ESŐ ELŐTT KÖPÖNYEG – Konferencia „A megelőzés művészete” 2010.06.30 – 2010.07.01
„A zöldséghez nem kell varrókészlet, elég hozzá a török kör is”
„Na mi ez?” – tette fel a kérdést Zacher Gábor, toxikológus. Kezében gyógyszeres üvegcse, az orr- vagy fülcseppentős fajtából. A hulladékgazdálkodás rejtelmeiben és a környezetvédelem szélesebb társadalmi összhatásaiban egyaránt jártas nagyérdemű néma maradt. "Hát ez bizony a gamma-butirolakton, vagyis GBL. A mai tinédzserek körében felettébb népszerű új tudatmódosító!... Na és ez?” – húzott elő a zsebéből egy szárított fűszerszámra hajazó matériát tartalmazó zacskót a különféle modern mérgek hazai apostola. S mivel a népes hallgatóság soraiból válasz nem érkezett, maga felelt saját kérdésére: „Varázsgomba, a pszichoaktív szerek tiltólistáján szereplő matéria, jelentős hatóanyag-tartalommal”. A kezdődő kánikula okán erősen légkondicionált teremben megfagyott a levegő. Zacher Gábor erre várt. Majd megkérdezte, hogy ki ért valamit a következő mondatból: „A zöldséghez nem kell varrókészlet, elég hozzá a török kör is”.
A konferenciázók nem válaszoltak. A szlengben – így a drogszakértő – mindez azt jelenti, hogy a fűként is ismert, nemesített kenderszármazék marihuána fogyasztásához csak a barátok közt körbe adott spangli (kézzel sodort dzsoint, vicces cigi) kell, és nem szükségeltetik injekciós tűt, fecskendőt, melegítő kanalat, érszorítót, aszkorbinsavat és a kábszeres (heroint, amfetamint vagy épp kokaint tartalmazó) pakettet is magában foglaló intravénás szerhasználathoz rendszeresített szett.
No, de mit keres egy hulladékos konferencián a drog? Mint kiderült, véletlenül sem a veszélyes anyagok tárolása, megsemmisítése miatt. De nem is a szórakozóhelyek szemétkérdése okán. A HuMuSzosok azért találták fontosnak a tematikai határsértést, mert ugyebár kábszerfronton is életbevágó a megelőzés. A probléma ugyanaz, és a bevethető módszerek tárháza sem sokban különbözik. A körültekintés nélküli „durr bele” úgy tűnik, sehol sem működik.
„Ha nem értjük, hogy miről beszélnek, esélyünk sincs megelőzni őket” – vonta le a tanulságot a hallgatótábor előtt saját tinédzser kori kilengésről is beszámoló Zacher Úr. Szerinte ugyanis a hatékony prevenció alapja a hitelesség. Az alkohol és a dohányzás veszélyeiről papoló – a tévé előtt bagózva söröző – apa (családbeli alfahím) hegyi beszédei, az illegális tudatmódosítókat ördögtől valónak és halálosnak mondó – altató-függő – anya prevenciós próbálkozásai semmit sem érnek. Ahogy a laikus pedagógusok, hivatalból eljárni kénytelen rendőrök „felhomályosításai” sem.
„Inkább kimegyünk a teremből, ha a személyes élményekre kerül sor” – hökkentette meg a zöldeket Oláh László, a Brfk bűnmegelőzési osztályát vezető fiatal rendőr őrnagy is. Nem is szoktak ma már a célcsoportnak prevenciós előadásokat tartani, hiszen a zsaruk tisztában vannak vele, hogy a srácoknak, és nem mellesleg maguknak is csak gondot okoznának. A szerhasználat veszélyeit így ma már inkább a felnőtteknek, szülőknek és tanároknak ecsetelik, a fiatalokat meg rábízzák az avatottabbakra. 25 százalékos az esély arra, hogy kellően empatikus odafigyeléssel, állandó párbeszéddel megóvhatjuk a srácokat a veszélyektől – ismerte be a már idézett Zacher a prevenciós munka hatékonyságáról értekezve. Ez azonban jóval több a semminél, nem csak drogvonalon.
Az alaphangot természetesen a „hulladékos” Perneczky László adta meg. Expozéját – amit a pazar dunai panorámájú, bel budai Európai Ifjúsági Központ konferenciatermében tartott – vetkőző számmal is megspékelte. Miután lazán felvázolta az elmúlt évek szorgos civil törekvéseit, sportosan elegáns inge alól kivillantotta kedvenc pólóját, amelyen a következő felirat állt ékes magyar nyelven: „Értem én, csak leszarom”. Jellemző attitűd ez, mondta. Az információ ugyanis nem elég, tájékozatni szép, de attól, hogy a népek tisztában vannak azzal, hogy felélik saját jövőjüket, csak kevesen változtatnak magatartásukon. Valahogy elébe kellene menni tehát a kórosan káros folyamatoknak. Ráadásul jelentős ellenerőkkel szembeszállva. Hiszen a Gaia-elmélet atyja, a ma már a 92. életévét taposó James Lovelock is azt vallja, hogy sikerült annyira haza vágni e sártekét, hogy most már tényleg jövő nélküli hedonista módon élhetünk. A klímaváltozásért aggódók pedig – így Perneczky – a megelőzés helyett ma már az alkalmazkodás módozatait keresik. Van-e értelme így a prevenciónak? -tette fel a csöppet sem költői kérdést.
Fülöp Sándor, a Jövő nemzedékek Országgyűlési biztosa szerint lehet remény. Ő, előadásában egy akkumulátor-feldolgozó kálváriáját hozta fel példaként. (Ezt már jobban vette a hallgatóság, mint a rendőri és drogos „hablatyot”. Az elkötelezett zöldek ismerőst hallottak.) A Jávor Benedekkel közösen megejtett, jelentős országos ügyek miatt sietősre fogott Fülöp-féle felszólalás veleje a laikusok számára is érthető volt. Egy hátrányos helyzetű településen az ominózus veszélyes anyaggal dolgozó beruházó elővigyázatlanul járt el. A becsületesen – értsd: óvodával, elkerülő úttal, mindenféle csatolt infrastruktúrával, no és kollektív itáliai tanulmányúttal – korrumpált önkormányzatot ugyan megnyerték az ügynek, a
szomszéd településeket azonban nem kérdezték meg. S bár a térséget uraló szegénység nagyúr, az elmaradt gesztusok miatt az invesztíció meghiúsult. Az „akkusok” másutt próbálkoztak, és ott már figyelembe vették, hogy a közösség véleményét igeni ki kell kérni. Létkérdés az együttműködés. Ez is a prevenció része. Tanulságként levonható, hogy a tudomány- és területközöttiség ma már alapállapot. Jegyzem meg, ezelőtt száz évvel az efféle dialógus természetes volt. Legalábbis az írott források szerint. Bár ennyi szemét sem akadt. A HuMuSz szerencsére felismerte ezt, és a termék- és betétdíjról izzó – szakmailag fontos, de a körön kívüliek számára aligha érthető – viták után (vagy mellett) még mélyebb összefüggéseket próbál feltárni. Hogy például miképp is lehet úgy elé menni valami még meg sem történt eseménynek (amely azonban nagy valószínűséggel bekövetkezhet), hogy az ne is történjék meg.
A június 30-án és július 1-én rendezett kétnapos konferencián az is kiderült, hogy a szemléletformálási munkához új hangnem, új megközelítés kell, mert a fiatal célcsoportok sokszor teljesen más nyelvet beszélnek, mint a felnőttek. Kellenek nagy egyéniségek, akik sokakat meg tudnak téríteni. A család és a helyi közösség szerepe óriási a megelőzésben. Minden más erőfeszítésnél hatékonyabb, ha egymással törődünk, egymással foglalkozunk. Erről beszél a HuMuSz is! Ha működnének a közösségeink, ha közhasznú célokat kergetnénk a személyes javak felhalmozása helyett, kevesebb lenne a szemét!
Mérési és becslési eljárásokkal kapott adatok alapján Magyarországon évente összesen hozzávetőleges 104 millió tonna szilárd hulladék keletkezik. Ebből mintegy 4,5 -5 millió tonna a lakosság által termelt szilárd hulladék, ami egy lakosra vetítve 460 kilogrammot tesz ki. Ez a mennyiség évi 2-3 százalékkal nő évente. A kommunális hulladék 80-83 százaléka kerül szervezett keretek között begyűjtésre. A maradék sorsa többnyire ismeretlen, illegális lerakókba, vagy a háztartási szemétégetőkbe kerül.
KÖRNYEZETI BŰNÖK A Föld természetes erőforrásai nem állnak korlátlan mennyiségben rendelkezésre, és csupán az 1970-es évek elején indult el az első koordinációs törekvés egy olyan környezeti koncepció kialakítására, amely megfogalmazza az alapvető környezetvédelmi célokat. A célkitűzések terület-specifikus definíciójához, az ipari balesetek leküzdésére irányuló törekvésekhez, az okozói elv filozófiájához, a vízfolyamok hasznosításáról, a környezetterhelhetőségi vizsgálatról, az információhoz való hozzáférésről és a határon átnyúló károkozás esetén a civiljogi felelősségvállalásról szóló szabályokhoz vezető úton olyan állomások szerepelnek, mint Oslo, Kyoto, Göteborg, Helsinki, Szófia, New York, Espo és Lugano. A környezet- és a természetkárosítás, vagy a hulladékgazdálkodás terén elkövetett vétségek és a korrupció jegyben járnak.
Manapság még túlságosan gyakran tolerálják a korrupciót, mint a társadalom valamennyi szintjén megnyilvánuló ősi jelenséget, amely a többségében pénzügyi-gazdasági és ritkábban személyes érdekek, megvalósítását szolgálja. Magyarországon a korrupciót nem szabályozza jogi norma, csak más „tényállásokon” keresztül: a vesztegetés, a befolyással való üzérkedés, a hivatali visszaélés címszó alatt. A gazdasági, hivatali és politikai jellegű korrupciós palettán különleges helyet foglalnak el azok a törekvések, hogy vesztegetés útján megkerüljék a hivatalos vizsgálatokat, ellenőrzéseket, melyek során külön említésre kerültek hivatali tisztségviselők, ügyintézők, politikai befolyással rendelkező személyek és konkurens gazdasági körök szereplői, mint célszemélyek. Nemzetközi vonatkozások főként a külföldi cégek bevonásával történő hulladékmentesítés terén, valamint illegálisan beszerzett eszközök vagyonátruházása során tapasztalhatók. A környezeti bűncselekmények jelenleg az összes bűncselekmény 1 százalékát teszik ki.
2006-ban Németországból Magyarországra összesen 3500 tonna illegális hulladék került. Ennek java ásványi olaj és akkumulátor hulladék volt. A német gyártók ezzel a hulladékmentesítési költségek 30 százalékát spórolták meg. A fő elkövető a háttérből irányította az ügyletet, és strómanok egész sorát vette igénybe, de bizonyítható korrupciós elemeket nem sikerült kinyomozni.
Egyes számítások szerint a szeméttel több pénzt lehet keresni, mint kábítószerrel vagy illegális gépjárműcsempészettel. A növekvő korrupció következményeként jelentős társadalmi károk jelentkeznek, fokozatosan csökken a hatóságokba és tisztségviselőkbe vetett bizalom, a nehézkesen felépített német jogállamot a pusztulás veszélye fenyegeti, valamint súlyos következményekkel járó erkölcsi vákuum kialakulása. Sajnos sokszor még mindig elegáns, bocsánatos gavallérbűnözésnek számít bizonyos körökben a környezet elleni bűnözés, és a rosszul értelmezett lojalitás és kollegialitás miatt nem kerül feljelentésre.
Gyakran a már feljelentett és megállapított vétségeket sem veszik eléggé komolyan, és az a tendencia érvényesül, hogy a cselekményeket büntetőjogi jellegük ellenére közigazgatásjogi úton rendezik.
Az évente keletkező 120-130 ezer roncsautónak csak fele kerül legális bontóba, a többi illegális helyen végzi be, ahol jó eséllyel semmilyen környezetvédelmi előírást nem tartanak be.
A gyártó és forgalmazó cégek 2002 óta Magyarországon is átruházhatják szelektív hulladékgyűjtési, újrahasznosítási és termékdíj-fizetési kötelezettségeiket a hulladéktípus kezelését koordináló nonprofit szervezetekre. A hazai közép- és nagyvállalatok körében azonban gyakori, hogy nemcsak egy, hanem több hulladéktípus visszagyűjtésére és hasznosítására is kötelezettek. Ez főként a kiskereskedelmi áruházláncokat, az autógyártókat, a gépjárműimportőröket, az informatikai vállalatokat, valamint az elektronikai berendezések gyártóit és importőreit érinti, amelyeknek így - az anyagi mellett - óriási adminisztrációs
többletterhet és folyamatos odafigyelést jelent kötelezettségük teljesítése.
Magyarországon jelenleg összesen 21 koordináló szervezet működik.
Visszaváltás vs. visszavétel Idén júniustól a nagyobb üzletekben kötelező visszavenni a használt italos dobozokat, függetlenül attól, hogy azt hol vásárolták, illetve, hogy betétdíjas-e vagy sem.
A néhány hónapja elfogadott kormányrendelet-módosítás az 500 négyzetméternél nagyobb üzleteket kötelezi az ilyen gyűjtőpontok létesítésére, így az Országos Kereskedelmi Szövetség (OKSZ) becslése szerint kétezer üzletet érint a visszavételi kötelezettség. A nagyobb áruházláncok már felkészültek az új szolgáltatásra, a Tesco a hipermarketek üzletsorán állítja fel a viszszagyűjtő pontokat, külön-külön azok anyagai szerint. A Spar nemcsak az italcsomagolásokat, de a bevásárlószatyrokat és a lejárt szórólapokat is átveszi a vásárlóktól. A módosítást üdvözlő környezetvédők szerint kissé életszerűtlen, hogy az amúgy környezettudatos vásárlók, akik eddig a szelektív gyűjtőket használták, ezentúl inkább visszacipelik azt az áruházba. Szerintük a jogszabály jó célt szolgál még akkor is, ha hátterében a kereskedők és az italgyártók alkuja van. A termékdíj-szabályozás körüli őszi jogalkotási vitában lényegében a kereskedői lobbi álláspontja győzött, így az italcsomagolások utáni termékdíjat kizárólag a gyártónak kell megfizetnie, a kereskedőnek nem. Az akkor kötött kompromiszszum része, hogy a kereskedők beszállnak az italcsomagolások visszagyűjtésébe. A gyártók így könnyebben tudják teljesíteni visszagyűjtési kvótáikat, és így csökkenteni a termékdíj-megfizetési kötelezettségeiket. A kereskedőknek könnyebbség, hogy megszabadultak a túlbonyolított termékdíjrendszertől és a felesleges adminisztrációtól. Mivel az új rendszer a napokban indult, így a kereskedők még nem tudtak beszámolni a fogadtatásról. A korábban PET-palackok és sörösdobozok visszavásárlására akciót indító Tesco arról számolt be, hogy nem teljes év alatt 13 millió PET és 44 millió alumínium italdobozt hoztak vissza a vásárlóik. Szakértők szerint 4-5 év alatt elérhetjük a
nyugati országok visszagyűjtési arányait, de ma még az eldobható csomagolás döntő többsége a szemétben landol. Magyarországon évente 1 milliárd alumíniumdobozt és 1,5 milliárd PET-palackot hoznak forgalomba. (Népszabadság)
Termékdíj
Egy műanyag táskát átlagosan csupán húsz percig használnak, a szatyor bevásárlás után legtöbbször a kukában landol, hogy a következő akár száz évet egy szeméttelepen töltse. Jelenleg a világon naponta megközelítőleg másfél milliárd ingyenes nejlonzacskót osztanak ki a vásárlóknak, csak Magyarországon naponta 1,3 millió műanyag zacskó kerül forgalomba becsülik a zöldtárca szakértői.
A termékdíjtörvény módosítása 2010. január 1-jén lépett hatályba. A jogszabályban a hulladék-keretirányelvben meghatározott hulladékhierarchiát figyelembe véve alakították ki a hasznosítás és az újrahasználat közötti százalékos eltérést, mely a termék hulladékká válását kívánja megelőzni úgy, hogy eközben az újrahasználatot is előnyben részesíti. Az újrahasználat a gyors elhasználódás miatt a műanyag bevásárló-, reklámtáskák esetében nem lehetséges. A higiéniai szempontok felülírják a hulladékgazdálkodási szempontokat, különösen az élelmiszertermékekkel érintkező elsődleges csomagolásoknál. Itt a
hulladékkeletkezés megelőzését alapvetően a másodlagos csomagolások mennyiségének visszaszorításával lehet elérni. A műanyag reklám-bevásárló táskáknál a szabályozás egyszerűsítése - a méret szerinti megkülönböztetés megszüntetése - és a mentesülés feltételei együttesen a rövid élettartalmú termékek alkalmazásának csökkenését jelentik. A műanyag bevásárló-reklám táska díjtétele 1900 forint kilónként, azonban a műanyag szatyor után megfizetendő termékdíjtétel 70 százalékát levonhatja a kötelezett, ha a műanyag táskából keletkezett hulladék hasznosításra történő átadás-átvételének tényét vagy a hasznosítás tényét igazolja. A hasznosítás ténye a koordináló szervezet adataival is igazolható. Környezetbarát termék esetén a termékdíj-fizetési kötelezettség 75 százalékát kell csak megfizetnie a kötelezettnek. Ha csak az ország fele eggyel kevesebb zacskót használna el egy nap, akkor 5 milliárd nejlonzacskóval kevesebb kerülne a szemétlerakókra egy év alatt. Az ideális a KvVM szerint az lenne, ha a vásárlók tudatosan mellőznék a műanyag bevásárlószatyrok használatát, így az üzleteknek nem érné meg árusítani őket.
A vártnál jóval több pénz folyt be tavaly a költségvetésbe a termékdíj-befizetésekből: a tervezett 21 helyett 30 milliárd forint. Noha a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnoksága (VPOP) szerint ez örvendetes, hiszen azt mutatja, egyre többen adóznak, civil környezetvédők mégis úgy vélik, hiába több a bevétel, nem arra fordítják, amire kellene. Szerintük a januártól életbe lépő módosítások sem a környezetvédelmi célokat szolgálják.
A VPOP idén is hasonló összeggel kalkulál, annak ellenére, hogy a termékdíjtörvény módosítása miatt a kereskedőknek január elsejétől már nem kell zöldadót fizetniük. A kötelezetti kör változása mellett ugyanis módosultak a díjtételek, az igénybe vehető mentességek, kedvezmények, levonások és visszafizetések is. Ugyanakkor hiába fizetnek egyre többen termékdíjat, é s hiába nőnek ezáltal a bevételek, ha a pénz nem elkülönített számlára vándorol, hanem a központi költségvetést gyarapítja. A befizetett összeget zöldcélokra, például a szelektív hulladékgyűjtés támogatására kellene fordítani. A pénz azonban a többi adóforint mellé kerül, így aztán nehéz nyomon követni, hogy mi lesz a sorsa. A gyakorlatban a kereskedőkön múlik, hogy mi kerül az áruházak polcaira. Ha őket nem teszik érdekeltté abban, hogy visszaváltható csomagolású termékeket kínáljanak a fogyasztóknak, akkor a gyártók sem fogják előtérbe helyezni az újratölthető
palackokat. Ezzel zöld utat kaphatnak az eldobható csomagolású üdítőitalok, ásványvizek, sörök, a visszaváltható palackok pedig eltűnnek a polcokról. A HuMuSz szerint a betétdíjas rendszert kellene előtérbe helyezni. Ám Magyarországon úgy gondolják, hogy a betétdíjas rendszer gátat szab a szelektív hulladékgyűjtés fellendítésének, ezért olyan jogszabályt hoztak, ami az utóbbit segíti elő. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium szerint éppen azért nem lesz több a szemét, mert a változtatás az újrahasznosítást ösztönzi. Lapunkkal közölték, a jogszabály szövegébe bekerült: a visszagyűjtött hulladék hasznosítása esetén 100 százalékos termékdíj-visszatérítés érhető el. A zöldtárca ettől a - jelenlegi, éves szinten mintegy 9 ezer tonnás - visszagyűjtés jelentős mértékű növekedését várja a PET-palackok esetében, a fémhulladékoknál pedig még nagyobb arányú növekedésre, akár a visszagyűjtés megduplázódására számít.
Egy kis matematika A gyártóknak és forgalmazóknak kőolajtermékek, gumiabroncsok, hűtőközegek, csomagolások, italcsomagolások (fém, PET-palack, üveg), reklámhordozó papírok, elektromos és elektronikai berendezések után kell termékdíjat fizetniük. Ha például egy szikvízkészítő egy hónapban 10 kg műanyag palackot hoz forgalomba, akkor 10 kg x 350 Ft/kg = 3500 Ft termékdíjat fizet (350 forintos termékdíj mellett). Amennyiben az éves szinten kibocsátott műanyag palackokat vissza is veszi, egyáltalán nem kell termékdíjat fizetnie. Ha azonban például csak a palackok 90 százalékát veszi vissza, akkor a maradék 10 százalék alapján termékdíjat fizet a következőképpen: 1 kg x 350 Ft/kg = 350 Ft.
Zöld növekedés?
Magyarországon a környezetvédelmi ipar akkor is legfeljebb 1-1,5 százalékkal tudná növelni a hazai összterméket (GDP), ha a zöld ágazat évente megduplázná az értékesítését. Ennél azonban jóval óvatosabb becsléssel szolgál a Környezetvédelmi Szolgáltatók és Gyártók Szövetsége: ha az új kormány megteszi a szükséges lépéseket, vagyis az állam támogatja például a hulladékok másodnyersanyagként való hasznosítását vagy a talajszennyezések megszüntetését, és felgyorsul a környezetvédelmi innováció, akkor évi 15-20 százalékos árbevétel-növekedés várható. A környezetvédelmi iparban foglalkoztatottak száma 10 év alatt akár az ötszörösére bővülhet, az ágazat ebben az esetben százezer embernek adna munkát 2020-ban. A környezetvédelmi iparba sorolódik egyebek mellett az efféle károk elhárítása, a szennyvízés hulladékgazdálkodás, újrahasznosítás, valamint a megújuló energia termelése is. Az Európai Bizottság Európa 2020 címmel tavaly novemberben megfogalmazott indítványa, valamint a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tavaly júniusi stratégiai kezdeményezése egyaránt azt állítja, hogy a válság után az innovatív környezetvédelem lehet az a terület, amely hosszabb távon is lendületet adhat a gazdaság növekedésének. A gondolat a hazai politikusok fantáziáját is megmozgatta. A környezetvédelmet eleve a zászlajára tűző Lehet Más a Politika (LMP) már 2009 februárjában zöld fordulatot sürgetett, egy hónapra rá – még az MDF európai parlamenti képviselőjeként – Olajos Péter rukkolt elő a Zöld Magyarország fejlesztési modellel, a nyáron pedig a KDNP parlamenti képviselője, Nagy Andor kezdett kampányolni a zöld gazdaság ígéretével. Az 1998–2002 közötti Fideszkormányzás emblematikus gazdasági programját idéző zöld Széchenyi-terv 10 év alatt 200 ezer új munkahely megteremtésével kalkulál, aminek tekintélyes részét az épületszigetelési akció adná.
Csakhogy a természeti erőforrások nagyon is kívánatos védelmének ára van. A környezetvédelmi beruházások jelentős részét az állam finanszírozza, már csak azért is – magyarázza az Európai Bizottság megrendelésére az unió környezetvédelmi iparának versenyképességéről tavaly októberben készült tanulmány –, mert jövedelmezőségük alacsony, a szolgáltatás vagy a termék megfizethetősége korlátozza a hasznot. Bár az önkormányzatok igyekeznek kordában tartani például a víz- és csatornadíjakat, ezt csak ideig-óráig tehetik meg. Mert ha az efféle beruházások adóforintokból valósulnak meg, viszont a szolgáltatás ára nem fedezi a költségeket, akkor egy idő után maguk is növelik a közszféra terheit. Amikor pedig azok elviselhetetlen mértékűvé duzzadnak, bekövetkezik a tarifaemelés. Így a zöld fejlesztések árát végül a fogyasztók fizetik meg – immár közvetlenül is, nem csak az állami újraelosztás révén. Jó példa erre a szemétszállítás, amelynek díjai az elmúlt egy évben átlagosan 11,6 százalékkal nőttek, miután az uniós előírásoknak megfelelően ma már csak szigetelt hulladéklerakók működhetnek, ezek üzemeltetése pedig jóval drágább, mint a régi depóniáké. A választási programok közül egyedül az LMP-é mondja ki, hogy a zöld fordulat a környezetterhelési díjak négyszeres-ötszörös emelésével járna. Ha tehát a zöld növekedés pusztán a belföldi kereslet élénkítésében, például az építőiparnak átmenetileg munkát adó hőszigetelésben merülne ki, akkor az állami szerepvállalás miatt inkább a költségvetési egyensúlyt veszélyeztetné, mintsem a gazdaságot dinamizálná. Tény ugyanakkor, hogy az ágazat Európa-szerte elsősorban azokat foglalkoztatja, akik a legnehezebben találnak maguknak munkát: a környezetvédelmi ipar dolgozóinak több mint egyötöde legfeljebb általános iskolát végzett. Amennyiben a hazai környezetipar átlépi a határokat, az uniós tanulmány szerint a globális piacon két célterületre érdemes koncentrálnia: a fejlődő országok vízellátására és szennyvízkezelésére (Kínában néhány magyar vállalat már megvetette a lábát, például az Organica vagy az Aquaprofit Zrt.), illetve a fejlett országok keresletére az egyre szofisztikáltabb és drágább termékek iránt. Ebben az esetben a hazai növekedés árát másokkal lehet megfizettetni.
Környezetvédelmiadó-bevételek 2008-ban (millió forint)
Környezetvédelmi bírságok összesen - légszennyezés - szennyvíz
1 268
455
748
- veszélyes hulladék 24 - zaj- és rezgésvédelem
9
- természetvédelem 32 Környezetvédelmi termékdíjak összesen
24 676
- gumiabroncs 704 - csomagolóeszközök 13 472 - hűtőberendezések 392 - akkumulátor 206 - kenőolaj
5 898
- reklámhordozó papír
250
- elektromos és elektronikai berendezések 1 504 Bányajáradék 38 800 Vízkészletjárulék
14 336
Környezetterhelési díjak* Energiaadó
10 600
14 800
Üzemanyagok jövedéki adója**
485 200
Környezetvédelmiadó-bevételek összesen 589 680
A következő öt évben a magyarországi környezetvédelmi ipar háromszorosára lenne képes növelni a teljesítményét, akár százezer új munkahellyel is hozzájárulva a foglalkoztatási helyzet javításához a piaci-szabályozási környezet megfelelő alakítása esetén. Ez derül ki abból a tíz pontból álló javaslatcsomagból, amelyet a Környezetvédelmi Szolgáltatók és Gyártók Szövetsége (KSZGYSZ) állított össze a megalakuló új kabinet számára az ágazat fejlesztése érdekében. A szervezet szerint a legfontosabb egy olyan átfogó hulladékgazdálkodási stratégia megalkotása lenne, amely a jogszabályi környezet finomításával, valamint közvetett és közvetlen piacteremtési eszközökkel adna módot arra, hogy a zöldipar a magyar gazdaság valódi kitörési pontja lehessen. "A hulladékgazdálkodási ágazat összes nettó árbevétele a 2002-es 96,5 milliárdról 2007-re 253,7 milliárd forintra nőtt, míg a teljes környezetvédelmi ágazat árbevétele 2008-ban már elérte a 406 milliárdot. Ugyanakkor a növekedés részben arra épült, hogy miközben az export útján szerzett árbevétel 13,1 milliárdról 68,2 milliárd forintra emelkedett, a hulladékhasznosításból származó bevétel 10,8 milliárdról csupán 15,6 milliárd forintra nőtt közölte Székely Anna. A KSZGYSZ ügyvezető igazgatója elmondta: mindez azt jelzi, hogy Magyarországon az elmúlt években a hulladékkezelési intézkedések a lerakók rendbetételét, a hulladékbegyűjtés korszerűsítését és kiterjesztését, valamint a szelektív hulladékgyűjtés bevezetését célozták. Eközben kevés figyelem irányult a már szelektíven begyűjtött hulladékok hasznosítására, így azt jelentős részben feldolgozatlanul exportálják külföldre erre a célra. A magyar papírhulladék-kivitel alig fél évtized alatt évi 45 ezerről több mint 150 ezer tonnára nőtt, míg a műanyaghulladék-export évi 2-3 ezerről 11 ezer tonna fölé emelkedett. Így az idehaza szelektált hulladék feldolgozásával jelenleg külföldön teremtenek új munkahelyeket és gazdasági többletteljesítményt, miközben ezt Magyarországon is meg lehetne tenni. Ráadásul egyes területeken az egész hulladékkezelési infrastruktúra kiépítése gyerekcipőben jár még, elég az építési-bontási hulladékok vagy az elmúlt évtizedekben betárolt irdatlan mennyiségű ipari hulladék feldolgozására gondolni. Gazdaságfejlesztési és foglalkoztatási
szempontból pedig hatalmas potenciált rejt az energiatakarékosság és a megújuló hasznosítása is. Óriásiak tehát a kihasználatlan lehetőségek, miközben a hazai hasznosítóipar megerősítését nem is elsősorban pénzügyi támogatással, sokkal inkább szabályozási és piacteremtési eszközökkel lehetne segíteni. Ehhez olyan szemlélet kell, amely a keletkező hulladékokat potenciális vagyonnak tekinti, célul tűzve a hasznosító társadalom létrehozását.
Mintha nem is léteznének az egyébként Magyarország által is átvett uniós szabályok, a kormány energia-, illetve hulladékpolitikája alig vesz tudomást a közel 5 millió tonna – és évről évre növekvő mennyiségű – kommunális hulladékból kinyerhető hőről. Magyarországon mindössze egyetlen kommunálishulladékégető működik – a rákospalotai –, amely a fővárosban begyűjtött évi mintegy 750 ezer tonnányi szemétből több mint 400 ezer tonna ártalmatlanítására képes. Emellett országosan mintegy 1,1 millió tonna kommunális szemét hasznosul a papír, a fém, az üveg, a műanyag és a komposztálható zöldhulladék szelektív gyűjtésének köszönhetően. Vagyis a keletkező mennyiség több mint kétharmadát lerakják, igaz, az uniós támogatásoknak hála most már legalább olyan depóniákra, amelyekből nem juthat ki szennyezés. A zöld tárca hulladékgazdálkodási stratégiájának – konkrét intézkedésekkel alá nem támasztott, így nyilvánvalóan túlbecsült – adata szerint még 2016-ban is a kommunális hulladék közel fele szemétbányába fog kerülni, noha az EU előírásai szerint ezt az arányt már 2013-ban el kellene érni. A leszakadást jelzi, hogy a 15 régi uniós tagországban már most is legfeljebb 40 százalék a lerakás aránya, sőt Németországban, Hollandiában, Dániában, Belgiumban és Svédországban az 5 százalékot sem éri el. A Magyarországnál alig kevesebb, 9,3 milliós lakosságú Svédországban harminc éve még olajkazánok adták a távfűtési energia több mint 84 százalékát. 2007-re az olajtüzelés részesedése 3,5, a földgázé és a széné 4-4 százalékra csökkent, s döntően fából, az ipari üzemek hulladékhőjéből és 16 százalékos arányban szemétégetésből „készül” a forró víz. Az évi 4,5 millió tonna szemét közel fele, 2,2 millió tonna hasznosult így 2007-ben. A harminc hulladékégető – épp a távhőellátásra tekintettel – nincs is messze a lakott övezetektől. Ezzel szemben Magyarországon 80 százalék (a fővárosban 96 százalék) körüli mértékben földgázból nyerik a távhőt. Ez az egészségtelen arány belátható ideig alighanem meg is marad, a második hazai hulladékégető ellen – amely uniós támogatással Inotán épülne – lakossági, majd önkormányzati tiltakozás bontakozott ki, ami akár meg is hiúsíthatja a beruházást. A főváros kommunális cége, az FKF Zrt. (és a Városháza) távlati terveiben szerepel ugyan egy újabb, 350 ezer tonna kapacitású égetőmű, de a tervezgetésben 2007 óta nincs haladás, a leendő helyszín sincs kijelölve, és a mintegy 70 milliárd forintosra becsülhető beruházás finanszírozásához még a Budapesti Távhőszolgáltató Zrt. (Főtáv) esetleges részvétele esetén sem futná forrásainkból.
Az égetés elleni berzenkedésnek két fő oka van. A hulladékügyekben legrangosabb zöld szervezet, a Hulladék Munkaszövetség szerint inkább a hasznosítás más lehetőségeire s mindenekelőtt a hulladék képződésének a visszaszorítására kellene fordítani a pénzt, az energia kinyerése – állítják – inkább a szeméttömeg növelésére ösztönöz: kell ugyanis a fűtőanyag az égetőnek. E logikának ellentmondani látszik, hogy egy svéd lakos átlagosan 514 kilogramm szemetet termel egy év alatt, alig 30-40 kilóval többet, mint egy átlagmagyar, pedig ott harmincszor annyi égető működik. A másik ellenérv a káros füstgázok ártalmaira hivatkozik, ám erre csattanósnak tűnő választ ad a svéd környezetvédelmi tárca kiadványa: miközben a hulladékégetés aránya a háromszorosára nőtt, az ebből eredő károsanyagkibocsátás drámaian csökkent, kén-dioxidból húsz év alatt a tizedére, higanyból és kadmiumból a századára, ólomból 25 tonnáról 54 kilogrammra. 2004-ben például több dioxin került a légkörbe a svéd lerakókból, mint az égetőkből, igaz, mindkét érték jelentéktelen. A környezetvédelmi normák ugyanis egyre szigorodtak. A rákospalotai égető elleni hangulatkeltés is abbamaradt, miután az FKF 2005 végére egy 14,7 milliárd forintos beruházás keretében az új határértékeket teljesíteni képes technológiára cserélte berendezéseit, növelve egyúttal az energiatermelés hatékonyságát is. Ha a környezetvédelmi érvek nem lennének elegendők, talán a zsebbe vágóbbak meggyőzik a kétkedőket. A svéd példánál maradva – ahol a családi házak 7, a tömbházak 75 és a közintézmények 56 százaléka kapcsolódik a távfűtésre –, alig változik a 2005-ben egységnyi hőtartalomra (gigajoule-ra) vetítve 18,2 eurós átlagár. A 93 magyarországi településen fűtött 650 ezer lakás – az összes otthon 16 százaléka – az idén ugyanezért már nagyjából a svéd árnak megfelelő, átlagosan közel 5400 forintot fizet áfástul. A svéd árak ugyanis alig változtak, itthon viszont a földgáz drágulása miatt közel 50 százalékos volt a távhő. A földgázalapú távhőszolgáltatás már csak azért sem lehet versenyképes a közvetlen földgázfűtéssel, mert a gáz a fogyasztóhoz veszteség nélkül jut el, a forró víz viszont óhatatlanul veszít energiájából, mire a felhasználóhoz ér. A gázt viszont az energiatermelő alig olcsóbban kapja, mint a lakosság. Az unió 27 tagországában a lakosság átlagosan 43 százalékkal drágábban veheti meg a földgázt, mint az ipari fogyasztók (hiszen ez utóbbiakat nagy tételben olcsóbb is kiszolgálni), míg idehaza 2007-ben csupán néhány százalék volt a különbözet. A távfűtő műveket nemcsak a sajátos földgázárképzés – a lakosság burkolt dotálása az ipar terhére – sújtja, hátrányos számukra az úgynevezett kapcsolt energiatermelés sajátos árrendszere is. E szerint kedvezőbb áramár jár annak a termelőnek, amelyik a villamos energia mellett hőt is szolgáltat. Magyarán, ha nem engedi ki hasznosítatlanul az áramtermelésre már nem használható gőzt, akkor duplán keres, hiszen a hatásfoka is javul. A rákospalotai hulladékégető tavalyi, több mint 300 millió kilowattórányi energiatermelésének például nagyjából a fele áram, fele távhő formájában hasznosult, ez utóbbiból azonban 3,5 milliárd forint körüli energetikai bevételének csak egyhetede származott. Az ellentmondásos hazai szabályozás miatt az a furcsa helyzet állt elő, hogy a főváros tulajdonában lévő hulladékégető nem érdekelt abban, hogy a mostaninál több energiát adjon el az ugyancsak
fővárosi kézben levő Főtávnak. Igaz, a Főtáv – amely nagyjából harmadannyit fizet az FKF-nek a hőért, mint az ugyanazt a körzetet ellátó újpesti erőműnek – nem is tudna lényegesen többet vásárolni az olcsóbb hőszolgáltatótól. 1998-ban ugyanis, az erőmű felújításakor, 2020-ig érvényes átvételi kötelezettséget vállalt a tulajdonos Budapesti Erőmű Zrt.-vel (BE) szemben. Még az sem hozna viszont jelentős csökkenést a távhőszámlában, ha a hulladékhasznosító elmenne lehetőségei végső határáig, és 20-ról 28 megawattra növelné a távfűtési kapacitást. Ez is csupán a tizede lenne ugyanis a BE által szolgáltatott hőteljesítménynek. Országos méretben azonban, a keletkező kommunális hulladék felének hőhasznosításával már a fővárosi távhőfogyasztás negyedével egyenértékű mennyiséget lehetne olcsó – az uniós besorolás szerint megújuló energiának számító – forrásból előállítani. Hacsak addig, az elhibázott hazai energia- és hulladékpolitika hatására, össze nem omlik a távhőszolgáltatás, amelynek a koporsójába az utolsó szöget – sokak megkönnyebbülésére – alighanem az Alkotmánybíróság két hete hozott döntése verte, kimondva, hogy a távfűtésről való leválás az alapjogok közé tartozik.
VÁLSÁGOS IDŐK?
A gazdasági válság a hazai hulladékgazdálkodási piacra is hatással van. A cégek döntő többsége egyrészt a termeléscsökkenés, másrészt a takarékosság okán az elmúlt egy-másfél évben jelentősen, a lapunk által megkérdezett szakemberek, illetve vállalatvezetők szerint átlagosan 15-20 százalékkal mérsékelte hulladék kibocsátását, de tucatnyi olyan vállalat is akad, ahol ez az arány meghaladja az 50 százalékot. Több külföldi tulajdonban lévő cég - az anyavállalat tapasztalatait felhasználva - energiaracionalizálási programmal is egybekötötte a hulladékgazdálkodási rendszer átalakítását. Az ágazat visszaesése miatt még ennél is nagyobb mértékű csökkenés tapasztalható az építőiparban, de jelentősek a változások a lakossági hulladékkibocsátás területén is. Az egyre visszafogottabb vásárlások mellett a szelektív gyűjtés térhódításának és a különböző visszagyűjtési akcióknak is része van abban, hogy mind kevesebb szemét kerül a kukákba.
A lakosság esetében a folyamatosan emelkedő szemétszállítási díjak is visszatartó erőnek bizonyulnak. Nem is egy olyan vidéki önkormányzat van, amelyik a lakosság teherbíróképességéhez igazodva bevezette a havi egyszeri kukaürítést, de a balatoni települések egy részén is csak a főszezonban van heti kétszeri szállítás. Mind több helyhatóság teszi lehetővé a kisebb, olcsóbb edények használatát. Mindemellett sajnos az udvari szemetesgödör és az illegális szemétlerakás is újra divatba jött. Az elmúlt egy-másfél év során csaknem a duplájára nőtt azoknak a háztartásoknak a száma, amelyek nem fizetik a szemétszállítás díját.
Visszagyűjtve
A nyugat-európai országokban a visszagyűjtött hulladékok aránya összességében eléri a 7075 százalékot s bár Magyarországon az elmúlt tíz évben ezen a téren komoly fejlődés történt, a mintegy 4500 tonnányi hazai települési hulladéknak még mindig csupán 15 százaléka került újrahasznosításra. Az Európai Unió egyébként 2020-ra a papír, üveg, műanyag és fém háztartási hulladékok legalább 50 százalékának újrahasznosítását írja elő.
Szakértők szerint a lakosság környezettudatosságának erősítésében meghatározó szerepe van a különböző gyűjtőkampányoknak. Ilyen kampányokat ma már szinte minden helyi kommunális szolgáltató és koordináló szervezet rendez: az iskolákba vagy a hulladékudvarokba visszavitt italos kartondobozokért, PET-palackért, papírokért hűtőmágnest, ajándékutalványt, virágföldet vagy újrahasznosított anyagból készült bevásárlószatyrot adnak.
Az óvodai, iskolai, valamint lakossági szemléletformáló akcióinak köszönhetően az elmúlt öt év során ötszörösére nőtt hazánkban az újrahasznosított italos kartondobozok mennyisége. Kérdés azonban, hogy mennyiben lesz tartós a környezettudatosság, ha a jövőben csökken majd az ösztönző kampányok száma s eltűnik az anyagi motiváció. A HuMuSz szerint azonban fontosabb feladat a fogyasztás visszafogása, a szelektív vásárlás népszerűsítése, azaz annak ösztönzése, hogy ne is keletkezzen hulladék, amit így vagy úgy gyűjteni kell.
