Fordította Szántó Judit

Fordította Szántó Judit

Az igazság malmai… Emlékezések Európa Könyvkiadó Budapest, 1991

Simon Wiesenthal

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Simon Wiesenthal: Recht, nicht Rache. Erinnerungen, Ullstein, Frankfurt/M.–Berlin © Editions Robert Laffont. S. A., Paris. 1989 Hungarian translation © Szántó Judit. 1991 HU ISSN 0209–5165 Európa Könyvkiadó, Budapest Felel s kiadó Osztovits Levente igazgató Szedte és nyomta a Sylvester-Print Kft. Felel s vezet Varró Attila ügyvezet igazgató Készült Szombathelyen, 1991-ben A nyomdai rendelés törzsszáma: 9118 Felel s szerkeszt Lendvay Katalin A sorozatot Antal László szerkeszti A véd borító és a kötésterv Urai Erika munkája M szaki szerkeszt Sz. Bodnár Éva M szaki vezet Miklósi Imre Készült 27,84 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 07 5281 6

El szó Ha az ember nyolcvanéves fejjel könyvel ír, abból indul ki, hogy ez lesz az utolsó. Az efféle meggondolás pedantériára ösztökél: legszívesebben teljes terjedelmében dokumentáltam volna minden egyes ügyet abból a sok százból, amellyel 1945 óta foglalkoztam, mert magam mindegyiket fontosnak tartottam. A közeljöv ben áll például bíróság elé több ezer rendbéli gyilkosság vádjával Josef Schwammberger, a przemy li gettó parancsnoka, akire nekem sikerült Argentínában rátalálnom. És mégis, az története, hasonlóan száz más történethez, nem szerepel ezeken az oldalakon, mert akkor a könyv háromszor ilyen vastag lenne. Csak azokat az eseteket válogathattam ki, melyeket a legkülönfélébb okokból példaérték nek éreztem – néha a nyomozás bonyodalmai miatt, máskor a tettes vagy a tett jellegzetességénél fogva, ismét máskor azért, mert az ügy a jelen szempontjából tekinthet különösen fontosnak. E könyvben munkásságom látványosabbik részér l adok számot, amivel nem azt akarom mondani, hogy ami kevésbé volt látványos, annak kisebb a jelent sége. Megértem, hogy a könyv kiadójának érdekes történetek kellenek – számomra azonban halottakról és tettesekr l van szó. További probléma az ilyen jelleg könyvnél, hogy azt a benyomást kelti, mintha a leírt esetekben minden sikerért vagy kudarcért egyedül én felelnék. Ezt részben az egyes szám els személy el adásmód okozza, részben azonban munkám egyik sajátossága – biztonsági okok kényszerítenek rá, hogy munkatársaimat csak a lehet leghalványabb vonásokkal ábrázoljam. Ha szigorúan bizalmas információt kapok, mondjuk, Paraguayból, bárki kitalálhatja, hogy ezt nem látnoki képességeimnek köszönhetem, hanem valakinek, aki ott tevékenykedctt, ám ha megnevezem, vagy akár csak elmondom, hogyan jutott adataihoz, veszélybe sodorhatom az illet t. Ennek ellenére szeretném megragadni a lehet séget, melyet e legutóbbi könyvem kínál, hogy köszönetet mondjak néhány segít társamnak. Tudom, hogy az olvasó számára ez érdektelen, de nyolcvanévesen ennyit mégiscsak megengedhetek magamnak; s így e könyv néhány lapját arra szánom, hogy elmondjam ezeknek az embereknek: boldog vagyok, hogy barátaimnak nevezhetem ket. Ausztriában els sorban az izraelita hitközség néhai elnöke, dr. Ivan Hacker és utóda, Paul Grosz tartoznak a fentiek sorába. A katolikus táborból a néhai Friedrich Heer író és filozófus állt hozzám legközelebb – kivételes mértékben gazdagította ismereteimet a zsidó-keresztény viszonyról. Többször válthattam szót e tárgyról dr. Franz König bíborossal is, aki a legtöbb katolikus egyházi méltóságnál sokkal világosabban ismerte fel, micsoda b nt vett magára az évszázadok során az egyház a zsidókkal szemben. Valahányszor Ausztriában feler södött az antiszemitizmus, König bíboros mindenkor megtalálta ellene a kell szavakat. A legsúlyosabb helyzetben, amikor Bruno Kreisky a leggyalázatosabban megtámadott, és egy törvényellenes parlamenti bizottság közrem ködésével el akartak zni az országból, els sorban két újságíró állt mellém: Peter Michael Lingens, a Profil, és Alfred Payrleitner, akkoriban a Kurier, jelenleg az Osztrák Rádió munkatársa. Szolidaritást vállalt velem az osztrák ellenállási mozgalom is, ami f képp elnöke, a szociáldemokrata Bruno Czermak részér l vallott nem csekély civil kurázsira egy olyan id szakban, amikor Kreiskyt Ausztriában jószerivel Isten után az els ként tisztelték. Ám bármily értékesek voltak is e baráti kapcsolatok. Kreisky Ausztriájában néha bizony meglehet s magányosnak éreztem magam. Az ilyen pillanatokban sokat ért a tudat, hogy cserébe más országokban több barátom volt és van, mint ahányat itt a legjobb szándékkal is felsorolhatok. Ezek közé számít Izraelben, ahol leányom él, mindenekel tt Gideon Hausner, a Yad Vashem elnöke és az Eichmann-per f államügyésze, dr. Kermish, a Yad Vashem tudományos

vezet je, valamint Chaim Maas újságíró, cikkeim és könyveim héber fordítója, akit negyven éve ismerek. Nagy öröm számomra, hogy izraeli barátaim névsorát közvetlenül követi a Német Szövetségi Köztársaságban él barátaimé. Els knek említem Heinrich Guenthertet és Adolf Kohlrautzot, akik a Harmadik Birodalom idején megmentették az életemet; hála és csodálat egyaránt f z hozzájuk. Ám munkám során is sok olyan embert ismertem meg a Szövetségi Köztársaságban, akiket ma barátaimnak neveznék. Közéjük tartozik mindenekel tt Rolf Sichting, a stuttgarti törvényszék f államügyésze, de a nemzetiszocialista b ncselekmények ludwigsburgi központi felderít irodájának számos további munkatársa is, kiváltképpen dr. Rückerl és Streim f államügyész. A Ludwigsburggal való hatékony együttm ködés híján újabb eredményeim legtöbbje meghiúsult volna. Barátom és segít társam volt a néhai kiadó, Axel Cäsar Springer is, akinek a zsidósággal és Izraellel szembeni magatartását még legélesebb szavú bírálói is mindenkor a legnagyobb tisztelettel nyugtázták. Helmut Kohl szövetségi kancellár segít készségér l e könyv lapjain többször is szó lesz. 1963-ban beléptem az ellenállási harcosok és deportáltak akkor újjáalakult szervezetébe, és így megismerkedhettem a szervezet elnökével, Albert Guerisse belga tábornokkal. A szervezet más tagjai is rászolgáltak csodálatomra, els sorban Hubert Hallin f titkár és Madeleine Fourcarde, a francia ellenállás h sn je, továbbá a dániai Bjarke Schou ezredes. Wolfgang Müller ezredes a Szövetségi Köztársaságból vagy Riquet atya, a párizsi NotreDame papja, aki fogolytársam volt a mauthauseni koncentrációs táborban. 1965-ben ismerkedtem meg Párizsban Charles Ronsackal, aki akkoriban az Opera mundi nev irodalmi ügynökség igazgatója volt. beszélt rá, hogy könyvet írjak tevékenységemr l; így született meg els könyvem A gyilkosok közöttünk járnak címmel. Azóta nemcsak írói munkásságomat gondozza – az együttm ködésb l bens séges baráti kapcsolat született, s ezért ebben az újabb könyvemben szeretnék köszönetet mondani Charles-nak. Se szeri, se száma azoknak, akik irodánkat anyagilag támogatták. Valamennyiüknek hálával tartozom, ám egyes esetekben az anyagi segítség alapján kölcsönös barátság alakult ki. Els , linzi irodánk például csak azért m ködhetett, mert dr. Israel Silberschein Svájcból havonta átutalta posta- és telefonköltségeink fedezetét. (Kés bb aztán a Szövetségi Köztársaságtól rendszeres jóvátételt kaptam, és az említett kiadásokat ennek az összegnek egy részéb l fedeztem.) Új bécsi irodánk megalapításának költségeit kezdetben rövid id re a Zsidó Hitközségek Szövetsége és a bécsi hitközség fedezte. Kés bb Hollandiából érkezett dönt jelent ség támogatás: Thom Roth, Simon Speijer és Hans Jacobs létrehozta a Wiesenthal-alapítványt, s a kormány engedélyezte, hogy az alapítványnak felajánlott adományokat az érintettek leírhassák adójukból. Immár huszonöt éve kapunk munkánkhoz havonkénti anyagi támogatást Hollandiából. A. Stempels, aki hosszú éveken át volt az alapítvány elnöke, az elmúlt évben sajnos elhunyt, és így már nem olvashatja ezeket a sorokat. Utódául Lou de Jong professzort, az ismert történészt s a Rijksinstitut voor Oorlogsdokumentatie korábbi igazgatóját nevezték ki, akihez évek óta ugyancsak szoros munkakapcsolat f z, akárcsak a Rijksinstitut igazgatóhelyetteséhez, Ben Sijes professzorhoz, aki nemcsak egyik tanácsadóm, hanem személyes jó barátom is volt – sajnos is meghalt néhány évvel ezel tt. Az rt, mely utána maradt, senki be nem töltheti. Köszönetem azonban nemcsak egyes hollandiai barátaimat illeti, hanem az egész holland lakosságot: azt hiszem, ekkora érdekl dés sehol másutt nem kísérte munkámat. Az érdem els sorban Jules Hufé, aki több holland kommunikációs eszköz becsi tudósítójaként újra meg újra hírt adott az általam feldolgozott ügyekr l. Több ilyen ügyben maga Jules Huf is végzett értékes kutatásokat, és megbízható barátom volt minden helyzetben. Szívélyes kapcsolatunkat

még a Waldheim-ügy sem ronthatta meg, noha ebbéli álláspontomat számos holland, így Huf sem tudta megérteni. Amit Hollandiában a Wiesenthal-alapítvány, ugyanazt jelenti az Egyesült Államokban a Jewish Documentation Center. Ez az alapítvány is jogot kapott rá, hogy a számlájára befizetett adományokat ki-ki leírhassa az adóból. Az intézmény kezdeményez je és lelke Hermann Katz volt, aki New York-i cége épületében irodát is bocsátott a központ rendelkezésére. A JDC-t l folyamatosan kapott pénznek köszönhetjük, hogy költséges kutatások egész sorát bonyolíthattuk le a tengeren túl is; enélkül az ilyesmire aligha lett volna módunk. New Yorkból érkezett az a hétezer dollár is, amelyet a Franz Stangl treblinkai parancsnok hollétére vonatkozó információért kellett kifizetnem. Hermann Katz 1977-ben elhunyt: tisztségét ügyvédje és a New York-i iroda társalapítója, Martin Rosen vette át. Az én családomat kiirtották a nácik, és rokonom alig maradt: ezért egyszer azt mondtam Martinnak, milyen szép is lenne, ha az ember maga válogathatná össze az új családját. Ebben az esetben t választanám fivéremnek. Hát így lettünk testvérek, Martin meg én. Els amerikai barátom katona volt, a neve Jakob Katzmann, és 1945-ben ismertem meg, közvetlenül a mauthauseni koncentrációs tábor felszabadulása után, amikor épp a megmaradt zsidó foglyokat gyámolította. Jakob, a feleségem meg én immár négy évtizede vagyunk jó barátok, és e barátság révén id nként a munkában is találkoztunk: Jakob a zsidó munkásmozgalmi szövetség f titkára volt, kés bb pedig tagja lett a cionista világszövetség végrehajtó bizottságának. Ez id szerint a feln ttoktatásnak szenteli idejét a New York-i népf iskolákon: fiataloknak adja tovább, amit a holocaustról tud. Az évek során Amerikában számos más barátra is szert tettem. Közülük még kett t említenék: két ügyvédemet, Martin Mendelssont Washingtonból és Gerald Bendert Chicagóból. Mindkett jük támogatására mindenütt és mindenben számíthatok. Végezetül röviden kitérnék a nevemet visel Los Angeles-i Holocaust Centerre. Ezt a megtiszteltetést Marvin Hier rabbinak, Roland Arnalnak, valamint a Belzberg fivéreknek, a Yeshiva University képvisel inek köszönhetem. A kaliforniai Simon Wiesenthal Center több mint tíz éve végez felvilágosító munkát, támogat tudományos programokat, és kivált az amerikai ifjúsággal keresi a kapcsolatot. Egyebek között így jött létre a Népirtás cím dokumentumfilm, amely 1983-ban elnyerte kategóriája Oscar-díját. 1987-ben a kaliforniai szenátus és képvisel ház ötmillió dollárt adományozott, hogy a Simon Wiesenthal Center keretében létrejöjjön „a tolerancia múzeuma”. Tudom, hogy a megfelel név „az intolerancia múzeuma” lenne, hiszen itt f képp az üldözés példáit szemléltetik. Ám a kiállítás egyik részlege az ellenállással foglalkozik – mert az üldöztetés borzalmas korszakában erre is akadt példa jócskán. Én pedig, hiába, optimista vagyok, és hiszek benne, hogy az intolerancia csak életünk egyes szakaszaiban válhat uralkodóvá – a végs gy zelem a toleranciáé lesz. Bécs, 1988. szeptember

Simon Wiesenthal

Ui. A könyv írásában szívvel-lélekkel közrem ködött két titkárn m, Rosa-Maria Austraat és Maggie Glecer, akiknek ezért köszönetet mondok.

1 / Önarckép helyett Nem tudom, az „emlékezések” szó pontosan jelöli-e meg könyvem m faját, hiszen amit magánéletemr l elárul, érdektelen. N s vagyok, van egy leányom és vannak unokáim – számomra mindennél fontosabbak k, de a nyilvánosság számára érdektelenek. Az én életem csak a nemzetiszocializmussal való összefüggésében érdekes: túléltem a holocaustot, és megkíséreltem életben tartani a holtak emlékét. Nyolcvan évemmel egyike vagyok az utolsó él tanúknak, és ha írok, csak ebbéli min ségemben, mint tanú teszem. A magam bemutatását rábíztam több évtizedes barátomra, Peter Michael Lingensre, aki dolgozott egy ideig az irodámban; azt hiszem, kevesen ismernek olyan jól, mint . Úgy érzem – már amennyire ezt az ember maga megítélheti –, lényegében találó képet fest rólam. Peter Michael Lingens: Kicsoda Simon Wiesenthal? Még él, de már életében képes magazinok visszatér figurájává vált mint „Eichmannvadász”: nem is ember, inkább név, melyet mások töltenek meg érzelmeikkel. Ezek az érzelmek Ausztriában és Németországban mer ben mások, mint, mondjuk, Franciaországban vagy az Egyesült Államokban. Míg Simon Wiesenthalban a szabad világ a nagy igazak egyikét látja, osztrák honfitársainak legtöbbje szerint könyörtelen bosszúálló. Külföldön egyike a legnagyobb megbecsülést élvez osztrákoknak – ötszörös díszdoktor, az Oranje-rend parancsnoka. Commendatore della Repubblica Italiana, a Francia Becsületrend lovagja, a Német Szövetségi Köztársaságban megkapta a nagy szövetségi érdemkeresztet a szalagon, az amerikai kormánytól pedig a kongresszusi aranyérmet, hogy csak a legfontosabbakat említsem –, magában Ausztriában azonban évtizedeken át megbélyegzett embernek számított. Az elfojtott (s épp ezért hevesen tagadott) rossz lelkiismeret a bécsi Rudolfsplatzon, majd a Salztorgasséban, parányi irodájában dolgozó öregembert az irgalmat nem ismer nácivadász démoni vonásaival ruházza fel. S r n változó munkatársi gárdája „ügynökhálózattá” lép el . „Dokumentációs központjából”, amely hosszú évekig arra kényszerült, hogy gazdag amerikai zsidóktól kolduljon, idegen hatalmakkal konspiráló, kimeríthetetlen anyagi forrásokból b ségesen merít „szervezet” lesz. Ellenfelei – és ilyenek bizony jócskán vannak – hol azt hajtogatják, hogy az égvilágon semmi köze nem volt Eichmann letartóztatásához, hol meg éppenséggel „Eichmann-vadásznak” keresztelik el, és úgy vélik, természetfölötti képességekkel rendelkezik a háborús b nösök bekerítéséhez: valóságos zsidó James Bond, szekrénye tele titkos dossziékkal, könny szerrel hozzáfér a legrejtettebb páncéltermekhez, és a föld bármely pontján irgalmatlanul lecsaphat áldozatára. Elvégre a démonokhoz (legyenek bár „istenek” vagy „ördögök”) hozzátartozik, hogy mindenütt jelen lév k, mindentudók és mindenhatók. Hogy milyen Simon Wiesenthal a valóságban, arra voltaképpen senki nem kíváncsi, mert végül bosszúálló istenségb l netán még emberré válhatnék. A férfi, aki Bécset választotta új hazájául, az Osztrák–Magyar Monarchia keleti peremén, Buczacz városkában született (idevaló Sigmund Freud családja is – Wiesenthal anyósa Freud lány volt). A legtöbb zsidó javarészt nem zsidó környezetben, vagy – épp ellenkez leg – gettóban n tt fel, Buczacz lakosainak többsége viszont zsidó volt: hatezer zsidóval mindössze kétezer lengyel és ezer ukrán állt szemben. Így az itteni zsidókban egészen más öntudat fejl dött ki: nem k voltak az utolsók (hanem inkább az ukránok), büszkék lehettek zsidó származásukra. A többi zsidóval ellentétben, akinek a megaláztatás már második természetévé vált, egy Wiesenthal-szabású férfi számára a Harmadik Birodalomban elszenvedett fizikai

gyötrelmeknél sokkal fájdalmasabb volt a lealacsonyítás. soha nem tudta a maga zsidóságát úgy értelmezni, mint valamit, amib l ki kell bújni – ellentétben, mondjuk, nagy osztrák ellenlábasával, Bruno Kreiskyvel. Másfel l az zsidóságától mindig távol állt, hogy egy kiválasztott nép tagjának érezze magát. Wiesenthal zsidó – és számára ez magától értet d tény. Buczaczban szinte valamennyi zsidó család vallásos volt, így az övé is – és mindben élt valamelyes vonzalom az akkoriban ismét felvirágzó sajátos, keleties miszticizmushoz. Galícia a csodarabbik földje volt. A rabbi inkább bölcs volt, mint pap, és jog meg igazság dolgában a legf bb tekintély. Minthogy a zsidókat szinte mindig és mindenütt náluk er sebbek vették körül, az egymás közötti konfliktusokat, amennyire csak lehetett, kerülniök kellett. Ahogy meg rizték atyáik szigorú nemi erkölcsét (ez váltotta ki aztán Sigmund Freud lázadását), úgy maradt kemény és pontos az igazságról alkotott felfogásuk is. Simon Wiesenthal gyakran mesél egy házról, amely el tt gyerekkorában elvezették. Az ablak mögött ül férfi évek óta nem beszélt, és csak a legszükségesebb táplálékot vette magához. „A néma”, ahogy nevezték, hajdanában összeveszett feleségével, és a végén így kiáltott rá: „Te égetnivaló!” Még aznap éjjel – anélkül, hogy neki része lett volna benne – leégett a háza, és az asszony a lángok közé veszett. A férj elment a rabbihoz, és elmondta, mi nyomja lelkiismeretét, a rabbi pedig úgy ítélt, hogy életében egyetlen szót sem szólhat többé, és szüntelenül imádkoznia kell, hogy b ne megbocsáttassék. Ez a misztikus igazságfelfogás Wiesenthalban mind a mai napig él. Az a b vebben nem indokolható meggy z dés f ti, hogy b n és b nh dés minden ember életében egyensúlyban van, s ez a meggy z dés fejez dik ki szavajárásában: „Az életben mindennek ára van.” Szerinte a b nt nem lehet eltörölni; azt csak a b nh dés válthatja meg. A kett elválaszthatatlanul összetartozik. Wiesenthal értelmezése szerint b nh dött Albert Speer, Hitler fegyverkezési minisztere. „ nem iparkodott kivágni magát, holott a nürnbergi per valamennyi vádlottja közül alighanem tehette volna meg a legkönnyebben. Azt mondta: részem volt a haszonban, a kárt is vállalni akarom. És kapott is húsz évet, aminél súlyosabb büntetés nála sokkal vétkesebbeket sem ért. De Speer tudta: b nének ez a büntetés felel meg.” Wiesenthal ugyanakkor kifinomult érzékkel méri a „b nt”, csakúgy, mint a „b nh dést”. Nem a méreteket tekinti, hanem a tartalmat. Szemében gyilkosnál is b nösebb az az ember, aki nem követett el semmiféle b ncselekményt, éppen csak levelez lapokat írt. Az illet , egy linzi vasutas, postai tisztvisel n t vett feleségül. Az asszony negyedrészben zsidó volt, de a házasság megoltalmazta volna – csakhogy a férfi elvált t le. A válás napjától kezdve aztán naponta levelez lapokat írt neki, volt úgy, hogy egyszerre tízet is, amelyekben szidalmazta, gyalázta a n t, vagy antiszemita újságkivágásokat ragasztott fel a papírra. Nyílt levelez lapokról volt szó; az elvált feleség minden kollégan je elolvashatta ket. A háború után Wiesenthal üldöztetési igazolványt állított ki az asszonynak, aki magával hozta a bizonyítékot. Két férfi cipelte utána a lapok ezreivel megtömött ládát. Wiesenthal: „Ezt a kínzást a kínaiak is megirigyelhették volna. Azt akarom, hogy a férfit minden áldott nap úgy égesse a lelkiismerete, mint a t z.” Bármit képzel is a német és az osztrák közvélemény, Wiesenthal kínosan ügyel rá, hogy minden tettet a körülmények összefüggésében vizsgáljon. Ha valaki egy találomra összeállított kivégz osztag tagjaként tíz zsidót l tt agyon, b ne az szemében kevesebbet nyom a latban, mint azé, aki parancs és mindennem kényszer nélkül verés közben összetörte egy fogoly csontjait. És semmilyen SS-pofon nem háborította fel Wiesenthalt úgy, mint az, amelyet egy lengyel lágerírnoktól kapott néhány nappal a mauthauseni koncentrációs tábor felszabadulása után – „mert itt az antiszemitizmus m ködött tovább olyasvalakiben, aki pontosan tudta, hogy mit szenvedtek a zsidók Hitler alatt”.

Amikor az amerikaiak a pofozkodót nyilvános bocsánatkérésre kényszerítették, és az összegy lt foglyok el tt kezét nyújtotta Wiesenthalnak, mozdulatlan maradt: „A bocsánatkérést elfogadom, de kezet nem foghatok veled.” Simon Wiesenthal nem könnyen bocsát meg, és ennyiben megfelel a közhit sablonjának. Engesztelhetetlensége nem annyira intellektuális – ehhez túl okos, és sokkal differenciáltabban értelmezi a b nösséget, semhogy a neheztelés el bb-utóbb el ne csituljon benne. Inkább érzelmi szempontból hajthatatlan: nem adja ajándékba a bocsánatot, legföljebb kicseréli, átváltja a megfelel b nh désre. Wiesenthal sokat küszködött a megbocsátás problémájával; erre gondol, amikor „feldolgozatlan múltjáról” beszél. Legjobb könyvében, A napraforgóban (amelyet Franciaországban az év könyvének választottak) elmondja egy háborús élményét, melyben ez a kérdés kivételes önkritikus élességgel vet dik fel. Akkoriban egy tábori kórházba rendelték munkára. Egyszer csak érte jött egy ápolón , és a haldoklók kórtermébe vezette. Egy SSkatona viaskodott a halállal. Megragadta Wiesenthal kezét, és gyónni kezdett. A halálfélelem szorításában elmondta, micsoda iszonyatos b ntetteket követett el a zsidók ellen. Amikor elbeszélése végére ért, arra kérte az ágya mellett némán ül zsidó kényszermunkást, bocsásson meg neki. Wiesenthal felállt, és egyetlen szó nélkül kiment. Kés bb felkereste a halott anyját; de az asszonynak, aki mindent elveszített, egyetlen szót sem árult el fia tetteib l. Hasonló helyzetben lehet másként is cselekedni. Lengyelországban a kommunisták a háború után egész sor egykori KZ-foglyot vetettek börtönbe, mert azok az új diktatúra alatt sem akarták befogni a szájukat. Néhányukat, köztük egy n t is, halálra ítélték. 1946-ban ez a n a halálraítéltek traktusában várta kivégzését, amikor egy napon zuhanyozni vitték. A felügyel k bevezettek egy másik n t: az osztrák Maria Mandlt, a birkenaui n i tábor leghírhedtebb, legbrutálisabb felügyel n jét. A két n meztelenül állt a zuhany alatt, és kerülte egymás tekintetét. Egyszer csak Mandl közelebb lépett, és csak ennyit mondott: – Meg tud nekem bocsátani? A lengyel n – aki kés bb kegyelmet kapott – így beszéli el a folytatást: – Ott álltunk – két meztelen n , aki a halálra várt. Tudtam, hogy azok, akikkel Mandl kegyetlenkedett, nem fogják hallani a válaszomat. Ezért hát azt mondtam: „Igen.” Wiesenthal ismeri ezt a két lehet séget, és mindmáig bizonytalan, vajon maga a jobbikat választotta-e. Ez a bizonytalanság olyan er s benne, hogy könyvéhez, A napraforgóhoz körkérdést mellékelt erkölcsileg mérvadónak tekintett személyiségekt l kért véleményt, hogy helyesen járt-e el. Az ennek nyomán Franciaországban és számos más országban kibontakozó vita heteken át betöltötte a legfontosabb újságok hasábjait, végül is eldöntetlen maradt. Wiesenthal ma úgy érzi, egy norvég parasztasszony hozzászólásában találta meg a választ: „Azt kellett volna mondania: imádkozzék Istenhez bocsánatért, és Isten majd megbocsát.” Wiesenthal ma már nem vallásos, gyakorló zsidó. Ám míg nemzedékének számos tagja az asszimiláció vonzásában észrevétlenül levetette népe hitét, Wiesenthal meg rizte a maga számára a zsidó vallás etikai alapjait, s mint zsidó büszke rájuk. Amikor szemtanúja volt, hogy egy rabbi kölcsönadja egy-egy tál levesért fél órára az imakönyvét fogolytársainak, megfogadta, hogy soha többé nem teszi be a lábát zsinagógába. Err l barátai a háború után lebeszélték, az egyetlen érvvel, amelyet el tudott fogadni: „Miért csak azokat látod meg, akik elvettek, s nem azokat, akik adtak?” Ez az érv a kollektív b nösség elve ellen szólt. Wiesenthal számára inkább történelmi jelenség a cionizmus is, holott esetenként felróják neki, hogy részt vesz a cionisták világméret összeesküvésében. Úgy véli, a cionizmus a zsidóságnak azt a reményét fejezte ki, hogy végre hazára leljenek, ám ez a reménység Izrael állam megalakulásával immár valóra vált, és most „új formákat kell találni számára”. Ám Bruno Kreiskyvel, ezzel az ugyancsak nem vallásos és nem cionista, asszimilált zsidóval ellentétben Wiesenthal rokonszenvet táplál népe vallásos és nacionalista érzülete iránt, mert úgy véli, ez hozzátartozik ahhoz, ami a zsidóságot összeköti: a közös sorshoz, mely az

Egyiptomból való ki zetést l a középkori pogromokon át Auschwitzig terjed. „Aki zsidó, az magában hordozza az üldöztetés egy részét, és a részekb l áll össze az egész. Ha Auschwitz el tt talán még meg lehetett is tagadni a zsidósággal való sorsközösséget – Auschwitz után ez elképzelhetetlen.” Hogy meggy z dését érthet bbé tegye, Wiesenthal szívesen idézi egy amerikai zsidó fiatalember szavait; az illet az agnoszticizmus szellemében nevelkedett, de a háború után tudatosan törekedett rá, hogy apái hitét megújítsa magában, mert „azok után, amiket velük m veltek, mindent el akarok követni, hogy er sebben köt djem hozzájuk”. E háttér ismerete teszi érthet vé Wiesenthal konfliktusát Bruno Kreiskyvel, melyet könyvében részletesen bemutat. A nézeteltérés érzelmi töltetét így foglalja össze egyetlen mondatban: „Kreisky megtagadta a zsidó sorsközösséget, és az ilyen ember az én szememben dezert r.” Két igaz ember A galíciai zsidók sorsára nagy hatással volt a brutális oroszországi antiszemitizmus: Buczacz tele volt olyan emberekkel, akik hajszál híján menekültek meg az orosz pogromokból. Ehhez képest az Osztrák–Magyar Monarchiát – és kivált a császár személyét – a megszépít messzeségb l a zsidók pártfogójának és védelmez jének tekintették. Amikor 1915-ben, az els világháború viharában a kozákok Buczaczba is betörtek, Wiesenthal édesanyja két fiával együtt oda menekült, ahol a zsidók biztonságban érezhették magukat: vagyis Bécsbe. Simon Wiesenthal két évig a báuerlgassei népiskolába járt. Apja, akinek keresked volt a foglalkozása, bevonult, és elesett az orosz fronton. 1917-ben az oroszok kivonultak Galíciából, és az elmenekült zsidók seregest l tértek vissza otthonukba; köztük volt a Wiesenthal család is. Galíciában kikiáltották a rövid élet „nyugatukrajnai köztársaságot”, majd a területet a lengyelek szállták meg, egészen a lengyelorosz háborúig. A városka jóformán hetenként cserélt gazdát, s a bolsevik csapatok durvaságát csak Petljura ukrán lovasságáé múlta felül. Egy részeg ukrán egyetlen kardcsapással csontig felhasította a tizenkét éves Wiesenthal combját; a hosszú forradást mindmáig viseli. És máig él benne a felismerés, amely kés bbi cselekedeteit meghatározta: a vadállatiasság nem egyetlen nép el joga. Munkája révén Wiesenthal újra meg újra az osztrák és német háborús b nösökre irányította a világ közvéleményének figyelmét – ám mindvégig tiltakozott az ellen, hogy e két nemzetet a Gonosz kiválasztott népévé bélyegezze. Izraelben nagy felzúdulás fogadta a gettóharcosok kibbucában tett kijelentését: az szemében az osztrák vagy a német fiatalok se nem jobbak, se nem rosszabbak az izraeli fiataloknál. Ha a bécsi zsidó hitközség rosszallással tekint Wiesenthalra, ez részben annak tudható be, hogy azokat a zsidókat, akik a Harmadik Birodalom idején bemocskolták kezüket, éppoly kérlelhetetlen szigorral üldözi, mint az SS-eket. „A b nösséget nem lehet kétfajta mértékkel mérni.” Amikor 1961-ben az Eichmann-per során Friedrich Karl Kaul, a Kelet-Berlinb l érkezett megfigyel hangulatot akart kelteni Nyugat-Németország ellen, Wiesenthal egy viharos sajtókonferencián elvitatta t le a felszólalás jogát. „Ma már ismerjük Sztálin b neit is. Hogy feltárult-e már el ttünk minden tény, nem tudhatjuk. Azt azonban tudjuk, hogy akárcsak Hitler idején, sok ezren voltak Sztálin mellett is a cinkosok, akik a titkosrend rség tagjaként vallomásokat csikartak ki; vagy a titkos bíróságokon sokéves ítélettel sújtottak számukra teljesen ismeretlen, soha nem is látott vádlottakat, mint ahogy voltak embertelen lágerparancsnokok is, akik b nösen kegyetlenkedtek a foglyokkal. Ameddig dr. Kaul vagy a keleti tömb államainak egyéb képvisel i nem számolhatnak be arról, hogy az NKVD-n, a

bíróságokon, a táborparancsnokságokon m köd b nrészesek ezreit is elítélték, addig a keleti tömb képvisel inek nincs joguk németeket vádolni.” Miközben az ellenállás számos harcosa folyvást a fasiszták antiszemitizmusáról papol, hogy a kommunistákéról ne kelljen tudomást vennie, Wiesenthal már hosszú évek óta pellengérezi ki a Szovjetunió új (és régi) antiszemitizmusát. (Ebben a könyvben is több fejezetet szentel e tárgynak.) Emiatt a keleti tömb ádáz uszító hadjáratba fogott ellene. A lengyel titkosszolgálat egész sor hamisítványt prezentált, melyek a cionizmus és a CIA ügynökének, továbbá náci kollaboránsnak állították be. Ezek az irományok Ausztriába is eljutottak, ahol is az osztrák államrend rség gondosan lefordíttatta, Otto Rösch akkori belügyminiszter pedig saját páncélszekrényébe zárta ket. Amikor Wiesenthal 1975-ben rámutatott, hogy Friedrich Peter, a Szabadság Párt akkori vezet je és Bruno Kreisky egyik legközelebbi bizalmasa a nemzetiszocialista id kben egy gyilkos különítmény tagja volt, az osztrák szövetségi kancellár összeszedte a lengyel titkosszolgálat érvgy jteményét, és ezzel támadt Wiesenthalra: „Állítom, hogy Wiesenthal urat bizonyíthatóan egészen másfajta kapcsolat f zte a Gestapóhoz, mint engem. Az én viszonyom hozzájuk egyértelm volt, engem ugyanis letartóztattak, a foglyuk voltam, kihallgattak. Wiesenthal úr, legjobb tudomásom szerint, mer ben más kapcsolatban állt velük.” Kreisky tehát a Gestapo besúgójának becsmérelt egy olyan embert, aki féltucatnyi koncentrációs tábort járt meg. Az, hogy Wiesenthal túlélte a Harmadik Birodalmat, valójában csodák egész láncolatának köszönhet , és csak aki figyelembe veszi, miféle véletlenek mentették meg újra meg újra a biztos haláltól, az értheti meg azt a sorsszer elkötelezettséget, amellyel a holtakat szolgálja. Kálváriája 1941 júniusában kezd dött, amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót. Egy hét múlva az utolsó orosz is elhagyta Lemberget, és felbukkantak az els német egyenruhák – a mundért ukrán kisegít csapatok öltötték fel, ezek három napon s három éjszakán át tartó pogrommal ünnepelték meg visszatérésüket. Az akcióban hatezer zsidó lelte halálát. 1941. július 6-án délután az addig egy pincében rejt zköd Simon Wiesenthalt is letartóztatták, és mintegy száz ügyvéddel, orvossal és tanítóval egyetemben a Brigidkibörtönbe hajtották. Ott megparancsolták, hogy a zsidók álljanak fel több sorban arccal a falnak, kezüket a tarkón összekulcsolva. Mindegyikük mellett üres faláda állt. Az els sor bal szélér l indulva egy ukrán egymás után l tte agyon az embereket, két segít je pedig a készenlétben álló ládákba dobta a holttesteket. Ezután a ládákat elcipelték. És ez így ment egy teljes délutánon át. Egyszer csak megszólaltak a templomi harangok, és valaki felkiáltott: – Egyel re elég volt. Vecsernyére harangoznak. A lövöldözés abbamaradt. Wiesenthaltól tízméternyire. A következ emléke egy rávetül éles fénykör, s a mögötte megszólaló lengyel hang: – De Wiesenthal úr, hát maga mit keres itt? – Wiesenthal ráismert egykori, Bodnar nev el munkására; polgári ruhát viselt, s az ukrán kisegít rend rök karszalagját. – Még ma éjjel ki kell juttatnom innét. Bodnar azt mesélte az ukránoknak, hogy az elfogott zsidók között szovjet kémre bukkant, akit majd elkísér az illetékes rend rf nökségre. Valójában a saját lakására vitte vissza Wiesenthalt, abból a meggondolásból, hogy azt egyhamar talán nem kutatják át újra. Ez volt Wiesenthal els megmenekülése. Eközben megérkeztek az „igazi” német csapatok is, de k nem l döztek olyan eszel sen. Ám a zsidóknak csakhamar le kellett adniok lakásukat, hogy a gettóba költözzenek.Innen Wiesenthalt és feleségét a j anowskai koncentrációs táborba vitték, édesanyja pedig a gettóban maradt. 1942 derekán a Wiesenthal házaspárt a koncentrációs táborból kényszermunkára vezénylik, a keleti vasúti javítóm helybe.

Ausztriában él ma egy ember, aki boldognak-boldogtalannak ajánlgatja szenzációs híranyagát: eszerint Simon Wiesenthal „a németeknek dolgozott”, s így sikerült megmentenie életét. Wiesenthal könyveiben részletesen leírja a történteket. Feleségét egy mozdonygyárba osztották be, ahol sárgaréz alkatrészeket fényezett, míg neki magának az a feladat jutott, hogy a zsákmányolt mozdonyokra horogkeresztes birodalmi sasokat pingáljon. Májusban, egy prágai merénylet következtében, meghalt Reinhard Heydrich, a Gestapo f nöke. Megtorlásképpen valamennyi megszállt területr l tömegesen deportálták a zsidókat a lengyelországi megsemmisít táborokba. Augusztusban az SS a lembergi pályaudvaron öreg zsidóasszonyokat rakott fel tehervagonokra. Egyikük Simon Wiesenthal akkor hatvanhárom éves anyja volt. A bel eci megsemmisít táborban halt meg. Nem sokkal ezután felesége anyját saját háza el tt, a kapuhoz vezet lépcs n l tte agyon egy ukrán kisegít rend r. Wiesenthal, aki a vasúti javítóm helyben viszonylag szabadon mozoghatott, megkísérelte, hogy megmentse a feleségét. Kapcsolatba lépett a lengyel ellenállás harcosaival, akik a pályaudvar felrobbantására készültek; megígérte, hogy átadja nekik a pályaudvar tervrajzait, ha feleségét megszöktetik és ellátják hamis papírokkal. Az üzlet létrejött. Wiesenthal csak a háború után jó néhány hónappal talált rá feleségére, kalandos körülmények között. Ma Bécs peremén, egy sorházban élnek. 1946-ban született meg egyetlen gyermekük, Paulinka. „Soha senki nem akart még olyan tudatosan gyereket, mint mi ketten.” Ma már Paulinka is férjnél van. Simon Wiesenthal mindig magánál hordja három unokája fényképét; homokos tengerparton játszanak, az izraeli napsütésben. „Ha akkor valaki azt mondja, hogy ezt még megérem, hát bolondnak nézem.” Mialatt Cyla Wiesenthal, akit sz ke haja remekül álcázott, ekképp átvészelte a náci korszakot, Simon Wiesenthal, hála építészeti tanulmányok során iskolázott rajzkészségének, horogkereszteket és jelszavakkal díszített transzparenseket festett a vasúti javítóm helyben. A „kollaborálás”, amit Bruno Kreisky teljes komolysággal a szemére vet, valóban tény, csak épp nem Wiesenthal kollaborált a németekkel, hanem megfordítva: két nemzetiszocialista sietett Wiesenthal segítségére. A keleti vasúti javítóm hely igazgatója egy Heinrich Guenthert nev német vasúti tisztvisel volt. Ugyancsak német volt Wiesenthal közvetlen felettese is: Adolf Kohlrautz f felügyel . Ám minél több id t töltöttek Lengyelországban, annál inkább kinyílt a szemük. Kohlrautz odáig ment, hogy Wiesenthal jelenlétében egyszer olyasmit mormolt: egyszer még majd valamennyiüknek szégyenkezniük kell azért, amit az SS itt m vel. A kényszermunkásokon kívül ötven német vasutas is tartozott alájuk, és k ketten saját hatáskörükben hajthatatlanul ragaszkodtak hozzá, hogy a zsidókkal tisztességesen kell bánni. Tudniillik még a Harmadik Birodalomban sem adták hivatalos parancsba, hogy a zsidókat verni, köpdösni vagy éheztetni kell. Csakhogy 1943. április 20-án befellegzett a poklokon belüli kis csodának. Hiába tiltakozott Guenthert és Kohlrautz: Wiesenthalt és még három társát kora reggel elhurcolták, és koncentrációs táborba vitték. Az SS nagyszabású zsidóáldozattal akarta megülni a Führer születésnapját. Mintegy húsz embert szemeltek ki agyonlövésre. A két szögesdrót kerítés között két méter széles folyosó húzódott: ott kellett felsorakozniuk. A folyosó végén homokgödör tátongott; egymás után ennek peremére szólították ket. Simon Wiesenthal immár életében másodszor várt a halálra, akár az orvosnál: „Kérem a következ t…” (Halálfélelmér l e könyv els fejezetében ad számot.) Való igaz: mindmáig b ntudat gyötri, amiért ismét megmenekült – ezúttal egyetlenként. Persze e b ntudat okai némiképp mások, mint ahogy Kreisky látja. „Miért éppen én?” – ez az a kérdés, amelyt l Wiesenthal több mint négy évtizede nem tud szabadulni. „Ha százezreket legyilkoltak – miért éppen én maradhattam életben?” A tény ellentmond misztikus igazságfelfogásának, hiszen semmit nem tett azért, hogy éppen maradjon életben. Ez a

b ntudat a kulcsa jelenlegi tevékenységének. Amikor hajdani gyilkosokat az igazságszolgáltatás kezére adja, úgy érzi, ezzel a teljesítménnyel utólag igazolja hajdani megmenekülését. Wiesenthalt olyan németek mentették meg, akiknek zsebében ott lapult a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt tagsági könyve. Guenthert megbízásából Kohlrautz bement a táborba, és visszakövetelte a parancsnokságtól az „mázolóját”. Mint kifejtette: még a délutáni ünnepségig feltétlenül el kell készülnie egy hatalmas, fehér, horogkereszttel díszített transzparensnek. Wiesenthalt kiemelték a folyosóról, és visszavitték a vasúthoz. Idejében be is fejezte a transzparens feliratát: „Köszönet a Führernek!” Amikor Paulinka lánya 1965-ben férjhez ment, a „nácivadász” Heinrich Guenthertet is meghívta az esküv re. Az a tény, hogy életét két nemzetiszocialista mentette meg, legalább annyira meghatározta Simon Wiesenthal gondolkodását, mint az, hogy más nemzetiszocialisták viszont az életére törtek. „Ez a két ember a bizonyság rá, hogy a Harmadik Birodalmat tiszta kézzel is át lehetett vészelni. k bizonyítják, hogy kollektív b nösség nem létezik.” Az az ember, akit (igaz, csak Ausztriában) a „kollektív b nösség” meghirdetésének vádjával illetnek, szabadulása els napjától szóban és írásban elszántan küzdött e tézis ellen. Alig van olyan jelent sebb cikke vagy beszéde, amely ne utasítaná el – közvetve vagy közvetlenül – ezt a felfogást. Amikor vallásos izraeliek újra meg újra azt hangoztatták el tte, hogy a németek és az osztrákok örökre beszennyez dtek, Wiesenthal, aki amúgy elég takarékosan bánik a vallási párhuzamokkal, még a Bibliát is igénybe vette. Ábrahám vitája Istennel Szodoma és Gomorra megsemmisítésér l – mint mondja – valójában nagyszabású példabeszéd a kollektív b nösség ellen: már egy maroknyi igaz is megválthatta volna a várost a pusztulástól. maga pedig személyesen is ismer legalább két igaz embert – és számtalan továbbiról van tudomása. Nem sokkal a háború után – Wiesenthal még az amerikaiaknál dolgozott – a zsidók között szárnyra kapott az a hír, hogy egy Beck nev SS-Untersturmführer (hadnagy) a dachaui amerikai internálótáborban várja a perét, holott az illet tisztességesen bánt a foglyokkal, Wiesenthal minden dolgát félbehagyva tanúvallomásokat kezdett gy jteni Beck tisztességes magatartásának hitelesítésére. E vallomások alapján Becket felmentették. Amikor 1943-ban az SS hozzálátott, hogy a még életben lév zsidó kényszermunkásokat is deportálja a munkahelyekr l, a náci Kohlrautz menekülésre biztatta Simon Wiesenthalt: „Mire vár még?” Ezután a német egyetlen szó nélkül átadott mázolójának egy kilépési engedélyt: eszerint különböz , a festéshez szükséges anyagokat kellett volna beszereznie a városban. Kíséretül egy gyengeelméj és a várost nem ismer ukrán kisegít rend rt adott mellé. Wiesenthal bement a papírüzletbe, majd a hátsó ajtón távozott. Megmenekült. Mint kés bb megtudta: Kohlrautz nemsokára frontszolgálatra jelentkezett, mert szíve egy zugában még mindig nemzetiszocialistának érezte magát, és úgy vélte, oda szólítja a kötelesség. A háború végén, Berlinnél esett el. Wiesenthal egy másik zsidóval együtt nagy nehezen elverg dött egy baráti család otthonáig. A régi ház földszinti padlója alatt homok volt. A padlódeszkákat felszedték, a homokot kilapátolták, s így alakítottak ki maguknak rejtekhelyet. Ha ismeretlenek közeledtek a házhoz, kiemelték a deszkákat és befeküdtek a gödörbe, amely fölé házigazdáik nehéz tölgyfa asztalt toltak. Mintha koporsóban lettek volna – de a koporsó volt a legbiztonságosabb. 1943 áprilisában egy este a ház el tti utcán lel ttek egy német katonát. Azonnal riadót fújtak; SS-legények és civil ruhás lengyel rend rtisztvisel k fésülték át a környékbeli házakat, eldugott fegyverek után kutatva. Fegyver helyett Simon Wiesenthalra bukkantak rá. Harmadszor vezették el kivégzésre; úgy gondolta, ez már valóban az utolsó alkalom. A Harmadik Birodalom legtöbb áldozatának meghatározó emléke a lágerélet passzív elszenvedése, Wiesenthal emlékeit azonban a menekülés élménye hatja át – a félelem, hogy

bárhol, bármelyik pillanatban felfedezhetik, az állandó hallgatózás, mikor hangzik fel, két szívdobbanás között, egy vésztjósló lépés zaja. Wiesenthal ma azt állítja, hogy nem a bosszú vezérli, és ez nagyjából hitelesen is hangzik; ám kétségtelen, hogy tevékenysége egykori kínzói számára nagyon is hasonló helyzetet teremt. Létezésének puszta ténye is meggátolja, hogy a föld bármely pontján nyugalomra leljenek. Egyikük – esetét Wiesenthal ebben a könyvben mondja el – nem is bírta tovább a feszültséget, és öngyilkos lett. 1943. április 15-én Simon Wiesenthal sem bírta tovább az állandó menekülés feszültségét, és amikor a Gestapóra szállították, útközben, a ruhájába rejtett borotvapengével, felvágta az üt erét. A Gestapo börtönében felemelt élelmiszer-fejadaggal siettették gyógyulását, hogy aztán annak rendje-módja szerint agyonl hessék. Csakhogy az id tájt már alkalmanként a teljes káosz is elegend volt egy ember megmeneküléséhez. A Sapieha utca fölött lel ttek egy repül gépet; a közeli robbanás hatására a füst borította Gestapo-székházon teljes fejetlenség lett úrrá. Wiesenthal rézsút átrohant az udvaron, és beállt egy csapat felsorakozott, szemmel láthatóan elszállításra váró zsidó közé. Velük együtt felrakták egy teherautóra, és nemsokára kikötött éppen ott, ahonnan annak idején sikerült megszabadulnia: a janowskai koncentrációs táborban. A lágerparancsnok, Friedrich Warzog SS-Hauptsturmführer (százados) szívélyes melegséggel üdvözölte, úgy is, mint „egyik törzsvendégét”, majd bemutatta kollégáinak is a „végre megtért tékozló fiút”. – Azt képzelted, hagyom, hogy a többiekkel együtt l jenek agyon? – kérdezte Wiesenthalt. – Nem, barátocskám, itt akkor szokás meghalni, amikor én akarom. Kotródj a barakkodba! Nem fogsz dolgozni, és dupla fejadagot kapsz. Aki nem ismeri a körülményeket, jóformán hihetetlennek véli a sors ilyetén rült bakugrásait. Pedig hát a legtöbb zsidó, aki élve került ki a Harmadik Birodalom megsemmisít gépezetéb l, hasonló fordulatokról számolhat be: a téboly közepette a megmenekülés is a téboly torzszülötte lehetett. Az SS szilárdan hitte, hogy abszolút hatalommal uralkodik az emberi életeken, és ez a meggy z dés ezernyi gyilkosság után id nként arra is feljogosította ket, hogy valakit, éppoly megokolatlanul, megajándékozzanak az élettel. Auschwitzban, ahol milliószámra haltak az emberek, egy szép napon felbukkant egy Németországból érkezett bizottság: a szül k kérelmére felül akarták vizsgálni az egyik n i fogoly „javulását”. A berlini hivatalnokn megkérdezte a fiatal n t: belátta-e már, hogy a Führer igenis helyesen kormányozza az országot. Az illet igennel felelt, és két óra múlva kiengedték. Az esetre bízvást hivatkozhatnék egy náci történész, igazolandó, hogy Auschwitzban a fogság tartamát a német hatóságok id nként tisztességgel felülbírálták. Röviddel abszurd megmenekülése után Wiesenthal kegyelmet kapott, bár ezúttal már ésszer bb okból: az SS-nek ugyanis emberek kellettek, akiket rizhet. Lemberg (Lvov) akkor már súlyos tüzérségi t z alatt volt, és a munka nélkül maradt SS-eket a frontra vezényelték. Így aztán az a harmincnégy zsidó, aki Wiesenthallal együtt megmenekült, kétszáz SS-nek szolgált életbiztosításul. Warzog, aki akkoriban már nyilván elt n dött, mit is mondjon az ember, ha orosz fogságba kerül, felszólította a zsidókat, hogy az SS-ekkel együtt „váljanak egyetlen nagy családdá”. Elhatározták, hogy megkísérelnek eljutni a szlovákiai erd kbe, és ott várják ki a háború végét. És miközben a német csapatok súlyos veszteségek közepette folytatták a visszavonulást, Warzog SS-különítménye egy maroknyi kiéhezett zsidóra vigyázva kereste a hátrálás leggyorsabb útját. Így haladt nyugatnak a furcsa karaván, részben gyalog, részben a harcoló egységekt l eltulajdonított járm veken. 1945 elején a Vörös Hadsereg már Gross-Rosen el tt állt. A foglyoknak gyalogosan kellett Chemnitzig vonulniok, ahonnan vonattal szállították ket a buchenwaldi koncentrációs táborba. 1945. február 3-a volt a visszafelé menekülés utolsó napja. Háromezer foglyot raktak

fel fedetlen teherautókra, és elindították ket az ausztriai Mauthausen felé. A megfagyottak sem bukhattak fel, olyan sz k volt a hely. Amikor február 7-én a konvoj elérte Mauthausent, a Buchenwaldból elszállított háromezer emberb l már csak ezerkétszázan éltek. Köztük volt Simon Wiesenthal. Ekkor mintegy ötven kilót nyomott, és az úgynevezett halálblokk B barakkjába került. Ebben a blokkban tárolták a munkaképteleneket, amíg meg nem halnak. 1945. május 5-én innen támolygott az els amerikai páncélos elé. „Nem tudom, hogy bírtam felkelni és járni…” A parancsnokságot egykori foglyok vették át, köztük Kazimierz Rusinek, a kés bbi lengyel miniszter. Wiesenthal be akart menni hozzá az írnokszobába, kilépési engedélyért. A lengyel már be akarta zárni az irodát, és – ahogy a tábori tisztségvisel k zsidókkal szemben megszokták – Wiesenthal arcába vágott. Wiesenthalnak ez jobban fájt mindazoknál az ütéseknél, melyeket három év alatt az SS-t l kapott. „A háborúnak vége, és a zsidókat tovább verik.” E könyv második fejezetében leírja, hogyan kereste fel panaszával az amerikai táborvezet séget. Belépett egy ajtón, amelyen egy cédula azt hirdette: „Háborús b nök.” így lett Simon Wiesenthal a War Crime Office munkatársa. Nyúlból vadász Még csak néhány napja dolgozott ott, amikor nyílt az ajtó, és egy SS-t vezettek be. Wiesenthal a nadrágja varrására szorította a kezét és oldalra nézett, ahogy alsóbbrend emberhez illik. Csak lassan, meghunyászkodásra bármikor készen fordítja vissza a fejét, és olyasmit lát, amit értelmével még nem tud felfogni: a másik reszket. Az egész ember egy nagy rakás félelem. Az élet s halál fölött uralkodó, a sorsot nem elfogadó, hanem irányító fels bbrend germán képe Wiesenthalba is annyira belerögz dött, hogy csak nagy nehezen igazodott el a másikon. „Mintha a nyúlnak kellene megértenie, hogy a vadász fél t le. Hosszú id be telt, amíg megértettem, hogy bizonyos helyzetekben mennyire egyformák az emberek. Az az ember ott ugyanúgy félt, mint akármelyik zsidó, ha elkapták a búvóhelyén.” Ez a szembeszök különbség a lágerben megismert, illetve a kés bb letartóztatott, kihallgatott és bíróság elé állított SS-legények képe között a téves megítélések egyik forrása lett. Még az áldozatok sem fogták fel egykönnyen, hogy ezek ugyanazok az emberek volnának, akik korábban géppuskával tüzeltek fegyvertelen foglyokra. Az ördögi tekintet , cinikusan vigyorgó, fekete csizmás SS-legény, oldalán a félelmetes juhászkutyával – ez a kép már önmagában is sematikus volt, hiszen nem az átlagot, hanem a széls séget tükrözte. Néha éppenséggel az ilyenek voltak a veszélytelenebbek: a szadisták, akik mintegy részeg hevületben vertek, l ttek, akasztottak, aztán jóllaktak, és nemritkán abba is hagyták. Veszedelmesebbek voltak a hétköznapi SS-ek, éppen mert a rendszert k tartották fenn: az átlagos külsej ek, a látszólag normális érzelmi életet él k, akik Auschwitzból karácsonyi üdvözl lapot írtak gyermekeiknek, miközben mások gyermekeit a gázba vitték. Nem élvezetb l, egyszer en a szolgálat részeként. Volt Auschwitzban egy felügyel n , helyes, egyszer leányzó a Fekete-erd b l, aki így fogalmazta meg a munkáját: „Még fél évig kell ezt csinálnom, utána megvan a berendezett kis házunk.” És minden hónapban hazaküldött néhány aranydarabkát, amit a meggyilkolt zsidók fogából törtek ki. Ha egy ilyen felügyel n t, egy ilyen SS-legényt ma kellene megítélni, senki fel nem tételezné róluk egy pillanatra sem, hogy emberek lehet legbestiálisabb lemészárlásában vettek részt. Csak éppen a háború után hozzáférhet bbek voltak a bizonyítékok. Amikor Simon Wiesenthal annak idején megmotozta az egyik ilyen reszket SS-legényt,

levéltárcájában egy fényképet talált – herezacskójánál fogva felakasztott fiatalembert ábrázolt. Ez volt az egyetlen eset, amikor Wiesenthalban feltámadt a vágy, hogy – minden további kérdés, tisztázás nélkül – valakire a szó szoros értelmében rávesse magát. Csak az amerikai tisztek tartották vissza. Wiesenthal közvetlen felettese bizonyos Taracusio kapitány volt – civilben a nemzetközi jog professzora a massachusettsi Cambridge-ben. Ily módon, ami a náci b nöz k üldözését illeti, Wiesenthal olyan gyakorlattal ismerkedhetett meg, amely korántsem volt akkoriban általános. Az els perct l differenciáltak; soha nem ragadtatták magukat általánosításra vagy primitív bosszúállásra. Taracusio kijelentette: – A törvénytelenség korszakára egyetlen válaszunk csak a törvény lehet. Ezt a tételt kevesen vállalták oly szintén, mint Simon Wiesenthal, hiszen egész addigi élete folyamatosan bizonyította, mi történik, ha a törvények, melyeknek az önkényes üldözést l kellene megvédeniök az egyes embert, egyszer csak érvényüket vesztik. Wiesenthal nem bosszút akart, hanem igazságot. A háború utáni els években minduntalan felbukkantak nála zsidó fiatalokból vagy egykori partizánokból álló kommandók, hogy rávegyék az önbíráskodásra: – Csak a neveket, a címeket add meg nekünk, a többit majd mi elvégezzük. Wiesenthal hosszú órákon át igyekezett lebeszélni ket, mert úgy vélte: a „szemet szemért, fogat fogért” si elvét csak akkor lehet végképp legy zni, ha az áldozat hajlandó bosszúvágyát átruházni a társadalomra, jogos igényét meghatározott szabályoknak, azaz a bírósági tényfeltárásnak és az igazságszolgáltatásnak rendeli alá, és csakis e bíróságok ítéletét tartja tiszteletben. – Azt kérdezik majd t letek: mi a különbség köztetek és a nácik között? A nácik azért öltek, mert azt hitték, joguk van hozzá. És ti is azt hiszitek, jogotok van ölni. – De k ártatlanok millióit ölték meg, mi pedig csak száz b nössel végzünk. – Ez valóban különbség. Én azonban olyan társadalomban szeretnék élni, amely nem éri be ezzel a különbséggel. Wiesenthal szenvedélyes érvei még olyanokat is megtérítettek, akiknek bosszúszomját valószín leg mindenki megértette volna. A gyilkosok közöttünk járnak cím könyvében leír egy ilyen esetet. Az egyik gyilkos Wiesenthalnak köszönheti, hogy életben maradt. 1947-ben történt, egy héttel a Jom Kippur, az engesztelés napja el tt. Az admonti táborban él vallásos zsidók most el ször szerették volna úgy megülni legnagyobb ünnepüket, ahogy azt valamikor megszokták: a férfiak kakast, az asszonyok tyúkot akartak áldozni. Kivonultak hát a táborból, hogy a brit felszabadítóktól kapott konzerveket és csokoládét a környéken baromfira cseréljék. Ez volt a célja két fiatal zsidó fiúnak is: Mair Blitz és Moses Kussowsky azért járták be Admont környékét, hogy hiányos némettudással felvértezve megpróbálkozzanak a zugkereskedelemmel. Csakhogy a parasztok szegények voltak. Legtöbben elhárították az ajánlatot, és más címeket javasoltak. Az egyik tanács különösen belevés dött a fiúk agyába: – Próbálkozzanak ott feljebb; a gazdának nagy majorsága van, legalább kétezer tyúkkal. Ámbár meglehet, hogy kidobja magukat, mert gy löli a zsidókat. Állítólag valami f náci volt. A két fiút már nem érdekelte a Jom Kippur. Ehelyett meg sem álltak Linzig, ahol akkoriban Wiesenthal irodája m ködött. – El kell kapnunk Eichmannt. – Honnan veszitek, hogy Eichmann az? – kérdezte Wiesenthal. – A fickónak kétezer tyúkja van, gy löli a zsidókat, és f náci volt. Miért ne volna Eichmann? – viszonozták a kérdést amazok sajátságos logikával. Könyvében Wiesenthal tréfálkozva említi az esetet; mulatságosnak találja, hogy valaki ilyen szilárdan meg legyen gy z dve saját kriminalisztikai feltételezése helyességér l. Valójában ez a magatartás igencsak hasonlít az övéhez: t is egyfajta misztikus bizonyosság tölti el, hogy akit keres, azt meg is fogja találni. E bizonyosság abban az ugyancsak misztikus

meggy z désben gyökerezik, hogy az életben semmi sem véletlen. Ha egy bizonyos estén éppen egy bizonyos akta akad a kezébe, Wiesenthal ebben a sors akaratát látja. S t, ha kudarc éri, az is a sors rendelése, mert azt jelenti, hogy fontosabb feladatra kell tartogatnia erejét. Wiesenthal egy Schulz nev embert keres Frankfurtban. Felüti a telefonkönyvet, és talál egy Schulzot, akinek a felesége a Heidrun névre hallgat. Azonnal biztos benne: „ az.” És legtöbbször valóban így is van. Az összefüggések ilyetén misztikus és rögeszmés megérzése nélkülözhetetlen minden jó kriminalista (és újságíró) számára: az ember csak akkor tud követni egy nyomot, ha meg van gy z dve helyességér l. A b nügyi nyomozás csak nagy ritkán halad úgy, hogy az ember kínnal-keservvel összehordja az anyagot, és munka közben terel dik rá a gyanúja valakire. Többnyire épp ellenkez irányú a folyamat: az emberben felébred valami gyanú, és azt szembesíti fokról fokra a felgyüleml anyaggal. A nyomozás komolysága nem arról ismerszik meg, hogy az ember elfojtja ösztönös megérzését, hanem arról, hogy szigorúan ellen rzi, és csak akkor mondja ki gyanúját, ha az, legjobb tudása és lelkiismerete szerint, megállja a helyét. Wiesenthal szinte hihetetlen mértékben rendelkezik e képességgel. Több mint negyven éve kutatja fel a nemzetiszocializmus felel seit, és csak egyetlenegyszer fordult el , hogy egyik „ügyfele” a bíróság el tt mulasztást vethetett a szemére. Erich Rajakowitsch SS-tiszt négyrendbeli valótlan állítással vádolta meg Wiesenthalt, s a négyb l egy esetben neki lett igaza. (Wiesenthalnak azt az olasz újsághírre alapozott állítását, hogy Rajakowitsch keleti kém is volt, nem lehetett bizonyítani.) A háborút követ els években Wiesenthal ösztönös megérzései persze kézzelfogható alapra épülhettek: valahányszor a rend rség gyanút fogott, igen nagy valószín séggel b nösre csapott le. Amikor ama Jom Kippur el tti napokban Wiesenthal, kísér i társaságában, elutazott az admonti tábortól tizenkét kilométerre lév Gaishornba, a kétezer tyúkkal büszkélked majorban rátalált, ha nem is Adolf Eichmannra, de Franz Murerre, a vilnai körzet kormányzóhelyettesére, akit súlyos felel sség terhelt mintegy nyolcvanezer litván zsidó kiirtásáért. A Murer elleni perhez Wiesenthal az id k folyamán számos tanúvallomást gy jtött össze; közöttük volt egy Jakob Brodi nev férfié is. Egy napon az SS a vilnai gettó kapuja el tt két csoportot terelt össze. Az egyikbe kerültek a munkaképesek, közöttük Brodi is. A másikba, az agyonlövend k közé sorolták Brodi hétéves, Daniel nev fiát. A két csoport még ott állt, sorsára várva, amikor a kisfiú megkísérelt átlopódzni apjához. Egy német rajtakapja, és agyonlövi. A fényképek halmából Jakob Brodi kiválasztja a gyilkost: Franz Murert. Murer mindmáig háborítatlanul él admonti birtokán. Akkoriban persze még más szelek fújtak. Murert letartóztatták, az angolok kiadták az oroszoknak (Vilna ugyanis immár hozzájuk tartozott), és ott 1949-ben „szovjet állampolgárok terhére” elkövetett gyilkosságokért huszonöt évi börtönre ítélték. 1955-ben az államszerz dés keretén belül a Szovjetunió kötelezte magát, hogy minden hadifoglyot hazaenged, köztük az olyan elítélteket is, amilyen Murer volt. (Igaz, Ausztria vállalta, hogy ez utóbbiakat majd saját bíróságai elé állítja.) A hazatér Murer visszavonult továbbra is tekintélyes méret birtokára, és az Osztrák Néppárt köztiszteletben álló tagja lett, akit a járási gazdasági kamara elnökeként a kormány képvisel jének jelenlétében tüntettek ki. Wiesenthal valóságos ámokfutásba kezdett. Úgy vélekedett – és más esetben a lakosság is támogatta volna véleményét –: t rhetetlen, hogy egy gyilkos, mindössze hét év után, ismét szabadon járjon. Ám a hatóságok akkoriban teljes g zzel küzdöttek az „egykoriak” kegyeiért, és úgy gondolták, az elnézés nagyon is indokolt: megmagyarázták Wiesenthalnak, hogy az orosz börtönök háromszor olyan szigorúak, mint az ausztriaiak, s ilyen értelemben Murer már huszonegy évet ült le. Márpedig ha egy osztrák bíróság életfogytiglani ítélettel sújtaná – húsz év múltán már akkor is szabad lenne!

Amikor Wiesenthal csekély hajlandóságot mutatott e bámulatos jogi álláspont megértésére, az illetékes el adó hivatalos hangot ütött meg: márpedig Murer szabad ember, s eljárás csak akkor indul ellene, ha új tények kerülnek napvilágra. A náci b nök üldöz inek szerencséjére ilyen új tények csaknem minden esetben felbukkannak, nem azért – mint ahogy id nként állítják –, mert a tanúvallomásokat manipulálják, hanem mert a Murer-félék olyan megszámlálhatatlanul sok véres tettet követtek el, hogy inkább a tények özönének körülhatárolása okoz gondot. Wiesenthal tizenhét tanút állított a Murer által saját kez leg elkövetett gyilkosságok bizonyítására. Az igazságügy-minisztérium – hiába ostromolták éveken át további bel- és külföldi beadványokkal – a füle botját sem mozgatta. Csak az Eichmann-per után követte el Wiesenthal azt, amivel id nként megvádolják, mondván, hogy a saját fészkébe piszkít: a nyilvánossághoz fordult. 1963-ban, majd tíz évvel Murernek a Szovjetunióból való hazatérése után, az igazságszolgáltatás nagy kegyesen megindította ellene a pert egy grazi esküdtbíróság el tt. Az egyik tanú Jakob Brodi volt. A tárgyalás negyedik napján Brodi és Wiesenthal a Naphoz címzett grazi szállodában ült. – Hallom, hogy Murer felesége és két fia ott ülnek az els sorban, és gúnyolják a tanúkat – mondta Brodi. Wiesenthal bólintott. – Majd ha én lépek a tanúk emelvényére, elmegy a kedvük a gúnyolódástól. Én nem azért jöttem el ide, hogy vallomást tegyek, hanem hogy cselekedjem. – Brodi lassan széthúzza zakóját, és megragadja az övébe rejtett hatalmas kés nyelét. – Murer a szemem láttára ölte meg a fiamat. És én most a felesége és a gyerekei szeme láttára ölöm meg t. Wiesenthal a tanúvallomásra gondolt, és hosszú évek óta el ször kellett saját szavaival önmagát meggy znie. – Ha az módszereiket alkalmazzuk, soha nem érünk célt. Ha fegyvert fog Murerre, maga is gyilkos lesz. Brodiban azonban forrt a bosszúvágy, és nem akarta megérteni Wiesenthal érveit. Szeme el tt fiának és fia gyilkosának képe lebegett, és úgy vélte, csak akkor kaphat igazságot, ha megöli Murert. Wiesenthal a saját kislányára gondolt, és csak nehezen formálódtak ajkán a szavak: – Én is sírtam, Brodi úr, amikor elolvastam a fia történetét… Jakob Brodi letette kését egy székre, és sírt. Másnap színtelen hangon tette meg tanúvallomását. Néhány nappal ezután az esküdtek meghozták ítéletüket: „Nem b nös.” A törvényszékr l kilép Franz Murert éljenzés, virágtenger fogadta. A legfels bb törvényszék kés bb – 1963-ban – megsemmisítette a felment ítéletet. Azóta Wiesenthal szóban és írásban sürgetett újabb tárgyalást. Az államügyészség azonban id közben végérvényesen megszüntette az eljárást. Egy golyót Nowaknak Ha mégannyira abszurd színdarabnak tetszik is – tudniillik, hogy Simon Wiesenthal kezeskedjék egy náci per vádlottjának fizikai biztonságáért –, a dolog másodszor is megtörtént, ezúttal Bécsben. Wiesenthal „védencét” Franz Nowaknak hívták. „A halál forgalmistájának”, ahogy a sajtó nevezte, az volt a feladata, hogy hétr l hétre készenlétbe állítsa a vonatokat, melyek a zsidókat a Harmadik Birodalmon át Auschwitzba szállítják – miközben a harcoló egységek már régóta a legprimitívebb szállítóeszközökben is hiányt szenvedtek. A bécsi esküdtek háromszor ültek törvényt Nowak fölött. Egyszer elítélték nyolc évre, másodszor fölmentették, harmadszorra kilenc évet kapott, de „jó magaviseletére” való tekintettel csak hatot kellett leülnie.

Ekkor Wiesenthal irodájában megjelent egy ötvenöt éves angliai zsidó író. Nem volt se családja, se rokonsága: Nowak szerelvényei Auschwitzba fuvarozták ket. A férfinál fegyver volt. – Valakinek példát kell statuálnia. Az osztrákok nem hagyhatják futni Nowakot hat év után. Fel kell hívni a világ figyelmét, hogy ez így nem mehet tovább. A „nácivadász” Simon Wiesenthal azonban síkraszállt Franz Nowakért, a náci b nöz ért: ha leülte büntetését, joga van az élethez. – Az önbíráskodás nem léphet az igazságszolgáltatás helyébe. Mi éppen azzal határoljuk el magunkat a náciktól, hogy elfogadjuk a bíróság döntéseit, bármily felháborítóak és igazságtalanok legyenek is. Ha az a meggy z dése, hogy Nowak gyilkos, akkor nem válhat Nowak gyilkosává. Ez a felfogás talán világossá teszi, miért ügyel rá Wiesenthal már-már bürokratikus pontossággal, hogy minden lépését gondosan összehangolja a törvényes hatóságokéval. Valahányszor valamilyen új tény jut tudomására, els dolga, hogy jóformán automatikusan értesítse a bécsi belügyminisztérium illetékes osztályát, illetve a nemzetiszocialista b ncselekmények ludwigsburgi központi felderít irodáját. Ha gonoszkodni akarnánk, éppenséggel azt állíthatnánk, ez Wiesenthal voltaképpeni munkája: a hatóságokra hárítja azokat a kriminalisztikai feladatokat, amelyek megoldását a közvélemény neki tulajdonítja. Íme, hogyan fest egy jellegzetes, Wiesenthal-féle levelezés. A Yad Vashem-archívum, amely Izraelben a holocaust emlékével foglalkozik, közli, hogy elküldött a ludwigsburgi központi felderít irodának egy tanúvallomást; az anyag egy oroszországi faluban történt kivégzésekkel foglalkozik, és osztrákok neve is el fordul benne. Wiesenthal megküldi a Yad Vashem levelének másolatát az osztrák belügyminisztériumnak, és azt javasolja, kérjenek a németországi Ludwigsburgból másolatot a szóban forgó aktáról. Wiesenthal érdekl désére Ludwigsburg közli, hogy Ausztriából eddig még nem érkezett ilyen jelleg megkeresés. Wiesenthal továbbítja a ludwigsburgi levél másolatát a Yad Vashemnek, és megtudakolja az osztrák hatóságoktól, miért nem tanúsítanak érdekl dést a németországi eljárás iránt. És így tovább. Wiesenthal úgynevezett „ügynöki tevékenysége” valójában véget nem ér papirosháború tétovázó el adókkal, hatáskör nélküli archívumokkal és kelletlen hivatalokkal, melyek viszontkérdéseket tesznek fel avagy „további felvilágosításokat” kérnek. Valójában Wiesenthalnak nem az a legf bb érdeme, hogy újabb és újabb nemzetiszocialista b nöz ket kutat fel. Ennél fontosabb, hogy legalább harminc éve ostromolja leveleivel az osztrák és német hatóságokat, és nem hagyja, hogy azok suttyomban leállítsák a náci tettesek üldözését. Közvetlenül a háború után ez még másképpen festett; akkoriban Simon Wiesenthal maga is afféle hatóság volt. A szövetségesek felhatalmazásából egyfajta rend rségi jogkört kapott; még ahhoz is joga volt, hogy letartóztatásokat foganatosítson vagy ilyen értelm megbízást adjon a katonai rend rségnek. De már ezt a kezdeti önálló nyomozói munkát is hamarosan háttérbe szorították az elburjánzó egyéb feladatok: igazolványokat állított ki az üldözötteknek és mindenekel tt számtalan olyan családot hozott össze, amely az üldöztetés során egész Európában szétszóródott. Az els szövetséges katonák még eredeti állapotukban látták a táborokat. Ám mihelyt újak váltották fel ket, a jövevények egyre kevésbé tudtak azonosulni az üldözöttekkel. Az amerikaiaknak amúgy is teljesen téves elképzelésük volt a Harmadik Birodalom lényegér l. Fogukat vicsorító barbárokra számítottak – és helyettük olyan embereket találtak, akik éppúgy festettek, mint az amerikaiak, éppúgy dolgoztak, mint azok, és fürd káddal, vízöblítéssel szemléltették civilizáltságuk fokát. Nem, ezek nem lehetnek ugyanazok az emberek, akik gyékényt fontak a legyilkolt zsidók hajából. Simon Wiesenthalt idegenebbnek érezték, mint a sok-sok egykori német tisztet, aki tolongva ajánlotta fel a CIC-nek szolgálatát. Így jóformán törvényszer en került sor a szakításra a jöv felé kacsingató amerikaiak és a még egyre a múlttal viaskodó Wiesenthal között. A szakításhoz egy jellegzetes baráti beszélgetés vezetett; így beszélgetnek általában a zsidókkal

azok a „jó szándékú emberek”, akikt l – ahogy magukat jellemezni szokták – „igazán távol áll mindennem antiszemitizmus”. – Te aztán igazán ügyes, élelmes fickó vagy – így dicsérte meg zsidó munkatársát Wiesenthal új fölöttese, Taracusio utóda, egy bizonyos Mr. Essex. – Az ilyenek odaát nálunk nagy karriert csinálhatnak. Mert egyet mondhatok neked: nálunk csak a közlekedést szabályozzák piros meg zöld lámpák – minden egyebet a zsidók irányítanak. Wiesenthal felállt és távozott. Néhány hét múlva – 1947 elején jártunk – bejelentette az egyesületi hivatalnak egy „zsidó dokumentációs központ” megalapítását. „A hálózat” Most következik az egyetlen, kurta id szak, amikor Simon Wiesenthalnak valóban „hálózata” volt: mintegy harminc, különböz táborokból köréje sereglett zsidó fiatalember, akiknek az volt a feladatuk, hogy anyagot gy jtsenek náci b nöz k ellen. A vállalkozás jóformán semmibe sem került. Mint egykori foglyok, a munkatársak még a lágerekben laktak (ott vártak kivándorlási engedélyükre), és ellátásban is ott részesültek. A havi posta- és telefonköltség ötven dollárra rúgott; ezt az összeget egy Israel Silberschein nev genfi zsidó ügyvéd adományozta. A szervezet alapjait készen kapták. Minden táborban volt egy papírral, írógéppel ellátott férfi, akit azzal bíztak meg, hogy a foglyok élményeit jegyz könyvbe vegye. Ily módon jött létre a színhelyeknek, eseményeknek és neveknek az a katalógusa, amely mindmáig a Wiesenthal-féle irattár magvát alkotja. Miközben az általános z rzavarban az állami szervek még azt sem tudták, hogyan lássanak munkához, Wiesenthal már sokszorosítva küldte szét dokumentumait az illetékesnek tetsz hivatalokhoz. Egyéb fórum akkoriban nem volt, s így a „zsidó dokumentációs központot” egyetlen kiadvány egyik napról a másikra ismertté tette egész Európában. A harminc munkatárs azután egykett re szétszéledt; megkapták a kivándorlási papírokat. De továbbra is tartotta magát a hír; lassan világszerte tudtak róla, hogy él Ausztriában egy Wiesenthal nev ember, aki náci b nöz k után nyomoz. Lehet írni neki, és válaszolni szokott. Ilyen értelemben valóban létezett és létezik mind a mai napig egy világméret hálózat, amely sokkal kiterjedtebb, mint Wiesenthal ellenfelei állítják. A nemzetiszocialista rendszer valamennyi áldozata és ellenfele, bárhol éljenek is a világon, Izraelt l DélAmerikáig és Lengyelországtól Törökországig, Simon Wiesenthal potenciális munkatársa. Pusztán azáltal, hogy leveleket írnak neki. A címzés gyakran mindössze ennyi: „Wiesenthal, Ausztria”. Wiesenthal legfontosabb önálló tevékenysége, hogy értékeli ezeket a leveleket. Bel lük párolja le azokat a közléseket vagy utalásokat, amelyeket a hivatalokkal vívott gigászi papirosháborúja során továbbít az illetékes hatóságoknak. Mindebben nagy segítség valóban tüneményes emlékez tehetsége. Ha egy névjegyen véletlenül meglát egy telefonszámot, két év múlva is fejb l mondja. Népes rendezvények résztvev it képes egyenként felsorolni, és még azt is hozzáteszi, milyen öltönyt viseltek. És bár naponta vagy húsz levelet ír, és még többet kap, még évek múltán is szó szerint idézi bel lük a fontosabb részeket, és tudja, hogy a szóban forgó levél melyik iratrendez ben és nagyjából hol található. Ugyanakkor látszatra inkább rendetlen: íróasztalán csakúgy, mint egész irodájában z rzavaros összevisszaságban hevernek egymás hegyén-hátán újságkivágatok, könyvek, fénymásolatok, levelek – nincs titkárn , aki mindezzel megbirkóznék. Wiesenthal mégis megkívánja, hogy munkatársai másodperceken belül el kerítsenek minden dokumentumot, és ha azok tanácstalanul állnak a papírhegyek el tt, hát tombolni kezd. Aztán kétszer benyúl az irományok közé, és máris el rántja, amit keresett.

Ha van Wiesenthalban valami, ami beleillik a démoni „vadász” sablonjába, hát ez a képessége az – és egyszersmind ez b nügyi sikereinek titka is. Mert olyan „dossziék”, mint az övéi, minden érintett hatóságnál találhatók – s t, sokkal részletesebbek és terjedelmesebbek is. A tetejében ott ezeket a dossziékat mégiscsak képzett b nügyi tisztvisel k dolgozzák fel, Wiesenthal „ügynökei” pedig laikusok; általában ismer sei közül toborozza ket. Ha valamelyik barátja elmondja: ismer egy diákot, aki a nyáron egy kis mellékkeresetre szeretne szert tenni, Wiesenthal „irodája” menten alkalmazza. Titkárn jét is apróhirdetés útján szerezte. A Wiesenthal-féle „hírközpontról”, a hozzá csatlakozó „ügynökhálózatról” alkotott kép úgy aránylik a valósághoz, mint a Scotland Yard gyilkossági ügyosztálya egy rend r rszobához. Csakhogy míg a hatósági irattárak holt anyagot riznek, Wiesenthal irodájában minden akta él. „Az archívum olyan, mint a mélyh tött áru – csak akkor használható, ha felenged.” Wiesenthal fejében az elraktározott adatokat folyamatos és aktív kapcsolat f zi egymáshoz. Ha valamilyen nyugalmazott New York-i tanító levelében elmondja, hogy valaki, akit a kamerádok „Günther”-nek szólítottak, tüzelt egy foglyokat szállító vonatra, Wiesenthalnak tüstént eszébe jut: a háború után az egyik neonáci sátortáborban egy Günther nev férfi eldicsekedett keleti h stetteivel. Ha Wiesenthal valahol találkozik a buchenwaldi SS- rség egyik tagjának nevével, máris emlékszik rá, hogy ezzel a névvel tíz évvel korábban is találkozott, a lembergi kivégzéseket tárgyaló egyik per anyagában. Egy-egy ember polgári foglalkozása, a vidék, ahol született, akcentusa, amely felt nt valakinek – mindez hosszú évekre emlékezetébe rögz dik, és mint egy számítógépr l, bármikor lehívhatja. Ez utóbbi adottságából következik, hogy az iszonyatot nem szám zi agya leghátsó zugába, mint a legtöbb ember (és az id múlásával az áldozatok is); nem, Wiesenthal az iszonyatot legelöl rzi, a tudatosság fájó határán. Olyan emlékezete van, melyet fotografikusnak szokás nevezni: az az ember, aki nem tud felejteni. Az elektronikus készülékeknél néha el fordul, hogy az elektromos egyensúlyban beálló csekély zavar következtében a teljes program magától lefut. Így van ezzel id nként Wiesenthal is: agyában az iszony képei filmmé állnak össze, s a film automatikusan lepereg tudatában, alig elviselhet fájdalmat okozva. Még ma is megesik, hogy álmában felordít. Wiesenthal nem tudja lebontani, amit átélt vagy amir l hallott, s ha tudná sem akarná. Emlékezete mindmáig változatlan élességgel teremti újjá a halálra várók, a szeme láttára sírjukba hanyatlók arcát. Azok, akik felkeresik irodájában és beszámolnak az átélt borzalmakról, soha nem gy znek ámulni rajta, hogy Wiesenthal még ennyi év után sem tompult el; ha annak a korszaknak a szenvedéseir l mesélnek neki, soha nem tudja visszatartani könnyeit. Együttérzése abból fakad, hogy valóban együtt érez, együtt szenved sorstársaival. Nem egyszer en „eseteket” vagy „aktákat” dolgoz fel, hanem sorsokat él át munka közben. A szemtanúk, akik a háború után a hatóságokhoz fordultak, csak „jegyz könyvbe mondták” élményeiket; Wiesenthal irodájában azonban az áldozatokból, s t nemritkán az egykori nácikból is tanúk lesznek, akik itt szabadulnak meg elhallgatott és az évek során egyre súlyosabban rájuk nehezed terheikt l. El fordul, hogy valaki egy teljes napot tölt nála, és amit elmond, az az esetleges további kutatás szempontjából mer ben érdektelen. És Wiesenthal mégis együtt sír vele, és ez a sírás mindkett jüket megváltja. A múltban kutakodni Wiesenthalnak nem öröm, hanem szenvedés. Több mint negyven év után sem tudja félretolni, lidérces álomként elfelejteni a halál képeit; mintha maga építette koncentrációs táborban élne, állandóan emlékezetében kell tartania ket. Ha mások elfojtják ezeket az emlékeket – újra meg újra felidézi ket. Van egy borítékja; ebben rzi a legiszonyatosabb fényképeket, melyeket abból a korszakból beszerezhetett, és s r n el veszi ket. „Azért, mert olyankor megint tudom, miért élek.”

A pszichoanalitikusok azt mondanák: Wiesenthal olyan ember, aki hajszolja a szenvedés élményét. Csakhogy alighanem ebb l a fából faragták mindazokat, akik a történelem folyamán a mások szenvedését saját ügyükként vállalták. 2 / A gödörig és vissza 1944 júliusának közepén a szovjetek már Lembergig (Lvovig) nyomultak el re. A koncentrációs táborban hallottuk a csatazajt. Minden éjjel tizenegy óra körül bombázni kezdték a várost, olyan hevességgel, hogy az SS-ek fedezékbe menekültek rtornyaikból. Ezért aztán közülünk azok, akikben még maradt némi er , elhatározták, hogy megkísérlik a szökést. A július 17-ére virradó éjszakát szemeltük ki. Éjjel tizenegykor menetrendszer en elkezd dött a bombázás, és mi a sötétség leple alatt elhagytuk barakkjainkat. Magam úgy legyengültem, hogy alig bírtak el a lábaim; valószín leg csak azért maradtam talpon, mert Lola vezetett. Lola is zsidó volt, de a n vére kereszténynek számított; annak a lakásán bujkáltam vele és sógorával, Josef Buschsal, amíg fel nem fedeztek. Akkor hoztak vissza a janowskai táborba, ahonnan 1943-ban elmenekültem. Most ott botorkáltunk, sorban egymás után, a sötétben, és Lola fogta a kezem, nehogy lemaradjak. Végtelennek tetszett az id , amíg elértünk a szögesdrót kerítéshez. Addigra már a csoport létszáma szépecskén megn tt, de senki nem vett észre, mert a lövegek moraja minden más hangot elnyomott, az SS-ek pedig fedezékbe húzódtak, még azok is, akik a toronyban maradtak. Akik itt, az arcvonal mögött teljesítettek szolgálatot, nem feltétlenül tartoztak a legh siesebbek közé. Egyikünk, azt hiszem, Moldauer, harapófogóval lyukat vágott a kerítésen, akkorát, hogy egy ember épp átférjen rajta. Bölcsebb lett volna, ha a vágás hosszabb, és a nyílás nagyobbra sikerül, de hát erre már nem futotta a lelkier nkb l. Így aztán csak fáradságosan nyomakodhattunk át egymás után a sz k résen. Lolára tizenegyediknek került sor, utána én következtem volna, és Lolának kellett volna átsegítenie. Ám erre már nem jutott id . Az rség felfedezett, és tüzet nyitott. „Fussatok, fussatok” – kiálthattam még oda Lolának és a többieknek, akik már átbújtak a sövényen, aztán összeszedtem minden er met, hogy a lehet leggyorsabban visszaérjek a barakkomba. Amikor a légitámadásnak vége lett, kirángattak bennünket a barakkokból. Fel kellett sorakoznunk az Appellplatzon, ahol megszámláltak bennünket; az SS-ek pedig odadobták közénk menekülés közben lel tt két bajtársunk testét. Velük együtt huszonheten voltunk. Szilárdan hittük, hogy néhány óra múlva mind a huszonheten halottak leszünk. A tábort éppen fel akarták oszlatni; mi voltunk az utolsó foglyok. Már az rség létszáma is megfogyatkozott, de az SS-ek még így is kétszer annyian voltak, mint mi. Lövésre kész fegyverrel tereltek végig a „lefolyón”; így nevezték azt a kétfel l szögesdróttal kerített folyosót, amelynek végén a „gödrök” tátongtak – vagyis a tömegsírok, melyeket a foglyoknak maguknak kellett kiásniok, miel tt a peremükr l háttal beléjük zuhantak volna. Talán az volt a szerencsém, hogy ezt a helyzetet immár másodszor éltem át. Egyszer, több mint egy évvel ezel tt, már sort álltam egy ilyen gödörnél, amikor egyszer csak valaki a nevemet kiáltotta, és kihozott a sorból: Kohlrautz f felügyel a keleti vasúti javítóm helyb l felszólított, hogy folytassam mázolói tevékenységem, és ezzel visszaadta az életemet. (Az esetr l beszámoltam A gyilkosok közöttünk járnak cím könyvemben.) Most megint belekerültem egy ilyen sorba. Néhányan közülünk összetörtén kuporogtak a gödör szélén, részint gyengeségb l, részint félelemb l. Egyesek sírtak. Évekkel a háború után Isak Lehmann, aki velem együtt állt ott a sorban, azt mesélte, hogy én vigasztaltam a sírókat. Állítólag azt mondtam, hogy ne búsuljanak, mert mi ugyan már nem sokáig élünk, de a háborút megnyertük. Mi nyertük meg. Meglehet, még egyéb fellengz s

kifejezéseket is használtam. Magam egyáltalán nem emlékszem az egész szónoklatra, és nagyon csodálkoztam, amikor Lehmann a háború után beszámolt róla. Talán beszéd közben egészen máshol jártak a gondolataim – a feleségemnél, akir l azt sem tudtam, hol van, él-e még egyáltalán. Az is lehet, hogy nem is én beszéltem, csak egy hang szólt bel lem gépiesen, mint ahogy az ember a templomban is csak darálja az imát, és furcsamód mégis védelmet talál benne. Az SS-ek ott álltak lövésre kész fegyverrel, és nemsokára megérkezik majd valamilyen tiszt, és kiadja a t zparancsot. Az, hogy órákon át várakozunk, egy cseppet sem hökkentett meg bennünket. A lágerekben szakadatlanul csak várni kellett. A szervezés valahol mindig cs döt mondott. A Harmadik Birodalom táboraiban a zsidó csak egyvalamiben lehetett biztos: a várakozás végén eljön a halál. Már délel tt tíz óra körül járt. Állni már nem bírtunk; ott hevertünk a földön. Az SS nem bánta; az akasztófa alatt a halálraítéltnek is engedélyeznek még egy utolsó cigarettát. k is kényelembe helyezkedtek, lekuporodtak a gödör mellé, ahol már holtak százai hevertek, s a rájuk hányt vékony réteg föld alól emitt egy láb, amott egy kar türemlett el . Nem tudom felidézni, milyen érzés tölthetett el bennünket, amikor felbukkant Warzog Hauptsturmführer. Az is lehet, hogy szinte örültünk: most majd kiadja a t zparancsot, és véget ér ez a se nem élet, se nem halál állapot. Az is lehet, hogy a félelem vérömlenyként tódult az agyunkba, és megfosztott minden érzékelést l. Már nem tudom. A sors általában irgalmas a halálraítélthez és valamiképpen eltávolítja, elidegeníti önmagától, csaknem kioltja öntudatát. Ámbár meglehet, ez sem igaz; talán ezekben a pillanatokban olyan er s a rettegés, hogy kés bb igyekszünk az emlékét is elfojtani, és mai gondolataink, érzéseink görcsösen kerülik a találkozást akkori gondolatainkkal, érzéseinkkel. – T z! – mondja mindjárt Warzog, mi pedig szinte ugyanabban a pillanatban fellobbanunk és kihunyunk félelmünk tüzében. És Warzog valóban megszólalt. – Katzmann, a galíciai SS- és rend ri er k parancsnoka úgy határozott, hogy megajándékoz benneteket az élettel. Most visszamentek a táborba, és aztán a legénységgel együtt elvonultok. Miel tt a raktárakat felrobbantanánk, nehogy a készletek az oroszok kezére jussanak, mindegyiktek vételezhet, amit csak akar. Hosszú út áll el ttünk, szükségetek lesz élelemre. Azt hittük, megbolondultunk. Attól féltünk (vagy azt reméltük), valóban elment az eszünk. Talán csak álmodtuk ezt az egészet: az utat a „lefolyón” át, a várakozást a sír peremén; talán az egész láger, ez az egész id szak csak tévképzet volt. Vagy talán már meg is haltunk, de kiderült, hogy a halál után is van élet, és mi immár a síron túl fantáziálunk megmenekülésünkr l. Nem is a barakkok közötti f úton indultam el visszafelé; öntudatlanul támolyogtam egy körülöttem forgó, hol szétfolyó, hol ismét összerakódó, hol közeled , hol a távolba enyész képtelen világban, mintha berúgtam volna. Néha úgy éreztem, mintha kívülr l látnám magam, és ez már nem is én vagyok. Valamikor aztán sikerült felkapaszkodnunk a dombra, amelyen a tábor állt, bebotorkáltunk a nyitott élelmiszerraktárba, és mintegy hipnotizálva engedelmeskedtünk a parancsnak, hogy szedjünk össze ezt-azt. Én egy polcról levettem valami nagy, kerek bádogdobozt, és azzal botorkáltam tovább a barakkunk felé. A mellettem haladó egy cipóra tett szert, egy másik egy fej káposztát szorított magához. k ketten szemlátomást nálam gyorsabban tértek vissza a valóságba. Egyszer csak egy SS-legény jött szembe velünk. Karcsú volt, fiatal, sapkáját csibészesen félrecsapta. – Lássuk csak, mi finomat tartogatsz itt? – szólított meg, és rámutatott a dobozomra. Kinyitom – nagy halom színes cukorka tárul elém. Az SS rám parancsolt, hogy tegyem a dobozt a földre. Nála is volt valami: egy benzines tartály. Lassan, nagy élvezettel kinyitotta, majd egy félliternyit a dobozomba öntött. – Így biztosan még jobban ízlik majd. – Ekkor már én is tudtam: visszatértem a valóságba.

Ezt az SS-t már többször is láttam a lágerben. Ritscheknek hívták, úgy mondták, szudétanémet. Felt n jelenség volt; szinte soha nem vált meg juhászkutyájától, amelyet s r n uszított rá a csont és b r foglyokra. Az ilyen embert hallatlanul bosszanthatta, hogy mi ezen a délel ttön kegyelmet kaptunk. ezt a gyengeség jelének vélte – mint ahogyan az is volt –, és nem tudott belenyugodni, hogy egyszer csak embernek számítsunk, ne pedig zsidónak, akit éppoly gondtalanul lehet lepuffantani, akár a fára kapaszkodó mókust. Ha nem ölhetett, Ritscheknek menten hiányérzete támadt. Néhány óra múlva barakkom el tt állva viszontláttam t, amint egy kis csoportot terel. A csoport – férfi, n és egy gyermek – felénk közeledett. Azt hittük, Ritschek odahozza ket a barakkunkba, de nem: továbbmentek, és elt ntek a konyha mögött. Aztán néhány lövés dördült, majd Ritschek visszajött – egyedül. Járása a régi – sikerült lepuffantania három mókust. Az áldozatok – egy zsidó házaspár a gyermekével – egy lengyel családnál bujkáltak. Valaki feljelentette ket, és mialatt az oroszok már vonultak be Lembergbe, a családot a biztonsági rend rség behozta a lágerbe. A többir l Ritschek gondoskodott. Majd húsz évvel kés bb Rolf Sichting stuttgarti államügyésszel együtt böngésztük a lembergi gettóban és táborban szolgálatot teljesített SS-ek névsorát. Egyszer csak, az egyik oldalon szemembe ötlik egy név: „Viktor Ritschek, szudétanémet”. Sokat adtam volna érte, hogy rátaláljak. Azonnal kapcsolatba léptünk a karlsbadi és Karlsbad környéki szudétanémetek baráti szövetségeivel – hiába. Egy év múlva Rolf Sichting azt hallotta, hogy Ritschek anyja Németországban él, maga pedig állítólag valamelyik skandináv országba települt át. Az id s hölgyet valóban megtalálták és kikérdezték, de amint várható is volt, nem derült ki semmi. A végén aztán, Ritschek fényképével felszerelve, még el is repültem Svédországba, és barátaimmal együtt átfésültük a nagyobb városok telefonkönyveit – ez a kísérlet sem járt eredménnyel. Svéd újságok cikkeket közöltek Ritschekr l, és utaltak rá, hogy kutyabolond lévén bizonyára ismét szerzett magának egy juhászkutyát. Kaptunk is adatokat több ártatlan juhászkutya-tulajdonosról – Ritschek nem volt közöttük. Ennek ellenére, magam sem tudom, miért, meggy z désem, hogy Ritschek nem halt meg, s álnéven él valahol Svédországban. Úgy érzem, akarom is, hogy még életben legyen, mert meg akarom találni t. Meg akarom találni, és látni akarom annak az embernek az arcát, akin semmi nyomot nem hagyott egy háromtagú család kivégzése: azé a családé, amely el tt néhány nap múlva feltárult volna a szabadság kapuja. 3 / Szabadon és elhivatva Az utcán soha rá nem ismertem volna. De hát nem is csoda: negyven év telt el azóta, hogy Mauthausenban futólag találkoztunk. Ha id nként meg nem látja a fényképem valamelyik újságban, is elmegy mellettem anélkül, hogy csak egy pillantást is vetne rám. – A gyerekeimnek sokat meséltem magáról – szólalt meg, csaknem oly félénken, mint én, amikor annak idején el ször fordultam hozzá. – Elmeséltem, hogyan hozták elém, akkor, Mauthausenban. Még most is látom magam el tt: két ember támogat egy csontvázat, elölhátul lötyög rajta a csíkos rabruha. Csak a szeme beszélt. Hirtelen nekem is eszembe jut, milyen volt akkoriban a szemem. Magam is elámultam, amikor véletlenül kezembe akadt egy tükörcserép: az egész arcom szinte csupa szem volt; alatta nyitott seb a száj, körülötte b rrel bevont csont háromszög. Hallottam, amint a tolmács azt mondja az amerikai tiszteknek. – Na, ez se marad életben. – Csakhogy én élni akartam, s t beszélni is. Különben ugyan miért botorkáltam volna egészen idáig a barakkból, miért estem volna be teljesen kimerülve az amerikai táborparancsnok irodájába, ahol még néhány nappal korábban Ziereis, a német táborparancsnok uralkodott?

Két fogoly támogatott, és egyikük, egy orvos, szorosan fogott, nehogy el rebukjam. Széket toltak alám, óvatosan leültettek – nem volt nehéz dolguk, hiszen ötven kiló sem voltam –, és karomat az el ttem álló asztalnak támasztották. Néhány pillanatig leveg után kapkodtam, hogy meg bírjak szólalni. – Megütöttek. – Ki ütötte meg? – Az egyik Blockschreiber. – Kicsoda, egy SS? – Nem, egy fogoly. A szemközt ül amerikai tiszt értetlenül nézett rám. Itt egy ember, aki megjárta a poklokat, aki alig áll a lábán a legyengültségt l, és akkor képes felbotorkálni ide, a dombra, hogy egy kis verés miatt panaszkodjék. Ráadásul nem is egy náci ütötte meg. A tiszt nem tudta megérteni: ezek az ütések épp azért fájtak annyira, mert a Harmadik Birodalom három nappal azel tt összeomlott. Mert szilárdan eltökéltem: soha többé nem hagyom, hogy egy másik ember megüssön. És most, negyven év múltán, ismét ott álltam ez el tt a férfi el tt. Los Angelesben vacsorát rendeztek az 1945-ös felszabadítók tiszteletére. Richard Seibel ezredest mint egykori amerikai táborparancsnokot hívták meg, én pedig a mauthauseni foglyokat képviseltem. Akkor, 1945-ben meg se mertem volna fogni a kezét – legföljebb csókkal illettem volna. Most megöleltük egymást. Richard Seibel ezredes felel sségre vonta a lengyel írnokot, aki megütött, és ezzel visszaadta a hitem, hogy a földön ismét jog és igazság uralkodik. Tudtán kívül nagy része volt benne, hogy ismét megtaláljam életem értelmét. Megértettem, mi a dolgom: felel sségre kell vonnom azokat, akik a gettókban és a koncentrációs táborokban sorstársaimat, fogolytársaimat megalázták, kínozták, legyilkolták, mert csak így érvényesülhet ismét az igazság. Nem hirtelen elhatározás volt ez, inkább valamiféle lassú folyamat. reink ugyan elmenekültek vagy fogságba estek, de mi még mindig ott éltünk a táborban, és körülöttünk tovább haltak az emberek. Meghaltak azok, akiken már nem lehetett segíteni; és a számukat gyarapították azok, akik a segítségbe haltak bele. Az amerikaiak szalonna- és marhahúskonzerveket osztogattak, és négyszáz kalóriára beállított anyagcserénk ezzel nem tudott megbirkózni. A kiéhezett emberek rárontottak az ételre, végre egyszer jól akartak lakni, és azután, hogy a poklot túlélték, meghaltak a paradicsom küszöbén. Új sírokat kellett ásni. Priccsemen fekve néztem az ablakon át, amint az amerikai katonák egy csapat civil ruhás náci foglyot terelnek a táborba, és megparancsolják, hogy temessék el a halottakat. És ezek az emberek most egyszer csak vonakodtak szembenézni az iszonyattal, keszty t húztak, nehogy puszta kézzel kelljen a meztelen tetemekhez érniök, utálkoztak a hullab zt l, amely az egész táborra rátelepedett. Évekig éltek e tábor szomszédságában, szagolták a krematóriumok édeskés füstjét, látták a munkahelyük felé vonszolódó aszott emberek menetét, végighallgatták, hogyan kérkednek gyilkosságaikkal az SS-legények a környékbeli vendégl kben. Most azonban az ebédszünetben megpróbáltak beszédbe elegyedni velünk, és esküdöztek, hogy k minderr l mit sem tudtak, csak kényszer ségb l léptek be a pártba, és szívük mélyén mindig megtagadták Hitlert. Egyikük büszkén adta el : hónapok óta tudta, hogy a helybéli lelkész az angol rádiót hallgatja, és mégsem jelentette fel. Még egy év, és az illet b l bizonyára harcos ellenálló lett. El ször tapasztaltam, milyen kimondhatatlanul gyávák ezek az emberek. Ahelyett, hogy szembenéztek volna a maguk felel sségével, eltagadták, kiszorították tudatukból; a végén már teljes meggy z déssel hittek a saját ártatlanságukban. Egyikünknek sem volt sok kedve szóba állni velük, de így is rájöttünk: a németek és az osztrákok, ahelyett hogy döbbenten tudomásul vennék, min mentünk keresztül – kétségbe vonják majd az egészet. Mi, akik életben maradtunk, mind tanúk vagyunk, és kötelességünk is, hogy tanúskodjunk; az életben maradt zsidók számára pedig nincs is ennél szentebb kötelesség. Voltak pillanatok, amikor úgy

éreztem: igazságtalanság, hogy éppen én maradtam életben, amikor annyian – nálam tehetségesebbek, okosabbak, tisztességesebbek – meghaltak. És meggy z désemmé vált, hogy az egyensúlyt csak akkor állíthatom helyre, ha igazságot szolgáltatok a halottaknak. Így hát megkértem Seibel ezredest, hadd üldögélhessek vendégként abban az irodában, ahol az amerikaiak a „war crimes”* jószerével megoldhatatlan problémájával viaskodnak. A legtöbb ott dolgozó tiszt nagyon fiatal volt; valósággal letaglózta ket, ami a szemük elé tárult, és tehetetlenül iparkodtak eligazodni a felel sség és a b nösség kérdéseiben. Egyesek alig tudták megkülönböztetni az SS-legényt a katonától, de becsülettel igyekeztek, hogy megértsék a különbséget. A jogállam módszereivel akarták elemezni a jogtalanság államát; nyomoztak, mérlegeltek, latolgatták a kifogásokat, jegyz könyveket szerkesztettek. Hosszadalmas és vesz dséges munka volt, és valószín , hogy a legnagyobb, a legagyafúrtabb b nösök közül sokan megmentették a b rüket – de az egész procedúra mégis visszaadta a jogrendbe vetett bizalmunkat. Magam hálát éreztem e fiatal tisztek mindegyike iránt. Hosszú órákon át csak ültem ott és figyeltem, míg végül az egyik tiszt megszólított, megkérdezte, mi a foglalkozásom, honnan jövök, mi történt a családommal, és utána valami kedveset akart mondani: „Most el ször is szépen elküldjük egy szanatóriumba, ott majd rendbe jön, és utána hazamegy Lengyelországba és megint házakat épít.” – Haza? – kérdeztem, de inkább önmagamtól. Hol ez a haza? Mi rejlik ebben a fogalomban? Család, barátok, otthon, rokonság? Mindez számomra már nem létezik. Senki nincs már életben; még temet sincs, ahol kisírhatnám magam. Családom, barátaim végs nyughelye a szívemben van, és ott is marad, ameddig csak élek. Számomra Lengyelország egyetlen hatalmas romhalmaz. Lehet élni ilyen romok között? Lehet együtt élni velük? Az általam épített házak a többivel együtt összeomlottak; s a magamfajta gyökértelen, minden kapcsolatuktól megfosztott embereknek amúgy sincs szükségük házakra. – Nem hiszem, hogy én valaha még házakat építenék – mondtam lassan, és abban a másodpercben megvilágosodott el ttem, hogy soha többé nem folytatom már a mesterségemet. Egészen más elhivatottság ébredt bennem: ezentúl a szívemben él halottakért kell élnem. És eltökéltem: megteszek minden t lem telhet t, hogy a War Crimes Unitnál dolgozhassam. * Linzb l egy teherautóra való ruhanem érkezett. A ruhákat lerakták az egyik barakkban. A nemzetiszocialista jóléti hivatalból származtak, és eredetileg hulladékként akarták ket újra feldolgozni, de most bel lük került ki els polgári öltözékünk. A holmi, amit kiválogattam, hosszában még csak megtette, de székében annál kevésbé. A nadrágba még egy ember belefért volna; szerencsére találtam egy eldobott szíjat, és azzal rögzítettem a derekam köré, s r red kben. A ruhás barakkhoz közeledve valami csillogót láttam a f ben. Lehajoltam. Egy tükörcserép volt; éppen hogy a szememet és az orrom egy részét láthattam benne. Ez volt az a szempár, amely megmaradt Seibel ezredes emlékezetében. A megel z hónapokban néhányszor megkíséreltem, hogy egy ceruzacsonkkal valamilyen papírcafaton megörökítsem, mivé lett az arcom: egy háromszög alapja volt a két szemem vonala, a háromszög csúcsa az állam. Pedig hát, tükrünk nem lévén, nem is láthattam magam, csak megtapogattam a fejem, és belenéztem fogolytársaim arcába. Mindnek ilyen volt a szeme. Most els ízben szemlélhettem magam, ameddig csak akartam, és ritkán döbbentett meg ennyire emberi ábrázat. Senki, aki ezt az arcot látja, meg nem t rne az irodájában, gondoltam; egészen biztos, hogy kidobnak a War Crimes Unittól. Nem szabad, hogy a b röm ilyen * Háborús b nök.

beteges szín legyen, nem szabad, hogy azt higgyék: a halálomon vagyok. Meg kell mutatnom nekik, hogy élek. Másnap elmentem ebédért, aztán a barakk el tt épp hozzá akartam látni az evéshez. Ekkor észrevettem, hogy valaki elhajít egy piros csomagolópapírt. Szélcsend volt, minden er feszítés nélkül megkaparinthattam. Másnap reggel a tükörcserépbe nézve bedörzsöltem vele az arcom. Ágyszomszédom csak bámult. Belga volt, és arra várt, hogy egy betegszállítmánnyal hazatérhessen; csak azt nem tudta, életben marad-e addig. – Úgy látom, leánykér be mégy – mondta. – Csak nem tudom, mit szólsz a menyasszonyhoz – feleltem; boldog voltam, hogy valakinek mesélhetek a terveimr l. – Be akarok állni a War Crimes Unithoz. A belga azt sem tudta, hogy létezik ilyen szerv, de miután részletesen beavattam az ottani munkába, ugyanúgy elfogta az elégtétel érzése, mint engem. – Igen, oda kell menned, valamennyiünk, az él k és a holtak nevében – mondta, és arckifejezésén látszott, hogy nem tudja, meddig számít még az él k közé, mikor lép át a holtak táborába. – Meg fogsz gyógyulni, Albert – mondtam. – Neked családod van, k majd ápolnak. Miel tt hazaindulsz, okvetlen add meg a címedet, ígérem, hogy majd meglátogatlak. Albert egy szavamat se hitte, de mosolyogni próbált. – Rendben van. De most már ne csinálj magadból maskarát, így nem mehetsz emberek közé. Mosd le az arcod. Igaza volt. A vödörhöz mentem, és dörgölni kezdtem a piros foltokat. De nem jött le mind; a nyomuk megmaradt. – De Wiesenthal, hát magával mi történt, megverte valaki? Hisz csupa piros az arca meg a nyaka! Zavartan álldogáltam Mann hadnagy irodájában, ahol ismét jelen akartam lenni a volt SSlegények kihallgatásán. – Nem, senki nem vert meg, ezek csak foltok, holnapra elt nnek. Volna néhány perce? Szeretnék beszélni önnel. – Rendben van. Fél óra múlva. Tíz nap óta már zsebkend m is volt. Most benedvesítettem, és tovább dörgöltem az arcom és nyakam. Azután figyelni kezdtem egy SS-t, akit akkor vezetett be két tábori csend r. Hiába tiltakozott, nem akarták levenni róla a bilincset. Ekkor szólt ki a hadnagy. – Jöjjön be hozzám, Wiesenthal úr. Mit akart mondani? – Hadnagy úr, önök felszabadítottak, visszaadták nekem az életet. Csak azt nem tudom, mit kezdjek vele. Nincs senkim, akivel és akiért élhetnék. Az elmúlt hetekben láttam, mit csinálnak itt ebben az irodában, és szeretnék bekapcsolódni a munkájukba. Ez olyan feladat lenne, amit l az életem értelmet kapna. Négy évig voltam különböz koncentrációs táborokban, gettókban, Gestapo-börtönökben, sokat láttam, és jó a memóriám. Segíthetnék a b nösök megtalálásában, a kihallgatásokban, abban, hogy azt kérdezzék t lük, amit kell. Fizetést nem fogadok el érte – egyszer en így akarom igazolni, hogy nemhiába maradtam életben. Minden er m összeszedtem, hogy meggy zzem a hadnagyot. azonban csak egyvalamit kérdezett. – Hány kiló maga? – Hatvan – hazudtam. – Nem látszik magán. Nem akarom megbántani, de el ször er re kell kapnia. – És rám mosolygott, hogy megédesítse a visszautasítást. – Ezután is eljárhatok ide? – Hát persze. – Attól, amit itt látok, hamarabb meggyógyulok, mint bármilyen gyógyszert l; be sem tudok telni vele. Elhiszi? – El, s t nagyon is megértem. De tudja, mit? Mi lenne, ha leírná, amit tud? Még jót is tenne magának.

– Levelet írjak? – Azt se bánom. – És kinek címezzem? – A parancsnokunknak, Seibel ezredesnek. Így hát végre feladatot kaptam. Úgy fogtam hozzá a levélhez, mint valaha egy épület megtervezéséhez. El ször is gondolatban vázlatot készítettem, hogy szándékomat magam el tt is tisztázzam. Azt akartam, hogy a levél minden személyr l annyi információval szolgáljon, amennyire csak emlékszem. Tudtam, hogy azok esetében, akiket jellemezni kívántam, minden adat fontos lehet. Így például megjegyeztem a pontos lakcímét annak a vasutasnak, aki szemem láttára l tt agyon egy öregasszonyt; megfigyeltem, amikor a m helyben, ahol dolgoztam, megcímezte a családjának szánt csomagot. De tudtam egyet-mást a többi b nöz sz kebb hazájáról is. A láger egyes tisztségvisel inek vagy foglyainak volt bizonyos kapcsolatuk néhány SS-hez, és így tudtak róluk néhány adatot – én pedig mindezt elraktároztam a fejemben. A gettóban is sokan tudták, hová valósiak az reik. Négy évig éltem a halál árnyékában, és ezalatt nagyon sok minden rögz dött belém – most eljött az id , hogy mindezt el hívjam és papírra vessem. Így hát ültem a napon a barakk el tt, és jegyeztem az emlékezetembe vésett neveket és tényeket. Minden tábornak külön oldalakat nyitottam, hogy együvé gy jtsem, ami azonos tárgykörhöz tartozik. E papírköteg alapján láttam aztán hozzá a tulajdonképpeni levélhez. A levél kilencvenegy nevet tartalmazott; igazságszomjam csak akkor elégülhet ki, ha ezek tulajdonosait mind felel sségre vonják. Három nap múlva elkészültem a levéllel. Lengyelül írtam, és persze csak egy példányban, hiszen karbonpapírom nem volt, s t azt se tudom, eszembe jutott-e egyáltalán, hogy a magam számára is kellene egy másolatot készítenem. Évekkel kés bb a washingtoni Nemzeti Levéltárban megtalálták levelem angol nyelv változatát; ekkor állapíthattam meg, hogy annak idején pontosan fordították le. Amikor néhány nap múlva ismét fölkerestem Mann hadnagyot, kiderült, hogy már ismeri a névsoromat. – Most már beléphetek önökhöz? – kérdeztem. – Hát persze – felelte. – Hiszen már régóta nálunk dolgozik. 4/ A találkozás 1947 elején a fels -ausztriai tartományi kormány kiutalt részemre egy irodát, a linzi Goethe utca 63.-ban, egy barakképületben. Szomszédom, bizonyos dr. Wasyl Stroncickij, a maga két szobájában ukrán menekültszervezetet létesített. Mindjárt a kezdet kezdetén átjött hozzám, bemutatkozott, és elmesélte: mint orvos dolgozott Mosty Wielkie városkában, ahol konfliktusba keveredett a németekkel. Így került el ször Lembergbe, onnan Auschwitzba s végül Mauthausenba, illetve Ebenseebe. Összesen több mint három és fél évet töltött a koncentrációs táborokban. A beszélgetés azért maradt számomra emlékezetes, mert addig még soha nem találkoztam ukrán politikai fogollyal. Általánosságban ugyanis az ukránok bámulatos iramban pártoltak át a németekhez, és buzgón együttm ködtek velük. Kivált az ukrán rend rség játszott gyászos szerepet, azután, hogy 1941-ben, június végén és július elején, a német csapatok bevonultak Galíciába. A rend rök többsége már a szovjet milíciában is szolgált; amikor ugyanis 1939ben a szovjetek megszállták a vidéket, els sorban az ukrán lakosságra támaszkodtak, mivel ez parasztokból és mez gazdasági, illetve ipari munkásokból állt, és így, úgy látszik, ideológiailag megbízhatónak ígérkezett. Ám amikor a szovjeteknek ismét ki kellett üríteniük a területet, még huszonnégy órába sem tellett, és ugyanazok a milicisták már fel is esküdtek az új nemzetiszocialista gazdákra, akik aztán h séges segít társakra leltek bennük.

Való igaz, voltak ukrán nacionalisták is, akik szembeszegültek a szovjetekkel. Azonban épp ez a magatartásuk most ket is a németek karjába lökte, mert t lük remélték önálló államuk megteremtését. Nyilvánvaló, hogy már korábban is bizalmas összeköttetésben álltak velük; k ugyanis már jóval a Szovjetunió elleni német támadás el tt tudták, hogy valami készül, s így a legtöbbjük idejében átszökött a németek megszállta lengyel területekre. Kés bb aztán a németekkel együtt tértek vissza, és bosszút álltak a kommunistákon. A zsidókat, akik ezen a vidéken a társadalom fels rétegét képviselték, amúgy is gy lölték. Már néhány nappal az 1941. június 22-i német bevonulás el tt olyan ukrán nyelv rádióadásokat lehetett fogni, melyek Galícia közelg felszabadulásának bejelentését a következ felhívással kapcsolták össze: „Ne virágokkal fogadjatok bennünket, hanem levágott zsidófejekkel!” A német csapatok és az SS el rse Galícia-szerte az az ukrán kisegít rend rség volt, melynek tagjait gyakran csak sárga-kék karszalagjukról lehetett felismerni; s ami fegyverzetüket illeti, a németek e téren sem voltak sokkal b kez bbek. k azonban így is nagy lelkesedéssel végezték feladatukat, vagyis összeszedték a zsidókat és a lengyel értelmiség képvisel it, hogy aztán úgyszólván becsomagolva adják át ket megsemmisítés céljából a náciknak. Az ukránok és a németek e szoros és bizalmas kapcsolata miatt aztán a koncentrációs táborokban valóban ritkán bukkant fel egy-egy ukrán fogoly. Ukránok általában csak akkor kerültek a táborba, ha vétettek valamilyen, a német megszállás után életbe léptetett gazdasági rendszabály ellen – például tiltott sertésvágáson vagy pálinkaf zésen érték ket. Az ukrán politikai fogoly tehát különlegességszámba ment, és el is határoztam, hogy egyszer majd még elbeszélgetek Stroncickij doktorral a sorsáról. A beszélgetésre aztán sor is került, habár sajátos kitér után. A következ történt: egy napon felkeresett egy házaspár – Adolf és Antonie Weiler. Életben maradt családtagok után kutattak, és irodánkban át akarták nézni a felszabadult Európa minden részéb l hozzánk érkez menekültlistákat. Ebb l az alkalomból rutinszer en kikérdeztük ket, miképpen élték át és túl a náci korszakot, és nem emlékeznek-e név szerint is valamelyik üldöz jükre. Ennek során kiderült, hogy a házaspár is, akárcsak Stroncickij, Mosty Wielkiébe való. Ebben a lengyel városkában összesen ezerötszáz zsidó élt. 1939-ben a bevonuló oroszok egy ukránt tettek meg polgármesternek, s az irányítása alá rendelték a helyi ukrán milíciát, amely különösen kit nt zsidógy löletével. A milicisták úgyszólván megel legezték a majdani német politikát: már a szovjetek megbízásából is széles kör letartóztatásokat foganatosítottak, mégpedig az ukrán nacionalisták, a lengyelek és a zsidók soraiból egyaránt. Amikor aztán június 22-én bekövetkezett a német támadás, a szovjeteknek már nem maradt idejük foglyaik elszállítására, így hát rövid úton végeztek velük; kivonulásuk el tt foglyok ezreit l tték agyon a celláikban. Innen eredt az egész korszak egyik legtébolyultabb vádaskodása: az ukrán nacionalisták azt a hírt terjesztették az er sen antiszemita beállítottságú lakosság körében, hogy minden zsidó bolsevista és minden bolsevista zsidó, és így a szovjetek által elkövetett rémtettek valójában a zsidók számlájára írandók. A németeknek már nem is volt más dolguk, mint hogy kihasználják ezt a hangulatot. Úgy mondják, bevonulásuk után három napra szabad kezet adtak az ukránoknak a zsidók „eltakarítására”. Ennek során furcsa módon ismét felbukkant a szovjetek által kinevezett, majd rövid id re elt nt polgármester is, hogy birtokba vegye posztját, ezúttal a németek bizalmából. Ez volt – vendégeim szerint – dr. Stroncickij, „egyike a legádázabb zsidófalóknak”. Elképzelhet , hogyan kaptam fel a fejem e név hallatán. Megkértem Weileréket, mondjanak el mindent, amit err l az emberr l tudnak. A beszámoló legsötétebb gyanúimat is túlszárnyalta. Stroncickij, mesélte Adolf Weiler, nemcsak t rte az ukrán rend rség tombolását, hanem maga is részt vett rémtetteikben. – Hallottuk, hogy meg a rend rei

többtucatnyi zsidót kergettek ki a lakásukból, és aztán elvitték ket a Babka nev kis erd be. Ott megásatták velük a sírjukat, a gödrök el tt felsorakoztatták ket, az ukránok pedig valamennyit belel tték a sírokba. Amikor Stroncickij visszajött az erd b l, állítólag tele volt fröcskölve vérrel. Tegyük fel, hogy ez a vért l csöpög Stroncickij valóban azonos az én szomszédommal – ezt súgta ösztönöm, de a név ritkasága is erre utalt. No de akkor hogyan került német koncentrációs táborba? A házaspár ezt a rejtélyt is meg tudta oldani. A németek Mosty Wielkiében nagy raktárt létesítettek a zsákmányolt holmi számára; az egész környékr l ide hordták azokat a fegyvereket, melyeket a szovjetek gyors visszavonulásuk során szertehagytak. Mosty Wielkie városparancsnoka, akinek fennhatósága alá ez a raktár is tartozott, egy Johann Kroupa nev , osztrák származású f hadnagy volt – egyike azon keveseknek, akik bebizonyították, hogy német katona is viselkedhet tisztességesen. Kroupa nem követett el holmi önpusztító h stettet, de megfontolt volt, és a dönt pillanatokban hidegvérr l és éles észr l tett bizonyságot. Nem t rte, hogy rosszul bánjanak a zsákmányraktárban dolgozó zsidó kényszermunkásokkal, akiket egy német rendelkezés vezényelt oda, s ragaszkodott hozzá, hogy munkájuk fejében kielégít élelmezést és orvosi ellátást kapjanak. A f hadnagy ennél még többet is tett. Amikor meghallotta, hogy a raktári kényszermunkásokat oda- és visszaútjukban zaklatja és ütlegeli az SS- vagy az ukrán kísér legénység, mint városparancsnok azonnal közbelépett, arra a törvényre hivatkozva, mely szerint – elméletileg – a kényszermunkásokat is megilleti a tisztességes bánásmód. Stroncickij gy lölte Kroupát ezért a magatartásáért, és rjöngve üldözte a zsidó lakosságot, ahol csak hatásköre – legalábbis az értelmezésében – erre feljogosította. Parancsára a szétrajzó ukrán milicisták elfogták mindazokat az id sebb és nem dolgozó zsidókat, akiket csak fel tudtak kutatni, és bezárták ket egy faházba, amelyhez egy ugyancsak fából épült zsinagóga is tartozott. Aztán a zsinagógát a faházzal együtt felgyújtották. 1944-ben a visszatér oroszok a romok között megtalálták az elszenesedett csontvázakat. Azok a zsidók, akik egyel re haladékot kaptak a haláltól, jól tudták, hogy életüket csak a szökés mentheti meg; mégis csak kevesen vállalkoztak rá. E kevesek közé tartozott a Weiler házaspár is: sikerült valahogy elverg dniök Lembergig, ahol aztán elrejt ztek. Ott tudták meg kés bb, más, Mosty Wielkiébe való menekültekt l, miképpen folytatódott Stroncickij és Kroupa viszálya. Stroncickijt annyira felb szítette a városparancsnok zsidóbarát viselkedése, hogy feljelentette fels bb hatóságainál „zsidópártolásért”. Állítólag dr. Laschnak, az új galíciai kormányzónak is írt, és felkérte, teremtsen végre rendet, hogy Mosty Wielkie is „zsidómentes” legyen. Kroupa ellen valóban vizsgálat indult, ám a f hadnagy egy percre sem veszítette el lélekjelenlétét. Arra hivatkozott, hogy neki kötelessége gondoskodni a raktár minél hatékonyabb m ködésér l, arról, hogy a zsákmányolt holmit, kivált a fegyvereket, minél gyorsabban szétválogassák s a használható darabokat m köd képessé tegyék. Ehhez pedig szüksége van a zsidó munkásokra, s t igenis fontos, hogy azok jó egészségi állapotban és minél tovább dolgozzanak, hiszen az új munkaer t el ször még be kell tanítani. A munkavégzés háborús érdekeket szolgál, és neki éppen ezért kell ügyelnie rá, hogy a zsidókkal tisztességesen bánjanak. A Wehrmacht vizsgálóbizottságát kielégítette a válasz, ami mellesleg ismét csak azt igazolja, hogy a Wehrmachton belül is lehetett többféleképpen viselkedni – elvégre a bizottság éppúgy megtehette volna, hogy Stroncickijnek ad igazat, és Kroupát marasztalja el. Véleményem szerint nagyon is lehetséges, hogy a bizottság tagjai tudták (hiszen az ilyesminek a Wehrmachton belül többnyire híre ment), hogy Kroupa valóban kímélni akarta a rábízott zsidókat – de végs soron jóváhagyták magatartását.

Akárhogy volt is, Kroupát felmentették, pedig elhatározta, hogy megszabadul Stroncickijt l. Három nappal azután, hogy ismét birtokba vette irodáját, meghívta Stroncickijt: simítsák el nézeteltéréseiket. Stroncickij el is fogadta a meghívást. Némiképp elfogódva lépett a szobába, és várta, hogy hellyel kínálják. Kettejükön kívül más nem volt jelen, ámde Kroupa többször is ragyogó szemmel mesélte el kés bb a történetet a jelek szerint szépszámú baráti körének. Két csattanós pofont kent le Stroncickijnek, majd letépett saját egyenruhájáról két gombot, leszaggatta a váll-lapokat, aztán becsengette a segédtisztjét, és így kiáltott: – Ez az ember tettleg bántalmazott, összetépte az egyenruhámat, és ráadásul szidalmazta Németországot és a Führert! – A segédtisztek azon nyomban letartóztatták Stroncickijt, és átadták a lembergi Gestapónak; minden bizonnyal onnan került aztán a lembergi koncentrációs táborba. – Az egész história futót zként terjedt a lakosság körében. Ismerte mindenki, aki gy lölte a németeket; valóságos legenda lett bel le, és menet közben bizonyára rá is ragadt néhány ékítmény, de a magva egész biztosan igaz – fejezte be elbeszélését Adolf Weiler. – Felismernék ma is Stroncickijt? – kérdeztem. – Hát persze, sajnos elég gyakran láttuk. Meg nem is volt olyan régen az egész… Titkárom, Weissmann, aki jelen volt a beszélgetésnél, végig jegyzetelt, és most legépelte a házaspár vallomását. Aztán felolvasta nekik a jegyz könyvet, k pedig aláírták. Délel tt tizenegyre járt; megérkezésük óta mintegy másfél óra telt el. Íróasztalomon ott hevert a fontosabb telefonszámok listája, köztük a különféle menekültszervezeteké is. Megkerestem az ukránok számát, és nyugodt hangon megkértem dr. Stroncickijt, jöjjön át hozzám néhány percre, valamit meg szeretnék mutatni neki. Stroncickij megígérte, hogy öt percen belül ott lesz. Megkértem Weileréket, menjenek át a szomszédos helyiségbe, és ott csendben várakozzanak; ha eljön az ideje, majd behívom ket. Így lépett be Stroncickij, életében immár másodszor, teljesen gyanútlanul egy olyan szobába, ahol nem várt rá semmi jó. – Ugye jól emlékszem, ön Mosty Wielkiébe való? – kérdeztem. – Érdekelne, mi történt az ottani zsidókkal. Nem tudna véletlenül segíteni? – Sajnos én err l semmit sem tudok – felelte Stroncickij. – Hiszen engem a nácik már negyvenkett márciusában elhurcoltak a lembergi koncentrációs táborba, onnan pedig tovább, Auschwitzba és Mauthausenba. Összesen majdnem négy évet töltöttem a lágereikben. – És a háború után miért nem ment haza? – érdekl dtem. Stroncickijnek erre is készen volt a válasza. – Vissza Galíciába? Hiszen az most a bolsevikoké, és azok szemernyivel se jobbak a náciknál. Ekkor jelt adtam Weissmann-nak, kinyitotta a szomszédos szoba ajtaját, és a Weiler házaspár belépett. – Bennünket nem tudott elcsípni, doktor úr – szólalt meg Adolf Weiler. Stroncickij csak bámult rá megdöbbenve, és hallgatott. – Sikerült elmenekülnünk maga el l – folytatta Weiler –, és nemcsak nekünk, hanem a Gleicher fiúnak is. mesélte el, mi történt kés bb Mosty Wielkiében. Tudniillik hogy hogyan is került a doktor úr valójában lágerbe. Ismerjük az egész Kroupa-féle történetet. Stroncickij ekkor elvesztette önuralmát. – Ilyesmiket mesél az a Gleicher, akit én magam engedtem szabadon? Ez a hála? Már rég nem élne, ha én akkor nem… Ezzel Stroncickij maga játszotta el a lehet séget, hogy terhel tanúit hazug rágalmazóknak bélyegezze. Felhívtam a linzi rend rséget, beszámoltam a tisztvisel knek a szembesítésr l, és átadtam nekik az aláírt tanúvallomásokat. Egy óra múlva dr. Stroncickijt letartóztatták. És a Linzer Tagblatt már másnap részletes cikket közölt a „szenzációs fogás”-ról. Különösen örültem annak, hogy a beszámoló kiemelte Kroupa f hadnagy bátor és emberséges viselkedését is. Elhatároztam, hogy megkeresem t, megköszönöm mindazt, amit tett, és ha szüksége van rá, felajánlom segítségemet. Az ilyen emberek teszik lehet vé, hogy a

történtek után még Ausztriában éljek. Valahányszor Waldheim f hadnagyról esik szó, beszélni kell err l a másik f hadnagyról is. Ugyanakkor a Stroncickij-ügy, több más hasonlóval együtt, arra vall, hogy az amerikaiak jobban tennék, ha nem kérkednének vele, milyen sikeresen számoltak le a múlttal. Három nappal azután, hogy letartóztatták, Stroncickij már ismét szabad volt, s t ott ült az irodámban: nem tudott lemondani az örömr l, hogy a jó hírt ne személyesen közölje velem. Gunyorosan tudatta, hogy a Weiler házaspár tanúvallomása mit sem ér – az amerikaiak nem hittek nekik. A dolog egyszer en érthetetlen volt számomra. A tanúvallomások pontosságához és hitelességéhez nem fért kétség – lehetetlenség csak úgy félretolni ket. Ezért hát felkerestem a linzi CIC (az amerikai Counter Intelligence Corps) f nökét, akivel jó viszonyban voltam, hiszen közvetlenül a háború után e szervezet keretében dolgoztam. – Hogyan engedhették el Stroncickijt? – kérdeztem. Ám beszélget társamnak láthatóan nem f lt a foga a vitához. A Stroncickij-ügy, közölte, nem tartozik a CIC-re; az illet ugyanis egy másik amerikai szervnek dolgozik, informátori min ségben. A szóban forgó szerv a Harrach utca 16.-ban székel, és az ügyben bizonyos Bromberg rnagy illetékes; csak t le kérhetek felvilágosítást. Így hát mentem tovább, Bromberghez, aki már számított látogatásomra – a CIC nyilvánvalóan figyelmeztette. Azonnal megértettem, hogy Bromberg valamilyen hírszerz csoportot vezet, és Stroncickij az informátorai közé tartozik. Az id tájt a menekülttáborokban fel-felbukkantak polgári ruhás amerikaiak, hogy a keleti területeken uralkodó viszonyokról és egyes meghatározott helységekr l érdekl djenek. Kezdetben egyikünk se értette, mire valók ezek a kérdések, ám Stroncickijnek, úgy látszik, sokkal gyorsabb volt a felfogóképessége… – Maga lecsukatta Stroncickijt, én meg szabadlábra helyeztem – fogadott mosolyogva Bromberg, úgy, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. – rnagy úr, tanúvallomások állnak rendelkezésünkre, melyek szerint ez az ember meghatározatlan számú gyilkosságot követett el, mégpedig saját kez leg… – Az bizony meglehet – válaszolta Bromberg –, csakhogy az én feladatom az, hogy információkat gy jtsék; hogy ki az, akit l kapom, ahhoz semmi közöm. Bromberg mindezt hallatlanul fölényesen adta el ; modorát ma „cool”-nak* mondanánk. Úgy viselkedett, mint aki a magasabb államrezón jegyében száll szembe holmi naiv és gyermeteg igazságképzetekkel, elvégre olyan bölcsesség és tájékozottság letéteményese, amilyenhez ez az el tte álldogáló sovány és értetlen zsidó soha nem férhet hozzá. Kés bb gyakran elt n dtem rajta, ugyan mi hasznát vehették Stroncickijnek az amerikaiak. A háborút jórészt valóban lágerekben töltötte, a keleti fronton nem járt, a táborlakók között pedig, Isten a tudója, b ven akadtak megbízhatóbb hírforrások. Alighanem mindössze annyi történt, hogy Stroncickij ez esetben is, mint korábban az oroszoknál, majd a németeknél, ügyesen alakította az olyan embert, aki megbízóinak minden utasítását készségesen és rátermetten teljesíti. Adott esetben például átmeneti gy jt táborokat szervezett az ukránok számára, és ott információkat szerzett olyan honfitársaitól, akik valóban tudtak valamit; ámbár nézetem szerint még ezt a feladatot is éppily jól ellátta volna akármilyen tisztességes ember, akit netán kommunistaellenes meggy z dés is hevít. Úgy látszik azonban, a Cég embereit szerte a világon valami rejtélyes rokonszenv f zi egymáshoz, s Bromberg azonnal megérezte Stroncickijben, milyen engedelmes és ügybuzgó munkatárs lehet. Mit számított a gyilkolási hajlama, ehhez az els rend szervez i tehetségéhez képest! Sokat már nem tehettem, legföljebb elpanaszoltam egy CIC-beli barátomnak, hogyan rázott le Bromberg. – Tudom én, mekkora szerepetek volt a háború megnyerésében – mondtam neki –, tudom, hogy ha fel nem szabadíttok, egyikünk sem marad életben. Amíg csak élek, örökké * H vös.

hálás is leszek érte. És mégis, egyszer en nem tudom megérteni, hogy már ilyen rövid id múltán a védelmetekbe vesztek egy sokszoros gyilkost, csak mert így vagy amúgy a hasznotokra van. Higgyétek el, nem szolgáltathat annyi adatot, amennyi kárt okoz. Ha megráztok egy véres kezet, a ti kezetek is véres lesz. Barátom nem tudott és nem is akart vitába szállni velem. – Hiába, a tegnapi szövetség mára felbomlott. Majd meglátod, milyen gyorsan megváltoznak az id k. A németekre szükség van az oroszok ellen, és jó németb l sajnos kevés van. – Aztán, mintha csak meg akarná cáfolni saját nézetét, mégiscsak adott egy címet, ahová fordulhatok. Gmundenben, egy kastélyban m ködik egy bizonyos szerv, amely fölötte áll Brombergnek; adjam el ott is a mondókámat, k talán megért ek lesznek. Való igaz: a gmundeni vendéglátás igen udvarias és szívélyes volt. Miután átjutottam az rláncon – amerikaiakon és osztrák rend rökön –, rokonszenves fiatalember fogadott. Nyilvánvalóan úgy érezte, nagyon kedvesnek kell lennie hozzám, és ezért meghívott ebédre. – Köszönöm – mondtam –, de én nem enni jöttem. A segítségére van szükségem, hogy érvényesülhessen az igazság. A fiatalembert ez sem hozta ki a sodrából. Készségesen végighallgatta az egész Stroncickijügyet, a Bromberggel folytatott beszélgetést is beleértve. A történet végére érve vártam a választ. A válasz ugyancsak barátságos, s t reménykelt volt: majd k foglalkoznak Stroncickijjel. És ez volt az utolsó megnyilatkozás, melyet ez ügyben amerikai részr l tapasztaltam. Gmundenb l visszatérve legalább attól reméltem vigaszt, hogy sikerül megtalálnom Kroupa f hadnagyot Beszereztem minden hozzáférhet telefonkönyvet, munkatársaim pedig kikeresték az összes Kroupát, és sorra felhívták ket. Az alsó-ausztriai Korneuburg egyik számán n i hang szólt bele a telefonba: – Sajnos nem adhatom a férjemet; még szovjet hadifogságban van. Ekkor levelet írtam Szviridov tábornoknak, a szovjet f biztosnak, aki az ausztriai Szövetséges Ellen rz Bizottságban a szovjeteket képviselte. Ismertettem Kroupa érdemeit, és végezetül azt kértem, engedjék haza a hadifogságból, amilyen hamar csak lehet. Válasz soha nem érkezett. Stroncickij alighanem az USA-ban vagy Kanadában él, az amerikaiaktól kapott új iratokkal. A hidegháború küszöbén álltunk, és a szövetségesek prioritásai megváltoztak. 5/ A Sacher-hadm velet 1947 vége felé felhívott telefonon Ruppertsberger miniszteri tanácsos, a fels -ausztriai biztonsági hivatal vezet je. Közölte, hogy nemsokára felkeres egy tisztvisel egy bizonyos Viktor Nageler nev SS-Sturmbannführer ügyében, és kért, hogy adjak az illet nek felvilágosítást. Másnap újabb telefonhívást kaptam: ezúttal Mr. Ettinger jelentkezett a CICt l. is Viktor Nageler fel l érdekl dött. Ez már nem az els ilyen eset volt. Egy ízben a biztonsági hivatal bizonyos Josef Urbanról faggatózott nálam, és nem sokkal azután a CIC is tájékozódni kívánt az illet r l. Felismertem, hogy itt valamilyen nagyobb tétre megy a játék az osztrákok és az amerikai megszálló hatalom között. Nyilvánvaló, hogy mindketten egykori nácik iránt érdekl dnek, mégpedig nem annyira háborús b neik, mint inkább itt és most játszott szerepük miatt – különben nem volna mindkét fél ennyire izgatott. Ruppertsberger miniszteri tanácsosnak már egész sor kisebb mozaikkocka állt rendelkezésére. Így például tudomása volt róla, hogy dr. Siegfried Uiberreither, Stájerország Gauleitere hamis papírokkal szökött Olaszországon át Dél-Amerikába vagy a Közel-Keletre. Tudott arról is, hogy 1947 közepén egy bécsi állami nyomdából titokzatos körülmények

között elt nt egy halom személyazonossági igazolvány. Az igazolványok sorszámait ismerték, és felmerült a gyanú, hogy szerepet játszhattak Uiberreither szökésében; ezt a feltételezést azonban egyel re semmiféle bizonyíték nem támasztotta alá. Ám egy szép napon letartóztatnak egy régóta keresett, b nös múlttal terhelt körzetvezet t, s az illet olyan okmánnyal igazolja magát, amelynek sorszáma megegyezik az egyik eltulajdonított igazolványéval. Erre a rend rség szigorú kihallgatásnak veti alá, azt állítva, hogy már más, hamis személyazonossági igazolvánnyal ellátott személyeket is elfogtak, és azok már tettek vallomást. A hatás nem marad el: letartóztatása után a harmadik napon az illet „köpni” kezd. A vallomás során hangzik el els ízben Theodor Soucek grazi nagyiparos neve, bár még jó id be telik, amíg az államrend rség rájön, hogy személyében egy szerteágazó náci földalatti szervezet fejével van dolga. Ez a szervezet a PFSZ-hez hasonlóan különböz formákban lép fel, s van egy „katonai”, valamint egy politikai ágazata. A politikai ágazat „SORBE”-nak (Soziale Ordnungsbewegung Europas – Európai Társadalmi Rendmozgalom) nevezi magát, és az a célja, hogy a nemzetiszocializmus ismét politikai befolyáshoz jusson. 1947-re ugyanis a nácikban már ismét feltámadt a remény: érzékelték a szövetségesek közötti feszültséget, és – nem egészen alaptalanul – úgy vélték, k majd még nagyobb éket verhetnek közéjük. Mindenekel tt azonban – ismét csak nem egészen alaptalanul – abból indultak ki, hogy a megszálló hatalmak távozása után újfent politikai tényez vé válhatnak az országban. Elvégre Ausztriában hatszázezer embert tartottak nyilván, mint az NSDAP – a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt –, az SS vagy az SA egykori tagjait. Ha ehhez hozzávesszük a családtagok létszámát, bizony elég takaros potenciális választói réteg kerekedik ki. Igaz, a nácikat a törvény egyel re természetesen még kizárta a választójogból, és úgyszólván politikai illegalitásban voltak; ezt az id t azonban a jövend káderek kinevelésére akarták fordítani, hogy aztán, a helyzet megváltoztával, ez az elit alapítsa meg és vezesse az új náci pártot. Soucek szervezetének „katonai” ágazata ugyanakkor a nácizmus régi nagyságait segíti, hogy megszökjenek a szövetséges internálótáborokból, els sorban a wolfsbergi brit és a glasenbachi amerikai táborból. Soucek összeköt i nemcsak személyazonossági igazolványokhoz tudnak hozzájutni, hanem útlevelekhez is. Ruppertsberger gyanúja helytállónak bizonyult: Uiberreither, a körözött Gauleiter is ily módon kapott hamis iratokat. Akkoriban meglehet sen sokan tartottak igényt ilyen jelleg segítségre, hiszen közvetlenül a háború után számos törvényt hoztak a nemzetiszocialisták ellen, és még az osztrák igazságszolgáltatás is viszonylag komolyan vette a feladatot. Lényegében két csoport ellen bocsátottak ki körözési listákat. Az egyikbe azok tartoztak, akik korábban a Gestapónál, a gettókban vagy a koncentrációs táborokban teljesítettek szolgálatot, és ezért többnyire gyilkosság miatti vádemelés várt rájuk; a másik csoport tagjai az NSDAP-ban vagy valamilyen más nemzetiszocialista szervezetben viselt funkciójuknál fogva részt vettek az úgynevezett „Anschluss” el készítésében, és ezért hazaárulási pernek néztek elébe. E második csoportba tartoztak az úgynevezett „illegálisok” is, vagyis azok, akik már az Anschluss el tt beléptek a náci pártba. E státus legf bb ismérve a 660 ezernél alacsonyabb sorszámú párttagsági könyv volt; ezt a sorszámot 1938. március 13-án bocsátották ki, tehát az ennél kisebb számok az illegális múlt s következésképp a hazaárulás bizonyítékának min sültek, egyébként nem mindig teljes joggal, ugyanis, ahogy gyökeres átalakulások idején s r n megesik, akkoriban is akadtak opportunisták, akiknek utólag sikerült alacsonyabb sorszámú tagkönyvet szerezniök. Ehhez általában elegend volt, ha két tanúval bizonyították: illegális ténykedésük oly jelentékeny volt, hogy még az illegális mozgalomhoz való csatlakozást sem akarták megkockáztatni, noha szívük minden hevével oda húztak. Ausztriában, ahol még alacsony autórendszámokat is lehet vásárolni, ezt az eljárást csaknem minden esetben siker koronázta, és az ekképp szerzett alacsony sorszámú tagkönyv nemcsak a személyes presztízst növelte: tulajdonosa a zsidóvagyon szétosztásánál, valamint a

zsidóingatlanok, -lakások vagy -üzletek árjásításánál is el nyt élvezett a magasabb sorszámú párttársakhoz képest. 1945 után következett a hideg zuhany: az illet knek most teljes er bedobással az ellenkez jér l kellett meggy zniök a hatóságokat, tudniillik arról, hogy a valóságban korántsem voltak illegális párttagok, csak utólag, csalással szereztek alacsony sorszámú tagsági könyvet. Ehhez általában újabb két tanút kellett felmutatniok – nácitlanítási tanúknak nevezték ket, és hébe-hóba megesett, hogy azonosak voltak a jól bevált korábbiakkal. Mindezekben a bonyolult és néha igencsak súlyos következményekkel járó ügyekben – a hazaárulási perek elítéltjeinek a vagyonát is elkobozták – igen sokan szorultak rá szakavatott jogi és pénzügyi segítségre; és persze még inkább igényelték ezt azok, akiket sokszoros tömeggyilkosságért köröztek. Soucek földalatti náci szervezetének ezért kett s hivatása volt: nemcsak a holnap pártja számára edzette a kádereket, hanem a tegnapi párt legfontosabb szolgáltató szerveként is ténykedett. Mindeme teend khöz pénzre volt szükség. Ruppertsberger miniszteri tanácsos beosztottai akkoriban még csak annyit tudtak, hogy a náciknak megvan a pénzük; a forrás kezdetben éppoly tisztázatlan volt, akárcsak Theodor Soucek szerepe. Ekkor azonban az államrend rség bizalmas értesüléshez jutott, mégpedig egy francia tiszt barátn jére, a hangzatos névre hallgató Marion de Costára vonatkozóan. A hölgyet a valóságban Maria Apfalternek hívták, és Solbad Hallban született. A náci id kben áttekinthetetlen szerepet játszott a német, illetve a francia elhárítás szolgálatában, hogy aztán a háború végén egyértelm en a franciákhoz pártoljon. Ennek következtében Maria Apfalter hétr l hétre a Mozart expressz franciáknak fenntartott szakaszában ingázhat Svájc és Ausztria között, és az osztrák b nügyi rend rség nem teheti rá a kezét. Mégis, amikor egy szép napon Bécsben kiszáll a vonatból, még a pályaudvaron letartóztatják. Poggyászában tekintélyes pénzösszeget és hatalmas csomag szaharint találnak. A szaharinról keresztelték el aztán az államrend rség további akcióit „Sacher-hadm velet”-nek. Kihallgatásakor Maria Apfalter azt vallja, hogy fivére, egy volt magas rangú SS-tiszt utasítására cselekedett, és hogy a kelend édesít szert Bécs központjában, a Ressel-parkbeli feketepiacon kellett volna eladnia. Kiderül, hogy az „egykoriak” szervezete egész sor hasonló tiltott üzletágat ellen riz. Így például Jugoszláviába varrót ket adnak el feketén, Salzburgban pedig a rend rségnek sikerül elcsípnie egy embert, aki Németországból csempészett golyóscsapágyakkal látja el az oroszokat. Valamennyi ilyen üzlet bevétele egy közös kasszát gazdagít, azt pedig, Marion de Costa vallomása szerint, bizonyos Amon Göth kezeli Grazban. Amon Göth bizalmas barátja Theodor Souceknek. Göthöt letartóztatják, és alaposan kifaggatják. El ször sikerül világosabb képet alkotni a menekül ket segít szervezetr l. Ha az ember berajzolja Ausztria térképére a körözött náci b nöz k menekülési útvonalait, pókhálószer ábrát kap. Maga a pók Grazban ült, és a fonalak ebb l a városból haladtak Linzbe, Salzburgba, Innsbruckba és Bécsbe, hogy onnan Vorarlberg, Olaszország és Németország felé ágazzanak szét. Az útvonalak mentén található csatlakozási pontokon a „bajbajutottak” a megfelel jelszó bemondása után új iratokat s egyúttal új személyazonosságot kapnak; e pontokról aztán csoportosan indulnak a határ menti területekre, ahonnan a helyi viszonyokat jól ismer csempészek a körözötteket Olaszországba vagy Svájcba juttatják. Fels -Ausztria városaiból szétrajzanak a rend rtisztvisel k, és figyelni kezdik a szóban forgó találkozási pontokat. A legnagyobb fogással a linzi b nügyi rend rség dicsekedhet; itt néhány különlegesen jó képesség , antifasiszta meggy z dés fiatal tisztvisel dolgozik, éppoly lelkesen, mint amilyen találékonyan. Egyikük, Leo Maier, kés bb hivatalos osztrák megfigyel ként vett részt az Eichmann-per tárgyalásán, és néhány évvel ezel tt rend r ezredesként ment nyugdíjba. Izgalmas b nügyi és kémregényeket is írt, felhasználva e korai linzi évek tapasztalatait. Mert valóban: akkoriban ilyen regényesen mentek a dolgok. A linzi

rend rtisztvisel k állandó megfigyelés alatt tartottak egy kávéházat, ahová szüntelenül érkeztek a meglehet sen kétes küllem látogatók, hogy aztán se a vendégek között ne bukkanjanak fel, se a házat el ne hagyják többé. Maier (akivel id közben meleg, baráti viszonyba kerültem) felhívta figyelmem a különös kávéházra. Többször is órákig elüldögéltem ott, de semmi rendkívülit nem fedeztem fel. A linzi rend rség azonban eredményesebb volt. Egy este a rend rök röviddel záróra el tt megrohanják a helyiséget, leözönlenek egy lépcs n, feltörnek egy zárt ajtót, és a pincében tökéletesen felszerelt nyomdára bukkannak. Frissen gyártott személyi okmányokon kívül megtalálják a korábban Bécsb l ellopott személyazonossági igazolványok egy részét, valamint különféle rend rhatóságok és körzeti elöljáróságok szolgálati bélyegz it. Rend rkézre kerül a nyomda vezet je: bizonyos dr. Hugo Rössner, majd rövidesen letartóztatják Theodor Souceket is. További letartóztatások sorozata következik; lakat alá kerül két „ismer söm”, Viktor Nageler és Josef Urban is. Nageler a csoport „ideológusai” közé tartozott, és fed névként a fellengz s „Trenck pandúr”-t használta. Elítélik, ám nemsokára sikerül NyugatNémetországba szöknie, ahol minden bizonnyal hív barátokra lel. Kényesebb volt Urban esete. Kiderítettem, hogy Budapesten az SS hírszerz szolgálat VI. ügyosztályán tevékenykedett, amin különösebben még nem csodálkoztam volna. Ám annál inkább meghökkentett, hogy a jelek szerint újabban éppilyen jó kapcsolatok f zték az amerikai titkosszolgálathoz. Ámbár, szerintem, igazából mindvégig csak régi bajtársait szolgálta. Ruppertsberger miniszteri tanácsos meghívott, legyek jelen Urban kihallgatásán. Ez láthatóan arra sarkallta Urbant, hogy megkísérelje értékesíteni ismereteit. – Én mindig rendes voltam a zsidókkal – közölte. – Megkérdezheti Kastner Rezs t is – volt az összeköt m. Kastner akkoriban magas állású kormánytisztvisel volt Izraelben, és Urban nyilvánvalóan úgy gondolta, közlései kínosak lennének számomra. Valóban kénytelen voltam levelet írni Kastnernek, hogy megtudakoljam, ismeri-e egyáltalán Urbant. (A biztonság kedvéért mellékeltem a fényképét is.) Kastner nem válaszolt… Két évvel kés bb zajlott le Izraelben a „Kastner-per”. Egy Grünwald nev ember azt állította, hogy a háború alatt Kastner együttm ködött a nácikkal, mire Kastner beperelte, és a bíróságra várt az igazság felderítése. Elmondtam a bírónak, amit Urban mesélt, a bíróság pedig megkérdezte Kastnert l, miért nem válaszolt a levelemre. azt állította, nem jutott rá ideje. Grünwald elvesztette a pert, de sokatmondó tény: mindössze egy izraeli font összeg , jelképes pénzbírságra ítélték. Néhány évvel kés bb Kastner ellen sikeres merényletet követett el egy izraeli földalatti csoport egyik tagja. Mindamellett ez volt az Urban-ügy legegyértelm bb folyománya; hogy igazából milyen szerepet játszott az egykori és újabb osztrák nácik színpadán, azt nem sikerült felderíteni. Úgy tetszik, az amerikaiak mindvégig nem vették le róla oltalmazó kezüket. A jelek szerint különös el szeretettel viseltettek az egykori VI. ügyosztály alkalmazottai iránt; így tettek szert például Wilhelm Höttl SS-Obersturmführerre is, aki mindmáig Bad Ausseeben élvezi iskolaigazgatói nyugdíját. is, Urban is elhitették az amerikaiakkal, hogy most is megvannak még régi balkáni ügynökeik, akikkel még az SS hírszerz szolgálatánál dolgoztak – ami aztán kés bb óriási blöffnek bizonyult, de a negyvenes évek végén az állítás roppant haszonnal kecsegtetett; mint ahogy valóban hasznos is volt – Urban és Höttl számára. Theodor Soucek környezetéb l akkoriban nem kevesebb, mint kétszáz személyt tartóztattak le, köztük olyan, egymástól jócskán különböz embereket, mint Eduard Roschmannt, a rigai gettó második parancsnokát, aki kereken 35 ezer zsidó haláláért volt felel s (külön fejezet foglalkozik vele ebben a könyvben), vagy Otto Röscht, az Osztrák Szocialista Párt kés bbi

belügyminiszterét. Rösch, a náci párt tagja s a traiskircheni Napola* egykori oktatója, Grazban, a hazatér k segélyszolgálatánál dolgozott. Letartóztatásakor lezárt b röndöt találtak lakásán. Amikor kinyitották, személyazonossági igazolványok és különféle listák kerültek el . Rösch tagadta, hogy a b rönd tartalmáról tudomása lett volna – egy ismeretlent l kapta, meg rzésre. Nyolchavi vizsgálati fogság után bizonyítékok hiányában felmentik. Rosa Jochmann osztrák antifasiszta, a ravensbrücki koncentrációs tábor egykori lakója határozottan síkraszállt érte. Mint mondotta, a szociáldemokrata családból származó Rösch Helmernek, az akkori belügyminiszternek az utasítására kapcsolódott be az új náci mozgalomba, hogy ott egy kés bb alapítandó negyedik párt számára toborozzon tagokat. Ilyen kísérletre valóban sor került. Okai a háború utáni korszak politikai helyzetében keresend k; az egykori nácik szavazataiért vívott versenyben ugyanis a szociáldemokraták érzékelhet en lemaradtak a konzervatívok mögött. A szociáldemokratákban még frissen élt a háború és a koncentrációs táborok emléke, és ezért kiadták a jelszót: „Szibériába a nácikkal!” Igaz, a nyilvántartott náciknak akkoriban még nem volt választójoguk, voltak viszont családtagjaik – testvérek, szül k, feleségek –, azok pedig a szociáldemokraták ellen, vagyis a konzervatívokra voksoltak. A szocialista párt kés bb jóvátette ezt a taktikai hibát: különös energiával szállt síkra azért, hogy a hajdani párttársak visszakapják választójogukat, ugyanakkor pedig az államosított iparban jól fizetett menedzseri állásokat kínált nekik, mivel e területen kevés volt a megfelel en képzett saját embere. Ám az Osztrák Néppártban gyülekez konzervatívok még mindig meg riztek valamelyes szavazati el nyt. Ekkor támadt Oskar Helmer akkori szocialista belügyminiszternek az az ötlete, hogy a szocialista párt számára közvetlenül meg nem nyerhet régi nácikat saját párt megalapítására ösztönözze; ily módon a néppárt elveszítené a maga nácijait, és az új párt esetleg az egész polgári tábort is megosztaná, miáltal az Osztrák Szocialista Párt egyértelm en az ország leger sebb pártjává válnék. E stratégiának természetesen csak akkor lett volna értelme, ha a kibontakozó negyedik er jó viszonyban áll a szocialista párttal, és koalíciós partnerként is számításba jöhet. E koncepció megvalósításának el mozdítására szemelték ki Otto Röscht. Kés bb többször is beszélgettem vele az akkori eseményekr l és elképzelésekr l, és hajlok rá, hogy elhiggyem neki: valóban csak e cél érdekében csempészték be Soucek szervezetébe, amely igazából semmi hasznát nem vette. Ám minisztersége idején mégis némiképp kényes helyzet állt el : belügyminiszterként fölöttese lett azoknak a rend röknek is, akik 1948-ban letartóztatták. Egyebekben azonban illend hangsúlyozni, hogy Rösch kiemelked szakminiszter volt, hozzáértés és energia dolgában jócskán túlszárnyalta el deit, és az újnáci irányzatok ellen különös szigorral járt el. Amikor 1947-ben felléptünk Soucek és társai ellen, gyakran felmerült bennünk a kérdés: tudják-e ezek az emberek egyáltalán, micsoda veszélyes játékba bocsátkoztak? Soucek szervezete ugyanis nemcsak bajba jutott SS-ek számára gyártott papírokat, hanem arra is vállalkozott, hogy az egykori Vlaszov-hadsereg tagjait is ellássa hamis személyi okmányokkal. Mint ismeretes, a Vlaszov-hadsereg olyan oroszokból állt, akik a németekben eredetileg a kommunizmus igája alóli felszabadítóikat látták, és ezért csatlakoztak a német hadsereghez. Egy részük a családját is magával vitte, majd sokan a szövetségesek fogságába estek, és most egy brit-szovjet megegyezés alapján kiadták ket a Szovjetuniónak, ahol mindenfajta per, tárgyalás nélkül azonnali kivégzés várt rájuk. A karintiai brit hadifogolytáborokban jó néhány vlaszovista inkább a halált választotta, a Dráva jéghideg vizében. * Nationalpolitische Erziehungsanstalt: nemzetiszocialista elit középiskola, a majdani vezet k képzésére.

Amikor ez a helyzet ismertté vált, és szaporodtak a tiltakozások a brit eljárás ellen, a megmaradt vlaszovistákat számos nácival egyetemben a wolfsbergi internálótáborba gy jtötték. Soucek szervezetének sikerült kijuttatnia a táborból ezeket az oroszokat, aztán menekültnek nyilváníttatták és Németországba csempészték tovább ket. Mindez persze nem sokáig maradt rejtve a szovjetek badeni f hadiszállása el tt, hiszen a szovjet ügynökhálózat már régóta behatolt az angol, francia és amerikai zónába is. Tudomást szereztek arról is, hogy ott nagyszabású földalatti náci szervezet van szület ben, ám eszük ágában sem volt, hogy ismereteiket megosszák az osztrák hatóságokkal vagy a szövetségesekkel, hiszen el sem tudtak képzelni örvendetesebb fejleményt, mint a „revansista és újnáci sejtek” keletkezését. S t t lük telhet én még támogatták is ezeket a sejteket: a szovjet titkosszolgálatnak sikerült az orosz hadifogolytáborokban szervezett, úgynevezett „antifa-tanfolyamokon” átnevelni egész sor hajdani Wehrmacht-katonát, akik hív náciból egykett re hív kommunistává váltak. Ezek az emberek az egyik vallásból úgyszólván egy másikba léptek át, és most eszményi szovjet ügynökökként épültek be Theodor Soucek szervezetébe. Lelkesen segédkeztek a náci sejtek építésében, hogy ily módon segítsék végs gy zelemre a kommunizmust. Ismét üt képes náci szervezetet akartak, hogy aztán a demokratikus Ausztriát pellengérre állíthassák. Ezt a stratégiát hiúsította meg a Sacherhadm velet. Theodor Souceket, Amon Göthöt és Hugo Rössnert a nemzetiszocialista tevékenység felélesztését megtiltó törvény értelmében halálra ítélték. Kés bb a halálbüntetést életfogytiglani börtönre változtatták, amib l pontosan három év lett – utána mindhármuknak megkegyelmeztek. A szervezetet az államrend rség mindenest l szétverte. Ez volt az egyetlen és legsúlyosabb csapás a menekül k amaz els számú nemzetközi segít szervezetére, amelynek nevét csak kés bb tudtam meg. A név így hangzott: ODESSA. 6/ Az ODESSA Theodor Soucek és munkatársai kétségkívül fontos szerepet játszottak az egykori náci nagyságok elmenekítésében. Ha azonban meggondoljuk, hogy a háború után sok ezer embernek kellett tartózkodási helyet változtatnia, és igazi biztonság csak valamelyik arab vagy dél-amerikai országban várt rájuk, akkor menten világossá válik: Soucek szervezete csak része lehetett valamilyen sokkal nagyobb egésznek. Magam már 1947-ben hozzáláttam, hogy az el ttem ismeretessé vált menekülési útvonalak minden részletét átvezessem a térképekre, és ennek során kit nt, hogy a csatlakozási pontok hálózata nemcsak Ausztriában, hanem Németországban is létrejött. Az útvonalak mindig meghatározott német városokon – Brémán, Frankfurton, Augsburgon, Stuttgarton és Münchenen – át vezettek, majd a bajor Allgäu egy középkori városkájában. Memmingenben találkoztak, onnan pedig ismét szétágaztak. Az egyik útvonal a Bodeni-tó partján elterül Lindauba vezetett, s ott ismét kettévált, az ausztriai Bregenz, illetve Svájc irányába. A legf bb útvonal azonban Memmingenb l Innsbruckba, s onnan a Brenner-hágón át Olaszországba vezetett. Kés bb megtudtam, hogy ezt az észak-déli útvonalat a nácik „B–B” tengelynek nevezik, így jelölve az összeköttetést Bréma és Bari olasz kiköt város között. Bariból aztán továbbágaztak a menekülési útvonalak Spanyolországba, különböz arab országokba, de mindenekel tt Dél-Amerikába. Akármerre indultak a menekül k, iratokra volt szükségük, de több esetb l is lesz rhettük, hogy ezek beszerzése nyilvánvalóan nem okoz számukra gondot. Éppígy akadálytalanul alapíthattak új egzisztenciát is: akárhová érkeztek, legalábbis a magasabb rangúaknak tüstént nagyobb pénzösszeg állt rendelkezésükre, s így lehet vé vált, hogy üzletet nyissanak, betársuljanak nagyobb vállalkozásokba, vagy ha kell, megvesztegessék a hatóságokat.

Egyértelm volt, hogy itt valamilyen kiterjedt, üt képes és kivételes anyagi forrásokkal rendelkez titkos szervezet m ködik. Az sem lehetett vitás, hogy létrehozásához bizonyos el készületek már az utolsó háborús években megtörténtek, hiszen a háború utáni Németországból a nácik aligha bonyolíthattak volna le ilyen nagyszabású pénzügyi tranzakciókat. Valószín leg most is megismétl dött a történelem: amikor a felel s vezet k rájöttek, hogy országukra biztos vereség vár, mindenekel tt az összerabolt pénzt menekítették külföldre. Valamikor 1946 tavaszán egy amerikai tiszt jókora hátizsákot hozott irodánkba, vastag, sötétkék borítékot vett ki bel le, és elmesélte: a borítékot valami Keitel nev ezredest l kobozta el Ebenseeben, a nagy múltú osztrák üdül hely, Bad Ischl melletti SSinternálótáborban. Akárcsak az amerikaiak, sajnos én is csak felületesen néztem bele ezekbe az iratokba, minthogy nem náci gyilkosokról, hanem csak pénzr l volt szó bennük. Csak sokkal kés bb értettem meg, hogy a pénz nyomán a gyilkosokhoz is eljuthattunk volna; akkoriban a feljegyzésekben inkább csak afféle kuriózumot láttam. A legkülönösebb dokumentum egy titkos megbeszélés jegyz könyve volt. 1944 tavaszán, a strasbourg-i Maison Rouge szállodában német gazdasági vezet k gy ltek össze tanácskozásra. Himmler és Hitler tudtán kívül – k még mindig hittek a végs gy zelemben – seregnyi nagyiparos és pénzember jelent meg ott, akik tisztában voltak vele, hogy a számukra annyi hasznot hajtó háború elveszett. Ott volt Emil Kirdorf, a szénbáró, Fritz Thyssen, az acélmágnás, Georg von Schnitzler az IG-Farbentól, Gustav Krupp von Bohlen und Halbach, Kurt von Schroeder kölni bankár – 1933-ban mindannyian Hitler els támogatói, és most ugyancsak az els k, akik elfordultak t le. Az egybegy ltek természetesen szintén remélték, hogy a nemzetiszocializmus a jöv ben tovább él, de tudták, hogy ebben a jöv ben Hitler számára már nincs hely. Így hát a tanácskozás elnöke megállapította – noha hasonló megállapításért az utca emberére a harci szellem bomlasztása címén továbbra is halálos ítélet várt volna –: „A Franciaországért vívott csatát Németország elvesztette. Mostantól fogva a német iparnak abból kell kiindulnia, hogy ezt a háborút nem fogja megnyerni, és ezért el kell készítenie a háborút követ gazdasági hadjárat terveit. Ennek érdekében minden nagyiparosnak kapcsolatokat és összeköttetéseket kell keresnie és kiépítenie külföldi cégekkel, de kinek-kinek önállóan, anélkül hogy gyanút keltene. Emellett a pénzügyi politika síkján el kell készíteni a talajt egy nagyszabású, háború utáni hitelfelvételhez. És ez még nem minden. A nagyiparosoknak fel kell készülniök arra is, hogy a föld alá kényszerül pártot k finanszírozzák.” Való igaz: a német nagyiparosok már régóta azon voltak, hogy pénzüket apránként külföldön helyezzék el. F leg a svájci és spanyolországi folyószámlákat részesítették el nyben, de ezekr l már akkoriban is tekintélyes összegeket utaltak át Argentínába. Ezeket a pénzügyi m veleteket részben látszatcégek alapításával álcázták, részben pedig magánszemélyeket használtak strómannak. Magam például jóval kés bb véletlenül megismerkedtem egy hajdani SS-Obersturmbannführer özvegyével, akit l furcsa történetet hallottam. 1944 szén, fél évvel a háború befejezése el tt, férjét magas rangú SS-tisztek környékezték meg, és arra kérték, hogy árulja el a Dresdner Banknál lév számlája számát, valamint hogy adjon nekik két biankó aláírást. A háború után valamennyi bank a szövetségesek kezelésébe került, és a náci vagyonok kezelését gondnokokra bízták. Ekkor közölték az elképedt Sturmbannführerrel, hogy nevén két számla is van: az egyiken valamivel több, mint tizenkétezer márka, a másikon viszont kétmillió-hatszázezer márka található. Az el bbi a saját vagyonkája volt; a milliókat nyilván felettesei fizették be. Ebben a konkrét esetben tervük kudarcot vallott, hiszen a pénz mindenképpen náci vagyonnak számított. Feltételezhet azonban, hogy számtalan más esetben a náci fejeseknek valóban sikerült jelentékeny összegeket hasonló strómanok számlájára utaltatni. A strasbourgi tanácskozás résztvev i persze joggal aggódtak, hogy a strómanok, kivált ha külföldön

vannak, maguk zsebelik be a pénzt. Ezért az ilyen m veleteket általában írásba foglalták, majd a tanácskozáson úgy döntöttek, hogy az okmányokat „vízhatlan csomagolásban különböz hegyvidéki tavakba” süllyesztik. Ha annak idején nagyobb érdekl déssel tanulmányozom a szóban forgó iratokat, és átgondolom a bel lük logikusan adódó következtetéseket, a menekül ket segít szervezet létezése bizonyára sokkal korábban felötlik bennem. Hiszen a strasbourg-i megbeszélés jegyz könyvében többek között fehéren-feketén ott állt: „A pártvezetés tudatában van annak, hogy Németország veresége után az ország néhány legismertebb vezet jét háborús b nösként elítélhetik. Ezért intézkedések történtek, hogy a párt kevésbé prominens vezet i különböz német cégeknél »m szaki tanácsadóként« helyezkedjenek el. A párt hajlandó jelent s összegeket el legezni a nagyiparosoknak abból a célból, hogy ki-ki a háború utáni id kre titkos szervezetet hozhasson létre külföldön, ellenszolgáltatásként azonban azt kívánja, hogy az érintettek bocsássák rendelkezésére külföldön elhelyezett pénzügyi tartalékaikat, mert csakis így teremthet meg a vereség után egy újabb er s német birodalom.” Ez a dokumentum két szempontból is rendkívül érdekes. El ször is kit nik bel le, hogy a nemzetiszocialista párt a nagy iparvállalatokéival egyenérték , hatalmas pénzeszközökkel rendelkezett, másodszor viszont arra vall, hogy a nagyiparral ellentétben a párt még nem juttatta ki pénzét külföldre. No de honnan volt a pártnak ennyi pénze? A válasz egyszer : elvégre a nácik nem egyszer en gyilkosok, hanem rablógyilkosok voltak. Úgy érzem, ezt hangsúlyozni kell, mivel Ausztriában és Németországban sokan hajlamosak rá, hogy a tömeges gyilkolás indítékát a tébolyban keressék. Valójában soha nem pusztán arról volt szó, hogy az európai kontinensen az északi fajt juttassák uralomra; legalább ilyen fontos volt, hogy a szomszédos országokból minél több m kincset raboljanak össze. És éppígy a zsidóság esetében sem pusztán egy faj kiirtása volt a cél; legalább ennyit nyomott a latban a zsidó vagyon árjásítása, a zsidó lakások kifosztása, vagy az arany, amit elgázosítás után a zsidók fogából kitördeltek. A náci fejesek úgy lopkodtak, mint a szarkák. Némi képet alkothatunk az összegekr l, ha megtudjuk, hogy Salzburgban épp akkor csípték el Martin Bormann korábbi segédtisztjét, bizonyos dr. von Hummelt, amikor ötmillió dollár érték arannyal akart odébbállni. Néhány kilométerre] keletebbre, az egykor Ribbentrop birtokában lév (és ma elegáns szállodaként m köd ) fuschli kastély közelében egy paraszt több kiló aranyérmét talált egy ládában, amelyet tisztességgel beszolgáltatott a rend rségnek. És még vagy félszáz kilométerrel keletebbre, Aussee környékén a háború után mindenfelé a legbámulatosabb aranypénzek bukkantak fel – csak épp ezeket nem feltétlenül szolgáltatták be a hatóságoknak. Aussee környékét, Stájerországnak ezt az északnyugati csücskét Goebbels „alpesi er dnek” keresztelte el, és sok nemzetiszocialista nagyság a jelek szerint valóban mindvégig azt hitte, hogy ott átvészelheti a telet. Már 1944 karácsonyán ott szállásolták el családjukat, és ládaszám küldték utánuk az összerabolt javakat. 1944 elején a környéken kereken tizennyolcezer ember élt – a háború végére a létszám nyolcvanezerre duzzadt. Még a nácik romániai, magyarországi és szlovákiai cinkosai is itt, az Aussee-vidék gyönyör faházaiban kerestek menedéket, és roppant büszkék voltak rá, hogy f nökeik közvetlen közelében lakhatnak. Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági F hivatal vezet je például egy altausseei házban telepedett le, s megjött Adolf Eichmann is, IV. B4 számú ügyosztálya vezérkarának több tagjával; menten el is raktározott nem kevesebb, mint huszonkét vasveretes ládát, amelyekben minden bizonnyal iratokat és aranyat tárolt. A sok láda nagyobb felt nést keltett, mint Eichmann maga; kés bb ezek segítségével sikerült követni a nyomát. 1945 márciusa után az SS, szokott alaposságával, leltárba foglalta a környékre szállított javakat. Mindössze egyetlen ilyen kimutatás került az amerikaiak kezébe; ez azokat az értékeket tartalmazza, amelyeket, mint az RSHA, a Birodalmi Biztonsági F hivatal tulajdonát Ernst Kaltenbrunner szállíttatott Berlinb l Altausseebe. Íme a lajstrom: ötven kilogramm

rúdarany, ötven – egyenként száz kilogramm súlyú – láda aranyérmékkel és egyéb aranytárgyakkal, kétmillió amerikai dollár, kétmillió svájci frank, öt láda ékszer és drágak , valamint egy legalább ötmillió aranymárka érték bélyeggy jtemény. 1945 májusának els napjaiban a Birodalmi Bank ama különleges osztálya, amely a koncentrációs táborokból származó zsákmányt kezelte, néhány láda fogaranyat küldött Ausseebe. És az altausseei sóbányában helyezték el az egész Európából összeharácsolt m kincseket, melyek értéke több száz milliárdra rúgott. A nácik elhatározták, hogy miel tt még felfedeznék e felbecsülhetetlen érték kulturális kincseket – a leghíresebb fest knek a legnagyobb francia, olasz, belga és holland múzeumokból származó képeit –, a leveg be röpítik ket, majd a barbár tettet a szövetségesekre fogják. Ám az ellenállási mozgalom tagjai tudomást szereztek a tervr l, és sikerült még idejében meghiúsítaniok. Miután az „alpesi er d” 1945. május 9-én elesett – mindössze egy páncélos és egy dzsip kellett hozzá, melyben Ralph Pierson rnagy ült öt amerikai katonával –, a rejt zköd náci fejesek lázas tevékenységbe fogtak: új, biztonságos helyre kellett szállítaniuk a mindenfelé elásott vagy a hírek szerint a 280 méter mély Toplitzi-tóba süllyesztett kincseket. Egy id sebb bécsi hölgy, Christl Kerry asszony, akinek háza volt Altausseeben, elmesélte nekem: egy éjjel meghallotta, hogy a kertjében ásnak. Akkor nem mert mozdulni, de reggel, az ablakhoz lépve, látta, hogy a földben nagy négyszögletes lyukak tátonganak – nyilvánvalóan ládákat vagy b röndöket emeltek ki bel lük. Egy Josef Pucherl nev paraszt pedig egy szemétrakásban két vasládát talált, 10 167 aranyérmével. A Toplitzi-tóból mindmáig fognak ki ládákat, ámbár az SS legendás aranykincse soha nem került el . Ehelyett csupán hamis fontot találtak, azt viszont hatalmas mennyiségben. Ez nem jelenti azt, hogy a szóban forgó aranykincs nem létezett, csupán arra utal, hogy a rejtekhely ismer i még idejében kiemelték és elszállították. Így például már 1946-ban megjelent a Toplitzi-tó partjánál két ismeretlen férfi, és a vízb l egy faládát horgászott ki, benne a hamis dollárok nyomólemezeit, 1950 júniusában pedig egy francia búvárkülönítmény az Altausseeitóból emelt ki tizenkét vasládát. Az amerikaiak csak sokkal kés bb jöttek rá, hogy az állítólagos franciák (akik francia okmányokkal igazolták magukat) valójában németek voltak. Úgy tetszik, egynémely kincskeres az életével fizetett azért, amit tudott vagy sejtett. Így például a közeli Totes Gebirge egyik szakadékában rátaláltak a Toplitzi-tó melletti német haditengerészeti kutatóállomás két egykori munkatársának holttestére. 1955-ben egy szikla tövében holtan leltek egy másik németet, aki korábban ugyancsak ott dolgozott, 1963. október 5-én este pedig merülési kísérlete során vízbe fulladt egy Alfred Egner nev müncheni fiatalember, akit két honfitársa bízott meg a feladattal. A két megbízó egyike, egy Freiberger nev egykori SS-tiszt, a háború alatt német ügynökként m ködött Svájcban, a másiknak, bizonyos dr. Schmidtnek, 1962-ben Nyugat-Németországban aranyérmékkel folytatott tiltott üzletelés miatt gy lt meg a baja a hatóságokkal. Alfred Egner levéltárcájában, melyet a parton hagyott holmija között találtak, 1902-b l származó aranyérmék voltak. Annyit mindenesetre feltételezhetünk, hogy a tulajdonképpeni aranykincset nem a Toplitzi tóba süllyesztették, mert bár a víz szokatlan mélysége biztonságot nyújtott volna, de épp ezért fennállt a veszély, hogy az elsüllyesztett ládákra soha többé nem bukkannak rá. A környéken ugyan mindmáig regélnek holmi elsüllyesztett kincsr l, de a tó alighanem inkább romantikus okokból kerülhetett az érdekl dés középpontjába. Egy szó, mint száz: a vagyont, amelyet a nácik ilyen és hasonló módon elrejthettek és biztonságba helyezhettek, kereken négymilliárd aranymárkára becsülik. Hogy ezekkel az összegekkel ki rendelkezhetett, kinek az aláírásával lehetett a svájci, spanyol vagy argentínai számlákról pénzt kivenni, az mindmáig a Harmadik Birodalom megfejtetlen titkai közé tartozik. Az összegekr l állítólag hat kimutatás létezett; közülük kett t ismert pénzintézetekben riztek, két további pedig azok birtokában lehetett, akik 1947ben hozzáfogtak a világtörténelem legnagyobb menekülési szervezetének kiépítéséhez.

* A véletlen úgy hozta, hogy már a kezdet kezdetén tudomást szereztem e szervezet létezésér l. A nürnbergi perek során megismerkedtem az Abwehr, a német kémelhárítás egy hajdani alkalmazottjával, akit amerikai barátaim ajánlottak figyelmembe. Az illet még mindig olyan szoros kapcsolatot tartott régi bajtársaival, hogy mindenr l tájékozott volt. – Hogyan tudtak elt nni a legf bb nácik? – kérdeztem t le. A másik visszakérdezett: – Még soha nem hallotta az ODESSA nevet? – Úgy tudom, egy szép város neve… – jegyeztem meg, némiképp tanácstalanul. A következ négy órában Hans (nevezzük így) beavatott az ODESSA (Organisation der ehemaligen SS-Angehörigen – A volt SS-tagok szervezete) titkaiba. A szervezet csak 1946ban jött létre, akkor, amikor az egykori náci vezet k egész sora már fogolytáborokban vagy börtönben volt. Valamiképpen kapcsolatot tudtak teremteni még szabadlábon lév régi bajtársaikkal, azok pedig „segélybizottságokat” szerveztek a foglyok támogatására. A humanitárius segítség örve alatt e bizottságok leveleket továbbítottak, helyreállították a régi bajtársak közötti kapcsolatokat, és mindenekel tt pénzt szereztek. Mindez a lehet leghivatalosabban ment végbe, a mit sem sejt szövetségesek tudtával; k ugyanis meggy z déssel vallották, hogy a humanitárius társadalmi rend áldásai a nácikat is megilletik. A bizottságokat kivált a katolikus egyház pártolta, amely most egyszer csak tudatára ébredt emberbaráti kötelességeinek. A nemzetiszocializmus idején ugyan nem sokat tett a foglyokért, a koncentrációs táborok lakóiért pedig jóformán semmit sem, most azonban a jelek szerint igencsak iparkodott, hogy mulasztását jóvátegye, adott esetben a hadifogolytáborok lakóin gyakorolva könyörületességét. Számos alkalommal az egyházi segítség jócskán túllépte a segélybizottsági hatáskört, és voltaképpen a b npártolás fogalmát merítette ki. Így jött létre Ausztria és Olaszország között a menekülés legfontosabb útvonala, az úgynevezett „kolostorút”. Római katolikus papok, els sorban Ferenc-rendiek siettek az ODESSA segítségére, hogy a menekül ket addig csempésszék kolostorról kolostorra, míg végül el nem jutottak a római Caritasig. A legismertebbé a római via Sicilián lév ferences rendi kolostor vált, úgy is, mint a nemzetiszocialista b nöz k szabályszer átmen tábora. A búvóhely szervez je grazi illet ség volt, rangjára nézve pedig éppenséggel püspök: Alois Hudal kés bb emlékirataiban eldicsekedett vele, hogy a Harmadik Birodalom hány nagyságát részesíthette „humanitárius segítségben”. Nem könny kifürkészni, milyen indítékok vezérelhették ezeket a papokat. Sokan közülük minden bizonnyal rosszul értelmezett keresztény felebaráti szeretetb l cselekedtek – még az is meglehet, hogy néhányan a náci uralom idején a zsidók érdekében is megtették ugyanezt, hiszen ha a nyolcezer római zsidóból négyezren életben maradtak, ez els sorban ugyancsak az egyháznak köszönhet : legtöbbjüket különböz kolostorok fogadták be, s t, néhány tucatot maga a Vatikán. Valószín nek tartom, hogy az egyház kétfelé szakadt: voltak papok és szerzetesek, akik Hitlerben az Antikrisztust látták, és a zsidókkal szemben keresztényi irgalmat gyakoroltak; mások viszont úgy vélekedtek, hogy az erkölcsi hanyatlás és a bolsevizmus elleni harcban a nácizmus a rend hatalmát testesíti meg. Alighanem az els csoporthoz tartozók rejtegették a háború alatt a zsidókat, a második csoport tagjai pedig a háború után a nácikat. Kezdetben a legtöbb menekül a „Bréma–Bari tengelyt” vette igénybe, kés bb azonban a forgalom java része Bréma és Róma, illetve Bréma és Genova között bonyolódott. Körülbelül negyven kilométerenként volt egy-egy „csatlakozási pont”; ezt általában három ember irányította, aki csupán a következ két csatlakozási pontot ismerte. A menekül ket úgyszólván névtelenül adták tovább, és azok az Ausztriát és Németországot akkoriban

keresztül-kasul átszel demarkációs vonalakon is nehézség nélkül keltek át. Az amerikai hadsereg újságját, a Stars and Stripest például német polgári alkalmazottak szállították teherautón Münchenb l Salzburgba. A szállítmányokat többnyire egy intéssel engedték át a határon, legföljebb egyszer-egyszer pillantott be a rakodótérbe a tábori csend r, de ott nem látott többet bálákba rakott újságkötegeknél. Csak épp az újságkötegek mögött lélegzetvisszafojtva lapuló embereket nem vette észre, mint ahogy azt sem tudta, hogy a teherautó sof rje az ODESSA-hoz tartozik. Kés bb ugyan, miután jelentést tettem a salzburgi CIC-nek, ezt az útvonalat megszüntették, a sof röket pedig letartóztatták – de tucatnyi más menekülési útvonal továbbra is megmaradt. Mindössze egyetlen olyan m veletr l tudok, melynek során hasonló módon sikerült nagyszámú menekültet Ausztrián át Olaszországba csempészni, és ott behajózni. A „Bricha” (a szó héberül menekülést jelent) illegális akciójára gondolok, amely a zsidó menekülteket szállította Palesztinába. S t az is megesett, hogy mindkét szervezet ugyanazokat a csatlakozási pontokat használta. Meran közelében volt például egy kis fogadó, amelyben egymás mellett éjszakáztak illegális náci és zsidó csoportok, anélkül hogy egymásról tudomásuk lett volna. A zsidók az els emeleten bújtak meg – a nácik a földszinten, és mind az el bbieket, mind az utóbbiakat figyelmeztették: „Bármi történjék is körülöttetek – meg ne moccanjatok!” Volt azonban az ODESSA-nak egy másik, különösen biztonságos menekülési útvonala is; ez Vorarlbergen át haladt, és a franciák hanyagságát aknázta ki. Mivel a franciákat olyannyira rabul ejti anyanyelvük szépsége, hogy elvb l nem hajlandók semmilyen más nyelvet megtanulni, a francia megszálló er knek sejtelmük sem volt róla, mi folyik körülöttük. Így az Ausztria, Németország és Svájc közötti háromszögben elterül Vorarlberg valóságos eldorádója lett a különböz német körzetekb l érkez szökevényeknek, akik Bregenzb l akadálytalanul kelhettek át a svájci határon. Minden bizonnyal számíthattak az osztrák és a svájci rend rség elnézésére, de emellett érvényes határátlépési engedélyük is volt; az ODESSA emberei változatlanul vagy ismét ott ültek minden elképzelhet hivatalban és hatósági testületben, és szépen elcsenték a szükséges rlapokat és bélyegz ket. Különösen elképeszt , milyen arcátlanul ajánlkoztak fel a nácik éppenséggel a megszálló hadseregek vezérkarának. Úgy látszik, van egyfajta embertípus, amely a katonatisztekben tüstént bizalmat ébreszt: ahogy a hajukat nyírják, ahogy a bokájukat összeütik, ahogy azonnal, készségesen bármire rábólintanak – mindez feltehet en valamiféle lelki rokonság képzetét kelti. Kivált az amerikaiak d ltek be kivételes érzékkel a magasra n tt, sz ke, kék szem németeknek, pusztán mert szakasztott úgy festettek, mint a mozivásznon látható amerikai tisztek (miközben az igazi amerikai tiszteknek legalább ekkora hányada alacsony, barna b r és olasz származású). Az Office of Special Investigation csak mostanában fedte fel, hány egykori náci lépett át a háború után zökken mentesen a CIA szolgálatába; értettek hozzá, hogy egykett re a Hitler alatt begyakorolt kommunistaellenességüket fordítsák kifelé, és a Kelet avatott ismer inek tüntessék fel magukat. Ennek fejében az amerikaiak hajlandóak voltak szemet hunyni afölött, hogy ezek nemrég még Adolf Hitlert szolgálták, és kezükhöz számos áldozat vére tapad. Számomra – épp mert annyira becsülöm az amerikaiakat (a kommunistákért pedig, Isten látja lelkem, Csöppet sem rajongok) – érthetetlen ez a tökéletesen elhibázott helyzetfelmérés; igaz, a kommunisták rosszak – de a nácik a rosszabbak. Gyakran felötlik bennem, hogy az amerikaiak délamerikai politikájukban megismétlik az Ausztriában és Németországban elkövetett hibát. Ott is mindig a legundorítóbb fasisztákat ajándékozzák meg bizalmukkal, csak azért, mert azok fennen hangoztatják kommunistaellenességüket, és lelkesedést mutatnak a szabad piacgazdálkodás meg a CocaCola iránt. A náci b nöz k a háború után mind a szabad piacgazdálkodás és a Coca-Cola híveiül szeg dtek – de ez sajnos egy jottányit sem változtatott ocsmány jellemükön.

Így alkalmazkodott rögtön az új kor szelleméhez egy Haddad Szaid fed nev férfiú – a menekül k egyik legeredményesebb segít je, kés bb tekintélyes osztrák üzletember. Akkoriban szíriai útlevéllel utazott, és szervezte a transzportokat Münchent l, illetve Lindautól Bregenzig. Valamennyi védence érvényes határátlépési igazolvánnyal volt felszerelve. Bregenzb l átkeltek a csak néhány kilométerre lév svájci határon, ott felszálltak az els vonatra Zürich vagy Genf felé, onnan pedig a Közel-Keletre vagy Dél-Amerikába repültek. Alaposan megtárgyaltam ezt a helyzetet egy Bregenzben szolgálatot teljesít osztrák rend rtisztvisel vel, ám úgy vélte, nem sokat tehetnek: – Az irataik rendben vannak, amellett többnyire csak átutazók, mi pedig örülünk, hogy megszabadulunk t lük. – És mit csinálnak a franciák? – érdekl dtem. – Semmit – felelte bosszúsan a rend rtiszt. Kés bb kiderítettem, kit takar a Haddad Szaid álnév: egy hajdani SS-Hauptsturmführert, az ODESSA egyik f mozgatóját. Takaros magánüdül ket szerzett a spanyolországi Costa Braván az SS- és a náci párt volt fejeseinek, és az üzleten maga is szépen megszedte magát. Azoknak pedig, akiknek még Franco Spanyolországában is túl forró volt a talaj, Uruguayban kerített villákat. Minél jobban megismerkedtem az ODESSA m ködésével, annál inkább megértettem, miért szereztek a szövetségesek oly kés n tudomást e szervezetr l. Náci részr l itt profik tevékenykedtek – hajdani illegálisok, a Sicherheitsdienst tagjai, egykori ügynökök, csupa harcedzett férfiú, akik a Harmadik Birodalom irányító szerveiben tüntették ki magukat. És mint ahogy korábban tökéletesen szervezték meg a tömeggyilkosságot, éppoly mesterien szervezték meg most a gyilkosok menekülését. Kutatásaim során belebotlottam egy emberbe, aki mindkét területen páratlan tehetségr l tett bizonyságot. Az illet Walter Rauff SS-Obersturmbannführer (alezredes) volt. 7/ A profi Mint ismeretes, a tömeggyilkosságot a nácik, igazi német alapossággal, ipari problémaként értelmezték. A hagyományos procedúra, vagyis az agyonlövés nemsokára nem bizonyult elég termelékenynek. A fejenkénti legalább egy golyó költsége a forgalomhoz viszonyítva túl nagy volt, amellett a szemt l szembe való gyilkolás szakképzett munkaer t igényelt, hiszen az áldozatok körében újra meg újra kitört a pánik, és ezt a megterhelést a képzetlen személyi állomány nehezen viselte. Így aztán gyakorta került sor munkaid ben mértéktelen alkoholfogyasztásra, és a túl s r n foglalkoztatott gyilkosok közül számosan követtek el öngyilkosságot. Otto Ohlendorf, a keleti front mögött megnyitott tömeggyilkossági leányvállalatok egyikének, az Einsatzgruppe D-nek a parancsnoka úgy iparkodott megoldani a problémát, hogy elrendelte: ezentúl „egyes emberek nem l hetnek agyon egyes embereket” – ehelyett „több ember l jön egyszerre, s így elkerüljük a közvetlen személyes felel sséget”. A különítmények egyes vezet i – magyarázta kés bb, pere során, Ohlendorf – „azt akarták, hogy az áldozatok feküdjenek a földre, és úgy l jék ket tarkón. Ám én ezzel a módszerrel nem értettem egyet.” Amikor a véleménykülönbség okáról kérdezték, Ohlendorf szakszer elemzéssel válaszolt: „Mert ez mind az áldozatok, mind a kivégzés végrehajtói számára túlságosan nagy lélektani megterhelést jelentett.” Ezért hát olyan módszert kellett keresni, amely anyagilag kedvez bb, és egyszersmind a tettesek lelki megterhelését is csökkenti. A minden igényt kielégít újításról orvosszakért k gondoskodtak. A különleges intézményekben, Hartheimben, Hadamarban vagy Sonnensteinben végrehajtott eutanáziakísérletek során a gáz alkalmazása eredményesnek

bizonyult: kisebb költséggel lényegesen több hullát lehetett termelni, amellett az orvosokat és az ápolószemélyzetet az eljárás sokkal kevésbé viselte meg a gyilkolás egyéb módszereinél. Ezenközben a halálpiac folyamatosan b vült, és a kevés számú rögzített gázkamra nem bizonyult elegend nek; át kellett térni a bárhol bevethet mobil egységekre. A német feltalálói lelemény alighanem még a szállítás közben el állítható beton felfedezése el tt eljutott a szállítás közben el állítható hullák eszméjéhez. Mint közismert, a teherautóra szerelt és annak motorjával hajtott betonkever egész sor gazdasági követelménynek tesz eleget, méghozzá roppant elegáns módon: a beton el állítása nincs helyhez kötve; a menetid nem vész kárba, mert egybeesik a keveréshez szükséges id vel; továbbá a betont rögtön át lehet billenteni a kijelölt gödörbe. A gázkocsi feltalálása éppily elegánsan oldja meg a változtatható helyszín zsidóirtás kérdését. A gyilkolás nem köt dik meghatározott helyszínhez, hanem bárhol végbemehet; a menetid nem vész kárba, mert egybeesik a gyilkolás idejével; a hullákat pedig rögtön át lehet billenteni a kijelölt gödörbe. És ahogy a teherautó motorja egyidej leg a betonkever dobját is hajtja, éppígy kett s rendeltetést szolgál a gázkocsi motorja is: a kipufogógázt be lehet vezetni a rakodótérbe, és az oda zárt emberek lassan, de biztosan megfulladnak t le. A nürnbergi törvényszék el tt Ohlendorf röviden, de hatásosan ecsetelte a bíráknak a halálteherautó el nyeit. „Küls leg teljesen ártalmatlannak látszott, és ezért, amikor az áldozatokat felrakták rá, nem tört ki pánik; az agyonlövésre vagy akasztásra kiszemelt embereket a kivégzés és a temetés helyszínének legjobban megfelel távolságból lehetett elindítani; végül pedig az eljárás nem jelentett túl nagy megterhelést a teherautó vezet je és segít társai számára, mivel a motorzaj túlharsogta a haldoklók kiáltozását.” Ohlendorf nem a saját találmányát dicsérte; a dicséret barátját, Walter Rauff SSObersturmbannführert illette meg. Az 1906-ban született Rauff eredetileg tengerésztiszt volt, de egy diáklánnyal folytatott viszonya miatt becsületbírósági ítélettel eltávolították a tengerészett l. Ám épp emiatt ívelt fel aztán a karrierje. Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági F hivatal vezet je is hasonló história miatt repült a tengerészett l, és ezért azonnali rokonszenv támadt benne Rauff iránt, akivel 1939-ben ismerkedett meg. tette meg a kirúgott sorhajóhadnagyot a m szaki kérdésekkel foglalkozó II/D ügyosztály vezet jévé. E min ségében fejlesztette ki Rauff a gázkocsit, állandó és elmélyült együttm ködésben Friedrich Pradel SS-tiszttel, aki a Birodalmi Biztonsági F hivatalban a teherautó-fuvarozási osztály vezet je volt. Igaz, építhettek az eutanáziával foglalkozó intézmények el munkálataira, csakhogy a költségek kérdését ott sem vették kell en figyelembe: a hullatermeléshez vegytiszta szén-monoxidot használtak, a szóban forgó gázt pedig roppant költséges acéltartályokban kellett tárolni. Ezért támaszkodott Rauff és Pradel inkább azokra a még kezdetleges stádiumban lév kísérletekre, melyeket a kipufogógázokkal folytattak; ezek ugyan nem öltek olyan gyorsan és biztonságosan, cserébe viszont lényegesen olcsóbbak voltak. S ha el fordult is, hogy egy-egy kisgyermek, szívének és tüdejének viszonylag nagyobb kapacitása miatt, túlélte az autós elgázosítást, a sof r könnyen kiküszöbölhette a kis m hibát egy jól irányzott puskatusütéssel. A min ségi követelmények listáján további fontos szempont volt a gyors lerakodás lehet sége. Így hát egy külön e célra életre hívott tanulmányi bizottság javaslatot tett „nagy teljesítmény lerakodóberendezések” beépítésére. Kiszámították, mennyi id takarítható meg, ha az ötven-hetven halottat billen berendezés segítségével rakják ki. A különleges eljárással légmentesített teherautókat a berlini Gaubschat cég szállította (amelynek Rauff-fal folytatott teljes levelezése fennmaradt). Rauff irányítása alatt külön gárda foglalkozott a berendezés folyamatos tökéletesítésével. Így például 1942. június 5-én kelt levelében egy bizonyos „Just” különféle m szaki változtatásokat javasolt f nökének; ezek segítségével az addigi kilenc-tíznél több személy is zsúfolható a járm vekbe négyzetméterenként. A következ mondatot háromszor is el kell olvasni ahhoz, hogy

elhiggyük: „1941 októbere óta – írja »Just« – az e célra szolgáló három járm ben 97 000 személyt lehetett feldolgozni anélkül, hogy a kocsikban kárt okozott volna.” Magam valamikor a negyvenes évek végén vagy az ötvenes évek elején találkoztam el ször ezzel a mondattal, akkor, amikor épp a nürnbergi per egyik aktakötegét tanulmányoztam. Történetesen – ám az ilyen véletlenekben én a sors kezét látom – épp akkoriban többször jártam Olaszországban, hogy Galícia kormányzójának, dr. Otto Wächternek a nyomát kutassam. Wächternek minden jel szerint az olaszországi kerül úton át sikerült továbbszöknie, és megtudtam, hogy azt a szervezetet, amely segítette, egy Rauff nev SSObersturmbannführer vezeti – vagyis a gázkocsi szellemi atyja f nök lett az ODESSA-ban is. Rauff különösen alkalmas volt erre a feladatra, lévén, hogy Olaszországban otthonosan mozgott; 1942 végén ugyanis új f nökei, a merényletben elpusztult Heydrichet követ Kaltenbrunner és Himmler megbízták, hogy hajóval szállítsa Olaszországba a tuniszi zsidókat, hogy aztán majd szétosszák ket a különböz megsemmisít táborokba. E célból Rauffot kinevezték Tunézia SS-rend rf nökévé, pedig háromezer új áldozatot ígért felettesének. Állítólag azonban egy nagyobb pénzösszeg fejében engedett ebb l a számból – annyi bizonyos, hogy csupán százhúsz f t szállított. Amikor Rommel elvesztette az el-alameini csatát, Rauffnak el kellett hagynia Tunéziát. El ször Rómába ment, majd kés bb Milánóban lett az SS rend ri er inek parancsnoka. Amikor Mussolini bukása után a németek gyakorlatilag átvették a hatalmat Olaszországban, Rauff kihasználta a lehet séget, hogy a jöv szempontjából el nyös kapcsolatokat építsen ki. Alois Hudal, a római német püspök bevezette a hozzá közel álló egyházi körökbe, ami roppant célszer nek bizonyult: a háború végén ugyanis Rauff fogságba esett, és egy Rimini melletti hadifogolytáborba került, ahonnan aztán Hudal és Tsai, összeköttetéseiknek hála, gyorsan kiszabadították. Hudal püspök elhelyezte Rauffot egy milánói magánszálláson, a gázkocsi feltalálója pedig hozzálátott az úgynevezett „római út” megszervezéséhez. A vállalkozás álcázását megkönnyítette a politikai háttér. Kelet-Európában kommunista vagy félkommunista rendszerek kerültek hatalomra. A nácik valamennyi csatlós államában, Szlovákiában, Magyarországon, Horvátországban a hatalom új birtokosai tömeges letartóztatásokat hajtottak végre, amelyek els áldozatai az egykori fasiszták voltak, a szlovák Hlinka-gárdistáktól a magyar nyilaskeresztesekig. Mivel azonban ez a kör megannyi derék katolikusból állt, a Vatikán missziókat szervezett megsegítésükre (ilyen lépést a nácizmus üldözöttei esetében annak idején nem tartott indokoltnak). Hudal püspök közvetítésével Rauff ezekkel a missziókkal lépett kapcsolatba, és gondoskodott róla, hogy az bajtársairól se feledkezzenek meg. A menekül knek nem voltak papírjaik, így hát a Vatikán, valamint a Vöröskereszt segítségével ideiglenes személyi okmányokat állítottak ki számukra. Ezután a Vatikán délamerikai, els sorban argentin vízumokat szerzett nekik. Indulásukig a menekül ket általában kolostorokban, például a római via Sicilián lév ferences rendi kolostorban rejtegették az igazságszolgáltatás el l. Bariban vagy Genovában szálltak hajóra; sokuknak ekkorra már menekültútlevele is volt – Giuseppe Siri érsek egyik titkára szerezte be a Vöröskeresztt l. Az Olaszországból Dél-Amerikába való szállításról aztán már a Caritas gondoskodott, amelynek korántsem szúrt szemet, hogy számos védence egyáltalán nem Horvátországba, Szlovákiába vagy Magyarországra való. A szervezet természetesen nem érhette be az egyház rokonszenvével; pénzre is szüksége volt, s ennek el teremtése Walter Rauff egyik legjelent sebb teljesítményének bizonyult. Fáradozásaiban segítségére volt többek között egy Friedrich Schwendt nev férfi, aki a háború után ugyancsak Olaszországba sodródott. Schwendt Meran mellett, a labersi kastélyban lakott, és úgyszólván korlátlan anyagi eszközökkel rendelkezett. El z könyveimben már elmondtam, miképpen jutott ehhez a vagyonhoz. Mint köztudott, a többfrontos háború idején a náciknak egyszer csak elfogyott a pénzük, és ezért Himmler, az

úgynevezett „Bernhard-akció” keretében, óriási mennyiség hamis pénzt nyomatott. Egyfel l az volt a cél, hogy ezek a hamis fontok (melyekb l kés bb néhány ládát a Toplitzi-tóban találtak meg) rontsák a brit valutát; másfel l viszont a náciknak sikerült egy részüket valódi pénzre átváltani, és így devizához jutottak. Meg kell ugyanis jegyezni, hogy valószín leg minden id k legtökéletesebb hamisítványairól volt szó. Tudni való, hogy Heydrich (és kés bb Kaltenbrunner) mint a Birodalmi Biztonsági F hivatal vezet je az 1923-ban Ausztria által alapított Interpolnak is f nöke volt. (Ami egyébiránt azt eredményezte, hogy a háború után az Interpol tele volt t sgyökeres nácikkal – k aztán fedezték menekül bajtársaikat, és eszük ágában sem volt nyomozni utánuk.) A háború alatt Heydrich, majd Kaltenbrunner az Interpol révén betekinthetett a legügyesebb pénzhamisítók nyilvántartásába. A céh legjavát a sachsenhauseni koncentrációs táborban, majd kés bb a fels -ausztriai Redl-Zipfben terelték egybe, és ket bízták meg a hamis fontbankjegyek el állításával. A hamisítványok oly tökéletesre sikerültek, hogy a háború után az angoloknak be kellett vonniok valamennyi, e kategóriába tartozó bankjegyet, és új sorozatot kibocsátaniok. Az SS Friedrich Schwendtet szemelte ki arra a feladatra, hogy a hamis pénz egy részét valódi külföldi valutára váltsa. A jelek szerint aligha számolt el fillérre pontosan, mert a háború után dúsgazdag emberként bukkant fel. Rauff ismerte ezeket az el zményeket, és minden bizonnyal igen határozottan adta tudtára a régi bajtársnak: a többi kamerád igencsak nehezményezné, hogy Schwendtet fény z udvartartás veszi körül a saját kastélyában, miközben k fogolytáborban vagy valamilyen kolostorban senyvednek. Annyi bizonyos, hogy ett l fogva Schwendt hatalmas összegeket bocsátott Rauff rendelkezésére, illetve utalt át Dél-Amerikába, ahol végül maga is kikötött. Céget alapított Santiago de Chilében, és egyik üzlettársa Klaus Barbie volt. Maga Rauff 1949-ig még Olaszországban maradt. Egy ízben olasz partizánok vették rizetbe, de úgy látszik, meg tudta váltani szabadságát: állítólag átadta a partizánoknak az olasz fasiszta párt irattárának egy részét – az anyag Mussolini bukása után került a birtokába. Ám ezután mégiscsak forró lett számára az olasz talaj. 1954 elején arról tájékoztattak, hogy Rauff az ecuadori El Quitóban telepedett le. Még a postafiókjának a számát is megtudtam, de nem mentem sokra vele: Rauff nem személyesen vitte el a postáját, s t kés bb talált egy postahivatalnokot, aki helyette bérelt postafiókot, és a küldeményeket aztán továbbította neki. Rauff ugyanis már régóta nem Ecuadorban, hanem Chilében élt; Punta Arenasban lakott, és egy konzervgyár tulajdonosa vagy legalábbis társtulajdonosa volt. 1955-ben nyugdíjigényt nyújtott be a Német Szövetségi Köztársaságnak. Csakhogy az Eichmann-per után az NSZK hozzálátott, hogy a náci b ntetteket olyan alapossággal derítse fel, ahogyan annak idején elkövették ket, s amikor 1960-ban közölhettem az ügyészséggel Rauff címét, a hivatal harcra készen állt. Rögtön kiosztották az ügyet a hannoveri ügyészségnek, amelyet a ludwigsburgi központ ellátott minden szükséges dokumentummal, s így már 1963-ban alaposan megindokolt kiadatási kérelemmel fordulhattak Chiléhez. A legf bb bizonyíték a „97 000 feldolgozott személyr l” szóló levél volt; ehhez járult még Rauff beosztottjának, Pradelnek a vallomása, valamint a Gaubschat karosszériaüzem levelezése. Rauffnak azonban szerencséje volt. Chilében a gyilkosság tizenöt év múltával elévül, és mire a santiagói Legfels bb Törvényszék foglalkozni kezdett az üggyel, már tizenhat év is eltelt. Így aztán a kiadatási kérelem teljesítését három a kett höz arányban leszavazták. Hannoverb l egy vizsgálóbíró utazott Chilébe, hogy Rauffot a Pradel elleni eljárás kapcsán kihallgassa, de azzal a meggy z déssel tért vissza, hogy az Obersturmbannführert csak akkor lehet megkaparintani, ha Chilében más rendszer kerül hatalomra.

Nyolc év múlva ez is bekövetkezett: a kormány élére a szocialista Salvador Allende került. Augusztus 21-én lehet ségem nyílt rá, hogy Benadava professzornak, Chile bécsi követének átadjak egy Allendéhez írott levelet, amelyben felhívtam a figyelmét a Rauff-ügyre. Allende igen szívélyes hangon válaszolt, de rámutatott az ügy újbóli felülvizsgálatának nehézségeire – hiszen a Legfels bb Törvényszék egyszer már döntött a kérdésr l. Ekkor megkértem Allendét, vizsgálja meg, nem lehetne-e Rauffot – aki még nem volt chilei állampolgár – kiutasítani az országból; egy másik országban, ahol a törvények kedvez bbek számunkra, esetleg többre juthatnánk vele szemben. Ám miel tt Allende e második levélre válaszolhatott volna, Chilében gazdát cserélt a hatalom, és Allende eközben életét vesztette. 1975-ben Walter Rauff Punta Arenasból Santiago de Chilébe költözött. Pontos címe ez volt: Los Posos 7243, Las Condes. Új céget alapított Neptuna Sociedada de Navegazao néven, és új postafiókot bérelt, 14 120 számon. Ehhez a postafiókhoz nekem is megvolt a magam kulcsa. Egy német ismer sömnek annyira sikerült Rauff bizalmába férk znie, hogy le tudta másolni a leveleit, minek következtében tekintélyes gy jteményem van a menekül k egykori f segít jének levelezéséb l. Id nként egészen különös dolgokat hoztak a tudomásomra. Így például Karl Wolff, Himmler segédtisztje egy Heidemann nev újságíró (Der Stern) szakért közrem ködésével, könyvet akart írni a háborús évekr l, és ehhez kérte Rauff avatott segítségét. Rauffból id közben nevezetes személyiség lett. Körleveleim és beszámolóim az évek során ismertté tették nevét, és most a politikai ellenzék is felkarolta. Nagy képes tudósítások ecsetelték, hogy egy id ben a chilei titkosrend rség, a Dina tanácsadójaként m ködött. Már amennyiben a Dina rászorult a tanácsaira… 1983-ban fogadott Reagan elnök, és megkérdezte, tehetne-e értem valamit. Arra kértem, legyen segítségemre a Rauff-ügyben. Reagan valóban tájékoztatta is a State Departmentet, az pedig felszólított, hogy bocsássuk rendelkezésére teljes anyagunkat. Az eredmény sajnos a semmivel volt egyenérték . Több sikerrel járt – bár err l csak kés bb szereztem tudomást – a Kohl szövetségi kancellárral folytatott beszélgetésem. Neki is megemlítettem a Rauff-ügyet, pedig azt ígérte, megbeszéli az igazságügy-minisztériummal, nem lehetne-e Rauffot ismét kikérni. Jól tudtam, mi a teend : olyan helyzetet kellene teremteni, amelyben Pinochet nem utasíthatja el egykönnyen az újabb kiadatási kérelmet. A Los Angeles-i Simon Wiesenthal Center nagyszabású aláírásgy jtést kezdeményezett. Az Egyesült Államokból százezer levelez lap érkezett Pinochet elnök címére, felszólítva t, hogy fossza meg Rauffot állampolgárságától. Rauff neve így legalább ismét közszájon forgott – más eredménye nem volt a dolognak. Valamilyen módon közvetlenül kellett a chilei kormányhoz fordulnunk és érvekkel meggy znünk róla, hogy Rauff kiadásával javíthatna az országról kialakult képen. Egy ideig még azt is fontolgattam, hogy kapcsolatba lépek Pinochet fiával, aki álnéven az USA-ban dolgozott, Chile egyik diplomáciai képviseletén. Hier rabbi, központunk f felügyel je azonban úgy vélte, okosabb, ha Chile Los Angeles-i f konzuljával beszélek, akit személyesen ismer, és aki talán fogékonyabbnak mutatkozik. Bizonyos értelemben így is történt. Igaz, az az érvem, hogy Rauff kiadatása növelné Chile tekintélyét, meglehet sen hidegen hagyta a f konzult, annál jobban érdekelte viszont az a kissé túlzott megállapítás, amelyre a cél érdekében vetemedtem. Azt mondtam ugyanis: elképzelhet nek tartom, hogy sok tisztességes amerikai Chile gazdasági bojkottjára szánná el magát, ha Pinochet továbbra is ország-világ el tt kinyilvánítja, hogy a 97 000 zsidó „feldolgozásával” büszkélked gázkocsik feltalálója szívesen látott vendég hazájában. Mellesleg az amerikaiak szemében az a tény sem gyarapítaná Pinochet tekintélyét, hogy az elnök fia álnéven m ködik az Egyesült Államokban. Úgy látszik, ez az érv hatásosabbnak bizonyult a halottak felemlegetésénél. A f konzul már másnap átadta nekünk a másolatot Sinclair tábornoknak, Pinochet vezérkari f nökének

táviratáról, amely azt javasolta a Német Szövetségi Köztársaságnak, hogy kérje ismételten Rauff kiadatását. Azonnal kapcsolatba léptem Landgraf hannoveri államügyésszel, és tudattam vele az új fejleményt. Kohl szövetségi kancellár felszólítására a vádhatóság id közben már megfogalmazta az új letartóztatási parancsot. 1984. február 21-én a szöveget véglegesítették, nemsokára lefordították spanyol nyelvre, és úgy volt, hogy május 16-án futár viszi Santiagóba, a kiadatási kérelemmel együtt. Május 14-én azonban, két nappal a futár gépének indulása el tt, megjött a hír: Rauff szívrohamban meghalt. Barátai egész Dél-Amerikából Santiagóba sereglettek, hogy elkísérjék utolsó útjára: a végtisztességhez hitleri üdvözletre lendítették karjukat. Még mindig sokan voltak, noha hiányoztak néhányan épp a legjavából: Eduard Roschmann, a rigai gettó parancsnoka, Gustav Wagner, a sobibóri gázkamrák felügyel je, vagy legjobb barátja, Franz Stangl, a treblinkai megsemmisít tábor parancsnoka. Adolf Eichmannt sem lehetett immár fellelni a gyászoló gyülekezetben. Rauff ugyan a nevezetteket mind hozzásegítette a meneküléshez, csakhogy azok elkövettek néhány hibát. És én kihasználtam ezeket a hibákat. 8/ Eichmann felkutatása Adolf Eichmann hibája a családi érzés volt. Fenn akarta tartani kapcsolatát a feleségével, részt akart venni a családi ünnepségeken, ragaszkodott hozzá, hogy gyermekei mellette legyenek. Végs soron ízig-vérig normális, polgári lelkület ember volt, már-már azt mondanám: tökéletesen belesimult a társadalomba. Az, hogy hatmillió zsidó halála nyomta a lelkét, korántsem b nöz i alkatából eredt, ellenkez leg, abból a készséges óhajból, hogy feloldódjék egy közös feladatban, és azt minden tehetségével és szorgalmával szolgálja; hatmillió cigányt vagy hatmillió balkezest is éppígy elgázosíttatott volna, ha annyi akad bel lük. És ha Hitler azt parancsolja neki, hogy ne ölje meg a zsidókat, hanem szállítsa ket Palesztinába, mert ott zsidó államnak kell születnie – nos, Eichmann ezt is megtette volna. Egyáltalán nem a gyilkolás vágya ösztökélte. És éppen ez tette els rend en alkalmassá a feladatra. Azok az emberek, akik érzelmi eltévelyedésb l, súlyos idegrendszeri zavarból vagy épp valamilyen elmebetegségb l gyilkolnak, nem alkalmasak csapatmunkára; bel lük nem lehet felépíteni egy szervezetet, mert agresszív hajlamaikat el bb vagy utóbb a szervezeten belül és egymás ellen is kiélik. Éppen ebben különbözik a legtöbb európai országban fellelhet m kedvel b nözés az amerikai maffia professzionális b nözését l. A „család” tagjai nem aszociális elemek, és meg tudnak férni egymással. A vezet k csak megszervezik a gyilkosságot – maguk nem mocskolják be a kezüket. Erre a célra ott állnak készenlétben a „killer”-ek, s köztük bizonyára akadnak olyan elfajzott szadisták is, akik megfelelnek a tipikus gyilkosról alkotott képünknek. De még k sem lehetnek oly zavart elméj ek, hogy a vért l megmámorosodva öncélúan gyilkoljanak – ez a csoport szempontjából túlságosan kockázatos lenne. Hasonlóképpen épült fel a nemzetiszocializmus gyilkoló gépezete is. Az irányító posztokon olyanok ültek, akik a gyilkosságot egyesegyedül szervezési kérdésként értelmezték. A szadisták csak sokkal alacsonyabb szinteken jutottak szóhoz, és még ott is inkább csak kivételként, semmint szabályként: azt az SS-legényt, aki pusztán vérszomjból ölt, egykett re rendreutasították. (A 30. fejezetben beszámolok egy ilyen esetr l.) Az individuális gyilkost eltorzult érzelmi élet jellemzi. Eichmann érzelmi élete viszont, ami a magánszférát illeti, sértetlenül ep volt, míg „feladatának” végrehajtásában tökéletesen érzelemmentesnek bizonyult. Csak az ilyen emberekb l lehet tömeggyilkos. A háború után, amikor els ízben hallottam a nevét, mindez még korántsem volt számomra ilyen világos. Akkoriban „individuális gyilkosokat” kerestem; azokat akartam megtalálni,

akik a szemem láttára aláztak meg, vertek, l ttek agyon másokat. Annak az SS-nek, akire akkoriban vadásztam, még nem Eichmann, hanem Ritschek volt a prototípusa. Amellett kezdetben még senki nem is sejtette, hogy Eichmann milyen jelent s szerepet játszott. A háborús b nösök els listáján, amelyet a Jewish Agency adott ki, még a keresztneve sem szerepelt. Jellemzése így szólt: „Magas rangú tisztvisel a Gestapo központjának zsidóügyi hivatalában.” Magam csak akkor írtam fel nevét a noteszomba, amikor OSS*-beli f nököm, O’Meara kapitány közölte: Eichmann volt „a Gestapo zsidó ügyekben illetékes osztályának a vezet je”. Az OSS linzi irodája a Landstrasse 36.-ban volt; mindössze egy ház választotta el attól, ahol jómagam albérletben laktam. Egy este, amikor szokásom szerint ott gubbasztottam listáim fölött, bejött Sturmné, a szállásadón m, és mint szokta, a vállam fölött belenézett apapírokba. – Eichmann… – mondta. – Ez biztosan az az Eichmann nev SS-tábornok lesz, aki a zsidóknak parancsnokolt. Tudja-e, hogy a szülei itt laknak ebben az utcában, csak pár házzal arrébb, a 32. szám alatt? Ez volt az els kézzelfogható nyomom, és ha elszántabban követem, Eichmannt valószín leg már akkor, közvetlenül a háború után el lehetett volna csípni. Ez sok munkától kímélt volna meg bennünket, de egyszersmind meglett volna a hátránya is: az Eichmann-per elvész a sok egyéb per között, amely akkoriban a háborús b nösök ellen indult. Minden bizonnyal kivégzik – de korántsem bizonyos, hogy a zsidók megsemmisítésében játszott igazi szerepére fény derült volna. Alighanem beérik néhány tanúvallomással; a levéltári anyagok még feldolgozatlanul hevertek szerte Európában, és Eichmann megmaradt volna egy névnek a többi között. Ha így nézzük, következetlen magatartásom szerencsének is felfogható. Amikor másnap az OSS két tagja átkutatta a 32. számú házat, az Eichmann család tulajdonát, magam nem voltam jelen. Eichmann apja kijelentette, hogy fia az SS tagja volt, és nem tért haza a háborúból. Utoljára Prágából jött róla hír, hónapokkal ezel tt. Valójában Eichmann már rég nem Prágában, hanem a salzkammerguti Altausseeben tartózkodott; megbeszélés szerint a Harmadik Birodalom osztrák vezet i ott, az „alpesi er dben” gy ltek össze, és Eichmann a legcsekélyebb okot sem látta rá, hogy a találkáról elmaradjon. Elvégre az utolsó percig teljesítette kötelességét, nem is akárhogy, és nem fogta fel, hogy azóta már az olyanok, mint Kaltenbrunner sem akarnak tudni róla. A tetejében vágyódott a felesége után is. Az asszony Altausseeben, a Fischerndorf 8.-ban vett ki lakást, és az egész helységben nyílt titok volt, hogy férje az kedvéért tért vissza. Akkoriban már egész jó kapcsolataim voltak a náci körökhöz, és így egyik munkatársam tudomást szerzett a dologról. Voltaképpen csak egy dzsipre és két katonára lett volna szükségem, és Eichmannt minden bizonnyal elkapjuk. Ehelyett a CIC-hez fordultunk, amely Altaussee közvetlen közelében, Bad Ausseeben székelt, a CIC pedig az osztrák csend rséget kereste meg. Két csend r útnak is indult, de a 8. számú ház helyett a 38. számúba kopogtak be. Ám arrafelé akkoriban úgy álltak a dolgok, hogy ott is háborús b nösbe botlottak: a Fischerndorf 38.-ban Anton Burger SS-Hauptsturmführer (százados)* bujkált. A házban található tekintélyes fegyverkészletet elkobozták, maga Burger pedig lakat alá került. * OSS – Office of Strategic Services – a CIA el dje. * Anton Burger Eichmann vezérkarának tagja és Theresienstadt helyettes parancsnoka volt; számos b ntettet követett el Ausztriában. Csehszlovákiában és Görögországban. Letartóztatása után a glasenbachi amerikai internálótáborba került, ahol egy amerikai kapitány jelenlétében még egyszer kifaggathattam Eichmann fel l. Ennek során Burger azt állította, hogy május 4-én még találkozott vele Ausseeben. 1947. június 18-án aztán Burger megszökött Glasenbachból, 1949-ben azonban sikerült ismét a nyomára bukkannom, és másodszor is elfogták; ezúttal az osztrák rend rség tartóztatta le, azonban a bécsi börtönb l

Ezután az amerikaiak maguk vonultak ki a 8-as számú házhoz, ott azonban ismét csak nem Adolf Eichmannt találták; helyette bizonyos Veronika Liebl fogadta ket, aki közölte, hogy Eichmann „el z felesége”; 1945 márciusában, Prágában elvált t le, és ismét felvette a lánynevét. Eichmannt azóta sem látta. maga április 15-én érkezett Altausseebe, ahol el ször a Tó, majd a Park szállóban lakott. A fischerndorfi házat csak ezután bérelte ki, hogy helye legyen három gyermekének, Klausnak, Dieternek és Horstnak. Bennem azonban felébredt a gyanú. Elutaztam Altausseebe, és beszéltem Maria Bucherrel, a Park szálló tulajdonosával, aki nem is leplezte el ttem a mérgét. Szó sincs róla, hogy Liebl asszony egyedül lakott volna nála; egy szép napon betoppant a férje is, teljes SS-díszben. Egy éjjel aztán feltörte Bucherné elhunyt férjének a szekrényét, és minden teketória nélkül eltulajdonította a halott egyik öltönyét – és nemhogy az árát nem fizette meg, de még csak elnézést sem kért! Hát így viselkedik egy rendes vendég? Ám hiába tártuk ezt a vallomást Veronika Eichmann-Liebl elé, megmaradt a maga változatánál: a válás óta nem látta a férjét. Mindebb l csak annyi volt igaz, hogy Eichmann utoljára Prágában teljesített szolgálatot – csakhogy vezérkara közben már rég áttelepült Bud jovicébe, s onnan tovább Ausztriába. A neve azonban legalább rákerült az osztrák körözési listákra, és lassan fény derült alakjának igazi jelent ségére is. A nürnbergi perek aktáiban újra meg újra felbukkant a neve. Világossá vált, hogy adta ki a deportálási parancsokat, és hogy els sorban felelt a megsemmisítési gépezet m ködéséért. Nürnbergben egy teljes hétig csak az levelezését tanulmányoztam; elolvastam, hogyan sürgetett több gázt újabb gázkamrák üzembe helyezéséhez, miképp vélekedett az emberirtás különböz módozatairól vagy a szállítás egyes problémáiról. És lassan megalkottam a magam képét Adolf Eichmannról. Már tudtam, hogy tömeggyilkossal állok szemben, bár az íróasztalánál számoszlopokat összeadó gyilkosságügyi tisztvisel képe még nem fogamzott meg bennem. Azt azonban tudtam, hogy t megtalálni fontosabb, mint bármi, amit addig véghezvittem. Az emberek ebben az id ben kezdték a nevemet az Eichmannéhoz társítani. Linzben elkereszteltek az „eichmannos Wiesenthalnak”, és elhalmoztak információkkal. Csakhogy akkoriban még ügyetlen voltam, és nem tudtam megkülönböztetni a sikerrel kecsegtet nyomokat és a fontoskodást úgy, mint ma. Az egyetlen kézzelfogható eredmény Eichmannnak egy 1934-és fényképe volt, amelyet munkatársam, Manus Diamant csent el Eichmann egy hajdani linzi barátn jét l; ezt aztán csatoltuk a köröz levélhez. Akit kerestünk, annak immár arca is volt. Egyéb Eichmann-fényképek ugyanis nem léteztek. Apja azt állította, hogy Adolf elvb l nem engedte fényképezni magát. Ezt eleinte nem hittük el, az id k folyamán azonban kiderült, hogy valóban így volt. Úgy látszik, Eichmann tudta: olyasmivel foglalkozik, ami miatt valamikor felel sségre vonhatják. Ebben is hasonlított egy hivatásos b nszövetkezet „boss”-ához: amennyire csak lehet, kerülni akart minden felt nést. Munkásságáról kizárólag a vele egy húron pendül kkel beszélt. Így például 1944 szén, Budapesten Wilhelm Höttl SS-Obersturmbannführer el tt röviden így vonta meg sikeres tevékenysége mérlegét: „A megölt zsidók száma csaknem hatmillióra rúg – de ez titkos birodalmi ügy.” Néha feltettem magamnak a kérdést, vajon említett-e ilyen számokat a feleségének vagy a gyermekeinek is, és ha igen, azok miképpen reagálhattak erre. Vajon hogyan tudott Veronika Eichmann-Liebl együtt élni egy férfival, aki csaknem annyi ember haláláért felelt, mint ahányan egész Ausztriában élnek. Vajon úgy vélte-e, hogy mindaz, amivel férjét vádolják, megannyi rágalom, vagy épp ellenkez leg úgy gondolta, hogy zsidókat ölni érdem? Valószín leg mindkét feltételezés téves; inkább az lehetett a meggy z dése, hogy férje csak a is megszökött. 1956-ig sikerült követnem a nyomát, de ekkor elt nt a szemem el l, mégpedig az NSZK-ban. (A szerz jegyzete)

„kötelességét” teljesítette, és e kötelesség tartalma Eichmann-né számára is közömbös volt. Csak így tudom megmagyarázni a viselkedését: egész küzdelmét, hogy Eichmann szökése sikerüljön, és k ketten ismét együtt élhessenek. E cél érdekében pedig úgy tett, mintha Eichmann meghalt volna. 1947 vége felé egy amerikai barátom arról tájékoztatott, hogy Veronika Liebl beadvánnyal fordult a Bad Ischl-i kerületi bírósághoz: azt kérte, hogy „gyermekei érdekében” nyilvánítsák holttá elvált férjét. Az osztrák és a német bíróságokat akkoriban elárasztották a hasonló kérelmekkel. N k ezrei kérték, hogy férjüket, aki nem tért vissza a háborúból, nyilvánítsák holttá, akár azért, mert özvegyi vagy árvajáradékot szerettek volna kapni, akár mert ismét férjhez akartak menni. A bíróságok tudták, hogy az ilyen ügyekben a valóságot nem lehet kideríteni, s ezért rutinszer en teljesítették a kérelmeket. Alapjában véve csak arról volt szó, hogy az asszonyok szabadon rendelkezhessenek önmagukkal. Jól tudtam, mit jelent, ha Eichmannt is ekképp holttá nyilvánítják: nevét törlik a körözési listákról, és a hatóságok beszüntetik a hivatalos nyomozást. Elhatároztuk, hogy amerikai barátom, Stevens, a Bad Ischl-i CIC vezet je beszél a bíróval. A bíró készségesen szolgált a szükséges tájékoztatással. Bizonyos Karl Lukas, Prága, Mollicar utca 22. alatti lakos eskü alatt vallotta, hogy Eichmannt a Prágáért vívott harcok során, 1945. április 30-án az szeme láttára lel tték. Stevens felvilágosította a bíróságot, hogy ez a „halott” nem más, mint az egyik leglázasabban keresett náci b nöz , mire a bíró hajlandónak mutatkozott, hogy elhalassza az ügy lezárását. Nyomozást indítottam Prágában, és nemsokára megtudtam: Karl Lukas Maria nev feleségének Liebl a lánykori neve. Veronika Liebl n vére volt. Az információt közöltem Stevensszel, aki továbbadta a bíróságnak, és így Eichmann holttá nyilvánítását megtagadták. Ez a látványosnak igazán nem mondható lépés volt valószín leg a legjelent sebb ténykedésem az Eichmann-ügyben. Ahol igazán „vadásszá” léphettem volna el – el ször Linzben, majd Fischerndorfban –, ott cs döt mondtam. Eichmann felkutatása azonban csak a legelején és a legvégén hasonlított vadászatra. A kett között fontos vagy kevésbé fontos információkat kellett fáradságosán összeszedegetni, s az ember ezekre reagált, ügyesen vagy kevésbé ügyesen. Én kitartó voltam az üldözésben – ám mesterlövésznek nem mondhatom magam. 1948 tavaszán már rekonstruálhattam Eichmann menekülésének útvonalát. 1945. április 28án hagyta el Prágát, 29-én érkezett Budejovicébe, majd május 1-jén a Bad Ischl melletti Ebenseebe; és vezérkarának tagjai itt adtak egymásnak találkát. Ebenseeben azonban alig id zött, mert már május 2-án több tanú azonosította Altausseeben, ahol május 9-ig maradt. Ezután amerikai internálótáborokban bújt meg; itt kevésbé t nhetett fel, mint ha egyedül rejt zködik valamilyen magányos házban. A fels -bajorországi Rosenheim melletti berndorfi táborból el ször a Kemnatenben, majd a fels -pfalzi Chamban lév táborba vet dött. Egy Rudolf Scheide nev német tábori alkalmazott emlékezett a jellegtelen fogolyra. 1945 júniusában egy SS-tiszt kereste fel, és arra kérte, hogy Eckmann Obersturmführer néven vezesse be a tábori névsorba, noha valójában Eichmann Obersturmführernek hívják. „Mivel számomra az Eichmann név semmit sem jelentett, el ször azt mondtam, hogy fel lem azt csinál a nevével, amit akar.” Kés bb Scheide megtudta, hogy az amerikaiaknak ez a név nagyon is sokat jelent, és június 30-án tájékoztatta a CIC-t. Csakhogy Adolf Eichmann legalább ilyen jól tájékozott volt. Amikor munkacsapata aznap este visszatért a táborba az építkezésr l, ahol dolgoztak – Eichmann már nem volt köztük. Egy ideig valahol ÉszakNémetországban bujkált, majd átköltözött Solingenbe az egyik nagybátyjához – az Eichmann család err l a környékr l származott, és Eichmann maga csak hároméves korában települt apjával együtt Linzbe. Amikor a brit hatóságok a nagybácsit kihallgatták, Eichmann-nak forró lett a talaj a lába alatt. Úgy döntött, visszatér oda, ahol a legnagyobb biztonságban érezte magát: Aussee vidékére. Jellegzetes gerilladöntés volt: a gerilla is, ha el akar rejt zni, olyan

környéket választ, ahol jól eligazodik, és a lakosság körében jócskán számíthat szimpatizánsokra. Eichmannt alighanem még valami vonzotta Ausseebe: az arany, amit elásott. Több tanú is vallotta, hogy már els , májusi felbukkanásakor néhány segít társával együtt huszonkét vasládát emelt ki az Altausseei-tóból, majd a zsákmányt – amely iratok mellett els sorban „fogaranyból” állt – a távolabbi Blahalm-fennsíkra szállította. És végül: Eichmann felesége gyermekeivel együtt továbbra is ott élt a Fischerndorf 8.-ban. Bizonyítani nem tudom, de meggy z désem, hogy mindvégig kapcsolatban voltak, még akkor is, ha a cenzúra Eichmann-né teljes levelezését ellen rizte. Ott volt a sok közös barát, meg aztán ekkorra már m ködött a nácik földalatti szervezete, a maga jól összehangolt hírközl rendszerével. A földalatti szervezet kiterjedtsége persze kockázattal is járt; Eichmann mindenkori tartózkodási helyét számos SS-beli bajtársa ismerte. Akkoriban volt egy munkatársam, aki otthonosan mozgott e körökben. Korábban rnagyként szolgált a Wehrmachtban, és meggy ztem róla, hogy semmi köze a koncentrációs táborok gyilkosaihoz. Az utóbbiak esetében csak véletlen, hogy épp háború idején gyilkoltak, mint ahogy véletlen az is, hogy egyenruhájuk hasonlított a katonákéhoz. Az rnagy végül hajlandó volt együttm ködni velem a gyilkosok felkutatásában, éppen azért, hogy visszaadja a Wehrmachtkatonának a becsületét. Az SS viszont – csak mert korábban is egyenruhát viselt – továbbra is a bajtársat látta benne. Elbeszélgettek vele, beavatták bizalmas gondolataikba. Így derült ki, hogy még az SS is szeretett volna elhatárolódni Eichmanntól. Bár a nürnbergi ítélet „b nös szervezetnek” min sítette az SS-t, még e b nszövetkezet tagjai sem akartak automatikusan egy kalap alá kerülni azzal az emberrel, aki milliók módszeres kiirtásáért volt felel s. Igaz, nem akadt köztük olyan, aki Eichmannt az üldöz i kezére adja, de annyit készségesen elárultak az én rnagyomnak, hogy valahol Aussee környékén bujkál, minden bizonnyal baráti segítséggel. Valóban, Aussee közvetlen környékén, Gmundenban m ködött ekkoriban a „Pók” fed nev náci földalatti mozgalom központja. Egy másik szervezet, az úgynevezett „Hatos csillagzat” Stájerországban tevékenykedett; ezzel állt szoros kapcsolatban ama Anton Burger, akire az Eichmann után nyomozó csend rök bukkantak rá, amikor eltévesztették a házat. Burger most valószín leg futárként m ködött Eichmann és a „Hatos csillagzat” között. Végül pedig mindkét náci szervezet, a „Pók” csakúgy, mint a „Hatos csillagzat” beágyazódott Theodor Soucek szervezetébe, amelynek a közeli Graz volt a központja. Ezeknek az egymáshoz kapcsolódó szervezeteknek a hálózatára épült aztán az akkoriban már teljes g zzel üzemel ODESSA. S ebb l a hálózatból Eichmann sokkal nagyobb biztonságot merített, mint amennyire a mi „hálózatunk” megijeszthette. Istennek hála, valamelyest alábecsült bennünket. 1949. december 20-án felkeresett egy magas rangú osztrák rend rtiszt. Megbeszéltük a helyzetet, és mindketten úgy vélekedtünk, hogy Eichmann valahol Ausseeben rejt zködik: a rend rtiszt szerint a Grundl-tó körül, amelyet csak egy hegyhát választ el az Altausseei-tótól. Ez egybeillett azzal a megfigyeléssel, amelyr l embereim néhány hónappal korábban tájékoztattak: egy fels -ausztriai rendszámú fekete Mercedes t nt fel el ször a Grundl-tónál, majd röviddel kés bb Altausseeben, ahol Eichmann-né házánál, a Fischerndorf 8. el tt állt meg. A kocsiból es köpenyes férfi szállt ki, bement a házba, majd rövid ott-tartózkodás után elhajtott. A rend rtiszt hírforrásai nyilvánvalóan ennél is jobbak voltak. Mikor másnap ismét eljött hozzám, nem is árult tovább zsákbamacskát. „Megtudtuk, hogy Eichmann Altausseeben a családjával akar szilveszterezni. Akkor majd szépen elcsípjük.” Ezután meghívott, vegyek részt az akcióban. Szilveszterkor van a születésnapom: szebb ajándékot aligha kívánhattam volna magamnak.

Ám épp e dönt szakaszban alapvet hibát követtem el. Megengedtem, hogy velem jöjjön Altausseebe egy fiatal izraeli, aki akkoriban ifjonti lelkesedéssel dolgozott az irodámban, és vélhet en titokban akkor is utánam jön, ha kizárom a vállalkozásból. December 28-án útnak indultunk. A Bad Aussee-i János f herceg Szállodában vettünk ki szobát. Hideg volt, és untuk magunkat. Fiatal barátomat arra kértem, ne sokat sétálgasson, és f képp senkivel ne elegyedjék szóba, azonban a tilalmat csak magára az akcióra vonatkoztatta. Igaz, sétálgatni nem sétálgatott, viszont beült egy éjszakai szórakozóhelyre, s ott nagy sikert aratott néhány leányzónál, amikor elmesélte, hogy nemrég érkezett Izraelb l. December 31-én megjött rend rtiszt barátom is, hat emberével, akiket a Fischerndorf 8. számú ház körül akart felállítani, hogy Eichmannt még az utcán elkapják – házkutatási parancsunk ugyanis nem volt. A nyomozók addig is beültek a környékbeli vendégl kbe, és hegyezték a fülüket. Nagyon hideg volt; gondoltuk hát, iszunk egy csésze forró teát a szállodánkban. Amikor benyitottam az étterembe, lelkes kis társaságra leltem: a helybéli fiatalság nagy érdekl déssel hallgatta, mit mesél az én izraelim az izraeli hadsereg h stetteir l. A rend rtiszt alig bírta visszafojtani haragját. – Ha híre megy, hogy egy izraeli fiatalember van a helységben, a végén még… – Hiszen már elmúlt tíz óra – mondtam. – Most már nem csúszhat be hiba. – Reméljük – felelte bosszúsan a rend rtiszt. Elhagytuk a szállodát, hogy megkeressük a legközelebbi nyomozót; az kitartóan üldögélt a vendégl ben a söre mellett. – Mindenki arról az izraelir l beszél, aki itt van Bad Ausseeben – közölte. Kísér m körülbelül úgy nézett rám, mint a hivatásos hegymászó, aki nagy könnyelm en beleegyezett, hogy a túrára néhány amat r is vele menjen, és most észreveszi, hogy hegymászó bakancs helyett tornacip van rajtuk. Els mérgemben elátkoztam az izraeli fiút, de utána már csak magamat átkoztam. Már tizenegy óra volt. Ha Eichmann az éjfélt családi körben akarja tölteni, akkor most kell elhagynia a Grundl-tavat. Egyre idegesebben várakoztunk. Végül befutott az a nyomozó, aki a Grundl-tónál posztolt, és valamit súgott a rend rtiszt fülébe. Az némán végighallgatta, majd arra kérte, ismételje meg a jelentését úgy, hogy én is halljam. A nyomozó lassan, tagoltán mondta ki fölöttem az elmarasztaló ítéletet. – Fél tizenkett kor két férfi bukkant fel a Grundltóhoz vezet úton. Eléggé sötét volt, de a havas háttér el tt fel lehetett ismerni ket. Körülbelül százötven méterre voltak t lem; én elbújtam az út menti fák mögé. Ekkor egyszer csak egy harmadik férfi érkezett a Grundl-tó irányából, és valamit kiáltott feléjük. Az els két férfi megállt, váltottak néhány szót, aztán mind a hárman futva elindultak visszafelé. A rend rtiszt vigasztalni próbált: elvégre korántsem bizonyos, hogy munkatársam viselkedése volt az ok, amiért Eichmannt figyelmeztették. És voltaképpen már az is nagy haladás, hogy egyáltalán rábukkantunk Eichmann tartózkodási helyére. Most majd itt hagy két embert, azok biztosan el kaparják. De tudtam, hogy csak az udvariasság beszél bel le. Pedig hát nála csak szakmai kudarcról volt szó – nálam viszont emberi katasztrófáról. Egy hét múlva értesítettek, hogy abbahagyták Eichmann keresését. Emberünk ugyanis elt nt Aussee környékér l. A következ években csak híresztelések és a bulvársajtóban feltálalt pletykák jutottak el hozzám. Hol Kairóban látták, hol Damaszkuszban vett részt bajtársi találkozón, hol német légiót szervezett az araboknak. Mindezt eléggé valószín tlennek ítéltem, mert az olyan ember, aki még fényképezni sem hagyja magát, aligha csap akkora lármát, hogy az újságok is felfigyeljenek rá. Akkoriban a világot amúgy is egészen más dolgok érdekelték. Éppen tet zött a hidegháború, s t Koreában „forró” háborúba csapott át. Ami Európát illeti, az amerikaiak megértették, hogy a Német Szövetségi Köztársaságból legalább olyan jelent s szövetséges válhat, mint

Angliából vagy Franciaországból – s t, azoknál talán még megbízhatóbb is lesz. Igyekeztek kedvében járni a hajdani ellenfeleknek, s az amerikai filmeken gyilkos szörnyetegek helyett egyszer csak bátor tisztek t ntek fel, akiknek csupán az volt a balszerencséjük, hogy egy rült zsoldjában álltak. Mindehhez képest kit érdekelt már egy Adolf Eichmann! Ha megkíséreltem szóba hozni a nevét, amerikai barátaim fáradtan legyintettek: „Á, most egészen más gondjaink vannak.” 1951 elején néhány homályos feltételezést hallottam Eichmann szökésér l egy egykori Abwehr-tagtól, akinek voltak barátai az ODESSA-ban. Eszerint Eichmannt egy horvát segélybizottság csempészte Rómába, a „kolostorútvonalon”; 1950 nyárutóján érkezett meg az olasz f városba. A bizottságot a kollaboráns horvát kormány fejének, Ante Pavelicnek egykori hívei vezetik. Rómába érve Eichmann valószín leg egy kolostorban bujkált, „és ott bizonyára vatikáni útlevélhez jutott. Szüksége volt rá, hogy vízumot kérhessen valamelyik dél-amerikai országba.” Semmi kétség: ez az utolsó információ volt a legfontosabb. Akkoriban mind az amerikaiak, mind az izraeliek úgy vélték, hogy Eichmann a Közel-Keleten telepedett meg; barátom viszont meggy z déssel vallotta, hogy Dél-Amerikában van – az ODESSA szállítmányai akkoriban egyenesen Brazíliába vagy Argentínába tartottak. Szerintem is ez volt a legvalószín bb. Hogy újabb részleteket tudjak meg, továbbra is csak Eichmann családi érzésében bízhattam. Úgy gondoltam, bizonyára ismét megkísérel kapcsolatba lépni Altausseeben id z családjával, és valamikor majd ki is akarja vitetni ket magához. Hosszabb várakozásra rendezkedtem be. A sors azonban úgy hozta, hogy egyszer csak újabb hírt kapjak fel le – egészen más irányból. 1951 szén megjelent irodámban egy karcsú, negyvenes évei derekán járó férfi, modora éppoly kifogástalan, mint a ruházata. Kurtán meghajolt – közben kis híján összeütötte a bokáját –, majd felmutatta a névjegyét. Neve Heinrich von Klimrod, és egy hajdani SS-ekb l álló bécsi csoportot képvisel, amely már régóta érdekl déssel és csodálattal figyeli munkásságomat. Látni való volt, hogy olyan légkört szeretne teremteni, mintha hasonsz r ek beszélgetnének. Elvégre valamennyien profik vagyunk, és mondhatni, mer véletlen, hogy más-más oldalon állunk; magasabb szempontból tekintve, a közös vonások a mérvadók. – Az ön érdekei és a mieink egy ponton találkoznak. Ön meg akarja találni Eichmannt, hogy bíróság elé állítsa. Mi pedig Eichmann aranyát akarjuk. Nézetem szerint mód nyílnék a mindkett nk számára el nyös együttm ködésre. Valóban, mi lehetett volna ennél természetesebb? A kifogástalan modorú, feddhetetlen urak meg akarták szerezni azt az aranyat, amelyet Eichmann poroszlói a meggyilkolt zsidók szájából tördeltek ki; ennek érdekében még arra is készen álltak, hogy együttm ködjenek egy zsidóval, és kiszolgáltassák neki egykori kollégájukat. Végre is az már elvégezte a maga munkáját – azt a piszkos munkát, amelyt l von Klimrod urat megkímélte a sors. Most pedig itt az ideje, hogy úriemberekhez ill n megkössük az üzletet. – Mi rengeteget tudunk Eichmann szökésér l. Tudjuk, hogy két pap volt a segítségére: Weber páter és Benedetti páter. Ismerjük azt a kapucinus kolostort, ahol meghúzta magát. Igaz, azt nem tudjuk, hogy most milyen nevet visel, de sok bajtársunk van Dél-Amerikában, akik segíteni tudnának. Nos, mit szól az ajánlatomhoz? Azt hiszem, von Klimrod úr a mai napig sem érti, hogy is lehetett elvetni egy ilyen ajánlatot. Ámbár beszélgetésünk során többször is elismerte, hogy „idealista” vagyok – hamar rájött, hogy a „profi”-trükkre nem harapok rá –, nem fogta fel, hogy az idealizmus nem szentesít minden eszközt. A saját zsebembe talán még bele is nyúltam volna, ha von Klimrod segítségével hozzáférhetek Eichmannhoz, de azt, hogy a meggyilkolt testvéreim szájából származó aranyat átengedjem neki, hullagyalázásnak éreztem volna. Ám az ilyen fogalmak,

mint meggyalázás vagy szégyenérzet, alighanem hiányoztak erkölcsi kódexéb l. Mindenesetre értetlenül hagyta el az irodámat. Fél év telt el, míg valaki ismét szóba hozta el ttem Eichmannt: egy altausseei ismer söm közölte, hogy Veronika Eichmann-Liebl a fiaival együtt elt nt. A tanév kell s közepén vette ki az iskolából a gyerekeket, noha bizonyítvány nélkül semmilyen más osztrák vagy német iskolába nem iratkozhattak volna be. A lakbért ugyan továbbra is átutalták, és bútort sem szállítottak el a házból, ahogyan költözködéskor szokás, de a szomszédok rögtön gyanították az igazságot: Eichmann-né távozni készül, feltehet en Dél-Amerikába, pontosabban – így szólt a fáma – Brazíliába. A dönt adat egy öreg osztrák bárótól származott, akivel a bélyeggy jt k klubjában ismerkedtem meg. Egy napon meghívott otthonába, hogy megmutassa gy jteményét. Ennek során szóba került a náci korszak is. maga az Abwehrnél dolgozott, Canaris tengernagy beosztottjaként, és katolikus-monarchista meggy z dése miatt mindig szkeptikusan szemlélte a nácikat. Amikor megtudta, mivel foglalkozom mostanában, felállt, és így szólt: – Azt hiszem, mutathatok valamit, ami bizonyára érdekli. – Azzal egy halom könyv és iromány közül el húzott egy kék légiposta-borítékot: – Ezt egy katona bajtársam írta, aki Buenos Airesben él, és jelenleg Perón elnök mellett dolgozik mint tanácsadó. Rendszeresen levelezünk, és egyszer megkérdeztem t le, nem találkozott-e közös ismer sökkel. Nézze csak, mit válaszolt. – Odanyújtotta a levelet, és ujjával az utolsó bekezdésre mutatott – nekem pedig a lélegzetem is elállt a szavak olvastán: – „Láttam azt a nyomorult disznó Eichmannt, aki a zsidóknak dirigált: Buenos Aires közelében él, és a vízm veknél dolgozik.” Jól tudtam, hogy ezzel saját egyéni lehet ségeim kimerültek. Perón Argentínájában a nácik tekintélyes politikai hatalomra tettek szert, k szervezték meg az argentin hadsereget, szakért ként m ködtek közre az ország iparosításában, és pénzük növelte a helyi bankok likviditását. Argentínában Eichmann teljes biztonságban érezhette magát – én pedig mint ellenfél túl könny fajsúlyú lettem. Megtanácskoztam a dolgot Arie Eschellel, Izrael bécsi konzuljával, és megkért, hogy készítsek értesüléseimr l összefoglaló jelentést a Zsidó Világkongresszus számára. A jelentés lényegében megegyezett Eichmann-dossziém tartalmával; az elején megírtam, mit tudtam meg Eichmann személyiségér l, befejezésül pedig utaltam a bárótól kapott információra. Mellékeltem néhány kézírásmintát, valamint a birtokunkban lév fényképet. A jelentés egyik példányát New Yorkba küldtem, dr. Nachum Goldmann-nak, a Zsidó Világkongresszus elnökének, a másikat Izrael bécsi konzulátusa kapta. Izraelb l semmiféle válasz nem érkezett, s a New York-i visszhang is két hónapot váratott magára. Goldmann nevében egy Kalmanowitz nev rabbi nyugtázta a küldeményt, hozzátéve, hogy szeretné tudni Eichmann pontos címét Buenos Airesben. Azt feleltem, hogy szívesen elküldök egy embert Argentínába, ha fedezik az útiköltséget, és kiutalnak még ötszáz dollárt a további kiadásokra. Kalmanowitz rabbi azt válaszolta, hogy pénz, az nincs, különben is az FBI azt közölte dr. Goldmann-nal, hogy Eichmann Damaszkuszban tartózkodik, Szíria pedig úgysem adná ki, mivel ott a zsidók ellen elkövetett gyilkosság nem számít büntetend cselekménynek. Az amerikai zsidóknak akkoriban bizonyára egyéb gondjuk is volt, az izraeliek meg Nasszerrel harcoltak az életben maradásért, és Eichmann már nem izgatta ket; és ugyanígy voltak ezzel az amerikaiak is, akiknek a Szovjetunió ellenében, a hidegháborúban kellett helytállniuk. Úgy éreztem, maroknyi hasonlóan gondolkodó rülttel együtt végképp magunkra maradtunk. 1954 márciusában becsuktam a dokumentációs központot, az összes ügyiratot takarosán ládákba csomagoltam, és elküldtem Jeruzsálembe, a Yad Vashemarchívumba. Csak Eichmann aktáját tartottam meg, hogy miért, fogalmam sincs, hiszen valójában feladtam a küzdelmet. Öt évvel kés bb, 1959. április 22-én épp megszokott napilapomat, a linzi Oberösterreichische Nachrichtent olvastam, amikor az utolsó oldalon megakadt a szemem

egy gyászjelentésen. Az elhunyt Maria Eichmann volt, Adolf Eichmann mostohaanyja; neve alatt következett a gyászoló hozzátartozók listája. Gépiesen átfutottam, és összerezzentem: rábukkantam a Vera Eichmann névre. Gyászjelentésekben nem szokás hazudni: Veronika Liebl visszatért ahhoz a névhez, amelyet bizonyára az egyedüli jogszer nek érzett. Bárhol éljen is, Adolf Eichmann feleségének tekinti magát. Elküldtem egyik emberemet Eichmann-né anyjához, pedig minden bizonnyal úgy vélte, a legjobb álcázás a féligazság: azt állította, hogy leánya Dél-Amerikában férjhez ment bizonyos „Klemshez” vagy „Klemthez”. Az információt elküldtem Izraelbe, az izraelieknek pedig módjukban állt utánajárni. Nemsokára értesítettek, hogy Eichmann-né egy német férfival él vadházasságban. Az izraeliek az illet nevét is tudták: Ricardo Klementnek hívják. A gyászjelentés alapján meg voltam gy z dve, hogy az a német nem lehet más, mint Adolf Eichmann; ez esetben pedig Eichmann fiainak is ott kell lenniök Buenos Airesben, a szüleiknél. Érdekl dtünk a német követségen, és sejtésem igazolódott: a fiúk Buenos Airesben eredeti nevükön voltak bejelentve. (Kés bb egy követségi alkalmazott közölte velem: k igazán nem tudhatták, hogy a hírhedt Adolf Eichmann fiairól van szó.) Most már csak valamilyen alkalomra volt szükségünk, hogy Ricardo Klementet többékevésbé hitelesen azonosíthassuk Adolf Eichmann-nal. A lehet séget egy újabb gyászjelentés kínálta. 1960 februárjában meghalt Eichmann apja, és az ismét csak az Oberösterreichische Nachrichtenben felsorolt gyászoló családtagok között ismét csak ott szerepelt Vera Eichmann mint az elhunyt menye. Úgy látszik, Eichmannékban a családi érzület elnyomta a veszélyérzetet. Egy ideig még azt a reményt is dédelgettem magamban, hogy Adolf Eichmann személyesen jelenik meg a temetésen. Szerz dtettem két sajtófényképészt, és arra kértem ket, rejt zzenek el valamilyen sírk vagy fa mögé, és teleobjektívvel fényképezzék le a halottas menet valamennyi résztvev jét. A fényképeket még aznap este megkaptam, és egész sor Adolf Eichmannhoz hasonló férfit fedeztem fel rajtuk: Emil, Robert, Otto és Friedrich nev testvéreit. Ottót, Friedrichet és Robertet már ismertem. Emil, akit addig még sohasem láttam, Frankfurtból érkezett. Adolf hiányzott a sorból. A fivérek közötti egész valószín tlen hasonlatosság azonban újabb ötletet sugallt. El vettem Eichmann régi fényképét, melyet linzi barátn jét l szereztünk, és összehasonlítottam testvéreinek képével. És íme, akadt egy, amely mintha a fiatal Adolf Eichmannt ábrázolta volna, harminc évvel id sebben: Otto fivérének fényképe. Alighanem ezért is jelentkeztek újra meg újra emberek, hogy látták Eichmannt, csupa olyan helyen, ahol egészen bizonyosan nem járhatott – összetévesztették a fivérével. Ha valakinél ott van Otto Eichmann fényképe, arról Adolf Eichmannt is felismerheti – még akkor is, ha azóta Ricardo Klementnek hívatja magát. Ezután közölte az izraeli követség, hogy nemsokára két fiatal izraeli fog meglátogatni. Azok hamarosan fel is bukkantak Linzben, nagy sietve zsebre vágták a temetésr l készült valamennyi fényképemet, és azon nyomban el is utaztak. 1960. május 23-án, egy hétf i napon pedig David Ben Gurion bejelentette az izraeli knesszetben, hogy Adolf Eichmannt letartóztatták, és izraeli fogságban van. Másnap sürgönyt kaptam a Yad Vashemt l: „Szívb l gratulálunk ragyogó sikeréhez.” Eichmann felkutatása azért számíthat olyan sikeres vállalkozásnak, mert akkor emlékeztette a világot a zsidók tragédiájára, amikor az emberek éppen ki akarták küszöbölni tudatukból ezt az emléket, és mert Adolf Eichmann pere után immár senkinek sem lehettek kétségei e tragédia méretei fel l. Eichmann vallomása megcáfolta az „auschwitzi koholmány”-ról szóló hazugságot. S végül az Eichmann-per nyomán a világ sokkal mélyebben ismerhette meg a nemzetiszocializmus tömeggyilkosságainak gépezetét és e gépezet m ködtet it. Azóta vált fogalommá „a könyökvéd s gyilkos”; azóta tudjuk, hogy milliók lemészárlásához nincs

szükség fanatikus, elmebetegséggel határos szadizmusra, hanem b ségesen elég hozzá a „Vezér” iránti buzgó és kötelességtudó engedelmesség; azóta tudjuk, hogy a tömeggyilkosok nem feltétlenül aszociális elemek – s t nem is lehetnek azok –, mert az igazán nagyszabású tömeggyilkosság valójában a társadalomba tökéletesen beilleszked végrehajtókat feltételez. A tárgyaláson éppen egy amerikai újságíró ült mellettem, amikor a bíró feltette a kérdést: b nösnek érzi-e magát a vádlott. Eichmann „nem”-mel válaszolt. – Ezt a kérdést voltaképpen hatmilliószor kellene feltenni neki – mondtam szomszédomnak. Kés bb egész sor amerikai újságban láttam viszont ezt a megfogalmazást, lévén hogy sürgönystílusban szemlélteti az efféle perek egész problematikáját: sajnos a milliószoros gyilkosságot szinte lehetetlen érzelmileg úgy tálalni, hogy az emberek konkrét, meghatározott személy elleni, csak éppen több millió esetben elkövetett gyilkosságként fogják fel. Ausztriában – és világszerte – egy id ben heves viták zajlottak a büntet jog értelmér l. Christian Broda igazságügy-miniszter, akinek e könyvben majd egy teljes fejezetet szentelek, azt az álláspontot képviselte, hogy az emberséges büntet jog csakis reszocializálásra törekedhet. Ezen az alapon Adolf Eichmannt nem kellett volna elmarasztalni. teljes mértékben beilleszkedett az argentin társadalomba; dolgozott, rendezett családi körülmények között élt, jó apja volt gyermekeinek. Arra sem lehetett számítani, hogy további életében ismét gázba küldene zsidókat. Egy televíziós vita során meg is kérdezték Brodától: ha a büntet jog egyetlen célja a reszocializálás, miért kellett akkor Eichmannt elítélni? Az igazságügy-miniszter tanácstalan volt. Ha az elméletét fogadják el, a náci gyilkosok békésen üldögélhettek volna argentínai, brazíliai, uruguayi vagy paraguayi villáikban; legföljebb abban lehetett volna bízni, hogy saját lelkiismeretük válik börtönükké. Mindenesetre kétlem, hogy Eichmann-nál ez bekövetkezett volna. Pere alatt egyetlenegyszer, a tárgyalás negyvenötödik napján hangzott el szájából egy mondat, amely valamilyen bels rezdülésre utal: „El kell ismernem, hogy a zsidók megsemmisítését ma az egyik legsúlyosabb b ntettnek tartom az emberiség történetében. De hiába, megtörtént, és minden t lünk telhet t meg kell tennünk, hogy még egyszer ne ismétl dhessék meg.” Vajon szintén gondolta-e, vagy csak ügyvédje tanácsát fogadta meg, hátha ily módon elkerülheti a halálbüntetést, azt már nem tudom. És mégis: hálásnak kell lennünk ezért a mondatért. Hiszen a treblinkai megsemmisít tábor parancsnoka az NSZK-ban tartott tárgyalásán azzal akart együttérzést kelteni, hogy kijelentette: azért kellett a zsidókat elgázosítania, mert különben a táborban nem lett volna elegend fér hely. Ezt az embert Franz Stanglnak hívták. Ha elmondom, miként bukkantam a nyomára, kiderül egy s más a volt SS-tagok úgynevezett lelkiismeretér l. 9/ Mennyit ér egy hulla? Franz Stangl volt az egyik legnevezetesebb náci azok közül, akiket az ODESSA szöktetett meg, hogy aztán Dél-Amerikában találjanak új hazát. Nevével el ször egy listán találkoztam, amelyen frissen kitüntetett magas rangú SS-tisztek szerepeltek. A nevéhez ceruzával a következ megjegyzést f zték: „Titkos birodalmi ügy – lelki megterhelésért”. A nemzetiszocializmus szótárában ez annyit jelentett: a treblinkai parancsnokot azért tüntették ki, mert a tömeggyilkosság kivitelezésében különleges érdemeket szerzett. Azt viszont nem hiszem, hogy Stangl lelkét ez a feladat különösebben megterhelte volna. Amikor 1970 májusában végre bírái elé állt, elmondta, mi viselte t meg valójában. Voltak napok, amikor egy tételben tizennyolcezer embert kapott megsemmisítés céljából, és elvárták t le, hogy még aznap üresen küldje vissza valamennyi vagont. Mi mást tehetett volna, mint hogy azonnal meggyilkolja ket? Hiszen ennyi embert nem tudott elszállásolni!

Ehhez a védekezéshez jól illik egy dokumentum, melyet Odilo Globocnik, a „Reinhardakció” vezet je küldött a Birodalmi Biztonsági F hivatalnak. A jegyzék felsorolja mindazon vagyontárgyakat, melyeket a treblinkai, sobibóri és bel eci megsemmisít táborok igazgatósága 1942. október 1. és 1943. augusztus 2. között juttatott el Berlinbe, a Biztonsági F hivatal címére. Íme a lajstrom, pontról pontra: „25 tehervagonnyi n i haj 248 tehervagonnyi ruhanem 100 tehervagonnyi cip 22 tehervagonnyi fehérnem 46 tehervagonnyi gyógyszer 254 tehervagonnyi sz nyeg és takaró 400 tehervagonnyi különféle használati tárgy 2 800 000 amerikai dollár 400 000 font sterling 12 000 000 szovjet rubel 140 000 000 lengyel złoty 400 000 aranyóra 145 000 kilogrammnyi arany jegygy r 4000 karátnyi, egyenként több mint kétkarátos gyémánt 120 000 000 złoty különféle aranyérmékben Néhány ezer igazgyöngy nyaklánc

Odilo Globocnik s. k.”

A nácik nem egyszer en gyilkosok, hanem rablógyilkosok voltak. 1943 végére err l a vidékr l kifogytak az áldozatok: Lengyelország „zsidómentessé” vált, és mint ahogy a maffiacsaládok keresztapái megszabadulnak a fölöslegessé vált gyilkosoktól mint gaztetteik utolsó tanúitól, úgy döntötték el a Harmadik Birodalom „keresztapái” is: elteszik az útból megsemmisítési szakért iket. Franz Stanglt a jugoszláv frontra vezényelték, ahol nem sok esélyt adtak neki az életben maradásra: Tito partizánjai ugyanis nem ejtettek foglyokat. A férfiút, aki Treblinka krematóriumaiban nyolcszázezer embert intézett el, most kiszolgáltatták: intézzék el t is. Ám Stangl egyike lett a keveseknek, akik hazatértek. Nem sokkal a háború befejezése után már ismét Welsben volt, gyermekei körében, nevel n felesége oldalán. Nemigen iparkodott elrejt zni, hiszen ezzel valószín leg csak felt nést keltett volna. Ehelyett, mint egykori SS-Hauptsturmführert, nemsokára „automatikusan” rizetbe vették az amerikaiak, és a Salzburg melletti Glasenbachba, a Marcus W. Orr elnevezés internálótáborba szállították. Treblinkában viselt tisztségét elhallgatta, és kétéves glasenbachi tartózkodása alatt nem is derült fény rá. Ám 1947-ben hirtelen kritikussá vált Stangl helyzete: az osztrák hatóságok felfedezték a rend rtiszt nevét a hartheimi kastély személyzeti listáján. Hartheim, ez az si reneszánsz kastély, amely a fels -ausztriai Mauthausen koncentrációs tábora közelében áll, a Limburg melletti Hadamarral, a szászországi Sonnensteinnel és a brandenburgi Grafeneck-kastéllyal egyetemben egyike volt ama négy „szanatóriumnak”, amelyekben a Harmadik Birodalom a tömeggyilkosságot oktatta. A folyamat az „életképtelen életek” megsemmisítési programjával kezd dött. A programot orvosi szempontból dr. Werner Heyde professzor, a würzburgi egyetem pszichiátriai tanszékének nyilvános rendes tanára irányította. (Heyde, aki legalább százezer ember haláláért felelt, a háború után a dr. Savade nevet vette fel, majd amikor 1962-ben letartóztatták, öngyilkoslett.)

Ha azt hallom, hogy orvosi körökben ma ismét vitáznak az eutanáziáról, nevezzék bár „irgalmas halálnak”, feltámad bennem az irtózat. Az akadémiai fokozat megszerzése sajnos nem óv meg sem a pszichopátiától, sem a szadizmustól – amint ékesen bizonyítja a hartheimi kastély orvosainak példája. Kezdetben ott is „gyógyíthatatlan betegekr l” volt szó, hozzájuk csatlakoztak aztán az elmezavarban szenved k, a gyengeelméj ek és a nagyon öregek, hogy nemsokára minden testi vagy szellemi fogyatékos „életképtelennek” min süljön. Az életr l vagy halálról szóló döntést már akkoriban is törvényes formaságok szabályozták. A kórházak megküldték az egyes betegek anyagát az úgynevezett „T4-szakért knek”, akik aztán ennek nyomán formálták meg véleményüket. Az akta végére biggyesztett kereszt a halált jelentette. Az eutanáziára szánt betegeket különleges egység gy jtötte össze és szállította a legközelebbi „szanatóriumba”, ahol kezdetben méreginjekciókkal ölték meg ket. De ez még csak a nyitány volt. Mid n a Harmadik Birodalom teljes lendülettel hozzálátott a zsidók kiirtásával járó szervezési problémák megoldásához, Heydrich felismerte, hogy az eutanáziát végz szanatóriumok eszményi terepet kínálnak a gyakorláshoz, a kiképzéshez és a kísérletezéshez. Hartheimben vagy Hadamarban kutatói szinten lehetett kipróbálni azt, amit kés bb Treblinkában vagy Auschwitzban nagyipari méretekben alkalmaztak. A kísérleti helyiséget a kastély pincéjében rendezték be, s közvetlen összeköttetése volt egy kis krematóriummal. A helyiségben Hartheim parancsnoka, Christian Wirth rend r f felügyel embereket gyilkoltatott meg mérges gázzal. Haláltusájukat lefényképezték, stopperórával mérve az id t, majd a képeket és adatokat elküldték Berlinbe. Kés bb véletlenül találkoztam azzal az emberrel, akit fényképezésre kényszerítettek – így fedeztem fel, mi történt Hartheimben. 1941-ben Wirthet áthelyezték, s utóda egy bizonyos Franz Stangl lett. Az osztrák hatóságok eleinte ugyan nem voltak egészen tisztában Hartheim szerepével, de azért elrendelték Stangl letartóztatását, s így az egykori SS-tisztnek az amerikai internálótáborból át kellett települnie a linzi tartományi bíróság vizsgálati fogházába. Abban az id ben a foglyoknak romeltakarításon és lebombázott házak újjáépítésén kellett dolgozniok. Stanglt olyan brigádba osztották, melynek tagjait csak apróbb vétségek terhelték, s így nem rizték ket valami szigorúan. 1948. május 30-án este Stangl nem tért vissza a börtönbe – szökésére napközben senki nem figyelt fel. De amikor az esetre fény derült, akkor sem keltett különösebb izgalmat. Az ügyr l az amerikai hivatalos szerveket sem értesítették, így aztán magam is csak sokkal kés bb tudtam meg, hogy Stangl már nincs lakat alatt. Ekkor utánanéztem a családjának, a szomszédok pedig közölték, hogy Stanglné 1949. május 6-án leányaival együtt Ausztriából ismeretlen helyre távozott. Kés bb, a per folyamán Stangl nagy vonalakban beszámolt róla, miképpen boldogult a továbbiakban. Azt már Glasenbachban megtudta, hogy a f dolog eljutni Rómába; onnan az egyházi szervek már továbbsegítik. A protestánsok Heinemann zsinati elnökhöz forduljanak, a katolikusok Alois Hudal német püspöknél kaphatnak menedéket. A tájékoztatás helytállónak bizonyult. Hudal vöröskeresztes útlevelet szerzett Stanglnak, a német papi szeminárium Collegium Germanicuma pedig álláshoz segítette, ahol továbbutazásáig dolgozhatott. Az 1976-ban Grazban megjelent Római napló cím emlékiratában Hudal szerencsésnek mondja magát, amiért 1945 után karitatív tevékenységét teljes egészében a nemzetiszocializmus és a fasizmus hajdani hívei, kivált az úgynevezett „háborús b nösök” javára fordíthatta, és hamis iratok segítségével sokukat boldogabb tájakra menekíthette üldöz ik el l. Stangl „boldogabb tája” Szíria lett. Szökése után hat héttel már el is jutott Damaszkuszba, és végül kivitethette a családját is. Stanglné a Svájcon át vezet útvonalat választotta. Bernben megkapta a szíriai vízumot, és kereket oldott.

Id közben egyre több részlet vált ismeretessé a treblinkai megsemmisít táborról, és Franz Stangl az egyik leglázasabban keresett náci b nöz vé lépett el . A kiadatás veszélye persze a legcsekélyebb mértékben sem fenyegette: a szírek t és a hozzá hasonlókat szellemi testvéreikként és az Izrael elleni harc szakembereiként becsülték. Ha Stangl ott marad Szíriában, kollégájához, Alois Brunnerhez hasonlóan még ma is biztonságban élhetne. Csakhogy amikor 1960-ban Eichmannt Argentínában elfogták, az illegalitásba vonult náci gyilkosok nyugtalanok lettek. Egyszer csak egyikük sem érezte magát biztonságban ott, ahol éppen volt. Ráadásul az id tájt még senki sem tudta pontosan, ki is rabolta el Eichmannt: mivel az akció formailag ellentmondott a nemzetközi jognak, az izraeli kormány nem vállalt vele semmilyen közösséget. Amikor például nem sokkal Eichmann elfogása után a Yad Vashem meghívott, hogy számoljak be a felkutatásában játszott szerepemr l, dr. Koubovy, az intézmény igazgatója nyomatékosan figyelmeztetett: semmi esetre se említsem meg, hogy egész levelezésem az izraeli követségen át bonyolódott, és hogy a nyomozásba természetszer leg bekapcsolódott az izraeli titkosszolgálat is. Az utasítást tisztességgel megfogadtam: az izraeli titkosszolgálatról egy árva szó sem esett. Ezen viszont Isser Harel, a titkosszolgálat f nöke úgy felb szült, hogy 1971-ben megjelent emlékiratában nem méltatja egyetlen szóra sem az én tevékenységemet. No de ezt csak úgy mellesleg jegyeztem meg. Mindenesetre akkoriban, 1960 tavaszán az Eichmann elfogása körüli titkolózás a világsajtót a legkülönfélébb találgatásokra ihlette. Így például egy német képes újságban az a változat látott napvilágot, hogy Eichmannt a szíriai– izraeli határ közelében él Izrael-barát drúz törzs tagjai rabolták el s szállították Izraelbe. A mese ugyan az els szótól az utolsóig koholmány volt, de arra épp megfelelt, hogy Stangl megijedjen. Legalábbis egy német újságírótól úgy hallottam, hogy ekkor menekült el hanyatthomlok Damaszkuszból. Én pedig kivettem a lapját kartotékrendszeremb l, és a „Damaszkusz” megjelölés helyett ráírtam: „tartózkodási helye ismeretlen”. 1965 decemberében Bécsben sajtókonferenciát tartottam a Hartheimben, Hadamarban, Sonnensteinben és Grafeneckben m ködött gyilkolási iskolákról, és felvilágosítottam az újságírókat, miféle kapcsolat állt fenn az eutanázia intézményei és a koncentrációs táborokban zajló tömeges megsemmisítés között. Elmondtam: a szóban forgó intézmények személyzetét, amely hozzászokott az elégetett holttestek b zéhez, csaknem egyt l egyig a megsemmisít táborok vezet posztjaira léptették el . Az ilyen jelleg karrier egyik mintapéldájaként említettem meg Franz Stangl esetét. Egy hónap múlva egy rossz külsej , ápolatlan, szakadt ruhájú fickó jelentkezett az irodámban; egész beszélgetésünk alatt egyetlen pillanatra sem tudott a szemembe nézni. A sors vagy a véletlen jóvoltából megesik, hogy valaki pontosan olyannak lássék, amilyen valójában. Látogatóm közölte, hogy a Gestapónál dolgozott, bár természetesen – a gestapósok már csak így voltak ezzel – „semmi rosszat” nem követett el: – Hát mit tehettem volna? Kis pont voltam én, és most mi fizetünk meg mindenért. A nyelvemre kívánkozott a megjegyzés, hogy tulajdonképpen magam is csak kis pont voltam, és mégis mindenért nekem meg a magamfajtáknak kellett megfizetnünk, de láttam, hogy a másiknak mondanivalója van, és ez a mondanivaló esetleg fontos is lehet – így hát fékeztem magam. – Az újságban olvastam annak a Franz Stanglnak a történetét. Az ilyen alakok miatt gyötörnek bennünket, kisembereket már a háború vége óta. Valahányszor álláshoz jutottam, egy id után mindig rájöttek a múltamra, és én megint csak az utcára kerültem. – Úgy tudtam, nem követett el semmi rosszat. A szemben ül férfi tekintetében egy pillanatra düh lobbant fel, de aztán a hajdani üldöz ismét visszatalált az alázatos hangnemhez. – Bezzeg a nagyfej ek, a Stangl- meg az Eichmann-félék annyi támogatást kaptak, amennyi csak kellett. Azokat kicsempészték,

ellátták pénzzel meg iratokkal. De ki segít énnekem? Nézze meg ezt az inget, nézze meg az öltönyömet. Nincs munka, nincs pénz. Még egy pohár borra se telik. Az utóbbi állítás mindenképp valótlan volt: látogatóm lehelete elárulta, hogy a pálinka élvezetér l azért nem kellett lemondania. – Nézze csak – szólalt meg, minthogy én továbbra is hallgattam –, én tudom, hol van Stangl. Segíthetek, hogy megtalálja. Stangl nem segített énrajtam – hát akkor én miért fedezzem t? – Néhány másodpercig sandán figyelt, majd hozzáf zte: – De nem lesz ingyen. Kezdett l éreztem, hogy a pénznél fogunk kilyukadni. – Mennyit akar? – kérdeztem, és eszembe jutott az az ember, aki felajánlotta segítségét Adolf Eichmann felkutatásához, ha cserébe hozzásegítem a legyilkolt testvéreim szájából származó aranyhoz. – Huszonötezer dollárt. – Éppígy kérhetne kétmilliót is. Ennyi pénzem nincs. De a férfival lehetett alkudni. – Hát jó, akkor alkalmi árat szabok… Hány zsidót is ölt meg Stangl? – Hogy hányan pusztultak el Treblinkában az parancsnoksága idején, az pontosan soha nem fog kiderülni. Lehettek talán hétszázezren. A másik néhány pillanatig magában számolt; szeme ugyan nyitva volt, de látszott, hogy elsüllyedt számára a világ. Aztán egyszer csak felcsillant a szeme, mint némely pénztárgépeken csengetés el tt a lámpa: – Egy centet kérek minden egyes halottért. Hétszázezer cent – az annyi, mint hétezer dollár. Igazán nevetséges összeg. Az íróasztalhoz szorítottam kezem, nehogy az arcába vágjak, és iparkodtam, hogy az én tekintetem is vak legyen, mint az imént az övé; látni se akartam a képét. Lassan, nagyon lassan sikerült visszanyerni önuralmamat. A treblinkai parancsnok, hétszázezer zsidó gyilkosa fontosabb volt, mint ez a hitvány fickó, aki most várakozásteljesen állt el ttem, és alighanem azt latolgatta, kihez forduljon, ha én nemet mondok az alkura. – Ma egy fillért se kap t lem – mondtam végül –, de ha Stanglt a felvilágosításai alapján valóban elkapják, akkor kifizetem a pénzt. – Ki kezeskedik róla, hogy betartja az egyezséget? – Senki. És ha nem tetszik, máris szedheti a sátorfáját. – Jó, jó, kár magát felizgatnia. Már most elmondom, hol dolgozik Stangl. De azt nem tudom, hogy most minek hívják. Azért áll az alku? – Áll, csak kezdje el. – Csak ha aláír egy kötelezvényt. El vettem egy névjegyet, és ráírtam a hátoldalára. „E névjegy átadójának hétezer dollárt fizetek, amennyiben a t le kapott információk alapján Franz Stanglt Brazíliában letartóztatják.” A másik levéltárcájába csúsztatta a névjegyet, de azért még most sem nyugodott meg. Ezúttal azt akarta: adjam becsületszavam, hogy nem kísérlem meg kinyomozni az személyazonosságát. Franz Stanglért ez az ár sem volt túl drága. Látogatóm csak a fenti el játék után rukkolt ki értesülésével: – Stangl a S o Pauló-i Volkswagen-m veknél dolgozik mint m szerész. Az adat helytállónak bizonyult. Alig telt néhány hétbe, és már Stangl címét is tudtam. A linzi tartományi bíróság letartóztatási parancsa még érvényben volt, és Ausztria kérte Stangl kiadatását. Valamely oknál fogva a brazil rend rség csak a karnevál után akarta Franz Stanglt letartóztatni, de a házát már 1967 február közepe óta figyelte. Két nyomozó telefonszerel nek álcázva épp a kapujával szemben kezdett gödröt ásni. Közben persze megizzadtak, és bekopogtak Stanglékhoz egy pohár vízért. Az alkalmat megragadva azt is felderítették, van-e a háznál fegyver – tömeggyilkost másként el sem tudtak képzelni. De csupán tisztes polgári

otthont láttak, házi szentéllyel, a kredencen horgolt terít kkel. Feljebbvalójuknak azt jelentették, hogy Stangl nem fog fegyveresen ellenállni. Február 27-én a S o Pauló-i rend rf nök felkereste a riói osztrák követséget, hogy betekintsen a portugálra fordított dokumentumokba, melyekkel Ausztria a letartóztatási és kiadatási kérelmet alátámasztotta. Minden egyes papírlap többezernyi gyilkosságról tanúskodott. A rend rf nök még aznap visszautazott S o Paulóba, és a rend rség már másnap reggel lecsapott – utasítás nélkül, amint kés bb felhánytorgatták. Három rend r egy fotóriporter társaságában beállított az egyik S o Pauló-i kórházba, s igazolványukat felmutatva megkérték az egyik ápolón t: hívja fel a Volkswagen-m veket és üzenje meg Stangl úrnak, hogy siessen, mert leányát autóbaleset érte, és kórházba szállították. A Volkswagen-m vek igazgatósága be is mondatta az üzenetet hangszórón, és fél óra múlva Stangl már ott is állt a kórház el tt. A fotós megörökítette a letartóztatás pillanatát, és ez a kép nemsokára bejárta a világsajtót. Mindezekr l a részletekr l csak kés bb értesültem. Éppen az Egyesült Államokba utaztam, és Amszterdamban megállva március 2-án a rádióból hallottam Stangl nevét. Ám a letartóztatás hírét újabb, igen riasztó bejelentés követte: S o Paulo kormányzója rossz néven veszi, hogy rend rf nöke t nem tájékoztatta. Már amúgy is lelkem mélyéig megdöbbentett, hogy egy dél-amerikai országban ily zökken mentesen sikerült letartóztatni egy náci b nöz t, és nem Stangl lett volna az els , aki utána ismét meg tudja váltani szabadságát. Brazília addig még egyetlen nácit sem adott ki, és tudtam, hogy most is csak a közvélemény rendkívül er s nyomására szánná el magát. Még Amszterdamból érintkezésbe léptem a különféle országokban él barátaimmal, és megkértem ket, szervezzék meg az életben maradottak tüntetéseit a brazil követségek el tt. Dr. Neubergerrel, Észak-Rajna-Vesztfália tartomány igazságügy-miniszterével megbeszéltem, hogy az NSZK is kiadatási kérelmet intéz Brazíliához, és ugyanezt javasoltam a náci b ntettek felderítésére létesült lengyelországi bizottságnak is. Ha Dél-Amerikáról van szó, kiadatási kérelemb l soha nem lehet elég. Tudtam azonban, hogy a leger sebb nyomást az Egyesült Államok fejtheti ki. Ezért mihelyt megérkeztem New Yorkba, kihallgatást kértem a korábbi igazságügy-minisztert l, Robert Kennedy szenátortól, közbenjárását sürgetve. Még ott voltam, amikor Kennedy felhívta a washingtoni brazil követet, és egyértelm en megfogalmazta azt, amit ridegebben is mondhatott volna: Iszonyatos b nökért kell igazságot szolgáltatni. Most eljött az alkalom, hogy Brazília sok millió új barátot szerezzen. A biztonság kedvéért a brazil kormány elszánta magát, hogy éljen az alkalommal. A közvélemény nyomására és számtalan felszólítás után 1967-ben teljesítette a Német Szövetségi Köztársaság kiadatási kérelmét. Már visszatértem Bécsbe, amikor jelentkezett nálam egy német közjegyz , akinél ott volt a névjegyem. New York-i barátom, Hermann Katz, akit már korábban tájékoztattam az általam kötött furcsa egyezségr l, átutalta a hétezer dollárt. 1970. május 13-án Düsseldorfban hosszas el készítés után megkezd dött a per. Stangl azzal védekezett, amit igaznak és helyesnek tartott: „Én csak a kötelességemet teljesítettem.” 1970. december 22-én a bíróság meghozta ítéletét: életfogytiglani fegyház. Stangl fogsága azonban nem tartott sokáig: 1971. június 28-án a fegyházban meghalt. Nem sokkal ezután egykori legjobb barátja, Gustav Wagner gondolt egyet, és felkereste S o Paulóban Stangl özvegyét, hogy n ül kérje. Többek között ez a kis ballépés segített hozzá, hogy Gustav Wagnert is megtaláljam. 10/ Házassági ajánlat

Valamikor 1978 májusában történt. Ültem a repül gépen New York és Amszterdam között, és unottan lapozgattam a The New York Daily Newst. Ekkor szemem megakadt egy kishíren: eszerint április 20-án, Brazília S o Paulo tartományában, az italiatai Tyll szállodában egy öreg nácikból álló társaság megünnepelte a vezér, Adolf Hitler nyolcvankilencedik születésnapját. Megkíséreltem magam elé képzelni ezt a kis ünnepséget. Öreg nácik csak akkor élnek Brazíliában, ha jó okuk van rá. Tizenegy évvel korábban S o Paulóban bukkantam rá Franz Stanglra, Treblinka parancsnokára. Nem valószín -e, hogy legjobb barátja, Gustav Wagner is Brazíliában él? Amikor Stangl még a sobibóri megsemmisít tábort vezette, Wagner volt a jobbkeze, és kés bb lett a helyettese Stangl utódának, Kurt Franz lágerparancsnoknak. A megmaradottak elmondták, hogy az iszonyat poklában is egyike volt a legkegyetlenebb szadistáknak. Híres volt félelmetes testi erejér l; ha csak gyomorszájon vágott vagy leütött egy csontig aszott foglyot, az már nem kelt fel többé. Seregnyi adatunk volt rá, hogy Wagner Brazíliában tartózkodik – még brazil személyi igazolványának másolatát is megkaptam –, de a hivatalos szervek egybehangzóan állították, hogy nem tudják megtalálni. És most felt nt lelki szemeim el tt, ahogy a Tyll szállóban koccint régi bajtársaival Hitler tiszteletére; ahogy közösen megbeszélik az együtt töltött szép id ket, és el számlálják, ki hány halott zsidóval büszkélkedhet, pedig kijelenti: „Akkor is én vagyok a legkülönb – mert én saját kez leg végeztem velük!” Határozottan éreztem, hogy Wagnernek ott kellett lennie azon a különös ünnepségen. Valamilyen újság talán fényképet is közölt az eseményr l – azzal könnyebben a nyomára bukkanhatnék. Egyszer, 1967-ben már konkrét adataim voltak Wagner hollétér l. Csakhogy DélAmerikában követni valakit nem olcsó mulatság, és Franz Stangl költséges felkutatása miatt anyagi tartalékaink kimerültek. Segít kész barátaim akkor összehoztak egy zsidó milliomossal, aki maga is megjárta a koncentrációs tábort; t kellett volna megpumpolnom. Roppant kínosan éreztem magam, mindenr l beszéltem, csak pénzr l nem: végül aztán barátom szelíden megrúgott az asztal alatt, és én, minden bátorságomat összeszedve, elmondtam: a koncentrációs táborok egyik legsötétebb hóhérját szeretnénk felkutatni, az illet Dél-Amerikában él, ott pedig nagyon sokba kerül a nyomozás. A koncentrációs tábort megjárt milliomos megért lélek volt: tüstént kezembe nyomott egy – ötven dollárról szóló csekket. – Ha Gustav Wagnert ötven dollárból elcsíphetném, akkor nem jöttem volna ide – közöltem, majd felálltam, és az ajtóhoz indultam. Az amerikai ekkor felpattant, utánam szaladt, és negyedórán át magyarázta, hány milliót veszített az utóbbi id ben. – Ha ilyen rosszul megy a sora, kaphat t lem száz dollárt – mondtam, beszálltam a liftbe, és visszamentem a saját szobámba. Ha Gustav Wagnernek sok ilyen ellensége van, mint ez az életben maradt fogoly, akkor barátokra már nincs is szüksége. Amellett éppen Wagner személye általában több indulatot gerjesztett, mint az úgynevezett „könyökvéd s” gyilkosoké, akik inkább csak számoszlopokat adtak össze – bár a vonal alatt a végösszeg csupa halottból állt. Wagner úgy volt gyilkos, ahogy az emberek elképzelik maguknak; széles vállával, hatalmas mancsával szinte megtestesítette az eszményi SS-legény fogalmát. Nem véletlen, hogy már 1940-ben a Linz melletti hartheimi kastélyba helyezték, ahol közrem ködött az eutanáziaprogram végrehajtásában. A hullák elégetésénél segédkezett, s e ténykedése során ismerkedett meg kollégájával és kés bbi hartheimi parancsnokával, Franz Stangllal is. Jó barátok lettek, s együtt maradtak akkor is, amikor 1942 tavaszán rangosabb feladatra rendelték ket: a Hartheimben szerzett tapasztalatokat kellett a „Reinhard-akció” keretében gyümölcsöztet-niök. Stangl a sobibóri megsemmisít tábor parancsnoka lett, Wagner pedig mint legf bb csicskása felügyelt az „elszállásolásra” és

kés bb a gázkamrákra is. Durva modora miatt különösen alkalmasnak tartották az úgynevezett „munkás zsidók” irányítására; ezeket a szállítmányokból válogatták ki, hogy mint kézm vesek vagy szakmunkások szolgálják az SS-t. A beosztás ugyan hasznos és kellemes volt, de a Wagner-féle emberekei bizonyos mértékig ingerelte is, elvégre a „munkás zsidót” nem lehetett azon nyomban megölni – ki kellett várni, amíg legyengül vagy megbetegszik. Ezért aztán meg kellett mutatni a büdös zsidajának, hogy csupán célszer ségi megfontolásokból és korlátozott id re marad életben, és ez az engedmény mit sem változtat személye alapvet értéktelenségén. A legvilágosabb magyarázat a verés, még inkább a rugdosás volt. És bár el bb-utóbb úgyis megölték valamennyit, a németek egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy a szabadságolt halottakat szavakkal is meg ne alázzák. Dov Freiber tanú például az Eichmann-per tárgyalásán elmondta, hogy a munkás zsidóknak mindig énekszóval kellett munkába vonulniok. A kötelez dal szövegét húsz év múltával is tudta még: Uram, Mózest add vissza, kérlek, hogy vezesse át az ígéret földjére hitsorsosait. Válaszd ketté a vizeket, oszlopok emelkedjenek, álljanak, mint a sziklaszirt. Ha már a keskeny folyosón a zsidó bagázs ott oson, csapd rájuk a kaput, siess, és minden népnek nyugta lesz. Mivel a kettéváló vízben nem lehetett bízni, Wagner, erejéhez mérten, átvállalta a feladatot: a gázkamrába mindenkor száz-száz zsidó fért, pedig Stangllal egyetemben gondoskodott róla, hogy az expediálás gyorsan és zökken mentesen bonyolódjék. Ha mégis adódtak nemkívánatos incidensek, Wagner ügyelt rá, hogy így is meglegyen a napi el írt hullamennyiség: azokat, akik kitörtek a sorból, tiltakoztak vagy összeestek, saját kez leg ütötte agyon. Mindez akkor is folytatódott, amikor 1942 nyarán Stanglt a treblinkai koncentrációs tábor parancsnokává nevezték ki, hogy ott még szélesebb körben kamatoztassa Sobibórban szerzett tapasztalatait. Stangl utóda, Franz azonban már nem kormányozta Sobibórt oly biztos kézzel. 1943 októberében lázadás tört ki a munkás zsidók között, akik tudták, hogy nemsokára fölöslegessé válnak, és véget ér a haláltól kapott haladék. Megtámadták az röket, néhányukat megölték – agyonverték Josef Niemann helyettes lágerparancsnokot is –, majd az erd kbe menekültek. Az SS azonnal hozzálátott felkutatásukhoz, számos szökevényt el is fogott, de hiába, így is voltak, akik megmenekültek. Az utóbbiak között volt egy zsidó származású szovjet tiszt is, akit a hadifogolytáborból vittek át Sobibórba – szervezte meg a felkelést. Vallomása volt az egyik legsúlyosabb terhel bizonyíték Gustav Wagner ügyében. Nem sokkal kés bb a tábort feloszlatták. A még életben lév foglyokat agyonl tték, az rszemélyzet pedig Olaszországba került, ahol Wagner ismét összetalálkozott Stangllal. Együtt csapódtak egy nagyobb csoporthoz, amely csupa hasonsz r úriemberb l állt, méghozzá korántsem véletlenül: Odilo Globocnik, akib l id közben az SS rend ri er inek trieszti parancsnoka lett, nem akarta, hogy kipróbált és h séges munkatársai a szövetségesek kezére kerüljenek, s netán mindenféle vallomásokat tegyenek. Ezért a titkok hordozóit áthelyeztette arra a frontszakaszra, ahol nem volt divat foglyokat ejteni – Jugoszláviába, ahol a partizánok egyre eredményesebben aprították a német hadsereget.

A számítás bevált: a legádázabb zsidógyilkosok egész sorát küldte ily módon vérpadra tulajdon kápójuk. Christian Wirthet, a treblinkai, sobibóri és bel eci megsemmisít táborok f felügyel jét éppúgy agyonl tték a partizánok, mint Franz Reichleitnert, Sobibór parancsnokát. Wagnernek és Stanglnak azonban kedvezett a szerencse: tudásukat ismer s terepen hasznosíthatták. Megbízták ket, hogy a Fiume melletti Arbe szigetén, valamint Abbáziában kutassák fel és gy jtsék össze valamennyi még életben lev zsidót, majd szállítsák ket a sussaki táborba. Egy részüket már ott, Sussakban megölték, a többieket csak valamivel kés bb, a Risiera di San Sabba-i megsemmisít táborban. (Itt egyébként Ernst Lerch személyében egy másik osztrák is m ködött; t is a „Reinhard-akciótól” vezényelték át. Risierai szerepét azonban – hála az osztrák igazságszolgáltatás csekély érdekl désének – soha nem sikerült tisztázni.) A háború végén a németek, hogy minden nyomot eltüntessenek, felrobbantották Risierát. Wagner és Stangl Ausztriába menekült, és ett l kezdve már végig közös maradt az útjuk. Együtt internálták ket Glasen-bachba, majd onnan együtt kerültek a linzi vizsgálati fogságba; együtt szöktek meg az építkezésr l, és jutottak el Rómába, Hudal püspökhöz; együtt id ztek átmenetileg Bejrútban és Damaszkuszban, hogy végül mindketten Brazíliában kössenek ki. Amikor évekkel kés bb hozzáfogtam Stangl felkutatásához, és rekonstruáltam menekülési útvonalát, az egyik informátortól megkaptuk Gustav Wagner vöröskeresztes igazolványának másolatát, így hát tudtuk, milyen volt közvetlenül a háború után. Brazíliában sem tévesztettük egészen szem el l; hallottam, hogy folytonosan úton van egyik német településr l a másikra, sehol nem id zik sokáig. Brazil okmányok birtokában a paraguayi határon sem volt nehéz átkelni. Hiába próbálkoztunk: pontos tartózkodási helyét nem sikerült felderíteni. A rend rség nem nagy készséget mutatott az együttm ködésre; egyhangúan ismételte, hogy Wagnert nem tudják megtalálni. A továbbiakban a Stangl utáni nyomozás némiképp háttérbe szorította Wagner felkutatását. Ám Stangl halála után két évvel megismerkedtem egy házaspárral; k S o Paulóban összetalálkoztak Stangl özvegyével. Az asszony méltatlankodva számolt be nekik egy különös esetr l. Egy szép napon, mesélte, Gustav Wagner jelent meg ajtaja el tt, teljesen lerongyolódott, megviselt állapotban. Részvétét fejezte ki férje halála alkalmából – és rögtön utána házassági ajánlatot tett! persze felháborodva utasította el, majd kitessékelte. Úgy látszik, Stangl még a feleségét sem avatta be múltja minden titkába, mert az asszony az osztrák házaspárnak nemcsak Wagner magánemberi mivoltáról, hanem egész tevékenységér l is becsmérl en nyilatkozott. – Az én férjem rendes, tisztességes ember volt, aki csak a kötelességét teljesítette – fejtette ki nézeteit a treblinkai parancsnok m ködésér l. – Soha egyetlen foglyot sem bántott, legföljebb, ha muszáj volt, egyszer-egyszer rájuk kiabált. De az a Wagner hírhedt szadista volt, mindenki rettegett t le. És még van képe elém állni és megkérni a kezem! A különös beszélgetésre 1975 második felében került sor. Láthattam bel le, hogy Wagner továbbra is Brazíliában tartózkodik, feltehet en S o Paulo környékén, és el sem tudtam képzelni, hogy egy ilyen ember ne vett volna részt a Tyll szállodában tartott Hitlerünnepségen: Wagner ugyanis szívesen járt társaságba, szeretett nyilvánosan kérkedni h stetteivel. Barátainak unos-untalan el adta, hogy 1936-ban gerelyvet ként indult a berlini olimpián – ám nevét semmiféle sporttudósításban vagy versenyz i névsorban nem leltük. Mi csak azt tudtuk, hogy testi erejét védtelen, csont és b r foglyokon próbálta ki, és sorozatban gyártott holtakat a félholtakból. No persze, a Tyll szállóban ezzel is el lehetett dicsekedni. Azt gondoltam: valamiképpen pontosabb adatokat kell szereznem err l az ünnepségr l. A véletlen sietett segítségemre. Egy izraeli látogatásomon megismerkedtem Mario Chimanovichcsal, a Jornal do Brasil nev újság munkatársával.

– A lapodnak nincsenek véletlenül fényképei err l a Tyll szállóbeli találkozóról? – kérdeztem t le. A válasz biztatóan hangzott: az ünnepség három napig tartott, egész falka riporter jelenlétében. Mario megígérte, hogy beszerez minden hozzáférhet anyagot. Már néhány nappal a Bécsbe való visszatérésem után felhívott: nemcsak egy hatalmas fénykép van a birtokában, amelyen valamennyi vendég tisztán felismerhet , hanem a meghívó és a vendégek listája is. Megkértem Mariót, jöjjön minél hamarabb Bécsbe. Lázasan futottam át a vendégek névsorát – Gustav Wagnernek semmi nyoma. Ett l még a fényképen ott lehetett volna – talán álnevet használ. Nagyítón át tanulmányoztam a képet – Gustav Wagnernek semmi nyoma. Csupán egy Manfred Roeder nev régi ismer st fedeztem fel, akivel számos perben kerültem szembe; mesterségére nézvést ügyvéd, és egy NSZK-beli újnáci mozgalom vezet je. (Ez id szerint Roeder Stuttgartban tölti büntetését; 1982. június 18-án tizenhárom évi börtönre ítélték mint f kolompost többrendbeli gyújtogatás és robbantás miatt – a merényletekben két ember meghalt. Ilyen értelemben Roeder igazolta a Tyll szállodában tartott összejövetelnek a meghívón olvasható mottóját: „Nem a tegnap utolsó, hanem a holnap els képvisel i vagyunk.”) Ez a felfedezés azonban nem enyhítette mélységes csalódásomat. Megszállottan hittem, hogy Wagnert a meghívottak között találom, és most úgy éreztem, távolmaradásával a történelem megbocsáthatatlanul letért kiszabott pályájáról. Ám éppen a bosszúság sugallta az újabb ötletet: ha ez így van, akkor majd én fordítok a sorson. Nem voltam benne bizonyos, vajon elképzelésem száz százalékig kóser, azaz törvényes-e, de úgy véltem, százötvenezer sobibóri zsidó lemészárlása és a brazil hatóságok magatartása saját lelkiismeretem el tt igazolja eljárásomat. – Hajlandó vagy segíteni nekem? – kérdeztem Mariótól. – Ha lehet… Nem akartam az újságíró helyzetét túlontúl megnehezíteni, ezért nem árultam el, hogy szándékosan félretájékoztatom. A fényképen látható társaságból egyszer en kiválasztottam egy fickót, aki hatalmas, elálló fülével vonta magára figyelmemet. Rámutattam, és közöltem Marióval: – Ez itt Gustav Wagner, aki Brazíliában nyilvánosan mutatkozik a Hitler születésnapja tiszteletére rendezett ünnepségen, és senki még csak rá sem hederít. Ha ezt így megírod, akkor a rend rség számára nem marad több kibúvó, hacsak nem akarja magát mindörökre blamálni a világ közvéleménye el tt. Most már el kell hogy kapják Wagnert. Mert természetesen pontosan tudják, hogy hol keressék. Mario megtette, amire kértem, és a Jornal do Brasil els oldalán megjelent a hír: a Hitler tiszteletére rendezett Tyll szállóbeli ünnepség fényképén felismertem Sobibór helyettes parancsnokát. A hírt átvette a rádió, s így az egész ország értesült róla. A rend rségnek nem volt módja tovább tétlenkedni, még akkor sem, ha az általam Wagnerként leleplezett férfiú hevesen és teljes joggal kardoskodott amellett, hogy itt valamilyen tévedésr l van szó: Gustav Wagnert valamiképpen el kellett teremteni. azonban megkímélte a rend rséget a fáradozástól. Úgy látszik, beleunt a folytonos bujkálásba, erejét fel rölte az örökös menekülés. Amikor – hála a vöröskeresztes igazolványnak és a brazil személyi igazolványnak – valamennyi újságból a saját hiteles körözési fényképe meredt rá, nem bírta tovább, és önként jelentkezett a hatóságnál. Utolsó lehet ségét a tagadásban látta. Elismerte ugyan, hogy Sobibórban teljesített szolgálatot, de vallomása szerint el ször is csupán a barakkok felépítésével foglalkozott, másodszor is Sobibórban egyetlen zsidó sem vesztette életét. Ám a tömegkommunikáció többé nem engedte ki a markából. S o Paulótól kilencszáz kilométerre, Goiana városában Stanisław Szmajzner az újságból értesült Wagner letartóztatásáról, és a mellékelt fényképen rögtön ráismert egyik sobibóri kínzójára. Szmajzner – a táborban kevesen maradtak életben

rajta kívül – tizennégy évesen került Sobibórba, és különleges kézügyességének köszönhet en másfél éven át meg tudta úszni a gázkamrát. Most azonnal S o Paulóba utazott, hogy tanúként a hatóság rendelkezésére álljon. A két férfi, aki utoljára a lágerben találkozott, most az rszobán került szembe egymással. – Hát hogy s mint, Gustl? – kérdezte Szmajzner. Wagner egy pillanatig elképedten meredt rá, aztán felismerte. – Igen, persze, jól emlékszem rád. Hiszen én emeltelek ki a transzportból, és ezzel megmentettem az életedet. – Ez igaz – mondta Szmajzner –, csakhogy a húgomat, a fivéreimet, az anyámat és az apámat nem mentetted meg. És ha azt mondod, hogy meg kellett mentened az életemet, akkor azt is tudtad, hogy a többieknek meg kell halniok. Wagner nem válaszolt, a hatóságok pedig belátták, hogy vallomása, miszerint Sobibórban nem halt meg senki, mégsem lehet egészen helytálló. Azt is megértették, hogy olyasvalakir l van szó, aki eldönthette a foglyok sorsát: élet vagy halál… így az önkéntes brazil állampolgárt kiadatásáig rizetbe vették. Éppen csak az nem volt világos, hogy melyik országnak adják ki. Ausztriában m ködött közre az eutanáziaprogramban, legtöbb b nét Lengyelországban követte el, német egyenruhát viselt, és áldozatai f leg zsidók voltak. Els nek tehát Tamir izraeli igazságügy-minisztert értesítettem, Izrael pedig huszonnégy órán belül benyújtotta a kiadatási kérelmet, bár a kérelem teljesítésére nem volt esélye. Ausztriában ugyan két érvényes letartóztatási parancsot is adtak ki Wagner ellen, az egyiket a hartheimi, a másikat a sobibóri m ködése miatt, de már többször kit nt, hogy az osztrákok nem nagyon sietnek a kiadatási kérelmekkel. Lengyelország ugyan megtette a szükséges lépéseket, de ugyancsak kevés eséllyel, mert Wagnerre ott halálbüntetés várt volna, míg Brazíliában enyhébb büntetést kapna, és ilyen esetekben a kiadatást általában megtagadják. Csupán a düsseldorfi államügyészség volt az, amelynek egyaránt álltak rendelkezésére alapos indokok és megfelel tárgyalási feltételek. Legalábbis így hittük mi. Ám 1979 júniusában a brazil legfels bb szövetségi bíróság úgy határozott, hogy a kiadatási kérelmek egyikének sem ad helyt. A német kiadatási kérelem portugál fordításába ugyanis géphiba csúszott. A németek leszögezték, hogy az elévülés már 1947-ben félbeszakadt – ám a portugál fordításban „1974” állt. Így aztán a gyilkosságok a brazil jog értelmében elévültek, és Wagnert szabadlábra helyezték. A brazíliai német követ felfedezte a hibát, és azonnal szót emelt a legfels bb törvényszéken, hogy korrekciót kérjen. Ám közölték vele: várja meg a döntés írásbeli kiadmányozását. Amíg ez eljutott a követségre, több hónap is eltelt, és mire a német követség végre benyújthatta felülvizsgálati kérelmét, Wagnernek már nyoma veszett; a brazilok pedig végérvényesen megtagadták kiadatását. Ez az elutasítás a PFSZ egyidej elismerésével párosulva nem keltett épp kedvez benyomást a zsidók körében. Gustav Wagner azonban ismét megkímélte a hatóságokat a munkától. Már fogsága alatt is többször volt szívrohama, és többször kísérelt meg öngyilkosságot. Hosszabb ideig kezelték a börtönkórházban, s mire kiszabadult, már nem tudott mit kezdeni a szabadsággal. A brazil újságok hónapokon át ismertették sobibóri rémuralmát és közöltek részleteket a tanúvallomásokból – bárhol zörgetett, még német körökben is becsapták el tte az ajtót. 1980 október elején egy elhagyott farmon felakasztotta magát. Szeretném tudni, vajon a halála el tti pillanatokban megjelent-e neki a lelkén száradó sok százezer halott szelleme, vajon a nyomasztó b ntudat rölte-e fel, vagy csak a hajszába, a bujkálásba fáradt bele, és úgy járt, mint Eduard Roschmann, akit talán soha nem sikerült volna elfognom, és akire mégis szörny halál várt: belehalt az önmaga el li menekülésbe. 11/ Aki önmaga el l menekült

Még soha nem hallottam a nevét, de ismert írónak mondta magát, akinek néhány könyvét már meg is filmesítették. Hogy szavait meger sítse, át is adott egy ajánlólevelet Fred Zinnemanntól, aki tömören csak ennyit közölt: Frederick Forsyth úr tehetséges író, és arra kér, legyek segítségére. – És miben segíthetnék önnek? – érdekl dtem. Ekkor kiderült, hogy Forsyth többet tud rólam, mint én róla. – Olvastam A gyilkosok közöttünk járnak cím könyvét – mondta –, és abban van egy fejezet a menekül ket segít szervezetr l, az ODESSA-ról. Els rangú filmsztori lehetne. – És én mit tehetnék a film érdekében? – Ön szállítaná a történelmi hátteret. Egy b nügyi történetben is a helyén kell lennie mindennek. Úgy kell hatnia, mintha akár meg is eshetett volna. Elgondolkodtam. Természetesen már többször is bábáskodtam könyvek megszületésénél, csakhogy ott komoly dokumentációkról volt szó. Ha most egy szórakoztatóipari náci krimi létrejöttéhez nyújtok segédkezet, sokat árthatok az ügynek, melyet szolgálok. – Sajnos attól tartok, ebben nem segíthetek – mondtam bocsánatkér n. De Forsyth nem hagyta lerázni magát. – Itt hagyom a könyv szinopszisát, fussa át. Utána talán mégis szóba áll velem. – Rendben van – feleltem, és megbeszéltük, hogy másnap ismét találkozunk. Este elolvastam Forsyth szinopszisát. Egy menekül német háborús b nösr l szólt – és mindjárt eszembe jutott róla valami. Az ötlet egyik legrégibb ügyemhez kapcsolódott: Eduard Roschmann ügyéhez. Az els értesülést 1946. december 8-án kaptam róla; az anyag, személyi adatai mellett, rövid életrajzot tartalmazott. Az 1908. november 25-én született Roschmann a háború el tt lik rügynök, majd egy stájerországi sör- és szeszesital-gyár alkalmazottja volt. Nem örvendett valami jó hírnek, a nácikkal pedig már akkor is meghitt kapcsolatban állt. A Harmadik Birodalomban aztán karriert csinált: a rigai gettó parancsnokhelyettese lett, s e min ségében legalább háromezer-nyolcszáz zsidó, köztük nyolcszáz gyermek meggyilkolása száradt a lelkén. Ezen túlmen en meghatározatlan számú zsidót szállíttatott az auschwitzi megsemmisít táborba. Újabb. 1960-ból való dokumentumok szerint az áldozatok száma ennél is nagyobb volt; kit nt, hogy Roschmann volt a felel s kétezer munkaképtelen zsidó meggyilkolásáért, és szervezte meg a hírhedt transzportokat Dünamündéb l Lettországba. Ha a szám szerint ismert halottakat a becsültek legkisebb számával összeadjuk, kiderül, hogy mintegy harmincötezer emberélet volt a rovásán. Akárcsak számos más náci b nöz r l, röviddel a háború után róla is az a hír járta, hogy felismerték és agyonverték, de a hírt nem lehetett meger síteni. 1947-ben aztán kiderült, hogy él és virul: megjelent Grazban, a családjánál, s t, le is tartóztatták, igaz, nem rigai b ntettei miatt, hanem azért, mert belépett egy újnáci szervezetbe: Theodor Soucek barátjaként tagja lett a Soucek vezette Európai Társadalmi Rendmozgalomnak, a SORBE-nak. Grazban és környékén lakat alá került Soucek régi és újabb bajtársainak egész csapata – köztük Eduard Roschmann is. Akkoriban elég szorosan együttm ködtem az osztrák rend rséggel, így tudomást szereztem a letartóztatásról, és magam is tehettem bizonyos lépéseket; értesítettem az amerikaiakat, hogy véletlenségb l horogra akadt a rigai parancsnokhelyettes, és jó lenne, ha a gondjukba vennék, miel tt az osztrákok, ne adj isten, eleresztik. Az amerikaiak nem is haboztak: tájékoztatták az angolokat – Graz ugyanis az megszállási övezetükben volt-, és kérték Roschmann „kiadatását”. Roschmann eredetileg nem nagyon izgatta magát letartóztatása miatt, mert azt hitte, „csak” újnáci üzelmekkel gyanúsítják, és e címen kétszázadmagával került fogságba. Csak akkor ébredt a veszély tudatára, amikor egy szép napon elébe állt két brit katona, hogy elvigyék

Dachauba. Osztrák náci körökben ekkorra már elterjedt a hír, hogy az egykori koncentrációs táborban m köd amerikai katonai bíróság hozza a legkeményebb ítéleteket. Vonatra szálltak, és Graztól Salzburgig Roschmann-nak b ven volt ideje, hogy elgondolkodjék a jöv r l. Amikor a vonat megállt Halleinben, engedélyt kért, hogy az illemhelyre menjen, ami voltaképpen felt nhetett volna reinek, hiszen az állomásokon való tartózkodás alatt az illemhelyet tilos használni, de a brit katona beérte azzal, hogy odaállt az ajtó elé. Roschmann pedig kiugrott az ablakon – amely nem a peronra nyílt –, és elt nt a téli éjszakában. Az angol katona néhány perc múlva feltörte ugyan az illemhely ajtaját, majd a vészfékkel megállította a vonatot, de akkorra az már megtett néhány kilométert, és a frissen hullott hóban nyomok után is hasztalan kutattak. Roschmann kés bb elmesélte, hogy egész éjjel mozdulatlanul feküdt a hóban, nehogy elárulja magát. Csak másnap kereste fel egyik bajtársát, aki aztán továbbsegítette. Az újságok nem tudósítottak Roschmann szökésér l, mert az angolok fátylat akartak borítani a baklövésre; magam is csak akkor tudtam meg, mi történt, amikor érdekl dtem Dachauban, hogy áll a pere. És így odalett az esély, hogy esetleg még menekülés közben el lehessen csípni. Évekkel kés bb megtudtam, hogy Halleinb l eljutott a Fels -Ausztria és Salzburg tartomány közötti határnál lév Ostermiethingbe, a menekül nácik egyik csatlakozási állomására. A régi bajtársak szájról szájra adták a szükséges kódszavakat; Roschmann is így igazolta magát. Két hétre elbújtatták egy téglaéget ben, míg aztán a szervezet a következ szállítmánnyal átcsempészte az olasz határon. Mint csaknem valamennyi barátja, is a római via Sicilián lév ferences kolostorban talált menedéket, és élvezte Hudal püspök védelmét. A római Caritas szervezte meg és fizette kivándorlását Argentínába, ahol a Buenos Aires-i Villa de Mayóban telepedett le. Argentínát Roschmann azért választotta, mert feleségének rokonai éltek ott (bizonyos Vidmerék), és t lük segítséget remélt. Mint Hudal valamennyi védence, is el volt látva hamis papírokkal: most Fritz vagy Frederico Wegenernek hívták, s mint ilyen dolgozott el ször egy Aeros nev utazási irodában, majd egy bizonyos Stemmlerrel asztalosm helyt nyitott. 1955-ben összeházasodott titkárn jével, Irmtraud Schuberttel, noha Grazban feleséget és gyermekeket hagyott. A törvényes feleség Vidmerék révén értesült az eseményr l, és feljelentést tett. Így történt, hogy Eduard Roschmann, alias Fritz Wegener ellen 1959-ben bigámia miatt letartóztatási parancsot adtak ki. Az újabb, immár rigai m ködésével kapcsolatos letartóztatási parancs csak egy évvel kés bb született meg. Bár újra meg újra hallottunk róla, s t még álnevét is tudtuk, Roschmann-nak mégis nyoma veszett. 1958-ban Irmtraud Schubert elhagyta, és visszatért Németországba, majd egy hamburgi bíróság a házasságot semmisnek nyilvánította. Roschmannról az a szóbeszéd járta, hogy áttelepült Brazíliába. Éveken át sikertelennek bizonyult minden kísérlet harmincötezer zsidó gyilkosának kézrekerítésére. Így festett a helyzet, amikor 1972 nyarán felbukkant irodámban Frederick Forsyth, hogy elém tárja az ODESSA-val kapcsolatos terveit. A könyv, majd a film f szerepl je, elgondolása szerint, egy Bergmann nev képzeletbeli b nöz lenne, akit én veszek üldöz be, s aki ezért az ODESSA segítségével próbál menekülni. A jól megírt sztori valóságíz volt és roppant izgalmas. Bergmann zött vadként jelent meg benne; mindenütt csak néhány napra állhatott meg, aztán máris tovább kellett menekülnie. És épp innen eredt az ötletem. Így szóltam Forsythhoz: – Hajlandó vagyok segíteni, ha Bergmannt egy valóban létez náci b nöz r l mintázza. Olyasvalakir l van szó, aki valóban az ODESSA révén menekült meg, és ez id szerint hamis néven él valahol Dél-Amerikában. Igaz, egyesek majd a szememre vetik, hogy most már a krimi színvonalára süllyedek, de ezt se bánom, ha így el tudjuk kapni az illet t. – Köszönöm, Wiesenthal úr – mondta Forsyth. – Ez lesz a regényem el szava.

És utána mindketten elmélyedtünk Roschmann dossziéjában. Mivel magam nem ismertem a viszonyokat az egykori Rigában és a kaiserwaldi táborban, bemutattam Forsythot Fritz Deutsch bécsi régiségkeresked nek, akit Bécsb l Rigába deportáltak, és szerencsésen életben maradt. szolgáltatta a részleteket a könyvhöz, melynek címe – „Az ODESSA-ügyirat” – akkor már megvolt. Kés bb is kapcsolatban maradtam Forsythszal; minden egyes fejezetet megbeszéltünk. Ily módon újabb aknát telepíthettem: megkértem az írót, iktasson be egy jelenetet, melyben Roschmann eljátssza régi bajtársai rokonszenvét. Forsyth erre kitalálta, hogy a menekül f szerepl a visszavonulás során lel egy német tisztet, mert el akarja foglalni annak helyét a kiürítéshez igénybe vett hajón. Csak a happy endet illet en nem volt szerencsém. Én úgy képzeltem, hogy akárcsak Roschmann-nak, Bergmann-nak is sikerül megszöknie, mert azt akartam, hogy a közönség kutasson tovább utána. „Az ODESSA-ügyirat” cím filmben viszont Bergmannt elfogják és agyonlövik. A filmesek közölték velem: nem lehet a közönségnek két órán át mutogatni egy gonosztev t, és aztán a végén futni hagyni a fickót; a film befejezéséül az embereknek meg kell kapniok az elégtételt, hogy a végén gy z az igazság. Ezt be is láttam: ebben különbözik az élet a mozitól. Egyébiránt felajánlották, hogy saját szerepemet – szép summáért – magam alakítsam, de ennyire azért mégsem akartam elkötelezni magam a szórakoztatóiparnak. Így aztán szerepemet Schmuel Rodensky izraeli színészre bízták, akinek kilószám kenték arcára a sminket, de még úgy is csak alig hasonlított rám. És mert a tetejében sokkal alacsonyabb is nálam, a filmen majdnem végig íróasztal mögött kellett ülnie. És még ez a bútordarab sem hasonlított az enyémre: volt rajta hely az íráshoz. A könyv is, a film is kivételes sikert aratott. „Az ODESSA-ügyirat”-ot tizenhét nyelvre fordították le, a hasonló cím filmet pedig az 1974 októberében New Yorkban tartott bemutatója után az egész világon vetítették. És számításom bizonyos értelemben fényesen bevált. Bár Roschmannt a filmen lel tték, számtalan néz jelentkezett, aki állítólag látta valahol. Egy amerikai házaspár például a bolíviai Santa Cruz egyik éttermében ismert rá, nagyobb német társaság körében. Sikerült kivárniok, amíg a társaság szétoszlik, utána pedig odaültek hozzá, és meghívták egy pohár pezsg re. A poharat aztán gondosan becsomagolva elküldték az irodámba. A mellékelt levél így zárult: „Roschmann él! Ujjlenyomatát megtalálhatja a poháron.” Való igaz: ily módon azonosíthattuk volna Roschmannt, mivelhogy grazi letartóztatásakor ujjlenyomatot vettek t le. Az információnak csak egy bibije volt: az a férfi, akit az amerikai házaspár felismert, nem Eduard Roschmannra hasonlított a megszólalásig, hanem „Az ODESSA-ügyirat” f szerepl jére, Maximilian Schellre. Ilyen alakban bukkantak rá Roschmannra több tucatszor Németország, Ausztria és Svájc különböz pontjain. Azt gondolom, külön szerencse, hogy senki nem kísérelte meg magát Maximilian Schellt letartóztatni. Már-már azt hittem, hiába minden remény, elgondolásom füstbe ment – ám ekkor a film váratlanul és egészen más módon mégiscsak megtette hatását. Meghökkentette Roschmann Dél-Amerikában él régi cimboráit – és feltehet en magát Roschmannt is. A történtekr l egy német színész számolt be, aki egy turnézó társulat tagjaként vendégszerepelt a dél-amerikai kontinens német településein. Ezeket a vendégjátékokat az NSZK kulturális egyesületei támogatták, a külföldön él németekkel való kapcsolattartás el mozdítására, és a színészek általában német családoknál kaptak szállást. Ily módon betekinthettek azokba a viszonyokba, melyek arrafelé ma is virulnak. Számos lakásban Hitler, Himmler és más náci nagyságok képe lógott a falon, a szökésben lév náci gyilkosokat pedig úgy emlegették, mint másutt az együttérzésre méltó üldözötteket. Az efféle nézetek furcsamód nem csupán a háború után odamenekült nácik körében kaptak hangot, hanem a háború el tti id k kivándorlói között is.

Képzeletükben eszményivé varázsolták német hazájukat, s felruházták minden lehetséges erénnyel – azt pedig, ami a Harmadik Birodalomban történt, egyszer en félretolták. Egy id sebb német például így nyilatkozott Hansnak (hadd nevezzem így színész barátomat): – Elképzelhetetlen, hogy egy német képes volna n ket és gyermekeket ölni. Ilyesmi el fordulhat a vadak között, akik az itteni serd kben élnek – de egy olyan kultúrnépnél, mint a miénk, soha. Ha elhangzott az az érv, hogy számtalan bírósági eljárás folyik éppen ilyen b nügyekben, az illet k elzárkóztak, s legfeljebb arra céloztak, hogy ezekben az esetekben a gy ztesek joga érvényesült. Bezzeg másként festenének az újságcikkek, a könyvek, az ítéletek, ha a németek nyerik meg a háborút! A világnak azon a táján, ahol a Harmadik Birodalom legádázabb zsidógyilkosai adtak egymásnak találkát, számos német vélekedett úgy, hogy a több millió zsidó megsemmisítése nem más, mint a szövetségesek – vagy épp a zsidók – rosszindulatú koholmánya. Ez magyarázza, hogy annyi menekült náci b nöz talált védelemre és menedékre honfitársainál, akik között id nként rendes, tisztességes emberek is akadtak. Magam Argentínát egyszer elneveztem „az utolsó reménység fokának”, és ez minden értelemben igaz volt: a náci b nöz k itt remélhettek végs menedéket, a helyi német telepesek pedig minden erejükkel belekapaszkodtak abba a reménységbe, hogy a nácik mégsem voltak b nöz k. Ebben a légkörben természetesen nagyon súlyosan esett a latba „Az ODESSA-ügyirat”-ban elhangzó vád, amely szerint Roschmann lel tt egy német tisztet, hogy a kiürítés során elfoglalja annak helyét a hajón. Hans barátomnak ki is jelentették újra meg újra a külföldön él németek: „Micsoda disznó volt ez az ember! Érthet , hogy menekülni akart, de hogy ezt másvalaki vesztére tegye…!” A n k meg éppen hallani sem akartak Roschmannról: a rigai gettó irányítását még elnézték volna neki, de a bigámia igazán sötét jellemre vall! Feltételezhet , hogy Roschmannt régi barátai egyre inkább kerülni kezdték, azt pedig tudjuk, hogy miután a „róla szóló” filmet Dél-Amerikában bemutatták, s a könyv is az üzletekbe került, állandóan változtatta lakhelyét, s néhány hétnél tovább sehol sem állapodott meg. Hiába nem hasonlított csöppet sem Maximilian Schellre: a plakátokról tudta, hogy voltaképpen róla van szó. A filmmel foglalkozó újságcikkek t állították pellengérre, s a mozikból kiáramló emberek t rizték meg emlékezetükben, az b neit, az menekülésének történetét. Azt, hogy a néz kt l érkez adatok és hírek egyt l egyig hamisak voltak, nem tudhatta. Ha valaki hosszabban nézett rá, ha egy vendégl ben valaki szemügyre vette, vagy az üzletben egy percre megvárakoztatták, már rettegnie kellett: most értesítik a rend rséget. Még német barátai közül is bárki felcsaphatott árulójának, hogy ekképpen álljon bosszút egy német tiszt „meggyilkolásáért”. A filmbéli helyzet valósággá változott: Roschmannból üldözött vad lett. 1977 nyarán az argentin rend rség egyértelm adatokra tett szert, és július 1-jén Roschmannt a rejtekhelyén letartóztatták. A német követség ezt tüstént jelentette a német igazságügyi hatóságoknak, amelyek már három nap múlva kérték kiadatását. El ször fordult el a két ország kapcsolatainak történetében, hogy az argentinok egy ilyen kérésre igent mondtak (addig mindig arra hivatkoztak, hogy a két állam nem kötött ilyen értelm megállapodást). Csupán azt kérték, hogy az aktákat fordítsák le spanyolra, és hatvan napon belül terjesszék be. Ez a hír az újságokban is megjelent, és hatására villámgyorsan megfordult az argentínai német körök hangulata. Egyszer csak megriadtak: ha Roschmannt csak így, ilyen egyszer en kiadják, ez a sors másokat is utolérhet. Az argentínai német körök azonban nem kevés befolyással rendelkeztek, és így 1977. július 5-én Roschmann el tt ismét megnyílt a börtön kapuja. Azzal a kikötéssel helyezték szabadlábra, hogy Argentínában többé nem mutatkozhat. A sajtóval közölték, hogy mégsem Roschmann volt a letartóztatott, a kormány pedig hivatalosan leszögezte, hogy a német hatóságok semmiféle ígéretet nem kaptak Roschmann

kiadatására vonatkozóan; az argentin fél csak arra vállalkozott, hogy megfontolja a kérelmet. Így aztán a „német körök” ismét megnyugodtak. Csak Eduard Roschmann nem nyugodott meg. Még aznap elment a buszpályaudvarra, menetjegyet váltott Paraguayba, és tizenkilenc óra múlva meg is érkezett az asuncióni Brujela autóbusz-állomásra. Egyetlen kis útitáskát vitt magával, benne legfontosabb személyi holmijával, levéltárcájában pedig ott voltak a Frederico Wegener névre kiállított argentin iratok, melyeket szabadlábra kerülvén visszakapott. A paraguayi rend rség hitelt érdeml adataiból tudom, hogy Roschmann itt sem érezte magát egyetlen másodpercig sem biztonságban. Az Hurba utcában lakott, egy De Rios nev család szerény penziójában, mindig tíz napot fizetett ki el re, senki nem kereste sem személyesen, sem telefonon, és postát sem kapott. Szállásadói bizonytalan, ideges és zárkózott emberként jellemezték. Gyakran naphosszat a szobájában olvasott, és egyáltalán nem érintkezett a penzió többi lakójával. Már két hét múlva, július 25-én súlyos vérkeringési zavarai támadtak. De Rios asszony és a fia elvitték az egyetemi klinikára, ahol azt állította, hogy Ramón Nehreának hívják és Uruguayból jött. Mihelyt valamivel jobban lett, elhagyta a klinikát, visszament az Hurba utcai penzióba, és kifizette, amivel tartozott; minden jel szerint ismét költözni akart. Ekkor azonban újabb szívroham terítette le: vissza kellett mennie a kórházba, és az augusztus 11-re virradó éjszakán szívbénulásban meghalt. Egy Asunciónban él zsidó, aki a háború alatt megfordult Rigában, Ramon Nehreában, alias Frederico Wegenerben felismerte Eduard Roschmannt, mire ismeretlen tettesek robbanószerkezetet dobtak a házára. Néhány héttel kés bb két paraguayi újságíró elhozta nekem a halott ujjlenyomatát és a róla készült fényképet. A képen Roschmann még holtában is meghajszoltnak látszik, az ujjlenyomat pedig megegyezett azzal, amit 1947. december 31-én, letartóztatásakor Grazban vettek t le. Tévedésr l tehát szó sem lehetett többé. Sajnos igen sok esetben nem kerülhetett sor ilyen egyértelm azonosításra. A legjelent sebb ilyen eset dr. Josef Mengeléé. Legfrissebb értesüléseim alapján kételkedem benne, hogy valóban meghalt. 12/ A holttá nyilvánított A náci b nöz k holttá nyilvánítása mindig kényes problémát jelent, elvégre mi sem természetesebb, mint hogy valaki megrendezze a saját halálát, ha ezen az áron háborítatlanul élhet tovább. Adolf Eichmann ugyanúgy meg akarta rendezni a halálát, mint dr. HeydeSavade vagy Heinrich Müller, a Gestapo-f nök. Ezért az efféle halálhíreket mindig roppant szkeptikusan fogadtam. A gyanút egy lélektani jelenség is er síti: bármennyire áhítottuk is a háború idején kínzóink halálát, a háború után éppoly hevesen vágytunk rá, hogy élve leljük fel ket – nem szabad meghalniok addig, amíg el nem vették igazságos büntetésüket. Elképzelni azonban, hogy ez után a háború után egy tömeggyilkos szépen tovább éljen, megöregedjen és végül békésen jobblétre szenderüljön – nos, ez valóban elviselhetetlen. Valószín leg ez a gondolati mechanizmus lépett m ködésbe, amikor els sorban Martin Bormann életben maradásához f ztünk reményeket: ha már Hitler halála bizonyos volt, legalább a helyettesét lehessen felel sségre vonni. Bormannt hiteles szemtanúk látták felbukkanni a világ minden lehetséges pontján. Üldözöttek ismertek rá; egykori nácik és újfasiszták ünnepelték titkos vezérükként, a képeslapok pedig valódi honoráriumot fizettek, hogy vele készült hamis interjúkhoz jussanak. 1967-ben, A gyilkosok közöttünk járnak cím könyvemben magam is külön fejezetet

szenteltem a Bormann utáni hajtóvadászatnak, és felsoroltam a számtalan információt, amit addig az id pontig kaptunk róla. Ám ezek az információk egy kísértetr l szóltak. Mert 1973-ban a frankfurti államügyészségnek sikerült azonosítania egy holttestet, amelyen fellelhet volt Bormann számos és kétségbe nem vonható ismertet jegye. Emellett egyértelm en azonosították dr. Stumpfeggert is, aki a birodalmi kancellária bunkeréb l menekül Bormannt kísérte. Ekkor átvizsgáltam a teljes Bormann-anyagunkat – kilenckötetnyi aktát, vagyis összesen kétezer szövegoldalt –, hogy kiderítsem: miképpen gy lhetett össze hosszú éveken át ennyi félrevezet információ. Nézetem szerint ennek négy oka volt: 1. A háború után maguknak a náciknak is szükségük volt egy él Bormannra, jelszavuk – „Még visszajövünk!” – alátámasztása céljából. Így született meg a mese a tengeralattjárón Dél-Amerikába menekült Bormannról, aki aztán ott újra meg újra felbukkant, míg végül fata morganája inkább a Közel-Keletre sodródott. Ez a hírforrás máig sem apadt el. Alapjául az a háború után megtalált rádióüzenet szolgált, amelyet Bormann a tengerészet hírszolgálatán keresztül küldött 1945. április 22-én az Obersalzbergre, Hummel nev segédtisztjének: „A déli, tengerentúli áttelepüléssel egyetértek.” Csak a hetvenes években tudtam meg, hogy a „déli, tengerentúli” szavaknak semmi közük Dél-Amerikához; Bormann a Münchent l délre lév Übersee (a. m. „tengerentúl”) nev vasúti megállóról beszélt. 2. Kapóra jött az él Bormann a hidegháború idején az NSZK mint „a nácizmus és revansizmus fellegvára” ellen irányuló keleti propagandának is. Ennek az érdekeltségnek az NSZK keleti szerz dései vetettek véget. 3. Mivel az újságok és a képeslapok világszerte fantasztikus árakat fizettek a Bormannsztorikért, kétes hírkufárok és hamisítók jó pénzért csapták be az újságírókat a „dzsungeler dben” bujkáló Bormannról szóló, szenzációs értesülésekkel. Az állandó konkurenciaharctól tüzelve a Der Stern szerkeszt i még azt is felajánlották az egyik ilyen állítólagos közvetít nek, hogy nemcsak pénzzel honorálnának egy Bormann-nal készítend interjút, hanem még Izrael-ellenes propagandára is hajlandóak lennének. 4. Bormann-nak kifejezetten tucatarca volt; ötven német közül legalább egy megtéveszt én hasonlít rá. És valahányszor Dél-Amerikában felbukkant egy ilyenszer német, máris megindult a híresztelések hulláma, s t néha a szóban forgó személy oly kísértetiesen hasonlított Bormann 1945-b l származó, utolsó ismert fényképére, hogy még letartóztatásra is sor került. Csak éppen az igazi Bormann akkorra már húsz-harminc évvel öregebb lett volna. A fenti elemzés alapján ma már semmi kétségem afel l, hogy a frankfurti államügyészség véleménye helytálló: Bormann 1945-ben, Berlinben, a május 3-ára virradó éjszakán valóban öngyilkosságot követett el, mert felismerte, hogy menekülési kísérlete reménytelen. Éppen mert a Bormann-ügyben ekkorát tévedtem, sokáig haboztam, vajon indokolt-e közzétennem a Josef Mengele halálával kapcsolatos kétségeimet. Végül azonban arra a következtetésre jutottam, hogy ezúttal jogosak és megalapozottak a kétségeim, még akkor is, ha jól tudom, hogy épp az esetében különösen er s az irracionális bels igény: bárcsak még életben volna! Ella Lingens, az osztrák Auschwitz-közösség elnökn je, aki orvosn ként a beosztottja volt, például egyszer így beszélt róla: „Azt hiszem, mindazokat, akikkel akkor szembekerültem, ma már bosszúvágy nélkül tudnám viszontlátni. Persze akarnám, hogy megb nh djenek, de csak azért, mert így kívánja az igazság; sorsuk nem szerezne személyes elégtételt. De Mengele, az más. Ha róla van szó, nem bírnám megállni, hogy magam is el ne menjek a tárgyalására és meg ne szorongassam a torkát.” Az az asszony, aki így beszél, ma nyolcvanéves, közismert higgadtságáról és abbéli készségér l, hogy az egykori nemzetiszocialisták iránt megértést és megbocsátást tanúsítson. Mengelével kapcsolatban az az élménye volt a meghatározó, ahogyan az az 1942 közepén a birkenaui n i táborban kitört és gyorsan elharapódzó kiütésestífusz-járvány alkalmával

viselkedett. Köztudott, hogy ez a tetvek által terjesztett agyhártyagyulladás a lengyelországi haláltáborokban néhány nap alatt több emberrel végzett, mint ahányat maguk a nácik a gázkamrákban elpusztíthattak. Szíver sít gyógyszerek nélkül a legyengült szervezet a kiütéses tífuszt gyakorlatilag nem élheti túl, és a tetvek elleni fert tlenít szerek nélkül a járványt nem lehet leküzdeni. A fogoly orvosok azonban mégsem merték jelenteni Mengelének, hogy a kórházblokkokat zsúfolásig megtölt foglyok kiütéses tífuszban szenvednek. Tisztában voltak vele, hogy Mengele azonnal a gázba küldene minden beteget. A láger tisztségvisel i persze azt is tudták, hogy a betegek megmaradási esélye legföljebb egy a tízhez, de azt a határt, hogy k döntsenek életr l és halálról, még Auschwitzban sem akarták átlépni: ezt nem vállalhatták. A fogoly orvosok ekképpen szörny konfliktussal kerültek szembe. Ha elhallgatják a tífusz tombolását, fert tlenít szereket sem kapnak – holott Mengele természetesen nagyon jól tudta, milyen betegség pusztít itt. A fert tlenít szerek hiánya pedig azt jelentette, hogy a járvány minden napjával újabb és újabb százaknak kell meghalniuk. És Mengele mindezt elégedetten szemlélte. A tetvek levették válláról a munka terhét. Csakhogy kés bb a járvány elérte az rszemélyzet tagjait is, mivelhogy a tetvek nem tesznek különbséget értékes árja és alacsonyrend zsidó vagy lengyel fejek között. És a halálos áldozatok között SS-ek is akadtak, hiába voltak jól tápláltak, és hiába kaptak szíver sít gyógyszereket; a kiütéses tífusz halálozási aránya ugyanis még megfelel orvosi kezelés esetén is igen magas. Így aztán Mengele kénytelen volt fellépni a betegség ellen: egy zsidó blokk valamennyi lakóját a gázba küldte. Így a blokk kiürült, és sor kerülhetett a fert tlenítésre. Ezután tetvetlenítették a szomszédos blokk valamennyi lakóját, majd átköltöztették ket a fert tlenített blokkba, és így tovább, míg végül az egész n i tábor „tet mentessé” nem vált. Ezzel az akcióval Mengele állítólag sok ezer nem zsidó fogoly életét mentette meg. Ella Lingens szerint jó orvos volt, viszonylag magas intelligenciájú, szakmailag igen érdekl d . Orvosi diplomája mellé bölcsész doktorátust is szerzett a müncheni egyetemen. Különleges területe, melyet a táborban is nagy odaadással tanulmányozott, az ikerkutatás volt; ép elmével fel nem fogható kísérleteit már följegyezte a történelem. Fanatikus volt, abból a fajtából, amely szintén hitt a fajelméletben; azt remélte, hogy a jöv valóban a sz ke, kék szem daliák nemzedékeié lesz. Ebben minden bizonnyal közrejátszott, hogy maga korántsem felelt meg ennek az eszménynek. Körülbelül százhetven centiméter magas volt, bal szemére kissé bandzsa, és már Auschwitzban is észrevehet en kopaszodott. Annál dühösebb volt a kis növés gyerekekre. Egy fiú mesélte, hogy Mengele szögeket vert a falba, s ezek segítségével egy pillanat alatt megállapíthatta, eléri-e egy gyermek a korának megfelel magasságot: ha nem érte el, ment a gázba. Mengele maga csakis „orvosilag” gyilkolt, gondosan sterilizált fecskend kkel, „a tudomány érdekében” karbolsavat, benzint vagy leveg t juttatva „páciensei” testébe. Egy verzió szerint saját kez leg l tt volna agyon egy gyermeket, de én elképzelhet nek tartom, hogy összetéveszthették valakivel. Élesre vasalt nadrágjával, ragyogóra suvickolt csizmájával, hófehér keszty jével Mengele szerintem nem az a fajta volt, aki vérrel szennyezi be kezét: csak rendelkezett, szelektált, legföljebb injekciózott, de annál többre tartotta magát, hogy egyszer en gyilkoljon. Inkább élet és halál abszolút urának szerepében tetszelgett, akinek ott a helye a hírhedt auschwitzi rámpán, hogy hüvelykujjával lefelé mutasson. Jellemz rá, Ella Lingens elbeszélése szerint, ahogyan a kórházblokkban szelektált. Azokat a betegeket, akiknek munkaképessége egyhamar már nem állhatott helyre, természetesen a gázba küldték. A fogoly orvosok úgy igyekeztek harcolni ez ellen, hogy a súlyos betegek esetében is kedvez prognózist állítottak fel. Ezért Mengele kiadta az utasítást: az orvosok valamennyi betegüket vegyék jegyzékbe a kórisme és a prognózis pontos megjelölésével. Ha a lábadozás három hétnél többet vett volna igénybe, az illet gázkamrába került. Ha az orvos

három hetet jósolt, akkor ez id leteltével köteles volt a beteget gyógyultként elbocsátani – a súlyos betegek számára ez éppúgy a biztos halált jelentette. Josef Mengele olyan SS-tiszt volt, ahogy az emberek ezt a fajtát elképzelik. Bizony nagyon hasznos lett volna, ha t is a világ színe el tt vonják felel sségre, úgy, mint Adolf Eichmannt, mert akkor mindenki megértette volna, milyen emberek hajtották végre a gyakorlatban azt, amit Eichmann az íróasztala mögül elrendelt. Eichmann, aki mozgásba lendítette a megsemmisít gépezetet, mert így szólt a parancs, és Mengele, aki meggy z déssel hitt a zsidók kiirtásának szükségességében, kiegészítették egymást. Ahhoz, hogy Auschwitz megtörténjen, mindkett jükre egyaránt szükség volt. Ellentétben Eichmann-nal, akinek tartózkodási helye sokáig ismeretlen volt, Mengelér l többnyire tudni lehetett, merre jár. 1945-ben Auschwitzból hazament szül városába, Günzburgba, és 1950-ig háborítatlanul éldegélt e Duna menti kisvárosban. Apja itt a századforduló idején mez gazdasági gépgyárat alapított, amely id közben „Karl Mengele és fiai” néven világcéggé vált. A háború után a cég ötvenszázalékos részesedést szerzett az argentínai „Fadro Farm KG SA” cégnél, amely leányvállalatként német traktorokat forgalmazott, így aztán Josef Mengele a szám zetésben sem maradt magára. Neve 1950-ben merült fel el ször különböz náci b nöz k perének tárgyalásán; néhány korábbi kollégája és beosztottja, köztük hajdani SS-beli sof rje elmondta, milyen b ntettekben m ködött közre Auschwitzban. Ebb l is látni, milyen z rzavarosan zajlott a háború után a náci b nösök felkutatása. Már 1948 elején megjelent a Prisoners of Fear (A rettegés foglyai) cím könyv, amelyben Ella Lingens részletesen leírta Mengele b ntetteit. Csakhogy ez a m Angliában látott napvilágot, a Mengele ügyében illetékes államügyészség pedig a breisgaui Freiburgban székelt. Még nem m ködött olyan központi felderít szerv, mint amilyen kés bb, 1959-ben Ludwigsburgban létrejött, és így s r n el fordult, hogy hiába álltak terhel tanúvallomások az egyik bíróság rendelkezésére, a másik ezekr l csak véletlenül szerzett tudomást. Így aztán öt évig tartott, míg Mengelét valóban fenyegetni kezdte az NSZK-beli letartóztatás veszélye. Jellemz persze, hogy ezt tüstént megneszelte. 1951-ben a Reschen-hágó–Merano útvonalon Olaszországba menekült, onnan, az ODESSA segítségével, Genován át Spanyolországba, kés bb pedig Dél-Amerikába. 1952-ben egész sorozat hamis papírral futott be Buenos Airesbe, hogy Friedrich Edler von Breitenbach néven megkezdje orvosi m ködését. Hermann Langbein barátom, a nemzetközi Auschwitz-bizottság f titkára már 1954-ben ismerte a lakcímét. A német hatóságok kérelmezték kiadatását, de az argentinok azt állították, hogy nem tudják megtalálni. Ugyanez ismétl dött meg 1959-ben. Akkor egyik informátorom talált rá Buenos Airesben, és megbízásomból közölte is címét a német követséggel: „Virrey Ortiz 970, Vicente Popez FCNGBN Peia de Buenos Aires”. Erre Bonn 1960. január elején újabb sürg s kiadatási kérelmet nyújtott be. Az argentinok ismét nemet mondtak: mint a Procurador de la Nación 1959. december 31-én írta, a Mengele elleni vádak ugyanis inkább „politikai”, semmint „b nügyi” természet ek. Politikai vétség címén a dél-amerikai országok senkit nem szolgáltattak ki. Ez a tény nem csupán abból a rokonszenvb l adódik, melyet az ott hatalmon lév „er s emberek” a német fasiszta rendszerrel szemben tápláltak; magyarázza egy si dél-amerikai hagyomány is. A földrész s r n ismétl d puccsai miatt újra meg újra el fordult, hogy tegnap még hatalmon lév politikusok egyszer csak valamelyik szomszédos országban kértek menedéket; így aztán a menedékjog fogalmát valamennyi dél-amerikai kormány igen komolyan vette, elvégre minden elnök jól tudta, hogy akár már holnap is rászorulhat erre a védelemre. Ezért a délamerikai rendszerek hosszú id n át senkit nem adtak ki. Saját kínzókamráik ismeretében valamivel enyhébben ítélték meg azokat az embereket, akik másokat vadállati módon meggyilkoltak, bár a latin-amerikai diktatúrák kegyetlensége és a hitleri rendszer bestialitása között nemcsak tekintélyes mennyiségi, hanem éppoly jelent s min ségi eltérések is vannak;

Latin-Amerikában soha nem került sor emberek nagyipari jelleg megsemmisítésére. Mindenesetre azonban a dél-amerikai politikusok meggy z déssel hitték, hogy a tömeggyilkosok kiszolgáltatása precedenst teremtene, ilyesmit pedig nem engedhetnek meg maguknak. Ezt használta ki Mengele, s t, egy id re még saját nevét is nyíltan visszavette. 1959 szeptemberében, miután tudomást szerzett a német kiadatási kérelemr l, rövid id re Paraguayba költözött, ahol egy héten belül, a 809. számú kormányzati döntés jóvoltából, José Mengele néven állampolgárságot is kapott. Ezután visszatért Argentínába, bár célszer nek tartotta, hogy Buenos Airesb l az Andok peremén, a tóvidéken elterül Barílochéba költözzön. Innen csak egy ugrás a chilei határ, ezért sok jómódú egykori náci vásárolt itt villát; ha Argentínában a helyzet netán bizonytalanná válnék, könny szerrel át lehet kelni Chilébe. De Argentína Perón utódai alatt is biztonságos volt. A német kiadatási kérelmet suba alatt ad acta tették, s az izraeliek végs soron emiatt döntöttek úgy, hogy Eichmann esetében az emberrabláshoz folyamodnak. Az argentinokat módfelett feldúlta az eset, és a következ kben ország-világ el tt bizonyságát akarták adni, hogy k önként is kiszolgáltatják a náci b nöz ket. Így aztán 1960 júniusában váratlanul letartóztatási parancsot bocsátottak ki „José Mengele” ellen. Annak azonban már h lt helye volt: aznap, amikor Eichmannt elfogták, sebtiben átkelt a paraguayi határon. Az auschwitzi orvosnak mindenütt voltak barátai, akik oly híven, oly némán szolgálták, hogy egyszer még Németországba is elmerészkedett: apja temetésére Günzburgba utazott, és ott több napig tartózkodott az angolkisasszonyok internátusában. És bár számtalan ember ismerte, senki nem jelentette fel. Rahn államügyész, aki akkoriban a vádhatóság részér l foglalkozott az ügyével, egy sajtókonferencián ki is jelentette, hogy Günzburg lakossága összeesküv társaságként viselkedett. Dr. Seitz, Günzburg polgármestere igen hevesen protestált – ki is derült róla, hogy a Mengele család közjegyz je. Az el z polgármester, Michael Zehetmeier pedig ekképp nyilatkozott egy svájci újságnak: „Ebben a városban senki nem mond semmit, még ha mindent tud is.” Ilyen alkalmakkor mindig felmerül bennem a kérdés: vajon ezek az emberek valóban a teljes igazság tudatában cselekszenek? Tudják valóban – és el is hiszik –, hogy Mengele Auschwitzban százezreket küldött a gázba; hogy gyerekeket öletett meg, csak mert kis növés ek voltak; hogy ezreket ölt meg saját kez leg a szívükbe adott méreginjekcióval? Ha azok, akik Mengelét Günzburgban látták, mindezt valóban tudták, és mégsem voltak hajlandók feljelenteni – nos, akkor attól tartok, hogy ebben a városban mindaz megismétl dhet, ami Hitler alatt megtörtént. A temetés után Mengele visszatért új, dél-amerikai hazájába. Legszívesebben Buenos Airesben lakott volna, de a letartóztatási parancsát még nem vonták vissza, így hát Paraguay f városában, Asunciónban telepedett le. Paraguay kit n terep volt a régi nácik számára. Kétmilliós lakosságából harmincezer a német származású, köztük az elnök, Alfredo Stroessner tábornok, egy bajor lovassági tiszt unokája is. Stroessner maga ugyan már Paraguayban született, de lelkes híve a német szellemnek: test rsége, megannyi „hosszú fickó”, a német Wehrmacht díszlépésével vonul fel. 1962 júliusában a bonni kormány kérelemmel fordult a paraguayi hatóságokhoz: vizsgálatot kértek bizonyos dr. José Mengele asuncióni lakos – pontos címe: Fulgenico Morena 507. – ügyében. Néhány hónap múlva megjött a válasz: „Mengele paraguayi állampolgár és büntetlen el élet .” Amikor Eckhard Briest német nagykövet 1964. július 16-án új és egyértelm kiadatási kérelmet nyújtott át Stroessner elnöknek, a diktátor dührohamot kapott: „Ha nem hagyják abba – üvöltötte –, meg fogom szakítani a diplomáciai viszonyt az NSZK-val!” A kijelentés némiképp elhamarkodott volt, mivelhogy Paraguay épp akkor kért az NSZK-tól tizenkétmillió márka összeg fejlesztési hitelt, és amikor a Der Spiegel hírt adott Briest és

Stroessner nézeteltérésér l, a paraguayi bajor mégiscsak rákényszerült, hogy ismét foglalkozzék a Mengele-üggyel. Egy hétig bizonytalan volt az auschwitzi orvos sorsa, azonban továbbra is nyíltan ott élt Asunciónban, és tanácskozott barátaival. Nemsokára valaki telemázolta a német nagykövetség falát: „Zsidófészek! Kezeket el Mengelét l! Ez parancs!” Stroessner elnök meg is fogadta a parancsot. Mengelét nem adták ki; ehelyett új lakóhelyet jelöltek ki számára, Paraguay keleti részén, a külföldiek el l elzárt katonai övezetben. Ett l fogva ott élt az Asunciónból S o Paulóba vezet út mentén elterül Puerto San Vicente és a Parana folyó partján emelt „Carlos Antonio Lopez” határer d között, egy német telepesek irtotta tisztáson. Kis fehér barakkjához csak két út vezetett, s mindkett t katonai jár r ellen rizte. A katonák parancsba kapták, hogy l jenek minden idegenre. Emellett Mengele is tartott négy állig felfegyverzett test rt a saját pénzén. Az auschwitzi lágerorvosból fogoly lett, aki egy barakkba kényszerült, és azzal sem ment sokra, hogy a körülötte lév fegyveresek nem a börtön rei, hanem a védelmez i voltak; a külvilágtól mindenképp elszigetel dött. 1962-ben megtudtam, hogy Mengele Martha nev felesége a Zürich melletti Klothenben, a Schwimmbadstrasse 9. alatt kis házat bérelt. Valószín nek látszott, hogy férje itt fel fogja keresni. Ezért megkértem személyes ismer sömet, Werner államtanácsost, tájékoztassa a svájci rend rséget, hogy jó lesz megfigyelni, kik látogatják Mengelénét. Az ilyen gazdag családból származó n rendes körülmények között nem telepszik le egy repül tér berepülési iránysávjában; úgy látszik, a repül tér közelsége valamiért fontos neki. A svájciak ajtóstól rontottak a házba: egyszer en kiutasították Mengelénét, aki Svájcból átköltözött Meranóba, a via Park 2. alá, ahol mindmáig lakik. Csak 1979-ben sikerült a Los Angeles-i Simon Wiesenthal Centerrel karöltve elérnem, hogy Stroessner ejtse Mengelét: annyi amerikai szenátort, mint ahányan támogatásukról biztosítottak, még a paraguayi diktátor sem mert felbosszantani. Hivatalnokai kezdetben tagadták ugyan, hogy Mengele egyáltalán paraguayi állampolgár volna, ezt azonban megcáfolta egy bizonyos Alexander von Eckstein báró 1961-ben Frankfurtban tett vallomása. Eckstein elismerte: egy másik némettel, Werner Jung üzletemberrel együtt tanúsította, hogy Mengele már öt éve él Paraguayban – ez volt ugyanis a feltétele, hogy haladéktalanul állampolgárságot kapjon. Ez a vallomás gy zte meg az amerikai szenátorokat, és Stroessner sem tehetett mást: neki is el kellett fogadnia. 1979 tavaszán dossziém új lappal b vült: megtudtam, hogy Mengele Rolf nev fia, egy berlini cég jogtanácsosa, Brazíliába készül. Ha ebb l az alkalomból apjával is találkozni akart volna, egy halott kedvéért teszi meg a nagy utat. Mengele ugyanis 1979. február 7-én S o Paulo közelében fürd zés közben állítólag vízbe fulladt. A világ azonban Mengele halálhírér l csak 1985. június 5-én szerzett tudomást, én pedig egy nappal még ennél is kés bb, mert épp repül n ültem, úton Amszterdamból New York felé. Amikor megérkeztem a Kennedy repül térre, egész falkányi újságíró fogott gy r be – mind azt tudakolta, mit szólok a halálhírhez. Miután sebtében tájékozódtam, els nyilatkozatom meglehet sen szkeptikus volt: „Amióta Mengelét keresem, most halt meg hetedszer.” B vebb részleteket csak a szállodában tudtam meg. A frankfurti ügyészségnek tudomására jutott, hogy a Mengele cég Hans Sedlmaier nev cégvezet jének házában Josef Mengelét érint fontos iratok találhatók. Klein f ügyész házkutatási engedélyt kért a bíróságtól, de elutasították. Ekkor az eggyel magasabb fórumhoz fordult, és végül, néhány hét késedelemmel, megtörtént a házkutatás. A házban Brazíliából érkezett leveleket találtak, melyekb l az derült ki, hogy Mengele 1979. február 7-én elhunyt, és Wolfgang Gerhard néven a S o Paulo körzetében lév Emba temet jében nyugszik. A levelek megtalálásának id pontja mutatja a legárulóbban, mekkora lehet a hír valóságtartalma, hiszen ha már egyszer úgy döntöttek, hogy Mengelét meg kell halasztani, akkor az lett volna a legbölcsebb, ha ezt miel bb közhírré teszik. És megfordítva: legalább

ennyire bölcs dolog Mengele „halálát” 1985-ben úgy megrendezni, hogy hihet vé váljék: a haláleset már 1979-ben bekövetkezett – a dolog így sokkal valószer bbnek hat. Érdekl dtem a német hatóságoknál, vajon figyelik-e Sedlmaiert, lehallgatták-e id nként a telefonját, felbontották-e leveleit. Ilyesmir l azonban szó sem volt, holott jól tudták, hogy Sedlmaier állandó kapcsolatban áll Mengelével, s t találkozott is vele. Mengele barátai és védnökei közé tartozott Hans-Ulrich Rudel ezredes, a legmagasabb kitüntetésekkel ékes német tiszt is, aki barátja, Stroessner számára megszervezte a paraguayi rend rséget. volt Sedlmaier összeköt je, és egy ízben személyesen is találkozott Mengelével. E kapcsolatokat magam tártam fel Fritz Bauer f államügyésznek, aki már 1964-ben így válaszolt levelében: „Tudomásunk van róla, hogy Sedlmaier úr korábban többször is találkozott Josef Mengelével, de csak most tudtuk meg, hogy hat héttel ezel tt is volt ilyen találkozás. E tárgyban az államügyészség kihallgatta Sedlmaier urat; meglehet, hogy bizonyos lépésekkel ismét próbálkozhatunk.” A hatóságok tehát tisztában voltak vele, hogy Mengeléhez a legközvetlenebbül minden bizonnyal Sedlmaieren át lehet hozzáférni. 1971-ben von Glasenapp frankfurti vizsgálóbíró, akire a Mengele-ügyet osztották, a fél világot beutazta, hogy Mengele-dossziéját felfrissítse. Ennek során Sedlmaiert is kihallgatta, ám Mengeléék cégvezet je kivágta magát: mint mondta, csak egyszer látta Mengelét, mégpedig 1961-ben, a Buenos Aires-i repül téren. Az államügyészség jól tudta, hogy ez hazugság, ám a vizsgálóbíró elkövetett egy hibát: elmulasztotta, hogy Sedlmaiert megeskesse vallomására. És bár a Mengelének tett esetleges múltbéli szívességek jogellenesek voltak, a német büntet jog értelmében a vétség öt év múltával elévült. Így aztán az igazságszolgáltatás nem köthetett bele Sedlmaierbe. Mindazonáltal a jelek arra vallottak, hogy a hatóságok egy pillanatra sem tévesztették szem el l, és ezt meg is mondtam Neal Shaernek, aki az amerikai Office of Special Investigations megbízásából 1984-ben felkeresett, hogy kicseréljük a Mengelére vonatkozó információinkat: „Mengeléhez Sedlmaieren át vezet az út, de biztos vagyok benne, hogy t a frankfurti államügyészség megfigyelés alatt tartja.” A magunkfajta mindig azt képzeli, hogy az államügyészek legalább nagyjából úgy járnak el, mint a helyükben bármelyik magándetektív tenné, holott negyven év tapasztalatai után voltaképpen illett volna tudnom, micsoda tévedés ez. Az persze gyanúsnak t nt, hogy a hatóságok épp Sedlmaier levelezéséb l szereztek tudomást Mengele haláláról. Az egész procedúrát – bizalmas értesülés, házkutatás, halálhír – kissé túl olajozottnak éreztem. Ám ekkor színre léptek a törvényszéki orvosok. A hatóságok elrendelték, hogy az embui temet ben exhumálják „Wolfgang Gerhard” tetemét, és szakvéleményt kértek néhány elismert orvosi kiválóságtól. Ellis Kerly, a marylandi egyetemen a törvényszéki antropológia professzora és Lowell Levine, az összehasonlító fogászat szaktekintélye már John F. Kennedy boncolásán is részt vett. Ali Hameli a delaware-i törvényszéki orvosi laboratórium igazgatója, Clyde Snow az oklahomai egyetemen oktatja a törvényszéki antropológiát, John Fitzpatrick a chicagói Cook-County kórház röntgenosztályának igazgatója, Leslie Lukash pedig az US Marshal-Service-nél m ködött, annál a rend ri szervnél, amelyet ugyancsak bevontak a Mengele-ügybe. Rajtuk kívül még három NSZK-beli és egész sor brazil specialista is részt vett az embui halott boncolásán. A Sedlmaier házában talált levelek tanúsága szerint Mengele egy bizonyos Bossert család társaságában vett részt a számára halálos kimenetel fürd túrán. Bosserték Ausztriából származtak el, Bossert úr pedig valamikor az SS tagja volt. Elbeszélése szerint maga nem volt jelen a végzetes percben, és felesége is már messzebb járt, amikor egyszerre csak segélykiáltásokat hallott; visszaszaladt, és ekkor pillantotta meg az öregembert, amint a hullámokkal küszködik. A hölgynek sikerült partra vonszolnia, de Mengele akkor már halott volt. Éjszaka aztán Bossertné asszony koporsót hozatott a halottnak, s t még virágokat is szerzett.

A temetésen különös közjátékra került sor. A temet igazgatója a szokásnak megfelel en rövid id re ki akarta nyitni a koporsót, ezt azonban a résztvev k megakadályozták. A továbbiakban a brazil rend rség kihallgatta mind Bossertnét, mind azt a bizonyos Stammer családot, amelynél Mengele korábban lakott. Egyebek között arra voltak kíváncsiak, miképpen jutott Mengele a „Wolfgang Gerhard” névhez. A magyarázat hihet en hangzott. Wolfgang Gerhard, akárcsak Bosserték, osztrák volt, és meggy z désb l akart segíteni Mengelén; így aztán, miel tt visszatért volna hazájába, otthagyta neki saját személyi igazolványát. Gerhard azonban tizenhat évvel fiatalabb volt Mengelénél; ezért nem engedték, hogy a temet igazgatója kinyissa a koporsót – hátha felfigyel a korkülönbségre. Nem sokkal ezután Wolfgang Gerhard Grazban, tisztázatlan körülmények között, elhunyt. A Bossert és Stammer családok verziója elképzelhet volt, bár némileg különös. Vajon az akkor már hetvenéves Mengele miért fürdött volna egyedül egy tóban, barátaitól elkülönülve? Hogyan tudta Bossertné a holttestet kivonszolni a vízb l? Ha Mengele közel volt a parthoz, ott, ahol még leérhetett a lába, akkor érthetetlen, miképp fulladhatott a vízbe, hacsak nem kapott szívrohamot. Ha viszont már mélyebben járt a tóban és valóban vízbe fulladhatott, akkor nehezen érthet , miképpen tudta az asszony kihúzni a testét. Ám mindezen kétségeket elhallgattatta a szakért i bizottság egyhangú véleménye: az exhumált tetemet a német igazságszolgáltatás által rendelkezésükre bocsátott, Mengelére vonatkozó orvosi dokumentumokkal egybevetve „a bizonyosságot súroló valószín séggel” megállapították, hogy az embui halott valóban Josef Mengele. Ezután Brazília Mengelét holttá nyilvánította. Itt-ott, f leg az egykori üldözöttek körében, még akadtak kételked hangok, én azonban ezt a korábban már leírt lélektani mechanizmusnak tudtam be, és úgy véltem, hogy az ilyen nagy tekintély szakért i bizottság döntését mégiscsak el kell fogadni. Eközben talán magam is egy lélektani mechanizmusnak estem áldozatul: azután, hogy Bormann halálában tévesen kételkedtem, nem akartam megismételni ezt a tévedést Mengele esetében. Véleményemben még a szépszámú levél sem ingatott meg, melyekben hírközl im tudtomra adták: az állítólagos halottat épen-egészségesen látták Paraguayban. Elvégre az évek során a halott Bormannt is látta több tucat tanú. Hasonló tartalmú leveleket kapott a frankfurti államügyészség is, és Klein f államügyészre – akinek nem volt semmiféle Bormann-komplexusa – a hírek mélyebb hatást tettek, mint rám. Amikor megtudakoltam, mikor nyilvánítják már halottá Mengelét, nem volt hajlandó határozott választ adni. Azt mondta, rendszeresen érkeznek olyan jelentések, amelyek szerint Mengele még él, és ameddig ezeket meg nem cáfolják, Mengelét nem lehet holttá nyilvánítani. Jelentkezett például egy fogorvosn , aki kijelentette: beteglapjai segítségével be tudja bizonyítani, hogy még 1979 áprilisában is kezelte Mengelét, tehát két hónappal az állítólagos halálos baleset után. A brazil rend rség fontoskodásnak tartotta a bejelentést, és nem foglalkozott vele, pedig mégiscsak érdekes lett volna megismerni az orvosn érveit. Magam akkor még mindig meggy z déssel hittem, hogy Mengele halála támadhatatlan tény. Mígnem tudomásomra jutott a következ esemény: 1982-ben, vagyis három évvel Mengele állítólagos halála után Karl-Heinz Mengele, Mengele unokaöccse és mostohafia (Josef Mengele második felesége ugyanis korábbi sógorn je, vagyis Karl-Heinz anyja volt), valamint Hans Sedlmaier, Mengele bizalmi embere találkozott dr. Hans Münchhel, aki ugyancsak Auschwitzban volt orvos, és baráti viszonyban állt Mengelével. Münchöt 1947ben Krakkóban több SS-tiszttel együtt bíróság elé állították Auschwitzban elkövetett b ntettek vádjával, de volt az egyetlen, akit végül felmentettek. A találkozás alkalmából megvitatott kérdés azonban csak közvetve kapcsolódott ehhez az eljáráshoz. Mengele és Sedlmaier arra voltak kíváncsiak, hogy ha Josef Mengele önként jelentkeznék a bíróságon, vajon kísérleteiért avagy a szelekciókban való közrem ködéséért vonnák-e felel sségre. Mindez nem puszta mendemonda. Mind Münchöt, mind Karl-Heinz Mengelét és Sedlmaiert kihallgatták az ügyben. Egyikük sem tagadta a fenti beszélgetés tényét, legföljebb

megkísérelték jelentéktelen, pusztán elméleti vitává lefokozni. Természetesen semmi sem zárja ki az efféle agytorna lehet ségét, másfel l viszont felmerül a kérdés: ugyan miért utazna el egy nagyvállalat túlterhelt f nöke – és miért éppen Hans Sedlmaier társaságában – ahhoz a dr. Hans Münchhöz, akit addig még soha nem látogattak meg, holmi elméleti kérdések megvitatása kedvéért? Miután bizalmatlanságom ekképpp felébredt, ismét átnéztem a „Wolfgang Gerhard” halálával kapcsolatos tanúvallomásokat és szakért i véleményeket. Immár alaposabban megvizsgáltam azokat a bírálatokat, amelyek a szakért i bizottság véleményét illet en már akkor megfogalmazódtak. Ben Abraham S o Pauló-i újságíró például A Mengele-ügyirat cím könyvében egész sor részletet említ, melyet annak idején nem vettek komolyan; ezek most új megvilágításba kerültek. Itt van például az a lyuk, melyet az orvosok a tetem pofacsontjában találtak; a szakért i vélemény szerint ezt a lyukat egy koporsószeg üthette. Dachi, az Egyesült Államok S o Pauló-i f konzulja, korábban a washingtoni egyetem fogászati professzora úgy vélte, Mengele vagy a fogorvosa talán t vel kotorászott a megfelel fogcsatornában, és a csont ekkor fúródott át. Nos, a koporsószeg-elmélet mindenesetre elég valószer tlennek tetszik, ha meggondoljuk, milyen testhelyzetben szokott feküdni a halott, és hová verik be a szögeket. Ben Abraham egy további ellenvetése Mengele magasságát érinti. Az SS aktái szerint Mengele 174 centiméter magas volt, amibe nyilván beleszámítandó a haja és a talpizomzata is. Éppen 174 centiméter hosszú volt azonban a csontváz is, noha ebbe a csigolyaközi porckorongok, a haj és a talpizomzat természetesen már nem számítottak bele. Másfel l persze nem tudni, mennyire pontosan mértek akkoriban az SS-nél. Végül a temetés körül is van némi zavar. Halála idején az állítólagos Mengele iratai egy ötvenkét éves férfi nevére szóltak. maga 1979. február 7-én töltötte be hatvannyolcadik évét; Bosserték szerint ezért is vigyáztak rá, hogy a temet igazgatója fel ne nyissa a koporsót. A halottat azonban a temetés el tt – híven a szokáshoz – tet t l talpig felöltöztették. És mégis: az exhumálás után a koporsóban semmiféle ruhamaradványt nem találtak, még egy gombot vagy a cip egy darabkáját sem. Bossertné vallomásában egyéb homályos pontok is fellelhet k, mégpedig a baleset utáni id szakra vonatkozóan. Meghökkent például, hogy a hölgynek néhány kurta óra alatt, vagyis „Wolfgang Gerhard” este bekövetkezett halála és a temetés reggele között, sikerült koporsót, s t virágot is beszereznie, annak ellenére, hogy csak autóbusszal közlekedhetett. Ezek azonban legföljebb különös részletek, s önmagukban rendes körülmények között aligha ingathatnák meg ennyi kiváló szakember ítéletének hitelét. Még most sem állítom, hogy tévedtek, ámbár Hans Sedlmaier, Karl-Heinz Mengele és dr. Münch beszélgetése mégiscsak terhel bizonyítéknak látszik: „Inkább utal egy él , semmint egy holt Mengelére.” És ennek a véleményemnek Klein f államügyész sem mondott ellent. Úgy látszik tehát, hogy a közeljöv ben nem várható Josef Mengele holttá nyilvánítása. Számomra ez annyit jelent, hogy tovább keresem Mengelét, és ismét gondosan tanulmányozom az értesüléseket, melyeket paraguayi felbukkanásairól kapok. Azt hiszem, fontos lenne, ha végül mégiscsak egy földi bíróság tenné fel neki a kérdést: „Hogyan egyezteti össze azt, amit elkövetett, a hippokratészi esküvel, amely az emberek megsegítésére kötelezi?” 13/ A hippokratészi eskü „Hogyan egyezteti össze azt, ami itt történik, a hippokratészi esküvel?” – kérdezte egyszer Ella Lingens, a fogoly orvosn dr. Rohde lágerorvostól, Auschwitz–Birkenau füstölg krematóriumai láttán. Rohde így válaszolt: a gennyes vakbelet akkor is ki kell venni, ha a

m tét fájdalmas, mert különben az ember belepusztulna. „Márpedig a zsidóság Európa gennyes vakbele.” Mindazok a b nös náci orvosok, akikkel munkám során találkoztam, fanatikusok voltak. Az Eichmann-típus, aki, ha a Führer úgy rendeli, a zsidókat a gázkamra helyett akár Madagaszkárra is elküldte volna, orvosként nehezen képzelhet el. Aki ezt a hivatást választja, abban többnyire él a vágy, hogy másokon segítsen. Ahhoz, hogy ez a vágy ellenkez jébe csapjon át, er s pszichikai impulzusra van szükség; csak ez magyarázhatja meg, hogy az orvos, aki rendes körülmények között injekciójával gyógyítani akarja betegét, egyszer csak mérgezett fecskend t szúrjon belé. És elképeszt , hogy ez milyen gyakran megtörtént. Az orvosok jelentékeny szerepet játszottak a Harmadik Birodalom halálgépezetében. A koncentrációs táborokban nemcsak a szelekciót hajtották végre, de szinte egyt l egyig személyesen is készek voltak gyilkolni. Az „életképtelen életek” elpusztítási akciójának keretében k gondoskodtak a „tudományos megalapozásról”, k állították ki a megfelel szakvéleményeket, és a Hartheim- vagy Hadamar-szabású „szanatóriumokban” a gyilkolást is saját kez leg végezték. Ép ésszel fel nem fogható dolgok történtek a kevésbé hírhedt pszichiátriai kórházakban is, például a bécsi Steinhofban, ahol a még ma is törvényszéki pszichiáterként m köd dr. Hans Gross fejl désben visszamaradt gyermekek százait injekciózta a halálba. Úgy látszik, a halál ellenségének és szállítójának kett s szerepét lélektanilag könnyebb összeegyeztetni, mint hinnénk. Erre kellett gondolnom, amikor azt olvastam, hogy Julius Hackethal professzor, ez az igazán becsületes és elkötelezett orvos gyógyíthatatlan betegek esetében helyesli az „irgalmas halált”. Nincs kétségem afel l, hogy ezt a részvét aktusaként értelmezi: a beteg megmenekül a szenvedést l, az orvos pedig e szenvedés látványától. És mégis: túl az eutanázia ezen új formájával járó különböz jogi problémákon, Hackethal erkölcsi állásfoglalását sem tudom megérteni. Hiszen ha valóban következetes, akkor neki magának is vállalnia kell, hogy betegének beadja a halálos tablettát, vagy befecskendezze a gyilkos injekciót. Ett l pedig, hitem szerint, mindnyájunkat visszatart valamilyen, részint velünk született, részint belénk nevelt gátlás. Még ha tudjuk is, hogy adott esetben a beteg számára minden bizonnyal ez a megoldás lenne az el nyösebb – hiszem és remélem, hogy ez a gátlás lefogja a kezünket. Hackethal professzor feltételezi, hogy és kollégái képesek leküzdeni ezt a gátlást, és ez engem félelemmel tölt el. Anélkül, hogy a két dolgot össze akarnám hasonlítani, mégiscsak igaz, hogy szakasztott így érveltek a Harmadik Birodalom orvosai is: az orvosnak épp hivatása etikájából következ en kell ölnie, hogy megakadályozzon valami nagyobb bajt: Németország elzsidósodását vagy az örökletes betegségek elterjedését. Akkor is elborzasztott, ma is megrettent, hogy viszonylag sok orvos egyáltalán megvitathatónak tartja ezeket az érveket. Egyetlen más szakma képvisel i sem hódoltak be ilyen mértékben a nemzetiszocializmusnak (leszámítva a tanítókat, k azonban csak így juthattak álláshoz állami iskolában); 1933 után a német, 1938 után az osztrák orvosok csaknem fele lépett be a nemzetiszocialista pártba. Ez a kett s, emberi és politikai cs d paradox módon részben talán azzal függ össze, hogy e két országban az orvosi státus nagymértékben depolitizált; az orvostól úgyszólván elvárják, hogy a dolgok fölé emelkedjék, és ne alacsonyodjék le a politikához. Másfel l a társadalom – mindmáig – afféle „fehér köpenyes istent” lát az orvosban. Számos kórház a katonai szervezetek szigorú hierarchiája szerint épül fel: a csúcson áll az igazgató f orvos, és legalul a beteg. Ebben a helyzetben könnyen létrejön a kiválasztottság tudata: ha az Úristen dönt életr l és halálról, miért ne tehetné meg ugyanezt fehér köpenyes hasonmása is? Orvos és beteg viszonyában végs soron a beteg szükségképp kiszolgáltatott, az orvos pedig mintegy teljhatalmat képvisel. A jó orvosnak alighanem pszichikai jellemz je, hogy igen er s természet adta tekintély sugárzik bel le – a betegnek elég, ha a hangját hallja és érzi a kezét, máris elhiszi, hogy meg fog gyógyulni. Az orvosi hivatás ekképpen különösen vonzza az

autoritárius személyiségeket (és ezt a szót feltétlenül pozitív értelemben is használom); ez pedig, úgy lehet, további magyarázatul szolgál, miért vállalta a Harmadik Birodalom idején annyi orvos, hogy tekintélyét a halál szolgálatába állítsa. Végs soron már az „egészséges ember” fogalma is rejt magában bizonyos veszélyt, amennyiben a többi embert mint „beteget” alacsonyabb rend nek min síti. És ha egyszer az orvos hajlamos az egészség túlértékelésére, akkor könnyen engedhet a kísértésnek, hogy túlbecsülje a betegség veszélyét is, amint éppen most, az AIDS körüli vitákban újra megállapíthatjuk. A Harmadik Birodalom radikálisan törekedett minden állítólagos betegség kigyomlálására, és ezzel összefüggésben széls séges kultuszt zött az „egészségb l”. Az „idegen”, zsidó vért pedig egyszer en betegnek nyilvánították. Amit most leírok, az még kényesebb, és kérem orvos olvasóimat, ne fogják fel személyes támadásnak. Hitem szerint a két óhaj között, hogy embereket megmentsünk a haláltól, illetve kiszolgáltassuk ket a halálnak, van bizonyos rokonság. Ezt a mélypszichológia derítette ki els sorban a sebészi hivatás elemzése alapján. A sebésznek vállalnia kell, hogy késével él emberi húsba vágjon, s ehhez szükség van némi szadista hajlamra, melynek az orvos maga nincs is tudatában. Eszemben sincs ezt a hajlamot kipellengérezni, ellenkez leg, úgy érzem, társadalmi szempontból igen értékes, hiszen a sebész nem megsebesíti az embereket (holott hajlama talán képessé tenné rá), hanem gyógyítja ket. Az effajta jelenségek szakadatlan ismétl désének köszönhet , hogy társadalmunk egyáltalán m köd képes: a rend rök csaknem kivétel nélkül az átlagosnál jobban érdekl dnek a b nözés iránt, a pszichiáterekt l nem teljesen idegenek az elmezavarok, és minden bizonnyal engem is sajátos lelkialkat ösztönöz arra a tevékenységre, melyet végzek. Tehát korántsem szánom szemrehányásnak a megállapítást: az orvosok körében az átlagosnál valamivel s r bben fordul el bizonyos enyhe hajlam a szadizmusra. Épp a Harmadik Birodalom szörny ségének további bizonysága, hogy olyan állapotokat teremtett, amelyek között ez a hajlam már nem az emberek javát szolgálta, hanem ellenük fordult. Orvosok, akikb l talán kiváló sebészek lettek volna, eleven emberek végtagjait vágták le. Orvosok, akik feltehet en szinte tudományos érdekl dést tápláltak az ikerkutatás iránt, azt vizsgálták, különböz képpen reagálnak-e az ikertestvérek, ha forró t ket szurkálnak a testükbe. Orvosok, akik talán kiválóan távolították volna el a daganatos méhet, egészséges n k méhét emelték ki. És a betegség lefolyását kísér természetes orvosi érdekl dés kísértetiessé torzult a hartheimi orvosokban, akik a mérges gáz áldozatainak haláltusáját figyelték. Mauthauseni fogságom alatt sokat hallottam egy orvosról, aki különösen jól szemlélteti ezt az egész problémakört. Dr. Aribert Heim azután, hogy Mauthausenb l eltávozott, a fronton számos ember életét mentette meg. Mauthausenben viszont egy fogoly, aki m t sként dolgozott mellette, egészen más benyomásokat szerzett róla. Az Appellplatzra éppen egy holland zsidókból álló szállítmány érkezett. Az SS-orvos szemügyre vette a fiatalabb férfiakat, elrendelte, hogy nyissák ki a szájukat, és látszólag a fogazatukat vizsgálta. Végül kiválasztott közülük kett t, és barátságosan megkérte ket, vessék alá magukat egy apró, ártalmatlan m téti beavatkozásnak; cserében majd visszanyerik szabadságukat. A két kiválasztott, a szerencsés véletlent áldva, bizalommal követte az orvost a kórházbarakkba; ott levetk ztek, s egyikük már fel is feküdt a m t asztalra. Altatás után az orvos felnyitotta a férfi mellkasát és hasüregét, hogy a bels szerveket, mint mondta, „in vitro” tanulmányozza: „Most látom el ször él embernél a gyomor m ködését.” Ezután dr. Heim, döbbenett l megdermedt m t sének a szeme láttára, sebészkést ragad, és mintha holttestet boncolna, egymás után kivágja a bels szerveket. Amikor már a szívet is kiemelte, elviteti a hullát, és hívatja a második pácienst. Annak is szorgosan kipreparálja a bels szerveit, mint az eminens diák, aki bizonyságát akarja adni szakmai hozzáértésének, végül néhány gyors vágással mindet eltávolítja. Ezúttal az is eszébe jut, hogy eredetileg a fiatalember szájürege keltette fel érdekl dését, így hát foghúzást is végez. Utána injekciót ad

a szívbe, hogy az élet utolsó szikráját is elfojtsa, ha véletlenül még pislákolna a testben. Aztán – evés közben jön meg az étvágy – az orvos saját kez leg vágja le a két holttest fejét, s végül a véres testrészhalmazt a krematóriumba szállíttatja, elégetés végett. Csak a koponyákról nem mond le; kéri, hogy azokat f zzék ki gondosan és fejtsék le róluk a lágy részeket, mert meg akarja tartani ket emlékül. És valóban: az egyik koponya, az ép fogazatú, ett l kezdve ott állt az SS-orvos íróasztalán. A másik példánnyal állítólag egyik kollégáját ajándékozta meg. Más jelleg , de nem kevésbé kísérteties annak a tizenkét éves zsidó fiúnak az esete, aki tisztábban látott a legtöbb feln ttnél, és a m t asztalra kerülve pontosan tudta, hogy megölik. Összekulcsolta kezét, és hangos imával búcsúzott el szüleit l. Dr. Heim figyelmesen végighallgatta, majd, mintha csak egy mandulam tét szükségességér l akarna meggy zni egy gyermeket, barátságosan elmagyarázta, miért is kell a zsidóknak meghalniok: k tehetnek a világ minden bajáról, els sorban err l a háborúról. Majd, miután áldozatának ekképpen erkölcsileg megindokolta a kivégzés szükségességét, mérget fecskendezett a fiú szívébe. Amikor évekkel a fenti eset után Mauthausenbe kerültem, és bevittek a halálblokkba, a régebbi foglyok még mindig emlegették ennek az orvosnak a rémtetteit. Magas termete miatt különösen jól emlékeztek rá. Nevét azonban csak sokkal kés bb tudtam meg. Aribert Heim a stájerországi Radkersburgban született 1914. június 28-án, egy csend rfelügyel fiaként. A család – Heimnek volt egy bátyja és két n vére is – kés bb Grazba költözött, és Aribert Heim már 1935-ben titkos tagja lett a nemzetiszocialista pártnak. Hitler bevonulása után beállt az SS-be. A grazi egyetemen végzett orvosi tanulmányai minden szempontból felvértezték kés bbi „tevékenységére”: a szenátus már 1938-ban csak nagy nehezen napolhatta el az egyetem kérelmét, hogy nevét Adolf Hitler Egyetemre változtathassa, a kés bbiekben pedig módszeresen eltávolítottak minden tanárt, tanársegédet és munkatársat, aki nem tett egyértelm politikai h ségnyilatkozatot. A jogi karon szemináriumot szerveztek „A fajvédelem jogi kérdései” címen, a teológiai kart feloszlatták, az orvoskart pedig kib vítették egy SS-orvosi akadémiával, amelynek élén Hans Kaether SS-Obersturmführer állt, és ahol nemcsak orvostudományt oktattak, hanem katonai fegyelemre és a szükséges nemzetiszocialista elvek tiszteletére is neveltek. Kaether segédtisztje, dr. Ding – más néven Ding-Schuler – kés bb lágerorvos lett a buchenwaldi koncentrációs táborban, ahol kiütésestífusz-kísérleteket végzett a foglyokon. Tevékenységének köszönhet en mind az SSorvosi akadémiát, mind az orvoskar anatómiai intézetét ellátta orvosi preparátumokkal, szemléltet anyaggal és f képp boncolható hullákkal. 1945 májusában az egyetem még negyvennégy ilyen, Buchenwaldban meggyilkolt fogoly holttestét tárolta. Ilyen orvosi kiképzésben részesült tehát Aribert Heim. A koncentrációs táborban végzend munkáját afféle továbbképz tanfolyamnak tekintette. Mivel tábori orvosként bizonyára gyakran kell majd hevenyészett körülmények között operálnia és sebesült végtagokat amputálnia, mintegy kötelességének tartotta az alapos felkészülést; ezért vállalkozott rá, hogy egészséges foglyok karját-lábát levágja vagy él testükb l eltávolítsa a bels szerveket. Megeshetett volna – hiszen éppen ez a kísérteties ebben a történetben –, hogy dr. Heim derék és feddhetetlen katonaorvosként tér meg a háborúból, és bajtársai mindenhol elmesélik, hány ember köszönheti életét felkészült és odaadó munkálkodásának. Dr. Heimnek egész életében csak a rövid buchenwaldi és mauthauseni közjáték adott rá alkalmat, hogy – szinte azt mondanánk, mer véletlenségb l, mintegy röpke mámorban – kiélje a benne lappangó vadállati kegyetlenséget és szadista hajlamot. E rövid id szaktól eltekintve mindvégig katonaorvosként szolgált, hol a prágai SS karhatalmi egységénél, hol az Adolf Hitler háziezrednél, hol pedig az SS északi hadosztályánál. Egy ideig az SS f hivatalánál is m ködött vezet orvosi beosztásban. Törzslapja tanúsága szerint szolgált Dániában, Hollandiában, Magyarországon, Jugoszláviában, Csehországban, Romániában, Belgiumban és Franciaországban. 1945. április 25-én tartóztatták le mint „SS Captain and Medical

Officer”-t az SS északi hegyi hadosztályánál, de oly kevéssé szúrt szemet, hogy már 1947-ben szabadlábra helyezték. 1948-ban dr. Heim n gyógyászként bukkant fel Mannheimben – nem tudni, hol tett szert erre a képesítésére –, és ott meg is n sült; egy kollégan jét vette el. Ezután a házaspár BadenBadenbe költözött, ahol virágzó magánrendel t nyitottak; legalábbis erre utal, hogy 1958-ban Aribert Heim Berlinben, a Tiergarten-negyedben harmincnégy lakásos bérházat vásárolt, amely havonta hatezer márkát jövedelmez. Az igazság malmai végtelen lassan rölnek. Heim ellen, a számos terhel tanúvallomás alapján, csak 1962-ben adtak ki letartóztatási parancsot. Szeptember 13-án a rend rség becsöngetett baden-badeni lakása ajtaján. Csakhogy dr. Heim már nem volt odahaza. Egy mindmáig ismeretlen személy figyelmeztetése nyomán elt nt. Az iratokból – melyeket rendszeresen kicseréltem a stuttgarti tartományi b nügyi hivatal birtokában lev kkel –, valamint a Heim által saját kez leg és áttekinthet precizitással vezetett elhalálozási könyvekb l kitetszik, hogy mauthauseni m ködése alatt mintegy ötszáznegyven ember pusztult el. Dr. Heim azonban továbbra is élt és virult. Megélhetését hosszú éveken át a berlini bérházból ered jövedelem biztosította, méghozzá a lehet leghivatalosabb formák között; érdekeit a heidelbergi Paul Barth adóügyi tanácsadó iroda és Fritz Steinacker frankfurti ügyvéd képviselte – utóbbi volt az ügyvédje Josef Mengelének is, állítólagos halála id pontjáig. A bérház kezelésével meghatalmazott képvisel ként Johann Eckert, a tekintélyes Droste cég tagja volt megbízva. Szoros együttm ködésben e néma és jól tájékozott jogi képvisel k sz k körével Hilde Barth. Aribert Heim n vére, aki férjével együtt a Frankfurt melletti Buchschlagban élt, hónapról hónapra felvette a Tile Wardenberg utca 28. számú ház lakbéreib l származó jövedelmet, és továbbította fivérének. A rend rség kísérletei, hogy t le vagy Heim Grazban él másik n vérét l felvilágosítást kapjanak a keresett férfiú hollétér l – mint várható is volt –, kudarcot vallottak; a két n mint közeli rokon megtagadhatta a tanúvallomást. Nézetem szerint viszont érdemes lenne jogi szempontból alaposabban megvizsgálni, hogy vajon ez a mentesség kiterjed-e az ügyben érintett többi személyre is. 1977-ben aztán hozzáláttam, hogy a Heim-ügyet a pénzügyek fel l próbáljam felgöngyölíteni. Úgy t nt, támaszkodhatom az adótörvényekre: elvégre a pénzt Barthnénak utalták át, és ha nem küldi tovább fivérének, akkor neki magának kell adóznia utána. Ebb l következ en Barthnénak az adóhatóságok el tt igazolnia kell, hogy a pénzt továbbította dr. Heimnek, az adóhivatal viszont – gondoltam – joggal ragaszkodhat Aribert Heim személyes megjelenéséhez és nyilatkozatához, hiszen az csak így oszlathatja el a gyanút, hogy talán már nincs is az él k sorában, és testvére a rá való hivatkozás örvén egyszer en csak megspórolja a jövedelmi adót. Barátok révén eljuttattam javaslatomat a berlini adóhivatal igazgatóságához, és k, mint a törvénnyel egybehangzót, el is fogadták. Felszólították tehát Barthnét, hogy szolgáltasson bizonyítékot fivére létezésér l, továbbá hogy maga dr. Heim is személyesen jelenjék meg el ttük. Ám Aribert Heim helyett adóügyi tanácsadója jelentkezett, és átnyújtott egy adóbevallást, dr. Heim aláírásával. Amikor az adóhivatal kétségének adott hangot az aláírás hitelességét illet en, Steinacker ügyvéd mellékelt az iratokhoz egy magnószalagot, amelyen dr. Heim hangja volt hallható. Mindkét úriember úgy vélte, hogy hivatásbeli kötelessége értelmében jár el. 1978. október 18-án ezért levélben fordultam a Német Szövetségi Köztársaság akkori igazságügy-miniszteréhez, dr. Jochen Vogelhoz, és felhívtam figyelmét az eset elvi vonatkozásaira. Rendes körülmények között az ügyvédek és adóügyi tanácsosok természetesen nagyon is jogszer en járnak el, ha ügyfelüket illet en ragaszkodnak a titoktartáshoz, ám – legalábbis az én jogi értelmezésem szerint – csakis akkor, ha jogilag valóban képviselik az illet ügyfelet. Márpedig valóságos jogi képviseletr l itt már régóta

nem lehet szó, hanem sokkal inkább cinkosságról: az érintettek lehet vé teszik, hogy az illegalitásban lév Aribert Heim kibújjék a törvény alól azáltal, hogy folyamatosan gondoskodnak létfenntartásáról. Mint írtam: „Óhatatlanul felmerül a párhuzam a Baader– Meinhof-csoport ügyvédjeivel, akiknek szemére vetették, hogy eltitkolják illegalitásba vonult ügyfeleik tartózkodási helyét, és ezzel egy b nszövetkezetet támogatnak. Hasonlóképp b nös szervezet volt a koncentrációs táborokban m köd SS is, dr. Heim pedig tábori orvosként tagja volt e szervezetnek, amely a Baader–Meinhof-csoportnál összehasonlíthatatlanul súlyosabb b nöket követett el.” Ezért dr. Steinacker eljárását úgy fogom fel, mint folyamatos törekvést az igazságszolgáltatás kijátszására. 1979. április 5-én a frankfurti ügyvédi kamaránál panaszt nyújtottam be dr. Steinacker ellen, és másnap b nügyi feljelentést is tettem ellene az államügyészségnél. De úgy látszik, az SS b neinek az NSZK-ban alacsonyabb a helyi értékük, mint a Baader–Meinhof-csoport üzelmeinek. Már augusztusban megkaptuk az értesítést, hogy az eljárást beszüntették. Most már csak egyetlen esélyt láttam. Tudtam, hogy a Berlinben továbbra is érvényben lév négyhatalmi szerz dés értelmében mindazok, akik a nemzetiszocialista id szakban b nöket követtek el, jóvátétel fizetésére kötelezettek. Ezért eljárást kezdeményeztem a berlini esküdtszéknél, amely nyolcévi szünet után 1979. június 13-án felújította tevékenységét. Miután felolvastak egy sor tanúvallomást Heim viselt dolgairól, több tanút pedig személyesen is kihallgattak, dr. Wolfgang Neesmann, az esküdtszék elnöke arra a következtetésre jutott, hogy Heim valóban elkövette a terhére írt b ntetteket, mégpedig el re megfontoltan és különös kegyetlenséggel. Ezen indoklás alapján az esküdtszék ötszáztízezer márka jóvátétel megfizetésére kötelezte. Az összeget a Tile Wardenberg utcai házra felvett jelzálogkölcsön fedezte. Dr. Steinacker ügyvéd fellebbezett, de a fellebbezést elutasították. Azóta dr. Heim meg van fosztva jövedelmi forrásától. Bár, többek között, a Felderítetlen b nügyek cím televíziós sorozat is sugárzott róla m sort, Aribert Heim tartózkodási helye mindmáig ismeretlen. Feltehet en elegend pénzt rakott félre, hogy élete alkonyát kényelemben töltse. 14/ Az orvos és a holtak Orvosról szól a most következ fejezet is. Egy olyan orvosról, aki még 1985-ben is köztisztelett l övezve élt egy osztrák kisvárosban, ahol évtizedeken át praktizált. A háború alatt nem követett el b nt, és az, amit most elmondok, jogilag ugyancsak nem üldözend . Esetében nem is egy b ntett feltárásáról van szó (a b n már régóta közismert volt), pusztán arról, hogy méltó sírba kerülhessen tizennégy holland ellenálló, akiket 1944. május 26-án l tt agyon az SS kivégz osztaga. Hozzátartozóik azt szerették volna, ha a holttesteket kihantolják, és temet ben helyezik örök nyugovóra. Csakhogy senki sem tudta pontosan, hol ásták el ket. Csak annyi volt ismeretes, hogy a kivégzés Brabant holland tartományban ment végbe, Hertogenbosch és Tilburg között, az úgynevezett druneni d nék vidékén. Az akciót bizonyos Herbert Furk vezette, akit az SS a biztonsági rend rségt l vett át Obersturmbannführeri rangban. Mindamellett a szóban forgó akciót Furk nem SS-egység, hanem a tilburgi német rend rség egy kommandója élén hajtotta végre. A háború után mindössze tízévi börtönbüntetésre ítélték, mivel a kivégzést nem maga rendelte el, csupán fels parancsnak engedelmeskedett. Az ember azt hinné: ez a tíz év meggondolkodtatta, bizonyos felismerésekre késztette. Furk azonban megmaradt annak, aki volt. Amikor a d nék között kivégzett áldozatok hozzátartozói megkeresték és arra kérték, árulja el, hol kutassanak rokonaik földi maradványai után, kiutasította ket házából, mondván, hogy rá titkot bíztak, és a Führernek tett esküje tiltja, hogy adatokat szolgáltasson.

Tilburg lakói – innen származott a legtöbb kivégzett ellenálló – nem tágítottak. Az iratokból megtudták, hogy a kivégzés után egy kirendelt rend rorvos állapította meg a halál beálltát. Az orvos osztrák volt, a neve dr. Ernst Zartl. Felkérték irodánkat, hogy kutassuk fel t, ami igazán könnyen ment, mivel az osztrák orvosi kamara névsorában dr. Zartl is ott szerepelt, mint aki állandó jelleggel orvosi gyakorlatot folytat az alsó-ausztriai Hohenau an der Marchban. Tájékoztatásom nyomán Christian van Hombergh tilburgi bútorkeresked , aki személyes ügyének tekintette, hogy megtalálja kivégzett honfitársai nyughelyét, felhívta telefonon a megadott címet. A vonal túlsó végén nem dr. Zartl jelentkezett, hanem a felesége, s nem nyilatkozott valami sokatígér n: férje, mint közölte, soha senkivel nem beszél „ezekr l a dolgokról”. Azzal letette a kagylót. Van Hombergh ekkor levélírással próbálkozott. Megírta, hogy esze ágában sincs az orvost valamiféle eljárásba bevonni, t csakis az érdekli, hogy a holtak méltó sírhoz jussanak. A levélre nem érkezett válasz. Így hát 1977. október 10-én van Hombergh úr elszánta magát, hogy még egyszer felhívja dr. Zartlt. A beszélgetés gyorsírásos szövegét meg riztem a dokumentációmban. Hombergh: Néhány hete levelet írtam önnek. Szeretném megkérdezni, hogy felkeresheteme. Dr. Zartl: Semmi okom rá, hogy beszéljek magával err l az ügyr l. Ha beszélni akar velem, kérem, hívja fel a hohenaui csend rparancsnokot, és tudja meg, mikor van ideje, hogy jelen legyen ezen a beszélgetésen. Hombergh: Kérem, nagyon szívesen, de nekem nincs szükségem rend rségre… Dr. Zartl: De nekem szükségem van rá, mert önnel nem tárgyalok ilyen dolgokról, amiknek már harminc vagy harmincöt éve, ráadásul éppen egy hollanddal, amikor maguk megsértik az ENSZ alapokmányának elveit, hiszen még mindig börtönben ül három bajtársunk, akik semmi mást nem tettek, csak a kötelességüket teljesítették. Nekem önnel semmi beszélni valóm, legföljebb, ha óhajtja, a rend rség jelenlétében. Hombergh: No de, doktor úr… Dr. Zartl: Nézze, nyugodjon bele, nekem önnel semmi beszélnivalóm. Homburgh: Én udvarias levelet írtam önnek… Dr. Zartl: Arról beszélhetnénk, hogy udvarias volt-e vagy sem. Megvan rá a jó okom, hogy csak az osztrák rend rség jelenlétében tárgyaljak önnel, azok után, hogy a hollandok mindenféle fenyeget leveleket merészelnek irkálni, amikre én, mint egykori német tiszt fütyülök, és egy csöppet se félek t lük. Szóval igazán sajnálom, ha akarja, hívja fel a hohenaui csend rség parancsnokát, amikor csak kedve támad ideutazni. Az jelenlétében majd beszélek magával. Bizonyára tudja, hogy a kivégzettek között bankrablók is voltak, szóval csupa b nöz , akiknek semmi közük nem volt a holland ellenálláshoz. Hombergh: Muszáj, hogy a csend rség legyen az? Ügyvéd nem felelne meg? Dr. Zartl: Nem, csakis a csend rség, semmiféle ügyvéd nem jöhet szóba. Ebben a hollandiai ügyben már kapcsolatba léptem az osztrák államrend rséggel meg a csend rséggel, semmiféle privát ügyvéd nem érdekel. Hombergh: Igazán sajnálom… Dr. Zartl: Én nem sajnálom, és semmiféle kapcsolatba nem kívánok lépni magával, csakis az osztrák államrend rség vagy a csend rség révén. Hombergh: Természetesen, ha így óhajtja, így is lesz. Csak azt nem értem, miért reagál ilyen nyersen egy udvarias levélre? Dr. Zartl: No persze, miért, jó kérdés! Az államrend rségnek átadtam már olyan leveleket is, amelyekben hollandok halállal fenyegettek. Ha érdekli, megkérdezheti a rend rségen, ott megtalálhatók.

Hombergh: De az én levelem semmilyen fenyegetést nem tartalmazott. Dr. Zartl: Én magát nem ismerem, és maga nem is érdekel engem, és egyáltalán nem érdekem, hogy másképpen tárgyaljak magával, mint a rend rség révén. És adnék még egy privát jó tanácsot: gy zze meg az embereit, és ha majd azok hárman, a Kotälla, a Fischer meg az az ember az ötödikb l, akiket az ENSZ határozata ellenére kizártak az amnesztiából, szóval ha az a három német tiszt kiszabadul, majd akkor tárgyalok a hollandokkal azokról a régi dolgokról. Hombergh: De doktor úr, ön mint orvos csak nem azonosítja magát b nöz kkel… Dr. Zartl: Már miért ne? Mint egykori tiszt gazember volnék, ha nem azonosítanám magam ezzel a három emberrel, akik éppúgy csak a kötelességüket tették Hollandiában, mint én. És csak annyit mondhatok magának, hogy a Kotälla, aki az amersforti tábort vezette… nahát kérdezze csak meg a cip gyári Tongent az ikrek fel l: mind elengedte ket! Csakhogy err l egyetlen pörben se esett szó. Hombergh: Igen, de az az ember szörny ségeket követett el. Dr. Zartl: A hollandok is követtek el szörny dolgokat. Hombergh: No de ön mégse… Dr. Zartl: Nézze, ide figyeljen, mesélhetnék én magának a német csapatok visszavonulásáról, ahogy Utrechtben még nyolc katonát megöltek a gyilkos holland bandák. Szóval értse meg, befejeztük. Viszonthallásra. (Leteszi a kagylót.) Eddig a gyorsírásos szöveg. A hozzácsatolt személyi iratokból látom, hogy az 1915-ben született dr. Ernst Zartlt a náci párt illegális tagjaként rövid id re még le is csukták. 1942-ben SS-Hauptsturmführer és a bécsi SS-orvosi közösség tagja volt. Mindezt azonban tekinthetjük egy élvakított ember ifjúkori botlásának is. Én csak azt nem tudom mindmáig felfogni, hogy egy egyetemi diplomával rendelkez , tehát mégiscsak gondolkodáshoz szokott értelmiségi Hitler halála után harminckét évvel képes volt olyan beszélgetésre, amilyent fentebb ismertettem: azok, akik több mint százezer zsidót küldtek Auschwitzba s ezáltal a biztos halálba, az szemében katonák voltak, akik csak a kötelességüket teljesítették. És a kivégzett ellenállókat csak abban az esetben segíti hozzá méltó nyughelyhez, ha a tömeggyilkosokat szabadon engedik… Levelet írtam dr. Richard Piaty igazgató f orvosnak, az osztrák orvosi kamara elnökének, aki a náci korszakban maga is üldözést szenvedett, és a segítségét kértem. Dr. Piaty részletes válaszában azt írta, amit ez ügyben minden normálisan érz ember gondolna: dr. Zartlnak nem orvosként, szakmai okokból, hanem általános emberiességb l kötelessége, hogy a kivégzettek sírjára vonatkozó ismereteit közölje a hozzátartozókkal. Ami az elítélt b nöz k szabadon bocsátása és a birtokában lév információ megosztása közötti összefüggést illeti, , dr. Piaty semmi ilyet nem hajlandó tudomásul venni. Megjegyzend : még ez az állásfoglalás sem vezetett ahhoz, hogy dr. Zartlt kizárják az orvosi kamarából. Günther Brabeck, aki a német hadseregben harcolt, kés bb még vállalkozott egy végs kísérletre. Megírta dr. Zartlnak, milyen tisztességesen viselkedett vele a háború után a holland lakosság, és mennyi segítséget kapott t lük német katonák sírjának felkutatásához. Zartl erre a levélre sem válaszolt, és 1985-ben titkát magával vitte a sírba. 15/ Egy másfajta orvos Ella Lingens beszélte el nekem a következ esetet, amelyben ugyancsak több orvos volt érintve. Dr. Lingens asszony egyik kollégan je, Adelheid Hautval a zsidók javára tanúsított részrehajlás címén került Auschwitzba, és ott abba a 10. blokkba osztották be, ahol dr. Clauberg n gyógyász, egy púpos törpe végezte sterilizációs kísérleteit. Hautval doktorn –

Auschwitz kell s közepén, és egy SS-orvossal szembeszállva – megtagadta az ilyen jelleg m tétek elvégzését. Ezt olyan elképedés fogadta, hogy odahívták dr. Wirtzet, a tábor f orvosát, aki ugyancsak döbbenten bámult Hautvalra. – Hogyhogy nem akar egészséges embereket megoperálni? – kérdezte az orvosn t. – Talán nem tudja, hogy ember és ember között különbség van? Magának zsidó n ket kell operálnia. Hautval végigmérte, majd teljes nyugalommal így felelt: – Valóban, magam is tudom, hogy ember és ember között különbség van. Például maga között és énközöttem. Wirtz krétafehér lett, és kirohant a helyiségb l, becsapva maga után az ajtót. Hautvalt halálra ítélték. Valaki azonban kihúzta számát a halállistáról, és az általános felfordulásban életben maradt. 16/ Vérbajos volt-e Hitler? Valószín leg számos totális rendszer törekszik rá, hogy népe ne csak testileg, hanem lelkében is egészséges legyen. Mégis felt n , milyen szenvedélyesen közdött ezért a célért a Harmadik Birodalom – nem véletlenül, hiszen Adolf Hitler az „egészséget” saját legszemélyesebb ügyének tekintette. Itt már nem pusztán az egészségfogalom istenítésér l volt szó; ez együtt járt a „beteges” jelenségek beteges gy löletével, mivel Braunau szülötte jogot formált mindezek kiirtására. Felmerül a kérdés: honnan ered ez a gy lölet, és összefügg-e – s ha igen, milyen módon – Hitler zsidógy löletével – elvégre a zsidókban látta az emberiség rákos daganatát. A pszichológiailag is megalapozott krimik többnyire egyszer magyarázattal szolgálnak. A fantomról, aki sorra öldösi a betegeket és a nyomorékokat, a film végére kiderül, hogy maga is valamifajta betegségben szenved, és éppen ezt akarta eltitkolni a világ el l. Néhány történelmi tanulmány szerz je Hitler magatartását is ilyen, filmbe ill magyarázattal látta el; így például az amerikai Allan Bullock Hitler – tanulmány a zsarnokságról cím m vében abból indul ki, hogy a fiatal Hitlert egy prostituált vérbajjal fert zte meg. Meglehet azonban, hogy ez a magyarázat túl egyszer , világos és „filmbe ill ”, s épp ezért nem látszik igazán hitelesnek – a történészek nem nagyon örülnek, ha nevüket ilyen olcsó „teóriákkal” hozzák kapcsolatba. Noha régóta ismeretesek olyan adatok, melyek Hitler vérbajára utalnak, ellen rzésükre eddig nemigen vállalkoztak. Véleményem szerint ennek az az oka, hogy bizonyos lélektani mechanizmusok egyaránt nyomasztják valamennyi érintettet. Azok a régi nácik, akik talán hozzájárulhatnának a helyzet tisztázásához, nem akarják elfogadni, hogy minden id k legnagyobb vezéréb l szifiliszes paranoiást gyúrjanak, hiszen ez úgyszólván bálványuk meggyalázása lenne. De legalább ilyen er s a nemzetiszocializmus áldozatainak és ellenfeleinek a tiltakozása is: k azt nem akarják, hogy egy hihetetlenül összetett jelenséget egyszer csak egyetlen ember beteges szellemi hanyatlására vezessenek vissza, ahelyett hogy egy egész társadalom kóros állapotaként ábrázolnák. Én legalábbis nem találok rá más magyarázatot, miért keltett Hitler szifiliszes megbetegedésének lehet sége oly kevés érdekl dést a komoly történészek körében. Magam a hatvanas évek derekán úgyszólván véletlenül botlottam e kérdésbe. El adást tartottam Münchenben, s utána elbeszélgettem Fackler városi tanácsossal. A beszélgetés Hitler személyiségére terel dött, és Fackler, számomra meghökkent természetességgel, egyszer csak „vérbajosnak” titulálta. Megkérdeztem, miképpen jutott erre a diagnózisra, mire Fackler elmesélte, hogy jól ismeri Ernst Hanfstaenglt, aki a húszas években Hitler közeli barátja volt, és az beszélt neki Hitler vérbajáról. Szerinte amikor Hitler az els világháború idején Flandriában állomásozott, kis híján haditörvényszék elé került „öncsonkítás” címén – így jelölték annak idején a szifiliszes fert zést, amely adott esetben a hadkötelezettség alóli

felmentéshez vezetett. Hitlernek azonban sikerült bebizonyítania, hogy vérbaja régebbi kelet , így aztán megúszta az eljárást. Bár a beszámoló – amellyel Hanfstaengl emlékirataiban is találkozhatunk – igen pontosnak tetszett, mégsem tulajdonítottam neki különösebb jelent séget; alighanem nálam is m ködésbe lépett a fentebb említett lélektani mechanizmus. Nem utolsósorban az is eszembe jutott, hogy egy id ben divatos volt Napóleontól Leninig minden jelent s egyeduralkodót vérbajosként beállítani. Azonban a hatvanas évek végén felkeresett dr. Edmund Ronald, egy Portugáliában él orvos, aki bécsi n t vett feleségül: egy régi barátom leányát. is beszélt Hitler vérbajáról, és is rendkívül alapos gyanúokokra hivatkozott. 1952 végén vagy 1953 elején az Egyesült Államokban, a seattle-i Skandináv Kórházban megismerkedett egy fiatal grazi orvossal, aki elmesélte, hogy apja valaha orvosi kezelésben részesítette Hitlert – mégpedig szifilisze miatt. Valamikor 1938 után aztán német ügynökök jelentek meg apja rendel jében, és elkoboztak az Adolf Hitler nev betegre vonatkozó minden kórlapot és feljegyzést. Az osztrák orvos apja Hitler betegségének eredetér l is elárult valamit: az els világháború el tt Bécsben fert zte meg egy zsidó prostituált. Dr. Ronald ezután saját szakállára nyomozni kezdett, és sikerült is napfényre hoznia egy újabb gyanújelet: eszerint Hitler a húszas években állítólag felkereste Spiethof jénai professzort, a nemi betegségek tekintélyes specialistáját. Az is felt n , hogy Hitler már a Mein Kampfban is ír a nemi betegségek elleni harc különleges jelent ségér l. A kérdés elég fontosnak látszott ahhoz, hogy Albert Speernek is megpendítsem. Speer ugyan mit sem hallott egy effajta megbetegedés gyanújáról, arra azonban emlékezett, mennyire csodálkozott annak idején Hitler egész környezete, amiért Morell professzort nevezte ki háziorvosául. Morell ugyanis a b r- és nemi betegségek specialistája volt. (Amikor Hitler szolgálatába lépett, el is kellett távolítania háza faláról az erre utaló táblát.) Dr. Ronald felhívta figyelmemet, hogy ez a verzió hiteles magyarázatul szolgálhatna Hitler unokahúgának, Geli Raubalnak titokzatos halálára is. Sokan feltételezték, hogy Geli Raubalnak viszonya volt Hitlerrel; ha pedig Hitler valóban vérbajban szenvedett, akkor elképzelhet , hogy megfert zte a lányt, aki ezután vagy öngyilkos lett, vagy miel tt bármit kifecseghetett volna, agyonl tték. Jól megfér továbbá a vérbaj elmélettel az is, amit egészen hivatalos forrásokból tudunk Hitler testi és pszichikai állapotáról. Az elmélet megmagyarázhatná, miért kerülte a n ket; jobb kezének remegése is megfelelne a szifilisz kórképének, vagy esetleg az ilyenkor szükséges gyógyszeres kezelés következményeinek. Hitler paranoiás kényszerképzetei és egyre fogyatékosabb valóságérzéke pedig, mint köztudott, nagyon is jellemz tünetei a szifilisz kés i szakaszának. Megkérdeztem Maser professzort, Hitler életrajzának elismerten legjobb szakért jét is, miként vélekedik a vérbajelméletr l. Maser természetesen olvasta Hanfstaengl emlékiratait, de nem volt nagy véleménnyel hitelességükr l. Nekem, aki Adolf Hitler életér l sokkal kevesebbet tudok, még inkább óvakodnom kell bármiféle ítéletalkotástól. Természetesen elképzelhet , hogy Hanfstaengl fantáziáit, vagy rágalmakat tálalt fel igazság gyanánt. Éppígy lehetséges, hogy az a bizonyos fiatal osztrák orvos is csak kérkedni akart dr. Ronald el tt apja titokzatos szerepével. Ha azonban kriminalista volnék, mégis azt mondanám, hogy két, egymástól igazán távolálló forrásból meghökkent en azonos és meghökkent en pontos utalások állnak rendelkezésünkre, s ha b nügyr l volna szó, én bizony ezeknek az utalásoknak az alapján utánajárnék a dolognak. Adott esetben azonban mindössze egy kurta kísérletre vállalkoztam: meg akartam találni azt a fiatal orvost, akir l az id közben sajnos elhunyt dr. Ronald beszélt. Egyik munkatársam kinyomozta, hogy az illet 1952-ben doktorált Grazban, majd rögtön ezután kivándorolt az Egyesült Államokba. Ám ott már hiába igyekeztem a nyomára akadni. Némi esélyt a sikerre a

Grazban végzett, elmélyültebb kutatás nyújthatna, és jó lenne, ha valamelyik német képes magazin efféle kutatásokba fektetné pénzét és szakmai igyekezetéi. ahelyett hogy hamisított Hitler-naplókat vásárolna. Igaz, a történelemkönyveket akkor sem kellene átírni, de egy felismeréssel mégis gazdagodnának. 17/ Plasztikai sebészet Valamikor 1971 májusában éjjel két órakor telefonhívás riasztott fel az ágyamban. Álomittasan nyúltam a kagylóért; az interurbán központ jelentkezett, és egy n i hang így szólt hozzám: – Wiesenthal úr, sürg s New York-i hívása van, kapcsoljam? Tudom, hogy titkos a száma, de a New York-i hívó sürget, hogy azonnal hívjuk önt, mert az ügy kivételesen fontos. – Hát legyen – szóltam –, ha már úgyis felköltött, akár össze is kapcsolhat az illet vel. A vonal másik végén lév férfi orvosként s egy New York-i kórház igazgatójaként mutatkozott be. Mikor kurtán megkérdeztem: – T z van talán? –, hosszú és ideges bevezetésbe bocsátkozott: – Kérem, Wiesenthal úr, bocsásson meg, tudom, hogy önöknél most éjszaka van, és sajnálom, ha felébresztettem, de van egy problémám, és a dolog nagyon fontosnak látszik. Higgye el, órákig töprengtem, felhívjam-e vagy sem. – Jó, kérem, hát mondja el – akasztottam meg a szózuhatagot. – Tegnap reggel egy Argentínából való férfi jelentkezett a klinikánkon. Ötvennyolc éves és német származású, tudja, amolyan tipikus német, azzal a jellegzetes frizurával. Ismerem a fajtáját, mert mint amerikai tiszt megjártam Németországot. – No és? – Az illet azt akarja, hogy kozmetikai m tétet végezzünk az arcán. A klinikánk tudniillik plasztikai sebészetre van szakosítva. – Tehát a német meg akar szépülni? – Igen, ezt kéri. – És hol itt a probléma? – Meggy z désem, hogy az illet náci, aki meg akarja változtatni a külsejét, hogy eltitkolhassa a személyazonosságát. Megbeszéltem a dolgot az egyik asszisztensemmel, aki szintén zsidó, akárcsak én, és megkérdeztem t le, mitév legyek. is úgy vélekedik, mint jómagam, hogy ez a mostani lépésem igen kockázatos. Ha bárki megtudja, hogy orvosként mindezt közöltem önnel, akkor nemcsak a klinikai állásomat, de a m ködési engedélyemet is elveszíthetem. Egy álló éjszakán át viaskodtam a kérdéssel, és aztán az egészet így s rítettem: „Vajon orvos vagyok-e els sorban vagy zsidó?” – És ki nyert? – Hiszen látja: felhívtam önt. Megnyugtattam az izgatott telefonálót, hogy semmi oka aggodalomra; informátoraim nálam éppolyan biztonságban vannak, akár egy gyóntatóatyánál.* Ekkor az orvos közölte betege teljes nevét – hívjuk t Adolf Bergernek –, születési adatait, útlevélszámát és lakcímét. Az útlevelet, mint mondta, Santa Rosa de Calamuchitában állították ki. E név hallatán összerezzentem, mert az argentin kisvárosra már korábban is többször utaltak úgy, mint német náci b nöz k búvóhelyére. Állítólag még a hírhedt Kondorlégió tagjai is ott lapulnak, azok, akik Guernica spanyol város lebombázásáért felel sek. Iparkodtam leplezni izgalmamat, és megkérdeztem, vajon körülbelül meddig marad a klinikán a beteg. * Ígéretemet most sem szeretném megszegni, és ezért megváltoztattam minden olyan adatot, amely elárulhatná az érintettek kilétét. „Adolf Berger” például korántsem Santa Rosa de Calamuchitából jött. (A szerz jegyzete)

– Úgy hat-nyolc napig. – Az kevés. Azt hiszem, ennél valamivel több id re lenne szükségünk. – Helyes, akkor tovább marad. Legföljebb valamivel többet fizet. Még megadtam az orvosnak a lakástelefonomat, hogy bármikor elérhessen, anélkül hogy a postai kerül útra szorulna, s végezetül huszadszor is megnyugtattam, semmi oka az aggodalomra – t lem teremtett lélek meg nem tudja, honnan szereztem ezt vagy amazt az információt. – Feleségem van és két gyerekem – rimánkodott még befejezésül, aztán letette a kagylót. Másnap reggel a szokásosnál is korábban indultam el az irodába. A történet olyan er sen foglalkoztatott, hogy alig bírtam aludni egy keveset. Íróasztalomon elintézend akták tornyosultak, lediktáltam egy sor levelet, de az eszem igazából másutt járt. Délel tt tizenegykor telefonhívást kaptam New Yorkból. N i hang jelentkezett: Simon Wiesenthalt kereste. Amikor közöltem, hogy jó helyen jár, patakzani kezdett bel le a szó: – Ápolón vagyok, indián származású, és egy olyan kórházban dolgozom, amely plasztikai sebészettel foglalkozik. Van egy zsidó barátom, t le kaptam meg az ön számát. Úgy gondolom, meg kell tudnia, hogy fekszik itt nálunk egy férfi, aki az arcát akarja megoperáltatni. Csak a nevét ismerem, Bergernek hívják, és német… Ezt meg kellett önnek mondanom, de kérem, ne áruljon el. Már évek óta itt dolgozom, és nagyon szeretem a klinikát. Ha kitudódnék, hogy értesüléseket továbbítok a betegekr l, ez az állásomba kerülne. Igyekeztem, hogy a hangom minél izgatottabban csengjen, nehogy az ápolón gyanút fogjon: netán nem most hallom el ször ezt az újságot, majd kifejeztem felháborodásomat, amiért ezek a disznók most már New Yorkba is bepofátlankodnak, végül megköszöntem a híradást, és t is megnyugtattam, hogy t lem soha senki nem fog megtudni semmit. Addig soha nem hittem komolyan, hogy a nácik, nyomaik eltüntetésére, plasztikai m tétnek vetnék alá magukat. Több ízben is biztosítottak róla: ilyen m tétek nem végezhet k el holmi dzsungelkórházban, vagy ha mégis, hát csak igen nagy kockázat árán. Ha viszont a m tétre megfelel en képesített kórházban, szakszer körülmények között kerül sor, akkor túl sok a tanú. Amellett már huszonöt év múlt el a háború befejezése óta, 1971-et írtunk, számtalan, hamis papírokkal él embert sikerült elfogni, de egyiknél sem bukkantak orvosilag nem indokolt sebészeti beavatkozás nyomára. Másfel l persze az arcm tét gondolata, már csak a számos ilyen tárgyú b nügyi film miatt is, roppantul izgalmas, s ezért többször beszéltem a kérdésr l a ludwigsburgi hivatallal is; ám nekik sem volt tudomásuk olyan náciról, akin hasonló beavatkozás nyomai látszottak volna. Persze azok, akik ilyen korrekciós m tétnek vetették alá magukat, talán épp ezáltal kerülhették el a felismerést és a letartóztatást. Hosszú évekig kutattam Eichmann után, és ezalatt is többször tájékoztattak róla, hogy Eichmann elváltoztatta arcát, ami kés bb kacsának bizonyult. Ám a sok híresztelés nyomán mégis hozzáláttam, hogy némi információt gy jtsek a „szépészeti klinikákról” és hasonló intézményekr l. Tudtam, hogy S o Paulóban és Buenos Airesben m ködnek ilyen jelleg , nagyobb klinikák, de semmi jel sem utalt rá, hogy ezeket „náciképes” korban lév németek felkeresték volna. Felmerült bennem a kérdés: miért utazott Adolf Berger éppen New Yorkba, új arcot csináltatni, végtére ebben a városban majdnem kétmillió zsidó él, köztük a náci korszak nagyszámú túlél je, vagyis a felismerés kockázata itt lényegesen nagyobb, mint DélAmerikában. No de a logikus cselekvést még a náciktól sem kell feltétlenül elvárni. Ismét eszembe jutott Santa Rosa de Calamuchita, ahol annyi náci talált új otthonra. Nem sokkal azel tt tudatta egy gyászjelentés, hogy elhunyt egy ott él német, bizonyos Ludolf von Alversleben, aki Lengyelországban és a Krímben iszonyatos b nöket követett el. Nem állhate hasonlóan a helyzet Adolf Bergerrel is? Abban az id ben volt Argentínában egy Harry nev munkatársam, korábban ügyvéd. Úgy egyeztünk meg, hogy minden hozzá intézend közlésemet kétfelé osztom; a második részt a hivatali telefonján tudatom vele, az els t pedig két órával kés bb a lakásszámán. Így jártam el

ez alkalommal is, és megkértem Harryt, legyen segítségemre. Közöltem vele a német nevét és argentínai címét, de jelenlegi tartózkodási helyét elhallgattam. Figyelmeztettem Harryt, hogy akár jár el a dologban, akár valamelyik barátja, a lehet legkisebb felt néssel gy jtsék az adatokat. Két nap múlva ismét felhívott a New York-i orvos, és azt tudakolta, megtettem-e a szükséges lépéseket. a maga részér l alaposan megvizsgálta a pácienst, és közben utalt rá, hogy kórházi tartózkodása a vártnál valamivel hosszabbra nyúlhat. A m tétre két nap múlva kerül sor. Az orvos tréfásan megígérte, hogy semmiképpen sem varázsol az illet b l holmi „férfiszépséget”. Négy nap telt el; a feszültség már-már elviselhetetlenné n tt. Harry helyett ismét csak az orvos telefonált: a m tét lezajlott. Közben megtudta, hogy a beteget rendszeresen látogatja egy jellegzetesen német küllem sz ke hölgy. maga megkérte az ápolón vért, közölje a hölggyel, hogy a betegnek nyugalomra van szüksége, és még egy ideig a klinikán kell maradnia. Mindazonáltal most már végre tudni szeretné, mik a szándékaim. Csakhogy ezt magam sem tudtam. Másnap felhívtam Harryt Buenos Airesben. Az összeköttetés különösen rossz volt, egymás szavainak csak a töredékét értettük. Annyi azonban kiderült, hogy Harry módfelett csodálkozik, miért érdekel engem annyira ez az Adolf Berger. Másnap, mondotta, majd elküldi nekem munkatársa jelentését, telefonon nem tudjuk megérteni egymást. A beszélgetés eléggé meghökkentett. Igaz, Harry nem ismeri az ügy részleteit, mégis furcsálltam, miért ítéli Adolf Berger személyét oly érdektelennek, hogy jelentését a hosszadalmas postai útra bízza. Arra gondoltam: talán mégiscsak valami apró halról van szó. Felhívtam New York-i doktoromat, hogy megkíséreljem csökkenteni az ügy súlyát. Tudja – közöltem vele –, úgy döntöttünk, hogy az esettel majd csak Berger úr hazatérése után foglalkozunk, nehogy önre és klinikájára bármilyen gyanú vet djék. Nem akarjuk, hogy bármiféle akció ártson a jó hírének. Az orvos hallhatóan megkönnyebbült. – God bless you – ismételte legalább ötször. – Egyfel l nagyon fontos volt számomra, hogy megbeszéljem önnel ezt az ügyet, hiszen a nácik a feleségem távoli rokonait is meggyilkolták, másfel l viszont mégis óriási kockázatot jelentett volna, ha a rend rség kiszáll a klinikára, és netán az egész sajtó jelenlétében letartóztatja egyik páciensünket… God bless you, amiért ett l megkímélt! Három nap múlva expresszlevélben megjött Buenos Airesb l Harry jelentése. Feszült izgalommal futottam át – de utána le kellett ülnöm, nehogy hanyatt vágódjam meglepetésemben. Harry barátja kinyomozta, hogy a Santa Rosa de Calamuchita-i illet ség Adolf Berger – német zsidó. Még a harmincas években vándorolt ki családjával Argentínába, tökéletesen asszimilálódott a Santa Rosában él többi némethez, egy cég tanácsadójaként dolgozik, s özvegyen, gyermektelenül él. Barátai még azt is elárulták, hogy nemrég megismerkedett egy fiatal német n vel, akit feleségül akar venni. Néhány hónapra rá New Yorkba utaztam, és felhívtam a doktoromat, aki mindenáron tudni akarta, miképp végz dött a história. Azt mondtam neki, hogy páciense szürke, jelentéktelen emberke, akir l még at sem tudjuk, tagja volt-e a náci pártnak. Az arcm tét ötlete nyilvánvalóan attól a fiatal sz ke hölgyt l eredt, aki a kórházban látogatta. És ha már az orvosi titoktartás kötelezettségét úgyis többszörösen megszegtük, megkértem az orvost, mutasson egy fényképet betegér l. Két fényképet is láthattam: egyet a m tét el ttr l, egyet utána. Nem mutatkozott valami nagy különbség. Az orvosban alighanem gy zött a „zsidó”. szintén sajnálom, hogy Adolf Berger hiába fizetett tekintélyes összeget – alig lett valamivel szebb. É határozott szándékom, hogy egyszer s mindenkorra ad acta tegyem az egykori náci fejesek plasztikai m téteir l szóló legendát. Különben is, a náci b nöz k sajnos csak kivételes esetekben látszanak igazi „náci b nöz nek”. Az emberi arc csak nagy ritkán tükrözi a lelket. És hogy miképpen ismerjék fel a mai tisztes, jóravaló férfiakban és n kben az

egykori szörnyetegeket – nos, ez az amerikaiaknak éppen annyi gondot okoz, mint az osztrák és a német népnek. Ezt igazolta a lehet legdrasztikusabb módon egyik amerikai esetem – mind közül a legnagyobb horderej . 18/ Nem ismerünk nála kedvesebb asszonyt 1964 januárjában Izraelben voltam, s ott-tartózkodásom utolsó napján a tel-avivi Royal kávéház teraszán ülve igyekeztem feltölt dni a meleg napsugárral, és nem gondolni a Bécsben rám váró téli hidegre. Zeev Porath barátomra vártam, akivel Lembergben együtt folytattuk építészeti tanulmányainkat, s aki ekkor már Tel-Aviv helyettes f építésze volt. Elbeszélgetünk majd diákéveinkr l, meg arról, hogy van a családunk, az asszony, a gyerekek. Ami e két id pont között történt, az zárójelbe kerül. A kávéházba jövet vettem egy képes újságot, és mert Zeev késett, azt kezdtem lapozgatni. Ekkor egyszer csak megszólalt a hangszóró: „Wiesenthal urat kérik a telefonhoz!” Amikor felálltam és elindultam a telefonfülkéhez, a kávéházi vendégek felfigyeltek rám. Egyesek rám ismertek, és mikor elhaladtam mellettük, felállva megtapsoltak. Bécsben is felálltak már így az utamban a kávéházban ül k – hogy kiköpjenek el ttem. Zeev volt a vonal másik végén. Váratlanul helyettesítenie kell az egyik kollégáját egy építészeti tárgyaláson, és ezért nem jöhet el. Estére halasztottuk a találkozást, én pedig visszamentem asztalomhoz az újságomért, meg hogy fizessek. De nem találtam meg a helyem. Üres asztalt kerestem, csakhogy mind foglalt volt. Végül megpillantottam a képes lapomat: ugyanúgy hevert az asztalon, mint ahogy otthagytam. Elindultam, hogy magamhoz vegyem. Az asztal körül ül három hölgy bizonyára azt hitte, a hely már szabad. – Elnézést, csak az újságomért jöttem – szóltam, és már indultam is kifelé. Az egyik hölgy azonban felállt, és lengyelül válaszolt. – Mi kérünk elnézést, amiért csak így leültünk az asztalához, de amikor meghallottuk a nevét a hangszórón, elhatároztuk, hogy beszélünk önnel. Mind a hárman megjártuk Majdaneket, és gondoltuk, megkérdezzük, hiszen ön bizonyára tudja: mi történt a Kobylával? „Kobyla” lengyelül kancát jelent, és nekem sejtelmem se volt, mit akarnak mondani. – Ne haragudjon, de hát mi mindig azt képzeljük, mindenki tudja, ki az a Kobyla. Azért neveztük így, mert a lágerben mindig összerugdosta a n ket. Az igazi neve Hermine Braunsteiner volt, osztrák származású, és mind közül a legaljasabb. Beszélget társn mön egyszer csak mérhetetlen izgalom lett úrrá. Körülbelül negyvenéves lehetett, és a múlt élményei bizony nyomot hagytak rajta. Arcán és nyakán most vörös foltok gyúltak ki; zihálva, szaggatottan kapkodta a leveg t. – Soha nem fogom elfelejteni azt a gyereket… tudja, még egészen kicsi volt… És a férfi a hátán vitte, vagyis hátizsákban, de látszott, mi van benne. És a férfi véletlenül belefutott a Braunsteinerbe. Ha transzport érkezett, mindig korbáccsal járt, és azzal csapkodott, csak úgy vaktában, összevissza. Így találta el a zsákot is, és akkor egyszer csak sírás meg kiabálás hallatszott. Megparancsolta, hogy azonnal nyissák ki a zsákot, és akkor el bújt a gyerek. Mi egészen közel álltunk, és láthattuk az arcát: egészen meg volt zavarodva. A férfi meg akarta fogni, de a gyerek kitépte magát és elszaladt. De a Kobyla utánaszaladt, er sen megmarkolta, úgy, hogy szegényke felsikoltott, és keresztüll tte a… Az asszony nem bírta folytatni, a könnyek végigcsorogtak arcán, és a másik két n is sírt. Még ha évekig élt is valaki koncentrációs táborban, és azt hiszi, már minden borzalommal szemben tompává, majdhogynem érzéketlenné vált, mégis mindig akadnak olyan élmények, melyeket mintha tüzes vassal égetnének bele örök id kre az emlékezetbe. – Azt hiszem, ha halálom után a szokáshoz ill en cserépdarabot tesznek a szememre, még a halott szememmel is látni fogom annak a gyereknek az arcát – folytatta a n , olyan hangon, mintha

menteget znék azért, hogy „annyi év után” sem tudta elfelejteni, miképpen gyilkoltak meg a szeme láttára egy kisgyermeket. Nekünk, áldozatoknak kell menteget znünk, amiért nem tudunk felejteni. A n k most már felváltva beszéltek, mintha átszakadt volna bennük egy gát. – Máskülönben a gyerekeket a transzportokból rögtön a haláloldalra szelektálták, már ott álltak a teherautók, hogy a gázkamrákba vigyék ket. Az anyák nem akarták elengedni a gyerekeiket, de Hermine er szakkal szétválasztotta ket egymástól. Azután a n knek egyedül kellett felmászniok a teherautókra, és Hermine mint holmi csomagokat, úgy dobta fel utánuk a gyerekeket. Többnyire az Alice is részt vett ebben. Alice nemesi családból származott, egy méter nyolcvan centi magas, szép sz ke n volt, mintha az Isten is SS-n nek teremtette volna. F leg a fiatal lányokra specializálta magát: ostorral vágott az arcukba, legszívesebben a szemükre célozva… „Az Orlowsky” – hasított agyamba a név. A krakkó-płaszówi táborban magam is találkoztam egy felügyel n vel, aki ugyancsak fiatal lányokat szeretett ütlegelni, úgy, ahogy most ezek a Majdaneket megjárt asszonyok mesélték; nemesi származású volt, és von Orlowskynak hívták. És aki egyszer látta m ködés közben, abban örökre rögz dött a kép. Úgy élvezte az ütéseket, mintha a minden ok és értelem nélkül meggyötört áldozatok megalázásából merítené öntudatát; verte a hetekig tartó szállítástól teljesen apatikussá vált, halálra rémült, csont és b r lányokat, akik még a gázkamra felé menet sem próbáltak tiltakozni. Orlowsky azért ütötte ket, hogy megértsék, itt nem egyszer en a halál vár rájuk; megalázottan kell elszenvedniök a halált. – Von Orlowskynak hívták – mondta ekkor a három n egyike. – Soha nem fogjuk elfelejteni. Nem felejtettem el én sem. Alice von Orlowsky és Hermine Braunsteiner, egy harmadik – a n k által „véres Brigittának” nevezett – felügyel n vel egyetemben olyan rémuralmat vezetett be a majdaneki n i táborban, amilyent legrémesebb álmaiban sem láthat az ember. Mert hiszen korántsem igaz, hogy minden felügyel n eleve szörnyeteg volt. Sokukat inkább véletlenszer en vezényelték a lágerekbe, és a szemük el tt zajló iszonyat ellen teljes eltompulással védekeztek; a foglyokat tárgyakként kezelték, akiket a lehet legkevesebb h hóval kell kirakni, barakkokba raktározni vagy kiválogatás után teherautóra zsúfolni. Ha valamilyen el re nem látott reakció – egy gyermekéhez ragaszkodó anya, a halálba menet összekapaszkodó testvérpár – megzavarta a munkafolyamatot, akkor persze mérgesek lettek; mintha megakadna a futószalag, és veszélybe kerülne az akkordteljesítmény. Ilyenkor a felügyel n k lökdösni vagy ütlegelni kezdtek, hiszen így biztosíthatták legkönnyebben a megsemmisítési gépezet folyamatos m ködését. Úgy ütöttek, mint a pásztor a birkáit, ha elbitangolnak a nyájtól, vagy lassan vonulnak be a karámba – de nem azért ütöttek, mert örömüket lelték benne. Az olyan n ket, mint Orlowsky és Braunsteiner, más fából faragták. Bel lük a koncentrációs tábor napvilágra hozta az addig lappangó szadista hajlamot, amelynek beteges örömmel adták át magukat. Az, hogy egy n , aki maga is anya lehetne vagy talán valóban az is, zsákként dobáljon egy kisgyermeket, ostorral csapjon a szeme közé vagy az arcába l jön, annyira elképzelhetetlen, hogy néha még magam sem tudom elhinni. Tudom, hogy így történt, mert saját szememmel láttam hasonló eseteket, mert számtalan tanúvallomás bizonyítja és számtalan könyv örökíti meg – és mégis, még nekem is személyesen kell szembesülnöm mindezzel, hogy ne csak az eszemmel tudjam, hanem érzelmileg is átéljem a tudott tények valóságát. Majdanek – amelyr l számtalan könyvet olvastam, amelyr l számtalan aktámban esett szó – csak akkor vált számomra valósággá, amikor ezzel a három egykori fogollyal találkoztam. És igen jellegzetes módon még akkor is igyekeztem elfojtani magamban a láger nevének rám

nézve irtózatos személyes jelent ségét: feleségemet, Cylát is egy majdaneki szállítmányba szánták, és csak a csoda mentette meg ett l a pokoltól. Cyla akkoriban Kowalska néven bujkált Lublinban, barátom, Szczepanski mérnök házában, hamis papírokkal, bejelentés nélkül. Egy napon elrendelték, hogy a háztartásokban bejelentés nélkül lakó személyek nevét ki kell írni a lakás ajtajára, a házfelügyel knek megparancsolták, hogy a neveket adják be a Gestapónak, két nap múlva pedig az összeírt személyeknek meg kellett jelenníök a Gestapo f hadiszállásán. rületes kockázatot jelentett, ha valaki nem iratkozott fel a listára, amikor a házban mindenki tudta, hányan laknak egy-egy lakásban; ily módon az ember automatikusan gyanúba keverte magát, és akármilyen kollaboráns feljelenthette. Másfel l viszont legalább ekkora kockázattal járt, ha az illet feliratkozott, abban a reményben, hogy az igazolásul felmutatott hamis papírokkal majd megússza az egészet. Egy biztos: két nap múlva majdnem ezer ember cs dült a Gestapo f hadiszállására, jelentkezni. Név szerint szólították, majd lajstromba vették és kikérdezték ket. Így ment ez egész nap, este hat óráig. Akkorra már csak vagy negyvenen maradtak, ket azonban a Gestapo – szép rendesen, ahogyan a német hivatalok még a téboly kell s közepén is eljártak – a félfogadási id lejártával hazaküldte, a lelkükre kötve, hogy másnap reggel, nyitásra, térjenek vissza. Feleségem egyike volt ennek a negyven személynek. A többieket a félóránként induló teherautókon egyt l egyig a majdaneki koncentrációs táborba deportálták. Cyla, aki err l tudomást szerzett, még aznap éjjel Lembergbe menekült, oda, ahol eredetileg éltünk, és végül a lengyel ellenállási mozgalom révén – amellyel kapcsolatban álltam – új rejtekhelyet talált Varsóban. Most mindez ismét eszembe jutott. „Ha a félfogadási id t negyedórával meghosszabbítják – gondoltam –, akkor a Gestapo t is felrakja valamelyik teherautóra, és is eljutott volna a majdaneki n i táborba, ahol Hermine Braunsteiner csizmaszárba dugott korbáccsal várta már a szállítmányokat.” Az id már kés re járt. A januári nap melege elfogyott, és mi dideregve igyekeztünk megbirkózni emlékeinkkel. A pincér hiába hozta az üdít ket; érintetlenül álltak az asztalon. Búcsúzóul így szóltam a három asszonyhoz: – Minden egyes utamról új neveket viszek haza, ahogy mások az emléktárgyakat gy jtik. Err l az utazásról Hermine Braunsteiner nevét viszem magammal. Bécsbe visszaérkezve kiszedtem irattárunkból a majdaneki táborra vonatkozó minden anyagot. Lassan összeállt a kép. Egy hónappal azután, hogy a németek lerohanták a Szovjetuniót, Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezet je, Lublinba utazott. Itt támadt az az ötlete, hogy a város közelében tábort építtessen húszezert l ötvenezerig terjed fogoly befogadására, és a tábor megszervezésével meg is bízta a körzet SS- és rend ri er inek parancsnokát, a karintiai származású Odilo Globocnikot. Ám Globocnik becsvágyóbb terveket táplált: százötvenezer rabszolgamunkást akart táborba zárni, és az SS egyenruha- és hadianyaggyártó üzemeiben foglalkoztatni. Emellett táborának a terv szerint még mintegy százezer orosz hadifoglyot is be kellett fogadnia. Csakhogy ehhez a gigászi vállalkozáshoz nem volt elég az épít anyag, így aztán az építkezés els szakaszában beérték mintegy ötvenezer fogoly elhelyezésével. A hatalmas lágeregyüttes három hektárra terjedt, és árammal telített, kett s szögesdrót kerítés vette körül; a sövény mentén tizennyolc rtorony magasodott. Hét gázkamra épült: kett a tábor bejáratának közelében, négy a fürd és egy a krematórium mellett. Az utóbbi gázkamra közvetlenül határos volt azzal a körlettel, ahol kés bb a n ket és a gyerekeket helyezték el. A szovjet csapatok 1944-ben mintegy ezer foglyot szabadítottak fel; ezeket a nácik már nem tudták idejében elszállítani. Százötvenezer ember lelte halálát Majdanekben. Az els Majdanek-per már 1944. november 27-én megkezd dött Lublinban, és nyolc napig tartott. Az SS- rszemélyzet ezerháromszáz tagja közül nyolcvanat ítéltek el. Hermine Braunsteiner nem volt közöttük. Kés bb azonban, nagy meglepetésemre, megtaláltam a nevét azon a listán, melyet a náci b ntettek miatt Ausztriában elítélt személyekr l készítettünk.

Hermine Braunsteinert 1948-ban tartóztatták le a karintiai Villachban, és Bécsben állították bíróság elé. A régi újságok rövid beszámolóiból azonban kiderült, hogy mindössze háromévi börtönre ítélték, amiért a ravens-brücki koncentrációs tábor n i foglyait pofozással, rúgással, korbácsolással gyötörte. Majdaneki m ködésér l csak mellékesen esett szó, és e tárgyban nem is hangzottak el konkrét vallomások. Ennél többet a törvényszéki tudósításokból nem lehetett kihámozni. De annyit legalább megtudtam, hogy Braunsteiner bécsi illet ség , és feltételeztem, hogy büntetésének kitöltése után ott maradt szül városában. Ám hiába: nem sikerült a nyomára bukkannom. A bejelent hivatalban azt a felvilágosítást kaptuk, hogy Hermine Braunsteiner 1946 óta nincs bejelentve régi lakcímén, a Bécs 19. kerületében lév Kahlenbergerstrasse 44. számú házban. Elképzelhet volt azonban, hogy a szomszédságban még akadnak, akik ismerték öt és családi körülményeit, s t talán azt is tudják, hová költözött. Így hát elindultam a Kahlenbergerstrasséba, ebbe a városszéli, csodaszép, meredek utcába, amely ott található, ahol a sz l skertek felkapaszkodnak a Wienerwald lankáira. Nem éreztem célszer nek, hogy közvetlenül a 44. számú házban érdekl djem Braunsteiner fel l, inkább az egyik szomszédos házba csöngettem be. Egy férfi nyitott ajtót. Megkérdeztem, nem ismert-e véletlenül bizonyos Braunsteiner kisasszonyt, aki korábban a szomszéd házban lakott, és nem tudja-e, most hol található az illet . Ám mihelyt a Hermine Braunsteiner név elhangzott, a férfi arca elsötétült. „T njön el innét” – morogta, és becsapta az ajtót az orrom el tt. A szemközti oldal egyik házában nagyobb szerencsével jártam. Kopogásomra barátságos id s asszony nyitott ajtót, aki készségesen állt rendelkezésemre. – Hát persze hogy ismertem azt a lányt. Jöjjön csak beljebb. Mit szeretne tudni róla? Talán az újságtól jött? A szívélyes készséget nem viszonozhattam hazugsággal, s így az igazat mondtam: – Nem, nem az újságtól jöttem. Braunsteiner kisasszony a pere miatt érdekel. – Hát igen, szegény teremtés – sz tte tovább a beszélgetés fonalát az asszony. – Természetesen én is hallottam róla, hogy elítélték. Írtak is az újságok mindenfélét arról, ahogy állítólag a lágerbeli n kkel bánt. Igazából el se hinném róla; csak hát annyi tanú bizonygatta, hogy így történt. Ismertem a szüleit is; nagyon vallásos, katolikus család volt. Emlékszem, kislány korában vasárnaponként mindig ünnepl be öltözve indult a templomba a n vérével… – Az asszony elhallgatott; megrohanták az emlékek, úgyhogy jelenlétemr l szinte megfeledkezett. Tapintatosan igyekeztem visszavezérelni a jelenbe, és megkértem, meséljen még Hermine Braunsteinerr l. A család nem volt valami jómódú, és így a Braunsteiner lánynak már tizennégy-tizenöt éves korában el kellett szeg dnie cselédnek egy állatkeresked höz, ahol csak szállást és ellátást kapott, fizetést semmit. A n vére Hollandiában lett szobalány, és ezért az els keresetéb l is oda akart utazni, valami jobb állás reményében. Ám a dologból semmi sem lett: már a határon feltartóztatták és visszaküldték. – Hogy miért, arra már nem emlékszem – közölte az id s hölgy, aki egyre nagyobb bizalommal volt irántam. – Aztán az egyik rokona még a háború alatt azt mesélte, hogy Hermine börtön r lett valahol Németországban, és jól megy a sora. 1943-ban egyszer felbukkant Bécsben. Én nem találkoztam vele, de a szomszédok azt mondták, hogy engem is meg akart látogatni, csak sajnos nem voltam idehaza. A szomszédok el ször rá se ismertek, mert valamilyen katonai uniformist viselt. A háború után, igen, akkor egyszer még láttam t, eljött ide hozzám, de azt mondta, nem érzi jól magát Bécsben. „Hiszen itt nincs mit enni – mondta –, inkább elmegyek Karintiába, a rokonaimhoz.” És ez így is volt, hiszen ott fogták el. Meglehet, hogy miután leülte a büntetését, megint visszament Karintiába, ott nagyon sok rokona él. Ekkor egyszer csak, utánozhatatlanul kecses mozdulattal, egy macska ugrott az ölembe, pompás, fekete-fehér foltos példány, zöld szem , csillogóan selymes sz r . Kényelmesen elhelyezkedett a térdemen, és t rte, hogy simogassam.

– Nahát, ez aztán a ritkaság, hogy az én Minkám odabújjon egy idegenhez, és hagyja magát simogatni. Általában inkább elbújik, ha nem ismeri a látogatót. Igaz, hogy hozzám alig jön valaki; igazából csak a Minkával szoktam beszélgetni. A házbelieket nem nagyon ismerem, a férjem már rég meghalt, és a két fiam nem jött haza a háborúból. Elt ntnek nyilvánították ket; így legalább még reménykedik az ember. Hiszen ma is történnek még csodák, nem igaz? Az id s hölgy kérd n nézett rám; szerette volna, ha meger sítem hitét a csodákban, így hát bizakodó arccal bólogattam. – Bizony hogy történnek! Magam is hónapokkal a háború után találtam rá a feleségemre. Beszélget társam oly hálás volt a hallgatóságért, hogy ezután az unokájáról kezdett mesélni, aki egy ideig nála lakott, és most körülbelül annyi id s, „mint annak idején a Hermine volt”. Hermine Braunsteiner, aki arcába l tt egy kisgyermeknek, az id s hölgy számára mindmáig megmaradt kedves kis szomszéd lánynak; még a saját unokája is rá emlékeztette. Ha elmondtam volna neki, amit Tel-Avivban a három n t l hallottam, el sem hiszi. Éppoly elképzelhetetlen lett volna számára, mintha valaki az ölemben ül cicát ragadozó vadállatnak min sítené. – Meg tudná mondani, hogy hívják Braunsteiner kisasszony karintiai rokonságát, és hogy merre laknak? – kérdeztem búcsúzóul vendéglátómtól. Készségesen felírta mindkét adatot egy papírdarabra. Amikor a cédulát zsebre vágtam, a macska megriadt, és leugrott az ölemb l. Úgy éreztem, jócskán el bbre jutottam. Megkértem egy Grazban lakó ismer sömet, aki hivatalos ügyben s r n megfordult Karintiában, érdekl djön a megadott címen diszkréten Hermine Braunsteiner után, és aztán közölje velem az eredményt. A kísérlet azonban eredménytelenül végz dött. Hermine Braunsteiner nem volt bejelentve a rend rségen, és nem is látta arrafelé senki. Most már csak egyetlen lehet ség maradt: valamilyen ürüggyel közvetlenül kapcsolatba lépni a rokonsággal. Ehhez alkalmas személyre volt szükség, olyan emberre, aki külsejével és viselkedésével nem kelti fel azonnal a minden bizonnyal „nemzeti érzelm ” karintiai família gyanúját, s t azt a benyomást keltheti, hogy éppenséggel velük egyívású. Már eszembe is jutott valaki. „Richard” – hadd nevezzem így – talán huszonnégy éves volt, külkereskedelmi tanulmányokat végzett, és egy bécsi elektronikai cég alkalmazásában állt. Felt n en jókép fiatalember volt, az a fajta, akit minden lányos mama vejéül kívánna; a titkárn m, félig tréfásan, félig csendes elragadtatással „Apolló”-nak csúfolta. De igazából nem emiatt szemeltem ki, hanem mert olyan környezetb l jött – és azt máig sem tudja teljesen megtagadni –, amelyre a „nemzeti érzelm ” jelz túlságosan is enyhe. – A családom antiszemita – közölte velem rögtön els találkozásunk alkalmával. – Azt szeretném, ha ezt t lem magamtól tudná meg, és nem másoktól. Gyerekkoromban gyakran hallottam a szüleimt l, hogy a zsidóknak Palesztinában a helyük, éljenek csak ott maguk között. F leg az apám nézett ferde szemmel minden zsidóra. De azért el kell hinnie: a tömeggyilkosságokkal soha nem értett egyet. A háború vége felé gyakran beszélgetett err l az anyámmal, és anyám mesélte el: „Apád nem szenvedhette a zsidókat – még gyerekkorában rögz dött belé ez az ellenszenv –, de nem tudja megérteni, hogyan lehetett ezeket az embereket lágerekbe zárni és megölni.” Én magam már nem beszélhettem err l az apámmal, mert 1944-ben elesett. De biztosan tudom, hogy ha még élne, helyeselné, hogy felajánlottam önnek a szolgálatomat. Nem szabad azt hinnie, hogy rossz ember volt. Nem, ilyesmit nem is hittem. Nagyon jól tudom, mennyire meghatározhatja az embert a környezete, amelyben feln tt. Tudom, hogy éppen Ausztriában sokan olyan magától értet d en szívták magukba az antiszemitizmust, mint a tízparancsolatot, holott talán zsidót még soha nem is láttak, és még kevésbé ismerhették ket közelebbr l. A zsidókkal szembeni el ítélet olyan bizonyosságként rögz dik az emberekben, hogy sem gondolkodni, sem vitatkozni nem kell róla. És hogy az ilyen szellemben nevelkedett ember „jó”-e vagy „rossz”,

az csak akkor d l el, amikor az illet szembekerül a zsidóüldözés valóságával. Ekkor, lehet ségéhez képest, módjában áll, hogy elfogadja az üldözést, vagy gondolkodni kezdjen fel le. Ha tisztességes emberr l van szó, akkor a gondolkodás folyamata elvezet az antiszemitizmus megtagadásához. Senki sem tehet róla, ha antiszemitaként n tt fel, csak az a kérdés, antiszemita marad-e akkor is, ha szembesül az SS-ek által teherautókra hajszolt, marhavagonokba zsúfolt zsidók látványával. Richardnak is, mint egy el ítéletekkel terhelt ember fiának, két lehet sége volt: vakon azonosulhatott azzal, ami apai örökségként rögz dött emlékezetében, avagy mindannak tudatában, ami id közben kiderült a náci id kr l, elgondolkodhatott a kérdésen, és kialakíthatta saját meggy z dését. Munkásságom során számos olyan, hasonló apától származó fiúval találkoztam, akik helyesen tudtak választani, és szívük mélyéb l elutasították a nemzetiszocializmust. Úgy érzem, ez a teljesítmény többet nyom a latban, mintha, mondjuk, egy ellenálló fia utasítja el a hitleri rezsimet; az el bbi esetben erkölcsi teljesítményr l, az utóbbiban magától értet d aktusról van szó. Az Eichmann-pernek ebben az összefüggésben igen jelent s szerep jutott. Azok a fiatalok, akik a háború utáni megvilágosodási hullámot még nem élhették meg, a per hosszú hónapjai alatt alaposan tájékozódhattak. Aki az Eichmann-per után még vitatta, hogy vajon valóban milliószámra hurcolták-e el és ölték-e meg gázkamrában a zsidókat, az már nem lehetett jóhiszem , annak már meg kellett tagadnia saj át lelkiismeretét. Sokan jelentkeztek akkoriban önként irodámban, hogy felajánlják segítségüket; közéjük tartozott Richard is. „Tenni szeretnék valamit, mindegy, hogy mit. Kell, hogy legyen valami lehet ség, hogy egy keveset jóvátegyünk abból, ami történt.” Igen, vannak ilyen emberek: a Richard-félék meggy zik a magamfajtát arról, hogy érdemes volt túlélni a nácizmust és Ausztriában maradni. Örömest adtam volna mindegyiküknek valamilyen megbízatást, csak hogy megmutassam: értem és elfogadom, ami ajánlatuk mögött rejlik. Néhányan rövid ideig ott dolgoztak az irodámban, mások apróbb munkákat vállaltak, bejelent hivatalokban gy jtöttek adatokat, vagy egyszer en csak postázták levelezésünket. Legtöbbször rövid id múltán szem el l veszítettük egymást, hiszen az én munkámhoz általában profik kellenek, olyanok, akiknek gyakorlatuk van mások felkutatásában. De éppen Hermine Braunsteiner esetében talán alkalmasabb választás egy Richard-szabású amat r. A karintiai látogatás az számára mintegy visszatérés abba a múltba, amelyben – noha már rég túl van rajta – még mindig otthonosan mozog. Amikor alig egy órával hívásom után belépett az irodámba, így fogadtam: – Ön, ugye, segíteni akar nekem? – Mindent megteszek, ami t lem telik – hangzott a válasz. Alighanem azt is vállalta volna, hogy belopóddzék egy hajdani SS-vezet dél-amerikai ranchára. Ám ha ez a feladat nem volt is veszélyes, azért könny nek sem nevezhettük. A terv szerint Richardnak meg kell szállnia a faluban, ahol Hermine Braunsteiner rokonai laknak, és utána kapcsolatot kell keresnie velük. Az ilyen m veleteknél bevált módszer, ha az ember kijelenti: egyik rokonát történetesen ugyanígy hívják, és nem lehetséges-e, hogy a két család rokonságban áll egymással. – Ha sikerült valamelyest összebarátkoznia a családdal, akkor beszélgetés közben mintegy véletlenül utaljon rá, hogy van egy nagybátyja, akit perbe fogtak a Harmadik Birodalomban viselt dolgai miatt, és ártatlanul el is ítélték. Semmi esetre sem hozhatja maga szóba Hermine Braunsteinert. Az a legfontosabb, hogy soha ne legyen tolakodó, mindig várja ki, amit maguktól elmondanak. Richard szabadságot vett ki munkahelyén, majd még egyszer eljött irodámba, hogy elbúcsúzzék – aztán felszívódott Karintiában. Már kezdtem aggódni, amikor kilenc nap múlva ismét felbukkant, és elég volt az arcára néznem, máris tudtam: sikerrel járt. – Mindenben követtem az utasítását – kezdte elbeszélését, amely végül két óránál is hosszabbra nyúlt. – Megtudtam, melyik házban lakik a család, és a harmadik napon

odamentem. Kopogásomra id sebb asszony nyitott ajtót. El adtam neki a mesémet Salzburg környéki rokonaimról, akiket ugyanígy hívnak. Az asszony rögtön rávágta, hogy semmiképpen sem lehet szó családi kapcsolatról, mert neki nincsenek rokonai Salzburg környékén, és már attól tartottam, hogy becsapja el ttem az ajtót. „Talán a férje valamivel többet tud a dologról” – mondtam gyorsan, és iparkodtam a lehet legnyugodtabb képet vágni. Az asszony nagyon bizalmatlanul méregetett, de alighanem úgy döntött, ártalmatlanul festek, és végül behívott a házba. Hogy megnyugtassam, elkezdtem fecsegni arról, hogy itt töltöm a szabadságomat, meg hogy milyen gyönyör ez a vidék, és így tovább. Ekkor egy velem egykorú fiatalember lépett a szobába, aki rögtön odajött hozzám és kezet nyújtott; úgy látszik, els pillantásra rokonszenvesnek talált. Egész fesztelenül kezdtünk beszélgetni, és végül meghívtam vacsorára a fogadóba. Másnap a család hívta meg Richardot ebédre, és így zajlott az élet a következ napokban is. De Hermine Braunsteinerr l csak a negyedik napon sikerült megtudnia valamit. Tanácsom szerint el hozakodott a szegény bácsi históriájával, akit ártatlanul ötévi börtönre ítéltek. Csak mert bizonyos bosszúvágyó emberek megirigyelték a Franciaországból hazahozott festményeit, mindenféle rémtetteket agyaltak ki a terhére, és hiába bizonygatta kétségbeesetten ártatlanságát, a bíróság mégis elítélte. Az elbeszélés megtette hatását. A ház asszonya egyszer csak beszédes lett. – Éppen így járt az egyik rokonom is. t is elítélték, csak mert mint börtön r állítólag megpofozott néhány cigányasszonyt. De hát szerencsére ez már a múlté. Öt évvel ezel tt férjhez ment egy amerikaihoz, és most a kanadai Halifaxban él. Valamivel nehezebb volt ezután megtudni, hogyan hívják most Hermine Braunsteinert. Richard sétára indult a fiúval, aki igencsak a barátságába fogadta, és visszatért az ebédl asztal körüli beszélgetésre. – Bizonyára tervezi, hogy valamikor meglátogatja a rokonát Kanadában. – Hát igen, jó lenne, csakhogy az nagyon sokba kerül. – Nekem is Kanada a nagy álmom – adta Richard a világcsavargót. – Azt mondják, gyönyör vidék, még teljesen érintetlen. Talán egy-két év alatt sikerül félretennem annyi pénzt, hogy odautazzam. Akár még a rokonukat is meglátogathatnám, és átadnám az üdvözletüket. – Most Ryannek hívják, és Halifaxban lakik. Richard úgy vélte, hogy Kanadában is kötelez a bejelentkezés, úgy, mint Ausztriában, és így Ryanné asszonyt könny szerrel meg lehet majd találni. Ezért – úgy, ahogy belésulykoltam – elfojtotta kíváncsiságát, és nem kérdez sködött tovább. – Remélem, meg van velem elégedve. – A kérdés inkább szónoki volt, de a válaszom a legkevésbé sem: – Nagyon is. Ez azonban csak átvezetett a beszélgetés következ részéhez, amely Richard számára bizonyára az eddigieknél is sokkal fontosabb volt. – Tudja-e, mérnök úr – hadarta, mintha attól tartana, hogy a továbbiakban már nem érdekes számomra –, tudja-e, miért olyan fontos nekem, hogy elégedett legyen a munkámmal, hogy lássa, a magamfajtától is futja valami érdemlegesre? Kérd n néztem rá; úgy láttam, én sokkal kevésbé kételkedem benne, mint önmagában. Pontosabban: alighanem az apjában való kételkedés mardosta már évek óta, ezzel nem tudott megbirkózni, s t még megfogalmaznia sem igen sikerült. – Már elmondtam önnek, hogy apám antiszemita volt, bár a zsidók kiirtásával nem értett egyet. Tegnap este, mihelyt megjöttem Karintiából, elmeséltem anyámnak, miféle megbízatást kaptam önt l. És akkor anyám elmondott egy történetet, amelynél csodásabb jutalmat talán nem is kaphattam volna. Tudod, mondta, hogy apád nem rajongott a zsidókért. De amikor a háború alatt Keleten szolgált, valami szörny élményben volt része. Megtiltották neki, hogy bárkinek beszéljen róla, de az utolsó szabadságán, nem sokkal azel tt, hogy

elesett, mégiscsak elejtett róla néhány célzást. „Tudod – mondta nekem –, képtelen vagyok szabadulni egy kérdést l, amelyre nem találok választ. Kit kövessek meg azért, hogy egész életemben gyaláztam a zsidókat? A mi egységünk is részt vett bizonyos területek körülzárásában, és a saját szememmel láthattam, hová vezetett mindez. Egyik tök sem fog soha megbocsátani érte.” – Richard szemét könnyek fátyolozták. – Te már megbocsáthatsz neki – mondtam, kezem az övére téve. És így ültünk együtt hosszú ideig. Kapcsolatba léptem egy Torontóban él barátommal, aki megjárta Auschwitzot. Nagy vonalakban vázoltam neki a Braunsteiner-ügyet, közöltem, hogy a n jelenleg Halifaxban él, és megkértem, nyomozza ki a pontos címét. Három héttel kés bb, 1964 júniusának második felében, megjött a várva várt válasz: „Braunsteiner–Ryan már nem lakik Halifaxban. Áttelepült az Egyesült Államokba, és jelenlegi címe, ahová Halifaxból a postáját is utána küldik, 5211 72nd Street, Maspet, Queens, N. Y.” Azt hinné az ember: ezzel a Braunsteiner-ügy nagyjából meg is oldódott – holott valójában csak most kezd dött el. Tizenkilenc év telt el a háború óta, de az USA-ban még egyetlen pert sem indítottak náci b ntettekért, és az sem fordult még el , hogy bárkit ilyen b nökért más országnak kiadtak volna. Mindazonáltal a jogi helyzet kedvez nek látszott. Amennyiben Hermine Braunsteiner–Ryan id közben az Egyesült Államok állampolgára lett (márpedig az USA védelmére csak ez esetben számíthatott), akkor a bevándorlási hivatal szükségképpen azt is megkérdezte t le, sújtották-e a múltban bírósági ítélettel. Ha erre közli a bécsi bíróság ítéletét, akkor minden bizonnyal megtagadták volna t le az állampolgárságot; ha viszont, mint feltételeztem, elhallgatta büntetett el életét, akkor bizonyára van rá lehet ség, hogy megfosszák állampolgárságától. Ha az ember idegen országban ilyen bonyolult kérdésr l akar tájékozódni, legjobban teszi, ha nem valamilyen hatósághoz, hanem egy újságíróhoz fordul. Adott esetben Clyde Farnsworthöt, a The New York Times bécsi tudósítóját választottam, aki néhány hónappal korábban a lap képes mellékletében részletes beszámolót tett közzé tevékenységemr l, Nyomozó hatmillió ügyféllel címen. Elmondtam neki az egész történetet, majd megkérdeztem: – Ki az illetékes a Hermine Braunsteiner-ügy intézésében? Mert azt elképzelni sem tudom, hogy egy ilyen n háborítatlanul élhessen nálatok, és ti ebbe belenyugodjatok. – Én csak újságíró vagyok – felelte Farnsworth –, éppen annyit értek ezekhez az eljárástechnikai és jogi ügyekhez, mint te. Csak annyit tudok, hogy az USA-ban a sajtó nagyhatalom. Ha azt, amit most elmondtál, dokumentálni is tudod, én pedig cikket írok róla, akkor a közvélemény nyomására a megfelel hatóságok maguktól is porondra lépnek. Írj össze mindent, amivel ezt a n t vádolják. Kiküldünk hozzá egy riportert, és utána megjelenik a sztori – a te vádjaiddal és az feleletével. Már tíz nap múlva, 1964. július 14-én megjelent a The New York Timesban a Braunsteinersztori, a következ címmel: „Former Nazi-camp Guard Is Now a Housewife in Queens” (A náci tábor egykori re ma háziasszony Queensben). A cikk óriási felt nést keltett. Joseph Lelyveld riporter az általam megadott címen felkereste Braunsteiner–Ryannét – éppen festetett otthon, sárga és lila árnyalatokkal színezve a falait –, és elébe tárta az általam összegy jtött vádakat. A riporter szó szerint közölte az asszony els reakcióját: „Már épp eleget b nh dtem. Maguk a rádióban mindig a békér l beszélnek – hát nekem is jogom van a békességhez. Már soha nem lesz vége ennek az egésznek? Elvégre csak a kötelességemet teljesítettem, és leültem a háromévi börtönbüntetésemet. El tudja maga képzelni – kérdezte a riportert –, mit jelent az, három évig börtönben élni? Pedig hát Majdanekben összesen csak egy évig voltam. A háború után az angolok internáltak, de hamarosan el kellett hogy engedjenek, mert semmilyen bizonyíték nem szólt ellenem.”

Hermine Braunsteiner épít munkás férje (Russell volt a keresztneve) igazi amerikai hévvel védelmezte a feleségét: „Nincs a világon nála jobb lelk asszony, a légynek se tudna ártani!” Arról nem hallott (legalábbis ezt állította), hogy feleségét a háború után háromévi börtönbüntetésre ítélték. Azt mondta, semmit sem tud az asszony majdaneki és ravensbrücki m ködésér l; vele Hermine azt közölte, hogy a náci id szakban r volt valamilyen büntetésvégrehajtó intézetben. Az pedig, hogy felesége b nöket követhetett volna el, számára egyszer en hihetetlen. Ugyanígy voltak ezzel a Ryan házaspár ismer sei és szomszédai is. Mind úgy jellemezték Ryannét, mint rendkívül barátságos teremtést és nagyszer feleséget, hozzátéve, hogy még idegeneknek is készségesen segít, ha valamivel hozzá fordulnak. Amikor ideköltöztek, bemutatkozó látogatást tett valamennyi szomszédnál, és azóta is tartja velük a kapcsolatot. Arról a n r l, aki a majdaneki túlél k szemében valóságos szörnyeteg volt, a 72. utca háziasszonyai így nyilatkoztak: „Nem ismerünk nála kedvesebb asszonyt.” Ez a jelenség egyébként igen gyakori, és különböz okokra vezethet vissza. Az egyik ilyen ok az, hogy az SS-felügyel ket, legyenek bár férfiak vagy n k, a háború után gyakran ábrázolták olyannak, amilyen a valóságban csak kevés akadt köztük, vagyis perverz vadállatnak, aki mindig a csizmaszárban tartogatta a korbácsot, és ha egy fogoly az útjába tévedt, máris az arcába vágott. Ilyen felügyel k persze valóban voltak, és a foglyok, majd pedig a közvélemény szemében k határozták meg a koncentrációs táborbeli felügyel prototípusát. Ám az efféle szadisták az rszemélyzetnek legfeljebb ha tíz százalékát alkották; így vélekedik például dr. Ella Lingens is, az ausztriai Auschwitz-társaság higgadt és megfontolt elnökn je. A többi kilencven százalék átlagembernek látszott, legföljebb nagyfokú eltompultságuk volt felt n , ami éppúgy lehetett velük született tulajdonság, mint önvédelmi reflex. Ezek az emberek csak a Harmadik Birodalom rendkívüli feltételei között követtek el b ncselekményeket, és akkor is inkább küls ösztönzésre, semmint saját akaratukból. Amikor vége lett a lidércnyomásnak, és k kibújhattak az egyenruhából, egyszersmind b neiket is levetették, és környezetük szemében ismét olyanok lettek, mint voltak a háború el tt: szürke átlagemberek. Ha korábban barátságos, segít kész asszonynak, jó feleségnek és gondos családanyának számítottak – a háború után ismét ilyenné lettek. Ha valamelyik ismer sük meghallotta, hogy ez a kedves teremtés a lágerben n ket és gyerekeket vert, éppúgy nem hitte el, mintha t magát vádolták volna efféle brutális viselkedéssel. Az emberek nem akarják elfogadni, hogy rémtettekre képes embertársaik látszatra alig különböznek t lük. Hermine Braunsteiner természetesen nem tartozott az ilyen eltompult átlagb nöz k közé. Lágerbeli tevékenysége a maradék tíz százalékhoz: a már-már beteges szadistákhoz sorolja. Egy menekül kisgyermek arcába l ni – ez még Majdanekben sem számított természetesnek. Hermine Braunsteiner lelki alkatában nyilvánvalóan mindenkor ott lappanghatott egy igen er teljes agresszív ösztön, és lehetetlen, hogy miután visszatért a rendezett életkörülmények közé, ez az ösztön egyszer en kihalt volna. Vagy mégis? Elképzelhet -e, hogy valaki élete egy meghatározott szakaszában teljes egészében kiélje a benne felhalmozódott szadizmust, és utána minden agresszivitástól mentes, felt n en barátságos magatartásra legyen képes? Vagy megfordítva: elképzelhet -e, hogy az agresszivitás csak a koncentrációs tábor eltorzult körülményei között nyilvánul meg szadizmusként, de ha az illet emberi feltételek közé kerül, ugyanez az agresszivitás átalakul a többi emberhez való melegszív és kezdeményez szellem közeledéssé? Avagy létezik talán valamilyen normális skizofrénia? Elképzelhet , hogy valakinek a lelkében egymás mellett éljen a szadista gonoszság és a segít kész jóság anélkül, hogy a kett bármilyen ponton érintkeznék egymással? Lehetséges, hogy valakiben két mer ben különböz ember lakozzék, s miközben az egyik csizmával tapos egy kislány arcába, a másik édességgel kínálja a szomszéd gyermekét? Nem tudom, megismerjük-e valaha az emberi lelket olyan alaposan, hogy az effajta jelenségekre hiteles magyarázatot találjunk. Persze örvendetes lenne, ha ez sikerülne, ám

végs soron a kérdés nem is olyan fontos. Végs soron minden b ncselekményre meglelhet a tettes lelki alkatában gyökerez magyarázat, ám ett l a b ncselekmény min sége még mit sem változik. Mindig a tettekb l kell kiindulnunk. Számos szavahihet tanú vallomása szerint Hermine Braunsteiner verte, korbácsolta, rugdosta és gyilkolta a foglyokat, és ezen az sem változtat, ha számos, ugyanilyen szavahihet szomszéd azt vallja: nincs az egész utcában kedvesebb asszony nála. Így vélekedett az amerikai nép nagy többsége is. New Yorkban szóbeszéd tárgya volt a The New York Times cikke. Az újság még a cikk megjelentetése el tt kapcsolatba lépett a bevándorlási hivatallal, az Immigration and Naturalization Service-szel (INS), és megtudta, hogy Hermine Braunsteiner 1959. április 14-én vándorolt be, és négy év múlva, 1963. január 15-én kapta meg az amerikai állampolgárságot. Ebb l kitetszett, hogy múltjáról nyilvánvalóan hamis adatokat szolgáltatott. Ezért a The New York Herold Tribune egyik riportere már a cikk megjelenésének másnapján megtudakolta P. A. Esperdyt l, az INS igazgatójától, hogy mit szándékozik tenni a hatóság. Esperdy azt felelte: évente mintegy ötven esetben kerül szóba az állampolgárság megvonása, de erre mindössze évi két esetben szokott valóban sor kerülni. Az amerikai hatóságok egyáltalán nem voltak felkészülve a feladatra, amely elé a Braunsteiner-ügy állította ket. Az emberek emlékeztek rá, hogy a Szovjetunió és csatlós államai már az ötvenes években is kérték Amerikában él nácik kiadatását, ám mindezek az esetek elsüllyedtek a hidegháború kölcsönös szidalomáradatában. Sok amerikai meg volt gy z dve róla, hogy a hasonló vádak csupán kommunista koholmányok. Csak az amerikai sajtó nem hagyta magát. Szakadatlanul ostromolta az INS-t, hogy milyen lépésekre készülnek a Braunsteiner-ügyben. A közvélemény megnyugtatására ekkor nyilvánosságra hozták, hogy az INS megkérte Ausztriától a Ryanné 1949-és elítélésére vonatkozó iratokat. Ez ugyan megfelelt a valóságnak, ám inkább szorgalmi feladatról volt szó: az állampolgárság megvonásához elegend lett volna az a vitathatatlan tény, hogy Ryanné a bevándorlási hatóság el l elhallgatta büntetett el életét. Ám a bürokrácia nem érte be az efféle egyszer eljárással. Mindenáron meg akarta mutatni, hogy ma már a náci korszakot is objektíven képes kezelni. Mr. Russell Ryan megbízta Leo Barry ügyvédet a felesége jogi képviseletével, Barry pedig megnyugtatta a családot, hogy az eljárás évekig is elhúzódhat. ugyanis egy elvi kérdést bocsát majd vitára: megengedhet -e, hogy a feleség kiutasításával szétszakítsanak egy amerikai családot? Lám, ilyen kínos gonddal jár el a jogállam azokkal szemben, akik milliók deportálásáért és haláláért felel sek. Én úgy véltem, hogy Hermine Braunsteinert mint egykori osztrák állampolgárt Ausztriának kell kiadni, és felszólítottam a majdaneki ügyekben illetékes grazi államügyészséget, kezdje meg a tanúkihallgatásokat Hermine Braunsteiner ügyében is. Ám három évbe telt, amíg Flick államügyész engedett felszólításomnak, és Grazból útra kelt Izraelbe. Mi id közben megküldtük Hermine Braunsteiner fényképét az üldözöttek valamennyi, általunk ismert szervezetének. Válaszképpen a legkülönböz bb országokból jelentkeztek tanúk – egyikük éppenséggel Dél-Afrikából. Az utca, ahol Ryan lakott, tüntetések színhelyévé vált. F képpen fiatalok jelentek meg, de ott voltak a kíváncsiskodók is; ket az érdekelte, hogyan él az a n , akit ilyen szörny b nökkel vádolnak. Néhány forrófej valamiféle robbanószerkezetet is barkácsolt, csakhogy tévedésb l egy másik háznál hozták m ködésbe, és így teljesen ártatlan emberek otthona d lt romba. Mr. Longo, az Egyesült Államok bécsi konzulja felkereste irodámat, és átadott egy listát azokról a tanúkról, akik az 1949-és Braunsteiner-perben tettek vallomást. Felkért, hogy nyomozzam ki az illet k hollétét, mert t megbízták, hogy újból hallgassa ki ket. Természetesen a segítségére voltunk, noha nem értettük, mire jó ez a lépés. Hiszen nem arról volt szó, hogy az USA-ban új pert indítsanak Hermine Braunsteiner ellen múltbéli vétkei miatt; pusztán csak meg kellett volna fosztani az állampolgárságtól, ahhoz pedig elégséges az

a tény, hogy eskü alatt hazudott. Longo konzul kérésére 1966-ban mégis Bécsbe kellett hozatnunk Jugoszláviából két n t, akik aztán meg is tették tanúvallomásukat. Még a varsói amerikai követségen is kihallgattak két n i tanút. Mindazonáltal az amerikai igazságügyminisztérium csak 1968. augusztus 22-én – négy évvel az eljárás megindulása után – indítványozta az INS-nek, hogy fossza meg BraunsteinerRyannét az állampolgárságától, és újabb három év múlt el addig, amíg 1971. szeptember 28án, a brooklyni Federal District Court f bírája, Jakob Mischler valóban meghozta ilyen értelm döntését. Még ugyanabban az évben a német igazságügyi minisztérium diplomáciai úton háromszáz oldal terjedelm kiadatási kérelmet intézett az amerikai State Department of Justice-hoz, és nem sokkal ezután a PAP lengyel hírügynökség bejelentette, hogy hasonló kérelemmel fordult Amerikához Lengyelország is, minthogy Hermine Braunsteiner lengyel területen követte el b neit, és az áldozatok f leg lengyel állampolgárok voltak. 1973. március 21-én Braunsteiner-Ryannét el zetes letartóztatásba helyezték. Véd je hiába reménykedett abban, hogy az állampolgárság megvonását ismételt fellebbezésekkel évekre elodázhatja; megbízója kívánságára el kellett állnia a további ilyen jelleg man verekt l. Hermine Ryant halálra rémítette az a gondolat, hogy esetleg Lengyelországnak adják ki, és ezért önként úgy nyilatkozott: nincs kifogása az NSZK-nak való kiadatása ellen. Csak amerikai férje gy jtögette rendületlenül tovább a szomszédság és a queensi ismer sök körében az írásos nyilatkozatokat, melyek Ryannét feddhetetlen, szerény, szívélyes teremtésként jellemezték. Ám ez az akció már nem vethetett gátat a folyamatnak: Hermine Braunsteinert 1973. augusztus 6-án kiutasították az országból, hogy egy Lufthansa-gépen, német b nügyi tisztvisel k kíséretében, az NSZK-ba szállítsák. 1975. november 26-án, majdnem napra pontosan harminc évvel a Lublinban rendezett els Majdanek-per után nyitották meg Düsseldorfban a tárgyalást a tábor rség tíz férfi és öt n i tagja ügyében. 1962-ig a ludwigsburgi központi igazságügyi hivatal még kétszázharminckét, gyilkossággal gyanúsított majdaneki náci ügyében folytatott nyomozást, s t, 1968 végén már háromszázötven ilyen gyanúsítottjuk volt. Nagyjából hasonló számot említett nekem 1971ben Schwedersky düsseldorfi törvényszéki tanácsos is, bár hozzátette, hogy közülük már csak harminckett t vádolnak gyilkossággal, és azok közül is meghaltak már hárman. Végül, Hermann Hackmann táborparancsnokkal az élen, már csak az a tizenöt ember került bíróság elé, akit más táborokban elkövetett b nei miatt az amerikai bíróságok már röviddel a háború után halálra, majd kés bb életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, hogy aztán, már 1955-ben, kegyelemmel szabadlábra kerüljön mindegyikük. A n k közül a három f vádlott az áldozatai által „véres Brigittának” keresztelt Hildegard Lechert, a tárgyalás folyamán kés bb elhalt Alice von Orlowsky és a „Kancának” nevezett Hermine Ryan volt. Günther Boden volt a bíróság elnöke, a vádat két államügyész képviselte, s minden vádlottnak két-két olyan véd állt rendelkezésére, aki már korábbi náci perekben is fellépett. Történelmi szakért nek dr. Wolfgang Schefflert kérték fel, aminek kapcsán a véd k félreverték a harangokat: „Zsidóüldözés a Harmadik Birodalomban” cím könyvében dr. Scheffler „az SS brutalitásáról” írt, tehát nyilvánvalóan elfogult. Még súlyosabban esett a latba Hildegard Lechert véd je, dr. Ludwig Bock felfogása szerint az a körülmény, hogy dr. Scheffler Berlinben egy zsidó professzornál doktorált – ez aztán mindennél nyomósabb bizonyíték elfogultságára! Ez a dr. Bock már néhány évvel korábban is adott nekem némi munkát, amikor egy mannheimi tárgyaláson védte a lengyelországi Czortkówban elkövetett tömeggyilkossággal alaposan gyanúsítható H. Palt. Mivel néhány id s és beteges tanú nem tudott Németországba utazni, dr. Bock a bíróság tagjaival együtt Izraelben hallgatta ki ket. Ott aztán kirobbant a botrány: dr. Bock illetéktelennek nyilvánította azt az izraeli bírót, aki a német ügyészekkel együtt a kihallgatásokat vezette, mondván, hogy az illet zsidó, tehát eleve elfogult. A

dokumentációs központ erre felszólamlást nyújtott be dr. Bock ellen mind a f ügyészhez, mind az ügyvédi kamarához. Az ügyvéd a maga védelmére és eljárása indokául arra hivatkozott, hogy ügyfele kívánságának tett eleget, és a továbbiakban is megmaradt testülete köztiszteletben álló tagjának. A Majdanek-per idején dr. Bock az egész bíróságot illetéktelennek nyilvánította elfogultság címén, amiért a vádirat egyes részletei a Der Spiegelben már a per el tt megjelentek. A beadvány elutasítása egy másik büntet bíróságnak adott hosszabb id re munkát; a per két hónappal kitolódott, s utána is egymást követték a hasonló illetéktelenségi indítványok. Emellett felvonultak az SS soraiból a véd tanúk is, mint ahogy általában is sok náci b nöz nek sikerült „alapos munkával” meghiúsítania a bíróság elmarasztaló döntését. Mert ugyan hol vannak írásos dokumentumok vagy fényképek a gyilkosságokról? Így aztán végül olyan személyek is „tanúként szerepelnek, akik alaposan gyanúsíthatók azzal, hogy maguk is részt vettek a szóban forgó b nökben; és vallomásuk semmivel sem nyom kevesebbet a latban, mint egy fogolyé, még akkor sem, ha a bíró felhívja a figyelmüket, hogy önmagukra terhel vallomást nem kötelesek tenni. Néhány SS-tanú meg is szívlelte ezt az intést, ám a legtöbben t lük telhet en menteni igyekeztek a vádlottakat. Egyetlen kivétellel mindnek volt egy közös vonása: a fogyatékos emlékez tehetség. Az egyik tanú például 1943. november 3-án a kutyás osztag vezet jeként irányította néhány rét körülzárását. Ez a nap a cinizmus magasiskolájaként „aratási ünnep” néven vonult be a történelembe: egyetlen napon tizenötezer zsidó n t, férfit és gyermeket l ttek agyon. Ám a tanú, kollégáihoz hasonlóan, semmire sem emlékezett. Csak egyetlen tanú akadt, aki elismerte, hogy egész napon át lövéseket és kiáltozást hallott – de „a lárma okát nem kutatta”. Amikor megkérdezték, hogy tulajdonképpen mire gondolt közben, így felelt: „A szabadságomra.” Ezek a „tanúkihallgatások” is napokat, heteket, hónapokat vettek igénybe; és mivel az SStanúk vallomásait ennyire meghatározta a fogyatékos emlékezet kényelmes kibúvója, a közvéleményt is csak igen kevéssé érdekelték a kihallgatások. A sajtókarzaton alig ült valaki, és a tömegkommunikáció jóformán semmilyen hírt nem továbbított. A kép csak akkor változott, amikor a vád els tanúját, dr. Jan Nowak hatvannyolc éves lengyel orvost szólították. Nowakot Auschwitzból szállították Majdanekbe, ahol huszonhat hónapot töltött, és saját szemével láthatta a tábor felépítését. Elmondta, hogy az els szállítmányokkal Majdanekbe érkezett tízezer zsidónak hónapokon át a szabad ég alatt kellett senyvednie, és a legtöbben áldozatul is estek a fagynak és a teljes kimerültségnek. Ötezer szovjet hadifogolynak kellett részt vennie a tábor felépítésében; közülük mindössze harmincöten maradtak életben. A következ tanú, Henryka Ostrowska asszony, ugyancsak lengyel volt. Varsóból deportálták Majdanekbe, s mint elmondta, megérkezésekor f leg két felügyel n t l óvták: Hermine Braunsteinert l és Hildegard Lechertt l. Dr. Nowakhoz hasonlóan Ostrowska asszony is elmondta, miképpen szelektálták a varsói gettóból érkez n ket és gyermekeket dr. Blanke lágerorvos irányításával. Braunsteiner aztán tovább szelektálta a dr. Blanke által megkímélt n ket, és „szorgalmi feladatként” még jó néhányukat irányította a gázkamrába. A tanút annyira felzaklatta a találkozás egykori kínzóival, hogy hangja a kihallgatás alatt felmondta a szolgálatot – egyszer csak egyetlen szó nem jött ki többé a száján. A bírónak félbe kellett szakítania a tárgyalást, és a jelen lév orvos nyugtatót adott Ostrowska asszonynak; csak ezután tudta folytatni vallomását. Elmondta, hogy mivel tudott németül, az anyagraktárban kellett dolgoznia, ahol az ágynem , takarók, ládák és emberi hajjal teletömött zsákok mellett az elgázosításhoz használt, halálfejes-lábszárcsontos jelzés Ciklon-B-s dobozokat is tárolták. Ezért aztán a fürd nek álcázott gázkamrából rendszeresen jelentkeztek az úgynevezett „futárok”, s , f nöke utasítására, kiadta nekik a Ciklon-B-t tartalmazó

dobozokat. Néhányszor el fordult, hogy ugyancsak f nöke parancsára neki magának kellett a szóban forgó dobozokat a „fürd be” szállítania, megfelel nyugta ellenében. A vallomásnak ezen a pontján kapcsolódott be dr. Mundorf, Hermine Braunsteiner egyik véd je. Azt kérte: figyelmeztessék a tanút, hogy ezzel a vallomással önmagát terheli. Nem sokkal a vallomás után pedig dr. Bock véd ügyvéd azt indítványozta, hogy a tanút ne engedjék vissza Varsóba, hanem azonnal vegyék rizetbe gyilkosságban való b nsegédi b nrészesség alapos gyanújával – elvégre osztotta ki a Ciklon-B-s dobozokat a gázkamráknak. Ez az elképeszt szörny ség, amelyet a médiumok világszerte ismertettek, néhány napra ismét a Majdanek-perre terelte a közvélemény érdekl dését. Nemsokára azonban újra az iszonyat monotóniája kerekedett felül: két, három vagy akár száz gyilkosság történetét az emberek még befogadják, s t talán még fel is tudják dolgozni érzelmileg – de ha sok ezer gyilkosságról van szó, a hallgatóság éppúgy eltompul, mint annak idején a tettesek és az áldozatok egyaránt. Az iszonyat természetes jelenséggé változott. Az iratok alapján ebben a perben nem kevesebb, mint kétszázötven tanút kellett volna kihallgatni, s az ütemterv szerint az els kilenc hónapban e tanúk felére sor került volna. Ám a védelem sz nni nem akaró zavarkelt man verei úgy szétzilálták a tervet, hogy az els kilenc hónapban mindössze tizenhat tanút lehetett kihallgatni. Az Izraelb l, Lengyelországból és az Egyesült Államokból beutazó tanúk számára a per irtózatos megterhelést jelentett. Nemcsak az egykori kínzóikkal való szembesítés kavarta fel ket, hanem szakadatlanul t rniök kellett a véd k képtelennél képtelenebb provokációit is. Így például, amikor az egyik tanú arról beszélt, hogy az ég hullák miatt a tábor fölött elviselhetetlen b z lebegett, dr. Mundorf azt követelte: kérjék ki orvosok és állatorvosok szakért i véleményét arra vonatkozóan, hogy vajon az elégetett állati tetemek szaga megkülönböztethet -e az elégetett emberi holttestekét l. A bíróságnak pedig ezzel az indítvánnyal is foglalkoznia kellett, mígnem részletes indoklással elutasíthatta. Öt éven át vonszolódott a Majdanek-per, míg végül 1981 januárjában sor került a véd beszédekre. Hermine Braunsteiner-Ryan védelmében dr. Mundorf szólalt fel; azt fejtegette, hogy védence azért ment Majdanekbe, mert „könny és biztos munkát” keresett – egyebekben felmentést kért, bizonyítékok hiányában. 1981. június 30-án hirdettek ítéletet. Hermine Ryant – a vádlottak közül egyedül – életfogytiglani börtönre ítélték. Az asszony mereven, közömbösen fogadta az ítéletet, csak kés bb, amikor ráébredt annak jelent ségére, lett úrrá rajta az önsajnálat: zsebkend t vett el , és a könnyeit törölgette. Az öt évig tartó per során egyetlen b nbánó szó sem hagyta el ajkát, egyszer sem mutatott részvétet Majdanek áldozatai iránt. Férje, Russell Ryan, aki ott ült a hallgatóság soraiban, így kommentálta az ítéletet: „Csalódott vagyok, felmentésre számítottam.” Ugyancsak csalódás töltötte el a kereken nyolcvan amerikai jobboldali, illetve újnáci szervezetet, végtére k már Hermine Ryan kiadatása idején is alapítványt létesítettek a védelmére, Hermine Ryan Defense Fund néven, és újságaikban, els sorban a The Liberty Bellben mindenkit adakozásra szólítottak. Úgy hírlik, a The Liberty Bell kiadójához, Georges P. Diezhez a felhívás nyomán akkora összegek érkeztek, hogy állítólag futotta volna a tizenhétezer dolláros óvadékra is, melynek fejében Hermine Ryan szabadlábon várhatta volna a tárgyalás kezdetét. Emellett Ryant azzal is kecsegtették, hogy dr. Böhler, a kölni egyetem jogászprofesszora hajlandó szakért i véleményben kifejteni: a német bíróság nem illetékes ügyében peres eljárás folytatására. (Vagyis ez egyszer fordult a kocka: máskor mindig azt nehezményezték, hogy külföldi bíróságok mernek ítélkezni németek és osztrákok fölött.) Árn az amerikai újnáciknak ez a gyönge próbálkozása is eredménytelen maradt: Hermine Braunsteiner ítélete joger re emelkedett, s maga jelenleg is büntetését tölti.

Diez és társai azóta új céloknak szentelték magukat. Georgiában létrehozták a Patriotic Legal Fund nev alapítványt, amely az Észak-Amerikában él náci kollaboránsok védelmét hivatott fedezni. Id közben számos eljárás indult az ilyen kollaboránsok ellen, az USA-ból való kiutasításuk céljából. Néhányat deportáltak, másokat (például Viorel Trifa érseket, Fedorenkót vagy Gyemjanyukot) kiadtak a megfelel országnak. 19/ Moral duties have no terms A Braunsteiner-üggyel kapcsolatban 1965 elején több levelet is váltottam Robert Kennedy szenátorral, a korábbi igazságügy-miniszterrel. El ször arra kértem, gyorsítsa meg az állampolgárságtól való megfosztás eljárását, kés bb pedig a következ problémára hívtam fel figyelmét: számos náci gyilkos, aki az Egyesült Államokban (és a világ más tájain) bujkál, egyszer s mindenkorra megmenekülhet a felel sségre vonástól, mivel az NSZK-ban küszöbönáll b neik elévülése. Jómagam éppen könyvet szerkesztettem az elévülés ellen, és Kennedyt l is kértem valamilyen írást. Válasza egy mindössze ötszavas sürgöny volt: „Moral duties have no terms.” („Az erkölcsi kötelesség nem évül el.”) Csakhogy az osztrák és német jogrend éppenséggel ilyen elévülési id kit zésére készült: a tervek szerint 1965. május 8-ától Németországban, 1965. június 29-ét l pedig Ausztriában elévülnek a nácizmus idején elkövetett összes b ntettek. Mindkét országban ugyanis, számos európai országhoz hasonlóan, húsz év volt a gyilkosságok elévülési ideje, azon az alapon, hogy húsz évnél tovább általában börtönben sem lehet tartani senkit. Nagy-Britanniában, az USA-ban és Kanadában gyilkosságra és gyilkosságban való b nrészességre nem volt elévülési id , de ezek az országok a náci b nök szempontjából nem számítottak. A jogalkotók bizonyára feltételezték, hogy húsz év elegend id a náci korszak b neinek jogi megtorlásához, csakhogy a valóság rácáfolt erre az elképzelésre: csupán azok a felderítetlen b ntettek, amelyek a szóban forgó id pontig a tudomásomra jutottak, bíróságok százainak adhattak volna további munkát. Számos oka volt annak, hogy ez így történt. Az els ok a náci b nözés rendkívüli méreteiben rejlik. Keleten például alig volt olyan helység, ahol a németek ne követtek volna el b nöket. A háború utáni id k z rzavaros viszonyai közepette évekbe telt, amíg ezeket a mészárlásokat egyáltalán dokumentálni lehetett; aztán a tanúvallomások valamilyen helyi irattárba kerültek, és senki nem hallott róluk többé. A háború utáni Európa politikai és egyéb természet megosztottsága többé-kevésbé meghiúsította a célirányos kommunikációt vagy épp az együttm ködést. Emellett a nácik az utolsó percig mindent megtettek, hogy b neiket elleplezzék: a hírhedt exhumáló osztagok kiásták és elégették a holttesteket, a terhel dokumentumokat megsemmisítették, néha még bizonyos épületeket is felrobbantottak. A „szokványos” gyilkosok teljes elszigeteltségben dolgoznak, de a náci gyilkosok az egész államapparátust igénybe vehették menekülésük megtervezéséhez: súlyos összegeket utaltak át külföldre, kés bb pedig az ODESSA gondoskodott róla, hogy a menekül k hamis papírokhoz és biztos rejtekhelyekhez jussanak. Minderre a „szokványos” gyilkosok csak akkor számíthatnak, ha a maffiához tartoznak, és mint tudjuk, a maffia által elkövetett gyilkosságoknál is nagyon alacsony a felderítettségi százalék. A háborút követ els években a felszabadítókban még frissen élt a koncentrációs táborok élménye, és ezért a nyomozások teljes g zzel indultak meg; ám a nyomozókedv már 1948-ra jószerével elapadt. A berlini blokád a szövetséges hatalmakra szellemi blokádként is hatott; egyik percr l a másikra úgy vélték, kíméletesen kell bánniok a náci b nöz kkel, hogy megnyerjék a németeket a hidegháborúnak. A nyugati propaganda, különösen Sztálin halála után, els sorban az uralma idején elkövetett b nökre irányította a figyelmet. Számos osztrák és német rögtön ki is használta a kedvez alkalmat, hogy a nácik b neit Sztálin b neivel

vesse össze; így aztán egyenl ségjel került a kényszerkollektivizálást követ nagy éhínség és a Harmadik Birodalom ipari méretekben zött tömeggyilkosságai közé, a zord kényszermunkatáborokat pedig egy kalap alá vették a haláltáborokkal, melyek egyes-egyedül a megsemmisítés céljából létesültek. Mind magánbeszélgetésekben, mind az újságok hasábjain egyre s r bben találkoztam az efféle nézetekkel: „Azoknak, akik a Szovjetunióban maguk is annyi millió ember ellen követtek el b nöket (hiszen csak a Belomor-csatorna építésénél sok ezren pusztultak el), nincs rá joguk, hogy Nürnbergben k ítélkezzenek a német nép fölött – ket magukat kellene bíróság elé állítani! Ráadásul a Szovjetunióban még korántsem ért véget az emberi jogok megsértése, még javában követnek el újabb b nöket az emberiség ellen.” Valójában egyetlen szovjet b ntett létezik, amely „min ségében” a náci gyilkosságokhoz fogható: a négyezer lengyel katonatiszt katy i lemészárlása. Ezért is küzdöttem életem során annyit e gyilkosság felderítéséért. És mégis szemérmetlenség Katy négyezer halottját együtt emlegetni Auschwitz, Sobibór vagy Treblinka több millió áldozatával. Mert való igaz: valaki kiadta a hátborzongató parancsot a négyezer lengyel tiszt kiirtására – ám soha nem született a Szovjetunióban olyan döntés, hogy valamennyi lengyelt ki kellene irtani. Emellett vannak mennyiségi különbségek is, amelyek min ségi különbségbe csapnak át. Négyezer hullát könny szerrel termelt az SS 1. gyalogdandárának bármelyik százada, amely a Szovjetunióba behatoló német csapatok nyomában vonult, akár egyetlen napon is. Olyan ember írja ezt, aki évtizedeken át megbélyegezte a szovjet vezetés b neit, és akit ezért a keleti tömb államai hosszú id n keresztül hevesen támadtak. Igaz, hogy Sztálin és Hitler a világtörténelem két legnagyobb szörnyetege; mégsem engedhet meg, hogy kettejük b nei közé egyenl ségjelet tegyenek – Sztálin legalábbis nem foglalkozott egész népek tudatos, megtervezett és nagyipari méretekben végrehajtott kiirtásával. A közös nevez re hozás kísérletéb l a náci gyilkosok húztak hasznot. A hidegháború teljes korszaka alatt gyakorlatilag abbamaradtak a felkutatásukra irányuló kísérletek, már folyamatban lév eljárásokat megszüntettek, és az a néhány per, amelyre sor került, egyre gyakrabban végz dött felmentéssel. Ennek a helyzetnek csak az Eichmann-per vetett véget – éppen ebben van különös jelent sége. Gyakorlatilag csak 1960-tól kezdtek ismét nyomozni a nácik után. Ám ez a lendület kis híján már 1965-ben ismét értelmét vesztette volna. Birtokomban van egy fénymásolt levél, amelyben egy Dél-Amerikában rejt zköd náci tudatja családjával, hogy az elévülés hatályba lépése után azonnal hazatér Németországba. A német szövetségi kormány még 1964. november elején is azt nyilatkozta, hogy nem hajlandó meghosszabbítani az elévülési id t. Hiába özönlöttek a bel- és külföldi tiltakozások, a német kormányköröket ez vajmi kevéssé zavarta. Elmentem Bonnba, Bucher igazságügy-miniszterhez, hogy meggy zzem róla: a nácik által elkövetett népirtást másképpen kell megítélni, mint egy eltorzult lelk magányos gyilkos akcióját, melynek legrosszabb esetben sincs húsznál több áldozata. Nemcsak a számok nem hasonlíthatók egymáshoz, alapvet en különböz a gyilkosok helyzete is. A régi típusú gyilkost kiveti magából a társadalom, valami rejtett zugban kell meghúzódnia, és csak a legritkább esetben húzhat hasznot a zsákmányból. A náci korszak gyilkosai viszont hamis irataikkal hasonsz r ek társaságában élnek villáikban, a dél-amerikai tengerparton, és szabadon élvezik áldozataik vagyonát. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy sokan közülük 1965-t l kezd d en a maradék félelmükt l is megszabadulhatnak. Bucher miniszter türelmesen végighallgatott. Személyi referense beszélgetésünkhöz egész sor dokumentumot készített el számára, ezek azonban nem a jogi kérdéssel foglalkoztak, hanem a Szövetségi Köztársaság jóvátételi fáradozásait tanúsították. A miniszter ecsetelte, hány millió márkát juttattak eddig az üldözötteknek, hangsúlyozva, hogy „erre az akcióra nem vonatkozik az elévülés”.

Mint már oly sokszor, most is úgy állt a helyzet, hogy beszélget társam meg én nem ugyanazt a nyelvet beszéltük. Közbe kellett szólnom. – Miniszter úr – mondtam –, azokat az embereket, akik az anyámat, számos rokonomat és barátomat megölték, még nem sikerült megtalálni. Még csak a nevüket sem ismerem. Én az igazságügy-miniszterhez jöttem, nem pedig a pénzügyminiszterhez. Nagyra értékelem a Szövetségi Köztársaság anyagi er feszítéseit, de ezek mégsem helyettesíthetik az igazságért való küzdelmet. Konkrét kérdéssel szeretnék önhöz fordulni: mi lesz 1965. május 8. után? Bucher válasza így hangzott: – Err l nem én döntök, ebben az ügyben a szövetségi kormány vagy a parlament az illetékes. Megértettem, hogy itt harcolni kell. Levelet írtam háromszázhatvankilenc, els sorban német és osztrák közéleti személyiségnek, és arra kértem ket, hogy mondják el véleményüket az elévülés kérdésér l. A címzettek kilencven százaléka válaszolt, és kilencven százalékuk – köztük például Ingeborg Bachmann, Fritz Hochwälder, Erich Kästner és Golo Mann – ellenezte az elévülést. Az állásfoglalásokat könyvbe gy jtöttem, ezzel a címmel: „Elévülés? Kétszáz közéleti személyiség tiltakozik.” A könyv 1965 elején jelent meg az Europäische Verlagsanstalt kiadásában. Mottójául Robert Kennedy mondását választottam: Moral duties have no terms. Azt hiszem, a maga módján ez a kötet is hozzájárult a közhangulat megváltoztatásához. Az osztrák szövetségi kormány úgy döntött, hogy gyilkosság esetében nem határoz meg elévülési id t, Németországban pedig az elévülési id t meghosszabbították 1979-ig. A náci b nök felderítésére alakult ludwigsburgi központi hivatal ezután valóban hozzálátott, hogy a tényálladékok dzsungelében rendet vágjon. Felkértek minden országot, melyet a nácik annak idején megszálltak, hogy adják át információs anyagukat, különös tekintettel a még szabadlábon lév náci b nöz k névsorára. Franciaországban maga az NSZK kormánya bízott meg egy ügyvédet, nézze át azokat az ítéleteket, melyeket a katonai bíróságok a vádlottak távollétében hoztak. Meggy z désem, hogy a Szövetségi Köztársaság valóban becsülettel igyekezett feldolgozni a múlt b neit, ám elvi okokból ezt az újabb határid t sem fogadhattam el: az igazságszolgáltatást semmiképpen sem szabad korlátok közé szorítani. Emellett újra alábecsülték a gyakorlati nehézségeket. Több államban, els sorban a keleti tömb országaiban még mindig nem vitték számítógépre a levéltári anyagokat, amellett továbbra is vonakodtak attól, hogy ezeket a nyugatnémet igazságszolgáltatás rendelkezésére bocsássák. Az NDK-ban százával hagyták megválaszolatlanul az NSZK-ból érkez jogsegélykérelmeket. A tetthelyek, tettesek és tanúk közötti bonyolult kapcsolatokat még mindig nem lehetett tisztázni. Ez pedig azt jelentette, hogy a világnak azon a táján tovább ketyegtek az id zített bombák, és senki sem tudhatta el re, mikor és hogyan robbannak majd. Mindig meggy z déssel vallottam: az emberek igenis képesek elfogadni egy tisztességes álláspontot, ha azt szemléletesen, úgyszólván reklámszer tömörséggel, az értelemre és az érzelmekre egyaránt hatva tárják elébük. Magam is sok német fiatallal beszélgettem akkoriban, és a következ gondolati kísérletre szólítottam fel ket: „Képzeljék el, hogy valaki egyszer csak elhatározná valamennyi német kiirtását, mégpedig a XX. század eseményei alapján: elvégre a németek kezdeményezték mindkét világháborút, világuralomra törtek, emberek millióit gyilkolták le. Más szóval sokkal több ok szól a németellenesség, mint a zsidóellenesség mellett. És most képzeljék el, hogy adva van egy olyan politikai konstelláció, melyben a németek kiirtására irányuló terv érdekl désre és megértésre talál. Vajon jogosnak tartanák, hogy a német nép ellen elkövetett kollektív gyilkosság valaha is elévüljön? Válasszák csak külön az ügyet a zsidók ellen elkövetett b nökt l, és értsék meg: számomra itt a népirtás a kérdés. Hát nem szörny , hogy a hidegvérrel eltervezett és végrehajtott népirtást a múltban többnyire sokkal enyhébben ítélték meg, mint az egyes ember ellen elkövetett gyilkosságot, holott valójában épp megfordítva kellene lennie? Az emberiséget a leginkább a népirtás b ne veszélyezteti, tehát úgy kell felfognunk, mint egyedülálló b ncselekményt, és a

rendelkezésünkre álló leghatékonyabb eszközökkel kell harcolnunk ellene. Az egyes ember elleni gyilkosságra humanitárius okokból ki lehet mondani az elévülést – de népirtás esetében éppen ezek a humanitárius okok zárják ki az ilyen kedvezményt.” Persze megesik, hogy valamilyen szemléletes jelkép er sebbnek bizonyul minden okfejtésnél. Ezért 1978-ban az éppen akkor létesült Simon Wiesenthal Központtal karöltve képeslapakciót indítottunk, amely egyértelm en sikeresnek bizonyult. Az általunk terjesztett képeslapon egy SS állt két, csuklójánál fogva felakasztott fogoly között, egy harmadik áldozat pedig arcra borulva a lába el tt hevert a földön. A fényképet 1947-ben kotorta el egy amerikai katona abban a magánlakásban, ahol elszállásolták, és elhozta az irodámba. Most a következ szöveget írtam a kép hátoldalára: „Ezt a gyilkost még nem sikerült megtalálni! Sok ezer náci b nöz vel együtt még is szabadlábon van; közülük sokan hamis papírokkal élnek. Így várják 1979. december 31-ét, azt a napot, amelyen b neik elévülnek. Ám az emberiség elleni b ntettek nem évülhetnek el! Ez erkölcsi parancs, és egyszersmind figyelmeztetés az eljövend nemzedékek számára.” A szöveg alatt helyet hagytunk a feladó nevének és lakcímének, a címzett neve és címe pedig így hangzott: „Schmidt szövetségi kancellár úrnak, Bonn, NSZK”. A lapokat Bécsben nyomattuk, összesen negyvenezer példányban, és sok ezer el is jutott bel lük a címzetthez; Hollandiából, Izraelb l, Belgiumból pedig, de els sorban az Egyesült Államokból százezrével jöttek a válaszok. Magam eközben a legkülönböz bb országokban tartottam el adásokat az elévülés ellen, és mozgósítottam azokat a képvisel ket, akiket személyesen ismertem, például Greville Jannert vagy Winston Churchillt, a legendás miniszterelnök unokáját. Amikor Londonból visszatértem Bécsbe, az Európai Sajtószövetség és a bonni Jelenkori Problémák Kutatóintézete felkért egy el adásra. A hallgatóság soraiban ott ült a német Bundestag mintegy nyolcvan tagja is. El adásom után élénk vita bontakozott ki. Néhány CSU-képvisel odajött hozzám; közölték, hogy érveim meggy zték ket, csakhogy a Bundestag CSUfrakciója már úgy döntött, hogy tagjainak az elévülés mellett kell szavazniok. Megkérdeztem, mit tehetnék ebben az ügyben, mire azt tanácsolták, beszéljek személyesen Friedrich Zimmermann-nal, a CSU-frakció vezet jével, vagy magával Franz Josef Strauss pártvezérrel. Axel Springer barátom közvetítésével valóban sikerült is bejutnom a bajor miniszterelnökhöz. A beszélgetés, amelyre március 13-án, egy pénteki napon került sor, három héttel a szavazás el tt, igen szenvedélyes hangnemben indult, mert mindkét fél meg volt gy z dve a saját álláspontja helyességér l. Majd két órán keresztül sorjáztak az érvek és az ellenérvek, ekkor azonban új szempont bukkant fel. Be tudtam bizonyítani Franz Josef Straussnak, hogy az elévüléssel els sorban a keleti tömb nyerne. Azok a keleti államok, amelyek eddig visszatartották dokumentumaikat, és az NSZK-beli igazságszolgáltatás minden fáradozását megtorpedózták, már az elévülés hatályba lépésének másnapján el rukkolnának olyan, „frissen felfedezett” dokumentumokkal, amelyek az NSZK többé vagy kevésbé prominens személyiségeit terhelnék, és rögvest „a fasizmus menedékének” bélyegeznék a Szövetségi Köztársaságot mint olyan országot, ahol a náciknak nem kell lakolniok b neikért. Strauss igen jelent snek ítélte az elévülésnek ezt a vonatkozását, és megígérte, hogy a következ hétf n tájékoztatja pártfrakcióját beszélgetésünkr l. Amikor elváltunk, úgy éreztem: Franz Josef Strauss fel fogja hatalmazni pártja tagjait, hogy az elévülés kérdésében ne a frakciókényszer alapján, hanem lelkiismeretük szerint döntsenek. A szavazásra július 3-án került sor. Kétszázötven szavazattal kétszázhuszonkett ellenében a német Bundestag úgy döntött, hogy gyilkosság és gyilkosságban való b nrészesség esetén nem lehet szó elévülési id r l. Az elévülés ellen szavazók közül tizenegyen a CSU tagjai voltak. 20/ Egy gazdátlan gyilkosság

A keleti tömb mindjárt a hidegháború elején teljes g zzel rákapcsolt, hogy a Szövetségi Köztársaságot az új nácizmus fellegváraként, a náci b nöz k paradicsomaként tüntesse fel. Az indíték nyilvánvaló volt: ha a Szovjetunió azt állítja, hogy meg kell védelmeznie KeletEurópát a német revansizmustól, ezzel igazolhatja katonai jelenlétét az általa leigázott államokban. Ami az NDK-t illeti, ez különleges eset volt. Egyfel l fokozott energiával kellett elfojtani az újraegyesítésre irányuló minden óhajt, másfel l viszont az NDK is része volt a hitleri Németországnak, és ezért a keletnémet kommunisták nagy er feszítéssel bizonygatták, hogy a legsötétebb náci b nöz k Nyugat-Németországban vannak, méghozzá fontos hatalmi pozíciókban. Az ilyen szellemben fogant leleplezések közül alighanem az „Oberländer-ügy” volt a legjelent sebb. Amikor 1943-ban a németek megtalálták azokat a tömegsírokat, amelyekben a Sztálin pribékjei által 1940 tavaszán tarkón l tt négyezer lengyel tiszt nyugodott, t n dni kezdtek: mi legyen azokkal a tömegsírokkal, melyeket k hagytak maguk után? Sztálingrád óta a német hadsereg egyfolytában visszavonult, tehát számolnia kellett azzal, hogy az utánuk nyomuló Vörös Hadsereg rá fog bukkanni arra a hullákkal zsúfolt számtalan gödörre, melyek Ukrajnán és Belorusszián át a németek útját jelezték. Így hát külön egységet hoztak létre „1005” néven, azzal a megbízatással, hogy derítse fel a legjelent sebb tömegsírokat, majd hantolja ki és égesse el a holttesteket. Az egység parancsnoka, Blobel SS-Standartenführer (ezredes) a megszokott módon tett eleget feladatának: a földmunkákat foglyokkal végeztette el, akiket aztán, mihelyt a munkával elkészültek, agyonl ttek. Hasonló minta alapján Lembergben is létesült „1005”-egység; az volt a feladata, hogy a janowskai koncentrációs tábor foglyainak segítségével számolja fel magának a tábornak a tömegsírjait, továbbá a Lemberg környéki nagyszámú kivégz hely nyomait. 1943. október 8án ez a kommandó egy olyan sírba botlott, amelyik aztán bevonult a történelembe: harmincnyolc lembergi professzor és családtagjaik teteme nyugodott a gödörben, legfelül pedig ott hevert az a két ukrán rend r, aki a kivégzést végrehajtotta. Az utóbbiakat, „munkájuk” befejeztével, az SS l tte agyon, nehogy valamit elfecsegjenek. (Leon Wells, az „1005”-kommandó egyik hajdani tagja, aki jelenleg az USA-ban él, A halálbrigád cím könyvében beszámolt ezekr l az eseményekr l.) A lembergi professzorok 1941. július 4-i meggyilkolása a háború vége óta foglalkoztatja a történészeket, a tudományos intézeteket, a médiát, s t a politikát is. Akár a zsidók vagy a cigányok kiirtásánál, itt is olyan mészárlásról volt szó, amelyet nem az érintettek egyéni helyzete indokolt; egyszer en azért kellett meghalniok, mert egy bizonyos csoporthoz tartoztak. Amióta, 1939-ben, a németek megszállták a lengyel területeket, politikájuk egyik pillére a lengyel értelmiség kiirtása volt. Bruno Streckenbach SS-Gruppenführer a cinikusan „AB-akciónak” (Allgemeine Befriedung – általános pacifikálás) nevezett hadm velet keretében 1940 tavasza óta szervezett formában mintegy ötezer akadémikust, m vészt és más értelmiségit gyilkoltatott le. (Ez id tájt Hans Frank, Lengyelország f kormányzója mellé összeköt ként be volt osztva egy NKVD ezredes – ez a szervezet a KGB el dje volt –, aki minden bizonnyal felfigyelt az AB-akcióra; a szovjetek katy i tömegmészárlása, a lengyel tisztek agyonlövése ugyanebben az id ben történt, és a német gyakorlat párjának tekinthet .) A lengyeleket azonban, legalábbis hivatalosan, mégsem akarták a zsidók vagy a cigányok módjára szabad prédának nyilvánítani, s így a kivégzések el tt látszattárgyalásokat rendeztek, a bíróságok pedig tömeges ítéleteket hoztak holmi kiagyalt b nök címén; ezek skálája az ellenséggel való összejátszástól a kémkedésig terjedt. Nem sokkal a háború után Lengyelországban és Kelet-Németországban már nyomozni kezdtek a lembergi események ügyében, és 1958-ban óriási felt nés közepette prezentálták az állítólagos b nöst: dr. Theodor Oberländert, az Adenauer-kormány egyik miniszterét. KeletBerlinben távollétében perbe is fogták, majd 1960. április 29-én elmarasztalták a professzorok

meggyilkolásának elrendelésében és személyes irányításában, és életfogytiglani börtönre ítélték. Ügye szerves része volt annak a propagandakampánynak, melyet a hidegháború keretében a Szövetségi Köztársaság ellen folytattak: az, hogy egy ilyen ember Adenauer alatt a miniszterségig vihette, ékesen bizonyítja: az NSZK-ban régóta ismét a fasiszták és a revansisták kezében van a hatalom. Engem az ügy személy szerint is nagyon érdekelt, mivel a meggyilkoltak közül többet is jól ismertem, például Minkiewicz professzort, akinek el adásain mérnökhallgatóként részt vettem, vagy Boy- ele ski professzort, az orvost és írót, akit valamennyien tiszteltünk. 1963-ban, a lembergi per el készületei során szoros kapcsolatban voltam a stuttgarti államügyészséggel, és így többször is alkalmam nyílt, hogy e hivatal vezet jével, Rolf Sichting f államügyésszel az Oberländer-ügyr l is beszéljek. Már akkor is voltak bizonyos kétségeink a kelet-berlini változattal szemben. Igaz ugyan, hogy Oberländer a kérdéses id pontban Lembergben tartózkodott, de nem mint az SS tagja; a Wehrmacht tisztje volt, s egy „Fülemüle” elnevezés ukrán kisegít alakulat parancsnoka. Ismereteink szerint a professzorok meggyilkolását az SS irányította, s ezért nem találtunk olyan szálat, amely Oberländerhez vezetett volna. S valóban: amikor Hamburgban eljárás indult ellene. 1966-ban éppen ezzel az indoklással mentették fel – semmilyen bizonyíték nem utalt rá, hogy a lembergi professzorok agyonlövése dr. Theodor Oberländert terhelné. Ám az eljárás megszüntetésének mégiscsak volt valami politikai mellékíze; elképzelhet volt, hogy az igazságszolgáltatásnak nem akaródzik gyilkosságban elmarasztalni Adenauer egyik hajdani miniszterét. Igaz, a vizsgálat menete semmiféle támpontot nem nyújtott az effajta feltételezésekhez, ez azonban az NDK-beli propagandát nem zavarta: számára Oberländer továbbra is a professzorok gyilkosa volt. A mi vizsgálatunk azonban más nyomra vezetett. Kutatásaim során eljutottam ahhoz a lengyel segélyezési bizottsághoz, amely a letartóztatott lengyel értelmiségieket gondozta, egészen kivégzésükig. A lengyelországi f kormányzó megt rte ennek az egyházi védnökség alatt álló bizottságnak a m ködését, hiszen a lengyeleket formailag törvényszéki eljárás keretében ítélték el. A szervezet mer ben humanitárius alapon tevékenykedett, ám a Gestapo – ez egyszer nem is alaptalanul – potenciális ellenfelek gyülekezetének tekintette, s ezért biztonság kedvéért id r l id re megtizedelte sorait. Így tartóztatták le 1942. május 12-én a szervezet egyik aktivistáját, dr. Carolina Lanckoronskát, aki lengyel arisztokrata lévén olasz arisztokrata családokkal is rokonságban állt. Maga Hans Krüger, a stanislawi Gestapo f nöke hallgatta ki, hogy kicsikarja bel le, nem állt-e kapcsolatban ellenállási csoportokkal vagy partizánegységekkel. Lanckoronska asszony makacs hallgatása egyre inkább kihozta a sodrából; ordítani kezdett, hogy ha nem beszél, átadja Kutschmann nev kollégájának, az majd szóra bírja. Csak azt ne képzelje, hogy lengyelként védelmet élvez: Kutschmann „vette kezelésbe” a lembergi professzorokat is, és a legkevésbé sem zavarta, hogy lengyelek. Hozzátette, hogy Lanckoronskának ezt nyugodtan elárulhatja, hiszen úgysem kerül ki élve ebb l a börtönb l. Krüger kivételesen tévedett. Az olasz rokonság közbenjárt a grófn érdekében – az akkori olasz trónörökösné közvetlenül Himmlerhez fordult –, s így Lanckoronskát Stanislawból Lembergbe szállították, ahol valóban Walter Kutschmann Gestapo-biztos hallgatta ki. A kihallgatás azonban másképpen alakult, mint ahogy Krüger megjósolta. Amikor dr. Lanckoronska elmesélte Kutschmann-nak, mit mondott róla Krüger, az mindent jegyz könyvbe vétetett, majd feljelentette elöljáróját hivatali titok megsértése címén. Krügert Berlinbe citálták és felel sségre vonták, Lanckoronska grófn pedig úgyszólván megúszta: ahelyett hogy agyonl tték volna, „csupán” bedugták a ravensbrücki koncentrációs táborba, ahonnan néhány hónappal a háború befejezése el tt a Vöröskeresztnek sikerült kiszabadítania. Szabadon engedését, nyilvánvalóan Himmler utasítására, helyettese, Ernst Kaltenbrunner

rendelte el; a Vöröskereszthez írott, ilyen értelm levelét ment bizonyítékként mutatta fel a nürnbergi perben. 1967 áprilisában került sor a vesztfáliai Münsterben az úgynevezett stanisławi perre; Hans Krüger állt a bíróság el tt, sok ezer zsidó meggyilkolásának vádjával. Lanckoronska asszony a vád egyik legf bb tanújaként nézett szembe egykori kínzójával. Az egy évig tartó tárgyalás végén Krügert tömeges gyilkosságért – összesen mintegy százhúszezer zsidó elpusztításáról volt szó – életfogytiglani börtönre ítélték. A per anyagából kiderült, miképpen oszlott meg a lembergi professzorok agyonlövetéséért viselt felel sség. Az akciót dr. Eberhard Schöngarth SS-Brigadeführer irányította, aki 1941. július 2-án kétszázharminc SS – a biztonsági rend rség parancsnokának el retolt osztaga – élén érkezett Lembergbe, s Berlinb l azt a parancsot hozta magával, hogy tartóztassa le és végeztesse ki a lengyel értelmiség vezet képvisel it. A megfelel személyiségekr l már elkészült a lista – átpártolt ukránok állították össze –, Schöngarth embereire már csak az a feladat várt, hogy a szóban forgó professzorokat és családtagjaikat összeszedjék. Schöngarth az Abrahamowicz-iskolába vitette ket, és már a július 3-áról 4-ére virradó éjszakán össze is állították a kivégz osztagot, öt népi német SS-legényb l, valamint két ukrán segédrend rb l. A kivégz osztag parancsnokának dr. Walter Kutschmann SS-Untersturmführert nevezték ki. 1941. július 4-én, hajnali öt órakor a letartóztatott professzorokat feleségükkel és gyermekeikkel együtt kivitték a Wulecka-dombokra, az ukrán segédrend rök megásták a gödröt, Kutschmann pedig tüzet vezényelt osztagának. Mivel az egész akció „szigorúan titkos”-nak min sült, a professzorok kivégzése után agyonl tték a két ukrán segédrend rt is; az exhumáló osztag az holttestüket találta meg legfelül. Ám Hans Krügert, aki Münsterben volt letartóztatásban, hasztalan iparkodtak rávenni, hogy maga nevezze meg tettestársait. Bár az ügyészség úgy rendelkezett, hogy Walter Kutschmann ügyében is hallgassák ki, nem volt hajlandó részletesebben nyilatkozni az Untersturmführerr l. Az Oberländer elleni hamburgi eljárás során kihallgatták Max Draheim rend rtanácsost, a lengyel professzorok kivégzésének szemtanúját, de is csak annyit tudott mondani, hogy a népi német SS-ek parancsnoka egy SS-Untersturmführer volt – az illet nevére már nem emlékezett. Ismerte Kutschmann tevékenységét egy másik feljebbvalója, nevezetesen Hermann Müller, az úgynevezett tarnopoli per f vádlottja is. Müller elismerte, hogy Brzezanyban Kutschmann irányította a zsidók elleni akciót, és 1942 közepét l lett Drohobyczban a zsidóügyi osztály vezet je. Ám a lembergi események részleteit Müller sem ismerte, s így ezekre továbbra is homály borult. Néhány évvel kés bb birtokunkba jutott egy tanúvallomás, mely szerint Drohobyczban Kutschmann saját kez leg l tt agyon egy fiatal zsidó lányt. Akkoriban ezt mellékszálnak éreztük – munkám során megszoktam, hogy halottak százaiban kell gondolkodnom –, kés bb azonban kiderült, hogy a német igazságszolgáltatás csupán ezzel az egyetlen gyilkossággal volt hajlandó alaposabban foglalkozni. 1944-ben Kutschmann bizonyíthatóan elhagyta Lengyelországot – SS-egységét Franciaországba vezényelték, ahonnan maga röviddel a háború vége el tt Spanyolországba szökött, és ezért rákerült az SS körözési listájára. Egy 1940-ben írt önéletrajzából kit nik, hogy jól ismerte Spanyolországot: már 1937-ben csatlakozott Franco marokkói légiójához. A harcok során gépfegyvertalálatoktól súlyosan megsebesült a combján; a seb nyomán megmaradt forradás a kés bbiekben jelent s szerepet játszott. Sebesülése után nyelvtudása okán a salamancai német konzulátus Cadizba küldte tolmácsnak, az ottani német konzulátushoz. Ott került el ször kapcsolatba a Gestapóval, ahová hamarosan felvételét kérte. 1939. március 1-jén Lipcsébe rendelték, s mint a rend rbiztosi cím várományosát beosztották a biztonsági rend rség vezet képz iskolájába.

Nem volt tehát semmi csodálatos abban, hogy Kutschmann menekülése els állomásául Spanyolországot választotta, mint ahogy azon sincs mit csodálkozni, hogy ily sürg sen vonult illegalitásba: tudta, mi vár rá, ha valaha nyomára bukkannak lembergi m ködésének. Franco Spanyolországa viszonylag biztonságos hely volt egy náci b nöz számára, annak ellenére, hogy Franco a háború idején csak rokonszenvezett Hitlerrel, de nem támogatta a zsidók megsemmisítésére irányuló hitleri politikát. Mégis, a két fasiszta rendszer kapcsolata elég szoros volt ahhoz, hogy a háború után az érintettek bizonyos közösséget érezzenek egymással: az egykori szellemi rokonokat spanyol társaik továbbra sem ejtették el. Az ártalmatlanabbak menedékjogot, a b nösebbek menedéket kaptak. Az utóbbiak között volt Otto Skorzeny is, aki 1943-ban Mussolini kiszabadításával szerzett hírnevet; jelenléte fontos tényez történetünkben. 1966-ban felkeresett irodámban egy férfi, és elmesélte, milyen különös élményben volt része spanyolországi vakációja alatt. Meghívták egy klubba, ahová f leg németek jártak, köztük számos id sebb úr, akik magukat – nyilván teljes joggal – Skorzeny barátainak és ismer seinek nevezték. Az éjszaka el rehaladtával, szokásuk szerint, SS-beli emlékeikr l kezdtek áradozni, és közben megemlítettek egy bizonyos Kutschmannt is, aki nem sokkal a háború befejezése el tt gyáván dezertált. A fickó most Pedro Ricardo Olmo néven papnak mondja magát, és mindenáron közéjük szeretne kerülni, csakhogy rosszul számít: k nem kérnek a dezert rökb l. Látogatóm szerint újabban az urak éppenséggel azt fontolgatták, hogy Olmo-Kutschmannt megbüntetik” dezertálásért, ám Skorzeny tiltakozott: „1945 el ttr l származó ítéleteket nem hajtunk végre!” Látogatóm azért mesélte el mindezt, hogy felhívja figyelmem erre a különös baráti körre. Nem is sejtette, hogy engem az egészb l Kutschmann érdekel a legjobban – hiszen akkor már évek óta hasztalan nyomoztunk utána. Az els kutatások kiderítették, hogy OlmoKutschmann már elhagyta Spanyolországot – úgy látszik, égett a talaj a talpa alatt. Úgy vélekedtem, hogy annyi cimborájához hasonlóan is Argentínát választotta úti céljául, ahol egyaránt gyümölcsöztetheti német és spanyol nyelvismeretét. Akkoriban Buenos Airesben m ködött „Harry” nev munkatársunk, akinek kit n kapcsolatai voltak a legkülönböz bb argentínai személyiségekhez, cégekhez és intézményekhez. Bár feltételezésemnek nem volt semmilyen konkrét alapja, és a sikerben sem nagyon bizakodtam, mégis közöltem Harryval információinkat, és berendezkedtem a hosszabb várakozásra. Ehelyett már hamarosan levelet kaptam Harrytól: közölte, hogy egy nemzetközi zsidó konferenciára Strasbourgba érkezik, és ez alkalommal beszélni szeretne velem. Amit elmondott, legmerészebb várakozásaimat is felülmúlta: megtaláltuk Kutschmannt! Egy elektromos cikkeket árusító üzlet tulajdonosa, akit Harry jól ismert, elmesélte neki: az Osram nev német elektromos cégnél tárgyalt egy férfival, aki minden bizonnyal német, mert er s akcentussal beszéli a spanyolt. Amikor efel l érdekl dött, az állítólagos argentin, aki Pedro Ricardo Olmóként mutatkozott be, elmondta, hogy anyja német volt, és ezért odahaza csak németül beszéltek; ez érzik ma is a beszédén. A meglehet sen együgy magyarázat nyomán nem maradt semmi kétségünk: rábukkantunk a keresett személyre. Csak az volt a kérdés, miképpen bizonyítsuk be, hogy Pedro Ricardo Olmo azonos Walter Kutschmann-nal. Szereztem egy fényképet Kutschmann SSdossziéjából, és elküldtem Harrynak Buenos Airesbe, továbbadta barátjának, a keresked nek, az pedig habozás nélkül meger sítette: ez az az ember, aki Olmónak mondta magát. Nem sokkal kés bb Harry a lakcímét is megszerezte. Kutschmann (akárcsak a n vére) Buenos Airesben élt, és az Osram cég üzletszerzési f nöke volt. Most aztán mozgásba kellett lendíteni az NSZK államügyészségének apparátusát. Mivel Kutschmann utolsó németországi lakása Berlinben volt, továbbítottuk dossziéját az ottani vádhatóságnak. Ekkor már 1974 novemberét írtuk. Utána megkezd dött a szokásos várakozás. Miután hosszabb ideig nem hallottam semmit az ügy fel l, érdekl désemre

megtudtam: ismét ki akarták hallgatni Max Draheimet, azt a német rend rtisztet, aki a lembergi vérengzés szemtanújaként emlékezett ugyan a vezényl tisztre, de a nevét elfelejtette. A rend rtisztvisel k meg akarták mutatni Draheimnek Kutschmann fényképét, de elkéstek: az öregúr a közelmúltban elhunyt. 1975 februárjában megtudtam, hogy Kutschmann a fölvett nevén megkapta az argentin állampolgárságot. Ez tovább bonyolította a helyzetet. Stief államügyész, akivel kapcsolatba léptem, április 8-i levelében tudatta velem, hogy egy Argentínához intézett kiadatási kérelem nem számíthatna sikerre – a perónista fasiszták testvéri kapcsolatokat tartottak fenn Hitler fasisztáival. Én azonban nem akartam ilyen hamar feladni. Ha az igazságügyi hatóságok révén nem boldogulhatunk Kutschmann-nal, majd más módszerrel kutatom fel és csalom el rejtekhelyér l. Meghívtam magamhoz a Dél-Amerikában és az USA-ban egyaránt igen népszer Vision folyóirat szerkeszt jét, és elmondtam neki mindazt, amit Kutschmannról tudtam. A Vision egyik riporterének, azzal az ürüggyel, hogy interjút akar készíteni Argentína és az USA együttm ködésér l a villamosítás területén, sikerült els ízben friss fényképet készítenie Kutschmannról, és nem sokkal ezután a lap több oldalon jelentette meg a „sztorit”. Az eredmény: 1975. június 28-án Kutschmannt Buenos Airesben letartóztatták – természetesen csak azért, hogy már másnap ismét szabadlábra helyezzék. Mindkét akció hátterét homály fedte. Az Osram cég azonnal elbocsátotta Kutschmannt (s t a cég egyik igazgatója Münchenb l csak azért utazott el hozzám, hogy közölje: mennyire sajnálják, hogy ilyen embert alkalmaztak). Kutschmann, alias Olmo bölcsebbnek látta, ha elhagyja Buenos Airest, ám az t nyomon követ újságírók nemsokára rátaláltak a közeli Miamare üdül helyen. Kutschmann-Olmo ekkor közölte: azért kellett menekülnie, mert Wiesenthal ügynökei a sarkában voltak, hogy elrabolják. Ebben a tekintetben sajnos túlbecsült: rá voltam utalva a német hatóságokra. Nagyjából ekkor, 1975 májusában történt, hogy Baden-Württemberg tartomány igazságügyminisztere, dr. Bender hivatalos látogatást tett Lengyelországban. Kír séretében volt a ludwigsburgi tartományi igazságügyi hivatal vezet je, sokéves barátom, dr. Adalbert Rückerl, aki a lengyel irattárakban akart kutatásokat végezni. Ebb l az alkalomból tárgyalt többek között Czesław Pilichowski professzorral, a nácik b ntetteit vizsgáló lengyel f bizottság igazgatójával, aki vállalkozott a bátor és szenzációs bejelentésre: a Lengyelországban folytatott nyomozás alapján dr. Theodor Oberländert nem terheli felel sség a lembergi professzorok meggyilkolásáért. Amikor Rückerl az NSZK-ba hazatérve közzétette ezt a hírt, Lengyelország és az NDK között kitört a botrány. A keletnémet igazságszolgáltatás, amely Oberländert távollétében életfogytiglani börtönre ítélte, joggal aggódott, hogy elveszíti minden tekintélyét. Így aztán a keletnémet kormány szorongatni kezdte a lengyel elvtársakat: ugyan vegyék rá Pilichowskit, hogy vonja vissza az Oberländert igazoló nyilatkozatát, ámbár ez akkor sem igen sikerült volna, ha Pilichowski rááll a sürgetésre, minthogy a Rückerllel folytatott beszélgetésének nem kevesebb, mint három tanúja volt: maga dr. Bender, annak sajtóreferense, valamint a varsói német nagykövetség egyik tisztvisel je. Kelet-Berlin és Varsó vitáját kihasználva sajtókonferencián sürgettem Kutschmann kiadatását: az ellene indított per végérvényesen tisztázhatná a lembergi professzorok meggyilkolásának kérdését. 1975 júliusában Hermann Oxford, Nyugat-Berlin igazságügyekben illetékes szenátora, felkérte a szövetségi kormányt: tegye meg a szükséges lépéseket Kutschmann kiadatására. Az Ellenállók Internacionáléjának alelnökn je, Marie-Madeleine Fourcarde ugyancsak kinyilvánította, hogy „rendkívül fontosnak” tartja az ügy tisztázását. Magam is megkíséreltem, hogy Argentínában él jó barátokon keresztül mozgassam meg az argentin kormányt. A koncentrációs táborok túlél inek nevében küldöttség kereste fel Alberto

Rocamora belügyminisztert, Kutschmann letartóztatását követelve. A siker elmaradt. Az argentinok nem voltak hajlandók eljárni egy olyan ember ellen, akinek ügyében német részr l még csak kiadatási kérelem sem érkezett. Valóban nem volt könny megérteni, miért tétováznak a kiadatás ügyében a német igazságügyi hatóságok. A hivatalos indoklás szerint a két állam között nincs ilyen értelm megállapodás. Ez azonban nem lehetett az igazi ok, hiszen a Szövetségi Köztársaság már nem egy esetben sikerrel kérelmezte Argentínától gazdasági és egyéb b nök tetteseinek kiadatását. Még ha az argentinok nem adják is ki Kutschmannt, merthogy rokonszenveznek a fasiszta rendszerek képvisel ivel, a kísérlet semmibe nem kerül – ha nem használ, ártani akkor sem árt. Kutschmann amúgy is tudja, hogy a nyomában vannak, így hát az a veszély sem forog fenn, hogy a kiadatási kérelem hírére kereket oldana. Miért nem mozdultak hát a német hatóságok? Különböz utalásokból felépítettem a magam teóriáját. Kutschmannt kiadatása után Nyugat-Berlinben állítanák bíróság elé, és perében, a Brzezanyban elkövetett b nei és a fiatal drohobyczi lány meggyilkolása mellett, els sorban a lembergi professzorok lemészárlásáról esnék szó. A bíróságot pedig légvonalban mindössze két-három kilométer választaná el attól a kelet-berlini törvényszékt l, ahol ugyanezen lembergi professzorok meggyilkolásáért Theodor Oberländert életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Az NDK igazságszolgáltatása tehát arra kényszerülne, hogy védelmébe vegye Kutschmannt, hiszen csak így tarthatja fenn Oberländert elmarasztaló ítéletét. A valószín következmény: nemcsak Nyugat- és Kelet-Berlin, hanem az NDK és az NSZK között is konfrontációra kerülne sor, ezt pedig – legalábbis az általam összeeszkábált elmélet szerint – az NSZK a Nyugat-Berlinnel való érzékeny „tranzitforgalom” miatt el akarja kerülni. Mindenesetre a jelek arra mutattak, hogy a Kutschmann-ügyet szép csendesen eltemetik. El ször a lengyel hatóságok jelentették ki hivatalosan, hogy Oberländert korántsem óhajtják rehabilitálni. Augusztus végén pedig Stief államügyész értesített, hogy a Kutschmann elleni letartóztatási parancsot érvényteleníteni kellett, mert b ne egy új törvényes rendelkezés értelmében elévült. (Berlin ugyanis nem gyilkosság, csupán gyilkosságban való b nrészesség címén indított vizsgálatot Kutschmann ellen; a vezényl tisztet nyilvánvalóan nem találták olyan b nösnek, mint a gyilkosságot végrehajtó lövészeket.) Ennek némiképp ellentmondva megnyugtattak, hogy Kutschmann kiadatásában továbbra is érdekeltek, csakhogy kérelmezni nem kérelmezik, mivel az argentin rendszer amúgy is megtagadná. Végs soron nyolc év telt el, miel tt a Kutschmann-ügyben új fordulat adódott volna. A falklandi háború elsöpörte az argentin tábornoki rezsimet, és Raul Alfonsin személyében az ország demokratikusan megválasztott államf t kapott. Az Anti-Defamation League délamerikai szekciójának vezet je, Morton Rosenthal rabbi kihallgatást kért az új elnökt l, hogy felhívja figyelmét Kutschmannra. Ugyanekkor Eliot Welles barátom, az AntiDefamation League náci b nökkel foglalkozó észak-amerikai osztályának vezet je közölte: európai útja során kész megtudakolni a berlini államügyészségen, vajon az új argentínai helyzet fényében hajlandók-e végre megfogalmazni a kiadatási kérelmet. Nem sokkal ezután Berlin afel l érdekl dött, ismerem-e Kutschmann új címét. A címet a telefonszámmal együtt megküldtem nekik, majd átadtam egy berlini ügyésznek azokat az eredeti fényképeket, melyeket a Vision riportere 1975-ben készített Kutschmann irodájában. Az ügyészség álláspontja az volt, hogy Kutschmannt csak a tizenhat éves drohobyczi lány meggyilkolásával lehet vádolni, mivel csak ezt az esetet támasztják alá megfelel tanúvallomások. Nekem ez édes mindegy volt – a lényeg az, hogy a kiadatási kérelmet elküldjék, és Kutschmannt Németországba szállítsák. 1984 novemberében, húsz évvel azután, hogy el ször kezdtem foglalkozni vele, „Pedro Ricardo Olmót” n vére Buenos Aires-i házában letartóztatták – pedig elszántan er sítgette, hogy a keresett Walter Kutschmannhoz a legcsekélyebb köze sincs. Állítása mellett akkor is

kitartott, amikor tudomására hozták, hogy a Pedro Ricardo Olmo nev pap, akinek iratait és személyazonosságát eltulajdonította, már 1969-ben meghalt. Ekkor egyik barátom felhívta a Buenos Aires-i vizsgálóbírót, és a következ szemérmetlen tanácsot adta: „Kérje meg Kutschmannt, hogy tolja le a nadrágját, akkor ön is láthatja majd a Spanyolországban kapott két seb nyomát.” Hogy „Pedro Ricardo Olmo” ezután is tagadott-e, arról nincs tudomásom. Rossz egészségi állapota miatt ugyanis elbocsátották a börtönb l, és kórházba szállították. 1985. augusztus 30-án szívbénulás következtében elhunyt. Így hát a keleti tömb továbbra is kitart majd amellett, hogy a lembergi professzorokat Theodor Oberländer gyilkoltatta meg. 21/ Árulkodó nyelvezet A kommunisták kibérelték maguknak az antifasizmust. Ez részben összefügg történelmi szerepükkel. Való igaz, hogy Hitler valamennyi politikai irányzat közül a „bolsevizmus” ellen küzdött a legádázabbul, mint ahogy, megfordítva, minden bizonnyal az is megfelel a valóságnak, hogy Franciaországban, Németországban és Ausztriában els sorban a kommunisták álltak ellen a fasizmusnak – legalábbis ha a lakosságon belüli arányszámukat tekintetbe vesszük. És mégis elképeszt , milyen tökéletesen el tudták felejteni az elvtársak Hitler és Sztálin barátsági szerz dését, holott az egymás meg nem támadásán kívül más egyébre is kiterjedt: Sztálin számos zsidó származású osztrák és német kommunistát szolgáltatott ki Hitlernek nászajándékképpen. Ennek ellenére kétségtelen, hogy a koncentrációs táborokba aránytalanul sok kommunistát zártak, s k ott egészen sajátos szerepet játszottak: egyedül k tudtak valamiféle politikai szervezetet kiépíteni, ezért aránytalanul sok táborbeli funkciót töltöttek be, és így módjuk nyílt rá, hogy segítsék az elvtársaikat. Ezért aztán a kommunistáknak valamivel nagyobb esélyük volt rá, hogy túléljék a hitleri lágereket. Nem utolsósorban ez az oka, hogy a háború után az egykori foglyok szervezeteiben nekik jutott a vezet szerep. A legtöbb tábor egyébként is Lengyelországban m ködött, és mivel hosszabb-rövidebb ideig minden ötödik lengyel volt náci fogságban, a fogolyszervezetek fontos szerepet játszottak az ország politikai életében. Ennek következtében ezeket a nagy létszámú szervezeteket az állam politikailag is, pénzügyileg is támogatta, s ekképp hamarosan gyámkodni kezdett fölöttük, ami meg is mutatkozott a szóban forgó szervezetek agresszíven baloldali döntéseiben. A nácizmus feléledésének veszélyét mindig abban az országban fedezték fel, amelyben a kommunisták látni akarták, tehát a Német Szövetségi Köztársaságban, valamint néha Ausztriában – ott persze az NSZK-ból terjed fert zés eredményeként. Ily módon az úgynevezett antifasizmus a kommunista propaganda állandó és hangsúlyos elemévé vált. Az effajta propagandam veletek még az Eichmann-pert sem kímélték. 1961 áprilisában, közvetlenül az eljárás kezdete el tt, dr. Friedrich Karl Kaul, a Német Demokratikus Köztársaság kiküldött megfigyel je sajtókonferenciát rendezett, s ezen feltárta az NSZK és Izrael által sz tt „összeesküvést”: Ben Gurion és Konrad Adenauer csak azért ültették közös megegyezéssel Eichmannt a vádlottak padjára, hogy ne kelljen tudomást venniök az összes többi náciról és háborús b nösr l, aki az NSZK-ban fontos posztot tölt be. Sokan úgy vélik, az ilyen obskúrus állításokról nem is kell tudomást venni – amúgy is megd lnek önmaguktól. Nekem azonban más a véleményem. Meglehet, hogy a jelen lév jogászok és újságírók közül senki nem hitte el ezt a képtelenséget, de Ausztria és Németország baloldali fiataljai éppen a hatvanas években roppant fogékonynak mutatkoztak az effajta híresztelésekre; nagy élvezettel teremtettek összefüggést az NSZK politikai elitje és a nemzetiszocializmus között, hogy ezzel igazolják az el bbi megdöntésének igényét. Ezért

szükségesnek éreztem, hogy azonnal és a nyilvánosság el tt reagáljak Kaul szavaira. Megkérdeztem t le: „Meg tudná mondani, miért nem fizet az NDK jóvátételt a nácizmus áldozatainak? Nemcsak a koncentrációs táborok egykori lakói nem kapnak jóvátételt, de azok az országok sem, amelyekt l a nácik annak idején hatalmas vagyonokat raboltak el. Azt pedig senki nem állíthatja, hogy ezeket a vagyonokat kizárólag a mai NSZK területére szállították!” Kaulnak nyilvánvalóan ismer s volt ez az érvelés, mert tüstént készen állt a szabvány felelettel: – A mi jóvátételünk az, hogy nálunk egykori nácik nem kerülhetnek pozícióba. Ismét elképzeltem, miképpen hat majd ez a szöveg a fiatal német és osztrák baloldaliakra. Hát persze, mondják majd, az NDK-nak bizonyára nem telik rá, hogy b neit pénzzel váltsa meg, de cserében k valóban leszámolnak a múlttal: náluk nácik nem futhatnak be karriert. Tudtam, hogy a Kaul-féle embereket meg kell fosztani attól a lehet ségt l, hogy általánosságok mögé sáncolják el magukat, és mindig konkrét érveket kell nekik szegezni. – Én pedig hallottam olyan emberekr l, mint Lenski vezér rnagy – jelentettem ki. – Ülnök volt július 20-i összeesküvés résztvev inek a tárgyalásán – most pedig az NDK népi kamarájának a tagja és több magas kitüntetés birtokosa. Kaul látta, hogy kényes terepre merészkedett, és igyekezett ismét kitérni; közölte, hogy a sajtókonferencia után mindezt majd négyszemközt megbeszéli velem. Én azonban ragaszkodtam a válaszhoz, mire patetikus kitörésbe menekült. – Az NDK az egyetlen demokratikus állam, amely tiszteletben tartja az auschwitzi áldozatok emlékét – kiáltotta világgá. – Legalább az auschwitzi halottak emlékéb l nem illenék politikai t két kovácsolni – vágtam vissza. Kaul fülig vörösödött, és vadul hadonászott, már-már úgy rémlett, a következ pillanatban infarktust kap. A sajtókonferencia félbeszakadt, de a kommunista propaganda szempontjából kudarcnak min sülhetett: az újságírók nem arról írtak, mivel vádolta Kaul az NSZK-t, hanem arról, hogy én mit vetettem az NDK szemére. Hét évvel kés bb, 1968. szeptember 6-án magam rendeztem sajtókonferenciát a bécsi Concordia sajtóklubban, és erre szívesen meghívtam volna dr. Kault is. – Dokumentációs központunk eddigi témáihoz képest némiképp szokatlan okból kérettem ide önöket, mint a nyilvánosság képvisel it – fordultam a mintegy ötven külföldi újságíróhoz. – Ezúttal nem bujkáló náci b nösök ellen akarok újabb vádat emelni, és nem is az elfásult hatóságokat biztatom, hogy kezdjenek nyomozást napvilágra került náci b nök ügyében. Másról van szó. Ezzel a dokumentációval aggasztó nemzetközi fejlemenyek hátterét kívánjuk megvilágítani, hogy olyan összefüggésekre mutassunk rá, melyek a történészeket és a politikusokat igen komoly megfontolásokra és összehasonlításokra indíthatják. Két „aggasztó nemzetközi fejleményre” utaltam: egyfel l a prágai tavaszra, melynek néhány héttel azel tt vetettek véget az orosz páncélosok, másfel l az egy évvel korábbi hatnapos háborúra, melyben az izraeli páncélosok ismét megvédték a zsidó állam függetlenségét. Mindkét esemény nagyszabású propaganda-hadjáratot robbantott ki a keleti tömb sajtójának hasábjain. Többé-kevésbé hasonló érvekkel védték az arabokat, illetve kárhoztatták az izraelieket, akiket egyszersmind a csehszlovákiai eseményekben is b nrészességgel vádoltak. „Prágában a cionizmus uralkodik” – írta például a Német Szocialista Egységpárt központi lapja, a Neues Deutschland Alexander Dubcekr l és barátairól. Egy barátom piros ceruzával aláhúzta számomra a mondatot, s mellékelte a megfelel el zményt is: „Prágában a zsidóság uralkodik” – írta 1939-ben a Völkischer Beobachter, Csehszlovákia német megszállásának igazolására. Menten hegyezni kezdtem a fülem. Hozattam egy csomó NDK-beli lapot, és olyan figyelemmel olvastam ket végig, amilyent a színvonaluk igazán nem érdemelt meg. Érvelésük semmiben sem tért el a lengyel vagy a szovjet újságokétól – csak a szóhasználat volt más. Az NDK sajtója olyan kifejezésekkel, fogalmakkal és ideológiai sablonokkal élt,

melyek összehasonlíthatatlanul jobban emlékeztettek a Völkischer Beobachterre, a Der Stürmerre vagy a Das Schwarze Korpsra, mint a Pravdára. Minden szövegelemzési kísérlet ugyanarra az eredményre vezetett: ha az NDK-lapok kommentárjaiban az „izraeliek” szót a „zsidók” szóval, a „haladó er k”-et pedig a „nemzetiszocializmus”-sal helyettesítettük, azt hihettük volna, hogy Goebbels propagandaminisztériumának valamelyik termékét tartjuk a kezünkben. Ez nem lehetett véletlen. Így aztán négy hónapos elmélyült kutatómunka után most olyan eredményt tárhattam a sajtó elé, amely még hónapokkal kés bb is lázas izgalmat keltett. Dokumentációnk címe így hangzott: „Ugyanaz a nyelvezet – akkor Hitler, most Ulbricht szolgálatában”. Az anyagban bebizonyítottuk, hogy nem kevesebb, mint harminckilenc személy, aki a náci id kben a nemzetiszocialista párt tagjaként befolyásos állást töltött be, most legalább ekkora hatalmat birtokol az NDK sajtójában, rádiójában és propagandaközpontjaiban. Az akkori Ulbricht-kormány sajtóf nöke, bizonyos Kurt Blecha például akadálytalanul vívta ki magának e magas állást, noha a náci pártban igen alacsony sorszámú tagsági könyvvel büszkélkedhetett. Az „agit-prop. osztályon” tevékenyked Horst Dressler-Andres úr éppenséggel 1929-és párttag volt, alapította meg a nemzetiszocialista rádiót, s azok közé tartozott, akik eldönthették, mi számít „elfajult” m vészeti terméknek. A kelet-berlini Deutsche Aussenpolitik cím újság f szerkeszt je, Aust úr ugyancsak náci volt, akár ugyanezen orgánum egy másik vezet munkatársa, Kegel követ, aki 1937-ben a Die Breslauer Neuesten Nachrichten tudósítójaként már Varsóban is diplomáciai mentességet élvezett – gyaníthatóan rá is szorult. Végül szintén a Deutsche Aussenpolitiknál m ködött egy bizonyos Herbert Kroger, aki annak idején az SS-nél és a Biztonsági F hivatalban szerzett babérokat. Közvetlenül a sajtókonferencia el tt dossziékat állítottam össze, melyeket titkárn m most kiosztott a jelen lév újságíróknak. A dossziékban adatok voltak egyszer párttagokról csakúgy, mint SS-tisztekr l, SA-vezet kr l, a Gestapo bizalmi embereir l, a propagandarészlegek dolgozóiról, a hitleri rádió, a Das Schwarze Korps és a Völkischer Beobachter munkatársairól, a propagandaminisztérium, a hírhedt Condor-légió, valamint az SS fennhatósága alá tartozó faji és településügyi íohivatal tagjairól. Mindannyian id közben vezet pozíciókig vitték az NDK-ban – a Neues Deutschland és a Deutsche Aussenpolitik szerkeszt ségében valóságos náci klikké szervez dtek –, s a munkás- és parasztállam magas kitüntetései díszelegtek a mellükön. Hitler valamikori haditudósítójából, Wilhelm Stiehlerb l a lipcsei városi tanács tagja lett. T le különösen szép mondatot bátorkodtam idézni: „Tigris páncélosaink úgy lapítják szét az alsóbbrend ázsiaiakat, mint megannyi poloskát.” Szolgálhattam az újságíróknak egész sor személyes tapasztalattal is. Az NDK elvb l nem válaszol náci b nösöket illet kérdésekre; még olyankor is megtagadja részvételét a jogi eljárásokban, ha mi magunk vagy az NSZK hatóságai már lelepleztük és felkutattuk a szóban forgó személyeket. Egy ízben sikerült felkutatnunk a lublini gettóban állomásozó SS-ezred egyik tagját – kiderült róla, hogy az NDK népi kamarájában képvisel . Ugyane testület egy másik képvisel je népbírósági ülnökként halálos ítéletek meghozatalában vett részt, a NSZEP központi bizottságában pedig a sachsenhauseni koncentrációs tábor parancsnokságának egyik tagja tevékenykedett. Dokumentációnk összeállításához hatszáz néven rágtuk át magunkat. Az anyag korántsem a teljesség igényével készült, inkább szúrópróba jelleg : ha az ember átvilágítja az NDK közéletének bármelyik területét – ez esetben a sajtót és a rádiót –, íme, ilyen eredményre jut. Alig hiszem, hogy a rend rség, a hírszolgálat vagy a katonai parancsnokságok esetében másfajta mérleg születnék. Természetesen minduntalan adódnak hasonló esetek az NSZK-ban is. Henri Nannen, a Der Stern f nöke korábban náci propagandista volt, Werner Höfernek csak a minap kellett lemondania egy népszer tévésorozat m sorvezet i tisztér l, mert valahogyan megfeledkezett egy meglehet sen rossz íz náci cikksorozatáról, magam pedig hiába küzdöttem bizonyos dr. Heinrich Tötter ellen, aki a náci id kben német újságot szerkesztett a megszállt Belgiumban, s

azóta a német közalkalmazottak szövetségének sajtóf nöke lett. Annyit azonban el kell ismerni, hogy a háború után a nevezettek egyike sem tért vissza a hitleri id kben alkalmazott terminológiájához, az NSZK pedig számos ilyen esetet önként tárt fel, s legalábbis vitára bocsátott. A keletnémet sajtó viszont süket maradt. Amikor sajtókonferenciám után fél évvel Albert Norden politikai bizottsági tagtól megkérdezték, mi a véleménye dokumentációmról, sajátos választ adott (ha NSZK-beli politikus ajkáról hangzik el, maga beszélt volna „szégyentelen bagatellizálásról”): „Ezek az emberek mára mind megváltoztak, és az NDK becsületes, h séges polgárai. Nálunk mindenki megtalálhatja a képességeinek megfelel munkát.” Úgy látszik, csak azok az egykori nácik nem változhatnak meg, akik más országokban élnek. Dokumentációmra csak egyetlen kommunista reagált nyilvánosan, és sem sokáig maradt az. „Van a szabadságnak bizonyos határa, amelyet a szocializmusban sem szabad áthágni – vélte Ernst Fischer, a bécsi reformmarxista gondolkodó. – Az antiszemitizmust továbbra sem lehet megt rni.” Fischer hamarosan le is vonta a konzekvenciákat: „páncélos kommunizmusnak” nyilvánította a szovjet páncélosok fegyvertényét, mellyel a prágai „cionista uralomnak” véget vetettek, és kilépett a kommunista pártból. 22/ Trockij meggyilkolása Miután a szovjet páncélosok jóvoltából a prágai tavaszt új jégkorszak követte, számos cseh, aki az eseményekben bizonyos szerepet játszott, Bécsbe menekült. Köztük volt egy Klara D. nev prágai asszony is, korábban jó ideig Novotný cseh államelnök egyik titkárn je. E min ségében f nöke megbízásából különféle üléseken kellett részt vennie, hogy ott gyorsírással lejegyezzen minden elhangzó szót, majd tájékoztatót készítsen az elnöknek. Visszaemlékezése szerint 1963-ban Novotný egy rehabilitációs bizottság ülésére küldte; itt tárgyalták meg azoknak az ügyét, akiket a negyvenes évek végén állítólagos pártellenes cselekmények miatt letartóztattak, elítéltek és kizártak a csehszlovák kommunista pártból. Jóformán minden bizottsági tag több-kevesebb határozottsággal azon a nézeten volt, hogy az egykor ártatlanul elítélt embereket nemcsak jogilag kell rehabilitálni, hanem a pártba is vissza kell venni ket. Ezt csupán egyetlen résztvev ellenezte, méghozzá agresszív hevességgel: Bruno Köhler központi bizottsági tag (aki korábban a politikai bizottságnak is póttagja volt). Úgy viselkedett, mintha itt az saját személyes ítéleteit akarnák felülvizsgálni. Az, hogy a perek az els szótól az utolsóig kiagyalt vádakra épültek, a legkevésbé sem érdekelte. Amikor a bizottság többi tagja kitartott álláspontja mellett, s k is egyre izgatottabban érveltek, kitört a botrány. A bizottság egyik legtekintélyesebb tagja odaugrott Köhler elé, és egy rejtélyes mondatot vágott a képébe; Klara D. épp azért jegyezte le szóról szóra, mert nem értette. „Ha a háborúban, amikor maga állítólag a párizsi Gestapo foglya volt, valaki úgy viselkedik, ahogy magáról kiderült, és ma mégis központi bizottsági tag lehet, akkor azokat, akiket ártatlanul csuktak le, igazán visszavehetjük a pártba.” E szavak úgy felizgatták Köhlert, hogy leveg t sem kapott. Néhány bizottsági tag most egyszer csak a pártjára kelt, mások leplezetlen indulattal ordítoztak rá. Szabályos verekedés tört ki, a bizottság több tagja összepofozkodott. Valaki azt kiáltozta, hogy Köhler, Ulbrichttal egyetemben, a Szovjetunióban is jelentett fel ártatlan és becsületes elvtársakat. Köhler ismét elsápadt dühében, de beszélt a legkevesebbet. Amikor végül visszatértek az ülés tárgyára, beadta a derekát, és így eldöntötték, hogy valamennyi rehabilitáltat visszaveszik a pártba. Klara D. szokás szerint megírta a jegyz könyvet, megbízásához híven a szópárbajokat is belefoglalva, majd elvitte az elnöknek. Néhány óra múlva Novotný telefonon utasítást adott az ülés teljes írásos anyagának megsemmisítésére. Mint mondotta, az ügy már nem aktuális, és a vita is érdektelen, elvégre Köhler végül elfogadta a döntést.

Klara D. azért mesélte el nekem a történetet, mert azt gyanította, hogy Köhler Párizsban esetleg nem foglya, hanem besúgója volt a Gestapónak, s úgy gondolta, én talán meger síthetem ezt a gyanút. Bruno Köhler neve számomra is fogalom volt. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság egyik legf bb sztálinistájának számított, s Klara D.-vel ellentétben én azt is jól tudtam, miért berzenkedett annyira a kirakatperek áldozatainak rehabilitálása ellen: mint dühödt antiszemita a háttérben buzgón közrem ködött a Slánský, London, Löbl és mások elleni eljárás el készítésében, úgy tartották nyilván, mint összeköt t a szovjet és a cseh titkosszolgálat között. A Klara D.-vel folytatott beszélgetés után megkerestem a nevét A Csehszlovák Szocialista Köztársaság életrajzi kézikönyvében, melyet a müncheni V. R. Lerche kiadó jelentetett meg, s a következ életrajzi adatokra bukkantam: Köhler 1900-ban született Neustadtban (Nové M sto); a nyolcesztend s kötelez népiskola elvégzése után nyomdásztanonc, majd katona lett. 1918-ban még szociáldemokrata volt, ám 1921-ben átállt a kommunistákhoz, és küldöttként részt vett a Komintern III. kongresszusán. 1926-ban és 1927-ben Moszkvában járt pártiskolára, 1935-ben kommunista képvisel lett a cseh parlamentben, s egyszersmind a Komintern végrehajtó bizottságának is tagja volt. 1939-ben el kellett menekülnie Csehszlovákiából; Franciaországba emigrált, de a nácik ott is utolérték és letartóztatták. És ekkor furcsa fordulat következett: 1941-ben Köhlert egyszer csak az Egyesült Államokban találjuk, de már az év végén ismét Moszkvában van, ahol a eskoslovenský Listy cím lapot szerkeszti. 1945 és 1947 között a szovjet kommunista pártban dolgozik mint cseh összeköt . 1947-ben visszatér Prágába, 1949-ben a káderosztály vezet je lesz, 1952-t l a központi bizottság els osztályának vezet je, majd 1953-tól titkára. 1960-ban nemzetgy lési képvisel , 1961-ben a politikai bizottság póttagja lesz. Egyszóval, igazi kommunista karrier, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Az egészben csak egy homályos pont volt: hogyan került az Egyesült Államokba közvetlenül azután, hogy a Gestapo letartóztatta? Elhatároztam, hogy megbeszélem az ügyet Vilem Kahannal. Kahan is ’68-as menekült volt, de t már régebbr l ismertem, és több beszélgetésünk alapján nagyra értékeltem a csehszlovák belügyekben szerzett jártasságát. Titkára, tanácsadója és barátja volt Josef Smrkovskýnak, aki mint parlamenti elnök a prágai tavasz egyik vezéregyéniségének számított. Maga Smrkovský úgy határozott, hogy az orosz bevonulás után is Prágában marad, Kahannak azonban azt ajánlotta, hogy hagyja el az országot. Való igaz: Vilem Kahan egyike volt azoknak, akikr l a fentebb említett bizottsági ülésen vitáztak. Egyszer már börtönbe zárták, és senki sem tudhatta, mi lesz az új cseh vezet k álláspontja rehabilitálásával kapcsolatban. Meghívtam tehát Kahant az irodámba, és anélkül, hogy a hírforrást megneveztem volna, elmeséltem, milyen különös dolgokat hallottam Bruno Köhlerr l. Vilem Kahan azonban tökéletesen tájékozott volt: lényegesen többet tudott Köhlerr l, mint Klara D. Nevezetesen azt is tudta, mi történt vele azután, hogy Párizsba emigrált. Elmondta: Köhlert a nácik el tt már a franciák is rizetbe vették 1939-ben. Amikor aztán a németek megszállták Franciaországot, a franciák általában szabadlábra helyezték a veszélyeztetett politikai foglyokat. Köhler azonban balszerencsés volt: abban a börtönben, ahol ült, elhúzódott ez az akció, így a németek kezére került. „Ekkor azonban – mesélte Kahan – a németek szovjet közbelépésre egyszer csak elengedték, pedig el ször Lisszabonba, onnan pedig Mexikóba utazott.” Ez a tény még nem cáfolt rá elméletemre, amely szerint Köhler együttm ködött a Gestapóval, mint ahogy a szovjet közbenjárás sem min sülhetett önmagában rendkívülinek. Eszembe jutott egy beszélgetésem Alexander Weissberg-Cybulskival; mesélte, hogy a Hitler–Sztálin-paktum után egyszer csak kiengedték a szovjet börtönb l, és kicserélték a német börtönökben fogva tartott kommunistákra. El fordulhatott az ilyesmi 1940-ben is, a párizsi Gestapo foglyainak esetében.

De mit keresett Köhler Mexikóban? Amikor Kahan efel l felvilágosított, már csupán azt nem értettem, miért nem ébresztett bennem az ország neve már el bb is megfelel gondolattársítást. „Hát nem tudod? – kérdezte fojtottan, bár hangjában azért bujkált némi elégtétel, hogy íme, van valami, amit eszerint én sem tudok. – A beavatottak tisztában vannak vele: Köhler szervezte meg Mexikóban Lev Trockij meggyilkolását. Onnan átment az Egyesült Államokba, hogy aztán 1941-ben érdemdús elvtársként térjen vissza Moszkvába. Közeli bizalmi embere volt Berijának (aki sok évig GPU- és igen rövid ideig pártf nök volt).” Most, hogy végre leesett a tantusz, bennem is kezdett összeállni a kép. Eszembe jutott, hogy Ramón Mercader, Trockij gyilkosa, húszéves börtönbüntetésének letöltése után elhagyta Mexikót – de nem Moszkvába ment, hanem Prágába. „Igen, pontosan úgy történt, ahogy gyanítod – bólintott Kahan. – Elment Bruno Köhlerhez, aki gondoskodott számára lakásról meg állami nyugdíjról, és a cseh állampolgárságot is megszerezte neki. Amikor aztán felsejlett a prágai tavasz, Mercader sürg sen áttelepült Moszkvába.” A következ kben inkább csak a rend kedvéért, rutinszer en ellen riztem, vajon ez a verzió megfelel-e annak, amit a nácik párizsi eljárásáról tudunk. Valami már els látásra felt nt: miképpen kerülhetett Köhler ilyen hamar a Gestapo fogságába? Hivatalosan ugyanis a Gestapo csak jóval a Wehrmacht bevonulása után jelent meg a francia f városban. Az iratok gondosabb tanulmányozása után ez a részlet is tisztázódott. Az osztrák Anschluss és a lengyelországi bevonulás alkalmából az SS és a Gestapo a német hadsereggel egyidej leg jelent meg a helyszínen. Emiatt a tábornoki kar tiltakozott, és ezért a franciaországi hadjárat el tt a Wehrmacht f parancsnoksága úgy rendelkezett, hogy a harcoló csapatok, illetve az SS és a Gestapo bevonulása között el kell telnie bizonyos id nek. Ezért támadt az emberekben az a benyomás, hogy a Gestapo csak jóval 1940. június 14. – vagyis Párizs kapitulációjának napja – után érkezett meg a francia f városba. Ám a látszat csal. Himmler nem nyugodott bele a tábornokok kezdeményezte „méltánytalanságba”. Húsz különlegesen képzett gestapósból összeállított egy alkalmi egységet, az embereket a tábori titkosrend rség egyenruhájába bújtatta, s úgyszólván becsempészte ket a Wehrmacht soraiba. Így aztán egysége a Wehrmachttal együtt már június 14-én Párizsba érhetett, ahol már másnap megjelent a rend rf nökségen, és rátette kezét mindazon iratokra, melyek német emigránsokra, kommunistákra vagy a nácik kiemelked ellenfeleire vonatkoztak. Így hát nagyon is valószín nek látszott, hogy a Gestapo egykett re rábukkant Köhler aktájára, és mivel a Hitler–Sztálin-paktum még érvényben volt, a csereüzlet is könny szerrel lebonyolódhatott. Kutatásaim nyomán kiderült, hogy Köhler 1941. január elején valóban Mexikóból utazott be az Egyesült Államokba. Minden adat, melyhez hozzáférhettem, megfelelt a Kahan-féle változatnak. Kahan szerint elvtársai kés bb is rettegtek Köhlert l. Még a cseh központi bizottság tagjai is állandóan féltek t le és amikor Dub ek idején a testületet újjáválasztották, Smrkovský mindent elkövetett, hogy Köhler újjáválasztását meghiúsítsa. Tudták, hogy ett l az embert l minden kitelik. Id közben a keleti tömbön belül megváltozott egy s más. Mihail Gorbacsov egy, a nyilvánosság el tt elhangzott beszédében els ízben vette ajkára Trockij nevét úgy, hogy azt ne kövesse nyomban valamilyen gyalázkodó tiráda. Már-már elképzelhet vé vált, hogy megtörténjék ennek a szellemileg minden bizonnyal legjelentékenyebb kommunista vezet nek a rehabilitálása, és ma már alighanem a Szovjetuniótól is meg lehet tudakolni, voltaképpen hogyan szöv dött ellene a gyilkos merénylet. Vagyis minden jel szerint valóban kitört a glasznoszty. Ám van egy másik nagy ember, ugyancsak Sztálin egyik áldozata, akinek a neve továbbra is tabu. A Szovjetunióban mindmáig azt állítják: fogalmuk sincs, mi történt Raoul Wallenberggel.

23/ A Wallenberg-ügy A levél 1971. március 29-én íródott, és Stockholmban adták postára. Egy kétségbeesett anya kért, hogy segítsek elt nt fia felkutatásában. „Nagy csodálattal olvastam az Önr l szóló, 1967-ben, Joseph Wechsberg kiadásában megjelent könyvet, amelyb l megtudhattam, milyen nagyszer eredményeket ért el a náci b nöz k felkutatásában… Sokat töprengtem, mennyiben lehet ma még kideríteni, mi történt fiammal azután, hogy az utolsó tanúk még életben látták; és arra gondoltam, Önnek talán módjában lenne, hogy világméret kapcsolatrendszere segítségével erre vonatkozó adatokat szerezzen” – írta kissé esetlen németséggel egy svéd hölgy, aki szükségét érezte, hogy mindenekel tt bemutatkozzék: „Ezt a levelet Maj von Dardel írja, az édesanyja Raoul Wallenbergnek, a budapesti svéd követség titkárának, akit 1944-ben a svéd kormány amerikai felkérésre megbízott, hogy szervezzen akciót a magyarországi zsidók megmentésére, s aki nagy nehézségek és veszélyek közepette valóban sok ezer zsidót mentett ki a nácik karmaiból, de 1945-ben a szovjet hatóságok letartóztatták és a Szovjetunióba szállították, ahonnan eddig nem tért vissza.” 1945. január 17-én Raoul Wallenberget az oroszok Budapestr l Debrecenbe vitték, hogy a szovjet megszállási övezet ottani f hadiszállásán Malinovszkij marsallal tárgyaljon. Ett l kezdve nem adott többé közvetlen életjelt magáról. Édesanyja azonban – mint a világon minden anya – nem hitte el, nem akarta elhinni, hogy a fia meghalt. „Az elmúlt években svéd részr l többször is érdekl dtek fiam holléte fel l – írta levelében –, de a szovjet kormány kezdetben tagadta, hogy az ügyr l bármi tudomása volna. Kés bb, 1957-ben viszont úgy nyilatkoztak, hogy fiam 1947. július 17-én a moszkvai Ljubjanka börtönben meghalt. Ezzel szemben a szovjet börtönökb l hazatértek közül sokan tanúsították, hogy 1947. július 17-e után még kapcsolatban voltak vele. A róla szóló utolsó értesülés 1961-b l származik: ekkor Mjasznyikov szovjet orvos közölte egy kollégan jével, hogy Raoul ideggyógyintézetben van.” Mindössze ennyit tudott von Dardel asszony a fia hollétér l, és most arra kért, legyek a segítségére. Azt írta: tudja, hogy általában csak náci b nösök felkutatásával foglalkozom, de szinte menteget zve hozzáf zte, hogy fia ügye talán mégis kivételnek tekinthet , hiszen mint szerényen megjegyezte – Raoul számos üldözöttet mentett meg az ilyen b nöz kt l. A hölgy, úgy látszik még így sem tartotta érveit elég nyomósnak, mert csatolta dr. Chaim Arie levelét. Dr. Arie klinikaigazgató volt az izraeli Bershevában; a klinika Raoul Wallenberg nevét viseli, és olyan magyar zsidók adományaiból épült, akik az ifjú svédnek köszönhetik életüket. Addig csak felületesen foglalkoztam a Wallenberg-üggyel. Természetesen olvastam néhány róla szóló kiadványt, többek között azt a kis könyvet, melyet barátom, Josef Wulf történész szentelt Wallenbergnek, és azt is tudtam, hogy Stockholmban m ködik egy bizottság, amely elt nésének körülményeit kívánja felderíteni. De ez volt minden, és e tudás alapján aligha lehetett további kutatásokba belevágni. Válaszomban ezért els sorban azt kértem Wallenberg édesanyjától, ismertesse velem az egykori szovjetunióbeli foglyoknak fiára vonatkozó vallomásait. Ekkor von Dardel asszony eljuttatta hozzám annak a férfinak a vallomását, aki a börtönben a falon keresztül jeleket váltott Wallenberggel – csakhogy ez a vallomás sok évvel korábban hangzott el. Ekkor régi munkatársamhoz, Moshe Lederhez fordultam, aki nemrég vándorolt ki Izraelbe, és ott a Kol Izrael nev rádióállomás orosz adásánál helyezkedett el. Megkértem: sugározzon m sort Wallenbergr l. Az adást a Szovjetunióban is hallgatják, így hát elképzelhet volt, hogy a sztálini börtönöket megjárt számos zsidó közül valamelyiknek eszébe jut majd a svéd. A Wallenberg-sztorit már 1971. április 15-én leadták, és en beszámolhattam az édesanyának arról, hogy valamit legalább elindítottam. Jól tudtam: az ilyen ügy csak akkor oldható meg, ha világszerte ismertté válik. Ezért hát nyitottam egy „Raoul Wallenberg” feliratú dossziét, és bár anyag alig volt benne,

papírhalmok alatt roskadozó íróasztalom legtetejére tettem. Ha aztán a hozzám érkez újságírók megkérdezték, most épp milyen ügyekkel foglalkozom, mindig rámutattam a Wallenberg-dossziéra, és bár ezek az újságírók általában az átlagosnál sokkal élénkebben érdekl dtek a náci korszak iránt, mégis kiderült, hogy húszból egy ha hallott valaha is Wallenbergr l. Így hát elmeséltem nekik mindazt, amit id közben a bátor svédr l megtudtam, és tájékoztatásom egész sor újságcikkben látott napvilágot. Moshe Leder is megtette, am t le telt: a Kol Izrael havonta két ízben is sugárzott tájékoztató m sort Wallenbergr l, hogy az ügyet ébren tartsa. Magam els sorban annak akartam utánajárni, hogy valójában mit is tud Wallenbergr l Mjasznyikov professzor. Mjasznyikov egy moszkvai orvoskongresszuson beszélt az ügyr l Nana Schwarz professzor asszonynak, ezért hát elhatároztam: Svédországba utazom, hogy találkozzam a hölggyel. Nana Schwarzot mint a Wallenberg család jó barátját régóta foglalkoztatta az ügy; amellett a Szovjetunióban is jó személyi kapcsolatai voltak, mivel a háború után a szovjet nagykövetség orvosaként dolgozott. Már 1946-ban tudakozódott Raoul Wallenberg holléte fel l, és értesülése megnyugtatóan hatott a szül kre: Wallenberg a szovjet kormány védelme alatt áll, és nemsokára hazatér. Ezt maga a szovjet nagykövet, Kollontaj asszony közölte vele. Csakhogy Wallenberg nem tért haza. 1947-ben Albert Einstein fordult levélben Sztálinhoz: megkérte, nézzen utána, mi történt a h s lelk svéddel. Sztálin azt válaszolta, hogy sajnos nincs tudomása Wallenberg hollétér l. Foglalkozott az üggyel az amerikai kormány is; elvégre Wallenberget az amerikaiak kérték fel, hogy a War Refugee Board programjának képviseletében vállalja el a követségi titkári posztot Budapesten. Az akkori politikai viszonyok következtében (a békeszerz dést még nem kötötték meg) az amerikaiak nem léphettek fel közvetlenül Magyarországon, de arra készültek, hogy a svéd kormány jóváhagyásával interveniálnak a szovjeteknél. A svédek azonban a Szovjetunióhoz f z d jó államközi kapcsolatokra hivatkozva többször is megtagadták a hozzájárulásukat. Mindezt csak Schwarz professzor asszonytól tudtam meg, miután elhatároztam: nem kezdeményezek olyan lépéseket, melyek korábban már kudarcot vallottak. A végén kiderült: maga is akkor érte el a legtöbb eredményt, amikor önállóan próbálkozott. 1961-ben egy moszkvai orvoskongresszuson találkozott Mjasznyikov professzorral, akit már korábbi hasonló rendezvényekr l ismert, és csak rutinszer en tette fel neki a kérdést: nem tud-e valamit Raoul Wallenberg sorsáról. A válasz hallatán valósággal megdermedt: „Wallenberg nálunk van, egy pszichiátriai klinikán.” Schwarz professzor asszonyt annyira feldúlta a hír, hogy otthagyta a kongresszust, hazautazott Stockholmba, és azonnal riasztotta a Wallenberg családot, valamint a külügyminisztériumot. Ám másnap, amikor vissza akart repülni a kongresszusra, kiderült: nem kap többé vízumot. A svéd külügyminisztérium nyomatékos érdekl désére a szovjetek kijelentették: megvizsgálták az ügyet, de Mjasznyikov professzor tagadja, hogy valaha is hasonló kijelentést tett volna. Ekkor Svédország, akkori nagykövetén, Gunnar Jarringon keresztül, azt követelte, hogy szembesítsék Mjasznyikov professzort Schwarz professzor asszonnyal. Néhány hét múlva a szovjetek hozzájárultak a kéréshez. Schwarz professzor asszony azt mondja, ez a néhány perc örökre emlékezetébe vés dött. Mjasznyikov lehorgasztott fejjel ült vele szemben, és egyszer sem nézett a szemébe. Gépiesen eldarálta, hogy bizonyára félreértésr l van szó – a beszélgetés német nyelven zajlott, és a kollegina nem jól értelmezte az szavait. A professzor asszony így felelt: „Kedves kolléga úr, mi már a legbonyolultabb orvosi kérdéseket is megvitattuk németül, és remekül megértettük egymást. Adott esetben egy rendkívül egyszer kérdés hangzott el, ön pedig rendkívül egyszer en megfelelt rá. Elképzelhetetlen, hogy bármelyikünk is félreértette volna a másikat.” Mjasznyikov azonban nem volt hajlandó folytatni a vitát, és hasonló állásponton volt Jarring nagykövet is, aki a

szembesítést megszervezte, és egy szovjet külügyminisztériumi tisztvisel vel együtt maga is jelen volt. Találkozásom a professzor asszonnyal – ezzel a nagyszer teremtéssel – rendkívül tanulságos és élményszer volt, ám mégsem mondhattam, hogy egy centiméterrel is el bbre jutottam volna. Ha eredményt akarok elérni, még több ember el tt kell feltárnom a Wallenberg-sztorit. Ezért cikket írtam róla évkönyvünkbe, amelyet több mint húszezer ember kap kézhez a világ minden táján. A cikkben felszólítottam olvasóinkat: ha valaki csak a legcsekélyebbet is tudja Wallenbergr l, lépjen velünk érintkezésbe. A legfontosabb adat a közvetlen környezetemb l érkezett. Egy napon levelet kaptam dr. Menahem Melzer bécsi orvostól, aki felajánlotta, hogy Wallenberg ügyében kész találkozni velem. Még aznap este elmentem hozzá, és meghallgattam kalandos történetét. Melzer tagja volt az osztrák kommunista pártnak. A harmincas évek elején fiatal orvosként a Szovjetunióba utazott, hogy segédkezzék „a kommunizmus felépítésében”, és belecsöppent a sztálini hajsza kell s közepébe. A titkosrend rség válogatás nélkül tartóztatta le mindazokat, akikben az eszel s sztálini rendszer ellenséget látott – köztük els sorban a meggy z déses európai kommunistákat, a szovjet rendszer leg szintébb barátait. Melzer könny szerrel kiszámíthatta, mikor kerül rá is a sor, és ezért elhatározta, hogy az országon belül keres búvóhelyet: orvosnak jelentkezett Szibériába. A háború után egy olyan egészségügyi szerv vezet jévé léptették el , amely többek között a Vorkuta környéki kényszermunkatáborokat is felügyelte. M ködött ott egy különösen hírhedt tábor, melynek foglyait a Pecsora gátjának az építkezésénél dolgoztatták. A nehéz munka számos táborlakót úgy legyengített, hogy ideiglenesen, amíg össze nem szedik magukat, át kellett helyezni ket egy melléktáborba. 1948 nyarán dr. Melzer két másik orvossal együtt ezt a melléktábort kereste fel, hogy ellen rizzék, helyreállt-e már a foglyok munkaképessége. E célból meztelenül felsorakoztatták az embereket egy pad mögött; a padra kirakták az irataikat, nehogy a hosszadalmas kérdez sködéssel túl sok id vesszék kárba. „Ekkor pillantottam meg váratlanul Raoul Wallenberg nevét – mesélte Melzer doktor. – Pontosan emlékszem rá, mert még az is eszembe jutott, hogy bizonyára elírták a nevet – így lett Paulból Raoul.” Melzer felhívta a németes külsej fogoly figyelmét a hibára, de az kijelentette, hogy t valóban Raoulnak hívják, s hozzátette, hogy ez skandináv keresztnév. Melzer megjegyezte, hogy még soha nem hallott ilyen furcsa nevet, mire a svéd kioktatta: bizonyára olvasott már valamikor Amundsenr l – nos, a sarkkutatónak Roald a keresztneve, az pedig még a Raoulnál is sokkal idegenszer bben hangzik. „E beszélgetés miatt ragadt meg emlékezetemben az egész epizód – mondotta Melzer doktor –, és amikor most az évkönyvükben olvastam a Wallenbergügyr l, rögtön elhatároztam, hogy jelentkezem önnél.” Dr. Melzer mögött kalandos életút állt. Szibériában nemcsak Raoul Wallenbergbe botlott bele, ott ismerte meg a feleségét is. A zsidó származású asszonyt Rigából a ravensbrücki koncentrációs táborba deportálták, és az oroszok szabadították fel, de utána, annyi más fogolyhoz hasonlóan, t is újra letartóztatták, mivel állítólag együttm ködött a fasisztákkal. Így került Szibériába, ahol megismerkedett dr. Melzerrel. Miután leülte ötéves büntetését, összeházasodtak, és Melzer megkísérelt kijutni Oroszországból. Szüleit megölték, de a Vöröskereszt útján megtudta, hogy n vére életben maradt, s Belgiumban telepedett le. Így hát kapcsolatba lépett vele, és leveleiben burkoltan értésére adta: nagyon szeretné családostól elhagyni a Szovjetuniót. A véletlen úgy hozta, hogy 1951-ben nagy nemzetközi zenei kongresszust rendeztek Moszkvában, amelyre meghívták Erzsébet belga anyakirálynét is mint nagy zenebarátot. Melzer n vére t le kért és kapott segítséget, méghozzá oly csodaszer en, hogy regényben se merne ilyet leírni az ember. A kongresszus alatt Erzsébet királyné találkozott Joszif Sztálinnal, és miután néhány semmitmondóan udvarias szót váltottak, a Szovjetunió korlátlan ura és parancsolója megkérdezte: nincs-e a királynénak valamilyen különleges óhaja. A

királyné bólintott. Megadta Sztálinnak Melzer címét, majd röviden, de vel sen közölte: „Ezt az embert a családjával együtt magammal szeretném vinni Belgiumba.” „Még aznap éjjel – mesélte Melzer – egyszer csak dörömböltek az ajtómon. A titkosrend rség volt. Egy óra id t kaptunk, hogy összepakoljuk a legszükségesebb holminkat, aztán kivittek a repül térre, ahol már várt ránk egy gép, és elvitt Moszkvába. A moszkvai repül térr l fényes, kék autó röpített a királyné különvonatához, és aztán vele utaztunk Belgiumba.” Valósággal hihetetlen epizód ez a sztálini üldözések történetében – de nélküle soha nem került volna rá sor, hogy dr. Menahem Melzer most itt üljön velem szemben, és elmondja találkozását Raoul Wallenberggel. A váratlan fordulatról azonnal értesítettem Danielson svéd belügyminisztériumi tanácsost. Danielson Bécsbe utazott, s hogy megbizonyosodjunk róla, vajon nincs-e szó személytévesztésr l, egy sor fényképet raktunk Melzer doktor elé különböz férfiakról, közéjük keverve Wallenberg két fotóját is; az egyik profilból, a másik szemb l ábrázolta. Melzer a profilképen ismert rá Wallenbergre. Vallomását ismét jegyz könyvbe vettük s a bécsi svéd nagykövetség hitelesítette. Az orvos munkakönyvéb l, amelyet a Szovjetunióból való különös távozásakor valamennyi iratával együtt magával vihetett, az is kiderült, hogy a Wallenberggel való találkozására 1948 nyarán, tehát egy évvel a svéd állítólagos halála után került sor. Ekkor tanulmányozni kezdtem a régebbi tanúvallomásokat, kivált két úr: Mulle és Rehekampf nyilatkozatait, melyek azért látszottak különösen hitelesnek, mert kiegészítették egymást, annak ellenére, hogy a két ember soha nem találkozott. Mulle elmondotta, hogy 1956-ban a vlagyimiri börtönkórház elkülönít jében egy svédet tartottak fogva. maga ugyan személyesen nem látta, de ismert egy Goge Beridze nev grúzt, aki találkozott vele. Rehekampf vallomásában is a vlagyimiri börtönkórház szerepelt, azonban még pontosabb meghatározást adott Wallenbergr l mint svéd diplomatáról. Hogy tisztábban lássak, megkérdeztem Danielson tanácsost, vajon a svéd belügyminisztérium tudomása szerint hány svédet tartottak fogva a Szovjetunióban. Daniels azt felelte, hogy Raoul Wallenberggel együtt összesen négyet, de közülük hárman már az ötvenes évek elején hazatértek Svédországba. Így hát aligha volt kétséges, hogy Mulle és Rehekampf valóban Raoul Wallenberggel ült együtt a vlagyimiri börtönben. Vallott továbbá Emil Brugge svájci állampolgár is; elmondta, hogy 1954-ben a vlagyimiri börtönben a falon át kopogtak egymásnak Wallenberggel. S végül itt volt Gouazé francia rnagy, akit egy szovjet börtönben megkért egy másik fogoly, hogy vigyen hírt Wallenbergr l a francia követségnek. A vlagyimiri börtön neve ebben a vallomásban is elhangzott. Így hát számos meggy z nyom árulkodott róla, hogv a szovjetek Wallenberg ügyében félrevezették a svédeket. Csakhogy Svédországnak ezt nemigen akaródzott elismernie. Amikor Danielson a svéd belügyminiszter elé tárta a vallomásokat, felhíva figyelmét az ellentmondásokra köztük és a szovjet adatok között, a miniszter felcsattant: „Csak nem azt akarja mondani, hogy Visinszkij szovjet külügyminiszter hazudik?” Valamivel nagyobb hatást keltett bizonyos Adolf Cohen vallomása, aki a belga határ illegális átlépése miatt egy belga börtönben tartózkodott. Cohen jegyz könyvbe mondta, hogy a lvovi Brigidki börtönben egy nyitott ablakon át többször is beszélt Raoul Wallenberggel, utoljára 1947. március végén. Leírása oly pontos volt, hogy Nässjoe svéd város képvisel je, Börg interpellációt intézett a tárgyban a külügyminiszterhez, és mindenesetre alaposan megszorongatta. Amikor 1972-ben Cohen további sorsáról faggattam a brüsszeli igazságügy-minisztériumot, kiderült, hogy már nincs Belgiumban. Az ügy jelent ségéhez képest a svédek bizony bámulatosán hanyagul bántak a fellelhet tanúkkal. 1972. január 15-én az Ausztriában tartózkodó Wickman svéd külügyminiszter mintegy száz újságíró el tt sajtókonferenciát tartott a Concordia sajtóklubban. A külföldi tudósítók

szövetségének tagjaként megragadtam az alkalmat, hogy megkérdezzem t le: „Mit tud a svéd kormány Raoul Wallenberg szovjetunióbeli tartózkodásáról?” Wickman tanácskozott a svéd nagykövettel – alighanem megtudakolta, ki vagyok –, majd kurtán így felelt: „A magunk részér l a Wallenberg-ügyet lezártuk.” Bár a miniszter arca többet árult el minden szónál, én tovább makacskodtam: „Hogyan lehetett ezt az ügyet lezárni, amikor Wallenberg halálhírében alapos okkal kételkedik nemcsak a családja, de mindenki, aki foglalkozott az üggyel?” De mint várható volt, Wickman semmit nem kívánt hozzáf zni els válaszához, én pedig rájöttem, hogy a svéd kormánytól nem várható érdemleges segítség. Éppen ez id tájt találkoztam régi ismer sömmel, Leon Uris világhír íróval. Beavattam a Wallenbergügybe, és hozzátettem: ha könyvet írna róla, sokat segíthetne nekünk. – Olyan emberb l, mint Raoul Wallenberg – mondtam neki –, talán ha egy születik egy évszázadban. Leon Uris figyelmesen végighallgatott, majd arra hivatkozott, hogy voltaképpen Maszadáról szándékszik könyvet írni. – Maszada már kétezer éve vár – feleltem. – Wallenbergnek nincs ennyi ideje. Megegyeztünk, hogy kapcsolatba lépek a Wallenberg családdal, és eléjük tárom a tervet. Wallenberg édesanyját fellelkesítette az ötlet, amely azonban sajnos csak ötlet maradt. Wallenberg története azonban ennek híján is egyre ismertebbé vált. Egy napon például felhívott telefonon Jules Huf barátom, a holland Telegraph bécsi tudósítója. – Simon – mondta –, jelentkezett nálam egy orosz, aki tud valamit Wallenbergr l. Jurij Belovnak hívják. Most mindjárt elviszem hozzád. Jurij Belov elmesélte, hogy 1963-ban is a számos szovjet tábor valamelyikében raboskodott. Egy napon egy társával együtt a börtönkórházba vezényelték, takarításra. Ez a másik fogoly magyar volt, és ki akarta deríteni, nincs-e honfitársa a kórházban lév foglyok között. Sikerült is ilyet találnia, és a két magyar gyorsan beszámolt egymásnak a legérdekesebb hírekr l. Az, amelyik már régebben id zött a kórházban, elmesélte, hogy egy svéd fogoly éhségsztrájkot kezdett, mire sürg sen áthelyezték a pszichiátriai klinikára. A svéd fontos ember; a háború idején valamilyen jelent s posztot töltött be Budapesten. Szándékosan nem vettem fel jegyz könyvet a vallomásról, mert nem akartam, hogy bárkiben is olyan érzés támadjon, mintha Belov rávezet kérdéseket kapott volna t lem. Inkább rögtön a svéd nagykövetségre hajtottunk, és az orosz ott tett hivatalos tanúvallomást. Hatalmába kerített a meggy z dés: most végre jó nyomon vagyok. Addig legföljebb csak Eichmann felkutatásával foglalkoztam olyan szenvedélyesen, mint ahogyan most a Wallenberg-ügyre vetettem magam. Nem volt olyan jelentéktelen részlet vagy olyan rég elhangzott vallomás, hogy még egyszer ne ellen riztem volna. Elolvastam például a beszámolókat Hruscsov 1956-os stockholmi sajtókonferenciájáról, amelyen a szovjet vezet t el ször rohanták meg Wallenbergre vonatkozó kérdésekkel. A Kreml ura szokása szerint el ször dührohamot kapott, utána azonban lehiggadt, és a következ salamoni választ adta: „Nálunk ezrével t ntek el az emberek – ennyi id után már nem lehet tisztázni az ügyet.” Nem sokkal ezután, 1957 februárjában mégiscsak sor kerülhetett a tisztázásra. Gromiko külügyminiszter átadott a svéd nagykövetségnek egy jelentést, amely Wallenberg haláláról tanúskodott. Gromiko a Ljubjanka börtön f orvosának, bizonyos Szmolcovnak a feljegyzésére hivatkozott (Szmolcov azonban már nem volt az él k sorában), amelyet az Abakumovnak (Berija KGB-f nök 1953-ban vele együtt kivégzett helyettesének) küldött. A feljegyzésben az orvos azt közölte, hogy bizonyos Valenberg (egy l-lel és keresztnév nélkül) 1947. július 17-én szívbénulásban elhunyt, s hozzátette, hogy a holttestét elégették. Ezután megtudakoltam a Ljubjanka néhány egykori foglyától, valóban el szokták-e ott égetni a holttesteket. A legtöbben nem tudtak erre mit felelni, de Alekszandr Ginzburg (Szolzsenyicin barátja) tájékozott volt a helyi viszonyok fel l, és határozottan kijelentette: kizárt dolog, hogy 1947-ben a Ljubjankában a halottakat elhamvasztották volna. Forrásait

ugyan nem nevezheti meg, de szavahihet emberekt l tudja, hogy a Ljubjankában elhunyt foglyokat egyt l egyig tömegsírba kaparták el. A felvilágosítást ismét továbbítottam a svéd belügyminisztériumnak, és ez alkalommal is felhívtam figyelmüket: most már számos tanú vallja, hogy az úgynevezett haláleset után még látták Wallenberget. Ám tájékoztatásom ezúttal is lepergett a svéd hatóságokról, a szovjetek pedig rá sem hederítettek. Határozottan éreztem: nyomást kell gyakorolni rájuk. Erre legjobb megoldásként az kínálkozott, ha minél több országban, s els sorban az Egyesült Államokban Wallenberg-bizottságok alakulnak. Akárhol tartottam el adást, egyetemen vagy valamilyen zsidó közösségben, a Wallenbergügyre mindig kitértem. Hamarosan jelentkezett is nálam számos olyan zsidó, aki Wallenbergnek köszönhette az életét. Most végre leróhatták hálájukat: megalapították a helyi Wallenberg-bizottságokat, minél több politikus, szenátor és kongresszusi képvisel bevonásával. Hiszen Wallenberg h stettei közvetlenül összefüggtek egy amerikai akcióval. 1944-ben, miután a zsidók tömeges kiirtása nagy vonalakban ismeretessé vált, Roosevelt elnök utasította a War Refugee Boardot, hogy kövessen el mindent legalább a magyar zsidók megsegítésére, lévén hogy ket csak ekkor kezdte fenyegetni a „végs megoldás”. Amerika azonban hadiállapotban volt Magyarországgal, s ezért egy semleges országbéli személyiséget kellett közbeiktatni. Az USA svédországi nagykövete, Hershel Johnson ekkor személyes ismer séhez, az ifjú Raoul Wallenberghez fordult, és megkérdezte, hajlandó lenne-e vállalkozni erre a veszélyes feladatra. Wallenberg igent mondott. Tetteivel egyébiránt Roosevelt elnökre is dics séget hozott. Az általa megmentett zsidók között volt Thomas Lantos, ekkor már Kalifornia kongresszusi képvisel je és felesége, Annette is – most mindketten csatlakoztak a kaliforniai Wallenbergbizottsághoz. A New York-i Wallenberg-bizottság vezet je a svéd Lena Kaplan asszony lett; ehhez a bizottsághoz Moynihan szenátor felesége is csatlakozott. Azt terveztem, hogy nemzetközi bizottságot alapítok a Raoul Wallenberg körüli igazság kiderítésére, minél több illusztris személyiség részvételével, hátha ezáltal mégiscsak sikerül hatni a szovjet vezet kre. Wallenberg édesanyja, akivel állandóan kapcsolatban voltam, három nemzetközi tekintély svéd személyiséget javasolt e célra: Hannes Allgren Nobel-díjas tudóst, Tage Erlander miniszterelnököt, és a Wallenberg-kutatásokat elindító Nana Schwarz professzor asszonyt. A Hitler elleni merénylet harmincadik évfordulója alkalmából az Ellenállók Szövetsége (ennek a szervezetnek én vagyok az alelnöke) elhatározta: javasolni fogja a norvég parlamentnek, hogy jelölje Nobel-díjra Raoul Wallenberget. Albert Guerisse, az Internacionálé elnöke megszerezte a tervhez a Nobel-díjas René Cassin támogatását. De Oslo ragaszkodott ahhoz, hogy el z leg egyértelm en tudjuk bizonyítani: Raoul Wallenberg még életben van. Másfel l nyilvánvaló volt: ha hamarosan nem történik valami, akkor Wallenberget már aligha találhatjuk életben. 1975-ben levélben kértem Henry Jackson szenátort, hogy vesse fel az amerikai-szovjet tárgyalásokon Wallenberg szabadon bocsátásának kérdését. Liz Taylor, aki akkoriban Frank Warner szenátor felesége volt, otthonában vacsorát rendezett tiszteletemre, és meghívott rá vagy ötven szenátort, köztük Henry Jacksont is. Így alkalmam nyílt rá, hogy az egész vacsora alatt beszélgessek vele a Wallenberg-ügyr l. 1975 októberében tagja, majd két évvel kés bb elnöke lettem a Szaharov-bizottságnak, és ekkor további lehet séget kaptam, hogy szót emeljek Wallenbergért. Az ügy addigra már olyan ismertté vált, hogy úgy éreztem: elérkezett az id , amikor levelet küldhetek Brezsnyevnek. A szöveget Raoul Wallenberg édesanyja fogalmazta meg 1977 júliusában, és együtt adtuk át a sajtónak. De persze túlbecsültük Brezsnyev fogékonyságát. Újra meg újra eltöprengtem: vajon a svéd kormány valóban elkövetett-e mindent az ügy tisztázására? Sajnos erre a kérdésre nemmel kell válaszolnom. Amennyire megítélhetem, ennek a magatartásnak politikai okai voltak. Egyfel l a svédeknek alapvet érdekük, hogy zavartalan békességben éljenek túlontúl hatalmas keleti szomszédjukkal. Másfel l a többnyire

szociáldemokrata kormányok a parlamentben rá voltak utalva a kommunisták támogatására. S végül úgy tetszik, hogy az óvatos tartózkodás koalíciójához még a Wallenberg család is csatlakozott, nem véletlenül: mint az egyik leggazdagabb svéd család, kiterjedt üzleti kapcsolatokat ápol a Szovjetunióval. A Wallenberg-ügyben tanúsított el kel elzárkózásuk els sorban a családf , Markus Wallenberg részér l volt szembeötl . Eljött az id , hogy végre létrehozzam Párizsban azt a nemzetközi Wallenberg-bizottságot, amelyr l már oly rég álmodoztam. René Cassin, az emberjogi konvenció Nobel-díjas atyja megígérte részvételét, és megnyertem a tervnek Arthur Goldberget, a korábbi amerikai igazságügy-minisztert és kés bbi ENSZ-f megbízottat is. Markus Wallenberg azonban nem állt kötélnek. Amikor közöltem vele, hogy a bizottságnak szüksége van egy irodahelyiségre és legalább egy titkárn re, de magam ezeket a költségeket nem tudom állni, részletes el terjesztést kért – hogy aztán soha többé ne hallasson magáról. Így hát ismét a közvéleményhez fordultam, hogy ezen a kerül úton érjek célt. 1981-ben Stockholmban nemzetközi Wallenberg-értekezletet szerveztünk, amelyen részt vett többek között Greville Janner, a Brit Zsidók Szövetségének elnöke, valamint Gideon Hausner államügyész, az Eichmann-per f vádlója. A találkozót a következ szavakkal nyitottam meg: „Ez nem szovjetellenes rendezvény; nem azért gy ltünk össze, hogy a szovjet rendszert megváltoztassuk. Csupán ki akarunk váltani méltatlan fogságából egy ártatlan embert, aki ezrek életét mentette meg.” Ekkor az újságírók azt kezdték firtatni: elképzelhet -e, hogy egy 1945-ben elfogott ember még életben legyen? Anélkül, hogv tanácskoztam volna a többiekkel, így válaszoltam. „Raoul Wallenberg addig fog élni, amíg csak a szovjetek nem szolgáltatnak hiteles bizonyítékot a haláláról.” Tulajdonképpen ez volt az az alapelv, amelyb l a konferencia és minden kés bbi akció is kiindult. Mar nemcsak pusztán Wallanbergr l volt szó, hanem arról a rendszerr l is, amelyet a Szovjetunió az igazság eltitkolására kiépített. Az ügy népszer sége sajnos a fontoskodókat is csatasorba állította. Az egyik tanú szerint Wallenberg az irkutszki börtön titkos részlegében van, egy másik azt közölte, hogy Wallenberget a sarkkörön lév Vrangel-szigeten látták, egy izraeli n pedig éppenséggel azt állította, hogy most beszélt telefonon Moszkvában él apjával, aki frissen szabadult a börtönb l, és ezt mondta neki: „Mi ez az én három évem ahhoz képest, hogy találkoztam egy svéddel, aki már harminc éve ül! Kétszer repültem el Izraelbe, hogy ellen rizzem az ilyen és ehhez hasonló vallomásokat – soha nem sült ki bel lük semmi. Alapjában véve már nem azt kellett bebizonyítanunk, hogy Wallenberg túlélte „hivatalos halálát” – ez már bebizonyosodott. A cél az volt, hogy a Szovjetuniót vallomásra kényszerítsük, ha kell, akár arra is, hogy beismerjen egy gyilkosságot. Lena Kaplan, a New York-i Wallenberg-bizottság elnökn je kieszközölte, hogy a Szovjetunióba látogató amerikai diplomaták újra meg újra felvessék a Wallenberg-kérdést. És egy szép napon felmerült az ötlet, miképpen lehetne közvetlenül Brezsnyevhez férk zni. Lena Kaplan megkérte Armand Hammert, az ismert amerikai multimilliomost, aki mint Lenin egykori barátja kit n kapcsolatokat ápolt a mindenkori szovjet vezetéssel, hogy hozza szóba a Wallenberg-ügyet a szovjet pártf nök el tt. Brezsnyev ugyan végighallgatta Hammert, utána azonban kijelentette, hogy Wallenbergnek még a nevét sem hallotta. Megígérte azonban, hogy majd tájékozódik, és ha Hammer legközelebb a Szovjetunióba látogat, elmondja, mire jutott. Így rövid id re ismét pislákolni kezdett a remény, de hamar kioltotta a hideg zuhany. Következ találkozásuk alkalmával Brezsnyev közölte Hammerrel, hogy érdekl dött Gromikónál, és megtudta, hogy Wallenberg 1947-ben meghalt. Id közben azonban Tom Lantos barátom mégiscsak meglelte a módját, hogy az amerikai kormány közvetlenül interveniálhasson a Wallenberg-ügyben: számos kongresszusi képvisel vel és szenátorral egyetemben kiharcolta, hogy a svéd megkapja a tiszteletbeli amerikai állampolgárságot. A dologból valóságos kis állami aktus kerekedett: Ronald Reagan

és alelnöke, George Bush ünnepséget rendezett a Fehér Házban, amelyre Raoul Wallenberg fivérén és n vérén és a Lantos házaspáron kívül magam is hivatalos voltam, és ebb l az alkalomból az amerikai elnök megfogalmazta, amit valamennyien gondoltunk: Raoul Wallenberg, aki egy amerikai intézmény keretén belül fejtette ki tevékenységét, már jóval azel tt dics séget hozott az Egyesült Államokra, miel tt az Egyesült Államok az nevének tisztelettel adózott volna. Mindenesetre ett l kezdve az USA hivatalosan is eljárhatott a tiszteletbeli állampolgárának min sített Wallenberg ügyében. A Szovjetunió azonban bölcsebbnek látta, ha elzárkózik mindenfajta vita el l. A rendszerek változtak – Brezsnyevet Andropov, Andropovot Csernyenko követte –, ám a hallgatást semmi nem törte meg. Évtizedek múltán csak Gorbacsov fellépésével éledhet a remény: hátha a Szovjetunió beismeri az igazságot, és így leszámol múltja egy darabkájával. És ha Raoul Wallenberg már nem él is, annál fontosabb, hogy az igazság napfényre kerüljön. A történelmi igazság ugyanis önmagában hordja értékét, és a múltból csak az a rendszer okulhat, amely nem hallgatja el ezeket az igazságokat. A szovjeteknek el ször is fel kellene tárniok, hogy voltaképpen miért is tartóztatták le Raoul Wallenberget. Továbbá: miért ismerték el kezdetben, hogy a svédet Moszkvában rzik, és utána miért tagadták ezt a tényt? Miért akarták eltüntetését el ször a nácikra kenni, hogy aztán kijelentsék: Wallenberg szovjet védelem alatt áll, és nemsokára hazatér? Miért vonták vissza aztán ezt a közlést is, és miért zárták le végül az ügyet azzal a hazugsággal, hogy Wallenberg 1947 júliusában, a moszkvai Ljubjanka börtönben elhunyt? Számos spekuláció látott napvilágot ebben az összefüggésben; megemlíteném az egyiket, amelyet legalábbis bizonyos mértékig elképzelhet nek tartok. Ez az elmélet Sztálin üldözési téveseszméjéb l indul ki. Mint ahogy az úgynevezett „orvosügyben” zsidó orvosokat akart perbe fogni azzal a kiagyalt váddal, hogy a politikai bizottság vezéregyéniségeinek az életére törnek, úgy fordulhatott meg agyában a hidegháború kell s közepén az a terv, hogy amerikai ügynöknek bélyegzi Wallenberget, s megteszi egy kirakatper f szerepl jévé. A perben magyar zsidókat is lehetett volna szerepeltetni, hogy azt vallják: Wallenberg csak gazdag zsidókon segített, mert így akarta a hálás túlél kb l kiépíteni a maga ügynökhálózatát. Mindez ugyan elég képtelenül hangzik, de nincs olyan gondolatmenet, amely Sztálin eszel s rendszerében túlságosan paranoidnak min sülhetne. Köztudott, hogy újra meg újra iparkodott összetákolni valamiféle zsidó ügynökök által sz tt összeesküvést. 1952-ben például arra kényszerítette magyarországi helytartóját, Rákosi Mátyást, aki maga is zsidó volt, hogy tartóztassa le a magyar titkosszolgálat számos zsidó származású tagját, több más jelent s személyiséggel, például Stöckler Lajossal, dr. Bálinttal vagy dr. Benedek pszichiáterrel egyetemben; Abraszimov ezredest, a magyar titkosrend rség f tanácsadóját pedig állítólag már meg is bízták egy megfelel kirakatper el készítésével, amelyben mindezek a zsidó szerepl k amerikai ügynökökként leplez dtek volna le. Csak Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála miatt maradt el a színjáték. (Helyette Abraszimovot hívták vissza a Szovjetunióba, hogy Berijával együtt kivégezzék.) A magyar zsidók sorsából természetesen nem lehet következtetni arra, ami Raoul Wallenberggel történt, ám ennek ismeretében mégis elképzelhetjük, milyen légkörben zajlott a Wallenberg-ügy. Az, hogy egy börtönkórház pszichiátriai részlegén készítették el valamilyen kirakatperre, éppoly hihet , mint az, hogy éhségsztrájk miatt zárták oda. Raoul Wallenberg már régóta szimbólumnak számít. Ugye egyszerre jelképe a szovjet rendszer embertelenségének, de még inkább annak, hogy mire képes egyetlen ember embersége. A fiatal Raoul Wallenberg el életében semmi sem utalt rá, hogy ebb l az emberb l h s válhat. Amikor elfoglalta budapesti állását, minden bizonnyal tele volt segít készséggel – de egyszersmind életveszélyben is volt. És miközben hatalmas országok döntöttek úgy, hogy ölbe tett kézzel szemlélik a többmilliós tömeggyilkosságot, cselekedett: svéddé nyilvánította a kiszolgáltatott zsidókat, s ezzel kiszabadította ket a halálgépezet

kerekei közül. És mid n 1945 januárjában már úgy látszott, hogy minden megoldódott, és a szovjet megszálló hatóságokhoz fordult, hogy élelmet szerezzen huszonötezer pártfogoltjának, akiknek az életét megmentette – akkor Raoul Wallenberget letartóztatták. És az az ember, aki megmenekült a Gestapo karmaiból, a háború végét a GPU börtönében érte meg. Negyvenkét év telt el azóta, de Wallenberg életútja még nem ért véget. Ezeket a sorokat az 1987. év második felében írom, két hónappal Wallenberg hetvenötödik születésnapja után, és csak megismételhetem, amit a Wallenberg-konferencián mondtam: ameddig a szovjetek nem szolgáltatnak hiteles bizonyítékot haláláról, addig Wallenberg él. Mihail Gorbacsovot is addig kell faggatni Wallenberg fel l, amíg nem lesz hajlandó válaszolni. 24/ Zsidók és ukránok Valahányszor a szovjet vezetés érdekelt valamilyen régi b neset felderítésében, hatóságai – ellentétben a Wallenberg-ügyben tanúsított magatartásukkal – bámulatos hatékonysággal m ködnek. Biztonsági szolgálatuk pillanatok alatt felkutatja mindazon náci b nösöket, akik a kommunista országokon kívül, valahol Nyugaton találtak menedéket. Jó példa erre a következ történet. 1971 februárjában egy fiatalember jelentkezett irodánkban, aki azonnal találkozni akart velem; mint mondta, átutazóban van, és nem sokáig id zik Bécsben. Nyugodt, komoly embernek látszott, így hát szokásommal ellentétben teljesítettem kérését. Néhány perccel kés bb már ott is ült velem szemben, kezében megsárgult iratcsomó, melynek eredetét kissé zavarosan kezdte ecsetelni. Mint mondta, elhunyt nagynénjér l van szó. A nagynénit Hanna Weissnek hívták, és a családi legenda rendkívül határozott, tevékeny asszonyként tartja számon. 1961-ben például magához Hruscsovhoz is oda tudott férk zni. Akkor zajlott Bécsben a Hruscsov–Kennedy-találkozó, és Hanna Weissnek sikerült a lehetetlen: egyenruhás és civil rend rök százainak éberségét kijátszva levelet nyomott a szovjet vezet kezébe. Hogy mi volt a levélben, azt akkoriban a fiatalember sem tudta. Kés bb azonban a néni meghalt, s mikor a fiatalember fivére a hagyatékot rendezgette, kezébe akadt egy spárgával összekötözött doboz. A fivér sejtette, hogy a néni magánjelleg irományokat tarthatott a dobozban, de nem volt ideje átnézni ket. A dobozt ismer söknek adta meg rzésre, azoknak meg az elmúlt években semmi okuk sem volt, hogy átkutassák. Most, hogy a fiatalember véletlenül Bécsbe érkezett, az ismer sök átadták neki a dobozt, pedig inkább csak érzelmi okokból turkálni kezdett benne. A régi fényképek, képeslapok, ételreceptek és igazolványok között egyszer csak két orosz nyelv levélre bukkant. Ezt a két levelet hozta most el nekem – mindjárt mellékelve a fordítást is. Már az els levél, pontosabban levélmásolat is szokatlan volt, nem annyira tartalma, mint inkább a címzett személye miatt. Weissné közvetlenül Hruscsovtól kért igazságot. Megírta, hogy férjét több száz zsidóval együtt 1942. október 12-én az ukrán rend rség lefogta és a lengyelországi Stanisławban lév úgynevezett Rudolf-malomba hurcolta, ahol egy Ivan Dmitrijevics Hrabatyin nev rend rtiszt vezetésével valamennyiüket agyonl tték. Weissné Hruscsov igazságérzetéhez fellebbezett: segítsen, hogy Hrabatyint felkutassák és bíróság elé állítsák. Még ennél is bámulatosabb volt azonban a második, szemmel láthatóan hivatalos jelleg levél, melyben a szovjet belügyminisztérium értesítette a bécsi illet ség Hanna Weisset, hogy Nyikita Hruscsov intézkedésére megkezdték a nyomozást. A keresett személy, Ivan Dmitrijevics Hrabatyin azonban már nincs a Szovjetunióban; a kanadai Ontario tartomány London nev városában él, a Hamilton Road 623. alatt. Mind a levél, mind a válasz tíz évvel korábban íródott.

Egy ideig csak némán ültem, és ámultam a szovjet belügyminisztérium aktivitásán, amely minden alkalommal megmutatkozott, valahányszor Nyugaton él náci b nösöket kellett felkutatni. (Ha az NDK-ban éltek, máris lelassult az iram.) Engem azonban most kevéssé érdekelt, hogy mi indíthatta a szovjeteket a gyors válaszra. Úgy éreztem, nekem arról kell gondoskodnom, hogy Hrabatyin valóban bíróság elé álljon – ezzel tartozom Hanna Weissnek csakúgy, mint meggyilkolt férjének. Még aznap levelet írtam az izraeli rend rség náci b nökkel foglalkozó osztályának, és megérdekl dtem, vannak-e tanúvallomásaik a stanislawi eseményekr l. Ugyancsak aznap írtam Kanada bécsi nagykövetének, Norman Berlisnek is; közöltem, mivel vádolják Hrabatyint, és megadtam a lakcímét is. Mindkét címzett hamarosan válaszolt. Otto Liff izraeli rend r f hadnagy megadta bizonyos dr. Liebesmann-Mikulski címét, aki Haderában él, és tájékozott a Stanisławban történtekr l; Kanada bécsi nagykövetsége pedig arról értesített, hogy feljelentésemet továbbították a kanadai illetékes szervekhez. Id közben azonban megtudtam, hogy Hrabatyin már nem az ontarióbeli Londonban lakik. Egyik kanadai munkatársam utánanézett az ügynek, és rövid nyomozás után közölte az új címet. Hrabatyin Vancouverbe költözött, s egy ottani gyárban dolgozik. A hír nagyon értékes volt, mert Kanadában, Ausztriával ellentétben, nincs bejelentési kötelezettség, és gyakran képtelenül nehéz az ott bujkálók nyomára bukkanni. Ezután további tanúkat kerestünk, és segítséget kértünk az életben maradt stanisławiaktól, akik azóta a világ minden tájára szétszóródtak. Végül, 1971 márciusában átadtuk az ügyet a sajtónak. A The Vancouver Sun cím kanadai újság az els oldalon közölte az ukrán származású tömeggyilkos leleplezésének történetét, s t a lap tudósítói még magát Hrabatyint is megkeresték, aki azonban elzárkózott az interjútól, s csak annyit közölt, hogy ártatlan. Id közben kérésünkre az izraeli rend rség további négy tanút hallgatott ki Hrabatyin ügyében, és vallomásukat átadta a kanadai követségnek, végül pedig jelentkeztek olyan tanúk, akik maguk is Kanadában éltek, és vallomást kívántak tenni a bíróság el tt. Úgy látszott, b nügyi szempontból az ügy tisztázódik; a nehézségek, mint már oly gyakran, jogi természet ek voltak. Hrabatyin már évekkel korábban megkapta a kanadai állampolgárságot, ám Kanada sem az NSZK-val, sem a Szovjetunióval nem kötött kiadatási egyezményt; mellesleg épp ezért alkalmasabb menedék náci és egyéb b nöz k számára, mint nem egy délamerikai állam, ahol a kiadatás elkerülésére többnyire tisztvisel ket kell megvesztegetni. A kanadai jogi helyzet némiképp az amerikaihoz hasonlít: kanadai állampolgárt nem lehet kiadni, és az állampolgárságtól való megfosztás még hosszadalmasabb procedúrát igényel, mint az Egyesült Allamokban. A kormánynak kell kijelölnie egy vizsgálóbizottságot a vádak tanulmányozására, a bizottság jelentése a kormány elé kerül, s ez dönt aztán az állampolgárság megvonásáról. E jogi helyzet következtében települt le Kanadában sok, náci b nökkel gyanúsítható egyén, s ezért kényszerült rá 1986-ban a kanadai kormány, hogy létrehozza az úgynevezett Deschennes-bizottságot a kanadai állampolgárságú náci b nösök ügyeinek felülvizsgálatára. Igaz, sok eredményre ez sem vezetett. Átadtunk például a kormánynak egy listát kétszáztizennyolc ukrán SS-tisztr l, de ez idáig még egyiküket sem fosztották meg állampolgárságától. 1986 decemberében további anyagokat juttattunk el a Deschennesbizottsághoz, nem sokkal jelentésének elkészülte el tt; adatainkból kiderült, hogy 1948 és 1951 között a „Galícia” nev ukrán SS-hadosztály kereken nyolcezer tagja vándorolt ki Kanadába, megszegve az akkor érvényes kanadai törvényeket, melyek legalábbis 1952-ig egyértelm en tiltották az SS tagjainak bevándorlását. A tilalmat politikai megoldással kerülték meg: különbséget tettek általában az SS, illetve az ukrán SS között. A „Galícia” hadosztályt ugyanis csak 1943 szeptemberében hozták létre, és a feljegyzések szerint nem kevesebb, mint tízezer önkéntes sereglett zászlaja alá, ámbár az önkéntesség csak annyiban állt, hogy a szóban forgó ukránok eldönthették: németországi kényszermunkára mennek-e,

vagy inkább az SS-ben szolgálnak. Ukrajnában ugyan pontosan tudták, mit is jelentett a múltban ez a szolgálat – a legtöbb férfi mégis a németországi parasztgazdaságokban és gyárakban végzend munkát választotta. Másfel l az ukrán SS-hadosztályt els sorban nem azért hozták létre, hogy a front mögött végezze el a piszkos munkát; akkoriban már a fronton volt rá a legnagyobb szükség. 1944-ben be is vetették a szovjet hadsereg ellen, és Brody környékén véres vereséget szenvedett. Amikor a szovjet offenzíva nyomására a németeknek ki kellett üríteniük Galíciát, befellegzett az ottani ukrán rend rség „rendfenntartó” tevékenységének is. Els sorban éppen ezeknek a rend röknek tapadt kezéhez a legtöbb zsidóvér; soraikban csak úgy hemzsegtek a legsötétebb tömeggyilkosok. A probléma abból adódott, hogy e feloszlatott rend ri egységekb l most új katonai rend rezredek alakultak, amelyeket 1944 szén beolvasztottak a „Galícia” SS-hadosztályba. Következésképpen a hadosztály, amely addig harcoló egységnek min sülhetett, egyszer csak meg lett rakva tömeggyilkosokkal. A háború vége Olaszországban, Rimini környékén érte a hadosztályt, amely aztán brit fogságba került. A britek azonban megegyeztek a szovjetekkel, hogy kiadnak nekik minden, a Szovjetunió területér l származó, német szolgálatba lépett katonát. F leg kozákokról volt szó, s ezeket valóban ki is szolgáltatták. Az ukránoknak viszont szerencséjük volt. Anglia ekkoriban még nem ismerte el Galíciát a Szovjetunió részének, s a már Kanadában él ukránokat tömörít Ukrán Bizottság, értesülvén a különféle angliai táborokba internált nyolcezer fogoly sorsáról, síkraszállt honfitársaiért. És minthogy a hatalmas Kanadának szüksége volt emberekre, a kis Anglia viszont örömest adott túl a foglyokon, a közbenjárás eredményesnek bizonyult. Az Attlee-kormány engedélyezte, hogy az ukránok kivándoroljanak Kanadába, Kanada pedig a fennálló törvények ellenére befogadta ket. Emiatt a Deschennes-bizottság eleve kényes helyzetbe került. Ha megállapítja, hogy a már kanadai állampolgárságú ukránok között csak úgy nyüzsögnek a háborús b nösök, ezzel egyszersmind azt is kimondja, hogy a kanadai kormány durva hibát követett el, amikor hajlandó volt befogadni az SS-hadosztály tagjait. Határozatát ezért az államrezón sugallta: kurtán-furcsán megfogalmazott általános ítélete szerint a „Galícia” SS-hadosztály tagjait semmiféle b n nem terheli. Ennek értelmében a szóban forgó személyek jogosan jutottak kanadai állampolgársághoz, s attól csak egyedi esetekben lehet megfosztani ket. Valószín leg nagyon nehéz lett volna másként dönteni, hiszen a nyolcezer kanadai állampolgárságú ukrán nagy többsége valóban nem min sülhetett háborús b nösnek; egyszer emberek voltak, akiket a fentebb vázolt módon kényszerítettek a háborúba, s örültek, hogy Kanadában végre ismét folytathatják háború el tti foglalkozásukat: marhát legeltethetnek, és betakaríthatják a szénát. Másfel l ugyanilyen nehéz azzal a tudattal élni, hogy Kanadában szabadon járkálhatnak Hrabatyin-szabású fickók is, hiszen a jóindulat, amely honfitársaiknak osztályrészül jutott, számukra de facto amnesztiát jelentett. Egyszer már ukránoknak és zsidóknak is el kei! egymással számolniok. Az ukrán antiszemitizmus semmivel sem marad el a némett l, de még az osztráktól sem. A galíciai ukránok és zsidók évszázadokon át éltek együtt; a többség ukrán volt, a kisebbség zsidó. Csakhogy a zsidók közül viszonylag sokan tartoztak a fels bb rétegekhez, ez pedig érthet módon társadalmi feszültségeket szült; és uralkodtak bár Ukrajna fölött oroszok, lengyelek vagy németek, ezeket a feszültségeket mind kihasználták. Valahányszor az ukránok fellázadtak és önálló államot követeltek, a hatalom birtokosainak sikerült a támadó kedvet egy másik célpont, tudniillik a zsidók ellen fordítaniok. A XVI. században például a Hmelnyickij vezette felkelés pogromba torkollt, melyben félmillió zsidó lelte halálát. (Hmelnyickijt a Szovjetunióban nemzeti h sként tisztelik.) 1919-ben az orosz forradalom után az ukránok Petljura atamán vezetésével újra fellázadtak – és ismét sok ezer zsidó lakolt érte halállal. A harmincas években a náci Németország lett az ukrán nacionalisták nagy reménysége; azt hitték, a Harmadik Birodalom végre majd hozzásegíti ket a függetlenséghez. Három nappal

azután, hogy Németország lerohanta a Szovjetuniót, Lembergben máris ukrán nemzeti kormány alakult, melynek els hivatali ténykedése az volt, hogy hódoló levelet küldjön Adolf Hitlernek. Ám a németeknek egészen más terveik voltak Ukrajnával. Nem mint felszabadítók, hanem mint elnyomók vonultak be erre a vidékre, amelynek azt a sorsot szánták, hogy „az élettér nélküli német nép” számára területeket és rabszolgákat adjon. Az ukrán kormány teljes három napig m ködhetett – utána a németek feloszlatták. Az ukrán nacionalista kezdeményezéseket betiltották, és jó néhány képvisel jüket, akik a minap még a németek el tt hódoltak, börtönbe dugták. Mindazonáltal az ukránok mégis kitörhettek alárendelt helyzetükb l, s mert a nácikkal k voltak jobb viszonyban, egyik napról a másikra egyfajta „uralkodó osztállyá” léptek el . Ha addig, számbéli fölényük ellenére, a lengyelek vagy a zsidók árnyékában éltek is, most egyszer csak hatalomhoz jutottak. A németek közülük toborozták úgynevezett rend ri kisegít er iket; ezeknek a gyakran csak kék-sárga karszalagjukról felismerhet , német fegyverekkel gyéren ellátott alakulatoknak kellett gondoskodniok a „rend” fenntartásáról. Legtöbben már addig is a szovjet milícia tagjai voltak, lévén hogy Galíciában a szovjetek is el nyben részesítették a lengyelekkel és a zsidókkal szemben az ukránokat – feltehet en azért, mert a proletariátushoz tartoztak. Ezek az egyszer , többnyire paraszti származású emberek hagyományosan antiszemiták voltak; a zsidóellenességet nem kellett beléjük csepegtetni, mert az úgyszólván velük született. A nácikra már csak az a feladat várt, hogy ezt a hajlamot német alapossággal intézményesítsék és kihasználják. Jóformán minden zsidóellenes akciót ukrán segédrend rök hajtottak végre, két-három német SS-legény vagy rend r parancsnoksága alatt. Nem akarom azt állítani, hogy az egész ukrán népesség osztozott ezekben az antiszemita indulatokban és egyetértett az er szakoskodással – mindig akadtak, akik bekopogtak zsidó szomszédaikhoz, hogy bocsánatot kérjenek vagy figyelmeztessék ket –, de az antiszemitizmus olyan mélyen gyökerezett, hogy még az ukrán értelmiséget is áthatotta, és túlélte a háborút is. Az ukrán kommunista párt vezet sége sikerrel használta ki a zsidógy löletet a függetlenségi törekvések leszerelésére: szerintük a Moszkvából kiinduló és az ukránokat sújtó megtorló akciók mind a moszkvai vezetésben tevékenyked zsidók agyából pattantak ki. Az Ukrán Tudományos Akadémia megjelentetett Kijevben bizonyos Kicsko tollából egy könyvet, A zsidóság álarc nélkül címmel, amely Rosenberg könyvtárának is díszére vált volna; az ukrán újságok rendszeresen kölcsönöztek a náci újságokból antiszemita karikatúrákat. A háború után a Szovjetunióból emigrált zsidók kísérteties megnyilvánulásokról számoltak be; gyakran hangzott el például a következ szónoki fordulat: „Amit megtettek a németek, arra mi is képesek vagyunk – ha nagyon igyekeztek, kaphattok egy második Babij Jart.” Babij Jarban 1941-ben harmincötezer kijevi zsidót gyilkoltak le az ukrán lakosság szeme láttára. Az ukrán antiszemitizmus tehát nem a Harmadik Birodalommal kezd dött, és nem is múlt el annak bukásával – mint ahogy osztrák antiszemitizmus is volt jóval Hitler el tt, és nem t nt el Hitler után sem. De amint az osztrákok is csak akkor számolhatnak le múltjukkal, ha a köztük él gyilkosokat átadják az igazságszolgáltatásnak, nehogy a kollektív b n vádja érhesse ket, ugyanerre volna szükség Ukrajnában is. A Hrabatyin-féléket bíróság elé kell állítani, akár a Szovjetunióban vészelték át az elmúlt éveket, akár, szerencséjükre, kijutottak Kanadába. A Deschennes-bizottság elmulasztotta ezt az alkalmat. Összesen mintegy hétszáz ügyet kellett megvizsgálnia; az ügyeknek több mint harmadát az én irodám terjesztette be. Zárójelentésében a bizottság a hétszáz gyanúsított közül húsznak az esetében indítványozta a bírósági eljárás megindítását – a húsz között ott szerepelt volna Iván Dmitrijevics Hrabatyin is. Csakhogy Hrabatyin 1980-ban meghalt. Hanna Weiss férjének és vele együtt legalább hatszáz zsidónak a lemészárlása megtorlatlan maradt.

25/ Zsidók és lengyelek Az ukránok antiszemitizmusától magam is szenvedtem. Els alkalommal ukrán milicisták rángattak ki lakásomból, és hurcoltak a kivégz helyre. De az ukrán antiszemitizmus bele volt ágyazva a szovjet és a lengyel antiszemitizmusba. Az utóbbival már diákkoromban megismerkedtem, és a nácik el l menekülve többször is érzékelhettem. Amikor Mauthausenben zsidó „muzulmánként” megértem a felszabadulást, egy lengyel tábori tisztségvisel , Kazimierz Rusinek, a kés bbi kulturális miniszterhelyettes, ütött pofon úgy, ahogy a zsidókat általában pofon szokta ütni. Ezért mindmáig s r n foglalkoztam a lengyelek (és az egész kommunista rendszer) antiszemitizmusával, aminek eredményeképpen velem is s r n foglalkozott a lengyel titkosszolgálat; rengeteg papirost nyomtattak tele a rám szórt rágalmakkal. Lengyelországban ezzel nem sokra mentek; annál meglep bb eredményt értek el egy másik országban – mégpedig Ausztriában. Amikor a Friedrich Peter személye körül támadt vitában Bruno Kreisky a Gestapo besúgójának bélyegzett, egyik élvonalbeli szövetségese Otto Rösch osztrák belügyminiszter volt. Rösch, akit 1948-ban egy újnáciperben bizonyítékok hiányában mentettek fel, nem pedig azért, mintha ártatlansága bebizonyosodott volna,* rendíthetetlenül üldözött engem, s gy löletét az sem enyhítette, hogy politikai nézeteit az eltelt id ben – feltehet en – kifogástalanná alakította. Amikor Kreiskyvel folytatott vitám hullámai a legmagasabbra csaptak, Rösch a legtitkosabb széfjéb l el húzott egy dossziét, és megmutatta az újságíróknak: hadd nyíljék ki a szemük. A szóban forgó iratok a háború utáni Lengyelországból származtak, és még német fordítást is csatoltak hozzájuk. Egy részük szóra sem érdemes gyalázkodásokat tartalmazott, de voltak ott olyan gyanúsítások is, amilyeneket már Bruno Kreisky is megfogalmazott – és Rösch különösen ezekre hívta fel látogatói figyelmét. Az iratok bámulatos megmenekülésem lehetséges okaival foglalkoztak, azt sugallva, hogy a nácik segítsége nélkül aligha éltem volna túl a háborút. Ha az újságíró naiv volt, az ilyen utalások minden bizonnyal meggondolkoztatták. A valamelyest is tájékozottak persze már az els másodpercben felismerték, mir l van szó: a lengyel hírszolgálat járatja velük a bolondját Mieczysław Moczarnak, a hírhedt belügyminiszternek a megbízásából, akivel közismerten ellenséges viszonyban voltam. Mindig is kötelességemnek tartottam, hogy ne csak azokat juttassam az igazságszolgáltatás kezére, akik a háború alatt irtották népemet; legalább ilyen szenvedélyesen harcoltam a jelenkori antiszemitizmus ellen is, bárhol üsse fel fejét. Lengyelországban sajnos – akárcsak Ausztriában – mindmáig találkozhatunk a mélyen gyökerez s minden jel szerint elpusztíthatatlan antiszemitizmussal. Magam nemcsak gyermek- és diákkoromban tapasztaltam ezt az antiszemitizmust, hanem még akkor is, amikor a lengyelországi zsidókat már gettókba zsúfolták, és hozzáláttak tömeges megsemmisítésükhöz. Egyes lengyelek még akkor is azt hangoztatták, hogy Hitlernek valamit azért a javára lehet írni: legalább megszabadítja ket a zsidó pestist l. Itt természetesen csak a kisebbségr l beszélek; a másik oldalon számtalan lengyel igyekezett segíteni a zsidó lakosságon – nem utolsósorban nekik köszönhetem a magam és a feleségem életét is. Az azonban sajnos csak hiú remény, hogy Auschwitz és Treblinka végérvényesen megszüntette a lengyel antiszemitizmust. A háború utáni években számos lengyel menekült keresett fel, hogy a Harmadik Birodalom id szakára vonatkozó tanúvallomásaikat nálam letétbe helyezzék, és t lük megtudtam: a kommunista rendszer az évszázados gyakorlat szellemében továbbra is felhasználja az antiszemitizmust, mert így saját tehetetlensége és b nei palástolására olyan b nbakot vethet oda a népnek, amelyet az mindenkor készségesen elfogad. * Ezért nem is kapott kártérítést a vizsgálati fogságságban töltött id ért. (A szerz jegyzete)

Paradoxonba ütközünk itt, hiszen másfel l a lengyel kommunista pártban viszonylag sok zsidó jutott magas pozícióba – mint ahogy a zsidók minden id kben vezet szerepet vittek a kommunista pártokban. Ez nem azért van így, mintha a zsidókban velük született vonzalom élne a bolsevizmus iránt, hanem azért, mert a világon mindenütt egy többé vagy kevésbé üldözött kisebbség tagjai. A rájuk nehezed elnyomás következtében a zsidók érzékenyebbek voltak másoknak, így a korai kapitalizmus munkásosztályának elnyomása iránt is, és a marxizmusban olyan világnézetet és mozgalmat láttak, amely véget vet majd mindenfajta elnyomásnak, végs soron az övéknek is. Ezért hát nagyon is érthet , ha a kommunizmus viszonylag sok zsidót téveszthetett meg, és az orvosokból, jogászokból és tudósokból álló zsidó elit vezet szerepet játszott az egyes országok, köztük természetesen a kommunista országok politikai életében. Nem utolsósorban a zsidók mindenkor úgy érezték: az uralkodó kommunista párthoz való csatlakozás személyes védelmet nyújt számukra az üldözés vagy legalábbis a hátrányos megkülönböztetés ellen. Ugyanekkor ezek az értelmiségi zsidók mint a kommunista párt káderei csaknem mindig szembekerültek a valóban munkásszármazású, többnyire sokkal képzetlenebb és sokkal gyengébb kifejez készség „árja” funkcionáriusokkal. Lengyelországban, Oroszországban csakúgy, mint Ausztriában régi kelet jelenség az „árja” munkás- és pártfunkcionáriusok gy lölete a zsidó értelmiségiek és ideológusok iránt. A külvilág szemszögéb l nézve bizonyos gondolati összefüggés létesült zsidóság és bolsevizmus között, és ezt, mint közismert, a nácikde nemcsak k – vad hévvel tudatosították. Azokban, akik amúgy sem szívelték a zsidókat, csak fokozódott az ellenszenv, amikor azt hallották, hogy a bolsevizmus is az m vük. És ugyanígy: a kommunizmus ellenségeiben is szenvedélyes ellenérzés támadt a zsidókkal szemben, hiszen úgy érezték, a zsidók a kommunista eszme hordozói. Lengyelországban a két hatás összegz dött. Számos lengyel hagyományosan antiszemita, a kommunizmust pedig minden lengyel gy löli. Emiatt olyan kényes és veszélyes mindmáig a zsidók helyzete ebben az országban. Egymást érik az olyan id szakok, amikor ki-kitör a mesterségesen is gerjesztett politikai antiszemitizmus. A hatvanas évek végén különös módszerességgel szították az ilyen indulatokat. Ekkor ugyanis Izrael, a szovjet várakozásokat és reményeket meghazudtolva, a hatnapos háborúban felülkerekedett arab ellenfelein, miáltal a szovjet politika a térségben súlyos vereséget szenvedett. Ett l kezdve Izrael még az Egyesült Államoknál is alkalmasabb céltáblájává vált a keleti tömb „antiimperialista” propagandájának, bár nehéz eldönteni, hogy vajon ez a propaganda volt-e a tulajdonképpeni politikai cél, vagy az Izrael elleni harcot a pártfunkcionáriusok egy része csupán ürügynek tekintette a zsidó származású elvtársakkal való leszámolásra. Csak az eredmény a hzonyos: 1967-ben e zsidó funkcionáriusok egész sorát kénvszerítették Izrael-ellenes nyilatkozatok aláírására, majd amikor ez megtörtént, pártbíróság elé idézték ket, izraeli kapcsolatok vádjával. „Bizonyíték” gyanánt a cenzúra által elfogott leveleket mutattak be, melyeket az illet k Izraelben él rokonaiknak írtak. Végül pedig a megvádolt funkcionáriusokat megfosztották funkcióiktól és kizárták a pártból – kit a fenti eljárás alapján, kit minden eljárás nélkül. A rendszabályok nemcsak a zsidó funkcionáriusokat sújtották; zsidó diákok és egyetemi tanárok is hasonló sorsra jutottak – ezeket izgatással vádolták. k menekültek el els nek, és a menekültáradat egyre duzzadt. Úgy látszott, mintha a hatalom kommunista bitorlói a hitleri id kb l még megmaradt csekély zsidóságot is ki akarnák zni, hogy Lengyelországot végérvényesen „zsidótlanítsák”. A keleti tömbben gyakorolt kommunizmusnál jobban csak a nemzetiszocializmustól viszolygok. Ezért aztán gyakorta azon kaptam magam, hogy egy csipetnyi kárörömmel hallgatom a menekült zsidó kommunista funkcionáriusok beszámolóit. Elbeszéléseiket a régi zsidó mondással nyugtáztam: „így járnak azok, akik olyan templomban imádkoznak, amelyb l hiányzik az Isten.” De azért tudtam: ha önmagamhoz h akarok maradni, nem nézhetem mindezt tétlenül. 1969. március 17-én sajtókonferenciát rendeztem a Concordia

klubban, a következ címmel: „Békebeli fasiszták és náci kollaboránsok akcióegységben a lengyel kommunista párt antiszemitáival.” Több hónapos kutatómunka eredményeképpen listát nyújthattam át az újságíróknak negyven olyan emberr l, akik szóban és írásban a lengyelországi zsidóellenes uszítás vezéralakjai, és akik közül legalább húszan egykori fasiszták. Való igaz: a lengyel kommunista párt els számú antiszemitája harcolt Hitler ellen. Mieczysław Moczar – valódi nevén Nyikolaj Demko – már a háború el tt is kommunista volt, és meggy z dése miatt a lengyelek börtönbe csukták. A háború alatt kommunista partizánegységeket szervezett Lublin környékén. A háború után a łód i biztonsági rend rség f nöke lett. 1948-ban Gomułka híveként eltávolították a rend rségb l, de továbbra is fontos kormányzati posztokat töltött be, és megmaradt a központi bizottság póttagjának. Az 1956-os év eseményeit követ en – ekkor tört ki a magyarországi felkelés, Lengyelországban pedig súlyos zavargásokra került sor – visszatért a biztonsági szolgálat kebelébe, és kínevezték belügyminiszter-helyettessé. Már 1957-ben hozzálátott, hogy saját apparátusát megtisztítsa a zsidó származású személyekt l, s mihelyt Gomułka ismét hatalomra került, megalakította az úgynevezett „partizáncsoportot”, amely az ország vezetéséért küzdött az „értelmiségiek” és a „liberálisok” ellen. Márpedig az „értelmiségi” és a „liberális” Moczar szóhasználatában a „zsidó” egyenérték megfelel je volt. 1967 júniusában, még a hatnapos háború el tt hozzálátott egy nagyobb szabású zsidóellenes akció el készítéséhez, a háború pedig eszményi indítékul szolgált. Jelentéseket juttatott el a legfels bb pártvezet séghez, melyek értelmében zsidó párttagok és katonatisztek állítólag ivászattal ünnepelték az izraeliek gy zelmét. Az ügyesen kozmetikázott jelentések megtették Gomułkára a kívánt hatást: zsidó funkcionáriusok egész sorát zárták ki a pártból. A kibontakozó zsidóüldözés 1968 márciusában újabb csúcspontjához ért: ekkor Moczar diáktüntetésekre hivatkozva indított eljárásokat zsidó diákok és egyetemi tanárok ellen. A sorozatos rendszabályokhoz Moczar befolyásos szövetségesre lelt Bolesław Piasecki személyében. Piasecki parlamenti képvisel volt, továbbá elnökségi tagja a Moczar nacionalista politikáját kifejez Nemzeti Frontnak, és a front Słowo Powszechne cím sajtóorgánumában gondoskodott az antiszemita akciók publicisztikai alátámasztásáról. Piasecki azonban önálló, saját sütet antiszemitizmussal büszkélkedhetett. A háború el tt volt az ONR (Obóz Narodowo Radykalny – Nemzeti Radikális Tábor), valamint a Falanga nev durva és er szakos jobboldali radikális csoportok alapítója és vezet je. Több lengyel városban rohamosztagokat szervezett, amelyek zsidókra, f leg zsidó egyetemi hallgatókra támadtak rá, hogy meggátolják ket tanulmányaik folytatásában. Talán még ennél is veszélyesebbek voltak dühödten antiszemita beszédei és különféle újságokban megjelen cikkei, amelyek hangnemüket tekintve a Der Stürmerrel vetekedtek. Csöppet sem titkolta Hitler és a náci Németország iránti csodálatát; az ONR-ben például meghonosította a hitleri köszöntést. A németek bevonulása után megkísérelt kapcsolatba kerülni a támadókkal; így akart vezet pozícióhoz jutni abban a fasiszta Lengyelországban, melyet reményei szerint a németek majd létrehoznak. Ám azoknak, mint köztudott, egészen más terveik voltak: a lengyel népet elemi iskolai szinten óhajtották tartani, hogy a német nép közülük toborozza rabszolga munkásait. Beletelt némi id be, amíg Piasecki ezt felfogta, ám zsidóellenes vonalától még ekkor sem tért el. Katonai szövetséget alapított Narodowa Organizacja Wojskowa (Nemzeti Katonai Szervezet) néven; a szervezet idegen befolyástól mentes, független Lengyelországért küzdött, és a zsidókról hallani sem akart. 1945-ben a benyomuló Vörös Hadsereg letartóztatta Piaseckit. Halálos ítélet fenyegette, de aztán kapott meg egy lehet séget: megbízták, hogy a lengyel nacionalista körökben agitáljon a kommunizmus mellett. A börtönb l ugyan kiszabadult, de az NKVD továbbra is szemmel tartotta. E szervezet utasítására alapította meg kés bb Dzi i Jutro (Ma és holnap) cím lapját. A lap jelszava így hangzott: aki ma még nacionalista, abból holnapra kommunista lesz!

Piaseckinek valóban sikerült maga köré gy jtenie tekintélyes számú nemzeti demokratát, valamint az ONR számos egykori fasiszta tagját. A gyülekezetb l önálló mozgalom kerekedett ki PAX néven; haladó katolikus szervezetnek tüntették fel magukat, és ügyesen használták ki saját céljaikra számos nem kommunista lengyel katolicizmusát. A PAX-hoz tekintélyes gazdasági szervezet társult, s így a mozgalom és maga Piasecki bizonyos anyagi függetlenséget élvezett. Politikai szempontból persze továbbra is az NKVD bábja maradt, h séges oszlopa a rendszernek; és valahányszor annak szüksége volt némi antiszemita propagandára, sok évtizedes gazdag tapasztalatával azonnal csatasorba lépett. Dr. Czesław Pilichowski ugyancsak a fasiszta ONR-b l érkezett a kommunista pártba, ahová mindjárt a háború után befurakodott, bár fasiszta múltja miatt nemsokára kizárták. Csak a hatvanas évek elején került ismét magas polcra: egy tekintélyes kommunista közbenjárására visszavették a pártba, 1966-ban pedig megbízták a „náci b nök felderítésére alakult f bizottság” vezetésével. E funkcióját kihasználva igazodhatott a javíthatatlan nácik példájához: is kétségbe vonta a nemzetiszocializmus zsidó áldozatainak számát, kollaborálással vádolta ket, és többé-kevésbé nyíltan utalt rá, hogy üldöztetésükr l és legyilkolásukról k maguk tehetnek. A jelek szerint a pártvezetés egy id ben tudatos taktikából juttatott antiszemitákat olyan állásokba, melyekben els sorban zsidóügyekkel kellett foglalkozniok. Így bízták meg például Tadeusz Walichnowskit, a lengyel titkosrend rség régi funkcionáriusát a belügyminisztérium „zsidóügyi hivatalának” vezetésével. Ebben a min ségében teljes névsora volt valamennyi lengyelországi zsidóról, s a listát készségesen adta kölcsön antiszemita akciók céljára. Nevezetes volt antiszemita újságcikkeir l és rádió-el adásairól is. Firkálmányait a toru i egyetem komoly képpel elfogadta akadémiai disszertációnak, meg is kapta értük a doktori címet, s t kés bb – miután egy bizonyos „Nemzetközi Kapcsolatok Intézete” díjjal jutalmazta antiszemita brosúráit – még docensi címet is szerzett. Ám hiába tüntette ki magát a hatnapos háborút követ antiszemita hecckampányban: 1968-ban politikai karrierjének (legalábbis egyel re) hirtelen vége szakadt; túlontúl beleártotta magát Gomułka államf néhány közeli barátjának családi ügyeibe, s t ezeket a nyilvánosság el tt is szell ztette, s ezt, úgy látszik, illetékes helyen megsokallták. (Jelenleg a rend rakadémia rektoraként csupán adminisztratív posztot tölt be.) Igaz, ez nem változtat azon, hogy a lengyel könyvkereskedések mindmáig kínálják és árusítják antiszemita brosúráit. A legcsüggeszt bb változat természetesen az, ha egy egykori koncentrációs táborbeli fogoly csap fel antiszemita propagandistának. Ebbe a kategóriába tartozik Kazimierz Rusinek, aki a háború alatt a mauthauseni láger foglya volt, és mint kommunista tábori tisztségvisel maradt életben. A hatnapos háború után csatlakozott Moczar csoportjához, a kulturális miniszter helyettese és a ZBOWID (Szabadságért és Demokráciáért Harcolók Szövetsége) nev ellenállási szervezet f titkára lett. E funkciójával visszaélve 1967. július 17-én olyan rádióbeszédet tartott, amely aljasságban csak az engem mint Gestapo-spiclit befeketít rágalommal vetekedhet. Izraelben, jelentette ki Rusinek, a hadsereg több mint ezer náci b nöz t, egykori Gestapo- és SS-tagot foglalkoztat tanácsadóként – az izraeliek katonai gy zelme csakis nekik köszönhet . Két nap múlva a Szabad Európa Rádió lengyel nyelven sugárzott adásában felkértem Rusineket, ugyan nevezzen meg nekem akár csak egyetlen, Izraelben m köd nácit, és én felajánlom, hogy az illet t személyesen hozom el Lengyelországba. Rusinek adós maradt a válasszal – bár azt hiszem, a lengyelek – még az antiszemita meggy z dés ek is – ennek híján is rájöttek, micsoda szemenszedett hazugságot akart nekik feltálalni. A fenti pályafutások summázata csupán válogatás azokból az esetekb l, amelyek sajtókonferenciám anyagában szerepeltek. Alapos dokumentációt bocsátottunk az újságírók rendelkezésére nemcsak a fentnevezett személyekr l, hanem a lengyel kommunista párt többi harmincöt antiszemita funkcionáriusáról is. Fejtegetésemet a következ szavakkal zártam:

„Nagyon jól tudom, hogy a lengyel antiszemiták ezt a dokumentációt lengyelellenes propagandának állítják majd be. Hiszen ugyanezt tapasztaltuk az NSZK-ban él nácik részér l is: a nemzetiszocializmus ellen irányuló támadásokat k is el szeretettel cs rikcsavarják úgy, mintha azok Németországot és a németséget vennék célba. Mi azonban úgy véljük, hogy a lengyelellenes propaganda nem a külföld vagy a zsidók m ve, hanem a lengyelországi antiszemitáké. Mint olyan ember, aki Lengyelországban született és nevelkedett, és aki a koncentrációs táborban számos lengyellel szenvedett együtt, kötelességemnek tartom, hogy leleplezzem, kik felelnek igazából az uszításért. Tartozom ezzel mindazoknak a lengyeleknek, akik felkeltek a nemzetiszocializmus ellen, és ezért börtönökben és megsemmisít táborokban pusztultak el. k pedig sokkal többen vannak, mint azok az antiszemiták, akik ma a zsidóság ellen harcolnak.” Dokumentációnkat kés bb angol és német nyelven kiadott brosúrává dolgoztam át, és bevezet gyanánt azt a levelet idéztem, melyet Albert Einstein írt 1949. június 20-án Leopold Infeldnek. A levélben a zsidó tudósok legnagyobbika rámutat a náci és a lengyel antiszemitizmus hasonlóságaira, és feltárja, micsoda veszélyt jelent a fasiszta, illetve a kommunista antiszemitizmus folytonossága. A dokumentációt Ernst Fischer egy levele egészítette ki: „Barátaim pontosan tájékoztattak a szégyenletes lengyelországi antiszemitizmusról, és t lem telhet én igyekszem is tenni ellene. Többé-kevésbé ismeretes volt el ttem az antiszemitizmus néhány hangadójának életrajza is, de az Önök által feltárt tényekb l sok újat is megtudtam. Csöppet sem csodálkozom azon, hogy Lengyelországban agyonhallgatják az Ön sajtókonferenciáját, de a híre azért elhatol odáig, és minden ilyen dokumentáció erkölcsi támasz az érintetteknek. Szeretném ezt az alkalmat is megragadni, hogy elmondjam, milyen mélységes tiszteletet érzek az Ön személye és munkássága iránt. Nekünk, nem zsidóknak kétszeres kötelességünk, hogy tántoríthatatlanul síkraszálljunk az antiszemitizmus minden válfaja ellen.” * Zsidók és lengyelek viszonya azóta foglalkoztat, amióta csak az eszemet tudom, és ameddig csak észnél leszek, mindig foglalkoztat majd. Noha tudom, hány lengyel m ködött együtt a nácikkal, és nem feledtem el, hogy a lengyelek antiszemitizmusa még a koncentrációs táborba is elkísért bennünket, még sincsenek bennem lengyelellenes érzelmek; csupán tenni szeretnék valamit azért, hogy lengyelek és zsidók jobban megértsék egymást. Számos lengyel származású zsidó barátomban él ugyanez az óhaj. Ez ösztökélt rá, hogy egy napon megkeressük három olyan lengyel barátunkat, akik a háború idején a földalatti mozgalomban harcoltak; 1943-ban életük kockáztatásával jutottak el futárként Angliába, hogy a Londonban székel lengyel emigráns kormányt – s egyszersmind a világ közvéleményét – tájékoztassák a zsidóság tragédiájáról. Találkoztunk ezekkel a férfiakkal, és egyetértettünk abban, hogy a lengyelországi zsidóság ezeréves története nem torkollhat a kölcsönös gy lölet érzetébe. Ebben a szellemben fogalmaztuk meg a következ kiáltványt, amelyet három zsidó és három lengyel látott el kézjegyével. Kiáltvány Negyven évvel ezel tt a harcok dúlta varsói gettó egyik házának tetejére két zászlót húztak fel. Az egyik fehér-kék volt, a másik fehér-piros. A zsidó harcosok életéb l már csak néhány óra volt hátra, amikor a következ üzenetet küldték a lengyel népnek: „Fogadjátok testvéri köszöntésünket a legyilkolt varsói gettó véres lángtengeréb l… Harcunkat a ti szabadságotokért és a magunkéért vívjuk; valamennyiünk emberi, társadalmi és nemzeti

becsületéért és méltóságáért… Sokáig éljen a harcoló Lengyelország fegyveres és vérszövetsége!…” E tragikus és megrázó búcsú volt a záróakkordja annak az évezrednek, melyet zsidók és lengyelek együtt éltek meg lengyel földön. A varsói gettólázadás volt a csúcspont az emberiség történelmének legnagyobb tragédiájában. Negyven évvel kés bb mi, alulírottak erkölcsi kötelességünknek tekintjük, hogy Maszada üzenetét megóvjuk a feledést l. Közülünk hárman a második világháború idején a Lengyelországban harcoló földalatti hadsereg és a londoni emigráns lengyel kormány szolgálatában álltak. Frontokon és határokon át továbbítottuk a zsidók tömeges megsemmisítésér l tanúskodó dokumentumokat és az els kézb l származó beszámolókat, tolmácsoltuk a haldoklók kétségbeesett felhívásait, amelyeknek fel kellett volna rázniok a közömbös világ lelkiismeretét. A másik három alulírott Nyugaton él zsidó aktivista, hátuk mögött sokéves harcok emlékével; mindhárman elkötelezett és elszánt rz i a lengyel zsidóság örökségének. A háború el tti hárommilliós zsidó közösségb l mára csak néhány ezren maradtak meg. A zsidó negyedeket és a falakat, melyek a nácik jóvoltából övezték ket, a közös ellenség a földdel tette egyenl vé. Ma azonban új fal épül a lengyelek és a zsidók közé, és e fal mindkét oldalán izzik a sértettség; a méltánytalanság emlékei további ellenséges indulatokat és gy lölséget szítanak. A gy lölet azonban olyan bumeráng, amely egyaránt visszaüt er sebbre és gyengébbre. A német lelkekben elhintett gy lölet aratása a hitlerizmus volt, és a gy lölet torz hajtása az embertelen szovjet zsarnokság is. A gy lölet és a sértett bosszúvágy mindig olyankor terem meg, amikor egy egész népet vagy közösséget tesznek kollektíven felel ssé egyes emberek vagy egy kisebbség vétkeiért és b neiért, amikor megkülönböztetés nélkül elmarasztalják egy nemzet, vallás vagy faj valamennyi képvisel jét. A bosszúvágyó gy lölet nem vesz tudomást semmilyen szép vagy nemes vonásról, ha a másik nép, a másik nemzet fiairól van szó, és mindenben csak a hibát vagy a b nt hajlandó meglátni. A zsidók csupán a lengyel antiszemitizmusra emlékeznek, amely igazából csak a századforduló idején nyilvánult meg er teljes formában, és szem el l tévesztik, hogy a liberális lengyel értelmiség széles rétegei a lengyel munkásmozgalommal és a lengyel kultúra kimagasló képvisel ivel karöltve síkraszálltak ellene. A zsidók legharcosabb támogatói közé tartozott a lengyel irodalom néhány legnagyobb alakja is, például Adam Mickiewicz, Ignacy Krasicki, Bolesław Prus, Eliza Orzeszkowa, Maria Konopnicka, Andrzej Strug és mások. A lengyel antiszemiták megfeledkeznek arról, hogy habár a független lengyel köztársaságban csak elvétve fordult el nyílt er szak vagy tettlegesség, azért egyetlen zsidó sem érezhette magát teljesen egyenjogú polgárnak, még akkor sem, ha lengyel nyelvi és kulturális közegben nevelkedett. Nemcsak az egyetemi tantermekben ültették külön padokba ket, hanem az élet minden területén gúny és bizalmatlanság, bojkott és diszkrimináció volt az osztályrészük, holott minderre a lengyel törvények semmiféle jogi alapot nem adtak. A „judeo-kommunizmus” jól ismert állandó jelz je minden zsidót belekényszerített a lengyel állam potenciális ellenségének, egy külföldi hatalom ügynökének a szerepébe. Feledésbe merült, mekkora részt vállaltak a zsidók Ko ciuszko 1794-és felkelésében csakúgy, mint az 1831-és és az 1863-as mozgalmakban, és elhalványult a zsidó önkéntesek emléke, akik az els világháború idején a lengyel hadseregben és más katonai alakulatokban Lengyelország függetlenségéért harcoltak. Norman Davies angol történész, a lengyelek nagy barátja nemrég emlékeztette a világot azokra a zsidókra, akik 1920–21-ben, a lengyel–orosz háború idején önként jelentkeztek a bolsevikok elleni harcra, hogy aztán a hadseregb l kitaszítsák és internálótáborokba vigyék ket. És arra vajon emlékszik-e valaki, ki fogalmazta az 1917. március 27-i pétervári kiáltvány híres paragrafusát, melyben a munkás- és katonaküldöttek tanácsa jogot követel Lengyelországnak a teljes függetlenséghez? Nos, az illet nem orosz

volt, hanem lengyel zsidó: Henryk Ehrlich, a Bund nev zsidó szocialista párt vezet je. A kommunista propagandisták s r n hivatkoznak a szóban forgó bekezdésre, csak éppen err l a tényr l feledkeznek meg, mint ahogy arról sem esik szó, hogy Ehrlichet Sztálin parancsára végezték ki a második világháború alatt. A zsidók viszont az egész lengyel nemzetet hibáztatják a „szmalcownikok” b neiért; így nevezik mindazokat, akik a megszállt országokban zsidókat juttattak a náci gyilkosok kezére. A gy lölet elfeledtette a zsidókkal, hogy azok, akik a táborokon kívül élték túl a holocaustot, többségükben azért maradhattak meg, mert h s lelk lengyelek a maguk és családjuk életét kockáztatva mentették ket, és a zsidók rejtegetéséért kivégzett lengyelek nem teljes listáján 621 család neve található. Elfelejtik, hogy az izraeli Yad Vashem dics séglistáján a lengyelek többen vannak, mint valamennyi más nemzet képvisel i együttvéve, és hogy a lengyel földalatti hadsereg számos katonája sebesült meg vagy esett el, amikor a harcoló varsói gettó segítségére siettek. A gy lölet az oka, hogy ma számos zsidó író és újságíró lebecsüli vagy elfelejti a lengyel földalatti hadsereg parancsnokai által létrehozott zsidóvédelmi tanács munkáját, mint ahogy alábecsülik vagy meg sem említik a megszállt Lengyelország lengyel hatóságainak és a londoni emigráns kormánynak a fáradozásait, holott ezek minden t lük telhet t elkövettek, hogy felhívják a nyugati kormányok és az egész világ figyelmét a halálra ítélt zsidók kétségbeesett segélykiáltásaira. A lengyelek úgy érzik, súlyos igazságtalanság éri ket, ha rájuk hárítják a felel sséget a tömeggyilkosságért, amelynek k is áldozatai voltak. A zsidókat pedig éppígy sérti, ha ket hibáztatják a lengyel kommunista biztonsági rend rségnek a sztálinizmus idején elkövetett b neiért, csak mert a terrorgépezet néhány magas pozíciójában zsidók ültek; másfel l viszont senki nem méltányolja azoknak a zsidó származású lengyeleknek a magatartását, akik 1956 óta a szabadságmozgalom els vonalában állva bátran és önfeláldozón néznek szembe a megtorlással való fenyeget zésekkel. Eljött az ideje, hogy szám zzük a szembenállás kísértetét. Ez a viszony mind a lengyeleken, mind a zsidókon sebeket ejt, és e sebek különösen fájdalmasak az olyan zsidók számára, akik magukat lengyel hazafinak érzik, de ugyanakkor vallásukhoz és zsidó örökségükhöz is ragaszkodnak. A kölcsönös vádaskodás nem vezet semmi jóra. A jóakaratú emberek, legyenek bár lengyelek vagy zsidók, igazi párbeszédre törekednek, hogy így kialakuljon a kölcsönös megértés. Kíséreljük meg e párbeszéd révén kideríteni, mi az, ami mindkét félben közös. El ször is mindketten tiltakoznak ellene, hogy valaha is újabb kísérlet történjék egy nép totális fizikai megsemmisítésére. Sajnos ez a fenyegetés még ma is végzetszer en ott lebeg mind a lengyelek, mind a zsidók feje fölött. Lengyelország, földrajzi helyzetéb l ered en, különösen védtelen az állandó szovjet fenyegetéssel szemben; Izraelt pedig ellenséges arab országok tengere veszi körül, s ezek csak az alkalomra lesnek, hogy megsemmisítsék a kétezer év múltán csodaszer en újjászületett ifjú államot. Az életben maradott és az Ígéret földjére visszatért zsidók állandó veszélyérzetét csak a lengyelek érthetik meg igazán, k, akik a holocaustnak szemtanúi és a háború idején a náci terrornak maguk is áldozatai voltak. Az izraeli lakosság jelent s része Lengyelországból való. Lengyel nyelv napilapjuk van; a Kultura cím , Franciaországban kiadott lengyel havilapot és egyéb lengyel kiadványokat Izrael-szerte olvassák. Az Izraelben él id sebb nemzedékek mindig örömmel fogadják a lengyel zenei és színházi rendezvényeket, mert élénken él emlékezetükben az az ország, amelyben ifjúságukat töltötték, az a „kis Belz város”, amelyet zsidó dalok tettek halhatatlanná. Ha az otthon vagy külföldön él lengyelek bármilyen gesztussal vagy jellel kifejeznék szolidaritásukat Izrael állammal, ez hatékonyabban küszöbölné ki a lengyel–zsidó nézeteltéréseket, mint többkötetnyi önostorozó apologetika.

A lengyelek és a zsidók testvérek a balsorsban szovjet földön, ahol a leginkább üldözött kisebbségek köze tartoznak, s folyamatos áldozatai az embertelen diszkriminációnak és az igazságtalanságoknak. A zsidó diaszpórának nagy befolyása van a nyugati demokráciákra; ha nemcsak a szovjet zsidók emigrációjának engedélyezéséért küzdene, hanem kiterjesztené küzdelmét azokra a más nemzetiség és vallású népekre, köztük a lengyelekre is, akik ugyancsak vissza kívánnak térni hazájukba, ezt a fáradozást minden lengyel üdvözölné. Most, amikor megfogalmazzuk ezeket az els gondolatokat zsidók és lengyelek közeledésér l, tudatában vagyunk a kockázatnak: támadások várhatók mindkét tábor széls ségesei részér l. Bennünket azonban nem lehet eltéríteni szándékunktól, mivel szilárdan eltökéltük, hogy a testvériség eszméjét fogjuk szolgálni, függetlenül a származástól, a nemzetiségt l, a vallástól, civilizációnk legmagasztosabb értékeinek szellemében. Meggy z désünk, hogy így szolgáljuk a legjobban mind a lengyelek, mind a zsidók ügyét. Aláírók: Michael Borwicz, Joseph Lichten, Simon Wiesenthal, Jan Karski, Jerzy Lerski, Jan Nowak. * A kiáltvány számos zsidó újságban megjelent, s kinyomtatták a lengyel emigráció egyes orgánumai is, bár több helyen a fogadtatás más volt, mint amilyenre számítottunk; egyaránt bírálták a szándékot és a megvalósítást. Mégis azt hisszük, hogy sikerült áttörést elérnünk. Egyre több lengyel értelmiségi lép velünk érintkezésbe, hogy k is aláírják a kiáltványt, sokan pedig lélekben csatlakoznak hozzá. Id közben Lengyelország és Izrael hivatalos viszonya is lassan javulni kezd. Éppen ezen a fejezeten dolgoztam, amikor nagy meglepetésemre telefonhívást kaptam Varsóból: Kakol professzor, a náci b nök felderítésére alakult lengyel f bizottság elnöke a lengyel kormány nevében meghívott a varsói gettó felkelésének évfordulójára. Azóta már írásban is megkaptam a meghívást, bár azt hiszem, még nincs itt az ideje, hogy elfogadjam. Szeretném kivárni, hogyan alakulnak az események Lengyelországban. 26/ Zsidók és cigányok Nem csupán egyes lengyelek feledkeztek meg róla, hogy a Harmadik Birodalom megsemmisít táboraiban együtt szenvedtek a zsidókkal – egynémely zsidó is elfeledte, hogy a katasztrófa, melyet sikerült túlélnie, majdnem ugyanakkora er vel zúdult egy másik népre is, amelyhez mindmáig el ítéletekkel közelít: a cigányokra. A hatmillió zsidó meggyilkolásáról mindenki tud, a zsidó nép tragédiájáról mindenki beszél – de a cigányság tragédiájáról alig beszél valaki, alig néhányan tudják, hogy a Harmadik Birodalom megsemmisít táboraiban félmillió cigány is odaveszett; s ha cigányból is lett volna hatmillió, a nácik közülük is annyit gázosítanak el. A cigányságot sújtó katasztrófa alig különbözött a zsidókétól. A „fajvédelmi törvények”-ként ismert nürnbergi törvények cigányokra és zsidókra egyaránt vonatkoznak. A cigánnyal folytatott nemi viszony is „fajgyalázásnak” min sült, és a törvény a cigány és nem cigány közti vegyes házasságot is tiltotta. 1936 után nemcsak a zsidók, hanem a cigányok összeírására is létesült hivatal: ennek iratanyagára alapult aztán 1938-ban Himmler úgynevezett „cigányrendelete”, amely kimondta, hogy minden, a német birodalom területén (tehát Ausztriában is) él cigányt keletre kell áttelepíteni – egyes-egyedül megsemmisítés céljából. Eichmann helyettese, Rolf Günther Hauptsturmführer, Alois Brunnerrel egyetértésben, minden keletre tartó zsidószállítmányhoz egy cigányokkal megrakott vagont is csatolt. Nebe,

a birodalmi b nügyi rend rség vezet je megegyezett Eichmann-nal, hogy a cigánykérdést Braune Hauptsturmführernek kell megoldania, mégpedig a zsidókérdéssel összehangoltan. A szállítmányok kezdetben a gettókba (Varsóba, Lublinba és Kielcébe) tartottak, kés bb Auschwitzban önálló cigánytábor létesült, ahol Mengele a cigánygyerekeken, els sorban az ikreken ugyanolyan hátborzongató kísérleteket végzett, mint a zsidó gyermekeken. Ella Lingens, aki az auschwitz–birkenaui n i táborban közvetlenül a cigánytábor mellett raboskodott, jól emlékszik, miképp vezették a cigányokat blokkonként a gázkamrákba – szakasztott úgy, mint a zsidókat. Nagyjából ennyit tudunk a cigányok sorsáról. Alig vannak ismereteink arról, hogyan fogták el ket, mi történt javaikkal; a körükben lezajlott egyéni tragédiákról alig ismerünk feljegyzéseket. Az NSZK-ban a cigányok „faji megítélésére” vonatkozó nemzetiszocialista aktákat, amelyek alapján a megsemmisít táborokba kerültek, a háború után a tübingeni egyetemen rizték, s a gy jtemény kezel je ugyanaz a Sophie Ehrhardt professzor asszony volt, aki 1942-ben az iratok összeállításában is részt vett. Számos alkalommal szólaltam fel ez ellen, míg végül, 1981-ben az aktákat átszállították a koblenzi szövetségi irattárba. A háború után egyetlen kísérlet sem történt az életben maradt cigányok tanúvallomásainak módszeres lejegyzésére. A téma irodalma korántsem teljes, és csak elenyész részben származik cigányoktól; általában zsidó fogolytársak vagy történészek megnyilatkozásairól van szó. Magam is csak a hatvanas évek elején kezdtem elmélyültebben foglalkozni a cigányok tragédiájával. A különböz táborokban sok cigánnyal sínyl dtem együtt, ezért hát ismertem végzetüket, de saját népem végzete kezdetben természetesen fontosabb volt számomra. Csak kés bb láttam hozzá a cigányokat érint náci dokumentumok tudatos gy jtéséhez. Így került egy ízben kezembe egy 1938-ból származó testes iratcsomó, amely a cigányok nyilvántartásba vételével foglalkozott. 1965-ben, amikor el ször fenyegetett közvetlenül az elévülés veszélye, minden iratanyagomat elküldtem Ludwigsburgba, a náci b nök felderítésével foglalkozó központi hivatalnak, és még az évben értesítettek, hogy Berlinben éppen ebben az ügyben eljárás indult a Birodalmi Biztonsági F hivatal egyes alkalmazottai ellen. A gyilkosok közöttünk járnak cím könyvemben megkíséreltem, hogy külön fejezetben vázoljam fel a cigányok sorsát, és dokumentumaim számos világlapban, így a The New York Timesban is napvilágot láttak, Hollandiában pedig önálló kutatási program indult e tárgyban, barátom, Ben Sijes professzor irányításával. És mégis, a cigányok tragédiája soha nem vonult be igazán az emberek tudatába, nem utolsósorban bizonyára azért nem, mert ezek a sötét b r emberek, akik India mélyéb l érkeztek Európába, a háború után is a régi el ítéletekbe és elutasításba ütköztek. Az államigazgatás és a rend rség, különösen az NSZK-ban, változatlanul megannyi „tyúktolvajt” látott bennük, és úgyszólván természetesnek tartotta, hogy Hitler annak idején rács mögé dugta ket. A közvélemény szerint ket nem faji okokból üldözték, mint a zsidókat: úgy vélték, a cigányság sajátságos csoport volt az „aszociális” elemek között, akiket a Harmadik Birodalom idején dologház helyett koncentrációs táborokban helyeztek el. E gondolatmenet értelmében a cigányoktól eleinte mindenfajta jóvátételt megtagadtak; évekbe telt, amíg közülük legalább néhányan a többi üldözöttel egyenl elbírálást vívtak ki. Számosan meg sem érték ezt az elégtételt. De ami a lényeg: a legtöbb cigány nem is tudott a saját igényjogosultságáról. Semmilyen szervezet nem tekintette céljának, hogy e jogokra felhívja figyelmüket, vagy megvédje ket a hivatal gáncsoskodásaitól, ha igényeiket érvényesíteni akarnák. Csak nagyon kés n alakult meg a sintik és a romák (a két legnagyobb érintett cigány törzs) szervezete, amely aztán világkongresszusokat is tartott – de a visszhang többnyire csak néhány újságcikkre korlátozódott. 1981 júniusában a veszélyeztetett népek társaságának német szekciója segítségével Göttingenben rendezték meg a sintik és romák harmadik világkongresszusát, amelyen háromszáz küldött vett részt harminc országból. A kongresszuson Miriam Novitch asszony,

az izraeli gettóharcosok kibbucának tagja huszonöt oldalas dokumentációt terjesztett be a cigányok tragédiájáról, magam pedig a szóban forgó népirtás jogi következményeir l tartottam el adást. El adásomhoz el z leg beszereztem mindazokat az osztrák és német periratokat, melyek a cigányüldözéshez kapcsolódtak, és utánanéztem, mi az, amire a perek során fény derült. Az eredmény lehangolóan csekélynek bizonyult. Számos eljárásban a sintik és a romák kiirtását egyszer en hozzácsapták a zsidók megsemmisítéséhez, ha pedig csak a cigányokról esett szó, akkor tanúk hiányában legtöbbször beszüntették az eljárást; hiszen évtizedeken át nem volt szervezet, amely összegy jtse és jegyz könyvbe foglalja a szükséges tanúvallomásokat. Sajnos, mi, zsidók – beleértve még a holocaust zsidó túlél it is – nem tanúsítottunk a cigányok iránt olyan megértést és együttérzést, amilyenre mint sorstársaink rászolgáltak volna. Nemcsak arról van szó, hogy a cigányok esetében senki nem harcolt a „jóvátételért” – a cigányok még olyankor is háttérbe szorultak, amikor megvolt a törvényes lehet ség, hogy valamihez k is hozzájussanak. Ausztriában például jelent s pénzalap létesült az úgynevezett „elhagyott javakból”, melyekre a háború után senki nem tartott igényt, de mert egyértelm en rablásból származtak, az egykori üldözötteknek szánták ket. Ella Lingens elmesélte: hiába küzdött azért, hogy ebb l az alapból a cigányoknak is jusson valami. A zsidó hitközség legtöbb tisztségvisel je azt az álláspontot képviselte, hogy elvégre a nácizmus idején csak zsidó vagyont koboztak el – a cigányoknak amúgy sem volt semmijük. Ha az abszolút értéket tekintjük mércének, igazuk is lehetne. Csakhogy a cigány számára, mondjuk, egy kisajátított lovas kocsi éppen olyan értékes, éppúgy megélhetése alapjául szolgál, mint a zsidó keresked nek a bolt. De hiába: a cigányok továbbra is másodosztályú él lénynek számítottak. Az évfordulókon vagy a koncentrációs táborokban megtartott beszédek évtizedeken keresztül meg sem említették a cigányokat; a legutóbbi id kben is legföljebb ha néhány mondat jut nekik. Amikor a Németországi Zsidók Központi Tanácsa 1985-ben emlékünnepséget rendezett a bergen-belseni tábor felszabadulásának évfordulójára, a sintik és a romák központi tanácsa azt kérte, hadd tarthassanak k is beszédet, hiszen ebben a táborban az hozzátartozóik közül is sokan elpusztultak. Ezt a kérést a Zsidók Központi Tanácsa elutasította. Ekkor felhívtam telefonon a tanács akkori elnökét, Werner Nachmannt (aki azóta bizonyos jóvátételi pénzek eisikkasztásának gyanújába keveredett), és arra kértem, engedje legalább egy rövid beszéd erejéig szóhoz jutni a sintik és a romák képvisel jét. A válasz ismét nemleges volt. Végül Kohl szövetségi kancellárhoz fordultam, mert tudtam, hogy is felszólal majd az ünnepségen; megkértem, legalább utaljon beszédében a cigányok tragédiájára is. Helmut Kohl azonnal igent mondott, és valóban megrendít szavakkal emlékezett meg a cigányságról. Újra meg újra arra törekedtem, hogy legalább mellékcsapásokon el mozdítsam a cigányok ügyét. Egyszer például a holland határon feltartóztatták egyik karavánjukat; azonnal sürgönyöztem Beatrix királyn nek, és sikerült elintéznem, hogy továbbengedjék ket. Máskor tanúként mondhattam szakvéleményt egy bírósági tárgyaláson, és sikerült a nyugatnémet bírákat ráébresztenem a cigányok tragédiájára. A Los Angeles-i Simon Wiesenthal Holocaustkutatási Központban tudatosan szenteltünk számos rendezvényt a cigányok és az örmények tragédiájának, hogy így is érzékeltessük, mennyire szolidárisak vagyunk a népirtások minden áldozatával. Ám a sintik és a romák számára sokkal lényegesebb lett volna, ha politikai képviselethez jutnak. 1979-ben például létrejött az Egyesült Államokban a Holocaust Memorial Council, amely a legkülönböz bb programokkal arra törekszik, hogy a náci rendszer áldozatainak tragédiája soha ne menjen feledésbe. A tanácsban a zsidók mellett szavazati joggal képviseltették magukat a lengyelek, az oroszok, az ukránok és mások – csak a cigányok nem; hasztalan iparkodott e helyzetet megváltoztatni a romák nemzetközi szövetsége. Kérésük támogatására részletes levéllel fordultam a bizottság elnökéhez, Elie Wieselhez. Hónapokkal

kés bb a titkára válaszolt, mondván, hogy a tagok kijelölésér l Reagan elnök dönt. Ezután a romák nemzetközi szövetsége csakúgy, mint a veszélyeztetett népek társasága hosszú leveleket intézett az elnökhöz – ám ezek egyt l egyig Elie Wieselnél kötöttek ki. Végül ismét Wieselhez fordultam, és azt javasoltam: a Memorial Council harmincnál több zsidó tagjának egyike adja át helyét a cigányok képvisel jének. Erre a levélre már semmilyen válasz nem érkezett. A Holocaust Memorial Council magatartását olyan méltánytalannak éreztem, hogy a sajátos „levelezést” közzétettem évi jelentésünkben. Ekkor levélmásolatok tömege árasztott el; a levelek írói ugyancsak a cigányok érdekében fordultak Wieselhez. Ám a Holocaust Memorial Council csak egyszer mozdult meg a cigányok ügyében: 1986 szeptemberében egyórás megemlékezést rendezett tiszteletükre. Csak miután Elie Wiesel lemondott az elnökségr l, kaptuk a hírt, hogy az új vezet ség Hancock professzort, a cigányság képvisel jét is fölvette a tanácsba. (Egyébként képviseli a romákat az Egyesült Nemzetek Szervezetében is.) Amikor 1986-ban Elie Wieselnek ítélték oda a Béke Nobel-díjat, a cigány tömörülések a fentiek folyományaként elhatározták, hogy Oslóban tiltakozást szerveznek a döntés ellen. Aligha kell részletezni, milyen kellemetlen helyzetbe kerültem, hiszen közismert volt, hogy a sintik és a romák vezet ihez sokéves barátság f z, és Elie Wiesel minden bizonnyal engem hibáztatott volna a demonstrációért: nyilván súlyosan megsebezte a hiúságomat, hogy kapta a Nobel-díjat, nem pedig én (akit ugyancsak jelöltek a kitüntetésre). Így hát telefonon hosszasan gy zködtem Romani Rosét, a németországi cigányszervezet elnökét, hogy elejét vegyem a tüntetésnek. Bizony fogcsikorgatva mondott le végül róla. Mindazonáltal változatlanul meggy z désem: jogos és érthet a sintik és a romák csalódottsága, amiért azok, akik a koncentrációs táborokban mellettük szenvedtek, nem akarnak tudomást venni róluk; és így természetesen a zsidókban is csalódtak. Holott mennyi közös tapasztalat f zi össze ket! A sintik és a romák is szétszórva élnek a többi nép között, akárcsak mi: ezernyi, az emberek tudatába ivódott el ítélet sújtja ket, akárcsak bennünket, és szenvedéseik – akárcsak a mieink – mindmáig nem értek véget. Auschwitz neve pedig bele van égetve mindkét nép történelmébe. A nemzetfogalom modern értelmezése szerint a nemzeti lét egyik legfontosabb ismérve a „sorsközösség”. Ilyen értelemben szoros rokonságot érzek minden cigánnyal, aki végigszenvedte Auschwitzot. 27/ Zsidók és palesztinok Egy fiatal német, aki bizonyára nagy moralistának tartotta magát, egyszer azt kérdezte t lem: „Hát nem tragikus, hogy miközben Izrael megteremtésével jóvá akarták tenni a zsidók ellen elkövetett igazságtalanságot, új igazságtalanság történt? Izraelnek most megvan a hazája – de az el zött palesztinokból lettek az újabb zsidók.” Nem, ebben nincs semmi tragikus. S t, Izrael létrehozása volt az egyetlen lehetséges és helyes válasz Auschwitzra. Meg kellett hogy szülessen ezen a földön egy ország, amelyben a zsidók nem megt rt vendégek, hanem házigazdák, kellett egy biztos pont, amelyre szemüket szegezhetik, még akkor is, ha másutt élnek. És ez az ország csak Palesztinában jöhetett létre, mert a zsidók csakis ott kapcsolódhatnak saját múltjukhoz: imáikban Izrael földjét kétezer év óta mindenhová magukkal vitték. Izrael a puszta létével felértékelt minden zsidót, aki csak él e világon. Izrael állam képe egyszer s mindenkorra meghazudtolta azt a képet, melyet ellenségeink évszázadok óta festenek rólunk. Ez az állam a bizonyság rá, hogy a zsidó nép, ha nem üldözik és nem taszítják rabszolgasorba, ha nem zárják ki egyes foglalkozásokból, hogy mások felé kergessék, ha szabadon, a természet törvényei szerint fejl dhet, éppoly öntudatos, büszke

néppé válik, amilyen a többi. Bebizonyosodott: mi, zsidók nemcsak arra születtünk, hogy áldozatok legyünk vagy – a legjobb esetben – különleges képességek és adottságok révén kitérjünk az üldözés el l. Ez azonban azt jelenti, hogy bel lünk is válhat tettes. Aki azt várja a zsidóktól, hogy soha ne kövessenek el háborús b nt, soha ne üldözzenek igaztalanul másokat, vagy éppen soha ne vetemedjenek gyilkosságra, az csupán azt ismeri el, hogy még nem tart bennünket egyenjogúnak más népekkel – az egyenjogúság ugyanis egyaránt kiterjed a jóra és a rosszra. Aki csak addig támogat bennünket, ameddig továbbra is az áldozat szerepében jelenünk meg, az más módon ugyan, de továbbra is a régi antiszemita. Ez az újfajta antiszemitizmus az elmúlt években sajnos mind Ausztriában, mind az NSZKban egyre jobban elterjedt. Új szókészletre is szert tett, amely azért különösen alattomos, mert elemeit az antifasizmusból meríti. Kezdetnek szalonképessé, s t kés bb éppenséggel divatossá vált, hogy Izraelt „fasisztának” vagy legalábbis „fasisztoidnak” címkézzék, ahelyett, hogy csodálattal néztek volna arra az országra, amely az immár több évtizedes hadiállapot ellenére változatlanul fenn tudja tartani a szabadságot és a demokráciát. Ám az, hogy a zsidókat lefasisztázhatják, a németek számára valóságos gyógyír, amely kett s haszonnal jár: egyfel l ily módon ártalmatlannak tüntethet fel a nemzetiszocialista fasizmus (hiszen, íme, kiderült, hogy minden nép hajlik a fasizmusra, beleértve a zsidókat is), másfel l alaposan el lehet áztatni a zsidókat (mert hát micsoda gonosz nép az, amely a saját b rén tapasztalta a fasiszta praktikákat, és aztán maga is effélékkel él!). Még leplezetlenebbül m ködött ez a mechanizmus a libanoni hadjárat idején. Az indulatok nem is azért lobbantak fel, mert az izraeliek egyáltalán behatoltak Libanonba – sokkal inkább azért, mert lakónegyedekben lév palesztin állásokat l ttek, s így számos polgári személy is áldozatul esett. Emiatt aztán nemcsak a Nationalzeitungban, hanem egészen komoly lapokban is felvet dött a kérdés: szabad-e elsiklani az ilyen „izraeli háborús b nök” fölött. Pedig csak rövid körkérdést kellett volna intézni a nemzetközi hadijog valamennyi szakért jéhez, s máris kiderül, hogy a jogi helyzet éppen fordítva áll: háborús b nt az követ el, aki polgári lakóterületet alakít át fronttá, s hadi cselekmények esetén a polgári lakosságot szükségszer en veszélyezteti. Ám azt a kérdést, hogy vajon az izraeliek követtek-e el háborús b ntettet, a németek és osztrákok nem tudták elfogulatlanul eldönteni (mint ahogy, mondjuk, angol, holland vagy francia csapatok háborús b ntettei esetében bizonyára eldöntötték volna), itt ugyanis lelkiismereti kérdésr l volt szó: ha a zsidók is követnek el háborús b nöket, akkor a német háborús b nök sem lehetnek oly súlyosak – és milyen gonoszak is ezek a zsidók, hogy háborús b nökre vetemednek, holott k maguk is szenvedtek hasonlóktól. Mert az izraeli „háborús b nökhöz” persze azonnal olyan cselekményeket társítottak, melyekhez az izraeli magatartásnak még sokkal kevesebb köze volt – tudniillik megsemmisít táborokban elkövetett tömeggyilkosságokat. (Magam ebben az összefüggésben soha nem is „háborús b nökr l”, hanem náci b nökr l beszélek, mivel a zsidók legyilkolása nem háborús b n volt, hanem olyan b n, amely csak véletlenül ment végbe éppen háború idején.) Csak így válik érthet vé, miért is vetette rá magát a német és osztrák sajtó oly lelkesen a szabrai és satilai tömeggyilkosságra. Itt végre ki lehetett tenni az egyenl ségjelet: a németek tömegestül pusztítottak el ártatlan embereket – nos, a zsidók, ha alkalmuk nyílik rá, ugyanezt teszik. Azt hiszem, egy körkérdés során kiderülne: a lakosságnak legfeljebb ha tíz százaléka van tisztában vele, hogy Szabrában és Satilában nem izraeliek gyilkoltak, hanem keresztény libanoniak. És még ez az elenyész kisebbség is többnyire úgy képzeli, hogy a gyilkosok el tt az izraeli hadsereg nyitotta ki szándékosan a kaput. Legújabban megfigyelhettük, milyen kísértetiesen m ködik ez a mechanizmus. Amikor a megszállt területeken kitörtek a zavargások, melyek során valamivel több, mint kétszáz palesztint l ttek le, a minden rend és rangú Nationalzeitungok a palesztin kérdés izraeli „végs megoldását” emlegették, és még igen tekintélyes újságok sem érezték méltóságukon alulinak, hogy spekulálni kezdjenek: vajon a zsidó állam nem azt fizeti most vissza a

palesztinoknak, amit a német náci párt a zsidóság ellen elkövetett? A németek titkos óhajait a legvilágosabban Rudolf Augstein fogalmazta meg a Der Spiegelben: „Mégsem járja, hogy miközben mi itt az NSZK-ban a legutolsó, akkoriban tizennyolc esztend s SS-fogdmeg után is szaglászunk, addig Ariel Saron, a szabrai és satilai mészárlások egyik társtettese, királyként trónoljon Jeruzsálem meghódított arab óvárosában.” Vagyis ennek a helyzetnek véget kell vetni. Végre már ne az SS-fogdmegek b neit feszegessük, hanem a zsidókéit, elvégre azok sokkal fontosabbak. Persze amikor Rudolf Augsteinnek szemére vetették, hogy írás közben ez a nézet vezérelte, azonnal tiltakozott; mihelyt a józan ész talajára lépünk, a hasonló kaliber értelmiségieknél azonnal felülkerekedik a történelmi belátás. Csakhogy a náci b nökkel való szembenézés érzelmi szinten, s ott is a tudat legmélyén zajlik; ezért akarnak németek és osztrákok a palesztinokban „új zsidókat” látni, hogy ezáltal végre megfeledkezhessenek a halott zsidókról. Ami Németországban szembeötl en durva formák között zajlik, az más országok sajtójában sokkal enyhébb, szelídebb módon, de azért ugyancsak végbemegy. A folyamat jellemz módon az Egyesült Államokban érzékelhet leginkább. Az Izraellel szembeni egyre kritikusabb álláspont ott két mer ben különböz forrásból táplálkozik: egyfel l az antiszemitizmusból, amely még az Egyesült Államok néhány vidékén is elterjedt, másfel l viszont a sok zsidóra oly jellemz lelkifurdalásból – ezek még mindig nem tudták feldolgozni magukban, hogy nem járták meg a koncentrációs táborokat, és Izrael megalapításánál sem m ködtek közre. Hosszú ideig ez a lelkifurdalás túlhajtott Izrael-barátságra sarkallta ket, most viszont hovatovább átesnek a ló másik oldalára, és éppily szertelenül kezdik bírálni a zsidó államot. Mindehhez járul még az amerikaiakra jellemz naivitás és önelégültség, no meg az az óhajuk, hogy ket mindenkinek, így az araboknak is szeretniök kell. Annyi bizonyos, hogy az Egyesült Államokban változóban van a közhangulat, és ezért az egymást követ kormányok egyre nehezebben tudnak egyértelm en Izrael-barát álláspontot képviselni. Mindezt azonban meg kellene fontolnia az izraeli kormánynak is; itt az ideje, hogy lassan mégiscsak több figyelmet fordítsanak a „public relations”-re. Izrael állam, amely egyvégtében csak gy zelmeket arat, nem alapozhat örökké arra a rokonszenvre, amely az „áldozatokat” illeti meg. Amerikai el adó körútjaimon a hallgatók egyre s r bben vetik fel a palesztinkérdést, és mivel mindig radikális nézetek ütköznek meg, a vita egyre bonyolódik. Nem mindig sikerül a robbanékony hangulatot mindjárt a kezdet kezdetén leszerelni úgy, amint Austinban, a texasi egyetem vitaülésén történt. – Wiesenthal úr! – szólalt fel egy fiatalember, aki csupa arab között ült. – Ön itt hosszan beszélt nekünk a németek b neir l. Megmondaná, mikor adja vissza Izrael az araboktól elrabolt területeket? – Dátumot szeretne hallani? – kérdeztem vissza, hogy némi gondolkodási id t nyerjek. – Igen, méghozzá pontos dátumot – válaszolta egy legalább húsztagú kórus. – Helyes – mondtam –, megkísérlem. – Az el adóterem els sorában ott ültek a vendéglátó zsidó szervezetek képvisel i, és most csüggedt kétségbeeséssel meredtek rám. Láthatóan azt gondolták: elment az eszem. Feléjük biccentettem, hátha megnyugszanak, aztán lassan, a t lem telhet legnagyobb nyugalommal kijelentettem: – Íme a pontos dátum: egy nappal azután, hogy az amerikaiak visszaadják Mexikónak Texast. Egyszer már tudomásul kell venni: nem lehet államot alapítani anélkül, hogy a terület korábbi lakosainak jogai ne csorbulnának. (Az a terület ugyanis, ahol addig senki sem élt, nyilvánvalóan nem alkalmas rá, hogy ott emberek éljenek.) Már annak is örülni kell, ha a sérelmek kordában tarthatók, és viszonylag kevés embert érintenek. Bármennyi bírálattal illessük is az angolokat: Izrael megalapításakor eredetileg valóban ez volt a helyzet. Végtére is a területen régóta éltek zsidó telepesek, a viszonylag kisszámú palesztin lakosság pedig viszonylag sokfelé mozdulhatott. Jutott volna élettér mindenkinek.

Az arabokat nem a zsidók zték el. Az arab f bizottság szólította fel a palesztinai arabokat az ország elhagyására, hogy majd a gy zedelmes arab seregekkel térjenek vissza. (Haifában és sok más helységben a zsidók maradásra kérték arab szomszédaikat – kevés sikerrel.) Így jött létre a menekültkérdés – nem pedig azért, mintha a zsidók nem akartak volna együtt élni az arabokkal. És csak amikor kitört a háború, és az arabok kinyilvánították, hogy az új államot el akarják törölni a föld színér l, akkor alakult ki olyan helyzet, melyben számos palesztin és jó néhány zsidó is úgy gondolja: köztük nem lehet szó együttélésr l. Ám még ekkor sem kellett volna a Közel-Keletnek puskaporos hordóvá változnia, ha a környez arab országok nem sajátítják ki még azt a palesztin területet is, amely kezdett l a palesztinok részére volt fenntartva, és ha a palesztin menekülteket másképpen helyezik el. k azonban szándékosan határ menti táborokba zsúfolták a menekülteket, ekképpen gondoskodva róla, hogy azok agressziós hajlamai nemzedékeken át tovább éljenek. Képzeljék csak el, mi történt volna, ha az NSZK is hasonlóképpen jár el, és azt a tizenhárommillió népi németet, aki a háború után mindenfel l átzúdult határain, ahelyett, hogy integrálta volna, hatalmas menekülttáborokba ömleszti a keletnémet vagy a csehszlovák határ mentén. Azt hiszem, ha ez így történik, soha nem lett volna béke Európában. Ausztria is felszívott százezer népi németet; eszébe sem jutott, hogy határ menti táborokba zárja ket. Jogsérelem érte az el zött szudétanémeteket is, de k lehet séget kaptak, hogy megbirkózzanak helyzetükkel, és ma már aligha akad köztük, aki visszavágyna si szül földjére. Meglehet, hogy a szudétanémet bajtársi szövetségek egy-egy találkozóján még felhangzik holmi harsány követelés, de végs soron minden érintett elfogadta az új európai berendezkedést; fel is hördülne a világsajtó, ha a szudétanémetek terrorral vagy épp fegyveres harccal meg akarnák bolygatni ezt a rendet. Vagy itt vannak a dél-tiroliak: ket is sérelem érte. Az Etsch (Adige) és az Eisack (Isarco) közötti vidék természetesen Ausztriához tartozott, és a lakosság Ausztriában szeretett volna élni – csakhogy az els , majd a második világháború új határt húzott, és ebbe valamennyi érintett belenyugodott. Az olaszok széles kör autonómiát adtak a dél-tiroliaknak, és nem hiszem, hogy ha ma ott népszavazást tartanának, az Ausztria javára ütne ki. Ha Jordánia, ez a palesztin többség ország, hasonló autonómiát ad a palesztinoknak, ahelyett, hogy táborokba zárja ket, akkor ma nem volna palesztinkérdés. Így azonban ez lett a mai kor egyik legmegoldhatatlanabb problémája, és egy Bécsben él zsidó okosabban teszi, ha még nyolcvanéves fejjel sem osztogat tanácsokat. Legföljebb ama meggy z désemnek adhatok hangot, amely szerint zsidók és arabok számára csak egyetlen kiút van és lehet: az együttélés. Erre ítélte ket a történelem, és bölcsen teszik, ha nem állnak a történelem útjába, hanem félretolva mindazt, ami a múltban elválasztotta ket, minden erejükkel a közös jöv felé törekszenek. Ha a zsidók képesek voltak rá, hogy ismét együtt éljenek a németekkel, akkor egyszer majd a palesztin–zsidó együttélésnek is meg kell valósulnia. Unokám bár micvájára a lányom meghívta a család arab barátait is. Azok gyerekest l jöttek el, és így a mi gyerekeink együtt játszottak az gyerekeikkel. És hiába tudósítanak az újságok halottakról és zavargásokról: aki ezt látta, az még bizakodhat. 28/ Zsidók és zsidók 1945-ben megismerkedtem egy zsidó származású amerikai tiszttel, aki egységével együtt részt vett a koncentrációs táborok felszabadításában, és saját szemével látta az ottani borzalmakat. Egy este lakásomon ülve beszélgettünk a háborús id kr l. Azt feszegettük, mennyire tör dött az akkori világ a zsidók végzetével. A kérdés, ha nem is egészen egyforma okokból, mindkett nket foglalkoztatott, ezért megkértem amerikai barátomat: hazatérése után küldjön nekem szemelvényeket az 1943 szén megjelent amerikai zsidó újságokból. Hasonló

kéréssel fordultam Bar Yosef barátomhoz is, aki a „Bricha” nev akció keretében zsidók illegális izraeli beutazását szervezte; t le az említett id pontban megjelent palesztinai újságokat kértem. Mindketten teljesítették a kérést. Néhány hét múlva, egy katona csomagot hozott Amerikából; kivágott cikkek voltak benne a Morgenjournalból, a Forwerts-b l, a Togból és egyéb, 1943 augusztus végén és szeptember elején Amerikában megjelent újságokból. Az id pontot azért választottam, mert ekkoriban tájékoztatta a világ közvéleményét egész sor hiteles tanú a történelem legnagyobb tömeggyilkosságáról. És mir l írtak New York zsidó lapjai? Esküv kr l, bár micvákról, a zsidó társasági élet legkülönfélébb eseményeir l. Egyetlenegyszer szúrtak be e közérdekl désre bizonyára számot tartó témák közé egy BBC-jelentést, amely szerint a białystoki gettóból nagyobb számú zsidót deportáltak, akiket kés bb egy közeli erd ben valószín leg agyonl ttek. Hasonló olvasnivalót kínáltak a héber újságok is, melyeket egy héber barátom fordított le számomra. A negyedik vagy ötödik oldalon közölték egy menekült beszámolóját, aki Románián és Törökországon át szökött Palesztinába, és elmondta, hogyan élnek s hogyan halnak meg az emberek a gettókban. Az els oldalon részletesen ecsetelték, miképp támadtak meg egy kibucot az arabok; igaz, a támadásnak ember nem, csak két tehén esett áldozatul. Mialatt mindezen átrágtam magam, azon t n dtem, vajon egyazon nép fiai vagyunk-e még. Az osztrák sajtó már Hitler hatalomra jutása után részletesen beszámolt a németországi zsidók sorsáról. Megjelentek az els közlemények, s t könyvek is a német koncentrációs táborokról. Leopold Schwarzschild, a Svájcba menekült újságíró, havilapjában rendszeresen adott hírt a németek gaztetteir l, a nürnbergi faji törvényeket pedig bárki, aki akarta, elolvashatta. Egy német nagyiparos már tájékoztatta a zsidó szervezeteket arról, hogy a nácik a „végs megoldásra” készül dnek, Svájcban pedig legkés bb 1943-ban köztudomásúvá vált, mi ment végbe Lengyelországban: egy Vrba nev szökött auschwitzi fogoly beszámolója kerül úton eljutott Svájcba, onnan pedig Angliába. A katasztrófa mértékét természetesen nem lehetett gyanítani, meg aztán az emberek alighanem ódzkodtak is t le, hogy tudomásul vegyék ezeket az elbeszéléseket – de annyi mégiscsak nyilvánvaló lett, hogy a náci uralom alatt él zsidókkal szörny ségek történnek. Valójában a Harmadik Birodalmon kívül minderr l könnyebben lehetett tájékozódni, mint Németországban és Ausztriában. Hiszen az a német, aki a BBC-t hallgatta, büntetend cselekményt követett el, az angolokat vagy az amerikaiakat viszont semmi sem korlátozta. A szökött auschwitzi fogoly beszámolójához Nyugaton bárki hozzájuthatott; Ausztriában vagy Németországban legföljebb egy-egy szabadságon lév katona mesélte el részegségében, mi mindent látott Keleten – és ha kitudódott, hogy megszegte a katonai titoktartást, büntetés várt rá. Épp a közelmúltban, a Waldheim-üggyel kapcsolatban vetették az osztrákok szemére a külföldi lapok, hogy a háború idején behunyták a szemüket – nos, legalább ekkora szemrehányás illethetné akkori reagálása miatt a szabad külföldet, s t a zsidóságot is. Hol maradt, legalábbis a zsidó újságokban, a felhördülés, a nap mint nap megismételt figyelmeztetés? Eszembe jutottak a koncentrációs táborokban hallott elbeszélések: miként menekültek a zsidók országról országra, gettóról gettóra, hogy végül a nácik mégiscsak utolérjék ket. Valahányszor Eichmann emberei megjelentek a gettók vezet ségénél, és követelték, hogy állítsák össze az „áttelepítésre” szántak els listáját, a lista élére mindig a jövevények, a menekültek, az „idegen” zsidók kerültek. A hollandiai zsidótanács például a német zsidókkal kezdte a maga listáját, és hasonlóképpen történt ez Franciaországban és más országokban is. A zsidó sorsközösség nem volt elegend ok, hogy valamilyen más, emberségesebb kiválasztási rendszert találjanak, vagy egyáltalán megtagadjanak mindennem együttm ködést a németekkel: „szelektáljanak” csak k, ahelyett, hogy a zsidók mocskolnák

be magukat. Bizony kivételszámba mentek azok a zsidótanácsok, melynek tagjai az öngyilkosságot választották a kollaborálás helyett. Tudom, mindez semmit sem használt volna, így is, úgy is a gázkamra várt mindenkire – de legalább erkölcsi integritásunk megmaradt volna. Évek múlva, a magam számára igyekeztem magyarázatot találni erre az erkölcsi kudarcra, s elmélyedvén népünk sok évszázados múltjában, felfedeztem, hogy a legsötétebb középkorban Európa valamennyi zsidó közössége éppen az ellenkez megoldást választotta – segélyalapot létesítettek az idegen zsidók számára. A középkorban ugyanis s r n támadták meg a hajókat kalózok, akik aztán az utasokat – legyenek bár zsidók, keresztény keresked k vagy papok – fogva tartották valahol a líbiai sivatagban, és csak váltságdíj ellenében bocsátották el ket. Az id tájt persze nem volt se posta, se telefon, így hát a váltságdíjat csak a legközelebbi zsidó közösségen lehetett behajtani, s ez csaknem mindig sikerrel is járt: majd minden esetben a zsidókat váltották ki els nek, méghozzá más zsidók, akik a foglyokat nem is ismerték. Ameddig a zsidók gettóban éltek, egyetlen család tagjainak érezték magukat. Amikor aztán az emancipáció – Istennek hála – lerombolta a gettók falait, a zsidók a befogadó ország lakosságának részévé lettek – csakhogy e folyamat során csorbát szenvedett a zsidó sorsközösség tudata is. Az egyenjogúsághoz az asszimiláció útját választottuk, és a hajdani összefogás hiányát sínylettük meg aztán a náci üldözés idején. Csak így szervezhette meg Alois Brunner a maga „zsidó rend rségét”, amelynek segítségével a zsidókat kikergette házaikból, és fel az Auschwitzba tartó szerelvényekre. A Harmadik Birodalom ideje számunkra is olyan múlt, amellyel még nem néztünk igazán szembe. Senki másnak nincs joga, hogy ezt a szemünkre vesse – de nekünk kötelességünk, hogy valamikor megbirkózzunk ezzel az emlékkel. Nagyon keveset tettünk még azért, hogy elhatároljuk magunkat a nácikkal való zsidó együttm ködést l. A háború után egyszer azt követeltem: zárják ki a zsidóbizottságokból azokat, akik visszaéltek a gettóban vagy a táborokban viselt tisztségükkel. Ekkor azt vetették a szememre, hogy ez a lépés „csökkentené a nácik b nösségének súlyát”. Mégis, legalább a zsidó menekülttáborok konferenciáján sikerült érvényesíteni elképzelésemet, mert meggy ztem a résztvev ket: nem vállalhatjuk a veszélyt, hogy mások mutassanak rá, hány zsidó férfi és n viselkedett nagyon is kifogásolható módon. És büszke vagyok rá, hogy ezt a szabályozást „Lex Wiesenthal”-nak keresztelték el. A zsidók a föld nyolcvan országában olyan rendszerek uralma alatt élnek, melyek bármikor nyomást gyakorolhatnak rájuk; ezért létérdekünk, hogy az ellenséggel való együttm ködést minden zsidó az elképzelhet b nök legsötétebbjének tekintse. Alois Brunner „zsidó rend rségére” nemcsak a németeknek és az osztrákoknak kell szégyenkezve gondolniok; nekünk is legalább annyi a szégyellnivalónk. 29/ Az ördög jobbkeze A Harmadik Birodalom még életben lév b nöz i közül minden bizonnyal Alois Brunner a legsötétebb, s t az én felfogásom szerint mind közül volt a legsötétebb. A zsidók megsemmisítésének hadm veleti tervét Adolf Eichmann dolgozta ki, de a gyakorlatban Alois Brunner valósította meg. Eichmann azt követelte, hogy a zsidókat kutassák fel, gy jtsék össze és deportálják – Brunner pedig felkutatta, összegy jtötte és deportálta ket. Szerepét legjobban Dél-Franciaország esete példázza. Ott is kiadták a parancsot, hogy az egész vidéket „meg kell tisztítani” a zsidóktól, csakhogy a francia lakosság az olasz megszálló er kkel karöltve megtorpedózta a parancs végrehajtását; a deportálás csak terv maradt. Mígnem megjött Alois Brunner, és elindította a vonatokat.

Mondhatnánk úgy is, hogy Eichmann volt az agy, Brunner pedig a kéz, ám ezzel kisebbítenénk Brunner szerepét: az kezét a saját agya mozgatta. Legf bb teljesítménye az volt, hogy feltalálta a zsidó kollaborálást. Részben fenyegetésekkel, részben ígérgetéssel sikerült rábírnia a zsidó közösség bizonyos tagjait, hogy m ködjenek közre a közösség más tagjainak felkutatásában, összegy jtésében és elszállításában; s ezzel úgy felgyorsította a deportálások ütemét, hogy még Adolf Eichmann is csodálattal adózott neki. Képtelenség meghatározni, melyik volt kett jük közül a rosszabb; együtt váltak a halál kett s csillagképévé. Csakhogy Adolf Eichmannt felkutatták, végigkergették a fél világon, s végül felakasztották, míg Alois Brunner zavartalanul él egy damaszkuszi villában. Címét mindenki ismeri, köztudott, miképpen pénzeli a családját, és id nként interjút is ad egy-egy nagy képes magazinnak. Ilyenkor elmondja, mennyire fájlalja, hogy nem sikerült a világot teljesen zsidómentessé tennie. Magam csak a hatvanas évek elején jutottam el Brunner személyéhez, mégpedig sajátságos kerül úton. Akkoriban nevem és munkásságom az Eichmann-ügy révén egyik napról a másikra reflektorfénybe került, és hirtelen megszaporodott a segítségül ajánlkozók száma. A legértékesebb jelentkez az a bizonyos „Alex” volt, akinek történetét A gyilkosok közöttünk járnak cím könyvemben már elbeszéltem. Alex közel férk zött egy olyan szervezethez, amely egykori náci fejesek támogatására létesült. A szervezet tagjai feltehet en maguk is náci b nösök voltak, akik most álnéven, hamis papírokkal éltek. E neveket itt most nem kívánom idézni, inkább, Alexhez hasonlóan, körülírom az illet ket; úgy emlegette ket, hogy a „Kövér”, a „Kicsi” és a „Sovány”. Annyira ugyan nem nyerte meg bizalmukat, hogy minden tervükbe beavassák, de azért mindig sikerült megneszelnie valamit abból, amin épp mesterkedtek. Így történt ez 1961 márciusában is. Alex feldúltan állított be linzi lakásomra, és egykett re kibökte: – Megtudtam valamit, ami ugyan logikusan hangzik, de mégis mer képtelenség. Azt hiszem, csak a jéghegy csúcsát látom. Valami emberrablásra készülnek, de igazából Eichmannról van szó. – De hiszen Eichmann fogoly – vetettem ellen. – A világ legbiztonságosabb börtönében ül, úgy rzik, ahogy még soha senkit. Egyetlen percre sem hagyják magára, minden lépését szemmel tartják. – Meglehet – válaszolt Alex, láthatóan élvezve, hogy most a beavatott. – Csakhogy k nem Eichmannt akarják elrabolni; az valóban eléggé reménytelen lenne. Ha jól értettem, másvalakit szemeltek ki. Olyan embert, akit aztán kicserélhetnének Eichmannra. Bármilyen izgalmas volt is a hír, pillanatnyilag nem sokra mentem vele. Nem tudtam, milyen komolyan kell venni az effajta kalandos történeteket – még Alex új ismeretségi körében is el fordult, hogy egyesek nagyhangú mesékkel hívták fel magukra a figyelmet –, másfel l még ha a hír igaz is, akkor sem lehet minden számba jöv áldozatot idejében figyelmeztetni. Csak annyit mondhattam Alexnek: – Légy továbbra is résen, de nehogy kimutasd az érdekl désed, mert még lebuksz, az pedig számodra is életveszélyes lehet. Nem sokkal ezután Jeruzsálembe utaztam, az Eichmann-per tárgyalására. Hat hét múlva tértem vissza, és azonnal megkerestem Alexet. Akkoriban Bécs tizedik kerületében szemeltem ki magamnak egy lakást, és ezért a közeli Déli pályaudvar restijébe beszéltük meg a találkát. Ám alighogy odaléptem Alex asztalához, valamiféle hatodik érzékem megsúgta, hogy figyelnek bennünket. – Valaki nagyon néz – mormoltam, Alex pedig villámgyorsan reagált: harsányan menteget zött, amiért elfoglalta asztalomat, felállt, és távozott. Este aztán felhívott odahaza, és meger sítette a gyanúmat. – Az egyik kamerád meglátott bennünket. Odakinn az utcán rögtön számon is kérte, mi dolgom van nekem ezzel a Wiesenthallal. Azt feleltem, fogalmam sem volt róla, hogy azt az illet t Wiesenthalnak hívják. Én csak leültem az egyik asztalhoz, és egyszerre odajött egy pofa és dühösen távozásra szólított fel. Azt

mondta, az asztal foglalt, neki találkája van itt egy ismer sével, mire én persze bocsánatot kértem, felálltam, és eljöttem. Alexnek szerencséje volt: barátai bevették a mesét, és minden jel szerint továbbra is megbíztak benne. Máskülönben aligha jutott volna hozzá a hírekhez, melyeket még az év októberében bécsi lakásomon a tudomásomra hozott. – Most már tisztában vagyok a tervezett akció lényegével – közölte –, de a dolog már nem aktuális. – Mondd, Alex, boldogabb vagy, ha rejtvényekben beszélsz, és találgatásra kényszerítesz? – Dehogy beszélek rejtvényekben, csak nem olyan egyszer az ügy. Szóval a f szerepl bizonyos Alois Brunner, Adolf Eichmann egykori munkatársa, mint maga mondja, a jobbkeze. Ez a Brunner most Damaszkuszban él, és különféle cégek és látszatcégek közvetítésével valamilyen üzleteket bonyolít. Az egyik ilyen céget Thamecónak hívják, Németországból importál orvosi berendezéseket, szép haszonnal. Nahát ez a Brunner elhatározta, hogy segít Eichmannon, vagyis hát kiszabadítja, mégpedig oly módon, hogy elrabolnak valamilyen magas állású zsidó személyiséget, és aztán kicserélik Eichmannra. Valószín leg a szíriai titkosszolgálat is benne volt a dologban, de ezt nem tudom biztosan. Annyi bizonyos, hogy a Kövér, tudod már, kicsoda, említett valami Rayes nev arabot, aki a libanoni Aleybe való, és aki eljött Bécsbe, hogy üdvözletet vagy talán pénzt is hozzon a Brunner családnak. Úgy volt, hogy ez a Rayes szervezi majd meg az egész akciót. És tudod, kit akartak elrabolni? Nahum Goldmannt, a Zsidó Világkongresszus és a Nemzetközi Cionista Szövetség elnökét. Tudták, hogy Goldmann gyakran tárgyal Bonnban Adenauerrel, és olyankor hosszabb ideig a városban tartózkodik. Egy ilyen alkalommal akarták elrabolni. – És kinek kell végrehajtania az akciót? – érdekl dtem. – Kinek kellett volna – helyesbített Alex. – Hiszen már nem aktuális az ügy; s t talán én is csak azért szerezhettem róla tudomást, mert végül is kútba esett. A dolog tudniillik egyre nagyobb hullámokat vert. Brunnernek van egy barátja Hamburgban – a nevét nem tudtam kideríteni, igaz, nem is akartam olyan felt n en kérdez sködni utána. Szóval Brunner ezzel az emberrel lépett kapcsolatba, és megkérte, toborozzon valamilyen szakavatott kommandót, lehet leg a Brandenburg-hadosztály egykori tagjai közül. Az egyik ilyen fickó rá is állt, ha az akció fejében háromezer márkát kap. Ezt meg is ígérték neki, de nem érte be az ígérettel, hanem biztosítékot követelt, ezt viszont a megbízók találták túl korainak. Ekkor a fickó tanácsot kért egy régi bajtársától, valószín leg a hadosztálybeli elöljárójától, aki úgy vélte, hogy az egész akció túlságosan kockázatos, és rövid gondolkodási id után azt javasolta, hogy az illet mondjon nemet a felkérésre. – És így futott zátonyra az ügy? – érdekl dtem. – Nem, amennvire tudom, ekkor még nem – mondta Alex. – Úgy látszik, sikerült másik vállalkozót találniok, bár abból, amit hallottam, nem egészen világos a dolog. Ha jól értettem, a következ történt. Az a brandenburgos tiszt, aki nemet mondott, az állambiztonsági hivatalnál dolgozott, s t talán még most is ott dolgozik, és miután ez kiderült, a megbízóknak számolniok kellett azzal, hogy jelenti az egészet a munkahelyén. Mindenesetre a német rend rség kihallgatott néhány arabot, akinek az égvilágon semmi köze nem volt az ügyhöz, és ekkor a mi arabunk, az a bizonyos Rayes, végleg lefújta az egész vállalkozást. Azt mondta, a dolog kiszivárgott, veszélyes lenne folytatni. Pedig mint Alex elbeszéléséb l kiderült, már rejtekhelyr l is gondoskodtak, ahol majd a fogoly Goldmannt rzik. Akkoriban – s ezt Brunner jól tudta – még az arab országok sem vállalkoztak volna rá, hogy a Zsidó Világkongresszus elrabolt elnökét saját területükön tartsák fogva, és maguk ajánlják fel a csere tárgyául. Ezért Brunner inkább azokat a kapcsolatokat akarta kihasználni, amelyek Rayest az Algériai Felszabadítási Fronthoz, az FLN-hez f zték; Rayes képviselte ugyanis Libanont az FLN genfi képviseleténél. Az FLNnek, igaz, még nem volt saját állama, de Algéria egy részét ellen rzése alatt tartotta; itt akartak meghúzódni foglyukkal az emberrablók, hogy közöljék feltételeiket. A terv

valószín leg azon bukott meg, hogy Rayes bölcsen belátta: az izraeliek még Nahum Goldmann ellenében sem adnák ki Eichmannt. A tárgyalás mindenesetre zavartalanul lezajlott, Eichmannt halálra ítélték és kivégezték, és így az akció legalábbis 1967. március 31. után értelmét veszítette: hullákat nem szokás kicserélni. Íme a kalandos história, amelyet Alex 1961-ben el adott nekem, s amely nemsokára a szocialista Arbeiter-Zeitungban is felbukkant, bár nagyon homályosan; nyilvánvalóan ennek a lapnak kínálták fel a sztorit. 1985-ben Alois Brunner egy német újságírónak nyilatkozva, nagy vonalakban meger sítette a terv létezését, csak éppen nála egy Lehan nev szíriai százados volt a f szerepl . Számomra az egész csak annyit jelentett, hogy ezen a kerül úton jutottam kés bb Alois Brunner közvetlen közelébe. A hatvanas években ugyanis komoly esély kínálkozott rá, hogy Brunnert Európában el lehessen fogni. Az Eichmann-per logikus következményeképpen Brunner iránt világszerte felébredt az érdekl dés; igazi szerepe csak a tárgyalás folyamán világosodott meg a nyilvánosság el tt. Az 1912-ben született Alois Brunner – Adolf Eichmannhoz hasonlóan – korántsem volt képeskönyvbe ill SS-tiszt; igazán nem úgy festett, mint akinek az „Életforrás”-programot szolgáló különleges bordélyban a helye, hogy ott fajtiszta, sz ke, kék szem , szemrevaló utódokat nemzzen. Középtermet , fekete, hajlott orrú férfiú volt – mintha csak zsidó és cigány beütés tarkítaná családfáját. Egykori bajtársa, Dieter Wisliceny elárulta, hogy emiatt még csúfnevet is kapott: a vele rossz viszonyban lév SS-tagok elkeresztelték „Jud Süss”-nek. Barátai el tt szívesen büszkélkedett azzal, hogy Grazban rend riskolába járt; azt azonban soha nem említette, hogy mindössze három hónapig (1932 októberét l 1933 januárjáig). Az viszont igaz, hogy már tizenkilenc éves fejjel belépett a pártba a stájerországi Fürstenfeldben, 1933 szeptemberében pedig már a legsz kebb vezet réteg tagjaként Kaltenbrunnerrel, Eichmann-nal, Rederrel és Haiderrel (Jörg Haidernek, az Osztrák Szabadság Párt vezet politikusának apjával) együtt utazott illegálisan Münchenbe, hogy testületileg belépjenek az Osztrák Légióba, ebbe a paramilitáris, csak osztrákokból álló szervezetbe, amely azt t zte ki céljául, hogy Ausztriát, ha kell, fegyveres er szakkal is meghódítja. Erre azonban, mint ismeretes, nem volt szükség. Amikor a nácik 1938. március 11-én átlépték a németosztrák határt, senki nem állt ellen, s t útjukon csupán az ujjongó tömeg volt az akadály, amely minduntalan áttörte a kordont, hogy virággal borítsa a menetel katonákat. A zsidók elleni hajszára sem kellett er szakkal kényszeríteni az osztrákokat; amikor április els hetében betörték a zsidó üzletek kirakatait és a zsidó lakások ablakait, épp elég volt az önkéntes jelentkez . Adolf Eichmann-nak semmi sem vonta el figyelmét majdani f feladatáról: minden erejét a zsidók deportálásának szentelhette. A Theresianumgasséban, az egykori Rothschild-palotában létrehozta a Központi Zsidó Kivándorlási Hivatalt, amely aztán a zsidók megsemmisítésének központi hivatalává alakult. Egyik legels munkatársa a régi müncheni jó barát: Alois Brunner volt. A páros olyan sikeresen m ködött, hogy rögtön a Csehszlovákiába való bevonulás után Prágában is nyitottak hasonló irodát; a bécsi zsidók kiirtásával Brunner egymagában is elboldogult. lett a bécsi központi hivatal vezet je, immár a Biztonsági Szolgálat, az SD tisztjeként. Munkaköre szerint engedélyezte az európai és tengeren túli kivándorlásokat, továbbá állította össze a szállítmányokat is, amelyek csak egyetlen irányba indultak: Kelet felé, vagyis Lengyelországba. Brunner kifogástalan munkát végzett. Eichmann a „legjobb emberének” nevezte, alapos okkal – hiszen Brunner találta fel a zsidó kollaborálás intézményét. Egy olyan városban, ahol, mondjuk, száznyolcvanezer zsidó élt, ezek felkutatásához, lajstromba vételéhez és a szállítmányok megszervezéséhez az eredeti tervek szerint a Biztonsági Szolgálat tagjainak egész hadát kellett volna bevetni. Brunner agyában fogant meg az az ötlet, hogy a német er k kímélése céljából mindezt magukra a zsidókra kell hárítani, vagyis fenyegetésekkel annyira megfélemlíteni, ígéretekkel úgy korrumpálni ket, hogy végül

az SS vak eszközeivé váljanak. Eichmann-nak tetszett az elgondolás, és így Brunner a hitközség által rendelkezésére bocsátott emberekb l létrehozta az úgynevezett „Jupó”-t (Judenpolizei = zsidó rend rség). A Jupo tagjai nem viseltek egyenruhát, de megfelel igazolványt kaptak, Brunner pedig megígérte, hogy ket és családjukat megvédi a zaklatásoktól, a letartóztatástól és a deportálástól. A hitközséget magát a zsidók összeírásának munkálataiba vonták be. Kés bb, Brunner parancsára, a hitközség vezet i szólították fel hitsorsosaikat, hogy jelentkezzenek munkára vagy áttelepítésre. És valóban akadtak önkéntes jelentkez k, akik a lakosság egy részét l elszenvedett mindennapi zaklatások helyett inkább az „áttelepülést” választották, Brunner pedig „toborzói” útján – így nevezték a zsidók a Jupo tagjait – közhírré tétette, hogy aki korábban jelentkezik, az majd Lengyelországban jobb helyre kerül. Kitalált egy soha nem létezett „lublini zsidó rezervátumot”, és aztán egymás után indította Kelet felé az „önkéntes” transzportokat. A végállomás akkor is, azután is, a gázkamra volt. Brunner persze meg is fizettette a maga idealizmusát. Egy hietzingi villába költözött, amelyet zsidó lakásokból rabolt bútorokkal, sz nyegekkel és képekkel rendezett be. De ha más bécsi náci fejeseknek is kedvük szottyant értékes zsidó holmira, csak szólniok kellett, és Brunner a rendelkezésükre állt. Emberei ismerték a lel helyeket; ha a szép lakások zsidó gazdái nem vándoroltak ki önként – ami kezdetben még olykor el fordult –, akkor k is a „transzportlistára” kerültek. Brunner utasítására a házmesterek éberen rködtek, nehogy a tulajdonosok bármilyen értéktárgyat kijuttassanak a lakásból – ezekre Brunner legényeinek volt el joguk. A holmi egy részét ellopták, más részét nagyvonalúan különböz náci vezet knek ajándékozták. Megjegyzend , hogy egyes náci vezet k nem tartottak igényt ajándékokra, k „fizetni” akartak az értéktárgyakért. Baldur von Schirach, az „Ostmark” helytartója például ötszáz birodalmi márkáért vásárolt meg egy Lucas Cranach-festményt. A tulajdonosok azonban még ezt az árat is sokallták, s így Schirach még két régi flamand csempét is kapott ráadásnak. 1941 végén Brunner bezárta a „kivándorlási hivatalt”. Ett l fogva már csak egyetlen útirány létezett: a keleti. A transzportok egymás után indultak Lengyelországba, Rigába, Minszkbe. Az egyik rigai szállítmányt maga Brunner is elkísérte, s útközben agyonl tte Siegmund Bosel egykori zsidó bankárt, mintegy megel legezve számára a többiek sorsát. A transzport valamennyi utasát ugyanis a megérkezés után rögtön kivégezték; a Riga melletti rumbulai erd ben már kiásott gödrök vártak rájuk. 1943 februárjáig Brunner negyvenhétezer bécsi zsidót deportáltatott. Ugyanilyen gyorsan hágott feljebb a karrier lépcs fokain is. 1939-ben belépett az SS-be, 1940-ben, a Führer születésnapja alkalmából, SS-Untersturmführerré (hadnaggyá) léptették el , még az év november 9-én Obersturmführer (f hadnagy), majd 1942. január 30-án, a hatalomátvétel évfordulóján, Hauptsturmführer (százados) lett. A Birodalmi Biztonsági F hivatal roppant nagy becsben tartotta. Amikor Eichmann 1942 októberében elégedetlen lett a berlini „Központi Hivatal” munkájával, a német f városba hozatta Alois Brunnert, számos zsidó segít társával egyetemben, hogy személyesen adja át a helyi Gestapónak bécsi tapasztalatait. Valahányszor Eichmann gyorsítani akarta a deportálást, Brunnerhez fordult. Ezért rendelte 1943 februárjában Szalonikibe is. A városban si zsidó közösség élt; már Krisztus el tt 140ben otthonra leltek itt az Alexandriából érkezett zsidók, bár azok, akiket Alois Brunner a helyszínen talált, a XV. századi Spanyolországból el zött szefárdok leszármazottai voltak; az el döket a török szultán fogadta be a városba. Büszke, rendkívül m velt zsidó közösség élt Szalonikiben, tagjai között megtalálható volt minden szakma képvisel je, a teherhordótól az egyetemi tanárig. Ezt az ötvenezer zsidót – akikhez még mintegy nyolcezer macedóniai zsidó társult – kellett Brunnernek néhány hét alatt elszállíttatnia az auschwitzi és treblinkai megsemmisít táborokba. Bécsi tapasztalatai most kapóra jöttek. Azzal kezdte, hogy túszként lefogatott

huszonöt prominens zsidót, kijelentvén, hogy ha utasításait nem teljesítik, agyonlöveti ket. Ezután a zsidókra bízta, hogy szervezzék meg saját gettójukat. A gettó színhelye az a városrész lett, amelyet ötven évvel korábban Maurice de Hirsch báró, a neves zsidó emberbarát építtetett a cári birodalomból menekül zsidók letelepítésére. A túlél k visszaemlékezése szerint Brunner tébolyultan rohangált az utcákon, és mindkét kezében pisztolyt szorongatva gondoskodott a rendr l és a fegyelemr l. Néhány ezer zsidónak sikerült Athénbe menekülnie: a többieket Brunner egyt l egyig deportáltatta. Err l a Görögországot megszálló német csapatok valamennyi tagja tudott – az egy Kurt Waldheim kivételével. Eichmann csupán egynapos látogatást tett a városban: Brunner nem az az ember volt, akit buzdítani kell, magától is kifogástalan teljesítményt nyújtott. A rablásról ezúttal sem feledkeztek meg. Brunner lefoglaltatta a zsidó k m vesek m helyeiben fellelhet s eredetileg sírk nek szánt márványtáblákat – ezekkel burkoltatták aztán fürd szobájukat a vezet SS-tisztek. És miután már tizenkilenc transzportot indított útnak Szalonikib l Auschwitzba és Treblinkába, Brunner, nem alaptalanul, úgy vélekedett, hogy zsidó temet re nincs többé szükség. Egy ránk maradt korabeli fényképen ott láthatjuk a német tisztek számára fenntartott nagy úszómedencét – a temet sírköveivel van kirakva. Három hónap múlva, 1943 júniusában Eichmann új m ködési területet jelölt ki szeretett Brunnerje számára: Párizsba küldte. Ekkorra a Szalonikib l deportált zsidók létszáma negyvennégyezerre rúgott. Miel tt Brunner Párizsba érkezett volna, Franciaországból már ötvenezer zsidót deportáltak Keletre, többnyire Auschwitzba. A legf bb átmen tábor, ahonnan a szerelvények indultak, a Párizs melletti Drancyban volt, ám Brunner úgy vélte, a tábort nem rzik elég szigorúan. Ezért elbocsátotta a francia rszemélyzetet, és létrehozta saját, zsidókból álló rendfenntartó egységét. Ugyanakkor Union Générale des Israélites de France (UGIF) néven egyfajta zsidótanácsot is szervezett, majd a bécsi minta alapján hozzáfogott kedvenc játékához: az UGIF, a helyi Jupo és mindössze maroknyi SS-legény közrem ködésével rövid tizennégy hónap alatt „megtisztította” az országot a zsidóktól. Brunner fifikásan dolgozott. Amikor már híre járt, hogy a deportáló vonatok a megsemmisít táborokban kötnek ki, hamisított levelez lapokat szóratott szét, melyekben az elszállított zsidók közlik, hogy szerencsésen megérkeztek, és már munkát is találtak. De nem vetette meg a terror eszközét sem. Azt beszélték, hogy irodájának falain vérfoltok és golyónyomok láthatók. S amikor egy nap hibát talált a zsidó rend rség munkájában, az illet ket a következ szállítmánnyal Auschwitzba küldte. Drancyi tartózkodását Brunner csak kétszer szakította meg. Egyszer Eichmann társaságában villámlátogatást tett Auschwitzban, hogy Mohamed Amin al-Huszeini jeruzsálemi muftinak* megmutassák a tábort. Második eltávozása mer ben szolgálati célú volt: Mussolini bukása * Al-Huszeini a zsidók ádáz ellensége volt. A húszas években több rajtaütést szervezett a zsidók ellen Jeruzsálemben. Hebronban és más palesztinai városokban. Palesztina akkoriban brit mandátumi terület volt, és így az angolok helyezték a muftit házi rizet alá, azonban sikerült Irakba szöknie, ahol részt vett az angolok elleni 1941-és felkelés szervezésében. Ismét elfogták, de ismét megszökött – ezúttal Berlinbe, ahol közrem ködött egy muzulmánokból álló SS-hadosztály felállításában. Többször találkozott Hitlerrel, és amikor a háború vége felé egyre gyakrabban akartak véget vetni a deportálásoknak, minden alkalommal hevesen tiltakozott. A háború vége Bad Gasteinben érte; innen Párizsba távozott. Jugoszláviában felkerült a háborús b nösök listájára, de végül sikerült Kairóba menekülnie. Valószín , hogy ott ismét találkozott Brunnerrel, és t le telhet en támogatta bajba jutott elvbarátját. Brunner legalábbis újságírók el tt ilyen értelemben nyilatkozott. (A szerz jegyzete)

után a Nizza körüli olasz zónába utazott, amelyet akkor már a németek tartottak megszállva, hogy meggyorsítsa az ottani deportálás akadozó menetét. Ezen a vidéken a zsidók összeszedése sokkal nehezebben ment, mint Párizsban, így hát Brunner magával vitt hét, Bécsben különösen bevált SS-tisztet is.* 1943. szeptember 15-én érkezett a társaság Nizzába, ahol is a Excelsiorban szálltak meg. Franciaország olaszok megszállta területén a zsidók élete addig többé-kevésbé elviselhet volt. A lakosság szolidaritást vállalt velük, az olasz megszálló er k pedig t lük telhet en szabotálták a hitleri deportálási parancs teljesítését. Kivonulásuk el tt még gyorsan megsemmisítették az egyetlen átfogó listát, amelyen az élelmiszerjegyhez jutott zsidók szerepeltek. Valóban egy Alois Brunnerre volt szükség, hogy Dél-Franciaország is „zsidómentes övezetté” váljék. Legf bb segít társa, egy Rolf Bilharz nev Hauptscharführer Gautier álnéven francia besúgóhálózatot szervezett; minden zsidóért száz frank fejpénz járt. A pénz az elrabolt zsidó értéktárgyak vételárából származott. Így aztán megvalósult a deportálás. A Nizza és Párizs között közleked vonathoz minden harmadik nap egy marhavagont csatoltak, melybe száz zsidót zsúfoltak. Három hét alatt ezerhétszáz zsidót indítottak el a francia Riviéráról Párizsba, ahonnan az út egyenesen Auschwitzba vezetett. Mire Brunner elhagyta Franciaországot, huszonháromezer zsidót sikerült deportáltatnia. Ezután Szlovákiában kellett ismét próbára tennie rátermettségét. Szlovákia csatlós ország volt, nem pedig megszállt terület; a törvényeket a német törvényekhez szabták, vagyis a zsidók a teljes kiszolgáltatottság állapotába kerültek. Brunner érkezésekor a szlovák zsidóság kétharmadát már deportálták, de nem megsemmisít , hanem munkatáborokba. A szlovákok megt rték a Weissmandl rabbi és Fleischmann Gizi vezette segélybizottság m ködését, s ez a bizottság mindent elkövetett, hogy ajándékokkal, csúszópénzzel, illetve rendszeres közbenjárásával elviselhet vé tegye a munkatáborokba zárt zsidók életét. A deportálás nem a szokásos tempóban haladt. Ezért Ludin német követ szakért t kért Szlovákiába. A választás természetesen Brunnerre esett. Ez id tájt már kirajzolódtak a nácik vereségének körvonalai, és a Vöröskereszt megkísérelte, hogy bejusson a koncentrációs táborokba. Már Himmler sem hitt oly rendületlenül a végs gy zelemben, és arra készült, hogy mentse, ami még menthet . Ezért Magyarországra küldte Kurt Becher Standartenführert (ezredest) egy csereüzlet tervével: külföldi deviza és teherautók ellenében hajlandó él zsidókat szállítani. Becher tárgyalni kezdett egy magyar zsidó testülettel, amelyben dr. Kasztner Rezs ügyvéd volt a hangadó. A cél az volt, hogy a svájci zsidók szervezetének közvetítésével kapcsolatba lépjenek az American Jewish Joint Distribution Committee-val. Himmler egymillióban jelölte meg azon zsidók számát, akiket teherautók, nyersanyagok és pénz ellenében felkínál. Brunner azonban mindennek ellenére teljes g zzel szervezte tovább a deportálást, mintha attól tartott volna, hogy ha Becher tárgyalásait túl gyors siker koronázza, elveszíti élete értelmét. De kár volt aggódnia. Kurt Becher a svájci határon találkozott ugyan Sally Mayerrel, a svájci zsidó közösségek elnökével, de konkrét megegyezés nem jött létre köztük. Id közben a bizottság egy másik tagját, Joel Brandot a németek beleegyezésével el ször Törökországba, onnan pedig Palesztinába küldték, hogy tájékoztassa a Palesztinában él zsidókat, miféle lehet ség kínálkozik hitsorsosaik megmentésére. Ám Joel Brand nem teljesíthette küldetését, mert elfogták az angolok. Ekkor Eichmann közölte: hajlandó * Íme a névsor: Brückler Hauptscharführer (törzs rmester) Bécsb l, Josef Weisel Oberscharführer ( rmester, volt banktisztvisel ) Bécsb l, Josef Ullmann Hauptscharführer (Drancy táborparancsnoka) Klosterneuburgból, Zitha Oberscharführer Bécsb l, Herbert Gabing Oberscharführer Bécsb l, Oskar Reich Rottenführer ( rvezet , annak idején ismert nev labdarúgó) Bécsb l, valamint Josef Koppel Rottenführer. (A szerz jegyzete)

ideiglenesen biztonságba helyezni bizonyos számú zsidót, hogy a tárgyalások végére kezében legyen a csereanyag. Brunner szlovákiai elöljárója, Dieter Wisliceny tudott ezekr l a tárgyalásokról, és nem akart mozdulni, míg ki nem derül, mire vezetnek. Csakhogy Brunnert a maga megszállott zsidógy löletében nem lehetett feltartóztatni. Egyszer en nem vett tudomást Himmler terveir l, és folytatta a deportálást a saját szakállára. Ekkor Fleischmann Gizi arra kérte, hogy fogadja t, Brunner azonban t is fel akarta használni, ahogy Bécsben, Szalonikiben és Párizsban tette a zsidóság helyi képvisel ivel; részben ígérgetett, részben fenyeget zött. Végül a seredi táborba vitette, és bilincsben riztette, de Fleischmann Gizi rendíthetetlen volt: Brunnernek nem sikerült kiszednie bel le, miképpen tudta fenntartani a kapcsolatokat a külföldi zsidó szervezetekkel. Ezért Brunner dühében Auschwitzba deportáltatta az asszonyt, holott Becher Standartenführer és Dieter Wisliceny is közbenjárt az érdekében. Brunner levelet küldött vele, melyet megérkezésekor egy SS-tisztnek kellett átadnia. A levélben csak ennyi állt: „Visszatérése nem kívánatos.” Fleischmann Gizi 1944. október 18-án érkezett meg Auschwitzba. Az a nap a halála napja is. Rövid szlovákiai tartózkodása alatt Brunnernek sikerült további tizennégyezer zsidót deportáltatnia. Ezután néhány napot Magyarországon töltött, hogy részt vegyen két transzport, összesen tizenkétezer ember bevagonírozásában, majd szemlét tartott a theresienstadti táborban, s 1945 márciusában Bécsbe érkezett, hogy felkeresse feleségét. Tudta, hogy a háborúnak vége, és hogy az esetleg megmaradók a nyomában lesznek; de ellene vallanak majd az általa aláírt dokumentumok is. Ezért még egyszer átment Csehszlovákiába, kibújt az SS-uniformisból, és mire a Harmadik Birodalom összeomlott, átvedlett egyszer , szürke német átlagpolgárrá. Más el zött németekkel együtt a Szövetségi Köztársaság felé vette útját, s ott Alois Schmaldienst néven teherautósof rnek szeg dött – méghozzá az amerikai hadsereghez! Az igazi Schmaldienst egyébként távoli rokona volt, akir l tudta, hogy senki nem fogja keresni. Münchenb l Schmaldienst-Brunner észak felé folytatta útját; egyesek szerint Güterslohba vándorolt, mások úgy vélik, Hamburg környékén állapodott meg. Brunner óvatos volt. Attól tartott, hogy valaki mégiscsak rájöhet, ki rejt zik a Schmaldienst név mögött, és elárulja. Ezért úgy döntött, hogy elhagyja Németországot. Csakhogy okmányai meglehet sen hiányosak voltak: az amerikaiaktól kapott munkavállalói igazolványon kívül mindössze az 1945-ös vagy 1946-os csehszlovák kiutasítási végzés volt a kezében. Útlevélre volt szüksége, s meg is kapta, állítólag egy Georg Fischer nev embert l, aki – mint Brunner kés bb egy újságírónak elmesélte – úgy hasonlított rá, hogy nem is lett volna szükség új fényképre. Aztán, néhány héttel kés bb, bejelentette a rend rségen, hogy útlevele „elveszett”, s miután megkapta az újat, megpályázott egy állást Egyiptomban. Akkoriban, az ötvenes évek elején a Közel-Keleten fölöttébb kapósak voltak a német szakért k. 1954-ben meg is kapta egyiptomi vízumát Georg Fischer névre, és elutazott Kairóba. Négy évvel kés bb egy másik újságírónak elmondta, hogy ott találkozott egy Johannes van Leers nev náci propagandistával; más alkalommal arról számolt be, hogy Kairóban meglátogatta Mohamed Amin al-Huszaini jeruzsálemi muftit, s az ajánlotta, hogy menjen tovább Bejrútba vagy Damaszkuszba. Brunner további életrajza úgy hangzik, mint egy szokványos ügynök története a Közel-Kelet akkori viharos id szakából. Mindenfelé talált régi ismer söket, akik ellátták ajánlólevelekkel. A szíriaiak azonban eleinte így sem bíztak meg benne. Amikor letartóztatták, Brunner feltárta kilétét, és azt is elmondta, mivel foglalkozott a náci id kben. Erre aztán Szíria meleg fogadtatásban részesítette. Ausztriai barátai kés bb azt mesélték, hogy Brunner az ötvenes és hatvanas években számos akciót hajtott végre Libanonban különböz , Szíria által megjelölt személyek ellen, amivel végképp elnyerte vendéglátói támogatását. A damaszkuszi német követség meghosszabbította a Georg Fischer nevére szóló útlevelét – hogy ez az okmány

mindmáig érvényes-e, avagy Brunner id közben megszerezte a szíriai állampolgárságot, arról nincs tudomásom. Ha Szíriában éppen rendszerváltozás ment végbe, Brunnernek akkor sem volt mit l tartania, mert a szírek tudják, hogy ez a férfiú – habár már hosszú évekkel ezel tt – nagy érdemeket szerzett a zsidók kiirtásában, ez a tény pedig tekintélyt és védelmet biztosít neki. Más országnak való kiadatására a legcsekélyebb okot sem látnak, noha Franciaországon kívül Ausztria és Németország is kérelmezte ezt. Épp ellenkez leg: házát a szír rend rség rzi, hogy megvédjék a hívatlan látogatóktól. Az Eichmann-per némileg megzavarta ezt a nyugodalmas életet. A vád szükségképpen Brunner szerepét is részletesen ecsetelte, számtalan tanú hivatkozott rá, s t maga Eichmann is rá hárította a felel sség egy részét. A mi archívumunkban is számos ellene szóló tanúvallomást tároltunk már; a legmegrázóbb Albert Welt barátomtól, a Der Neue Weg cím bécsi újság szerkeszt jét l származott. Welt, aki a háború idején még román állampolgár volt, megtudta, hogy édesanyja rákerült Brunner deportálási listájára. 1940-ben román állampolgárokat még nem deportáltak, így hát Welt szerzett a román f konzulátuson egy levelet, amelyben édesanyja felmentését kérik, és elvitte a levelet Brunnernek. Brunner átfutotta, majd összetépte, és nevetve közölte: „Anyád már fenn van a vonaton, de a vonat még nem indult el. Menj el még egyszer ahhoz a románhoz; ha írásban hozzájárul, fel lem te is útra kelhetsz a mamával együtt.” A többi, lassacskán felgyüleml vallomás csak árnyalatokban tért el a fentit l. A dosszié egyre vastagabb lett, de csak hat év múlva sikerült beletennem egy olyan lapot, amely már a jelenre vonatkozott, és sorsdönt vé is válhatott volna. 1967 szeptemberében Alex hosszabb külföldi távollét után visszatért Bécsbe, és jelentkezett nálam. Els kérdése így hangzott: – Mondd, Simon, mi újság Brunner körül? – Sajnos semmi – válaszoltam lehangoltan. Alex csak erre várt, hogy aztán rejtelmes mosollyal jelezze: bezzeg tud valamit. – Miért bámulsz így rám? – kérdeztem. – Talán Brunnert is magaddal hoztad? Hol van, talán az el szobában? – Nem; de nemsokára eljön. Bár ennél váratlanabb közlés el sem hangozhatott volna, a bevezetés után mégis számítottam valami hasonlóra. – Hová? Bécsbe? – kérdeztem, a világ legtermészetesebb hangján. – Azt nem hiszem, de nem lesz messze innen. Valami baj van az ép szemével – hiszen tudod, a fél szemét elveszítette, amikor azt a levélbombát kapta, és állítólag ilyenkor a másik szem is meg szokott betegedni. A családjához közel álló körökben úgy hallottam, hogy kapcsolatba lépett egy svájci specialistával. Fölöttébb valószín , hogy elmegy Svájcba kezelésre, vagy talán m tétre is. Nem játszottam tovább a szenvtelent. Ez a hír soha vissza nem tér lehet séget ígért, hogy Brunnert kézre kerítsük. Csak az a f , hogy sehol ne hibázzunk. Alex azt állította, hogy még Brunner Svájcba érkezésének napját is ki tudja deríteni. Ha ez igaz, akkor a legegyszer bb, ha mindjárt a határon elfogják, végtére is három ország adott ki ellene letartóztatási parancsot. És mégis: komoly aggályok gyötörtek. A Mengele-ügyben a lehet legrosszabb tapasztalatokat szereztem Svájcról és a svájci hatóságokról; amikor felhívtam a figyelmüket, hogy Mengele felesége Svájcban tartózkodik, egyszer en kiutasították az országból. Ezért arra a következtetésre jutottam, hogy Brunner érkezésér l a svájci hatóságokat kell utolsónak értesíteni. Inkább dr. Adalbert Rückerl f államügyésszel, a náci b nöket vizsgáló ludwigsburgi központi hivatal vezet jével léptem kapcsolatba, hogy megtanácskozzuk az ügyet. Ezt a nagyszer embert már hosszú évek óta ismertem, és tudtam, hogy vele nyíltan beszélhetek. A következ kben egyeztünk meg: nehogy embertelenséget vethessenek szemünkre (mert bármily furcsán hangozzék is, tömeggyilkosok elfogásakor erre is ügyelni kell), mindennem akciót elhalasztunk addig, amíg Brunner kezelése, illetve m téte

le nem zajlott. Addig viszont a német hatóságok megteszik a szükséges el készületeket, hogy kiutazásakor rizetbe vegyék. Dr. Rückerl azonban rámutatott egy további problémára is. Mint mondta, nem is lesz olyan egyszer Brunnert Franciaországban elkövetett b neiért bíróság elé állítani – ez ugyanis ellentmondana az úgynevezett „kett s bíráskodási szerz dés”-nek. Ezt a paradoxont részletesebben el kell magyaráznom. Franciaország felszabadult részein már a háború utolsó szakaszában eljárás indult azok ellen a németek ellen, akik francia földön követték el b neiket. Ügyükben francia katonai bíróságok ítélkeztek, amelyek terjedelmes bizonyítási anyagra támaszkodhattak: tanúvallomásokra, zsákmányolt német dokumentumokra, az ellenállási mozgalom által gy jtött anyagokra stb. Csakhogy számos esetben éppen a vádlottak hiányoztak. Éppen a legf bb b nösök már rég Németországban vagy Ausztriában bujkáltak, vagy hamis papírokkal álcázták magukat. Kés bb, az NSZK megalapítása után a három nyugati szövetséges megkötötte az említett kett s bíráskodási szerz dést. Ennek egyik pontja értelmében azok a személyek, akik fölött már ítélkezett szövetséges bíróság – legyen szó akár a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszékr l, akár egyéb szövetséges, például francia katonai bíróságokról –, német bíróság elé többé nem állíthatók. Ez a rendelkezés sok igazságtalanság forrása lett. Számos esetben el fordult, hogy a szövetséges bíróságok által kirótt súlyos büntetéseket kés bb kegyelmi úton megrövidítették vagy épp elengedték, s ezek a b nösök rövidebb fogsággal úszták meg a dolgot, mint azok, akik kés bbi id pontban német bíróság elé kerültek; az utóbbiak a maguk csekélyebb vétségéért ugyanolyan súlyos büntetést kaptak, s azt valóban le is kellett ülniök. Ez az igazságtalanság a legdurvábban éppen azok esetében jelentkezett, akik Franciaországban követték el b neiket. Mint már utaltam rá: a f b nösök közül alig néhányan jelentek meg személyesen a francia katonai bíróságok el tt. Nagy részüket távollétükben ítélték el – például számos vezet beosztású SS-tisztet, akik a Gestapóval, a Biztonsági Rend rség parancsnokságával, a Biztonsági Szolgálattal, illetve a zsidóügyi osztállyal m ködtek együtt. Példaként négy olyan személyt neveznék meg, akiket Franciaországban igen súlyos b nök miatt távollétükben életfogytiglani börtönbüntetésre vagy halálra ítéltek, s most mégis mind szabadon élnek Németországban, s t, egyetlen napot sem töltöttek börtönben. Íme a négy személy: Kurt Lischka SS-Obersturmbannführer (alezredes), aki 1941 és 1943 között a Biztonsági Rend rség és a Biztonsági Szolgálat franciaországi parancsnokának, dr. Helmut Knochennek állandó helyettese és egy ideig e két intézmény párizsi parancsnoka is volt; Heinz Röthke SS-Obersturmbannführer, aki 1942-t l 1944-ig a Biztonsági Rend rség parancsnokának zsidóügyi referenseként szolgált; Herbert Hagen SS-Sturmbannführer ( rnagy), a Biztonsági Rend rség osztályvezet je és a Franciaországban állomásozó SS- és rend ri er k parancsnokának, Carl-Albrecht Obergnek a személyi referense; végül Ernst Heinrichson SS-Oberscharführer, a Biztonsági Rend rség zsidóügyi osztályának munkatársa. Lischkát 1950. szeptember 18-án távollétében életfogytiglani kényszermunkára ítélte a párizsi katonai törvényszék, számos b ntettben való b nrészesség miatt. Röthkét 1949. március 22-én ugyan felmentette a párizsi katonai törvényszék, de a kés bbi vizsgálatok során új, súlyosan terhel dokumentumok és tanúvallomások gy ltek fel ellene. Hagent a párizsi katonai törvényszék 1950. szeptember 18-án távollétében ugyancsak életfogytiglani kényszermunkára ítélte. Heinrichsont 1956. március 7-én a párizsi katonai törvényszék halálra ítélte, számos, saját kez leg végrehajtott gyilkosság miatt. Mind a négy ítéletet a zsidók deportálásában való részvétel miatt hozták; mintegy hetvenezer francia állampolgárról volt szó, akik közül kevesen élték csak túl ezeket az irgalmatlan id ket. És mégis: Lischka, Röthke, Hagen és Heinrichson mindmáig élvezi a szabadságot. Mivel az ellenük indított perek már lezajlottak, a francia igazságszolgáltatás nem kérte kiadatásukat, a német igazságszolgáltatásnak pedig tiszteletben kellett tartania a kett s bíráskodási szerz dést, amelynek értelmében senkit sem lehet másodszor is bíróság elé állítani. Hiába nyújtott be az

államügyészség ellenkez értelm indítványt: az NSZK legfels bb bírósága elutasította. Ezután a német igazságügyi hatóságok arra törekedtek, hogy ebben a négy ügyben külön megegyezést kössenek Franciaországgal; ezt azonban csak 1974-ben ratifikálták. Mindenesetre a Rückerllel való beszélgetésem idején a probléma még javában ott tornyosult az utunkban. Brunnert távollétében Franciaországban már elítélték – így hát a szóban forgó b nökért nem lehetett német bíróság elé állítani. Úgy gondoltuk azonban: legyen csak Brunner a kezünk között, majd ezt a kérdést is megoldjuk valahogy. Egyel re nem tehettünk mást: vártuk Alex értesítését. továbbra is bízott benne, hogy Brunner a közeljöv ben Svájcba érkezik. Végül aztán megjött az értesítés – csak éppen másképpen hangzott, mint reméltem. – Képzeld el – mondta a telefonban –, a „Linzi torony” nev bajtársi szövetség helyi közlönyében megjelent egy tíz névb l álló lista; az illet ket óva intik, nehogy Franciaországba utazzanak. Köztük van Brunner is. A közlemény címe ez: „Az Osztrák Vöröskereszt figyelmeztetése”. A nevek után közlik a születési helyet és a személyi adatokat is, nehogy bármilyen félreértés támadhasson. És mondok még valamit, amir l a közlönyben nincs szó: Brunner családját még külön is figyelmeztették, méghozzá azzal, hogy Brunnert nemcsak Franciaországról, hanem egész Európáról is lebeszélik. Alex letette a kagylót, én meg ott maradtam f be kólintva. Már másnap felkerestem Hans Sefciket, az Osztrák Vöröskereszt igazgatóját. – Mióta foglalkozik az Osztrák Vöröskereszt azzal, hogy diszkréten figyelmeztessen náci b nösöket, akiket köröz az ügyészség? Talán csekkhamisítókat, leánykeresked ket és egyéb köztörvényes b nöz ket is figyelmeztetnének? És mióta szokása a keres szolgálatnak, hogy a keresett személyeket ne csak írásban, hanem bizalmi személyek útján is figyelmeztesse? Hans Sefcik válaszát teljes terjedelmében idézem. – Hollandiában, az egyik vöröskeresztes kongresszuson a szünetben odajött hozzám a Német Vöröskereszt vezet je, és borítékot dugott a zakóm zsebébe, mondván, hogy ezt feltétlenül el kell intéznünk. A borítékban egy névsor volt; a rajta szerepl harminc személy jobban teszi, ha elkerüli Franciaországot, mert ott nehézségei támadhatnak. Az illet nem közölte, hogy miért ne utazzanak ezek az emberek Franciaországba, nekem pedig a nevek semmit nem mondtak. Így hát értesítettük azokat a családokat, amelyeket fel tudtunk kutatni. – A listán harminc név volt, de a „Linzi torony”-ban csak tízen szerepelnek. Ennek mi az oka? – érdekl dtem. – Ez az a tíz, akit nem tudtunk megtalálni, ezért kértük meg a szövetséget, hogy tegyék közzé a névsorukat. – És önnek egyáltalán nem volt gyanús a dolog? – Miért lett volna? Keres szolgálatunk gyakran bonyolít le hasonló akciókat. Az Osztrák Vöröskeresztnek átadott figyelmeztet listán a nevek és a születési id után ott szerepelt az illet k SS-beli rendfokozata, illetve a Biztonsági Szolgálathoz való tartozás, valamint a bírósági ítélet id pontja; a tetejében ott volt a papíron a „Szigorúan bizalmas” jelzés is. Tudtam, hogy itt valami sokkal nagyobb szabású akcióról van szó. Minden bizonnyal nemcsak a Franciaországban elítélt nácikat akarták figyelmeztetni, hanem mindazokat, akiknek nemzetiszocialista múltja még nem volt teljesen tisztázva. Nemsokára az okra is fény derült. Ekkoriban ugyanis a német igazságszolgáltatás meg akarta gátolni, hogy a náci b nökre kimondják az elévülési id t, és e célból egyre lázasabb nyomozómunkába fogott. Ez természetesen veszélybe sodorhatta a Brunner-féléket – ezért kellett ket figyelmeztetni. Azonnal kapcsolatba léptem a ludwigsburgi igazgatóval, dr. Rückerllel, mert joggal gyanítottam, hogy a figyelmeztetések köre túlterjed Ausztrián. Várakozásomnak megfelel en Rückerl közölte, hogy a Vöröskereszt listája nem Ludwigsburgból származott. Egyebekben csak annyit tudott, hogy az igazságügy-minisztérium felkérésére a külügyminisztérium

számos országtól kért segítséget azon személyek felkutatásához, akik a németek megszállta országokban b nöket követtek el. Az akció célja az volt, hogy bírói úton vegyék elejét az elévülés kimondásának. A megkeresett országok közé tartozott Franciaország is. Többet dr. Rückerl egyel re nem tudott, de megígérte, hogy sürg sen ki fogja vizsgálni az ügyet. Hiszen ha a Német Vöröskereszt vezet je átadott egy ilyen listát az Osztrák Vöröskereszt vezet jének, ez azt bizonyítja, hogy volt egy teljes lista is a körözött náci b nöz kr l; Ausztria ugyanis semmiféle listát nem kért Franciaországtól. Nem sokkal ezután Rückerl valóban telefonált és elmondta, mi történt: a listát a bonni külügyminisztérium jogvédelmi hivatala adta át a Német Vöröskeresztnek, amely aztán a lista egyes tételeit sürg sen átjátszotta az Osztrák Vöröskeresztnek. Válaszképpen többirányú akciót indítottam. Írásban kértem felvilágosítást Kiesinger akkori német szövetségi kancellártól, és írtam Bonnba a f államügyésznek is; t arra kértem, vizsgálja meg, vajon a külügyminisztérium jogvédelmi hivatalának eljárása nem meríti-e ki a b npártolásnak, s t esetleg a hivatali titok megsértésének fogalmát. Feljelentést tettem továbbá a hamburgi f ügyészségen is: vizsgálják ki, nem vétkes-e a Német Vöröskereszt b npártolásban. Végül dokumentációval kiegészített hosszú levelet írtam dr. Klecatsky osztrák igazságügy-miniszternek, aki a belügyminisztérium közbeiktatásával vizsgálatot rendelt el az Osztrák Vöröskereszt ellen, és tájékoztatást kért az eredményr l. 1968. március 27-én tájékoztattam az osztrák és a nemzetközi sajtót. A visszhang megfelelt a várakozásnak. A holland parlamentben interpelláció hangzott el: vajon kívánatos-e, hogy a Holland Vöröskereszt továbbra is fenntartsa kapcsolatát a Német Vöröskereszttel? A nagy amerikai lapok olvasóleveleket közöltek, melyek azt követelték: ameddig az Amerikai Vöröskereszt nem szakítja meg kapcsolatát a német testvérszervezettel, addig ne részesüljön adományokban. Az Amerikai Vöröskereszt ekkor sürg s tájékoztatást kért a Német Vöröskeresztt l, majd a lapok levelezési rovatában a következ állásfoglalást tette közzé: „A francia hatóságok úgy vélték, hogy a szóban forgó német személyek nem tudnak elítéltetésükr l; ezért adták át az elítéltek névsorát a Német Szövetségi Köztársaság kormányának, amelynek most már kötelessége volt az illet ket ilyen értelemben tájékoztatni. A lista legföljebb háború el tti lakcímeket tartalmazott, számos esetben pedig egyáltalán nem jelölt meg lakcímet; így vonták be – mint ilyen esetekben szokásos – a Vöröskereszt keres szolgálatát. A lista 733 elítélt német nevét sorolta fel. A Német Vöröskereszt keres szolgálata kiderítette, hogy közülük 105 személy meghalt, 311 ismeretlen helyen tartózkodik, és csupán a többiek hollétét lehet megállapítani. Az akcióra a német kormány megbízásából került sor.” Ugyanilyen képtelen választ kaptam a szövetségi kancellár hivatalából is. Azt állították, hogy a Vöröskeresztnek átadott listát francia ügyvédek készítették, így az nem a francia kormány hivatalos listája. Ez egyrészt teljesen érdektelen volt, másrészt nem felelt meg az igazságnak. Csak hát az igazságnak akkoriban nem volt semmi esélye. Ezt tükrözte a kölni és a hamburgi államügyész, valamint a bonni vezet f államügyész kurta válasza is: állításuk szerint b npártolás esete nem forog fenn, elvégre a figyelmeztetett személyek ellen német részr l semmiféle eljárás nincs folyamatban, márpedig a b npártolásról szóló paragrafusok csakis ilyen esetekre vonatkoznak. Elrepültem Hamburgba, hogy felkérjem az államügyészt: rendeljen el házkutatást a Vöröskeresztnél, hátha találnak náluk egyéb, b npártolásra utaló anyagot is. Az állam ügyész távollétében a helyettese fogadott; udvariasan végighallgatott, feljegyezte, amit a figyelmeztetett személyekr l el adtam, majd ismételten elmagyarázta nekem a jogi helyzetet. Amikor felvetettem a Vöröskeresztnél tartandó házkutatás gondolatát, szónoki kérdéssel válaszolt: „Miért nem mindjárt az érseknél?” Ekkor önállóan kezdtem szimatolni a Jogvédelmi Hivatal háza táján. És min véletlen: kiderült, hogy a hivatal vezet je, dr. Johannes Gawlik els osztályú követségi tanácsos azonos

azzal a Gawlik ügyvéddel, aki 1945-ben és 1946-ban az SS-t védte a nürnbergi katonai törvényszék el tt. Ezután elkövettem minden t lem telhet t, hogy a német kormányt, különösen pedig Willy Brandt külügyminisztert tiltakozó levelek özönével ostromolják. Ekkor a külügyminisztérium szóviv je, dr. Jürgen Rufuhs kijelentette: a szövetségi kormánynak nemcsak joga, hanem kötelessége is volt, hogy figyelmeztesse a szóban forgó személyeket, mivel a német állampolgárokat, személyükre való tekintet nélkül, fel kell világosítania arról, hogy külföldön esetleg bajba keveredhetnek. Az egyik újságíró igen találóan megkérdezte: miért nem adja ki a külügyminisztérium a Vöröskeresztnek az Interpol körözési listáját is – elvégre a csempészeket vagy a csalókat ugyanolyan el nyök illetik meg, mint a náci tömeggyilkosokat. Dr. Rufuhs azonban nem kívánt foglalkozni ezzel a kérdéssel, mint ahogy arról sem nyitott vitát, hogy a német kormány jogvédelmi kötelezettsége miért terjed ki az Alois Brunner-féle osztrák tömeggyilkosokra is. Az egyik sajtókonferencián arról beszéltem, hogy itt „súlyos sérelem érte a Vöröskereszt alapeszméjét”. Ekkor levelet kaptam dr. Kurt Wagnert l, a Német Vöröskereszt keres szolgálatának vezet jét l, aki közölte, hogy „vöröskeresztes lelkiismerete” ez ügyben teljesen nyugodt. Igaz, a Vöröskereszt alapeszméje már addig is sok mindent kibírt. 1933 után a Német Vöröskereszt az SS kezelésébe került, és egykett re „gleichschaltolták”; a zsidókról és mindazokról, akiket a rendszer ellenségének nyilvánítottak, ezután levették a kezüket. Dr. Ernst Robert Gravitz birodalmi f orvost, a szervezet ügyvezet elnökét SS-Gruppenführerré (altábornaggyá) léptették el , s „ügyvezetésér l” fogalmat alkothatunk, ha tudjuk, hogy egy héttel a háború befejezése el tt, Potsdamban öngyilkosságot követett el; részt vett embereken végzett kísérletekben is, és bizonyára sejtette, hogy ha életben marad, Nürnbergben köt ki a vádlottak padján. És nem volt az egyetlen, aki az önkéntes halált választotta: önként távozott az él k sorából dr. Leonardo Conti birodalmi orvosi vezet , a Német Vöröskereszt prominens vezet ségi tagja is – vagy mert félt a vádemelést l, vagy mert „vöröskeresztes lelkiismerete” mégsem volt egészen tiszta. De korántsem mondható dics ségesnek a genfi Nemzetközi Vöröskereszt Bizottság háborús szerepe sem. A Bizottság a Németországban és a megszállt területeken m köd koncentrációs táborok létét német belügynek min sítette, s egyszer sem lépett fel a német birodalmi kormánynál a zsidók védelmében, illetve kés bb a zsidók megsemmisítése ellen (amelyben egyébként vöröskeresztes jelzéssel ellátott teherautók is közrem ködtek). A Nemzetközi Vöröskereszt csak 1944 nyarán szánta el magát nagy kényelmesen a fellépésre, azután, hogy Budapesten megindult Wallenberg akciója. A koncentrációs táborok ügyér l pedig 1945 áprilisában kezdtek tárgyalni a német vezetéssel – holott a gázkamrák létezésér l már legkés bb 1943 nyara óta tudtak. Ezek az el zmények nyilván kell en megnyugtatták a Vöröskereszt tisztségvisel inek lelkiismeretét; így aztán a háború után, Hudal püspökkel meghitt együttm ködésben, sorozatban látták el hamis papírokkal a tömegesen menekül náci b nöz ket. Ha ebb l a szemszögb l nézzük, hát az Alois Brunnernek szánt figyelmeztetés csupán tovább ápolt egy jól bevált hagyományt. Megjegyzend , hogy a külügyminisztérium jogvédelmi hivatala azt állította: k az ominózus listát egyidej leg továbbították a Vöröskeresztnek és a ludvvigsburgi b nüldöz hatóságnak. Ha ez igaz, az eljárás akkor is abszurdnak mondható, csakhogy most is messze jártak az igazságtól. A listákon – melyeket a ludwigsburgi központi hivatal csak megkésve kapott kézhez – már ott szerepeltek a külügyminisztérium megjegyzései; több név után gyorsírással ez állt: „Már értesítve.” E bizonyíték alapján a külügyminisztériumnak végül el kellett ismernie, hogy a listát el ször mégiscsak a keres szolgálatnak továbbította, s csak ezután juttatta el a ludwigsburgi központi hivatalhoz is.

E szembeszök ellentmondások ismeretében továbbra is azon voltam, hogy mégiscsak valamilyen eljárás megindítására ösztönözzem a hatóságokat. Az államügyészséggel folytatott hosszadalmas levelezésem lezárásául a fenti szerv sokatmondóan kifejtette, hogy a Vöröskereszt a maga akcióját nem „figyelmeztetésként”, hanem „a keres szolgálat jellegéb l következ szükséges lépésként” értelmezte; 1969. január 1-jén pedig az eljárást hivatalosan is felfüggesztették. Utolsó kísérletként tiltakozásomban arra hivatkoztam, hogy a külügyminisztérium mindenképpen megsértette a saját ügyrendjét, amikor el ször a Vöröskeresztet értesítette, s csak ezután a b nüldözési hatóságot – hiszen ez egyértelm en bizonyítja, hogy nagyon is tudták, mir l van szó. De hiába; magam is tisztában voltam vele, hogy számomra itt már nem terem f . Ha a rend rség kihallgat egy prostituáltat, és az figyelmezteti a stricijét, akkor lecsukják. Alois Brunnert azonban büntetlenül szabad figyelmeztetni. Soha többé nem adódott ilyen kedvez lehet ség, hogy elkapják. Brunner ott él szíriai villájában, és a szír vezet knek eszük ágában sincs kiszolgáltatni a tömeggyilkost. A francia kormány éppoly eredménytelenül kérte kiadatását, mint Ausztria és a Német Szövetségi Köztársaság. Brunner nem tartózkodik a megadott címen – hangzott a hivatalos szíriai válasz. Egy német képes magazin riportere minden nehézség nélkül megtalálta, s a fényképekkel illusztrált interjúsorozat meg is jelent. Ugyanilyen simán jut el hozzá a postás is. 1980 júliusában Brunner, alias Fischer kis csomagot kapott Ausztriából, amely állítólag gyógynövényeket tartalmazott. A kísér levelet aláíró szervezet, a „Karlsteini Gyógynövénybarátok Egyesülete” elnézést kért, amiért „Az egészség Isten adománya” nev patikában nem tudta megtalálni a Brunner által megrendelt gyógynövénykalauzokat; helyettük más, hasonló tartalmú munkákat sikerült beszerezniök. Brunner kezében a kis csomag felrobbant, és levitte bal kezének négy ujját; csak a hüvelykujja maradt meg. Ám hiába volt ily eredményes a postai kézbesítés, Szíria mindmáig ragaszkodik ahhoz az állásponthoz, hogy Brunner holléte kideríthetetlen. Amikor Jugoszláviában könyvet adtak ki a macedóniai zsidók tragédiájáról, s ebb l kit nt, hogy Brunner Eichmann megbízásából nyolcezer macedóniai zsidót is deportáltatott, felkértem dr. Kadelburgot, az ottani zsidó hitközség elnökét: emeljen szót a jugoszláv kormánynál, hogy az interveniáljon a vele baráti viszonyban álló szíriai kormánynál. A bécsi követség útján magam is kétszer fordultam az ügyben a jugoszláv kormányhoz – sikertelenül. Amikor meghívtak, hogy 1986. március 11-én, a deportálások 43. évfordulóján tartsak beszédet Szkopjéban, kikötöttem: csak akkor teszek eleget a felkérésnek, ha Jugoszlávia megteszi a szükséges lépéseket Brunner kiadatása érdekében. Nos, nem utaztam Szkopjéba. 30/ A megfert zött rend rség Korántsem a Brunner-ügy az egyetlen, amelynek során a jog és az igazság érvényesítésében állítólag érdekelt intézmények inkább gátolták, semmint el mozdították volna a háborús b nösök felkutatását. Az ok egyszer : a kulcspozíciókban továbbra is seregestül ülnek a régi nácik. A háború után egyszer en lehetetlenség volt valamennyit kisz rni. Ha a hajdani nácikat mind eltávolítják, alighanem összeomlik az igazságszolgáltatás, a rend rség és a legtöbb más hatóság is. A rend rségen különösen bonyodalmas volt a helyzet, hiszen ezt a szervezetet illette volna a f szerep a náci b nösök felkutatásában. Ehelyett nemegyszer az történt, hogy a keresett személyeket épp a keresésükkel megbízott régi bajtársak figyelmeztették, és ilyenkor egy, a ranglétra alsóbb fokán álló nyomozó gyakran hasznosabbnak bizonyult a vezet tisztvisel knél, hiszen az anyag el ször az kezébe került, és onnan többnyire nem is jutott tovább. Az ismét önállóvá lett Ausztriában és a Szövetségi Köztársaságban úgyszólván zavartalanul ment dtek át a hitleri rendszer rend rségének és biztonsági szolgálatának posztjai.

Tünetérték Heinz Riedelnek, a tábori titkosrend rség hajdani egységparancsnokának az esete. Riedel a Szovjetunióban számos „partizángyanús” embert ölt meg. A háború után a schleswig-holsteini b nügyi rend rséghez került, s ott a tartományi b nügyi hivatal osztályvezet i posztjáig vitte. 1964-ben kiderült, hogy nyomozás folyik ellene tömeggyilkosságokban való részvétel miatt, ám ezért korántsem járt elbocsátás, vagy legalább felfüggesztés. Megmaradt a rend rség állományában, mígnem 1974 márciusában – néhány nappal büntet ügyének f tárgyalása el tt – betöltötte a korhatárt, és nyugdíjba vonult. Egyébként ez a f tárgyalás is jellegzetesen zajlott. Riedel egyáltalán nem tagadta a gyilkosságokat, csupán annyit jegyzett meg, hogy az áldozatokat nem kivégz osztag elé állíttatta, hanem „gázkocsiba” küldte, mert ez a kivégzési mód szerinte humánusabb. Hogy mi rejlett érvelése mögött? Nos, Riedel b ne csak akkor nem évül el, ha „különösen kegyetlennek vagy alattomosnak” min sül. A min sítés tisztázására a bíróság szakért t kért fel dr. Emmanuel Steigleder professzor személyében, aki szakvéleményében kifejtette: a gázkocsiban az áldozatok már a kipufogógáz bevezetése után egy-másfél perccel eszméletüket vesztik, addig csupán szédülés, könny rosszullét és enyhe görcsök kínozzák ket – ezért „kegyetlenségr l” nem lehet szó. Az esküdtbíróság elfogadta a szakért érvelését, és megállapította, hogy Heinz Riedel nyugalmazott b nügyi felügyel gyilkosságai nem min sülnek „sem kegyetlennek, sem alattomosnak”. Riedel szabad emberként távozott a bíróságról. Dr. Emmanuel Steigleder múltját nem ismerem. Ausztriában azonban eleve nem csodálkoztam volna az effajta szakvéleményen, mivel a törvényszéki szakért k, els sorban a pszichiáterek közül számosan büszkélkedhettek mozgalmas nemzetiszocialista múlttal. Leginkább elmondható ez dr. Heinrich Gross f orvosról, aki a steinhofi pszichiátriai kórházban több száz, agyi megbetegedésben szenved gyermeket segített át injekcióval a túlvilágra. Az injekciót beadó ápolón ket elítélték; Gross, a „kezelés” elrendel je szabad ember maradt, és múltja ellenére a háború utáni Ausztria legrangosabb törvényszéki pszichiátere lett. Ám nemcsak arról van szó, hogy számos rend rtisztvisel vagy törvényszéki szakért személy szerint zökken mentesen folytathatta pályáját; egy teljes szervezetet is átvettek abban a formában, ahogy a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb b nöz je örökül hagyta: ez pedig Ernst Kaltenbrunner Interpolja. Ez a párizsi székhely nemzetközi rend ri szervezet, amely 1923-ban létesült a bécsi rend rf nök javaslatára, a b nüldöz k nemzetközi együttm ködését t zte ki célul. 1938-ban székhelyét Bécsbe helyezték át, majd rövidesen elkövetkezett az Anschluss, és így lett Reinhard Heyd-rich az Interpol elnöke. Heydrich utasítására az iroda Bécsb l Berlinbe települt, és bizonyára kevesen tudják, hogy a zsidóság megsemmisítésér l határozó wannseei konferenciát 1942. január 20-án az Interpol berlini hivatalában rendezték meg. Heydrich meggyilkolása után Kaltenbrunner lett az Interpol elnöke, és a szervezet az céljait szolgálta, méghozzá több szinten. Például említettem már, hogy az Interpol kartotékjai segítségével bukkantak rá azokra a hivatásos pénzhamisítókra, akikkel aztán, a brit valuta felhígítására, sorozatban gyártatták a hamis fontot. A kartotékok tanulmányozásával jutottak el azokhoz a hamisítókhoz is, akik keresztleveleket vagy hamis papírokat gyártottak zsidók részére. Felhasználta az Interpol irattárát a Gestapo is: így jutottak olyan emberek nyomára, akiket valamiféle ifjúkori b nükkel megzsarolva spiclinek szervezhettek be. Mivel a nácik csaknem egész Európát megszállták, általában bízvást meghagyhatták az Interpol-részlegeket eredeti állapotukban; legföljebb odaültették még néhány megbízható emberüket. A különbség csak annyi volt, hogy az utasítások most közvetlenül Heydricht l, illetve Kaltenbrunnert l jöttek. Tagja volt az Interpolnak az Egyesült Államok is, méghozzá furcsa módon 1938 márciusa, tehát Ausztria megszállása óta. És csak 1941. december 3-án, Pearl Harbor el tt négy nappal utasította beosztottait J. Edgar Hoover, az FBI elnöke az

Interpolhoz f z d kapcsolataik megszakítására. Az Egyesült Államok kongresszusa többször is megvizsgálta ezt a kapcsolatot az ország és Heydrich Interpolja között. 1977-ben a „Freedom of Information Act” alapján közzétették a nácik és az FBI levelezését. Az amerikai újságok tájékoztatása szerint az FBI közölte az Interpollal, hogy a körözési listákon szerepl amerikaiak közül ki zsidó. Az FBI tehát, noha menekültek esetében egyébként soha nem jelölték meg a vallást, Kaltenbrunnernek olyan körözési adatokkal szolgált, melyek „zsidó típusra”, „zsidó származásra” vagy „a zsidó fajhoz való tartozásra” utaltak. Az Interpol azonban nemcsak a „zsidó típusú” b nöz k ellen járt el; b nöz nek tekintette a bujkáló vagy hamis iratokkal él zsidókat is, és feladatköréhez tartozott, hogy az ilyeneknek nyomára akadjon. Külön aktaként (az Interpol beavatottai szerint ezt „S-aktá”-nak nevezték) tárolták azokat az anyagokat, melyek bujkáló zsidók felkutatásával foglalkoztak. Egyes információk szerint, melyeket nem ellen rizhettem, a háború után, amikor az Interpol székhelye visszakerült Párizsba, az „S-akta” is átkerült a francia f városba. Ebben az ügyben 1983-ban levelet írtam Robert Badinter francia igazságügy-miniszternek, aki megígérte, hogy vizsgálatot indít az ügyben. Sajnos semmit sem sikerült kideríteni. Az Interpol terjedelmes irattárának nagy része állítólag megsemmisült Berlin ostrománál; annyi bizonyos, hogy hasztalan kutattak utána. Berlint azonban az oroszok foglalták el, és így lehetséges, hogy az iratok egy része az birtokukba került. Kisebbik részüket Karl Zindel, az Interpol titkára vitte magával, amikor 1945 áprilisában elmenekült Berlinb l. Igaz, csak Stuttgartig jutott, így aztán ezek az iratok megmaradtak számunkra. A háború után az Interpol els elnöke Florent Louvage lett; a háború el tt a belga b nügyi rend rség f nöke, a háború alatt pedig a brüsszeli Interpol vezet je volt – a Heydrichhel és Kaltenbrunnerrel való együttm ködés nyilvánvalóan nem jelentett számára problémát. A háború után egész sor Interpol-tisztvisel vel ismerkedtem meg, akikr l hasonlót lehetne elmondani. 1968 és 1972 között az Interpol elnöki székét Paul Dickopf, a wiesbadeni Szövetségi B nügyi Hivatal elnöke töltötte be; 1945-b l származó listámon, amely az SS-ben szerzett szolgálati éveket tünteti fel, még mint SS-Untersturmführer (hadnagy) és a Biztonsági Szolgálat tagja szerepel. Másfel l az is köztudott volt, hogy Dickopf 1943-ban, tehát még a háború alatt Belgiumon és Franciaországon át Svájcba szökött, és ott kapcsolatba lépett az amerikaiakkal. A szökött SS-tisztek általában azonnal köröz listára kerültek. A hetvenes években több szerz , mindenekel tt S. Baram és Y. Vaughan foglalkozott az Interpollal; szerintük Paul Dickopf ellen a németek nem adtak ki körözést, ami némi vitát keltett Dickopf „szökésér l”. A náci b ntettek felderítésére létesült ludwigsburgi, dortmundi és kölni központi hivataloktól mindenesetre megtudtam: Dickopf, mint a wiesbadeni Szövetségi B nügyi Hivatal elnöke jóformán semmilyen segítséget nem nyújtott nekik a náci b nösök felkutatásához. Úgy gondolom, ezt a megállapítást kiterjeszthetjük az egész Interpolra is. 31/ A megfert zött igazságszolgáltatás Amennyire a rend ri apparátust megfert zték a volt nemzetiszocialisták, legalább olyan mértékben szivárogtak be az igazságszolgáltatásba is az egykori vérbírák és véres kez ügyészek, akik mindmáig posztjaikon ülnek. Sajnálatos tény, hogy a náci jogtalanság államának bámulatos könnyen hódoltak be olyan emberek is, akik állítólag a joggal jegyezték el magukat. Úgy gondolom, akárcsak az orvosok esetében, ezúttal is a diplomás német értelmiség velejéig apolitikus beállítottsága hibáztatható. Igaz, az osztrák jogászok addig sem szolgálhattak tudásukkal igazi jogállamot, és a német jogászoknak is csak rövid ideig nyílt erre alkalmuk. Hiába iktatták törvénybe a bírói függetlenséget, az emberek megszokták, hogy a jog a hatalmat szolgálja, az államügyészi hivatás pedig már a nevében hordja, hogy aki betölti, az az államot szolgálja – tehát a jogtalanságra épül államot is. A francia forradalom

és a felvilágosodás gondolatai korántsem járták át az osztrák és a német igazságszolgáltatást, amely soha nem az „állampolgári jogok” védelmez jének, hanem inkább a polgárok sorsát igazgató hatalom meghosszabbított karjának tekintette magát. Ausztriában ezenfelül a „jogi pozitivizmus” is hozzájárult a jogérzék elbizonytalanodásához. E tan értelmében az Isten adta „természetjog” keresztény elképzelése helyett csak az tekinthet jogszer nek, amit az állam törvénybe foglal. Az angolszász országokban a bíró úgyszólván minden ügyet külön-külön mérlegel, és ítéletét konkrét múltbéli példákra hivatkozva hozza meg; az osztrák és a német jogász viszont úgy érzi, csakis valamilyen elvont jogi konstrukciót kell szolgálnia (mint ahogy így van ez a legtöbb olyan országban, amely a római jogot vette át). Ezek a jogászok úgy gondolják: ameddig belül maradnak ezen a jogi konstrukción, addig a jog nem szenved csorbát. Hogy ez a jog valójában mit jelent és hogyan jött létre, ahhoz nekik, szinte meggy z désük szerint, már semmi közük – és itt zárul az alapvet en apolitikus magatartás b vös köre. Tudom, hogy ennek az apolitikus magatartásnak (amelyet errefelé el szeretettel mint „politika fölött állót” dics ítenek) el nyei is vannak, mondjuk, az amerikai rendszerrel szemben, ahol valaki még akár választás útján is lehet bíró. Azzal is tisztában vagyok, miféle el nyökkel jár a zárt jogi konstrukció az angolszász „case law”-val* szemben. Mindössze arra kívánok rámutatni, hogy az osztrák és német jogászok cs djének okai magában a jogrendszerben is keresend k. Sajnos a háború után sokan közülük megszabadulhattak a számtalan b nös ítélet miatt rájuk háruló felel sségt l, mégpedig egy olyan konstrukció révén, amely maga is e jogrendszer jellegzetes terméke. Ha bebizonyították, hogy az akkor érvényes jogot tartották szem el tt, úgy az ügyükben megrendezett mintaperek végén felmentették ket. Még közvetve sem merült fel a kérdés, hogy vajon érvényes jogszabályokat alkothat-e egy olyan rendszer, amely törvénytelen eszközökkel gyakorolja hatalmát. Ezen az alapon ugyanis az osztrák és a német bíráknak a maffia becsületkódexét is el kellene fogadniok, ha egyszer ez a szervezet néhány géppuskás bérgyilkos segítségével elfoglalná a parlamentet. Elismerem: ha azt akarjuk, hogy egy államszervezet tovább m ködjék, jóformán lehetetlen megtisztítani a fert zött igazságügyi apparátust. Hiszen a tisztogatást jogi szempontok alapján kellene végrehajtani – és erre éppenséggel maguknak az eltávolítandó bíráknak kellene felügyelniük. Alighanem úgy fest a helyzet, hogy Ausztriában és Németországban túl sok volt a náci bíró – mindet egyszer en nem lehetett eltávolítani. És mégis: alapvet higiéniai követelmény lett volna, hogy a közvélemény nyomásának segítségével nyugdíjba kényszerítsenek legalább néhányat a legkompromittáltabbak közül, és megszabaduljanak azoktól, akik ítéleteikkel még az akkori törvények követelményeit is túlteljesítették. Dr. Filbinger véres ítéletei még ilyen körülmények között is felt nést keltettek az NSZKban. Robert Kempner professzor, a nürnbergi per f ügyészhelyettese megkísérelte, hogy vádindítványaival tiszta helyzetet teremtsen a náci bírák problémakörében, de fáradozása csak két esetben járt eredménnyel. Börtönbüntetést kapott az a bíró, aki Lehmann Katzenbergert, a nürnbergi zsidó hitközség elnökét koholt fajgyalázási vád alapján halálra ítélte, egy másik bírót pedig, aki Berlinben kilencvenhét halálos ítéletet hozott, harmincöt évvel kés bb fogtak perbe – ám az még a tárgyalás el tt felakasztotta magát. Ausztriában még ilyen kivételes esetek sem akadtak. 1965-ben Oscar Bronner újságíró (kés bb a Profil cím osztrák hírmagazin alapítója, aki most éppen új osztrák napilapot kíván életre hívni) a Forum cím folyóirat különszámában egész sor magas és még magasabb rangú bíróra hívta fel a figyelmet, akiknek a lelkén döbbenetesen embertelen halálos ítéletek száradnak; ám Broda igazságügy-miniszter teljes súlyával kiállt a gyanúsítottak mellett, holott a vérbírák áldozatai között szociáldemokrata ellenállási harcosok is voltak. Bécs 21. * Esetjog, bírói döntéseken alapuló jog.

kerületében van egy tér, a „Floridsdorfer Spitz”, ahová mind a mai napig küldöttségek zarándokolnak. Ezen a helyen 1945. április 8-án három embert végeztek ki: Alfred Huth hadnagyot, Rudolf Raschke f hadnagyot és Karl Biedermann rnagyot. Négy nappal kés bb Bécset felszabadították a szövetségesek. Ám a bécsi rögtönítél bíróság különbíróságának ügyésze, dr. Otto Rothe hadnagy ennek ellenére keresztülhajszolta az eljárást. Rothe a hetvenes évek végén ment nyugdíjba mint a bécsi Legfels bb Bíróság szenátusának elnöke. A német igazságszolgáltatásban uralkodó állapotok jelképes érték példájaként dr. Franz Schumacher bíró esetét mondanám el. Schumacher a hollandiai német megszálló er k kebelében m ködött tábori f bíróként. Ott kapta meg 1943 augusztusában egy Gerard Frank Smits nev diák ügyét. Smitsnél letartóztatásakor röpcédulákat és egy l szer nélküli pisztolyt találtak, és e b ntettért 1943. december 10-én tizenkét évi fegyházra ítélték, ami a fennálló törvénytelen törvények értelmében jogszer is volt. Dr. Franz Schumacher azonban kevesellte ezt. A túl enyhének vélt büntetés ellen Friedrich Christiansen vezényl tábornokhoz fellebbezett, és halálos ítéletet követelt. Christiansen tábornok meg is semmisítette az ítéletet, és elrendelte, hogy az ügyet hadbíróság el tt újratárgyalják. Ám ez a bíróság is „csupán” tizenkét évet rótt ki Smitsre. Ekkor dr. Schumacher ismét fellebbezett, a második ítéletet is megsemmisítették, és új tárgyalást írtak ki – amelyen immár dr. Schumacher elnökölt. Dr. de Pont, a vádlott véd je hiába hivatkozott dr. Schumacher elfogultságára – a bíróság, a kiváló jogi képesítés elnökkel az élén, kinyilvánította teljes elfogulatlanságát. 1944. március 7-én Smitset halálra ítélték. De Pont, a véd ugyancsak Christiansen tábornokhoz fellebbezett, kérve, hogy a halálos ítéletet meger sítés helyett változtassa át szabadságvesztésre. Kérvényében arra hivatkozott, hogy a vádiratot épp dr. Schumacher, a tárgyalás vezet je fogalmazta, és a megel z két ítéletet is semmisíttette meg. Ez még az érvényben lév német katonai büntet jog szerint is indokolta volna a bíró kizárását. Ám Christiansen nem válaszolt. A tábornokot ismerem más forrásból is, mégpedig egy hollandiai zsidó hadirokkant kérvényéb l. Az illet az els világháborúban mindkét lábát elvesztette, és abban reménykedett, hogy ilyenformán megúszhatja a deportálást. Christiansen tábornok azonban neki sem válaszolt; ehelyett ráfirkantotta a kérvényre: „Lábbal vagy anélkül – a zsidó zsidó marad.” A holland igazságszolgáltatás dr. Schumacher fenti eljárását gyilkosságnak értékelte, és 1946. március 7-én felvette nevét a náci b nösök nemzetközi listájára. És hogy mi lett dr. Schumacherb l? F államügyész az NSZK-ban, a limburgi tartományi bíróságon. Amikor a kivégzett Smits rokonai felhívták figyelmemet az ügyre, 1969 októberében levélben kértem dr. Johannes Strelitzet, Hessen tartomány igazságügy-miniszterét, hogy vizsgálja felül a dr. Schumacher elleni vádakat. A hír hallatán dr. Schumacher mindenesetre tüstént nyugdíjba vonult. Saját múltjához való viszonya kiolvasható a tettére adott „magyarázatból”: eszerint tudta, hogy a halálos ítéleteknek csak a harmadát hajtják végre, és ezért bízvást megengedhette magának, hogy kevésbé súlyos ügyekben is ilyen ítéletet szabjon ki. Ekkor rá akartam bírni a hatóságokat, hogy legalább a f ügyész úr nyugdíjigényét vizsgálják felül. Hiába. Pedig hát dr. Schumacher eljárása még az akkoriban érvényes törvénytelen törvényeknek is ellentmondott, méghozzá két tekintetben. El ször is jogsértés, hogy maga ítélkezett Smits fölött, hiszen megszegte az elfogultságra vonatkozó el írásokat. Ha ehhez még hozzászámítjuk a kétszeri fellebbezés tényét, b ségesen megalapozható a gyanú: dr. Schumacher egyetlen és nagyon is személyes jelleg szándéka az volt, hogy Smitset kiiktassa az él k sorából. Ehhez járul még a nemzetiszocialista igazságszolgáltatás fentebb vázolt alapproblémája: az a szervezet, amely jogtalanul gyakorolja az államhatalmat, az én nézetem szerint nem lehet jogalkotó. Hollandiát a nácik lerohanták és megszállták, ezért hollandiai jelenlétük törvénytelen volt. Azok után, hogy a holland kormány elmenekült, a hadsereg

pedig kapitulált, legjobb esetben is ahhoz lett volna joguk, hogy a holland törvények alapján tartsák fenn az országban a rendet. Márpedig röpcédulák vagy egy pisztoly birtoklásáért Hollandiában senkit sem lehetett halálra ítélni. Csakhogy az igazságszolgáltatás bámulatosan találékony, ha egy bíró halálos ítéletét nem óhajtja gyilkosságnak min síteni. Még olyankor is, amikor bebizonyosodott, hogy a bíró már készen hozta a tárgyalóterembe a halálos ítéletet, tettét nem gyilkosságnak, csupán emberölésnek min sítették. Ez a tényállás pedig tizenöt év múltával elévült – és mivel korábban nem derült fény a tettre, a bíráknak hajuk szála sem görbült. 32/ Kinek van joga gyilkolni? A most következ történet is a nemzetiszocialista igazságszolgáltatásra vet fényt, bár ebben az esetben SS rend rbíróságról van szó. A történet jelent sége kett s. El ször is kit nik bel le, hogy egyes jogászok szemében a zsidók meggyilkolása magától értet d és megengedett cselekedetnek számított; másfel l viszont az is látható, hogy az SS-legények mégsem gyilkolhattak kedvük szerint. Adolf Eichmann eszménye a jól szervezett, az utasításainak mindenben engedelmesked tömeggyilkosság volt; a vérg zös egyéni akciót nem t rték meg. Bármilyen sokat foglalkoztam is a témával, az SS rend rbíróság meghökkent ítélete csak 1971-ben került a kezembe. A vádlott bizonyos Max Täubner volt, rangjára nézve hadnagy az SS birodalmi vezet je parancsnoki törzsének alárendelt els SS gyalogdandárból. A dandár nevét jól ismertem. Könyvtáramban ott rzöm háborús naplójukat, amelyben aprólékosan, napról napra rögzítették, hány „bandatagot” semmisítettek meg anélkül, hogy az részükr l bárki elesett volna. A „partizánok elleni harc” ürügyén védtelen polgári személyeket – els sorban zsidókat, cigányokat és kommunistákat – tereltek össze és l ttek agyon a front mögött. Az áldozatok többsége öregember, asszony és gyerek volt. Amikor foglalkozni kezdtem Täubnerrel, még nem sejthettem, hogy négy évvel kés bb olyan osztrákba botlom majd, aki egy másik efféle vérengz dandárhoz tartozott. Az illet t Friedrich Peternek hívták, vezette akkoriban az Osztrák Szabadság Pártot, és Bruno Kreisky, megfelel választási eredmény esetére, t szemelte ki az Osztrák Köztársaság alkancellárjául. Err l azonban még szó lesz könyvem egy kés bbi fejezetében. Max Täubner története mindenesetre hozzásegíthet a Peter-dandár m ködésének szemléletesebb kifejtéséhez. Max Täubner SS-hadnagyot 1941-ben egy próbajáratos vonattal küldték ki Ukrajnába, az els SS gyalogdandárhoz. Szeptember 12-én érkezett meg egy Zwiachel nev helységbe, és az ukrán polgármestert l megtudta, hogy a helyi börtönbe mintegy háromszáz zsidót zártak. A zsidókat etetni és rizni kellett; így hát az ukrán polgármester megkérte Täubnert, ugyan l je agyon ket. Täubner nem tagadta meg ezt a csekély szívességet: egysége háromszáztizenkilenc halottat hagyott hátra. 1941. október 17-én Täubner szerelvénye befutott Solohovóba, ahol, csak úgy futtában, százkilencvenegy zsidót ölt meg. Néhány héttel kés bb az Alekszandrija nev városkában tartózkodott, ahol még négyszázötvenkilenc zsidó élt; addig valahogyan megúszták az „áttelepítést”. Täubner utasítására mindet összefogdosták, és utána agyonl tték, felakasztották vagy agyonverték ket. Täubner, aki oda sem figyelt, végig szájharmonikáját fújta; egyik alárendeltje, Rudolf Nikolaus Wüstholz közlegény viszont afféle gladiátorviadalt rendezett. Megparancsolta két zsidónak, hogy ásóval támadjanak egymásra, megígérvén, hogy azt, aki életben marad, nem lövi agyon. Ígéretét természetesen nem tartotta be, hiszen amit német a zsidónak ígér, az eleve nem érvényes.

Ez az epizód nem rémpropaganda, és nem is valamilyen túlél „jellegzetes túlzása” – majdnem szó szerint így foglalta össze a tényállást az SS-rend rbíróság a Max Täubner elleni eljárás során. Persze téved, aki azt hiszi, hogy Täubnert kilencszázhatvankilenc zsidó meggyilkolásáért vonták felel sségre; a bíróság csupán önkényes kezdeményezéseit és a fölösleges túlkapásokat vetette szemére. Íme az ítélet vonatkozó szakasza: „A zsidókat meg kell semmisíteni; egyetlen halott zsidóért sem kár.” Csakhogy a megsemmisítés nem foganatosítható önhatalmúlag. Täubnernek ugyan javára írandó, hogy „feljogosítva érezhette magát a zsidók megsemmisítésében való tev leges részvételre”, és az sem vonható kétségbe, hogy a vádlott tettének indítéka „ szinte zsidógy lölete” volt; ez azonban mit sem változtat eljárásának önkényességén, annál is kevésbé, mivel Alekszandrijában „olyan kegyetlenségekre ragadtatta magát, amelyek német férfihoz és SS-tiszthez egyaránt méltatlanok”. A német férfinak, ha gyilkol, egyszer és tiszta munkát kell végeznie. Súlyosabban esett a latba két további vádpont. Täubner levélben magzatelhajtásra biztatta feleségét, továbbá, hogy imponáljon az asszonynak, több, kivégzést ábrázoló fényképet küldött neki kidolgozásra. Minden bizonnyal el is érte célját, mivel az asszony büszkén mutogatta a képeket ismer seiknek. Csakhogy ezzel Täubner megsértette az SS-nek a szolgálati titokra vonatkozó el írásait, és a bíróság nem hagyott kétséget e vétség súlya fel l. „Mivel a filmeket Dél-Németországban dolgoztatta ki – hangzott az ítélet indoklásában –, a képek könnyen ellenséges kézbe kerülhettek volna, hogy aztán németellenes propaganda céljára szolgáljanak.” 1943. július 9-én a bíróság Max Täubnert mindezért tízévi börtönre ítélte. Täubner fellebbezett, és magához Heinrich Himmlerhez intézett beadványt. Fanatikus zsidógy löl nek mondta magát, aki az oroszországi hadjárat kezdetén elhatározta, hogy húszezer zsidót fog elintézni. Meggy z dése volt, hogy a vád tárgyát képez önkényes kivégzések mindenestül megfelelnek a Führer óhajának, és tetteivel csak azt akarta bizonyítani, hogy fenntartás nélkül követi Hitler céljait. Nem tudom, használt-e ügyének ez a beadvány; annyi bizonyos, hogy büntetéséb l csak két évet ült le, aztán vége lett a háborúnak, és Täubner kiszabadult. Amikor érdekl dni kezdtem további sorsa fel l, megtudtam, hogy 1949-ben az NSZK-beli Memmingen büntet bírósága eljárást indított ellene, az SS-bíróság ítéletében foglalt zsidógyilkosságok miatt. A bíróságnak pontosan egy évre volt szüksége az eljárás megszüntetéséhez; kimondták, hogy a „ne bis idem” elve alapján ugyanaz a személy nem büntethet másodszor is ugyanazért a vétségért. Holott a tábori bíróság ítélete kimerít n taglalta, hogy Täubnert nem a zsidók meggyilkolásáért sújtja a büntetés, pusztán csak a gyilkosságok végrehajtása közben elkövetett önkényes túlkapásokért, a legsúlyosabb vád ellene pedig a szolgálati titok megsértése volt. Részletes feljegyzést készítettem hát a tényállásról, és elküldtem a náci b nök felderítésére létesült ludwigs-burgi központi hivatalhoz, a müncheni tartományi bírósághoz – dr. Ludolf f ügyésznek címezve –, valamint a memmingeni bíróságnak. Mindhárom hatóságtól perújítást követeltem, a „ne bis idem” alapelvének jogtalan alkalmazása miatt. És akárhogy nézzük is: legalább ezer zsidó haláláról van szó; lehetetlen, hogy ezt valaki két év börtönnel megúszhassa, amit ráadásul els sorban tiltott fényképekért és magzatelhajtásra való buzdításért róttak ki rá. Gondolatmenetem azonban a jelek szerint minden logikának ellentmondott; ugyanis nevezett hivatalok egyike sem szánta rá magát a perújrafelvétel elrendelésére. Ekkor kerül úton próbálkoztunk. A stuttgarti államügyészségen feljelentést tettem Täubner tettestársa, Rudolf Nikolaus Wüstholz ellen, aki – mint a hadbíróság ítélete megállapította – zsidókat kényszerített rá, hogy agyonverjék egymást. Rolf Sichting els államügyész, az anyag elmélyült ismer je pontosan kidolgozta a vádiratot, és továbbította Heilbronnba, az illetékes tartományi bíróságnak, ahol 1973 áprilisában le is zajlott a tárgyalás. Wüstholz –

ahogy már megszokhattuk – szabadlábon védekezhetett, és – ahogy ugyancsak megszokhattuk – egyáltalán nem értette, miért tálalják fel neki ezt a históriát „harminchárom év után”. Csak homályosan emlékezett az akkori eseményekre, és letargiájából csupán akkor ébredt fel, amikor hajdani feljebbvalója, Max Täubner mint tanú belépett a terembe. – Wüstholz úgy ül a bíróság el tt, mintha egy idegen esküv re tévedt volna be – súgta oda a mellettem ül Gudrun Weiss újságírón . És valóban abszurd színjátékot láthattunk. A vádlottak padján az az ember ült, aki csak engedelmeskedett a gyilkos parancsnak, míg az, aki a parancsot kiadta, szabad polgárként tette meg tanúvallomását (és háborús sebesülései folyományaképpen persze emlékezetkiesésben is szenvedett, így hát semmi lényegeset nem tudott mondani). A bírósági groteszk befejezéséül Wüstholzot 1973. május 24-én kétévi börtönre ítélték. Véd je, dr. Albert Vogel fellebbezett; ezt 1975-ben a Szövetségi Törvényszék elutasította. Vogel dr. ekkor kegyelmi kérvénnyel próbálkozott, és engem is megkért, járjak közbe Wüstholz érdekében. Elvégre évtizedekkel a tett után a büntetésnek már semmi értelme, Wüstholz pedig a háború el tt feddhetetlen polgár volt, és a háború után is „jóravaló és kifogástalan életmódot folytatott”; csakis azért bonyolódott természetét l amúgy távol álló cselekményekbe, mert annak idején éppen Täubner egységéhez került. Erre a levélre nem válaszoltam. Nem áll hatalmamban, hogy az általa meggyilkolt emberek nevében megbocsássak Wüstholznak. Azt azonban nagyon is megértem, miért érezte magát a per folyamán kényelmetlenül a bíró, vagy akár dr. Vogel is. Nyomasztó látvány, ha kisember ül a börtönben, míg a fejesek szabadon járkálnak. 33/ Himmler els számú jogi szakért je Rudolf Wüstholz pere más okból is foglalkoztat mind a mai napig. A tárgyalásra ugyanis megidéztek még egy tanút, akir l itt külön is szeretnék megemlékezni: Horst Bender SSOberführer valaha Himmler legf bb jogi szakért je volt, ma pedig ügyvéd a Német Szövetségi Köztársaságban. Azért hallgatták ki, mert annak idején, 1942. október 26-án Münchenben Himmler nevében eljuttatott az SS hadbíróságának egy dokumentumot, amely a zsidók parancs, illetve hatásköri felhatalmazás nélkül foganatosított kivégzésének jogi megítélését taglalta. Szó szerint idézek ebb l az irományból. „1. Ha az indítékok (mármint a zsidók meggyilkolásának indítékai) mer ben politikai jelleg ek, úgy büntetésnek helye nincs, kivéve ha ez a rend fenntartása érdekében szükségesnek mutatkozik. Utóbbi esetben az ügy természetét l függ en a 92. paragrafus, illetve a katonai büntet törvénykönyv 149. cikkelye alapján szabható ki törvényes büntetés, illetve fegyelmi büntetésre kerülhet sor. 2. Önös érdek , szadista vagy szexuális jelleg indítékok esetén törvényes megtorlásnak van helye, mégpedig adott esetben gyilkosság, illetve emberölés címén is.” A hadbíróság erre a himmleri parancsra alapozta Max Täubner elmarasztalását, és most dr. Benderen volt a sor, hogy a Rudolf Wüstholz elleni per alkalmából kifejtse, miként született ez az utasítás. A bíróság el tt ott voltak többek között Bender jegyzetei is, melyeket a Himmlernek szánt el terjesztéshez készített; ezekb l egyértelm en kiderült, hogy Himmler, aki maga nem végzett jogi tanulmányokat, csak azt írta alá, amit Bender javasolt. Mármost el tudtam volna képzelni, hogy ha dr. Bendert szembesítik háború el tti tevékenységével, igyekszik legalább most elhatárolódni t le, s t, mondjuk, kifejti, hogy csak még sötétebb fejleményeknek akarta elejét venni, hiszen tervezetében leszögezte, hogy a zsidók meggyilkolása legalább bizonyos körülmények között büntetend cselekménynek min sítend . Ha más nem, hát a józan ész effajta érvelést sugallhatott volna Bender dr.-nak. azonban a legcsekélyebb mértékben sem határolta el magát harminchárom évvel azel tti

szavaitól. Aki ott volt Heilbronnban és végighallgatta, csak azt hihette: Bender még most is arra a jogi felfogásra hajlik, amely szerint „politikai indítékokból” igenis szabad zsidókat ölni. Az én felfogásom szerint ez nemcsak objektív, hanem szubjektív szempontból is megfelelt a gyilkosságban való b nrészesség jogi tényállásának, és ilyen értelemben tettem feljelentést Horst Bender ellen mind a tartományi igazságügyi igazgatóság ludwigsburgi központi hivatalánál, mind Baden-Württemberg tartomány f ügyészénél. Horst Bender 1942-ben már harminchét éves volt, jogi diploma tulajdonosa, nem cselekedett kényszer hatása alatt, és tettére nem vonatkozik az elévülés. Ugyanilyen indoklással fordultam a stuttgarti ügyvédi kamarához is: arra kértem ket, vizsgálják felül, vajon Himmler legf bb jogi szakért je alkalmas-e rá, hogy egy demokratikus ország ügyvédi testületéhez tartozzék. Végtére a müncheni SS-bíróság elnökét, dr. Günther Reineckét a háború után megfosztották ügyvédi m ködési engedélyét l – nehezen érthet hát, miért hagynák futni azt az embert, akinek jogi felfogása alapján Reinecke ítélkezett. Ha egy ügyvéd valamilyen éjszakai mulatóhelyen ildomtalanul zajong, az ügyvédi kamara általában tüstént beavatkozik. Most azonban a testület illetéktelennek nyilvánította magát, és a baden-württembergi igazságügy-minisztériumhoz utasított. A f államügyész válaszlevelében azt írta, hogy feljelentésemet átadta a stuttgarti ügyészségnek, felülvizsgálat céljából. (Ugyanide továbbította a tartományi igazságügy-minisztérium központi hivatala is a rendelkezésére álló valamennyi dokumentumot.) A stuttgarti államügyészség szokatlanul gyors munkát végzett: minden további vizsgálat nélkül beszüntette a Bender elleni eljárást, mivel ugyanezen bizonyítási anyag, valamint a felterjesztéshez készített jegyzetei alapján 1961-ben már indult ellene eljárás – amelyet ugyancsak beszüntettek. Az indoklás ellen az el írt határid n belül panaszt emeltem a f ügyésznél: nézetem szerint Bender m ködése legalizálta a zsidók elleni gyilkosságokat, és nem osztom azt az ügyészségi felfogást sem, amely szerint a Himmler melletti tanácsadói tevékenységét „nem a Németországban és a németek megszállta területeken él zsidó lakosság kárára” gyakorolta volna. Hiszen 1942 októberében a zsidó lakosságnak még mintegy fele életben volt, és a gyilkolás gépezetét talán bizonyos mértékig megakasztotta volna, ha egy utasítás nem ad egyértelm felmentést a „politikai indítékokból” elkövetett zsidógyilkosságra. Az SS tagjai addig még hihették azt, hogy a zsidók megölésével büntetend cselekményt követnek el, és ezért bizonyos mértékig megtartóztatták magukat; most azonban kioktatták ket, hogy ebben alaposan tévednek. Végül azt is megfontolásra ajánlottam, hogy Bendernek az SS kebelén belül kifejtett jogászi m ködését a maga egészében sem 1961-ben, sem most nem vizsgálták felül, holott talán kiderülne, hogy más téren is terhelik b nök. Mivel Bender Himmler közvetlen környezetéhez tartozott, az ügy meglehet s felt nést keltett. Számos ügyvéd és közjegyz jelentette ki, hogy nem hajlandó Benderrel közös kamarához tartozni, és ilyen értelm panaszomat szóban is, írásban is támogatták. Még egy utolsó jogi kísérletre is vállalkoztunk: Erna Birnbach Bendert tette felel ssé, amiért Blauner nev unokafivérét a plaszowi koncentrációs táborban egy Philipp Grimm nev SS f hadnagy agyonl tte: Birnbachné szerint ezt a gyilkosságot parancs nélkül, „politikai indítékú” zsidógy löletb l követték el, és Grimm esetleges gátlásai azért nem érvényesültek, mert a Bender-féle utasításból úgy érezte, hogy törvény adta joga a gyilkolás. Az államügyészség azonban, mint várható is volt, elutasította a feljelentést. Ekkor, mint már annyiszor, ez ügyben is Robert Kempner professzorhoz fordultam tanácsért, és az érvei gy zedelmeskedtek: arra hivatkozott, hogy az eljárás beszüntetésére vonatkozó végzést semmisnek kell tekinteni, mivel a stuttgarti államügyészség nem folytatott megfelel nyomozást. Így hát a stuttgarti államügyészség ismét hozzálátott a nyomozáshoz – majd ismét beszüntette az eljárást. Én pedig ismét panaszt emeltem Weinmann f ügyésznél, megismételve az els alkalommal el adott érveimet. Panaszomat az igazságügy-miniszter

végérvényesen elutasította, dr. Horst Bender, Heinrich Himmler els számú jogi szakért je pedig továbbra is ügyvédként tevékenykedik a Német Szövetségi Köztársaságban. 34/ Sugárút Berlinben Az ember azt hinné, hogy akiknek súlyos múltbeli politikai tévedés van a rovásukon, azok bizonyos mértékig visszariadnak az újabb közéleti szereplést l, és különösképpen megtartóztatják magukat, ha valamilyen véletlen folytán szembesülnek a múltjukkal. Ám a valóságban másképpen fest a helyzet. Bámulatos, hogy mennyi hajdani párttagban él a szívós igény közhivatalok betöltésére, új címekkel való páváskodásra. A legváratlanabb alkalmakkor bukkannak fel, de egy dolog fel l bizonyosak lehetünk: mindent elkövetnek, hogy a nemzetiszocializmust minél ártalmatlanabbnak tüntessék fel. A most következ eset gyakorlati jelent sége igazán csekély – mindössze egy utca elnevezésér l van szó –, mégis leleplezi, hogy bizonyos embereknek még mindig hogyan forog az agyuk. Munkásságommal sok barátot szereztem; közéjük tartozik Hector Gouverneur professzor, Venezuela elnökének angol tolmácsa is. Hosszú éveken át csak leveleztünk, de 1979-ben Bécsben járt, és akkor személyesen is elbeszélgethettünk. Találkozásunk alkalmából Gouverneur elmondta, hogy 1973-ban levelet írt Berlin polgármesterének, és azt javasolta, hogy nevezzenek el utcát Jesse Owensr l, az 1936-os olimpiai játékok négyszeres aranyérmesér l. Barátom ezzel a gesztussal egyszerre szeretett volna kiállni a színes b r ek mellett és a nemzetiszocializmus fajüldöz politikája ellen. Elvégre a fekete b r Owens egymás után nyerte meg a százméteres és a kétszáz méteres futást, valamint a távolugrást, majd a négyszer százméteres váltó tagjaként negyedszer is aranyérmes lett, és ezzel alaposan megtépázta Hitler fels bbrend fajának babérait. Hitler, aki azt remélte, hogy az olimpián az északi faj majd fényes bizonyságát adja fizikai fölényének, úgy felb szült, hogy kezet sem volt hajlandó fogni a játékok e legdiadalmasabb személyiségével. Ezért javasolta Hector Gouverneur, hogy Berlinben, az olimpia városában nevezzenek el utcát róla, s így épp ezen a történelmi színhelyen tagadják meg a faj üldözés gondolatát. Ám hiába fordult Gouverneur még Willy Brandthoz, Berlin korábbi kormányzó polgármesteréhez is, akir l köztudott volt, hogy minden ilyen szándék iránt fogékony – a javaslatot nem karolták fel. A hatóságok csak tologatták a kérelmet egyik íróasztaltól a másikig, és végül nem is lett bel le semmi. Nekem nagyon tetszett Gouverneur ötlete. A szimbólumoknak szerintem jelent s szerepük van; gyakran jobban megértik ket az emberek, mint megannyi hosszadalmas fejtegetést. Amellett úgy éreztem, fontos rámutatni, hogy a hitleri fajüldözés nemcsak a zsidókat érintette; az antiszemitizmus csupán az általános fajgy löletnek volt széls séges kinövése, és ezért nemcsak a zsidókat fenyegeti, hanem minden embert. Elhatároztam, hogy megbeszélem a dolgot dr. Klaus Schützcel, az NSZK izraeli nagykövetéve], aki korábban maga is berlini polgármester volt. Schütz azt javasolta, forduljak közvetlenül dr. Dietrich Stobbéhoz, a mostani polgármesterhez, pedig majd levélben támogatja kérelmemet. Stobbe azonban elutasító választ adott. Az utcák elnevezésére vonatkozó szabályok el írják, hogy csak legalább öt éve elhalt személyek jöhetnek számításba, él emberr l pedig eleve szó sem lehet. A szabályt csak egyetlenegyszer hágták át, amikor is a berlini blokád után utcát neveztek el Clayr l, a légi híd gondolatának egyik atyjáról és legf bb szervez jér l. A sorok közül kiolvashattam, hogy Owens esetében nem lehet szó effajta kivételr l, hiszen még nem halt meg, s t, szerencsére megbecsült polgárként él Chicagóban. Eszembe se jutott a halálát

kívánnom, csupán azért, hogy eleget tegyünk a berlini utcaelnevezési el írásoknak. Inkább tájékoztattam a sajtót, és sikerült is megjelentetnem jó néhány cikket, melyek szerz i, hozzám hasonlóan, úgy vélték: egy ilyen jelképes érték ügyben Berlin igazán mérsékelhetné bürokratikus hajlamait. Ami Owenst illeti, teljesítette a hatóság óhaját. Még javában zajlott a levelezés Stobbe és énközöttem, amikor hatvanhat évesen tüd rákban meghalt. A hír arra ösztökélt, hogy újabb beadványt intézzek a berlini közigazgatáshoz: tegye túl magát az ötéves határid n, és most azonnal keresztelje át a stadionhoz vezet utat Jesse Owens sugárútra. 1983-ban – tíz évvel azután, hogy Gouverneur barátom megírta els levelét – az ügy átkerült a charlottenburgi kerületi ügyosztályra, ahol az utcák elnevezését intézik. Néhány hónap múlva levelet kaptam az új berlini polgármestert l, Richard von Weizsäckert l, az NSZK mai elnökét l: megszületett a döntés, hogy ez esetben kivételt tesznek, és az átkeresztelésre a lehet leggyorsabban, 1984. március 11-én, ünnepség keretében kerül majd sor. 1984 elején Los Angelesben jártam, és megemlítettem Tom Bradley polgármesternek, a fekete b r sprinter egykori személyes jó barátjának a Jesse Owens sugárút ügyét. Los Angeles Berlin testvérvárosa és a soron következ nyári olimpiai játékok kijelölt színhelye volt; így hát Bradley megkérte Berlin polgármesterét, hívják meg t is az ünnepségre. Hiú remény volt. Március 11-ére sem Tom Bradley, sem Hector Gouverneur, sem jómagam nem kaptunk meghívót. Amikor némiképp értetlenül magyarázatot kértem Eberhard Diepgent l, Berlin új polgármesterét l (von Weizsäckert id közben az NSZK elnökévé választották), felvilágosított: az ünnepséget nem a berlini szenátus, hanem a Német Olimpiai Bizottság szervezte; az ünnepi beszédet is a Bizottság elnöke, Willi Daume tartotta. Daume pedig élt az alkalommal, hogy az egész átkeresztelés értelmét a visszájára fordítsa. Nem igaz, hogy Hitler ne akart volna Owensszel kezet fogni – közölte az ámuló hallgatósággal; a helyzet az, hogy a Führer el z napon kezet rázott egy német sportolón vel, mire a Nemzetközi Olimpiai Bizottság belga elnöke tiltakozott, mondván, hogy ez az aktus ellentmond az olimpiai szokásoknak. Így hát ett l kezdve Hitler betartotta a szabályokat, és lemondott róla, hogy kezet fogjon a színes b r amerikaival. Vagyis fajgy löletr l szó sincs; Hitler csupán az olimpiai szokásokat kívánta tiszteletben tartani. Ekkor utánanéztem, mit is ír az esetr l „Hittem Hitlerben” cím emlékirataiban Baldur von Schirach, az egykori birodalmi ifjúsági vezet , aki annak idején a tribünön Hitler mellett ült. A beszámoló így hangzik: „Az 1936-os olimpiai játékok csillaga egy színes b r amerikai, Jesse Owens volt. Valahányszor Hitler ellátogatott a stadionba, páholyában fogadta a bajnokokat és gratulált nekik. Amikor Jesse Owens megnyerte a százméteres futást, Hitler kijelentette: »Szégyellhetik magukat az amerikaiak, hogy négerekkel nyerik az érmeiket. Nem fogok kezet ezzel a négerrel.« És Jammer-Osten (a birodalmi sportvezet ) hasztalan rimánkodott, hogy a sport érdekében fogadja az olimpiai játékok h sét.” Fogalmam sincs, mely okból tálalt fel Willi Daume a valóságtól ennyire elüt változatot. Hacsak nem 6 098 980-as számú náci párttagsági könyve ösztönözte rá. 35/ Heil Hitler, tanító úr! Talán még az emberiségre ismét rászabadított náci rend rnél vagy jogásznál is rosszabb a náci tanító, ha újból kezébe kaparintja az ifjúságot. Az a baj, hogy ennyi náci egyetlen más szakmában sem akadt: a Harmadik Birodalomban a legtöbb tanító párttag volt. Igaz, ha a fiatal tanító állást keresett, nem volt más választása: párttagsági könyv nélkül pályáznia is kár volt. A nácik szilárdan eltökélték, hogy a fiatalságot csakis az szellemükben szabad nevelni. A nagyfokú fert zöttség miatt a háború utáni iskolai vezet ségek Németországban is, Ausztriában is szinte megoldhatatlan feladattal kerültek szembe. Emlékszem egy

beszélgetésre dr. Heinrich Gleissnerrel, Fels -Ausztria tartományi elnökével, aki maga is egy évet töltött koncentrációs táborban. panaszolta: „Vagy egykori náci tanítókkal nyitjuk meg az iskolákat – vagy meg sem nyitjuk ket. Egy egész nemzedéknek kell feln nie ahhoz, hogy a pedagógus-utánpótlás megtisztuljon a nemzetiszocialista gondolkodástól.” Ám a folyamat végül jellegzetesen osztrák módra zajlott le. Azzal tisztában voltak, hogy a nemzetiszocialista tanítók kérdését megnyugtatóan semmiképp sem lehet megoldani, így hát eleve lemondtak arról is, amire pedig lett volna lehet ség: hogy megkülönböztessék például az egyszer párttagokat a gyilkosoktól. Felt n en sok tanító szolgált például az 1. SS-gyalogdandárban, amely a Szovjetunióban, a front mögött, tömegesen mészárolt le polgári személyeket – aggokat, n ket, gyermekeket. Nos, mihelyt az ellenük indított bírósági eljárást beszüntették, ezek az emberek szinte kivétel nélkül visszatértek a katedrára. Friedrich Peter, akinek néhány oldallal kés bb majd külön fejezetet szentelek, SS-múltjával a háta mögött el ször tartományi tanfelügyel ként kezdte újra pályáját. Az osztrák tanügyi igazgatóságtól még az is kitelt, hogy tudatosan megtartson alkalmazásában egy olyan embert, akit Olaszországban elítéltek gyilkosságért. Történetével véletlenül ismerkedtem meg. Éppen Torinóban tartottam el adást, s a végén odajött hozzám az egyik hallgató, név szerint Vittorio Ovazza, hogy könnyes szemmel beszámoljon nekem családja szomorú sorsáról. 1943-ban unokaöccse, az akkor húszéves Ettore megkísérelt Svájcba menekülni, de vonaton visszatoloncolták Olaszországba, ahol mindjárt elfogta az SS. Valószín leg kihallgatás közben kényszerítették rá, hogy elárulja családja rejtekhelyét. Szülei, Riccardo és Nella Ovazza, valamint tizenöt éves Elena húga egy faluban bújtak meg a Lago Maggiore partján, és azt remélték, hogy j elent s vagyonuk segítségével – minden javukat pénzre és ékszerekre váltották – átvészelhetik az üldözés korszakát. Ehelyett 1943 októberében az SS egy brit hadifogollyal együtt mindnyájukat agyonl tte, majd a holttesteket a tóparti Intra Verbania község iskolájának a kazánjában elégette. Az ügy folytatásaképpen 1955 júliusában Torinóban gyilkosság miatt perbe fogták és távollétében életfogytiglani fegyházra ítélték Gottfried Meir SS-Hauptsturmführert, aki 1911ben, a karintiai Feldkirchen melletti Weyrben született. Meir, aki ekkoriban már ismét Karintiában élt, egy olasz ügyvéd révén fellebbezést nyújtott be, ezt azonban a római Legfels bb Bíróság elutasította, s t az olasz hatóságok kérték Ausztriától a gyilkos kiadatását. Mivel Meir osztrák állampolgár volt. Ausztria – amint várható is volt – nem teljesítette a kérelmet, viszont nagy sietve odahaza indítottak eljárást Meir ellen, és itt kezd dik tulajdonképpen a történet. A tárgyalás, amelyet 1957-ben nyitottak meg Klagenfurtban, úgy végz dött, mint megannyi osztrák náci per: felmentéssel. Meglehet, hogy más lett volna az eredmény, ha a vád olasz tanúi személyesen is megjelennek – k azonban azt állítják, hogy nem kaptak idézést. Meir, az Adolf Hitler SS-háziezred tagja (ehhez az egységhez tartozott Walter Reder is) szabad emberként hagyta el a tárgyalótermet, és azóta a kis Tonfeld bei Wölfnitz iskoláját igazgatja. Vittorio Ovazza írásban hatalmazott fel, hogy nevében képviseljem meggyilkolt családja érdekeit. Így hát el ször is felkértem az igazságügy-minisztériumot, hogy késleltessék az ügyben az elévülési id t (Ausztriában az id tájt még húsz év volt a gyilkosságok elévülési ideje). Ezután az akkori oktatási miniszterhez, dr. Piffl-Percevichez fordultam, s megkérdeztem, vajon mivel indokolja, hogy valaki, akit Olaszországban gyilkosságért joger sen elítéltek, Ausztriában tanulókat nevelhet. A miniszter válaszában közölte, hogy az eset „nem tölti el örömmer – amely feltételezés még az én agyamban sem fordult meg –, ám megítélése kizárólag a karintiai tartományi iskolaügyi tanácsra tartozik. Kapcsolatba léptem a Szocialista Szabadságharcosok szövetségi elnökségével is, és immár k keresték meg a karintiai tartományi iskolaügyi tanácsot. Meglehet, hogy e testület tagjait mégiscsak örömmel töltötte el az eset – annyi bizonyos, hogy az SS-tiszt megtartotta iskolaigazgatói posztját.

Így hát „új tények” nyomába eredtem. A lehet séget az olasz bíróság ítélete kínálta; ebben említettek egy „Peter” nev tanút, aki tolmácsként jelen volt az Ovazza család kivégzésén. Kinyomoztuk, hogy ennek a „Peter”-nek Zorzi a vezetékneve, és a feltételezéssel ellentétben korántsem esett el Oroszországban, hanem jó egészségnek örvend és él, méghozzá Bécsben. Rend rségi kihallgatásán jegyz könyvbe mondta, hogy közrem ködött Intrában a holttestek elégetésénél. Jobban megértjük ezt az óvatos vallomást, ha tudjuk, mit vallott az osnabrücki bíróság el tt egy másik tanú, a hannoveri illet ség Oskar Fetzer SS-tiszt. Fetzer, aki Meirrel egy században szolgált, elmondta, hogy az Ovazza család agyonlövetését Gottfried Meir rendelte el, Peter Zorzi pedig maga is részt vett a kivégzésekben. E terhel bizonyítékok birtokában sürg s kihallgatást kértem Broda igazságügy-minisztert l, elé tettem a Vittorio Ovazzától kapott meghatalmazást és a terhel tanúvallomásokat, majd arra kértem, tájékoztasson további intézkedéseir l. Ám a tájékoztatás elmaradt. 36/ „Ez a büntetés a varsói gyerekekért!” A Harmadik Birodalom népességének csak nyolc százaléka volt osztrák, ám a zsidók ellen a hitleri id kben elkövetett gyilkosságoknak a fele osztrák nácik lelkén szárad. Ennek a jelenségnek két oka van. El ször is Ausztriában sokkal er sebb volt az antiszemitizmus, mint Németországban, és így sokkal több ember állt lelkileg készen arra, hogy részt vegyen a zsidók tervszer megsemmisítésében. Másodszor pedig Adolf Eichmann Linzb l származott. Igaz, a németországi Solingenben született, de családjával együtt már négyéves korában Ausztriába költözött. Itt tett szert barátokra és ismer sökre, itt szívta magába az antiszemitizmust. Amikor aztán Hitler t szemelte ki a zsidók kiirtásának szervez jéül, természetesen osztrákokat nevezett ki szervezete vezet pozícióiba, azok pedig újabb osztrákokat választottak munkatársul. A tömeggyilkosság egyik legf bb irányítója a karin-tiai születés Odilo Globocnik volt. A korábbi bécsi Gauleiter Lublin SS- és rend ri er inek vezet jeként irányította a „Reinhardakciót”, a zsidók megsemmisítésének programját, amely Reinhard Heydrich halála után az tiszteletére kapta ezt a nevet. Osztrák volt két legközelebbi munkatársa is: a salzburgi Hans Hermann Höfle, aki törzskari f nöki min ségben vezényelte a „Reinhard-akciót”, valamint Globocnik segédtisztje és legf bb bizalmasa, a klagenfurti Ernst Lerch, aki Globocnik után a második embernek számított, és egy ideig a törzskari f nöki posztot is betöltötte. Rajtuk kívül még további hatvanhárom, név szerint is ismert osztrák tevékenykedett a „Reinhard-akció” keretében. Maga Globocnik 1945 júniusában a villachi börtönben öngyilkos lett, ám segédeinek, Höflének és Lerchnek egészen az Eichmann-perig jóformán a hajuk szála sem görbült meg. Szerepükre igazából csak ez a per derített fényt, és miután Eichmann vallomásaiban újra meg újra hivatkozott rájuk, végre meg kellett mozdulnia az igazságszolgáltatásnak is, amely a hidegháború tizenkét évén keresztül megkímélte ket. A két osztrák megfigyel , dr. Wiesinger rend rtanácsos és Leo Meier az izraeli rend rség kihallgatásai alapján el zetes jelentést terjesztett a belügyminisztérium elé, s így végül az osztrák igazságszolgáltatásnak sem maradt más választása: 1961 januárjában Hans Hermann Höflét Salzburgban letartóztatták. Höfle, aki eredetileg m szerész volt, már huszonkét éves korában belépett az akkor még illegalitásban m köd Nemzetiszocialista Német Munkáspártba. 1937. február 1-jén a Führer kinevezte az 176-os SS-rohamosztag vezet jévé. Els h stetteit a „kristályéjszakán” hajtotta végre, s úgy megtetszett Eichmann-nak, hogy mindjárt beajánlotta Globocnikhoz. Ezután beiskolázták a dachaui vezet képz be, majd egymás után több kisebb kényszermunkatábornak lett a parancsnoka, s ezután került Varsóba, 1942 nyarának végén.

B neinek listáját korántsem a „Reinhard-akció” nyitotta meg. A lublini SS és rend rség f nökeként irányította a mieleci és rzeszowi „kitelepítést”, s ezután nevezték ki háromszáztízezer zsidó Treblinkába, Sobibórba, Bel ecbe és Majdanekbe szállításának legf bb felel sévé. A „Reinhard-akció” törzskari f nökeként végeredményben több mint kétmillió halott terheli a számláját, s ami a nemzetiszocialista b nöz i szindikátus hierarchiáját illeti, mindjárt Eichmann mögött a helye, egy szinten Globocnikkal. Mindezt hosszú beszélgetésekben magyaráztam el az osztrák igazságügy-minisztériumnak és a bécsi államügyészségnek, hogy rávilágítsak: az Eichmann-per után a Höfle-per ígérkezik a legnagyobb szabásúnak. Err l a tárgyalásról ez egész világon beszámolnak majd a lapok, és ezért az osztrák igazságszolgáltatásnak iparkodnia kell, nehogy szégyent valljon. Mivel Höfle igen széles kör tevékenységet fejtett ki, az ilyen ügyekhez képest viszonylag sok volt a tanú. Izraelb l tizennégy olyan bécsi zsidó nevét kaptuk meg, akik túlélték a majdaneki deportálást, és tanúskodni tudtak Höfle ellen. Kutatásaimból kiderült, hogy hét transzporttal összesen nyolcezer-négyszáz bécsi zsidót szállítottak Izbicán és Diepolon át Majdanekbe, ahol csaknem mind elpusztultak. Kapcsolatba léptünk a lengyel földalatti mozgalom Pelczynski tábornok vezette londoni irattárával is, és megkaptuk azoknak a jelentéseknek a másolatát, melyeket annak idején a lengyel ellenállás harcosai állítottak össze és küldtek el futárral Londonba. Höfle mindenütt úgy szerepel, mint a varsói zsidók „kitelepítésének” egyik f alakja. Alfred Zimmermann, egy életben maradt varsói, aki a Missouri állambeli Saint Louisba költözött, így jellemezte Höfle „m ködését” a varsói gettóban: „1942. július 18-án Höfle egy gyermekek után kutató kommandó élén vonult be a varsói gettóba. A menekül gyerekekre géppuskával l ttek. A hajsza három napon át tartott. Valamivel kés bb bizonyos utcákat Höfle parancsára lezártak, és az ott lakó zsidóknak öt percet adtak a csomagolásra. Aki késlekedett, azt agyonl tték; a többieket Treblinkába szállították.” Ott aztán nem puskagolyó, hanem a gázkamra várt rájuk. Höfle tudta, mit m vel. Pontosabban: elfojtott lelkiismerete legalább egyes pillanatokra megszólalt. Egyik beosztottja, Michalsen az NSZK-ban azt vallotta, hogy amikor valamilyen betegség elragadta két ikergyermekét, Höfle a nyitott sírnál felordított: „Ez a büntetés a varsói gyerekekért!” Másnap azonban már ismét teljes g zzel folytatta iszonyatos munkáját. Nem tudom, hányan lehettek a tökéletesen lelkiismeretlen gyilkosok, az olyanok, akiket tizedmásodpercekre sem kísértettek meg hasonló gondolatok. Inkább azt gyanítom, legtöbbjénél a közöny vastag páncélja alatt tovább pislákolt a lelkiismeret egy szikrája, csak éppen nem áldozhattak a b ntudat fény zésének; mert ugyan hogyan élhet tovább az ember, ha egyszer csak tudatára ébred, hogy ártatlan emberek százezreinek vére tapad kezéhez? Így aztán a Höfle-félék úgy némították el lelkiismeretüket, hogy gyilkoltak tovább, és ismét elhitették magukkal, hogy k csak a Führer parancsát teljesítik, megszabadítva a világot egy fekélyt l. Minden gyilkossággal tovább vastagodott a lelkiismeretüket borító páncél, míg végül az utolsó szikra is kihunyt, és már csak a páncél maradt. Én legalábbis csak így tudom megmagyarázni magamnak, hogy e tömeggyilkosokban még a háború után sem szólalt meg a lelkiismeret, amikor pedig már lett volna idejük a gondolkodásra. Néma maradt Höfle lelkiismerete is. Amikor az amerikaiak elfogták és a Salzburg melletti glasenbachi táborba szállították, úgy viselkedett, mint a b nöz , aki meg akar szökni az igazságszolgáltatás el l. Kijelentette, hogy t összetévesztik egy Hermann Höfle nev SSGruppenführerrel (altábornaggyal), aki ugyan valóban létezett, de tizennégy évvel id sebb volt nála, és Csehszlovákiában már ki is végezték. Ugyanezt a mesét sütötte el 1961 – és rizetbe vételekor is, és a Salzburger Volksblatt tüstént védelmére is kelt. A cikk címe így hangzott: „Névrokonáért kell b nh dnie.” November 21-én a salzburgi tartományi törvényszék vizsgálóbírója terjedelmes ügyiratot juttatott el az illetékes bírósághoz. Höflét azzal gyanúsították, hogy mint Odilo Globocniknak, Lublin SS- és rend ri er i parancsnokának törzskari f nöke részt vett több százezer zsidónak

a treblinkai, sobibóri, belzeci és majdaneki megsemmisít táborokba való kényszeráttelepítésében; ezen túlmen en pedig személyesen és felel sen irányította a varsói gettó lakosságának áttelepítését Treblinkába. E célból Höfle 1942. július 22-én magához rendelte a zsidótanácsot, és elrendelte, hogy minden varsói zsidónak a gyülekez helyekre kell vonulnia; ez alól csak a zsidótanács tagjait és zsidó személyzetét, valamint a kórházban vagy a német üzemekben nélkülözhetetlen zsidókat mentesítik. A zsidókat a szokásos cinizmussal felszólították, hogy hozzanak magukkal háromnapi élelmet és tizenöt kilónál nem súlyosabb csomagot, és értéktárgyaikat se hagyják otthon. Az értékeket aztán a megsemmisít táborban rögtön elvették t lük, és vagonszámra küldték Berlinbe – hacsak az rök már el bb el nem lopták. A zsidótanács lelkére kötötték, hogy az Umschlagplatznak nevezett átrakodóhelyen naponta hatezer zsidónak kell jelentkeznie. Aki vonakodik vagy tiltakozik, a helyszínen agyonlövend . Az akció 1942. október 6-áig tartott; addig a varsói gettó lakossága háromszáztízezer emberrel fogyatkozott meg, bár arról, hogy pontosan hány f t l ttek agyon és hányat vittek a gázba, nincsenek adatok. A kivégzésekben Höfle személyesen is részt vett. Jelenlétét az „aratóünnepi akciónak” nevezett Lublin környéki tömegkivégzésen maga tanúsította 1943. november 5-én a következ írásos bejegyzéssel: „Az aratóünnep eredménye: 15 000 f .” Ehhez képest az a négyezer-hatszázhetvennégy lengyel, akit ugyanebben a térségben egy áttelepítési akció során agyonvertek, szinte elhanyagolható mennyiség. Höfle a következ képpen kommentálta az ellene felhozott vádakat: „A tisztogatási akció, legalábbis ameddig én álltam a kommandó élén… vértelenül, emberségesen és minden súrlódás nélkül ment végbe. Nem tapasztaltam, hogy bárki is kegyetlenkedett volna az evakuálásra kijelölt zsidókkal, vagy hogy bárkit is megöltek volna… Nem csupán én magam nem követtem el semmiféle kegyetlenséget, de az SS részér l sem észleltem brutalitást vagy emberölést. Ilyen esetekr l soha nem is hallottam, még szóbeszéd formájában sem. Amennyiben… zsidó személyekkel bárki kegyetlenkedett vagy ilyenek halálát okozta volna, ez csak tudtomon kívül és parancsom ellenére történhetett, olyan titokban, hogy én soha nem is értesültem róla.” Höfle arról sem tudott, hogy „az evakuálásra kijelölt zsidó személyekre a megsemmisít táborokban halál várna”; maga „soha a lábát be nem tette” ilyen táborba, és hogy egyáltalán léteznek, azt „sem elöljárói fel nem tárták el tte, sem beosztottai nem jelentették”; még „a hozzá elhatoló mendemondák” sem szóltak róluk. Ami az elgázosításokat és az agyonlövéseket illeti, ezekr l Höfle, a „Reinhard-akció” törzskari f nöke, csak a háború után, az újságokból értesült. Meglehet, hogy éppen az Eichmann-per kapcsán; Eichmann ugyanis 1960. május 31-én elmesélte izraeli kihallgatójának, Avner Less rend r századosnak, hogy 1942 nyarán, lublini látogatása alkalmából, Höfle kalauzolta végig a megsemmisít táborokon, hogy világosabban lássa m ködésüket. A Höfle-féle akták végül összesen tizennyolc, egyenként mintegy ötszáz oldalas kötetre rúgtak. A „Reinhard-akció” és a megsemmisít táborok – Treblinka, Bel ec, Sobibór és Majdanek – áldozatainak számát akkoriban másfél millióra becsülték; ma inkább a kétmilliós számot tartják valószín nek. Azt hiszem, némi joggal kételkedtem benne, hogy a salzburgi ügyészség fel tud-e n ni ehhez a hatalmas és bonyolult feladathoz. Még ennél is jobban tartottam azonban a salzburgi szellemiségt l. Ausztria tekintélye jóvátehetetlenül megsínylené, ha a salzburgi esküdtek a több millió emberen elkövetett gyilkosságot felmentéssel honorálnák. Ezért már 1961. december elején felkerestem Bécsben dr. Warbinek igazságügyminisztériumi osztálytanácsost, és arra kértem, hogy tegyék át a Höfle-ügyet Salzburgból Bécsbe, ahol akkoriban dr. Coca és dr. Breycha személyében két történelmileg felkészült és a náci b nök anyagát jól ismer államügyész is m ködött. Hasonlóan látta a helyzetet a salzburgi ügyész és a salzburgi vizsgálóbíró is; közölték, hogy nyomasztja ket az anyag b sége. Ám Christian Broda igazságügyminiszter ellenezte, hogy az ügyet áttegyék a

f városba, és álláspontján csak akkor változtatott, amikor kiderült, hogy Höfle a salzburgi vizsgálati fogságban számtalan kedvezményt élvez. Például rendszeresen felkereshették a régi bajtársak, akik lázasan tanakodtak, miként segíthetnének egykori f nökükön. A látogatók között, Jürgen Lassmannon és Reinhard von Mohrenschilden kívül, egy bizonyos „Berta néni” is szerepelt – valójában Berta Gottschalkról, Höfle lublini és varsói titkárn jér l volt szó. Amikor aztán a hölgyet a hatóságok kihallgatták, pontosan azt mondta, amit Höfle hallani akart: sem a zsidók elszállításáról, sem további sorsukról nem tudott semmit. Így hát az akta végül mégiscsak Bécsbe vándorolt, és az igazságügy-minisztérium dr. Cocának küldte ki tanulmányozásra. Egy napon éppen Hermann Einzingerrel, a salzburgi zsidó hitközség elnökével beszélgettem, és szóba került a Höfle-ügy is. – Még jó – mondtam –, hogy Höflét Bécsben állítják majd bíróság elé. – Hogyhogy? – ámult el Einzinger. – Hiszen Höfle továbbra is ott csücsül Salzburgban. El ször nem akartam hinni a fülemnek, pedig hát ez volt az igazság. Az aktát áttették Bécsbe, csak épp a Höfle nev „mellékletr l” feledkeztek meg. Érdekl dtem Mayer-Maly udvari tanácsosnál, a bécsi államügyészség vezet jénél, az pedig dr. Cocát kérdezte meg, hogy vajon mi az oka ennek a mulasztásnak. Coca válasza jól mutatja, hogyan készítették el Ausztriában a náci pereket. Coca, mint mondta, olyan túlterhelt, hogy eddig még nem keríthetett sort Höfle személyes kihallgatására; így hát a fogoly hiánya fel sem t nt neki. Csak ezután került sor Höfle átszállítására. 1962. augusztus 20-án, átszállítása után tíz héttel, Höfle egyszemélyes cellájában felakasztotta magát. Meglehet, hogy életében másodszor – a lelkiismeret szikrája mégiscsak átfúrta a közöny páncélját – azt a páncélt, melyet kétmillió halott kovácsolt tudata köré. De ez a beismer vallomással felér tett sem törhette át azt a közönyt, amellyel az osztrák igazságszolgáltatás a lengyelországi tömeggyilkosságokat szemlélte. A „Reinhard-akcióban” Höflének úgyszólván ikertestvére volt Ernst Lerch, Odilo Globocnik segédtisztje; de ahelyett, hogy legalább t ítélték volna el ezért az akcióért, amely még a zsidók kiirtásának programjában is párját ritkítja, Lerch valószín leg mindmáig köztiszteletnek örvend öregúrként él Klagenfurtban, a Wörthi-tó partján. 37/ Kávéház Klagenfurtban Ernst Lerch SS-Sturmbannführer, Globocnik segédtisztje és egy ideig törzskari f nöke igazán csillogó személyiség. 1932-ben Párizsban pincérkedett, és egy ottani német klubban került a nácikkal kapcsolatba. 1934-ben hazatért szül városába, Klagenfurtba, és csatlakozott az akkor még törvényen kívüli SS-hez. Megtakarított pénzéb l kávéházat nyitott, amely a karintiai nácik titkos találkozóhelye lett. Így ismerkedett meg Lerch Franz Kutscherával, Ernst Kaltenbrunnerral és mindenekel tt Odilo Globocnikkal. Érdemeiért már 1936-ban – még illegálisan – Obersturmführerré léptették el , és megbízták a titkos karintiai Biztonsági Szolgálat vezetésével. 1938-ban, az Anschluss után következett be karrierjében a sorsdönt fordulat: a berlini Birodalmi Biztonsági F hivatalban lett SS-Hauptsturmführer. A Gestapo egyik tisztvisel n jével kötött házasságán Helmut Pohl és Odilo Globocnik volt a két tanú. Globocnik eredetileg Bécs Gauleitere volt. Amikor 1940-ben, a lengyelországi bevonulás után SS-Gruppenführerré és a lublini körzet SS-rend rf nökévé nevezték ki, magához hívatta Lerch barátját, s kinevezte segédtisztjévé, valamint a lublini SS törzskari f nökévé, 1942-t l, a wannseei konferencia után, a hivatalnak már csak egy feladata volt: a „végs megoldás” megvalósítása. Még januárban hozzáláttak a treblinkai, bel eci, sobibóri és majdaneki megsemmisít táborok építéséhez. Ezután Globocnik, a Birodalmi Biztonsági F hivatallal karöltve, vezet káderek után nézett; f leg olyan embereket keresett, akik már gy jtöttek

tapasztalatokat az eutanáziát foganatosító intézményekben. Így lett parancsnok Treblinkában Franz Stangl, akit a hartheimi kastély eutanáziaállomásán képeztek ki, ottani kollégáját, Gustav Wagnert pedig Sobibór helyettes parancsnokává nevezték ki. A hartheimi, hadamari, grafenecki vagy sonnensteini tapasztalatokat közvetlenül ültették át a megsemmisít táborokba. Amikor elmebetegeken vagy nyomorékokon alkalmazták az eutanáziát, rájöttek, hogy a legrövidebb id n belül a legtöbb embert gázzal lehet elpusztítani. Ami a gáz fajtáját illeti, itt még tartottak a kísérletek. A bel eci gázkamrákat például kezdetben dízel hajómotorok kipufogógázával üzemeltették, csakhogy az a hideg lengyel éghajlaton minduntalan felmondta a szolgálatot, és így „fennakadások” álltak el a „termelésben”. A problémák csak a Ciklon-B alkalmazásával oldódtak meg, s ett l kezdve a gyilkolás gépezete teljes kapacitással m ködött. Feltéve persze, hogy elegend emberanyagot kapott. A zsidóknak a megsemmisít táborokba való szállítása súlyos logisztikai problémát jelentett. Elvégre javában dúlt a háború, és a vasúti pályákra, az útvonalakra, a vagonokra és a teherautókra szükség volt az oroszországi hadjáratban. A zsidók legyilkolásához a harcoló csapatoktól kellett elvonni a szállítókapacitást. A megsemmisít transzportok fels szint megtervezése az osztrák Franz Nowakra hárult, akit mint „a halál forgalmistáját” Bécsben ítéltek el kilencévi börtönre (teljes hat évet le is töltött bel le). A lublini körzetben a vasúti szállítást Ernst Lerch irányította; 1941. május 15-én kelt utasításában Globocnik rábízta a körzet zsidó ügyosztályának vezetését. Persze – akárcsak Hans Hermann Höfle – Ernst Lerch sem tudott semmit a zsidók meggyilkolásáról. Amikor a németországi perekben a „Reinhard-akció” kapcsán újra meg újra felbukkant a neve, és egy német különbizottság ki is hallgatta Klagenfurtban, mindössze arra emlékezett, hogy az irányítása alatt semmi jogtalanság nem történt. Az NSZK-beli ügyészeket megdöbbentette, hogy ezt az embert szabadlábon találják. Meg is kérdezték t lem: „Ugyan mikor kerül már sor a perére? Nálunk már évekkel ezel tt elítéltek olyanokat, akiknek feleannyi sincs a rovásán, mint neki.” Válasz helyett csak megvontam a vállam. 1964-ben személycsere zajlott le a belügyminisztériumban. Az államrend rség f nöke Straka miniszteri tanácsos lett, aki a háború idejét emigrációban töltötte, és kés bb Karintia biztonsági f nöke lett. Ezért Straka tudta, miféle b nök terhelik Lerch számláját, és felhívta az ügyre Hans Sima, az ugyancsak szocialista párti tartományi kormányzó figyelmét. Straka úgy vélte: a legkevesebb, amit a szocialista párt elitje megtehet, hogy be sem teszi a lábát a Lerch-féle kávéházba. Sima azonban és pártbéli barátai hallani sem akartak err l. A Lerchféle kávéház – itt zongorázott egy Udo Bockelmann nev , mit sem sejt fiatalember, akib l kés bb Udo Jürgens néven a német nyelvterület egyik kedvenc énekes sztárja lett – továbbra is a vörös elit találkozóhelye volt, mint ahogy 1938 el tt a barna elit látogatta el szeretettel. Sejthet , hogy ebben a klagenfurti közhangulatban a Lerch elleni eljárás csigalassúsággal haladt. Ezért ismét szót emeltem az igazságügy-minisztériumnál, és 1971-ben az akta valóban el is jutott Bécsbe. Jogi szempontból Lerchnek a tömeggyilkosságban való tevékeny részvételét „közvetett b nrészességként” értékelték, mivel a hatóságok szerint „csak” íróasztala mögül szervezte az akciókat. A fikció azonban összeomlott, amikor Lerch egyik alárendeltje, Hermann Worthoff SS-tiszt, b nügyi tanácsos és a lublini Gestapo vezet je, egy németországi eljárás keretében azt vallotta, hogy Lerch rangid s tisztként irányította ezer zsidó kivégzését, akiket a majdan-tatarski gettóból a Krepiec melletti erd be szállítottak. E vallomás következményeképpen tartóztatták le els ízben a klagenfurti kávéháztulajdonost. Ügyvédei azonban panaszt emeltek a legfels bb bíróságon az ellen, hogy az ügyet Bécs hatáskörébe rendeljék, és felszólamlásuknak helyt is adtak: a „klagenfurti szellemiség” nem tartozik azon okok közé, amelyekhez a büntet perrendtartás valamely eljárás átszignálását köti. Így hát az aktát visszairányították Klagenfurtba. A klagenfurti igazságszolgáltatás pedig sietett mindjárt szabadlábra helyezni Lerchet.

1972. május 15-én megnyitották a tárgyalást. Akárcsak Höfle – és akárcsak a legtöbb perben a legtöbb náci –, Lerch mindent tagadott. semmit sem csinált és semmir l sem tudott, és különben is, összetévesztik valakivel. A hetvenéves és már nagyothalló Helmut Pohl, aki Lerch mellett ült a vádlottak padján, el ször nem is értette az ügyész kérdéseit, nemhogy válaszolt volna rájuk. Az egykori bajtársak fontos terhel vallomásait csak felolvasták. Runhof tanú kijelentette, hogy Globocnik után Lerch volt a második számú SS-tiszt, és e min ségében természetesen közvetlenül részt vett feljebbvalója valamennyi akciójában. Hantke SS-Oberscharführer ( rmester) felidézett egy Lublin melletti „zsidóakciót”, és határozottan állította, hogy az utasítás Lercht l származott. Számos tanú vádolta meg Lerchet, hogy mind a lublini gettó kiürítése alkalmából, mind az úgynevezett „aratóünnepségen” irányította a tömeges kivégzéseket. Lerch nem vitatta, hogy ilyen akciók megtörténtek – csak éppen neki semmi köze nem volt hozzájuk. A vád legf bb tanúját, bizonyos Richard Türköt május 18-ára idézték meg, azonban betegség címén távol maradt. Az a kevés SS-tanú, aki személyesen tett Klagenfurtban tanúvallomást, csak futólag ismerte Lerchet, és alig tudott róla valamit. Az ügyész felismerte: ha a felolvasott vallomások helyett nem hangzanak el végre személyes vallomások is, akkor a klagenfurti közhangulat nyomására a per felmentéssel fog véget érni. 1972. május 18-án a tárgyalást félbeszakították, és bizonytalan id re elnapolták. A bíróság elnöke, dr. Kugler tartományi törvényszéki f tanácsos a jogsegélyegyezményre hivatkozva személyesen akarta kihallgatni Türk és Worthoff tanúkat, akik éppen Wieshadenben álltak bíróság el tt, zsidók tömeges megsemmisítésében való részvétel miatt. A terv szerint ezután folytatódott volna a Lerch elleni eljárás. Erre azonban mindmáig nem került sor. Külföldr l újra meg újra érdekl dtek nálam az ügyr l, és ezért dr. Marschall f ügyészhez fordultam, aki megígérte, hogy Klagenfurtban majd utánanéz a dolgoknak. A vállalkozás nem járt sikerrel. Ekkor Albert Guerisse vezér rnagyot, az Ellenállók Nemzetközi Szövetségének elnökét kértem meg, hogy járjon közbe az igazságügy-minisztériumnál – hiszen a „Reinhardakció” több európai országból is szedett áldozatokat, ezért haláluk megtorlása európai ügynek tekintend . Az igazságügy-minisztérium nem válaszolt az Ellenállók Nemzetközi Szövetségének levelére. Végül megkértem Hermann Langbein barátomat, a nemzetközi lágeregyesület elnökét, hogy kérjen kihallgatást dr. Broda igazságügy-minisztert l. Ebb l az alkalomból közölték vele, hogy a Lerch-ügyben az eljárást már rég beszüntették. Christian Brodából, az egykori kommunistából és a nácik elszánt ellenfeléb l az osztrák náci b nöz k „csendes amnesztiájának” végrehajtója lett. 38/ Az igazságügy-miniszter megvonja a vállát Mialatt ezt a könyvet írom, Ausztriát botrányok sora rázkódtatja meg. Az államügyész egy követ fúj egy szélhámossal, a bíró fizetség ellenében rabokat helyez szabadlábra, a biztosítási intézet igazgatója becsapja saját intézményét, az építésügyi miniszter megdézsmálja a szakszervezet pénztárát, a pénzügyminiszter hamisan tanúskodik; botrány tör ki a bécsi közkórházban, ahol mindenki annyit lopott, amennyit csak bírt; botrány a „Lucona” teherhajó körül, amelyet állítólag felrobbantottak, és a Noricum nev állami fegyverkereskedelmi cég háza táján, mert az a törvényt megszegve ágyúkat csempészett Iránba. A „botrányköztársaságnak” bélyegzett Ausztria lakosai, akik már úgyis meg vannak verve a Waldheim-üggyel, el-elgondolkodnak: hogyan is jutottak idáig? Vizsgálódásukból a legkülönböz bb következtetéseket vonják le, egy dologban azonban egyetértenek: az egyik legf bb felel s Christian Broda, aki hosszú éveken át volt a Kreisky-kormány igazságügyminisztere. A Profil cím folyóirat oldalakon át ecsetelte azokat a félig gazdasági, félig politikai jelleg büntet eljárásokat, amelyeket a Broda-korszakban hidegvér arcátlansággal

megszüntettek. Minél drámaibbak, politikailag minél kényesebbek voltak az ügyek, annál tudatosabban mulasztotta el a vádhatóság, hogy a b nöket leleplezze, és a tetteseket elmarasztalja. Az osztrákok, kivált a szocialisták általában nagyra becsülték Brodát humanista szellem büntet jogi reformtörekvéseiért, s ezért éveken át szemet hunytak magatartása fölött. Való igaz: ezt a magatartást én sem tudom megérteni. A háború alatt a kommunista Broda egy ellenállási sejt tagja volt. A csoportot letartóztatták, tagjai hazaárulás miatt bíróság elé kerültek. Csak Broda maradt életben, s t néhány hét múltán már ki is szabadult. A háború után bámulatosán elnéz nek mutatkozott a náci b nösökkel szemben. Baráti körben azt mondogatta: „Ezeket az embereket rögtön az els években ki kellett volna végezni egy nagy tisztogató akció keretében – de most aztán már legyen nyugalom.” Amikor a Forum cím folyóirat leleplezte, hogy az osztrák igazságszolgáltatáson belül egész sor vérbíró és véres kez ügyész maradt hivatalban, Broda tüntet en kiállt a megtámadottakért, köztük azért az ügyészért is, aki annak idején perében a vádat képviselte. Hasonló szellemben kezelte Broda a különböz b nökkel gyanúsított nácik ügyeit is; utasítására a hetvenes évek elején százával szüntették meg az ilyen eljárásokat. Példaként egy nem is túlságosan jelent s esetet említenék, mivel többek között az is kiderül bel le, mennyivel hatékonyabban m ködött az NSZK-beli igazságszolgáltatás, mint az osztrák. 1980. február elején egy Vagyim Menyiker nev fiatalember jelentkezett irodámban; a Jewish Agency küldte Bécsbe, hogy gondját viselje azoknak a szovjet zsidóknak, akik Bécsen át akartak Izraelbe emigrálni. Maga is a Szovjetunióból származott, s már ott megismerkedett nevemmel, lévén hogy a különböz szovjet újságok a legkülönböz bb okokból rendszeresen heves kirohanásokat intéztek ellenem. Ezért rokonszenves lettem Menyikernek, és szeretett volna megismerni. Mivel elég ritkán bukkannak fel olyan emberek, akik a háború alatt a Szovjetunió németek megszállta részén éltek, én is kihasználtam az alkalmat, s rutinszer en kifaggattam Menyikert, hogyan sikerült életben maradnia. Ekkor elmesélte a következ történetet. Akkoriban még gyerek volt, és tüd bajban szenvedett; ezért beutalták a Krímbe, a jaltai Jesil-Adda szanatóriumba. 1941 augusztusában, két hónappal a német betörés után evakuálták, és a kaukázusi Teberda folyó völgyébe vitték, egy másik szanatóriumba. Az idilli kis völgy nyaranta víztárolóul szolgált; a szanatórium ablakaiból az Elbrusz örök hó fedte ormaira lehetett látni. A jaltai és eupatoriai szanatóriumokból mintegy ezerötszáz menekült gyermeket vittek oda; kétszáz orvos, ápoló és ápolón gondoskodott róluk. A f orvos egy Jelizaveta Sejman nev zsidó n volt, Menyiker elbeszélése szerint éppoly csodálatos teremtés, mint amilyen Adelheid Hautval volt, akinek auschwitzi m ködését dr. Ella Lingens idézte fel. Az eldugott kórház kis betegei kezdetben biztonságban voltak. Amikor 1942 nyarán román csapatok szállták meg a vidéket, k sem zaklatták sem a gyermekeket, sem a lakosságot. Csakhogy a román egységeket nemsokára németek váltották fel. Sajnos csak mese, hogy a Wehrmacht általában távol tudta tartani magát a gyilkolástól. A Wehrmacht f parancsnoksága például 1941 októberében a következ utasítást adta ki: „A keleti területeken szolgáló katona nemcsak harcos, aki a háború törvényei szerint jár el, hanem egyszersmind egy kíméletet nem ismer nemzeti ideológia hordozója is… Ezért a katonának be kell látnia, hogy az alsóbbrend ember, a zsidó szigorú, de jogos büntetést érdemel.” Az Erich von Manstein tábornagy parancsnoksága alatt álló 6. hadsereg be is látta ezt. Már néhány nappal a németek teberdai bevonulása után a zsidó orvosoknak és ápolóknak ki kellett t zniök a sárga csillagot. Dr. Sejman sejtette, mi vár rá, s ezért legalább a rábízott gyermekek életét akarta megmenteni. Tudta, hogy ötvennégy zsidó van köztük, és az egyik ápolón vel hozzálátott, hogy meghamisítsa kartotékaikat. Megváltoztatták a nevet és a nemzetiséget, a sötét hajúakat megtették románnak, a sz kéket ukránnak és orosznak. „Én sz ke voltam –

mesélte Vagyim Menyiker –, így hát a doktorn ukránt csinált bel lem.” Ekkor azonban az egyik orosz ápolón , akinek egy német katonával volt viszonya, észrevette és besúgta a kartotékok kicserélését, és minden elveszett. Amikor Jelizaveta Sejmant az orvosi és ápolószemélyzet többi zsidó tagjával együtt agyonl tték, sajnos bizonyára maga is tudta, hogy er feszítései hiábavalóak voltak. Néhány nappal a kivégzések után – a gyerekek újra meg újra sort z kattogására riadtak fel – nagy, zárt teherautó hajtott be a kórház udvarára. Három SS ugrott ki bel le. Végigjárták a kórtermeket, és a zsidó gyerekeket kirángatták az ágyból. Közülük csak kett t felejtettek ki: Vagyim Menyikert és egy kislányt. A többi ötvenkét gyereket kihajtották az épületb l és felrugdosták a készenlétben álló „gázkocsi” szilárdan ácsolt rakodóterébe. Ott feküdtek egymás hegyén-hátán, egy rakomány reszket kis gyerektest – és ott is haltak meg. A sztálingrádi offenzíva következtében a németeknek már 1943 februárjában ki kellett takarodniuk a Teberda-völgyb l, de a szovjetek csak három hét múlva vonultak be, hogy a bennszülött cserkeszek dühödt ellenállását letörve ismét birtokba vegyék a vidéket. A német megszállás öt hónapja alatt a beteg gyerekek utánpótlás híján semmilyen ellátást nem kaptak, mert Manstein tábornagy azt vallotta, hogy „rosszul értelmezett humanizmus lenne, ha a hazától kapott javakat akár még ínség esetén is szétosztanánk a foglyok és a lakosság között”. Ez az álláspont ötszáz gyerek életébe került. Menyiker ezt is túlélte. Apja, aki Moszkvában, az élelmezésügyi minisztériumban dolgozott, hosszú bolyongás után – el ször ki kellett derítenie, hová vitték a gyerekeket a Krímb l – március elején a karjába zárhatta. David Menyiker nyomozta ki a többi gyerek sorsát is, és elmondta fiának. „Most hetvenöt éves – mesélte Vagyim Menyiker –, és Moszkvában él. Ha szüksége lenne a tanúvallomására, bármikor elérhet .” A Vagyimtól kapott adatok alapján kombinálni kezdtem. A Kaukázus 1942-ben, a német csapatok bevonulása után… Ebben az id ben két Einsatzkommando m ködött a térségben: a 12. és a 13. számú. Kapcsolatba léptem a náci b nök felderítésére létesült ludwigsburgi központi hivatallal, és nemsokára megtudtam, hogy helyesen következtettem: a kérdéses id ben a 12. Einsatzkommando tartózkodott a Teberda völgyében. Azt is tudtuk, hogy az Einsatzkommando egyik részének parancsnoka egy Weber nev SS-Obersturmführer volt: két SS-legénnyel együtt felelt a gyerekek megöléséért. Webert ugyan nem lehetett felkutatni, de az esettel a müncheni I. számú ügyészség foglalkozott. Ekkor kapcsolatba léptem Münchennel, ahonnan azt kérték, hogy juttassam el hozzájuk Vagyim Menyiker tanúvallomását. Ugyanakkor megtudtam, hogy a Szovjetunióban már volt eljárás a gyermekgyilkosság ügyében. Öt orosz tanú vallomása állt a müncheni ügyészség rendelkezésére. Már 1969-ben megállapították a másik két gyanúsított: Alfred Maywald és Wilhelm Eder SS-legény személyazonosságát. De mert Maywald hollétét sem lehetett kideríteni, a nyomozás Eder személyére összpontosult; Eder pedig osztrák volt. 1970-ben a német igazságügyi hatóságok átadták az osztrák kollégáknak a teljes anyagot, beleértve az Ederre vonatkozó terhel vallomásokat is. Ausztriában a 15St25474/63. iratszámon már 1963 óta folyt Eder ellen az el zetes nyomozás, mert kitudódott, hogy tagja volt a hírhedt Einsatzkommandónak. Már ez a puszta tény is felért a többrendbeli gyilkosság bizonyítékával, minthogy a szóban forgó Einsatzkommando egyetlen dolga az volt, hogy a front mögött zsidókat, kommunistákat vagy cigányokat gyilkoljon. Adott esetben azonban még birtokunkban volt több orosz asszony tanúvallomása is, éppen e három ember ellen, akik a Teberda-völgyben a gázkocsit üzemeltették. A vallomásokat közvetlenül a háború után vették jegyz könyvbe, és az orosz ügyész Nürnbergben be is mutatta ket a bíróságnak, amikor az Einsatzgruppék témája került sz nyegre. Nagyon valószín , hogy ezek a tanúk 1970-ben még életben voltak, de hogy a bécsi ügyészség megkísérelte-e, hogy Eder ügyében még egyszer kihallgassa ket – nos, a szóban forgó hivatalról szerzett ismereteim alapján ebben igencsak kételkedem. Csak egy

dolog bizonyos: az Eder elleni eljárást megszüntették. És ez korántsem volt egyedülálló eset. Nyolcvanhat, név szerint is ismert osztrák teljesített szolgálatot a különféle Einsatzgruppékban, melyek tevékenysége mindenütt a gyilkolásra szorítkozott. Hatvanöt osztrák ellen indult eljárás, de vádat már csak egy ellen emeltek. Bizonyos dr. Schönpflug, az Einsatzgruppe C tagja állt 1963-ban bíróság elé, mi több: b nösnek is találták, és elítélték tizenkét évi börtönre. Ugyancsak az Einsatzgruppe C-hez tartozott Wilhelm Eder, de az ellene indított eljárást minden bizonnyal már a hatvanas években befagyasztották. És amikor aztán az NSZK-ból befutott ellene az új terhel anyag, ennek hatására az eljárást végleg megszüntették. A gyilkosság b ntette azonban még nem évült el, nekem pedig 1980 februárjában fontos új tanúvallomás került a birtokomba, s egy további vallomáshoz – a David Menyikeréhez – bármikor hozzájuthattam. Így hát elmentem az igazságügy-minisztérium 11-és ügyosztályára, és arra kértem Kari Marschall f ügyészt, hogy tegye ismét folyamatba Eder ellen a korábban felfüggesztett eljárást. 1980 derekán levelet kaptam a bécsi ügyészségt l: Menyiker úr vallomása – írták – nem tartalmaz új bizonyítékokat, ezért az eljárás újrafelvételének nincs jogi alapja. Wilhelm Eder hiába került gyanúba ötvenkét ártatlan gyermek megölése miatt: ez semmiféle hátránnyal nem járt számára. Az ügyében indított nyomozás ellenére háborítatlanul m ködött tovább mint rend rhivatalnok Wels városában, s huszonöt szolgálati éve leteltével a köztársasági elnök elismer okiratban nyugtázta az ország javára végzett odaadó munkáját. A huszonöt éves szolgálati id be beleszámított az 1938 és 1945 közötti hét év is – melynek egy részét Eder az Einsatzkommandóban töltötte, s a Teberda-völgyben is megfordult. Nem tudom, mi ment végbe Vagyim Menyikerben, amikor közöltem vele, hogy az államügyészség nem lát indokot a Wilhelm Eder elleni eljárás újrafelvételére. Úgy gondolom, nem is a gy lölet lobbant fel benne: inkább mérhetetlenül csodálkozott, már ahogy mi, áldozatok szoktunk, ha egyszer csak rádöbbenünk, milyen magától értet d módon élnek és virulnak tovább egykori kínzóink. Menyiker azt mondta: szeretné viszontlátni Edert. Meg akarja nézni azt az embert, aki képes együtt élni a tudattal, hogy valamikor berontott egy szanatóriumba, ahol végezni akart ötvenkét gyerekkel. Tudni akarja, mit tesz majd, ha egyszer csuk szembekerül két megmenekült áldozatának egyikével. A kívánságot nagyon is megértettem, de épp ezért nem akartam, hogy Menyiker egyedül utazzon el Welsbe. Úgy gondoltam, a legokosabb, ha egy újságírót küldök vele, aki egyfel l megfigyelheti Eder reagálását, másfel l nem engedi, hogy Menyiker valami meggondolatlanságot kövessen el. Ám a beszélgetés végül minden drámaiságot nélkülözött. Amikor az újságíró – Christian Ortner, a Profil munkatársa – megkérdezte az öregembert l, mit is csinált voltaképpen a Kaukázusban, különösen pedig a gyermekkórházban, Eder csak a megszokott frázissal szolgált: „Én csak a kötelességemet teljesítettem: a front mögött voltunk, és ezért természetesen harcolnunk kellett a partizánok ellen is.” Beteg gyerekekkel vagy zsidókkal soha nem is találkozott. És ha tekintetbe vesszük, hogy Kambodzsában meg Vietnamban manapság éppilyen szörny ségek történnek, és ott is ártatlanokat ölnek meg, hát nem is érti, minek kell felmelegíteni ezeket a régi históriákat. És ezt még csak zokon sem lehet venni t le. Egy évvel kés bb meghívtak az alpbachi Európai Fórumra, melynek napirendjén a következ téma szerepelt: Mi a igazságszolgáltatás feladata a múlt következményeinek felszámolásában? Jelen volt dr. Broda, a korábbi igazságügy-miniszter is, aki azóta átadta hivatalát egy szabadságpárti ügyvédnek, dr. Ofnernek. Megragadtam az alkalmat, hogy az Eder-ügy kapcsán közöljem vele: az osztrák igazságszolgáltatás álláspontja érthetetlen számomra. Válasz helyett a miniszter megvonta a vállát.

Igaz, Christian Brodát csak akkor ítélhetjük meg igazságosan, ha figyelembe vesszük az összefüggést az fejl dése és a pártjáé között. Az évek során az Osztrák Szocialista Párt az egykori nemzetiszocialisták legf bb szószólójává lépett el . 39/ Kreisky barna aratása 1945-ben, az éppen befejez dött háború hatására, az Osztrák Szocialista Párt úgy határozott, hogy szervezetében egyetlen korábbi nemzetiszocialista sem juthat funkcióhoz. 1970-ben az akkor egyedül kormányzó szocialista kormány tizenegy miniszteréb l négy volt tagja az egykori náci pártnak, s egyikük az SS-nek is. A két id pont között megtett út mechanizmusát egyetlen mondattal megértethetjük. Mindkét nagy párt, a szocialisták csakúgy, mint az Osztrák Néppártban tömörült keresztényszocialisták megértették, hogy a mindenkori többségi viszonyokat az határozza meg, hogy kit támogatnak az egykori nácik. Aki a leggyorsabban a legtöbb nácit nyeri meg magának, az kaparintja meg a parlamenti többséget. 1966-ig – ahogy ma is – az országot nagykoalíció kormányozta, amelyben – többek között a választójogi rendszer miatt – mindig a szocialista párt volt a gyengébb partner. Ennek megfelel en a szocialisták törekedtek mohóbban az egykori nácik meghódítására, mert csak az segítségükt l remélhették, hogy majd az élre törnek. Ezért a szociáldemokraták már 1947-ben visszavonták a tisztségek betöltésére vonatkozó tilalmukat, amely csak fölöslegesen akadályozta volna ket a hatszázhatvanezer bejegyzett náci párttag és a családtagok voksaiért folytatott versenyfutásban. Több oknál fogva nem is nagyon leplezték szándékaikat. El ször is az Osztrák Szocialista Pártnak, többé-kevésbé kifogástalan antifasiszta múltja miatt, mindig szabadabb volt a mozgástere, míg ha az Osztrák Néppárt közeledett a nácikhoz, azonnal nekirontott vádjaival a „polgári blokk”. Továbbá általában a szocialisták soraiból került ki a belügyminiszter, aki mint a rend rség f parancsnoka hangadó volt az egykori nácikkal való bánásmód tekintetében. Kivált Oskar Helmer élt ezzel a pozícióval úgy, hogy a pettyes múltúak lássák: a szocialistáktól a legkevésbé sem kell tartaniok. Végül pedig a holocaust és a háború utáni kivándorlási hullám következtében a szociáldemokraták körében eléggé megfogyatkozott a diplomás értelmiségiek száma, s mivel a pártnak egyidej leg számos posztra kellett embert állítania – Ausztriában a nagyipar és a bankszakma állami kézben van s mintegy párttulajdonnak tekinthet –, hiány mutatkozott megfelel jelöltekben. Ezért kellett a néppártnál gyakrabban fordulnia az „egykoriakhoz”, akik szíves-örömest cseréltek pártot, hogy ismét szolgálati Mercedesekben páváskodhassanak. Kivált a VOEST, az Egyesült Osztrák Vas- és Acélm vek lett valóságos gy jt medencéjévé az olyan menedzsereknek, akik éppoly készségesen szolgálták az illetékes szocialista párti minisztert, mint hajdanában a Führert. A BSA-t, a Szocialista Értelmiségiek Szövetségét a beavatottak még a hatvanas években is csak BSS-nek nevezték. Mialatt a két nagy párt a fent vázolt módon ölelte keblére az alkalmazkodni kész exnácikat, a rendíthetetlenek saját pártba tömörültek. Ez volt a VdU, azaz a Függetlenek Szövetsége, a kés bbi FPÖ, az Osztrák Szabadság Párt el dje. A VdU jóformán vegytiszta náci párt volt – exnácikról beszélni ez esetben történelemhamisítás volna. Szinte valamennyi vezet funkcionáriusa egykori párttag volt; jó néhányukat a háború után börtönbüntetésre ítélték, ez azonban bajtársak között kitüntetésszámba ment. A Szabadság Pártban is ez a csoport maradt a kemény mag. Ám a b nökkel terhelt apák nemzedéke id közben kiegészült a tiszta lappal induló fiúk és leányok nemzedékével, kés bb pedig néhány igazi liberális is betévedt ebbe a pártba, amelyet mindmáig az apolitikus, pusztán a tiltakozás szellemét l vezérelt szavazók is er sítenek. Mindazonáltal a legnagyobb közös ideológiai nevez továbbra is a múlthoz való viszony. Igaz, ma már a Szabadság Párt hívei nem állítják egyöntet en, hogy a második világháborúért voltaképpen a szövetségesek hibáztathatok, de hogy „minden felel sséget a

németek nyakába varrjanak”, az ellen mégiscsak berzenkednek. Az „Auschwitz-koholmányt” ugyan csak a kemény mag szajkózza, de abban azért megegyeznek, hogy „a háború után a koncentrációs táborok áldozatai valósággal összelapátolták a milliós jóvátételi pénzeket”. És bár ma már nemigen tagadják a német részr l elkövetett háborús b nöket, „no de nem szabad megfeledkezni a szövetségesek háborús b neir l sem”. Ha a függetlenek szövetsége valójában a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt folytatása volt új zászló alatt, a Szabadság Párt zászlaját szabadon fújja a szél – csak a zászló rúdját szúrták le barna talajba. Éppen ezért a két nagy párt gondosan kerülte a szabadság párttal való politikai együttm ködést. Egyikük sem támadta ugyan hivatalosan a harmadikat mint az „egykoriak” gy jt medencéjét (dehogyis akarták volna elriasztani a saját soraikban meghúzódó exnácikat!), s t, alkalmanként fel is használták, hogy a koalíciós partnert ily módon engedményekre kényszerítsék, de a közös kormányzás gondolata mégiscsak elképzelhetetlen lett volna; a szabadságpártiak egyszer en nem számítottak szalonképesnek. Bruno Kreisky egyik történelmi érdeme, hogy kiszabadította ebb l a gettóból és kormányképessé tette ket. Mint ismeretes, az 1970-és választásokon a szocialista párt els ízben jutott viszonylagos többséghez. Mindenki arra számított, hogy a néppárttal alakítanak majd koalíciós kormányt; ehelyett Kreisky megszakította a tárgyalásokat, és kisebbségi kormányt alakított, amely általános meglepetésre m köd képesnek bizonyult. Amikor a legfontosabb költségvetési kérdésekr l szavaztak, a szocialista kormány élvezte a Szabadság Párt támogatását. A szívélyesség ára egy olyan választójogi reform volt, amelynek révén a Szabadság Párthoz hasonló kis pártok könnyebben juthatnak be a parlamentbe, a nagy pártok viszont még nehezebben vívhatják ki az abszolút többséget. Igaz, az elkövetkez kben Bruno Kreiskynek még két ízben sikerült ez a bravúr, de rendes körülmények között a jöv beni osztrák kormányf k – hacsak nem menekülnek a nagykoalíciónak a demokrácia szempontjából igen kétséges kormányformájához – mindig rá lesznek utalva a mérleg nyelvének szerepét betölt szabadság pártra. És ezzel Ausztria politikájában tartós befolyásra tett szert egy olyan párt, melynek „legliberálisabb” minisztere, Friedhelm Frischenschlager kézszorítással köszöntötte Walter Redert, a hazatér háborús b nöst. 1970-ben még nem jöhetett volna létre úgynevezett kiskoalíció a Szocialista Párt és a Szabadság Párt között: megbukott volna a Szocialista Párt akkor még igen er s antifasiszta szárnyának ellenállásán. Ám nyolc évvel kés bb, amikor a szociáldemokraták elvesztették az abszolút többséget, a kiskoalíció már nem jelentett problémát számukra: Bruno Kreisky módszeresen kiirtotta az egykori nácikkal szembeni ellenállást. E politika egyik alapeleme az volt, hogy bebizonyítsák az osztrák népnek: a náci párttagság senkinek a múltját nem szepl síti meg. Még abban a mer ben politikai értelemben sem, hogy annak, aki a múltban ekkorát tévedett, mégsem kellene feltétlenül vezet politikai posztra pályáznia, elvégre egy fontos képességnek: a politikai el relátásnak mindenképpen híján van. Egy szó, mint száz, Bruno Kreisky mindjárt négy nemzetiszocialistát hívott meg kormányába: belügyminiszternek Otto Röscht (párttagsági könyvének száma 8 595 796), építésügyi miniszternek Josef Mosert (tagsági száma 6 269 837), közlekedési miniszternek Erwin Frühbauert (tagsági száma 10 033 893) és mez gazdasági miniszternek Hans Öllingert, aki az SS-ben csak az untersturmführeri (hadnagyi) rendfokozatig vitte. Amikor Öllinger személyét még az osztrák lapok is kifogásolták, Kreisky úgy reagált, ahogy hasonló helyzetekben reagálni szokott: egyetlen másodpercre sem t n dött el, hogy nem követett-e el mégiscsak valamilyen politikai hibát, hanem támadásba ment át. Bár megtehette volna, esze ágában sem volt kijelenteni, hogy Öllinger SS-múltját elhallgatták el tte, és ha ezt tudja, soha ki nem nevezi; ehelyett teljes mellel kiállt megtámadott miniszteréért, mondván: ameddig be nem bizonyítják, hogy b nt követett el, addig Ausztriában bármilyen politikai hivatalt betölthet. Igaz, Öllinger ezután „betegségére” hivatkozva lemondott, de Kreisky kijelentései akkorra már alapvet en megváltoztatták a közhangulatot. Egyre több osztrák vélekedett úgy,

hogy „ha még a zsidó dr. Kreisky is azt mondja, hogy a háború után harminc évvel már fölösleges az SS-tagságot felhánytorgatni, akkor mi miért gondolkodnánk másképpen?” Öllinger utódául Kreisky Oskar Weihset jelölte ki. Az tagsági könyvének száma: 1 089 867. Ausztriában ezek az események legföljebb maroknyi újságírót háborítottak fel; de amikor a Der Spiegel vizsgálódásaim alapján kimutatta, hogy az osztrák szövetségi kormány egyharmada egykori nácikból áll, a világ többi részén viharosan tört ki a tiltakozás. Elvégre az ilyen szempontból számba jöv országokban még az is elképzelhetetlen lett volna, hogy akár csak egy náci szimpatizáns is a legkisebb politikai tisztséghez jusson. Hollandiában az ottani náci párt tagjából még csak falusi polgármester sem lehetett, s Norvégiában a quislingeket politikailag éppúgy kiközösítették, mint Franciaországban a pétainistákat. Olaszországban a fasizmusnak igazán tekintélyes bázisa volt, és a gyorsan változó kormányok százával fogyasztották a politikusokat – de egykori fasisztából mégsem lett soha miniszter. Ausztria pedig, amely magát „Hitler els számú áldozatának” nyilvánította, azt kívánta, hogy a világ ezekkel az országokkal állítsa egy sorba. Csakhogy ezen az önarcképen már jóval Waldheim fellépése el tt foltot ejtett a Kreisky-kormány sajátos összetétele. Tizenegy miniszter között négy egykori náci – még a Kreiskyvel baráti viszonyban lév Paul Lendvai is azt írta a The Financial Timesban, hogy „Ausztria átlépte az ingerküszöböt”. Kreisky ingerküszöbét is meghaladta – no nem az egykori nácikkal való kapcsolat, hanem az én munkásságom. Ausztria nemzetközi tekintélye nem azért került veszélybe, mert kétes múltú embereket hívott meg kormányába – hanem azért, mert én tájékoztattam a Der Spiegelt. Nem a nácikhoz való dörgöl zést kell kipellengérezni, hanem az én m ködésemet. E célra Kreisky az 1970. június 11-ére kit zött pártkongresszust szemelte ki, amelyet eredetileg gy zelmi kongresszusnak szántak – és most az a veszély fenyegetett, hogy a náci miniszterek botránya árnyékot vet rá! A kancellár azt remélte, hogy Otto Probst, a korábbi közlekedési miniszter fújja majd meg ellenem a riadót. Probst maga is a dachaui és buchenwaldi táborokban sínyl dött, és Kreisky céljainak nagyon is megfelelt volna, ha éppen ront nekem. Probst azonban nemet mondott a felkérés-A feladatot másvalaki vállalta, méghozzá teljes szívvel: Leopold Gratz, akkoriban a Szocialista Párt központi titkára, kés bb oktatási, illetve külügyminiszter. Gratz a Napola nev nemzetiszocialista elit iskolában tanult, és bár én mindig megkülönböztettem a gyerekeket, akiket szüleik írattak be a Napolába, a feln ttekt l, akik szabad akaratukból csatlakoztak valamelyik náci szervezethez, Gratz mégis személyében érezte sértve magát; mással legalábbis nem magyarázható, miért támadt ekkora indulat egy politikusban, aki különben inkább csak a könny vívót rt forgatja. „Meddig t rjük még ezt a magánjelleg bosszúhadjáratot?” – kiáltotta világgá, majd dokumentációs központomat magánjelleg titkosrend rségnek keresztelte, amely besúgók segítségével vadászik ártatlan emberekre. Bruno Kreisky teljes súlyával támogatta titkárát, s t megtoldotta szavait egy programszer kinyilatkoztatással: „Ausztriában egy volt nemzetiszocialista párttag vagy SStag is jogosult bármilyen közhivatal betöltésére, mindaddig, amíg valamilyen b n rá nem bizonyul.” Még az sem t nt fel neki, hogy nyilatkozata ellentmond a Gratzénak. Újságíróknak nyilatkozva meg is kíséreltem erre ráébreszteni ket. „Tételezzük fel, hogy Kreiskynek igaza van; akkor hát integráljuk mindazokat a nácikat, akik nem követtek el b nt. Csakhogy miként deríthetjük fel, hogy ki követett el b nt és ki nem? Ehhez mindenképpen nyomozásra van szükség. Ez viszont Gratz úrnak nem tetszik. Szerinte ez magánbosszú, amit besúgókkal és kémekkel hajtanak végre.” Ausztriában, f leg a Kronenzeitung hasábjain, lelkesen ünnepelték Gratzot és Kreiskyt; de a külföld reagálását azért némileg alábecsülték. A világsajtó, amely egyébként Kreiskyt igen nagyra tartotta, felháborodással kommentálta mindkett jük viselkedését; az egykori üldözöttek tiltakozó küldöttségeket menesztettek az osztrák külképviseletekhez, magam pedig egymás után kaptam a tüntet meghívásokat. Ebédre hívott például az amerikai szenátus, és

vacsorára a brit parlament alsóháza; ezen a vacsorán, nyolcvan meghívott vendég el tt, Winston Churchill unokája töltötte be a szertartásmester tisztét. Számtalan elismer levélben szólítottak fel, hogy semmilyen nyomással ne hagyjam magam eltéríteni munkámtól. Pedig hát az akkori nyomás szinte gyerekjáték volt ahhoz képest, ami kés bb, az úgynevezett „Peter-üggyel” kapcsolatban nehezedett rám. 40/ A Peter-ügy 1975 szeptemberét írtuk; Ausztria közvetlenül az országos választások el tt állt. Éppen visszatértem szabadságomról, s úgy éreztem, eléggé kipihentem magam a hetek óta halogatott feladathoz, hogy rendet rakjak íróasztalomon. Hogy ez mit jelent, csak az mérheti fel, aki már látta a szóban forgó íróasztalt. Általában két oszlopban halmozódnak rajta az iratok, a rendcsinálás pedig azzal jár, hogy minden egyes lapot külön meg kell vizsgálni, vajon lerakandó-e, vagy további feldolgozást igényel. Néhány aktát már korábban átfutottam, és most közelebbr l is szemügyre veszem ket; mások egészen újak, és most kellene ket besorolni. Vannak aztán srégi iratok is, de új összefüggésbe helyezve rájuk is új fény vetül. Egyszemélyes üzem vagyok, és vizsgálódásaimhoz voltaképpen egész szakembergárdára lenne szükség; ahhoz, hogy egymagam is megbirkózzam a munkával, els sorban fényképez gépszer emlékez tehetségem segít hozzá, és az az adottságom, hogy számítógép módján, igen gyorsan fedezem fel a lehetséges összefüggéseket. Ezért aztán az iratok szétválogatása, noha roppantul fáradságos, egyszersmind valóban alkotó jelleg tevékenység is számomra. Egy kicsit mindig a kincskereséshez hasonlít, és alig fordul el hogy ne bukkannék közben valami meglepetésre. Így történt ez most is. A sok átvizsgált papír között egy listát találtam, tiszti tanfolyamra jelölt SS-altisztekr l. A felsoroltak a hírhedt 1. SSgyalogdandárhoz tartoztak, amely a Szovjetunióban elkövetett rémtetteir l volt szomorúan nevezetes. Átfutottam a névsort, és pillantásom hirtelen megállapodott a lap közepe táján. „Friedrich Peter” – ezt a nevet láttam, és éppen így hívták az Osztrák Szabadság Párt akkori elnökét is. Titkárn mmel kikerestettem Peter születési adatait; az id pontok megegyeztek. Ekkor már tudtam, hogy robbanótöltet került a kezembe. Mint az osztrák politikai élet valamennyi bennfentese, én is tudtam, hogy Peter SS-tag volt – csakhogy mindig a Waffen-SS-hez, vagyis egy harcoló alakulathoz sorolták. A Waffen-SS-t csak a háború végén vonták össze egyéb SSegységekkel, s ekkor bonyolódott maga is b ntettekbe; ezért számította a nürnbergi nemzetközi törvényszék ezt a testületet is a b nös szervezetek közé. A háború els éveiben azonban a Waffen-SS harcosainak általában nem lehetett se többet, se kevesebbet felróni, mint bármilyen más német katonának; s ezért az a tény, hogy Peter is az el bbiek közé tartozott, eddig nem ösztönzött különösebb nyomozásra. Most azonban egy 1942-b l származó iraton találkoztam nevével, s ez az irat már nem a Waffen-SS, hanem az általános SS tagjai között említette. A tetejében pedig Friedrich Peter SS-altiszt nem akármilyen egységnél szolgált, hanem a háború egyik leghírhedettebb vérengz dandáránál. A sors iróniája, hogy az 1. SS-gyalogdandár háborús naplóját éppen az „Europa Verlag”, a bécsi szocialista kiadó jelentette meg. Ez a napló a folyamatos tömeggyilkosságok dokumentációja volt. A dandár a front mögött m ködött, s a terület ellen rzését és „megtisztítását” kapta feladatul. Ez annyit jelentett, hogy minden elérhet zsidót és kommunistát helységr l helységre, házról házra járva kirángattak az ágyából, majd a közeli erd kbe terelték s ott agyonl tték ket. Peter Michael Lingens barátom egy általa vezetett kés bbi perben megállapította, hogy ez a dandár a szó legszorosabb értelmében nem foglalkozott mással, mint polgári személyek, köztük aggastyánok, n k és gyermekek folyamatos és tömeges kivégzésével.

Az 5. századot – Friedrich Peter egységét – terhelte például a felel sség a Lelcsitkiben végrehajtott mészárlásért. Az esetet a kommandó vezérkarának jelentése a következ képpen foglalja össze: „41. szept. 4-én er s felderít egységek elérték és bevették Lelcsitkit. Veszteséget nem jelentettek. Zsákmány: 60 puska, 11 géppuska, 15 kézigránát, 22 115 töltény; ezenkívül 38 foglyot ejtettek, és agyonl ttek 1089 zsidót.” A kivégzésekre a helység határában került sor. A zsidóknak mély gödröket kellett ásniok, majd felsorakoztatták ket a gödrök el tt, hogy kényelmesen belel hessék ket a mélységbe. A vérengzés miatt az NSZKban büntet eljárást indítottak; ennek során Lawrenc tanú így számolt be az akció végér l: „Gyülekezés után az én szakaszom elhaladt egy homokbucka mellett, ahol néhány SS-tiszt állt. Láttam, hogy a domb mögött homokkal félig befedett gödör van, és az SS-tisztek pisztollyal lövöldöznek a fedett gödörbe. Néhány méternyi menetelés után tisztán láttam, hogy a gödörbe szórt homok úgy mozog, mintha él emberek volnának alatta. Ebb l arra kellett következtetnem, hogy azon a helyen embereket l ttek agyon, és hogy egyes áldozatokat minden jel szerint élve temettek el.” Nagyjából így festett az 1. SS-gyalogdandár rutinszer tevékenysége. Mihelyt valódi harcba keveredett, siralmasan cs döt mondott, s az érintett Wehrmacht-kötelékek parancsnokai ezt szóvá is tették a keleti f parancsnokságnál. Igaz, a panaszosokat gyorsan kioktatták Az SS Birodalmi Vezet je (vagyis Himmler) azt óhajtja, hogy ezt az SS-köteléket, amelyet nem harci egységként szerveztek és nem a fronton való bevetésre szántak, kifogásolható magatartás esetén a f parancsnokság megfelel türelemmel kezelje és megért gondoskodásban részesítse…” Hát ennyit az 1. SS-gyalogdandárról. Ami ezen belül Friedrich Petert illeti: nos, ez a dandár terjesztette fel kitüntetésre. Jellemrajzát pedig kiegészíti, hogy ez az ember merészelt a szabadság párt képvisel jeként helyet foglalni a parlamentben; s t az alkancellári tisztséget is megcélozta. Ugyanis mindenki arra számított, hogy az 1975-ös választásokon az Osztrák Szocialista Párt elveszíti az abszolút többséget, akkor pedig Kreisky az Osztrák Szabadság Párttal lép koalícióra, tehát Friedrich Peterb l automatikusan az ország második embere lesz. Azt hiszem, nem kell zsidónak és a nácizmus kárvallottjának lenni ahhoz, hogy az ember ezt a gondolatot elviselhetetlennek érezze. Az els reakcióm az volt, hogy sajtókonferenciát hívok össze, és azonnal a nyilvánosság elé tárom az ügyet. De aztán eszembe jutott, hogy Ausztriában élek: menten megvádolnának, hogy a szocialisták és a szabadság pártiak kárára, a néppárt javára akarom befolyásolni a választást. Így hát elvetettem az azonnali sajtókonferencia tervét, és más utat kerestem. Elhatároztam, hogy tájékoztatom Ausztria államelnökét. E célból összeállítottam a dandár tevékenységét bemutató dokumentációt; a háborús napló néhány napi jelentése elég volt bizonyító anyagnak. A dossziét 1975. szeptember 29-én adtam át dr. Rudolf Kirchschlägernek, Ausztria akkori elnökének. Kirchschläger megrendülten olvasta végig az anyagot, és megköszönte, hogy els nek t, és nem a nyilvánosságot avattam be; ezzel biztosítható, hogy a választásokon tárgyi kérdésekr l, ne pedig egy politikus múltjáról döntsenek a szavazók. Fénymásolatot készíttetett az anyagról, és mind Peterhez, mind Kreiskyhez eljuttatta. A címzettek reakcióját így írja le Wilfried Gredler nagykövet Ausztria érdekében cím könyvében: Peter mélységesen megdöbbent, Kreisky azonban már akkor leszögezte, hogy Wiesenthal firkálmányai t egy csöppet sem érdeklik – ha a kormányalakításhoz szüksége lesz az Osztrák Szabadság Pártra, akkor nem fog habozni; ez esetben pedig Friedrich Peter lesz az alkancellár, s Wilfried Gredler a külügyminiszter. Se addig, se azóta nem figyeltem választásokat ilyen feszülten. Meggy z désem volt, hogy Kirchschläger nem fogadná el Petert alkancellárnak, de azt is sejtettem, micsoda dühkitörésre indítja ez majd Bruno Kreiskyt. Ám a sors másként határozott. Kreisky hajszálnyi többséget

harcolt ki pártjának, s így nem volt ráutalva a szabadság pártra; Peter ezúttal lecsúszott az alkancellárságról. Továbbra is „csak” parlamenti képvisel maradt. Október 9-én sajtókonferenciát rendeztem az Hotel de France-ban, és átadtam a megjelent újságíróknak az el készített anyagot. Egyszersmind tájékoztattam ket, hogy ugyanezt a dossziét már a választások el tt átadtam az államelnöknek, hogy amennyiben a választások kimenetele következtében Petert alkancellárnak jelölnék, meggátoljam kinevezését. A rádió déli híradója azonnal közhírré tette a kínos esetet, és a következ órákban irodám nem gy zte a fénymásolatok készítését, annyi újságíró jelentkezett a Peter-dossziéért. Maga Peter szófukarnak mutatkozott. Mint mondta, csak katona volt, kivégzésekr l nem hallott, és nem is látott ilyet; ha sor került rájuk, az csak a szabadsága alatt eshetett meg. Egyetlen bajtársa sem számolt be neki hasonló rémtettekr l. Itt megjegyzend , hogy abban az id szakban, amikor Peter az 1. SS-gyalogdandárban szolgált, a keleti fronton egyáltalán nem engedélyeztek hazautazással járó szabadságot; továbbá Peter százada nem egy alkalommal, hanem folyamatosan, hétr l hétre vett részt a kivégzésekben. Október 9-én este az osztrák televízió is beszámolt a sajtókonferenciáról. Petert is, engem is felszólítottak, hogy vegyünk részt a m sorban, Peter azonban csak telefonon volt hajlandó nyilatkozni. A szöveg a régi volt: „Én csak katonai kötelességemet teljesítettem, ilyen akciókban nem vettem részt.” Friedrich Peter helyett is reagált Bruno Kreisky, aki másnap tért haza külföldi utazásáról: tévénéz k milliói el tt kezdett féktelenül szidalmazni, mondván, hogy viselkedésem „felháborító”, és igazából ellene irányul – Friedrich Peter csak ürügy számomra. Egyébiránt Petert hosszú évek óta ismeri, és mindent elhisz, amit ez az igaz demokrata a háborús múltjáról el ad. Peter biztosította t, hogy semmiféle b n nem terheli, és neki ez elég. Az, hogy Friedrich Peter mindvégig elhallgatta az 1. SS-gyalogdandárral való kapcsolatát, a kancellárt csöppet sem zavarta. Peter Michael Lingens a Profil cím folyóiratban elmondta, milyen hatással volt a lakosság vélekedésére Kreisky közbelépése: „Miután Simon Wiesenthal a televízióban leleplezte Friedrich Peter SS-múltját, másnap elmentem kocsimmal egy ismer s iparoshoz. Ötvenéves lehetett, részt vett a háborúban, szociáldemokrata volt, bár a politika nem érdekelte különösebben. Annál inkább csodálkoztam spontán reagálásán: »Nahát ezt aztán ne mesélje be senkinek, hogy csak harci cselekményekben vett részt! Ezer halott az egyik oldalon, náluk meg csak kett ! Hiszen valamennyien voltunk katonák… No de most majd nyilván lelép. Elvégre azért a Parlamentben mégse kell neki ott ülnie, ez már igazán sok a jóból.«” Másnap este Bruno Kreisky a képerny n felkarolta Peter ügyét; és amikor Lingens másnap reggel újra találkozott a fenti iparossal, annak nagyot fordult a véleménye: „Hiába, az ember mégiscsak kíváncsi, mit akar most ezzel a dologgal az a Wiesenthal; de most aztán be is kell hogy bizonyítsa!” Lingens azért ecsetelte ezt az élményt ilyen részletesen, mert kiderül bel le, hogy milyen ingatag, bizonytalan és képlékeny volt a Peter-ügyben a lakosság álláspontja; Bruno Kreisky pedig személyisége teljes súlyával támogatta azt a véleményt, amely amúgy is jobban megfelelt a nagyközönségnek: „Egyszer már csak véget kell vetni ennek az egésznek; és hogyhogy ez a Wiesenthal még egyáltalán Ausztriában élhet?” Ekképpen a zsidó kancellár, akinek menekülnie kellett a nácik el l, akinek rokonait a nácik gyilkolták meg, mindenki másnál hatékonyabban szabta meg a végérvényes normákat, melyekhez az osztrák nép a múltját méri. Megtette ezt már hosszú évekkel azel tt, méghozzá módszeresen és következetesen. Megtette azzal, hogy áttörte a tabut, mely szerint a Szabadság Párt mint az egykori nácik gy jt szervezete eleve ki van rekesztve a kormányalakítási tárgyalásokból; azzal, hogy 1970-és választási gy zelme után de facto alkut kötött ezzel a párttal, kisebbségi kormányzásának biztosítására, és kormányába több volt nemzetiszocialistát hívott meg, mint el tte bármelyik kancellár (Seyss-Inquartot is beleértve);

azzal, hogy szívvel-lélekkel kiállt rövid élet mez gazdasági minisztere, Öllinger mellett, miután annak SS-tagságára fény derült; azzal, hogy rámutatott nácik és szocialisták közös üldöztetésére a Dollfuss-rendszer alatt; azzal, hogy a Dollfuss idejében m köd wöllersdorfi internálótábort (ahol a politikai foglyok futballozhattak, sétálhattak, látogatókat fogadhattak, és ahol soha senkit nem öltek meg) a Harmadik Birodalom megsemmisít táboraihoz hasonlította; most pedig azzal, hogy Friedrich Peter húszhavi szolgálatát egy folyamatos mészárosmunkát végz dandárban összeegyeztethet nek tartotta vezet politikai tisztségek betöltésével. Hogy mi indította Kreiskyt erre a viselkedésre, önmagában is megérne egy hosszú értekezést. Annyi bizonyos, hogy viselkedése meghozta gyümölcsét. Már maga az a tény, hogy „azt a bizonyos Wiesenthal urat” ország-világ el tt egy „maffia” fenntartásával vádolta, legalább százezer szavazatot ért. Mert hát van-e szebb dolog ezen a világon, mint ha épp egy „áldozat” er síti meg azt, amit az ember titokban mindig is gondolt: a náci múlt semmivel sem rosszabb, mint ha valaki a Dollfuss-féle hivatásrendi államot szolgálta, aki pedig SS-tag volt, az csupán belegabalyodott egy tragikus és akaratától független sorsfordulatba. Továbbá a megsemmisít táborok a valóságban nem is voltak oly páratlanul szörny ek – Auschwitz csupán egy nagyobb méret Wöllersdorf, a gyilkos kommandók pedig egyszer harci alakulatok. Az igazi b nös, az, akit üldözni kell, nem más, mint Simon Wiesenthal, „az állítólagos mérnök”. Való igaz: a háború óta nem értem meg nehezebb id szakot a most következ hat hétnél. Új hazámban leprásnak bélyegeztek, és csak azért nem hagytam el Ausztriát, mert er t merítettem abból a gondolatból, hogy végtére egy Hitlert is sikerült túlélnem. Mindehhez tudni kell, hogy Bruno Kreisky valósággal mágikus vonzer t gyakorolt a lakosságra, amely úgy nézett fel ra, mintha volna egy személyben az atya, a császár és az Isten. Mindenki csak „napkirálynak” hívta, s még a bíráló szellem értelmiségiek is úgy csüngtek ajkán, mintha minden pillanatban a kinyilatkoztatást várnák. Az osztrák újságírók, kevés kivétellel, a tenyeréb l ettek. Ha bárki más támad meg, az is lelkes tapsra számíthatott volna, hiszen a lakosság bennem látta az engesztelhetetlen bosszúállót, aki naponta elfogyaszt reggelire egy szegény, ártatlan kis náci párttagot. Sok osztrákban ébredt fel kényszer en a b ntudat, ha a háborús id kre emlékeztették, és ebb l a kollektív rossz lelkiismeretb l lett, az untig ismert lélektani mechanizmus szerint, agresszió énellenem, aki szüntelenül csak élesztgettem az emlékezetet. Most azonban nem akárki támadott meg, hanem maga Bruno Kreisky, pedig mindazt kimondhatta, amivel különben csak a Die National- und Soldatenzeitung ugorhatott a torkomnak – hiszen zsidó származása révén feddhetetlen volt. Interjúiban Kreisky szinte naponta megtámadott, s még jó, ha szemt l szembe; rosszabbak voltak a csak úgy mellékesen osztogatott kis oldalvágásai. Például elvb l úgy emlegetett, hogy „Wiesenthal úr, az az állítólagos mérnök”, jelezvén, hogy mérnöki címemet valószín leg csak bitorlom. Amikor munkásságomat minduntalan a maffiával meg a vérbosszúval hozta kapcsolatba, körítésül arra is utalt, hogy egyszer már meg kellene vizsgálni, milyen jogon tartom fenn Bécsben úgynevezett irodámat. Az interjúk sorai között ennél is sötétebb gyanúsítások sejlettek fel, egyel re még csak burkolt formában, mígnem 1975. november 10-én, a külföldi újságíróknak tartott sajtótájékoztatóján valósággal ámokfutó módjára tört ki: „Wiesenthal úr és énközöttem nincs semmiféle közösség, és nem t röm, hogy ilyenre hivatkozzék. Értik, amit mondok? Azt állítom, hogy Wiesenthal urat egészen másfajta kapcsolat f zte a Gestapóhoz, mint engem. Ez igenis bizonyítható. Mondhatok ennél többet? A többit majd elmondom a tárgyaláson. Az én viszonyom a Gestapóhoz egyértelm volt. A foglyuk voltam, és kihallgattak. Az viszonya, legjobb tudomásom szerint, egy kicsit másképpen festett, és ezt majd tisztázni is lehet. Tudom, hogy elég súlyos dolgot állítok, de ezt nem úszhatja meg azzal, hogy, amint tervezte, a sajtóban sérteget. Ez már nem lesz ilyen egyszer , ebb l igazi nagy per lesz.”

Kreisky kijelentései óriási felháborodást keltettek az egész civilizált világban. Rolf Sichting NSZK-beli államügyész, aki a stuttgarti törvényszék el tt a lembergi koncentrációs tábor és gettó rszemélyzetének b nügyében a vádat képviselte, és ezért nagyon jól ismerte élettörténetemet, hozzájárult, hogy a Profil cím folyóirat szó szerint idézze szavait: „Felel sségem teljes tudatában állítom, hogy az a vád, amely szerint Simon Wiesenthal együttm ködött volna a Gestapóval, gyalázatos rágalom; más kifejezés nem illik rá.” Sajnos nem került rá sor, hogy a beígért „nagy perben” szemt l szembe álljak a kancellárral. Az igaz, hogy feljelentést tettem ellene, de mint parlamenti képvisel t védte a mentelmi jog. És bár lendületes gesztussal kijelentette, hogy lemond sérthetetlenségér l, természetesen nagyon jól tudta: a parlament soha nem járulna hozzá, hogy egy becsületsértési per kapcsán ezt meg is tegye. Az, hogy ez esetben inkább „visszaadja képvisel i mandátumát”, üres ígéret maradt. Egyébiránt a Friedrich Peter és köztem zajló vita sem torkollt valamiféle „nagy perbe”. Petert pártja rákényszerítette, hogy feljelentést tegyen ellenem, amiért azt mondtam: „egyel re még” nem bizonyítható, hogy maga is gyilkolt volna, ez pedig Peter szerint azt jelenti, hogy képesnek tartom t gyilkosságra. A bíróság véget nem ér en gy jtögette a bizonyítékokat (az NSZK-ból meghozatták az 1. SS-gyalogdandár tagjait terhel összes tanúvallomást) – de ahogy szaporodtak a halottak, úgy fogytak a hónapok, melyeket Peter az 5. századnál töltött. Egyszer csak közölte, hogy nem is húsz, mindössze tizennégy hónapig szolgált ebben az egységben. 1968-ban, amikor ez ügyben el ször kihallgatták (err l is csak most értesültünk), még húsz hónapról volt szó, s ugyancsak húsz hónapot említett Peter egy „43-ban kelt önéletrajzában is. Amire dr. Broesigke, Peter, s egyszersmind a Die Nationalund Soldatenzeitung ügyvédje, akit kés bb a számvev szék elnökévé léptettek el , kijelentette: „Hát aztán? Eszerint Peter úr kétszer tévedett.” Amikor a Peter-féle dandár áldozatainak száma az iratok tanúsága szerint elérte a háromszázhatvanezret, a tárgyalást elnapolták. Ami bennünket illet, id nként további dokumentumokat nyújtottunk be, és vártuk a következ tárgyalási napot. Nagyjából hét évig vártunk – mígnem egy napon Friedrich Peter ügyvédje írásban közölte az én ügyvédemmel, hogy Peter úr vissza kívánja vonni az ellenein tett feljelentést, mert nem érdekelt a per folytatásában. Ilyen ember volt tehát Friedrich Peter, aki mellett Bruno Kreisky minden tekintélyét latba vetette, akit készséggel tett volna meg alkancellárrá kormányában, s nyugodt lelkiismerettel t rt meg a parlamentben. Csak engem nem akart megt rni Ausztriában, amiért nemcsak a Kronenzeitung tapsolta meg, hanem a német Die National- und Soldatenzeitung is, kijelentvén: a Wiesenthal elleni támadás Kreisky örök dics ségére szolgál, s e bátor aktus legalább ötven-százezer szavazót állított mellé. Kreisky azonban még ezzel sem érte be; a legvadabb antiszemitákat is meg akarta nyerni. Amikor egy holland újságíró azt merészelte mondani, hogy a kancellár megnyilatkozásai netán sérthetik zsidó polgártársait. Kreisky ráripakodott: „Nekem nincsenek zsidó polgártársaim, én csak osztrák honfitársakat ismerek.” Zeev Barth izraeli újságíró ekkor megjegyezte, hogy a kancellár önmagát hozza nehéz helyzetbe, ha úgy tesz, mintha semmi köze nem volna a zsidó néphez. Kreisky most végképp kijött a sodrából: „Zsidó nép nem létezik, s ha léteznék, hát elég nyamvadt nép volna.” Amikor a Der Spiegel idézte ezt a kijelentést, Kreisky olvasói levélben válaszolt: mivel szerinte a zsidóság nem nép, hát nyamvadt nép se lehet. A zsidó nép létének tagadása Kreisky egyik vessz paripája. F képp újságírókat traktál vég nélkül ezzel a mával, és a legtöbben udvariasabbak, hogysem a szavába vágjanak. Ilyenkor elmondja, hogy amit állít, az tudományosan régesrég bizonyított, csak a zsidók nem akarják elismerni. Meglehet, hogy egy szép napon könyvet is ír majd err l a kérdésr l… Amikor Oberbaum izraeli újságíró – e nemben az egyetlen, akit Kreisky még megt rt – megkérdezte,

hogy mint szövetségi kancellár, sokéves külügyminiszter, diplomata és államférfi miként vállalhatja a felel sséget a szidalmakért, melyekkel Izraelt, a zsidó népet, Begint vagy éppen engem rendszeresen elhalmoz. Kreisky megrendít nyíltsággal vallotta meg: „Ha Begin vagy Wiesenthal nevét meghallom, egyszer en nem bírom türt ztetni magam.” Kreisky – s vele együtt számos bécsi polgár – szemében mind a ketten „keleti zsidók” vagyunk, akikkel semmiféle közösséget nem óhajt vállalni. Már az is épp elég kellemetlen neki, hogy nevét kapcsolatba hozzák a zsidósággal – de azt, hogy egy kalap alá vegyék velünk, végképp nem bírja elviselni. Gyakran t n dtem rajta, mib l táplálkozhat Kreiskynek ez a viszolygása mindent l, ami zsidó. Azt hiszem, az egyetlen ember Ausztriában, aki semmi közösséget nem érez a zsidókkal. Úgy érzem, a legtalálóbb magyarázattal Peter Michael Lingens szolgált a Profilban. Szerinte az ausztriai antiszemitizmus olyan er s, hogy egy érzékeny zsidó gyermek el tt csak két lehet ség van. Vagy ellenszegül a nyomásnak, és tüntet en megvallja a maga zsidóságát, ám ezzel egyfajta gettóba zárja magát; vagy úgy igyekszik kitérni a nyomás el l, hogy szüntelenül azt bizonygatja környezetének: semmiben sem különbözik t lük. Bécsben mindig is voltak magas állású zsidók, akik osztrákabbak akartak lenni az osztrákoknál – márpedig az osztrák nemzeti jellemhez szervesen hozzátartozik egy adagnyi antiszemitizmus, amely a „keleti zsidókkal” szemben már-már fizikai undorrá fokozódik. Vagyis ha egy zsidó tökéletes asszimilációra törekszik, akkor át kell vennie ezt a zsidóellenes magatartást is. És ha a magamfajta emberek Kreiskyt a maga zsidó származására emlékeztetik, akkor úgy érzi, leleplezték, s t mintegy lemeztelenítették. Ezért gy löl engem; a politikai szembenállás csak a felszín. Gy lölete eléggé széls séges formában nyilvánult meg. Heinz Fischer, az Osztrák Szocialista Párt frakcióvezet je nyíltan fenyeget zött, hogy parlamenti vizsgálóbizottságot hív össze ellenem, s így végre ország-világ el tt fény derül sötét üzelmeimre. Itt megjegyzend , hogy az efféle bizottságoknak az alkotmány értelmében állami szervek, például egy-egy minisztérium vitatható eljárásait kell megvizsgálniuk; de mert a pártok csak a legritkább esetben akarnak bármit is alaposabban megvizsgálni, ilyen bizottsági ülésekre alig kerül sor. Amikor például Hannes Androsch, a korábbi pénzügyminiszter közpénzek elsikkasztása ügyében önmaga ellen nyomozott és egykett re fel is mentette magát a vád alól, a szocialista párt magától értet d en elvetette a különös ügy parlamenti vizsgálatát. És amikor az állami ipar nagyszabású fegyverüzletbe bonyolódott Iránnal, a parlament akkor is tétlen maradt, és tétlen mind a mai napig – holott az Egyesült Államokban egy hasonló üzlet „Irangate” néven hónapokig foglalkoztatta a kijelölt vizsgálóbizottságot. Ausztriában – a törvényeknek is ellentmondva – egyetlen dolog min sült megvizsgálandónak: az én „maffiás nácivadász” tevékenységem. A helyzet széls ségesen kiélez dött. A Kronenzeitung, Ausztria legnagyobb példányszámú napilapja csaknem naponta intézett kirohanást ellenem. Hónapokkal vagy évekkel korábbi és egészen más összefüggésekben elhangzott kijelentéseimet idézték, hogy leleplezzék, micsoda károkat okoztam az országnak. Olvasói levelek követelték, hogy azonnal zárják be irodámat, t Ausztriából is utasítsanak ki. A Rudolf téren lév dokumentációs központunkat elárasztották a gyalázkodó levelek, és amikor a folyosó falán egyre szaporodtak az odafirkált fenyegetések, a házkezel ség megkért, hogy költözzem máshová, mert a házban sok id s ember, f leg zsidó lakik, akik már nem bírnák elviselni, hogy ismét betörjék ablakaikat. Ezt meg is értettem, így aztán átköltöztem a Salztor utcába, ahol a dokumentációs központ mind a mai napig m ködik. A helyzet elviselhetetlenül nyomasztotta az egész bécsi zsidó hitközséget is, hiszen az ellenem irányuló agresszió közvetve valamennyiüket érintette; akkoriban még nem illett általában „a zsidókat” szidalmazni – ez csak a Waldheim-ügyben következett be. Bruno Kreisky azonban példát mutatott: a Simon Wiesenthal nev zsidóra nyugodt lélekkel rá

lehetett támadni, hogy a fejéhez vágják mindazt, amit legszívesebben az egész zsidó közösségnek vágtak volna a fejéhez. A bécsi zsidók ösztönösen megérezték, hogy az ellenem elszabaduló gy lölet végül mindannyiukat utolérheti – és érthet módon megrettentek. Még Izraelben is aggódtak: rá voltak utalva Bécsre mint az Izraelbe kivándorló szovjet zsidók átmen állomására, márpedig feltételezték, hogy Kreisky, ellenem irányuló dühében, képes lenne becsukni a kaput a menekül k el tt. Ezért aztán bécsi és izraeli barátaim egyaránt ostromoltak, hogy mégiscsak szükség lenne valamiféle kiegyezésre; kössek legalább fegyverszünetet Bruno Kreiskyvel. Ezt sürgette nem utolsósorban Cyla, a feleségem is; úgy vélte, neki is joga van rá, hogy más asszonyokhoz hasonlóan töltse élete alkonyát: színházba járjon, kávéházban üldögéljen velem, vagy sétálgassunk lakónegyedünk, Döbling gyönyör parkjaiban, anélkül hogy a szembejöv k gyalázkodását kelljen hallgatnunk. Alighanem els sorban ezért vállaltam végül a kompromisszumot. A feltételeket dr. Ivan Hacker barátom, a bécsi B’nai B’rith és kés bb az izraelita hitközség elnöke alkudta ki. Bruno Kreisky a parlamentben kijelentette, hogy soha nem vádolt a nácikkal való együttm ködéssel, én pedig visszavontam ellene tett feljelentésemet. Ám az ügyben valamilyen perre mégiscsak sor került. Peter Michael Lingens, a Profil kiadója, akit már többször is említettem, néhány cikkében „erkölcstelennek”, „undorítónak” és „méltatlannak” bélyegezte Kreisky viselkedését. Kreisky felhatalmazta az ügyészséget, hogy járjon el Lingens ellen; minthogy a megbélyegz szavak kancellári min ségében érintették, az ügy túln tt a magánvádas eljárás keretein. A per elég különösen folyt le. Kreisky egyáltalán nem cáfolta, hogy megtette és mondta volna mindazt, amivel Lingens vádolta. És bár ekkorra már kijelentette, hogy soha nem gyanúsított engem kollaborálással, a bírósági eljárás során megismételte állításait: majd bebizonyítja, hogy igenis együttm ködtem a nácikkal, van rá épp elég bizonyítéka, s ha ragaszkodnak hozzá, majd be is mutatja ket. A bíróság nem szentelt figyelmet e groteszk állításoknak, egy újnáci folyóirat azonban kés bb megismételte ket, és amikor bepereltem a lapot, Bruno Kreisky tanúnak ajánlkozott ellenem. A per, mint várható volt, a barna kiadványocska elmarasztalásával végz dött, miután a bíróság megállapította, hogy a Harmadik Birodalom idején elszenvedett üldöztetésem a legapróbb részletekig pontosan dokumentálva van, és a kollaborálás leghalványabb gyanúja sem vetül rám. A mai napig nem tudom, hogy a gy löleten kívül mi ösztönözhette Bruno Kreiskyt felel tlen állításaira. maga egyszer-egyszer valamilyen, Dél-Amerikából kapott levélre utalt. A levél írója tagja volt az SS-nek, ráadásul a háború után a rend rség nagyszabású csalások miatt körözte; ez az ember állított olyasmit, hogy jól ismer engem: a háború alatt én voltam Bukarestben a Gestapo összeköt je. Ebben a városban soha nem jártam, se a háború idején, se kés bb. Kreisky tehát ragaszkodott erkölcstelen és képtelen állításaihoz, mégis Lingenst ítélték el becsületsértés címén, a Legfels bb Bíróság pedig jóváhagyta az ítéletet. Lingens ekkor a strasbourg-i nemzetközi törvényszékhez fordult, amely egyhangúlag úgy döntött, hogy Lingens elmarasztalásával Ausztria megsértette a szabad véleménynyilvánítás jogát. Tíz évvel az ítélet után az állam kénytelen volt megtéríteni Lingensnek a perköltségeket, s még kártérítést is fizetett. Azóta nyíltan kimondható, hogy Kreisky a Peter-ügyben „erkölcstelenül, undorítóan és méltatlanul” viselkedett. Az ügy azonban igazából sem Kreiskynek, sem Peternek nem ártott. Kreisky továbbra is megmaradt a körülrajongott napkirálynak, Peter pedig a Szabadság Párt elnökének és parlamenti képvisel nek. 1983-ban ugyan át kellett adnia az elnöki tisztet a fiatalabb Norbert Stegernek, de továbbra is volt pártja parlamenti frakciójának elnöke. 1983-ban Kreisky elvesztette az abszolút többséget, és bejelentette visszavonulását. De addig még szocialista pártvezérként tet alá hozta a Szabadság Párttal közös koalíciós kormányt, amely aztán oly

drámaian megbukott, mert semmit nem tudott kezdeni Ausztria gazdasági problémáival. A koalíciós kormány alkancellárja a szabadság párt új elnöke, dr. Norbert Steger lett, de Bruno Kreisky régi barátjának, Friedrich Peternek is ki akarta mutatni háláját: az állam második legmagasabb hivatalára, a parlament elnöki tisztségére ajánlotta. Ezúttal azonban melléfogott a már leköszönt kancellár. Amikor még övé volt az abszolút hatalom, csak maroknyi ember mert nyilvánosan tiltakozni a Peter-ügyben tanúsított magatartása ellen; most azonban m vészek, újságírók és értelmiségiek ezrei adtak hangot felháborodásuknak fizetett apróhirdetésekben. Közölték: t rhetetlen, hogy egy gyilkos náci különítmény egykori tagja az osztrák parlament elnökévé lépjen el . Az ügy a külföldi tömegkommunikációban is hullámokat vert, s végül Peter önként lépett vissza a jelöltségt l. 1983-ban korára hivatkozva kivált a parlamentb l. Mindhárom parlamenti párt „standing ovation”-nel búcsúztatta. 41/ Az állatbarát A Bruno Kreiskyvel és Friedrich Peterrel vívott hosszadalmas küzdelmek idején a Der Spiegel egyszer interjút készített velem munkásságomról. Ebb l az alkalomból kijelentettem, hogy csak egy Don Quijote igyekeznék Ausztriában nácik ellen büntet eljárást indítani – a perre amúgy sem kerülne sor. 1971-ben és 1972-ben százával szüntették be Ausztriában az eljárásokat náci b nökkel vádolt személyek ellen. A rá következ négy év során minden nyolc, még folyamatban lév ügyb l ötben az esküdtek felment ítéletet hoztak. Ám ekkor az osztrák igazságszolgáltatás – mintha csak be akarná bizonyítani, hogy félrevezettem a Der Spiegelt – Vinzenz Gogl személyében mégiscsak bíróság elé állított egy náci b nöz t. Gogl régi ügyfelem volt. Már 1964 márciusában felhívta rá figyelmemet egy Walter Kehraus nev egykori mauthauseni fogolytársam. Kehraus felfedezte, hogy az egykori SS-altiszt köztiszteletben álló polgárként él a Hausruck-hegységben fekv Ottnangban: fogolytársam abban a reményben jött el hozzám, hogy én majd megzavarom ezt a nyugodalmas egzisztenciát. Elvégre Kehraus saját szemével látta, miként kergetett neki Gogl két foglyot az elektromos drótnak. Ez az rök egyik kedvelt játéka volt. Például sapkát dobtak a drót közelébe, s aztán megparancsolták valamelyik fogolynak, hogy hozza vissza. Ha a fogoly vonakodott, ezért l tték agyon; ha elindult a sapkáért, azért kapta a golyót, mert a tilalom ellenére megközelítette a drótsövényt. Volt azonban Kehrausnak más élménye is Gogllal kapcsolatban: amikor agyonl ttek két olasz carabinierit, akik foglyokat kísértek a táborba, Gogl is tagja volt a kivégz osztagnak. A nácik bizonyára féltek, hogy a carabinierék kifecseghetik, amit a táborban láttak, és inkább eleve elnémították ket. Nekem magamnak nem volt szerencsém Goglhoz, mert csak 1945 februárjában kerültem Mauthausenbe, de kés bb az egykori foglyok gyakran emlegették a nevét, és homályosan emlékeztem rá, hogy volt is már ellene néhány tanúvallomásom. Csakhogy ezek már nem voltak a birtokomban; 1954-ben, a hidegháború csúcspontján, bezártam irodámat, és az Eichmann-dosszié kivételével valamennyi iratomat Izraelbe, a Yad Vashembe küldtem. Kehraus vallomása azonban egymagában is alapul szolgálhatott a feljelentéshez. Az ügyben – lévén, hogy Gogl a Hausruck-hegyvidéken lakott – a linzi tartományi bíróság volt illetékes. Gogl határozottan tagadta mind a négy gyilkosságot. Én azonban id közben már visszakértem a Yad Vashemt l a Gogl-anyagot, amelyben szerepelt egy Simon Lifschitz nev egykori fogoly levele is. A levél a bajorországi Marktredwitz melletti menekülttáborban íródott, s többek között ez volt olvasható benne: „Személyesen ismerem Goglt, mert egy évet az ebenseei táborban töltöttem. Szemem láttára legalább száz zsidót ólt meg saját kez leg: lel tte vagy agyonverte ket. Tárgyalás esetén

hajlandó vagyok tanúskodni ellene, és ismerek másokat is, akik velem együtt voltak Ebenseeben.” A levél fénymásolatát átadtam a belügyminisztériumnak, Lifschitzet azonban sajnos nem tudtam megtalálni. Bajorországból Amerikába vándorolt ki, ott azonban semmiféle zsidó szervezetnél nem jelentkezett. Sikerült viszont tanúvallomást kapnom egy Hrvoje Macanovi nev , Zágrábban él jugoszláv újságírótól, nem sokkal ezután pedig átüt sikerrel járt az egykori mauthauseni foglyok szervezetének felhívása: tanúk sora jelentkezett vallomásra a linzi bíróságon. Mindebb l dr. Bauer linzi államügyész százhárom oldalas vádiratot szerkesztett. Eszerint Gogl az elektromos drótsövényhez kergetett több foglyot, akiket aztán az rtornyokból lel ttek; saját kez leg l tt le számos foglyot, s részt vett olyan holland és angol repül k kivégzésében is, akiket hadifogolytábor helyett a mauthauseni koncentrációs táborba vittek; 1944. szeptember 6-án pedig angol és holland ejt erny s vadászokat vezetett az úgynevezett „bécsi árok”-hoz, ahonnan száznyolcvanhat lépcs fokon kellett volna köveket felcipelniök. Amikor a hadifoglyok tiltakoztak, ütésekkel felkergették ket a lépcs n egy, az elektromos drótba vágott nyílásig, és valamennyit a harminc méter mély szakadékba – a biztos halálba taszították. A vádirat felolvasása három napig tartott. Az ügyész húsz tanút jelentett be; Walter Kehraus volt az els . A tanúk mind pontos és súlyosan terhel vallomást tettek a vádlott ellen; ám a hallgatóság hangulata eleve meghatározta az ítéletet. Számos hajdani SS-tag buzdította harsányan a régi bajtársat, és közbekiáltásokkal tette nevetségessé a zsidó tanúkat. „Az ember azt hitte volna, hogy nem 1972-t, hanem 1942-t írunk” – jegyezte meg egy barátom, aki részt vett a tárgyaláson. (Magam már régebben úgy határoztam, hogy lehet leg kerülörn a tárgyalásokat, mert a tanúk természetesen minduntalan odajöttek hozzám és beszélgetni akartak, amit a véd k rögvest úgy értelmeztek, hogy befolyásolni kívánom vallomásukat.) Május 5-én véget ért a tárgyalás, és az esküdtek visszavonultak tanácskozásra. Hat órával kés bb az esküdtszék elnöke kihirdette az egyhangú végzést: Vinzenz Gogl ártatlan a vádnak mind a huszonhárom pontjában. Nem felel azért, hogy 1944. szeptember 6-án megölték a szövetséges ejt erny s vadászokat; nem felel azért, hogy 1944. szeptember 18-án és 19-én meggyilkolták egy welsi ellenállási csoport tagjait; nem felel azért, hogy november 16-ának éjjelén megöltek két francia foglyot; nem felel annak az orosz fiatalembernek a haláláért, akinek, Erich Gussmann tanú vallomása szerint, addig verte a fejét egy üveggel, amíg az holtan össze nem roskadt; és nem felel a Mauthausenben, illetve az ebenseei melléktáborban elkövetett számtalan rutinszer gyilkosságért sem. Az ítélet kihirdetése után a tárgyalóteremben viharos jelenetekre került sor, de az egykori foglyok felháborodását túlharsogta az egykori SS-legények bravózása. A felment ítélet a mauthauseni koncentrációs tábor felszabadulásának évfordulóján hangzott el. Amikor a sajtó a véleményemet tudakolta, nehezen tudtam meg rizni nyugalmamat. A Goglügy jól volt el készítve. A tanúvallomások egyértelm ek és meggy z ek voltak. Ám a tárgyalás légköre kezdett l valósággal kísértetiesnek bizonyult. Bár Goglt számos gyilkossággal vádolták, mégis szabadlábon védekezett. A bíróság t rte, hogy az SS-ek a tárgyalóteremben becsméreljék a tanúkat. Több tanú azt vallotta, hogy kísérlet történt befolyásolására. Rendes körülmények között a hivatásos bíráknak „az esküdtek nyilvánvaló tévedése” címén meg kellett volna semmisíteniök a felmentést, de ilyesmi nem történt. A felmentés ténye már-már olyan félelmetes, mint azok a b nök, melyeket eltörölt: felér egy nemzetiszocialista demonstrációval. S az Ausztriában lefolytatott náci pereknek valóban ez volt az egyik legsúlyosabb problémája. A perek esküdtbíróságok el tt zajlottak, s a b nösség kérdését egyedül az esküdtek döntötték el. Grazban vagy Linzben eleve, Bécsben általában biztos volt a felmentés. Ezért már a hatvanas években javasoltam, hogy a náci perek esküdtjei közül zárják

ki mind a korábbi politikai üldözötteket, mind az egykori nemzetiszocialistákat. S t, azt sem tudom, okos dolog-e egyáltalán esküdtbíróság elé vinni a politikai vagy politikai színezet b nügyeket (ámbár az intézményt épp erre a célra hozták létre). Egy jogászi képzettség hivatásos bíró többnyire mégsem teszi túl magát oly gátlástalanul a bizonyítékokon és a logika valamennyi törvényén; emellett azt is kockáztatná, hogy ítéletét a magasabb fokú bíróság érvényteleníti, és ha túl sok megsemmisített ítélet terheli számláját, ez árthat karrierjének. Az esküdteknek viszont édesmindegy lehet, hogy megsemmisítik-e végzésüket vagy sem. A Gogl-ügyben hozott ítéletet is érvénytelenítették. A legfels bb bíróság megállapította, hogy az esküdtek tévedtek, és új tárgyalást t zött ki, ezúttal egy bécsi esküdtbíróság el tt. Az eljárás azonban 1975-ig húzódott. Ezúttal is irtózatos vádak hangzottak el. De a legtöbb vallomást fel kellett olvasni, mert a linzi tapasztalatok után a külföldön él tanúknak nem akarodott még egyszer Ausztriába látogatniuk. Gogl minden vádra sablonosan válaszolt: a tanúk hazudnak, vagy mással tévesztik t össze. Bécsben az SS-tagok nem a hallgatóság soraiban ültek, hanem ment tanúként vonultak fel. Max Krämert – „Üdvözöllek, kamerád” – egy amerikai bíróság kilencszeres gyilkosságért húsz évre ítélte, s amikor a bíró efel l érdekl dött, így felelt: „Két zsidót mosakodás közben fojtottam vízbe, hármat pedig szeneslapáttal ütöttem agyon, mert nem akartak dolgozni. Kett t a derít be dobtam, egynek pedig addig tapostam a nyakát, amíg meg nem halt. Egyet a kemencének löktem, utána nem láttam többé.” Goglról viszont Krämer csak jót tudott mondani. Nem emlékszik rá, hogy Gogl valaha is foglyokat ütött vagy bántalmazott volna, s nem is hiszi, hogy ilyesmi kitelnék t le. Még egy tanúvallomás lógott ki a sorból, bizonyos Magnus Kelleré, akit az SS „Lagerältesté”-vé (lágerrangid ssé) nevezett ki: ez a megtiszteltetés általában elítélt köztörvényes b nöz ket ért. Amikor 1946-ban Dachauban kihallgatta a szövetséges katonai bíróság, Keller még szívvel-lélekkel a foglyok oldalán állt, és azt mondta, Gogl volt Mauthausen és Ebensee egyik legveszedelmesebb gyilkosa. Eskü alatt vallotta, hogy az Unterscharführer a lágerrangid s helyettesével, bizonyos Dehlerrel együtt maga l tt agyon két welsi ellenállót. A linzi tárgyaláson azonban Keller egyszer csak meggondolta magát: közölte, hogy már nem emlékszik, mit vallott az amerikai katonai törvényszék el tt, és Goglról csak annyit tud, hogy az mindig pártját fogta a foglyoknak. Bécsbe már el sem jött, vallomását csak felolvasták. Igaz, már a linzi per idején híre kelt, hogy Goglné ékszeres ládikával utazott Münchenbe, hátha sikerül szelídebbre hangolnia Keller emlékeit. A bécsi bíróság meg is kérdezte e vonatkozásban Goglt, aki elismerte, hogy feleségével együtt meglátogatták Kellert – no persze ékszeres ládikáról nem esett szó. Az újságok egy id ben számoltak be a Gogl-ügy tárgyalásáról és a Bruno Kreiskyvel folytatott vitámról. Mindenki tudta, hogy a Gogl-ügy aktái az én dokumentációmból kerültek ki, és hogy a pert én kezdeményeztem. A Kronenzeitung nem is mulasztotta el, hogy csaknem minden számában vészbíráskodással, vérbosszúval és Ausztria hírnevének megrongálásával ne vádoljon. A tárgyaláson számos külföldi tudósító is részt vett, s k bizonyos jelképes értelmet tulajdonítottak az ítéletnek. Arra a kérdésre, hogy vajon b nös volt-e Gogl az angol és holland ejt erny s vadászok halálában, három esküdt igennel, öt pedig nemmel válaszolt. Ami az összes többi vádpontot illeti, ezek alól még nagyobb többséggel mentették fel. Gogl, felesége társaságában szabad emberként hagyta el a törvényszéket. Némi szarkazmussal azt is mondhatnám: az ítélet számos kellemetlenségt l óvott meg. Heinz Fischer, a szocialista parlamenti frakció vezet je, a pártvezérével, Bruno Kreiskyvel való nézeteltérésem folyományaképpen már parlamenti vizsgálóbizottságot akart összehívni ellenem, hogy észhez térítsenek, azaz rábírjanak a Kreisky elleni panaszom visszavonására. Most azonban Karl Blecha, az Osztrák Szocialista Párt központi titkára (jelenleg az osztrák

kormány belügyminisztere) bejelentette: „Gogl felmentése után nem hívhatunk össze vizsgálóbizottságot Simon Wiesenthal ellen.” Ezt a világsajtó esetleg rossz néven vette volna. A Johann Vinzenz Gogl elleni per volt az utolsó náci per Ausztriában. Az egyik újság idézte dr. Werner Olschernek, a bécsi tartományi bíróság akkori f ügyészének szavait, amelyek mentora, Christian Broda szellemében fogantak: „Voltaképpen kinek használnak a nácik elleni perek? Ha ezek az emberek az elmúlt évtizedek alatt társadalmi és politikai szempontból beilleszkedtek, akkor szerintem értelmetlen és fölösleges kiszakítani ket a társadalom szervezetéb l.” Johann Vinzenz Gogl ma az ottnangi közösség társadalmilag legértékesebb tagjai közé számít. Két gyermek apja, els rangú órásmester, és rajong az állatokért. A látogatók tizennégy törpepapagájt, néhány macskát és egy állatmenhelyr l kiváltott kutyát csodálhatnak meg otthonában. 42/ A Waldheim-ügy 1986 elején már köztudott volt, hogy a konzervatív Osztrák Néppárt az ENSZ egykori f titkárát, dr. Kurt Waldheimet jelöli az elnökválasztáson. Ekkoriban keresett fel az osztrák ellenállási mozgalom két tagja, hogy megkérdezze: nincs-e „valamim” Waldheimr l. Mindketten szociáldemokraták voltak, tagjai az Osztrák Szocialista Pártnak, és így nem tudtam megállni, hogy rá ne kérdezzek: ugyan mit csináltak a Peter-ügy idején? Peter ellen vaskos dossziényi anyagom volt, de az nem érdekelte magukat.” Látogatóim feszengve tértek ki a válasz el l, és mivel Waldheimr l amúgy sem tudtam nekik mit mondani, dolguk végezetlen hagyták el irodámat. Nem sokkal ezután levelet kaptam egy egykori auschwitzi fogolytól, akit több évtizede ismertem; is régi tagja volt a szocialista pártnak. Megkért, hogy legyek segítségére egy dr. Georg Tidl nev történésznek, aki dokumentumfilmet készít az osztrák televízió számára Pannwitz Wehrmacht-tábornokról és az kozák hadosztályáról. Meghökkentem, hogy ugyan miért érdekli ez a téma az ORF-et, de amikor a levélíró még rám is telefonált, igent mondtam a felkérésre. Rövidesen maga dr. Tidl is felhívott, és ugyancsak beszámolt a tervezett tévém sorról, én pedig újra megjegyeztem: nem értem, honnan ez a hirtelen érdekl dés a szóban forgó kozák hadosztály iránt, amely ráadásul egyértelm en harci alakulat volt. A történész kirukkolt a lényeggel: „Állítólag Waldheim is ebben a hadosztályban szolgált.” 1945 februárjában a szétvert kozák hadosztályt összevonták egy SS-hadosztállyal – s ekképpen Waldheim is az SS tagja lett. „Kiderítette egyáltalán, hogy a kozák hadosztály tagjainak módjukban állt-e tiltakozni az SS-be való besorolásuk ellen?” – érdekl dtem. Tidl azonban egyszer bben értelmezte a helyzetet – Waldheim, akár akarta, akár nem, belépett az SS-be. Megkérdeztem, vajon ez minden, amit Waldheim ellen felhozhat? Tidl közölte, hogy munkájának még csak az elején tart. Azt javasoltam, hogy majd akkor jelentkezzék, ha a vége felé jár. Hét évvel korábban néhány izraeli barátom már érdekl dött nálam Waldheim fel l. Felt nt nekik, milyen szenvedélyesen pártolta az ENSZ-ben az arabokat Izrael ellenében, és úgy vélték, ez esetleg barna múltjából következhet. A kérdés az én érdekl désemet is felkeltette. Felhívtam Berlinben Axel Springer barátomat, és megkértem, szerezze be nekem a Document Centerb l rövid úton a szükséges adatokat (nekem véget nem ér en kellett volna várakoznom). Springer postafordultával válaszolt. Mondandóját min síthetjük örvendetesnek vagy kiábrándítónak, attól függ, honnan nézzük: Waldheim semmiféle náci szervezetnek nem

volt tagja. A negatív felvilágosításhoz csatolták a Wehrmacht tájékoztató szolgálatának közlését, amelyb l kit nt, hogy Waldheim többször volt kórházban, továbbá hogy az E hadseregcsoport tisztjeként, hadnagyi rangban, a Balkánon állomásozott. A dr. Tidllel folytatott telefonbeszélgetés után újra el kerestem ezt a Wehrmachtinformációt, hogy utánanézzek, nem utal-e mégiscsak Pannwitz tábornok kozák hadosztályára. Ám sem err l, sem az SS-be való belépésr l egy árva szó sem esett. Ha dr. Tidl ismét jelentkezik, ezt készséggel elmondom neki is. De úgy látszik, nagyon sok volt a dolga, mert többé nem hallatott magáról. Ezután teljesen véletlenül megtudtam, hogy Eli Rosenbaum, a Zsidó Világkongresszus jogtanácsosa állítólag két ízben is Bécsbe látogatott, anélkül hogy akar csak telefonon is megkeresett volna. Csodálkoztam, mert a Zsidó Világkongresszus vezet it még Nahum Goldmann elnöksége idejéb l ismertem; akkoriban kivált a Robinson fivérek, Jakob és Nechemiah foglalkoztak igen elszántan a náci b nösök üldözésével. Haláluk után dr. Karbach vette át ezt az ügykört; vele is folyamatos kapcsolatban álltam. Dr. Goldmann lemondása után sokáig nem hallottam a szervezetr l, mígnem 1985-ben Bécsben rendezték meg kongresszusukat. Magam csak az els napon voltam jelen, és egy ideig kérdéses volt, hogy lesz-e egyáltalán második nap; számos küldött ugyanis azt követelte, hogy a Reder– Frischenschlager-ügy elleni tiltakozásul rekesszék be a találkozót. Ekkor bocsátották szabadon a gaetai er db l Walter Reder SS-Obersturmbannführert (alezredest), akit Olaszországban tömeggyilkosként ítéltek el, és amikor megérkezett Ausztriába, dr. Friedhelm Frischenschlager, Ausztria védelmi minisztere kézszorítással üdvözölte. Az ügy világszerte felháborodást keltett, s t még Ausztriában is hallatszottak bíráló hangok, és az ellenzék Frischenschlager lemondását követelte. Pártja, a Szabadság Párt azonban kiállt mellette, és koalíciós partnerük, a Szocialista Párt nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot. A rájuk oly jellemz pártfegyelem szellemében valamennyi szocialista képvisel a néppárt által beterjesztett bizalmatlansági indítvány ellen szavazott. Végül csak nagy üggyel-bajjal és a bécsi hitközségi vezet k rimánkodására lehetett a kongresszust mégiscsak befejezni. Valószín nek tartom, hogy már akkor is közvetített a szocialista párt és a Zsidó Világkongresszus között néhány olyan ember, aki kés bb a Waldheim-ügyben is szerephez jutott. Mindenesetre 1986 februárjában a Profil cím hírmagazin közzétette Kurt Waldheim Wehrmacht-beli törzslapját, amelyb l kiderült, hogy tagja volt az SA lovasegyletének és a nemzetiszocialista diákszövetségnek. Már az ezt megel z hetekben is széltében-hosszában suttogtak Kurt Waldheim állítólagos nemzetiszocialista múltjáról. Mint a Profil kiadójától megtudtam, rendszeresen érkeztek hozzájuk névtelen levelek és fényképek; ez utóbbiak azonban a lap szerint elég semmitmondóak voltak. Végül pedig a lap munkatársai értesültek róla, hogy egynémely régi szocialista ott zokog néppárti barátai kebelén: szerintük valami egészen sötét dolog készül Waldheim ellen. Egyesek azt tervezik, hogy brutálisan leleplezik Waldheim nemzetiszocialista múltját, mégpedig nem valamelyik osztrák lap hasábjain, hanem külföldön. Az elvtársak feldúltan közölték, hogy az egész botrány olyan lesz, „mint egy színjáték a Burgtheaterben”, ez pedig véleményük szerint akkor sem tisztességes, ha a politikai ellenfél, vagyis a néppárt lesz a kárvallott. A Profil szerkeszt sége utánanézett a mendemondáknak, és végül megtudta, hogy a The New York Times tulajdonában terjedelmes Waldheim-dosszié van, s a közeljöv ben meg is kezdik az anyag közlését. Ennek tudatában a lap dr. Waldheimhez fordult, azt javasolva, tárja fel önként háborús múltját; számítson azonban arra, hogy a szerkeszt ség minden adatát a legaprólékosabban ellen rzi majd. Waldheim ebbe bele is egyezett, noha, jellemz módon, sem az SA lovasegyletéhez való csatlakozásáról, sem balkáni szolgálati idejér l nem árult el semmit. Hozzájárult viszont, hogy Johannes Czernin, a Profil egyik szerkeszt je betekinthessen katonai törzslapjába, amelyet addig elzárva riztek az Osztrák

Hadilevéltárban. Általános megdöbbenésre a törzslapról kiderült, hogy Waldheim valóban tagja volt mind az SA-nak, mind a nemzetiszocialista diákszövetségnek. Peter Michael Lingens barátom a Profil hasábjain rendkívül mérsékelt hangú kommentárt f zött az esethez. A diákszövetségi tagság semmit nem jelent: még diákotthoni elhelyezést is csak ennek fejében lehetett kapni. Az SA ugyan az illegalitás idején valóban ver legények sötét gyülekezete volt, de aki az Anschluss után lépett soraiba, az még nem feltétlenül volt lelkes híve a nemzetiszocializmusnak, legföljebb némi opportunizmusról tett bizonyságot. Vagyis Waldheimnek nem ezeket az ifjonti eltévelyedéseket kell a szemére vetni, hanem az emlékirataiban tanúsított bosszantó feledékenységet – hiszen már-már a nemzetiszocializmus áldozatának állította be önmagát! Waldheim tiltakozott: csak egy lovasklubnak volt a tagja, és azt sem tudta, hogy ezt az egyesületet az SA bekebelezte volna. Soha nem írt alá felvételi kérelmet az SA-ba, és ezért nem is tartotta magát a szervezet tagjának (valóban nem is került el semmiféle, Waldheim által aláírt SA-dokumentum). A diákszövetségbe is a tudtán kívül keveredett: tagja volt egy ifjúsági csoportnak, amelyet testületileg, automatikusan átvett a nemzetiszocialista diákszövetség. Meglehet, hogy a Profil cikkének eredményeként Ausztriában tartalmas vita bontakozott volna ki Waldheim szavahihet ségér l – ha néhány nappal kés bb a Zsidó Világkongresszus gépezete be nem indítja a rég el készített kampányt. A The New York Times, a híresztelésnek megfelel en, közzétette az els Waldheim-cikket, s ugyanekkor a Zsidó Világkongresszus Waldheimet vad nácinak és már-már leleplezett háborús b nösnek nyilvánította. A tömegkommunikáció öntörvény dinamikája révén az ügy egyre nagyobb hullámokat vert. Az újságok világszerte versengtek, melyikük bukkan új terhel adatokra, a Zsidó Világkongresszus pedig kommentált minden fejleményt. Waldheim védekezése hosszú ideig jóformán el sem jutott a nemzetközi közvéleményhez. Legtöbben meg sem tudták különböztetni az SA-t az SS-t l: szakértelmüket tehát jócskán meghaladta a kérdés, hogy vajon bekebelezhetett-e az SA egy lovasegyletet anélkül, hogy tagjai err l tudomást szereztek volna. Még kevésbé érthették meg azt a tényt, hogy a Harmadik Birodalomban éppen a lovasegylet vált a nácizmus ellenfeleinek gy jt medencéjévé; ezeknek az embereknek a legkülönböz bb okokból valahová be kellett lépniök, de a náci pártról hallani sem akartak. Éppen Kurt Waldheim esete példázza jól ezt a kényszert. Apja mint elkötelezett keresztényszocialista a nácik alatt azonnal elvesztette állását, a tartományi pártszervezet iratai nyomatékosan hangsúlyozták a család náciellenes érzületét, maga Kurt Waldheim pedig közvetlenül az Anschluss el tt olyan röpiratokat terjesztett, amelyek a „nem”-mel való szavazásra buzdítottak; el is verték miatta a náci pribékek. Ha valaki ilyen bélyeges múlttal mégis be akarta fejezni tanulmányait a konzuli akadémián, akkor igazán bölcsen tette, ha a további nehézségek elkerülése végett önként belép a nemzetiszocialista diákszövetségbe avagy az SA lovasegyletébe. Egyesek szerint talán h sibb dolog tudatosan vállalni az effajta nehézségeket, de az akkori állapotokat ismerve mégis jobban tesszük, ha csínján bánunk a kényszer en elharapódzó opportunizmus megítélésével. Egyetemi végzettség embereknek sem volt jóformán semmi esélyük közhivatalra, ha nem mutathatták fel legalább egy kicsiny, náci színezet szervezet tagsági igazolványát. Gazdag családok fiainak ez talán nem volt olyan nagy csapás – annál inkább sújtotta volna a roppant szerény környezetben feln tt Kurt Waldheimet. Mindazonáltal kezdett l úgy véltem, hogy az egykori ENSZ-f titkár szavahihet sége bizony nem épp makulátlan; az ilyen állású embert l joggal elvárható, hogy önként, szintén és aprólékosan számoljon be mindenr l, amit akkoriban tett, ahelyett hogy minden egyes részletet fáradságosan kelljen kipréselni bel le. Csakhogy innen még mindig hosszú az út a „vad náciig” és még hosszabb a „háborús b nösig” (márpedig a Zsidó Világkongresszus ezt a kifejezést használta, jóval azel tt, hogy napvilágra kerültek volna azok a jugoszláviai

dokumentumok, melyekb l kiderült, hogy Waldheim legalábbis tudott bizonyos háborús b nökr l). Ilyen értelemben tájékoztattam mindazokat, akik akkoriban irodámba telefonáltak (és óránként vagy egy tucat akadt bel lük): mi már jóval korábban érdekl dtünk a berlini Document Centernél, de nem tudtunk meg semmit, ami Waldheimet terhelné. Waldheim nem tartozott semmiféle nemzetiszocialista szervezethez, mert a fentebb vázolt okokból Ausztriában sem a nemzetiszocialista diákszövetségre, sem az SA lovasegyletére nem vonatkozott bejelentési kötelezettség. A Zsidó Világkongresszusnak azonban természetesen lehettek olyan anyagai, amelyeket mi nem ismertünk. Ezért a Los Angeles-i Simon Wiesenthal Center érintkezésbe lépett Israel Singerrel, a Zsidó Világkongresszus f titkárával, hogy megtudja, milyen bizonyítékaik vannak Waldheim ellen. Singer erre kerek perec közölte: az osztrák kormányhoz közel álló körökb l igen fontos anyagokat ígértek neki. Most már értettem, miért járt Bécsben Eli Rosenbaum: szerezte be az els információkat. Hogy engem mindebb l kihagytak, annak két oka lehetett. El ször is talán elterjedt, mir l beszéltem telefonon dr. Tidllel, és aggódtak, nehogy alapos tárgyismeretemmel esetleg halomra döntsem a fáradságosán kifundált vádakat. (Néhányszor már találkoztam ezzel a zsurnalisztikai jelenséggel: vannak, akik nem t rik, hogy a túlságosan elmélyült kutatások tönkretegyék a jó sztorijukat.) De az is lehet, hogy elfogultnak véltek. Amikor ugyanis Friedrich Peter ügyében szembekerültem Bruno Kreiskyvel, néhány néppárti politikus – els sorban a nemrég elhunyt Stefan Koren, az Osztrák Nemzeti Bank kés bbi elnöke – mellettem foglalt állást, és így lábra kapott a hír, hogy magam is a néppárt tagja volnék. Annyi bizonyos, hogy újra meg újra megvádoltak: emiatt nem támadtam Waldheimet. Az igazság sokkal egyszer bb. Azért nem kívántam Waldheimet mint nácit vagy háborús b nöst támadni mert annak alapján, amit tudtam és ami az iratokból kit nt, nem volt sem az egyik, sem a másik. Szavahihet ségét viszont mindenkor vitattam – csakhogy ez az els hónapokban sem Ausztriában, sem New Yorkban nemigen érdekelt senkit. A Zsidó Világkongresszus, amely hangzatos neve ellenére igencsak kicsiny, alárendelt fontosságú szervezet, arra használta ki a Waldheim-ügyet, hogy a nagy amerikai lapok címoldalára kerüljön, és a lapok eleinte túlontúl készségesen álltak rendelkezésére. (A szerkeszt ségek csak kés bb eszméltek rá, milyen összetett és bonyolult kérdésr l van szó; ett l fogva tettek különbséget a Zsidó Világkongresszus vádjai és saját vizsgálati eredményeik között.) Ausztriában azonban a Zsidó Világkongresszus ténykedése katasztrófához vezetett. 1986. március 9-én a Profil interjút közölt a szervezet igazgatójával. Elán Steinberggel és a f titkárral, Israel Singerrel, s ez alkalomból e felel s személyiségek groteszk fenyegetésekre vetemedtek nemcsak Waldheim, hanem minden osztrák ellen: ha netán Waldheimet választják meg elnöknek, a következményeket minden osztrák útlevéltulajdonos külföldön a saját b rén fogja megérezni, mert valamennyiüket „a bizalmatlanság felh je” veszi majd körül. Az interjú hatását el re ki lehetett számítani. Waldheim, most el ször, még az olyan osztrákok között is védelmez kre talált, akik addig mint alkalmatlan opportunistáról hallani sem akartak róla. A sok-sok antiszemita kókadt vitorláit pedig mintha friss szel dagasztotta volna: végre volt mire alapozni „a zsidóság világméret összeesküvésér l” szóló vádat. F leg azok a fiatalok álltak tanácstalanul, akiknek az antiszemitizmus soha nem jelentett problémát. Egyszer például felhívott egy fiatalember, és azt tudakolta: ha maga Waldheim ellen szavaz, továbbá családja múltjában egyetlen náci sem akad, akkor ugyan miért kellene neki külföldön pirulnia? „Mondja, Wiesenthal úr, énvelem mi bajuk a zsidóknak?” Tehát ismét „a zsidók” voltak a sz nyegen, ahelyett hogy „Elan Steinbergr l, a Zsidó Világkongresszus elnökér l” vagy „Israel Singerr l, a Zsidó Világkongresszus f titkáráról” beszéltek volna. Mert hát ha egy népbe régóta belegyökerezett a hagyományos antiszemitizmus, és ráadásul hét éven át a Der Stürmer tanaival etették, akkor a nemzetiszocializmus gondolatvilága nem enyészik el tudatából egyik napról a másikra. A

tegnap lovagjai tüstént levonják a következtetést: „Most legalább látjátok, mennyire igazunk volt – láthatjátok, milyenek valójában a zsidók.” Még az egyszer „útitársak” is kapva kapnak a kései mentségen: „Hiába, a zsidóknak mégiscsak megvannak a maguk rossz tulajdonságai.” S végül a fiatalok, akik maguk még nem is igen találkoztak zsidókkal, értetlenül kérdezik: „Hát valóban olyanok volnának a zsidók, ahogy sokan állítják?” Való igaz, hogy mindezek a reakciók végs soron az antiszemitizmus különféle fokozatait képviselik (vagy legalábbis az antiszemitizmus hagyományában gyökereznek), de ett l még egy zsidó szervezet tisztségvisel inek nincs rá felhatalmazásuk, hogy az effajta reakciókat fölöslegesen kiváltsák vagy épp tudatosan szítsák. És legkevésbé van joga ehhez két fiatal, az Egyesült Államokban él zsidó tisztségvisel nek – aki nem tör dik vele, hogy a reakciók voltaképpen bennünket, ausztriai zsidókat sújtanak. De hát bennünket senki nem kérdezett meg – holott a Zsidó Világkongresszusnak alapokmánya értelmében kötelessége lett volna, hogy kapcsolatba lépjen az itteni hitközséggel, és legalább tájékoztassa szándékáról. Hiába iparkodott kétségbeesve dr. Hacker, a bécsi hitközség – azóta már elhunyt – elnöke, hogy rábeszélje Singert és Steinberget az interjú visszavonására, fáradozása sajnos nem járt sikerrel. Ehelyett kenyértörésre került a sor. Egyes fiatalok, akik a nemzetiszocializmust – istennek hála – csak hallomásból ismerték, kötelességüknek érezték, hogy irgalmatlanabbak legyenek azoknál a férfiaknál és n knél, akik éveket töltöttek a Harmadik Birodalom koncentrációs táboraiban, és kiálltak Singer meg Steinberg mellett – kivált mert így alkalmuk nyílt megszabadulni a hitközség néhány id sebb vezet jét l. Csakhogy ezek a fiatal emberek is funkcionáriusok voltak; meggy z désük korántsem egyezett az egyszer hitközségi tagok véleményével, akiknek valamiképpen állandóan együtt kellett élniök a többé vagy kevésbé heves osztrák antiszemitizmussal. Az egyik ilyen hitközségi tag felhívta telefonon Singer urat, és szemrehányást tett neki. – Hány zsidó él Ausztriában? – érdekl dött a Zsidó Világkongresszus f titkára. – Hétezer. – Hát akkor igazán egyszer : tessék kivándorolni! Ugyan egy kanadai zsidó újságban nagyvonalúan kijelentette: „az ügy” érdekében sajnos az ausztriai zsidók érdekeit is fel kellett áldozni. Persze amilyen helytelen volt a Zsidó Világkongresszus eljárása, éppolyan helytelenül reagált seregnyi osztrák intézmény is. A Kurt Waldheimet jelöl Osztrák Néppárt választási hadjáratában folyamatosan szította az antiszemita indulatokat, bár utána rendre közölte, hogy ez „nem állt szándékában”. Elnökük, Alois Mock egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy meg ne vádolja az Egyesült Államok keleti partvidékének „bizonyos köreit” az Ausztria elleni kampány gerjesztésevei, és megfogalmazása újólag hozzájárult, hogy a Zsidó Világkongresszus és „a zsidók” közé egyenl ségjelet tegyenek. Még harsányabban fújta ugyanezt a nótát dr. Michael Graff, a néppárt akkori f titkára – akinek kés bb olyan súlyos antiszemita megnyilatkozás csúszott ki a száján, hogy lemondásra kényszerült –, és természetesen Kurt Waldheimnek is ínyére volt ez a kampánystílus. A Kronenzeitung, az ország legnagyobb bulvárlapja, amely már korábban is kit nt egy rendkívül vitatott zsidó tárgyú sorozattal, most minden számával olajat öntött a t zre, és a sokkal komolyabb Die Presse alig maradt el mögötte. Mindkét újság seregnyi antiszemita olvasólevélen mérhette le tudósításai eredményességét – hogy már ne is szóljunk azokról a sztereotip megjegyzésekr l, melyek a kocsmákban újból szalonképessé váltak. Több olyan esetr l tudok, amikor taxisof rök megtagadták zsidó utasok fuvarozását. A Waldheim-ügy – bár eredetileg igazán nem ez volt a célja – rég let nt kísérteteket támasztott fel; kiderült, hogy az antiszemitizmust Ausztriában még korántsem sikerült legy zni. Ez a jelenség joggal keltett aggályokat az Egyesült Államok zsidóságában. Egyszer csak eszükbe jutott, hogy Ausztria semmiféle jóvátételt nem fizetett a nemzetiszocializmus áldozatainak, arra hivatkozva, hogy a háború alatt Ausztria mint olyan nem létezett. Arról

persze megfeledkeztek, hogy a háború után a kreuznachi egyezmény csak azért hagyott meg Ausztriának tekintélyes német javakat, mert az ország kötelezettséget vállalt a nácizmus áldozatainak megfelel kártalanítására. És az amerikai zsidók természetesen arra is enlékeztek, milyen különös szerepet játszott Bruno Kreisky az Izraellel kapcsolatos összes vitában. Hiszen Waldheim – akit Kreisky javaslatára választottak meg az ENSZ f titkárává – csak azt a politikát valósította meg a világszervezetben, amelyet az osztrák szociáldemokrácia „napkirálya” mind a mai napig hirdet: eszerint a közel-keleti politika kulcskérdése nem Izrael állam elismerése és biztonsága, hanem a palesztin állam megalapítása. És nem emelte Kreisky amerikai népszer ségét Kadhafihoz és Arafathoz f z d közismert barátsága sem. Így hát az Egyesült Államokban meglehet sen kedvez tlen kép alakult ki Ausztriáról. A felszínen tovább élt a hagyományos rokonszenv a „Sängerknaben” és a lipicai ménes hazája iránt – de a bíráló hangok már a Waldheim-ügy el tt is szaporodtak. És ha Ausztria ily módon veszített tengeren túli népszer ségéb l – nos, Waldheim éppenséggel a népszer tlenségi lista egyik vezet jének számított. Az amerikaiak többsége már az ENSZ-et is fölösleges és tehetetlen szervezetnek ítélte – Waldheimnél fölöslegesebb és tehetetlenebb f titkár pedig szerintük még soha nem állt a szervezet élen. Sokan persze tudták, hogy az ENSZ-ben a többség kommunista és harmadik világbeli országokból tev dik össze – de még k sem értették, miért áll Kurt Waldheim mindig oly készségesen e tábor mellé. Mindezt legkevésbé éppen a zsidók értették. k nemcsak a Waldheim-korszakban elfogadott 3379-és határozatot ismerték, mely szerint: cionizmus = rasszizmus, hanem azt is tudták, hogy amikor Waldheim a Yad Vashemet felkereste, nem volt hajlandó befedni a fejet, továbbá hogy az izraeliek entebbei ment akcióját „a nemzetközi jog megsértésének” nevezte. Kurt Waldheim érthet módon megtestesítette a zsidók ellenségképét, a Zsidó Világkongresszus meg úgy vélte, most van itt a soha vissza nem tér alkalom, hogy ezt a képet barnára fesse és a háborús b nösség címkéjét ragassza rá. Az amerikai lakosság pedig – és soraiban különösen a zsidók – kapva kaptak ezen az elképzelésen. Maga Waldheim azzal a diplomatához ill finom tartózkodással reagált, amely már ENSZf titkárként is oly el nyösen jellemezte. Amikor szemébe mondták, hogy az az egység, amelyben a Balkánon szolgált, súlyos háborús b ncselekményeket követett el, kijelentette, hogy „csak a kötelességét teljesítette”. Ezzel megnyerte magának Ausztria „háborús nemzedékét”, amely évtizedek óta e szónoki fordulattal hárított el magától minden felel sséget. Igaz, mondandójukat úgy is fogalmazhatták volna, hogy sajnos nem bújhattak ki a háborús szolgálat alól – csakhogy ez a nemzedék legtöbb képvisel jének éppúgy nem jutott eszébe, mint magának Waldheimnek. Számomra az egész kínos históriában csupán az volt vigasztaló, hogy sok fiatal osztráknak éppen ez a waldheimi megfogalmazás volt a legellenszenvesebb, és szembe is szögeztek vele egy másfajta kategorikus imperatívuszt: kötelességnek akkoriban éppen az ellenállást illett volna nevezni. Ilyen h sies magatartást természetesen Waldheimt l sem várt volna el senki; épp elég lett volna, ha világosan és egyértelm en értékeli háborús múltját. Vezérkari pozíciójának köszönhet en Waldheim egyike volt a legjobban tájékozott tiszteknek; megtehette volna, hogy a kor tanújaként felvilágosítja az ifjú nemzedéket a nemzetiszocialista rendszer vadállatias kegyetlenségér l. Ehelyett egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy egy kalap alá ne vegye a nácik balkáni rablóhadjáratát a partizánok ellenállásával, a Wehrmacht hatalmába került túszok kivégzését a partizánharc túlkapásaival. És ahelyett, hogy legalább most vállalta volna a tanú szerepét, mindig csak akkor szólalt meg az emlékezete, ha beleverték az orrát egy friss dokumentumba. A Profil egyik munkatársának például kijelentette, hogy nem volt tudomása a partizánok elleni jogtipró megtorlásokról; majd amikor tömegesen kerültek el olyan, általa aláírt dokumentumok, amelyek épp az ellenkez jét bizonyították, három nappal kés bb közölte, hogy hiszen a túszok agyonlövése közismert tény.

Nem sokkal ezután azt állította: a szalonikí zsidók deportálását csak az újságokból tudta meg. Erre én kijelentettem, hogy ezzel az állítással Kurt Waldheim a saját hitelét ássa alá. Ekkor felhívott telefonon, és a következ beszélgetés folyt le köztünk: – Waldheim doktor úr, a szaloniki zsidó közösség az egyik legnagyobb és legrégibb volt a világon, és az ön vezérkara Szalonikit l hét kilométerre állomásozott Lehetetlen, hogy semmit se tudott volna a deportálásról. – Márpedig higgye el: semmit nem tudtam róla. – A deportálás teljes hat héten át tartott, és minden második nap körülbelül kétezer zsidót szállítottak el. A zsidókat azokra a katonai szerelvényekre rakták, amelyek odafelé a Wehrmachtnak, vagyis az ön embereinek hozták a fegyverzetet. – Ezzel nekem semmi dolgom nem volt. – Ön bizonyára gyakran megfordult a tisztikaszinóban. Soha nem beszélt valamelyik anyagmozgatási tiszt ezekr l a dolgokról? – Nem, soha. – Az SS nem gondoskodott a zsidók ellátásáról, és ezért a Wehrmacht utalt ki minden zsidónak egy cipót és tizenkét szem olajbogyót. Ezt minden élelmez tiszt tudta. Közülük sem beszélt err l senki? – Nem, senki. – Ön gyakran bejárt Szalonikibe. A lakosságnak csaknem egyharmada volt zsidó. Nem vette észre, hogy a zsidó boltokat bezárták, hogy az utcákon fegyveresek kísérnek csoportokat, hogy mindenfelé teljes a kétségbeesés? – Nem, semmi ilyesmit nem vettem észre. Erre csak azt felelhettem, ami kés bb a történészbizottság jelentésében is benne volt: – Ezt sajnos nem tudom elhinni. Ha el bb nem, hát most, a szaloniki deportálással kapcsolatos nyilvános állásfoglalásaival Kurt Waldheim az én szememben méltatlanná vált az államelnöki tisztre. A Zsidó Világkongresszus azonban továbbra is azon volt, hogy háborús b nösnek bélyegezze. A hivatkozási alap a háborús b nök jugoszláviai vizsgálóbizottságának közismert listája volt; ezen Kurt Waldheimet gyilkosság miatt körözték. Amikor el ször hallottam err l a listáról, sürgönyben kértem Milka Planinc jugoszláv miniszterelnök asszonyt: tegyen közzé minden jugoszláv tulajdonban lév dokumentumot, amely Waldheim személyét érinti. Planinc asszony, aki éppen Bécsben tartózkodott, még aznap válaszolt: Jugoszlávia nem kíván beavatkozni Ausztria belügyeibe. Én azonban nem hagytam annyiban a dolgot; az USA-ba repültem, és rávettem Pérez de Cuéllart, az ENSZ f titkárát, hogy szólítsa fel hivatalosan Jugoszláviát a bizonyítékok közzétételére. Erre azonban mindmáig nem került sor. A rendelkezésre álló dokumentumokból azonban így is meglehet sen világos kép bontakozik ki. Waldheimet az a német tiszt vádolta meg, aki maga volt felel s a Waldheimre hárított mészárlásért (ki is végezték miatta). A másik terhel tanúnak, egy katonának az özvegyével a Profil készített interjút. Az asszony szerint férje bevallotta neki, hogy a Waldheim elleni vád hamis volt; a kihallgatásokon eleve olyan emberekre hárították a felel sséget, akikr l tudták, hogy külföldön vannak, és nem fenyegeti ket veszély. Való igaz, hogy a háború után Waldheim egy percre sem rejt zött el; titkári állást vállalt Karl Gruber külügyminiszternél, a jeles ellenállási harcosnál. De a jugoszlávok sem kérték soha Waldheim kiadatását; nyilvánvalóan maguk is tudták, hogy bizonyítékaik gyenge lábon állnak. Az egész aktát valószín leg csak arra tartogatták, hogy adott esetben zsarolás céljára használják. Azóta Robert Herzstein professzor már igen alapos könyvet is szentelt a témának, The Missing Years (A hiányzó esztend k) címmel. Annyi bizonyos, hogy a jelenleg rendelkezésünkre álló anyag alapján Waldheim háborús b nösségének tétele semmiképpen sem állja meg a helyét, és a Zsidó Világkongresszus ilyen értelm vádjai legalábbis elsietettek voltak. Magam ezt egyszer

így fogalmaztam meg a szervezet egyik tisztségvisel jének: „Én el ször nyomozni szoktam, és csak utána emelek vádat. Maguk el ször vádaskodtak, és csak utána kezdtek nyomozni.” A Kurt Waldheim ellen emelt elsietett és durván elnagyolt vádakkal sokesztend s nevel munka gyümölcsei vesztek kárba. Másokkal együtt magam is töméntelen el adásban, interjúban vagy magánbeszélgetésben igyekeztem rámutatni, hogy különbséget kell tenni kívülállók, útitársak és fanatikus nácik között; hogy az átlagos Wehrmacht-tisztet nem szabad egy kalap alá venni egy vérengz kommandó tagjaival; s hogy bár Hitler háborúja a maga egészében b nös háború volt, a benne való részvételt mégis meg kell különböztetni a háborús b ncselekményt l, azt pedig a háború idején elkövetett b nt l. A „Waldheim-ügy” egy csapásra eltörölte ezeket a megkülönböztetéseket. Kísértetiesnek érzem, hogy a nemzetiszocializmus b nei iránt a tömegkommunikációs fórumok csak az Eichmann-ügyben tanúsítottak ekkora érdekl dést, holott az egyik esetben a világtörténelem egyik legnagyobb gonosztev jér l volt szó, a másikban olyan emberr l, akit még csak nácinak sem mondhatunk. Az egyiknek több millió legyilkolt zsidó vére száradt a kezén, a másik csak ügyetlenül tagadta, hogy tudott a szaloniki zsidók deportálásáról. Ritkán éltem meg szavak és értékek ilyen z rzavarát. A Zsidó Világkongresszus például 1986 áprilisában Genfben konferenciát tartott Israel Singer elnökletével, s itt egy bizonyos Kalman Sultanik, a szervezet alelnöke szó szerint a következ ket adta el : „Simon Wiesenthal, a világszerte ismert zsidó támogatja és védelmezi azt a Waldheimet, aki a zsidókat a gázkamrába küldte.” És amikor ezután szólásra jelentkezett az osztrák delegátus, Paul Grosz (a hitközség jelenlegi elnöke) – Israel Singer berekesztette a vitát. Még a saját irodámban is tanúja lehettem, miként ösztönöz a Waldheim-ügy teljességgel érthetetlen cselekedetre egy látszólag józan, értelmes és tisztességes emberi lényt. Egyik munkatársn m, Silvana Konieczny-Origlia asszony másolatot készített egy nekem szóló magánlevélr l, mert úgy gondolta, ezzel bebizonyíthatja hogy Waldheim háborús b nös, én pedig fedezem t. A levelet Flemming professzor írta, akit kés bb a történészbizottság tagjává választottak. A levélhez angol hadifoglyokkal kapcsolatos dokumentumokat csatolt, megjegyezvén, hogy azok rajtam kívül már mindenkinek megvannak. A gondos vizsgálódás persze kiderítette, hogy ezekr l a dokumentumokról a Der Spiegel már két héttel korábban tudósított, s régi barátom, Greville Janner brit képvisel már érdekl dött is e tárgyban a brit külügyminisztériumnál. Minderr l azonban munkatársn mnek nem volt tudomása, és így tudtom és beleegyezésem nélkül elküldte a levél és a dokumentumok másolatát az Epoca cím olasz folyóiratnak, amely aztán nagyszabású sztorit kerekített az ügyb l ellenem: Fiamma Nierenstein olasz újságírón azzal vádolt meg, hogy Waldheim megsegítése érdekében elsikkasztottam a szóban forgó iratokat. A vádat több más újság is visszhangozta; a francia televízióban Serge Klarsfeld rontott nekem. Egy héttel kés bb az Epoca Elán Steinberg tollából közölt cikket ellenem. Paul Grosz barátom felhívta a Zsidó Világkongresszust, hogy beszéljen Steinberggel, de az házon kívül volt. Titkárn je szavaiból kiderült, hogy már korábban mondta tollba a cikket; ha az olasz fordítás nem készül oly lassan, az írás már Konieczny-Origlia asszony „leleplezésével” egy id ben megjelent volna. Mindezekre az esetekre cinikus magyarázatot is találatunk. A Zsidó Világkongresszus és néhány ember alaposan belegabalyodott az ügybe, de arra semmiképpen nem voltak hajlandók, hogy belássák tévedésüket és a Waldheim elleni vádakat a megfelel mértékre szállítsák. Úgyszólván agyonnyomta ket saját sikerük súlya; most már be kellett váltaniok, amit megígértek és ezért valahonnan fel kellett bukkannia egy olyan dokumentumnak, amely valóban leleplezi Waldheim háborús b neit – különben vádlói rágalmazónak bizonyulnak. Annyi bizonyos, hogy a Waldheim-ügy további fejleményeiben volt némi szerepe ennek a mechanizmusnak is. Találhatunk azonban más, méltányosabb magyarázatot is. Egyes fiatal zsidók nem értik, miért nem védekeztek szüleik elszántabban (és mert a kort alig ismerik, nem tudhatják, hogy

ez milyen képtelenül nehéz lett volna). Ezért aztán ötven év késéssel k akarnak a maguk módján ellenállni. Alkalmasabb személy híján Kurt Waldheimet stilizálták az üldöz jelképévé, és szüleik nevében t terítik le. Emellett számos amerikai zsidóban bujkál tudat alatti lelkifurdalás, amiért a háború idején nem tettek eleget az üldözött európai zsidóságért. A Waldheim-ügy most lehet séget kínált nekik a tüntet állásfoglalásra. Megtette a magáét jó néhány amerikai televízióállomás és újság megtéveszt hírverése; a többir l pedig gondoskodott a s r n megnyilvánuló ausztriai antiszemitizmus. Mindebb l az amerikaiak arra következtettek, hogy a Zsidó Világkongresszus jogosan vádolta Waldheimet és Ausztriát; az osztrák antiszemiták pedig megnyilatkozásaikat a Zsidó Világkongresszus eljárásával és az amerikai reakciókkal indokolták. És így forgott tovább az ügy az ördögi körben. Már 1986. június 8-án, Waldheim megválasztásának napján azt javasoltam, hogy hozzanak létre történészbizottságot, amely majd legjobb tudása és lelkiismerete szerint kideríti az igazat, és csakis az igazat; azt reméltem, ily módon sikerül átvágnom a gordiuszi csomót. 1988. február 8-án a történészbizottság olyan eredményre jutott, amilyenre számítottam: Waldheim igenis tudott arról, amir l nem akart tudni. „Konzultatív közelségben” volt bizonyos háborús b nökhöz, de személy szerint nem vett részt bennük. Azt hittem, Waldheim él majd az alkalommal, és Ausztria érdekében lemond, hogy ne maradjon szégyenben; elvégre az olyan ember, aki a nyilvánosság el tt elveszítette szavahihet ségét, nem maradhat államelnök – és minden államelnöknek kötelessége, hogy országa javát tartsa szem el tt. Kurt Waldheim azonban másként határozott: továbbra is harcban akar állni az igazsággal. Emiatt szántam el magam, hogy 1988. február 9-én az osztrák televízióban lemondásra szólítsam fel. Egyszersmind az ország szellemi elitjéhez fordultam: immár itt az ideje, hogy Waldheimmel kapcsolatban levonják a szükséges következtetéseket, mégpedig nem azért, mintha náci vagy háborús b nös lett volna, hanem mert méltatlannak bizonyult hivatalához és felel sségéhez. Felhívásom támogatására bizottság alakult; hétr l hétre ezrek követelték a Stephansplatzon Waldheim lemondását – köztük az osztrák értelmiség és m vészvilág vezet személyiségei. A közvélemény-kutatások adatai szerint negyven százalék alá süllyedt azok száma, akik továbbra is Waldheimet akarták látni az elnöki székben. Itt tartottak a dolgok, amikor megjelent Brüsszelben Edgar Bronfman, a Zsidó Világkongresszus elnöke, hogy tiltakozzék Ausztriának az Európai Közösségbe való felvétele ellen. Azóta Waldheim támogatóinak aránya ismét ötven százalék fölé emelkedett, és valahányszor a Zsidó Világkongresszus állást foglal Ausztriával kapcsolatban, ez az arány tovább emelkedik. 43/ In dubio contra Ebreos* A Waldheim-ügy körüli vihar ismét ráébresztette a közvéleményt egy, nézetem szerint, sokkal fontosabb tényre: tudniillik arra, hogy Ausztria a lehet leglassabban és csak a lehet legkisebb mértékben kártalanította a náci terror életben maradt áldozatait; és itt nemcsak a zsidókra, hanem a nácizmus valamennyi áldozatára gondolok. Igaz, a jóvátételi kötelezettséget átvállalták a németekt l, ellenszolgáltatásul az osztrák tulajdonban maradt úgynevezett „német javakért” (itt f leg olyan vállalatokról volt szó, melyeket németek alapítottak Ausztriában). A továbbiakban azonban az osztrák köztársaságnak esze ágában sem volt, hogy az általa kiutalt jóvátétel akár csak megközelítse az NSZK-ban kifizetett összegeket. Az osztrákok az Auschwitzban töltött minden egyes napért eredetileg teljes öt schillinget fizettek – és ezt csak a heves tiltakozások nyomán emelték fel az NSZK által * „Kétes esetben a zsidók ellen” – utalás az „In dubio pro reo” vagyis a „kétes esetben az ügy javára” hozott döntés elvére.

fizetett napi öt nyugatnémet márka szintjére. A nyugdíjak és az egészségi károsodás ellenértéke is csupán töredéke volt a német jóvátételnek. És mégis: az osztrák közvélemény mindmáig úgy vélekedik, hogy a nácizmus áldozatai zsákszámra hordták el a nagy pénzeket, és ki-ki t le telhet en megszedte magát rajtuk. Ebben a légkörben zajlanak a jóvátételi eljárások is. Közülük most tudatosan olyat emelek ki, amelyben a gazdasági szempontok csak mellékesek voltak, úgyhogy Ausztria nem hivatkozhat ínséges pénzügyi forrásaira. A magánlakásokból elrabolt m kincsekr l van szó; a velük kapcsolatos jóvátételi eljárás gyors és tisztességes lebonyolításához némi fáradság is elegend lett volna. A kérdés engem nemigen foglalkoztatott; egy Új-Zélandban él id s hölgy révén csöppentem bele. Levelében a hölgy leírta, hogyan hagyta el Bécset 1939-ben: „Öt percet engedélyeztek, hogy összeszedjem a kabátom meg a táskám – minden egyebet ott kellett hagynom.” A levélíró aziránt érdekl dött, nem lehetnék-e segítségére egy állítólag elég értékes olajfestmény visszaszerzésében, mert „…öregszem, és ki kell fizetnem bizonyos számlákat”. Teljes két évbe telt, míg egyáltalán megtudta, hogy az effajta „gazdátlan” képeket a Hofburgban, az Állami M emléki Hivatal raktáraiban rzik. De amikor megkísérelte kideríteni, vajon az képe is ott van-e, egy id múltán inkább feladta. Mint írta, sejti, hogy én általában aligha foglalkozom ilyesmivel, de hátha ezt is meg tudnám oldani. Mint ismeretes, a nácik voltak a világtörténelem legnagyobb m kincsrablói. A zsidó lakásokból elvitték az összes értékes tárgyat, a megszállt területeken pedig a múzeumokat is kifosztották. A Führer kényes ízlés m gy jt nek számított, és azt tervezte, hogy kedves városában, Linzben a világ legnagyobb m gy jteményét hozza létre – nagyobb és szebb lesz, mint a Louvre, az Uffizi és a Prado együttvéve! Mivel éppen Európa bekebelezésével foglalatoskodott, nem esett nehezére a mecenatúra: egyszer en megbízta a Rosenberg-féle különítményt a meghódított országok múzeumainak kifosztásával. Az összelopkodott kincseket AH (azaz: Adolf Hitler) feliratú ládákba csomagolták, csakhogy nem mind kötött ki a címzettnél: Hermann Göring több ládát átíratott HG-re, s így a kincsek egy részére tette rá a kezét. A témáról készül dokumentációmhoz Albert Speer néhány ceruzavázlatot küldött: Hitler tervrajzai voltak a majdani kiállítási csarnokról. Hátlapjukon döbbenten fedeztem fel a dátumot. Az els , viszonylag még szerény vázlat 1938 októberében készült, a második, amely már sokkal pompázatosabb volt, 1943. január 4-én, a vezéri f hadiszálláson. A német hadsereg éppen akkor vérzett el Sztálingrádnál. A háború végén a szövetségesek egy altausseei sóbányában bukkantak rá az összeharácsolt m kincsekre Ausztriában pedig bizottság alakult a tárgyak szemlézésére. A múzeumokból vagy képtárakból ellopott festményeket viszonylag gyorsan visszaszolgáltatták a tulajdonosnak; de már ha olyan magángy jteményr l volt szó, melynek gazdája elt nt, inkább megvárták, amíg az illet magától jelentkezik; hivatalosan nem keresték meg. Arról pedig jóformán senki sem tudott, hogy az Állami M emléki Hivatal tárol számtalan kevésbé értékes képet, melyeket a nácik magánlakásokból vittek el. Már az is óriási teljesítmény volt, hogy az id s hölgy ezt Új-Zélandból ki tudta deríteni; saját kutatásaim során kezdtem csak igazán méltányolni sikerét. Els stációm a M emléki Hivatal volt, ahol egy muzeológusn azt közölte, hogy magánszemélyeknek egyáltalán nem ad felvilágosítást. Amikor kijelentettem, hogy ez esetben a sajtóhoz fordulok, a pénzügyminisztériumhoz utasított. Ott az illetékes el adóval a következ , rendkívül szívélyes hangú beszélgetést folytattuk: – Hány olyan festményt riznek, amelynek gazdája ismeretlen? – Hát erre nem könny felelni. Új leltárt kellene készíteni hozzá. – Hánynak a tulajdonosát üldözték faji vagy politikai okokból? Kétszázét? Háromszázét? – Azt hiszem, lényegesen magasabb számról lehet szó. – Mondjuk, tízezerr l? – Ez a becslés azért már túlzott lenne.

– Miért nem tették soha közzé ezeknek a képeknek a jegyzékét? Hiszen a tulajdonosok szétszóródtak az egész világon, és csak egy ilyen jegyzék alapján igényelhetnék vissza tulajdonukat. – No de, kedves Wiesenthal úr, hát mi szükség van ilyen jegyzékre? A m keresked k meg a gy jt k nagyon jól ismerik a fontosabb képeket. Az ilyesminek híre megy. – Tegyük fel, hogy a hír mégsem hatol el addig az új-zélandi kisvárosig, ahol egy id s zsidó hölgy könyöradományokból teng dik. Pedig ha eladhatná a festményét talán még élvezhetné valamelyest az utolsó éveit. – Hm. Azt javasoltam, hogy készítsenek katalógust valamennyi szóban forgó festményr l és egyéb m tárgyról, és küldjék el minden osztrák konzulátusnak. Az ötlet hallatán az illetékesek kétségbeesve tördelték kezüket: „Önnek sejtelme sincs, hogy ez mit jelentene. Belefulladnánk a levelezésbe.” Hasonló megrázkódtatást okoztam az Állami Vagyonbiztonsági Hivatalnak is. Ott „képtelen papírháborútól” meg „egymást követ perekt l” tartottak: – El sem hinné, mi történt itt, amikor 1945-ben a szövetségesek kivonultak. Visszaadtuk a lefoglalt javakat az állítólagos tulajdonosoknak. Csakhogy utána ugyanazokra a javakra mások is igényt tartottak. Úristen, ön nem is sejti, micsoda cirkuszok voltak. És furcsamód mindenki az értékes tárgyakért verekedett. A többinek nem akadt gazdája. – Vagyis ki akarják várni, amíg az államra száll az egész? – érdekl dtem. – A visszaigénylési kérelmeket 1956 végéig kellett benyújtani, kés bbi jelentkezéseket már nem vehetünk figyelembe. És ha a tulajdonosok err l a határid r l mit sem tudtak, hát pechük volt. 1965 októberében megelégeltem a dolgot, és az egész történetet ismertettem a sajtóval, mire dr. Bruno Kreisky, az akkori külügyminiszter írásban értesített, hogy támogatja a katalógus elkészítésére vonatkozó javaslatomat. (Ezt jól megjegyeztem, mivel ez volt egyetlen javaslatom, amelyet Kreisky valaha is támogatott.) 1966. április 16-án aztán dr. Wolfgang Schmitz, az akkori pénzügyminiszter közölte, hogy az oktatási miniszterrel egyetemben „behatóan megvizsgálta” az ügyet, s mindketten úgy vélik: „Az Ön által felvetett problémát a legcélszer bben egy szövetségi törvény oldhatná meg, amelyet röviden minden bizonnyal »m kincstulajdonjog-rendezési törvény«-nek neveznek majd. E célból máris megbízást adtam illetékes személyeknek egy ilyen értelm törvénytervezet kidolgozására… A tervezett szövetségi törvény hatályba lépése után meghatározott id n belül lehet ség nyílik a szóban forgó m tárgyakra vonatkozó igények érvényesítésére. Remélem, hogy ebbéli szándékunk Önnek is megelégedésére szolgál.” A szándék megelégedésemre szolgált, az id s új-zélandi hölgy pedig várakozott tovább. További három évbe telt, amíg 1969-ben az osztrák parlament végre megszavazta a m kincstulajdonjog-rendezési törvényt. No persze egy füst alatt eljárt az egykori nácik érdekében is: ugyanakkor megszavazták az úgynevezett „id köztörvényt”, amelynek értelmében a háború után állásukból elbocsátott nácik ezt az id szakot is beszámíthatták nyugdíjukba. No de a bécsi hivatalos közlönyben és valamennyi osztrák külképviselet falán végül mégiscsak megjelent a terjedelmes lista mindazon m tárgyakról, amelyek alighanem máig a Szövetségi M emléki Hivatal raktárában hevernének, ha az id s hölgy meg nem írja levelét. Idézek néhány tételt: 657 olajfestmény, 84 akvarell, 250 pasztell, 53 fametszet, 43 plasztika, 365 ezüsttárgy, 3343 érme. A festmények között szerepelt egy van Dyck, egy Frans Hals, egy Ruysdael, egy Tiziano-tanítvány, egy id sebb Brueghel, egy Boucher, továbbá Böcklin, Alt, Caravaggio, Correggio, Feuerbach, Gauermann, Waldmüller, Spitzweg és mások képei. Az igények benyújtásának határidejét is meghosszabbították. Csak az volt a baj, hogy az egykori tulajdonoknak legföljebb a fele volt csak életben, és most az örökösöknek kellett

volna pontos adatokat szolgáltatniok többnyire csak hallomásból ismert m alkotásokról. Az illetékesek ugyanis, az „egymást követ perekt l” tartva, természetesen részletes leírást követeltek, s kivált a pontos méretekre voltak kényesek – elvégre a legtöbb zsidó, miel tt lefogták, mér vessz vel járta körbe a lakását, hogy megmérje a képeit. Így azonban az állam tovább kötekedhetett. Nem adtak vissza például egy értékes Klimt-képet – ma az Albertinában függ –, mert az igényl család által megadott méretek két és fél centiméterrel eltértek a valóságtól. Ekkor bátorkodtam levelet írni Herta Firnberg tudomány- és m vészetügyi miniszter asszonynak, ekképp summázva tapasztalataimat: In dubio contra Ebreos. Akkoriban még nem is tudtam, mennyire igazam van. Ugyanis csak most, e könyv írása közben jelent meg az Amalthea Kiadónál Robert Knight fiatal angol történész könyve, amely közli a nemzetiszocialista terror zsidó áldozatainak kártalanításával foglalkozó osztrák kormányülések 1945 és 1952 közötti, eddig elzárt jegyz könyveit. A könyv címe szó szerinti idézet Oskar Helmer szocialista belügyminisztert l, akinek véleményéhez csaknem valamennyi kollégája csatlakozott: Szerintem a dolgot halogatni kell. Aligha van dokumentum, amely jobban tükrözné Ausztria valódi baját: az igazi veszély nem az, hogy új nemzetiszocializmus verhet gyökeret, hanem az, hogy a régi antiszemitizmus parázslik tovább változatlan hévvel. Hiába Auschwitz: hiába, hogy Ausztriában már jóformán alig van zsidó. A miniszterek, akiknek fejtegetéseit Knight könyve közli, korántsem voltak mindenest l nemzetiszocialisták. Egyikük, Karl Gruber, harcolt Hitler ellen, egy másik, Leopold Figl, koncentrációs táborba került. És a jegyz könyvekben mégis csak úgy hemzsegnek az antiszemita megnyilatkozások. Gruber nem akarta belátni hogy az Ausztriából „eltávozott” zsidókat miért illetné meg egyáltalán jóvátétel, Leopold Figl külügyminiszter pedig úgy vélte, hogy „hiába, a zsidók szeretnék minél hamarabb megszedni magukat”. Olvassuk csak el a külügy memorandumát „a nácizmus zsidó áldozatai részér l támasztott jóvátételi igények külpolitikai és nemzetközi jogi vonatkozásairól” – mintha a harmincas évek valamilyen antiszemita írását tartanánk kezünkben, avagy valamelyik vezet osztrák lap kommentárját olvasnánk a Waldheim-ügyhöz, a nyolcvanas évekb l: „A zsidók világszerte fontos szerepet töltenek be a külpolitikában, részben mert els sorban k tartják kezükben a sajtót, és így gyakorolnak befolyást a nemzetközi közvéleményre, részben mert ügyesen rávették az egyes külföldi kormányokat, hogy követeléseiket a magukévá tegyék. Ezt annál is könnyebben elérhették, minthogy a nemzetközi finánct ke is nagyrészt zsidó kézen van. A zsidóbarát kormányok között az angol és az amerikai kormányt illeti az els hely (amennyire ismeretes, a Szovjetunió eddig még nem foglalt állást a németországi és ausztriai zsidókérdésben). Nem véletlenül szokás azt mondani, hogy a zsidóság a világ ötödik nagyhatalma, s a hitleri Németország voltaképpen az ellenségességük miatt pusztult el.” Vagyis nem a zsidók pusztultak el Auschwitzban, hanem a hitleri Németország szenvedett hajótörést a zsidók ellenséges indulatain. Mivelhogy a zsidók ily teljhatalommal irányították a politikát, az osztrák kormány kompromisszum mellett döntött: Ausztria fizessen olyan lassan és olyan keveset, amennyire csak lehetséges. Ez az oka, hogy például a „gazdátlan” m tárgyaknak csak egy részét kérték vissza a tulajdonosok – hiszen csak egy töredékük értesült a lehet ségr l. A gy jtemény legszebb képei viszont id közben osztrák követségeken és múzeumokban kötöttek ki. A kevésbé értékes tárgyakat a Bécs melletti Mauerbachban, egy karthauzi kolostorban raktározták el, és alighanem máig ott hevernének, ha a „zsidó sajtó” ismét le nem csap és nem „gyakorol befolyást a világ közvéleményére”. 1984 decemberében ugyanis Andrew Decker amerikai újságíró közzétett az Arts Newsban egy cikket, melyet rövidítve átvett a The New York Times is, és ebben megkérdezte, hogy vajon az osztrák szövetségi kormány valóban rablott javakból óhajt-e meggazdagodni. Dr. Heinz Fischer tudományügyi miniszter ekkor a következ „nyilatkozatot” adta: ami a múzeumokban és a követségeken látható, az

Ausztriában marad, a Mauerbachban lév tárgyakat megkaphatják az üldözöttek. De hiába, a „zsidóbarát kormányok” és a zsidók által manipulált „nemzetközi közvélemény” még ezzel sem érte be, és hosszabb huzavona után Fred Sinowatz akkori szövetségi kancellár mégiscsak korrekt megoldásra kényszerült. Az igények bejelentési határidejét ismét meghosszabbították, s úgy döntöttek, hogy azokat a javakat, amelyekért addig sem jelentkezik senki, értékbecslés után elárverezik, ennek bevételét pedig zsidó és nem zsidó szervezetek közvetítésével az üldözötteknek juttatják. Az id s új-zélandi hölgy ezenközben elhunyt. A Waldheim-ügy igazi jelent ségét a tovább él osztrák antiszemitizmus adja meg. Az elnökválasztási kampány idején vezet politikusok ajkáról olyan megnyilatkozások hangzottak el, melyek jóval súlyosabbak Waldheim híressé vált közlésénél, amely szerint „ csak a kötelességét teljesítette”. Mert Waldheim mindössze ujabb ügyetlenséget követett el azzal, hogy nem óvakodott e közhelyt l, amellyel Ausztria-szerte igen tisztességes emberek is jellemzik hajdani tehetetlenségüket. Waldheim állandóan a „háborús nemzedékre” hivatkozott, s már ez sem volt csekélység; de sokkal súlyosabb volt, amikor a néppárt különb-különb vezet politikusai az osztrákok antiszemita ösztöneit célozták meg. Valahányszor azokat a „bizonyos köröket” emlegették, számíthattak hallgatóik ki nem mondott egyetértésérebizony ezután semmit sem nyelnek le „attól a lelkiismeretlen lobbytól, amely ott Amerika keleti partvidékén él sködik”. A körkérdésekb l, amelyek pontosságát mindenkor vitatják, még a legkedvez bb esetben is eléggé sötét kép bontakozik ki: az értelmezési módtól függ en az osztrákok harminc-hetven százalékában élnek többé vagy kevésbé súlyos antiszemita el ítéletek. A legkísértetiesebb mind közül az IMAS Intézet közvélemény-kutatása a hetvenes évekb l, amikor Ausztriának még nem kellett tartania attól, hogy az eredmények közzététele árthat nemzetközi jó hírének. Eszerint az osztrákok 35 százaléka nem lenne hajlandó zsidóval házasságot kötni: 45 százalékuknak az a meggy z dése, hogy a zsidó, ha „valami jót tesz is”, csak „számításból” teszi, és 21 százalékuk üdvözölné, ha Ausztriában egyáltalán nem élnének zsidók. Pedig hát ez az óhaj jóformán már teljesült. A századforduló idején Ausztriában 1 225 000 zsidó élt, igaz, közülük kilencszázezren az én hazámban, Galíciában, valamint Bukovinában. 1910-ben Bécs lakosságából százhetvenötezer volt a zsidó, s t 1923-ig ez a szám kétszázezerre emelkedett. 1945-ben kétszáznegyven zsidót számoltak össze. Ez id szerint Ausztriában kereken tízezer zsidó él, közülük kilencezren Bécsben – ez a f város lakosságának valamivel több, mint öt ezreléke. A zsidók szerepe az osztrák gazdaságban, a bankszakmában, a sajtóban ennek megfelel en jelentéktelen. Az osztrák antiszemitizmus örökletesnek látszik; zsidók nélkül is elboldogul. Általában igaz a tétel, mely szerint az antiszemitizmus megfelel a zsidóság népességen belüli arányának: ez az arány Lengyelországban és Ausztriában volt a legnagyobb. Az is bizonyos, hogy az antiszemitizmus a katolikus vallásban gyökerezik; nos, a katolicizmus ismét csak e két országban játszik különösen nagy zerepet. És végül, mindkét ország sokat vívódott identitásával: Lengyelországot többször is felosztották, Ausztria kezdetben számos nemzetiségnek volt zavaros halmaza, majd nagyhatalomból kis állammá zsugorodott. Az ilyen önazonossági válságokban úgy lehet a saját törzs összetartását er síteni, ha ujjal mutogatnak a gonosz kívülállóra – s erre a szerepre a legalkalmasabbnak a zsidók mutatkoztak. Az antiszemitizmus tehát a múlt számos rétegében vert er s gyökeret, és úgy látszik, továbbéléséhez már nincs is szükség logikus indokokra. Alapvet en téves az a remény, hogy Auschwitz mindennek véget vetett volna. Auschwitz épp az osztrákokban mélységes tudat alatti lelkifurdalást keltett, s ezt a legjobban akkor csitíthatják el, ha kialakul bennük a meggy z dés: a zsidók ha nem is teljes mértékben, de azért „egy kicsikét” mégiscsak maguk tehetnek végzetükr l, mert hát szakasztott olyanok, amilyennek a Waldheim-ügyben mutatkoztak. No persze, azért még nem kellett volna rögtön elgázosítani ket, de ha

Ausztriában már egyáltalán nem élnének zsidók – nos, minden ötödik osztrák szerint ez lenne a legislegjobb. A Waldheim-ügy felkavarta ezt az egész mocsarat. A sok hátrány mellett van azért a dolognak néhány el nye is: most legalább tudjuk, hányadán állunk. És most derült ki el ször, hogy létezik egy „új Ausztria” is, amely politikai er ként így is nevezi magát: számos, f leg a fiatalabb korosztályokhoz tartozó m vész, újságíró, tudós és más értelmiségi, aki kész elszántan fellépni az antiszemitizmus ellen, bárhol üti is fel fejét. Franz Vranitzky, a jelenlegi szövetségi kancellár és Erhard Busek, az Osztrák Néppárt bécsi elnöke ugyan nem tagjai e csoportnak, ám magatartásuk révén mégis oda sorolhatók. Ha a változásokat saját helyzetemen akarom lemérni, akkor el kell mondanom: a munkásságomat elátkozó emberek mellett most el ször bukkantak fel olyanok akik hivatalosan is helyeslik, amit teszek (ez pedig akárcsak néhány évvel ezel tt is elképzelhetetlen lett volna); s ha tíz évvel korábban még ki akartak utasítani Ausztriából, most már a sajtó, a közvélemény, s t az állam is meg-megtisztel elismerésével. A helyzet persze még korántsem jó – de legalább javul. 44/ Auschwitz, a „koholmány” 1988 januárjában az osztrák televízió sorozatot indított „Els kézb l” címen. Én voltam az els vendégük; az ismert osztrák újságíró, Franz Ferdinand Wolf beszélgetett velem. Az interjút él ben közvetítették a bécsi Josefstadt-Theaterb l. Néhány perccel az adás megkezdése után egyszer csak kiabálás hallatszott. Valakik azt kiáltozták: „Gyilkos!”, aztán meg azt, hogy „Hazudik!” Három férfi áthajolt az els emeleti erkély korlátján, és marokszám szórta a néz térre a röpcédulákat. A rend rség már akkor felfigyelt rájuk, amikor beléptek a színházba, de „törvényesen” csak „a tevékenység megkezdése” után avatkozhatott be. A f kolompos régi ismer s volt: Gerd Honsik, a „Ki az idegenekkel!” elnevezés mozgalom feje és a HALT! (Megállj!) cím folyóirat kiadója. Mialatt e sorokat írom, a bécsi iskolák el tt e folyóirat legújabb számát osztogatják. Az osztrák fiatalok például a következ kérdésr l tájékozódhatnak bel le: „Miért érvénytelenítették az Anschlusst? Ostobaságból? Jellemtelenségb l? Aljasságból? Válaszoljon a rendszer!” A HALT! a költészetet sem hanyagolja el. Közzéteszi a Virágok háborúja cím balladát, melynek ismeretlen (n nem ) szerz je a következ képpen ömleng: A Führert mily ujjongás üdvözölte! A nép csak áradt, nem volt hossza-vége. Mint tengerár hullámzott hömpölyögve, És várt, csak várt mindenki a Vezérre. Hogy mit hozott, mindenki tudta jól itt, Nem hazudott, nem hízelgett soha: A holnap útján jár, és arra szólít, Ez már nem a t rés, ez már a harc kora. Közeleg már, a tapsvihar dübörg, és ím, nyitott kocsijában állva ott van; Orkánná dagad az si üvöltés, Most minden boldog szív egyszerre dobban. Miként százezer fej szörnyeteg,

Úgy kél vad életre a sokaság, Bikaként vágtat a lelkes tömeg Megostromolni Hitler kocsiját. A ballada a következ felhívással zárul: „Adakozzatok, hogy kitarthassunk!” A HALT! minden számában (és számonként harmincezer példányban) határozottan kimondja: „Mi nemcsak újság vagyunk, hanem annál sokkal több: mi a hazugság elleni küzdelmet képviseljük.” A hazugság, amely ellen a lap mozgósít, els sorban az „állítólagos” gázkamrák legendája. A hazugságot cáfolandó, a HALT! egy 1948-ban kelt dokumentumot idéz, amely megállapítja, hogy Mauthausenben és néhány további táborban soha senkit nem gyilkoltak meg mérges gázzal. Az ügyiratot bizonyos „Müller rnagy” írta alá, és hitelét bizonyos „Lachoud” tanúsítja; állítólag mindketten „a Szövetséges Katonai Parancsnokság mellett m köd tábori csend rség” tagjai voltak. Az osztrák belügyminisztérium szerint ilyen testület soha nem létezett. És hasonlóan légb l kapott a HALT! csaknem minden más cikke is. Érdemes tehát mégis harcolni az ilyen újságok ellen? Érdemes perbe fogni vagy betiltatni ket? Azt hiszem, igenis érdemes. A kiskorúak, akiknek az effajta kiadványokat a kezükbe nyomják, többnyire nagyon keveset tudnak a Harmadik Birodalomról, és ha feltálalják nekik a hazugságoknak és áldokumentumoknak ezt a vegyes felvágottját, egyesek bizonyára meg is eszik. F képpen azt érezhetik meggy z nek, hogy senki nem lép fel a hasonló tákolmányok ellen, amib l fordított következtetést vonnak le: bizonyára azért terjedhetnek szabadon az efféle állítások, mert igazak. Márpedig ennek a gondolatmenetnek mindenképpen gátat kell vetnünk. Emellett úgy gondolom, az államnak tiszteletben kell tartania saját törvényeit, e törvények pedig az új náci tevékenységet büntetend nek nyilvánítják. A HALT! cím folyóirat a folyamatos újnáci tevékenység megtestesülése, s mint ilyen, büntetend . Meggy z dhet err l bárki, aki csak kezébe veszi a lapot, még akkor is, ha a szerz k gondos fogalmazással történelmi-tudományos polémiának álcázzák megnyilatkozásaikat. Én amellett vagyok, hogy az ilyen irományok terjesztésére dolgozzanak ki külön törvényi tényállást. A nemzetiszocialista tevékenységet ugyanis Ausztriában legkevesebb öt év börtönnel büntetik, de mivel nincs olyan esküdtszék, amely valakit bárgyú firkálmányai miatt öt évre rács mögé dugna, az ilyen perek általában felmentéssel végz dnek. Ha viszont a büntetést hónapokban lehetne kiszabni, az esküdtek nem húzódoznának az ítélett l. Számos barátommal ellentétben én azt vallom: annak a hirdetését, hogy Auschwitz csak koholmány, mindenképpen büntetni kell. Ezt a rágalmat ugyanis soha nem tudományos indítékok vezérlik; egyes-egyedül az a célja, hogy ártalmatlannak tüntesse fel a nemzetiszocializmust, és/vagy uszítson a szóban forgó „koholmány” hirdet i, „a zsidók” ellen. Ilyenkor arra szoktak hivatkozni, hogy aki a gázkamrák létezését tagadja, az végeredményben viszonylag tisztességes gondolkodásról tesz bizonyságot, hiszen kinyilvánítja, hogy a zsidók elgázosítása b ncselekmény lett volna, és tiltakozik az ellen, hogy Hitlert ilyen b ncselekménnyel vádolják. Néhány rült, aki a gázkamrákat valóban a szövetségesek koholmányának véli, valóban gondolkodhat így. Általában azonban olyan emberekr l van szó, akik – bár szintén rültek – egyszersmind cinikusak is: úgy tagadják a gázkamrák létezését, ahogyan valaha Hitler tagadta háborús szándékait. Továbbá meggy z désem: akárcsak a vallásfelekezetek tagjainak, a holocaust túlél inek is joguk van hozzá, hogy vértanúikat megvédjék a kigúnyolástól. Annak a hangoztatása, hogy Auschwitz csak „koholmány”, arculcsapása mindazoknak, akik megjárták Auschwitzot; arculcsapása még a gyermekeiknek is. És úgy vélem, német földön, ahonnan Auschwitz gondolata kiindult, nagyon is jogszer , ha külön törvényi szabályozással védik meg az effajta pofonoktól a túlél ket és gyermekeiket.

Az sem mindegy, hogy az auschwitzi „koholmányról” szóló hazugságot amerikai röpcédula terjeszti-e, avagy egy Ausztriában vagy az NSZK-ban kiadott újság: nem mindegy, hogy az akcióért egy elmeháborodott amerikai felel s-e, avagy egy ma is m köd nyugatnémet ügyvéd. Én a magam részér l eltökéltem, hogy minden törvény adta lehet séget kihasználok az effajta javíthatatlanok ellen, vállalva akár a nevetségesnek látszó csetepatékat is, amelyekt l a méltóságára kényes ember általában távol tartja magát. Meggy z désem ugyanis, hogy a szóban forgó brosúrák korántsem olyan ártalmatlanok amilyennek néha festik ket, mi több, úgy vélem, hogy a legnevetségesebb ember is lehet gyilkosan veszedelmes. (Adolf Hitlernél nevetségesebb embert nemigen ismertem.) Álláspontomat szemléletesen támasztja alá Manfred Roeder bensheimi ügyvéd esete. A hesseni városkában m köd ügyvédre akkor figyeltem fel, amikor elolvastam Thies Christophersen Az auschwitzi koholmány cím brosúrájához írott el szavát. Ez a Christophersen Rajskóban, Auschwitz egyik melléktáborában töltötte a háborús éveket. Rajskóban olyan növények termesztésével kísérleteztek, melyekb l gumit nyerhetnének a német ipar számára, és ehhez auschwitzi foglyokat hoztak kényszermunkásnak. Nem tudom, mi késztette Christophersent arra, hogy kétségbe vonja a gázkamrák létezését és a zsidók legyilkolását; annyi bizonyos, hogy a rajskói foglyokra szükség volt, tehát ket valóban nem gázosították el. Lehetséges, hogy Christophersen úr úgy belelovalta magát állításaiba, hogy aztán már nem akaródzott visszaszívnia ket. Ez ugyan – ha tekintetbe vesszük, micsoda elsöpr erej bizonyítékok szólnak az auschwitzi tömeggyilkosság mellett – szintén elborult elmére vall, no de beszámíthatatlan emberek mindig akadnak. A probléma ott kezd dik, hogy ezt a zagyvaságot megjelentetik, s egy ügyvéd írta el szóval komolyan veend vitaanyaggá avatják. Ezért a frankfurti ügyvédi kamarához fordultam, s azt követeltem, hogy indítsanak Roeder ellen fegyelmi eljárást. Roeder viszonválasza sem maradt el: Bürgerinitiative (Polgári kezdeményezés) cím folyóiratában közzétette egy Hermann Munk nev egykori osztrák náci gyalázkodó levelét; az illet t egyébként csalás miatt körözte az innsbrucki tartományi bíróság, s ezért Argentínába szökött. Argentínából küldött levelében Munk kijelentette, hogy én egyetlen napot sem töltöttem koncentrációs táborban, igazából nincs is mérnöki diplomám, és a háború alatt a Gestapo összeköt je voltam Bukarestben. Ekkor rágalmazás címén pert indítottam. A tárgyalásra Roeder lakóhelyén, a Hessen tartománybeli Bensheimben került sor. A bíróság falain kis horogkeresztes zászlók díszelegtek, és négy kutyás rend r tört utat számomra a mintegy kétszáz polgár sorfalán keresztül, akik Roeder szellemében valóban a „polgári kezdeményezés” mezejére léptek. „Fokhagymab zt érzek… Le a nemzetközi zsidósággal!… Pusztulj, Júda!… Hitler mégse küldte mindet gázkamrába…” – skandálták Roeder polgártársai, ily módon máris megcáfolva Auschwitz koholmány voltát. A tárgyalóterem is Roeder híveivel telt meg, maga Roeder pedig közölte a bíróval, hogy mit vár el a tárgyalástól: „Most nem a nürnbergi törvényszéken vagyunk, ahol hamisított dokumentumok alapján ítélkeztek.” Való igaz: nem a nürnbergi törvényszéken voltunk. A bíró megrettent az ügy kavarta hullámoktól, és alighogy megnyitotta a tárgyalást, már el is napolta. Az újságok felháborodva ítélték el az új nácizmus e nyílt színvallását, a hesseni miniszterelnök pedig bocsánatot kért t lem az incidensekért. Manfred Roeder erre ismét támadásba lendült: „cionista köztársaságnak” nevezte az NSZK-t, és Dávid-csillagot rajzoltatott az állami címert díszít sas köré – láthatóan ezt tartotta a gúnyolódás legfels fokának. Közben azonban elkövette azt a hibát, hogy számos német politikust személy szerint is megsértett, mire az érintettek ugyancsak pert akasztottak a nyakába. Az egyes panaszokat összevontak, és 1976 februárjában Darmstadtban új tárgyalás kezd dött. Ezen végre elítélték Roedert – héthavi felfüggesztett börtönbüntetésre.

Roeder nem vesztegette a (próba-)id t. 1980 tavaszán német városban hajtottak végre bombatámadásokat; a merényleteket egy magát „Német akciócsoport”, nak nevez szervezet vállalta magára. Augusztusban felgyújtottak egy menekültotthont; ez két vietnami életébe került. Nyomozása során a német rend rségnek végre sikerült letartóztatnia a „Német akciócsoport” hat tagját; mint kiderült, a bandavezér Manfred Roeder volt. 1982. június 28-án „terrorista szövetkezés vezetéséért” tizenhárom évi fegyházra ítélték. Egyébként ha valaki azt hinné, hogy Roeder ellenem irányuló kirohanásait csak rültek vehették komolyan – téved. Ausztriában például nemcsak az egykori SS-ek lapja, a Der Kamerad nyomtatta ki Hermann Munk levelét, hanem Bruno Kreisky szövetségi kancellár is erre hivatkozott, amikor a külföldi újságíróknak adott, már említett interjújában Gestapoösszeköt nek bélyegzett. Amikor Munk levelének közlése miatt bepereltem a Der Kameradot, az SS-ek bajtársi szövetsége két fontos tanút nevezett meg a bíróság el tt, mint akik tanúsíthatják a levélben foglaltak igazságát. Az egyik Jan Verbelen egykori SS-tiszt volt, akit Belgiumban távollétében halálra ítéltek, majd kezdeményezésemre Ausztriában letartóztatták, bár végül természetesen fölmentették: a másikat Bruno Kreiskynek hívták. Nagy kár, hogy senki sem fényképezte le egymás mellett a közös ügy e két képvisel jét: a köztársaság kancellárját és az elvakultan jobboldali egykori SS-tisztet. Természetesen egyikük sem tudott olyant mondani, amivel Munk állításait meger síthette volna. Roeder elleni feljelentésemet követ en Munkot magát a jogsegélyegyezmény keretében már kihallgatták Buenos Airesben, s azt vallotta: a levelében foglaltak nem személyes tapasztalaton alapulnak; t egy másik német tájékoztatta, az illet azonban sajnos már nincs az él k sorában. A Der Kameradot elmarasztalták rágalmazásért, mivel az ítélet indoklása szerint, vádjait „egy szemernyi bizonyítékkal” sem tudta alátámasztani. Az újnácikat persze sohasem zavarta, hogy „szemernyi bizonyíték” sincs állításaikra – ez a tény abban sem akadályozta ket, hogy a másik fél súlyos és egyértelm bizonyítékait minduntalan kétségbe ne vonják. 45/ A vizsgakérdés Aki tagadja, hogy Auschwitzban voltak gázkamrák, arról mindig kiderül, hogy vagy regi náci vagy újnáci. Emellett minden bizonnyal ostoba is, mert olyan terepre merészkedik, amelyre legföljebb gyermekeket és gyengeelméj eket csábíthat maga után. Híveinek köre, legalábbis az elkövetkez évtizedekben, mindig rendkívül sz k lesz. Ezért a profi újnáci, ha Auschwitzot szóba hozza, inkább csökkenteni próbálja a jelent ségét. Nem a gázkamrák létezését vitatja, inkább a hatmillió áldozat számát sokallja, és igyekszik szembeállítani vele Drezda vagy My-lai halottait. Azt, hogy a Harmadik Birodalomban zsidókat gyilkoltak, vagy hallgatólagosan helyesli, vagy legföljebb úgy tünteti fel, mint egyes ellenszenves alakok, például Eichmann vagy Himmler „hibás” kezdeményezését. Ám attól mindenképpen óvakodik, hogy terjessze az auschwitzi „koholmányról” szóló hazugságot – tudja, hogy akkor leshelyzetbe kerül. Van azonban egy másik vitatéma, amelyr l rögtön felismerni a nemzetiszocializmussal kacérkodókat – ez pedig az Anne Frank naplója körüli civakodás. „Ha jól tudom, ennek a könyvnek a hitelességét máig vitatják” – ezzel a közhellyel igyekeznek ezek az emberek kitapogatni a másik politikai hovatartozását. Id nként még közvetlenebbül térnek a tárgyra: „Állítólag (valószín eg/köztudomásúan) hamisítvány az egész.” Az újnácik jól tudják, miért támadják ily hevesen ezt a naplót. Az írás, véleményem szerint, nagyobb hatást tett a közvéleményre, mint a nürnbergi vagy akár az Eichmann-per. Itt ugyanis az átlagemberek egyszer csak azonosulhattak egy átlagos áldozattal, és szembesültek egy

számukra is átélhet sorssal. Egy auschwitzi fogoly szenvedéstörténete meghaladhatja az emberi képzel er t; de hogy mit érez egy fiatal lány, ha a padláson kell bujkálnia, azt bárki el tudja képzelni. Az Anne Frank naplójában az élménybeszámoló mesterkéletlen hitelessége ötvöz dik szerencsésen a magas irodalmi színvonallal, és ezért ny gözi le az olvasót. Mindehhez hozzájárul a könyv megtalálásának története, amely a legjobb reklámszakember találékonyságát is felülmúlja. 1944. augusztus l-jén Anne Frank, aki családjával és néhány jó ismer ssel egy amszterdami padláson bujkált a Gestapo el l, bizalmasan megvallotta naplójának: „Minél jobban megfigyelnek, annál durcásabb és dühösebb leszek, s végül megint felülkerekedik a rosszabbik énem, és alulmarad a jobbik. Állandóan keresem a módját, hogyan lehetnék olyan, amilyen lenni szeretnék, és lennék is, ha… nem volnának mások is a világon.”* Ezek a napló utolsó szavai. Három nap múlva a padlás ajtaján felhangzott az a kopogás, amelyre a bujkálók két éven át oly rettegve vártak. Az ajtót feltörték, öt egyenruhás férfi hatolt be, és letartóztatták a „tengeralattjárókat”: Anne Frankot, a szüleit, a n vérét, egy másik házaspárt a fiukkal, és egy fogorvost. Egy holland jelentette fel ket, s most elindultak Auschwitzba, majd onnan Bergen-Belsenbe. Közülük csak Otto Frank, Anne édesapja maradt életben, és így kés bb elmondhatta, mi történt azon a reggelen: „Az SS talált egy kis mappát, és megkérdezte, ékszer van-e benne. Azt feleltem, hogy nem, csak papiros. Erre földhöz vágta a mappát, benne Anne naplójával, és helyette megtömte irattáskáját az ezüstnem nkkel meg egy hánukká-gyertyatartóval. Ha a naplót is magával viszi, soha senki nem hallott volna a lányomról.” Anne Frank 1945 márciusában Bergen-Belsenben meghalt. Egy évvel kés bb apja visszament Amszterdamba, és felment az egykori padlásra is: a napló még mindig ott hevert, ahová az SS hajította. És ez lett a legfontosabb könyv, amelyet valaha is írtak a Harmadik Birodalomról. Az Anne Frank naplóját harmincnál több nyelvre fordították, színdarab, majd film is készült bel le. Az amszterdami Anne Frank-ház zarándokhellyé vált, és évente megszámlálhatatlan fiatal utazik Bergen-Belsenbe, hogy ott csendes imával emlékezzék meg a holtakról. Anne Frank naplója megérintette a fiatalokat, és a szívükig hatolt. Ezért nem sajnáltak az újnácik semmi fáradságot, hogy az írást megfosszák hitelét l. 1958-ban, egy októberi estén linzi lakásomon megszólalt a telefon. Egyik barátom arra kért, hogy azonnal menjek a tartományi színházba – most zavarták meg antiszemita tüntet k az Anne Frank naplójának az el adását. A színházban valóban tizenöt-tizenhét éves fiatalok, többnyire gimnáziumi tanulók bandájával találtam szembe magam. Harsányan üvöltötték a többi néz képébe jelszavaikat: „Árulók! Seggnyalók! Csalók!” Az erkélyr l szétszórt röplapok már érthet bben fogalmaztak: „Ez a darab szélhámosság. Anne Frank soha nem létezett. A zsidók agyalták ki az egészet, hogy több jóvátételt csikarjanak ki. Egy szót se higgyetek a meséb l – mer koholmány.” Az eset tünetérték volt. Szerte Ausztriában és Németországban régi nácik, újnácik és útitársak – mindazok, akik nem akarták, hogy arra a korszakra emlékeztessék ket – számtalanszor megkísérelték leleplezni a naplót mint hamisítványt. Lübeckben még perre is sor került az ügyben. Egy Lothar Stielau nev tanügy tanácsos a nyilvánosság el tt hamisítványnak mondta a könyvet, amiért aztán Anne Frank édesapja beperelte. A bíróság el tt három szakért igazolta a könyv hitelességét, és a tanügyi úriembert elítélték. A nácik azonban az ítélet jogosultságát is vitatták: elvégre szakvéleményeket vásárolni is lehet, és különben is, a német igazságszolgáltatás nem mer tengelyt akasztani a zsidókkal. Két nappal a színházi botrány után egy ismer ssel ültem valamelyik linzi kávéházban, és a röpcédula-akcióról beszélgettünk. A szomszédos asztalhoz leült néhány gimnazista, és ismer söm megszólított egy fiút, akinek szüleivel baráti kapcsolatban volt. – Te is ott voltál a színházi tüntetésen, Franz? * F. Solti Erzsébet és Seb k Éva fordítása.

– Én sajnos nem, de néhány osztálytársam ott volt. – És mi a véleményed a dologról? – Hát ez igazán pofonegyszer . Nincs rá semmi bizonyíték, hogy Anne Frank valóban létezett. – Hogy Anne Frank ott fekszik egy bergen-belseni tömegsírban? Mindenki mondhatja. Mint ahogy bárki szerezhet valami ócska füzetet és telefirkálhatja, másvalaki pedig „megtalálhatja” az irományt egy padlásszobában. – No de Anne Frank édesapja még él – szóltam közbe. – Az még nem bizonyít semmit. – Megálljunk csak! Az édesapja elmondta, hogy a Gestapo tartóztatta le ket. – Persze, persze, ezt már mi is fújjuk. – És ha, mondjuk, megtalálnák azt a gestapóst, aki Anne Frankot elfogta? Ezt elfogadná bizonyítéknak? Erre a fogadásra a fiú már vigyorogva ráállt. – Ha maga beismeri – akkor igen. Így támadt bennem a gondolat: meg kell találnom azt az embert, aki tizennégy évvel azel tt egy amszterdami házban elfogta Anne Frankot. És bármily képtelenségnek hangozzék: szilárd meggy z désem volt, hogy meg is találom. Az els támpontot a naplóhoz csatolt függelék adta. Fbben egy Paul Kraler nev férfi – a valaha Otto Frank tulajdonában lév Kohlen és társa cég egyik holland alkalmazottja – elmondta: Frankék letartóztatása után közben akart járni érdekükben, és elment a Gestapo amszterdami hivatalába. Ott sikerült is beszélnie azzal a bécsi SS-szel, aki a családot letartóztatta; az illet neve mintha „Silver”-rel kezd dött volna. Kraler visszaemlékezését az osztrák nácik maró gúnnyal nyugtázták: mindenki tudja, hogy Silver kezdet név Ausztriában nincsen! Mintha bizony ez is csak azt igazolná, hogy az egész Anne Frank-história mer hamisítás… Én viszont rögtön tudtam, hogy a „Silver”-t Silbernek kell olvasni. Az bizonyos, hogy osztrák volt (talán nem feltétlenül bécsi – sok osztrák mondja magát bécsinek külföldön), és valószín leg nem viselt valami magas rangot az SS-ben; alighanem Rottenführer ( rvezet ) volt, vagy épp csak Schütze, azaz közlegény. Találtam is nyolc Silbernagel nev férfit, akik mind a náci párt vagy az SS tagjai voltak, és korban is megfeleltek. Egyikük mint egykori Obersturmführer (f hadnagy), a rangja miatt eleve nem jött számításba – megjegyzend , hogy azóta vezet állású közhivatalnok lett Burgenlandban. Így hát a többi hétnek akartunk utánajárni. Megkértem egy ismer sömet, adjon megbízást magándetektív-ügynökségeknek, és érdekl djék a különféle felvilágosító irodáknál. Mindenütt ugyanazt a mesét adta el : egy bizonyos Silbernagel hitelt kért t le, és szeretné ellen rizni a megbízhatóságát. Ily módon sikerült is töméntelen információt beszereznünk a legkülönfélébb keresztnev Silbernagelekr l – de az, akit kerestünk, nem volt közöttük. 1963-ban meghívást kaptam a holland televíziótól, s ez alkalommal ellátogattam az Anne Frank-házba is. Megérintettem a falakat, amelyeket valaha a kislány megérintett, mintha ez új er t adhatna nyomozásomhoz. Ám el ször mégis hamis irányba indultain el Egyes hollandok úgy gondolták, a keresett SS-t talán nem is Silbernagelnek, hanem Silbertalernek hívták. A háború el tti Bécsben élt néhány ilyen nev ember, csakhogy ezek zsidók voltak. Végül sikerült rábukkannom három árja Silbertalerre, de k más okból álltak minden gyanú fölött. Amikor legközelebb Amszterdamba látogattam véletlenül összekerültem két emberrel, akik jól ismerték az Anne Frank-ügyet. Ben A. Sijes a Második Világháborús Dokumentációs Intézetnél dolgozott, Taconis úr pedig magas beosztású rend rhivatalnok volt. Hármasban néztük át Eichmann hollandiai munkatársainak névsorát. Már búcsúzni akartam, amikor Taconis úr közölte: félretett nekem egy kis „úti olvasmányt” – a Gestapo háromszáz nevet tartalmazó hollandiai telefonjegyzékét.

A kétórás bécsi repül út kezdetén kényelmesen elhelyezkedtem, és tanulmányozni kezdtem a Gestapo jegyzékét. Már majdnem elszunyókáltam, amikor a „IV. Sonderkommando” feliratú oldalhoz értem „IV. B4. Joden (= zsidók)” jelzet alatt a következ nevek sorakoztak: Kempin Buschmann Scherf Silberbauer. Azonnal megéreztem: ez az én emberem. Alighogy Bécsbe értem, nekiestem a telefonkönyvünknek. Csakhogy ott seregnyi Silberbauer szerepelt, és tudtam, hogy a többi osztrák telefonkönyvben és címjegyzékben még sokkal több akad majd bel lük. Nekem pedig sürg sebb volt a dolog, hogysem mindegyikükre ráállítsak egy derektívügynökséget, az illet k „hitelességének” felderítésére. Ezúttal módszeresebben járhattam el. Tudtam, hogy a IV. B4 ügyosztály legtöbb tisztvisel jét a német és osztrák rend rségr l, f képpen a b nügyi rend rségr l toborozták. Eszerint az én Silberbauerem minden bizonnyal a bécsi rend rség állományában m ködött – vagy talán még mindig ott m ködik. Felhívtam dr. Josef Wiesinger rend rtanácsost, a belügyminisztérium II. C ügyosztályának vezet jét, akivel sokszor beszélgettünk el igen szívélyesen, és menten el hozakodtam meggy z désemmel: – Megtaláltam azt a gestapóst, aki Anne Frankot letartóztatta. A neve Silberbauer, és a bécsi rend rségnél dolgozik. – És mi a keresztneve? – kérdezte Wiesinger, aki korántsem volt ennyire meggy z dve az igazamról. – Azt már nem tudom. – A bécsi rend rségnél legalább hat Silberbauer dolgozik. Melyikükre gondol? Úgy véltem, mi sem könnyebb, mint ezt kideríteni. Csak át kell vizsgálni a személyi anyagokat, és máris kiderül, melyik Silberbauer m ködött 1944 augusztusában Hollandiában, a IV. B4 ügyosztályon. – Terjessze be kérését írásban az osztályomhoz – szólított fel Wiesinger, majd sok szerencsét kívánt. Október 15-én Bécsbe érkezett Sijes és Taconis, és együtt mentünk el dr. Wiesingerhez. – Mit derített ki a vizsgálat Silberbauer ügyében? – érdekl dtem. Dr. Wiesinger azonban legyintett: – Sajnálom, de még mindig nem jutottunk el bbre. Ez azonban nem volt igaz. November 11-én az Osztrák Kommunista Párt lapja, a Volksstimme szenzációs történetet tett közzé: Karl Silberbauer bécsi rend rfelügyel t felfüggesztették állásából, mert az Anne Frank ügyében játszott szerepe miatt valószín leg bírósági eljárás fenyegeti. A moszkvai rádió azonnal tudni vélte, kinek-minek köszönhet az újnácizmus ezen újabb veresége: „az osztrák ellenállási harcosok és más haladó elemek éberségének”. Felhívtam dr. Wiesingert, aki zavartan hímezett-hámozott: – Honnan sejthettük volna, hogy ez a Silberbauer fecsegni fog? Arra számítottunk, hogy befogja a száját. Mint kés bb megtudtam, dr. Wiesingert felülr l utasították, hogy tartsa titokban az egész ügyet. Október 4-én Silberbauert valóban felfüggesztették a szolgálatból, és ráparancsoltak, hogy sehol ne szóljon egy szót sem az egészr l. Ámde a felügyel (ez a második legmagasabb rang az osztrák rend rségen belül) mérgében megszegte az utasítást, és ha másnak nem is, de egyik kollégájának elsírta, micsoda „kellemetlenségei vannak a miatt az Anne Frank miatt”. A kolléga azonban tagja volt az Osztrák Kommunista Pártnak, és így került a történet a Volksstimméhez. Id közben az újságírók szerte a világon ráharaptak az ügyre. A holland Jules Huf készíthetett el ször interjút Silberbauerrel (a címét t lem kapta meg). – Nem sajnálja, amit tett? – érdekl dött Huf.

– Már hogyne sajnálnám. Néha valósággal leprásnak érzem magam. Ha villamosra szállok, most már nekem is jegyet kell vennem, mint bárki más közönséges embernek, ahelyett, hogy csak felmutatnám a szolgálati igazolványom. – No és mit érez Anne Frank miatt? Olvasta a naplóját? – Múlt héten megvettem a füzetkét, mert érdekelt, hogy engem is megemlít-e. De nem, nincs benne a nevem. – Ön el tt már milliók olvasták ezt a naplót, holott ön lehetett volna az els . – Hát igen, ez igaz. Ez még eszembe se jutott. Talán jól tettem volna, ha magamhoz veszem. Ha így történik, Anne Frank naplója soha nem rázta volna fel a világ lelkiismeretét. A linzi gimnazistával azóta nem találkoztam, és nem tudom, mi lett vele. Néha azt kívántam, bárcsak eljönne hozzám az egyik ilyen fiatalember, és azt mondaná: „Igen, Wiesenthal úr, sikerült meggy znie engem.” De persze csak az igazán bátor emberek ismerik el, hogy hagyták megtéveszteni magukat. És az újnácikat nemigen jellemzi ez az erény. 46/ Az úgynevezett biztonságról Életem Ausztriában nem mindig volt veszélytelen. Kezdetben, amikor az irodám még Linzben m ködött, csak az érintett körök ismertek: egyfel l az osztrák biztonsági szervek, illetve a nemzetiszocialista b ntettekkel foglalkozó amerikai hivatalok, másfel l a nácik. A lakosság akkoriban még aligha tudott rólam; csak lassan terjedt el a híre, hogy él körükben valaki, aki rejt zköd SS-ek után kutat – és abban az id ben ez még nem ment szégyenszámba. Amellett az emberek tudták, hogy az amerikaiakkal állok kapcsolatban, és már csak ezért is tisztelettudó távolságba húzódtak t lem; nem volt szokás megtámadni olyasvalakit, aki id nként amerikai tisztek társaságában mutatkozik. Nem fenyegetett veszély azok részér l sem, akiket üldöztem. Az illet k egyfel l okosabbak és óvatosabbak voltak, semhogy kezet emeljenek rám – mint ahogy általában a hivatásos b nöz k is kétszer meggondolják, miel tt rend rre támadnának. Másfel l talán azért sem szánták rá magukat nagyobb szabású akciókra, mert belülr l már kiégtek, és f képpen saját menekülésükkel foglalkoztak. Azt is el tudom képzelni, hogy egy zsidó megölésének puszta gondolata is tabuvá vált számukra: közvetlenül a háború után ezt egyszer en senki sem engedhette meg magának. Az egyetlen ember, aki akkoriban vállalta a kockázatot, és valóban ellenem tört – zsidó volt. 1946 nyarán a lengyel Tarnów város néhány életben maradt zsidó polgára terhel vallomást tett irodámban a zsidó rend rség egyik tagja, David Zimmet ellen. Egy napon aztán Zimmet egyszer csak ott termett szobámban, és késsel akart nekem rontani. Szerencsére akkoriban még nem találták fel a golyóstollat, tintával írtunk – így hát a tintatartót vágtam támadóm képébe, és közben kiáltoztam. Ez volt az els és az utolsó merénylet, amelyet megkíséreltek ellenem. Meglehet persze, hogy csak azt hittem, biztonságban vagyok. Ha az ember élete során két ízben is reménytelen helyzetbe kerül s végül mégis megmenekül a kivégz osztag el l, akkor – bármennyire ellentmondjon is ez a józan észnek – hajlamos azt képzelni: az életét senki nem olthatja ki. Ezért aztán soha nem is alkalmaztam különösebb biztonsági rendszabályokat. Igaz, miután egyes, nyilvánvalóan újnáci meggy z dés fiatalok tettlegességre vetemedtek velem szemben, kaptam fegyverviselési engedélyt, de alapjában véve tudtam, hogy ennek semmi értelme: hivatásos gyilkossal szemben az embert a pisztoly sem védheti meg, amat rökkel szemben pedig nincs rá szükség; az utóbbiaknak okosabb a szemükbe nézni, és elbeszélgetni velük. Ezért hosszú id n át csak csengetni kellett irodám ajtaján, és bárki beléphetett. Igaz, el ször megszemléltem a látogatót a kis kukucskálón át (a legtöbb osztrák lakás ajtaján van ilyen alkalmatosság) – de beengedtem egykori SS- és Gestapo-tagokat is.

Lelkem mélyén minden bizonnyal azt gondolom, hogy mindenki akkor hal meg, amikor az meg van írva, és addig él, ameddig élnie megadatott; és ezen aligha változtathat a golyóálló mellény vagy a riasztóberendezés. A Vörös Hadsereg Frakció elérte azokat is, akik er dítményekben laktak, és páncélozott autókban közlekedtek; a fokozott biztonsági intézkedések fokozzák az igyekezetet is, hogy hatástalanítsák ket, és a terrorral szemben az egyes ember végs soron mindig tehetetlen – nincs más megoldás, mint szétverni a terrorizmus gépezetét. Minden tapasztalat csak meger sítette bennem ezt a fatalizmust – leginkább egy olyan epizód, amelynek igazi jelentését csak egy évtized múltán értettem meg. Valószín leg a háború óta nem voltam ekkora életveszélyben, és hogy megúsztam, mer véletlennek látszik – bár én nem mondanám annak. Linz közvetlen szomszédságában terült el a mauthauseni koncentrációs tábor; felszabadulása tiszteletére minden év május 5-én emlékünnepséget rendeztek, amelyre én is mindig hivatalos voltam. A hetvenes évek elején történt, hogy az ünnepségen egy szovjet küldöttség tagjaival elegyedtem szóba. Meglehet, hogy az egykori oroszországi táborlakók már azel tt is láttak valamilyen konferencián, vagy az újságokból ismertek rám – mindenesetre igen barátságosan jöttek oda hozzám, én pedig, mivel gyerekkorom óta beszélek oroszul vagy legalábbis mindent megértek, elég jól eltársalogtam velük. Közben azonban felfigyeltem egyikükre, egy inkább délies külsej fiatalemberre, aki olyan er s akcentussal beszélt oroszul, hogy nem származhatott sem a Szovjetunióból, sem valamelyik tartományából. Nem tévedtem; a fiatalember elmondta, hogy dél-amerikai diák, aki Moszkvában tanul. A többiek ekkor felvilágosították: én vagyok az az ember, aki felkutatja és bíróság elé viszi a náci b nöz ket, s nagy szerepem volt Eichmann kézre kerítésében is. A dél-amerikai fiatalember ekkor két kézzel megragadta kezem, és csak ennyit mormolt: „Köszönöm.” Hans Joachim Klein benne volt a bécsi OPEC-konferencia résztvev i elleni támadásban, majd 1978-ban elhagyta a széls baloldali terrorizmus mezejét. Azóta illegalitásban él, hiszen nemcsak az igazságszolgáltatás el l kell bujkálnia, hanem egykori bajtársai, a „forradalmi sejtek” tagjai el l is. 1979-ben a Rowohlt Kiadó megjelentetett egy könyvet Vissza az emberséghez – egy kiugrott terrorista felhívása címmel. A könyv többek között átvett egy interjút a Liberation cím francia lapból; Klein itt ismerteti a „forradalmi sejtek” merényletterveit: „Wilfried Boese azt javasolta Hadadnak (az entebbei terrorakció vezet jének), hogy hajtsanak végre merényletet az Eichmann-vadász Simon Wiesenthal ellen. Javaslatát azzal indokolta, hogy Wiesenthal szorosan együttm ködik a Mosszaddal, az izraeli titkosszolgálattal. A tervet meg is vitatták, de Carlos azt mondta, » rültség lenne agyonl ni ezt az alakot, hiszen a nácik ellensége«.” Miel tt a dél-amerikai származású Carlos eljegyezte volna magát a terrorizmussal, Moszkvában tanult. Többször is láttam róla fényképet, és szilárd meggy z désem, hogy már találkoztam vele – mégpedig ama bizonyos május 5-én, Mauthausenben. (Dr. Prem Dobias barátom is jelen volt az esetnél, és kés bb is látta Carlos fényképeit. er sítette meg feltevésemet: „Semmi kétség, a két ember egy és ugyanaz.”) Újra meg újra megrendít, amikor látom, hogy egyesek, akár ízig-vérig tisztességes antifasiszta meggy z désb l is, a széls baloldali terrorizmushoz pártolnak. Hasonlóképpen járt például a fiatal Gudrun Ensslin is, aki kezdetben szintén azonosult a vietnami háború áldozataival; el ször csak tiltakozott a háború ellen, majd az amerikai intézmények elleni terrorakciókon át eljutott az öncélú terrorizmusig. A legismertebb példa minden bizonnyal az Ulrike Meinhofé: egy fiatal n kezdetben szívvel-lélekkel elkötelezi magát a gyengék, a társadalom áldozatai mellett, és végül terrorakcióival mégis ártatlanokat pusztít el. Ha mindezt meg akarjuk érteni, segítségül kell hívnunk a pszichológiát, s t még a pszichopatológiát is. Ha valaki, akit személyében semmiféle bántalom nem ért, végletesen

azonosul legföljebb csak hallomásból ismert emberek bajával, akkor örülhetünk ugyan szenvedélyes kiállásának, de azért nem árt némi gyanakvás sem: vajon nem vegyül-e elkötelezettségébe valamelyes öncélú és beteges szenvedéskultusz? Vajon nem önmagán érzékenyül-e el a szenved k láttán? Vajon nem azért akarja-e megváltani a szenved ket, hogy nagyzási hóbortjában önmagát magasztosítsa fel? S vajon nem ugyanazért akarja-e átélni mások szenvedését, mint a szadisták, akik, mint tudjuk, egyszersmind valamennyien mazochisták is? A „forradalmi sejtek” (a Baader–Meinhof-csoport, a Vörös Hadsereg Frakció) tagjaiban, úgy vélem, ilyenféle folyamat játszódott le, míg végül már maguk okoztak szenvedést másoknak, mert ebben lelték örömüket. Ilyen értelemben pályájuk logikusan torkollt a stammheimi börtönben elkövetett öngyilkosságba: saját életük kioltása árán akarták megélni a legnagyobb szenvedést. Egynémely ifjú új nácinak hasonló a lelki felépítése. Bécsi tárgyalásokon többször is láttam fiatal fiúkat, akik valamikor szívvel-lélekkel vállaltak valamilyen „jó ügyet”, bár soha nem olyant, amelyhez személyes közük is lett volna – a szenved k, akiknek pártjára keltek, mindig az országhatárokon túl éltek. A fiatal osztrák nácik általában Dél-Tirol ügyét karolták fel, szívük a szenved , elárult dél-tiroliakért dobogott, akiket az olaszok állítólag rabigába hajtottak. Ha ket hallgatta az ember, szinte elhitte, hogy egész ifjúságukat valami dél-tiroli paraszttanyán élték le, és saját szemükkel látták, amint a carabinierék elverik a gazdát, meger szakolják a gazdánét, és megbüntetik a gyerekeket, ha német nótákat mernek énekelni. A tárgyalásokon derült ki aztán, hogy ezek a fiúk, akik bombákat hajigáltak és villanypóznákat robbantottak a dél-tiroli szabadság szolgálatában, többnyire még a lábukat sem tették be a szívüknek oly kedves vidékre. Számukra csak az volt a fontos, hogy hirdethet célt találjanak lelkesedésükhöz, vagy inkább agresszív hajlamaikhoz. Ifjú náci támadóimnak sem az volt velem a bajuk, hogy valamelyiküket följelentettem, vagy apjukat, nagybátyjukat, fivérüket SS-múltja miatt börtönbe juttattam (ez az indok érthet , már-már ésszer lett volna). Nem – k egy eszme képvisel jére akartak lesújtani. Személyem valamit jelképezett számukra, legyen bár az a valami a cionizmus, a zsidóság örök bosszúja avagy a nemzetiszocialista eszmények lábbal tiprása. Nem véletlen, hogy a legkomolyabb merényletkísérletre nem osztrák, hanem német újnáci vállalkozott. Ekkehard Weil 1982-ben szökött meg egy nyugatnémet börtönb l, majd Ausztriában megkereste a vele egyívásúakat. A csoport merényletsorozatot szervezett zsidó személyiségek ellen. A legnagyobb szabású akció 1982. július 11-én az én házam ellen irányult. Az ajtó el tt elhelyezett robbanószerkezet jelent s anyagi kárt okozott; még a szomszéd házban is betört valamennyi ablak. Életveszélyben azonban csak akkor forogtam volna, ha a közeli gázvezeték is megsérül, csakhogy ez az újnáciknak nem jutott eszükbe. (A bíróság nem is vádolta ket gyilkossági kísérlettel.) Weilt ötévi fogházra ítélték, de támadó kedve még a tárgyaláson sem csitult: egy detektív fogta le, hogy rám ne rontson. A perben egyébként valamennyi vádlottat – szám szerint kilencet – b nösnek mondták ki, és ez valamivel jobb fényt vet az osztrák esküdtekre. Hiába, ha az ifjú nácik magában Ausztriában dobálóznak bombákkal, már senki nem rajong értük annyira. 47/ Hogyan viselkedjünk ellenfeleinkkel? Már több mint húsz éve, hogy a „Teutonia” nev diákegylet meghívott Baden-Badenbe: tartsak el adást a múlt legy zésér l. Az ellenszónokot Franzelnek hívták; csak annyit tudtam róla, hogy szudétanémet, és Münchenben él. Barátaim ugyan egyt l egyig hevesen tiltakoztak ellene, hogy ilyen környezetben szereplést vállaljak, én azonban mégis elutaztam Baden-

Badenbe. Elvégre nem azokat kell meggy zni, akik a mieinkkel azonos nézeteket vallanak, hanem azokat, akik még ma sem tudják megfelel en értékelni a Harmadik Birodalom történetét. Én már azt is jó jelnek tartottam, hogy a „teutonok” egyáltalán kíváncsiak a véleményemre. Természetesen tudtam, hogy meghívóim közül nem egynek hátsó gondolatai vannak. A vitában els nek máris egy olyan fiatalember kért szót, aki elhatározta, hogy majd megmutatja nekem! Arca kicsit kipirult attól, hogy minden szempár rászegez dik, és rögtön els mondatával sokkolni akarta a hallgatóságot. „Ismerjük mi magát, Wiesenthal úr. Maga reggel, délben, este, minden étkezésre elfogyaszt egy nácit.” Még miel tt folytathatta volna, a szavába vágtam: „Nagy tévedés. Én ugyanis nem eszem disznóhúst.” Ezzel megtört a jég. Harsány nevetés hullámzott végig a termen, majd sz nni nem akaró tapsba csapott át. Ezután már csak rendes, értelmes, minden kötekedést l mentes kérdések hangzottak el, amelyekre higgadtan és tárgyszer en válaszolhattam. A hivatalos vita után sz kebb körben tovább beszélgettünk, és a végén arra kértek: maradjak még egy napig, és meséljek nekik minél többet. Mindössze arról volt szó, hogy a velem szemben ül fiatalok nagy része igen keveset tudott a sötét id kr l. Sokukat szándékosan félretájékoztatták, de ezt is meg lehetett velük beszélni. Megértettem, hogy nehezükre esik megbirkózni a múlttal, amelynek apáik, s t néha még fivéreik is cselekv részesei voltak. A vita egyik résztvev jének volt például egy sokkal id sebb bátyja, aki az SS-nél szolgált. A fiú megmutatott neki egy képeslapot, amely fényképet közölt az egyik koncentrációs tábor hullahegyeir l. A báty, akire öccse tisztelettel nézett fel, kijelentette: „Felháborító hamisítvány az egész; a hullák papírmaséból vannak. Az amerikaiak gyártották ket a háború után, hogy a németek katonai legy zését erkölcsi gy zelemnek is kikiálthassák.” A fiatalember elbeszéléséb l észrevettem, hogy már korábban is voltak kétségei fivére szavahihet ségét illet en. Most alkalmam nyílt rá, hogy szemt l szembe ülve megmondjam neki: „Én ott álltam nem egy ilyen hullahegy mellett. Végignéztem, ahogy el ttem álló barátaimat belelövik a gödörbe. Mit gondol, hazudok magának?” Nem mindig azok a legrosszabbak, akik az ilyen viták során a legkihívóbban viselkednek. Hetyke, rámen s viselkedésükkel gyakorta csak a bennük bujkáló kételyt és bizonytalanságot leplezik. De ha meggy z dnek róla, hogy az ember korántsem óhajtja ket „reggelire elfogyasztani”, id nként könnyebben és gyorsabban megnyerhet k, mint a minden nyílt vitától ódzkodó langymelegek. A „Teutonia” diákegylet számos tagjával megmaradt a kapcsolatom, és néhányuktól mindmáig kapok leveleket. A humor az egyik legjobb híd az ellenfélhez. Az igazán jó vicc többé-kevésbé enyhíti az agresszív hajlamot, utána mindjárt nyugodtabban szólalhat meg a ember. A nevetésnél pedig nincs nagyobb felszabadító er . Közismert, hogy a magatartás-kutatók szerint a nevetés a fogcsikorgatás maradványa: valaha azért csikorgattuk a fogunkat, hogy a másik elhiggye: nem akarjuk megharapni. Azok, akik már jót nevettek együtt, többé nem akarják megölni egymást. A humor azonban nemcsak abban segít, hogy hidat építsünk ellenfeleinkhez – id nként tudatosan is fegyvert kell kovácsolnunk bel le. Az újnácikat akkor a legkönnyebb legy zni, ha nevetségessé tesszük ket; s t utólag még a Hitler- vagy Himmler-szabású alakok iránt sem kell feltétlenül csak undort ébreszteni – bátran ki is gúnyolhatjuk ket. Van-e nevetségesebb annál a krampuszbajszú, festett hajú aszott sgermánnál, akinek harsogása a fóka ugatására emlékeztetett, és aki szónoklatai után dróton rángatott bábuként, sután és esetlenül lendítette karját „német köszöntésre”? Ha ma nézzük meg a beszédeir l készült híradófelvételeket, aligha tudjuk elfojtani a nevetésünket, bár egyszersmind elfog a döbbenet is: miképpen is babonázhatott meg milliókat ez a fél rült, ez a félm velt kispolgár? Valószín leg azért történhetett így, mert pályája elején kevés hallgatója pattant fel, hogy

keresztkérdéseivel egész egyszer en nevetségessé tegye. No de legalább az új nácikkal szemben kell újra meg újra ezt a receptet alkalmaznunk. (Ami persze nem azt jelenti, hogy súlyos esetekben ne vegyük igénybe a jogi eszközöket.) Sajnálatos, de érthet , hogy a holocaust túlél inek id nként nehezükre esik az ilyen nevetés. Emlékszem például arra az esetre, amikor 1978. április 20-án az amerikai új nácik díszmenetet akartak tartani Chicagóban Hitler születésnapja tiszteletére: arra készültek, hogy egyenruhásán masírozzanak végig a Skokie nev el városon, ahol különösen sok zsidó él. A zsidó lakosság hiába tiltakozott, mert az American Civil Liberty Union (ACLU) úgy döntött: az amerikai alkotmány els kiegészít cikkelye az újnáciknak is biztosítja a tüntetés és a szabad véleménynyilvánítás jogát. Az ACLU-t történetesen éppen egy zsidó ügyvéd képviselte, akinek az alkotmány szövege fontosabb volt a szelleménél: közölte, hogy bár személy szerint undorodik a díszfelvonulástól, másfel l viszont védelmeznie kell a nácik jogát a rendezvény megtartásához, mert az alkotmány törvény, s a törvényt senki nem hatálytalaníthatja. Éppen el adást tartottam Chicagóban, s így belekerültem a vita kell s közepébe. Barátaim megkérlek, hívjam fel az ACLU-t, s tárgyaljak az ügyvéddel. Így hát igyekeztem meggy zni az illet t, hogy itt nem a szabad véleménynyilvánítás a lényeg, hanem a provokáció; ugyan kísérelje meg elképzelni, mi mehet végbe azokban az emberekben, akiknek a családját a nácik megölték, vagy akik talán maguk is mind a mai napig az üldöztetés idején szerzett testi bajoktól szenvednek, és most végig kell nézniök, amint ablakuk alatt horogkeresztes karszalagot visel emberek vonulnak fel: „ ket kell védelmezni, nem azt a húsz újnácit!” De minden ellenvetésem ugyanabba a sablonos válaszba ütközött: „Az els kiegészít cikkely ezt lehet vé teszi.” Húszpercnyi telefonbeszélgetés után kikoptam érveimb l, és – mai szemmel nézve – nem egészen igazságosan felcsattantam: „Úgy hallottam, ön zsidó. Azt nem tudom, öreg-e vagy fiatal, de egyet mondok önnek, és ezt ki is írhatja az ágya fölé: zsidó is lehet ostoba – de nem muszáj, hogy az legyen.” Ekképp kiadván mérgemet, immár ismét higgadtan tudtam átgondolni a helyzetet. Ám sajnos csak en voltam higgadt és fesztelen; barátaim a Jewish Federationb l szilárdan eltökélték, hogy a náci provokációra hatalmas ellentüntetéssel felelnek. Úgy tervezték, hogy ötezer zsidó vonul majd végig Chicago utcáin; hadd derüljön ki egyértelm en, hogy nem nyelnek le semmiféle horogkeresztes parádét. Én úgy véltem, a terv elhibázott; annak a húsz vacak alaknak csak az öntudatát növeli, ha látja, hogy ennyi zsidót tudott kivinni az utcára. Éppen az ellenkez je dukál nekik: hadd lássák, hogy csak nevetnek rajtuk, s a kutya sem tör dik velük. Ezért én is el álltam a magam javaslatával: húsz zsidó fiú tereljen végig egy disznócsordát Chicago utcáin; a disznók hasa köré tekerjenek horogkeresztes szalagot, s az egyiknek fessenek Hitler-bajuszt – esetleg az egyik zsidó fiatalember álljon, „minden id k legnagyobb vezérének” öltözve, a csorda élére. Hívjuk meg az eseményre valamennyi újságot és a nagy televíziós állomásokat. Miért mindig csak az új nácik bosszantsák a zsidókat? Egyszer a zsidók is törhetnek borsot az orruk alá! Elgondolásom azonban nem valósult meg. Egy másik túlél , Sol Goldstein, aki hozzám hasonlóan ugyancsak elmondhatta, hogy az áldozatok nevében szól, meggy zte a Jewish Federationt, hogy a nagy felvonulással hatékonyabb választ adhatunk a kihívásra. Megértem azokat, akik támogatták, mindazonáltal máig vallom, hogy tévedtek: ha figyelembe vesszük, mekkora valóságos veszélyt jelent az új nácizmus az Egyesült Államokban, a válaszlépés aránytalan volt. Az újnácikat az amerikai rend rségnek kellett megvédelmeznie a zsidóktól. A tömegkommunikáció pedig akkora figyelmet szentelt a tizenhat felizgatott tejfelesszájú kamasznak (mert még a várt húsz f sem gy lt össze), amekkorában az ötezer felvonuló zsidó nélkül soha nem részesültek volna, s k, akik mindenekel tt nevetségesek voltak, most mártírnak érezhették magukat.

Másfel l az újnácikkal szembeni viselkedésre sincsenek kész receptek. Van, amikor az a helyes, ha minél kevésbé figyelünk rájuk, és legföljebb nevetségessé tesszük ket; máskor viszont, épp ellenkez leg, keményen és eltökélten kell fogadni fellépésüket. A chicagói horogkeresztes díszmenet olyan nevetséges volt, hogy hozzá képest a nagyszabású tiltakozó felvonulás igazan túlméretezettnek tetszett; annál hasznosabbnak bizonyulhatott volna az ilyen tüntetés Ausztriában vagy Németországban, ahol az újnácizmus mögé mindig oda kell képzelni háttérként a még teljességgel le nem gy zött nácizmust magát. Az amerikai újnácik eszel s kívülállók. Az osztrák és német újnácik ugyan szinten kívül állnak a társadalmon, de eszméiket a lakosságnak legalábbis egy része változatlanul elfogadja; és különösen az antiszemita akciók számíthatnak suba alatti helyeslésre. Dr. Norbert Burger politikai programja alighanem a világ minden más táján újnácinak min sülne – ám 1980-ban az ausztriai elnökválasztáson mégis kapott száznegyvenezer szavazatot; elvbarátja, dr. Otto Scrinzi, az örökletes betegségek specialistája pedig 1986-ban, ugyancsak az elnökválasztáson, ötvenezer szavazatot gy jtött. Az efféle politikai megnyilatkozások mögött megbúvó politikai irányzatokat bizony komolyan kell venni. Úgy gondolom tehát, hogy minden esetben meg kell találnunk a határozottság és fesztelenség megfelel kombinációját. Az újnácikat nem szabad olyan komolyan vennünk, hogy ezzel felértékeljük ket, de alábecsülni sem lehet szerepüket, mert még azt hiszik, hogy bízvást táncolhatnak a fejünkön. Ha a velük szemben alkalmazandó bánásmódra programot kellene kidolgoznom, azt mondanám: ahelyett, hogy büntetést szabnánk ki rájuk, vigyük el ket Auschwitzba vagy más megsemmisít táborba, s ott mutassuk meg nekik a cip hegyeket, a szemüveghegyeket, a b röndhegyeket, amelyekben minden darab egy-egy halottat képvisel. Azután addig tépkedjék a krematórium körül a füvet, amíg ujjaikkal bele nem ütköznek az ott összegy lt csontszilánkrétegbe. Nézzenek bele a tavakba, melyek mélyén mindmáig csontvázak hevernek, és ismerkedjenek meg valakivel, aki mindezt maga is átélte. Az illet legyen valami nyugodt, barátságos öregember vagy öregasszony, aki szereti a gyerekeket – még a zavaros fej gyerekeket is; és meséljen nekik, meséljen éjjel-nappal, amíg csak azt nem mondják: „Igen, most már mindent elhiszek.” Magam is gyakran keveredtem ilyen beszélgetésekbe; és a következ fejezetben elmondom majd, mit sz rtem le bel lük. Ezt hagyományozom a fiatalokra. 48/ A fiatalokhoz A túlél k olyan kiváltságban részesültek, amely kötelez. Ezért töprengtem el újra meg újra: mit tehetnék azokért, akik nem maradtak életben. A magam számára megtaláltam a választ (bár ez a többi túlél re nézve korántsem kötelez ): a szócsövük akarok lenni, ébren akarom tartani a holtak emlékét, hogy az emlékezetben éljenek tovább. * Mi, túlél k azonban nem csupán a holtaknak tartozunk felel sséggel, hanem az eljövend nemzedékeknek is: tovább kell adnunk tapasztalatainkat, hogy okulhassanak bel lük. Nincs jobb védekezés, mint a tájékozottság. Nem elég, hogy a könyvek már mindent megörökítettek – a könyvt l nem lehet kérdezni, csak az embert l. A tanú legyen „él ” tanú. Ezért, valahányszor felszólaltam a túlél k találkozóin, mindig figyelmeztettem ket: „Gyerekeitek vannak, unokáitok vannak, a szomszédaitoknak is vannak gyerekeik – beszélgessetek velük. Mondjátok el nekik mindazt, amin keresztülmentetek, ösztönözzétek ket, hogy kérdezzenek, hadd adják tovább, amit hallottak. Az emlékek csak az él beszéd közvetítésével élnek tovább.”

* 1968 tavaszán el adó körúton jártam az Egyesült Államok és Kanada egyetemein. Jól öltözött, jól táplált, vidám fiatalok el tt beszéltem, és egyszer csak feltolult bennem a kérdés: hogyan értessem meg valakivel, aki soha életében nem fázott és nem éhezett, mit jelentett annak idején egy falat kenyér, egy darab karalábé vagy egy kabát? Hogyan magyarázzam meg valakinek, aki a halált csak az újságokból ismeri, hogy mit érezhetett az, aki a krematórium füstje láttán tudta: azok, akiknek testéb l ez a zsíros, édeskés szag felszáll, tegnap még hosszú sorokban vonultak a láger útjain? Miféle szavakkal idézhetem fel e fiatalok el tt az anya fájdalmát, amikor gyermekét kitépik karjai közül és a gázkamrára ítéltek közé taszítják? Érzékeltethetem-e – de úgy, hogy a hallgatókat rosszullét és hányinger fogja el –, micsoda b z árad abból a vagonból, amelyben egy héten át az él k között halottak álltak – igenis álltak, mert a sz k térben nem tudtak elzuhanni? Fel lehet-e fogni, hogy valahányszor meghalt valaki, az él k döbbenetébe tudat alatt egy csöppnyi elégtétel is vegyült: eggyel kevesebben lesznek a barakkban; a halott már nem zavarja hörgésével a többiek álmát. Érzékeltethetem-e bárkivel is, mi játszódott le bennem, amikor ott álltam a halottak százaival zsúfolt gödör szélén, és tudtam, hogy néhány perc múlva én is köztük heverek majd – ami be is következett volna, ha egy nevetséges véletlen miatt a kivégzés abba nem marad. Attól tartok, ezeket az élményeket nem lehet továbbadni. Beszélhetünk, szavakba önthetjük emlékeinket, de bármilyen mohón figyel is a hallgatóság, fejükben a szavak nem állnak újra össze valósággá. Azzal, ami a Harmadik Birodalomban történt, a képzel er soha nem birkózhat meg. Néha elfog a szorongás, hogy néhány évszázad múltán a történelemórákon tanárok és diákok így beszélnek majd: a XX. században Hitler nemzetiszocialista vezetéssel nagy európai birodalmat akart létrehozni. Egyes kortársak szerint ennek során ki akarta irtani Európa zsidóságát; arról is beszélnek, hogy külön e célra létesített táborokban gázzal ölték meg a zsidókat. Minden jel szerint valóban történtek túlkapások, de azért az effajta beszámolók igencsak túloznak. Bizony, ez itt az alapvet dilemma. Kötelességünk feltárni a fiatalok el tt, milyen egyedülállóan rendkívüli és felfoghatatlan jelenség volt a holocaust; ám éppen ezért esik nehezükre, hogy elhiggyék, amit mondunk. Az ésszel fel nem foghatót nem lehet ésszel felfogni. * Hiába minden, az emberek végül mindig arra lyukadnak ki, hogy az élet megy tovább. Valószín leg nem is lehet állandóan együtt élni ötvenmillió halott, köztük hatmillió meggyilkolt zsidó emlékével; ebbe csak belebolondulhat az ember. És mégis, néha úgy érzem, legalább ilyen rült dolog úgy tenni, mintha ezek a hullahegyek soha nem léteztek volna. * Néha azon töprengtem, sz jek-e el adásomba olyan szavakat, amelyek hallgatóimat megríkatják. Azt hiszem azonban, ezzel túlságosan is megkönnyítenénk a magunk dolgát. A könnyek hamar elerednek; elég hozzá egy giccsesen érzelg s film is a sarki moziban. Én azt szeretném elérni, hogy mindenki megismerje az iszonyatot, és tudatában legyen a veszélynek. Nem annyira itt és most akarom feldúlni hallgatóim lelkét; azt szeretném, hogy döbbenetük egész életükön át kitartson. Ezért hát nemcsak azt mondom el nekik, hogy a háború végén sok európai város a földdel vált egyenl vé, és romjaik között holttestek hevertek; azt is

elmondom, hogy a városok újjáépültek, és falaik között ismét megindult az élet. Azonban, ha Coventrybe, Drezdába, Nürnbergbe vagy Frankfurtba látogatnak, mindig tudniok kell, hogy az új házak a tegnapi törmelékre épültek. Ha keletre utaznak, és a pályaudvaron örömteli izgalommal várják a vonatot, id nként jusson eszükbe, hogy ugyanezeken a pályaudvarokon át halálraítéltek százezreivel megrakott vonatok tartottak keletre. Igazság szerint illenék, hogy minden ilyen állomáson tábla hirdesse: „Itt 1942 és 1945 között naponta olyan vonatok haladtak át, amelyek egyetlen rendeltetése az volt, hogy embereket szállítsanak a pusztulásba Tudom, hogy ilyen táblákat nem lehet mindenütt elhelyezni – de a fejünkben ott rizhetjük ket. * Az ellenállók szövetségei ne érjék be az egykori ellenállás emlékének ápolásával; a mai ellenállást is szolgálniuk kell. Ma is vannak embertelen diktatúrák, amelyek megsértik az emberi jogokat; le kell leplezni ket. Ma is vannak fasiszta kezdeményezések; nem szabad hallgatni róluk. Ma is van antiszemitizmus; meg kell bélyegezni. Aki néma maradt a hatvanas évek lengyelországi antiszemitizmusa láttán, az utólag árulta el halott testvéreit. * A túlél k legyenek olyan érzékenyek, mint a szeizmográf. Mindenki másnál hamarabb szimatolják meg a veszélyt, ismerjék fel, nevezzék néven már csírájában. Nincs joguk másodszor is tévedni; nem becsülhetik le azt, ami katasztrófához vezethet. A múlt legy zéséhez szervesen hozzátartozik, hogy mi, áldozatok felismerjük, mikor ítéltük meg tévesen a helyzetet, és tanuljunk tévedéseinkb l. Ilyen tévedés volt azt hinni, hogy ha teljesítményeinkkel megbecsülést vívunk ki magunknak, leküzdhetjük a zsidógy löletet. Ilyen tévedés, hogy még kétezer év után sem értettük meg: bárhol támad viszály, mindig mi vagyunk az els számú áldozatok, és ha a többséget a kisebbségre uszítják rá, végül mindig a zsidókat feszítik meg. Ilyen tévedés, hogy mindig csak bámészkodunk és várakozunk, és elszalasztjuk az alkalmat, amikor talán még tehetnénk valamit. Emlékszem a hitleri hatalomátvételt követ néhány évre. Akkoriban Lengyelországban voltam egyetemista. Tudtuk mindnyájan, hogy Hitler sorra szegi meg a szerz déseket, hogy fegyverkezik, hogy valamit forral Lengyelország ellen. De még az aggályoskodók is azt hitték: csak a danzigi korridorról van szó. A nácikról azt állítják, hogy rossz pszichológusok voltak; ez azonban tévedés. Ha le akartak rohanni egy országot, már jóval el bb viszályt szítottak ott. Ennek az volt a legegyszer bb módja, ha a többséget a kisebbségek, a kisebbségeket pedig egymás ellen uszították. Hitler fiókjában már ott lapultak a tervek Lengyelország lerohanására, a német nagyipar már gyártotta a szükséges fegyvereket, de a lengyel országgy lés hónapokon át azzal foglalkozott, hogy engedélyezzék-e a zsidóknak a rituális vágást vagy se. Mi pedig ismét tévedtünk: nem ismertük fel, hogy ha a bennünket befogadó országok legtöbbjének hagyományos antiszemitizmusa összekapcsolódik a nemzetiszocializmus radikális antiszemitizmusával, akkor az antiszemitizmus nem pusztán megkett z dik, hanem meghatványozódik, és ez széls séges zsidóellenes lépésekhez vezet. Bármily furcsán hangozzék is: az a nép, amelyet kétezer éve üldöznek, alábecsülte a hitleri üldöztetés veszélyét. Éppen mert nemcsak átéltük a tengernyi üldözést, de túl is éltük, eltöltött a csalóka érzés: mi úgysem veszhetünk oda. Alighanem ez a teljesen indokolatlan bizakodás adott er t az izraeli zsidóknak az államalapításhoz – de az európai zsidók emiatt nézték ölbe tett kézzel, hogyan készül fel a nemzetiszocializmus teljes kiirtásukra. Ahelyett, hogy

védekeztek vagy legalább elmenekültek volna, azt hitték, valahogy majd csak megegyeznek Hitlerrel, Himmlerrel vagy Heydrichhel. Ismerték a Mein Kampfot, de eszükbe sem jutott, hogy harcoljanak Hitler harca ellen. Tévedtünk, mert nem hittük el, hogy Schiller és Goethe népe meghódolhat egy Hitlernek vagy egy Himmlernek. Éppen a kelet-európai zsidók rajongtak különösen a németekért, hiszen ezeken a tájakon k voltak a német kultúra hordozói. Amikor évszázadokkal korábban ki zték ket Németországból, magukkal vitték a szám zetésbe az általuk beszélt középfelnémet nyelvet, s azt mindvégig meg is rizték. (Ugyanezt tették egyébként a spanyolországi zsidók is: k is magukkal vitték a szám zetésbe az ókasztíliai nyelv ladino változatát.) Mi egy Buczacz nev kisvárosban éltünk, s még jól emlékszem a mennyezetig ér könyvespolcra: a legtöbb könyv német volt. Amikor anyám valami nagyon fontos dolgot akart közölni velem, levett a polcról egy német klasszikust, és azt mondta: „Látod, sokkal jobban kifejezte, amit mondani szeretnék.” Igen, a legtöbb galíciai zsidó értelmiségit úgy nevelték, hogy magát a német kultúra keleti el rsének és rz jének tartsa. Valahányszor könyvespolcunkra pillantottunk, csak meger södött bennünk a hit, hogy Hitlernek Németországban semmi esélye nem lehet: marginális jelenségnek láttuk, aki úgy, ahogy jött, egykett re el is t nik majd. Magam akkoriban karikatúrákat rajzoltam lengyel és zsidó újságokba, és Hitlert sokkal inkább nevetségesnek, semmint veszedelmesnek ábrázoltam. Tévedtünk, mert azt hittük, hogy aki egyszer Goethét olvasta, az soha nem olvashatja a Der Stürmert. * Megbuktunk, mert hagytuk, hogy olyan társadalmi helyzet álljon el , amely megkönnyíti Hitler hatalomra kerülését. Ha fiatalokhoz beszélek, mindig elmondom, hány millió munkanélküli járta akkoriban az utcákat, nyakában a táblával: „Minden munkát elvállalok.” És aki ezt hirdeti magáról, az Hitler helyett is kész elvégezni a munkát. Megbuktunk, mert mint politikusok, vállalkozók, újságírók, mint az értelmiségi elit tagjai nem tudtuk megszilárdítani a demokráciát, s t bírálatunkkal id nként hozzájárultunk, hogy tekintélyének maradványai is meginogjanak. Mi mindent megkérd jeleztünk, a náciknak pedig mindenre megvolt a világos válaszuk: a versailles-i béke a b nös, a demokrácia a b nös, a zsidóság a b nös. Mi, zsidók is hibásak vagyunk abban, hogy Hitler nagyra n hetett. * Egyesek néha azt állítják: a hitleri típusú nemzetiszocializmus egész biztosan nem támadhat fel. Másfajta fasizmusok esetleg születhetnek, másfajta üldözésekre talán sor kerülhet – de ami a Harmadik Birodalomban történt, az nem ismétl dhet meg. Nos, ebben magam is reménykedem, de megtanultam, hogy a bizalomnál többet ér az ellen rzés. Nemzetiszocialista sejtek ma is vannak, és semmi nem óvhat meg attól, hogy megváltozott társadalmi feltételek között ne váljanak ezekb l ismét életveszélyes daganatok. Ausztriában csakúgy, mint Németországban, m ködnek kicsiny, de életer s újnáci mozgalmak, és vannak nagyobb politikai csoportosulások, s t még pártok is, amelyek nem állnak túl messzire ett l a gondolatkört l. Ha nem is a lakosságon belüli arányt tekintve, de abszolút számokban valószín leg az Egyesült Államok büszkélkedhet a leger sebb nemzetiszocialista mozgalommal; Milwaukee-ben például egyes ifjúsági szervezetek rendszeresen vonulnak fel náci egyenruhában, horogkeresztes karszalaggal, és hasonló provokációkra sok más városban is sor került. Amikor egyszer Robert Doyle republikánus szenátor és felesége, Elizabeth Bécsbe látogatott, egész sor Amerikában kiadott újnáci folyóiratot mutattam nekik, amelyek az

alkotmány els kiegészít cikkelyével visz-szaélve terjesztik a faji és egyéb gy löletet. Mindketten mélységesen megdöbbentek, de egyszersmind megnyugtattak, hogy az amerikai demokrácia és az amerikai nép szabadságvágya úgysem engedi érvényesülni a régi vagy az új nácizmust. Ebben magam is bízom; ámde nem árt tudni, hogy a húszas években hasonlóan érveltek a német politikusok is, ha arról faggatták ket, milyen esélyei lehetnek az Adolf Hitler nev egyén köré tömörült maroknyi huligánnak. Mindig reménykedem, hogy mégiscsak okulunk a történelemb l, de ugyanakkor attól is tartok, hogy új elemekkel már nem b vítjük tudásunkat, és ezért megváltozott helyzetben újra elkövetjük a régi hibákat. Ez a veszély fenyeget akkor is, ha azt mondjuk: a demokráciának igazán kár erejét holmi kis fasiszta csoportokra fecsérelnie; vagy ha nem merjük a jogtalanságot a jog eszközeivel megtorolni. A legtöbb európai országban például törvény tiltja az uszítást és a fajgy löletet – és mégis t rjük, hogy iskoláink el tt ilyen szellemben fogant brosúrákat osztogassanak a gyerekeknek, mert isten ments, hogy korlátozzuk a szabad véleménynyilvánítást. Az Egyesült Államokban még csak ilyen törvények sincsenek. Amikor a chicagói bírák és ügyészek „az év emberének” választottak, hevesen kikeltem az amerikai jog ellen: az Egyesült Államokban terjed újnáci kiadványok áradatát csak egy uszításellenes törvénnyel lehetne megállítani. Az uszítás legfontosabb eleme továbbra is az idegengy lölet. Bárhol lépjenek is fel az újfasiszták – Angliában, Franciaországban, Ausztriában vagy az Egyesült Államokban –, mindig arra hívják fel a többséget, hogy védekezzék az idegenek „túlzott beáramlása” ellen. Veszély forrásai a brit gyarmatokról vagy az egykori francia gyarmatokról bevándorló színes b r ek, a jugoszláv vagy a török vendégmunkások, a mexikóiak vagy a Puerto Ricó-iak. Igaz, ezek a pamfletek a zsidókat nem említik els helyen – de két évezred tanúsítja, hogy els nek mindig ket ütik agyon. * Egyszer ügyvéd barátommal, Gerald Benderrel sétáltunk Chicagóban, és belebotlottunk egy emberbe, aki röpcédulákat osztogatott. Szövegük így hangzott: „Kennedyt a dallasi rabbik ölték meg.” A szerz szabályszer en megnevezte magát; Villisnek hívták (a név litván bevándorlóra utal), és megadta lakcímét és telefonszámát is. Így hát a röpcédulával felfegyverkezve elmentem a kerületi ügyészhez, hogy megtudakoljam: vajon az els kiegészít cikkely értelmében ezt a szöveget is jogszer en lehet-e terjeszteni? Beszélgetésünk a következ képpen hangzott: – Én ugyan külföldön élek, de nagy híve vagyok az Egyesült Államoknak; a koncentrációs táborból is az amerikai hadsereg szabadított fel. Épp ezért háborít fel mélységesen, hogy az ilyen röpcédula itt szabadon terjeszthet . A kerületi ügyész futó pillantást vetett a szövegre, majd így felelt: – Az illet éppígy azt is írhatta volna, hogy Kennedyt a dallasi fodrászok gyilkolták meg. Az is hülyeség lenne, de nem tilthatjuk meg neki. – De hát nem látja – kérdeztem –, hogy azért van különbség a dallasi rabbik és a dallasi fodrászok között? Zsidókat már nemegyszer öltek meg azért, mert ket vádolták egy bizonyos gyilkossággal – fodrászokkal ez még nem fordult el . Egyebekben a rabbik egy államilag elismert vallást és több millió amerikai polgárt képviselnek. A kerületi ügyész azonban kioktatott: – Ha ez a Billis vagy Willis, vagy mit tudom én, kicsoda, azt írta volna, hogy Kennedyt Eliahu Cohen rabbi ölte meg, akkor foglalkoznunk kellene az üggyel. De hát csak úgy általánosságban „rabbikról” beszél, és ez nem alap a beavatkozásra.

Az antiszemitizmus elleni harcban épp ez az egyik legnagyobb nehézség. Roppantul nehéz megértetni az emberekkel, hogy éppen ez a kérdés lényege: ha csak egy bizonyos zsidót vádolnak is, egykett re „a zsidók” lesznek a b nösök. * 1967 szén az Egyesült Államok zsidó közösségei hívtak meg el adó körútra. Azt hiszem, Clevelandben történt, hogy egy középkorú férfi e szavakkal lépett hozzám: – Én magam nem tartozom a holocaust túlél i közé, Európában sem pusztult el rokonom, mégis nagyon fontosnak tartom az ön munkáját. – Tévedés – feleltem. – Ön is túlél , ha nem is tudja. Hitler hadat üzent minden egyes zsidónak ezen a világon. Valahányszor valamelyik félfasiszta európai állammal szerz dést kötött, az els pont mindig így hangzott: adjátok át nekem a zsidókat. Így történt ez Szlovákiában, Franciaországban, Magyarországon, s t még az olasz köztársaságban is. Higgye el, hogy ha Hitler megnyeri a háborút, és békeszerz dést köt az Egyesült Államokkal, az els pont akkor is így hangzott volna: adjátok át nekem a zsidókat. Mert Hitler minden zsidót el akart kapni, és ön is csak azért maradt életben, mert Hitler elveszítette a háborút. Ezért minden zsidó túlél , még az is, aki a háború után született. * Egyszer azt mondtam egy televíziós vitában: „Hitlernek nemcsak az a b ne, hogy milliószámra gyilkolta a zsidókat és különböz ellenfeleit. Emellett németek és osztrákok millióit tette tönkre erkölcsileg – méghozzá több nemzedékre szólóan. Az áldozatok sorsa szörny ; de még szörny bb a tettesek közé tartozni.” Ausztriában és Németországban egymás mellett élnek a tettesek gyermekei az áldozatok gyermekeivel, és nincs más választásuk, mint az együttélés. De miképpen alakítható ez az együttélés úgy, hogy soha többé ne n jenek fel talaján tettesek és áldozatok újabb nemzedékei? Azt hiszem, az egyetlen módszer az, ha szüntelenül szembenézünk a múlttal, és okulunk bel le. Semmi értelme lekicsinyelni a b nt, csak hogy az utódok könnyebben viseljék el apáik és nagyapáik, anyáik és nagyanyáik cs djét. A b nt a maga teljességében kell felmutatni – csak akkor válik a maga teljességében érthet vé. * Attól tartok, a fiatalok – különösen az Egyesült Államokban – azt hihetik, hogy a Harmadik Birodalom már soha többé nem ismétl dhet meg, és legkevésbé az hazájukban. Ez azonban tévedés. A gy lölet mindenütt felkelthet , az idealizmus mindenütt szadizmussá torzulhat. És ha a gy lölet és a szadizmus összekapcsolódik a modern technológiával, ismét bárhol elszabadulhat a pokol. Az iraki kurd városokra ledobott mérgesgázbombákat, amelyekt l néhány órán belül elpusztult a polgári lakosság, itt és most gyártották. Ha nem rködünk éberen, a XX, század történetét egyszer majd így foglalják össze: az emberb rbe bújt vadállat géppuskához jutott, és most el ször sikerült kiirtania mindent, ami él és mozog. * A gy lölet és a technológia összekapcsolódása a legnagyobb veszély, amely az emberiségre leselkedik. És itt nemcsak a nagyszabású technológia gyümölcseire, például az atombombára gondolok, hanem a mindennapi élet kisebb technológiai folyamataira is. Ismerek embereket, akik órák hosszat bámulják a televíziót, mert elfelejtették, hogyan kell érintkezni más

emberekkel. Nemsokára fölösleges lesz idegen nyelveket tanulni; csak bele kell mondanunk saját anyanyelvünkön a szöveget egy zsebszámítógépbe, és az máris köpi az idegen nyelv fordítást. Így aztán az emberi kapcsolatteremtés eszközévé a számítógép válik. Id nként az a félelmetes látomásom támad, hogy valamikor majd a számítógépek emberek nélkül is elbeszélgetnek egymással. * Sok fiatal a kultúra és a civilizáció fejl désébe veti bizalmát. Úgy vélik, hogy az emberben lév állat soha többé nem szabadulhat ki, és a középkor legföljebb Irakban vagy Iránban térhet vissza. Azt hiszik, Khomeini ajatollah a múlt már-már nevetséges csökevénye. Húszesztend s diákként magam is vicceket faragtam Hitlerr l, és gúnyrajzokban figuráztam ki a feltörekv nácikat. Én is azt hittem, hogy a kultúra és a civilizáció törvényszer en legy zi a középkort. Valójában kultúra és civilizáció csak leheletvékony máz; alatta továbbra is ugrásra készen vár a mindannyiunkban lakozó vadállat. Való igaz, hogy a mi agyunkból pattant el tömeg és energia összefüggésének elmélete: ez azonban korántsem oltalmaz meg attól, hogy a elmélet segítségével atomháborút ne robbantsunk ki, amelyben aztán mindnyájan elpusztulunk. Az ész nemcsak bölcsebbé teszi az embert, hanem sajnos veszélyesebbé is. * Az er szak olyan, mint a gyom – még a legnagyobb szárazságban sem pusztul ki. Még ha az id és a hely soha nem látott kedvez feltételeket teremt is a boldog emberi együttéléshez – mindig akadnak kis terrorista csoportok, amelyek megbénítják a légi közlekedést, az államigazgatást vagy a politikát. Az er szak túléli az özönvizet is; hiába gyilkoltak le milliókat a Harmadik Birodalomban, a gyilkos emberi ösztönök nem csillapultak. Ezért kell, mihelyt megpillantjuk, gyökerestül kitépni az er szak legkisebb hajtását is, mert a gyom burjánzik, és akár néhány napon belül is ellephet mindent. * Vagy száz amerikai és európai egyetemen tartottam el adást fiataloknak a szabadság és a diktatúra kérdésér l. Sok mai fiatal szívesen fogna fegyvert a Gestapo, az SS vagy Hitler ellen, örömest védené meg a zsidókat a pusztulástól és állná útját a világháborúnak. Ezek valóban h si célkit zések. Ám ott, ahol élnek, nincs se Hitler, se Gestapo, se SS. Azt kell megérteniök, hogy mindezek a harmincas években sem léteztek eleve; kis csírákból szöktek szárba, el ször észrevétlenül, lassan, aztán egyre gyorsabban. Mígnem aztán kés lett. Ezért kell már az els perct l fogva harcolni, és én erre szerettem volna rávezetni ket. „A kis igazságtalanságok ellen kell síkraszállniok – és ehhez néha éppen annyi bátorság, éppen annyi civil kurázsi kell, mintha nagy igazságtalansággal kerülnének szembe. Ha valaki elfordítja a fejét, amikor egyik kollégáját alaptalanul megrágalmazzák, és titokban örül, hátha megkapja az íróasztalát, akkor ugyanazt teszi, mint azok, akik elfordították a fejüket, amikor a zsidókkal felmosatták a járdákat, és örültek, hogy beköltözhetnek a gazdátlanná vált lakásokba. Azt hiszem, mindazok, akik akkoriban a nagyszabású és veszélyes ellenállást vállalták, ma ezekben a kis hétköznapi ellenállási akciókban vennének részt.” Azok, akik ma a Hitler elleni kiállásról álmodoznak, gyanúsak nekem; meglehet, hogy a mai igazságtalanságok elleni szerényebb, hétköznapi tiltakozás alól szeretnének kibújni. *

Gondot okoz az is, hogy a mai nyugat-európai vagy amerikai fiatalok természetes adottságnak tekintik a szabadságot, és fel sem fogják, micsoda érték. Egyetemi el adó körútjaim során újra meg újra tapasztaltam, milyen kevésre becsüli legtöbbjük azt a társadalmi rendszert, amely hibái ellenére is soha nem látott szabadságot, jólétet és biztonságot nyújt nekik. Ilyenkor néha Izraelr l kezdtem mesélni, hátha akkor jobban érzékelik a szabadság és a biztonság értékét. Elmondtam, hogy egyszer meglátogattam egy izraeli temet t, és elolvastam a feliratokat a katonai sírokon. Az ott nyugvók egyike sem élt meg többet huszonnégy évnél. „Ezek az izraeliek – mondottam Los Angeles-i vagy chicagói hallgatóimnak – önökkel egyid sek voltak. De k életükkel fizettek a szabadságért. Önök, akik most itt ülnek, turistaként látogatnak el Izraelbe; ha a mindmáig tartó hadiállapot következtében túlkapásokra kerül sor, bírálják az országot; egyszersmind bíznak is az izraeli hadseregben mint az Egyesült Államok er s közel-keleti el rsében; és néha büszkék is arra az országra, amely földjét a sivatagtól perelte el. De elgondolkoztak-e már azon, hogy testvéreiknek, akik éppoly fiatalok, mint önök, és éppannyira szeretik az életet, most is naponta meg kell védeniök a maguk szabadságát? Gondoltak-e rá, hogy ezek a fiatalok háromévi katonai szolgálatot teljesítenek; hogy a katonai hatalom érdekében óriási gazdasági terheket vállalnak; hogy vállalják – és ezt nem lehet elégszer mondani – a halált is e kis darabka föld védelmében, ahol kétezer évvel ezel tt görcsös er vel megvetette lábát egy viszonylag kisszámú zsidó csoport, mert valóra akart váltani egy álmot?” Clevelandben vagy Bostonban erre így válaszol néhány fiatal: „Ilyen célért mi is szívesen kockáztatnánk az életünket.” Csakhogy én ezt nem fogadom el. Senki sem lelkesülhet Izrael szabadságának megvédéséért, ha közben lebecsüli azt a szabadságot, amelyben része van. * Ha egy fiatal szabadságban született, hogyan magyarázzuk el neki, mit is jelent a szabadság? Ameddig orrunkat-szájunkat nem fogják be, hogyan érthetjük meg, hogy leveg nélkül nem lélegezhetünk? Kihallgatás közben gyakran hallani fiatal terroristáktól, hogy bombáikkal „a rendszert” akarták megingatni. Szavaikból ki kellene hallani a figyelmeztetést: bombával tiltakoztak egy olyan rendszer ellen, amely már nem tud értékeket és eszményeket kínálni. * Úgy látszik, csak a diktatúrák adnak programot a fiataloknak; a demokráciák magukra hagyják ket. Ezért maradtak a második világháború után eszmények nélkül a fiatalok, mégpedig els sorban Németországban és Ausztriában. A politikai pártok programjai szemünk láttára üresednek ki. Kifogytak az álmok; semmi sem maradt, amivel a fiatalokat fel lehetne lelkesíteni. Rövid munkaid , hosszú vakáció, m vel dés, egészségügy, általános szociális biztonság – mindaz, amiért a múltban küzdöttek, már rég megvalósult. Ma még a munkanélkülieket is jobban megfizetjük, mint valaha egy szakmunkást. Korunk csak egyvalamire szólítja fel a fiatalokat: fogyasszanak! De végül e felhívás vonzereje is elapad, és a fiatalok szembekerülnek a nagy kérdéssel: mit tegyünk, hogy életünknek értelme legyen? Attól tartok, hogy ha a múltban a nyomor, az éhség, a munkanélküliség ágyazott meg a diktatúrának – a mai helyzetb l is éppúgy születhetik új diktatúra. A diktatúrák el ször mindig azokat a fiatalokat hódították meg, akik hiába keresték életük értelmét. Megkóstoltatták velük az értelmesnek álcázott tébolyt, aztán egyenruhába bújtatták ket, és

naphosszat háborúsdit játszattak velük, amíg csak meg nem értek az igazi háborúra; amíg meg nem kívánták a h si halált, nem is sejtve, milyen kisszer , mocskos és csúnya lesz majd az valójában. A fiatalok hajlamosak rá, hogy az értelmetlen élet el l a halálba meneküljenek, a diktatúrák pedig teret nyitnak e hajlamnak. Ezért a demokráciáknak meg kell tanulniok, hogyan adjanak értelmet az életnek.