Fejős Éva. Karácsony New Yorkban

Fejős Éva Karácsony New Yorkban

Köszönök mindent, újra: a szerelmemnek (a figyelmet, a humort, a türelmet, a biztatást, a terveket, az álmokat, és persze a közös „filmünket”, ami mindig színes, és sosem fekete-fehér). Köszönöm a szüleimnek, hogy hisznek bennem. Hálás vagyok az unokatestvéreimnek és a barátaimnak, hogy velem tartottak ezen a rockos utazáson is, és nyugtattak, amikor feltettem a kérdést, amit minden történet felénél felteszek: „Lesz-e ebből regény?” Gabikának Slash „ihletadó” könyvét köszönöm (vissza fogom adni :)), Balázst pedig óriási köszönet illeti az olvasó találkozók profi levezényléséért és az önbizalmam építéséért is. Diának hálás vagyok egyebek mellett azért, mert az alapsztorival kapcsolatos kételyeimet egy repülőúton röviden és viccesen eloszlatta egy mondattal, amit persze bele is írtam a regénybe: a világhírű rockzenészek különös figurák, és általában sok gyerekük van. Köszönöm az Ulpius nagyon klassz stábjának: Andrisnak, Gergőnek, Zsuzsának, Adrinak, Ancsinak és a többieknek, hogy „Bangkoktól New Yorkig” bíztak bennem. Hálás vagyok kedves olvasómnak, dr. Törőcsik Mária közgazdászprofesszornak, trendkutatónak, hogy a segítségével egy kicsit bepillanthattam a trendkutatók és

a trendvadászok munkájába (hiszen főhősnőm, Lina trendkutató). Nagyon köszönöm olvasóimnak a biztatást, a rengeteg felkérést az olvasótalálkozókra; különleges és nagyszerű érzés, hogy várjátok a regényeimet, és büszke vagyok arra a remek csapatra, akik egymást is segítik a Facebook-oldalamon. (Milota, Eszter, Viki, Edina, Erika, Edit, Katák, Évik, Geni, Timi, Pancsa, Bea, Alexa, Marcsi, Feri, Tibi, Árpi, és még sokan-sokan, akik jókedvre derítitek a többieket az oldalamon: nagyon jó, hogy vagytok!) Szeretettel ajánlom ezt a regényt egy békéscsabai lánynak, Wolf Erikának, aki nagyon kedveli a Guns N’ Roses zenéjét (és a könyveimet :)), és aki olyan sok olvasótalálkozóra eljött már – az első egy debreceni találka volt, nagyjából két évvel ezelőtt... A névadós játék nyertese Gombár Vivien: édesanyja és édesapja „álcázva” bár, de egy rövid epizód erejéig felbukkan a regényben. Ha szeretnétek, hogy tovább folytatódjon a szereplőnévadós játék, írjátok meg a Facebook-oldalamra! ELSŐ DAL „Hűtlen” 2010. november 15. és december 20. között Tisztelt Hámori Linda! Wayne „Sunny” White ezúton meghívja Önt és fiát, Martint a hetvenedik születésnapjának megünneplésére, és egyúttal családi karácsonyi partijára. Wayne „Sunny” White nagyon boldog lenne, ha a jeles évfordulón minden családtagját vendégül láthatná New Yorkban.

Kérem, fogadja el a fia nevében is a meghívást. A kis borítékban megtalálja a részleteket és a repülőjegyfoglalást. Természetesen a szállásukat is lefoglaltuk, és ha hosszabbítani szeretnének, azt, kérem, időben jelezzék. Ezúton tolmácsolom Mr. White üdvözletét, valamint azt a kérését, hogy tiszteljék meg jelenlétükkel az eseménysorozatot. Visszajelzését várva, Üdvözlettel: Mary-Ann Rothman PR-menedzser WSW Wayne „Sunny” White. „Eseménysorozatot” rendez a születésnapja alkalmából. Lina elképedve olvasta a meghívást. Még az is megfordult a fejében, hogy ez csak valami rossz vicc. Wayne White, a zenész. Sok más nő az eszét vesztené egy ilyen meghívástól, Lina viszont a kukába hajította a levelet. Aztán kivette belőle, és kisimította. Martin miatt nem dobhatja ki. Azt a fia sosem bocsátaná meg neki. A táskájába ejtette a levelet a hivatalos meghívóval együtt – őrület, hogy még meghívót is volt pofája csináltatni annak a kanos disznónak, gondolta, és az is átfutott a fején, vajon Wayne mit ért pontosan az „összes családtagja” kifejezésen: mindenkit vendégül lát, akivel az elmúlt évtizedekben kufircolt? Kilépett a magas sarkú cipőjéből, lovaglócsizmába bújt, és bezárta az irodát. Látta, hogy már megint késésben van. Márpedig mindannyiszor belefacsarodott a szíve,

valahányszor elkésett, és Ancsi szemrehányó pillantással fogadta. Egy copfos négyéves, aki minden reggel megkérdezte tőle: „Ugye, ma nem fogsz elkésni?” Mert azt tudta, ha az apja megy érte, időben ott lesz. De az anyja pontosságában már nem lehetett ennyire biztos. 1 Azt kérdezte ma Géza bá, hogy mi akarok lenni, mégis. Esetleg már eldönthetném. Mert egyáltalán nem biztos, hogy felvennének a Zeneművészetire, és arra sem venne mérget a helyemben, hogy a bölcsészkarra bejutok. Talán azt kéne kitalálnom, mondta, hogy mi szeretnék lenni. Jobb lenne, ha nem egyetemekben, hanem szakmákban gondolkodnék, úgy könnyebben tudnék választani. Valamint a tiszteletemet tehetném időnként a matekórákon. Az a hivatás persze nem szerepel a listáján, hogy „zenész”. Én meg nem állhatok elé, valamint az osztály elé azzal, hogy nem divatból alapítottam zenekart, hanem a véremben van, az ereimben lüktet a zene. Anyám azt mondja, akkor ránk szállnának a bulvárlapok, és nem lenne nyugtunk. Pedig a legszívesebben világgá kiabálnám. Másfél éve tudom – anyám tizenhat évesen tartott elég érettnek ahhoz, hogy közölje velem, ki is valójában az apám. Addig azt hittem, anyám régóta megbánt tinédzserkori kalandjából születtem, és kész. Megjegyzem, ez igaz, csakhogy az anyám tizenhat éven át eltitkolta előlem (is) azt az apró kis információt, hogy az apámat Wayne „Sunny” White-nak hívják, és a világ egyik leghíresebb rockénekese. Lehet, hogy egyesek gáznak tartják, ha egy hetvenéves ember még mindig a

mikrofon előtt áll és bőrgatyában rockzenére énekel, de szerintem ez az igazi jézusfény. (Anyám a múltkor kérte, hogy ne használjam ezt a szót, mert szerinte semmi értelme, de persze okos nő, és a trendügyekben igazán járatos, tehát pontosan tudja, hogy előbb-utóbb ezt a szót használjuk majd mi, a jövő generációja arra, ha valami nagyon király.) Anyám nem akarja Gábort megalázó helyzetbe hozni, miatta is titkolnunk kell ezt az ügyet. Mert az azért elég rosszul venné ki magát – szerinte –, ha ránk szállnának a bulvárlapok, lefotóznák őt és a húgomat, sőt Gábort is – vagyis anyám férjét vagy élettársát, nevezzük, ahogy akarjuk –, aki elég normális, eltekintve attól, hogy a kocsija kesztyűtartója tele van Madonna és Michael Jackson cédéivel. (De hát az öregek ízlését már elég nehéz lenne befolyásolni, úgyhogy le is tettem róla.) Ha elmondanám a titkomat, akkor anyám szerint mindenütt ott virítanának a szalagcímek: Sunny White eltitkolt magyar szeretője! W. S. White eltitkolt magyar gyereke! Szerintem ez fantasztikus lenne, de miután tényleg elhittem a dolgot – mert egy ideig viccnek tartottam, és csak a bizonyítékok győztek meg arról, hogy nem őrült meg az anyám, és tényleg WSW az apám –, megígértem anyámnak, hogy titokban tartom. Nagyon nehéz. Hogy csak egy példát mondjak, ha világgá kürtölhetném, ki az apám, nyilván Virágnál is sokkal több esélyem lenne. Virág szereti a rockzenét, de csak a lassú dalokat. Már mondtam neki, hogy ezzel alapvetően a boldogtalanságot vonzza be, mert aki a szomorkás-szakítós rockballadákért van oda, az a

boldogtalansággal foglalkozik abban az idejében, amit egyébként a boldogsággal is tölthetne. Mindegy, már rájöttem, hogy a csajok imádnak ábrándozni olyasmiről, amit elveszettnek hisznek, és előszeretettel sajnálkoznak amiatt, ami meg sem történt. Hát nem sokkal jobb valami olyanról ábrándozni, ami bármikor megtörténhet? Márpedig ehhez a kemény, rockos alap jobban illik, mint azok a szomorú dalok. Én például a You Could Be Mine dobszólója közben is tudok ábrándozni arról, hogy Virág egyszer majd nem az elveszett álmaiba éli bele magát, hanem megcsókol, és megnézi, nem ragadt-e be a sliccem. (Jó, ez most kicsit durva volt, de hát tényleg erről szoktam ábrándozni. A korosztályom kőkorszaki zenének tartja, amit a Guns N’ Roses produkált, de én imádom. Egyszer megkértem anyámat, kutassa már egy kicsit ezt a témát, mert nagyon érdekel – pár héttel később azzal a megállapítással állt elő, hogy a Guns zenéje nem valami retro-fílinget csempész a mai tizenévesek életébe, hanem a lassító fiatalok trendjévé kezd válni. Aztán valamit magyarázott a lassítás trendjéről, meg a kiszállókról, de arra már nem figyeltem oda.) Mindegy, a lényeg, hogy mostanában sokat gondolok Virágra, és a kedvéért vasárnap írtam egy lassú, balladisztikus dalt, amit egy szál gitárral fogok eljátszani neki, ha erre valaha is lehetőségem nyílik. Egyelőre nem úgy állnak a dolgok, hogy bármikor is eljátszhatnám neki, de én nem fogok összetört szívekről szóló dalokat hallgatni csak azért, hogy leírjam a sosem volt kapcsolatomat Virággal. Inkább hallgatom a You Could Be Mine-t, mert az elején az a dobszóló tényleg frenetikus, feláll

tőle a szőr a karomon, és közben arra gondolok, hogy férfiasan megvédem a többi sráctól Virágot, aki a hőstettemet látva bevallja, hogy már hónapok óta csak rólam ábrándozik, és kizárólag miattam hallgatja azokat a nyálas dalokat. (És a gondolatsor végén általában az ágyban kötünk ki.) – Hallom, zenélni jársz matekóra helyett – közölte angyali nyugalommal az anyám, amikor hazaértek. Ancsi megkaparintotta a telefonját, és elkezdte eperrel etetni Ginát, a zsiráfot, meg simogatta az ujjával, miközben Gina kéjesen nyögdécselt. Ancsi órákig el tud játszani anyám telefonján a zsiráffal, a macskával meg a büfögős kutyával (néha-néha én is játszom velük, de fapofát vágok hozzá, pedig Bent, a kutyát nagyon bírom). Anyám az előszobában állt, és igyekezett kibújni a szűk csizmájából. Ha eltekintek attól, hogy ő az anyám, azt kell mondjam, szuperül néz ki. Szinte mindig fekete cuccokat visel, néha fehérrel kombinálja. Magas, vékony nő, félhosszú, sötétbarna, hullámos a haja, és szinte hófehér a bőre. Nagyon jó nő, ha mondhatok ilyet a saját anyámról. – Van egy dzsessztanár, aki Roliéknak pont akkor tart órát, amikor Géza bá nekünk a matekot – magyaráztam. Elég nyomós ok arra, hogy ne járjak be kedden és csütörtökön matekra, nem? – Oké – bólintott anyám, szinte derűsen. – Te döntöd el. De ha nem fogsz bejárni az óráidra, felmondom a próbaterem bérletét. Tiéd a döntés. Hogy a francba képes ilyen nyugodtan, majdhogynem mosolyogva megzsarolni? Bámultam a nyugalmát, és

persze fel is húztam magam rajta. Nincs választásom. Vagy bejárok az órákra, vagy lőttek a zenekarosdinak. Aznap nem vacsoráztam, gondoltam, az éhségsztrájk mégiscsak figyelmeztető jelzés az ember anyjának arra vonatkozóan, hogy nem mennek rendben a dolgok. Aztán az én halálosan nyugodt anyám, akit még sosem hallottam emelt hangon beszélni, az éjszaka folyamán elveszítette a hidegvérét. Gábor későn jött haza, én pedig arra ébredtem, hogy becsapódik egy ajtó, és anyám kiabál, aztán mintha sírva magyarázott volna valamit. Gábor is hangosabban beszélt, majd újabb ajtócsapódást hallottam. Utána újra csend lett. A torkomban dobogott a szívem. Az anyám sosem kiabált, még akkor sem, amikor pedig igazán megérdemeltem volna, hogy üvöltözzön velem. Vajon mi történhetett? Reggelre már olyan éhes voltam, hogy úgy döntöttem, ideiglenesen szakítok az elveimmel, és bizonytalan időre felfüggesztem az éhségsztrájkot. A szokásos hajnali felfordulás fogadott, Gábor berontott a konyhába, állva felhörpintett egy kávét, adott egy puszit anyámnak, aki faarccal állt a narancsprés előtt, és nem viszonozta a puszit, aztán Gábor búcsút intett, majd elviharzott: Ancsit vitte az óvodába. Anyám pedig kiismerhetetlen arckifejezéssel közölte, hogy este beszélni akar velem. Arra gondoltam, biztosan miattam vesztek össze az elmúlt éjjel. Nem jó jel, ha Gábort is bevonja a kettőnk dolgába. – Miről akarsz beszélni velem? – érdeklődtem. – Majd este elmondom. És most, ha igyekszel, elviszlek a suliba.

Egész úton egy rohadt szót sem szólt arról, hogy mi az a fontos téma, ami miatt le kell mondanom a ma esti próbát a srácokkal. 2 To: [email protected] From: [email protected] Subject: látogatás Kedves Josh, a tervek szerint decemberben New Yorkba utazom. A tizennyolc éves fiam is elkísér, és – mivel a trendkutatás módszertanából a trendvadászat érdekli – szeretném meglepni azzal, hogy láthatja munka közben az egyik trendvadászotokat, talán Erica Ruddot vagy Robert Mariont, akik az elmúlt években a legtöbb és talán legtalálóbb zenei gyűjtést adták le az intézeteteknek. Elképzelhetőnek tartod, hogy létrejöhessen egy ilyen találkozás? Előre is köszönöm a segítségedet, Üdvözlettel: Lina Hámori Lina újra elolvasta a levelet, azon tűnődött, nem siette-e el a dolgot, nem dühből dönt-e. Dehogyisnem. Előző nap, amikor a születésnapi meghívót megkapta, még esze ágában sem volt eleget tenni Wayne kérésének. Persze ha lehiggad, ha rendeződnek a dolgok, és úgy dönt, hogy mégsem utazik, semmit sem veszít, legfeljebb lemondja majd Josh segítségét. Viszont ha mégis elutaznának, akkor Martinnak dupla örömöt szerezne karácsonyra. A fia időnként a coolhunterekről, vagyis a trendvadászokról kérdezgette, hogyan, hol látják meg az új, érdekes jelenségeket, miből veszik észre, hogy valami nem csupán átmeneti, múló divat,

hanem trend válhat belőle. Ráadásul nemcsak arról volt szó, hogy Martinnak pillanatnyilag a zene a legfontosabb, hanem Lina is szívesen figyelte munka közben az amerikai trendkutatókat. A legtöbb gyűjtés éppen az amerikai intézetektől érkezett Lináékhoz, de ő maga is találkozott már többek közt olyan gasztro- vagy divatbloggerekkel, akik nemcsak bemutattak egy-egy új, rohamosan terjedő irányzatot, hanem rendhagyó tudósításaikkal véleményformálókká is váltak. Lina a zenét sosem kutatta – leszámítva Martin múltkori kérését, amikor a külföldi print- és elektronikus médiumokból, blogokból végzett rövid tartalomelemzést a Guns N’ Rosesszal kapcsolatban –, pedig érdekelte, hiszen a zene csoportképző hatású, a felnőttek körében is, de a fiatalokéban mindenképpen, ezért egy trendkutató számára fontos, hogy milyen új zenei irányzatok lesznek a menők a fiatalok körében. Erica Rudd és Robert Marion egyszerű zeneimádóból, vájt fülű laikusból az elmúlt évek során véleményformálóvá vált, és Lina mérget mert volna venni rá, hogy a világhírű zenekarok is odafigyelnek a gyűjtéseikre, blogjaikra, sőt biztosan vannak olyan együttesek is, amelyek trendkutatók elemzésének segítségével – még szinte ismeretlen bandák zenéjét hallgatva – alakítják a hangzást új albumaikon. Ez Amerikában természetes, gondolta Lina, bár abban biztos volt, hogy Wayne sosem fordulna trendkutatóhoz segítségért. Annak a szemét disznónak egyszerűen a vérében van a zene, soha nem alkalmazkodott semmiféle irányzathoz. Ő saját maga alakította az irányzatot, a „Sunny” White-

irányzatot... Olyan dalokat írt, amilyenek éppen az eszébe jutottak, valószínűleg elvarázsolt állapotban, és úgy adta elő ezeket, mintha nem is a torkából, hanem a mellkasából, a lelkéből vagy egyenesen a szívéből jönne a zene. (Holott Lina biztos volt benne, hogy az utóbbi kettővel Wayne sosem rendelkezett.) Végül ráklikkelt a küldés ikonra, és szinte látta a levél virtuális útját. Josh már meg is kapta... volna, ha New Yorkban nem lenne éjszaka. Átnézte az előtte heverő jelentéseket, amelyeket hamarosan át kell beszélnie az egyik megrendelőjükkel. Egy cég elhatározta, hogy öko-gyorsétteremláncot hoz létre Magyarországon, egyelőre csak Budapesten – már amennyiben hosszabb távon igény mutatkozik rá. Lina azon gondolkozott, hogy míg a közeg, az informatikai fejlesztések mind-mind az élet gyorsítását szolgálják, egyre többen szeretnének lassítani. A lassítás az ellentrend: az emberek válasza a cégek fejlesztéseire. Érdekes, gondolta Lina, hogy nemcsak egy személy, de egy cég is lehet egyszerre „trendi és ellentrendi”, mint például ez az ökoéttermeket üzemeltető cég is, hiszen egyrészt hirdeti az egészségmegőrzés fontosságát, másrészt viszont – a reformkonyha hívei számára nem túl jó hangzású – gyorsétteremláncot szeretne létrehozni. 2011-ben ez a kettő sem összeegyeztethetetlen. Lina ebédelt párszor brüsszeli biogyorséttermekben, tényleg gyorsan, bár lassabban, mint amikor itthon ebédel, és maga is elhitte, hogy az egészségét jobban szolgálja az a bioebéd, mint amikor Budapesten, a cégük melletti büfében bekap egy szendvicset vagy egy salátát. Igaz, a brüsszeli

étteremben körülbelül háromszor annyiért evett... Azt kell Lináéknak prognosztizálniuk, hogy a megrendelőnek rövid és középtávon mennyi hasznot hajthat egy ilyen vállalkozás, illetve megéri-e Magyarországon belevágnia. Az nem volt kérdés, hogy hosszú távon mindenképpen megéri, de Lináéknak ebben az esetben nem csupán a világtrendeket, hanem rengeteg más – hazai – tényezőt is figyelembe kellett venniük: a gazdasági válság hatásait, a lecsúszó középosztály romló helyzetét, az ökotrend elkötelezett híveinek vágyait, illetve azokéit, akik nem akarnak kifejezetten lassítani, csak az „érzést” szeretnék megkapni, amit egy húszperces bioebéd adhat... Ráadásul az sem mindegy, hogy megkapják-e az igazi íz- és esztétikai élményt is az étkezéssel. Lina tudta, hogy immár a magyar fogyasztó is tudatosan választ. Szeretne „jó érzést”, kifejezett esztétikai élményt szerezni a vásárlásai során, a „praktikum” már kevés neki. Az étkezés egyébként is fontos a magyarok számára. Lina ezért most azokat a videókat és fotókat nézegette, amelyeket a munkatársaival gyűjtöttek össze különböző bio- és ökoéttermek menüjéből. Különválogatták az ínycsiklandókat, és azokat, amelyek talán sokkal egészségesebbek, de nem támad rájuk gusztusa az embernek, ha meglátja őket. Utóbbiakkal a magyar fogyasztókat nemhogy tömegesen nem lehet megfogni, hanem még az eltökéltek közül sem lehetne mindenkit felcsigázni velük. Más kérdés, hogy az ökoéletmód igazi elkötelezettjei bemennek-e majd egy gyorsétterembe...

Lina szerint ez a tálaláson múlik. Két kolléganője kutatásait figyelembe véve: a kérdésre a „nem” a válasz, de Lina hitt a megérzéseiben – az elmúlt években ezek nagyon sokszor hasznára váltak a munkájában. Abban persze biztos volt, hogy nem lehet a trendkutatást a megérzésekre építeni, de amikor már előttük voltak a számok, a begyűjtött anyag, akkor megengedte magának, hogy a megérzéseire hallgasson. Most azt érezte, hogy nem reménytelen a dolog, még egy elkötelezett „zöld” is beülhet egy ilyen étterembe ebédelni, csak ki kell találni a hívószavakat és azt, hogy mi hitelesíti az éttermet és az ételeket a fogyasztók számára. Zümmögött a telefonja. Előhúzta a zsebéből: Gábor hívta. Nem akarta felvenni, most nem állt készen rá, ugyanakkor muszáj volt felnőtt fejjel gondolkodnia: hátha Ancsival történt valami, belázasodott, vagy előbb kell érte menni az óvodába... – Szia – szólt bele végül, és meglepődve hallotta, mennyire fakó a hangja. – Szia... Hogy vagy? Minden rendben? Hogy vagyok? Pocsékul. És hogy lenne rendben bármi is? Szembe kell néznem egy adott helyzettel, és úgy reagálok, mint egy tinédzser, futott át a fején. Még önmagának sem tudott magyarázatot adni arra, hogyan veszthette el ennyire az önuralmát, és miért nem képes eldönteni, hogy mit akar. – Nem mondanám. – Tudod jól, hogy szeretlek. – Ezt most nem... Mindjárt lesz egy fontos megbeszélésem.

– Megkérhetnéd Martint, hogy este fektesse le Ancsit, mi pedig elmehetnénk valahová vacsorázni, hogy megbeszéljük... – Martin nem bébiszitter. Nem neki szültem kistestvért, hanem magunknak gyereket. Egyébként Martinnal szeretnék este egy kicsit beszélgetni... – Miről? – A továbbtanulásáról. A zenéről, ilyesmiről. – Nem várhat? – Megígértem neki. – Rendben. Akkor mit szólnál a holnap estéhez? Áthívnám a nővéremet Ancsihoz. Lina arra gondolt, milyen szánalmas ez az egész. Egy férfi, akibe felnőtt fejjel beleszeretett, aki normálisnak, megbízhatónak és kiszámíthatónak látszott – aztán borzasztóan meglepte őt. Talán ez a kiszámíthatóság volt az, ami egyben idegesítette is? ...Úgy látszik, mégsem tudott mindent előre kiszámítani. – Majd meglátjuk. Most még nem tudok mit mondani. – Oké. Négyre megyek Ancsiért. – Igyekszem én is. Otthon találkozunk. Letette a telefont, és utálta magát. Amúgy hétköznapi a történet, gondolta: a tisztes családapa, egyetemi tanár és adószakértő, a számok rabja kalandot keres, és meg is találja. Persze lebukik, de elmagyarázza a feleségének, hogy ez csak egyszeri botlás volt, vagyis az sem: inkább Lina szeme káprázott, egyébként pedig borítsanak fátylat az egészre. És akkor... Tegnap este nagyonnagyon későn érkezett haza, egyenesen a fürdőbe rohant, és az étkezőasztalon hagyta a mobilját. Elképesztően banális a sztori: Lina, minden elvével

ellentétben, belenézett a férje telefonjába, ahol szerelmi levelezést talált Gábor és az „egyszeri botlás” között. Gyorsan zakatolt a szíve, amikor Gábor válaszait olvasta. „Szeretlek”, „Hiányzol”, „Alig várom, hogy lássalak”... Mit ad neki ez a nő? Időt? Vallomásokat? Rengeteg figyelmet? Igen, az idővel és a figyelemmel Lina mostanában rosszul gazdálkodott, de azért kedves sms-eket ő is gyakran írt a férjének. Tudta persze, hogy valamit elrontott, Gábornak szüksége van az odafigyelésre, arra, hogy több elismerést kapjon. Talán nincs elég szenvedély a kapcsolatukban... talán nincs. Nem értette, miért nem képesek a férfiak kitörölni az sms-eiket, ha tilosban járnak. Le akarnak bukni? Nem mernek kilépni a biztosból, viszont azt nem bánnák, ha lebuknának, és kiraknák a szűrüket? Sokat kellett volna gondolkodnia az egészen. Két „énje” viaskodott benne: az elemző, a kutató, a szociológus – és az inspiratív, megérző, érzelmes döntéshozó. Tudta, hogy az elemzőt kellene hagynia szóhoz jutni – de nem volt képes rá. Nagyon régen nem vesztette el a fejét, nem is tudta magáról, hogy képes ilyesmire, de a telefonnal a kezében berontott a fürdőszobába. – Itt a csodálatos levelezésed – mutatta fel a mobilt Gábornak, aki épp a zuhany alatt állt. Micsoda remek időzítés: meztelenül, kvázi védtelenül áll a férje a zuhanyzóban, miközben ő támad. – Ugyan fantáziadúsan „Kárpáti” néven rejtetted a telefonodba az illetőt, aki ugye a Kárpáti Hajni névre hallgat, és akivel egyszer már lebuktál... Most pedig szerelmet vallasz neki, és tök nyugodtan folytatjátok a kapcsolatotokat.

– A... a telefonom – motyogta Gábor, és a testére irányította a zuhanyrózsát, hogy a víz lemossa róla a tusfürdő habját. – Aha, arról beszélek én is. A telefonodról. Tudod, ugye tudod, mennyire szánalmas... ez az egész. Gábor kétségbeesett arckifejezése hirtelen megváltozott. – El akarsz hagyni, és most ezt használod ürügynek – mondta dühösen. Lina elképedt. Mi baja van? Miről beszél? Most dugja az orra alá a telefont a bizonyítékkal, hogy megcsalja őt, erre van képe azt mondani, hogy ő akarja elhagyni? Hirtelen, bármilyen szomorú volt is a helyzet, elröhögte magát. – Nevetsz rajtam? Gábor már körbetekerte magát a fürdőlepedőjével, és nyúlt volna a telefonjáért. Lina nem adta, hanem lerakta a mosdó szélére. – Azon nevetek, hogy még engem akarsz bűnösnek beállítani, miközben itt a bizonyíték arra, hogy megcsalsz, hogy van valakid – mutatott a mosdó felé, és kezdte úgy érezni, mintha valami szappanoperába csöppent volna. – Nem hiszem, hogy bármiféle testi kapcsolatra következtethetnél a „bizonyítékból” – felelte Gábor lassan. – Tényleg van néhány, elismerem, bizalmasabb hangú üzenet a telefonomban, de ezekben még csak utalás sincs arra, hogy viszonyom lenne bárkivel. Ugye, te sem képzeled, ha igazi érzelemről, ha viszonyról lenne szó, akkor benne hagynám az sms-eket a telefonomban?! Ne nézz már hülyének, Linda.

Linda. Mindenki, aki közel állt hozzá, Linának szólította. Meg is hökkent, amikor Gábor szájából hallotta a „Lindát”. Meg persze azt is érezte, hogy mindjárt a visszájára fordul minden. A végén még neki kell majd magyarázkodnia. – Azért az semmiképpen sem normális, és nehezen megmagyarázható, ha egy másik nőnek olyasmiket írogatsz, hogy szereted, hogy hiányzik, hogy látni szeretnéd, hogy jó volt hallani a hangját és a többi – felelte kimérten. – Lehet, hogy nem, de ő kíváncsi rám! Érdeklem. Érdekli, hogy telt a napom. Érdekli, mit gondolok az életről, a mindennapokról, a tévéműsorokról, a valóságshow-król, a tehetségkutatókról meg az efféle szarságokról, érdekli, mit gondolok az euró árfolyamváltozásairól, érdekli, mi van velem, mikor ettem utoljára, hogy érzem magam... Van képe hozzá, hökkent meg Lina. Van képe ahhoz, hogy átfordítsa a helyzetet, és mindent őrá kenjen. – Gábor, velem tényleg nem fogsz a valóságshow-k és a tehetségkutatók szereplőiről beszélgetni – kezdte. – Persze ha a szakmai véleményem érdekel, szívesen elmondom. – Mondd. Lina meglepődött, majd megvonta a vállát. – A trendeket ismerem, tudom, hogy a médiumok új arcokat keresnek, átlagembereket, akik látszólag „szabadok”, akiknek ideig-óráig ilyen vagy olyan „tündérmesét” írhatnak, és jól prognosztizálható a bukásuk is. Olyan embereket, akiket egy helyzet tesz rövid időre érdekessé – vázolta, aztán megrázta a fejét,

és tűnődve nézett a férjére. – Nem tudtam, hogy nézed ezeket a műsorokat, azt sem tudom, hogy mikor nézed őket. Nem sejtettem, hogy ilyesmiről akarsz velem beszélgetni. De ha mégis, akkor miért nem kezdted el... miért nem kérdeztél? Egyetemi tanárként a valóságshow-k érdekelnek? Vagy adótanácsadóként alkalmazott valamelyikük cége? – Ez csak egy példa volt. Nem érdekelnek a valóságshow-k, de hoztam egy példát. A lényeget biztosan megértetted. Elhanyagolsz, annyit dolgozol, hogy nem jut rám, kettőnkre időd, pedig az én lelkemnek is töltődnie kell valahonnan. Ezért lett ez a plátói kapcsolatom. – Amikor a nyáron lebuktál vele, fogtátok egymás kezét – emlékeztette Lina. – Úgy jöttetek szembe velem az utcán. Jézus, gondolta, ez már a vég. Amikor egy nő ilyesmivel szembesíti a férjét, amikor ilyenre kell emlékeztetnie a másikat, ennél megalázóbb helyzet nem sok van. – Nincs viszonyom senkivel. Téged szeretlek, és hiányzik a lelkemnek a törődés – közölte Gábor, és elvette a mosdó széléről a telefont. – Nem tudom, a te telefonodban miket találnék, de én sosem süllyednék olyan mélyre, hogy belenézzek! Ez volt az a pont, amikor Lina elvesztette a maradék nyugalmát is. Hihetetlen, hogyan próbálja őt manipulálni a férje. Tényleg ő lenne a morális gyilkos ebben a történetben – nem pedig Gábor, aki komplett szerelmi levelezést tárol a telefonjában, és aki smsekben vall szerelmet egy másik nőnek?

– Ezt te sem gondolod komolyan, ugye? – felemelte a hangját. – Kinek a bűne a nagyobb: aki ellop az üzletből egy tábla csokit, vagy aki megöl egy embert? Ugye nem akarod összehasonlítani a kettőt: azt, hogy neked szeretőd van, én pedig belenéztem a telefonodba? – Nincs senkim, te pedig belenéztél a telefonomba, és ha bárki belenéz bárkinek a telefonjába, akkor biztosan talál ott olyasmit, amit nem szívesen lát! – most már Gábor is emelt hangon beszélt. Lina kilépett a fürdőszobából, és becsapta maga után az ajtót. Aztán eszébe jutott még valami, és újra benyitott: – Nekem is hiányzik a törődés – mondta. – Szerintem is meg kellett volna újulnia a kapcsolatunknak, nem én mondtam le a nyaralást könyvvizsgálat miatt, és nem én mondtam, hogy ne menjünk el ősszel arra a barcelonai hétvégére! Aztán, hogy nyomatékosítsa mondanivalóját, újra becsapta maga mögött az ajtót. Arra gondolt, hogy két felnőtt, értelmes ember... és ahelyett, hogy megbeszélnék, mi történik velük, játszmáznak, megpróbálják a másikat bűnösnek beállítani... de közben úgy érezte, hogy Gábor bűne sokkal nagyobb, mint az övé. Hiszen ő nem nézegetett kifelé a kapcsolatukból. Persze tényleg nem talált olyasmit a kapkodva átnézett sms-ekben, ami testi kapcsolatra utalt volna, de az érzelmi hűtlenség talán még fájdalmasabb. És vajon létezik olyan, hogy egy egészséges férfi, aki hónapokkal ezelőtt egy nő kezét fogta (az utcán!), megelégszik lelki kapcsolattal? Lina emlékezett, hogy Gábor akkor is kimagyarázta magát. Ő csak érzelmi támogatást adott a kolléganőjének, aki

éppen mélyponton volt... „Hát olyan nagy bűn, hogy megfogtam a kezét? Szerettem volna, hogy érezze: törődik vele valaki...” Lina akkor sem hitte el a magyarázatot – de el akarta hinni. Ő maga is a szőnyeg alá söpörte a problémákat? Gábor később, amikor bejött a hálószobába, átölelte, és kérte, ne haragudjon rá, kicsit valóban „elszaladt vele a ló”, de őt szereti, senki mást. Csak annyira monoton a munkája, talán egy új kihívás hiányzik, talán egy kis izgalomra vágyott... Hát, legalább tényleg megkapta. Lina háttal aludt el Gábornak, és később arra ébredt, hogy a férje szorosan hozzábújik. Jólesett neki a közelsége, bár az eszével tudta, hogy nem veheti be még egyszer ugyanazt a mesét. Gábor szereti őt, ez szinte biztos, de a „kis izgalom” végül szerelmi kalandhoz vezetett. Tanácstalannak érezte magát, fogalma sem volt, mit tegyen. Mielőtt az ügyfél megérkezett volna, Lina laptopja pittyent egyet. E-mailje érkezett. Megnyitotta, és látta, hogy Josh New Yorkban a hajnalokat sem tölti tétlenül. From: [email protected] To: [email protected] Subject: Re: látogatás Kedves Lina, igazán megtisztelő, hogy hozzánk fordultál a kéréseddel. Nagyon örülnék, ha New York-i látogatásod idején újra találkozhatnánk! Természetesen felveszem a kapcsolatot Ericával és Marionnal, és biztosra veszem, hogy szívesen bevezetik a fiadat a trendvadászok

izgalmas világába. Mikor érkeztek, és meddig maradtok? Megkaptam a legutóbbi megrendeléseteket a magazinmegújítással kapcsolatban, hamarosan küldjük az anyagot, de addig is használjátok bátran az archívumunkat. A kiszállás trendjével kapcsolatban is további gyűjtéseket találhattok az „új kiszállókról” az archívumban. Remélem, hamarosan találkozunk, Minden jót addig is: Josh Lina elmosolyodott, majd a válasz ikonra kattintott, és írni kezdett. Kedves Josh, Köszönöm a gyors választ, ezek szerint te is korán kelő vagy... A tervek szerint hamarosan, december 23-án érkezünk, és körülbelül egy hétig maradunk. Remélem, nem okoz nagy gondot, hogy pont a karácsonyt választottuk... :) A részletekre majd visszatérünk, Üdvözlettel: Lina Aztán megírt még egy e-mailt. Mary-Ann Rothmannek, Wayne PR-osának. Hiszen Ancsi nélkül nem utazhatnak. Mire megérkezett az ügyfél, éppen befejezte a levélírást, és az járt a fejében, hogy bár látszólag sok mindenben bizonytalan, még abban is, hogy egyáltalán elfogadhat-e a fia nevében egy ilyen meghívást – ehhez képest viszont elég jól megszervezi Gábornak a gondolkodási lehetőséget (itthon) és önmaguknak a karácsonyt – New Yorkban. 3

– De hát itt minden utcasarkon eszméletlenül tehetséges emberek zenélnek! Az egész államban. Az összes államban. Minden kibaszott utcasarkon! Wayne ingerülten járkált fel-alá az irodában. Mary-Ann nézte, és arra gondolt, hogy ezúttal nem fogja tudni meggyőzni. Pedig már egy csomó mindenről sikerült meggyőznie, de ennyire csak ritkán húzta fel magát Wayne. – És? Hogy jön ez ide? – És akkor most azzal jössz, hogy pont vele álljak össze egy nyavalyás show erejéig? Két számra? Miért? Minek? – Mi bajod Nicholasszal? Tehetséges. – Nem tud élni, helyesebben nem tud élni a hangjával. Meg a tehetségével. Élhetetlen, érted. Akkor már inkább összeállok Jenniferrel, vagy mit tudom én... – Azt meghiszem. De neki már van karrierje. Van családja. Tudod, vannak gyerekei. Ikrek – morogta Mary-Ann, és átfutott a fején, talán most kéne felállnia és kisétálnia az irodából. És persze Wayne életéből. Ez az önző seggfej talán nem is hiányolná őt. – Nem beszélve erről a... hülyeségről. Tiszta őrültség beszállnom ebbe a show-ba. – Nem kell beszállnod, csak elénekelsz két dalt. Vendég leszel. Az egész országban nézik a tévét, főműsoridőben, karácsonykor. Aztán majd Ázsiában leadják az egészet újra, meg mit tudom én, hol. – Egymagam elviszek egy show-t. És most csak körítés lennék. Emlékszel arra a Larry King-show-ra? Egy óra, csak velem.

– Wayne, állj már le! – emelkedett fel az íróasztaltól Mary-Ann. – Összeraktál egy dupla cédés best ofot. Megjegyzem, ez már kábé az ötödik best ofod. Még Bon Jovit is lenyomod best of albumok tekintetében. Összeraktad, öt új dallal. Hol a jó francban akarod promotálni, ha nem a legnézettebb tehetségkutató műsorban? Te mondtad, hogy nem akarod „elaprózni” magad, és minden évben végigturnézni az összes államot. Megértem, most már kicsit pihenhetnél. De hogy akarod eladni az albumot? – Úgyis letöltik a netről. Az a sok rohadt kalózizé – dünnyögött Wayne. – Igen, kalózizé, és szerencsére neked még eladásod is van. Ám ahhoz, hogy ne csak letöltögessék, hanem megvegyék az ötödik best ofodat, el kell vállalnod többek közt ezt a szereplést. Elég sok embert kell eltartanod, szeretsz jól élni, szereted a sikert, nem mellesleg: szereted, amit csinálsz, ráadásul szívből csinálod – és én nem azt ajánlom, hogy kameráztasd be a lakásodat, vagy tálalj ki a szerelmi életedről, hanem azt, hogy csináld, amihez értesz! Amit szeretsz! És a csatorna azt akarja, hogy legyen benne valami csavar, truváj... Hát nem Nicholas lenne a legnagyobb truváj? – És ő mit mond erre? – Nem tudom. Neked kell megkérdezned tőle. – Még a White nevet is lecserélte – morogta Wayne. – Nem cserélte le – emlékeztette Mary-Ann. – Csak az eredeti családnevét használja. Azt, ami a tiéd is. Whitacker. – Szégyell engem.

– Nem szégyell, csak nem dicsekszik veled. Van saját élete. Zenél, hobbiból. Nem ebből él. – Sosem kérte a segítségemet. – Felajánlottad? – Nem kérte. – Nem hiszem, hogy kellene neki a segítséged, Wayne, mert egészen mást csinál, mint te. Ő nem akar stadionokat megtölteni. Jól elvan a klubokban. Péntekenként és szombatonként gitározik és énekel. Ő ilyen. – Milyen sokat tudsz róla – komorult el még jobban a zenész. Mary-Ann felhúzta a szemöldökét. Hát ez az ember nem komplett, gondolta. Igaza van az exeinek, akik ugyanezt mondogatják róla neki a telefonban, amikor valamilyen családi ügyet kell intéznie velük (ami többnyire kimerül a gyerektartással, iskoláztatással és egyéb anyagiakkal kapcsolatos igények megtárgyalásában). – Sokat tudok, mivel az volt az első feladataim egyike, pályakezdőként, nagyjából húsz évvel ezelőtt, amikor az akkori menedzsered asszisztense lettem, hogy tartsam a kapcsolatot a gyerekeid anyjaival. A volt feleségeddel. Az exbarátnőiddel – ha muszáj. Szóval, igen, sokat tudok róla – mondta higgadtan. – Ő az első fiam. – Igen, Wayne. Jól emlékszel – tette hozzá gondolatban. Közben tekintetével pásztázta a férfit, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy hetvenéves, kiégett rocksztár. Egész jól karbantartott test, néhány megnyerő, férfias ránc az arcán, és amilyen mázlista, alig őszült, és alig

kopaszodott. És imádja a zenét. Nemcsak imádja, hanem lenyűgözően tehetséges. Csupán a modora kellemetlen időnként... – Ez a kibaszott karácsony sem hiányzik. Csomó őrülttel... – A múltkor még jó ötletnek tartottad a „családi összejövetel” megrendezését. Továbbmegyek: te találtad ki. – Aha – vont vállat Wayne. Igazából csak az egóját akarta erősíteni az egésszel, meg a nagyvonalúságát megmutatni. Persze az sem lenne ellenére, ha az ünnepségsorozaton – ahogy nevezte – az exei versengeni kezdenének egymással. Ha nem is érte, de mégis... Majdnem mind ugyanabban a helyzetben voltak. De most már mégsem tűnt olyan remek ötletnek az összejövetel. – Szóval, a teendő a következő: felhívod Nicholast, és megbeszéled vele a fellépést. Mellesleg személyesen is meghívhatnád karácsonyra és a születésnapodra. – Nem hívnád fel te? – Nem, Wayne. – Miért? – Azért, mert néha nem árt, ha vállalod valamiért a felelősséget. A te fiad. Neked fontos, hogy veled zenéljen ezen az estén... – Egyáltalán nem fontos nekem. – De igen, fontos – támaszkodott az íróasztalra MaryAnn. – Mert különben előfordulhat, hogy nem lesz nagy eladásod. Sőt esetleg alig lesz eladásod. Hacsak nem veszed rá a kiadót, hogy költsön a szokásosnál többet az albumod reklámozására. De kétlem, hogy egy best of

album reklámjába túl sok pénzt akarnának beletenni. Azt remélik, hogy „lábon” elmegy, de tudod jól, hogy kell a reklám. Még a legodaadóbb rajongóid is csak akkor fogják megvenni, ha tudomást szereznek arról, hogy megjelent. – Majd a Facebookon reklámozom. – Óva intenélek a facebookolástól – sóhajtott MaryAnn. – Mióta elküldted az oldaladon a francba azt az alabamait, meg a másikat, akik csak megemlítették, hogy fáradt a tavalyelőtti albumod, a Hűtlen... – Konkrétan azt írták, hogy szar. – Igen, Wayne, de elég lett volna, ha kitörlöd a hozzászólást, ha már annyira zavart. Egyébként nem értem, miért nem hagytad, hogy a rajongóid megvédjenek. Minek veszed fel a kesztyűt...? – Jól van. Felhívom Nicholast, de akkor intézz el nekem egy szereplést valami normális tévéshow-ban, meg még valami országos megjelenést a reklámokon kívül. – Megpróbálom. – Ja, egyébként igaza volt az alabamainak. Tényleg szar a Hűtlen. – A rajongóid szeretik. – De én utálom – vonta meg a vállát Wayne. – Szar és közhelyes. Zeneileg és szövegileg is. – Nincs igazad. Ők úgy érzik, hogy valami újat csináltál. – Francokat. Szerelmes nyavalygás. Most viszont... ezek az új dalok tényleg jók. – Nekem tetszik a Hűtlen is. – Jó itt a kaja. – Szerintem zsíros.

– Szerintem is. – Akkor minek járunk ide hetente egyszer? – Miattad, drágám. Szereted ezt a kócerájt, engem meg nem ismernek fel ezek a vágott szeműek, és nyugodtan ehetek kézzel-lábbal. – Miattam? Ha rajtam múlna, betiltatnám ezt a zsíros szörnyűséget. Inkább ennék egy szelet normális húst, salátával. – Akkor mi a fenét keresünk itt? – Fogalmam sincs. Röhögtek. Tíz éve jártak a – Wayne szavaival – sarki kispiszkosba, a kínaihoz, Wayne azért, mert azt hitte, Mary-Ann szereti, Mary-Ann pedig fordítva. – Legközelebb egy steak house-ban ebédelünk. – Oké – bólintott Mary-Ann vidáman. – Azért ezt még megesszük? – Kaját nem hagyunk a tányérban. De ne úgy... A pálcikát használd, ne a kezedet, mert lefotóz valami paparazzo, és megjelenik a bulvárlapokban, hogy Wayne „Sunny” White gusztustalankodik egy étteremben. – Látsz itt rajtunk kívül valakit? Meg a vágott szeműeken kívül? – Cssss... Ne mondj ilyet, basszus. Évek óta könyörgök. Tudnak angolul. Értik, amit mondasz. – Ugyan már. Ez tény. Ferde a szemük, ugyanakkor nők milliói fizetnek azért komoly pénzeket a plasztikai sebészüknek, hogy ilyen szemformájuk legyen. – Az ázsiaiak pedig azért, hogy kikerekedjen a szemük. Na jó, új témát kérek, ami nem kapcsolódik Ázsiához. – June gyereket akar.

– Tessék? – Te kértél új témát. June gyereket akar. – Hat gyereked van. – A rockzenészek mind hülyék, és sok gyerekük van. – Hmmmm... – Mi ez a hmmmm? – Hát hogy milyen jó, hogy vannak, akik miatt mindig aktuálisak ezek a közhelyek. – Amikor hozzám kerültél, nem volt ilyen nagy a szád. – Az igaz. És mit akarsz kezdeni June-nal? – Hat gyerekem van, de egyiket sem akartam. Ez az információ új volt Mary-Ann számára. Meg is állt a kezében a pálcika, kihullott közüle a sült rizs. Csak egy szál zöldség lógott az egyik pálcikán, ahogy MaryAnn meredten tartotta. – Egyiküket sem? Nicholast sem? – Egyiküket sem. Harmincévesen minek akartam volna gyereket? Nősülni sem akartam. De... érted. Meg kellett tennem, amit Sarah elvárt tőlem. Szerettem, de a franc akart házasodni, meg családi életet élni. Koncertezni akartam, szeretkezni Sarah-val, együtt ébredni valami lepukkant szállodai szobában, együtt bulizni koncert után... Nagyjából ezt akartam. És hogy szeressen. – Egyiküket sem akartad, mégis hat gyereked született. Tudod, mit... – Mit? – Tényleg te tartod életben a rockzenészes közhelyeket. – Na, inkább együnk. Mi a franc ez? Kutyahús? – Inkább marha. – Remélem is, hogy nem kutya. – És mit mondtál June-nak?

– Azt, hogy nem akarom. Hetvenéves leszek, most már nyugalomra vágyom. Egy nővel. – Mi az, hogy egy nővel? June egy nő. Egy. Nő. Egy marha jó nő, tudod, a színpadon énekelt, onnan választottad. – És most gyereket akar. Huszonhat éves. Bőven van ideje, most a karrierjével kellene foglalkoznia. Meg velem. – Mit mondott arra, hogy nem akarod? – Mit mondott volna? Bedobta a durcást. Sír, meg zsarol, hogy lelép. – És te...? – Nem tudom. Helyes, aranyos, kedvelem. De elköteleződni nem akarok. Babázni pláne nem. – A fenébe, Wayne, te nem vagy szerelmes! – Sarah-ba szerelmes voltam. Azután csak fellángolások jöttek. De nem baj. – Jézusom. – Mit jézusom? – Hát hogy... uramisten, a közhelyek. – Ja, igen, a rockzenészek mind hülyék, van egy csomó gyerekük, és nem tudnak szerelembe esni. Baszd meg, Mary-Ann. – De akkor mi lesz? – Mivel mi lesz? – June-nal. – A franc tudja. Talán el kéne köttetnem magam. – Már rég el kellett volna. – Na jó, bocs, ez tényleg erős volt. Visszavonom. – Egyébként igazad van. Csak, tudod, azt gondolom, akkor nem lennék igazi férfi.

– Uramisten, te tényleg hülye vagy, Wayne. – Visszajössz az irodába? – Igen, ha kinyomtatod, melyik rádióadóba kell mennem. Megjegyzem, ma már senki sem hallgat rádiót. – De aki hallgatja, márpedig útközben, a kocsiban sokan hallgatják, meg otthon is a háziasszonyok, azok megtudják, hogy új albumod jelent meg. Ha akarod, elviszlek majd a stúdióba. – Az jó lesz. – Végül is... Te vagy a legnormálisabb nő az életemben. – Csak azért, mert köztünk sosem volt férfi-nő kapcsolat. – Kábé negyvenéves vagy, pár év ide vagy oda, húsz éve ismerlek, és csak ritkán tartottalak kiállhatatlannak, hisztizni is csak párszor láttalak. – Hogy jön ide a korom? – Mit tudom én. És te mikor akarsz gyereket? – Most. – Mi van? – meredt rá Wayne. – Igen, olyan vagyok, mint June. Eljött az idő. – Leonard örül neki? – Nem. Nem örül. Lehet, hogy már el is köttette magát. – Ne nézz így. Éppen elhagyom. – Azért, mert nem akar gyereket? – Azért. – És miért nem akar? – Mert van két gyereke, kicsik és idegesítőek. Szerinte. De persze imádja őket, csak meg van győződve róla, hogy a gyerekek miatt ment tönkre a házassága az exnejével.

– Szóval el akarod hagyni? – El. – Nem szereted? – Szeretem, de hat éve várok arra, hogy megjöjjön a kedve a babázáshoz. Talán már nem kéne tovább várnom. – Beszélj vele. Őszintén. – June beszélt veled őszintén, te meg el akarod köttetni magad. Hát ez a helyzet, Wayne. – Na jó, de ez rohadt önző dolog Leonard részéről! Ott vagy neki te, normális, csinos, okos nő, ő meg riszál... Hát akkor vess be praktikát, ess teherbe, hidd el, örülni fog neki! – Wayne – nevette el magát Mary-Ann –, nem te vagy a leghitelesebb szakértője a témának. – De érintett vagyok. – Ja. – És mit fogsz csinálni, ha elhagyod? Elmész egy spermabankba? – Le vagy szarva, Wayne. – ... – Megadom magamnak az esélyt. – És neki is, hogy megbánja bűneit. – Ezeket dedikálnod kell – tolt az énekes elé néhány cédét Mary-Ann. – Ki fogják sorsolni valami nyereményjátékban. A férfi elvette a felkínált filctollat, majd Mary-Annre nézett. – Azért elég szar, hogy az egész életünk e körül forog. Szerelem, szex, gyerek...

– Igen, Wayne, de nálad legalább a szerelem nem játszik ezek közül. – Hát, ja. Igen. Kicsit később Wayne már a kocsijában ült, és feltekerte a hangerőt. Nicholas Whitacker játszott a zenekarával. Mary-Ann volt olyan kedves, és beszerezte neki a fia – bizonyára sehol sem kapható – felvételeit. Mary-Ann. June. Minden nő azt akarja? Minden nőnek gyerek kell? Ezen gondolkozott. A francba, és még dühös is volt arra a faszfej Leonardra. Mary-Ann nem ezt érdemli. Aztán egy gonosz belső hang megszólalt: és June? De nem, June még várhat. Huszonhat éves, most volt egy castingon, a fene tudja, talán tényleg befutott musicalénekesnő válhat belőle, vagy akár színésznő is, amire vágyik. Most nem a gyerek az első. June-nak nem. És persze Wayne is a háta közepére kívánta ezt az egészet. Még hogy újra apa legyen... Hát milyen apa ő? Kérdezze csak meg bárki bátran a gyerekeit. A gyerekei anyjait. Mind megmondanák szépen, egy csepp hezitálás nélkül, hogy rossz apa. Szar apa. Ennyi. Már úgysem fog megváltozni. 4 Ma nagyon érdekes dolgok történtek. Alapjaiban változtatták meg az életemet, legalábbis azt hiszem. Kezdem az elsővel. A haverom, Szabolcs suli után elhívott deszkázni. Na most ez nem valami gördeszkázás, de hát ezt ma már mindenki tudja – én is, csak sosem próbáltam –, hanem hülye helyen, hülye testhelyzetben kell feküdni mozdulatlanul, mereven.

Lehetőleg veszélyes helyen, és az a jézusfény, ha csak kevés ponton érintkezik az ember teste azzal, amin fekszik. Magyarán: mereven fekszel, mondjuk egy korláton, vagy két letámasztott motor ülésén, ilyesmi. Szabolcs kicsit retardált haverja, Poén (aki tényleg szokott poénokat mondani, csakhogy fogalma sincs róla, hogy éppen poénkodik) gyakorlott deszkázó, bulik után félrészegen szokott feküdni mindenféle idióta helyen, lefotóztatja magát, és felrakja a fotókat a Facebookoldalára. Mivel ma lemondtam a próbát, és elmaradt az utolsó óránk is, hát elmentem Szabolccsal. Poén egy parkban nyomta a mókát, egy pad támláján feküdt, meglehetősen kényelmetlen pózban, és a telefonjával kellett fotóznunk. Aztán gondoltam egyet és elhatároztam, hogy megpróbálom én is, nagyot nem eshetek. Levettem a dzsekimet (fogalmam sincs, miért vetkőztem le hozzá), és egy kukán próbáltam meg a dolgot, de rohadtul kényelmetlen volt, ráadásul a végén felborult velem az egész, és Poén persze akkor fotózott, amikor már a földön voltam, félig a kuka alatt. Természetesen ettől még nem változott volna meg alapjaiban az életem, de ráestem valami éles vasdarabra, és felsértettem az alkaromat. Jó mély volt a seb: először még csodálkoztam is, hogy nem vérzik, de aztán hirtelen dőlni kezdett belőle a vér. Poén azt kérdezte: – Hú, bazmeg, véreztél már el? Jó, azt hiszem, nem is kell tovább magyaráznom, hogy a csávó milyen sötét. – Akkor, gondolod, itt lennék? – kérdeztem vissza. Poén nemigen értette az összefüggést, tompán meredt rám, majd lefotózta a vérző karomat. Szabolcs találta

meg a megoldást (csak miután többször elmondtam, hogy „a francba, rögtön hányok”): lekapta a sálját, és úgy elkötötte vele a karomat, hogy tuti elállt a vérzés (a vérkeringéssel együtt). És közölte: – Be kell mennünk a sebészetre. Na, ennyire béna vagyok a deszkázásban, nem is érdemes több szót vesztegetni rá. Viszont elgondolkodtam, felhívjam-e anyámat, hogy esetleg estére leesik a karom, de ne ijedjen meg. Mellesleg én eléggé meg voltam ijedve, mert fél karral az ember nemigen tud normálisan gitározni. És talán a csajok szemében is csak rövid ideig kuriózum a dolog. Úgyhogy végül bólintottam, menjünk. Szabi annyira kész volt a balesettől, hogy taxit fogott, és a mozi- meg pizzapénzéből fizette az utat a rendelőig. Az anyám SZTK-nak nevezi, szakrendelő van kiírva, jól ismerem, mert régebben, amíg fociztam, többször jártam itt különböző röntgenek, gipszelések, gipszlevételek apropóján. Pontosan tudom, hol van a sebészet. Na igen, és itt rendel a háziorvos is, de nekem még nemigen akadt vele dolgom. A sebészeten soron kívül fogadtak, mert Szabi azonnal bekopogott, és tájékoztatta a doki dühös tekintetű asszisztensnőjét, hogy valószínűleg perceken belül el fogok vérezni, mert óriási seb tátong a karomon. – Na, ezt az óriási sebet most pár öltéssel összevarrjuk – vigyorgott a doki, amikor meglátta a sérülésemet. Szerintem tényleg hatalmas volt, de ő eléggé lenézően beszélt róla. Sőt számszerűsítette: szerinte négy centi hosszú a seb, legfeljebb öt, és másfél centi mély. (Ha

valaki az igazságra kíváncsi: olyan mély volt, mint egy kráter.) Rohadtul fájt, amikor beinjekciózta, és közben érdeklődött, mégis, hogyan szereztem a sérülést. – Rám esett egy kuka. – Hogy tud valakire ráesni egy kuka? A levegőben lógott? – Nem. Izé... Én megpróbáltam bele... – Beleülni? – nézett rám segítőkészen. – Beleülni?! – Jó sok őrültségről hallottam már. – Nem. Rá akartam feküdni. – Na, még egy plankinges – mondta az asszisztensnőjének, majd visszafordult hozzám. – Ez hülyeség, ugye, tudja? – Aha. Most először próbáltam, de nem tetszett. – Jól van. Nem is néz ki olyan idiótának, hogy ilyesmivel szórakozzon. Jólesett, hogy magázott. Felnőttszámba vett. El akartam mondani neki, hogy már-már attól féltem, amputálni kell a karomat, de ahogy néztem, amint összevarrja a sebet, kicsit hányingerem lett, úgyhogy inkább hallgattam. Kaptam egy szép kis kötést, nagyjából a könyököm és a csuklóm közé, egy tetanuszoltást és egy időpontot tíz nappal későbbre, varratszedésre. De ettől persze még nem változott volna meg az életem. Viszont a rendelőintézet folyosóján összefutottam Virággal. Virág nagyon jó csaj. Az osztálytársam, és ez, mondjuk, alapból sokat levon a megjelenésére és a külsejére vonatkozó értékelésemből, de még ha figyelembe

veszem is az első tanévben hordott béna tornacuccait, valamint a hülye beszólásait, akkor sem tudnék négyesnél rosszabbat adni neki. (Márpedig ötből négy az azért elég jó, én például egészen sok tantárgyat fel tudnék sorolni, amiben megelégednék egy stabil négyessel.) De most, ahogy néztem Virágot, rájöttem, hogy ha tényleg elfogulatlan lennék, csillagos ötöst kéne adnom neki. Olyan fura a frufruja, aszimmetrikus, vagy micsoda, szóval nem egyenesre van vágva. Szőkésbarnás a haja, és szeptemberben olyan barna szokott lenni a bőre, mint aki az egész nyarat a Balatonon töltötte. A szeme olyan, mint egy játék babának. Óriási és ártatlan. Meg a szája is valahogy babás: kicsi, de formás, valahogy az a régimódi szó jut róla eszembe, hogy „telt”. De az arca, úgy egészében véve, mégiscsak csajos. Nem babás, hanem nőies. Keskeny, de kicsit kiugrik az arccsontja, és domború, magas a homloka (már amennyi kilátszik belőle a frufruja alól). Magas csaj, olyan igazi deszka, úgy értem, vékony meg minden, de a melle határozottan látszik. Nem nagy, de nem is olyan kicsi, mint például a Batiznak. Néha nem visel melltartót, ami nagyon izgalmas, szoktam képzelődni a melléről, vagyis arról, hogy az ölemben ül, és a meztelen melle pont az arcommal van egy magasságban. Most ugyan semmit se láttam a melléből, mert mindent takart a dzsekije, de valahogy mégis éreztem, hogy milyen klassz az alakja. Kicsit piros volt a szeme, helyesebben piros karika övezte, talán az összhatás kedvéért, mert piros farmert és piros sálat viselt a fekete dzsekijéhez, és majdnem

elment mellettem. De hát nem hagyhattam, hogy csak úgy továbbmenjen, ezért ráköszöntem. – Helló. – Á. Helló – állt meg tétován, és esküszöm, azt láttam rajta, elgondolkozik, hogy ismer-e egyáltalán. Kábán nézett rám, átfutott a fejemen, hogy talán be van tépve, bár nem hinném, hogy drogozna, szerintem még egy spanglit sem szívott el soha életében. (Ami nem baj, mert én is csak egyszer próbáltam a füvet, de irtóra remegett tőle a lábam, megmozdítani sem bírtam, legalábbis úgy éreztem, hogy lebénultam, úgyhogy azóta tiszta vagyok.) – Martin, tudod, az osztálytársad – emlékeztettem. – Tudom, persze. Állt és nézett, véreres volt a szeme fehérje, de gondoljon bárki bármit, én még mindig csillagos ötöst adtam magamban a megjelenésére. – Mit csinálsz itt? – A... dokihoz jövök. És te? – Elvágtam a karomat. Akarod látni? – csúszott ki a számon, és már vettem is le a dzsekimet, közben persze rájöttem, mennyire gáz, amit csinálok. De azért megmutattam a kötést. – Öngyilkos akartál lenni? – meredt a kötésre Virág. – Már miért akartam volna... A Vérmezőn... hülyéskedtünk suli után. Ott történt. Elvágódtam, és szétvágta valami a karomat. Még tetanuszoltást is kaptam. – Basszus. – Na ja – értelmes kis párbeszéd, gondoltam. – És te? Beteg vagy?

– Nem, csak... Gondoltam, felíratok egy kis lazítót. – Lazítót? – Xanaxot. Kivannak az idegeim, tudod. Az idegei?! A Xanax az valami dilibogyó, nem? Mitől vannak ki az idegei? Délelőtt még semmi baja nem volt. Még röhögtek is Batizzal, konkrétan végigröhögték a töriórát. A csajok nagyon furcsák tudnak lenni. Ezért nem értjük meg egymást, gondoltam. – Mi... mi történt? Segíthetek? Nahát. Ezt is én kérdeztem. Hogyan segíthetnék valakinek, akinek kivannak az idegei? – Dobott a Bence. – Milyen Bence? – Hát a Szalay. Csak ennyit mondott, de ez a közlés rám úgy hatott, mintha azt mondták volna be a hírekben, hogy Budapest belvárosában kitört egy vulkán, és már elkezdték az evakuálást. Pont a Szalay?! A Szalay, azzal a nagy pofájával, a sleppjével, csupa idiótával, akik mindenhová követik, csak azért, mert ő még mindig focizik, és állítólag bevették a juniorválogatottba? A Szalay, aki minden évben megbukik minimum egy tantárgyból, és csak átsírja magát a pótvizsgákon? (Ezt hallottam róla, de mivel párhuzamos osztályba jár, nem tudtam leellenőrizni minden információt.) A Szalay, aki tavaly azért kapott igazgatóit, mert rajtakapták három másik osztálytársával, amikor rejszolóversenyt rendeztek a vécében?! A Szalay? Pont a Szalay kell Virágnak? Ez ultragáz. – Te jártál a Szalayval?

Virág figyelmesen nézett rám, szerintem azt mérlegelte, ennyire hülye vagyok-e, hogy még mindig nem értem, de aztán bólintott. – Jártam. Három hónapig. És most dobott. – És emiatt akarsz dilitablettát szedni? – Hát kivagyok, érted? Depressziós lettem. Mély és vaksötét gödörben ülök, és nem látom a fényt. – Basszus – ennyit bírtam mondani. Közben azért tökre boldog lettem, mert a) Virág már nem jár a Szalayval (bár nem is tudtam róla, hogy járnak, és mivel nem tudtam róla, ezért megspóroltam magamnak háromhavi rosszkedvet), és b) pont nekem mesélte el. – De... miért? – Mert... összejött valakivel. És mert... nem feküdtem le vele. És azért, mert... nyálasan csókolózom. Szerinte. Virág szemébe könnyek gyűltek, és még vörösebb lett az a karika körülötte. Az én szívem pedig dübörgött a mellkasomban. Uramisten, mennyi infó! Először is: a Szalaynak már van másik nője. (Fogalmam sincs, hogy lehetett becsajozni Virág mellett... nekem Zizi mellett nem kellett más, bár a végén már tényleg csak az kötött minket össze, hogy mi voltúnk az elsők egymás életében, mármint vele feküdtem le először, mert korábban azért Rékával majdnem mindent kipróbáltunk, csak nem dugtunk, mert azt nem engedte, de máskülönben minden megvolt... És hát valahol nem is mondok igazat: Bettivel volt a legeslegelső szexuális élményem, ő már nem volt szűz, és engedte, hogy óvszerrel megpróbáljam, de akkor még elég béna meg túlontúl ideges voltam, és alighogy elkezdtük, már el is sült a farkam. Aztán ő többet nem akart velem találkozni, azt mondta, mégsem illünk egymáshoz, én

pedig akkor azt hittem, hogy soha többé nem lesz csaj az életemben. Akkor voltam tizenöt és fél éves, és utána tényleg várnom kellett jó ideig, és Zizivel sem ment minden simán, amikor először jutottunk tovább a smárolásnál és a pettingnél. Szerintem akkor az húzott ki a bajból, hogy én voltam a tapasztaltabb, és ez önbizalmat adott. Vele sosem sültem el idő előtt, vagyis nagyon hamar, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam néha a kudarcra. Volt, hogy álmodtam is róla.) Másodszor: Virág nem feküdt le a Szalayval! Ez jézusfény. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, hogy legalább nem árult el engem, meg a sosem volt kapcsolatunkat. (Nem is igaz: azt nem éreztem, hogy sosem volt, sőt úgy éreztem, hogy régóta VAN kapcsolatunk.) Harmadszor: a csókolózásról is adott infót. Konkrétan beavatott a legtitkosabb magánéletébe. Engem speciel egyáltalán nem taszított volna, ha Virág megcsókol, és nyálasan csókol meg. Huhh. Most azzal, hogy ezt elmesélte, a bizalmába fogadott? Tetszem neki? Járni akar velem? Vagy egyszerűen csak elmondta, aztán felíratja a tablettát, begyógyszerezi magát, és holnapra meghal? Ó, basszus, rengeteg kérdés zakatolt a fejemben. Aztán, mielőtt bármit is mondhattam volna, megjelent Szabi, akiről már el is feledkeztem, pedig csak a vécét látogatta meg. – Helló. Na, megyünk? Iszonyú gáz itt a kló. Lelopták a kézmosót – közölte Szabolcs. Nagyon dühös lettem, mert életem legfontosabb pillanatát szúrta el.

– Szia – köszönt rá Virág is. Én csak álltam, aztán rájöttem, hogy most vagy férfi leszek, vagy cseszhetem ezt a pillanatot. Vettem egy nagy levegőt. – Mi még... Beszélnem kell Virággal – mondtam, és nem néztem Szabolcs szemébe. Virág láthatóan meghökkent, de nem szólt. – Aha... Hát jó... – tétovázott a haverom, majd rájött, hogy mennie kell. – Hát akkor én léptem... Rámosolyogtam Virágra. Most kezdett fájni a karom, de igyekeztem hősiesen viselni. – Miről akartál beszélni velem? – kérdezte. – Mert itt rendel a háziorvos, be kéne mennem egy receptért. – Hát arról, hogy ne szedj ilyen hülye gyógyszereket – mondtam, és hozzátettem: – Inkább nézzük meg a Don’t Cry klipjét. Az való neked most. Valójában ugye nem a rockballadákat szeretem, de, gondoltam, ennyi engedményt azért tehetek. A Don’t Cry nagyon jó dal. Aztán beugrott még valami. A Faithless. Hú, ez már nagyon merész ötlet volt, mert az az apám egyik dala. – Ezermilliószor láttam a Don’t Cryt – közölte. Ezzel valóban meglepett: nem hittem, hogy egyáltalán hallgatná a Guns zenéjét. – Sőt délután megnéztem párszor a November Rain klipjét. – Az most nem való neked. – Az mindegy – rázta meg a fejét. Csak úgy szállt a haja, esküszöm, mintha elektromosság keletkezett volna körülötte. – És ízekre hallgattam a Faithlesst. – Baszki! A Faithlesst!

Olyan izgatott lettem, hogy szívem szerint megrángattam volna Virágot. Ő is arra gondolt, amire én! A Faithlesst hallgatta meg! – Igen. És a Naked Lovert. – A Naked Lovert! Wayne „Sunny” White-tól! Egyszerűen izzott bennem a tűz. Az elektromosság Virág hajáról behatolt a bőröm alá, a mellkasomba, a szívembe. Ott izzott, úgy éreztem, felgyújtja a testemet, és mindjárt porig égek. – Neked meg mi bajod van? – nézett rám csodálkozva. – Jó, White nem a korosztályomnak zenél, meg minden, lehet, hogy gáz, de ezek a dalai jók. Pont az én összetört szívemnek valók. Jókat lehet bőgni rajtuk. – Ki mondta, hogy gáz? Ki mondta? – Nem mondta senki, csak azt hittem, attól buktál ki, hogy ilyen zenéket hallgatok. – Nem buktam ki. Csak... tudtad, hogy WSW-nak most jelenik meg a best ofja? – Mi az a dábljúeszdábljú? – Hát Wayne „Sunny” White. – Ja – merengett el. – Nem tudtam. – Pedig igen. – Aha. Hát jó. Még mindig zenélsz, igaz? Még mindig jársz gitárórákra? – Naná. – És szoktatok fellépni máshol is az iskolai bulikon kívül? – Lesz egy bulink. Valami egyetemi rendezvényen. Nemsokára. Karácsony előtt. Eljössz? – Nemtom. Nem szeretem a metált. – Ez nem metál. Rock. Abba minden belefér.

– Az jó. – Írtam egy lassú dalt is. Akarod meghallgatni? – Nemtom. – Eljátszom neked, ha feljössz – mondtam hirtelen. Nem is tudom, mi ütött belém. Virág furcsán nézett rám. – Nem állok még készen egy új kapcsolatra – jelentette ki lassan. – Én nem... nem is azért – dadogtam. – Hanem, tudod, teszthallgató lennél. Vagy ilyesmi. Ez most hogyan jutott az eszembe? Teszthallgató? Hiszen neki, Virágnak írtam azt a dalt. Különben eszem ágában sem lett volna melankolikus rockballadát szerezni. Tizenkét éves korom óta nem írtam lassú dalt. Akkor már kábé három normális akkordot le tudtam játszani és össze tudtam kötni, és lassú dallal kezdtem a zeneszerzést. De ahogy megéreztem, hogy a gitárral el tudom mondani az érzéseimet, már nem a lassú számok vonzottak. Én nem vagyok az a világfájdalmas srác, ha érti valaki, mire gondolok. Nekem nincs miért szenvelgős dalokat írnom. Én a lendületet szeretem a gitárszólókban, az olyan szólók a kedvenceim, amilyeneket például Slash játszik. Slash igazi jézusfény. Hiába drogozta és piálta szét a fejét, a tehetsége megmaradt. A másik csúcs az apám. Istenem, mit nem adnék azért, hogy úgy gitározzam, mint Slash, és úgy énekeljek, mint az apám! Miközben ott álltunk, éreztem, hogy lángvörös az arcom. Ezek szerint Virág fejében is megfordult, hogy lehetne kapcsolat közöttünk? Vagy mit jelent, hogy nem áll rá készen? Soha nem fog készen állni? Vagy csak most, tegyük fel, ma nem áll készen? Pontosan mennyi

ideig nem fog készen állni? Mondjuk, ha ma ejtette őt a Szalay, akkor szerintem még pár napig biztos nem fog készen állni rá. Én persze a Virággal való kapcsolatra bármilyen drámai szakítás napján is készen állnék, azt hiszem. De ezt azért nem tudhatom biztosan, mert Rékával nem szakítottunk, hanem egyszerűen nem találkoztunk többé (holott hetekig tartott a szerelmünk), Zizivel pedig valahogy meguntuk egymást. Aztán ő elém állt azzal, hogy van egy másik fiú, aki tetszik neki, de akkor én a szakítást legfeljebb csak a szex miatt bántam, mert egyébként a vége felé már nem volt közös témánk. Holott több mint két hónapig jártunk. Ennek már lassan fél éve, és azóta senkim sem volt. Csak a zene. Az viszont elfoglalta az összes szabad helyet a szívemben. Mostanáig. – Jó – bólintott Virág. – Akkor menjünk. De csak meghallgatom. Nem tudod, anyádnak van otthon dilitablettája? – Hú, hát az anyám... szerintem nem szed ilyen gyógyszereket. De lehet, hogy otthon van a férje meg a húgom. Nem zavar? – Bánom is én – vonta meg a vállát. – Szerelmi bánatom van. Felőlem otthon lehet az egész családod, majd meghallgatom a szobádban a dalt, megnézed a gyógyszeres szekrényt, aztán hazahúzok. A szobámban akarta meghallgatni a dalt! Uramisten. Utána meg még be is lőné magát. Hát ezen a napon változik meg az életem, gondoltam. Ráadásul a karomat se kellett levágni. Elcseszett képek, meztelen évek, vagy valami ilyesmi volt a refrén első sora, de persze rohadtul

összekevertem, és egyébként is olyan zavarban voltam, hogy alig tudtam lefogni egy akkordot. Virág figyelmes hallgató volt, és nekem hiába fájt már irtóra a karom, eljátszottam a dalomat, és azt kívántam, bárcsak örökké tartana. Azon gondolkodtam, miközben játszottam, hogy vajon melyik a leghosszabb szám a rocktörténelemben. A November Rain elég hosszú, különösen a koncertváltozata. De hát meddig tarthat? Hét, legfeljebb nyolc percig az intróval együtt. Nem tovább. Szóval nem lehet tovább nyújtanom a dalomat sem. Úgyhogy egyszer csak abba kellett hagynom. – Nagyon... klassz – mondta Virág. – Illik a hangulatomhoz. Van egy zsepid? Szipogott egy kicsit, aztán sóhajtott. Arra vágytam, hogy bárcsak meztelenre vetkőzne, vagy megcsókolna, vagy ilyesmi. De persze egyikünk sem mozdult. Én ültem ott, a kezemben a gitárommal, mintha a testemet védeném vele, pedig csak fogalmam sem volt, hogyan tovább. Ott sírt az ágyam szélén ülve a világ egyik legjobb csaja. Nem túlzok. És én meg védtem a testemet a gitárommal, és semmi normális beszédtéma nem jutott eszembe. Felmerült bennem, hogy talán el kéne mondanom neki, ki is az apám, de ezt nem tehettem. Nagyon nehéz volt magamban tartanom. Nehezebb, mint amikor Rolinak és Szabolcsnak szerettem volna elmondani. – Jól gitározol. És jól is énekelsz – mondta hirtelen. – Lehet, hogy eljössz a koncertünkre? – Nemtom. Lehet. De most már mennem kell. – Figyi, eljátsszam neked a világ legállatabb riffjét?

– Micsodát? – Hát tudod, a riff. Egy ismétlődő rövid dallam. – Aha. Hát, ha rövid... – Jó. Figyelj. Ezt szavazták meg az amerikaiak minden idők legütősebb gitárriffjének – mondtam, és elkezdtem játszani a Sweet Child o’ Mine riffjét. Ez a legeslegjobb dallam, amit valaha hallottam. Ha én lennék Slash, akkor eljátszottam volna ezt, utána pedig talán a szögre akasztom a gitárt és nyugdíjba vonulok, vagy mit tudom én. Mert ezt nem lehet felülmúlni. Ha csak a fejemben meghallom, és nem is szól a zene, csak ott belül, a fejemben, már akkor is kiráz tőle a hideg. Úgyhogy eljátszottam Virágnak, ügyelve arra, hogy ne legyen az eredetihez képest nagyon-nagyon szar. – Ismerem – bólintott, amikor abbahagytam. – Ez is valami Guns vagy Aerosmith... – Guns! – vágtam közbe. Nagyot nőtt a szememben. Felismerte ezt is. – Anyámék kedvenc zenekara volt. Legalábbis asszem. – Ó. Ennél értelmesebbet nem tudtam kinyögni. – De azért jó ma is. Na, nincs itthon gyógyszer? Felajánlottam a C-vitaminomat, mire végre elnevette magát, és felállt. – Hát akkor én megyek. Majd holnap talizunk a suliban. Bár lehet, hogy nem leszek bent... Zakatolni kezdett a szívem. Nehogy már ne jöjjön be! Miatta megyek be holnap! És miért nem jön? Tényleg öngyilkos lesz, vagy mi? Pont most, amikor már majdnem beleszerettem? – Á, gyere be. Nem lesz semmi veszélyes.

– Jó, csak nem akarok összefutni a Bencével. Erre megint nem tudtam mit mondani, úgyhogy hallgattam. – Jó dalt írtál. Tetszik. Szomorú – mondta, és kilépett az ajtón. Én meg ott maradtam, dörömbölő szívvel, és azzal a biztos tudattal, hogy hamarosan valami nagy dolog történik velem. Ott akartam lenni Virág közelében, mert a nagy dolog vele lesz kapcsolatos. Ezt éreztem, tudtam, és kész. Aztán megtörtént a másik sorsfordító dolog is velem, még aznap. Anyám hazajött, beült hozzám a szobámba, végighallgatta a beszámolómat az elszúrt deszkázásról, fejcsóválva és aggódva nézte a kötésemet, megesketett, hogy nem fogok veszélyes helyeken „kimerevedve feküdni az idióta divathóbort miatt”, azután lazán közölte, ha van kedvem, az apámmal tölthetjük a karácsonyt. New Yorkban. Az apámmal! Wayne „Sunny” White-tal! New Yorkban! El sem hittem, hogy ez velem történik. Két elképesztő és hihetetlen dolog egyetlen nap alatt! Szerelem és utazás. Úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Mintha filmet néznék, valami hihetetlen sztorival, amibe belelöknek, egyenesen a sztoriba a nézőtérről, miközben nem is értem, hogy hogyan csöppentem hirtelen a valóságból a filmbe. Viszont rettegek, nehogy a végén kiderüljön, hogy az egészet csak álmodtam. 5 – És konkrétan mit mondott? Mivel védekezett? – Azzal, hogy csak képzelődöm. És hogy több figyelemre, megértésre, szeretetre lenne szüksége. Arra,

hogy beszélgessünk. Képzeld, a valóságshow-król akar velem beszélgetni! – A valóságshow-król? – Ezt mondta – vonta meg a vállát Lina. – Belehúzhatunk – tette hozzá. – Legalább most húzzuk meg, hogy száraz az aszfalt. – Én ma kész vagyok, valamiért nem megy úgy – lihegte Dóra. – Anya, menjünk gyorsabban! Ancsi hihetetlenül élvezte, amikor nagylány létére beülhetett a babakocsiba, és az anyja felgyorsított. Dóra kislánya még csak tizennyolc hónapos volt, vastagon bebugyolálva sapkába, sálba, alig látszott ki a szeme, és békésen szemlélődve élvezte a tempót. A Duna-parton futottak: két barátnő. Pár évvel ezelőtt ismerkedtek meg, amikor Dóra megbízást kapott egy szálloda arculatának a kialakítására, majd a hotel vezetésére, és Lina cégéhez fordult segítségért. „Zöld és meditatív” arculatot alakítottak ki közösen, a szállodában minden kiegészítő természetes és/vagy újrahasznosított anyagból készült, viszonylag olcsón lehetett különféle szolgáltatásokat igénybe venni: volt jóga, meditáció és masszázs. Rekreációs csomagokat is árultak, és hiába volt a hotel a városban, a vendég úgy érezhette, hogy egy elzárt kis szigetre érkezett. Az első évben nemigen indult be a forgalom, de mostanra telt házzal és szinte reklám nélkül működött a szálloda. A vendégek szájról szájra adták a hírét. Dóra a kislánya mellett a napi ügyekbe nem folyt bele, de teljesen kivonulni nem akart, és a férje ezt megértette. Lina egyébként már Dóra férjét is megismerte, sőt járt az osztályán (egy anyajegy-

eltávolítás miatt: Endrődi Péter a legkiválóbb plasztikai sebészek egyikeként nemcsak helyreállító és esztétikai operációkat végzett, hanem magától értetődő természetességgel vállalta a kisebb korrekciókat is). Lina és Dóra, mióta Dóráék kislánya, Zsófi megszületett, hetente kétszer – ha esett, ha fújt – futottak a Duna-parton, és ilyenkor beszélték meg kisebb-nagyobb problémáikat is. Lina időnként Ancsit is magával vitte, ezért hordta a csomagtartójában a babakocsit. Az elmúlt nyáron Ancsi biciklizett mellettük, de ahhoz meg botot kellett Linának vinnie, hogy amikor a kislány elfárad, tolni tudja őt futás közben... Nem volt egyszerű, de végre rendszeresen sportolhatott a természetben – egyedül ehhez sosem volt kedve, és idővel mindenféle edzőtermi órát megunt. Ezek a délutánok egyben baráti találkozót is jelentettek. Nagyon megkedvelte Dórát, és amikor megismerte a Péter iránti szerelmének történetét, arra gondolt, erről akár regényt is lehetne írni... – Gondolkoztál rajta, mi vezetett idáig? – Meséltem, hogy nyáron láttam az utcán egy nővel. – Igen. De hogy... miért keres kalandot...? Egyáltalán, biztos vagy benne, hogy van köztük valami? – Dóra, ne szórakozz. Ha Péter valakinek „szeretlek”sms-eket küldözgetne, akkor te nem lennél biztos benne? – De. De igen... Majdnem biztos lennék benne. – És mit csinálnál? – Nem tudom. Nem raknám ki a szűrét, azt hiszem. Ahhoz túlságosan megszenvedtünk egymásért. Inkább

az okokat próbálnám megérteni, és megjavítani, ami elromlott. – Hát ezért találtam ki, hogy elfogadom azt a meghívást New Yorkba. Talán a távoliét segít, hogy megoldást találjunk. – És éppen karácsonykor? – Igen. Martinnak ez lesz az igazi ajándék. – Ezt nem értem. – Nem... tényleg nem értheted. Martin végre találkozhat az apjával. – Hogyhogy? – Uhh... ahhoz most túlságosan lihegek, hogy elmeséljem. – Pedig égek a kíváncsiságtól. És legalább lassítanánk... – Majd futás után, ha ráérsz, bemehetünk a játszóházba. Ott elmondom. Csak Martin és Gábor ismerte a történetet, illetve Lina gyerekkori barátnője, akivel ugyan ritkán találkozott, de Diában Lina száz százalékig megbízott. Hát ezért nem szivárgott ki sosem a történet, ezért nem tudta meg a sajtó, hogy Wayne White-nak született egy fia Magyarországon. Lina csak azoknak mesélte el, akikért a tűzbe merte volna tenni a kezét. Most már Dóra is közéjük tartozott... – Tizenhét éves voltam, amikor Wayne „Sunny” White Budapesten adott koncertet. Egymás mellett ültek a felfújható ugrálóház előtt, amelyben Ancsi teljesen eltűnt, Zsófi pedig rengeteg színes labda között ült, és igyekezett minél többet begyűrni a pulóverébe. – És...?

Lina látta a barátnője döbbent arcán, hogy talán nem is kellene többet mondania. – Volt az a száma, a Falling In Love With You – mosolygott Lina. – Imádtam. De a többit is. Megszállott White-rajongó voltam. Meg persze igazi rockercsajnak hittem magam, a Mötley Crüe-ért, Alice Cooperért, az AC/DC-ért, az Aerosmithért és hasonló zenészekért, zenekarokért voltam oda. De White más volt, mint ők, nem volt annyira vad, nyers, valahogy tisztábbnak éreztem, ha érted, mire gondolok. Benne megsejtettem a romantikát is. Szerettem a zenéjét, a szövegeit. Elgondolkodtattak. Szóval, úgy éreztem, hogy gondolkodik, beleképzeltem egy csomó mindent, tehát egyértelmű volt, hogy ott leszek a koncertjén. Irtó nagy kutatómunkát végeztem, mit szokott csinálni a koncertek után. Valahol azt nyilatkozta, hogy koncert után kocsiba ül, és megnéz egy siófoki diszkót... így aztán a koncert után, érzelmileg teljesen felfutott állapotban a barátnőm testvérének kocsijával elindultunk, és meg sem álltunk Siófokig. – El sem tudlak képzelni rockercsajnak. Szöges csizma, bőrnadrág...? – Úgy valahogy. Bementünk a Palace-ba, és amikor már-már lemondtam róla, Wayne megjelent. Fekete farmerban, fehér pólóban és bőrdzsekiben volt, állati jóképű volt – megláttam, és tudtam, hogy muszáj beszélnem vele. – Huhh, eléggé elszánt lehettél... – Olyannyira, hogy kábé tíz perccel később már beszélgettem vele. Akkor vettem először hasznát az angoltudásomnak... És még aznap éjjel lefeküdtem vele

egy siófoki szállodában. Vele vesztettem el a szüzességemet. – Ne már... – Dóra döbbenten nézte a barátnőjét, de mosolyra húzódott a szája. – Az egész programját átvariálta miattam. Nem jött vissza Budapestre, és nem utazott el másnap, hanem három napig velem maradt, és egyenesen Budapestről repült Prágába, a következő koncertjére. Három napot és három éjszakát töltöttünk együtt, és én halálosan szerelmes lettem. A szüleimnek a barátnőm azt mondta, hogy egy hétvégi, szezonzáró recepciós kisegítést vállaltam Siófokon, némi zsebpénzért, és hogy gyakoroljam az angolt. Teljesen kész voltak, de Dia megnyugtatta őket, hogy pár nap múlva megjövök. Nem szívesen hazudott miattam, de tudta, hogy valahogy ki kell mentenie, és el kell érnie, hogy ne aggódjanak értem. Három nap, és egy őrületes szerelem... – merengett el Lina, majd elnevette magát. – Tizenhét évesen ez megbocsátható, nem? – Persze. Én is tizenhét évesen szerettem bele Péterbe. – Hát én viszont teherbe estem Wayne-től. És meg akartam tartani. Fel akartam nevelni a gyerekét. Vele. – Vele? – Igen, egy kicsit talán többet képzeltem bele abba a liezonba – mondta Lina egész vidáman. – A mai fejemmel már tudom, milyen hülye voltam. Egy hülye kiscsaj, aki szűz lány létére védekezés nélkül lefekszik a világ egyik legzűrösebb rockzenészével. Óvszert sem használtunk, egyszerűen elképedek a felelőtlenségemen. Bármit összeszedhettem volna tőle... De persze nem bántam meg... Martin miatt sosem bántam meg.

– Nagyon vad sztori. Azt mondtad, nincs semmi, ami felülmúlhatja a Péterrel való újbóli találkozásunk történetét, de hát ez... Ez elképesztő. – Hát még, amikor megírtam neki levélben, hogy mi a helyzet: terhes vagyok. – Jelentkezett? – Dehogyis. A menedzsmentje intézett mindent. Miután Martin megszületett, idejött valaki, DNS-mintát vettek tőle, a szájából, de még hajszálat is, és elvitték valami külföldi laborba. Vizsgálatokat végeztek, ami nyilván alátámasztotta, hogy Wayne az apa, mert azóta rendszeresen fizet gyerektartást. És persze titok az egész. Martin egy ideje tudja, de megígértettem vele, hogy nem mondja el senkinek. Biztos vagyok benne, hogy nehéz megtartania ezt a titkot, de nem szeretném, ha ezen csámcsognának a bulvárlapok. – Soha többé nem találkoztál vele... Wayne-nel? – De igen... Egyszer, amikor újra itt koncertezett. De hát akkor már utáltam. El sem akartam menni a koncertjére, de megkeresett a menedzsere vagy PR-ügyintézője. Akkor találkoztam Wayne-nel újra, bár látni sem akartam. Egy időben, bármilyen fura is, úgy éreztem, hogy ezzel az egésszel tönkretettem mindent. Pedig Martint imádtam, és próbáltam már tizennyolc évesen is jó anya lenni. Igaz, egy darabig a saját anyámék lettek mindkettőnk „szülei”, de aztán elmentem abba a kesztyűboltba eladónak, Martin még kicsi volt, és ott kitaláltam, mit szeretnék csinálni. Anyáméknak azt mondtam, hogy egy egyéjszakás kalandból fogant a fiam, és nem is tudom, hogy hívják a fiút és hol él. Nem

mertem elmesélni az igazságot – attól is féltem, hogy nem hisznek nekem, és attól is, hogy ha elhiszik, akkor valami nemzetközi pert akarnak majd a nyakába akasztani... Fogalmam sem volt, mit tegyek, de ez látszott a legjobb döntésnek, és később már tartanom kellett magam ahhoz, amit mondtam. Estin végeztem el a szociológiát, és eldöntöttem, hogy jó darabig egyetlen „férfi” lehet csak az életemben az apámon kívül: a fiam. Senki más. – ... – Hiába fizetett gyerektartást, az utolsó centig mindent a fiamnak tettem el. Szóval, egész más életet éltem, mint azok, akikkel a gimibe jártam. Negyedikben, amikor már látszott az állapotom, magántanuló lettem, és a kilencedik hónapban voltam, amikor leérettségiztem. Míg a többiek egyetemre mentek, meg elkezdtek végre lazábban élni, szórakozni, addig én a begyulladt mellemet kúráltam, és hónapokon keresztül alig aludtam, mert Martin végigsírta az éjszakákat. Olyan lettem, mint egy lidérc, és hirtelen rádöbbentem, hogy mekkora barom voltam. Imádtam Martint, de fogalmam sem volt, mit kezdjek vele, éjszakánként bőgtem a kialvatlanság és a kilátástalanság miatt. Az ösztöneim működtek, de csak azok. Etettem, fürdettem, altattam, sétáltattam, puszilgattam a fiamat. És sírtam. Rengeteget sírtam, mert tanulni szerettem volna, normális életet élni, színházba, moziba járni, koncertekre – helyette bezárkóztam a fiammal a szüleim lakásába, és még anyámék megjegyzéseit is hallgatnom kellett. Nem a nulláról jöttem vissza, hanem a mínuszból. Ráadásul egyedülálló anyaként. Senki sem

tudja, ki Martin apja, csak a barátnőm. És persze most már Martin. És Gábor. – Mi történt, amikor másodszorra találkoztatok White... izé, Wayne-nel? – Majd elmesélem. Ha több időnk lesz. – Most majd elrepülsz New Yorkba, hogy találkozz vele? – Nem azért megyek. Azért nem utaznék el. Már nem. De a gyerek... ő örülni fog. És nekem muszáj távolabbról rálátnom a házasságomra – mondta, és a lányához fordult. – Ancsi, bújj bele a csizmádba, mert mennünk kell! – Hihetetlen. Ez az egész... olyan... nem is tudom. Azt mondanám, hogy hollywoodi, de mégsem az. – Hát, nem éppen – mosolygott Lina. – Ugye nem akarsz kiszállni az életedből? – Most úgy beszélsz, mintha az anyám lennél. Wayne már a múlt. Hetvenéves, és én pedig felnőttem. Elmúlt a rajongás. Ráadásul hülyének is tartom az akkori Linát. Egy kis csitri, aki az ostoba feje után ment, és elájult a híres énekestől... – De azért jó lenne, ha tisztáznád magadban, mit érzel Gábor iránt. – Igen. Éppen azért akarok elmenni, és más élethelyzetbe kerülni, hogy tisztább fejjel gondolkozhassam. Most dühös vagyok Gáborra, dühös vagyok magamra, hogy mindez megtörténhetett. És azt gondolom, nem elég, ha ugyanazt teszem, mint nyáron. Nem dughatom a fejem a homokba többé. Viszont van egy jól felépített életünk, legalábbis én azt hittem, hogy jól és normálisan élünk – és van egy gyerekünk.

Mégsem érzem, hogy simán meg tudnék bocsátani, és hagyni, hogy minden menjen a maga útján. Vagy... nem is tudom. Annyira bánt, hogy belenéztem a telefonjába, de ha nem nézek bele, a helyzet akkor is ugyanez. – Beszélnetek kéne... sokat. – Sértetten nem lehet semmit sem megbeszélni. De azért meg fogom próbálni. Ma este... – Alig várom, hogy újra jöjjünk futni. Utána feljöhetnél Ancsival hozzánk, és dumálnánk egy kicsit. – Oké, egyeztetjük – felelte Lina, és elbúcsúzott a barátnőjétől. Aztán Dóra utánaszólt. – Várj egy picit! Tényleg dolgoztál kesztyűboltban? – Aha. Mindennap más-más kesztyűt húztam a két kezemre, mind a tíz körmöm más színű volt, és a kesztyűim ujjait levágtam. – Hűha! Nem rúgtak ki? – Majdnem. De végül fellendült az üzlet. – Azt meghiszem. Már akkor is ráéreztél a trendre, nem igaz? – Nem mondanám, de a vevők furcsa, dinka kiscsajnak tartottak... Megjegyzem, az is voltam... Nevettek, majd tényleg búcsút intettek egymásnak. Most már, bármennyire szerette is volna húznihalasztani a dolgot, nem volt más hátra, mint hazaautózni és leülni Gáborral. Megbeszélni. Megbeszélni azt, amit ő maga sem értett. 6 Wayne újra és újra elcsodálkozott, mi minden tárul elé egy egyszerű kattintásra. Az internetezés egy időben nem tartozott a kedvenc szórakozásai közé, elsősorban

azért nem, mert amikor még csak ismerkedett a nettel, szörfözés közben időnként rákeresett a rockzenei magazinok oldalán és zenei blogokban a saját nevére. A Hűtlen kapcsán aztán kapott hideget-meleget. A szakmai oldalakon inkább hideget. A kommentekben gyakran elképesztően ocsmány stílusban osztották, és az a sok idióta a régi dalait sírta vissza. „Meglágyult a stílusa”, „kommercializálódott”, „arccal a gázsi felé fordult”, ilyeneket írtak, és akkor még csak a kulturáltabbakból idézett. A sok beszólogató kommentelő, akik nosztalgiával emlékeznek vissza a Vad szemekre, meg azokra a régi dalokra, gondolta. Miközben fogalmuk sincs róla, hogy mennyire meg lehet unni, ha valaki mindig ugyanazt csinálja, és nem újul meg. Neki szórakozás volt a zene, muszáj volt mindig mást csinálnia – még ha néha hozott is rossz döntéseket. Benne mindig volt egy kis „romantikus vonal”, hogy egy szakírót idézzen, a kezdetektől benne élt a balladisztikus zenész is, és őszintén szólva: már nem sok kedve volt anarchista rockzenét szerezni. Nem a Sex Pistolsban kezdte! Igaz, ami igaz, a Hűtlenben túl sok fényes gitárhangot és általában elég fényes hangzást használt. Túlságosan nagy ívűvé tette a dallamot, kicsit talán fesztiválossá. Ez a korábbi albumok fémes, rockos hangzása után biztosan sokaknál kiverte a biztosítékot – ő maga sem volt biztos benne, hogy kell-e ennyi fényes hang, de engedett a csábításnak. Sokaknak egyébként nagyon tetszett. De hát ott voltak a megszállott rockerek, akik azt várták tőle, hogy maradjon ugyanolyan kemény, mint amilyen évtizedeken keresztül volt. Néha-néha, albumonként egy ballada,

lehetőleg valami vad szólógitárbetéttel, az jöhet. De a romantika... az nem. Hamarosan pedig jönnek az új kritikák és okoskodások, a best of vadiúj dalai miatt. Nem mintha ma már nem szarná le, hogy mit írnak róla. Csak felhúzza magát, öttíz perc az egész, aztán általában el is felejti az egészet. A kritikáknak persze lehetett alapjuk, de azt utálta, amikor durva sértéseket vágtak a fejéhez névtelen kommentelők. A kritika más, azt elfogadta, nagyon jól tudta ő maga is, ha valamit elcseszett. Elég termékeny zeneszerző volt, így néha óhatatlanul becsúszott egyegy hiba... És persze nem is maradt meg mindig pusztán a zeneszerzésnél: gyakran a szövegbe is beleszólt. Általában beleszólt. Most azonban a fia, Nicholas Whitacker nevére keresett rá a zenei magazinok gyűjtőoldalán. A legfrissebb írást kereste, és egy interjút talált. Egy ismeretlen internetes rockzenei oldalon jelent meg. Nicholas a fotón egy zongorára támaszkodott. Egy fekete, sima zongorára! Annyira banális volt a fotó, és annyira semmitmondó a gyerek szerelése... És az a tüskésre nyírt rövid haj! Borzalmas. Mintha direkt antisztár akarna lenni. Mennyivel jobban nézne ki hosszabb hajjal, valami trendi cuccban! Ráklikkelt a cikkre. WHITACKER: „NEM BÁNTAM MEG SEMMIT” Világhírű rocksztár az apja, egy bizsubirodalom vezetője az anyja. Ő maga lassan negyvenéves, és apja nyomdokaiban jár. Azaz, nem egészen... Miközben Wayne „Sunny” White stadionokat tölt meg a koncertjein, addig a fia, Nicholas Whitacker kis klubokban zenél, és új albumát, a Kifakult álmokat csak

a legmegszállottabbaknak sikerül fellelniük az alternatív lemezboltokban. Whitacker polgári foglalkozása mellett csupán hobbiból zenél, holott a szakmában úgy vélik, ha profi stáb állna mellé, akkor akár az apját is túlszárnyalhatná. Thomas Radiewski interjúja – Mi a polgári foglalkozása? – kérdezem Whitackertől, amikor végre sikerül összehoznunk a találkozást egy chicagói pubban. – Nem hinném, hogy ez az olvasókra tartozik – neveti el magát, de a szeme komoly marad. Húha, gondolom, akkor ez nem egy hagyományos zenészinterjú lesz... Vajon kérdezhetem az apjáról, vagy elküld a fenébe? – Mit szól az apja a legújabb albumához? – Nem hiszem, hogy ismeri. Miért is ismerné? – Az ember azért csak meghallgatja, milyen számokat hoz össze a fia... – Az apámnak van más dolga is, és el tudom képzelni, hogy mennyi demót kap meghallgatásra. Egyébként az apámról fog szólni ez a beszélgetés? – Annyiból igen, hogy nyilván tőle örökölt... bizonyos géneket, amelyeknek köszönhetően zenei pályára ment. – Azért kezdtem zenélni, mert annak idején egy iskolai buliban lebetegedett a banda énekese. Megfűztek, hogy szálljak be... – Gyerekkorában már tanult zongorázni. – Igen. De csak az anyám kívánságára. Szerette volna, ha többféle művészeti ággal megismerkedem. Rajzszakkörbe is járatott... Egy ideig nem vettem komolyan sem a zongoratanulást, sem a gitárt. Emlékszem, volt idő, amikor lázadásból dobolni

tanultam. Azzal kezdtem a zenetanulást. Nem azért, mert annyira vonzott, dehogy! Egyszerűen fel akartam idegesíteni az anyámat azzal, hogy folyton otthon verem a dobokat. – Rossz gyerek volt? – Nem voltam rossz, inkább kétségbeesésnek mondanám, amit akkor éreztem, amikor apám és anyám különmentek. Nem mondom, előtte is voltak otthon balhék, de ezek olyan öt-hat éves koromra állandósultak. Ettől függetlenül persze kikészültem, amikor a szüleim különváltak. Kikészültem, mint minden gyerek egy ilyen helyzetben. Aztán lázadtam. Dobolással, leginkább. – Ez a lázadás mégsem a punkzene vagy metál felé vitte... – Dehogynem. Mindent kipróbáltam. Csak a nagyközönség nem tud róla. A gimiben a zenekarunk még trash metált is játszott. – Most mégis intellektuális rockzeneként jellemzik a zenéjét, és Stinghez hasonlítják. Csak persze önt kevesebben ismerik. – Megtisztelő, ha bárki is Stinghez hasonlít. De nem akarok én senkihez sem hasonlítani. Én csak játszom, a saját kedvtelésemre. – Mit gondol az apja zenéjéről? Például a legutóbbi albumáról, a Hűtlenről? – Az apám nem véletlenül a legnagyobb rockzenészek egyike. – Sokan azt mondják, a Hűtlennel populárisabb irányba fordult. Már nem az a kemény rockzenész...

– Mindenkinek joga van a véleménynyilvánításhoz. Én azt gondolom, az apám bármibe kezd is, jobb, mint a legtöbb zenész. Ha soult énekelne, vagy akár popot, abban is a legjobbak közt lenne. Ezt nem udvariasságból mondom. De persze a rockzene az igazi terepe. A hangja a rockban tud leginkább kibontakozni, és a rock a legalkalmasabb arra, hogy bemutathassa, mi mindent el tud énekelni. – Nem vágyik ugyanabba a magasságba, mint ő? – Nem. – Miért? A szakembereknek az a véleménye, ha nem ragaszkodna a klubzenéléshez, és nem lenne ennyire... hogy is mondják... önfejű, akkor még az apját is túlszárnyalhatná. Zeneileg és talán ismertségben is... – Kösz, jól vagyok így. Azt a zenét játszom, amit én szeretnék, abban a cuccban vagyok, amiben jól érzem magam, annak a közönségnek zenélek, akik szeretnek. – Nem álmodik telt házas stadionokról? – A Wembley-ben szívesen megnéznék egy focimeccset... – Azt beszélik, sosem kérte az apja szakmai segítségét, sosem fordult hozzá, hogy legalább a nevével segítse az érvényesülését. – Nem fordultam hozzá, de nem bánom. Nem bántam meg semmit, nekem így a legjobb. Azt csinálom, amit szeretek, de nincs rajtam semmiféle nyomás különböző kiadók, PR-osok, mit tudom én, kik részéről. – Megjelent a Kifakult álmok című albuma. Hogyan jellemezné, melyik a kedvenc dala?

– Mindet szeretem. Jellemezni nem nekem kell. Majd jellemzi a közönség, vagy aki akarja. Én csak dalokat szerzek, és játszom. Zongorázom. Énekelek. Ennyi... Wayne elgondolkodva hátradőlt a fotelben, az asztalról az ölébe vette az iPadjét, majd nagy levegőt vett, és ráklikkelt a kommentekre. Úgy érezte magát, mintha titokban kilesné a fiát, és bűntudata volt: mintha valami szégyellni való dolgot művelne. Előre felkészült, miféle durva hozzászólásokat talál majd, amelyek névtelen írói elküldik a francba Nicholast. Hozzászóló: Rod bácsi Kurva jó a srác. A helyében én se kérném „Rod bácsi” segítségét. Whitacker nem műanyag zenét játszik, hanem a szívéből énekel. Hozzászóló: Marion Mindketten jók, de az öreg tényleg képes bármilyen műfajban jót csinálni. Viszont vele ellentétben a fia a szívét is beleadja a zenélésbe. Hozzászóló: Metallica-fan WSW akkor volt nagyon állat, amikor bevállalta a vadságát. Sajnos megöregedett és megalkuvó lett. A fia zenéjét sosem hallottam, de elég nagy faszfej lehet, és, gondolom, a zenéje sem valami ütős, ha sosem figyeltek fel rá. Egy klubban lehetsz király, de ahhoz több kell, hogy stadionban zenélj. Egyébként is, mit akar negyven évesen? Kit érdekel ez az egész? Felőlem lehúzhatják magukat a slozin. Hozzászóló: Johnny Walker A srác nagyon jó. Kétszer voltam a buliján, egyszer egy chicagói klubban, kár, hogy manapság csak a könnyen emészthető szar kell mindenkinek. Metallica-fan, menj

le előbb, és hallgasd meg, és utána fröcsögj. És azt, hogy „negyvenévesen”, egybeírjuk. Azt is egybeírjuk, hogy ötévesen, ez kábé annyi, mint amennyi te lehetsz szellemileg. Mielőtt kommentelsz és valakit elküldesz az anyjába, tanulj meg helyesen írni! Hozzászóló: Cooper White már csak a nevéből él. Nagyon helyes, hogy a fia nem lovagolta meg a divathullámot. Legalább vannak elvei! Mocskos szórakoztatóipar. Kíváncsi lennék, mi a srác „polgári” foglalkozása. Hozzászóló: Metallica-fan @Cooper: biztos road a gyerek. @Johnny Walker: bocs bazmeg hogy nem lektoráltattam előtte valami nyelvésszel. Hozzászóló: Britneycseszdmeg Nem indulunk egyforma esélyekkel, ha valakinek ilyen apja és anyja van, és egész gyerekkorában zenélni tanul, nagy szégyen, hogy csak idáig jut el. Egy csomó sokkal tehetségesebb zenész van mindkettőjüknél, csak sosem jutnak lehetőséghez. Bénák mind a ketten, csak az egyik szerencsésebb volt, vagy több faszt szopott le, mint a másik. És ne mondja nekem senki, hogy az öreg nem így érvényesült! Biztos a fiának szűkebb a torka. Vagy nem bírja úgy a gyomra. De az is lehet, hogy egggyáltalán semmi hangja. Hozzászóló: Johnny Walker Britneycseszdmeg, tényleg cseszd meg! Hallottál már valamit Whitackertől? Hozzászóló: Britneycseszdmeg @Johnny Walker: Nem, mert én normális zenét hallgatok, nem érdekelnek ezek a kivételezett

helyzetben lévő, apjuk nevéből élő zenészfiúcskák, meg az öreg köcsögök. Hozzászóló: Sharon Stoney Wayne nem köcsög, ti pedig irigyek vagytok! Négy gyereket csinált. (Sajnos nem nekem, mert akkor egy szuper, medencés villában élnénk, amihez óriási park tartozik, és nem egy gyufásdoboznyi bérlakásban laknék két gyerekkel.) Wayne sármos pasi. Mit nem adnál, Britneycseszdmeg, ha úgy néznél ki 45-50 évesen, mint ő most! (Direkt számmal írtam le, Johnny Walker. :D) Hozzászóló: Rod bácsi @Britneycseszdmeg, olyan sötét vagy, mint az éjszaka. Minek kommentelsz, ha azt se tudod, milyen zenét játszik a srác? Hozzászóló: Noran Tudja valaki, miért nem kérdezte ez az idióta újságíró arról, hogy mi van a családjával? Van-e felesége, gyereke, mit csinál pontosan és hogy él az anyja? És ha már nem akar „bulváros” lenni, akkor legalább miért nem írt valamit Whitacker új albumáról? Azzal, hogy leírta a címet, még semmit sem tudunk meg a dalokról. Hogyan szerez dalt, mikor? Elkeserítő, hogy a béka segge alatt van az újságírás színvonala. Hozzászóló: Tricker Ki nem szarja le ezeket?! Minek kell valakiről írni, akiről senki se tudja, hogy mit csinál? Én is zenélek otthon a dolgozómban, de mivel az apám nem valami egykor volt híresség, nem törik rám az ajtót az újságírók. Szánalmas az egész. Hozzászóló: Mr. Dizzy Reed

Tricker, Britneycseszdmeg, ti vagytok szánalmasak. Tricker, valószínűleg olyan kibaszottul jó vagy, hogy egyébként ott kopognának az ajtódon, mi? Savanyú a szőlő. Whitacker tud valamit, amit csak kevesen. Előbb hallgasd meg, aztán hasonlítsd össze vele magad! Wayne kilépett az oldalról. Eleget látott. Többet is, mint szeretett volna. Felkapta a telefonját, és beütött egy számot. – Ezek a bunkók engem kritizálnak a kommentekben, holott Nicholasszal készült az interjú! – háborgott köszönés helyett. – Helló, Wayne. Mi a gond? Milyen korán felébredtél. – Már rég fenn vagyok. – Örömmel hallom. Ma van a rádióinterjú, ne felejtsd el! – Szívem szerint el se mennék. – De el fogsz jönni, egyrészt mert megyek érted, másrészt mert ez az albumod promóciójához tartozik. Most, ezen a csatornán hallhatják először a rajongóid az új dalokat! Vagyis csak kettőt közülük. Lassan adagoljuk, tudod. Egyébként felhívtad Nicholast? – Most olvasgatok róla. – Hát ne olvasgass, hanem hívd fel! – Engem baszogatnak a kommentelők, miközben vele készült a beszélgetés. – Miről beszélsz, Wayne? Lemaradtam valamiről? – Egy cikkről. A neten. Valami rockzenei oldalon jelent meg. – Ne olvasd el a kommenteket. Kíváncsi lennék, vajon Steven olvassa-e a kommenteket. Vagy Mick. Szerinted...?

– ... – Szerintem leszarják, Wayne. – Jó. Oké. Már ki is léptem. – Inkább azt olvasd el, mit írnak az emberek a saját oldaladra. Láthatod, mennyire várják az új dalokat a rajongóid. Oda csak azok írnak, akik szeretnek. És ha lesz öt perced, tudom, nehéz rá időt szakítanod, de azért próbáld meg, és hívd fel Nicholast. Már érkezett néhány visszajelzés a karácsonyi bulidra is. Nicholast, ugye, nem tudjuk, meg az anyját, de szerintem el fognak jönni. Lua nem jön a lányával, Hawaiira utaznak. – Huszonéves lány az anyjával? – Ezt mondta Lua. A magyar és a svéd nő igent mondott, jönnek a gyerekekkel. Natalie egyelőre nem adott választ. Paloma pedig... nos, még ő sem tudja, ott lesz-e. Kicsi a gyereke. Az unokád. – Ja. Hm. Igen. – Na, akkor este jövök érted. Hacsak nem akarsz Junenal menni. – Nem, gyere te. – Oké. És ne felejtsd el: telefonálj Nicholasnak! Karácsony másnapján lesz a show. Az egész ország nézni fogja. Neked meg irtó gyorsan választ kell adnod. Konkrétan még ma. – Ne baszogass már te is – dörmögte a telefonba, de addigra Mary-Ann már bontotta a hívást. Kicsit ücsörgött, mielőtt újra telefonált volna. Körülnézett a tágas, szellősen berendezett nappaliban. A berendezés mindössze egy krémszínű bőrgarnitúrából, egy locsoló lányt és egy szerelmespárt ábrázoló, magas, majdnem a plafonig érő antik bronzszoborból meg egy

vörös dohányzóasztalból állt, persze a fal síkjába beépített tévén és az erősítőkön kívül. Volt egy terasza, üvegfalú jacuzzival, zárt és nyitott résszel, napozóágyakkal, egy saját tetőterasza, ahol grillezni is lehetett, és ahová mindig sütött a nap (New Yorkban ez ritkaságszámba ment) – és ahonnan rálátott a Central Parkra. John Lennon és Yoko Ono annak idején csak néhány percre laktak innen. Szerette ezt a lakást, még a teleket is elviselte itt, bár amikor nagyon hideg volt, vagy lezúdult a hó a városra, akkor azért lerepült Los Angelesbe, vagy melegebb tájra utazott. De számára itt volt az élet, New Yorkban. Vajon Nicholas szereti New Yorkot? Vagy mi a fenéért nem ment az anyja után Los Angelesbe? Miért játszik kis klubokban, miért nem álmodik valami nagyobbat? És mit keres folyton Londonban? Amióta megszüntették a Concorde járatait, Wayne utált Londonba vagy Párizsba utazni. Annak idején annyira megszokta, hogy felszállnak, és mire kiolvassa a napilapokat, már landolnak is Európában, hogy ez a hét-nyolc óra repülés a hagyományos gépekkel kifejezetten idegesítette. Ha turnéra indult, akkor persze zokszó nélkül repült ennyit, de azt már el sem tudta képzelni, hogy például June-t elvigye csak úgy Párizsba... ahogy annak idején például Kate-et. Gondolt egyet, vett két jegyet az aznapi Concorde-ra, és pár órával később már a francia fővárosban szerelmeskedtek, aztán kocsival végigbolyongták a Côte d’Azur-t, ott szállva meg, ahol éppen kedvük szottyant... Micsoda hét volt...

Aztán visszaterelte a gondolatait Nicholashoz. Be kell látnia, és Nicholasnak is be kellene látnia, hogy itt nem a fiú tesz szívességet neki, hanem fordítva. Ő, Wayne a sztár. Azt csinál, amit akar. Ha nem akar elmenni bohóckodni egy show-ba, akkor nem megy el. Viszont: most jön a karácsony. Jön az új albuma. Itt ez a nevetséges műsor, amiben fel kellene lépniük, ami persze számára tényleg röhejesen hangzik: ő, aki kétórás telt házas koncerteket szokott adni, és azzal nézők millióit szegezi a képernyő elé (nem is olyan régen még megesett), elmegy bohóckodni egy tehetségkutató show-ba – még ha sztárvendégként is –, két számmal. Viszont ott ül a zsűriben például Steven Tyler. Neki nem gáz egy ilyen szereplést vállalnia? Másrészt Wayne tényleg úgy érezte, hogy forog a gyomra ettől az egésztől. Az ő igazi terepe az aréna. A sportcsarnok. Nem a klubok, nem a tévéstúdiók, hanem olyan sportarénák, ahol igazán lehet zenélni. (Persze, az Aerosmithnek is, nem igaz? – kérdezte önmagától, visszautalva arra, hogy az Aerosmith énekese, Tyler mégiscsak szerepet vállalt az Idolban.) És hát emlékezett még az igazi rockéletérzésre is, amikor kevesekhez szólt, de azok igazán értették, amit mondani akart. Hiszen róluk beszélt, róluk énekelt... az ő mindennapjaikról, az ő életükről. Aztán idővel egyre többen értették a dalait, vagy egyre emészthetőbbé vált a zenéje... ki tudja. Mindenesetre népszerű lett, bálványozni kezdték. A Hűtlen a saját megítélése szerint már túl kommersz volt. De hát imádják az emberek. Tehát: ő a sztár. Nicholas kis klubokban zenél, abszolút rétegzenét játszik, pedig valószínűleg nála is eljött volna

egy fordulat, amikor kitörhetett volna az underground zenészi szerepkörből, és eljuthatott volna szélesebb rétegekhez is a zenéjével. Ha eddig nem jött el a fia számára ez a fordulat, vajon eljöhet-e még? Aztán döntött. Negyvenéves a fia. Eddig sosem kért tőle segítséget. Most majd ő ad neki, kéretlenül. Elhívja a közös fellépésre, együtt énekelnek és zenélnek majd az American Idolban, miközben persze Wayne a háta közepére kívánja az egészet. De legalább kap tőle egy rendes, normális karácsonyi ajándékot a fia. Ott énekelhet vele egy színpadon. És majd Nicholason múlik, hogy fog-e, tud-e élni ezzel a lehetőséggel, és képes lesz-e építkezni belőle. Na, tényleg telefonálnia kell. Mary-Ann szerint egyébként mindenkit neki kellett volna felhívnia. Szép is lenne! Jó néhány exével egyáltalán nem tartotta a kapcsolatot – még Mary-Annen keresztül sem. Majd pont most fogja felhívni őket... Ha listát kellett volna összeállítania a gyerekeiről és azok anyjairól, a következőképpen nézett volna ki a lista: 1. Nicholas (39) zenész-énekes. Anyja Sarah Michaels, egykor táncos, ma bizsu-nagykereskedő. Közel tíz évet húztak le együtt. 2. Paloma (33). Egy reklámcégnél dolgozik. Férjnél van. Anyja, Luisa Maldan Puerto Ricó-i származású színésznő, aki harminc éve nem hajlandó szóba állni Wayne-nel. (Wayne szerint nincs oka rá, Mary-Ann szerint igen.) Palomának már van egy lánya, Maritza (3).

3. Inez (26). Még tanul egy rohadt drága egyetemen, amit Wayne fizet. Anyja Lua Terrence, jelenlegi foglalkozása kideríthetetlen, egykor modell volt, még korábban sztripper, még korábban pornószínésznő. 4. Victoria (21). Anyja, Eva svéd származású sminkmester. Victoria közgazdaságtant tanul egy európai egyetemen. 5. Martin (17 és fél). Anyja egy magyar csaj, Lina, aki Wayne tudomása szerint trendkutatással foglalkozik, és van egy saját vállalkozása (bár ezt csak Mary-Anntől hallotta). Martin még középiskolás. (Eva és Lina sosem követelt semmi extra pénzt Waynetől, de hát ezt is csak Mary-Anntől hallotta. Mary-Ann szerint Eva és Lina „kilóg a sorból”, merthogy egyikük sem olyan, mint a „Wayne által kedvelt táncosnők”.) 6. Leana (5). Egy turnén fogant, egy forró kalandból, anyja egy vokalista csaj, Nathalie. Szép, mosolygott fanyarul Wayne, amikor gondolatban végigment a listán. Vajon az anyák mind hozzák a pasijukat is? És a lányai is? Jó kis kalamajkát szervez magának, pont most, amikor June is hisztis korszakát éli. June egyébként sem érti, miért kell meghívnia az összes exét és az összes gyerekét. Azt mondogatta Wayne-nek, hogy micsoda perverz ötlet ez az egész. (Wayne Mary-Annt nevezte meg ötletgazdaként, hogy June ne ugorjon a torkának.) Csöngött a telefonja. June hívta. – Szia, tényleg fellépsz az American Idol döntőjén? – kérdezte a lány köszönés helyett. – Mikor?

– Most hallottam, hogy karácsonykor te leszel a fővendég. A stúdióban azt beszélik, te leszel a döntő vendége, és duettet énekelsz. Kivel...? – Még nem beszéltünk meg semmit. Mary-Ann intézi a fellépéseket – dünnyögte. – Aha. Mary-Ann... Hát, azt hittem, tudsz róla. Mert... – Mert? Wayne persze sejtette, hogy June azt szeretné, ha vele állna színpadra. Már néhányszor elmondta, „mekkora durranás” lenne. De hát June musicalekben énekel, általában kisebb szerepekben, és bár részt vett a Rock of Ages legújabb castingján, végül nem kapott semmilyen ajánlatot. Tehetséges lány, de rock éneklésére nem igazán alkalmas. Túlságosan törékeny az alkata, túlságosan finom a hangja, és cseppet talán erőtlen is ahhoz, hogy a Rock of Agesben énekeljen. – Á, felejtsd el. – Jól van. Este találkozunk, de, tudod, egy rádióadásban leszek. – Oké. És... Wayne... ugye, gondolkozol? – Persze. Mindig azt csinálom. – Tudod, min kéne gondolkoznod. – Ne kezdjük megint... – Január elseje. Ez a határidő, tudod. – Szia, June. Este találkozunk. Egy nő, aki zsarolja őt. Vajon hány nő zsarolja ebben a pillanatban a szerelmét azzal, hogy ha a férfi nem hajlandó gyereket vállalni, akkor elhagyja? Kettő biztosan. Mary-Ann és June. Miért nem foglalja el magát June a munkájával? Miért nem képes csak úgy

élvezni az életet vele, mellette? Mary-Ann más tészta. És az ő párja nem hetvenéves. Wayne arra gondolt, hogy mire végre lenyugodott, és többé nem vágyik kalandokra, hanem egy nő mellett élne élete végéig, az a nő mindent elszúr azzal, hogy elkezdi zsarolni. Mert hogy ő nem fog több gyereket vállalni – akaratán kívül sem –, az biztos. Hétszentség. Aztán, hogy máson járjon az esze, inkább felhívta Nicholast. 7 Slash, hiába dolgozott az anyja David Bowie-val és más zenészekkel, csak tizenhárom évesen találkozott a gitárral. Egyetlen pillanat alatt, szinte varázsütésre találta meg a hangszer, és egy pillanat alatt ébredt rá Slash, hogy gitáros akar lenni. Még csak azt sem tudta addig, hogy hány húr van egy basszus-, és hány egy szólógitáron. Egyszer csak a kezébe került a hangszer, és az lett a végzete. Onnantól kezdve nem vágyott semmi másra, csak gitározni. Ahogy írja a könyvében: „a gitár ilyen ártatlan módon került be az életembe”. És tíz évvel később a világ egyik legjobb gitárosa lett. Persze közben történt azért egy s más, most erről nem akarok hosszan mesélni, úgyis mindenki tudja: néhányszor lopott, berúgott, rákapott a drogokra, még jobban rákapott a piára, összetört néhány lakást, néhány színpadot és szállodai szobát, de követem őt a Facebookon, és tutira biztos vagyok benne, hogy tisztán, drogok nélkül is ő a világ legjobb gitárosa. Szerintem nagyon jópofa, hogy minden facebookos bejegyzése után odarakja karakterekből a védjegyét, ami körülbelül így néz ki: liii|;)’ – meglehetősen vicces, mert önmagát

ábrázolja a cilinderével, elforgatva. Néha elgondolkodom azon, hogy nekem mi lenne a védjegyem. Egyelőre nincs ötletem. Végül is Slash, ha jól emlékszem – és biztosan jól emlékszem, mert legalább nyolcszor, de lehet, hogy tizennyolcszor elolvastam a könyvet –, lenyúlta valahonnan azt a cilindert. Vagy az elődjét. Velem az a helyzet, hogy soha nem mernék semmit elcsórni. Az anyám meg is ölne, ha akár csak egy tábla csokit is lenyúlnék, pedig nem szokott agresszív lenni. Egyszer vettem ki egy ezrest a konyhaszekrényben tartott dugipénzből, és elfelejtettem szólni neki. Abból azért lett egy több órán át tartó lelkizés. Pedig tényleg csak elfelejtettem szólni, nem direkt hallgattam el, és lelki terror lett a vége. (Egyébként nagyon sajnálom, hogy Slash nem zenél már együtt Axllel. Brutálisan nyerő kombináció volt: ők ketten, meg persze a többiek... Azóta, hogy annyian elhagyták a Guns N’ Rosest, nekem már nem az igazi a csapat. El akartam menni a budapesti koncertjükre, igaz, még nagyon fiatal voltam, és az anyám nem engedett. Nem is volt nagy baj, mert Axl, szokásához híven, órákat késett, és anyám tiszta ideg lett volna, ha csak késő éjjel érek haza. Lehet, hogy a Guns feloszlása miatt döntöttem úgy, hogy egy személyben leszek szólógitáros és énekes? Mert így nem tudom feloszlatni „magunkat”. Csak hát az sem biztos, hogy tehetséges vagyok. Fogalmam sincs, de mégiscsak remélem, hogy az vagyok, mert jobb ebben hinnem, és így zenét tanulnom, mint ha azt gondolnám, hogy fölösleges az egész, hiszen úgysincs hozzá tehetségem. Úgy értem: átütő tehetségem.)

– Egy-két-há-négy – számolt José a dobok mögül. Josét a szülei Józsefnek nevezték el, de ő csak a Joséra hallgat. Másik gimibe jár, mint mi, netes hirdetés alapján találtunk rá. Roli a basszgitáros. Ők kábé annyira komolyan gondolják a zenélést, mint én. Másképp nincs csapat, egyfelé kell mennünk, nem? Mondjuk abban nincs egyetértés, hogy kéne-e jelentkeznünk tévés tehetségkutatóba. José szeretné, mi Rolival ellene vagyunk. Ez a kor, bármilyen durván hangzik is, nem kedvez a rockzenekaroknak. És azt semmiképpen sem akarnám, hogy műanyag zenét játszassanak velünk, hogy hülye cuccokat adjanak ránk, és, mondjuk, az legyen a durranás, hogy lekoppinthatunk valamit egy hű de kínos, ám trendi külföldi zenekartól. Egyébként, ha bárki kíváncsi a véleményemre, a tehetségkutatókban az a durva, hogy az eredeti verzió – értsd: a dal külföldi vagy magyar eredeti előadása – mindig jobb, mint a versenyzőké. Mi értelme eleve úgy kiállni, hogy az ember slágert játsszon vagy énekeljen, rosszabbul, mint amilyen az eredeti? Ezt nem tudom felfogni. Szóval egyelőre többségben vagyunk José ellen, de nem tudom, mi történik, ha találunk egy billentyűst. Merthogy keresünk. Csak nem írhatom ki feltételnek a neten, hogy a jelölt ne akarjon benevezni tehetségkutatóba. Belépek a gitárral. Jön az intró, aztán beszállok énekkel. Próba, a világ legjobb dolga. Még a szexnél is jobb. Talán. (De azért ebben nem vagyok egészen biztos.) Három napja járok Virággal. Jobban mondva, nem tudom, hogy járunk-e, de nagyon remélem. A találkozásunk másnapján kerülte a

tekintetemet a suliban, de megnyugodtam, hogy él, és nem gyógyszerezte be magát. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy akkor most mi van, de gáz lett volna rányomulnom, úgyhogy inkább Rolival, Szabival és Balázzsal töltöttem az időt, és próbáltam elterelni a gondolataimat Virágról. A szünetekben nagyon figyeltem, hogy felbukkan-e a Szalay, valahogy úgy éreztem, fel tudnám rúgni, nem is tudom, miért, hiszen neki köszönhetem, hogy Virág a közelembe került. Ha nem dobta volna ki Virágot, akkor még mindig együtt járnának, és erről még csak tudomásom sem lenne. Közben persze feltűnést keltettem a kötésemmel, és muszáj volt néhány osztálytársamnak elmagyaráznom, hogy a deszkázás nem olyan bonyolult, mint amilyen nagy hülyeség. Aztán rákövetkező nap kifelé ballagtam a suliból, amikor megláttam a korlátnak támaszkodva Virágot. Egyenesen rám szegezte a tekintetét. Ismét úgy éreztem, hogy felgyulladok. Még jó, hogy egyedül jöttem ki, mert nem kellett eljátszanom a lazát. Odamosolyogtam. – Helló. – Helló. Jó volt az a dal. Azóta is azon gondolkozom – ráncolta a homlokát. – Igen? Azon tűnődtem, vajon melyik dalra gondol. Apáméra? Vagy a November Rainre? – Aha. Mi is a címe? Elcseszett évek? Alaposan begyújtottak ott, a mellkasomban. Ezek szerint az én dalomra gondol...?!

– Elcseszett képek, meztelen évek. De énekeltem már elcseszett évek, elveszett képeket is. Össze szoktam keverni időnként. – Úgy érzem, én is elcsesztem, ha nem is éveket, de hónapokat az életemből. Az a dal rólam szól – mondta. Hallgattam. Ő lazán folytatta. – A Bencével elcsesztem három hónapot az életemből. A doki azt mondta, fogjam fel úgy, mint három hónap tapasztalatszerzést. Nem bírom, hogy mindenki olyan okosnak hiszi magát. A szerelem az szerelem, nem igaz? – Végül mégis jártál dokinál? – Aha. – És... kaptál gyógyszert? – Ja. Valami gyógynövényest. Semmit sem ér. De mindegy, szereztem anyámtól dilibogyót. Tudod, szoktak neki ilyen... menstruáció előtti problémái lenni. Olyankor egy kicsit depis. Meg ha felidegesíti a főnöke. Két napig szedtem, és már jobban vagyok. Kicsit álmos vagyok tőle. Lehet, hogy ma már nem veszek be. Nemtom, mert azért ez mégiscsak gyászfolyamat. Elolvastam róla mindent a neten. – Miről? – Hát a szakításról. Elveszítesz valakit, az olyan, mintha meghalt volna. Meg kell gyászolnod. El kell siratnod. Nekem ez azért magas volt. Egyszerűen az történt, hogy három hónapig együtt kavartak, aztán a Szalay megunta az egészet, és befejezte. De úgy is mondhatnám, hogy Virág nem engedett a zsarolásnak, nem feküdt le vele, és ezért a Szalay szakított vele. Nehogy már Virág a halálhoz hasonlítsa! (Mondjuk, és ezt tényleg csak

zárójelben jegyzem meg, cseppet sem bántam, hogy a Szalay meghalt Virág számára.) – Fél-egy év a gyász ideje – tette hozzá Virág, eloltva bennem a tüzet. Most akkor fél-egy évig nem lesz senkije? Egy évig akar sírni egy három hónapig tartó kapcsolat miatt? Tényleg nagyon furcsák a csajok. – Hmmm... – mormoltam, és próbáltam együtt érző arcot vágni, közben leplezni csalódottságomat. – De én nem fogok ennyi időt pocsékolni rá – közölte Virág. – Már jobban vagyok. Na, ez volt az a pillanat, amikor megértettem, amit valahol olvastam: „Az együttélés olyan, mint a hullámvasutazás”. Ugyan mi nem élünk együtt, és feltehetően egy darabig nem is fogunk, de rájöttem, hogy a csajok hullámvasúton utaznak, érzelmi hullámvasúton, és még élvezik is az utazást. Önfeledten száguldoznak fel és le, és közben a srácok dermedten nézik ezt a sok zuhanást és felfelé iramodást. Én például egész jól elvagyok azzal, hogy nem zuhanok a mélybe, és nem rohanok fel a csúcsra. Beérem a vidámparkbeli hullámvasutazással. – Az jó – mondtam, és zavartan néztem a tornacsukámat. Mit kezd az ember azzal a csajjal, aki bejelenti, hogy szerelmi bánata van, gyászidőszak következik, de mégis jobban van, és nem fog időt pocsékolni az összetört szíve babusgatására? Most akkor ez biztatás volt? Úgy értette, hogy nálam a labda? Vagy mi a fenét gondol? Jézusom, nagyon-nagyon furák a csajok. – Megmutassam a lábujjkörmömet? – kérdezte váratlanul.

– Huh... szállingózik a hó – mutattam az utca felé. – És? – És... izé. Hideg lenne mezítláb. – Na figyelj. Ez szimbolizál valamit. Jelkép. Nem mutatnám meg, de ha megmutatom, nem kell beszélnem a lelkemről, érted? Egyáltalán nem értettem, csak azt, hogy öt fokban mezítláb akar mutatkozni előttem, ami egyrészt jézusfény, másrészt azért mégiscsak különös. Mire a gondolatmenet végére jutottam, Virág lekapta a csizmáját (a zoknijával együtt), és felém fordította a lábfejét. Elismerően, bár döbbenten néztem. – Sok időt tölthettél vele – nyögtem ki. Minden lábujjkörme két színben pompázott: a körmök egyik fele feketére volt lakkozva, a másik fele pinkre, és vékony ezüst csík választotta el egymástól a két színt. – Fél órát. Tegnap este. De ugye, érted már? Bámultam a pink-fekete lábujjkörmöket, és istenemre, semmit sem értettem. Mit szimbolizál, ha az ember többféle színt ken a lábujjkörmeire? – Öhmmm... – A kézkörmeimet is kifestettem volna, de akkor Trenyó biztosan kipécéz. Most nem vagyok olyan idegállapotban, hogy töriből feleljek. (Trenyó a Trencsényi nevű töritanárunk, ha valaki még nem találta volna ki.) – Ja, az biztos. (Ennyire béna párbeszédet is csak Virággal tudok folytatni, gondoltam. Mások társaságában azért sokkal jobban feltalálom magam. De vele... vele valamiért

akadozik ez az egész. Pedig anyám szerint született kommunikátor vagyok, bármit jelentsen is ez.) – Na, tudod már, mit jelképez ez? – kérdezte, és közben előbányászta a csizmájában ragadt zokniját (fekete zokni volt, pink szívekkel, micsoda harmónia!), és lassan felhúzta, majd belebújt a csizmába. – Nem egészen... – Ó – ennyit mondott, és jelentőségteljesen nézett. Ó. Ebben benne volt, hogy milyen ostoba vagyok. Milyen érzéketlen. Milyen fantáziátlan. Bizonyára ezt gondolta. Aztán elmosolyodott. – A fekete a gyász színe. És a pink... ? Szerinted? – A pink? Huh. Szerintem az az... izé. Jókedv? – találgattam. – Hát, majdnem. A pink az újrakezdés, a remény, a derű színe. A boldogságé. Boldog vagyok én nélküle is, de nem felejtettem el. Ezt jelenti ez a színkombináció, érted. Nem kérdezte, kijelentette. Sosem gondoltam volna, hogy egy körömlakkozás ilyen mély lelki tartalommal bír, hogy rejtett jelentése lehet. Azt pedig főleg nem, hogy kifejezheti a viselője lelkiállapotát. Most már ezt is tudom. (Ha a srácok is használnának körömlakkot, akkor asszem, én abban a pillanatban üvöltő kéket használtam volna, ami azt szimbolizálta volna, hogy fogalmam sincs, mit érzek, és hogy mi fog történni velem a következő napon, órában, percben.) – Ja, így már értem. – Anyám szerint a szakítás valami jónak a kezdete. Csak felfogás kérdése. – Ühm...

Arra gondoltam, hogy ideje lenne elolvasnom valami spirituális könyvet. Egy gurutól elleshetnék én is fennkölt és értelmetlen mondatokat, ezek szerint az ilyen mondatok bejönnek a csajoknál. – Na menjünk – mondta, és hirtelen hozzátette: – Két napja böjtölök. Anyám, ez nekem már tényleg sok volt. Ha nem lett volna olyan gyönyörű, és nem néz rám olyan bánatos szemmel, amivel szinte magához ragasztott, haladéktalanul leléptem volna, megfogadva, hogy egy darabig kerülöm a csajokat, és csak a zenével foglalkozom. – Úgy érted, nem eszel semmit? – Ja. Ettem salátát, meg ilyesmit, de kellett a szervezetemnek a megtisztulás. Ezt olvastam valahol, hogy nemcsak a lelkednek, hanem a testednek is meg kell tisztulnia, amikor új életet kezdesz. – Jó gondolat. És nem is vagy éhes? – Dehogynem. Különben sem akarok már tovább böjtölni. Így esett, hogy végül egy Mekiben kötöttünk ki, ahol Virág megevett egy XL-menüt. Kábé olyan étvággyal, mint aki két hete nem kajált. Én is ettem egyet, de tényleg csak az ő kedvéért, mert nekem általában elég egy normál adag. Persze én jobban szeretem például a szusit, mert anyám gyerekkoromban utálta, ha a keresztanyámék gyorsétterembe vittek, úgyhogy amint keresett egy kis pénzt, szükségét érezte, hogy elvigyen időnként kajálni, és megmutassa, hogy vannak másféle gyorséttermek is, mint azok, ahol hamburgert és sült krumplit lehet enni. Egyik kedvenc helyünk egy szusis

lett, a másik egy kínai, a harmadik egy palacsintázó. Szóval én ezeket a kajákat jobban szeretem, mint a hamburgert, de nem akartam Virág lelkét még ezzel is felborzolni. – Te nem jársz senkivel? – kérdezte. Vérvörös lettem. Vajon hogy tudja kivédeni az ember az elvörösödést? – Most... ööö... nem. – Mióta? – Kábé fél éve. – És miért lett vége? – Mert... vége lett, csak úgy. Már nem volt az a... – ...lobogás? – Ühüm. – Lefeküdtetek? – ... – Igen vagy nem? – Ööö... igen. – Becsszóra? – Persze – hökkentem meg. – És mégis vége lett? – Ja. Igen. – De miért? Nem volt jó a szex? (Most kezdtem megérteni Gábort, aki időnként kiakadva azt ismételgette otthon, hogy Lina, nem válaszolok több kérdésre.) – De... – Csak meguntad? – Hát... továbbléptünk. Neki tetszett egy srác, én meg már nem éreztem azt, amit az elején. Most már aztán legyen vége, fohászkodtam némán. Még magammal sem szoktam ezeket a dolgokat ilyen

alapossággal kitárgyalni, ahhoz pedig végképp nem vagyok hozzászokva, hogy mással beszéljem meg. És pont vele, Virággal! – Értem. Kinőttétek egymást. Elfáradt a kapcsolat. – ... – Persze ha akartátok volna, biztos tudtatok volna új színt vinni bele. – Ja – bólintottam, és belül már üvöltöttem: váltsunk témát! Most azonnal! – Hogy hívták? – Zi... Zita. – De nem a Herendi Zita, ugye? – Nem. Az ki? – Anyám kolléganőjének a lánya. Hülye kis picsa. Nem is illene hozzád. – Nem. Nem ő. – Az jó. Eszünk egy fagyit? Később átsétáltunk a parkon. Már megmaradt a hó a gyalogúton, kezdett átázni a tornacsukám. De ez egyáltalán nem zavart. Virág hirtelen előrerohant, lehajolt, felvett egy kis havat, összegyúrta és hozzám vágta. Zavartan nevettem. Nem fogok egy csajjal hógolyózni. Véletlenül eltalálom a szemét, és megvakul, vagy ilyesmi. Erre odaszaladt, megállt előttem, egészen közelről láttam az arcát. A szempillájára ráesett egy apró hópehely, amitől olyan lett a tekintete, mint azoké a csajoké, akiket a magazinok címlapjára fotóznak. Aztán nem láttam semmit, mert odahajolt hozzám, és csókolózni kezdtünk. Zakatolt a szívem a mellkasomban. És a farkam keményen meredezett a

nadrágomban. El se hittem, hogy ez az egész velem történik. – Nyálasan csókolózom? – kérdezte később. Kicsit kiakadtam, hogy ez csak teszt volt, vagy ilyesmi. – Nem – ingattam a fejem, aztán egészen halkan, hogy csak én halljam, hozzátettem: – Nagyon klassz volt. Utána újra csókolóztunk. Attól kezdve járunk. Asszem. Bár azóta nem csókolóztunk, nem is találkoztunk, mert két napig nem jött suliba, állítólag megfázott (amit nem is csodálok), és ultrakínos lett volna elkérnem Batiztól a mobilszámát, ma pedig a csajok elmentek valami orvosi vizsgálatra a negyedik óra után, úgyhogy nem tudtunk beszélni. De én azóta, hogy csókolóztunk a parkban, semmi másra nem tudok gondolni, és nagyon rosszul viselem, hogy a Virág nélkül töltött percek olyan lassan vánszorognak, mint a szomjazó sivatagi tevék. Ja, és próbálom rávenni a srácokat, hogy vegyük fel a koncert repertoárjába a lassú dalomat. Egyelőre nem arattam az ötlettel átütő sikert, mert Roli szerint ez a mi zenénkhez képest nyálas. Nemtom, szerintem nem az. Az, hogy összejöttünk a Virággal, pár dolgot megkavart bennem. Egyrészt nagyon várom, hogy az igazi apámmal találkozzam, meg hogy lássam New Yorkot, csak el sem tudom képzelni, mi lesz így Virággal meg velem. Vajon megvár? Mit mondana erre a helyzetre egy guru? Majd végignézem anyám könyvespolcait, hátha találok ott ilyen megmondós könyvet. (Amúgy anyám és Gábor között valahogy nem stimmelnek a dolgok, mert Gábor átment kérlelőbe, anyám meg

hűvösen tartja magát, hogy márpedig Gábor nélkül karácsonyozunk New Yorkban. Fogalmam sincs, mit követett el Gábor, de azt tudom, hogy anyám nem szokott igazságtalan lenni, szóval Gábornak tutira van valami sara.) Három nap múlva itt a téli szünet. (A mi sulinkban már kedden, vagyis huszonegyedikén kezdődik, máshol csak csütörtökön, de ennek az az oka, hogy nem volt őszi szünetünk.) Négy nap múlva koncertezünk, ahová Virágot is meg akarom hívni. Öt nap múlva indulunk New Yorkba. Nem mondhatom, hogy nem pörög velem az élet. 8 – Wayne, ez az első szereplésed az új albummal. Ideges vagy, izgulsz amiatt, hogy mit szólnak a rajongóid az új dalaidhoz? – Nem. Kölyökkoromban még idegeskedtem ilyenkor, de az már rég volt... Egyébként annyit hallottam az új dalokat a stúdióban, hogy nekem ezek már nem is „újak. – Azt mondta a menedzsered, hogy ma kérdezhetünk forró témákról is. – Mary-Ann könnyen beszél a nevemben. De persze, kérdezzetek, legfeljebb passzolok. – Úgy hallottuk, hogy egy nálad legalább negyven évvel fiatalabb nővel élsz együtt. – És...? – Nem nehéz tartani a tempót? – Dehogynem – nevetett. – Rohadt nehéz. – Sosem beszéltél arról, hogy mi van a gyerekeiddel. Pontosan hányan vannak?

– Passzolok. – Miért? – Mert ez nem tartozik a hallgatókra. – Egy ideig tele volt a sajtó az egyik gyerektartási pereddel. – Nem volt semmi gáz, csak a bulvárlapok fújták fel. Aki egy kicsit is ismert, annak belemásznak a magánéletébe. – Azt beszélik rólad, hogy nagyvonalú vagy az exeiddel, a volt barátnőiddel, a gyerekeiddel. Ezzel a bűntudatodat enyhíted? – Ez baromság. Nincs bűntudatom. Volt idő, amikor úgy éltem, ahogyan az emberek a „rocksztáréletet” elképzelik, de ez minden. Sosem fordult elő, hogy valamiért ne vállaltam volna felelősséget. És mivel általában jól kerestem, azt tartottam normálisnak, hogy gondoskodom azokról, akiknek fontos szerepük volt az életemben. – Hogy élsz mostanában? – Mit értesz ez alatt? – Hogyan telik egy napod? – Reggel felkelek, belenézek a reggeli műsorba a tévében, aztán elolvasom a híreket a neten, utána iszom egy dzsúszt, lemegyek az edzőterembe, ellipszistrénerezem vagy futok fél órát, van, hogy dalt írok, turnéidőszak előtt próbálunk... Semmi különös. Elcsodálkoznál, mennyire nincsenek kilengések az életemben. – Mesélsz a barátnődről? – Fantasztikus nő. Jó fej, megértő, vicces. Szexi. Sokat nevetünk.

– Igaz, hogy a babérjaidra tör? – Hogy érted? – Énekesnő, nem? Legalábbis már megjelent rólatok egy-két közös fotó... legalább egy. – Saját karriert épít, de még nagyon fiatal. Van ideje. Nem hatalmazott fel, hogy beszéljek róla, már így is túl sokat mondtam. – Emlékszel rá, hogy mikor énekeltél először közönség előtt? – Persze. Egy kórusban, a suliban. – És az első koncert? – Az csak vicc volt. Beugrottam az énekes helyett. Inkább bolondoztam a színpadon. Volt egy csapat, a Devils, és valamin megsértődött az énekesük, úgyhogy kiszállt a zenekarból. Én sokat sertepertéltem körülöttük, és tudták, hogy tudom a számaikat. Aztán a közönség, úgy látszik, szerette, amit csináltam. – Azt olvastam, hogy a fiad, Nicholas nem kérte a segítségedet a zenei pályán. – Nem kérte. – Nem is akarsz segíteni neki? – Hogy segítsen az ember másoknak ezen a pályán? Valaki vagy tehetséges, vagy nem. Ha tehetséges, érvényesül. Többnyire. – És szerinted a fiad érvényesül? – Azt gondolom, hogy igen. Eléri, amit szeretne. Élvezi, hogy értő közönség előtt, klubokban játszhat. – Mikor beszéltetek utoljára? – Pont ma. – Fogtok találkozni karácsonykor?

– Persze. Mint minden család, mi is szoktunk karácsonyozni. – Akkor most hallgassuk meg az egyiket az új dalok közül. A címe: Ne hidd, hogy ez szerelmes dal. – Dühös vagy? – Nem értem, miért mondtad neki, hogy cincálja szét a magánéletemet. Ez lemezpromóció, nem? – Hajlandó vagy beülni a kocsiba, vagy itt fogunk ácsorogni ebben a rémisztő hidegben? – Baszki, ez nem valami címlapsztori a Vanity Fairnek, hogy mélyinterjút kelljen adnom. – Wayne, ez nem is volt mélyinterjú. – Mi a franc közük van ahhoz, hogy hány gyerekem van? Azt hittem, már lecsengett ez a téma. – Ülj már be! – Ráadásul ma meg kellett alázkodnom Nicholas előtt. Kérnem kellett, miattad, hogy jöjjön el velem abba a kibaszott show-ba. Ahová egyébként én sem akarok elmenni. Szinte könyörögtem neki. Bár tudom, hogy rosszul hangzik a számból, de én vagyok a sztár, ő pedig rétegzenész, a kutya sem ismeri. És nagyon úgy néz ki, hogy nem is fogják megismerni, hacsak nem jön el ebbe a rohadt műsorba. Igent mondott, de persze próbálni fogunk, meg valami versről magyarázott, a Hűtlent unpluggedben akarja, amibe beleszúr egy verset... Kíváncsi leszek, mit hoz ki magából... Mindez egy show-műsor miatt, amiben mi is csak díszletnek számítunk és bohócok leszünk! Wayne White mint díszlet...? Hova a picsába tart ez a világ?! Olvastad azt

az interjút a Who énekesével? Ő aztán elmondta a véleményét ezekről a műsorokról. – Nem akarnád a kocsiban folytatni? – Úgyhogy még én kérem, kunyerálom a gyerektől... – Ne túlozz, Wayne. Pattanj már be a kocsiba. – És most ez a tetves rádióműsor, ahol először sóhernek állítanak be, aztán baszogatnak, hogy miért nem segítek a fiamnak... – Ülj be. ÜLJ MÁR BE! – Ne üvölts. Na, mehetünk. – ... – Most mi van? Itt éjszakázunk? – ... – Te sírsz? Basszus, te sírsz? Mary-Ann, soha az életben nem láttalak sírni. – ... – Most mit csináljak? – ... – Mondd meg, mit tegyek. – ... – Hm? – Adj egy zsebkendőt. – Ha akarod, bocsánatot kérek. De hozzáteszem, semmivel sem bántottalak meg. – ... – Jézusom, minden nő megőrült?! – ... – Tulajdonképpen ilyenkor el kéne keserednem amiatt, hogy heteroszexuális vagyok. Egyszerűen nem értem a nőket, pedig már megéltem egyet s mást. – Hallgass már egy kicsit.

– Oké. Meg se mukkanok. – Azért elmondanád, mi bajod van? – Kiakasztottál. – Mivel? – Azzal, hogy rám rontottál. Ez volt az első megjelenésed az új albumoddal, valamit kell adni a rajongóidnak az interjúban is. A rádiósok kezét egyébként sem lehetett volna megkötni. Ők hallgatottságot akarnak. – Ez csak egy lemezpromóció! Ide se kellett volna jönnöm! Akkor is boldogan leadták volna az új dalt elsőként, ha a stúdió felé sem nézek! – Lehet. – Lehet?! – De most miért húztad fel így magad? Sokkal keményebb kérdéseket is kaptál már, mi bajod van? – Az a bajom, hogy idejövök két szám bemutatója miatt, és azzal cseszegetnek, hogy mikor beszéltem utoljára Nicholasszal, és miért nem segítem a karrierjét, és mellesleg tényleg hány gyerekem van. – ... – Nehogy megint bőgni kezdj! – Kicsit kivagyok, Wayne. – Biztos a költözés. – Leonard már elköltözött. Fogta a cuccait, és visszaköltözött a régi lakásába. – Hát akkor értem, hogy kikészültél. Persze, ez érthető. Egy szót se szólok többé erről a borzalmas rádióműsorról. Nem ez a fontos. Tényleg nem ez a fontos. Milyen hülye önző fasz vagyok.

– Nyugi, Wayne, azért nem kell megbánnod az összes bűnödet. – Nem is fogom, ne félj. – Jól van. Megérkeztünk. – Pihend ki magad. Bírlak, Mary-Ann. – ... – Akkor te most facér vagy? – Nem bírnád ki két percig beszólás nélkül? – Nem. Ismersz. Na, adok egy puszit, és felmegyek. Lehet, hogy havazni fog, de akkor elmenekülök a városból. – Szép lesz, mert az exeid és a gyerekeid hamarosan itt gyülekeznek. – Elég jó hely a Waldorf, majd ellesznek nélkülem. – Ugye most hülyéskedsz? – ... – Ugye hülyéskedsz?! – Persze. Ne húzd fel magad. – Jó, csak nálad sosem lehet tudni. – Wayne. – Most akkor ne szálljak ki? – De, mindjárt. Csak még mondok valamit. – Ha akarod, felmehetünk dumálni. Vagy beülhetünk valahová, ha nem akarsz találkozni June-nal. – Nem. Menj csak fel. – De mit akartál mondani? – Azt, hogy... á, mindegy. – Dehogy mindegy. Most ne kezdd ezt a játszmát. Mondd el, el akartad mondani. – Kérdeztél valamit. Azt, hogy facér vagyok-e, vagy mi van.

– Aha. És? – Igen, facér vagyok. – Szóval vége, tényleg vége. – Igen. – Majd jobb lesz. – Aha. És még valami: terhes vagyok. – ... – Ne mondd el a lányoknak az irodában. – Leonardtól? – Ki mástól? – És tudja? Mondtad neki? – Persze. – És...? – És nem változik a véleménye. Gyerek nélkül akar velem élni. Gyerekkel nem. Pont. De nincs gáz. – És... mikor...? – Még nagyon az elején vagyok. Két hete kellett volna megjönnie. De csak két napja vagyok biztos benne. Előbb nem mertem tesztet csinálni. – Uhh, most akkor mit mondjak? Gratuláljak? Vagy mi...? – Nem tudom. Gratulálhatsz, ha akarsz. Vagy sajnálhatsz. Bármi. Ahogy gondolod. – Tudod, hogy gyerek mellett is csak te lehetsz a menedzserem. – ... – Különben visszavonulok. – Wayne, te is olyan vagy, mint egy nagy gyerek. – Na látod. Beülünk valahova egy whiskyre? Szerintem erre inni kell. – Terhes vagyok.

– Ja. Tényleg. Akkor egy turmixra. Eperturmix, mit szólsz hozzá? – Menj fel, Wayne. Majd holnap ebédelünk. – De nem a vágott szeműeknél, oké? Elviszlek valami egészségbárba, vagy hová. – Egy steakkel tökéletesen beérem. Na, jó éjt. Jó voltál a műsorban, még ha máshogy gondolod is. – Örülök, hogy a terhes nők megeszik a négylábú állatok húsát. Kiakasztott volna, ha kilenc hónapig hetente kétszer tejbárban kéne ebédelnem miattad. – Jó éjt, Wayne. – Megyek már. Nem tudom, miért nem ülünk be valahová átbeszélni ezt az egészet. – Pisilnem kell, indulj már. – Feljöhetsz. Van vécénk, gondoltad volna? Csak ne mondd June-nak, hogy terhes vagy, mert újrakezdi a témát. – Nem megyek fel, de te indulj már. – Oké. Vigyázz az úton. És hívj, ha fáj, vagy... mit tudom én. – Négyhetes terhes vagyok. Nem fogok megszülni a hazaúton. Kiszállsz végre? – Hát jó. Vigyázz magadra. 9 – Lina, megint ugyanoda jutottunk. Nem az a gond, hogy elmész, hanem az, hogy pont ebben a helyzetben mész el. Megoldatlan problémáink vannak. És éppen karácsonykor... Nem vagyok féltékeny Wayne White-ra, ne gondold. Egyszerűen nem értelek, mert éppen te mondtad, hogy nem lehet csak úgy elrohanni a problémák elől. Neked gondjaid vannak velem, azt

hiszed, hogy megcsallak, egy ártatlan, plátói barátságot állítasz be hűtlenségnek, és nem vagy hajlandó elhinni, amit mondok. Ha akarod, találkozz Hajnival. Mondtam. De te nem akarod. Ancsit is elviszed magaddal New Yorkba, ezzel büntetsz, hogy elmentek, pont akkor, amikor azok az emberek, akik szeretik egymást, együtt vannak. Nem tudom, mivel bizonyíthatnám az ártatlanságomat, de nem is akarok bizonyítani. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy te még velem képzeled-e el az életedet. És ha igen, akkor miért nem változtatunk, miért nem beszéljük meg, hogy mit várunk egymástól? ... Tudod, hogy fontosak vagytok nekem. Martin is. Az ember nem szokott csak úgy kilépni egy házasságból azért, mert elolvas valami hülye üzenetet a másik telefonjában... Most akkor velem képzeled el az életedet? Vagy nekem is másik életben kell gondolkodnom? Legalább mondd meg, ha ez már a vége. Felnőtt ember vagyok, nyilván fájni fog, de kibírom, ha így akarod. Ez már a vége, Lina? – Nem tudom. – Nem tudod?! – Muszáj távolabbról szemlélnem magunkat. Kívülről. Meg kell találnom a valódi érzéseimet. – Azért, mert azt hiszed, hogy megcsaltalak? – Azért, mert tele volt a telefonod szerelmi vallomásokkal, amiket nem nekem írtál. Ezt nem olyan egyszerű feldolgozni. – Az ember azért érzi, hogy szereti-e a másik. – Nem tudok mit mondani. Bár olyan egyszerű lenne, hogy elfelejtem az egészet. De a nyári dolog után... nem

tudom. Fogtad a kezét. Most meg tele volt a telefonod neki írt üzenetekkel. – És ha azt mondom, hogy kaland volt? – Inkább ne mondj semmit. Magammal van dolgom. – Együtt könnyebb lenne. Feldolgozni, megbocsátani, megérteni. – Nekem ez együtt nem megy. Azt sem tudom, egyedül megy-e. Lina letette a telefont. Mostanában csak telefonon mertek magukról beszélni Gáborral. Otthon udvariasan kerülgették egymást, és óvakodtak attól, hogy szóba hozzák a történteket. Lina nem állt készen egy nagy viharra, Gábor pedig talán félt az újabb kitöréstől. Úgyhogy az intim dolgaikat inkább telefonon beszélték meg. Nagyon furcsa helyzet, gondolta Lina, éjszakánként egymáshoz simul a meztelen testük, reggel és este tüntetőn udvariasak egymással, és csak napközben, telefonon lelkiznek. Fáradt volt. Szíve szerint megbocsátott volna Gábornak, de úgy érezte, hogy akkor óhatatlanul visszazökkennek a régebbi kerékvágásba. Ideje átgondolni az eddigieket, és azt, hogy hogyan lehetne változtatni a dolgokon. Talán Gábor munkája sem annyira izgalmas. Lehet, hogy neki is kellene valami mást találnia... Vagy beszállnia Lina cégébe. Fogalma sem volt róla, mit tegyen. Néha-néha azon fantáziált, hogy szül még egy gyereket. Emlékezett rá, és ezek az emlékek tartották benne a lelket, hogy Gábor mennyire várta vele Ancsit... milyen figyelmes volt, és mennyire csodálatosak voltak azok a hónapok... és Ancsi születése után úgy érezték,

hogy a kislányuk örökre összetartja majd őket. De persze még egy gyereket csinálni ebben a helyzetben kifejezetten rossz döntés lett volna, mert egy gyerek nem erősíti meg a családot, sőt most inkább csak eltávolítaná őket egymástól. Mindennek ellenére jólesett visszagondolnia azokra a hónapokra, amikor Ancsit tervezték, amikor őt várták, amikor neki örültek... Ezek az érzések adtak most erőt, ezért nem döntött úgy, ahogyan az esze súgta. Szerette Gábort. Megbízott benne. Régen igazán megbízott benne. De nyáron, amikor meglátta őket, minden összetörött. Hogy lehet, hogy a férfi, aki imádta őt, egy másik nővel sétál az utcán, kéz a kézben? És hogy lehet, hogy ugyanaz a férfi, aki szereti őt, aki vele akar élni, egy másik nővel vált szerelmes üzeneteket? Alaposan felkavarta ez az egész. Fáradt volt, meg akart bocsátani, de érezte, hogy azzal most nem oldódna meg az életük. Valóban muszáj egy kicsit mással foglalkoznia, kiszakadnia az egészből. Hát-ha okosabb lesz. Hátha képes lesz megbocsátani, hátha kitalálja, hogyan tudnának valóban monogámiában élni, hogyan tarthatná meg a férje szívét egészen. Persze átfutott a fején, hogy meg lehet-e tartani egy férfi szívét, ki lehet-e sajátítani valakit teljesen. De eddig természetesnek tartotta, hogy neki csak egyetlen férfi kell, és a férfinak is csak ő. Megtalálta azt a férfit, aki neki kell, akinek erős a válla és meleg a szíve, aki szereti őt – nem kevés időbe tellett, hogy megtalálja –, aki szereti Martint is... és mégsem tud megbocsátani. Most nem. Most még nem. Azért titkon nagyon remélte, hogy képes lesz megbocsátani neki, és újra kezdhetik az

egészet. Talán más alapokról, megszenvedve a krízist, de építkezve belőle. Ám ehhez nem maradhatnak most együtt. Muszáj egy kicsit elmennie. Ha Wayne nem hívta volna meg New Yorkba, akkor talán elutazott volna a gyerekekkel egy vidéki panzióba, és ott próbálja meg átgondolni az életét. Könnyes karácsony lett volna, az biztos. Talán jobb így. New Yorkban remélhetőleg nem fog sírni szenteste, hanem kikapcsol, és „megérkezik” a válasz is a kérdésre, amit mostanában újra és újra feltett magának: mit kezdjen a házasságával, hogyan menthetné meg, hogy még egyszer ne jussanak ugyanide Gáborral. 10 Segítség. Megvan Virág száma. Felhívjam? Ne hívjam? De nem ezért kellene a segítség, hanem mert ma, hazafelé, a Csörsz utcában, egy parkolóban észrevettem Gábor kocsiját. Ment a motor, de egy helyben, a parkolóban állt, a kultúrház előtt. Már majdnem elindultam felé – megörültem, hogy nem kell hazáig gyalogolnom a hóban –, amikor megláttam a csajt mellette. Basszus, egy nővel volt, egészen egymáshoz hajolva dumáltak, nemtom miről lehetett szó, de totál kiakadtam. A nő nem az anyám volt, ezt biztosan állíthatom. Mi a francot csináljak? Azt hiszem, mégiscsak felhívom Virágot, hogy eltereljem a figyelmemet erről a találkozásról. 11 Nicholas Whitacker a fejét ingatta. Még most sem tudta elhinni, hogy igent mondott. Ha nem lenne olyan

zűrzavaros minden körülötte, ha a dolgok normálisan mennének, akkor ő is normálisan tudná rendezni az egészet Heatherrel. Csakhogy persze semmi sem volt normális körülötte (mondjuk Heather tényleg normális, és egyikük sem tehetett róla, hogy eddig semmi sem segített: a speciális óvoda után immár pár hónapja a Son-Rise programmal próbálkoztak, de egyelőre Timnek ugyanúgy dühkitörései voltak, mint korábban, bár talán kicsit ritkábban, mint, mondjuk, egy évvel ezelőtt). Heather teljesen normális, és ha a körülményeik is azok lennének, akkor, kétség sem fér hozzá, ő és Heather együtt maradnának, eszükbe sem jutna, hogy esetleg külön jobb lenne. Ha nem őrölte volna fel őket az elmúlt öt év (inkább csak négy, vagy három és fél, miután kiderült, hogy Timmel tényleg baj van), akkor biztosan ugyanolyan jól megértenék egymást, mint korábban. Nyilván vannak olyan családok, akiket a baj inkább összekovácsol, mintsem elidegenít, de ez náluk nem így történt. Nicholas számára a zene nyújtott menedéket. Voltak, sokan voltak, akik megértették a zenéjét, és tudták, hogy az ő zenéje hiteles – ezek a gondolkodó emberek nem előre kész ételeket és nem mirelit zenéket akarnak fogyasztani. Persze ezzel a zenével nem lehet mindenkihez eljutni. Ez a zene egészen más, mint az apjáé. Sosem akarta az összehasonlítást, talán félt is tőle, másrészt az apja ikon volt. Ki akarná egy ikonnal összemérni magát? Ő legalábbis nem. Még akkor sem, ha azt gondolta, hogy az apja ideje már rég lejárt. Az apja zenéje az a fajta könnyen emészthető, kommercializálódott rock, ami legfeljebb a szerelmes

szíveket mozgatja meg. Nem akar semmi különöset közölni a dalaival az apja. A Hűtlen valami borzalom. Persze például a Titanic fődalától, vagy Rod Stewart slágereitől még inkább kirázta a hideg (bár azért a Sailing és a Waltzing Matilda igazi klasszikus, és Stewart unplugged-ja remek), de a Hűtlen olyan banális, hogy tényleg kiverte a biztosítékot Nicholasnál. És akkor felhívja az apja, és arra kéri, hogy lépjen fel vele az American Idol döntőjén. Ők lesznek a „sztárvendégek”. Wayne már biztosan úgy érzi, hogy ilyen fellépéseket is el kell vállalnia, ha fenn akar maradni. Ráadásul egy kis bulvárhír segítene neki. „Wayne White és a fia egy színpadon...” – ez talán lendítene az apja új albumának eladásán? Kit érdekel? Nemet kellett volna mondania, rögtön, ahogy az apja előállt a kéréssel. De hát pont karácsony előtt kereste meg őt az apja. Milyen tökéletes időzítés. Ez is az apjára vall. Mindig értett az időzítéshez. Például úgy dobta ki Nicholas anyját az életéből, hogy közben született egy másik gyereke. Uhh. És a másik gyerekének az anyját is ugyanakkor rakta ki. Csakhogy akkor ő, Nicholas már hatéves volt, az a másik gyerek pedig újszülött. Vagy még meg sem született? Nicholas már nem is emlékezett rá pontosan, és arra sem, hogy mit írt ezekről a dolgokról Wayne húsz évvel ezelőtt (pedig bármikor levehette volna a polcáról a könyvet, igaz, jól el volt dugva, a hátsó sorban). Karácsonyi kérés volt, úgy tálalva, hogy ez Nicholas karrierjének is jót fog tenni. Honnan a fenéből tudná az apja, hogy ő szereti a klubzenélést? Hogy ő a klubokban

érzi jól (és biztonságban) magát, értő közönség előtt? Ő nem akar a rádiókban szólni. Ő sosem írna meg egy olyan szart, mint a Hűtlen. Akkor inkább szépen visszavonulna a vállalkozásába (kevesen tudták róla, hogy szabadidejében játékprogramokat és egyéb alkalmazásokat tervez mobiltelefonokra és táblagépekre), és inkább hallgatná a zenét ahelyett, hogy csinálná. Ámbár az is lehet, hogy túlságosan elfogult. Heather például imádja Wayne dalait, pedig csak harmincnégy éves, tehát az igazi, őszinte, hiteles Wayne White-ot még nem is ismerhette, akinek még tényleg tűz volt a zenéjében. (Nicholas gyerekkorában láthatta az apját zenélni, igazán zenélni. Aztán az apját felzabálta a zeneipar. Legalábbis Nicholas így látta.) Hogy is kérdezte az apja? – Ugye eljöttök karácsonykor? És a születésnapomra? – Ö... igen – nyögte. Nem volt túl sok kedve hozzá, bár otthon sem akart karácsonyozni. Most fordult elő először, hogy talán az apjával szívesebben karácsonyozott volna, mint Heatherrel, mert az otthoni fagyos hangulatot csak a közös sírások enyhítették. De hát a fejében és a szívében még rendet kell raknia. Persze nemcsak neki, hanem Heathernek is. – És van egy remek lehetőség. Meghívtak az American Idol döntőjére sztárvendégnek. Veled szeretnék énekelni. Ezt mondta az apja, és ő úgy érezte, percekig nem kap levegőt. Vagy talán csak másodpercekig. – Az American Idol egy tehetségkutató show. – Igen, tudom. – Mit keresnénk ott?

– Mi emelnénk az est színvonalát – kuncogott Wayne. – Még sosem zenéltünk együtt – szögezte le Nicholas. – Tudom. De hát... egyszer kipróbálhatnánk. – Nem tudom. Semmi értelmét sem látom. – Van valaki, aki elvállalta, hogy gitározik. Nicholas hallgatta, ahogy tovább magyaráz, de arra gondolt, őt ugyan nem hatják meg a nevek. Való igaz, sosem szerepelt főműsoridőben a tévében (bár egyszer fellépett egy fesztiválon, és többször is leadta az MTV a koncertfelvételt, amikor még zenei csatorna volt, és nem Ozzy Osborne-ékat és Tila Tequila párkeresését lehetett kukkolni benne), de hát nem is vágyott erre igazán. Vagy, ha valaha élt is benne efféle vágy, már rég belenyugodott, hogy arra, amit ő képvisel, nincs tömegigény. Rétegzenészként viszont lehetett még élvezni a zenélést, kísérletezgetni, nemet mondani felkérésekre, ha azok nem voltak kedvére valóak... A vállalkozása erre is jó volt: amikor kifejlesztett egy-egy új programot, és felrakta az Apple-store-ba, örömmel látta, ha megvették. Pénzt adtak érte az emberek. Szórakozásból kezdte el, mert a programozást is megtanulta, és ma sem munkát jelentett számára. Amikor mechanikus programozási részeken dolgozott, akkor dalok születtek a fejében. Egyszerre kikapcsolta és feltöltötte a programírás, kiegészítette a dalszerzést és a szövegírást. Mivel jól keresett a programokkal, meg tudott élni belőlük (na nem olyan fényesen, mint az apja, de ő nem is akart személyzetet tartani, luxuslakást venni Manhattan szívében, és még hosszan tudta volna sorolni a különbségeket). Nem volt hát szüksége arra, hogy igent

mondjon minden felkérésre. Csak oda ment el, ahová akart, csak olyan zenét játszott, amilyet szeretett volna. – És mit énekelnénk? – kérdezte hosszú hallgatás után. – A Hűtlent. És egy új dalt. Majd megmutatom. – A Hűtlent?! Ezt az apja sem gondolhatja komolyan. Nem tudna többé a tükörbe nézni, ha erre a felkérésre igent mondana. Érezte, hogy liftezik a gyomra. Na ő nem fogja a Hűtlent elénekelni az apjával! – Nem tetszik... ugye? – ... – Nem én választottam a Hűtlent. Ha rajtam múlna, még az albumról is letörölném. – Hogyhogy? – Nem szeretem. Rossz pillanatban született, vagy mit tudom én. Közhelyes. Zeneileg is, szövegileg is. Nicholas hallgatott. Elcsodálkozott: az apja ennyire rálát az egészre? Valóban ezt gondolja a Hűtlenről. A saját daláról...? Ha igen, az azt jelenti, hogy talán félreismeri őt. (Persze ez nem csoda, hiszen alig-alig találkoznak, és így van ez Nicholas gyerekkora óta...) – De az emberek szeretik – folytatta Wayne. – Néha be kell állnod a slágergyárba, ha azt akarod, hogy a többi dalodat is meghallgassák. Ennyit mondott, és Nicholas úgy érezte, mintha pofon ütötték volna. Neveli őt az apja. Nem késett el ezzel egy kicsit? Már nem tudja formálni a zenei ízlését. Ahhoz vele kellett volna töltenie sok-sok fontos évet. Azokat az éveket, amelyek kimaradtak a kapcsolatukból, és amelyeket már soha többé nem lehet bepótolni.

– Nem tudom. Nem biztos, hogy egyetértek ezzel a kijelentéseddel. – Gondolom, hogy nem értesz egyet vele. Elküldöm a másik dalt, hallgasd meg. De elég gyorsan kéne döntened. – Nem tudom, mit mondjak. Elég váratlanul ért ez az egész. – ... – De... áthangszerelve a Hűtlent... ? – kérdezte elbizonytalanodva. – Hogy érted? – Csinálhatnánk belőle egy unplugged verziót. Esetleg egy verset beleszúrva. – Verset?! Van verzéje, van refrénje... – Igen. Egy különleges verziót. Úgy talán ő is el tudná viselni. Igen, belerakni egy rövid verset is. – Egyelőre nem látom pontosan, mire gondolsz. De az unplugged szerintem oké. Összejöhetnénk egy próbára. – Rendben. Holnap? És meghallgatnánk a másik dalt is. – Oké. – ... – Egyébként jól vagytok? A srácok...? Heather? – Ja. A körülményekhez képest. – Jól van. Akkor holnap elugrasz a stúdióba? – Délben, rendben? – Oké. Várlak. Miután elbúcsúztak, Nicholas arra gondolt, legalább most ad egy karácsonyi ajándékot az apjának. Együtt zenélnek egy tévéshow-ban. Ha már ez olyan fontos Wayne-nek.

Boldog karácsonyt, apa. És boldog szülinapot. Kapsz majd egy verset is a Hűtlenbe. 12 WWW.WAYNESUNNYWHITE.COM VISSZASZÁMLÁLÁS Még 3 nap, és megjelenik Wayne „Sunny” White legújabb albuma! “A legjobbak legjobbjai” – 5 új dallal! Klikk ide a megrendeléshez! Ma két új dalt hallhattatok az albumról a Starduo FMen. Holnap este egy új dalt láthattok klippel az MTV-n! Holnapután az ötödik új dalt itt, WSW hivatalos oldalán hallhatjátok este, pontban 10 órakor! LEGFRISSEBB HÍREK Ne hidd, hogy ez szerelmes dal Wayne legújabb albumának, a Legjobbak legjobbjai válogatáslemeznek egyik új dalából, a Ne hidd, hogy ez szerelmes dalból most meghallgathatsz 45 másodpercet! Klikkelj ide, ha készen állsz rá, hogy meghallgasd! Apa és fia – American Idols Wayne „Sunny” White és fia, Nicholas Whitacker először együtt! Mindkettőjüknek most jelent meg az új albuma, és a két zenész – életében először – együtt lép fel, méghozzá sztárvendégként az American Idol karácsonyi élő adásában, a döntőn! További infóért kattints a www.usatoday.com oldalra! VÉLEMÉNYEK, ÜZENETEK 107124. üzenet Wayne, csodálatos az új dalod! A kocsiban hallottam, és az első albumodat juttatta eszembe. Friss, lendületes,

csak a hangod már sokkal több érzelmet képes kifejezni, mint akkor. További sok sikert! Rebecca Manley 107125. üzenet Gratulálok az új lemezhez, meg fogom venni, már nagyon vártam! Puszi! Marianne :) 107126. üzenet Helló, Wayne, igazán nagylelkű gesztus, hogy Nicholast is beveszed a karácsonyi Idolba. Imádom őt, imádom a hangját, és azt is, hogy nem kifejezetten slágereket énekel, hanem olyan „gondolkodós” dalokat. Nézni foglak titeket! Sok sikert! Jane Orlandóból 107127. üzenet Imádom Nicholast, köszönöm, hogy együtt fogtok fellépni! BC 107128. üzenet Wááá, két nagyágyú együtt! Én nem is tudtam, hogy Nicholas a fiad. Nagyon szeretem a dalaitokat. <3 Az ő hangját négy éve hallottam először egy bárban, CD-ről, és azóta is az a vágyam, hogy halljam élőben énekelni. Remélem, a fellépésetek után gyakran fogjuk őt a tévében látni! Csók. :):) Barbara 107129. üzenet Klassz vagy, Wayne! Szuper az új dal, alig várom a többit is! Már lehet kapni? Akkor rohanok és megveszem. Jöhetnél hozzánk – Chicagóba – koncertezni! Ha jössz, hozd Nicholast is, egyszer hallottam a rádióban egy dalát, és most, hogy bejelentették a sajtóban, találtam pár klubzenélős videót róla a YouTube-on, és most azokat hallgatom. Tényleg

nagyon tehetséges! Gratulálok hozzá! Frank (és barátnője, Liza) 107130. üzenet Kevés ez a 45 másodperc, de állítólag ma már többször megismételte a rádió, csak eddig nem tudtam elcsípni az új dalt. Amit itt, az oldaladon hallottam belőle, az nagyon jó. Kíváncsi vagyok a fiadra is. J Bryan 107131. üzenet Jó az új szám, mikor jön a többi? Felteszitek mindet az oldalra? És Nicholas albumát, a Kifakult álmokat hol lehet kapni? Köszi. Tina MÁSODIK DAL „Ne hidd, hogy ez szerelmes dal” 2010. december 22. Éjszaka jöttem haza Ezért vagyok ilyen laza Nálad jártam képzeletben Csillogó vértezetben Nem volt fölöttem ég, csak a csillagok A Dunán horgonyoztak a papírhajók Elképzeltelek Nem volt fölöttem ég, csak a csillagok Rólad meséltek a papírhajók Elcseszett képek, meztelen évek Széttépek minden képet Meztelen évek Elképzellek és betépek – ne hidd, hogy ez szerelmes dal – Elcseszett képek, meztelen évek Megőrzők minden képet Meztelen évek

Elképzellek és lelépek – ne hidd, hogy ez szerelmes dal – Éjszaka jöttem haza Nem voltam én soha laza Nálad jártam képzeletben Foszladozó vértezetben Nem volt fölöttem ég, csak a csillagok A Dunán továbbúsztak a papírhajók Elképzeltelek Nem volt fölöttem ég, csak a csillagok Rólad suttogtak a papírhajók Elcseszett képek, meztelen évek Széttépek minden képet Meztelen évek Elképzellek és betépek – ne hidd, hogy ez szerelmes dal – Elcseszett képek, meztelen évek Megőrzök minden képet Meztelen évek Elképzellek és lelépek – ne hidd, hogy ez szerelmes dal – Hiányzol nagyon. 1 Éjféltől hajnali ötig gitároztam. Anyám kétszer is benyitott, és kért, hogy most már feküdjek le, de láttam rajta, hogy ő is izgul egy kicsit miattam. Hiszen ez lesz az első „külső” fellépésünk, eddig csak a suli rendezvényein játszottunk, és egyszer valami rockzenei fesztiválon, de ott csak az egyik előzenekar előzenekaraként. Akkor még nevünk sem volt, mondjuk most sincs, ideiglenesen végül megszavaztuk, hogy

legyünk „Martin és a JóRoCk”, de mindenkinek nyilvánvaló, hogy ez is több fényévnyi távolságra van egy normális zenekarnévtől. Ráadásul nem is túlságosan közönségbarát. Csak hát José és Roli nevének is benne kellett lennie valahogyan. Ezt találtuk ki, anyám szerint elég béna, de hátha működik, sosem lehet tudni. Persze anyámnak nagyon jó megérzései szoktak lenni, de azt mondta, hogy most egyáltalán nem érzi, hogy ez a név működőképes-e. Szerinte valami vicces név vagy szójáték jobb lett volna, de nem tudtunk semmi ilyet kitalálni – mindegyik ötletünk csak rosszabb volt, mint a JóRoCk. Hajnali kettőkor megnéztem az apám honlapját, és meghallgattam a legújabb dalából negyvenöt másodpercet (ennyit raktak fel az oldalra – azt viszont rengetegszer újrahallgattam). Ne hidd, hogy ez szerelmes dal. Vagy Ne gondold, hogy ez szerelmes dal. Kábé így tudnám lefordítani a címet, persze naná, hogy szerelmes dal. Szerintem. Ez aztán ihletet adott, és először csak játékból belekombináltam az Elveszett képek, meztelen évek refrénjébe: Ne hidd, hogy ez szerelmes dal. Szerintem nagyon jó ritmusú lett ezzel a szöveg. Arra gondoltam, hogy ezt még Roliék is el fogják fogadni. Kicsit átvariáltam a dallamot, és beletettem a végére egy rövid gitárszólót. És a legvégére odakomponáltam egy pluszsort, kvázi egy váratlan bejelentést, csendes sikolyt: Hiányzol nagyon. (Virágra gondoltam.) Három ember az nem egy igazi, komplett zenekar, ugyebár. Úgyhogy néha a próbáinkra és a fellépéseinkre (utóbbiból, ha jól számolom, eddig összesen öt volt) el

szoktuk hívni Roli egyik haverját, Domonkost, aki ugyan régésznek és/vagy krimiszerzőnek készül, de nagyon jól zongorázik. Nincsenek zenei ambíciói, megutálta a zongorát, mert gyerekkorában naponta két órát kellett gyakorolnia, de velünk a fellépéseket élvezi. Elsősorban a hangzás miatt hívjuk, ráadásul jól és tisztán vokálozik, szóval feldobja és színesíti a mi rockos hangzásunkat, de őszintén szólva nem fektet túl sok energiát abba, hogy kreatív legyen. Ő az ideiglenes billentyűsünk, és ő is tudja, hogy ideiglenes: mindig sztárvendégként kell felkonferálnunk, és akkor boldog. Van egy egész jó szintetizátora, és ha hajlandó volna rendszeresen próbálni velünk, akkor szerintem nem kéne billentyűst keresgélnünk. De hát őt az ásatások és a történelmi krimik jobban érdeklik, mint az, hogy hetente kétszer vagy háromszor együtt zenéljünk. Így aztán csak a koncertek előtt jövünk össze, és kicsit rizikós a helyzet, mert meglehetősen esetleges a végeredmény. Ha Doma (így becézzük) mondjuk lát egy jó csajt az első sorban, akkor turbólöketet kap, és néha improvizálni is kezd – ha viszont unja az egészet, akkor csak ímmel-ámmal klimpírozik. Sajnos ez a mi gyenge pontunk. A billentyű. De hát örüljünk, hogy Doma legalább kisegít – nagy bajban lennénk, ha ő se jönne. Szerencsére Domának a délelőtti próbán nagyon bejött az Elcseszett képek, és az új verzióra Roliék sem húzták annyira a szájukat. Mindössze azt tartották fontosnak megjegyezni, hogy ez egy új dal, és kevés az idő, hogy Roli és Doma kidolgozza a saját szólamát. Mindegy, végül azért összeszedték magukat. Én pedig biztos voltam benne, hogy elviszem majd a hátamon a

csapatot, végül is ez egy az egyben az én dalom, és enyém a felelősség. Nem véletlenül gyakoroltam hajnalig. Magából a koncertből alig emlékszem valamire. Azt tudom, hogy eleinte kevesen voltak, jóformán csak a haverjaink jöttek el, mintha egy buliban lettünk volna, ahol örömzenélünk. Nem is volt baj: a kezdeti idegességem csillapult – főleg, mert Virágot sem láttam a közönség között, holott azt ígérte, hogy valószínűleg eljön –, és a Bolond világ című dalunkban például improvizáltam egy olyan gitárszólót, amit biztosan meg fogunk tartani. Roliék is felszabadultak voltak, szerintem az egyik legjobb bulinkat tartottuk. Körülbelül a műsor felénél láttam meg Virágot, attól kezdve néha szöveget tévesztettem, de az Elcseszett képek rettentően jól sikerült, szinte kívülről hallottam, ahogy szól a zene, és vele együtt szól, vagy inkább száll a hangom. Az elején még Virágra gondoltam, aztán magával sodort a dal, már nem láttam őt magam előtt, mert valahogy elragadott az egész, szerintem ilyen lehet, amikor valakit a drogok repítenek, a dalban éltem, és nem akartam, hogy véget érjen ez a fantasztikus repülés. Attól fogva tényleg nemigen emlékszem a többire. Csak arra, hogy a koncert végén láttam: a kezdetihez képest legalább megháromszorozódott a közönség, vagy talán négyszer annyian is voltak. (Azért nem úgy kell elképzelni, hogy letaposták egymást a nézők, de nekünk ez is hihetetlen volt.) Jó fél órával később, amikor már bepakoltuk a cuccainkat Roli apjának furgonjába, leléptem Virággal.

Nem tudtam, hová menjek vele, de nem akartam ott maradni, mert utánunk már más zenekar játszott, és nem hallottuk volna egymás hangját. Az a gáz, hogy nekem mindig volt határozott célom, amikor elindultam. Jó, kisebb koromban én is lődörögtem időnként a többiekkel a téren, meg a zuglói felüljáróról néztük a kocsikat, ahogy a Hungaroringről, a futam után hazaindul a közönség, és röhögtünk, amikor láttuk, hogy versenyeznek a civilek az autópályán, de ezt azért már kinőttem, és ha a haverjaimmal voltam, akkor vagy zenéltünk, vagy fociztunk, de már évek óta nem fordult elő, hogy csak úgy céltalanul csatangoljak a szabadban. Ráadásul nem mínusz két fokban, amikor a letaposott hó a járdára már odafagyott, de az utak latyakosak, és semmi sem indokolja, hogy az ember este odakinn kódorogjon. Én a lányokkal sem sétálgattam. Ziziékhez bejáratos voltam, ő nem csinált ebből ügyet, a szülei nyitottak voltak, és állítólag azt mondták neki, hogy inkább vigye haza a fiúját, mint hogy valahol baja essen. Szóval nem tudtam, mi legyen. Hazavigyem Virágot, ahol talán vágni lehet a feszültséget anyám és Gábor között? Ahol a szobám közepén egy sporttáska hever, tetején a cuccaimmal, amiket New Yorkba viszek? Vagy menjünk moziba? De akkor csak éjjel érek haza, anyám le fog szúrni, hogy még be sem csomagoltam. Nem tudtam, mitévő legyek. – Hazakísérsz? – kérdezte Virág, megoldva ezzel a problémámat. – Tizenegyre otthon kell lennem. – Igen? – kérdeztem. Minden vágyam az volt, hogy vele töltsem az éjszakát, hiszen már napok óta másról sem

ábrándoztam, csak erről (kivéve, amikor zenéltem). Másrészt ugye nekem is haza kell érnem valamikor, még ha kínos is bevallani. Harmadrészt be kell pakolnom. – Nem kell, úgy értem, nem feltétlenül muszáj, és nem mindig, de felnőtthöz illő megállapodást kötöttem a szüleimmel – magyarázta. – Pénteken és szünidőben, ha csak annyit mondok, hogy későn jövök, akkor tizenegyre otthon vagyok. Ha tovább akarok maradni, előre szólnom kell, mert akkor értem jönnek. Így szabad vagyok – vonta meg a vállát. – Persze tanítási napokon nem maradok ki ilyen sokáig. – Aha. Normális csaj, mégiscsak normális, sóhajtottam. Hála az égnek. – Nagyon jó a zenekarod. Jók a számok. Az Elcseszett képeket nekem énekelted, ugye? – Hát... igen. Tudtam, hogy szereted. – Máshogy emlékeztem rá. – Mert átírtam. Még az éjjel. – Nagyon... klassz lett. Romantikus. Majdnem elsírtam magam, amikor énekelted. A gitárjátékod... a szívemhez szólt. – ... – Ez is volt a célod? A szívemhez szólni? – Hát... aha – nyögtem. Vannak dolgok, amiket én nem szoktam kimondani, de már rájöhettem volna, hogy Virág pont ellenkezőleg működik. Ami a szívén, az a száján. – Belém szerettél? – fordult felém a buszmegállóban.

A nyolcvanhatost vártuk, és bármilyen hideg volt is, Virág kérdéséig azt reméltem, hogy most lép sztrájkba a BKV, esetleg kimarad a járat, vagy netán meg is szűnt. De amint Virág feltette a kérdését, elvörösödtem, és bíztam benne, hogy mégsem pont most jut eszébe a BKV vezérkarának, hogy megszüntesse a nyolcvanhatos járatot. Sőt, esetleg gyakrabban is járhatna. – ... – Mondd meg – nézett a szemembe szelíden. Egész este őt kerestem a tekintetemmel, arról ábrándoztam, hogy amint kilépünk az utcára, átölelem, most meg csak álltam vele szemben, mint egy rakás szerencsétlenség, kezem jó mélyen a dzsekim zsebébe süllyesztve, és az az igazság, hogy életem egyik legkínosabb pillanatát éltem át. – Öööö... nagyon tetszel. Sokat gondolok rád... – ... – Vártam nagyon, hogy találkozzunk. – Szeretsz? – Hát... igen, persze. – Úgy értem, szerelemmel. Úgy értem, hogy én vagyoke az utolsó gondolatod, mielőtt elalszol, és én vagyok-e az első, amikor felébredsz. – Hmmm... Igen. Igen. – Akkor miért nem mondod ki? Mert még soha, senkinek sem mondtam ki, azért. De ezt csak gondoltam, nem mertem a szemébe mondani. Zizinek sem mondtam, hogy szeretem, csak azt, hogy bírlak, meg hogy jó veled, meg hogy hiányoztál. De neki is csak kábé egy hónap után. Nem is tudom, hogy Zizit szerettem-e szerelemmel. Akkoriban azt hittem,

hogy igen, de most, hogy összejöttünk Virággal, tudom, hogy nem az volt a szerelem, hanem ez az. Azt hiszem. De hogy mondhatnám neki, hogy szeretem, ha esetleg később kiderül, hogy ez mégsem szerelem, mert egyszer majd – ez persze csak feltételezés – jön egy másik lány, aki iránt még intenzívebbek lesznek az érzéseim? Akkor most hazudnék Virágnak. Másrészt viszont teljességgel elképzelhetetlen, hogy jobban akarnék bárkit is a világon, mint Virágot. – Mert... mert nem szokás ilyen gyorsan kimondani. – Tudod, azt hittem, más vagy, mint a többi srác. Azt gondoltam, hogy nem játszod meg magad előttem, meg nem fogsz játszmázni ezzel a szeretlek-dologgal. Durcás arcot vágott. Sejtettem, hogy mindörökre elvágtam magam nála. És azt még nem is tudja, hogy elutazom... Valószínűleg fogalma sincs róla, hogy most búcsúzom. Mire visszajövök, nyilván talál majd valakit, aki nem játssza meg magát, hanem rögtön szerelmet vall neki. – Neked írtam az Elcseszett képeket – mondtam hirtelen. – Már akkor neked írtam, amikor még... amikor még nem volt köztünk semmi. – Ó – mondta, és egészen kerekre nyílt a szeme. – Szerinted ez nem vallomás? – ... – Az egész terem hallotta. És tegnap este... éjjel írtam hozzá az utolsó, rövid gitárszólót. És az utolsó sort. – Hiányzol nagyon. – Hiányzol nagyon – bólintottam. – Rád gondoltam. Neked írtam. – Ó.

– ... – Akkor szeretsz? Ha lett volna nálam valami penge, lehet, hogy felvágtam volna az ereimet. Igen, szeretem. Szeretem őt. De a folytonos kérdezősködését nem szeretem. – Igen. – Akkor mondd ki. – Jó – néztem a szemébe. De mielőtt kimondtam volna, megmentett a BKV, begördült a nyolcvanhatos a megállóba. Persze nyilván sokan hülyének tartanának, ha elmesélném ezt az esetet, és nem értenék, miért éreztem úgy, hogy felmentést kaptam a busz érkezésével, ha egyszer tényleg szerelmes vagyok Virágba (azt hiszem). Mások viszont megértik, hogy az sz betűs szót kimondani kábé annyi, mint kivégezni saját magadat. Keresztülgyalogolni önmagadon. Megadni magad. Kiadni magad totálisan. Védtelenné válni. Elveszíteni önmagadat. Dalban elmondani – az egészen más. De belemondani a másik szemébe?! Felszálltunk a buszra. Kicsit megkönnyebbültem, de azonnal aggódni is kezdtem. Mert elszállt a pillanat. Lehet, hogy soha többé nem csókolhatom meg. Lehet, hogy most szúrtam el mindent. Megálltunk hátul. Alig voltak a buszon, de nem ültünk le. – Képzeld, megkeresett a Bence. A Szalay. Megállt a szívem. Oké, csupán egy pillanatra, de tudtam, hogy megállt. Szerencsére újra elindult, de akkor már olyan viharosan vert, mintha előtte sprinteltem volna.

– És? – kérdeztem, és pontosan hallottam, milyen vékony a hangom. Mint egy csajé. Jóságos ég. Nevetségessé teszem magam, gondoltam. – Azt mondta, hallotta, hogy veled járok. És hogy elég gyorsan túljutottam rajta. Ez aztán jézusfény! Már beszélik, hogy együtt járunk? Akkor együtt járunk? Vagy mi van? – Mit mondtál? – Azt, hogy megőrzöm őt a szívemben, de már továbbléptem. Huh. Bár nem tartottam elég meggyőzőnek, legalábbis arra vonatkozóan, hogy akkor járunk-e, de egy kicsit megnyugodtam. – Nem örült túlzottan – vonta meg a vállát. – Azt mondta, nem adja fel ilyen könnyen. Csak álltunk, és néztem őt. Az futott át a fejemen, hogy Virág engem is felültetett a hullámvasútra. A saját, felalá robogó hullámvasútjára. Néztem az arcát. Gyönyörű volt, komolyan. És akkor – nyilván ijedtemben – egészen természetesen kimondtam: – Szeretlek. Aztán végigcsókolóztuk az utat Óbudáig, a végállomásig. (Két megállóval előbb kellett volna leszállnunk.) Visszasétáltunk a Kiscelli utcáig, fogtuk egymás kezét, nagyjából ötlépésenként megálltunk csókolózni, aztán tudtam, hogy valamit, valamit még tennem vagy adnom kellene, mert elmegyek, elutazom, és most két hétig nem látjuk egymást, és muszáj, hogy állandóan gondoljon rám. Bevallottam, hogy másnap New Yorkba utazom.

És elmeséltem neki, hogy Wayne „Sunny” White az apám. Remélem, megvár. Szeretem. HARMADIK DAL „Christmas Is All Around” 2010. december 23-24. 1 Ha a szívére hallgat, visszafordul. Nem teszi ki Ancsit egy hosszú útnak, egy zaklatott, furcsa karácsonynak – az apja nélkül. Nem teszi ezt Gáborral. Nem teszi ezt önmagával. Egész éjjel forgolódott az ágyban. Bünteti Gábort a kalandja (kaland? szerelem? ki tudja?) miatt, az eszére hallgat, hagyja, hogy az a hülye elképzelése vezesse, miszerint a távolság segít abban, hogy megtalálja a megoldást. De Gábor sosem vallotta be, hogy mi van (volt?) közte és Hajni között... talán úgy könnyebb lett volna döntést hoznia, ha Gábor kitálalja a teljes igazságot. De Gábor csak plátói érzésekről, hiányérzetről beszélt, arról, hogy odafigyelésre és szeretetre lenne szüksége. Lina nem tudta, hogy hányadán is állnak. Gyanította, hogy Gábor csak ködösít, mert fél, ha bevallja az igazat, Lina elhagyja. Nem egy-két hétre – hanem végleg. Ha Lina a szívére hallgatott volna, akkor talán simán megbocsát. Biztonsági játékos volt, már megjárta, amikor – egyszer – csak és kizárólag az érzéseire, a szívére hallgatott. Hiszen Wayne White lelépett, és egyáltalán nem azt érezte iránta, mint amit ő érzett akkor a zenész iránt. Persze az elvakult szenvedély volt,

és ez most más. Ők társak a férjével... Szereti Gábort, de most még-sem bízik benne. Nem hallgathat a szívére. Hiszen akkor Gábor nem zárja le azt a kalandot. Hajnalban úgy tűnt, hogy talán minden rendbe jön. De az ágy mégsem az a hely, ahol fél óra alatt meg lehet bocsátani mindent a másiknak, és az ember csak úgy visszahátrálhat a korábbi életébe – abba az életbe, amikor még hitt a társának, amikor tökéletesen megbízott benne. A reptéren búcsúztak el. Tartották magukat, elsősorban Ancsi miatt, aki nem értette a helyzetet. Miért kell elutazniuk? Miért nem jön velük az apja? Hol lesz addig apa, míg ők ott, messze karácsonyoznak? Holnap már utánuk jön? Hogy hozza a Jézuska apának az ajándékot, és hogy nekik? Tudja, hová kell jönnie? Ilyeneket kérdezett, Lina bűntudata pedig fokozódott. Mindenkivel kiszúrt: Ancsival, Gáborral, és persze önmagával is. Egyedül Martin örülhet ennek a karácsonynak, mert végre megismeri az apját. Igyekezett ebbe a szalmaszálba kapaszkodni, és visszatartani a könnyeit, amikor elbúcsúzott Gábortól. 2 Még csak kétszer repültem életemben, egyszer Spanyolországba, nyaralni anyámmal (akkor még csak ketten voltunk), egyszer pedig Krétára, oda már négyesben utaztunk, amikor Ancsi még nagyon kicsi volt. De ezt a mostani repülőutat nem lehet azokhoz hasonlítani! Akkor tülekedés volt már a reptéren, Kréta felé pedig egy egész magyar csoport rohangált fel-alá a gépen, mert a többséget távol ültették a barátaiktól. A stewardesseknek kellett rendet teremteniük, mert akadt

olyan, aki rögtön leszállás után, még gurulás közben felpattant, bekapcsolta a mobilját és kezdte volna leszedegetni a csomagját a poggyásztartóból, hogy elsőként szállhasson ki a gépből. Ott szűkebbek voltak a helyek, nem mintha zavart volna, mert az ablaknál ülhettem, és igazság szerint csalódott voltam, hogy olyan gyorsan megérkeztünk. Repültem volna még egy ideig, mert hiába láttam már egyszer a saját szememmel, mégis nehezen tudtam elhinni, hogy a felhők alattunk vannak, és hogy egy nehéz gép képes olyan könnyedén suhanni a levegőben, akár egy madár. Akkor az sem zavart, hogy az előttünk ülő család hangosan összeveszett egy otthon felejtett esernyő miatt (persze Krétán a két hét alatt egy csepp eső sem esett). De ez a mostani utazás egészen más volt! Apám (húha, de furcsa, gondoltam, hogy hamarosan élőben, személyesen is megismerhetem!) a British Airways business osztályára szóló jegyeket küldött nekünk. Londonban, egy izgalmas reptéri terminálon, egy spéci váróban töltöttük az időt a járatunkra várva. Én rögtön kiszúrtam, hogy internetezni is lehet, úgyhogy apám internetes oldalát olvasgattam, aztán lementem anyámmal és Ancsival a spába, és körülnéztünk, utána játszottam Ancsival egy gyerekjátszóban, később pedig még meg is ebédelhettünk a váróban. Elrepült az idő, rohantunk a géphez, és láss csodát: külön kellett beszállnunk, a business osztály utasainak elsőbbségük volt. A gép „kúpjában”, vagyis az emeleten utazhattunk! Beszállás után ért az igazi meglepetés: ággyá alakítható ülések voltak a mi részünkön, vagyis fekhettünk és alhattunk is az úton! És egy külön stewardot kaptunk

kábé hatan vagy nyolcan. Elképesztő luxus! El sem tudtam képzelni, miként élhet apám, WSW, ha nekem, akit sosem látott, és a testvéremnek, akihez semmi sem fűzi (meg persze az anyámnak, akivel ugye lefeküdt annak idején) képes volt ilyen drága repülőjegyet venni. Vajon mi vár ránk New Yorkban?! Azért is volt jó, hogy ilyen különleges utazásban lehetett részem, mert máskülönben végig rettenetesen szenvedtem volna, úgy értem, ha nem a híres Wayne „Sunny” White-tal – AZ APÁMMAL! – való első találkozásra készültem volna, hanem csak úgy elutazunk anyámmal és Ancsival. Ugyanis akkor egyfolytában arra gondoltam volna, hogy miért kell elszakadnom Virágtól. Így is gyakran gondoltam rá, de azért ugye ez egészen más, mert volt mit várnom (persze ez nem azt jelenti, hogy ne rettegtem volna az elválásunk óta attól, hogy Virág esetleg dob, mire hazaérek, és mondjuk újra feketére meg pinkre lakkozza a körmét, ami nála a szomorú-reményteli továbblépést jelenti). Persze tudom, hogy sokakat érdekel, hogyan fogadtam, és hogyan tudtam elhinni, hogy Wayne White az apám. Főleg azok után, hogy kiskorom óta azt hittem, anyámnak volt egy diákköri kalandja egy vele egykorú sráccal, aki, miután anyámat teherbe ejtette, szépen lelécelt. Elég rossz volt, hogy minden osztálytársamnak volt apja (még ha elváltak is időközben a szülei, vagy netán össze sem házasodtak), de én az enyémről semmit sem tudtam. Anyám megígérte ugyan, hogy ha majd nagyobb leszek, többet mesél róla, de nem nehéz elképzelni, hogy miket fantáziáltam össze egy ilyen fantomapáról. (Még arra is gondoltam, hogy anyám

esetleg azért titkolódzik, mert valami szánalmas alak volt, és saját maga előtt is szégyelli, hogy lefeküdt vele. Vagy valami bunkó, az a fajta, aki csak beszólogat a csajoknak, és eldicsekszik a haverjainak, ha valakit sikerül ágyba vinnie. Amiatt is szorongtam, vajon mit örökölhettem egy olyan apától, aki köddé vált abban a pillanatban, amikor anyám bejelentette neki, hogy terhes. De aztán meg úgy rémlett, hogy anyám valami olyasmit mondott, hogy sosem árulta el a srácnak, hogy teherbe esett tőle. A nagyanyámék mesélték, hogy anyám egyszer a Balatonnál töltött pár napot, és ott volt egy futó kalandja – de ennél többet ők sem tudtak, csak hogy állítólag valami iskolatárs volt az. Anyám nekik sem volt hajlandó többet elárulni.) Szóval, elég rémisztő volt a helyzet, hiszen sokat írtak az újságokban az öröklésről, a genetikáról, mi is tanultunk egy-két dolgot a suliban, és attól rettegtem, hogy 1.) én is olyan bunkó leszek, mint az apám, és lelépek majd minden csajtól (ha lesz egyáltalán olyan, aki hajlandó járni velem), 2.) apám szellemi toprongy, akit anyám nem hajlandó vállalni, 3.) az apámnak valami titkos betegsége van, amit biztosan örököltem, de ha időben értesülnének a betegségemről az orvosok, akkor meg tudnának gyógyítani (ám mivel ez nem fog kiderülni időben, a betegség még azelőtt elvisz, mielőtt csókolóznék valakivel, vagy életemben egyszer is színpadra állhatnék a saját zenekarommal), 4.) az apám perverz volt, azért nem hajlandó tartani vele a kapcsolatot az anyám (és akkor én is perverz leszek, gondoltam régebben, és bár nem igazán tudtam, mit jelent ez a szó, de attól féltem, hogy a maszturbálás már

egy lépés a perverzség felé). Tehát csomó dologtól szorongtam, amíg semmit sem tudtam a valódi apámról, csak mindenfélét képzeltem róla. Emlékszem, már jártam egy ideje gitár- és énekórákra, amikor felmerült bennem, hogy talán az apám is zenélt. Rá is kérdeztem anyámnál, de csak megvonta a vállát, és azt morogta, hogy nem tudja, de közben fürkészve nézett rám. (Ma már sejtem, miért: rettegett, hogy a fülembe jutott valahogy a WSW-sztori.) Egyszer már egész közel jártam a igazsághoz, amikor arra gondoltam, hátha egy híres magyar zenész az apám (a pletykákat megelőzendő most ki sem mondom a nevét, de akkor szerettem volna, ha ő az, és emlékszem, pár hétig ebben a hitben éltem – ma már nagyon örülök, hogy mégsem vele feküdt le az anyám, hanem az apámmal, Wayne White-tal). A tizenhatodik szülinapomon anyám – aki akkor már Gábor felesége volt – elvitt a Simply Red budapesti koncertjére. (Nem voltam sosem különösebben oda a zenéjükért, de tetszett, hogy az énekesük, Mick Hucknall magyar származású, nem beszélve arról, hogy azóta fel is oszlott az együttes, tehát mégiscsak a soultörténelem része volt ez a koncertjük. Az pedig nagyon imponált, amikor egy tévéműsorban Hucknall arról mesélt, hogy tizenévesen egy punkegyüttesben énekelt, és imádta, bár még arra sem volt pénzük, hogy a turnén szállodában aludjanak, ezért a teherautójukban éjszakáztak. Viszont felléphettek a The Fali előzenekaraként! Ez a rövid kis tévés nyilatkozat megerősített abban, hogy igenis érdemes a zenélésre

koncentrálnom, még ha sokan ezt nem is tartják komoly dolognak, csak „időtöltésnek”. Erről jut eszembe, a nagyszüleim ma is azon a véleményen vannak, hogy oké, legalább nem drogozom – bár a nagyapám mindig rákérdez: és biztos nem próbáltál ki semmit? –, a zeneórák hasznosak, a koncertezést pedig előbb-utóbb „kinövöm” majd... Elég vicces, hogy ugyanúgy állnak hozzá a mai tinik nagyszülei a zenéléshez, mint például a Beatles idején. Nem is értem, de mindegy.) Anyám a Simply Red koncertjének másnapján elvitt egy japán étterembe, ahol futószalagon kering a szusi és más japán kaják, ez volt a szülinapi vacsorám, kettesben vele. Engem eléggé lekötött az orrom előtt köröző sok kis tál, határozottan boldog voltam, hogy annyit ehetek a kedvenc kajáimból, amennyi belém fér (nem mintha nagyevő lennék, de elhatároztam, hogy mindent meg fogok kóstolni, amit csak lehet). Ráadásul megkaptam azt a gitárt, egy Gibson-replikát, amire régóta vágytam. Szóval, életem egyik legjobb szülinapja volt. – Ma elmondom, hogy ki az édesapád – nézett rám komolyan az anyám, és én hirtelen benyomtam a számba egy nagy adag wasabit, ami végigégette a számat és a nyelőcsövemet. Aztán csak meredtem rá némán. Ő is hallgatott. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom, de hát ilyenkor ugye már nincs választása az embernek. Nem mondhattam, hogy nem akarom tudni: sokkal kíváncsibb voltam annál. Viszont a fejemet mertem volna tenni rá, hogy perceken belül meg fog változni az életem. De hogy milyen irányban, arról lövésem sem volt. – Igen?! – ennyit bírtam kinyögni.

– Igen. Nézd, lehet, hogy elsőre nem fogod elhinni, de megfogadtam magamnak, hogy amint tizenhat éves leszel, elmondom. Nagyon nehéz volt eddig is titokban tartanom, de... Majd megérted, ha elmondom, hogy miért nem beszéltem róla korábban – mondta komolyan. – Az édesapád... Wayne „Sunny” White, amerikai rockzenész. Ennyit mondott, és persze biztos voltam benne, hogy csak hülyéskedik. De nem hülyéskedett. Mindent el kellett mesélnie. Még azt is, hogy mi volt az utolsó szám a koncerten. (A Vad szemek.) És azt is, hogy mi volt a ráadás. (A Szerelembe esni veled.) Azt is, hogy mit viselt az apám a koncerten. Hogyan érkezett meg a siófoki diszkóba, és hogyan elegyedtek szóba. (Anyám autogramot kért tőle.) Persze ezeket a részleteket, mármint a dalokat és a többit később a neten is megpróbáltam ellenőrizni, még egy videofelvételt is találtam a YouTube-on az akkori koncertről, de azért az egész igazán hihetetlenül hangzik, nem? Úgyhogy hittem is, meg nem is. A WSW-sztori mellett szólt, hogy anyám nem szokott hazudni, az megint más dolog, hogy tizenhat éven át elhallgatta előlem az igazságot. Az is anyám történetét támasztotta alá, hogy a zene egészen kicsi koromtól érdekelt. Szóval a genetika, úgy látszik, valós tudomány, gondoltam. Viszont a sztori ellen szólt, hogy annyira hihetetlen... Nem is tudtam feldolgozni pár hónapig, mert hol feldobódtam (hiszen igazi híresség az apám, ráadásul nem üres fejű celeb, hanem tehetséges zenész!), hol elkeseredtem (mégsem vállalt se engem, se anyámat), hol pedig nem is akartam elhinni az egészet. Holott addigra az anyám már

megmutatta a számlát is, amit nekem nyitott, és amire az apám küldte a gyerektartást. (Ez persze csak szaporította bennem a kérdőjeleket: papíron vállalt az apám, vagyis tudomása van a létezésemről, mégsem kíváncsi rám? Ettől függetlenül sem tudtam – és nem is akartam – megutálni a zenéjét.) Egy időben azt hittem, fogok vele találkozni. Aztán belenyugodtam, hogy nem. És most... mégis. Pont most. Pont most, amikor életemben először szerelmes vagyok, és a szerelmemet otthon kell hagynom. Azt hiszem, már a repülőn kezdtem sejteni, hogy a felnőtt élet (Felnőtt Élet) is ilyen lesz: ad valamit, de el is vesz. És folyton választás, döntés elé fog állítani. Kíváncsi voltam a közelgő Felnőtt Életre, de azért egy ideig még megmaradtam volna a gyerekszerepben. Hát ilyen ellentétes érzések, öröm és szorongás között hányódva, de izgalommal és várakozással telve érkeztem meg anyámmal és Ancsival New Yorkba december huszonharmadikán. 3 „Azért lettem »Sunny«, mert az első zenekaromban, a Sharksban a dobos, Chuck barátom állandóan azt mondogatta a többieknek – és persze nekem is –, hogy legyek bármekkora zűrben is, én úgy élem meg, mintha az élet napos oldalán lófrálnék. Szerinte azzal a »csodálatos« képességgel születtem, hogy mindig a dolgok jó oldalát látom, és a rosszakkal nem törődöm. Sőt továbbment: szerinte a napot láttam meg elsőként, amikor világra jöttem. Hát nem tudom. Azok alapján, amiket az előző fejezetekben elmeséltem, az olvasó is

tisztában lehet vele, hogy nem volt mindig csupa napfény az életem, de tény, hogy Chucknak igaza volt: mindig is a jóra koncentráltam, és mindenben megláttam a továbblépést, a reményt – és szerintem a jót is. Persze Chuckék tovább cukkoltak a későbbiekben is: szerintük nemcsak az élet apróbb-nagyobb dolgaiban, hanem a nőkben is mindig a szépet és a jót láttam meg. Talán igazuk volt.” June felvonta a szemöldökét, abbahagyta a felolvasást, és felnézett a könyvből. – Nem is tudom, miért kellett ötvenévesen életrajzi könyvet írnod. Azt hitted, már nincs sok hátra? Egy csomó minden kimaradt belőle. – A kiadó ötlete volt. Nekem egyáltalán nem volt ínyemre, de aztán... ez lett. Adtak mellém egy profi szerzőt, aki beszélgetett velem, kvázi tollba mondtam az életemet. – Fura, hogy amikor ez a könyv született, én még csak hatéves voltam. El tudod képzelni? – El. Igen. Egész jól el tudom képzelni, hiszen ma is vannak hatévesek, tudod. – Igen, nem is kell messzire mennünk, például az egyik gyereked, ha jól tudom, még csak ötéves. – Hmmm... – Most mit hümmögsz? – Nem tudom, miért érzem úgy, hogy vihar készülődik. Inkább aludjunk. – Jó, akkor kikeresem, hogy ötvenéves korodig mit írtál a gyerekeidről. Úgy értem, azokról a gyerekeidről, akik addigra már megszülettek. Meg az anyjaikról.

– Szerintem még nem vagyok olyan szenilis, hogy ne emlékezzem rájuk. – De nekem soha nem mesélsz róluk! Akkor megkeresem... Mit írtál például Nicholasról? „Hát igen, Sarah-val nem mentek egyszerűen a dolgok. Folyamatosan izzásban voltunk, lángra lobbantottuk egymást, aztán egyikünk fogott egy vödör vizet, és lelocsolta a tüzet. Prózaibban: hol imádtuk, hol öltük egymást. Ebbe a kapcsolatba született Nicholas. Egyáltalán nem voltam oda a gyönyörtől, amikor Sarah boldog mosollyal bejelentette, hogy gyereket vár. Akkoriban indult be a karrierem az öreg kontinensen, egész évre betelt a naptáram, Münchentől Stockholmon át Londonig mindenhová hívtak, nem beszélve a két tokiói és a számos USA-beli fellépésről. Sarah pedig üdvözült mosollyal az arcán közölte, hogy gyerekünk lesz. Azt sem tudtam, nem volt-e egy-két kokainos epizódja azután, hogy teherbe esett. Az esküvőnk? Sarah fényes esküvőt akart, nagy bulival, én – semmilyet. Végül csak a legközelebbi hozzátartozóink és a zenekarom tagjai jöttek el, meg néhány nagyon jó barát. Miután kimondtuk az igent, egy házibuliba mentünk. A nászéjszakánkon Sarah hányt (a terhessége kezdetétől émelygett a gyomra), én pedig kétszer berúgtam egy éjszaka alatt. De én legalább nem hánytam. Házasember lettem. Imádtam Sarah-t, ám nem éppen erről álmodtam. Nem akartam férj lenni, még nem akartam gyereket, zenélni akartam, és élni azt az életet, amikor legfeljebb annyi a

felelősségem, hogy időben ott legyek a próbákon és a koncerteken, és eltartsam magunkat. Ennyi volt a maximális felelősség, amit akkoriban vállalni szerettem volna. Néhány éve már nem kellett dolgoznom, már a zene lett a hivatásom (sosem nevezném munkának), végre nem kellett bejárnom abba az irodába, ahová anyám könyörgött be, saját lakást tudtam venni, meg egy kocsit. Ennyi elég volt. De hogy egy gyerek...? Nicholas megszületett, Sarah pedig otthon maradt, amíg én Európában turnéztam. Néha váratlanul megjelent, persze a fiunkkal, és én ilyenkor mindig rettentően kiborultam, mert egyrészt fölöslegesnek tartottam, hogy egy csecsemővel utazgasson, másrészt sértőnek találtam, hogy ellenőrizgetett. (Persze aztán mindig kibékültünk a hotelszobában...) Sosem buktam le abban az időben, pedig volt egy-két »kilengésem«. Amikor a turné után hazatértem, Nicholas már elmúlt másfél éves, és nem ismert meg. Miért is ismert volna meg? Hiszen alig látott, úgy telt el másfél év, hogy csupán néhányszor találkoztunk. A hazatérésben az volt a legnehezebb, hogy a menedzserem, Rob pihenésre kényszerített. Mindössze annyi volt a dolgom majdnem egy éven keresztül, hogy dalokat szerezzek, és akkori szövegírómmal, Ray Forresterrel dolgozzunk a dalokon. Ez nagyjából úgy nézett ki, hogy havonta egy hetet a dalokkal »kellett« töltenem, máskülönben lógathattam a lábam. Néha interjút adtam, de ez volt minden. Tudatosan vissza kellett vonulnom, hogy új albumon dolgozzam. Sarah azt szerette volna, hogy költözünk a zöldbe, úgyhogy végül, akartam vagy sem, New Jersey-ben

találtam magam, egy lepukkant város középszerű negyedében. Megörültem igazi, nyüzsgő nagyváros nélkül. New Yorkba vágytam, vagy Los Angelesbe, a Zenéhez – de semmiképpen sem New Jersey-be. Úgyhogy fél év után egyszerűen dührohamot kaptam, és közöltem Sarah-val, hogy vagy Los Angelesbe költözünk, vagy elválunk. Persze inkább költöztünk. Akkor még nem ismertem az alapszabályt: nem tölthetsz együtt a nap huszonnégy órájából huszonnégyet, de tizenhatot sem az élettársaddal. Kell, hogy eljárj, még jobb, ha a párodnak is van dolga, munkája, és csak esténként, vagy akár csak minden másnap találkoztok. Mi egy-másfél évig napi tizenakárhány órát együtt voltunk, néha többet is, és egymás agyára mentünk. Mire Nicholas hároméves lett, romokban hevert a házasságunk. Még a következő nagy turné sem segített. Csak egy új, nagy fellángolás. Igazi, elsöprő szenvedély volt, de nem részletezem, mert nem óhajtok bíróságra járni. A lényeg, hogy Luisa Maldannal egy stúdióban találkoztunk, és amint megláttam, tudtam, hogy elvesztem. Gyönyörű, csokibőrű, Puerto Ricó-i színésznőjelölt volt (most részletezhetném, hogy ez milyen múltat takart, de mint említettem, semmi kedvem a bíróságon kikötni, úgyhogy az olvasóknak ettől el kell tekinteniük – most...), és összejöttünk. Jobban mondva Luisa megvárt a stúdió lépcsőjén, és egyszerűen átölelt és megcsókolt. Nem volt semmi udvarlás vagy beszélgetés. Tudtuk, hogy azért izzik a testünk, hogy egymáséi legyünk. Úgyhogy még ott, az alagsori lépcsőfordulóban... Nagy találkozás volt. Két

erős egyéniség, akik mindennél jobban vágytak valamire: a szexre – egymással. Függőséggé vált. Luisával gyakorlatilag semmi közös nem volt bennünk – a szexen kívül. Hát ezért nem hiszek abban, amikor azt mondják: »a tested nem tévedhet«. Nem, kétségtelenül nem tévedhet, amikor szexről van szó. De amikor szerelemről, társról, párkapcsolatról...? Akkor igenis tévedhet a testünk, ha összekeverjük a vágyat a szerelemmel. Luisával nem tudtuk abbahagyni. Alkalmi viszonynak indult, és mégis, úgy éreztem, kiszárad a testem, ha csak egy nap találkozás is kimarad. Nem beszéltünk, szinte semmiről sem beszéltünk, mert fontosabb dolgokkal voltunk elfoglalva. Egy idő után már követelte a testem, hogy legyen mega napi betevő »Luisám«, csak akkor tudtam otthon, Sarah-val is normális lenni, ha aznap is találkoztam Luisával. Fura dolog ez a vágy... Ahogy jön, úgy el is múlik. De amikor benned van, akkor hajt előre, és egyszerűen nem is gondolsz arra, hogy megbántasz másokat, hogy súlyos sebet ejtesz azon, akit máshogyan szeretsz, akivel együtt élsz. Én sem gondoltam erre. Luisára vágytam, és mivel akkor már »menőnek« számítottam, meg is kaptam. (Nagyképűség nélkül: megkaphattam volna másokat is, de, bármilyen hülyén hangzik is, akkoriban én hűséges voltam – Luisához és Sarah-hoz. A magam módján...) Luisától született Paloma, a lányom. Nicholas hatéves volt, amikor »kapott« egy testvért. Luisa gondoskodott róla, hogy Sarah életét megkeserítse, mert nyilatkozgatni kezdett a magazinoknak, miután nemet mondtam a kérésére, hogy váljak el Sarah-tól, és

vegyem őt feleségül. Nem mintha rendben lettek volna a dolgok Sarah-val (sőt amíg Luisa nem kezdett el követelődzni, valóban gondoltam rá, hogy elválok és vele kezdek új életet), de nem akartam bábbá válni senki kezében. Igaz, Sarah is erős egyéniség volt, de Luisa egyszerűen uralkodni szeretett volna rajtam. (Basszus, minden szavam közelebb visz a bírósághoz...) Nem. Nem kértem a tarolásból, nem kértem az egészből. Sarah-val pont a Rock’n’Sun megjelenése idején romlott meg végleg a kapcsolatunk. Akkorra már semmit sem tudtunk normálisan megbeszélni egymással, iszonyatos sebet ejtett a kapcsolatunkon a Luisával való viszonyom, amit Sarah még csak-csak megbocsátott volna, de azt már nem, hogy Luisától is gyerekem született. Már szinte sosem voltam otthon. Menekültem, de még tanakodtam, hogy helyre tudnám-e hozni a dolgokat Sarah-val. Ugyanis, bármilyen furcsa – főleg annak fényében, hogy viszonyt kezdtem egy másik nővel –, a társamnak éreztem őt. De aztán már akkora volt a nyomás – otthon is, a sajtó felöl is, és mindennek tetejében csesztetett a menedzserem, hogy a magánéleti zűrjeim teljesen elvonnak a zenéléstől –, hogy végül léptem. New Yorkban kibéreltem egy lakást, és ott kezdtem a következő lemezemre készülni. Hogy kit sajnálok leginkább? Rohadt önzőn hangzik, de elsősorban magamat. Elvesztettem Sarah-t (néhány hónappal később elváltunk, és utána istentelenül sírtunk és ittunk kettesben egész éjjel), elvesztettem Nicholast, akit pedig addigra nagyon megszerettem, valahogy a

gyerekkori önmagamat láttam benne, és elvesztettem Palomát is, akit az anyja eleinte tiltott tőlem, amikor pedig a bíróság megítélte a láthatást, mindig egy bébiszitter adta át a lányomat fél napokra. Luisa sohasem volt ott. A tévék a Rock’n’Sun számait játszották éjjel-nappal, bejutottam a szülőhazámban, és nekem senkim sem volt. Egyedül jártam haza a bérelt lakásba. Kalandjaim voltak, de semmi komoly. Megfogadtam, hogy addig nem alapítok családot, amíg olyan nővel nem találkozom, aki nem harcolni és legyőzni akar engem, hanem egyszerűen szeretni és támogatni. Most persze joggal kérdezi bárki, akkor hogyhogy született még egy lányom, Inez, egy másik zűrös kapcsolatból... de erről majd később. “ – Kár, hogy nem olvastam előbb ezt a könyvet – nézett fel újra June. – Félelmetes. Téged ezek a nők vonzottak? – Mit értesz az ezek a nők alatt? – Hát akik... nem tudom. Akik tényleg zűrösek. – Elég zűrös voltam én is. Ráadásul a könyvben óvatosan kellett fogalmazni. Muszáj ezt olvasgatnod? – Muszáj, már csak azért is, mert hamarosan megtartod a bulit, sőt a karácsonyunkba is bele... izé... szóval, idejönnek, és legalább valamit meg akarok tudni róluk, ha már olyan titokzatos vagy velük kapcsolatban. – Nem vagyok titokzatos, csak nincs kedvem a régi dolgokról beszélgetni nonstop. – Nem nonstop. Most. Minden gyereked benne van a könyvben? – Hogy lenne benne mind?

– Jó, ez keresztkérdés volt. Nicholason, Palomán és Inezen kívül még melyik gyerekedről írtál benne? – Egyikről sem. Akkor még nem születtek meg. – És miért négyről tudnak az emberek? – Nem én kürtöltem világgá a négy gyerek születését sem. Inez anyja is rohant az újságokhoz. És Natalie sem csinált titkot belőle. – Tehát csak a két külföldi nő hallgat róla, hogy te vagy a gyerekeik apja? – Úgy tűnik. – És te miért nem mondtad el, amikor kérdezték, hány gyereked van? – Mert egyáltalán nem tartozik másokra. Most mit mondjak? Hogy van Svédországban egy lányom, és Magyarországon egy fiam? Még nekik is árthatnék ezzel. Nem jártatom a szájam fölöslegesen. – Basszus. Ez az egész annyira... gáz. Most idehívtad őket, és elcseszik a karácsonyunkat, meg minden. Legalább tudnék róluk valamit... A svédről és a magyarról is... – Én se tudok róluk túl sokat. – Ó, Wayne... Nem is tudom... – Mit nem tudsz? – Hát azt, hogy mi lesz így velünk. – ... – Ugye gondolkozol? – Mindig. – Ne hülyéskedj. Gondolkozol azon, amit kértem? A közös gyerekünkön? – June, nyugi. Egyelőre azon gondolkozom, hogy mi lesz a program karácsonykor. Meg a születésnapomon.

– Jó, hát azért nem ártana... – Ne baszogass már, kérlek. – Ez nem baszogatás, hanem kérés. – Ez a sunnyogva baszogatás tipikus esete. Tényleg aludjunk. – Sunnyogva...? – Alszunk? – A francba, Wayne. Szeretsz még? – Szeretlek, csak oltsd le a lámpát, és aludjunk. – Tudod, azért jólesett volna, ha velem duettezel. – Nicholasszal kell fellépnem. Semmi kedvem az egészhez. – Értem. Akkor mesélj Inezről. És a többiekről. – Majd holnap. – Akkor legalább Inezről. – Nem is jön el. Mary-Ann azt mondta, elutazik az anyjával. – Azért mesélhetnél róla. – Olvasd el. Benne van a könyvben. – Oké, de a többiekről mesélsz majd? – Majd igen. Wayne maga is csodálkozott, milyen türelmesen válaszolgat June-nak. Közben arra gondolt, amit MaryAnn mondott neki: hogy találkoznia kéne érkezés után mindenkivel. Na de miért? Nem lenne elég a közös találkozás? A közös találkozások? Mary-Ann szerint az bunkóság. És leginkább Mary-Ann terhességén gondolkozott. Egyelőre nem tudott normális álláspontot kialakítani az üggyel kapcsolatban. Csak azt tudta, hogy aggódik. Nem maga miatt, nem a karrierje miatt, hanem Mary-

Ann miatt. Mit fog kezdeni...? Mit kezd az életével? Az a hír, hogy Mary-Ann teherbe esett attól a fickótól, akivel több mint hat évig élt együtt, és aki szerette őt, mégis lelépett, Wayne életében felülírta a nagy találkozás miatti izgalmat is. Ahogy közeledett az időpont, amikor találkoznia kell az összes gyerekével (vagy majdnem az összessel), egyre izgatottabb lett. Nem is értette: eddig nemigen foglalkozott velük, most meg azon agyai, vajon mi lesz, ha találkoznak egymással, mind... Hová vezet ez az egész? De mióta Mary-Ann elmondta, hogy Leonard lelépett, és ő terhes – és megtartja a gyereket –, Wayne gondolatai főleg e körül jártak. Maga sem értette, miért. Hiszen ő is ugyanolyan önző rohadék volt, mint Leonard. „Luával egy klip forgatásán találkoztam. Statisztának hozták, és rögtön elmesélte, hogy most próbál modellként befutni, de korábban a pornóiparban is dolgozott. Aztán bárokban táncolt, mígnem huszonegy éves korában egy fotós készített róla néhány jó képet, és ezzel elkezdődött Lua pályamódosítása. Azóta két év telt el, a testét meg az arcát már csak magazinokban és plakátokon tették közszemlére, és nem pornófilmekben. Lua őszinte volt, és nagyon bájos. Persze sokan kérdezhetnék, hogyan lehet bájos, akinek az íriszébe beleég, hogy pornószínésznő volt? Nem tudom. Lua tekintetében és arcán valamiféle olyan báj ült, ami azt tükrözte: »Mindegy, min mentem keresztül, de a hitemet megőriztem.« De lehet, hogy ez hülyeség, és csak próbálom megideologizálni, hogy miért jöttünk össze. Akkoriban, mint már írtam is, sok év felelősség nélküli kalandozás után az orosz Nadiával jártam, de

igazából nem éltünk együtt, mert hol nála laktunk, hol az én bérelt lakásomban. Akkortájt már kezdett zavarni, hogy még mindig bérelt lakásban élek, holott megengedhettem volna, hogy vegyek egyet magamnak. Szóval találkoztam Luával. A romlott bája fogott meg. Jesszusom, mennyi kalandban volt részem vele! Nadiával szakítottam, mert Luával roppant szórakoztató volt az élet, valahogy a »mestere« lehettem. Lua a múltja ellenére ártatlan fiatal lány volt, aki vágyott a fénybe, és ezért nagyon kellemetlen dolgokat is vállalt, jó képet vágva hozzájuk. A legmeglepőbb az volt számomra, hogy Lua szerette a meséket, konkrétan a klasszikus meséket. Huszonhárom éves nő, aki Andersen és a Grimm testvérek köteteit tartotta a polcán. Azt hiszem, Lua valahogyan Hófehérkének és Hamupipőkének képzelte magát, és azt szerette volna, ha az ő története is olyan boldog véget ér. Csodálatos, gyermeki lelke volt, miközben már megtapasztalt egy csomó romlott dolgot. Luával fel lehetett fedeztetni az élet igazán szép dolgait, mert ezeket nem ismerte. Nem tudta például, milyen egymás mellett fekve önfeledten filmet nézni, kézen fogva andalogni, közösen fagyizni, számára hihetetlen volt, hogy csak úgy beülünk valahová vacsorázni és beszélgetni. Attól tartok, ő mindig rögvest a dolgok »közepébe« csöppent, és kimaradt az életéből egy csomó hétköznapi, de fontos tevékenység. Szerettem nézni, ahogy felfedezte mellettem, mi minden van még a szexen kívül; ahogy megértette, hogy nemcsak bőr melltartóban, tangában és csipkés harisnyában lehet

szexis, hanem egyszerű, klasszikus, fehér színű fehérneműben is. Szórakoztató volt Lua fejlődését figyelni. Csak hát elfelejtett időben informálni arról, hogy gyereket vár. Vagy tényleg nem tudott volna róla? Hiszen, mint utóbb kiderült, valami elektromos fogyasztásra járt négy hónapos terhesen. És csodálkozott, miért nem tud lefogyni – nekem legalábbis ezt mondta. Mindegy, amikor kiderült, már nem sok volt hátra a terhességéből. Inez nyolc hónapra született, és a bérelt lakásban laktunk mindhárman. Inez édes kislány volt, de – bár ezt nem írtam korábban – mindvégig tudtam, hogy nem Luával akarom leélni az életemet, sőt ő sem velem. Szóval nem is értettem, miért történik már megint ugyanaz – megszületik egy ártatlan gyerek egy működő, de nem tökéletes kapcsolatból, és előbb-utóbb neki is csak a »vasárnapi« apukája leszek. Akkortájt kezdtem inni, keményebben. Kezdetét vette a közel kétéves időszak, amikor mindenfélét műveltem, amire ma már csak egyetlen, nagyon hülye mentségem lehet: részeg voltam. Nem drogoztam, de nem azért, mert annyira féltem tőle (bár persze hogy féltem: láttam egyet s mást), hanem azért, mert nem esett jól. A kokaintól például ugyan minden kiélesedett, de közben rohadt szarul éreztem magam. A füves cigitől pedig csak rövid ideig röhögtem, mert néhány percre rá elaludtam. Mást nem próbáltam, a herointól ódzkodtam, annyian elpatkoltak tőle zenész körökben is, hogy sosem kísérleteztem vele. De akkoriban, Luával élve, és azon tűnődve, hogy már megint ugyanazt ismétlem, mint korábban – és ettől persze elkenődtem –, rákaptam a

whiskyre. Tisztán ittam, és mindig gyorsan kiütött. Nem tudom, honnan volt bennem az a szakmai alázat, hogy koncertek, próbák és stúdiófelvételek előtt és közben sosem ittam, de végül ez lehetett az oka, hogy nem teregették ki az újságok: Wayne »Sunny« White alkoholista. Nem, én csak szabadidőmben piáltam, de akkor apait-anyait beleadtam. Nem jöttek-mentek a csajok az életemben: csak Lua volt, de emlékszem, hogy a második évben a pia gondolata jobban vonzott, mint az, hogy együtt legyek Luával. Szóval, szépen elszúrtam ezt a kapcsolatot is. Tudtam persze, hogy nem maradunk együtt a végtelenségig, lehetséges, hogy a szakítást akartam meggyorsítani, vagy... nem is tudom. Ketten tudtuk Luával, hogy alkoholista lettem, senki más. (Én viszont nem akartam bevallani magamnak.) Luát, azt hiszem, rohadtul elkeserítette, hogy a rocksztár, akit megszerzett magának, idővel zugivó lett, akit a bárszekrénye jobban érdekel, mint az élettársa. Hát így csesztem el egy újabb kapcsolatot. Aztán Luáért végül eljött a királyfi, mint a mesében. Igaz, nem fehér lovon, hanem egy kukásautón, ugyanis a fickónak szemétszállító vállalkozása volt (nekem a királyfi csak kiskakasnak tűnt), de az biztos, hogy égett a szerelemtől. Lua beleszeretett, és csendben, fájdalommentesen szakítottunk. Vitte a kiskakaskirályfihoz a mesekönyveit, és vitte Inezt is. Inez még kicsi lány volt, de már imádta a meséket. Ezt az anyjának köszönhette. Csak remélni tudom, hogy az ő meséjének kezdete másmilyen lesz, mint az anyjáé volt.

Ahogy Lua elköltözött, megittam az utolsó üveg whiskymet, és vége volt. Lehet, hogy te, aki olvasod ezt a könyvet, nem hiszed el, hogy nem töltöttem hetekethónapokat elvonókúrán, hogy anélkül szoktam le, hogy beléptem volna a névtelen alkoholisták klubjába, de valóban leszoktam. Szerintem, de ez csak az én amatőr elméletem, vannak olyan emberek, akik »függő« típusok, és vannak olyanok, akik nem. Azt gondolom, én ugyan ittam, és két évig alkoholista voltam, mégsem voltam szenvedélybeteg. Én ugyanis nem szerettem sokat inni – de megtettem. Közben mindvégig éreztem, hogy hol a pont, ahol meg kéne állnom, csak magamba erőltettem még egy-két (háromnégy) pohárral. Mintha csak el akartam volna üldözni Luát. Talán így könnyebb volt, mint odaállni elé és a szemébe mondani, hogy kedvelem ugyan, de szerelmes nem vagyok belé? Lehet, hogy gyávaságból lettem alkoholista. Nem tudom. Azóta teljesen normális társasági ivó vagyok, és nem is tartok tőle, hogy visszaesnék. Azt hiszem, remek alany lennék egy pszichiáternek a kutatásaihoz, mert tényleg fura játszmákat játszottam egész életemben. Mivel ezt felismertem, csak remélni tudom, hogy ugyanezeket a hibákat már nem fogom elkövetni. De biztosat nem ígérhetek. Hacsak nem ér véget az életem abban a percben, hogy ezt a mondatot leírom, még akár többször is elkövethetem ugyanezeket a hibákat: a párválasztásban, a párkapcsolatban, a gyereknevelésben, az egész életemben.” – Alszol? – Mmmm... Igen. – Tartod Inezzel a kapcsolatot?

– Igen. Hébe-hóba. – És más lett a meséje, mint az anyjáé volt? – Azt hiszem. Mindenképpen. – És a kiskakas megmaradt Lua mellett? – Igen. – Együtt vannak még? – Igen. Úgy tudom. – Nem fáj a szíved amiatt, hogy minden gyereked nélküled nőtt fel? – Most nem beszélgetek. Alszom. Aludj te is. – Szóval fáj... ? – Jó éjszakát. 4 – Nicholas, nagyon örülök, hogy beköltözöl. – Tudod, Mary-Ann, nem sok kedvem volt hozzá... de aztán úgy gondoltam, mégis ez lesz a legjobb. És hát... apám is csak egyszer hetvenéves. – Egyedül jöttél? – Aha. Bármikor hazaugorhatok, tudod. – Otthon is fogsz ünnepelni? – Lehet, hogy hazaugrom – mondta nem túl határozottan. A Waldorf-Astoria recepciójánál álltak, Mary-Ann lehajtotta a fejét. Végül, mint mindig, Wayne akarata érvényesül. Még Nicholas is beköltözik a hotelbe, pedig New York külvárosában lakik. Ahogy a nő elnézte, Nicholas nem igazán hasonlított az apjára: nem áll rajta olyan jól a ruha (vagy nem olyanokat hordott, mint az apja), és a tartása sem annyira büszke, mint Wayne-é. Wayne-t mindig, mindenhol észre lehetett venni. Nicholas pedig inkább

háttérbe húzódott, Mary-Ann nem is értette, hogyan lehetséges, hogy a fiú mégis kiáll a színpadra, és ő van a középpontban. – Elviszlek a próbára, és a stúdióban is lesz még egy próbátok. De biztos vagyok benne, hogy nektek próba nélkül is menne. – Ezt az apám gondolja így, igaz? Ő simán kiállna próba nélkül is. – Nem hiszem. Az apád is komolyan veszi a hivatását. Nicholas elmosolyodott. – És hányan leszünk? Végre összejön a csapat... – Palomáék csak holnap érkeznek. Paloma, a gyereke és a férje. Aztán... Lua és Inez nem jön. A magyar lány, Lina és a gyerekei az imént érkeztek, én hoztam be őket a reptérről. A svéd lány, Eva és a lánya holnap jön. Natalie-ról és Leanáról egyelőre semmit sem tudok, bár Natalie azt ígérte, hogy jönnek. A repjegyük mára szól, de mintha azt mondta volna, hogy átfoglaltatta. Egy stúdióban dolgozik éppen San Franciscóban. – Nem is tudtam, hogy van egy magyar lány. És gyerekeket szült az apámtól? Jézusom, hogy tudta Wayne mindezt titokban tartani? – Csak egy gyereket szült tőle. A kicsi a férjétől van. – És ki az a svéd lány? – Hűha, Nicholas. Akkor igaz a hír. Tényleg nem sokat beszélt az apád a magánügyeiről a gyerekeivel. – Hát nem. Én mindeddig azt hittem, hogy négyen vagyunk testvérek. – ... – Még jó, hogy veled mindent megoszt.

– Kénytelen, ha azt akarja, hogy gördülékenyen intézzem az ügyeit. – Lesz még meglepetés? Esetleg van ausztrál, kínai, japán féltestvérem is? – mosolyodott el a férfi. – Nem tudok róla. – Ha te nem tudsz róla, akkor biztosan nincs. – Szerintem apád azt akarja, hogy most már ismerjétek meg egymást. Gondolom, elérkezettnek látja az időt. – És hány évesek a „külföldi” testvéreim? – A magyar fiú, Martin tizenhét. A svéd lány, Victoria huszonegy. – Hogy tudod mindezt fejben tartani? – kérdezte Nicholas, és elvette a recepcióstól a kártyát és a szobaszámát tartalmazó kis borítékot. Körülnézett az óriási, fényűző hallban. A recepciós pultnál itt nem állt sor – mint az útlevél-ellenőrzésnél vagy a bankokban, itt is volt egy csík, amely mögött várakozni lehetett a kényelmes fotelekben ülve, amíg az embert nem szólították. Az óriási lobbyban nemcsak a szállóvendégek jöttek-mentek, hanem turisták is bebetértek, hogy megszemléljék a svédasztalos büféétterem látványos kínálatát, mások a sarokban színházjegyért álltak sorban, de volt, aki csak átvágott a központi aulán, a szálloda drága üzleteibe igyekezve, vagy megcsodálva a fényes aranygömbökkel feldíszített, magas karácsonyfát. A bejárat közelében volt egy borozó, egy kávézó, szemben velük csillogóan modern mosdók (Nicholas már beszaladt egy percre). – Gondoltad volna, hogy még sosem jártam itt? – Nem – Mary-Ann mosolygott.

– De pontosan olyan, amilyennek az ember elképzel egy Waldorf kategóriájú luxusszállodát belülről. Persze filmekben látni ilyet. – És... jól vagy? – Jól. Persze. És te? – Én is. Elhallgattak. Nicholas, bár hébe-hóba találkozott, beszélt Mary-Ann-nel, hiszen általában a nő közvetítette az apja üzeneteit, ő küldte neki a születésnapi ajándékokat, az időnkénti meghívásokat, nem érezte úgy, hogy udvarias beszélgetésnél több is beleférne ebbe a kapcsolatba. Másrészt arra gondolt, hogyan érezhetné jól magát Mary-Ann, ha még karácsony előtt is Wayne White ügyeit kell intéznie, rokonait kell fogadnia? Ráadásul az idén karácsonya sem igen lesz, hiszen az ő tapintatán és szervezőkészségén múlik majd, hogy hogyan sikerül ez az egész „nagy, szentimentális buli”. – Hát... ott a lift. Be kell dugnod a kártyádat a nyílásba, csak akkor tudsz felmenni az emeletre. – Köszi. Jártam már szállodában, akarta mondani Nicholas, mégsem szólt. – Várj egy picit, Nicholas! – A férfi megtorpant, mialatt Mary-Ann odakalauzolta hozzá a liftből éppen kilépő csinos, kicsit szomorú szemű nőt a kamasszal és egy kislánnyal. – Ő Lina Hámori és a kislánya, Anna. Ő pedig Martin... az öcséd. – Majd Lináékhoz fordult: – Ő Nicholas Whitacker, Wayne elsőszülött fia. Tudom, fordítva kellett volna bemutatnom titeket egymásnak, de hirtelen zavarba jöttem. Még sosem szerveztem családi találkozót.

Lina és Nicholas mosolygott, Martin pedig kíváncsian nézte a férfit. – Hirtelen lett egy csomó testvérem – mondta a srác angolul, és mindannyian elnevették magukat. – Indultok várost nézni? – kérdezte Mary-Ann Linát. – Nem, egy kollégámmal találkozunk. Ő is trendkutató, és megígérte, hogy összehozza Martint egy-két trendvadásszal. – Szólj, ha már délután bébiszitterre lenne szükséged. Kerestem egy itt élő magyar lányt. Estére rendeltem ide, de előbb is tud jönni. – Mi lesz este? – Hát... Wayne szervezett estére egy meglepetést. Nem mondtam? A Rock of Ages mai előadására nálam vannak a jegyek. Nicholas, neked is van jegyed. A próba után odaviszlek. Nicholas beszállt a liftbe, és arra gondolt, hogy az apja már megint mindent megtesz azért, hogy sztár legyen. Ráadásul „kis előműsorról” is gondoskodik. Még jó, hogy nem küldi őket a McDonald’sba gyerekzsúrra. Aztán karácsony napján nyilván majd sztárként érkezik a családja körébe. „Család”... Hát igen, az apjának elég furcsa elképzelései vannak a családról. Idehív egy magyar és egy svéd nőt, a gyerekeikkel. Az ő testvéreivel. Akiket eddig sosem látott, akikről nem hallott eddig. Amikor az anyja régebben azt mondta neki, hogy szerinte az apjának több gyereke van, mint amennyit hivatalosan vállal, Nicholas megvonta a vállát. Mostanáig nem foglalkozott ezzel. Aztán tessék. Szembetalálkozik a liftnél a tizenéves féltestvérével, akit még sosem látott, akiről pár perce hallott először.

És lesz még egy ilyen találkozása. Elég hülye helyzet. Vicces is, talán. Röhögne rajta, ha valamelyik barátja mesélné neki. De így, hogy ő is érintett, nem tartotta igazán viccesnek. Egyelőre kivárt. Bár még mindig forgott a gyomra a Hűtlentől, sikerült keresztülvernie a stúdióban néhány változtatást, és úgy tűnt, hogy Wayne-nek talán még tetszenek is az ötletei. Ha Heathert kérdezte volna, ő biztosan lelkendezik az új verzió hallatán. És Wayne másik dala, ami vadiúj... az nem is annyira vállalhatatlan. Persze kérdés, hogy csak ő érzi úgy, hogy egész jól kiegészíti egymást a hangjuk, vagy így jön át majd a műsorban is? Mondhatta volna azt is, hogy mindez kit érdekel. Csakhogy most, hogy felvállalja a közös fellépést az apjával, nehéz helyzetbe kerülhet az állandó közönsége előtt. Akik szeretik a gondolatait, a zenéjét, azok nem biztos, hogy megbocsátják neki, hogy a kommersz világsztárral vállal közösséget. Nehéz döntés volt, de már igent mondott. Azonban sokat agyait rajta, hogy melyiküknek van több veszítenivalója ezzel a fellépéssel. És minduntalan arra jutott, hogy neki. (Tetejében az is zavarta, hogy fogalma sem volt róla, mit hoz ki magából, hogyan zongorázik, hogyan énekel majd egy olyan élő tévéadásban, amit több millióan néznek. Bár nem volt lámpalázas típus, de ilyenkor bármi megeshet. Le is bőghet az apja mellett. Például hamis lesz, vagy késik egy taktust, vagy a fene tudja... elég egy kis baki, és rámehet az egész zenei pályája.) És most ez a családi összejövetel... az „új” testvérei... Micsoda karácsony. Máskor, más körülmények között biztosan nemet mondott volna a meghívásra. Még hogy

lakjon a Waldorf-Astoriában, karácsonykor, távol Heathertől és a srácoktól? Ám azzal, hogy az apja idehívta, megúszott egy nehéz helyzetet. (Ugyan gondolkodóba esett, hogy nem pont az apjára hasonlít-e abban, hogy szereti megúszni a nehéz helyzeteket. Ámbár ezt eddig nem vette észre, eddig nem menekült ki az ilyen helyzetekből, de ez most más volt.) Most tulajdonképpen hálás lehetne az apjának azért, hogy kitalálta ezt a karácsonyi programot. Ha Rock of Ages, akkor legyen. Legalább eltereli a figyelmét a nyomasztó gondolatairól. – Nemrég jelent meg az új albuma. – Kinek? – Hát Nicholas Whitackernek – nézett az anyjára meghökkenten Martin. Lina elnevette magát. – Nem kísérem figyelemmel a munkásságát. – Én igen. Nagyon jó billentyűs. És a hangja is jó. Bevenném a zenekaromba, tudod, úgyis billentyűst keresünk. – Aha. Hát, nem tudom. Nem biztos, hogy elfogadja a felkérést. – Egyelőre még nem is akarom felajánlani neki az állást. Anya, itt nem kapunk taxit. Ezek nem állnak meg, mindegyik tele van. – Nem is kell taxi, nem megyünk messzire. – Menjünk a vidámparkba! – szólt közbe Ancsi, és vidáman rugdosta a havat, ami azóta esett le a városra, mióta megérkeztek. Lina örült, hogy Ancsi szinte az egész utat végigaludta, így nem kell lefektetni délután, és este nem lesz nehéz ágyba dugni. – Most nem megyünk vidámparkba.

– Akkor az állatkertbe. Biztos vannak jegesmedvék. – Oké, egyik nap elmegyünk – bólintott Lina. Fogta Ancsi kezét, és nézte a fiát, aki csupa elevenség volt. Nyoma sem látszott rajta fáradtságnak, pedig nem aludt, csak két-három órát a repülőn. Martin fel akarta fedezni a várost, habzsolni akarta az új élményeket, meg akarta ismerni az apja családját, és majdnem biztos, hogy sehol máshol nem lett volna szívesebben ebben a pillanatban, mint itt, New Yorkban. Lina arra gondolt, hogy ezért már megérte eljönniük. A maga dolgában nem volt biztos, de igyekezett azzal vigasztalódni, hogy Martin életében fordulópontot jelenthet ez a karácsony. Giccsesnek gondolná, ha nem velük történne. Karácsony előtt egy nappal hull a hó New Yorkra, és ők mindjárt megpillantják az óriási, feldíszített karácsonyfát a Rockefeller Centernél, meglátják a korizókat, megállnak majd egy fahéjas kakaóra, és gőzölög a kezükben a pohár, ahogyan a Times Square felé tartanak, miközben foglalt sárga taxik sokasága húz el mellettük, és az Ötödik sugárúton elegáns szatyrokat cipelő, ünnepre készülő emberek sietnek. Bemennek majd az Abercrombie & Fitch félhomályos, hangos és trendi üzletébe, ahol gyönyörű fiatal lányok és kosárlabdázó magasságú, deltás, csokibarna bőrű fiúk fogadják őket a bejáratnál (Lina már felfedezte, hogy a földszinten dolgoznak a legmutatósabb eladók, talán azért, hogy becsalogassák a fiatal vevőket). Martin meg fog őrülni a cuccokért, annyira imádja az Abercrombie-t. Persze a Times Square-en is be kell majd menniük az American Eaglebe, Martin a neten is szokta böngészni a cég kínálatát, és

Lina eldöntötte, felöltözteti a fiát, ha Martin azt szeretné karácsonyra. Szóval, klassz is lehetne ez a New York-i kiruccanás. De a férje nincs velük, és Linának még mindig fogalma sem volt arról, hogy mi lesz kettejükkel, ráadásul mégiscsak fura, és talán kicsit szomorú is, hogy egy szállodai szobában fogják tölteni a szentestét. Még ha Wayne lakosztályt foglalt nekik, akkor is. Ha otthon lennének, már megvették volna Gáborral a pontyot, és hozzá fél kiló belsőséget, jó sok ikrával, és másnap Martint elküldenék Ancsival valahová, amíg Gáborral feldíszítik a karácsonyfát. Vajon Gábor így is állít karácsonyfát? És mi lesz alatta? Lina nem akart erre gondolni, mert már így is a sírás kerülgette. Mások mit nem adnának azért, hogy itt karácsonyozzanak... hogy abban a patinás hotelben szállhassanak meg, akár csak egy éjszakára is, ahol a folyosókon órákig lehetett nézelődni, annyi egykor itt megszállt, híres vendég fotója díszítette a falakat, ahol a fürdőszobában narancs- és olívaszappanok illatoztak, és az antik berendezés ellenére az összes technikai eszköz hipermodern volt... Lina Martin kipirult arcát nézte, és azzal vigasztalta magát, hogy a fiának talán ez lesz a legemlékezetesebb karácsonya. 5 MARTIN HÁMORI, YOU HAVE 1 ONLINE FRIEND: VIRÁG SZAPPANOS Martin Hámori Szia, Virág! Virág Szappanos Helló. Merre jársz? Martin Hámori

Már New Yorkban vagyok, anyámmal és a húgommal éppen egy trendkutató céghez jöttünk látogatóba. A húgomat az itt dolgozó csajok bűvölik, anyám a cég vezetőjével dumálgat, nekem meg adtak egy laptopot... Egyik nap elkísérek egy trendvadászt, meg fogom nézni, ahogy a trendekre vadászgat! Esik a hó. Veled mi újság? Virág Szappanos Még nem vettem ajándékot anyáméknak. Ma vásárolni készülök. Itt nem havazik. Milyenek az ott dolgozó csajok? Martin Hámori Milyen csajok? Virág Szappanos Hát akik a húgodat bűvölik. Martin Hámori Nemtom, nem figyeltem őket. Virág Szappanos Miért, mire figyelsz? Mire gondolsz? Martin Hámori Arra, hogy kár, hogy nem vagy itt. Ma megyünk az Abercrombie-ba, szeretnél valamit onnan? Virág Szappanos Hű. Talán. Nemtom. Van nekik olyan csíkos farmer miniszoknyájuk? S-es a méretem. De tudod, aminek tépett az alja. :) Martin Hámori Megnézem. :) Virág Szappanos Találkoztál már apáddal? Martin Hámori

Még nem. De a féltesómmal igen. Nicholas Whitackernek hívják, viszonylag ismert zenész. Énekel és zongorázik. Hallottál róla? Virág Szappanos Nem rémlik. És milyen? :) És miért nem White a neve? Martin Hámori Nemtom, rendesnek látszik. Nem olyan sztáros. Az apám eredeti neve Whitacker, de megváltoztatta, amikor zenélni kezdett. Lehet, hogy a hivatalos irataiban most is Whitacker? Fogalmam sincs. Virág Szappanos Hogyhogy nem találkoztál az apáddal? Nem nála laktok? Martin Hámori Nem, bérelt nekünk szobákat egy hotelben. Ilyen csak a filmekben van. Igazi jézusfény. Csak hát túl elegáns. Szívesebben laknék valami rockosban. Virág Szappanos Hard Rockban? :) Martin Hámori Aha... De ez is szuper, ahol vagyunk. Csak hát fura az egész. Virág Szappanos Fogsz majd zenélni apáddal? Martin Hámori Nem hiszem. Jó lenne. És mi van veled? Nem zaklat a Szalay? Virág Szappanos Hiányzom? Martin Hámori Igen.

Virág Szappanos Szeretsz? Martin Hámori Igen. Virág Szappanos És nem tudnád leírni igenek helyett? Martin Hámori De. Le tudom. :) Majd szóban, oké? Mit csinálsz karácsonykor? Virág Szappanos Szerinted...? Itthon leszek, jönnek a nagyanyámék, a keresztapámék, és én egy idő után unatkozni fogok és visszavonulok. Minden karácsonykor így van. Filmeket nézek a szobámban, míg ők dumálnak. A keresztapáméknak van egy hatéves gyerekük, meg egy kicsi. Nem tudok mit kezdeni velük. Mesélj az apádról! Hogy jöttek össze az anyáddal? És neked ezután Martin White lesz a neved??? Vagy Whitacker? Martin Hámori Egy koncert után. Siófokon, egy diszkóban. De tudod, nem beszélhetnék róla. Nem gondolkoztam a névváltoztatáson. Nem is akarom megváltoztatni. Virág Szappanos Szerintem mindenki beszélhet az apjáról. Az én szüleim is valami buliban találkoztak először. Semmi titok nincs benne. Külföldön jobban érvényesülnél a White-tal. A Whitacker már egy kicsit merészebb. Martin Hámori De ez más. Egyébként nem hiszem, hogy meg tudnám szokni, hogy megváltozik a vezetéknevem. Nem is tudom, hogy lehet-e ilyet...

Virág Szappanos Szerintem lehet. Hiszen ő az apád, nem? Kíváncsi vagyok, milyen. Martin Hámori Ha majd találkozom vele, megírom. Virág Szappanos Izgulsz? Elég fura lehet, hogy ennyi idősen találkozol vele először. Martin Hámori Egy kicsit. Hol leszel szilveszterkor? Virág Szappanos Meghívtak pár buliba, de még nem tudom, hová megyek. Virág Szappanos Hová tűntél? Te hol leszel szilveszterkor? Martin Hámori Fogalmam sincs. Gondolom, itt. Virág Szappanos Akarsz látni? Martin Hámori Persze. Nagyon várom. Virág Szappanos Akkor majd küldök fotókat e-mailen. Te is küldjél! Az apáddal közöset is! Skype-olhatunk is. Martin Hámori Oké. Virág Szappanos Hűséges leszel hozzám? Martin Hámori Igen. Virág Szappanos

De mennyire? Egy rocksztár privát buliján biztos rengeteg fiatal, szexi csaj van. Méghozzá gyönyörű csajok. Martin Hámori Hetvenéves az apám, nem hiszem, hogy karácsonykor partizni hívna csajokat. De egyébként sem érdekelnek. Virág Szappanos Hogyhogy? Martin Hámori Mert te érdekelsz. Most már mennem kell, mert anyám itt áll mögöttem. Virág Szappanos Oké. LoveXXX. Írj sms-t, ha nem tudsz netezni! Martin Hámori Oké. <3 Boldog karácsonyt! :) Anyám belezavart a beszélgetésünkbe, pedig azért jó lett volna megtudni, hogy mi van pontosan a Szalayval, ott kavar-e még Virág körül. (Később visszaolvastam a levelezésünket, és úgy találtam, hogy Virág megkerülte a választ, mintha direkt húzni akart volna, meg a szilveszterezésre vonatkozó kérdésemre sem válaszolt konkrétan. Bezzeg ő bebiztosította magát, hogy szeretem... Persze azzal, hogy azt írta: LoveXXX, talán szerelmet vallott. Abban maradtam magammal, hogy igen, szerelmet vallott. Így mégiscsak nyugodtabb lettem.) New York pontosan úgy fogadott, ahogy elképzeltem. Sárga taxik cikáztak a városban, hullott a hó, felhőkarcolók között jártunk, Ancsi kedvéért vagy negyedórát álltunk és bámultuk a korizókat a város közepén, a hatalmas, feldíszített karácsonyfa mellett,

közben színes csomagokat cipelő emberek siettek el mellettünk. A kávézókból és a cukrászdákból narancsos fahéj illat áradt, az emeletes városnéző buszokból turisták integettek vidáman. Hosszú sorokban kígyóztak az emberek az Empire State Building előtt (ami sokkal, de sokkal magasabb, mint ahogy elképzeltem), hogy feljussanak a kilátóba. A Central Parkban átrohant előttünk két egymást üldöző mókus, miközben szerelmespárok sétálgattak a sétányon, futók nyárias szerkóban futottak (pólóban és melegítőnadrágban), és anyámékkal felmásztunk a sziklákra, ahonnan ráláthattunk a felhőkarcolókra, és percekig fotóztuk egymást a havas parkkal és a felhőkarcolókkal a háttérben. New York abszolút befogadott, legalábbis úgy éreztem. Nem volt idegen, se személytelen, barátságos volt, puha, óriási, de szerethető, fahéj- és fenyőillatú, dübörgő, nyüzsgő metropolis. Ahol az apám lakik. Én nem tudom, más hogy éli meg, de egyáltalán nem voltam álmos, fel voltam dobva, végre New Yorkban lehetek, találkozhatom a rokonaimmal, akikről tizenhat éves koromig nem is tudtam, láthatom az apámat, Wayne „Sunny” White-ot, és addig is megnézhetek egy rockmusicalt! Elképesztően menő szállodában lakunk, esik a hó, jön a karácsony, és Virág Love-val fejezte be a beszélgetésünket! Hát mi kell még? Úgy éreztem, New Yorkban sosem leszek álmos, nem fogok aludni, mert itt muszáj ébren lennem, hogy elhiggyem: ez az egész velem történik! – Beszéljünk a szexről? – kérdezte anyám teljesen váratlanul, miután egy óriási kört megtettünk Ancsival

(ő az utolsó kilométereket hol anyám karjában, hol az enyémben, szundikálva – mit mondjak, azért egy négyéves gyereket nem könnyű cipelni), és visszaértünk a szállodába. Kezdtem kicsit kiakadni attól, hogy ez így fog menni. A hóban fogjuk vonszolni vagy netán a karunkban cipeljük majd a húgomat, és nem látok semmit, ami fontos? Például a házat, ahol John Lennon lakott. Az Abercrombie-t. A Radio City Music Hallt. A Hard Rock Cafét. Muszáj lesz önállósítani magamat, határoztam el, nagyjából abban a pillanatban, amikor anyám bedobta ezt a kérdést. Épp zuhanyzás után ugrottam bele a farmeromba. – Tessék? – Azt kérdeztem, beszélgessünk-e a szexről. – Anya, tizenhét és fél éves vagyok. Ti-zen-hét-és-fél. Elröhögte magát. Ezt bírom benne, hogy nem olyan, mint azok a felnőttek, akiktől kiráz a hideg. Az én anyám megőrizte a humorérzékét, és nem felejtette még el a saját tinédzserkorát. Nem is kellett emlékeztetnem arra, hogy ő ennyi idős korában már gyereket várt. Engem. – Igen, tudom – bólintott, és még mindig nevetett. – Semmi jogom prédikálni. – Viszont már kábé ötéves koromban felvilágosítottál az AIDS-ről meg az óvszerhasználatról – vigyorodtam el én is. – Csakhogy akkor még meglehetősen távolinak tűnt, hogy az elméleti ismereteidet a gyakorlatban alkalmazd – felelte tárgyilagosan, és finoman odébb lökött a fürdőszobai tükör elől. – Szeretnék sminkelni – közölte,

majd lazán belezúdította a neszesszere tartalmát a mosdóba, és utána biztos kézzel kiválasztott egy flakont a káoszból. Azért elég vad, ahogy a nők ezt csinálják. Valami löttyöt csöpögtetett egy kerek zsebkendőszerűségre, és elkezdte lemosni az arcát, közben megmaradt az aktuális témánál. – Szóval most, hogy egy pillanatra láttam a szerelmi csetelésedet... – Anya. – Jó, véletlenül esett rá a tekintetem. – És? – És. Még mindig ugyanazt tudom mondani, mint amit – szerinted – ötéves korodban szajkóztam. Annyival kibővítve, hogy a lányoknak más is kell, mint... – Mint mi? – Mint a fickósan meredező férfiasság – bökte ki végül, és újra nevetni kezdett. – Fura szavakat használsz – csodálkoztam. Leginkább nem is a szóhasználatán, hanem azon, hogy most komolyan elkezdjük ezt a lányoknak-lelkük-van kioktatást? Szerintem a fiúknak is van, itt vagyok például én – most éppen majd megőrülök, mert nem tudom, hol tölti majd Virág a szilvesztert. – Lehetséges. Csak azt szeretném kérdezni, hogy Zitával ti... – Igen. – Mit igen? – Igen. Szexeltünk. Úgy, igazán, tudod. – Óvszerrel? – Yes, madame. – Csak... tudod, mindig az van, hogy a szülők olyan hülyén és kampányszerűen akarják felvilágosítani a

gyerekeiket. Aztán, hipp-hopp, a gyerek felnő. És esetleg nem... – habozott, miközben már valami krémet kent az arcára, és a tükörben rám sandított – ...megfelelő a szexuális kultúrája. – Aha – kerekítettem el a szemem. – Nem tudom, mit kéne erre mondanom. – Én sem tudom. Csak azt akartam jelezni, hogy egy fiatal, tapasztalatlan lánynak nem mindig olyan jó az aktus, mint egy fiúnak. Vagy tovább tart, mire jó lesz neki. Kezdett égnek állni a hajam. Most komolyan, az én felvilágosult, normális anyám elkezdi a korai magömlésről és a pettingről, illetve a női orgazmusról szóló előadást? Tizenhét múltam. Majdnem tizennyolc vagyok. – Nyugi, anyu. Nincs gáz velem. Zizivel egyébként kipróbáltuk a Cosmo „Kilencvenkilenc szexuális póz” című mellékletének kábé negyven pozícióját. Vagy többet. – Most anyámon volt a sor, hogy meglepődjön. De mintha meg is nyugodott volna kicsit. Tovább nyugtattam. – Egyébként nincs olyan problémám, hogy túl korán történnének nálam a dolgok... érted. Legalábbis Zizivel nem volt ilyen. – Akkor jó – mosolyodott el, mintha boldoggá tette volna, hogy egy „normális” fiút hozott világra és nevelt fel, aki képes lesz kielégíteni a nőket, és talán nem szenved súlyos szexuális problémáktól, beleértve a korai magömlést. – De Virággal... még előttünk van minden – tettem hozzá, és én is elcsodálkoztam, milyen költőien fogalmaztam. Anyám már a szempilláját festette, és

mosolygott. Hirtelen felbátorodtam, és feltettem neki azt a kérdést, amit szerintem egyetlen épeszű gyerek sem tesz fel a saját anyjának. Csak hát az én anyám a haverjaim szüleihez képest annyira fiatal és annyira nyitott meg normális, hogy eszembe sem jutott, hogy ne kérdezhetnék meg tőle bármit. – És neked... apámmal milyen volt? – Mivel még mindig a szempilláját spirálozta (valami elemes kütyüt használt, sosem gondoltam volna, hogy a kozmetikai ipar arra is gondol, hogy a nőknek ne fáradjon el a csuklójuk szemfestés közben; a spirál kis keféje magától forgott, mert elemes motor hajtotta), folytattam: – Úgy értem, szóval... te előtte még nem voltál senkivel. Elvette a szemétől a kis kefét, de nem kapcsolta ki, halkan zümmögött benne a motor. – Wayne tapasztalt volt, és bár úgy látom ennyi idő távlatából, hogy meglehetősen önző alak, de ezen a téren nem az – felelte, és vágott egy kis grimaszt. – És azt hiszem, vagy azt hittem, vagy már nem is tudom, szóval, azt hiszem, plátóian már korábban szerelmes voltam belé... A szerelem az, ami a szexet csodálatossá teszi – közölte már-már gurui minőségében, majd a másik szeme következett, úgy értem, a sminkelésben. De még hozzátette: – És egy tábla csoki. Ó, istenem, anno ilyenekről olvastam Zizi magazinjaiban. Elröhögtem magam, nem tudtam eldönteni, hogy anyám vajon csak az én szórakoztatásomra mond ilyeneket, vagy komolyan úgy gondolkozik a szexről, mint egy tizenéves csaj. De amúgy helyes volt. Úgy döntöttem, az előző verziót választom.

– És veletek... Mi van Gáborral? Anyám az arcpirosításnál tartott, és most szüksége is volt rá, annyira elsápadt. – Miért? – Hát csak... minden rendben? – Miből gondolod, hogy nincs? – Hát mondjuk a néhány hetes mosolyszünetből. Az éjszakai balhéból. És talán... tényleg csak talán... abból az aprócska kis jelből, hogy nélküle karácsonyozunk. – Tudod, Martin, fogalmam sincs. – Miről? – Arról, hogy mi történik. – Anya, ezt most hogy érted? – Gábornak... azt hiszem... – kezdte, és már a másik arcfelét kente pirosítóval egy olyan fura ecsettel, aminek a szőre sötétbarnából a végén fehérré és tépetté változott –, van valakije. Talán csak kaland, talán szerelem. Nem tudom. – Megkérdezted? Láttad? Bevallotta? Nem tehetek róla, rohadtul felment bennem a pumpa. Tudom, ne is mondja senki, van olyan, hogy egy férfi megelégeli a monotóniát, fogja magát és belemegy egy romantikus vagy kevésbé romantikus kalandba, meg ilyenek. Láttam is Gábort egy nővel, de én sem gondoltam komolyan, hogy csaja van! És mindezt egy átlagos pasi tette meg az én különleges anyámmal! Ezt nem azért mondom, mert mindenki így látná a helyemben. Nem. Gábor kiszámítható, korrekt, átlagos külsejű, átlagos kockázatvállalású, átlagos fantáziájú, kicsit könyvelő típusú férfi. (Nem bántom a könyvelőket. Biztos van köztük csomó bázisugró meg

szétvarrt bőrű, meg mit tudom én, milyen kalandvágyó figura, de Gábor olyasvalaki, akire mindig számíthatsz, akitől néha már azt várod, hogy lépjen valami merészet! Hát lépett...) Anyám viszont egyetlen percig sem unalmas. És tényleg nem az a fajta, aki mártírkodik, aki feláldozza magát értünk (kinek kéne egy mártír anya, boldogtalan arccal és panaszáradattal?), nem szokott üvöltözni, nem szokott sírni, viszont gyakran viccelődik, és ahhoz képest, hogy felnőtt, egész jó a humora – na és tényleg szuperül néz ki, pedig igazán nem tinédzser már. És okos is. Mondjuk Gábor is az. – Nem vallotta be. Vagyis... félig-meddig. – ... – Mellébeszélt. De árulkodó sms-eket találtam a telefonjában. – Te belenéztél a telefonjába! Belenéztél! A telefonjába! Általában nem vagyok komplett idióta, hogy ismételgessem a hallottakat, de ettől most totál kibuktam. A tény, hogy anyám kutakodott a férje telefonjában (amit pedig minden rózsaszín magazin az első helyre tesz a tilalmi listán! – Zizinél kiműveltem magam...), még azt is kiszorította az agyamból, hogy én magam is láttam Gábort egy nővel. – Igen. Gáz – bólintott. – Tudom. De hát belenéztem, ez van. Uhh, ez nehéz ügy. Mégiscsak az anyám, az ő pártján állok meg minden, de megszegte az első számú szabályt. Igaz, hogy Gábor egy másikat, egy fontosabbat szegett meg, de ez... uramisten, az anyám nem lehet kispályás, aki kutakodik a férje telefonjában! További kérdések is felmerültek bennem: akkor hát minden

nőnemű lény belenéz a szerelme/pasija/férje telefonjába? És ott lazán keresgél és olvasgat? Az én fejemben például – annak ellenére, hogy rettenetesen izgat, hogy írogat-e sms-eket Virágnak a Szalay – sose fordulna meg, hogy belenézzek a Virág telefonjába. Nem, és kész. Nem alacsonyodnék le odáig. De vajon Virág belenézne-e az enyémbe? – És bevallottad neki? – Igen. Ó, az lehetett az igazi balhé. Jézusom. Kicsit sajnálni kezdtem Gábort, de aztán beugrott a kép, ahogy sutymorog azzal a nővel a kocsijában. – Ó – ennyit bírtam kinyögni. – Megpróbálta kimagyarázni magát. Na mindegy. Parfümöt fújt magára. Imádom ezt az illatot. Anyám sosem vesz magának drogériában parfümöt, nem használ ismert márkákat. Ő félig-meddig ismeretlen tervezők parfümjeit veszi meg. Egy Judit nevű magyar parfümőrét, például. Aki állítólag a legtehetségesebbek egyike (de ezt anyám Endrődi Dóra nevű barátnője előtt titkolja, merthogy Dóra férjének pont ettől a Judittól születtek a ma már nagy gyerekei, és asszem, Dóra nincs túl jóban Judittal, ezért ha anyám Dórával találkozik, nem fújja magára Judit parfümjét – na, ilyenek a nők). Anyám a parfümőrökről már sokat mesélt, és nagyon érdekes dolgokat: vannak olyan parfümőrök, akik egy időben főállásban a legnagyobb kozmetikai cégeknek készítettek parfümöket, de aztán önállósodtak. Kis cégeket alapítottak, és kisebb mennyiségben készítenek különleges illatokat, a parfümjeikben csak minőségi, természetes anyagok

vannak, például különleges, ritkán termő jázminföldről való virágok, vagy olyan mandarin, amit zölden szüretelnek le valahol Toscanában, és belekeverik a parfümbe a kivonatát... Mivel ezek a kis cégek nem költenek reklámra, nem kerül sokkal többe a végeredmény, mint a nagyon ismert márkák esetében. Anyám a zöld üveges, arany kupakos parfümjét fújta magára, amelynek az illata olyan képet idézett elém – elém, aki még sosem jártam őserdőben –, mintha egy párás dzsungelben, eső után, egy ősi, mohával benőtt romra rásütne a fák koronája fölül a nap. Közelebb léptem, és láttam a márkáját. Annick Goutal. Számomra inkább nyári illat, de anyámon karácsonykor is imádom. Persze én most egy Abercrombie-ra gyúrok. – És akkor mi van most? Mi lesz? – Nem tudom. Mosolyszünet. – Azt látom, de megbocsátasz neki? Megbeszélitek? Vagy elváltok? Vagy mi...? Azért mégiscsak tudnom kéne, nem? Ez az én életem is, gondoltam. – Nem tudom, mi lesz. Megbeszéltük, legalábbis részben, és most egy kis időre és távolságra van szükségem, hogy átgondoljam a dolgot. Nem akarlak ezzel terhelni, Martin. Még én sem tudom, hogy képes leszek-e megbocsátani, úgy folytatni, mintha mi sem történt volna. Néztem anyámat, mélyen beszívtam az Annick Goutal illatát, és gondolkodás nélkül kimondtam, ami eszembe jutott. – Szerintem jól fogsz dönteni. Nem félek.

Nem azt mondtam, hogy nem féltelek, hanem azt, hogy nem félek. Mert hát az én életemről is szó van. Elnevette magát, és megpuszilt. Hirtelen kisgyerek lettem. Átöleltem, mint régen, és álltunk a tükör előtt, összeölelkezve. Magasabb voltam nála, de hát ez nem csoda, száznyolcvannyolc centisen az ember csak magasabb az anyjánál, már amennyiben nem kosárlabdázó az anyja, nem? – Menjünk. Már itt a bébiszitter, és rád vár egy-két új rokon – mondta, és mosolygott a hangja. Ezt bírom benne. Nem kezdett el zokogni, amikor neki adtam igazat, és amikor átöleltük egymást. Már azért sem orroltam rá, hogy azt akarja: járjak be a matekórákra, meg azért sem, hogy bármennyit célozgattam is rá, sosem ígért nekem igazi Gibson-gitárt, olyat, amin Slash játszik. (Vagy legalább egy Fender stratocastert.) – Oké – feleltem. Most, hogy ilyen jól megbeszéltük a magánéletünket, jöhetett a rockmusical. Mint kiderült, óriási szerencsénk volt, mert a Rock of Agest játszó Brooks Atkinson Színház januárban bezár, és a darabot csak márciustól játsszák újra, de, ha jól hallottam, más helyen. Olvastam persze már a Broadwayről, de most láthattam is a sok kis színházat, és egyszerűen lenyűgöző, hogy a Brooks Atkinsont tényleg kifejezetten „rockosnak” rendezték be, a nézőtértől kezdve a színpadig. Itt nem kell elegánsan öltözni, valahogy más értelmet nyer a színház, mint otthon. (Anyámmal régebben bérletünk volt a Vígszínházba, és gyakran járunk a Játékszínbe meg a Radnótiba is – megfigyeltem, hogy a Vígben nagyon elegáns a közönség, és sajna én sem mehettem

farmerban. Ma már inkább a sulival járunk színházba, de azért néha anyámékkal is elmegyek egy-egy olyan darabra, amiről az anyám sokat mesél.) Ide az emberek nem csípik ki magukat – legalábbis erre a rockmusicalre biztosan nem, és nem szuperelegáns cuccokba öltözött emberek gyülekeztek a majdnem szemben lévő színház előtt sem, ahol pedig Az Operaház fantomját játsszák. Szóval itt inkább a történet és a hangulat a fontos, nem az, hogy milyen szerelésben vagy. (Anyámmal, mint a szünetben kiderült, ebben azért nem értünk egyet: ő úgy gondolja, a színháznak, a szereplőknek és saját magadnak adod meg azzal a tiszteletet, ha például öltönyben ülsz be a nézőtérre. Szerintem pedig inkább olyan szerelésben érkezz, amiben a lehető legjobban érzed magad, és így szinte szereplőjévé válhatsz a sztorinak.) Nicholas Whitacker ült az egyik oldalamon, anyám a másikon. (Állítólag már megérkezett egy másik testvérünk is a családjával a szállodába, de nem jöttek el az előadásra.) Igazi profik adták elő a darabot. Az a vicc, hogy körülbelül ilyen „darabokat” kreáltam én is ismert rockszámokból néhány évvel ezelőtt: összevágtam sorokat, refréneket a dalokból, és ezekből komplett történetet kerekítettem – és a Rock of Ages szerzői ugyanezt csinálták! Csakhogy én valahogy keményebb darabot hoztam össze, metálosabb zenével és – szerintem – ütősebb történettel. A Rock of Ages sztorija nem valami különleges, a dalok sem annyira (a nyolcvanas évek rockzenéjéből válogattak, és egy romantikus, mégis nagyon pörgős történetet tettek

mögé). De a hangulat azonnal rabul ejtett. Valahogy az volt az érzésem, mintha benne élnék a sztoriban, mintha egy régi rockkoncert kulisszái mögé juthattam volna be. Az egyik főszereplőnek, Constantin Maroulisnak akkora a rajongótábora, hogy fölöttünk az emeleti nézőtéren a csajok minden megmozdulására sikításban törtek ki. A profizmus és a kellemes hangulat miatt ötből ötösre értékelem a darabot, még akkor is, ha általában lagymatag „rockot” kombináltak bele, és ha a sztori kicsit erőltetett volt. De az is lehet, hogy Nicholas szomszédsága nyomta fel az osztályzatomat. A szünetben anyám és Nicholas ivott egy pohár pezsgőt, én benyomtam két kólát, mert már nagyon szomjas voltam, és csodálkoztam, hogy még mindig nem vagyok álmos. Még mindig ugyanolyan izgatott voltam, mint amikor megérkeztünk. Hazafelé gyalog mentünk. Már nem esett a hó, a járdákat nagyjából letakarították, és az utak is feketék voltak. A neonreklámok nappali fényt varázsoltak a Times Square-re. Egy éjjel-nappali élelmiszerboltban(!) vacsoráztunk, Nicholas javaslatára. Olyan szuper forró szendvicset ettem, mint még soha. Egy közértben ültünk, rendes asztaloknál, mintha étteremben lennénk – hát ez is New York. Anyám rántottát kért, ott készítették helyben, frissen, Nicholas pedig ugyanolyan szendvicset rendelt a pultnál, mint én. – Van családod? – kérdeztem Nicholast, amíg anyám elment a rántottájáért (sejtelmem sem volt róla, hogy ez az a kérdés, amit az újságírók sem igen szoktak feltenni

Nicholasnak, és amire még sosem válaszolt idegeneknek). – Persze az... apánkon kívül. Elmosolyodott. – Van két fiam. Ikrek. Ötévesek. – Hú, az kemény lehet. Miért nincsenek itt? – Mert... hosszú történet, de a lényeg, hogy az anyukájukkal vannak. – Gondolom, sokat írt róluk az újság, meg ilyenek. – Nem. – Nem? Még mindig marhára nem vettem a lapot, utólag persze okos az ember, de akkor szimplán társalogni kívántam egy szuper billentyűs-énekessel, aki mellesleg a testvérem. – Nem. Az egyik fiam autista – mondta. – Elég súlyos autista. És ez okoz bizonyos... nehézségeket. Tárgyilagosan beszélt, és nem panaszosan, nem is sajnáltatta magát. Csak elmondta. De mégis éreztem, hogy kár volt megkérdeznem. Nem tudtam pontosan, milyen betegség az autizmus, de biztos nagyon súlyos. Aztán szerencsére megjött az anyám, és elkezdett Nicholasszal arról beszélgetni, hogy a zenében hogyan alakulnak ki a trendek, meg ilyenek. (Engem is érdekelt, de erről már többször hallottam, és inkább bámészkodtam: turisták jöttek vacsorázni, meg helyiek, voltak, akik két pohár borra ugrottak be, mások csak egy vekni kenyérért vagy sajtért. A kirakatüvegen keresztül láttam a Times Square forgalmát is. Itt este is akkora a jövés-menés, mint nálunk nyáron, a turistaszezon kellős közepén a Váci utcában. Á, nem, még annál is jóval nagyobb.)

Aztán kajálás után csodás dolog történt. Végigsétáltunk a téren, a házak homlokzatán világítottak azok a színes fényreklámok, amelyeket már annyiszor láttam fotókon, bevilágították az egész teret, és láttuk, hogy nyitva van az American Eagle üzlete! Este tizenegykor...! Úgyhogy anyám csak rám nézett, elnézést kért Nicholastól, aki nevetett és bejött velünk. Többemeletes ez az üzlet, és anyám megengedte, hogy válogassak magamnak. Így aztán lett egy új farmerem, három pólóm és egy napszemüvegem. Mindegyik nagyon vagány és mintha rám tervezték volna! Az a vicc, hogy az AE nem drága hely, ha összehasonlítom például az otthoni átlagos üzletekkel, ahol vásárolni szoktunk. A bejáratnál komplett fotóstúdiót állítottak fel. Nem értettem, miért, meg is álltam bámészkodni. – Szeretnél az American Eagle egyik fotóján szerepelni? – kérdezte az egyik srác, aki éppen a fényeket állította be. – Gyere, a szüleid is jöhetnek! Ez jézusfény. Ugyan Nicholas nem az apám, de azért állatira örültem, hogy közös fotón szerepelhetek vele. Persze akkor már anyám sem maradhatott le róla, bár szívem szerint inkább kettesben lettem volna ezen a képen Nicholasszal. Két zenész. Na mindegy, végül hármunkról készült fotó, Nicholas és anyám is beleegyezett a fényképezkedésbe a kedvemért, és kértem egy másolatot. Anyámnál volt egy pendrive (nála mindig van, szerintem minden táskájában tart egyet), úgyhogy meg is kaptam a képet. Aztán hazasétáltunk. Akkor már kezdtem álmosodni, de muszáj volt elküldenem a fotót Virágnak, úgyhogy kölcsönkértem anyám laptopját, és míg ő zuhanyzott,

rácsatlakoztam a hotel wifijére, és átküldtem Virágnak a fotót. Aztán még ránéztem a Facebook-oldalamra is. Érkezett egy új üzenetem. Anett Kovács Kedves Martin! Újságíróként dolgozom az egyik magyar lapnál. Fülembe jutott a hír, hogy édesapád a híres Wayne „Sunny” White. Szeretnék veled egy interjút készíteni, bemutatni téged a lapban, és mivel úgy hallottam, hogy te is zenélsz, ez a cikk talán a zenei pályádon is előrelépést jelenthetne! Várom válaszod, Üdvözlettel Kovács Anett Még egyszer elolvastam a levelet, aztán kiléptem az oldalról, és ijedtemben a gépet is gyorsan kikapcsoltam. Szerettem volna azonnal elaludni, és bíztam benne, hogy mire felébredek, eltűnik az a levél. 6 – Nem hiszem el, hogy idén nem lesz közös karácsonyunk. – Már miért ne lenne...? Miről beszélsz, June? – Arról, hogy ma Mary-Ann-nel karácsonyozol... – Ma még csak huszonnegyedike van. Karácsony holnap lesz. – Igen, holnap pedig az összes gyerekeddel ünnepelsz! Az exeiddel! Hát hol vagyok én, hol vagyok én ebben a nagy egészben, Wayne? – Holnap reggel ajándékozunk. Vagy ha akarod, akkor már ma este. A vendégek csak holnap délután jönnek.

Fél nap a miénk! És már ma este is elkezdhetjük az ünneplést. – Azt hiszem, neked fogalmad sincs a párkapcsolatról. Önző vagy, és mindennél jobban imádod, ha körüludvarolnak az emberek. – June, neked is van családod, anyád, apád, testvéred. Velük is kéne ünnepelned. – Köszönöm a remek tanácsot. Azt hittem, nekünk együtt van családunk, és nincs olyan, hogy a te családod és az én családom, Wayne. – Tudod, kicsikém, van köztünk negyvennégy év korkülönbség. Nem dühönghetsz azért, mert van múltam. – És van jelened is, Wayne! Amiben én vagyok a párod, és nem Mary-Ann, meg a többi nő! – Mary-Ann-nel majdnem húsz éve december huszonnegyedikén karácsonyozunk, mivel a családi ünnep huszonötödikén van. – De ő huszonötödikén is itt lesz, nem? Miért nem karácsonyozol vele ugyanakkor, mint a múltad szereplőivel? – Ez már hagyomány, June. – Cseszd meg, Wayne. Ott maradt egy síró nővel a hálóban, egy feldíszítetlen karácsonyfával a teraszon, és rengeteg kétellyel a szívében. Tudta, hogy June-nak igaza van abban, hogy szereti, ha ő a történet „hőse”. Nem akarta lemondani egyik találkozást sem. Mary-Ann-nel ez már rítus, ami most karácsonykor talán fontosabb a menedzserének, mint eddig bármikor. És neki is fontos.

Kiment a nappaliba, kinyitotta a széfet, kotorászott benne egy kicsit, majd a két díszdoboz közül kivette az egyiket, és a vállfán lógó kabátja zsebébe csúsztatta. Aztán visszament June-hoz, és átölelte. A lány hagyta, de merev maradt a teste. – Este korán jövök, rendben? Ünnepelhetünk. Addig vásárolgass magadnak. Ott a kártyád. – Ez mindig így megy, ugye, Wayne? Mindenkivel így csináltad? – Nem. Hirtelen rájött, hogy az utóbbi időben higgadtabb, mint valaha. Talán a kora miatt. Nem húzta fel magát June miatt, pedig bármilyen imádnivaló volt is a lány, sokat tett azért, hogy Wayne idegei időnként pattanásig feszüljenek. – Én csak egyvalamit akarok. Wayne adott a hajára egy puszit, és úgy döntött, most nem hallgatja meg újra, hogy határidőt kapott, és egyébként is csináljanak azonnal gyereket. – Korán jövök. Sietek. Már csupa lucsok volt az út, nyoma sem volt az este leesett hónak. Wayne felvette Mary-Annt a lakásánál, és elindultak a kínaihoz. Mit mást is tehetett volna, ez volt a hagyomány. Igaz, a kínainál legfeljebb „marketingkarácsony” volt, de pont ez tetszett meg nekik annyi évvel azelőtt. Mary-Ann szűk farmert, drapp színű, szőrrel bélelt Ugg csizmát és világoskék bőrdzsekit viselt, a dzsekire pedig egy világosbarna, kapucnis nercmellényt húzott. Fekete, hosszú haját copfba fogta, és a kezében egy hatalmas reklámszatyrot lóbált.

– Ma is a kínaihoz megyünk, vagy máshol karácsonyozunk? – Naná, hogy a vágott szeműhöz – válaszolt Wayne, és kitárta Mary-Ann előtt a kocsi ajtaját. – Nem mondhatod ezt többé. Ismert énekes vagy. Világhírű énekes. – Fütyülök rá – felelt Wayne, tiszteletben tartva a karácsonyt, mert különben az adekvát válasza a „szarok rá” lett volna. – Megérkezett a családom? – Meg, nagyjából. És a magyar gyerek nagyon cuki. – Cuki...? – Igen. Ez egy szó. – De már nem használjuk a nyolcvanas évek óta. – Én használom. Tényleg nagyon helyes. Nicholasszal is összebarátkoztak. – Nagyon jó. – Velem is. A magyar fiad is zenél, gondoltad volna? – Ahogy elnézem az American Idolt, mindenki zenél minálunk is. Milyen zenét játszik? Valami hiphopot? – Nem, Wayne. Rockot. Énekel és gitározik. – Á. Úgy. – Igen, és meg kell mondanom, nagyon hasonlít a fiatal Wayne „Sunny” White-ra. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte, és leparkolt a kínai előtt. Szerencsére alig álltak az út mentén, úgyhogy simán befért az ML a járda mellett két kocsi közé, pont az étterem bejárata előtt. – Azt, hogy tényleg a te fiad. – Ja, hát ezt már a DNS-vizsgálat is igazolta, úgyhogy tudom egy ideje. És milyen az anyja? – El fogsz hűlni, ha meglátod.

– Mert...? – Mert gyönyörű. – Én már nem hűlök el semmitől, főleg nem a gyönyörű nőktől, tudod. Kiszálltak, és bementek a kínai étterembe. Fel volt díszítve a terem, mintha Kínában is karácsony lett volna: aranygömbökkel teli ezüstfenyő állt a bejáratnál, és a plafonon színes füzérek lógtak. – Miszter Sunny, már nagyon vártuk! – mosolygott a legfiatalabb felszolgálólány, amikor beléptek. – Ezek szerint ismernek?! – dörmögött Wayne MaryAnn-nek. – Hát persze hogy ismernek – felelte a nő. Letelepedtek a kedvenc asztalukhoz. Két asztalnál ültek még, egyébként üres volt az étterem. Amikor elhelyezkedtek, Mary-Ann újra megszólalt. – Ugye tudod, hogy holnaptól jeles események sora vár rád? – Hülye voltam, amikor kitaláltam ezt a családi összejövetelt, meg amikor belementem ebbe az idolos dologba. – Most már késő, nem lehet visszacsinálni. Mondtam már, hogy megkeresett a könyvkiadó, amelyik kiadta az önéletrajzodat? – Mmmmm... – Szóval mondtam? – Nem, de sejtettem, hogy ez lesz. – Oké. Szeretnék megjelentetni a folytatást. Tudod, kimaradt húsz év. Jót tenne a korábbi könyvnek is, ha megjelenne a folytatás. – Nem hiszem, hogy sok értelme van.

– Nem kell most döntened. Azt is megvárhatod, hogy valaki más írja meg az elmúlt húsz évedet. Vagy csak egy kis epizódot. Vannak itt bátor, vállalkozó szellemű nők... – Leszállnál rólam? – Csak azért mondom, mert jobb lenne, ha te írnád meg. Kivédenéd azt is, hogy életed valamelyik nője ezzel akarjon pénzt keresni. – Ha életem bármelyik nője tudna ezzel pénzt keresni, akkor te lennél az – mondta hirtelen, gondolkodás nélkül. Amikor kimondta, egy pillanatra zavarba jött, de valóban csak egy pillanatra. Nézte a nőt, aki ma sugárzóan szép volt, és úgy érezte, ha valaki tud róla valamit, ha valaki tudja az igazat, ha ismeri valaki az igazi Wayne White-ot, akkor Mary-Ann az. A nő elképedve ingatta a fejét, majd elmosolyodott. – Sosem árulnálak el, Wayne. – Tudom. Csak egy ötlet volt. – Hülye ötlet. – Naná, hogy az. Kihozták a tavaszi tekercset, és rögtön utána a levest. – Mondja, drága vágott szemű barátnőm, sosem fogják megjegyezni, hogy előbb az előétel, és csak utána a leves? És ne hozzák ki a rizst... – Csssss... – Jogos a reklamációm – fordult a hevesen integető Mary-Ann felé Wayne. – Bárki más jogosan reklamálhatna, de te nem. Téged ismernek. – Akkor reklamálj te. – Igenisz, Miszter Sunny, visszavisszük a leveszt.

– Na látod. – Jól van, csak nézd majd meg a netet holnap. Lehet, hogy megtalálod magad a leglehetetlenebb és legkellemetlenebb vendégek listáján. – Tudod, mit? Nem érdekel. A tavaszi tekercs viszont finom. Mary-Ann bólintott. Wayne érdeklődve konstatálta, hogy a nő szűk garbót visel, amiben kidomborodott a melle. Már majdnem beszólt, aztán eszébe jutott, hogy Mary-Ann gyereket vár, így nagy nehezen lenyelte a megjegyzését. – Leonard küldött egy karácsonyi sms-t. Ennyi – közölte Mary-Ann, miközben az utolsó falat tavaszi tekercset vette a pálcikák közé. – Rohadék – állapította meg Wayne, mire Mary-Ann elnevette magát. – Min nevetsz? – Aranyos vagy, hogy védesz. – Még szép, hogy védelek. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. – Boldog karácsonyt – mondta Wayne, miközben a Christmas Is All Around szólt a rossz minőségű hangszórókból, és odaadta Mary-Ann-nek a dobozt. Mary-Ann is átnyújtotta az övét. Jókora doboz volt, sokkal nagyobb, mint amit Wayne adott neki. A férfi újra zavarba jött, majd türelmetlenül feltépte a csomagolást. Az igazság az, hogy egyáltalán nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ajándékot kapjon. Valahogy mindig az volt a természetes, hogy ajándékot ő ad, és nem ő kap. Most ez egészen más helyzet volt. MaryAnn minden évben szokott neki ajándékot venni, de ekkora dobozt még sosem kapott. Ahogy lehámozta a

papírokat, és kinyitotta a dobozt, egy ébenfa hajó bukkant elő. Egy jacht vagy motorcsónak, ahogy tetszik. A hajónak neve is volt. „Leszarom” – így hívták. A másik oldalán másik szó állt: „Sötétkék fény”. – Mi az a sötétkék fény? – kérdezte Wayne, miközben a hajót nézegette. – Az a nyugalmi állapot. Amikor elfogadod, amit elértél, és képes vagy tudatosan szétosztani a fényedet mások között. – ... Wayne értetlenül meredt rá, ezért Mary-Ann folytatta. – Évtizedek óta osztod szét a fényedet a dalaidban. Mert tehetséges vagy. Most majd tudatosan is fogod... egyszer. Előbb-utóbb. – Már hallottam arról, hogy a terhes nők megőrülnek – morogta Wayne, de közben elkapta Mary-Ann karját, aztán esetlenül adott egy puszit a lány arcára. Mary-Ann közben kibontotta az ajándékát, és rámeredt Wayne-re. – Ezt nem fogadhatom el. – Dehogynem – mosolygott Wayne, majd ő is a dobozra nézett. Aztán arra gondolt: a kurva életbe. Elcserélte a dobozokat. Most June kapja majd a platinaláncot a szerencsehozó medállal – amit Mary-Ann-nek szánt –, és Mary-Anné lesz a platinagyűrű, azzal a finoman csiszolt briliánssal. Nem is az értékük különbözött igazán – inkább szimbolikus különbség volt a kettő között. Hiszen mikor ad az ember valakinek gyűrűt? Ha szeretné magához kötni. Mary-Ann már rápróbálta a gyűrűs ujjára az ékszert, Wayne nézte a nőt, és maga sem tudta, honnan és miért,

de az jutott eszébe, hogy a gyűrű a lehető legjobb helyre került. Három órával később átadta a láncot June-nak. Négy órával később iszonyúan összevesztek. Öt óra múlva kibékültek, de éjszaka újra összebalhéztak. Wayne kezdte úgy érezni, hogy hamarosan megbolondul, és valóban szüksége lenne arra a sötétkék fényre, ami elhozza neki a nyugalmi állapotot. 7 Már a hó is elolvadt. Lina rosszkedvűen állt a zuhany alatt. Gábortól megérkezett az első sms, mindössze ennyi szöveggel: „Boldog karácsonyt!” És akkor még a hó is elolvadt. Igazából tényleg hülye ötlet volt eljönni ide, gondolta. Elmenekülni a gondok elől. Visszaemlékezett rá, hogy amikor még a kesztyűboltban dolgozott, egy kicsi fiú egyedülálló anyjaként, mennyivel jobban helytállt mindenféle helyzetben. Igaz, hogy bérelt lakásban lakott – még most, harminchat évesen sem értette, honnan vette a bátorságot, amikor nyolc éve hitelt vett fel az első lakásához, amit aztán később nagyobb lakásra és nagyobb hitelre cserélt, hogy hosszú időre odakösse magát a cégéhez és a munkájához, amit ugyan imádott, de inkább a hobbija volt, semmint a hivatása –, hogy nem volt kocsija, néha még BKV-bérletre sem futotta, és különleges eseménynek számított, ha a gyerekkel néhanap a kínaiban vagy a szusisnál kajálhattak, de akkor sokkal jobban tudta, mit akar. És nem menekült el a problémák elől. Alkalmazott volt egy kesztyűboltban, kitalált mindenféle trükköket, hogy akik betértek az üzletbe, ne csak nézelődjenek, hanem vásároljanak is (ezért viselt

furábbnál furább levágott ujjú vagy éppenséggel négyujjú kesztyűket, és az azokat a gitárosokat bemutató videoklipek is a vevők becsalogatására szolgáltak, amelyekben a gitárosok olyan különleges, színes kesztyűket hordtak), és nem hátrált meg, ha konfliktusba került valakivel. Úgy gondolta, megteheti, hogy védje magát. Estin tanult, volt egy kisgyereke, és a szüleinek is bizonyítani akart, hogy nem szúrta el végérvényesen az életét azzal, hogy tizennyolc évesen szült egy gyereket egy férfitól, akit senki sem látott. Akkoriban bizony kiállt magáért, magukért. Most pedig...? Elszökik, idegenben, idegenek között tölti a karácsonyt, mert nincs mersze ahhoz, hogy ténylegesen felvállaljon egy konfliktust. Hogy azt mondja Gábornak: vagy ő, vagy Hajni. Válasszon. Ilyen egyszerű ez. Annak idején, kezdő szociológusként mennyi ilyen felmérést, adatot, statisztikát látott: nőkről, akik inkább beletörődnek egy rossz helyzetbe, mert félnek kilépni a Nagybetűs Életbe. És nála – mint sokuknál, akiknek az életét pár adattal belegyúrták ezekbe a felmérésekbe – a „lépés” már nem is pénz kérdése volt. Persze nehezebben fizetné a hitelrészleteket, de akár kisebb lakásba is költözhetne a gyerekekkel. Nem anyagi dolgok tartják Gábor mellett, mégis van valami, ami miatt függ tőle. Nem is lenne kedve és ereje borítani. De hát mire megoldás az, hogy eljönnek ide, New Yorkba, és itt töltik egy szállodai szobában a karácsonyt? Semmire.

Alaposan felhabosította a narancsos szappant, és beszappanozta az egész testét, mintha csak le akarta volna sikálni magáról a rosszkedvet. Kicsit később... Ancsi még aludt, Martin az ő laptopját bűvölte. Megszólalt a mobilja. – Boldog karácsonyt. – Neked is. – Hogy van a kislányom? A feleségem...? Martin... ? – Jól – felelte, és fátyolossá vált a hangja. Tudta, hogy Gábor manipulálja, de valahogy abban is biztos volt, hogy nem tudatosan. – Add át nekik az ajándékomat! – Persze, átadom. – Furcsa karácsony lesz... – ... – Beszéltem anyádékkal. Nem igazán értik, miért utaztatok el New Yorkba. Mondtam, hogy van egy olyan üzleti tárgyalásod, ami egyszer adódik az ember életében. – ... – Anyáméknál fogok karácsonyozni, de hazafelé beugrom a szüleidhez. Mégiscsak érezzék, hogy... A fenébe, gondolta. És Hajni? ES HAJNI?! De nem szólt semmit. – ...itt vagyunk nekik. – Köszi. – Találkoztatok? – Kivel? – White-tal. – Még nem. Holnap fogunk. – Azért, tudod, elég kínos, amit csinál.

– Ezt hogy érted? – Úgy, hogy kínos, amikor egy idős ember ezzel dédelgeti a nárcizmusát. Hogy összecsődíti az összes volt barátnőjét. – ... – Nem félsz, hogy Martin kiábrándul belőle? – Nem kell, hogy szeresse. Találkoznak, és kész. – Ja. Hát igen. Bízzunk benne, hogy legalább kap tőle egy gitárt. Reméljük, van ilyen nagyvonalú Miszter White. Lina elnevette magát. – Most jut eszembe, hívott az itthoni számon valami újságíró. Kovács Ivett, vagy ilyesmi. Veled akart beszélni. – Gőzöm sincs róla, ki az. – Mondtam, hogy külföldön vagy. – Köszi. – Boldog karácsonyt, Lina. És remélem, a jövő karácsonyunk boldogabb lesz. – Én is remélem. Boldog karácsonyt. Az Abercrombie & Fitch üzletében, az Ötödik sugárúton sötét volt, mint mindig, és hangosan lüktetett a zene. A bejáratnál álló izmos fiúk – csupa égimeszelő – rögtön kedveskedni kezdtek Ancsinak, és labdát, fenyőágat, végül pedig még egy kis szoknyát is adtak neki. A kislányt rögtön „megvették”, gondolta Lina. Persze Martint is, aki kiválasztott magának egy dzsekit, egy farmert és két inget. A végén még strandpapucsot és alsógatyákat, sőt kölnit is talált magának. Lina csak a tépett aljú farmer miniszoknyát nem fizette. (Arra gondolt, talán életében először

szerelmes a fia... Ettől jobb kedvre derült.) Lina magának is vett két inget (az egyik fekete-kék kockás, a másik sima fekete volt), egy farmernadrágot, egy flipflopot és egy farmermellényt. Bár az Abercrombie a tinédzserek egyik kedvenc üzletének számított, azért ő is talált kedvére való cuccokat. Amikor visszaértek az adventi koszorúkkal teleaggatott szállodába, már ott állt a lakosztályukban a feldíszített karácsonyfa, alatta a csomagokkal – Mary-Ann még erről is gondoskodott, miután értesült róla, hogy Magyarországon december huszonnegyedikén ajándékozzák meg egymást az emberek. A fa alá került becsomagolva a Figurka baba, amit Lina Budapestről hozott magával, két pár cseresznyés harisnya (Ancsi kérésére), illetve két mesekönyv – Gáborral közös ajándékuk Ancsinak. És egy csomag Gábortól, Martinnak. Linának fogalma sem volt, mi van benne. Martin Linától (az előző és aznap vásárolt ruhaneműkön kívül) megkapja még a Guns egyik koncertdévédéjét, ami egyáltalán nincs bolti forgalomban, Lina még korábban Joshékon keresztül szerezte meg. Ancsi boldogan rohant oda a fához, amikor Lina és Martin elkezdte énekelni a Kis karácsonyt (Martin évekkel azelőtt kijelentette, hogy ő bizony nem fog Mennyből az angyalt énekelni), aztán Lina bekapcsolta telefonján az iPodot, és halkan megszólalt a Christmas Is All Around. – Hát ez a dal! – röhögött fel Martin, de akkor már mind lázasan bontogatták a csomagjukat. Ancsi a harisnyát akarta azonnal felvenni, a cseresznyékkel díszített darabot már régen kinézte magának, és kábé két hónapja

gyötörte érte az anyját. Most, hogy egy feketét kapott, piros cseresznyékkel, és egy fehéret is, szintén piros cseresznyékkel, egészen lekötötte az öltözködés, és a Figurkát még észre sem vette. Martin pedig nem hitt a szemének, amikor a csomagjából előkerült a koncertfelvétel. Azonnal be kellett rakni a szállodai lejátszóba, így esett, hogy a Mennyből az angyal helyett a Guns N’ Roses Estrangedje szólt náluk december huszonnegyedikén, szentestén, egy New York-i szállodai szobában. Estranged. Lina is így érezte magát: elhidegülve Gábortól, és mindentől, ami korábban fontos volt számára. Lassan bontotta ki a csomagot, amit Martintól kapott. Aztán elmosolyodott. Egy tucat kötött kesztyű került elő, csupa olyan darab, aminek levágták a végét különböző ujjhossznál. Nem volt köztük két egyforma színű, össze sem lehetett párosítani őket. Akadt kék alapon zöld szíves, lila-sárga-piros csíkos, egyszínű sárga, bordó, zöld és vörös, és láthatóan mindegyiknek levágták az ujjvégét, és szakszerűen el is varrták, hogy ne kezdjenek el foszlani. – Uramisten, hol engedték, hogy fél pár kesztyűket vásárolj? – nevette el magát Lina. – És ki varrta el a végüket? – Nem üzletben vettem. Az osztálytársam, Vivien szülei, Laci bá és Magdi néni valami kötöttruhatervezők, és velük boltoltam le. Nekik mondtam, hogy melyiket hol vágják le, hol varrják össze. Ezt észre sem vetted? – kérdezte, és kiemelt egyet a kesztyűk közül. Fekete alapon ezüst betűk csillogtak a négy ujjon: LINA – lehetett összeolvasni belőlük.

Lina meghatódva húzta magához Martint. Örült, hogy a fia ilyen kreatív, és nem elsősorban a zsebpénzéből akarta megoldani a karácsonyt, hanem időt és energiát szánt arra, hogy jópofa ajándékot találjon ki neki. Olyat, ami a múltjára, az indulására emlékezteti – egy kicsit a közös múltjukra Martinnal. – Van még valami a csomagban – mondta a fiú. Lina három különböző színű: zöld, kék és pink körömlakkot talált a csomag alján. – Gondoltam, most is használhatnád. Ha már majdnem mindig sötét cuccokban jársz... A pink egyébként is az újrakezdést szimbolizálja, tudtad? – Nem én. És a zöld? A kék? – A kék az eget, a zöld a földet, természetesen. Vagy mittomén. Csak a pinket tudom értelmezni. – Aha. Nagyon klassz ajándékokat kaptam tőled. – Én is tőled. Na megyek is, és végignézem! Ancsi már az új harisnyanadrágjában mutatta meg a lakosztályt Figurkának, az új babájának, Lina pedig soksok tétovázás után bontogatni kezdte a Gábortól kapott ajándékot. Egy notesz volt felül: Lina kivette. Arany borítója volt, és amikor Lina belelapozott, látta, hogy Gábor kézírásával minden napra bele van írva: „Gábor”. Márciusnál ilyet látott: „Hosszú hétvége Gáborral”, júliusnál pedig „Nyaralunk Gáborral”. Nem bírta megállni mosolygás nélkül. Alatta egy könyvet talált – a megbocsátás erejéről. A könyv mellett pedig egy levelet. Felbontotta a borítékot.

„Drága Lina. Tudod jól, hogy mit érzek irántad. Nem akarom, hogy elhagyj. Boldog karácsonyt, szerelemmel: Gábor.” A borítékból kihullott egy bőrből készült nyaklánc is, csillag alakú kristálymedállal. A Guns N’ Roses már a Paradise Citynél tartott a nem túl jó minőségű felvételen, Axl Rose jobbra-balra döntötte a mikrofonját, Slash cilinderben és félmeztelenül gitározott, úgy nézett ki, mintha be lett volna tépve, Martin pedig elbűvölten ült a képernyő előtt. Ancsi a babájával foglalatoskodott, Lina pedig a Park Avenue-t bámulta az ablakból. Odakint újra esni kezdett a hó. Még nem is volt késő, amikor kopogtak. Nicholas állt az ajtóban, mondván, Wayne foglalt nekik asztalt az egyik teremben vacsorára. Lina már nem emlékezett, ő rendelte-e meg a bébiszittert, vagy Mary-Ann, mindenesetre megérkezett a magyar lány, Viki, akit szintén levittek vacsorázni. Martin nem akart menni, amíg végig nem nézi a Guns felvételét, de amikor megtudta, hogy Nicholas is ott lesz, mégis velük tartott. Lina el is felejtette megkérdezni a fiát, hogy mit kapott ajándékba Gábortól. – Helló. Paloma vagyok. Nem mondod, hogy ennek a kislánynak is... Wayne az apja? – hangzott a dühös kérdés a villámló szemű, latinos külsejű lány szájából, aki előbb Ancsit, majd Linát mérte végig tetőtől talpig, majd’ felöklelve a tekintetével a magyar nőt. Combhajlatig felsliccelt, hosszú, vörös estélyi ruhát

viselt, egy jóképű férfi állt mellette, aki egy kislányt tartott a karjában. – Nem. Ő a férjemtől született. Wayne a fiam apja – magyarázta Lina, és Martin felé mutatott, aki Nicholasszal beszélgetett. – Aha. Hát, tudod, kíváncsi vagyok, mi lesz ezen a partin. Mivel rukkol elő az apám. Mert ő nem olyan, aki csak úgy fogja magát, és rendez egy kellemes karácsonyi partit – magyarázta Paloma, de már megenyhült a tekintete. – Biztos, hogy van benne valami csavar. – Csavar? – Igen. Tudod, mondjuk az örökségért próbákat kell kiállni, vagy mit tudom én. Vagy mindegyikünkről mesél majd valami rosszat. Vagy az anyáinkról. Rólad is, például. – Nem tud túl sokat rólam – vonta meg a vállát Lina, és kicsit kellemetlenül érezte magát egyszerű, szűk fekete nadrágjában, lovaglócsizmájában és fekete pulóverében az estélyi ruhás díva mellett. – Nem lehetsz ebben biztos – rázta a fejét Paloma. – Lehet, hogy nyomoztatott utánad. Bármi kitelik tőle. – Ennyire rossz véleményed van róla? – Anyámnak van rossz véleménye róla. Rossz tapasztalatokat szerzett vele kapcsolatban. És engem anyám nevelt. Mi csak azért jöttünk el, mert anyám hazament a családjához, és jó ötletnek tűnt... kiruccanni New Yorkba, és végignézni apám privát show-ját. Kíváncsi vagyok, mit tud kitalálni. Amikor gyerek voltam, akkor is előrukkolt ezzel-azzal... – mondta sejtelmesen, majd a férjéhez fordult.

A nagy asztalnál Lina Ancsival Nicholas és Martin közé ült, ott érezte leginkább biztonságban magát. Korábbi magabiztossága szinte teljesen szertefoszlott: mi vár rá itt? – el sem tudta képzelni. Paloma szerint Wayne nem is ünnepelni hívta őket. Tényleg csak valami rossz színdarab lenne ez az egész? Arra gondolt, hogy már hosszú ideje ő sincs túl jó véleménnyel Wayne-ről. Az a második találkozásuk Budapesten... amikor Martin már kisgyerek volt, és Wayne ismét koncertezni érkezett Magyarországra... Ha Mary-Ann nem ragaszkodik hozzá, hogy Lina találkozzon a koncert után Wayne-nel, akkor el sem ment volna. Addigra kijózanodott, már nem rózsaszín szemüvegen át nézte a világot és hajdani kalandját, és csupán egy borult agyú tinédzser kihasználóját látta az énekesben, akinek mindegy, kivel fekszik le, és még csak nem is használ óvszert, annyira biztos benne, hogy vele semmi baj nem történhet – vagy ha mégis, azt majd megoldja pénzzel. Lina valószínűleg elsősorban önmagára haragudott, nem is Wayne-re (legalábbis most, hogy leült az asztalhoz, ez villant be neki), ám ettől még semmi kedve nem volt a találkozáshoz. Attól is tartott egy kicsit, hogy Wayne láttán, a jóképű, sármos rockzenész láttán ismét elgyengül. Márpedig ezt semmiképpen sem akarta. Megvolt róla a véleménye, hiszen nem kért fényképeket a fiáról, hanem amint megvolt a DNS-vizsgálat eredménye, elkezdett pénzt utalni a számlájára. (Nyilván Mary-Ann volt az, aki intézte a dolgot, és nem Wayne, gondolta már akkor is Lina.) Hát akkor mit akar, minek találkozzanak? Hogy elbeszélgessenek a régi szép napokról, amelyek gyümölcse egy édes

kissrác, akinek valójában nincs is apja? Semmi kedve nem volt találkozni a koncert után Wayne-nel, mégsem tudott, vagy inkább nem mert nemet mondani. Úgyhogy találkoztak. Miközben ezen gondolkodott, odalépett hozzá két nő, akik nagyon hasonlítottak egymásra. Természetes szőkék voltak, világos bőrűek, és csak akkor látszott, hogy nem testvérek, hanem inkább anya és lánya, amikor Lina jobban megnézte őket. Pár perc beszélgetés után kiderült, hogy Eva filmes smink- és maszkmester Svédországban, de gyakran dolgozik hollywoodi produkciókban is, mostani férje amerikai, aki még nem érkezett meg. Eva Victoriával, Wayne huszonegy éves lányával érkezett. Martin és Victoria percek alatt megértették egymást, és mire az előétel megérkezett, Lina és Nicholas dalcímekkel játszott. – What It Takes – mondta Lina. – Kicsit nyál – szólt közbe Martin, aki persze fél füllel az általa istenített Nicholas és anyja párbeszédét hallgatta. – Dehogy nyál! – háborodott fel Lina, majd visszafordult Nicholashoz. – Angel... – válaszolt mosolyogva Nicholas. – Igen. Az jó. Pedig én is a kemény zenét szerettem annak idején, mint Martin. – Az Aerosmith elég acélosan szól. – Ja. Legyen az Angel. – Bár Steven beült az American Idol zsűrijébe. – És az baj? – nézett Lina Nicholasra.

– Nem tudom. Én is ott fogok énekelni. A döntőn. Apámmal. Ma is próbáltunk – felelte a férfi bocsánatkérő hangon. – Ezt nem mondod komolyan! Nem. Mondod. Komolyan – szólt közbe Martin. – Az American Idol döntőjében? – Igen. Baj? – Nemtom. Nálunk szerintem gáz egy ilyenben szerepelni. Főleg annak, aki letett valamit az asztalra. Annak minek a tévé? Közben persze tök jó, meg minden. De... Nem is tudom. Nálunk a zenekarban van is emiatt némi nézeteltérés. Én nem akarok tehetségkutatóban bohóckodni. Mert a rock életérzés, nem? – kérdezte komoly arccal Martin. Lina legszívesebben magához ölelte volna a fiát a nagy szívével, az elveivel és az ideáljaival. – Apám... apánk megkért. És én igent mondtam. Azt mondta, ez lenne a születésnapi ajándék számára. – Ó – nézett rá csodálkozva Martin. – Neki ez fontos? – Most jelent meg az új albuma. Kell a reklám. – Ja. Igen. Még neki is – bólintott a fiú, majd visszafordult a svéd lányhoz, és Lina Nicholasszal a leves és a főétel közben is azzal szórakozott, hogy melyiküknek mi jut eszébe egy-egy dalról. Így legalább Linának nem kellett az elmaradt otthoni karácsonyra, a magányosan talán karácsonyfát sem állító Gáborra, valamint a csípős, rezgő ikrákkal teli halászlé és a mákos guba hiányára gondolnia. Hiszen ezek nagyon hiányoztak neki. Mind, egytől egyig. Főleg most, hogy Paloma megijesztette: csupán

Wayne játékszerei lesznek ezen a New York-i karácsonyon. NEGYEDIK DAL „Életem fontos női” 2010. december 25. 1 Remegett a lábam, ahogy közeledtünk. Nicholast kerestem a tekintetemmel, mert őt már valahogy közel éreztem magamhoz (bár az meglepett, hogy kedveli az Aerosmithtől az Angelt – de már kezdek ráébredni, hogy nincs semmi ciki a szerelmes dalokban, és bevallanám, de nem tehetem, legfeljebb csak magamnak, hogy az I Don’t Want To Miss A Thing dallama és szövege járt a fejemben egész éjjel), és biztonságot adott, hogy velünk van. A taxiban is együtt ültünk. Palomáékért hosszú luxuskocsit küldött az apám, értünk, többiekért taxit. Közben megérkezett egy másik amerikai csaj is, egy kislánnyal. Ha igazak az infóim, ő apám legkisebb gyereke. Szóval, mint Nicholastól megtudtam, apám nem messze lakik attól a híres háztól, ahol John Lennon élt. Éppen úgy, mint a filmekben, egyenruhás portás nyitott ajtót, és megmutatta az utat a lifthez. Egy egész emelet az apámé! Legfelül! Tényleg mintha egy filmbe csöppentem volna... Már egészen el is felejtkeztem arról az újságíróról, aki keresett, huszonnegyedikén nem is volt időm internetezni, jött a szenteste, az ajándékozás... Ma délelőtt pedig a várost jártuk anyámmal és Ancsival, nagyon-nagyon fura volt, hogy mindenhol ünneplő embereket láttunk, akik együtt örültek a karácsonynak.

Azt is hallottam Nicholastól, hogy sokszor a barátok, szomszédok is átmennek ilyenkor egymáshoz, nem kizárólag családtagok és rokonok ünnepelnek együtt, mint nálunk. Ezért aztán sokkal kevesebb a magányos ember karácsonykor, mint otthon. Fura világ ez, valahogy többet nevetnek és többet kérnek elnézést az emberek, mint otthon. Véletlenül rálépek valakinek a lábára, és ő kér elnézést. Ezt még szoknom kell. A lift felsuhant velünk a legfelső emeletre, és egyfolytában az járt a fejemben, hogyha Virág ezt látná! Bárcsak itt lehetne... Annak ellenére, hogy persze tökre dühös is voltam rá. De egyben vágytam rá, alig vártam, hogy újra lássam. (Persze azért be fogok olvasni neki, gondoltam.) Mary-Ann nyitott ajtót. Nem láttam ám túl sokat a világos nappaliból meg a karácsonyfából, és semmiből. Csak őt láttam, az apámat. Nem zavart, de azért megdöbbentett, hogy nagyon öreg, mint mondjuk Rod Stewart, Mick Jagger, vagy mittomén, hogy ki. Igaz, hogy sokkal jóképűbb Keith Richardsnál vagy Steven Tylernél, ami persze nem nagy dolog. Nem, azt nem tagadhatom, hogy még mindig jóképű. De énbennem azért mégis az a kép élt, hogy egy apa kábé olyan öreg, mint Gábor. Az apák általában sokkal fiatalabbak, mint az én apám – főleg a gimnazista fiúk apjai. De engem ez nem zavart. Csak bámultam őt; annyiszor láttam már az arcát, annyiszor magam elé képzeltem ezt a pillanatot, és, esküszöm, ha WSW nem lett volna az apám, talán akkor is meg lett volna rendülve egy személyes találkozástól. De így? Még jobban remegett a lábam.

Felém lépett. Tök normális cuccot viselt, nem szuperelegánsat, nem is rockosat: világosra koptatott farmert és felhajtott gallérú rózsaszínes inget. Sötétbarna haja kicsit már őszült, de nem festette, jól látszódtak a fehér szálak. Egyenesen rám nézett. Aztán megszólalt. – Martin. És akkor elbőgtem magam. Mindenki szeme láttára. 2 Lina annyira ideges volt, hogyan fog reagálni Martin az első találkozásra, hogy nem volt ideje azon tűnődni, vajon ő mit érez majd a viszontlátáskor. A fiát figyelte, még azután is, hogy a liftből egyenesen a tágas előszobába léptek. Korábban sosem gondolta volna, hogy egyszer beléphet majd Wayne lakásába, de most nem is jutott eszébe, hogy micsoda fura helyzetbe került. Csak Martint nézte, a találkozását az apjával, Wayne meleg és meglepett mosolyát, ami akkor ragyogott fel a férfi arcán, amikor meglátta a gyereket. És kimondta a nevét. Martin sírni kezdett. Olyasféle megkönnyebbült zokogás volt ez, ami megrémisztette Linát. Mennyi elfojtás, mennyi várakozás volt ebben a sírásban! Lina szeme párás lett, és hirtelen nem tudta, mit tegyen. Ám akkor Wayne odalépett Martinhoz, és magától értetődő természetességgel átölelte. Lina nézte őket, és könnyezett. Most fogta fel, hogy mennyit várt erre a pillanatra a fia. Azt is most értette meg, hogy rosszul tette, hogy hosszú éveken át eltitkolta előtte, ki az apja. És arra is rájött, hogy ki kellett volna harcolnia az apa-fia találkozásokat. Akkor is, ha a világ

egyik leghíresebb embere a gyerek apja. Még ha maga az amerikai elnök lett volna is az. (Bár Lina még őrült pillanataiban, tinédzserként sem vonzódott egyik amerikai elnökhöz sem.) Már nem a férfit látta Wayne-ben, mint akkor, régen. Hanem egy apát, aki találkozik a fiával. Már rég nem a férfit látta benne. Aztán Lina pillantása Nicholasra esett, aki kissé gondterhelten figyelte őt, és abban a pillanatban úgy érezte, hogy megszűnt forogni a föld. Két napot töltött a férfival úgy, hogy szinte észre sem vette. Most viszont történt valami. Valami nagyon zavaró, valami nagyon furcsa, valami nagyon felkavaró. Valami nagyon izgalmas. Valami nagyon fájdalmas. Valaminek a kezdete. Valaminek a vége. És éppen karácsonykor. De ki tudja, hogy minek a kezdete, és minek a vége? 3 Amikor ott álltam, apámmal szemben... Pont így nézhettem ki. Nem tudom, mi van velem. Sosem láttam ezt a gyereket, sosem találkoztam vele, persze ez nem jelent semmit, mert például Victoriát is csupán kétszer láttam. De akkor nem éreztem ezt, amit ennél a fiúnál. All velem szemben, és magamat látom benne. Nyolcéves önmagamat? Vagy a tizenhét éves önmagamat? Azt hiszem, mindkettőt. És egy kicsit a mostani önmagamat is. Megölelem. Furcsa, de most jut eszembe, hogy ez az egész olyan... banális. A pszichológusok biztos előbb megmondták volna, hogy mi a helyzet velem. Hogy ugyanazt csinálom, amit az apám csinált.

De számomra ez az egész csak most lett nyilvánvaló, most, hogy megöleltem a fiamat. Erősnek kell lennem. Elvégre én mégsem bőghetek. 4 Mary-Ann épp az előző nap fejezte be Wayne könyvét. Valamiért sosem volt kedve elolvasni, félelmet érzett, vagy valami félelemmel rokon érzést, kerek húsz éven át... Talán attól tartott, hogy megtud valami olyasmit Wayne-ről, ami miatt faképnél hagyja? Vagy olyasmit, amiért kiábrándul belőle? Ösztönösen távol tartotta magát a könyvtől. Nem mintha ne hallott volna akár magától Wayne-től, akár a környezetéből vad sztorikat az énekesről, de valahogy nem akarta, hogy Wayne hangján szólaljanak meg benne ezek a történetek. Ám nemrég mégis a kezébe vette a könyvet, és éppen előző este fejezte be. Még élénken emlékezett arra a fejezetre Wayne és az apja találkozásáról. Nem tudta volna megmondani, miért, de úgy érezte, hogy Wayne-ben most kerülnek a helyükre a dolgok, amelyeket eddig nem tudott elrendezni magában – most, hogy találkozott a kisebbik fiával. „Anyám egyedül nevelt. Apámról mindössze annyit sikerült megtudnom, hogy lelépett, amikor anyám megmondta neki, hogy gyereket vár. Te, aki ezt a könyvet olvasod, talán nem is sejted, hogy ez mennyire nyomasztóan tud hatni egy gyerekre. Apád elmenekült, amikor téged várt az anyád. Nem kívánt gyerek vagy. Mondanom sem kell, idővel meggyűlöltem az apámat. Hétéves voltam, amikor anyám férjhez ment Bobhoz, és attól kezdve azért sokkal jobb lett az életünk. Már

nemcsak anyám dolgozott, hanem Bob is, aki kamionosként időnként egész jól keresett, úgyhogy végre elköltözhettünk abból a patkánylyukból egy kétszobás lakásba – az egyik szobát én kaptam meg. És még ablaka is volt! Igaz, a körfolyosóra nézett, de akkor is... Majdnem nyolcéves voltam, amikor anyám világra hozta a féltestvéremet, Biancát. Bob egy kicsit az apám is lett, bár sosem szólt rám dühösen vagy keményen, inkább csak terelgetett. Néha rám dörrenhetett volna, ma már így gondolom. Persze tudom, hogy sokakat érdekel, hogy találkoztam-e valaha az apámmal. Hát igen. Az is nyolcéves korom körül történt. Egyszerűen beállított hozzánk, mert látni akart. Előző nap kereste meg anyámat, és hallottam, hogy este anyám a konyhában – amikor azt hitte, hogy már alszom – emelt hangon magyarázta Bobnak, hogy ide ugyan be nem teheti a lábát az a szemétláda. Aztán Bob mondott neki valamit, gondolom, megnyugtatta, nem tudom pontosan, mert halkan beszélt, de a lényeg, hogy másnap eljött az apám, és én csak álltam vele szemben, semmi olyan késztetés vagy vágy nem volt bennem, hogy most oda kéne bújnom vagy megpuszilnom, vagy netán kezet fognom vele. Megsimogatta a fejemet, hosszan nézett, hozott valami játékot, próbált velem beszélgetni, de én csak igennel vagy nemmel feleltem, mert nem gondoltam, hogy dumálnom kéne egy olyan idegennel, aki annak idején, az érkezésem hírére nyomban odébbállt.

Később azért hébe-hóba gondoltam apámra, de sosem éreztem, hogy igazán közünk lenne egymáshoz, még akkor sem, amikor nagyobb srác koromban és fiatal felnőttként találkoztam néha vele. Miután elkezdtem zenélni, és ismert lettem, támogattam anyagilag. Nem azért mondom ezt, mert valami nemes dolgot cselekedtem, és most dicséretet várok érte, csak megemlítem. Időnként megjelent nálam, és pénzt kért. Én pedig adtam neki. De nem éreztem olyasmit, amit egy gyerek az apja iránt érez. Nekem Bob volt az apám, és nem ő, aki cserbenhagyta az anyámat, és szarban hagyott engem, a gyerekét – ezt sosem tudtam kiverni a fejemből. Talán azért is gondoskodom legalább anyagilag a gyerekeimről, hogy ők ne érezzék azt velem kapcsolatban, amit én éreztem apám miatt. Vagyis: ne tartsanak szemétládának.” Wayne, amikor elengedte a fiút, Mary-Annre nézett. Látta a nőn, hogy sejti, mi zajlik benne... Holott nem is írt le mindent a könyvében az apjáról. Átfutott a fején: milyen furcsa, hogy Mary-Ann is csak most olvasta el a könyvét (akárcsak June), aztán kíváncsian Martin anyjára nézett. A nyakigláb tinilány, akivel végigszeretkezett néhány napot a Balatonnál. Gyönyörű nő lett. Wayne egy pillanatra őrületes bizsergést érzett a mellkasában. Aztán visszanézett Mary-Annre. Végül az estélyi ruhás June-ra, aki a nappaliban álldogált egy pohár pezsgővel a kezében, mint azokban a hollywoodi filmekben szokás, amelyekben a rocksztárok barátnőinek semmi más dolguk nincs, mint időnként

adni egy-egy partit és néha jól belőni magukat. Aztán megint Mary-Ann arcát látta. Mintha egy lassított film peregne a szeme előtt. Végül Linához lépett, és megcsókolta az arcát. És meghallott a fejében egy még nem létező dallamot, amelynek már szövege is volt. „Életem fontos női”, ez lesz a refrén egyik sora. A többit majd kitalálja. Hamarosan megérkeznek a többiek is, de most még csak magukban voltak. Nicholast is köszöntötte, aztán MaryAnnhez fordult. – Sápadt vagy – közölte, de a nő megnyugtatóan intett a fejével. – Semmi bajom. Csak megrohantak az érzések. Wayne arra gondolt, hogy őt is. Őt is megrohanták. Különös módon, amikor erre gondolt, Martin arcát látta maga előtt. És Mary-Annét. 5 Nem teheted ezt. Felejtsd el. Már szétcsesztél egy csomó mindent magad körül. Nem árthatsz neki, és nem árthatsz magadnak. Két napja tudta, hogy elveszett. Azóta tudta, hogy meglátta a nőt, hogy először találkoztak a lift előtt. Nem teheti. Annyi rendezetlen ügye van. Nem kezdhet bele valami újba, amikor még annyi fontos dolog függőben van az életében. Csak persze kérdés, hogy eljön-e valaha az a pillanat, amikor sikerül mindent lezárnia.

Persze nem teheti. Akárhogy szeretné is, családon belül ilyet nem szokás... és van még rengeteg más ok. Például az, hogy ez a nő férjnél van. Hiába gyújtott benne szikrát, hiába próbálja hasztalanul eloltogatni magában az éledő tüzet – ez a nő férjnél van, ráadásul az ő apja a nő gyerekének apja is. Rengeteg érvet fel tudott hozni a dolog ellen, és mellette semmit. A vágyon és a szikrán kívül. De ezek nem lehetnek komoly érvek. Egyébként is be kéne fejeznie azt, ami már úgyis a befejezés felé közeleg. De a bűntudat nem engedi... Most akkor mi van? Megragadja, vagy elengedje a lehetőséget? Látta a nő tekintetében kigyúló szikrát. Végre meglátta. Ha olyan lenne, mint az apja, akkor most nem tétovázna. Csakhogy nem olyan. Egyáltalán nem. Nem teheti, mert akkor ugyanolyan tisztességtelen lenne, mint az apja volt a nőkkel egész életében. Csakis tiszta lappal kezdhet bele. Persze addigra már hol lesz ez a nő, akinek a puszta jelenléte visszaadta a régi energiáját és a kedvét ahhoz, amivel éppen foglalkozik... a zenéléshez. Az élethez. Talán az újrakezdéshez is. De annak még sajnos nem jött el az ideje. 6 – Te vagy az új szerzemény? – Paloma June felé indult. A lány a karácsonyfa előtt állt, és kicsit elbizonytalanodott, amikor meglátta a közeledő, egzotikus külsejű nőt. Persze hogy tudta róla, kicsoda. Ő Wayne lánya, miatta vált el Wayne és Sarah. Luisa, a „szenvedély” – ő Pamela anyja. Még szerencse, hogy

Luisa nem jött el. June tétovázás nélkül váltott. Kedves akart lenni a „családdal”, de ami sok, az sok. Itt ő van otthon. Mit képzel ez a nő, még ha Wayne gyereke is? Azt hiszi, hogy félrelökheti őt? Hogy jön ehhez? Egy pillanatra gyűlölte Wayne-t, amiért ilyen megalázó helyzetbe hozta. Persze sejthette volna, hogy ez lesz. Wayne mindig ilyen önző volt, most is csak magával meg a kisebb fiával foglalkozott. Mit érdekelte, hogy June-nak eleve megalázó, hogy Wayne exeire kell mosolyognia? Olyan nőkre, akik gyereket szültek tőle. Nem úgy, mint ő... – Szerzeménynek nem nevezném magam, régóta Wayne társa vagyok – igyekezett megőrizni a nyugodtság látszatát. – Igen? – lépett még közelebb Paloma, és közben elvett egy pohár pezsgőt a tálcáról. Majd odament a karácsonyfához, és szórakozottan megpörgette a fáról lelógó egyik aranyló gömböt. – Nekem ez az egész... jólét... sosem adatott meg. És az anyámnak sem – mondta, miközben a hatalmas üvegfalon keresztül New York fényeit bámulta. – Az apám le sem szart minket. És nem csodálnám, ha veled is így bánna. – Mindenkivel úgy bánik, ahogy megérdemli – felelte June, és közben szívesen lekevert volna egy hatalmas pofont Wayne-nek. Hogyhogy nem siet a segítségére? Mit gondolt, mégis mit gondolt, amikor összecsődítette ezeket az embereket? Közben belenyilallt: mi van, ha Paloma igazat mond? Mi van, ha ő is csak... játékszer Wayne-nek?

– Hát, majd meglátod, hogy ez nem így van – rázta a fejét Paloma. – Apám szeret elszórakozni a nőkkel, tudod? Fura játékokat űz velük... – Szerintem ezt most be is fejezhetjük. Nem tehetek róla, hogy az anyád elhitte, hogy Wayne... komolyan vesz egy szexuális kalandot. Régen a táncosnőtípusokat szerette. Mindenki változik. – Ne hidd, édesem. Ennyi idősen már nem változik meg az ember. De hát élvezd a kényelmet, amit biztosít neked, és ne fűzz hozzá nagy reményeket. – Tudod, mit? Törődj a magad dolgával. Én ugyanis nem egy stúdióban feküdtem össze vele, mint egyesek... első látásra... szerelem, nahát... Ha valaki ezt elhiszi, hogy szerelem az, amikor két ember dug egy stúdió raktárhelyiségében... Nagy észre vall! – fakadt ki June, és visszanyelte a könnyeit. Már az sem zavarta, hogy Wayne egykori magyar barátnője is őket figyeli, és a svéd nők is leplezetlenül bámulják őket. Arra gondolt: elképesztő, hogy neki kell megvédenie magát, miközben az az önző fasz az egyik gyerekét pátyolgatja. Ki gondolta, hogy ez lesz a karácsonyestéből? Ez elvileg az év legszebb napja. A legszebb este. – Hogy jössz te ahhoz, hogy az anyámat szidd? Nem hihetsz el mindent, amit apám összehordott abban a könyvben! – válaszolt Paloma. – Nem is. És anyád tényleg erkölcsös nő – válaszolt June. Látta, hogy a pincérek is a vitájukat hallgatják. Mennyire kínos... hogy az az idióta észre sem veszi, mi zajlik körülötte. Idehív egy bárdolatlan nőt, akitől bármit el kell viselnie neki, az élettársának, csak azért,

mert az a hülye tyúk Wayne lánya? Emelt hangon folytatta. Ha már a pincérek úgyis a fülüket hegyezik, hát hadd hallja mindenki. Talán akkor Wayne is észreveszi, hogy mi történik körülötte. – Anyád, az erkölcsös nő nyilván azért jött össze a sorozat producerétől kezdve a rendezőig mindenkivel, hogy végre kapjon egy szerepet, amiből két rész után kiírták...! – Nem beszélhetsz így az anyámról! – kiáltott fel Paloma, és hirtelen megemelte a pezsgőspoharát. June egy pillanatig azt hitte, hogy koccintani akar, de amikor rájött, hogy mire készül a másik, már nem tudott védekezni. Az egész pohár pezsgő az arcába, a hajára loccsant, eláztatva a frizuráját, a sminkjét, és őt magát is a jelenlévők előtt. Bár érezte, hogy könnyes a szeme, azonnal reagált, és – annak ellenére, hogy tudta, hogy ez azért már tényleg mindennek az alja – Paloma ruhájára löttyintette a pezsgőjét. Ott álltak ketten, farkasszemet nézve, mozdulatlanul, hang nélkül. Boldog karácsonyt. Megelevenedett Wayne múltja és jelene (jövője) a karácsonyi díszkivilágításban. Csend lett, hatalmas csend. Vagy csak June fejében támadt csend? June hirtelen, hogy a figyelem rá irányult, élvezni kezdte a pillanatot. Legalábbis egy kicsit. Most tényleg ő került Wayne életének (és karácsonyának) középpontjába. A színpadon mindig erre vágyott. Persze nem egészen így képzelte el a dolgot, de nem bánta – most már Wayne-nek is közbe kell lépnie. Most majd eldől, ki mellé áll. Merthogy állást kell foglalnia, az biztos.

– Lányok. Ne bántsátok egymást – szólalt meg Wayne barátságos hangon, majdhogynem derűsen. June most sajnálta igazán, hogy nincs nála még egy pohár pezsgő. Mert aki megérdemelte volna, aki valóban megérdemelte volna, hogy kapjon az arcába, az Wayne volt. Dehogy foglalt állást...! Dehogy tette le a voksát bármelyikük mellett is! Már megint azt hiszi, hogy a „hisztis nők” a hibásak. Fel sem merül benne, hogy mindezt ő idézte elő. – Az a helyzet, Wayne, hogy igazuk van – szólalt meg hirtelen egy másik fiatal csaj, akinek úgy állt a szeme, mintha direkt gondoskodott volna egy adag karácsonyi partidrogról már jó előre. Hát persze, Natalie volt, a vokalista. Akitől Wayne legkisebb gyereke született. – Igazuk van, mert sosem törődtél senkivel. Csak magaddal. Ez a vita nem arról szól, hogy milyen típusú csajokat szerettél, hanem arról, hogy te vagy az univerzumod középpontja. – Nyugalom, lányok – felelte Wayne. – Persze hogy én vagyok az. Mindenki a saját univerzumának központja. Ez így van rendben. – De az nincs, Wayne, az egyáltalán nincs rendben, hogy milyen nőkkel volt dolgod régen – tört ki June-ból. – Csöppet sem szégyelled, hogy idejön a lányod, és beleköt mindenbe és mindenkibe? – Te ne dumálj. Te sem vagy más – mondta Paloma. – Fikarcnyival sem vagy jobb, mint az anyám. Ugyanúgy fogod végezni. Nézz körül, miféle nőkkel járt az apám – mutatott körbe a nappaliban. – És azt hiszi, pénzzel mindent megvehet. Mindent és mindenkit.

– Engem nem a pénzével vett le a lábamról – szólt közbe Natalie. – De azt jobban szeretném, ha többet törődne a kislánya jövőjével. Leana még csak ötéves, és Wayne hetven, úgyhogy... most kellene igazán támogatnia. Később... lehet, hogy késő lesz – mondta, és hirtelen zokogni kezdett. – Alkalmi munkákból élek. Vokálozom, de a gyerekemnek... biztos jövőt szeretnék. Ha valaki ilyen körülmények között él – mutatott körbe a nappaliban –, akkor miért nem tud venni a gyerekének egy lakást, és miért nem tesz le neki egy nagyobb összeget bankbetétben, ami bombabiztosan bebiztosítja öregkoráig az életét? Tudod te, Wayne, hogy milyen nehéz az embernek saját magának megteremtenie... felépítenie a jövőjét? Főleg akkor, ha nő? Neked fogalmad sincs róla. És nem érdekel, hogy neked milyen nehéz gyerekkorod volt...! Nem érdekel. Te befutottál, és felelősséggel tartozol a gyerekeidért! Itt ez a kislány... a kislányod... – De most ezt a... kislányt támogatja – mutatott Paloma June felé. Nem is bánta, hogy így alakultak a dolgok. Legalább jól összeugraszthatja az apja exeit, meg persze a mostani barátnőjét. June-nál elszakadt a cérna. – Tűnj el innen! – üvöltött rá June Palomára, majd már sírva, Wayne-re rá sem nézve elment Paloma mellett, és hozzátette: – Ribanc vagy, mint az anyád. És mint... Natalie... A karácsonyi parti hirtelen rémálommá változott. Három szitkozódó nő, kiöntött pezsgő és váratlan távozások... Mary-Ann, aki korábban Nicholasszal beszélgetett, és eddig csendben, riadtan figyelte az eseményeket, odament a karácsonyfa mellett vitázó

nőkhöz, és igyekezett megbékíteni őket. June azonban szó nélkül elrohant mellette. Csak egy bundát kapott magára, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. – Ez vagy te, Wayne – mondta Paloma, és intett idegesen toporgó férjének és a kislányának. – Elmegyünk. Ez nem karácsony. Ez horror. Akkor már inkább magunkban ünnepelünk. Rá sem nézett Mary-Annre, aki próbálta megnyugtatni; Wayne mellett királynői tartással vonult el, és elhagyták a lakást. A következő lifttel Natalie és a lánya is távozott, igaz, ő egyre csak azt ismételgette, hogy Wayne legalább a kislányuknak elkülöníthetne egy nagyobb összeget, tekintettel „éltes korára”. A pulyka érintetlen maradt. Mary-Ann úgy érezte, csapnivalóan teljesített, már ami a szervezést illeti. Nyilvánvalóan az ő hibája az egész. Le kellett volna beszélnie Wayne-t erről az őrült ötletről. Nem lehet összehívni az exeket, a gyerekeket... Főleg akkor, ha Wayne mindig a temperamentumos nőkre bukott. Még csak el sem kezdődött a karácsonyi parti... máris vége. Legalábbis Mary-Ann a fejét merte volna tenni arra, hogy az ott maradottak – Nicholas, Lináék és Victoriáék – karácsonyi hangulatának is lőttek. Bravó, Wayne. Legyen kellemes az ünnepünk, mindannyiunknak – gondolta ironikusan Mary-Ann, és zavarában meggyújtott egy csillagszórót. Még elkapta Wayne pillantását. Az énekes derűsen nézte őt. Ez hihetetlen. Képes mosolyogni, amikor lelépett a barátnője, és

egyébként is mindenkinek elcsesződött a hangulata. Még talán élvezi is, hogy így alakultak a dolgok. 7 Most már nem fejez ki semmit az a szó, hogy jézusfény, azt legalábbis nem fejezi ki, ami most történt velem. Megismertem az apámat, most mertem csak elhinni, hogy valóban ő az apám, az ő vére vagyok, és ahogy átölelt – nem alacsony, de vagy öt centivel mégis magasabb vagyok nála abban az ölelésben éreztem, hogy ő is most szembesült azzal, hogy van egy „új” fia. Hirtelen minden mást elfelejtettem. Mindenki mást. Még Virágot is. Nem sokkal utánunk megérkezett Paloma és a családja, megérkeztek Victoriáék is, és egy farmersortot meg térd fölött érő csizmát viselő csaj egy kislánnyal. (A kislány természetesen az egyik féltestvérem.) De nem tudtam és nem is akartam túl sok figyelmet fordítani rájuk. Egyszerűen megszűnt körülöttem a világ, még Nicholas jelenlétét sem érzékeltem, pedig őt nagyon bírom. Azt persze tudtam, hogy anyám is ott van, de arról már fogalmam sem volt, hogy mit csinál, kivel beszélget, hogy érzi magát. Aztán kitört a balhé. Éppen akkor, amikor apám elkezdett kérdezősködni: hogy élünk, hová járok suliba, szoktam-e koncertekre járni. Válaszolgattam, de a vita egyre jobban eldurvult, úgyhogy elvonta a figyelmemet apámról. Csak bámultam. Ezt, ha bárki meséli, nem hiszem el. Pezsgőt locsoltak egymás arcába a csajok, mintha valami régi filmben lennének! És közben elküldték egymást a francba, szidták apámat, szidták egymást, asszem, le is kurvázták egymást, átfutott a

fejemen, hogy ezt Virágnak is látnia kellene, mert ha nem látja, nem fogja elhinni. Apám nyugodt maradt, nem is értettem, hogyan képes erre, mert nekem azért eléggé zakatolt a szívem, kicsit féltem tőle, hogy anyámat is lekurvázzák vagy megütik, vagy ilyesmi, és akkor esetleg le kell fognom valamelyiküket, szóval elég stresszes helyzet volt. És mindehhez az óriási karácsonyfa adta a díszletet. Hallottam róla, hogy sok családnál karácsonykor őrületes balhé van, de a fejemet tenném rá, hogy ilyet még ők sem láttak. Végül, bár olyan gyorsan történt, hogy nem is tudtam felfogni, sorban távoztak a veszekedők. Apám visszafordult hozzám. Beszélgetni kezdtem vele. Újra. AZ APÁMMAL. – Azt hallottam, hogy zenélsz – mosolygott. Láthatóan nem rendült meg a balhétól. – Énekelsz is? Megvontam a vállam. Hogy jövök én ahhoz, hogy Wayne „Sunny” White előtt éneklésnek minősítsem a saját bénázásomat?! – Próbálkozom – mondtam végül. Tisztán hallottam, hogy sokkal magasabban szól a hangom, mint általában. Mintha még mindig mutálnék, vagy ilyesmi. Annyira gáz, hogy amikor bajban vagy zavarban vagyok, akkor mintha egy oktávval magasabbra csúszna a hangom. – Mi a kedvenc számod? – kérdezte hirtelen. És én, a hülye barom, nem az ő valamelyik számát neveztem meg, pedig nagyon imádom a dalait, hanem ez csúszott ki a számon: – A You Could Be Mine. Persze ismét rohadtul zavarba jöttem. Valamit dadogtam, hogy bocs, de valójában biztosan tudtam,

hogy nincs bocsánat. És hogy tovább fokozzam a már amúgy is elszúrt helyzetet, hozzátettem: – De a Sweet Child o’ Mine riffje a legállatabb. Na ennél jobban már nem lehet elbaltázni egy ígéretesen induló kapcsolatot, nem igaz? De ő (mostantól, asszem, csak apámként fogom említeni, és már mást jelent ez a szó nekem, mint korábban) még mindig mosolygott. – Gitározol? – faggatott tovább. Csak bólintani mertem, nehogy megint valami baromságot mondjak. – Szólógitár? – Újra bólintottam. És akkor felvillant a szeme. Azt kérdezte: – Slash, igaz? Ő a példaképed? – Semmire sem vágyom jobban, mint hogy úgy gitározzam, mint Slash, és úgy énekeljek, mint te – mondtam ki végül. Össze kellett szednem ehhez a kijelentéshez az összes bátorságomat, de úgy gondoltam, ha már eddig beszéltem összevissza, akkor nem tehetek úgy, mintha a Guns nem is létezne számomra. Apám is jó gitáros, de azért lássuk be, hogy Slash verhetetlen. Persze ahogy ez megfordult a fejemben, rögtön arra gondoltam, amilyen neveletlen és szemtelen vagyok, mindjárt el is veszítem az apámat és a frissen megszerzett bizalmát. – A mostani albumomon ő a vendégzenész – mondta. Én pedig hinni sem akartam a fülemnek. Hát mi a fene történt velem, hogy lemaradtam a huszonegyedik század legeslegfontosabb eseményéről?! Apám és Slash együtt?! Ez jézuskirály vagy istenfény vagy mittomén, hogy mi, de ilyen jó hírt évek óta nem hallottam. Nem értettem, hogy kerülhette el a figyelmemet az egész, ezt normális embernek észre kell vennie, még akkor is, ha

nem zenél! Ehhez képest én még zenélek is! Óriási szégyen, hogy ez az infó nem jutott el hozzám. – Akarsz vele beszélni? – kérdezte, és már húzta is elő a zsebéből a mobilját. Jézusom, könyörögtem magamban, ne! Nem, dehogy. Mit is tudnék mondani neki? Apám végül megkönyörült rajtam, és visszadugta a mobilt a zsebébe, de láttam rajta, hogy tétovázott előtte. Én pedig utána. Mert ugye ez lett volna az életemben az első és egyben az utolsó alkalom, amikor Slashsel beszélhettem volna. Akár boldog karácsonyt is kívánhattam volna neki. Úgy tudom, szerelmesen viharos kapcsolatban él a gyerekei anyjával. Apám odahívta Mary-Annt, aki elég zaklatottnak tűnt, de most nem volt olyan sápadt, mint tegnap, súgott valamit a fülébe, aztán visszafordult hozzám. – Holnap fellépek Nicholasszal az American Idolban. Van kedved eljönni? Nekem? Nekem? Nekem? NEKEM??? – Nekem? Már megint az az egy oktávval magasabb hang. Miért nem jön ki a torkomból a saját, normális beszédhangom? – Naná, hogy neked. Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy a szappanoperákban miért ájulnak el időről időre a szereplők, amikor valami fontos vagy váratlan dolog történik velük. (Nem nézek szappanoperákat, mert azok a csajoknak készülnek, de amikor véletlenül odakapcsolok egy ilyenre, tuti, hogy valamelyik szereplő éppen elájul vagy megvakul, esetleg kiderül róla, hogy terhes.) Most én is az ájulás határán voltam.

– Aha – dünnyögtem. És még rám mondja az anyám, hogy született kommunikátor vagyok?! Eddig egyetlen normális mondatot sem tudtam kinyögni. Ha Virággal bénázom, akkor apámmal hatványozottan. Csak remélni tudtam, hogy nem gondolja, hogy súlyos szellemi fogyatékos vagyok, vagy azt, hogy esetleg sérült a beszédközpontom. – Oké. Akkor ott a helyed – felelte. Néztem az arcát, és esküszöm, bár nagyon öreg meg minden, ennek ellenére tök jóképűnek láttam. – És azt hiszem, elviszlek majd a stúdióba is. Uramisten, láthatom, ahogy az apám felénekel egy dalt? Arra gondoltam: elég, most már tényleg csípjen meg valaki! Ez az egész nem lehet igaz! Tudom, hogy hihetetlen lesz, amiket most elsorolok. De aznap este a) teljesen elfelejtkeztem a szerelmemről, Virágról, b) lett egy IGAZI apám, c) fogalmam sincs, mi történt. A c pontot azzal egészíteném ki, hogy a korább említettekre természetesen emlékszem, halványan egy nagy balhéra is (de arra tényleg nem igazán), és emlékszem még valamire. Arra, hogy a karácsonyeste azzal ért véget, hogy apám megkért, játsszam el neki az egyik dalomat. 8 Lina döbbenten figyelte a vitatkozókat. A balhé elejéről lemaradt, valószínűleg Paloma kezdte, bár Wayne fiatal élettársán látszott: ő is csak arra vár, hogy valakibe beleköthessen. Lina már csak a következő párbeszédet hallotta a karácsonyfa mellől: – Tudod, mit? Törődj magaddal. Én ugyanis nem egy stúdióban feküdtem össze vele, mint egyesek... első

látásra... szerelem, nahát... Ha valaki ezt elhiszi, hogy szerelem az, amikor két ember dug egy stúdió raktárhelyiségében... Nagy észre vall! – Hogy jössz te ahhoz, hogy az anyámat szidd? Nem hihetsz el mindent, amit apám összehordott abban a könyvben! – Nem is. És anyád tényleg erkölcsös nő. Azért jött össze a sorozat producerétől kezdve a rendezőig mindenkivel, hogy végre kapjon egy szerepet, amiből két rész után kiírták...! Ekkor loccsant egy pohár pezsgő June arcába, és az ellentámadás sem váratott sokáig magára, máris csörgött le a pezsgő Paloma arcán. A karácsonyfa előtti hófehér szőnyegre is jutott az italból. Mindezt megkoronázandó, Wayne legkisebb gyerekének az anyja is bekapcsolódott a vitába, kígyótbékát kiabált Wayne-re, és mindenki füle hallatára pénzt követelt tőle. Tetejében lekurvázott mindenkit, és szerencséje volt, mert csak June pezsgőjének maradékát kapta a ruhájára, de ez is elég volt ahhoz, hogy a jelenlévőket elküldje a fenébe. Közben Wayne, mint aki semmit sem észlel az egészből, Martinnal beszélgetett, aztán halálos nyugalommal tett egy erőtlen kísérletet, hogy lecsillapítsa a vitatkozókat. Végül Mary-Ann lépett közbe, és igyekezett rendet teremteni, de addigra Lina mellé már odalépett Nicholas, és attól kezdve Lina nem kísérte figyelemmel a vitát. – Jó kis balhé. Persze sejthettem volna, hogy ez lesz – mondta Nicholas, és Lina megborzongott, ahogy a férfi hangját meghallotta. Hirtelen kedve támadt

meghallgatni Nicholas Whitacker összes dalát. Vajon hogyan énekel? – Borzalmas, amikor a nők nem bírnak magukkal – felelte Lina. – Már régóta tudom, hogy Paloma az anyja heves latin természetét örökölte – felelte Nicholas sokat sejtetően. – Megkóstoljuk azt a pezsgőt, vagy megvárjuk, hogy a nők szétlocsolják az egészet a lakásban? Ekkor vette észre Lina az addig észrevétlenül dolgozó személyzetet. Egy Mikulás-sapkát viselő, ettől eltekintve egészen normálisnak látszó, szmokingos pincér azonnal odalépett Nicholashoz és Linához, és elsorolta a tálcáján lévő italok fajtáját és márkáját. Lina megállapította magában: a csajok Dom Perignont öntöttek egymás arcába, és a pincérek – hacsak nem valami igazán megbízható partiszerviztől rendelte Mary-Ann a kiszolgálást – előbb-utóbb egy kis zsebpénzért kiszivárogtatják ezt a pikáns részletet valamelyik bulvárlapnak. Ami valószínűleg nem lesz ellenére Wayne-nek, hiszen ezzel is reflektorfénybe kerül, ráadásul a fiatal nők miatta estek egymásnak! – Boldog karácsonyt! – emelte koccintásra Nicholas a poharát. – Megnézzük, hol él az apám...? Nem sokkal később Lina már úgy érezte magát, mintha illegálisan behatolt volna egy sztár lakásába; amikor a terasz üveggel körbevett, nyitható tetejű jacuzzirészébe értek, rettegni kezdett, hogy mindjárt lecsap rájuk a biztonsági szolgálat, és bilincsben viszik el őket. Hogy jönnek ők ahhoz, hogy kíséret nélkül körbejárják a híres Wayne „Sunny” White lakását? Aztán az is átfutott a fején, hogy közel húsz évvel ezelőtt mit nem adott volna

ezért a pillanatért. Bár tiniként sok mindenről ábrándozott, ilyesmi meg sem fordult a fejében, hiszen tudta, hogy lehetetlen. Persze azokban a napokban, amikor személyesen megismerkedett Wayne-nel, és vele tölthette azt a három napot Siófokon, mindennél jobban vágyott arra, hogy Wayne meghívja magához, hogy beléphessen a lakásába... Majdnem húsz év után ez megadatott neki. Annak, aki hisz az ilyen-olyan spirituális elméletekben, ez nyilván ékesszóló bizonyíték: Vigyázz, mit kívánsz, mert ha nem is azonnal, de megkapod. Ő eddig nem hitt az ilyesmiben, de ugye... ki tudja. Most, hogy ott ült Wayne fűtött wellness-szobájában, a két nádfotel egyikében, Nicholasszal, alattuk a fehér hóval borított New York (az aznap esett hó már meg is maradt), felettük a felhős ég, bent a lakásban Wayne és Martin ismerkedett egymással... Arra gondolt, ki tudja, talán tényleg van igazság az efféle ezoterikus elméletekben. – Fura itt lenni karácsonykor – mondta Nicholasnak. – Még sosem jártam télen New Yorkban, de igaz, ami igaz, tényleg nagyon hangulatos. Olyan, mintha egy mesebeli képeslapot nézegetnék. Nicholas bólintott, és valahová a távolba meredt. Aztán felállt, és az üvegfalon át lenézett a városra. Lina mellé lépett. Ott álltak egymás mellett, New York és a Central Park felett, karácsonykor... Nicholas egy picit közelebb húzódott Linához, és egy pillanatra összeért a karjuk. Lina odafordult, és a férfi szemébe nézett. A férfi tekintete biztosan az övét tükrözte. Lina képtelen volt uralkodni a testén, furcsa érzés kerítette hatalmába, olyan volt, mintha visszakapta volna tinédzserkori

önmagát, amikor sosem az eszére hallgatott, hanem mindig a szívére, amikor belement abba a kalandba Wayne-nel... amikor az izgalom fontosabb volt számára, mint a biztonság. Karácsony napján, egy havas New York-i estén, miközben a fia az apjával ismerkedett, Lina egy számára szinte ismeretlen férfival csókolózott egy felhőkarcoló tetőteraszán, és mindezt súlyosbította, hogy az az idegen férfi a fia féltestvére. Tiszta fertő, futott át a fején, de belefeledkezett Nicholas határozott, mégis finom csókjába, és ha tehette volna, a karjában tölti nemcsak az egész karácsonyt, hanem az elkövetkező sok-sok időt is. (Nem volt ideje és kedve elgondolkodni azon, hogy mit takar pontosan az „elkövetkező sok-sok idő” kifejezés: a további néhány New York-i napot, vagy talán még többet...) – Kigombolod? – furcsán csengett a saját hangja. – Nem. Itt nem. – Neeem is... – Nem lehet – mondta Nicholas. – Bármikor kijöhet valaki. – Legfeljebb azt mondják, olyan vagy, mint az apád – nevetett fel Lina, akit nemcsak a pezsgő, hanem a váratlanul, szinte a semmiből rátörő vágy is megrészegített. Nicholas hirtelen elkomorult. – Nem akartalak megbántani – simogatta meg a férfi nyakát Lina. – Semmi baj – húzta magához Nicholas. – Mi történik velünk? – kérdezte később (ki tudja, mennyivel később? – fogalma sem volt róla) Lina. Nem akart kiszakadni ebből az egészből, egy buborékban,

egy havas buborékban érezte magát, New York felett, a felhők között, és amikor ezt maga elé képzelte, valóban látta is, mintha bekerültek volna a felrázós-havazós, New Yorkot ábrázoló üveggömbök egyikébe... egy buborékba, ahol minden más. A légnyomás, a gondolatok, a vágyak... Itt volt egy férfival, fogták egymás kezét, és úgy érezte, mintha mindig is ismerték volna egymást. Egyáltalán nem volt idegen a teste, az érintése, a bőre. Valószínűleg egyikük sem tudta pontosan, miről is beszélgettek az eltelt időben, mégsem fogytak ki a szóból, de Lina sejtette, hogy később egyikük sem tudja majd visszaidézni a beszélgetésüket. Nem is ez volt a lényeg. – Nem tudom. De nagyon jó. – Igen. Nagyon. – Most már vissza kéne mennünk. Lehet, hogy a nők közben kinyírták egymást, Martin pedig a nyomozókat várja Wayne-nel – suttogta Lina. – Még... ne... De oké, menjünk. Arra értek vissza a nappaliba, hogy a társaság ugyan megfogyatkozott, de a korábbi fagyos hangulatot kifejezetten barátságos légkör váltotta fel. Palomáékat Lina nem látta. A vokalistát sem. És June-t sem. A többiek ott maradtak. Rod Stewart egyik karácsonyi dala szólt, és a pincérek éppen behozták a pulykát. Martin egy gitárt nézegetett, és halkan pengette a kanapén, Wayne Mary-Ann-nel beszélgetett. Mindenki boldognak tűnt. Lina nemcsak annak tűnt, hanem – bármennyire rohadt dolog volt is erre gondolnia – annak is érezte magát.

Élete legfurcsább, legőrültebb, legszenvedélyesebb, és valahogy mégis szomorkás karácsonyestéje volt a mai. 9 – Nem jön vissza? – Nem. Fel sem veszi. – Felhívjam? Meg tudom magyarázni neki. Én ott voltam. – Ne fáraszd magad, Mary-Ann. Ma estére már alaposan kitettél magadért. Nem beszélve az este megszervezéséről. És még csak egy árva dicséretet sem kaptál. Mary-Ann csodálkozva meredt Wayne-re. Nem volt jellemző rá, hogy észreveszi mások munkáját, vagy ha észreveszi is, hangosan sosem szokta dicsérni. Természetesnek vette, hogy a stábja elvégzi, amivel megbízza őket. – Jó, de nem az volt a cél, hogy világgá kergessük a barátnődet. – Vissza fog jönni. – Nem tudom... – Mi történt pontosan? – Az elejéről lemaradtam – mosolyodott el Mary-Ann –, de a végén ott voltam. Mindenfélét vagdostak egymás fejéhez. Paloma, June, és a végén Natalie is beszállt. – Na ja – mosolygott Wayne. – Mi az a na ja? Tudtad előre, ugye? Imádom benned, hogy megrendezted ezt a színházat. – Éééén? – Ne fáradj az erőltetett csodálkozással és azzal, hogy kikérd magadnak, Wayne White. Ismerlek már egy

ideje. Jót tesz annak a hatalmas egódnak, hogy a nők hajba kapnak miattad, nem igaz? – ... – De sajna szar került a palacsintába. – Hogy érted? – Úgy, hogy itt maradtál egyedül karácsonyeste. – Te is egyedül vagy, Mary-Ann, holott nem rendeztél csúcstalálkozót az exeidnek. – Ez szemét beszólás volt. – Tudom. Ne haragudj, de nem voltam képes kihagyni. – Nem is te lennél, ha kihagytad volna. – Fincsi a pulyka. – Jó az étvágyad. Egyél még. – Nem eszem. Nem hízhatok meg. Még csak az elején vagyok, tudod. Mekkora leszek nyolc hónap múlva? – Mit izgatod magad? Szép leszel akkor is. – Szép egy állapotos nő? – Mi a célod ezzel a kérdéssel? – Csak egy kérdés volt. – Résen vagyok. – Hát igen, Wayne. Elhiszem, hogy megtanultad, hogyan legyél folyton résen. – Mire célzol? – Arra, hogy a nőügyeid mellett muszáj volt megtanulnod... – Most mintha June-t hallanám. – ... – Egyszerűen azt mondtam, hogy szép leszel, és kész. – Leszek... ? – Úhhh, a francba. Nem tudom kiismerni a női agyat. Szép vagy most is, és szép leszel nyolc hónap múlva is,

akármekkorára hízol is. Egyél még. Itt van egy csomó kaja, a társaság fele idő előtt lelépett, és én nem fogok napokig pulykát zabálni. – Mennyi menekülő útvonalad van... – Mit kötözködsz már megint? – Semmit, csak megjegyeztem. Akkor együnk. Te is. – Oké. Majd szeletelek, maradj. Szerinted mi megy a tévében? – Például úgy lehetne megtudni, ha bekapcsolnád. De ha tippelnem kell... – Akkor...? – Télapó a nagypapám. – Vagy A Télapó nyugdíjba megy... ? – Vagy Elütött a rénszarvas. – Titkos rénszarvasfarm északon. – A kis karácsonyfa nagy utazása. – A kirabolt Mikulás-szán. – Karambolozó rénszarvasok. – Az eltűnt karácsony nyomában. – Karácsonyi mese. – Igazából szerelem. – Igazából szerelem. – Nem ér, én mondtam először. – Jó, de én mondtam az első címet, Wayne. – Akkor ki nyert? – Kapcsold be a tévét. Mindjárt kiderül. Szerintem mindegyik megy valamelyik adón. Na, akkor eszünk végre valamit? – Nincs is olyan film, hogy Karambolozó rénszarvasok. – Sajnálom. Csak kitaláltam. De szerinted olyan van, hogy A kirabolt Mikulás-szán, Wayne?

– Gőzöm sincs. Biztosan. Miért ne lenne? Eléggé életszagú cím, nem igaz? – Aha. Persze. – Nem vagy ideges June miatt? – Nem. – Miért? Lehet, hogy nem fog visszajönni. – Lehet, de nem hiszem. – Nem volt még olyan, hogy valaki, akit szerettél, úgy igazán, elhagyott, igaz? – Ne menjünk ebbe bele. – Hát persze. – Sarah azért fájt. – ... – ...amikor vége lett. – Amikor elhagytad. – Kérsz egy kis sütit? – Azt már végképp nem ehetek, Wayne. – Erdei gyümölcs van a csokikrémben. – Ne! Egyébként tudom. Én rendeltem. – Vagy pudingot...? Én utálom. – Én sem szeretem. De ezt másnak nem mertem volna bevallani. – Nekem miért...? – Mert te is utálod. – Mit szólsz Martinhoz? – Én mit szólok hozzá? Te mit szólsz?! Hiszen a te fiad. – Hasonlít valakire. – Ezt mondtam neked. – Ilyen voltam én is. Csak kevesebb illúzióval. – Aztán mégis... – Neki szerencséje volt. Van.

– ... – Az anyja miatt. Nem akármilyen csaj. – Aha. – Most mi ez az aha? – Mondtam, hogy gyönyörű nő lett belőle. De férjnél van. Nem hiszem, hogy... Wayne elnevette magát. Valójában inkább röhögött. – Mary-Ann, ugye nem hiszed, hogy kikezdenék vele? – Fogalmam sincs. – Arra mondtam, hogy nem akármilyen csaj, hogy normális nevelést ad Martinnak. Normális gyerek lett belőle. – ... – És zenél. – Mondtam, hogy zenél. – Hallottad énekelni? – Hallottam. Miért, mit gondolsz? – Nem gondolok semmit. Itt tényleg minden utcasarkon jó hangú gyerekek énekelnek. Semmi különös. – De hát a fiad... – És? – Azt hittem, figyeltél a hangjára. Hogy örökölt-e tőled valamit... – Honnan tudjam? Tisztán énekel, de nagyjából minden harmadik gyereknek tiszta a hangja, és van hallása. – Lehet, hogy énekes akar lenni. – Lehet. Akkor biztos, hogy kéne neki egy jó énektanár. – Mindjárt éjfél. Akarod, hogy most rögtön telefonáljak Betsy Kordovannak? Vagy Hugh Harrietnek? Vagy esetleg ráér holnapig...? – Nem, lazíts. Csak válaszoltam a kérdésedre.

– Van valami terved a gyerekeiddel, Wayne? – Nem értem a kérdést. – Összecsődítettél mindenkit. Például Victoriával mik a terveid? – Látni akartam. Helyes lány. Kicsit tartózkodó. – Északi lány. Mint az anyja. – Igen. De tudod, jó volt látni őket. – Az utódaid. – Miért érzem már megint, hogy gúnyolódsz? Szar apa voltam, te tudod a legjobban. – Nem gúnyolódom. – Martinban egy kicsit önmagamat látom. Helyes, érzékeny, jól nevelt. Szeretne vagány lenni, de közben olyan kis... jófiú. – Te is ilyen voltál?! – Nem, de ha mások lettek volna a körülményeim, ha az élet nem kényszerít rá, hogy erős legyek, szerintem ilyen lettem volna ennyi idős koromban... Tudtad, hogy nyolcévesen láttam először az apámat? – Olvastam a könyvedet. – Ja. Igen. – És Nicholas? Szemmel láthatóan nincs rendben a magánélete. – Igen? – Hát... mi másért ünnepelné külön a karácsonyt Heathertől és a gyerekektől? – Lehet, hogy innen hazament hozzájuk. – Lehet. – De persze az is megeshet, hogy Linával tölti a karácsonyestét. – Linával?

– Mary-Ann, attól, hogy terhes vagy, még nem kell megvakulnod. – Jézusom. – Mit jézusom? – Hát... mit tudom én... Miért, mit láttál? – Mit nem láttam, inkább azt kérdezd. Őket nem láttam. Jó sokáig. Linát és Nicholast. Szóval is kellett tartanom Martint, hogy ne vegye észre, hogy eltűnt az anyja. Aztán együtt jöttek vissza, és kábé úgy sugároztak, mint a csernobili atomerőmű. – Tudod, mit, Wayne? Szerintem ez a te piszkos fantáziád szüleménye. – ... – Én tartottam tizenvalahány éven keresztül a kapcsolatot Linával, és most speciel tudom, hogy házasságban él, szerintem jó házasságban. – Honnan tudod? Beszámolt róla? – Megérzés. – Aha. Megérzés. – Női megérzés. – Fogadjunk...? – Nem fogadok veled, Wayne, mert képes vagy úgy alakítani az eseményeket, hogy a végén tényleg összejöjjenek. Lina és Nicholas. – ... – Szeretném felhívni a figyelmedet, hogy Nicholas nem örökölte a csapodár természetedet, Lina pedig komoly, felelősségteljes anya és feleség. Nem rohannak el egy vendégszobába kettyinteni egyet kétnapos ismeretség után. Ilyen csak a te piszkos fantáziádban létezik. – Oké.

– Mi az az oké? – Rendben. Minden rendben. Nem érted az oké jelentését? – A jelentését értem, de tuti, hogy csak rám hagytad, és más a véleményed. – Baszki, ez csak a terhesség miatt van, vagy tényleg olyan vagy, mint minden nő? – Hogy érted? – Úgy, hogy te is mindenbe belemagyarázol valamit? Eddig ezt a tulajdonságodat titkoltad előlem. Az oké az oké, és kész. – ... – Majd meglátjuk egyébként, hogy melyikünknek van igaza. – Elmegyek. Aludnod kell. Holnap felléptek a műsorban. – Nehogy már összefossam magam egy tévéműsor miatt. – Ne, csak ne legyenek sötét karikák a szemed alatt, mert akkor velem fogsz üvöltözni órákon keresztül. Inkább pihend ki magad. – Jó, de legalább gyújtsuk meg a gyertyákat. – Nem lenne szívem felgyújtani ezt a gyönyörű lakást. – Nem kell tüzet rakni a nappali közepén, én sem arra gondoltam. Csak egy kis karácsonyi fílingre. – Rendben. Van egy gyertyagyújtód? – Az meg mi? – Olyan, mint egy öngyújtó, csak hosszabb, hogy ne égjen meg az ujjunk.

– Itt egy doboz gyufa. Majd én meggyújtom. Te pedig kapcsold be a tévét végre. Kíváncsi vagyok A kirabolt Mikulás-szán című filmre. – Oké. Gyújthatod... – Ez mi? – Ez az Igazából szerelem. – Akkor nyertem. – Én nyertem. – Dehogyis. – Dehogynem. – Jó, te nyertél, mert terhes vagy, és nem akarlak felidegesíteni. – Mondd, Wayne, miért szövöd bele mindig a mondandódba, hogy terhes vagyok? – Nem tudom. – Hogyhogy nem tudod? – Nem tudom. Jó kimondani. – Mert... én tudom, miért. – Nagyon okos vagy. Akkor áruld el nekem is, lécci, hogy tudjam. – Azért, mert végre egyszer nem neked kell felelősséget vállalnod egy születendő gyerekért és egy leendő anyáért a közvetlen környezetedben. Fura helyzet, igaz? – Köszönöm az analízist. Megnézzük a filmet? Bírom Hugh Grantet. – Te, a macsó zenész? – Miért ne? – Pihenned kéne. Elmegyek. Aludj a tévé előtt. Holnap nagy nap lesz. – Egy szar tehetségkutató műsor. Nekem a nagy nap egy normális koncert egy arénában.

– Viszlát holnap, Wayne. Nem felejtem el, amit kértél. – Kösz. Martin örülni fog neki. – Tudom. – És... Mary-Ann... – Igen. – Mit gondolsz, mi lesz a szülinapi partimon? Eljönnek a sértődött csajok? – Ha ezt tudnám, akkor jósnő lennék, Wayne, egy nagy kristálygömbbel meg egy hosszú szőrű macskával, és nem a te irodádban dolgoznék éjjel-nappal. – Vigyázz magadra. – Te is. – Mary-Ann! – Itt a lift. Mondd, Wayne. – Köszönöm a szervezést. Mindent túlteljesítettél. – Köszi. Sajnos nem voltam képes megfékezni a nőket... – Nem baj. – ... – Nem maradhatsz otthon a gyerekkel. – Tényleg? – Nélküled félkarú óriás vagyok. – És akkor mi lesz a kicsivel? Nem bízom bébiszitterekre, ha már ennyit vártam rá. – Megoldjuk. – Jó éjt, Wayne. Boldog karácsonyt. – Boldog karácsonyt. 10 Wayne tudta, hogy sok minden elcsesződött ezen az estén, mégis olyan lazának és oldottnak érezte magát, mint már nagyon régen. Elszúrt egy csomó mindent az életében, de amikor meglátta az exeit, amikor meglátta

azt a gyerekét is, akit eddig még sosem, lassított filmként lepergett előtte az élete. Csak a boldog pillanatok... holott voltak nehéz napok, hónapok is. De most, hogy összegyűltek nála élete fontos női, a gyerekei, valahogy inkább a jó emlékek jöttek elő. Látta magát Evával, a svéd lánnyal a tengerparton... micsoda két hónap volt! Vagy csak egy? A fene se tudja. De önfeledt, szenvedélyes időszak volt. Vagy a magyar lánnyal, Linával. Pár nap volt csupán, és mégis... megelevenedett előtte az egész. A Balaton, a naplemente a kis vitorlásokkal, amelyeket a légkondi nélküli szállodai szobájukból néztek az ősz eleji, Lina szerint szokatlan hőségben, a szeretkezéseik, a fiatal, enni valóan édes lány kedves akcentusa (amelyből mára már semmi sem maradt, mármint az akcentusából), de megelevenedett előtte a vokalistával, Natalie-val végigszexelt turné is... Sarah vad közeledése, aztán Paloma anyjának, Luisa Maldannak a sikolyai orgazmus közben... És a jelen. Persze a „jelen” eltávozott, de Wayne biztosan tudta, hogy June vissza fog térni. Pár nap múlva... de lehet, hogy már holnap. Csupa szemrehányás lesz, rendez majd egy nagy balhét... kicsit le kell csillapítani, de visszajön. Wayne ismerte már a nőket, tudta, hogy nem lépnek le csak úgy. Jó volt találkoznia a múltjával. Jó volt annyi idő után újra látnia a svéd lányát, és még jobb, hogy találkozhatott a magyar fiával. Milyen magas az a gyerek! És milyen érzékeny... a hangjából is megérezte. Nagykamasz. Helyes srác, aki rockzenészként képzeli el az életét.

És jó volt a végén dumálni Mary-Ann-nel. Sajnálta, hogy a nő nem maradt ott, és így egyedül kell végignéznie az Igazából szerelmet. 11 MEGABULVÁR, ONLINE KIADÁS Exkluzív! Wayne „Sunny” White amerikai rockzenész eltitkolt magyar fia! White eltitkolt magyar fia, a tizennyolc éves H. M. a karácsonyt Wayne „Sunny” White-nál tölti! Majdnem tizennyolc éven át sikerült titokban tartania a családnak, hogy a zenéléssel foglalkozó, gimnazista fiú édesapja a világhírű rockzenész... A folytatásért klikk ide! A Megabulvár szilveszterkor megjelenő magazinjában hamarosan még többet olvashat Wayne „Sunny” White eltitkolt magyar családjáról! ÖTÖDIK DAL „Válaszút” 2010. december 26-27. 1 – Ilyen korán...? Lina, már hívni akartalak, csak nem szerettem volna óriási számlát csinálni neked. – Már órák óta ébren vagyok. – Hogyhogy? New Yorkban még hajnal lehet, ha jól számolok. – Igen... Dóra. – Miért ilyen furcsa a hangod? Hogy sikerült a karácsony? Találkoztatok? – Rengeteg mesélnivalóm lenne, de azt hiszem, rosszul tenném, ha éppen neked számolnék be a történtekről.

– Miről beszélsz? – Azt hittem, hogy a barátság arra is kötelez, hogy bizalmasan kezeljük, amit mondunk egymásnak. – Nem értelek. – Ma reggel Gábor ébresztett telefonon. Méghozzá azzal a hírrel, hogy az interneten valami bulvármagazin megírta, hogy Wayne-nek van egy eltitkolt magyar fia. Igaz, még csak monogramot használtak, de gondolhatod, mennyi idő, mire kiderül minden... – ... – Ettől féltem. Először csak Martint és magamat nem akartam kitenni ennek... aztán már Gábort és Ancsit sem. Nem beszélve az anyámékról. Gondolom, percek kérdése, hogy Martin neve és fotója is megjelenjen a bulvárban. – ... – Nem gondoltam volna. – Lina, bármit feltételezel is, én még Péternek sem meséltem el. Titoktartást kértél, és én megígértem, hogy senkinek nem mondom el. – Akkor...? – Lina elbizonytalanodott, mert hallotta Dóra hangján, hogy igazat mond. – Nem tudom. – Azt is megírták, hogy Wayne „eltitkolt magyar fia” most találkozik először az apjával New Yorkban. Gábor nem volt valami boldog, bár tárgyilagosan számolt be róla. Gondolom, nincs tisztában vele, hogy pillanatok kérdése, és ő maga is belekerül valamelyik hírbe. – Nem tudok mit mondani. Nem meséltem el senkinek. – Elhiszem. Akkor... akkor talán Martin? De hát másfél éve tudja. Miért pont most mesélné el? – töprengett

hangosan, aztán eszébe villant valami. A fia szerelmes... Hát igen, ezzel nem számolt. – Nem akarok beleszólni, de azt hiszem, ha már megismerkedett az apjával, ha kapcsolatban lesznek, úgysem lehetne sokáig titokban tartani. Legalábbis nem kérheted tőle. Lehet, hogy büszke lesz az apjára, és akkortól már nem megy igazán a titkolózás. Az is megeshet, hogy az amerikaiak tudták meg először a hírt, nem? Wayne talán nem csinál titkot belőle – találgatott Dóra. – Nem tudom. Talán tényleg Martin mondta el valakinek. – Sajnálom, hogy... – Ne sajnáld. Én sajnálom, hogy neked támadtam, de mivel nem szoktam erről beszélni, ráadásul nemrégiben neked mondtam el, az ugrott be, hogy biztosan te adtad tovább... Ne haragudj. Csak akkor jutott eszébe, amikor letette a telefont, hogy nem is kérdezte meg Dórától, mit akart mondani a barátnője. Lassan vánszorgott az idő, Lina az ágyban töprengett, hogyan előzhetné meg, hogy Martinra lecsapjon a sajtó, mitévő legyen, hogy Gábort a hallgatói és a kollégái ne kezdjék ki emiatt az egyetemen... nem mintha Gábornak bármi szégyellnivalója lenne az ügyben, de ki tudja... a férjét nem szabad ebbe belerángatni. Nehéz volt úgy törnie a megoldáson a fejét, hogy közben mindvégig Nicholas körül jártak a gondolatai, és mindennél jobban vágyott arra, hogy hallja a hangját, és befejezzék a tegnap elkezdett beszélgetést. Csakhogy Nicholasnak

nagy nap lesz ez a mai, nyilván nem ér rá... Talán a reggelinél összefutnak majd az étteremben. – Jó reggelt, anya. – ...reggelt. – Boldog karácsonyt. Lina nézte a gyereket, és igyekezett visszafogni a dühét. Lakli kamasz, az arcán boldog mosoly, macskásan nyújtózik, egy szál rövidgatyában, amiben pizsama helyett aludt. Közben ő maga is boldog volt, és csupa ijedt várakozás, de persze a dühe most mindent, de mindent felülírt. – Neked is. – Ancsi...? – Még alszik. Te pedig korán keltél. – Nem bírtam aludni... a tegnapi nap után... – Aha. Na, figyelj, Martin. Ülj le ide, mellém, jó? – Mi van, anya? Valami baj van? – Mutatok valamit. A neten. Felcsatlakozott a szálloda wifijére, és egyenesen letöltötte azt a cikket, amit aznap reggel már vagy ötször elolvasott. EXKLUZÍV! WAYNE „SUNNY” WHITEAMERIKAI ROCKZENÉSZ ELTITKOLT MAGYAR FIA! White eltitkolt magyar fia, a tizennyolc éves H. M. a karácsonyt Wayne „Sunny” White-nál tölti! Majdnem tizennyolc éven át sikerült titokban tartania a családnak, hogy a zenéléssel foglalkozó, gimnazista fiú édesapja a világhírű rockzenész... (Folytatás a címlapról)

H. M. egy budapesti gimnázium tanulója, egy kezdő rockzenekarban énekel és gitározik. Azt azonban zenész- és iskolatársai elől is elhallgatta, hogy édesapja a világhírű rockzenész, Wayne „Sunny” White! Információink szerint a fiú az ünnepeket White-nál tölti, és meg nem erősített értesüléseink szerint ez az első alkalom, amikor apa és fia személyesen is találkozik. Úgy tudjuk, H. M. édesanyjának és White-nak viharos magyarországi szerelmi kapcsolatából fogant a fiú, az anya egyébként ma már boldog házasságban él Budapesten egy magyar férfival, és közös gyerekük is született. H. M. egyébként szintén zenei karrierről álmodozik. Egy ilyen híres apa fiaként talán sikerül is valóra váltania az álmát. – Azta kurva...! – Martin! – Ezt meg honnan... ? Martin arca sápadt volt, és nem nézett az anyja szemébe. – Ezt kérdezem én is. – ... – Virág. Ugye? Martin bólintott. – Csak ő lehetett... – Nem örülök. – Mit csináljak? – Ülj ide, és figyelj rám – mutatott a kanapéra maga mellett Lina. – Akkor most muszáj megbeszélnünk néhány dolgot. – Oké. – Meg fognak keresni az újságírók.

– Már... már írt egy nő a Facebookon. Valami újságíró. Azt írta, hogy beszéljek az apámról, mert ez a karrieremet is segíthetné. – Nemsokára tizennyolc éves leszel, felnőtt vagy, de elmondom neked, hogyan is működik ez. Persze tudod te is. Viszont mielőtt megbeszéljük, vedd le azokat a fotókat a Facebook-oldaladról, amiket nem szeretnél újságban viszontlátni. Vannak ilyenek? – Nincsenek. – Családi képek? – Csak egy közeli kép van rólam, meg zenekarosok. Családi fotókat pedig nem teszünk fel a Facebookra, anya. Tudod, ez izé... nálunk alapszabály. Úgy értem, ebben a korban, meg minden... Lina elmosolyodott. Hát persze Hogy nem a családjáról készült képeket fogja kirakni egy kamasz az oldalára. Hála istennek. – Jó, akkor nézzük, milyen további lépések várhatók, és neked át kéne gondolnod, hogyan reagálsz majd az újságírók megkereséseire. – Miért, anya, ez háború? Végül is WSW az apám. 2 H. M. talán valóra váltja az álmát! Az első cikk, ami rólam szól! Az utolsó mondatot emésztgettem, miközben anyám elkezdte vázolni a háborús stratégiát. Nem mondom, hogy nem váltam halálra az ijedségtől, amikor letámadott a cikkel, és persze az járt a fejemben, hogy mégsem kellett volna Virágnak mesélnem apámról meg ilyesmikről, de szerencsére anyám nem vont felelősségre, és nem azon rágódott, hogy miért tálaltam ki Virágnak, hanem már előrenézett. Ezt bírom benne.

Nem visszafelé néz. Mindig azt mondta, ha valami megtörtént, azon már nem lehet változtatni, inkább azt nézzem, mit lehet tenni, hogy jól jöjjek ki belőle. (Amikor például matekból sorozatban hoztam haza a karókat, nem azon rágódott, hogy mit rontottam el, hanem megkérdezte, szerintem mit kéne tennem ahhoz, hogy kijavítsam.) – Leközlik majd az oldaladon található fotódat. Megkeresik és talán le is fotózzák majd a barátaidat, rólad fogják kérdezgetni őket. Talán Virágot is megtalálják, hacsak nem ő maga állított be a hírrel a Megabulvárhoz. Nem lennék meglepve, ha nagyanyádékhoz is eljutnának, de ez az én dolgom. Sajnálom, hogy New Yorkból kell megbeszélnem velük, de ebből nyugodtan kimaradhatsz, ez az én ügyem. Megtalálják a tanáraidat, lehetséges, hogy valamelyikük beszélni is fog rólad, bár ebben már nem vagyok biztos. És megkeresik Gábort is, de tőle nem fognak információt kapni. Sorozatot indítanak majd Wayne szerelmi életéről, kalandjairól, képekkel illusztrálva, bemutatják az összes exbarátnőjét, akivel lefotózták valaha, illetve írnak majd a többi gyerekéről, a féltestvéreidről is, már akikről tudomást szereznek. Szappanopera lesz, Wayne „Sunny” White és Hámori Martin szappanoperája – sorolta az anyám. – Aztán rólam is keresnek és találnak egyet s mást. Talán lehoznak majd arról a budapesti koncertjéről is korabeli beszámolókat, az is lehet, hogy felkutatják a budapesti koncertszervezőket, akik közül valaki névtelenül elmeséli, hogy Wayne napokat töltött egy siófoki hotelben kettesben egy tinédzser lánnyal. Elmennek a

szállodába, amit azóta nyilván átalakítottak és felújítottak, de valószínűleg találnak még valakit a régi személyzetből. Lefotóznak egy szobát, a személyzetből a forrásuk elmondja, hogy igen, Wayne itt volt, napokra bezárkózott egy fiatal lánnyal a szobába, még az étterembe sem mentek le, és a kedvenc kajája, amit telefonon rendelt, a hamburger volt. – Tényleg? – csodálkoztam. – Nem, de lehet, hogy ezt fogják írni. Mindegy. Szóval, bemutatják a szállodát, a szobát, ahol „White gyereke fogant”. Megkeresik a kollégáimat, akik semmit sem fognak mondani, de megírják, hogy jól menő trendkutató vagyok, „nyilván amerikai hatásra” indultam el ezen a pályán. Megkeresik a nagyanyádékat, akik az orrukra csapják majd az ajtót. Valahogyan eljutnak Irénhez, a kesztyűboltba, aki úgy fog rám emlékezni, mint „furán öltözködő, kicsit lökött, de ötletes lányra” – magyarázta tovább. – Így indul a szappanopera. Talán a koncertfelvételeidet is kielemzik, már ha van belőlük a YouTube-on. Majd megkérnek egy magyar rockénekest és egy énektanárt, hogy mondjanak véleményt a hangodról, hasonlítsák össze Wayne-ével. Megkeresnek majd a kereskedelmi tévék bulvárszerkesztőségei, hadd mutassák be a szobádat, az életedet. Ha nemleges választ kapnak, megkeresnek, hogy nevezz be az egyik tehetségkutatóba. – Nem bírom a tehetségkutatókat. – Jó, én csak vázolom, hogy mi várható. Nem tudom, anyám mindezeket honnan tudja ilyen pontosan, de jézusfény, hogy felfedezhetnek. Vagy

nem? Uramisten, mit kell ilyenkor csinálni? Elbújni? Válaszolni? – És te honnan tudod, hogy mi lesz? – Martin, nekem kábé ez a munkám. Nem pontosan ez, de nagyon rossz trendkutató lennék, ha nem látnám át a média működését és mozgatórugóit. A bulvár imádja az ilyen szappanoperákat. A „szegény”, tehetséges – kvázi kitagadott – fiú története, akit egyszer csak magához hívat az apja. Olyan, mint egy mese, nem igaz? – De – bólintottam. Tényleg olyan, nem beszélve arról, hogy velem történik! VELEM! – Ez a mese a te meséd. De ha nem vagy észnél, és nem uralod a helyzetet, ha elszállsz, ha elhiszed, hogy pusztán attól, hogy az apád híres zenész, népszerű leszel, akkor ez az ő meséjük lesz, és főszereplőből epizódistává válsz. Az epizódistát pedig bármikor ejthetik, kiírhatják a történetből. A mese rossz véget is érhet a médiában. A főhős elvész, drogos lesz, elmegy a hangja... – ...megvakul... – Mi van? Hogy jön ez ide? – csodálkozott rám az anyám. – Ha már szappanopera. Elmosolyodott. – Szóval, ha elhiszed... ha elhiszed, hogy az apád miatt sztárrá válhatsz, akkor nagyon nagyot bukhatsz. – A rock nem sztárság, hanem életérzés – csúszott ki belőlem. Anyám felsóhajtott, szerintem megkönnyebbült volt ez a sóhaj. – Örülök, hogy így gondolod. Úgyhogy ki kéne dolgoznod, hogy mi az a határ, ameddig beengeded az

idegeneket az életedbe. Nem bizalmatlanságra tanítalak, hanem... Azt hiszem, kapiskálni kezdtem, hogy mire céloz. Arra, amit a tehetségkutatókról mindig is gondoltam. Hogy mesterségesen meg lehet csinálni valakit, aki aztán óriásit bukhat, amikor már nem tartják a föld fölött. Mondjuk ezt magamtól tudtam már. Slashben például azt bírom nagyon, hogy ők a Guns N’ Rosesszal nagy ívben szartak a protokollra, az újságírókra, őket csak a saját közönségük érdekelte. És, őszintén, apámról is ezt gondoltam, de egy picit megingott ez a hitem, amikor megtudtam, hogy fellép az American Idolban. Nem mintha ez baj lenne, mert legalább eljuthatok egy ilyen show-ba, és élőben láthatom apámat és Nicholast zenélni, de mégsem gondoltam, hogy apám szerepet vállal ilyesmiben, pont ő, akinek a rock nyilván életérzés. Oké, lehet jól élni a rockzenéből, és azért eszméletlenül büszke vagyok rá, hogy ilyen király lakása van, de a tévéshow-kkal ideológiai problémáim vannak. Steven Tyler zsűritagkodását sem értem. Jennifer Lopez más tészta. Hozzá illik. De Steven Tyler rockénekes, nem? Mit keres egy ilyen műsorban? Mindegy. Anyám azt akarja mondani, hogy teljesítmény nélkül ne higgyem el magamról, hogy sztár vagyok. Sosem voltam olyan magamtól elszállós fajta, inkább csak zavarba fogok jönni, ha letámad egy újságíró. Nem beszélve arról, hogy a szerelmi életem aztán végképp nem tartozik senkire. Persze Virágon kívül.

– Oké. Át fogom gondolni, hogy mit akarok közölni magamról a sajtóban – jelentettem be ünnepélyesen anyámnak, aki elnevette magát. – Rendben. Akkor most vár rám egy nehéz feladat... Fel kell hívnom nagyanyádékat – mondta. Én pedig arra gondoltam, végre tényleg eljött az idő, hogy felújítsam a kapcsolatomat Virággal. Be is szólhatnék neki, adhatnám a sértődöttet, amiért kipletykálta a dolgot. Elvonultam anyám laptopjával a hálószobámba, közben dobtam egy sms-t Virágnak, hogy ha teheti, akkor legyen netközelben, és akkor skype-on tudunk beszélni. Csak lazán, gondoltam. Biztos voltam benne, hogy le kell szúrnom. De persze a torkomban dobogott a szívem. Hol az apám, hol a szerelmem miatt vagyok teljesen stresszes állapotban. Mostanában ilyen idők járnak. Úgyhogy nem fogom még az újságírók miatt is stresszelni magam. Nem foglalkozom velük, és kész. Azért a webkamera egyrészt szuper, másrészt szar találmány. Szuper, mert láthatod, akivel beszélsz. Szar, mert a másik látja, ha zavarba jössz. Virág ma copfba fogta a haját, és óriási fülbevalók rezegtek a fülében. Fényes volt a szája, és nevetős a szeme. Amint megláttam, elszállt a mérgem, és azt kívántam, bárcsak velem lenne. Meg is kívántam, ahogy megláttam őt a monitoron. Hirtelen semmi másra nem vágytam jobban, mint arra, hogy átöleljem, megcsókoljam és lefeküdjünk erre a hatalmas, szállodai franciaágyra, és végigpróbáljuk a kilencvenkilenc magazinos szexpózt, de legalább egyet közülük.

– Helló – mondtam, és igyekeztem laza maradni, de már megint átcsúszott a hangom abba az utálatos csajos magasságba. Mosolygott, csábítóan. – Helló. Ott milyen napszak van? – Kora reggel. – Miért nem alszol? – Mert... nem vagyok álmos. – Pedig annak látszol. – Olvastam egy cikket az interneten. Az anyám olvastatta el velem – közöltem, reményeim szerint igen keményen. Ezzel végül is jeleztem neki, hogy mindent tudok, és hogy haragszom. – Igen? Miről? – Hát... rólam és az apámról – mondtam bizonytalanul. Ezek szerint nem is tud róla? – Megírták... Csak te tudtad, senki más. Na, gondoltam, végre kimondtam. Megvádoltam, de nem alaptalanul. Virág hosszan nézett, majd pislogott egyet-kettőt. Csak úgy rezgett a szempillája. – Figyelj, muszáj volt. – Muszáj?! – Igen. A Szalay elkezdett baszakodni veled. – Velem? Semmit sem értettem. – Ja. Azt mondta, hogy nem érti, mit keresek melletted. Meg hogy tehetségtelen vagy a zenében. Ezt mondta a Szalay? És mégis, mikor? Karácsonykor találkoztak? Vajon ajándékot is vett Virágnak? És Virág is vett neki? Hát nem azt mondta, hogy elgyászolta, meg minden? Akkor minek tartja vele a kapcsolatot? – Hmmm – ennyit voltam képes kinyögni.

– És akkor én elmondtam neki, hogy nem lehetsz olyan tehetségtelen, ha White az igazi apád. – Uhhh... – Természetesen nem hitte el. Úgyhogy muszáj volt elmesélnem neki az egész sztorit. Már amit tőled tudtam. És még azt is elmondtam, hogy az apád tehetségesnek tart, és előbb-utóbb vele fogsz zenélni. Vagy ír neked egy dalt. – Ilyet sosem mondtam! Hiszen nem is hallott soha játszani! – háborogtam. Tényleg, hiszen az előző estéig fogalma sem volt róla, hogy zenélek. – Nem baj – vonta meg a vállát Virág. – Én tudom, hogy tehetséges vagy. És nyilván az apád is meg fogja tudni. És ha megtudja, akkor nyilván fogtok majd együtt zenélni, vagy ír neked egy dalt. Vagy mindkettő. – De ezek csak feltételezések! – Na és. Meg kellett védjelek. – Jó, de csak provokált! Kit érdekel, hogy tehetségtelennek tart? Nem is hallott játszani. Vagy legfeljebb egyszer, a suliban. – Nem érdekel. Én téged védtelek. A tényeket mondtam neki. – A feltételezés nem tény. – De az tény, hogy jól énekelsz, jó dalokat írsz és klasszul gitározol. – Ezt te állítod, és nem az apám. – Nyugi, nem is ez jelent meg a cikkben. – Szóval olvastad? – Ja. Roli kirakta a Facebook-oldalára. Szerintem írt neked is. Asszem nagyon büszke rád. – Basszus. De hogy jelent meg a cikk?

– Hát, gondolom, a Szalay elmondta a tesójának. – Miért, ki a tesója? – Újságíró valahol. Vagy gyakornok. Nemtom pontosan. És így juthatott el a hír ahhoz az újsághoz. – ... – Nem hiszem, hogy gáz. – Anyámnak gáz. Most elkezdenek majd minket vegzálni, meg minden. Semmi kedvem újságírókkal találkozni. – Pedig szerintem ez nagyon menő. Jól zenélsz, jó a zenekarod, és az apád egy híres énekes. Nem értem, mi a baj ezzel. Nyilatkozni fogsz az újságoknak! Mi a gáz? – Hát csak az, hogy titok az egész. – Hogy lenne titok, ha ott vagy az apádnál? – Nem értheted. – Szerintem ne csinálj belőle ilyen nagy ügyet. Legalább már a Szalay sem tart tehetségtelennek, gondolom. Mert ha az apád tehetségesnek tart, akkor ő sem állíthatja az ellenkezőjét. – De az apám sosem tartott tehetségesnek! – Miért, tehetségtelennek tart? Uhh, már kezdtem érteni, miért van az, hogy a srácok sokszor inkább smárolnak meg szexeinek a csajokkal duma helyett. Ez tényleg gáz, hogy kiforgatják a szavaidat. – Nem mondtam, csak azt, hogy akkor még nem is találkoztam vele, te pedig máris azt híresztelted, hogy apám szerint jó zenész vagyok. – Szerintem akadjunk már le erről a témáról – sóhajtott nagyot, és megrebegtette a szempilláját. – Látod a szememet?

– Mit kell látnom rajta? – Hát a szempilláimat. Feltöltötték. – Hogy érted? – Ezt kaptam a nagynénéméktől karácsonyi ajándékba. Műszempilla, három hétig tart. – És utána? – Utána kihullik. – Úgy érted, az összes? És nem lesz többé szempillád? – Nem, csak a műszempillák esnek ki. Ragasztva vannak – nevetett. Én ugyan semmit sem vettem észre ebből, talán csak annyit, hogy kicsivel nagyobb a szeme, mint általában. De lehet, hogy csak képzeltem. – Két óráig tartott, mire felragasztotta a nagynéném. Addig csukva volt a szemem. – Ne! Két óra?! – hüledeztem. Fogalmam sincs, ezt miért ajándéknak fogja fel. Ez inkább büntetés. – De három hétig nem kell spiráloznom. Mit szólsz? Klassz, ugye? – Aha. – Amíg csukva volt a szemem, végig rád gondoltam. Magam előtt láttalak. – ... – Szóval végül hamar elrepült az idő. – Aha. – Na, ne legyél már ennyire szótlan! Hidd el, hogy csak megvédtelek. Egyébként sem írták ki a nevedet. Sajnos. – De még kiírhatják. – Az szar lenne. Anyám megölne. – Most valamit nem értek. Nem akarsz menő énekes lenni? – De, ha majd jól énekelek, meg jól játszom...

– De hát jól játszol! Most kell befutnod, nem akkor, amikor megöregszel, nem? Például indulhatnál az XFaktorban. – Uramisten, dehogy! – Miért nem? – Mert én nem fogok olyan dalokat énekelni, amiket mások már sikerre vittek. Én nem fogok műanyag slágereket játszani, érted? A rock életérzés. Vagy megtalálod a mondanivalóddal a saját közönségedet, és ők továbbadják a híredet, vagy ráállsz valami tucatizére... Például most megyek az American Idol döntőjére, de nem a verseny miatt... – Ne viccelj! – Nem viccelek. Apám és a testvérem lesznek a sztárvendégek, és megnézhetem őket élőben – mondtam, és Virág elképedt, mégis büszke pillantását látva kezdtem úgy érezni, hogy valami szuper dologban vehetek részt. – Ez nagyon király! – Igen, de engem nem az érdekel, hogy ki nyer, meg ilyenek. – Persze, mert nem ismered őket. De ha végignézted volna az adásokat, akkor biztos lenne valaki, akinek szurkolnál. – Nem tudom, érted-e, hogy nem ezen múlik a siker. Ez csak egy lehetőség. De annyi minden kell ahhoz, hogy tényleg, tartósan sikeres legyél... Itt csak egy villanásnyi lehetőséget kapsz, aztán még az is lehet, hogy nyersz, és később eltűnsz a süllyesztőben – magyaráztam, és közben mintha a saját anyámat hallottam volna.

– Hát nem tudom, de szerintem az tök jó, ha valaki eljut egy ilyen döntőig. Mindegy, végül is te nem versenyzel, úgyhogy ultraszuper lesz élőben látnod az egész felhajtást. Szívesen ott lennék veled. – Jó lenne. – Gondolsz rám? – Aha. Sokszor. – És miket gondolsz rólam? – Hogy jó lenne, ha itt lennél. – Találkoztál apáddal? – Igen. Nagyon... jó arc. – Megismert? – Hát persze. Tudta, ki vagyok. Dumáltunk. – Az jó – mondta, aztán megkérdezte: – És nagyon öreg? – Ühüm... De nem annyira. Mick Jagger például öregebb. Asszem. És van egy fiatal nője. Huszonvalahány éves. – Baszki. Az azért kemény. – Ja. – És milyen a háza? – Egy tetőtéri lakásban lakik. A Central Parkot lehet látni a teraszról. Övé az egész tetőterasz. – Baró. – Hiányzol. – Nekem is. Csinálj sok fotót. És hívj még! – Oké, de már ne mesélj rólam a Szalaynak... Fogtok még beszélni? – Nemtom. Ő hívogat, nem én. Újabb pillarebegtetés. Én meg már megint felültem arra a rohadt hullámvasútra, ráadásul önszántamból. Erre

szokta mondani a keresztapám, hogy a te bajod, ha házhoz mész a lófaszért. – Aha. – De lehet, hogy többé nem veszem fel neki. – ... – Vigyázz ma a csajokkal. – Milyen csajokkal? – Hát a döntőn. Biztos rengeteg csaj lesz. – Nem azért megyek. Apámékat akarom látni élőben zenélni. – Jól van. Azért csak vigyázz. Az amerikai csajok nagyon rámenősek. – Honnan tudod? – Hallottam. Mindenki tudja. Gondolj rám, ha megkörnyékeznek. Meg arra, hogy várlak. – Oké. Te is gondolj erre, ha a Szalay hív. – Te féltékeny vagy?! – Neeem. Csak mondtam. – Akkor jó. Puszi. – Hiányzol. Bontsd a vonalat. – Bontsd te. – Nem, te. – Nem, inkább te. – Te. Ezzel eljátszottunk egy ideig, majd Virág végül kilépett. Én pedig visszafeküdtem az ágyba, hogy aludjak egy kicsit, mert nagyon korán ébredtem. 3 – Macik! Anya, nézd, macik! Ancsi egészen odáig volt a jegesmedvéktől, holott a budapesti állatkertben eddig nem érdeklődött irántuk.

Lina a kabátja alatt megérezte Nicholas karját. A férfi keze a derekát melegítette, és Lina fején átfutott a gondolat: kilépett az életéből, és belépett egy másik életbe. Lehet, hogy csak ideiglenesen, de kilépett. Néhány napja még vadidegen volt ez a férfi, jóformán nem is tudta, hogy létezik, most pedig jólesik, hogy a keze a derekán nyugszik, miközben a férjétől született kislányának a Central Park Zoo állatait mutogatják. – Igen, jegesmedvék. Ebben a hidegben érzik igazán jól magukat – magyarázta, és közben tudta, hogy Ancsi előtt is van egy titkuk: Nicholasnak és neki. Nem akarták, hogy Ancsi lássa: egymáshoz érnek, titokban érintették meg egymást, és ez nagyon izgalmas volt. Tilosban jártak, de Lina mégis olyan felszabadultnak érezte magát, amilyennek régóta nem. Nicholas reggel próbálni volt, de mielőtt elment volna, felcsörgött a szobájába, és megbeszélték, hogy elviszik Ancsit az állatkertbe, aztán együtt ebédelnek, Ancsit pedig a bébiszitterre bízzák néhány órára. Lina azon gondolkozott, hogy hány éven keresztül elnyomta magában ezt az énjét. Ezt az énjét, amely most hirtelen előtört. Nézte a férfi arcát, meleg, mosolygós tekintetét, és érezte benne a titkokat. Érezte a felszín alatt rejtőzködő vadságot. Sejtette, hogy a férfi is elfojt sok mindent. Máskülönben nem találtak volna egy pillanat alatt egymásra. – Mit eszik a maci? – Halat. – Olyat, mint amit apa szeret? – Olyat. Ancsi visszahúzta őt a valóságba.

– Azt mondtuk, hogy ebédelünk – suttogta később. Ancsi egy másik toronyban, a saját lakosztályukban játszott vagy aludt már, a bébiszitter felügyelete alatt, Martin Mary-Ann-nel elment stúdiót nézni, Lina pedig Nicholas szobájában kötött ki. – Azt mondtuk, hogy... – Menjünk ebédelni? – Nem. Nem vagyok éhes. Kajára nem – mondta, és végül egészen elengedte magát. Már nem is emlékezett rá, milyen az, amikor egy férfi, akit minden előzmény nélkül, őrülten megkíván, először levetkőzteti. Már nem is emlékezett rá, milyen az, amikor ennyire akar egy férfit. Amikor a vágy vezérli. Utoljára talán Wayne-nel élt át ilyet, de most nem akart Wayne-re gondolni, mert csak megölte volna a gondolat a vágyat. Nicholas az ölébe húzta, a feje a mellénél volt, és akkor Lina meglátta a férfi tarkóját, védtelen volt, kiszolgáltatott, és abban a pillanatban úgy érezte, ezt a tarkót akarja látni mindig, érezni az ajkával, a kezével... Végigsimított a férfi fején, érezte a koponya domborulatát a haj alatt, és az érintés jólesett a kezének... Vajon ilyen lehet egy részeg álom? – kérdezte magában, aztán újra végigsimított Nicholas fején, a nyakán, a tarkóján, miközben a férfi a mellét és a vállát fedezte fel az ujjaival, pont olyan finoman, mintha ismerné a testét, mintha már összeszoktak volna, mintha valahol, valamikor már találkoztak volna... Szándékosan késleltettek mindent, a testük találkozását, annyira szép volt eddig, csak nem kéne elrontani, futott át Lina fején, de aztán már tudta, hogy nem fog ez elromlani, most nem romolhat el, csak egyre jobb lesz... És amikor már nem volt miért késleltetni a pillanatot,

pontosan akkor, megérezte magában a férfit. És akkor már semmire sem gondolt... csak érezte őt, és tudta, hogy visszatért belé az élet, a hit, minden, ami jó. Felnyögött. Aztán feküdtek egymás mellett, Nicholas érintése ugyanolyan finom és gyöngéd volt, mint az elején, és beszéltek, kapcsolatokról, elhidegülő házastársakról, félrelépő férjről, és igen, beszéltek egy beteg kisgyerekről is. Egy ötéves autista kisfiúról, akinek dühkitörései vannak, aki alig vesz tudomást a környezetéről, akinek az evési rohamait meg kell fékezni, akinek speciális diétára, speciális figyelemre és sok-sok türelemre van szüksége ahhoz, hogy – talán – javuljon az állapota, akit nem lehet társaságba vinni, mert például kieszi idegenek tányérjából az ételt, aki csak egy zöld lapáttal játszik – dobálja –, és semmi mással. Egy kisfiúról, aki másfél éves koráig olyan volt, mint az átlagos gyerekek, mint az ikertestvére. De aztán feltűnt a szüleinek, hogy nem kommunikál a környezetével, nem kezd beszélni, egész nap csak rohangált, artikulálatlanul kiabált, ha dühös volt, akkor harapott, akit ért, és időnként a saját fejét verte a falba. A kisfiúról Nicholas tárgyilagosan mesélt, elmondta, hogy közel egy éven át fogalmuk sem volt, mi a baja, tehetetlenül vergődtek, mire végül valahol, valaki ki merte mondani és le merte írni, hogy autista. Attól kezdve különböző fejlesztésekre hordták, nem sok eredménnyel. Bezárkózott a saját világába, még az ikertestvéréről sem vett tudomást. Most egy újfajta terápiával próbálkoznak, amelynek az a lényege, hogy a gyerek dönti el, mit akar.

– Türelem, ez a terápia lényege – mondta halkan Nicholas. – Dobáljuk vele a lapátot... és idővel rájön, hogy nem szólunk rá, nem fékezzük, hanem mi próbáljuk meg elfogadni az ő szabályait. Már néha észreveszi az anyját, a testvérét. Akit egyszer már át is ölelt. Türelem... de nekem éppen az fogyott el – tette hozzá keserűen. – Bűntudatod van. – ... – El lehet-e hagyni egy beteg gyereket. Magára lehet-e hagyni az anyját, a testvérét és őt magát. – Pontosan – nézett rá Nicholas. – El lehet-e hagyni egy nőt, akihez már nem fűznek érzelmek, csak emlékek... Elhallgatott, mintha Linától várta volna a választ. De hát erre nincs jó válasz, gondolta Lina, majd finoman megkereste az ujjaival Nicholas tarkóját, és megpihentette ott a kezét. – Nem akarlak elengedni. – Nem akarok elmenni. Csak apám miatt vállaltam ezt a hülyeséget. Utána visszajövök. Átjössz? – Át. – Biztos? – Egészen biztos. – Nehogy addigra meggondold magad. – Nézni foglak a tévében. – Jaj, ne. Kínos ez az egész. – Dehogyis kínos. Végre látlak zenélni. – Majd elviszlek az egyik klubba. Vagy Londonba. Sokszor hívnak Londonba játszani. Lina hallgatott. Tudta, hogy ezek olyan ígéretek, amelyeket nem lehet betartani. Nicholast otthon várja a

beteg gyereke, a családja, akiknek szükségük van rá, őt pedig a kislánya apja, a férje várja. De azért jó volt eljátszani a gondolattal. Egy pillanatra el is hitte, hogy lehetséges. Igen, talán lehetséges. Ha elég erős hozzá a... kapcsolatuk? Viszonyuk? Szerelmük? Ez nyilván nem szerelem, ez csak puszta ösztön, puszta vágy, de Lina mégis úgy érezte magát, mint aki szerelmes. Ez csak illúzió, hűtötte le magát. Mégis, ahogy érezte a hasán Nicholas meleg tenyerét, belesajdult a szíve, ha arra gondolt, hogy nemsokára vége lesz. Még el sem kezdődött, és mindjárt vége lesz. Maga sem értette, miért, de bőghetnékje támadt. Miért feketék és fehérek a dolgok? Miért nem próbálhat ki az ember egy új életet? Miért nem próbálhat ki valamit, amiben talán élete végéig jól érezné magát? Amiben boldog lenne? Azért nem, mert másik életet választott. Ilyen egyszerű a válasz. – Indulnod kell. – Kicsit késhetek. – Nem tudom... – Mit nem tudsz? – ... – Mi a baj, Lina? – Sokszor csinálsz ilyet? – Mire gondolsz? Sokszor érzek-e ilyen vágyat valaki iránt? – ... – Nem. Nem sokszor. Idejét sem tudom, mikor... – Bújjunk be a takaró alá. – Fázol?

– Nem. Csak szeretném érezni, hogy fekszünk az ágyban, betakarózva. Mintha együtt élnénk. – Így jó? – Nagyon. – És így? – Mmmmm... így még... még jobb... még... sokkal... jobb... – Sietek vissza. – Oké. Addig is majd nézlek. A tévében. – Csak ha muszáj. – Martin is ott lesz. – Tudom. – Gyere, induljunk. Én is megyek vissza, a szobánkba. – Hiányozni fogsz. – Mmmm... ez hülyeség. Még alig ismerjük egymást. Nem hiányozhatom neked, ha elválunk pár órára. – Hülyeség, de akkor is hiányozni fogsz. – Te is nekem. 4 – Ezért nincs sehol a pályán, érted? Végre rájöttem, miért maradt meg az underground, elnyomott zenész szerepében, és miért nem tudott karriert csinálni! Késik! Elkésik egy főpróbáról?! Hát nem csoda, hogy nem tud kitörni az ismeretlenségből. Ez is szakma, amihez alázat kell! Megtehette Axl, hogy késett a koncertjeiről. Világsztár volt. Csakhogy hol van Axl ma? És Nicholas nem Axl Rose. A kutya se ismeri a nevét, de van képe elkésni! Wayne dühöngött. Mary-Ann próbálta csitítani, de tudta, hogy Wayne-nek igaza van. Ráadásul Nicholas fel sem vette a telefonját. Hívogatta, közben a szeme

sarkából látta, hogy Martin a már kiesett versenyzők egy csoportjával beszélget. Amikor megtudták, hogy a srác Wayne fia, azonnal körülvették. Martin pedig, mintha mindig is Amerikában élt volna, dumálni kezdett velük. – Nyugi. Még csak negyedórát késik. – Igen? Hát ez egy tévéadás főpróbájánál elég durva. Egy repülő meg sem várná, ha negyedórát késne, hacsak nem a magángépével repül, ami neki sosem lesz. Őt nem várná meg a gép. Engem igen. Csakhogy én nem szoktam késni, mert én tudom, hogy nem elég a tehetség: a sikerhez alázat is kell. A faszom bele! Pont olyan megbízhatatlan, mint az anyja. – Azt mondtad, Sarah nem volt megbízhatatlan – mondta halkan Mary-Ann, és majdnem hozzátette, hogy „te voltál az”, de inkább nem szólt. A dühöngő Wayne White-tal nem tanácsos ujjat húzni. Aztán meglátta Nicholast, rohanva érkezett, és bocsánatkérő képet vágott. – Remélem, nem ebben a kockás ingben fogsz fellépni. A stylist agyvérzést kap – mondta neki Wayne köszönés helyett. – Abban maradtunk, hogy nem lesz belőlem flitteres zakós pojáca. – Nem, de mégsem a sarki utcazenész vagy! – üvöltött Wayne. Benne volt ebben az üvöltésben a késés miatti dühe, a csalódottsága, hogy Nicholas nem érzi: érte vállalta ezt az egészet, neki tesz szívességet azzal, hogy megismerteti az egész országgal. Ráadásul képes lenne ebben a borzalmas, átlagos, szürke-fekete kockás ingben és egy kopott farmerban színpadra állni! Mert a szakadt

farmerrel nincs baj, ha direkt szakadt. Pontosan látszik, hat kilométerről ki lehet szúrni, hogy valaki csak túlhordott egy szar farmert, és attól kopott meg szakadt, vagy egy dizájnos, rafinált, direkt megtépett gatya van rajta, ami mellesleg jól áll a seggén, és nem lóg, mint Nicholason a nadrágja. Márpedig Wayne nem fog fellépni egy szakadt, szürke utcazenésszel. A stylist legalább normális cuccokba fogja öltöztetni Nicholast. Még akkor is, ha megmarad annál a stílusnál, amiben megegyezett a fiával. – Oké. Nekem nem fontos ez az egész – fordult sarkon Nicholas. – Micsoda? Neked nem fontos? – őrjöngött Wayne. – Nekem nem fontos! Neked igenis fontos, mert országvilág megismerheti végre a hangodat! Ez az utolsó lehetőséged, és nagyjából az egyetlen is! Nicholas csak állt vele szemben, és látszott, hogy nem érti. – Én csak miattad vállaltam el – mondta az apjának. – Engem nem érdekel, hogy megismernek-e vagy sem. Nem azért zenélek, hogy a tévében nézzenek. – Tényleg? Ezt valahogy mindig sejtettem. Akkor hát két-három embernek akarsz játszani egész életedben? – Tudod, tele van a tököm ezzel az egésszel. A reggeli próbán megaláztál, most pedig késtem, igen, késtem, de nyomós indokom van rá... Tim... – kezdte, de zavartan elharapta a mondatot. Hogy keverheti bele ebbe a történetbe a gyerekét? Oké, hogy Linával Timről beszélgetett, de nem kenheti a fiára a késést! Aznap még csak telefonon sem beszélt a családjával. És van képe a beteg gyerekére hivatkozni?!

– Nem aláztalak meg. Egyszerűen nem illett az a vers a dalba – mondta immár sokkal higgadtabban Wayne. Érdekes, ahogy Nicholas kiejtette a száján Tim nevét, Wayne-nek bűntudata támadt. Van egy ötéves autista unokája, akivel alig találkozik. Persze Tim ikertestvérével is csak ritkán. Egyszerűen nem tud mit kezdeni a gyerekekkel. Meg főleg azzal a ténnyel, hogy ezek a gyerekek nem is az ő gyerekei, hanem az unokái. Nem érezte magát még olyan borzalmasan öregnek, hogy nagyszülő legyen. Azt pedig egyáltalán nem volt képes feldolgozni, hogy van egy beteg unokája. Bár Nicholas sosem mondta a fiára, hogy „beteg”, de Tim semmiképpen sem teljesen egészséges, és Wayne nemigen bízott benne, hogy valamilyen kezelés hatására teljesen meggyógyulhat. Inkább olyannak kellene őt elfogadni, amilyen, és nem állandóan új terápiákkal próbálkozni, futott át a fején. Így elfogadni, és így szeretni. – Szerinted nem illett bele. Szerinted át kell öltöznöm. Szerinted minden miattam van! Szerinted még örülnöm is kéne. Mikor lesz az, amikor Wayne White életében először nem a saját akaratát akarja másokra kényszeríteni? – kérdezte emelt hangon Nicholas. Wayne látta, hogy egyre többen figyelnek a stábból, hallgatják őket a versenyzők, egy pillanatra elszégyellte magát, aztán megvonta a vállát. Legfeljebb majd kitálalják az újságoknak. Még jót is tesz a publicitás az albumának. És Nicholas albumának is, bár ezzel talán nem értene egyet a fia.

– Ha nem így lenne, ha nem lennének jók a megérzéseim, akkor a kutya sem ismerne. Sem engem, sem a dalaimat – mondta végül. – Most mégis engem használsz a saját sikeredhez! Nem akarsz lecsúszott, megunt énekessé válni, hát hozzáteszel engem a produkciódhoz, hátha ettől érdekesebb leszel! – Nem magam miatt teszem, értsd már meg! – kiabált, és közben magában elmosolyodott: Nicholas azt hiszi, az a veszély fenyegeti az apját, hogy „lecsúszott” énekes lesz belőle? Pont belőle? – Jót fog tenni neked is egy kis ismertség. Végre ki tudsz törni, feljöhetsz a föld alól! A versed pedig azért nem kellett a dalba, mert ez nem egy kibaszott szavalóverseny! A rendező közölte, hogy nem kell! Én még bele is mentem volna, hogy szavalj közben... Nicholas nagy levegőt vett. A rendező. Hát ki a fene a rendező, hogy ebbe beleszóljon?! Biztos, hogy az apja a rendezőre is rákényszerítette az akaratát. Arra gondolt: mégiscsak furcsa, hogy Wayne nem látja, hogy ez az egész az ő karrierjét szolgálja, és nem Nicholasét. Ő maga jól elvolt a saját közönségével. Miért olyan hihetetlen, hogy nem akar Amerika-hírű slágergyáros lenni? Az apja sosem ismerte őt igazán. – Ha ismernél, tudnád, hogy ez nem az én terepem. Én nem vágytam ide, nem rólam szól ez az egész istenverte show, hanem rólad! Beleegyeztem, de kérlek, hogy ne csesztess. Elkéstem, volt rá okom. De itt vagyok, kihagyjuk a verset, és megnézem azt a cuccot, amit rám akarnak adni.

Hát végül megadta magát. Legyen, amit az apja akar. Hetvenedik születésnapjára megkapja, ajándékba. Aztán túl lesznek rajta, és ő soha többé nem vállal ilyen fellépést. (Persze nem is fogják felkérni.) Wayne pedig újra bekerül az összes lapba, mert a fiával zenélt, és majd azt is megírják, hogy mennyivel tehetségesebb, mint Nicholas, és milyen messze esett az alma a fájától. De hát ő leszarja. Legyen. Flitteres inget nem vesz fel, csillagokkal díszített zakót sem, ehhez tartja magát, aztán a többi lesz, ahogy lesz. Csendben öltöztek át. Mary-Ann, amikor meglátta őket kijönni az öltözőből, elmosolyodott. Wayne a szokásos formáját hozta, neki aztán nem kellett stylist, tudta, milyen saját cuccot vegyen fel. Szűk, fekete farmer, a szárán néhány jelzésértékű szakadás, a farmeranyag alatt ezüst bélés, amely épp csak kivillan járás közben. Rózsaszín, gyűrött ing, a gallérja felhajtva, és az ujja lazán feltekerve a csuklója fölé. A fekete kaucsukszíjas Ulysse Nardin óráját viselte, a szíj titánból készült összekötő lapocskái csak úgy csillogtak a fényben. A nyakában vékony bőrláncon a parányi platinagitárja függött, csak akkor lehetett felismerni, hogy gitár, ha valaki egészen közelről nézte. Wayne tökéletesen nézett ki. Igazi rocksztár volt, elegánsan laza, a koránál jóval fiatalosabb. Nicholast viszont mintha kicserélték volna. Nemcsak a külseje, az egész egyénisége színesebb lett, eltűnt a szürkesége. Remek szabású fekete farmert, világos pólót és gyűrött, fekete zakót viselt, amelyen csak közelről látszott, hogy kicsit fényes farmeranyagból készült.

Nem szóltak egymáshoz, amikor kimentek a színpadra. Gépiesen énekeltek, Wayne helyenként inkább csak mondta a szöveget, dallam nélkül, mintha ezzel is jelezni akarná, hogy mennyire laza, és mennyire nem saját maga miatt vállalta az egészet. Mary-Ann arra gondolt, hogy ez az egész az ő hibája. Nem kellett volna rávennie Wayne-t, hogy vállalja el a fellépést, ha egyszer nem volt hozzá kedve. Nem kellett volna abba az illúzióba ringatnia magát, hogy egy közös fellépés majd közelebb hozza egymáshoz az apát és a fiút. És nem kellett volna ráijesztenie Wayne-re, hiszen már most látszik, hogy e nélkül a fellépés nélkül is szépen fogy az albuma. Amikor látta, hogy minden rendben lesz (Wayne-t ismerte, tudta, hogy amikor élesben kell fellépnie, akkor szívét-lelkét beleadja majd), kiment a mosdóba. Ritkán tört rá hányinger, fegyelmezettebb is volt annál, mint hogy megengedjen magának egy rosszullétet akkor, amikor esetleg szükség lehet rá, de most vagy a megkönnyebbüléstől, vagy az azt megelőző feszültségtől ki kellett adnia mindent magából. Még a fogát mosta, amikor meghallotta, hogy odakint, a folyosón Wayne őt keresi. Kilépett. – Uramisten, de sápadt vagy! – támadta le a férfi, de Mary-Ann mintha aggodalmat látott volna a szemében. – Most hánytam – közölte vele. Már annyira kivolt attól, hogy mindenkit és mindent neki kell koordinálnia napok óta, Wayne családját (Palomáékról az ominózus eset óta semmit sem tudott), Martint, bébiszittert szervezni Martin kishúgának, Wayne életét könnyebbé tenni,

Nicholasnak a próbákat megszervezni, Eváéknak New York-i programokat kitalálni, Natalie-t lecsillapítani és beszélni a fejével, hogy ne követeljen még több tartásdíjat Wayne-től, mert az énekes így is hallatlanul nagyvonalú, de Natalie új pasiját nem fogja eltartani, főleg nem fogja háttérzenésznek bevenni, és ha Wayne egyszer bedühödik, ki tudja, mit fog tenni... Hát most jött ki belőle a feszültség, nem mellesleg gyereket is vár, ráadásul szakított a párjával, és nem érdekelte, mit szól Wayne, hogy ilyen kendőzetlenül kimondja, mit keresett a mosdóban. – Ó. Szegénykém – nézett rá melegen Wayne, és megfogta a karját. – Teljesen kihasznállak, és még csak rendes köszönetet sem kapsz érte. – Dehogynem. Ne izgasd magad. Egyébként is ez a dolgom. Wayne átölelte, és látszott, hogy valamit akar mondani. – Mondd. Mi van? – kérdezte Mary-Ann. – Nem tudom. – Aha. Nem tudod. – Hazavigyelek? – Hogyhogy? – Pihenj. Itt már minden megy a maga útján. – Dehogy megyek! – tiltakozott a nő. El sem tudta képzelni, hogy hiányozzon egy ilyen eseményről. Az elmúlt húsz év alatt ott volt Wayne-nel az összes fontos fellépésen, interjún. – Aztán még csinálsz valami hülyeséget, és nem tudom helyrehozni a dolgokat – nevette el magát. Wayne is nevetett, és valami egészen váratlan dolgot tett. Odahajolt Mary-Annhez, és megcsókolta a nyakát.

Mary-Ann először el akarta lökni, nem is értette, mi történik, de a teste másképp reagált. Wayne nyilvánvalóan kivan idegileg ettől az egész családi összejöveteltől, attól, hogy June lelépett, meg hogy összeveszett Nicholasszal, és nyilvánvalóan nem a (mástól) terhes menedzserét kívánja, hanem úgy viselkedik, mint egy gyerek, aki odabújik az anyjához, hogy az megnyugtassa. Mary-Ann finoman végigsimított Wayne hátán, és közben rémülten érezte, hogy végigsöpör a testén a vágy. Mindegy, kezelni tudja ezt is. Wayne egy nagy gyerek, az pedig természetes, hogy az ő teste reagál egy ilyen finom csókra. Ez a gyerek csókja az anyjának, figyelmeztette magát újra. Természetes, hogy Wayne hozzá fordul, hiszen mindig ő volt az, aki megnyugtatta, aki elrendezte a dolgait. Lassan eltolta magától. Wayne teste egy pillanatra mintha ellenállt volna, aztán a férfi hátralépett, valamit mormolt, és végül elszáguldott az öltöző irányába. 5 Nem is tudom, mit mondjak. Végighallgattam apám és Nicholas vitáját, és tudtam, hogy ez fontos pillanat, mondhatnám, rocktörténelmi pillanat, de nekem mégis inkább családi ügynek tűnt, és ugyan régebben nagyon sokat adtam volna azért (még talán a Gibson-replikámat is, bár ebben nem vagyok biztos), hogy tanúja lehessek egy ilyen beszélgetésnek WSW és Nicholas Whitacker között, de most már más világ volt, vagy csak én változtam meg. Dühös is lettem, hogy idegenek is hallják a veszekedést, például a stáb, meg egy csomó fellépő. Én családtag vagyok már, de ők?! Nem tartozik rájuk. Ráadásul mindkettejüknek igazat adtam, és ez

nagyon felkavart. Ahogy hallgattam a vitájukat, olyan volt, mintha a saját belső vitámat hallanám. Nekem is nagyjából ez a dilemmám. Ha a rock életérzés, költészet, tiszta zene és közléskényszer, akkor nem illik hozzá a csillogó színpad, meg ezek a flancos díszletek. Apám ruhája is kicsit... csicsás. Mégis rohadt jól mutat benne. És Nicholas is sokkal jobban festett abban a cuccban, amit a stylist adott rá, mint a korábbi szerkójában. De hát a rockhoz inkább a bőr illik, meg a kopott farmer, nem? Viszont ez is csak előítélet. Attól, hogy a Guns zenészei farmerban, izompólóban játszottak, még nem biztos, hogy ezek a rockzene kellékei. De apám és Nicholas vitája mégiscsak a saját dilemmáim leképezése volt: fel kell-e lépned valami show-ban, a zenédtől idegen környezetben, a zenédet esetleg nem értő közönség előtt? Mi a jobb: ha sokan ismernek, vagy ha kevesen, de azok mindent értenek, amit mondani akarsz? Mi a jobb: ha bevállalod a külsőségeket, meg kihagysz egy pár fennkölt és sokak számára érthetetlen sort azért, hogy sláger legyen a dalod, vagy ha azt mondod, hogy aki akar és tud, értsen meg a költészeteddel együtt, és ne a külsőségek alapján ítéljen? Azt hiszem, végül tényleg mindkettőjükkel egyetértettem. Apám elég durva volt Nicholasszal, amikor azt mondta neki, hogy ez az egyetlen lehetősége, hogy megismerje ország-világ, viszont, ha jobban belegondolok, valószínűleg igaza volt. Láttam őket a próbán, és elég lazán nyomták, Nicholas inkább a zongorába adta bele a tudását, apám néha csak dudorászott, mintha nem is venné komolyan az egészet,

viszont a legnagyobb gondom a szólógitárral volt. Apám gitározott, de szinte halott volt az a gitár. Nem tudtam eldönteni, hogy csak komolytalankodik, vagy tényleg így fog szólni a műsorban is. Hiányzott a gitárszóló, nem volt igazi fénye a gitárhangnak, hát, komolyan, ez nagyon zavart. Hiába volt ott dobos, basszusgitáros, vokalisták, nekem nagyon hiányzott egy fényes gitárhang. Nem is értettem, hogyhogy nem veszi ezt észre senki. Miután eljátszották a számokat, a folyosón kóboroltam, bekukucskáltam ide-oda, és véletlenül, a folyosón megláttam apámat smárolni Mary-Ann-nel. Egy pillanatig döbbenten bámultam őket, majd hátat fordítottam, és visszamentem Verenáékhoz. Kezdtem érteni, miért írnak mindenfélét apámról meg a nőügyeiről. Ahhoz képest, hogy van egy huszonéves csaja, elég nyíltan smárol a menedzserével. Vajon én is ilyen leszek, ha rocksztár leszek? (Mert akkor nem is bánnám a sztárságot. Bár most Virágon járt az eszem, de azért mégiscsak jézusfény, ha az ember minden jó nőnek tetszik, és mindegyikkel smárolhat meg szexelhet, főleg akkor királyság ez, ha az ember már olyan öreg, mint az apám.) Ja, hogy ki az a Verena? Nagyon hülye név, de úgy látom, itt mindenki annak nevezi el a gyerekét, aminek akarja. Például apám csaja, June is gyaníthatóan júniusban született, és a hónapról kapta a nevét. Nekem a Verenáról elsősorban Verona ugrik be, vagy valami ásványvíz, holott Verena egy szuper csaj, magas, majdnem olyan magas, mint én vagyok, világosbarna a bőre, és szőke meg pirosas csíkok vannak a

koromfekete hajában. Az elődöntőben esett ki a versenyből, és ő kezdett velem először beszélgetni, amikor Mary-Ann bemutatott a már kiesetteknek. Csomó fiatal elődöntős, jó fejek, jó hangúak, és rögtön dumálni kezdtek velem. Verena pink bőrsortot viselt, a sortról valami függönyszerű, vékony fekete szoknya lógott le, de átlátszott az állati formás lába az ezüstösen csillogó neccharisnyában, mindehhez jött az ezüst bakancs, és az egyszerű fekete top. Brutál jól nézett ki, simán el tudtam volna képzelni a cuccát Virágon is. Verenával dumcsiztunk apámról, nagyon kiakadt, hogy csak most találkoztam vele először, de elég gyorsan túltette magát rajta, és elmesélte, hogy neki meg három apja van, de egyik sem a vér szerinti. Ők hárman az anyja férjei. Érdeklődtem, hogy többférjűség van-e náluk, de mondta, hogy az ő apja lelépett, utána az anyja férjhez ment az első férjéhez, az anyja első férje lett a negyedik is, a másodiktól született a tesója, akit a harmadik, majd a negyedik (tehát az első) nevelt fel, és most megszületett a negyedik férjétől is a kistesó. Állati nehezen követtem ezt a bonyolult felállást, de Verena láthatóan már nem először mesélte el, és többször tűzdelte a mondandóját ilyen magyarázatokkal: „tudod, ő az, aki először elvette, aztán elváltak a kenyérpirítós balhék miatt, aztán a faszi évekig Argentínában edzősködött, és amikor visszajött, újra egymásba szerettek, tehát ő az első és a negyedik”. Verena azt is elmondta, hogy hamarosan botoxoztatni fogja a homlokát, mert utálja a homlokráncait, és neki ne mondja senki, hogy huszonegy évesen ráncos öregasszonynak kell kinéznie. Kicsit sok volt ez nekem,

Virág a műszempillákkal, Verena pedig a botoxszal. Nem is értem, a csajok ezeket a hülyeségeket miért nem egymással beszélik meg? Verena homloka egyáltalán nem ráncos, csak ha ráncolja, de hát akkor mindenkinek ráncolódik, nem? Verena azt is elmondta, hogy J. Lo ejtette őt ki a versenyből, „csak azért, mert jól néz ki”. Mármint Verena. Ha tudja magáról, hogy jól néz ki, minek akar botoxoztatni? Mindegy, végül is örültem, hogy befogadtak, és Verena beszélgetett velem, mert úgy tűnt, hogy az apámnak nincs rám ideje a szerelmi élete és a családi balhéi, na meg talán a fellépése miatt, és Nicholasra sem akartam ráakaszkodni, mert valószínűleg nem volt túl jó passzban a vita és a fényes farmerzakó miatt. Úgyhogy amikor Verena elment próbálni a többi kiesett versenyzővel, újra a stúdió folyosóin kószáltam (olyan kártya lógott a nyakamban, amit elvileg csak a fellépők kapnak, de apám szerzett nekem egyet, tehát simán járkálhattam), és bámészkodtam. Gondoltam, az esti döntőig már nem történik semmi izgalmas. De tévedtem. Mert amikor a bejárat felé néztem, egy nagyon ismerős alakot pillantottam meg. Hirtelen úgy éreztem, hogy megáll a szívverésem. Nem hittem el, hogy ez a valóság. Lehetséges, hogy ezt az egészet csak álmodom, Virágról, apámról, a közös karácsonyunkról, Nicholasról és az American Idolról? Ugyanis Slash lépett be az ajtón. Tök lazán slattyogott az öltözők felé, nyomában a rendezővel meg pár stábtaggal. Ez csakis álom lehet, nem?

Vagy ha nem álom, gondoltam, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy rohadt jól alakul az életem. Úgyhogy – talán nem meglepő módon – ideje volt belebarmolnom, és jól elcsesznem az egészet. 6 Wayne a született színpadi érzékével az első sorban foglalt le két helyet. Az egyiket eredetileg June-nak, a másikat Mary-Ann-nek, de most, hogy a dolgok így alakultak, és June előző este nem vette fel a telefont, mert duzzogott, Martin ülhet majd Mary-Ann mellé. Wayne nem is bánta. Ahogyan azt sem, hogy June bedobta a hisztit. Jobb is, ha Mary-Ann mellett a fia ül. És az önmagában is jó, hogy Mary-Ann ott ül majd. Totál begőzölt Nicholas késésétől, meg a fia reakciójától, de most mégsem attól pörgött. Kétségbe kellett volna esnie, hogy mit művel – ha húsz éven keresztül tiszteletben tartotta Mary-Annt, és nem kezdett ki vele, akkor most miért nem tud parancsolni magának? Mintha hirtelen feltört volna egy csomó minden mélyről, egy betemetett kútból. Nem is értette, hogyan és mi történt. Talán akkor kezdődött az egész, amikor Mary-Ann bejelentette, hogy gyereket akar Leonardtól...? Akkor vette volna észre benne a nőt? (Na jó, ez költői túlzás: mindig tudta, hogy Mary-Ann jó nő, de valahogy tabu volt, sokszor nem is vette nőszámba, hanem a barátjának érezte, olyasvalakinek, akinek nincs is neme.) Vagy talán akkor, amikor Mary-Ann közölte, hogy gyereket vár? Hát ez igen hülye reakció lett volna. Vagy tegnap a karácsonyesti hülyéskedés indította el benne ezt az egészet...? Vagy az a gyűrű, amit tudat alatt talán neki akart odaadni? Nem volt kétségbeesve, pedig

az lett volna az adekvát reakció, hanem csak felkavarták a történtek, és úgy érezte magát, mint huszonévesen, amikor beleesett Sarah-ba, és mindenáron meg akarta szerezni – és ágyba akarta vinni. Na jó, Mary-Annbe nyilván nem esett bele. Csak érezni akarta a bőrét, végigsimítani a karján, beszélgetni vele a karácsonyi filmekről, a családról meg ilyenekről. Amikor ez átfutott a fején, arra gondolt, hogy bassza meg, akkor mi ez? Miért akarna valakivel a családról beszélgetni, és érezni a bőrét? Olyasvalakiét, aki más férfi gyerekét várja? Irracionális volt az egész. Mégis Mary-Annre gondolt, amikor színpadra lépett. Nicholas zongorán játszotta a Hűtlen intróját, mintegy megtévesztésként (ezt is Wayne találta ki), mert néhány taktus után átváltott a zene a frissen megjelent best of egyik új dalának, a Válaszútnak a dallamába. Wayne rekedt hangon énekelt, és Nicholas csak a második versszakban lépett be, fényes hangon, csillogva. Wayne fülhallgatójában a saját hangját hallotta legjobban, de azt is meg tudta ítélni, hogy Nicholas a próbákon sosem énekelt ilyen jól. Jin és jang, rekedt és fényes, fiatal és öreg, apa és fiú – az igazi egyensúly. Most harmóniában voltak: Nicholasszal, a dallal, a zenekarral. Wayne gitározott, de az igazi meglepetés a refrén előtt jött. Slash személyében. A fehér Gibson visszaverte a fényeket, Slash cilinderben, izompólóban és farmerban érkezett a színpadra szám közben, és felsírt a kezében a gitár. A közönség tombolt. Wayne Mary-Annt kereste a tekintetével. Kétségkívül az övé volt ez a nap, és szerette volna, ha Mary-Ann is így érzi. A Válaszút most különös értelmet nyert Wayne

számára: énekelt, és érezte, hogy ez a dal – róla szól. (Ami persze nem meglepő, mert a szöveget is ő írta, nagyrészt, de akkor még nem érezte ennyire a magáénak.) Énekelt, és érezte, hogy egybeforr a dallal, és már nem érdekelte a közönség, nem érdekelte Slash, Nicholas, mert benne élt a dalban. Különleges, kegyelmi állapot volt, ami nagy koncerteken általában megadatik, de stúdióban csak nagyon ritkán. És akkor, amikor a legjobban tombolt a közönség, jött a Hűtlen. Nicholas verse nélkül, de akusztikus, unplugged verzióban. Bensőségessé, intimmé vált a hangulat. Slash lecserélte a gitárját, és alázattal alkalmazkodott az unplugged előadásmódhoz. A közönség velük énekelt. Wayne rekedtes hangja a dal végére kitisztult: érett, telt, erős hangon énekelt, Nicholas pedig olyan magasságba váltva tercelt, amit Wayne sosem nézett ki a fiából. Nem üvöltött, uralta a hangját, uralta a zongorát, Wayne pedig játszott a hangjával, és játszott a közönséggel. Percekig tomboltak a nézők, hiába akarták a műsorvezetők folytatni a döntőt. Steven Tyler is megtapsolta Wayne-t, Nicholast és Slasht, meg persze a többi zenészt. Wayne most látta meg Mary-Annt, aki Martin mellett tapsolt. Hát végül jól jöttek ki az egészből. A színfalak mögött még a rendező is gratulált, azt mondta, a számok közben végig a hideg rázta. Nicholas zavartan fogadta a gratulációkat, Wayne pedig a király fensőséges mosolyával. A szünetben megjelent MaryAnn és Martin. Wayne csak erre a pillanatra várt. – Martin, gyere. Megkapod a karácsonyi ajándékodat – mondta, és bevitte a gyereket az öltözőbe. Slash már

bőrdzsekiben volt, hazafelé készülődött – Martin elsápadt, és dadogva köszönt neki. Slash pedig, mintha mi sem lenne természetesebb, felé nyújtotta a hófehér Gibsont. – Boldog karácsonyt – mondta. Wayne egy pillanatig attól tartott, hogy el kell kapnia Martint, de a fiú végül nem ájult el, hanem a gitárért nyúlt, óvatosan, mintha attól félne, hogy össze fog törni. – Ezt én... nem... én... – dadogott a gyerek, Wayne pedig mosolygott, és Slashre kacsintott. Mary-Ann már korábban megbeszélte Slashsel, hogy odaadja a fiúnak a gitárt. Wayne pedig majd honorálja valahogy a nagylelkű gesztust. – Dehogynem. A tiéd – mondta Slash, majd viccesen megkérdezte: – Vagy azt akarod, hogy összetörjem? Nem kevés gitárt törtem már össze életem során... – Isten őrizz! – csúszott ki Martin száján, és magához szorította a gitárt. Slash nevetett, majd elköszönt tőlük, mondván, várják a gyerekei és Perla, a felesége, és már ott sem volt. Wayne ott állt a fia mellett, aki láthatóan sehogy sem bírt magához térni. – Hát akkor lett egy gityód – mondta neki, aztán a srác odafordult hozzá, még mindig hitetlenkedve. – Basszus, asszem, álmodom. – Nem álmodsz, Martin! Az élet ilyen. Ilyen is lehet. Wayne büszke volt magára, mert most biztos jó kis útravalót adott a gyereknek. Ha már nem vett részt a nevelésében. De ezek a mondatok... hátha komolyan veszi a kissrác. Ha elhiszi, hogy ilyen is lehet az élet, akkor jó élete lesz. Ha nem hiszi el, akkor olyan lesz,

mint... mondjuk Nicholas élete. Vagy mint bárki másé, aki nem meri valóra váltani az álmait. – Uramisten, mit fognak szólni a többiek...! – sóhajtott boldogan Martin. – Megígértem nekik, hogy elmegyek velük egy kicsit... bulizni. Képzelem, hogy odalesznek, ha meglátják Slash... az én gitáromat! – Milyen többiek? – kérdezte Wayne, és arra gondolt, vajon a többi családtagja rendez egy olyan bulit, amiből őt kihagyják? – Az elődöntősök. A műsor után bulizni mennek, és elhívtak. Még sosem voltam New York-i buliban. Igaz, még New Yorkban sem. – Anyád tudja? – Nem. De majd azt hiszi, veletek vagyok. Nem fog aggódni. Tudok vigyázni magamra – mondta öntudatosan, és Wayne elbizonytalanodott. Igazság szerint nem akarta elengedni Martint egy csapat vagány és önmagától elszállt gyerekkel, akik nyilván mindenféle szereket fognak magukba tolni egy ilyen döntő után, de hát milyen alapon szólt volna bele? Pár nappal ezelőtt még azt sem tudta, hogy néz ki a fia. Most meg apai szigorral eltiltaná a bulizástól? Pont ő? Pont ő, aki egy időben a bulik királya volt? – Oké – felelte, bár nem volt biztos benne, hogy ez a jó fiú vigyázni tud magára. Sebaj, legfeljebb beavatják egy s másba a többiek. Itt az ideje. – De a gitárt nem viszed – jelentette ki. Martin csodálkozva nézett rá. – De hát... most kaptam. – Igen, én is erre gondolok, amikor azt mondom, hogy ne vidd magaddal egy... buliba. – De miért?

– Azért, mert nem akarom holnap a megnyúlt képedet nézni, amikor kétségbeesetten közlöd, hogy eltűnt. Lenyúlták a gityódat. Nem fogom Slasht felhívni, hogy adjon már egy másikat. – ... – Ha fontos neked ez a gitár, nem viszed el egy buliba, ahol bármi megtörténhet. – ... – Majd én hazaviszem. Holnap megkapod – tette hozzá Wayne. Martin arca felderült. – Akkor vigyázol rá? – Persze. Hazaviszem, és holnap visszaadom. – Köszi. – Nincs mit... fiam – mondta, bár az utolsó szót csak alig hallhatóan mormolta. 7 Slash két testőr között még a stúdió bejárata előtt osztogatta az autogramokat, amikor Nicholas kilépett. Kicsit zavarban volt, ahogy elment mellettük, próbálta láthatatlanra összehúzni magát, mert az ilyen találkozásokat nem igazán szerette. Nem akart olyasféle sztár lenni, mint Slash, vagy mint az apja, de azért mégsem esett jól neki, hogy őt a kutya sem vette észre ezek mellett az emberek mellett, nem is maga miatt volt ez rossz érzés, hanem a műfaj miatt. Hiszen ugyanaz a műfaj... csak felhajtás nélkül. Ahogy elment mellettük, hirtelen valaki észrevette, és elkezdték a nevét kiabálni. – Nicholas! – hallotta innen-onnan, és hirtelen egy csapat fiatal rohanta meg, fiúk-lányok vegyesen. Még felocsúdni sem volt ideje, és máris tollat nyomtak a kezébe, és mindenféle fecnikre kellett aláírnia a nevét.

Adott már autogramot, persze, de ilyesmi még sosem történt vele. Tömeg alakult ki körülötte, és nem volt ideje megkérdezni, hogy kinek lesz az autogram, nem volt idő beszélgetni, hogy a „rajongó” milyen zenéket szeret – egyszerűen csak írta a nevét, miközben elcsípett egy-egy mondatfoszlányt: „állati jól énekelsz”, „király vagy”, „WSW mikor jön?”, „felléphetnétek többször együtt”, és ilyeneket. Elveszítette az időérzékét, utólag fogalma sem volt, hogy tíz percig, vagy netán harmincig írogatta-e a nevét a belépőjegyekre, jegyzetpapírokra, kézfejekre. Volt, aki Nicknek nevezte, holott világéletében a Nicholast használta. Talán az anyja becézte néha, régen... Amikor beült a producer által biztosított kocsiba, bekapcsolta a telefonját. Két sms-e érkezett. Az egyik Linától. „Szuper voltál! Érző zenész, a költő, aki képes megmutatni nagyszínpadon is, hogy milyen tehetséges. Várlak. Hacsak el nem alszom addig. :)” Hevesen dobogott a szíve. Milyen váratlan érzés... sosem gondolta volna, hogy valaha is ilyen pusztító vágyat fog érezni egy nő iránt, és azt még kevésbé, hogy csupán néhány találkozás képes lesz így felizzítani benne a szenvedélyt. Zavarban is volt saját magától. Volt egy élete, amit ismert, amit jobbára szeretett, volt egy felesége, akitől elhidegült, mégis szerette, talán azt a régi, gondtalan Heathert szerette, és most beütött a ménkű. Minden csak még jobban összezavarodott. A második sms Heathertől érkezett. „A srácok nagyon örültek az ajándékodnak. Timnek tetszik a labda, Barney üti-veri a kis zongora billentyűit. Alig várja,

hogy veled »zongorázzon«. Jók voltatok apáddal. Gratulálok.” Bármilyen késő volt is, felhívta Heathert. – Helló. Már aludtál? – Nem, de már ágyban vagyok. Jó volt a fellépés. – Nem tudom. A végén megállított egy csomó fiatal, és autogramot kértek. – És...? Elmenekültél? – Aláírtam mindent, amit az orrom alá dugtak. Még a kézfejeket is. – Vicces. – Mi vicces? – Hát hogy nem tudtál elmenekülni. – ... – Jó volt apádnál a karácsony? – Nagy balhé volt. Paloma összeveszett apám élettársával, aztán Natalie is belekeveredett, egymás arcába öntötték a pezsgőt. – Jó, hogy nem mentünk el. – ... – Apád szereti az ilyen drámai jeleneteket. – Nem bukott ki, az tény. – Jóban vagytok? – Azt nem mondhatnám. A főpróbán összekülönböztünk a ruhán. – A ruhán? – Igen. Nem akartam beöltözni bohócnak. – Akartam is mondani, hogy jó volt az a cucc rajtad. – Kösz. – Hazajössz előbb-utóbb? – Ja. Igen. Igen.

– Rendben. Jó éjszakát. – Neked is. Letette a telefont, és arra gondolt, mennyi mindenen tudtak volna röhögni régen. Ha elmesélte volna az egészet, akkor utólag biztosan röhögtek volna rajta. De hát nem mesélte el, nem is érzett kedvet hozzá. Csak azért hívta fel Heathert, mert úgy illett. Végül is nem bántották egymást, mint annyiszor az utóbbi időben – tehetetlenségükben és szomorúságukban. Mindketten tudták, hogy ennek a házasságnak már vége, de Tim állapota béklyóba kötötte őket. Nem akart ezen tűnődni. Felhívta a Waldorfot, beütötte Lina szobaszámát, és várt. – Helló, Lina. Már úton vagyok. – Nagyon izgultam. De rájöttem, hogy fölösleges. Jól áll neked a nagyszínpad. – Hmmm... – És jól állt az a gatya. Hosszú a lábad, szűk a nadrág, tökéletesen néztél ki. Kár, hogy csak akkor látszottál rendesen, amikor felálltál a zongorától. – Én... nem tudom, mit mondjak. Életem legrondább szerkójának tartottam, amit rám adtak. – Nagyon jól néztél ki benne. – ... – Martin az apjával... az apátokkal van? – Igen. Azt hiszem. Utoljára akkor láttam, amikor Slash gitárjával a kezében ment Wayne-nel valahová. – Slash gitárjával? – Szerintem igen. Egy fehér Gibson volt a kezében. – Uramisten. A gyereknek ez lesz a legemlékezetesebb karácsonya, az biztos. Slashsel is találkozott? És

megengedte neki, hogy a kezébe vegye a gitárját? Sosem fogom tudni felülmúlni ezt a karácsonyi ajándékot. – Én sem azt, amit kaptam. – ... – Téged. – Várlak. – Jövök. Mindjárt ott vagyok. Vigyáz valaki a kislányodra? – Ott a szobájában a bébiszitter. – Akkor... találkozunk a liftnél? Öt perc múlva? – Ott leszek – nevetett Lina. Nicholas mosolygott, amikor bontotta a hívást. Bár minden összezavarodott benne és körülötte, mégis repülni tudott volna. Lina belebújt egy farmerbe és egy pulcsiba, és kicsit megigazította a haját. Rémes, amit művel, gondolta, de most nem akart ezen töprengeni, épp elég volt, hogy tegnap este óta egyfolytában ez járt a fejében. Fejest ugrani egy kalandba... egy idegennel... a fia féltestvérével... miközben a férje otthon várja. (Már amennyiben várja, és nem Hajnival van, ezzel a gondolattal próbálta enyhíteni a bűntudatát.) De hát úgyis vége lesz. Úgy kell felfognia, mint egy pár éjszakás kalandot. Ahogy a férfiak szokták. Csakhogy ez nem kaland volt Lina lelkében, hanem valaminek, amit elfojtott, a hirtelen, feltartóztathatatlan kiáradása, és talán nem véletlen, hogy épp egy ilyen férfit kívánt meg, egy érzékeny, de izgalmas pasit, akiért lehet rajongani... Nem akarta soha többé viszontlátni azt a tizenhét éves Linát, aki belezúgott egy idolba, és

eszeveszett kalandba bocsátkozott vele – és tessék, ez a kis tini, akit eltemetett magában, visszatért. Délután Lina bement a szálloda melletti templomba, pedig sosem volt vallásos. Ült a padban, kétségbeesetten, és arra gondolt, szeretne választ kapni a „miértekre”. Miért ment bele ebbe az egészbe Nicholasszal? Miért érzi úgy, hogy ez már-már szerelem? Milyen seb lehet a lelkében, amit ezzel gyógyít? Tényleg csak Gábor kalandja miatt történik ez az egész? Vagy nincs is semmiféle seb, csak előjött belőle a kalandvágyó kiscsaj, aki képes pár nap ismeretség után szerelembe esni? Ült a padban, és várta, kétségbeesetten és görcsösen várta a válaszokat. De azok nem jöttek. Aztán kifelé menet belebotlott egy szerelmespárba. Épp azt mondta a lány a fiúnak: – A szerelem az szerelem. Nincs mit megfejteni rajta, mert úgysem lehet megfejteni. Engeded, hogy megtörténjen, ennyi. Talán ez volt a válasz, amit várt – ez a néhány mondat, amit egy afroamerikai lány mondott a barátjának? Talán nem kéne tépelődnie rajta, hanem csak engednie, hogy megtörténjen? Fújt egy csepp Annick Goutalt a füle alá, és kilépett a folyosóra. Halkan csukta be maga mögött az ajtót. 8 Hát ez a nap...! Már az is csúcs volt, ahogy apám és Nicholas énekelt, és Slash játszott: simán leénekelték a többieket a színpadról, és már értettem, miért vállalta el apám ezt a szereplést. Meg akarta mutatni mindenkinek, hogy ő a legjobb. Végig állt a szőr a karomon, ahogy

elkezdték a Válaszutat, játszani, és amikor Slash belépett... hát ez már nem is zene volt, hanem szex, vagy inkább szerelem, szexszel megkoronázva. De még ezt is túlszárnyalta, hogy találkozhattam Slashsel, és nekem adta a gitárját! Akkor már biztos voltam benne, hogy ezt az egészet csak álmodom. Jól össze is csipkedtem a karomat, be is lilult két helyen, szóval lehet, hogy mégsem álmodom New Yorkot meg mindent. De elhinni egyelőre nem tudom. Egy pillanatig attól tartottam, hogy apám nem enged el bulizni az elődöntősökkel – biz’ isten nem morogtam volna, ha megkér, hogy ne menjek el, mert akkor duplán elhittem volna, hogy tényleg ő az apám, és velem van –, de aztán nem szólt semmit. És én eljöttem a többiekkel. Egy Duck becenevű énekes srác szüleinek a házában kötöttünk ki, valahol New York külvárosában. Nagyon menő ház volt, és senki nem volt otthon, mert Duck szülei éppen Miamiból hajóztak el valahová. Duck már huszonhat éves, szóval nem kellett velük tartania, ezért nála gyűltek össze a kiesettek. Egy minimál stílusban berendezett, csupa üveg, kétszintes házban laktak, ahová egyre csak érkeztek a haverjai, már azt sem tudtam, ki kicsoda. Egy bizonyos Hangin’ Bird nevű zenekar számai szóltak, fogalmam sem volt, kik ők, kicsit depressziós zenét játszottak, de nem rosszul. Volt egy énekes csaj is a csapatukban, az időnként félelmetes magas hangokat produkált, egészen váratlan helyeken. Mindenféle piák kerültek elő, az elődöntős csajok – élükön Verenával – táncoltak a nappali közepén, aztán Verena odajött hozzám két pohár itallal, koccintottunk, ittunk, és végül megcsókolt. Még arra sem volt időm,

hogy előtte gondolkozzam azon, mi lehet köztünk, vagy ilyesmi: egyszerűen csókolózni kezdtünk, és éreztem, hogy tök kemény lettem, és attól féltem, hogy ezt Verena is meglátja. De nem kellett meglátnia, mert simán a gatyámhoz nyúlt, és megérezte. Aztán hozott még két italt, megfogta a kezem, magával húzott, és felmentünk az emeletre. Valószínűleg Duck szüleinek a hálószobájában kötöttünk ki, Verena egy pillanat alatt levetkőzött, én pedig, mielőtt átgondoltam volna, hogy most mi van, már rajta feküdtem. – Szerinted jó lett a mellem? – kérdezte, én pedig a kezembe vettem a mellét, feszes, jó nagy melle volt, már úgy értem, például Ziziénél sokkal nagyobb, de szerintem Virágénál is. – Aha. – Vagy nagyobbat kellett volna kérnem? – Tessék? – Tetessek bele még nagyobb implantátumot, vagy ez elég, amit beraktak? Hát ez jézusfény. Igazi plasztikázott mellet foghatok, gondoltam, és elkezdtem óvatosan tapogatni, hátha megérzem benne a szilikont, de semmi furát vagy idegen dolgot nem éreztem, csak azt, hogy szuper a melle, és olyan, mint a normális cicik, csak azoknál, amikhez nekem eddig szerencsém volt, valamivel nagyobb. Valahol homályosan éreztem, hogy nem egészen frankó, amit most csinálok, mert Virág jutott eszembe, és egészen le is kókadtam, de akkor Verena elkezdett csókolgatni, és akkor már nem láttam magam előtt Virág arcát. Ám kezdett hatni az alkohol, úgyhogy nem voltam már egészen beszámítható.

– Van nálad gumi? – kérdezte Verena, és én teljesen megsemmisültem, mondjuk mi a francért vittem volna magammal óvszert az American Idolra? Vagy egyáltalán: New Yorkba? – Nem baj, nekem van. Várj egy picit – mondta, magára tekerte – vélhetően – Duck szüleinek paplanját, és eltűnt. Nem sokkal később, amikor már megint Virágon gondolkoztam, meg azon, hogy kell-e ez az egész, Verena visszajött, hóna alá szorította a paplant, mind a két kezében ital volt, és az egyikben egy kis óvszeres csomag is. – Igyunk. Van benne egy kis cucc – mondta, de én már az óvszeren gondolkoztam, meg azon, hogy ezzel fel is lehet sülni, ilyesmik... úgyhogy szó nélkül felhajtottam a pia felét, és hagytam, hogy Verena felbűvészkedje a gumit a helyére. Már megint nagyon kívántam őt. Láttam és fogtam a mellét, a hasát, arra gondoltam, hogy a kisujjamat sem kellett mozdítanom, és tessék, megkaptam az egyik legtehetségesebb és legjobb testű amcsi énekes csajt, és aztán asszem megdöntöttem a mindenkori rekordot a „korai magömlés” nevű versenyszámban. Az ágy alá bújtam volna szégyenemben, Verena nevetett, újra ittunk, én pedig azon agyaltam, hogy tudnék feltűnés nélkül lelépni. De akkor Verena megint elkezdett csókolgatni, végigcsókolta az egész testemet, és én viszonoztam, úgyhogy nagyon gyorsan újra akciókész lettem. Verena kibontott egy új óvszert, felraktuk, és amikor megint éreztem a nedves melegségét, akkor valami fura történt velem: azon túl, hogy újra veszettül kívántam őt, olyan érzésem támadt, mintha biciklivel gurulnék valami szédületes lejtőn, a bicaj néha fel is emelkedett velem,

mintha ejtőernyő lett volna rajta, amibe belekap a szél, éreztem is az arcomon a szelet és a szabadságot, és akkor tényleg egy nagyot, egy igazán nagyot szexeltünk. Aztán, ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, azt vettem észre, hogy Verena óriásira nő, dagad, mint egy luftballon, fölém emelkedik a levegőben, lassan felhővé válik, és hiába fékeztem, nem tudtam megállni a bicajjal, csak száguldottam valami szakadék felé, és nem tehettem semmit, mert tudtam, hogy bele fogok zuhanni és ott fogok meghalni. Hihetetlen pánikba estem, Verena felhőként lebegett fölöttem, a szakadék közeledett, és nekem még hánynom is kellett. Tisztán láttam, ahogy közeledem a szakadék felé, és semmit sem tehetek azért, hogy elkerüljem a végzetemet. 9 – Nem biztos, hogy jó ötlet volt feljönnöm – mondta Mary-Ann. – Miért? Megünnepeljük a sikert. Végül megint bebizonyosodott, hogy én vagyok az American Idol – nevetett Wayne. – Bírom a szerénységedet. – ... – Nagyon jók voltatok. A fiad is. – Igen. Hülyegyerek, de jól énekel. És jól zongorázik. Mondjuk én nem szeretem, ha sok a billentyű... – Nagyon jó volt. Ha nem a hátsó kijáraton jövünk ki, még most is osztogatnád az autogramokat.

– Ne bókolj. Jól sikerült, kész. Remélem, Nicholas is belátja, hogy ez a mai nap csak hasznára válhat. Persze nem biztos, hogy tud vele élni. – Nem biztos, hogy akar. – És te...? Nincs már hányingered? – Nincs. – Tudod, Mary-Ann, nagyon klassz, hogy ott voltál ma velem. – Minden fellépéseden ott szoktam lenni. – Igen, de ma éreztem azt, hogy milyen szar lenne nélküled. – Szerintem megijedtél, hogy mi lesz, ha megszületik a gyerekem. Ne félj, akkor is rendben fog menni minden. – Tudom – mondta Wayne, és elővett egy üveg bort a borhűtőből. – Vöröset ihatsz, nem? – Nem tudom. – Minden terhes nő ihat egy pohár vörösbort. – Nagyon értesz hozzá. – ... – Köszönöm. – A közös sikereinkre. – A mai sikeretekre. – Mit csinálsz, Wayne? – Mit csinálok? – Átölelsz, és az arcomat simogatod. – Tényleg? – Wayne, én nem... – Mit nem? – Én nem vagyok a barátnőd. – Cssss... – Mi van veled? Miért nem hívod fel June-t?

– Nem akarom June-t felhívni. – Jó, de akkor is... – Nyugodj meg. Lazíts. – Wayne, ne hülyéskedj. – Nem hülyéskedem. Csak az arcodat simogatom. – De... miért? – Mert finom a bőröd. Mert szeretem megérinteni. És mert sosem érinthettem meg. – Az, hogy már nem vagyunk együtt Leonarddal, még nem jelenti... – Nem. – Mit nem? – Még nem jelenti azt... – Mit? – Hogy bármit megtehetek veled. Nem is jelenti. Nem is azért simogatlak. Engedd el magad. – Wayne, te mindig az ösztöneidre hallgattál, de mi... munkatársak vagyunk. – Barátok... – Oké, barátok. – Ne analizálj már mindent. – De most az én életemről van szó. – Meg az enyémről. – Te a másokét mindig leszartad. – Ne lökdösd már el a kezem. Most mi van? – Nem tehetjük, Wayne. – És miért nem? – Mert a munkatársad vagyok, mert a barátod vagyok, mert terhes vagyok... – Mondj egy igazi érvet, mert ezek nem azok. – Wayne...

– ... – Óóóó... nem tudom... nem tudom... – Mit nem tudsz? – Hogy ennek... mi... értelme... Mary-Ann abban az ágyban feküdt, amelyik ágyban fekvő nőkről mindig megvolt a véleménye, még akkor is, ha ezt sosem hangoztatta. Wayne egyik kezével a hasára rajzolgatott képzeletbeli ábrákat, a másikban a boros poharat fogta, és bele-belekortyolt. Mary-Ann nem értette, hogyan juthattak idáig, és mégis... arra eszmélt, hogy jó ebben az ágyban feküdni, és jó érzés – még ha csiklandós is –, hogy Wayne mindenféléket rajzolgat a mutatóujjával a hasára. – Most mi lesz? A kollégád vagyok. Voltam... – El tudnál dugulni egy kicsit? – Ezt miért mondod? – Mert unalmas ez a „kollégád vagyok, barátod vagyok”-szöveg. – De hát ez az igazság. – Az igazság az, hogy az ágyamban fekszel, és nem értem, miért nem feküdtél bele már jóval korábban. – Ezzel mit akarsz mondani? – Muszáj minden mondatomat kianalizálnunk? – Muszáj. – Oké. Jó lett volna, ha már régóta ebben az ágyban alszol el, és ebben ébredsz reggel. – Ó. – ... – És mikor támadt ez a gondolatod? Wayne az órájára nézett.

– Ma délután öt órakor. Vagy két hete. Mit tudom én. De ma délután öt órakor már biztosan tudtam. – Minden nőt megszerzel, akit akarsz, igaz? – Na, csak nem nyugszol – nevette el magát Wayne. – Nem tudom. Lehet. De nem akarok nőket megszerezni. – Mióta? – Te provokálsz, Mary-Ann. Azt akarod, hogy szerelmet valljak neked. Hogy bevalljam, csak te kellesz. – Én... én nem... te félreérted... – Oké, akkor bevallom. Azt hiszem... nem, nem hiszem, mert akkor elkezdjük elölről, hogy akkor most csak hiszem, vagy tudom... Szóval, biztosan tudom, hogy beléd szerettem. Nem tudom, mikor. Nem tudom, mi a szent szar lesz velünk. De bevallhatom, hogy csak te kellesz. – De nekem... tudod, mi a helyzet. A gyerek... – Igen – mondta vidáman Wayne. – Na és akkor? – Mi az, hogy na és akkor? – Az, hogy nem szoktam megijedni minden apróságtól. – De ő nem apróság. És nem fogom elvetetni. – Mary-Ann, ki kérte, hogy elvetesd? – ... – Most mi van? – Nem akarod...? De akkor hogy... nem értem. – Megszülöd, nem? – De. – Na hát akkor. – De épp az imént vallottál szerelmet. – Igen. Abszolút érvényes most is, egy perccel később. És szerintem még tíz perc múlva is az lesz, ha nem gyötörsz. De ha gyötörsz, akkor is.

– ... – Most mi van? Sírsz? Már megint sírsz? – ... – Jó, akkor beszéljünk a te érzéseidről. Lehetséges, hogy előbb-utóbb te is többet fogsz érezni kollegialitásnál és barátságnál. – ... – Vagy ha nem... – Nem tudom, Wayne. – Mit nem tudsz? – Nem tudom, miért, de már régóta azt hiszem, hogy kicsit többet érzek. – Akkor meg mi a baj? Semmi. – Semmi? – Egy kicsit állítsd le ezt a problémakereső és –megoldó programot az agyadban. Nincs probléma. Lazulj el. – ... – És ne sírj. – ... – Mindent megoldunk. Semmi sem megoldhatatlan. Igyál egy kis bort. És csókolj meg. – Tudod, Wayne, nem merek hinni neked. – Miért? – Hát... mert húsz éven át beleláttam a magánéletedbe. Ráadásul elolvastam a könyvedet. – És? – És. Az a történet... Apáddal való találkozásod... meg hogy később sem kötődtél hozzá. Csak tudtad, hogy az ő természetét örökölted, ezért támogattad őt anyagilag, csak azért, mert hasonlítottatok egymásra... És ugyanezért támogatod az összes exedet és gyerekedet

anyagilag. Hogy ne érezd azt, hogy az apád vére folyik az ereidben. Aki, mint kiderült, nagy csajozós volt. És mindenkit cserbenhagyott. – ... – Nem akartad őket cserbenhagyni, hogy ne kelljen azt mondani magadnak: olyan vagyok, mint az apám. „Emlékszem, apám egyszer eljött hozzám. Be volt piálva. Nem is akartam beengedni a lakásba, de persze nem tehettem meg. Bent várt Daryl, mégis behívtam az öreget. Rögtön pénzt adtam neki. De ö, szokásától eltérően, nem vette el. Azt mondta, beszélgessünk. Nem sok kedvem volt hozzá, de megsajnáltam. És akkor mesélt. Kért még egy kis piát, és elmesélte, hogy elszúrta az életét. Szerelmes típus volt, de nem talált sosem – így mondta – »biztos kikötőt«. Pedig lett volna hely, nem is egy, ahol kiköthetett volna. De ő mindig továbbállt. – Túlságosan önző voltam – mondta. – Néha eljárt a kezem is... Aztán ide jutottam. Nem vár otthon senki. Mindenki szarik rám, Wayne. Te vagy az egyetlen, aki... törődsz velem. Akkor nagyon elszégyelltem magam. Ezt nevezi törődésnek? Azt, hogy néhanapján pénzt adok neki? Sírni lett volna kedvem. Rettenetesen megsajnáltam. Bármit tett is, akkor, azon az éjszakán szerencsétlen, szánni való ember volt. Akkor láttam meg benne az embert először. Addig csak a saját sérelmemmel voltam elfoglalva, azzal, hogy lelépett, mielőtt megszülettem volna, nem vállalt, nem akart velünk élni, nem volt kíváncsi rám, nyolc évig felém sem nézett. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor átöleltem. És azt is tudtam:

nem akarok ugyanide jutni, hogy senki se szeressen. Hogy egy vadidegennek meséljek a nyomoromról. Apám aznap éjjel a pamlagon, a nappaliban aludt el. Másnap reggel bűzlött a nappali, valószínűleg levizelte a kanapét. De már nem volt ott. Hajnalban elment. A pénzt otthagyta. Rohadtul éreztem magam.” – Akkor sem mentél utána, amikor szüksége lett volna a segítségedre. Nálad töltött egy éjszakát, és elment hajnalban, hogy ne zavarjon. Te pedig nem mentél utána. Láttad, hogy hasonlóak vagytok, és inkább kimaradtál volna... az egészből. – Nem egészen így történt, Mary-Ann. – Hát...? – Kimaradt abból a történetből valami. Megkozmetikáztam a dolgokat a könyvben – simogatta meg a nő arcát Wayne. – Hogy érted? – Úgy... hogy aznap éjjel sírt. Sosem láttam sírni. Persze nem is találkoztam vele túl gyakran, de megrendítő, ha egy felnőtt férfit sírni látsz. Aznap éjjel elmesélte, hogy mi az igazi tragédiája: az, hogy sosem mert igazán szeretni senkit. Mert azt látta, hogy aki szeret, azt elhagyják. Ezt látta a szüleinél. Az anyját elhagyta az apja. Az anyja szíve megszakadt bánatában. Apám tizenkét éves volt, amikor az anyja meghalt. Apám szerint a bánat vitte el. Két évig siratta a férjét, aki lelépett tőle. Apám azt mesélte, hogy igazi, nagy szerelem volt a szüleié. És egyszer csak lelépett az apja.

Apám sosem tudta meg, hogy miért. Soha többé nem találkozott vele. – Ezt miért nem írtad meg a könyvedben? – Nem családregényt várt a kiadó. Meg aztán... túl érzelmes volt, túl intim... Apám már nem élt, amikor a könyv készült. De valahogy... nem akartam beleírni. – Hagytad, hogy ő legyen a bűnbak. Az apa, aki elhagyja a gyerekét. A könyvedben rajta maradt a bélyeg. – Nem hiszem. Nem tudom. De arról az éjszakáról magam miatt sem akartam több részletet elmesélni. Nagyon elgondolkodtatott az egész. El is szomorított. Rengeteget törtem a fejem: valaki azért vág bele újabb és újabb kapcsolatokba, mert fél attól, hogy kiderül róla az igazság? Attól fél, hogy meglátják az esendőségét? Nem mer igazán közel kerülni ahhoz, akibe beleszeret...? Attól fél, hogy elvesztheti azt, akinek megmutatja magát, úgy igazán...? – ... – És, bármilyen furcsa is, rájöttem, hogy apám sorsát viszem tovább. Azon az éjszakán ez nyilvánvalóvá vált számomra. Hogy genetikailag, vagy mit tudom én, hogyan, benne van a tudatalattimban ez az egész. Az egész sorsa. Holott nem tudtam róla semmit, mégis belém kódolta azon az éjszakán, amikor megfogantam... Akkor tudatosult bennem, hogy valószínűleg én sem merem vállalni a szerelmet. Vagy ha vállalom, akkor szinte szántszándékkal elszúrom. Mint ahogy Sarah-val tettem. Gyorsan összejöttem Luisával, és ezzel a kalanddal kockára tettem az egészet. Talán a tudatalattim arra játszott, hogy elveszítsem Sarah-t, még

addig, amíg nem fog fájni annyira, hogy elviselhetetlen legyen... Inkább én legyek az, aki kiszállok, és akkor nem lesz olyan mély a seb... – Aznap éjjel végigvetted magadban ezt az egészet? – Igen. És történt még valami. Nemrég jutott eszembe az egész, nem mintha elfelejtettem, nem mintha elfelejthettem volna, de nemrégiben lejátszódott előttem az apámmal folytatott egész beszélgetésünk, és még valami... – mondta halkan, és a szája elé vonta MaryAnn kezét, mintha csak szégyellné folytatni. Aztán mégis folytatta. – Akkor éjjel elhatároztam valamit. Hogyha egyszer eljön a pillanat, amikor úgy érzem, hogy egy nő előtt félek megmutatni magam igazán, azért, mert nem akarom elveszíteni, és ha folyton rá kell gondolnom, akkor nem engedem el azt a pillanatot. És azt a nőt. Nem menekülök el. Nem akarok úgy járni, mint az apám. – Hmmm... – De ez a pillanat csak mostanában jött el. Amikor rád gondoltam. És tudtam, ha megijedek, ha félek attól, hogy megszerethetek és elveszíthetek valakit, akkor másképp kell döntenem, mint ahogyan az apám döntött. – ... – Mert van más lehetőség is, mint amit ő választott. Dönthetek úgy is, hogy bánom is én, hogy elhagyhat, akit szeretek, mégis vállalom az egészet. Nem félhetek annyira, hogy elmeneküljek abból, ami jó. Ugyan bátorság kell ahhoz, hogy benne maradjak, legyőzve a félelmemet, de én már akkor, sok-sok évvel ezelőtt eldöntöttem, azon az egyetlen éjszakán, amikor valóban beszélgettem az apámmal, hogy ha véletlenül

összeakadok valakivel, aki fontos nekem annyira, hogy akár el is meneküljek előle – akkor maradni fogok. Ehhez kell a bátorság. – ... – Nem sírhatsz. Nincs itthon ennyi zsebkendőm. – Nem sírok. – Hanem...? – Becsülöm a bátorságodat, Wayne. És nagyra értékelem, hogy elmesélted nekem ezt a történetet. És... megértem, hogy kihagytad a könyvedből. Bár talán bátor tett lett volna felvállalnod. – Nem akartam – vonta meg a vállát, és csak magában tette hozzá: meg akart maradni idolnak a közönsége szemében. Férfiasnak és erősnek. Kulcszörgést hallottak, és mielőtt bebújhattak volna a paplan alá, berontott a hálószobába June, és csak állt ott földbe gyökerezett lábbal, majd zokogni kezdett, és azt kiabálta, hogy rohadjatok meg mindketten, meg hogy önző vén kéjenc, és hogy rohadék öreg kurva, aztán felkapta az éjjeliszekrényről a távirányítót, és teljes erőből Wayne arcába vágta, majd kivette a táskájából a kulcsát, és azt is odahajította, pont Wayne mellkasára, végül pedig elviharzott, az összes ajtót hangosan becsapva maga mögött, hogy csak úgy döngtek a falak. 10 Jólesett a jég az arcának. Wayne hagyta, hogy MaryAnn jegelje az arcát, és nem érezte, hogy kiszolgáltatja magát. Feküdt a nő ölében, és néha elmosolyodott. Pedig nem volt vicces, amit June-nal tett. De hát June bejelentés nélkül érkezett, méghozzá egy nagyjelenet és drámai kivonulás után. Azért volt jó pár nő az életében,

gondolta Wayne, akik nagyon elszámították magukat, amikor azt gondolták, hogy egy kis hiszti után győztesen visszatérhetnek. Wayne ismerte a hisztit, túl jól ismerte, és már nem hatott rá. Mary-Ann sírása más volt. Ijesztő volt, amikor pár hete a kocsinál a nő sírva fakadt. Wayne sosem látta őt sírni. Mary-Ann okos nő, és fegyelmezett. Nem hisztis, nem ajtócsapkodós. Inkább megbeszélős. Duzzogni persze tud, de az más. Az aranyos is lehet. Feküdt Mary-Ann ölében, és jó volt, ahogy a nő mozgatta a jeget. Pont akkor húzta odébb, amikor Wayne arca már éppen lefagyott volna. Aztán amikor megelégelte a fagyasztást (legfeljebb holnap úgy néz majd ki a képe, mintha egy jó nagyot bemostak volna neki), akkor ledobta a földre a jéggel teli zacskót, és magához húzta Mary-Annt. Kicsit olyan volt mellette feküdni, mintha hazatért volna a háborúból. Jó, persze, ez költői túlzás, hiszen sosem háborúzott, de most mégis olyan megkönnyebbülést és felszabadultságot érzett, mintha valami elhúzódó csatából tért volna vissza. Az, hogy el merte neki mondani, amitől egész életében félt, valamiképpen a részévé tette a lányt. Ha nem mesélte volna el neki azt a régi történetet, Mary-Ann még azt hihette volna, hogy csak pillanatnyi szeszélyből van vele. Többé nem akart játszmákat. Csak egyszerűen együtt akart lenni – vele. Még az sem zavarta, hogy Mary-Ann gyereket vár. Sőt talán igaza volt előző este a lánynak: azért tud vele a terhességéről beszélgetni (méghozzá érdeklődve), mert nem az ő felelőssége ez az egész. Mary-Ann nem zsarolta meg őt, hogy csináljanak gyereket. Nem vágta a képébe, hogy vagy elveszi, vagy elhagyja a gyerekkel

együtt. Nem vágta azt sem a képébe, hogy gondoskodnia kell róla, ha már gyereket csinált neki. Nem fog kapni hivatalos hangú levelet, amiben tartásdíjat kérnek tőle. Nem. Mary-Ann nem fogja őt felelőssé tenni semmiért. Hát talán ezért nem bánta, hogy gyereket vár. Mert születik egy gyerek, akiről nem lesz kötelessége gondoskodni. Akiről gondoskodhat, önszántából, ha akar. Lesz mellette egy nő, aki gyereket vár. Először ölel majd terhes nőt. Sosem volt együtt egyik exével sem, amikor az gyereket várt. Talán egyszer-kétszer Sarah-val... de akkor még mindketten maguk is éretlenek voltak. Igaza volt Mary-Ann-nek, azért nem zavarja őt, hogy terhes, mert most felelősség nélkül csinálhat végig mindent. Még ha megkésve is. Ráadásul egy olyan nő mellett, aki nem fog hisztizni, akit ismer, és aki ismeri őt. Jobban, mint bárki más. Tudják, milyen a másik, ha dilis, ha ideges. (Azt talán nem tudják még, hogy milyen, ha szerelmes...) Tudják, hogy mit szeret enni a másik. Hogyan gondolkozik a világról. Tudják, hogy kire szavaztak múltkor, és azt is tudják, hogy kire fognak szavazni legközelebb. Tudják, hogy mit olvas a másik, és milyen zenét szeret. Ugyanakkor meg kell fejteniük egymást. Hiszen van egy olyan arcuk, amit még sosem mutattak egymás előtt. Milyen izgalmas. És milyen megnyugtató. Milyen megnyugtató valakivel úgy elaludni, hogy tudja, holnap ugyanebben a hangulatban ébrednek majd mindketten. Mary-Ann, bár nagyon fáradt volt, nem tudott elaludni. Hiába is tagadta volna, felkavarta a helyzet. Bár néha –

nagyon ritkán – fantáziált arról, hogy milyen lehet együtt lenni Wayne-nel, mindig lebeszélte magát erről a képzelgésről. Először is, majdnem harminc év köztük a korkülönbség. Másodszor, munkatársak. Harmadszor... Wayne-nek már annyi nőügye volt, és ő nem akart „még egy” lenni. Most viszont ott feküdt mellette, ő borogatta az arcát (hasonló eset előfordult már, csak akkor nem nőként állt mellette, és nem is az arcát borogatta, hanem a homlokát, amit „eltalált” egy tűsarok), és egészen jó érzés volt. És az a történet, amit Wayne elmesélt neki... ez a férfi nagyon okos és érzékeny, és képes arra, hogy a saját pszichiátere legyen. Mary-Ann sejtette, mennyire nehéz lehetett Wayne-nek elmesélnie – pont neki! – ezt az egészet. Hálás volt a férfinak, amiért kiadta magát, csak azért, hogy megnyugtassa őt. Nagyon felkavarta a vallomás, nem hitte, hogy képes lesz elaludni. De még csak meg sem próbálhatta: megcsörrent a telefonja. Hajnali háromkor! Az American Idol producere hívta. – Mary-Ann? El kéne érni Wayne-t, méghozzá sürgősen. – Mi lehet ilyen sürgős hajnalban? – A magyar gyereke. Épp egy mentőautóban próbálják magához téríteni. Kilőtte magát az űrbe. Néhány másik gyerekkel együtt, az Idol pár elődöntősével, vagy a barátaikkal. – Hová viszik? – kérdezte, de már ült és jegyzetelt. Wayne hunyorogva nézett rá, amikor letette a telefonját. – Mi van? – Martin. Beszedett valamit. Azonnal be kell mennünk a kórházba.

– A kurva életbe. – Igyekezz. Lehetőleg ne öltözz ezüstbe, vagy ilyesmi. Nem kell, hogy felhívd magadra a figyelmet. Felhívjam Linát? – Isten őrizz – mondta Wayne, és miközben magára kapta a cuccait, félhangosan káromkodott, szidva önmagát, amiért nem tiltotta meg a gyereknek azt az istenverte bulizást. 11 Arra eszméltem, hogy valaki fölém hajol, és hogy szirénahangot hallok. Csak lassan tudatosult bennem, hogy a sziréna annak a kocsinak a tetején szól, amiben tartózkodom. És arra is rájöttem, hogy éppen New Yorkban száguldunk, egy mentőautóban. Rögtön a gitárom jutott eszembe, és pánikba estem. Hol a gitárom? A Slashtől kapott Gibsonom? Aztán bevillant, hogy apámnál hagytam... Hála az égnek. Annyira még humoromnál voltam, hogy bevillanjon: ez igazi jézusfény, mintha csak egy New York-i sorozat hőse lennék, aki rohamkocsival száguldhat a városon át. Talán Roli és Szabi is bírná ezt a sztorit. De ahhoz már túl szarul éreztem magam, hogy ezen tovább agyaljak. Lassan jöttek vissza az emlékeim, miközben megint rám tört a hányinger, de hiába erőlködtem, nem öklendeztem fel semmit. Halványan emlékeztem arra, hogy telehánytam Duck szüleinek hálószobáját, de legalábbis az ágyukat. Közben éreztem, hogy valami van a karomban. Hunyorogva néztem, mi lehet az. Nagyon úgy tűnt, hogy infúzió folyik belém. Nem tudtam, mi történhetett valójában. Elcsesztem a gyomromat? Berúgtam? Lehunytam a szemem, és visszakúszott

fölém a felhő Verena mosolyával, de ez meglehetősen ijesztő mosoly volt. És akkor arra is emlékeztem már, hogy egy szakadék felé száguldottam. Vajon bele is zuhantam?! Nem tudom, mennyi idő telt el, mire újra magamhoz tértem, de akkor apámat láttam az ágy mellett, az oldalán pedig Mary-Ann állt. – Hazavisszük – mondta apám egy fehér köpenyes férfinak, aki egy kis gondolkodás után bólintott. – Most már rendben lesz, de jobb lenne, ha egy napig még bent maradna. Kimostuk a gyomrát, infúziót is kapott, stabil az állapota, de nem ártana megfigyelni. Vagy meg tudják oldani otthon a felügyeletét? – Persze. Azelőtt akarom elvinni, hogy megjelenne itt a sajtó. – Hátul kivihetik. De holnap kéne még egy rutinvizsgálat, hogy minden rendben van-e. Vérnyomásmérés, labor, EKG... csak egy rutin. – Kihívom az orvosomat, majd ő megoldja, mit gondol? – Ha lesz, aki figyeljen rá, akkor nincs gond. Semmi akadálya. Rendezzék a számlát, és a mentőbejárónál kivihetik. Most már biztosan tud járni, ha segítséggel is. – Nem marad semmi... következménye? – Nem tudom. Azt sem tudjuk, mi volt az italban. Ezekkel a szintetikus kutyulékokkal az a baj, hogy senki sem tudja, pontosan mi van bennük és hogyan hatnak. De a fia legalább magánál van, és nincsenek téveszméi, és már nem is hallucinál. Ezek jó jelek. Volt olyan betegünk, aki beszedett valami azonosíthatatlan katyvaszt, és egy hétig rémülten sírt nálunk, mert üldözték.

Legalábbis úgy érezte. Utána visszatérő pánikrohamai voltak. De, úgy látszik, a maga fia kevesebbel megúszta. Azt hiszem. Most még. – Rendben. Akkor kifizetem a számlát, és hazavisszük. Mindent köszönök. – Nincs mit. Aztán figyeljenek rá jobban. Baszki, bedrogoztam, és kórházban vagyok, gondoltam. Apám kivált, pénzt fizet értem, és megszöktet. Bár biztosan megvan rólam a véleménye. Fizikailag nagyon szarul éreztem magam, de a lelkem még ramatyabb állapotban volt. Épp most veszítem el apámat, ez nyilvánvaló. Mi a fenét bajlódjon velem? Visszaad anyámnak, és soha többé nem akar majd hallani rólam. Hát így szúrtam el egy nap alatt mindent... mindent. Mindent, ami jó volt, vagy legalábbis jól indult. És így veszítem el az apámat, akit éppen hogy megtaláltam. Sírni lett volna kedvem. 12 WWW.WAYNESUNNYWHITE.COM VÉLEMÉNYEK, ÜZENETEK 109423. üzenet Nagyon jók voltatok, Wayne! Csodás a hangod. Imádom. Minden este titeket akarlak nézni a tévében! Énekelj többet a fiaddal! Cleo 109424. üzenet Közös lemezt Nicholasnak és Wayne-nek! A legjobbak vagytok! Bee 109425. üzenet Wayne, miért titkoltad eddig Nicholast? Nagyon hasonlít a hangja a tiédre, mintha téged láttalak volna

fiatalabb kiadásban. Köszönöm az élményt! Ezért megérte nézni az American Idolt! Simone 109426. üzenet Hát ez fantasztikus! A jelen és a jövő együtt! Sírtam, amikor a Hűtlent hallottam. Slash is elképesztő volt. Mikor koncerteztek együtt? P. 109427. üzenet Igazán nagyvonalú vagy, Wayne, hogy meghívtad Nicholast a fellépésedre. Nagyszerű az albumod, a dalaid, nem is látszik rajtad a 75 év, ugye, jól tudom, hogy épp most töltötted be? És nagyon klassz vagy még mindig. A nagyanyám rajong érted, de most már én is bírlak, igazi legenda vagy. És Nicholas csodálatos! :) Claire 109428. üzenet A Hűtlennek ezt a verzióját lemezen is szeretném! Slashsel együtt! Ultrajó. 109429. üzenet Helló, Wayne, nagyon divatos volt a ruhád, a nadrágod, az inged! A hangod valami csoda. Istentől kaptad, vigyázz rá! Jó egészséget! Anne nagynéni 109430. üzenet Én eddig nyálasnak tartottam a dalaidat, de ezek nagyon jók voltak, a fiad aranyos, szerény, örülök, hogy felléptetek együtt! Monica 109431. üzenet Szerintem Nicholas az új American Idol. Jók voltatok együtt. Klassz, hogy felfedezhettem Nicholast. Slashbe szerelmes vagyok! P Vic 109432. üzenet

Monica, tényleg van pofád ilyeneket írni WSW oldalára, hogy eddig nyálasnak tartottad a dalait? Talán előbb hallgatnád meg őket, és utána írogatnál faszságokat! M.R. 109433. üzenet Sosem voltak nyálasak a dalaid! Olyanok voltak, amilyeneket az emberek szívesen hallgatnak. Mindig rólunk szóltak a dalaid, Wayne! És mindenkinek üzenem: újra bebizonyosodott, hogy WSW férfias, erős, fantasztikus. És most már Nicholas Whitacker nevét is megjegyezzük... Mel :) 13 Lina a világosságra riadt fel, és hirtelen nem tudta, hol van. Aztán persze rájött. Nicholas hason fekve aludt, de a lábát Lina lábán, a kezét Lina karján pihentette. Lina óvatosan megnézte az óráját, és kiugrott az ágyból. Már majdnem reggel hét volt – Ancsi mindjárt felébred, és ő nem lesz mellette. Tusolás nélkül belebújt az este viselt cuccaiba, finoman adott egy puszit Nicholas vállára, és halkan az ajtó felé indult. – Hová mész? – kérdezte álmos hangon a férfi. – Ancsi mindjárt felébred. Egész éjjel egy bébiszitter volt mellette. – Akkor a reggelinél találkozunk. Mikor jöttök le? – Majd átszólok. – Lina! – Igen – fordult vissza az ajtóból. – Szeretnék ma megmutatni valamit. – A... gyerekeimmel is kell lennem. – Szeretném, ha látnád. – Oké.

Visszament az ágyhoz, visszavitte a lába, aztán egy gyors puszi után tényleg átszaladt a folyosón, és olyan halkan, amilyen halkan csak tudott, belopódzott a lakosztályukba. Ancsi még aludt, és a bébiszitter is. Lina megnyugodott. Benyitott Martinhoz – a fia ágya meg volt vetve, úgy, ahogyan előző nap a szobaasszony hagyta. Martin nem aludt otthon. Lina az ajtófélfának támaszkodott, és nem tudta, mit tegyen. Hol keressen egy tizenéves gyereket? Mindez persze az ő hibája. Elengedte őt a show-ra, de arról nem volt szó, hogy haza sem jön. Még sosem fordult elő, hogy Martin bejelentés nélkül kimaradt volna éjszakára. Az megesett, hogy valamelyik barátjánál aludt, de olyankor mindig előre szólt. És, az ég szerelmére, ez New York! A nappaliban lévő telefonról átszólt Nicholasnak. – Martin nem jött haza. – Hogyhogy? – Nem tudom. Te láttad utoljára. Nem töltötte itt az éjszakát. – Biztosan Wayne-nél aludt. Megadjam a számát? Lina beleborzongott a lehetőségbe. Nem is beszélt négyszemközt Wayne-nel azóta, hogy másodszor Budapesten találkoztak... Még most, a karácsonyi vacsorán sem váltottak egyetlen szót sem egymással. Nem volt kedve Wayne-nel beszélni. – Nem. Inkább felébresztem Mary-Annt. – Ne aggódj. Szerintem tényleg Wayne-nél van. Lina letette, és azonnal hívta Mary-Ann számát. – Martin nem aludt itthon – mondta rögtön, amikor Mary-Ann beleszólt.

– Wayne hazavitte. Azt hiszem, elhúzódott a fogadás, és Martin vele tartott. Szólok Wayne-nek, hogy hívjanak vissza. Ne aggódj, minden rendben van. Nincs semmi baj. Ne haragudj, hogy nem szóltam, de nincs baj. Tényleg. Mary-Ann a helyzethez képest – Lina szerint – egy kicsit hosszan szabadkozott, de Lina legalább megnyugodott. Kisvártatva meg is csördült a szobában a telefon. Wayne volt a vonalban. – Helló, Lina. Wayne vagyok. – Helló – felelte, és érezte, hogy elgyengül. Nem is értette, mi ez az egész. Ahhoz képest, hogy tizennyolc év telt el azóta, még mindig nem tudta Wayne szemébe mondani, hogy utálja őt azért, amit tett, pontosabban nem tett. Utálja, hogy csak anyagi felelősséget vállalt a fiáért, utálja, hogy nem kért róla legalább egy fotót, hogy nem akarta látni, hogy nem érdeklődött felőle... Rohadék, önző alak. És ő, Lina még mindig beleremeg, ha meghallja Wayne hangját. – Martin nálam alszik, a vendégszobában. Későn lett vége a partinak, nem akartam, hogy felébresszen mindenkit, amikor visszamegy a szállodába. Inkább felajánlottam neki az egyik vendégszobát. – Aha. Oké. Köszi. – Akarod, hogy felébresszem? – Nnnne... nem. Aludjon csak nyugodtan. Mikor feküdt le? – Hát... ha jól saccolom, lehetett vagy hajnali négy is. – Akkor hadd aludjon – mondta, majd hozzátette: – Hacsak nem zavar. Hacsak nincs más programod.

– Nem zavar. Arra gondoltam, hogy ma vele tölteném a napot. Este, a születésnapomon úgyis találkozunk... mindannyian. Lina meglepődött. Wayne tizenhét és fél évig abszolút nem érdeklődött Martin iránt, és most éjt nappallá téve vele akar lenni? – Miért... miért teszed ezt, Wayne? – Micsodát? – Hát... hogy most apaként viselkedsz – bökte ki végül. – Nem is voltál kíváncsi rá – tette hozzá. – ... – Nyilván az én hibám is – mondta még gyorsan, majd elcsodálkozott a saját hülyeségén. Még ő mentegetőzik? – Martin olyan, mint én voltam – jött a válasz néhány másodperc csend után. – Egy kicsit magamat látom benne. – ... – Szeretném jobban megismerni. – Hmmmm... – Ha nincs ellenedre. – Nem. Nincs. Csak érdeklődtem. – Tudod, Lina, tele volt a tököm azzal, már bocsánat, hogy minden nő kész helyzet elé állított. Gyerekünk lesz. Ez volt a kulcsmondat, amit annyiszor hallottam. És már nem tudott erős szívdobogást okozni. – ... – Te még nagyon fiatal voltál. Tapasztalatlan. Nem hibáztattalak. De akkor már sokadszor történt ez velem. Nem várhattad, hogy odarohanok, feleségül veszlek, és együtt felneveljük a gyerekünket. – ...

– Oké. Nem kora hajnalban kéne ezt megbeszélnünk. De azt tudnod kell, hogy nincs rossz helyen a... fiad. – Tudom. Persze. – Jól van. Ha felébred, felhív. – Rendben. Köszönöm. Miközben letusolt, a második találkozásukra gondolt. Akkor Martin már ötéves volt. Wayne fizette a tartásdíjat – többet, mint amennyit bíróság ítélt volna meg –, de az után a balatoni hétvége után soha többé nem jelentkezett. Mindent a menedzsere, Mary-Ann intézett: a DNS-vizsgálatot, az átutalásokat, a levelezést... nem mintha túl sok leveleznivalójuk lett volna. Másodjára már nem akart találkozni Wayne-nel. Túl sok illúziót tört össze benne a férfi. De Mary-Ann a sarkára állt. És végül elérte, hogy találkozzanak... Amikor már a haját szárította, a gondolatai visszatértek Nicholashoz meg ehhez az egész fura helyzethez, a New York-i „lebegéshez” – ahogy elnevezte magában. Tényleg kiugrott mindenből, ami fontos volt eddig. És most mi számít igazán? Az, hogy találkozott valakivel, akivel jókat beszélget, jókat szeretkezik, és aki – látszólag – titkokat rejt? Vagy az, hogy odahaza valaki mellett biztonságban érezheti magát? Igen ám, de biztonságban érezheti-e magát Gábor mellett a „Hajniaffér” után? Biztos lehet-e benne, hogy ha Gábor megígéri, akkor valóban le is zárja azt az ügyet? Le lehet-e ésszel és értelemmel zárni valamit (a szívben), ha vágyódik az után a másik után? Persze az is felmerült benne, vajon miért hiszi úgy, hogy Nicholastól nem remélhet biztonságot. A távolság miatt? Azért, mert

„lehetetlennek” tűnik a kapcsolatuk? Vagy Wayne miatt? A seb miatt, amit Wayne ejtett rajta annak idején, amikor néhány szerelmes nap után örökre lelépett? Vajon ezért nem mert soha többé igazán a szívére hallgatni, ezért „vizsgáztatta” Gábort éveken át, mire össze merte kötni vele az életét, és mire gyereket szült neki? Ezért söpörte ki azonnal a gondolataiból azokat a férfiakat, akik első látásra megtetszettek neki, és akik „kalandot” ígértek? Ezért ragaszkodik Gáborhoz, aki soha nem hagyná el, legfeljebb ki-kikandikál a kapcsolatukból, de amúgy már rengetegszer bebizonyította, hogy megbízható? Vagy Gáborba szerelmes, és Nicholas csak egy röpke fellángolás, gyógyír Gábor feltételezett hűtlensége ellen? Nem volt válasz a kérdéseire. Úgy össze volt zavarodva, mintha újra tinédzser lenne. Mindezt csak tetézték az otthoni dolgok. Sejtette, hogy nem lesz könnyű az anyjának New Yorkból elmagyaráznia a helyzetet, de még most is heves szívdobogást kapott, amikor visszaemlékezett az előző reggeli beszélgetésükre. Végül el kellett mondania az anyjának, hogy miért vannak New Yorkban, és hogy ki is Martin igazi édesapja. – Ittál? – kérdezte aggódva az anyja, miután Lina óvatosan, lassan és tárgyilagosan vázolta a helyzetet: azon a bizonyos szeptemberi hétvégén Wayne „Sunny” White-tal romantikázott a Balatonnál, és tőle esett teherbe, Martin pedig most találkozott először a vér szerinti apjával.

– Nem ittam, csak... ez az igazság. Martin miatt nem akartam elmondani. Neki is csak a tizenhatodik születésnapján árultam el. – Lina, komolyan beszélsz? – kérdezte komoran az anyja. – A lehető legkomolyabban. – És úgy érezted, ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy mindezt elmeséld nekünk? Karácsonykor, telefonon, New Yorkból? Hát mi ütött beléd? Itthon hagyod Gábort, egyedül, elmész a gyerekeiddel a világ végére, csak azért, hogy az egyszeri kalandodat bemutasd a fiadnak, mint az apját? – Nem „mint az apját”. Wayne Martin apja. – Wayne „Sunny”? Aki a Vad szemeket énekli? – Igen. – Nahát – az anyja hangjában nemcsak rosszallás volt, hanem álmélkodás is. Nyilván belegondolt, hogy Wayne a saját korosztálya első számú bálványa volt... és akkor ennyi idő után kiderül, hogy Wayne Martin apja? – Igen, ő. – Egyáltalán nem értem, miért kellett ezt előlünk eltitkolnod. És hogy képzeled ezt az egészet? Telefonon jelented be? Ennyi idő után?! Lina már érezte az anyja hangján, hogy azon tépelődik, vajon elmesélheti-e ezt a történetet a barátnőinek. – Senkinek sem akartam elmondani. Úgysem hitt volna nekem senki, ha meg mégis, az kinek lett volna jó? Wayne nem olyan... nem apatípus. Én itt maradtam a gyerekkel, és ha Martin elmondta volna a suliban, ki az apja, úgysem hitték volna el. Ráfogták volna, hogy

hazudik. Nem akartam... ez az egész nem volt valami kirakatba illő történet. – És miért kellett elutaznotok, pont karácsonykor? Miért éppen most jutott eszedbe, hogy ezt az egészet elmeséld nekem? – Wayne összehívta a családját, karácsonyozni, születésnapozni. Meg akartam adni Martinnak, ami jár neki. Hogy megismerhesse az apját. – Gábor miért nem ment veletek? – Mert... így egyeztünk meg. – Szóval ő tudta. – ... – Gábornak elmondtad. Csak nekünk nem. – ... – És... mit szólt Martin az apjához? És viszont? – Jóban vannak. Wayne megörült neki. Elviszi a mai fellépésére. – Na, pont az kell annak a gyereknek, hogy még valaki erősítse benne, hogy zenélnie kell. Nem hiszem, hogy meg lehet élni zenélésből. Wayne „Sunny” megél belőle, de egy magyar fiú nem fog. Nem is értem, miért nem beszéled le a zenekarozásról. Mert még az Omega idejében, vagy mit tudom én, mikor, a fiatalkoromban, amikor nem volt annyi zenész, akkor biztos jó választás volt. De most?! – Anya, Martin azt csinálja, amit szeret. És ettől függetlenül tovább fog tanulni. – De még mindig nem értem, hogy miért most kell elmondanod nekem ezt az egészet. Telefonon! – Azért, mert... Martin elmesélte valakinek, hogy Wayne az apja. Az egyik osztálytársának. És úgy néz ki,

hogy az osztálytársa kitálalt a sajtónak. Szóval... lehet, hogy hamarosan megírják az újságok. – És nem akartad, hogy az újságból tudjuk meg. – ... – Nagyon rendes tőled, ha mondhatok ilyet. – ... – És hozzánk is el fognak jönni a riporterek? Esetleg számítsak rá, hogy itt állnak majd lesben, amikor jövök haza a piacról? – Magyarország nem Amerika, anya... Nem így akartam elmesélni, csak most muszáj megtennem, mert váratlanul ért, hogy Martin elmesélte valakinek. – Mit mondjak? – Nem tudom. – És legalább támogatja Martint? – Már régóta gyűjtöm egy számlán Martinnak a pénzt, amit Wayne fizetett tartásdíjként. – Hát, még egyszer mondom, rendes tőled, hogy tizennyolc év után beavatsz a dolgokba. – Ne haragudj. – De haragszom. – Bocsánat. Így láttam a legjobbnak. – Jó. Most elmondom apádnak, amit nekem meséltél. Gondolom, nem akarod neki is elmondani mobilon. De ha igen, akkor szívesen odaadom... – Nem tudom. Ahogy akarod. – Jól van. Akkor elmondom neki. Martint puszilom. Hát így történt... A körülményekhez képest egész jól reagált az anyja, bár Lina nem szívesen emlékezett vissza a beszélgetésükre, és nem is akarta megtippelni, hogy mikor nyer a szüleinél „bűnbocsánatot”.

14 Nagyon nehezen nyílt ki a szemem, és úgy éreztem, mintha a fejemben egy láncfűrész zakatolt volna. Lüktetett, görcsölt, feszített. Hozzá kellett szoknom a látványhoz is. Homályos volt a szoba, éppen úgy, mint az emlékeim. Csak lassan jöttem rá, hogy mi történt. Beálltam valami cucctól, szex, rohammentő, kórház, apám... aki hazahozott magához. Ma jön el a napja, hogy közölje velem, mégsem vállalhat mint a fiát, és felejtsem el őt örökre. Már nemcsak kerülgetett a sírás, mint az éjjel, hanem folyni kezdett a könnyem. Bőgtem, azért bőgtem, mert mindent elszúrtam, és most kezdhetek új életet. Anyám persze visszafogadna, de neki is csak bánatot okozok. Új életet kell kezdenem, és muszáj lesz egyedül boldogulnom. De majdcsak felépítek valamit. Felültem az ágyban, rohadtul fájt a fejem, a cuccaim után kotorásztam, de a széken nem volt ott a pólóm, amit nyilván összehánytam, csak a gatyámat találtam meg, és a dzsekimet. A körülményekhez képest elég gyorsan magamra kapkodtam a cuccaimat, aztán nagyon-nagyon óvatosan kinyitottam a bejárati ajtót. Szerencsére senkit sem láttam a folyosón, így csendesen kiosontam, igyekezve a lehető leghalkabban behúzni magam után az ajtót. Amikor leért a lift, megpróbáltam lazán inteni a recepciósnak, ha már nem sikerült elsunnyognom mellette. Kiléptem az ajtón. Iszonyú hideg volt, az éjjel leesett egy újabb adag hó, és úgy látszott, hogy a hótakarítással nemcsak odahaza van gáz, hanem itt is. Még a kocsiutat sem sikerült teljesen megtisztítaniuk a hómunkásoknak, és közben megint

szállingózott. Összehúztam magamon a dzsekimet, és sajnáltam, hogy nincs sálam. Arra gondoltam, hogy nincs mese, Slash példáját kell követnem ahhoz, hogy egyedül, anyám és apám segítsége nélkül felépítsek magamnak egy új életet, megvalósítsam az álmaimat. Majd csak akkor térek vissza hozzájuk, ha megmutathatom nekik, hogy valamit elértem. Most bántam csak igazán, hogy nincs nálam Slash könyve. Az elég is lett volna. (Vagy ha van nálam néhány dolcsi...) Slash ugyanis, bár mindig volt hol laknia, általában dolgozott, és a keresetéből finanszírozta a zenélést, meg mindent. Egy lemezbolti eladói állás nekem is jól jönne, csak hát hol a jó fenében találok ilyen állást New Yorkban, iratok nélkül? Slash, ha jól emlékszem, félbehagyta a középiskolát, és mondjuk benne volt mindenféle bandázásban, de közben dolgozott, és zenélt. Ezen az úton kéne elindulnom. A Central Park felé vettem az irányt, leginkább azért, mert ez esett a legközelebb, és mert át akartam gondolni az életemet. Most még volt lehetőségem – akár apám lakásába visszatérni, akár anyámhoz a szállodába, csakhogy saját magam hülyesége miatt rohadtul megalázó helyzetbe kerültem. Nincs miért csodálkoznom, ha apám soha többé nem akar látni. Kifizette a kezelésemet, de a kapcsolatunknak lőttek. A kora reggeli időpont ellenére már futókkal találkoztam. A hóban futni... igen, ehhez tényleg megszállottság kell. Gyönyörű volt a park, a háttérben a felhőkarcolókkal, a hó mindent keretbe foglalt, olyan

volt, mintha egy képeslapot tettek volna elém. Szívesen néztem volna ezt a képet máskor, de most semmi kedvem nem volt hozzá, mert fáztam, mert egyre jobban zakatolt a láncfűrész a fejemben, és mert sejtettem, hogy gyáván viselkedem, de még mindig jobb gyávának lenni, mint megalázottnak. Nem akartam megvárni, míg apám vagy anyám kidob. Tudtam persze, hogy nem dobnak ki mindenkit, aki kipróbál valamilyen drogot, de hát az anyám biztosan óriásit csalódik bennem, ha megtudja – és apámtól meg fogja tudni –, apám pedig, aki ugyan korábban nem törődött velem, de most elkezdett figyelni rám, tutira azt mondja majd, menjek isten hírével, és ki se ejtsem többé a nevét. És a legnagyobb gáz, hogy fogalmam sem volt, kihez fordulhatnék segítségért. Voltak barátaim, otthon. De ahhoz haza kellett volna jutnom, ahol azért anyámba biztosan mindig beleütköznék, vagy keresne, vagy egyszerűen mindig hazafelé vinne a lábam... de az is könnyen lehet, hogy anyám be se fogadna. Vagy eltiltana a zenéléstől, hiszen mindez az American Idol után történt. Nyilvánvaló okokból tehát nem mehetek sem a barátaimhoz, sem a nagyszüleimhez. Virágéknál mégsem lakhatom. Meg aztán ki tudja, lehet, hogy visszafogadja azt a sutyerák Szalayt, engem pedig páros lábbal kirúg. Itt sem maradhatok. Lehet, hogy a végén kukás leszek New Yorkban, talán szerzek majd egy zöldkártyát, vagy illegálisan élek itt, papírok nélkül, feketemunkát vállalok... Nagyon sok lehetőség rajzolódott ki előttem, de egyik sem volt valami biztató. Még a kutyasétáltatás tűnt a legjobb megoldásnak (ez onnan jutott eszembe, hogy egy fickó két óriási kutyát

sétáltatott a hóban). De hol laknék? Vajon meg lehet élni kutyasétáltatásból? És a gitárom... A gitárom apámnál maradt. Slash gitárja. Azt, ha valaha hozzájutnék, semmi áron el nem adnám. Leültem a szikla tetejére, és egyszeriben minden olyan rohadtul szürreális volt. Hihetetlen, hogy ide jutottam. Életem legszebb karácsonyát totálisan elbaltáztam. Már nem is tudtam sírni. Csak ültem a sziklán, a hóban, átnedvesedett a farmerom, rázott a hideg, mert a dzsekim alatt nem volt semmi, és nem is magamat sajnáltam, hanem az álmaimat. Hiszen azokat elvesztettem. – Vedd fel – hallottam később, talán fél óra, talán fél nap után, amikor már szinte nem is éreztem a hideget, és csupa víz volt a hajam a hótól. Felnéztem. Apám állt ott, egy kapucnis kabáttal a kezében. A haján megültek a hópelyhek, és mintha mosolygott volna a szeme, de az arca komoly maradt. A szeme körül vöröses-lilás monokli jelezte, hogy valakivel összetűzésbe keveredhetett. Lehet, hogy verekedett az Idol után valakivel? Hagytam, hogy rám terítse a kabátot. Leült mellém a sziklára. Ha kívülről láttam volna az egészet, azt mondom, ez hihetetlen, jézusfény, csodálatos, filmbe illő. Ahogy Wayne White a szuper bőrkabátjában leül a szakadt, ázott srác mellé a hóborította sziklára, miután a fiú hátára terített egy vastag dzsekit. Bámulják a park túloldalán a toronyházakat, és egy ideig csak hallgatnak. – Mi ez az egész? – kérdezte végül apám. – Sajnálom. – Oké. De hova indultál?

– Nekem... nekem most más élet után kell néznem – csúszott ki a számon. – Az életet nem cserélgetjük. – Nagyon sajnálom. – A tegnapit? – Igen. – Jól van. – És most...? Mi lesz? – Mi lenne? – ... – Én egy sonkás tojásra gondoltam, kávéval. Hát te? Csak bámultam rá. Sonkás tojáson, amerikai reggelin jár az esze, miközben nekem új életet kell kezdenem – nélküle? És az anyám nélkül? – Én... nem tudom. El kell mennem. – Hova a picsába? – fakadt ki. Kicsit megijedtem, de válaszoltam. – Hát most, hogy szégyent hoztam rád... a nevedre... anyámra... muszáj valamit kezdenem magammal... – Világgá akarsz menni? – ... – És mi lenne a következő lépésed? – Nemtom. – Miért léptél le? – Mert... nagyon kínos... nagyon kínos helyzetbe hoztalak. – Fiam – mondta, és én nem is értettem. Fiának nevez? Melegség járta át a mellkasomat, de azért még résen voltam, mert egy ilyen mondat bárhogyan folytatódhat. Akár úgy is, hogy fiam, sajnálom, de tényleg nem vagy méltó ahhoz, hogy a fiam lehess. – Wayne „Sunny”

White-ot nem olyan könnyű kínos helyzetbe hozni. Ehhez nem elég annyi, hogy az egyik fia belője magát. – Nem? – kérdeztem vissza, de még mindig gyanakvóan. – Nem bizony. El sem tudod képzelni, mi mindent megtettem életem során, hogy kínos helyzetbe hozzam magam. Egyszer még ültem is. – Ültél? – Két hónapot. – Azta... – nyögtem, és már biztos voltam benne, hogy valakivel jól összeverekedett az este. Azért bíztam benne, hogy nem Nicholasszal. – Szóval, ne akarj nekem világgá menni, mert anyád megöl engem, Mary-Ann megöl engem, nem beszélve arról, hogy én sem tudnám megbocsátani magamnak. – Ne? Ilyen értelmes kérdéseket tesz fel az ember egy átdrogozott éjszaka után, ezt csak azért mondom, hogy jelezzem, tényleg öli a cucc az agysejteket (ha bárki utánam akarná csinálni, számoljon ezzel). – Ne bizony. Úgyhogy akár fel is mehetünk. Úgyis mindjárt jön az orvos. – Milyen orvos? – Fiát aki megvizsgál. Nem képzeled, hogy anyád szeme elé engedlek, amíg nem vagy teljesen rendben? – ... – Este születésnapi partim van. És te is ott leszel. Meg anyád is. Remélem, addigra emberi külsőd lesz. Ha már nekem itt ez a monokli... – Verekedtél?

– June. Kidobott. De előtte még hozzám vágta a távirányítót meg a kulcsait. – Ó. Sajnálom. – Ne sajnáld – mondta egész vidáman. Úgy gondoltam, June nagyon durván viselkedhetett, de hát előbb-utóbb nyilván a fülébe kellett jutnia, hogy apám fűvel-fával megcsalja. Erről eszembe jutott Virág, és ismét teljes erővel munkába állt a láncfűrész a fejemben. – Anyám... – Anyád tudja... Jézusúristen. Már tudja. – Ó. – ...tudja, hogy nálam aludtál. – ... – A kis éjszakai mulatságodról persze nem tud. – ... – És remélem, miattad remélem, és persze miattam is, meg a kapcsolatunk, a mi kettőnk kapcsolata miatt, hogy nem is fogja megtudni. – Ó – ismételtem önmagamat, és közben apámat bámultam. Jól értem: nem kell anyámnak megtudnia, hogy drogoztam? Még apám biztat rá, hogy titkoljuk el előtte? És apám sem fog kitagadni? Hát ez elképesztő. – Persze nagyon szeretném, ha megígérnéd, hogy többé nem leszel ilyen hülye – tette hozzá. – De tisztában vagyok vele, hogy ezt nem lehet megígértetni... senkivel. Szóval nem várom, hogy fogadkozz itt nekem. Azért legközelebb számolj tízig, mielőtt valami szart megiszol vagy beszedsz.

– Oké – feleltem, és nagyot sóhajtottam. Ezek szerint minden mehet tovább úgy, ahogy volt? Élhetem a saját életemet? Ez ultra-jézusfény. – Akkor menjünk föl. Mary-Ann megígérte, hogy süt sonkás tojást. – Mary-Ann is veled lakik? – hökkentem meg, és rögtön érthetővé vált June kulcsdobálása. – Most már igen. – Ó – használtam újra a ma reggeli kedvenc kifejezésemet. Aztán felálltunk, egészen átvizesedett a gatyám, nemcsak a seggemen, hanem bokától derékig végig, és átsétáltunk az úton. A recepciós úgy tett, mintha teljesen normális dolog lenne, hogy WSW óriási monoklival a szeme körül, méregdrága, behavazott cuccban, egy szarrá ázott, másnapos sráccal battyog a lift felé karácsony másnapjának reggelén. 15 MUSICAL STORIES, ONLINE KIADÁS FRISS HÍR: Nick Whitacker és családja az American Eagle reklámján! Aki látta tegnap az American Idol döntőjét, nyilván felfigyelt Wayne„Sunny”White tehetséges fiára, Nickre, akivel Wayne együtt énekelt. Nos, mi is felfigyeltünk Nickre, aki az American Eagle Times Square-i üzletének óriási neonreklámján pózol – vélhetően a családjával! Első alkalom, hogy mindenki láthatja Nicholas Whitackert, a feleségét és tizenéves fiát! New York-iak, irány a Times Square – aki nem tud elmenni, az itt nagyíthatja fel a fényképet, amit szemfüles

fotósunk a döntő után készített a Times Square-en, a Whitackeréket ábrázoló neonreklámról! Wayne ránagyított az iPadjén a fotóra, és hosszan nézte a képet, mialatt a vendégszobában az orvos Martint vizsgálta. Mary-Ann pedig a konyhapult előtt magyarázott. – Azzal hívott fel az újságíró, hogy azt az infót kapta, hogy a fiad ott volt valami buliban, ahol többen rosszul lettek. Szerencsére nem tud Martin létezéséről, Nicholasra gondolt, de mondtam neki, hogy Nicholas a fellépés után egy ideig autogramokat osztogatott, aztán visszament a szállodába. De éreztem rajta, hogy szeretne egy nagy sztorit. Viszont normális volt, megértette, hogy a hír – kacsa. – Mi ez az újság? – A People. Nagyon sokan olvassák, tudod. – És hogy ír ez az újságíró? – Szerintem egész jól... olvasd el a karácsonyi számot. Rajta van a neten jó pár cikkük. – Akkor van egy ötletem... Hívd fel. – És a tojás? – Majd megcsinálom. Ülj már le. – Tudsz tojást sütni? – Tudok. És még rengeteg más meglepetést is tartogatok a számodra... Majd meglátod. 16 – Azok ott tényleg mi vagyunk – nevette el magát Nicholas. Máskor dühös lett volna egy ilyen fotó miatt, de most csak nézte a fényreklámot, és akkor sem mozdult, amikor egy másik kép váltotta fel az övéket; várta, hogy újra meglássa magukat. Ahogy álltak ott

Martin mellett, közrefogva a fiút – ő és Lina. Akkor még nem volt köztük semmi, mégis... valahogy harmónia sugárzik arról a képről. Mások, turisták, helyiek is álldogáltak, nézelődtek a hótól már megtisztított Times Square-en. Nicholas átölelte Linát, eszébe sem jutott, hogy esetleg felismerhetik, vagy hogy ebből bármiféle baja származhatna a magánéletében. – Persze annak nem örülök, hogy Nicknek becéznek abban a cikkben. Sosem becéztek, mindig Nicholas voltam mindenkinek. – Oké. És az nem zavar, hogy csúsztattak? – ... – Szóval, hogy nem a feleségeddel és a fiaddal vagy a fotón, hanem velem és Martinnal... – Nem. Az valahogy nem zavar – felelte. – Akkor megyünk? – Menjünk. Tényleg múzeumba akarsz menni velem? – Igen, mutatok valamit, hogy jobban megérts... megértsd a zenémet. Akkor azt is megérted majd, hogy miért kell látnod, amit mutatni akarok. – Hogy jobban megértsem a zenédet? Még nem is hallottalak élőben játszani, csak tegnap este, a tévében. – Az az apám zenéje volt. Nem az enyém. – Mindegy, abban is jó voltál. A fehér, spirál alakú épület földszintjén egy keleteurópai performance hívta fel magára a látogatók figyelmét: fekete bőrcuccba öltözött művésznő műpénisszel és gépfegyvert tartva pózolt némán és mozdulatlanul mint „műalkotás”. Lina arca meg sem rezzent, már számos hasonló „művészi önkifejezést” látott, úgyhogy inkább belekulcsolta az ujjait

Nicholaséiba, és felsétált vele a spirál alakú feljárón. A falakon mindenütt festmények lógtak, egy-egy beugróban is, és persze a nagyobb termekben. De Nicholas nagyon határozottan egy bizonyos kép felé terelgette. Lina is szerette Chagallt, és az épületek fölött repülő nőalakot ábrázoló festmény láttán elmosolyodott. Egy ideje már ő is így érezte magát. Mintha csak a havas táj felett repülne, ki tudja, hová, ki tudja, mitől szállt olyan magasra – és sajnos azt sem tudhatja, hogy mikor és hogyan fog lezuhanni, visszaesni a földre. Persze ha racionálisan végiggondolta a dolgot, akkor pontosan tudta, hogy mikor jön el ennek az ideje – abban a pillanatban, amikor felszáll a levegőbe a gépük, és vége... Nicholas szelíden odébb húzta, és megálltak egy festmény előtt. Szerelmesek a város felett. Persze hogy ezt is látta már Lina. Albumokban. Egy zöld inget, fekete nadrágot viselő férfi – maga a művész – ölel a levegőben egy kék ruhás nőt, még a lábával is öleli, és vele repül, elrepíti a város fölé, a szabadságba. Vagy a nő csak hagyja magát, és valójában ő tanítja repülni a férfit? A férfi csak azért kapaszkodik bele, hogy ő maga is repülhessen? – Szerintem Chagall költő volt – mondta Nicholas. – Színekből komponált verseket. – Nem tudom – ingatta a fejét Lina. – Akár költő volt, akár festő, elhiszem, hogy sokszor az álmait festette meg. – Amikor régen láttam ezt a képét Bázelben, arra gondoltam, ilyesmi csak az álmokban létezik. Amikor két ember együtt repül, és nincsenek korlátok, nincsenek akadályok... Felülemelkedve mindenen... Ma

már elhiszem, hogy igenis, van ilyen. Hogy két ember a mindennapok fölé emelkedik, odahagynak mindent, ami megbéklyózta őket... – Feltéve, hogy nem szívtak be nagyon – dünnyögte Lina, de aztán elnevette magát. – Amióta ismerlek, úgy érzem, hogy te vagy ez a képen repülő nő – mondta hirtelen Nicholas. – Az öreg Chagall-lal repülök – hülyéskedett tovább Lina. Nem akart elérzékenyülni. Nem is értette, miért csinálja ezt Nicholas. Miért kell szerelemről, repülésről beszélni, amikor nemsokára vége lesz az egésznek? A Guggenheim Múzeumból gyalog indultak el, végig az Ötödik sugárúton, és nagyjából minden sarkon percekig csókolóztak. Már nem esett a hó, de az út mellett megmaradt, és ahol nem takarították el rendesen a járdát, ott csikorgott Lina csizmája alatt. Lejárták a lábukat, aztán metróra szálltak, majd felmentek újra a felszínre, és nem is érezték, hogy olyan nagyon hideg lenne. Látták a színes dzsekis, színes sálas korisokat, a Chrysler Building tetőcsipkéit, átmentek a Brooklyn hídon, majd visszasétáltak, beültek ebédelni az Uncle Jack’s Pubba, és egy „normál” adag – óriási – steaken, valamint a köret hatalmas, öklömnyi párolt brokkolijain úgy sikerült megosztozniuk, hogy még jócskán maradt is a tányéron. Megnézték a Ground Zerót, 9/11 kegyhelyét, Lina többször látta már, mert amikor New Yorkba szólította a munkája, mindig elment oda, el sem akarta hinni, hogy ilyen szörnyű pusztítással kezdődött a huszonegyedik század... Sétáltak a Sohóban, a csöppnyi galériák, tűzlétrás házak között, és New York csak ekkor mutatta meg ismeretlen arcát Linának. Korábban

mindig munkaügyben járt New Yorkban (összesen háromszor, három-három napra), és a Sohót vagy taxiból, vagy a városnéző busz emeletéről látta, de így egészen más képet mutatott a városrész. Egyik-másik galéria ki is nyitott, annak ellenére, hogy még New Yorkban is tartott a karácsony, és délután egyre többen voltak az utcán – az emberek kijöttek hógolyózni, andalogni, vagy csak egyszerűen beültek a barátaikkal egy kávézóba. Linának bűntudata volt, amiért nemcsak éjszakára hagyta magára a lányát, hanem nappal is, játszóházba és szánkózni vitte a készséges bébiszitter, aki nyilvánvalóan nem először találkozott ilyen „felelőtlen” anyával, úgyhogy rögtön rábólintott Lina kérésére, hogy egész nap maradjon Ancsival. Az esti program meg mi lesz? Elviszi egy születésnapi partira. Ahol nyilván leteszi aludni... Lina sosem volt ilyen őrült. Mindig normális, megbízható anya volt. Még tizennyolc évesen is. Vívódott magában, mert ugyan tudta, hogy Ancsi jó helyen van, de mégis jobb helyen lett volna az anyjával. Ugyanakkor Nicholasszal együtt lenni... csupán pár napjuk maradt... – Tudod, miért akartam megmutatni közelről azt a képet? – kérdezte Nicholas hirtelen. – Chagallét? – Igen. – ... – Mert létezik ilyen. – Persze – felelt Lina. – Létezik. A szívedben, a telkedben létezik. De egyszer ők is leszállnak a földre. Nem lehet örökké repülni.

– Tényleg nem? Szerinted nem? – Nem tudom. Egy festményen igen. – Kipróbálnád? – Nicholas... mindketten tudjuk, hogy csak pár napot kaptunk a repülésre – felelte halkan. Közben átfutott a fején: miért neki kell visszahúznia a férfit a földre? Miért kell már megint a racionális énjének felülkerekednie, ahelyett, hogy egyszer elengedné magát...? – Nem tudom. Néhány nappal ezelőtt még én is így gondoltam volna, mint te. Azóta... másképp látok egy csomó mindent. Aztán majd hazamész, telis-teli bűntudattal, és elfelejted a repülő szerelmeseket, gondolta Lina rosszkedvűen, de nem szólt. Megcsördült Nicholas zsebében a telefon, a férfi nézte a kijelzőt, rejtve maradt a hívó. Tétovázott, végül felvette. Hallgatta egy kis ideig a hívót, majd elnevette magát. – Nem vagyok Nick, Nicholas a nevem. És nem, nem buliztam az Idol kiesettjeivel az éjjel, nem lőttem be magam, nem tudom, mások belőtték-e magukat, de én a fellépés után eljöttem. Úgyhogy ebből nem lesz címlapsztori. Ja, és ha valaki veszi a fáradságot, hogy felhívjon, előbb tájékozódhatna, hogy mit gondolok ezekről a dolgokról. Felléptem már több drogellenes rendezvényen, ráadásul nem szoktam tinikkel bulizni. Miután elbúcsúzott, Linára nézett. – Megőrültek az újságírók. Már reggel is megkerestek mindenféle hülyeséggel, hogy mikor lépek fel apámmal legközelebb, lesz-e közös albumunk, és készíthetnéneke velem „otthonsztorit”, vagyis végigkísérhetnék-e egy

napomat... Most meg ez a hülyeség, hogy együtt partiztam és talán drogoztam is a fellépőkkel... – Mit mondtál az „otthonsztorira”? – Azt, hogy nem érdekel. – És hogyan fogod otthon megmagyarázni a fotót... a fotónkat? Nyilván már látta a... feleséged is. – Nem tudom, mennyire érdekli. De ha rákérdez, megmondom az igazat. Hogy Martin a féltestvérem, és miatta készült a fotó. És te mit mondasz...? – Nem hiszem, hogy valaha is eljut Magyarországra ez a kép. Ami igaz, az igaz, jobb nem is lehetett volna az időzítés... neked – mosolyodott el Lina. – És most mi lesz? Úgy néz ki, hogy kezdenek felfedezni. – Engem? – Hát persze. – Ugyanazt fogom csinálni, mint eddig – vont vállat a férfi. – A saját örömömre zenélek. Kis klubokban, ahol szívesen fellépek. Ez nem szereplés, Lina. Ez csak zene. És vers. Még az is lehet, hogy egy kalap szar, amit csinálok. Wayne biztosan ezt gondolja. És néha én is. – Hülyeség. Hallottam a Kifakult álmokat. – Hol? – Hogyhogy hol? Megvettem. – ... – Szerintem nagyon jó. Elgondolkodtató. – El tudnál énekelni valamelyik számból pár sort? Egy refrént? – ... Hú... erre nem készültem. Nem így hallgattam... – Erről beszélek. Persze hívhatnak Nicknek, de nem vagyok az. Kereshetnek a magazinok, de nem vagyok jó interjúalany. A dalaim... nem slágerek. Gondolatokat,

vágyakat ébreszthetnek az emberben, talán szeretnéd is újra meghallgatni őket, de nem fogod rögtön fütyülni a dallamukat. – És miért nem? Egy kicsi hiányzik hozzá... csak egy kicsi. És ez benned van. – Ez olyan, mintha azt mondanád egy írónak, hogy „hatásosabban” fejezzen be egy-egy fejezetet. Biztos, hogy a szakmai tudása meglenne hozzá, de bele van építve egy gát... Hogy azt azért mégsem... Értsék meg őt úgy, ahogy ír. Nem fog hatásvadász elemeket belerakni a könyvébe, csak azért, hogy megkönnyítse az olvasást. – Ellis például igenis „hatásosan” zár le egy-egy fejezetet. – Szereted Brett Easton Ellist? – kérdezte Nicholas, kicsit talán meglepve. – Nem – vágta rá Lina. – Miért nem? – Mert nekem túl rosszkedvű, túl nyers, minden illúziót lerombol az emberben. Túl macsó. Ráadásul szerintem – a világ nem olyan romlott, mint amilyennek Ellis ábrázolja. – Látod, a fejedben dől el. A világszemléleted dönti el, hogy jó író-e valaki. Az is a fejedben dől el, hogy hogyan hallgatsz egy dalt. – Nincs bajom Ellisszel mint íróval, azt gondolom, nagyon jól ír. Én csak azt a világot nem szeretem, amit lefest. Ezért aztán már nem is olvasom a könyveit. – Túl komor vagyok? Túl komoly? Hallgathatatlanul komor? Ilyennek találod a dalaimat? – kérdezte Nicholas már a szálloda előcsarnokában. Csak

nem tudtak elválni egymástól, még a Starbucksba is lementek egy fahéjas kávéra, most pedig ott álltak a lobbyban, nézték az óriási, feldíszített fenyőfát, és hiába tudták, hogy hamarosan újra találkoznak, nem mozdultak. – Nem mondtam semmi ilyet. Csupán azt próbáltam érzékeltetni, hogy csak egy pici „valami” – mondjuk, egy könnyen megjegyezhető dallam – hiányzik ahhoz, hogy slágerek legyenek a dalaid. De ha nem akarod, akkor persze ne legyenek. Nem voltam biztos benne, hogy direkt hagyod el a „csattanós” fejezetvégeket... – ...vagy pedig tehetségtelen vagyok? – Nem vagy az. Csak nem akarsz az apád útjára lépni. Holott már jó néhány éve ugyanazon az úton jársz. – De igen. Csak éppen nem vállalod fel a külsőségeit. Ő biztos benne, hogy az az út az ő útja, és el is várja, hogy mint a rock királyának, szegecsekkel kivert vörös szőnyeget gördítsenek elé, bármerre megy is. Te pedig úgy gondolod, hogy nem vagy méltó ahhoz, hogy rálépj arra az útra. És azt mondod, gáz az, amit az apád csinál. Ezzel véded magad. – Nicholas hallgatott. Új volt, amit hallott. Lina szerint önvédelemből nem akar ismert lenni? Vagy, ami még rosszabbul hangzik: félelemből? – Nem akartalak ennyire megdöbbenteni. Csak szerintem nem arról van szó, hogy kínos népszerű zenésznek lenni, és hogy az, amit egy népszerű zenész csinál, biztosan hiteltelen; amit viszont a kevéssé ismert, költői lelkű underground zenész játszik, az feltétlenül hiteles. Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy félsz apád nyomdokaiba lépni. Talán valamiért úgy érzed,

hogy nem vagy annyira tehetséges, mint ő. Vagy a nagy megmérettetésekhez... nem fűlik a fogad. Nicholas ezt hallotta ki a mondatból: „a nagy megmérettetésekhez gyáva vagy”. – Értem – mondta végül. – Ezen még gondolkodnom kell. – Nem akarlak megbántani, nem akarlak megváltoztatni, csak egy kicsit könnyebbé szeretném tenni a dolgodat... vagy nem is tudom, miért mondtam ezt az egészet a dalaidról. Hiszen tetszenek – mosolyodott el szomorkásan Lina. Látta, hogy megbántotta a férfit, és most dühös volt magára. Hát nem mindegy neki, hogy milyen zenét játszik Nicholas? Már csak néhány nap, és úgysem fog számítani, hogy mit gondol a zenéjéről, a tehetségéről, a félelmeiről... Ez csak egy epizód, egy utazás, egy új élet illúziója, ami mindössze egy hétig tart. Ennyi, és nem több. Nem kellett volna ezt az egészet szóba hoznia. – Hamarosan találkozunk – mondta Nicholas a liftajtóban. – Wayne biztosan nagy show-t rendez ma este. Végigvonul majd a szegecsekkel kivert vörös szőnyegen. – Én... Már záródott a liftajtó, amikor Nicholas utánaszólt: – Szeretlek. Én is, én is, én is – dübörgött Linában, de már nem tudott válaszolni, mert elindult a lift. 17 Mindenki eljött, aki ígérte. Még az is, aki nem... Mindenki kulturáltan viselkedett. Igaz, hogy Sarah nem maradt sokáig, de azért ő is beugrott, „ha már úgyis

éppen New Yorkban volt dolga”, azonkívül szeretett volna egy kis időt együtt tölteni a fiával és meglátogatni az unokáit. Dús, vörös haját kiengedve viselte, rengeteg ékszer csillogott a nyakán és a csuklóján, és persze nem állta meg, hogy a születésnapi köszöntőjében ne emlékeztesse Wayne-t a nehéz természetére. – Ez a férfi szinte tökéletes – mondta, pezsgőspohárral a kezében. – Csupán egyetlen icipici hibája van: imádja a nőket. Ez az, amit nem tudtam neki megbocsátani, de ma már látom, hogy ez neki talán nagyobb gond... vagy nagyobb öröm, hiszen ennyi gyerek körében ünnepelhet – nevetett Sarah, majd körülnézett. – Sokatokat nem is ismerlek. De nem baj. Látom, nem baj, hogy időben kiszálltam... De azért szeretlek, Wayne. Isten éltessen még hetven, de ha nem is hetven, hát legalább harminc évig! Sarah ajándéka egy bronzszobor volt, amelyen egy meztelen férfi két nőt ölel, a harmadik pedig előtte hever. Wayne nevetett. Még Mary-Ann is mosolygott. Wayne azon gondolkozott, vajon Mary-Ann a szervezés, a parti miatt elégedett? Mert valószínűleg nem hallotta szívesen Sarah köszöntőjét. Paloma is megérkezett, mintha nem is ő provokálta volna karácsonyeste a balhét: ezúttal egyedül jött, és hozzá illő stílusban felköszöntötte Wayne-t: egy pénztárcát hozott neki, hogy „tudjon spórolni” az ezután születő gyerekeinek, majd nagyjából Sarah-val egy időben, korán otthagyta őket. Eva, a svéd smink- és maszkmester egy élethű maszkot hozott a nagyjából ötvenéves Wayne-ről, amit Victoria, a lánya adott át egy nagy csokor virággal együtt.

Natalie is befutott, néhány cédét hozott ajándékba, és a kislányukat, aki már akkor félálomban volt, amikor megérkeztek. Natalie is korán távozott, és Mary-Ann gyanúja szerint csak azért jött el, hogy mostani „jó viselkedésével” elérjen egy kis tartásdíjemelést. Nicholas csak azután adta át az ajándékát, hogy elment az anyja, és már tényleg csak kevesen maradtak: Wayne-en és Mary-Annen kívül Victoria, Eva, Lina, Martin és Ancsi. Egy nagyméretű, lapos csomag volt az, egyszerű, barna papírba burkolva, körbetekerve egy fehér szalaggal. Wayne nem is igyekezett óvatosan kicsomagolni: határozott mozdulattal feltépte a papírt, és már látszott is az ajándék. Egy modern festmény volt, amelynek közepén bársonyos, vörösesbarna, a kép méretéhez képest kicsiny pillangó repült szabadon az erdőből a napsütötte tisztás felé, és egy stilizált alak futott utána, hosszú, fekete kabátban. Nem lehetett eldönteni, hogy férfi-e vagy nő, de látszott, hogy ő is a fény felé tart, akárcsak a lepke. Wayne nézte a képet, aztán elmosolyodott. – Ugyan nem tudom, hogy a lepke vagyok-e, vagy az a pasi, aki fut utána, de nagyon köszönöm. Mindig a fénybe vágytam – mondta egyszerűen. Nicholas megköszörülte a torkát. – Igen. Azt hiszem, néha a pillangó vagy, néha pedig az a férfi, aki üldözi – mosolygott ő is. – Már amennyiben ez férfi – tette hozzá Wayne. – De ha nő, az sem baj. – Köszönöm a tegnapit – mondta kis hallgatás után Nicholas. – Sosem gondoltam, hogy valaha egy

színpadon fogok játszani veled. Nem is volt túl sok kedvem hozzá... – A művészet és a sláger nem illik egy színpadra – adta alá a lovat tréfásan Wayne. – Hmmm... De történt valami. Rájöttem, mert valaki ráébresztett, hogy – a szavaiddal élve – valószínűleg nem a „művészet és a sláger találkozása” miatt nem volt kedvem a közös zenéléshez, hanem egyszerűen beijedtem. Féltem attól, hogy nem vagyok elég tehetséges hozzá, hogy egy színpadon játsszam veled. Wayne tudta, hogy Nicholastól ennél szebb dicséretet nem kaphat. Átölelte a fiút. Később Martin is odaadta az ajándékát, egy fényképalbumot saját magáról, egészen a gyerekkorától tizenéves koráig szerepeltek benne a fotók – minden, ami Wayne-nek kimaradt. Megkapta Martint újszülöttként, csecsemőként, kisgyerekként – igaz, csak fotókon, de ez is valami. Ahhoz képest, hogy Wayne botrányt sejtett, még csak egy hangos szó sem esett ezen az estén. Vacsora után megjött a két ember, akiket odakéretett Mary-Ann-nel. Wayne félrehívta Martint és Nicholast. – Arra gondoltam, hogy minden pletykát kivédendő, meséljünk egy újságnak magunkról. Szeretném, ha nem a pletykákból tudnák meg az emberek, hogy két fiam van, ezért elhívtam a People Magazin újságíróját és fotósát. Egy kicsit beszélgetnénk velük, és készítenének néhány fotót. Az egyiket a címlapra. – Címlapra? – kérdezte egyszerre Nicholas és Martin. – Igen, hárman lennénk a címlapon. Nem értetek egyet vele?

Martin úgy vigyorgott, hogy abba sem tudta hagyni – Nicholas ránézett a fiúra, majd Linára, aki Evával és Victoriával beszélgetett, miközben Ancsi a tortáról eszegette a marcipánból készült mikrofon „zsinórját”, és arra gondolt, hogy Linának igaza van. Nem hátrálhat meg minden elől. Főleg most, hogy Martin annyira szeretné... és nyilván az apja is. Talán az apja azért szervezte meg, hogy odajöjjön az újságíró és a fotós, hogy adjon nekik ő is valamit... Nem valószínű – bár azért teljesen kizárni nem lehet –, hogy ezzel az interjúval is csak saját magát akarja népszerűsíteni az apja. Persze Wayne már megint kész tények elé állította, előre megszervezte az egészet, tudva tudván, hogy most már nemigen van más választásuk, mint hogy beleegyezzenek. Illetve lenne... de nyilván azt is megírná az újság. Máskor Nicholas nagyon dühös lett volna az apjára, talán még búcsú nélkül le is lépett volna, de most nyugodt maradt. Csendben átgondolta: mi vesztenivalója lehet? Megeshet, hogy Wayne most valóban nem a saját érdekeit tartotta szem előtt, hanem hetvenévesen esetleg van annyira érzelmes, hogy valóban szeretne a sajtónak beszélni a családjáról, a gyerekeiről. Látta Wayne-en, hogy kedveli Martint. Nicholasnak az a furcsa érzése támadt, amikor először meglátta Martint, hogy mintha az apját látná a régi, fiatalkori fotóin. Nyilván Wayne-nek is szemet szúrt a hasonlóság. Talán most az egyszer az apja valóban nem a saját hasznát nézi, hanem csak büszke rájuk, a fiaira... Ki tudja. Nem is annyira lehetetlen.

– Rendben – bólintott. – De a családomról nem szeretnék beszélni. Heathert és a gyerekeket nem akarom... kiadni. – Oké. Akkor majd beszélsz a gyerekkorodról, meg arról, hogy milyen szemét apa voltam. Erről mindkettőtöknek van mit mondanotok – nevetett Wayne, de egy kicsit szomorkás volt a tekintete. – Martin, azt hiszem, anyád engedélyét kell kérned ahhoz, hogy nyilatkozhass. – Hú. Uhh. Mindjárt nagykorú leszek – dünnyögte a srác. – Nem baj. Azért csak kérdezd meg. – Majd én segítek – ajánlotta fel Nicholas. Martin arca felderült, Wayne pedig igyekezett fegyelmezni magát, hogy ne lássák a vigyorát. Hát tényleg igaz. A fia összejött Linával. Látta ő ezt rajtuk már karácsonykor, hiába kötötte az ebet a karóhoz Mary-Ann, hogy Lina boldog házasságban él, blablabla. És Nicholas... ő aztán nem csajozós típus. Ezek egymásba szerettek, gondolta Wayne – majd meglátjuk, mi lesz a nagy lángolásból. Hirtelen az villant a fejébe, hogy nem is ő kergeti azt a fény felé tartó pillangót. Hanem Nicholas. Lina csodás, bársonyos, okos „pillangóként”, csalogatón repül előtte, a világosság felé tartva, és Nicholas óvatlanul, elvakultan, szenvedélyesen követi. Hátha utoléri. És odaér a fénybe. Már mindenki szedelőzködött, amikor Wayne ránézett Linára és Nicholasra, és eszébe jutott valami. Martinhoz fordult. – Nem akarsz ma is itt aludni? Felajánlom a szobát, addig maradsz, ameddig akarsz – mondta, majd elkapta

Lina döbbent tekintetét. – Úgy értem... amíg itt vagytok, elalhatsz nálunk... nálam is. – Hát ez... ultraszuper – derült fel Martin arca, ám amikor az anyjára nézett, hozzátette: – Fantasztikus. Csodás. Klassz. Kihagyhatatlan – és amikor mindezt felsorolta, megkérdezte: – Ugye, nem egyoldalú az angol szókincsem? – Nem, de azért még fejleszthető – dünnyögte Lina. Wayne és Nicholas elnevette magát, Martin zavarában a vállát vonogatta. – Egyébként holnap elmehetsz a trendvadászokkal, ha van kedved. Erica megígérte, hogy elvisz délután egy-két próbaterembe, este pedig klubokba. – Köszi, nagyon klassz. Azért még alhatok itt? – Hát persze. – Végig, amíg haza nem megyünk? – Ha Wayne-nek nincs ellenére... – Én ajánlottam fel, úgyhogy elég ebből az udvariaskodásból. Anyádnak oké, nekem oké, úgyhogy ha neked is oké, akkor itt laksz. Wayne félrehívta Linát. Bementek a világos dolgozószobába, ahol Wayne a gitárjait tartotta, és vitrinekben a díjait. A szoba közepét egy íróasztal foglalta el, előtte tévé, és a tévé alatt rockzenei DVD-k – jobbára Wayne koncertfelvételei, de persze másokéi is. Lina csak bámulta a seregnyi díjat. – Oscart is kaptál? – kérdezte csodálkozva. – Igen. A Barmok és barátok főcímdaláért. – Micsoda cím. – Ugye? – Leültek a pamlagra, és Wayne megköszörülte a torkát. – Martin nagyon klassz srác.

– Igen – válaszolta Lina. – Tudom. – Örülök, hogy megismerhettem. És annak is, hogy hagytad nyilatkozni. – Már majdnem felnőtt – tárta szét a karját Lina. – Hogyan tilthatnék meg neki bármit is? Egyébként pedig miért tiltanám meg? Örülök, hogy végre megismerte az apját. Sokat jelent neki, hogy itt lehet. – ... – Másrészt viszont van egy barátnője otthon... azt hiszem, életében először szerelmes. Martin senkinek sem mesélte el Magyarországon, hogy ki az apja. Az én kérésemre tartotta titokban – magyarázta Lina, és Wayne-nek fogalma sem volt, hová akar kilyukadni. – Nem akartam, hogy ezzel cikizzék, nyilvánvalóan nem hitték volna el neki... és ha mégis, akkor biztosan eljutott volna a bulvárlapokhoz a hír, és a többi... Aztán úgy alakult, hogy a barátnőjének elmesélte, hogy hozzád utazik, itt tölti a karácsonyt. A lány pedig... valószínűleg továbbadta. Úgyhogy már megírta az egyik online magazin, hogy van egy magyar fiad. Egyelőre ugyan csak monogrammal említik, de csupán percek kérdése, és kiírják a nevét. Úgyhogy... nem is bánom, ha itt jelenik meg először, egy normális lapban, közös fotóval, hiteles forrásból, közös nyilatkozatotokkal... és örülök, hogy Nicholas is szerepel a cikkben. – Hmmm... – mosolygott Wayne egy kicsit sejtelmesen. Nehogy már azt higgye Lina, hogy teljesen vak! – Azért hívtalak be, mert szerettem volna megköszönni, hogy... ilyen normálisnak nevelted. Nem sokat foglalkoztam vele... de emlékszel, mit mondtam, amikor másodjára találkoztunk.

– Igen, emlékszem – jött zavarba Lina. – De én akkor... és hiába... és mégis... szóval, végül nem bántam meg – mondta zaklatottan. – Azt sem, amit akkor mondtam, és azt sem, természetesen azt sem, hogy Martin megszületett. – Sosem mondtam volna, hogy ne tartsd meg. – Hát persze hogy nem. Te nem olyan vagy. – Most majd jössz ezzel a „szórod a magvaidat a világba” szöveggel, amit olyan sokszor hallottam már. – ... – Persze igazad is van. Igen. Lehet, hogy szórtam a magvaimat, és ez elégedettséggel töltött el. De az is lehet, hogy csak nem vigyáztam. – ... – Miért mesélem el neked? Ugye, ezt akarod megkérdezni? Vagy van valami más is? – Tudod, mindent Mary-Annen keresztül intéztél soksok éven át, és most csodálkozom, hogy hirtelen ennyire belefolysz az életünkbe. Főleg Martinéba. Szóval... igazad van, muszáj megkérdeznem. – Mit? – Hát azt, hogy mik a terveid Martinnal. Elhúzod előtte a mézesmadzagot?? Felvillantod neki a Nagy Zenész és a Nagy Alma ígéretét? Ez most csak csali... ez a vendégszoba? – kérdezte Lina, és Wayne látta, mennyire igyekszik eltitkolni, hogy meg van szeppenve. – Arra célzol, hogy magamhoz akarom édesgetni? Hogy felkínálom neki a New York-i életet, a zenészlétet, viszem magammal a koncertekre, és megpróbálom elindítani a pályán? És attól félsz, hogy elveszíted? – ...

– Igen? – Martin nagyon határozott egyéniség. Van már kialakult értékrendje. Nem mondom, biztosan el tudnád csábítani, ha ez lenne a célod. De azt nem hiszem, hogy feladna mindent otthon, a tanulást, meg minden mást. És abban is biztos vagyok, hogy nagyon kötődik hozzám és a húgához. – Lina, tudod, azért soroltam el neked pontosan, hogy mit tudnék kínálni Martinnak, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindez nem fordult meg a fejemen. Mint ahogy az is, hogy már hetvenéves vagyok, itt ez a srác, akiben a fiatal Wayne „Sunny” White-ot látom, aki a fiam, és miért ne tölthetnék vele most több időt? Igaz, valószínűleg elég hosszú életű leszek, de most még valóban aktív vagyok, és egy csomó mindent tudnék tanítani neki. – Igen, de... – De azt hiszem, csak kitolnék a gyerekkel. Én jól érezném magam, ő pedig belerepülne a reflektorfénybe, mindenféle tapasztalat nélkül, aztán cseszhetnénk az egészet. Rehabról rehabra hurcolnánk, és végigcsinálna minden eszement dolgot, amit én is végigcsináltam. – Ebben nem vagyok biztos, mert Martin nem olyan könnyen... elcsábítható. Normális fiú. – Igen, persze, de neked fogalmad sincs ennek a világnak a csábításairól – legyintett Wayne. – Úgyhogy Martin kijöhet hozzám bármikor pár hétre, amikor csak akar. De nem költözhet ki. Nemcsak hozzám nem költözhet ki, hanem Amerikába sem. – ...

– Egészen addig nem költözhet ki hozzám, illetve Amerikába, amíg nem szerez egy diplomát. És azt otthon kell megszereznie. Nem Amerikában, nem Hollandiában – na, ott pláne nem! nem Londonban. Hanem Magyarországon. Ha addig kiköltözne, akkor nem támogatom, és úgy teszek, mintha nem is létezne. – Jézusom, Wayne, úgy beszélsz, mintha melletted nőtt volna fel! Mintha te dönthetnél az életéről – háborgott Lina, és Wayne már nevetett rajta. Nem is titkolta. – Értékelem, hogy felháborodsz, miközben pontosan azt gondolod, amit én. Én jól elvagyok diploma nélkül, de neki ebben a világban nem kéne ugyanazt az utat végigjárnia. Sokan elbuktak volna a helyemben. Nekem az a mázlim, hogy nem vagyok hajlamos a szenvedélybetegségekre, legfeljebb, hadd tegyem hozzá, mielőtt te teszed, a nők tudtak függővé tenni. De a szerek és a pia sosem. Nem mondom, volt piás epizódom, de függő sohasem lettem. Különben már rég elpatkoltam volna. És azt is tudom, ha Martin ideköltözne, egy csomó mindent megadnék neki. Hiúságból, büszkeségből, meg mert jólesne. Hát nem. Előbb érjen még egy kicsit. Döntse el, tényleg érdekli-e a zene. Derüljön ki, tehetséges-e. Úgy értem, tehetségesebb-e, mint egy lelkes tizenéves, aki imádja a zenét. Mert az édeskevés. Tanuljon valami mást. Legyen tájékozott, tanulja meg az agya rendszerezni a dolgokat. Aztán ha diplomát szerzett, és még mindig zenélni akar, vagy ha nem akar zenélni, de, mondjuk, szeretne itt valamilyen más pályán elindulni, akkor jöhet. Tudod, Lina, van időm. Még csak hetvenéves

vagyok – mosolygott. – De ha esetleg nincs is már sok időm, akkor is ezt mondom. – Beszéltél erről Martinnal? – Nem. Nem is gondolom, hogy hosszas „apai” kioktatásban kellene részesítenem. Talán majd megemlítem neki, hogy ezt gondoltam. Attól még kijöhet hozzám egy-egy hétre, vagy akár egy-egy hónapra. Neked is csak azért mondtam el, mert rákérdeztél. – Örülök, hogy így gondolod, Wayne. – ... – És annak is, hogy normális kapcsolat lehet köztetek. Martinnak mindig szüksége volt egy apaképre. Sajnálom, hogy hosszú ideig nem is mondtam el neki, hogy ki az apja, de őt védtem ezzel. – ... – És hát... örülök, hogy végül rendeződött a... kettőnk kapcsolata is. Köszönöm, hogy meghívtál minket. – Én már... – Tudom – vágott közbe Lina. – ... – De így mégiscsak más. Már nekem is megvan a felépített életem. Wayne hallgatott, Lina is hallgatott, csendben nézték az Oscar-szobrocskát a vitrinben. – Azért klassz volt az a balatoni hétvége – mondta végül Wayne komoly tekintettel, miközben persze mosolygott. – Áhhh... Jaj. Nosztalgiázunk. Inkább megyek. Indulunk. Ancsi már alig lát, olyan álmos. Amikor felálltak, Wayne csendesen megszólalt. – Válaszd a boldogságot.

– Tessék? – nézett rá csodálkozva Lina. – Semmi. Csak azt mondtam, hogy ha az ember választhat, akkor válassza a boldogságot. Én mindig azt próbáltam. – Te nem a hétköznapi emberek életét éled, Wayne – felelte Lina halkan. – Nem az számít. Hanem az, hogy hogyan lehetsz boldog. Még ha fél is az ember, csak akkor tudhatja meg, milyen a boldogság, ha beleugrik. – Miért mondod ezt nekem? – Csak úgy. Egy sokat megélt ember jó tanácsaként. – Ja. Köszi. – ... – Mindent. A karácsonyt is. Végül mindenki elhagyta a lakást, Martin visszavonult a vendégszobába a Wayne életéről szóló könyvvel, Wayne pedig a jacuzziban ült, amikor Mary-Ann megjelent az énekes fürdőköpenyében. – June telefonált, hogy holnap el akarja vinni a cuccait – mondta, mialatt becsusszant Wayne mellé a kádba. – Azt kérte, hogy ne legyél itthon, csak én. Nem sok kedvem van találkozni vele. – Nehogy már előírja, hogy ki legyen itthon – hőbörgött Wayne. – Szívesen találkoznál vele... azok után? – A francokat. Arra is kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a címlapfotó. Hiába jött a sminkes, azért... szerinted? – Biztos, hogy dolgoznak majd a fotoshoppal a szemed környékén – vigyorgott Mary-Ann. – Majd megnézzük, mert abban maradtunk, hogy az egész csak akkor mehet

nyomdába, ha leokéztuk. Holnap átküldik az interjút és a képeket is. – Jó, de azért nehogy már elküldjön itthonról. – Oké, akkor cseréljünk. Te maradsz, én elmegyek, amikor June jön. – Ezt akartam javasolni én is – bólintott Wayne. – Hogyhogy? – Remélem, hogy nem vagy féltékeny... Egyszerűen... June verekedős. Nem akarom, hogy hasba rúgjon, vagy mit tudom én, hogyan, de rád támadjon. – Most mi van?! Ne már. Megint sírsz? Húsz évig nem láttalak sírni, és most naponta fogsz...? Mi az? Mit mondtam, amit nem kellett volna? – ... – Na tényleg. Tudom, hogy önző, bunkó fasz vagyok, de nem tudom felidézni, hogy mit mondhattam, amivel megbántottalak. Remélem, nem vagyok még ennyire szenilis. – Semmi olyat nem mondtál... csak meghatódtam. Hogy mennyire más vagy, mint amilyennek ismernek... mint amilyennek ismer a világ. – Te mindig ilyennek ismertél. – Nem igaz, Wayne. Te előttem is titkoltad az énednek ezt a szentimentális-romantikus felét. Pedig ez az igazán szerethető arcod. Mondjuk én a másikat is kedveltem, de nyilván addig, amíg nem voltunk... együtt... – És te mikor cuccolsz végre ide? – Hogy érted? – Úgy, hogy időnként azért szükségem lenne a fürdőköpenyemre. És nem akarok újat venni! – vigyorgott a férfi.

– Ó. – Na igen, ó. – ... – Segítek a költözésben. – Van egy lakásom. – Csodálatos. Gratulálok. Ott voltam a lakásavatón, nem emlékszel? – ... – Akkor majd szépen kiadod. Hm? Mit gondolsz? Vagy félsz az együttéléstől? – El tudod képzelni, hogy ebben a fényűző lakásban lesz egy gyerekszoba, Wayne? És egy gyerek, aki firkál a falra, széthagyja a játékait...? Vagy nem tervezel olyan hosszú távra? – Majd lesz egy saját fala, amit összekenhet. De szarral nem kenheti össze. – Szarral? Most mit hülyéskedsz, Wayne? Általában nem azzal rajzolnak a gyerekek. Hanem zsírkrétával. Nem olyan büdös, viszont sokkal nehezebb lepucolni. – Zsírkrétával rajzolhat a saját falára. – Milyen saját falára? – Mondjuk a másik vendégszobát berendezhetnénk neki... Felrakatnék valami lemosható szart a falra. – Pont most tiltakoztál a szar ellen. – Úgy értem, tapétát, de tényleg belefojtalak a jacuzziba, ha belekötsz minden szavamba. – Komolyan beszélek, Wayne. Sosem éltél együtt egy kisgyerekkel. Legfeljebb Nicholasszal, de akkor még nem voltál ennyit otthon. Hogy bírnád, ha a gyerek ordítana? Ráadásul nem is a te gyereked. – Nehogy már eltiltsd tőlem.

– Nem viccből mondom. – Én sem. Mindig azt mondták, úgy könnyű apának lenni, ahogy én vagyok. Hogy semmi igazi felelősségem, meg sosem kellett pelenkáznom, játszótérre hordanom... Hát akkor most majd meglátjuk. Még az is lehet, hogy egyszer kicserélem a pelenkáját. – ... – Ne, Mary-Ann. Annyi hisztis nő volt az életemben. És itt vagy te, a nyugalom szobra. Most pedig folyton könnyes a szemed... Neked adom azt a rohadt fürdőköpenyt, csak ne bőgj! – Hülye. – Boldog születésnapot. – Neked van születésnapod, Wayne, és én még csak most akarom odaadni az ajándékodat. – Igen, én is úgy értettem, hogy boldog születésnapot nekem, de ez az ajándék a tiéd. – Mi ez? – Például úgy tudhatnád meg, ha kibontanád. Tőled idéztem: „például úgy tudhatnánk meg, hogy mi megy a tévében, ha bekapcsolnánk”... – Vicces. Megjegyezted, amit mondtam? – Muszáj frissen tartani az agyamat. Miattad. Meg a kis szarral festő miatt. – Ó, Wayne. – Igen...? – Lehet, hogy mégsem friss annyira az agyad. – Miért? – Mert... pár napja már kaptam tőled egy gyűrűt. – És? – És most még egy?

– Aha. Ez az igazi. – Miért, a másik barátsággyűrű volt? – Talán. Nem tudom. De ez az igazi. – Köszönöm, Wayne. Ez gyönyörű. Ezek után nem is merem odaadni az ajándékodat. Ehhez képest az én ajándékom... – Azért csak tegyél egy próbát. – Az ing nagyon szép, tényleg. De ez micsoda? Miért kell ehhez az iPadem? – Nézd meg a tesztverziót. Tetszik? – Mi a fene ez? – Egy alkalmazás. Nicholas fejlesztette, bár, mint kifejtette, „elveivel nem egyezik”, hogy az apja nevével ilyet készítsen, de úgyis te adod meg a végső engedélyt. Játék, iPhone-okra és iPadekre. Wayne White Rock Show. – Vagyis? – Vagyis, aki letölti és játszik vele, tetszés szerint állíthat össze zenekart, választhat énekest, és benevezhet a Show-ba. Az alkalmazás felsőbb szintekre viszi, többek közt gitárszólót, vendégzongoristát lehet nyerni, de a hűséges játékosoknál egyszer csak felcsendül a hangod egy dallam erejéig, ilyesmik. Mondom, le kéne tesztelned. – Ha nem lennének ilyen cuccaim, mint az iPad, semmit sem tudnék kezdeni egy ilyen ajándékkal. – Tudom, de akkor nem is ezt kaptad volna. Igazából nem is a te ajándékod, hanem a rajongóidé. Külön küldhetsz nekik üzenetet a fontosabb dolgokról, mert van rajta egy hírcsatorna is. Nicholas nagyon ügyesen megcsinálta.

– Hát igen, valamiből élnie kell – dörmögte Wayne. – Ne baszogasd. Nagyon jó volt tegnap az Idolban ő is. – Igen. Ennek ellenére ilyen programok írásából él. – Na és? – Nincs ellenemre, de meg tudna élni a zenéből is, ha akarna. – Már betöltötte a negyvenet. – Akkor csak azt mondd meg, hogy miért maradt ki az ajándék alkalmazásom nevéből a „Sunny”? Wayne „Sunny” White vagyok, nem igaz? Már jó ideje. – Igen, de... az a generáció, amelyik iPadet és iPhone-t használ, már nem értékeli a „Sunny”-t. Sunny lehettél harminc éve, meg negyven éve, de a mostani fiataloknak és középkorúaknak ez nem igazán jön be. – Mit akarsz ezzel mondani...? Felejtsem el a „Sunny” nevet, ami elválaszthatatlan tőlem, ami, vagyis, akarom mondani: aki én vagyok?! Bejelented a születésnapomon, hogy ja, bocsi, mától nem vagy Sunny? – Ne hőbörögj, Wayne. De igen, Sunny vagy. Az is maradsz mindig. De a fiatalabb generációknak már Sunny nélkül fogsz bejönni igazán. És az alkalmazásnak ők a célcsoportja. Ha nem akarod, nem kell beélesítenünk ezt a játékot. Hagyhatjuk a fenébe. – Dehogyisnem akarom. Mindent akarok, ami új. De csak úgy, ha nem kell kidobni azt, ami régi. – Ez már majdnem úgy hangzott, mint valami esküvői mondóka. – Ne célozgass, Mary-Ann, mert véletlenül szavadon foglak... – mosolygott Wayne, és végigsimított a nő karján. – Gyere, menjünk az ágyba, mert utána muszáj

lesz kipróbálnom a játékot, és bejutnom a Wayne White Rock Show-ba... HATODIK DAL „Megtaláltalak” 2010. december 31. 1 „Lua elköltözött, és újra jött a laza élet. Akkoriban már szaladt velem a szekér, és én próbáltam a jövőmre is gondolni, úgyhogy megvettem az első menő lakásomat, de egyébként nem voltam valami spórolós. És újra visszakaptam a szabadságomat – amit mellesleg sosem vesztettem el –, úgyhogy amikor Jo és Janet, az ikrek beléptek az életembe, egészen megrészegülve vetettem bele magam a kapcsolatba. Igen, hát fura kapcsolat az, amikor egy pasi két nővel kavar egyszerre, úgy, hogy a csajok egyáltalán nem féltékenyek egymásra. Biztosan van, aki felháborodik azon, hogy mi hárman mindig együtt aludtunk, de szerintem sok férfi álma az az élet, amit akkoriban éltem. Ez az »akkoriban« nem is volt olyan régen, mindössze néhány éve... Most mégis annyira távolinak tűnik már. Jo és Janet benne volt minden buliban, együtt jöttünk-mentünk, velem tartottak a fellépésekre is, és ugyan sosem értettem, miért jó ez nekik, mert hát a nők általában nem arról álmodnak, hogy »háremben« éljenek, de nem sokat agyaltam ezen a témán, egyszerűen jól éreztem magam. Az egyik buliban, ahol több zenekar is fellépett, Janet eltűnt valahová, Jo idegesen kereste, úgyhogy miután elénekeltem azt a három dalt, amire hívtak, én is aggódni kezdtem, mert Janet nem szokott csak úgy lelépni. Végül a művészbejárónál találtuk meg, egy

bőrdzsekis pasi a falhoz szorította, és smároltak. Biztos voltam benne, hogy Janet nem önszántából ment bele ebbe az egészbe, úgyhogy próbáltam lerángatni róla a támadóját. A pasi rám nézett, aztán csak megvonta a vállát, és újra rámászott Janetre. Mit mondjak, rohadtul begurultam, és lerángattam Janetről a férfit, aki erre behúzott nekem egyet. Bár nem vagyok verekedés fajta, de ettől elvesztettem az eszem, és elkezdtem a pasit rúgni-ütni, ahol csak értem. Tudom, hogy egy ötven felé közeledő, világhírű énekestől ez elég gáz, de annyi indulat volt bennem, hogy félholtra vertem a fickót. A vicc az egészben az, hogy a pasas korábban harcművész akart lenni (szerencsére nem lett az, mert különben ma már nyilván nem élnék). Mentőt kellett hívni hozzá, és kiderült, hogy megcsavarodott a heréje, állítólag a rúgásomtól. Még aznap meg kellett operálni. Én pedig két hónapot kaptam, és bár felfüggesztették volna, de volt egy gyorshajtásom és két tilosban parkolásom, szóval végül le kellett ülnöm. Nem is ez volt a legkínosabb az egészben, hanem hogy kiderült: Janet már egy ideje találkozgatott a pasival, csak nem tudta, hogyan mondja meg Jónak és nekem, hogy kilépne ebből a mi kis háromszögünkből. Hát végül a kórházban kapta meg a fickót. Janet nem haragudott rám, azt hiszem, valahol talán imponált is neki, hogy ilyesmire vetemedtem miatta. Én meg ültem két hónapot, megismertem néhány jó fazont, korán keltem, a konyhán dolgoztam (életemben ezt a két hónapot töltöttem tűzhely közelében, és

meg kell mondanom, mindenki abszolút normálisan viselkedett velem), aztán az élményeimből megírtam A sötét oldal című albumom dalait. Kiszabadultam, és újra egyedül voltam. Jo nem várt, csak egy levél, tőle: »W, ez az egész addig működött, amíg hárman voltunk benne. Ne haragudj, de így már nem megy tovább. Vigyázz magadra. Szerettelek. Jo.« Hát igen, már ötven felé közeledtem, elhagyott a »háremem«, ültem börtönben, és úgy éreztem, semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy a színpadon legyek és énekeljek. Nagyon érdekes: sem előtte, sem azóta nem vesztettem el a fejemet annyira, mint akkor, amikor megláttam azt a fickót, ahogy a falhoz szorította Janetet. Lehet, hogy tanultam is az esetből, bár ezt ma még nem mondhatom ki biztosan. Mindenesetre soha többé nem akarok börtönben ülni. Persze A sötét oldallal végigcsináltam egy jó kis turnét. Apám egy nő miatt került börtönbe. Mondhatnám, hogy ez azért nagyon vagány dolog, de aztán arra gondoltam, hogy voltak olyan epizódok az életében, amelyeket egyáltalán nem szeretnék átélni, és ez a börtöndolog is közéjük tartozik. Mondjuk eltöprengtem ezen a „háremügyön”, hát tényleg jézusfény, és senki se higgye, hogy egy időben, amikor megismertem Zizi barátnőjét, Laurát, nem fantáziáltam néha én is ilyen együttlétről, de persze ez tényleg csak puszta ábránd volt. Igaz, olvastam én is Hugh Hefner háreméről, de hát ő mégiscsak a Playboy alapítója meg ilyesmi, nyilván munkaköri kötelessége, hogy több nővel legyen együtt. És kiváltság is, bár azért fogalmam sincs, hogy lehet egyszerre több nőt is kielégíteni. (Én mostanában

Virágról álmodozom, de a Verenával történt első gyorstüzelésem óta van bennem némi félsz, hogy mi lesz, ha Virág tényleg készen áll velem a szexre, aztán megismétlődik ugyanaz, mint Verenával. Már úgy értem, a gyorstüzelés. Lehet, hogy mindezt az anyámmal való beszélgetés idézte elő? Ki tudja, de azért egy kicsit nyomaszt, hogy esetleg megint olyan béna leszek... már ha Virág megvár. Persze azt mondja, hogy vár rám, kétszer is beszéltünk, és határozottan állította, hogy nem mond már semmit rólam a Szalaynak, bár azt nem állította, hogy nem is beszél vele.) A balul sikerült bulizás óta Wayne vendégszobájában laktam, de anyámmal és Ancsival is találkoztam mindennap. Egyik nap elmentem egy huszonéves, jó fej trendvadász csajjal különböző klubokba, és állati zenéket hallottam. Akadt köztük nagyon szar is, de érdekes volt látni, hogy mire gyűlik össze a közönség. Rájöttem, hogy sokkal intenzívebben kéne énekelni tanulnom, mert itt még a klubzenészeknek is baromi jó a hangjuk, de főleg nagyon tudnak bánni vele. Wayne lakásában néha megpengettem a gitáromat. Slash gitárját! És az a királyság, hogy Gábor karácsonyra a Slashonline-ról rendelt nekem pengetőket. Nagyon örültem nekik, de persze a gitár mindent überelt, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez az igazság. Anyám megfűzött, hogy látogassam meg vele, Ancsival és Nicholasszal Nicholas gyerekeit. Nem sok kedvem volt hozzá, mert ugye Nicholas említette, hogy egyik kissrác beteg, és nem tudtam, mit fogok kezdeni az egésszel, de

anyám erősködött, úgyhogy igent mondtam. Tegnap elmentünk, és bár tényleg fura volt az egyik gyerek, mert egy ideig a saját fejét ütötte valami kis lapáttal, amikor meglátott minket, de Nicholas mondta, hogy hamarosan megnyugszik, és így is történt. Utána egy ideig csak néztük egymást, végül odahozott nekem egy labdát, és azt játszottuk, hogy én fogom a labdát, ő meg húzza maga felé a kezemmel együtt. Nicholas szerint sokat javult az állapota, hát én el sem tudom képzelni, milyen lehetett azelőtt. Nicholas felesége, Heather adott nekünk szendvicset, Ancsinak csokit, de Tim, mielőtt még Ancsi beleharaphatott volna, odarohant és befalta előle. Ancsi először meghökkent, aztán sírni kezdett, és kiderült az is, hogy Tim nem ehet csokit, mert az rosszul hat az állapotára. Nicholasnak van egy másik fia is, Barney, akinek a neve az Így jártam anyátokkal sorozatot juttatta eszembe. Barney állati jófej kissrác, vele hóembert építettünk, aztán Tim is kijött és lerombolta. Nem tudtam Timmel mit kezdeni, de anyám azt mondta, nem baj, majd megszokom. Nem egészen értettem, miért gondolja anyám, hogy Nicholas gyerekeivel rendszeresen fogok találkozni, de ráhagytam. Később Barneyt és Ancsit elvittem szánkózni, mert közben nyugodtan gondolkodhattam Virágon, apámon, Slashen, meg azon, hogy mi minden történt az elmúlt héten. Az sem zavart, hogy Ancsi és Barney hógolyóval dobálták a hátamat, miközben húztam őket. Aztán visszajöttünk Manhattanbe, feljöttem apámhoz, már a recepciós is udvariasan köszön, úgy tesz, mintha elfelejtette volna a szánalmas visszatérésemet a világgá

menetelem után, visszavonultam a „szobámba”, és írtam egy dalt erről az egészről, ami mostanában történt velem. „Megtaláltalak”, ez a címe. És persze értem ezt apámra, Slashre, Virágra, de leginkább önmagamra. Nem mintha önmagamat tényleg megtaláltam volna, mert még mindig dilemmázom azon, hogy lehet-e „fényezni” a rockot, meg ilyenek, de azt hiszem, legalábbis kezdek megismerkedni önmagammal. Mondjuk van azért necces ügy is. Úgy értem, anyámmal. Már régóta nem szólok bele az életébe, azóta, hogy kidobta azt a Robi nevű idióta fazont, de Robi tényleg egy faszfej volt, én pedig mindössze hétvagy nyolcéves, amikor együtt jártak, és megpróbáltam anyám tudtára adni, hogy Robi bunkó, és csak megjátssza, hogy bír engem, közben meg utált. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy én üldöztem el, de azért sokat tettem a távozása érdekében. Aztán anyámnak egy ideig nem volt senkije, majd jött Gábor, aki tényleg tökre normális volt velem is, és anyámmal is. Még az esküvőt sem elleneztem, annak dacára sem, hogy valami rettenetes ünneplős cuccot kellett felvennem. Vagyis nem kellett, de anyám megkért, hogy ne farmerban menjek. Szóval Gábor oké. Az nem oké, hogy becsajozott. Persze anyámnak megvan a saját élete, és most már úgysem szólhatnék bele, és igazából nem is tudok mit mondani, mert Nicholast is nagyon bírom. Csak hát mi lesz így velük, ha szerelmesek lesznek? Én már egy hetet is nehezen bírok ki Virág nélkül. Mi lesz, ha anyámat nem lehet majd elviselni, mert folyamatosan sóhajtozik, vagy mit tudom

én, mi várható ebben a korban egy szerelmes nőtől. Mondjuk, ha folyton New Yorkba járna, az nekem is jó lenne, mert nyilván jöhetnék vele én is. Talán időnként állná az apám a repülőjegyem árát. De Ancsinak mégiscsak Gábor az apja, anyámnak ő a férje, nem beszélve Nicholas gyerekeiről és feleségéről. Ja, hogy honnan tudok a viszonyukról? Hát nem vagyok se vak, se hülye. Folyton együtt lógnak. Meg aztán egyik nap ott enyelegtek a liftben, amikor kinyílt az ajtó, én meg éppen a liftre vártam. Gyorsan szétrebbentek, mintha csak a zökkenés lökte volna őket egymáshoz. De azért nem ejtettek a fejemre. És anyám egész biztosan hiányolna már engem, ha nem Nicholasszal lenne együtt naphosszat. Azt azért elég nehéz lenne feldolgozni, hogy az anyám pasija az én testvérem. Vagyis az apám másik fia. Ugyanakkor jézusfény, mert ő Nicholas Whitacker, és száz százalékig normális fazon. Szóval nem tudom, mit is kívánjak anyámnak. Gábort is bírom, Nicholast is. Gábor a férje, Nicholasnak az a gyenge pontja, hogy van felesége meg két fia. Nekem Nicholas is oké, feltéve, ha nem költöznek hozzánk az ikrei. Persze lehet, hogy addigra én már külön fogok lakni Virággal. El sem tudtam képzelni, apám mit tervez szilveszterre, anyám felajánlotta, hogy elmehetünk együtt a Times Square-re megnézni a tűzijátékot, de már évek óta nem szilvesztereztem anyámmal, nem is akartam láb alatt lenni nekik, úgyhogy inkább arra gondoltam, maradok Wayne-nél, hacsak nincs fellépése, és nem zavarom. Délelőtt Mary-Ann elvitt minket apámmal a Ground Zeróhoz, ahol megnéztük, mi maradt az után a

szeptember tizenegyedikei merénylet után a World Trade Centerből, és meg kell mondjam, egyetlen fotó sem adja vissza a Ground Zero hangulatát. Még most is ráz a hideg, ha eszembe jut... Egyszer olvastam valahol, hogy azért van mágikus ereje Jeruzsálemben a Siratófalnak, mert évszázadok alatt az emberek, akik a kezükkel és a homlokukkal érintették, valósággal belesugározták a fájdalmaikat, a kéréseiket, a reményeiket a falba, amely aztán nagyon erős energia formájában adja vissza ezeket a „reményadagokat”. Hát valahogy így lehet a Ground Zéróval is. A fájdalom, a gyász, a döbbenet, minden beletöltődött az emlékhelybe. Olyan energiája van annak a helynek, hogy az ember beleborzong. Szemben vele ott egy óriási outiét, ahol visszatérhetsz a jelenbe. És elkölthetsz egy csomó pénzt. Egy kínai étteremben kajáltunk, ahol láthatóan nagyon csípik apámat a kínai csajok, apám folyamatosan vágott szeműeknek meg ferde szeműeknek nevezte őket, persze nagyon kedvesen, de Mary-Ann ennek ellenére kiakadt a dolgon, és közölte, hogy többé nem fog vele étterembe menni, mire apám valami szarral festett falról hadovált, fogalmam sincs, miről, de hát az ember apja, ha ilyen öreg, mint ő, nyilván időnként összevissza is beszélhet. Később megnéztük a Központi pályaudvart, apámat egy csomóan felismerték, pedig egy nagyon állat kapucnis bőrdzseki volt rajta, ráadásul a kapucnit a fejére húzta, mégis megismerték. Úgyhogy meg kellett állnunk, míg autogramot osztogatott, de végül Mary-Ann elvonszolta, mert attól tartott (mint ahogy már meg is történt), hogy

apámat órákon át fogják ostromolni aláírásért, és a végén rendőrök kellenek a „szabad elvonulásához”. Aztán még be kellett mennem a Metropolitan Múzeumba Mary-Ann-nel, miközben apám a kapucniját a fejére húzva a kávézóban várt minket és iPadezett. Most azért fogalmazok így, hogy „kellett”, mert túl sok kedvem nem volt múzeumba menni, de apám azt mondta, hogy megígérte anyámnak: nem csinál belőlem bunkót, amíg nála leszek. Szóval bementünk, ő persze nagy ívben leszarta, hogy mi van bent (nem hiszem, hogy valaha is végignézte volna a gyűjteményt), de mi Mary-Ann-nel végigmentünk az amerikai szárnyon és a tizenkilencedik századi európai festők termén. Tényleg nem bántam meg, hogy bementünk, bár előtte úgy éreztem, hogy ezzel csak elvesztegetek egy csomó időt, márpedig New Yorkban minden percet ki akartam használni. Később apám azt mondta, hogy sétáljunk még egy kicsit Mary-Ann-nel, mert neki be kell engednie June-t, hogy elvihesse a cuccait. Akkor már nagy volt a nyüzsgés, elállt a havazás, nagy erőkkel takarították a járdákat, mindenki a szilveszterre készült. Mary-Ann elvitt Little Italy-ba, az olasz negyedbe, én persze rögtön a Maffiózókra, gondoltam, holott az a sorozat New Jerseyben játszódott. Az egész környék tele volt alacsony házakkal, pizzériákkal és olaszos feliratokkal. Beültünk egy pizzériába, már alig volt szabad asztal, és tényleg egy csomóan olaszul dumáltak, bár Mary-Ann szerint a legtöbbjük nem helybeli, hanem olasz turista. Megkérdeztem Mary-Annt, hogy vannak-e apámnak barátai, mert nemigen hallottam róluk.

– Barátai? – tűnődött. – Amikor valaki ilyen... ismert, akkor már csak kevés embert enged igazán közel magához. A zenésztársaival jóban van, de ők többnyire akkor vannak vele, ha stúdióban dolgozik, vagy amikor turnéra vagy nagykoncertre készülnek. – De olyanok, akikkel sörözik, biliárdozik, akikkel megdumál mindent...? – Mickkel néha, meg a szakmából egy-két emberrel dumálgatnak, ha találkoznak. De legtöbbször csak véletlenül futnak össze. Elgondolkodtam. Ez az ára annak, hogy valaki híres legyen? Vagy csak öregkorára nincsenek igazi barátai? – És akivel moziba megy...? – Moziba? – Mary-Ann elmosolyodott. – Oda nem jár. Talán egy-két régi barátja van. Volt egy gyerekkori barátja, aki már nem él. És vannak még páran, a pályája elejéről, de velük nem szokott találkozni, legfeljebb telefonon beszélnek néha. – ... – Amikor valaki ennyi mindent elér, a régi barátságok nagy része megszűnik, egyszerűen elmúlik. Wayne elfoglalt, és más dolgok érdeklik... Nem is tudom, hogy van ez, de azt hiszem, én vagyok a legjobb barátja. – Ti most együtt éltek – csúszott ki a számon. – Igen – nézett rám derűsen. – Nagyon úgy néz ki. – Mióta ismeritek egymást? – Úgy húsz éve. – Ó. Az nagyon sok. – Igen. – És csak most...

– Igen, csak most – nevetett. – De jobb is... talán. Régen olyan volt, mint egy betöretlen csikó. Még ötvenévesen is. Most már sokkal érettebb. Aha. Érettebb. Végül is hetvenéves. Apám ezek szerint későn érő típus. Persze lehet, hogy az örök optimizmusának köszönheti, hogy ilyen fiatalos maradt. Merthogy az maradt, az tuti. De az furcsa, hogy nincs egy csomó barátja. Slashnek, legalábbis a könyvéből ezt szűrtem le, sok haverja van. Bár Slash sokkal fiatalabb, mint az apám. – Nem nagyon érdeklődött irántam régebben – böktem ki, miután bekajáltam egy óriási pizzát. – Talán csak védte magát. – Mitől? – Nem tudhatta, akarod-e látni. Nem akarta felforgatni az életedet... Persze most jól felforgatta, igaz? Nem tudtam, mit válaszoljak. Visszamentünk apámhoz, aki derűs nyugalommal fogadott minket, annak ellenére, hogy a nappaliban a dohányzóasztal üveglapján elég széles és friss repedés húzódott. Szóval June távozása mégsem volt túlságosan elegáns és visszafogott. Kicsit meg is ijedtem, mert ezek szerint a nők azért elég sok borsot tudnak törni a férfiak orra alá, ha felhúzzák őket. Márpedig apám nyilván rendesen felhúzta June-t. Aztán Wayne Mary-Ann-nel valami fürdőköpenyről tárgyalt viccesen, majd MaryAnn átment valamiért a saját lakásába, apám pedig leült a nappaliban, végigsimított a törött üveglapon, és közben mosolygott. Úgy látszik, nem izgatja fel magát ilyesmik miatt.

– Most aztán rendesen belecsöppentél, ugye? – kérdezte, amikor látta, hogy az ajtóban álldogálok. – Ülj már le. – Mibe csöppentem bele? – Hát egy kapcsolati balhé közepébe. Mindegy, már vége. – Azt hittem, szereted June-t. – ... – Persze Mary-Ann nagyon szép. És rendes – tettem hozzá gyorsan. – Igen. Egyszer csak eljön az idő, amikor az ember normális nőkre vágyik. Ezzel azért akaratlanul is megsérthetett volna, mert ugye anyám is a volt női közé tartozik, de nem szóltam. Apám valószínűleg észre sem vette, hogy anyámat is belekeverte ebbe az egészbe. – Azt akartam kérdezni – kezdtem hirtelen, mert eszembe jutott valami –, hogy... mit tennél a helyemben? – Mivel kapcsolatban? – nézett rám kíváncsian. – Van egy barátnőm otthon. Még csak most... alakulgat a dolog... de nagyon különleges lány. Virágnak hívják. Bólintott, komoly arccal, de azért a szeme mosolygott. Mintha azt akarta volna jelezni, hogy túl van ő már egykét dolgon. – És? – Hát... volt ez a buli itt, tudod. Ahol... betéptem egy kicsit. – Rémlik – bólogatott. – Szóval, ott volt az a csaj, aki... akivel... hát, szexeltem aznap éjjel.

– Ó. És minden rendben volt? – Ja. Óvszert is használtunk. – ... – Szóval, hogy... elmondjam a barátnőmnek? Úgy nézett rám, mintha, mondjuk, azt kérdeztem volna tőle, hogy elnyomjak-e egy égő csikket a kézfején. – Miért akarod elmondani? Szakítani akarsz vele? – Nem, de... szeretem. Asszem. Szerelmes vagyok belé – böktem ki végül. – Szuper. – És akkor mégiscsak el kéne mondanom, nem? – Hát nem. Nem hinném, hogy jó ötlet. – De én alapból őszinte vagyok. Nem szoktam hazudni. – Akkor anyádnak is el kéne mondanod, hogy belőtted magad azon az éjszakán. – Gondolkoztam rajta, de szerintem mégiscsak nyugodtabb, ha nem tudja. – Nem tudom, Martin – vonta fel a szemöldökét. – Szerintem nem tanácsos túlbonyolítani azt, amit nem feltétlenül muszáj. A nők úgyis mindent túlbonyolítanak. Ez meg csak egy kaland volt, amit megbántál, nem igaz? – ... – Ha valamit bevallasz, az orrod alá dörgölik újra és újra. Ilyenek a nők. Persze van kivétel. Azt mondod, még csak most alakulgat a kapcsolatotok. Lefeküdtél Virággal? – Még nem. – Én nem mondanám el, de persze lehet, hogy te máshogy döntesz. Én már nem vágyom balhékra, azért

adom ezt a tanácsot – nevette el magát. – June megcsinálta életem utolsó balhéját. – Elmondtad neki, hogy beleszerettél Mary-Annbe? – Nem egészen így történt. Épp ágyban voltunk MaryAnn-nel, amikor June váratlanul visszajött. – Ó. – Na, azon már nem volt mit tagadni. – Hmmm... – De nem is akartam tagadni. Már nem. De én nem bántam, hogy vége, érted? Nem a lebukás miatt lett vége. Mindegy, hosszú történet, de a lényeg, hogy én igazán Mary-Annt szeretem. – June-t nem? – A magam módján igen, de muszáj az embernek néha, legalább életében egyszer normális döntést hoznia. Hallgattunk. Azon gondolkodtam, amit mondott. Szereti June-t is? A maga módján? Hát neki sem lehet egyszerű az élete. De ezzel nem oldódott meg az ügy. Az én ügyem. Apámnak másmilyen a lelke, mint az enyém, ő tudja kezelni az ilyen helyzeteket. – Virágnak volt egy fiúja. Baromira utálom. És most is ott sertepertél Virág körül – fakadtam ki a Szalayra. Nem is tudom, mi történt velem, komolyan gondoltam, hogy WSW-t érdekelhetik ilyen hülyeségek? – Szard le – vonta meg a vállát. – Próbálom – vigyorogtam. – De nem igazán megy. Virág állandóan lebegteti, hogy találkozik vele, vagy a Szalay hívogatja. – Tégy úgy, mintha nem is hallottad volna. Hozzád nem érnek el ilyesmik, nem igaz? Észre sem veszed. A srácot sem, meg azt sem, ha a barátnőd emlegeti.

– Hmmm – tűnődtem. Elég nehéz lesz megjátszanom magamat, tekintve hogy Virág valójában manipulálni próbál a Szalay állandó emlegetésével. – Ugyan már. Ne engedd, hogy megrendítsék az önbizalmadat. Tudomást se végy róla. – Már azt is nehezen bírom, ha elképzelem, hogy Virág csókolózott a Szalayval – vallottam be. – Ilyenkor görcs áll a gyomromba. – Hát akkor mi lenne, ha nem képzelnéd el? Képzeld inkább azt, hogy veled csókolózik. – Azt is szoktam. – Akkor jó. De ez a gyomorgörcsös sztori ártalmas, mert még belehergeled magad valami hülyeségbe. Hát nem mindegy, hogy mi történt vele a múltban? Nekem volt olyan barátnőm, aki, mielőtt megismertem, pornószínésznőként dolgozott. Hát aztán?! Miért érdekes ez? Akad a szakmában is olyan srác, aki ezzel a múltra való kóros féltékenységével tette tönkre minden kapcsolatát. Most a heroinnal van a legközelebbi kapcsolata, és nem tudom, hogy megéli-e a jövő szilvesztert. – Azért nem hinném, hogy direkt összefüggés van a féltékenység és a drogozás között – mondtam. – Persze én úgy általában nem vagyok féltékeny. Az előző barátnőimre egyáltalán nem voltam az. Csak az zavar, hogy Virág körül ott sündörög a volt fiúja. – A múltra nem vagyunk féltékenyek, ezt jegyezd meg. Hacsak nem akarod elbaszni az egész életedet. Vagy ha nem akarsz a diliházban kikötni. – ... – Például én is féltékeny lehetnék Mary-Ann múltjára.

– Ő is... izé... színésznő volt? – derült fel az arcom, mert azért az nagy királyság lenne, ha kiderülne, hogy ma egy pornósztárral ebédelhettem. – Dehogy – röhögött fel apám, és csak röhögött egy ideig, mintha valami nagyon vicceset kérdeztem volna. Később hozzátette: – Csakhogy gyereket vár. Az előző pasijától. – Micsoda? Komolyan kiakadtam. Ilyet még soha, ismétlem, soha nem hallottam. – Igen – bólintott apám. – A fickó lelécelt, amikor kiderült, hogy Mary-Ann terhes. Én pedig beleszerettem. Mondjuk, már régebben beleszerethettem, de akkor éreztem meg, hogy... nem is tudom, akkor törtek felszínre az érzelmeim. – De akkor mi lesz? – kérdeztem. – Úgy értem... elveteti? – Nem – ingatta a fejét Wayne. – Nem veteti... nem vetetjük el. Megszületik, és lesz majd még egy gyerekem. Nem vér szerinti, de... az enyém – mondta, és mosolygott. Esküszöm, mintha a távolba révedt volna a tekintete. Nem is akartam elhinni. Micsoda sztori! És apám ezt ilyen higgadtan tudomásul vette? És egyáltalán, hogy a fenébe lehet beleszeretni egy terhes nőbe, aki mástól terhes? Mondjuk, Mary-Annen egyelőre semmit sem látni, de előbb-utóbb óriási lesz, mindenki látja majd rajta, hogy gyereket vár, és akkor apám hiába ilyen higgadt meg minden, kénytelen lesz szembesülni azzal, már bocsánat, hogy valaki őelőtte megdugta a barátnőjét, és még gyerek is lesz ebből a dologból! Hát ez brutális. Nem tudom, besorolhatom-e

ezt a hírt a rocktörténelmi top százba, hiszen Mary-Ann a szó szoros értelmében nem kapcsolódik a rockzenéhez, de szerintem a többség beszavazná a százas listára. – De az a gyerek tényleg meg fog születni – csúszott ki a számon, amire gondoltam, és láttam, hogy apám megint elneveti magát. – Igen. Igen. Tudod, Martin, született már néhány gyerekem. – Igen, de az más. – Más, de egyikőtöknek sem voltam normális, tisztességes apja. Hát most lesz egy hetedik is... aztán meglátjuk, mit tudok kezdeni egy csecsemővel. – Hú. – Van egyébként egy csomó férfi a világon, aki azt hiszi, hogy a barátnője, felesége az ő gyerekét hozta világra, aztán egy fenét. Kakukktojások, és a „nevelőapjuk” nem is tud róla, hogy más a vér szerinti apa. Hát én tudok róla. – Hm... – mormoltam, és végül is igazat adtam neki, hozzátéve magamban, hogy azért a többség mégis vér szerinti apa lehet. – És fogod... szeretni? – Miért ne szeretném? Te nem hallottál még arról, hogy egy nő válás után ott marad egy gyerekkel, és aztán újra szerelmes lesz, és férjhez megy? És a férj megszereti a nő gyerekét is. Jól van, ez most betalált. Végre rájöttem, mire céloz. Persze az egész elég kusza, pont most, amikor úgy érzem, hogy hiába szeretem Gábort, Nicholast is el tudnám fogadni. Szóval őt, Wayne-t nem cserélném le már, de mondjuk sem Gábor, sem Nicholas nem olyan

nekem, mintha az apám lenne, és nem is lesznek sosem olyanok. Persze nem tudom, miért használok többes számot, hiszen nyilván csak egyikük marad meg anyámnak. – Aha. Így van velem anyám férje – közöltem a tényt apámmal. – Ugye. – Na jó, de az igazi apám mégiscsak te vagy. Lehajtotta a fejét, de láttam rajta, hogy örül annak, amit mondtam. – Egyszer eljöhetnél hozzánk – böktem ki, de persze rögtön meg is bántam, hogy már megint hülyeséget mondtam. – Oké. Például mikor? – Hát – tűnődtem –, például a ballagásomra... Előtte biztos koncertezünk is – feleltem, és tudtam, hogy már megint előbb beszéltem, mintsem gondolkodtam volna. – Majd meglátjuk – felelte, és én egy pillanatig, egy szikrázóan csodás pillanatig elhittem, hogy el is jönne a ballagásomra. Aztán persze ráeszméltem, hogy ez állati nagy hülyeség, hiszen nem fog miattam eljönni a világ végére. Később hozzátette: – Majd időnként eljössz hozzánk. Ha szünet lesz a sulidban. Meg ha majd az egyetemi vizsgáidra készülsz. – Ó – csak bámultam rá. Azt ugyan nem tudtam, miért evidens az apámnak, hogy egyetemista leszek, de ezt a témát nem akartam tovább feszegetni, mert persze úgyis muszáj lesz tovább tanulnom, akár találok olyan szakot, ami érdekel, akár nem. Késő este – Mary-Ann szerint csak miattam – apám felvette a kapucnis bőrdzsekijét, feltett az orrára egy

szemüveget, és lementünk hármasban a Times Squarere. Mary-Ann megsúgta, hogy apám utálja ezt a cirkuszt, de azért bejött velünk a nyüzsgő tömegbe, már lépni is alig lehetett, állati volt, minden négyzetméteren vagy tízen álltak, talán anyámék is ott voltak valahol, valamelyik villódzó neonreklám alatt. Apám egészen a fejére húzta a kapucnit, csak az orra látszott ki belőle, és végül együtt néztük végig az impozáns tűzijátékot több ezer másik emberrel, és éjfél előtt egyszerre számolt vissza az egész tér tíztől nulláig. – Boldog újévet! Ezt kívántuk egymásnak, és én még azt is, hogy az újonnan megtalált apámat már sose veszítsem el, továbbá hogy Virág az új évben feküdjön le velem. Lehetőleg már januárban. 2 Amikor Lina másodszor találkozott Budapesten Waynenel, Martin körülbelül annyi idős lehetett, mint most Nicholas fiai. Ez Linának akkor jutott eszébe, amikor meglátogatták Nicholas családját. A férfinak támadt ez a különös ötlete, Lina először nem is akart beleegyezni, de aztán rájött, hogy valamiért mégis fontos lenne Nicholasnak, hogy ő, Lina lássa a gyerekeit. És talán azt is meg akarta mutatni, hogyan él. Csakhogy Lina nem szeretett volna Heatherrel találkozni, és félt is attól, hogy még mélyebbre zuhan majd, vagy még magasabban fog repülni, bárhogyan is fogalmazta meg magában, a lényeg az volt, hogy tartott tőle: még inkább vágyni fog Nicholasra, ha a férfi megmutatja neki azt az életet, amit eddig olyan gondosan titkolt mindenki előtt.

És Lina ezt a vágyakozást pont most, néhány nappal az elválásuk előtt, nem engedhette meg magának. Persze aztán mégis beleegyezett. De ahhoz ragaszkodott, hogy Martin is elkísérje – félt, hogy különben lebuknának Heather előtt, és valahogy támasznak érezte a fiát ebben a helyzetben. Martin egyébként egészen jól megtalálta a hangot mindkét fiúval, még Timmel is, akinek dühkitörését látva Lina először megijedt, utána pedig könnybe lábadt a szeme, és eltartott egy ideig, míg a sajnálkozást „elfogadás” váltotta fel, azaz tudatosította magában: Tim ilyen, és ilyennek kell elfogadni, szeretni. Talán még javulni is fog az állapota, hiszen Nicholas szerint egy időben egyáltalán nem vett tudomást a környezetéről. Ahhoz képest például Martinnal egész jól ellabdázgatott, vagy legalábbis húzogatta a labdát, amit Martin a kezében tartott. Ancsitól pedig egészen elájult: valószínűleg nem sok kislány volt a környezetében, mert Lina elkapta a pillanatot, amikor Tim esetlenül megérintette Ancsi fejét, és másodpercekig csak bámulta a hosszú, fényes hajszálakat. Lina Heather láttán jött igazán zavarba: a nő nagyon kedvesen viselkedett vele, Lina pedig úgy érezte, megbocsáthatatlan, amit tesznek. Tudta, hogy Heather és Nicholas már elhidegültek egymástól, tudta, hogy külön hálószobában alszanak – Heather persze Timmel, ami egyáltalán nem enyhített Lina bűntudatán –, és hogy már hónapokkal ezelőtt szóba került köztük, hogy különköltöznek, de Tim miatt végül egyikük sem lépett. És akkor Linának eszébe jutott a második találkozása Wayne-nel.

– Örülni fog – mondta Linának a fiatal menedzserlány, bizonyos Mary-Ann Rothman, aki Wayne ügyeit intézte, többek közt Martin tartásdíjának az átutalásáról is ő gondoskodott. – Ühüm – bólintott Lina, aki a lehető leghülyébben öltözött fel a találkozásra, vérvörös, hosszú kabátot viselt fekete nadrággal és neonzöld felsővel, egyik kezén narancssárga, a másikon zöld, levágott ujjú kesztyű, és mindehhez egy kicsi, színes csíkos hátizsák. Nem tudta, mit akar kifejezni az egésszel, talán csak lázadni akart, nem akarta látni Wayne-t, nem akart szembesülni azzal, hogy mennyire hülye volt akkor, amikor elhitte, hogy a „szerelmük” – vagyis az ő szerelme – beteljesedhet, ugyanakkor mégiscsak büszke anyja volt egy csodás kisfiúnak. A koncert után találkoztak, Wayne fejedelmien berendezett öltözőjébe vitte Linát a menedzser. És egyszerre csak ott állt előtte Wayne, izzadt pólóban, fáradtan, de amikor meglátta a belépő Linát, élet költözött a tekintetébe. – Helló – mondta, és átölelte a lányt. Lina érezte az illatát. Nem volt izzadságszaga, mint az várható lett volna, helyette mély, édeskés, fűszeres – ahogy azonnal megfogalmazta magában – „bódító illat” csapta meg az orrát. Megremegett a lába. – Mi újság? Hogy vagy? Láttad a koncertet? Ülj már le... – Nem. Nem voltam kíváncsi rá... Wayne érdeklődve pillantott rá, mintha viccesnek találta volna Lina válaszát. – Nem? Mindegy. Nagyjából ilyen minden koncertem... Mesélj egy kicsit. Rég volt már, amikor találkoztunk.

Lina döbbenten meredt rá. A férfi úgy próbált csevegni vele, mintha nem született volna egy közös gyerekük, mintha csak egy régi barátnője lett volna, vagy egy távoli ismerős... – Azóta felnőttem – közölte. – Azt látom. Szereted a színeket – állapította meg Wayne, miközben ledobta a szőnyegre a pólóját, és szemmel láthatóan minden cuccától meg akart szabadulni, hogy lezuhanyozzon. – Nem tudom, minek hívtál ide. – Várj meg, és elmondom – mondta, és kiment a fürdőbe. Lina ült egy bőrfotelben, és úgy tűnt neki, hogy órákig tartott, mire a férfi előkerült, immár egy másik farmerban és egy félig begombolt ingben. Közben Lina már azon gondolkozott, hogyan tudná elválasztani egymástól a szívét és az eszét. Mert szíve szerint most is sokkal kedvesebb lett volna a férfival – azzal a férfival, akinek csupán pár napra kellett, egy szexkalandra, és akitől gyereket szült. A férfi, aki még egy rohadt fotót sem kért soha a gyerekről, csak mintát a nyelvéről a DNS-vizsgálathoz, most ott állt előtte... és hiába fizeti a tartásdíjat, Linának megvolt róla a véleménye. És mégis... amíg Wayne zuhanyozott, Linának mindvégig az járt az eszében, hogy milyen volt együtt a Balatonon... – Itt vagyok. Megvártalak. De nincs sok időm – préselte ki magából nagy nehezen. Mást mondott volna, ha a szívére hallgat. De többé nem hallgathat a szívére, mert iszonyúan pofára esett a múltkor, ráadásul pont ezzel a férfival. Nincs több kedvesség.

– Rendben – ereszkedett le fél fenékkel az öltözőbeli íróasztal szélére Wayne. – Azt akartam mondani, hogy ha akarsz, költözz ki a gyerekkel New Yorkba. – Micsoda? – New Yorkba. Természetesen bérelek nektek lakást, te tanulhatsz ott is, a gyerek meg járhat majd iskolába. Biztosan nagy előnyben lesz a társaival szemben, akár csak néhány kint töltött év is segíthet. Lina elképedve meredt Wayne-re. Az ajánlat hallatán először úgy érezte, hogy egyszerűen nem kap levegőt, hiszen Wayne megkérte, hogy költözzön a közelébe! De aztán rájött, hogy Wayne nem mint nőt kéri meg. Hanem mint a gyereke anyját. A francba veled, Wayne White, gurult dühbe, ennyire azért nem lesz egyszerű megszabadulnod a bűntudatodtól! Sőt ha rajta, Linán múlik, akkor nem is fog soha megszabadulni tőle. – Nem gondolhatod komolyan – nézett Wayne szemébe. – Itt élek. – De ott neked is több lehetőséged lenne... – folytatta a férfi, majd közelebb lépett Linához, és óvatosan rátette a vállára a kezét. Lina beleborzongott, holott több réteg is volt a bőre és Wayne keze között. Felcsillant a lehetőség. Elegendő igent mondania, vagy csupán bólintania, és talán... talán új életet kezdhet Wayne „Sunny” White mellett. A fiukkal. New Yorkban. Ott volt előtte a lehetőség, a pillanat, csak meg kellett ragadnia. Wayne keze megpihent Lina vállán, és ő újra maga előtt látta, ahogy Wayne öleli, ahogy az ölébe veszi... De nem. Nem hallgathat az érzéseire, mert azok megcsalják. Nem felejtheti el, mi történt. Wayne le sem

szarta őket közel öt éven át. Most pedig itt van, és folytatná a... mit is? A románcot? A kalandot? Úgy, hogy belesodorja valamibe, amiről ő semmit sem sejt, elutaztatná idegenbe, a gyerekkel, ahol, ki tudja, talán újra magára hagyná? Nem. Csak az eszére hallgathat. Már van mit veszítenie. Nem az egyetemet, nem a félállását. Hanem a gyereke biztonságát. És kettőjük: Martin és a saját jövőjét. Hiába kívánta Wayne-t, hiába szeretett volna belelátni a jövőbe, hogyan alakulhatna az életük, hiába szerette volna kipróbálni... Ez már egy másik élet. Ő választotta. Igaz, Wayne jócskán közrejátszott abban, hogy ezt választotta, de most már nem lép ki belőle. Finoman elhúzódott Wayne-től. – Itt maradunk – mondta. – Én már... nem mernék semmibe sem belevágni veled. – Már ne haragudj, Lina, de mégiscsak belevágtál. És szültél egy gyereket tőlem, a tudtom nélkül. Úgyhogy szerintem ehhez is elég vagány vagy... – Már nem vagyok vagány, Wayne. – Még a ruhád, a színeid is vagányak. – Az lehet, de én már nem vagyok az – állt fel, és erőt kellett vennie magán, hogy ne szédüljön meg, amikor belenéz a férfi szemébe. Hosszú ideig nézték egymást, aztán elfordult. És szó nélkül kiment az ajtón. Az után a találkozás után soha többé nem látták egymást. Legalábbis mostanáig. A pénzügyeket MaryAnn intézte, neki be is számolt Lina élete néhány fontosabb eseményéről, például az esküvőjéről, Martin gimnáziumi felvételijéről, Ancsi születéséről, de ennyi. Nem tartotta a kapcsolatot Wayne-nel.

Mert nem is merte tartani vele. Félt. Nem tagadhatta le maga előtt, hogy Wayne még mindig hatással van rá. És Lina többé nem akart belebonyolódni semmibe. Nem akarta kiszolgáltatni magát az érzéseinek. Még büszke is volt magára, amikor kisétált azon az öltözőajtón. Igaz, hogy remegett a lába és a sírás kerülgette, igaz, hogy sokat, rengeteget töprengett azon, hogy jól döntött-e, és később is gyakran eszébe jutott, vajon mi lenne vele, és mi lenne Martinnal, ha akkor elfogadja azt a ajánlatot... mert Wayne komolyan gondolta, ebben Lina biztos volt. De hogy miért, azt nem tudta. Akart egy új barátnőt vagy szeretőt, vagy valakit, akihez elmehet, amikor csak kedve tartja? Vagy valóban bűntudatot érzett a történtek miatt, amiatt, hogy nem volt kíváncsi Martinra? Netán mindez együtt? Nem tudta. Az biztos, hogy az után a második találkozás után többé nem viselt színes cuccokat. Nem akarta megtéveszteni az embereket. Nehogy azt higgyék, hogy olyan vagány csaj. Aztán már meg is szokta, hogy a sötét szín jól áll neki. De most, ahogy ott ült Nicholaséknál, és lepergett előtte a Wayne-nel való második találkozása, arra gondolt, hogy végre újra járhatna színes cuccokban. Hiszen mégiscsak vagány nő, Wayne segítsége nélkül is valóra váltotta az álmait. Felnevelte a fiát, és sikeres a választott hivatásában. Miért kéne tovább rejtegetnie az igazi Linát? Csakhogy ez újabb kérdéseket vetett fel. Akkor most megint ugyanabban a cipőben jár, mint amikor Waynenel összejött? Már megint az érzelmei vezetik? Már

megint a szíve akar győzedelmeskedni az esze fölött? És ha igen...? Megengedi-e magának, hogy az érzései kerekedjenek felül, vagy a Wayne-nel való első találkozása és a csalódás, a félelem ezentúl már mindig meghatározza a döntéseit? Lina megismerte Nicholas gyerekeit, megismerte a feleségét, de közben azért mindenekelőtt önmagát látta és Nicholast. Nicholas nem várt tőle döntést, hiszen egyelőre láthatóan ő maga sem mert dönteni. De volt valami... ott volt köztük kimondatlanul is, hogy továbbléphetnének. Egyszer. Majd. Később. Talán. De vajon ő fel meri-e vállalni az érzéseit? Lesz-e mersze a szívére hallgatni? És lenne-e értelme? Nem. Nem. Nem. Talán. 3 – Boldog újévet. – Boldog újévet... nekünk. Együtt. A Times Square-en pezsgőztek az óriási tömegben, két kis üveggel koccintottak, és Lina most nem igazította helyre Nicholast. Maga sem tudta, hogy mi lenne a jó döntés, de most, szilveszter éjjelén, a jókedvű, hangos, tarka sokadalomban nem akarta visszarángatni a férfit a földre. Véletlenül lecseppentette az új, vöröses kabátját pezsgővel, de ezt sem bánta. Ma éjjel, ahogy átlibbentek az új évbe, ők ketten, sok ezer másik ember között, nem akart semmi mást, csak ellazulni és elképzelni, milyen lehetne... egy másik élet. Nicholasszal. Hogy hol? Sokszor átbeszélték. Hol itt, hol ott. Utazva, levegőben, földön, bárhol. Nem kötelező csak New Yorkban lakni. Nem kötelező csak Budapesten. Lehet a kettő között,

lehet a kettőben, lehet bárhol... Vagyis lehetne. Mindig ez a szánalmas feltételes mód, gondolta Lina. Aztán újra koccintott Nicholasszal, és eldöntötte, hogy egész nap nem fog feltételes módot használni, még gondolatban sem. Átölelte a férfit, és engedte, hogy átringassa egy új, boldog évbe. 4 – Már új év van. – Tudom. Ott fagyoskodtam veled azon a rohadt téren, nem emlékszel? – Jól álcáztad magad, drágám. – Ühüm. – Nem is érezted magad olyan rosszul, Wayne. Valld be, mikor szilvesztereztél utoljára ekkora tömegben úgy, hogy nem te voltál a reflektorfényben, hanem egyszerűen a közönség között álltál? – A franc tudja, nagyon régen. Lehet, hogy soha. – Ismerd be, hogy jól érezted magad. – Miattad igen. Meg Martin miatt. Érdekes helyzet volt. De közben lefagyott a tököm. – Egy kicsit vissza lehetne hozni azt az érzelmes Wayne White-ot, akit nemrég megismertem? – Vissza. Itt van veled. – Remek. Az új év tiszteletére áthoztam pár cuccomat. – Láttam. Akartam is kérdezni, hogy mit keres a striakrém a kenőcseim mellett... Most mit röhögsz? – Te mondtad, hogy csináljuk rendesen. Ne csak félig, hanem egészen. – Igen, de miért keverted össze a krémjeinket?

– Nem kevertem össze, csak nekem túl sok van, nem fér el mind. Valószínűleg véletlenül került a tieid mellé. – Nagyobb lakást kell vennem...? – Ne ijedezz. – Nem ijedezem. Már úgyis unom innen a kilátást. Folyton a Central Parkot látom... – ... – Most meg mi a baj, Mary-Ann? – Semmi, csak... annyira normális vagy... – Hogy ez már unalmas? – Nem unalmas – mosolyodott el Mary-Ann, és kifújta az orrát. – De miattam igazán nem kell teljesen felforgatnod az életedet. Majd átköltöztetem a krémet egy másik polcra. – Csak teszteltelek, tudod? – Ezt hogy értsem? – Hát hogy akarsz-e rögtön másik lakást, meg ilyesmik... – Ó, cseszd meg, Wayne. És mi lett a teszt eredménye? – Hogy te is normális vagy. De ezt nagyjából eddig is tudtam. Mondjuk az elég fura, hogy mostanában állandóan bőgsz, de hát a te állapotodban... – ... – Mondd csak ki nyugodtan, amit gondolsz. – Oké. Őrült vagy, mert azt hiszed, hogy mindenki ki akar használni, de állok az idióta tesztjeid elébe. Egyébként van saját lakásom. – Na, helyben vagyunk. – Igen. Én is tesztellek, mert annyira hirtelen történt ez az egész... – És nem jó, ami történik velünk?

– De jó. Csak azért még nem vetkőztem le a gyanakvásomat. – Oké. Jó éjszakát! – Neked is. – Hé, egy kis helyet kérek azért... Vagy vegyünk egy nagyobb ágyat? – Nagyon jól elférünk ezen az ágyon. És ha nem gondolok arra, hogy kik aludtak rajta előttem... – Ó, a francba. Ezt már vártam. – De nem gondolok rá. Nem érdekel – mondta hirtelen Mary-Ann, és látta, hogy Wayne felkönyököl az ágyban. – Min töröd a fejed, Wayne? – Vajon nyitva lesznek elsején a bútorüzletek? Vagy esetleg lehet online is ágyat rendelni...? – Jó éjt, Wayne. – Kíváncsi leszek, a kis szaros kezű miket fest majd a falra. – Aludj már, Wayne. – Nem vagyok álmos. – Ó, baszki. Nem tudtam, hogy két gyerekem lesz. Az egyiket Wayne White-nak hívják. – Az csak az Apple-alkalmazás. A „Sunny”-t ne felejtsd ki. A te korosztályodnak még nem ciki. – Senkinek sem ciki a „Sunny”. Csak fiatalítjuk a rajongótáborodat, de ezt már megbeszéltük... Alhatunk? – Alhatunk. Képzeld, már a tizenegyedik szinten vagyok a Wayne White Rock Show-ban. – Mikor jutottál el odáig? – Amíg ti Martinnal a kultúrát szívtátok magatokba a MET-ben. – Zseni vagy. Jó éjszakát.

– Boldog újévet. 5 MEGABULVÁR, SZILVESZTERI KIADÁS Exkluzív: Wayne „Sunny” White eltitkolt magyar fia apja nyomdokaiban Martin is zenél, és a nők kedvence (Megabulvár-összeállítás) Wayne „Sunny” White, a világhírű, zűrös magánéletéről is ismert zenész eltitkolt magyar fia, H. Martin nemsokára tizennyolc éves lesz. Meg nem erősített információink szerint a fiú karácsonykor találkozott először az édesapjával New Yorkban, és együtt ünnepelték a zenész hetvenedik születésnapját is. A fiút hazatérése után megkeressük, ám annyit már most is megtudtunk, hogy zeneileg apja nyomdokain halad, és a lányok is hasonlóképpen kedvelik, mint a híres zenészt. Eltitkolt apa – eltitkolt fiú. Nem tudjuk, miért tartotta titokban H. Martin és családja, hogy a tizenhét és fél éves fiú édesapja a világhírű zenész. Martin zenésztársai sem értik, mi szükség volt a titkolózásra. Megtaláltuk Martin egyik zenésztársát, T. Rolandot, aki elmondta, hogy számára is meglepetés, hogy Martin vér szerinti apja White. „Sosem beszélt erről, legalábbis velünk nem”, mesélte a fiú, akit képünkön háttal láthatnak. „Martin nagyon tehetséges, és most, hogy kiderült: White fia, azt kell mondanom, hogy a hangja is hasonlít az apjáéra, talán csak nem annyira rekedt, persze még nagyon fiatal. Megszállottan érdekli a zene, ebben is az apjára ütött. Csodálom, hogy titokban tartotta előttünk is azt, hogy ki a vér szerinti apja.” A barátnő szerint buknak rá a lányok

Megtaláltuk Martin korábbi barátnőjét, L. Zitát is, aki a hírt mindössze azzal kommentálta, hogy Martin mindig is népszerű volt a lányok körében, és jókat lehetett vele bulizni. Egyes feltételezések szerint azért lett vége a kapcsolatuknak, mert Martin több lánynak is csapta a szelet, és Zita ezt nehezen viselte. Ebben is az apjára hasonlít, hiszen Wayne „Sunny” White híres, vagy inkább hírhedt a szerelmi botrányairól, egyszer még börtönben is ült azért, mert összeverekedett egy nő miatt valakivel, és áldozatának leszakadt a heréje White rúgásától. A nő, aki miatt a verekedés kirobbant, ikertestvérével élt együtt White-tal egy kis „miniháremben”. White-nak egyébként Martinnal együtt öt gyereke született, de egyikükért sem vállalt apai felelősséget. Elsőszülött fia, Nicholas Whitacker szintén énekel és zenél, bár inkább kisebb klubokban lép fel, közel sem olyan ismert, mint az apja. (Pont a napokban szerepeltek együtt az American Idol nevű énekes tehetségkutató show döntőjében mint sztárvendégek.) White még házas volt, amikor újabb gyereke született egy másodosztályú színésznőtől, a következő gyereke édesanyja pedig egy pornósztár. A legkisebb lánya ötéves, édesanyja vokálozott Wayne turnéin, és a gyerek az egyik koncert után fogant. Az énekes immár hetvenéves, de idős kora ellenére aktívan zenél, és aktív a szerelemben is. Információink szerint legújabb barátnője még csak huszonkét éves. Magyarországon fogant a fiú 1991 őszén Wayne „Sunny” White az európai koncertsorozata keretében Magyarországon is fellépett.

Nők milliói olvadoztak, amikor meghallották a Szerelembe esni veled vagy a Vad szemek című dalát – nem csoda, hogy egy tizenéves lány mindent megtett, hogy az énekes közelébe kerülhessen. A koncert egyik hazai szervezője úgy emlékszik, White a tervezettnél tovább maradt Magyarországon, és valamelyik balatoni szállodában töltött néhány napot. A szervező arra is emlékszik, hogy sofőrjük a budapesti koncert után a zenészeket egy siófoki diszkóba vitte, ahonnan White nagyon gyorsan távozott egy fiatal lánnyal, aki miatt még a repülőjegyét is módosíttatta. A zenész végül több mint három napot töltött Magyarországon, egy balatoni hotelben, és feltételezhetően itt fogant a fiú, aki 1992 nyarán jött világra. „Mély nyomokat hagyhat az apa hiánya a gyerekben” Pszichológus szakértőnk szerint mély nyomokat hagyhat az apa hiánya a gyerekben, márpedig White gyerekei – főleg Martin – nemigen látták az apjukat. „Ha a gyerek apa nélkül nő fel, és csak egy »képzeletbeli« apja van, ez már önmagában nagy hátrány, de ennél még súlyosabb a helyzet, amikor a gyerek nem is beszélhet arról a barátaival, ismerőseivel, hogy ki az apja valójában. Azt gondolom, Wayne »Sunny« White – eltitkolt – fiának lenni valójában nem is olyan nagy szerencse – sokkal inkább teher. Még akkor is, ha – mint állítólag ebben az esetben – a fiúnak később lett egy szerető nevelőapja.” A szakértő szerint a megkésett találkozás sok mindent elindíthat a fiúban: a teljes azonosulás vágyától a teljes megtagadásig. Abban szinte biztos a pszichológus, hogy nagyon nehéz helyzet egy ilyen apa-fiú találkozás (úgy, hogy tizenhét évig

nem is látták egymást), és sok időre van szükség, mire a fiú feldolgozza a történteket. S hogy mi a helyzet az apával? „Lehet, hogy ráébred, mennyi minden kimaradt az életéből azzal, hogy nem találkozott a gyerekével. De az is könnyen megeshet, hogy ez csak amolyan protokolláris találkozás volt. Általánosságban elmondható, hogy legtöbbször az apa súlyos betegsége esetén kerül sor ennyi idő után ilyen találkozásra, vagy pedig akkor, ha a gyerek keresi és találja meg az apját.” Azt is megkérdeztük a pszichológustól, hogy „örökölhette-e” Martin az apja nőfaló génjeit, de szakértőnk erre csak mosolygott, és azt mondta, ha a fiú feltalálja magát, ha jól szót ért a lányokkal, akkor az biztosan nem a „nőfaló géneknek” köszönhető, mivel ilyenek nincsenek. „Valószínűbb, hogy jóképű, okos, jól kommunikáló fiúról van szó” – zárta le a témát a pszichológus. Jövő heti számunkból megtudhatják, milyen lehetőségek nyílhatnak meg Magyarországon egy világhírű énekes fia előtt a könnyűzenei pályán. HETEDIK DAL „Mennyit ér...” 2011. január 2. 1 Lina a becsekkolással próbálta elterelni a figyelmét, utána a business váróban Ancsival válogatott a gyümölcsök között, de mielőtt leült volna Ancsi és Martin mellé az ablakhoz, amely mögött látszottak a Jumbók, elvett egy pohár pezsgőt, és utolsó cseppig megitta. Csak azért pezsgőzött, hogy ne kelljen magán, magukon gondolkodnia, ne kelljen felidéznie a búcsút

Nicholastól, mégis folyton eszébe jutott, mivel búcsúzott tőle a férfi. – Ez nem a búcsúzás – mondta halkan Nicholas. – Ez, ha úgy nézzük, valaminek a kezdete is lehet. – Mindketten hazamegyünk – felelte Lina, és próbált úrrá lenni az érzésein. – Igen, de már nem ugyanazok vagyunk, mint voltunk. – Nehéz ez. Nagyon nehéz. Rengetegszer átbeszéltük... – Jó. Nem búcsúzunk – szögezte le Nicholas, és átölelte a nőt. Közben Martin Ancsival egy üzletben gumicukrot vásárolt. Aztán még beszélgettek egy kicsit, de Lina teljesen elfelejtette, hogy miről. Csak az rémlett neki, hogy biztatta Nicholast: vállalja el a felkéréseket, és merjen kiállni nagyobb színpadra is, a férfi pedig valami olyasmit mondott, hogy talán egyszer félreteszi a meggyőződését, és „odaír egy hatásos mondatot a fejezet végére”. De nem is az volt a lényeges, hogy miről beszéltek, hanem hogy még ott voltak, összeért a kezük, és egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy másnap már óriási lesz a távolság köztük. Óriási és legyőzhetetlen – nemcsak a kilométerek, hanem a körülmények miatt is. Lina nem fordult vissza, amikor elváltak. Ebben maradtak. Nem lett volna ereje a hazatéréshez, ha visszafordul. Biztosan érezte, hogy Nicholas ott áll, és nézi őt, amíg csak el nem tűnik az átvilágításnál, a sorban. Amikor már ággyá nyithatták az üléseiket az utazómagasság elérése után, Ancsi elaludt, Martin Lina iPhone-ján valami Wayne-alkalmazással játszott, míg a

vacsorára várt, Lina pedig olvasni próbált. De csak nem álltak össze a betűk szöveggé. Azon töprengett, hogy tulajdonképpen mit is várt ettől az egésztől. Pontosan emlékezett rá, hogy amikor először összeakadt a tekintete Nicholaséval, és elképzelt valamit, azt, hogy együtt vannak, ölelik egymást, és fogják egymás kezét, és sétálnak a városban, szóval, pontosan abban a pillanatban azért a józan esze is közbeszólt – rögtön felvetődött benne ugyanis a kérdés: mit akarsz tőle? Aztán nyomban beugrott a válasz: szerelmet. Szeressen belém. Igazából. És én szeressek belé. Igazából. Csupán ennyit. Most, a gépen pedig arra gondolt, miért ez a válasz jutott eszébe. Hogyan is vágyhatott ilyesmire, hogyan is gondolhatta komolyan? Egy házasságban élő magyar nő, akinek van egy négyéves kislánya és egy megtévedt, de szerető szívű és megbízható férje, mit vár, mit várhat egy Amerikában élő férfitól, akit állandó bűntudat gyötör – egy olyan férfitól, akinek ötéves ikrei vannak, az egyik ráadásul autista, nem is szabad hát elhagyni. Mit remélt ettől az egésztől? Talán azt, hogy a férfi elszánja magát a döntő lépésre? Az a férfi, aki annyira fél, hogy még a tehetségét is rejtegeti nemcsak mások, de önmaga előtt is, aki nem meri azt mondani a feleségének, hogy éljünk külön, és Tim életét ettől még együtt próbáljuk majd megoldani – mit várt tőle? És mit várt magától? Azt, hogy kiugrik a házasságából, hátat fordít az eddigi életének, és elköltözik ahhoz a nagyon vonzó férfihoz Amerikába, aki eddig mindentől elzárta magát, amit „jónak” érzett? (Kivéve talán Linát.) Vajon pech, hogy

összetalálkoztak, vagy éppenséggel szerencse? De ha szerencse, akkor miért az? Mire ébredt rá Lina a saját életével kapcsolatban? Sóhajtott. Semmi másra, csak arra, hogy most már semmi sem lesz ugyanolyan, mint korábban volt. Beleértve a Gáborral való kapcsolatukat is. – Kéred a sütimet? – Nem, anya. Tudod, hogy nem vagyok oda az édességért. – Oké. – Figyelj. – Mire? – Apám azt mondta, hogy egyszer az életben az embernek muszáj normális döntést hoznia. – És ezt mire mondta? – Arra, hogy Mary-Annt választotta. Szerelmes volt belé már régóta. – Aha. És ezt most miért mondod nekem? – Szerintem apámnak egy csomó mindenben igaza van. – ... – Szóval, hogy... az én anyám ne legyen mártír. – ... – Kéred a dinnyémet? – Nem. Köszi, nem. Inkább alszom. Lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy mindjárt vége ennek az egésznek. Visszatér a régi, ismerős életébe. Aztán majd ez is elmúlik. Elmúlik a szomorúság. El kell múlnia. 2 Anyám nagyon kikészült, és én szívből sajnáltam őt, ezért elmondtam, hogy apám szerint az életben legalább

egyszer normálisan kell döntenünk. Ezzel azt akartam sugallni neki, hogy válassza a szerelmet, bár semmi közöm hozzá. Kicsit aggódtam, hogy rákap a piára, mert már a reptéren bedöntött egy pohár pezsgőt, és a gépen is egyet, aztán meg bort is kért a vacsorához, holott idefelé nem is ivott alkoholt, úgyhogy muszáj volt valami megoldási lehetőséggel előrukkolnom. Egyelőre nem láttam rajta, hogy megértette volna. A fenébe. Jó nő, szép nő, most már hord színes cuccokat is, nyilván Nicholas hatására, és olyan szomorú a szeme, hogy nem bírok belenézni, gondoltam. Valamit ki kéne találni. Gyakran oldok meg fejben problémákat – amennyiben azok nem az én problémáim, mert a sajátjaimmal bajban vagyok –, de anyáméval most nem tudtam mit kezdeni. Úgyhogy inkább elővettem a People Magazin legfrissebb számát, hogy újra elolvassam a cikket. Előbb megnéztem a fotókat. A címlapon állati jól nézünk ki. Tényleg. Mindannyian. Még én is, pedig amikor először láttam, bénának tartottam a fotót, mert mintha kicsit csálé lenne rajta a mosolyom. Apám áll középen, mi előtte, és lazán átölel bennünket Nicholasszal. Apám szeme körül egyáltalán nem látszik az a hatalmas, lila monokli, ahol June bemosott neki. Erre képes ma a technika. Ott áll apám, középen, inkább csak a szeme nevet és nem a szája, igazi macsónak látszik. Nicholas szerényen mosolyog, én pedig vigyorgok, mint a tök. De mégis jól nézünk ki. Odalapoztam a belső fotókhoz is, egyiken Slash gitárjával ülök a pamlagon. Aztán van olyan kép is, ahol apámmal összehajolva nézünk egy fotóalbumot.

Szerintem jézusfény ez a cikk. Meg a címlap is. Nézegettem egy ideig. Aztán elolvastam az interjút, kábé századszor. Vagy száztizedszer. CÍMLAPSZTORI: WAYNE „SUNNY” WHITE MAGÁNÉLETI TITKAI Exkluzív: 6 gyereke van a zenésznek WSW: „Sosem voltam jó apa, de most nagyon igyekszem!” White bemutatja zenész fiát és eltitkolt magyar gyerekét Wayne „Sunny” White-nak nem négy, hanem hat gyereke van! Eltitkolt magyar fia tizenhét és fél, eltitkolt svéd lánya pedig huszonegy éves. A szupersztár most két fiának, az American Idol döntőjében népszerűvé vált Nicholasnak és eddig eltitkolt magyar féltestvérének, Martinnak a társaságában beszélgetett újságírónkkal. PEOPLE MAGAZIN: – Igaz-e, Wayne, hogy csak most ismerted meg a magyar fiadat? WAYNE WHITE: – Igen. Karácsonykor találkoztunk először. Persze tudtam a létezéséről, és már szerettem volna találkozni vele, ezért meghívtam őt az édesanyjával és a kishúgával együtt. PEOPLE: – Miért titkoltad őt és a svéd lányodat? WAYNE: – Nem titkoltam egyiküket sem, de senki sem kérdezte, hogy van-e gyerekem Magyarországon vagy Svédországban... Azt gondoltam, majd a gyerekek eldöntik, hogy nyilvánosságra akarják-e hozni, ki az apjuk. PEOPLE: – Martin, milyen érzés volt találkozni Waynenel?

MARTIN HÁMORI: – Elképesztő. Pont ilyennek képzeltem el, fiatalosnak, jó fejnek. Talán csak az volt meglepetés számomra, hogy mennyire figyel másokra. Ezt a távolból nem hittem volna. Aztán láthattam zenélni, énekelni az American Idolban, és újra rájöttem, hogy nem véletlenül tartják az egyik legnagyobb rockzenésznek. PEOPLE: – Nem furcsa, hogy csak most, majdnem tizennyolc éves korodban ismerted meg őt? MARTIN: – Nem azon gondolkozom, hogy furcsa, hanem azon, hogy jó, hogy végre találkoztunk. Nagy volt köztünk a távolság, van egy nevelőapám, tehát megértem, hogy apám nem nyomult nálunk folyton... PEOPLE: – És mit szólsz hozzá, hogy egyszerre mennyi testvéred lett? MARTIN: – Ez fura egy kicsit, olyan, mintha valami filmbe csöppentem volna. Hirtelen lett pár féltestvérem, ami nagyon klassz, bár nem hinném, hogy a többséggel közelebbi kapcsolatot tartok majd. Talán csak Nicholasszal. WAYNE: – Adódna a kérdés, hogy miért csak most ismerkedtem meg Martinnal... Azért, mert rohadt rossz apa voltam. Ez nem titok. Sosem voltam jó apa, erről Nicholas is tudna mesélni. De megírtam a könyvemben is. Ez az én hiányosságom, az önzésemnek, figyelmetlenségemnek, sértettségemnek, dühömnek, és még mit tudom én, minek a következménye. Meg voltam sértve, amikor Nicholas anyja kiborult amiatt, hogy házasságon kívül született egy gyerekem... Meg voltam sértve, hogy életem női általában egyedül

döntöttek a gyerekvállalásról. Azt hiszem, kicsit lassan növök fel. (Hangosan nevet) PEOPLE: – Most hány évnél tartasz? WAYNE: – Ha arra gondolok, hogy a kamaszkorom kábé ötven évig tartott, akkor most... a fiatal felnőttkorban járhatok. NICHOLAS WHITACKER: – Meg kell védenem apámat. Nem volt rossz apa, mindig igyekezett gondoskodni rólunk... WAYNE: – Inkább csak most igyekszem... NICHOLAS: – Nem. Eltúlzod a dolgot. Jó apa voltál, és más családban is előfordul, hogy a szülők elválnak. Engem megviselt, amikor apám hatéves koromban elköltözött, de azért akkoriban már gyakoriak voltak otthon a balhék... Persze hogy jó apa volt, igyekezett az lenni, nem keménykedett, de következetes volt... Aztán hirtelen óriási űr támadt bennem, amikor elköltözött. Nem az ő hibája, hogy csak lassan tértem magamhoz ebből a sokkból. Viszont ma már azt is tudom, hogy valamiből, ami már nem működik, akkor is ki kell szállni, ha a gyereknek fájdalmat okozunk. Evidensnek tűnik, de persze nagyon nehéz. Szóval én nem tartalak rossz apának, Wayne. Lehetséges, hogy laza voltál és bohém, meg hogy időnként félreléptél, de nem igaz, hogy az a jó apa, aki folyton ott van a gyerek mellett. PEOPLE: – Lehet számítani Wayne-re? NICHOLAS: – Én mindig megpróbáltam úgy élni, hogy ne kelljen számítanom rá. De ez az én önfejűségem és büszkeségem... Persze, biztos lehet rá számítani. Még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy segítséget kérjek.

PEOPLE: – Nicholas, miből élsz? Meg tudsz élni a zenélésből? NICHOLAS: – Nem is próbálom. Számítógépes alkalmazásokat, játékprogramokat készítek. Többek közt a telefonod egy-két alkalmazását is én csináltam. PEOPLE: – Jól lehet ezzel keresni? NICHOLAS: – Igen. És ha többet dolgoznék, akkor nagyon jól is kereshetnék vele. PEOPLE: – Nyilván nem annyira jól, mint Wayne. NICHOLAS (nevetve): – Nyilván. PEOPLE: – Nem gondoltál arra, hogy a zenéből is megélhetnél? Az Idolban zseniális voltál, azóta is arról ír a sajtó, hogy óriási tehetség vagy. NICHOLAS: – Nem tudom. WAYNE: – Nicholas túl szerény, vagy túlságosan elnyomom őket... nem tudom. Nem lehet annyira könnyű Wayne „Sunny” White fiaként zenélni. PEOPLE: – Mi lesz most ezzel a családdal? Összetalálkozott a két White fiú, és Wayne White talán megbocsátotta magának, hogy nem mindig figyelt rájuk. Nicholas kezd befutni, Martin még nagyon az elején tart, de zenei álmokat dédelget... Mi lesz veletek? Wayne, például úgy hallottuk, hogy téged a huszonéves barátnőd tart ennyire fiatalon, aki szintén énekes. Lesznek közös albumok? WAYNE: – Most én válaszolok, a fiúk úgyis csak szerénykednének. Majd én megmondom, mi lesz. Nicholas készít egy ütős albumot, és hamarosan lesz egy nagykoncertje. Martin hazautazik Magyarországra, egyetemre megy, ha van kedve, tovább zenél otthon a zenekarával, aztán majd kiderül, van-e hozzá elegendő

tehetsége, és lobog-e benne a tűz... és időnként meglátogat majd. Ami engem illet: pont a napokban írtam egy dalt arról, hogy milyen is az, amikor az ember váratlanul meglátja a fiatalkori önmagát, meg sok más mindent, amit addig nem vett észre, mert nem akart észrevenni. „Mennyit ér”, ez a címe. A magánéletemre vonatkozó infó már nem érvényes: már nem vagyok együtt azzal a lánnyal. Összekötöttem az életemet a menedzseremmel, aki szintén sokkal fiatalabb nálam. PEOPLE: – Ez aztán a hír. Wayne „Sunny” White lecsillapodott és megállapodik? WAYNE: – Nem tudom. Mindenesetre ma ráhúzok egy gyűrűt Mary-Ann ujjára, ha ő is akarja... Elolvastam még a kis keretben lévő írást is. KI KICSODA WHITE-ÉKNÁL? Wayne „Sunny” White 1940-ben Wayne Whitacker néven született, tizenéves kora óta rockzenét játszik, és huszonnégy önálló albuma mellett más zenészekkel is készített albumokat. Oscar- és Grammy-díjas zenész. Hat gyereke született: Nicholas 40, Paloma 33, Inez 26, Victoria 21, Martin 17 és fél, Leana 5 éves. Nicholas Whitacker Wayne első fia (1970-ben született), édesanyja bizsu-nagykereskedést vezet. Nicholas informatika szakon végzett, gyerekkorától zongorázni és énekelni tanult, intellektuális rockzenét játszik, eddig öt albuma jelent meg. Magánéletét tabunak tartja, úgyhogy nem tudjuk, van-e élettársa, felesége, születtek-e gyerekei. Martin Hámori 1992-ben született Magyarországon. Budapesten él édesanyjával, nevelőapjával és a húgával. Gimnazista, valószínűleg humán szakra megy

valamelyik egyetemre, és van egy zenekara, amellyel már többször koncertezett. Egyelőre nem gondolkodik azon, hogy felvegye apja családnevét, és hogy Amerikába költözzön. Felálltam, és óvatosan behajtogattam az újságot a gitártokba. Slash gitárját a világért sem adtam volna fel, magammal cipeltem a fedélzetre, és elfogadtam egy szuper, kemény, ezüstszínű gitártokot az apámtól. Aztán visszaültem, és bedugtam a fülembe a fülhallgatót, az iPodomon pedig bekapcsoltam a zenét. Nicholas albumát, a Kifakult álmokat akartam meghallgatni. Már nagyon kíváncsi voltam rá. És közben arra gondoltam, hogy előbb-utóbb, ha lesz pár olyan dalom, amit méltónak tartok rá, és mások véleménye szerint is (például apámé szerint is – csak reménykedni tudtam, hogy meghallgatná) megütik a mércét, akkor talán majd nekem is megjelenik egy albumom. Az biztos, hogy nem fogok tehetségkutatóba jelentkezni, de egyetemre muszáj lesz felvételiznem. Mindegy, ennyire nem akartam előrerohanni még gondolatban sem. Hiszen csak az imént ért véget életem legklasszabb karácsonya. És otthon vár rám Virág. Remélem. Most már csak anyám ügyét kéne megoldani, de hát ezt úgysem lehet egy New York-London repülőút alatt megtenni, nem igaz? Végignyúltam az ülésen, és az elejétől újra akartam álmodni az egészet, ami az elmúlt hetekben történt velem. Hét óra álmodozás. Igazi jézusfény, ugye? +1 DAL „Veled, újra”

2011. november 12. USA TODAY, FŐOLDAL NICK WHITACKER MINDENT VISZ Nicholas Whitacker a Veled, újra című új albumának bemutató koncertjét tartotta Los Angelesben, ahol negyvenezren vártak rá. A negyvenegy éves zenész tavaly vált országszerte ismertté, amikor apjával, Wayne „Sunny” White-tal fellépett az American Idol záró show-jában. Nicknek azóta hatalmas rajongótábora alakult ki, a Nélküled című dalát nyár óta játsszák a rádióadók (ez a dal egyébként a Válás New Yorkban című mozifilm betétdala). Whitacker a koncertből befolyó teljes honoráriumát egy autista gyermekek megsegítésére létrehozott alapítványnak ajánlotta fel. A Los Angeles-i fellépés után rendezett partin megjelent Wayne „Sunny” White is, felesége társaságában. Wayne és Mary-Ann néhány hónapja született gyermeküket is magukkal hozták Los Angelesbe. (White nem lépett fel a koncerten, rajongói hiába várták – mint mondta, most „hagyta a fiát érvényesülni”, ám februárban visszatér az Angyalok városába néhány új dallal és sok régivel, utóbbiakat viszont új hangszerelésben hallhatja majd a közönség –, most pedig életrajzi könyve folytatásán dolgozik.) Nicholas Whitacker az új albumával vitathatatlanul sztár lett, intellektuális rockzenéje populárisabbá vált, még ha egy korábbi interjúban kikérte is magának, hogy „könnyebb fogyaszthatóságra” törekedett. Üdvözlendő, hogy új hangszerelésben a „nehezebben fogyasztható” dalai közül is eljátszott jó néhányat. Amint azt a USA TODAY helyszíni tudósítójának elmondta: rájött, hogy

a dalai sokaknak segítenek, ezért lépett ki a klubzenélés világából. Hozzátette: a Nélküled és a Veled, újra című dalait személyes élmények ihlették. HOZZÁSZÓLÁSOK Sphinx Borzasztó. Hallgathatatlan. Bettina101 Imádom Nicket. Örülök, hogy valaki értelmes szövegeket énekel és jó zenét játszik, szeretem, ahogy zongorázik. A szakításom után a Nélküleddel gyógyultam. Érezhető, hogy tényleg a lelkéből fakad ez a dal. Nick igazi sztár lett, nem is értem, hol volt eddig. Tetszik, hogy jótékonykodik. Kritikus Szar. Az apja is szar. Százéves, aztán már megint addig kefélt, amíg összehozott egy újabb kölyköt, holott van neki már egy rakással. A végén még abból a bukaresti gyerekéből is sztárt csinál. Whitacker pedig jön ezzel az autista gyerekeknek felajánlott pénzzel. Reklámfogás az egész. Azt sem tudja, eszik-e vagy isszák az autizmust. Hánynom kell tőlük. Az egész családtól. Janet1 Nagyon szerettem Nicholast, mert a régi zenéjével valami pluszt adott nekem, olyanok voltak a szövegei, mint a versek, ahányszor végighallgattam a dalokat, annyiszor bővült a jelentésük, és mindig új érzéseket tudtak ébreszteni bennem. Nem örülök, hogy Nicholas is elment populáris irányba. Értem én, hogy most szerelmes, meg hogy új életet kezdett, és azt is értem, hogy sokat várt a szerelmére. Azt hiszem, ő akkor volt igazán a csúcson, amikor azt a dalát írta, hogy Amikor

két út áll előtted, csak a nehezebbet választhatod. Nekem az egy csomó erőt adott. De ez csak halvány próbálkozás. Két út közül a könnyebbet választotta. És ez az új arculat! Miért nem volt jó neki a nagyon rövid haj, meg a sima farmer? Helen Ne bántsátok, istenien áll neki ez a frizura, végre nem olyan tüskehajú, meg normálisan öltözik! Miért az a menő, aki szakadt, meg aki búvalbélelt zenét játszik? Nekem ő most lett férfias. A Veled, újra olyan élethelyzetet mutat meg, amilyenbe mindannyian kerülhetünk, ha egy időre elveszítjük önmagunkat és a szerelmünket, aztán mégis újra rátalálunk. Bryan Pont leszarom, hogy Nicholas Whitacker most lett boldog, nekem a Veled, újra olyan, mintha egy szörnyen giccses hollywoodi film főcímdalát hallanám. Ennél azért többet vártam. Amíg Nicholas volt, kedveltem, de Nickként utálom és hallgathatatlannak tartom. Ezen már az sem segít, hogy – papíron – segíti az autistákat. Talánmajdénekesleszek Szerintem bámulatra méltó, hogy Nicholas minden szinten tudja szórakoztatni a közönséget. A klubokban is, és a stadionokban is. Aki pedig utálja a boldogságot, az hallgasson Leonard Cohent. Asszem, amit Nicholas csinál, az igazi jézusfény. Aki máshogy gondolja, csináljon jobbat. Ja, és Wayne is csúcs. Mindig is ő lesz a rockzene királya. Kyra

Mi ez a sok blabla arról, hogy megtalálta a boldogságot, meg új életet kezdett? Sehol sem olvastam a magánéletéről. Ti honnan vagytok ilyen tájékozottak? Di222 Kyra, itt a link: www.people.com/interview/whitacker. Ebben elmondja, hogy lelépett valahonnan, és belépett valami újba, amitől félt, de vágyott is rá. Bayokee Nekem ez az első albumom tőle, és végre megtaláltam azt a zenét, amit éjjel-nappal tudok hallgatni, és nem készülök ki tőle. Folyton Nicholas új albuma szól a kocsimban. Miatta szoktam vissza a rockra. Cody Sajnállak titeket, Bayokee meg Helen. Azért tart itt az ország, mert sokan vannak olyanok, mint ti, akik kritikátlanul benyalnak mindent. White és Whitacker, Tyler és Rose, Lopez és Manson, Madonna és Bon Jovi – ezek az emberek a mi sztárjaink?! Erre már nincs mit mondani. Már majdnem olyan kínos, amit Nicholas művel, mint amit az apja. Hamarosan fel fognak bukkanni az Idolban zsűritagként. Akkor majd jusson eszetekbe, hogy én megmondtam!