Bakay Kornél: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Tanulmányok és előadások Egy magyar históriás önarcképe A történetkutató sorsa Magyarországon A tudomány és minősítése /A KITALÁLT KÖZÉPKOR. A TÖRTÉNELEM NAGY IDŐHAMISÍTÁSA/ A magyarság és Európa Őstörténet-kutatásunk jelen állapotáról Finnesítés A magyarság múltja és jövendője a Kárpát medencében Közép-Ázsia magyar őstörténeti vonatkozásai Jégbezárt történelem Altáji múmiák Népünk eredete és Kárpát-medencei állama A Kárpát-medence őstörténete Magyar múlt Etnikai és hatalmi viszonyok a Kárpát-medencében a VIII-IX. században Lél és Bulcsú hadi népe A magyar királyság eredete Az úgynevezett pogánylázadások kora A nemzeti királyeszme az Árpái-korban A magyar királyság és a Keleten maradt magyarság 1. Isten kardja és a jászberényi Lehel kürt 2. A Szent lándzsa és a koronázási palást 3. A Szent Jobb és a Szent Korona Szent László király oltalmazza Somogyvárt! László Gyula: Múltunkról utódainknak című könyve kapcsán László Gyula régész 4. A székelyek eredete. 5. A László-iskola múltja és jelene. Czuczor Gergely születésének 200. évfordulóján Helyünk Európában Egy magyar históriás önarcképe Ezerkilencszáznegyvenhét decemberében, hétéves koromban egy Duna-Tisza-közi kis faluban, Akasztó községben, éppen disznóvágáskor, tüdőgyulladást kaptam. Édesatyám nővérei, akik a falu tanítónénijei voltak 1923 óta fogadtak be minket miután Bácskából 1944. novemberében elmenekültünk. 41 fokos lázban hánykolódtam a betegágyban s egyre rosszabbul lettem. Az oroszok fogságából,
Hajmáskérről nemrégiben kiszabadult nagybátyám, a magyar királyi honvédség orvosezredese, értesülvén a nagy bajról, váratlanul betoppant az akkor még csodaorvosságnak számító penicillinnel. Azt, hogy az életemet megmentő orvosságot honnan és hogyan szerezte, máig sem tudom pontosan, talán a menyasszonya révén, aki az akkori egészségügyi minisztériumban dolgozott. A nagyon melegszívű, de mogorva modorú nagybácsim, aki egyébként a keresztapám volt, kétóránként injekcióban adta be a penicillint. A testvérbátyám a szomszéd ágyban kuporgott s azért imádkozott, hogy Édesapánk még életben láthassa a legkisebb fiát, még időben megérkezzen. Édesapám 1941. nyarától, amikor Magyarország területe már 172 000 km` volt, a bácskai, tízezer lakosú, színmagyar, Bács- Bodrog vármegyei Magyarkanizsa iskoláinak igazgatója lett, a visszatért város katonai parancsnokának, Kulay alezredesnek a parancsa szerint. Kanizsa (Canesa, illetve Kenesna alakban) már a XI. században királyi birtokként létezett s a körülötte lévő helynevek tanúsága szerint (Szatmár, Vastorok, Horgos, Szentpéter, Földvár) magyar településként. A törökvész után a XVII. századra elnéptelenedett s csak 1753 után kezdett visszatelepülni ide, Ókanizsára a magyarság. Katonai terület lett Tiszai Kerület néven, bár 1751-ben mezővárosi rangot kapott. Őseink a Felvidékről települtek át ide Mária Terézia korában, a XVII. századi adatok erre utalnak: Bakay István (1667), Bakay László (1697), Bakay Ádám, etc. rokonságban az Ibrányi és a Hetey családokkal. A délvidéki családalapító talán a zentai Bakay János György volt, akinek leszármazottjai alkották a szegedi, a hódmezővásárhelyi és a kanizsai ágat. Édesapámnak, aki a kanizsai ág harmadik nemzedékének tagja volt, 1944-ben, 45 éves kora ellenére, be kellett vonulnia tartalékos hadnagyi rangban. 1945-ben, amikor hazavergődött a frontról, nyomban B-listázták. 1946-ban Édesanyánk és a nővérem Kőszegre költözött, atyánk pedig földönfutóként járt-kelt az újra csonka kis országban, munkát keresve. Ekkor, 1947-ben éppen Törökszentmiklóson ígértek neki egy kültelki iskolában munkát. Innen sietett haza az én betegágyamhoz, s arcára mosolyt erőltetve, az ágyam mellé ült. Megfogta a kezem s a fülemhez hajolt: Kisfiam, szép jövendőt álmodtam neked, ne hagyj cserben. Nekünk, magyaroknak, ezredév óta mindenért keményen meg kellett küzdenünk, a puszta Életünkért is. Hallgasd csak Szent István király történetét. S kezébe vette Kós Károly Országépítő című csodálatos regényét, amelyet elejétől a végéig felolvasott nekem. S lángoló lázrózsáim lassan halványulni kezdtek, harmadnapra pedig a nagybátyám csak ennyit mondott: életben marad a gyerek. Apám könnyei a kezemre csorogtak, de az én gondolataim már messze jártak. Rabul ejtett a Múlt. Soha többet nem tudtam szabadulni a Magyar Történelem megigéző bűvöletéből. Én soha nem akartam más lenni, mint ami lettem. A magyarság sorsának, életének búvárlója, kutatója.
Jól tudom, hogy a történelmet formáló nemzetek a családok nagy közösségéből születtek, a saját családunk históriájának vizsgálatára eddig mégsem fordítottam kellő figyelmet. Az elém kerülő adatokat rendben elraktároztam, de alaposan, úgy ahogyan kell, szinte semminek nem néztem utána. Ámbár, meglehet, az is befolyásolt, hogy az elmúlt 80 esztendő oly erősen felforgatta a magyar világot, hogy a megroppant gerincek, a kifordult sanyarú sorsok, a megtagadott és váltogatott eszmék, a nyomorúság kiváltotta lealacsonyodás tengernyi dokumentuma taszított engem. S taszít ma is, amikor a megmaradt iratok, családi levelek halmaiban turkálok, látva, hogy felmenőim, családtagjaim is mire voltak képesek meggyalázott, megalázott, nyomorult helyzetükben. Akadt olyan, aki az orosz megszállást és a háború utáni barbár diktatúrát méltósággal szenvedte, akadt olyan, aki átmenetileg hitt az új eszmékben s volt olyan, aki a családján belül próbálta levezetni elviselhetetlen fájdalmát és egzisztencia-vesztésének minden szégyenéért asszonyát vagy férjét próbálta felelőssé tenni. A Bakay-család története tehát még megírásra vár. Atyai ágon négy-öt nemzedék él bennem, anyai ágon csak kettő. Apai felmenőim évszázadok óta a ma szerbiai Vajdaságnak nevezett Bácskában éltek és haltak Nagyapám, Bakay József 1862-ben Magyarkanizsán született és 1944. telén Akasztón halt meg az orosz katonák jelenlétében, akik ráparancsoltak, hogy egye meg az elébe rakott nagy tányér zsíros töltöttkáposztát. Az utolsó falat után kiszenvedett. Atyai nagyanyám, Fazekas Borbála 1863-ban Horgoson született, ugyancsak kötélgyártó családból és 1937-ben Akasztón halt meg. Dédatyámnak, Bakay Albertnek már nem adatott meg, hogy magyarországi temetőben nyugodhassék, amint az ük és szép-szüléknek sem. Bakay János Györgynek két fia volt: ifjabb János György és Adalbert. Az 1800-ban született Bakay János Györgynek és Bánó Erzsébetnek 1833-ban született Nándor fia, Szeged város nevezetes polgára, a gyáralapító, a szegedi nagy árvíz egyik hőse, országgyűlési képviselő. Bakay Adalbert (született 1809-ben) és Juhász Julianna házasságából kilenc gyermek született, köztük három fiú: Péter (1841), János (1854) és József (1862). Az utóbbi az én atyai nagyapám, akinek hét gyermeke lett, négy fiú és három leány. Az első fiú kiskorában elhunyt, a második, Albert 30 évesen lett áldozata az engem is a nyomorgató tüdő gyulladásnak a harmadik fiú Gyula, az én apám. Az ük és dédszülők bácskai sírjait már nem gondozza senki. A mi kanizsai águnkból jeles ember lett Bakay János tüzér ezredes, valamint Bakay Péter fia János, aki városgazdaként virágoztatta fel Kanizsát. A szegedi ág legnagyobb fia Bakay Nándor, akit az idegen tőkések tönkretettek, kisemmiztek, majd a saját gyárából is kitessékeltek. 1902-ben szegényen halt meg. A vásárhelyi ág még nevezetesebb, mert Bakay Péter fia, id. dr.Bakay Lajos, a vásárhelyi kórház igazgató
főorvosának gyermekei (Lóránt /1887-1943/, Lajos, György, Sára) az 1880-ban született Bakay Lajos csodálatos karriert mondhatott magáénak, úgy is mint sebészprofesszor, úgy is mint szakmunkák írója s úgy is mint közéleti ember, elvégre tagja lett a Főrendiháznak, birtokosa a Corvin-koszorúnak, a Pozsonyból elmenekített és Pécsre települt egyetem rektora és hírneves tanára lett hosszú éveken át. 1941-ben tagja volt a katyni vizsgálóbizottságnak (Orsós Ferenccel együtt), majd résztvett (Fettich Nándor régészprofesszorral együtt) az oroszok által letartóztatott jeles magyar értelmiségiek mentésében. 1945-ben azonnal le is csaptak rá a kommunisták, Baross utcai klinikáját elvették, őt filléres nyugdíjra kárhoztatták. Bár később dolgozhatott a Korányi kórházban, sem haláláig (1959), sem azóta nem rehabilitálták. Amint másokat sem. Fia 1948-ben elmenekült az országból és az USA-ban, ugyancsak neves agysebészként dolgozott 1998-ban bekövetkezett haláláig. A Bakayak rokonsága (Endrey-, Balás Piri-, Ibrányi-, etc. családok) szerteágazó s bizony a ma fellelhető hazai 38 Bakay-név mögötti életsorsok számomra felderítetlenek. Talán még lesz időm rá. 1970-ben sikerült először hazalátogatnunk Magyarkanizsára, Tito "boldog" Jugoszláviájába. Édesatyámék Sas utca 5. szám alatti háza, átépítve, de állt. Nagyapám Szent János utca 61-es számú házának nyoma sem volt.1944-ben úgy vették el az 1941-ben 5200 pengőért megvásárolt, majd átépített, három szobás házunkat, hogy - néhány vasúton feladott láda kivételével (amelyeket Kiskőrösön a "jómagyarok" elloptak) - mindenünket elkoboztak. Egy szerb, Modus Mile a "rekviráló bérlő", un. komitácsi- partizán, egy toprongyos, nagy puskás barbár, egyszerűen beköltözött a házunkba, miután anyánk három gyermekével elmenekült az akasztói rokonokhoz. Könyveinket kihordta az udvarra és szétdobálta a földön, az ebédlő 124 darabos márkás herendi étkészleteit darabonként földhöz vagdosta, amint a szomszédok elmesélték. Egyik volt szomszédunk, a rokon Dobóék, az udvar hátsó részéből éjszaka átvittek magukhoz több tucat könyvet: a Magyar Művelődéstörténet öt kötetét, Acsády Ignác, A magyar birodalom történetét, két kötetben, Gerevich Tibor könyveit és az anyai nagyatyám, Florek János magyar királyi miniszteri tanácsos tulajdonbélyegzőjével ellátott Pallas Nagylexikon-sorozatot. Ezeket a számomra szent könyveket visszaadták nekem és ma is legféltettebb ereklyéim. Valójában a már emlegetett Akasztó község a szülőfalum, mert 1939. szeptemberében, amikor már lengyel földön dübörögtek a német tankok, bújtak össze a szüleim és fogantam meg. Édesapám ekkor az akasztói iskola igazgatója volt, aki mint a 619-es számú Beköltözési engedély birtokosa "jogosult volt az anyaországba beköltözni, miután a nem magyar közigazgatás alatt álló területen való maradását az idegen közigazgatás tette lehetetlenné". Magyarkanizsa város elűzött polgármestere az alábbi iratot állította ki számára 1922-ben: "Alulírott, mint Magyarkanizsa (Bács vm.) r.t. városának a szerbek által kiutasított polgármestere, a megejtett puhatolódzás
alapján, igazolom, hogy Bakay Gyula magyarkanizsai 23 éves római katholikus vallású, nőtlen, aki Magyarkanizsán 1922. évi február 27-ig, mint róm.kath. felekezeti tanító tényleges szolgálatban állott, kénytelen volt állását ott hagyva Csonka Magyarország területére menekülni, mert megtagadta a szerbeknek a katonai kötelezettség írásbeli vállalását, aminek következtében a szerb hatóság őt állásáról lemondani és Csonka Magyarországba optálni kényszerítene. Minek következtében nevezettnek Magyarkanizsán megélhetése nincsen s a helyzete ott a szerbek fenyegető magatartása miatt tarthatatlan." Akasztó községben, mint a népiskola igazgatója s mint a körzeti levente-csoportok parancsnoka, nagy népszerűségnek örvendett, zenekart teremtett, kórust alapított, s nőtestvéreivel, akik az ő tantestületében dolgoztak, színműveket adtak elő, bálokat és hazafias ünnepeket szerveztek. Fájlalták éjjel s nappal Trianont, amelynek galád és hitvány diktátorai kivetették őket az ősi földről 1922-ben. 1941 nyaráig éltünk Akasztón, majd következett Magyarkanizsa és a háború. Édesatyámat immár másodjára is behívták. Résztvett az első világháborúban, mint a 86. gyalogezred 12. tábori századának hadapródjelölt őrmestere Galíciában és az olasz Monte Asolone-nál a tűzvonalban, ahol vitézségi érmet kapott. 1944. január 1-én főhadnagyi kinevezéssel, augusztustól a 20. gyalogezred 11. zászlóaljával a Kárpátalján, majd Erdélyben próbálta lelkesíteni a katonáit az oroszok elleni harcra. Nem sok sikerrel. "Hősiesen" vonultak vissza a zászlóalj roncsaival s egyre roncsoltabb idegekkel. Közben olyan hírt kapott, hogy a szerbek kiirtották a családját Bácskában. Eltávozást kért, hogy elveszett családját felkutathassa, a nyilasok Szombathelyen hadbíróság elé kívánták állítani dezertálás miatt, majd Sopronkőhidára szállították. Összeomolva, a volt világból kiábrándulva, vézna-soványan tántorgott el Akasztóig 1945 végén, ahol feltalált bennünket. Dühében belépett az MKP-ba, hátha lakást és munkát kap. B-listázták 1946-ban, majd magára hagyta a legfőbb támasznak hitt felesége, édesanyánk, akinek ugyancsak felőrlődött minden belső energiája. A polgári jóléthez szokott asszony, három kis gyermekkel, mindenéből kiforgatva, a mindennapi betevő falat biztonsága nélkül, egyszerűen csődöt mondott. (1936-tól apám havi fizetése 225 P+ járadékok volt.) Édesanyám felvidéki tót, ha úgy tetszik: szlovák apa és osztrák anya sarja volt. Édesapja, Florek János magyar királyi miniszteri erdőszámtanácsos, tehát méltóságos úr, édesanyja, az én anyai nagyanyám, a Grazból Kőszegre bevándorolt osztrák Kummer kertész-dinasztia Kőszegen született Alojzia nevű gyermeke, nagybátyja pedig a kalocsai érseki uradalom főintézője, Böd-puszta nem túl népszerű ura. 1929ben itt ismerkedtek meg a szüleim s keltek egybe. Boldog családi életünk volt 1945ig, majd mindennek vége lett. Nekem nincsenek igazi családi emlékeim, hiszen négy éves sem voltam, amikor édesapánk elment Magyarkanizsáról, a mi szép otthonunkból és a családi asztalnál együtt soha többet nem ülhettünk úgy, hogy
mindenki otthon van. A későbbi együttlétek csak alkalmi vendégségek voltak. A szüleim ugyanis 12 évi kínlódás, csúnya egymást- bántás után 1958-ban elváltak. A bölcs bíróság a nővérünket elszakította tőlünk, fiúktól, akik 1946-tól 1951-ig együtt bolyongtunk édesapánkkal. Csak nyaranta találkozhatott a három gyerek a rokonoknál. A bolsevik uralom, az orosz megszállás sok tízezer magyar családot tett gyógyíthatatlanul boldogtalanná és lelki beteggé. Ezt soha nem lehet és nem szabad megbocsájtani! Kivált, hogy a gyerekek sokasága is tönkre jutott. Mint például az én testvérbátyám is, akivel 1955-ben szemtanúi voltunk Csengődön édesatyánk ávósok általi elfogatásának. Három ajtót betörve rohantak be a házba, majd apánkat lekötözve beinjekciózták és a bajai őrültek házába hurcolták, ahol 257 napig tartották fogva. A bűne az volt, hogy mint cséplőellenőr elárulta a népdemokráciát és a kulákok érdekében gyújtogatott. Csak 1956. márciusában szabadult ki, kényszernyugdíjazás címén, harminc évi pedagógus szolgálat jutalmául 656 forint nyugdíjat adtak neki. Gyula bátyám ezt a sokkot soha nem heverte ki, de én is, még 45 év távlatából is, sokszor felriadok álmomból és szégyellem magam, amiért 1955. augusztusi fogadalmunkat nem váltottuk valóra. Ekkor ugyanis elutaztunk a testvéremmel Bajára, beszöktünk a zárt elmeosztályra, ahol valóságos őrültek között tartották a "nép ellenségeit" és édesapánk zsebébe csúsztattunk egy levelet, benne ezzel a mondattal: "Ne félj, nyugodj meg, ha mi megnövünk, bosszút állunk érted, nem felejtjük el ezeknek a gazembereknek, amit tettek." Testvérbátyám, aki 1956. júniusában Kőszegen érettségizett, néhány hónappal édesapánk kiszabadulása után ezt írta neki: "Mindig jó apa voltál, szerettél bennünket, csak értünk éltél, dolgoztál, végigjártad az élet legfantasztikusabb, legkegyetlenebb útjait, de az igazság útjáról soha nem tértél le. Én is ilyen szeretnék lenni!" 1956 augusztusában elutazott Szegedre, ahová felvételt nyert a tudományegyetem matematika-fizika szakára. Három hónap múlva, 1956. október 22-én, az elsők között ott van a MEFESZ-ben, majd fegyvert ragad sok társával együtt. Szinte eszelősen kíván elégtételt venni mindenért. Lefegyverzik őket s- kegyelemből - "csak" minden felsőfokú tanintézetből való örökös kizárásra ítélik. Az örök jelző valójában csak két évet jelentett, mert a kiváló tanítóként működő nagynénink, Bakay Mária, aki megkapta a Munkaérdemrend arany fokozatát is, a részeges, műveletlen Dobi István előtt szégyenteljesen megalázkodva, kikönyörgi az eltiltás hatálytalanítását s így visszakerülhet a szegedi József Attila Tudományegyetem vegyészeti szakára, ahol kitűnő eredménnyel 1963-ban végzett. A kiváló képességű farmakológus testvérbátyám munkába állt, de a múltjának állandó felemlegetését egyre nehezebben tűri. idegrendszere labilissá válik, egyre kevésbé találja a helyét a durvuló Kádár-szocializmusban. Nyomasztó meghasonlások után, családja által is magára hagyva, 1968. augusztus 20-án kora reggel, Csehszlovákia katonai megszállásának hajnalán, önkezével véget vetett fiatal életének. A szegedi JATE Értesítő 13 (1990. február 1.) 3-5. oldalán tették közzé a meghurcolt tanárok és egyetemisták névsorát ezzel a bevezetővel: "Az Egyetem számos értékes munkatársa, illetve hallgatója vált politikai okokból méltatlan, súlyos következményekkel járó
eljárás áldozatává." A rehabilitációt édesatyánk nem érhette meg, de 1967-ben utolsó útravalóként azt mondta nekem: A mi családunk tagjai, sőt a Bakayak általában, sem a távoli, sem a közelebbi múltban, a legnehezebb időkben sem hagyták el a hazájukat. De ebben a rendszerben emberül élni a magunk fajtának nem lehet, ezért rejtőzködj el fiam a bitangok között, hogy ne bántsanak, hogy megmaradj, hogy megmaradjunk. 1956-ban én, mint kőszegi gimnazista, nem vittem véghez érdemlegesebb tettei. Az általános örömujjongást hamar felváltotta a félelem s annál többre nem mertem vállalkozni, minthogy egy gyerek-nyomdán röplapokat készítettünk s néhány száz darabot széjjel szórtunk az utcákon november 4. után. Petőfi Sándor versét találtuk a legmegfelelőbbnek: Sok az orosz, nagy a száma, Mi haszna? Több lesz ott a magyar: talán Száz is jut egy oroszra. S ha volnánk kevesebben, Mint azok, Hála Isten, minket hí úgy A világ, hogy magyarok! Amikor azonban legjobb tanáraim, részben a kőszegi M.k. Hunyadi Mátyás Katonai Reáliskola egykori oktatói, értesültek akcióinkról, azonnal meggyőztek bennünket, hogy ilyen ordenáré túlerővel szemben nem szabad kockára tenni egész jövőnket. Dr. Horváth László, Dénes Andor, Dr. Horváth Boldizsár, Mahler Ödön tanár urak megmagyarázták: alkalmazkodni kell és túlélni. Így, ellenállás helyett, beléptünk a KISZ-be, hogy felvételt nyerhessünk az egyetemre. 1958-tól megkaptam addigi életem legnagyobb jutalmát: László Gyula régészprofesszor régésznövendéke leheltem. Mindvégig közvetlen tanítványaként kezelt és törődött velem. 1963-ban, amikor megkaptam régészi és tanári oklevelemet, a szabályosan megpályázott tanársegédi állást, majd pedig az MTA Régészeti Intézeti gyakornoki állást a köpönyeg- forgató vörös rektor, miniszter és KB-tag Ortutay Gyula megtorpedózta mindkettőt s így állás nélkül maradtam. Ekkor László Gyula személyesen elment Erdei Ferenchez, az akadémiai akkori főtitkárához, akit egyébként mélyen megvetett 1956 elárulása miatt, s kiharcolt számomra egy akadémiai elnöki tudományos ösztöndíjat. Életem egyik meghatározó eseménye volt ez. Ezzel indult meg a kutatói pályám. 1972-ig Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében, majd 1977-ig Somogy megyében, ahol feltárhattam a somogyvári ispáni várat és a bencés kolostort, a Szent László király által alapított bazilikával egyetemben. 1977-ben a somogyi pártvezetés, politikai alkalmatlanság
címén megszüntette munkaviszonyomat. Csaknem mindenki elfordult tőlem, mert a pártközpont fő elvtársai (Brutyó János, Kornidesz Mihály, Orbán László, Ortutay Gyula) elítéltek. Egyik napról a másikra kiestem a szakmából, megszakadt a szakmai karrierem. Bándi Gábor jóindulatának köszönhetően befogadott a félig szülő- és iskolavárosom: Kőszeg. A családtól elszakadva, magányosan és a hivatalos körök által megvetve vagy semmibe véve sem változtattam azonban az életelvemen: tovább kell munkálkodnom azokért a célokért, amelyek hétéves koromtól éltetnek. Lassan rájöttem arra is, hogy a szellem ereje elpusztíthatatlan és legyőzhetetlen. Nem sokat számít a cím és a rang, hiszen valójában a tudományt nem lehet minősíteni s legkivált nem lehet fokozatokba gyömöszkölni, amiért azután még illetményt is fel lehet venni. Csak maga az alkotás értéke számít, legyen az tárgyi vagy szellemi. Csak a felhalmozott szellemi kincsek ápolása és gyarapítása a fontos minden nép számára, de számunkra, magyarok számára, különösen hiszen mi valóban mások vagyunk, mint a többiek. Nem többek, nem kevesebbek, de mások. Máshonnan jöttünk, mások a hagyományaink, más a nyelvünk, az ősi írásunk, más a művészetünk az irodalmunk, más génpárok határoznak meg bennünket. A tehetség Isten adománya, vagy örököljük vagy nem. Ezért érdemes elsősorban kutakodni a múltban, magunk elé idézni felmenőinket. Nékem például szellemileg is elődöm Bakay Nándor, Bakay Lajos, Florek János anyai nagyapám, akik mindannyian mesterei voltak a szónak, az írásnak is s ezt fennmaradt könyveik bizonyítják. De a saját forrás nem elég. 55 éve a könyvek a barátaim, múltbéli és mai szerzők művei, amelyek közül sokat, például Pázmány Pétert, Kölcsey Ferencet, Széchenyi Istvánt, Ady Endrét, úgy olvasom, Szinte naponta, mint az imádságos könyveket. S ha egy-egy régészeti feltárásom műemlékké szilárdul, ha egy-egy könyvem némely olvasóban gondolatokat ébreszt, ha egy-egy előadásom maradandó élményt jelent néhány embernek, már nem volt hiábavaló ez a földi élet. (Megjelent: Polisz 64/2002, 3-9. - Magántörténelem. Kráter, Pomáz. 200, 11-20) A történetkutató sorsa Magyarországon A második bécsi döntés előestéjén születtem, amikor a Felvidék déli fele és a Kárpátalja visszatérte feletti öröm és boldogság mámorában élt a magyarság. Minden jel arra mutatott, hogy az ekkor világra jött nemzedék tagjai egy újjászülető Magyarország boldog polgárai lesznek. Óvodába már nem járhattam, mert 1944-ben el kellett menekülnünk Bácskából s a szép mesék helyett a Vörös Hadsereg barbárságain ámuldoztunk. S Kiskőrös vidékén, az út szélén álldogálva riadt szemmel
vizsgáltuk a német és magyar hadifoglyok végtelennek tűnő, hömpölygő menetoszlopait, keresve édesapánkat, nagybátyánkat a lerongyolódott, borostás arcú, elcsigázott férfiak között. Az újkori magyar történelem tragédiája vett körül eszmélésem kezdete óta. Otthontalanul, ép család nélkül, ide-oda hányódás közepette, tíz éves gyermekként érlelődött bennem egyre határozottabb formában az elszánás, hogy megtudhassam: miért alakult így a sorsunk? Miért nem szabad nekünk, magyar gyerekeknek kimondanunk, hogy Nagy-Magyarország, miért jelentek meg marcona ávósok az udvarunkban, amikor játszás közben kitűztük a koronás magyar címert a félszer ajtajára s durva káromkodások közepette miért tépték azt le? A szüleim, rokonaim, tanítóim, tanáraim egyre csak arra intettek, mostantól nem szabad elmondani senkinek azt, amit a felnőttek otthon suttogva beszélnek, mostantól szeretni kell a durva, műveletlen és barbár embereket, akik magukat proletároknak és kommunistáknak nevezik, mostantól el kell rejteni a régi könyveket, kivált a régi történelem-könyveket. Ötödik osztályos koromtól szerettem a történelmi könyveket, különösen az ősi múlttal foglalkozó munkákat. Nagynénjeim házának padlásán, elfalazott rejtekhelyen, bukkantunk rá Acsády Ignác, A magyar birodalom története c. két kötetes könyvre, vitéz Somogyváry Gyula, Virágzik a mandula, Ne sárgulj fűzfa, És Mihály harcolt... csodálatos regényeire és Hóman Bálint könyveire. (Mindegyik kötet ma is megvan!) Az iskolák államosítása után ( 1948) egy csapásra megváltoztak a tankönyvek, szinte nyomát sem találtuk a titkos olvasmányaink, adatainak és szellemiségének. Osztályharc, kizsákmányolás, elnyomás, szolgasors, proletárdiktatúra, szocializmus, kommunizmus kifejezések töltötték meg a tankönyveinket. Ám az akkori tanuló ifjúság döntő részét mindez túlságosan mégsem befolyásolta. Az 1956-os forradalom után, éppen Nagy Imréék kivégzése napján (1958. június 16.) kaptuk kézhez az érettségi bizonyítványunkat. A budapesti tudományegyetemre kerülve éreztem először, a hogy az ifjúság megváltozott. Akkor már álmunkban is daráltuk a történelmi és dialektikus materializmusnak nevezett tanokat, hiszen tanáraink zöme ezt nemcsak megkívánta, de -láthatóan - vakon hitt is benne. A hajdani Pázmány Péter Tudományegyetem hírneves professzorai vagy nyugatra menekültek vagy el kellett hagyniuk az egyetemet. Lederer Emma, Elekes Lajos, Pach Zsigmond Pál, Székely György, a kommunista történettudomány élharcosainak, Révai Józsefnek, Rudas Lászlónak, Fogarasi Bélának, Molnár Eriknek, Andics Erzsébetnek, Mód Aladárnak, Friss Istvánnak, Nemes Dezsőnek hű követői voltak.
Nekünk, régész-hallgatóknak szerencsénk volt, mert bár itt is voltak karrieristák, Banner János, Oroszlán Zoltán, László Gyula a régi, igazi értékrendet képviselte. De a hivatalos tanításokkal ők sem helyezkedhettek szembe. A hagyományos, tárgycentrikus régészet, a hatalom szempontjából, nem jelentett veszélyt, ám a magyar őstörténet és általában a magyar történelem szigorú felügyelet alá került. 1963 után érezhetővé vált, hogy a magyar közvéleményben, a magyar köztudatban a történelem- szemléletet illetően (is) gyökeres változások indultak meg. Az egyetemekről kikerültek nagyobb részét mélyen áthatotta a marxizmus s a régiek is, ha érvényesülni akartak, kénytelenek voltak alkalmazkodni. Az 1830-ban létrehozott Magyar Tudós Társaság, élén az "elölülő urakkal": Teleki József gróffal és Széchenyi István gróffal a kezdeti 24 külső és 42 rendes tag létszámról jelentősen megnőtt. A három (nyelv- és széptudományi, filozófiaitörténeti- társadalmi, matematikai-társadalomtudományi osztály), illetve hat osztálya előbb hét (1949), majd tíz osztályra növekedett. A kezdeti 24 külső, 156 levelező és 60 rendes tag helyett,1945 után 43 külső és 158 rendes tag képviselte az akadémiát. A tudományos életben az 1945/46. évi akadémiai tisztogatásokat (146 főt kizártak) követte az általános káder-csere. A kizárásokhoz meg kellett változtatni az akadémia alapszabályát, mivel abban ilyen eljárás nem szerepelt. Szomorú tény, hogy Hóman Bálint kizárását tudóstársai (Domanovszky Sándor, Ortutay Gyula, Váczy Péter, Moór Gyula és Kolosváry Bálint kérték (!) 1945. május 30-án. A Magyar Tudományos Akadémia 1945 után teljesen elvesztette függetlenségét és a kommunista párt közvetlen irányítása alá került. Méltatlan és szerény képességű emberek lehettek akadémikusok. Az Aczél-korszak (lényegében 1989-ig tartott) évtizedei szinte teljesen átformálták a magyar köztudatot. Az iskoláinkban nagyobb részt marxista szellemiségű pedagógusok tanítottak és tanítanak, az írott és elektronikus médiumok minden nemzeti jellegű megnyilvánulást támadnak, általánossá vált a magyar történelem átértékelése s még általánosabbá vált a XIX. század vége óta egyre agresszívabb liberális szemlélet. Napjainkra általánosnak mondható az un. átlagember teljes közönye a múlt iránt, kivált a nemzeti tudományok, a történelem és az irodalom területén. A szakma tevékenysége többnyire lélektelen, adatgyűjtésben merül ki, a futtatott szakemberek gyakorlatilag elfogadott panelekkel dolgoznak, lényegében egymás között leveleznek és tetszelegnek. A szobatudósokká törpült történeti antikváriusok (Hóman Bálint kifejezései) hovatovább csak egymás meggyőzésével bíbelődnek s a másként gondolkodó, más eredményekre jutó társaik megbélyegzését tekintik elsőrendű feladatuknak.
A MTA a hatvanas évek derekától kiemelt pártellenőrzés alatt állt, különösen megbízható marxista főtisztviselőkkel az élén. A MTA elnökeinek névsora (1830-tól napjainkig) önmagában jelzi a változásokat: gr. Teleki József, gr. Dessewffy Emil, báró Eötvös József, Lónyay Menyhért, Trefort Ágoston, báró Eötvös Lóránd, Berzeviczy Albert, József főherceg, Kornis Gyula, Kodály Zoltán (19461949), Rusznyák István, Erdey-Grúz Tibor, Szentágothai János, Berend T. Iván, Kosáry Domokos, Glatz Ferenc és Vizy E. Szilveszter. Berend T. Iván (1930), Köpeczi Béla (1921), Kosáry Domokos (1913), Glatz Ferenc (1941) személyére elég hivatkoznunk. Mindegyikük dogmatikus szemléletű, jobbára marxista szellemiségű ember, akik jelenleg is igen komoly befolyással rendelkeznek. Sajátságos, hogy az egyik legfőbb céltáblájuk a nemzeti tudományok, kivált a történelem igazi nemzeti képviselői. Különösen vad dühvel támadják azokat, akik a hivatalosan elfogadott, egyedül üdvözítő őstörténeti dogmát: a finnugor származás és rokonság-elméletet nem fogadják el, illetve azt bírálják. Kosáry Domokos (Kosáryné Réz Eleonóra/Lola gyermeke), jóllehet 1956-os szereplése miatt börtönbüntetést is kapott, Szekfű Gyula tanítványa volt s így 1949-ig a budapesti egyetemen tanszékvezető lehetett. Szekfű Gyulát keményen megbírálta Németh László, nemzetietlen és baloldali felfogása miatt, ami be is igazolódott, hiszen 1945. októberében moszkvai nagykövetnek nevezték ki a kommunisták. Kosáry Domokos 1968 után egyre aktívabban kapcsolódott be a tudományos életbe. Dühvel hadakozik a magyar múlt - úgymond - megszépítése ellen. Ellenforradalmi nacionalizmusnak nevezi a nemzet szeretetét, irracionális, soviniszta és tudománytalan eljárásnak tartja, ha bárki büszkeséggel hivatkozik a fényes magyar múltra. A Rákosi-korban ő is önkritikát gyakorolt (Századok 1953, 652-655.), mondván "sokmindent szeretnénk, ha másként írtunk volna'; "mindannyian nagy utat tettünk meg, ma már a magyar marxista történetírás komoly eredményeket produkált, megszilárdult". Más országokról és népekről készséggel ír elismerően, megdicséri például a franciákat, hogy a francia nemzet már a XIII. században kialakult, sőt ekkor már élt a communis patria, a közös haza fogalma is, a magyaroknak azonban sem nemzettudata, sem haza-fogalma, sem múlt-ismerete nem volt. Megbélyegezte Thaly Kálmánt, őt kritikátlan, színvonaltalan és hamis szemléletű embernek nevezve, elsősorban azért, amit Thaly így fogalmazott meg: "A história a mi erős várunk, az oltalmazza a jogaink gyökerét, amelyet ha valaha idegen erkölcsöket fölveve, lerontani, megtagadni nem átallunk, többé a négy folyam völgyében nemzetül és magyarokul -e zagyva népek között - meg nem maradhatunk!" Megbélyegezte Hóman Bálintot, aki - úgymond - összekapcsolta a politikát a történetírással s mivel (a politikusi karriert választotta a historikusi helyett, súlyosan kompromittálta magát és jogosan (?!) került 1946-ban a népbíróság elé. (Magyar
Tudomány 1982, 724-725, 731.) De vidáman megbélyegezte a legnagyobb magyar történészünk egyikét, Mályusz Elemért és a legnevesebb régészünket, László Gyulát is. Mályuszt a köznemesi nacionalista hagyományok folytatójaként veszélyes embernek nevezte, aki az "új, magasabb igényekkel fellépő marxista irányzat kiépítésében" nem vett részt. László Gyulát pedig romantikus fantazmagóriákat kiagyaló művésznek titulálta. Természetesen, minden indoklás nélkül, ő is elveti a hún-magyar rokonságnak még a gondolatát is, hiszen a magyaroknak hún hagyománya semmiképpen sem lehetett, a kései krónikások ezt csakis a németektől hallották, hallhatták. A jelenkori magyar történetkutatók sorsának és arcélének talán egyik leginkább jellemző, abszurd vonása az, hogy mindazokat a nézeteket, amelyeket a korábban magukat marxistának vallók (Róna-Tas András, Vásáry István, Kristó Gyula, Glatz Ferenc, Engel Pál, etc.) ma is hirdetnek, egytől-egyig '' Hóman Bálinttól (s az ő elődjétől: Pauler Gyulától) vették át. Így a magyar honfoglalást menekülésnek nevező teóriát, a nagyerejű besenyő támadás elméletét, a fejveszetten sodródó, űzött-vert magyarok hazakeresének ötletét, a székelyek török nyelvűségét (vö. legújabban Hóman Bálint, A történelem útja. Budapest, Osiris. 2002, 118-130). Tehát a ma mérvadók még ebben sem eredetiek, csak epigonok. Hóman Bálintnak (1885-1951) azonban számos más, időtállónak bizonyult, nagyszerű eredménye van, arról nem is szólva, hogy primitív, eszelős kommunista "népbírák" igaztalan, aljas vádak alapján ítélték életfogytiglani börtönre, s a váci börtönben az ávósok halálra kínozták. 2001. októberében, a váci rabtemetőben feltárták földi maradványait, amelyet a tassi Darányi-sírboltban helyeztek végső nyugalomra. A temetéskor beszédet mondott a MTA elnöke, Glatz Ferenc is, aki egy-két évtizeddel ezelőtt a marxizmus eszmerendszerét még egyetemesnek és átütő erejűnek nevezte, amely eszmerendszer hegemóniája a történettudományban egyértelműen érvényesül s "a tudomány egésze marxista szellemben, marxista alapokon fejlődik". Sőt! "Történettudományunk egésze, sőt, nyugodtan mondhatjuk: a tudományt művelő szakember gárdánk egésze ezen elméleti alapbázison gondolkodik, ír és oktat!" A marxizmus pozíciói szilárdak - jelentette ki Glatz Ferenc s máig hatóan, igazat mondott. Az a jövendölése is helyesnek bizonyult, hogy az internacionalista; marxista nézetektől áthatott folyóirat és könyv-szerkesztők ettől az ideológiától eltérő vonatkozásokat nem hagynának meg a történelmi tanulmányokban. (Magyar Tudomány 1983, 519-528.) 2001. novemberében Glatz akadémiai elnök úr Hóman Bálint tassi temetését követően a Füst Milán Szellemi Páholy által rendezett Ki a zsidó Magyarországon? c. téma keretében volt szerencsés megemlíteni, hogy a háborús bűnök alól nincs felmentés, így Hóman Bálinttal kapcsolatban is hasztalan minden olyan törekvés, amely a felmentésére irányul.
Hóman Bálintot, sok társával egyetemben, így a hírneves Orsós Ferenc és Bakay Lajos orvosprofesszorokkal együtt, máig sem rehabilitálták. Ilyen körülmények között dolgozik ma egy nemzeti elkötelezettségű magyar történetkutató. Mindazok, akik nem tudtak vagy nem akartak besorolni valamelyik hivatalos intézmény vagy csoport tagjai közé, mint például Pap Gábor, Molnár V. József vagy jómagam, azoknak számolniuk kellett és kell a kirekesztéssel, a kigúnyolással, a megbélyegzéssel, a szakmai életből való kitiltással, a nemes értelemben vett karrier végeszakadásával. Különös fintora a sorsnak, hogy a szomorú jelenről a dicső múlt felé fordított tekintet vádját először ugyancsak Hóman Bálint hangoztatta s az ő korholó szavait fújták fel az 1945 utáni történészek, s kezdték a magyar őstörténetet is nemzeti pótszernek nevezgetni (Vásárt' István). Nem vitás, jogos volt és maradt az aggodalom, a féltés, a felkészületlen, a hozzá nem értő önjelölt laikus kutatók káros tevékenysége miatt. Erről 1930-ban így írt Hóman Bálint: "A laikus nem a tudományos módszer eszközeit használja és nem a tudományos igazságkeresés szempontjait tartja szeme előtt. Ítéletében a tudománytól távol álló szempontok, politikai pártállás, felekezetiség, kozmopolitizmus, internacionalizmus, rosszul értelmezett hazafiság, hírlapi olvasmányok és más egyéb tényezők befolyásolják s mindezeken felül a már említett a priori ítéletek..." (Hóman id. mű 350.oldal) A szakembereknek ez az aggodalma azonban nem keverendő össze a kihirdetett dogmák ellen tudományos módszerekkel fellépő, komoly tudású kutatók megalázó kirekesztésével és agyonhallgatásával. Amióta magam is felléptem a történettudomány jónéhány dogmája, közmegegyezéssel elfogadott közhelye és tudatos ferdítése ellen, engem nemes egyszerűséggel "vad forradalmárnak" neveznek még azok is, akiket ifjú koromban barátaimnak véltem és szívvel-lélekkel támogattam akár kutatóintézetbe kerülésükben, akár az egyetemi régész-képzésükben. S miért? Azért, mert nyítan vállaltam és vállalom a fajtám szeretetét. Azért, mert nem lelem örömömet olyan un. adatok gyűjtögetésében, amelyek ránk nézve rágalmazóan negatívak vagy alap nélkül sértőek. Felháborodással tölt el és megvetést vált ki belőlem, ha olyasmit kell olvasnom nagy példányszámú magyar nyelvű könyvekben, hogy ősatyáinknak a IX-X. században végrehajtott rendkívüli hadi tettei az írniolvasni nem tudó, dologtalan, a kétkezi munkát különösen megvető, barbár gyilkosok vidám rablóbandáinak kalandozásai voltak csupán, akikhez a világon semmi, de semmi nem köt bennünket, mint az, hogy történetesen azok is magyarul beszéltek. (Engel Pál, Beilleszkedés Európába. Bp. 1990, 12, 109.) Alaptalan hamis állítás, hogy eleink nem ismerték az írást, alaptalan és hazug állítás, hogy dologtalanok voltak, alaptalanok, hogy ősatyáink Európa kóbor gyilkosai lettek volna.
Számos dolgot nem ismerünk a múltból, mert a rendelkezésre álló források gyérek és gyakran nem egyértelműek, ezért szükségszerűen feltevésekkel és hipotézisekkel kell dolgoznunk, amelyeket azonban időről-időre át kell értékelnünk, mert új adatok váltak ismertté, mert új összefüggések tárultak fel. Ha egy tudományos hipotézist támadhatatlan tabuvá nyilvánítanak, mint például a magyarság finnugor eredetének teóriáját, az egyértelműen azt jelenti, hogy az adott témát kirekesztettük a tudományos vizsgálatok köréből! Ha egy új hipotézist nem szakkritikával illetnek, hanem személyeskedő, otromba vagdalkozásokkal bunkóznak le, szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy az új feltevés megalapozott. A histórikusnak is lehet, sőt talán kell is legyen morális alapeszméje, ha úgy tetszik ars poetica-ja. Tudnia kell, mi a célja, mit szeretne élete szorgos munkájával elérni? Részadatok felhalmozását, az írott források szavainak aprólékos elemzését, a földben rejlő sírok, épületek, műhelyek feltárását, eszközök, fegyverek, érmék hasonmásainak felsorakoztatását, méret szerinti rendezését avagy a részadatok alapján fel akarja támasztani a letűnt múltat? Ezt csakis beleéléssel, intuícióval tehetjük meg, tudnunk kell átélni a régenvolt világot, tudnunk kell életre kelteni a részadatok morzsáit. S mindezt át kell tudnunk adni a nemzet minden érdeklődő tagjának. Klebelsberg Kúnó 1923-ban mondott szavait magam évtizedek óta útmutatóként kezelem: "A történész nemzetének nevelője, moralistája, így közvetlenül kell a néphez szólnia. Minden történelmi munka végcélja a nemzetek, a kimagasló egyéniségek és események olyan világos és művészi előadása, hogy azt minden műveltebb ember ne csak megértse, hanem érdeklődéssel és élvezettel fogadja be a lelkébe." A tudomány és minősítése Magyarországon, lényegében 1950/1951-ig, tudományos címként az egyetemek doktori és egyetemi magántanári fokozatot adhattak. A Magyar Tudományos Akadémia tagjait választották. A szovjet típusú proletárdiktatúra, mint csaknem mindent, ezt a régi és jól bevált rendet is felszámolta s helyére állította a Szovjetunióban használt a "tudományok kandidátusa" és a "tudományok doktora" fokozatot, amely címeket egy erre a célra létrehozott pártállami testület: a Tudományos Minősítő Bizottság ítélte oda. Nem állítható, hogy az elmúlt félévszázad alatt az összesen talán tizenötezer személy túlnyomó többsége érdemtelen lett volna a tudományos fokozatra, azt azonban bátran kijelenthetjük, hogy a valódi tudományos teljesítmények mérésére és értékelésére ez a minősítési rendszer, mind módszereiben, mind a személyek kiválogatásában már régen teljesen elavult és. egészében használhatatlanná vált. Ezért is született meg
1993-ban a LXXX. törvény, amely - elvileg eltörölte a szovjet típusú kandidátusi és tudományok doktora címeket, ugyanakkor az 1994. évi XL: törvénnyel létrehozták a rosszemlékű és levitézlett Tudományos Minősítő Bizottság (TMB) helyett az MTA Doktori Tanácsát, amelynek 25 tagja van és 33 szakbizottság tartozik hozzá. Látszólag tehát, végre, egyenesbe került a tudományos eredmények minősítése. Az akadémia doktora cím elnyerésére - elvileg - kérelmet lehet benyújtani, a tudományos fokozatot pedig egyedül a PhD jelenti,, amelynek elnyeréséhez egy tudományos művet kell készíteni és azt nyilvánosan megvédeni. Az új helyzet azonban korántsem idillikus és gond mentes s nemcsak azért nem, mert 2000-ig folytatódtak a kandidátusi eljárások, például 1996-ban csak a történettudomány területén kiadtak 374 kandidátusi és 91 doktori fokozatot, a művészettörténet és a régészet tudományszakon pedig 92 kandidátusi és 26 doktori fokozatot, hanem azért sem, mert az "átálláskor" nem kis számban minősítettek át sima egyetemi doktorátusokat (DPh) az új típusú PhD-vá. Aki szemfüles és szerencsés volt, egyszerű eljárással megkapta az új fokozatot, akit mellőzni akartak, azt elutasították. Az elutasítás és a kedvezményezés (honosítás) módszerét a korábbi TMB is nagy kedvvel alkalmazta. Így például, akinek jó kapcsolatai voltak, a külföldön (elsősorban az un. szocialista országokban) elkészített egyetemi diplomamunkát kandidátusi disszertációnak ismertette el s máris "fokozattal bíró" tudóssá vált, jóllehet sem tehetsége, sem értékelhető tudományos eredménye és publikációja nem volt. Nem kevés példát lehetne felemlíteni olyan személyekről, akik 45-50 éves korukra sem voltak képesek egyetlen szakmunkát (könyvet) sem létrehozni, noha már legalább húsz éve "jelöltek", azaz kandidátusok. Ezzel természetesen nem azt akartuk mondani, hogy egy megjelentetett nyomdatermék önmagában elégséges bizonyíték arra, hogy az illető szerző igazi kutató vagy tudós. Mint ahogyan az sem tesz senkit tudóssá, ha számos cím és rang birtokosának mondhatja magát. Az igazán súlyos gondot az jelenti, hogy miképpen állapítható meg, ki a tudós? Milyen módszerekkel lehet mérni a tudományos teljesítményt? Elégséges-e tanulmányok, könyvek, monográfiák megjelentetése s azoknak a szűk szakmán belüli belterjes megvitatása, avagy szükséges olyan képesség, adottság is, amelynek segítségével a szélesebb rétegek körében is hatni lehet? Lehet-e tudós valaki, aki nem oktat és nincsenek tanítványai? Megállapítható-e mi az igazi tudomány és mi az áltudomány? Áltudományos eljárás-e a kihirdetett és elfogadott tudományos tételekkel, dogmákkal szembefordulni? Nyomatékosítja-e az igazságot, ha bizonyos állítások mellé sokan sorakoznak fel` vagy egyetlen embernek is lehet igaza a többséggel szemben? Lehet-e hivatalos képesítés (szakdiploma) nélkül kutatásokat végezni? Különbséget kell-e tenni a természettudományok és a
társadalomtudományok között? Szabad-e a történelmet és az irodalmat nemzeti tudományként kezelni és kiemelt jelentőséget tulajdonítani nekik? A magam részéről legális tudósnak azt tartom, akit mind a hazai, mind a nemzetközi szakma és a művelt értelmiség egyaránt elfogad és értékel. Ma Magyarországon a nemzeti elkötelezettségű történetkutatók valójában illegális tudósok, mert a hazai mérvadó szakmai elit lényegében ezen csoport egyetlen tagját sem fogadja el, sőt deklaráltan kitagadja őket. Általában értékmérőnek tartják a megjelent publikációk számát, a hivatkozások számát, a konferenciákon szereplések számát, a különféle adományos testületekben elfoglalt tisztségek számát, ezek a számok azonban önmagukban mégsem valóságos értékmérők, hiszen a hatalomba helyezett, kinevezett tudósok döntik el mind a támogatásokat (ösztöndíjak, könyvkiadások), mind a külföldi szerepléseket (kiküldetések, expedíciók). Mindenki számára eléggé nyilvánvaló, hogy a reáliák más mércével mérendők, mint a társadalomtudományok s ezen belül kivált a történettudomány. Nem azért persze, mert az először említett tudományágak műveléséhez magas szakértelem kell, a történelemhez pedig mindenki ért, sőt látszólap elégséges a "mitikus elhivatottság", a "lángoló hazaszeretet" vagy a kellő anyagi háttér s máris napvilágot láthatnak obskurus szélhámosok és primitív közléskényszerben szenvedők nagy művei. A döntő különbség abban van, hogy a természettudományok eredményei, megállapításai, ítéletei ellenőrizhető tényekre épülnek, míg a történettudomány kénytelen objektíve ellenőrizhetetlen értékítéletekkel, jól vagy kevésbé jól megalapozott hipotézisekkel dolgozni. Így természetesen lényegesen nehezebb meghatározni vagy megítélni, hogy egy történeti, régészeti, művészeti, művészettörténeti vagy vallástörténeti témában mi a tudományos érték és mi az áltudományos maszlag vagy a sejtelmes ködbe burkolt butaság. Manapság nálunk is teljhatalommal uralkodnak az "elfogadott nézetek" (Received View), a "közmegegyezésen" alapuló történelmi megállapítások s jószerével búcsút mondhat a tudományos karriernek és a hivatalosan mérvadó szakmai elismerésnek az, aki eredeti gondolatok kimondására vállalkozik. Akkor pedig egyenesen vége a működésének, ha új felismeréseit a művelt és értő közönség előtt is hirdetni merészeli. Főbenjáró vétkét tovább súlyosbítja, ha nemcsak kitűnő gondolkodó, de kiváló előadó is. A szerény képességű s ezért nagyszámú elismert történetkutatók zöme ragaszkodik a triviális evidenciák folyamatos hangoztatásához, jobb esetben tárgyakat méricskélnek, formákat hasonlítgatnak, párhuzamokat keresgélnek, leírásokat sorolnak egymás mellé s összegzésként nyilvánvalóságokat hangoztatnak, sűrűn idézve az elismert kollégák műveit. Igen sokan csak történelmi közhelyeket ismételgetnek s a kutatást úgy értelmezik, hogy az a tudós, aki sokat tud, s ezt ki is mutatja adatoktól és irodalomtól hemzsegő műveiben, feledve Eötvös Lóránd intelmét, hogy a tudós az, aki bátran kutat. Kutatói felfogásom szerint a történelemben
is csak azt nevezhetem eredménynek és kutatói értéknek, aminek hatása van! S hadd idézzem most a Nobel-díjas Erwin Schrödingert: "sokan hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a tudomány egésze általában véve a humán kultúrához kötődik és a tudományos felfedezéseknek, még azoknak is, amelyek egy adott pillanatban a leghaladóbbnak, legezoterikusabbnak és legnehezebben érthetőnek tetszenek, nincs kulturális közegüktől független jelentésük. Az az elméleti tudomány, amely nincs tudatában annak, hogy az általa lényeginek és fontosnak tartott fogalmaknak maguknak is az lesz a sorsuk, hogy olyan kifejezésekben és szavakban öltenek testet, amelyek jelentést hordoznak az őket értő művelt közönség számára s beleíródnak az világról alkotott általános képbe, az az elméleti tudomány - ismétlem - amely minderről megfeledkezik, és amelynek beavatottjai továbbra is azt a nyelvet használják, amelyet legjobb esetben is csak kisszámú beszélgetőpartner ért meg, szükségszerűen elvágja magát a kulturális közösség többi tagjától s elnyomorodásra és megcsontosodásra ítéltetett." A szakmai közösségre és a szélesebb értő közönségre tehát szükség van! Nyilvánvaló, hogy egy kutató megítélésére csak egy őt ismerő tudományos közösség képes és jogosult és nem kinevezett tudományos bürokraták. Az azonban más kérdés, hogy mire van jogosítványa egy adott tudományos közösségnek? Mindaddig, amíg az Akadémia hivatalos szervei csoportérdekeket képviselnek s nem hajlandók megszabadulni a személyi elfogultságoktól, a rosszindulatú féltékenykedésektől és a kicsinyességtől, nem lesz valódi változás a tudományos minősítésben. A tehetség ugyanis isteni adomány, az alkotóképesség különleges kiváltság, így nagyon is érthető azoknak a sértődöttsége, akik híjával vannak mindkettőnek. Ezek az emberek vakbuzgóak--és törpék: akkor is, ha akadémikusi címük van. A világhírű zseni, Neumann János, amíg itthon volt, sem Budapesten, de még Szegeden sem kapott egy tanári állást sem. Nem ismerték fel és nem ismerték el. Ugyanígy járt Fettich Nándor akadémikus régészprofesszor, aki az új rendszerben még kandidátusi fokozatot sem kapott, mert - úgymond - nem érte el a kívánt szintet. Amint László Gyula régészprofesszor sem érdemelte ki az akadémiai tagságot. Teljes mértékben igaza volt Szentágothai Jánosnak, aki 1983-ban a következőket mondotta: "Mindaddig, amíg nem éljük meg azt, hogy a rendkívüli tudományos teljesítményt minden formáÍis megkötöttségtől szabadon, különleges esetekben akár a tudományok doktora címmel vagy akadémiai tagsággal jutalmazhatjuk, és fordítva, a formális feltételek bármily pontos tejesítése ellenére sem kaphat magasabb tudományos képesítést az, akinek teljesítménye nem kreatív és nem fedi szellemében is a különböző fokozatokhoz kötött kritériumokat, addig én semmiféle javulásban nem hiszek!"
A magyar tudományos élet jelenlegi vezetőinek szellemiségére és gyakorlatára igen jellemző példaként említhető meg Pap Gábor művészettörténész, akinek bármilyen bizarr ötletei vannak is olykor, mégis csak "a XX. század második felének egyik legnagyobb, talán a legnagyobb hatású szellemi alakja Magyarországon. A XVI. század prédikátorainak reinkarnációjaként a Hamvas Béla személyével jelzett szellemiség páros csillagaként évtizedek óta nagy hatást gyakorol a mai magyar művészetre, gondolkodásra. Különleges régi-új 'vertikális' szemléletével a kozmikus és a földi gondolkodás összekapcsolásával, a népművészet és a magas művészet gyökereinek feltárásával előadásokon, könyvekben tette fontossá és nélkülözhetetlenné magát." (Makovecz Imre szavai) Ő valóban nem a hivatalos tudomány képviselője, ő a Szellem kutatója. Hamvas Béla azt mondta; egykor: "a magyar hivatalos tudomány Pap Gábort, amint többünket, a mai hivatalos tudományos közélet nem ismeri el. Úgy tesz, mintha nem is létezne. Sem ő, sem mi, a többiek. Mi nem tartozunk egyik hatalmi csoportosuláshoz sem, így könnyű szerrel söpörik le műveinket az akadémia asztalairól, ám tehetetlenek akkor, amikor észlelniük kell, hogy a gondolkodó magyarok ítélete éppen nem egyezik meg az övékével. Pap Gábor hosszú ideje tanít s "nem középiskolás fokon". Fanatikus hívei nem mindenkinek rokonszenvesek, de magas színvonalú, eredeti gondolkodása, a tehetséges kutatók tiszteletét váltja ki akkor is, ha bizonyos kérdésekben nem értenek egyet vele. Műveivel lehet, sőt nem ritkán kell is vitatkozni, de tiszteletet parancsol szuverenitása s az, hogy előadásai és művei mögött ő maga áll, ahogyan Illyés Gyula fogalmazott: "Bizonyos, hogy az alkotás akkor válik művé, amidőn eleven, egész ember tűnik fel mögötte és felel érte. De ez az ember is a mű által teremtődik." Nemrégiben munkatársaival kiadták újra a Képes Krónikát s a bevezető tanulmányában ismét maradandót alkotott. Maradandót, de nem hibátlant. Asztrálmítoszi értelmezései elborzasztják a csőlátással megvert szakbarbárokat, mert azt hiszik, hogy amit ők nem fognak fel és nem értenek, azt a régiek sem érthették és nem tudhatták. Pedig nagyon is tudták, nagyon is értették. Ez a papgábori megközelítés megdöbbentő azok számára, akik eddig Berkovits Ilona elképesztően primitív magyarázataihoz (Századok 1953) vagy Csapodyné Gárdonyi Klára értelmezéseihez voltak szoktatva (Helikon kiadású Képes Krónika), ám a 12 állatövi jegyből álló évkör rendszereinek felismerése a miniatúrákon teljesen valós. Nem egészen így áll a helyzet az időrenddel, legalább is az én megítélésem szerint. Pap Gábort egészen magával ragadta Heribert Illig és Uwe Topper zsonglőr mutatványsorozata s láthatólag nem tud szabadulni a kronológiai csapdából. A tudományos kutatás tisztessége és egymás megbecsülése azonban azt kívánja, azt követeli meg, ~ hogy szakkritikát alkalmazzunk és ne becsmérlő durvaságokat kiabáljunk. Időcsalás igenis volt a történelemben. Maszudi jegyezte fel (Kitab al-
Tanbih. M.). De Goeje, Leiden, 1894, 97-98J, hogy a szászánida dinasztia korában a perzsák az események idő-rendjét Nagy Sándortól a megdöntött párthus uralkodó, Ardaser uralkodásáig meghamisították (kétszer számítottak 510 évet!) azért, hogy megvalósulhasson azon tanítás, hogy Zoroaszter után pontosan ezer esztendőre kerülnek hatalomra a perzsák. Ám ez a csalás lokális volt és nem maradt sokáig titokban. Az egyetemes időcsalás teóriája rendkívül ingatag alapokra épített áltudományos elméletnek látszik. Az un. igazi tudomány és az un. áltudomány kérdése örök vitakérdés volt és maradt. Elismerjük természetesen, hogy 1990 óta jelentős mértékben elöntötte a magyar könyvkiadást a történeti szennyirodalom is, ám erkölcstelen és a tudományhoz méltatlan durvaság a történelmünk bonyolult kérdéseit bogozgató eredeti gondolkodókat és kutatókat sarlatánoknak és komolytalan dilettánsoknak nevezni csak azért, mert még sok mindent nem értünk, amint a régiek sem értettek. Ezért mondja a Prédikátorok könyve 18.17.): "bármennyit fárad is az ember a kutatással, nem jut el a megértésig." Megismételjük: a történettudomány s egyáltalán a múlttal foglalkozó tudományok feltevésekkel dolgoznak s a jól vagy kevésbé jól megalapozott hipotézisek igazságtartalmát és maradandóságát a legcsekélyebb mértékben sem határozza meg az, hogy a megalkotójának, a szerzőjének milyen címei és rangjai vannak. De azért jó volna, ha a tudományos élet vezetői és képviselői készek és képesek volnának felismerni az igazi tehetségeket s jó volna, ha a tudományos szatócskodás helyett a valóban ráérdemesültek (is) kaphatnának elismerést. Hiába lettünk néhányan a miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetem ott habilitált díszdoktorai és tanszékvezető professzorai, akkreditálás helyett diszkreditáltak bennünket, jóllehet több esetben igazolható, hogy azok, akik a minisztertől hivatalosan professzori kinevezéseket kaptak, igazolt tudományukkal szinte semmilyen hatást sem gyakorolnak a művelt, gondolkodni képes, képzett emberekre s nemcsak azért, mert gyakran nem tudnak előadni, hanem leginkább azért, mert nincs mit előadniuk. Talán eljön az idő egyszer, amikor a magyar tudományos életben is, válogatás nélkül megbecsülik az eredeti gondolkodókat és alkotókat. (Megjelent: a Kapu 1999/9, 22-23. és "Kiálts tellyes torokkal" Budapest, Polár. 2000, 497-499.) HERIBERT ILLIG: DAS ERFUNDENE MITTELALTER DIE GRÖßTE ZEITFÄLSCHUNG DER GESCHICHTE. /A KITALÁLT KÖZÉPKOR. A TÖRTÉNELEM NAGY IDŐHAMISÍTÁSA/
München, Econ Ullstein Verlag, első kiadás: 1996, negyedik kiadás: 2000. Magyar nyelvű kiadás 2002. Budapest, Allprint. CÍMŰ MUNKÁJÁNAK ISMERTETÉSE ÉS KRITIKÁJA A ma 55 esztendős bajor szerző kultúrtörténésznek vallja magát, jóllehet történészi végzettsége nincs, s a meglehetősen vegyes színvonalú Zeitensprünge (Időugrás) c. folyóirat kiadójaként vált ismertebbé a saját hazájában. Több mint jellemző s persze érthető is hogy a szerző nagy felfedezése" a magyar érdeklődő közvélemény egy részét csak hat év késéssel érintette meg, (nyilván a nyelvi akadályok miatt, elvégre 411 oldalnyi német szöveget nem könnyű áttanulmányozni, kivált, ha figyelembe vesszük rendkívül nehézkes és nyakatekert fogalmazásait), ám a közelmúlti magyarra fordítása "elemi erővel robbant be" a kiválasztottak körébe, mivel nem kisebb személy, mint Pap Gábor professzor úr írt előszót a kötethez és népszerűsíti a művet mind a mai napig. A köréhez tartozók a legelemibb kritika nélkül ismételgetik a bizarr állításokat, mégpedig úgy, mint sziklaszilárd tényeket. Vannak olyan un. népszerű előadók, akik már rendszeresen így beszélnek: 896-ban, 596-ban ugyebár, mint tudjuk. Nemrégiben a KAPU is foglalkozott a kötettel. Az időszámítások és a különböző naptárak (kalendáriumok) elsőrendűen alkalmasak arra, hogy rámutassunk számos bizonytalanságra, pontatlanságra, sőt hamisságra is. Miért van ez így? Azért; mert bár az Időt az írásos történelem kezdeteitől igyekeztek mérni és meghatározni, különböző népek, különböző hatalmak, különböző kultúrák és vallások más és más módon végezték az időmérést. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a kalendáriumok elsősorban az ünnepek és a kereszténység korában a helyi egyházak ünnepfelsorolásai voltak, az első ilyet Kr.sz. utáni 465- 494-ből az andalúziai Carmona-ból ismerjük, ahol egy kőlapra vésve maradtak meg ezek az ünnepfelsorolások. A középkorban igen nagyszámú ilyen kalendárium készült. Volt természetesen naptáruk a régieknek is; az egyiptomiaknak, a kínaiaknak, a mezopotámiaiaknak, hinduknak, a perzsáknak, a görögöknek, rómaiaknak, az amerikai indiánoknak, a zsidóknak, az araboknak, etc. Azt senki sem vitatja, hogy az alapvető időegységek kezdettől a következők: Egy nap -a Föld egyszeri forgási idejével. Egy hónap -a Hold fázisidejével, azaz 29,5 nappal. Egy év -a Föld Nap körüli keringési idejével, amely (mint un. tropikus év ) 365 nap, 5 óra, 48 perc és 46 másodperccel (annus solaris). Mivel az időszámítás megalkotói sokáig az állatövi csillagképek segítségével határozták meg az esztendő hosszát, vagyis, hogy a Nap meddig tartózkodik egy-egy
állatövben, így például a hinduknak 365 és 1/4 nap volt egy év, az egyiptomiaknál viszont 365 nap tett ki egy évet, amelyet ők pontosan 12 harmincnapos hónapra, a hónapokat pedig négy hétre osztották fel. Holott a hónapok hossza 29-31 nap valójában. A napot viszont napnyugtától számították, vagyis az estétől s nem a reggeltől, mint mi. A babiloniak a Hold-évet használták, amely 354-360 napból állt s így állandó korrekcióra szorultak a naptárak. Az eltérések okán jöttek létre a szökőévek, vagyis hogy minden negyedik év 366 napos legyen. A zsidók az időszámítás kezdetét a Teremtés napjától veszik s ezt Hillel Hanaszi rabbi 358-bon 3760-ra tette, mint egyik lehetséges változat. A zsidó időszámítás szerint ma 5162-ben vagyunk. S itt nyomban idéznünk kell Illiget, aki a "Von Zeiten und ihrem Ende" (A korokról és azok végéről.) c. fejezetében azt írja, hogy a zsidók megpróbálták kiszámítani a Világ üdvösségtörténetét: jüdische Historiker die Heilsgeschichte Dauer des Weltenlaufs zu errechnen suchten. Majd azt kérdezi: Hogyan lehet megteremteni az időbeli kapcsolatot a teremtés és Krisztus születése között? (Wie konnte die Zeitspanne zwischen Schöpfung und Christi Geburt bestimmt werden?). Ezt a kérdést összekapcsolja azzal, hogy Nagy Károly születési ideje mindenképpen essen egybe Krisztuséval (?!). A Komputisztikus végidőbeliség (Computistische Endzeitlichkeit) ennek a fejezetnek a címe. A computatio, a computus latinul számvetést, számítást jelent, de a számított végidőbeliségnek sincs sok értelme. Sextus lulius Africanus Kr.sz. utáni III. században élt egyházi történetíró készített egy Chronologia c. művet, amelyben a világ teremtését Krisztus előtt 5500-ra tette, mégpedig azon az alapon, hogy ezer év egyenlő egy nappal, azaz a Teremtés hét napja hétezer év s mivel az ember teremtése a hatodik napon történt, ez megfelel az Üdvözítő születésének, ami, középarányosan 5500 évnek mondható. Ezt a mesés számítási módot Illig úgy jellemzi, hogy Africanus rábukkant az Isten által akart számítási módozatra (I. Africanus war im 3. Jh. auf den gottgewollten Rechenmodus gestoßen). Később a Kr.sz. utáni VII. században egy meroving szerzetes (Computus Paschalis, 727) ezt az időt 5200-ra tette, mivel szerinte a Világ teremtésétől az ő koráig pontosan 5928 esztendő telt el. Már ez az egy példa is jelzi: van egy matematikai és egy un. technikai időszámítás. Az előbbi szerint 0. év nincs, az utóbbi szerint természetesen van! Itt jegyzem meg, hogy Iliig operál is a nullával, mivel arra hivatkozik, hogy Beda Venerabilis (673-735) használta a nulla fogalmát holott az csak az arabok révén 1000/1100 után vált ismertté: nachdem aber die Null frühestens um 1100 in Europa, heimisch wurde. Ám itt is hamiskodik, mert Beda, az Egyháztörténeti művében, 730-ban nem az arab 0 számjegyről beszél, hanem nullum eum aequiparare, azaz valamely érték hiányát jelzi vele. Magam is azt a történeti időszámítást tartom helyénvalónak, amely Krisztus születését a 0. évre teszi s örömömre szolgált, hogy Illig Heribert is így vélekedik: die meisten heutigen Zeitgenossen das nächste Jahrtausend schon am 1. Januar 2000
beginnen lassen, nicht erst - matematisch zwingend - am 1. Januar 2001. (86.oldal) A mai időszámításunkból hiányzó 0. év Dionysius Exiguus bűne! Illig később is bevet egy újabb trükköt s azt mondja: a hetedik világnap az Isten fiának lenne fenntartva, tehát Kr.sz. utáni 500 lenne Krisztus születésének valóságos napja, mivel azonban az idézett Computus 300 évvel korábbra helyezte a Teremtés napját, ezért az, vagyis Jézus születése, a Kr. születése utáni 500 + 300, azaz 800-nak felel meg (sondern jetzt dem Jahr 800 n.Chc). S ez csodálatos, mert így Jézus születése és Károly császárrá koronázása egybeesik (die Kaiserkrönung Karls und der Beginn vom Regiment des Gottessohnes auf Erden zusammen) ! Más szóval: Jézus és Nagy Károly azonos: Gleichsetzung von Karl und Christus!) Majd kijelenti: az én kezdeményezésem alapján tudjuk, hogy mind a prófétákat, mind a prognózisokat visszamenőlegesen találták ki (In meinem Ansatz wissen wir, daß sowohl Prognose wie Prophet rückwirkend erfunden sind.) Ebben a megállapításban sok igazság van, de haladjunk tovább. Mivel a csillagászati évben minden nap 11 perc és 14 másodperccel rövidebb, mint a Nap-év, ezért 129 év alatt egy nap eltérés keletkezik, ám ez reciprok nem igaz, vagyis egy nap eltérés nem egyenlő 129 évvel! A rómaiak 717 óta valójában 355 napos, január 1-el induló, 12 hónapos Holdéveket használtak, de minden második évben beiktattak egy 22-23 napos hónapot is, s az időt Róma alapításától, Kr.sz. előtti 754től számították, de hiába igyekeztek korrigálni, Kr.sz. előtti 47-re a valóságos tropikus évtől már 67 nappal tértek el. Ezért Julius Caesar elrendelte, hogy Kr. születése előtti 46-ban 23 + 67 nappal ki kell egészíteni a naptárt (Annus confusus). Ez lett a Julianus naptár, amelyet a görög-keletiek például mind a mai napig használnak, de már itt megjegyzem az évszámításuk csak 13 nappal tér el a miénktől s nem 300 esztendővel! A keresztény hagyományok nagyon erősek, erre példa lehet a koptok időszámítása is, akik máig a Diocletianus- féle keresztényüldözésekre alapozott naptárt használják, tehát az időt 284. augusztus 29-től számítják ma is. A Julianus naptár-reform következtében a tavaszi napéjegyenlőség március 24-re esett s az évek egységesen 365 naposak lettek, de minden negyedik év szökőév lett (egy nappal több). Azonban ez a számítási mód sem volt pontos s így Kr, születése utáni 325-re, amikor a híres niceai zsinatot tartották, a tavaszi napéjegyenlőség megint 3 nappal hátrébb került, azaz március 21-re. S most ismét forduljunk Illig felé, mert a nagy mutatványt éppen a niceai zsinat átértékelésével igyekszik megalapozni. Ő ugyanis azt írja, hogy az angolszász Alkuin (Albuin, Albinus), aki Nagy Károly gyermekeinek is a tanítója volt, s aki Toursban halt meg 804-ben, 798-ban az év kezdetet Húsvétról Karácsonyra tettette át, ami megegyezett a rómaiak régi év kezdetével. Ezt Illig; célja érdekében, címke svindlinek (Etikettenschwindel) nevezi, mondván ezt csak azért csinálták, hogy Károlyt 801. január 1-én koronázhassák meg, ami így egybeesik (?!) Jézus
születésével. Azaz: a császárkoronázás, az Úr születése és Isten uralmának kezdete egybe esik: der Kaiserkrönung; der Geburt des Herrn und des Beginns der Gottesherrschaft auf Erden! Tovább csűri-csavarja a dolgot azzal, hogy a teremtés utáni 5200 évhez még hozzászámoltak újabb ezer évet (6200), amely megfelel a Kr.sz. utáni 1000-nek! Károly császár magát szimbólikusan az ószövetségi Dávidnak! nevezte, viszont kései utóda, III. Ottó császár, Szent István királyunk kortársa, az 1000. esztendőt, mint a hetedik világnap kezdetét értelmezte. Ezért kívánt III. Ottó Jézus és az apostolok szolgája lenni. Ez utóbbit a források igazolják, ám a szerzőnek Jézus születésére vonatkozó kijelentése alaptalan. Majd kijelenti: mind a 800. év, mind az 1000. év utólagosan lett kitalálva: das Kaiserjahr 800, und das Jahr 1000 genauso rückwirkend fixiert worden sei. Ugyanakkor az 1000. esztendő világvége hangulatát ecseteli, mondván ez egyáltalán nem 1000-ben volt, hanem Barbarossa Frigyes korában, azaz a XII. században, ekkor volt a félelem éve (Schreckensjahr). A kiliazmus jelenségét igyekszik felhasználni a visszakeltezési manőveréhez, mondván 1158-ban, 1160-ban, majd 1260-ban is a végidőket várták nagy szorongással. Freisingi Ottó, Barbarossa nagybátyja, valóban azt írta a Világkrónikájában, hogy a világvége akkor következik be, amikor a római birodalom lehanyatlik, de ez egyáltalán nem az utolsó ítéletet jelentette nála. Az 1492-ben megjelent Schaedel-féle Világkrónikában olvasható számítások szerint a világvégének 1998-ban kellett volna bekövetkeznie. Hogyan próbálja Illig bizonyítani, hogy éppen és pontosan Kr. sz. utáni 614. szeptemberétől 911. augusztusáig csak "kitalált Idő" volt (Die fiktive, erfundene Zeit reicht von September 614 bis August 911) ? E kérdés valós megértéséhez fel kell elevenítenünk a naptár-reformok történetét. Addig eljutottunk, hogy Julius Caesar erőteljes javítást eszközölt, de 371 év elteltével (niceai zsinat) ismét zavarok keletkeztek, mivel ekkor még nem ismerték fel a napok valóságos hosszát. Így hiába rögzítették március 21-ében a tavaszi napéjegyenlőséget, ezzel felszámolva az addigi három nap hiányt, 1583-ra újabb tíz nap "lemaradás" keletkezett. Hogyan tálalja mindezt Heribert Illig? 1582-re az eltérés 12,7 napra gyarapodott. XIII. Gergely pápa tíz napot korrigált, október 4 után; október 15 következett, ám itt egy elvi kérdés merül fel: Hier stellt sich eine Frage prinzipieller Natur. Mivel csak egész napokat javítottak, folytatja, 13 napot kellett volna venni, de miért csak tíz napot ugrottak? (Warum wurden nur 10 Tage übersprungen?) A szakemberek ismerik a problémát és rafináltan úgy válaszolnak erre a kérdésre, hogy a pápa a niceai zsinaton helyre akarta állítani a Égi Rendet: Die Spezialisten kennen das Problem und antworten raffinierter: Der Papst wollte den Himmel über dem Konzil von Nicea, 325, wiederherstellen. Kitaláltak egy zsinati határozatot, amely szerint a naptárt utólagosan helyesbítették volna, de erről nem lehet szó, mert a fennmaradt zsinati akták között erre nincs adat, sőt ellenkezőleg
van. Übereifrige Computisten erfanden einen Konzilbeschluß von 325, dass schon damals der Kalender nachjustiert worden sei. Doch davon kann kelne Rede sein: es gibt in den erhaltenen Konzilsakten keinen Hinweis auf eine Kalenderjustierung; im Gegenteil. Az igaz, hogy a niceai zsinat hivatalos jegyzőkönyve (Aktenprotokolle) nem maradt fenn, de fenn maradt a zsinat anyaga kopt és görög átírásban, tagadhatatlan sok későbbi bővítéssel s ezek között hamisítványok is vannak, mint például az az állítás is, hogy I. Szilveszter pápa személyesen is jelen lett volna a zsinaton. Az azonban igazolt, hogy megállapodtak a Húsvét idejének meghatározásában, azaz kimondták, hogy a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtölte utáni vasárnap lesz Húsvét (ha a holdtölte vasárnapra esik, akkor egy héttel később). A Húsvét meghatározza a többi un. mozgó egyházi ünnepet, mint az áldozócsütörtök, a pünkösd, az Úrnapja, etc. Viszont ugyancsak Niceában döntöttek Jézus születésének napjáról, december 25-ről, tehát az állandó egyházi ünnepek legfontosabbikáról. Állandó ünnep még január 6-a, Vízkereszt és Szent István király napja, augusztus 20. Ezt Illig úgy adja elő, mintha semmit sem tudnánk, kijelentvén: az egyház akkoriban még egyáltalán nem volt abban a helyzetben, hogy a tavaszi napfordulót és a Húsvét időpontját egységesítse. Alexandria és Róma különbözőképpen számolt, a nyugatiak március 25-el, a keletiek március 21-el, de egyik sem felelt meg a valós égi napfordulónak. Nicea március 21-et nevezte meg, anélkül azonban, hogy naptárjavítást csinált volna (Die Kirche war damals noch weit davon entfernt Frühlingspunkt und vor allem Ostertermin vereinheitlicht zu haben. Alexandria und Rom gingen von zwei unterschiedlichen Terminen für den Frülingsbeginn aus: der Westen vom 25. März, der Osten vom 21., doch beide beachteten nicht die tatsächliche Himmelsituation. Zu Nicea ist der 21. März genannt worden, ohne daß es dazwischen zu einer Kalenderkorrektur gekommen wäre. Majd ezzel érvel: Itt a források homályába keveredünk: Wir geraten hier ins Düster der Quellen. Az igaz, hogy a történeti források javarésze homályos és nem ritkán többértelmű, az Illig-féle nagy csavar azonban ott rejtezkedik, hogy ő úgy tesz, mintha minden józanul gondolkodó osztaná az ő vélekedését, hogy ti. ha a csillagászati számítás szerinti 11 perc 46 másodperc 128,2 év alatt egy nap eltérést mutat, akkor két nap 256 évet, három pedig 384 évet jelent. Tehát a Gergely-naptár ennyivel rövidebb lett. S itt van bizarr elméletének nagy abszurditása. Nézzük ezt a döntő részt is eredetiben: wir stellen fest, daß jeder Korrekturtag für jene Abdrift steht, um die sich der Julianische Kalender binnen 128,2 Jahre von der astronomischen Himmels situation enfernt hat. Zwei fehlende Korrekturtage bedeuten 256 Jahre, drei solche bedeuten 384 Jahre, um die Gregors Korrektor zu kurz gegriffen hat. Ezen nyilvánvaló képtelenség legnagyobb cáfolata, hogy 1582. október 4-én a pápa nem 300. október 4-et jelölt meg, tehát 128,2 év szorozva 10 nappal, hanem csak tíz
napot! Az már csak ráadás, hogy Illig, minden indoklás nélkül, azt mondja: Én munkahipotézisként 297 évet nevezek meg, amit ki kell törölni a Gergely-naptárból (?!), hogy az megfeleljen a caesarinak. (Als Arbeitshypothese nenne ich 297 Jahre, die zu streichen.sind, damit Gregors Korrektor direkt zu Caesar zurückführt.) Azt még elképzelni sem tudja senki, hogy például Moszkvában, ahol a Julianusz naptár van érvényben ma is, valójában most 128,2 X 13 évvel kevesebb volna, vagyis Kr. sz. utáni 336-ban járnának. Az 1582 óta eltelt időszak gondját ugyanis 3200 esztendőre előre jól megoldották a beiktatott szökőévek. A szerző is tisztában van észvesztő fantáziálásával, ezért írta le: ez a naptárkritika semmiképpen sem kényszeríti ki egymagában a középkori fantomidő tézisét (diese Kalenderkritik....keineswegs die These einer mittelalterlichen Phantomzeit im Alleingang erzwingt), hanem ezt megtámogatja, kiegészíti és korlátozza sok más körülmény. A tulajdonképpeni érveket, a forrásokkal összevetve, az építészeti és régészeti evidenciák adják: Die eigentlíchen Argumente ergeben sich im Vergleich zwische den Quellen selbst, vor allem...architektonischer wie archäologischer Evidenz. S itt, képletesen szólva, kardjába dőlhet a szerző. S nemcsak azért, mert maga is tisztában van azzal, hogy vagy átírható és átírandó minden naptár vagy egy képtelen játéknak egyszer s mindenkorra véget kell vetni. S ez számunkra is alapvető kérdés, hiszen az időrend, a kronológia minden történeti kérdés legfőbb alapja és tartópillére. Ezzel nem szabad felelőtlenül játszadozni, semmiféle álságos szenzációkeltés érdekében. Sem Németországban, sem nálunk. A mindenáron óriási szenzációt tálalni kívánó Heribert Illig is tudatában van bűvészi mutatványának, ezért így fogalmazott: Természetesen minden olvasónak az a kérdés ég az ajakán, ha ez a tézis így volna, igaz volna, nem kellene-é a naptárok időszámítását azonnal megváltoztatni, már ami a Krisztus születése utáni időre vonatkozik? (Non brennt natürlich jedem Leser eine Frage auf den Lippen: Müßten wir nicht, wenn diese These stimmt, sofort unsere Kalenderrechnung Ändern, nachdem sie auf Christi Geburt bezogen ist? S akkor ma például 2002. helyett 1705ben járnánk. Majd azt fejtegeti, s ebben helyes úton jár, hogy még Krisztus születési évét sem tudtuk vitathatatlanul meghatározni, nemhogy a hónapját és napját. A Krisztus előtt 7 vagy 4 vagy 2 augusztus 30. volt a születésnapja? Dionisyus Exiguus, aki egyébként szkíta származású volt (497-540), Kr.sz. utáni 525- ben az időszámításunk kezdetét Krisztus születési időpontjával indította, azaz Kr.sz. előtti 1 és Kr.sz utáni 1 közé helyezve ezen eseményt, ami időrendi képtelenség s így kétségtelenül tévesen járt el, és abban igaza van Illignek, hogy ez csak egy közmegegyezés (nur eine Übereinkunft) volt, mindenfajta történeti tény-alap nélkül (ohne historische Faktizität). Azt gondolja Illig, hogy egy lyuk van az időrenden s ez sokak számára elfogadhatatlan (Loch der Chronologie). Majd hirtelen azzal áll elő: ami tíz nappal lehetséges volt, elvileg lehetséges három évszázaddal is: Was mit 10
Tagen möglich war und ist, ist im Prinzip auch mit rund drei Jahrhunderten möglich. De ez egyáltalán nincs így, így a kérdés fel sem vethető, hiszen ha három nap egyenlő három évszázaddal, akkor 10 nap is egyenlő ezerkétszáznyolcvankét esztendővel. Majd belátja, hogy mindez abszolút káoszba torkollana (aber würden ins Chaos führen) s ez valóban így is van. Micsoda badar zavarosság lett máris úrrá az érdeklődő misztikusok egyre népesebb és fanatikusabb köreiben! Szerencsére Illig is tudja, hogy ilyen, általa kitalált naptárreformot nem lehet végrehajtani a közeljövőben (in der näheren Zukunft nicht möglich ist), de azért biztatja a történettudományt, hogy egy új korszakot nyithatna, amelyben minden esemény egy új időtengelyre lenne felvíve. A nagyközönség számára lényegében semmi sem változna ezáltal (?), legfeljebb csak annyi, hogy az eddig "sötét évszázadoknak" ismert századévek nem létező századokká válnának. Németül ez így hangzik. ) Allenfalls die historischen Wissenschaften könnten sich eine neue Ära geben, um jedes Ereignis eindeutig auf einer ununterbrochenen Zeitachse zu fixieren. Insofern wird sich für die Allgemeinheit nichts anders Ändern, als daß schon bislang kaum bekannte "dunkle Jahrhunderte" zu ganz Zeit und geschichtslosen Jahrhunderten werden. Ámde itt is nagyot lódít, mert a VIII-IX-X. századot nem azért nevezték (egyébként csak a XVI. században!) sötét évszázadoknak (saecula obscura), mert kételkedtek a létükben, hanem azért, mert elsősorban a pápaságban szörnyű dolgok történtek. Az építészeti érvek közül az aacheni templomot emeli ki, kivált a kupolaépítés kérdéseit taglalva, s azt állítja, hogy Károly korából hiányoztak a megfelelő előzmények. Egyszerűen lehetetlen volt az aacheni kőkupolát a VIII. században megépíteni, erre csak a XII. században lehettek képesek, holott a konstantinápolyi Hagia Sophia és a ravennai San Vitale kupolái a VI. században készültek! Felhozza, hogy Nagy Károly korában városok sem voltak, sőt maga Aachen is csak 1356-ban lett koronázó város, majd részletesen elemzi a bizánci képrombolás korszakát, amelyet nem létezőnek jelent ki, hasonlóképpen törli a vikingeket Európa történetéből a VIII-IX. században, és csak a 900 utáni adatokat tekinti hitelesnek. Szemére veti a történettudománynak, hogy nem találták meg Nagy Károly sírját Aachenban, tehát minden un. sírfelnyitás hazug ámítás volt (1000-ben III. Ottó, 1165ben Barbarossa Frigyes és 1215-ben II. Frigyes), holott például a magyar királysírok zöme is megsemmisült. Az avarok esetében joggal kritizálja, hogy Einhard leírása képtelenség, ám abból a tényből, hogy a nyugatiak az avarokat gyakran húnoknak mondják, azt a következtetést vonja le, hogy máris megvan a háromszáz év, hiszen 700 - 300 - 400,
azaz máris Atilla korában vagyunk. A VII. századi forráshiányosságokat is ilyesféleképpen igyekszik magyarázni. Közben persze sok helyes észrevétele is van, például az avarok királyi kincstárával kapcsolatosan, hogy - állítólag -15 ökrös szekéren Aachenba szállított "temérdek kincs" megváltoztatta a frank birodalom egész gazdasági életét, ugyanakkor Harun al Rasid Bizánc ostroma után 20 000 teherhordó állattal hordatta el Bizánc kincseit, aranyát s alig volt ennek jelentősége a kalifátus gazdasági életében. A szerzőnek minden igyekezete arra irányul, hogy Nagy Károly korát törölje a történelemből (Karl als Fälschungsprodukt), ezért veszi bonckés alá a Nagy Károly féle klenódiumokat, szobrokat, ruhákat, településeket, templomokat s ezeket gyakorlatilag nem létezőnek nyilvánítja, illetőleg azzal érvel, hogy a Nagy Károly herma XIV. századi (igaz), a Lothar-kereszt X. századi (igaz), az aacheni trónus X. századi átépítésű és XX. századi rekonstrukciójú (igaz), de ezzel nem bizonyít semmit, hiszen eddig is ismert volt mindezen tény. Világos számunkra is, hogy a nyugati építészeti emlékek keltezése, jellemzése, eredete, építészeti jellegzetességei számos esetben igen vitathatók, amint a hazaiak is, kivált a sokszori átépítés és módosítás következtében, valamint az elégtelen régészeti kutatások miatt is. Vitatja és kétségbe vonja az un. karoling reneszánsz egészét és benne a karoling könyvművészetet. A Visszapillantás és kitekintés (Rück- und Ausblick) c. fejezetben az addig 380 oldalon keresztül kifejtett nézeteit összegzi ezzel a nyitó mondattal: Die hier entwickelte These läßt kaum etwas im Bereich abendländischer Geschichtsschreibung unberührt. A kifejtett tézisek a nyugati történetírásban alig hagynak valamit is érintetlenül! Az egész középkor egészen az újkorig radikálisan újragondolandó. A frank, az itáliai a német uralkodóházaknak egészen új eredetük lesz s a középkor mozgatórugói az alapoktól újak lesznek. (Die Herrscherhauser in Frankreich, Italien, und Deutschland erhalten ganz neve Ursprünge, die Triebkräfte im Mittelalter stellen sich von Grund auf neu dar. Németország és Franciaország közvetlenül a meroving Ausztriából és Neustriából fejlődött ki (Deutschland und Frankreich entwickeln sich nun direkt aus den Merowingerreichen Austrien und Neustrien.) és csak 1032-ben lesz császári birodalom! De újra kell gondolni Európa kereszténnyé válását is: Die Christianisierung des europäischen Kontinentes ist von Grund auf zu überdenken! Például az ír Columbán (615) misszióját nem követi az angolszász térítés, avagy az itáliai templomépítések is sokkal korábban indultak meg. Amennyire nem lehet elfogadni az időrendi és naptár-zsonglőrködéseit, annyira egyetérthetünk azokkal a megállapításaival, amelyek a történelem érteméről és a történelemkutatás valódi céljairól szólnak: egészen új módon kell felvetni a kérdést a történetírás értelméről, hogy vajon kizárólagosan a mindenkori hatalmak érdekeit szolgálják-e avagy a népbutítás eszközei vagy tán egyenesen a nép felheccelése az igazi cél? (Darüber hinaus ist die Frage nach dem Sinn von Geschichtsschreibung
ganz neu zu stellen. Dient sie ausschließlich den Interessen der jeweils Mächtigen, ist sie blanke Volksverdummung ja sogar Volksverhetzung Vagy a semmiből gyártottak értelmet? Volt-e indíték arra, hogy ezek a nagy hazugságok megtörténjenek, amelyek az egyszerű hatalmi politikán túlléptek? (Und gab es für diese massiven Fälschungen Antriebskräfte, die über relne Machtpolitik hinausgehen?) Még az a kérdés-feltevése is jogos, hogy vajon miért lett Nagy Károly csúcspont és etalon a történelemben, miért mérték magukat az uralkodók nemzedékeken át Nagy Károlyhoz? S miért lett Nagy Károly legnagyobb teljesítménye a legenda-gyártás? Itt gondoljunk a magyar király szó eredetéhez fűzött magyarázatra, hogy ti. az a Carolus szláv (?) král változatából való. De Károly nem legendagyártó volt, hanem ő maga volt a legenda: Karl hat natürlich nicht seine eigene Legende geschaffen, sondern er ist Legende. S itt Sigurt Pfeil grófra is hivatkozik, aki szerint Nagy Károly csak egy mondai figura (Sagenfigur). De ha nincs Nagy Károly, akkor nincsenek a többiek sem: Laoni Heribert, Martelt Károly, Pipin, nincs 732-es Poitier-i csata sem. S ezzel a kijelentéssel immár sokadszor letér a józan útról, mert az nem érv, hogy a csata leírásában számos rémes túlzás olvasható. De kihullik a történelemből: Jámbor Lajos, I. Lothar, II. Lajos, II. Kopasz Károly, Vastag Károly, Spoletoi Wido, Spoletoi Lambert, a mi karantán Arnulfunk és Provencei Lajos is. De likvidálta Widukindet, III. Taszilót, majd a bizánci császárok közül 25-öt és a pápák közül 50-et! Ezzel a megsemmisítő hadművelettel eljut oda: akkor eltűnik a középkor? Verschwindet damit das Mittelalter? Igen, de ez senkinek sem hiányzik (die niemand vermissen wird). Annál inkább zavaró, hogy a középkort sokáig 476-tól 1492-ig határozták meg, holott ez valóban rossz, amint erre határozottan rámutatott Regine Pernoud már 1979-ben.
Theoderich I. Chlodomer (511-534) (511-524) Theudeben I. Chuiben (534-549) (561-567)
Clodjo (ca. 425-455) I Merowech (ca. 455) Childerich I. (457/58-482) I. Chlodwig 1. (481-511) Childeben I. Chlothar I. (511-558 ) (511-561) I.Gunthram Sigibert I. (561-592) (561-575)
Chilperich I. (561-584)
Teeudebald I Childebert II. (548-555) (575-595) Theudeben II. Theuderich II. (595-612) (595-613) Sigiben II. (613) Sigiben III. Chlodwig II. (634-656) (639-657) Dagoben II. Chlothu III. (656-679) (657-677) Chlodwig III, Childeben III. (691-695) (695-711) Chilperich II. (715 -721)
Chlothar II (584-629) Dagobert I. (625-639)
Chuibert II. (629-632)
Childerich II. Theuderich III. (662-675) (673-691)
A Meroving dinasztia tagjaiban magam nem értek egyet abban a tekintetben, hogy a középkor akár a jelenkorig is kiterjeszthető: es kann sich sogar bis zur Gegenwart ausbreiten. Ez nem lehetséges. A középkor Közép-Európában s így nálunk is például a XVII. század végéig tartott. Az antik világ, Illigék szerint is 1000-ig tartott, s csak ekkor született meg a feudalizmus. Ebben a történetszemléletben van igazságmag s ez a magyar fejlődésre is vonatkoztatható. Ez persze eredetileg a jeles francia történész Guy Bois nézete és nem Heribert Illigé! S nagyon is figyelemreméltó ez a X. századi cezura (Einschnitt des 10. Jahrhunderts), amely helyre teszi a magyarok, a csehek, a lengyelek, a dánok, a kijevi ruszok históriáját is. Az 1998-ban írt utószónak (amelyet megismétel a 2002. évi magyar kiadásban is) ezt a címet adta: Ein Schwelbrand breitet sich aus, azaz A parázs (a tűz) tovább terjed! Itt összegzi mondanivalóját, majd további kérdéseket tesz fel és megkísérli a válaszadást. Úgy véli az írott forrásokat meghamisították és a visszakeltezett források valójában XII-XIII. századiak (Beda pl.) Nézete szerint nem kerülnek elő eddig hiteles karoling építmények, mert amit annak tartanak, például Saint Denis, az egyszerűen nem létezett, csak az ásató fantáziája szülte a meroving- és a karoling-kori templomalaprazokat, állítja Jan van der Meulen, akárcsak nálunk a zalavári nagy szláv templomokat. Ilyesmi lehetséges. Heribert Illig be- és elismeri, hogy ő és csoportja a krónikákat és az okleveleket nem tartja szent és sérthetetlennek - Unsere Gruppe hält Chroniken und Urkunden nicht per se für sakrosankt: Csak akkor hisznek a benne foglaltaknak, ha ezeket az állításokat régészeti és/vagy régészeti tények is
Aki őt vakon követi, tévútra kerül, aki viszont tanul a művéből, az megvalósíthatja a jeles német történész Johannes Fried, frankfurti professzor képletes beszédének valódi tartalmát, aki szerint minden történetkutató egy képzelt kilátótoronyban ül, amelynek, mondjuk, öt nagy ablaka van. Ha valaki egész életében csak egyetlen ablakon (például a régészet, a nyelvészet, az antropológia, az írott források, a természettudományos módszerek: DNS, számítógépes matematika, csillagászat, etc.) képes kinézni s mindig mereven egy irányba tud csak bámulni, akkor a múlt hatalmas és sokszínű világából csakis egy sávot, egy szeletet lesz képes észrevenni, de azt is torzan, hiszen a teljeshez képest nem az igazit látja. Aki viszont minden ablakon kinéz és váltogatja a nézőpontját és az ehhez szükséges valódi és tudományos módszereket használja, akkor a mérhetetlen információ és forrásadat-tömeg ellenére kevésbé fog eltévelyedni, botladozni, ide-oda kapkodni, mindenféle elmeszüleményeket gyártani és azokat vadul terjeszteni. A magyar kiadásban, a kötet második felében a "Ki állította vissza az órát?" c. Illigművet is közzétették, ahol a szerző arra próbál magyarázatot adni, hogy kik, mikor és miért hamisították meg az időrendet? Illig úgy gondolja s ezt szuggerálja az olvasóba, hogy VII. Biborbanszületett Konsztantinosz bizánci császár ötlötte ki a nagy trükköt a X. században, mégpedig azért, hogy "helyreállítsa a bibliai időszámítást" és a perzsák által elrabolt szent ereklyéket visszaszerezzék. Az ő nagy ötletét vitte magával a német császári udvarba Teophanu bizánci hercegnő, II. Ottó felesége és III. Ottó anyja. S ez utóbbi, II. Szilveszter pápával közösen, vitte végbe a nagy hamisítást. És hogyan? Parancsba adták (?!), hogy mindenütt meg kell semmisíteni, mégpedig záros időn belül, a régi írásokat és az új időszámítás szerinti hamisítványokkal kell azokat helyettesíteni. Azt hiszem, mindehhez nem kell kommentár. A történettudomány mindig, szolgálóleánya volt a politikának, tulajdonképpen ma is az. Kétségtelenül tele vannak a könyvek hamisságokkal, hazugságokkal, ferdítésekkel, ám az nem járható útja a gyógyításnak, hogy a múlt valós megismerhetőségébe vetett hitet és bizalmat egyesek ki akarják ölni az egyre hiszékenyebb és egyre befolyásolhatóbb emberekből. Erre a feladatra pedig állandóan vannak jelentkezők. Nálunk is egyre-másra jelennek meg cikkek és könyvek e témakörben s mindegyik szerző Illigre hivatkozik. *** Itt jegyzem meg, hogy bár a fordítás elég jó, - mégis helyénvalóbb az eredeti német szöveget idézni a pontosság és az ellenőrzés hitelessége miatt. A téma rendkívüli fontossága miatt kritikámat szerettem volna a viszonylag nagy példányszámú és olvasottságú "História" c. lapban megjelentetni, ámde erre mindmáig nem kerülhetett sor. (Megjelent a Kapu 16 (2003/4. szám, 24-28.)
A magyarság és Európa A magyarság nem azáltal válik ki a világ népei közül, mert derekabb, vitézebb, okosabb lenne, mint a többiek. Még csak nem is az ősisége által, hanem azért, mert az 55 millió km2-es Eurázsia európai térségének kellős közepén vett birtokába egy 340 000 km2-es területet amelyet annyi balszerencse és oly sok viszály ellenére is - meg tudott tartani ezredéveken át, sőt ősi nyelvét sem vesztette el az idegen nyelvű és szokású népek tengerében sem. Ugyanakkor csakis a Kárpát-medence területét vette birtokába, s ha terjeszkedett is politikai-katonai hatalma révén, például a horvát és a dalmát vidékek felé, azokat nem népesítette be magyar telepesekkel. Történeti tény, hogy a magyarok a XIX. század végéig nem hagyták el tömegesen a Kárpátmedencét. Feltűnő, hogy a keleti lovas népeknek nevezett etnikumok mindegyike (a germán nyelvű népeket nem soroljuk ide), a maga idejében ugyanígy tett. Katonai erejüknél fogva mind a szkíták, mind a húnok, mind az avarok, mind a magyarok, az adott korban, birtokolhattak volna másutt is jelentős területeket, mégsem következett ez be. Ennek, megítélésünk szerint, rendkívül nyomós okának kellett lennie. Csak a legutóbbi időben bizonyosodott be, hogy Eurázsia benépesedésének első nagy hulláma is Közép-Afrikából indult meg 700 ezer évvel ezelőtt s eljutott Nyugat-, Közép- és Kelet-Európába a neandervölgyi ember. A Homo Neandertaliensis azonban nem a mai ember őse. A mi közvetlen őseink (Homo sapiens sapiens) cca. 70/50.000 évvel ezelőtt vándoroltak fel ugyancsak Közép-Afrika térségéből Európába s jutottak el, többek között, a Kárpát-medence térségébe is, valamint Közép-Ázsia tájaira is. Az utolsó jégkort követően a vastag jégtakaró csak 8.300 táján tűnt el Európa északabbi övezetéből s a mezolithikumtól kezdve az éghajlat már nagyobbrészt a maival egyezett meg. A Kárpát-medencét birtokukba vevő őskőkori kultúrák népei (is) ismerték az írást, a művészetet, a mítoszokat és a zenét. A rovás betűs magyar írás ősírásnak tűnik, amely -a jelek szerint - éppen a Kárpát-medencéből terjedt szét. Az agglutináló magyar ősnyelv hordozói, a DNS-jellemzők alapján, együtt az őshorvátokkal, az őslengyelekkel és az ősukránokkal, a Kárpát-medence őslakóinak is tekinthetők, akik nyelvi és genetikai rokonságban állottak a közép- és belső-ázsiai szkíta-hún népcsoportokkal. Nyilvánvalóan ennek tudható be a Kárpát-medencében élők iránti érdeklődés és a Kr. születés előtti VII. századtól egyértelműen nyomon követhető népesség-beáramlások, elsősorban kelet felől (szkíták, daha-dákok,
szarmaták, húnok, alánok-jászok, avarok, onogur-bolgárok, magyarok, besenyők, kúnok). A sajátos nyelv, a keleti rokonság, a haditechnikai fölény és a Kárpát-medence anyagi javakban való rendkívüli gazdagsága (ásványi kincsek, földminőség, mérsékelt éghajlat, kiváló és hatalmas ivóvíz-készletek, gyógyvizek) lehetett a legfőbb kiváltója, majd fenntartója a magyarokkal szembeni máig meg nem szűnő ellenszenvnek vagy egyenesen gyűlöletnek. A nyugat-európaiak számára a szkíta- hún- avar- magyar népek egyformán gens detestanda, azaz elátkozott népek voltak, akiktől meg kell szabadulni és akiktől csodaszép országukat el kell venni. Ez a szándék 1920-ban valóra vált. A magyarság keleti kapcsolatai azonban rendkívül erősek. Közel 3000 esztendő óta kimutatható egy egységes kultúra Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig, amelyet összefoglalóan szkíta- hún műveltségnek szoktunk nevezni. Mind nyelvészetileg, mind régészetileg, mind a DNS-vizsgálatok, mind pedig az írott források alapján határozottan elvethető a hivatalosnak tekintett finnugor származáselmélet, valamint az un. örökös vándorlás tudománytalan és primitív teóriája. A magyar nyelvet beszélő népek számos népelnevezés alatt szerepelnek a forrásokban: szavárd (szabír), hunugur, türk, badzsgirt (baskír), kazár, madzsar, magyar, hungar. S ez az egykor jelentős lélekszámú nép Közép- Ázsia és a Kaukázus térségéből települt át a Kárpát-medencébe, több hullámban, ám nem idegen jövevényként, hanem az itt élők között található ősrokonok testvérnépeként. Ez a körülmény teszi érthetővé a székely-kérdést, a Kárpát-medencei honalapítás alapvetően békés jellegét, de azt a rendkívül éles ellenérzést is, amelyet Európa népei éreznek a magyarokkal szemben. Az új magyar őstörténet politikai és nemzetstratégiai kérdés is, kivált a legújabb Európa új korszakában és megváltozott viszonyai között. (Megjelent: A magyarság és a Kelet. Őstörténeti konferencia. Bp. MVSZ, 2004, 2223.) Őstörténet-kutatásunk jelen állapotáról A nem szakemberek előtt is nyilvánvaló, hogy az őstörténet mindenhol stratégiai és nemzeti tudomány s ennél fogva mind a művelői, mind pedig az olvasói vagy résztvevői számára adott a kötődésből következő érzelmi viszonyulás és a pártossá. Ez
egyáltalán nem ellentétes a tudományossággal, bármennyire is ezt akarják sugalmazni és elhitetni a néhány évvel ezelőtt még magukat büszkén marxista történészeknek nevező "mérvadó szakkollégák". A történelem célja kezdettől a megismerés, a történettudományé viszont szűkebben a MÚLT megismerése. Így tehát mindazok, akik a magyar nép őstörténetével foglalkoznak, lényegében akaratuktól részben függetlenül, két nagy csoportra oszlanak. Az egyik csoport képviselői az un. tárgyilagos, érzelemmentes és a nemzetével szemben el nem kötelezett "hivatalos és mérvadó irányzat" hívei közé tartoznak, akiket röviden és az egyszerűség kedvéért ma finnugristáknak nevezhetünk. A másik csoport tagjai tudatosan vállalják, hogy a történész is kötődik népéhez és országához, elutasítják az internacionalizmus és a szélsőséges liberalizmus minden válfaját és vállalják, hogy az őstörténetünkért folyó küzdelemben helye van a józan pártosságnak. Ugyanakkor mindez nem jelenti és nem is jelentheti a tudománytalan nézetek elfogadását és a teljesen képzetlen emberek által kiagyalt nézetek terjesztését. Azt azonban, hogy mi a tudományos és mi a tudománytalan, egyáltalán nem az határozza meg, hogy ki vall más nézeteket, mint a mérvadó akadémista vonal képviselői s az sem, hogy kinek milyen címei és rangjai vannak. Ez utóbbiakat ugyanis általában, az egy csoportba tartozók szokták egymásnak adományozni. Az őstörténet-kutatás eredményei egyrészt attól függenek, hogy milyen forrásokat veszünk figyelembe, másrészt pedig attól, tiszteletben tartjuk-e a megkövesedett dogmákat, toposzokat (történelmi közhelyeket) ? Ilyen ősi dogma például az un. népvándorlási elmélet, az un. nyelvcsalád-elmélet, vagy a keleti népek un. menekülési elmélete. De a magyar őstörténetet legalább másfél évszázada köti gúzsba az un. földrajzi zóna ósdi dogmája is, amely szerint ősi múltunk gyökereit csakis és kizárólag az 50 szélességi foktól északra kereshetjük, mivelhogy ebben az övezetben éltek és élnek a nyelvrokonaink. Hasonlóképpen súlyos "dogmatikus örökség" annak a tévtannak a hirdetése, hogy például a szkíták iráni nyelvű nép, a húnok, az avarok és az onogúrok pedig török nyelvű népek voltak. Ugyanakkor a magyarokról is egyre agresszívabban terjesztenek alaptalan állításokat, mint például azt, hogy Árpád nagyfejedelem népe lélekszámban alig haladta meg a 15 ezer főt (!) s ez a kicsiny "különítmény" sem magyarul beszélt, hanem törökül. Itt említjük meg a magyar őstörténet egyik legszégyenletesebb dogmáját, mégpedig a székelyek eredetéről vallott nézeteket. A hivatalos álláspont szerint a székelyek eredetileg nem voltak magyarok, hanem csak "lassan magyarosodtak el".
Súlyos eltérés mutatkozik a fentebb jelzett két csoport nézetei között a magyarok ősi hitét, ősi vallását illetően is. Amíg a hivatalos és mérvadó vonulat tagjai kitartanak az újkori szibériai és lappföldi sámánizmus jelenségeinek kritikátlan visszavetítése mellett, addig a nem-finn-ugrista irányzat tagjai számos adat és régészeti jelenség alapján azt vallják, hogy a magyarság már a Kr. sz. utáni évszázadokban híve lett a keleti kereszténységnek, illetve részben más keleti nagy világvallásoknak. A két irányzat nézetei közötti különbségek különösen élesen szembetűnnek a következő kérdésekben: 1. A magyarság un. őshazájának helye és jellemzése, 2. A magyar népmegjelenésének ideje és helye, 3. A honalapító Árpád nagyfejedelem és népe embertani jellege, nyelve és lélekszáma, 4. A székelység eredete és nyelve, 5. A honalapítás oka, lefolyása (a mindenki által szétvert és szakadatlan menekülő magyarság képzete helyett a tudatosan, nagy erőkkel és tervszerűen lezajlott birtokba vétele a Kárpátmedencének!) 6. A Kárpát-medencében jelentős népi tömegekkel tovább élő avarok szerepe és jelentősége nyelvi, embertani és településtörténeti szempontból. Aligha hihető, hogy a két csoport közötti, rendkívül egyenlőtlen feltételekkel folyó küzdelem a közeljövőben megnemesedne és valóban az elvárható tudományos viták formájában kerülne a nagyközönség elé. Nemcsak a könyvkiadás, a tudományos érvényesülés, az egyetemi oktatás és a külföldi szereplések területén mutatkozik ma még szinte teljes diszkrimináció a nem-finnugristák kárára, de gyakran a legnemtelenebb eszközök bevetésére is készek az ellenfelek. (Megjelent: A honfoglaló magyarság állama, kultúrája és az ősi vastermelés. II. konferencia. Somogyfajsz, 1998, 19-20.) A kihirdetett magyar őstörténet alkonya Az elmúlt félévszázad alatt a magyar emberek többségéből is kiveszett a történeti érzék, a történeti tudat, kiveszett az érdeklődés a valós, az igazi, a meg nem tagadott ősi múltunk iránt. Nem csoda ez, hiszen a mai hatvan éven aluliak nemzedékeit a kommunista uralom marxista-leninista történelmi materializmusával etették hosszú évtizedeken át, amely tévtan szerint mindenki hitvány reakciós és sovén nacionalista, aki törődik a múlttal, aki szereti a hazáját, akinek fáj az, hogy 84 év óta nincsen igazi Magyarország, aki hiányolja, hogy 1945 óta nincs tiszta értékrend a társadalomban,
aki aggódva kesereg azon, hogy csakhamar elfogyunk, mert nincs természetes szaporodás, (már csak tíz milliónyian vagyunk az államhatárok között és 12,5 milliónyian a Kárpátmedencében), aki büszke akar lenni arra, hogy magyar. Az elnevelt tömegemberek primitív dáridója tölti be az étert a tv-éken és a rádiókon keresztül s a szellemi degenerálódás napról-napra járványszerűen terjed. Az éretlen és tudatlan tömegembernek véleménye nincs, akarata nincs, a reklámokkal tetszés szerint irányítható a szakadatlan fogyasztásra és a vegetálásra, így aztán tekintélyt nem tisztel, a múlt egyáltalán nem érdekli. Miért is érdekelné a történelem s kivált az őstörténelem? Az iskolában azt tanították és nagyobbrészt azt tanítják ma is, hogy a magyarság egy, ezredéveken át vándorló, kóborló, istentelen, barbár nép volt, akinek rokonai a (finnek és a baltiak kivételével) a rendkívül alacsony szinten éldegélő un. finnugor népek. A Kárpát-medencébe fejveszett meneküléssel, megriadt csorda módjára érkeztek, majd vad kegyetlenséggel legyilkolták az itt talált művelt szlávok egy részét, a többit beolvasztották és leigázták. Európa művelt népeit pedig a munkát utáló, részeges, vidám magyar rablóbandák hosszú évtizedeken át kifosztották, a településeket felgyújtották, a nőket megerőszakolták, a gyermekeket rabszíjra fűzték. Eleink tehát nem voltak kultúrnép, így ne akarjunk őseinkre hivatkozni, kivált ne a nagy keleti népekre, mint a szkítákra vagy a húrokra. Ezekhez ugyanis semmi közünk sincs. Minékünk csak a szibériai vogulok és osztyákok, a permi finnek és a balti finnek a rokonaink s aki ezt nem fogadja el, az a politikai alvilághoz tartozik, az históriai bűnöző - állítja ma is Rédei Károly Bécsben és Pusztay János, ez utóbbi a szombathelyi Tanárképző Főiskola hallgatói előtt fejti ki nézeteit. Valóban ilyen volna a magyar őstörténet? Valóban analfabéta, dologtalan, öldöklő rablógyilkosok lettek volna ősatyáink? Valóban a história, a történelem nem volna más, mint visszanéző, szenvtelen kíváncsiskodás az egykor régen volt iránt? A válaszunk: határozott nem! A kihirdetett, hivatalos őstörténet hamis tanokra épített, amelyet sem az írott forrósok, sem a tárgyi források (régészet), sem az embertani kutatások (antropológia, DNS, vércsoport-vizsgálatok) nem erősítenek meg. Ugyanakkor a mérvadónak nevezett történetírás nem ad választ arra, hogy: A/ mi volt az oka annak, hogy sem a húrok, sem az avarok, sem a magyarok nem települtek meg a Kárpát-medencét nyugat felől lezáró Bécsi-medencétől nyugatra? B/ mi volt az oka a kezdetektől kimutatható magyarellenességnek vagy talán
helyénvalóbb magyargyűlöletet mondani? C/ mikor és miért született meg a finnugor-rokonság elmélete? D/ mikor és miért bomlott meg a nemzet egysége s miért nem azonos a magyar állam a magyar nemzettel? A népek sohasem költöztek el hazájukból kedvtelésből vagy kalandvágyból, nem hagyták el könnyedén őseik temetőit és földjét. A magyarok sem tettek így soha. Ma már a régészet kétségbevonhatatlan tényekkel igazolta, hogy sem a szkítáknak nevezett népek 2700 évvel ezelőtt, sem a húnok, sem az avarok, sem pedig a magyarok nem bolyongtak a végtelen füves rónákon, állataikat terelgetve, sátoros szekerek kíséretében, mint a kóbor cigányok, hanem váraik, városaik, falvaik, hatalmas állandó temetőik, a maguk korában rendkívül fejlett hadseregük volt s az Altájtól a Bécsimedencéig egységes kultúrát és erős hatalmi övezetet alkottak. S ennek a nagy keleti kultúrának volt szerves része a magyarság! Krónikáink egybehangzóan állítják, hogy a hungárok, a magyarok egyazon nép a hunnus-sal, s az avarral, s mindannyian szkíták. S azt is állítják, hogy Álmos és Árpád egyenes leszármazottja volt a nagy Atilla királynak. A hivatalos történetírás szerint nekünk hún hagyományunk sohasem volt, ezt csak a németektől loptuk a XII-XIII. században. Hamis állítás ez, hiszen a nyugati források már a X. századtól (Waltharius) tudják, hogy a hungarusok húnok, illetve avarok. De ezt bizonyítja eredethagyományunk is, így mindenek előtt a csodaszarvas legendája, amely megvolt a szkítáknál, a húnoknál és megvan a magyaroknál. De akkor hogyan lettünk finnugorok? A magyar nemzeti történetírás ős és hőskorában, a XVII. század végéig senkinek sem jutott eszébe kétségbe vonni a szkíta-hún rokonságot. Csak amikor megszületett az összehasonlító nyelvtudomány, akkor került sor a nyelvek, nyelvcsaládok szerinti elkülönítésére: hajlító és ragozó nyelvek nagy családjaira. A napkeleti nyelvnek tartott magyar nyelv eredetisége és különállása mindenki előtt világos volt. Az sem volt tudománytalan, hogy megállapították, a magyar nyelv mind nyelvtanilag, mind bizonyos mértékig szókincsében rokonságot mutat a permi, a szibériai és a balti nyelvek egyikével másikával. A nyelvtudományban is élenjáró német tudósoknak azonban kapóra jött a XVIII. század végén ez a rokonság, mert így jogot formálhattak arra, hogy a török háborúk 150 keserves éve után amúgy is elerőtlenedett magyarság önbizalmát súlyosan megtépázzák, kivált azután; hogy Mária Terézia legendás vezére, Hadik András huszárjaival megsarcolta Berlint (1737). Műveikben gúnyosan írták le: a barbár magyarok, akik csak a lovakhoz és a gyilkos kard forgatásához értenek, a kultúráról
pedig fogalmuk sincs, nem a nagy Atillától származnak, hanem a rénszarvast hajszoló lappoktól és obi ugoroktól. Nem arról van szó természetesen, hogy tagadnánk a magyar, a finn, az észt, a lív, a lapp, a mordvin, a cseremisz, zürjén, a vogul vagy az osztyák nyelvvel való - nem túl mély - rokonságot, hanem arról, hogy ez a rokonság nem úgy alakult ki, ahogyan a finnugristák ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják, vagyis úgy, hogy egykor régen (V-IV. évezred?) volt egy közös őshaza valahol a tajgás-tundrás Szibériában vagy az Urál mentén, volt egy közös ősnép, egy közös alapnyelvvel, amely mindössze 600 alapszóból állt volna, amely ősnépből egyszercsak - valami csoda folytán - az előmagyarok kiváltak volna és dél felé fordulva megkezdték volna több évezredes vándorlásukat. Miközben az ősi halász-vadász-gyűjtögető életmódot felváltotta náluk az állattartás. Meg kell mondanunk ez a torz feltevés már a XX. század első harmadától eluralkodott, sőt nem hagyta érintetlenül a nagy Hóman Bálintot sem. A valós helyzet más volt: egy nagy lélekszámú, magyar nyelvet beszélő nép hatott a szomszédos kis népcsoportokra, amelyek átvették a nyelvet, ill. annak bizonyos elemeit. A finnugor rokonság és származás-elmélet tehát a társadalomtudományok fejlődése következtében született meg, de tagadhatatlanul politikai okai is voltak. A fő hajtó és mozgatóerő: a magyarellenesség, a magyarok iránti gyűlölködés volt. Miért alakult ez ki? Földünk 148 millió km2-nyi területéből Ázsia 45 millió, Európa 9,9 millió km'. A 340 000 km2-es Kárpát-medence Európa kellős közepe, természetes védettséggel, zárt vízrendszerrel, igen gazdag ásványkincsekkel, hatalmas ivóvíz- és gyógyvízkészletekkel, s ez az a tájegység, ahol a latin-germán, a görög-szláv. és a szkíta-hún népek és kultúrák, egyedül Eurázsiában, találkoznak! S ezt a földet a történelemben először a keleti lovas népek tudták egyesíteni, egy hatalmi erő alá vonni. Először a hún Atilla, majd az avar nagykirály: Baján. Amikor ez az egység megbomlott a IX. században, vákuum keletkezett. Ekkor érkeztek meg eleink s néhány évtized, alatt, lényegében harc nélkül birtokba vették az akkor lakható egész Kárpát-medencét. De csak azt! Hadierejüknél fogva mehettek volna bárhová megtelepedési céllal is, amint a normannok és az arabok tették, erejüket a hadjárataik világosan megmutatták. De nem telepedtek meg másutt. Mit jelent ez? Egyrészt azt, hogy az itt lakó népek nagyobb része testvérnép kellett legyen s amint a Tarihi Üngürüsz és az itáliai krónikások (Bonfini és Ransanus) írják, ugyanazt a nyelvet kellett beszélje. Erre mutat a Kárpátmedence toponímiája: a hely- és földrajzi nevek, amelyek döntő többsége színmagyar eredetű, még az antik forrásokban szereplő Duna, Tisza, Maros, Olt, Ompoly sem kivétel, mert ezek szkítakori vagy még régebbi elnevezések. 1400-ig például Erdély területén 2056 helynév jött létre s ebből csak 102 szláv eredetű!
Ugyanakkor komoly nehézséget jelent, hogy sem a szkíták, sem a húnok, sem az avarok nyelvét, hiteles és vitathatatlan nyelvemlékből eddig nem ismerjük. Eddig, mondottam s azért tettem ezt, mert nemrégiben közzé tettek egy óörmény betűvel (grabar) írott kaukázusi hún nyelvű anyagot, amelynek mind a nyelvtana, mind a szókincse rendkívüli hasonlóságot mutat a magyarral. (1) Ugyanakkor a Dezoxiribo-Nuklein-Sav (DNS) vizsgáltok kimutatták (a DNS molekulák az öröklődés anyagai nem pedig a fehérjék s erre 1995-ben jöttek rá!) hogy a Kárpát-medencét birtokukba vevő őskőkori népek között az ősmagyarok is ott voltak, az őshorvátokkal és az őslengyelekkel és az ősukránokkal együtt. A rögzült mutációkból, azaz a DNS szekvenciák különbözőségeiből ugyanis a fajok rokonságára lehet következtetni (egy emberben 23 pár kromoszóma van és ez 16 millió féle kombinációra képes, ám a vércsoportot egyetlen egy génpár határozza meg s ezek évezredek után is kimutathatók jelzőgének-markerek a sejtgyökök maradékaiban.) Az un. mitokondriális DNS révén tudjuk például, hogy az ember nem 25 millió éves a Földön, hanem csak 5 millió éves s a mi emberősünk cca. 100 000 évvel ezelőtt rajzott szét Közép-Afrikából Európába is, Közép-Ázsiába és Kínába is. A Kárpát-medencét birtokba vevő magyar eleink tehát itt egy hatalmi gócot hoztak létre mind katonai, mind gazdasági vonatkozásban. Ez az erős ország tette lehetővé a nagyszabású európai hadjáratokat, amelyeket a IX. század elejétől a X, század végéig vezettek (838 - 970) Ezt az erős Duna-menti hatalmat szerették volna a nyugat-európaiak megszüntetni már a kezdetektől. Ezért vonultak fel 907-ben s ezért ajánlotta Abd al-Rahman mór (cordovai) kalifa 955-ben Ottó német királynak, hogy a magyarokat ki kellene irtani. Ezért hirdettek a pápák keresztes hadjáratot a magyarok ellen, a gens detestanda - az elátkozott nép ellen. Dehungarizálni kell a térséget - mondták ki a nagyhatalmak is a XIX- XX. században. A hungarocidium hamarosan meg is indult: a bácskai Földvár templomi oltárára gúlában kirakott 37 levágott magyar gyermekfej volt a jel 1848-ban s a szerb kezdet nem maradt folytatás nélkül! A Turul-nembeli Álmos-Árpád szent dinasztia 29 uralkodója (819-1301 ) hiába adott a keresztény világnak 10 magyar szentet, az erős, bizonyos korokban európai nagyhatalomként működő magyar királyság az ellenszenv, a gyűlölködő harag tárgyává vált. Ezt fejezte ki a XVIII-XIX. századi álláspont, hogy ti. a magyaroknak nincs helyük Európában. Tisztázatlan az eredetük és nincs joguk nemhogy Erdélyre, de Magyarországra sem! S mindez 150 évvel Trianon előtt!
Csoda-e, ha 1918/20-ban bekövetkezett nemzeti történelmünk legnagyobb tragédiája? Meggátolható lett volna a katasztrófa? A határozott válaszom: igen! Ha a magyarságból nem ölik ki nemzeti érdeklődést múltja iránt, ha megmarad a nemzettudata, akkor nem dobja el a fegyvereit 1918-ban. Az első háborút 1918. augusztusában a németek nagy veresége után a szövetségesek elvesztették, de a szávai magyar hadsereg érintetlen volt még 1918. októberében is. Ám a kiegyezés utáni liberális polgári radikálisok (Kunfi Zs., Jászi Oszkár, Károlyi Mihály, Linder Béla) megmételyezték a magyar ember lelkét s elvették a múltját. A múltját vesztett ember pedig olyan, mint az emlékezetét vesztett beteg. A történelem minden nép számára hatalmas erő, de csak akkor hat, ha a nemzettel való azonosulást, a közös sorsot vállaljuk. Csak akkor vagyok a nemzet tagja, ha minden pillanatban és minden helyzetben vallom és megélem: ez az én nyelvem, ez az én múltam, ez az én földem, ez az én hitem, ez az én szent örökségem, a génjeimben őrzött szent hagyományom. Ahogyan Dzsida Jenő megfogalmazta: Be kell látnunk: Krisztusnak és Pilátusnak, farizeusoknak és vámosoknak, zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni nem lehet! S nem szabadna tűrnünk, hogy idegen lelkű firkászok (Népszabadság 2003. nov. 17.) le merjék írni büntetlenül: "a csodaszarvas, a nemzetbálvány, a fehér paci, miegymás lehetnek komoly istenek, de az üdvösség valóságára nézve mindegyikük csak kár és szemét!" S a Széchenyi díjjal kitüntetett Spiró sorai is jelzik az idegen szívűek magyargyűlöletét: Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, Fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból. És nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek, hogy bebizonyítsuk: nemcsak a szemetek tudnak magyarul. Nagy költőink (Reményik Sándor) tisztán látták a jövendőt, a pusztulás útját: Először a Dicsőség hullott le, Aztán a Hatalom, Aztán a Korona. A kettős-kereszt s a Hármas-halom,
Aztán a Szabadság, Aztán a Hit, Aztán a Remény, Nyomában a lefutott csillagzatoknak Maradt a Csend. S a Sötétség az égbolt peremén. A magyarság a katasztrófák nemzete, a XX. században a nagyhatalmak kivégezték Magyarországot, a XXI. század vajon mit hoz? Marad-e a megfeszített nemzet a keresztfán vagy végre feltámadunk? A múltat nem szabad elveszítenünk, nem szabad eladnunk, nem szabad hagynunk eljelentékteleníteni. Hazug szólamokat terjesztenek a mai mérvadónak nevezett történészek, amikor azt hirdetik: tegyünk úgy, amint Szent István királyék tettek: szokásainkat, hagyományainkat, múltunkat erőszakkal akár, de töröljük ki az emlékezetünkből, az őseinkhez fűződő minden szálat szakítsuk el, mert csak így fogad be bennünket Európa s most az Unió. Csak így bocsátják meg nékünk Atillát, Bajánt, Bulcsút és Lélt. A magyar politikai gondolkodás mindig történelemérzékeny volt, csak mostanság nem az. Nem ismerik el a történelmi jogot, nem ismerik el a nemzetek közötti kulturális különbségeket, s történetietlen historizálásnak nevezik, ha az igazi történész mind az értelemre, mind az érzelmekre hatni akar. Márpedig az a histórikus, aki csak részletproblémák pepecselésével tölti az idejét és csak a szaktársainak ír magvas tanulmányokat, feleslegesen élt és dolgozott, mert a keze között a történettudomány halott. (Elhangzott Győrben, 2004. január 22-én) 1. Bérczi Szaniszló, Detre Csaba, A hunok művészete. - vö. Detre Csaba, Hun szavak, szövegek. Sajtó alatt. Teljesen érthetetlen, hogy Kiszely István, Az iszfaháni kódex c. cikkében (Demokrata 8/2004/17. szám 37-38.) a magyar nyelvet, a húnnal együtt, töröknek nevezi! Finnesítés Őstörténetünk és nyelvünk erőszakos finnesítése ellen emeli fel szavát a nyelvész Marácz László (Amsterdam) és a régész-őstörténész Bakay Kornél (Budapest). I. rész
Nemrég jelent meg második, bővített kiadásban a finnugrista Rédei Károlynak, a bécsi egyetem emeritus professzorának "Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája." című könyve, a Balassi Kiadó gondozásában. Nehezen hisszük el, hogy a második kiadásra azért volt szükség, mert az 1998. évi első kiadás könyvpiaci siker lett volna. Ahhoz ez a könyv túlságosan száraz, unalmas, a régi finnugor dogmákat újra meg újra ledaráló nehéz olvasmány, sok esetben a jó ízlést, még többször a tudományos etikát gorombán megsértő megfogalmazásokkal telítve. A finnugor-elméletet elutasítókat, tekintet nélkül azok tudományos rangjára és képzettségére, a "szellemi és a politikai alvilág képviselőinek" bélyegzi (110. oldal). Abban is erősen kételkedünk, hogy ilyen jellegű propagandisztikus anyagok növelhetik a finnugrizmus népszerűségét, vagyis azok számát, akik a magyarság eredetét nem finnugor alapon képzelik el. Kapitány Ágnes és Gábor, a Magyarságszimbólumok (Budapest, 1999, 43. oldal) c. tanulmányukban kimutatták, hogy a magyarok eredetét a megkérdezetteknek csak 56,8%-a véli finnugor alapon állónak. A nyolcvanas években ez az arány 67,9% volt, tehát egyre csökken. Rédei könyve több okból furcsának, sőt bizarrnak nevezhető. A szerzőt még a kommunista uralom idején nevezték ki a bécsi finnugor tanszék vezetőjévé (akárcsak a göttingai és a groningeni kollégáit) s erről a posztról száll vitába a magyar őstörténet, a magyar nyelveredet kérdését másképpen megítélő hivatásos és amatőr kutatókkal, azzal a céllal, hogy kimutassa, csakis egyetlen tudományos és üdvözítő elmélet van: ez pedig a finnugrizmus! Nehezen tudjuk elképzelni, hogy például Steven Hawkins világhírű fizikus, az űrkutatás nemzetközi hírű professzora vitába szállana azokkal a dilettáns űrkutatókkal, akik az utóbbi időben elárasztották a világ könyvpiacait fantasztikus meséikkel. Hawkins persze egy kőkemény tudomány reprezentánsaként csak mosolyogna az ilyesfajta nézeteken. De nem így tesz Rédei, aki valóságos bosszúhadjáratot indít azok ellen, akik nem akarják elfogadni a finnugrista dogmákat s főleg nem hajlandók elismerni a fődogmát, hogy ti. a magyar nyelv finnugor eredetű. Hogyan merészelnek egyesek szembefordulni a magas akadémiai tudománnyal, hogyan merészelnek egyesek mást állítani, mint amit ők állítanak? Ez a súlyos lelki zavarokat tükröző magatartásuk nyomban elárulja őket, mert világossá teszi, hogy már nincsenek nyeregben, már maguk sincsenek meggyőződve arról, hogy helyes úton járnak. Ezért vált ki belőlük minden fajta ellenvélemény, legyen az valóban amatőr és dilettáns, vagy szakmailag megalapozott, agresszív magatartást. Vad indulattal esnek neki a sumér-magyar, a magyar-török vagy a magyar-kelta rokonítás kísérletének.
Rédei könyve azért is furcsa könyv, mert a nyelvészet dilettantizmusának fogalmát maga a finnugrizmus teremtette meg. A finnugrizmus dogmatikus tantételei e diszciplína művelői szerint már régóta állandósultak, azaz: megdönthetetlen, sziklaszilárd igazságokká váltak. Ezért aztán - szerintük már nem kell tovább kutatni a magyar nyelv esetleges más rokon szálait. Az utóbbi időben azonban, mint közismert, rengeteg új nyelvi adat került felszínre, amely adatok valóságos nyelvtudományi robbanást idéztek elő, kivált a korszerű technikai eszközök bevetése révén, mindenek előtt a világhálóra gondolunk, ahol egy gombnyomásra bármilyen nyelvi szótárt le lehet hívni. A finnugrizmus magyarországi képviselőinél, láthatóan, megállt az idő, belerozsdáltak a kádári gulyáskommunizmus posványosan nyugodt korszakába, tudomást sem véve az új korszak hatalmas új lehetőségeiről. Ők örökérvényűnek tekintik a Hunfalvy és Budenz-féle tantételeket, és semmilyen más nyelvi adatot, módszert nem kívánnak igénybe venni, sőt elfogadni sem hajlandók, mert az megzavarhatja a finnugor állóvizeket. Ezt a képtelen helyzetet azonban már a józanul gondolkodó, nyelvtudományilag képzetlen emberek sem hajlandók elfogadni, mert rájöttek arra, hogy a tudományban sincsenek örökérvényű eredmények. Rédei úr, jóllehet idézi (115. o.) a görög bölcsek híres mondását: pantha rei (minden folyik), de úgy képzeli, ez a finnugrizmusra nem érvényes. Mivel a finnugrista dogmák és; tételek nem képesek számos kérdést megmagyarázni és megoldani, az amatőr kutatók is új utakat keresnek, új szemlélet szerint kezdenek más irányba is kutatni. S aki keres, az talál! Új könyvek garmadája lát napvilágot, elismerjük, sokszor provokatív adatokkal és különös elméletekkel. Ezen művek szerzői között nem egy, valóban, műkedvelő, de ők is vannak annyira szakemberek, mint volt például az istenített Sajnovics János, a nyelvészetileg teljesen képzetlen (dilettáns) csillagász, aki 1770-ben megjelent könyvében azt a merész kijelentést tette, hogy a magyar és a lapp nyelv azonos. Jó száz szóegyeztetése betűhasonlítgatásokkal és véletlen egybecsengések alapján történt, tehát éppen azzal a módszerrel dolgozott, amelyet most Rédei a dilettánsok szemére vet (120. oldal). Társától, Hell Miksa jezsuita atyától készséggel elfogadja azt a javaslatot, hogy a magyarok Karjalából származnak, amely Kar-jel-országnak olvasandó és magyarul "férfi, erős karral"-t jelent! Sajnovics ezt a döbbenetesen primitív és dilettáns kijelentését azzal támasztja alá, hogy az egykori karjalai király címerében két kar látható, az egyikben kard van, a másikban nyílvessző. Hát ez az a nagy tudomány, amelyre a finnugristák még ma is büszkén, mint elődjükre hivatkoznak! De megemlíthetjük az ugyancsak "agyonsztárolt" Reguly Antalt is (vö. Domokos Péter, Szkítiától Lappóniáig. Budapest 1998), aki joghallgatóként keveredett el Finnországba, majd mindenfajta nyelvészeti képzettség nélkül, nekivágott a vogulok és osztyákok földjének. Eötvös József 1853-ban, a róla tartott emlékbeszédében
nyugtalan lelkű, bolyongó utazónak nevezte, aki kellő felkészülés nélkül fogott terve megvalósításához, a finnugor nyelveket nem ismerte, a nyelvészet pedig nem is érdekelte. De akkor miért csináltak hőst Regulyból, aki - úgymond - bebizonyította a magyar-finnugor nyelvrokonságot? Reguly szorgalmasan gyűjtögetett vogul és osztyák költeményeket és mondákat s ez szép teljesítmény, de semmi köze sincs a magyar nyelv eredetének megfejtéséhez. Rédei úr engem is elmarasztaló kritikája alá vont, aki 1984-ben a groningeni egyetemen végeztem magyar-általános nyelvészet szakon, majd 1989-ben védtem meg doktori disszertációmat magyar mondattani tárgykörből: Asszimetriák a magyar nyelvben címmel. Tehát hivatalos oklevelet szereztem nyelvészetből, majd különböző amerikai egyetemen dolgoztam, mint vendégkutató és vendégelőadó. 1992-től az amszterdami egyetem Kelet-Európa Intézetének vagyok a munkatársa. - Hivatásos nyelvészként társszerző voltam az MTA szakfolyóiratának, a Nyelvtudományi Közlemények ' 87 (1985) kötetében, ahol a magyar névutós csoportról jelent meg dolgozatom (173-187.o. Társszerző volt: Honti László, Janurik Tamás, Pusztay János, Rédei Károly. Ez utóbbi, Hajdú Péterrel együtt a kötet szerkesztője is. Mindezek alapján bizarr, hogy 18 évvel később, magam és több munkám a nyelvészeti dilettánsok anyagai között jelenik meg. Két eset lehetséges: Rédei úr amnéziában szenved, ami éltesebb kora alapján nem zárható ki, avagy egyszerűen nem tetszik neki az, amit a magyar nyelv eredetéről írtam a Hungarian Revival (Magyar megújulás. Nieuwegein, 1995), illetve A finnugor elmélet tarthatatlansága (Turán 28 /1998/ 5. 1128), valamint a Módszertani-elméleti irányelvek a magyar nyelv kutatásához (Turán 29 /1999-2000/ 6., 23-35.) c. munkáimban. Ezekben ugyanis a magyar nyelv finnugor eredete ellen foglaltam állást. Megjegyzem, amióta Bakay Kornél és Erdélyi István tudóstársaim megváltak a Turán szerkesztői tisztségétől s így e lap tudományos színvonala nem biztosított, semmilyen írásomat nem jelentettem meg itt. Nyilvánvalóan Rédei Károlynak szemet szúrt és felingerelte, hogy képzett nyelvészként szembe mertem szállni a finnugor üdvtannal. A most tárgyalt könyve is kiválóan megmutatja, hogyan dolgoznak ezek a tudós urak: sohasem érvelnek, hanem a nekik nem tetsző írásokra, munkákra rásütik a dilettáns bélyeget, majd kimondják: mivel dilettáns műről van szó, már nem kell komolyan venni az abban foglaltakat. Rédei úr szerint nekem sincsenek tudományos érveim (114. oldal), így nem kíván a dolgozataimmal foglalkozni, majd oldalakon keresztül lepergeti újra és újra a finnugor kliséket. Én természetesen tökéletesen megértem Rédei módszerét, vagyis hogy miért nem kíván foglalkozni az ellenérveimmel, mivel azok élesen megmutatják a finnugrizmus rendkívül kétes és ingatag voltát.
Például nagyon nehéz az un. finnugor nyelvek közötti szókészleti párhuzamokat elszigetelni a többi ural-altáji, azaz török illetve sumér nyelvektől. A Lakó-Rédei féle finnugor szótár szerint a magyar szem a finnugor alapszókészlethez tartozik. Ám a szem szónak számos sumér és ural-altáji megfelelője van: sumér si /néz/, vogul sám /szem/, osztyák sem /szem/, votják sin /szem, arc/, zürjén sin /szem, arc/, cseremisz sindza /szem, arc/, irodalmi mongol sinjile /megvizsgálni/, kalmük sindzl /megfigyelni/, kún syneta /megfigyelni/, mordvin selme /szem/, finn silmá /szem/, észt silm /szem/, kalmük tsilme /pislogni/, mongol silibki /szemmel/ hirtelen odapillant, török sima /arc/, oszmán symarla /kiszemel/. Az efféle alapszókincs-béli megfelelések száma tetszés szerint növelhető. (vö. Turán 1998: 12-18.) Rendkívül fontos és alapvető, hogy a feltételezett finnugor alapnyelvről egyáltalán nem léteznek írott források, így a finnugor alapszókészletet nem lehet dokumentálni! Hasonlóképpen nem lehet dokumentálni az un. hangtörvényeket és a későbbi feltételezett nyelvközösségeket, mint például az ugor, a volga-finn, etc. Ezért kellett további, soha sem bizonyított feltételezések tucatjait létrehozni. Sohasem mondják meg, hogy miért állanak a finnségi nyelvek szóelemei közelebb a feltételezett ősnyelvhez, mint a magyar nyelv szóelemei? A kérdés az: miért nem egyenlő a feltételezett ősnyelv a magyarral? Azt a finnugristák is beismerik, hogy az un. hangtörvényeknek nincsen természettudományos jellege (vö. Honti L.- Gergely A., Marácz L., Magyar fordulat. Magyar Tudomány 1997/2, 241-243.), de akkor milyen jellegűek ezek a feltételezett hangtörvények? Tendenciák, véletlenek vagy bűvészkedések? E kérdésekre mindeddig nem kaptunk választ. De azt gondoljuk, ezekre a kérdésekre nem is lehet válaszolni. Vagyis: a finnugor elmélet cáfolható, de nem bizonyítható. Rédei szerint a finnugor alapnyelvből hiányoznak a zöngés zárhangok b, d, g (32. o.), de kérdem én: hogyan lehetett ezt kikövetkeztetni a feltételezett finnugor ősnyelvet dokumentáló írásos anyag hiányában? Ha ez igaz volna, a magyar alapszókészletéből hiányozna minden g-vel, b-vel és d-vel kezdődő gyök és szó, így nem tartoznának a magyar nyelv eredeti szókincséhez az olyan egyszótagú gyökök s származékaik, mint a gör-, görbe, görcs, gördül, görnyed, görhes, bel-, belül, belső, benn, benső, dar-, dara, darál, darab, etc. Ezt aligha lehet elképzelni. Az is furcsa feltételezés, hogy a magyar gyökök rövidülnek a feltételezett finnugor gyökökhöz viszonyítva, hiszen ezek közelebb állanak a kétszótagú finnugor gyökökhöz, lásd erre a magyar szem, a finn silmá megfelelője: sil-má vagy silm-á tagolással. Ez azért is meglepő, mert minden nyelvész egyetért abban, hogy a finnugor nyelvek ragozó nyelvek. Ez azt jelenti, hogy a gyököket toldalékokkal módosíthatjuk, azaz új szavakat hozhatunk létre. Ha azonban a ragozó nyelvekben találunk gyökpárhuzamokat, akkor a rövidebb gyök az elsődleges, a hosszabb gyökalak a
másodlagos, azaz a levezetett. A magyar gyökök egyszótagúak, a finnségi megfelelői kétszótagúak. Nos akkor miért kellene a magyar gyököt a finnségiből levezetni? Mindez azt jelenti, hogy a finnugristák még a magyar nyelv ragozó jellegét és azt sem vették figyelembe, hogy nyelvünknek egyszótagú gyökei vannak! Lehet-e ilyen zavaros mulasztásokra nyelvi eredet-elméletet építeni? A finnugor munkákban lépten-nyomon találkozhatunk azzal a kitétellel, hogy a biztosra vehető finnugor eredetű magyar szavak száma az ötszáz és az ezer között ingadozik. Rédei szerint (115. o.) az ilyen szavak száma legalább 419. Ez a kijelentés azonban egy tudományos mezbe öltöztetett blöff! A magyar nyelv finnugor eredetű szókészleti elemeinek a számát nem lehet biztonsággal megállapítani, mert az un. finnugor alapnyelv egy feltételezett "rekonstruált" laboratóriumi modell. Ami a valóságban létezik, az a magyar nyelv és az un. finnugor nyelvek közötti szópárhuzamok. Minden más pusztán feltételezett, csillaggal jelzett virtuális alapszó. Klima László szerint (Magyar Nyelv 1991) a magyar és a finn nyelv közötti biztosra vehető párhuzamok száma 212 s ez a szám a Rédei-féle blöffölésnek a fele. E szópárhuzamok közt olyanok is vannak, amelyeket mi kétes értékűnek tartunk. Ilyen például a finn kota, s a magyar megfelelője ház, vagy a finnségi kunta és a magyar 'párja' a had. Ezeket a kapcsolatokat mi elvetjük, mert hangtanilag és/vagy jelentéstanilag nem hozhatók kapcsolatba egymással. A finn kota jelentése sátor, ami nem egyezik a magyar házzal. Ha ezeket a kétes értékű szókapcsolatokat kiiktatjuk s nem a szavakat, hanem a gyököket vesszük tekintetbe, akkor a magyar-finn szópárhuzamok száma jóval a 212 alatt marad. A Czuczor-Fogarasi szótár több, mint 2000 gyököt és 80 egyszótagú toldalékelemet sorol fel, vagyis a magyar nyelvnek e szótár szerint 2080 alapszókészleti eleme van. A finnel való szópárhuzamok száma tehát a 10%-ot sem éri el! Ezeket a magyar-finn szópárhuzamokat azonban másképpen is lehet magyarázni, mint fettételezett ősrokonsággal, ahogyan ezt a finnugristák teszik. Ám a magyar nyelvtudomány más alternatívákkal sohasem foglalkozott komolyan. E kérdésben is nyomban kitetszik a torz kettős mérce, mert amíg a finnugristáknak nem kötelességük a más alternatívákat hitelesen megcáfolni, addig a más nézeteket vallóknak kutya kötelességük legelőször a finnugrizmus tanait pontról-pontra cáfolni (120. oldal). A szópárhuzamok magyarázati lehetőségei: 1/ A magyar európai ősnyelv, amelyből kiszakadtak azok a nyelvek, amelyek a magyarral nyelvi párhuzamokat mutatnak fel. Ez az alternatíva a magyarság Kárpátmedencei őshonosságára utal. Ez a feltételezés összhangban van az amerikai Grover Krantznak az európai nyelvek földrajzi kialakulásáról vallott nézeteivel. Krantz szerint a Kárpát-medencét már legalább tízezer évvel ezelőtt magyarok lakták s a magyar az európai ősnyelv.
2/ Létezhetett egy nagy ural-altáji nyelvcsalád, amely az eurázsiai térségben alakult ki. Erre a lehetőségre egyébként Sajnovics is utal a Demonstratio előszavában, de ezt a finnugristák jótékonyan elhallgatják. 3/ A magyar-finnugor-török és sumér nyelvi párhuzamok térségbeli kapcsolatokból jöttek létre. Bél Mátyás ezt már 1718-ban felvetette a Tanulmányok a régi hún-szkíta irodalomról c. munkájában. Szerinte Szkítiában többféle etnikum találkozott. 4/ A magyar-finn szópárhuzamok véletlen összecsengésnek köszönhetőek, hiszen bármilyen két nyelvnek vannak közös hangtani megfelelői. A finnugristák azonban ezeket a lehetőségeket sohasem cáfolták és cáfolják, így joggal mondhatjuk a finnugristák önjellemzésének Rédei szavait: "monomániás fixa ideától vezérelve s ábrándképeket, lázálmokat kergetve gyártott elmélet" (7. oldal) a finnugor-elmélet, amely "előre kitűzött célt igyekszik igazolni, ez pedig ellenkezik a tudományos morállal" (59. oldal). Ennyi zsákutcába vezető dogmatikus tantétel után indokoltnak tartjuk, hogy a magyar nyelvészet visszatérjen ahhoz a hagyományhoz, amelyet nagy nyelvész-elődeink, mint Kresznerics Ferenc, Engel József, Nagy János, Csató Pál, Czuczor Gergely, Fogarasi János képviseltek, akik a magyar szókészleten belül a középpontba a gyököt helyezték, amely olyan szókészleti elem, amelynek még toldalék nélkül is van hangtani és jelentéstani értelme és azonossága. Ez volt a reformkori magyar nyelvészet igazi forradalma, "kvantum-ugrása", amelyet az 1848/49-es szabadságharc leverése után Hunfalvyék sikerrel elszabotáltak. Hunfalvy Pál már 1851-ben (Akadémia Értesítő) tagadta, hogy a magyar nyelvnek gyökelemei volnának. Ezzel nemcsak mellékvágányra, de Rédei könyve a tanú rá, holtvágányra is vitte a magyar nyelv és a magyar szókincs eredetének a kutatását. A XXI. századi magyar nyelvészet fő célja nem lehet más, mint felderíteni a magyar szókincs igazi belső rendszerét, amelynek központi eleme: a gyök. Rédei úr elfogult egyoldalúságának legbiztosabb jelzője, hogy ezt a komoly és sürgető tudományos feladatot "játék"-nak minősíti (115. o.), holott amíg ezt a munkát el nem végeztük, addig aligha mondhatunk biztosat a magyar nyelv eredetéről. Az azonban már ma is bizonyos, hogy a 10%-ot sem kitevő magyar-finn szópárhuzamokra nem lehet magyar őstörténetet és magyar önazonosság-tudatot építeni. Akik mindenáron a finnugor elméletet erőltetik, nem tesznek mást, mint a magyar nyelvet és a magyar kultúrát erőszakkal finnesítik, ahogyan 1858-ban Mátyás Flórián mondotta. Válasz Rédei Károlynak
Minden idősebb kutató számára kétségtelenül szomorú és lehangoló érzés lehet szembesülni azzal a ténnyel, hogy immáron kiöregedett az oktatásból (Rédei úr 1974től 2002-ig élvezhette a bécsi egyetem előnyeit) és lassan kikopik az alkotó munkából is. Ilyenkor kapóra jön az ítész, a döntnök szerepében tetszelegni, hiszen nálunk ehhez a pótcselekvéshez sem jeles tehetség, sem kemény és szorgalmas munka nem szükségeltetik. Elég a hivatalos háttér biztonsága mások megbélyegzéséhez. Rédei Károly (született 1932-ben) egy 1998-ban megjelent könyvét újította fel 2003ban, ám az új kiadás sem alaposabb, sem meggyőzőbb, sem tárgyilagosabb, sem szórakoztatóbb nem lett, mint az öt évvel ezelőtti. A Budapesti Finnugor Füzetek 10. (majd a szegedi Magyar Őstörténeti Könyvtár 11. darabjaként 1999-ben ismételten kiadott) kötetéről megírtam a véleményemet a Turán 28 (1998) 5. számában (310.oldal). Most a szegedi Magyar Őstörténeti Könyvtár 18. köteteként a Balassi Kiadó által újra piacra dobott könyv mindössze egy tíz oldalas Utószóval és egy átírt Jegyzet-résszel bővül, tehát valójában csak erről kellene véleményt mondanom. De nagyon nehéz rászánnom magamat erre a munkára! S nemcsak azért, mert egy piszkálódó ember tompuló észjárással összezagyvált vagdalkozásai eleve taszítanak, hanem elsősorban azért, mert - az én mércém szerint - nem komoly kutató az, aki az ellenfelétől csak korrigálatlan, nem ellenőrzött, rövid újságcikkeket idéz, diadalittasan örvendezve az elírások és nyomdahibák láttán. (szeremisz, cseremisz helyett, lett, lív helyett, mári, mari helyett), miközben kézbe sem veszi a 2000-ben (a Millenniumi Kormánybiztos által támogatott) Az Árpádok országa c. 512 oldalas szakmonográfiámat (2002-ben újra megjelent!), amelynek minden állítása vagy feltevése forrásokkal és irodalommal gazdagon alátámasztott. Hasonlóképpen bánt el az Őstörténetünk régészeti forrásai c. (Miskolc 1997, 1998) kétkötetes munkámmal is. Pedig Rédei Károly nem győzi hangoztatni azt a kutatási alapszabályt, hogy először meg kell cáfolni a téves nézeteket (2003: 48, 92.) Rédei Károly azonban, a fényes elméktől eltérően, a neki nem tetsző megállapításokat vagy érdemben nem tárgyalja (mint például a finn kutatók új eredményeit: K. Wiik, A. Künnap, K. Julku, Meinander műveit), hanem csak idétlen jelzőkkel illeti, vagy bizonyos szakkönyveket kézbe sem vesz. S nemcsak az én régészeti munkáimmal tesz így, de nyelvész kollégáiéval is, mint például az olasz Angela Marcantonio: The Uralic Language Family. Factes, Myths and Statistic. c. Oxford-Bostonban 2003-ban, a nagytekintélyű Blackwell kiadó Publications of the Philological Society sorozatának 35. köteteként kiadott, 335 oldalas alapvető könyvével. (A továbbiakban: Marcantonio 2003.) Amikor pedig megszorul, mert az adott kérdéskörről halvány fogalma sincs (mint például a sumér nyelv és a mezopotámiai régészet), akkor Rédei úr külső segítséget kér, Michaela Weszeli személyében (2003: 140.) s ez már igazán nagyon furcsa egy nyelvésztől. A sumér nyelvről összeállított kompilációjában (2003: 84-91.) elavult magyar munkácskákat 1976-os és 1977-es kiadások), valamint egy 1959-es és egy
1982-es (új kiadása: 1994) kézikönyvet lapozgatott. Én, régészként az alábbi munkákat szoktam használni: A.L. Oppenheim, Ancient Mesopotamia: Portrait of a Dead Cívilization. Chicago, 1964. - H.W.F. Saggs, Mesopotamien: Assyrer, Babylonier, Sumerer. Zürich, 1966. - Barthel Hrouda, Der Alte Orient. Geschichte und Kultur des alten Vorderasiens. München;1991. - W. von Soden, Einführung in die Altorientistik. WBG Darmstadt, 1985. - G. Rachet: Dictionnaire de l'archéologie. Paris, Robert Laffont, 1983. - A. Deimel, Sumerische Lexikon. I-III. Rom, 1928-1937. - A. Falkenetein, Archaische Texte aus Uruk. Berlin, 1936. - M.I. Thomsen, The Sumerian Language. An Introduction to its History and Grammatical Structure. Kopenhagen,1984. A Sjöberg, The Sumerian Dictionary. Philadelphia, 1984. - Fr. Ellermeier, Sumerisches Glossar 1., Sumerische Lautwerte 2. Nörten-Hardenberg, 1979-1980. - W. von Soden - W. Röllig, Das Akkadische Syllabar. Rom, 1976. Rédei Károlynak sem stílusa, sem modora nincs. Megfogalmazásai, jelzői megdöbbentően primitívek. Egy értelmiségi még a kocsmában sem szívesen mond olyanokat a társaira, hogy eszement (2003: 132.), képzetlen balga (2003: 100.), mániákus képzelgő és sarlatán (2003: 103-104), agyrémes sarlatán (2003: 104-105.>, szélsőséges népbolondító (2003: 111.), lidérces lázálomban (139) és tömény esztelenségben (132) szenvedő kókler (2003: 120.). Az azonban már nem egyszerű bunkóság, hanem aljasság, hogy többünket fasisztoidnak (2003: 17J, Históriai bűnözőnek (2003: 120.) vagy a tudományos alvilág tagjának nevez csak azért, mert más nézetek vall, mint ő és elvtársai. Nagy élvezettel pocskondiázza, csúfolja és minősíti az ellentábor tagjait - mint egykor a kommunista Tudományos Minősítő Bizottságban tette - tekintet nélkül arra, hogy az illetők amatőr történészek vagy profi módon kiképzett tudományos kutatók. Egy kalap alá csapja Paál Zoltánt, Plessa Eleket, Grespik Lászlót, Torgyán Józsefet László Gyulával, Bakay Kornéllal, Mészáros Gyulával, Kemény Ferenccel, Kiszely Istvánnal, Szabédi Lászlóval, Marácz Lászlóval, Balázs Gáborral, azt képzelve, hogy ezzel a rendkívül erkölcstelen és etikátlan eljárással egycsapásra kiütötte az ellenfelelt. Rédei Károly ugyan engem nem tekint tudományos vitapartnernek, mivel - úgymond témafelvetésem és tárgyalási módom nem szakszerű (2003: 61.), én mégis teszek néhány szakmai észrevételt, előbb azonban megismétlem Makkay János régész kollégám szavait: "Rédei Károly nincs abban a helyzetben, hogy az én régészeti munkásságomat, akár elismerő, akár elítélő módon értékelje, mivel ezt régészetiőstörténeti ismeretei nem teszik lehetővé. Aki beleolvas legutóbbi könyvébe, az könnyedén megállapíthatja, hogy ilyen ismeretei mennyire korlátozottak. Ennek ellenére a kötet címe: ' Őstörténetünk kérdései." (Magyar Nyelv 95 /1999/ 254)
Mindenek előtt az "igaz tudomány" és a "tudományosság" fogalmához szeretnék hozzászólni. Az őstörténet módszerei éppenséggel nem egészen mások, mint a tulajdonképpeni történettudományé (2003: 18.), sőt, még komplexebbül kell érvényesülnie a különböző tudományterületek harmóniájának, Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a társadalomtudományok s ezen belül különösen a történettudomány összevethető lenne a reál tudományokkal. Több, mint ostobaság a, mesterségesen létrehozott (fiktív) finnugor alapnyelvet párhuzamosítani például a villamossággal (2003: 77). Az őstörténet-kutatás nagyobbrészt tudományos feltevésekre (hipotézisekre) épült, épül a jövőben is. Elvileg: minden megalapozott hipotézis egyenrangú, legfeljebb nem egyformán megalapozott. A kutatók közmegegyezése és kivált a hatalommal is bírók ítélete (minősítése) rendkívül súlyos érv a karrierek, a kinevezések szempontjából (2003: 75.), ámde egy hajszálnyi súlya sincs a történeti igazság vonatkozásában annak, hogy ezt vagy azt, hányan és milyen fórumokon állítják. Hasselblatt álláspontját, hogy ti. valamely állítás nem válik valószínűbbé vagy meggyőzőbbé ha állandóan ismételgetjük és különböző nyelveken publikáljuk, Rédei úr idézi ugyan (2003: 131.), de finnugristákra egyáltalán nem vonatkoztatja, mert azok tanításai "örökérvényű sarkigazságok". Pedig dehogy azok! Lássuk Rédei Károly emeritus professzor néhány, tudományos igazságként kihirdetett állításait amelyek egytől egyig csupán kikövetkeztetett feltevések: az uráli alapnyelv, a szamojéd-uráli rokonság (amely kizárólag Kai Donner "megérzésén" alapul!), az uráli kor Kr.sz. előtti 6000-4000-re keltezése, az un. uráli őshaza helye, a finnugor alapnyelv léte, az un. finnugor őshaza helye, a finnugor korszak 4000-3000 közé keltezése, az ugor kor 3000 és 500 közé helyezése, az un. ugor őshaza Urál- VolgaKáma vidékére helyezése, a magyarok Kr.sz. utáni 500 körüli un. kiválása, az un. magyar őshaza Baskíriába helyezése, a magyar- török kapcsolatok "lazább-szorosabb korszakolása, az un, indoeurópai őshaza helye, etc. S mint tudós nyelvész miket állít; minden alap nélkül, a régmúlt népek nyelvéről? Minden alap nélkül, ismétlem, hiszen semmiféle vitathatatlan egyértelműen értelmezhető nyelv emlékünk mindeddig nem ismert sem szkíták, sem a hsziungnuk, sem a húnok, sem az avarok, sem a besenyők, sem a kazárok sem a kabarok nyelvéből! Arról nem is szólva, hogy Rédeinek az eurázsiai régészeti kutatásokról elemi alapfogalmai sincsenek. Vonatkozik ez a Kárpát-medencére éppúgy, mint Belső és Közép-Ázsiára vagy az ókori Keletre Rédei Károly szerint a szkíták mégis biztosan iráni nyelvűek voltak, a húnok, az avarok, a kazárok, a kabarok, a besenyők biztosan török nyelvet beszéltek, a kusánok
viszont rejtélyes eredetűek. Jóllehet a kazárok nyelvéről szinte semmit sem tudunk, a magyarok mégis a török jövevényszavakat a 200-300 évig tartó együttélés idején vették át a kazároktól. Példaként vizsgáljuk meg a besenyők nyelvi kérdését, akikről egyébként évszázadok óta azt állítják, hogy irtózatos vereséget mértek őseinkre s ez a fejvesztett menekülés eredményezte a honfoglalást. A források elfogulatlan vizsgálata bebizonyította, hogy a IX. század végén semmiféle besenyő támadás nem érte eleinket (Őstörténetünk régészeti forrásai II. Miskolc, 1998, 316-317. Magyar Nyelv 94 /1998/ 140-141, 149. 97 /2001/ 10-14.). A besenyőket (pecsenyegek, kangarok) a szaktudomány török nyelvű népnek tartja (A.M. Scserbak, Jizüki mira, Tyjurszkije jizüki. Biskek, 1997, 107-110.) A nyelvészek nyelvi adatokat is felsorakoztatnak, mivel a besenyőknek is, miként korábban a szkítáknak is, a húnoknak is, a kazároknak is, az avaroknak is, a türköknek is, a magyaroknak is, igenis volt írásuk s így írásbeliségük, csakhogy ezt rovásbetűkkel írták! Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a X. század derekán a Birodalom kormányzásáról c. munka 38. fejezetében felsorolja Pacinakia (Besenyőország) nyolc tartományát, görög átírásban: Erdim, Csúr, ) ula, Külbej, Karabaj, Tolmács, Kapan, Csaban, a tartományok fejedelmeinek a nevét: Bajcsa, Küel, Kerkutaj, Ina (Ipaosz?), Kajdum, Koszta, Jazi és Bota, s végül sorba veszi a besenyő erődök (várak) megnevezéseit: Aszpron (Fehér), Tun-kataj, Karakna-kataj, Szalma- kataj, Szaka-kataj, Jaju-kataj, Banamuni, Tejgua. A besenyő írásbeliség megléte tehát nem vitatható, ám a IX. században (s nyilván korábban is az Aral-tó, a Szir-Darja vidékén magyarok szomszédaiként a Volga és az Alduna közötti térségben) rovásbetűs abc-vel írtak, de a rovásszövegek megfejtése; elolvasása nagyon problematikus, mert elolvashatjuk a betűket törökül is, de például magyarul is, mivel a besenyőnek tartott rovás feliratok közé sorolták (Németh Gyula ötletére) a nagyszentmiklósi kincs edényein rovás-szövegeket is, a novo-cserkaszki kulacs feliratain, a majackojei vár; az elisztai bikakoponya és az acsiktasi bot rováson kívül. Sz.E. Malovval egyetértve, magunk is, a felsorolt szövegeket magyar betűs írásnak véljük, tehát több, mint kérdéses a török nyelvű olvasat, noha az is lehetséges. Valamennyi emlék alapján a török nyelvészet az alábbi szavakat tekinti besenyő szavaknak: ertim - előkelő, fényes, baj - gazdag, bal - méz, bal-csár - harci balta, boka - bika, boró - szürke, bula - tarka, burlik - krétás, jabdi - világos, ragyogó, jazi alföldsztyep, jaju - ellenség, jula - gyula, kapaja - agancsos szarvas, kara-mán - sötét, kataj - erődvár, kulin - csikó, kurkut - rémület, ijedj meg!, kegen - haragos, bősz, küel - kék; külbej - méltóságnév, mint a gyula, küre - kovácstűzhely, kohó, kücsüg -
fiatalabb fiú, öccs, ormán - erdő, pidlt"~ írás, szaka - hegyoldal, szalma - elhagyott, szuru - szürke, tolmács - tolmács, tat - vad, pogány, azaz nem muzulmán, temír - vas, tivan - héja, ölyv, kabuksin - kérges, kara bej - fekete bég, kara-köl - fekete tó, kopon - vadkan, cselgü - szablyacsapás, csopon - pásztor, csúr/súr/ - méltóságnév. (az oroszul idézett mű 108, oldal). De Rédei emeritus professzor úrnak nincs szerencséje a török-magyar kapcsolatokkal sem (2003: 56-67), mivel szinte minden kijelentése elavult, ósdi ismereteken alapul. A nemzetközi nyelv, tudomány ugyanis ma is az altáji nyelvek közé sorolja a török, a mongol, a mandzsú-tunguz, a kóreai és a japán nyelvet. (Zárójelben jegyzem meg, hogy "üres locsogás" becsmérlően szólni a magyar és a japán nyelv összevetéséről /2003: 47, 51, 132-133./, mivel a korán elhunyt Kazár Lajos 600 szócsaládot és 35 alaktani hasonlóságot vetett egybe, vö. Magyar Nyelv 92/1996/ 127., s a Klaproth által 1823-ban megkezdett kutatómunka egyáltalán nem haszontalan és főleg nem tudománytalan!) A török nyelv kialakulását illetően igen komoly szempont a sumér és a török nyelv közötti feltűnő és jelentős kapcsolat. De térjünk vissza a török-magyar kapcsolatok keretében tett kijelentésekre. Alaptalan szinte valamennyi. Eleink őshazája nem Baskíria területén volt, a szabírok feltételezett "nyomásáról" semmiféle forrás sem szól, a kazárok török nyelvűsége pusztán vélekedés, jóllehet a rovás betűs szövegek száma egyre nő. A besenyőknél felsorolt emlékeket többen kazár írásnak tartják (Magyar Nyelv 80 /1984/ 13J s mindenképpen türk rovásírásnak kívánják meghatározni, holott ez is csak egy feltevés. Az un. kijevi levél hoqurüm (oqurim) - elolvastam jelentésű szava fontos ugyan, de ez sem dönti el, hogy a kazár törökségi nyelv volt-e, s ha igen, csuvasos vagy köztörök nyelv lehetette? A türkök eredetét nyelvészeti úton mindeddig nem tudták megoldani, mivel biztosan türk írott emlékek a Kr, sz. utáni Vl. század előttről nem ismertek. Az eredethagyományukról sem szól VII. századnál korábbi forrás (Magyar Nyelv 94 /1999/ 386 skk.). A nyelvészeti találgatások helyett csakis a régészettől és az embertantól várhatunk megbízható adatokat. Nyilvánvaló, hogy a türkök sem jöhettek a semmiből. A forrásokban szereplő földrajzi nevek (Kem - Jenyiszej, A-fu - Abakán, Kin-san Altáj - Aranyhegy, etc.) alapján a türk "ős-hazát" a Minuszinszki medencében és az Altáj vidékén kereshetjük. Vagyis a történeti Magna Scythia földjén, ahová a Ripei /Rifei - Ripaeos montes, Imaus/ hegyek lokalizálhatók, amely hegy nem az Urallal, hanem az Altájjal azonos. A délszibériai és a belső-'ázsiai régészeti feltárások
világossá tették, hogy a szkíta-hsziung-nu-hún-türk kultúra egységes alapú és ősi gyökerű A Kr.sz. előtti III. évezredtől mind itt, mind Eny-Kína (Ordosz) vidékén túlnyomórészt europid emberek éltek (az afanaszjevói, az okunyévi, az andronovoi, a karaszuki, a tagári, a tastyki kultúrák, valamint a szkíta-hún pazyriki, bulán-kóbi emlékek), jellegzetes anyagi kultúrával. Jelen ismereteink szerint a Kr.sz. előtti II évezredi andronovói kultúra népei iráni, altáji és ugor nyelvűek lehettek. A Kr.sz. előtti 2700-tól ismert gödörsíros, katakombás és gerendavázas sírokkal jellemzett népesség elkeveredett a dél felől (!) felvándorolt, magas fémművességi ismeretekkel rendelkező, részben mongoloid lakossággal (Karaszuk, 1300-800): Az andronovói kultúrának a népét a forrásuk dinlin -nek nevezik s területük elérte az Urál vidékét- (Szintasta, Árkaim, Galics, Szuhanyiha). A din-linek fehérbőrű, fekete hajú, kékszemű europoid emberek voltak (Bej-si), akik birtokukban tartották az Ordosz vidékét is. A Teklimakán sivatagban (Zaghunluq, Lopnor, Kroren, Szubesi, Jingpen) eddig több, mint félezer kipreparált múmia-sírt tártak fel a kínai régészek (Wang Binghua), teljes épségben megmaradt ruházattal, szerves anyagú eszközökkel, a Kr.sz. előtti 1400 és 400 közötti idő-szakból. S a legtöbbjük kaukázusi és turáni típusú europid volt. Az andronovói kultúrából kifejlődött népesség a Kr.sz, előtti első ezredév elejétől a földműveléssel összekötött állattartást felcserélte a rideg állattartással s ez lehetővé tette a megromlott éghajlatú területek birtokba vételét is (Altaj, Tien-san, Hákászia, Minuszinszki-medence, Fergána). E népesség része lehetett indoiráni etnikum is, de a zöme, feltehetően, ősugor volt (Arzsan, Kr.sz. előtti IX-VIII. század). A preszkíta Karaszuk-kultúra (Kr.sz. előtti XIV-VIII. század), majd a szkíta Tastykkultúra (V-II. század) és a szkíta-hún Tagar-kultúra (IV.-Kr.u. I. század) már közvetlenül kapcsolódik a Kárpát-medencei gégészeti anyaghoz. A szkíta-hún-avar-türk-magyar népek kulturális, vallási, gazdasági és részben etnikaigenetikai rokonsága egyáltalán nem agyrém és álomvár (2003: 18.), hanem szilárd régészeti és embertani tényekre épített, megalapozott hipotézis. (Nem üres hipotézis, mert tele hipotézis nincsen, míg üres fejek viszont nagyon is vannak.) A törökségi nyelvet beszélő hún-bolgár-onogur és az ugor-magyar nyelvet beszélő hún-szabír magyarok kétnyelvűsége nagyon is reális feltevés (Magyar Nyelv 83/1987/ 448-454., 94/1998/ 78-91.) s így sokkal inkább Rédei Károly a naiv állításokat kiötlő (2003: 62), semmint az emberi méltóságában is megsértett Sára Péter. Az avar nyelv rovásbetűs emlékei (Szarvas, Nagyszentmiklós) igenis magyarul is elolvashatók, a forrásokban fennmaradt tisztségnevek (boila, csabis, csupán, csőr, jabgu, tegin, sád, canizauci /ez a szó nem egy vicclapból származik!, vö. 2003: 142./,
kagán, katun, kapkán, jugurrus, tudun, tarkán) és személynevek (Baján, Bokolabra) viszont jószerével semmit sem bizonyítanak, mivel idegen eredetű szavak (Magyar Nyelv 82 /1986/ 129-151). A húnok és avarok között is lehettek, s bizonyára voltak is török és mongol nyelvű és rassztípusú egyének, bár egyes nyelvészek (Magyar Nyelv 59/1963/ 53-66.) a húnok török nyelvűségét kereken elutasítják. A Priszkosznál, illetve Jordanesnél megmarad három szó (sztrava, kamosz, medosz) pedig biztosan nem török eredetű, amint az I, r és v hangokkal kezdődő nevek sem. Az ázsiai hsziung-nuk is az európai nagyrasszhoz tartoztak, ám eddig ismert kisszámú nyelvemlékük, a kínai átírás erős torzítása miatt, egyelőre alig értékelhetők. A sumerokról most csak annyit jegyzek meg, mint "vad sumerológus", hogy a kitalált és rekonstruált, soha nem létezett uráli és finnugor alapnyelvvel szemben a sumér ékírásos emlékek valósak és valódiak, jóllehet azt ma sem tudjuk, hogy az ékírásos szótagokat, szavakat egykor hogyan ejtették ki. Ma már nagyon kevesen vallják, hogy a sumér nép "felszívódott", de az igaz, hogy egyelőre nem tudjuk honnan vándoroltak be a két folyam közé, talán Indiából, talán a Kaszpi-tenger délkeleti vidékéről? A mezopotámiai kerámia-nélküli korai kőkori kultúrák nem előzményei Kengir (Sumer) -nek. Írásuk az emberiség hatalmas vívmánya volt, magának az írásnak az eszméje innen terjedt tovább előbb Egyiptom és Elam, később India és Kína felé. Mindaz, amit Rédei Károly a sumerokról leírt, minden csak nem korszerű. Ő még mindig a harminc évvel ezelőtti állapotoknál tart. A legújabb nyelvészeti kutatások egészen másként tárgyalják a nyelvek kialakulását és a nyelvek rokonságának kérdését is. Egyre valószínűbb (vö. DNS-vizsgálatok!), hogy a Kárpát-medencében már a felsőpaleolitikum idején ugor-magyar nyelvű népek is laktak, akiknek egy része a jégtakaró olvadása után észak-északkelet felé húzódott s így adhatták át később a nyelvüket az eredetileg -indoeurópai fajtájú ősfinneknek. A finnek ősei tehát, láthatóan, valóban nem kelet (az Urál) felől vándoroltak be mai hazájukba. Nagyon is figyelemre méltóak a finn régészek eredményei! Az őskori kelet-nyugati vándorlás toposzával szemben, a dél-északi a reálisabb s ez a tendencia később is kimutatható. A magyar eleink egyes csoportjai is a Kr.sz. utáni VII. században délről érkezve települtek le a későbbi baskír földön (Julianus magyarjai), a magyarság zöme azonban Kazária vonzáskörzetében lakott, ahonnan a IX. század elején települtek át a Don és az Alduna közötti hatalmas térségbe, majd innen a IX. század utolsó harmadában a Kárpát-medencébe. A magyar nyelv radikálisan különbözik a vogul és az osztyák nyelvtől, fonológiai, morfológiai, lexikális és szintaktikai vonatkozásokban, ezt ma már számos nyelvész látja. Legutóbb az olasz Angela Marcantonio, "egy jóindulatú bírálója" Hajdú
Péternek (Magyar Nyelv 91 /1995/ 129.), mutatott rá egyértelműen, kimondva, hogy a finnugristák egy vélekedést emeltek a tudományos igazság rangjára s elmulasztották a bizonyítási eljárást (Marcantonio 2003: 270.) s ezért prekoncepciós eljárásuk az érvek körforgásához vezettek (This can lead to a circularity of argument. Marcantonio 2003: 269) Jozef Budenz nyelvhasonlításai teljes egészükben elégtelenek voltak (We saw that his comparative corpus in unsatisfactory in modern term. Marcantonio 2003: 270.). Budenz mesterkélt nyelv hasonlításainak 81 %-át ma már nem ismerik el. Marcantonio kijelenti: uráli nyelvi egység nem volt és nyelvi családfák sincsenek (Marcantonio 2003: 271, 274.) "Semmi bizonyítékot nem találtam arra nézve, hogy az uráli nyelvek egy önálló nyelvcsaládot alkotnának (In this rewiew I have examined the Uralic languages at all relevant levek of language. I have failed to uncover any evidence at all support the notion that these form a unique genetic family! Marcantonio 2003: 273-274J Csak nyelvi csoportosulásokról és ezek közötti kapcsolatokról beszélhetünk, így finn, magyar, obiugor, szamojéd, etc. A magyar nyelv tulajdonképpen egy belső-ázsiai nyelv és ez a besorolás összhangban van a történeti forrásokkal is (Hungarian should be classified as an 'Inner Asian' language. This classification would be consistent with the testimony of the historical sources. Marcantonio 2003: 275.). A nyelvhasonlítás eddigi módszere tehát elavult és manipulált, mert ha például bizonyos alapvető nyelvi elemek nincsenek meg, azt mondják: elvesztek, ha ellentmondó elemekről van szó, akkor azt mondják: ezek egy kihalt nyelv hatását tükrözik, ha viszont ez sem segít, akkor véletlen egyezésekről szónokolnak (2003: 66, 89). Angela Marcantonio felteszi a kérdést: hol csúszott félre a folyamat? Hogyan lehetséges, hogy a tudósok közössége több, mint száz esztendeje az uráli elmélet hitére alapozta a munkásságát, amelyet nemhogy tudományos érvek nem támasztanak alá, hanem valójában ezek jó része egyenesen ellentmond ennek? (Where did the process go wrong? How is it possible that a community of scientists can base its work, for over 100 years, on a fundamental belief in the U node, which is simply not supported by the evidenee, and indeed is contradicted by a good body of evidence? Marcantonio 2003: 277.) Marcantonio a darwinizmus hatásában látja a magyarázatot, ám annyi bizonyos, hogy az uráli-finnugor nyelvrokonság paradigmájától való elszakadást tovább már nem lehet halogatni. (I believe that a shift in the paradigm can no longer be delayed. Marcantonio 2003: 278.). Csakhogy "a tudomány fellegvárában ülőknek az az érdeke, hogy 'igazságaik' változatlanok maradjanak!" (Király Péter szavai: Magyar Nyelv 96/2000/ 67.)
A hivatalos álláspont képviselője természetesen dühödten támadja A. Marcantonio-i (Bakró-Nagy Marianne, Az írástudók felelőssége. Nyelvtudományi Közlemények 100/2003/46-63) s nyomban szélsőségesnek és tudománytalannak bélyegzi a művét! (Megjelent: Kapu 17/2004/2. szám, 35-38-41 A magyarság múltja és jövendője a Kárpát medencében A magyarok Szentföldje A Bibliában Izajás próféta könyvében olvashatjuk (14,1.): "Az Úr megkönyörül Jákobon, ismét kiválasztja Izraelt s visszatelepíti őket az ő földükre." A Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjedő területet, az egykori Kánaánt és a filiszteusok által lakott földet, azaz Palesztinát nevezték a szent iratok Szent Földnek (Das Heilige Land), amelyet Isten kiválasztott népe kapott örökül s amelyhez a zsidók ezredévek óta ragaszkodnak, amelyről soha nem mondtak le, s amelyről soha nem is mondhatnak le, noha az izraeli királyságot az asszírok Krisztus születése előtt 722-ben, Judát a babilóniaiak Kr.sz. előtti 586-ban, tehát kerekítve közel két és fél ezredévvel ezelőtt, felszámolták, megsemmisítették s csak 2534 év múltán, 1948-ban születhetett újjá. Ez a Szentföld mindig idegen népek és hatalmak kemény és ellenséges szorításában élt, ahová a zsidók, jó háromezer évvel ezelőtt, bevándoroltak. De a világnak van még egy kiválasztott népe: a magyar, amelynek hazája, a Kárpátmedence, ugyancsak az Ígéret földje, amint a krónikáink is állítják: "Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, mint ahogyan Izrael fiainak Mózes idejében örökségül adta Kánaán valamennyi országát." S a horvátból lett magyar nagyúr, Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér, a XVII, században is teljes mértékben hitt az ősi mítoszban: Az Úristen így szólt Mihály arkangyalhoz, Szkítiából, azt mondom, kihoztam üket, Miként Egiptusból az zsidó népeket Tejjel, mézzel folyó szép Pannóniában Megtelepítém üket Magyarországban. Szöllösi Mihály 1676-ban tábori imakönyvében így fohászkodik: "Óh, hatalmas Úr! Te hívtad volt ki a mi magyar eleinket is a sovány Szkítiából, Te űzted ki a te kezeiddel őelőttük e jó földről ennek minden lakosit, őket helyekbe szállítván...valamelyfelé indult a magyar nép, mindenütt előtte jártál a harcban...."
S a kedves Olvasóban nyilván most felmerül a kérdés: miért éppen a Kárpát-medence lett a mi számunkra az Ígéret földje, vagyis a magyarok Szent Földje? Sőt, azt a kérdést is felteszik sokan: netán az őskori kezdetektől a miénk volt már ez a föld? Mindenekelőtt nézzünk a térképre. A Kárpátok 1500 km hosszúságú, 150 000 km2-es hegykoszorúja a Kárpát-medencének közel 45%-a, amely nyugaton a Dévényi kapunál indul és az Aldunáig húzódik, csatlakozva a Balkán hegyláncaihoz. A Nyugati Beszkidek, a Fehér-Kárpátok, a Liptói havasok, a Nagy és Kis Fátra, a Magas Tátra (2663 m), az Alacsony Tátra, a Szeges-Gömöri Érchegység, az Erdős Kárpátok, a Keleti Beszkidek, a Máramarosi-, a Radnai-, a Kelemen-, a Görgényi Havasok, a Hargita, a Kudzsiri-, a Fogarasi-, a Szebeni Havasok, a Krassó-Szörényi Érchegység és a Verseczi hegység veszi körül, számos helyen úgy is, mint vízválasztó, a kisebb hegységekkel, lankás dombhátakkal tarkított, számos folyóval öntözött termékeny, széles medencéket. A Kárpát-medence Európa legtökéletesebb természeti egysége, vízrajza zárt, az egység tengelye természetesen a Duna, amely meséink Tündérkertjét, a Csallóközt, odébb a Vágközt, a Csilizközt, a Szigetközt hozta létre a hordalékaiból, majd csodaszép szigetek sorát teremtette meg (Nyulak szigete, Csepel, Mohácsi sziget) s a Tatroson, az Olton és a Bodzán kívül minden folyót magába olvaszt. Belé ömlik a Morva, a Lajta, a Rába, a Dráva, a Mura, a Száva, a Morava és persze a magyar Tisza, amelynek vizében hömpölyög a Borzsa, a Visó, az Iza, a Szamos, a Kraszna, a Bodrog, az Ung, a Laborc, a Latorca, a Bódva, a Hernád, a Tarca, a Zagyva, a Tápió, a Körösök, a Maros, a Béga, az Aranyos, a Kis és Nagy Küküllő. Édesvízi nagy tavaink: a Balaton, a Fertő és a Velencei tó. Ez a 325 411 km2 területű nagy ország valóban a Teremtő Isten által alkotott csodálatos ékkő, ahová a bevezető utak is, szinte kivétel nélkül, jól védhető hágók, szorosok, folyó-medrek: így a Dévényi kapu, a Jablunkai-, a Duklai-, az Uzsoki-, a Vereckei-hágó, a Tatár-, a Borsai, a Radnai, a Borgói-hágó, a Tölgyesi-, a Békási-, a Gyimesi-, az Ojtozi, a Bodzai-szoros, a Tömösi-, a Törcsvári-, a sz Vöröstoronyi-, a Kazán-, a Szurdoki-szoros, a Meszesi-kapu, a Király-hágó, az Erdélyi Vaskapu-hágó. Ezt földet, az emberiség történetének végtelen időfolyamában, a szkíta-korig soha senki nem kísérelte meg teljes egészében birtokába venni, vagy legalábbis nem tudunk arról, hogy ilyesfajta kísérlet sikerrel járt volna. Ez a hatalmas római birodalomnak sem sikerült félezer év alatt sem! Pannónián kívül jó másfélszáz évig birtokolta ugyan Dacia provinciát, de fel kellett adnia Erdély földjét, mert nem tudta megvédeni. A Tisza-vidékének és a Felvidéknek birtokbavételére azonban kísérletet sem tett soha. Mind a régészeti, mind az írott források arról tanúskodnak, hogy a Kr.sz. előtti VI. század után a szkítának nevezett nép, amely Belső-Ázsiától, Dél-Kaukázián át a
Bécsi-medencéig, tehát hatalmas területen élt, kiterjesztette uralmát a Tisza és a Duna vidékére, sőt Erdélyre is. Ha számba vesszük a földrajzi és helyneveket, azt látjuk, hogy a Kárpát-medence helynév-anyagának egy része éppen a; szkíta-trák-dák időkre nyúlik vissza, így maga a Kárpát szavunk is (szikla?), vagy a Duna Iszter-Isztrosz neve, míg a görög Danuviosz elnevezésben talán a Don - folyó jelentésű árja szó rejtőzködhet. A hivatalos álláspont szerint, természetesen, minden ősi Kárpátmedencei helynév szláv közvetítéssel került a magyar nyelvbe, legyen szó a Drávoszról, a Szávoszról, a Patiszósz- Tiszószról, a Máriszról vagy más ókori névről. A Kárpát-medence táj- és helyneveinek döntő többsége azonban, mindenfajta csűréscsavarás ellenére, magyar eredetű! Érdemes felidéznünk néhányat: Alföld, Felföld, Dunántúl, Tiszántúl, Erdőelve, Havaselve, Mezőföld, Ormánság, Sárrét, KisNagykunság, Bácska, Tiszahát, Jászság, Bereg, Szamoshát, Ecsedi-láp, Nyírség, Hajdúság, Kőrösköz, Hanság, Bakony, Vértes, Pilis, Őrség, Hetés, Göcsej, Somogy, Völgység, Hegyhát, Börzsöny, Kőhát, Csík, Almás, Lápos, Bükk, Meszes, Szilágyság, Érmellék, Mezőség, Sóvidék, Szépmező, Hargita, etc. Nyilvánvaló tény, hogy a Kárpát-medencében éltek egykor régen is nem-magyar nyelvű népek, így római latinok, görögök, szlávok, németek, török nyelvű csoportok, ám a Kárpát-medence történeti névanyagában uralkodó a magyar jelleg, mind a személynévi eredetű, mind a más típusú helynevekben. Gondoljunk az okleveles történeti adatokból kihüvelyezhető személy- és határnevek hatalmas tömegére: Kese, Fekete, Fejér, Szőke, Tar, Tarcsa, Mag, Magló, Ebed, Kölked, Ravasz, Farkas, Nyest, Csuka, Sügér, Csík, Bogár, Somos, Búza, Nyúzó, Leső, Kapó, Maradék, Nemvagy, Nercvaló, Hites, Nerchívő, Füzes, Csalános, Sáros, Mocsaras, Gyékényes, Lapári, Nádas, Sár, Homokos, Föveny, Száraz, Lófő, Szilvágy, Szikes, Szikszó, Győr, Halmágy, Hátszeg, Ság, Segesd, Sziget, Domb, Dombó, Dombegyháza, Felfalu, Középlak, Felvég, Alvég, Nagylak, Kislak, Szer, Sövény, Hévíz, Rovás, Forró, Borkút, Sóskút;, Fűzkút, Köbölkút, Bükkös, Buzád, Bodzás, Egres, Fenyőfalva, Háságy, Haraszt, jegenye, Kereki, Őr, Lövő, Óvár, Földvár, etc. etc. Erdélyben például az 1400 előtti 2056 helynévből mindössze 102 szláv eredetű, román eredetű pedig alig egy tucatnyi. Mindebből az következik, hogy a Kárpát-medencében évezredek óta élhettek magyarul beszélő népek kisebb-nagyobb csoportjai. A hivatalos, un. mérvadó histórikusok közel egy évszázada azon fáradoznak, annak az igazolásán erőlködnek, hogy elhitessék: a magyar helynevek csakis a XI-XII-XIII. században vagy az után keletkezhettek, és semmi körülmények között sem előbb. Ezért vetik el a nevezetes, régészeti adatok alapján megalkotott un. kettős honfoglalás elméletet is. Fő érvként azt hozzák fel, hogy létezik egy 670/75 körül írt munka: a Conversio Baguariorum et Carantanorum, amelynek hely- és személynevei egyértelműen nem magyar nyelven születtek (Buzinica, Cella, Lindolveschirichun, Quartinaha, Sanapiugin, Ortahu, Spizzun, Weride, etc.), holott ez a "Bajorok és
karanténok megtérése" c. mű, állítják a mérvadók, a mi Dunántúlunk központi területéről szól, mivelhogy a benne szereplő Sala folyó azonos a Balatonba ömlő Zalával, a Mosaburc helynév pedig azonos a későbbi Zalavárral. Ez az írott forrás valós és létező, az időrendje sem kérdőjelezhető meg, amint erről már szó esett Heribert Illig kalandos könyvének bírálatakor. Nem tűnt el tehát három évszázad és nem kitalált a VII-VIII-IX. századi európai középkor. Kitalált viszont az a mindmáig uralkodó állítás, hogy az idézett forrásban szereplő Mosapurc azonos lenne a mi Keszthely melletti Zalavárunkkal. Ez az írott forrás az ausztriai Feldkirchen közelében fekvő karinthiai Moosburgról beszél, amelyet hiteles és korabeli más írott és régészeti adatok is egyértelműen és világosan megjelölnek, mégpedig korabeli oklevelek és Regino prümi apát leírása alapján. Ez utóbbi vitathatatlanul megjelöli, hogy III. Arnulf császár 888-ban a karinthiai Mosaburg várába utazott, amely Regensburgtól 140 km-re esik s az útvonala ez volt: Regensburg - Öttingen -Branau - Attersee Mosaburg - Sankt Florian. Hazai történettudományunk mai állapotára nagyon jellemző, hogy amióta könyveimben (1997) bebizonyítottam ezen állítás hamisságát, vagyis azt, hogy a Zalavárott feltárt és rekonstrukcióval létesített, korábban nagy szláv központnak vélt, újabban viszont Pribina és Kocel frank tartományi székhelyének meghatározott vár és település Zalavár térségében nem létezett, az érintettek a legképtelenebb eszmefuttatásoktól sem riadnak vissza, így például a fentebb idézett útvonal-leírást is "átértelmezték", mondván: Arnulf császár nem délre 140 km-t, hanem kelet felé 370 km-t utazott, csak azért, hogy "eljuthasson" a Balaton melletti Zalavárra. Az idézett forrásban szereplő harminc helynév egyikét sem lehet magyar településsel azonosítani! Ezen szánalmas igyekezet megkoronázása, - eltekintve attól az etikátlanságtól, hogy a vitát kiváltó kutató nevét, ti. az enyémet, sehol nem említik meg -, a zalavári Metód-emlékmű felállítása és a feltárt templomok "újraépítése", úgy tüntetve fel a Szent István-kori templomokat, mint amelyek a IX. században épültek. Tulajdonképpen ez is történelemhamisítás, ha nem is olyan egyértelműen súlyos és nyilvánvaló, mint a közelmúltban leleplezett japán Sinicsi Fudzsimura régészprofesszor esete, aki évtizedek óta saját maga rejtette el az őskori leleteket az ásatásain, hogy azokat később nagy diadallal "felfedezze", mígnem rajtakapták a csalárdságon. Szó nincs tehát arról, hogy Pannóniában kihaltak volna az avarok, vagy "legjobb esetben is" szépen elszlávosodtak s amikor őseink birtokba vették a Kárpát-medencét, itt csak pusztaságokat és szláv földműves falvakat találtak volna, amelyeket persze, mint akadémikus tudósaink a tőlük megszokott tárgyilagossággal megállapították, a maguk után csak hullahegyeket hagyó, barbár és vidám magyar rablóbandák, elpusztítottak.
Ugyanilyen eszelősen tiltakoznak az akadémiai vonal öntelt hangadói az ellen is, hogy a magyarságnak bármiféle valós hún hagyománya lehetett volna, sőt még a nemrégiben megjelentetett új Millenniumi Magyar Történet c. kötetben is váltig azt hangoztatják a szerzők, hogy nyugaton járt magyar klerikusok tudós elmeszüleményéről van csupán szó, amelynek természetesen semmiféle reális alapja nem volt, ugyanis a húnok nyelvének biztosan nem volt semmi köze a magyarhoz. A nagy baj csak az, hogy egyáltalán nincs hún nyelvemlékünk s így arról a legjobb szándékkal sem értekezhetünk: milyen nyelven beszéltek a húnok? Azt viszont híven megőrizték a magyar krónikák, hogy Álmos és Árpád Atilla király leszármazottja volt s az is valós, hogy a székelyeknek igen ősi hún hagyományuk van. A magyarok tehát joggal érezhették kiválasztott népnek magukat, akiknek küldetése és joga birtokba venni Atilla örökségét. Amikor a húnok birtokba vették hatalmas birodalmuk legnyugatibb láncszemeként az egész Kárpát-medencét, első ízben valósult meg katonai-politikai és gazdasági egysége ennek a tájnak. Ennek megteremtője tehát Atilla nagykirály volt, akit mind a krónikáink, mind az ősi hagyományaink, az Álmos- Árpád-dinasztia ősének tartottak és tartanak. Amikor tehát a magyarok Mózese, Álmos nagyfejedelem elvezeti népét a Kárpát-medencébe, csak újra birtokba veszi az ősi örökséget, a magyarok Szentföldjét, ha úgy tetszik a bibliai Kánaánt, ahol a korábbi évszázadokban is egy testvér-nép, az avar élt és uralkodott 568-tól egészen a IX. század derekáig. Az avarok Atillája, Baján nagykagán is azonnal birtokba vette az egész, akkor lakható Kárpátmedencét és igen erős hatalmat teremtett. Ez a második birtokbavétel. Ezt követte a harmadik, a magyar honalapítás. A történetírás mindezidáig nem nagyon vette észre, vagy csak elhallgatta, hogy egyetlen ősi, ázsiai eredetű keleti nép sem települt meg a Kárpát-medence legnyugatibb részénél, a Bécsi-medencénél nyugatabbra. Hadjáratokat vezettek a húnok is, az avarok is, a magyarok is szerte Európában, de ellentétben például az arabokkal és a vikingekkel - nem azért háborúztak, hogy az új elfoglalt területeken megtelepedjenek. Pontosan tudjuk, hogy a normann- vikingek 911-ben letelepedési engedélyt kaptak Burgundiában, az arabok pedig évszázadokig megtartották az elfoglalt (későbbi spanyol) területeket (Cordovát). A hivatalos történetírás szerint őseink szakadatlan vándorlás, bolyongás és sodródás következtében, mindenkitől, de kivált a testvér besenyőktől megveretve, fejveszett meneküléssel zúdultak be a Kárpát-medencébe s valójában azt sem tudták, itt maradjanak-e avagy tovább költözzenek, mondjuk Észak-Itáliába, Lombardiába? Ezzel a hamis állítással szemben azt tapasztaljuk, hogy a magyarság a Kárpátmedencei hazáját a vésztjósló XIX. század utolsó harmadáig tömegesen soha el nem hagyta s oly erős nemzeti karaktere és jelentős lélekszáma volt, hogy minden beköltöző vagy itt talált népcsoportot békésen asszimilált, nyelvileg is magába olvasztott! Nem merült fel igazán még a törökvész idején sem, hogy fussunk el
hazánkból és másutt próbáljunk szerencsét. A Kárpátmedence szent földje nemzedékek rengetegén keresztül elvarázsolta és öröklődő sejtjeinkbe zárta a hazához való hűséget, a Kárpát-medencei teljes hazához való hűséget. Szabad-e hát beletörődnünk, hogy iskoláinkban úgy tanítanak ma is történelmet, hogy a tanárok nem a Kárpát-medencei Magyarország térképét függesztik a falra, fekete vonallal belerajzolva a megcsonkított országrészt? Megérthetjük-e múltunkat, ha nem tudjuk: hogy a politikai-hatalmi szempontból most nem hozzánk tartozó területek és annak magyar lakói is szerves részei örökségünknek? Most ugyan nem a miénk a Kárpátok töménytelen fémkincse, sója és a szénbányák zöme, az erdőrengetegek végtelenjei, de a miénk lehet az a tudat, hogy Kelet Népeként onnan jöttünk, ahonnan a Nap is jön s nekünk az a küldetésünk, hogy harcoljunk a sötétség ellen, a fejlett nyugat civilizációs mérgei ellen és megmaradjunk itt a Kárpát-medencében, ahonnan 1100 esztendeje el akarnak bennünket űzni, a minket nem szeretők, sőt a turáni magyarságot, ha fáj is, ki kell mondani, ezredéven át a gyűlölet légköre is fojtogatja. Ma is. (Megjelent: Kapu 15/2002/4. szám, 19-21.) Közép-Ázsia magyar őstörténeti vonatkozásai Kétezeregy áprilisában a Duna Televízióban három történész-vendéggel beszélgetett Romsics Ignác Hóman Bálintról. A vendégek közül Engel Pál, a MTA rendes tagja, a következő kijelentést tette: "Hóman Bálint tisztességes tudós lévén, természetesen a magyar nyelv finnugor eredetét vallotta. A tudomány ott végződik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetét elkezdik kétségbevonni. Eddig a pontig tart a tudomány. Ami ezen túl van, az halandzsa, az a szellemi és a politikai alvilág." Ehhez az idézett kijelentéshez fogható arrogáns, hamis és megbélyegző kitétel eleddig alig szerepelt a magyar történettudományban. A kijelentést tevő személy nézeteit a Népszabadság 2001. május 12.-i számában "Úrigyerekek tévúton" című, nem kevésbé megdöbbentő írásában, megismételte, sőt tovább fokozta ítélkezését: "...minden művelt ember tisztában van vele, hogy az őstörténeti zagyvaságok, a szumír és a turáni eredet s a többi - nem a magafajtának íródtak, hanem azoknak, akik valahol lenn nyüzsögnek a mélyben." "A turánista szakirodalmat a csőcselék olvasta, meg legfeljebb még olyanok néhányan, akiknek hibádzott az ízlésük és hiányos volt a műveltségük." "A szélsőjobboldali szennyirodalomba beleértődnek a 'szumerológusok' zagyvaságai.... /sokan/ mohón
kezdték falni mindazt a szemetet, ami egyszerre megint kapható lett de amit apáink még kihajítottak. Itt tartunk most. Valahogy előbbre kellene lépni. És lehetőleg nem a szakadék irányába." Nem áll szándékomban tagadni azt, hogy mind az írott kiadványokban, mind az előadások nem jelentéktelen részében, nincs vagy ne volna jelen a teljesen tudománytalan nézetek számos változata. Ezek elburjánzása ellen magam is igyekszem küzdeni, elhatárolódva mindazon személyektől, akik képzetlenül és megalapozatlanul állítanak mindenfélét. Az idézett durva megbélyegzés ellen azonban legalább olyan keményen kell fellépni, mint a kárt okozó dilettánsokkal szemben. Annál is inkább, mivel mai előadásom témáját is csak ezzel tudom megvédeni. Nincs létalapja a közép-ázsiai kutatások bekapcsolásának a magyar őstörténetbe, ha egyáltalán felmerülhet a turáni népekkel való rokonságnak tudománytalan volta. Természetesen a finnugrizmus kérdése sem kevésbé súlyos, most azonban meg kell elégednünk annyival, hogy a megbélyegző ítészek egyikétől sem lehetett eleddig olvasni vagy hallani egyetlen mondatot sem, a marxizmus és a történelmi materializmus tudománytalan zagyvaságairól, szándékos ferdítéseiről és tudatos hazudozásairól. Nem hangzott el eleddig soha, hogy a tudomány ott végződik, ahol a dialektikus és a történelmi materializmus színre lép. Sőt, a tudományos minősítések csaknem teljes egésze a marxizmus ismérvei szerint keletkezett, mégis büszkén viselik az érintettek ma is a semmit sem jelentő szovjet kandidátusi címeket, nagy hangon hirdetve, hogy az ő tudományuk valódi és elismert. Az MTA korábbi elnöke, Kosáry Domokos, aki 1953 után "Lenin igen alapos bizonyító adataira" és a "marxista történetírás vezető szerepére" szívesen hivatkozott (Századok 1953, 653-654. oldal), ma is büszke arra, hogy 1989 után nem bolygatta meg az akadémiai rendet és senkit sem vontak felelősségre kommunista mivoltáért. Az ugyancsak külön tanulmányt érdemelne, miért és kik által tüzelve, lángolt fel az a vad gyűlölet és durva támadás-hullám, amely azokat éri, akik a legkisebb mértékben akár, de kétségbe merik vonni a finnugor származás-elmélet valódiságát. / 2001. május 27-én Tihanyban a MUOSZ nyaralójában került sor Kristó Gyula és Bakay Kornél nyilvános vitájára és a megjelent újságírók kérdéseinek megválaszolására. De térjünk vissza a turáni fogalomhoz. Turán ugyanis, gróf Teleki Pál, Cholnoky Jenő és Eugen Oberhummer meghatározása szerint az Aral-tóba ömlő Amu-Darja és SzírDarja vidékét, valamint Kangkü (Kangha) országát jelentette, magyarán: KözépÁzsiát!
A mai mérvadók egykori tanítómesterei közül, a vadkommunista Berei Andor az álláspontját 1962-ben a következőképpen foglalta össze: "Turánizmus: turáni fajvallás, a magyarországi szélsőségesen reakciós, soviniszta fajelméleti mozgalmak egyike. Ideológiai alapja az a téveszme volt, hogy az emberiség három fajra (árja, sémi és turáni) oszlik s ezek közül a magyarságot és az ázsiai népeket egyesítő felsőbbrendű 'harcos, barbár és romlatlan' turáni faj vezeti ki a világot a nyugati demokrácia csődjéből. A képviselői (az 1910-ben alakult Turáni Társaság, majd az 1920-ban létrehozott Magyarországi Turán Szövetség) tagjai kezdetben egy elképzelt pogány ősmagyar vallást próbáltak terjeszteni, később azonban egyre inkább közeledtek a keresztény kurzushoz s a Szovjetunió és a kommunizmus-ellenes 'keresztény turanizmus' jelszavát hirdették. A turánizmus mozgalma a második világháború idején fokozatosan beleolvadt a nyilaskeresztes hungarista mozgalomba...." S most, 39 év múltán, szinte szó szerint ugyanezt olvashatjuk a Népszabadságban. Arról nem is szólva, - tagadhatatlan egykor ide tartozónak vélték a sumért is. A Turán szó gyöke a túr, eredetileg az Avesztában jelenik meg, 'gyors' vagy 'kalandozó' jelentéssel, de ismert a Védákból is. Földrajzi értelemben a Kaszpitengertől északkeletre és keletre eső Turáni aIföld (Turkesztán) magában foglalja a mai Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán területét. A Kazah-hátságot észak felől a szibériai folyók (Ob, Jenyiszej, lrtis, Isim, Tobol) vízvidéke határolja, kelet felől a Tien-Sán (Alatau) és az Altáj hegyvidéke fogja körül (Tárim-medence), délen lenyúlik Indiáig, Iránig. Van olyan nézet, mely szerint KözépÁzsia s a Turáni Alföld lényegében 88 millió négyzetkilométernyi Belső-Ázsia központi területe, amely a nyugat felé éppen a Kárpát-medencéig nyúlik el. Az kétségtelen, hogy az egykor itt élt népek nem azonosak a szibériai tajga és tundra, valamint az Urál-vidék kis lélekszámú etnikumaival s az is nyilvánvaló hogy az egykor itt élt népek nem azonosak a szibériai tajga és tundra, valamint az Ural vidék kis lélekszámú etnikumaival s az is nyilvánvaló, hogy e térség mai arculata egyáltalán nem azonos az évezredekkel ezelőttivel. A táj mai, igen mostoha éghajlati és talajviszonyai (fehéres szürke homok) és vízrendszereinek jellemzői (Kizil-kum, Karakum, Góbi-sivatag, lefolyástalan medencék), szinte kizárják azt a gondolatot, hogy Közép-Ázsiában a Kr.sz. előtti első, majd az utána következő első évezredben magas szintű kultúrák virágzottak volna itt, s hogy az itteni népek: a szkíták (szakák, dahák), szarmaták (szauromaták, masszagéták), alánok, hiungnuk-húnok, pártusok, kusánok, avarok, heftaliták, tokhárok, szogdok, türkök között a mi eleink is ott voltak, vagy legalább is ott lehettek. A kutatás és a sokoldalú vizsgálódás legfontosabb területei:
- az egykori népek embertani alkata, különös tekintettel a mongoloid vonásokra, (Xinjiang-i /Tárim-medence/ múmiasírok, 540 temetkezés!), valamint Henkey Gyufa vizsgálatai, -a feltárt régészeti emlékek, különös tekintettel a monumentális város-, vár- és templom maradványokra, -a nyelvi hovatartozás vizsgálata, különös tekintettel az írott emlékekre, beleértve a rovásírásos emlékeket! -a történeti földrajz tanúságai és tanulságai, különös tekintettel Magna Scythia egykori fekvésére és Eviláth földjére. Hosszú időn keresztül Közép-Ázsia alig szerepelt a tudományos érdeklődés homlokterében, hiába hívta fel a figyelmet számos kiváló tudós, többek között Kőrösi Csorna Sándor, Stein Aurél, Albert Le Coq, Ligeti Lajos, Almásy György, Vámbéri Ármin, Újfalvy Károly, Princz Gyula, Sven Hedin, etc. Közép-Ázsia egyre nagyobb jelentősége napról-napra nyilvánvalóbb, a magyar őstörténet szempontjából pedig egyenesen alapvető az itteni kutatások számos eredménye. A mai alkatommal két kérdéskört érintek, amelyeket a 2000. esztendő késő-nyarán és koraőszén végrehajtott kazahsztáni tanulmányutam során volt módomban tanulmányozni. Az egyik a közép-ázsiai szkíta kutatások legújabb eredményei, a másik a sziklarajzok és az un. eurázsiai samánizmus kérdés-köre. A közép- és belső-ázsiai szkíta-kori régészeti emlékek száma szinte hétről-hétre gyarapszik, a legutóbbi évtizedben híressé vált lelőhelyek közül most csak kettőt emelek ki: az Almati melletti Iszik Köl-i "aranyruhás" fejedelem sírját, valamint a berek ásatásokat. Ez utóbbi helyen az eddig feltárt kurgánok egyikében (11. kurgán) részben bolygatott előkelő szkíta házaspár temetkezését sikerült feltárni, az emberi temetkezés mellett 13 felszerszámozott és részben hegyi-kecskévé maszkírozott lótetemmel. A szkíta régészeti emlékek a Kr. születése előtti V-IV. századból valók, tehát két és félezer esztendősek. Az eurázsiai sziklarajzok kérdésköre meglehetősen összetett, mivel a Kr. születése előtti IV. évezredtől ismerünk sziklarajzokat, de készültek ilyenek a XX. században is. A hatalmas idő-intervallumon kívül erősen bonyolítja a sziklarajzok kérdéskörét az, hogy ma sem tudjuk biztosan, miről van szó tulajdonképpen? Áldozati
szertartásokról? Szoláris jelekről? Mágiás varázslások emlékeiről? Időjárás-jelzőkről? Számrovásokról? Csillag-térképekről? Samanisztikus emlékekről? Varázslások nyomai ezek vagy művészeti produktumok? Utazásunk során alaposabban a tamgali és a karataui sziklarajzokat tanulmányozhattuk. Annyi bizonyos, hogy a sziklarajzok kollektív alkotások, ahol az ábrázolás, a rajzolás ténye volt a fontos, a tudatos közlés igénye volt az elsődleges, ezért a korábbi alkotásokat egyáltalán nem tartották becsben. Bizonyos az is, hogy jeleket alkottak, üzeneteket hoztak létre, írás-szerű üzeneteket. Mivel igen sok a férfi és a női nemi jelkép (erekciós férfiak, vulvák), csaknem biztos, hogy döntő mértékben szexuális jelképekről, termékenység-szimbólumokról van szó. A termékenység örök rejtély, a születés nagy titok, ezt járták körül évezredeken keresztül. Ezért nincsen közvetlen kapcsolat az un. primitív népek és a termékenység-kultuszok között. Az írországi Ulsterben a keresztény király még 1185-ben is, a koronázáskor, egy kancával közösült nyilvánosan, amelyet azután levágtak és közös lakomán elköltöttek, az indiai Aszvamédha egy csődör hímvesszejét vette magába, hogy termékeny legyen. Mindazok az elméletek és állítások, amelyek szerint a sziklarajzok mind Eurázsiában, mind Afrikában a samanizmus emlékei, nem kellően megalapozottak. A samanizmus nem vallás, mert nincsen tana, nincsenek dogmái, nincsen egyetemes rituáléja. Ilyen módon az ősmagyarok vallását sem lehet samanizmusnak nevezni! A samánizmus csak a XIII. század után terjedt el a mongóliai tibeti buddhizmus (lámaizmus) hatására, amely azonban csak a XVI. század után erősödött meg. Nem véletlen, '' hogy a samanizmus emlékei a XVII-XVIII-XIX. és a XX. századból ismertek. A sámánmaszkok és koronák is a buddhizmusból származnak, amelyek bűvös erőt és új lény keletkezését jelentik. A legújabbkori sámán emlékek és dokumentumok tehát semmiféle történeti kapcsolatban nincsenek sem a húnokkal, sem az avarokkal, sem a magyarokkal. Az un. eurázsiai állatábrázoló művészet (szkíta állatstílus), a sziklarajzok és az ókori Kelet és India vallási és művészeti emlékei közötti kapcsolatokat az alábbi táblázat jelzi. SZIKLARAJZOK Magna Scythia népei Délszibériában, a Minuszinszki medencében és az Altájban Karaszuki kultúra (Kr.sz.e. XIV-VIII. század - régebben: XI-IX. század). Ők új jövevények a Minuszinszki medencében. Észak-Kínából érkeztek ide! Itt andoronoviakat találtak. Egészen új kultúrát teremtettek, éles tehát a különbség a
korábbi népesség és a karaszukiak között! A Bajkál-vidékén, Mongóliában, a kínai Nagy Faltól északra települtek le. Különösen jellemzőek az új kés- és tőr-típusok, állatábrázolásos markolatokkal: jávorszarvas, bika, hegyi kecske, zerge, etc. Ezek a formák itt korábban teljesen ismeretlenek voltak. A bronzból és nefritből készített lapos balták is Észak-Kínából származnak. Un. szejma-turbinói balta-típusok ezek. De a szoros kínai kapcsolatokat jelzik a kínai pénzt heIyettesítő kések megjelenése is a Cs'zsou dinasztia (1122-255) korából. Ezek, és más tárgyak (például a gyeplő-tartó bronzok és a kocsi-temetkezések) észak-kínai (újgúriai) eredetűek. De tovább élnek az afanaszjevói-andronovói hagyományok is, elsősorban a kerámia-díszítésben. Az andronovóiak elsősorban földművesek voltak. A kínai San-din dinasztia fővárosában, Anyjánban Kr.sz. előtti XV-XIV. századból ilyen kések kerültek elő, bár ezek laposak és állatfejesek. Ez a kultúra elnyúlt Karagandáig, a Közép-Uralig, az Ob alsó folyásvidékéig, és Észak-Kínáig. Fontosabb lelőhelyek: Szintasta (halotti kocsikkal!), Galics, Kenkól, Szuhanyiha, Podkunyinszkije Gorü, Lugavszkoje. Ez a népesség, s ennek a tájnak a kultúrája alakította döntő mértékben a későbbi szkíta-tagár periódus arculatát! Ezt a népességet sokan di-li-nek vagy din-lin-nek nevezik, akik a XV. században a Góbi és a Huanghe folyó között telepedtek le. Küllemükre nézvést különböztek a kínaiaktól, s a San--Jin és Cs'zsou korban meghatározó szerepük volt, magukat pedig feketehajúaknak nevezték. A Bej-si-ben olvasható, hogy a vörös di-k (csi-di) voltak a di-li-k, azaz a din-linek. A din-linek fehérbőrű, kékszemű europidok voltak. Voltak erőteljes sasorrú, szakállas, oldatszakállas kínai császárok és hún vezérek! De vannak rőt hajú és római arcú kirgizek is, tehát hatott az europid tényező, noha a Tastyk-korban már nyomult a mongolid rassz is. A kínaiak és a din-ünek kapcsolatai nem voltak békések. A kínaiak a dinlineket már korán észak felé szorították a Góbi és Ordosz felé. Ez később is folytatódott. A keleti dinlineket a Bajkáltól az Obig szokták lokalizálni. A nyugatiak az Irtis vidékén éltek. Halmos (kurgános) temetkezéseik voltak (átmérő: 9-11 m, magasság: 1 m), alatta négyzetes sírkamrával. Gyakoriak az edény-mellékletek, de a Beja folyónál feltárt hatalmas kurgán alatti sírban bőrtokban volt egy egyedi balta és selyem zacskóban egy bronz ár. A halott mellén egy nagy réz korong feküdt (nyenyec sámánok példáját emlegetik s így a karaszukiak sámánizmusát hangoztatja Vagyeckája). Jellegzetesek még a masszív övcsatok. A tagár kori emlékek (Kr.sz. előtti V-IV. század, régebben: VIII-V. század) Preszkíta kor. Europidok: din-linek?
Az állatábrázoló művészetükben a karaszuki stílus elemei követhetők nyomon, elsősorban patás állatok, de vadállatok is megjelennek és a mesterek kihangsúlyozzák a füleket és az agancsokat, a szarvakat. Ez egy új ábrázolási mód, egy új művészi irányzat, amely majd a szkíta korban teljesedik ki. A legjellemzőbb állatok: a szarvas, a farkas, a hegyikecske, a szajgak, a tigris a ragadozómadarak és a griff. Cslenova ezt az irányzatot "altáji stílusnak" nevezte el. Az is új, hogy sorozatokat készítettek, pl. az aláhajtott lábú szarvasos lemezekből s csak nagyon ritkán ábrázoltak olyan állatokat, amelyek nem e tájon éltek. Azután megfigyelhető, hogy a harcosok, az előkelők sírjaiba már személyes holmikat, tehát munkaeszközöket és értékes fegyvereket (harci baltákat, tőröket) tesznek. Egyes tárgyak aranyozottak, nyilván arany tárgyak is voltak, de a sírokat kirabolták. A sírok méretei is megnőnek (Uzun-Oba, Tigej, KaraKurgan, Tuncsuh). A tagári kultúrában jelennek meg először a későbbi szkíta típusú csörgők, egyelőre még állatfigurák nélkül. Nem ritka, hogy férfi mellett ott fekszik az asszony holtteste is. Szalbükben egy törzsfő sírját tárták fel. A köves kurgán magassága 9m volt, a kőmennyiség 50 tonnát tett ki. Messzi vidékről sok ember hordta össze ezt a hatalmas kurgánt. Két megölt szolgát is eltemettek a főnök mellé. Aszkiz falunál az egyik sírt elkülönítették, a bekerített temetkezési terület 700 m2 volt. S mindössze egy férfi és egy nő temetkezése volt itt. A férfi holtteste halottas ágyon feküdt, amelynek állatfigurás csúcsdíszei voltak. Az ágy alatt helyezték el az edényeket és a húsos tálat. Baldachint is készítettek nádból, bőrből és vászonból. A tuncsuhi egyik sírban fekvő férfi mellett vadkannal díszített harci balta, tőr, arany fülbevalók, mellén aranylemez, tükör volt, Gyakori volt egyébként a tükör, a szarvasos lemez, a fából faragott lófigura, karenol és pasztagyöngy. Közös temetkezések is jellemzőek, egy vagy több esetben. Ezek a sírok mindig gazdagabbak az átlagosnál. A gerendaszerkezetes síroknak deszkapadlója és mennyezete volt. A részleges hamvasztás szokása az előkelőknél dívott. A nagy szalbüki kurgán után a második legnagyobb a novoszelovi, amelyet 1984-ben tártak fel, A sírmező területe 1500 m2 volt s itt öt férfit temettek el. A selyemből készített baldachinra díszes arany flittereket varrtak. Az egyik sarokban egy zsugorított, megölt szolga váza feküdt. A vezérek kurgánjai azonban még a nemzetségi temetőkön belül álltak. Tastyk kultúra (Kr.sz. előtti V. -a Kr.sz. utáni II. század): szkíta és hún-kor a Minuszinszki medencében. Ebben a korban a temetkezések: földsírok vagy sírkamrák, halotti torok maradványaival. Eddig 14 lelőhelyről ismerünk 300 sírt. Ebből 230 felnőtt sírja volt. A sírokban csontvázas tetemek (111 nő és 15 férfi), bebalzsamozott hullák, ember alakú halotti bábúk (manöken-ek) és hamvasztásos temetkezések (32) nyomai voltak. 92 esetben vegyes temetkezési rítus volt. Általános az egyes, a páros és a csoportos temetkezés. A 3-4 ember együtt temetkezésének okai nem egészen világosak, nem
egészen érthetőek, kivált, hogy különböző módokon temetkeztek. A vegyes rítusú sírok mennyiségi túlsúlya arra mutat, hogy az együtt temetkezés céltudatos volt. A hamvasztást délről érkezett bevándorlók terjesztették el. Az Altájban, Tuvában és a Bajkálon túli térségben ugyanis ismeretlen volt mind a szkíta, mind a hún- korban. Ám a hamvasztásnak elsősorban nem etnikai, hanem szociális és életkor szerinti megkülönböztető jellege volt, mondják Gyebec hívei, de ez még nincs tisztázva. A nők, a serdülőkorúak és a gyermekek csontvázasan lettek eltemetve s néhány ugyanolyan embertani típusú férfi is, s az ő holttesteiket bebalzsamozták, a belső szerveket és az agyvelőt eltávolítva. A sírmélység 150-300 cm, a sírfenék gyakran ki van deszkázva az oldalfalakon nyírfakéreg nyomai maradtak meg. Tájolás Ny-K vagy Ny-ÉK, nem ritka a többes, családi temetkezés. A sírok sorokban helyezkednek el. A felületen kő és földhalmok emelkednek, a sekély gyermek sírokban ládákban, kútszerű gyűrűkben vagy gerendaácsolatban vannak a kis holttestek. A temetésekre mindig a melegebb időszakokban került sor, így tavasztól őszig. A kemény fagy miatt a téli hónapok nem jöhettek számításba. Ezért a halottakat "tárolták", ha téli hónapokban haltak meg. A Tastyk-korban megjelenik már a mumifikálás és a hamvasztás. Ez új jelenség nincs előzménye ezen a tájon. Jelképes sírok (kenotáfiumok) ismertek az altáji szkítakorból és Tuvából is, sőt a mongóliai hún temetkezésekből is (ruha, "portré", hajfonatok). A holtakat ruhában tették máglyára s általában 1-2 kg csont és hamu maradt az égetés után. A csontdarabokat és a hamvakat bőrzsákocskába gyűjtötték. Azután az elhunytra hasonlító kitömött emberi figurát (manöken) készítettek. Ezeket a temetési babákat általában fűvel tömték ki, a bőrön kívül nyírfakéregből is készíthették. Külön zsákot készítettek a fej és külön a törzs számára. Az arcot külön alakították ki festéssel és nyílásokkal. Az elhunyt termetével nagyjából megegyező méretben készültek a babák és fel is öltöztették őket. A temetési bábuk a halott termetétől függően más és más eljárással készültek. Néha száraz fűcsomókat használtak, egymásra rakva építették meg a karokat, a lábakat, a törzset s bőrbe varrták őket. A bőrdarabokat és a külön készített testrészeket ínnal és bőrcsíkokkal varrták össze. Volt egy eset, amikor a törzs báránybőr-zsákocska volt. A fejeket gondosabban készítették el, ennek a formáját is fűcsomókkal adták meg, a szem, a száj, a pofacsont alakját kívülről felvarrt bőrdarabokkal mintázták meg. A szemöldököt és az orrot kivarrták. Az arcot fedő bőrre piros selymet raktak, az orrvonalat fekete csíkkal jelölték. A bábuk hajviselete különböző volt. Volt, amikor skalpszerűen tettek rá hajat s volt, amikor bőr zsákocskába tett hajfonatokat helyeztek a fejre. A bábúknak volt nadrágjuk, kabátjuk, csizmájuk, bundájuk. Sőt, egy esetben a halotti bábúnak maszkot is csináltak. Általában a férfiakat hamvasztották el (Müszok és Komarkova Peszcsánája). Mind a csontvázas, mind a múmia-tetemek arcára maszkot tettek, a szem, a száj számára
kiváltatokkal. A maszkokat rátapasztották az arca, így megőrizték a belső felületek a ráncokat és a hajat is. A maszkok gipszből, kvarccal soványított gipszből és agyagból készültek. A maszkok kisebb vagy nagyobb térfogatúak, attól függően, hogy betakarták-e fület és az alsó állkapcsot vagy csak az arcot. Az eredetileg fehér maszkot bevonták anyaggal vagy pirosra festették, illetve meander vagy spirál mintát tettek rá. A férfiak maszkja sötétvörös volt, az asszonyoké fehér alapon piros mintás a homlokon és a nyakon. A maszkok között van olyan, amelyet a temetéskor megújítottak és újrafestettek! Előre elkészített maszkok? A sírba fa- és agyagedényeket és ételeket tettek. Ám az nagy kérdés hogy halotti útravalóként avagy az isteneknek áldozatként? A csontvázas temetkezések esetében az asszonyok és a serdülők, ritkábban a férfiak mumifikálásakor elsősorban arra törekedtek, hogy a fejet és az arcot őrizzék meg, mégpedig úgy, hogy az arcra gipszmaszkot helyeztek, többnyire meglékelték az agykoponyát és az agyvelőt eltávolították. Ezt már Adriánov megfigyelte az oglakti (Oglaktyino) temetőben. Adriánov (1854-1920) 1903-ban talált rá erre a temetőre, amelyből 9 sírt tárt fel. A gerendából épített sírkamrákban a halottak koporsóban feküdtek. A halottak arcára először selymet tettek, majd maszkot készítettek. A bebalzsamozott holttestek arcára nyomban a halál beállta után zöld selymet borítottak, (némelyiken kínai írás olvasható), majd gipszből maszkot csináltak. A maszkokat pirosra festették. Egy ízben fehér volt. A maszkok nem csak az arcot, hanem gyakran a nyakat és a füleket is borították. A szemek és a száj vonalát kivágták a selyemből. Gyakori rajtuk a tetoválás. Ásztanában a selyem arctakaróra ezüst szem és szájlemezeket varrtak. A halottak arcának selyembe burkolása ősi kínai szokás. Vannak olyan esetek, amikor a csontvázak koponyájára készítenek maszkokat. Ez akkor fordult elő, amikor az elhunyt tetemét a "hallgatás tornyába" helyezték először. A mellékletek zömmel fából készültek, ám a fémek hiánya nem a szegénység és az igénytelenség jele, mint ahogyan Bálint Csanád képzeli, hanem az, hogy az állattartó népek életében a fémek másodlagos szerepet töltöttek be. A fa tárgyak között sok a miniatűr tárgy (íj, kard). Ennek is nyomós oka kellett legyen. A trepanációt specialisták végezték. A müszoki temetőben I.I. Gohman megfigyelte, hogy a gipszmasszát a hullára korán helyezték rá, mert a nyak és az arc ráncai is megőrződtek. Az arcra, vagy csak a szemre és a szájra selyemdarabot tettek. A szem és a száj vonalának jelzésére a selyemben lyukat vágtak. A gipszbe kvarchomokot kevertek és ebből készítették el az arcmaszkot, amelyek zömmel fehér színűek, de vannak angóbbal bevontak is. Sőt, festéssel megkülönböztették az asszony és gyermek
vázakat. Az asszonyok homlokára piros spirálisokat festettek a férfiak arcát vörös és fekete színnel festették be. Voltak büsztös maszkok is. Érdekes jelenség, hogy néhol a koponya alatt köles-magvak voltak és juh vagy hegyikecske asztragalloszok. Ezeken gyakoriak a tamgák, feltehetően jósló csontok voltak. Ámbár számláláskor és játékként is használhatták őket. A sírba tett állatok fajtái: juh, kecske, tehén és ló. Tepszej 3. kurgánban 50 tehén,18 juh és 2 ló volt, a 4ben 85 tehén 17 ló és 15 juh. De voltak tetem nélküli kenotáfiumok is, ahol volt halotti áldozat, de nem volt holttest. De feltártak olyan sírokat is, amelyekben 25-40 halott illetve halotti bábú volt eltemetve! Gyakori a kőoszlopok felállítása, ezeket pominoknak nevezik. Az elhunyt rokonai állítják fel, gyakran 250-300 is található egy-egy sír körül. Később a türköknél találkozunk majd ezzel a szokással. A sírokba fegyvereket nem tettek! Nagyon ügyeltek erre, mert még a nyílvesszőkről a nyílhegyet is jó előre leszedték és csak a vesszőt tették a sírba. Ezek átmérője 7-8 mm volt, a hosszuk 200-300 mm. Ezeket a vesszőket fekete és vörös festéssel és különböző mintákkal díszítették, néha aranyfüstlemezzel voltak borítva. Maguk a nyílhegyek készülhettek fából, csontból vagy vasból. A fa vesszők esetében a nyílhegy és a vessző egy faragással készült, feltehetően rituális célból. A köpűs vagy tüskés csontnyílhegyek háromlapúak, levél alakúak vagy rombikus formájúak voltak, a vasak tövisesek és háromlapúak. A nyílvesszőket nyírfakéreg, bőr vagy szőrme tegezben hordták, amelyeket vas horoggal akasztottak az övre. Voltak olyan tegezek is, amelyeknek a peremét hieroglifákkal teli selyem borította. Íj és tőr csak modellként (fából) került a sírba! Öt esetben találtak hajlított vesszőből készített íjmodellt, ideg nélkül s volt, amelyik az összetett reflexíjat mintázta. Ezek a modellek a temetési bábuk kellékei lehettek. A védőfegyverzet: sisak, pajzs, lemezpáncél vörös lakkal fedett papírmaséból készült. De modellek voltak a sírokban a nyergek, a nagajkák és a zablák is. Ezek zöme miniatűr volt. A mellékletek között nagyszámú a faedény, kis asztalkák, nyírfakéreg kosarak voltak. Hétköznapi viseletben temettek javarészt, bár voltak speciális halotti darabok is. Az alsóruha selyemszövetből, az ing juhgyapjú szövetből készült. A felsőruha bőrből és prémes darabokból állt. Báránybőr nadrágot viseltek, amely a térd alá ért, a derékon övvel fogták össze. Rövid kaftán, darabokból varrott, de viseltek báránybőr subát, szőrrel befelé fordítva vagy kifelé. Térden felül érő szőrcsizmájuk volt és szőrme vagy bőr sapkájuk, selyem béléssel. Cobolyprémből varrt füles sapka is jellemző. A férfiak, akárcsak az asszonyok varkocsot (copfot) viseltek. Az asszonyok a hajfonatukat a tarkón fonták össze és 10-12 cm magas nyírfakéreg "kupakkal" (hengeres forma) erősítették meg, amelyet belül vékony, kívül vastag selyemszövettel vonták be. A hajhoz ezt a szerkezetet két-három fejes csont kontytűvel erősítették oda. Néha a kupak aljához hajfonatot erősítettek. A tepszei ábrázolásokon (7 fa tábla) jól
tanulmányozható a Tastyk emberek viselete. Az övükön övlemezek és csatok voltak. Voltak még a sírokban toilett- dobozok, tükrök, etc. Az ábrázolások és a maradványok is egyértelműen europid embereket mutatnak, akik fehér bőrűek és vörhenyes (szőke) hajúak. A tibeti források egyértelműen azt mondják, hogy a Kinc'a-ban lakók (kirgizek) rőt hajúak, kékszeműek, azaz visszataszítóak és csúnyák, mert nem olyanok, mint a mongolok és a tibetiek! A kínai források pedig azt mondják, hogy a jenyiszeji kirgizek, azaz a hákászok a türkökkel és a húnokkal (ge-gun, gjan-guny) keveredett din-linektől erednek. Abakán város melletti Aszkíz faluban 1940-ben egy 1500 m2-es alapozás nélküli palotát tártak fel, amelyet fal övezett és amelyben volt egy nagy terem és 20 szoba. Szárított agyagtéglából épült, a főfalak vastagsága elérte a 2,2 m-t. A tetőt a Handinasztia korából való feliratokkal és bélyegzőkkel ellátott agyagcserepek fedték (Kr.sz. előtti Ill. század - Kr.sz. utáni ll. század). Minden cserépen ugyanaz a felirat volt: Az Ég Urának tízezer békés évet, az uralkodásához ezer örömteli őszt kívánunk, bánat nélkül. Ebben a palotában tehát valamiféle kínai helytartó lakhatott? A szobákban padlófűtés volt, amely behálózta csaknem az egész épületet. De kémények is voltak a szobákban! A terem ajtóira öntött, bronz, maszkos díszeket raktak, a szarvakkal bíró szakállas szörny orrából lóg a bronz karika, ám bármennyire szörnyek, első pillanatra látszik, hogy europidok! A palota romjai között sok lelet volt: szerszámok, nefrit edények koráll ékszerek, etc. Az itt lakók földműveléssel és állattartással foglalkoztak. Jurtákban és gerendaházakban laktak. A kínaiak sok hadjáratot folytattak észak ellen, az egyik nevezetes volt i.e. 99-ben, amelyet Li Guanli tábornok vezetett, de a húnok bekerítették és hétezer emberét vesztette el. Ekkor Li-Lin sietett a segítségére, aki sok húnt megölt, végül azonban őt is bekerítették és ő megadta magát. De mivel nagyon hősiesen harcolt, a hún sanjú (Czjüj Di-heu?) feleségül hozzáadta a lányit sőt a húnokkal maradt haláláig (Kr.sz, előtti 74). Talán az ő palotája volt az aszkizi. De abban a levélben, amelyet Li Lin írt Kínába Szou-U nevű barátjának, nem derül ki, milyen házban lakott. Beszél az őt körülvevő jurtákról, amelyeket maga körül lát, beszél a nomádok bőr köpenyeiről (?), s szomorúság csendül ki soraiból, ugyanúgy, amint a híres kínai hercegnő leveleiből is, akit férjhez adtak egy uszun gunmohoz. (Őstörténtünk régészeti forrásai) A Tastyk-kor embertani jellege alapvető kérdés, hiszen ez a kultúra közvetlenül -térben és időben - kapcsolódik a szkítákhoz és az ázsiai húnokhoz. Az újbáti temetőben kerültek elő egy csontból faragott fej és alkarok, amelyek egykor egy fa szobor tartozékai voltak, s ez a szobor fel volt textilekkel öltöztetve. A szakállas, bajuszos férfifej mongoloid jelleget mutat. Fején sisakszerű fejdísz van, de biztosan egyéni portréról van szó. Noha ilyen szobor nem sok van, a nagyszámú halotti maszk éppen nem mongoloid jellegű! A kaolinos gipsz és terrakotta maszkok
vagy közvetlenül az elhunyt arcáról készültek, vagy az őt ábrázoló mintáról. Vászonból varrott sablont használtak, amelynek lenyomatai világosan látszanak. A füleket külön készítették el és rakták fel az arc-maszkra. A maszkokat rendszerint díszítették és színezték: vörös, kék és fekete színekkel, a homlokra meandert, a nyakra spirálist rajzoltak. Ez kétségtelenül az élő test tetoválását utánozza, amelyről beszélnek is a kínai források, mondván a hákászok befestik a mellüket és a nyakukat. Eddig kb. 300 maszkot ismerünk s ezek mind egyediek, tehát egyéni arcokat ábrázolnak s ehhez még hozzá kell venni, hogy ezeket a halottakat elégették s így csak ezek a töredékes maszkok jelzik, kik voltak őt. S ők egytől egyig europidok! Más kérdés: mi volt az értelme, a jelentése és a jelentősége ezeknek a maszkoknak? A halál a földi élet vége (Mors ultima linea rerum est), ám a lélek nem hal meg (morte carent animae) ! Mindez azt jelenti, hogy a halott feltámadásában hittek. Voltak büsztös és vastag, nehéz maszkok, amelyeket nem lehetett a halott arcára helyezni, tehát az a rendeltetése ezeknek nem lehetett, hogy elszigeteljék a halottat az élővilágtól, eltömve a halott testnyílásait, amint ezt a szibériai néprajzi megfigyelések jelzik a halott arcára helyezett szőrme-maszkok esetében. Hasonló cél ugyan volt a Tastyk-korban is, amire az agyaggal betapasztott orr, fül és szemnyílások utalnak, de ez nem volt általános. Ugyanakkor nem a gazdag temetkezések kiváltságai voltak. Az egyiptomiak azért készítettek maszkokat, hogy megőrizzék az elhunyt arcát, ám a tastykiak egyáltalán nem vigyáztak a maszkokra, a halottal együtt elégették vagy a sírba rakták. A rómaiak maszkjai az ősök kultuszához kötődtek. Plinius, Tacitus, Appianos, Suetonius írt erről. Tacitus az Annalen 73. fejezetében elbeszéli, hogy Augustus császár tiszteletére egy Cassius nevű mimus-színész részt szokott venni azokon a játékokon (amis ludis), amelyeket Augustus emlékezetére (in memoriam Augusti) szenteltek s ilyenkor a képmásait (effigies eius) használják. Ezek valójában gipsz és viasz maszkok voltak. Két maszkot készítettek tehát a rómaiak, egyet rátettek az elégetendő halott arcára, a másikat pedig a halottat megelevenítő színész viselte! Majd, mint az ősök képeit (imagines majorura) a leszármazottak megőrizték azokat, sőt a leányok a hozományukkal is magukkal vitték. (Polybiosz VI. 53, 4.) A Tastykkori maszkokból eddig kettőt ugyan nem találtak, de az a körülmény, hogy a sírokban lelt maszkok szélén lyukak vannak, azt igazolja, hogy voltak duplumok, hiszen a halott arcára nem kellett zsineggel felkötni a maszkokat, a nyugvó halott arcáról nem esett le a maszk. A Nan-kori Kínában is dívott a maszk-készítés, ám ezek nem voltak élethűek. Itt kell megemlíteni a kősztéléket és kőszobrokat, amelyek ugyancsak nem portrészerűek, nem élethűek, nem egyéniek, noha nagyon jellemzőek Belső-Ázsiában. Az első, amit le kell szögeznünk, hogy a Tastyk-kor halotti maszkot készítő művészek igen magas fokon bírták a mesterségüket! A második fontos körülmény, hogy mind a
tagár-kori emberek, mind a karaszuki és a tastyk-koriak zömmel europidok. S a maszkok is azok! A tudomány mai állása szerint a Tastyk-kultúra hordozói az ázsiai húnok, akiknek történetét a Kr.sz. előtti első évezred elejétől tárgyalják a kínai írott források. Nagyon fontos, hagy a szkíta kultúra átnőtt a hún kultúrába s majd ebből alakult ki a türkök kultúrája! Szkíthia leírása és fekvése Hérodotosz leírásában szerepelnek az isszedónok, az arimaszpok, a griffek, a Ripheihegyek (Imaus: intra Imaura et ultra Imaura) és a hiperbóreusok. A Ripei-en túl lakó hiperbóreusok elküldték a déloszi Artemis és Apollón szentélybe az isteneiktől hozott termések első zsengéit s eközben áthaladtak az arimaszpok, az isszedónok és a szkíták földjén. Mindezt Pauszaniász így írta le: (1.31.2.) A hiperbóreusok a következőképpen küldték el termésük első zsengéjét: először az arimaszpoknak adták át, ők pedig az isszedónok törzsének, azután a szkíták Szinópéba vitték s innen került el a görögök közvetítésével Déloszba. De az útvonalat fordítva is ismerjük a prokonnészoszi Ariszteasztól, aki ugyancsak a dél-uráli isszedónokig jutott el s itt gyűjtötte össze adatait (Arimaszpeia). Mindez Kr.sz. előtti VII-VI. században történhetett. Hérodotosz mesél a hiberbóreus (VI. század) Abariszról, aki Hellászba ment. A hiperboreus szó jelentése: A Hegyen túl az Égben! Az Ábar-is szó viszont Moravcsik Gyula nézete szerint ~ az avar népnevet őrzi s azt jelent: egy avar. Nehézséget legfeljebb az jelent, hogy az avarokról beszélhetünk-e a Kr.sz. előtti VIIVI. században? Priszkosz rhétor már beszél róluk 463-ban. Ha ezeket az adatokat mai térképre vetítjük, érdekes képet kapunk: Szkíthia nyugati része Olbiától, a Boszporusztól terjedt az Uraiig, tehát az isszedonok nyugati határáig, ahol a tél nyolc hónapig tart, a források szerint. Azonban a hideg-zóna keletebbre húzódik, a Ripaei-hegyekben, Ripaeos montes), ahol a legendás Bóra szelek süvöltenek. Ezen hegy nyugati lábánál van az arany lelőhelye, amelyet a griffek őriznek és amelyért az arimaszpok is küzdöttek. A Ripei-hegység, az antik hagyományokban, valahol északon volt, ám a kutatások (Iszmagulov, Macsinszkij) bebizonyította, hogy a Ripei-hegység lényegében azonos az Altájjal és a Tien-Sántól északabbra feküdt. Az Altáj türkül aranyhegy s ezt a régészet igazolta, mivel már a bronzkortól nagy aranybányák voltak itt. KeletAltájban a legmagasabb a légnyomás s innen, az Altáj és a Tarbagatáj közötti keskeny sávon át tör elő, a Kárpátokig elható hideg Bóra-ciklon. Itt kell tehát keresni Szkíthia két titokzatos népét: az arimaszpokat, akik a leghatalmasabb férfiak s akik állandóan hadakoznak az isszedónokkal. Az isszedonokat ki is szorították az országukból
(Nyugat-Altáj!), az isszedónok a szkítákat, a szkíták pedig a kimmereket. Ariszteasz szerint az arimaszpok nemes homlokán csak egy szemük van s állandóan küzdenek az aranyőrző griffekkel, akik az oroszlán és a sas fantasztikus keverékei. A szkítáknál az arany szent fém, a tűz és a Nap féme. A griffek egyébként egyáltalán nem "nemlétező lények" s az arimaszpokkal vívott harcuk is valós tartalmú, amennyiben az isteni akarat megnyilvánulását látjuk bennük. Ezt a számos régészeti ábrázolás is megerősíti, ahol arany és ezüst tárgyakon látható a griff s velük elsősorban az istennők küzdenek. Zeusz szárnyas kutyái ők. Ide fut az eszelős ló Hellászból Szkíthián, a kimmer Boszporuszon és Észak-Koszpián keresztül, hogy azután visszatérjen délre az etiópokhoz, majd Egyiptomba meneküljön. Majd az arimaszok és . a griffek után, az örök hó borította Ripei hegytetőire jutva, kerül a hiperbóreusokhoz. A hiperbóreusok mitikus szent nép, valahol észak peremén laktak. Lokalizációjukhoz két konkrétumot ismerünk. Az egyik Észak-Gallia vagy a keltákkal szembeni sziget, azaz Britannia, a másik: a szkíták, az arimaszpok és a Ripei-hegyeken túl élnek. Ez utóbbi részletezése a következő. Plinius szerint, ahol a hiperbóreusok élnek, az a hely szerencsés klímájú és mentes mindenfajta gabonaféle termesztésétől. (VI. könyv XIV. 35.) Plinius a VL/XIX.50.nél felsorolja a szkíta népeket, akiket a perzsák szakának mondanak (Persae illos Sacas universos appellavere): szakák, masszagéták, dahák, esszedónok, asztakok, rumnikok, pesztikok, euchátok, kotierek, arimaszpok... Hérodotosz (IV. 6-7.) szerint az auchata (Scythi, qui auchatae vocantur) szkíták Lipoxaisztől, a kabar és traszpiszi szkíták (Cathiari et Traspies) Arpoxaisztól, a paralita szkíták pedig Kolaxaisztól származnak. Az eredetlegendák helyszíne az Altájjal szomszédos vidék, másrészt az auchatok és a katiárok összevethetők a hiperbóreusokkal. A hiperbóreusok tisztelték Apollónt és Artemiszt, akik évente hattyúkon jöttek el a nekik szentelt templomba. Az ő ifjaik mentek Déloszba s vitték el a termékeik zsengéit, a házasság előtt álló ifjak pedig levágott hajfonataikat rakták le a sírjaikra. Később ezek az utak elmaradtak s ennek talán a nomádok nagy vándorlásai voltak az okai. Hellanikosz szerint a hiperbóreusok igazságszeretők és nem élnek hússal. A hiperbóreus Abarisz, amikor Hellászba ment, magával vitt valamiféle arany nyilakat és állandóan böjtölt. Arany nyilai voltak az Aveszta-beli Jimának is, az árja őshaza királyának, amelyeknek segítségével megnyitja a földet, s arany nyilakból van a fejéke az Iszik-köl-i fejedelemnek is.
Az arimaszpok a Ripei hegység másik oldalán laktak s ugyancsak szent nép volt. Kallimachosz a IV. században a Déloszi himnuszában, leírva a maroknyi szent kalászt hozó hiperbóreusokat, megemlíti, hogy az arimaszpok szőkék! Az a hely, ahol e két nép egykor lakhatott nagy valószínűséggel azonos a minuszinszki medencével, ahol kellemes a klíma (olasz Szibéria!), termékeny a föld, dúsak az erdők, a földben sok a réz és az arany. Teljességgel hihető a szakrális kapcsolat a hiperbóreusok és az arimaszpok, valamint Hellász (Délosz) között, mivel ez a népesség a Kr.sz. előtti III. évezred végén érkezett ide délnyugat felől és europidok. Ismerték a kocsit. Régi hazájuktól elszakadva, megőrizték az ősi kapcsolatot mindaddig, amíg a korai nomádok viharos korszaka és háborúi ezt szét nem szakítottak. De nyelvi bizonyíték is van, mégpedig az aspa - ló, amely iráni szó. Az arimaszpoknak ugyanis kettős arculata van a forrásokban. Egyrészről egy reális kép: nagyállattartók, akik nyugat felé nyomulnak és hadakoznak a hiperbóreusokkal is, másfelől egy irreális kép, hogy egyszeműek, s hadakoznak a griffekkel a szent arany birtoklása miatt. A lényeg azonban az, hogy a mitológiában megmaradt a nyoma annak, hogy a hiperbóreusoknál is kettős világkép volt: a sötétség és a világosság s a lelkek egy jobb túlvilágba jutnak, amint az árják hitték, tulajdonképpen Anahita kultuszát jelentette a dévák tisztelete s ennek emléke a levágott haj szertartása is. Sőt, ide vonható a kőszobrok állításának szokása is. A forrásokban szereplő népek közül "szkíta" a menti, a gelon, a kallipida, a trák, a dak, a szaka, a sze, a masszagéta és a szauromata. Jégbezárt történelem A Duna Televízió Pazyrik-filmjéről vitaest 1999. május 31. Szakember szereplők a filmben: Karl Lamberg, USA Ignace Burgeois, Belgium Natalia POLOSZMAK és Vjacseszláv Mologyin Rudolf Hauri, Svájc Regina Schurta, Svájc Mathias Seifert, Svájc Werner Schoch, Svájc Tanja Balujeva, Moszkva Esther Jacobson, USA egy egészen idétlen amerikai diáklány Rima Eriknova, Mongólia, Altáj, múzeumigazgató
A helyszínt a film alkotói nagyon felületesen jellemezték. Több régész-csoport dolgozott itt 1993-ban. Az "Égi legelők" nevű helyen került elő köves kurgán alól, 3m mélységből a gerendavázas sírkamra, amelyben hatalmas vörösfenyő un. egyfatörzsből készített koporsóban nyugodott a 170 cm magas, 20-25 év körüli női halott bebalzsamozott holtteste és mellette hat felszerszámozott, idős korú lova, amelyeket - úgymond - leszúrtak, holott jól látszik a koponyájukon, hogy egy hegyes eszközzel (csákány) fejbeverték őket. A lovak gyomor-tartalma is megmaradt. A fiatal hölgy tetemét bebalzsamozták, a koponya nyestprémmel, a test tőzeggel és fakéreggel volt kitömve. A hölgy bal karját, bal vállát és hátát fiatalkori tetoválások díszítették. A sírkamra gerendái 15 évvel a temetés előtt voltak élőfák, tehát egy lakóépületből származhattak. A friss fából készített koporsó tetejét négy hatalmas bronz szög rögzítette. A mellékletekről nagyon felületes beszámolót kapunk: fa edények, fára szerelt bronz tükör szarvasos ábrázolással, tevealakos fafigurákkal díszített nyakék, egy méter magas fejdísz, elöl bronz állatszobrocskával és fából faragott griffel, birkagyapjúból készített magasszárú nemez csizma, sárga selyem blúz, vörös, bojtokkal ékes öv. A lábvégeknél kőtálkában koriander magvak. A narrátor és a szereplők állandóan "Pazyrik-kultúráról", Pazyrik-törzsről, Pazyrikemberekről, úgymond "pazirikekről" beszélnek s azt állítják, hogy a nagy előd Szergej Ivanovics Rugyenkó nevezte volna el így ezt a hagyatékot. A szkíta megnevezés csak érintőlegesen hangzik el s pusztán illusztráció Hérodotosz néhány szövegrészlete is. Azt hangoztatják, hogy a "pazirikek" egy ősi nomád nép, amelynek írása nem volt, háza, állandó lakhelye nem volt, nyelvüket nem ismerjük. A feltáró régésznő szerint a "Pazyrik-előkelőség" úgymond "egy emlékező hölgy" lehetett, fontos személy egykoron. Esther Jacobson amerikai hölgy sziruposan érzelgős badarságokat beszélt, mondván: nehéz néki "feldolgozni" azt, hogy a feltárt holttest sírját - úgymond - megbolygatták. Hasonlóan megdöbbentő dolgokat ad elő Rima Eriknova múzeumigazgató, aki szerint nem lett volna szabad ásatásokat végezni és a feltárt női halottat vissza kellene temetni! A neves moszkvai antropológus Tanja Balujeva egyértelműen állást foglal amellett hogy a pazyriki 1993-as sír halottja is vitán felül europid embertani típushoz tartozik, ám ezt a film készítői igyekeznek kérdésessé tenni és lekicsinyelni, hogy kedvében járjanak a mongoloknak, mert "azért mégis inkább egy kissé mongoloid lehet." A film valóságos szenzáció lehetett volna, ha valóban szakmai filmet készítettek volna! Ám ehelyett igazi amerikai "feldolgozást" láthattunk, élőképekkel, tájtotálokkal, giccs-betétekkel és sok meséléssel, többek között egy idétlen amerikai diáklány ostobaságaival akinek minden "borzalmas" volt, amit az ásatáson tapasztalt.
Legelőször is, a tárgyszerű ismertetéskor az előzményekről kell beszélnünk, nyomban leszögezve, hogy sem Sz.l. Rugyenkó, sem M. Grjáznov, sem I. Kiszeljov soha nem nevezte a belső- és közép-ázsiai altáji sírokat "Pazyrik-kultúrának"! Kezdettől azt vallották, hogy szkíta sírokról van szó, a Krisztus születése előtti VI-V. és IV. századból. Ez a kifejezés csak legújabban jött divatba, elsősorban az 1996-ban Párizsban megjelentetett "Közép-Ázsiai kultúra története II" c. munka tanulmányaiban ( Harmatta János, Zadnyepróvszkij és Nyegmatov szerkesztésében). Az első leleteket egy Frolov nevű mérnök fedezte fel 1830 táján, majd V.V. Radlov 1865-ben ásatásokat végzett Katandában és Bérel-ben. Töbh mint 50 év után 1927/29bon Mihail Grjáznov ásatott Sibén és Pazyrikban. Az igazi szenzációkat 1947-49 között Pazyrikban, 1950-ben Basadárban Szergej Rugyenkó tárta fel. Ugyancsak ő végzett ásatásokat 1954ben Tujektában is. A kelet-altáji Pazyrikben öt nagy kurgán vált híressé. Ettől keletebbre tárták fel az arzsani nagy kurgános fejedelmi temetkezést, több száz lóval! (Grjáznov kezdte az ásatásokat.) Az Altáj itt 1600-2000 m magas, a jég és örök hó határa 2000 m. Az Ulagan folyó mellett fekszik Pazyrik, a Tyeleckoje tótól délre, a Baskausz folyó mellett. A kurgánok átmérője 24-76 m, hatalmas kőpakolás fedte őket. (Több tonnányi kőről van szó.) A sírok mélysége átlagban 4 méter. A sírkamra gerendákból ácsolt, nem egy esetben 300 gerendát is felhasználtak. Általában a sírkamra déli oldalán álltak a fa koporsók, amelyeket - például Basadacban - csodaszép faragások díszítenek. A sírkamrák falát és a padlóját nemz szőnyegek borították. Hatalmas méretűek is voltak: 6,5 x 4,5 m-es kínai főniksz-madaras szőnyeg! Általában 2x2 m-esek. Teljesen magában álló darabok ezek a bolyhozott gyapjú szőnyegek, mert egy négyzetdeciméteren 7000 csomó található, míg a későbbi turkesztáni szőnyegeken 500! Ezek igen nagy értéket képviseltek. Metellus Scipio szerint egy babilóni szőnyeg 800 ezer sestertiust, sőt olykor 4 millió sestertiust ért! Sibében 7x7 m-es volt a sírkamra és az északi részen voltak a lótetemek. A sírkamrában a fa szarkofágon kívül voltak gyönyörűen faragott lábú asztalok álltak. A sírok általában ki voltak rabolva, csak a 2. kurgán lósírjai voltak sértetlenek. Az eltemetett lovak száma: 7-22 db. A Kubán-vidéki Uiszkij aulnál viszont 360 lovat temettek el! A lovakat szép rendben tették a sírba, aláhajtott lábakkal s így 180-190 x 40-50 cmnyi helyet foglalt el egy-egy. Az első sorban általában a legjobb lovakat helyezték el, de voltak 18-20 éves öreg lovak is. Minden ló hímnemű volt! Kanca nem fordult elő, csak csődör vagy herélt. A lovakat nem szúrták le, hanem egy csákány-szerű tárggyal a sírgödörben fejbe verték, a homlokukon ott tátong a lyuk! A pazyriki lovak zöme
aranysárga vagy vörhenyes sárga volt. "Aranyos lovú baktriaiak" kifejezés ismert az írott forrásokból. A Napisten kultusz állatai voltak ezek a lovak is! II. Muvatalli hettita király: Égi Napisten, uram, népek pásztora! Te, Égi Napisten, a tenger habjaiból kelsz fel és emelkedsz az égbolton! Óh, Égi Napisten, Te naponta ülsz törvényt... a mindenség felett..." Hatti napjelvények: szárnyas napkorongok. Az eltemetett lovak felálló sörénye rövidre volt nyírva, a farkuk befonva és/vagy csomóra kötve. Ám nem mindegyiké. V.O. Vitt archeo-zoológus eredményei: a legjobb lovakat takarmányozták és istállókban tartották, tehát megtelepedett földművesek is voltak, noha itt fenn a magas hegyek között földet művelni nem lehetett. Erre utal a sok kakas ábrázolás is, hiszen a szárnyasok tenyésztése és tartása egyáltalán nem nomád szokás. Még agyagedényeken is volt kakas-ábrázolás. A kakasnak természetesen kultikus jelentése is volt, De nyilván ide a lentebb lakó szkíták csak temetkezni jártak. Szarvasos maszkok és oroszlános lószerszámokat készítettek, amelyeket arany lemezekkel borítottak be. A közhiedelemmel ellentétben nem apró tarpánok, tehát mongol lovacskáik voltak, hanem magas (150 cm marmagasságú) un. arab (valójában türkmén) mének, kiváló közép-ázsiai import lovak, elsősorban Fergánából! Ezeket a kiváló lovakat Kína is importálta, elsősorban versenylovakként. A pazyriki lovak füle vágásokkal jelölt volt. Hosszú nyak, rövidebb törzs, a mellső lábak kissé hosszabbak. Volt az 5. kurgán sírban küllős kerekű fedeles kocsi is, amelyet négy igásló húzott, járom-szerű fogatolással. A többi temetkezés mindegyikében is volt tömör kerekű kordé. Ámde miért? Hiszen itt a magas hegyekben ezeket nem használhatták! Talán egy kínai hercegnőt hoztak rajta menyasszonyként? Ugyanígy nyitott kérdés; a kurgános temetkezési forma is. A szkíták menekültek volna ide avagy inkább elrejtették féltett halottaikat? Később az altájiak lovai megváltoztak, kicsiny termetűek lettek. Az igás lovak régen egyébként sokkal kisebbek voltak, mint a hátasok, Ma fordítva van. A ló, véleményünk szerint, Közép-Ázsiából terjedt el. Mariban már 3700-4000 évvel ezelőtt ismerték a kocsit és a lovat! Ennek ellenére az Ókori Keleten sokáig egyáltalán nem ismerték a lovat. A sumér Úrban (Kr.sz. előtti III. évezred) például tehenek voltak a kocsiba fogva. Asszíriában és Urartuban (Kr.sz.előtti IXVll.század) viszont nagy lókultusz dívott az I. évezredtől. Az altáji szkítáknak már volt zablájuk (vas és bronz, de faragott fa oldalpálcákkal), és a nyerget is a szkíták találták fel, amely ekkor még csak szarvasszőrrel és fűvel kitömött bőr párnákból állt, faváz nélkül, de volt már szügyelő, farhám és nyeregtakarók (cseprák vagy sabrak) s ezek igen szép díszítéssel készültek. A pazyriki 3. és 4. kurgánban csak csontvázak maradtak meg, de a 2. és 5, kurgánban maguk a férfi és női holttestek is épségben voltak. Tetoválások voltak az 5, sír halottján! Mi volt az értelmük, mi volt a rendeltetésük? Talán az avatási szertartással voltak kapcsolatban.
Az eltemetett személyek europidok, nagyon kis mongoloid beütéssel, imitt-amott. Tetoválások a bebalzsamozott és kitömött testen jó állapotban maradtak meg. A hajzatok fésültek voltak, a kéz és lábkörmök gondosan levágottak. A ruházatuk: nemez hosszú harisnya, bőr csizma, ujjas kaftán, szőrmével díszítve. /Vidraprém szegély, leopárd és tigris bőr! /A selyem és a birkagyapjú is nagyon finom kivitelű. Bőr öveket ezüst veretekkel díszítették, csúcsos, füles sapkákat viseltek s inget hordtak! Fegyver nagyon kevés volt az eltemetettek mellett: íj, nyílvesszők fordultak elő, hasonlóan kevés munkaeszköz került a sírokba. Az altáji szkíták és a déli, mezopotámiai - előázsiai kultúrák közötti szoros kapcsolat vitathatatlan. Erre utal az állatábrázoló művészet, a lótusz és palmetta motívum, a kultikus jelenségek garmadája. Természetesen voltak kapcsolatok Kínával is (amelynek a VIII. században már 52 millió lakosa volt): a selyem, a tükrök, a lakkozott edények innen származnak. Az ásatók annak idején C 14-es rádiókarbon korhatározást végeztettek se szerint a pazyriki sírok kora Kr.sz, előtti V-IV. évszázad. Újabban felmerült, hogy talán III-I, századiak s akkor elsősorban nem a szkítákhoz, hanem a húnokhoz volnának kapcsolhatók. Ez a felvetés nem légből kapott, mivel igen erős a hasonlóság a biztosan hún Noin-Ula-i sírokkal! Enoki és Koselenko vallja ezt. Ámbár sok és fontos különbség is van. PI. Noin-Ulában nincs lótemetkezés. Történelmi közhely, hogy a szkíták és a szarmaták úgymond "vitathatatlanul" iráni nyelvű nép volt, tehát az indoeurópai (indoiráni) nyelvcsalád tagjai. Ezt az irániságot már - úgymond - 1837-ben J.K. Zeuss és 1886-ban K. Müllenhof "bebizonyította". Dáreios perzsa nagykirály nags-i rusztami feliratára szoktak hivatkozni, amelyen a szkíta-szakák négy csoportját különbözteti meg a felirat: szaka-haumavarga, azaz a hauma italt készítők, szaka-tigrakhauda, azaz a hegyes sapkát viselő szkíták (masszagéták) szaka tyaig para Sugolam (a Szogdrán túli szakák) és szaka-paradraya (királyi vagy tengerentúli szkíták). Harmatta János szerint az ázsiai húnok, a hsziungnuk is keletiráni, szaka típusú nyelvet beszéltek. De ha ez így lett volna, akkor több mint félezer évig hatalmas tömegben a Kárpát-medencében élt szarmaták és korábban a szkíták miért nem hatottak a Kárpát-medencére és a Balkánra? Ezen a területen ugyanis egyetlen nép sem beszél ma iráni nyelven! Vannak, akik szerint az iráni népek uralták a tájat Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig egészen a török nyelvű hunok, avarok és magyarok (?!) megjelenéséig! S hol vannak az indoiráni helynevek? Lényegében csak a dan - folyót (Don, Dnyeper-DanapriszDuna?) és a Volga Rha nevét (talán a Dráva, a Maros nevét?) tudják felmutatni. Azt beismerjük, hogy a trójaiak nyelvét egyáltalán nem ismerjük, de hogy a szkítákét, a húnokét, az avarokét sem, azt nem ismerjük be. De azért "akár a hunok elődei is lehettek" a pazyrikiek. A görög átírásban fennmaradt, eltorzult istennevek, (Tabiti,
Papaiosz, Tagimaszdasz, Goitoszürosz), egyes személynevek (Targitaosz, ArpoLipo- és Kola-xaisz), bizonyos helynevek és törzsnevek maradtak fenn, valamint Hérodotosznál az oior pata (férfiölő), az arimaszpu (egyszemű) és temerinda (mater maris, a tenger anyja). Az altáji szkíták délnyugat felől érkeztek ide s talán ők a jüe-csík. Az ősi földjük Urartu területe lehetett s innen dél felől nyomultak fel a Kaukázuson át az európai un. királyi szkíták is a Fekete-tenger vidékére. A szkíta- szarmata- alán- oszét rokonság nagyon késői találmány (Miller és Abajev ötlete). Közép-Ázsiában kétségtelenül igen erős volt az irániak hatása és szerepe: ezt egyértelműen jelzik a szogdok, korezmiek és a baktriaiak. A szogdok arameus abc-és írása és nyelve kétségtelenül iráni (ebből fejlődött ki a türk írás is!). A párthusok Nisa-i fővárosából több ezer darab szegd kurzív írású tábla került elő s így az is világos, hogy a szkíta eredetű párthusok is iráni típusú nyelvet használtak az adminisztrációnál. Krónikáink sokat beszélnek Szkítiáról, noha azt állítják, hogy Szkítiát és a hún rokonságot is a külföld (a németek) találta ki nekünk. Az őstörténeti rész a krónikáinkban igen magas százalékarányú teret foglal el (100-ból 42,61% - Norbert Kersken adatai, Veszprémy László nyomán). Anonymus: Szkítia igen nagy föld, melyet Dentü-mogyernek hívnak. Kézai pedig - bár zavarosan - mégis különös módon írja le Szkítiát: "Szkítia tartománya Európában fekszik s kelet felé terjed, egyik oldalról az északi tenger, a másik oldalról a Riphei-hegyek (Altáj?) határolják, zárják be. Kelet felől Ázsiához csatlakozik...Szkítia vidéke kelet felől a Joria-beliek országához (Grúzia? csatlakozik, utána Tarszia (Talasz völgye?) következik, végül pedig Mangalia (Mongólia?), ahol Európa végződik. A nyári nap felőli oldalon (kelet felől) a korozminok (Korezm) népe található, valamint Ethiópia, azaz India Minor (Afganisztáni s ezután dél és a Don folyó között áthatolhatatlan pusztaság van. (Kirgiz-puszták?) A Don folyó...a kerek tengerbe (Kaszpi-tenger) ömlik. Nyugat felől szomszédja a besenyők és a fehér húnok (az Ural és az Aral között laktak!).....hegyeiben griffek fészkelnek és vadászsólyom madarak költenek, amelyeket magyarul kerecsennek mondanak. Meótisz tartománya Perzsiával határos s egy igen keskeny gázlón kívül mindenfelől tenger övezi." Kézainak Justinus és Jordanes is forrása volt. Regino sok nagy tóról tett említést. Mik a hasonlóságok a szkíta és a magyar múlt emlékei, hagyományai között? A kard kultusza: vö. Atilla-kardja! A földbe szúrt kard és a meztelen kardra esküvés. A temetkezési szokások - lósírok. Lószerszámzat, nyereg, zabla. A visszacsapó reflexíj!
Az ábrázolóművészet - állatábrázolások - avar és magyar anyagokban. A griff kultusza, amely egyértelműen a Napisten-kultusza! Az ősök szellemének a kultusza (lélekhit). Megegyező a vérszerződés! (Lukiánosz, Toxarisz vagy a barátság c. művében beszéli el ezt) Az ellenség fejének levágása a csatában és annak bemutatása a királynak vagy a fejedelemnek ősi szkíta örökség nálunk. A magyar nyelv: ősnyelv s nem háromezer éve létezik! Arany János szerint a magyar önálló anyanyelv. "Anyanyelv az, amely kimutathatólag nem származott más nyelvekből." Szkíthia kétségtelenül egy bűvös zsák, amelyből sok minden kivehető. Lehetséges, hogy álomvilágbeli a magyar őshaza s így az évszázados kellemes merengések színhelye. Petőfi Sándor így vallott: Mert nem Ádám-Éva óta miénk e föld Messze Ázsiában lakozánk azelőtt, Kaszpi tengeren túl Aral-tó környékén, Irtóztató távol van az a hely innét. Veigelsberg Hugó (Ignótus) azt írta, hogy a magyarnak van ugyan helye a világban, de nyomot nem hagy benne. Hasonló érzülettel szólnak e kérdésről a jelenlegi mérvadók, mint például Domokos Péter, aki kijelentette a Szkítiában tömöríthető keleti vonzalom rendkívüli módon felerősödött és agresszívvá vált, túllépve az elfogadhatóság, a maximális tolerancia küszöbét. Altáji múmiák A paziryki és a bereli szkíta-húri-kori temető. Kr. sz. előtti V- II, század Az altáji hercegnő Az Altájban, a Nagy Ulagan folyó medencéjében, Paziryk térségében, az Ukok-i platón 2200 m magasságban, ahol -a néphit szerint - kiáltani is szentségtörés, helyezkedett el a kőpakolásos kurgánokból álló Ak-Alaha-i temető. Az Ukok szó annyit jelent: Mindennek a vége!
A kutatásokat az Orosz 'tudományos Akadémia novoszibirszki Szibériai Tagozatának expedíciója végezte 1990-1995 között, Vjacseszláv Mologyin és Natalia Poloszmák vezetésével, folytatva Rugyenkóék sokkal korábbi munkáját. Az első 1990-ben feltárt kurgán alatt egy férfi és egy nő váza volt, harci baltával, késsel, íjjal. A kurgánok átlag magassága 3m volt. 1993-ban találtak rá arra megbolygatott halomra, amely a szenzációt hozta! Ez a szétdúlt kurgán már csak 57 cm magas volt, az átmérője 18 m. A kurgán alatt került elő egy gerendavázas sírkamra tetején, egy keskeny fakoporsóba temetett, kőlapokkal lefedett sír és mellette három ló teteme. A kurgánt természetesen a sírrablók is megtalálták és ezt a sírt ki is fosztották, ám -a jelek szerint azt hitték, csak egy temetkezés van a kurgán alatt. Ez a félreértés mentette meg az un. hercegnői sírt. Ez a felső temetkezés valamivel későbbi volt (Karakobino-i türk /?/ harcos). Ezek, a Kr.sz. előtti III. század után, a szkíta pazirykiek ellen fordultak és (állítólag?) feldúlták a korábbi uraik sírjait. Később, ezt a harcos sírt rabolták ki ismeretlenek. Ezek a rablók azonban nem vették észre az alatta lévő sírkamrát! A fenyőgerendákból épített sírkamra 3,3 X 2,3 m -es, a belső oldalon a gerendák simára voltak faragva. A sírkamra a 282 cm mély sírgödör alján, annak a szélén állt. Az egész sírkamrát, a 11, szorosan egymás mellé illesztett gerendából álló tetőzettől az aljáig jég töltötte ki. A sírkamra alján, a padozatot kavicsból és kőből képezték ki s erre egy fekete nemez-darabokból összevarrt ruhaalátétet helyeztek. A sírkamra déli falánál állt az egy fatörzsből kivájt koporsó (kaloda), amelynek a tetejében tövig bevert, kerek fejű réz szögek sorakoztak. Amint leolvasztották a koporsóról a jeget, előtűntek a szarvasfigurás bőr rátétes díszítések. A koporsó mellett állt egy edény, a padlón még két laposfenekű agyagkorsó, amelyeket azonban a jég széttört. Mellette volt egy lóhúsba döfött bronz kés, tehát fogyasztásra előkészítve, ám - úgy látszik nem az eltemetett hölgynek volt ez odakészítve, hanem az Égieknek. A sírgödör északi részében, a gödör alján, találtak hat lótetemet, a lovak koponyáján lévő lyukak harci csákánytól erednek, így ölték meg őket. A fa sírkamra és a sírgödör széle közötti 65 cm széles térségbe voltak zsúfolva, belenyomorítva a lovak, mégpedig két szintben. A lovak szőre is megmaradt, sőt a szépen befont lófarkak is, valamint a fa lószerszámok és a nemez nyeregtakarók. A hölgy vastag, kettős nemezrétegen feküdt, a feje alatt egy hengeres nemezpárna volt. A hölgy alvó pózban, a jobb oldalán feküdt, lábai térdben enyhén behajlítva, karjai a hasán keresztbe téve. Testét növénymintás aranylemez-applikációkkal díszített szőrmével takarták be.
A hölgy öltözete kiváló állapotban maradt meg. Sárgás színű bő selyemingének ujjai a csuklóig értek, vörös zsinórral voltak díszítve, a kézfejnél kiszélesedő ruhaujj szélén vörös paszomány díszlik. Az ingen is arany flitterek voltak. A hosszú, fehér és vörös színű selyem szoknyát, selyem fonalakból összevarrt vastag vörös öv tartotta. Hosszú fehér nemez harisnyájának felső szélén piros nemez rátétes csík húzódik, A fején bonyolult szerkezetű fejdísz, amelyet saját hajból, lószőrből, nemezből, selyemből és favázból raktak össze. Ennek, a hajviseletet megőrző, nehéz parókának a magassága 61 cm! A fa vázra nemezt feszítettek, erre fekete vásznat húztak, amelyre 15 darab fából esztergályozott, aranyozott madárfigurát varrtak fel. A madárkáknak a lába, a farka és a szárnya bőrből készült. Elszenesedett gabonafélék magvainak héja is megmaradt. Ennek egy női fejdíszen különösen mély jelképi értelme van, hiszen a magvak a termékenység és az örök élet megtestesítői. Az is lehetséges, hogy a gabona magvak elégetése az isteneknek és a szellemeknek ajánlott, vérnélküli áldozat keretében történt. A parókát három arany fóliával fedett fa szerkezet tartotta. A paróka csúcsára erősítettek egy sajátságos, hosszú virágsziromra emlékeztető díszt (ez 61 cm). Elöl, mintegy kokárda, egy fából kifaragott szarvasfigurát tettek. A csúcsban összefogott hajfonatát vörös selyem tokba fűzték, a feje tetején egy gömbön álló fa szarvasfigurát helyeztek el, ezt bronztűvel erősítették a hajhoz. A fülében aranyhuzal gyűrűcskék, a nyakában nyolc, arany fóliával bevont faragott fa fekvő szárnyas párduc. A bal medencénél, a szoknya felett feküdt egy fa keretbe foglalt, fogantyús, hátlapján szarvasábrázolásos, higannyal foncsorozott felületű tükör. Az amulettek, bronz csüngők eredetileg nyilván fonálra voltak felfüggesztve. Volt mellette illatszeres készlet, benne lószőr ecset, kék, zöld arcfesték-por, szem és szájceruza. A fejdísz mellett, egy-egy kő tálkában koriander magvak voltak. Ugyanúgy, mint a paziryki 2., 3. és 5. sírban. Illata az Isteneknek szóló áldozat jele volt, tehát nem azért tették a sírba, hogy a hullabűzt semlegesítse! A hölgy testét kipreparálva bebalzsamozták. Noha a balzsamozási eljárások nem voltak tökéletesek, az állandó fagyasztás a testet kiváló állapotban őrizte meg, a fejet nem annyira. Az arcbőr csak a jobb halántékon és a felső állkapcson maradt meg. A nyakszirtnél a koponyán 4-5 cm 4-5 cm átmérőjű nyílás tátongott, amelyen át eltávolították az agyvelőt és utána száraz fűvel töltötték ki az agykoponyát. A belső szerveket is eltávolították. A mell has- és a medence- üregeket is gyökérfüvekkel s valamiféle földre emlékeztető anyaggal töltötték ki. A tetem preparálására tehát felhasználtak száraz füvet, a téli hegyi legelők növényi gyökereit, vékony juhszőrt és durva lószőrt. Mindezen anyagoknak jelképes jelentésük tartalmuk is van: a halhatatlanság, az örök élet szimbólumai. Nem használtak fel konzerváló és antiszeptikus anyagokat s így a test megőrzése nem vált lehetővé, csakis a térfogatát
tudták megmenteni. A test felületét higany vegyülettel kenték be. Ami meggátolta test felbomlását. Egyébként higanyt és cinóbert régtől bányásztak az Altájban és KeletKazahsztánban. A cinóbert fa- és bőr tárgyak festésére használták. Nagyon is lehetséges, hogy a pazirykiak is, akárcsak a kínaiak ismerték a cinóberből a higany kivonását. A kínaiak a halhatatlanság elixírjét készítették ebből. A hölgy bebalzsamozott és preparált tetemét természetesen röntgennel átvilágították s az ízületeiben és a csigolyáiban semmiféle patológikus elváltozást nem fedeztek fel, ám a belső szervei hiányoztak, tehát más valami lehetett a halál oka, elvégre 25 éves múlt csak! Két foga hiányzott csak. A szemgödreiben téglaszínű, viaszra emlékeztető agyagtapaszok voltak. Valami hasonló anyag ma is ismert, parafin-alapú kenőanyag, amellyel a bőrt rövidebb időre (hetekre, hónapokra) tartósítani lehet. A halott bőrének állapotából ítélve a halál beálltától az eltemetésig három hónapnál több idő nem telhetett el. A lovak gyomortartalmának elemzése alapján világos, hogy a temetés júniusban történt, az asszony vagy leány tehát márciusban vagy áprilisban halt meg. A rituális balzsamozás után, egy speciális ágyon felöltöztetett hölgyet, egy fűtetlen és zárt helyiségben őrizték. A halottakat csak tavasszal vagy ősszel temették el, télen az égi legelők zárva vannak. Valójában, ugyanúgy, mint Egyiptomban az Ozirisz és Ízisz kultuszban, a test rothadását azért gátolták meg, mert a feltámadás csakis így lehetséges! Természetesen elvégezték az altáji hercegnő esetében is a DNS vizsgálatokat. A mintákat a szövetekből és a csontokból vették. A legközelebbi genetikai rokonság a mai szamojédekkel áll fenn. Ez csaknem érthetetlen. Oka lehet: a/ vagy ugyanaz az europid komponens, amely megvolt egykor a pazirykiaknál és a szamojédeknél is, vagy b/ a Nyugat-Szibériai alföldről északra vándorolt északi szelkupok vitték magukkal ezt a genetikai komponenset. Ezt követik az újgurok és a kazahok, bár a genetikai távolság az europidoktól és az un. finnugoroktól kisebb, mint a középázsiaiaktól. Kimutatható a közvetlen kapcsolat az okunyevi és a karaszuki népességgel. A kisázsiai befolyás is kimutatható, például a Sztárüj Szad-i temetőben. Viszont az andronovói kultúra rassztípusa nem meghatározó a szkíta-szaka népességben. A paziryki hercegnő egyedül lett eltemetve, a föléje temetett és kirabolt harcos későbbi! Ez is arra utalhat, hogy hajadon, tehát érintetlen (szűz) volt még! De utal arra is, hogy a keleti társadalmakban a nők a férfiakkal egyenjogúak voltak! Ugyanezt későbbi szogd nyelvű írott források is igazolják. Sem a viseletében, sem a fejdíszén, sem a melléje tett kellékekben semmi különleges, semmi extra nincs, ami a korábban feltárt hasonló korú temetkezésekben elő ne fordult volna. A sírban megtalált arany sem mutat előkelőségre, hiszen csak a
fatárgyakat bevonó arany fóliák voltak a sírban. Mégis különleges, átlagon felüli személyiséggel van dolgunk, erre mutat a mély és nagy sírkamra, a különlegesen szép és válogatott hat ló, a bebalzsamozás, a koporsó díszítettsége. De különlegessége volt még a tetoválása is. Az 1948. évi pazyriki 5. kurgán férfiújának testén is volt tetoválás: a mellkasán, a karjain, a hátán, a lábszárán. A hölgynél mindkét karján, a vállától a csuklójáig. Sőt még néhány ujján is tetoválás volt. Szép fehér bőrére kék színnel tetoválták az ábrázolásokat: griff-csőrű szarvast, aganccsal, kőszáli kecskét, lejjebb hátra fordított fejű kost, csukott pofájú foltos párducot, hosszú farokkal. Ez alatt egy fantasztikus kígyó, hosszú farkú tigris, karmos mancsokkal, fekvő szarvas hátából kinövő griff-fej látható. A csuklónál szarvas fej, hatalmas aganccsal. Mindezek az ábrázolások ugyanolyan "szakrális szövegek", mint az írott sorok! Sok esetben a beavatási szertartások részei voltak a tetoválások. De az különös, hogy a paziryki hét múmia közül csak kettőnek a testén volt tetoválás, tehát nem velejárója volt a temetésnek. Sőt, Mologyin tetoválást talált egy közvitéz testén is, tehát nem csak az előkelőknek járt ki! A bereli szkíta sírok Kazah és francia közös expedíció kezdte a feltárásokat 1997-ben Nyugat-Altájban, a csodás erdőkkel (nyír, fenyő) fedett tájon, a Kempir, a Kajnár, a Karasoki hegyeknél, ahol a Buhtarma, az Akberel és a Bulanta folyók zubognak,1100 m magasságban. Ásatásvezető: Zajnolla Szamasev. Először 1865-ben V. V. Radlov ásatta meg a bereli nagy kurgánt, amelyet azután 1959-ben Sz. Sz. Szorokin folytatott. Ezen a fennsíkon 31 kurgán sorakozik lánc-szerűen s ezek eredetileg oly nagyok voltak, hogy bizonyosra vehető: a vezérek számára készített halotti "templomok" ezek. A vezérek, a fejedelmek az Isten földi képviselői, az élők jólétének, boldogságának letéteményesei, ezért a testüket meg kell őrizni, a romlástól meg kell óvni. Ezért balzsamozták be a holttesteket és tisztában voltak azzal is, hogy itt, az örök hó és jég birodalmában, minden megfagy. Az 1998-ban kutatni kezdett 11. számú kurgán átmérője több, mint 80 m, magassága 2,5 m. A köves kurgán köveit speciálisan termelték ki, megfelelő kőlapokból, görgetegkövekből és másféle kövekből. A kőpakolást nem töltötték ki aprószemcsés földdel, így mintegy természetes szabályzóként működött ez a lyukacsos kőréteg a fagyos évszakokban. A kurgán a közepe felé enyhén lejtett. Fáradságos munkával készült el egykor ez a kurgán. Sok ember vett részt az elkészítésében s ez jól szervezettségre mutat. Gigászi munkát fordítottak a temetkezésre, hiszen a köveket a
szakadékos völgyekből, folyómedrektől kellett ide szállítani. A kurgánt függőlegesen felállított kőlapokkal vették körül, amelynek nemcsak gyakorlati rendeltetése volt, hanem magát a Koszmoszt szimbolizálta. Ugyanilyen szerkezetű volt a paziryki 5, számú, a tujektai és a basadóri kurgán is. A kurgán 2,5 m vastag kőhalma alatt, a fenyőgerendákkal lefedett mély sírgödör déli felében állt a vastag fahasábokból összecsapolt sírkamra, amelyet vastag szilfa deszkákkal fedtek be és megfüstölt teafa-cserjékkel szórták be. A sírgödör északi felében volt a lovak kamrája, fülkéje, amelyben két rétegben feküdtek a lótetemek. A fagyhatár itt átlag 150 cm a földben, a hegyekben régen a fagyhatár 8-900 m magasságban volt, manapság viszont 1000-1100 m. magasságban van. A talajban 3-6 m mélységben nyáron is fagypont alatt van a hőmérséklet. A gerenda-sírkamra 3,43 X 1,85 x 1,26 m volt. A dendrológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a felhasznált faanyag egy részét korábban készítették el s jóval a temetés előtt használták. A sírépítmény mennyezete felett szil és teafa ágai, cserjéi voltak elterítve két rétegben. A szil deszkalapok simán, csapolással voltak egymás mellé helyezve. Néhány helyen nemez vagy selyem maradvány volt a deszkákon, tehát eredetileg bevonták a deszkázatot. Ez alatt a cserje-réteg alatt a sírkamra mennyezete jött elő, amely vastag deszkából készült. Az oldalfalak minden oldalon 3-3 vastag deszkából készültek. A fa sírkamra észak-keleti oldalán volt a sírrablók aknájának nyoma. A sírkamra északkeleti sarkában állt két vörös színű füles agyag korsó. A sírkamra déli oldalán, zöld kőlapokon és földből kialakított magaslaton állt a fenyőfatörzsből kivájt 61-78 cm széles és 273 cm hosszú koporsó (kaloda), amelyet gondosan megmunkáltak, meggyalultak és kezelték is, hogy a rothadástól, a korhadástól megóvják. Négy oldalán fogantyúk voltak, amelyek segítségével betették a sírkamrába. A fedlap négy sarkán aranyozott bronzból készített kiterjesztett szárnyú madár (turul?) díszlett, mintegy őrangyalokként. A koporsóban egy 35-40 éves férfi feküdt, aki mellé, később, odatemették a valamivel idősebb feleségét is. Az elhunytak feje alatt fahasábból kifaragott párna volt. A férfi hajviselete két fonatból állt, de éltében szakálla és bajusza is volt. Drágakövekkel és arany díszekkel ékes bőr kaftánja nyomokban megmaradt. A férfit, előzetesen, mongoloid jellegűnek vélték s ez számunkra meglepő, ismerve a többi temetkezést! Elképzelhető tudatos mongolosítási kísérlet is. A férfi koponyáján, a fejtetőn egy repedés volt, amely buzogánytól származhatott, amely ütést talán egy csatában kaphatott. Valószínűleg kísérletet tettek arra, hogy a vezérnek életében orvosi segítséget nyújtsanak. Ezt bizonyítják a sebből kiszedett csontszilánkok s a megalvadt vér nyomai, vagyis a trepanáció befejezetlen maradt. Ez a fejseb mindenesetre a férfiúi bátorságának bizonyítéka! Merészségének bizonyítéka
még számos borda és csigolyatörése, amelyet különböző időben szerzett s amelyeket túlélt. A test bebalzsamozásához speciális aromákat tartalmazó füveket használtak. Az elhunytakat díszes ruhákba öltöztették s csodás és cirkalmas, türkiz gyöngyökkel kivarrt, aranyfóliás díszítményekkel látták el. Mivel a rabláskor víz jutott a koporsóba, a vékony szövetek zöme megsemmisült, A két szintben elhelyezett 13 lovat hegyes csákánnyal ütötték agyon, a lyukak a koponyákon jól látszanak. A lósírnál az első réteg téglalap és négyzet alakú szilfa deszkalapokból csapolással volt megalkotva. Az alsó szintben hét ló feküdt s vastagon elterített szilfa és teafa cserjével választották el egymástól a szinteket. A felső szintben lévő rőt (vörhenyes) paripák feje a felkelő Nap irányába volt fordítva, valamennyi ló a hasán feküdt, aláhajtott lábakkal. Mind fel volt szerszámozva. Megmaradt a lovak bőre, szőre, sörénye, farka, gyomortartalma, a teljes díszes lószerszámzat, a vászon lótakarók. A lovaknak vaskarikás, állatfigurákkal díszített oldalpálcás zabláik voltak, nyergük volt és piros lópokrócok fedték őket. A 13 ló közül négy bőr maszkot viselt, amelyre természetes nagyságban, fából kifaragott hegyikecske szarvakat illesztettek, A faragásokat arany- illetve ónlemezzel vonták be, de csak a tömör arany illetve ezüst illúzióját akarták kelteni. Az egyik maszkon még fából kifaragott tigrisgriff is volt. Spirálisos szarva bőrből készült. A fából kifaragott lószerszám-díszek (oldalpálcák, csüngők, szíjelosztók) is ónnal és aranyfüstlemezzel voltak az elülső oldalukon bevonva. Hátoldalukon lévő nyílások segítségével erősítették rá a lószerszámzat szíjazatára. A lószerszámzat minden egyes lovon egy és ugyanazon díszítésű volt. Az ábrázolt állatok: szarvas, jávorszarvas, ragadozó madarak, hegyikecske, kőszáli kecske, párduc, mind az itteni altáji állatvilág képviselője. De fontos szerepet játszottak a fantasztikus, nem létező állatábrázolások is: a griffek. Az állatküzdelmi jelenetek: párduc támad szarvasra vagy hegyikecskére. Világosság - Sötétség - Jó és Rossz harca. Ugyanakkor az ábrázolt állatok, mintegy összekötő kapcsok, láncszemek a földi és az égi világ, a hófödte hegycsúcsok alatt fekvő égi legelők között. A tárgyak művészi színvonala egyértelműen mutatja a bereli szkíták magasfokú fémműves-, fafaragó, építőmesterségbeli, ötvös- és fazekas mesterségbeli tudását. A titokzatos és ridegen fenséges Altáj népeiről számos írott forrás megemlékezik. A kincses kelet örököseinek honalapítása vagy barbár nomád hordák inváziója Mi által tudomány a történelem? A tárgya vagy az alkalmazott módszere révén? Esetleg mindkettő által? A történettudománynak önálló ága-e az őstörténet-kutatás? Van-e rangsor a történeti források között? Helyes-e ez a sorrend: a legfontosabb a nyelv, azután az írott források, majd a tárgyi emlékek (régészet, embertan) s végül, de
nem utolsó sorban a szellemi hagyományok egésze (mondák, legendák, népköltészet, népzene, művészet, hitvilág) ? Kaphat-e kiemelt szerepet egy nép életében a múltismerete? Befolyásolja-e a jelenkori magatartásunkat a múlt avagy ma már senkit sem érdekel kik vagyunk és honnan jöttünk? A ma emberének egyáltalán van-e fogalma arról, hogy mi magyarok egészen más kultúrát és embertani jelleget képviselünk, mint a környezetünk? Az elmúlt fél évszázad ideje alatt voltak-e olyan könyvek, amelyekből megismerhettük múltunkat? Ámítanak-e bennünket a kinevezett hivatalos tudósok avagy tárgyilagosan mutatják be a régmúlt időket? Felfedezhető-e szándékos félrevezetés és hatalmi befolyásolás? A kérdések özöne vethető még fel, de vajon van-e válasz ezekre a kérdésekre? A történelem a múlt lezárt folyamata, a megtörtént, az általunk már meg nem változtatható események, "történetek" sokasága, az egyszer élt emberek senki máséhoz nem hasonlítható élettörténeteinek halmaza. A múltnak, a történelemnek emlékei, nyomjelzői a szellemi és tárgyi emlékek. A legelső és talán a legfontosabb kérdés: egyáltalán megismerhető-e a múlt teljes egészében, hitelesen és valóságosan, avagy meg kell elégednünk azzal, hogy a történelmet tulajdonképpen álmainkból szőjük és vizsgálatát "álmaink logikája" (George Duby) irányítja? Nos, hát akkor a história tudományának nem a tények az alapjai? A történeti tényeket általában a kutatók alkotják meg a múlt nyomaiból, tehát a tények nagyon is szubjektív fogalmak. Az írott források sem tárgyilagosabbak, hiszen azok kevés kivételtől eltekintve, az emlékezet termékei, az emlékezet pedig egyáltalán nem tárgyilagos, és nem is hiánytalan. Először is hiányos, mert szakadatlan rostálja a feledékenység. Másodszor az emlékezet, régen is és ma különösen a hatalom szolgája szokott lenni, azaz erősen befolyásolt. Ha az írott források, mint szándékolt közlések nem "abszolút tények", akkor talán a régészeti emlékek az igaziak? Igen, ez elméletileg valóban így van, ám a régészeti tény is lehet igaz és hamis. A régészet ugyanis nem a magában álló tárgyak, objektumok vizsgálatát jelenti, hanem jelenségekét, amelyek bonyolult összefüggések láncolatát rejtik magukban. A régészet önálló tudományterület, mégpedig azért, mert önálló, saját kutatási módszert alakított ki. A régészeti kutatás alapeleme a lelet. A leletnek hat jellemzője van: 1/ a használati érték, azaz mi volt a tárgy, mire használták?, 2/ időrendi érték, mikor készült és mikor került a földbe? 3/ szellemi érték, jelkép-e a tárgy s ha igen, mit fejez ki?, 4/ társadalmi érték, rangjelző volt-e lelet?, 5/ etnikai érték, azaz kié volt a tárgy, milyen nyelvű és embertani típusú népességhez tartozhatott? és végül 6/ technikai érték, ki készítette a tárgyat és hogyan? Földünk megmaradt régészeti emlékeit lényegében két nagy csoportra szokták osztani: a monumentális régészet emlékei és a tereprégészet emlékei. Lényegében a fő különbség abban van, hogy az un. monumentális régészet közvetlenül kapcsolódik az
írásbeliséghez, míg a tereprégészet emlékei többnyire nélkülözik a közvetlenül kapcsolatba hozható írott forrásokat. A tárgyi emlékek jellemző jegyei alapján egy-egy területen különböző csoportokat lehet létrehozni, amelyek persze, mesterséges képződmények, s ezeket régészeti kultúráknak nevezzük. A régészeti kultúrák ismertető jegyei: azonos tárgyformák, azonos díszítési módok, azonos vagy hasonló települési és temetkezési formák, azonos viselet, azonos táplálkozási szokások. Itt a fő kérdés az, vajon egy-egy régészeti kultúra azonos etnikumot jelent-e? Gustav Kossina óta él az a feltételezés, hogy az élesen körülhatárolható régészeti kultúrák mindig bizonyos népeket vagy néptörzseket fednek vagy jelölnek. Elgondolásának alapja a kultúra és az etnikum azonosítása volt, valamint az a feltevés, hogy a kultúra folyamatossága egyúttal etnikai folyamatosságot, továbbélést is jelent. Innen már csak egy lépés volt annak kimondása, hogy a tárgyak is etnikumok kifejezői, azaz etnikumjelzők. Mivel pedig a régészeti leletek döntő többsége nem hordoz magán írott szövegeket, azaz "néma", közel száz esztendeje a régészeti kultúrák azonosítását a nyelvtudomány és az embertan eredményei alapján kísérelték meg. Ez lett az alapja az un. finnugor régészetnek is, ahol a szerzők, (1) tulajdonképpen minden történeti alap nélkül, gazdag régészeti anyagot vonultattak fel, "az elképzelt színhelyek" (2) benépesítésére. K.H. Jakob Friesen és W. Wahle már 1928-ban fellépett a régészeti kultúra etnikummal való azonosítása ellen (3), a magyar régészetben azonban csak közel negyedévszázaddal később vetődtek fel hasonló gondolatok. (4) Egy etnikum, egy nép meghatározásához milyen ismérvek szükségesek? Először is az azonos nyelv, másodjára a vérrokonságon alapuló összetartozási tudat, harmadjára az azonos szellemi hagyaték (mondák, mesék, legendák, dalok, zene, szokások, művészet, hitvilág) és végül a meghatározó közös embertani jelleg. Az elmúlt félévszázadban erősen elterjedt az a szemlélet, az a felfogás, hogy a sírok, a temetők a földi élet tükröződései, azaz a temetkezési mellékletek és a temetkezési szokások elsősorban a halottnak az életben elfoglalt és betöltött helyét és rangját mutatják. (5) Nálunk ez a módszer László Gyula professzor nevéhez kapcsolódik. (6) E módszer igen jelentős előrelépés volt, mégis sok buktatóval járt. Az első kérdés mindjárt az, mit nevezünk gazdag sírnak? Feltételezhetjük-e, hogy mindig minden benne van a sírban? S ami benne van, miért van benne? Azért, mert a szokás előírta, azért mert jelképes értelme fontos volt a hozzátartozóknak, azért mert a sírba tett tárgy hasznos lehet a túlvilágon a halottnak, azért mert egy-egy szokatlan vagy rendkívüli tárgyat a hozzátartozók szeretete parancsolt a koporsóba? R. Wenskus (7) eléggé újszerűen határozta meg a nemesség szerepét és ismérveit, majd ennek alapján H. Steuer kigondolta, (8) hogy attól az időtől kezdve nincsenek "gazdag sírok", hogy a nemesség örökletessé vált, mivel már nem volt szükség sírpompára. Egyes magyar régész kollégák - ennek nyomán - ilyesmivel szeretnék magyarázatát adni annak, hogy
az un. gazdag honfoglaláskora sírok "hirtelen" eltűnnek a X. század derekán. (9) Mások a kereszténység elterjedésével magyarázzák a XI. század utáni leletszegénységet. Vannak persze olyanok is, akik a rendkívül kisszámú un. gazdag honfoglaláskori emlékanyag alapján arra gondolnak, hagy a magyarok nagyon kevesen voltak, számuk nemigen haladhatta meg a 60-100 ezret. (10) Ám itt is felmerül a kérdés: mitől pogány egy temetkezés? És mitől keresztény? És milyen keresztény? Manicheus, nesztorianus, zsidó-keresztény? Maguktól a mellékletektől biztosan nem lehet pogány, hiszen a király- és püspök - sírokban is gazdag mellékleteket találunk. (11) Vagy talán attól volna "primitív pogány és barbár" egy temetkezés, mert a halott mellett állatáldozat (ló, tehén, juh, kutya, kecske) maradványai vannak? Az állatáldozatok sírba helyezése azonban egyáltalán nem az un. nomád népek jellemzője! Abból mégsem szabadna kiindulni, hogy például a judeokereszténység valóban tiltja az ilyesmit, hiszen például a ló (s kivált a fehér ló) áldozata általános volt az ind brahmanizmusban, majd a buddhizmusban, de lovat áldoztak a párthusok is nagyszerű és hatalmas Napisten-templomaikban, így például Hatrában. Ugyanakkor a termékenység istennője mind a párthusoknál, mind a kusánoknál (Halcsaján) a Boldogasszony volt. (12) Legyen szabad itt példaként megemlítenem a híres afganisztáni Tillia Tepé-bee feltárt kusán király- illetve hercegi sírokat. Tillia Tepe néhány tíz km-nyíre esik a világhírű Oxus-kincs lelőhelyétől. Egy 20 ha területű város (Emsitepe) elhagyott templomának falai között tártak fel 19711979 között hét temetkezést a Kr.sz. előtti I. és az utáni I. századból. A kusán birodalom uralkodói hatalmas várakat, palotákat, öntöző rendszereket építtettek, pénzt verettek, saját írásuk volt (arameus alapú és görög betűs), a Nap-Istent imádták, de teret hódított a buddhizmus és a zoroasztrizmus is. És mégis: a sírokban rengeteg a melléklet, a 4. sír hun lókoponyás, lólábszárcsontos (részleges) lótemetkezés, a női sírokban királyi mellékletek. (12) Egy másik példa Kazáriából, az un. dagesztáni periódusból. Csir Jurt-ban un. pogány mellékletes, VI. századi kurgánok között két ugyancsak VI. századi, tehát egykorú, keresztény templomot tártak fel. (14) Az egyik kettős kereszt alaprajzú volt, az oltárasztalnál hatalmas máltai kőkereszt hevert, ugyanakkor mellette állatcsontok, mint az áldozati szertartások maradványai. A kurgánok alá temetkezők un. pogány mellékletűek és pogány rítusúak voltak, ám ugyanakkor életükben ezek az emberek hatalmas erődöket hoztak létre, tehát egyáltalán nem nomád hordák voltak. (15) Természetesen igen erősen befolyásolja a kutatókat az is, hogy egy-egy nép esetében honnan kell magyarázni a jelenségeket? A magyarság esetében például kizárólag a finnugor rokonság köréből vehető a párhuzam, arra sem ügyelve, hogy IX-X. századi jelenségeket "magyarázunk", általában, XIX-XX. századi párhuzamokkal. (16) Hatalmas gátjai a kutatásnak a kiirthatatlan közhelyek, ezek között is elsősorban a következők: a primitívség dogmája, a földrajzi övezet elmélete, a nyelvcsaládok sérthetetlen szent dogmája, a népvándorlások ősrégi tévtana, a kocsikon kóborló
nomád népek teóriája és az un, menekülés-elmélet. Ezek közül most csak az un. népvándorlások elméletéről szólok röviden, amely szerint a nagyállattartó nomád népek, miután - úgymond - kimerültek a legelőik, tovább vándoroltak, ám mindig csak keletről nyugat felé, sohasem fordítva, és - csodák csodája - mindig a keletiek voltak az erősebbek és kivétel nélkül a keletiek verték meg a nyugatabbra lakókat. Hiába hívta fel a figyelmünket húsz esztendővel ezelőtt a kitűnő kutató, Ecsedy Ildikó arra, fogy a legelők "kimerülése" és a "rablóhadjáratok" emlegetése milyen ósdi közhely, (17) valamint Vajda László (18) is hiába vonultatott fel számos érvet a népvándorlás-teória ellen, nem tágítunk és kitartunk megkövült közhelyeink mellett. Sőt! A közhelyes feltevésekre újabb feltevés-tömeget építünk. Mivel a "fergeteges népvándorlás" feltételezett útvonala mentén nem találhatók un. magyar leletek, megszületett az újabb "felfedezés" a honfoglaló magyarság anyagi és szellemi kultúrája a Kárpát-medencében alakult ki, mégpedig azért, hogy "alkalmazkodjunk" Nyugat-Európához. (19) Ezt a meglehetősen képtelen feltételezést még RónaTas András (20) is elutasítja, pedig ő a "hivatalos mérvadó vonulat" egyik jeles személyisége. (21) Mindezen állításaim legjobb bizonyítékai, ha kézbe vesszük az elmúlt esztendőkben megjelentetett "mérvadó" történelmi munkákat. Arról a későbbiekben szeretnék szólni, hogy 1994-1997 között kiknek a művei jelenhettek meg jelentős központi támogatással, egyelőre nézzük a több ezer oldalt termelő" szegedi Kristó Gyula történeti szintézisét. (22) A hontalan avarokkal akik természetesen menekültek, Kristó egyáltalán nem rokonszenvez, a "nagylelkű" gepida király és az avaroknak "megkegyelmező" bizánci császár mellett áll érzelmileg, (23) vallja, hogy a Kárpátmedencében is "beszűkültek" a legelőterületek s az avarok azért nem beszélhettek magyarul, mert el kellett szlávosodniuk, arról nem is szólva, hogy a IX. századi írott emlékekben fennmaradt három tucatnyi helynév között nincs "kifejezetten" magyar?! Amikor az avarok védték a 300 esztendeje lakott hazájukat, a Kárpát-medencét a hódító rabló frankok ellen, Kristó szerint "barbár avar lázadók erőszakos cselekményeiről" volt szó. Persze a magyarok sem jártak jobban nála. Természetesen kitart a finnugor nyelvrokonság mellett, azt állítva, hogy a Kr.sz. előtti 2000 táján szakadtak el az ugorok a többiektől és a Közép-Urál és Szibéria északi övezetében halásztak-vadásztak, gyűjtögettek. Mivel alig van nyelvi megegyezés a vogullal és az osztyákkal, (24) "szétszórtan és lazán éltek együtt". 1000 és 500 között azonban "a korábbi steppe-övezet kezdett félsivataggá válni" s a halász-vadász obi ugor népek "kénytelenek voltak 2-300 km-rel északabbra húzódni, hogy a megszokott klimatikus viszonyok közepette folytathassák tevékenységüket", az előmagyarok (?) azonban Isten tudja miért - megmaradtak a félsivatagban, persze "a félsivatagi állapotok miatt életmódváltásra kényszerültek és áttértek a nomád állattartásra" (25). 800 és 700 táján azonban a steppe tajga lett, a félsivatag pedig steppe, így az obi ugorok "a tajgában
találták magukat" és "visszatértek a halász-vadász életmódhoz", miután összeolvadtak a paloszibirid őslakossággal. Őseink "délre mozdultak el", de innentől nem tudjuk mi történt velük, mert "egyszerre megszakadnak a magyarság múltjára vonatkozó nyelvi és régészeti adatok." "A honfoglalásig nem maradt nyelvi emlék" (26) "Semmi támpontunk nincs arra vonatkozóan, hogy az ősmagyarok mikor és miért hagytak fel nyugat-szibériai szállásaikkal, és cserélték fel.....Baskíria területére. (27) ", Eltekintve attól, hogy a feltevés gyártás és a találgatások puszta jogán kívül semmilyen történelmi érv nem támogatja sem Nyugat-Szibériát, sem Baskíriát, mint magyar őshazákat, idézett szerzőnk tudni véli, hogy a baskíriai magyarok "két ágra szakadtak", de "nem tudjuk okát adni ennek a fejleménynek." Ezt követően a magyarság kazárok szolganépe lett (a kazár rabságot nagy élvezettel részletezi, Levedit halálfélelemben vergődő vénembernek nevezi, Álmost kazár bábnak tartja) /28/ majd délre vándorolt, miután a besenyőktől elszenvedett "súlyos vereség" következtében újfent két részre szakadtak. (szavárdok és Etelköz-i magyarok). Miközben sátraikkal szakadatlan vándoroltak, ismét "súlyos vereséget szenvedtek" mind a bolgároktól, mind a besenyőktől. "Átvergődtek" a Kárpátokon, de aztán "új lakóhelyükön erőre kaptak/29/" (?), majd "csalárd céllal" elfoglalták Pannóniát, noha őseink ekkor még azt sem tudták, vajon Észak-Itáliában volna jobb hazát foglalni vagy a Kárpát-medencében?/30/ "A magyarság azonban hamar elfelejtette, hogy a honfoglalás.., szükségmegoldás (?) volt....és végbement a valós körülmények...megmásítása /31/", azaz magyarán szólva: megindult a hazug koholmányok gyártása, őstörténetünk meghamisítása./32/ Kristó Gyula (és társai ) minden más munkáikban is azt igyekeznek bizonygatni, hogy a 830 tájáig nem létező magyarság szakadatlan vándorolt (nomadizált), méneseit, gulyáit, nyájait terelgetve, új legelőt keresve, s eközben sátorban és szekereken lakott./34/ Nem ismerték a megtelepedett életmódot, nem ismerték a házakat ("a magyar házat nem épített magának, hiszen értelmetlen, felesleges dolog lett volna /35/"), városokat, várakat, erődítményeket sem láttak, alig ismerték a földművelést és a kertészkedést, nem ismerték az erkölcsi normákat, de még emberformájuk sem igen volt. Az akadémiánk elnöke, hamis beállításoktól hemzsegő /36/ nagy művében/37/ így fogalmaz: "/A magyarok/ sátorban laknak. Számukra semminek, ami a letelepült életmódhoz tartozik, nincs különösebb értéke. Az emberi élet értéke is csekély. Az ellenség teljes elpusztítása, gyermekek, anyák megölése is természetes velejárója a harcnak." "A köznapi emberek lovagláshoz évszázadok alatt idomult 'karika' lába természetesen generációkon át tudott csak hozzászokni az eke utáni egyenes járáshoz." Kristó Gyula az Árpád-kori lótartás adatait is a fentebbiek szerint olvassa, majd tudatja az olvasóval, hogy a magyarok állandó szállása még a X. században is a sátor és a kibitka volt.
Noha üvölt a forrásadatokból, hogy katonai mozgások, hadi vonulások leírásairól van szó, idézett szerzőnk valószerűnek kívánja láttatni, hogy 970 körül is még, a fagyos télben is, sátorban didergő, gyermekeket szülő és pokrócon alvó magyarok voltak elődeink, noha a sátrakat már Szent István király törvényei sem ismerik! De okleveles adat sem szól sátorban lakásról. Ez azonban, úgymond, semmit sem bizonyít. Kristó annyit megenged, hogy a "szilárdvázú hitvány felépítményeket később akár a magyarok is feltalálhatták," ám csak kis mértékben, mert sátoros nép voltunk mi még a XIl. században is. Freisingi Ottó ugyanis - így érvel jeles tudósunk - "ha csak néhány tucat sátrat tátott volna, bizonyára (?) nem terjesztette volna ki ezen impresszióját (!) az egész magyarságra. /38/" Nem elég azonban a nomád barbárság hangoztatása, valószerűvé kell még azt is tenni, hogy ez az évezredeken át (Kr.sz, előtti V. századtól Kr.sz. utáni IX. századig - 1300 esztendő!) szakadatlanul vándorló sátorozó horda valójában egy maroknyi nép volt, és az arab források által emlegetett 20 ezer katona sem valós adat, mert "megfelelő szorzó" alkalmazásával szépen kijön, hogy "legfeljebb 100 ezer főről lehet szó." Ugyanakkor a Kárpát-medencében legalább fél milliónyi szláv és más népesség lakott. "Többen abból indulnak ki, hogy a honfoglaló magyarság létszámának lényegesen nagyobbnak kellett lennie, mint az akkor a Kárpát-medencében élőknek, mert különben nem őrizhették volna meg nyelvüket. Ez az érvelés módszertani szempontból (sic!) - állítja Róna-Tas - nem fogadható el (?!)."'/39/ A sokaság látszatát egyébként is csak azért keltették, mert - így a másik szegedi neves professzor, Kristó Gyula - mert "a magyarok nagyszámú lovaik tekintélyes részét is magukkal vitték, így tehermentesítették a szűk Kárpát-medencét" (??)./40 A "hivatalos mérvadó vonulat" személyiségei is állandóan hangsúlyozzák, hogy elméleteik feltevések és találgatások, akkor pedig fel kell tennünk a kérdést: mitől és miért megalapozott és tudományos az ő feltevésük, és mitől tudománytalan zagyvaság mások, nagyobb részt kétségtelenül ugyancsak feltevésekre alapított őstörténete? A történettudomány tisztességéhez nem az illene-é, hogy minden lehetséges javaslatot és feltevést előítélet nélkül megvizsgáljon és értékeljen? Nem volna-é elvárható, hogy egy nép a múltját elsősorban saját kútfőiből mentve ismerje meg? Miért azokat a történészeket támogatják kiemelten, akiknek látható és érzékelhető élvezetet nyújt a magyarság becsmérlése, lekezelése, eljelentéktelenítése? Hadd mondjak egy konkrét példát. Ez évben a meghirdetett egyetemi, főiskolai tankönyvek pályázatára a MBE nevében magam is benyújtottam egy teljesen nyomdakész kéziratot /41, ám a május 26-án közzétett eredmény mit mutat? Természetesen a magamfajtát elutasította a Felsőoktatási Tankönyv- és Könyvtártámogatási Pályázat kuratóriuma, pártolta azonban Róna-Tas András már megjelent honfoglaláskorral foglalkozó könyvének második kiadását és Engel Pál két munkáját is/43/. Mire alapozzák ezek a szakadatlan támogatott szerzők az efféle kijelentéseket: "a magyarokat féktelen éhség jellemezte
mindazon cikkek iránt, amelyeket nem tudtak előállítani", szüntelenül megcsapolták idegen országok és népek gazdagságát, elsajátították feleségeiket", azaz: harácsoló, gyilkoló rabló hordák voltak. /44/ A történeti forrásokat különböző módon és mértékben lehet felhasználni, legyenek azok írott kútfők, nyelvi források vagy tárgyi emlékek. Minden kutató, magától értetődően, személyes adottságai alapján válogat a források között, hol ezt emeli ki, hol azt. Ez rendjén volna, ha a minimális hozzáértés felfedezhető és megállapítható. A tisztességes kutató minden nézetet számba vesz, mindenkit idéz és ha ellentétes véleménye van, vitatkozik és cáfol. Nem ír le legalább ugyanolyan módon kiképzett szakkollégáiról olyat, hogy "csacskaságokkal teli cikkéből... négy oldalnál többet nem is érdemes elolvasni" avagy egy Ausztriában negyven évet élt kiváló képességű emberről azt, hogy "alapvetően nem érti a német (!) szövegeket"/45/. Magam, miközben most felvázolom a magyarság őstörténetéről vallott nézeteimet, nem követem azokat, akik kirekesztéssel, megbélyegzéssel, és persze: pénz-elvonással, mint fő fegyverrel hadakozva igyekeznek csúffá tenni engem. Én vitatkozom velük, hivatkozom rájuk és szakkollégámnak tartom valamennyit. A finnugor elméletet megalapozatlannak tartom, az un, rokon népek nyelvtani és szókészleti egyezéseit valósnak ismerem el, de magyar és finn nyelveket mondok, nem finnugort, nem urálit, mert ilyenek sohasem voltak. (Ez az un. nyelvcsaláddogma.) A magyar nyelvet ősnyelvnek vélem, amely különböző korban és különböző földrajzi övezetben hatott más (kis népek: vogul, osztyák, etc) nyelvére. Elvetem, hogy a magyar nyelv a Kr. születése előtti évszázadokban alakult volna ki, önálló élete pedig csak másfélezer éve van. /46/ Legalább 3-4 ezer esztendeje kialakult a magyar nyelv, mégpedig nem az 50 szélességi foktól északra ( ez az un. földrajzi zóna elmélet dogmája), hanem attól délebbre, a Kaszpi-tó, az Aral-tó keleti, déli vidékein, magyarán Közép-Ázsiában, elnyúlva Belső-Ázsia vidékéig. Ugyanitt feltételezem a török (türk) népek kialakulását is, nyelvileg olyan módon és olyan időben, ahogyan Sára Péter magyarázza. (Egy időszakban valamiféle közös nyelvet beszélhettek az ősmagyar és az őstőrök népcsoportok./47/) Ez a terület a magyarság embertani alkatának fő kialakítója is. A közép-ázsiai eredetű típusok találhatók leggyakrabban a magyarok között még ma is! /48/ Szellemi örökségünk is nagyrészt hún-avar-török rokonságú, kivált ami a népzenénket illeti. /49/ A magyarság őstörténete a Kr. sz. előtti I. évezred elejétől - azt gondolom már elkülönülő magyar nyelvet is használva -a szkíták között (is) kutatandó. A szkíták iráni nyelvűsége puszta feltételezés! A magyarság egyik lehetséges őshazájaként kell még vizsgálni a Kaukázus déli területeit (az egykori Urartu földjét), majd - kétezer év múlva -a Kaukázus északi oldalát is (Kazária területe). Találgatásnak és az élettől távol álló szobatudomány termékének tekintem az egykori éghajlat-változások túlhangsúlyozását mind Közép-Ázsia, mind a Kárpát-medence vonatkozásában.
Györffy György még az avarokat is a meleg aszályos időjárással pusztíttatja ki a Kárpát-medencében, /50/ Egy nép (például a magyarság) sok-sok természeti katasztrófát átél, de a hazáját ezért nem hagyja el, mint ahogyan eddig sem hagyta el sohasem. Közép-Ázsiában egészen a mongol korig hatalmas városok virágzottak az oázisokon, körülvéve a forró sivatagoktól. E tekintetben hadd utaljak Korezm (KojKrülgán kala), Szogdia (Varahsa és Pendzsikent) példáira. Nem az a döntő, hogy a magyar népnév (amely semmiképpen sem eredhetett a mancsa + erek összetételből /51/) mikor tűnik fel az írott forrásokban, noha az sem a 830-as években történt, mivel sem a Muager-isz nevet, sem Madzsar városának nevét, sem a Matzaron erőd nevét nem lehet "kiiktatni" un. nyelvészeti nehézségek miatt, vagyis a magyar név már a Kr.sz. utáni VI. század derekától ismert volt a ránk maradt források szerint is. Amennyiben a magyarság Kárpát-medencei honfoglalást megelőzően nem a Volga-Urál-Ob vidékén halászott, vadászott, nomadizált, sátrakban, putrikban "vészelve át a telet" (Róna-Tas András szavai) etc., hanem a rendkívül fejlett Közép- és Belső-Ázsia területein élt, mégpedig nagyszámú népként, őstörténeti vizsgálatainkat feltétlen ki kell terjeszteni a szkítákon kívül a párthusokra, a kusánokra, húnokra, a szabírokra, a türkökre, az avarokra, a bolgárokra (onogurok) és a kazárokra. A török népekkel való kapcsolatunk nemcsak azért a legeslegalapvetőbb, mert számos írott forrás turkoknak nevez bennünket, hanem azért, mert a nyelvünk igen nagyszámú, a török nyelvekkel megegyező szót tartalmaz, valamint a türkök sem keletkezhettek a semmiből a Kr.sz. utáni VI. században. Az eddig megismert és rendelkezésünkre álló emlékanyag szerint közvetlen kapcsolataink Közép-Ázsiával kétségbe vonhatatlanok. És nyilvánvalóan egészen más a helyzet ősműveltségünket illetően, ha a magasan fejlett baktriai, szogdiai, korezmi városok, várak, erődök, utak, csatornás öntözőberendezések, kézműves ipari központok /52/- környezetében éltek őseink, mintha a "civilizációs központoktól távol eső" tajgán és füves sztyeppén kóboroltak volna. /53/ Ismét két példa. A szogdiai Pendzsikentben, a 15 ha területű, falakkal védett városban egy-egy utcában több tucat kovácsműhelyt tártak fel. A műhelyek mellett sorakoztak a boltok és az üzletek. Az itteni kézművesek híresek voltak a textiljeikről, az ezüst és aranyművességükről és az üveggyártásukról. A mennyiségre jellemző, hogy az 1977/79-ben a tengerből kiemelt arab hajóban (Szerese Limán) tízezer üvegedény volt. /54/ Arra a kérdésre pedig, hogy ezt az ősi földet mikor és miért hagyták el őseink, a következő választ adom. Az egyetemes köztörténetből jól ismert, hogy Kr.sz. utáni VII. században az arabok rendkívül nagy katonai erővel hódították meg az ókori Kelet legnagyobb részét, majd 630 táján betörtek Közép-Ázsiába is. Az arabok hódításai elképesztően hatalmas anyagi és emberáldozattal jártak. Merv városától például két millió ezüst drachmát követeltek, Khorasszánban húsz millió feletti drachmát kívántak, valamint töménytelen rabot, lovat és egyebet, összesen ötven millió drachma értékben!
A helyzet tovább romlott, amikor a VIII. században a kegyetlen Kutejba ibn Muszlim lett a fővezér, akinek a parancsára raboltak és gyilkoltak mindenütt. Szogdiának egy tételben hat mázsa színezüstöt kellett átadnia, valamint évi 200 ezer drachma - adót. Csigántól 100 ezer rabot követelt, Kes uralkodójától, Vajk-tól 10 ezer rabszolgát hajtatott el. Kutejba egy helyen egyszerre 400 ezer foglyot mészároltatott le! 704 telén pedig Korezmben sok ezer fogoly rab meghalt a hidegben, mert elvették az arabok a ruháikat. Honnan vettek ennyi rabszolgát, fiatal és erős férfiakat és szép nőket? Több arab forrás is említi, hogy a rabok zöme a türk- féle népek közül került ki. Ezért tehát, aki nem akart az iszlám hitű vérengző arabok rabszolgája lenni, elhagyta az országát. Feltevésem szerint erre a magyarok esetében a Kr.sz. utáni 670-es években került sor, amikor is a magyarul (vagy magyarul és törökül) beszélő népek egy része délnyugat felé vonult, ők voltak a szavárd vagy szabir magyarok. A másik rész északnyugatnak vette az irányt az onogur-bolgárokkal és létrehozták Volgai Bulgáriát ( Magna Hungaria), egy csoport nyugatra költözött a Kárpát-medencébe (Kuber népe), míg a legnagyobb Iélekszámú törzsek a Kaszpi-tó északkeleti vidékére és a Volga (Atil) deltájához telepedtek át, létrehozva vagy megerősítve Kazáriát, amelynek lakóit szabíroknak is nevezték. Itt lehetett Levedia, itt említi őket Biborbanszületett Konsztantin császár is (mazar-ósz /55/). Amikor a IX. század elején vagy a végén, részben a kazár uralkodó osztály zsidó hitre térése, részben az arabok és a varég ruszok két irányból ismétlődő erős támadásai, részben pedig a Kárpát-medencéből érkező kedvező hírek miatt, az erős katonai erővel rendelkező törzsi vezérek vérszerződést kötve, Álmost nagyfejedelemmé választották, majd elhatározták népük nyugatra telepítését. Véleményem szerint alaposan felkészülve, gondosan megszervezve, rendezetten és katonai terv szerint "egy menetben" települt át az onogur-magyar nép az Atil-tól (talán az Atil-Kuzu is ide vonatkozik?) a Kárpát-medencébe. Akinek csak csipetnyi gyakorlati érzéke van, aki látta már valaha a délorosz sztyeppét, aki fel tudja fogni, mit jelenthetett szekerekkel, lovakkal, barmokkal, asszonyokkal, gyermekekkel megtenni több ezer km-t, csak az képes felfogni, hogy valódi honalapítás történt 1100 esztendővel ezelőtt, amely - hiába rúgkapálnak a hivatalos mérvadó vonulat" magasrangú" képviselői, ezernyi oldalakat izzadva ki magukból, bizonygatva a fejveszett menekülést, a gátlástalan szabadrablást, a szervezetlenséget, - a honfoglalás minden részletében soha sem lesz megismerhető. De legalább arra legyen jogunk, hogy a múltunk kutatásának útjait és módjait magunk választhassuk meg. Végezetül szeretnénk arról szólni, miért kiemelt fontosságúak az ilyesfajta konferenciák. A történelem iránt érdeklődők számára ezek a rendezvények teremtik meg annak a lehetőségét, hogy a hatalmi szervek által kiemelten támogatott hivatalos és mérvadó szemléletű történészektől eltérő nézeteket vallok is szóhoz jussanak, hogy kifejthessék véleményüket vagy éppen megvédhessék magukat a sokszor nagyon
nemtelen, nagyon méltatlanul rágalmazó vádakkal szemben. Évek hosszú sora óta minden akadémiai (OTKA) és minisztériumi pályázatomat elutasítanak, de nem ez a legszomorúbb, hanem az elutasítás módja és "indoklása". Engel Pál és Éry Kinga például legutóbb dilettánsnak nevezett, aki "4-5 évvel ezelőtt megváltoztatta tudományos felfogását, egész pontosan felhagyott a tudományos normák követésével... a sumér-magyar rokonság híve lett... dühödt támadásokat intézve a tudományosság minden eredménye ellen. Eddigi munkásságomban soha nem vallottam a sumér-magyar vagy az etruszkmagyar rokonságot, de kiálltam a tudományos kutatás szabadsága mellett és elítéltem azokat, akik kisebb-nagyobb hatalmi posztokról vagdalkoznak, kollégáikat szamárnak és zagyvaságok kiötlőinek nevezik és nevezhetik csak azért, mert ők "élvonalbeliek". Ugyanakkor eltitkolják, elleplezik, hogy a kiközösítés valódi oka nem más, mint az, hogy népünk történelmét másképpen kíséreljük meg vizsgálni és bemutatni, mint ők teszik. A kiközösítés persze rossz érzést vált ki az emberből, a "nem veszünk tudomást rólad, tehát nem vagy" elv gyakorlata fájó, kivált ha olyanok művelik, akik korábban barátok, jó kollégák voltak, de azért nem adjuk fel, mert - ha lassan is -a torz és hamisan felfestett kép állandóan tisztul és a mi kis eredményeink is, jóllehet általában hivatkozás nélkül, beépülnek a magyar történettudomány egyre gazdagodó tárházába. /56/ (Megjelent: A honfoglaló magyarság állama, kultúrája és az ősi vastermelés. I. konferencia. Somogyfajsz, 1997, 39-56. Trianon Kalendárium 1998, 129-138) 1. Például: Fodor István, Verecke híres útján... Magyar história sorozat. Budapest, Gondolat.1975, 37-135. - Uő A finnugor régészet fő kérdései. In: Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai. Szerkesztette: Hajdú Péter. Budapest, Corvina. 1975, 47-75. 2. Bartha Antal, A magyar nép őstörténete. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1988, 14 3. Vor der archäologischen Quelle zur historischen Aussage. Berlin 1979, 107. 4. Bóna István, Régészetünk és Kelet-Európa. MTA II: Osztály Közleményei 28 (1979) 39-48. - vö. Bakay Kornél, A magyar őstörténet fő kérdései - régész szemmel. In: Belvedere. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola lapja. Szeged,1996, 55. 5. Herbert Jankuhn, Archäologie und Geschichte. Berlin-New York 1976, 309. 6. László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete. Budapest, Magyar Élet,1944. - uő: Études archéologiques sur l'histoire de la société des Avars. Archaeologia Hungarica. Budapest 1955.
7. R. Wenskus, Stammesbildung und Verfassung. Köln-Graz 1961. 8. H. Steuer, Frühgeschichtliche Sozialstrukturen in Mittel-Europa. Abhandlungen der Akademie der Wissenschaften in Göttingen. 128 (1982) 398 skk. 9. Mesterházy Károly, A magyar fejedelem kísérete a 10. században. Századok 129 E, 1995) 1039 skk. 10. Makkay János, A magyarság keltezése. Budapest 1994. és Kristó Gyula, Magyar honfoglalás, honfoglaló magyarok. Budapest, Kossuth. 1996, 166-168. 11. Itt említem meg a honfoglaláskori sírokban talált igen nagyszámú keresztet, amelyekről a szaktudós kollégáim azt állítják, hogy bár a nyakukban hordták, fogalmuk sem volt arról, mit viseltek. Kristó például így fogalmaz: a kereszt csak egy geometriai forma volt (!) számukra, egy idegen jelkép! Erre a képtelenségre a nemszakemberek is megütközve reagálnak, vö. Debreczi Péter, Jámbor ebek, Demokrata 4, 1997) 20. szám, 50-51. 12. Bakay Kornél, Őstörténetünk régészeti forrásai. Miskolc, 1997, 225-228. 13. V.I. Sarianidi, L' de la Bactriane. Fouilles de la nécropole de Tillia Tépé en Afghanistan Septentrional. Leningrad, Aurora. 14. M.G. Magomédov, Rannyeszrednyevekóvüje cerkvi Verhnyevo Csirjurta. Szovjetszkaja Arheológija 3 (1979) 186-202N.G. Pletnyova, Otnosényija vosztócsnojevropejszkih kocsevnyikov sz Vizantyijej i arheologícseszkije isztócsnyki. Szovjetszkaja Arheológija 3 (1991 ) 104-105. 15. M.G. Magomédov, Khazarszkije poszelényije v Dagesztanye. Szovjetszkaja Arheoiógija 2 (1975) 200-216. 16. Például Dienes István, A honfoglaló magyarok és ősi hiedelmeik. In: Uráli népek. Szerkesztette: Hajdú Péter. Budapest, 1975, 77-108. - vö. a végletesen egyoldalú Kandra Kabos, Magyar Mythológia-ját. Eger, 1897. 17. Ecsedy Ildikó, Nomádok és kereskedők Kína határain. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 16. Szerkeszti: Tőkei Ferenc. Budapest, Akadémiai Kiadó. 19; 9, 9 5-r.) 6. 18. Vajda László, A népvándorlások kérdéséhez. Századok 129 ( 1995) 140. 19. Bálint Csanád, A 9. századi magyarság régészeti hagyatéka, honfoglalás és régészet. Szerkesztette: Kovács László. A honfoglalásról sok szemmel. I.
Főszerkesztő: Györffy György. Budapest, Balassi. 1994, 45-46. - Fodor István, Leletek Magna Hungáriától Etelközig. Uott 49-51. 20. Róna-Tas András, A honfoglaló magyar nép. Budapest, Balassi. 1996, 107. 21. Kristó Gyula, Magyar honfoglalás, honfoglaló magyarok. Budapest, Kossuth. 1996, 73. 22. Kristó Gyula, A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1: 301-ig). Szegedi Középkortörténeti Könyvtár. Sorozatszerkesztő: Kristó Gyula. Szeged, 1994. 23. Id. mű 29-30. 24. Bartha id. mű 38., 40., 120-121., 134. 25. Id. mű 56. - Az ilyen elképesztően primitív kép megrajzolója nemcsak, hogy akadémikus, de - rangos társaival együtt -a más nézeteket vallókat szamárnak, zagyvaságokat állítóknak bélyegez. Sajnos, nemcsak a Kristóval egy követ fújó Engel Pál említhető, hanem a látszólag a nemzeti táborba tartozó Makkay János is: Hogyan lettek a blakokból románok. Budapest, a szerző kiadása. 1997, 35. 26. Kristó id. mű 60. 29. Kristó id. mű 62. 28. Kristó Gyula, Magyar honfoglalás... 1996, 59, 62, 66, 68, 71, 74. 29. Kristó id. mű 80. 30. Kristó Gyula, Magyar honfoglalás... 1996, 140, 145, 186. 31. Kristó id. mű 82. 32. Általános a magyar nemzeti krónikák becsmérlése a "mérvadó vonulat képviselői" részéről. Kristó Gyula Anonymus "tréfáiról" regél (Magyar honfoglalás... 1996,104, 123 skk.), ő is és Róna-Tas András is "nyugodtan mellőzi" a magyar forrásokat ( id. mű 126. - Róna-Tas András, A honfoglaló magyar nép. Budapest, Balassi. 1996, 260, 299, 328.) Minderre lásd: Bakay Kornél, Castrum Kuszug. A kőszegi felsővár és a milléniumi kilátó. Kőszeg, 1996, 13-14. 33. "Jelenleg az elfogadott "mérvadó" "fő"-kutatók a következők: Glatz Ferenc, Fodor István, Róna-Tas András, Györffy György, Bálint Csanád, Engel Pál, Bóna István.
34. Kristó Gyula, Honfoglalás és társadalom. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 16. Sorozatszerkesztő: Glatz Ferenc. Budapest, MTA Történettudományi Intézete. 1996, 23-64. 35. Kristó Gyula, Magyar honfoglalás, honfoglaló magyarok. Budapest, Kossuth.1996,151. 36. Bálint István János, "Felakasztjuk mi az Úristent is". Demokrata 4 (1997) 20. szám, 22-26. 37. Glatz Ferenc, A magyarok krónikája. Budapest 1996. 38. Kristó 1996, 48. 39.Róna-Tas id. mű 137, 277. 40. Kristó Gyula, Magyar honfoglalás.... 1996, 187. Az ilyen megállapítást kiötlő talán lovat sem látott még és a Kárpátmedencén sem utazott keresztül. 41.Töttösy Csaba és Gedai István ajánlásával, illetve lektori felkérésével. "1 400 000 Ft-tal. 42. 2 318 000 Ft-tal. 43. Kristó Gyula, Magyar honfoglalás.... 1996, 84, 135. 45. Makkay János, Attila kardja, Árpád kardja. Irániak, szarmaták, alánok, jászok. Szeged 1995, 96., 206.j. - uő Hogyan lettek a blakokból románok? Budapest, a szerző kiadása. 1997, 39-40. 46. Jelentősnek tartom Benkő Loránd, A honfoglaló magyarság nyelvi viszonyai és ami ezekből következik. !n: Honfoglalás és nyelvészet. Szerkesztette: Kovács László és Veszprémy László. A honfoglalás sok szemmel. III. Főszerkesztő: Györffy György. Budapest, Balassi, 1997, 164 skk. megállapításait! 47. Sára Péter, A magyar nyelv eredetéről másképpen. Magyar-török rokon szavak, szókapcsolatok. Budapest, Arculat Bt. 1994. - uő A magyar török rokonságról. Budapest, Püski.1995. - uő A magyar nyelv titokzatos forrásánál. Budapest, Szenczi Molnár Társaság. 1996. 48. Különösen jelentősek Henkey Gyula tanulmányai és könyvei, jórészt a Kapu c. folyóiratban jelentek meg. A Kapu c. lapban számos fontos közlés látott napvilágot: Rőczei György, Táltosok, sámánok, koldusok. 1994/1-3. 25-29. - Erdélyi István,
Honfoglalás előtt, honfoglalás után.1994/6-7. 23-25. - Horváth Izabella, A Fehérlófia mesetípus szerkezeti párhuzamai a magyar és a török népmesékben. 1994/8. 28-31. Sebestyén László, A magyar őstörténeti felfogás az 1100. évfordulón. 1994/9. 18-25. Érdy Miklós, A hunok aranykincse - táltosló-ábrázolásokkal. 1994, 10-11. 22-26. Horváth Izabella, Élőhun, hun, avar és honfoglalás kori magyar temetkezési szokások régészeti párhuzamai. 1996/6-7. 29-32. - Uő Szkíták, uszunok, törökök és magyarok.1996/9. 42-45.: a közép-ázsiai lakosság- szkíta-kortól kezdődő indoeurópai mivoltára hívja fel a figyelmet. - Kazár Lajos, A japán nyelv uráli természetű. 1996/11. 24-25. 49. Du Yaxiong, Magyar népzene és magyar történelem. Kapu 1994/10-11. 31-33. Hangsúlyozza, nema Volga-vidéke volt a magyarok eredeti őshazája. - uő Az ősi magyar népdalok és az észak-kínai kisebbségek sámándalai. 1996/12. 25-29. Csajághy György, Ősi fúvós hangszerünk: a tárogató síp. uitt. 50. Györffy György - Zólyomi Bálint, A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezred előtt. In: Honfoglalás és régészet. Szerkesztette: Kovács László. A honfoglalásról sok szemmel. Főszerkesztő: Györffy György. Budapest, Balassi. 1994, 13-37. 51. Róna-Tas András, A honfoglaló magyar nép. Budapest, Balassi. 1996, 246. 52.Véleményem szerint a nagyszentmiklósi kincs nagyobb része is Közép-Ázsiában készült az V-VI. században! 53. Bartha Antal, A magyar nép őstörténete. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1988, 9., 77-78. 54. V.P. Darkevics, Vizántyija i Vosztók. Szovjetszkaja Arheológija 3 (1991) 73. 53. Íráshibának titulálva önkényesen kazar-ósznak olvassák! 54. Példaként említem Bertha Árpád és Györffy György esetét. Bertha Árpád "felfedezte", hogy a magyar törzsnevek hadi elnevezések és testrészek neveiből alakultak. 1995. szeptemberében Szegeden szóban, majd írásban is (A magyar őstörténet kérdései- régész szemmel. Hely: Belvedere. A JGYTF Kiskönyvtára 9. Szeged, 1996, 49-62.) kimutattam, Bertha csak megismételte Dankovszky Gergely Gergely és Jerney János ötletét. Ugyanezt taglalja 1997- ben Györffy György., A magyar törzsi helynevek. Hely: Honfoglalás és nyelvészet. Szerkesztette: Kovács László- Veszprémy László. A honfoglalásról sok szemmel. III. Főszerkesztő: Györffy György. Budapest, Balassi. 1997,224. oldalon anélkül, hogy az én nézetemről egy szót is ejtene. Mintha ő jött volna rá mindenre.
Népünk eredete és Kárpát-medencei állama Nincsen olyan nép, amelynek őstörténete ne volna homályos és ködös, magyarán bizonytalan vagy bizonyíthatatlan. S ez nem azért van így, mert a kutatók hanyagok, tehetségtelenek, közönyösek vagy felületesek, hanem azért, mert a források nagyon szűkösek, hiányosak, nem egyértelműek (azaz: többféleképpen értelmezhetők), vagy a legősibb időkre nézvést egyáltalán nincsenek. Nyilvánvalóan mindez a magyar népre is vonatkozik, sőt! fokozott mértékben vonatkozik. Miért? Azért, mert a magyarság nem tagja természetszerűen sem a negroszaharai, sem az ausztroázsiai, sem az indoeurópai (árja) népek hatalmas családjának, sem a koreai-ajnu vagy a mongol-kínai típusú nyelvű népeknek, sem az amerikai ősnyelvű népeknek, sem az indopacifikus nyelvű népcsoportoknak, ugyanakkor nem sorolható az un. elszigetelt nyelveken beszélő etnikumok (eszkimók, baszkok, tarmániaiak, etc.) rokonságába sem. A máig megfejtetlen eredetű, kihalt sumér és etruszk népek iránti vonzódás már ennek alapján is több, mint érthető, bár mindezidáig sem a nyelvi, sem a genetikai rokonság nem volt meggyőzően igazolható. Természetesen nemcsak nyelvi rokonságról van szó, hanem legfőképpen és elsősorban etnikai (genetikai) és kulturális rokonságról. Ezért elfogadhatatlan a másfélszáz esztendeje dogmává merevített finnugor származás-elmélet, mint őstörténetünk megingathatatlan alapja. Ma még nem jelentős azoknak a kutatóknak a száma, akik felkészültségük alapján képesek, készek és bátrak is ahhoz, hogy szembe szegüljenek a hivatalos és mérvadó akadémista tanokkal s keresni merészelik az egykori valóságot, a tudományos igazságot, vállalva a tévedések kockázatát, és vállalva a kirekesztés és a megbélyegzés ódiumait. Ez mindig így volt és így is lesz: a kutatók, a tudósok nézetei, állításai megütköznek egymással és az éles harc végén, a legtöbbször kiderül, hogy - esetleg - az egyik félnek sem volt igaza vagy nem egészen volt igaza. Ezért a tudományban nem volna szabad vagdalkozva ítéleteket, kinyilatkoztatásokat hirdetni és képletesen vagy valóságosan is (mint a középkorban számos esetben) megsemmisíteni a vitatkozó ellenfelet. Magam, lassan másfél évtizede, felvehetném az Odüsszeusz melléknevet, mivel a homéroszi szörnyeteg Szkülla és a szemközti Kharibdisz között hánykolódom. Egyik oldalon az engem felfalni igyekvő hivatalos történettudományt képviselők sorakoznak, a másikon a képzettség (nem képesítést mondtam!) nélküli, szenvedélyes féktelenséggel mindenfélét mondó és író dilettánsok hada vonul fel. A mérvadók hatalma nagy, hiszen, ha akarják egy bélyegmúzeumi vezetőből (Engel Pál) is a legnagyobb magyar középkorászt csinálhatják, aki azután bátran és büszke gőggel rekeszthet ki bárkit, mondván: aki a finnugrizmust nem fogadja el, az nem kutató, mert itt ér véget a tudomány. Másfelől pedig egy külhonba települt műtrágya-
nagykereskedő, bővében lévén a pénznek, megjelentethet számos, egy-két könyvből összeollózott "történelmi műalkotást", ledorongolva és kicsúfolva nagy magyar tudósokat. S a nagyközönség, általában vevő mindenre, mert a zsigereiben érzi, értelmével tudja, hogy a hatalom, általában magyar-ellenes, általában arra törekszik, hogy a nemzetet összetartó érzelmi közösség többé már ne jöhessen létre, kerítse hatalmába a fogyó magyarságot a közöny, az önfeladás, a tehetetlenséget garantáló butaság. Azt hirdetik az MTA irányadó emberei, hogy a magyar mindig egy kicsi töredék-nép volt, amelynek történelme csak a Kr.sz. utáni IX. századdal kezdődött. A korábbi időben, évezredeken át, miután az Urál-vidékén elszakadt a finnugor-nyelvű, primitív körülmények között élő testvéreitől, szakadatlanul vándorolt, bolyongott, majd végig sodródva a délorosz sztyeppén, a kazároktól, a varégoktól, a szlávoktól, a besenyőktől megveretve, átvergődött a Kárpátokon és pánikszerűen bemenekült a Kárpátmedencébe, ahol azután tovább terelgette az állatait, nomád módon vonult ide s oda, nem ismerte a házat, a kőépítkezést, a várat, a templomot, az Egyistent, a földművelést, az írást, a művészetet, a magántulajdont, az erkölcsöt. Így szükségszerűen a kultúrnépek kedélyes kirablása, a védtelenek legyilkolása, rabszíjra fűzése, a nők megerőszakolása volt a legfőbb tevékenysége, amiért azután okkal és joggal meggyűlölte az egész nyugati világ a "vidám rablóbandákból álló" barbár magyarságot. Nyilvánvalóan egy ilyen "megriadt csordára hasonlító" hordának nem lehetett csak személyi függésen alapuló törzsi szervezete, a területi alapon szervezett állam, úgymond, csak a nyugatiak hatására kezdett létrejönni s csakis ennek köszönhető, hogy a magyarság nem tűnt el örökre a történelem süllyesztőjében. Miért ragaszkodnak vajon a magyar tudomány kinevezett főemberei oly konokul a fenti képhez, miért sulykolják bele már a gyermekeink lelkébe és agyába azt, hogy a magyar embernek évszázadnyi időbe tellett, amíg a lovaglástól elgörbült lábával megtanulta az eke utáni egyenes testtartást és leszokott arról, hogy gyönyörűségét lelje az asszonyok és a gyermekek lemészárlásában. (Glatz Ferenc, A magyarok krónikája. Budapest, 1995, 9. oldal.) Tárgyilagosan elismerjük, hogy vezető tudósaink számára szinte lehetetlen feladat volna elismerniük egész életművük elavulását, megtagadniuk korábbi állításaikat és befogadni az újat, az új régészeti és forráskutatások egyre gyarapodó bizonyítékait. S talán még ennél is nehezebb volna beismerni népük elárulását. Mert a mai magyar értelmiség nem teljesíti legfőbb feladatát, azt amitől valaki értelmiségi és nem csak diplomás: vagyis csakis az az ember értelmiségi, aki a népéért dolgozik, annak mutat példát, annak ad útmutató irányt. S a tudományok között e tekintetben, kétségtelenül, a legelső helyen áll a múlt kutatása, a nemzeti történettudomány. Nem egyszerűen szórakoztató stúdium a nemzet történelme, hanem az a szilárd alap, amelyben gyökerezik a nemzet jövője. Én
azt vallom, hogy egyetlen tudomány sem lehet független a nemzeti élettől, a történelem célja azonban egyetlen nép életében sem lehet más, mint a nemzeti eszme, a nemzettudat életben tartása és megerősítése. Különösen most, a magyar keresztény királyság ezredéves ünnepének fényében láthatjuk ezen sark- igazság valódi összetartó erejét. Ám kétségtelenül szembe kell néznünk azzal a súlyos nehézséggel, hogy a múlt feneketlen kútjából nehéz meríteni. Nehéz kikezdhetetlen tényeket találni, hiszen nincsen olyan írott forrás, nyelvészeti összehasonlítás vagy régészeti objektum, amely valamilyen szempontból ne lehetne vitatható vagy megkérdőjelezhető. Mégis meg kell keresnünk minden, akár a legapróbb bizonyítékot is, múltunk valós felderítésére. Senki sem tagadja a szakképzett történészek közül, hogy a vogul, az osztyák, a zürjén, a mordvin, a mari, a cseremisz, az észt, a lív, a finn és a lapp nyelv a magyarral rokonságot mutat, mind a grammatikát, mind bizonyos, nem túlságosan jelentős mennyiségű, szóegyezést illetően. Az azonban már hatalmas és alapkérdés, hogy mi az oka ennek, s nem kevésbé súlyos kérdés, hogy mikor, hogyan és hol hatottak ezek a nyelvek egymásra? A legkorszerűbb nyelvtudomány ma már teljességgel elveti a nyelvcsaládokra osztás elméletét és az un. alapnyelvek egykori létét. (gondoljunk a nosztratikus vagy az eurázsiai nyelvosztályozásra!). Így természetesen kiiktatható a mesterségesen konstruált uráli és finnugor alapnyelv is, vele együtt pedig elveszik az a dogma, hogy egykoron, talán a Kr.sz. előtti V-IV-III-II. évezredben az ősmagyarok elődei is a 50. szélességi foktól északra, a zord éghajlatú és kedvezőtlen természeti körülmények közötti Szibériában vagy a Közép-Urálban éltek volna együtt az un. finnugorokkal, újkőkori színvonalon, gyűjtögető, halász-vadász életmódban. E teória ellen számos érv szól, mindenek előtt az, hogy csakis a magyar nép élt a 50. szélességi foktól délebbre eső övezetben, egyetlen más un. finnugor etnikum sem. Mindazok a kísérletek, amelyek a fenti hipotézis bizonyítása érdekében a régészetet hívták segítségül, sikertelenek maradtak, mivel az egyes, írott emlékek nélküli, régészeti kultúrákat éppen azon az alapon próbálták etnikumhoz kötni, hogy az adott területen finnugoroknak kellett élniük -a nyelvrokonság teóriája alapján. Másrészt a magyar nyelv ősisége és fennmaradása teljességgel kizárja, hogy kis lélekszámú csoportok örökös vándorlása közepette megmaradhatott volna a nyelvünk, hiszen ezredévekkel ezelőtt sem egy lakatlan zóna volt a Bécsi medencétől a Csendes-óceánig terjedő óriási terület, amelyen a szétszóratás és a beolvasztás veszélye nélkül, bármely kis nép kóborolhatott volna. A magyarság a keleti lovas népek nagy családjába tartozott, a szkíta, a hún, a türk és az avar elnevezésű népekkel együtt. A megtelepedett földműves és (ma már számos ásatásból tudjuk!) az ugyancsak állandó településekkel is rendelkező nagyállattartó, mozgékonyabb népek szétválása a Kr.sz. előtti I. évezred elején történt s ez valóban korszakhatár az emberiség történetében. A háziasított vadló már a középső
holocénban elterjedt, a háziasított lovak feltűnése azonban a neolitikum idejére tehető, de több ezer évnek kellett eltelnie, amíg a lovat fogatolni és megülni tudták. A ló vontatta harckocsi és a lovaglás, valamint a vas fegyverek és a nagyerejű reflexíj feltalálása alapvetően megváltoztatta az egykori világ arculatát Kínától, Mezopotámiától az Atlanti óceánig. Őseleink háromezer vagy kétezer évvel ezelőtt magukat talán nem magyarnak nevezték, bár ezen nevünk máig hirdetett "megoldása", hogy ti. many-si - emberember jelentésű (vogul-osztyák eredetű) lett volna, teljességgel elfogadhatatlan, amint újragondolandó a hungar elnevezésünk eredete is, mert egyáltalán nem kifogástalan az onogur népnévből való "levezetése". Írott forrásokból tudjuk, hogy őseinket egykor régen szavárdoknak (szabíroknak) hívták, s az is tény, hogy a Muager-Mogyer név előfordul már a VI. században. Az a cáfolhatatlan tény, hogy a magyar nyelv már a XI. században (amikortól az első nyelvemlékeink ismertek) teljesen kiforrott nyelv volt, ősnyelvi mivolta mellett szól, az pedig, hogy fennmaradt, azt jelzi, hogy egykoron igenis sok ember beszélte. Vegyük itt figyelembe, hogy például a keleti és a nyugati frankok (a későbbi németek és franciák) a IX. században már nem értették meg egymást. Felvethető, hogy már a szkíta-korban (Kr.sz. előtti VIII-IlI. század) is számosan ómagyarul beszéltek, valamint a hún-kori népek között is (Kr.sz.e. III. Kr.sz.u. VI. század) ott kellett legyen a magyar. Kétségtelenül nagy fogyatékossága őstörténetünknek, hogy sem a szkítáktól, sem a húnoktól, sem az avaroktól, vitathatatlanul értelmezhető (kifogástalanul olvasható) nyelvemlék egyetlen-egy sem maradt fenn, az egyre gyarapodó rovásírásos emlékek ugyanis nehezen megfejthetők, Ez valójában egy történelmi abszurdum, elvégre a Belső-Ázsiától a Bécsi-medencéig terjedő hatalmas térségben (Eurázsia területe 54 millió km2) élt népek nagyobb részének nyelvi hovatartozását másfélezer esztendőn át nem ismerjük! Ezért, mint hipotézis, igenis felvethető, hogy a magyar nyelvvel is számoljunk, elvégre ez az egyetlen ókori ázsiai keleti nyelv létezik ma Európában. Annak alapján, hogy eleink a VII-VIII. században a kazár birodalom területén éltek, mégpedig nem mint alávetett szolganép, hanem mint Kazária államalkotó etnikuma (erről írott források és a szaltovómajackojei régészeti kultúra emlékei tanúskodnak!), valamint a, régészetileg bizonyítható, erős és magasfokú kulturális rokonság alapján, feltételezhetjük, hogy a magyarság igen hosszú időn keresztül lakott a Kaszpi-tenger vidékén, részben annak keleti, részben a nyugati oldalán (Kaukázus vidéke!). Történeti képtelenség az a hivatalos álláspont, mely szerint a magyarság "örök vándorlásban" élt cca. kétezer esztendőn át, hol a török nyelvű népek egyikéhezmásikához, hol mongol nyelvű néphez, hol iráni nyelvű népekhez csapodva. Ezen a területen volt lehetőség arra, hogy a magyar nyelv hasson a peremterületeken lakó un. finnugor népcsoportokra, mint érintkező (lingua franca) nyelv. Ez igen fontos kérdés, mert elfogadható magyarázatot ad az obi-ugar és a volgai-permi nyelvekkel való
kapcsolatra, viszont - tagadhatatlanul - nyitott kérdés marad a balti-skandináviai lív, észt és finn nyelvi rokonság. A kérdést még súlyosbítja, hogy a finn őstörténészek kinyilvánították népük nyolcezer éves autochton voltát, azaz megcáfolták és elvetették a keletről való kései bevándorlást, Kazária a Kr.sz, utáni VII-X. század között az eurázsiai térség igen jelentős és fejlett állama volt, városokkal, várakkal, fejlett, öntözéses földműveléssel, kertgazdálkodással, iparral, utakkal, hajóhaddal, zsoldos hadsereggel, közigazgatási és igazságszolgáltatási szervekkel, az adózó népek között voltak keresztények, mohamedánok, zsidó vallásúak és zoroasztriánusok. A jelentős lélekszámú magyarság egy része a VII. század utolsó harmadában, az egyre erőteljesebb arab támadások következtében Közép-Ázsiából a Volga középső folyásvidékére költözött (Julianus magyarjai!), míg a népesség zöme a Kubán folyó vidékétől a Don-Donyec térségéig terjedő terülten telepedett meg. Ugyanakkor, minden bizonnyal a dagesztáni hún királyság utódaiként, a Kaukázus területén is éltek magyar nyelvű népcsoportok (szavárd magyarok és Madzsar város), amelyek fennmaradtak a XIV. századig. Mindebből következik, hogy a Kárpát-medence birtokbavételének, a magyar honalapításnak eddig tanított és vallott históriája sem tartható fenn a továbbiakban. A történeti kútfők alapos és minden részletre kiterjedő ismételt elemzése világossá tette, hogy a konsztantinoszi elbeszélés hibás s a magyarságot nem érte a IX. század végén semmiféle iszonyú erejű besenyő támadás, a honfoglalás tudatosan megtervezett, katonailag biztosított akció volt, amelynek során, a korabeli viszonyokhoz mérten, nagy lélekszámú magyarság rendezetten és rendben, javaival együtt, áttelepült Kazáriából előbb a mai Moldva (Etelköz), Erdély és a Felső-Tisza vidékére, majd birtokba vették őseink a későbbi Felvidéket, a Dráva-Száva közét s végül 900 táján a Dunántúlt is. Ezzel a húnok és az avarok után harmadjára került egységes főhatalom alá a Kárpát-medence egésze! Ez természetesen azt is jelenti, hogy a népvándorlásdogma is végre-valahára érvényét veszti. A Kárpát-medencei lX-XI. századi magyar temetők (cca 25 ezer sír) teljes mértékű és békés megtelepedést jeleznek s azt is, hogy egyáltalán nem volt üres térség a Duna-Tisza tája. Ennek alapján, valamint az embertani és a régészeti adatok alapján feltehető, hogy a Kárpát-medencében jelentős számú, magyarul beszélő avar lakosság élt, amely lakosság rokonként fogadta Álmos nagyfejedelem és fia, Árpád beköltöző népét. Talán ez a magyarázata annak, hogy a magyarok Kárpát-medencébe érkezése nem érintette meglepetésként a korabeli szomszédos hatalmakat, hiszen említést sem tesznek Árpádék országáról 899-ig. A kitalált, primitív törzsi államok-teóriát újabban azért hangoztatják felfokozott hangerővel, mert ezáltal igyekeznek jelentéktelenné tenni a Kárpát-medencei Magyar Nagyfejedelemséget, amelyben pedig sohasem volt kettős fejedelemség, sohasem volt törzsi széttagoltság s kivált nem igaz, hogy Koppány herceg, az erdélyi Gyula és a Maros-vidéki Ajtony barbár törzsfőnök lett volna, amikor mindhárman felvették a
bizánci kereszténységet, monostorokat alapítottak, térítő püspököt fogadtak. S hogyan is lehetett volna István kiről megkoronázása után három évtizeddel (!) Ajtony "barbár törzsfő"? A Magyar Nagyfejedelemség a 900-as évektől, a korabeli viszonyok szerint, igenis államként működött, mert szuverén volt, mert volt egységes területe, voltak határai, volt erős hadserege, voltak bírói (horkák), volt vám- és adójövedelme (nemesfémek és só), volt nagyfejedelme (megasz archon), akinek a hatalmát az elsőszülött fiú örökölte (Álmos-Árpád-Solt /Fajsz/-Taksony-Géza-István-Imre, tehát örökletes monarchia volt), volt külpolitikája, hiszen 892-től 970-ig pontos információik voltak egész Európáról, amelynek alapján a hadjárataikat vezették, s már Taksony felvette (963ban Zacheus) a kapcsolatot a pápával, majd Géza egész diplomáciai rendszert alakított ki házasságkötések révén. A Magyar Nagyfejedelemség nyugati szomszédja: a német királyság, déli szomszédja: a bolgár cárság, északi szomszédja a cseh fejedelemség, keleti szomszédja a kijevi Rusz. A korszak főszereplői: Bizánc, a pápaság, a lengyel fejedelemség, a francia királyság, amelyek közül csak a németek kísérelték meg a magyarok elleni fellépést 907-ben, ám a nagy nyugati hadsereg Pozsony közelében katasztrofális vereséget szenvedett s ettől kezdve soha senki idegen nem merte 1030-ig (s ez 123 év!) a lábát a Magyar Nagyfejedelemség, illetve királyság földjére tenni s amikor ezt Konrád császár 1030-ban megkísérelte, Szent István király oly súlyosan megverte, hogy nyugodtan bevonulhatott Bécsbe is és véglegessé tette a Lajta-Fischa- határt, amely 1920-ig fennmaradt. A hivatalos álláspont képviselői nagyon szeretik kiemelni, hogy "a közép-keleteurópai térség első államai hozzávetőlegesen egy időben alakultak ki" és azonos rendszerük volt, lévén mind a lengyeleknél, mind a cseheknél, mind a dánoknál, mind a horvátoknál, mind a szerbeknél, mind a bolgároknál, mind a magyaroknál a rendező elv a kereszténység. Ezt az összemosást nagyon könnyen elfogadta a magyar közvélemény is, mert látszólag megalapozott. Ámde ez a megközelítés nagyon hibás és hamis. Mégpedig azért, mert bár a keleti, illetve a nyugati kereszténység felvétele igaz, de 1018-ig - Bulgária kivételével - csakis Magyarország volt mindenkitől független hatalom, hiszen a lengyel, a cseh, a dán, az ostmarki osztrák uralkodók a német császár vazallusai voltak. De Bulgária példája is sokat mondó, mivel egyrészt az erős bolgár államot is egy keleti lovas nép hozta létre a VII. század végén, másrészt a XI. század elején meg tudta semmisíteni II. Baszileosz bizánci császár, aki viszont kísérletet sem tett a magyar királyság megtámadására.
A harcias lengyelek uralkodóját Vitéz Boleszlávot, aki II. Ottó német császár kardhordozója volt sokáig, csak 1025-ben, halála előtt koronázták meg, de utódának, II. Mieszkonak már le kellett mondania a királyi címről, hasonlóképpen volt a cseh fejedelemmel is (I. Boleszláv 935-967 és utódai s II. Vratiszláv csak 1085-ben kapott engedélyt arra, hogy felvegye a királyi címet). A horvát királyok a pápaság, majd Bizánc, 996 után Velence kreatúrái voltak, mígnem Szent László és Kálmán király a magyar királysághoz csatolja Horvátországot. A kijevi Rusz uralkodója sem volt szuverén, mivel az egyháza a konstantinápolyi pátriárka joghatósága alá tartozott, ellentétben a teljesen önálló és független magyar egyház- szervezettől, amelynek feje a király volt. Amikor 973-ban Quedlinburgban I. Nagy Ottó császárnál összegyűltek a közép és kelet-európai uralkodók, a cseh fejedelem személyesen jelent meg hódolata jeléül, a lengyel Mieszkó a fiát, Boleszlávot túszként küldte oda, ám a magyar Géza nagyfejedelem csak 12 előkelő urat küldött. Majd II. Henrik testvérét kapta meg feleségül fia, István számára s ennél hitelesebb bizonyíték nem kell arra nézve, hogy a Magyar Nagyfejedelemség egyenrangú volt a német császársággal! Hogyan lehet tehát ezt az országot az Árpádok törzsi-államának nevezni? De ugyanezt bizonyítja a magyar Szent Korona is, amelyről egyesek mindmáig azt állítják, hogy a hatalmas III. Ottó császár adományozta, a hűbéri függést jelző szent lándzsával együtt, Istvánnak, míg mások amellett kardoskodnak, hogy a "hatalmas II. Szilveszter pápa" küldte István királynak. Történészi körökben közismert, hogy az egyébként rendkívül mély erkölcsi válságban élő pápaságnak (amelyben, egy-két kivételtől eltekintve, züllött és velejéig erkölcstelen pápák bitorolták Szent Péter trónusát, amiért is Cesare Baronio XVI. századi bíboros a sötétség évszázadának nevezte ezt a korszakot), a X. század végén és a Xl. század elején semmiféle beleszólási joga nem volt a királyok koronázásába, mert ez világi aktus volt. Nemrégiben ezt nyomatékosan hangsúlyozta a német Johannes Frigid is a História egyik számában. Szent István király koronája tehát biztosan magyar akarat és megrendelés alapján készült, minden bizonnyal a X. század végén, talán Géza nagyfejedelem parancsa és óhaja szerint s ezért is találjuk a koronán Géza nagyfejedelem arcképe mellett a 959-ben elhunyt Vll. Konsztantinosz bizánci császár képmását is. A Dukász- lemez biztosan később került a koronára. De nem német eredetű az uralkodói lándzsa sem, sőt éppen ellenkezőleg: a jogarral együtt biztosan keleti eredetű méltóságjelvény mind a kettő. Sem II. Szilveszter pápa, sem III. Ottó nem volt 1000-ben abban a helyzetben, hogy a szuverén magyar uralkodónak diktáljon. A nomád állam - törzsi állam - szakrális kettős fejedelemség és a keresztény állam "fejlődési sor" arra való, hogy még véletlenül se jusson senkinek az eszébe, hogy
Szent István magyar keresztény királysága közvetlen utóda és jogfolytonosa a Magyar Nagyfejedelemségnek. A magyar állam ugyanis csakis idegen hatásra jöhetett létre (korábban a marxisták szerint szláv, most, az egygyökerű utódok szerint: német minta szerint). Az állataikat szakadatlan terelgető nomád magyar rabló hordák eleinte azt sem tudták, hol akarnak megtelepedni, a Kárpát-medencében-é avagy netán Lombardiában? Ezért is barangolták be rabló portyáikkal Európát, mint az arabok és a vikingek. Ám ez az összehasonlítás is erősen suta és hamis, mivel egyrészt a magyar katonai hadjáratok túlnyomórészt tervszerűek, tervezettek és kiválóan szervezettek voltak és bár zsákmányoltak is, elsősorban diplomáciai, katonai célokat szolgáltak, másrészt eltérően az araboktól, akik területeket (Cordova) foglaltak el s ott évszázadokra megtelepedtek, eltérően a vikingektől, akik szintén új hazát kerestek maguknak, a magyarok ezt sohasem tették. Ezért engedélyezte 911-ben Együgyű Károly (898-929) francia király Rolló viking vezérnek, hogy ha felveszik a kereszténységet, népével egyetemben megtelepedhet a Bretagne-ig terjedő Neustria földjén, ami meg is történt. Ilyen a magyarokkal soha és sehol nem történt. A magyarok a XIX. század végéig tömegesen nem hagyták el a Kárpát-medencét, Most, a keresztény magyar állam ezredéves nagy ünnepén, minderről érdemes újra elgondolkodnunk és oda kiáltanunk a magyar történelem kiforgatóinak: nec plus ultrat! Ennél ne tovább!, mert mi itt akarunk élni újabb ezredéven át s most, amikor a magyar Jövő újra fényesedni kezd, a dicsőséges magyar múlt is egyre drágább lesz mindannyiunknak. Ne legyen nekünk teher a magyar Múlt vállalása (Kunszabó Ferenc), mert a magyar, nagy idők nagy szereplője és nagy tanúja volt - évezredeken át, még ha az elmúlt évszázadokban el is vesztette a súlyát, sőt országának nagyobb részét is. A múltnak nem szabad meghalnia, hogy a Jövő megszülethessen! (Ábrányi Kornél) Magyar Múlt és Magyar Jövő! Ma már van ilyen nevű millenniumi emlékművünk is a Vas megyei Velem községben, ahol három sziklaormon áll a megkoronázott lótuszkehelyből kiemelkedő, aranybevonatú, hatalmas kettős kereszt, a kereszten a történelmi Magyarország zománcképe, fekete vonallal határolva a csonka haza területe, az ovális teret az ősi szkíta-hún-avar-magyar állat-jelképek övezik, a hátfalon pedig ősi címereink sorjáznak. A Kárpát-medence őstörténete Húnok, avarok, magyarok a Duna-Tisza partjain
Ezerhatszáz esztendővel ezelőtt világtörténelmi jelentőségű változások következtek be Eurázsia térségében. Megszületett Atilla, a húnok nagykirálya, másrészt Mundzsuk, Atilla édesatyja, Oktár és Ruga hún uralkodók első ízben egyesítették a Kárpátmedencét. Sem az őskorban, sem a római korban erre soha nem került sor. A szkítáknak sem sikerült. S bár katonai erejüknél fogva birtokolhatták volna Európa más tájait is, a hunok, akárcsak később az avarok és a magyarok, csak ezt a földet tekintették a sajátjuknak, ahol azután megtelepedtek, ahol temetkeztek, ahol hadaik hátországát kiépítették. Ez az igazi nagy fordulat a Kárpát-medence őstörténetében! A korábbiakban láttuk, hogy ezredéveken át szoros kapcsolat volt kelet felé és nyugat felé, ámde nem azért, mert a Kárpátok övezte térség az eurázsiai sztyeppe legnyugatibb része volt. Erről szó sincs! A Nagyföld ezredéveken át, egészen a XIX. századig nagyobbrészt vízjárta ártér volt, nem pedig mongol pusztaság. Mi akkor megtagadjuk ősi állattartó múltunkat? Méneseinket, gulyáinkat, ártéri juhnyájainkat, pásztorművészetünket? Nem, erről szó sincs. Még akkor sem, ha a kutatóink gőzerővel igyekeznek tudományosan kimutatni, hogy a szürke- " marha, a csavart szarvú racka juh, a puli, a komondor és a kuvasz semmiképpen sem a miénk, csak az átkos nemzeti romantika magyarította valamennyit. Ma már nagyon jól tudjuk, hogy a rideg állattartás egyáltalán nem azonos az örökké kóborló, nomád élettel, a megtelepedés hiányával. Szinte a sejtjeinkig hatolóan belénk sulykolták, tudatunkba jószerével beleégették, hogy a keleti lovas népek szakadatlanul vándoroltak, mint a cigányok, önálló kultúrájuk, művészetük, civilizációjuk nem lehetett. A történetírás hamis közhelye, toposza az un. népvándorlás- dogma, amely szerint közel háromezer éven át Keletről Nyugatra özönlöttek a nomád hordák, mindenek előtt a húnok, az avarok és a magyarok. Településeik, házaik nem voltak, ernyős szekereken bolyongtak s legjobb esetben is csak jurtákat állítottak fel. A jurta sem volna igaz? De igen. Ilyeneket mind Dél-Oroszországban, mind Közép-Ázsiában, mind a Kárpát-medencében találtak, találtunk. A nemezjurta csodálatosan célszerű építmény. Csakhogy ettől az életformától egyáltalán nem volt idegen régen, a keleti kultúrákban, a szilárd anyagokból épített erődök, várak, városok, házak sora, mind a hsziugnuk, mind az újgúrok mind a türkök, mind a kazárok országában. De miért erőltették és erőltetik ma is a keleti lovas népekről kialakított torz és hamis kép elterjesztését Európában? Miért írják a mai szlovák, román, szerb, ukrán, cseh tankönyvek azt, hogy a magyarok Európa-idegen mongoloid hordák voltak a korábban ide tolakodott avarokkal együtt, akik állataikat maguk előtt hajszolva menekültek ide, a Kárpát-medencébe? Elsősorban magyargyűlöletből, másodsorban meg azért, mert a hivatalos magyar történettudomány is ezt képviseli! A mértékadó történészek szerint eleink még 1500 évvel ezelőtt is erdei vadászok és gyűjtögetők
voltak az un. finnugor erdős ligetekben kóborolva, akik szüntelen hazát változtattak, a népeltolódás törvényei szerint. Láttuk, hogy Közép- és Belső-Ázsia lakossága Kr. előtti II. évezredtől túlnyomórészt europid alkatú volt s nem mongoloid. A hazai embertani anyag is ezt mutatja. Hát akkor nincs baj! De igen, baj van, mégpedig nagy baj, mivel eleddig egyáltalán nem becsültük meg őseink sírjait. Kimondani is borzasztó, hogy alig több, mint 400 csontváz áll a kutatás rendelkezésére a IX-X. századból s ez alig 0,1 %-a az egykor elhaltaknak. 1550 éve halott Atilla király, akinek a tiszteletére Almatiban 2003. július 7-9 között a kazah Kajnár Egyetem és a párizsi Pantheon Assas Egyetem nemzetközi konferenciát szervezett. Ezen mi, magyarok nem vettünk részt. A hivatalosok elvből, mi anyagiak hiányában. Pedig nem kis kérdésről van szó. A kérdés így szól: kié Atilla nagykirály? Melyik népé az az örökség, amelyet Atilla hatalmas birodalma és példátlanul óriási életműve az utókorra hagyott? Mert az ma már szinte mindenki számára elismert, hogy a mai, új Európa megálmodója és majdnem megteremtője Atilla volt. Ha 1550 esztendővel ezelőtt hirtelen meg nem szakad az élete fonala, nemcsak közvetve járult volna hozzá a római birodalom felszámolásához. A kazahok, az üzbégek, a kínaiak és az oroszok tudják ezt. Mi meglapulva rejtőzködünk. A tudományos kutatások mára egyértelművé tették, hogy az ázsiai húnok és az európai húnok egyazon népből alakultak ki. Az Északnyugat-Kínában és az Ordosz vidékén feltárt legújabb nagy hún temetők és települések világossá tették, hogy a hsziungnuk és a szkíták egyazon néptörzs, akik a Kr. előtti IX. századtól egyértelműen meghatározhatók. Szinezján, Putungkou, Hszikoupan, Maocsingkou temetőiben csodaszép szkíta állatstílusú övdíszek, lószerszámok, bronz üstök, tükrök, fegyverek kerültek elő. A leghíresebb lelőhely Alucsájteng, a mai Ordoszi Maowuszu sivatagban, ahol két sírt találtak s az egyikben 218 arany tárgy volt, 4 kg összsúlyban. A turulos korona két fő részből áll. Kosba harapó farkasok (Szerva Csien: fehér farkasok!) A madár feje és nyaka türkiz. A fej és farok szabadon mozog, billeg. Három arany abroncson áll a fejdísz. Kőbetétes arany övdíszek. Pontosan felismerhetők a kapcsolatok és a párhuzamok a pazyriki, a Noin-ulai és a szibériai arany leletekkel. De a nagyszentmiklósi kincs szellemiségével is! Mi teszi mégis nehézzé és bonyolulttá a Kárpát-medence húnkori emlékanyag meghatározását? Elsősorban az, hogy bár KözépÁzsiában megmaradt a magas fokú állatábrázoló művészet -a húnok a III. század után feladták ősi művészetüket és Kínától a Bécsi-medencéig, sőt a frankok Párizsáig, egy perzsa eredetű viseletet terjesztettek el, mind a fegyverek, mind az ékszerek, mind a ruházati kellékek vonatkozásában. A hunok hatalmas hadserege nehéz páncélosokból állt, temetkezéseiket azonban Közép- Európában csak igen kis számban ismerjük. S amit
ismerünk, azok is rejtélyesek. Mint például a nagyszéksói, a pécsüszögi, a lévai, etc. leletek. Lehetséges, hogy a Kárpát-medencét benépesítő lakosság zömét a szarmatáknak nevezett népességben kell keresnünk, hiszen Priszkosz rhétor leírásából tudjuk, a népes falvak sűrűn követték egymást. Magam úgy gondolom, hagy magát Atillát sem a Kárpátmedencében temették el, hanem hatalmas birodalmának igazi központjában, valahol a későbbi Kazária területén, a Kaukázus előterében húzódó hatalmas halomsírok egyikében. Itt, a Duna és a Tisza mentén csak gyönyörű nyári palotája állt. Még sok kérdés tisztázatlan, de egyre többet tudunk meg a múltunkból. A főkérdés csak az: miért vállalta a magyarság évszázadok óta a húnokkal és Atillával való rokonságot, amikor ez mindig megbélyegzést, kirekesztést jelentett? S miért hadakoznak tűzzel-vassal a hivatalos történelem-csinálók az Atilla-örökség felvállalása ellen? Miért tagadjuk meg az ősi szellemi örökséget, amely nemcsak a viseletben, de rítusokban, szertartásokban töretlenül nyomon követhető. Egyet emeljünk ki. Az ázsiai hsziungnu sírokban előkerültek a férfi sírokba tett, levágott hajfonat-kötegek. Hasonló gyászszertartás emlékei megvannak a honfoglaló magyar sírokban is (Zemplén), ahol a hajfonatkorongok jelezték, hogy egykor a gyászoló nők, asszonyok levágott copfjaikat beletették a koporsóba. Sokszor érvelnek azzal, hogy a húnkori régészeti anyaggal nincs közvetlen kapcsolata sem az avar, sem a magyar emlékeknek, hiszen a jellegzetes szkíta-hún üstök nincsenek meg az V. század után. Ez ugyan igaz, de a nagyszentmiklósi híres aranykincs éppenhogy összekötő kapocs a húnok, az avarok és a magyarok között. S amint az avar kagánok kincsei is fel-felbukkannak Nyugat-Európában, mint például a Sankt Maurice-i arany kanna esetében, ugyanígy reinkarnálódott az ősi állatábrázoló művészet az ossmanstedti vagy a Gizella-kincs ékköves turuljaiban, sasaiban. A húnok tehát nem a semmiből születtek a IV. században és természetesen nem váltak semmivé 454 után. Az tény, hogy haderejüket kivonták a Kárpát-medencéből s ezáltal egy évszázadra ismét részekre szakadt ez a föld. De a VI. század derekán ismét megjelenik egy katonai hatalom Közép-Európában: Baján avar nagykagán hódító hadserege, aki Atilla méltó utódaként újra egyesíti a Kárpát-medencét s uralmuk alatt marad 300 esztendőn át. A Pax Hunnicat felváltja a Pax Avarica. 65 000 sírt ismerünk máig s egyre több település-nyomot, ám - amint láttuk a szkítáknál, a szarmatáknál, a húnoknál - az avarok nyelvét sem ismerjük, illetve vitathatatlan nyelvemlékük nem került még elő. Sírjaik azonban szinte mindenütt megtalálhatók. Néhol igen sajátságos fülkesíros temetőkben nyugszanak a halottak. Jellegzetes emlékanyaguk félreismerhetetlen, akár öntött, akár préselt, akár állatábrázolásos, akár növényi díszítményes. Az avarok az ősi szkíta-hún állatstílus legszebb hagyományait hozták magukkal. S mit tettek az avarokkal a trianoni területrabló államok "tudósai"?
Ellopták a hagyatékukat, elszlávosították őket. Különösen durván járnak el a szlovákok, akik valójában csak a huszita háborúk során települtek be a Felvidékre s a IX, századi morvákhoz édeskevés közük van, mégis a felvidéki avar emlékanyagot ősszlováknak minősítették. Azzal érvelve, hogy Nagy Károly egyébként is kiirtotta az avarokat. Az avarok pedig közvetlen elődeink, akiknek egy része minden bizonnyal magyarul beszélt (szarvasi tűtartó), más része - éppen úgy, miként majd Álmos-Árpád népének egy része is - törökül. Hatalmas lélekszámú népről van szó, akiknek falvai 6-10 km távolságra estek egymástól s ismerünk 4000 síros temetőket is. Megtelepedett, földművelő és állattartó avarok népesítették be az Alföldet és a Dunántúlt, akik közül sokan keresztények voltak, amint erről Cyrill életirata is tanúskodik: Mi sok népet ismerünk, amely az íráshoz értő és Istent dicsőíti, mindegyik a maga nyelten. Ilyenek az örmények, a perzsák, a szogdok, a gótok, az avarok és türk-magyarok. Az avarokat tehát egyáltalán nem irtották ki, jóllehet katonai hatalmukat megtörték s 830 tájára a Kárpát-medence ismét részekre szakadt. S ekkoriban, a IX. század elején a nagy keleti állam, Kazária területéről kiválnak a szabír-magyarok, majd hozzájuk csatlakoznak az onogur-húnok (kabarok) s hatalmas előkészületek után megindulnak a Kárpát-medence felé. Vérszerződést kötnek! Menekülésről szó sem lehet. Különösen nem fejveszett menekülésről, ami néhány hónapig tartott volna. 1335-ben Bogdán román vajda néhány, ezer emberével betelepült a magyar királyság területére s ez a vonulása 11 hónapig tartott! ÁlmosÁrpád népe pedig legalább 5- 800 000 fő volt, minimum 20 millió állattal. Beköltözésük 860 körül megkezdődött (862, 884), de előtte is már az Al-Duna vidékén vannak (811, 838/39). Szinte egy nemzedék alatt benépesítik az egész lakható Kárpát-medencei földet. Sírjaik jellegzetesek és egyrészük szemet gyönyörködtetően gazdag. Pazar lószerszámok, övek, tarsolyok, szablyák, íjak. A bezdédi tarsolylemezen rovásfelirat törökül: Könyörülj, nyújts Uram reményt! A benepusztai szíjvégen magyar és török rovásszöveg: Örs úr öve. "A magyar nemzet volt az, amely a történelmi eseményeket véghezvitte e hazában, amennyiben az általa elfoglalt területen s annak idegen népei között nemcsak új országot, nemzetet, államot és társadalmat, de ezzel új történelmet is alapított. Ez a történet vele kezdődik és véle emelkedik. Ő vitte és hordozta annak minden eseményét, öné volt a vezérlet, ő nyomta rá mindenre neve és szelleme bélyegét," (Ipolyi Arnold)
Mindezt a Turul nemzetségbéli nagy uralkodóink, Álmos és Árpád, és ivadékai vezérelték, akiknek erős hadserege ellenállt a nyugatiaknak (907), féken tartotta Európát (Bulcsu és hadjáratai) s mégis minket mindenki gyaláz és mi, önönmagunkat is ócsároljuk. "Van Közép-Európában egy nép, a magyar, amely nem önmagát heroizálja, a történetében nem nagyságának és életerejének a kultúra iránti fogékonyságának jeleit és bizonyítékait keresi", hanem jelentéktelenségének kimutatásával igyekszik tönkretevői és gyalázói előtt jó pontokat szerezni. S mindeközben többször eladtuk a múltunkat is! A gazdag sírok száma ugyanis mindösszesen 940. Hol a milliós magyar nép? Hol vannak, akik már itt voltak és fogadták Árpád népét? Hiszen azt mondja a Tarihi Üngürüsz is, hogy Árpád és népe csak visszafoglalják azt az országot, amelyet őseik karddal szereztek meg, de azután elvették tőlük... azokra a tartományokra pedig nekünk van jogunk s most elindultunk, hogy országunkat visszaköveteljük. Őseink és mi is e vidéknek elnyeréséért a világ haragját vállaltuk magunkra... de ez az ország a mi örökségünk." Észben tartjuk-e a krónikás szavait? Lesz-e még egyszer erőnk visszavenni ősi örökségünket? A múlt nem maradhat holt teher. Hanem csodálatos erejével bennünk mélyen megtestesülve kell, hogy hozzánk visszatérjen. Most valóban kicsik és erőtlenek vagyunk. Nemzetünk acsarkodó irigyei, még álmaikban is a fogukat csikorgatják, ha ránk gondolnak. Bántja őket, hogy ilyen kis számú nép még birtokosa a Föld egyik legáldottabb területének s izgatja őket számbeli csekélységünk, és bizakodnak túlerejükben, hogy végre-valahára sikerül bennünket leigázni és kiirtani. Valóban, szinte csoda, hogy még létezünk. Van-e remény? Van-e jobb jövőnk? Az Európai Unió számára nemzeti kisebbségek nem léteznek, csak nemzetállamok vannak. Jövőre már hivatalosan is csak magyarul beszélő román, szlovák, szerb és ukrán polgárok lesznek. Ki küzd majd az egységes magyar nemzetért? A nem létező ellenzék? A kormányzat ellenünk van, a világot uraló agresszív csoportok ellenünk vannak. Szerintük Trianon már csak néhány eszement őskövületet érdekel. Egyre inkább feledjük nagy elődeink intelmeit és kiáltásait: "nem hagyhatunk el semmit a magyarság legfontosabb tulajdonságai közül, mert bontsd meg a nyalábot, a bűvös kötést s végy ki egyet fajunk leglényegesebb tulajdonságaiból, s legott megszűnünk azok lenni, akik őseink voltak s reményeink egy új millennium felől széjjel foszlanak. Szerteszéjjel hullanának a reménykoszorú zöld levelei, Magyarország csak név szerint létezhetnék, s talán polgárai boldogok is lehetnek, de magyarok nem lesznek soha többé. " (gr. Kunn Géza) S a megfeszített Magyarország majd lekerül a trianoni keresztről, de ne adja Isten, hogy azért, mert már nem is lesz Magyarország. Hallotad-e hirit Atila királnak Atila királnak, Isten ostorának?
Pekingtől Londonig, Delhitől Los Angelesig ma sincs művelt, olvasott ember, aki ne ismerné Atilla hún nagykirály nevét, de az Atilla-kép mégis, még ma is, 1550 esztendővel rejtélyes halála után, több, mint homályos. Ennek okaként csak részben hivatkozhatunk arra, hogy kevés és szűkszavú a rendelkezésünkre álló hiteles forrás a húnokról és legendás nagykirályukról. Mindjárt a neve is problematikus, A germanisták, az iranisták és követőik ma is fennen azt hirdetik, hogy a világverő nagykirály nevét a húnok által legyőzött gótok adták s az Attila-név (így elöl két t-vel!) gótul atyácskát jelentene, Ez a feltevés mind történetileg, mind a korabeli hatalmi viszonyok ismeretében teljes képtelenség és súlyos torzítás. Hogyan választhatta volna a hún királyi dinasztia egyik igen előkelő tagja, Musdzsuk (Bendegúz) király a fiának az egyik szolganép nyelvén atyácskát jelentő nem-hún nevet? Az ezredéveket átívelő magyar nemzeti hagyomány és az ősi magyar krónikák Atillát Etelének ismerik s ez a név nyilvánvalóan kapcsolatban van a Volga egykori Itil- Etil nevével, Ám, hogy ez a névadás magyar nyelven történt-e avagy török nyelven, mai ismereteink szerint el nem dönthető. Az európai tudományosság azonban mégis hamar döntött, mert Atillát mindenképpen germánosítani kellett, hiszen egy ilyen hatalmas történelmi személyiség csakis indoeurópai származású lehet. Ugyanezen indok alapján irániasították - ugyancsak először a németek (!) -a szkítákat. De nem volt elég az, hogy az Atilla név legyen gót eredetű, hanem egyes nyugati történészek még megtetézték ezt azzal, hogy valószínűleg maga Atilla is gót ivadék, aminthogy gót eredetű kellett legyen, mondják, Uptár, Ruga (Rugila), Bleda, Erekán (Arykán, Kreka, Rékal, Edekon, Eszla, Onogésziósz (Hunigésziosz), Laudaricus, Berichósz, Mundzsuk és fia Atilla is. El kell ismernünk ma is, a XXI. század elején, hogy a tét valóban nem kicsi. Az igazi és a fő kérdés ugyanis az: kié hát Atilla? Kié, melyik népé az az örökség, amelyet Atilla hatalmas birodalma és példátlanul óriási életműve az utókorra hagyott? Mert az ma már szinte mindenki számára elismert, hogy az új Európa megálmodója és majdnem megteremtője is Atilla volt. Ha 1550 esztendővel ezelőtt hirtelen meg nem szakad az élete fonala, nemcsak közvetve járult volna hozzá a római birodalom felszámolásához s ezáltal az új Európa kialakulásához. S csak tetézi a bajt, hogy a húnok hatalmas birodalmának legnyugatibb része a Kárpát-medence volt. Ők sem telepedtek meg (akárcsak később az avarok és a magyarok!) a Bécsi-medencénél nyugatabbra, jóllehet katonai hadjáratokat vezettek szinte egész Eurázsiában, Kínától és Perzsiától az Atlanti óceánig, a lengyel Szarmata síkságtól Bizáncig, ám falvakat, erődítményeket, temetőket nem hoztak létre csak a Duna, a Maros és Tisza vidékén s attól keletre. Tehát éppen azon az akkoriban megközelítően 220 000 km2,-es benépesíthető térségen nem léptek túl, amely
pontosan Európa közepe volt és maradt. Ezen a tényen az sem változtat, hogy 1920ban a nagyhatalmak különböző, mesterséges övezetekre szaggatták szét a Kárpátmedencét. Tehát Kárpát-medencei egységes ország már nincs. Hún nép sincs s avar nép sincs. Vannak viszont germán és szláv népek és van (még) magyar nép. Logikus, hogy Európában a húnok utódai vagy a germánok vagy a magyarok lehetnek csak. Mivel azonban a Kárpát-medencében -a kétes eredetű gepidákon kívül - germán nép nem maradt fenn, csak két eset lehetséges: vagy minden húnkori nép vagy népcsoport örökre és nyomtalanul eltűnt a történelem süllyesztőjében, vagy az avarok és a magyarok Atilla népének leszármazottai. Írásos források által is igazolhatóan, legalább hétszáz esztendőn át, egész Európában az volt köztudott, ismert és elfogadott, hogy a magyarok és a húnok rokon népek, a magyar Álmos-Árpád uralkodóház pedig közvetlen a nagy hún dinasztiához kapcsolódik. Mégpedig Balambér fiai: Uldin és Karatom Uldin fiai: Mandzsuk, Uptár (Oktár), Rua (Rugila) és Ojbársz, Mandzsuk fiai: Bléda és Atilla, Atilla fiai Ellák, Dengizik és lrnik, s Irnik fiai Dulo és Ugek, Álmos apja. Mindezt a magyar krónikák is így tudják, Anonymustól Thúróczyig, sőt Oláh Miklós esztergomi érsekig. Különösen erősen tett hitet a hún- magyar rokonság mellett Kézai Simon a XIII. században. De a magyar nemzeti történetírás sem vonta ezt kétségbe soha a XVIII. század végéig. Büszkén hirdették, hogy a magyar is szittya (szkíta) nép, mint a hún és az avar s egyformán mindahányan a kincses Kelet népei. Így szállt az ének szájról szájra, így hagyományozódtak apáról fiúra meséink, mondáink, dalaink, mítoszaink. Soha nem volt és ma sincs egyetlen un. finnugor hagyományunk, s mondánk, mesénk, dalunk, díszítményünk! Lehetséges-e feltenni, hogy egy nép ezredéven át semmit sem tud őseiről, illetve amit tud, az mind-mind hamisság és nemtelen csalás? Ez nem lehetséges. A régiek így írtak erről: "Az is képtelenségnek fog feltűnni minden komolyabb ember előtt, hogy egy nemzet, amely a középkorban oly hatalmas birodalmat tudott létesíteni, hogy egy ilyen nemzet ne tudta volna, hogy honnan eredett, ki és kicsoda voltaképpen, kikkel rokon és kik reá nézve idegenek? Még nagyobb képtelenségnek fog ez feltűnni az előtt, aki tudja, hogy nemcsak őseink, hanem minden altáji nép, mily szerfelett büszke volt magára és őseire minden időben, elannyira, hogy a családfák megalkotását éppen nem volt szükségük európai szomszédaiktól tanulni el, amint hogy nem is tanulták, hanem magukkal hozták azt az őshazájukból, s az ily, egészen a főistenig felmenő leszármazások velük szorosan összefűződve volt a többi
őshagyományokkal együtt, nemzedékről nemzedékre szállottak át egészen a keresztény vallás elterjedtéig... Van-e tehát abban csak a legcsekélyebb valószínűség is, hogy egy oly büszke nemzet, mint aminő a magyar volt, nem tudta volna ki és kicsoda, honnan és minő nemből származik ez a nemes magyar nemzet? Ez lehetetlenség melynek megcáfolására elég egy pillantás nemzetünk legrégibb történelmi emlékeibe, hogy akinek látását hályog borítja, az arra azonnal eloszoljék s tisztán lásson." A német történészek a XVIII. század végétől szakadatlanul támadták és ócsárolták a magyarságot és a magyar történelmet. Először finnugorrá tették a magyarságot, majd vad dühvel nekitámadtak a krónikáinknak is, egyenesen arra szólítván fel bennünket, hogy vessük tűzre valamennyit, mert "őrült fecsegésnél" nem többek. A hivatalos magyar történettudomány ma is azt vallja, azt tanítja s azt kívánja elhitetni mindenkivel, hogy a magyarságnak soha nem volt hún hagyománya, soha nem volt semmi köze a húnokhoz, sőt a hún-magyar rokonság gondolata maga is idegen tudósi kitalálás, amelyet a magyarok csak átvettek. Mindezzel pedig csak rosszat tettünk magunknak, mert egy barbár, rabló és gyilkoló hordának a rokonságát vettünk a nyakunkba. 1940-ben Eckhardt Sándor ezért azt tanácsolta: "jól teszi a hazája hírnevét féltő magyar, ha nyugati ember előtt nem dicsekszik Attila ősapjával és a hún-magyar atyafisággal"! Az angolszászok és a szovjetek a II, világháború alatt a III. Birodalom katonáit vad hunoknak nevezték. Ezen Wess Robert híressé vált Atilla-könyve sem sokat változtatott. Amit Atilláról biztosat tudunk, bizony nem sok. Kr.sz. után 400 és 404 között született, bár késői, XVI. századi művek szerint 401-ben már uralkodó volt. Egyesek szerint már 395-ben napvilágot látott, noha bizonyosan nem a Duna völgyében egy döcögő szekéren (?!), ahogyan egy amerikai szerző képzelte. Apja Mandzsuk hún király, egyik nagybátyja keletrómai hadvezér, testvére Bléda (Buda) volt. Fiatalemberként túszként került a rómaiakhoz, Honorius császár udvarába s nyilván ott tanult meg latinul, majd később gótul. Talán 30 évesen már a húnok királya s az marad 19-20 éven át. Szűk két évtized nem nagy idő, de macedónai Nagy Sándornak csak 13 év jutott. Birodalma vetekedett a nagy Alexandroszéval, hiszen Kínától a Duna-medencéig uralta a félvilágot. "Azok közül, akik valaha a szkíta vagy akármely más földön uralkodtak, senki sem ért el olyan rövid idő alatt akkora hatalmat, mint ő, aki a tenger szigetein is uralkodik, s egész Szkítián kívül még a rómaiak is adófizetői." (Priszkosz) Személyes tulajdonságaira több forrás utal, a leghitelesebb Priszkosz rhétor leírása, aki 448-ban személyesen találkozott Atillával, valahol a Tisza mentén. Ő kiemelte egyszerűségét, mértékletességét, tisztaságát, bölcsességét, de utalt indulatosságára és komolyságára is, akinek még büszke léptei és tekintete is azt sugallja, tisztában van
képességeivel és hatalmával. Atilla 448-ban már idősebb korban volt, hiszen őszbe vegyült a szakálla. A húnokat gyűlölő gót Jordanes szerint Atilla "Férfiú, aki a népek megrendítésére, az egész világ rémületére született a világra. Dölyfösen járt, szemeit ide-oda villogtatta, gőgös hatalmát testmozgásával is éreztette...Az esdeklőkkel könyörületes volt, és kegyes mindazokkal, akik meghódoltak neki." A magyar krónikák, követve Priszkosz és Jordanes leírását, azt mondják, hogy Atilla alacsony termetű, széles mellkasú, széles vállú, izmos nyakú, sötétbarna hajú, fekete, mélyen ülő, villámló szemű, széles orrcimpájú, őszes szakállú, bátor férfiú volt, aki azonban hitt a jósoknak is, tehát babonás volt, de ne feledjük: Julius Caesar is babonás volt! Priszkosz rhétor egy rendkívüli képességű államférfi és uralkodó arcképét örökítette meg. A nyugati források, kivált a késeiek, előszeretettel nevezték Isten ostorának (flagellum Dei) először Ricordano Malaspina illette őt ezzel a megnevezéssel a XIII. században, jóllehet a gót Alarichot már Szent Ágoston ennek nevezte, majd Dante az Isteni színjáték Pokol fejezetének 12. énekében is ezzel gúnyolta: "A Mennyek szigorú igazsága lesújt Atillára, Isten ostorára!"), de nevezték a világ pörölyének (malleus orbis) is, aki a Isten kardjának (gladius Dei) birtokában a világ urának tartotta magát. Hatalmas hadsereget tulajdonítottak neki, félmilliós létszámmal és kiváló hadfelszereléssel. Mindezt a rendkívüli hatalmat azonban, a nyugatiak szerint, Atilla és a húnok rablásra, a keresztény világ sanyargatására és hullahegyek gyártására használták elsősorban. Atillát gyakran sátáni alakban jelenítették meg, szarvakkal, kutyafejjel, nagy fülekkel, hadinépét pedig félmeztelen, kegyetlen, ordítozó, mocskos és vad hordának festették le, akik félig állatok voltak. Régtől felmerült a húnokkal kapcsolatosan jónéhány alapvető kérdés, amelyekre sem a tudomány, sem az ismeretterjesztő irodalom mindeddig nem adott megnyugtató választ. Mindenek előtt az, hogy a magyarság kezdettől miért azonosította magát a húnokkal, holott ez a középkorban és az újkorban is csak megbélyegzést és hátrányos megítélést jelentett? Mi a valós alapja a hún-magyar-székely rokonság eszméjének? A magyarok ősi eredetű hagyomány-világába a hún történetek valóban belekerülhettek volna a királyi udvarokban idegen mintára készült latin nyelvű krónikákból, abban a korban, amikor az emberek zöme olvasni sem tudott? Milyen nyelven beszéltek a húnok? Volt-e írásuk? Europidok voltak avagy mongoloidok? Van-e kellő és elegendő történeti és régészeti bizonyítéka a húnok
egykori uralmának és létének a Kárpátmedencében, Dél-Oroszországban, Közép- és Belső-Ázsiában? A Krisztus születése utáni IV. század derekán a húnok a semmiből tűntek elő, majd 454 után semmivé váltak avagy az európai húnok közvetlen utódai az ázsiai húnoknak (hsziung-nuknak), akiknek már Atilla uralma előtt ezer esztendővel magas kultúrájú birodalmuk volt? A magyarságot kezdettől mély és szoros kapcsolat fűzte Atillához, akit - mint ősüket büszke öntudattal vállaltak uralkodóink is, mindenek előtt Szent László király (10771095), majd IV. László (1272-1290), később Hunyadi Mátyás (1458-1490). Szent Lászlóban szinte újjá született a legendás ős, akinek emléke és öröksége a magyarság lelkében rögzült, kezdve a csodás erejű kard mitikus történetével, amely fegyver még megvolt I. András király korában, hiszen ezt az Atilla-szablyát adta át András király orosz özvegye Nordheimi Ottónak 1071-ben. Nem az a lényeg, hogy a Bécsben őrzött szablya valóban Atilláé volt-e, hanem az, hogy annak hitték? A csodaszarvas mondájának ismerete és Szent László általi felelevenítése ugyancsak a hún ősök tudatos vállalása. László király egészében szinte Atilla reinkarnációja, csak nem akarjuk ezt észrevenni. Kun László király korában is számon tartották a magyar királyi kincstárban őrzött Atilla kincseket, Mátyás pedig büszkén és tudatosan vállalta, hogy ő második Atilla (Athila secundus - ahogyan 1488-ban Thúróczy János írta), aki egyik 1480-ban, Mehmed török szultánnak írt levelében arra hivatkozott, hogy "ugyanaz a szkíta vér folyik ereinkben s minden tekintetben Felségednek, mint idősebb fivérünknek a tetszését keressük." Bármennyire tagadja a nemzetközi és a hazai tudományosság a hún - magyar rokonságnak még a gondolatát is, a székelyek ősi hún- tudatáról nem is szólva, akiket mind a mai napig (s ez már valóban megdöbbentő!) török nyelvű, lassan elmagyarosodott (?1) népként kezelnek, a húnok iránti vonzódás és ragaszkodás nemzeti kultúránk szerves része volt és maradt. Ezt semmiképpen sem vehették át eleink a királyi udvarok számára, idegen minták alapján készített latin nyelvű krónikákból. Mi tesz valakit magyarrá? Nem a neve, kivált nem az idegenek által durván eltorzult alakban leírt névszülemények. Gondoljunk például arra, hogy minden idők egyik legnagyobb magyar hadvezérének, Bulcsúnak a nevét a nyugatiak és a bizánciak így jegyezték fel: Pulsi, Bulgio, Bulosudes, avagy Szent István apjának, Géza nagyfejedelemnek a nevét így: latza, leche, lesta, Gonzalo, Deviux, Yesse, Vesse,
lotscho, loias, Gouz. Ugyan ki ismerné fel ezekben a torzalakokban az ősi magyar Gyevücsát? De hivatkozhatunk László, Sámuel, András, etc. nevű királyainkra is. Ha pusztán a név alapján ítélkeznénk Szent László szláv lenne, Aba király zsidó, András bizánci. A magyarnak az anyanyelve magyar, az imádságai, a meséi, a mondái, a dalai nyelve magyar, függetlenül attól, hogy szőke avagy barna, alacsony vagy magas, tömpe vagy sasorrú. Atillát és általában a húnokat gyakran mongoloidnak ábrázolták, holott mind az ázsiai, mind az európai húnok zöme europid típusú volt, sőt europidok voltak a szkíták is, az avarok nagyobb része is, s a magyarok is persze. Mégis sokan kinyilatkoztatták: a húnok nyelve csakis mongol, török vagy esetleg szaka típusú nyelv lehetett. Van-e alapja ennek a kijelentésnek? Szinte semmi, mivel mindmostanáig - sajnos- nem ismerünk vitathatatlanul értelmezhető hún nyelvemléket. Magyarán: nem tudjuk a húnok milyen nyelven beszéltek, de az bizonyos, hogy a lingua hunnica vagy a lingua barbarorum nem gót volt, nem görög, s nem latin. Lehetett türk, de lehetett ómagyar is, sőt lehetett egy un. keverék nyelv is, amelynek része volt a magyar is. Eurázsiából egyre nagyobb számban kerülnek elő rovásbetűs feliratok, szövegek a szkíta kortól (Kr.sz. előtti Vll. századtól) a hún- kazár- s avar-koron át a türkökig (Kr.sz. utáni VIII. század), ám az olvasatok mindig attól függenek, milyen nyelv alapján kíséreljük meg a megfejtésüket. A keleti lovas népek őstörténetének legnagyobb gondja (a türkök kivételével) az volt és maradt, hogy sem a szkíták, sem a szarmaták, sem a húnok, sem az avarok beszélt nyelvét nem ismerjük! Csak neveket, rangokat, címeket s néhány eltorzított szót jegyeztek fel (például Priszkosznál a kamosz, medosz, sztrava szavakat olvashatjuk). A régészeti anyag pedig csak akkor szólaltatható meg etnikai-nyelvi vonatkozásban, ha a temetkezési mellékleteket, a temetés módját, a viselet kellékeit, a települések maradványait értelmezhető és elolvasható írásos anyag is kiegészíti. Bár meg akkor sem biztosan, amint ezt a feliratokkal is ellátott világhírű nagyszentmiklósi aranykincs mutatja. Ma már meglehetős biztonsággal el tudjuk különíteni a szkíta, az iráni, a fiún, a kínai, a germán, az avar, a bolgár, a türk, a szláv és a magyar leleteket, s így azt is látjuk, hogy a IX-XI. századi Kárpát-medencei magyar emlékanyag tárgytipológiai alapon közvetlenül nem kötődik sem a szkíta, sem a hún, sem az avar leletekhez, világosan meg tudjuk határozni a Kr.sz. előtti első évezredbeli ázsiai húnok viseletét és kultúráját, valamint a IV, században feltűnő európai húnok egészen más jellegű anyagi műveltségét, azt mégsem tudjuk, legalábbis egyelőre, hogy az ázsiai hún birodalom népei közül a nyugatra vonultak miért adták fel ősi művészetüket,
viseletüket, anyagi kultúrájukat? Nem vitatható, hogy Atilla korában Párizstól Szamarkandig és Ktésziphonig egy perzsa eredetű viselet dívott, s szinte általános volt az akkor korszerűnek tartott kétélű nehéz kard, a lándzsa, a vért, a díszes, ékkőbetétes lószerszámzat. A frank Chlodvig éppenúgy ezt hordta, mint Atilla főemberei. Vannak persze un. vezér lelet-típusok, amelyek a hún korban is meghatározók és általánosak Kínától Catalaunumig (Mauriacum), mint például a hatalmas bronz üstök és a fém tükrök. Ugyanakkor az is tény, hogy a Kárpát-medencében ahhoz képest, hogy Atilla hadai 441-ben, majd 447-ben kétvállra fektették a bizánci császárságot, amikor nemcsak bevettek hetven várost, nemcsak és 2100 font évi aranyadót kaptak, de öt napi járóföld mélységig le kellett rombolniuk a bizánciaknak minden erődítményt és várat a déli határon, s ahhoz képest, hogy 451. júliusában a mauriacumi (Chalons) csatamezőn, állítólag 165 ezer katona esett el, majd 452-ben sorra foglalták el Aquileát, Mediolanumot (Milánó), Ticinumot (Pávia), mielőtt Atilla találkozott volna Leó pápával, ezekhez a tényekhez viszonyítva rendkívül kevés húnkori régészeti leletünk ismert a Kárpát-medencéből. Ezért is találták ki egyes kutatók, hogy a húnok csak katonai garnizonokat létesítettek a Duna és a Tisza vidékén. Annyi bizonyos, hogy a hún birodalom központja nem a Kárpát-medencében volt, ezért Atilla nagykirálynak csak a nyári palotája állott a mi földünkön. 412-ben Olimpiodórosz római követ Karaton hún királyt a Kaszpi-tenger mellett kereste fel. Orosz régészek azt is lehetségesnek tartják, hogy a Kína szomszédságából nyugat felé vonultak zöme hún férfi harcosokból állott, akik azután Kr.sz, utáni 155-től 350 tájáig ugor (ómagyar?) asszonyokkal házasodtak össze s így amikor legyőzték az alánokat és a gótokat egy keverék-nép jött létre. Priszkosz rhétor leírása alapján azonban falvak sorakoztak a magyar alföldön s nem lakatlan térségeken haladtak keresztül. De akkor hol vannak ezeknek a hunkori lakosoknak a régészeti emlékei? Minden bizonnyal a szarmatáknak nevezett népek hagyatékát kell újra értékelnünk. A hún birodalom Közép-Ázsiától a Bécsi-medencéig terjedt s része volt a Kaukázus vidéke is. Ezért mind a hún állam "fővárosát", mind Atilla sírját keleten kell keresni, talán éppen a Kubán-vidéki hatalmas halomsírok között, illetve a későbbi kazár városok valamelyikében. Jordanes leírásában ugyanis sehol sem szerepel, hogy Atilla királyt hol temették el. A vonatkozó rész magyarul így hangzik: "Atilla holttestét a mező közepén selyem sátrak alatt (intra tenturia sirica) elhelyezték és egy csodálatos és ünnepélyes látványosságot rendeztek. Az egész hún nemzet (tota gens Hunnorum) legjobb lovasai (equites) körüllovagolták a ravatalt cirkuszi módon (in modum circensium) és dicső tetteit gyászénekekben adták elő. Miután elsiratták, a sírhalomnál (super tumulum!) sztravát rendeztek, amely nagy evést-ivást jelent. Éjjel a holttestet
titokban tették a földbe (noctuque secreto cadaver terra reconditum). Először arany, majd ezüst, végül vas coperculát (koporsó? vagy szemfedél?) használtak a temetéskor. A sírba betetettek még a csatákban szerzett ellenséges fegyvereket, sokféle drágakövekről ragyogó lószerszámokat és különféle jelvényeket, majd pedig, hogy e nagy kincsektől az emberi kíváncsiságot távol tartsák, a temetést végzőket megölték (trucidarunt)." Nincsen szó tehát a leírásban folyóba temetésről, bármily szépséges is Gárdonyi Géza leírása a Láthatatlan emberben. Ez a történet a gót Alarichra vonatkozott. Atilla nagykirály hirtelen halála már a kortársakban felvetette annak a lehetőségét, hogy megmérgezték, hiszen mind a nyugati, mind a keleti császárság számára rendkívül nagy veszélyt jelentett. Kiválóan megszervezett hadserege és országa, az érvényben lévő hivatalos magyarázatok szerint, 15 év alatt semmivé lett. Négyszáz év múlva, különös módon, állítólag, ugyanez lett a sorsa az avarok országának is. Márpedig ez a nagy lélekszámú nép nem tűnhetett el a semmibe. Részben itt kellett maradniuk a húnkori lakosoknak a Kárpát-medencében, részben a keletre visszavonultaknak is tovább kellett élniük. Minden bizonnyal ők rejtőznek a fehér hún, a heftalita és a szabír népnév mögött. A szabírok VI. századi története jól ismert, számos szerző a heftalitákat és a szabírokat is húnoknak nevezi. VI. századból való Gorda és Muagerisz (Magyar!) fejedelmek története is. Valamint igen fontos tudnunk, hogy a VII, századtól feltűnő kazároknak és a IX. században feltűnő magyaroknak az eredeti, "másik" neve szabír (szavárd) volti A régészeti kutatás egyre határozottabban mer állást foglalni abban a kérdésben, hogy a VI-IX. századi Kárpát-medencei avarok zöme heftalita-hún volt, megvan tehát annak a lehetősége, hogy mind az avaroknak, mind a bolgároknak, mind a magyaroknak igenis volt saját hún hagyományuk, hún örökségük és hún rokonságtudatuk. S így merjük végre kimondani, hogy Atilla nagykirály méltó volt a hún nemzetéhez és a nemzete és annak örökösei is méltók nagy királyukhoz! Atilla emléke persze Európa minden népében nyomot hagyott, ahogyan Nagy Géza fogalmazott: "Atilla mindenképp egy óriásilag kimagasló s a népvándorlás valamennyi alakját felülmúló egyéniségének emléke az, amit az európai népek között hagyott maga után. Ellenséges és szövetséges népek szőtték tovább emlékezetének hagyományait, de akár a rémülettel ölelkező gyűlölet, akár a csodálat és az elragadtatás színezte ki azokat, mindegyiknek a hátterében ott rejlik az az ösztönszerűen kifejezett gondolat, hogy ez az ember vetett véget a világ régi rendjének s tőle indult ki az új rend, melyen a régi barbárság öntudatra ébredésével a középkori Európa felépült. Az ő lángesze, akaratának ellenállhatatlan volta s
egyéniségének rendkívüli varázsa adott céltudatos irányt annak az előbb nem sejtett erőnek, mely a barbárokban volt s ezt barát és ellenség egyaránt átérezte, Benne összpontosították a román népek a népvándorláskori rombolások minden borzalmát, isten ostorának tekintették s eszményképen ebben a fogalomban állították maguk elé." Kérdés, hogy éppen most, az egyesült Európa kellős közepére szorult kis népként elfogadjuk-e végre felemelt fejjel Atilla örökségét? Kell-e minékünk a nagy hún király emléke, akinek igazán méltó és monumentális szobra mindeddig nem készült el, (a soproni és a tápiószentártoni alkotások kisebb kategóriák), jóllehet egyes csoportok gyűjtik az erőt erre a nagy feladatra. Pedig micsoda erőt sugározna, ha Budapesten, mondjuk, a Gellért-hegyi un. szovjet szabadságszobor helyén állhatna - ugyanakkora méretben - egy fenséges Atillaszobor. A kutatók egy része évtizedek óta készül egy új, átfogó, magyar, angol és orosz nyelvű összegző nagymonográfia kiadására, amely két évvel ezelőtt csaknem valóra vált, hazai, orosz, kínai, kazah, amerikai és német tudósok részvételével. Hozzáfogtunk a források kritikai kiadásának előkészítéséhez, a kutató utak megszervezéséhez, ám a megígért anyagi támogatás ismét elmaradt. A melldöngető magyarkodás profit-vadászai számára a múltunk csak pénzszerzési terep, történelmi tőzsde. Pedig tudni kellene végre jól szeretni a Hazát, amelyet azonban előbb széppé kell tennünk jelenünkben és múltunkban egyaránt. (Megjelent: Kapu 16/2003, 6-7., 41-45.) Magyar múlt A szkíta- hún- avar- magyar írásbeliség emlékei és a nagyszentmiklósi kincs Ezerhétszázkilencvenkilenc: Bonaparte Napóleon hadseregével, a Grande Armee- val Egyiptomban terem s ott egyik katonája, a Nílus deltájában, Rosette-nél rábukkant egy fekete, feliratos kőre, amelyen görög nyelvű szöveg mellett egyiptomi hieroglif írású és Ptolemaiosz-kori un. démotikus írású szöveg volt látható. A rosette-i kő alapján, 1822-ben Jean-Francois Champollion sikeresen megfejtette az egyiptomi írást. Ennek 180 éve s ezalatt az idő alatt az egyiptológia hatalmasan felvirágzott. 1799. kora ősze: a Torontál megyei Nagyszentmikfós községben Nákó Kristóf földbirtokos földjén, Vuin Néru oláh parasztember nekifogott kidőlt kerítésének a javításához s eközben, mindössze 50- 70 cm mélységben, rátalált egy csomó arany tárgyra, amelyből 23 arany edény hamarosan a bécsi Kaiserliche und Königliche Antikensammlung-ba került. 14 edényen feliratok vannak, nyugodtan mondhatjuk
tehát, hogy mi is megkaptuk a Sorstól a mi rosette-i kövünket, ám hozzánk - mint annyiszor azelőtt és azóta is - az égiek nem voltak olyan kegyesek, mint a fáraó népéhez. A mi felirataink mellett ugyanis sem Nagyszentmiklóson, sem másutt, mindeddig nem került elő két vagy többnyelvű azonos tartalmú szöveg! Ennélfogva a mi ősi rovásírásunk végérvényesen és biztosan még nincs megfejtve. A rosette-i kővel annyi a sorsközösségünk, hogy az egyiptomiak számára oly fontos emléket a franciák éppúgy elvették tőlük s Párizsba vitték, ahol máig is van, mint ahogyan mitőlünk is az osztrákok elvették a nagyszentmiklósi kincset, az 1797-ben, majd 1889-ben megtalált szilágysomlyói kincset, és még sokszor, sokan, sok más értékünket, mint például a szabályosan elrabolt Seuso-kincseket. S nagy kegyként emlegetik, hogy először 1884ben, majd, 2002. március 24-június 30 között "kölcsönadták" a nagyszentmiklósi kincsleletet. A nagyszentmiklósi kincs edényei közül 13 darabon rovásírás látható, a 9. és a 10, számún görög felirat, a 21. számú edényen görög betűs valamilyen nyelvű felirat látható. Az volna a természetes, hogy a görög nyelvű feliratot szépen és szabatosan el tudjuk olvasni, ám nemcsak hogy nem tudjuk elolvasni, de a budapesti kiállítás katalógusában egyszerűen fel sem tüntetik a lehetséges magyar olvasatot, Igaz, sok baj van ezzel a görög betűs felirattal, mert egyrészt az ötvösmester nemigen tudott görögül, az A betűt hatféleképpen, az O betűt négyféleképpen írta le, azonkívül a nagybetűk közé kisbetűket préselt, sőt - úgy látszik - rovásbetűkkel is tarkította a köriratot. De akkor mi a csodáért használt görög betűket? Mivel a csatos tálak belsejében karéjos végű kereszt díszlik, többen a kereszteléssel kapcsolatos szöveget véltek látni, ilyesféle értelmezéssel: "Víz által megmosdatván, megszabadultál minden bűntől", vagy: Krisztus megváltotta vízzel az embert", vagy: "Add Jézus a vízből, majd megmosdatván életet János-Ajtonynak". De van olyan olvasat is, hogy "Isten áldja Eduát meg anyámat, Ilona Gilio" Keresztelő edény nem lehetett, mert ekkoriban még alámerítéssel kereszteltek. Azután: miért és mit poncolt az ötvös a külső peremre 9 rovásbetűvel +a csat alatt négy továbbival? S miért forrasztottak később csatokat a tálakra? Hiába tehát a görög betűs, látszólag görög nyelvű felirat, addig nem jutunk előbbre, amíg meg nem találjuk azt a nyelvet, amelyet a megrendelő, esetleg az ötvös is, és főleg a használó tulajdonosok. beszéltek. Ez a kulcsa minden megfejtési kísérletnek! A megrendelő és tulajdonos kiválóan tudott írni, '' hiszen a 8.számú tálkán először a rovásbetűket bekarcolták, majd az ötvös, némiképpen más elosztásban, véste be a feliratot. Hosszú időn keresztül, elsősorban a nagy szaktekintélyekre figyelve (Vilhelm Thomsen, Nikodim P. Kondakov, Nikola Mavrodinov, Németh Gyula) azt vallották nálunk is (!), hogy a nagyszentmiklósi kincs bolgár fejedelem kincse, mivelhogy a 21. számú tálon, amelynek belsejében egy görögkereszt-idom látszik, görög betűs török
nyelvű felirat olvasható, mégpedig ez: "Bulla zoapán fejeztette be a csészét, ezt az ivócsészét, amelyet Butaul zoapán tétetett alkalmassá a felakasztásra". Vagy RónaTas And-rás (elhíresült olvasatai: "Bujla zsupán tára, felmálházzuk, Butaul zsupán, elindulok, belsőig vára.." Később, maga is belátván elképesztő olvasatának tarthatatlanságát, ezt javasolja: "Bujla zsupán a csészéjét befejezte, Butaul zsupán készíttette." A felakasztásra vonatkozó olvasat biztosan téves, mert a csatot később forrasztották rá a tálra. De vajon a török nyelvűség igazolható? Nem volna helyénvaló abból kiindulni, hogy a világon három népnek: a türknek, a kazárnak és a magyarnak van olyan rovásbetűs írása, amely jobbról balra halad és biztosan létezett már 1200-1000 esztendővel ezelőtt? A germánok rúna-írása, a 24 betűs Futhark, egyrészt balról jobbra halad, másrészt sohasem kellett megfejteni, mert egyértelműen germán nyelvűek a feliratok. Ez tehát a vizsgálódásunkból kizárható. A türk rovásírásnak viszont megvan a maga "rosette-i köve": az Orchon vidéki híres feliratok közül ugyanis Kül tegin szövege kínaiul is ott van a kövön! Ezért sikerült Thomsennak 1893-ban helyesen megfejtenie. Elkülönítette a mássalhangzókat és a magánhangzókat, megtalálta a szövegben az Ég (tengri) és Kül-tegin nevét. Megállapította, hogy a türk írásnak 42 önálló betűje (jele) van. Ez a türk rovásírás viszont Kr.sz. utáni VIII. századból való, amelyről azután a X. század után nem hallunk. Logikus, hogy a nagyszentmiklósi rovásjeleket is megpróbálták a türk írás alapján elolvasni, ám ez nem sikerült. Miért? Azért, mert nem türkül írták ezeket a szövegeket! Talán kazárul? Noha az elmúlt évtizedekben közel száz rovásfelirat vált ismertté Közép-Ázsiától a Kárpátokig, a kazár rovásírás megfejtése még várat magára, mivel nem tudjuk, a kazárok milyen nyelven beszéltek. Biztos és hiteles kazár nyelvemlékünk ugyanis egyetlenegy sincs! Többen vallják, hogy török volt a nyelvük, az én álláspontom szerint azonban a kazár birodalomban részben csuvasos török nyelven, részben magyar nyelven beszéltek. Ezért oly kisszámú az egyezés a türk és a kazár betűjelek között. A XIII. század elején Mubaraksah Marvarrudi feljegyezte a kazár abc-ét s ennek betűi nagyfokú egyezést mutatnak a székely-magyar nikolsburgi abc betűivel (13 eset), ugyanakkor néhány betű a glagolita írásba éppen a kazárból került át. Később, talán a X. században a cirill abc-ből átvették a magyar - székelyek az a, az f és az I betű jelét. Az erdélyi alsószentmihályi templom falában harminc évvel ezelőtt felfedeztek egy rovásírásos beépített követ, amelyet az egyik hazai kutató (Vékony Gábor) IX-X. századi kazár írásnak minősített és a három sorban írt 16 betűt, amelyek között mindössze három magánhangzó található, köztörök nyelv alapján próbálta elolvasni, így: Dicső tegyen háza, Jüedi Kür Karaj! A jüedi a zsidóságát jelzi a megnevezett személynek.
S hogy mekkorát lehet tévedni és milyen súlyosak a nehézségek, kiválóan megmutatja ez az alsószentmihályi példa, mert (mai balról jobbra olvasat szerint) a betűk a következők: OVRIMRKTRNYZ ez, ha a magánhangzókat is beleolvassuk, magyarul ezt adja: Óvári Márk torony ez. S ez az Árpádkori templom építőmesterének szövege, nem pedig zsidó-kazár felirat a IX. századból! Hát ha nem türkül írtak az arany edényekre, akkor magyarul! Van alapunk ennek a kimondására? Hogyne volna, hiszen a magyar-székely rovásírás eredeti 24 betűjének több, mint a fele (15) rajta van a nagyszentmiklósi edényeken (a teljes székely abc 46 betűs, ebből 14 másodlagos keletkezésű!). De akkor miért nem tudjuk elolvasni a feliratokat? Azért mert a magyar rovásírást titkosírássá tette a nagyfokú magánhangzójelöletlenség és a betűösszevonások (ligatúrák) sokasága. S persze az is, hogy a magyar rovásírás nem azonos a keleti türkkel, semmi köze sincs a rúna-íráshoz, s csak részben rokon a kazárral. Eredetét tekintve, mai ismereteink szerint, a Krisztus születése körüli időben az arameusból kifejlődött párthus írás egyik továbbfejlesztése. A türk írás az ugyancsak arameus eredetű szogd írásból alakult ki, a magyar viszont nem. Más kérdés, hogy a szkíták és a szarmaták anyagában is szaporodnak a rovásfeliratok, sokkal korábbi időből. Valójában csak az elmúlt évtizedek kutatásai révén kezdjük világosan látni, kik voltak a szkíták. Újra kell olvasnunk az írott forrásokat is, mert teljesen tarthatatlan, hogy a magyarok első forrásbéli megjelenését Kr.sz. utáni IX. századra tegyék, holott példáit Plinius a Historia Naturalis VI. könyv 7. fejeztében a szkíták között felsorolja a meandarokat, azaz a mandzsarokat is, mégpedig a Tanaistól keletre. A szabír-szavárdokról pedig tudjuk, hogy a délszibériai Minuszinszki-medencéből költöztek át a Kaukázus térségébe a Kr.sz. utáni V. században. E népesség alkotta az un. Tasty-kultúrát, amelynek lakossága europid alkatú volt, nyilván ezért is kapták a szavárdok az aszfaloi, azaz a fehér jelzőt. A magyarok régebbi neve padig, Bíborbanszületett Konstantin bizánci császártól tudjuk, szavárd volt. Ha mármost ennek alapján, tehát a magyar nyelvünkből kiindulva, fogunk hozzá a nagyszentmiklósi edényeken található feliratok tanulmányozásához, akkor sincs könnyű dolgunk, mert ezek a feliratok igen rövidek, olykor csak egy-egy betű alkot (például R és S) egy-egy szót, összesen csak 18 (általában négy betűs) szót lehet úgyahogy elkülöníteni, több kéztől származnak, különböző időkben karcolták, vésték, poncolták be őket, ugyanakkor azonos kéztől eredő feliratok is azonosíthatók több edényen. Vannak olyan feliratok, amelyek biztosan egykorúak az edényekkel (például a 8. számú tálka), s vannak olyanok, amelyek igen nagy valószínűséggel nem
egykorúak. Máskor készült az edény és a máskor került rá felirat. Legutóbb szellemes ötlet született, mert egyik kutatónk arra gondolt, hogy ezek a rövid szavak, általában az edény alján, az edényekben tárolt folyadékok és anyagok megnevezései lehettek, tehát például víz, kumisz, pálinka, ser, etc., mégpedig nem is egy, hanem több nyelven, mivel az előkelők udvartartásában változott a szolgáló személyzet. Így például a víz szót rákarcolták török, magyar, szláv és alán nyelven. Bizarr ötlet kétségtelen s aligha jelenti a valódi megoldást. A nehéz és bonyolult helyzetben kaphatunk-e segítséget? Nemcsak kaphatunk, hanem kaptunk ís, mégpedig 1983-ban, amikor Szarvason, Juhász Irén ásatása révén, előkerült egy avar csont tűtartó, rajta 59 írásjeggyel! S ezek közül csak három van, amelyik nem fordul elő a nagyszentmiklósi feliratokban. Ez már valóságos csoda, hiszen azt jelenti, hogy a két írás azonos, sőt a nyelvük, a helyesírásuk is ugyanaz. A szarvasi tűtartót általában a VIII. századra keltezik, szerintem Vfl-VIII. század a helyes kormegjelölés, de így is, ügy is 1300-1400 esztendős a felirat. S végre, számos előzmény után, a kutatók közül néhányan, mindenek előtt Vékony Gábor, majd Harmatta János elszánta magát arra, hogy magyarul olvassa el a viszonylag hosszú szöveget. És sikerült! Az egyik változat szövege ez: Üngür démon ellen ím e vas tű szúradjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj /el/, /ki/szétfejtesz, egybeöltesz Üngür ne egyen /meg engem/, űzd, emészd /el/ őt, én istenem! Világos, hogy új lendületet kapott a nagyszentmiklósi probléma megoldása is. Nem arról van természetesen szó, hogy a mostantól csak és kizárólag a magyar nyelvű megfejtéseket alkalmazzuk és erőltetjük, hiszen a jánoshidai tűtartón, a battonyai leleten, a környei íjon törökül (köztörök? bolgár-török?) írt szövegek vannak, sőt a Kalocsa melletti Homokmégy- halomi lovas magyar vitéz nyíltegezének csontlemezén is török szöveg olvasható. Számolnunk kell a török és a magyar nyelv együttélésével, hiszen legalább három népesség szimbiózisa hozta létre népüket, a magyarságot: a (szabír-szavárd) magyarok, a talán csuvasos török onogurok és az iráni nyelvű alánok. De vajon a nagyszentmiklósi csodálatos szépségű edények: korsók, tálak, szilkék, ivócsanakok, rython, poharak, serlegek ábrázolásai, díszítményei, technikai megoldásai, a többnyire magyar nyelvű feliratokkal összhangban állanak- e? Milyen szellemi tartalmuk van, mikor és hol készülhettek? A budapesti közelmúlti kiállítás alkalmából kiadtak egy kötetet, amelytől azt várná az ember, hogy egyrészt igen-igen alaposan, pontosan és tárgyilagosan leírja ezt a 23
aranytárgyat, másrészt pedig bemutat minden lehetőséget a történeti megközelítés szempontjából. Nos, egyik kívánalom sem teljesült. Sőt, miután a szerzők elvetették a kincs bolgár, szászanida, közép-ázsiai, iszlám-arab és kínai eredetét, kijelentik, hogy a magyarokhoz sincs az égvilágon semmi köze. Közismert, hogy László Gyula a kincset részben a magyarokhoz kapcsolta. Éppen azon megfigyelés alapján, hogy a 3. és a 4. számú korsón szabályos hálórendszerben keresztek sorakoznak s a kereszt szárainak közét háromszögletű ékek töltik ki ugyanúgy, ahogyan első pénzeinken is látható. Ezért aztán László professzor az edények egyik csoortját a magyar fejeledelmi- királyi udvar ötvösműhelyéhez kapcsolta. A jelenlegi hivatalos álláspont szerint a kincset az avarok készítették a Kárpátmedencében, azok az avarok, "akik kulturálisan is távol álltak az ázsiai sztyeppe világától", hiszen a "sztyeppei lovas népekben nemes fémedény művesség kialakítására egy cseppnyi igény sem volt" Az avar kultúrával való szoros kapcsolat természetesen valós, ám annak sugalmazása, hogy -a Bizánc magas kultúrájának hatására - európaizálódott avarság lehetett csak képes erre a kiemelkedő teljesítményre, egészen hamis és félrevezető. Félrevezető azért, mert a Kárpát-medence egészen a VIII. század derekáig -a IX. század elejéig szerves része volt a nagy eurázsiai kulturális térségnek s a Kr.sz. előtti első évezredben kialakult igen magasfokú művészet és ezen belül is a fémművesség, keleti eredetű és nem a késő római és a bizánci civilizáció oldalhajtása! A szkíta-hún állatábrázoló (állatküzdelmi jelenetes) művészetet, közte a ragadozók, a griffek, a gázlómadarak, a csodalények ábrázolását, a nehézfegyverzetet, az üveg és kőberakás technikáját bizánci eredetűnek nevezni szakmai analfabétizmus. A kincs legragyogóbb edényei, a 2. és a 7. számú korsók jellege önmagában eldönti, hogy ezek az edények nem készülhettek a Kárpát-medencében, hiszen a növény- és állatvilága közép-ázsiai: igaz, a szőlő, amely 17 edényen szerepel, itt is régtől honos, ám eredete a Kaszpi-tó vidékére tehető, kivált a 7. korsón látható lugasos (fára futtatott) magas szőlőtöveknek. A többi ábrázolt növény: a tavirózsa, a békatutaj, a galaj, a kászpi lótusz, margaréta mind olyan növény, amelynek hazája Kelet, sőt olyan élethűek az ábrázolások, hogy az ötvös feltétlen a környezetét másolta le. A 7. korsón a hermaphrodita személy (aki nem férfi!) egyik kezében liánt tart, a másikban ivótálat, amelybe egy szőlőlevél lóg bele, Ez a bizonyos égberagadási jelenet lehet, hogy Zeusz és Ganümédész jelenete, de lehet talán az iráni eredetű tűzisten ábrázolása is, amikor a sas elrabolja Szómát. Szóma előbb nő volt, s csak később lett férfi. Mások szerint itt Emese álmát jelenítették meg. Beleláthatták ezt is, kétségtelen. A fauna is keleti: oroszlán, sas, és a mesebeli állatok. A győztes fejedelem szalagos sisakot, gyűrűs páncélt és zászlós lándzsát visel, amelynek zászlóján nincsenek rovásjelek, csak a rácsminta látszik annak, ennek
ellenére többen szépen "elolvassák". A lovasnak nincs a lándzsán kívül más fegyvere és nincs kengyele! Ugyanakkor levágott emberfej lóg a nyergéről, ő maga egy összekötött kezű ugyancsak páncélos foglyot hurcol a hajánál fogva. Mitikus lovas ő. A 2. számú korsó négy medaillonba foglalt képe egy jelenetsor négy része lehet. A másodikon egy griff marcangol egy dámszarvast, a harmadikon egy emberarcú oroszlánon ül, ugyancsak kengyel nélkül, a lángkoronás fejedelem nyilaz egy párducra, a negyediken az égberagadási jelenetet látjuk. A sasnak fülei vannak! Nyilvánvalóan Nap-madárként is értelmezendő. Nyomban felötlik bennünk a nevezetes rakamazi korong is. A magyar hitvilágot és folklórt is érdemes figyelembe venni. Egyrészt az égberagadás szerepel a Júlia szép leány balladájában, másrészt a Fehérló fia meséje is eszünkbe juthat, aki táplálja a sast. Ugyanakkor az eléggé esetlen, darabos nőábrázolás a sztyeppe kőszobrait juttatja az ember eszébe. Összesítve; a nagyszentmiklósi 2. és 7. számú korsó ábrázolásai és stílusa középázsiai eredetre, India és Irán közelségére vall s talán a legendás és mitikus párthus királyokat jelenítették meg rajtuk. Jusson eszünkbe, hogy a bikafejes ivócsanakok egyik típusa, a csak az Indiai-óceánban élő, a Nautiluskagylót mintázza! Így, véleményem szerint, nem készülhettek a VIII. században, hanem sokkal korábban, talán a VI. században a közép-ázsiai nagy hagyományú kézműves központokban. Ugyanott, ahol a Kárpát-medencei avarok állatküzdelmi (griffes) övkészletei is valók, mivelhogy maguknak az avaroknak is ez az őshazájuk, ahonnan elindultak a Kárpátmedencébe. A griffek egyébként az Altáj aranyhegyeit őrizték s ma már azt is tudjuk, hogy a krónikáink által oly sokszor emlegetett Ripheihegyek nem az Urállal, hanem az Altájjal azonos. A nagyszentmiklósi kincsnek van egy későbbi, VIl-Vlll. századi része is, amely stílusában és megjelenítésében egyszerűbb s ezek akár a Kárpát-medencében is készülhettek. Ezeket jobban használták, kopottabbak is. Ezek közé tartoznak az ivókürtök, a rythonok. De semmiképpen sem ide tartozik a 19. számú csodaszép, szörnyállatokkal teli szilke, amelyről egyes, magukat mérvadó tudósoknak tartó kollégák azt állítják, hogy valójában nyugat-európai hatásra készültek a IX-XI. században!? Holott éppen fordított a helyzet. A keleti példányok szolgáltak mintául Nyugat-Európa számára, amint ez sok más tárggyal is megtörtént. A szkíták, a húsok, az avarok, a magyarok természetesen hittek mindabban, amit ábrázoltattak, tehát eleve zsákutca, ha mi, a mai racionalitásunkkal, próbálunk "tárgyilagos és ésszerű" magyarázatokat kispekulálni. Különösen szomorú, ha vezető tisztségben lévő emberek fölényes gőggel utasítanak el minden keleti hagyományt s csak arra képesek, hogy a nagyritkán előkerülő, igen-igen ritka, szép emlékeink értékét, mint "az európai akkulturáció kezdeteit" ismerjük el.
Az igaz, hogy - bármily csodálatos szépségű is -a közel tíz kilogrammos nagyszentmiklósi aranykincs, valójában a maga idejében nem képezett rendkívüli, példátlanul kiemelkedő értéket, hiszen írott forrásokból is tudjuk, mind Atilla nagykirály nyári palotájában (Priszkos rhétor leírása), mind a türk nagykagán, Isztemi nyári sátorpalotájában (Menandrósz leírása? garmadával voltak az arany és ezüst edények és berendezési tárgyak (kerevetek, székek, hordók, arany pávák, etc.), A szkíta és hún fejedelmi és királysírokból pedig mázsaszámra kerültek elő nemesfém tárgyak. Csakhogy igen-igen sok közülük elveszett, elkallódott, vagy inkább helyénvaló azt mondani; elrabolták és eltüntették múltunk pusztítói és gyilkosai. Aki látta a nagyszentmiklósi arany edényeket, bizonyára sohasem felejti el anyagi és szellemi ragyogásukat. S azt, hogy bár nincs itthon, de 1400 vagy 1200 év óta a miénk, amelyről sem mi, sem utódaink soha nem mondhatnak le. (Elhangzott a MVSZ Magyarok házában 2002. október 7-én) A magyarság múltja és jövendője a Kárpát-medencében A rejtélyes Kazária A letűnt idők eseményeire, általában még a művelt emberek is, úgy tekintenek, mintha egykor régen az életünk nem éppen úgy a megélt percek, órák, napok, évek forgatagában, szakadatlan küzdelmében, verejtékes munkájában telt volna el, mint manapság, hanem "gyorsan elszaladtak" az ezredévek és az évszázadok s egyszer itt voltunk, másszor meg amott, éltünk, ahogy tudtunk. A mindennapi élet részletei belevesznek a messzi múltba. Fel sem merül sokunkban, hogy a Kárpát-medencébe érkezett magyarság erős államát nem hozhatták létre olyan emberek, akik a kemény téli hidegekben családostul a subájukba burkolózva, gödrökbe kuporodva dideregték át a téli hónapokat, a gulyák, a kondák, a ménesek, a nyájak társaságában, akik nem ismerték a házépítést, akik nem ismerték a földművelést, akik nem tudtak írni-olvasni, akik számára ismeretlenek voltak a várak, a paloták, a templomok, akik nem voltak megszervezve, akiknek nem volt hadereje, akik a primitív sámánok hókusz-pókuszait tekintették a legmagasabb rendű szellemiségnek, akiknek fogalmuk sem volt a vallásról és a Mindenható Istenről. Általában nem merülnek fel az emberekben kételyek a tekintetben, hogy ez a belénk sulykolt kép teljesen történelmietlen, valószerűtlenül életidegen és így elképzelhetetlen. Mintha, például a 2500 esztendővel ezelőtti szkítiai földünkről és világunkból csak úgy egyszerűen, "sodródva és szakadatlan vándorolva", kerültünk volna el többezer km távolságra, mégpedig úgy, hogy közben csak ide-oda terelgették őseleink az állataikat, ernyős szekerekre pakolták kis holmijukat, legelőről- legelőre vonulgattak, elszenvedték más, un. erős és nagy lélekszámú népek leigázását, magyarán:
szolganépként vészeltünk át több évezredet. Ugyanakkor viszont töretlenül és hiánytalanul megtartottuk magában álló, ősrégi nyelvünket, megőriztük nemzeti karakterünket, sajátságos fajtajellegünket és a Kr.sz. utáni IX. század 30-as éveitől kezdve egyre nagyobb mértékben szóltak bele ősapáink az akkori világ hadieseményeinek alakulásába, azaz jelentős erejű katonaság állt a rendelkezésükre. A súlyos ellentmondás, azt hiszem, mindenki számára nyilvánvaló, keresnünk kell tehát a feloldási lehetőséget, a magyarázatot és természetesen a bizonyítékokat. A Kárpát-medencében feltárt IX-X. századi régészeti emlékek, elsősorban a temetők sírjaiba tett mellékletek igen jellegzetes és egységes sajátosságokat mutatnak. Semmiféle törzsi elkülönülésnek nyomára nem leltünk, az egykor lakható egész térség anyagi és szellemi kultúrája egységes. Ha viszont ez így van, akkor ebből sok más mellett - az is következik, hogy ennek az egységes és jellegzetes Kárpát-medencei magyar kultúrának az emlékeit fel kellene találnunk a tőlünk keletre eső területeken is, azaz mindazokban a térségekben, ahol őseink huzamosabb időn át laktak. Sőt, a szakadatlan vándorlás szobatudósi elmélete szerint, meg kellene találnunk a biztos hosszantartó megtelepedésre utaló nyomokat a Kárpátok keleti oldalától KözépÁzsiáig. Hosszú ideig számottevő régészeti anyag a mai Ukrajna és a keletebbi Donvidék térségéből nem volt ismert, a Dnyeper tájáról Manvelovka és Szubbotnyicü, a Don vidékéről Vorobjevó, a Kárpátok keleti oldalán Krülosz kivételével, mígnem 1989-ben Dnyepropetrovszk melletti Korobcsinó faluban végre napvilágra (és ami a fő: múzeumba!) került az első magyar vezéri sir anyagának nagyobb része. Van még párhuzam, analógia a Kaukázus vidékén, a Don folyótól keletre eső területen, az Urál hegység nyugati, déli övezetében, valamint a Kaszpi-tenger vidékén, mind a Kaukázusban, mind a keleti oldalon. A Kispát-medence és a Don folyó közötti terület jelentősebb számú magyarjellegű emlékanyagának hiányát legésszerűbben azzal magyarázhatjuk meg, hogy eleink ezen a térségen csak átvonultak, huzamosan nem települtek meg, településeket, városokat, temetőket nem hoztak létre s (legfeljebb szórványosan), tehát valahonnan, a korábbi szállásterületükről, tudatosan, szervezetten és egységesen, egy menetben, négy- hat hónap alatt költöztek át a Kárpát-medencébe. De honnan? Az írott történeti forrásokban legelőször 586- ban Ephezoszi János említi meg a kazár népnevet; amelyet - annak ellenére, hogy szinte szembetűnő a Caesar (császár) szóval való rokonsága - hosszú] időn át a türk qaz, qazar - vándorolni, kóborolni igéből magyaráztak, holott qaz igealak a törökben nincs is. Az 1957-ben előkerült terhini sztélé rovásfeliratában qasar névalak szerepel, s-sel. Kazárnak egyébként is csak a perzsák nevezték őket. Azért tartottak ki mégis szívósan a türk név-magyarázat mellett, mert a kazárokat mindenképpen török nyelvű és etnikumú népnek kívánták
beállítani, úgy vélekedvén, hagy a nyugati türkök hozhatták csak létre a semmiből előtűnő Kazáriát a VI. század végén vagy a VII. században. Kazária földrajzi fekvése ismert: a Kaszpi-tenger északi partját, (a Volga deltáját), az északkeleti (Nyugat-Kazahsztán) térségét és a nyugati, kaukázusi oldalt (a mai Dagesztán, Csecsen és Ingusföld), foglalta magában. Az ókori földrajzi szerzők és a bizánci, szír, örmény és georgiai utazók és történetírók természetesen ismerték a kazárokat és ismerték Kazáriát. Leírásaik szerint ez az ország nagy volt és erős. Voltak nagy városaik, téglából épített paloták sorakoztak a fővárosban, Itilben, jelentős piacok működtek a városaikban (Belendzser, Szemender, Hamlidzs, Varacsán), mert itt vezetett keresztül a keleti nagy karavánút. A városok körül töménytelen szőlőskert, (helyenként negyvenezer szőlőskertről tesznek említést!), gyümölcsös, szépen művelt szántóföld és rizs-ültetvény húzódott. A településeket csatornázták, vízvezetékkel és fürdőkkel látták el. Csak a fővárosban harminc mecset épült, de voltak templomaik a keresztényeknek és a zsidóknak is. Elsősorban, már a IV. századtól kezdve, az un. rotundák vagyis kerek templomok voltak jellemzők, amelyek egy része mindmáig megvan. A jól kiépített kazár államszervezetben volt kilenc főbíró, tehát működött a jogalkotó bírósági szervezet, működött a végrehajtó hatalom, (zsoldos hadsereg és testőrség). Szabad vallásgyakorlat volt. A korabeli szerzők feljegyezték, hogy a kaukázusi húnokat hívták legkorábban kazárnak, ám a kazárok valójában szabírok, de országukban számos moszlim arab, türk nyelvű onogúr és alán nyelvű tarszil élt. Más források a kazárokat fehér ugoroknak nevezik. Ha figyelembe vesszük, hogy a magyarokat a hungar megnevezés mellett a legrégibb időkben szavárdnak, azaz szabírnak mondták, valamint ugri-nak, mégpedig többször fekete ugornak, akkor nagyon is fontossá válik az arab Ibn Fadlan jellemzése a kazárok alkatáról és nyelvéről: "A kazárok külsejükre nézve nem hasonlítanak a türkökhöz, mert fekete hajúak. A kazárok nyelve nem hasonlít sem a turk, sem a perzsa nyelvhez, sőt a világ egyetlen nyelvhez sem!" Ezt erősíti meg Isztakhri is: "A kazár nyelv különbözik a török és a perzsa nyelvtől s a világnak egy olyan nyelve sincs, amelyik az övékéhez hasonlítana." Nos, melyik nyelv az, amelyik ma is szinte magában áll? Egyértelműen a magyar! Az egyre nagyobb számban napvilágra kerülő kazár típusú rovás-szöveg megfejtésében is szerepet kell kapnia tehát a magyar nyelvnek, amely ebben a korai időben "hún nyelvként" is megjelenhetett. Zakariás rhétor ugyanis már 523-tan azt írta, hogy a kaukázusi húnoknak, azaz a kazároknak, írása és könyvei vannak, Szent Jeromos pedig arról írt, hogy a húnok nyelvére lefordították a Bibliát és a szent zsoltárokat.
A magyarok tehát feltétlen részesei, megalkotói voltak a Kr.sz. utáni 650 után a hirtelen feltűnő új hatalomnak, Kazáriának. Hogy miért éppen ekkor jött létre ez az új hatalom, arra is feleletet szeretnénk adni. A magyarok részvételét a mérvadónak nevezett kutatók is elismerik, ám azzal a magyarázattal tálalják, hogy az együttélésre csak a IX. század elején kerülhetett sor, amikor is a magyarak vajdája, Levedi, majd Álmos fejedelem, a kazár nagykirály (kagán) bábja, alávetett szolgája volt, egész népével együtt. S térden állva, a halálfélelemtől reszketve várták a kagán parancsait. A magyarság tehát a kazárok szolganépeként vegetált volna a délorosz pusztákon s csak nagysokára tudta felszámolni a kazár elnyomatást. Ezek a kijelentések teljesen alaptalanok. Az ezerszer hivatkozott bizánci forrásban (A birodalom kormányzása. 38-3940.fejezet) ugyanis, amely erősen ellentmondásos és zavaros, ez áll: "A türkök /magyarok/ népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet,... együtt laktak a kazárokkal három esztendeig s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal. Kazária fejedelme, a kagán, vitézségükért és szövetségükért nemes kazár nőt adott feleségül első vajdájuknak, Levedinek, vitézségének nagy híre és nemzetsége fénye miatt... /majd/ az új fejedelmet a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén fejedelemmé választották." A magyarok tehát egyenrangú szövetségesek voltak, nemes származású és fényes múltú fejedelmekkel, akikhez kazár hercegnőt adtak feleségül s akiket pajzsra emelve választottak nagyfejedelemmé. Mit jelent ez? Azt, hogy a magyarok nagyfejedelme egyenlő rangban volt a bizánci császárral, a perzsa sahhal és a kazár főkirállyal. Ugyanis csak őket emelték pajzsra, valamint csakis egyenrangú, szuverén uralkodók kaphattak kazár hercegnőket feleségül, mint például II. Justinianus és V. Konsztantin bizánci császárok. De miért jött létre a kazár birodalom? S miért éppen 650 után? S miért vettek részt benne a magyarok? A magyarázat valójában egyszerű. A rendkívüli erővel előretörő arabok a VII. század második felében elfoglalták Mezopotámiát, Perzsiát, Közép-Ázsiának a déli részeit s radikálisan, sőt iszonyatos kegyetlenséggel felszámolták az itteni ősi kultúrákat. Aki nem kívánt áttérni az iszlám hitre, aki nem kívánt az arabok rabszolgája lenni vagy elmenekült, vagy szövetségest keresve ellenállt. Ezt tették őseink is, akiknek egy része a bolgárokkal felköltözött a Volga középső folyásvidékére (Baskíriába), a nagyobb rész azonban felhúzódott a Volga deltája környékére, illetve áttelepült a kaukázusi szavárd-magyar rokonokhoz s megalkotója lett a kazár államnak. S ha ezt tudjuk, azonnal kitisztul a kép. Őseink nem a pusztákban bolyongó pásztor-hordák világát élték, hanem egy magas kultúrával rendelkező erős állam tagjaiként éltek Kazária
keretei között 650/670 tájától 830 tájáig. Ennek az időszaknak a régészeti emlékei mind a kaukázusi alánok földjén, mind a déloroszországi un. szaltovó-majackojei "kultúrában nagy számban fellelhetők. Álmos nagyfejedelem 819-ben született, akkor tehát, amikor a kazár birodalomban igen súlyos változás következett be, mivel a kazár főkirály és az uralkodó réteg, mintegy négyezer ember, áttért a zsidó vallásra. Ez és a fokozódó külső támadások (arabok és a ruszok, később a ruszok vezette kijevi szlávok) csakhamar belső válságot eredményeztek. Fellázadtak a kavarnak nevezett törzsek, majd Álmos nagyfejedelem a türk eredetű onogúrokkal szövetséget kötött (vérszerződés) és egész népével elhagyja a kazár földet. A zsidó főkirály és környezete is tudott a szabír-kazár rokonságról, amint ezt József kagán 960 körüli levele is tanúsítja: Togarmának ugyanis tíz fia volt s ezek között a kazárok mellett ott találjuk a szabírokat is. Ugyanezt vallotta a zsidó Joszippon is. Egyébként Magyarország zsidó neve: Hágár, Kazáriáé: Meshekh. Minderről a krónikáink is tudnak és megmaradtak Kárpát-medencei helynévi bizonyítékok is: Kozárvár, Kozármisleny, Kazárvölgy. Kazarom a Pilisben, Cézárpatak, etc. Azt sem hallgathatjuk el, hogy a XIX. század végétől a zsidóság tőkét kívánt kovácsolni magának Kazáriából, mondván: igenis létezett egy erős zsidó hatalom a IX-X. században, tehát volt államuk Kr.sz. előtti 586 után és 1948 előtt is. Sőt, a honalapító magyarokat, de még a székelyeket is nagyobb készt zsidó vallásúaknak vélték, vagyis amikor a XIX. század végén és a XX. század elején megindult a galíciai zsidók beözönlése Magyarország földjére, ezt mintegy jogfolytonos cselekedetnek nevezték, mivel azt hirdették a kelet-erurópai zsidók valójában a magyar-türk kazárok leszármazottai. Különös, hogy az eredetileg a szkíták neveként szereplő askenázi nevet vették fel a kelet-európai zsidók! Érdekesség az is, hogy J.V. Sztálin, aki fanatikus zsidó-gyűlölő volt, éppen a kazáriai zsidó-kérdés miatt nem engedélyezte az egykori Kazária területén a régészeti kutatásokat. Amikor a magyarság tömegei elhagyták Kazária földjét, minden jel szerint 820/30 táján; először az Al-Duna és a Dnyeszter-Donyec közti térséget vették birtokukba (Etelközi, itt találkozott Árpád és Kusál 893-ban a bizánci Niketász Szklérosszal, ezt megelőzően 860-ban Cirill társalgott a Krim félsziget vidékén egy magyar katonai csapattal. Az egyik bizánci
forrásban fennmaradt leírás szerint 838/39-ben a magyarokat ungarnak, turknak és húnnak nevezték egyidőben és egyszerre! Kazária azért is igen fontos része a magyar korai történelemnek, mert az itt eltöltött időszak és együttélés a legkézenfekvőbb magyarázata a magyar nyelv nagyszámú törökkel rokon eredetű szavainak, valamint az alán eredetű szavainknak is. Kazária, a magyarok elköltözése után rohamosan gyöngült és a X. század végére végzetes és súlyos vereséget szenvedett Szvjatoszláv kijevi fejedelemtől. Kazária régészeti emlékeinek feltárása 1958 óta intenzíven folyik, részben a Kaszpi-tó északi, északnyugati oldalán, részben a nyugati, kaukázusi oldaton. Számos vár, város, építmény: templom, áldozati hely és temető került elő. Ugyancsak gazdag leletanyaga van a szaltovói kultúra kutatásának is. Ezek között különösen nagy jelentősége van a rovásírásos emlékeknek. Az már most is bizonyos, hogy a székelymagyar rovásírás közeli rokona a kazárnak s az is bizonyos, hogy egyik sem közvetlenül a türk rovásírásból fejlődött ki, hanem sokkal régibb annál. A magyar rovásírás gyökerei az igen távoli múltba nyúlnak vissza. Kazár - magyar kapcsolatok Kőrösi Csoma Sándor halálának századik évfordulóján, 1942. április 11-én, Hóman Bálint többek között - az alábbiakat mondotta. "A tudomány célja a természeti világ és az emberi élet mozgatóerőinek és jelenségeinek megismerése és megértése, az adottságok és változások, a sajátosságok és ismétlődések, a törvényszerűségek és összefüggések vizsgálata és felderítése által. Az igazi tudós az igazságba, mint legnagyobb emberi értékbe s ez igazság tudományos megközelíthetőségébe vetett hittel, minden elfogultság és előítélet, minden melléktekintet és irányzatosság nélkül vizsgálódik és mérlegel, tárgyilagosan és érdektelenül keresi az igazságot. Munkájának eredményei, a tudós munkával termelt szellemi javak az egyetemes tudomány, az egész emberiség szellemi értékállományát gyarapítják. A tudomány, ebben az értelemben, egyetemes, nemzetfeletti, művelői egy nagy tudományos munkaközösség tagjai... De a tudománynak ez a jellege korántsem jelenti a nemzeti élettől való függetlenségét, mert az egyetemes tudomány különálló nemzeti tudományok összessége, aminthogy a nemzeti tudomány is a tudós egyének individuális munkásságának az eredője.... A tudomány nemzeti jellege egyaránt kifejezésre jut a formában és a szellemben, az anyag természetében és a tárgy megválasztásában, a feldolgozás módszerében és irányában, de mindenekfelett kifejezésre jut a tudományos célkitűzésekben."' /Elnöki megnyitóbeszéd a Kőrösi Csoma-Társaság 1942. december 11-én tartott ünnepi közgyűlésen. Kőrösi Csoma Archívum III/2 (3941 ) I- II./
Hóman Bálint, a tiszta nagy tudós porladó csontjait most keresik a váci rabtemetőben, mivel eddig nem kerülhetett sor az ő rehabilitálására sem. Amiként várat magára például Bakay Lajos, Orsós Ferenc, Fettich Nándor akadémiai tagságának visszaállítása is. S várat magára - posztumusz László Gyula akadémiai taggá választása. A nemzeti tudományok közé tartozik a történelem és az irodalom, ha a művelői nem tagadják meg nemzetüket, a fajtájukat. Ez nem azt jelenti, hogy dicsőítő meséket találjunk ki, ez nem azt jelenti, hogy képzetlenül mindenféléket állítsunk, ez nem azt jelenti, hogy misztikus ködképekbe burkoljuk őstörténetünket, de azt igenis jelenti, hogy szánt szándékkal ne pocskondiázzuk, ne kisebbítsük a magyarságot -a tárgyilagosság álarca mögé bújva. Szóvá kell tennem még azt az újabban egyre erőteljesebben terjedő magatartást, amely egyre inkább valóságosan szekértáborokra bontja a magyar történészeket, mégpedig úgy, hogy a küzdelemben nem ritkán nemtelen és méltatlan harcmodort alkalmaznak egymással szemben. Az un. nemzeti oldal képviselőit azáltal igyekeznek kirekeszteni a tudományos életből, hogy egyszerűen agyonhallgatják őket. Munkáikat nem idézik, előadásaikat figyelmen kívül hagyják. Ugyanakkor tárgyilagosan el kell ismernünk, hogy a nemzeti oldalon viszont egyre nagyobb mértékben tűnnek fel képzetlen és ködös gondolkodású emberek, akik - akaratlanul is - súlyos károkat okoznak a történettudomány hitelének. /Legutóbb Fodor István dorongolta le Dúcz Lászlót és Szörényi Leventét, valamint Kiszely Istvánt. Gúnyos nagyhangúságában azt állítja, hogy az állatábrázoló művészetben nincsenek füles ragadozók./ Ideje volna azonban mindannyiunknak megtanulni egyenlő mércével mérni. Példaként megemlítem Fettich Nándor professzor Álmos-sírja- feltételezését, amelyet annak idején a szakma csaknem egyöntetűen súlyos mértékben elítélt és elvetett. Ámde tudtommal - senki nem ítélte el Vékony Gábort, aki 1996-ban a banai sírt Árpád nagyfejedelem sírjának határozta meg! S érvei között kazár vonatkozásúak is vannak! Már az is nehezen érthető, hogy egyes csoportok tudatosan támadják és hiteltelenítik a magyar krónikákat s szakadatlanul azt hangoztatják; ezentúl sok mindent ki kell hagynunk a magyar történelemből, amit eddig igaznak hittünk. Természetesen csaknem kizárólag a magyarságra kedvező adatokról van szó. Újra nagy erővel hirdetik a magyar honalapítás kapcsán a szakadatlan menekülést, az Árpád nagyfejedelem és kicsiny számú népe török nyelvűségét és nomádságát s azt, hogy a IX. századtól a Kárpát-medencében Árpádék csak egy vékonyka uralkodó osztály volt, akiket a "jóindulatú nagyhatalmak befogadtak (ez volna az un. birodalmi betagolódás, a recepció elve!).
A vezető pozícióban lévő kollégák a maguk számára megengedhetőnek tartják, hogy gyakran ugyanazon kötetben - egymásnak merőben ellentmondó állításokat jelentessenek meg, mint például a Kárpát-medence kihalt pusztaság elmélete, a hatalmas szárazság okozta elnéptelenedés teóriája, szemben a nagy lélekszámban fennmaradt magyar nyelvű avarság hipotézisével. De ugyanezt teszik egyes történészek a kazár-magyar kapcsolatok taglalásakor. Sőt, itt érhető tetten talán a legszembetűnőbb módon a súlyos elfogultság. Sokan vallják ma is, hogy a magyarok a kazárok szolganépe volt, Leveli és Álmos kazár bábok voltak, akik halálfélelemben reszkettek a kagán előtt, s nem három évig, de 300 vagy 200 évig tűrték a szolgaságot. A magyar fejedelemség kazár bábállam volt - állítják egyesek. Kazária kiterjedésének kérdése is tisztázatlan. Bizonyos, hogy a kazár állam része volt a Kaukázus (Varacsán-Urceki, Belendzser, Szemender, Hamlidzs), a Kubán-vidéke, a Volga-torkolat, ahol felépült a főváros, Itil, a Krim-félsziget, ahol kazár helytartó kormányzott és feltétlen hozzátartozott nyugat felé Kijev - kelet felé pedig az egész vidék az Aral-tóig, Amennyire hiteltelennek tekintik a magyar krónikákat, annyira hisznek az idegen forrásoknak, így mindenek előtt Konsztantin császár közléseinek, aki a következőket jegyezte fel: "A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, amelyet első vajdájuk nevéről Levediának neveznek.., együtt laktak a kazárokkal három esztendeig s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal. Kazária fejedelme, a kagán vitézségükért és szövetségükért nemes kazár nőt adott feleségül a türkök első vajdájának, akit Levednek neveztek, vitézségének nagy híre és nemzetsége fénye miatt. Kevés idő múltával a kagán üzenetet küldött a türköknek, hogy küldjék el hozzá hadihajóval első vajdájukat, Levedit.... A kagán azt mondta neki, hogy "Azért hivattunk, hogy mivel nemes származású, értelmes és vitéz vagy és a türkök közt az első nemzeted fejedelmévé emelünk és engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak..."/ A kagán az embereit /a türkökhöz / küldte s ezek megbeszélték (!) ezt a türkökkel... és így a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén, fejedelemmé tették."' Ha áttekintjük a korabeli fejedelmi, illetve császári házassági kapcsolatokat azt látjuk, hogy Heraklész bizánci császár Eudoxia lányát nőül kívánta adni a kazár hadvezérhez). Usztinosz császár feleségül vette a kazár kagán nővérét, Theodórát, V. Konsztantin császár feleségül vette a kazár hercegnőt, Csicsákot (Virág). Azaz: a kazár kagán nagyon is megnézte kihez ad nemes kazár nőt feleségül. Nézzük most a pajzsra emelés kérdését. Kiket tettek úgy uralkodóvá a Kr. sz. utáni első évezred második felében, hogy pajzsra emelték őket? A perzsa nagykirályt, a bizánci császárt és a kazár nagykagánt. Valamint a magyarok fejedelmét!
A kazár alávetettség igazolására fel szokták hozni az un. kettős királyság, kettős fejedelemség átvételét. Először is, még az sem bizonyított, hogy az arab forrásokban szereplő kende-gyula párból a "gyilasz"- gyula nem személynév-e? Nagyon valószínű, hogy az. Másodjára, a magyar nagyfejedelmek, Álmos is, Árpád is, utódai is egyszemélyi uralkodók voltak. A kettős fejedelemség tehát nem létezett a magyaroknál. Nos, a legfontosabb kérdés: kik voltak a kazárok? Türkök, szabírok, húnok, hajlandurok, onogúrok, bolgárok, alánok, (ászok), borszilek, fehér ugorok, magyarok (madzsari) ? Igen nehéz erre a kérdésre válaszolni, mivel, akárcsak a húnok, az avarok, a kavarok esetében, éppen úgy a kazároknál sem maradtak meg egyértelmű nyelvemlékek. Kazár nyelvű szövegek ugyanis nincsenek. Nyelvükre csak a rovásírásos emlékekből (Novocserkasszki kulacs, Majackoje, Hunvara, Szarkel, bikakoponyán, íjcsontokon talált feliratok) lehet következtetni, ám ezek nagy része még ma is megfejtetlen. Mi azt valljuk, hogy a kazár nyelv vizsgálatánál nem szabad figyelmen kívül hagyni a magyart sem! Ibn Fadlan azt írta, hogy a kazárok nyelve sem a türkhöz, sem a perzsához, sem a világ egyetlen nyelvéhez sem hasonlít! Isztakhri pedig azt jegyezte fel: a világnak nincs olyan nyelve, amelyhez a kazár hasonlítana. Nem a mi nyelvünk az, amely nem hasonlít sem az indoeurópai, sem a szláv nyelvekhez? Maszudi szerint a kazárokat a perzsák hívták így, a törökök szabírnak mondják őket, s ez számunkra nagyon fontos, hiszen Konsztantin császár munkájából tudjuk, hogy régen a mi nevünk is szavárd-szabír volt. Az orosz források sem véletlenül határozták meg úgy a kazárokat, hogy ők a fehér ugorok, a magyarok pedig a fekete ugorok! A kazárok tehát magukat, minden bizonnyal, nem kazároknak nevezték. Sokáig azt hirdették a turkológusok, hogy a kazár szó a török qazar - kóborolni szóból ered, azután kiderült, hogy először is, ilyen török szó nincsen, másodszor, hogy a terhini felirat óta bizonyított, hogy a kazár szó nemcsak s-el, hanem z-vel is előfordul, tehát igaza volt a régieknek (Malcolm és a magyar Kállay Ferenc), hogy a cézár szóból származik a kazár név s ez megint fontos érv. Ennek kapcsán arról sem feledkezhetünk meg, hogy a Kárpát-medence területén számos helynév is őrzi a kazár nevet (Kozárvár, Cézár völgy, Kazár-völgy, a pilisi Kazarom, etc.) Azt mondják a mérvadó történész-csoportok, hogy Kazária (630-965) világtörténelmi kuriózum. Ez a megállapítás igaz, de ebből nem az következik, hogy akkor nekünk, magyaroknak ehhez -a szolganép szerepén kívül - semmi közünk sem lehet. Azt is mondják, hogy a kazárok vezető rétege a nyugati türk kaganátusból vált ki. Ez lehetséges, de egyáltalán nem bizonyított.
Az viszont tény, hogy a kazárok kilétét rejtély övezi s az is tény, hogy a nyelvük tisztázatlan. Köztörök? Bolgár-török? Török-magyar? A magyarok fontos szerepet játszottak a VII-Vlll-IX. században a Kaszpi-tótól Kijevig terjedő hatalmas területen. Ma már igazoltnak tarthatjuk, hogy a kazár Szarkel nem a magyarok ellen épült, de még csak nem is a besenyők ellen, hiszen besenyő garnizon védte, hanem a ruszok és szlávok ellen. Kazária része volt Észak-Kaukázus, Alánia, s attól keletre kilenc kazár tartomány. Kazária bukása a X. század végén feltétlen kapcsolatban állt a vezető réteg korábbi zsidó hitre térésével (talán a IX. század elején történt ez), amely lázadásokat, felkeléseket váltott ki (lásd például a kabar-kavar kérdést), sőt - úgy vélem - azt is alapos vizsgálódás tárgyává érdemes tenni, hogy nem a magyarok 860 utáni nyugatra költözése gyengítette le végzetesen a korábban erős birodalmat, akik - amint láttuk egyáltalán nem alávetett szolganépként éltek Kazáriában, hanem erős szövetségesként, sőt talán államalkotó népként? Újabban felmerült (Vékony Gábor kutatása), hogy a banai szablyán olvasható jabgu felirat kazár rovásírással készült. Az is további kutatást kíván, vajon maradt-é nyoma a kazáriai zsidó vallásnak a magyarok körében? A Képes Krónika elbeszéli, hogy Hunor és Magor a Bereka-fiak leányaira bukkantak, akik férfiak nélkül sátoroztak és a kürt ünnepét ülték. A zsidó kürtharsogás ünnepe zsidó újév ünnepe, tehát ez értékelhető adat, noha nem a magyarok, hanem a lányok ünnepelték a kürt ünnepét. Azután itt van a nevezetes József kagán-féle levél. József kagán és Chászdáj ben Jichák ibn Saprút cordobaf főminiszter levélváltása 954 táján történt. A fő kérdések: 1/ hiteles-e? Igen. 2/ kik és mikor tértek zsidó hitre? A kagán és udvara, a IX. század elején, esetleg a derekán. 3/ Milyen hitre: karaita vagy rabbanita? Karaita, de nem lehet a kara-kazár ennek tükröződése! 4/ miért nincs a levélben egyetlen kazár szó sem? Viszont szerepel benne a magyar Duna szó és a király Úr megszólítása! Hogyan kerültek magyar szavak a kazár levélbe? A nyakatekert hatalmi övezetek és széttagoltság teória helyett helyénvalóbb a nyelvi egységre gondolni. S nem kell azt vélni, hogy ez a levél nem jutott el Kazáriába és magyar földön javítgatták. Miért tették volna? Azután ismertté vált a kijevi Hanukah-levél: a bal alsó sarokban rovásírással. Azt az ajánlólevelet Kijevbe írták valamelyik kazár városból, talán Itilből és nem türk, hanem kazár rovással. De a jelentése nem "olvastam", hanem "elolvastuk, Ilik." Nem feledhetjük, hogy Jelek volt Árpád fiának is a neve.
A kazár-magyar történet fő kérdései tehát új megvilágításba kerültek. (Megjelent; A honfoglaló magyarság állama, kultúrája és az ősi vastermelés, IV. Konferencia. Somogyfajsz 2000, 9-12.) Etnikai és hatalmi viszonyok a Kárpát-medencében a VIII-IX. században A Kárpát-medence históriáját a mérvadó történész-csoportok általában sem nem képesek, sem nem hajlandók egy zárt földrajzi egységként kezelve megírni. Abból indulnak ki, hogy külön történelme volt a később Dunántúlnak nevezett Pannóniának, külön történelme volt a Tiszántúlnak és a Felvidéknek, külön Erdélynek és természetesen a Délvidéknek is. A római birodalom végéig valóban nem jött létre egységes főhatalom ebben a csodálatos természeti egységben, hiszen a rómaiak Pannónia és Moesia provincián kívül csak egy rövidebb, átmeneti ideig voltak képesek birtokolni Dáciát. Első ízben Kr.sz. után (kerekítve) 400 táján valósult meg a Kárpát-medence egyesítése, mégpedig a húnok által. A Pax Hunnica, teljes pompájában, félévszázadnál alig tartott tovább, a húnkori lakosság azonban (elsősorban a szarmatának nevezett hatalmas tömegű népesség), biztosan tovább élt az Alföldön. Hogy az egységesen szarmatának nevezett számos néptörzs mindegyike iráni nyelvet beszélt-e, máig el nem döntött, nyitott kérdés. A régészeti adatok azonban (elsősorban a sírformák, különösen a padmalyos forma) sokkal erőteljesebb rokonságot mutatnak a későbbi lakossággal, mintsem hogy ne kiemelten törődjünk ezzel a fontos kérdéssel. Atilla halála után egy évszázadnyi időre germán hatalmi övezetekre bomlik a Kárpátmedence (longobárdok, gepidák, gótok), ám 568-től beköszönt a három évszázados Pax Avarica, azaz a Kárpátmedence teljes, akkor lakható térségének az ismételt egyesítése, amely korszaknak - viszonylag - hatalmas régészeti emlékanyaga maradt ránk, az avar népnek azonban biztos nyelvi emléke, vitathatatlan nyelvi nyoma jóformán semmi sincs, akárcsak a húnok esetében. (A rovásírásos emlékek száma nőttön nő, de a megfejtésük vitatható.) Ez önmagában is irtóztatóan súlyos probléma, de ez nem elég, ehhez jön még a történelem vázát jelentő avar-kori időrend teljes bizonytalansága, valamint az, a már valóban megdöbbentő megállapítás, hogy - embertanilag - az avarok nem elődei a honalapító magyaroknak, a honfoglaló magyarok viszont nem elődei az Árpád-kori lakosságnak. Ugyanakkor az avarságnak, a mongoloid vonásai miatt, valószínűtlen a továbbélése évszázadokon keresztül. Nos, hát akkor mi történt az avar néppel a Vlll-IX. században?
40 évvel ezelőtt azt találták ki, hogy az 568-ban érkezett un. koraavarak nagyját, a 670 táján érkezett un. későavarok irtották ki, módszeresen kirabolván a sírjaikat is, majd a későavarok zömét 800 után, de legkésőbb 822-ig, esetleg 829-ig, a frank-szláv-bolgár hadak mészárolták le, először a frank seregek, majd Krum kán hadai, akik pedig véletlenül életben maradtak szépen elszlávosodtak, mivel mind a Dunántúlon, mind a Tiszántúlon -a Dunától északra eső, illetve a Szávától délre eső területekről már nem is szólva - túlnyomórészt szlávok laktak. Később finomodott a történeti kép, de a kórkép mivoltát csak nem akarta elveszíteni, mivel - bár az egymást legyilkoló avar hullámok hipotézisét a feledés homálya kezdte borítani, - sőt kijegecesedett a koraavar (568-670), középavar (670-700) és a későavar (680-829) kitalált horizont, a szláv hamvasztásos temetkezések száma viszont mindmáig alacsony, a szláv eredetű magyar szavak pedig csak akkor jelenthetnek fogódzót, ha feltesszük, hogy az avarok nem kis része is magyarul beszélt, sőt ezek a népcsoportok megérték a magyarok bejövetelét is. Ez azonban, úgymond, nacionalista szemlélet, tehát tudománytalan álláspont, így helyénvalóbb volt az irányt szabó mértékadóknak más feltevéseket kimunkálni. Az egyik, mindmáig eléggé elterjedt teória szerint a 700 utáni állapotok drasztikus megváltozásának a klimatikus viszonyok megváltozása volt az oka, ugyanis KözépEurópában egyre szárazabb lett az éghajlat 350 után s így az avarság az aszályok okozta éhínségek következtében egyszerűen kihalt. Ezért a Kárpát-medence tekintélyes része lakatlan térséggé vált s erre vonatkozna, állítólag, Regino, prümi apát híres kitétele az avarok pusztáiról (solitudines Pannoniorum et Avarum). De tudjuk, ez sem így igaz, mivel helyesen e szavakat így kell fordítani: a pannonok és az avarok pusztái. Mind a Dunántúlon, mind a Tiszántúlon, többek szerint, senki földje keletkezett, mások (első ízben száz évvel ezelőtt) ezt még kiegészítették a lakhatatlan árvízterek bizarr elméletével. A legtöbb hazai és külföldi kutató számára azonban sokkal rokonszenvesebb volt s maradt, az az elmélet, hogy 626 után az avar hatalom egyre jelentéktelenebbé vált, jóllehet csaknem mindenki mind a mai napig kőkemény vakhittel hiszi és vallja, hogy az un. öntött griffes-indás veretekkel jellemzett társaság nem jelent meg 568 után a Kárpát-medencében, hanem csak 670 körül, így tehát máris komoly ellentmondás jelentkezik a nagy lélekszámú griffes-indás népesség betelepülése és az avar birodalom állítólagos elerőtlenedése között. Ezt a népességet egy magába zárkózott, békés, földalatti putrikban éldegélő, földműves társaságnak képzelik egyesek. Van azonban még két nagyon jelentős bizonytalansági tényező az avar kort illetően, amelyek a régészeti feltárásokon szinte lépten-nyomon jelentkeznek: az egyik a nagyszámú sírrablások dolga, a másik az övveretes sírok viszonylagosan kis száma.
Egyszerűsítve: a férfi síroknak csak kb.15%-a volt öves, tehát a máig ismert cca. 62 000 avar sírból csak néhány ezer, A griffes veretek száma ezen belül még kisebb. Nagyon különböző az övveretek száma és típusa, így a rájuk alapozott keltezés több, mint kétséges. Az avarkor időrendje rendkívül ingatag; különösen a VIII-IX. század vonatkozásában. Ám ezekkel a legalapvetőbb és legfontosabb kérdésekkel a kutatók alig-alig foglalkoznak, különösen felületesen kezelik a sírrablásokat, annak ellenére, hogy ismertek teljes mértékben kirabolt temetők, teljes egészében sértetlen temetők s olyanok, amelyekben a sírok egy része kifosztott, a másik részük pedig nem. Hosszan sorolhatnám mindazon publikációk címeit, amelyeknek szerzői egyáltalán nem, vagy csak triviális, értéktelen közhelyek felemlítésével foglalkoznak ezzel a kérdéssel, holott az avarkor egyik alapkérdéséről van szó. Igen szorgalmasan gyűjtögetik a kollégák a tárgytípusokat, az edényformákat, a sírok jellemző ismérveit, de szigorúan "a közmegegyezéssel" elfogadott nézetek és irányzatok keretei között igyekeznek "eredményeket produkálni" különféle, saját maguk által teremtett, mesterséges szempontok szerint vizsgálgatva az anyagokat, azt a látszatot keltve, mintha elmélyült tudományos kutatást végeznének, holott sok esetben csak tudományoskodás folyik, s ezért tudomást sem kívánnak venni azokról, akik a múltat másként látják és más szemlélettel közelítik meg az őstörténetünket. Ez a kirekesztő bánásmód éppen olyan szélsőséges és tudomány- ellenes, mint a marxilenini dialektikus és történelmi materializmus tévtana volt. Arról nem is szólva, hogy számos esetben bebizonyosodott, hogy a mérvadók elutasító diktátumával szemben a "különcöknek" volt igaza, gondoljunk csak például kicsúfolt Raymond Dart-ra, aki elsőként mutatta ki, hogy az ősember bölcsője Afrikában volt, vagy Wegenerre, aki igazolta, hogy őseleink kontinenseken keresztül vándorolva népesítették be a Földet. Egyikőjüket sem fogadta be kezdetben a tudományos világ, nevetségessé tették őket. Nézzük meg tehát a forrásokat, először az írott kútfőket, majd a régészeti anyagot. Notker Balbutus sankt galleni szerzetes, aki 912-ben halt meg a Gesta Karoli c. munkájában a II. könyv 1. szakaszában, az avarok elleni háborúban részt vett szemtanú (Adalbert) elbeszélése alapján a következőket jegyezte fel: Adalbert nem egyszer elmondta nekem, hogy a húnok országát (terra Hunorom) kilenc gyűrű (novem circulis, köralakú nádmű?) vette körül. S én, aki mást, mint sövénykerítést eddig nem láttam, megkérdeztem: milyen kerítések voltak ezek? Erre ő azt felelte: kilenc hegín (gyepű?) volt ez. S mivel én más gyepűt, mint olyat, amelyekkel a vetéseket szokták egymástól elválasztani, nem ismerek, ő a következő magyarázatot
adta. Az első köralakú védmű (unus circulus) olyan széles volt (latus fuit), mint amekkora távolság van Turicum vára (Zürich) és Constantia között. Tölgy, bükk és fenyőfa cölöpökből 20 láb széles /6,2 m/ és ugyanilyen magas sánctöltés ez, kővel, agyaggal és gyeptéglával befedve....Ezen sáncokon belül a falvak és tanyák (vici et villae) úgy helyezkedtek el, hogy az emberi hang (vox humana) az egyiktől a másikig elhallatszott (de aliis ad alias vox humana posset audiri). Az épületekkel szemben, a megvíhatatlan falakon kapuk vezettek keresztül, amelyeken a rablásra indulók ki és be jártak. A második védmű- rendszertől (secundus circulus), amely úgyanúgy volt megépítve, mint az első, húsz német (XX miliaria Teutonica), illetve negyven itáliai (XL ltalica) mérföldre következett a harmadik sáncmű, majd így tovább, egészen a kilencedikig ámbár egyre szűkebbek lettek a belsők, az előzőeknél (ipsi circuli alius alio multo contractiores fuerint). A védműveken belül a falvak és a lakóhelyek (possessiones et habitacula) úgy helyezkedtek el, hogy a kürt hangja (clangor tubarum) jelzésként elhallatszódjék az egyiktől a másikig. Ezekben az erődítményekben gyűjtötték össze a húnok mindazon kincseket, a melyeket kétszáz és még több éven át a nyugati népektől összeraboltak. Ezen hiteles leírás bizonysága szerint 780-800 táján is a húnoknak nevezett avarok falvai és tanyái sűrűn egymás mellett sorakoztak, egymástól 1-5 km távolságra, és komoly védműveik, kőváraik is voltak. Tekintettel arra, hogy a magyar királyságnak a XV. századra min, 3 millió lakosa volt, 800 táján a 220 000 km2-nyi területen legalább 1,4 millió ember élt. A korabeli 2 ezrelékes szaporodási ráta mellett ez reális szám. Sem a Nagy Károly-féle frank hadjáratok, sem a bolgároknak tulajdonított hódítások, sem a kiagyalt aszály ennyi embert ki nem irthattak. Ismét idézhetjük Notkert, aki a frank-bolgár ellentétek kapcsán jegyezte meg: /Nagy Károly/ a bulgárokról azért vette el a kezét, mert a láthatóan megcsendesített húnok a frankok királyságára semmiféle veszélyt nem látszottak jelenteni (quia videlicet Hunis exstinctis regno Francorom nichil nocituri viderentur. A Honis exstinctis kifejezést általában a húnok megsemmisítése utánnal szokták fordítani, helytelenül!) Feltéve, hogy egyáltalán valós a Krum-féle bolgár hadjárat, hiszen például a Birodalom kormányzásáról szóló híres munka semmit sem tud a Dunántúl frank vagy a Tiszántúl bolgár megszállásáról? Az ugyancsak IX. századi Suda-Lexikon A. 18. fejezetében ugyan az olvasható, hogy az avarokat a bolgárok erőszakkal megsemmisítették... A B.423. részben így folytatódik a szöveg: Krum pedig megkérdezte az avarok (abarisz) közül ejtett hadifoglyokat: Mit gondoltok, mi miatt pusztult el az uratok és egész népetek? Azt válaszolták, hogy elszaporodtak az egymás elleni vádaskodások s elpusztították a legderekabb és legértelmesebb férfiakat, aztán a nem igaz útonjárók és a tolvajok lettek a bírák szövetségesei, továbbá volt részegeskedés, mert a bor megszaporodásával mindnyájan részegesek lettek, azután jött a megvesztegethetőség
továbbá az üzletelés, mert mindenki kereskedő lett és egymást csalta. Ezekből fakadt a mi vesztünk. A Suda-lexikon tulajdonképpen megerősíti Notkert, mivel egy rendezett országról beszél, ahol bíráskodás van, ahol fejlett a szőlőkultúra, ahol élénk kereskedelmi élet zajlik. Éppen csak azt teszi hozzá, hogy a bolgárok kiirtották az avarokat. Lehetséges ez? Éppen úgy nem, ahogyan az aszály okozta kipusztulás sem. Természetesen izgalmas kérdés: milyenek lehettek ezek az avar falvak? Olyanok, mint a feltárt tiszafüredi vagy komáromi telepek, ahol a házak között és alatt ('?) avar lovas sírok voltak? Helyénvaló feltételezés, hogy egy folyamatosan lakott területen, csak úgy, egy temető megszentelt földjébe ássák bele a putrijaikat az avarok? Nem súlyos keltezési zavar jelzői ezek? A bolgárok valójában húnok s így testvérei az avaroknak, sőt a magyaroknak is. Nem véletlen, hogy 811-ben arról olvashatunk, hogy Krum kán seregében avar katonák harcolnak a bizánciak ellen, akiket Vegre-Ugre névalakban szerepeltetnek, majd 814ben V. Leó császár ellen is küzdenek avar zsoldosok, mint ahogyan az sem, hogy 838/39-ben a bolgárok az Aldunánál éppen a magyaroktól kérnek segítséget a makedónok ellen. Valójában semmi alapja sincs annak a feltevésnek, hogy a IX. században DélMagyarország és Dél-Erdély bolgár fennhatóság alatt állt, sőt ellenkezőleg a bolgárok a VIII. században az avarok szövetséges-alattvalói, aminthogy annak sem, hogy a VIII-IX. században a Dunántúlon az avarság elszlávosodott, illetve 800 után egész Pannónia a frank birodalom keleti tartománya lett. Minden adat arra mutat, hogy a frankok által uralt térség keleti határa a Rába folyó volt s az is több, mint kérdéses, hogy a Zalavár- Mosaburg azonosítás sérthetetlen dogmája meddig lehet gátja a prekoncepciók nélküli kutatásnak? Mert az lehetséges ugyan, hogy többünknek nincs igaza abban, hogy Mosaburg Karinthiában keresendő, ám az - tisztességes és tárgyszerű tudományos morál mellett - nem volna megengedhető, hogy a más nézetet vallókat egyszerűen agyonhallgatás révén diszkreditálják és sem mibe vegyék. A mi álláspontunk szerint a Kárpát-medencében az avar uralom, a Samo-féle lázadást és önállósulást követően (630-660) töretlenül érvényesült 670 után is, amit nemcsak az Enns folyónál megvont nyugati állandó határ (limes certus) jelez, amely 788-ban is sérthetetlen volt, hiszen Ybbsfeldnél vesztett csatát Audaccrus, hanem más írott források is megerősítenek, noha ezek száma kétségtelenül nem nagy. 662-ben Grimoald beneventumi herceg által elűzött Perctaritot fogadta be az avar uralkodó, majd rá egy évre az avar seregek segítették Grimoaldot a lázadókkal szemben. 693-
bon avar követség járt Pippinnél, 700-ban Ravennai Geografus beszél Daciáról és Gepidiáról, mint a húnok országáról, 714-ben Szent Emmeram püspök találkozott az avarok erős népével (robustam gentem Avarorum), 740-ben avar hadak zúdultak a karantánokra Dráva-Száva vidékén, ezért 741-ben Borut karantán fejedelem készül hadaival az avarok ellen, 746-ban Liutprand langobard király (712 - 744) kötött békét Avaria-val (Avaria első említése ez!), 776-ban Aio főember megy az avarokhoz s kér ott menedéket, 802-ben castellum Guntio mellett (kőszegi felsővár?) esett el az avarok fegyvereitől Kadaloh és Goteram gróf, tehát Avaria fennáll és erős hatalom. Nem a frankok avarok elleni háborúja (788-805) volt végzetes az avarok Kárpátmedencei főhatalmára nézve, hanem a VIII. század legvégén és a IX. század elején kirobbant belviszály, amely szabályos polgárháborúba torkollott. Álláspontunk szerint a Kárpát-medence 680 után a kazár birodalom nyugati országa volt, ahol a kormányzó kapkánok és tudunok csaptak össze egymással a kazár nagykirály zsidó hitre térése után (800-as évek eleje). Ennek következtében került sor az avar főemberek római típusú megkeresztelkedésére. A kereszténység ugyanis ismert volt az avarok között, amit - többek között - Cyrill életirata is igazol, ahol ez olvasható: Mi sok népet ismerünk, amely az íráshoz értő és Istent dicsőíti, mindegyik a maga nyelvén. Ilyenek ismert módon az örmények, a perzsák, az abazgok, az ibériaiak, a szogdok, a gótok, az avarok, a tursziak (türkök? azaz magyarok?).... De 870 körül is éltek Pannónia területén keresztény vallású, frankoknak adót fizető avarok. (CBC) 'Sőt, reális lehetősége van annak a feltevésnek, hogy az onogur bolgárok Duna-menti honfoglalása is szoros kapcsolatban volt Kazáriával s így a bolgár-avar kapcsolatok rokoni-szövetségesi kapcsolatokként értékelhetők egészen 863-ig, az ortodox kereszténység felvételéig. Nyilván ezáltal sokkal jobban magyarázható az avarok fennmaradása a horvát-dalmát területen is egészen a X. századig, ahol a horvát uralkodók (I. Trpimir /845-863/ -Branimir /879-889/ - Mutimir /888-910/) a római katolikus hitet gyakorolták, részben karoling befolyásolás mellett. Erről tanúskodik VII. Bíborbanszületett Konsztantin bizánci császár művének egyik részlete: Pár évig harcoltak egymással, majd a horvátok bizonyultak erősebbeknek: az avarok egy részét megölték, a többieket pedig behódolásra kényszerítették. Ettől fogva ez a terület a horvátok hatalmába került, ám máig vannak Horvátországban az avarok közül való lakosok s ezek avar mivolta felismerhető. Az avarság mind Avaria-ban (a mai Enns és a Bécsi erdő közötti terület), mind Sclavinia-ban (a Dráva-Száva közében és nem az egykori Noricum területén!), mind Pannónia Inferior és Superiorban (A Dunántul nyugati sávja a Rábáig és a Balaton vidéke), mind a Tiszántülon fennmaradt a IX. század évtizedeiben is. Erről tanúskodnak a helynevek, amelyek zömmel magyar eredetűek, török eredetű helynevünk nincs, a szláv hatásúak javarésze is magyar képzésű. A magyar nyelvben állítólag a szókincs 9%-a szláv jövevényszó, ám a IX-X. században még csak egy
ősszláv dialektus létezett, tehát külön horvát, szlovén, morva, cseh, orosz eredetű szavak átvételéről nem beszélhetünk. A keresztény térítés szláv szókincse sem hagyható figyelmen kívül. Mivel a régészeti anyagban vitán felül álló változások figyelhetők meg a Vlll. század derekától, illetve a IX. század elejétől, szembetűnővé válik az elszegényedés, a veretes övek, lószerszámok, ruhadíszek egyre hiányosabb és silányabb volta, ugyanakkor új tárgytípusok jelennek meg (mint a sarkantyúk, a rövid kardok, új fülbevaló-típusok), felmerül két kérdés. Az egyik: mi okozta ezt a változást? A másik: lehet-e kor- és rangjelzőnek felfogni a különböző technikával készített díszítményeket, amelyeket talán nem is viseltek az avarok a hétköznapi életükben? S mindemellett az ábrázolt motívumok (griffek, kígyók, ragadozók,) valódi jelentése szerint kezeljük-e a leleteket? Nem kerültünk-e tévútra az elsősorban túlvilági jelentésű és értelmű jelképek erőltetett világi magyarázataival? A források alapján nagy valószínűséggel állítható, hogy a Dunántúl a frank birodalom keleti tartománya lett a IX. században, ahol a morvák is befolyást szereztek a század második felében. A Száva és a Dráva vidéke feltehetően bolgár érdekterületté vált, a Duna-Tisza közében, s a Tiszántúlon viszont csaknem zavartalanul tovább éltek az avar települések és tovább használták a temetőiket. Erre utal a 870/871 körül íródott CBC egyik részlete is: A húnok, akik a földjükön (terra) visszamaradtak, azt a királynak fizetett adó fejében mind a mai napig (usque in hodiernum diem) birtokolják. Álláspontunk szerint a Kazár birodalom vezető népessége volt a magyar, akik 830 táján vonultak nyugatra az Etelköznek nevezett területre, közvetlenül a Kárpátok keleti oldaláig, uralva az Alduna vidékét (838/39? és Kijev környékét is. 860 táján hipotézisünk szerint - honalapító eleink már birtokba vették a Felső-Tisza vidékét, majd néhány évtized múlva benyomultak a Felvidékre s végül megszállták a Dunántúlt és a Délvidéket. Nyilvánvalónak kell tekintenünk, hogy a Kárpát-medence viszonylag sűrű avarkori lakossága békésen "fogadta" Álmos és Árpád nagyfejedelem magyarjait, sőt a VIII. századi forrásokban feltűnő Ungarus névalak alapján (760: via Ungarorum, 790-es évek, Paulus Diaconus, HL 6,58.: Ungarus névalak szerepel Liutprand langobard király sírfeliratában, Annales Rotomagenses; Annales Gemmeticenses, Annales Uticenses anno 793: regnum Hungrorum /Karolus rex vastat) jogunk van feltenni, hogy ők magukat már ekkor is hungarnak nevezték. Nagy kérdés persze, hogy a hungar-ungar-venger-hongrois népnév valóban az onogur szóból vezetendő-e le? Nagyon várjuk a nagy tiszántúli és délvidéki (Dunacséb, Moravica, Horgos) avar temetők további közzétételét és alapos elemzését (Hortobágy-Árkus, Székkutas,) a már közzétett Tiszafüred, Orosháza, Jászapáti, etc. mellett.
A vizsgált IX. századi temetőkben nem azért "nem volt mit az avaroknak a másvilágra szenderült családtagjaik mellé helyezniük", mert gyalázatosan elnyomorodtak, elszegényedtek, hanem azért, mert a keleti kereskedelmi forgalom, ahonnan az avarok is a dolgaikat beszerezték, 750 után, az arabok hatalmas közép-ázsiai és kaukázusi térfoglalása következtében teljesen megbénult s előtérbe került a nyugati (frank) kereskedelmi árukínálat. Így azt mondhatjuk a csekeji, a komáromszentpéteri és a vörsi, a balatonszentgyörgyi, a zalavári, a zalaszabari, a zalakomári, a garabonci, a gyenesdiási, a sopronkőhidai, a pókaszepetki temetők emlékanyaga mutatja a kor divatját a Dunától nyugatra és északra. Természetesen rendkívül fontos a kutatás számára a Zamárdi- Rétiföldek óriási sírszámú temetőjének tanúsága is, elsősorban az időrend és az etnikai összetevők szempontjából, elvégre az itt feltárt háromezer sír mindegyikét kirabolták. A kutatás jó irányban halad s egyre világosabbá válik, hogy mi tette lehetővé eleinknek a Pax Hunnica és a Pax Avarira után a 650 esztendős Pax Hungarica korszakát és a magyar királyság felvirágzását. (Megjelent: A honfoglaló magyarság állama, kultúrája és az ősi vastermelés. VI. konferencia. Somogyfajsz, 2002, 41-48. és Polisz 66/2002, 7-12.) Árpád nagyfejedelem Anonymus szerint Árpád nagyúr 907-ben hunyt el, ám halálának 1100 esztendős évfordulóján senki sem emlékezett meg Nagy Halottunkról. 1907-ben törvényt hoztak ugyan az emlékére, a XXVIII. törvényt, de a határozat írott malaszt maradt, igaz a sírját máig sem sikerült meglelni, mégsem helyeselhető, hogy a honszerző nagyfejedelem emléke lassan elhalványul. Sőt, úgy tűnik, tudatosan elhalványítják. Nem tanulunk a szomszédainktól, akiknek nincs valóságos 1100 éves történelmük, ezért kénytelenek "gyártani" maguknak. S ezt meg is teszik. Szlovákia, amely 1918-ig egyáltalán nem létezett, háromszor is ünnepelt 1100 esztendős múltat. Először 1933ban, 15 éves korában, amikor Mojmir és Pribina morva, illetve frank hercegségét kiáltották ki ős-szlováknak, majd 1963-ban és 1985-ben Metód püspök kapcsán, akit természetesen szlovák püspöknek tartanak. Árpád nagyúr viszont 1955-ben, Györffy György ötlete nyomán, rangvesztett lett, mert az az ötlete született, hogy a valóságos nagyfejedelem kezdetben egy bizonyos Kurszán lett volna, Árpád pedig csak gyula, azaz seregvezér lehetett. Aztán kitalálták, hogy a neve egyszerűen "árpácska", azaz árpaszem, a Borsod, a Kölesd, a Buzád, a Maglód példájára. De ez még nem volt elég. Ekkor felmerült, hogy atyját, a dinasztiaalapító szent embert, Álmos vezért maga Árpád, az elsőszülött fia ölette vagy ölte meg?!
Sőt, még ennél is tovább lehetett menni, mert legújabban azt hirdetik egyes kutatók, hogy Árpád és népe nem is magyar volt, hanem az Irtis folyó mellől, Karaganda térségéből elindult kisebb lélekszámú köztörök nyelvű csapat (talán 15 ezer fő?!), amely csoport 821 körül nekiindult a végtelen sztyeppének és Baskírián, Etelközön át elnyargalt a Kárpát-medencébe, ahol azután elmagyarosodott. Mert az itt élő avarok köznépe, akiket az onogur-törökök szerveztek országgá, végül is magyarul beszélt. Árpád nagyúr igazi megasz archon, azaz nagyfejedelem volt, aki talán 840 körül született, Álmos nagyfejedelem elsőszülöttjeként. Álmos vezért Emese hozta a világra 819-ben, a csodálatos Turul-nemzetség szülöttjeként s valójában ő volt a szent dinasztia (stirps beata) megalapítója. Az Álmos előtti fejedelmekről (Ügyek, Leveli) nem sokat tudunk, de a genealógiai lánc 36. tagja Álmos, Nimródtól számítva s ez 36 x 40 - 1500 esztendőt jelent. Az Árpád-ház újkori kifejezés, a középkorban nem volt ismert. Az azonban bizonyos, hogy a magyar szent királyok (sancti reges) dinasztiája Álmossal kezdődik és félezer esztendőn át uralkodott (819-1301 ). S a trónöröklés határozottan a származás jogán és rendjén (jura et ordine geniture) alapult, tehát csak akkor következett - néhány kivétellel - felnőtt férfi családtag, ha nem volt elsőszülött fiú örökös. A 27 Árpád-házi királyunknál 12 esetben következett az elsőszülött fiú! Különös, hogy az uralkodó család tagjai között az Álmos és az Árpád név igen ritka volt. Árpádnak csak II. Géza királyunk kereszteltette harmadszülött fiát, Álmosnak pedig I. Géza királyunk neveztette másodszülött fiát. Árpád fiainak ismerjük a nevét: Zulta (Solt vagy Zsolt), Levente, Tarkacsu, Jeleh, Jutocsa, Zulta követte a fejedelmi székben apját, majd az ő elsőszülött fia, Taksony következett (947-972) Falicsi után. Tarkacsu fia volt Tevel, az ő fia Tormás vagy Termes. Jeleh fia Ezeleg, az ő fia Tas vezér. Jutocsa fia Falicsi vagy Vál, aki Zolta után ugyancsak fejedelem lett. Ma már egyre bizonyosabb, hogy sem a húnoknál, sem az avaroknál, sem a magyaroknál nem volt kettős fejedelemség. Mind Atilla, mind Baján, mind Árpád egyeduralkodó volt s az a 894. évből feljegyzett esemény, amikor Árpádot és Kusán-t együtt említik a görög források (Nikétász Szklérosz) nem alkalmas ilyesfajta következtetések levonására, Álmos nagyfejedelem - feltételezésem szerint - 894-ben halt meg, önmagát feláldozta, hogy a karizmatikus erő átszállhasson fiába s ezért nem jöhetett be Pannóniába. Árpád talán valóban 907-ben halt meg (vagy egy kicsit korábban?, de a személye minden magyar számára szent kell maradjon, mert neki köszönhetjük a Kárpát-medencei országunkat, neki köszönhetjük, hogy birtokba vehettük azt a földet, amely 1920-ig
sértetlen maradt s amelynek etnikai fennmaradásáért mindannyiunknak mindhalálig áldozattal és elhivatottsággal tennünk kell. (Elhangzott 1998. májusában) A magyarság múltja és jövendője a Kárpát-medencében Lél és Bulcsú hadi népe Gróf Széchenyi Ferenc kétszáz esztendővel ezelőtt teremtette meg a róla elnevezett nemzeti könyvtár és múzeum alapjait s ezért méltán rendezhettek napjainkban emlékkiállítást a budai Várpalotában. Ezen az Országos Széchenyi Könyvtárban rendezett kiállításon, most a budapestiek számára is eredetiben látható, többek között, a jászberényi múzeum féltett kincse és büszkesége: Lehel-kürtje. Ez a 43 cm hosszú, elefántcsontból faragott remekmű ezüst fülekbe fűzött zsinóron felfüggesztve csüng alá, mint egy valódi pásztorkürt. A legnagyobb nevezetessége mégsem a rajta látható ábrázolások tömkelege, hanem a sérülése, a 10 cm átmérőjű szájának csorbasága, mivel ez hitelesíti, úgymond, a magyar krónikás és szájhagyományt, hogy tudniillik ezzel a kürttel csapta agyon Lél vezér a német császárt 955-ben, a Lech folyó melletti síkon elszenvedett vereség után. Történt ugyanis, hogy a Lél, Bulcsú és Súr vezérek, az általuk vezetett magyar sereg Augsburg melletti veresége után, Ottó német császár fogságába estek, aki kivégeztette mindhármukat. Ám mielőtt elítélték volna őket, a császár így szólt hozzájuk: "Válasszatok olyan halálnemet magatoknak, amilyet akartak. Lél válaszolt: Hozassék ide a kürtöm, mihelyt belefújtam, majd felelek. Odavitték neki a kürtöt s amikor nekikészült a kürtfúvásnak, közelebb lépett a császárhoz, és állítólag; olyan erősen homlokon vágta a kürttel a császárt, hogy a császár meghalt ettől az egyetlen ütéstől." Ettől volna csorba a jászberényi kürt. A bonyolult szerkezetű és jelentésű díszítmények és figurák lényegében öt sorban (sávban) helyezkednek el; állat-alakok, kentaurok, griffek és emberek népesítik be a felületet. A szájperem alatt nyolc medaillonban kentaur, balra néző ülő férfi, páva, oroszfán, sas-turul, jobbra lépő oroszlán, madár és egy jobbra néző ülő alak. Egy elválasztó szalagfonat után balról jobbra vonuló két lovas és négy gyalogos (egyet levéstek!) látható, akik közül az ötödik egy feldíszített agancsú szarvasra akar ujjal rálőni, a szarvas és a hátán ülő turulmadár visszanéz a vadászra. A harmadik sorban egy kifelé fordított nyitott tenyér után kentaurok, két szembenéző férfialak, madarak, a negyedik sorban kiterjesztett szárnyú sas mellett szárnyas oroszlángriffek, mint védőállatok, az ötödik sorban szoknyás öltözetű zenészek és mulatozó figurák. A hivatalos és belénk sulykolt álláspont szerint a jászberényi kürt egy hamis ereklyénk, egy valótlan mítosz hordozója, mivel valójában ez a X. századi
elefántcsont faragvány a bizánci császári kocsi és ló-versenypályák játékmesterei számára készített közönséges cirkuszi trombita, amelyen erőművészeket, szemfényvesztő mutatványosokat ábrázoltak, s ennek megfúvása révén adtak jelt egykoron a hippodromokban a játékok megkezdésére. No de hát ez már egy mai gondolkodó ember számára is felfoghatatlan képtelenségi Ezredéven át féltve őrizgettünk volna egy idegen nép cirkuszi játékainak vásári kellékét? Lehetséges ez? De akkor Lehel vezéré sem lehetett, noha néki bizonyosan volt kürtje (tuba) s az is bizonyos, hogy Lél vezér dicső ősünk és jeles hősünk volt, aki a nagy európai magyar hadjáratok idején, amelyet történelemkönyveink csak kalandozó rablóhadjáratok néven emlegetnek, sok emlékezetes haditettet vitt végbe. Ezek a nagy katonai akciók Kr.sz. utáni 830 tájától 970-ig az írott források adati által jól nyomon követhetők s már most kijelenthetjük: az európai középkori hadtörténetben a maguk nemében páratlanok, a hasonlóan nagyszabású arab és normann-viking hadjáratokhoz mérten is. Vagy csak azért mentettük volna meg az enyészettől Lehel-kürtjét, mert az augsburgi vereségünk és gyászunk mementója? Bár másfél századon keresztül a magyar seregek súlyos vereséget csak néhányszor szenvedtek el, nem a dicsőségre, a sikerre, a győzelmekre, a nagy haditettekre emlékeznénk, hanem arra, amikor megaláztak bennünket, amikor az addig győzhetetlennek hitt seregvezéreket, Lélt és Bulcsút, közönséges gazemberekként bitóra vagy karóba húzták? A Lehel-kürtjének titka van, a hivatalos értékelés biztosan használhatatlan, amint ez beigazolódott a Szent Koronával, a koronázási palásttal, a jogarral kapcsolatban is. A megpántolt elefántcsont tárgy alsó végének átmérője 2 cm s az átalakítás óta lyukas, ám eredetileg nem volt az. Magyarán: nem fúvós hangszer volt ez, hanem ivókürt, rython, amelyből egykor ittak. Mégpedig ünnepi alkalmakkor, szent rítusok kapcsán. Bort és vérrel kevert bort. Az államalkotó magyar nemzet története a nevezetes vérszerződéssel kezdődik, amikor is két rokon nép, a szavárd- szabír- magyar és az húnonogur- magyar vezetőinek "mindegyike Álmos vezérért, pogány szokás szerint, saját vérét egy edénybe csorgatta s esküjét ezzel szentesítette." A vérszerződés kikövetkeztetett dátuma: 890 tája. Mi azt valljuk, hogy az un. Lehel-kürt azonos a vérszerződéskor használt szent ivókürttel, amelynek felső peremén a 7+1 (kavar) törzs jelképei sorjáznak, alatta a hét törzs vezetői (hét királyfi), középen a csodaszarvassal, majd a zodiákus csillagképek jegyei közt az egymás ellen forduló testvérek jelképezése, oltalmazó Napszimbólumok között (kakasok). Azután az égi és földi hatalom szimbóluma: a szent Turul madár két őrző állat között s végül, legalul az örömujjongó nép. A Képes Krónika be is mutatja ezt a kürtöt: Árpád nagyfejedelem tartja a kezében!
A magyar erő, az összefogás szent ereklyéje kerülhetett Tas fia Lél és Vérbulcsú kezébe. 830 tájától csaknem másfél századéven át a magyar katonai erő meghatározó szerepet játszott a Fekete-tengertől az Atlanti óceánig. Különös és jellemző, hogy erről a korszakról és ezekről a rendkívül nagyszabású és jelentős hadi vállalkozásokról a magyar történettudomány képviselői mindmáig úgy beszélnek és írnak, mint Európa gyalázatos szégyenfoltjáról, amikor "a magyar hordák útját csakugyan hullahegyek jelezték Európa-szerte... a pusztulás amit előidéztek messze nagyobb volt, mint a kor szokásos háborúié... ez már a magyarok öncélú brutalitása volt". Valóban vállalhatatlan volna őseink katonai szereplése, valóban indokolt és jogosult volna a becsmérlő és lealázó rabló kalandozások elnevezés használata? Igaz volna, hogy eleink elvetemült rablógyilkosokként kóboroltak Európában, mint válogatott szegénylegények, akik gyilkoltak, gyújtogattak, raboltak, rabszíjra fűztek sok ezreket? Nem, egyáltalán nem igazak ezek az állítások. Hamisság, csalárdság, célzatos hazugság rejtezkedik mögöttük. Már a Kárpát-medence birtokba vétele is megtervezett, pontosan végrehajtott művelet volt, mivel erős fegyveres biztosítás nélkül nem tudott volna Kazáriából áttelepülni a magyarság. Mind a régészeti anyag, mind a gyérszámú írott forrás alapján erősen feltehető, hogy már a 860-as években, legalább a Felső-Tisza-vidékét és a Felvidék keleti övezetét birtokolták Álmos magyarjai, noha a fő erők ekkor még Etelközben állomásoztak, s innen portyáztak 862-ben nyugat felé. Ezt követte a 881. évi hadi vállalkozás, majd a vérszerződés után 892-től 894/896-íg a tulajdonképpeni honfoglalás. 899-ben Észak-Itáliában, a Brenta folyó mellett egy magyar sereg nagy győzelmet aratott, de egyáltalán nem azért jelentek meg itt, mert újabb hazát kerestek! A magyarság, éppenúgy miként az avarok és a húnok, soha nem települtek meg a Kárpát-medencén kívül, leszámítva a Kárpátok keleti oldalán maradt testvéreinket, a moldvai csángókat, akik minden bizonnyal az etelközi magyarok kései utódai. A szlávokat sem támadták, a morvák kivételével, akiket 902-ben legyőztek. Ha igaz lenne, hogy zsákmányért és rabszolgákért fogtak fegyvert, akkor portyákat rendeztek volna észak, délnyugat és északkelet felé, ám egyetlenegy ilyen adat sem ismert. Hogyan hajthattak volna sokezer rabembert gyalogosan, mondjuk Burgundiából vagy Dél-Itáliából Magyarországra a magyar lovas csapatok? Már 907-ben megmutatták eleink Európának, hogy a Kárpát-medencei országunk ősi örökség és a miénk. A hatalmas létszámú nyugati sereget Brezalauspurc-nál (a mai Pozsonynál) teljesen szétverték. A csatamezőn maradt a magyarok elleni kereszteshadjárat hirdetője Liutpold bajor herceg, Theotmár salzburgi érsek, 19 gróf, két püspök, három apát és sokezer harcos. 907-től 1030-ig idegen katona a Magyar Nagyfejedelemség ill. a Magyar Királyság földjére a lábát sem merészelte tenni. S
pontosan ezért, megelőzésképpen vonultak időről-időre a magyar seregek nyugat és dél felé. Több, mint 55 hadjáratról tudunk s ezek nagy részét sikerre! és győzelemmel zárták le. Voltak vereségek (909, 913, 933, 943, 951, 955, 961, 970) de valójában nem súlyosak a sokat idézett 933-as merseburgi csatára tulajdonképpen sor sem került, mert a kedvezőtlen időjárás miatt, a magyar sereg egyszerűen visszavonult, a 955. évi Lech mezei ütközet pedig azért lett súlyos vereség, mert a legendás és legdicsőbb hadvezérek estek fogságba, akik számos nagy hadjáratot vezettek, akik széleslátókörűek voltak, sőt keresztények, mint Bulcsú horka, akit nem azért neveztek a vér emberének, azaz Vérbulcsúnak, mert "itta az ember vért, mint a nadály", hanem azért mert vérbíró volt, aki 946/47-ben Konstantinápolyban a bizánci császártól az igen magas patrikioszi rangot is megkapta és megkeresztelkedett. Bulcsú, Lél és Súr kivégzése lelkileg sebezte meg a hadinépet. Micsoda csalárd kitalálás, hogy csak a primitív népek vetemedtek ilyen kalandozó hadjáratokra, mivel a vezérek meg akartak tollasodni és a magyarok is azért mentek rabolni és fosztogatni, mert nem szerettek dolgozni, mert a megélhetésük gondjait a fejlett társadalmakra hárították át, valamint nem tudták előállítani azokat a termékeket amelyekre szükségük volt. De a rosszindulatú szobatudósok ezt még megtetézik azzal a bizarr ötlettel, hogy a kalandozó rablóportyákon magukkal vittek sok százezer lovat, hogy "tehermentesítsék" a Kárpát-medencét. Az európai hadjáratok tervezettek és tervszerűek voltak, nem egy esetben a trónörökös herceg vezette a sereget, mint például 943-ban, 947-ben és 955-ben Taksony herceg, vagy 921-ben az Árpád-leszármazott Tarhos és Bogát herceg vagy az ugyancsak a szent dinasztiához tartozó Szalárd herceg 924-ben, aki simán átkelt az Alpokon, amit majd 937-ben és 942-ben megismételt Bulcsú. A magyar hadtörténet egyik legnagyobb alakja Bulcsú vezér, aki 910 körül születhetett s aki bámulatos hadi teljesítményeket vitt végbe. Gondoljuk el, hogy elindult egy 5-10 ezer fős magyar sereg, legalább 25-30 ezer lóval, társzekerekkel, rajtuk a hadi utánpótlás: a nyílvesszők tízezrei, tartós élelmiszerek, tábori sátrak, bőr tömlők, fürdőmedencék, lószerszámok, nehéz fegyverek, ostromgépek. A sereg a csillagok állása szerint tájékozódva, nagy folyókon (Duna, Rajna, Inn, Loir, Szajna) átkelve, vonul, napi 20-25 km-t megtéve, közben ostrom alá vesz olyan erős városokat, mint Velence Otranto, Cambrai, Bázel, Verdun, az andalúziai Lerida, Konstantinápoly, átkel az Alpok Szent Bernát hágóján, ahol sokan elvéreztek s Hannibál is alig vergődött át, megütközik az ellenséggel, azokat többnyire legyőzi. Ilyen hadjáratokat biztos hátország nélkül nem lehet megszervezni, ilyen hadjáratokat magasfokú szervezettség és vasfegyelem nélkül nem lehet lebonyolítani, ilyen hadjáratokat katonai tudás és összetartás nélkül nem lehet sikerre vinni. Bulcsú és Lél hadinépe igenis kiválóan szervezett csapatokból állt, voltak felderítőik, előőrseik, nehéz lovasságuk, kürtös jeladóik, zászlóvivők, hadijelvény-hordozóik. A hazától
ezer, ezerkétszáz km távolságban is tisztában voltak a célország és a szomszédok belső viszonyaival, hatalmi viszályaikkal, voltak tolmácsaik, követeik, túszaik. 926ban a svájci Sankt Gallen kolostorát foglalták el, ahonnan emberközeli leírás maradt fenn a bolondos Heribald szerzetes atya viszontagságainak ecsetélésével. Heribald félelem nélkül várta a magyarok betörését, nyugodtan sétálgatott, amikor a magyarok berontottak tegzesen, megrakva fenyegető hajító dárdákkal és nyilakkal. Minden helyiséget gondosan átkutatnak... A tisztek eközben megparancsolják gyilkolásra kész embereinek, hogy ne használják a fegyvereiket és tolmácsok segítségével kifaggatják őt. Amikor észreveszik, hogy félkegyelművel van dolguk, mindnyájan nevetnek rajta és nem bántják. A kolostor udvarát a tisztek veszik birtokukba és bőségesen lakomáznak. Heribald is velük együtt úgy belakott, hogy soha jobban... Bort, amelyet tele csöbrökben középre helyeztek, annyit ivott mindenki, különbség nélkül, amennyi jólesett. Miután pedig a bortól nekihevültek, mindannyian elkezdtek rettenetesen kiáltozni az isteneikhez, a klerikus tolmácsot és a bolondot pedig arra kényszerítenék, hogy ugyanezt tegyék..., a harcosok vidámságukat szabadjára engedve, táncolnak és birkóznak a főemberek előtt. Némelyek fegyverrel is összecsapva bemutatták, mennyire járatosak a hadi tudományokban. A kémek hirtelen kürtjelzést adnak... s a férfiak gyorsan kifelé sietnek, ki hogy tud s ahogy szoktatva voltak, előbb, semmint hinné az ember, harcra készen, csatasorba állnak. A kocsikat és a többi málhát körben elhelyezték, felváltva őrködnek az éjszakán át, a többiek pedig a fűben elterülve, hallgatagon borozgatnak és alszanak. Heribald így összegezte a véleményét a magyar vitézekről: Higgyétek el nekem, nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a mi kolostorunkban." Természetesen a magyarok katonai akcióit is kísérték rablások, kincsgyűjtések, gyújtogatások, sok pénzt követeltek a béke fejében, amint az avarok és a húnok is tették, de a szövetséget nem sértették meg, az adott egyezséget betartották. Az érintett nyugati kortársak vak gyűlölete által eltorzított kép tehát igaztalanul szerepel az iskolai tankönyvekben. S az is természetes, hogy foglyokat ejtettek és azokért pénzt (váltságdíjat) követeltek. S voltak, akiket rabszolgának adtak el. De ne feledjük: 1809ben a Code Napoleon megalkotója, Bonaparte császár 12 ezer magyar férfit eladott rabszolgának Mexikó számára: eladtak bennünket a franciák pénzért, mint a barmot! 1100 évvel ezelőtt erősek voltunk s ennek alapja a vitézek serege volt. Később elgyengültünk, elvesztettük a haderőnket, holott tudnivaló volt, hogy Tisza István igazat szólt 1911-ben: "a magyar nemzet csak akkor maradhat fenn, ha erős hadseregre támaszkodhat". De hisz-e még valaki manapság Tisza Istvánnak? Megjelent: a Kapu 1/2002. 10. szám, 28-30
Magyarság múltja és jövendője a Kárpát-medencében Erős magyar hatalom a Kárpát-medencében A történelmi tudatunk a múltértelmezésünktől függ, múlt-értelmezésünk azonban a történelmi ismereteink minősége és mennyisége által határoztatik meg. Történelmi ismereteink alapjai az un. történelmi tények, amelyek - első pillanatra - teljesen vitathatatlanok, vagy ahogyan mondani szoktuk: objektívek és pártosság-mentesek. A történettudósok azonban régóta tudják, - bármily furcsán is hangzik ez sokak számára - hogy vannak, s nem is kis számban, hamis tények. A hamis tények vagy rosszul értelmezett források alapján születnek, vagy tudatosan meghamisított adatokat tüntetnek fel igazként, avagy felkészületlen emberek kezdenek történelmet értelmezni és tanítani, a maguk sajátos és elfogult álláspontja szerint. Ez utóbbira manapság egyre több példát látunk mind a sajtóban, mind az elektronikus médiában, mind a könyvkiadásban. 1990 előtt a tudományos életben is erőteljesen működött a kommunista cenzúra, amely természetesen gátja volt nemcsak a tudományok fejlődésének, de a tudományos kutatás és gondolkodás szabadságának is. Ugyanakkor, s ezt el kel! ismernünk, nem volt lehetséges közreadni felkészületlen emberek által kiagyalt teóriákat és mesébe illő elmeszüleményeket, amelyek mára elborítják a magyar szellemi élet szinte minden területét. Vannak, s talán nem is kevesen, akik jogosultnak érzik magukat, többnyire igen szerény képzettségük és iskolázottságuk ellenére, önjelölt történettudósként kiállani a publikum elé, abból kiindulva, hogy a múltunk mindannyiunké és a múlthoz mindannyian értünk. Mivel egy csalfa történelmi feltevés vagy egy félresikerült elgondolás, látszólag, semmiféle súlyos következménnyel nem jár, hirdetése következtében nem dőlnek össze hidak, nem zuhannak le repülők, nem halnak meg emberek, nem állnak le a számítógépek. Ez igaz, mégis igen nagy mértékű a felelőssége annak, aki a "kezébe lantot fog". Óvakodjuk tehát a megszállott igehirdetőktől, mert bár történelmünk valóban közös nagy kincsünk, a hamisságok azonban előbb-utóbb lelepleződnek, a valódi tudás hiánya csakhamar kiütközik s hordjunk bárminő festett álarcot, a tudatlan bugyutaság ragyáit tartósan el nem fedhetjük véle. De legalább ekkora veszélyt jelentenek az elmúlt félévszázadban oklevelet és jelentős pozíciókat szerzett, marxista-leninista emlőkön nevelkedett történetírók, akik nagy részben a tanári katedrákat is elfoglalták, másrészt a privilegizált tankönyvírás révén hatalmukba kerítették a mai felnőtt nemzedékeket, elvégre a most 60 évesek az ötvenes években jártak középiskolákba és a hatvanas években egyetemekre, de a mai harmincasokat is a hetvenes évek kádári iskolaszelleme fertőzte meg, ha nem is oly nagy mértékben.
Így egyáltalán nem csodálható, hogy 1980 tájáig az volt a hivatalos magyar történettudomány ~ álláspontja, hogy a magyar állam, a Dunántúlon a IX. században létezett "pannónszláv állam", a nagymorva birodalomnak nevezett hatalom képződmény e talaján jött létre, hiszen a barbár, nomád, pogány és rabló magyar hordák magasfokú szervezettségre eleve képtelenek voltak. A szlávoktól tanultuk meg nagysokára a földművelést, szláv papok vezették be a keresztény vallást, szláv főnökök, a zsupán-ispánok álltak a szláv eredetű mega-mesgye-megyék élén, szláv névből vettük át váraink és városaink nevét: Esztergom, Belgrád- Fehérvár, Visegrád, Csongrád, sőt a Szent Koronát viselő uralkodó király nevét is. A szlavofil világnézet kedves volt a szovjet megszállók szellemi vezetői előtt, ezért erősen támogatták mind a régészeti, mind a történeti vizsgálatokat. Így született meg a nagy szláv központ: Zalavár-Mosaburg, mint Pribina székhelye és tartománya, valamint Székesfehérvár, mint szláv centrum. Valójában, amint szó volt róla Zalavár térségében soha nem létezett Pribina szláv központja, a magyarság a Kárpát-medence birtokba vétele előtt egy magas fejlettségű birodalomban, Kazáriában élt, ahol kiválóan ismerte a földművelést, ismerte a kereszténységet, az ispán szavunk nem a zsupán származéka, amint a megye szavunk sem szláv eredetű. Király szavunk nem a Carolus szláv králjából "fejlődött ki", Székesfehérvárnak az eredeti neve nem Belgrád volt, hanem Fehérvár, Esztergom az iszter-gam név változata, a koronázás és maga a korona nem nyugati, hanem keleti eredetű. A magyar nyelv szláv jövevényszavai csakis a XI. század után kerülhettek a magyar nyelvbe, mivel 1000 előtt csak ősszláv dialektusok voltak. Mivel azonban a magyarok országának kialakulását saját fejlődéssel semmiképpen sem magyarázhatjuk, állítják mind a mai napig a mérvadó tudósaink, a teljesen tudománytalan szláv teóriát feladni kényszerülvén, az erőteljes külső hatás (impulzus) megtestesítőjeként, a 80-as évektől kezdve, átálltak a nyugati, a német befolyás bizonygatására. Ma azt tanítják iskoláinkban és az ismeretterjesztő fórumokon, hogy a "katonai demokrácia" szintjén élő magyar törzsek csupán törzsi nomád államot tudtak létrehozni, mert "a sztyeppén az egyszer kialakult formákat a nomád hatalmi elitek egymásnak adták át... s a lánc immáron a magyarokkal megszakadt". Ezt a zavaros és bugyuta tételt azzal igyekeznek elfogadhatóvá tenni, hogy nomád államból soha nem jöhet létre európai típusú állam, márpedig Szent István király országa a legnagyobb mértékben európai állam volt. Az íróasztalaikra görnyedő akadémikus szobatudósaink szerint, noha a magyar nomádállamok is életképtelenek voltak, azért nem semmisültünk meg, "mert be voltunk zárva a Kárpát-medencébe", de azért a számos törzsfőnök kiskirálysága sokáig virult e földön. Egymás ellen hadakozva folyt a véres küzdelem a magyar államalapítás korában, (gondoljunk Koppányra, Gyulára, Ajtonyra), mígnem a német lovagok segítsége révén végül is győzedelmeskedett a sok
törzsi államocska felett a központi akarat. A hangsúly itt a többes számon van: sok törzsi államocska! A központi pártszervek ideológiai nyomása oly nagy volt a közelmúltig, hogy ez a sok kis törzsi nomád államról szóló teória megfertőzte az egyébként jószándékú és jól felkészült régészek egyikét-másikát is, és így hamar kidolgozták azt a feltevést, hogy Árpád népe a IX. század végén és a X. század első felében a Felső-Tisza-vidékén rendezte be a szállásterületét és itt lett volna a magyar fejedelemség központja is, amelyet csak 950 után helyeztek át a Duna mellékére. Mindezek a feltevések megalapozatlanok. A régészeti leletek és az írott források adatainak kritikai vizsgálata alapján kijelenthetjük, hogy a Kárpát-medencében erős magyar hatalom jött létre már a 890-es évektől kezdve, sőt - minden bizonnyal - nyár 860 tájától a magyar hadak birtokolták a Felső--Tisza-vidékét és a Felvidék déli övezetét, a Garam és Vág közötti területeket is beleértve. 892-ben egy jelentős magyar sereg vonult Szvatopluk morva fejedelem ellen s ez a haderő nem jöhetett a Fekete-tenger vidékéről. 894-ben Álmos nagyfejedelem és fia, Árpád, Kusán vezérrel együtt, hadakat küldött a bolgárok ellen, de csapatokkal segítette a korábbi ellenséget, Szvatoplukot is, nyilvánvalóan azért, hogy a Dunántúlt, Pannóniát mielőbb birtokba vehesse. Nagyon különös és nehezen magyarázható az a tény, hogy Regino kivételével, a magyarok Kárpát-medencei térfoglalásáról a külföldi források egyetlen szóval sem emlékeznek meg. Némely történészek, meglehetősen bohókás érveléssel, azt vélelmezik, hogy "a kalandozások takarták el a kortársak szeme elől a Kárpát-medencei megtelepedést." S ami még ennél is különösebb: a bizánci birodalom, a bolgár cárság, a német királyság még kísérletet sem lett a rendkívül értékes és fontos Kárpát-medence birtokba vételére, holott - állítólag - ez csaknem lakatlan pusztaságokból állt. De az sem kevésbé izgalmas, hogy a morvák kivételével, nem tudunk kemény harcokról, amelyeket Álmos hadinépe vívott volna itteni hatalmasságokkal. A magyar krónikák is különös évszámokat tartalmaznak a honfoglalást illetően: 677, 884, 888. Azt biztosan tudjuk, hogy 900 után a magyarok elfoglalták Moráviát és Bajorországot az Enns folyóig terjesztve ki a Magyar Nagyfejedelemség nyugati határát, majd 902ben Morávia megszűnt létezni: Marapa patria victa, a morva haza legyőzetett! Ezt követően a magyar hadak egyik fővezérét, Kusánt és kíséretét, a bajorok, baráti lakoma ürügyén, orvul legyilkolták. 907-ben a nyugati hatalmak keresztes hadjáratot hirdettek a magyarok ellen és hatalmas sereget vonultattak fel a Duna mentén. A pozsonyi csatában azonban a magyarok a X. század legnagyobb győzelmét aratták s ettől kezdve a magyar nagyfejedelemség, majd később a Magyar Királyság földjére 1030-ig idegen katona a lábát sem merészelte tenni.
Sem a pozsonyi nagy győzelemre, sem a magyarság sikeres európai hadjárataira nem kerülhetett volna sor egy erős háttér, egy életképes és jelentős gazdasági és politikai hatalom megléte és támogatása nélkül. Ezért megállapíthatjuk, hogy a Kárpátmedencei magyar állam 1100 esztendős és csak a keresztény magyar királyság ezredéves. A Magyar Nagyfejedelemségnek volt határa, tehát meghatározott területe, voltak védelmi rendszerei (gyepük, kapukkal, torlaszokkal, vizes árok-rendszerekkel), a határokat őrök, lövők, kémlelők és vámosok vigyázták. A nagyfejedelemnek erős testőrsége, hadserege, hírszolgálata volt. A lakosság megtelepedett, állandó falvakban élt, amelyekben magának rendes házakat épített, elsősorban fából és szárított vályogtéglából, amint ezt keleten tanulta. A falvak lélekszáma nem volt nagy. Az ország népe a településeken elsősorban földközösségekben élt, amely azt jelenti, hogy a nemzetségek és nagycsaládok alkottak egy-egy faluközösséget, amelynek tagjai közösen birtokolták a földeket és lényegében egyenlők és szabadok voltak. Szent István király 1000 körül készített törvényei egyetlen szóval sem szólnak sátrakban élő, kóbor állattartókról, ellenben beszélnek várakról, istállókról, tornyokról, rendezett falvakról, templomokról, fa és kőépületekről, udvarházakról, nagyobb és kisebb házakról, rendelkezéseket tartalmaznak a faluról falura járó királyi követekről, a hatalmas szántóföldekről és szőlő-területekről. A szentistváni vármegyék, püspökségek, utak, vám és tizedbeszedő helyek semmiképpen sem alakulhattak ki egy-két év alatt, hiszen például Somogy vármegye biztosan létezett már 1002-ben, Fejér, Kolon, Visegrád és Veszprém vármegye 1009-ben. Egészen nyilvánvaló, hogy a magyarság már a IX. századtól, sőt sokkal korábban is, ismerte a magántulajdont, nagyon is megbecsülte a másét, ezért büntették oly szigorúan a tolvajlást. Az kétségtelen, hogy a Kárpát-medencei magyar hatalom népei két nagy csoportra oszlottak: a szabadokra és a rabszolgákra, akiket szolgáknak, cselédeknek neveztek s akikkel valóban úgy bántak, mint a barmokkal, adták-vették őket, meghatározott áruk volt, a piacon 3 márka ezüst. De ne gondoljuk, mai eszünkkel, hogy ez a keleti barbár magyarok csúnya világára volt csak jellemző. Ellenkezőleg. Az európai rabszolgakereskedelem fő szervezői és haszonélvezői évszázadokon keresztül a franciaországi és a prágai zsidók voltak s a rabszolgapiacok virágoztak a XV. században is. Sőt! A magyarokkal szemben az újkorban is jogosnak érezték egyesek a rabszolga-állapotot. Így például 1809-ben az európai jogrend, a Code Napoleon megalkotója, Bonaparte császár 12 ezer magyar férfit adott el Mexikóban ültetvényes rabszolgának, de még 1946/47-ben is meg merték tenni a Benes-dekrétum üvöltő gazságai közepette, hogy a mindenüktől megfosztott felvidéki magyar ifjakat, legényeket és leányokat, félmeztelenre vetkőztetve, sorba állították a brünni és más városok piacterén, mint a római korban, s a cseh gazdák tapogatásos mustra után választhatták ki a nekik tetsző magyarokat gazdasági rabszolgának!
Nyilvánvaló, hogy a Kárpát-medencei erős magyar hatalom első időszakában, 890 tájától 970 tájáig a magyar nép zöme szabad ember volt, s a szabadság születési állapot volt, amint erre a törvények is határozottan utalnak. Természetesen voltak vagyoni különbségek, de ha egy szabad embert megöltek, akár ispán volt, akár vitéz, akár közrendű, egyformán 110 aranyat kellett a bűnösnek fizetnie a hozzátartozóknak. Szent István király ezt így fejezte ki nevezetes törvénygyűjteményében: "Mivel tehát Istenhez méltó és az embereknek legjobb, hogy ki-ki életének futását a szabadság serénységével végezze, a királyi végzés szerint elhatároztuk, hogy ezután az ispánok vagy a katonák közül senki ne merészeljen szabad személyt szolgaságba hajtani." A történeti források elemzése azt mutatja, hogy a szabad magyarok közül egyre többen süllyedtek a szolgarendűek közé a XI. század első évtizedei után. Ebben a folyamatban döntő szerepe volt a római kereszténység képviselőinek, akik tudatosan és nagyon kemény eszközökkel fordultak a szabad magyarok közösségei ellen. Jóllehet évszázadokon át a magyarokat nagyfokú tolerancia jellemezte vallási téren is: "A magyar fejedelmek nem tiltják alattvalóiknak a keresztelkedést és a papoknak megengedik közöttük a szabad járást-kelést. Annyira egyetértenek a pogányok és a keresztények, oly benső közöttük a barátság hogy beteljesedettnek látszik Ézsaiás jóslata: együtt legel a farkas és a bárány, az oroszlán és az ökör szénát eszik." Értetlenül és megdöbbenve fogadta tehát a magyarság az új rendet, ahol mindennaposok voltak a kegyetlenkedések, általános volt a durva erőszak alkalmazása, a római egyház papjai ellen fellépőkkel szembeni megtorlások, tömegesen vakították meg a megkeresztelkedni nem akarókat, a vétségekért kéz-, láb-, orr- és fül-csonkítást rendeltek el, a papokat szidalmazóknak vagy az istentagadóknak kitépették a nyelvét, a templomban fecsegőket megkorbácsoltatták, lekopaszították, félholtra verték. S mivel a magyar államhatalom első évszázadában a papok zöme idegen volt, hamarosan nemzeti ellenállás jött létre, amely lázadásokhoz vezettek és kirobbantak az első polgárháborúk Magyarországon. Ezeket az 1046, és 1061. évi háborúkat (civilia Bella) nevezik a mérvadók úgymond pogánylázadásoknak. De ebben a kérdésben is tévednek. (Megjelent: a Kapu 15/2002/11-12. szám 38-40.) A magyarság múltja és jövendője a Kárpát-medencében A magyar királyság eredete Ránk, magyarokra a Sors, az Isten, nyilván vétkeinkért is, rendkívüli megpróbáltatásokat és szenvedéseket mért, ugyanakkor végtelen kegyekben is
részesített bennünket, mivel megengedte, hogy a világon szinte egyedülállóan, máig birtokában lehessünk ősi múltunk legféltettebb, legősibb szent emlékeinek, mindenek előtt a Szent Koronának, a koronázási palástnak, a jogarnak és Szent István király jobb kezének, a Szentjobbnak. Nincsen még egy nép, amelyik ilyen relikviákkal tudná igazolni ezredéves múltját és elvitathatatlan évezredes jogait Eurázsiában vagy itt, a Kárpát-medencében. Igen nagy dolog ez, noha alig méltatják kellő figyelemre. Feltehetjük a kérdést: rejtett célok nélküli tudatlanság az okozója ennek, avagy nagyon is tisztában vannak az írástudók súlyos képmutatásukkal? A magyar Szent Korona méltóságát a polgári kormány, soha el nem halványuló nagy tettként, helyreállította azáltal, hogy kiszabadította a múzeumi rabságából és átvitette az Országházba. Miközben százezrek járulnak a Szent Korona elé meghitten, áhítattal telve, a szemük mást lát, mint amit a fülük hall. Láthatjuk -a maga nemében páratlan - csodát, láthatjuk a boltozatos aranykoronát a maga teljességében, a maga egészében, ugyanakkor a vendégvezetők idejétmúlt, hamis és rossz szöveget mondanak el magyarul és idegen nyelveken. Azt magyarázzák a látogatóknak, hogy amit lát, az szép is, értékes is, fontos is, de nem Szent István király koronája ez, hiszen két részből van összeállítva, mégpedig csak a XII. századot követően illesztették össze a két részt, a XI. században Bizáncban készült alsó abroncsot, valamint a Nyugat-Európában készített felső pántkoronát. Mindenki láthatja, mondják, hogy az abroncskorona hátsó főhelyén VII. Dukász Mihály bizánci császár képe ragyog, aki 1071-től 1077-ig uralkodott, így tehát a magyar koronát legkorábban csak a XI. század végén készíthették. A felső pántkorona sem készülhetett 1000 előtt, mert - úgymond olyanok a stílusjegyei. Az meg végképp fel nem merülhet, hogy egy ilyen páratlan ötvös-remeket ne a fejlett nyugat hozott volna létre, elvégre a barbár magyarok még sokáig nem voltak képesek nemeset, szépet, értékeset és keresztényit alkotni. Vagyis a magyar Szent Korona vagy itáliai, vagy német, vagy bizánci műhelyben készült s nyilván valamiképpen a pápai udvarból került a magyar királyok kincstárába. Az írott történeti források alapos elemzése azonban kimutatta, hogy a pápai koronaküldés XII. századi találmány, a koronaelemzések pedig egyértelművé és vitathatatlanná tették, hogy a magyar Szent Koronán, eredetileg, az említett Dukászlemez nem volt rajta, tehát a keltezési akadály egyszer s mindenkorra elhárult. Ugyanakkor az is teljesen világossá vált, hogy a korona korabeli méretrendszere (amelynek alapegysége a hüvelyk) az egységes és egész koronára vonatkozik, amelyet eredetileg úgy szerkesztettek meg, hogy az alsó arany abroncslemezre ráforrasztották a láncos függők (pendiliumok) tartó karikácskáit, valamint: , a pártákat, azaz tökéletesen tisztában voltak a koronakészítő ötvösművészek azzal, hogy egy valódi
imperátori fejéket készítenek egy olyan uralkodóház számára, amelynek tagjai hatalmukat az Istentől nyerték, tehát senkinek nincsenek alárendelve, dinasztiájuk stirps beata, azaz szent nemzetség. Ez a tény már önmagában kizárja azokat a feltételezéseket, hogy a magyar nagyfejedelmek és a koronás magyar királyok akár a német császártól, akár a római pápától kapták volna hatalmukat és hatalmi jelvényeiket. A hivatalos álláspont megveszekedetten makacs képviselői és szószólói mindent elkövetnek annak elfogadtatása érdekében, hogy mind a korona, mind a koronázási palást, mint az uralkodói jogar nyugati (ide értve a bizáncit is) készítmény, amelyeket a nagyhatalmú német vagy a bizánci császárok kegyesen a magyar királyoknak adományoztak s ezzel mintegy kifejezésre juttatták a tőlük való függésüket, alávetettségüket. E nagy cél érdekében született meg az uralkodói lándzsa-elmélet is, amely szerint eredetileg a magyar uralkodók legfőbb hatalmi jelvénye nem a korona és a jogar volt, hanem a lándzsa és az országalma, hiszen - mint mondják ezekkel ábrázolták Szent István királyt a koronázási palást alsó szegélyén, sőt a királyi lándzsa látható az 1968-ban napvilágra került nevezetes nagyharsányi ezüst emlékérméken is, mégpedig felirattal! A királyi lándzsát pedig István király a német császártól kapta, amint hogy a jogart is a sógora, II. Henrik csináltatta számára s így megengedték neki, hogy ezeket használja. Azt hiszem, mindenki számára világos hogy itt a hangsúly azon van: meg engedte neki akár a német császár akár a római pápa. A római pápa, II. Szilveszter nem küldött koronát Istvánnak azon egyszerű oknál fogva, hogy a X. század végén és 1000. évet követően ilyen jogköre és gyakorlata a pápáknak nem volt. Maga az uralkodói korona és a koronázás, valamint a királyi lándzsa-hordás vagy az uralkodói jogar kézben tartása ősi keleti szokás, amely keletről került nyugatra és nem fordítva! Mindazok, akik minden magyar jelképet, jelvényt, szokást, díszítő elemet, építészeti formát, gazdasági és társadalmi jelenséget, mint a pénzverés, a vármegye-rendszer, az egyházmegyék kialakítása, csakis és kizárólag nyugatról tudnak, képesek és akarnak megmagyarázni és levezetni, a teljes tévedés szövevényes hálójába kerülnek. Mert az ugyan igaz, hogy - ha akarunk - akkor mindenre mindenhonnan tudunk párhuzamokat (analógiákat) találni, de a tudományos kutatás tisztasága éppen abban áll, hogy nem előre kigondolt elméletekhez gyűjtünk anyagot, hanem igyekszünk, amennyire képességeink, lehetőségeink és időnk engedi, a lehető legteljesebben felgyűjteni a források minden válfaját s csak ezután vonunk le következtetéseket. Ha így járunk el, akkor azt látjuk, hogy Keleten a szkíta-szarmata népeknél már a Kr. születése előtti V. századtól divatozott a korona-diadém, majd néhány évszázaddal később az ázsiai húnok előkelői is használták az arany fejékeket. A legszebb boltozatos koronákat a perzsa, a párthus és a kusán nagykirályok fején láthatjuk
(érméik sokaságán), közel egy ezredévvel korábban, mint Nyugat-Európában vagy Bizáncban. Az uralkodói lándzsa is ott díszlett a párthus és kusán királyok kezében, amiképpen a gömbös végű, buzogányra emlékeztető jogar is számos leírásban és ábrázoláson, sőt sírleletben is szerepel. Micsoda abszurd hipotézis, hogy a hegyikristály gömbbel díszített, ébenfa nyéllel ellátott, ötvösremekléssel megmunkált ékítményeivel a magyar jogart a német császár kegyes ajándékának nevezik, amely csak I. András királyunk korától kerülhetett a koronázási insigniumok közé. Mégpedig azon indoklással, hogy ekkor olvasható egy forrásban, hogy András király sceptifer, azaz jogarviselő volt. Holott nagyon is valószínű, hogy éppen fordítva történtek a dolgok. Vagy még Géza nagyfejedelem, vagy a fia István király lepte meg sógorát, II. Henriket hegyikristályokkal és talán a királyi pálca használatában is szerepet játszhatott a magyarok ősi hatalmi jelvénye. Az meg éppen semmit sem nyom a latban, hogy a koronázási palást István király képén csak lándzsa és keresztes gömb van, mivel valamennyi mártírt ezekkel ábrázolták, tehát Istvánra nézvést semmiféle bizonyító ereje sincs, arról nem is szólva, hogy valószínűleg másodlagos mind az István, mind a Gizella-kép! Mind a korona, mind a jogar, mind a koronázási palást X. századi munka s mindegyik éppen annak készült, ami. Nem igaz tehát, hogy a maga nemében páratlan koronázási palástunk, amelyet sajnálatos módon nem vittek át az országházba, s amely az 1978 utáni években a szakszerűtlen tárolás következtében súlyosan megrongálódott, eredetileg miseruhának készült volna, majd valamikor a XII-XIII. században levagdostak az aljából, elöl felhasították s így csináltak a harang alakú zárt miseruhából nyitott palástot. A rajta olvasható mondatszalag is biztosan másodlagos és az MXXXL- es (1030) évszám nyomán alapos okunk van feltenni, hogy a trónörökös Imre herceg váratlan halála után ajándékozták, a megfáradt, csalódott és összetört lelkű szülők a fehérvári templomnak. A palást magában álló csodálatos ikonográfiája, az uralkodás keresztényi jelképtára, az ószövetségi prófétáktól kezdve a mártírokig. A félkör-alakú palást szabása is igazolja valódi rendeltetését. Ebben a négy kilónál nehezebb textilcsodában senki sem tudott volna rendszeresen misézni. Ez a palást csak egy-egy alkalomra készült, a pontosan előírt szertartású koronázásokhoz, amikor is, az ugyancsak pontosan meghatározott feltételekkel és módon, a Szent Koronát is, mint beavató koronát, a felkent király fejére helyezték. Ekkor terítették a vállára a palástot, adták a kezébe a jogart és az országalmát. Különös, hogy az eredeti országalmánk nincs meg és a sorsáról sem tudunk. Mert, ami most a jelvény-együttesben van, egyrészt aranyozott ezüst, másrészt évszázadokkal későbbi, mint a társai (XIV. századi), harmadrészt kettős kereszttel díszítették.
Ugyancsak rejtély, hová tűnt az ősi koronázási kard, mert a mostani egy XVl. századi olasz vágófegyver s a Habsburgok ajándéka. A prágai Szent István-kard nem lehetett a koronázási jelvényegyüttes tagja, mivel egyrészt gyermekkézbe illő markolata van, másrészt kopott az elefántcsont markolat és ellenző-borítása és a pengéje, tehát valóságos fegyverként használták. Lehetséges, hogy minden király a saját kardját használta. Sok zavarnak forrása a X-XI. századi német-magyar kapcsolatok helytelen vagy pontatlan leírása, kezdve a magyar hadjáratoktól egészen a német lovagok, papok, kereskedők közvetlen szerepéig. A közvélekedés szerint a nevezetes 955. évi Lechmezei csata után a Kárpát-medencei magyar hatalom gyakorlatilag megszűnt, mert ahogyan egy erősen elfogult külföldi forrás lejegyezte, inkább a remélt és vágyott álmaként -a magyarok mukkanni sem mernek a súlyos vereség után. Ezért járult volna esdeklően I. Ottó német császár elé 973-bon Quedlinburgban egy magyar követség s így indult meg a térítés Magyarországon. Quedlinburgban valóban megjelent 12 magyar főember, ámde nem esdeklően és alázatosan, hanem Géza nagyfejedelem nevében, aki - ellentétben a lengyel, a cseh, a dán fejedelmekkel maga nem kívánt a császár asztalához ülni. S bár a magyar nagyfejedelem közvetlenül nem tárgyalt sem ekkor, sem később a német császárokkal, sőt, I. Ottó halála után, II. Ottó korában, a békétlen s ezért Civakodó Henriknek nevezett herceggel, katonailag is összecsapott, mégis sikerült elérnie, hogy Civakodó Henrik leányát, Gizellát eljegyezzék az ő fiával, Vajkkal, noha a 983-bon elhunyt II. Ottó kiskorú gyermeke, III. Ottó nevében ekkortájt már Civakodó Henrik kormányzott, akinek Henrik fia később német császár lett. Ez hatalmas diplomácia győzelem volt, elvégre azt ismerték el ezzel, hogy a magyar fejedelem lényegében egyenrangú a német császárral. Géza ugyan feladta Melk várát és visszavonta onnan a magyar őrséget, sőt 991-ben a Lajtát ismerték el nyugati határként. Mindezek alapján hibás és helytelen III. Ottó császár szavait, hogy ti. a magyarok királya, István, a császár kegyéből, azaz jóindulatából (gratia) és buzdítására (hortatu) koronázták meg, úgy értelmezni, hogy a magyar koronás király, mintegy vazallusa, alattvalója lett volna a német uralkodónak s ezért kapott aranyozott lándzsát is, mint a többi hűbéres. Szent István teljesen szuverén uralkodó volt, aki feleségével, bajor Gizellával együtt felhasználta ugyan a külső segítséget, kivált amíg élt a sógora Il. Henrik (1024-ig ), de országa függetlenségét megvédte. Talán a német-magyar viszony súlyos megromlását az idézhette elő, hagy az utód nélkül 'elhunyt II. Henrik örököse húgának fia, Imre magyar herceg volt, aki egy nagy birodalom urává válhatott volna, ha Konrád támadása után (1030) egy esztendővel meg nem ölik egy vadászaton?. (1031 ). A hivatalos történettudomány ezt a körülményt nem veszi figyelembe és kitart, amint Zrínyi Miklós esetében is, a vadászbaleset meséjénél, ám a források ismételt értelmezése ezt igazolja.
Szent István halála után, Orseoló Péter királykodása megrendítette az ország békéjét és nyugalmát s ez Péter király elűzéséhez vezetett. Az Abák nemzetségéből származó Sámuel király személyét és korát ugyancsak torzan és valótlanul rajzolták meg. (Megjelent: a Jel 14/2002/1. szám, 3-6): A magyarság múltja és jövendője a Kárpát-medencében Az úgynevezett pogánylázadások kora Mi, a magyar nemzet igaz történetének és ősi kultúrájának elkötelezett, már-már önemésztő tűztől hajszolt napszámos-kutatói, gyakran zuhanunk bele, az idegenek által félrevezetett, primitív tömegemberekkel számunkra megásatott, sötét és mély vermekbe, ahonnan azután igen keserves és lassú a kievickélés. A megmételyezett és kiüresített lélek védtelen és sunyi s mivel az ilyen ember önlábán megállni képtelen, két kézzel kap a hamis próféták által gyártott rozoga mankók után, abban a hitben, hogy amit mond, az az ő véleménye, holott csak betanított, értéktelen sablonokat ismételget. S miközben átveszi az önbecsülésünket alapjában kikezdő szólamokat, nem is veszi észre, hogy a múltunk meghamisításának elfogadásával a magyar jövőről is lemondott. De ma talán még ennél is rosszabb a helyzet, mivel a balliberális jelszavak szinte vakká tették a magyar nyelvet használók túlnyomó többségét. Aki magyarul beszél, aki Magyarországon él, az - önmagában - csak egy állapot hordozója és jelzője. Aki viszont a magyar nemzet tagja, annak - ennél - sokkal, de sokkal többet kell magában hordoznia. Így ősi múltunk igazi ismeretét is. A nagy kérdés csak az, hogy mostanra valójában hányan maradtunk ilyenek? A Kárpát-medence mai, szűk 14 millió magyar nyelven (vagy magyar nyelven is) beszélő lakosából vajon hányan vannak, akik számára az itteni elmúlt másfél ezredév magyar múltat jelent? Hányan vannak, akik többet tudnak annál, mint amit a félévszázados kommunista uralom hangadó történelem-komisszárjai beléjük sulykoltak? Hányan rendelkeznek olyan ismeretekkel, amelyek hatékonyan szembeszegezhetők a magyarságot primitív, törzsi szervezetben élő, nomád, barbár és pogány vándorló rablóbandáknak bemutató képpel? Azt tanultuk, azt tanították és tanítják ma is, az elemi iskoláktól a tudományegyetemekig, hogy a félnomád kultúrából csak barbár társadalmú királyság születhetett az 1000. esztendő után, amely ország Szent István király halála után nyomban ki is mutatta valódi barbár és primitív arcát, amikor is a szentistváni életművet folytatni kívánó, haladó és nemeslelkű Péter király ellen a pogány hordák fellázadtak s előbb 1041-ben, a régi renddel rokonszenvező Aba nádort választották királyukká, majd Vata ispán vezetésével 1046-ban vissza akartak térni a vadság
állapotába. Mindezen okból az 1038 utáni időket "válságos évtizedeknek" szokták nevezni. A dolgok azonban nem egészen így történtek s nem is azok az erők mozgatták a történelem kerekét, amelyekre azt most, utólag, rá akarják fogni. Amikor Szent István király fia, Imre herceg váratlanul meghalt, helyesebben szólva: megölték, a megtört öreg király utódául nőtestvérének fiát, a velencei Pétert jelölte ki, akit előbb fiává fogadott. Ez önmagában is bizonyítja, hogy az Álmos-Árpád dinasztia uralmi rendjét a primogenitúra, az elsőszülött fiú trónutódlása jellemezte. Függetlenül attól, hogy István király özvegye, a bajor Gizella királyné, rokonszenvezett-é kezdetben Péter ifjú királlyal vagy sem, az tény, hogy Péter király "célja az volt, hogy kénye-kedve szerint tehesse akaratát s hogy Magyarország elveszítse szabadságát és a németek alattvalója legyen." Péter német dühvel dúlt-fúlt, a magyar föld javait a svábokkal és az olaszokkal együtt felfuvalkodottan és telhetetlen szívvel falta. Nemcsak a magyar krónikák, de a későbbi Bonfini mester is hangsúlyozta, hogy "Péter király azt akarta, hogy csak az övéié legyen a hatalom s kitartóan gondoskodni fog arról, hogy ezután a magyarok közül senki, csak a teutonok /azaz a németek, azaz az idegenek/ emelkedjenek méltóságra és tisztségekre. A saját népét megvetette." S szinte megdöbbenünk Kézai Simon szavain, aki 750 évvel ezelőtt ugyanarról beszélt, mint amit most is akarnak velünk tenni! Ezt a mondatot adja Péter király szájába: "Magyarország földjét telerakom külföldi telepesekkel és a németek hatalma alá vetem." Ebben a német Buda volt a fő támasza, Majd így folytatja, s ez a mondat is teljes mértékben aktualizálható: "Ez a név: Magyarország -a Hunger szóból származik s ez nyomorúságot jelent, legyen tehát a sorsuk: nyomorúság!" A magyar királyságban az uralmat tehát az idegenek szerezték meg, ám akkor még a nemzet egységes volt, eltérően a mai szomorú állapottól, s az ország nagyjai, nemesei és a püspökei, egy akarattal elűzték a zsarnok királyt és megválasztották Aba nádort, aki a királyságban a Sámuel nevet kapta. Különös és sajátságos, hogy a források, elsősorban persze a nyugati források, Aba Sámuel királyt trónbitorlónak, sőt tirannusnak nevezik, akit a ménfői csata után, ahol egyes hívei elárulták és hátbatámadták, az idegen katonák elfogták s a győztes német császár, a hozzá menekült és tőle segítséget kérő magyar király, Péter egyetértésével, a megkoronázott és felkent magyar királyt halálra ítélte és lefejeztette! Ez példátlan tett volt akkoriban! A magyar függetlenségért harcba szálló Sámuel királyt, noha a főúri környezete elárulta, a nép szerette és emlékét megőrizte. Aba Sámuel király, az önös érdekeiért mindenre hajlandó főemberekkel szemben a szabad magyar közemberekre támaszkodott, az ő kedvükben járt, ezért rágalmazták meg azzal, hogy mindig a parasztokkal és a nemtelenekkel tartott, valamint azzal is, hogy az európai
kereszténységet elárulta és a pogány eretnekséget pártfogolta. Máig érvényes örök tanulság, hogy azt, aki a népéért küzd, aki a nemzet érdekeit egyesek önérdekeinél előbbre tartja, azt megrágalmazzák, megcsúfolják, kirekesztik, megsemmisítik. Aba király ugyanis nemhogy pogány nem volt, de vissza akart térni az őskereszténység tiszta tanaihoz, noha az egyházi tized szedését és az idegen papok rémuralmát elvetette. És megvetette a velejéig romlott korabeli pápaságot is, hiszen IX. Benedek pápa, aki fényes esküvőn vette feleségül a szeretőjét, hajlandónak mutatkozott arra, hogy III. Henrik császár kedvéért Bécsbe utazzon és anathéma alá vesse a magyar királyt és népét, felszólítván a keresztény népeket a gonosz magyarok, az "elátkozott nép" (gens detestanda) ellen indítandó szent háborúra. Ugyanakkor még két ellenpápája volt a keresztény világnak: IlI. Szilveszter és VI. Gergely. Évszázadokkal később,1 232-ben II. András, majd 1287-ben IV. László király jutott ugyanerre a sorsra, amikor is a pápa interdictum alá helyezte az ország népét, tehát megszűnt a szentmisehallgatás, a keresztelés, a temetés, az esketés s elnémultak az egész országban a harangok. A magyarok a kivégzett királyt szentként tisztelték és az általa alapított debrői templomban temették el. A gyilkos pogányok vajon miért helyezték volna el a földi maradványait egy keresztény templomban? S miért lelkesültek volna egy zsarnok uralkodó emlékéért, akinek a teste évek múltán is romlatlan maradt a sírban, szemfedője sértetlen volt, sebei pedig begyógyultak, a krónikák állítása szerint. Nyilván azért történt így és alakult ki ilyen szent hagyomány és legenda, mert Aba Sámuel nemzeti királyunk volt, akinek az emlékét tudatosan feketítették be később. Nem arról volt tehát szó, hogy 1044 után, Aba Sámuel ménfői csatavesztése után, a német császár hűbéres szolgájaként visszatért Péter király ellen a pogány vadmagyarok lázadtak fel, hanem a nép lázadása (seditio) kétségtelenül az idegenek uralma ellen bontakozott ki.1045-ben az addig szuverén és szabad Magyarország ténylegesen alávetett országgá vált s ezt számolták fel a Koppány-ág hercegeit hazahívó felkelők. A nemzet megőrizte hűségét Szár László fiai, András, Béla és Levente iránt, akik valójában az Álmos-Árpád dinasztia új ágának megteremtői, hiszen az Álmos-Árpád-Zsolt-Fajsz-Taksony-Géza-István leszármazási rend Imre herceg halálával végérvényesen megszakadt és az a Koppány-Vászoly ág került hatalomra, amelyet az uralkodástól éppen maga Szent István király fosztott meg. Általános vélekedés szerint az András és Levente hercegeket hazahívó néptömeg "ördögi sugallattól felajzva" azt követelte, hogy az egész nép hadd éljen újra pogány szokás szerint s imádhassa a bálványait (ydola). Kérték, hadd öljék meg az idegen papokat és püspököket, hadd rombolják le a templomokat. Ennek alapján mondták ki az ítéletet: Magyarország népe 1046-ban, majd később,
1060-ban pogánylázadásokat robbantott ki, amely pogánylázadásnak egy Vata nevű főúr lett a vezére. Az írott források készítői papi emberek voltak, akik nagyon is hajlottak az egyházi túlzásokra s igen nagy kedvvel ruházták fel a felkeléseket az egyház és a kereszténység elfeni jellemzőkkel. Ha azonban megvizsgáljuk az adatokat, azt látjuk, hogy egyrészt a legkorábbi templomainkban (Feldebrő, Abasár, Tarnaszentmária, Karcsa, Öskü, Kallósd, Csempeszkopács, Somogyvár) nyoma sincs semmiféle pusztításnak, másrészt a Vata elleni vádak is csak annyit tartalmaznak, hogy leborotváltatta a fejét és csak három varkocsot hagyott meg, valamint - társaival együtt - lóhúst kezdett enni. Igen ám, de sem a keleti hajviseletet, sem a lóhúsfogyasztást semmiféle egyházi szabály vagy törvény nem tiltotta, Tehát nem lehet ezeket a momentumokat a krisztusi hit elleni támadásnak minősíteni. Az azonban tény, hogy 1046-ban, majd 1061-ben a magyar királyság egész területén polgárháború dúlt (civilia bella), amikor rátámadtak a tizedszedőkre, a népnyúzó idegenekre, a magyarul nem is tudó papokra. Ezért került sor Gellért püspök megtámadására is. "Vesszen Péter király emléke teutonjaival és latinjaival együtt mindörökre és még azon is túl!" Gellért püspök, noha nagy tudású férfiú volt, nem szerette a nyakas magyarokat, nem tanulta meg a nyelvünket s aki nem a római katolikus irányzatot vallotta, azt eretneknek bélyegezte. A vétkes embereket megkorbácsoltatta, karóhoz köttette, bilincsbe verette. A kisebb Gellért legenda írója ezt meg is fogalmazta: "Gellért ügy gondolta, hogy minket ősi hagyományainkból ki tud forgatni!" S ez kulcsmondat a XI. századtól napjainkig. Valóban arról van szó, hogy megvédjük-e ősi hagyományainkat, meg tudjuk-e oltalmazni mindazt, amit eddig magunkban és környezetünkben nemzeti kincsként felhalmoztunk, avagy eladjuk a lelkünket és a jövendőnket egy külső világhatalomnak? A közelmúlt politikai eseményei azt mutatták, hogy a XIX. század második felétől a magyar társadalom ősi tartópillérei megroppantak, s beköltözött e nép lelkébe és gondolkodásába egy, ezredéves hagyományunktól teljesen idegen, baloldali magatartás, amelynek mélybeni rugója nem a nemzeti összefogás, nem az ország függetlenségének megőrzése, hanem az önzés és az irigység, amely az ön- és nemzetépítő kemény munka és harc helyett az alamizsnás osztogatás hiszékeny mákonyában szeret dagonyázni. 1046-ban az ország főemberei és népe új királya, I. András mellé állt, aki nagy sereget tudott talpra állítani az országra törő német támadás visszaverésére, ám amikor fia, Salamon ismét német hűbériséget vállait magára és az országra, ismét fegyvert ragadtak eleink.
1061-ben viszont, a fehérvári törvénynapon, minden faluból megjelent két-két ember követként s azt követelték az András királyt legyőző Bélától: "Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokásai szerint pogányságban éljünk, hadd kövezzük meg a püspököket, tapossuk ki az esperesek belét, fojtsuk meg a papokat, akasszuk fel a dézsmaszedőket, romboljuk le a templomokat, törjük össze a harangokat.!" Ezt az elégedetlen tömeg által kirobbantott lázadást sem lehet pogánylázadásnak minősíteni, hiszen a klerikusok súlyos elfogultsága minden mondatnál tetten érhető. Az idegenek hatalmaskodását elégelte meg a nép, amelynek lázadása csak Fehérvárra korlátozódott. Vezetőjük valójában nem volt, Vata fia János vétkéül csak azt tudták felhozni, hogy varázslókat és táltosokat gyűjtött maga köré s közülük egyet, Rasdit, börtönbe is zártak és halálra éheztettek. Meg kellett halnia ennek a bátor asszonynak csak azért, mert az ősi dicsőségről énekelt hősénekeket. Az igaz szó régen is rettegett fegyver volt. (Megjelent: a Kapu 16/2003/2. szám, 23-24.) A nemzeti királyeszme az Árpái-korban Az első kérdés természetesen az: volt-e magyar nemzet (natio, gens, genus, étnosz) egy ezredévvel ezelőtt? 1945 előtt is számosan voltak (például Deér József), akik mintegy előfutárai lettek a mai un. szegedi iskola tagjainak, akiknek egyik vezetője, Kristó Gyula szerint a magyarság csak a XIII. században vált nemzetté s addig - amint ezt a marxista Szűcs Jenő vallotta - még származástudatunk sem volt. Ha ez az állítás igaz volna, akkor nemzeti királyeszméről az Álmos- Árpád-dinasztia 400 esztendeje helyett legfeljebb mindössze ötven éves időszakaszban beszélhetnénk. Mi tesz egy népességet nemzetté, egy adott területet országgá (universitas regni, communitas regni, regnum Hungariae, patria) ? Az Árpád-kori nemzet-fogalmat természetesen nem szabad a mai értelmezés szempontjainak alávetni, amikor is a Kárpát-medencében élő 14 milliónyi magyar, személyében legalább is, szabad ember. Régen a társadalom tagjának, a nemzet részének (gens nostra, nobilissima gens Hungarorum) csak a jogilag szabad (liber) ember számított, a rabszolga, a cseléd (servus) nem. Márpedig a népesség számított összlélekszámának közel az egyharmada szolga volt, Európa népessége a XI. században 46 millió lehetett, 1200 táján 61 millió, 1300 körül 73 millió. Ezen belül az Árpád-kori magyar királyság lélekszámát két- három millióra becsülhetjük. A szolgák között nemcsak idegen ajkúak voltak, hiszen rabszolgává, jogtalanná tett magyarok is voltak szép számmal, gondoljunk csak Szent István és Szent László törvényeire.
Alapvető ugyan az azonos nyelv, de ez egymagában nem elég. Lingua et mores nyelv és szokások tehát közös hagyományok szükségesek ahhoz, hogy kialakuljon az összetartozás tudata, amely egyúttal azt is jelenti, hogy különbözünk másoktól, s akarunk is különbözni, akár azon az áron is, hogy nem szeretjük az idegent. Az Árpádok országában kezdettől megfigyelhető és forrásokkal kimutatható egyrészt a külföldiek súlyos ellenszenve Magyarország iránt, általános volt a magyar népet alávaló, becstelen, lusta és rühesnek nevezni, másrészt - nyilván ezért is -a magyarok idegengyűlölete (xenophobia). Az idegengyűlöletet persze nem úgy kell értelmezni, hogy a nem magyar egyénekkel szemben érvényesült volna csak azért, mert nem magyarok, hanem úgy, hogy a szabad magyarok nem tűrték az idegenek uralmát, legyen az világi hatalom vagy egyházi hatalom. Saját királyaikat a szent, ősi dinasztia tagjaiként tisztelték, akiknek megmaradt a magyarságuk attól, hogy igen sok esetben nem magyar ajkú édesanya hozta világra a királyfiakat. Az első ismert fejedelemnek, Ügeknek a felesége Emese volt, de minden bizonnyal magyar asszonya volt Álmos és Árpád nagyfejedelemnek is, noha Levedinek kazár hercegnő volt felesége, akárcsak később Zsolt fejedelemnek. Taksonynak besenyő asszonya volt, amint Géza felesége, Sarolt is besenyő származású lehetett. Géza testvérének, Mihálynak (Tar Szörénd) szláv asszonya lehetett, legalább is erre mutatnak a fiainak a keresztnevei: Vászoly (talán Vencel és nem Bazileus- Vazul) és László (Szár, talán azonos Koppánnyal). István felesége a bajor Gizella, Vászolyé egy Tátony nembéli magyar lány, Szár Lászlóé az orosz Premiszláva, András királyé az orosz Anasztázia, Béla királyé a lengyel Rikéza, Salamon királyé a német Judit, Szent László királyé a német Adelhaid, I. Géza királyé a bajor Zsófia, majd másodjára talán a bizánci görög Szünadéné, Kálmán királyé először a norman Buzilla, másodszor az orosz Eufémia, II. István királyé egy sziciliai hercegnő, II. Béla királyé a szerb Ilona, II. Géza királyé az orosz Eufrozina, III. István királyé az osztrák Ágnes, IV. István királyé a görög Mária, III. Béla királyé először antióchiai Anna, másodjára a francia Capet Margit, Imre királyé az aragóniai Konstancia, II. András királyé először a meráni Gertrud, másodszor a francia Jolantha, harmadjára Beátrix, IV. Béla királyé a bizánci görög, Laszkarisz Mária, V. István királyé a kún Erzsébet, IV. László királyé a nápolyi Izabella és Ill. András királyé először a lengyel Fennena, másodszorra pedig az osztrák Ágnes hercegnő. Az idegen ajkú magyar királynék általában mindenben hű társaik voltak királyi férjüknek, ám amikor méltatlanná váltak a magyar királyi hatalomhoz, megbűnhődtek vagy meglakoltak.
Így járt például I. András király özvegye, Anasztázia, amikor a Magyarország ellen hadat vezető Ottó bajor hercegnek ajándékozta Atilla kardját 1063-ban. Fiával, a megkoronázott Salamonnal és menyével, a német Judittal együtt, menekülnie kellett az országból. De büntetlen maradt a meráni Gertrudot meggyilkoló Bánk és veje Simon is 1213-ban, mert igazságosan járt el. Kún Erzsébet anyakirályné is elvesztette a magyarok rokonszenvét azon nyomban, amikor kiderült, hogy az ő tudtával rabolták el V. István királytól a kis (IV), László királyfit 1272-ben. Eleddig ilyen Magyarországon még sohasem fordult elő! A gyermekrabló tettes a német Gútkelednercbéli Joáchim volt. Az igazságtalanul zsarnokoskodó idegenek elleni fellépés, bármily súlyos tett kísérte is, büntetlen maradt. Erre jó példa Péter király megölése, amelyet Vata és emberei hajtottak végre 1046-ban és Vata mégis büntetlen maradt! A Képes Krónikában ugyanis a 113. szakaszban szerepel 1074-ben Vata főúr, mint Géza herceg követe. A magyar királyság területén tehát élt egy nagy tömegű szabad magyar közrendű népesség és egy vér szerinti magyar nemesség (sanguinis nobilitas), valamint idegen eredetű előkelők: a Gútkeledek, a Rátótok, a Hontok, a Kőszegiek, a Héderek" a Hahótok, a Pokok, etc. Az ősi hagyományokra épülő összetartozás (mi-tudat) fenntartói és éltetői a lélekszámban is túlsúlyban lévő magyarok voltak, akiknek százalékos arányát a XXIII. században 77%-ra becsülhetjük. A XI. században még semmiképpen sem lehet számolni nagyobb számú betelepülővel (vendég, hospes), akiket megilletett a vendégjog (libertas hospitum). A magyar királyok is váltig hangoztatták, hogy "a királyok és fejedelmek dicsősége leginkább a népesség sokaságában (multitudo populorum) gyökerezik." Ennek szellemében indult meg a XII. században a nagyobb arányú betelepedés (németek: szepesi szászok, erdélyi szászok, nyugat-magyarországi svábok), majd a XIII. századtól a románok (oláhok). A székelyeket és a besenyőket nem lehet idegen etnikumként kezelni, sőt az avarok utódai is magyar nyelvűeknek számíthatók. A magyar nyelv használata általános volt, krónikáink többször utalnak arra, hogy a külföldön '' lévő magyar királyfik csak tolmács útján tudtak az idegenekkel érintkezni. Bár az egyszerű embereket is áthatotta a magyar mivoltuk tudata, amit bizonyít a nándorfehérvári fogoly magyar lány esete, aki Géza herceg és Salamon király ostroma idején, felgyújtotta a várost s ezzel győzelemre segítette véreit, mégis hiba volna azt gondolni, hogy a nemzeti eszme fenntartói és táplálói nem a király és az uralkodó osztály tagjai lettek volna. Éppen ezért van komoly jelentősége a nemzeti királyeszme kérdéskörének.
A király az ősi, szent dinasztia tagja, aki messze magasan a nép fölött áll. Aki nem a dinasztia tagja, nem lehet király. A német Vid ispán holtteste előtt mondja László herceg 1074-ben Mogyoródon: "miért akartad a hercegséget, hiszen nem a hercegek nemzetségéből származtál, miért kívántad a koronát, amikor nem a királyok véréből való voltál?" Szent István a fiának kívánta juttatni a trónt, Imre herceget azonban 1031-ben megölték és a beteg és megtört király rossz döntést hozott. A talán ellene törő Vászolyt megvakíttatta, Szár László fiait pedig száműzte. (Egyébként ez a tény is azt jelzi, nem Vászoly fiai voltak, mert akkor ők sem kerülték volna el a szemkitolást!). Unokaöccsét, az idegen Pétert fogadta fiává, akit Orseolónak mondunk, holott Mátyás Flórián meggyőzően mutatta ki, hogy Orseolo Ottónak nem volt gyermeke. Péter a német Vilhelm fia lehetett s nyilván ezért is nevezték Német Péternek. Péter királyt az elmúlt félévszázad óta felmagasztalják a történészek s úgy állítják be, mintha a "pogány és barbár" magyarok lettek volna a maradiak, a haladó és nagyon sikeres Péter királlyal szemben. Ezért is tört ki, úgymond, a palotaforradalom s tették meg királlyá Aba Sámuelt, akit viszont már a német kortársak trónbitorlónak (usurpator) neveztek, holott Aba király az első nemzeti királyunk volt, aki megvédte az országot a német császár hadától. Péter király német dühvel uralkodott, bevezette Magyarországon (példátlan módon) a bajor jogot, elvetette az ősi törvényeket és feladta a magyar királyság szuverenitását. Az elárult Aba király Ménfőnél csatát vesztett s amikor menekülni próbált az idegen foglyok kerítették kézre s adták át a németeknek. S Henrik császár, első ízben Álmos nagyfejedelem óta, kivégeztette a magyar királyt! Holott Aba király nem volt pogány, csakhogy a hitvány és aljas Ill. Leó pápa átok alá helyezte a Krisztus-követő magyar uralkodót, aki templomokat építtetett és vissza akart térni az ókeresztények tisztaságához, az erkölcstelen és züllött pápákkal és főpapokkal szemben. Megbecsülte a szabadokat, ha közrendűek voltak is. 1046-ban az idegen uralom, az idegen király ellen tört ki lázadás (seditio) és ez nem pogányfelkelés volt! A hazahívott András és Levente herceget a szabad magyarok nagy tömege várta s a krónikák úgy állítják be mintha ördögi sugallattól felajzva" követelték volna a pogány vallás (religio paganísma) visszaállítását, holott a pogányság nem vallás! A felkelők meg akarták ölni az idegen papokat, az idegen dézsmaszedőket, az idegen lovagokat. A krónikások azt állítják, hogy a démonoknak szentelték magukat, varkocsot kezdtek viselni és lóhúst ettek. No de ezek a "vétkek"
nem bűnök a kereszténységben. Soha semmilyen törvény vagy szabály nem tiltotta a varkocsos hajviseletet vagy a lóhús fogyasztását. S van itt valami nagyon fontos, amire - általában - nem szoktak felfigyelni. Ez pedig az, hogy a keleti kereszténység nem ismerte az egyházi tizedet! A tizedfizetés kötelezettsége pedig igen súlyos teher volt. 1185-ből ismerjük a tized országos összegét: 23 200 márka ezüst (4 márka -1 kg!). S ez óriási összeg, ha figyelembe vesszük, hogy egy középbirtok teljes évi jövedelme az Árpád-korban 30 márka volt, egy rabszolga ára 3 márka és egy ekealja (aratrum - 150 hold) szántóföld értéke is ugyan ennyi. Ezért követelték a felkelők, hogy "töröljék el az adót és vesszen Péter emléke a teutonjaival és a latinjaival együtt mindörökre és még azon is túl!" S bár I. András az ősi dinasztiából származott, mégis többször kimutatta erkölcsi gyöngeségét, a nemzeti királyeszme megsértését. Nyilván ezért is kapta, - az Árpádházi királyaink között egyedül csak ő (!) -a Katolikus jelzőt. Herceg korában részt vett a német császár seregében, Péter király oldalán az Aba Sámuel elleni hadjáratban 1042-ben, majd olyan törvényt hozott, amely fej és jószágvesztés mellett tiltja az ősi szkíta pogány (scytico, ethnico et gentilis) hitet. Ugyanakkor az Aba király kivégeztetéséért bűnrészes Péter királyt megvakító és megölő Vatát és népét nem merte megbüntetni. András király nevéhez még egy fontos dolog fűződik: "az országot három részre osztotta, két harmad rész a királyi felség tulajdonában, vagyis hatalmában maradt, a harmadik rész pedig a herceg birtokába ment át. Az országnak ez az első megosztása..." A dukátus intézményét különbözőképpen ítélik meg, nézetem szerint azonban azoknak van igaza, akik szerint itt egy szláv (egy idegen) szokás bevezetéséről van szó, amely ellenkezett a nemzeti királyság érdekeivel. Béla király már nem is élt vele, majd az idegen érdekek védelmezője, Salamon király vezette be ismét és egy rövid ideig Kálmán király tűrte el. Szent László király uralkodása alatt fel sem merülhetett ilyen ország megosztás! Úgy tanítják, hogy 1067-bee "kitört a második pogánylázadás", holott ez sem volt az! A vitéz Béla király visszatért az ősi népgyűlés szokásához s ezért elrendelte "hogy minden faluból két-két ékesszóló öreget (seniores) hívjanak a királyi tanácsba". Tehát a királyi tanácsról van szó, s ezt ne feledjük. Az összegyűltek pedig ismét követelték az idegenek elleni fellépést, ám Béla király ezt nem engedte meg. Nagyon valószínű, hogy ennek is komoly szerepe volt abban, hogy I. Béla király ellen Dömösön merényletet követtek el. A krónikák ugyan csak annyit jegyeztek fel, hogy Dömösön a királyi birtokán (in Demes regalj allodio) mikor a trón összeomlott, súlyosan megsérült és gyógyíthatatlan betegségbe esett (corruente
solio confractus corpore irremediabiliter cepit egrotare, de pontatlan a fordítás, mert a leszakadt trón törte össze a testét!) ám feltehetjük a kérdést: hogyan sérthette meg halálosan egy vidéki kúriában álló királyi szék az uralkodót? S miért esett ettől orvosolhatatlan betegségbe? Mivel a magyar Szent Korona első említése csak 1165-ből ismert, általános az a vélekedés, hogy a Szent Korona-tan is csak ez utáni lehet, holott - nézetem szerint ezer esztendős. Ezt világosan mutatja, ahogyan Géza herceg viszonyult a koronás Salamon királyhoz, majd pedig László magatartása csak megerősíti ezt. A nemzeti királyeszme fontos része a trónöröklési jog és rend. Mindenfajta kísérlettel szemben az adatok egyértelműen arról vallanak, hogy nálunk is kezdettől (!) az elsőszülöttség (primogenitura) joga érvényesült, azaz az elsőszülött fiú a trónörökös. Ez a rend Álmos nagyfejedelemtől kimutatható. Kivétel: I. Béla és I. László. S ez a törvény annyira erős volt, hogy hiába akarta az egyik leghatalmasabb és legerősebb akaratú, legszuverénebb királyunk, Szent László utódjává tenni Álmos herceget, az nem kívánta a koronát: "Boldog László úgy rendelkezett, hogy utána Álmos uralkodjék. Ő pedig.... felajánlotta (Kálmánnak) az ország koronáját, mert úgy érezte, hogy az elsőszülöttség jogán őt illeti meg." Nos, miért volt kivétel I. Béla és I. László király? Azért, mert a megkoronázott királyok (I. András és Salamon) feladták a nemzeti királyeszmét, a nemzeti függetlenséget. Amíg Salamon király harcolt az idegenek ellen, Géza és László herceg mellette állt. Géza kényszerből lett király (s ettől kezdve Magnusnak hívták, vajon miért?) és gyötörte magát: "mert vétkezett, mert a törvényesen megkoronázott királytól elvette az országát" s azt akarta, hogy visszaadja neki a királyságot. Halála után László herceget "Hungaria nemeseinek teljes sokasága... egyhangúlag és közös akarattal megválasztotta az ország kormányzására (gubernaculum regei). Akarata ellenére választották meg királlyá s ezért sohasem tette a fejére a koronát." Szent László a nemzeti királyeszme legkiválóbb képviselője és megtestesítője, aki tudatosan vallotta és vállalta, hogy a legelső a magyar királyság érdeke s csak ezt követi a jog. Ezért írta a krónika: "ha Salamon megtért volna, valóban visszaadta volna neki tejes egészében a királyságot." László király szembefordult a német császárral, de szembefordult a római pápával is. Nem feledte, hogy VII. Gergely hitvány elődje 1044-ben hogyan viselkedett egy magyar királlyal és a magyar néppel. Tudatosan vállalta az ősi nemzeti hagyományokat. Álláspontom szerint a magyar Szent Koronán is Szent László uralkodásának végéig a Dukászlemez helyén a szent dinasztia alapítójának, Álmos nagyfejedelemnek a képe tündökölt, amely képet csak Kálmán király cseréltette ki a bizánci Dukász-lemezre, az öccsével és társkirályával, Álmossal való összecsapása után.
De van még egy érdekes momentum, amelyre elsőként Beöthy György figyelt fel. S ez az, hogy a XII. század végén készült váradi Szent László herma később kiegészített corpusán sokáig egy ezüst kürt (rython) függött. Miért akasztottak kürtöt Szent László nyakába? Nem lehet elvetni Beöthy György nézetét, hogy az ősi Lehel-kürt hagyományának tudatos felvállalásáról lehet szó. Elvégre Szent István királynak is volt szent rythonja (szkíta kultikus edény!), amely később Zalavárra került, ahol szent olajat tartottak benne és nem fúvós hangszerként kezelték. László király a nemzeti királyeszmét teljes egészében képviselte. A legfontosabbnak tartotta a megfelelő erőt s mint kiváló hadvezér ő a magyar birodalom (archiregnum) megteremtője, amikor 1091-ben meghódította Dalmáciát és Horvátországot, amely a magyar királyság része maradt 1918-ig. László király tisztában volt országa és népe sajátosságaival s bár szigorú törvényei beleillenek az általános európai képbe, megteremtette a hazai, magyar keresztény kultuszt. Először azzal, hogy felkarolta a savariai születésű Szent Márton tiszteletét, majd pedig azzal, hogy 1083-ban magyarországi és magyar szenteket avattatott (Gellért, Zoárd, András, Benedek, István király, Imre herceg). S ennek fényében jobban megérthetjük, miért írta Vll. Gergely pápa László király német feleségének, Adelhaidnak: a királyné azon igyekezzék, hogy "a király úr lelkét az isten félelmére és szeretetére vonzza", azaz jobban igazodjék Rómához. S a legfőbb kérdés: miért váratott magára László király szentté avatása csaknem egy évszázadig? (Elhunyt 1095. júliusában, szentté avatták 1192. júliusában.) Erre nincs más magyarázat, mint a pápák tiltakozása a nemzeti királyság legerősebb képviselője ellen. Szent László tisztelete nemcsak abban nyilvánult meg, hogy közel 150 templom védőszentje s nemcsak abban, hogy 29 templomban készült jelenetsor hőstettéről a kún vitézzel szemben, hanem abban is, hogy ő volt az egyetlen magyar király, akinek a sírjánál az Isten-ítéletekkel (ordaliák) egyenértékű esküt lehetett tennie az embereknek. A templomi falfestmények kivétel nélkül az északi falon vannak s ez alapot ad arra, hogy a mitikus küzdelemben, valóban, a Fény és a Sötétség, a Jó és a Rossz ősi küzdelmét lássuk, mégpedig a keleti manicheus keresztényi értelemben, amely szerint a Sötétség birodalma nem északon, hanem dél felől van! A magyar királyság az egyetlen hatalom a középkorban, amely tudatosan és évszázadokon keresztül fenntartotta a kapcsolatait a keleti magyarokkal. Még a zsidók említhetők, akik érdeklődtek sorstársaik után, de csak a magyarok indultak el rokonaik felkeresésére. Az első adat a X. századból való, amikor is a magyar
nagyfejedelemség állandó és szoros kapcsolatot tartott fenn a szavárd magyarokkal. Majd a XIII. században indultak el domonkos rend-béli szerzetesek (Ottó, majd Julianus), hogy felkeressék testvéreinket. Julianus barát meg is találta mind a kaukázusi, mind a Volga-vidéki magyarokat. De még Mátyás király is tervei között tartotta, hogy hazahozatja a keleti magyarokat, ebben azonban - amint Bonfini beszámol róla - meggátolta hirtelen és váratlan halála. A magyar királyság, a magyar birodalom a XVI. századtól elvesztette ősi erejét és lassan elhalványult az Erdélyben még időnként fel-feltámadó nemzeti királyeszme is. (Megjelent: a Honfoglaló magyarság állama, kultúrája és az ősi vastermelés III. konferencia. Somogyfajsz, 1999, 63-69. és Ősi Gyökér 27/1999/72-77.) A magyarság múltja és jövendője a Kárpát-medencében A magyar Szent Korona országa az Európai Unióban? Hétszázhúsz esztendővel ezelőtt, amikor még a magyar királyság Európa erős hatalma volt, Kézai Simon mester, mintegy mottóként azt írta le nevezetes krónikájában: Volens veritatem imitare! azaz az igazságot akarván utánozni, írja meg a magyarok hiteles történetét. Mi is erre törekszünk, noha most, április 21. után, a szokásosnál is nehezebbünkre esik önnönmagunkat ostorozni, és valós helyzetünkről őszintén szólani. Nagy divat manapság idehaza, évezredes európaiságunkra hivatkozni, elvégre az Európai Unió küszöbén állunk s állítólag 2005, január 1-től valóságosan is taggá válunk. Szűk három esztendő múlva tehát minden magyar állampolgár szabadon utazhat az unió területén, választási joggal rendelkezik, diplomáciai védelmet élvez, sőt petíciós joga is lesz. Szép és nemes gondolat az Európai Egyesült Államok megteremtése, erről már 1848ban Victor Hugo is álmodozott s annak is közel nyolcvan esztendeje, hogy Richard Calgeri kiötlötte a Páneurópa létrehozását, ám tiszta formájában egyik sem valósult meg soha. Volt ugyan Marshall-terv 1947-ben egyes országoknak, volt ugyan Európai Gazdasági Közösség (közös piac) - egyes országoknak. A világhatalmak kedvezményeket is adtak 1989 után a Phare-program keretében egyes volt kommunista országoknak, így Lengyelországnak és Magyarországnak, sőt 1991-ben tárulási szerződéseket is kötöttek a csehekkel, a lengyelekkel és velünk, ám azért nagy kérdés maradt: az 1998, márciusában megindított bővítési procedúra valóra válik-e egyáltalán, hiszen 2000. eleje óta már nemcsak Csehországot, Szlovákiát,
Lengyelországot, Észtországot, Ciprust és Magyarországot hitegetik, hanem Romániát, Bulgáriát és Törökországot is. Márpedig sem a jogállamiság, sem az emberi és kisebbségi jogok, sem a piacgazdaság fejlettségét illetően a felsorolt országok a legcsekélyebb mértékben sincsenek azonos szinten. Magyarországot 1998-2002 között minden nyugati politikus és hatalmi tényező "éllovasnak" nevezgette, de az előkészületi tárgyalásokon eddig valahogyan nem akaródzott megadni az egyenlő termelői esély biztosítékait nekünk magyaroknak. Hiába tündökölt Orbán Viktor miniszterelnökünk, hiába talált nagy jobboldali konzervatív szövetségesekre, most, amikor fordult a cinkelt szerencsekerék, az egykori "barátok" egyike- másika csakhamar kimutatta a foga fehérjét. Az európai haladás bajnokai közül nem kevesen ma is utálják a magyarságot, amint ez megfigyelhető egész 1100 esztendős históriánk ideje alatt s bár Franciaországban és Belgiumban borulnak lángba egymás után a zsinagógák, veszedelmes zsidógyűlölet, szerintük, csak Magyarországon van. Bár az ezeréves Magyarországot éppen ők darabolták fel, rabszolgasorsra kárhoztatva öt milliónyi magyart, megfosztva őket javaiktól, jogaiktól, életüktől, az újdonsült szláv államok égbekiáltó bűntettei, mint például a zsidótörvényeket is megszégyenítő Benes-dekrétumok, nem képezik akadályát Csehország és Szlovákia csatlakozásának. Amiképpen nem elítélendő Izrael állam népirtása sem, hiszen ők, úgymond, nemzeti felszabadító háborút vívnak az őshonos palesztinok ellen s ezt az Egyesült Államoknak erkölcsi kötelessége támogatni. A történelmi Magyarország leggaládabb, legelvetemültebb ellensége, Eduárd Benes,1914 utántól teleszórta a nyugati világot (angol, francia és német nyelvű kiadványok révén!) azzal a rágalommal, hogy a magyarság egy ázsiai cigány és tatár söpredék, amely eleve alkalmatlan az európai kultúra elsajátítására, eleve képtelen modernizálódni, s így az európai közösségben nincs helye! Vad és kegyetlen hordaként törtek rá Európára a IX. században s a Kárpát-medencére sincs joguk, meri itt a dák- római- románok, a morva- szlovák-csehek és a szerb-horvátok az ősi birtokosok, akik megtelepült művelt és keresztény kultúrákat teremtettek, amelyeket ezek a barbár és pogány magyarok tönkretettek. Ezt bizonyítják a már tárgyalt pogánylázadások, az idegengyűlölet (xenofóbia) őrjöngései, amelyek - úgymond méltán kiváltották a keresztény Európa megvetését. Ezért helyezték a pápák, nem is egyszer, anatéma és interdictum alá a magyar királyokat és népüket, mert a magyar egy átkozott nép (gens detestanda). Nézzünk szembe a vádakkal és nézzünk magunkba. Meg kell ezt tennünk, ha fájdalmas is most a szembesülés. Mert a magyarság kirekesztése az európai népek világából nem az újkor terméke. Tudnunk kell: kik vagyunk? honnan jöttünk? s mik a céljaink a jövőben?
Bár a mai agymosott, szellemi és fizikai mivoltukban proletárrá vált tömegek tudatából már régen kiveszett a nemzet, a haza, az ország fogalma és magasztos tartalma, ennek a változásnak nemcsak a súlyos szociális különbségek által kiváltott, gyűlöletté fokozott irigység az oka, hanem - nem is kis mértékben -a magyar etnikum állandó csökkenése miatt az idegenek szakadatlan betelepülése és aránytalan elszaporodása mind a csonka anyaországban, mind a környező utódállamokban. Pedig az életerő a táplálója a tehetségnek, a hitnek, az öntudatnak, a megmaradásnak. Ezért írták a krónikáink: "Ámde a magyar nemzetet annyi sok csapás és kifosztás után sem lehetett semmiféle háborúval kiirtani vagy Pannóniából kiűzni és megsemmisíteni!" A magyarságot félezer esztendőn át kormányzó szent dinasztia (beata stirps) tagjai, Magyarország szent királyai (sancti reges Hungariae) mindvégig úgy uralkodtak, hogy tisztában voltak azzal, hogy a Kárpát-medence népessége idegen test Európában. Ügy is, mint a húnok, az avarok testvérei, s úgy is, mint genetikailag, embertanilag és nyelvileg is magában álló népesség. Ezért akartak egységet, mert az egység: erő. II. András királyunk 1224-ben ezt így fogalmazta meg: , , Az egész nép - egy nép legyen! (Universus popidus uhus sit populus!) S amíg Magyarország erős hatalom volt, képes volt szembeszállni a rátörőkkel s képes volt érvényesíteni történelmi jogát, amelyet Mahmud Terdzsümán a Tarihi Ungürüszben így fogalmazott meg: "Azokra a tartományokra nekünk van jogunk, és most elindultunk, hogy azokat az országokat visszaszerezzük. Őseink és mi is, ennek a vidéknek az elnyeréséért a világ haragját vállaltuk magunkra!" Igen, a világ haragja kíséri ezredéves történelmünket. Mi a Kelet Népe vagyunk, de nem Isten nélküli barbárok, hiszen Krisztus kétezer éves kereszténységét már keleten megismertük 1200 évvel ezelőtt. A magyarok soha nem váltak mohamedánná, soha nem váltak ortodox zsidóhitűekké, noha intézményeink, hagyományaink nem kis részben keleti eredetűek. A kincses Kelet örököseiként önként vállaltuk Nyugat védelmezését Kelettel szemben. IV. Béla királyunkat többször felkeresték a mongol nagykán főemberei, felszólítván őt, legyen az ő szövetségesük: "Én a Kán, az Égi Király követe...csodállak téged, magyarok királya, hogy mikor már harmincszor küldtem hozzád testvéri követeket, miért nem adsz semmi választ." Béla király azonban hiába kért segítséget a pápától, a francia királytól, a német császártól, sem a Szentatya, sem lX. Lajos francia király egyetlen katonát sem küldött. S amikor látták a magyarok, hogy a franciák és Mengü mongol kán titkon szövetséget kötöttek egymással a magyarok háta megett, IV. Béla királyban is felmerült: talán mégiscsak szövetséget kellene kötni a tatárokkal, "mert a szükség rákényszerít, akaratunk ellenére ugyan, hogy megegyezzünk a tatárokkal!" De erre mégsem került sor. Magyarország ellenállt és Európa védelmében elbukott 1241/42ben.
Később, Hunyadi Mátyásban támadt fel a büszkeség a keleti származása miatt. Szívesen nevezgette magát második Atillának, sőt 1480-ban, II. Mehmed szultánnak írt levelében ezt írta le: "Ugyanazon vér folyik az ereinkben s Felségednek, mint idősebb fivérünknek a tetszését keressük. Ugyanis mindketten szkíta nép fiai vagyunk s ezért a német és a szláv gyűlöl bennünket!" Mátyás király jó nevelést kapott édesanyjától és Vitéz Jánostól, akinek esztergomi palotájáról, a nagy ebédlőről Antonio Bonfini a következő leírást adta: "A várban építtetett egy tágas ebédlőtermet, elébe csináltatott vörös márványból egy hosszan nyúló gyönyörűséges kerengőt, kettős pódiummal. Az ebédlő fejénél felállította a Szibillák csúcsíves boltozatú szentélyét, amelyben valamennyi Szibilla ott sorakozik. A teremben nemcsak Magyarország összes királya látható, de a szkíta elődök is." Ezért vált és válik fontos kérdéssé a magyarság eredete és rokonsága. A XVIII. században a nagy magyar nyelvész, Révai Miklós a lappal rokonító Sajnovics János ellen írt versében így beszélt: Szkíta vagyok, nem lappon. Megszűnik Napkelet népözönt küldeni, Dél szent villongásit kezdi felejteni, Napnyugot oltárit készül eldönteni. Várad középkori vára a XVI. században Számba kell vennünk mostani helyzetünket, erőnket és lehetőségeinket. Vajon szárba tud-e szökkeni az elültetett csemete a mai zord időkben? Vajon a magyar Szent Korona kisugárzó ereje megmarad-e avagy ismételten börtönbe zárják szent ereklyénket? Vajon hihetünk-e a Duna-menti népek annyiszor megálmodott és elképzelt testvériségében? Barátként fogadhatjuk-e azt a kormányfőt, aki a magyarokat ma is másodrendű lényeknek tekinti, aki még elvileg sem ismeri el egyenrangúságunkat és jogunkat az emberi élet normáihoz? Szövetségesünk és partnerünk lehet-e az az állam vagy azok az államok, amelyekben tilos a magyar Himnusz, tiltott a magyar zászló, meggyalázzák nemzeti nagyságaink emlékműveit? Kellünk-e mi, mint ősi nemzet, Európának? Vajon mit érzett II. János Pál pápa, amikor, lengyel létére, felszámoltatta a történelmi Magyarország utolsó hivatalos reliktumát, az ezredéves magyar egyházmegyéket? Vajon eszébe jutottak-é Lukács evangélista szavai, aki szerint fajtánk jellegét meg kell tartani, "mert minden fa az ő tulajdon gyümölcséről Ismerszik meg. Mert a tövisről nem szednek fügét és a csipkebokorról nem szednek szőlőt."
Noha nem előírás az Európai Unióban a kötelező népszavazás, mégis sokan vannak, akik azt szeretnék, döntsön maga a nép: belépjünk-e avagy sem? De a mai 10 milliós lakosság többsége döntési képességének birtokában van-é, tovább Iát-e annál, minthogy lélegzik és fogyaszt? Igen, nagy előnyei is lehetnek az uniónak. Legelébb mindjárt az, hogy - talán - valóban megszűnnének a bennünket nyolcvankét esztendeje fojtogató határok. De éppen emiatt (is) nehéz hinni a nagyhatalmaknak, mert azt az egész világ tudja, amit a középkori Erasmus is már fennen hirdetett: Novum non est, apud Hungaros esse praeclara ingenia, azaz nem újdonság a magyaroknál, hogy a fényes elmék tündökölnek! De vajon a többség hagyja-e, tűri-e a fényes elmék ragyogását avagy inkább rabtartóit sírja és hozza vissza, mert azok éppen olyan szürkék és tisztátalanok, mint ők? A legnagyobb királyaink nagy egyéniségükből adódó célratörő és igazságos szigora régen is borzolta a saját hasznukat leső kiskirályokat s addig, amíg például 1203-ban elég volt Imre magyar királynak az uralkodói jogart kezébe vennie és a lázadó öccsét, András herceget, állig felfegyverzett serege szeme láttára egyedül el tudta fogni, addig egy emberöltővel később, 1272-ben nyílt színen, büntetlenül leszúrhatta Kőszegi Henrik Béla királyi herceget a Nyulak szigetén, egy másik főúr pedig buzogányával meg merte verni a megkoronázott magyar kiskirályt, IV. Lászlót. 1292-ben az Árpádház utolsó aranyágacskáját, III. András királyt vigyorogva vetették fogságba egyes nagyurak, majd hét év múlva egyszerűen megmérgezték őt. Akkor úgy látszott, a nagy dinasztia kihalásával letűnik Európa színpadáról a magyar királyság is, mint jelentős európai hatalom. Nem így lett. Magyarország visszanyerte erejét és nagyságát, mert olyanok vezették, akik nem a hatalmat szerették, hanem népükért kívántak tenni s bíztak a népük erejében és tehetségében. Most, a XXI. század hajnalán egy kissé tanácstalanok vagyunk: vajon mit hoz nekünk, magyaroknak a jövendő? (Megjelent: a Kapu 16/2003/3. szám, 35-36.) Magyar múlt A magyar királyság és a Keleten maradt magyarság A magyarság ezredévvel ezelőtt - hatalmasan eltérve a jelenlegi helyzettől - nagy és erős nép volt, testvér- és rokon népekben azonban már akkor is szűkölködött. Igaz, a vérszerződés révén eggyé olvadt az onogurokkal, az alánokkal, a besenyőkkel s már
együtt vették birtokba a Kárpát-medencét, ahol jobbára ugyancsak magyar szó hangzott el az itt talált avar emberek ajkáról is, azt azonban a források bizonyítják, hogy a Keleten maradt magyarokkal fenntartották a kapcsolatokat. VII. Konsztantinosz bizánci császár a X. században jegyezte fel: /A magyarok/ egyik része kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szavartoi aszfaloinak (szavárdoknak) hívják.... a türköknek amaz imént említett népéhez, amely kelet felé Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó / Kárpát-medencei magyarok/ mostanáig küldenek követeket, és meglátogatják őket, s gyakran hoznak választ tőlük ezeknek. A világtörténelemben csak két olyan népet ismerünk, amelyik ezredévek óta számon tartja testvéreit: a zsidót és a magyart! Két kiválasztott nép, közös e két népben az eszmei gyökerek ősisége, közös bennük az erős összetartozás-tudat, a vérrokonok számontartása és felkeresése, de micsoda hatalmasok lettek mára a különbségek az ősi és szent hagyományok tűzön-vízen való megtartásában, azok nyílt vállalásában, s milyen óriásiak a különbségek, ami a jelenlegi és a jövőbeni életkilátásokat illeti. Nézzenek szét Budapesten: messze fénylő hanuka-gyertyák tucatja szórja szét fényét, ám sehol egy Trianon emlékmű, sehol egy hatalmasan megvilágított Atilla-szobor, de még Antal Károly Juliánusz-szobra is a Hilton-szálló foglya. Mindkét népet, a világ kisebb-nagyobb hatalmasai, ezredévek óta kiirthatónak és kiirtandónak ítélték, mert mások, mint a többiek. Mások az adottságaik, mások az ősi génjeik. Erasmus már félezred évvel ezelőtt hirdette: Novum non est, apud Hungaros esse praeclara ingenia! Azaz: nem újdonság a magyaroknál, hogy köztük a fényes elmék tündökölnek. De akkor hogyan lett ez a befogadó magyar nép Európa gens detestanda-ja, azaz elátkozott nemzete, akik ellen már kezdetben, a X. század elején, keresztes hadjáratot hirdettek, akiknek szent királyait (sancti reges Hungariae) oly készségesen helyezték átok (anatéma) vagy kiközösítés (interdictum) alá, kezdve Aba Sámuellel 1044-ben (IX. Benedek pápa), folytatva András királlyal, akit Pozsony alatt 1052-ben III. Leó pápa, népével együtt, kívánt kiközösíteni, noha András királyt - egyedül az ÁlmosÁrpád szent dinasztia (stirps beata) 29 tagja közül - ruházták fel a Fehér és Katolikus melléknévvel, folytatva a sort II. Andrással, akit IX. Gergely pápa tudtával Róbert érsek vetett interdictum alá 1232-ben, majd újra két év múlva s hasonlóképpen járt IV. László király is 1287-ben. Vétkesek lettek volna királyaink a keresztény értékrend megsértésében? Éppen például András király, aki 1231-ben útnak indította Ottó frátert és társait, hogy minden áron kutassák fel a keleten maradt magyarokat s tereljék be őket is Jézus Krisztus aklába? Kelet Népeként vettük birtokba igazi hazánkat, a Kárpát-medencét, de kezdettől igyekeztünk beleilleszkedni Európa germán, újlatin és szláv tengerébe.
Gondoljunk arra, hogy Álmos, Árpád, Zulta, Taksony és Gézán kívül magyar ajkú, magyar génű anya nem szült királyt Hungariának! Az anyja nyelve nem volt magyar sem Szent Imre hercegnek, sem Szent Lászlónak, sem Szent Erzsébetnek, sem IV. Bélának, sem Szent Margitnak! Az egyiket a bajor Gizella, a másikat II. Ottó német császár unokája, a lengyel Ricséza, a harmadikat és ' negyediket a német meráni Gertrúd, az ötödiket a bizánci görög Laszkarisz Mária dajkálgatta, babusgatta. S mégis magyar uralkodók lettek kivétel nélkül, annak ellenére, hogy nem ritkán az idegen királynék ármányai bomlasztották a dinasztiát. I. András özvegye, az orosz Anasztázia például tudatos döntéssel ajándékozta oda a királyi férje által is viselt Atilla-szablyát, a Magyarország ellen hadat vezető Nordheimi Ottónak. S a csodaszép szablya azóta is Bécsben van. De mi adott oly hatalmas erőt Magyarország uralkodóinak, nagyfejedelmeinek és királyainak hétszáz éven át (819-1526) ? Nem helyes idealizálni a mi múltunkat sem, a hamis tudat erőtlen és értéktelen. A mi történelmünkben is találhatók súlyos vétkek s nemcsak az újkorban. De az bizonyos, hogy hagyományaink, ősi intézményeink, uralkodóink hatalmi eszmerendszere nem nyugati eredetű! Királyaink hatalmát az Atillától származtatott szent dinasztia legyőzhetetlennek látszó összetartó ereje alapozta meg. Ezért választotta Géza nagyfejedelem és fia, Szent István király Rómát és nem Bizáncot. Nem azért döntött nagy királyunk a nyugati latin kereszténység mellett, mert ezt engedélyezte számára a német császár. Egyáltalán nem ezért. Ellenkezőleg: éppen azért, mert a teljhatalmú magyar uralkodó számára elfogadhatatlan lett volna a bizánci istencsászárok fennhatósága és felsőbbrendűsége (cezaropapizmus). A magyar királyok csak a XII. századtól mondtak le, igaz többször is, mert nemigen tartották be, a főpapok kinevezési jogáról a pápa javára. A függetlenség, a szuverenitás mindennél fontosabb volt. I. Komnénosz János bizánci császár egy ízben azt mondotta Iréne császárnénak, Szent László király Piroska nevű leányának, aki csak kislány korában tanult meg magyarul a lengyel anya mellett, hogy Magyarország Bizánc hűbérese, mire Piroska ezt valótlanságnak nevezte. János császár ekkor megverte a magyar királylányt, a görög császárnét. Ezért De IIL Béla király sem habozott száműzni szülőanyját, az orosz Eufrozinát, amiért nem tisztelte a királyi hatalmát. 1203-ban III. Béla nagyobbik fia, Imre király, pusztán az ősi jogarral a kezében, mindenfajta fegyveres kíséret nélkül, odalovagolt lázadó András öccse katonáihoz és foglyul ejtve elvezette a testvérét. Senki sem mert kezet emelni a fegyvertelen királyra. Nyugaton bámulták a magyar királyok rettentő
hatalmát. Freisingi Ottó azt írta a XII. század derekán, hogy mindenki magatartását egyedül a fejedelem akarata határozza meg. Ám az Álmos- Árpád-dinasztia utolsó évszázadának derekától, bármennyire is igyekezett a szétvagdalt Gertrud királyné elsőszülöttje, IV. Béla kitartani a teljhatalom mellett, még a királyi tanács termében álló székeket is kidobatva, sokasodnak a bomlás, a gyengülés jelei. 1269-ben még azt írta a montecassinoi apát, Bernát, hogy a magyar király ereje oly nagy, hogy keleten és északon moccanni sem mer senki, nem sokkal később Kőszegi Henrik a Nyulak szigetén 1272-ben egyszerűen leszúrta Béla királyi herceget és senki nem vonta felelősségre, egy András nevű főúr pedig buzogányával megverte a későbbi IV. Lászlót, ekkor még kiskorú trónörököst. 1V. Béla még herceg korában adott parancsot arra, hogy Ottó domonkos rendi szerzetes fráter nyomdokain haladva egy újabb expedíció induljon keletre, a magyar testvérek felkutatására. Ennek a csapatnak volt a vezetője Julianus és Gerhard (Gellért). Julianus barát útjáról fennmaradt Richardus jelentése, ám annak dicsősége, hogy ez a jelentés hiteles és teljes, Bendefy László érdeme, aki 1937-ben közzé tette Julianus barát utazásának kéziratos forrásait. Az Ismeretlen Julianusz 1936-ban jelent meg először, majd nemrégiben ismét reprintben. A magyar király szándékait Julianus útjával kapcsolatosan teljes egészében ma sem ismerjük. Nyilván hatalma erősítését is szerette volna biztosítani a keleten maradt magyarok hazahozatala révén, hiszen - végül is - ezért fogadta be nagy örömmel és pompával Kötöny kún király népét is. Ezt a feltevést erősíti, hogy két és fél évszázaddal később Hunyadi Mátyás is erre készült: haza akarta hívni a keleti magyarokat, mind Baskíriából, mind a Kaukázusból. Mind az Árpád-korban, mind a Hunyadiak korában elég erős volt az ország ahhoz, hogy véreit hazatelepítse és itthon törődjön velük. S ami a zsidóságnak sikerült 1948 óta, az nekünk magyaroknak sohasem sikerült. Az 1941-ben hazatelepített bukovinai csángók sorsa is krisztusi szenvedés és szétszórattatás lett. A kaukázusi magyarok históriájának is legelmélyültebb búvára Bendefy László volt, akinek erről írott jeles könyve, a Kummagyaria. Gyeretyán országa. A Magyarság kaukázusi őshazája után hamarosan reprintben ugyancsak kapható lesz. Madzsar város (Kicsi Madzsar és Nagy Madzsar) létezése tény s hasonlóképpen tény a kaukázusi szavárd (szabír) magyarok egykori léte is. Amint forrásokkal igazolható az is, hogy a Kuma folyó völgyében lakó Jeretán vagy Gyeretyán magyar királyi vérből származó
uralkodóról 1329-ben is szó esik XII. János pápa bullájában. A kaukázusi kapcsolatok megmaradtak végig az Árpád-korban is. (Templomok, kegytárgyak, művészeti emlékek tanúskodnak erről). Ugyanakkor IV. Béla híreket is akart gyűjtetni a fenyegető nagy keleti veszedelemről: a mongolokról. A keleti magyarok kérdésköre kapcsán azonban másról is kell beszélnünk. Először arról, hogy hová tartoztunk, hová tartozunk, hová kell tartoznunk? Másodjára arról, Julianus magyarjai bizonyítják-e a Volga- Káma vidéki un. magyar őshazát? IV. Béla király 1235-ben, trónra lépése pillanatában felmérte, hogy "Európaidegenként" kezelt országát és népét csakis a pápaság vezette blokkban védheti meg, hiszen Bizánc, a német királyság és a velencei dózse együttes erejével egymagában nem tud szembeszállni, amint elődei sem tudtak tartós sikereket elérni, hiába győzött sokszor II. Géza király Bizánc ellen. A pápa, a francia király, a szicíliai normann király és a délszláv fejedelemségek, valamint a magyar király azonban már kellő erő lehet. Ezért, elődeihez hasonlóan, ő sem gyakorolta a főpapok kinevezési jogát. A magyar királyság a XII. században már birodalom. III. Béla jövedelme jelentősen meghaladta a francia és az angol király bevételeit (23 000 tonna ezüst -17 000 -9 000 tonna), de a királyi hatalom egyre gyengült, így a pápai blokkhoz kötödés fejében elvárható volt, hogy Nyugat-Európa segít Magyarországnak, ha bajba kerül. Elvégre a magyar királyság hatalmas területét templomok, városok, falvak, várak népesítették be, a lakosság földet művelt, állatokat tenyésztett, a kereszténység legkeletibb fellegváraként őrködött a kereskedelmi utak biztonsága felett. Az idegeneknek, érthetően, egyre jobban megtetszett ez a gazdag és szép föld s mind többen költöztek be a Kárpát-medencébe. A királyok általában oltalmazták a betelepülőket, kiváltságokkal halmozták el a hospeseket, átvettek olyan gyakorlatot, amelyek eddig idegenek voltak a magyarságtól. S hirtelen megjelent a Kárpátmedencében az idegengyűlölet (xenofobia), mert a magyar másodrendű kezdett lenni. Nyugat-Európa is tudomással bírt a hatalmassá vált mongol birodalom hódító szándékairól, ám az 1241/42-ben bekövetkezett katasztrófa előtt és után senki sem mozdította meg a kisujját sem a magyarok megsegítésére. Sőt! Frigyes, osztrák herceg elfogta a magyar királyt, elszedte kincseit, elvette három vármegyéjét, a csehek és a németek feltüzelték a lakosságot a befogadott kúnok ellen és megölették Kötöny királyt és családját, a francia király (IX. Lajos) és a pápa szövetséget kötött a mongol kánnal (Mengü kánnal), miközben IV. Béla segítségért könyörgött. Ámde senki sem adott egyetlen katonát sem, csak üres szavakat küldtek. A mongolok 1237-ben fordultak a magyarok királyához, kérve, fogjanak össze, sőt később még házassági kapcsolatokat is felkínáltak. "Én a Kán, az Égi Király követe, kitől a hatalmat kaptam a földön,... csodállak téged, magyarok királya, hogy mikor
már harmincszor küldtem hozzád, mint testvérhez követeimet, miért nem adsz választ?" Béla király Nyugat-Európát választotta és megőrizte magát, családját és népét Krisztus hitében. Cserében lerombolták az országot, s fennállása óta először lett Magyarország idegen katonai megszállás áldozata. A két-három milliós lakosú ország legalább 400 000 magyar embert vesztett. 1250-től megindult az idegenek betelepítése. A tatárjárás után a nyugat továbbra sem adott segítséget s ekkor már Béla királyban is felmerült: jól döntött-e? Helyes irányba vezette-é az országát? A pápához írt megrázó hangú levele mindennél többet mond. Rákényszerül annak kimondására; Amennyiben a Szentatya nem nyújt segítséget, a szükség rákényszerít, akaratunk ellenére, arra, hogy megegyezzünk a tatárokkal. A mieink nem lesznek hajlandók szembeszállni a tatárral. Európa szíve (szívtájéka Brzezinski szavával) ezredéve elkívántatik a keleti népektől: a húnokat és Atillát máig tartó izzó gyűlölet vette és veszi körül, az avarokat a kiirtott nép szinonimájaként emlegetik máig, a magyarok is csak arra kellenek, hogy csontjaikkal kövezzék ki az utat Európa kultúrnépei számára. A nagyerejű Mátyás király is kacérkodott a váltás gondolatával. II. Mehmed szultánt Nagy Sándornak nevezte, magát második Atillának, majd 1480-ban ezt írta levelében: Mi ketten, a szultán meg én vagyunk a világ összes uralkodói között azok, akiket egyedül és méltán illet ez a név: uralkodó. Ugyanaz a vér folyik ereinkben s Felségednek, mint idősebb fivérünknek (testvérünknek) tetszését keressük. Mivel mindketten a szkíta nép fiai vagyunk. Tudjuk, a német és a szláv gyűlöl bennünket. Mielőtt néhány szót szólnék a mai helyzetünkről, vizsgáljuk meg Julianus útjának őstörténeti vonatkozásait. Julianus a Volga balpartján talált rá a magyarokra s a régészeti ásatások beigazolták, hogy itt a VIII-IX-X. században (s utána is) valóban magyarok laktak, hiszen feltártak számos olyan temetőt (Bolsije Tyigani, Tyetyus, Tankejevka, Bolse Turhán, Sztrelitamak), amelyekben magyar egyedek sírjai is megtalálhatók voltak. Baskíriában helynevek (Gyarmat, Jenő, Kondoros, Békás, Édes, Ökörös, Magas, Varjas, Szuvar) és a baskír nyelvben magyar szavak (lep-láb, lapos-lapos, lustul-lusta, apa - apa, szep - jó-szép) bizonyítják, hogy az itteni egykori magyarság neve madzsgar-badzsgarbadzsgirt, azaz baskír volt. Ám ennek nem az az oka, hogy itt fett volna az un. magyar őshaza, hanem az, hogy Kr.sz. utáni VII. században délről a volgai bolgárokkal együtt
felvándorolt a magyarok egy része is ide s itt telepedett meg. Ezért mondta egyazon nyelvűeknek a baskírokat és a magyarokat Rubruk és Marco Polo. S ezért értette meg kifogástalanul Julianus a baskír-magyarokat 1235-36-ban, mert a madzsgar-baskír magyarok és a hungar-magyarok csak 4 évszázada szakadtak el egymástól, nem pedig másfélezer éve. De a mongol hódítások után a volgai magyarság eltűnt, asszimilálódott, felvette az iszlám hitet s beolvadt egészen a kipcsakos török nyelvűek közé. Hírmondójuk sem maradt, csak a földben, a sírok halottaiban. így járunk-e mi is a mostani és a következő évszázadban, ez most a magyarság számára a legnagyobb kérdés. Vajon igaz marad-e a krónikás szava: A magyar nemzetet, annyi sok csapás és kifosztás után sem lehetett semmiféle háborúval kiirtani vagy Pannóniából kiűzni és megsemmisíteni! Most ugyanis, megcsonkítva, kicsi földdarabra zsugorított maradék országunkban ismét abban reménykedünk, hogy Európa szeret minket és minden jóval fog elhalmozni bennünket, ha jók leszünk, ha nem nyaldossuk sebeinket, ha együtt örülünk a minket kifosztókkal, ha megtanulunk kicsik lenni, ha feladjuk nemzeti mivoltunkat. Csatlakozzunk tehát boldogan az Európai Unióhoz, mert akkor szabadon utazhatunk, bárhol tartózkodhatunk, választhatunk, diplomáciai védelmet élvezhetünk. Az Egyesült Európa gondolata nem új, már 1848-bon hangoztatta Victor Hugo, majd 1923-ban Richard Calgeri (Páneurópa). S utána is erre nótára táncoltak a Marshalltervtől a Közös Piacon át a phare-programig. Azt hangoztatják: a nemzeti államoknak vége, a nemzeti érzés idejét múlta kacat. A múltat el kell törölni. Rájöttek egyesek, hogy nemzeti önbecsülés nélküli, nyomorban élő nincstelen testi és szellemi proletárokat kell rászabadítani a hatalomra, azok mindenkit megdöntenek, ma már nem guillotinnal, hanem a parlamenti demokráciának nevezett, csalárdan manipulált szavaztatással. Az Európai Unió a nemzetközi pénzoligarchia világuralmának egyik eszköze. Bárhogy szavazunk majd április 12-én, azt nem feledhetjük, hogy nem lesz többé szuverenitásunk, nem lesz többé földünk, nem lesz többé magunk alakította történelmünk. Az országgyűlés végérvényesen a népet szórakoztató majomszínházzá válik, a kormányzat kiszolgáló szervezetté. A környező nemzetállamok azonban megmaradnak annak, amik most. Ők lesznek a nyertesek megint. S nekik nem fog fájni, hogy más nép lakja majd az ősi magyar földet. Gyűjtsük a magyar történelemről szóló igaz könyveket, mert néhány év múlva már lehet, hogy csak ennyi marad az ezredéveket átívelő magyar történelemből.
Nagyjaink, királyaink sírjai a mai kicsiny országunkban üresek. Szent Istvánnak legalább a jobbja megvan, Imre hercegnek, Aba Sámuel királynak azonban csak hűlt helye, I. András király tihanyi sírjában megtalált (!) csontokat elvesztették, Szent László somogyvári sírja már a XII. században csak jelképes sír volt, Váradra átvitt szent testét a protestáns magyarok szórták széjjel, így III. Béla király kivételével egyetlen magyar királynak sincs meg a sértetlen sírja és teteme! Európának tíz szentet adott az Álmos- Árpád-dinasztia, védelmeztük a keresztény Nyugatot a tatárral, a törökkel szemben, elvéreztünk, elfogytunk, javaink zömét elorozták s mégis, ma is csak velünk van baj. Nekünk nem lehet kettős állampolgárságunk, nem lehet státustörvényünk, nem lehet méltóságunk, nem lehet becsületünk s végképp nem lehet jogunk. Tűrjük-e vagy ébredünk, ahogyan Sík Sándor ébresztgetett bennünket 1919-ben: Szökj fel álmos óriás, lsten szép magyarja! Hadd legyen napújulás Annyi béna jajra. Lélek jöjjön és gerinc, Férfiúi kar. félre most, akik tagadnak! Szembe nézz a virradatnak, Ébredő magyar (Elhangzott 2002. december 9-én) Előszó "Az ismeretlen Julianusz" új kiadásához Pontosan 75 esztendővel ezelőtt adta ki a Stephaneum Nyomda R.T. a legelső magyar Ázsiakutató életrajzát, akinek személye és cselekedetei a magyar közönség előtt szinte teljesen ismeretlenek voltak. A térképmellékletek előtt, a 192. oldalon arra kérték és buzdították az olvasókat, hogy minél többen vásárolják meg a könyvet, hiszen a bevétel minden fillérje Antal Károly szobrászművész Julianuszszoborkompozíciójának felállítására fordítódik majd. A szobrot fel is állították, de amiként ezt a remek műalkotást elrejtették, eldugták a Hilton épülettömbjében, éppen úgy a feledés homálya takarta el magát, Julianusz barátot is. Dicséretes és hasznos, hogy a Kairosz Kiadó, a szerző fiának a segítségére sietve, vállalkozott a reprint kiadásra. Még dicséretesebb volna, ha a szobrot is kiszabadítanák a rabságából, hogy csodálható példaképe lehessen Julianusz a reáérdemesült magyaroknak, a helytállás, a tisztesség, az elhivatottság, a nemzetszeretet példaképe.
Ma már nem kérdés, amint volt jó századévvel ezelőtt, hagy élt-e egyáltalán ez a Domonkos-rendi barát, az azonban kérdés maradt, hogy 1235-ben voltaképpen pontosan hol talált rá keleten maradt testvéreinkre? S ahol reájuk talált és magyarul beszélt velük (omnino habent Ungaricum ydioma), az annak a bizonyítéka-é, hogy ott volt a "magyar őshaza", avagy éppen annak tanúságtétele, hogy a Kárpát-medencei magyarok és a baskíriai magyarok nem szakadhattak el egymástól ezredévekkel korábban, legfeljebb századévekkel azelőtt? A magyar őshaza ide helyezésének ötlete is részben Julianusznak köszönhető, aki az 1237-ben kelt levelében, mellékesen megjegyezte: Nagy Magyarországból származtak a mi magyarjaink is (ad Magnam Hungariam de qua nostri Ungari originem habuerunt). A világtörténelemben csak két, ha úgy tetszik: kiválasztott nép van, amelyik kétezer éve számon tartja elszakadt véreit: a zsidó és a magyar! Biztos adatunk van arról, hogy a kaukázusi szavárd (szabír) magyarokhoz még a X. században is rendszeresen követségeket küldtek eleink, majd 1231-ben II. András király elindította Ottó frátert, kutassa fel a keleti magyarokat, mivel "csak annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették " (isciebant per scripta antiquorum, quod ad orientem essent, ubi essent, penitus ignorabant). Ottó és három társa három évig keresték őket, míg Ottó "egy pogány országban talált néhány azon a (ti. magyar) nyelven beszélőt, akik révén megbizonyosodott afelől, hogy mely vidéken laknak" (in quodam regno paganorum quosdam de lingua illa invenit), de a tartományukba nem jutott el (set illorum provinciam non intravit), így hát visszatért Magyarországra, majd miután megkeresésük minden útját-módját elmagyarázta rendtársainak (cum omnem viam illos querendi exposuisset), 1234-ben meghalt. IV. Béla király indította útnak 1235-ben Julianuszt, Gerhardot és két társát, mert nem akart lemondani a keleti testvéreinkről. Azért-e, mert haza kívánta telepíteni őket, azért-e mert tudta, hogy magukra hagyatva egyhamar eltatárosodnak (Omnes Thatari, qui eciam Vungari pagani vocantur), azért-e, mert magukat a mongol-tatárokat akarta kikémleltetni, ma sem tudjuk biztosan. De törődött velük, amint Hunyadi Mátyás király is tervezte a keleti magyarok hazahozatalát s ebben csak hirtelen halála gátolta meg. Egyetlen egyszer, 1941-ben sikerült csak magyarokat, ekkor a bukovinai csángókat, Bácskába hazatelepíteni, ám a visszaszerzett hazai föld hamarosan ismét idegenek zsákmánya lett. Most, a harmadik évezredben talán megtérhetnének, hazajöhetnének az oly sokat szenvedett moldvai csángók, talán már ismét van annyi erőnk, hogy Julianusz nyomdokain járjunk. Bendefy László műve 1936-ban jelent meg, de rá egy esztendőre napvilágot látott "Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői. (Fontes authentici itinera Fr. Juliani illustrantes.) " c. munkája is, amely először adott alapos elemzést arról az értékes forrásról, amely a vatikáni levéltárban került elő, s amely Julianusz útjainak összegzését tartalmazza.1943-ban kiadták a Magna Hungaria és a Liber Censuum c. alapvető
forráskiadványát, majd 34 év múlva (franciául!) helyet adtak a Sources concernant les Hongrois orientaux aux archives du Vatican c. tanulmányának. Milyen szerencsés lett volna, ha most együtt kaphattuk volna kézbe mindezen műveket! Bendefy László úgy írta meg a nagy magyar utazó életét és útjait, hogy nem álltak rendelkezésére a korszerű régészeti kutatások eredményei, hogy nem járhatta végig a barátok által megtett utat, mégis hiteles és maradandót alkotott, mert - természettudós alapképzettsége mellett - igen erőteljes beleélő képessége volt, akárcsak a nagy történelmi regényíró Kodolányi Jánosnak, aki éppen az ő művei által elvarázsolva írta meg a "Julíanusz barát" c, pompás regényét 1943-ban. Kiképzett és felkészült históriás emberként, a hátam megett négy évtizedes kutatás ismeretével, ma is élményt adó mind Bendefy László munkájának, mind a Kodolányiféle Györk-Julianusz életregényének olvasása. S ez az igazi értékmérő, nem agyakran érdemtelen - címek hivalkodó felsorolása. S nem veszít értékéből az igazi tehetséggel megalkotott mű akkor sem, ha bebizonyosodik, hogy egy-egy részlete ma már nem állja meg a helyét. Szinte nincsen olyan történelmi munka, amely bizonyos értelemben - ne avulna el. Részben azért, mert minden kor igyekszik megíratni a maga szemszöge, a maga hangsúlyai szerinti történelmét, részben azért, mert a kutatás szakadatlanul tágítja ismereteinket és bővíti szemléletmódunkat. A keleti magyarok egykori földjét illetően pedig különösen gazdag és fontos régészeti anyag birtokába jutottunk az elmúlt évtizedekben. A Volga jobb és bal partján, a Káma vidékén megtalált és feltárt temetők (Bolsije Tyigáni, Tankejevka, Tyetyus, Bolse Tarhón, Sztrelitamak) a legnagyobb mértékű rokonságot, sőt azonosságot mutatják a IX-X. századi Kárpát-medencei magyar sírokkal és a bennük talált emlékanyaggal. E temetőkben megtalálhatók a részleges lótemetkezések, a halotti álarcok a fűrészcsüngők, a tarsolyok, az övveretek. A rokonság tehát kétségtelen, ám ennek oka nem az, hogy innen vándoroltak volna el őseleink réges-régen, hanem az, hogy Kr.sz. utáni 700-as években, együtt a bolgárokkal, a rettenetes erejű arab nyomás és invázió kényszerétől hajtva, ide felvándoroltak keleti testvéreink délről, kialakítói és részesei lettek a volgai Bolgáriának, amelynek városai közül némelyet Julianusz is megemlít: a "37, napon elérkeztek a mohamedánok földjére, melyet Velanak neveznek, Bunda/z/ városába (tricesimo die venerunt in terram Sarracenorum, que vocatur Vela, in civitatem Bundam). Innen egy másik bolgár városba mentek, ahol a társ, Gerhard, meghalt. Ezután Julianusz barát, egy mohamedán pap szolgájaként, Nagy Bolgárországba érkezett s ott, az egyik városban egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez (in una magva civitate... frater unam Ungaricam mulierem invenit, que de terra, quam querebat, ad partes illas tradita fuit viro).
Volgai Bolgárország fővárosa Bolgari volt, amelyet régészetileg feltártak, de jelentős városnak mondja Ibn Fadhlan Szuvárt is, amely városnév talán a magyarok emlékét őrizheti (szavan vagy szvan alakban). Gondoljunk a szavárd magyarok nevére! Ugyanitt van Biljár városa is. Korezm fővárosából, Ürgencsből Bolgariba 70 nap alatt lehetett eljutni. Mindezek alapján, az én álláspontom szerint, Juliánusz barát átkelt a Volgán (Ethyl), jóllehet etilnek nevezték egyesek akkoriban a Kámát, sőt Ak Idilnek (Fehér Itil) a Bjelaját is. Benedictus Polonus azonban eldönti a vitát, mert világosan megmondja, hogy a nagy Atil folyót nevezik az oroszok Volgának (magnum flumen Ethyl, quem Rusci vocant Volga). Az a körülmény, hogy megtalálta őket a nagy Etil folyó mellett (invenit enim eod iuxta flumen magnum Ethyl), valamint az a tény, hogy bármit mondott nekik a hitről, egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük, megértették őt, és ő is azokat (et quecumque volebat, tam de fide, quam de aliis eis proponere, diligentissime audiebant, quia omnino habent Ungaricum ydioma, et intelligebant eum, et ipse eos), valamint az, hogy elevenen élt az emlékezetükben, hogy a pannóniai magyarok rokonaik, mert tőlük származnak, noha nincs tudomásuk arról, hogy most hol vannak (sciunt enim per relationes antiquorum, quod isti ungari ab ipsis descenderant, set ubi essem ignorabant), azt bizonyítja, hogy ezek a keleti magyarok nyolc-tíz nemzedéknél nem régebben váltak el testvéreiktől és éltek együtt a bolgárokkal. A baskírok eredetmondája is azt tartalmazza, hogy őseik eredetileg messze délen laktak. Az arab utazók és követek írásaiból egészen világos, hogy a volgai magyarok neve madzsgar-badzsgar-baskír volt. Erről vall Abu Zeid Balkhi (+934), aki elmondja, hogy valójában három Magyarország volt: Antiqua Hungaria (vagy Vetus Hungaria) a Fekete-tenger vidékén, Maior Pannónia (a Kárpát-medencében) és Magna Hungaria a Volga-vidékén (a mai Baskíriában). A baskírok tehát eredetileg zömmel magyarok voltak, akik a bolgárokkal együtt vonultak fel a Kubán vidékéről ide, északra. A baskír a moszlim vallású magyarokat jelölte, a hungar pedig a keresztény vallásúakat. Ugyanezt mondja ibn Haukál is (978 körül): "a legtöbb baskír a besenyők szomszédságában lakik.... s határosak a rumi /bizánci/ birodalommal " Maszudi (+956) a pannóniai magyarokat is baskíroknak mondja. 1245-ben Plano Carpíni IV. Ince pápa követe Baskíriát Nagy -Magyarországnak nevezi (Pascatyr que est Magna Hungaria),1253-ban Vilhelmus Rubruquis, majd 1271-ben Marco Polo, kijelenti, hogy a baskírok és a magyarok nyelve egy és ugyanaz (idyoma Pascatyr et Ungarorum idem est.) S a mai Baskíriában megtalálhatók magyar helynevek is: Varjas, Paréj (vö.Parajd), Sokurova (vö. Sukoró), Almáz (vö. Almás), Szalmáz (vö. Szalmás), Kondoris (vö. Kondoros), Szuvár és Sztároje Szabarszkoje (vö. Ószabar és Zalaszabar). A régi magyar törzsnevek közül a Jenő (Jenej) és a Gyarmat (Jurmaty) megtalálható a Volgamenti Magna Hungariában is!
Julianusz 1237-ben, miután megjárta Rómát és jelentést tett az útjáról, ismét elindult négy társával és most Kijeven át száz nap alatt érte el Ó-Magyarországot (qui usque ad veterem Hungariam per 100 dies iverunt). Nyilvánvalóan nem véletlenül találjuk nemzeti krónikáinkban is (Kézai, Képes, Budai, pozsonyi, Dubniczi krónikák) a hármas felosztást: Baskardia, Dentia és Mogoria. Az "Ismeretlen Julianusz" nagy értéke még -a kutatástörténeti összegzésen kívül, hogy újólag ráirányította a figyelmet a kaukázusi Kummagyaria kérdéskörére, amelynek részletes feldolgozása, reprintben, már korábban elkészült s így a neves és kitűnő Szerző alapművei új kiadásokban, most már ott sorakozhatnak a magyar őstörténet iránt érdeklődők könyvespolcain. (Megjelent "Az ismeretlen Julianusz" előszavaként a Kairosz kiadónál) Szakrális magyar ereklyék 1. Isten kardja és a jászberényi Lehel kürt Az új előadás-sorozat címe némi magyarázatra szorul. A sacer, sacra, sacrum latin szó, szótár szerint csaknem azonos a sanctus, sanda, sanctum-mal, mert mindkettő szentet jelent elsődlegesen, ám mégsem cserélhető fel a két jelző. Nem mondhatja magyar ember, hogy Sanda Corona Hungariae, de azt sem, hogy Sacra Maria. A magyar Szűzanyának, a Boldogasszonynak Sancta Maria a neve, mert a sanctus, sanda tisztasága miatti szentet jelöl, míg a sacer, sacra, savrum valójában szentségest, Isten által megszenteltet jelent. Az ereklye szavunk, állítólag, a latin reliquiae (- maradék, szent tetemek) szó származéka, ám ez józan ésszel nehezen hihető. A szent maradvány értelmezés azonban mégis helyes. Valóban: az ereklyék szentséges maradványok. Ezek is két csoportra oszthatók; a máig meglévők és a csak hagyományainkban fellelhetők csoportjára. Vannak azután olyan szakrális ereklyéink, amelyekről azt állítják, hogy nem azok s vannak olyanok, amelyekről azt állítják, hogy nem a mi szentséges ereklyéink. Ezek között az első helyet az Isten kardja foglalja el. Mind a magyar szaktudomány, mind a népszerűsítő irodalom azt tartja, hogy a magyarok Isten kardja hagyományában semmi különös nincs, semmi nemzeti nincs, hiszen a csodálatos tulajdonságú kard szinte minden nép folklórjában fellelhető. Aeneas Vulcanustól kapott csodás erejű kardot, a Nibelung énekben Siegfridnek és
Detrének van csodás képességű kardja, a francia Saga Island-ban Nagy Károly császár egy acéldombot rakat s azon próbálja ki a kardját, de a Nagy Károly által Rolandnak adományozott Durandal-kard is mesebeli erejű, a szibériai magyar típusú nyelvet beszélő vogulok istenének Numi Tóremnek vasvégű fa kardocskája ugyancsak mindenféle csodára képes. Ám a mesékben is feltalálható csodakardnak, amely önmagától aprítja az ellenséget (gondoljunk a Világszép Sárkány Róza meséjében szereplő: Vágjad édes kardocskám! részletre), valójában semmi köze sincs az Isten kardjához. Az Isten kardja szent hagyományával először a Kr.sz. előtti első évezredben élt szkítáknál találkozunk. Hérodotosz a IV. könyvének 62. fejezetében a következőket írta: Arésznak, (a hadistennek, Marsnak) a következőképpen mutatnak be áldozatot: minden egyes tartomány (járás, Gau, prefectura) olyan szentélyt (templum, Heiligtum) emel Aryésznek a főtéren három stádium hosszúságban és szélességben (cca. 3x 149 m-447 m) , de valamivel kisebb magasságban '' rőzsenyalábokat halmoznak fel, felül négyszögletes teret képeznek, három oldalról a domb meredek, a negyediken azonban megmászható. Évente további 150 szekér rőzsét raknak még rá, mert az esőzések miatt a halom megsüpped. Ennek a halomnak a tetejébe minden egyes körzet egy régi vas kardot (vetustus acinaces ferreus, ein altes eisernes Schwert) szúr bele (állít fel), amely Aresz hadisten megszemélyesítője. E kard előtt évente marha és lóáldozatokat lvictimas pecorum et equorum mutatnak be, sőt ennek még több áldozatot mutatnak be, mint a többi istennek. A hadifoglyok közül minden százból egyet feláldoznak, de nem úgy, amint az állatokat, hanem másképpen. Az áldozat fejére bort öntenek, majd egy edény fölött megölik s a vérét felviszik a halom tetejére és a kardra öntik. Miközben a vért felviszik a szentélynél (templom) a következőképpen járnak el: a megölt áldozatnak a jobb karját vállból levágják s feldobják a levegőbe.. a kéz ott hever, ahová ledobták, a holttest pedig külön. A leírás túlságosan mesésnek hat, ám a régészet szinte szóról szóra megerősítette. 1981/2-ben az uljápi kurgán feltárásánál rőzse-maradványok között egy hegyével felfelé álló vas kardot találtak, illetve odébb egy ifjú férfi levágott jobb karját is meglelték. A szkíták szent áldozati szertartásáról Sztrabon is megemlékezett (VII. 3.7): a szkíta törzsek... az idegeneket föláldozták, húsukat megették és koponyájukat ivóedényként használták. Kolozsvári Grandpierre Endre helyesen következtetett arra, hogy a kard, a Napisten kardja volt. Ammianus Marcellinus, aki a IV. században élt az alánokról a következőket jegyezte fel: (XXXL 2.): Az alánok csaknem valamennyien nyúlánk termetű, szép külsejű, közepesen szőke
hajú és kissé mogorva tekintetük miatt félelmetes emberek.... barbár szokás szerint (barbarico ritu) meztelen kardot (gladius nudus) szúrnak a földbe s azt hadistenként, az általuk birtokolt terület oltalmazójaként áhítatosan tisztelik. Amikor Theodosius bizánci császár Maximinoszt és Priszkosz rhétort 448-ban követségbe küldte Atilla királyhoz, Priszkosz a következőket jegyezte fel: Atilla mostani hatalma meg fog gyarapodni, ezt mutatja Arész (Hadúr) kardja, amely a szkíta királyoknál a Hadúrnak szenteltetett és igen nagy (szentséges) tiszteletben állott, régebben eltűnt, ám a közelmúltban egy marha által előkerült. Mindezt Jordanes (XXXV.) a következőképpen adja elő: Atilla, aki a földkerekség réméül (terrarum omnium metus), a nemzetek megrendítésére (in concissione gentium) született a világra.... természeténél fogva úgy volt megalkotva, hogy mindig nagyot mert, de bizalmát még növelte a Hadúr (Mars) kardjának megtalálása, amelyet a szkíta királyok mindig szentségesnek (sacer!) tartottak, és amint Priszkosz történetíró elbeszéli, a következő alkalommal fedezték fel. Egyszer egy pásztor a nyáj egyik üszőjét sántítani látta s a nagy seb okát kitalálni nem tudta, ezért aggódva követte a vér nyomát, mígnem eljutott a kardig (venit ad gladium), amelybe a legelésző üsző óvatlanul belelépett. Kiásta és Atillához vitte. Megörült /Atilla/ az ajándéknak s merészen úgy gondolta, hogy az egész világ fejedelméül van rendelve (princeps totius mundi) s a háborúk diadalma a hadúr kardja által (per Martis gladium) neki adatott. Atilla csodás kardjának legközelebbi párhuzamát a japán mikádó kardja adja, amelynek történetét Heller Bernát így foglalta össze (Ethongraphia 23 /1912/ 336.): Iharebikonak, a japán őskor hősének álmában megjelent a Napisten s megígérte, hogy vezetőt küld s diadalra segíti. Másnap egy Taka Kuracsi nevű ember jött a sereghez, kezében egy gyönyörű kardot tartva. Iharebiko elé vezették s ott így szólt: Az éjjel álmomban megjelent előttem az égi nagy Isten s azt mondta, hogy egy kardot fog ledobni az égből. Ez az a kard, mellyel Ninigi az égből való lejövetelekor a Kirisimahegy tetejét leszabta, aztán a hegy tetejébe tűzte azzal a jóslattal, hogy amíg ez a kard ott fog állani, utódai nem veszíthetik el a hatalmukat e földön. Holnap ide érkezik Iharebiko, az égi istenek földi utóda, hogy meghódítsa Yamatót. Add át néki ezt a kardot, amellyel minden ellenségét legyőzheti s mondd meg, hogy küldje vissza azután az előbbi helyére. Azzal ledobta a kardot a magasból. Reggel, amikor felébredtem, sátram tetejét átlyukadva találtam s a kard az ágyam mellett a markolatáig volt a földbe süllyedve. Elhoztam néked e kardot és egész népemmel szolgálatodra állok, mert istenek ellen nem harcolhatunk. Iharebiko felöltötte a kardot. Abban a pillanatban egy turul madár szállott le az égből. Ez volt a Napistentől ígért vezető.
Álmos és Árpád fejedelem Atilla leszármazottjának vallotta magát s így egészen természetes, hogy a szent dinasztia kincstárában számos ékszert és ereklyét Atilla örökségének tartottak. Erre kétségbe vonhatatlan bizonyíték hersfeldi Lompert krónikája, aki az 1071. esztendőnél meséli el, hogy I. András király orosz özvegye, Anasztázia királyné, Salamon király anyja, a fiának nyújtott katonai segítség fejében Atillának, a húnok királyának nevezetes kardját (gladius famosissimus) bajor (Nordheimi) Ottónak ajándékozta, aki tovább adta. S a kard idegenben is bosszút állt, mert későbbi gazdáját halálra sebesítette. Inokai Tóth Zoltán professzor, akit 1956. októberében lelőttek, bebizonyította, hogy ez a fegyver azonos a német császári koronázási karddal, azaz a későbbi un. Nagy Károly szablyával, amelyet jelenleg Bécsben, a Kunsthistorisches Museumban őriznek. Nyilvánvalóan helyesen mutatta ki, hogy ez a csodaszép, remekmívű szablya nem V. századi, hanem IX. századi munka, számunkra azonban nem ez a fontos, hanem az, hogy ezt a díszfegyvert mind az uralkodóház, mind a külföldiek igenis Atilla nagykirály kardjának tekintették. Erre utal egyébként az az 1276. évi adat is, amely szerint V. István magyar király visszakövetelte a cseh királytól a testvére, macsói Anna által odahurcolt Atilla kincseket (clenodia regis Atyle): két koronát, jogarokat, arany edényeket és még számos más kincset. A kard isteni kultusza ismert az avaroktól is. Az Atilla birtokában volt Isten kardja (gladius Dei vagy divinitus gladius) létezését is kétségbe vonta és vonja a mérvadó történettudomány, kezdve Hunfalvytól és Heller Bernáttól egészen Györffy Györgyig és másokig. Valamiféle ócska kardról irkáltak, amelyhez a németektől lopták hozzá a Siegfrid-történetet. Nem volt nekünk soha Atilla-hagyományunk - mondják mindmáig, legfeljebb a germán urak valamiféle hamisított ócska kardot csempésztek oda Atillához s az elhitte az ostoba mesét. Pedig Isten kardja igenis ősi magyar hagyomány és keleti örökség, amely - áttételesen - megmaradt 1916-ig, az utolsó koronázásig. Ugyanis a koronázási szertartás négy égtáj felé való kardsuhintása pontosan az isteni kard erejének bemutatása volt. Az más kérdés, hogy hová tűnt az igazi Atilla-kard? Nyilván eltemették vele együtt s ezért kellett később újra elkészíteni az isteni erejű fegyvert. Az ősrégi szentséges, szakrális tárgyak igenis fennmaradtak ezredéveken át, mint például a királyok aranycsészéje is, amelyről a szkítáknál hallunk először, amikor az Égből eke, járom, harci balta és aranycsésze hullott alá: Targitaosznak három fia született: Lipoxaisz, Arpoxaisz és a legfiatalabb Kolaxaisz. Uralkodásuk alatt, a monda szerint, arany eszközök hullottak le az égből, úgy mint eke, járom, balta és csésze. Mihelyt aztán a legidősebb fiú fel akart őket venni az arany meggyulladt....a legkisebb azután hazavitte....a szent aranyat a királyok a leggondosabban őrzik.
S az Égi eredetű királyi hatalom jelképe megmaradt az Anjou-korban is (Velemér). A földből előkerülő kardok valós tények. Erdélyben Dálnokon, Homoróddaróczon, Székelykeresztúron, Tordán találtak hegyével felfelé álló XIII- XIV. századi kardokat, de újabban Gyopárosfürdőn és Nyíregyházán is előkerült ilyen helyzetű bronz kard. Lukiánosz, A Toxarisz vagy a barátság c. művében kiemeli, hogy a szkítáknál a megszentelt ivóedényeknek különleges szerepük volt a leánykérésnél és a vérszerződésnél. A vérszerződés - László Gyula szavaival élve -a magyarság legfontosabb okmánya, anyakönyvi kivonata, amelynek szövegét Anonymus így adja vissza: Akkor közakarattal Álmos vezérnek azt mondták: A mai naptól kezdve téged vezérünkké (dux) választunk (eligimus) s ahová a szerencséd visz, oda követünk téged. Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért pogány szokás szerint ( more paganismo) saját vérét egy edénybe (in unum vas rutum) csorgatta s esküjét ezzel szentesítette. Az eskü első szakasza így hangzott: hogy ameddig csak az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékából lesz a vezérük. Az eskü második szakasza így hangzott: hogy ami jószágot csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek része legyen abban. Az eskü harmadik szakasza így hangzott: hogy azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségéből (a consilio duci et honore regni). Az eskü negyedik szakasza így hangzott. hogy ha valaki utódaik közül hűtlen lenne (infidelis) a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között; a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, amit Álmos vezérnek tettek. Az eskü ötödik szakasza így hangzott: hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásukat (statua) meg akarná szegni, örök átok sújtsa (anathemati subiaceat in perpetuum). A vérszerződés kétségtelenül igen fontos esemény a magyarság történetében, bátran mondhatjuk, hogy a magyar nép születésnapja volt a vérszerződés dátuma. Mikor lehetett ez? A kikövetkeztetett időpont 890/891. A keleti népek körében, a nem-rokonok között, ez a testvérséget jelentő szertartás igen ősi. Hangsúlyozni szeretném, hogy azok a személyek és népek kötnek vérszerződést, akik addig nem voltak rokonok! A vérszerződés révén kötöttek szövetséget is. Erről megemlékezett Cornelius Tacitus is (Annales II): A párthus királyok között szokás, hogy valahányszor szövetségre lépnek, összefonják jobb karjukat s hüvelykujjukat összekötözik és csomóval szorosra húzzák, majd amikor a vér az utolsó ízekbe
áramlik, könnyű karcolással kiserkentik a vért s egymásét lenyalják: ezt titokzatos szövetségnek tartják, mint amit egymás vére szentelt meg. A szkíták ilyen szokásáról Hérodotosz az alábbi módon emlékezik meg: (IV.70.) Ha a szkíták másokkal szövetséget (foedus) kötnek, akkor azt a következő rítussal (ritu) csinálják. Egy nagy cserépedénybe (grande in poculum fictile) bort (vinum) öntenek, majd vas tűvel (subula) vagy késsel (cultello) a testükön sebet ejtenek s a vérüket összekeverik a borral. Ebből azután serlegből (calix) isznak, de a nagy edénybe kardot, nyílvesszőket, lándzsát, csatabárdot mártanak s elmondják az eskü szövegét. Hérodotosz leírását az archaeológia szinte teljes mértékben hitelesítette. A temetkezésekből nagy számban kerültek elő arany, elefántcsont vagy ezüst ivókürtök (rythonok), amelyek rendeltetését hiteles ábrázolások mutatják. Ilyen ivókürtök ismertek a párthusok és az avarok emlékanyagából is. Az ivókürtök rendeltetése körül jelenleg is viták vannak, mivel zenetörténészek hangszert szeretnének látni zömükben, arra hivatkozván, hogy mind a húnoknak, mind az avaroknak voltak harci kürtjeik. Az arany és elefántcsont rythonokban, feltevésük szerint, sípnyelvet vagy kettős nyelvet helyeztek el s ennek rezgése adott volna hangot. Mind a szkíta, mind az avar rythonok esetében, kizártnak tartom ezt a lehetőséget. Egy előkelő vezér arany rythonjából előcsalogatható vézna kis sípoló hang semmire sem alkalmas, hiszen a szomszéd lovasig sem hallatszott volna el. Ilyesfajta feltevéseknek, hipothéziseknek az adja az alapját, hogy a rythonok egy részénél az elkeskenyedő alsó végük nem zárt, hanem nyitott. Sőt, egyes esetekben, mint például a nagyszentmiklósi kincs példányának egyikén többen "beépített rezgőlemezt" véltek felfedezni, ámde ezen is lyuk van. Ennek alapján "álkürtökről", "sípkürtökről" szeretnének beszélni, holott eléggé világos, szinte minden esetben, hogy szakrális, rituális alkalmakkor használt ivóedényekről van szó! Talán úgy használták őket, ahogyan a borlopókat szokták (amint erre Mozsáry Gábor mérnök úr felhívta a figyelmemet), azaz a mutatóujjukkal befogták a lyukat és a megtöltött rythonból ezen a lyukon keresztül csorgatták a serlegbe, kupába, pohárba a vérrel megszentelt bort. A Kárpát-medencében megtelepedett magyarság régészeti anyagában ilyen rython nem került elő, noha a Képes Krónikában képen is ábrázolták a vérszerződés mozzanatát (a fehérló-áldozat jelenetében) a magyarok bejövetelének képén. Ez komoly ellentmondás, hiszen a vérszerződés szokása és szertartása a magyarok körében évszázadokon keresztül közismert maradt, amit a magyar származású Pecsevi török történetíró egyik, 1541-ből származó története hitelesít. Arszlán budai pasa egy országos ünnepnapon, amikor Budán is az utcák, terek és a bazárok gazdagon fel voltak díszítve s mindenki a tehetségéhez képest a mulatságoknak adta magát a különc pasa bebarangolta az utcákat, tereket s a középső dzsámi r közelében egy szegény keresztényt talált, aki a szemétdombon éppen egy darab tüdő megsütésével volt
elfoglalva. A pasa közeledtére a szegény ember ijedten felugrott és távozott. A pasa azonban leült ott és e szavakkal szólt: Ez már aztán múlatásra egészen alkalmas hely! Visszahívatta a szegény embert. Ezt, aki keresztény napszámos (vincellér) volt, nemsokára odahívták s a pasa beszédbe ereszkedett vele. Miután emberünkkel több pohár bort megivott, jócskán nekihevült és így szólt: Bocsáss meg hogy nyugalmadat megzavartam. A szegény hitetlen egészen meg volt rémülve és alig bírt beszélni. Erre a pasa így folytatta: Hallod-e, el akarod-e fogadni a testvériségemet (kardallik) ? Vajon mi kifogást tehetett volna ellene a szegény magyar? Rögtön az ujjába vágott és miután kölcsönösen egymás erét megnyalták, egymás barátjává (azaz: vértestvérekké: kan kardas) lettek. Hosszú idő után a közelmúltban módom volt újra alaposan tanulmányozni a jászberényi múzeum 1874 óta ott őrzött, féltett kincsét a Lehel kürtöt, (hála és köszönet Bathó Edit igazgatónőnek) s most erről a vizsgálatról szeretnék számot adni egészen új s eddig még be nem mutatott felvételek segítségével. Úgy gondolom, nyilvánvaló mindenki előtt, hogy ezt azért teszem, mert azt gondolom, hogy ez a csodálatosan gazdag ábrázolásokkal teli ereklyénk: szakrális magyar ereklye s nem egyszerűen jász kürt. Lél vezér és a jászság önmagában is ellentmondás, mivel nem volt közük egymáshoz. A jászok (ászok, alánok) iráni nyelvű nép volt, ezt a DNS is igazolta. Zömük a vérszerződés megkötése előtt csatlakozott, de érkeztek jászok a XIII. században is a kúnokkal. De akkor miért kapták meg ezt a kincset a jászok s miért kapcsolták e tárgyat éppen Lél vezérhez? Netán igaz lett volna a kései hagyomány, miszerint Lél dux Cumanorum et Jazigionae lett volna? A krónikáink által feljegyzett hagyomány közismert: Elfogták Lélt és Bulcsút, a jeles kapitányokat s a császár színe elé vezették őket. Megkérdezte a császár tőlük, miért olyan kegyetlenek a keresztényekhez? Felelték: Mi a magasságos Isten bosszúja vagyunk, Ő küldött minket rátok ostorul, ha abbahagyjuk az üldözéseteket, akkor elfogtok és megöltök bennünket. Mondotta a császár: válasszatok magatoknak olyan halált, amilyet akartok! Szólt erre Lél: Adjátok ide a kürtömet (tuba mea), hadd fújjam meg, előbb, azután felelek. Odaadták a kürtjét s amikor nekikészült a kürtfúvásnak, a császár közelébe lépett s oly erővel rágta homlokon a császárt, hogy - mondják -a kürt eltörött, a császár pedig belehalt ebbe az egyetlen ütésbe. Mondotta neki Lél: előttem jársz és szolgám leszel a túlvilágon! A jász kürtön valóban egy nagyobb hiány és egy hosszú repedés látható, ám ezek a sérülések nem bizonyítják a fenti leírást, mert ezek a sérülések a földben elásás miatt keletkeztek. 1667-ben Jászfényszaru közelében, 1945-ben Berényben ásták el az un.
kürtöt. Érdekes egy népmonda, amely szerint Lél ezzel csapta fejbe a besenyő vezért, de mivel kicsorbult, "elhagyította" s Homokszálláson egy juhász találta meg, "amikor a birgéket őrzötte". Feltűnő, az Isten kardjával való hasonlóság. Egyáltalán: a XVI. század végéig hol volt ez a kincs, mert a jászok földjén nem volt, az bizonyos. Netán valóban földben volt? A jászberényi reformátusok pecsétjén legelőször 1642-ben láthatjuk sematikus alakját, majd 1645-től maga kürt is a jászberényi templom falán függ.1682-ben Haller Pál feljegyezte, látta a templomban Lehel vezér kürtjét. Leírása: középtengelyben a hossza 43 cm, teljes hossza 47 cm. A fehér elefántcsont vastagsága 6 mm, a felső szájperemnél azonban 9 mm. Itt a szájátmérője: 102 X 93 mm, a csorbulás mérete: 46 X 22 mm. A repedés hossza: 140 mm. Az alsó vége teljesen nyitott, átmérője 24 X 14 mm. A műtárgy alsó része azonban nem eredeti, mert 1867-ben gróf Ráday Gedeon jászkapitány odaütötte a nyeregkápájához és az alsó vége ekkor letörött. Ezt később pótolták s ezzel a kiképzés hiteltelenné vált. Belülről ma is jól látszik a pótlás sokkal fehérebb anyaga. A jelenlegi ezüst pántok szélessége 20-21 mm, a belső oldalon elhelyezett ezüst veret 42 X 32 mm nagyságú. A veretek kedvéért több helyen lefaragták a relief díszeket! Az elefántcsont tárgyat helyénvaló díszes rythonnak nevezni, amelyhez hasonló Európa különböző gyűjteményeiben 40 darabnál is több van, ilyen színvonalú és ilyen képi tartalmú példány azonban egyetlen egy sincs a világon! A kürt megnevezés félrevezető, nemcsak azért, mert a Lél vezérhez kapcsolása legendán alapul, hanem elsősorban azért, mert bár meg lehet szólaltatni, mint csaknem minden öblös szerkezetű tárgyat, kivált ha fúvókát helyezünk bele, amint ezt 1898-ban, majd 1995ben és 1996-ban is tették, ám ez erőltetett kísérlet volt minden alkalommal. Ily módon egy kályhacső is megszólaltatható. A mélyfaragással készített elefántcsont rython nyilvánvalóan megrendelésre készült egy nagy hagyományú, jelentős műhelyben, ahol igyekezett a készítő mester megfelelni az elvárásoknak, de ugyanakkor a saját gyakorlatát is hasznosította. Ez a műhely, megállapításom szerint, nem Bizáncban, hanem Perzsiában volt, ahol már erőteljesen érvényesült az iszlám művészet hatása is. A rython egésze a Kr.sz. utáni IX. század második felére jellemző stílusjegyeket mutat. A szakmai vizsgálatok ma is érvényesnek tekintett megállapítása, hogy az elefántcsont rython bizánci készítmény és az ottani cirkuszi játékok számára készült, elsősorban a Salamon-mondakörre építve: Korát legújabban a XII. században határozzák meg s közvetlen származási helyéül a Kijevi Ruszt vélik megjelölhetni.
Bárki számára meghökkentő lehet, hogy egy kb.12 évszázaddal ezelőtt készített drága és egyedi elefántcsont tárgyat a magyarság azért őrizgetett volna és őrizget ma is, mert lenyűgözte egy díszes cirkuszi trombita. Legfelül nyolc 36 x 32 mm-es medaillonba helyezett figurát látunk. Középen egy sast, majd szimmetrikusan elhelyezett alakokat: lábát felemelő meztelen gyermekek, pálmalevelet a csőrükben tartó kakasok, visszatekintő, szájukból láng vagy növény nő ki, oroszlánok és kentaur (a párját levésték). A szalagfonat után a fő jelenetsávban egy három kereszttel díszített épületből balra kivágtat egy fehér, felszerszámozott ló, előtte egy lovas, bal kezében Nap-koronggal, jobbjában karddal, majd két féltérden álló gyalogos ugyanezekkel. Előttük egy féltérdre ereszkedő íjász rálő egy visszatekintő szarvasra, akinek a hátán egy madár áll, az egyik agancsára pedig 21 mm-es, széles levelek vannak ráhurkolva. Az utolsó figura lándzsájával rátámad egy oroszlánra. A hetedik alakot levésték. Jobb kéz nyitott tenyere szalagkeretben, alatta un. Salamon-csomó, két-két szembenéző kentaur között, két kakas őrzőállat által közrefogva két férfi, az egyiknél kard és napkorong, a másik a kezét kérően széttárja. Alattuk széltárt szárnyú madár két oldalán szárnyas griffek. A legalsó sorban balra lépő szoknyás férfi a bal karját felemeli, utána egy térdeplő férfi alakkal szemben egy álló figura, a térdeplő kezében korong és bot (jogar?). A szarvkürtös fújó alak bal kezében egy gömbös végű jelvény, majd egy hosszúhajú, bokáig érő szoknyaruhában álló mágus következik, fején 18 mm hosszú és 4 mm széles fejdísz, ruháját csatos öv fogja össze. Tőle balra két kardot tartó alak, majd akrobatáknak látszó alakok: homlokán tartott bot végén egy gyermek egyensúlyoz, míg egy másik gyermeket egy felnőtt magasra emel. Jobbról, legszélről egy villás lábú széken ül egy hárfán játszó alak. Az ábrázolt jelenetek és alakok megfejtése, értelmezése nem könnyű feladat, de abban bizonyosak lehelünk, hogy nem cirkuszi kürtről van szó, biztosan nem cirkuszi erőművészek, szemfényvesztők, akrobaták és mutatványosok csapata elevenedik meg rajta. Még akkor sem, ha azt elismerjük, hogy a készítő műhely mesterei akrobatafigurákat is megmintáztak. A felső szájperem ábrázolásainak értelmezése: kentaur - Víz, tenger, meztelen gyermek - Föld (földanya gyermekei), kakas - Harc, küzdelem, de mivel csőrében a béke pálmalevél tartja, az örök Harc most szünetel, oroszlán - Nap, sas - Menny (Égbolt). Az asztrális világ, a Nap, a Víz és a Föld közötti örök harc szünetelése szükséges ahhoz, hogy a Fény (világosság) győzedelmeskedjen a Sötétség felett. Naplovakon nap-héroszok, kezükben Nap-korongokkal és a teremtő férfierőt jelképező kardokkal. A csodaszarvas, a Szarvas Anya hátán a turullal, agancsán a rák ollóját imitáló (Nyilas-jegy a magyarok jegye!) levélsorral. A mitikus vadász nem tudja a csodaszarvast meglőni, amint Csernyigov esetében is látjuk. A kéz nem a császár
játék-indító kéztartása, hanem az Áldás jelképe, alatta a halhatatlanság szimbólumával, a csomóval. A kentaurok a Fény és a Sötétség örök küzdelmét jelzik (kakasok!), egyben talán a testvérháborúra is utalnak, ahol a bűnösök elpusztulnak. A két griff közötti ragadozó madár jelképezi a Mennyei hatalom mindenek felettiségét, az Ég és a Föld közötti világ egységét. A negyedik sáv 11 figurája talán a Világosság győzelme utáni örömünnep megjelenítése sajátos perzsa felfogás szerint, ahol megjelenik a mágus, a jövendőmondó, a tudós és az akrobata is kisgyermekekkel Bármennyiszer is sikerült hangot keltve megszólaltatni ezt a műtárgyat, a magunk részéről ezt szakrális ereklyének tartjuk, mégpedig szentséges és megszentelt rythonnak, amelyben a vérszerződéskor összevegyítették a szövetségre lépők a vérüket a borral, majd serlegekbe engedvén a szent italt, mindannyian ittak belőle. Eredetileg drágakövekkel ékített arany pántok díszítették, amelyek csak a XVII. század végén tűntek el róla. Lehetséges, hogy igaza van Beöthy Györgynek, hogy a IX. századtól ezt a szent ereklyét a Káta nemzetség őrizte, mégpedig a somogyi Osztopán és Somogyvár térségében s csak a XIV. században került át a Jászságba az ott új birtokos Pethő családdal. Nyilvánvalóan hiteles és régi hagyomány alapján vált gyakorlattá az, hogy a királykoronázások alkalmával a jászkun főkapitányok viselték ezt a rythont s ittak is áldomást belőle, mégpedig egy belé helyezett ezüst pohár segítségével (a belső átmérő: 70 mm, mélység 210 mm). Így tettek 1847-ben, 1857-ben I. Ferenc József és Erzsébet királyné, s így tettek 1998-ban is. Felbecsülhetetlen kincs a jász kürtnek nevezett ereklyénk, nem ok nélküli volt, hogy a XVII. század végén Eszterházy Pá) nádor ezer aranyforintért kívánta megvásárolni, hogy el ne kallódjék. A XVlll. század óta a jász függetlenség jelképe, mert az 1702-ben eladott Jászság csak 1745-bent tudta visszavásárolni szabadságát és kiváltságait s ennek deklarálásához egy vitathatatlan súlyú és tiszteletű jelképre volt szükségük. Ezért lett jászkürt a vérszerződés szent edényéből. Szakrális magyar ereklyék 2. A Szent lándzsa és a koronázási palást A szakrális ereklyéinknek három fő csoportja van: az egyik, amelyik mindmáig sokszor csodával határos módon - megvan, a másik, amelyik, sajnos, már nincs meg vagy sohasem volt birtokunkban, a harmadik, amelyik megvan ugyan, de nem tartják szakrális ereklyének. A legutóbbi előadáson láttuk, hogy az Isten kardja nincs meg, az
un. jász kürt viszont cirkuszi trombitának határoztatott meg, jóllehet a vérszerződés megszentelt edénye lehetett. Ma a szene lándzsával és a koronázási palásttal foglalkozunk. Tudom jól, hogy a palástról már többször esett szó, azonban mégsem ismétlés következik, hanem új szempontú vizsgálat, hiszen az 1978 óta újra itthon lévő palást tüzetes vizsgálatának eredményeiről, amely vizsgálat 1983 óta tart, csak a közelmúltban, 2002-ben jelent meg egy vaskos és alapos összefoglalás, A magyar királyok koronázó palástja címmel. A palást alsó szegélyén látható István király, akinek a jobb kezében szárnyas lándzsa látható, a baljában országalma. Ez azt jelenti, mondják, hogy István király fő hatalmi jelvénye a lándzsa volt, ám ezt a jelvényt III. Ottó német császár kegyéből viselhette csak, aki nagylelkűen (liberrime) megengedte, hogy Istvánnak királysága legyen s ennek jeleként mindenütt, miként ő, a szent lándzsát (sacram lanceam) maga előtt hordoztassa. Minderről 1035 táján Adamarus Cabbanensis számolt be. Ez azt jelentené, hogy a magyar király mégsem volt független, szuverén uralkodó, hiszen a hatalom jelvényét, a lándzsát, csakis a német császár kegyéből viselhette. Ez a magyarázat talán senkit sem lep meg. A dolog azonban egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Először is azért nem, mert a német uralkodóknak a lándzsája, nem hatalmi, hanem egyházi (krisztológiai) jelkép volt, mivel a lándzsa Szent Mór vagy Longinus lándzsájaként szerepelt, amely lándzsakultusz Nagy Konstantin császártól eredt. A lándzsában Krisztus keresztjének egy szege volt elrejtve s az erejét éppen ez adta. Ezért tartotta a kezében, állítólag, Ottó német király 955-ben a Lech patak partján a magyarok elleni csatában. Ezért vitette maga előtt III. Ottó császár is, amikor 996-ban Itáliába vonult. A keleti népeknek viszont a lándzsa valóban hatalmi jelvény volt. Ezért látjuk a szkíta, a párthus és a kusán királyok kezében. Ők a hatalmat magától az Égben lakozó Istentől kapták. S 1968-ban Nagyharsányban valóban előkerült egy éremlelet 38 db ezüst pénzzel s ezen mit látunk? Az előlapon LANCEA REGIS köriraton belül az égi felhőkből alányúló kéz zászlós lándzsát nyújt le, a hátlapon pedig CIVITAS REGIA köriraton belül keresztes, boltozatos koronát látunk. Ez teljesen egyértelmű! De hová lett a magyar királyok szent uralkodói lándzsája? Amikor III. Henrik német császár, legyőzte Aba Sámuel királyt Ménfőnél, akkor a király szent, aranyozott (lancea sacra deaureata) lándzsáját megszerezte és azt Rómába küldte, ahol 1053-ban Arnulf milánói érsek azt felfüggesztve látta Rómában. Ettől kezdve a magyar királyok István király alakja a koronázási paláston szent lándzsájáról többé nem esik szó!
Az elmúlt időszak egyik legjelentősebb eseménye az volt, amikor az Orbán-kormány a Magyar Nemzeti Múzeumból átvitte a Szent Koronát, a jogart, az országalmát és a kardot az Országházba, ám a koronázási palástot a múzeumban hagyta! Miért tette ezt? Tudatlanságból, szándékosan avagy helyszűke okán? Döbbenetes ez a döntés, hiszen a palást, a rajta lévő felirat szerint 100%-osan Szent István-kori. Mi persze tudjuk, hogy Szent Istváné volt a korona és a jogar is, de a palást vitathatatlanul. Akkor hát miért kellett kiszakítani a szent együttesből éppen a Szent Koronával együtt a legunikálisabb ereklyét, amelyhez hasonló, amint a korona esetében is van, nincsen a világon! A palást jelenlegi méretei: átmérője, 284 cm, magassága 136 cm, kerülete 438 cm, súlya 4,3 kg. Hogyan jött létre ez az irdatlan súly? Úgy, hogy a mintás zöld-veres selyemszövetre aranyfonalat hímeztek rá selyemfonallal. Mégpedig 16.000 m hosszúságban készült, a selyem bélfonalra tekercselt igen vékony aranysodrat, amelynek teljes hossza 50 km volt. Az aranyszalagok oly vékonyak, hogy 5 db tett ki 1 mm széleset és 125 db egymásra téve tett ki 1 mm vastagságot. A palásthoz két kilónyi aranyat használtak fel! A paláston 61 alak, 52 mellképes figura és 24 nagyobb állatalak és több kisebb madár és más állat alakja látható. Lenyűgöző kompozíció! Van egy rozettás mintájú alapszövete, amelyre ráhímezték arany i és selyemfonalakkal a díszítményt, majd alábélelték. A bélést többször cserélték. A Szent Korona csaknem egyenértékű társa és kiegészítője. A kettő együtt alkot egy egészet. Mindennek ellenére a mérvadó tudóssá nyilvánított társaság azzal érvelt és érvel ma is, hogy ez a páratlan és lenyűgözően csodálatos műremek Szent István korában még nem volt koronázási palást, hanem csak egy harang alakú miseruha, amelyet azután III. Béla király korában, a XII. század végén alakítottak át. De hogyan? Úgy, hogy elöl kimetszettek belőle 26 cm-nyit, alul meg lemetélték az alsó 15 cm-es szegélyt. S már készen is volt a koronázási palást, amely így természetesen nem lehetett Szent Istváné. S ez az állítás azért factum, mert a palástra van írva, hogy ANNO INCARNATIONIS XVI. MXXXI INDICCIONE XIIII. A STEPHANO REGE ET GISLA REGINA CASULA HEC OPERATA ET DATA - ECCLESIAE SANCTAE MARIAE SITAE IN CIVITATE ALBA, azaz Krisztus megtestesülésének 1031. évében, a 14. indictióban (szept. 2.), István király és Gizella királyné ezt a kazulát készítette és adta a Szűz Mária egyháznak, mely Fehérváron fekszik. Amikor először 1983-ban megvizsgálták a palástot, a nemzetközi grémium egyik vezető személyisége azt állította, hogy a mondatszalagot rávarrták az alapszövetre s ezt én is elhittem. Azóta, a vizsgálatokat végző remek restaurátorok és kutatók: Nagy Katalin, Járó Márta, Balázsy Ágnes, Sipos Enikő, megállapították, hogy a feliratos szalag betűit selyemfonallal az eredeti selyemszövetre hímezték rá, s ugyancsak az
eredeti selyem alapszövetre hímezték rá a betűk közét kitöltő aranyfonalakat is. De ez vajon azt jelenti, hogy a palást eredetileg nem a királyi koronázásra készült volna? Nem, ez önmagában ezt semmiképpen sem jelenti, hiszen a feliratot az eredeti mű átadása után röviddel módosíthatták és új felirattal láthatták el. Sőt, biztosan később készült a felirat, mint a többi s a szöveget előíró klerikus sokkal rosszabbul tudott latinul, mint az elődjei. Nem ismerte a műveltető igét, ezért azt írta ki, hogy csinálta és adta, másodjára epszilont használt e betű helyett, harmadszor az előfestéskor hibát vétett, mert a REGINA szó R betűje elszakadt a szó többi részétől. Ez igen súlyos hiba s részben sietségre, részben gondatlanságra vall. Nekem ugyanis az a véleményem, hogy ez a csodálatos és a világon teljesen egyedülálló ereklye, eredetileg is koronázási ékszer gyanánt készült s eredetileg nem ez a mondatszalag volt ráhímezve, vagyis eleve az volt a rendeltetése, hogy a királykoronázáskor ezt a szent ruhát viseljék. Mégpedig nem zárt kazulaként, hanem nyitott palástként. Egy 4,3 kg súlyú ruhadarab ugyanis, ha elöl össze van varrva, szinte kényszerzubbonyként funkcionál, a karokat nem lehet megemelni, illetve a karokat egyfolytában oráns tartásban kell tartani. A mindenféle címekkel kitüntetett főkutatók egyike ma már úgy fogalmaz, hogy ez a palást olyan racionálé lehetett, amelyhez, mint nevezetes főpapi öltönyhöz, a királykoronázás privilégiuma fűződött. Ez lényegében ugyanazt jelenti, amit mi mondunk. És mégis más, mert így mégsem Szent István korában készült királyi palást, tehát nem kell annyira tisztelni és nem kell átvinni a Szent Korona mellé sem. Elvégre csak egy főpapi miseruha. Pedig nem az. A mai állapotában látható, hogy kétségtelenül jelentős sérelmeket szenvedett el ez a szent ruhadarab egy ezredév során. Először is valóban hiányzik belőle több helyen egy-egy rész. Így elöl egy 8-10 cm-es sáv, amelyet - minden bizonnyal - II. Rudolf a XVII. század elején Prágában vágatott le, nyilván azért, mert a kapcsoló szerkezet révén kiszakadozott az anyag széle. Azután alábélelték egy olasz lampaszett selyemszövettel. Korábban azt gondoltam, a Pannonhalmán őrzött másolat sokkal korábbi munka, ma már azonban elfogadom, hogy talán mégis XVII. század eleji. Csaknem pontosan kétszáz évvel a MNM-ba helyezése előtt, 1784-ben II. József Bécsben már múzeumi rabságra ítélte a koronát és a koronázási ékszereket, amelyeket azután 1790- ban visszaadott a magyaroknak, akik nagy pompával Budára szállították őket. Minden bizonnyal ekkor kapta a palást a II. bélést. Majd 1867-ben, I. Ferencz József koronázása előtt ismét kézbe vették és egy III. béléssel látta el Klein divatárus varrónő. A palást gallérja és keresztpántja különálló darab.
Véleményem és vizsgálataim szerint a koronázási palást a magyar királyság területén, a királyi műhelyben készült, mégpedig elsősorban keleti anyagok segítségével. Az alapszövetet Bizáncból hozták, az aranyfonalakat Szíriából vagy Perzsiából, a selyemfonalakat Turkesztánból szállították. A palást kép-világa is rendkívüli! Ezt mindenképpen egy kiválóan képzett klerikus volt csak képes megtervezni és előrajzolni. A kihímzést semmiképpen sem végezhették a királyné unatkozó udvarhölgyei. A kazulákkal ellentétben a magyar koronázási palást fő tengelyét alkotó villakeresztet is ráhímezték az alapszövetre. A villás kereszten angyal- és inda-alakok látszanak. Nem áll tőlem távol, hogy elfogadjam Varga Géza megfigyelését, hogy a villakereszt itt más és több, mint általában. Az Y alakzat /tengely/, a kettős kereszt a gy (egy), a mandorla az ősjele is lehet. Magyar tervezők és magyar kivitelezők feltételezhetők. A palást nyolc mezőre oszlik. Középen nagy mandorlában áll a Pantokrator, a körirat: AZ ELLENSÉGEIT LEGYŐZŐ FENSÉGES KRISZTUS TÜNDÖKÖL. Jobbján a Napbaöltözött Boldogasszony ugyancsak mandorlában. A felirata: A SZENT SZÜLŐ KEPE RAGYOG AZ ÉGBEN. Fényatya leánya a Boldogasszony! Gizella királyné a paláston A nagy mandorla balján ismét Krisztus, A MENNYEI GYÜLEKEZET AD SZOLGÁLATOT A LEGFŐBB KIRÁLYNAK. Felül, torzultan, hiányosan, sérülten egy négyszögben egy kereszt maradványa és a felirat: A KERESZT JELE AZ ÉGBEN AZ ÜDVÖSSÉG BIZTOS REMÉNYE. Fölötte az Isten keze! A következő mezőben 8-7 próféta alakja sorakozik s közöttük ismét Krisztus, a baloldalon a KEZDET ÉS A VÉG felirattal, a jobboldalon az alfával és az Omegával. Krisztus ötször jelenik meg a paláston, arról tehát szó sem lehet, hogy valamiféle táltoskirály pogány jelképei rejtőzködnének a paláston. A proféták a palást felületének 12%-át foglalják el, az apostolok viszont 42%-át. Az apostolok között ismét Krisztus jelenik meg, a trónon ülő: A TRÓN AZ URALKODÓ ÉS ORSZÁGLÓ KRISZTUST JELENTI. Az apostolok feliratai között hiba van, mert Tádé és Júdás külön személyként szerepel.
Legalul pedig a mártírok sora látszik, mégpedig 14 alak, köztük István és Gizella. Pantaliom magyaros. A királyi pár eredetileg talán nem is volt rajta a palást alsó szegélyén, csak az átalakításkor kerülhettek rá. Az is kérdéses, hogy a felirat nélküli fiatal férfi kicsoda? (Lásd a 160. oldalon lévő rajzot.) A királykoronázás res sacra, a királyavatás egyházi szertartás, amikor a király egyházi ruhákat viselt. Nincs tehát semmi ellentét a casula szó használata és a rendeltetés között. A király a koronázás szertartása alatt miséző püspök. A szent olajjal való felkenéskor a király leborul az oltár előtt. Tulajdonképpen a paláston is ábrázolták a Szent Korona-tant, amelynek lényege, hogy a király hatalma égi eredetű! A király uralkodik, ítélkezik, oltalmazza országát és népét, ugyanakkor az ősök jogfolytonos képviselője. Nagyon jellemző és erősen megdöbbentő, hogy ezt a világcsodát, amelyet mi Isten kegyéből megőrizhettünk magunknak, nem becsüljük kellőképpen. Csak egy textilemléknek tartják a legtöbben. Követelnünk kell, hogy mielőbb kerüljön a Szent Korona mellé, mert annak kiegészítő édes testvére, véle egykorú és egy mondanivalójú. Szakrális magyar ereklyék 3. A Szent Jobb és a Szent Korona István király szentté avatásakor 1083-ban az 1038. augusztusában eltemetett király holttestét a fehérvári Szűz Mária tiszteletére szentelt székesegyház középső hajójának közepén létesített sírjából felemelték (elevatio). A test fehér márványból faragott szarkofágban nyugodott, amelynek fedelét azonban három napon át semmi módon sem lehetett kimozdítani, majd amikor a somlyóhegyi apáca Szent László királynak elmondta a sikertelenség okát, hogy ti. addig nem nyithatják fel István király sírját (tumba), amíg a megkoronázott Salamont ki nem engedik a visegrádi börtönéből, könnyedén felemelték a hatalmas követ s lementek a koporsóig ( perventum est ad tumbam). Maga a sír színültig volt telve vízzel, benne mint olvasztott balzsamban a drága csontok. A rózsaszínű folyadékot kezdték kimerni a sírból, azért hogy megtalálják István király gyűrűjét. Ám azt nem találták meg, mivel egy Mercurius nevű fehérvári pap, Katapán prépost apja, a szent jobbal együtt eltulajdonította. A Szent István királynak tulajdonított szarkofág ma is megvan Székesfehérvárott, ám az én véleményem szerint nem ebben a díszes kőláda sírban nyugodott első királyunk teste, jóllehet ez a szarkofág is szakrális magyar tárgy. Rövid oldalán szárnyas angyal látható, aki a kezében egy pólyásbabát tart: lélekvivő angyal ő. Hosszanti oldalán
korinthizáló oszlopok között hatszárnyú kerub, pontosabban szeráf díszlik, két oldalán nyolc szirmú rozetta, illetve a széleken egy-egy dús levelű, tobozos életfa. A másik hosszanti oldalon nincsenek ezek az életfák, megvannak azonban a rozetták és a szeráf is. A szeráfok az Úr őrzői, az életfák Krisztus szimbólumok, a rozetták Szűz Mária jelképek. Összjelentés: a meghalt lelkét az angyalok az Úr színe elé viszik. Ez a kőemlék, az én álláspontom szerint, a koronázási palásthoz hasonlóan, Szent István király parancsára készített sírláda, az 1031-ben meggyilkolt Imre herceg számára. A budai mészkőből faragott szarkofág hazai mester munkája s nem átfaragott római szarkofág. A Szent Jobb tehát nem ebben a szarkofágban volt. Noha sem a Szent István király kisebb, sem a nagyobb legendája nem említi meg a gyűrű keresését és a Szent Jobb eltulajdonítását, a XII. századi Hartvik püspök a legendához csatolt Függelékében részletesen szól róla. Elmondja, hogy Mercurius a szent ereklyét a Bihar vármegyei Berettyó (Berekjó) partjára vitte s ott ugyancsak a Szűz Mária tiszteletére szentelt, (előbb csak fa) templomban helyezte el. Szent László király később jóváhagyta a berettyómonostori templom és apátság alapítását és az apátság a Szent Jog /- Jobb/ nevet kapta. Érdekes, hogy a régi magyar nyelvben a jog szó jelentette a jobbot: Nem tudja a te balod, hogy mit teszen a te jogod! A berettyómonostori apátság kiváltságait végül is III. István király (1163-1172) véglegesítette. Dextera Sancti Stephani regis! Csodával határos módon ez az ereklyénk is megvan és 920 év óta, mind a mai napig megkülönböztetett tiszteletben és védelemben részesül. Csodával határos módon maradt meg? Igen. Hiszen 1083-tól az Anjou-kor végéig, tehát a XIV. század végéig vannak csak róla értesüléseink. Majd Laskai Osvát tudatja, hogy 1433-ban már Fehérváron található e szent ereklye. Hogyan, mikor és miért került ide, nem tudjuk. Ám 1484-ben már széles körben ismert a tisztelete, hiszen a Nürnbergben nyomatott magyar imádságoskönyvben már szerepel: Ó dicsőséges szent jobbkéz Melyet magyar óhajtva néz, Drága kincse népönknek, Nagy öröme szívönknek! Azután ismét nyoma veszett. Székesfehérvár elestének évében (1543) arról szól egy híradás, hogy ragúzai kalmárok a fosztogató törököktől jó pénzért megvették a nagy magyar és szent király híres ereklyéjét. Lehetséges az, hogy az iszlám hitű elvakult katonák nem semmisítették meg ezt az ereklyét? Hihetetlen, de bizonyságunk van róla. S nemcsak az, hogy 1590-től már szerepel a ragúzai domonkosok kincstári
lajstromában, hanem az is, hogy a Szent Jobb mellett volt egy XI. századi betűkkel írott cédula a következő szöveggel: DEXTERA BEATI STEPHANI REGIS ET CONFESSORIS GLORIOSI. Szent István király és dicső mártír jobbja. A cédulát 1771-ben Bajzáth József püspök és Pray György vizsgálta meg, ám sajnos ez a felirat is szőrén-szálán eltűnt. A magyar hívők sokadalma azonban a ragúzai ereklyéről a XVIII. század végéig semmit sem tudott. Az a hír járta, hogy (1634-től van adat erre), hogy egy szép arany ereklyetartóban a lembergi (lvovi) ferences kolostorban őrzik Szent István király jobb kezét, de azon gyűrű nincs. Ennek a lengyelföldi kolostornak a XV. századi pecsétjein éppen Szent István király ereklyéje szerepel, de egy könyökben meghajló, áldásra emelt egész jobb kart mutat a pecsét. Mindez azt jelenti, hogy Lembergbe egykor az egész jobb kar került, a gyűrűs jobb kézfej nélkül. Vagyis: Szent István királyunknak épen maradt az egész jobb karja. S ez a tény tovább gondolást érdemel. Mindez ugyanis azt jelentheti, hogy az ősi keleti szokás szerint nagy királyunk holttestét mumifikálták. Végül felelnünk kell arra a kérdésre: mikor és hogyan került haza e drága ereklye? Rákóczi fejedelem szabadságharca idején még Ragúzában volt, majd a magyaroknak kedvében járó Mária Terézia korában, először 1764-ben vetődött fel: váltsák ki, hozzák haza a Szent Jobbot. Ezt erősítette az is, hogy Mária Terézia alapította a Szent István rendjelet. A ragúzai domonkosok azonban hallani sem akartak az ereklye átadásáról. Erre csak akkor voltak hajlandók, amikor az orosz cár katonai támadással fenyegette meg a városállamot. Ekkor, 1771. január 15-én a szerzetes atyák 200 tallérért eladták a ragúzai köztársaságnak, s a vezetők 1771. június 1-én felvitték Bécsbe a királynőnek adományozva, cserében a megígért katonai védelemért. Mária Terézia ekkor elrendelte, hogy díszőrség kíséretében (hat testőr és egy tiszt) ünnepélyesen vigyék a szent ereklyét Magyarországra, először Bécsből Szent Márton hegyére, majd Budára, a királyi palota kápolnájába. S még ugyanezen év augusztus 20-ától királynői rendeletre augusztus 20-a munkaszüneti nap lett a magyar királyság egész területén. Két évre rá, 1773-ban a pápa is kötelező egyházi ünneppé nyilvánította a Szent Jobb feltalálásának napját, május 30-át. Szent István királynak tehát négy magyar ünnepe van: május 30, augusztus 15 (halála), augusztus 20, okt. 11 (áthelyezés, transitus). A szakrális magyar ereklyék közül természetesen a legszentebb, a legjelentősebb, a legkülönösebb, a legmagyarabb: a Szent Korona nem maradhat ki. Tisztában vagyok azzal, hogy az egyik legtöbbet tárgyalt téma ez, magam is többször szóltam róla. Most tehát nem a magyar Szent korona bemutatását kívánom elvégezni, hanem 25
esztendővel a hazatérése után, a jelenlegi helyzetről és az új eredményekről szeretnék számot adni. Két évvel ezelőtt megjelent egy három kötetes, rendkívül szép és gazdag kiállítású mű: Közép-Európa 1000 körül címmel, német nyelven, német, cseh, magyar, szlovák, horvát, lengyel szerzőkkel. A mű nagyon tanulságos, mert a hivatalosan futtatott magyar történészek szinte szóról-szóra elismételték mindazt a közhelyet, amelyet a magyar őstörténet, a magyar államalapítás és a koronázási jelvények kapcsán eddig is hirdettek. Tehát hogy a korona két részből áll, az alsó görög korona XI. század végi, a felső latin korona talán XI. századi, de csak sokkal később egyesítették a két részt, stb. Az itthoni könyveket három csoportra lehet osztani: A/ a hivatalos álláspont ismételgetőinek művei, B/ a Szent Korona eredetét illető romantikus szemléletű munkák (Jézus koronája, Atilla koronája, Grúziában készült korona, Nagy Károly koronája, C/ a prekoncepciók nélküli, szigorúan a vizsgálható, mérhető és ellenőrizhető tényeket feltáró és bemutató művek. Ezeknek szerzői ötvösök, aranyművesek, fizikusok, matematikusok, orvosok, csillagászok, és régészek. A harmadik csoportba sorolt művek közül kiemelkedik Ferencz Csaba könyve: A Szent István király koronája, valamint Ludvig Rezső néhány cikke. Magam is nagy teret szenteltem a koronázási jelvényeknek Az Árpádok országa c. munkámban. Mindenek előtt azt kívánom bemutatni: melyek a vitathatatlan tények? Csakis a tényekből helyénvaló kiindulni, mielőtt bármilyen hipotézist felállítunk. A legelső TÉNY: a magyar Szent Korona az általunk ismert összes koronához képest egészen rendhagyó, magyarán: szokatlan alkotás. Vagyis: nincs párja sehol a világon. Mi bizonyítja ezt? Legelőször is a mérete. Belső átmérője 640-650 mm, tehát igen bő méretű. Azaz: ez a korona nem egy meghatározott személy számára készült egyszeri (koronázási) alkalomra. Nagy tévedés azt állítani, hagy a bizánci típusú boltozott koronák mása. A bizánci császárok koronái boltozatos sapkák, a pántok csak látszatok. A magyar Szent Korona eredendően keleti korona-típus, valóságos pántokkal. A Nyitraivánkán talált un. Monomachosz- korona is egészen más szerkezetű! De semmi kapcsolat nincs a német-római császári koronával sem, jóllehet a német korona egy ideig kiemelt szerepkört kapott s a ráhelyezett kengyel, látszólag
boltozatot képez. Néhány európai koronát megtekintve: II. Henrik, az angol birodalmi koronák, Edward király koronája, a welsi herceg koronája, az 1806. évben készült bajor királyi korona, vagy a királynéi (női) koronákat: Kunigunda, XIV. századi királynéi koronák, Iréné-Piroska koronája, etc., azt látjuk, hogy a bizánci és a nyugati koronák a hatalomra került uralkodó számára készített egyedi és egyéni ékszerek, amelyeket haláluk után vagy egyházaknak adtak, vagy a kincstárakban helyeztek el. A magyar Szent Korona következő ténye: a formája és a súlya. 2060 gramm és szigorúan meghatározott méretrendszer szerint készült. Az ötvösök és a mérnökök megállapították, hogy a mi koronánk hátsó részén elhelyezett Dukász-lemez és a tőle jobbra látható un. Konsztantinosz- lemez eredetileg nem volt a koronán! Ez factum! Ezért az én álláspontomat is részben módosítanom kell, már ami a Konsztantinlemezt illeti. Ezek a rekeszzománc-lemezek nagyobbak a befoglaló keretnél és kopottabbak is, mint a többiek, ugyanakkor rendetlenebbek a felirataik. Mindazok, akik ezt a tényt nem ismerik el, a korona-kutatás dilettánsai, legyen akármilyen címük vagy rangjuk. Tehát szó sem lehet arról, hogy a koronánk a XII. vagy a XIII. században vagy esetleg még később készült volna. El nem vitatható tény az is, hogy a szemközti Krisztus-kép és a boltozati pántok kereszteződésében lévő kép azonos kéz műve, a kettő egymástól el nem választható. A felső kép közepén a kereszt számára kialakított lyuk nem későbbi "áttörés", hanem előre megtervezett kiképzés! Ferencz Csaba, Fehér András és munkatársai egzakt módon megállapították, hogy a magyar Szent Korona alapmérete azonos a Pantokrátor nem vízszintes trónusának szélességével, azaz két hüvelykkel (2 x 25, 4 mm - 50,5 - 51 mm! Ebből természetesen az is következik, hogy a korona nem két részből lett összetákolva, hanem egységes egészként tervezték meg, alkották meg, mégpedig egész számú arány-rendszerben: 1, 2, 3, 5, 8, 13 etc. Az alsó abroncs magassága 2 hüvelyk, a felső rész magassága a kereszt nélkül 3 hüvelyk, a korona teljes magassága 5 hüvelyk, átmérője 8 hüvelyk. A mérnökök számításai szerint a magyar Szent Korona eleve aszimmetrikusként készült. Fő tengelye el van csúsztatva, a pántok szegecselése azonban kizárja, hogy ez az állapot későbbi elforgatás révén jött volna létre. Szemmel látható tény, hogy az abroncs lemezein görög, a pántok lemezein latin nyelvű feliratok olvashatók. Ugyancsak tény, hogy a koronánkon mindig csak nyolc apostol képe volt rajta, soha nem vágtak le róla egyet sem. A Bertalan-lemez sérülése nem következhetett be csak kiszedett állapotban. Szembetűnő a Szent Koronán a középkori számmisztika uralkodó jellege, különösen a fő szent számok esetében. Ilyenek: a 7, a 8 (a fekvő nyolcas a végtelen jele s egyben Krisztus feltámadásának a jele: 8 kép az abroncson, 8 nagy kő), a 9 (a Szűz Mária
jele: 9 pendilium, 9-9 nagy gyöngy, de 7x9- 63 nagy dísz van a koronán), a 12 (Krisztus körül 12 gyöngy és 12 ékkő, 2X 12 - 24 vén, 6x 12 - 72 gyöngy). A mérnöki mérések alapján tényként közlik, hogy a koronán eredetileg is és tudatosan 23,5 fokkal jobbra dőlt a gömbös végű, cső-szerkezetű arany kereszt, mégpedig azért, mert a Föld forgástengelye a Nap egyenlítői síkjához képest 23,5 fokkal tér el. Tény, hogy a korona abroncsának és pántjainak arany-minősége nem azonos, ugyancsak tény, hogy az apostol-lemezek eleve hajlítottan készültek, a kancsal szemállások tudatosak, a feliratok betűjellegzetességei meghatározó jelentőségűek. Abból a tényből azonban, hogy a Dukász és a Konsztantin-lemez nem volt rajta eredetileg a Koronán, még egyáltalán nem következik az, hogy milyen képek voltak rajta. A XVII. századi Révay Péter közlése, hogy hátul Szűz Mária képe díszlett, komoly, de nem vitathatatlan adat, mivel ugyanitt beszél világi uralkodók képeiről is. Ha mégis hiteles volna: nagy kérdés, ki és mikor cseréltette, merte volna lecserélni? Bethlen Gábor, aki református létére Szűz Máriás pénzeket veretett? Ferencz Csaba a török szultánra gyanakszik, de ez csak egy feltevés, amint természetesen az enyém is, mi szerint eredetileg Álmos nagyfejedelem képe szerepelhetett a koronán, mint dinasztia-alapító. De elképzelhető az is, hogy hátul középen Atilla képe ragyogott, tőle jobbra Álmos, balra a ma is meglévő Geobitz, (deszpotész pisztosz králész Turkiasz), akinek a lemezét én eredetinek tartom és Géza nagyfejedelemmel azonosítom, aki készíttette ezt a koronát fia, István számára a X. század végén, mégpedig magyar műhelyben. Lehetséges-e, akárcsak megalapozott feltevésként felvetni, hogy a mi Szent Koronánkkal koronázták meg Nagy Károlyt 800. Karácsonyán, majd ezzel a koronával temették el s a sírjának III. Ottó általi felnyitásakor vették ki onnan, majd a pápán keresztül került Istvánhoz? Erről a források nem tudnak. Perdöntő érv lehet-e a szentek névünnepeinek sorrendje? Vagyis: január 25 - Pál, március 24 - Gábor, április 24 - György, június 29 - Péter, július 25 - Jakab, augusztus 24 - Bertalan, szeptember 27 - Kozma és Damján; október 26 - Demeter, november 30 - András, december 21 - Tamás, december 27 - János. Geobitz-Géza névünnep a középkorban nem volt, Atilla és Álmos sem ismert. Szűz Mária sem illik a sorba. Így ezzel tényként nem számolhatunk. Kizártnak tarthatjuk a Szent Korona kaukázusi, bizánci és itáliai készítését, jóllehet komoly párhuzamokról van szó. A magyar Szent Korona valóban személytől független beavató korona volt, amelyre épült a Szent Korona tan is. Biztosan keleti eredetű maga a forma és a tartalom.
Ezért kapott a Szent Korona kezdettől különleges védelmet. A koronaőröktől a koronaőrség megkülönböztetendő. A 24 fős egységet 1945 után feloszlatták. Nagyon jellemző a jelenlegi helyzetünkre, hogy a Szent Koronától elszakították a palástot és a koronaőrséget egyik kormány sem kívánta és kívánja visszaállítani. Várjuk a valódi fordulatot, mint várták a hívők Jézus születését. Talán egyszer eljön az igazi Magyar Karácsony is, majd a magyar feltámadást jelentő Húsvét. Amíg van Szent Koronánk, van reményünk, amíg van reményünk van jövőnk. Áldott és kegyelemben gazdag karácsonyi ünnepeket kívánok Mindannyiuknak. (Az előadások 2003. október-decemberében hangzottak el) A somogyvári Koppány-emlékmű Tisztelt Egybegyűlt Ünneplő Közönség! A mögöttünk magasodó Kupavárhegyen töltöttem el, 15 esztendőn keresztül, nyaranta 2,5 hónapot s eközben sikerült feltárnom nemcsak a Szent István-kort megelőző X. századi várat, de a XI. századi temetőkápolnát és a Szent László király által építtetett hatalmas bazilikát, bencés kolostort és az alapító nagy király sírhelyét is. Sok éven át foglalkoztatott, és ma is foglalkoztat, miért választotta ki magának I. Szent László királyunk (1077 - 1095) éppen a somogyvári Kupavárhegyet, ahová -a kor viszonyaihoz egyáltalán nem illő - hatalmas méretű templomot és előkelő klastromot építtetett, s a monostorba provencei (Saint Gilles-i) francia bencés szerzeteseket hozatott. S miért akart itt nyugodni holta után, ezen a tulajdonképpen nem jelentős helyen? A kérdésre az adja meg a választ, hogy a domb névadója, Kupa-Koppány herceg, Szent László király nagyapja volt. Édesapja I. Béla király (1060 - 1063), aki - az én álláspontom szerint - Koppány gyermeke volt, András és Levente testvérével egyetemben. Koppány tehát azonos Calvus Ladislausszal, azaz Szár Lászlóval (mások szerint a megvakított Vazullal). Mindez azt jelenti, hogy Koppány vezér keresztény volt s nem vad pogány, mint aminek beállítják. Amint keresztény volt a X. században az erdélyi Gyula, Bulcsú harka és Ajtony vezér is! Mi most a somogyvári Szentesica forrásnál tisztelgünk Koppány emléke előtt, amely forrásnak az a legendája, hogy István király itt mosta meg véres kezét Koppány legyőzése után, mintegy vezeklésként. Koppány herceg megölése tehát bűn volt (duce Cuppan interfecto), amiért vezekelni kellett. Koppány herceg tagja volt az Álmos-Árpád szent dinasztiának (stirps beata), ez kétségtelen. Talán Géza nagyfejedelem testvérének Mihálynak (Tar Szörénd) a fia
volt, tehát Istvánnak unokatestvére. Erre utalhat a krónikáknak azon megjegyzése, hogy "Szent István király már kora ifjúságában dicső hadat viselt a bátor és hatalmas Koppány herceg ellen. Koppány Tar Szörénd fia volt, aki Szent István király atyja, Gyeicsa fejedelem idejében már hercegséget viselt. Gyeicsa fejedelem halála után Koppány vérfertőző házassággal akarta magához kötni Szent István anyját... (Cupan voluit matrem Sancti Stephani regis sibi per incestuosum copulare connubium...). Az Ószövetség (Leviták könyve 20.21.) szerint, ha valaki nőül veszi testvére feleségét, az tisztátalanság (és nem vérfertőzés), ám ezért a bűnéért is meg kell halnia. Petrus Ransanus így fogalmazott a XV, században: Koppány megkísérelte Saroltát, István anyját feleségül venni, pedig közeli vérrokona volt (tentavit enim Cupa matrimonio sibi iungere Saroltam ipsius matrem, quonquam erat illi consanguinitate propinqua ) Ezt azzal a szándékkal tette, hogy ezt az átkozott kapcsolatot (execrabilis coniunctio) felhasználva, csel segítségével a még ifjú Istvánt megölje... Koppány tehát István atyjának, Géza fejedelemnek is unokatestvére kellett legyen. A krónikák egy csoportja azt jegyezte fel, hogy "Koppányt pedig Szent István felnégyeltette." E súlyos és átkos büntetést a történészek úgy magyarázzák, hogy a vérfertőzés ősi keleti büntetése volt a négybe vágatás. Itt azonban komoly fenntartásaink lehetnek Koppány sorsát illetően. Az első az, hogy Koppány soha sem vette nőül Saroltát, tehát a vérfertőzés nem valósult meg, a második az, hogy a vérfertőzés ószövetségi büntetése nem a felnégyelés volt, hanem az elégetés (Leviták könyve 20.14.), a harmadik, s ez a legnyomósabb, az, hogy erről a büntetésről a XI. századi Szent István legendák semmit sem tudnak! A Nagyobbik Legenda szerint István ellen belháborút robbantottak ki, de a lázadókat, a vezéreik megölése után, legyőzte István. A Kisebbik legenda pedig ezt írta: Bizonyos nemesek (még Koppány nevét sem ismeri!) fegyvert ragadtak ellene... már a Veszprémnek mondott várost ostromolták... de a király rajtuk ütött... végül az ellenséget legyőzték, s részint leölték, részint foglyul ejtették.... majd (a résztvevőket) Szent Márton egyház szolgáivá tették. TAKSONY nagyfejedelem (920?-972?) GÉZA - STEPHANUS nagyfejedelem, (940?-990?) SZÖRÉND - MIHÁLY herceg (950?-997) VAJK - STEPHANUS ?- király +GIZELLA (985?-1060?) VAZUL nagyfejedelem, +TÁTONY-nembéli lány KOPPÁNY - herceg (960?-998) LÁSZLÓ KIRÁLY (970/75?-1038) király IMRE herceg (1007-1031) LEVENTE herceg (990?-1040?) ANDRÁS király (995?-1060) BÉLA herceg (1007-1031)
SALAMON király (997?-1063 ) I. GÉZA király I. LÁSZLÓ király Xll. századi Hartvik püspök sem tud Koppányról, ő is bizonyos főemberekről beszél, akik dühöngve István ellen fordultak, de legyőzték őket. Nagyon is lehetséges, hogy ez a felnégyelés és a feldarabolt testrészek négy vár fokára (Esztergom, Veszprém, Győr, Erdély /de hol?/) való kitűzése nem is történt meg, amint Erdélyi László is vélte sok évtizeddel ezelőtt. Magunk is úgy véljük, egy XIV. századi betoldásról van szó s talán éppen az 1330. évi Zách Felicián-féle merénylet hatására keletkezett ez a történet. Ám mi történt akkor István nagyfejedelem és Koppány herceg között, akit Heltai Gáspár "nagy és böcsületes embernek" nevezett, jóllehet ő is azt fogja rá, hogy "a pogányságnak visszahozása alatt kiűzhetné a Szent István királyt, és a magyaroknak királya legyen."? Azt hiszem, itt az ideje, hogy újragondoljuk István király és Koppány herceg súlyos és történelmi ellentétét s igazságot szolgáltassunk itt, ezen a szent helyen, a befeketített, bűnökkel megterhelt, pogánysággal megrágalmazott Koppánynak, aki más utat akart választani a Kárpát-medencei magyarságnak, keresztényként imádta Istent, de nem kívánt a római pápák szolgája lenni, aki bátor hadvezérként szembeszállt az idegenekkel s nem lázadó pogány törzsfő volt ő, hanem a szent dinasztia másik királyjelöltje, akit végül is megöltek. Talán nem is a csatában, hanem orvul a veszprémi várban. Új megvilágítást kíván a keresztény Ajtony vezér is, aki Szent István király marosi ispánja lehetett, nem pedig pogány lázadó, aki éppen a koppányi eszméket éltette tovább 1030 tájáig. A Koppány, Gyula és Ajtony elleni katonai fellépést csakis annyiban nevezhetjük államalapítási harcoknak, hogy István, nyugati katonai erőre támaszkodva, keményen letörte a római kereszténységgel és a német császársággal szemben álló hazai erőket. Ekkor a küzdelem még nem dőlt el véglegesen, hiszen István halála után újra fellángoltak a harcok, amelyeket ma már egyre kevésbé nevezünk pogánylázadásoknak. A nemzeti királyeszme képviselői léptek előtérbe Aba Sámuel, majd András és Béla személyében s az utóbbinak fia, Szent László király, tudatosan fordult Koppány őse emléke és szellemisége felé, miközben elfordult VII. Gergely pápától és a német császártól. Mindazok, akik számára a magyar nemzeti szellemiség ősi gyökerei szentek, hajtsanak fejet Koppány somogyvári emlékműve előtt, aki nem pogány bűnöző volt, hanem nemzetünk mártírja.'
(Elhangzott 2001. május 26-án) Szent László király oltalmazza Somogyvárt! Pontosan harminc esztendővel ezelőtt sikerült megtalálnom Szent László király sírhelyét a somogyvári templom főhajójának közepén, így ez az évforduló igazán méltó alkalom arra, hogy áttekintsük ennek a helynek a legújabbkori kutatástörténetét. Józan ésszel azt gondolhatnánk, nincs természetesebb annál, minthogy a magyar királyság egykor oly fontos és kiemelkedő jelentőségű helyének bemutatására, feldolgozására minden tudományos fórumon azt a kutatót kérik fel, aki ezt a lelőhelyet 15 évi munkával feltárta, aki ennek a nagyszabású régészeti ásatásnak a kedvéért elhagyta a fővárost, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti intézetét, feladta az egyetemi oktatási lehetőségeket, a nemzetközi kapcsolatait és leköltözött Kaposvárra, felvállalva a Somogy megyei Múzeumi Szervezet 1972 előtt rendkívül elmaradott voltából adódó hatalmas terhet, miután elvállalta a megyei múzeumigazgatói munkakört. Ám erre a lehetőségre, jószerével 1977 óta, szinte senki sem gondolt. Minden bizonnyal közrejátszott ebben az a körülmény, hogy ötévi somogyi munkálkodás után, hiába volt bennem megalkuvó alkalmazkodási igyekezet, a somogyi kommunista vezetők rövid úton eltávolítottak igazgatói székemből, sőt évekre kitiltottak Somogy megyéből, megakadályozva a somogyvári ásatások folytatását is. Így, amikor 1980 után, immáron vendégként, lehetővé tették a feltárások folytatását, mind a műemléki munkák vonatkozásában, mind a feldolgozás előkészítése vonatkozásában, teljesen mellőztek. 1977 és 1980 között az akkor még Országos Műemléki Felügyelőség nevet viselő intézmény munkatársai, élükön Koppány Tiborral, Levárdy Ferenccel s annak leányával, egy olyan kerengő rekonstrukciót "terveztek", amely a somogyi királyi apátság legkésőbbi (hanyatló) periódusának (XVI. század) romjaira "alapozódott" s ráadásul a lábazati falazatot "úsztatott betonba" ágyazott mezőtúri piros téglából készítették el! Közben persze "állagmegóvták" a hatalmas méretű templom megmaradt falait is, a helyszínen betonból (!) öntött "korhű" (XI. századot idéző!) építő elemekkel. Ugyanilyen szakértelemmel "egészítették ki" a nyugati főkapu kapubéllet-maradványait is, valamint kitalált járószinteket "töltöttek fel". 1980 nyarán, visszatérésemkor, megdöbbentő kép tárult elém! A három hektáros kupavárhegyi romterület teljesen elhanyagolt állapotban volt, az épületmaradványokat mindenütt felverte a gaz, az oda telepített munkások pedig álmatag lassúsággal "betonoztak" és rendkívüli rosszindulattal igyekeztek gátolni az újra indított ásatásokat. Szinte naponta követtek el valamiféle galádságot ellenünk.
1981-től megindítottam a küzdelmet a szörnyszülött kiegészítések és rekonstrukciók elbontása érdekében, amely küzdelemben jó harcostársam volt Lőrinczné Szabó Tünde, kaposvári műemléki szakmérnök és somogyi főépítész, aki 1984-ben el is készített egy hiteles és helyes műemléki tervet. Amikor 1982/83-bon napvilágra kerültek az egykori ispáni vár hatalmas (3,2-3,6 m szélességű) falainak első maradványai, nyomban kéréssel fordultam a műemlékesekhez; mentsék meg a jelenlegi Magyarországon egyedülálló Árpád-kori védműveket, hiszen hasonló csak a Kolozsvár melletti Dobokáról ismert. A kiküldött szakbizottság azonban, élén Valter Ilonával és Koppány Tiborral, az Árpád-kori várfalakat újkori kocsiút (!!) maradványainak "határozták meg", amellyel természetszerűleg nem kell foglalkozni. 1987-ben fejeztük be a várfal-kutatásokat, amikorra a szakértők módosították álláspontjukat, mondván "legjobb esetben is legfeljebb XV. századi falmaradványok", amelyek megóvásáról azonban szó sem lehet. Nem érdemes arra. A várfalak javarésze 1988-ra elpusztult és eltűnt, egy 22 m hosszú "lebetonozott" kis darab kivételével, amely a dombtető északnyugati szélén húzódik. Verejtékes küzdelem árán sikerült elérnem, hogy a későközépkori nyomvonalra betonozott piros téglás térdfalat (az árkádívek lábazata) elbontsák (1987) s az Árpád- és Anjou-kori nagyméretű kerengő lábazatát állítsák vissza. 1988-ban végleges döntés született arról, hogy a somogyvár- kupavárhegyi romterületet 1991-ben nemzeti emlékhellyé nyilváníttatják, tehát a régészeti kutatásokat 1989. őszén be kell fejezni. A feltárt keleti építményeket (jégverem, hatalmas vízelvezető árok-rendszer, műhelyek) vissza kellett temetnünk, nehogy azokat is elporlassza az idő. 1992-ben, Szent László király szentté avatásának 800, évfordulójára egy emlék-kötet kiadását terveztük, 1995-re pedig, a nagy lovagkirály halálának 900. évfordulójára, egy Somogyvár-monográfia megjelentetését reméltük. Egyik sem valósult meg. A hivatalos és mérvadó szakemberek a leadott ásatási anyagaim alapján, megkérdezésem és részvételem nélkül, hozzáláttak a "kiértékeléshez". Különösen etikátlanul járt el Tóth Melinda, aki 1981-ben gátlástalan arroganciával "feldolgozta" az ásatásom addigi anyagát. A somogyvári Kupavárhegy romjai sokkal többet jelentenek a magyar emberek számára, mint turista látványosság. Koppány herceg egykori vára és Szent László király apátsága nemzeti jelkép s a lovagkirály megtalált sírja okán valóságos magyar szent hely! Nemzeti mitológiánk egyik megmaradt szent helye, ahol valóságos történelmi emlékek között bolyongva boronghatunk "nemzeti nagylétünk" emlékein.
Félezer évvel ezelőttig a somogyvári Kupavárhegyen, egy félezer esztendős erős várban egy hatalmas bazilika és egy monumentális bencés kolostor épülettömege magasodott az ég felé. Amikor a vár első védműveit Koppány herceg megépíttette, a római katolikus kereszténység papjai még nem térítettek a Magyar Nagyfejedelemség földjén, noha Koppány herceg is (István király unokatestvére!) keresztény volt, a keleti kereszténység jelét vette magára. A hercegi, majd később ispáni vár hatalmas falai sokáig megvoltak, de a XIX. századi szétbontásuk és elhordásuk után is számottevő falmaradványokat rejtett még a szőlővel beültetett dombtető, amelyek maradványai 1982-1981 között napvilágra kerültek. Somogyvár, annak ellenére, hogy számos értékes maradványt nem mentett meg a magyar műemlékvédelem, az egész Kárpát-medence 1100 esztendős históriáját őrzi s talán hívebben és hitelesebben, mint az első számú nemzeti emlékhelyünk: Pusztaszer. Miért? Azért, mert Koppány népe és a környéken megmaradt avarság (Somogyvámos, Öreglak) római előzmények nélkül kezdett építkezni, kazár módra, ahogyan keleten megtanulta. A széles várfalaknak nem építettek fundamentumot, közvetlenül a földre "alapoztak", amint ez a kazáriai Szarkel esetében is történt. Sajnos, 1972-1989 között nem bukkantunk korai magyar temető nyomaira, noha a tágabb környéken szép honfoglaláskori temetőink vannak, Vörsön, Fonyódon, Balatonszemesen, Tengődön. De nem messze esik ide Somogyfajsz és Bő, ahol X. századi vasolvasztó kohók nagy csoportja került felszínre. Somogyfajszon egy gyönyörű múzeumi épületet is emeltek a kohó-maradványok fölé, amely olyan, mini egy fenséges ősmagyar templom. Koppány herceget legyőzte István nagyfejedelem, idegen lovagok segítségével. Miért csaptak össze? Ma már tudjuk, nem azért, mert Koppány "pogánykodott", nem azért, mert "barbár törzsfőnök" volt, nem azért mert - állítólag -- feleségül akarta venni Géza nagyfejedelem özvegyét, Saroltot, hanem azért, mert útját akarta állni a római judeokeresztény papok behatolásának. Több jel utal arra, hogy talán nem is a harcmezőn esett el, amint századok óta tanítják. Kutatásaink szerint Koppány azonos lehet a forrásainkban emlegetett Szár Lászlóval (Calvus Ladislaus), akinek az apja Tar Szörénd (Calvus Zirindus), aki a keresztségben a Mihály nevet kapta s aki édestestvére volt Géza fejedelemnek. Vagyis Koppány és Vajk-István első unokatestvérek voltak, nagyapjuk pedig Taksony fejedelem volt. Úgy véljük, Szár László fiai voltak András, Béla és Levente, míg Béla király gyermekei: Géza, László és Lampert. Miért választotta tehát Szent László király temetkezési helyéül a somogyvári templomot? Azért, mert nagyapja, a megölt és meggyalázott Koppány várának földjében kívánt nyugodni. Elhunyt 1095. július 29én, illetve e napon temették el (depositio Sancti Ladislai). Később, minden bizonnyal
1192. évi szentté avatása előtti évtizedekben vitték át szent testét Váradra, ahol a sírjánál a csodák csak 1208 után kezdődtek el. Tudatosan vállalta Atilla hún nagykirály és Lél vezér szent hagyományát. Nyilvánvalóan ezért fordult a magyar múlt felé (a hún-magyar csodaszarvas-történet), ezért választotta jelvényéül a vérszerződés szent ereklyéjét, az un, Lehel-kürt ezüstből készült változatát, amely hermájának nyakában függött egészen az újkorig. A választott és nemes király (rex electus et nobilis) egyben lovagkirály, a lovagság jelképe, a magyarországi nőkultusz megteremtője. Nem véletlen, hogy szépséges leánya, Piroska a bizánci János császár felesége lett Iréné néven, akit később szentté avattak! Szent László király a magyar királyságot (regnum) birodalommá (archiregnum) bővítette, amikor elfoglalta 1091-ben a horvát tengerpartot és Dalmáciát s ezzel tengerhez juttatta a magyar királyságot, amely állapot fennállott egészen 1918-ig. 1972 előtt sem volt ismeretlen Somogyvár neve a magyar történettudományban és művészettörténeti szakmunkákban, ám megkülönböztetett jelentőségre mégis csak azután tett szert, hogy a somogyvári emlékeket sikerült feltárnunk. Elvégre ezzel a hazai hatvanhét vagy nyolcvan Árpád-kori bencés monostor legnagyobbikát sikerült megismerni közei 130 ezer lelet és közel kétezer kőfaragvány révén. A feltárás ásatási dokumentációját mind a kaposvári múzeum adattárában, mind a központi régészeti adattárban elhelyeztük, a feltárt leletanyag a balatonszárszói József Attila Emlékmúzeum hátsó raktári szárnyában kapott helyet, míg a kőemlékek zöme a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum átmeneti garázs-raktárába lett felhalmozva. 1989 után a legértékesebb kőemlékeket különböző helyekre (Kaposvár, Budapest) kikölcsönözték. Az általam feltárt anyag és az ásatás minden eredménye - elvileg védett s hozzájárulásom nélkül nem használható fel, sőt a feltárt anyag sem tanulmányozható, a már általam közölteken kívül. Minderre azonban -- különös módon - 15 éve egyáltalán nem ügyelnek. 1980-ban jelent meg az Athleta Patriae c. kötet, Mezey László szerkesztésében, amely kötetben Marosi Ernő kapta meg a lehetőséget Somogyvár rövid bemutatására. Az azóta akadémikussá avanzsált műítész semmiképpen sem kívánt belenyugodni abba, hogy Somogyvár Cluny III. Moissac, Toulouse és Modena egyenrangú társa. Nyakatekert "elemzésre (" azt izzadja ki, hogy a korábban Szent Egyed miséjének meghatározott faragvány (amely valójában a Barbárok megtérése témakörű!) XII. századi, tehát szó sem lehet korai magyar templomi művészetről.
1992-ben a kaposvári múzeum munkatársa, Magyar Kálmán szerkesztésében jelent meg egy tanulmánykötet, Szent László és Somogyvár címmel. Ez már valóságos arculcsapása volt a feltáró régésznek és másfél évtizedes munkájának, hiszen a 14 szerző közé nem hívták meg a feltáró régészt, az ásatás eredményeit azonban vidáman felhasználták, saját nevük alatt. Különösen etikátlanul járt el Magyar Kálmán, Tóth Melinda és Levárdy Ferenc. Magyar Kálmán kedvelt módszere a compilatio (jelentése: lopogatás), azaz mások eredményeinek felhasználása, olykor eltulajdonítása. Semmi sem indokolta, hogy 1992-ben Somogyvár történetét ne a feltáró régész írja meg. A tudálékos Tóth Melinda a lopkodásban oly messzire ment, hogy a mi elemző grafikánkat Mihalik Tamás fotójaként (!) közölte (id.mű 224. oldal 2. ábra), a fényképfelvételeinket (46 fotóról van szó!) pedig a sajátjaként mutatta be, a szerkesztő jóváhagyó válogatása mellett. Az ásatási jelentésünket minden további nélkül, azaz: hivatkozás nélkül, használta fel. Többnyire teljesen alaptalan kijelentéseinek részletezésére itt nem kerítünk sort. Levárdy Ferenc sem átallotta 15 éves munkánk anyagait "átvenni", különös tekintettel összesítő alaprajzunkra és fényképfelvételeinkre. Etikátlan volt Lantos Miklós fényképeinek közzététele is az ásató szerző engedélye nélkül, ugyanis a fényképek elkészítésére annak idején, mint megyei múzeumigazgató, én adtam megbízást a fotóművésznek! Különösen fájó számunkra, hogy a Pannonhalmán 2001-ben megjelentetett hatalmas mű: Paradisum plantavit, Bencés monostorok a középkori Magyarországon, kiadójának, Várszegi Asztrik főapátnak és a szerkesztőnek, Takács Imrének sem jutott eszébe a Somogyvárt feltáró régész felkérése, holott e nagy munkában az egyik legrangosabb és legterjedelmesebb helyet éppen Somogyvár foglalja el. Ugyanakkor Tóth Sándor leírja, hogy "Somogyvár esetében elfogadható záróközlemény nem született" (id. mű 237. oldal). Erre már igen nehéz magyarázatot találni, Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy az ugyancsak hosszú időn át (13 év) végzett esztergom-szigeti apácakolostort természetesen az ásató, Solt Pálné Lovag Zsuzsa készíthette el (id. mű 347-350. oldal), ki- kitérve egy-egy somogyvári szépséges leletre is, mint például a Krisztuskorpusz avagy a címertartó angyal, amelyet képen is közöltem, de ő közöletlenként mutatja be (id. mű 189,). Arra meg végképp lehetetlen választ adni, hogy Papp Szilárd, Kiss Etele, Tóth Melinda miképpen kaphatott engedélyt a kaposvári leletanyagok (és faragott kövek) tanulmányozására 1999-ben? Papp Szilárd közli: a
kaposvári kőraktárba volt betekintése (id. mű 313. oldal), de Király István Szabolcs kaposvári múzeumigazgató miért adott erre engedélyt a hozzájárulásom nélkül? Papp Szilárd, akárcsak Tóth Melinda, szemrebbenés nélkül használja fel méréseimet (azokat Koppány Tibor munkájának tulajdonítva, aki az ásatáson sohasem vett részt, sem 1972-1976, sem 1980-1989 között s aki tőlem sohasem kapott engedélyt az anyagaim közzétételére!) és fényképfelvételeim felhasználására az OMVH Tervtárra hivatkozva, ahova azokat én kötelező jelentéseim részeként adtam le. Míg másutt csaknem általános az ásatóra hivatkozás (Cs. Sós Ágnes, Juhász Irén, Magyar Kálmán, etc.), az én szerzői jogaimat többnyire semmibe veszik. Noha az irodalomjegyzékben 2000. évi kiadványok is szerepelnek, az én legújabb könyveimet természetesen nem idézik. Sőt az erkölcstelenségben Tóth Melinda odáig megy, hogy az un. Szent Egyed miséjének nevezett fehér márvány kőfaragvány új és helyes értelmezését nem nekem, hanem Tóth Sándornak tulajdonítja (id. mű 422. oldal), Vajon ki bízhatta meg ezt a Tóth Melinda nevű hölgyet azzal, hogy az én ásatási anyagaimat 1981-ben "összefoglalja" (vö. id. mű 740. oldal) ? A L, Szabó Tünde által 1984-ben elkészített tervben is szerepelt egy kilátó felépítése, amely 2003-ra el is készült. Most már a csodálatos panorámában is gyönyörködhetnek a látogatók, amely ellensúlyozza a csúf és hiteltelen kerengő-rekonstrukció fémvázas üvegtetős rémségét, ahová a szaktudósok döntése alapján az eredeti kőanyag (!) egy részét is befalazták az újkori másolatok közé, aminek következtében a 8-900 éves pótolhatatlan faragványok szétmállanak. Szükség van tehát továbbra is az alapító szent király oltalmára. Zengjük hát mi is a régi éneket: Idvezlégy kegyelmes szent László kerály Magyarországnak édes oltalma, Szent kerályok közt drágalátos gyöngy, Csillagok között fényességes csillag. Dicsérjük magyarok szent László kerályt! S ha a somogyvári királysír előtt fejet s térdet hajtunk, kérjük, oltalmazza e szent helyet se jobb sorsra érdemes nemzetet: Keresztes hadaknak daliás vezére, Mi árva nemzetünk ékessége, fénye Az Isten tégedet csodákkal megáldott Óh tekintsd mennyégből e nyomorúságot! (Elhangzott 2003. május 28-án)
László Gyula régészprofesszor emléktáblája Budapest, V. Alkotmány utca 20. Negyvenegy esztendővel ezelőtt léptem be először ezen a kapun és az első emeleti lakás ajtaján, tele izgalommal és megilletődöttséggel, hiszen már akkor legendája és aurája volt László Gyula professzor úrnak, aki a lakásán is szívesen fogadta tanítványait, könyvekkel, grafikákkal, festményekkel, szobrokkal teli nevezetes szobájában, szentélyében. A professzor úr, noha közvetlenül sohasem politizált, azokban a súlyos és sötét időkben is konokul és méltósággal viselkedett úgy, mint egy magyar hazafi. Őrlélek volt ő, ahogyan Makovecz Imre mondotta volt, aki önként magára vette a magyarság tüskés és véres palástját. Forradalmunk bitang árulói ekkoriban még nyíltan gyilkoltak, 1959-ben Angyal István kivégzése volt a leggaládabb tettük, ő pedig úgy tartotta bennünk a hitet és a reményt, hogy az egyetemi katedráról a múltunkról mesélt. Igen: mesélt. Tudatosan volt közérthető és hatalmas tudását a veleszületett tehetsége okán, érzelemmel és lebilincselően tálalta. Jellegzetes hangja a tudós szava volt, táblára rajzoló keze a művészé, aki a múltat is szemléletesen élte át. Amióta tanár volt, tehát 1941 óta, vallotta és hirdette: nemzeti kultúránkat közkinccsé kell tennünk, a művelt nagyközönséghez is kell szólnunk, ha hatni akarunk, ha valódi értelmet akarunk adni a munkánknak, mert a történelem: tudomány és művészet együtt, amelyet csak valódi, a múltat érző tehetséggel lehet eredményesen művelni. Megbecsülte kollégáit, de más utakon járt, mint a leletek összehasonlítgatásaival, párhuzamok keresgélésével bíbelődő kortársai. Más volt a látásmódja, mert más volt a tehetsége. Ám a tehetség, a tálentum isteni adomány, megszerezhetetlen adottság, az alkotás kegyelem dolga s így mindazok, akiknek posztjuk, címük, rangjuk és hatalmuk mellől a tehetség hiányzott, dühödten támadták, tudománytalan populizmussal és felületességgel vádolva őt, sőt igyekeztek politikailag is lehetetlenné tenni. Amint Ő mondotta egy ízben: "a damnatio memoriae tovább működik munkásságom letagadásában". Vétke volt, hogy székely, vétke volt az 1940 augusztusában visszakapott ÉszakErdélybe nyomban hazatért és Kolozsvárt egyetemi tanár lett 31 évesen! Vétke volt, hogy 1941 /42-ben a németek megszállta Kijevben megmentette - Fettich Nándorral együtt -a Történeti Múzeum értékeit. Vétke volt, hogy 1949-ben másodszor is Magyarországra jött, de a legsúlyosabb vétke az volt, hogy tudott, akart és mert a népéért dolgozó, a népéhez szóló magyar tudós lenni. Csoóri Sándor mondta róla: "A magyar szellemi élet egyik legjelentősebb alakja volt."
Már a forradalom előtt óraadó tanár az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, de a tanári kinevezést csak 1957 után kapta meg. Olyanok is gáncsolták a szakmából, akiket a forradalom napjaiban - emberségből - bujtatott, mert hiszen a világ a jótettet nem tudja egyébbel csak bosszúval és háládatlansággal megfizetni. A kommunizmus dölyfös percemberkéi akkoriban a tudományos életben is dáridóztak s ennek megfelelően kimondták: az 1950-ben bevezetett szovjet minősítési rendszer úgymond - "magas eszmei és tartalmi követelményeinek" a nemzetközileg is megbecsült László Gyula kiváló szakmunkái nem felelnek meg! Így a már akkor tucatnyi könyvvel és számos tanulmánnyal rendelkező professzort még jelöltnek, azaz kandidátusnak sem fogadták el. A tudományok doktora fokozatot is csak 58 éves korában kapta meg. S a címosztogatók úgy tettek, mintha ő csak egy lenne a kétezer nagydoktor között. Többre pedig a tudomány hivatalosai sohasem méltatták. Noha Széchenyi-díjat kapott, az V. Kerület díszpolgára lett, de a Magyar Tudományos Akadémiának nem lehetett tagja s a temetésén ezen a szégyenletes tényen azok sajnálkoztak a leghangosabban, akik hosszú időn át meggátolták a beválasztását. Lehetett volna csak művész, tehetsége és iskolázottsága megvolt hozzá, ám ő úgy érezte, neki több életet kell élnie. S 1935-től 1998-ig, tehát 53 esztendőn át fáradhatatlanul kutatta a magyarság őstörténetét. Új szemléletével valóságos iskolát teremtett. Megtanított bennünket életre kelteni a tárgyi emlékeket, megtanított bennünket józanul kételkedni a "termékeny bizonytalanság" tudományos légkörében. Még határozottabban ráirányította a figyelmet arra, hogy elődeink voltak a szkíta népek, rokonaink a húnok, testvéreink az avarok és a besenyők. Elutasította a megalázásunkra szőtt nemtelen un. tudományos legendákat, mert nagyon jól tudta: a lélekmérgezés ellen nincs orvosság. Kettős honfoglalás elmélete széles körben elterjedt s könyveinek népszerűsége még az 1944-ben megjelentetett Honfoglaló magyar nép életét is túlszárnyalta. Az egykori valóság megismerésére, az igazság feltárására törekedett, de úgy élt, úgy alkotott, úgy tanított, hogy az a magyar nemzet egészének az érdekét szolgálja. S ezt sokan rossz néven vették. Ma is - sajnos - tetten érhető nemzeti önbecsülésünk szakadatlan megtépázása, önbizalmunk rongálása, amikor felelős személyek azt hangoztatják, hogy jelentéktelen, kis nép voltunk és vagyunk s ha élni akarunk, mindenkihez, a szomszédainkhoz, a nagyhatalmakhoz, s mindenkihez alkalmazkodnunk kell, A Bécsi Napló legutóbbi, októberi számában, a Magyar írószövetség vezetője a Kárpátmedencei magyarság, tehát Erdély, Kárpátalja, a Felvidék, a nyugati Várvidék, a Délvidék és a mai kis Magyarország összlélekszámát
11,2 milliónak mondja, eltüntetve így három milliónyi magyart az emberek tudatából. Nem elég, hogy pusztulunk, fogyunk, még torzítunk is. önfia vágja sebét. Mások pedig, méghozzá konzervatív jobboldali folyóiratban, arról értekeznek manapság is, hogy a húnok és az avarok, sőt egyáltalában a keleti barbár lovas népek, akárcsak az orosz kommunisták vagy a liberális bolsevikek, "erkölcsi kötelmeket eredendően nem ismertek" s történelmük "nagyobbnál nagyobb hazugságok sorozata", akik sajnálatos módon évezredre szólóan megakasztották a Kárpát-medence fejlődését. De ahogyan János evangélista mondja: "Ők ugyan közülünk kerültek ki, de nem közülünk valók!" László Gyula professzor úr, a székely-magyar, élete nagy ajándékának tartotta, hogy magyar földön, Kőhalmon születhetett, hogy magyar az anyanyelve: "Boldog vagyok, szeretettel tölt el, hogy ezt az életet magyarul élhetem, gondolkozhatok, érezhetek, láthatok." - vallotta magáról. A nagy elődök utóda volt ő, elhivatott ember, olyan, aki -a kínai bölcselő szerint nem cselekszik a természet rendje ellen, Ezért tudatosan vállalta Zrinyi Miklós, Széchenyi István örökségét. Nagy oka volt annak, hogy a horvát Zrinyi Miklós így vallott a magyarságról: "Magyar vitézeknek dicsőséggel földben temetett csontjai és azok nagy telkeinek árnyai, akik egyik világ szegletirül a másikra vezették nagy vitézséggel a magyarokat, és egyik tengertül a másikig sok száz esztendeig csináltak kard élivel békességes megtelepedést nekik, nem hagynak nékem alunnom, mikor kévánnám, sem henyélnem, ha akarnám is. Igen, szeretője vagyok a magyarok dicsőségének, nem lehet, hogy én elmúlassam az ő intéseiket, kiket nemcsak nappalbéli elmélkedésemben juttatnak, de még éjszakabéli elmémben is előmben tüntetnek, mondván: ne aludjál, ne keresd a gyönyörűséget! Látod-é romlott hazánkat, melyet mi annyi vérontással, verésekkel és untalan való fáradtsággal nyertünk, oltalmaztunk és sok száz esztendeig megtartottunk. Kövesd az mi nyomdokunkat, ne szánd a fáradtságot, ne szánd a véredet, ne szánd az életedet!" Széchenyi István pedig arra intett bennünket. Akit az Úr magyarnak teremtett és nem fogja pártját népének, nem derék ember az! Mi, akik értjük Zrínyi Miklós és Széchenyi István szavát, mi, akik erőt merítünk László Gyula halhatatlan könyveiből, veszélyesek vagyunk a hatalom szemében, amely rendelkezik ugyan a javakkal, de nem uralja a lelkeket! Mert az értő olvasóban, az értő hallgatóban, az értő nézőben valóságos társadalmi erővé válik az eszme és még a mai köz-restség és köz-elaljasodás korában is hatni kezd.
László Gyula professzor úr közel kilenc évtizedes gazdag életében az Élettől sok jutalmat kapott. Mindenek előtt hű társat felesége, Marica néni személyében, szerető gyermekeket, hálás és hűséges tanítványokat, akik most mindannyian részesei lehetnek egy kis csodának, egy rendhagyó átváltozásnak, hiszen az írások szerint "a bölcs emlékezete épp oly kevéssé örök, mint a babáé, a jövőben elfelejtik hamarosan mind a kettőt." S valóban azt látjuk, számos nagyérdemű ember él közöttünk mellőzve és elfelejtve, mert az élőt az élők sohasem képesek igazságosan megítélni. De amikor jeleseink magunkra hagynak bennünket a földi életünkben, akkor sem törvényszerű az igazságosztás, mert ahogyan a latin mondás tartja: Memoria hominum labilis est - az emberi emlékezet múlékony! S lám, mi most részesei és tanúi lehetünk annak, hogy a nagyobbrészt háládatlan világban is lehetünk hálásak és tisztességesek. Tehetünk azért, hogy a hétköznapok rohanásai közepette, ha itt visz el az utunk az Alkotmány utcában, feltekintve az emléktáblára, emlékeztessük a jövő nemzedéket: választott nép voltunk, akiknek szent a múltja és szent az öröksége, egykor lélekszámban és erőben is nagyok voltunk s ha évszázadokon át "mindenfelől szorongatnak is minket", a múltunkat megbecsüljük, szellemi vezetőink emlékét megőrizzük, tanításaikat éltetjük és tovább adjuk, Tudunk a Mester szemével és szeretetével látni, érezni és cselekedni. Mert ez a kőtábla ragyog anélkül, hogy bearanyozták volna. Az aranynak nem kell aranyozás. (Elhangzott 2000. október 19-én) A történész hivatása és felelőssége László Gyula: Múltunkról utódainknak című könyve kapcsán A múlt ismerete nem annak a visszaállítására vezet. A múltbéli eseményeket a történésznek újra kell játszania, magyarán: bele kell magát élnie a múltba. A történész forrásai minden időben a következők: emlékek, emlékezet és a forrásokat létrehozó tekintélyek. Ha e három forráscsoport egybevág, akkor megközelítettük a történeti igazságot, de valójában a felsoroltak egyikétől sem függ az igazság. A történeti igazság alapja, ha elismerjük, ha tagadjuk, a történész meggyőződése, ha ezt egyeztetni tudja a korábbi tekintélyekkel. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy mindent el kell hinnünk, amit a történészek leírnak. Nem, egyáltalán nem, hiszen a történelemben nincsenek végleges eredmények. Ily módon a történetírás sajátos tudomány, amely egyben autonóm tudomány is. A forráscsoportok állításait nem kell mindig és nyomban elfogadni, hiszen az írott forrásokban gyakran feltételezett tények sorakoznak, ám a forrásokon mégsem szabad soha önkényesen változtatni! "A forrás
(a tekintély) lehet szószátyár; csapongó, pletykás és botránykeverő, elnézhetett, elfelejthetett vagy elhallgathatott, tudatlanságból vagy szándékosan elferdíthetett tényeket, de ezekre a hiányosságokra a történésznek nincs orvossága." A történetírás feladata a történtek ábrázolása, mintegy felidézése, de az egykor valóban megtörtént dolgoknak csak egy csekély része jeleníthető meg az érzéki világban, a többit, ahogyan Humboldt mondta, ki kell találni, ki kell következtetni. A történelmi kutatásnak nem maga a múlt a sajátja és lényege, hanem ami a múltból itt és most még hasznosítható, ami még belőle nem múlott el. A történész tehát teremtő. Régen is az volt az igazi történetíró. A történésznek a lehetőségei és képességei szerint össze kell gyűjtenie az adatokat, a tényeket, de a rejtett, szellemi és lelki elemeket csak történeti intuícióval képes megjeleníteni. Az igazi történésznek tudnia kell ábrázolni, elbeszélni, érdekesen előadni, mégpedig lehetőleg magas művészi fokon. Mert ha ezekre nem képes, akkor csak adatgyűjtő, akkor nem múltépítő mester, hanem csak kontár históriás-kisiparos. A histórikus tehát, amint az antik világban tartották, rhétor és poéta egy személyben, aminthogy a história is: tudomány és művészet egyszerre. A művészet egyúttal szépség. Aligha találnák igazabb és szebb példát minderre László Gyula régészprofesszor személyénél, aki -s ez meglehetősen széles körben ismert -a szó minden értelmében művész és tudós is volt egy személyben. Nála és benne egymásra lelt az értelem, a tudás és a szépség. De akkor most szembe kell néznünk jónéhány kérdéssel, így mindenek előtt azzal: - hogyan állapítsuk meg, ki a tudós? - hogyan mérjük a teljesítményeket? - elégséges-e a könyvek és tanulmányok megjelentetése, avagy szükséges olyan képesség is, amelynek a segítségével az érdeklődő (nem szakember? olvasók és hallgatók szélesebb köreire is hatni tudunk? -Lehet-e tudós valaki, akinek nincsenek tanítványai, aki nem tud vagy nem akar tanítani? -Egyáltalán: mi az "Igazi tudomány és mi az áltudomány? -Különbséget kell-e tennünk a természettudományok, a humán tudományok és a társadalomtudományok között az értékeléskor?
- Szabad-e külön kezelni a nemzeti tudományokat s egyáltalán vannak-e, lehetnek-e nemzeti tudományok? -Nos hát ki a tudós? -Akit a hazai és nemzetközi szakma elfogad, de akit ugyanakkor ismer, elfogad és megbecsül a művelt értelmiség és az érdeklődő nagyközönség is! Az igazi történettudomány soha és sehol nem fordíthat hátat az olvasóknak és a hallgatóknak, hiszen hatni akar se cél érdekében igyekszik a közönségének a gondolkodását befolyásolni. Csak akadémikusi fennköltséggel lehet tudományos e mércének tekinteni mennyiségi mutatókat, mint például a könyvek és cikkek száma, a hivatkozások száma, a konferenciákon szereplések száma, a tudományos tisztségekben elfoglalt helyek száma, etc. Mégpedig azért nem érvényes és valós ez a méricskélés - noha László Gyula az ilyen megmérettetést is könnyedén kibírja, mivel harminc önálló könyve és 800 tanulmánya van - mert a kinevezett "mértékadó tudósok" és tudományos bürokraták döntik el a megjelentetéseket, a szerepléseket és a tisztségeket. Mivel a társadalomtudományok eredményei mindig objektíve ellenőrizhetetlen értékítéletekből állanak, sokkal nehezebb megítélni, hogy egy történeti, régészeti, művészeti, művészettörténeti vagy vallástörténeti témában mi a tudományos érték és mi az áltudományos maszlag vagy a sejtelmes ködbe burkolt butaság. A társadalomtudományok módszertanát nem túlságosan nehezen, viszonylag rövid időn belül, el lehet sajátítani, ámde a szellemét nem. Mályusz Elemér így nyilatkozott erről: "Ma már a kisszerű bonczolgatásokban leljük kedvünket, hogy ne mondjam, keressük a mulatságunkat, mint aminő az analízis azon legújabban divatossá váló neme, hogy szétszedve inkább, semmint összeállítva, múltunk épületköveit... azt, amit nemzetünk erős kézzel egységessé alkotott, kísértgetjük, mennyire lehetne elemeire szétszedhető. Mi volna rajtunk még idegen, amit mások e! nem vettek vagy még mi oda nem adtunk. Ez a legújabb szellemes nemzeti mulatság... mennél kisebb töredékre szedhető a nemzet által századokon át emelt nagy alkotmány." László Gyula magáról így vall: Nem vagyok adatgyűjtő természet, bár becsülöm azokat, akik ebben lelik alkotói örömüket" Ma is szép számmal vannak vaskos művek sokezer lábjegyzettel ellátva, ám hiányzik a tehetség és a mérce! A tehetség isteni adomány, az alkotóképesség különleges kiváltság, érthető annak a sértődöttsége, aki híjával van mindkettőnek. Ezért volt László Gyula mindvégig támadások és gúnyolódások kereszttüzében. Mert különösen veszedelmes az az ember, aki eredeti gondolatok kimondására vállalkozik s különösen jaj annak, aki új felismeréseit vagy felvetéseit a művelt és értő közönség előtt is hirdetni merészeli. Tudományos karrierjének meg egyenesen vége van akkor, ha nemcsak kitűnő gondolkodó, de
kiváló előadó is, aki gondolatait érdekesen és lebilincselően tudja előadni. S László Gyula ebben is példa és örök mérce. Negyven évig verhetetlen volt a katedrán, ám mára széke elárvult emlék, amelyben kicsinyke személyiségek feszítenek. Mályusz Elemér 55 évvel ezelőtt leirt szavai egy elképzelt vádbeszéd első sorai is lehetnének: "A korszellem egyetemi katedrára dobott olyanokat, akik legfeljebb szakértő serfőzők vagy szorgalmas trencséni drótosok lehettek volna. A korviszonyokban rejlik tehát az ok, hogy a történetírói tevékenységhez elégnek látszott a kutatás technikája, a módszernek az elsajátítása és sok történész beérte azzal, hogy patikus módjára receptet tartva maga előtt, vegyítgesse össze forrásainak adatait."Ahol valósággal iskoláknak kellene működniük, ott egy-két magára hagyott ember küszködik,.... viszont jelentéktelen problémák szálait szövik és oldják az önálló gondolkodásra képtelen napszámosok." Manapság is eléggé nagy azoknak a társadalomtudományokkal foglalkozóknak a száma, akik úgymond - ragaszkodnak a triviális evidenciákhoz, tárgyakat méricskélnek, formákat hasonlítgatnak, leírásokat sorolnak egymás mellé, nyilvánvalóságokat hangoztatnak, ezernyi lábjegyzetre hivatkozva, történelmi közhelyeket ismételgetnek. Mi tehát a tudós igazi mércéje? A történelemben is érvényes az igazság keresése, az egykori valóság megismerésének az igénye, ám az alap: a fennálló nemzet egészének az érdeke lehet csak. A jelenben élők igényeiből kell kiindulni. A ma a tegnap fia és a holnap atyja! Nem tántoríthat el minket senki és semmi attól, hogy a történettudományunk nemzeti történetírást műveljen, ahogyan 115 esztendővel ezelőtt Ipolyi Arnold fogalmazott: "Az államot a nemzeti történet szelleme hassa át, hogy a nemzetet a történelem formálja, képezze a történettudat által, melyet semmi egyéb, még a legmagasabb anyagi jólét vagy műveltség sem pótolhat. A folytonos hagyomány száll nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra, a feljegyzésekben és a történelemben, a regében és a hagyományban, a hősdalban és a köztudatban.....Csak ez az, ami a nemzeteket mint folytonos tanúság áthatja és fenntartja a válságok perceiben s a terhes nagy korszakokon át. A történelem lehet egyedül a nemzeti lelkesedésnek, az erőmerítésnek valódi kútforrása, mert nélküle a hazafiság nagyobbára csak üres rajongás." Se célokhoz László Gyula professzorra, sőt sok László Gyulára volna szükségünk, hogy a magyar kultúra, a magyar szellem történetét ne olyanok írják meg állandóan, akik csak félig érzik magukat magyarnak! A mi népünk egyénisége is szent és sérthetetlen. A történésznek tudnia kell, hogy a történelmi Magyarország területe: szent terület, a Kárpát-medence Európa közepeszíve. S most a fő feladat a határon belüli nép felemelése és a határon kívülre
rekesztett magyarság védelme! 1100 éves itt létünk 1100 éves államot és 1000 éves keresztény királyságot jelent. De tudjuk, s elsősorban éppen László Gyulától tudjuk, hogy gyökereink egész Eurázsiára kiterjednek. Nagy Mesterünk így fogalmazott: "mi summája vagyunk az eurázsiai népnek". Kezdeteink a szkítákig nyúlnak, társaink voltak a húnok, testvéreink az avarok. A kettős honfoglalás elmélete tovább finomodott, tovább erősödött. A magyar nyelv ma már -a nyelvünket átvevő, tőlünk minden másban idegen kis finn jellegű néptöredékeket leszámítva - magában áll. Az igazán nemesen liberális és őszintén demokrata gróf Széchenyi István is így érvelt 1835-ben: "A magyar e nagy világ terén egyedül áll, bár éljen, bár vesszen, örömet tele rokonvér nem oszt, könnyüket érte rokon vér nem hullat. Magyarország minden népeinek van rokona odakünn, csak a magyarnak nincs az egész világon sehol. Még határtalan Ázsiának, egykori hazájának közepette sem találtatik egyetlen rokona sem többé." Ne féljünk tudni, átérezni és hangoztatni, hogy "a magyar nemzet volt az, amely a történelmi eseményeket véghez vitte e hazában....és ezzel új történetet is alapított. Ez a történet vele kezdődik és vele emelkedik. Ő vitte és hordozta annak minden eseményét. Ő volt a vezérlet, ő nyomta rá neve és szelleme bélyegét. A magyarságon megtört az idegenek népolvasztó ereje." Csak így tudtuk átvészelni a katasztrófákat. Klebelsberg Kúnó gróf mondta volt: "a magyar a katasztrófák nemzete, így egyetlen század sem múlt el anélkül, hogy a lét és nemlét kérdése elé ne állította volna a nemzetet!" Hiába vésette a magyar országgyűlés 7896. júniusában márványtáblára: "a magyar Szent Korona országainak törvényhozása vallásos áhítattal ad hálát az isteni gondviselésnek, hogy az Árpád és vitéz hadai által megalapított hazát oltalmába fogadta, fejedelmeit bölcsességgel, népét erővel és önfeláldozó hazaszeretettel megáldotta és az országot jó és balsorsban segítve, annak létét ezer éven át sok viszontagság közepette is fenntartotta", -a márványtáblát a szovjet megszállás után összetörték, bízva a költői látomás megvalósulásában: Hóhéroddal ne alkudozz Kirablódnál ne tiltakozz... Nyugodj meg hát, Petőfi népe, És térdre, magyar, térdre! (Szentmihályi Szabó Péter) Ez ellen is küzd László Gyula minden sora, minden szava, egész nagyszerű életműve. Mindig szót emelt például nemzeti krónikáink becse és hitele mellett, mert ahogyan Ipolyi Arnold mondotta: "A nemzeti érzés az, amely már krónikáink egyediségét megalkotja. Méltó büszkeséggel tekinthet rá minden magyar szem, mint a nemzeti
nagyságnak avatott tudatos se mellett költőibb lendületű emléke egy országban sincs, mint aminőt mi bírunk. Nem átallom kimondani, hogy egyedül állanak e tekintetben a maguk nemében a középkorban." S a közmegegyezésen alapuló un. "mérvadó hivatalos tudósok", élen az 1941-ben Hóman Bálint által alapított gr. Teleki Pál Tudományos Intézet jogutódjával (de nem szellemi örökösével!) a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetével, amely intézet az alapító és a névadó szellemiségét máig ridegen elutasítja magától oly annyira, hogy Hóman Bálintot - Orsós Ferenccel és Bakay Lajos orvosprofesszorokkal egyetemben mindmáig sem rehabilitálták, akadémiai tagságukat nem adták vissza, nem tudja értékelni a nemzeti irányvonalat, nem tartja szükségesnek és ennélfogva kötelességének, hogy fellépjen a magyarellenesség ellen. Tűri, hogy némely vakbuzgó és törpelelkű tagja és társintézményeinek hasonló szintű tagjai - éppen a tudomány nevében (!) - fellépjenek minden ellen, ami a magyar múlt, a magyar hagyományok, a magyar önismeret és öntudat megtartását és megerősítését jelentheti. S csak akkor tudjuk igazán értékelni a "Múltunkról utódainknak" két vaskos kötetét, ha nem feledjük, hogy a többiek - és nem kevesen - azért küzdenek, izzadnak, hogy mindazt elvegyék tőlünk, amit László Gyulától örök tulajdonul kaptunk. Vessék egybe bármelyik László-kötetet például az 1998-ban újra megjelentetett "Szkítiától Lappóniáig" c. könyvvel, amelynek írója, Domokos Péter úgy tartja, és azt hangoztatja, " hogy a honfoglaló magyarok csak egy módon maradhattak fenn, ha alkalmazkodtak környezetükhöz, feladják szokásaikat, hagyományaikat, s erőszakkal is kitörlik emlékezetükből múltjukat, (de nyelvüket nem!). Nem kellett sok idő ahhoz, hogy az új viszonyok között majdnem minden szálat elszakítsanak, amely őseikhez, egykori szomszédaikhoz kötötte őket, s támpontok nélkül maradván elfogadták, átvették az európai sugalmakat." Így kell minékünk szépen besorjázni az egyen-nemzetek közé és óvakodnunk a "magyarkodás pestisétől", szigorúan igazodni a "valódi történész nagyságokhoz", akiket címeik és rangjaik a legmagasabb polcokra helyeznek. Nem úgy vannak ők, mint László Gyula, aki 88 esztendős, gazdag élete jutalmául sem kapta meg az akadémikusi címet! De kárpótoljuk magunkat Ady Endre soraival: Urak és hölgyek, tudják-é mi a, Ekkor megnézik, hogy áll a lista Ha ünnepel az Akadémia? Bejön egypár új akadémista
Nincs akkor ankett, nincs akkor bankett, E díszes tisztet olyanoknak osztják E szent intézet részvényese bank lett, Akik tudják, hogy hogy él az osztják Megállapítják, hogy áll a mérleg És a cseremisz mit szokott enni Szépen kiosztják a nyereséget, De túl okosnak nem szabad lenni! Résztény szerint jut minden tag úrra, Urak és hölgyek, tudják-é mi Több mint angol, jut egy árva búrra. Így ünnepel az Akadémia. S talán elégtétel lehet mindannyiunknak és magának Professzor Úrnak is ott fenn a csillagok honában, hogy a jelenlegi háromszáz akadémikus közül hánynak a nevét ismerik a magyar történelmet szerető és olvasó emberek, és mily sokan vannak, akiknek éltük fogytáig bibliája és kézikönyve marad László Gyula valamelyik könyve. A most újra kiadott kilenc könyv - úgy véljük - csak a kezdet, a nyitány, mert nagyon is fontos volna újra kiadni a koronázási jogarról szóló nagy tanulmányát, A koroncói lelet és a honfoglalók nyerge c. monográfiáját, a Szent György szobor lószerszámjáról szóló művét és nem utolsó sorban végre magyarul - félévszázad késéssel (!) -a nagy avar könyvét, amely francia nyelven jelent meg. László Gyula könyvet is aképpen írt, ahogyan beszélt s úgy is hat ránk minden sora. S bár ő többször kijelentette: "legnagyobb becsvágyam, hogy még életemben elfelejtsenek", ezt mindannyian úgy értjük, soha ne feledjük el azt, aki kérte, hogy feledjük el. De e kérést egyébként sem lehetne teljesíteni, mert minden könyvében benne él hathatatlanul. (Megjelent: Itt élned kell... Tíz éves a Palóc Társaság. Ipolyság, 1999, 89-94.) Egy magyar tudós maradandó életműve: László Gyula régész 1. Szemlélet és módszer forradalmi változása a régészeti kutatásokban az 1940-es években László Gyula a magyar régészet egyik halhatatlan nagysága, akinek rendkívüli tehetsége és öntörvényű kutatási módszere őt már fiatalon kiemelte a hazai és a
nemzetközi régészek közül. 1910-ben Kőhalmon született és valóban egy negyedszázad múlva egy magányos kőszirt lett, aki előbb ösztönösen, majd később tudatosan, a maga korában egy egészen új történeti-régészeti kutatási és értelmezési szemléletet teremtett. Az archaeológia Magyarországon a XX. század harmincas éveinek a derekán és a negyvenes évek elején még csak egy évszázados múltra tekintett vissza, hiszen az első fontos magyar sírlelet 1834-ben került elő Benepusztán. S nem jelkép-e az, hogy László Gyula pontosan száz év múltán, 1934-ben lépett színre, mint a Magyar Nemzeti Múzeum díjtalan régész-gyakornoka? Ekkoriban a régészeti ásatások igen kezdetleges módszerekkel folytak s ennek megértéséhez elég, ha fellapozzuk Móra Ferencnek, a szegedi múzeum legendás igazgatójának és a nagy magyar írónak, mondjuk az "Utazás a földalatti Magyarországon" c. könyvét. A véletlenül előkerült leletek javát és szebbjét összegyűjtötték és bevitték a múzeumba, de nemigen törődtek azzal, hogy megfigyeljék és rögzítsék a lelőkörülményeket, nem gondoltak arra, hogy egy-egy sír leleteit együtt tartsák, hogy a sírokat lerajzolják és lefényképezzék s azzal még kevésbé törődtek, hogy a múlt emlékeit úgy értelmezzék, mint az egykori élet emlékeit. Általános volt a tárgyak, a leletek összehasonlítgatása (tipológia), párhuzamok keresgélése (analógiák) és a művészetileg értékelhető (szép) emlékek leírása. László Gyulának szerencséje volt, mert kortársa és munkatársa lehetett a magyar régészet egyik meghatározó személyiségének, Fettich Nándornak (1900 - 1971), aki éppen olyan tálentummal bírt, mint ő és aki első mestere fett. Fettich Nándort az Isten különféle jeles képességekkel áldotta meg, így kiváló nyelvérzékkel, nagyszerű rajzkészséggel, elsőrendű kézügyességgel, zenei tehetséggel és kemény rendező rendszeretettel. Nem csoda, hogy 29 évesen egyetemei magántanár, 38 évesen a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. Kiválóan zongorázott és csellózott, bámulatos ötvösműveket alkotott, remek elemző rajzokkal kápráztatta el a szakmát és a nagyközönséget. Ő volt az első magyar régész, aki az ásatásokat pontosan dokumentálta, a lelet-együtteseket együtt tartotta, a megfigyeléseit rögzítette és a jelenségeket sokoldalúan elemezte. De túlságosan hozzátapadt a tárgyakhoz, egy kissé fetisizálta a leleteket: kardokat, csatokat, bögréket látott elsősorban s nem a mögöttük álló embert. Nem az egykori teljes élet érdekelte, hanem a tudományos összefüggések. S volt még egy fogyatékossága, noha rendkívül szuggesztív egyéniség volt, mégsem tudott magával ragadóan előadni s ezért nem szívesen oktatott s nem fordított kellő figyelmet szellemi kultúránk közkinccsé tételére.
Fettich Nándor nyomban felismerte László Gyula eredeti tehetségét, tudta, hogy a Képzőművészeti Főiskolát végzett művész-ember ugyanolyan ritka kvalitásokkal bír, mint ő, mert igen magas színvonalú grafikákat alkot, rendkívüli elemző készsége van, s annak ellenére, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemen csak két évet járt, hatalmas ismeretanyagot halmozott fel 25 éves korára. Ugyanakkor kiváló előadó és közérthető stílusban író szakember. Útjuk egy darabig közös volt, noha László Gyula csakhamar színt vallott s kezdett elfordulni a reálarchaeológiától, mert a leletek száraz összehasonlítgatása egyáltalán nem vonzotta. "Kiherélt tárgyfétis imádó nem leszek!" - mondotta. Később többször kifejtette: "Nem vagyok adatgyűjtő természet, bár becsülöm azokat, akik ebben lelik alkotói örömüket. De egyetlen kor sem kardokból és csatokból állt." Hamar észrevette, hogy a szakma és a nagyközönség között szakadék tátong, ezért kezdettől igyekezett érthetően, szabatosan és szépen fogalmazni mind szóban, mind írásban. Tudatosan törekedett arra, hogy közel férkőzzön az emberek lelkéhez, noha magánéletében nagyon is zárkózott volt, elsősorban rendkívüli érzékenysége miatt. Hasonló, kőszikla-típusú embereket, tartósan, nehezen tudott elviselni. A két nagy régész-egyéniség, Fettich Nándor és László Gyula a negyvenes évek derekára elhidegült egymástól. Később Méri István is elmaradt mellőle, de a legtehetségesebb, legönállóbb tanítványaival sem volt mindig felhőtlen a kapcsolata. A legtündöklőbb fényességnek is vannak árnyoldalai. László Gyula szorgalmas, törekvő ember volt, maga így vallott erről; "A szüleim örökké munkálkodó szorgalma folytatódott bennem, csakhogy az eke helyett az ásatásokon dolgoztam, a kaszálás helyett az eszemet törtem, házkörüli dolgok, építés, erdőlés helyett sokat olvastam, merthogy a régészet is éppoly nehéz szorgalmi feladat, akárcsak a föld művelése és a mindennapok gondozása." Az egészet akartam! - mondotta számos alkalommal s ennek rendelte alá gyakorlati tevékenységét is. 1934-től 199-ig eltelt 64 esztendő alatt valójában nem sok helyen ásatott. Alanyán, Kiskőrös-Vágóhíd, Szebény, Homokmégy, Üllő, Visznek, Csákóerény, Kolozsvár-Zápolya utca, Bodrogszerdahely, Csongrád-Felgyő a legfontosabb lelőhelyek, de ezek közül sem dolgozta fel a legfontosabbakat (Csákóerény és Felgyő). Az élet érdekelte és nem a rozsdás régiségek, bár kétségtelenül vesztesége a magyar régészetnek az elmaradt néhány monográfia. Az ásatásainak egészen új légkörét jól példázza a Kolozsvár-Zápolya utcai feltárása. Észak-Erdély visszakerülése után, 1940-ben az Erdélyi Tudományos Intézethez került, majd Roska Mártonnál megszerezte az egyetemi magántanári címet, 31 évesen. 1944ben azután megkapta a rendes egyetemi tanári kinevezését. Közben lehetővé vált a Kovács István által megkezdett Kolozsvár-Zápolya utcai X. századi magyar temető feltárásának folytatása. S amikor 1942. szeptember 20-án sor került a 10. számú
harcos sír in situ kiemelésére és a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeumba való beszállítására, László Gyula nagyon is támogatta, hogy vitéz ősünk földi maradványait ünnepi külsőségek közepette emeljék fel. A halottat Kömöcsi Pál hóstáti gazda udvarán ravatalozták fel. Az ágyútalpra tett koporsó mellett ott állt László Gyula oldalán vitéz Horváth Győző tábornok és két szakasz huszár, mint díszőrség. A múzeumban pedig nem kisebb személyekből álló a fogadó-bizottság várta a menetet, mint gróf Bánffy Miklós, Mészöly Gedeon egyetemi rektor, Kelemen Lajos levéltári főigazgató, Szász Ferenc alispán és Vásárhelyi László alpolgármester. Nem túlhajtott cifraság volt ez, hanem annak kifejezése, hogy népe és hazája iránt a tudós is elfogult lehet vagyis szeretheti a nemzetét. "Ezt a földet a magyar ember teremtette olyanná, amilyen ma, tehát a föld az ő nevelése s ő a föld neveltje. A magyar ember és a magyar föld elválaszthatatlan egységgé lett s így a föld még akkor is a magyar nép kizárólagos és megválthatatlan tulajdona, ha esetleg ma nem neki ad most kenyeret." Aki nem érzi át ennek a gesztusnak a tisztaságát és sallang-mentes fennköltségét, az nem érti azt sem, hogy miért térdeltünk le mi is Somogyváron Szent László király 1973-ban előkerült sírhelye előtt. László Gyula 34 éves korában, már komoly szakmunkákkal a háta mögött (különösen jelentős volt a Koroncó könyve 1942-ben!) megírta a Honfoglaló magyar nép élete c. művét, mégpedig 1944. január 15. és 1944, március 14. között. Valóban úgy írt, mintha mondaná, hiszen az 512 oldalas kötetet 56 grafika és 45 képes tábla egészítette ki. Óriási siker lett ez a könyv! Elnyerte a könyvnapi tízezer pengős nagydíjat s egymásután öt kiadást ért meg a Püski-féle Magyar Élet Kiadónál. Igazi népkönyvvé vált. A könyv máig ható igazi értéke és ereje a módszertana, de még inkább a szellemisége, tehát nem az adatai az időtállóak. Manapság is sokszor és sokan bírálják a könyvet, elsősorban a törpelelkű kézműves-régészek és az adathalmozó történeti-kisiparosok kötnek bele a részletekbe, nagy hévvel cáfolják meg a nagycsaládi rendet, kritizálják a temető - halott falu képzetét, s elvetik a keleti szerves műveltség hatását. Volt olyan bírálója, aki a honfoglalást katonai garnizonok létesítésének képzelte, ahol alig éltek asszonyok és gyermekek (414 férfire csak 163 asszony és 59 gyermek esett.). Ám a tényeket László professzor úr így foglalta össze: "Semmi sem kényszeríthet arra, hogy a fajtám javára túlozzak, de arra sem, hogy az értékeit letagadjam!" Nyilvánvaló, hogy az alkotáshoz, legyen az írás vagy művészeti tárgy, nem elég a tehetség, ahhoz lélek és hit is kell. A hit egyébként a maga sajátos módján tény is, így kell vele számolni. Az egykori életet csak alkotó fantáziával képzelhetjük el, a múltat vissza kell álmodni. A részleteket alaposan kell kutatni, összegzés nem létezhet részletkutatások nélkül, de népünk igaz története nem állhat tárgytípusok, sírformák és pénzérmék végtelen felsorolásából. Az egykori teljes élet képét kell felidéznünk, vállalva a tévedések lehetőségét is. A múltnak bennünk kell újjászületnie.
László Gyula negyven esztendőn keresztül tanított. Mindig ugyanazt, a magyar nép igaz történetét, s mégis mindig másként. A katedrán verhetetlen volt. Ezért a képességéért is számos szaktársa gyűlölte s igyekezett megalázni őt. 1949-ben Kolozsvárról visszarendelték Budapestre, mivel magyar állampolgár volt, de a megígért egyetemi katedrát nem kapta meg a Pázmány Péter Tudományegyetemből lett Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, csak óraadó tanárként működhetett 1957-ig. László Gyula közvetlenül nem politizált, de közéleti embernek tartotta magát, különösen 1940 -1949 közötti időben. A legtöbbre azonban az alkotói nyugalmat becsülte, mert maradandót csak az értelem és az örök szépség teremthet. A magyar tudományos közélet életében tisztelte, de nem igazán becsülte őt. Csaknem hatvan esztendősen kapta meg a tudományok doktora fokozatot, de ennél többre nem érdemesítették. Nagy dilettánsnak tartották, mint azóta is mindazokat, akik képesek és hajlandók történetkutatókként is hazafiak lenni. László Gyulának vannak adatai, amelyek elévültek, ám hitvallása, hogy a magyar választott nép, amelynek szent a múltja, könyveiben bibliai kinyilatkoztatás maradt. Mert a könyv éppen annyi, mint az ember, a könyv valóság s ha a szerzője László Gyula, akkor a halhatatlanság megtestesítője is. (Elhangzott 2003. május 27-én Budapesten a MOM Művelődési Központban.) 2. Szkíta-hún hagyományok vagy finnugor őstörténet? A hosszú, forró nyár ernyesztő bágyadtsága után mindannyiunknak szellemi felfrissülés visszatérni László Gyula hatalmas életművéhez, amely minden magyarul érezni, gondolkodni, viselkedni kész és képes ember számára kimeríthetetlen kincsesbánya. Nem azért, mert könyveinek, tanulmányainak, cikkeinek minden sora kőbe vésett igazság volna, ilyet a legendásan szerény tudós sohasem gondolt sem magáról, sem másokról, hanem azért, mert egy hatalmas ívű kutatói életpálya mindannyiunknak támasz, mankó és útjelző lehet, kivált, ha egészében vizsgáljuk a ránk hagyott örökséget s azokat a munkáit is nagy figyelemmel és megbecsülő jóindulattal olvassuk, amelyekben a hivatalos, mérvadó irányzathoz igyekezett igazodni. Nyolcszáznál több munkája közül - kétségtelenül - egészen sajátságos helyet foglal el az "Őstörténetünk legkorábbi szakaszai" c. könyve, amely 1961-ben látott napvilágot, a fogalmazványa viszont több mint félévszázaddal ezelőtt készült. Azért foglal el különleges helyet ez a könyv László Gyula életművében, mert a finnugor rokonság kérdéskörével foglalkozik.
1953 táján a történettudomány képviselői számára is szinte elviselhetetlenül komor és rideg légkört teremtettek a hatalomra jutott kommunisták, mindenek előtt Molnár Erik, Andics Erzsébet, Ortutay Gyula és társaik, akik minden vonatkozásban különböztek a korábbi vezetőktől, gr. Teleki Páltól, Klebelsberg Kúnótól vagy Hóman Bálinttól. A korábbi értékrendet teljesen felrúgva teremtettek új helyzetet. Hóman Bálintot, mint életfogytiglani börtönre ítélt politikust 1951-ben a váci börtönben az ávós keretlegények halálra kínozták, a XX. század legnagyobb magyar történészét, Mályusz Elemért elűzték az egyetemről, mindazon társaival együtt, akik nem fordítottak köpönyeget, mint például a magyar szellemtörténeti iskola egyik korábbi képviselője, Elekes Lajos, akiből vad marxista lett s később a szegedi Kristó Gyula tanítómestere. László Gyula 1949-ig Kolozsvárott élt, Budapestre visszatérte után azonban koholt vádaskodás alapján kiszorították a tudományos életből. Súlyos bűnként rótták fel néki, hogy 1941. decemberében és 1942. januárjában - Fettich Nándorral és Tagán Galimdzsánnal együtt - hat hetet töltött a német megszállás alatt álló Kijevben, a Történeti Múzeum anyagának megmentése végett, de nem felejtették el az 1943-as szárszói, a bátrak találkozóján elmondott nevezetes előadását sem. Az 1944-ben megjelent A honfoglaló magyar nép élete c. könyve utáni első monográfiáját az avarok társadalmáról írta meg, amelyet azonban a hivatalosan kijelölt bírálók (elsősorban az irígyei!), a magyar tudományos életben addig ismeretlen és példátlanul heves indulatokkal telített kicsinyes viták után csak 1955ben engedtek megjelenni, de ekkor is csak idegen nyelven, az addig szokásos kétnyelvűség helyett: (Études sut I'histoire de la societé des Avars.). Talán tudatosan foglalkozott az avarokkal, elkerülendő az ötvenes évek elején (1953) Molnár Erikék által kiprovokált őstörténeti vitában való állásfoglalást. Molnár Erik és csoportja által képviselt a dravida-munda rokonság-elmélettel szembehelyezkedett a nyelvészek, történészek és régészek javarésze s a kutatók éppen a finnugor rokonsággal és származás-elmélettel igyekeztek érvelni. Ez a szovjet ideológusok számára elfogadható érvelés volt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a magyarság finnugor rokonsági és származási teóriája kommunista találmány lett volna. Nem, erről szó sincsen, hiszen a magyar történettudomány hivatalos álláspontja is ez volt 1945 előtt, de valójában már a kiegyezés óta. A Hóman-Szekfű-féle Magyar történet (első kiadása 1929-ben, a második 1935-ben) első kötetében is az olvasható, hogy a finnugor nyelvű magyarok elődei (az előmagyarok) a Kr.sz. előtti első évezred második felében, tehát a szkíta korban is a tajga és a ligetes sztyeppe közötti erdős területen éltek az Urál vidékén s gyűjtögető, halász-vadász életmódot (!) folytattak, majd a Kr.sz. utáni V. században egy török nyelvű nép szolgáikká tette az előmagyarokat, miközben összeházasodtak a finnugor nyelvű asszonyokkal s ennek folytán elsajátították az asszonynép nyelvét, cserében
viszont megtanították az előmagyarokat az állattartásra. Ennek a nyelvcserés teóriának több jeles híve volt, mint például László Gyula egykori Nemzeti Múzeumi főigazgatója, gr. Zichy István. Ahhoz azonban, hogy megérthessük László Gyula egyetlen finnugor témájú könyvének hátterét, fel kell idéznünk az 1950-es évek második felének légkörét. Szépséges forradalmunk vérbefojtása után az egyetemen még mindig csak megtűrt, megbízott előadó tanár volt, jóllehet mindenki professzor úrnak szólította. Úgy látszik az igazi professzort nem a hivatalosság teszi azzá, aki. Ez manapság is így van. Ellenségei arra hivatkoztak, hogy a szovjet rendszerű minősítésnek sem felelt meg, hiszen a kandidátusi fokozatra sem tartották méltónak, sőt a pictor archaeologicus-nak (Pesti János kifejezése) szabályos régész végzettsége sincs, mivelhogy a régészet szakon mindösszesen csak két évet végzett. Amikor én 1958-ban először csak hallgatója, majd később tanítványa lehettem, egyetemi főelőadásának egyike éppen a finnugor őstörténet volt. Tulajdonképpen az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai c. könyvének anyagát adta le. Semmiképpen sem volna igaz, ha bárki azt sejtetné vagy sugalmazná, hogy a finnugor őstörténet szovjetföldi emlékeiről szóló munkája politikai megfontolások alapján készült volna s nem alapos és hiteles kutatások révén. Tudósi tisztességével ez súlyosan ellenkezett volna. László Gyula éppen azért szentelt éveket a finnugor-kérdés tanulmányozásának, mert alkotó elméje észrevette, hogy a nyelvészek erős egyoldalúsággal és súlyos elfogultsággal, lényegében kisajátították az egész magyar őstörténetet s mindent a nyelvcsalád-elmélet és a nyelvhasonlítás szabályai és szempontjai szerint kívánnak magyarázni és értelmezni. Ugyanakkor az is tény, hogy az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a későbbi nagy művei semmiképpen sem jelenhettek volna meg. Aki nem rest ezt a finnugor témájú könyvet elolvasni, megtapasztalhatja, hogy a szerző ekkor hitet tett a finnugor rokonságunk mellett s így fogalmazott: a magyarság zömének őstörténetét a finnugor nyelvek körében elfoglalt helye alapján kell keresnünk. A finnugor rokonságunk továbbra is biztos alapja őstörténetünk kutatásának. Számos korábbi és még több későbbi munkája ismeretében szinte megmagyarázhatatlan ez az egyértelmű állásfoglalása, ámde egy igazi tudóst az is jellemez, hogy képes önmagával, önmaga korábbi nézeteivel is szembenézni, amint ezt tette például Hóman Bálint, aki utolsó, kéziratban fennmaradt munkájában, az Ősemberek, ősmagyarokban nemcsak feladta korábbi nézeteit, de egyenesen szembefordult a megcsontosodott finnugor rokonság-elmélettel! Ilyen lépésre igen kevesen képesek, mert valóban nagyon nehéz szembefordulni mindazzal a nézettel,
amelyet hosszú évtizedeken át hirdettünk és tanítottunk s amelyeket kikezdhetetlen alapigazságoknak tartottunk. Ugyanakkor egy ilyen lépéssel szakmai érvényesülésünknek is egycsapásra véget vethetünk, mert aki letér a mérvadók által kicövekelt útvonalról, búcsút mondhat a karrierjének. László Gyula világosan látta, hogy a finnugornak nevezett népek történetében sok a kérdőjel, igen sok a tévelygés, ezért először azt bizonyította be, hogy a magyar és a finn típusú nyelvet beszélő népek -a magyarok kivételével - kétezer éve a mai helyükön laknak, viszont ez a 60. szélességi fok feletti övezet nem lehetett az un. uráli őshaza helye, mégpedig azért nem, mert az utolsó előtti jégkorszakban ezt a térséget hatalmas és vastag jégtakaró fedte. Az un. életföldrajzi szókészlet alapján kiokoskodott un. uráli és un. finnugor őshaza eredetileg nem eshetett a tajga övezetbe, oda csakis később vándorolhattak. A közösnek mondott un. alapszókincsben nem is fordul elő egyetlen tajga-fa neve sem. Az un. finnugor kis népek nyelvében viszont a sztyeppe növényzetének nevei ismeretlenek. Ugyanakkor földművelésre és állattenyésztésre utaló közös szavaink sincsenek. Ha a Volga-Káma-Csuszovája vidéke nem lehetett az un. finnugor őshaza, akkor keresni kell egy olyan területet, ahol a feltételezett ősi nyelvi egység létrejöhetett. Ez a térség azonban csakis egy igen nagy kiterjedésű terület lehetett, mivel az őskőkorban egy hat-nyolc fős embercsoport eltartásához 100-200 km2 -nyi terület volt szükséges. Éles szemmel vette észre, hogy az íróasztal mellett dolgozó nyelvészek a közös fa-, víz-, állat- és növényneveket a mai természetföldrajzi térképekre vetítették rá, holott a növénytakaró és az egykori állatvilág évtízezredekkel ezelőtt egészen más volt. Elsőként alkalmazta a pollenvizsgálatok eredményeit s arra a feltevésre jutott, hogy a feltételezett együttélés övezete az Oka folyó és a mai Finnország közötti nagy, cca.1500 km hosszú és 400 km széles térség lehetett, ahol a paleolitikum idején az un. szvidéri műveltség virágzott. László Gyula ifjú korában is és az 50, évét betöltve is kritikus szemléletű ember volt s ezért egyáltalán nem véletlen, hogy 1961 után soha többé finnugor témájú monográfiát nem írt és nem jelentetett meg. Nyilván maga is észrevette az általa elkövetett hibákat (pl. a pollentérképek kapcsán) és hiányosságokat (hiszen művét könyvekből írta úgy, hogy egyetlen eredeti tárgy sem volt soha a kezében!), mégis azt gondolom, a fő ok másban keresendő. Egyrészt abban, hagy magányos kutatóként ilyen feladatra nem lehet vállalkozni, de még inkább abban, hogy a megcsontosodott őstörténeti teóriák nem igazi tudományos problémák. Lehetetlen feltételezni és elfogadni, hogy nemzeti hagyományaink és nemzeti krónikáink ennyire szöges ellentétben álljanak az egykori valósággal. A nyelvészek szívós munkával és nagy erőfölénnyel idejét múlttá és kérdésessé tették a magyarság ősi származástudatát, tehát, hogy a szkíta-hún népek nagy családjába
tartoztunk, ám a magyar nyelvtudomány megteremtőinek az anyanyelve nem a magyar volt (Josef Budenz és Hunsdorfer-Hunfalvy Pál), így a nyelvünket német kaptafára húzták és csak egyetlen irányban kutatták. Krónikáink egészen mást mondanak a magyar nép eredetéről, mint a nyelvtudomány. Krónikásaink nyilvánvalóan sokat merítettek a néphagyományból. A magyar krónikák, mint dicső ősökről írnak a szkítákról és a húnokról s ez egyértelműen azt jelenti, hogy igenis volt saját ősi hún hagyományunk, hiszen a nyugatiaknak elítélő, negatív képük és emlékük volt a húnokról. Így tehát újra kell gondolni a hivatalossá tett őstörténeti elméleteket. Nem arról van szó, hogy a finnekhez, észtekhez, lappokhoz, lívekhez, marikhoz, mordvinokhoz, komikhoz, udmurtokhoz, vogulokhoz és osztyákokhoz fűződő nyelvi kapcsolatok szégyelleni valók volnának, noha régen is és ma is sokan eleve elítélik és súlyosan nemzet-ellenesnek tartják a finnugor iskolát, hanem arról, hogy a kétségtelenül megállapítható nyelvi kapcsolatok magyarázatára más megoldások is lehetségesek. S László Gyula ezen megállapítása korszakos jelentőségű, jóllehet mindmáig nem értékelték kellő mértékben és kellő módon! Ő ugyanis azt mondta: magam másfajta magyarázat- kísérletet dolgoztam ki, mivel a nyelvi rokonság úgy nem jöhetett létre, ahogyan a nyelvészek elgondolták. De akkor hogyan '' jöhetett létre, hogyan magyarázható a nyelvi közösség? Egykor e népek különböző nyelveket beszéltek s a közös un. finnugor szókészlet jövevény náluk. Tudom, folytatja László Gyula, ez a feltevés váratlan. Majd így folytatja: egy közlekedő nyelv (lingua franca) keletkezett és ez a közlekedő nyelvsor kapta meg később a finnugor elnevezést. Az ősnyelv a magyar lehetett! A magyar nyelv tehát, amint Jókai Mór is vallotta, ősnyelv és szavaink 90%-a magyar eredetű! A magyar nyelvnek sok olyan hangja van, amely egyetlen un. finnugor nyelvben sincs meg. A magyar nyelv etimológiai szótárában szavaink zöme ismeretlen eredetű, de ez teljes képtelenség. Ezek a szavaink mind az ősnyelv szókészletéből valók. A közös szavak csak a kölcsönös megértést szolgálták. Összekötő, közlekedő nyelvként egy nagyobb nyelv szolgált s ez a nyelv a ma is legnagyobb lélekszámú népnek, a magyarnak a nyelve lehetett. Tehát. a magyarok nyelve mindig, legalább négyezer esztendeje, magyar volt. A szomszédos népek az átvett közös szavakat a maguk nyelvi szabályai szerint ejtették ki, A finnugor rokonság tehát nem ősi állapot, hanem későbbi alakulat. A ma érvényben lévő elmélet
tudományos dogma, mivel a nyelvészeti alapon kigondolt őstörténeti elméletek sokszor lehetetlenségek. Nagy kár és erősen sajnálatos, hogy a Mester ezen gondolatai nem váltak közkinccsé s a mára már betegesen megmerevedett finnugor származáselmélet hivatalos és hivatásos szószólói, mit sem törődve az egyre sokasodó régészeti és DNS vizsgálati eredményekkel, mint egy megállíthatatlan ima-malom kezelői, ismételgetik elavult téziseiket. Mindebből egyenesen következik, hogy a legközelebbi rokonainknak tekintett obiugorok, akik paleo-szibirid és mongoloid alkatúak, nyelvcserével jutottak a nyelvükhöz s nekünk magyaroknak, az égvilágon semmi közünk sincs hozzájuk! A sok százezer szavas magyar nyelvből néhány száz szót vettek át, csak azokat, amelyekre szükségük volt a kapcsolatok fenntartásához s ezeket, a hozzájuk tartozó nyelvtani szerkezetekkel együtt, a saját nyelvi szabályaik szerint ejtették ki. Teljesen alaptalan az un. uráli és az un. finnugor alapnyelv feltételezése. Sem finnugor alapnyelv, sem finnugor zene, sem finnugor hagyomány soha nem létezett! A modern nyelvtudomány már megtagadta a nyelvcsalád-elméletet, valamint a szabályos hangzóváltozás kiagyalt rendszerét s a magyar nyelv elfogulatlan elemzői újra felfedezik azt a tényt, hogy a nyelvünk teremtő gyökökre épített ragozó nyelv. László Gyula szkíta-hún-avar-magyar etnikai láncról, ilyen szóösszetételben, szinte sohasem beszélt, mégis sejtetni engedte, hogy minékünk, magyaroknak sokkal több közünk van a szkítákhoz, a húnokhoz és az avarokhoz, mint bármely más népnek a világon. A mi őshazánk: Eurázsia, mi sajátos summája vagyunk az eurázsiai népeknek. Nem alaptalan tehát a krónikások szava s az is igaz kell legyen, hogy a magyarság nem egy gyökerű, hanem több népfajta keveredéséből jött létre. Különösen fontosnak tartotta a fehér magyarok és a fekete magyarok megkülönböztetését. A fehér magyarok lennének az onogurok, s ezt jelentheti a szár-szárd-szavárd szó is, a fekete magyarok pedig Álmos-Árpád népe, akiknek egy része törökül, más része ugyancsak magyarul beszélt. A mai elismert történetírók, kivétel nélkül, határozottan elvetik a magyarság szkíta hagyományainak a gondolatát és elvetik a hún-magyar rokonság tételét is. Vitathatatlan tény, hogy amiben hiszünk, az nem feltétlen azonos az igazsággal, ám a történelemben a teljes igazság felderítése csaknem lehetetlen. Hinnünk kell a krónikáinknak, hinnünk érdemes a hagyományainknak, hiszen a magyar, a bolgár, a hún, a szkíta, a szarmata egyaránt a szarvas, ha úgy tetszik a Csodaszarvas népe, a Csodaszarvas Ősanya népe. Erre vonatkozóan mind a Kárpát-
medencében, mind Dél-Oroszország földjén, mind Közép- és felső-Ázsiában a régészeti kutatások szinte ontják a bizonyítékokat. A másik legendás szent állat, a Napisten szent állata: a griff, amely úgyszintén uralkodik a szkíta, a hún, a szarmata és az avar emlékanyagban. Az avarok hatalmas tömegeinek egy része magyarul kellett beszéljen, más része talán törökül szólt vagy talán mongolul. László Gyula, nagyon találóan, úgy fogalmazott: a magyarság anyai ágon európai, apai ágon viszont ázsiai s ez azt jelenti, hogy számolnunk kell közép- és belső-ázsiai kapcsolatokkal. A fentiek természetesen azt is jelentik, hogy a magyar nyelvben jövevényszavaknak meghatározott szókincs zöme nem jövevény, hanem eredeti! Mindenek előtt a török és az alán szavak tartozhatnak ide. A magyar nyelv szókincse olyan gazdag volt ezredévekkel ezelőtt is, hogy egyrészt semmiképpen sem tartható fenn az un. primitív alapnyelv képzete, másrészt végleg el kell vetni a kitalált alapnyelv 500-600 szóból álló fikció ját. Micsoda képtelenség azt állítani, hogy mindazon szavainkhoz, amelyeknek nincs un, finnugor megfelelője, nincs ősi soron jussunk. Mintha egész műveltségünket másoktól kaptuk volna, mintha a népek koldusai lettünk volna! László Gyula bölcs intelme mindannyiunknak szól: a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle. Ezt, mi régészek, tudjuk a legjobban. Nos tehát: szkíta-hún hagyományok vagy finnugor őstörténet? jutott-e előbbre a legújabb kutatás ebben a kérdésben? Megizmosodott-e avagy módosult a kettős honfoglalás elmélete? Meddig tartható még fenn a hivatalos történészek elutasító álláspontja és megvetően csúfolódó magaviselete? A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti intézetének jelenlegi igazgatója, akiből László Gyula faragott régészt s aki mellettem kezdte ásató és feldolgozó pályáját, nemrégiben a Magyar Tudomány c. folyóiratban azt nyilatkozta, hogy a magyar őshaza igenis a Káma-vidékén volt, úgy amint eddig tanultuk, másrészt László Gyula kettős honfoglalás elméletét az érintett diszciplínák minden szakembere elutasította. Egyetlen kivétel akadt: Engel Pál. Mi, többiek tehát nem tartozunk a szakemberek közé, persona non gratak vagyunk, amint László Gyula is annak érezte magát egész életében. Szomorú állapot ez, de nem adjuk fel. Vagyunk néhányan, akik kitartunk Szabó Dezső meghatározása mellett: a hatalombirtokos tudóskák helyett magyar vérű, magyar szemű, nagy horizontú és becsületes történetírókra van szükség. Különösen manapság, amikor ismét hajótörött ország lettünk, amikor ismét idegen életformába
kényszerítenek bennünket. Ámbár tudatában vagyunk annak, hogy mindezt egyre kevesebben veszik észre. Úgy van, amiként gr. Klebelsberg Kúno mondotta volt: A hatalmas magyar hazafiságnak van egy nagyon nagy gyengéje s ez az, hogy számbelileg aránylag kicsiny az a réteg, amely ennek a nagy érzésnek aktív hordozója. De ez nem változat azon, hogy a hazánk: szent terület, mert a magyar föld nem egyszerűen tárgyilagos katasztrális hold vagy négyzetkilométer, hanem benne él azok munkája, akik megművelték, akik ezredévek óta gondozzák és életet teremtenek rajta és belőle. De mindezt csak az veszi észre, csak annak érték a hazai föld, aki szereti ezt a népet és ezt a földet. Sokak szerint a tárgyilagos történettudóst hidegen hagyják a nemzeti érzelmek, sőt annál nagyobb tudós, minél több negatívumot tud kimutatni múltunkban. A történésznek kétségtelenül az igazságot kell kutatnia, megalkuvás nélkül, de tudnia kell, hogy csakis a történelem lehet az egyedüli és valódi kútforrása a nemzeti lelkesedésnek, az erőmerítésnek, mert nélküle a hazafiság nagyobbára üres rajongás. (Ipolyi Arnold szavai.) László Gyula is így érzett, így élt, így vallott: múltunkat szenvedélyesen szeretem. Szenvedélyesen szeretem a magyar népet és boldog vagyok, hogy magyarnak születtem. Egyre gyűlnek a bizonyítékok, egyre sokasodnak a korszerű eredmények mind az embertani kutatások területén (DNS), mind a régészeti feltárások vonatkozásában. Új utakat törünk, megküzdünk az önálló gondolkodásra képtelen vagy gyáva történelmi napszámosok hatalmával (Mályusz Elemér szavai), mert eljön a becsületes hitvallás ideje. Most még sok a megérzés, az intuíció, a sejtés, de ez is része a tudománynak, amint erre Mesterünk, László Gyula tanított minket: igenis kell az intuíció, hogy ne csak azt lássam, ami a földben van, hanem azt is, ami egykor fölötte volt. Sejtések nélkül leltárrá, tömény unalommá szürkül a múlt. Mert tájékozódni csak az a vakmerő ember tudhat, aki vállalja a tévedés lehetőségét is. (Elhangzott 2003. szeptember 16-án Budapesten a MOM Művelődési Központban) 3. Művészi archaeológia avagy archaeológiai témájú művészet? A régészetben a fő szerepet a tárgyak játsszák, ez mindenki számára magától értetődő, amint az is, hogy a tárgyakat és környezetüket nemcsak szóban és írásban, hanem képileg is meg kell jeleníteni, ha be akarjuk a múlt emlékeit mutatni, ha
érvelésünkben ezeket a kordokumentumokat bizonyítékokként kívánjuk kezelni és felhasználni. A régészet hőskorában akár a monumentális archaeológia, akár a tereprégészet területét nézzük, a figyelem elsősorban a szép tárgyakra, a nemes építményekre irányult, alig törődve a lelőkörülményekkel és a hiteles környezettel. Látván a mezopotámiai, az egyiptomi, az indiai görög, római emlékeket, a laikus is nyomban azt mondja: igen, ez csodálatos művészet volt! De nekünk, magyaroknak nincsenek piramisaink, zikkurátjaink, amphiteátrumaink, diadalíveink, monumentális ősi templomaink, labirintusos palotáink, lehet-e akkor egyáltalán a keleti lovas népek esetében művészetről beszélni? Súlyos és roppant nehéz kérdést vetettünk fel s a magamfajta régészember, aki elfogult szakismerete alapján próbálkozik állást foglalni, nyomban mankó után kell nyúljon. S kik lehetnének mások a támaszok, az irányt mutatók, a válaszadók, mint azok a tudósok, akik maguk is művészek voltak. Mert bár a mesterségek és a művészet összetartozik, hiteles választ csak azoktól tudunk elfogadni, akik kiválasztottak, akik a művészet vonatkozásában is elhivatottak, akik ugyan nem nyúlnak bele a természet Isten által megszabott rendjébe, mégis képesek megjeleníteni a letűnt vagy jelenvaló világot. Nem magától értetődő, hogy valaki művész és tudós legyen egy személyben. Sőt! Igen ritka e kettő együttes megjelenése. A művész alkotó képessége és a tudós kutató igazi tehetsége ugyanis isteni adomány. Vagy kaptunk ilyen képességet vagy nem. Semmiféle hivatalos cím, rang, beosztás révén ehhez senki hozzá nem juthat. Ám azok, akiknek mindkettő megadatott, valóban rendkívüli emberek, valóságos zsenik. Ilyen különleges ember volt a magyar szellemi élet egyik legjelentősebb alakja (Csoóri S.), László Gyula régészprofesszor és képzőművész, aki ifjú korában festőnek készült, Rudnay Gyula tanítványaként indult, majd hátat fordítva a Parnasszusnak, s a múlt búvára lett. Rendkívülinek, mégis sors szerűnek nevezhető, hogy az 1910-ben született László Gyula ifjú korában, éppen az 1900-bari született Fettich Nándor mellé kerülhetett, aki -a Sors különlegessége folytán - maga is zseniális tálentummal volt megáldva: rendkívüli szaktudása, kiváló és páratlan nyelvismerete volt (oroszul is megtanult!), igen magas színvonalon rajzolt, kiválóan muzsikált (zongorán és csellón), de emellett kitanulta az ötvösség minden fortélyát, oly annyira, hogy 1958bari a brüsszeli világkiállításon aranyérmet nyert. Ő készítette el egyébként a bécsi un. Atilla-szablya hiteles másolatát is. 80 szak könyvet és sok-sok tanulmányt írt. Fettich Nándor nélkül László Gyula nem lett volna az, aki lett. E két öntörvényű óriás, kivált a törpék sűrűjében, sajnos csak a világháború végéig bírta ki egymást. Ősi szabály, hogy a rendkívüli emberek, nehéz emberek. Mind Fettich Nándor, mind
László Gyula tisztában volt képességeivel és értékeivel. Mégsem voltak képesek együtt dolgozni. Magyar sors, magyar átok. Később is többször ismétlődött. 1945 után Fettich Nándort, 26 évi szolgálat után (1923-1949), az őt körülvevő parányi képességű szellemi törpék elűzték a Magyar Nemzeti Múzeumból és először 45 évesen, majd véglegesen 49 évesen kényszernyugdíjazták 393 Ft nyugdíjjal! A magyar tudománytörténet hatalmas szégyene és gyalázata, hogy - amint 1946-ban Hóman Bálintot, Orsós Ferencet, Bakay Lajost, 1948-bari Fettich professzor urat is megfosztották az 1938-ban megkapott akadémiai levelező tagságától is, jóllehet ő volt az egyetlen régész akadémikus Magyarországon 1945 előtt. 1950-től haláláig mellőzött ember maradt, aki -s ezt én is most lassan és tagoltan mondom napszámosként, játékkészítőként, betanított bádogosként kereste meg a kicsinyke kenyerét. De azért ő az maradt, aki volt s az akkori "hatalmasokat" elmosta az idő. Mi sem jellemzőbb a mai magyar tudományos életre, minthogy poszthumusz sem kapta vissza (Fettich Nándor kései rehabilitációjától eltekintve) az elűzöttek egyike sem megérdemelt és megkapott akadémiai tagságát. Fettich Nándor volt az első a magyar régészetben, aki a holt tárgyakat képes volt életre kelteni; megeleveníteni, mégpedig azáltal, hogy lerajzolta őket. Azt tartotta, hogy a sztyeppe keleti lovas népei, a szkíták, a húnok, a germánok, az avarok és a magyarok megmaradt emlékanyagában is igenis fellelhető a művészet. Alapkérdés ez, kétségtelen. Miért? Mert a monumentális művészet csaknem minden emléke elpusztult. László Gyula 1943-ban így írt erről: "Volt-e művészete a honfoglaló magyaroknak? Vajon a tarsolylemezek, kengyelek, zablák, szablyák, szablya- és saruveretek, nyergek, íjak, tegezek és derékszíjak vagy drágamívű fülbevalók díszítéseinek van-e köze ahhoz a mély emberi élményhez, ami a műalkotásokon keresztül, egymástól távol álló egyéneket és nemzedékeket sző bele az időtlenségbe? Vajon nemcsak a múltját és a múltjában magát mélyíteni és szépíteni akaró magyar ember vetíti-e bele ezekbe az egyszerű tárgyakba vágyát és látja művészetnek azt, ami esetleg csak hideg fényt és csillogást, a lelketlen pompát szolgálta? Hiszen látszólag nem kell egyebet tennünk, mint a honfoglaló magyar művészet legmagasabb fokát jelentő valamelyik tarsolylemezt vagy éppenséggel a bécsi szablyát, az európai művészet legmagasabb fokát jelentő művészi alkotás mellé állítani. A mai szemlélő előtt egyszerre éles szakadék nyílik a két művészet között s nem hiszem, hogy akadna olyan, aki a magyar fémművesség remekeit ne az iparművészet szemet gyönyörködtető alkotásai közé sorolná, világosan rámutatva arra a különbségre, ami az emberi félek mélyéig hatoló s megfoghatatlan fenségében a művészet köldökzsinórján keresztül az egyént a
mindenséggel egy vérkeringésbe kapcsoló nagy művészet alkotásai s a csupán játékos mintafűzéssel borított tárgyak között fennáll. Sok kiváló műveltségű magyar ember olyan módon hidalja át ezt a kérdést, hogy a honfoglalók művészetében a mai magyar népművészet közvetlen elődjét sejti." Manapság a hivatalos tudomány felkent főpapjai becsmérlő szavakkal ítélik el mindazokat, akik az ősi keleti hagyaték továbbélését bizonygatják, kezdve a nagyérdemű Huszka Józseftől Pap Gáborig. S különös módon a két évvel ezelőtt a Püski kiadónál megjelentetett László Gyula emlékkönyv szerzői közé mégis bátran bevettek olyanokat, akik csak látszólag tisztelik a Mestert, ám valójában szinte minden eredményét kétségbe vonják, kezdve a kettős honfoglalás feltevésétől a nagyszentmiklósi kincsig. Egyik, mára már ugyancsak elhunyt egykori professzortársa, hajlongva köszöntötte fel 85. születésnapján, miközben cikkeiben darabokra szedte és kicsúfolta életművét. De László Gyula professzor úr tudta, hogy magányos. Az énünkkel szemben ugyanis mindig ott vannak a Többiek s ez, ahogyan Jean-Paul Sartre mondta, maga a Pokol. Az kétségtelenül igaz, hogy az évek, évtizedek múlásával változik, változhat az ember véleménye, álláspontja egy-egy kérdésben, amint a magamé is változott az elmúlt harminc esztendő alatt a Mester nézeteit, feltevéseit illetően is. Ez minden kutatónak szere-joga, hiszen annak ellenére, hogy a régészet az egyetlen társadalomtudomány, amelynek anyaga állandóan bővül, gyarapodik, még mindig keveset ismerünk a múltból. S különösen nagyon homályosan látunk a művészet terén. Annyi azonban már most is bizonyos, hogy a szkíta, hún, avar és magyar kultúra nem egy déli magaskultúra tompa visszfénye, vagy ahogyan régebben mondták: egy lesüllyedt kultúra (gesunkenes Kulturgut), hanem egy önmagához méltó értékes kultúra, önálló gyökerű, eredeti művészettel. A legújabb belső-ázsiai szenzációs régészeti feltárások révén bizonyossá vált, hogy a szkíta állatábrázoló művészet nem a görögöktől átvett utánzás, mert évszázadokkal megelőzik az antik műhelyeket az arzsani temetkezések (Kr.sz. előtti IX-VIII. század). A népek lelke a saját művészetükben kel életre s a műalkotások mérete, anyaga, rendeltetése legfeljebb csoportosítja, de nem rangsorolja az emlékeket. Ez azt jelenti, hogy a művészi megjelenítés, mindig világnézetet tükröz, vagyis egy-egy ábrázolás, egy-egy megformálás csakis addig él és hat, ameddig a létrehozó világnézet létezik. Ebből következően az ábrázoló művészet mindig erős szálakkal kötődött és kötődik a hitvilághoz, a hithez.
László Gyula, Fettich Nándor nyomdokain haladva, megteremtette a művészeti archaeológiát, azaz a művészi régészetet. Korábban is voltak természetesen tárgyrajzok, a grafikusok bérmunkában készítették s készítik ma is, a rajzos táblák tömegét, voltak s vannak fényképfelvételek, ám az a mód, ahogyan maga a kutató tudós vette kézbe a tárgyakat és készítette el elemző rajzait, egy minőségileg új, magasabb fok bevezetését jelentette. A nagyszentmiklósi kincs az elmúlt másfél ezredév művészeti hagyatékának egyik vezér leletegyüttese s azért kezdjük ezzel a szemlénket, mert a Mester 65 éves szakmai pályafutását lényegében végigkísérte ennek a csodálatos szépségű együttesnek a vizsgálata. László Gyula munkamódszere merőben eltér a megszokottól, mert a látásmódja is egészen más, mint az átlagé. Sokan vannak, a maiak sem kivételek, akik azt gondolják, sőt meglehetősen agresszív s módon, nagy magabízással hirdetik is, hogy a kutatás objektív módszere hozhatja csak meg az igazi eredményt, mert az intuíció, az alkotó képzelet nem tudományos. Holott ennek a páratlan remekművekből álló kincsnek a titkait sem tudjuk teljes mértékben megfejteni soha. A művészeti régészet alapszabálya: a múlt szemléletes és szemléltetett átélése vagy ennek kísérlete. Amikor valakik megrendelésére, valamely ötvösműhelyekben, valakik által, különböző időkben elkészítették ezeket az edényeket, a megrendelő előkelőség (király vagy fejedelem) szabta meg: milyen típusú, milyen űrmértékű, milyen díszítésű, milyen feliratú edények készüljenek. Nem az ötvösökre volt bízva a döntés. Ők csak a formát és a technikát választhatták ki. Ezért teljesen hibás kiragadott motívumok alapján keresgélni, noha minden mintakincset észre keli venni és elemezni kell, De még helytelenebb csak technikai párhuzamok szerint értékelni. A művészet mindig kifejez valamit, ez lehet elvont, transzcendens formában megjelenítve, de mindig értelemmel bíró, s tehet valósághű elemekből összeállított, sokszor mesebeli, kitalált, fantázialények révén megelevenített. De ezeknek is tartalma és mondanivalója volt, sőt: van. A nagyszentmiklósi kincsen megtalálható gazdag növényi, állati és emberi ábrázolás, de megtalálhatók keresztény jelképek is. László Gyula, igen alapos és hosszú tanulmányozás után arra a következtetésre jutott, hogy a kincs két asztali készletből áll: az egyik, a rovásfeliratos edények csoportja a fejedelemé lehetett, a másik a gazdag képi ábrázolásúak csoportja pedig a fejedelemasszonyé lehetett. Az első csoportot a poncokkal készített sziglák és aC és P betűk alapján 1000 tájára keltezte s a magyar királyi ötvösműhely termékének vélte, míg a másik készletet jóval korábbra tette, a késő-avar-kora-magyar időkre. Világossá tette, hogy e kincs nem egy rakás ötvösmunka, különböző képtípusokkal, hanem egy egykor élt hatalmasság és
környezete számára beszédes jelkép-rendszer, ha úgy tetszik művészi, katartikus élmény nyújtó eszköz-készlet, amelynek persze még gyakorlati rendeltetése is volt. Egészen világosan látható, hogy a kincs nem Iránban, nem Bizáncban, nem Indiában, nem Kínában, nem a mohamedán világban készült, hanem a végtelen sztyepp, az Altájtól a Bécsimedencéig húzódó hatalmas térség egykori nagy népeinek szellemiségét, magas kultúráját és csodás művészetét jeleníti meg. "Annak az eltűnt műveltségnek késői hajtása ez, amelynek kezdeteit a pazyriki, a noin-ulai szkíta-hún sírokból ismerjük, s a szibériai aranyak hasonlíthatatlan művészetéből." A mesterek tehát nem bizánciak voltak (ahogyan a mostani titánok egyike-másika próbálja elhitetni velünk, hiszen avar vagy magyar vagy avarkori magyar ilyen szinten nem alkothatott!), hanem ősi szkita-hún-párthus hagyományok alapján dolgozó keleti műveltségű mesterek, akik persze kiválóan ismerték a görög művészet alkotói stílusát is. A nagyszentmiklósi kincshez nekünk, magyaroknak van a legtöbb közünk, s nemcsak azért, mert a történelmi Magyarországon került elő 1799-ben, hanem azért, mert akár az avar birodalom egyik hatalmasa, akár a magyar nagyfejedelemség, a későbbi királyság valamelyik főembere készíttette és/vagy halmozta fel kincstárában, ősi örökséget gyűjtött össze és használt mindaddig, amíg el nem ásta valaki a Torontál megyei község mocsarakkal körülvett dombján. Noha a feliratok még ma sincsenek megnyugtatóan megfejtve, nagyon is lehetséges a magyar nyelvű olvasat is, legalább is a rovásbetűs feliratok egy részénél. Magam úgy vélem, a nagyszentmiklósi kincs edényeinek egy része még Keleten készült (Közép Ázsiában vagy a Kaukázus vidékén) s talán éppen a szavárd magyarok ajándékaként jutott a Kárpát-medencébe, másik része pedig az avar időszak terméke, de érződik rajtuk az iszlám hatása is (VII.VIII. század), míg a teljes készlet a X. században állt össze s részben ekkor feliratozták az edények egy csoportját. Nem egy művész készítette, nem egy megrendelő kívánsága szerint, ezért nem is alkot egységes egészet. Arany keresztről is tudunk, amely elveszett, de nagyon valószínű, hogy még más darabok is voltak egykor a készletben. László Gyula és Rácz István pompás könyve 1975-ben készült (1977-ben jelent meg), azóta tehát sok idő telt el, sok új anyag került napvilágra, sok új szempont merült fel, de az változatlan maradt, s hogy magasszintű, kiváló művészete volt eleinknek, csak alig maradt belőle valami mutatóban. Nyilvánvalóan épített emlékeinknek is kellett lenniük, de ezek is nyomtalanul elpusztultak. A hivatalos történettudomány ma is azt tanítja, hogy eleink és rokonaink földbe ásott kicsiny putrikban vackolták el magukat, de ez nem lehetett így. A föld felszínére épített szép és tiszta fa és szárított tégla házakban laktak őseink, rendezett falvakban, amint a Szent István-törvényekben olvashatjuk. Voltak sátraik is. (Felgyő.)
A művészet eredetét legerőteljesebben a technika mutatja meg, az őrzi a legősibb jegyeket, az ábrázolásokon kívül. Így például a fémöntés tudománya, amely nem bizánci, kopt vagy perzsa eredetű, hanem szkítakori, tehát keleti! Nyomon követhető már a Kr.sz. előtti VIll. századtól. Az ázsiai hunok hatalmas bronz üstjei öntési remekek, de hasonlóan káprázatosak az un. szibériai arany övdíszek is. Ezeknek és a templomaink falára festett Szent László legendának a kapcsolatára először Nagy Géza figyelt fel még 1913-ban, majd megint a két nagy egy úton járása: Fettich Nándor vitte tovább és László Gyula fejezte be. A kunokkal vívott harc képeiből állanak ezek a történeti Magyarország 24 templomában fennmaradt falfestmények. Nyílván egykor sokkal több helyen volt meg. A Képes Krónika így mondja el a történet magvát: "Szent László herceg megpillantott egy pogányt, aki egy szép magyar lányt vitt a lova hátán. Szent László herceg tehát azt gondolta, hogy az a váradi püspök lánya s bár súlyosan meg volt sebesülve, mégis gyorsan üldözőbe vette lova hátán, amelyet Szögnek hívott, Már-már elérte s lándzsájával csaknem le is szúrta, de mégsem sikerült neki, mert sem az ő lova nem vágtatott jobban, sem amazé nem maradt le egy kicsit sem, hanem körülbelül karnyújtásnyi távolság volt a lándzsája és a kún háta között. Odakiáltott hát Szent László herceg a leánynak, és ezt mondta: Szép Húgom, ragadd meg a kúnt az övénél és vesd magad a földre. Az meg is tette. Amikor Boldog László herceg távolról a földön fekvőre szegezte a lándzsáját, és meg akarta ölni, nagyon kérte őt a leány, hogy ne ölje meg hanem bocsássa el Ebből is láthatjuk, hogy nincs hit (hívség-hűség) az asszonyokban, mert feltehetően kéjvágyból (bűnös szerelemből) akarta őt megszabadítani (megszöktetni). A szent herceg azután sokáig birkózva vele, megölte, átvágván az inát." A krónikák arról már nem szólnak, hogyan végződött a történet, de a templomi falfestmények híven megőrizték a zárójelenetet: amikor a győztes herceg a megmentett lány ölébe hajtja a fejét s az beletúr a hajába, "belenéz a fejébe". Ez a motívum megmaradt a Molnár Anna balladában: Molnár Anna, édes kincsem, Nézz egy kicsit a fejembe. Addig nézett a fejébe, Míg elaludt az ölébe. Maga László Gyula is azt gondolta, hogy a lány tetvészkedett a fejében, ám biztosan nem erről szól a kép. S ezt éppen a régészet révén sikerült bizonyítani, mert ugyanez a jelenet megmaradt egy két ezredévvel ezelőtt készült híres szkíta-hun arany tárgyon, a nevezetes Nagy Péter cár egyik szibériai aranyán. Ez a történet megvolt tehát a szkíta korban s megvolt az avar korban is (Mokrin). László Gyula jeles érdeme e kapcsolat felderítése és kimunkálása. De ezt a hivatalos
művészettörténet nem fogadta el sohasem, mert ahogyan a váradi püspök, Ipolyi Arnold megfogalmazta: "őseink vadállatok bőrébe burkolt, durva vad nomádok voltak csupán vagy préda és vért szomjazó hadkalandor barbár csordák, minden felsőbb eszme, polgári lét és öntudat nélkül, kiknek nyelvök és szavuk ordítás, énekük bőgés, istenük egy durva tuskó volt." Ilyen csürhének hogyan lehetett volna ősi és értékes művészete? Nyilván az itáliai templomfestők készítették a mintát Váradon, majd a szász falusi piktorok másolgatták a falusi egyházakban, a magyaroknak ehhez semmi közük. Pedig ez a művészet és ez a jelképvilág nemcsak ősi, hanem egészében és egészen a miénk! Sokkal többet mondanak ezek a falképek, mint amit mai szemünkkel látunk és mai értelmünkkel hirtelenjében felfogunk. Bizony, a leány nem tetvet keres a hős hajában, hanem a beteljesült, boldog testi szerelem motívuma ez. Sőt, Bántornyán azt ábrázolták, hogy nem László herceg feje nyugszik a leány ölében, hanem a szöktető kúné. Mert leányszöktetésről van szó nyilvánvalóan - keresztényi köntösbe bújtatva. De, amint Falvay Károly rájött, a leány nemcsak földi nőszemély, hanem az örök Nőiség, a Hajnal jelképe, aki részben a Sötété (kún), részben a Világosságé (herceg) s már ez a szimbólum is benne volt a szkíta-hún aranycsatban, hiszen azok párosával kapcsolták össze az övet, tehát tükörképben jelentek meg. Nem véletlen, hogy mindez Szent László király alakjában jelenik meg és benne ölt testet, hiszen ő tudatosan vállalta az ősi hagyományokat, a csodaszarvast, a Turulnemzetséget, Atilla királyőst, az ősi gyász-szertartást. Szent László ereklyetartója (hermája) isteni csodaként, amiként a Szent Korona és a jelvények is, megmaradt nekünk. Áldás és isteni kegy ez s nemcsak azért, mert a győri herma egészen egyedülálló a világon, szinte tökéletes keleti, magyar munka, hanem azért, mert pazar és felülmúlhatatlan fenségességében őrzője a monumentális magyar művészetnek, amint mindezt negyedszázados kutatások alapján, László Gyula kimutatta. A XII. század végén, III. Béla arcmásának vonásaival, a váradi síremlék egészalakos király-szobrának kicsinyített másaként készült el a fej, amelynek mellrésze (büstje) a XIV. században újjáalakított; de azért őrzi az eredeti technikát és formát. Csak a nyakrész és a köves sokágú korona XVll. századi. (Náprági Demeter püspök készíttette). A csodálatos arc, amely Krisztus arcmását is megeleveníti, biztosan a síremlék szobra nyomán készült, amint az lehetett a mintája a Kolozsvári testvérek híres lovas szobrának is. Nyugaton Chartres csodálatos szobrai a helyükön vannak, nekünk csak földben rejtőző romjaink és közvetett utaló bizonyságaink vannak. De ezek is csak azáltal lehetnek a mieink, ha valaki, egy igazi elhivatott magyar tudós, mindezt megmutatja nekünk.
Az állatábrázoló művészet (a szkíta állatstílus) töretlen szépségben megvolt az ázsiai húnoknál, a szarmatáknál (Filippovka!), az avaroknál, ám hiányzik az európai húnoknál és a honalapító magyaroknál. A miért művészeti okokkal nem magyarázható meg. Hitbéli és világszemléleti változások mentek végbe, illetve olyan hatások érték e népeket, amelyek nem engedték meg a lelkes állatok ábrázolását. László Gyula azt vallotta, hogy a magyar tarsolylemezek stílusa, a végtelenül továbbszőhető hálós mustra lényegében azonos az iszlám arabeszkkel. A sírokban talált állatábrázolások sajátságosak, mert elnövényesedtek. Ibn Abbas: vágd le az állatok fejét, hogy ne legyen eleven a tekintetük és kíséreld meg hogy virághoz hasonlítsanak. Nézete szerint Árpád magyarjainak művészete erős iszlám hatás alatt született. Ennek ellenére egyértelműen megtalálható a csodaszarvas, a turul- sas, a nyúl, etc. László Gyula magában egyesítette a tudományt és a művészetet, bár - ahogyan szokta volt mondogatni -a tudomány és a művészet torzsalkodása kísért végig egész életemen át. Amint mondták róla többen: polihisztor, reneszánsz ember volt. Nagysága csak a kortárs Fettich Nándorral, első tanítómesterével vethető össze. Mestere volt a szónak, de jól tudta, hogy a szavakkal nem lehet hatásosan ábrázolni, megjeleníteni, ehhez képek kellenek. Mindent lerajzolt, ami vele és benne lezajlott. Michelangelo azt mondta: aki rajzolni tud, mindent meg tud csinálni, mert birtokában van a tér.. Bár ő maga saját magát a nemes festőcéh kismesterének nevezte, nem az volt. Igazi mester volt, a múlt jelenné varázslója volt. De ezt nem úgy tette, hogy a személytelenség érzelem nélküli álarcát öltötte fel, hanem boldogan és büszkén vállalta magyarságát és magatartása igazi tartás volt, ezért tudta oly szépen megjeleníteni eleinket rajzaiban. Rajzolás közben szinte megelevenedtek a figurái és a tárgyai. Soha nem becsülte le a hitet, noha a szirupos romantikát elvetette. Jól tudta, amint mi is tudjuk: a jelképek erejét a beléjük vetett hit adja. A két szín alatti áldozat bora és ostyája a keresztényeknek / keresztyéneknek nem az, ami az anyaguk. A múltunkban is hinnünk kell, bár ezt a hatalom szolgái és a megbízott mérvadók nem jutalmazzák. De jutalmazza a magyar nép. S kell-e ennél több? (Elhangzott 2003. október 14-én Budapesten a MOM Művelődési Központban.) 4. A székelyek eredete. Ezerkilencszáznyolcvanhétben végre megjelent három vaskos kötetben Erdély története, ám a székelyekről mindösszesen négy oldalnyi szöveg szól! Az is tele bizonytalansággal és kérdőjeles sejttetésekkel. Csatlakozott török nyelvű népesség, akik csak a XIII. században települtek le a mai Székelyföldön, A főszerkesztő: Köpeczi Béla, a vonatkozó rész szerzője: Bóna István,
Jóllehet a székelyekről szóló irodalom hatalmas, minden józanul gondolkodó magyar ember megdöbben, ha végigfut a magyar történettudomány eddigi "eredményein". Arra a kérdésre ugyanis: kik a székelyek? a következő válaszokat olvashatja: gepida szolgák maradványai, kitelepített határőrök, hadifoglyok maradékai, kazáriai kabarok, bitang besenyők, elmagyarosodott bolgár-török eszkilek. Lehetséges ez? Józan ésszel felfogható ez? A szegedi Kristó Gyula 1996-os könyvében határozottan kijelenti, a székelyek eredetileg török nyelvet beszéltek, akik csak a IX. században csatlakoztak a magyarokhoz s feltehetően a X. században már tudtak /egy kicsikét/ magyarul is?! A székelyekkel valami nagyon nagy méltánytalanság történt az elmúlt 150 év alatt! A mai határ kelet felé is egészen riasztó, egészen természetellenes, egészen elfogadhatatlan. Feldaraboltak 83 évvel ezelőtt egy szerves egységet, szétszaggattak egy európai történelmi kistérséget. Ott vontak politikai határt, ahol a táj tökéletes egység volt öröktől fogva. A Romániához csatolt 100 000 km2-ből a tulajdonképpeni erdélyi medence csak 29 ezer km2, a Partium a Nagyalföld része, amely eredetileg 100 ezer km2-es és az átlagmagassága a tengerszint felett 110 m, míg az erdélyi medencéé 400 m. A Nagyalföld és az igazi Erdély között húzódik a Kelet Magyar Szigethegység (ennek átlagos magassága 1000-2000 m). Az erdélyi medence két tájegységből áll: a Mezőségből és a Székely medencéből, amelynek további kistérségei: a gyergyói, a csíki és a kászoni medence. Kelet és délkelet felől egy 140 km hosszú Hegykoszorú oltalmazza Erdélyt (a Kárpátok koszorúja Dévénytől az Aldunáig 1500 km hosszú). a Fogaras, a Hargita, a Baróti hegy, a Görgényi havasok és a legmagasabb: a Radnai havasok. Keleten a Borsai szorostól a Törcsvári hágóig a Keleti Kárpátok, délen a Törcsvári hágótól az Aldunáig a Déli Kárpátok, nyugaton, a Marostól délre a Lokva, az Almás-hegység, az Orsovaihegység és a Ruszka havasok, a Marostól északra a már említett Keleti Szigethegység húzódik. Erdély egy önálló, külön világ, egy magában álló teljesség, egy magyar és egyúttal egy európai csoda. Itt találkozott ugyanis ezredévek óta a latin-germán, a görög-szláv és a szkíta-húnmagyar kultúra és népközösség a legteljesebben, a legészrevehetőbben. Mára a germán elem csaknem megszűnt, csak a hagyománya él még, mesterségesen táplálva. Mert jegyezzük meg jól: a hagyomány elsősorban életközösség s csak azután mítosz és múlt.
A földet benépesítő ember minden korban és minden módon nyomot hagy maga után. Ezek a nyomok részben a föld alá kerülnek (régészet), részben a környezetünk elnevezéseiben rögzülnek (helynevek, földrajzi nevek), részben a továbbélő nemzedékek írásműveiben, nyelvében, nevében, antropológiájában és génrendszerében rögzülnek. Kezdjük a földrajzi nevekkel. Erdély neve magyar, Erdély román neve is magyar eredetű: Ardeal, Erdély germán neve a magyar Hétvár tükörfordítása: Siebenbürgen, Erdőelve, Erdő-elő, Erdőn-túli - Trans Sylvania. Magyarország felől nézve! A legősibb erdélyi helynevek száma 1400-ig 2056, ebből mindössze 102 szláv, néhány német és csak másfél tucat román, a többi színmagyar: Aranyos, Lápos, Szilágy, Sajó, Almás, Kapus, Egregy, Sebes, Nádas, Árpás, etc.. A Szamos, a Maros, Terces, az Olt, az Ompoly szerepel már az antik forrásokban is, de nem latin eredetűek, amint bőszen hirdetik, hanem szkítakoriak vagy még régebbiek. Akik itt éltek, a kezdetektől magyarul beszéltek, mert más eredetű korai helynevek nincsenek! Török eredetű helynév egyetlen egy volna: a talányos Küküllőn (kükül-jó) kívül (kökényest jelentenek a csigla, (vö. Csögle!), ha igaz. Ez állítólag bekerített, megerősített helyet jelentene. Egyetlen egy szó alapján szabad-e török eredetről beszélni? Az itt élők tehát nem lehettek török eredetűek és török nyelvűek. A székelység a legősibb, a legszebb magyar nyelvet beszélte és beszéli (isten tudja csak meddig), amely két fő és 4-5 kisebb nyelvjárásra oszlik (ő-ző, e-ző, kettőshangzójú, tehát a tiszántúli, a dunántúli, a szegedi, a kisalföldi, a mátyusföldi), de ezek mindegyike teljesen azonos a megfelelő, többi magyar nyelvjárással. S csak olyan török eredetű szavak vannak a székelyeknél, amelyek megvannak a többi magyar vidéken is. Maga a székely szó máig sem kifogástalanul megmagyarázott, ez igaz. A latin siculus kései megjelenésű (Xll. századi: 1116, 1146), bár már 108-ból ismerünk szikül alakot. Általánosan elfogadott manapság, hogy a török szikil szóból vezessék le a székelyt és a siculus-t, ám ez az etimológia annak a következménye, hogy mindenáron idegen néprészként kívánják tárgyalni a székelyeket. Ez a sikil azt jelentené, hogy "a herceg népe", "a királyfi népe". Csakhogy a szikil elírás, a helyes silik helyett. Ez a névmagyarázat tehát elesett. De miért is kellene minden szavunkat idegen nyelvből megmagyarázni? Miért nem a magyar nyelvből indulunk ki mindig, elsőként. A székely szóban benne van a szék és a hely szavunk. A szék állandó lakóhelyet, szállást jelent, s a székhelyiből alakulhatott a székely, amely a latinizáció következtében, a szkíta eredetre utalva, lett sicul, Zacul s nem fordítva. S itt nem feledkezhetünk meg a székely székekről sem. A hét régi főszék; Telegdiszék (- Udvarhely-szék + Bardóc) ), Maros-szék, Csík-szék (1324), Sepsi-szék
(Sebes,1252), Kézdi-szék (1231 ), Orbai-szék (1397) /- Háromszék/ és Aranyos-szék (1270). A kutatók természetesen a szász sedes-t tartják elsődlegesnek s csakis innen vehették át a székek fogalmát és nevét a székelyek. De ez már valóban képtelenség. Rendkívül nyomós érvként figyelembe kell venni, hogy az erdélyi helynevek tetemes része megtalálható a magyar nyelvterület más részein is. Például: Csík, a Buda melletti Csík-hegyeknél, a Fejér megyei Csik-váron, a Nagytarcsa régi nevében: Csíktarcsa. Ugyanez látható Buda esetében is. De sorolhatnánk tovább: Vargyas, Homoród, Csögle, Almás, Egregy, Bánd, Kolozs, Székely, Kapus, Rába, Torja, Bő, Csorna, Csicsai, Lak-Lok, etc. De a székelyföldi Sebes, Orbó, Kézd, Telegd megvan Biharban. Mit jelent ez? Azt, hogy eredetileg az egész Kárpát-medencét kitöltő magyar etnikum szerves része volt a székelység! Azért találkozunk a Vág folyó menti székelyekkel, a bihari székelyekkel, a baranyai nagyvátyi székelyekkel, a szabolcsiakkal. Ámde akkor miért különülnek el mégis a többségi magyaroktól? A hivatalos mérvadó álláspont szerint a török eredetű, idegen népcsoport csatlakozott katonai népcsoport volt, akiket, mint határőröket telepítettek az ország széleire, a gyepükre. Így kerültek a keleti határvidékre is, majd a Kárpátok rengetegeinek meghódításával és az erdélyi szászok betelepítése (1224) után kezdték birtokba venni a mai Székelyföldet a különböző helyekről áttelepített székely népcsoportok. Ez az elmélet első pillantásra meggyőzően hangzik, ámde nyomban hiteltelenné válik, ha figyelembe vesszük az alábbiakat; 1, a székelység hún hagyományát, 2. a székelység magában álló kiváltságait, 3. a székelység magában álló szervezetét, 4. az erdélyi régészeti leletanyagot, 5. a székely-magyar rovásírást, 6. az embertani adatokat A magyar krónikák közül Anonymus azt írta, hogy Álmos és Árpád nagyfejedelem népével először Erdélybe (Erdeuelu) érkezett s az erdőn túli földet (terra ultra silvane) jónak találták, de a székelyekről nem itt tesz említést, hanem később az 50. és az 51. fejezetben. Ösbő és Velek Mén-Marót ellen indultak hadba, a Bődi-révnél áthajóztak a Tiszán, innen tovább lovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort.. Ott a székelyek, akik korábban Atilla király népe voltak (Siculi, gui primo erant populi Atthyle regis)..békés szándékkal elébe jöttek. Fiaikat önként kezesekül adták Árpádnak és első hadrendként indultak harcba. A székelyek és a magyarok (sycli et Hungarii) sok embert lenyilaztak. Azt is leszögezi, hogy a Kárpát-medence Atilla
birodalma volt s így Álmos jogos öröksége. Amennyiben igaz volna, hogy Anonymus a művét a XIII. században írta, a saját korát ábrázolva meséket mondott, a székelyeket nyilván Erdélyben említette volna meg, ahol a XIII. századtól már biztosan a mai helyükön laktak. Kézai Simon a 21. fejezetben azt mondja: Megmaradtak a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek (non Hunnos, sed Zaculos) nevezték. Ezek a székelyek (Zaculi) ugyanis a hunok maradékai, akik midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, Ruthenia határánál (in Rutheniae finibus) elébük mentek a visszatérőknek, miután együttesen meghódították Pannóniát, részt nyertek belőle, de nem Pannónia síkján, hanem a blakokkal (cum Blackis) együtt a határvidék hegyei között kapták meg részüket, így hát a blakokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják (literis). A Képes Krónika megismétli Kézait, ámde van még két forrásunk a székelyekre, a Tarihi Üngürüsz és az un. Csiki székely krónika. Mindkettőnek jellemző a sorsa. A csíki székely krónikát a közelmúltban megjelentették, ám a hivatalos álláspont durva hamisításnak tartja az állítólag 1533-ban összeállított, 1695-ben lemásolt, majd 1796-ban kiadott anyagot. Kétségtelen, hogy megmaradt formájában Sándor Zsigmond nevű erdélyi úr kezemunkája formálta, de mégsem koholmány teljes egészében, csak kibővített, hozzáírt részekkel átdolgozott s igenis sok értékes adatot is tartalmaz. Ilyen mindenek előtt annak kinyilvánítása, hogy a székelyek Atilla hunjainak leszármazottjai, a főemberük fő rabonbán nevet viselte (rovó bán? Rabbi bán?), aki egyben főbíró (supremus rector) is volt. Ez alatt voltak a rabonbánok, a gyulák és a harkászok. Árpád kortársát Zandirhamnak hívták ( Zandir kán (?) Jordanes Ultzindur, Uzindurja (?). Új adat ebben a kétségtelenül átdolgozott, nem kis mértékben megmásított anyagban az is, hogy Béla király szüntette meg a székelyek ősi tisztségeit, valamint az is, hogy volt egy áldozati szent edényük, amelynek "egyik változata" sokáig megvolt. S ez a csésze valójában a szkíta Anacharszisztól ered. Az a tény, hogy a székely nemek és ágak neveit csak 1798 és 1802 között tették közzé, ugyanakkor itt már szerepelnek, arra mutat, hogy voltak ősi iratok, amelyeket felhasználtak, az anyag 153 ősi okiratról beszél. Mindazonáltal óvatosnak kell lennünk minden új forrás vizsgálatakor. Nemrégiben kaptam kézhez Detre Csaba és Bérczi Szaniszló munkáját, amely részleteket közöl egy bizonyos Iszfaháni és Krétai kódexből, amely - Schütz Ödön egyik örmény nyelvű cikke szerint - már 1962 óta ismert, ám csak 1978-ban fordítottak le a grabar nyelvezetű örmény munkából bizonyos részeket. Ezek a művek a Kr.sz. utáni VI-VII. századból származnak s a XVII. században kerültek az iráni
Szurb Khácsi örmény kolostorba. A közzétett anyagok szerint a kaukázusi húnok egykori nyelvemlékeiről van szó, amelyek mind grammatikájukban, mind szókincsükben rendkívüli hasonlóságokat mutatnak a magyar nyelvvel. Hún-hun, nőinü, úrnő-aszuni, fej-fe, kéz-kezi, szem-szöm, orr-ore, száj-szó, fog-puge, ér-iri, tarveri, talp-tatba, fia-vi, nagyapa - udatha, dédapa-ise, nagyanya-ike, öccs ecse, feleség eme, barát-baresi, fehér-péj, fekete-fektej, veres-verisi, sárga-sarakh, zöld-zezild, vízvezi, tenger-tengri, erdős vidék-kert, ló-lu, kutya-kutha, hal-kala, madár-mámi, sassas, holló-khullu, bika-büka, etc. Szerepelnek történeti személynevek (Madü, Tuman, Balamír, Nimród, Atilla, Buda), csillagnevek, csillagképek nevei, évszakok, időszakok nevei, szerszámok, fegyverek, eszközök: kard-szurr, sarló-sarlagh, lándzsa-tiara, íj-vau, balta-balta, kapa-taka, tükörtiker, etc., italnevek (bor-bor), ételek, fogalmak. De fel jegyeztek névmásokat (ezejsz, az-ojsz, az ott-oti), jelzőket (nagy-madü, kicsi-kücsü, magas-hegi, eszes -eszisi, régi-avesi), határozószókat (most-imaszt, itt-hitt, ott-hot, ki-küh, be-béh, fel-szu, leva), időhatározók, kötőszavak, képzők, számnevek (egy-idzsi, kettő-keltű, háromkhormu, négy-nijdzsi, öt-hütü, hat-hotu, hét jeti, nyolc-loncsoj, kilenc-klüntiz, tíz-tíz), személyes névmások, igék, igeragozások (vagyok-ejn vojgum, vagy-ti vojgisz, ő vanűj von, leszek-ejn leszim, leszel-ti leszil, ő lesz- űj leszin, voltam-ejn volam, voltál-ti volajsz, ő volt-űj voloj). A tízparancsolat (Tizeszava) - Kivonulás könyve 20.1-21. Örmény betűkkel, de hún nyelven Hegű istahainitet ai urrusaghitet, unitet. (szeresd uradat, istenedet, és csak neki szolgálj) Leszünüte keltüdisi istahanitekh. Aluvüne istahainje inejvet herüin száhátwra (isten nevét ne vedd a szádra) Suchübü isabikhet (tiszteld apádat, anyádat) Wüljüne (ne ölj!) Lopüne (Ne lopj!) Tiknazirüne (ne paráználkodj) etc. A feljegyzett szavak fele rokon a magyarral, a nyelvtani szerkezet pedig erősen rokon, sokszor azonos. De nagy kérdés itt is a hitelesség! Nyilvánvalóan képtelenség a székelyek kiváltságait megmagyarázni, ha széttelepített hadifoglyoknak, határőröknek, csatlakozott eszkil segédnépeknek vagy menekülőknek véljük őket. Minden székely ugyanis szabad ember s így nemes, adót nem fizet, a király koronázásakor, lakodalmakor és a trónörökös születésekor minden hat ökör
után egy ökröt a királynak kell adni (bélyegezni - ökörsütés, 40 ezer ökör!), birtoka el nem vehető felségsértés és fővesztés esetén sem. Ha a nemzetség kihal, a szomszéd örököl, fiúleányság (simplex lány), közbirtokosság (közlegelő, nyílföldek) miatt a magántulajdon szerepe kicsi. Katonáskodnia kell. (1754 Madéfalva!). Három osztály van (tria genera Siculorum vagy trium generum Siculi): primores - primipiles (lófők) pedites (gyalogok vagy puskások) - közszékelyek (siculos communes). Székely ispán (1235) -a székek élén a hadnagyok (kapitányok). Közigazgatási autonómiájuk volt. Hat nem: Adorján, Medgyes, Jenő, Halom, Ábrán, Örlecz + /Ákos/, 24 ág: Telegdi, Poson, Vácmán, Vaja - Medgyes, Dudor, Kürt, Gyarus - Szomorú, Új, Boroszló, Blázsi - György, Péter, Halom, Názna -Nagy, Gyerő, Új, Karácson - Bud, Szovát, Seprőd, Eczken. Katolikusok, a milkói püspökség hatáskörében voltak. 1330-ban 165 templomuk volt, ami igen nagy szám, figyelembe véve, hagy 35 ezer főnyi népről van szó. Négy főesperesség alá tartoztak: telegdi, fehérvári, kézdi és tordai főesperesség. A székelyek tehát magyar nyelvűek voltak mindig és nem lehettek alávetett, idegen eredetű csatlakozók. De akkor kik voltak? A hún hagyományokat nem a németektől vettük át, a krónikáink hitelesek e tekintetben. Nehézség azonban mégis van s nem is kicsi. Mégpedig azért, mert mindeddig nem sikerült a folyamatosságot régészetileg alátámasztani. A legújabb kutatások alapján most már tudományos körökben is felvethető, hogy a magyar nyelvű népcsoportok első Kárpát-medencei megjelenése sokkal régebbi, mint az avarkor vagy a IX. század második fele. Amennyiben helytállónak bizonyul, hogy az őskőkor óta éltek itt a magyart ősnyelvként beszélő népcsoportok (40 ezer évvel ezelőtti időről van szó!), akkor a Kárpát-medence döntően magyar eredetű toponímiája megalapozottá válik és feleletet kapunk arra a kérdésre is. a szkíták, a húnok, az avarok és a magyarok miért csak a Kárpát-medencét vették birtokukba s nem telepedtek meg nyugatabbra, holott katonai erejüknél fogva ezt bátran megtehették volna. Ugyanakkor az is bizonyítékot kaphat, hogy a keletről érkezett lovas népek nem tartozhattak sem török, sem iráni, sem más indoeurópai nyelvcsoporthoz. A fentebb bemutatott iszfaháni kódex anyaga rendkívüli, feltéve, ha az anyag hiteles. Ehhez vegyük hozzá Ammianus Marcellinus híres és eléggé ismert adatát a szarmatákról, akik mérgükben azt kiáltották oda a császárnak, hogy: "marha, marha"! A Róma története 19. könyv 11. fejezetének ez a részlete így szól: Constantinus
császár szózatot kívánt intézni a szarmata limigansakhoz, tolmácson keresztül, amikor a császár megjelenve az emelvényen és barátságos hangon éppen megszólalni készült.... egyikük éktelen haragra lobbanva az emelvény felé hajította a csizmáját és ezt kiáltotta: marha, marha!, ami náluk csatakiáltásként hangzik. A szkíta-kori régészeti leletek, majd a szarmaták anyagai, később a hún-kori emlékek, illetőleg még később az avarok hagyatéka mind megtalálható Erdélyben, ám a régészeti leletek folyamatossága (kontinuitása) nem bizonyítható. Sem a szkíta csörgők, tükrök, zablák, tegezdíszek, sem a szarmata viselet jelentéktelen maradványai, sem a húnok pompás réz és bronz üstjei, cikáda fibulái (Sáromberke), sugárdíszes tükrei, diadémjai, csatjai (Brassó), övei, bizánci és keleti (kosán) érméi (Szászsebes, Gyulafehérvár, Vízakna), kardjai, egyéb leletei (Fűzkúton hún temető tósírokkal, üvegpoharak) formailag nem előzményei az avar-koriaknak, még kevésbé a magyar időszak anyagainak. Ez ugyan teljesen magától értetődő dolog, hiszen mind a viselet, mind a fegyverzet, mind az eszköz-készlet zöme koronként változott, mégis hatalmas súlyú ellenérvnek tekintik a történetkutatás kisstílű kézművesei. A Vl. század dereka után ide érkezett avarnak nevezett lovas nép nyomai megtalálhatók Erdély egész területén (a Küküllő-vidéki Dicsőszentmártontól a Marosmenti Németszentpéteren át Nagyszebenig), a mérvadó kutatók mind a húnkort, mind az avarkor első felét "településtörténeti mélypontnak" nevezik, ezzel is hangsúlyozva, hogy a kultúrát hozó antik kor után a barbárok következtek. Hiába ismerünk avar sírokat a Maros vidékéről, Érmellékről, a Körösök tájáról, az Erdélyi-medencéből (Kolozsvártól Korondig, Gyulafehérvártól Szászsebesig, Nagyenyedtől Mezőbándig), a Firtosvár tövéből nagy aranypénz-leletet a Vll. századból, a korszak nagy temetőiben (Marosgombás, Várfalva, Marasnagylak) vagy kisebb szórványleleteiben (Kőhalom, ahol László Gyula meglátta a napvilágot 1910-ben, az udvarhelyi Fiatfalván, a háromszéki Kézdipolyánon) csak szláv-avar telepek nyomait hajlandók felfedezni, mivelhogy "az avarok számára nem volt alkalmas ez a vidék". Az igaz, hogy a Romániához csatolt hatalmas térség kutatása közel egy évszázada megbénult, az előkerült anyagok zöme a raktárak süllyesztőjében lapul (Székelykeresztút, Aranyosgyéres, Csákó, Magyarlapáti, Muzsnaháza, Székelyhíd, Doboka), vagy amit közölnek, abban sincs sok köszönet, ám ahhoz elegendő, hogy a magyarországi történetírás megalkossa belőle a szláv és bolgár időszak elméletét (Szilágynagyfalusi csoport és a maroskarnai temető), holott a hamvasztásos szláv sírok alapján tárgyszerűen megállapítható egy rendkívül alacsony szintű életformában vegetáló, kisszámú népesség, a bolgár fennhatóság pedig csak katonai felügyeletet jelentett az erdélyi sóbányák kincsei felett, nem megtelepedést. A IX-XI. századra keltezett magyar anyag (Maroskarna B. temető, Marosgombás, Várfalva, Vajdahunyad, Kolozsvár-Zápolya utca, Eresztevény, Kézdivásárhely,
Székelyderzs, Déva, Magyarlapáti, Gyulafehérvár, Biharvár, Orbaiszék, Zabola és Petőfalva, etc.) egyértelműen és világosan azt mutatja, hogy Erdély földjét is ugyanakkor, ugyanúgy és ugyanazok vették birtokukba, mint a Kárpátmedence többi részét, Vagyis: MAGYAROK! De akkor mi a székelység sajátosságainak a magyarázata? Azt gondolom, most már nem tartható az a tudományoskodó vélekedés, okoskodás, hogy a székelyek széttelepített magyarországi határőrök voltak, akik a XI. század után kerültek csak Erdélybe, sem az a döbbenetesen primitív elmélet, miszerint elmagyarosodott törökök lettek volna, elsősorban arra hivatkozva, hogy a rovásbetűs írásuk is török eredetű, hanem a nyelvi forrásokból kiindulva meg kell fogalmaznunk azt a tételt, hogy a székelynek nevezett népesség egy régtől a Kárpát-medencében élő magyar nyelvű népesség, amely népcsoport a Kr.sz. előtti VII-VI. századtól (vagy régebbről) folyamatosan jelen volt a Kárpát-medencében, sőt nemcsak jelen volt, de be is töltötte azt. Úgyhogy nem azért egyezik meg a nyelvjárásuk az ország különböző területeivel, mert innen-onnan széttelepített emberek voltak, hanem azért, mert egykor régen a székelyek ősi és legszebben megmaradt nyelve volt a magyar nyelv s a székelyek ősi szervezete és szabadsága volt a magyarság egészének a jogállása, amelyet - feltehetően - az avarkor végén csak úgy tudtak megmenteni, hogy az Erdélyi-medencében egy zárt (jórészben magashegyi) települési tömböt hoztak létre s "magukba zárkóztak". Aki tehette, aki akarta, az ország különböző tájairól ide költözött. Ezért jöttek létre meglepő azonosságok és kapcsolatok például a Vas vármegyei Őrség és a Székelyföld között. Megegyeznek például a családnevek: Seper, Bedőcs, Bakra, Zámbó, Imre, Bertha, Unyom, Csiba, Koronka, Lázár, Benedek, de egyéb nyelvi azonosságok is vannak. A barázdabillegetőnek a székelyeknél leányka-madár a neve, az Őrségben leányka-ficuka. A pacsirtának a Csíkban és a moldvai csángóknál szántóka a neve, Vas megyében szántó pityer, a szitakötőt Székelyföldön és Vasban egyaránt kígyópásztornak mondják, az őrségben és Háromszékben a kecskedarázsnak szakadik a neve. A székelyföldi helynevek közül 93 név 194 esetben fordul elő másutt. A magyar királyság területén évszázadok alatt felszámolódtak az ősi hagyományok, ezért vált el a fejlődés iránya s nem azért, mert a székelység idegen etnikum lett volna. Az avarkori lakosság volt ez, akik mellé jöttek Árpád magyarjai, akik között lehettek s voltak is török nyelvűek, ám annak a feltevésnek nincs alapja, hogy Álmos és Árpád vezette nép egészében törökül beszélt volna. Hasonlóan a székelyekhez, a besenyők és a kazáriai kabarok sem török nyelvűek voltak, ám ők nem tudták integritásukat megőrizni. Nem nyomós érv az, hogy a XlI. századig nincs írott forrásadatunk a székelyekről, hiszen számos esetben
igazolta a régészet, hogy az első megmaradt írott említés nem az adott népesség, az adott település, az adott vár, az adott út, etc. létrejöttének ideje! Ma már egészen világos, hogy a magyar-székely rovásbetűs írás nem a VIII. század után keletkezett, hanem sokezer esztendős múltra tekint vissza s éppen a Kárpátmedencéből terjedt szét. Ezt használták a szkíták, a húnok, az avarok is. A székelyek embertani arculata is archaikus. Amint maguk is Erdély őslakói és nem betelepültek. A székelység ősi egysége sokáig sértetlen maradt, ám jó száz évvel ezelőtt megkezdődött a bomlás és a bomlasztás. Ekkor indult meg az a folyamat, amely a teljes közöny, az önmagába fordulás mai állapotát eredményezte. A kisszerűség; a szellemi elposványosodás, az anyagi előnyök hajszolása egyre vészesebben terjed Erdélyben is. És a fogyás egyre rémisztőbb. Negyedmillióval kisebb a romániai magyarság lélekszáma! Sokáig azt hittük, hogy a székelység két kinyújtott karja lesz a kapocs a román és a magyar nép között, elvégre mindkét nép magában áll. A középkorban egység volt: univeristas Hungarorum et Valachorum. Ám a nagyhatalmak és a román vezetők a kinyújtott karokat keresztre szögezték s ez az állapot ma is tart. De valami megmozdult a Székelyföldön, valami elindult. Létrejött a Székely Nemzeti Tanács, újraszerveződtek az ősi székek. Végre kitűzték a nagy célt, amelyért érdemes küzdeni s amely el is érhető. Csakis a nagy célok növelik az embert, a kisszerűség elnyomorítja, törpévé zülleszti a legnemesebbeket is. Ezt tanította László Gyula professzor úr is s erre adott példát az egész élete. Az erdélyi Kőhalmon született 1910. március 14-én s a Hargita szent kőszirtjévé, jelképpé vált váradi halála után 1998. június 17-én. S amint az egyik zsoltár mondja: az Úr nem hagyja, hogy az Ő lelke a koporsóban maradjon! (Elhangzott 2003, november 18-án Budapesten a MOM Művelődési Központban.) 5. A László-iskola múltja és jelene. Egy nagy ívű életpálya áttekintésének a végére érkeztünk. Jól tudom, s azt hiszem ezt mindannyian így érezzük, csak felcsillantani sikerült egy rendkívüli ember, egy ritka
tálentumú tudós, egy konokul hűséges magyar hazafi hatalmas és gazdag életművének főbb állomásait. Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl. Írta Arany János, s László Gyula valóban milliókra költötte dús élte kincsét. Százezrek könyvespolcain sorakoznak könyvei, amelyek önmagukban is halhatatlanok, de ha az egymást követő nemzedékeket is meg tudja érinteni a szelleme, akkor a művek szerzője is velünk marad. A szellemi kisugárzás a magyarul értők, a magyarul gondolkodók számára egyetemes és időben végtelen, ámde László Gyula elsősorban mégiscsak régész szakember volt, a hazai történettudomány jeles képviselője, aki hivatása művelése közben és mellett, de sohasem másodsorban, tanított és nevelt, mégpedig hatvan esztendőn keresztül, A kolozsvári rövid évek alatt nem alakulhatott ki a régi, Pósta Béla nevével fémjelzett erdélyi iskola megújításaként egy László-iskola, de Budapesten ennek létrejöttek a feltételei. Korábban a Pázmány Péter Tudományegyetem Régiségtani Intézete is iskolateremtő volt Tompa Ferenc és Alföldi András (1895-1947-1981 ) révén, de ez a műhely 1945 után megszűnt. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek első felében László Gyula még inkább csak a hatását éreztette, hiszen az 1948/49. évi új kommunista hatalom átszervezte a felsőoktatást is és létrehozta az egységes muzeológus szakot, amelyből majd csak 1956 után válhatott ki az önálló régész-képzés. Az első tanítvány-nemzedékhez sorolható kutatók közül kétségkívül kiemelkedik Dienes István (1929-1995), aki - az 1949-től meghívott tanárként előadó - László professzor úrnak nemcsak hallgatója, de hűséges követője is lett és maradt nagyon korai haláláig. Dienes István igen jelentős életművet hagyott maga után. Nemzedéki kortársai közül a később nagy karriert befutott Bóna István (1930- 2001 ), Gedai István és Erdélyi István, a másodvonalba szorított Szabó János Győző, Kőhegyi Mihály, Tóth Elvira, Kovalovszki Júlia, az ősrégész Trogmayer Ottó és Makkay János említhető, az utóbbiak azonban, bár tisztelték a Mestert a maguk módján, igazán nem maradtak meg a lászlói úton, talán Makkay János kivételével, aki újabban hívévé szegődött. Az ötvenes évek végétől sokasodtak meg tanítványai: Kolba Judit, Garam Éva, Valter Ilona, Kiss Attila (1939-1999), Végh Katalin, majd Mesterházy Károly, Nagy Katalin, Kozák Éva, Horváth Béla s jómagam. Minket követett Horváth István,Vékony Gábor, Bálint Csanád, Kovács László, Tonika Péter, Németh Péter, Melis Katalin, Müller Róbert, Gömöri János, Pálóczi Horváth András, Szőke Mátyás, Rosner Gyula, Vándor László, Költő László, Trugly Sándor.
1967-től az egyesített Régészeti Tanszék vezetője László Gyula lett. Népes hallgatói táborából ettől kezdve már nehéz volna a közel 250 hallgató közül kiemelni olyan neveket, akik még meghatározó módon és észlelhetően a László-iskola szellemiségét képviselték és követték volna. Szőke Béla Miklós, Benkő Elek, Szentpéteri József munkásságában már jószerével nyoma sincs a lászlói örökségnek. László professzor urat 1980-ban a hatalmasok nyugdíjba küldték. Nagyon rosszul tették. A Régészeti Tanszéket pedig 1990-ben átszervezték. Az új Régészettudományi Intézet keretén belül létrejött az Ős- és Koratörténeti Régészeti Tanszék, az Antik Görög-Római Régészeti Tanszék és a Magyar Középkori és Koraújkori Régészeti Tanszék. A László Gyula székébe kerültek közül Kubinyi András nem volt régész szakember, a következő; Laszlovszky József pedig igazán semmiben sem hasonlít a nagy elődhöz. A jelenlegi vezető szakmabeliek szemében László Gyula tudománytörténeti fejezetként kezelendő, így beszélnek róla manapság a vidéki egyetemeken is: Szegeden, ahol a Tudományegyetem Régészeti Tanszékét Fodor István vezeti (1997től) s aki nem volt László-növendék, vagy Pécsett, ahol néhány éve Mesterházy Károly is tart előadásokat. Miskolcon a nagy állami támogatást élvező állami egyetemen 1996-ban jött létre régészeti oktatás, letörendő és elsorvasztandó a 15 éve virágzó Miskolci Bölcsész Egyesületet, amely 1998 óta Nagy Lajos Király Magánegyetem néven működik. Itt a Magyar Történeti és Őstörténeti Tanszéket 1996 óta én vezetem. Az állandó támadások és elvonások következtében azonban ez a műhely nem képes igazán kibontakozni, jóllehet 1997/98-ban egyetemi tankönyvet is sikerült kiadnunk. Sokak szerint a László-iskola egy láthatatlan iskola volt, amely csak szellemi kereteket adott a hallgatóknak. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy maga a Mester sem vágyott többre, hiszen rendkívüli érzékenysége miatt, kivált az évtizedek múlásával egyre kedvesebbek lettek számára azok, akik a kedvében jártak, de alig vitték előbbre az általa megkezdett kutatásokat vagy rá sem léptek a lászlói útra. Mert az igazi tanítvány az, aki bármi áron, felvállalja az ő tudósi hitvallását, amelyet így fogalmazott meg: közös gondunk népünk igaz történelmének feltárása. Gyökereinket meg kell ismernünk és meg kell óvnunk, mert e nélkül elveszünk. Mindaz, amit László Gyula régészként célul tűzött maga elé: megvalósult, hiába acsarkodnak és kötözködnek a mérvadónak nevezett szakvezetők, arra hivatkozván, hogy a romantikus történetírás ideje lejárt s az "igaz tudomány" ki kell magából vesse a "tudománytalant", a megcáfolható elméleteket. Csak az maradhat, amit a hivatalos történettudomány elfogad és elismer, azaz csakis a finnugor származás-elmélet a tudományos. Ezt kell elfogadtatni a közvéleménnyel, ezt kell oktatni az iskolákban,
ezt kell sulykolni az előadásokon! Mindenki mást el kell hallgattatni, minden ellenszegülőt diszkvalifikálni kell. Az ugyan igaz, hogy a légből kapott agyalmányoknak nincs helyük a történettudományban, az azonban a legkevésbé sem igaz és helyénvaló, hogy a kiválóan felkészült, de más nézeteket valló szakembereket ki kell rekeszteni, tönkre kell tenni, meg kell alázni. 1998-ban a szegedi egyetemi munkaközösség megjelentetett egy könyvet: Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája címmel. E kötetet most 2003. novemberében új kiadásban tették közzé, arra hivatkozva, hogy nagy népszerűsége miatt az olvasók által halálra keresett művé vált. A bevezetőt Domokos Pál Péternek, a legendás csángó kutatónak a fia, Domokos Péter írta. S itt szomorú tanúi lehetünk annak, hogy a petyhüdt alma bizony messze guruit a dúsan termő öreg fától! Domokos Péter ugyanis a következőket írta le professzortársáról, László Gyuláról: "Ha egy meghatározó tudós személyiség a 'termékeny bizonytalanságot' teszi-nevezi meg munkája alapideológiájaként, azt tőle individuális rögeszmeként esetleg el lehet fogadni. Ha azonban ez a felfogás a tanítványok széles körében is elterjed, felmérhetetlenül naggyá válik a veszély. Ilyképp mindent körülövezhet a bizonytalanság (megkérdőjelezheti a már elért biztos /?!?/ eredményeket), az áltudomány egybeölelkezhet, illetve egybemosódhat a valódival, s mi több a dilettánsok vezérükként hivatkozhatnak a legelismertebb szaktekintélyre. Egy magát őstörténésznek önátképzett bőrgyógyász /ti. Götz László/ háromkötetes képzelményei elé nem kellett volna baráti előszó írására vállalkozni! A kettős honfoglalás a "húnavar-magyar" azonosítás ügye nem lehet e sorok témája, csupán azt jelzem: nem nóvum! Egykori tudósaink (például a reformkori Kállay Ferenc 'hármas honfoglalást' tételezett fel.) Az álmokat hagyjuk a költőkre, a tudósok pedig izzadjanak, küszködjenek tovább. De nem csupán nálunk létezik 'délibáb'. Néhány finn kutató, észt és magyar híveket is maga mellé állítva, a finnségi népeket kezdi kiszakítani az urali nyelvcsaládból s harmincezer éves finn őshaza koncepcióját latolgatja, fantáziálja. Mindehhez nyelvészeti és genetikai érveket is találni vélnek. Nincs sok kedvünk, okunk mosolyogni e tévúton támolygókon, de az irány veszélyes s politikai motivációi is nyilvánvalóak (EU-csatlakozás, szőke haj, kék szem, s barbár lappfinnugor nyelv!?). Ez már nyílt rasszizmus." Domokos Péter és az idézett kötet szerzője, az elvakult finnugrista nyelvész, Rédei Károly egy húron pendül, ha a László Gyula-i szellemiséget és irányzatot kell támadni, és mindketten bátran és gátlástalanul pocskondiázzák és csepülik -a hazai és a nemzetközi tudományos életben teljesen szokatlan durva kifejezésekkel -a más nézeteket vallókat, őket félnótásoknak, sovinisztáknak, balkanizálódott elemeknek,
henyéknek, műkedvelőknek, agyszüleményeket gyártóknak, gyermetegeknek, gőgös fennhéjázóknak, balgáknak, badaroknak, képzetlen ködkergetőknek, mániákus képzelgőknek, őrült sarlatánoknak, agyrémes népbolondítóknak, kóklereknek nevezve, sőt attól sem riadnak vissza, hogy a nemzeti történetírás képviselőit a tudományos és a politikai alvilág képviselőinek és históriai bűnözőknek bélyegezzék. Ez a nemtelen és a jó ízlést mellőző vagdalkozás, bármennyire is bántó számunkra, nagy haszonnal jár a gondolkodó magyarok számára, mert felnyitja a szemeket és felkelti az érdeklődést. De szó nélkül azért nem hagyható, mert a szépséget nem cserélhetjük fel a rúttal, a tisztaságot a mocsokkal, a valódit a hamissal. Mestereink jó hírnevét a tisztességes utódoknak mindig védelmezniük kell! Rédei Károly, László Gyula Őseinkről c. könyvéről azt írja, hogy sem nyelvészetileg, sem régészetileg nem igazolható feltevésekbe bocsátkozik, amikor a magyar nyelvet gondolja alapnyelvnek, amely a környező népek számára közlekedőnyelvvé vált. Majd így folytatja: "Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a nagytekintélyű régész, László Gyula az 1990-ben megjelent műben elénk tárt valószínűtlen hipotézisekre épülő eszmerendszere, melyek csirái már korábbi műveiben is előbukkannak, teremtette meg a táptalajt az újabb idők dilettáns nyelvészkedőinek, az álomkergető, tudományos módszereket nélkülöző, illetőleg sutba dobó 'nyelvi és őstörténeti' tevékenysége számára. László Gyula nagycsalád-rendszerét és a kettős honfoglalás elméletét lényegében az egész magyar történész-régész szakma megtagadta, bizonyítás nélküli, hibás hipotézisnek minősítette, akárcsak a szkíta-hún-avar magyar folytonosság tételét is. Ez utóbbit tömény esztelenségnek nevezik a mérvadók, teljesen elhallgatva azt a tényt, hogy az ő kihirdetett tételeik csak kinyilatkoztatott dogmák, semmi egyebek. Kihirdetett időrendjük teljesen hasraütésen alapul, mivel semmiféle tényadatunk nincs arra, hogy az un. uráli, majd finnugor alapnyelv a Kr.sz. előtti V. illetve IV. évezredben létezett volna, sőt arról sincs, hogy egyáltalán létezett volna ilyen alapnyelv, mivel ilyen nyelvi emlék egyszerűen nem létezik! Ugyancsak egészen légből kapott, hogy az előmagyarok a tajga-övezetből a Kr.sz. előtti 1. évezredben sodródtak volna dél felé. Arról már nem is szólva, hogy miért csak a magyarok elődei sodródtak dél, majd nyugat felé? S miért maradtak a tundrástajgában és az északi sztyepp-zónában a többiek? A magyarok őshazájának az Ural nyugati oldalára helyezése egy megkövült ősdogma, amelyet semmiféle régészeti anyag nem támaszt alá. A székelyek eszkil-bolgároktól származtatásának tudománytalanságáról már volt szó. A Bóna István által képviselt un. garnizon-elmélet a IX-X. századi Magyarországon a viking katona telepek mintájára képzeli el a Kárpát-medence birtokbavételét. S ez a képtelen feltevés akadémikusi címet ért.
Fájdalmasan szomorú, hogy az iskolateremtő László Gyula neveltjei sorra és rendre elfordultak a Mestertől. Nem azt fájlaljuk, hogy az adatok változtak, ez a kutatások bővülésével természetes. Hanem azt, hogy azok, akiket egy kissé dédelgetett is, az előmenetelük, a címeik érdekében kiáltottak harsány Barabást, Jézus helyett. Az egykori derék szegedi múzeumigazgató, Bálint Alajos fia, akit László Gyula mellett és után magam pártfogoltam egy jó félévtizeden át, ma az MTA Régészeti Intézetének igazgatója, aki éppen a mi sorozatunkkal egyidőben szervezett egy tudományos ülésszakot az Úri utcai Régészeti Intézetben a magyarság úgymond hiteles őstörténetéről, s a szűkkörű szakmai szeánszon a mérvadó kutatók, lényegében egymás között, érdeklődő közönség nélkül, gyalázzák a dilettánsoknak nevezetteket, sűrűn és önelégülten hangoztatva: dilettantizmusra nem lehet tudományos karriert elérni. Ez valóban így van. A 2004. évi akadémiai tagajánlások között csak Erdélyi István neve szerepel. Sokan figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy őstörténetünk számos kérdésére ma még nem tudjuk a választ, hiszen például egyetlen hiteles nyelvemléket sem ismerünk a szkíták, a húnok, a kazárok és az avarok nyelvéből. Ugyanígy fogalmunk sincs a honfoglalás előtti ótörök jövevényszavaink pontos eredetéről. Ezeket a problémákat ugyan rejtett módon elismerik, ám mégis kijelentik: a szkíták iráni nyelvűek voltak, a hunok, a kazárok és az avarok török nyelvűek voltak, tehát a magyarokhoz semmi közük sem lehetett. Bizonyíték: nulla. A finnugor kliséket imamalomként ismételgető Rédei Károlynak csak arra futja a tehetségéből, hogy kijelenti: Bakay Kornél, Kiszely István és társai nem tekinthetők tudományos vitapartnereknek, mivel témafelvetésük és tárgyalási módjuk nem szakszerű. Ugyanakkor az átfogó és tudományos alapossággal megírt Árpádok országa c. könyvem teljes mellőzésével, heti újságok kis cikkeiben szereplő sajtóhibákkal élcelődik. De minket ez a megbélyegző és kirekesztő bánásmód nem rettent meg. Sőt, csekély számunk ellenére sem vesszük át a hangadó hivatalosok érvek nélküli, mocskolódó stílusát, hanem a nagy kultúrpolitikus Klebelsberg gróf útmutatását követjük, aki 1920-ban azt mondta: "ne keressünk mi valami csodaszert, ne keressünk mi valami egészen újszerű, szokatlan módszert ahhoz, hogy lábra tudjunk állni, hanem dolgozzunk, dolgozzunk becsületesen, dolgozzunk szakszerűen minden téren." De azt is tudjuk, hogy önerőnk nem elégséges. A magyar értelmiség, a magyar középosztály, a magyar gondolkodók támogatása és megnyerése nélkül nem járhatunk sikerrel. Ameddig nem tudjuk megteremteni azokat a nemzeti műhelyeket, ahol a kisiskolások, a gimnazisták, a főiskolások új és becsületes tartalmú tankönyvei elkészülhetnek, ameddig nem születnek nemzeti tőkés-mecénások, akik biztosítják a kutató expedíciók keltségeit, ameddig nem veszik meg a nemzeti történeti iskola tagjainak a könyveit, addig a marxista történelmi materializmus neveltjeinek finnugrista rabláncán maradunk.
Múltunkért évszázados harc folyik s nem egyenlő feltételek mellett küzdenek meg egymással a szembenálló táborok. A velünk szembeniek is nagyon jól tudják, hogy a tét nagy! Akié a múlt, azé a jövő. Aki elveszti a múltját, olyanná válik, mint az emlékezetét vesztett gyógyíthatatlan beteg. Magatehetetlenként bármit megtehetnek vele. S akkor félévszázad múlva nem lesz Magyarország. Ilyen hatalmas a tét! Ismét Klebelsberget idézem: "A történész nemzetének nevelője, moralistája, közvetlenül kell a néphez szólnia. Minden történelmi munka végcélja a nemzetek, kimagasló egyéniségek és események olyan világos és művészi előadása, hogy azt minden műveltebb ember ne csak megértse, hanem érdeklődéssel és élvezettel fogadja be a lelkébe." Ha sikerül bennünket hiteltelenné tenni a nagyközönség szemében, ha sikerül bennünket összemosni a képzetlen és valóban mindenfélét állító szerzőkkel, akkor nem lesz új, igaz magyar történelem! Ha László Gyulát, Mészáros Gyulát, Balázs Gézát, Marácz Lászlót, Bakay Kornélt egy csoportba zárják a legvadabb amatőrökkel, amint teszi ezt az alantas módszerekkel dolgozó, történelmileg képzetlen, etikátlan Rédei nyelvész, akkor mindannyiunknak tudnia kell: ki kicsoda és mit ér? S persze nem szabad bedőlni a Götz Lászlót, Padányi Viktort, Csőke Sándort, Kemény Ferencet, Harangozó Imrét, Kiss Dénest gyalázó tirádáknak sem. Rédei Károly például úgy ostorozza és gúnyolja a sumerológusokat és a sumerológiávai bíbelődőket, hogy közben a könyvében beismeri, hogy ő egyáltalán nem ért a sumerológiához, hanem egy Mihaela Weszeli nevű egyént bízott meg bizonyos szavak és jellemzők kikeresésével és ellenőrzésével. S ez az egyén engem vad sumeristának bélyegez. S ez az egyén akadémikus. Csoda-e, ha a Magyar Tudományos Akadémiának jelenlegi régész tagjait: Bálint Csanádot és Szabó Miklóst a magyar művelt közönség alig vagy egyáltalán nem ismeri? S csoda-e, ha László Gyula nem lehetett tagja a Magyar Tudományos Akadémiának? De viseljük sorsunk, ahogy meg van írva. Végezetül tekintsük át mégegyszer, hol tartunk ma? Meddig jutottunk a magyarság múltjának felderítésében? Mi az, amit a régészet, az új vagy Újonnan értékelt írott források s az embertani vizsgálatok alapján tudunk? S mi az, ami biztosan hamis állítás és téves következtetés? Legutoljára: kikből áll ma még az egykori Lászlóiskola? A magyar nyelvű népesség kialakulásának helye és ideje, a finnugor dogmák alapján ma már nem valószínűsíthető. Számolnunk kell egy őskőkori (paleolit) magyar ősnyelvvel részben a Kárpát-medencében, részben Közép-Ázsia és a Kaukázus térségében. A szkíta-hún korszak a Kr.sz. előtti IX. századtól kezdődik s egy ezredéven át tart. E magas kultúra önállóan jött létre, nem az antik görög vagy kínai hatás leképezésével.
S ezen világ része volt az avar és a magyar kultúra is, amint ezt László professzor úr is tanította. A szkíta szellemi örökség (szarvas népe-csodaszarvast), a szkíta divat, a hún művészet és ízlés töretlenül tovább élt a türk, avar és a magyar népeknél. Az írott források nem alaptalanul azonosították a hunt az avarral és a magyarral. Hún hagyományunk eredeti és ősi. A X. századi Waltharius eposz egymagában megcáfolja, hogy a hún hagyományt a németektől vettük volna át a XII-XIII. században. A hún-magyar azonosság ősi örökségünk és nem Kézai Simon kitalálása. S még kevésbé a Nibelung-ének átköltése. Atilla a mi örökségünk, mert semmi nyoma sincs annak, hogy a világon bárki is magáénak vallotta volna a húnokat és egyáltalán érdeklődött volna e téma iránt. Nemzeti krónikáink hitelét az újabb kutatások megerősítik, sőt remélhető új írott források felbukkanása is. A legújabb genetikai (DNS) vizsgálatok egészen új irányokat szabnak és nem erősítik meg a kihirdetett őstörténeti dogmákat. Ma már számos bizonyítékkal rendelkezünk ahhoz, hogy véglegesen elvessük, hogy elődeink földbevájt putrikban laktak volna és a primitív dadogó sámánizmus jelentette volna számukra a vallást. László Gyula régészprofesszor már ott fenn lakik a csillagok honában, de a hívők számára mindörökre őrlélek (Makovecz Imre) marad, akinek bizonyos adatai elévülhettek, elévülhetnek, ám azon hitvallása, hogy a magyar választott nép, amelynek szent a múltja, könyveiben örökérvényű kinyilatkoztatás marad. Sokan mondogatják, hogy a helyes útról, amelyen számos kutatót éppen ő indított el, a mester a 70-es években letért s elindult az ő saját kis ösvényén, amely a tudománytalan álomvilágba vezet. Ne higgyék, hogy -e földi világból már ugyancsak eltávozott - Bóna Istvánnak igaza lenne! Hit nélkül sem Isten, sem Haza, sem nemzet nincs. Az eucharistiát sem lehet bizonyítani, mégis kétezer év óta a legszilárdabb tartópillérünk. A László-iskola fundamentum, mélyen fekvő alap lett, amelyre építkeznünk lehet. A mai napon jogi személlyé vált László Gyula Történelmi és Kulturális egyesület megkezdheti az építkezést s ha mindannyian akarjuk és vállaljuk, létrejöhet az első igazi magyar őstörténeti intézet. "Akik az igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökké, miként a csillagok!" (Elhangzott 2003. december 9-én Budapesten, a MOM Művelődési Központban) Őstörténetünk régészeti forrásai I. című tankönyv bemutatója a Magyarok Házában
Húsz hónappal a III. évezred nyitánya előtt a világ magyarságának lélekszáma alig haladja meg a 15 milliót. Fogyunk és gyengülünk. Mára már 10 milliós ország lettünk, mivel az elmúlt fél évszázad alatt hét millió magzatot gyilkoltak meg abortuszokkal. Elveszik a lelkünket, elveszik a hitünket, elorozzák évezredes múltunkat. Mindent elfelejtünk, mert nem tanítják igazi őstörténetünket. Hát nincsenek egyetemeink, történeti intézeteink, ahol kiképeznék a múlt hivatásos tudós kutatóit és a gyermekeinket tanító tanárokat? Hát nincsenek jó tankönyveink? Az orosz megszállást követően a magyar őstörténet kutatásának 1945 előtti irányzata csak annyiban változott, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemből ELTE lett és a Bölcsészettudományi Kar számára lefoglalták a korábbi piarista gimnázium épületét, az uralkodó finnugor származtatási elmélet azonban érintetlen maradt. A marxistaleninista dialektikus és történelmi materializmus korcs eszmerendszerét a kommunista Molnár Erik és a- szellemtörténészekből átvedlett - "új-marxisták" (Elekes Lajos, Léderer Emma) képviselték. Molnár Erik 1949 és 1954 között több munkájában foglalkozott őstörténetünkkel, a budapesti iskola azonban - László Gyula vezetésével csak a forradalom után kezdett szerényen munkálkodni, természetesen a finnugor tanokat hirdetve. László Gyula professzor nyugdíjaztatása után (1980 részben az ősrégészből átvedlett Bóna István, illetve Vékony Gábor neve fémjelezte a budapesti őstörténeti kutatásokat, amelyhez 1968 után egyre erőteljesebben kapcsolódott az MTA Régészeti Intézete (Erdélyi István, Bakay Kornél, Kovács László, Bálint Csanád) és a magyar Nemzeti Múzeum (Dienes István, Fodor István, Mesterházy Károly, Révész László). Az MTA Történettudományi Intézetében Györffy György és Bartha Antal, a Néprajzi Kutató Csoportnál Veress Péter foglalkozott intenzíven az őstörténet kérdéseivel. Ugyanakkor a budapesti csoport csak két egyetemi tankönyvet tudott létrehozni; 1954-ben a Régészeti Kézikönyvet, 1957-ben pedig napvilágot látott az ElekesLéderer-Székely György által írt egyetemi tankönyv, amely azonban a honfoglaláskorral indít, tehát a magyar őstörténetet egyáltalán nem tárgyalja. A Györffy György és Bartha Antal által írt Magyarország története vonatkozó kötete (1984) a hagyományos nézetek tárháza. Az ELTE-én természetesen külön működött és működik ma is a Finnugor tanszék, az őstörténeti kiváltságokat maguknak vindikáló nyelvészekkel. Elekes Lajos tanítványa, Kristó Gyula, Róna Tas Andrással együtt létrehozta a szegedi őstörténeti műhelyt, amelynek tagja lett később Fodor István, Trogmayer Ottó, Kürti Béla, Makk Ferenc, Berta Árpád, illetve a Hajdú Péter vezette Finnugor tanszék. A szegedi iskola 1976 óta öt kötetben megjelentette a színvonalas Bevezetés a magyar őstörténet forrásaiba c, tankönyvsorozatát, majd 1996-ban könyvpiacra került Róna-Tas András, A honfoglaló magyar nép c. összefoglaló kötete is. Kristó Gyula az utóbbi évtizedben szinte ontotta a támogatott
könyveit; A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1994), A magyar állam megszületése (1995), Magyar honfoglalás - honfoglaló magyarok 1996), A magyar nemzet megszületése (1996), A székelyek eredetéről (1997). Egy ideig folyt őstörténeti oktatás a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajzi tanszékén is (Gunda Béla, Nepper Ibolya), majd 1996-tól a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen működött egy Történeti Intézet, Erdélyi István vezetésével, aki 1997-ben megjelentette a Bajkáltól a Balatonig című oktatási segédkönyvet A marxista irányzat és az abból kinövő különböző csoportok lényegében ugyanazt a szellemiséget képviselik. Elfogadják a finnugor elmélet kizárólagosságát, a magyar népet késői keletkezésű etnikumnak vélik, a nemzeti krónikáinkat elvetik, a szkítahún-avar-magyar rokonság gondolatát mesének titulálják, amelyet a németektől (!?) vettünk át a XIII. században. Ezért jelentett fordulatot 1996-ban a miskolci bölcsészeten megindított új őstörténeti oktatás, amely most a harmadik esztendejébe lépett. S máris elkészült egy új szemléletű egyetemi tankönyv első kötete s nyomdában van a második kötet is. E munkákban az egységes eurázsiai szemlélet érvényesül a szűk régiós látásmód helyett, száműztük a régi közhelyeket (toposzokat), hiteles forrásként kezeljük a krónikáinkat, a magyar őstörténet részévé tettük újra a szkítákat, a párthusokat, a kusánokat, a hunokat, a szabirokat, az onogurokat, az alánokat és az avarokat. Valljuk és vállaljuk, hogy a történettudomány nemzeti tudomány, az őstörténet pedig nemzeti elkötelezettségű szakterület. Lássunk néhány példát, ahol a nemzeti szellemiségű őstörténeti irányzat lényegesen és súlyosan eltér a hivatalos "mérvadó" kutatói állásponttól. 1. A honfoglalás (vagy helyesebben: honalapítás) nem eszeveszett menekülés következménye volt. 2. A besenyők semmiféle magyarirtó hadjáratot nem vezettek őseink etelközi területei ellen, 3. Biborbanszületett Konstantin császár műve, a "Birodalom kormányzásáról" egyáltalán nem támadhatatlan "szent forrás", amelynek minden szava szentírás. Ma már ismét érvényes néhány korábbi "kiigazítás", például Levedi hadihajón való utazása a kazár kagánhoz, az előkelő kazár nő, mint Levedi felesége, a Khazarósz átírás helyett az eredeti Mazarósz olvasat, etc.
4. Semmiféle adat nem támasztja alá az un. kazár szolgaság teóriáját, sőt ellenkezőleg: a magyarság része volt Kazáriának és szövetségese a kazár uralkodóknak. A kazár uralkodó osztály zsidó hitre térése egyáltalán nem érintett tömegeket, viszont felborította a birodalom belső rendjét és békéjét. 5. Az avarok sem menekültek senki elől a Vl. században és nem állja meg a helyét az a kitalálás, hogy Baján kagán "nem találta a bejáratot a Kárpát-medencébe". Az avar hatalom folyamatosan fennállt a Kárpát-medencében 330 esztendőn keresztül. 6. A székelyek nem elmagyarosodott törökök, hanem eredetileg is magyar nyelvűek voltak, 7. A magyar nyelv nem a kis, finnugornak nevezett népek ősi "alapnyelvéből" fejlődött ki, hanem egy ősnyelv, amely külön választandó a többi finn típusú nyelvtől, noha rokonságba áll velük. Tehát a magyar önálló európai nyelv, amely a legrégibb idő óta létezik. Szó sem lehet semmiféle kétnyelvűségről vagy nyelvcseréről! 8. A finnugor rokonság-elmélet tarthatatlan, úgyszintén alap nélküli az obi-ugorok degradálódásának hipotézise és az un. finnugor régészeti kultúrák jellemzése. Fodor István, Verecke híres útján c. könyvében 297 oldalból 130 oldalt szentelt különböző régészeti kultúrák leírásának, mintha bármi alapja is volna a magyarok őseleivel való azonosságuknak. Fel kellene végre adni az európai finnugor intézeteket és tanszékeket (Göttinga, Groningen, Bécs) s visszatérni az ázsiai kutatásokhoz! 9. A Kárpát-medencei magyar régészeti leletanyag nem itt jött létre (Erdélyi, Bálint, Fodor) hanem elsősorban Közép-Ázsiában virágzott az a kézművesség, amely az arabok erős hatása alatt megteremtette az un. jellegzetes magyar emlékanyagot és díszítő stílust. 10. A magyarság őstörténetének kutatását ki kell terjeszteni a kazár, az avar, a szabír, a hún, az onogúr, a bolgár népneveket viselő etnikumok emlékeire is. A történelem minden nép számára életfenntartó erő, a magában álló, keleti magyarság számára azonban egyenesen a megmaradás alapfeltétele ősi és nemes gyökereink kimutatása és megszerettetése. Csak ily módon állíthatjuk meg a magyar lélek kasztrálását, a globalizációs méreg nemzetpusztítását, a teljes felolvadást és beolvadást. Európának csak addig kellünk, amíg magyarok maradunk! (Elhangzott 1998. májusában.)
Czuczor Gergely születésének 200. évfordulóján 1800. december 11 - 1866. szeptember 9. A honalapítás 110, évfordulóján a felvidéki Ipolyságon esti éneklés közben felcsendült e dal: Fúj, süvölt a Mátra szele, Üngöm, gatyám repül vele, Kalapom el is kapta már, Tiszába vitte a tatár. A fiatalok népdalnak hitték. Pedig nem az. Ki a szerző? Czuczor Gergely. S ki volt Czuczor Gergely? Az 1920 óta Szlovákiának nevezett Felvidéken, a Nyitra vármegyei Andód faluban született két száz esztendővel ezelőtt egy István névre keresztelt kisfiú, akinek édesapja módos jobbágy - paraszt ember volt, édesanyja nemes Szabó Anna. Később még tíz testvére született. A Gergely nevet később a papi bencés szerzetesrendben vette fel. Ott, ahol évfolyamtársa volt egy druszája: Jedlik István, aki később a szerzetben az Ányos nevet kapta. Jedlik Ányos, a dinamó, a szódavíz és sok más dolog neves feltalálója. A Czuczor-fiú a tartást atyjától, lángoló hazaszeretetét az édesanyjától örökölte. Iskoláit Érsekújváron, Nyitrán, Esztergomban és Pozsonyban végezte, ahol a sok tót pajtása magyarsága miatt csak Uhernek csúfolta. A bencés rend központjába, a Szent Márton hegyi főmonostorban, amelyet azután Kazinczyék neveznek el Pannonhalmának, 1817-ben került. Újoncéve után Győrben tanul bölcsészetet, majd 1820-bon Pestre került a központi papnöveldébe.1824-ben szentelték fel. Czuczor Gergely tehát - amint később Csíky Gergely vagy Sík Sándor - paptanár és pap-költő. Még nem volt felszentelt pap, amikor 1822-ben a betegszobában, fellelkesülvén Kazinczy és Horváth Endre művein, megírta az Augsburgi ütközet című négyénekes eposzát. A magyar irodalomban ez volt az első nagyhatású történelmi témájú verses eposz. Romantikusan a múltat idézte, de azzal a céllal, hogy a jelenre és a jövőre hasson. Ez a 910-ben lezajlott valóságos csata nem azonos a 955. évi Lech-mezei ütközettel. Ekkor, 910-ben a magyar sereg fényes és nagy diadalt aratott a németek felett. Ezt az eseményt énekelte meg a szerző, büszkén hirdetve "Hunnia rettenetes karú hőseinek", a "szittya oroszlánoknak" csodálatos hőstetteit, akik megtanították a világot arra, hogy: Nem jó bántani a magyart, mert vérrel védi hazáját!
A fő cél az volt akkor is, hogy az írástudók erősítsék a nemzeti öntudatot, hiszen a múlt csak példa lehet, a múlt csak alap lehet, de tetteinkben előre kell néznünk. Jellemző azonban, hogy Czuczor Gergely ezt az un. kalandozó hadjáratot, honvédő harcnak tüntette fel, ahol a bátrak és a vitézek lettek hősök s a gyávák lettek a szolgák. Az 1800. esztendő nem kevés nagyságot adott a magyarságnak, hiszen ekkor született Jedlik Ányoson kívül Vörösmarty Mihály is. A kevéssel fiatalabb Toldy Ferenc, aki Czuczor leghűbb barátja volt, arra ösztönözte, hogy újabb történeti témájú művet alkosson. Így készült el 1828-ra az Aradi Gyűlés c. műve, amely II. Vak Béla király 1132. évi hírhedt aradi vérengzését dolgozta fel azzal a nem titkolt céllal -s lám mennyire időszerű ez a téma ma is - hogy hová vezet a pártos torzsalkodás, ám a magyar ember a Haza és a Szent Korona iránt mindenkor hű marad. Már ekkoriban foglalkoztatta a nagy törökverő Hunyadi János alakja, akit szintén példaként kívánt a magyarság elé állítani. Egyszeriben ismertté vált és akkoriban a tudományos élet még úgy működött, hogy a valóságos eredményeket nézték, a tényleges műveket díjazták és nem érdekcsoportok egyezségei szabták meg a címeket és a rangokat. Az 1830-ban felállított magyar akadémia mindjárt az első nyilvános rendes nagygyűlésén, 1831. február 17-én délelőtt Czuczor Gergelyt levelező taggá s ugyanazon nap délutánján rendes taggá választotta. Akadémiai székfoglalója volt: Vitéz János, némely tekintettel Magyarország általános állapotjára. S amikor ezt az előadást báró Jósika Miklós végighallgatta, akkor érlelődött meg benne az elhatározás: megírja a Csehek Magyarországon című nagysikerű regényét. Úgy hiszem, ma is akkor fog csak megújulni a Magyar tudományos Akadémia, ha ismét szokássá és gyakorlattá válhatik, hogy bárkit, bármilyen kapcsolat nélkül, kizárólag a jelentős eredmények és művek alapján választhatnak be az akadémiai testületbe. Czuczor Gergely, aki időközben Komáromban tanárkodott, megalkotta újabb, négy énekes történeti művét, a Botondot, amely talán a legidőtállóbb éposza, s amelyben a főhősnek a szép görög leány, Polydóra iránti szerelmi vonzalmát is középpontba merte helyezni (1832) paptanár létére. A jóvágású, noha sokat betegeskedő Czuczor meglehetősen szabados világi életet élt, bajuszt viselt, zsinóros Zrínyi-dolmányt hordott, kocsmákban üldögélt, szerelmes dalokat írt, nagy kedvét lelte szerelmes népdalok költésében. (Csaplárosné, Szép leány) Rendtársai egyike-másika, elsősorban azok, akik tehetségtelenségüket és jelentéktelenségüket a szigorú rendi szabályok betartatásával igyekeztek elleplezni, sorozatosan feljelentgették a rendi elöljáróknál, aminek következtében gyakran
megróják őt, cella-fogságra ítélik, sőt a műveit is indexre helyeztetik. Különösen keményen lépett fel ellene gr. Pálffy Fidél kancellár, aki azt is eléri, hogy az időközben Pestre költözött Czuczort visszahívják Pannonhalmára 1837-ben s ezzel fel kellett adnia az Akadémia segédjegyzői és levéltárnoki állását, sőt eltiltják a tanítástól is. Ezt már az egyébként béketűrő és engedelmes Czuczor Gergely is megsokallja és egyenesen Ferdinánd királyhoz nyújt be panaszt és kér orvoslást, szigorú vizsgálat által. A vizsgálat tisztázza őt (1842) s így visszakerülhet a győri líceum katedrájára, sőt 1845-ben ismét felköltözködhetik Pestre. Pestre költözése előtt egy esztendővel, az akadémia megbízta a nagy szótár elkészítésével, amelyhez igen nagy kedvvel és hatalmas szorgalommal látott neki. Egész fiatalon is erősen vonzódott a magyar nyelv kérdésköréhez (A magyar nyelv állapota gymnásiumainkban, 1828., A magyar nyelv némely sajátságairól.), így hát kedvére való munka volt ez a szótár-készítés. 1848-ra, tehát négy év alatt, egyedül, eljutott az A betűtől az I betűig, ám ekkor megakadt mind a költői tevékenysége, mind a szótárkészítési munkája. A bécsi udvar álnokságai forradalmi lángot ültettek a szívébe és megírta talán legnagyobb versét, a Riadót, amelyet a honvédek - Petőfi Nemzeti Dalával együtt röplapként hordtak maguknál. Amikor az osztrákok elfoglalták Pestet, Wingdischgrätz herceg ezért a verséért ki akarta végeztetni, majd - kegyelemből - 1849. januárjában a hadi törvényszék vas bilincsekben letöltendő hat esztendei várfogságra ítélte őt. A magyar honvédsereg májusban kiszabadította őt is a börtönből, ám Világos után ismét elítélik. Haynau 1850. januárjában Kufsteinba viteti, ahol kezén és lábán vas bilincsekkel kell élnie a tömlöcében. Ülök a magányban én sápadt alak, Őriznek zárvasak, szirtkőfalak, Távol tőlem honom, szerelmesem, Szemem törten mereng s könnynedvesen. Lehajtanám pihenni bús fejem, De vasba vert kezemre hogy tegyem? Imádva égre nyújtanám kezem De ah béklyóm lábörve visszatart. Később megengedik neki, hogy töménytelen céduláját, szótári jegyzeteit bevihessék hozzá a börtöncellába, a könyveit (654 kötetet) jóbarátja Jedlik Ányos vitette a lakásába. Így tehát tudott imádkozni és dolgozni: Ora et labora! - ahogy a bencés regula előírja.
844 napot sínylődött a sötét tömlöcben s eközben írta a nagy szótár szócikkeit. Amikor kézbe vesszük az intézményünk által újra kiadott köteteket, gondoljunk erre is. S arra is, hogy mindmáig ez a magyar nyelv legnagyobb és legteljesebb szótára 110 784 szóval, amelyhez mérhető egyetlen más szótár sem készült azóta sem. Czuczor 1851. május 22-én reggel lépett ki a kufsteini börtönkapun, kezében lóbálva vas bilincsen, amelyeket megvett a porkoláboktól, hogy mementóként átadja barátjának, Toldy Ferencnek és áldott feleségének, aki a börtönben is meglátogatta. Pesten a Múzeum körút 26. szám alatti házba költözött, ahol holtáig maradt. A nagy szótár köteteit 1861-ben kezdték el kinyomtatni s három kötet már a polcain állt, amikor 1866. szeptember 9-én hirtelen, kolerafertőzésben, meghalt. Ravatala mellett ott állt Arany János, Toldy Ferenc, Pauler Gyula, Vámbéry Ármin, Lónyay Menyhért, Szigligeti Ede, Feleky Miklós. A Kerepesi temetőben nyugszik. Nagy magyar hazafi nagy magyar költő és nagy magyar tudós volt Czuczor Gergely Rabságában egy fehérre gyalult szék támlájára írta rá hitvallását: Hogy hazámat ne szeressem, A bitorlót meg ne vessem: Hatalom nem teheti! Hogy Hazámat megtagadjam Megvetés jelét hogy adjam, Azt sem követelheti! Főbe lőhet, nyakaztathat, Bitófára fölakaszthat, Most erősebb, tegye meg! De az érzelem honában, Keblem titkos templomában: Én urat nem ismerek! Vörösmarty Mihály társa, Petőfi előhírnöke, aki tudta, mit vállalt. "Engem elcsendesülni kényszerítenek, de a valóságos ok, a magyarság gyűlölt ügye!" Igen, ez volt a fő bűne. Egyenes jellem, szabad magyar lélek volt, aki gyűlölettel csak a magyarok ellenségeire gondolt. A hazaszeretete éltette, mozgatta versíró tálentumát és tudósi pennáját. Nemcsak nagyot alkotott, de halhatatlant is.
Fogadjuk be őt a szívünkbe! (Megjelent: Ősi Gyökér 28/2000/4. szám, 37-39.) Endrey Antal, A magyarság eredete Melbourne, Magyar Intézet, 1982. Reprint 2002. Vitéz dr. Endrey Antal elmúlt nyolcvan esztendős, alkotókedve és akarata azonban töretlen. Régi jogász család sarjaként nemzetközi jogászként is nagy hírnevet szerzett magának és a magyar nemzetnek. 1948-ban nyugatra menekült, de amint lehetett hazatért és ma Ásotthalmon él és dolgozik. Endrey Antal nagyon jól tudja, hogy a magyarságnak mennyire nincs nemzetközi "érdekvédelme", mennyire nincsenek sem Európában, sem Amerikában lobbizó csoportjai, holott anélkül, hogy a világot megismertetnénk a valós magyar történelemmel, a hamisítások nélküli igazi magyar érdekekkel, nem lehet jövőnk. Kivált mostanság, amikor az európai uniózás minden határt átlépett. Endrey Antal azon kevés kutató közé tartozik, aki angol nyelven jelentette meg műveinek nagy részét (The Future of Hungary,1972., Sons of Nimrod; The Origin of Hungarians,1975., Pride of my Country, 1975., The Kingdom to come, 1975., The Holy Crown of Hungary, 1977., Hungarian History,1982.) s éppen azért tette ezt, mert azt akarta, hogy ne csak a román, a szerb, a szlovák, a horvát, a német történetírás termékei álljanak a döntéshozók rendelkezésére. Ha csak ennyit tett volna, érdemei akkor is rendkívüliek volnának. Ám ő nemcsak ennyit tett és tesz. Számos magyar nyelven megjelent munkája is van, részben még az Ausztráliában töltött időből (Félbemaradt nép, 1971., A Boldogasszony Kiadó Magyar történelem sorozata, A magyar archiregnum.), részben már itthonról. E munkák között kiemelkedő fontosságú A magyarság eredete c. műve. E munkájában elsősorban a hazai történettudomány legnagyobb rákfenéinek egyikével, a finnugor származás-elmélet bírálatával, a szkíta-hún-avar rokonság kérdéskörével és a magyarság több ezredéves históriájának mezopotámiai kapcsolataival foglalkozik. Nagy irodalmi ismeret birtokában taglalja a felvetett kérdésköröket, különösen sok angol, francia és német nyelvű szakirodalmat használ. Nem titkolt célja, hogy végre megszülessék az új és valós magyar őstörténet. S nem fél attól, hogy a mérvadó döntnökök őt is kirekesztik "sumérkodása" miatt. Bátran leírja: vizsgálunk kell, igenis behatóan tanulmányoznunk kell a Kr. születése előtti ezredévek egész históriáját, beleértve az öt-hat ezer évvel ezelőtti sumér korszakot is. Az utóbbi időben egyre több adat szól amellett, hogy a Kárpát-medencének és
Mezopotámiának sok köze volt egymáshoz. Aminthogy a magyar ősnyelv is önálló stúdium kell legyen. Három évtizede szinte szakadatlanul azon fáradozik, hagy a "lelkében érlelődő gondolatokat" átadhassa szeretett nemzetének, amely 1920 óta súlyosan beteg országban élő nem ép nemzet. Lesz-e feltámadás, lesz-e megújulás? Vajon a XXI. században a magyarság megmarad-e vagy rezervátum-népséggé züllik? Manapság már nincsen a nemzetnek teljes országa, nincsen vagyona, nincsen gazdasági és katonai ereje, nincsen erkölcse és ősi jogrendje. Csak múltunk van, amely az az éltető televény, amelyből talán kisarjadhat a feltámadás, a magunkra találás, a feleszmélés, a talpra állás. Mert tartozhatunk mi Európához, járkálhatunk a nagyvilágban keresztülkasul, a Kárpát-medence nélkül, az ősi Magyarországon kívül nincs magyar élet! Ezért a magyar múltra, a magyarság ősi történelmére úgy kell vigyáznunk, mint a szemünk fényére. A magyarság eredete c. munka számos új eredmény mellett, érthetően, tartalmaz ma már túlhaladott vagy módosult nézeteket, álláspontokat, érveléseket is, ám aki szeretné nagyívűen áttekinteni a magyar ezredéveket, évszázadokat, az bátran vegye kezébe Endrey Antal remek kis könyvét, örömét leli majd benne és sok új szempont kerül a látóterébe. Nem vitás, az igazságot folytonosan és megalkuvás nélkül keresnünk kell, s azt sem kell szégyellenünk, hogy őstörténetünkhöz is igen erős érzelmek is kötődnek. Aki még ad magára, az semmi áron és soha nem akar globalizált gépies fogyasztóként élni, aki még ad magára, az semmiképpen sem cseréli fel ősi és páratlan kincsű anyanyelvét néhány száz szavas idegen nyelvű levartyogásra, aki még ad magára, annak a tudatában, a szívében, a lelkében örökké él Nimród, Atilla, Baján, Álmos, Árpád, Szent István, Szent László, Hunyadi Mátyás, Bocskai István, Rákóczi Ferenc alakja, s szentnek tartja a magyar Koronát s a torkában dobol a szíve, ha felcsendül a Himnusz. (Megjelent: Ősi Gyökér 28/2000/4. szám, 37-39.) Kolozsvári Grandpierre Endre emlékezete Ezerkilencszáznyolcvankilencig én csak Kolozsvári Grandpierre Emil nevét és pompás regényeit ismertem. Amikor a Móra Kiadó gondozásában megjelentetett Lajos király három halála c. könyvet kézbevettem, őszintén elcsodálkoztam, hiszen sem a tanulmányaim alatt, sem később Grandpierre Endre nevével a történettudomány művelői között nem találkoztam. Olvasmányos stílusa és sokoldalúsága feltűnt, de egy un. népszerűsítő történelmet író személyiségnek képzeltem őt.1990-ben meghökkentett a Magyar Titkok embléma az Aranykincsek hulltak a Hargitára c.
kötet címlapján. Ám ettől kezdve már tudtam, szépírói eszközökkel is dolgozó történetkutató művét olvasom. Azt hiszem, nincsen még egy magyar történetíró, akinél a titok, a titkok, a titkos történetek, a rejtélyek szó annyiszor előfordulna, mint nála. Címben is, szövegben is. Sőt a kiadó nevében is: Titokfejtő Kiadó. Mindennek súlyos oka van, jóllehet egy kicsit a figyelemfelkeltés is cél volt. K. Grandpierre Endre nagyon nagy érzékkel és világosan látta, hogy a mi jövőnk azon múlik, a múltunkból erőt tudunk-e meríteni? Őt idézem: "Létükért küzdő nemzetek és sötét erők terepe a világ s elvész az a nemzet, amelynek fiai eltudatlanodva és elközönyösödve szem elől vesztik a sorsukat fenntartó Hazát. Idevág a közszólás: akit az isten nagyon meg akar verni, annak előbb az eszét veszi el. Ősi tantétel ez: Elvész a nép, amely tudás nélkül való!" Meg kell kérdeznünk: miféle tudás nélkül? Történelmi tudás nélkül, történelmünk ismerete nélkül, ez a legnagyobb, a legvégzetesebb tudatlanság s a tudatlanság az a szegénység, amelytől a legnehezebb megszabadulni. Ezért vagyunk mi, magyarok mérhetetlen kincsek birtokosai, jajdulóan szegények, mert elorozták tőlünk a legfőbb tudást, nemzetünk igaz történetének ismeretét. A fentiek szellemében rabolták el ezt tőlünk azok, akik ismerték a fenti elvet és vesztünkre törtek. Mert a tudás valóban: lelkek, életek fölötti hatalom. Rajta legyünk, hogy ezt a hatalmat elleneink ne ellenünk érvényesítsék. Ne sajnáljátok ezért drága magyar testvéreink, a fáradtságot és vesződséget, amit e tudás megszerzése követel. Fel kell sorakoznunk mindannyiunknak nemzetünk égbekiáltó sorsának, igazának megismerésére és igazunk megismerésre. Önmagunkért önmagunk épüléséért, hogy kifosztott tudattal ne fél életet éljünk. De ha önmagunkért nem, úgy idegen iga alá vetett népünk millióinak és millióinak a javára és védelmében. Tartsatok hát velünk ebben a felemelkedésünkért folyó küzdelemben, hogy az igazi tudás birtokában magunk is, mindvalahányan igaz-tudókként állhassunk népünk, hazánk és önmagunk védelmére." Jóllehet munkáimban is többször hivatkozom rá, mégsem annyiszor, mint kellett és lehetett volna. Most e helyről szeretném megkövetni őt, mert a felkészülési iskolánk ugyan más volt, de a történelemszemlélete alapvetően hatott rám is. K. Grandpierre Endre minden munkájában hangot adott annak a számunkra, magyarok számára fájdalmas ténynek, hogy bennünket sem ezredévekkel ezelőtt, sem a középkorban, sem az újkorban nem szerettek Európa germán, szláv és román népei. Sőt, hatalmas és magában álló kultúránk, egykori erőnk és gazdagságunk okán az ellenszenv nem egyszer, máig nem
múló gyűlöletté vált. Legdrámaiabban erről a Magyar faj nagy elárultatása c. (1993) munkájában beszélt. Nem üldözési mánia vagy bujdosói téboly kényszere hajtotta K. Grandpierre Endrét a magyar őstörténet, a magyar történet rejtélyeinek, titkainak szakadatlan búvárlására, hanem az alvó, helyesebben az elaltatott nép felrázása, felébresztése, tettre késztetése. Miközben félreverte a harangokat, kétségtelenül elkövetett túlzásokat is, elsősorban azáltal, hogy szinte mindenütt és minden eseményben titkokat és talányokat keresett, mégsem ítéljük el, mert ő maga mentettette fel magát velünk és általunk: "ha kitűzött célunk teljesítésének megvalósítására nem volnánk képesek, mert ha igaz szándék vezeti azt, aki az igazság feltárására vállalkozik, hogy előbbre vigye a nemzeti önmegismerés ügyéi, az még akkor is elnézést érdemel, ha célkitűzéseit netán nem tudná megvalósítani." A Magyar Hírmondó sorozatában a Magvető Kiadó 1982-ben kiadta Mahmud Terdzsümán Tarihi Úngürüszét, Blaskovics József fordításában és értékelésével, mégsem váltott ki különösebb visszhangot mindaddig, amíg KGE 1990-ben nem írt róla. Az ő drámai erejű megjegyzései és értékelései nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy 1996-ban a lévai Erdem Kiadó által kiadott A magyarok eredete szinte népkönyv lett. A MTA is, Hazai György gondozásában ugyanebben az évben kiadta, nehogy, úgymond, a félreértések és félremagyarázások áldozata legyen a magyar közönség. K. Grandpierre Endre kezdte meg azt a küzdelmet is, hogy ne mondjunk honfoglalást, hanem honvisszatérést, mert ezzel az egyetlen szóval (is) elismerjük az idegenek előtt, hogy a Kárpát-medencei magyar földet erővel elvettük valakitől, márpedig éppen a legősibb magyar krónikásunktól, Anonymustól tudjuk, hogy nem így volt. Az Anonymus titkai nyomában c. (1998) könyve híven tanúskodik erről. De ő küzdött a legharcosabban a magyar kalandozó rablóbandák-elmélet ellen is, sőt ő mutatott rá először 1993-ban, hogy a magyarellenes mérvadók által eltorzított augsburgi csata valójában hogyan zajlott le. Ifjúsági és verses köteteit nem számítva 24 művet alkotott, én legalábbis ennyit ismerek s ezek hatalmas időt és teret fognak át, a finnugor rokonság-elmélet kritikájától Zrínyi Miklós meggyilkolásáig, a magyar mondák elemzésétől a királygyilkosságokig. Minden munkájában az igazságot kereste, s ezért nagyon szerette Polübiosz-t idézni: "Nekem is az a véleményem, hogy a történészi munkákban az igazságnak kell a főszerepet játszania, magam írtam le munkámban, hogy miként az egész élő test tehetetlenné válik, ha elveszti szeme világát, ugyanúgy a történetírásból is haszontalan mese marad, ha az igazságot eltávolítjuk belőle. Két fajtáját említettük a hazugságnak: az egyik a tudatlanságból ered, a másik a szándékos. Azt, aki tudatlanságból nem mond igazat, megilleti az elnézés, azoknak azonban, akik szándékosan hazudnak, nem szabad megbocsájtanunk."
Élt a középkorban egy domonkos szerzetes, Girolamo Savonarola (1452-1498), aki Bolognában és Firenzében szakadatlanul prédikált és azt tekintette életcéljának, hogy felrázza az elbutított, ostobává tett népet. Bocsássa meg nékem Kolozsvári Grandpierre Endre, ott fenn a csillagok honában, a magyarok Istene paradicsomában, hogy őt, aki annyira nem szerette az inkvizíciós domonkosokat, beleértve Julianus barátot is, most éppen ehhez a domonkos Savonarolához hasonlítom, de bennem, őt olvasva, gyakran idéződik fel a megszállottan, életét is kockára téve, majd fel is áldozva, prédikáló, igazságot hirdető szerzetes, akit - mielőtt megölték -a pápa kiátkozott s műveit, megfojtott holttestével egyetemben, elégették. K. Grandpierre Endre műveit azonban a tűz nem emészti, nem emésztheti el, mert itt vannak velünk. S az általa is nagyrabecsült László Gyula szavait hadd idézzem, akit ugyan egyszer-egyszer megfeddett "primitivizáló rajzai" miatt: "a könyv is valóság; a könyv is éppen annyi, mint egy ember... a könyv: élet". Mindannyian tudjuk, kivált az idősebb nemzedékek, hogy egyszer elmegyünk s csak az marad meg belőlünk, amit a műveinkből az élők megőriznek. (Elhangzott 2003. szeptember 30-án.) A nemzeti oldal látszata és valósága Egy magyar históriás töprengései Egy emberöltő óta nincs igazi Magyarország és egy félévszázadon keresztül nem volt értékrendünk, mivel a bolsevizmus (amelynek a Larousse-ban nincs címszava, a fasizmusnak viszont két hasábnyi! nemcsak kegyetlen diktatúra volt, hasonlóan a fasiszta és a nemzeti szocialista diktatúrákhoz, de egyedülállóan felszámolta a magántulajdont, az emberi társadalom évtízezredek óta legalapvetőbb pillérét. Ugyanakkor a betelepült idegenszívűek nyomására nálunk lett a háború után a legnagyobb vérengzés: 24 ezer embert likvidáltak vagy végeztek ki, míg a 100 milliós japánban mindössze 1260 embert vontak kérdőre. A magyar holokausztra még csak utalni sem volt szabad! Csak azért, mert magyarok voltak lemészároltak a Délvidéken 40 ezer magyart, Romániában 30 ezret, Csehszlovákiában elüldöztek 60 ezer embert, Kárpátalján 200 ezer magyar embert likvidáltak. A Szovjetunióba hurcoltak százezrei vesztek oda. S amikor 1988/89-ben lehetővé vált az újrakezdés, elindulhattunk volna újra a nemzetté válás igazi útján, mégpedig azáltal, hogy a bűnösöket felelősségre vonják, a kommunisták által elrabolt és eltulajdonított javakat mindenkinek visszaadják, kivált a parasztságnak a földjét, akkor Sólyom László vezette Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a reprivatizációt, a halálos ítéletet pedig eltörölték! Ami
nemcsak megdöbbentő, de nevetséges is, hiszen valójában ma sincs alkotmányunk, csak az 1949, évi XX. törvényként ismert sztálini tákolmány. 5 évvel ezelőtt alkotmányozó nemzetgyűlés helyett un. ellenzéki kerekasztal döntött, a jogfolytonosságról, a büntethetetlenségről, a kádár-népség igénytelenségi igényeinek kielégítéséről. Nemzeti oldalt megtestesítő MDF tele lett beültetett emberrel és szóvirágokkal fedték el árulásaikat. Bevezették a listás választási rendszert. Ők kezdek hozzá a XX. századi Európa talán legnagyobb szabadrablásának és sikkasztásának valóraváltásához: az un. privatizációhoz! Majd megalkották az 1991. évi LX. törvényt, amely szerint a magyar kormány a MNB-tól nem vehet fel kölcsönt, hiteleket. Ez tovább növelte a magyar adósságállományt, amely mára meghaladja a 33 milliárd dollárt? Meg indult a magyar lakosság totális elszegényedése. A lumpenizálódás ma már tömegméretűvé vált. A Kárpát-medence magyar lakosságának összlétszáma 13 milliót sem éri el már s ebből az anyaországi magyarok közül talán, ha 2 és fél millió ember magyar érzelmű és cselekvőképes. De ez a tábor sincs összefogva. Az MDF megbukott s ekkor a liberális ködből mintegy varázsütésre előbukkant a Fidesz, élén a vezéregyéniség: Orbán Viktorral. Győznek, kormányt alakítanak, de a magyarság nemzetté kovácsolásáért egyáltalán nem tesznek meg mindent! Sőt! Nem tisztítják meg a sajtót, a televíziót, mérsékeltségüket fitogtatva hátrálnak és önteltségükben elbízzák magukat, majd belehajszolják az országot az EU-csatlakozás hamis mámorába. Nem adták vissza az un. nemzeti kormányok az embereknek a nemzeti önérzetet, a nemzeti öntudatot, a 15 millió magyar lelki miniszterelnöke széles mosollyal elsőként ismerte el a Felvidékből kialakított Szlovákiát, még szélesebb mosollyal írta alá az első un, alapszerződést. Kilúgozták az emberek gondolkodásából és érzelemvilágából a belső tartást. Kis nép vagyunk, nekünk mindig alkalmazkodni és hátrálni kell. Csak egy dolog menthet meg bennünket: az Európa Unió. 2002. áprilisa óta a Fidesz és az MDF szólamokkal él kifelé és együttműködéssel befelé. Létrejött a többpárti egypártrendszer. A parlament majomszínházzá vált, ahol fellengzős odamondogatások előtt szép egyetértésben közösen megszavaznak mindent, így például az MSZP által szétosztogatott 320 milliárd forintot, az EU-s alkotmánymódosítást, az EUcsatlakozást. Megalkották a 2001. LXXII. un. státustörvényt, amely semmiféle nemzetközi joggal nincs ellentétben s nagyon szerény hozadékot ad az eszmei értéken kívül, mégis mindenki támadja, beleértve az EU főembereit is. De nem adták meg
minden magyarnak a kettős álompolgárságot, amely az EU-ban is és azon kívül is általános gyakorlat. Nemzetinek és polgárinak nevezik magukat, de nem álltak ki az elcsatolt területek magyarlakta vidékeinek autonómiájáért, sőt az ezt követelő Magyarok Világszövetségétől, ők először! megvonták az anyagi támogatást. Nem vették észre vagy nem akarták észrevenni, hogy a tömegembert kell először megnyerni, a kiszolgáltatott és elprimitivizálódott tömegembert. A mai ember teljesen kiszolgáltatott, hiszen semmiféle tartaléka nincs, csak az szabad, aki egzisztenciálisan független s csak az mer gondolkodni, aki nem fél a holnaptól. Akinek manapság nincs munkahelye, nincs fizetése, az lényegében elveszett ember. Teljes kilátástalanságba kerül nemcsak az idősebb nemzedék, de a fiatalság is. Az EUban 20 évvel ezelőtt 5 millió munkanélküli volt, manapság a számuk eléri a 20 milliót! Nem véletlen, hogy Magyarországon is rendkívüli mértékben visszaesett a népszaporulat és drasztikusan tovább nőtt az öngyilkosságok száma. Ma nincs nemzeti oldal, nincs összefogó erő. A kisgazdapártot, a KDNP-t, a SZDP-t felőrölték, a MIÉP ellen most folyik a hajsza. Orbánék Egységes Pártot szeretnének létrehozni, mint tette ezt Bethlen István 1922-ben. Csakhogy Bethlen gróf őszintén fogott kezet Nagyatádi Szabó Istvánnal, Prohászka Ottokárral, sőt Peyer Károllyal is. S volt egy hatalmas közös érdek: a történelmi Magyarországról való le nem mondás! Súlyos társadalmi igazságtalanságok terhelték a Horthy-kort, de abban a zsellér és a nagy gyáros is egyetértett, hogy ezredéves országunk felszámolásához és tönkretételéhez nem adjuk a hozzájárulásunkat, mert - amint Declassé francia külügyminiszter mondotta volt "Egy nemzet sincs megalázva azzal, ha legyőzték, vagy ha késsel a torkán aláírt egy végzetes békeszerződést, de becstelenné válik, ha tönkretételéhez maga is készséggel hozzájárulását adja". Ma nincs olyan számottevő nemzeti erő, amely kiállna a magyar érdekekért, amelyik rá merne mutatni arra, mi volt és mi ma a magyarság szerepe Európában? A magyarság 1100 esztendeje, rokonai révén másfélezer éve birtokolja a Kárpátmedencét és mind etnikailag, mind genetikailag, mind nyelvileg egy teljesen más világot jelentett itt, Európa kellős közepén. A környező hatalmak és népek kezdettől nem tudták megbocsájtani és elfogadni, hogy Kelet Népei uralják Európa szívét. Gondoljunk Atillára, az avarokra vagy a magyarság megítélésére. Tény, hogy a magyarság számára is sokszor felmerült a gondolata annak, nem Kelettel kellene-é vállalni a sorsközösséget? Gondoljunk IV. Bélára, Mátyás királyra, 1526 utánra. Mindig a Nyugat védelmét vállaltuk! 1919, 1945, 1956 jelzik ezt az újabb időben!
S most arról papol mind a négy parlamenti párt, hogy a boldogságnak csakis egyetlen útja van: az Európai Unió. 1990-ig csak a Szovjet Unió volt. Európa újraegyesítését emlegetik, holott Európa csakis a római impérium korában volt egységes, úgy-ahogy. Máskor soha. Ezt a romlott lelkületű birodalmi egységet akarta felváltani a nagy Atilla király egy másfajta egységgel. Megölték. S gondolnánk-e, hogy a már a XIX. században felmerült az Európai Egyesült Államok ötlete és vágya tulajdonképpen ezredéve él Európa nyugati nagyhatalmainak gondolkodásában? Mert itt valójában a francia-német hegemónia megteremtéséről van szó. Ezt a célt szolgálta már 1947-ben a Marshall-terv, majd 1958-ban az EGK, később a Közös Piac hat országgal. Majd következett a Maastrichti Szerződés, amelynek világos célja a kis nemzetek felszámolása és szuverenitásuk megszüntetése. Az egyik legsúlyosabb becsapás annak emlegetése, hogy az EU- ban megszűnnek a határok és ez meghozza a szétszabdalt magyarság számára is az óhajtott egyesülési lehetőséget. A belső határok megmaradnak és a kisebbségekkel az unió egyáltalán nem törődik! Csak ajánlásaik vannak, amelyeket nem kell betartani és nem is feltétele a felvételnek. Gyakorlati jelentőségük egyáltalán nincs. Hoztak különböző határozatokat (1987, 1994, 1995, 1997), de az un. országjelentésekben teljesen hamis képet festettek, például Romániát mintaállamnak minősítették, Szlovákiának a pártjára álltak. Az EU- ban kisebbségi törvényt soha nem fognak hozni. A kultúra, az oktatás, a nyelvhasználat, az egészségügy, az adóügy a nemzeti kormányok kezében marad. Az EU valójában a német és francia bank-oligarchia egyeduralmának kiterjesztése, az európai érdek és "közélet" azt jelenti: mi az ő érdekük. Valójában egy óriási piacbővítésről van szó, mivel Európa gazdaságilag lefelé tendál. Egy gyönyörű tóba a kis halak világába beengednek nagy cápákat és egyenlő feltételekről beszélnek. Svédország, Ausztria csalódott. Írország külön utakat próbál. A piac (80 milliós Közép-Európa!) mellett leginkább a földet kívánják megszerezni. Kivált a Kárpátmedencében hiszen ütköző zóna ez! 1992 óta lényegében megvalósult az EU behatolása Magyarországra, de mégis megmaradt a forint, a szuverenitás. 10 milliós Magyarországnak nem kellett azonnal átvennie a 350 milliós Európa sok évtizede gyakorolt rendjét. Az árszínvonal uniós lesz, a bérszínvonal marad (kb.1/3-a, 1/10-e a nyugatinak!) 1944-ben Magyarország és Ausztria egyformán állt, ma egynegyede a mi életszínvonalunk az osztrákokénak. Magyarország csak akkor maradhatna meg, ha most - az utolsó pillanatban és utolsó esélyként képes volna NEM-et mondani, mert felkészületlen, mert speciális nemzeti érdekeit senki nem képviseli majd. Ha független maradhatna, új feltételekkel
kezdhetné a tárgyalásokat, mert az EU-nak mindenképpen kell a Kárpát-medence (is), tehát éppen nem szigetelődnénk el, hanem felértékelődnénk. Az éves tagdíj 70/80 milliárd forint lesz. Mindez persze, jól tudom, álom hiszen már minden el van döntve. Verd meg a pásztort s szétszéled a nyáj. Hogyan jutottunk idáig? Hogyan süllyedtünk idáig? A cselédsorsig. (Elhangzott a MAG 2003. januári ülésén) Ezredéves történelmünk és ősi nyelvünk elégséges-e a megmaradásunkhoz? Pontosan 965 évvel ezelőtt ajánlotta fel István király a Menny Királynőjének (regina coeli), a magyar Boldogasszonynak királyságát (regnum), előkelőivel és népével (cum primatibus et populo) -együtt, kérve Szűzmáriát: oltalmazza és óvja ezt az országot. Meghallgatta-é a szent király fohászát Boldogasszony Anyánk? Élvezzük-e még a magyarok Istenének oltalmát? Minden arra mutat, hogy méltatlanokká váltunk. Jól tudom, ezt hallani, minden igaz magyarnak fájó dolog, de kérem, tartsunk önvizsgálatot. Nézzünk szembe valós és igaz múltunkkal és zokogjon fel a könnytelen szenvedés lelkünkben, ide idézve a magyar jaj egyik legnagyobb költőjének, a sváb fajtából nagy magyarrá lett Sajó Sándornak sorait, aki nevemben is szól: A hang vagyok, mely belesír az éjbe És sorsod gyászát így zendíti meg. Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat, S a szívem, ó jaj, színig fájdalom! Mii tettétek az én szép hazámat? Hová süllyedtél pusztuló fajom? Fetrengsz a sárban pusztuló fajom?! Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja, Rút becstelenig magad és neved. Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának, És sírt, vesztére, önszántábul ás, Hol száműzötté lett a honfibánat És zsarnok gőggé a honárulás, Hol a szabadság őrjöngésbe rothad, S Megváltót s latrot egyképp megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, Ah, rajtunk már az Isten sem segít! Egy hosszú emberélet (83 év) óta nincs igazi Magyarország, 1945 óta nincs tiszta értékrend, és nincs természetes szaporodás. A Kárpát-medence egykor legerősebb és legnagyobb népe elöregedett és lassan elfogy. Elnevelt tömegemberek primitív dáridója tölti be az étert és a földet. Szellemi degenerálódás járvány-szerűen terjed. Az éretlen tömegembernek önálló véleménye nincs, akarata nincs, ellenállása nincs, tekintélyt, igaz értéket nem tisztel. Mindenütt megalkuvás, önzés, meghátrálás. Hogyan jutottunk idáig? A történelem nem hamisítható, csak a történetírók torzíthatnak, hamiskodhatnak, csalárdkodhatnak. Szabó Dezső úgy fogalmazott: magyar vérű, magyar szemű, nagy horizontú és becsületes magyar történetírók váltsák le a tudósocskákat, akik főbűnösök abban, hogy a magyarság testében és lelkében eltorzult. Hogyan lehet a Magyar Tudományos Akadémia tagja az, aki népünk gyalázásában leli őrömét, aki eleinket analfabéta, dologtalan, vidáman öldöklő rablóbandáknak írja le, vagy aki szerint csakis olyan magyar történelmet szabad írni és kiadni, amelyet az idegenek is elfogadnak. Nemzeti történetírás, mondják, nincs, a nemzeti romantikát pedig okosan adagolni kell, nehogy ártalmas legyen, hiszen Európa kultúrnépei között egyhamar kiütközik barbár, ázsiai mivoltunk. Azt is harsogják: nincsen történelmi jog, az Európai Unió nem ismer el ilyet, ne vizsgáljuk tehát a Kárpát - medence ezredéves históriáját, ne kutassuk kik vagyunk mi és honnan jöttünk, mert Európa nem felejtette el vadkeleti gaztetteinket. Nyelvünk sem régi, 1500 éve sincs, hogy elnyerte mai formáját. Nos, nézzünk szembe a múlttal, lássuk a jelent és fürkésszük egy kicsit a jövendőt. Földünk 148 millió km2-nyi területéből Ázsia 45 millió, Európa 9,9 millió km2. Ázsia a nagy életterek földje volt, kivált a nagy klímaváltozás (az elsivatagosodás) előtt, míg Európa a kisebb térségek láncolata, ahol a 250-500 ezer km2-es területek dominálnak. A Kárpát-medence 340 000 km2-es g térségéből eleink megközelítően 220 000 km2-t népesítettek be a IX-XI. században. Arra a kérdésre általában nem tudnak a mérvadó kikiáltók feleletet adni: mi volt az oka annak, hogy sem a húnok, sem az avarok, sem a magyarok nem települtek meg nyugat felé a Kárpát-medence nyugati határán, a Bécsi-medencén túl? Először figyelembe kell venni, hogy a Kárpát-medence Európa közepe, hatalmas hegykoszorúk áltat védett természetes erőd, de egyben tengely is, másodjára, hogy a nyugat-európai óceánikus éghajlattal szemben, szinte egyedül itt, mérsékelt kontinentális éghajlat uralkodott mindig, ezért oly kiválóak a föld termései.
Minden nemzet élőlény, tehát van teste, lelke és szelleme. A magyar nemzet teste: a Kárpátmedence, az egész Kárpát-medence, függetlenül attól, hogy a XIII. századtól egyre több idegen fajú népesség szivárgott és költözött be. A magyar nemzet lelke: a múltja, a szelleme pedig az öntudata, a nemzettudata, amely a múlt-ismeretből táplálkozik. Noha génjeinkben benne van minden örökségünk, mégis nemzettudatot csakis a nevelés révén kaphatunk! Jelenkori kórképünk ismert, az okai kevésbé, holott a nemzet-test 1920 óta súlyosan csonkolt, a lélek a hazugság rákfenéjével megbetegített, hiszen igaz múltunkat teljesen meghamisítják, nemzettudatunk pedig kiveszőben van, elsősorban a liberális, idegenszerű oktatás és iskolapolitika miatt. A magyar lélek halódik, mert a hazát idegenek uralják félezer év óta. Az Álmos-Árpád szent dinasztia (stirps beata) 29 uralkodója magyarrá vált, amint magyarrá váltak az Anjouk is. De sohasem váltak magyarrá a Habsburgok és a liberálisok. A nemzettel való azonosulás: a közös sors és a küldetés vállalása. Csak akkor vagyok a nemzet tagja, ha minden pillanatban és minden helyzetben vallom és megélem: ez az én nyelvem, ez az én múltam, ez az én földem, ez az én hitem, ez az én szent örökségem (hagyományom). Ahogy Sajó Sándor mondta: magyar vagyok, a fajomat imádom, és nem leszek más, inkább meghalok! Nem akarok 'élni csak magyar földön és csak magyarul. Szent István király ünnepén emlékezzünk kemény tisztasággal az ősi múltra. Idézzük fel az ezredévvel ezelőtti állapotokat, sőt az 1100 évvel ezelőttieket is. Nem könnyű hadakozni a hivatalos dogmákkal, a csalárd ámításokkal. Négy évtizede dolgozom, erőm és képességeim szerint azért, hogy a magyar nemzeti történetírás megizmosodjon, hogy a nagy elődök nyomdokain becsülettel járhassunk. Talán ma már kevesebben vannak azok, akik hitelt adnak a hivatalos dogmáknak. Így az un. népvándorlás teóriájának, hogy ti. a keleti népek, a szkíták, a húnok, a türkök, az avarok, a magyarok, a besenyők, a kúpok, a jászok szakadatlanul vándoroltak és űzték egymást keletről nyugat felé. Természetesen barbárok és műveletlenek voltak. A népek sohasem költöztek kedvtelésből vagy kalandvágyból. Kivált a magyarság nem "megriadt csorda módjára" menekült be a Kárpát-medencébe, eszeveszett futásban. Egy erős, nagy lélekszámú, jól szervezett nép, tudatos előkészítés után telepedett meg a Kárpátmedencében, különösebb harc nélkül, mert nem volt igazi ellenálló erő. A szlávok un. államai (Nagymorva Birodalom, Szvatopluk állama, Braszláv országa) merő kitalálások, ami az államiságot illeti. A morvák egyébként nem ősei a
szlovákoknak, akik csak a XV: század derekától jelentek meg a Felvidéken (első említésük 1444-ből!). A bizánci birodalom a VIII-IX. században az erkölcsi és katonai züllés állapotában volt, a császárokat felkoncolják, megmérgezik, megkorbácsolják, a papokat és szerzeteseket megalázzák. A bolgárok (ugyancsak keleti lovas nép!) erős állama az egyetlen komoly tényező, akik 864 óta keresztények. Nem véletlen, hogy komoly katonai összecsapás csak velük volt. A besenyő támadás ugyancsak alaptalan dogma. Simeon cár 913-ban már felveszi a baszileusz címet s ezt a rangot 926-ban a pápa is elismerte. A pápaság, amely 756-tól Szent Péter patrimoniuma, amint Bizánc is, súlyos válságban van 800 és 1000 között. Egyrészt a frankok alávetettjei a pápák, másrészt a rossz pápák kora ez, amikor hitvány, erkölcstelen és aljas emberek ültek Szent Péter trónusára. (Saecula obscura - sötét évszázadok!). Hétköznapi eset volt a pápák erkölcsi kilengése, gyilkosságok, kínzások, megcsonkítások. A Nagy Károlyt koronázó III. Leó szajhákkal élt, III. Sergiusnak a szeretője Marózia nyíltan uralkodott, aki a pápa fiát tette, XI. János néven, utódává. A Nagy Ottót császárrá koronázó XII. János (962-ben) züllött alak volt, utóda, VIII. Leó pedig fel sem volt szentelve. V.Gergelynek III. Ottó levágatta a végtagjait és szamárhátra kötözve űzette ki Rómából. A 999-től pápáskodó II. Szilveszter ugyan tisztességesebb volt, de semmiféle koronaküldésre nem volt módja és hatalma. 1002-ben mezítláb menekült el Rómából, majd meghalt. A német királyság csak 887-től létezett, a császárság 962-től. Ereje nőtt, de a magyar honalapítás időszakában nem jelentett még komoly erőt. A kalandozások dogmája is tarthatatlan. Az elnevezés súlyosan sértő volta okán is, és a történeti források okán is. A magyarok európai hadjáratai történelmünk dicső lapjai, Bogát, Bulcsú, Lél, Súr, Taksony és társaik a magyar hadtörténet nagy alakjai. A 838 és 970 közötti 55 hadjárat zömét győzelemmel zárták. A német források szerint a magyaroknál veszedelmesebb és hevesebb ellenfelet nem ismert Európa. Ez a megállapítás talán megalapozott, de az a legkevésbé sem, hogy az európai kultúrát éppen a németek mentették meg a barbár magyar hordáktól. S ezzel eljutottunk a máig élő és nagyon súlyos alapkérdéshez: mi volt, és mi ma is az oka az általános magyar-ellenességnek, mondhatni magyar-gyűlöletnek? Miért fogtak össze már a X. század elején Nyugat-Európa népei (keresztes hadjáratot hirdetve) a Kárpát-medence magyarsága ellen? 907. júliusában a pozsonyi csatában hatalmas sereg vonult a Magyar Nagyfejedelemség ellen és igen csúfos vereséget szenvedett.
955-ben III. Abd al-Rahman mór kalifa I. Ottó királynak gratulált a Lech-mezei győzelméhez s egyben javasolta: hogy a magyarokat ki kell irtani! Később Aba király ellen is a pápa, Bécs alá utazván, hirdetett keresztény összefogást, mert a magyarokat ki kell űzni Európából. Annak a germán-szláv-román nézetnek, hogy ti. Európát dehungarizálni kell, ekkor teremtődött meg az alapja. Azóta gens detestanda elátkozott nép a magyar. Ahogyan Bonfini írta: a Kárpát-medence birtokba vételével az egész világ haragját magunkra vettük. S elerőtlenedésünk során egyre durvábban léptek fel ellenünk. Döbbenetes jelkép a bácskai Földvár templomi oltárán 1848. július 17-én sorba rakott 37 levágott magyar gyermekfej, majd közel száz év múlva a 40 ezer magyar polgári lakos lemészárlása, az 1946-os csehszlovákiai magyar kitelepítések 86 000 áldozata, a szovjet gulágokban elpusztított magyarok százezrei. A HUNGAROCIDIUM azonban nem témája sem az európai, sem a tengerentúli, sem a hazai liberális hatalmi erőknek. A zsidó holocaust 450 ezer magyarországi áldozatát siratjuk, a kommunizmus másfél milliós magyar áldozatának emlékműve sincs. Hogyan halt ki belőlünk az önvédelmi reflex, hogyan lettünk törpelelkű csonkamagyarok? Erő nélkül nem lehet megmaradni. Befogadó nemzet voltunk mindig, önvédelem nélkül. Egykor a Kárpát-medencei magyar hatalom erős és egységes volt. Még nem volt harctér-ország, hiszen 907 és 1030 között idegen katona a lábát sem merte tenni az országunk földjére. S a magyar keresztény királyság sem a semmiből született. Nem kisebbíti első koronás királyunk nagyságát, ha kimondjuk: államot egy személynek nem lehet alapítani. Az államalapító Szent István király is egy dogma, amelyet azért tartanak életben, mert ezáltal hihetővé lehet tenni, hogy a magyar állam nem belső fejlődés eredményeként született, hanem idegen hatás (kazár, szláv, német) következménye. Hiszen a barbár hordáknak nem lehet államuk, nem lehet írásbeliségük, nem lehet társadalmi szervezettségük. Az MTA Régészeti Intézete vezetőjének újdonsült (meglehetősen sületlen) nézete szerint jogfolytonos ősi állam csak Kínában figyelhető meg, sehol másutt. Mivel a nomád hordáknak "nomádállamuk", majd törzsi államaik lehettek csak, ebből kinőhetett a kettős fejedelemség, de egyikből sem az igazi állam. Ehhez nyugati minta és segítség kellett. Államot a honfoglaló magyarok leszármazottai nem alapíthattak alulról felfelé építve. Ezért határvonal (cezúra) Szent István uralkodása, mert ami ő előtte volt az értéket nem teremtett, ami értékünk van, azt viszont a nyugati papok, lovagok, mesterek, művészek hozták létre. Ez a beállítás azonban velejéig hamis. A magyarságnak már Szent István előtt is volt állama: meghatározott uralmi terület, közös nyelv, közös mi-tudat, megfelelő katonai erő, gazdasági források (nemesfémek, adók, vámok) és az igazságszolgáltatás különválása, (bírák) megléte bizonyítja ezt. Az ország (patria) népe (natio, gens, éthnosz) már a IX. századtól megtelepedett és falvakban élt. Ezt vitathatatlanná teszik
az 1010-20 körüli törvények, amelyekben egyetlen szó nincs nomád vándorlásról, jurtákról és sátras bolyongásokról, ellenben szó van épített házakról (domus), épületekről (aedificia), udvarházakról (curia), toronyvárakról (turris), várakról (civitas), templomokról (ecclesia), falvakról (villa), telkekről (mansio), istállókról (stabulum), piacokról és vásárokról (forum, mercatum), kertekről, gyümölcsösökről, szőlőkről, szántókról. A királyság (regnum, communitas regni, universum regnum) lakossága zömmel magyar (in genere Ungrorum) ! Szent István király országában már 1002-1009 között hét püspökség volt és több vármegye. A magyar állam tehát 1100 éves, a magyar keresztény királyság 1000 éves. A kereszténység felvételének története is tudatosan eltorzított. Egyrészt azért, mert a magyarságot primitív sámánhitű pogányoknak állítják be, másrészt azért, mert eltussolják első királyunk kétségtelenül sorsdöntő lépésének valódi mozgatórugóit és hátterét. István király uralkodása előtt is a magyar Egyistenhívő volt. Az Egy írásjelünk, a kettős kereszt és a hármas halom, mint ország, ezért szerepel a címerünkben is (egy-ház). A magyarok a IX-X. században, egészen 1046-ig, egyetlen hittérítő misszionáriust sem bántottak, eltérően a környező térségektől! De nem kevésbé fontos, hogy a forrásokban sehol sem maradt semmi nyoma annak, hogy a magyaroknak valaha is több istenük lett volna. Csakis a teremtő Egyisten, a magyarok Istene és a Boldogasszony szerepel. S ez utóbbi annyira fontos volt a lakosság számára, hogy a velencei Gellért is erről prédikált a Napbaöltözött Boldogasszony ünnepén, aug. 15-én. István és atyja Géza nagyfejedelem sorsdöntő lépésének az állt a hátterében, hogy felismerték: megváltozott a világhelyzet! A X. század végére megszakadt minden kapcsolat az ősi Kincses Kelettel. Szvjatoszláv viking és szláv seregével lényegében megtörte a kazár állam hatalmát, (965), Közép-Ázsia végérvényesen az iszlám hívő arabok kezében maradt, 970-től 1040-ig Európában hatalmas éhínség tört ki, míg a Kárpát-medencében nem! II. Ottó német császár felségül vette a bizánci hercegnőt, Theophanut s ezzel egy szövetségi gyűrű alakult ki a magyar királyság körül. Ha tehát Magyarország (Hungaria) fenn akar maradni, bele kell simulnia a nyugati világba. A római kereszténységet pedig azért választotta, mert a keleti, bizánci egyházban a császár egyben a legfőbb főpap is volt (cezaropapizmus), ha tehát az ortodox egyházat választotta volna, fel kellett volna adnia Magyarország függetlenségét, amely pedig a legfontosabb ismérvünk volt 700 esztendőn keresztül. Ezért durva csúsztatás, amikor a magyar keresztény királyság létrejöttét a mérvadó történet-átírók besorolni igyekeznek a cseh, a horvát, a lengyel, a dán fejedelemségek közé, amelyek egyike sem volt szuverén, független állam. Mind világi, mind egyházi téren német hűbéres formációk voltak. A lengyel királyi korona csak 1025 után vált valósággá, a cseh akkor sem, a dánok a brémai érsek uralma alá tartoztak, a prágai érsekség pedig csak a XIV. században jött létre. Nálunk már 963-ban, Taksony nagyfejedelem korában volt püspökség s István alatt érsekség is.
A X. század végén tehát az István - Koppány feszültség okai sem azok voltak, mint amit tanítanak nekünk mindmáig, hogy ti. Koppány herceg vad pogány volt, hogy ő meg akarta ölni Vajk-István fejedelmet és feleségül akarta venni Géza özvegyét Saroltát, vérfertőző módon, hanem az, hogy Koppány elutasította a nyugati behódolást, az önfeladás árán való idomulást, amelyet csak hatalmas véráldozat és kegyetlenség árán, idegenek segítségével lehetett valóra váltani. O az ősi keleti hagyományok megőrzése mellett szállt síkra. Elbukott, el kellett buknia? Ez a dilemma tehát ezer éves nálunk. Ezt volt a kérdés Széchenyi István korában is, ez éleződött ki Ady Endre idejében, s ez most is a legfőbb kérdéseink egyike. Mindezt gyönyörűen fogalmazta meg Zas Lóránt: Nem Koppányt siratom, hanem A harci kedvet, a kopját Siratom, a tegezt, a lándzsát, A harci mént, hogy mindenért És mindenkinek megfeleljek. Nem Koppányt siratom, Hanem az orosz Hómezőbe vesztet, a bakó Bogártól felhúzottat, meg Gyalázott asszonyainkat, Sírokat, a keresztet. Álmainkat siratom, Regéinket, a meséket, Fanyüvő Jánost siratom, Árgyélust, Tündér Ilonát, Az egri nőket, az igriceinket, Siratom táltosainkat, Prohászkát, Apor Vilmost, Féllábú Jánost: húsunkból És erünkből még eposz nőhet. Nem Koppányt siratom, hanem a tartást, a mindent kimondó szót, az esküt, ami köttet. Nem Koppányt siratom, hanem magamért ejtek könnyet.
Felvállaljuk-e ősi örökségünket és európai hivatásunkat, vagyis azt, hogy mi, magyarok híd és kapu voltunk és vagyunk Kelet és Nyugat között. De Nyugat nem szeret bennünket, mi pedig mégis Szent István óta - Kelet ellen fordultunk. Ha nem maradunk meg ázsiainak - eltűnünk, ha nem leszünk európaiak - elmaradott barbárok maradunk a Nyugat szemében. A Magyar Fa Ázsiában gyökerezik, de Európában lélegzik és egyetemes értékű gyümölcsöt hoz. De csak akkor, ha virágzik. Most téli álmát alussza s kérdés: lesz-e még tavasz? A magyar történelem tanúsága szerint meg kell maradnunk, mert bár idegen vezetés mellett és idegenül nem tudunk élni, ütköző zónaként szükség van ránk. Árva-sors várhat azonban ránk, ha nem leszünk képesek egységbe szerveződni, ha nem leszünk képesek az ifjúság nevelését kivenni a kozmopolita- liberális- bolsevik csoport kezéből, ha nem tanulunk meg újra követelni és harcolni, ha nem tudunk nemzetközi rokonszenvet ébreszteni magunk iránt, ha továbbra is elhanyagoljuk a világnyelveken való tájékoztatást a magyar értékekről és a valós múltról. A jelen helyzetünk súlyos, a jövőnk kicsi reményű. Ma Magyarországon nincs nemzeti középosztály s ami még ennél is súlyosabb, nincs utánpótlási lehetőség, mert a nemzetfenntartó parasztság megsemmisült. A határon túlra kényszerített magyarság az egyetlen és utolsó menedékünk. S az ő segítségükkel még Közép-Európa "' vezető népe is lehetnénk! Ha elértéktelenedünk, ha öntudatunkat elveszítjük, félévszázad múlva nem lesz Magyarország. A magyar ősnyelv rezervátum nyelvvé válhatik, s a sok fényes tehetség idegen népek közé asszimilálódik. Manapság ismét a három részre szakadt hódoltság korát éljük: csonka magyarok, elszakított magyarok, eltávozott emigráns magyarok. S behódolunk mindenféle hatalomnak. Kérdés: meg tudjuk-e magunkat végre szervezni? Korábban a cserkészetben bíztunk, nem sikerült: '' Mostanában a polgári körökben, nemigen sikerült. Új formát kellene keresni: Turul-családok, Turulfiak talán? Nem kellene-é végre felismernünk, hogy akik magyarul beszélnek, nem feltétlen magyarok; hogy az ószövetségi Szemet-szemért elvvel szemben semmit sem ér Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel magatartás? Újjá kellene születnünk lélekben, de vajon erre képesek vagyunk-e? Az idegen életforma tűzvészként terjed és pusztít. Magyarnak lenni ezredév óta normatív fogalom volt, jelentette a fényes elméket, a tehetséget, jelentette a becsületet, a bátorságot, a hűséget, a jóakaratot és a barátságosságot. Igen nagy bűn, ha lelket cserélünk, ha becstelenné válunk s
tönkretételünkhöz magunk önként hozzájárulunk, mert akkor mások veszik birtokukba még ezt a meghagyott kis földdarabot is: Haljon e nép, mely oly gazdag hazát kapott, De hitványak nemzedéke hírt, dicső múltat bitangjára hagyott, Más teremtsen hazát e tájon, Más nép, mely majd tudja, hogy E földdel hogyan sáfárkodjon! Melyik lesz ez a nép? Kitalálható. S hogy miért egy magyar históriás szólt mindezekről, arra Thaly Kálmán szavaival válaszolok: "A história a mi erős párunk, az oltalmazza a jogaink gyökerét amelyet ha valaha, idegen erkölcsöket fölvéve, lerontani, megtagadni nem átallunk, többé a négy folyam völgyében nemzetül és magyarokul -e zagyva népek között - meg nem maradhatunk!" (Megjelent: az Ősi Gyökér 31/2003/3. szám, 2-6.) Helyünk Európában Egy előadás-sorozat utolsó részéhez érkeztünk el a mai estén. Az elmúlt évben találkoztunk legutóbb, mivel egy váratlan programom miatt január elején egy "vendégelőadó" Lánszky Imre lépett a helyemre. Azt hiszem, érdekes előadást hallottak az Ősbuda- kérdés egyik lehetséges megoldásáról. Természetesen más lehetőség is tartalmazhat valós elemeket. Akár Budakalász, akár az Ezüsthegy, akár a Holdvilágárok vidékére kalandozunk, tisztán kell látnunk, hogy az un. Pilis-szindróma valós megoldását csakis a régészet hozhatja meg. Számos példával igazolható, hogy vadregényes, semmilyen felszíni nyomokat nem mutató helyeken a föld alatt csodálatos emlékek húzódhatnak. Íme Somogyvár-Kupavárhegy, Kőszeg-Felsővár és egy falusi templom példája. Nagyon is fontos tehát, hogy a gyanúba vett területeken kutatásokat végezhessünk. Az nem kétséges, hogy a magyar nagyfejedelemség és a magyar királyság földjén a Pilis-háromszög kiemelt jelentőségű terület volt: medium regni, ahogyan a forrásokban szerepel. Az is tény, hogy az írott forrásokban szereplő leírások számos talányt tartalmaznak, most csak Lübecki Arnold leírására hivatkozom, aki Barbarossa Frigyes keresztes hadának 1189, évi átvonulásáról jegyzete fel: "Amikor a császár úr abba városba érkezett, amelyet Esztergomnak neveznek s amely a magyarok fővárosa, a király ünnepélyesen ezer vitéze kíséretében vonult eléje, és tejes tisztelettel nemcsak vendégszeretőnek, hanem szolgálatkésznek is mutatkozott. A császár pedig négy napig időzött ott, s a főemberek tanácsára a nyugtalanságra hajlamos had túlságosan féktelen természete miatt, a szilárd és tartós békét seregszemle esküvel erősítették
meg. A királyné a császár úrnak ajándékozott egy pompás sátor lakot....Ezt követően a király a császárt a Crane nevű várban fogadta, miután átkeltek a hasonnevű folyón, amelyről a város, ahol korábban voltak, és maga a vár is a nevét kapta..... a király azután elvitte császár urat az Atilla városának nevezett helyre, ahol a császár négy napon át vadászattal töltötte idejét." Hol volt Atilla városa? Óbudán? A Pilisben? Szakrális magyar ereklyék volt az egyik előadás-sorozatom fő címe s a tárgyalt témák közé tudatosan került az Ősbuda-kérdéskör is. Annál is inkább, mert újabban számos előadó és történelem-magyarázó véli megalapozottnak feltevéseit, mint például a Képes Krónika ábrázolásaiban a Dobogókő kiemelését a magyar királyok trónusainak illusztrálásánál. Én csak a rómaiak bölcs mondását ajánlom a figyelmükbe: Fide, sed cui, vide! Higyj, de nézd meg kinek! Nagyon régóta és nagyon sokan fáradoznak azon, hogy a magyar múlt szent ereklyéit elértéktelenítsék, eljelentéktelenítsék, diszkvalifikálják. Egy elrettentő példát említek. Közel hetven esztendővel ezelőtt egy református tiszteletes és tanár, egy bizonyos Szabó István tett közzé egy történet-kritikai tanulmányt, amelyben a Szent Jobbos hamis ereklyének nevezte és egy durva csalás megtestesülését látta benne. Úgy vélte, a manapság "tetemcafatnak" becézett, ereklyénknek Szent István királyhoz semmi köze sincs. A m. királyi ügyészség 1936-ban elrendelte a kinyomtatott példányok összegyűjtését és zárlat alá helyezéséi, ám nem ez a lényeg, hanem az, hogy magunk közül (is) kerülnek ki állandóan a múltunkba vetett hitünket aláásni akaró egyének, akik, kritika kétélű fegyverével hadonászva bontogatják le nemzeti történelmünkbe veteti hitünket. A hit szó megismétlésével azt szeretném hangsúlyossá tenni, hogy egy nép, egy nemzet hite is tényként kezelendő, jóllehet ez nem történeti kategória. De nem történeti kategória a művészet, a költészet, az irodalom, a vallás sem, mégis sokkal-sokkal erősebb hatású, mint a történészek adathalmaza. Néhány szót szeretnék szólni a Szent Koronáról is, hiszen továbbra is elhangzanak különféle nézetek és vélekedések a készítési idejét és helyét illetően. Ez önmagában nem baj, de nem is jó. Kellően ki nem dolgozott feltevések hiteltelenítik a megfelelően alátámasztott hipotéziseket. A hún származtatás igazolására nagyon nem elég egyes motívumok hasonlósága, jóllehet az azonos gyökerű kultikus művészet továbbélése: tény. A bún-párthus idea újra és újra felbukkan. A történettudomány az igazság kiderítését tekinti feladatának, de mégsem autonóm, mégsem önmagáért való, hanem valójában eszköz egy gyakorlati cél elérésére. Talán többen egyetértenek velem abban, hogy a puszta adatgyűjtésnek nem sok értelme van, bármennyire tárgyilagosak is a felgyűjtött adatok. A történelemnek az életet kell szolgálnia, az élet pedig jelen idejű. Azt kell megmutatnunk milyen út vezetett a múltból a jelenbe és milyen út vezethet a jelenből a jövőbe. A múlt ismerete természetesen nem a múlt visszaállításához vezet, ám az igazi történésznek bele kell
magát élnie a múltba, hogy azt fel tudja idézni. De nem azért, hogy csak elmesélje (amint a régiek mondták: historia scribitur ad narrandum) a régen volt eseményeket, hanem azért is, hogy tanuljunk belőle. Olyan szintéziseket kell létrehoznunk, amely az értelem mellett az érzelmekre is hat, mert érzelmi kötődés nélkül nincs történeti érzék, nincs történeti tudat, nincs nemzeti méltóság. "A nemzetek jövőjének az alapja a múltjukban van lefektetve. Minél nagyobb egy nemzetnek a múltja, minél mélyebbre nyúlnak műveltségének, erkölcsének gyökerei, annál biztosabb a jövője" - mondotta gr. Teleki Pál. Manapság, amikor ezredéves állapotok megváltoztatására tesznek újabb s még átfogóbb kísérletet, különösen fontossá vált, hogy a történetkutató ne azt tekintse elemzése céljának, ami régen volt, mert az azért múlt, mert elmúlt, hanem ami belőle itt maradt, köztünk maradt, ami számunkra jelen és jövő. A ma: a tegnap fia és a holnap atyja. A múlt ugyanolyan kikerülhetetlen közege az emberi szellemnek, mint a jövő, aki a múltat építi, a jövőnek dolgozik. (Csoóri Sándor szavai) Három hónap múlva Magyarország új besorolást kap. Minden gondolkodni képes magyar ember számára nyilvánvalónak kellene lennie: sorsforduló lesz az Európai Unió. A tét: helyünk Európában! Most egy magyar históriásnak nem az a dolga, hogy kimutassa: a régi korok emberének milyen volt az öltözete, hány sziglát fedezhetünk fel pénzérméinken, melyik övcsat hasonlít egy másik övcsathoz, hanem az, hogy egyértelműen kimutassa: ezredévek óta mik voltak az erényeink, mik voltak igazi értékeink és mik voltak vétkeink és bűneink. Ne tagadja el, hogy a nyugatiak miként vélekedtek rólunk, nézzünk szembe súlyos vádjaikkal, hátha okulunk belőle. Mert a jelenkor meg- és elítélése a múltban gyökeredzik. S egyedül az önismeret révén érhetjük el céljainkat. A történetírás pedig lényegében az önismeretet szolgálja. Arra kell összpontosítanunk: miért voltak a kezdetektől ellenünk Európa népei, miért alakult ki máig hatóan a csaknem egyetemes magyar-gyűlölet? Nagy költőink ezt jobban tudták, mert lelkükben érezték: Már minékünk ellenségünk egész világ, látom én! szegény magyar, be magad vagy ezen a föld kerekén! (Petőfi Sándor) Magyarország a XVI. században megszűnt nagyhatalom lenni, de a romlás virágait nem a török hadsereg ültette el, hanem a magyar főurak, akik - Szerémi György szavaival - semmivel sem törődve, a gyönyörűséges Magyarországot elveszejtették. A pápai követ, Burgio 1521-ben, Mohács előtt 5 esztendővel ezt írta a jelentésében: A magyar urak egyenetlenségben élnek, a nemesség pártokra van oszolva. Lajos király
jobban fél a hazai törököktől, mint a szultán törökjeitől. Villám gyorsan semmié vált a hazaszeretet, a nemzeti büszkeség, mindenki csakis az önérdeke szerint cselekedett. Az anyagi előnyök hajszolása és a hatalom utáni vágyakozás lett a magyar társadalom főjellemzője. Az olasz Surffani így vélekedett a magyarokról: valamennyien pénzéhesek, felfalni szeretnék a kincseket, az apa a saját fiával szemben nem ismer kíméletet, amint a fiú sem az apjával szemben. A becsület fogalmát száműzték, a tolvajlás, a sikkasztás, a haszonlesés uralkodott el mindenütt. A főtisztviselők a közpénzeket hűtlenül kezelték, maga a nádor, Báthori István 300 ezer aranyat sikkasztott el a török ellen felállítandó hadsereg pénzéből s mindösszesen ötszáz katonát állított ki több ezer helyett. A magyart három dolog jellemzi: Hungari habent tres naturas: invidia, blasfemia et homicidia, azaz irigység, istenkáromlás és emberölés. Az itáliai Massaro 1523-ban azt írta jelentésében: A magyarok a világ egyetlen népét sem szeretik, csak önmagukat. Csakis önhasznukat tekintik fontosnak, lopják az államot, egyébként keveset törődnek vele, Maguk között hihetetlenül szítják a gyűlöletet és az ellenségeskedést, és mégis, napról-napra csendesen egymásnál esznek-isznak, mintha testvérek volnának. A magyarok nem szolgáltatnak igazságot~ nincs olyan igazságtalanság és méltánytalanság amelyet e! ne követnének, ha háromszor- négyszer pénzt csúsztatnak a kezükbe. A magyarok nem ismerik az engedelmességet, fennhéjázók és követelődzőek. Sem uralkodni, sem kormányozni nem tudnak, de tanácsot senkitől sem fogadnak el A magyarok gyorsak az elhatározásban, de felette késedelmeskedők a kivitelben, ezért nem is végeznek semmit, kivéve, ha ivásról vagy az állam meglopásáról van szó, mert ezen dolgokban igen szorgalmasak. Egyszóval a magyarok a világ legrosszabb nemzedéke, a világ alját és söpredékét teszik. Aluixe Bon velencei követ szerint a magyarok csak reggel dolgoznak, délután semmit, mert akkor négy órán át alusznak, hogy megemésszék a sok bort. Maga a nádor is reggeltől estig borittas. Cuspinianus egyik röpiratában egyenesen arra szólította fel a keresztény fejedelmeket, hogy teljesen irtsák ki és semmisítsék meg a magyar népet! Amint tették ezt számosan a X. századtól kezdve. Valóban ennyire lezüllöttünk az elmúlt félezer évben? Valóban ide kellett jutnia a mai magyar népnek? Ady Endre sem látta másként: Ez a hőkölő harcok népe S mostani lapulása is rávall, Mindig ilyen volt: apró kánok Révén minden igának barma, Sose harcolt még harcot végig, csak léhán és gyáván kavarta.
Erőt mutattak, erőt látott, Vertnek született, nem verőnek, Önerejét feledte mindig sohase szegzett erőt erőnek.... Ma is itt ül, lomhán, petyhüdten, Fejét, jussát, szívét kobozzák... Ezért a népért úgyis mindegy, Ebsorsot akar, hát - akarja. Legyünk kemények magunkkal szemben s mondjuk ki: ma még rosszabb a helyzet, mint a XVI. században volt. Ma a lakosság döntő többsége nemcsak szélsőségesen baloldali, de kifejezetten közönyös a nemzeti érzéssel, a nemzeti őrtudattal szemben. Azt gondolom, a magyarság most van a legnagyobb válsága küszöbén. A lakosság jelentős része illúzióvesztett állapotban van az Európai Uniót illetően. Vakon és bután lelkesült a szavazáskor s most becsapottnak érzi magát. Természetesen be is csapta a tömeget mind a Fidesz, mind az MSzP, mind az SzDSz. Most is folyik az agymosás, hogy szavazzuk be az uniós parlamentbe a legnagyobb rossztevőinket. Be is fogja szavazni a lumpenizált tömeg valamennyit! Pedig otthon csaknem mindenki látja és érzi, hogy jószerével mindenben rosszabb a helyzetünk, mint 2000-ben volt. A korrupció, a csalás, a lopás minden korábbi mértéket túlszárnyalt. Most kezdenek rájönni az emberek a nagy átverés részleteire. Olyan "teljes jogú tagok" leszünk, akik hét évig nem vállalhatnak szabadon munkát Ausztriában, Németországban, etc., ott ahol a szerbek és muzulmánok vidám munkavállalók. Az országhatárokat szabadon továbbra sem léphetjük át, megmarad a határőrség ellenőrzése, a vámvizsgálat, etc. csak 100 m-rel beljebb tolva, az ÁFÁ-t eltörlik ugyan, de nyomban bevezetik a regisztrációs díjakat. A magyar földet, hála a Fidesznek, szabadon megvásárolhatják 2011-től s a magyar agrárium 35%-a addig teljesen tönkremegy. A mostani kormány teljesen csődöt mondott, de hála az Antallpaktumnak, nálunk nem lehet konstruktív bizalmatlansági indítványt benyújtani, azaz nem lehet semmilyen kormányt sem megbuktatni. Az EU-nak, láthatóan, nincs semmiféle nagy terve Magyarországgal kapcsolatban. A most belépő tíz ország közül is már a legvégén kullogunk s még rosszabb helyzetbe kerülhetünk majd három év múlva, amikor beveszik Romániát, Bulgáriát és Horvátországot is. Felvirágoztatásról szó sincsen, piac-és térnyerésről annál inkább. Ha bekerülhettünk volna 10 évvel ezelőtt, felvirágozhatott volna hazánk, de ma már reményünk sincs. Ma már nyíltan hangoztatják, hogy az un. kétsebességes Európa-kép elkerülhetetlen. Lesznek a gyorsan fejlődő országok és lesznek a lassan bandukoló országok. Az új Egyesült Európa a nemzetállamok közös Európája helyett a
pénzoligarchia világuralmának (elsősorban a német és francia tőke) vadászterülete lesz, ahol az országok szuverenitása, önigazgatása lényegében megszűnik, nemzeti kisebbségvédelemről szó sincsen, a magyar nemzet határmódosítások nélküli újra egyesítése egy demagóg szólam, a magyar föld idegenek kezébe kerül. "Szent az a terület, amelyet mi hazánknak nevezünk s ez Közép-Európában, Európa belvárosában fekszik, és ha mi magyarok csak egy kisebb műveltségű állam zsuppfedeles házában akarnánk élni, akkor egy ilyen ház számára nagyon korán túlságosan drágává válnék Európának ebben a belvárosában a házhely. Lebontanák a zsuppfedeles házunkat és más, szerencsésebb nemzetek építenének ide palotát - de maguknak! (Klebelsberg Kunó szavai). Minden jel szerint a Duna-Tisza mellékén 2020-ra milliós nagyságrendű proletárréteg alakul ki, amely már semmiképpen sem lesz alkalmas arra, hogy megérintse az Idő szava s- esetleg - kivitelezője legyen a megújulásnak, a várt feltámadásnak Pedig el kell jönnie annak az időnek, amikor a Kárpát-medencében ismét érvényesülnek a természeti törvények. Ha a magyar nép képes lesz tudatában maradni annak, hogy országának mi a földrajzi helyzete és kultúrájának mi az értéke, akkor lehetővé válik, hogy méltó helyet töltsön be Európában. A kommunistákból szociáldemokratákká átvedlettek a magyarság, a kereszténység és a magyar érdekű hatalom ellen mindig mozgósítani tudták a nyomor proletártömegeit, amely tömeg mindig koldus a szellem és az erkölcs javaiban (Almásy György szavai). Most is ezt teszik. A XXI. század sem kényeztetett el bennünket, ma is léha, minden nemes, önzetlen ideális céltól idegenkedő, posványban és iszapban fetrengő nemzedék vesz körül bennünket (Chernel István fogalmazása). Az egész országot a szemét és az undorító falfirkák országává tették, ahol már csak kevesek szeretik a hazát, mert ősi alapigazság Emund Burke megfogalmazása: Wenn wir unser Land lieben sollen, so muss es schön sein, azaz ha a Hazánkat szeretni akarjuk széppé kell tennünk! Ha továbbra is elhisszük, hogy csak az idegen szép, ha továbbra is elhisszük, hogy csak nyugaton létezett magas kultúra s a mi ősi kultúránk alsóbb rendű, ha továbbra is beolvadni akarunk Nyugatba s nem társulni véle, ha a magyar lélek-tér hatalmas boltozatát készek vagyunk lerogyasztani s nem fogadjuk el Kodály Zoltán igazát, hogy a mai idők igenis az árpádi honalapítók lelki újjászületését követelik, akkor az európai keresztény kultúra lehanyatlik és eltűnik. Ne dobjuk el a lelkünket, ne tagadjuk meg a Kincses Kelet lelkünkben tovább élő örökségét! Európa vezető hatalmainak egyáltalán nem érdeke a magyarság megerősödése. Minden jogsértést készséggel és nyomban elnéznek Romániának, Szlovákiának, de azonnal beavatkoznak, ha a legkisebb magyar-barát intézkedés felvetődik. Minden nép szellemi állapotát kifejezi: hogyan viszonyul a múltjához, hogyan becsüli meg szent ereklyéit, hogyan őrzi ősi hagyományait, mert múlt nélkül nincsen jövő.
Példát vehetnénk a zsidó nép magaviseletéről. Ők azáltal mentették át magukat ezredéveken keresztül, hogy a vallásuk részéve tették a dicső múlt felelevenítését és magasztalását. A jövőbe vetett reményüket a szépséges múlt kiszínezésével fejezték ki. A zsidó lélek máig, minden áron, ragaszkodik és kapaszkodik a dicső múltba. Ez avatta szent népkönyvvé a Haggadát s ennek révén váltak mára világvezető erővé. A magyar múlt, a magyar őstörténet sajátságos és egyedülálló, azaz határozottan különbözik minden más európai nép őstörténetétől. Miben és miért? Először is azért, mert a magyar Európa egyetlen keleti (ázsiai) eredetű népe, amely nép nyelvileg teljesen magában áll itt, Európa kellős közepén, ugyanakkor csaknem tisztán europid fajtájú népesség. Másodjára mert a magyarság hétszáz esztendőn át nagy és erős hatalom volt, Európa meghatározó tényezője, míg a XVI. század után ezt a státusát végleg elvesztette. Harmadsorban, mert ezer éves országunkat - Örményországhoz hasonlóan -a nagyhatalmak erőszakkal, de a mi nemtörődöm hanyagságunk hathatós segítsége révén, feldarabolták és ezzel a magyar nemzet ősi egységét megbontották. E három tényező következtében 1920 után a magyar társadalom fokozatosan elvesztette önbizalmát, elvesztette önbecsülését és kezdte feladni nemzeti létérdekeit. A magyarság fogyása évszázadok óta tart. Csak az elmúlt félévszázad alatt hétmillió magzatot öltek meg az abortuszokban és fél millió magyar vándorolt el a Kárpátmedencéből. A történettudomány képviselőinek döntő része az 1860-as évektől mindmáig azon fáradozik, hogy eltüntesse a nemzeti különbözőségeket. Ezt tették a marxisták, ezt teszik a globalisták. Mellettük állt és áll az írott és az elektronikus sajtó, amely szinte kilúgozta az emberek fejéből az ősi értékrendet és látásmódot. A Kárpát-medence mai 12,5 milliós magyarságának egy kis része őrzi már csak a magyar értékeket, aligha vagyunk többen 2-3 milliónál. A többiek a boldogulás, a jobb életet jelentő fogyasztás, a vagyonosodás terepének tekintik az ország földjét azzal a jelszóval, hogy ubi bene, ibi patria, ahol jó nekem, ott a hazám! S arra sem figyel fel a többség, hogy a több ezer éves törvény érvényben van ma is: az ország alapja a föld (Mao-tun azaz Modu csan-jü szavai), erről soha nem mondhatunk le. Legalább a meghagyott 93 ezer km2-nyi csonka-ország maradhasson meg. Reményié Sándor sorai düböröghetnek a lelkünkben a mai kufárkodások láttán: Most átkot mondok! Ez a föld a mienk, ki nyomunkba hág itt
völgyön, hegyen Megátkozott legyen! Akik nyomunkba jőnek Hordják szívükben idők tengerén Fullánkját tört erőnknek. Heverjen temetetlen bomló testük És ne leljenek itt Nyugodt álmot bolyongó lelkeik. Verje meg az Úristen ezt a földet, Ha tőlünk elveszik! A történettudomány: nemzeti tudomány, a magyar szellemi élet vezetőinek szent kötelessége volna követendő mintát adni az embereknek, segíteni őket a fogódzók megtalálásában és védelmet nyújtani nekik, ha támadás éri a nemzetet. Az igazi történész a lélek, a tudat orvosa, akinek az a legfőbb dolga, hogy a szinte gyógyíthatatlanná vált kórból, a közönyből, a tudatlanságból, a primitív butaságból kikezelje a magyarságot. A történettudomány nem lehet független a nemzettől, a nemzet érdekeitől. Nem bújhat a tárgyilagosság hamis álarca mögé, mondván az igazi tudomány pártatlan és nem kötődhet a nemzethez. A magyar történettudomány szent kötelessége felemelni a 10 millió magyarországi magyart és megmenteni a határokon kívülre taszított két és fél milliónyit. Hogyan tehetjük ezt? Érzelmi közösséget kell teremtenünk, a nemzeti tudat feltámasztása révén. Ezt viszont csakis az ősi múlt feltárásával és a fénylő értékeink bemutatásával érhetjük el. Meg kell kísérelnünk a lelkekbe plántálni a Magyarok Tízparancsolatát: Imádd az Istent! Őrizd a hitet! Szeresd a Hazát! Őrizd és ápold az anyanyelvedet! Ragaszkodj ősi és szent hagyományaidhoz! Törekedj minél több ismeretre! Kerüld az ürességet! Ha kell, küzdj és bátran harcolj! Ne akarj másnak látszani, mint aki vagy! Tanúk és elismerés nélkül is légy hazafi!
A magyar múltnak nem szabad meghalnia, mert akkor soha nem születhetik meg a szebb és jobb jövő. Sokszor kerülünk majd nehéz vagy kilátástalan helyzetbe, amikor hajlamosak vagyunk meginogni, amikor értelmetlennek és reménytelennek látjuk a küzdelmet, mert barátoknak hitt emberek árulnak el; s szövetségeseknek képzelt személyek döfnek a hátunkba kést. Miközben keressük a helyünket Európában, nem ritkán elveszítjük a saját helyünket az országon belül. Negyven évi szolgálat után, szellemi és fizikai erőm teljében, váratlanul és alattomosan elhangzott a munkáltatói verdikt: kutató régészi és múzeumigazgatói álláshelyemből elbocsájtanak, azaz nem tartanak többé igényt a munkámra. Fájdalmasan érint, hogy piros lapot kaptam s nemcsak azért, mert nemzedéktársaim közül szinte egyedül engem küldtek el, sokkal inkább azért, mert kereszténydemokrata és fideszes vezetők hozták meg ezt a döntést Vas megyében. Vigaszt nyújt azonban, hogy ezzel ismét odasoroltak ahhoz a csoporthoz, akik példaképeim és tanítóim voltak: Fettich Nándor régészprofesszorhoz, akit 49 évesen kényszer- nyugdíjaztak, László Gyula régészprofesszorhoz, akit 1980-ban küldtek el s Dienes Istvánhoz, akit éppen tíz éve űztek ki a számára mindent jelentő Nemzeti Múzeumból. Ő ezt a szó szoros értelmében nem élte túl, 1995-ben elhunyt. Egy időre elbúcsúzom Önöktől, de megtisztelő ragaszkodásuk és szeretetük fejében útravalóként hadd idézzem fel ismét a magyar lélek őrzőit, költőinket. Előbb Babits Mihályt, majd Bartis Ferencet. Most érzem, hogy a sorsom a hazámnak sorsa, mint fához a levél, holtomig kapcsolva, mert nem madár vagyok, hanem csak falevél, mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él! És persze nem adjuk fel: Széttépve és összetörten, Győzelmektől meggyötörten, Már magzatként bajba ölten Vándor bölcsőtemetőkben, És mégis élünk! Hogyha sírunk: kiröhögnek, Hogyha kérünk: fel is kötnek,
Hogyha küzdünk: odalöknek Történelmi kárörömnek, De mégis élünk! (Elhangzott 2004. február 9-én.)
