E. A. RODRIGUEZ (Barsi Ödön)
A sátán fia Regény
2011
ELSŐ FEJEZET A különös szövetség
Bob Wilcox, a „Chicago News” New York-i rendőri riportere bosszúsan csapta le a kagylót. – Mindig ugyanaz az ostoba komédia! – dörmögte. – Honnan a pokolból szedjek elő minden nap egy új világszenzációt? Bob rettenetes méregbe jött, valahányszor képességeit lebecsülték. Ilyen esetekben órákon keresztül dühöngött; de főleg azért, mert a nagyszerű tromfok mindig akkor jutottak az eszébe, amikor egyedül maradt. Igaz, hogy ilyenkor, legalább is a saját megnyugtatására, jól megmondta a véleményét. Az a csekély jelentőségű körülmény, hogy az illető már nem hallja, nála nem játszott szerepet. Most azonban sietett, csak annyi időt szakított magának, hogy művésziesen rendetlen szmoking nyakkendőjét megigazítsa és máris rohant ki a rendőri riporterek szobájából, nehogy mégegyszer visszahívják. Futtában lekapta a fogasról a kalapját, karjára kapta felöltőjét és hármasával véve a lépcsőfokokat, rohant fel az emeletre. Bobnak ugyanis Thomas Hobsonnal, a gengsztervilág félelmetes üldözőinek, a híres „G-Men”-nek a parancsnokával volt közös programja. Hobson ismert volt pontosságáról, soha egy percet sem várt senkire, viszont ő sem várakoztatott meg senkit.
5
Annál nagyobb volt Bob meglepetése, amikor 12 óra 1 perckor, egy perc késéssel, lihegve felért az emeletre és látta, hogy Hobson szobája még világos. Nem hitt a szemeinek. – Hobson késne? Lehetetlen! A folyosó villanyórája ebben a pillanatban újra kattant és Bob nagy megelégedéssel látta, hogy végre egyszer visszaadhatja Hobsonnak a pontosságra vonatkozó erkölcsi prédikációt. Erre azonban nem került sor, mert amikor a szoba elé ért, az ajtó kinyílott és egy magas, széles vállú alak hátrált ki a folyosóra. Jobb kezét hanyag mozdulattal felöltőjének meglehetősen kidudorodó zsebében tartotta, baljával pedig barátságosan visszaintegetett a szobába. Bob Wilcox különben nem szokott a saját árnyékától megijedni, most azonban a földbe gyökerezett a lába. A férfi háttal állt Bobnak, az arcát nem láthatta, de ennek ellenére pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy kit lát maga előtt. – …Tehát ahogy megállapodtunk, Mr. Hobson!… Good night! – szólt vissza nagyon barátságosan a különös vendég, azután kihátrált és halkan betette az ajtót. Bob a legnagyobb ellenségének sem kívánta volna ezt a találkozást, de legkevésbé önmagának. Sietve előkapott egy cigarettát és fejét mélyen lehajtva, remegő kézzel igyekezett rágyújtani. Arra azonban gondosan vigyázott, hogy mindkét keze, félreértések elkerülése végett, jó messze legyen a zsebeitől. A magas férfi öles léptekkel közeledett Wilcox felé. Bob nem mert felnézni. Érezte, hogy egy elhibázott mozdulat a halálát jelentené.
6
Hobson látogatója már régen valahol a földszinten járhatott, amikor Bob végre kissé magához tért. Ha ebben a pillanatban a tükörbe néz, biztosan nem sokáig gyönyörködik hamuszínű arcában. Három hatalmas ugrással elérte Hobson ajtaját. Felrántotta és mintha csak kígyó csípte volna meg, úgy ugrott a szobába. – Hát téged mi lelt? – kérdezte nevetve Hobson, akit majdnem fellökött. – Csak nem ijedtél meg attól, hogy ma este kivételesen én késtem két percet? Wilcox mindent inkább várt, mint ezt a kérdést. Olyan bamba arcot vágott, hogy a főfelügyelő harsogó nevetésben tört ki. – Ha a főszerkesztőd most látná siralmas ábrázatodat, akkor holnaptól kezdve a házassági rovatot bízná rád. Ahhoz sokkal stílusosabb a képed – szólt Hobson, majd jól hátba vágva Bobot, karjára vette a felöltőjét. – De most azután siessünk, mert lekéssük a legjobb számokat. De Bob meg sem mozdult, hanem még értelmetlenebbül nézett Hobsonra. – Tudod te egyáltalában, hogy ki volt az előbb nálad? – kérdezte, ajkát megnedvesítve, a szélesen mosolygó főfelügyelőt. – Hogyne tudnám! James Smith, akit az 53. Street-i kettős gyilkossággal gyanúsítottak, de bizonyítékok hiányában szabadlábra helyeztek. – Ember! – kiáltotta izgatottan Bob. – Életed legjobb fogását szalasztottad el. A chicagói Allan Cromer volt nálad, akit legalább 12 gyilkosságért köröznek.
7
Bob azt várta, hogy Hobson erre a leleplezésére legalább is a plafonig ugrik, de csalódott. A főfelügyelő szempillája sem rezdült meg, sőt még jobban mulatott az újságíró bamba képén. – Hivatalosan maradjunk amellett, hogy az illetőt James Smithnek hívják és Detroitból való – mondta tréfás komolysággal, azután hirtelen Bob füléhez hajolt és suttogva folytatta – de neked egész bizalmasan megmondhatom, hogy tényleg Allan Cromer és jelenleg ő a legkitűnőbb munkatársam!… Bob majd hanyatt esett a meglepetéstől. – Ho… ho… hogy mondtad? – dadogta bambán. – Igen egyszerűen – nevetett Hobson fehér buldog fogsorát mutogatva. – Mind a 12 áldozata Leggs bandájához tartozott. Mi is szitává lőttük volna őket, ha elcsípjük. Én tehát csak hálás lehetek neki, hogy megspórolta nekünk a fáradságot. – És… és ezért őt futni hagyod? – Á, dehogy – legyintett fölényesen Hobson – csak megvárom, amíg egymást kiirtják. Akkor azután nekem csak a győztest kell elintéznem. Fele munka, dupla öröm. De most azután gyerünk, mert a vé… A mondatot már nem tudta befejezni. Az íróasztali telefon, mintha csak erre várt volna, megszólalt. Hobson már a folyosón állt, csepp kedve sem volt visszamenni, de a telefon olyan követelően csengett, hogy meggondolta a dolgot, miközben néhány, nem éppen hízelgő jelzővel illette, a telefon feltalálóját, mégis felvette a kagylót. – Már elmentem – kiáltotta dühösen a készülékbe és vissza akarta tenni a kagylót, de a telefonáló olyan hango-
8
san kiáltott bele a készülékbe, hogy még Bob is meghallotta a folyosón. – Mit akarnak tőlem? – kérdezte Hobson és újra a füléhez emelte a kagylót… Bob nem halhatta mit mond a vonal másik végénél levő telefonáló, de az izgatott hangból következtette, hogy valami rendkívüli hírt közölhet. Várakozóan nézett Hob sonra, de a detektív arca ezúttal is változatlanul nyugodt maradt. – Miért jelenti ezt nekem? – szakította félbe a telefonáló szóáradatát, Hobson. – Közönséges gyilkosságok a „G” osztályt nem érdeklik!… A végén már a csirkelopásokat is nekem fogják jelenteni! – mondta bosszúsan és le akarta tenni a kagylót, a felhívó azonban nem tágított és tovább beszélt. Hobson arca egyszerre megváltozott. A szája keskeny vonallá húzódott, az orrlyukai kitágultak, mint a jó vadászkutyának, ha szimatot kap. – Azonnal ott leszek! – vágott közbe élesen, minden átmenet nélkül. – Senkit! Érti? Senkit ne eresszenek a közelbe – parancsolta és a kagylót lecsapva kirohant a szobából. Bob ész nélkül nyargalt utána.
9
MÁSODIK FEJEZET A lakehursri országút rejtélye
Hobson felügyelő a polgári életben a legóvatosabb és leghiggadtabb autóvezető volt, de ha egyszer megszólaltatta autójának a szirénáit és kigyulladtak a kék jelzőlámpák, akkor még az ördög sem tudta volna utolérni. Bob nem először ült, életéért reszketve, Hobson mellett, de ilyen eszeveszett száguldásra még ő sem emlékezett. A kocsi szirénája velőkig hasítóan vijjogott. Autók és gyalogosok pánikszerűen menekültek az úttest két oldalára, a bömbölő motorokkal száguldó hatalmas versenygép elől. – 70… 80… 90… 100… 120 kilométer, – olvasta le rémülten Bob a sebességmérő táncoló mutatójáról. Az egyik keresztutcából hatalmas tejesautó robogott keresztbe. Bob ijedtében lecsúszott az ülésről, eltakarta szemét, hogy ne lássa az elkerülhetetlen összeütközést, de nem történt semmi baj, Hobson mestere volt a vezetésnek. Egyetlen rándítás a kormányon, egy rövid nyomás a fékre, azután ismét egy rándítás visszafelé és már is elszáguldottak a teherautó mellett. Mire Bob nagy nehezen visszakászálódott az ülésre és kipillantott, túl voltak a veszélyen. Pár perc múlva már a váróson kívül rohant velük a hatalmas autó.
10
A széles országút teljesen kihalt volt. Bob alig tudott tájékozódni. A fényszórók vakító világánál az utat szegélyező fák sima fallá olvadtak össze. Útelágazáshoz közeledtek. Az elágazásban egy benzinkút állott. Most már felismerte Bob, a Lakehurst felé vezető országutat. Pár percig tartott még az öldöklő iram, amikor a fényszórók vakító sugárkévéjében egy félretolt kis sportkocsi bukkant fel. Két alak állt mellette. Az egyik az út közepére lépett és karját kitárva, megállást intett. Hobson levette lábát a gázpedálról és az út túlsó oldalára kanyarodva, ötven lépéssel előtte megállott… Hobson leállította a dübörgő motort és kiugrott a kocsiból. Hatalmas kézi fényszórót szedett elő az ülés alól és bekapcsolta, a kocsi felhágójában elhelyezett, dobra tekert vékony kábel végét. – Fogd a lámpát és világíts nekem! – kiáltott oda türelmetlenül, Bobnak, aki a száguldás izgalmától remegő lábakkal támolygott mellette. Az újságíró átvette a lámpát és a dobról legömbölyödő kábelt maga után húzva, követte a főfelügyelőt, aki centiméterről centiméterre vizsgálta az út felületét. Két hosszú fekete csík tűnt fel. – A merénylők kocsijának a nyoma – magyarázta a főfelügyelő Bobnak. Tíz lépéssel arrébb ismét talált nyomokat, de csak egy pillantást vetett rájuk és már készen is volt a megállapítása. – Ez nem féknyom! Itt érte a támadás az első kocsit. A vezetője menekülni akart, hirtelen gázt adott és megcsúsztak a kerekek.
11