Ézs 57,14-15 Isten együttlakozása az emberrel „És szól egy szó: Töltsétek, töltsétek, készítsétek az útat, vegyetek el minden botránkozást népem útáról. Mert így szól a magasságos és felséges, a ki örökké lakozik, és a kinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét.” Bevezetés Ennek a felolvasott kis szakasznak csak nagyon röviden szólok a próféciai jelentéséről. Bővebben és elsősorban a nekünk szóló személyes üzenetet szeretném átadni. A fő kérdés az, hogy hol lakik az Úr? Mit jelent ez nekünk? Bennünk lakik-e az Úr? Út és bemenetel az ezeréves királyságba A próféciáról annyit, hogy ez a nagy nyomorúság idejének végéről és az ezeréves királyságról szól. Azt olvastuk, hogy „töltsétek, töltsétek, készítsétek az utat, vegyetek el minden botránkozást népem útjáról” (14. vers). A nagy nyomorúság idején lesznek akadályok, és botránkozások, a Sátán mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza, hogy az igazak bemenjenek az ezeréves királyságba. Mindenhez hozzátartozik az, hogy először hazugsággal, jelekkel és csodákkal, és szellemi eltévelyítéssel próbálkozik. Egészen el akarja fordítani a föld összes emberének a szívét Istentől, hogy mindenki őt imádja, és ne Istent. Aki ezt nem teszi, azt üldözi, megöli, mindazokat, akik nem hajlandók felvenni a fenevadnak a nevét, vagy nevének a számát a kezére vagy a homlokára. Minden Krisztusban hívőt, és Isten imádót teljesen ki akar pusztítani. Isten mégis megtart egy maradékot kegyelemből, mint ahogy például Izrael történetében, Jézabel idején maradt egy kis maradék. Nagyon sokakat elpusztított ez a királynő, aki idegen bálványimádást hozott be Izraelbe. Az útkészítés az azt jelenti, hogy mégis készül ennek a maradéknak egy út és lehetőség, hogy bemenjenek a királyságba. Ahogy az Úr Jézus magáról mondta, hogy „én vagyok az út”, itt is Ő lesz az út. Úgy készül el az út, hogy Jézus Krisztus megjelenik dicsőségben. Akkor elvesz minden botránkozást és akadályt. Az által teszi ezt meg, hogy véget vet az Antikrisztus és a hamis próféta ámokfutásának, a Sátánt megkötözi ezer esztendőre, és minden ellenségét, aki ellene támad, megöli. Megnyílik az út, felállítja a királyságot, bemehetnek azok, akik Benne hisznek, és hűségesek voltak. A királyságra vonatkozik, amikor azt mondja, hogy: „a magasságos és felséges, aki örökké lakozik […] magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal, és az alázatos szívűvel is” (15. vers). Mindazok, akik bemennek a királyságba, Jézus Krisztussal együtt lesznek ott, aki a magasságból és a szentségből leszáll, hogy népével együtt lakjon itt, ezen a földön. Akik ide bekerültek, azok sok szenvedésen mentek át a nagy nyomorúság idején. Sokakat megrontott, megnyomorított, megalázott az a szellemiség, és a Sátán, aki abban a korban volt. Ő megeleveníti ezeket a megrontottakat, megtört szívűeket, és az alázatos lelkeket. Ahogy az Ige mondja: élnek és uralkodnak a Krisztussal ezer esztendeig. Ez a prófécia. A szent és dicsőséges Isten „lakása” Most nézzük meg a személyes üzenetet. Nagyon remélem, hogy ez a prófécia már egyikünkre sem vonatkozik, és nem leszünk ott a nagy nyomorúság idején. Az ezeréves királyságba nem úgy megyünk be, mint azok, akik a nyomorúságon átmentek.
Először azt a kérdést vizsgáljuk meg, hogy mit jelent a bibliai értelmezésben, hogy valaki hol lakik, vagy egyáltalán mi maga a lakozás? Istenről olvastuk, hogy „magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és az alázatos szívűvel is” (15. vers). Mi ez a lakozás? Ez elsősorban közösséget jelent. Ahogy most is, akikkel együtt lakunk, ahhoz közünk van, azzal közösségünk van. Nem lakunk szívesen együtt akárkivel, csak olyanokkal, akiket szeretünk, akikkel megértjük egymást. Nem szívesen lakunk közös házban olyanokkal, akik bajt okoznak. Azt mondja az Ige, hogy „jobb lakni a tető ormán, mint háborgó asszonnyal, és közös házban” (Péld 21,9). Nem akárkivel lehet jól együtt lakozni. De nem szívesen lakunk akármilyen házban sem, mindenféle szennyes, sötét lyukban nem szívesen lakunk. Tehát, amikor az Ige azt mondja, hogy Isten valahol lakozik, akkor valami olyanra kell gondolni, ami megtisztított, szent. Akikkel Ő együtt lakozik, azok szintén tiszták és szentek, akikkel megérti magát Isten, vagy akik Istennel megértik magukat, és szeretik. Amikor azt mondja itt az Írás, hogy Ő a magasságban és szentségben lakik, akkor ez azt jelenti, amit így fejez ki az Ige, hogy: Övé egyedül a halhatatlanság, és hozzáférhetetlen világosságban lakozik (1Tim 6,16). Csak azokkal vállal közösséget ebben a magasságban, szentségben, és hozzáférhetetlen világosságban, akik szintén szentségben és világosságban élnek. Ott a mennyben, ami Istennek a lakóhelye, ilyen szent angyalok vannak, de még ezek a szent angyalok is félve tekintenek Istenre. Az van megírva a Jób könyvében, hogy hiszen még angyalaiban is talál hibát, és az egek sem tiszták az Ő szemei előtt. Hogy mennyire félve tekintenek rá, abba egy kis bepillantást enged az Írás. Így olvassuk: „A mely esztendőben meghalt Uzziás király, látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben, és palástja betölté a templomot; Szeráfok állanak vala felette: mindeniknek hat-hat szárnya vala: kettővel orczáját fedé be, kettővel lábait fedé be, és kettővel lebegett. És kiált vala egy a másiknak, és mondá: Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével! És megrendülének az ajtó küszöbei mind a kiáltónak szavától, és a ház betelt füsttel” (Ézs 6,1-4). Tehát ezek a szeráfok, főangyalok, akik közvetlen Isten trónja körül szolgálnak, befedték az arcukat. Nem mertek Istenre tekinteni, a lábukat is, magukat is eltakarták Isten elől. Amikor kiáltottak, a ház betelt füsttel. A füst is eltakarta Istent. Mózes azt mondta egyszer Istennek, hogy szeretné látni az Úrnak a dicsőségét, akkor így olvassuk: „És monda az Úr: Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orczád előtt menjen el, és kiáltom előtted az Úr nevét: És könyörülök, a kin könyörülök, kegyelmezek, a kinek kegyelmezek. Orczámat azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén” (2Móz 33,19-20). Amikor némelyik ember azt mondja, hogy: Hol van Isten? Nincs Isten. Ki látta még Istent? Hiszem, ha majd látom. - Nem tudja, mit beszél. Nem láthatja meg ember élve. Amikor Pál apostolnak, még amikor Saul volt, és üldözte Istennek a gyermekeit, megjelent az Úr Jézus a mennyből, a déli nap fényességét túlhaladó fényességgel, és megvakultak a szemei, és leesett a földre, ő csak annyit tudott mondani, hogy kicsoda vagy Uram? Igen megdöbbent, amikor azt mondta, hogy „én vagyok Jézus, akit te kergetsz.” János apostol, aki az Úr Jézus keblén nagyon sokszor megpihent, nagyon szerette az Úr Jézust, amikor a földön járt, az Úr az utolsó vacsoránál is ott volt mellette. Amikor látomásban, a Pátmosz szigetén látta a dicsőséges Urat, leesett a lábához, mint egy halott. Ugyanígy volt Dániel is, és minden próféta. Mózesnek is Isten azt mondta: nem lehet. Úgy folytatja, hogy „beleállítlak a kőszikla hasadékába, kezemmel betakarlak, és majd hátulról meglátsz engem, de arcomat nem láthatod, mert meghalsz.” Isten velünk akar lakozni Mégis ez az Isten vágyik együtt lakozni az emberekkel. Vágyik, mert szeret bennünket, és közösségre akar lépni velünk. Beszélgetni akar velünk, Önmagát, és a gondolatait meg akarja osztani velünk. Terveit és titkait fel akarja tárni velünk. Az embert ezeknek a terveknek és titkoknak a megvalósításába be akarja vonni. Ez igen nagy megtiszteltetés. Aki ezt megérti,
nem az eszével, hanem a szívével, az megdöbben, és úgy kiált fel, mint Dávid, hogy: „micsoda az ember, hogy gondod van róla, vagy ember fia, hogy gondod van reá? Hát mivé tettél bennünket? hiszen kevéssel tetted kisebbé az Istennél. Dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt” (Zsolt8,5-6). Az embert, aki Istennel együtt lakik. Ez volt az eredeti terve Istennek minden emberrel. A bűn miatt kiesett ebből az ember. Isten az óta is keres, mert velünk akar lakozni. Közösségben akar lenni velünk, ezért olvassuk azt, amikor Izráel népe a pusztában vándorlott, azt mondta Isten Mózesnek: „És készítsetek nékem szent hajlékot, hogy ő közöttök lakozzam” (2Móz 25,8). Mikor Isten leszállt a Sínai-hegyre, és a hegy rengett, füstölgött, villámlott, mintha tűzben égett volna az egész, a nép megrémült, és azt mondták: Nem, csak Mózes menjen fel Istenhez. Isten is megmondta: ne is jöjjön senki. Még egy állat se menjen fel a hegyre, mert mindenki meghal. Hogy lakozzon akkor ez az Isten együtt az emberrel? Ezért mondta, hogy készítsetek nekem szent hajlékot. Abban a hajlékban elkülönítve, de mégis együtt lakozott az Ő népével. Istennek ez örök szándéka és terve. Ezért olvassuk azt, ami az új égről, az új földről és az új Jeruzsálemről szól: „És hallék nagy szózatot, a mely ezt mondja vala az égből: Ímé, az Isten sátora az emberekkel van, és velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az ő Istenök” (Jel 21,3). Az égből lejövő szent sátor, az új Jeruzsálem. Isten ott lakik. Az van megírva, hogy: „az övéi látják az Ő orcáját mindenkor.” Ez az Istennek a terve. Hogyan lakhat együtt Ő vele egy ember, egy bűnös ember? A pusztában ott lakott az Úr a sátorban, de nem mehetett be akárki Hozzá. Ha illetéktelen ment be, az meghalt. Sőt, volt egy időszak Izrael történetében, amikor lázadás volt, és az után a lázadás után, aki csak közelébe ment a szent sátornak, mind meghalt. Meg kellett érteni Izrael népével, hogy Isten jóindulatú, jóakaratú, de lázongani, lázadozni, rosszat mondani, parancsolatait megvetni, engedetlenkedni, ez következményekkel jár. Akkor nem lakhat együtt vele az ember. Amikor bement már a nép az ígéret földjére, Salamon idejében templomot építettek az Úrnak a sátor helyett. Salamon imádkozott, amikor készen volt már a templom, azt mondta: „Vajjon gondolható-é, hogy lakozhatnék az Isten a földön? Ímé az ég, és az egeknek egei be nem foghatnak téged; mennyivel kevésbé e ház, a melyet én építettem” (1Kir 8,27). Érezte Salamon, hogy az az Istent, aki a világmindenség Teremtője, nem egy közönséges és egyszerű dolog, hogy most majd itt fog lakozni ebben a templomban. Ugyanerről István vértanú a következőt mondta: „Salamon építe pedig néki házat. De ama Magasságos nem kézzel csinált templomokban lakik, mint a próféta mondja: A menny nékem ülőszékem, a föld pedig az én lábaimnak zsámolya: micsoda házat építhettek nékem? Azt mondja az Úr: vagy melyik az én nyugodalmamnak helye? Nem az én kezem csinálta-é mindezeket?” (ApCsel 7,47-50). Ugyanezt olvassuk, amikor Pál apostol beszél az Areopáguson. Látta, hogy sok fajta templomot építettek a görögök, és erre azt mondta, hogy Isten „kézzel csinált templomban nem lakik” (ApCsel 17,24). Mégis, mert vágyott, hogy közel legyen az emberhez, megjelent a templomban. Közel lehetett hozzá menni, megfelelő módon, áldozatokkal, tisztán a papoknak, illetve a főpapnak. A népnek csak a pitvarig. Isten kegyelmesen megjelent a szent sátorban, betöltötte a templomot is, de közvetlenül nem lakhatott együtt a néppel, mert nem bírták volna el azt. A sátor is, meg a templom is, csak egy előkép volt végeredményben. Nem igazi lakhelye volt Istennek. Amikor eljött az Úr Jézus Krisztus erre a földre, azt mondta: „Higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem…” (Jn 14,11). Tehát Isten, az Atya, Ő benne lakozott. Ugyanezt mondja: „Mert Ő benne [Krisztusban] lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol 2,9). Amikor az Úr Jézus eljött, azért jött el, mert vágyott Isten utánunk, hogy közöttünk lakjon, közösségre lépjen velünk, beszéljen velünk, magához engedjen bennünket. Olvassuk, hogy: „És az Íge testté lett [Ő volt a testté lett Ige] és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét)…” (Jn 1,14). Ezért jött el
Fiában, ezért lakott köztünk Jézus Krisztus, mert vágyott közénk, mert szeretett bennünket. Ő kereste a kapcsolatot, nem mi kerestük, nem az ember kereste. Nagyon érdekes, hogy amikor János tanítványai megtudták Keresztelő Jánostól, hogy Jézus az Isten Báránya, a megígért Messiás, és utána mentek, és beszéltek vele, azt kérdezték: Mester, hol lakol? Ez nem egy olyan kérdés volt, hogy milyen utca hány szám alatt akik. Ez a lakozás, ez valami olyasmi, amit úgy mond a Jelenések könyvében, hogy „bemegyek ahhoz, vele vacsorálok, és ő énvelem.” Együtt lakni közösségben. Isten közössége a megtörtekkel és alázatosokkal Most egy csodálatos kijelentést olvastunk Ézsaiás próféta könyvében: „magasságban és szentségben lakom [a magasságos és szent Fiúban is lakott] de a megrontottal, és az alázatos szívűvel is” (15. vers). Hogy lehet ez? Hol van az ember Istentől? Milyen messze? Mint ég a földtől. Milyen mélyen? Milyen bűnösen? Még az emberek közül is a legmélyebben éppen a megrontottak vannak, a megtörtek, a megalázottak. Mégis Ő, a magasságnak és szentségnek a lakója éppen velük is együtt lakik. Miért éppen ő velük? Miért éppen ő velük akar, és tud közösségre lépni? Azért, mert csak az ilyenekkel tud Isten beszélni. Csak az ilyeneknek van füle, hogy meghallja, mit mond Isten. Csak az ilyeneknek van vágy a szívükben Isten és az igazi kincsek után. Szükségük van Istenre, mert senki és semmi nem segít már rajtuk. Ezeknek van kész út a szívükhöz. Nem a kevélyeknek, nem az öntelteknek, nem az önigazaknak, vagy akik jól elvannak ebben a világban, vagy könyökölnek, vagy akik sikeresek. Azok nem nagyon akarnak, vagy egyáltalán nem akarnak Istennel beszélni. A megtörtek, a megrontottak, az alázatosak vagy megalázottak, azok igen. Nagyon sok Ige bizonyítja, hogy a kevélység utálatos Isten előtt, és a kevély emberrel nem kezd semmi mást Isten, csak legfeljebb megalázza. Ha majd megalázkodik, akkor tud vele szót váltani, vagy szót érteni. Ugyanazt olvassuk kétszer is: „Az Isten a kevélyeknek ellenök áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (Jak 4,6; 1Pt 5,5). A kevély soha nem hívja be a szívébe az Úr Jézus Krisztust. A kevély öntelt. Az önteltség azt jelenti, hogy önmagával van tele. Ez elég is neki, nincs más számára hely. A szegény és megtört szív viszont az Úrra tekint, és az Úr is rátekint az ilyen szívekre, ahogy olvassuk: „…erre tekintek én, a ki szegény, és megtörött lelkű, és a ki beszédemet rettegi” (Ézs 66,2). Az ilyen ember maga is azért tekint Istenre, mert annyit csalódott már emberekben is, és saját magában is. Szüksége van Krisztusra, hogy behívja a szívébe, hogy lakozzon ott. Azt mondja az Úr Jézus: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa” (Mt 5,3). Egy könyvet szeretnénk kiadni ismét Tozertől, és néhány gondolatot idézek tőle, ami ehhez kapcsolódik: „Az, aki komolyan meg van győződve arról, hogy megérdemli, hogy pokolba jusson, az nem valószínű, hogy odajut. Míg, aki úgy gondolja, hogy méltó a mennyre, az biztosan soha nem léphet be arra az áldott helyre.” Ez nagy igazság. Aki arról van meggyőződve, hogy én jó vagyok, elfogadható Isten számára, önmagamban, én nem érdemlem meg a poklot, mert én nem vagyok olyan rossz, az valószínűleg oda fog jutni, ha meg nem tér. Akkor biztos. Aki úgy gondolja, hogy megérdemlem a poklot, az már megtört szívű. Az már csalódott, önmagában leginkább. Az ilyenekkel együtt lakozik az Úr. Ha itt együtt lakozik, akkor a mennyben is együtt fog lakozni. Ez a két lakóhelye van Istennek: a megtört szív, meg a magasság és a szentség. Az Úr Jézus beszélt két emberről, akik megjelentek Isten előtt imádságban a templomban, egy farizeus, aki felemlegette az erényeit, meg egy vámszedő, aki a mellét verve esedezett kegyelemért. Az első megvettetett, a második pedig megigazult. Így olvassuk: „Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! Hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, a mit szerzek. A vámszedő pedig távol
állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik” (Lk 18,10-14). Így választja Isten a megtört, megalázott, alázatos szíveket. Az ember: Isten lakóhelye Valamit még szeretnék ebből a kiadásra kerülő Tozer könyvből olvasni, egy kis részt. Ennek az egész könyvnek az a címe, hogy: „Az ember: Isten lakóhelye.” Most éppen erről van szó. Melyik ember lehet Isten lakóhelye? Milyen szívben lakik Isten? Ahogy olvastuk: megtört, megrontott, alázatos szívben. Most elolvasom az idézetet: „Minden emberben legbelül van egy szentély, ahol a saját lénye lakozik. Ez a mély valóság az emberben az, ami ő önmagában. Ez az embernek a „vagyok”-ja. Egy ajándék attól a „Vagyok”-tól, aki teremtette őt.” [Isten mondta magáról, hogy „Vagyok, aki Vagyok”.] A Vagyok, aki Isten, nem eredeztethető semmiből, önmagában létező. A „vagyok”, ami az ember, az Istentől származik, és, hogy létezzen, minden percben függ az Ő teremtő jóváhagyásától. [Minden percben. Azt mondja az Ige: „Ő benne élünk, mozgunk, és vagyunk.”] … Az emberben mélyen lakozó entitást [ez a szó azt jelenti, hogy valamely dolog tulajdonságainak az összessége], amiről beszélünk, a Szentírás az ember szellemének nevezi. „Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek a szelleme, amely ő benne van. Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha Isten Szellem” (1Kor 2,11). Ahogy Isten önismerete az örök Szellemben, a Szent Szellemben van, úgy az ember önismerete is saját szelleme által van. Isten ismerete pedig Isten Szelleme által, az ember szellemének tett közvetlen kijelentés alapján. Elmélkedésünk, igetanulmányozásunk, és imádságaink során ennek a jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni, hiszen felfedi az emberiség lényegileg szellemi voltát. Tagadja, hogy az ember egy olyan teremtmény, amelynek szelleme van, hanem azt jelenti ki, hogy az ember olyan szellem, amelyiknek teste van. [Tehát mi elsősorban szellem vagyunk, emberek, csak van testünk, meg van lelkünk.] Nem a teste, hanem a szelleme teszi az embert lénnyé, melyben eredetileg Isten képe ábrázolódott ki. [Azt mondta az Úr, hogy a saját képére teremti az embert. Azt mondja: „Kicsoda az ember? Kevéssel tetted kisebbé Istennél” (Zsolt 8,6). Csak aztán elbukott.] Az Újszövetség egyik legfelszabadítóbb Igéje ez: „az igazi imádók szellemben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyeneket keres az Ő imádóiul. Az Isten Szellem. Akik Őt imádják, szükség, hogy szellemben és igazságban imádják” (Jn 4,2324). Itt azt látjuk, hogy az imádat teljes mértékben szellemi. Az igazi vallás [amit mi nem is mondunk már vallásnak, hanem mondjuk így, hogy az igazi hit, az igazi kapcsolat Istennel] távol van az étrendtől, a napoktól, az öltözetektől és a szertartásoktól [Nem az, az igazi kapcsolat, hit Istennel, hogy ezt megesszük, azt nem esszük meg. Így öltözünk, ezt a napot megtartjuk, amazt nem.], odahelyeztetett, ahová tartozik - az ember szellemének és Isten Szellemének közösségébe. [Tehát az igazi hit az idetartozik, hogy az ember szellemének vane közössége Isten Szellemével, amiről most beszélünk. Bennünk lakozik-e az Úr? Ez a közösség. Benne van-e a szívünkben az Úr? Itt kezdődik minden.] Az ember oldaláról nézve a bűnbeesés legnagyobb vesztesége az volt, hogy Isten Szelleme elhagyta ezt a belső szentélyt. Az ember lényének középpontjában mélyen rejtőzik egy bokor. [Ez a „bokor”, utalás arra a csipkebokorra, ahol Mózesnek Isten megjelent az égő csipkebokorban. Ez csak egy kép.], amely alkalmas arra, hogy a háromságot alkotó egy Isten lakóhelye legyen. Isten gondolata az volt, hogy az lesz a nyugvóhelye, és ott ragyog majd lelki és szellemi tűztől. Az ember a bűn miatt elveszítette ezt a leírhatatlanul csodálatos kiváltságot, és így egyedül kell ott lakoznia az embernek. [Egyedül!] Annyira meghitt magánterület az, hogy teremtmény oda be nem
férkőzhet, senki se léphet be, csak Krisztus, és Ő nem lép be, csak a hit hívására. [Amikor a Krisztus be nem lép, egyedül vagyunk. Ezt minden ember érzi. Minden ember. Ha millió ember veszi is körül, akkor is tudja, hogy egyedül van. Nem csak olyan bús, melankolikus alkatú emberek, mint Tóth Árpád volt. Majdnem minden versében tulajdonképpen azt mondja, amit az egyikben így fejezett ki, hogy: „magam vagyok, nagyon. Kicsordul a könnyem, hagyom.” Ezt érzi az ember.] „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem” (Jel 3,20). Ez az együttlakozás, ez a közösség.] A Szellemnek az újonnan születésben végzett titokzatos munkája által az, amit Péter isteni természetnek hív, belép a hívő szívének mélyébe, és létrehozza lakóhelyét. „Akiben pedig nincs Krisztus Szelleme, az nem az Övé. Ez a Szellem bizonyságot tesz a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.” Az ilyen ember valóban keresztyén, és csak az ilyen az. Megkeresztelkedés, konfirmáció, a jegyek vétele, gyülekezeti tagság, ezek semmit se jelentenek, csak ha Isten legnagyobb cselekedete az újjáteremtésben megtörténik. A vallásos cselekedeteknek van jelentése egy olyan lélek számára, akiben Isten lakozik. Van jelentősége az úrvacsorának, meg bemerítésnek. Van jelentősége, de csak annak, aki újonnan születetett. Mindenki másnak nemcsak haszontalanok ezek, hanem valósággal csapdává válnak, melyek hamis és veszélyes biztonságérzetben ringatnak. „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg a szívedet” (Péld 4,23). Ez nem csak egy bölcs mondás, ez szent kötelességünk, melyet az a valaki helyezett ránk, aki a leginkább törődik velünk. Erre nagyon kell figyelnünk. Különben könnyen elszalaszthatjuk az alkalmat. [Milyen alkalmat? Amikor az Úr az ajtó előtt áll, és zörget, és azt mondja, hogy hajlandó vagyok veled lakozni. Ezt ne szalasszuk el. Minden féltett dolognál jobban őrizzük meg a szívünket ekkor, hogy kinyissuk, és csak Ő előtte nyissuk ki!] (9-10. o.) Mit jelent készíteni az utat? Azt olvastuk, hogy „készítsük az utat” (14. vers). Mit jelent készíteni az utat ahhoz, hogy a szívünkben lakozást vehessen az Úr Jézus Krisztus? Útkészítés mindaz, ami a megtérést elősegíti. A megtérés nem más, mint bűnismeret, bűnbánat, bűnvallás. Az, amikor az emberi szív összetörik Isten előtt, látva, hogy megérdemli a poklot. Nem hogy megérdemli, már elkárhozott. Egy pokol az egész élete. Rájön, rádöbben. Tehát mindaz, ami a megtérést elősegíti, útkészítés, hogy újonnan szülessen, vagyis a szívében lakozást vegyen az Úr. Ezt a megtérést elősegíti az igehallgatás, az Igének az olvasása. Őszinte elgondolkozás azon, amit olvasott az ember, és amikor meglát valamit, akkor annak az őszinte elfogadása. Nem kell magunkat mentegetni, hanem beismerni: igen, ez vagyok. Elősegíti ezt a csend. Nem szeret a bűnös ember csendben lenni. Mindig kell, hogy valami szóljon, zúgjon, nézzen, csak csend ne legyen. A csendben egyszer csak megszólal vagy a lelkiismeretünk, vagy egy hallott Ige, megszólal az Úr. Minden, ami akadály, vagyis, ami gátolja ezt, el kell távolítani az útból. Akadály például, ha nem beszélünk a bűnről, ha nem hallgatjuk Isten Igéjét, ha kerüljük, ha szól is hozzánk, kimagyarázzuk, mentegetjük magunkat. Magunkat és az embert általában jónak, nemesnek gondoljuk, és nem elveszettnek állítjuk be. A legnagyobb botránykő ezen az úton, amit el kell távolítani, ha valaki azt tanítja, vagy azt gondolja, hogy a magunk erejéből cselekedeteink és jellemünk nemesbítésével Istennek tetszővé válhat egyszer csak majd az életünk, és ezzel kiérdemeljük az üdvösséget. Ez a tipikus vallásoskodás. Ez a tipikus farizeusi lelkület. Ez az a szellemiség, ami a farizeusban volt a templomban: „hálát adok neked Isten, hogy nem vagyok olyan, mint más ember.” Én nem vagyok parázna, én nem vagyok ragadozó, én nem vagyok lopós, én nem vagyok ilyen és olyan, káromkodós, vagy mint ez a vámszedő is itt, aki micsoda kapzsi ember. Igazat mondott különben ez a farizeus, mert tényleg nem volt parázna, tényleg nem volt olyan bűnökben, amiben benne volt ez a vámszedő. Volt egy hatalmas
akadály: nem volt megtört szíve, nem volt összetört lelke, nem volt alázatos. Hanem azt gondolta, hogy én a magam erejéből Istennek tetsző életet tudok élni, és a mennybe tudok jutni. Ez a legnagyobb botránykő. Ezt el kell távolítani az útból. Csak a megrontott, alázatos szívű és megtört szívű az, akiben Isten lakozást vesz. Csak ezek tudják mondani: nincs másban reménységem, nincs másban bizodalmam, nincs másban üdvösségem, egyedül csak Benned, Jézus Krisztus, Aki a bűneimért meghaltál, és az életeddel, véreddel fizettél azért, hogy tiszta legyek. Ebbe a megtisztított szívbe jön be. Már nem a bűnös szívbe, hanem a megtisztított szívbe. Maga a megtört szív alkalmas arra, hogy bemenjen az Úr. Még ez nem elég. Amint mondottam, meg kell tisztítani, sőt, nemcsak megtisztítani, hanem úgy olvastuk, hogy ha ott lakozást vesz, megeleveníti az alázatosak lelkét, és megeleveníti a megtörtek szívét. Bűnbocsánat még nem elég. Mi nemcsak bűnöket követtünk el, hanem halottak vagyunk a bűneinkben, nem lakik bennünk jó. Az Úr megelevenít. Mondjam így: más szívet ad. Új szívet, új szellemet ad. Elveszi a kőszívet, és ad helyette, úgy mondja az Írás, hús szívet, egy új szívet, egy érző szívet, ami tiszta, és amiben Ő lakozást vehet, és megelevenít. Befejezem Újból elolvasom ezt a két igeverset: „És szól egy szó: Töltsétek, töltsétek, készítsétek az útat, vegyetek el minden botránkozást népem útáról” (14. vers). Ez egy felszólítás. Akinek a szívében még nem lakik az Úr, egy felszólítás, hogy készítse az utat. Vegyen el minden botránkozást, vegyen el minden akadályt, amit az előbb felsoroltam. „Mert így szól a magasságos és felséges, a ki örökké lakozik, és a kinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét” (15. vers). Ámen. Debrecen, 2008. szeptember 3.
