. A démon sóhajtott. – Addig sózol engem, amíg akarsz, de akkor sem tudom megmondani a nevet, aki a vámpírral üzletelt. Ez nem olyan, hogy van egy világméretű Excel táblázatunk, és mindig frissítjük minden alkalommal, amikor valaki szerződést köt egy lélekkel. – De te démon vagy! – fakadtam ki. – Ijesztő, erőteljes, az alvilági lélekelragadó! Hogyhogy nem tudsz egy olyan egyszerű dolgot megtenni, mint kapcsolatba lépni valakivel, akit megjelöltél?

Félvállról válaszolta. – Mi független vállalkozók vagyunk. Nem tetszik? Tegyél panaszt a vezetésnél. Talán, ha hívod a 666-ot, felveszi valaki. Szerettem volna több sót dobni felé puszta frusztrációból, de igaza volt. Azt hiszem, túlságosan is reménykedtünk abban, hogy kiderülhet, hogy Wraith kihez tartozik. Több mint egy héttel később az események után az erőfeszítéseink még mindig semmisnek bizonyultak. Kétségbeesés futott keresztül rajtam, mígnem úgy éreztem, fuldoklom. A démon feje lazán hátrahajlott és nagy levegőt vett. – Hmmm, finom illat. Ha elhatároztad, hogy megtudod a démon nevét, úgy is megteheted, hogy kihagyod a bosszantó vadászatot.

58

Eléggé visszaküzdöttem magam a homályból, hogy halljam az ugató nevetését. – Hadd találjam ki, ez magában foglalja azt, hogy el kell adnom a lelkem? Felemelte a fejét. – Elmondom megint, nem én hoztam a szabályokat. Én csak játszom velük, és a szabályok azt mondják, hogy megfelelő ellenjavadalom nélkül nem adhatom meg, amit kívánsz. Igen, kétségbeesettnek és fáradtnak éreztem magam. Féltem attól, hogy mi történhet most Bones-szal, de ez nem válasz. – Találni fogok más megoldást. – Nincs alku! – mondtam hidegen. – És mivel nem tudtál mondani semmi hasznosat... Letettem a sót, és a késért nyúltam megint, de Ian megrázta a fejét. – Megígértük neki, ha elmond mindent, amit tud, épen elengedjük, és én hiszek neki. – Ha elengedjük, akkor elkárhoztatja az embereket – mutattam rá, ha ő ezt esetleg elfelejtette volna.

Ian legyintett. – Mindketten a természetünknek megfelelően cselekszünk. Én vért iszom. Ő lelkeket gyűjt. Csak azért, mert másmás módszereket alkalmazunk, nem jelenti azt, hogy a megállapodásunkat semmibe veszem. Csak Ian képes ennyire érzékletesen leírni egy olyan dolgot, mint például a démonok módszerei. A démon az ujját bökte felém. – Megígértétek, hogy nem öltök meg. Hazugok, hazugok, égjen a nadrágotok! Héhh, hadd térjek vissza a mindennapjaimhoz a verembe. Ott mindenki nadrágja tüzet fog. Nevettet a saját viccén. Hihetetlen, Ian csatlakozott hozzá. Én csak bámultam rájuk, azt kívántam, bárcsak leszúrhatnám az egyiküket, nem biztos, hogy el tudnám dönteni, melyiküket szeretném inkább. – Mivel nincs több megbeszélnivalónk, én elmegyek – mondtam annyi méltósággal, amennyivel csak tudtam. Ők csináljanak, amit akarnak, van nekem jobb dolgom is. Például, hogy találok egy másik démont a több száz közül.

59

Ian elvágta a köteleket és a démon felállt, megropogtatta a hátát. Aztán, döbbenetemre, Ian kihúzott egy nagy köteg pénzt a kabátjából, és kivett belőle egy adag bankót. – Itt a hallgatásod ára, ahogy megbeszéltük – mondta Ian és a kezébe adta pénzt. A démon egy pillanat alatt zsebre vágta. Nem csak hogy hagyjuk szabadon elmenni, de még fizetünk is neki érte, ez elképzelhetetlen volt számomra. Felháborodottan megráztam a fejem, megfordultam és elindultam a kijárat felé. Éppen kirántottam az ajtót a tetőn, amikor a démon azt mondta: – Tudod, hogy van egy más módja is, hogy szűkítsd a keresést. Megfagytam, majd lassan visszafordultam. Ian homloka felívelt, de a démon nem mondott semmi mást. Helyette a köteg pénzt bámulta, amit Ian visszatett a kabátjába. Ian felhorkant és előhúzott még egy adagot. – Ez itt minden, amit kaphatsz. Győzz meg, és akkor kapsz többet! A démon zsebre vágta a pénzt, előtte körbenézett, mintha attól tartana, hogy más démonok feljönnek a tetőre. Aztán lehalkította a hangját. – Én nem feltételezem, hogy összeállnék vámpírokkal, de bírom a stílusodat – és a pénzed –, tehát hozz ide nekem egy megszállott vámpírt, és elmondhatom, milyen hatalomra volt szükség ehhez a varázslathoz. Így tudni fogod, hogy a démon milyen szintű: közepes szintű, magassabban lévő vagy esetlegesen az egyik Bukott. Ian kivette a vastag köteg pénzt. A démon szeme kimerevedett, de mielőtt el tudta volna venni, Ian hátrébb állt. – Ha tényleg képes vagy meghatározni a besorolását Wraith megszállójának, és segítesz is nekünk megtalálni, akkor ennek a háromszorosát kapod. Szavamat rá! A démon kihúzott egy darab papírt és egy tollat, majd ráfirkált valamit. Közelebb mentem, hogy lássam, ez egy sorozat szimbólum volt, ami után odaírta „Balchezek”. – Az igazi nevem – monda, odatartva Iannek. – Rajzold le ezt tiszta vérrel, és mond ki háromszor a nevem, és megjelenek. – Nem lenne jó, ha megadnád inkább a mobilszámod? – Démonok és az ő véres rituálék iránti szerelmük! 60

Bágyadt pillantást vetett rám. – Gondolom, amikor hívsz, időhiányban szenvedsz majd, így adok neked egy nincs-várakozásiidős módszert. Különben is így soha nem kell aggódni azon, hogy nincs térerő vagy esetlegesen foglalt. Jó pont, de volt még egy kérdésem. – A tiszta vér, úgy érted, hogy friss vér zacskózott plazma helyett? Balchezek Ianre pillantott, aki a szemét forgatta. – Ilyenkor öregnek érzem magam – motyogta Ian, a démon egy horkantással értett egyet vele. – Ő a szűz vérre gondol. Kirázott a hideg. – Azt akarod mondani, hogy ha egy csaj már nem szűz, akkor szennyezett a vére? Milyen szexista baromság… – Férfi vére is lehet – mondta Balchezek, miközben rám kacsintott. – Bármelyik, ami beindít téged.

61

Tizenkettő (Huncut Angyal)

É

ppen megérkeztünk Iannel a hotelszobába, amikor Fabian jelent meg, anélkül, hogy a jelenléte lehűtötte volna a szoba levegőjét. – Merre jártatok? Itt várok órák óta. – Bocsánat, Mama, hogy takarodó után érkeztem – gúnyolódtam vele, erre lefagyott az arca. – Mi történt? A szellem gondterheltnek tűnt, amire a térdeim megroggyantak. Mi van Bones-szal? Ó Istenem, ha valami történt vele... – Cat, meg lettél tagadva – mondta Fabian. Vártam egy picit, de nem folytatta semmi mással. Meg voltam zavarodva, ezzel szemben megkönnyebbültem, hogy senki sem halt meg. Különösen, mikor Ian azt mormogja. – Hülye – ugyan úgy, mint ha valaki azt mondaná ,,bazd meg”. – Hm, nem beszéltem anyámmal már két hete, de a dolgaink rendben voltak, és bár a nagybátyámmal jelenleg nem beszélünk egymással, nem hiszem, hogy… – Úgy érti, Crispin kitett a vonalából – vágott közbe Ian. Megrázott a tekintete, ami tele volt félelemmel és szánalommal. A meghatározhatatlan érzés bosszúval tért vissza. Leültem, megpróbáltam felfogni az információt, anélkül, hogy bármi olyan nevetséges dolgot tennék, mint például a sírás. Nem féltem, hogy az érzelmeim megváltoznak a hír hallatán, de Bones kivágott a vonalából, ami a vámpírvilágban rosszabb büntetés volt még a kivégzésnél is. Így a legalacsonyabb szintre kerültem az élőholt társadalomban, tisztességes játék bárkinek, aki kegyetlenkedni akar anélkül, hogy esély legyen a visszavágásra. 62

Nem, nem ez mérgelt fel a legjobban. Hanem a tudat, hogy ez közel áll ahhoz, mintha Bones elvált volna tőlem. A vámpírtörvények szerint addig vagyunk házasok, míg egyikünk meg nem hal, de ez a hivatalos kinyilvánítás azt jelenti, hogy semmit sem jelentek neki. Az ördögbe is, Mencheres soha nem vágta el magát Patrától, aki formálisan a felesége volt, mielőtt a nő meghalt, és próbálta őt megölni. – Tudod, hogy ez nem Crispin – mondta Ian. Leült mellém és kedvesen megpaskolta a lábamat. – Wraith reménykedhet, hogy megtaláljuk a démont, aki megbélyegezte. Könnyebb halála lenne az ő keze által, mint Crispinétől, mikor visszatér önmagába és meghallja ezt. – Tudom. – Elcsuklott a hangom, mert tudtam, de a tudat, hogy Wraith varázslata képes volt erre kényszeríteni Bones-t, azt jelenti, hogy minden részét uralja. Mi lesz, ha nem tudjuk a varázslatot megtörni? Ez a kérdés iszonyatosabb volt, mint bármilyen veszély, amibe a kiáltvány miatt kerülök. Fabian körberöpködött, ez volt a saját verziója az együttérzéses vállveregetésre. – Attól tartok, van még más is. Miután kinyilvánította, hogy nem vagy a vonala tagja többé, kijelentette, hogy hatalmát Wraith veszi át, ha vele bármi történik. Olyan gyorsan fordultam oda, hogy a felsőtestem majdnem beleszállt a szellembe. – Az a rohadék! Már gondolkoztunk azon, hogy vajon Wraith miért ment keresztül ezen az összes problémán, hogy megigézzen mindenkit, de a rohadék a hatalomért tette! Ha Bones meghal, majd Wraith becsusszan a helyére, nemcsak Bones vonala felett fog uralkodni, de társ-uralkodója lesz az egyik legnagyobb és leghatalmasabb vonalnak a vámpír nemzedékben, Mencheres-szel együtt. Az a csúszómászó fattyú! Wraith soha nem tudott volna harc nélkül ebbe a pozícióba kerülni. Bones összetörte volna a harcban, nem beszélve arról, ha ő nem tenné meg, Mencheres igen. Mindkét férfi elméjét démonizálta, plusz a legbelsőbb köreik tagjait, és Wraith így olyan egyszerűen ül bele a hatalomba, amilyen gyorsan Bones-t halálos baleset éri. 63

Amire, kétségtelenül, Wraith nagyon hamar készül. – Emiatt kell Balchezek – mondtam. – Szükségünk van Bones-ra. Eredetileg úgy döntöttünk, hogy Annette-et kapjuk el. Az alacsonyabb energiaszintje, és mert kevésbé van felügyelve, könnyebb lenne őt megszöktetni – vagy elrabolni, ha nem akar önként jönni. De bár Bones erősebb volt, mint én vagy Ian, nem ülhetek a seggemen és remélhetem, hogy túljárunk Wraith eszén, mielőtt megöli Bones-t, és a terve utolsó darabját is helyére teszi. Ian felsóhajtott. – És itt már nagyon várom, hogy Annette itt legyen. – Ne most szard össze magad! – figyelmezettem. Kimérten rám nézett, ahogy felállt. – Mondtam neked már egyszer: Crispin az egyik azon személyek közül, akikért küzdelembe szállok, hogy távol tartsam a bajtól, akár még a saját életem árán is. Holnap be fogom ezt bizonyítani. Bámultam rá, nem volt egy megfeszült izom sem az állkapcsán, és a megalkuvást nem ismerés élénken csillogott a türkizszínű szemében. – Tedd azt, és visszavonok minden csúnya dolgot, amit valaha mondtam rád. Vigyorgott, a hangulata komolyból gonosszá változott egy pillanat alatt. – Miért? Minden igaz, és még több is. Megráztam a fejem. Ian büszkébb volt a romlottságára, mint bárki, akivel valaha is találkoztam, de ha segít kihozni Bones-t a négy elvarázsolt vámpír és a démonikusan kibővült vámpír közül, kurvákkal és pornóval fogom elhalmozni, míg meg nem bánja, hogy egy angyal volt. Azonban Mencheres lehet, hogy megfoszt minket a fejünktől az elméjével, és a legjobb napomon sem tudnám Bones-t legyőzni harcban, szóval talán egyikünk sem éli túl a holnapot. A barátaink és szeretteink ellen fogunk harcolni, ami lekorlátoz minket, hogy senkit ne öljünk meg. Nem kell kristálygömb ahhoz, hogy tudjuk, Wraith varázslata miatt madzagon rángatják őket, nem fogjuk magunkat hasonlóra kényszeríteni. Hát igen. Ideje megfizetni a „míg a halál el nem választ” fogadalmamból a részemet. Örökké élni egyébként is unalmas. 64

Ráléptem a kavicsos útra, ami a házamhoz vezetett. A csupasz faágak meginogtak a szélben, és a levegő elég tiszta volt, hogy lássam a lélegzetemet, már ha lett volna. A mai napot Fekete Pénteknek nevezik, mikor a bevásárlóközpontok és a Wallmartok kialakítják a háborús övezeteiket a hétvégi vásárlók vadász hadának, a legjobb ajánlataikkal. Az én háborús övezetem egy meredek erdős dombból áll, két festői faházzal a tetején; az én hőn áhított barnahajú vámpírom, aki nyilvánosan megtagadott. Tudtam, mikor érezték meg a jelenlétemet, hirtelen elcsendesedett a beszélgetés a főépületben. Remek. Wraith hangja úgyis az idegeimre ment. – Drágám, hazajöttem! – kiáltottam hangosan, meggyorsítva a lépteimet. Mire felértem a dombtetőre, a bejárati ajtó nyitva volt, és Wraith állt az ajtóban. Az arcomon megfeszült a mosolyom, ami inkább gunyoros volt. Nem kell tettetnem többé, hogy démoni szolga vagyok. – Nos, helló, tesó. Kiküldenéd a férjemet? – Nem látunk itt szívesen, Cat – mondta, mintha ő lenne a tulaj. – Au contraire, kedves emberem. Kivágott vagy nem, még mindig Bones törvényes felesége vagyok, és a vámpír törvények kimondják, ahol az egyik házas fél megjelenik, oda automatikusan meghívódik a másik is. Szóval küld ki Bones-t, vagy én megyek be! A fekete kabátom alja megzörrent a hideg fuvallatra, de a teteje nem. Túl nehéz volt a fegyverektől. Wraith már eleget hallott a hírnevemről, hogy kitalálja, vagy a kifejezésem árulta el, hogy a „nem” elfogadhatatlan válasz számomra. Eltűnt a ház belsejében. Egy perccel később egy másik vámpír jött ki, de nem az, akiért itt voltam. Mencheres állt az ajtóban, az egyiptomi ábrázata kemény, megfejthetetlen lett. Egy pillantása elárulta, hogy Wraith azt parancsolta, hogy öljön meg.

65

Tizenhárom (Huncut Angyal)

A hirtelen nyomást a nyakamon hamarabb éreztem, mint ahogy megpróbáltam elfutni, nem mintha az elfutás annyira jó ötlet lett volna. Mencheres-nek nem kellett egy helyben megállítania ahhoz, hogy letépje a fejemet. De épp olyan gyorsan, ahogy elkezdődött a szörnyű fojtogatás, ugyanolyan gyorsan abba is maradt. Vörös pont jelent meg Mencheres homlokán és egy sötétebb mögötte az ajtón. Térdre esett, a legfurcsább kifejezéssel az arcán, ahogy lassan előredőlt. – Szép lövés, Ian – motyogtam, aztán tovább rohantam az ajtóhoz. Egy ezüst golyó nem öli meg Mencheres-t, de az ezüst miatt tovább tart meggyógyulnia, ami értékes időt biztosított nekünk, mielőtt újraindítja az agyát és visszanyeri az emlékezetét. És amikor ez egyszer megtörténik, ha még itt leszünk, pirítós lesz belőlünk. Valaki rám esett, ahogy átléptem a küszöböt. Olyan gyorsan történt, hogy nem tudtam megnézni, ki volt az, de a lágy húsból Kirára vagy Annette-re gondoltam. A lendülete a legközelebbi falnak taszított, és a fájdalom úgy csapódott keresztül rajtam, hogy nem tudtam védekezni. Szőke hajon akadt meg a szemem, ahogy a támadó a vállamba mélyesztette az agyarát, elvétve a nyakamat, mert az utolsó pillanatban elfordultam. Akkor Kira az. Nem volt felfegyverezve, bár ez még így is fájt, hogy nem akart megölni. Hagytam, hogy felszakítsa a bőrömet, és addig öklözzön, míg elértem a Glockomat a nadrágom hátsó zsebében. Aztán előkaptam a fegyveremet és fejbelőttem. 66

Azonnal válaszolt egy nagyobb, keményebb formájú duplacsövű mellettünk. Kira véres arcát az enyémhez szorította, megvakítva, hogy ne lássam a legújabb támadómat. De a brutális ütések, amik a bordáimat érték és tüzes hullámokban árasztottak el, elárulták, hogy ki az. Csak egy személy üt ilyen keményen. Bones. – Most! – ordítottam, eltolva Kira fejét behúzva kettőnké közé. Gyors üvegcsörömpölés hallatszott, ahogy Ian bedobta a gránátokat a földszinti ablakokon. Az ezt követő robbanások olyanok voltak, mintha a bombák kiütötték volna az agyamat, de elég waxot csöpögtettem a fülembe, hogy elkerüljem a legrosszabb hatását. A többi vámpír, a szuperérzékeny hallásával nem volt szerencsés. Bones abbahagyta az ütlegelésemet, hogy a fejéhez kapjon, vér folyt kifelé a fülén. Meghajlott alakja mögött láttam, hogy Spádé, Annette, és Wraith ugyanezt csinálja. Denise nem volt idelent. Fabian tegnap este besurrant a szobájába és figyelmeztette, hogy maradjon távol a földszinttől, mikor az akció elkezdődik. Kihasználtam a zavar másodperceit, és egy golyót pumpáltam Wraith fejébe, perverz elégedettséggel figyeltem, ahogy a karmazsin színű vér végigcsorog a hosszú, szőke loknijain. Ha csak annyi kellene, hogy befejezzem a munkát a csontpengével, de szükségem volt a varázslat feloldására, így Wraith-nak életben kell maradnia. Bones felemelte a fejét. A vér még mindig folyt a füleiből, de a gránátok okozta károsodásból már felépült. Szeme zöldben villogott, és a száját vicsorogva nyitotta ki, ahogy rám vetette magát. A válla felett láttam, hogy Spádé és Annette is kiheverték a hatást, és gyilkos kifejezéssel az arcukon közelednek felém. Felemeltem a fegyvert, de mielőtt még meg tudtam volna húzni a ravaszt, a Glockot kitépték a kezemből olyan erővel, hogy eltört a csuklóm. A fenébe, Bones a telekinetikus erejét használja ellenem! Csak abban reménykedhetek, hogy nincs belőle neki elég ahhoz, hogy levegye a fejemet, különben Mencheres lelövése csak időpazarlás volt. Kiürítette a fejem, mikor Bones megfeszült és rám omlott. Megragadtam volna becsapódó magas, izmos alakját, ahogy falként rám omlott, de helyette összezúzta az arcomat, amibe belereccsent a nyakam, és a látásom is vörösbe ment át. 67

Nagy fájdalmat éreztem az arcidegeimben, kombinálódva az émelyítő ropogó csonthangokkal, ami megerősítette, hogy a csontjaim alaposan összetörtek, ahogy az ablaküvegek is a ház elejében. Ellenálltam a késztetésnek, hogy megvédjem magam a további károktól, tudva, ismerve Bones gyilkos mozdulatait. Ehelyett próbáltam eltolni magamtól kőkemény mellkasát. A lövéstől tűzijátékszerű fájdalom nyilallt a fejembe, de beszorultam egy halálos kar alá, ami körbe ölelte a nyakamat. A látásom lehet, hogy véres, ahogy az arcom is, de a lábam jól működött, és Bones elkövette ezt a szokatlan hibát, mikor megpróbálta lecsavarni a fejemet. Kihasználtam ezt és könyörtelenül beletérdeltem az ágyékába, felhasználva minden természetfeletti erőmet. Erre megmozdultak a térdei, de mielőtt kihúzhattam volna a fegyveremet, valami kemény csapódott bele a még gyógyuló arcomba. Egy másik fájdalom kirobbanása és csontropogások közepette, amit soha nem akartam többet hallani, megpillantottam Spádét, ahogy beviszi a következő csapást. Lebuktam, az ökle átütötte a falat mögöttem, de aztán ez a kalapács kapcsolatba került az oldalammal. Bones kiheverte a diótörő támadásomat és visszatért a támadáshoz. Nem tudtam egyszerre kivédeni egy támadást fentről és lentről is. De halálos eszközök nélkül nem voltak lehetőségeim. Nem tudtam elmászni sem. A fal blokkolt hátulról, és három dühös vámpír állta el az utamat elölről. Minden, amit tehettem, hogy fohászkodtam Istenhez, hogy túlságosan lefoglalja őket a támadás, hogy megállítsanak és elvegyék az ezüst késemet. Néhány pillanatnyi ütés, rúgás múlva rájöttem valami furcsaságra: Bones és Spádé nem a megszokott halálos stílusukban harcolnak. Úgy tűnik, a képességeik lecsökkentek arra a szintre, ahol Annette áll. Különben nem tudtam volna úgy tartani őket, ahogy most teszem. Egy robaj hallatszott, és Spádé keresztülrepült a szobán egy nagy füstölgő lyukkal a hátában. Bones megpördült, hogy szemrevételezze az új fenyegetést, de visszatartottam, ahogy Ian a szobába ugrott az ablak romjain keresztül. Épp ideje. – Helló mindenki! – köszönt Ian egy vad vigyorral, félredobta a még mindig füstölgő páncélöklöt és Annette-re vetette magát. 68

Több hátvéd, ami kevesebb kockázatot jelent, de eltekintve az egyetlen megbízható vámpírtól, aki nem veszi fel a telefonját, minden legerősebb és legközelebbi szövetségesem azok az emberek voltak, akik ellen harcoltam. Denise nem hagyhatja, hogy felfedeződjön az álcája a támadásunkra, így az egyetlen módon segít nekünk, ahogy tud – nem áll az utunkba. Mikor Ian elérte Annette-et, olyan erővel dobta keresztül a szobán, hogy összezúzta a kínai szekrényemet. Még több üvegcsörömpölés közepette hallottam a kiáltását. – Mire vársz? Vidd innen ki Crispint! Azt gondolta Ian, hogy megállok manikűrözni? Túlságosan lefoglalt, hogy megpróbáljam kivédeni a testem és fejem ellen irányuló támadásokat. De lebuktam Bones előrelendülő karja alá, és egy medveölelésbe ragadtam, amivel szoros kapcsolatba kerültem testével, még több pusztító erejű ütés csapódott be. Talán nem a szokásos szakértelmével harcolt, de még így is keményen ütött. Összpontosítottam az erőmet, és keresztüllőttem magunkat az üres ablakkereten, Ian ordítása Spádénak hallatszott a fülemben. – Nem te! Te itt maradsz! Még több erőszakos hang hallatszott, mielőtt a szél és a sebességem elhagyta azokat. Annette nem tudott repülni, így Spádé volt az egyetlen ilyen képességű vámpír, aki követhetett bennünket, és őt Ian megfékezte. Még ha Annette és Spádé nem is győzi le őt, Mencheres bármelyik pillanatban magához térhet. Ha ez megtörténik, mielőtt Ian elmenekülne, nem fog elég sokáig élni, hogy felsikoltson, mielőtt megszabadul a fejétől. Nem érdekelt, milyen büszke a bűneire; visszavontam minden méltatlan dolgot, amit valaha mondtam Ianről. Bones harcolt, hogy kiszabaduljon a szorításomból, de nem engedhettem el, nem számít, mennyire éreztem úgy, mintha a törzsemen egy kamion száguldott volna keresztül. Nem tudtam egyszerre védekezni az ökleinek támadása ellen és megállítani, hogy visszarepüljön Wraith-hoz. Elég nehéz volt arra koncentrálni, hogy a fájdalom ne gyűrjön le, és irányítani magunkat. Mérföldekre volt most már a kunyhó, de még messzebbre kellett eljutnunk. Elég 69

messzire Mencheres-től vagy bárki mástól, hogy elkapják a nyomunkat és kövessenek. Mikor Bones hirtelen megállt a támadásban, egy pillanatnyi megkönnyebbülést éreztem, ami figyelmeztető erejű volt. Soha nem adja fel ilyen könnyen. Nyilvánvaló is lett, mikor a keze már nem szorult ökölbe, hanem könyörtelenül csúszott keresztül rajtam, hatásosnak látszott. És előhúzta az egyik ezüst késemet, amit a kabátomban rejtegettem. Az arcunk majdnem egy vonalban volt, így elkaptam a szemét, mikor a penge a mellkasom felé közeledett. A szeme még mindig zöldben villogott, az aurája halálos szándékkal feszült, de nem tudtam megvédeni magamat anélkül, hogy ne engedném el. Ha megteszem, visszafordul Wraith-hoz, és halálra ítélném, ugyanolyan biztosan, mintha megcsavarná a szívemben a pengét. Ha ezek az utolsó pillanataim a földön, azzal töltöm, hogy harcolok vele, hogy megmentsem, mindenemmel, amim csak van. Ha a szerepeink fordítottak lennének, tudom, hogy ugyanezt tenné. A penge felszakította a bőrömet, tüzes fájdalommal csúszott bele a mellkasomba. A testem reagálása az ezüst behatolására azonnali volt. Úgy tűnt, minden erőm elhagy, sebesen elpárolog. Bones és én zuhanni kezdtünk az égből, de ahelyett, hogy ellöktem volna magamtól, hogy mentsem magam, megragadtam és magamhoz szorítottam. – Szeretlek – sikerült kinyögni a hatalmasodó fájdalom ellenére. Utolsó szónak semmi mást nem mondtam volna szívesebben. Valami megvillant a tekintetében. A lángoló smaragd villogás visszatért sötétbarnába és az aurája megtört, mint egy láthatatlan erő törte volna össze. Ahelyett, hogy megcsavarta volna a pengét, és véget vetett volna az életemnek, kihúzta a mellkasomból és a sajátjába vágta. – Nem! – kiáltottam, megragadtam a pengét, miközben másik karommal megragadtam a karját. A süllyedésünk üteme lassult, ahogy az erőm visszatért, most, hogy a kés nem volt a szívemben. Az ezüst elszívta az erejét, mint egy természetfeletti kriptonit. Csak az eszeveszett szorításomnak volt köszönhető, hogy nem tudta 70

megcsavarni a pengét, így szaggatva darabokra a szívét, elhullva az igazi halálba. – Cicuska. – A hangja nem volt több mint recsegés, amit a szél majdnem elnyomott. – Hagynod kell meghalni! Most, míg a nő befolyása alatt vagyok! Nem értettem, mire gondol és nem érdekelt. Kiszabadítottam a pengét, az ellenkező irányba repülve. Bones rekedten sóhajtott és az arca megrándult, mintha több fájdalmat érezne az ezüst nélkül a szívében, mint vele. – Nem fogsz meghalni – esküdtem meg, majd a szájára nyomtam a számat egy csókra, amibe belesűrítettem minden szerelmet, fájdalmat, félelmet, és az elmúlt napok frusztrációját. Még mindig csókoltam, mikor előhúztam a másik fegyveremet és fejbelőttem.

71

Tizennégy (Gyíktojás)

A betonon és a fémszerelvényeken lévő porrétegből ítélve a Jiffy benzinkút már hónapokkal ezelőtt bezárt. De néhány apróbb átalakítás után a föld alatti terület, a megerősített falakkal és vastag gerendázattal tökéletes hely lett, hogy fogva tarthassunk egy vámpírt. Bones-t újra fejbe kellett lőnöm, miután felépült az előzőből, és ismét gyilkos hangulatban ébredt, de most biztonságba van helyezve az olajcseréhez használt helyre, elég nehéz láncokkal körbetekerve ahhoz, hogy egy átlagos vámpírt térdre kényszerítsen. Bones közel sem volt átlagos, mégis szálfa egyenesen állt és dühödten bámult rám, zölden izzó tekintete bosszút ígért. Bármilyen érzelem is volt az, ami megfékezte, mielőtt megcsavarta volna azt a kést bennem, már rég eltűnt, mély sajnálatomra. De olyan gyorsan, ahogy Ian – aki nagy megkönnyebbülésemre egy darabban élte túl a küzdelmet – kész volt a véres szimbólumok földre festésével, már tudtuk, milyen fajta démont kell keresnünk, aki visszafordíthatja a Bones-on ülő varázslatot. – Kevesebb, mint harminc percre tűntél el. Honnan tudtál két pinttel szerezni abból a típusú vérből? – csodálkoztam. Majd összeszűkítettem a tekintetem. – Ugye, nem öltél meg senkit? Visszaült a hátsó felére és gúnyosan nézett rám. – Sosem hagynék egy tökéletes szüzet így veszendőbe menni. Elugrottam egy középiskolához és összegyűjtöttem pár diákot. Sosem fognak rá emlékezni. És a tanáruk sem. Utáltam az ötletet, hogy ellopjuk a serdülők vérét, de szorított az idő. 72

– Tessék! – mondta Ian, mikor végzett az utolsó szimbólummal is. – Mégis, mit gondolsz, mit csinálsz? – kérdezte Bones, kimondva az első szavakat azóta, hogy azt mondta, hagyjam meghalni. Ian nem válaszolt. Kilépett a körből és rám nézett. – Reméljük, hogy a diákok közül semelyik sem volt kísérletező típus. – Majd kimondta háromszor, hogy „Balchezek.” – Állj! – förmedt rá Bones, és megfeszítette a láncait. A fém csikorgott, de kitartott. Ez volt az, amiért Ian és én az éjszaka nagy részében ennek a helynek a megerősítésével fáradoztunk. Semmi sem mozdult a véres jelekkel rajzolt körben, de egy barnahajú férfi lépett elő a tartógerendák mögül, mintha végig ott állt volna. – Hívtál? – kérdezte Balchezek. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Egy részem arra gondolt, hogy a démon csak kitalálta ezt az egész idéző szertartást, és csak pazarolni akarja az időnket. Jó tudni, hogy a kapzsiság még mindig jelent valamit az alvilág tagjainak. Mindenesetre, ha a démon mégis próbálkozna valamivel, mint például kéretlenül magával akarná hozni a barátait, könnyen hozzá tudok férni a csontkéshez. Iannek viszont valami egészen más volt a keze ügyében. Hüvelykujjával szétterítette a százdollárosokat, mint az összekevert kártyát. – Hé, Balchezek! Ha szeretnéd ezeket, akkor vizsgáld át a haveromat és mondd meg, milyen szintű dögöt keressünk. – Nem kellene itt lenned – köpte a szavakat Bones a démon felé. – Jól értem, azt akarod tőlem, hogy ezt a vámpírt ellenőrizzem? Balchezek Bones felé sétált és a fogai között fütyült, ahogy közeledett. – Egy dolgot most azonnal megmondhatok. Ő nem úgy van elvarázsolva, ahogy gondoljátok. Ő megszállott. – Fogd be! – sziszegte Bones, Csak pislogtam a hitetlenségtől, a kijelentésen és Bones hangján. Magasabb volt és hirtelen eltűnt belőle az angol akcentus. – Én azt gondoltam, hogy lehetetlen egy vámpírt megszállni. Túl nagy a benne rejlő erő ahhoz, hogy egy lelketlen démon betörjön és beleköltözzön. 73

– Normális esetben igen. – Balchezek Bones felé mozdította az ujját, aki erre rámordult. – De mint minden szabálynál, itt is van egy kivétel. Ez a zabszem-a-seggedbe kivétel, ez az egyetlen oka annak, amiért a démonok elkerülik, hogy hatalmukba kerítsék a vámpírokat, ezért nem is csodálom, hogy lehetetlennek tartottad. – Mi az az ok, ami miatt a démonok elkerülik, hogy megszállják a vámpírokat? – kérdezte Ian. Bones átkozódni kezdett azon az ismeretlen, magas hangon és borzalmas megtorlást ígért, ha Balchezek folytatná. A démon figyelmen kívül hagyta és türelmesen nézett Ianre. – Egy átlagos valakinek sokkal nehezebb megszállni titeket. Csak egy közepes vagy egy magas szintű démon lehet képes rá, és csak nagyon kivételes körülmények között. Másrészt, szeretnénk megtartani az erőviszonyokat. Ha a démonok elkezdenék megszállni a vámpírok egy részét, azt nem vennék sokáig jó néven és visszavágnának. És ha a számunk megfogyatkozik, nehezebben tudjuk felvenni a harcot a legfőbb ellenségünkkel. Mélyet lélegeztem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy semmit sem mulasztottam el Bones-szal kapcsolatban. – Nincs kénszaga. Biztos vagy benne, hogy megszállták? Ez megmagyarázná, miért éreztem úgy, mintha egy idegen bújt volna Bones bőre alá azóta a reggel óta, hogy Wraith megjelent, ezenfelül a furcsán amatőr harcmodora és az a hirtelen változás a személyiségében, amikor megszúrta magát. Viszont rettegéssel töltött el annak az emléke, amit Bones mondott nekem, amikor évekkel ezelőtt találkoztunk egy megszállt emberrel. Az egyetlen módja, hogy megszabadulj a démontól, ha megölöd a megszállottat. – Az embereknek nincs meg az erejük ahhoz, hogy el tudják rejteni a kénszagot, ha megszállták őket. A démonszállta vámpírnak viszont igen. Ezenkívül – Balchezek körkörös mozdulatot tett Bones arca és mellkasa előtt –, látom a démont. A lány pont itt van. Lány? Rámeredtem, de minden, amit láttam a mutatott helyen, a férjem dühös arca és láncainak vonaglása, ahogy Bones megpróbálja szétfeszíteni a kötelékét.

74

– Természetesen te nem érezheted őt – folytatta Balchezek. – Nézd démon bűbájnak. Olyan, mint a vámpír bűbáj, hat az emberekre, de más vámpírokra nem, én átlátok ezen. Úgy éreztem, mintha az agyamat kicentrifugázták volna. A démoni varázslatot, úgy tűnt, túl nehéz visszafordítani, de ez még rosszabb volt. Nem tudtunk fogást találni rajta, akármilyen keményen is próbáltuk. – Szóval néhány démon úgy döntött, hogy sátrat ver a férjemben és a legjobb barátaiban. – Egy örömtelen kacaj hagyta el a számat. – Ezt akartad mondani? – Dehogy – jelentette ki Balchezek. – Csak egy.

75

Tizenöt (Huncut Angyal)

E

– gy? – ismételte Ian, hasonló hitetlenkedéssel, mint amit én is éreztem. – A nevem Légió, mert sokan vagyunk – idézte Balchezek széles mosollyal. – Ebben az esetben számos démon van egy személyben, de a fordítottja is előfordulhat. Egy démon osztja magát számos részre, és egyidejűleg birtokol különböző embereket. Bár trükkös dolog, mert… – Nyugodj le vagy ki foglak nyírni! – bömbölte Bones, a hangja teljesen nőies volt és felismerhetetlen. – …szét kell tudni osztani magad a lehorgonyzott család tagjai között – folytatta Balchezek, figyelmen kívül hagyva Bonest. – Először egy személybe kell bevenned magad jól erősen. Ez lesz a horgonyod. Aztán egy rituáléval meg kell osztanod magad a családod tagjai között, hogy irányíthasd őket, de maga a megosztás, úgy tűnhet neked, mint egy elmosódott hasonmása a többi démonnak. És ha ez esetleg munkaigényesnek tűnne, hát még nehezebb megtenni ezt vámpírokkal. – Hogyan? – kérdezte szinte dermedten Ian. – Kezdetben csak egy olyan vámpírt tudsz birtokolni, akiben már benne voltál, mikor még ember volt, majd átesett az átváltozáson, hogy élőholt legyen. Őrülten erősnek kell lenned, hogy megtedd, de még erősebbnek, hogy megpróbálj egyszerre több vámpírt is birtokolni. Ezen felül, ha sikerrel jársz, nem csak egy emberi horgonyra korlátozódsz. Felmehetsz a harmadik vagy negyedik generációjáig a horgonytól nemzettek vérvonalában. Az élőholt 76

bábok közelében kell maradnod, és a figyelmed központjában kell tartanod, vagy a vámpír ledobja béklyóit. Az egész sztori, amit Wraith mondogatott. Ez volt a módszer, hogy magára vonja a többiek figyelmét, szóval ő lehetett a démon horgonya? Ez még nekem is túl hihetetlennek hangzott, pedig amiket láttam – és tettem – sok furcsa dolog volt a napjaimban. Valaminek látszania kellett az arcomon, mert Balchezek sóhajtott. – Azt akarod, hogy bebizonyítsam, ugye? Rendben. Fogjuk újra a pasidat. Elég messze van a démon fő horgonyától, így egyszerűbb lesz megbabonázni. Most, mivel lehet igazán, de igazán felmérgelni? Azt kívántam, bárcsak lett volna időm feldolgozni a különböző információkat, amiket hallottam tőle, de szünet nélkül kezdtem elmondani a választ. – Bones egy rövid időre magához ragadta az irányítást, mikor repültünk. Leszúrt, de ahelyett, hogy megcsavarta volna a pengét, kirántotta, és magába döfte. És azt mondta, hogy meg akar halni, míg a nő befolyása alatt van. Ó, Istenem, Balchezeknek igaza volt. Bones nem volt varázslat alatt; birtokolták, és nem tudom a démont kiűzni belőle anélkül, hogy ne ölném meg. Elkaptam egy könnycseppet, ami elszabadult a szememből. A sírástól nem lesz jobb, és nincs is rá idő, ugyebár. – Szóval szúrj le! – fejeztem be, megfeszítve a vállamat. – Szíven. Ian felém jött, de ahelyett, hogy előhúzott volna egy ezüst pengét, amiről tudtam, hogy van nála, magához rántott. – Nekem van egy másik ötletem – motyogta, mielőtt száját az enyémre csúsztatta. Annyira megdöbbentem, hogy egy pillanatig meg sem mozdultam. Elég hosszú volt, hogy Ian megragadja a seggem, és a csípőmet is az övéhez húzza. A szája kinyílt, úgy tűnt, a nyelve be akar jutni, de eltéptem a fejem. – Elment az eszed? – csaptam le rá. Ian vigyorgott. – Arra a napra emlékeztet, amikor találkoztunk. Ha visszaemlékszel, nem bántam veled durván. Ami azt illeti, te viszont igen. 77

Eléggé megragadta a hajam ahhoz, hogy jó néhányat kitépjen, felhasználva ezt arra, hogy a száját a nyakamra szorítsa. Összeszorítottam az öklömet és készültem, hogy kiüssem őt a következő hétre. – Ha Crispin itt lenne, ez annyira feldühítené, hogy megjelenjen – suttogta Ian a fülembe. Kevés dolog gyökeredzik mélyebben a vámpíroknál, mint a területféltés. Elég erősen, hogy arra ösztönözzön egy vámpírt, hogy valakit a magáénak tudjon, de gyakorlatilag ez sokkal rosszabb, ha szerelem is keveredik a dologba. Plusz, talán nem leszek elég szerencsés és életben a következő alkalommal, mikor valaki ezüsttel belém döf. Néhány rossz rángatózás és helló, piszok egy nap. Nem volt igazán szükségem bizonyítékra, hogy Bones-t uralják, de ha Ian esélyt tud adni arra, hogy az a démoni szuka kikerüljön belőle, akkor ízléssel teszem. – Ó, igen, ez nagyon jó érzés – nyögtem és ahelyett, hogy kilyukasztottam volna Iant, még közelebb húztam. A lélegzete a nyakamat csiklandozta, ahogy felnevetett. – Tudom. Igazán tehetséges vagyok. Tényleg nárcisztikus vagy, gondoltam, de ennek ellenére hozzásimultam, és a kezemmel beletúrtam az aranybarna hajába, elég erősen meghúztam ahhoz, hogy felmorduljon. Nem ez volt az első alkalom, hogy parancson kívül kellett cselekednem, a régi munkámban csalit játszottam, mert praktikus volt a vámpírvadászathoz. De túl furcsának éreztem, hogy Ian szívogatja és nyalogatja a bőrömet, míg nyögéseket hallatok és még többet kérek. És bár soha nem vallanám be, nem minden nyögésem volt hamis. Ian hatékonyan használta fel a promiszkuitását, mert a szemétláda jó volt abban, amit csinált. – Ó, szexi műsor. – Úgy hangzott, mintha Balchezek lefeküdt volna a földre, hogy kényelmesen mozizzon. – Szép. Bár én kezdtek unatkozni. Hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz, Ian lerántotta a galléromat a vállamról, néhány gomb meg kigombolódott a művelet közben. Nem azért, hogy felülmúljam, de szétrántottam az ingét, párszor megharapdáltam a bőrét, mielőtt kétszer jobban belém nyomta az arcát. Keményen. 78

– Örülök neki, hogy szereted a durvulást, mert arra készülök, hogy darabokra tépem a segged. Ian elfordította a fejét Bones-ról, de láttam, hogy a szája megrándul. A szeme csillogott, ahogy tovább rángatta az ingemet, hogy levegye rólam, egy szál melltartóra és nadrágra vetkőztetve engem. A száradt vérfolt közel a mellkasom közepéhez volt a bizonyíték, hogy milyen közel voltam a halálhoz. Ian lehajtotta a fejét és lenyalogatta. Egy halk morgás jött a jobb oldalunkról. A láncok nyikorogtak és zörögtek. Nem néztem arra, de közelebb nyomtam magam Ianhez. – Ez jó, idd a véremet! – mondtam, a hangom mély volt és rekedt. – Most én fogom megízlelni a tiédet. Erő pattogott a levegőben, egyre erősödött és mégis egyenetlennek érződött, mint ahogy a széttört üvegszilánkok egymáshoz dörzsölődnek. Nem fordultam Bones felé, de megragadtam Ian haját, oldalra húztam a fejét, feltárva sápadt, feszes nyakát. Még több lánccsörgés, majd nőies sziszegés. Nem figyeltem rá, nyalogattam a számat, mintha Ian vére rajta lenne. Majd lassan lehajtottam a fejemet. Úgy hajtottam a fejemet, hogy a falhoz láncolt vámpírnak a legjobb legyen a rálátása, ahogy a szemfogaimat a nemzője nyakába vájom, majd ahogy megszívom a vérét. De mikor lenyeltem a falatnyi vért, a nyögésem tényleg nem volt hamis. Eszembe jutott, hogy több mint egy hete nem ettem, és bár túl elfoglalt voltam, hogy a táplálkozásomra gondoljak, a testem egyértelműen nem felejtette el, hogy mire sóvárog. Az önuralmam megrepedt és újra beléharaptam, felsértve a húsát, még mélyebbre harapva a még több karmazsin folyadékért. – Ez az! Huncut kis boszorkány vagy, harapj keményebben! – sürgetett Ian. Lecsúsztatta a kezét a hátamon, a dereka köré húzta a lábaimat, a fenekemnél tartott meg. Láncok csörögtek egymáson, míg az a nőies hang, ami teli torokból üvöltött férfias hanggá változott. – Veszed le a véres kezed a feleségemről!

79

Tizenhat (Huncut Angyal)

Leugrottam

Ianről, mintha megégetett volna, még a vér sem tudott visszatartani, mikor meghallottam a férjem igazi hangját. Bones szeme smaragdzöldben ragyogott, a düh benne Ianre irányult, és a hullámzása idegessé tett engem, hogy talán a láncok nem fognak kitartani. Majd Bones rám nézett, s a forrongó düh valami mássá változott, Fájdalom vágott keresztül a tudatalattimon, olyan élesen és szívbemarkolóan, hogy odaszaladtam hozzá. – Jó, hogy visszatértél – mondtam és megérintettem az arcát, az egyetlen olyan helyet, ahol nem volt leláncolva. Behunyta a szemét, belelélegzett a tenyerembe és megrándult az arca. – Iantől bűzlesz. Mondd, hogy csak tettetted, Cicuska, vagy meg fogom ölni! Keresztül mosolyogtam a berózsaszínesedett látásomon. – Én és Ian? Ugyan már, Bones! Te tudod a legjobban. A szája megrándult. – A párosotok nagyon meggyőző volt. – Ez volt a lényeg, ugye? – kérdezte Ian odasétálva. – Bár elismerem, volt némi élvezet a részemről. Némi élvezet? A nőiességem sértve érezte magát, de a többi részemet nem érdekelte. Túlságosan lefoglalt, hogy Bones szemébe bámuljak és érezzem az elsöprő megkönnyebbülést, hogy az a személy néz vissza, akit ismerek. – Akkor nem fogtok szexelni? – szólalt meg csalódottan Balchezek. – Most én unatkozom. 80

Bones a démonra nézett, majd vissza rám. – Igaza volt mindenben. Felébredtem másnap reggel azután, hogy Wraith megjelent, és hirtelen egy személődő voltam a saját testemben. – Egyszerűbb birtoklásba vonni alvás közben olyan erős személyeket, mint a vámpírok. Akkor a védelmük lecsökken – osztotta meg Balchezek. – Ellenkező esetben le kellene csapolnia a véredet, hogy eléggé legyengítsen, hogy beléd tudja erőltetni magát. Sokkal mocskosabb ez a módszer. Vércsapolás. Visszagondoltam Annette hotelszobájára és a fura viselkedésére Bones szülinapi partijának estéjén. Szóval ő volt az első, akit a birtokába vont. Wraith volt a támadója, de ő mégsem vádolta meg, mert minden, ami Annette száján kijött, az a démon volt, ahogy vezette őt. Ugyanaz a démon, aki Wraith-ot vezeti, ha Balchezeknek igaza volt, hogy ő a démon fő „horgonya”. – Van néhány dolog, amit el kell mondanom, Cicuska – mondta Bones, visszatérítve a figyelmemet a leszorító láncokról. – Nem tudom, még meddig sikerül elnyomnom a démont. Nagyon erős. – Még mindig itt van? – A realista bennem ezt várta, de reméltem, hogy a dühe csodával határos módon kilöki. – Igen – válaszolta röviden. – Persze, hogy itt van. – Balchezek a fejét rázta. – Azt gondoltad, hazudok nektek? Nem akartam rámutatni, hogy ő egy démon, szóval a hazugság az élete. Ő volt a legjobb információforrásunk, és nem akartam megsérteni. – Ki kell nyilvánítanod, hogy elfogadod a lemondásomat, és be kell iktatnod magad a vérvonalam örököseként – mondta Bones, dühroham látszódott az arcán, mielőtt folytatta. – Rajtam kívül Mencheres-t Kirát, Spádét, Annette-et, és Wraith-t is birtokolja. Mikor ezzel végeztem, adj egy ezüst kést. Senki nem fog a nyilatkozatomban kételkedni, mikor látják, hogy hajlandó vagyok meghalni értük. – Nem! – mondtam, és horrorisztikus borzongás futott rajtam keresztül. 81

Bones behunyta a szemét egy pillanatra. – Sajnálom, hogy ez van, de nincs kétségem afelől, amit tennem kell. Bízz bennem! Inkább ezerszer legyek halottabb, minthogy újra a saját kezemmel törjelek össze, mert valami ribanc helyettem uralja a testemet. Hasonlóan ragadtam meg a haját, mint korábban Ianét. – De megállítottad, mielőtt megcsavarta volna a szívemben a kést. Megállítottad őt! – Ha kivonod magadat és Mencheres-t, az háborúhoz fog vezetni a vonalatokon belül – figyelmeztette Ian. – Nem említve, hogy ez meghívja az összes ellenségeteket, hogy támadjanak, mikor gyengék vagytok. Ez vérfürdőhöz vezetne, Crispin. – Iannek igaza van, hallgass rá! – mondtam, túlságosan is aggódva Bones-ért, hogy sokkoljanak a szavak, amik kijönnek a számon. – Nem biztos, hogy képes leszek megállítani következő alkalommal, és nem vagyok hajlandó kockáztatni – csattant fel. – Még most is szaggatja az erőmet és próbálja visszaszerezni a hatalmat. Megígérted, Cicuska! Évekkel ezelőtt, mikor Mencheres ellentmondott abban, hogy megölnél, ha hasonló helyzetben lennél, megígérted, hogy ha elkezdem öldösni azokat, akik közel állnak hozzád és nem hagyom abba, akkor megteszed. A démon bennem mindenkit megöl, aki az útjában áll, és nem hagyhatod ezt! Az egyetlen mód, hogy megállítsd, hogy megölsz. Nem! Nem! Visszhangzottak a szavak bennem olyan hangosan, hogy egy másodpercre azt hittem, valaki más beszél. – … talán van más lehetőség, de sokba fog kerülni neked – fejezte be Balchezek. A tekintetem a dióbarna hajú démonra vetődött. – Mi? Milyen más lehetőség? – Ha azt mondja, hogy a lelkembe fog kerülni, Isten segítsen nekem, de megteszem. Bones lehunyta a szemét, megrándult egy kicsit. – Kezd nagyon nyugtalan lenni. Ahogy én tudatában voltam mindennek, mikor ő uralt, most ő is hall mindent. Jobb lenne ezt nem előttem megbeszélni, Cicuska. – Ezt mondom – motyogta Balchezek. Kiment a szobából, benyögve a válla felett, hogy „Most jössz vagy nem?” 82

Bones-ra néztem és bocsánatkérően megrándítottam a vállam. – Hamarosan visszajövünk. A láncaira pillantott, egy halvány mosolyra húzta a száját. – Menj, szerelmem! Itt várok rád.

83

Tizenhét (Huncut Angyal)

N

– em adom el a lelkem vagy bármi hasonló – voltak az első szavaim, mikor követtem Iant és a démont ki a földalatti garázsból. Talán, ha Balchezek azt gondolja, nem ismerek megalkuvást ebben a kérdésben, akkor nem fog olyan feltételeket rám kényszeríteni, amiket kétségbeesésemben talán elfogadnék. A démon felhorkantott. – Jó, mert én nem is akarom a tiédet, és – újdonság – nincs hatalmad mások fölött, Mindenkinél fontosabb kisasszony. Megkönnyebbültem, hogy ezt hallottam, de úgy tettem, mint aki megsértődött. – Ian nevetett. – Néha ezt csinálja, ugye? – Mielőtt még továbbhaladnánk, miért akarsz vámpíroknak segíteni a saját fajtáddal szemben? – Talán kétségbeesett vagyok, de nem hagytam figyelmen kívül a leglogikusabb kérdést. – Mert utálom a munkámat – mondta gyorsan Balchezek. Felhúztam a szemöldököm. – A lelkek elkárhoztatását te munkának nevezed? – Te hogy neveznél valamit, amit meg kell tenned annak érdekében, hogy beilleszkedj oda, ahol panaszkodnak rád, valahányszor csak alulteljesítesz, azt persze soha sem értékelik, mikor jól végzed a dolgod? – Másik horkantás. – Azt hiszem, a házasság is ilyen, de nekem a lelkek szerződéskötése. Vajon lehetséges, hogy a démonok közül nem mind a gonosz megtestesülése? Ez az egy érez bűntudatot, azért amit tett? – Szóval nem szereted elítélni az embereket? 84

Úgy nézett rám, mintha őrült lennék. – Néhány majom sírva jön hozzám, hogy, ó, szükségem van erre vagy arra, add meg nekem és megkapsz bármit, amit akarsz. Így megadom nekik, aztán ha ő nem egyenlíti ki a számlát, mikor eljön az ideje, és én vagyok az egyetlen, aki rosszul érzi magát? Igaz, úgy tűnik, tévedtem a lelkiismeret-furdalásáról! – Igen, mert akkor használod ki az embereket, mikor azok a legelkeseredettebbek – mutattam rá. – Ez nem igazságos. A szemét forgatta. – Ez nem olyan, hogy közvetítek a földszint és az emelet között, amikor háborúznak. Én csak azt teszem, amit mondok, egész nap, minden nap, az örökkévalóság hátralevő részében, akár tetszik akár nem. És ha nem teszem meg, akkor a tűzfolyóba dobnak. Ne beszélj nekem a tisztességről. – Szóval mit akarsz cserébe a segítségedért? – kérdeztem, Balchezek számítóan nézett. – Információkat ajánlasz fel nekünk, amik segítenek legyőzni a démont, és most bizonyítottad be, hogy nem pusztán bűnbánatból. Balchezek mosolygott. – Egyáltalán nem. Egy helyet szeretnék a világodban. Ha megpróbálok elszökni a sajátomból, a fejesek utánam jönnek, és inkább meghalok, minthogy az emberek között kapjanak el. De ha vámpír védelem alatt állok, akkor több gondot jelentek majd, mint amennyit érek. Ahogy mondtam, a legtöbb démon nem akarja felpiszkálni az agyaras kaptárt, ha el is kerülhetik. – Azt akarod, hogy fogadjalak a vonalam tagjává – nem tudtam a hangomban levő megdöbbenést elnyomni. – Bevettél egy szellemet – mondta, úgy köpte ki a szót, mint valami rossz falatot. – Mégis, egy démon nem elég jó neked? Különben is, nem a te vonalad védelmét akarom, Annyira önhitt vagy, megőrjítenél. De te – bólintott Ian felé – jobban a stílusom vagy. Ian meghajtotta a fejét a hasonlóságukra. – Biztos vagy a döntésedben? Mert míg erkölcsösséget nem várok el a vonalam tagjaitól, addig hűséget igen. Hogyan lehetek biztos benne, hogy nem fogod megváltoztatni a döntésedet? – Ismeritek azt a filmet, ahol az alulértékelt munkás, aki egy kis fülkében dolgozott, szétverte a fénymásolót, majd kirabolta a saját 85

cégét? – Megvillantotta az agyarait egy elvadult figyelmeztető mosolyban. – Gondolj bele, hogy a barátaidban lévő démon a fénymásoló gépem, és a rablóm titkokat ad át a fajomról, hogy megtudd, hogyan védd meg, és a többi barátodat, anélkül, hogy megölné őket. Ian kinyújtotta a kezét, amit a démon hezitálás nélkül elfogadott. – Teljesítsd az ígéreted, és akkor üdvözöllek a vonalamban, minden védelmemmel együtt. Balchezek megrázta a kezét. – Nagyszerű. Ez az első része a tervemnek. Miért nem lepődtem meg, hogy a démonnak vannak feltételei? – Mi a második rész? Elengedte Ian kezét és rám mosolygott. – Az élet semmit nem ér az alapvető kényelem nélkül, ugye? Pénzt akarok. Meglehetősen obszcén összeget, hogy pontos legyek. Nem volt tonnányi pénzem a bankban, de Bones szerencsésen beszerzett egy keveset az évszázadok során a vadászatokból és azokból a beruházásokból, amikre egy jövőbe látó vámpírtól kapott tippeket. – Rendben, mikor ennek vége, biztos vagyok benne, hogy kapsz egy olyan csekket, amitől elhányom magam, mikor aláírom, rendben? Balchezek köhintett. – Kellene egy kis előleg, ígéretként. – Aztán megrázta a kezem. Lenéztem a vörös gyémántgyűrűre, amit Bones adott nekem, mikor megkérte a kezem. A szentimentális értéke miatt felbecsülhetetlen számomra. Mivel a vörös gyémánt ritkaság és öt karátos, piaci értéke a plafont veri. Lehúztam, és gondolkodás nélkül átadtam neki. Inkább akarom Bones-t élve, mint egy követ, ami darabokra töri a szívem az emlékekkel, ha Bones meghal. – Rendben. Miután segítettél kiölni azt a kurvát mindenkiből anélkül, hogy meghalnának, visszaadod és megkapod az obszcén összegű csekkedet. Elfogadod? A teremtmény, aki azzal foglalkozik, hogy természetfeletti üzleteket köt, becsúsztatta a zsebébe a gyűrűt és mosolygott. – Megfontolva, elfogadva. 86

Visszamosolyogtam, úgy hogy biztos legyek benne, figyelmeztetésképpen kivillannak az agyaraim. – Szemmel tartalak, hogy betartsd. Két vámpír és egy démon, együtt egy szövetségben. Ez egy karácsonyi csoda minden bizonnyal, de egy hátborzongató fajta. Mégis, csodának tekintem, habár ismerem őket.

87

Tizennyolc (Huncut Angyal)

Balchezek azt mondta, ellenőriznie kell néhány dolgot és később visszajön, szóval csak Ian és én mentünk vissza a mélygarázsba. – Mondd, hogy nem adtad el a lelked, Cicuska! – volt Bones első mondata, mikor meglátott bennünket. Figyelembe véve, hogy ez járhatóbb út lenne, képes voltam azt mondani. – Természetesen nem – teljes őszinteséggel. Ha ez úgy hangzott, mintha soha nem is gondoltam volna rá, akkor az csak hab a tortán. Bones egy kemény, szúrós pillantással nézett Ianra. – Hazudik? – Jobban hiszel neki, mint nekem? – ráztam a fejemet. – Ez sértő. Ian bágyadtan Bones-ra mosolygott. – Ne aggódj, Crispin. A kénszagú társunknak más a fontossági sorrend a fejében, bármilyen segítségért cserébe nekünk. – Tényleg – tettem hozzá. Bones még mindig kétkedve nézett, pedig az igazat mondtuk. – Megláncolva kell tartanunk, míg nem hallunk Balchezekről, és előjön egy tervvel – folytattam, gyűlöltem a szükségességét, még ha ismertem is az okát. – Ian és én felváltva fogunk őrködni. Sajnálom… – Én nem sajnálom – vágott közbe Bones. Bámult engem, de aztán félrenézett. – Így nem tudlak bántani. Ez minden, amivel törődöm. – Bocsáss meg nekünk egy pillanatra, Crispin – mondta Ian. Aztán a beton labirintus túlsó végére rángatott, ahol a kivezető nyílás 88

volt. Kiugrott és én követtem, azon gondolkoztam, vajon mi járhat a fejében. Ian az út másik oldalára sétált. – Azt akarod, hogy Crispin elveszítse az uralmát a démon felett? Kérdőn pillantottam rá, túl meglepetten, hogy megsértődjek. – Miért mondod ezt? – Felőrli a bűntudat amiatt, hogy a démon mit tett vele. A fene egye meg, egy önző, szemét barom vagyok, és még én is rosszul érezném magam amiatt, hogy az arcodat rugdosom és próbállak megölni, ha a feleségem volnál. Szorozzuk meg ezt azzal, hogy Crispin messze finomabb tulajdonságokkal rendelkezik és van egy meggyötört embered. Mégis úgy teszel, mintha ő lenne a hibás. Oké, most dühös voltam. Nem tartott sokáig, hogy válaszoljak Iannek. – Tudom, hogy nem az ő hibája, és nem kell rosszul éreznie magát. Miért nem repülsz el innen a picsába, Ian? – Miért nem láncolsz le ugyanúgy? – kérdezett vissza Ian. Gúnyolódtam. – Biztos vagyok benne, hogy ez egy mesés angol visszavágás, de felesleges, mert nem tudom, mit jelent. – Azt jelenti – válaszolta, lassan beszélt, mintha egy gyerek lennék –, hogy mennyire normális a viselkedésed az elkülönítés óta, ahol egyikőtöket majdnem megöltek. Majdnem kiütötted az embereket az útból, hogy összeborulhassatok. De minden, amit teszel, hozzájárul a bűntudatához, mikor azt kellene mutatnod, hogy ő még mindig ugyanaz az ember, akit szeretsz, démon vagy nem démon. Leláncolva vagy nem leláncolva. Kinyílt a szám, készen valami maró megjegyzéssel, hogy Ian szex centrikus minden helyzetben, amikor megálltam. Talán igaza van. Meg tudtam nyugtatni Bones-t, amíg úgy tudtam az arcába tekinteni, hogy nem felelős azért, amit az a szuka tett, mikor ő volt a vezető ülésben, de ahogy a beszéd folyt, a tettek hangosabbak voltak a szavaknál. Semmi nem volt romantikus egy földalatti, elhagyatott Jiffy benzinkútban, de Bones többet vett ki a kevesebből, mikor a körülmények görbe labdát dobtak nekünk. Csak ugyanezt akartam tenni. – Nem tudok itt maradi és nézni – mondtam végül. 89

Megrándult a szája. – Biztonságosabb lenne, ha a démon életre kelne és átvenné az irányítást… – Harapj meg! – vágtam közbe. Ezúttal Ian nem próbálta visszafogni a nevetését. – Ezt meghagyom Crispinnek.

90

Tizenkilenc (Gyíktojás)

Egy

órával később leugrottam a föld alatti garázsba, addig kerülgetve a támasztógerendákat, amíg oda nem értem, ahová Bones ki volt kötözve. Ian vele szemben egy halom pótláncra támaszkodott, amit végszükség esetére tartogattunk. Ian felé dobtam a szállodai kulcskártyát. Egy innen nem messze lévő szállóba jelentkeztünk be, így van egy másik helyünk, ahol tárolhattuk a fegyvereinket. – Nesze. Miért nem mosakszol meg, váltasz ruhát és keresel valakit enni? – És ne is siess vissza, tettem hozzá szúrós tekintettel. Ebből a három dologból én már kettőn túl voltam, ahogy azt a nyirkos hajam és az új ruhám is mutatja. Végül is nem akartam addig elcsábítani a férjem, amíg a barátja illata érződik rajtam. Ian felemelkedett. – Nem bánom. Később találkozunk. Vártam, amíg nem hallottam kimenni, mielőtt letettem volna a táskámat, és elkezdtem kipakolni a tartalmát a földre. Bones a levegőbe szimatolt. – Illatgyertyák? – Már rosszul vagyok az olaj- és vérszagtól – válaszoltam, miközben meggyújtottam őket. – Ez jobb. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam, sötét tekintete minden mozdulatomat követi. Szinte éreztem merev tekintetét és annak ellenére, hogy próbálta elnyomni az auráját, sóvárgás és bűntudat nyomait éreztem keresztüláramlani a tudatalattimon. – Említette Ian, hogy Balchezek azt mondta, hogy tud egy másik módot arra, hogy kiűzzük a démont anélkül, hogy téged vagy a többieket megölnénk? – kérdeztem, rápillantva. 91

Összehúzta a szemöldökét. – Igen, de nem bízom a démonokban. Tompa, erőltetett kacajt hallattam. – Ebben egyetértünk, de Balchezeknek megvannak az indokai, hogy segítsen nekünk. Nem készültem ezeket az okokat elismételni a Bones-ban hallgatózó női démon füle hallatára. Miután a vámpírokat elvileg képtelenség lenne megszállni, nem tudhatom, hogy az a szuka képese Balchezekkel társalogni anélkül, hogy felfedné magát, de miért is adnám meg neki a legkisebb esélyt is? – Cicuska, tudod, mit kell tenned, ha mégis téved. Hangjának határozottságától borzongás futott végig rajtam, aminek semmi köze sem volt a garázs fagyos hőmérsékletéhez. Igen. Meg fogom találni a módját, hogy megmentselek, feleltem némán, de nem mondtam ki fennhangon. Bones csak vitatkozna az ígéretem és a kötelességek miatt, és engem ez nem érdekelt, ha azt jelenti, hogy meg kell halnia. Végeztem a gyertyák meggyújtásával és odasétáltam hozzá. A száját még mindig vonallá préselte, de a tekintete végigpásztázta a testem körvonalait, mintha nem tudná visszafogni magát. A bűntudat és a sóvárgás mellett egy újabb érzelem is fodrozódott a tudatalattimban – birtoklási vágy. Talán tudta, hogy korábban csak jó szándékból dolgoztam össze Iannel, de vámpírtermészete megköveteli, hogy jogot formáljon rám. A múltban mindig felismertem Bones-nál, hogy mi áll a féltékenysége mögött. – Hogy van a mi kis démoni betolakodónk? – kérdeztem, hozzáérve a láncaihoz. – Dühös. – Ez az egy szó érzelmeinek teljes súlyával csapott le, éreztem, ahogy megpróbálja visszatartani. Mosolyogtam. – Jó! – Ekkor elővettem egy kulcsot és kinyitottam az egyik lakatot a sok közül, ami rögzítette a láncait. Feszültség áradt át a falon, amelyet az aurája köré emelt. – Mit csinálsz? Letekertem egy kicsit a láncaiból és hagytam, hogy lecsússzon a földre. – Hozzáférhetőbbé teszlek. Egyet leveszek a fél tucatból, és még mindig képtelen leszel a karodat vagy a lábadat megmozdítani. – Ne! – A szeme zölden villant. – Ő túl veszélyes. 92

Lefejtettem még egy részt a láncból, mielőtt lábujjhegyre álltam, hogy végigfuttassam a nyelvem a fülén. – Megbaszhatja – suttogtam. – Már így is túl sokáig sajátított ki magának, és te az enyém vagy. Még több lánc esett le. A szája hozzáért a nyakamhoz, éreztem, ahogy próbálja egyensúlyban tartani a dühöt és az éhséget. – Ez nem biztonságos! – próbálkozott újra. Felnevettem, mielőtt elkaptam a fülét az agyaraimmal, amik már előugrottak növekvő vágyamtól. – Ó, Bones! Mikor játszottunk mi biztonságosan? Mélyről jövő morgással válaszolt. Ez volt vágyának utolsó lökése, ami megtizedelte az érzelmeinek állított korlátokat. Mindkettőnek örültem és megnyaltam a fülkagylóját, majd hagytam, hogy leheletem ugyanott ingerelje. Nem tudott megérinteni a kezével, de az aurája körülölelt, bevonva engem erejének és nyers vágyának vibráló felhőjébe. Még mindig érezhető volt, hogy küzd a démon ellen, de kétségem sem volt, hogy ő fogja megnyerni a harcot. Még három lánc hullott le a derekáról. Most már a megmaradt láncokon keresztül hozzáférhettem, hogy szétnyissam az ingét, feltárva feszes mellkasát és hasát. – Hiányoztál – mondtam, otthagyva a fülét az ajkaiért. A szája olyan éhséggel záródott az enyémre, hogy a vágyam parazsát tűzzé szította. Nem várta meg, hogy szétnyissam az ajkaimat, hanem betört közöttük a nyelvével, mélyen, kutakodó simításokkal. Felnyögtem és megrántottam a láncait. Újabb adag hullt le róla, így már hozzá tudtam simulni a testemmel és érezhettem, hogy már nem a fém az a kidudorodás, ami nekem feszül. Durva torokhangon nyögött fel, amikor lenyúltam és körülzártam a kezemmel. A szája elszakadt az enyémtől, zölden izzó, heves tekintete felnyársalt. – Vetkőzz! Látni akarlak! Bizonytalan léptekkel távolodtam el, őrjítő vágy csapott bele a tudatalattimba, szinte örültem, hogy le van láncolva. Vadnak tűnt, csaknem állatiasnak. Mintha azt hitte volna, hogy ez az utolsó alkalom, hogy együtt lehetünk, és nem tarthatja vissza semmi sem, kivéve a benne tomboló démont. Áthúztam a blúzom a fejemen és 93

eldobtam, a bőröm libabőrös lett átható tekintetétől. Levettem a melltartómat is, a mellbimbóim már megkeményedtek és sajogtak. Majd a farmerom következett. Lehúztam a bugyimat is, és mindkettőt félrerúgtam. – Lenyűgöző! A hangja érdes volt és olyan mereven bámult, mintha fel akarna falni a szemével. Én is bámultam, elmélyültem sápadt, kristályos bőrének látványában, ami az izmaira feszült, miközben nekifeszült a láncainak. A vonásai csaknem ijesztőek voltak brutális szépségükben, szája megduzzadt az előbbi csókunktól, a szeme zölden izzott, az állkapcsát pedig összeszorította a szenvedélyes türelmetlenség. Én is türelmetlen voltam, a bennem kavargó érzések erősebbek voltak a puszta vágynál. Valaki megpróbálta elvenni tőlem azt a személyt, aki a világon a legfontosabb nekem, és én most visszaveszem azt, ami az enyém. A szeme fényesebben ragyogott, amikor az utolsó láncoktól is megszabadítottam a csípőjét. Jókora merev hús töltötte meg a kezem, amikor egy durva rántástól felszakadt a farmerjának az eleje. Majd felléptem a kiselejtezett lánchalomra, hogy egy magasságban legyünk és a combomat a derekára csúsztathassam. A száját az enyémre szorította, érzékien pusztított el a nyelvével, miközben meghajolt, hogy azzal a kemény húsával belém találjon. Időm sem volt, hogy odanyúljak és segítsek, mielőtt egy erőteljes döféssel már bennem is volt, és felszakadó sóhajomat a szájával nyelte el. Minden egyes idegvégződésem lángolva fogadta, ahogy egy-egy újabb lökéssel mélyebbre nyomult bennem, még több gyönyörrel árasztva el. Megragadtam a vállát a láncok alatt, mire újra megmozdult, tövig nyomta magát és úgy dörzsölte a csiklómat, hogy összerándult az ágyékom. Felkiáltottam, amikor újra megtette, a karjaimat a nyaka köré zártam, hogy felemelkedjek, és a combommal feljebb húzhassam magam. Erősebb mozgásba kezdett, ritmikus lökésekkel, amik arra ösztönöztek, hogy két csók között csak még többért könyörögjek. Ereje végigkúszott a hátamon, ahogy körülölelt, hogy megtartson, és szorosabban tartsa magához a csípőmet annál, ahogy azt puszta 94

kézzel azt megtehetné. Felerősödött döféseitől fájdalmas gyönyör nyilallt belém. A fejem hátrahanyatlott és én beledőltem abba a láthatatlan erőbe, az ágyékom összerándult a féktelen extázistól minden egyes mély és erős lökésre. Az ő mélyről jövő morgása és az én nyögéseim elnyomták a lánccsörgés lármáját, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban mozogtunk, míg már semminek sem voltam tudatában, kivéve azt a megsemmisítő érzést, ami keresztül hullámzott rajtam. A csúcspontra érve egy rekedt kiáltás szakadt ki belőlem és Bones érzékein keresztül érezve a lüktetésemet, újabb extatikus gyönyörhullámokkal árasztotta el a testemet.

95

Húsz (Gyíktojás)

Ránehezedtem,

úgy éreztem, mintha a karom és a lábam kocsonya lenne. Egyszer csak letérdelt, már amennyire a láncai engedték, a hideg fém belemart a térdembe, ahogy lovagló ülésben ültem rajta, de nem érdekelt. A gyönyöröm még túl erős volt ahhoz, hogy a környezetem kényelmének hiányára fókuszáljak. – Nem akarok megmozdulni… soha többet – jelentettem ki. A nevetése könnyed és pajkos volt, mentes mindazon problémáktól, amelyek hozzáláncolták a tartógerendához. Hallani egy másikfajta boldogság volt, még mélyebben visszhangzott, mint a korábbi, kirobbanó orgazmusom. Valami puha megérintette a lábam, ahogy lenéztem, láttam, hogy egy takaró tekeredik körém, ami eddig a sarokban volt. Bones a hatalmával csúsztatta fel a vállamra és tartotta távol a hideg levegőt. Ez csak még inkább bizonyította, hogy ő volt az, aki visszafogta magát, nem pedig azok a láncok és lakatok, amiket Iannel tekertünk rá. – Felvágós! – suttogtam, betakarva mindkettőnket. Mosolygott, de egy árnyék keretezte a vonásait, amiből tudtam, hogy a démon újra közbe fog avatkozni. – Amennyire tudtam, távol tartottam a hatalmát. Ha megint eluralkodna rajtam, a láncok visszafognak annyira, hogy legyen időd lelőni. Ne habozz! Csak egyetlen perced lesz. Nem néztem hátra, hogy hová raktuk a fegyvereket, de elérhető távolságban voltak. – Nem fogom, de ne is beszéljünk most erről! Meg kell próbálnod aludni egy kicsit! 96

– Nem! – vágta rá rögtön. – Azt akarja, hogy aludjak, hogy meggyengüljön az elhatározásom, és újra át tudja venni felettem az irányítást. Harag izzott bennem, amit a Bones iránti szerelmem és a területféltési ösztönöm táplált, amit minden vámpír átélt már előttem is. Ez a démon nem fog nyerni. Meg fog fizetni azért, hogy illetéktelenül birtokolja a férjemet. Egészen a pokolig fogom üldözni és vissza, ha ez kell ahhoz, hogy bosszút álljak rajta. – Nos, akkor rohadt sokáig várhat – mondtam, visszakényszerítve a dühömet, amíg már képes voltam mosolyogni. – Te még akkor is ritkán alszol, ha épp nem próbálsz egy démon-kurvát legyőzni. Behunyta a szemét és a homlokával megérintette az enyémet. – Aludj, Cicuska! Tudod, hogy szeretlek a karomban tartani, amíg álmodsz. Nem tudott megérinteni a kezével, de a hatalmának újabb hullámával valahogy még bensőségesebben ölelt körül. Gyűlöltem, hogy azt gondolja, talán ez az utolsó alkalom, amikor velem lehet, miközben alszom, ahogy ezt az érzelmei is elárulták nekem. A benne lakozó démonnal Bones úgy érezte, minden kettesben töltött pillanatnak vége, ha továbbra is biztonságban akar tudni. De én ugyanilyen hajthatatlan vagyok abban, hogy megmentsem az életét. Ez a démon még nem tudhatta, de rossz párt választott a baszakodáshoz. A nyaka köré csúsztattam a karom, úgy helyezkedtem, hogy az ölébe kuporodjak ahelyett, hogy megülném őt. Aztán lehunytam a szemem és felsóhajtottam, ahogy felvettem a lehető legkényelmesebb helyzetet. Nem féltem elaludni mellette, akár démon-szállta, akár nem. Nem létezik olyan dolog ezen a földön vagy akár a föld alatt, ami arra kényszeríthetné Bones-t, hogy leeressze a védelmét és veszélyeztessen, amíg sebezhető vagyok. – Szeretlek – suttogtam az álla alá fúrva a fejemet. Valami birizgálta a tudatalattimat, épp amikor kezdtem álomba merülni. Balchezek beszélt valami bonyolult együttes vámpír megszállottságról. Ha ki akarod rángatni, az a legjobb, ha nem állsz meg a horgony emberi családjánál, hanem felmész a nemzett vérvonala harmadik vagy negyedik generációjáig… 97

Wraith volt a démon horgonya, de csak azért volt rá szüksége, hogy Bones-t meg tudja szállni. Mikor Bones-ban volt, már szét tudott válni, hogy a többi vámpírt is megszállja, miközben alszanak; mindenkit a kunyhóban, Denise-t kivéve, az első négy generáció volt egyazon vámpír vérvonalból. De nem Bones volt az, akit a démon megtámadott abban a hotelszobában, nem ez volt az első együttes megszállás. Az Annette volt, de Wraith és Annette nem voltak olyan kapcsolatban, amilyenben Bones-szal, tehát ez nem lehetséges, hacsak… Hirtelen felegyenesedtem, megriasztva Bones-t. – Mi van? – kérdezte. – Bones! Én… én azt hiszem, Annette volt az, aki Wraith-t vámpírrá változtatta kétszáz évvel ezelőtt.

A nap éppen elkezdett lenyugodni, amikor Balchezek hirtelen megjelent a föld alatti búvóhelyünkön. – Híreim vannak – jelentette ki. Talán lebecsülte a szellemeket, de sok közös van bennük, ahogy ilyen váratlanul elő tud bukkanni. – Beszélhetnénk fent, négyszemközt? – Menj! – mondta Bones, amikor hezitáltam, utáltam, hogy így kell bánnunk vele a benne lakó ellenség miatt. De visszafojtottam, felkaptam néhány ruhát és találkoztam Balchezekkel kint az út túloldalán, ahol Bones már biztosan nem hallhatott meg. Ian is ott volt, a démon pedig várakozóan nézett. – Kutakodtam egy kicsit az után, hogy hogyan lehetne kiűzni a démont a haverotokból – kezdte Balchezek. – Igazam volt! Van egy másik módja a csont-kést-a-szemébe módszeren kívül és az egyetlen személy, akinek meg kell halnia, az a démon fő horgonya. – Wraith! – mondtam dühödten. – Meg kell ölnünk Wraith-t? Balchezek sugárzott. – Na, ki a kedvenc démonod, mi? Azt mondtad, ha kiérdemlem, undorítóan nagy összegű csekket adsz. – De előtte azt is mondtad, hogy meg tudod menteni Bones-t, anélkül, hogy másoknak is meg kéne halnia – emlékeztettem. – Igen, másik barátodnak – vont vállat. – Nem gondolom, hogy Wraith-t a barátodnak tekintenéd. 98

– Nem is, de ha megszállott, akkor ártatlan és valahol belül még ott van a férjem testvére – válaszoltam élesen. Balchezek felsóhajtott. – Ha te valami naiv elképzelés miatt úgy gondolod, hogy bárki is ártatlan lehet, akkor igazad van. Nézd, utálom a közhelyeket, de nem ehetsz omlettet anélkül, hogy feltörnéd a tojást, oké? Választanod kell a barátaid élete és egy idegen élete között, akivel épp csak most találkoztál. Nem szóltam semmit, csak összeszorítottam az állkapcsom, ez volt az egyetlen kifelé mutatott jele a bennem kavargó érzelmeknek. – Ha ez segít, én kételkedem abban, hogy túl sok maradt volna meg a személyiségéből – folytatta Balchezek. – Mondtam már, hogy Hazaelnek birtokolnia kellett a horgonyt már akkor is, amikor még ember volt. Mit gondolsz, a fiúd mióta vámpír? Mert ő azóta megszállott. Mostanra valószínűleg csak egy zöldség. – Egy vállrándítás. – Mint már mondtam, ha a fajtádat könnyű lenne birtokolni, az embereim nem félnének összeborzolni a tollaitokat. Akkor már évezredekkel ezelőtt átvettük volna felettetek az uralmat. Két évszázada megszállott. Még ha Wraith a tudatánál is van, meg kellett, hogy őrüljön, attól, hogy ennyi ideje meg van fosztva az akaratától. Senki sem tudja épp ésszel kibírni ezt a hosszú elnyomást. – Ha ez az egyetlen módja, hogy megmentsük a többieket, akkor Wraith meg fog halni – jelentette ki Ian. Ellenkezni akartam, hogy keressünk másik módot, mert túl szörnyű arra ítélni egy ártatlan embert, hogy meghaljon a nagyobb jó érdekében, és még rosszabb, hogy ez az ember pont Bones testvére, akit csak most ismert meg. Én mégsem mondtam semmit, és a hallgatásom a jóváhagyásomat jelentette. Örültem, hogy ezt nem mondhattuk el Bones-nak. Azt gondolhatta, hogy azért hallgatjuk el előle az információkat, hogy a démon nehogy kihallgassa a terveinket, de nem akartam, hogy ezt a bűnt is ő cipelje. Bosszút állt helyettem az apámon. A legkevesebb, amit megtehetek, hogy az én lelkemen fog száradni a testvérének a vére. Lehet, hogy nem akarom Wraith életét feláldozni, de ha közötte és Bones között kell választani, az nem választás a számomra. És úgy tűnt, a démon nem vette észre, de felfedett egy másik fontos részletet 99

is. Lopva Ianre pillantottam, aki csaknem észrevétlenül bólintott. Ő is észrevette. – Mikor csapunk le? – kérdeztem. – Várnunk kell december közepéig – válaszolt Balchezek. – Az nem lehet! Tudja, hogy tervezünk ellene valamit. Miért adnánk még két hetet neki, hogy felkészülhessen ellenünk? – Hányszor kell még elmondanom, hogy nem én alkotom a szabályokat? – zsörtölődött Balchezek. – December közepe az, amikor a világ nagy vallásai belekezdenek a nagy sürgés-forgásba. Karácsony, hanuka, téli napfoduló, muharam… ilyenkor a legerősebb az emberek hite. Ez gyengíti a démonokat. Ha ki akarod űzni a barátaidból, ekkor van rá a legnagyobb esélyed. – Ha tudja, hogy nemsokára legyengül, mi állítja meg, hogy végezzen mindenkivel, mielőtt még ez bekövetkezne? Én ezt tenném – jelentette ki Ian tompa érzéketlenséggel. – Túlélő ösztön – válaszolt a démon. Rám emelte a tekintetét. – Tudod, hogyan ragadta magához a vámpírod az irányítást ahelyett, hogy megölte volna őt, vagy figyelt téged szex közben? Mit gondolsz, mi fog történni, ha a démon megpróbálja megölni azokat az embereket, akikkel törődnek a vámpírok? Tömegfelkelést szítana. Tehát amíg minden rendben megy és meg tudja tartani a vámpírokat, lesz annyira önelégült, hogy ne baszakodjon a szeretteikkel. Minden rendben megy. A démonnak, aki biztos abban, hogy átveheti Bones vonalát, amikor meghal. Nyilvánosan tagadott ki, de ha szükséges, vissza tudjuk fordítani és foglalkozhatunk azzal a következménnyel, hogy az ellenségeik és az embereik megtudják, hogy nincs a vonalaiknak vezetője. Plusz, amíg itt van nekünk Bones, addig a démon nem tehet a többiekkel semmit. Neki szüksége van rájuk, ha másik módot akarna találni, hogy átvegye a hatalmat. Felhasználhatnánk a szuka ellen a saját tervét. – Rendben, akkor december közepe. – Erőltetett volt a mosolyom. – Szóval meg kell ölnünk Wraith-t, amit tudjuk, hogyan kell megtennünk. De hogyan válasszuk le Bones-ról és a többiekről? Balchezek a feje mögött összefűzte a kezét. – Ez az, ahol az átlátszó haverjaid bejönnek a képbe. 100

Huszonegy (Huncut Angyal)

Két

héttel karácsony előtt Fabian berepült az új tartózkodási helyünkre, egy elhagyatott vízparti gyárba, az új hírekkel, amiket vártunk. – Denise felvette a rakományt, a hajón van. – Hála Istennek, hogy sikerült neki elmenni – leheltem. – Hogy csinálta? – Wraith nem egyezett bele, hogy elengedje, nem számított, hogy mivel próbálkozott, így Denise a macskád képmásává alakult és addig nyávogott az ajtónál, míg az egyikük ki nem engedte. Soha nem tudják meg, hogy ő volt. Halvány csodálkozás érződött Fabian hangjában Denise alakváltó képessége miatt. Még engem is megborzongatott, pedig én láttam már őt több alkalommal is ezt tenni. Ian kuncogott. – Okos jószág. Túl izgatott voltam, hogy észrevételt tegyek Denise okos improvizációjára. Bones alattunk volt egy régi kazánházban, leláncolva, bezárva az akaratok harcába egy talán több ezer éves teremtménnyel szemben. Az akaratának erejét a belső harcra összpontosította, nem tudott energiát tartalékolni az állásra. Tizenöt napja megy így, és egy pillanatra sem aludhat el, mert azért brutális árat fizetne. Kínzó volt figyelni, ahogy a démon belülről emészti, miközben képtelen vagy segíteni rajta, de végül cselekedtem. Egy perccel sem hamarabb. Még ezzel a különleges akaraterejével sem hiszem, hogy Bones tovább bírná. 101

– Indítsuk útnak a showt – mondtam. – Fabian, tudod, mit kell tenned. Ian, hívd Balchezeket! Hozom Bonest. Lementem a földszintre, a szívem dübörgött, mikor megláttam a sötét fejét a mellkasa előtt. A szeme csukva volt, és egy izma sem rángatózott. Magamban sóhajtottam. Elaludt. Tudtam, hogy hamarosan megtörténik. Csoda volt, hogy ilyen sokáig kitartott, különösen, hogy Bones-nak fogalma sem volt arról, hogy egy adott időpontra várunk a cselekvésünkkel. Hogyan mondhattuk volna el neki anélkül, hogy a démon ne tudta volna meg? A végtelenségig harcolt a démonnal, és a teste már nem bírta. Nos, talán szerencsénk lesz, és végig alussza, hogy legyőzzük a démont, mielőtt felébred és a nő átveszi… Kinyitotta a szemét, megdöbbentett. Rám meredt, úgy nézett ki, mint aki nem tud fókuszálni. – Cicuska? – Bones? – ugyanolyan kérdő hangsúllyal válaszoltam. – Mmm. – Ez volt az egyetlen válasz, mintha többet mondani túl sok lenne neki. Még mindig önmaga? Be kellett hunynia a szemét az összpontosításhoz, láttam, hogy ezelőtt is ezt tette. De a jelenlegi állapotában le lennék nyűgözve, ha be tudná hunyni a szemét, és nem aludna. Vagy már alszik, és a démon tesz úgy, mintha kimerült lenne, vajon Bones van még az élvonalban? Biztosnak kellett lennem. – Mi volt az első dolog, amit neked mondtam, mikor találkoztunk? – A démon megfertőzte a testét, de Bones megerősített abban, hogy az emlékeihez nem fér hozzá, mint ahogy ő sem tudott semmit sem mondani a nőről. Nem válaszolt, csak tovább bámult rám azokkal a réveteg szemeivel. Durván megráztam a vállát, a láncok hörögtek az érintésem alatt. – Gyerünk, Bones! Mi volt az első dolog, amit neked mondtam, mikor találkoztunk? Még beszéltem, mikor elővettem a fegyveremet a nadrágomból. A szavak, amiket mondtam, mikor még tapasztalatlan vámpírvadász voltam, kerestem a módját, hogyan csábítsam el Bones-t, hogy meg 102

tudjam ölni. Ami hiányzott a szexepilemből, azt pótoltam a butasággal. – Egy kicsit tovább kell kitartanod – mondtam neki, mikor elkezdtem meglazítani a láncokat, amik a csövekhez voltak erősítve. – Egy másik helyre költözünk. – Cicuska, nem tudom… ezt tovább csinálni. A szavai, mint tucatnyi ezüst penge, úgy vágtak át rajtam. Annyira szörnyűnek hangzott, hogy minden vágyam az volt, hogy megöleljem, míg átalszik három napot. Ez túl sok volt. Fele ennyi ideig sem tartottam volna ki. Szörnyű volt bármi mást kérni tőle, de még ha igazságtalan is volt, minden érzésemet félre kellett söpörnöm. – Meg kell tenned! – mondtam élesen. – Nem vagyunk itt biztonságban, és el kell mennünk. Ne merj elaludni és hagyni, hogy legyőzzön minket! Azt hittem, szeretsz. Utáltam magam minden egyes szavamért. Ha Bones helyében lennék, azt mondanám, hogy baszd meg és elkezdenék horkolni. De megrázta fejét, mintha ettől kitisztulna és aztán valahogy kényszerítette magát, hogy felálljon több száz kiló lánccal a teste körül. Soha nem szerettem jobban – vagy voltam határozottabb, hogy visszaküldjem belőle azt a szukát a pokolba. – Jól van – folytattam, miközben magamban megígértem ezt neki. – Maradj ébren! Egy hideg fonalat vettem fel a beszélgetésben, amit csak egy újonckiképző tartana biztatónak, ahogy a legtöbb láncot eltávolítottam, de azokat nem, amelyek a kezét a mellkasához szorították, mint egy kényszerzubbony. Majd fülhallgatót tettem a fülébe és egy fekete csuklyát húztam a fejére, egy nyers utolsó figyelmeztetéssel, hogy koncentráljon. Szívtelen szuka, hogy fordulnál fel! gondoltam, de ha a dolgok terv szerint mennek, megszabadul a démontól még ma éjjel. Ahogy az utolsó simításokat végeztem, a láncaira ragasztottam az iPodot és bekapcsoltam. Hangosra. Így vak és süket volt, felvezettem a lépcsőn az emeletre. Lehetett volna gyorsabban is, ha vittem volna, de egy ingerült „nem” jött a csuklya alól, mikor megpróbáltam felemelni. Férfi büszkeség 103

megmaradt kéthétnyi alvásmegvonás után is, és a démon kegyetlen támadásai ellenére is. Ez jó volt. Bones lehet, átkoz engem, hogy egy hálátlan kurva vagyok, és ha ez ad neki erőt, én felvidítom. Ian a véres szimbólumok mellett állt, Balchezek a másik oldalon. Jó volt tudni, hogy még mindig azonnal válaszol a természetfeletti oldalakról. Egy pénztárca méretű műanyag tartály volt a démon lábán és egy mosollyal méregette. – Minden rendben, agyarasok. Tegyük a barátaitokban lévő gyereket ágyba! Pont erre gondoltam. Nagyon kevesen éltek ebben a lepusztult városrészben, ami jó volt. Ha bárki látta volna, hogy egy csuklyás, leláncolt embert vezetünk az autóhoz, hívták volna a rendőrséget és emberrablást jelentettek volna. De, szerencsére, senki sem állított meg minket, ahogy gyorsítottunk Ocean Isle Beach felé, ahol a hajó várt minket Észak-Kalifornia viharos vizein.

104

Huszonkettő (Huncut Angyal)

A hullámok, mint a kövek csapódtak neki a hajónknak, ahogy a csónakunk a távoli a vízen lebegett. Feljavult láttásommal láttam Denise sötét haját a kormányrúdnál, a haját a szél medúzaszerű indákban csapkodta. Lelassítottam a hajót, hagytam, hogy az áramlás vezessen minket a motor ereje helyett. Nem akartunk túl közel menni. Denise sem mozdult, hogy közelítsen. Ott tartotta a hajóját, ahol volt, szoborszerűen állva a kormánynál. Kevesebb, mint egy óra múlva egy másik motor ordító hangját hallottam a kikötő felől érkezve. A sötétség közeledtével a fagyos hőmérséklet, és az apró-borzongató figyelmeztető jelzések miatt nem hittem, hogy ez egy örömteli családi hajókázás lesz. Egy karcsú, fehér hajó szelte keresztül a vizet Denise hajója felé, a nap haldokló sugarai megvilágították a sápadt hajú vámpírt a kormányrúdnál. A vámpír, aki születésétől fogva hasonlít Bones-ra. – Ha el akartál menekülni, akkor készpénzzel kellett volna fizetned, ahelyett, hogy hitelkártyával bérled ki a hajót! – kiáltotta Wraith Denise-nek. A hangja elért hozzánk a vízen keresztül, nőinek hangzott és nyoma sem volt az angol akcentusnak. Alig nézett felénk, bár észrevette, hogy alig egy negyed mérföldre sodródunk tőle a vízen. Wraith ilyen figyelmetlen viselkedéssel nem lehet egyedül a hajón. Bizonyítva a feltevésemet, szőke hajat láttam megjelenni, majd három barnát, végül egy eperszőkét. Úgy nézett ki, Wraith az egész stábját magával hozta. Nem hittem, hogy megkockáztatja, hogy felügyelet nélkül hagyja őket, miután kiloptuk a kezéből Bones-t. De 105

mikor az egyiptomi vámpír felénk fordult, megfeszültem. A távolsággal, és hogy hullámok rázzák a hajóinkat, soha nem lenne tiszta célpontom fejlövésre, de Mencheres-nek nem kellett nyugodt felszín vagy közelség, hogy hatékony legyen. – Most! – vakkantottam bele a mobilomba. Három dolog történt egyszerre. Szellemek törtek elő a hajóm aljából, körülöttem repkedtek, Ian és Bones körül is olyan nagy számban, hogy a testünket elnyelte saját átlátszó formájuk. Ugyanabban az időben, fojtogató nyomást éreztem a nyakamon, ami kellemetlen érzés volt, de nem halálos, mióta nem kellett lélegeznem. És Denise hajója felrobbant egy látványos robbanással. A bummot követő törmelékzápor elvonta Wraith figyelmét. Megpróbálta megfordítani hajóját, de túl közel volt Deniséhez, mikor az felrobbant. Égő darabok zuhantak rá és a többi vámpírra, néhány darab zuhant keresztül Wraith hajójának sebességével. A nyomás a nyakam körül még jobban csökkent. – Cicuska! – kiáltott Bones, az aurája úgy rohant át rajtam, hogy éreztem az adrenalin ugrását. Ian leszedte a motorháztetőt róla és elkezdte a láncokat kibontani. – Felkészülni! Ideje, hogy visszaszerezzük a társainkat – mondta Ian elégedett gonoszsággal. Egy hasonlóan kegyetlen vigyorral gázt adtam a motorcsónaknak, és egyenesen Wraith hajója felé indultunk. Ő továbbra is azzal foglalkozott, hogy megtisztítsa a hajóját az égő roncsdaraboktól, átkozódott a károk miatt, amiket a közeli robbanás okozott. Száz yardra voltunk, mielőtt Wraith észrevette, hogy nem lassítunk. Keresztül a szellemek homályán, akik még mindig körülöttünk forogtak, az egész testemet elektromosnak éreztem, láttam Wraith arcán megjelenni, hogy felfogta. – Állítsd meg őket! Öld meg őket! – üvöltötte Mencheres-nek. Aztán abbahagyta a tisztogatást, körbefordította a hajót, felbőgetve a motorját. Lefulladt, úgy hangzott, valami elkapta a fúvókákat vagy megsérültek a robbanásban. A mi hajónk is remegni kezdett, de Fabian és Elisabeth sok hozzájuk hasonló barátjukat hozták el. Még 106

több szellem jelent meg, elfedve a hajónkat a testükkel, és természetfeletti pajzsot alkotva Mencheres ereje ellen. Az egykori fáraó képességei megdöbbentőek voltak, de nem működtek a sírból kikelt dolgokon. Hülyeség, hogy egy démonra volt szükségem, hogy emlékeztessen erre. Balchezek és mások gúnyolódnak rajtam a szellemekhez való vonzódásom miatt, de a testük erőtérként hatott, hogy eltérítse Mencheres félelmetes erejét, jó volt, hogy voltak barátaim halott helyeken. Ian lefejtette az utolsó láncokat Bones-ról és félredobta azokat. – Mikor becsapódsz a vízbe, annyi vizet nyelj, amennyi csak a gyomrodba fér, és tartsd bent – mondtam gyorsan rápillantva. – Az a sós víz könnyebbé teszi, hogy kitisztuljon belőled az a szuka. Bones kinyúlt, és magához húzott egy heves csókra. A szellemek még mindig körülöttünk keringtek és rajtunk keresztül, de a kezének érintése – először éreztem őket hetek óta – vibrálásra késztette a testem. Balchezek közénk tolta magát, motyogott. – Nincs idő. – Odapillantottam, hogy milyen közel van Wraith hajója. Igaza volt. – Érted jöttünk, faszfej! – kiáltottam a férjemben és barátaimban élő démonnak. A motorcsónakunk akkor csapódott Wraith hajójába mielőtt a szavaim elhaltak. A becsapódás kidobott minket a hajóból. Bones azonnal elsüllyedt a hullámok között, de Ian felfelé repült, magával vitte Balchezeket. Nekem más volt terítéken. Keresztülrepültem a két hajó roncsain, a szellemek még mindig kapaszkodtak belém, megragadtam a szőke vámpírt, mielőtt a vízbe csapódott. – Mencheres! – üvöltöttem, Kirát a szorításomban tartva. – Nyomd el magadban a démont, vagy esküszöm, megölöm! Kimondva, egy ezüst kést döftem Kira mellkasába, elég közel a szívéhez, de óvatosan, nehogy megkarcoljam a szívét. Kira elcsendesedett, mintha megfagyott volna, fájdalom sugárzott belőle, amit éreztem, majd hallottam alattunk a sziszegést és köpködést a két süllyedő hajóról. Fekete fej látszódott a hullámokban, zöld tekintet irányult rám valóban félelmetes nézéssel. 107

– Ha hagyod, hogy az a ribanc szétloccsantson az erőddel, meghal – figyelmeztettem megint, visszanézve Mencheres-re. Gyerünk, sürgettem csendben. A szemem sarkából láttam, láttam, hogy Wraith négykézláb mászott fel a felborult hajó roncsaira, de nem próbált meg beavatkozni. Nem a testével, egyébként. Szinte éreztem a démoni energiát róla Mencheres felé irányulni. A démon nem akarta elveszteni a legerősebb bábuját. Egy másik vámpír kitört a vízből rám, de mielőtt Spádé elért volna engem, Ian elkapta a levegőben, kizuhantak mindketten a látóteremből. – Nézd a vizet! – kiáltotta Balchezek, nem takarva el annak káros határait, csak mert testtel rendelkező démon volt. Nem viselt mást testként, mint Wraith. Nem fordítottam el a figyelmemet Mencheres-ről. Az energia pattogott körülötte, és ha nem lettem volna bevonva szellemekkel, már hiányzott volna a fejem. Kicsit magasabbra rántottam a kést, Kira újra felsírt, és valami felvillant Mencheres szemében. A másodperc egy töredékéig azt gondoltam, nem csak a számtalan szellem véd engem, de aztán éreztem azokat a halálos energiákat kiáramlani felém. Wraith üvöltése fájdalmasnak hangzott. – Cat! – Mencheres hangja karcos volt. – Én vagyok. Engedd el őt! – Bizonyítsd be! Kényszerítsd Spádét és Annette-et a víz alá és itass velük sós vizet, míg el nem telnek vele! - mondtam. – Ne! – kiáltotta Wraith háborogva felém. Egy erőfal lökte vissza őt a felborult hajótestnek, elég erősen ahhoz, hogy a felszíne betört – és Wraith koponyája is. Vér ömlött a fehér aljra, mielőtt eltűnt az óceánban. Wraith magas, női hangon nyögött. Aztán csobbanást hallottam. Hallottam Ian motyogását. – Igyatok barátaim! – És kitaláltam, hogy Spádét és Annette-et épp akkor taszítja a víz alá. Ezek biztató jelek voltak, de még mindig Kira mellkasában tartottam a kést. A démonnak foggal-körömmel kellett küzdenie Mencheres-szel, és semmi nem motivál jobban egy 108

vámpírt, hogy visszaszerezze önmagát, mint a félelem a felesége életéért. Természetesen, mikor ennek vége lesz, Mencheres talán meg akar majd ölni, amiért leszúrtam Kirát. – Vigyél hozzá… óvatosan! – mondta Balchezek. Ian odaereszkedett, ahol Wraith volt a démonnal, aki be volt szorulva a hóna alá, mint egy nagy focilabda. Mikor Wraith meglátta őket, megpróbált visszacsúszni az óceánba és elmenekülni. – Tartsd még! – mondtam Mencheresnek kurtán. Erő csapódott ki, odatűzte Wraith-t a felfordított hajótestre. Ian megigazította a fogását Balchezeken, a derekánál fogva tartotta így a démon a csapdába esett vámpír fölött lógott szabad kezekkel. Balchezek vidáman mosolygott Wraith-re, mielőtt szétnyitotta az ingét, felfedve a vámpír sápadt, feszes mellkasát. Wraith olyan nyelven sikoltozott, amit nem ismertem, mikor Balchezek előhúzta a kést az övéből és elkezdte belekarcolni a szimbólumokat Wraith mellkasába. Ahelyett, hogy a szimbólumok eltűntek volna az azonnal gyógyulástól, a hullámok úgy tűntek, megmaradnak, és a szimbólumok a bőrén díszelegtek. A démon olyan mélyen belevágott Wraith-ba, hogy a nyílt sebei reagáltak a sós vízzel, hasonlóképp, mint a vámpírok az ezüstre. – Éget, ugye? – Balchezek megjegyzése mellett a női sikolyok olyanok voltak, mint a zene füleimnek. Nesze neked, te kurva! Úgy éreztem, kiabálok. – Hogy merészelsz elárulni egy fajtádbelit nekik? – vicsorogta Wraith, ezúttal angolul. Balchezek nem hagyta abba vésést. – Egyszerűen. Sok pénzt kapok. Képzeld el; egy démon lelkiismeret nélkül. A kése újra megvillant, és Kira megborzongott a karomban. Azt hittem, talán a kés miatti fájdalomtól, amit még benne tartottam, kivéve, hogy Mencheres is ugyanazt tette. – Majdnem kész – motyogta Balchezek, még gyorsabban vésve. Kira reszketése nőtt, míg azért nem aggódtam, hogy a démon így akarja a szívéhez közelíteni a kést. Mencheres továbbra is hasonlóan viselkedett. A víz habzani kezdett körülötte. 109

– Majdnem – mondta újra Balchezek, a kés most olyan gyorsan mozgott, hogy alig látszott. – Ott! – jelentette ki. Ennek az egyetlen szónak a berobbanása erősebb volt, mint amikor a hajó felrobbant, csak nem lőtt ki minden irányba. Minden láthatatlan röppálya Wraith-t célozta meg, megszakítva Mencheres vasszorítását, ami tömör bábuként tartotta Wraith testét a saját súlyával lesúlyozva. Egy pillanatra azt gondoltam, talán darabokra robban. De aztán az energia hirtelen elpárolgott. Wraith lecsúszott, mielőtt Mencheres szorítása újra mozgásképtelenné tette volna. A különböző lebegő hajódarab törmelékek között Bones feje tört felszínre. Bár még mindig kimerültnek látszott, egy mérhetetlen elégedett mosoly villant fel az arcán. – Elment - mondta egyszerűen.

110

Huszonhárom (Huncut Angyal)

Bár Balchezek elkészítette az eredeti rituális jeleket, és a démont kiszedték mindenki másból és visszatették Wraith-be, Mencheres és Kira elég sós vizet ivott, hogy az megöljön egy átlagos emberi szervezetet. A cél az volt, hogy mindenki teste megteljen, így elviselhetetlenné téve a démon számára, hogy visszavegye, mert még nem voltunk készen. Denise körbeúszott és egy nagy mackós ölelésbe vonta az új, megszállatlan Spádét. Leugrott a hajóról, mielőtt felrobbant, de a felső teste rongyosnak látszódott és az arca felszakadt pár helyen a robbanástól. Hála a majdnem halhatatlan állapotának, órákon belül meggyógyul. Ian még mindig a magasban tartotta Balchezeket. A démon bőre vörös volt és irritált a sós vizes permettől, de távol maradt az óceántól több okból, mint hogy hogyan égeti meg a bőrét. Balchezek elszakított pár madzagot, ami a téglalap alakú műanyag tartályt az övéhez erősítette és kinyitotta a reteszt, előhúzott egy nagy patkányt. A rágcsáló gyors szívverése hallható volt, még a hullámok zaján keresztül is. Balchezek Wraith-re vigyorgott. – Nézd az új otthonodat! – mondta, miközben a vámpír sebes arca felé tartotta a patkányt. Mencheres még mindig kifeszítve tartotta Wraith-t az erejével, még a beszéd képességét is elvágva. – Ne gyötörd azt a teremtményt! – csattantam fel, arrébb repülve. Balchezek felhorkant. – Most érzed rosszul magad a démon miatt? – A patkányról beszélek – mondtam. – Add ide! 111

Balchezek átadta a rágcsálót nekem egy elmotyogott megjegyzéssel a balga női érzésekről. – Elég sós vizet itattunk vele, hogy a démon kijöjjön belőle, és a patkányba kényszerüljön? – kérdezte Bones, a patkány felé bólintva. Becsuktam a szemem. Reméltem, hogy végzünk ezzel a résszel, mielőtt Bones újra felbukkan, így túl késő lesz neki elmagyarázni ezt a részt, de nincs rá esély. És most el kell neki mondanom az igazságot. – Wraith-t nem lehet megmenteni. – Az kívántam, bárcsak érezné az érzéseimet, hogy mennyire sajnálom ezt, de az érzelmi kapcsolata, mint egy vámpíré, aki a nemzőm, csak egyirányú. – A démon olyan mélyen van benne, hogy nem tudná kihúzni magát akkor sem, ha akarná. Az egyetlen lehetőség, hogy kijöjjön belőle, megölni. Fájdalom hasított végig az érzelmeimen, keveredett a fáradt rezignáltsággal, amit utáltam, mert túl gyakran éreztem Bones-tól. Az élet túl sokszor volt kegyetlen vele a múltban is, és úgy tűnt a Sors még nem végzett vele. – Sejtettem, de… azért reménykedtem. Ezek a csendes szavak összetörték a szívemet. Odamentem, komor tekintettel húztam elő egy ezüst kést. Jobb Bones-nak és a démon alá beszorított férfinak, ha gyorsan történik meg. Bólintottam Iannek. – Most! Ian hirtelen az óceánba zuhant, magával kényszerítve Balhezeket. A víz a derekáig ért Balchezeknek, és úgy üvöltött, mint akit savba mártottak. – Vigyél ki ebből! – Ne olyan gyorsan! – mondtam hűvösen. – Miért nem mondod meg az igazi okot, amiért segítettél nekünk csapdába ejteni a démont? – Mert kibaszottul megfizettetek! – mennydörögte Balchezek, a szavai egy másik fájdalmas vonyításba torkollottak. Kegyelem érzése nélkül néztem, ahogy a bőre felhólyagosodik. A sós víz nem öli meg, de azt kívánja majd, hogy bárcsak meghalhatna. – Hazug! Elrontottad és Hazaelnak nevezted, de egyikünk sem tudta a nevét, és nem fedted fel, hogy felismerted, még ha nyilvánvalóan sikerült is. Szóval próbáljuk újra. Miért is segítettél nekünk? 112

Balchezek rám bámult, miközben a víz mintha főni kezdett volna körülötte. Visszanéztem rá, rezzenéstelenül. – Gyerünk, szánj rá időt! Szeretek szép éjszakákon a tengerben úszni. – Ő a jegyem egy jobb melóra – nyögte ki. Felemeltem a szemöldökömet. – Azt hittem, Ian védelmét akarod, mert ki akarsz szállni ebből a melóból. – És az életemet az agyarasok között éljem? – Az arcán a bőr foszlani kezdett, de mosolygott, annak ellenére, hogy ettől rosszabb lett. – Inkább az óceánban maradok. Nem, kiutat keresek a kicsi ligából, és Hazael majd garantálja az előrelépésemet. – Szóval elvégeztetted velünk a piszkos munkát, közben te meg besöpröd a díjat? – mondta Bones gúnyos horkantással. – Jó munkát végeztél. Hazael miért rosszabb a fajtádbelieknél, hogy garantálni fogja az előrejutásodat? Másik groteszk mosoly. – Ismered Amerika Legkörözöttebb listáját? A démonoknak is megvan a maguk verziója, és Hazael több mint két évszázada van rajta. Valószínűleg ezért rejtőzött egy emberbe. Biztos azt hitte, megüti a főnyereményt, mikor az ember vámpírrá változott; mondtam neked, hogy a démonok általában elkerülik a vámpírvilágot. De mint a kapzsiság és arrogancia képes megölni egy befolyásos Bukottat, Hazaelnek elege lett, hogy csendes életet él a vámpírban, akit megszállt. Talán azt gondolta, elég idő telt el, így megkockáztathatja, hogy kiterjessze a hatalmát, anélkül, hogy elkapnák. Így egyidejűleg megszállt és megragadt több Mestert is a vonalatokban. Talán nagyobb tervei voltak, miután elkapta őket. Odabólintottam Iannek, aki kihúzta Balchezeket a vízből. A ruhája eléggé elázott, így nem képes meggyógyulni, de ez azt is jelentette, hogy úgy néz ki, mint akit megfőztek. – Van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír, hogy tiszteletben tartom a megállapodásunkat és kapsz egy zsíros csekket, amiért segítettél Hazaelt kiszedni a barátainkból. A rossz hír, hogy ez minden, amit kapsz, mert a nőt nem viszed magaddal. Aztán átadtam a patkányt Spádénak, akinek gusztustalan kifejezés volt az arcán. – Azt akarom, hogy legalább egy mérföld messzire repülj el ezzel a dologgal! 113

Spádé ezelőtt már foglalkozott démonokkal, így elrepült anélkül, hogy kérdezősködött volna. Nem volt más hajó körülöttünk, így pár percen belül nincs semmi elérhető, amibe Hazael beleugorhatna, ha kikényszerítjük Wraith-ból. Iannak és nekem voltak védelmező tetoválásaink, Denise a jelei miatt felperzselt föld volt a démonnak, és az összes többi vámpír és a tengeri élőlények a közelben tele voltak sós vízzel. Csak egy helyre mehet Hazael – egyenesen le a tüzes gödörbe, és egy démon sincs, aki ezt szívesen megtenné. Ez volt az egyetlen hely, amitől a démonok igazán féltek. Balchezek harcolni kezdett. – Nem teheted ezt velem! Már elmondtam a főnökömnek, hogy visszaviszem őt! – Akkor azzal a résszel kellett volna foglalkoznod ahelyett, hogy hazudsz – feleltem hidegen. – Ismered a régi mondást. A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el. A démon egy mocskos pillantást vetett rám, ahogy korábbi szavait használtam, de aztán abbahagyta a küzdelmet, mikor Ian előhúzta a csontkést, és nagyon közel tartotta Balchezek szeméhez. – Ne akard, hogy használjam ezt, még mindig nagyon kedvellek. Továbbra is rám bámult, de most már csendben volt és önelégült. Találkozott Bones-szal a tekintetünk és a kezem megfeszült az ezüstkésen. – Hagyd, hogy én tegyem meg! – mondtam halkan. A vámpírra nézett, aki a testvére volt. Wraith kitágult szeméből tudtam, hogy démon benne minden erejével küzd, hogy elszabaduljon, de Mencheres ereje túl erős volt Hazaelnek. Figyelembe véve a harag illatát, ami tapintható volt, még így is hogy Mencheres a tengerben lebegett, egy csepp ellentmondása sem volt Wraith életének végével kapcsolatban, ha ez azt jelentette, hogy kárt okozhat a démonban, aki hetekig uralta. Majd Bones visszanézett rám, és a szája eltorzult – Nem, szerelmem! Ő az utolsó a családomból. Az én felelősségem megadni neki a végső halált. Elvette a kést tőlem, Wraith élénk kék szemébe nézett, ahogy keresztülgázolt a vízen és aztán a hegyét Wraith kilátszódó mellkasához érintette. 114

– Ha hallasz ez alatt a nő alatt, testvér – mondta halkan Bones –, tudd, hogy igazán sajnálom, hogy soha nem ismertelek. Aztán markolatig betolta a pengét. Egy erős, hatékony csavarás, először balra, aztán jobbra, Wraith szemében kialudt a fény. Nagyon lassan a vámpír bőre elkezdett zsugorodni, ahogy az igazi halál elindította az öregedési folyamatot, amely már évszázadok óta késett. Aztán üvöltés töltötte be a levegőt, úgy hangzott, mintha mindenfelől jönne és sehonnan egyszerre. A szél kéntől bűzlött és a nedves hajamat az arcomba fújta. A szemem fájt a viharos széltől és a növekvő sikolytól a fejem lüktetett, de a démon még nem végzett. A nyomás növekedett, éreztem, mintha a feszültség belülről robbantana fel. De nem féltem. Tudtam, mi ez – Hazael utolsó pillanatai a földön, és belekiabáltam abba az elmosódott forgószélbe minden dühömmel, ami bennem volt. – Üdvözletem a pokolnak, ribanc! A testtelen üvöltés nőtt, felrobbantva a dobhártyámat. Az erő robbanásként ütött meg. De aztán hirtelen, mint egy villám, nem volt semmi, csak a csend. A szél és a nyomás eltűnt, a tenger körülöttünk nem habzott már, és bár éreztem, hogy folyik a vér a fülemből, mosolyogtam. A dobhártyám hamarosan meggyógyul, és arra gondolva, hogy Hazael min mehet most keresztül, az aprócska fájdalom édes lett. Bones közelebb úszott és a karját körém fonta. – Jól vagy, Cicuska? A hangja halk volt a még mindig gyógyuló fülem miatt, de a karjába hajoltam és mély megkönnyebbülést éreztem. Most már minden rendben volt. – Elengedheted Balchezeket – mondtam Iannek. Majd azt mondtam a démonnak. – Megkapod a csekked, mikor visszaadod a gyűrűmet.

115

Huszonnégy (Huncut Angyal)

Bones végigaludta az utat, míg a kocsi visszaért a kunyhóhoz. Végigaludta az egész éjszakát, míg én kipucoltam a házból mindent, ami a testvérére emlékeztetett, egészen addig a szőnyegig, ami a szimbólumokat takarta, amelyek segítségével Hazaelt több darabra szedte. A többiek örültek, hogy segíthettek ebben a törekvésemben, és mielőtt a hajnal elmúlt, az egyetlen bizonyíték, hogy Wraith valaha is itt járt, az a portré volt Rutland hercegéről és egy doboz, ami a Russellek ősi feljegyzéseit tartalmazta. Wraith maradványait eltemettük a hegy alacsonyabb részén, megjelöltük egy fakereszttel, ami semlegesíti a megmaradt varázslatot. Ez volt a legjobb mód, hogy biztosítani tudjam, békében pihen. Ian és én válaszoltunk mindenki kérdésére, hogy lehetséges, hogy megszállták őket, és miért ő, én és Denise maradtunk sértetlenek. Csak egy részletet hagytunk ki, de vártam, hogy Bones felébredjen, mielőtt azt is elmondjuk. Megmutattam az új védelmező tetoválásomat, mióta a csípőmön volt egy, nem kellett látnom, hogy Ian újra leveszi a nadrágját. Bár az esély, hogy van más megszállottember-aki-vámpírrá-változott, aki elpusztítaná a vonalunkat, az esélye mérhetetlenül kicsi, mindenkire védelmező tetoválásokat varratok a jövőben. Jobb félni, mint megijedni. Aztán röviddel hajnal után lefeküdtem a férjem mellé. Bones nem mozdult, de az erejének indái hullámoztak körülöttem, megmutatva, hogy érzékeinek egy része tisztában van a jelenlétemmel, még ha a többi része ki is van hűlve. Nem számítottam rá, hogy estig felébred, 116

így megijedtem mikor alig pár órával később Bones hangjára ébredtem. – … elmagyarázni, hogyan hallgathattál el egy ilyen dolgot előlem! Uh-oh. A földszintre siettem, ahol Annette a kanapén ült és Bones állt előtte ingerülten. Hálóingben volt, és ő még mindig a sótól merev ruháit viselte, amiben elaludt, tehát, amikor Bones felébredt, azonnal kirángatta őt az ágyból. Tekintettel a témára, nem tudtam hibáztatni a türelmetlenségéért. – Tudtad, hogy van egy testvérem. – Bones ujjai a levegőbe szurkáltak, miközben beszélt. – Tudtad, mert te változtattad vámpírrá, különben a démon Wraith-ben nem téged szállt volna meg először. Szóval újra megkérdezem, miért nem tártad ezt fel nekem az elmúlt kétszázhúsz évben, mióta ismerjük egymást? Most már nem csak én voltam az egyetlen, aki felébredt Bones harsogó hangjára. Ian jött be a nappaliba, és hallottam, hogy Spádé és Denise az ajtajuk mögött suttognak. Kira és Mencheres egy másik kunyhóban voltak, de ha Bones így folytatja, őket is felébreszti. Annette mély levegőt vett, a görcsös fájdalom átjárta a vonásait. – Mert mikor még ember voltam, esküt tettem, hogy soha nem mondok neked semmit az apád családjáról. Bones tekintete keményebb volt egy kőnél. – Ki esketett meg? Ki volt az a személy, akit többre becsültél nálam, aki mindent megtettem érted? Találkozott a tekintetük. – Lucille volt, az édesanyád félunokatestvére… és a bordély madamja, ahol felnőttél. A szemem elkerekedett. Aszerint, amit Bones mondott évekkel ezelőtt, Lucille volt az a személy, aki dzsigolót faragott belőle, mikor Bones tizenhét éves volt. – A másod unokatestvére volt a stricije Bones-nak és az anyjának? – kérdeztem Annette-et hitetlenkedve. – Így olyan nyersen hangzik – motyogta Annette. – Fogalmad sincs, milyen volt szegénynek lenni a tizenhetedik században. Nem volt jólét, nem volt élelmiszerjegy, és nem voltak lehetőségek. Mikor Penelope apja elvette Rutland hercegének pénzét tőle és kidobta az utcára, Lucille volt az egyetlen, aki befogadta. Az egyetlen módon 117

tudott segíteni neki, amihez értett, hogy segítsen Penelopénak ugyanabban a munkakörben elhelyezkedni, amiben ő is szenvedett. Ugyanez igaz, mikor Crispin idősebb volt. – Gondold meg a hangnemedet a feleségemmel – mondta élesen Bones, de éreztem az érzelmeit. Az emlékezés éles szikrája mondta nekem, hogy Annette sivár értékelése helyes volt. Ami hidegnek hangzott, mikor keresztülszűrődött az én modern, kiváltságos nézőpontomon, talán kedvességként tér vissza. – Én találtam ki mindent, miután letartóztattak lopásért – folytatta Annette, a hangja rekedt volt. – Lucille messze nem volt hibátlan, de szeretett téged. Ismerte az érzelmeimet irántad, így hozzám jött, elmondta a szüleid történetét, és könyörgött, hogy lépjek kapcsolatba Rutland hercegével a kínos helyzeted miatt. Soha nem vitatta, hogy ő volt az apja Penelope babájának, így Lucille gondolta, talán közbenjár érted. Ha nem, biztosan lógtál volna. Annette behunyta a szemét, remegés futott végig arany-vörös haján. – Elintéztem egy privát találkozót a herceggel, bár bevallom, azt hittem, Lucille őrült. Ez megváltozott, mikor a herceg besétált a szobába. Láttad a portrét, Crispin, így tudod, hogy milyen nagyon hasonlítasz rá. Elmondtam a helyzetedet és könyörögtem, hogy járjon közben a bírónál, de visszautasította. Azt mondta, csak egy fia van, az új, törvényes örököse, majd kidobott. Most már megértettem, miért nem akarta soha elmondani Bonesnak a történet ezen részét. Az apám szintén egy fasz volt, és míg nem sajnálok senkit a boldog kapcsolataikért az apjukkal, néha vágyakozó vesztesége érzek olyan beszélgetések iránt, amilyenjeim soha nem voltak. Annette félrenézett. – Már tudod, hogy magam kerestem fel a bírót és rábeszéltem, hogy deportáljon ki egy kolóniába ahelyett, hogy felköttetne. Mikor visszamentem Lucille-hez és mindenről informáltam, megesketett, hogy ha valaha is visszatérsz, soha nem fedem fel az apád személyazonosságát, vagy hogy mit tett veled. És megesküdtem, hogy az életed nem lesz olyan. – Egy könnycsepp hullott le az arcán. – Semmi más nem segített megtartani az ígéretemet ilyen sokáig, Crispin. 118

Most semmit nem éreztem Bones felől. Elzárta az érzelmeit egy bevehetetlen fal mögé. – Mi van Wraith-tal? Felsóhajtott. – Csak a fülemet tartottam rajta abban a közel húsz évben, míg távol voltál. Úgy tűnt, tisztességes. Aztán pár évvel azután, hogy átváltoztattál, hallottam, hogy egy titkos szekta akarja bevonni őt, ahol a nemesek okkult hatalmat kerestek. Visszamentem Londonba nélküled és megerősítette, hogy igaz a hír. Az apád meghalt addigra, mint ahogy a herceg fiatalabb öccse és Wraith anyja, így nem maradt senki a családjából, csak te. Azt gondoltam… ha beszélek Wraith-nek a vámpírokról, az majd elfordítja őt az okkultizmustól az élőholt hatalom felé. Csak most tudtam meg, hogy talán a démonnal beszéltem már akkor is helyette. – És átváltoztattad – mondta Bones sima hangon. – Igen – mondta, ahogy a tekintetük újra találkozott. – Miután túl volt a vérőrületen, úgy akartam bemutatni, mint a születésnapi ajándékodat és úgy teszek, mintha véletlenül fedeztem volna fel a családi köteléket, mikor meghallottam az igazi nevét. De mikor megérkeztem a házához aznap, egy feljegyzést találtam, hogy nem tudja elviselni, amivé vált és véget vet az életének. Átkutattam a földeket és egy eltemetett testet találtam ezüstkéssel a szívben. Azt hittem, hogy ő az, és úgy éreztem ez a büntetésem, amiért megesküdtem Lucille-nek, hogy nem vonlak be az apád családjába. Annette röviden felnevetett. – Kétszáz évvel később egy hívást kaptam egy férfitól, aki azt állította, hogy ő Wraith és azt mondta kész, hogy találkozzon a testvérével annak születésnapján. Nem hittem el, de nem mondtam róla semmit senkinek. Így vártam a hotelban, ahelyett, hogy elmentem volna Iannel és a többiekkel, és nos, tudod azután mi történt. Igen. Hazael felhúzta Wraith testét, mint egy trójai lovat és kivéreztette Annette-et eléggé ahhoz, hogy a démon első szelete beleköltözhessen. Ha nem lett volna Ian kanossága, soha nem tudtuk volna meg, hogy megtámadták, és sokkal kevesebb okom lett volna, hogy elsőnek Wraith-t gyanúsítsam. – Nem várom el, hogy megbocsáss nekem, Crispin – mondta Annette, letörölte korábbi könnyei nedvességét. A hangja élénk lett. – Várom a büntetésedet. 119

Személy szerint azt gondoltam, hogy Annette eléggé megbűnhődött már, mert ezt a titkot kétszáz éven át kellett cipelnie. Minden bűn, amit elkövetett, az szeretetből és sajátos becsület értelmezéséből fakadt, ami nem hasonló az enyémhez, de legalább őszinte. Mégis, nem én voltam a nemzője, így a döntés nem az enyém. Bones szája eltorzult. – Mit tegyek? Üsselek meg? Vágjalak ki a vonalamból? A tudásod a múltamról és családoméról, te vagy az egyetlen kapocs hozzájuk. – Igazából – mondta Ian, először megszólalva azóta, hogy bejött a szobába – ez nem teljesen igaz.

120

Epilógus Szenteste (Huncut Angyal)

A

meghosszabbított étkezőasztalom ellenére még mindig összébb kellett préselődni, hogy mindenki számára jusson hely. A tizenegy meghívottból csak egy személy evett rendes ételt, de asztal roskadozott a hagyományos ételektől, és mindenki úgy tett, mint akik majd éhen halnak, hogy ehessenek mindenből. Bones felszeletelte a pulykát, míg mi, többiek megpakoltuk a tányérjainkat a többi étellel. Örültem volna neki, ha főzhetek, de furcsa módon – én nem voltam hajlandó elismerni, hogy ez a kulináris képességeim miatt lett volna – mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy hoz valamit. Bones sütötte a pulykát, Kira készítette az öntetet, Denise sütötte a pitét, Mencheres közel-keleti ételt készített, amit nem ismertem. Spádé a tört krumplit, Annette jamgyökeret kandírozott, az anyám rakott zöldbabot sütött, és Ian hozta a bort. Egy személy jelenlétét hiányoltam ma. A nagybátyám és én még mindig nem voltunk beszélő viszonyban, de örültem, hogy az anyám itt van, öntetet kanalazott a tányérjára, mielőtt továbbadta Denisenek. Fabian és Elisabeth is itt voltak, két szék felett lebegtek, amiket üresen hagytunk nekik. Elvégre ők ugyan olyan fontosak voltak, mint bárki más az asztalnál. Csak egyszerűen nem vettek fel ugyanannyi fizikai teret. Megkocogtattam a villámmal a borospoharamat, a zajra mindenki figyelme rám terelődött. – Szeretnék köszöntőt mondani – mondtam, 121

felálltam és felemeltem a poharamat. – A családra, akár szeretet által, akár vér által. Mind kevesebbek lennénk nélkülük. Minden pohár egymásnak koccant, de mielőtt leülhettem volna, Ian megszólalt. – Másik köszöntő, ezt a méltóságos Maynard grófra. Bár egy seggfej voltál, aki nem segített a húgának, Penelopénak, mikor az apja kidobta, legalább voltál olyan rendes fickó, hogy felcsináltál egy szolgálólányt, vagy nem születtem volna meg. – Ide, ide – mondtat Bones vigyorogva, ahogy Ianre kacsintott. Most már értettem, miért nézett Ian olyan megdöbbenten, mikor Bones kiderítette, hogy az anyja tényleg Penelope Maynard volt, a gróf lánya. Ian a fiatalabb Maynard gróf fattya volt, így felismerte a vezetéknevet. Miután kitagadták a családból, Penelope egykori szerelmese nevét használta, így Bones úgy nőtt fel, mint Crispin Phillip Arthur Russell, a Harmadik – a nevet amely, Ruthland herceg elsőszülött fiaként jelölte volna meg, csak kevesen tudták, és nem is nevezték így. Penelope talán nem mondta el Bones-nak, ki az igazi apja, de nyomokat hagyott neki kétszáz évnyi távolságból, hogy kideríthesse. Az élet néha több volt, mint durva, de nem minden csavart labda volt egyben rossz is. A példa erre: Bones a családjával tölti az ünnepeket, végül is. Bár ez a család egy züllött, nárcisztikus vámpírrá lett, aki rendszeresen kihoz a sodromból, nagyon is. Csak vegyük a barátokat, nem a családot, és a házasságomon keresztül Bones-t, most már Ian is a családom része volt. A karma tette ezt velem, tudom jól, de tudom kezelni. Bones-szal az oldalamon bármit képes vagyok kezelni. Ian poharához koccintottam a sajátomat egy bánatos mosollyal. – Boldog Karácsonyt, kuzin! Kacsintott. – Most már nem fogsz tudni megszabadulni tőlem, Kaszás. Ez valószínűleg igaz. És mióta kiderült, hogy rokonok vagyunk, kötelességemnek éreztem, hogy karácsonyi ajándékot vegyek Iannek. Egy darab szén csücsült egy élénk csomagolású dobozban a fa alatt, a neve nagy vastag betűkkel volt ráírva az elejére. Ian talán a családhoz tartozik, de nagyon rossz fiú volt az idén. 122