FORRADALOM A JÉG KÖZÖTT ...A kacsák anyakönyvében így jegyezték volna be õt: Neve: Sáppika. Neme: tojó. Születési helye: Grönland. Ideje: 1933 nyárelõ hava. Nemzetsége: bukókacsa. Apja: Háplák vezérgácsér. Anyja: Sáppogja asszony. Kora gyermekségében Sáppikával igazán semmi nevezetes nem történt. Ott cseperedett fel kiterjedt nemzetsége körében a rövid grönlandi nyárban. Megtanult halászni a tengerben, úgyhogy akár percek hosszat is a víz alatt tudott maradni lélegzetvétel nélkül. Vígan élt Sáppika; játszott a vele egyköltésû társaival és testvéreivel. Készült, edzette magát a kacsanép nagy, téli költözõ útjára. Szépséges, gyönyörûen fejlett kacsahajadon volt már Sáppika, mikor elérkezett a nagy vándorlás ideje. Akkor szörnyû csapás érte Sáppikát és vele az egész nemzetséget. Valami eszkimó vadász férkõzött a kacsacsapat közelébe és gyilkos lövése leterítette Háplák vezérgácsért, a Sáppika édesapját. A nagy fájdalmon és gyászon kívül ez a tragédia nagy zavart is okozott a bukókacsák népénél. Új vezérgácsért kellett választani, mégpedig egy-kettõre, mert a rettenetes grönlandi tél már a nyakukon volt. A kacsák, mint a legtöbb madárfaj, nagyon demokratikus nép és semmi ténykedést nem hajtanak végre rendes parlamenti megbeszélések nélkül. De aztán persze irgalmatlanul szigorú kollektivitásban tartják meg a kacsaparlament határozatait. Nahát, a Sáppika édesapjának utódja megválasztásánál szörnyen szenvedélyes vita volt a bukókacsák között. Volt ugyanis egy gácsér, Pápláp nevezetû, aki messze felülmúlta ügyességben, észben az összes kacsatársait. Ha valaki, akkor okvetlen ez a Pápláp volt méltó arra, hogy vezérgácsérnak válasszák meg. Két kifogás volt mindössze Pápláp ellen. Az egyik az, hogy nem alapított családot, mint ez minden jóravaló gácsérnál szokás, az elsõ költözés után. Dehát ez a kifogás hagyján! Hanem az volt a súlyosabb érv a Pápláp vezérgácsérrá választása ellen, hogy még csak egyetlen egy költözést ért meg. Túl fiatal volt. Az öregebb gácsérok és tojók zúdultak ellene különösen, hogy ilyen kevés tapasztalatú kacsát válasszon a csapat vezérévé, mint ez a Pápláp. Viszont a kacsaifjúság és a szabadelvûbbek az idõsebb kacsák közül is, amondók voltak, hogy a testi-lelki kiválóság pótolja a tapasztalatot is. Érvek, ellenérvek! Végül is az utóbbi párt gyõzött. A délnek induló bukókacsák nagy csapatának az élére Pápláp került. *
Sáppogja asszony mint tekintélyes tojó, volt vezérgácsér özvegye, ott röpült mindjárt a vezérgácsér mögött az ékben. Sáppogja asszony mellett pedig leánya, Sáppika. Mert Sáppika édesanyja kedvence volt. Sok lánya-fia közül Sáppikával társalgott legszívesebben Sáppogja asszony. A tengerek és száraz fölött való sokezer kilométeres légi út unalmát csak természetes, hogy okos, szellemes és hasznos társalgásban töltik a kacsák. Igazán hol is közölhette volna legjobban egy erénydús kacsa-anya a lányával a legbizalmasabb dolgokat, mint itt, az ég és föld között éjt-napot húzó ékben? - Az még bizony semmi jót sem hozott, ha a kacsák az öregeket félre tólták tanácsaikkal, szokásaikkal együtt. Azóta reszketek a csapatunk sorsáért is, amióta szegény uram helyett egy ilyen tacskó vezeti az éket, mint ez a Pápláp! - szólt például egyszer Sáppogja asszony. - De hiszen eddig még kitünõen vezette az éket Pápláp! - vetette ellen Sáppika édesanyjának. - Az nem bizonyít semmit! - mondta Sáppogja asszony. - Azért egy fiatal vezérgácsér legföllebb úgy tudna egzisztálni rendesen, ha legalább egy okosabb, tapasztaltabb párja volna, akitõl tanácsot kaphat erre-arra nézve. Én magam is szívesen föláldoznám magamat az ék érdekében, hogy olyan nagyszerû vezérgácsér után, mint a boldogult uram, az utódjához menjek férjhez és támogassam nehéz hivatásában. Õsi kacsa-szokás szerint kiváló vezérgácsérok özvegyét mindig is nejévé fogadja az új vezérgácsér. Dehát lehet-e most errõl beszélni? Hogy az én koromban egy ilyen fényescsõrû kölyökhöz menjek, mint ez a Pápláp? Sáppika nem tudta szó nélkül hagyni édesanyja zsémbeskedését. Így szólt közbe: - Na és, ha egy idõsebb gácsért választottak volna az ék élére akkor talán több sanszod lett volna, hogy az neked udvarolni kezdjen? Hiszen öregebb gácsérok mind nõsek és ha miattad válnia kellett volna a vezérgácsérnak régi nejétõl, az aztán igazi egyenetlenkedést idézne föl az ékben. Nem gondolod? - Most az egyszer igazad van! - ismerte be Sáppogja asszony. - Ez a Pápláp, ha csak egy suhanc is, de legalább szabad. Viszont nem akar nõsülni egyáltalán. Azért ne is beszéljünk róla. Inkább rólad, édes kis lányom. Gondolkoztál-e már, ki volna alkalmas a csapatból jövendõbelidnek? - Eddig még nem! - felelte Sáppika. - De azóta, hogy fölvilágosítottál, már igen. - Hát ki tetszik neked az ék gácsérai közül? Valld be nyíltan édesanyádnak! - A vezérgácsér! - felelte Sáppika - Pápláp, ez a vezérgácsér tetszik nekem is legjobban az összes gácsérok közül. - Ahh! - rebbent félre a sorból kissé a meglepetéstõl Sáppogja asszony. De hát mint jó édesanyához illik, tüstént összeszedte magát és így szólt: - Ez igazán örömmel lep meg. Hiszen mi méltóbb a volt vezérgácsér lányához, mint hogy az új vezér párja legyen. Csak azt hiszem, ezt a konok kamaszt, ezt a Páplápot nehéz lesz meghódítanod. - Ó, ezt bízd rám, édesanyám! - felelte Sáppika: - Én bízok a sikerben. Hiszen olyan kitûnõ tanítómesterem volt, mint te!
Ilyen és más okos, elmés társalkodás ûzte el anya és lánya között a végevárhatatlan utazás unalmát. Végre egy napon, az alant zúgó végtelen víztábla keleti felén szürke, majd egyre barnulóbb, tömörülõbb sáv jelent meg. A száraz. Néhány órával utóbb a kacsák csapata már ott úszkált, bukdácsolt a hízott halak és hüllõk után egy Izland-szigeti mocsár sûrû nádasa zugában. * Nahát az egyes állomásokon a tartózkodás ideje attól függött, hogy milyen hamar és milyen dühvel rohanja meg a vidéket az északi, kora tél. Az ék sorsa e tekintetben a vezérgácsér szimatától függ. A vezérgácsér indítványozza mindig a kacsacsapat megmozdulásait és bárha beleszól a dologba a kacsák parlamentje, a vezérgácsér szava dönt. Válságos helyzetekben pedig diktatórikus hatalommal intézkedik a vezérgácsér, teljes felelõsségére. A kacsacsapat, jó húsban, jó kedvben, idején indult Izland szigetérõl el és baj nélkül érkezett egy csodaszép norvég fjordra. Onnan egy alábbi fjordra. Azután egy szép kis szigetecske partján tanyáztak a Svéd birodalom déli részén. Innen hatalmas légi útban szelték át az Északi-tengert és a szép Finn-ezertó vidékén vándoroltak valameddig, még mindig kalamitás nélkül. Onnan már szárazföld fölött húztak tova a Pápláp vezette kacsák, lejjebb, a szörnyû háborús emlékeket rejtõ Mazuri-tavakra. Majd még alább, a lapos Lengyelország egy másik mocsaras vidékére szálltak a San folyó mentén. Ekkor már a szigorú decemberi hetek járták. Egyáltalán ez volt a bukókacsák csapatának legkritikusabb útja. Szerencsére az utolsó téli tanyahely következett már csak. Ez egy fínom, kiterjedt láp volt az Azovi-tenger partján, a Krimi-félsziget egy hajlásában. Ezúttal történt elsõ ízben, hogy Pápláp vezér rendelkezése és a kacsacsapat szándéka kontroverziába került. Tudjuk, hogy az 1934. évi télelõ abnormisan enyhe volt. Legföllebb egy kis hûvös esõ zuhogott a csúfabb napokon. De ha kiderült, akkor valóságos hõség volt. Nos, mikor Pápláp indítványát megtette az utolsó téli tanyahelyre való útra, majdnem egyöntetüleg zúdult a vezéri indítvány ellen a kacsák parlamentje. Kluk-kluk, a legvénebb gácsér állott az ellenszegülés élére díszszónoknak. Kluk-kluk atyó kicsikét már agyalágyult volt. Egyik lábára sántított már ifjú korától fogva. Máskülönben Kluk-kluk atyó szónoklatát felesége, Kluk-kla néni súgta. A következõkép: - Kacsák Népe! Pápláp vezérgácsér indítványát az indulásra nézve elvetendõnek tartom. Mert hová rohannánk úgy? Olyan meleg napok járnak itten, hogy majd megsülünk. Hát még akkor mi lesz velünk, ha a melegebb délre repülünk? A vezérgácsérunk túl nyugtalan, túl heves, hebehurgya. Nem csoda, hiszen csak egy tacskó. A kacsák csapata, úgy az öregebbje, min az ifja, elhízott, elpuhult, ellustult a túl enyhe idõjárás következtében és nem szívesen kerekedett útnak a kellemes galíciai mocsárból.
Pápláp, a fiatal vezér hiába szedte elõ legeklatánsabb érveit: - Kacsák Népe! Hiszen éppen azért használjuk föl a szép idõt az utazásra, mert aztán, ha hirtelen beáll a zord tél, keserves lesz a szélvészeken át az út. Én részemrõl, ha leszavaztok indítványommal, nem vállalom tovább a felelõsséget és leköszönök vezéri tisztemrõl. Így beszélt Pápláp, a fiatal vezérgácsér, okosan, higgadtan, elõrelátóan. De hiába! A bukókacsák csapata leszavazta õt. És a következõ napok azzal teltek el, hogy a kacsák parlamentje új vezérgácsért választott. Azaz választott volna. De hát akkor tünt ki, hogy a csapatban egyetlen méltó utód nem akadt a Pápláp helyére. Kluk-kluk, a fõjelölt nagyon öreg volt és sánta. Plák-hepp, egy másik vén vaksi gácsér nagyon gyáva kacsa volt s azonkívül tériszonyban szenvedett. Kep-lek, a harmadik élemedettebb gácsér, nagyon rest, önzõ, veszekedõs kacsa volt. Sáp-plák rémesen indulatos, szalmalángú jellem volt. És így tovább, így tovább... Elég az hozzá, hogy a kacsák parlamentje pár nap alatt öt vagy hat kormányt buktatott meg. Végül már az anarchia rémei fenyegették a csapatot. Ugyanakkor az idõjárás hirtelen szigorúra fordult. Most aztán gyorsan szárnyra kellett kelni. Ha csak ott nem akartak rekedni a kacsák a teljesen befagyott mocsáron. Mi történt? A bukókacsák csapata az ijedelem töredelmével újra az ifjú Pápláp gácsért kérte föl vezérnek. Pápláp nemesszívûen viselkedett megszorult népével szemben. Nem makrancoskodott, elfogadta a vezéri tisztet újra. És az ék fölemelkedett a hideg, szeles decemberi levegõégbe, hogy, a sugarasabb délnek tartson, Pápláp ifjú vezérgácsérral az élén. * Talán még harmadrésze sem volt az ék mögött a hosszú légi útnak, amikor az ék élén Pápláp vezérgácsér vészkiáltását hallatta: - Hóvihar szemközt! Ráadásul pedig éppen ezzel a vad zimankóval egyidejüleg készült a sötét éjjel is a kacsák csapatára szakadni. Persze, hogy az ék sorsa ilyenkor teljesen a vezérgácsér lélekjelenlétére és jó ösztönére van bízva. Hát a fiatal Pápláp vezérgácsér megmutatta, mit tud. Ügyesebben, vakmerõbben a legöregebb vezérgácsér sem keresett volna kiutat ebbõl a hóviharból. Pápláp az ékkel lecsapott a legalsóbb légrétegbe, majd fölvágott a legmagasabb elérhetõbe a hóförgeteg elõl. Megpróbálta Pápláp nagy ívben, kitartó repüléssel félre kanyarodni a zegernye útjából. Mindhiába! Mindhiába! Mert ez a hóvihar a Szarmata síkságok réme volt: a Burána! Ez a napkeleti szélvész ritkán kerekedik föl, de akkor napokhosszat húz, ellenállhatatlan, minden légrétegben, mérhetetlen erõvel.
Végül is fölbomlott minden rend a bukókacsák ékjében. A csapat rémes pánikban, õrjöngõ hópihéktõl csapzottan adta meg magát sorsnak. És aztán vakon, kábultan sodorta tova a csapatot a szél vad ereje. Senki sem tudta többé a csapatban, hogy: meddig és hová? Ismeretlen veszedelmek, éhinség gyilkos rémei fenyegették a csapatot a zürzavarban. Hosszú-hosszú, gyötrelmesen reménytelen ideig tartott ez a rohanás a bizonytalanban. Végre-végre a szél ereje gyöngülni kezdett. Éppen a téli hajnal halvány világa kezdte átderengeni a léget. A bukókacsák csapata az õsi megszokás önkénytelenségével formálódott újra ék alakba a légben, Pápláp vezérgácsérral az élen. Ám Pápláp ezúttal ahelyett, hogy valami irányt vett volna röptével, körben kezdett keringeni az ékkel. Ez a körrepülés a kacsák légi parlamentje megnyitásának jele volt. Olyankor történik ez, amikor a vezérgácsér nem akar élni diktatórikus hatalmával, útközben sem, mert õ maga is bizonytalan a helyes cselekvési módozat felõl. De különben halljuk magát Pápláp vezérgácsért a kacsák légi parlamentjében, az elsõ szó jogán. - Kacsák Népe! Nem akarom azzal a szemrehányással nyitni meg ülésünket, hogy ezt a szerencsétlenséget megtakarítottátok volna magatoknak. ha rám hallgattok az indulással annakidején. Ha baj van, az az elsõ, hogy segítsünk magunkon és nem a mult sérelmeit és botlásait hánytorgassuk. A helyzet, Kacsák Népe, az, hogy én, vezéretek, ezúttal magam is zavarban és tudatlanságban leledzem azt illetõleg: mitevõk legyünk? Fogalmam sincsen, micsoda égtájra sodort bennünket ez a vihar? Elõször ezt kell megállapítanunk. S aztán dönteni felõle, hogyan jutunk el legkönnyebben innen kitûzött célunkhoz? Pápláp vezérgácsér szavai alatt a kacsák köre egyre alább és alább ereszkedett. Már régen jól kivehetõ volt, hogy pont egy nagy város fölött vannak, amelyet hatalmas folyam szel ketté. A hajnal köde tele volt keserû, büdös kõszén-szaggal és az undok, artikulálatlan nagyvárosi zajok is fölhatoltak a keringélõ kacsák fülébe. Kluk-kluk, a vén sánta gácsér szólalt meg: - Na lám, Kacsák Népe! Így van az, ha a vezérgácsér egy takonypóc, aki semminemû tapasztalattal nem rendelkezik. Térjen el az ék csak egy kicsit is a mult évi útiránytól, már a fiatal vezérnek dunsztja sincsen: merre vigye az éket? Így beszélt Kluk-kluk, a vén sánta gácsér és a többi társa hasonló értelemben kontrázott nekie. Nem hangzott más, csak zokszó és zokszó és zokszó a fiatal vezérgácsér ellen. Õsi kacsa-szokás szerint a kacsák parlamentjében csak gácsérok vehetnek részt, tojókacsának nincs szava. Ennélfogva Sáppogja asszony és leánya, Sáppika, a többi kacsahölggyel együtt türelmesen várták: mit határoznak el az erõs, okos gácsérok a csapat teendõje felõl? Ámde a gácsérok tanácskozásának nem akart emberséggel vége szakadni. A vezérgácsér egyöntetû gyalázása után a gácsérok külön egymásnak estek szemrehányásokkal, személyeskedések támadtak, közbeszólás közbeszólást, sértés sértést ért, végül már össze-
vissza ordibált az egész gácsértestület, akár csak egy valódi parlamentben, ahol a honatyák gondoskodnak a haza ügyérõl. Ebben az impotens zenebonában Sáppika így szólt édesanyjának: - Ne haragudjál édesanyám, hogy zúgolódásra nyitom számat a kacsatörvények ellen, amik nem engednek beleszólást tojóknak a kacsa nép ügyeibe. De én már nem bírom tovább ezt a feneketlen ostobaságot, amiben csapatunk derék gácsérjai leledzenek. Éhesek vagyunk és fáradtak. Pihenni szeretnék elõször és jóllakni. Aztán ráérnek nagyon tisztelt gácséraink egymással veszekedni azon, hogy melyikük a nagyobb hülye és nagyobb csirkefogó a másiknál. Légy szíves, édesanyám és emeld fel a szavadat ez értelemben. Neked talán, mint a volt vezérgácsér özvegyének megbocsáttatik, hogy áthágod rendkívüli esetben az õsi kacsatörvényt! Így beszélt Sáppika édesanyjának. De Sáppogja asszony rémülten utasította vissza leánya javaslatát. - Hová gondolsz, édes szívecském? A törvény törvény. Éppen én, mint volt vezérgácsér özvegye, nem adhatok rossz példát a többi tojónak. Ezer gyilkos sörétre mondom! Én magam sem vállalnám ezért a felelõsséget, hogy még mi tojók is szaporítsuk ezt a szóözönt, amit gácséraink alkotmányos nemzetgyûlésnek hívnak. - De hiszen, édesanyám! - vetette ellen Sáppika: - Így is a vén Kluk-kluk-on kezdve, a többi nõs gácsérnak is majdnem mindnek a felesége sugalmazza beszédeit, ezt csak látnom kell. Alig volna különbség abban, ha ezt nyíltan tennék meg a kacsatojók. Nem! Sáppogja asszony továbbra is állhatatosan tiltakozott a kacsatörvény megszegése ellen Sáppika lányának. Sáppika tehát lemondott édesanyja nyaggatásáról. Ellenben fölkapcsolt beszélgetésük a gácsérok dicstelen zsivajgása közben tovább folyt, más tárgyban. - Legalább azt hallanánk meg már végre, hová jutottunk? És arról veszekednének már végre, merre indulunk? Mire Sáppogja asszony így felelt: - Ó, hogy hol vagyunk, azt már én is megmondhatom neked! Ez itten alattunk Magyarország és ez a nagy város a fõvárosa, Budapest. Sokat hallottam már errõl az országról. - Hogy-hogy? Miket? - érdeklõdött Sáppika. - Hát, kedves gyermekem, ezek a magyarok a világ legtébolyutabb vadászai. Az úrfajtának és jobb polgárnak legfõbb mániája a lövöldözés és minden paraszt született és megátalkodott lesipuskás ezen a Magyarországon. Nem is beszélve a fészekrabló, parittyás, csúzlis gyerekeikrõl. Átkozott, veszedelmes egy nép, ezt mondhatom! Csak indulnánk már el innen mihamarabb! - Ó, édes Kacsaistenkém! - sóhajtotta Sáppika. - Pedig olyan fáradt vagyok, nem is szólva, hogy milyen éhes. Valjon meddig repülünk innen még valami elfogadható tanyahelyig? *
Miközben Sáppika ezeket sóhajtotta, legalább a korábbi óhajtása teljesült a kacsák parlamentjében. A gácsérok végre is kifulladtak a vezérüknek és egymásnak gyalázásában és láthatólag arra a veszekedésre gyüjtöttek erõt, ami a csapat további teendõjét legyen hivatott eldönteni. Így most már megesett, hogy egy-egy szónokot általános beleüvöltözés nélkül is végighallgattak. Plák-hepp, a vén, gyáva, tériszonyban szenvedõ gácsér beszélt éppen: - Én amondó vagyok, Kacsák Népe! hogy jelenleg nincsen több megvitatni valónk itten. Megállapítottuk, hogy ebbe az átkozott Magyarországba sodort a vihar. Utunk iránya az Azovi-tengerre, délkelet-kelet. Tériszonyom dacára én magam is el tudnám vállalni az ék vezetését. De tisztelem a Törvényt! A vezérgácsér állja kötelességét és vezesse a csapatot. Majd utólag számolunk súlyos botlásaival. A vén, gyáva Plák-hepp indítványa egyszerre csaknem általános helyesléssel találkozott. - Úgy van!... Vezessen már ez a mafla!... Mire várunk?... Induljunk tovább - hallatszott mindenfelõl. De Pápláp, a vezérgácsér most nem engedett népe unszolásának: - Kacsák Népe! - kiáltotta nyomatékkal. - Ide hallgassatok! Közölnöm kell veletek egy nagyszerû megfigyelésemet. Talán ezzel szerényen bizonyságát adom nektek, hogy nem vagyok méltatlan a díszes vezéri polcra. Én leteszem a kacsák nagy esküjét rá, hogy ha egy kacsacsapat nem talál távol minden emberi sokadalomtól tanyát magának, akkor a legteljesebb biztonságot, még a vadonoknál is teljesebb biztonságot nyujtja a kacsának, ha egyenesen odaszáll egy nagy város kellõs közepébe. Mert ilyen helyeken el van tiltva hatóságilag minden lövöldözés és minden madárfogás, szóval egyszerû javaslatom, hogy csapjunk le bátran ennek a veszélyes ország veszélyes fõvárosának kellõs közepén folyó vízre, ahol bizonyára hemzseg a hal. Három nagyobb vizicsíkot látok. Oszoljunk három felé és csapjunk le, Kacsák Népe itten! A vezérgácsér beszédére az egész kacsaparlamentnek elakadt a szava. Ilyen bõdületesen vakmerõ újításról még nem hallott a bukókacsák történelme, az elsõ tojás, vagy az elsõ tojó óta. Az elszörnyedés eme csöndjébe végre szinte elhaló hangon rebegte a kacsák leggyávább vénje, Plák-hepp: - Kacsák Istene! Egy közveszélyes õrültet választottunk vezérünkké! Nem! Pápláp a fiatal vezérgácsér nem rettent meg népének fölfortyanásától, szörnyûködésétõl, bosszújától, semmitõl! Az újítók, a vértanujelöltek, a népek jóakarói, mindenha a fanatizmus õrületében mernek. Pápláp túlharsogta a kacsák parlamentjét: - Nem tart vissza ostoba történelmi babonák tisztelete, Kacsák Népe! Sem oktalan gyávaságtok nem másítja meg szilárd meggyõzõdésemet, hogy jót akarok nektek. Ezennel, saját felelõsségemre, a legõsibb kacsatörvények értelmében élek diktatórikus jogaimmal és elrendelem a leszállást, három csapatban, a folyam három szabad vízcsíkjára. Rajta, kacsák, utánam!
Pápláp merész lendülettel alácsapott a körbõl és siklórepüléssel tartott lefelé a Dunára. Ámde az eredmény várható volt. A bukókacsák népe nem követte vezérét. A bukókacsák népe forrongó, dühös handa-bandában keringett tovább. Pápláp a vezérgácsér pedig, húsz szárnycsapás után szintén tanácstalanul kezdett a népétõl külön leválni a levegõben. * Ez a hajnal, ez a nap azonban a meglepetések napja kívánkozott lenni, úgy látszik, a bukókacsák történelmében. A néhai nagy vezérgácsér lánya, Sáppika ott bágyadozott a kimerültségtõl a bukókacsák körében és ott háborgott a szive, õszinte, lelkes, bátor lányszíve, a népe csúf egyenetlenkedésén. Hát most, amikor a fiatal vezérgácsér kivált népe körébõl, Sáppika elkínzott lénye nem bírta tovább az évezredes kacsaszokás ráparancsolta némaságot. Sáppika egyszerre a kétségbeesés sikolyával fakadt ki: - Kacsák Népe! Alávalóság és bárgyuság a viselkedésetek a vezéretekkel szemben. Igenis, az! Tudjátok meg! Püha! Ilyet aztán már igazán nem pipált a kacsatörténelem. Hogy egy tojó pláne idei, hajadon belekottyanjon a parlamenti tanácskozásba! Megint az elképedés félelmetes csöndjébõl rebegtek elõ hangok: - Törvényszegés!... Mióta mukkanhat meg tojó a parlamentben?... De Sáppika sem várt az ellene kerekedõ zsivajra. Mindenre elszántan, lázzal, élesen sikoltozta tovább népe szemébe: - Igenis, tudjátok meg csak! Ha nektek szabad megszegni a törvényt, amely elõírja, hogy válságos helyzetben minden kacsa köteles a vezérgácsér parancsát követni, ... akkor nekem is szabad a butaságtok ellen, a törvényen keresztül is fölzendülni! Én nem bánom, ha mindjárt egyedül is maradok a vezérgácsér mellett köztetek. Én helyeslem a vezérgácsér szándékát és követem õt. Okossággal együtt a törvénytisztelet is ezt parancsolja. Ti tegyetek azt, amit akartok! Ezzel Sáppika merész ívben kilendült a kacsák körébõl és Pápláp ifjú vezérgácsérhoz közeledett a légben. Hogy mi történt erre? Hát csak az, hogy a megdöbbenés, fölháborodás elõtörõ zagyva lármája közepette több más hang is hallatszott. Hangok határozottan Sáppika mellett. Mind több! Különösen az ifjúság körébõl. A fáradt, éhes, vakmerõségre, újra, kalandra, vagy könnyelmûségre hamarabb kész ifjúság Sáppika mellé állott. Diktum-faktum! A bukókacsák keringélõ társaságából egyszerre csak kivált egy jókora rész és Sáppika nyomába szállt, a fiatal vezérgácsér után. Erre Pápláp vezérgácsér lassú röppel leereszkedett a hívei csapatával a Dunára.
Tulajdonképpen csak az õsi törvény gyõzött. A bukókacsák közül az öreg csökönyösek voltak forradalmároknak tekinthetõk, akik nem követték vezérüket, a törvény elõírása szerint válságos pillanatban. * Nohát a fiatal vezérgácsér csapata a Dunának arra a szabad vízcsíkjára csapott le, amelyik közvetlenül a Ferenc József-híd alatt húzódott tova, a kietlen jégtorlaszok közt és amelyet a Gellért-fürdõ lefolyó, fölösleges hõvize okoz. A vízcsík nem volt elhagyott. Sirályok és még más víziszárnyasok keringõltek fölötte és úszkáltak rajta. Ugyancsak a Ferenc József-hídon és a Duna vaskorlátos parti sétányán is, a hideg dacára elég sok ember bámulta a sok cikázó vízimadarat. Pláne amióta a grönlandi kacsákkaI szaporodott a vízcsík szárnyas hada. Dehát Pápláp vezérgácsér és csapata egyébre figyelt, semmint a közvetlen környezetére. A grönlandi kacsák szeme fönn az égen járt a csapatnak törvényt nem tisztelõ, forradalmár felén, az öregeken. Mit tesznek vajjon? Választanak-e hirtelen Pápláp helyébe vezért és indulnak-e tovább, a messzi, bizonytalan útra, pihenõ nélkül! Vagy pedig lecsapnak õk is? Tényleg az történt! A grönlandi kacsák csonka parlamentje egy darabig tétován keringélt a zord téli égen, aztán egyszerre rendetlen rajban leereszkedett szintén a Dunára. No, de nem ugyanide, a Ferenc József-híd alá. Hanem egy részük a Szent Margitsziget meleg forrásai tájára, a másik rész a Rác- és Rudas-fürdõk környéki szabad Duna-vízre. Vagy talán a Lukács- és Császár-fürdõ tájának is jutott belõlük. Szóval mégis Pápláp akarata gyõzött Az öregek forradalma behódolt? Kár volt a nagy cécóért? - Igazán, édes gyermekem! - szólt Sáppogja asszony - Egyet tehetek csupán. Vén tojó létemre, bámullak téged, leánykám, hogy egész gyönge nemünk nevében milyen bátran síkra szálltál az igazság mellett. Vajha ez a jó példád újabb rossz kilengésekre ne vezetne, mint ez minden üdvös újítást nyomon követ. Miközben az édesanyja aggodalmait közölte Sáppikával, a csapat többi tagja inkább az ott talált madárrokonokat faggatta a környülállás felõl, a Ferenc József-híd alatt. A sirályok mindjárt egyöntetüleg biztosították a kacsákat, hogy a Dunán valóban a veszedelem árnyéka sem fenyegeti a madarakat, a fõváros palotasora között. Egyebütt már nincsen biztonság! Szóval a fiatal vezérgácsérnak igaza volt. A csapat nyugodtan adhatta át magát a pihenés megszolgált élvezetének, a szörnyû út után. Vígan úszkáltak a Duna langyos habjain és majdnem fáradtság nélkül szereztek zsákmányt. Mert hiszen a Duna minden hala odatolongott a kegyetlen jégpáncél alól a langyos vízcsíkhoz. Máskülönben is a grönlandi bukókacsa valóságos matador a halászatban, minden madárrokona közt. A bukókacsa azért bukókacsa, merthogy percekhosszat is le tud bukni a víz alá, akár a fóka és így csípi el a tovasikamló halat a víz alatt.
A bukókacsa csapatnak ez a rendkívüli tudománya keltett is meglehetõs föltûnést és érdeklõdést. A Duna partján, különösen pedig a hídon, sokszor egész tömegek verõdtek össze Grönland exotikus madarait szemlélni, a budapestiekbõl. A bukókacsák nem nagyon voltak elragadtatva ettõl a népszerûségtõl. Dehát látniok kellett, hogy az emberektõl semmi bántódásuk nem esik valóban. Pápláp ifjú vezérgácsér népe békén, kényére dúskálhatott a Dunán a pihenõ örömeiben. A fõváros közönsége nem molesztálta közelebbrõl õket. Sem pedig elszakadt kacsatársaik nem jöttek bosszúhadjáratra ellenük. Nem! Sõt utólag, mikor Pápláp vezérgácsér számbavette híveit, örömmel konstatálta, hogy a fiatalság mellett számosan tartottak vele az öregebb kacsák közül is, akiknek az esze és szíve helyén volt. * Eltelt egy nap, eltelt kettõ. Még mindig semmi említésreméltó nem történt a bukókacsák kalandjában. Csudamód jóllaktak a dunai halból a bukókacsák és teljességgel kipihenték magukat. Pápláp az ifjú vezérgácsér kötelességszerûleg a további útra gondolt, az õsi tanyahelyre, a Meotisz ingoványaira. Persze ezúttal Pápláp nem akart diktatórikus hatalmával szükségtelen élni. Összehívta tehát a kacsák parlamentjét, illetve csonka parlamentjét. Történt pedig ez éppen 1933. év Nagykarácsonya Vigiliájának délutánján. Egy erõsen szeles, vacogtató, hópihék-teleszállingolta téli délutánon. A kacsaparlament vitája ezúttal igazán épületes rendben folyt le. Szépen meghallgatták Pápláp vezérgácsért, aki odanyilatkozott: - Kacsák Népe! Jelenleg az indulás idõpontját csapatunk zömének nem szabad eldönteni! Hanem azok döntsék el közülünk, akik leggyöngébbek az útra. Vagyis, hogy bíznak-e benne, hogy kibirják a nagy légi utazást? Mert itt, ezen a helyen, amit oly vészesnek hittek bizonyos elemek közülünk, lám teljes biztonságban bármeddig maradhatunk és erõsödhetünk. Hát erre az okos beszédre aztán jött ellenvélemény és mellette is jött. Várni, vagy nem várni az úttal, ez volt a kérdés és körülbelül a döntetlenségben lavált a napirend. De meg kell jegyezni, hogy az õsi szokás szerint mindeddig is a csonka parlament a gácsérok vitája volt. Kivéve azt, hogy itten több fiatal gácsér is szóhoz jutott. Elég az, hogy Pápláp vezérgácsér a határozatlankodó parlament vitájába a következõ indítványt dobta bele: - Kacsák Népe! Miután közmegegyezés szentesítette és ezzel a bukókacsák törvényébe iktatódott, hogy határozatlanságban a tojók is beleszólhatnak a dolgokba, javaslom, hogy hallgassuk meg talán az indulásra nézve tojóinkat is. Pápláp indítványát helyeslés fogadta. Elsõ nõi szónok ki volt más? Mint a nagy elhúnyt vezér özvegye, a tisztes Sáppogja asszony:
- Hallgassatok meg, Kacsák Népe! - emelte föl hangját. - Még szegény boldogult édesanyám mesélte nekem, hogy az õ kislánykorában, mintegy tizennyolc éve, az emberek nagy háborúja dult. Akkor a Mazuri tavakon lévõ tanyahelyünkön éppen így történt, hogy néha egész embertömegek mutatkoztak a közelünkben. De mert bántatlan hagytak, a bukókacsák népe elbizakodott. Igen! Fegyveres emberek tömege sem riasztotta el már a kacsákat. De mi történt? Az emberek, ezek a gonoszok, nem a kicsi vállon levõ fegyverüket irányitották a kacsacsapatra, hanem vannak nékik óriási, kereken tólható fegyvereik, úgynevezett ágyúk. Hát ezekkel vették célba a Mazuri tavak könnyelmû bukókacsáit. Irtózatos nagyságú lövedékek repültek egy nap a csapat közé, amik még szét is robbantak és a víz alatt is öltek. A bukókacsák fele odaveszett ezektõl a lövedékektõl. Szegény nagyapám is így esett el! A bukókacsák parlamentje némi megdöbbenéssel kezdett figyelni Sáppogja asszony beszédére. Többen szólaltak meg, kivált az öregebb kacsák közül, hogy õk is jól emlékeznek, mekkora gyász érte a bukókacsák népét a Mazuri tavakon, az embertömegek közelében. Ámde ezzel az újabb vitával csak nagyobb lett a határozatlanság a parlamenti tanácsban. Mindenki Pápláp vezértõl várt döntést. Pápláp azonban, mint elõrebocsátotta, nem akarta vállalni a döntés felelõsségét. Tehát, mint ilyen esetben a kacsatörvény elõírja, a vezérgácsér szavazásra bocsátotta a kérdést. - Kacsák Népe! - kiáltotta. - Aki a rögtöni indulást kívánja, ide úszik, aki az indulás halasztását, az amoda. Tessék, Kacsák! Mi történt? Megint az történt, hogy a kevésszámú idõsebb, elõvigyázatosabb bukókacsa az indulás mellett foglalt állást. Ámde nagy szótöbbséggel leszavazta õket a sok fiatal kacsa. A fiatalok jól érezték magukat itten, talán el is lustultak egy kicsit. Nem rajongtak az újabb, keserves vándorútért. Pápláp vezérgácsér tehát kihirdette a döntést: tekintettel a jelen tanyahely kiválóságára és teljes biztonságára stb. stb. ... Már az következett volna, hogy a vezérgácsér feloszlatja a parlamentet. De akkor bõdületesen megrázó esemény történt. Sáppogja asszony volt az éppen, aki egyszerre velõtrázó sikollyal fagyasztotta meg a kacsacsapat vérét: - Kacsák Istene! Hiszen ott jön felénk a rémisztõ ágyúlövedék! Oda nézzetek! Valóban a Ferenc József-hídról, a süvöltözõ északi szél szárnyán dinnyenagyságú fekete tömeg röpült egyenesen a bukókacsák felé. Hûha! A vezérgácsér minden vészkiáltása nélkül az egész kacsanép vad pánikban kapott szárnyra és fejtvesztve rontott széliránt, a jégborította Duna fölött, a kietlen égnek. * Már valahol Ráckeve fölött járhatott a csapat, mikor a rendetlen menekülés tempója meglassult. És a csapat fölvette az õsi röpformát, az éket, Pápláp vezérrel az élen.
Szóval Pápláp vezérgácsérnak megint meg kellett nyitni a parlamentet a légben. Azaz folytatni a tárgyalást. Hiszen nem is érkezett még berekeszteni az ülést elõbb, a bomba miatt. Dehát már bizonyára unalmas lenne az újabb, izgalmas vita újabb ismertetése. Ha talán az az elhatározás gyõz, hogy tûzön-vízen keresztül, de csak elindulni? Hát akkor a vitának a legfõbb eredménye az lett volna, hogy Sáppogja asszony népe nagy vezéralakjává, mindenkori elsõ tanácsadójává, dicsõ megmentõjévé emelkedik. Ámde a szél, az alkonyat, hatalmas ellenérv volt. Azonkívül senki sem hallott robbanást, senki nem látott több lövedéket, senkiben nem esett kár a kacsacsapat közül. Ezzel szemben minden bukókacsa hallotta, amint egyik sirály, aki a pánikban szintén fölröppent a kacsákkal, aztán éles kacajjal visszaszállt. Hátha vak lármára, ostoba vénasszonyi vészlátásra hagyják ottan a bukókacsák ezt a finom tanyát és mennek neki ezer valódi vésznek? Sáppika szerényen hallgatott édesanyja mögött a tanácstalan tanácskozásban. Végre is egyszerre megint kigyult szép szemében a hõsi önfeláldozás tüze, amely minden honleányban ott kell égjen népe üdvéért és Sáppika szót kért: - Kacsák Népe! - mondta aztán. - Valamelyest felelõsség érzése bánt engem atekintetben, hogy csapatunk jelen tanyahelyet szerencséltette eddig. Most, hogy vitás lett tanyahelyünk biztonsága, nem gondoltok a legegyszerûbbre? Ki kell kémlelni, jó-e, vagy rossz-e továbbra ez a hely! Föl kell áldoznia magát egyikünknek és visszaszállani a tanyahelyre és aztán hírt hozni onnan hogy mi van ott? Én Kacsák Népe, vállalom népemért ezt a föladatot! Igy beszélt Sáppika és szavait dörgõ helyeslés követte. Két perc mulva pedig már hasította a léget Sáppika bátor szárnya visszafelé a Ferenc József-híd irányában küzdve a gonosz észak-északkeletivel. * Itt azonban engedtessék meg nekem, hogy egy nagyon rövid kitérõben Merész Mazurek Márton fiatal költõvel és íróval foglalkozzam. Sokkal szervesebben fog belekapcsolódni ebbe a történetbe õ végül, mint amennyit egyelõre a látszat árul el ebbõl. Merész Mazurek, emberi és írói hitvallása tekintetében, a modern kollektivizmus híve volt. Minthogy azonban Merész Mazurek az emberi kollektívum felvirágoztatásában saját magát hatalmas faktornak érezte, tehát Merész Mazurek szükségképpen individuálista elveket is vallott. Hogy ez merõ ellentmondás? Merész Mazurek jelleme csupa ilyen ellentmondás volt. Például ezen a karácsony szombaton, mikor Merész Mazurek délben hazament ebédelni, hát kellemes meglepetéssel fedezett föl otthon egy csomagot. A csomagban egy vadonatúj köcsögkalap volt. Merész Mazurek régen szeretett volna már egy ilyen keménykalapot és édesanyja megvette neki karácsonyra ezt. Ámde mikor Merész Mazurek a pincsikalapot fölpróbálta, édesanyja szelíden kérte:
- Ne vedd föl Marcikám még ma délután ezt az új kalapot! Hadd tegyük a kisöcséd ajándéktárgyaival együtt a karácsonyfa alá, amint az illik. Hogyhát neked ezt hozta az angyal! - Ugyan Mama! - felelte erre bosszúsan Merész Mazurek. - Én aztán igazán türelmes vagyok akármiféle vallási babonával szemben, de hogy ennyire gyerekes dolgoknak én magam is hódoljak, azt már minek kívánnátok tõlem? Szóval Merész Mazurek fejébe csapta az új pincsikalapot, mikor Karácsony szombatjának délutánján a «Nippon»-ba indult. Gyalog ment, igen, Merész Mazurek, egészségügyi okokból is, (meg azért is, hogy a villamoskalauzoknál az átszállójegyet nem lehet fölíratni, mint a fõúrnál a pikkolót) és útja a Ferenc József-hídon át vitt. A Ferenc József-hídon pedig, még a fokozottabb ünnepszombati forgalmat is meggyarapította az, hogy majdnem mindenki megállt egy pár percre és elbámészkodott a Duna zord jégtorlasza között folyó vizen úszkáló és bukdácsoló grönlandi kacsák csapatán. Merész Mazurek bosszús volt a sok ember közt való tovafurakodás miatt. Merész Mazureket nem érdekelték a kacsák. Merész Mazureket a tolongás itt is, amott is fönntartotta a széljárta hídon, Merész Mazurek mindössze egy megvetõ pillantást vetett Grönland kacsáira. Itt egy ilyen látszólag teljes egyetértésben élõ madárkollektívumban is, épúgy szenved az egyén! - mondta Merész Mazurek. - Holott egy kollektívumnak nem hogy gátolni kellene az élet teljes kiélését az egyén számára, hanem elõsegítenie. Tulajdonképpen a legnagyobb egyének szenvedélyeik teljes kiélésével törték át mindenha a kollektívum szükségtelen szorító guzsait. Tehát!... Mikor elmélkedésében ideért Merész Mazurek, annyira megkapta õt az agyából kipattanni készülõ nagy eszme, hogy a szokványos mozdulattal homlokához kapott. Igen ám, de Merész Mazurek keze, homlokába húzott vadonatúj köcsögkalapja karimáját érte, úgy hogy az meglazult fején. Egy pillanat! És a gyönyörû pincsi szerencsétlenül csapódott oda a híd korlátjához. Aztán máris repült lefelé a Duna jégtorlasza közt hasadt óriás léknek. A híd embertömege közt fojtott riadalom támadt. Aztán ebbõl harsogó lárma, javarészt nevetés. Oka? Na igen! Merthogy a Duna vízcsíkján úszkáló szárnyas társadalom, a zuhanó pincsikalap észrevettére, vad pánikban röppent föl. Akár egy bomba elõl. A pincsikalap pedig nem is esett bele a Duna szabad vizébe a híd alatt. Hanem pont a víz szélére, a jégre esett le. Ott még fordult egyet- kettõt, aztán szépen ott rekedt a jégen, aljával lefelé, mint egy kis fekete zsombék. Merész Mazurek elindult puszta fõvel a kávéházba és ott megtörve és megnáthásodva a következõ bölcselkedésben tört ki: - Ha nem tudnám, hogy van tudatalatti én, amely néha képtelen reflexcselekedetekre kényszerít, hát csakugyan azt hinném, hogy a kalapomat valami más, titokzatos hatalom
verte le a fejemrõl, a hídon azért, amiért hamarább vettem föl, mint illik, a karácsonyi ajándékot!... * De most hagyjuk Merész Mazurek barátunkat kiesni egyelõre ebbõl a történetbõl. Mert ebben most már csak a kalapja fog szerepelni. Az viszont igen nagy horderejûleg. A pincsikalap ott hevert a jégen. A karimája odatapadt, odafagyott a jéghez, odarögzõdött végleg. Aztán esni kezdett sûrû, nagy pihékben a hó. A pincsit a hó belepte estélig már teljesen. Egy hókupac lett már a pincsibõl. Azzal különbözött csak a többi hókupactól a jégen, hogy rendellenesen szabályos volt az alakja . Ez volt körülbelül az az idõpont, amidõn Sáppika hõsi küldetésében visszaszállva csapatától, leszállt a Duna vízcsíkjára. Igazán, a legnagyobb kínt tûrte el hõsiesen Sáppika, népéért. A nevetségesség kínját. A Duna langyos hullámain úszkáló sirályok és fekete bibicek harsogó gúnykacajjal fogadták Sáppikát. Dehát itt már fölösleges túlrészletezni ezt a történetet. Sáppika visszarepült népéhez a legmegnyugtatóbb hírrel, hogy veszély nincs nagyobb az eddigieknél. Mire a bukókacsák csapata szégyenszemre visszatért újra a Ferenc József-híd alá és folytatták a pihenõt, ott ahol elhagyták. * Az éjszaka, Karácsony éjszakája, eseménytelen nyugalomban telt el a bukókacsáknál is a Duna szabad vízcsíkján. Azaz hogy vannak hatalmas belsõ változások, válságok, amik talán nagyobb hatásúak, mint a külsõ események. Sáppikának úgy rémlett, hogy a világ minden dicsõsége sem ér egy döglött békát, amellett, hogyha megvalósulhatnának, kielégülhetnének azok a gyötrelmesen édes gerjedelmek, amiket lányszívében hordoz Pápláp vezérgácsér iránt. Dehát Pápláp érzéketlen volt. Hiába próbálta meg Sáppika, úgy ahogy édesanyjától oktatásban részesült, afféle ártatlan jelekkel Pápláp értésére adni, hogy szereti õt. Hiába volt minden pillantás és szûzies odasímulás. Pápláp, mint a bamba, úgy tett. Ha pedig szóval példálózott elõtte kedvesen naivul Sáppika arról, hogy hát hiszen mégis csak keserves és szomorú a szív magánya és az egyetlen igazi szívöröm egy hû párral megosztott érzés... Nem! Pápláp ilyenkor kitért a válasz elõl, a vallomás elõl: Pápláp legfölebb a népe vezetésének súlyos kötelmeirõl beszélt!... Ezen az éjjelen, Karácsony éjjelén Sáppika szívét csak hatványozottabban sajgatták a vágyak. Sõt már csaknem zendüléssel forongtak szívében. Ostoba, hazug nyügnek érzett Sáppika minden korlátot, amelyet a bukókacsák törvényei emelnek az egyesek boldogsága elé.
A bukókacsák mostan aludtak a Duna vízcsíkjának legtávolabbi sarkában. Sáppika álmatlan hánykolódott a víz fodrán. Szenvedélye forróvá tette Sáppika szûzi testének minden porcikáját. Kibirhatatlan undort érzett a folyam langyos símuló vizétõl. Legalább hûsíteni szeretett volna Sáppika testének ezen az emésztõ tüzén. A következõ pillanatban már meglendítette szárnyát és mint egy kis emelkedõ hidroplán, a víz színét cseszve a Duna egyenetlen, havas jegére suhant át a vízbõl. * Ez a látszólag jelentéktelen kis kihágás döntött a bukókacsák csonka csapatának további sorsán. Mert mi történt? Sáppika holmi kemény jégcsompót akart kiszemelni magának Ámde mikor megállapodott egy ilyen alkalmas jégkupac tetején, hát a jégkupac a keménység és a durvaság helyett szinte gúnyos puhasággal omlott be Sáppika alatt. Beomlott a kupac és valósággal körülölelte Sáppikát. No igen! Mint valami puha fészek. Az a puha fészek, amirõl annyit ömledezett Sáppikának édesanyja, mint a tojói hivatás legszentebb és legédesebb trónusáról. Ahová a hûséges pár hordja az élelmet tojójának és abból majd édes kis kacsaapróságok gõgicsélnek. Hát csoda-e, hogy Sáppikát valóságos szédület környékezte meg Sáppika behúnyta szemét és valami gyönyörteljes gyötrelemnek az önkívületében pihegve sóhajtotta: övé leszek, vagy meghalok! Persze, az az elõzékenyen beomló jégkupac mi volt? Semmi egyéb mint Merész Mazurek Márton ifjú író kalapja. Tehát eddig még nem kell azt kiabálni mindjárt, hogy csoda történt. Ámde Shakespeare és az összes okkulisták, kabbalisták, spiritiszták stb. stb. ... szerint: vannak dolgok még ég és föld között, miket józan értelmünk fölfogni kevés. Sáppikát, a bájos kacsaszûzet az ifjú szellemóriás fövegén valami csodás intelem, titokzatos biztatás, cikkázó sugallat, vakító fölvilágosodás érte ottan. Sáppika egyszerre levetkõzte magáról a kesergõ, gyámoltalan lánykát, levetkõzte a bõsz forradalmárt, ezen a fészekké omlott pincsikalapon. Sáppika egyszerre okos, tettrekész, agyafúrt nõvé lett. Hiszen már volt egy ilyen regényes eset a Gólem kalapjával. Csak legföllebb azt az illetõ gyémántköszörûst felülrõl inspirálta a kalap álmokra, amikor tévedésbõl fejére húzta a zsinagógában. De ne kalandozzunk irodalmi példákkal messze a történettõl. A konkrétumok maguk beszéljenek magukról. Sáppika midõn fölröppent újra az ifjú író pincsikalapjáról és visszaszállt a Duna vízcsíkja végébe, ott egyenesen Pápláp ifjú vezérgács mellé úszott. A téli hajnal éppen a budai hegyek tetejét, a Gellért-szálló és a Mûegyetem födelét mázolta giccses aranyával. A hidon, az egész Dunaparton ünnepnapi néptelenség és csönd honolt.
- Pápláp! - kezdte Sáppika az ifjú vezérnek. - Én semmiféle nõiességet nem látok abban, hogy letagadjam és titkolgassam, hogy szívembõl szeretlek téged, a párod akarok lenni és ebben semmiféle halogatást nem találok helyénvalónak. - De Sáppika! - felelte Pápláp. - Engem hivatásom annyira leköt, ifjú vezér létemre, hogy még a kacsahagyományok szentesítette idõszakban sem gondolhatok talán nõsülésre, nemhogy ebben a törvény ellenes és illetéktelen idõpontban tegyem meg. - És ha én arra hivatkozom, hogy igenis egybekelésünk a kacsanép szent érdekében való cselekedet, akkor is ez marad számomra a feleleted? - kérdezte Sáppika az ifjú vezért. Pápláp, aki eddig csak a meglepetés zavarával küzködött, most paffá lett teljesen. - Akkor, akkor!... dadogta. Ez a kérdés igazán készületlenül talál. - Hát nézd! - kezdte Sáppika: - Egy kollektívumnak nem hogy gátolni kellene az élet teljes kiélését az egyén számára, hanem elõsegítenie. Tulajdonképpen a legnagyobb egyéniségek szenvedélyeik teljes kiélésével mindenha a kollektívum szükségtelen szorító guzsait törték át. Tehát ha te állítod, hogy néped java életcélod, akkor itt most jelenleg az a helyzet, hogy példáddal azt az õsrégi erkölcsi babonát kell áttörnöd népednek, amely azt tartja, hogy a bukókacsák népe kizárólag évi vándorútjuk végén és csak egyetlen tanyahelyen tarthatja meg a nászévadját. Holott hát kérdem, miért? Értelme van-e akármikor a vágyak szenvedésével tetézni az élet elég keserves küzdelmét? A bukókacsák és más madarak is, láthatod, veszekedõsek, hisztériásak, oktalanságokra hajlandók állandóan, kivéve a nászi idõt. Akkor minden kacsa boldog; engedékeny, türelmes, okos, finom. Hát miért nem inkább kiterjeszteni a nászi évadot, mint néhány hétre és egyetlen tanyahelyre korlátozni? Igy beszélt Sáppika valami prófétanõi ihletettségben, a Merész Mazurek Márton ifjú irónak pincsikalapja bûvérintésébõl sugallott ékesszólással. Ellenállhatatlan, legázolólag beszélt Sáppika! Pápláp a fiatal vezérgácsér itt-ott még megpróbálkozott gyönge ellenérveléssel, dehát végül... Végül talán azt mondhatnánk a következõ helyzetrõl, hogy azt minden jobb ízlésû elbeszélés több sejtelmes ponttal jelzi? Maradjunk meg talán mi is az egymás után következõ több pont hagyományánál, annak jelzésére, ami Sáppika és Pápláp között történt aztán. * A továbbiakra nézve természetesen Pápláp vezérgácsér és Sáppika szerelme és egyesülése nem maradt a csonka csapat elõtt titokban. Hiszen egyenesen a bukókacsák egyik kegyetlen erkölcsi babonájának megszüntetését célozta az ifjú vezér és Sáppika úttörõ egyesülése és a vezérgácsér a bukókacsák nyilvános parlamentje elé vitte a dolgot. Mekkora volt a botrány? Hogyan szörnyûködtek, kivált az öregebb kacsák és hogyan emlegették Sodomát és Gomorát, destruáló erkölcsi fertõt stb. stb.? Viszont hogyan vágtak vissza erre azok a szónokok, akik Pápláp és Sáppika mellé álltak: ósdi történelmi agyrémek és erkölcsi babonák emlegetésével? Hogyan? És hogyan nem? Az eredmény az ifjú vezér és Sáppika gyõzelmével végzõdött.
Megint csak az ifjúság volt az, amely nem látott semmi veszedelmet az újításban. És valóban egyelõre úgy látszott, hogy bukókacsák sohasem éltek egymással nagyobb egyetértésben, éldelgésben, mint Páplápnak az ifjú vezérgácsérnak csonka csapata kezdett élni. Harcias hangok egyáltalán csakis úgy hangzottak, ha arról volt szó, hogy talán a csapat másik nagyobb fele jönne vissza támadóba, az új rend ellen. Dehát ez szükségtelen aggodalom volt. A bukókacsák csapatának másik része nem közeledett többé Pápláp csapatához. Külön kerekedtek föl a vándorútra is Meotisz ingoványai felé és különváltan maradt ott is a bukókacsák népe. Pápláp csapata külön tanyahelyet keresett a végtelen tengerparti mocsarak között és más, új törvények közt kezdte élni életét. Természetes volt, hogy a nászévad kiterjesztése a csonka csapatban a költés idejét is idébb vonta. Ennek pedig nem lehetett más eredménye, mint hogy meg kellett változtatni a költözések idejét, vonalát, a költések helyét és így tovább, így tovább. A csonka csapat a vándorutakat szûkebbre szabta. Oktalanságot látott már benne, hogy az õsi Grönland kietlen földje legyen föltétlen célja a bukókacsavándorlásnak és hogy egyáltalában ne a spontán szükségszerûség és lehetõség uralkodjék a csapat mozdulatain. Hogy ez mire vezetett? Arra kétségkívül, hogy Pápláp népe megkímélve és megregulázatlanul elpuhult kicsikét és kicsikét könnyûelvûbb, túlbizakodó és öntelt lett. A harckészség Pápláp népénél minimumra csökkent. Nem! Arról szó sem volt, hogy a csonka csapatban az újabb kacsanemzedékek satnyultak volna. Ellenkezõleg, sohsem volt szebb, korpulensebb, eszesebb, lélekben derûsebb nemzedék sora a bukókacsáknak, mint Pápláp csonka csapatában. De hát persze a csonka csapat a lelki fegyelmezettség és a testi viszontságok adta edzettség híján maradt. Kérdés volt, hogy nagyobb vész kiállására elég erõs-e? * De ezzel itten véget is ér ez a különös történet. Epilógusául talán engedjék meg a nyájas olvasók, hogy egy szokatlan lírai csattanóval szerénytelenkedjem elõ. Azaz talán csak én is egy újítással éljek a bukókacsák ifjú vezérgácsérjának példájára ebben a történetben. Az ugyanis általános szokás, kivált nagy történelmi regényeknél, hogy a forrásmunkákról, vagy esetleg más adatokról külön kisbetûs jegyzeteket biggyeszt oda a szerzõ a mûvéhez. Én minthogy ennek a kétségkívül történelmi regények mûfajába tartozó írásnak adatait személyesen szereztem be, közvetlen tapasztalatokból, hát legyen szabad a jegyzetek helyett a forrásokat itt magához a mûvemhez fûzni oda. Tehát 1933 Karácsony szombatja «Nippon»-kávéház. Merész Mazurek Márton fiatal író kollégámat látom berohanni födetlen fõvel a hótól összecsapzott dús fürteivel a kaffába. 1933 Karácsony szombatja. Késõbb sûrû alkonyat ideje. Sietek a szent estére, rokonaimhoz. A Ferenc József-hídon átmenet megállít egy fura kép a Duna széthasadt jégtorlaszán. Egy pincsikalap hever a víz mellett a jégen. A hó erõsen szállingól. De hol vannak a grönlandi bukókacsák, amiket el szoktam nézegetni? Érdekes, hogy pont
Karácsony éjjelén húznak tova a kietlen téli éjben vándorútjukon. Hirtelen Merész Mazurekkel kapcsolódik össze eszméletemben a kalap. 1933 Karácsony-nap. Hajnal. Éjféli mise után rokonaimnál dióba kártyáztunk, mint jó keresztények. Most térek haza a Ferenc József-hídon. Mi ez? Káprázott a szemem az este, vagy most káprázik? Hiszen a bukókacsák ott gunnyasztanak a vizen. Nini! Egyik éppen kiszállt a vízbõl a partra. Hahhaha. Pont a hóval belepett pincsikalapra ült le, a jég szélén. Érdekes! Most újra visszaszáll a csapathoz. És uramfia! Ha ott az a kacsa nem szerelmi enyelgésben kergeti társát? Éppen amelyik a kalapról szállt vissza. Hahaha!... Vérmes egy állatok! Ebben a fagyban! 1933. Karácsony másodnapja. «Nippon Kaffa». Merész Mazurek a tudatalatti énjével való kalandját fejtegeti elõttem. Hogy az bosszúállólag, gyerekkori vallási kényszerképzetek szuggesztiójára leverte a fejérõl önkezével a kalapját Karácsony este a hídon. Merész Mazurek beszél és beszél. Duplán beszél, magáról egyre, két énben. Pedig éppen azt szeretném megjegyezni neki, hogy túlsokat foglalkozik magával és a közvetlen környezetével munkáiban is. Holott hát ez helytelen, majdnem beteges!... és el szeretném mondani Merész Mazureknek azt a fura jelenetet a bukókacsákról és a széllefujta pincsijével... Hiába! Merész Mazurek nem hagy szóhoz jutni és ha igen, akkor sem érdekli holmi állattani megfigyelés, még a mulatságos oldaláról sem. A bukókacsák lelki komplexumaival foglalkozni alantos dolog Merész Mazureknek. Mit tegyek? Legjobb akarat mellett is visszahárul rám a, föladat, hogy ezekrõl az érdekes grönlandi madarakról én írjak... Esetleg a történetük, megoldatlan történetük folytatását, talán mégis méltónak találja majd Merész Mazurek tollára. Hiszen határozottan több köze van neki ezekhez a madarakhoz, mint nekem... De most már ezzel igazán itt a pont ennek a merõben különös történetnek a végén!
Nyugat, 1935.
