Egy Georg S. Wiest Gondolat Kiadói szám 006 2014
Tartalom Én egy ember vagyok - talán, egy pedagógus ? (2000) Profil Hitvallásom a művészetről Virtuozitás és Improvizáció Az improvizáció (avagy az emberi teremtés) Összművészet A befogadás művészete Művészetem Újságcikk-kivonatok Vernissage Dieter Pentzek kiállításához
Én egy ember vagyok - talán, egy pedagógus ? (2000) Egy interjú Georg S. Wiest Úrral, aki saját bevallása szerint művészetpedagógus, a német nyelv és a színpadi művészetek tanára, közgazdász és pszichológus. Tulajdonképpen hogyan jellemzi Ön önmagát ? Kicsoda, vagy micsoda Ön ? Én egy ember vagyok. Egy ember, aki elfogadja és tiszteli a másikban is az embert. Egy ember, aki a másik emberben is az isteni teremtést látja, ezért elfogadja azt, úgy ahogy van és annak az igazát - mert
A MAGA SZEMPONTJÁBÓL MINDENKINEK IGAZA VAN. A mai életben, amikor az emberi lét egyedüli mércéje az anyagi előnyt hozó teljesítmény - nem okoz ez az emberi hozzáállás a munkájában, ill. az életében gondot ? Jain - mondja a Német ! Igen is meg nem is ! Ezért vagyok pedagógus. Tudatosan mondom, hogy vagyok és nem lettem. Mert, mióta élek, pedagógus vagyok. Az elején a tudatalattimat felhasználva tanítottam, majd megtanultam képességeimet tudatosan használni és így tanítok. Az eredmény ugyan az ! A tanítványaim a 3 - 62 évesig, az iskola-előkészítőtől a pedagógusig, mind szerettek, szeretnek és mondhatom, dicsekvés nélkül, rajonganak értem. Természetesen hátrányaim is voltak és vannak is. Ott, ahol begyöpösödöttséggel, betonfejűekkel, fejlődésellenzőkkel, korruptokkal van dolgom. Kifejtené ezt egy kicsit bővebben ? Hogyan milyen elvek szerint tanít ? A legfontosabbat, az elfogadást, már említettem. Nem én akarok tanítani, hanem a tanítványaim akarnak tanulni. Én csupán, őket, ebben segítem. Ez a segítség a lényeg. Ez a
PEDAGÓGIA. Ezen túlmenően, vallom azt, amit annak idején 1959-ben Pápán az első pedagógia tanáromtól hallottam:
NINCSEN ROSSZ TANULÓ, CSAK ROSSZ PEDAGÓGUS ! Természetesen, ez csak akkor áll, ha az állam megadja a pedagógusnak a lehetőséget a tanításhoz. Mit tanít most és hogyan ? Most jelenleg német nyelvet tanítok. Mégpedig úgy, ahogy azt a világon Ausztráliától Kanadáig mindenütt, ahol egy nyelvet eredményesen akarnak tanítani - ez pedig iskolai keretek között, azt jelenti, hogy egy idegen nyelvet 2 év alatt, a készség szintjéig, meg lehet tanítani - tanítanak. Konkrétabban ez a következőket jelenti: a./ Az anyanyelv tanulásánál is először, megtanulunk beszélni és aztán hozzátanuljuk a nyelvtant. A modern és eredményes nyelvtanításban is előtérben van a kommunikáció és a nyelvi készség fejlesztése, amihez majd kapcsolódik a nyelvtan. Mi nem grammatikai zsonglőröket akarunk, akik tökéletesen ragoznak, de egy árva mondatot sem képesek önállóan megalkotni. b./ A beszéd és az íráskészség fejlesztése párhuzamosan történik. A grammatikai szabályok bemagolása helyett a különböző szófajok, különböző színnel vannak írva, így a tanuló automatikusan megtanulja a nyelvtant. c./ A régi tanár kérdez, a tanuló gyomorgörcsökben szenved dialógus helyett, a tanuló - tanuló párbeszéd a domináló, ahol a pedagógus, mint egy jó rendező, irányítja a tanulási folyamatot. d./ Játszani - játszani - játszani, énekelni - énekelni - énekelni. Ez felvidít és jókedvűen észrevétlenül tanít. Milyen tankönyvet használ ? Szinte, minden a forgalomban lévő tankönyv alkalmatlan erre a feladatra. Felhasználásuk a mindennapi munkában rengeteg többletmunkát igényel. Gyakran, év végére, majdnem az egész tankönyvet át kell írni. Én kifejlesztettem egy tankönyvcsaládot, amely a nemzetközi eredmények adaptálásával íródott. Mi a véleménye a magyarországi iskolarendszerről és a pedagógiáról ? Finoman fogalmazva, HATÁSTALAN. Attól a szerencsétlen embertől, akinek tanítás közben azon
jár az esze, hogy este mit főzzön a családjának és másnapra miből vegye meg a gyermekének a cipőt, nem lehet pedagógiát elvárni, megkövetelni.
Az államnak, mint jó vállalkozónak a jövőbe kellene invesztálnia, azaz a pedagógusokat kellene a társadalom élére helyeznie és megbecsült réteggé fejlesztenie. Mert csak attól várhatok el jó munkát, akit meg is fizetek ezért. A pedagógusoknak olyan látnoki képességűeknek és szaktekintélyeknek kellene lenniük, akik legalább 50 évvel a koruk előtt járnak. Akkor tudnák a jövő generációt rendesen a feladatára felkészíteni. De ha ma azt tanítom a jövő generációjának, ami már rég elavult ....... Na, a választ tudja Ön is ! Köszönöm az interjút ! Én is köszönöm az interjút.
Profil Mint tanár, közgazdász és lélekgyógyász, rendelkezik Georg S. Wiest olyan pszichoterápiai tapasztalattal, amely alkalmassá teszi őt a sokszor lehetetlennek tűnő konfliktusok, legyen az belső, avagy külső, kezelésére és megoldására. „Segítség kell ?” „Hívjál !” - állt ez a kétsoros hirdetés egy kulturális és programtájékoztató újságban 1985ben. Természetesen egy telefonszám is hozzá tartozott. Ez Georg Wiesté, egy magyarországi svábé volt, aki Gottmadingenben élt. Aki felhívta, hamar megállapíthatta, hogy szokatlan hirdetése mögött semmilyen anyagi érdek sem húzódott meg. Az akkor 43 éves, tényleg megpróbált a lehetőségeihez mérten más embereken segíteni. A művész és közgazdász azokhoz az emberekhez számította magát, akik az életüket rendbe tették. És ezen emberek gondolta ő - kell, hogy a többieken segítsenek, azokon, akiknek nem sikerült. Egy jobb jövő érdekében. A következő újságok kiadója Pedagógiai és didaktikai levelek 1983-tól Tanzlandschaft 1985-től Izzó Parázs 2004-től
Hitvallásom a művészetről Nincs kétféle művészet - egy a tanultaknak, egy, az u.n. tanulatlanoknak. Csak egy Isten és csak egy művészet van, mindenkinek. - mindegy, hogy hogyan nevezzük őket. Azzal tisztában vagyok, hogy az embernek a mindennapi életben mindenhol és mindig kompromisszumokat kell kötnie. Bár ennek a szükségszerűségét erősen kétlem, ezért azt kizárólag a hétköznapi életre vonatkozóan tudom elképzelni.
Kompromisszum - mindenkor és mindig, kivéve a művészetben ! A művészetben nem vagyok hajlandó semmiféle kompromisszumra. A művészetben Isten él. A művészet az istenség legmagasabb megjelenési formája. A bennünk lévő Isten az emberi teremtésen keresztül jeleníti meg önmagát, ill. jut kifejezésre. A művészet az ember isteni teremtése. A művészeten keresztül valósítja meg és juttatja kifejezésre az ember a benne létező Istenséget. Ebből eredően, nem szabad az embernek ezt a művészi munkát rendetlenül végezni és félvállról venni. A teremtés sem állt meg félúton és az Istenség maga sem mondható rendetlennek. Éppen ellenkezőleg. Az isteni teremtésben szabályos rend és törvények uralkodnak. Vagy elfogadja az ember a teremtést és a Jóistent, mint olyant, mindegy, hogy ki mit ért alatta, vagy nem. Az ember nem mondhatja, lehetséges-, talán-, valami lenne-, de-. Vagy létezik valami, vagy nem. Mint ahogy Shakespeare mondta : lenni, vagy nem lenni ! Miután a Jóisten mindnyájunk legbelsőbb tulajdonsága és bennünk lakik, a shakespeare-i mondat lenni, vagy nem lenni tulajdonképpen azt jelenti: Isten vagy istentelenség, teremtés, vagy nemteremtés. Általánosságban véve, de konkretizálva, ennek az értelme az:
vagy rendes komoly művészi munka, vagy rendetlen komolytalan művészieskedés. Mondják csak most a kompromisszumok támogatói, a művészet csak a tanult embernek szól. Azt meg kell tanulni, érteni. Magasabb tudásszint nélkül nem lehet a művészetet megérteni. De, az u.n. egyszerű ember is kívánja a maga örömét, ő is akar a művészetből, a művészi teremtő munka gyümölcséből részesedni. Itt, ebben az esetben, az embernek kompromisszumot kell kötnie. Egyszerűen művészietlenséget, giccset kell neki gyártani. A Jóisten, minden lépésünket figyeli, bennünket utunkon elkísér, velünk, bennünk, jelen van. Nem tudom elképzelni, hogy ő bennünket, pont a művészi munkánál hagyna magunkra. Ő ott van, ő segít nekünk, ha mi művészetet akarunk csinálni. Nekünk csupán rá kell hallgatnunk - oda kell figyelnünk. A megérzéseinknek kompromisszumok nélkül hinni. Valamint:
dolgozni, dolgozni és még többet dolgozni.
Virtuozitás és Improvizáció A művészi munkában tulajdonképpen két dolog van:
a technikai, szakmai tudomány a virtuozitás és
a művészi beleélés az improvizáció.
A virtuozitás és az improvizáció, egy ugyan azon dolognak a két oldalát jelentik meg. Az alkotóművésznek mindegy, hogy ő amatőr, avagy hivatásos, akarni kell. Neki, dolgoznia kell, akarnia kell a szakmai fogások, legalább kézműves szinten történő elsajátítását. - A szobrásznak az anyag struktúráját és a kőfaragó szakma fontosabb fogásait kell ismernie. - Az énekesnek, hangképzést, akusztikát, zenei és összhangzattani és még sok fontos zenei ismeretet kell megtanulnia. - A klarinét fúvósnak kottát kell tudni olvasni. Ismernie kell a különböző fogás- és fújástechnikákat. - A festőnek ismernie kell a színképzés törvényeit. Továbbá ismernie kell a különböző kötő- és keverőanyagok hatásait, tulajdonságait és még sok egyéb szakmai tudást. - A táncosnak meg kell tanulnia, testén, mint egy hangszeren uralkodnia. A sokféle tánc- és kifejezési formákat, technikákat is ismernie kell. Ezek, mind materialista, szakmai, technikai ismeretek. Ha mi egy ilyen alkotást látunk, azt mondjuk, hogy a művész nagyon ügyes, virtuóz. Megcsodáljuk a művész technikáját, elismerjük annak a munkáját, de maga az alkotás valahogy hidegen hagy - nem szól hozzánk. Az alkotóművésznek, azonban magába kell figyelnie, meg kell figyelnie magát, felénk meg kell nyílnia. Velünk beszélnie kell. Őt egy belső kényszernek kell hajtania azért, hogy velünk kommunikálhasson (elmondhassa nekünk azt, amit akar). - velünk tanultakkal és u.n. nemtanultakkal.
Ha nem tudja gondolatait nekünk, mindnyájunknak elmondani - átadni, ha nem jön létre a kommunikáció, AKKOR NINCS MŰVÉSZET !
Az improvizáció (avagy az emberi teremtés) A zenésznek bizonyos érzései támadnak, miközben zenél Ezek az érzések a zenélés folyamán, a hangszerén keresztül lesznek átadva. Az életben minden a szabályozott és szabálytalan rezgésekre van felépítve. Minden rezonál ! A hangszerével a zenész a térben hullámokat hoz létre. Rezgéshullámokat, amelyek a zenész érzéseit hordozzák magukon. Ezek a hullámok aztán a térben továbbterjednek.
A táncos áll egyenesen a térben és hagyja a zenei hullámokat a testére hatni. Ezek a táncos testébe behatoló hullámok létrehozzák a táncosban ugyan azokat a rezonanciákat, amelyeket a zenész képezett. A táncos testének atomai, molekulái, a különböző testrészei elkezdenek hasonló módon rezonálni, mint a zenész által képezett hullámok. A testrészekben lévő idegpályák, ettől a tudat alatt, befogadott rezonanciától, izgalomba kerülnek, a befogadott ingereket tovább vezetik az agyba és ott érzéseket hoznak létre. A táncosban kialakulnak ugyan azok az érzések, mint azok az instrumentalistában a zenélés folyamán vannak.
Ez természetesen fordítva is érvényes: Azok az érzelmek, amelyeket a táncos ily módon megkapott, létrehoznak a testében mozgásreakciókat. A táncos mozog, ő táncolja ugyan azt, amit a zenész játszik. A zenész látja az előadóművészt táncolni. A zenész szemének a retinájában előállnak ugyan azon mozgások, mint az előadóművész testében a táncolás alatt. Ezek a retinában előhívott mozgások idegingereket, amelyek pedig a zenész agyában érzéseket idéznek elő. Ugyan azon érzéseket, amelyekkel az előadó táncos is rendelkezik. Ezek az újrabefogadott - átélt érzelmek gazdagítják a zenész saját eredeti érzelmeit és így gazdagítják a művész előadását is.
Ez az állandóan ismétlődő érzelemcsere, rezonanciacsere, meggazdagítja az érzelem világát mindkét előadóművésznek (táncos és zenész), így kialakul egy állandóan fokozódó spirálformában emelkedő improvizáció (művészi teljesítmény), egészen a művészi alkotásig.
Egy másik formája a zene megértésének, a zenész gondolatainak a közvetlen átélése.
AMÍG A REZONANCIA IDŐHÖZ KÖTÖTT, ADDIG A GONDOLATOK IDŐTLENEK. A gondolatok eredete az ős- alapgondolatban rejlik, ez az ős- alapgondolat magába foglalja mind azt, ami volt, ami van és ami lesz.
EZ IDŐTLEN A zenész gondolatait az előadóművész olvassa. Testével kifejezi e gondolatokat. Rezgéshullámokat hoz létre, táncol. Miután a gondolatok időtlenek, a zenész elolvasta a táncos gondolatait táncolás közben - átélte annak érzelmi hullámait és kifejezte azt a zenéjében. Így dolgozik a két művész a gondolatkicserélés időtlenségében, ezzel is a gondolatok örökkévalóságát igazolva.--
Az improvizációnak (fel- megismerésnek) ez a két formája nem vagy
vagy
hanem párhuzamosan
állandóan
létezik és hat.
DE TUDAT ALATT ! Bizonyítván a művészi alkotás dinamikus és időtlen voltát Ez a folyamat akkor válik tudatossá, amikor a művész a spirálon a teremtésig emelkedik és ez által eléri az időtlenséget. Az improvizációt csak a kontrakcióval (a szolárplexus aktiválásával) együtt szabad tanítani. Az előző állítások érvényesek minden egyéb kapcsolatra művész és művész, művész és műélvező, előadó és néző, előadó és hallgató, etc. között.
Összművészet A művész saját egoista szempontjából nézve egy műalkotásnak két eredendő oka lehet. A műalkotás, vagy az alkotóművész egyéni emberi és művészi fejlődését szolgálja, vagy a köz részére tartalmaz fontos mondanivalót. Miután egy műalkotás csak akkor válik művészetté, ha az megszólít, párbeszédre kényszerít, ha az a közönség elé kerül. Nem vehetjük figyelembe az önkielégítő alkotásokat. Azokat, amelyek csak az alkotó önző érzelmeit szolgálják, vagy amelyeket senki sem ért, tehát el kell magyarázni. A színpadi művészet a művészeteknek egy egészen különleges formája. Részben szintézist alkot, tehát egyesíti a különböző művészeteket, mint pl. színjátszás, tánc, zene, képzőművészet, lakberendezés, szobrászat, divattervezés, é.i.t., részben mulandó, vagyis maga a műalkotás csak egy előadásra szól. Nincs két egyforma előadás ! Míg ezzel szemben egy megfestett kép, vagy egy kifaragott szobor, esetleg egy megvarrt ruha évszázadokig, esetleg évezredekig is ugyan az marad. Ezzel azt akarom mondani, hogy vannak állandó, művészetek - változatlan alkotásokkal, pl. szobrászat, festészet, kézművesség és vannak változó művészetek - mindig megújuló alkotásokkal, mint pl. zene, tánc, etc. Ugyan így vannak változatlan témák, u.n. örök igazságok és hétköznapi témák, napi aktualitásokkal. A színpadi művészet a valóságban egyesíti ezen elhatárolódásokat. Benne megtalálhatóak az örök igazságoktól a napjaink égető kérdéseiig minden. Ugyan így a színpadi műalkotás egyesíti az állandóságot és a változást műalkotásaiban. Tehát a színpadi művészeknek igen alapos, sokrétű és mélyreható képzéssel kell rendelkezniük, továbbá az aktualitás igényéből fakadóan a mindennapokkal együtt kell élniük. Ebből következik, hogy egy színpadi rendezőnek a művészetek összességével, mint egységgel, kell számolni és alkotni.
Ezt nevezik összművészetnek. Egy színpadi rendezőnek dolgozni kell a kővel is meg az emberrel is. Egy időben, egy műalkotáson belül, egységes kifejezési formával, egy azon cél érdekében. A megdolgozandó anyag - kő és élő ember - sajátosságából fakadóan nem csak a fa, vagy kő állandó struktúráját, hanem az emberi természet folytonos változását kell figyelembe venni az alkotás folyamatában. Mint ahogy egy jó szobrásznak megmondja az anyag, hogy mi és hogyan legyen belőle, ugyan úgy kell egy rendezőnek a színészre figyelni. De a kő nem képes egyedül semmilyen műalkotást sem létrehozni. Hasonlóan egy entertainer sem tud összművészetet alkotni.
Összefoglalva, a színészeknek és a rendezőnek együtt kell dolgozni, a rendezőnek pedig össze kell tudni, egy közös művészi mondanivaló érdekében, a közreműködő művészeket fogni. Megemlítendő még az is, hogy a művészi alkotásnak a párbeszéden túl, ill. a párbeszéden keresztül még nevelő feladata is van. Nevelni, mégpedig a társadalom által elvárt és megkövetelt normák érdekében. Itt különbséget kell tudni tenni a művésznek a gyorsanmúló divatirányzatok, viselkedési vadhajtások, és az emberiség állandósult örök igazságai között. Egy műalkotásnak nem feladata a trágárság, az élvhajhászás követése, még akkor sem, ha a társadalom anyagiassága miatt tömegek süllyedtek ezen nívóra. Bár létezik a tükörtartás, a konfrontációs terápia, de ez elsősorban a gyógyítás és nem a művészet fogalmába tartozik.
A befogadás művészete Miért van az, hogy - egyes darabok megbuknak, mások nem ? - ugyan azok a darabok egyszer megbuknak, másszor nem ? - egyes műalkotások tetszenek, mások nem ? - a műalkotások egyszer tetszenek, másszor nem ? - van, ami nekem tetszik, de a másiknak nem ? - amikor nekem tetszik az, ami neki tetszett, akkor az már neki nem tetszik ? Felolvastam egy verset, egyszer úgy, hogy a szövege, szinte érthetetlen volt, de hűen kifejeztem a benne rejlő gyötrődést, segítségért kiáltást, az érzelem világát és másszor úgy, hogy lassan, tagoltan, érthetően, elmagyarázva, az értelemre hatva. Voltak emberek, akiknek az első tetszett és voltak, akiknek a második. Pedig ugyan arról a versről volt szó, ugyan azokat az érzéseket közvetítettem, adtam át.
A felfogás, a megértés más és más volt. Tehát, itt a műélvezésnek két formáját ismerhetjük fel, az érzelmit és az értelmit. A gyakorlat azt mutatja, hogy e két oldal nincs meg együtt minden emberben, ill., ha meg is vannak, az egyik túlsúlyos, erősebben dominál és elnyomja a másik felfogási síkot. Mind ezt egy rendezőnek, az előadó művésznek, figyelembe kell venni, Ez meghatározza végső soron a sikert ! Mert, mi is történik ? Amikor az értelmünkön keresztül élvezzük a műalkotást, a bejutó ingerek stimulálják érzelmi idegeinket, átalakulnak.
Az egóból - emóció lesz ! Szintúgy, csak fordítva funkcionál ez akkor, amikor egy műalkotás az érzelmeinken keresztül hat ránk, majd bennünk átalakulva megértjük, el tudjuk magyarázni.
Az emócióból egó lesz ! A művészben viszont, mind két oldal jelen volt, amikor a művész, művét megalkotta. Tehát, ha meg akarjuk érteni a kész műalkotást, akkor nyitottnak kell lennünk és úgy az értelmünkkel, mint az érzelmünkkel egyenlő arányban be kell fogadnunk.
Művészetem Ez, természetesen egy egyoldalú szubjektív leírás. Olyan, amilyennek én látom a művészi életemet. Elfogadom, hogy mások esetleg másként látják. Én nem fogok szégyenkezni a Teremtőm előtt, ha eljön az idő. Ők, pedig legyenek boldogok. 1957-ben kezdtem el táncolni a Veszprémi Egyetemi Tánccsoportban, majd 1958 elején már tanítottam is a Veszprémi Vendéglátók Tánccsoportját. Még ez év nyarán részt vettem a Pápai Tanítóképzőben megrendezett tanfolyamon, ahol is Tímár Sándortól megtanultam a táncpedagógia alapjait. A továbbiakban önképzés formájában fejlesztettem tudásomat tovább. Következtek a hatvanas évek, ahol is munkásságom a kisebb tánccsoportok vezetésével és saját tudásom továbbfejlesztésével telt el. Ezen időszakra tehető a C.- és B.- kategóriás oktatói vizsgám letétele. Utóbbit már nem adhatták ki az elvtársak, részben azért, mert elhagytam az országot, részben azért, mert az akkori irányított kultúrpolitika nyílt és aktív kritikusa voltam. A hatvanas évek közepétől néprajzkutatást folytattam Farkasgyepün. Eredményeim nyilvánosságra hozatalát sikeresen megakadályozták az akkori kultúrpolitika irányítói. - többek között régi iskolai barátom Rajnai Árpád segítségével. Szintén erre az évekre és a hetvenes évek elejére tehetőek saját művészeti elképzeléseim kezdeti megvalósításai. A Veszprémi Egyetemi Tánccsoporttal egy ballada - az akkori időkben - szokatlan feldolgozása, amivel az Ajkai Táncfesztiválon is indultunk, nagy közönségsikerrel. Nem úgy a hivatalos vezetők körében ! Majd a Bakonybéli tánccsoporttal egy szürrealista tánckompozíció koreografálása, amit, már nem engedtek az elvtársak a színpadra vinni ! Fontos állomása pályafutásomnak, baráti ismeretségem Szigeti Károllyal - a 25. színház és a Nemzeti Színház rendezője és igazgatója -, akitől rengeteget tanultam, többek között, hogy
semmi sem fontos, csak is a művészet. Talán ezért nem volt kedvelt a kommunista művészek körében. 1979-től a BRD-ben dolgoztam, mint politikai menekült. Először állami és privát iskoláknál, majd önállósítottam magam és hasonló gondolkodású művészekkel közösen megalakítottunk egy művészeti iskolát a táncszínházamra építve. Itt tanítottunk furulyát, táncművészetet, klasszikus gitárt és zongorát, valamin a színpadi művészeteket. Tanfolyamainkon részt vettek hallgatók Párizsból, Zürichből, New Yorkból, Varsóból, Kölnből, é.i.t. Meg kell jegyeznem, hogy csak is úgy tudtam, mint önálló művész, minden anyagi támogatás nélkül eredményesen működni, hogy közben, mint közgazdász is dolgoztam és így biztosítottam részleges anyagi függetlenségemet. A kilencvenes évek közepétől tettem egynéhány kísérletet a magyar művészeti életbe is bekapcsolódni, teljes sikertelenség mellett. Nem tartozom a magyar kommunista művészek maffiájába. Ez olyannyira mértékadó, hogy még a könyvkiadás és zsurnalizmus területéről is száműztek az elvtársak !
Újságcikk-kivonatok Freigericht (gus), Arbeit für das Tanztheater begann „Mi nem csak technikailag jólképzett táncosokat akarunk, hanem a művészi-színpadi játékot is tanítjuk, ez elengedhetetlenül szükséges egy táncszínházban.” Donaueschingen row, Den Tanz als Kunst bekannt machen „Néhány hónapon belül sikerült neki a donaueschingeni képzést széles alapokra helyezni és a klasszikus balett mellett még Jazzbalettet, Jazzgimnasztikát és táncos gimnasztikát felnőtteknek, valamint sztepptáncot bevezetni.” Badische Zeitung (wh), Brillante Darbietungen „Mintegy 60 kicsi és nagy balettanuló, változatos-színes kosztümben lejtett táncukkal elvarázsolták a színes reflektorok fényénél Ludwig van Beethoven melódia két oboára és angol kürtre írt darabjára a Donauhalle közönségét.” Südkurier X, Ausdrucksstärke in Tanz und Musik „Aztán nagyon hangos lett. Aki eddig álmodozott, most valóban fel lett ébresztve és úgy szemnek, mint fülnek egy különleges produkció lett nyújtva. J Kravetz : Baroque zenéjére a közönség egy kissé zavarba került, mert, amit hallani lehetett, az komputerzenére hasonlított, amihez a baletttáncosok nagyon kifejezően egy klasszikus- és modern-balett ötvözetéből készült művészi produkciót nyújtottak. Itt volt a koreográfus valódi elemében.” Donaueschingen WH, Tänze in Vollendung „Januar-Konzert '81 szabad bepillantást nyújt a zene és a tánc titokzatos művészetébe. Az ellentétes stílusirányzatoknak – a biedermeiertől a Rock 'and Roll-ig - köszönhető e koncert attraktivitása.” Südkurier Donaueschingen X, Klingende Palette zur Tanzschau „A koreográfus ügyes kézzel navigálta a programot, mint konferanszé és szerencsésen tette változatossá azt versekkel Eugen Roth és Christian Morgenstern-től vagy Graf-Bobby viccekkel.” Singener Rundschau Singen bk., Ein Farbtupfer in der Kulturszene Singen „Sok idealizmussal tanítják a táncszínházban a karaktertréninget, a klasszikus balettot, a Sztepptáncot, a magyar néptáncot, a commedia dell'artét, valamint táncelméletet.” Neuartig in Kunsthalle Tanzlandschaft „A koreográfusnak sikerült egy saját programot a színpadra vinni a Tanztheater 25-el, amelyikben többek között a disco-világbajnok és Mariola szólótáncosnő a Varsói Operából táncolnak.” Südkurier, Tanztheater 25 erstmals auf der Bühne „Balett, népitáncok, táncos versek, modern táncok mutatták be a koreográfus munkásságának keresztmetszetét. A koreográfus keresi a kapcsolatot a testvérművészetekkel, mint pl. színészet és igényes zenei aláfestészet Bartóktól, Bachtól, Tschaikowskytól.” Wochen Express, Der Lindwurm und der Schmetterling „Fődarabja az előadásnak Michael Ende többszörösen kitüntetett meséje. A művészetemmel boldogságot, szeretetet akarok adni a nézőknek, de ugyanakkor állásfoglalásra kényszeríteni őket, amihez felhasználom a testvérművészeteket, a zenét és színjátszást, a beszédet gondolataim kifejezésére és a táncot, mint összekötő-művészetet.” Donaueschingen ro., Mit federnden Schritten in Richtung Musical Musicals mint My fair Lady, Hair, Jesus Christ Superstar a francia sportiroda tánctermében tánc mellett ének és színjátszás a jelenlegi programja a koreográfusnak.” Badische Zeitung Donaueschingen, Bauchtanz ist in „Október elseje óta hastánckurzusok is vannak a sztepptánc és balett mellett.” Südkurier Furtwangen u., Körper und Musik zur Einheit gebracht „Táncolni mindig boldogságot jelent fiatalnak és idősnek, de ez az előadás bemutatta, hogy a táncolás gondolatok kifejezésére is alkalmas. Schwarwald – Bregtal Furtwangen Meb., Malerei im Zeichen des Tanzes „Művészet mint az elveszett természetesség kitestesítője. A koreográfus elmondta, míg ő gondolatait a táncosok testével festi a színpadra, addig a festőművész ugyanezt a színekkel festi a vászonra.”
Vernissage Dieter Pentzek kiállításához Szeretettel üdvözlöm Önöket Hölgyeim és Uraim ! Talán kérdezik magukban egyesek, milyen alapon rendez egy balett-iskola egy hasonló kiállítást ? Véleményünk, hogy egyetlen művészet sem képes művészi alkotást létrehozni a testvérművészetek segítsége nélkül; sőt nem létezhet a többiek segítsége nélkül. A mi művészetünk a testbeszéd művészete. Gondolatainkat érzéseinket testünkkel fejezzük ki. Én, mint koreográfus, gondolataimat a táncosok testbeszédével festem a színpadra. Sok kép jelenik meg a színpadon, melyek, mint egy némafilmben, egymást követve jelennek meg és hatnak. E képek megvalósításához szükségünk van kulisszákra, kosztümökre, maszkokra, zenére - hogy csak a fontosabbakat említsem - és természetesen tehetséges táncosokra.
A művészetek szoros összefüggése egyértelmű. Ez természetes, hogy mi, mint egy művészeti iskola, bepillantást adunk más művészetek életébe, alkotásaiba. Mint a város egyik jelentős kulturális intézménye, természetes, hogy kiállításunkat a lakosság részére is megnyitjuk. Még egyszer leszögezem, bár mi egy speciális táncművészeti intézmény vagyunk, ennek ellenére feladatunknak tekintjük más művészeti ágak fejlődését is ismertté tenni. Dieter Pentzek 1939-ben Finsterwalde-ben született. Festészetet és grafikát hallgatott Tübingenben, valamint művészetpedagógiát Osnabrückben és Hannoverben. Finom érzékenységével hangsúlyozza állandóan, hogy ő nem csak művész, hanem pedagógus is. Úgy tűnik, mintha a pedagógiai felére büszkébb lenne, ill. arra nagyobb hangsúlyt helyezne. Végső soron mindegy, hiszen a művészetet és a pedagógiát nem lehet egymástól elszakítani.
Egy kiváló művész, mindig egy kiváló pedagógus és egy jó pedagógusnak illene egy jó művésznek is lennie. Idézem József Attilának egy versét, melyben szép költői módon beszél a pedagógiáról és művészetről. József Attila : Születésnapomra Harminckét éves lettem én meglepetés e költemény csecse becse : ajándék, mellyel meglepem e kávéházi szegleten magam magam. Harminckét évem elszelelt s még havi kétszáz sose telt. Az ám Hazám ! Lehettem volna oktató, nem ily töltőtoll koptató szegény legény. De nem lettem, mert Szegeden eltanácsolt az egyetem
fura ura. Intelme gyorsan, nyersen ért a „Nincs Apám” versemért, a hont kivont szablyával óvta ellenem. Idézi szellemem hevét s nevét : „Ön, amíg szóból értek én, nem lesz tanár e féltekén „ gagyog s ragyog. Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kély Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani ! Az eddigi újságkritikákat Pentzekről olvasva a következő megjegyzések jönnek elő : Munkái a pillanat izgalmából jönnek elő, melynek rövidségét egy lassított tempójú képvisszaadással kompenzálja. Jókedv és méltóságos szépség határozzák meg a minőségi kiállítást, közben viszont a sötétes, félelmetes sem lesz elspórolva, amennyiben az állandó innovációs, körülményes festői stílus által fel- és lehordott színek hatása alatt előáll. é.i.t. E mondatok nem mondanak nekünk semmit. És, kérdezzük magunktól, vajon mit mondanak e mondatok ? Itt egy zsurnaliszta zsonglőrösen forgatta a tollát, minden szív és lélek nélkül. És, itt jutottunk a lényeghez, amit a művész képeiben keresnünk kell;
lelket és szívet. Az 1985-ös, 1986-os és 1987-es újságcikkek megtekintése után megállapítottam, hogy itt egy újságíró, mert semmit sem értett és nem volt mondanivalója, elkezdett a hírhedt avantgardizmus ellentétéről beszélni. Minden további cikkíró lemajmolta automatikusan e gondolatot. Érzésem szerint viszont nem fontos, milyen ellentéteket talál az ember a képek felületes megtekintésekor, hanem az, ami a képek mögött van, amit a művész nekünk mondani akar, amilyen művész tulajdonképpen ott áll. Dieter Pentzek ugyanabból az anyagból van gyúrva, mint mi. Az ő gondjai, szenvedései, öröme, elképzelései és kérdései ugyan azok, mint a mieink. Kérdések, amiket nekünk felad. Kérdések, mikre választ vár, amiket nekünkszegez, hogy válaszoljuk meg, vagy gondolkozzunk el azokon. A művész nekünk mondani akar valamit. Keresi velünk a párbeszédet. De ehhez két dolog kell !
A művésznek érthetően kell magát kifejeznie. A műélvezőnek, jelen esetben nekünk, készeknek kell lennünk a művészre odafigyelni.
Az ő nyelve a festészet. Mi pedig a szívünkkel és a lelkünkkel figyeljük őt. Talán egyesek még mondani fogják, hogy én arról szóltam, hogy a művésznek érthetően kell magát kifejeznie, de itt csak is krikszkrakszokat látok. Ez egyáltalán művészet ? Nem szabad felejtenünk, hogy a művésznek is van teste, lelke és tudata. Mint nekünk. Ha ő ezeket az u.n. krikszkrakszokat festette, akart nekünk azzal valamit mondani.
Nem értjük meg viszont mi ezeket a szemünkkel, figyeljünk rá az érzéseinkkel. Ha Önök egy hegyről a másik hegyoldalra lenéznek, csak vonalakat, spirálisokat, köröket, különböző szögletes formákat, stb. fognak, hatalmas felületű színekkel tarkítva látni. Nem fogják felismerni e színek mögött a pitypangot, szarkalábat, vagy orbáncfüvet. Mégsem fogják azt mondani, hogy ez krikszkraksz lenne, hanem ráhagyatkoznak az érzelmeikre, a szívükre és hagyják lelküket megérinteni a szépségtől. Kérem Önöket, ne várják el a művésztől, hogy ö szó szerint minden esetben odaírja azt, amit velünk közölni szeretne, hanem hagyják lelküket megérinteni. Hagyják szívüket és lelküket eltölteni a mondanivalótól. És, beszéljenek a művésszel. Kérdezzék tőle, miért ez itt sárga és nem zöld ? Közöljék vele azt, amit éreznek és látnak. A művész vár Önökre. Vár az Önök válaszára, Ö keresi a párbeszédet Önökkel. A képeket nem fogjuk elmagyarázni. De mindig rendelkezésükre áll a művész ha az Önök kérdése megformálódott. De először Önökben kell a kérdésnek felmerülnie, saját véleményt kell kialakítaniuk és csak is aztán tudunk párbeszédet folytatni. Tudniillik a kérdéseken múlik az egész !
Egy művészet, mit el kell magyarázni, nem művészet ! Engedjék meg, hogy megnyitómat Franz Werfel egyik idepasszoló idézetével zárjam és kívánok Önöknek egy valódi műélvezetet.
„Az ember minden alkotó pillanata nem más, mint az ö meglévő lelkiérzelmi megnyilvánulása, ezen elemeknek a hirtelen átváltozása földöntúli ösztönökké. A valóságban nem adatott meg az embernek a teremtés, csupán a megtalálás lehetősége. A komponálás egy tévedés. Melódiák vannak. Azokat nem lehet gyártani, csupán felfedezni. Azok az ö világukban olyanok mint a miénkben a láthatatlan földalatti források. Az ember zsenialitása nem más, mint képesnek lenni, bizonyos pillanatokban varázsvesszővé válni. Nem más.”
Hamleti igazság ?
Ahhoz, hogy az ember cselekedjen, fantáziával kell rendelkeznie. Ha az ember belelát a dolgok lényegébe, felismeri azok értelmét és megérti a sors változtathatatlanságát, megszűnik a cselekvés szüksége.
Fantázia – cselekvés Felismerés – megnyugvás