Dr. Walter János: Egyház és kultúra – II. rész
Az Egyház és a technikai fejlődés régen és most. Az Egyház sem a régi technikai fejlődésnek nem ellensége, sem az újabb technikai haladásnak nem kerékkötője. Igaz ugyan, hogy a múltban hidegen fogadott, sőt kifogásolt olyan találmányokat, melyek nélkül ma alig tudnánk megélni, azonban: 1. Minden kornak megvan a maga nézete életről, iparról, művészetről, tudományról, amely alól csak a legkiválóbb szellemek tudják magukat itt-ott kivonni. S aki rajta változtatni akar, ellenzésre talál. S az Egyház ellenzésének nem is mindig a régihez való makacs ragaszkodás, hanem igen sokszor az a tapasztalat a rugója, hogy az újítási láz a ki nem forrott új miatt sokszor temetett el régi értékeket. Az Egyház ezt a veszedelmes tényezőt akarta ellensúlyozni. Tiltakozása a jótékony önvizsgálatot és irányítást volt hivatva szolgálni. Azt a szerepet töltötte be, amely a kocsin a féké, a mozdonyon az ellengőzé. Századokon át volt a népek tanítója s tudta, hogy a tömeget az újság ingere képtelenné teszi a helyes ítéletre és azért bizalmatlanul fogadott sok vállalkozást, amely még nem mutatkozott tökéletes formában. Az emberiség ennek csak hasznát látta. Sokszor volt a népekre áldás, hogy Róma nem bomlott az újdonságok után, hanem tízszer is megfontolta, mielőtt állást foglalt mellettük. Amint Gaëtani bíboros, a későbbi VIII. Bonifác mondta: Romae pedes non plumei, sed plumbei — Róma lábai nem tollból, hanem ólomból vannak. Nem rohan, de viszont ha valahol megveti lábát, akkor nem tágít. 2. Ma könnyű az újításokkal szemben a múltban elkövetett hibákat meglátni és a helyes állásfoglalást megjelölni. De a régi és új mesgyéjén annál nehezebb rögtön fölismerni emennek minden előnyét és megállapítani a réginek értéktelenebb voltát. Emiatt sokszor maguk a föltalálok vagy a tudósok, sem ismerték fel alkotásaik fontosságát. Goethe színelmélete ma furcsaságszámba megy s Goethe költeményeinél fontosabbnak gondolta. Wagner többre becsülte verseit, mint zenéjét. Jedlik Ányos külföldi folyóiratokból értesült, hogy a dinamógép megszerkesztésével fontos felfedezést végzett. Csak egész természetes, hogy kívülállók: magánosok és hatóságok, egyháziak és világiak, tudósok és tudatlanok, katholikusok és protestánsok e téren még könnyebben tévedtek és nincs találmány, melyet kezdetben csak az Egyház emberei helytelenítettek volna. 3. Nem az Egyház volt az újításoknak legnagyobb ellensége, hanem az élet és benne a történelem egyik legfontosabb tényezője: az érdekelteknek a régi berendezkedéshez való makacs ragaszkodása.
Miatta kellett és kell oly sok úttörő szellemnek Golgotát járni. „Überall, wo ein grosser Geist seine Gedanken ausspricht, ist Golgotha” (Heine). A művelődés minden terén mennyi erre a példa, nem a sötétnek mondott középkorban, hanem a legújabb kultúra-éhes időkben. Beethoven († 1827.) D-dur miséjére csak néhány aláíró jelentkezett, s köztük egyetlen zenész sem akadt. Harveyt († 1657.) a vérkeringés kimondásáért először nem az orvosok mondották-e bolondnak? Semmelweis Ignácnak († 1865.) nem az volt-e a tragikuma, hogy olyankor lépett fel tanával, amikor az orvosi tudomány vezérei a régi nézetek uralma miatt a gyermekágyi láz fertőző jellegét nem akarták elfogadni ? Az orvosok dilemma előtt állottak: vagy elhagyják régi nézeteiket, vagy elzárkóznak az újítás elől. Az utóbbi történt meg s az a Semmelweis, akit a tudomány ma csodálattal emleget és szoborral tisztel meg, a bécsi egyetem tanárainak makacs ellenzése miatt kétségbeesve az őrültek házában fejezte be életét. Ampère-nek († 1836.) az elektrodinamikára és elektromagnetizmusra vonatkozó elméletét Biot, kora nagy tudósa szólta le: „Örök dicsőségemnek tartom — mondta —, hogy e feltevéseket mindjárt kezdetben visszautasíthatom.” Sadi Carnot, Faraday, Euler, Frauenhofer, Fresnel korszakos felfedezéseit a kortársak évekig figyelemre se méltatták. Davy 1812-ben platinát hozott izzásba villamos árammal, mikor a természettudósok még mindig elméleti értekezéseket írtak ellene s majd századnak kellett elmúlni, mire az izzólámpa érvényesülhetett. Huyghens rezgési elmélete már 1690-ben készen volt, de 1800- ban még mindig voltak tudós ellenzői. Mayer Róbertet († 1878.) az energiamegmaradás elvéért éppen a szaktudósok részéről elszenvedett sok-sok gúny kergette őrültségbe. Ohm-ot († 1854.) világéletében eszelősnek tartották. Franklinnak a villámhárítóról szóló kéziratát a „Royal Society” akadémia nem tartotta közlésre érdemesnek. „Két ellentétes oldalról látom magam megtámadva. — panaszkodott Galvani († 1799.) —, a tudósok és a tudatlanok oldaláról. Mindkét oldal nevet rajtam s a békák táncmesterének hívnak. Mindazonáltal tudom, hogy a legnagyobb természeti erők egyikét fedeztem fel.” Lavoisier chemiai újításaival szemben legtovább a chemikusok bizalmatlankodtak. Mikor kimondotta a tételt, hogy a levegő nem elem, hanem összetett test, Berlinben a régi elmélet védői mint a tudomány eretnekét in effigie megégették. Tételét 1774-ben kimondotta, kísérletekkel bizonyította, a mathematikusok és fizikusok közül Laplace, Cousin, Van der Monde hívői lettek, de a chemikusok csak 1785-ben állanak melléje. Mikor Marat az Ami du peuple című újságban ezt írta róla: „Lelepleztem előttetek a csaló Lavoisier urat, a chemikus inast, a puskapor- és salétromgyár igazgatóját… Az égnek kedves volna, ha aug. 6.-án a lámpán függene” s amikor 1798. nov. 28-án tényleg fogházba került, éppen a chemikusok örömmel nézték bukását; sorsának enyhítésére kis ujjukat se mozdították még. „Így ütötték le egy perc alatt fejét, melyhez hasonlót 100 év alatt se lát a világ.” (Lagrange.) Ha már a tudományok terén is ennyi bajt okozott a vis inertiae, gondolni való, hogy a technikai újítások még nehezebben küszködtek meg vele. A modern ember sajnálkozással gondol a másolókra, hogy nap-nap után asztal mellett görnyedezve körmölték, amit egy rotációs néhány pillanat alatt elvégez, pedig éppen a másolók voltak a könyvnyomtatás legelkeseredettebb ellenségei. A pápához mentek, hogy kiközösítéssel sújtsa a nyomdatulajdonosokat és nyomdászokat. A könyvnyomtatást ellenezték a másolók, mert egyetlen keresetüket veszítették; a művészek, akik kezdőbetűk festéséből éltek; a könyvbirtokosok a hirtelen bessz miatt; a szűkkeblű tudósok, akik attól féltek, hogy a tudomány közkinccsé lesz. S míg ezeket senki sem emlegeti, az Egyházat annyiszor megszólják, hogy a Vatikánban már Gutenberg idejében nem szerelt fel rotációs gépeket. Anyagi érdekek miatt ugyanúgy panaszkodtak a lajtosok a vízvezetékre, a szalagverők a danzigi első szalaggyárra, amelyet a munkások bezártak és a feltalálót vízbe fojtották. Éppen így nehezményezték a szabók a varrógépet, a fuvarosok a vasutat stb. Howe
Elias bosztoni lakatos († 1867.) örömmel vitte első varrógépét a legnevezetesebb szabómesterekhez. Az első türelmetlenül hallgatta végig. „Ilyen ostobaságokkal nem foglalkozom” — volt összes bírálata. A következő szemtelen szemfényvesztőnek mondotta. A legjobb akaratú érdeklődéssel nézte végig a gépet s a dicséret után figyelmeztette, hogy azzal együtt személyes épsége is veszélyben forog. S tényleg, egy üzletbenengedélyt kérvén arra, hogy 6 segéd helyett dolgozzék, a próba után a szabók a gépet összetörték és halállal fenyegették, aki ilyen gépet vesz. Az amerikai találmányt ezért kezdték először Angliában értékesíteni.
12. kép. Gúnykép a Montgolfier-testvérek léghajója ellen, amely szerint a reá való felszállástól ember, állat visszarezzen.
A feltalálástól az első vonal építéséig fuvarosok és tudósok mennyi akadályt gördítettek a vasút elé. A XVIII. században, az angol „Royal Society” elutasította a gőzgép próbálkozóit, mert a gőzgépet a léghajónál nem kisebb haszontalanságnak tartották. A közvélemény félbolondnak hitte, aki bármelyik tervvel foglalkozott. A bajor orvosi kollégium szerint a vasút közegészség elleni merénylet, mert az utasok elszédülnek és agyrázkódtatást szenvednek. A legfőbb építési hatóság éppen ezért sokáig lehetetlenné tette a vasútépítést. Mikor Gray Tamás vasútépítésre szólította fel az angolokat, az Edinbourgh Review kényszerzubbonyt kívánt rá. S az első lokomotívon már dolgoztak, mikor tudós mérnökök elméleti úton még mindig a terv kivihetetlenségét bizonyították. Arago a francia képviselőházban a fuvarozók jövedelemvesztése miatt 1838-ban még a vasutak ellen nyilatkozott. Thiers, a harmadik köztársaság elnöke, ifjúkori parlamenti beszédében így nyilatkozott: „Megengedem, hogy a vasút személyszállításra némileg előnyös. Egyes nagyvárosok, pl. Páris közelében van értelme néhány rövid vonalnak, de a hosszú vonalakra nincsen szükségünk.” Az 1839-iki pozsonyi diétán pedig Zala követe is a terv ellen szavazott. „A debreceni és a pesti vonalra nézve — mondotta a szónok — alig van valaki a rendek között, ki velem együtt álomnak nem tartaná azt, hogy itt valaha vasút létezhessen. Ha pedig mégis találkoznék olyan, aki azt hiszi, nem bánom, aludja tovább édes álmát.” Ezeket a szavakat pedig nem kisebb ember mondta, mint Deák Ferenc. S talán Stephenson Györgynek († 1848.) volt legtöbb alkalma keserűen tapasztalni, hogy találmányát a megvalósulás küszöbén éppen a szakemberek milyen kitartó munkával iparkodtak elgáncsolni. Miattuk először csak a legmeghittebb körben merte emlegetni a városokon átvezető hosszú vonalakat, az alagutakat, a hegyek lehordását, átfúrását, sziklák repesztését, mocsarak, folyók, völgyek áthidalását. Mikor Newcastle on Tyne mellett az első utat készíttette, egy francia halhatatlan még mindig a terv botorsága ellen beszélt. A stokton – darlingtoni vonalnál a birtokosok tettleg bántalmazták a mérnököket. Mikor a liverpool—manchesteri személyszállító vasút érdekében agitált, ép elméjében kételkedtek. A tervet veszedelmesnek és lehetetlennek mondták. Veszedelmesnek, mert az utasok agyrázkódást szenvednek s a megijedt barmok a mezőről világgá szaladnak. Lehetetlennek, mert a kocsik kerekei forognak, de az alkotmány egy helyben marad.
Mindezeket figyelembe véve nem nagy történelmi igazságtalanság-e az Egyházat kultúrellenességről vádolni, mert XVI. Gergely pápa (1831—46) idejében az egyházi államban még nem volt vasút?
13. kép. A léghajóra csak a birka és a kakas merte magát rábízni.
Mindezek után mondhatjuk, hogy csak a tényekkel nem számoló egyháziszony tarthat ki makacsul az állítás mellett, hogy az Egyház nehezítette meg a feltalálók munkáját és a találmányok érvényesülését. S amennyiben protestánsok is megengedik maguknak az ilyen felületes állításokat, megemlítem a XIII. Gergely-féle naptárjavítást, amely nélkül ma élni sem tudnánk s mely ellen a tübingiai protestáns hittudományi kar oly elkeseredetten küzdött. „Minthogy a pápa az evangéliumi egyháznak nem pásztora — mondja a nyilatkozat —, hanem maga az Antikrisztus, azért naptárát is meg kellett vetni. Kibéküljünk-e az Antikrisztussal, Jézus Krisztus ellenségével? Kétségtelen, hogy a pápa naptárával elő akarja készíteni az utat az augsburgi hitvallást követő németek szívéhez és meg akarja kísérelni, hogy mit remélhet tőlük. És ha valami gyönge frontot találna, tovább folytatná munkáját és a naptár elfogadása után más dolgokkal állana elő. Mert ez a naptár nem egyéb, mint az ABC első betűje. Ha megtanuljuk tőle az elsőt, úgy lassan a többit is elsajátítjuk. Ha sikerül neki a naptárt a császári felség neve és tekintélye alatt a nyakunkba varrni, úgy szarvunkra kötné a kötelet, hogy zsarnokságát az Isten egyházában nem sokáig tarthatnánk távol magunktól. De be sem látjuk, miért volna oly nagyon szükséges az új naptár. Mert ha mindjárt a tavaszi nap-éj egyent néhány nappal tovább tesszük is az évben, azért a nyár nem lesz sem előbb, sem később. Azt kérjük tehát, hogy békében és nyugalomban az a régi naptár hagyassék meg nekünk, amely a kereszténységnek annyi éven át jó volt s hagyjuk másoknak azt a naptárt, amelyeket ők akarnak.” A protestáns Kepler így írt erről a kérdésről volt tanárának és barátjának: „Mit csinál a fél Németország? Meddig akar még az európai kontinenstől elmaradni? A csillagászat már 150 év óta követeli az időszámítás megváltoztatását. Talán arra akarunk várni, míg valamely deus ex machina felvilágosítja az evangélikus magistratus fejét?” II. Az Egyház ma sem ellensége a technikai kultúrának, ha rajta azon tevékenységek és eredmények összességét értjük, amelyek a természetet az ember szolgálatába állítják és tényleg boldogulását munkálják. Ilyen értelemben a kultúra minden épérzékű embernek szíve-vágya s hazugság, hogy vele épen az Egyház helyezkednék szembe. „Milyen nagynak és méltóságosnak tetszik az ember, midőn a villámot minden kár nélkül lábai előtt a földbe vezeti, midőn a villanyszikra formájában felidézi s akarata követeként az óceán mélységeibe, a meredek sziklákra, a végtelen sivatagba meneszti. Milyen dicsőnek mutatja magát, amikor megfékezi a gőzt s neki szárnyat adva, az őt a szél gyorsaságával viszi szárazföldön és tengeren. Milyen hatalmas, hogy a természeti erőket felszabadítja, befogja és annyira alakítja, hogy mintegy
értelmet ad nekik s a munkás helyére állítva, ennek vállairól a durva munkát leemelik. Mondjátok meg, hogy nem a Teremtőből belekerült szikra mutatkozik-e benne, amidőn előhívja a világosságot és parancsot ad városaink utcáinak és a paloták csarnokainak kivilágítására. Az Egyház mindezt tudomásul veszi s örvend látásán”. Így mondja ezt XIII. Leó pápa, aki mindenkinél illetékesebben fejezi ki az Egyháznak a modern kultúráról megalkotott véleményét. Nem szabad azonban felejteni, hogy a kultúra csak akkor igazi érték, ha a géniusz sugarából minél több embernek jut s ha nyomában tényleg több jóság, több boldogság sarjad. Ámde mind világosabb lesz, hogy a XX. század kultúrája nem ebből a fajtából való. a) Hiába kötötték hozzá kultúra-imádók a több jóság, az emberjavítás reményét, a statisztika szerint a kriminalitás a műveltség nagyarányú terjedése dacára, sőt azzal okozati összefüggésben inkább emelkedett, mint csökkent. A mai kultúra veszedelmes mértékben fokozza a vágyakat. Franciaország ma már kesergi, hogy a kultúra elvonja a kézimunkásokat a nehezebb munkától, mert könnyen akarnak élni. A mai kultúra továbbá hitet és vallást kisebbít, szükségleteket teremt, melyek bűnre vezetnek. Módot nyújt arra, hogy az emberek kitanulják a büntettek végrehajtásának legalkalmasabb módját, elkészíthessék a legjobb eszközöket, leplezhessék bűnösségüket. A rosszul értelmezett humanizmus a büntetések indokolatlan enyhítésével még jobban gyarapítja a bűncselekmények számát. Nálunk 1902-ben 108.780, 1908-ban már 129.794 volt az elítéltek száma. Ausztriában 1891—1895 között 568.904, 1896—1900 között 591.671, 1901—1905 között 616.072 volt az elítélt s a bűntettek és vétségek a kihágásoknál sokkal erősebben szaporodtak. Németországban 1882—1907 között 64.9% a kriminalitás emelkedése. Angliában 1900-ban 11.079, 1907-ben már 14.184 a legsúlyosabban elítélt. Mindez magában is elég okát adja, hogy az Egyház a kultúrát bálvánnyá nem teszi és kultúravallást nem hirdet. b) S még jobban hiányolja az Egyház, hogy kultúránkban nem lüktet a keresztény felebaráti szeretet finomsága. Aki pl. a gépek tökéletesítésétől az emberi méltóság emelkedését várta, mert a munka embertelenebb részét leveszik a napszámos vállairól, nagyon csalódott. A piszkosabb munkát ezentúl is csak embernek kell végezni s azonkívül a gyárak milliókat új nyomorúságba és szolgaságba döntenek. A tőke ott végzi legádázabb küzdelmét az ember méltósága és szabadsága ellen, ahol hatalmas gyárkémények füstölögnek, óriási gőzdaruk játszi könnyedséggel nagy terheket emelnek és fülsiketítő zajjal kattogják tele az óriási gépházakat. Azonkívül a mai kultúra egyébként is mutatja, hogy benne az ember nem központ, hanem csak függvény. Kultúránkban veszedelmes rekord-szú rág: az eredmény. Ennek s a gépnek több értéke van benne, mint az embernek. Emiatt dob áldozatul lekiismeretességet, ami nélkül minden technikai vívmány csak boldogtalanságot zúdít ránk. A gyorsaság miatt nincs idő, hogy hídépítéskor a munkás a rábízott feladatot lelkiismeretesen megoldja. Az iskolában miatta nincs idő, hogy az anyag vérbe menjen át. A lapok eszménye a minél gyorsabb hírszolgálat, ha az igazság szenved is miatta. A közlekedésnek szédületesnek kell lennie, akárhány ember esik is áldozatul. Így léptetik fel a modern technikai találmányok együttvéve azt a zaklatott életstílust, amely kevesebb embernek áldás, mint csapás. A gépek sok ember kényelmét, de a szerencsétlenségek tömegét is jelentik. Villany, vasút, távíró, repülőgép, gyorshajó sok-sok embert szállítottak már rekordhajszolás miatt a szanatóriumba és a temetőbe. A modern technika csodáját, a Titanicot sok száz emberrel együtt az pusztította el, hogy a rekordhajszolás vágyában a kapitányt a gép jövője, a merészség, a jutalom, a karrier jobban érdekelte, mint a rábízott emberek élete. c) Ez a zaklatott életstílus idegeinket is megrágja. Hatása már az iskola padján ülő városi gyermeken mutatkozik, aki a nyugodt élet csendjétől távol örökös kocsidübörgés, autótülkölés, villamoscsöngetés, kiáltás nehéz impressziói között meggyengült idegrendszerrel nő fel és indul neki az életnek. Azért vannak azután az utcán lépten-nyomon az önmagukkal hangosan beszélő emberek. Azért van családokban és közéletben egyaránt az elszenvedni tudás (kolossz.3,13.) helyett annyi ellenkezés, más véleményt nem tűrő ingerültség. Ezért roppan össze annyi élet az első nagy
nehézség alatt. S azért lett oly sok embernek mindennapi szívbeli imája: Minél kevesebb kultúrát és minél több nyugodtságot! d) Hiányzik végül kultúránkból az a keresztény szellem, amely szigorú tilalomfa volna a technikai vívmányokkal való bűnös visszaélés ellen. Ma van távírónk, de hányszor röpít világgá vészes híreket, lelketlen rágalmakat. Vannak csodás gyáraink finom szövetek készítésére, de a belőle készült ruha hány ember erkölcsi rabságát, sőt halálát jelenti. A kényelmes házak hányszor lesznek bűnbarlangokká. Hány iskola terjeszt mételyt. A színház szórakoztatás cégére alatt nemzedékeket ront meg. A nyomda dicsősége kultúránknak, de munkájáról Bismarck jövendölte, hogy tönkreteszi azt, amit a német kard megszerzett: a nagy Németországot. Az újság a technikai haladásnak nagy mérföldmutatója, de rengeteg kultúrértéket tesz tönkre. A mozi térfoglalása szintén sok-sok gyermeki lélek romlásába kerül. A mozi és a kultúra. A mozi főként az ifjúság szórakozása s így elsősorban az ifjúság megrontója. Az ifjúság szórakozása, mert a gyermek legjobban áhítja a kalandos dolgokat. S mivel a mozi szédületes technikája ilyen képekkel szolgál, a moziközönség 60%-a gyermek. Veszedelmes voltát mutatják a mozi technikájából következő károk. A kiabáló, erőszakos kép megrontja a fiúk figyelőképességét, aminek az otthon és az iskola vallják kárát, amelyek a figyelem felkeltését és ébrentartását ilyen erős eszközökkel nem tudják biztosítani. A képek gyors lepergetése türelmetlenségre, a jól meg nem figyelhető cselekmény felületességre nevel s mindkettő az idegességnek bő forrása. Még a legmodernebb mozi gyakori látogatása is árt az ifjúságnak. Iskola, otthoni tanulás, zene, tánc, angol, francia után a mozi nem lehet üdítő foglalkozás. Legjobban rontja a szemet, aminek szomorú bizonyítéka egy V. oszt. gimnazista kérdőívén a következő vallomás: „Vasárnaponkint voltam moziban 1917-ben fél évig. Most nem szeretek menni, mert szemeimet elrontotta. Láttam a háborús képeket s több Nick Cartert. Minden vasárnap délután mentem, magam. Sétálni nem szoktam. Nem szoktam megnézni a hirdetéseket, mert nem látok.” A mozi azonkívül belegázol a gyermek fejlődő vallási felfogásába s azt gyökerében támadja meg. Teszik ezt az erkölcstelen képekkel, amelyek erkölcsi érzékét rontják s hitét kikezdik. Még inkább a profán lélekből fakadó vallási képekkel, amelyek a hit misztériumait elsekélyesítik és megakadályozzák, hogy azok az élet fönntartó oszlopai legyenek. S végül ez történik az egészen vallásellenes képekkel. Ilyen az Orléansi szűz filmje, amelyet a cenzúra engedélyezett s a Népszava nagy örömmel hirdetett. Ilyen a Hindu síremlék, amelyben mindenki okkultizmussal foglalkozik s a betegségek spiritizmussal gyógyulnak. A gyerek ebben nem a praktikus hitétől elszakadt modern ember lelke tükrét látja, aki gyónás, ima, templom stb. helyett a természetfeletti élet silány pótlékai után nyúl s amint mohón kapkod a Tagore-, Buddha-könyvek után, ráveti magát a spiritizmusra is és problémáira attól vár feleletet. A tanúság helyett a gyermek lelkére ránehezedik a szóban még ki nem fejezett tétel, hogy a vallás tanai nem állják a kritikát, mert egyik legfőbb bizonyítékuk, a csoda lehetetlen. A mozi továbbá durvít. Kezdi a durvítást homlokon ütő reklám-képeivel, rikító színeivel és vonásaival, címeivel. (Izgalmas letartóztatás. A leánykereskedő kalandja. A párisi apacsok. Öreg leánykereskedő. Autó a betörők szolgálatában. A dinamitmerénylő. A méregkeverő. Gyermekrablók. Az útonállók, Leányrablás. Új betörőtrükk. Éjjeli betörés. A cigánynő bosszúja. Orosz borzalmak. Az áruló foltok. Betörés hóban.) Durvít az előadás szelleme, hangja. A víg darab a bohócok szellemeskedésére emlékeztető humorával, a helyzetkomikummal, amely kegyeletien s a szükséghez képest munkást, királyt, szülőt, nevelőnőt nevetségessé tesz. A komoly darabban durvít a beszédet pótló sok kontraszt: a félelem és vakmerőség, vad szerelem és gyűlölet, pazarlás és zsugoriság, nyomor és dúsgazdagság, szédítő szerencse és borzalmas szerencsétlenség, amelyeknek vég nélkül való feltálalása úgy hat a zsenge gyermeklélekre, mint a májusi növényzetre a forró nap és fagyos éj hirtelen váltakozása. De legjobban durvítanak a hátborzongató jelenetek, a véres összeütközések. A modern mozi képei túlnyomóan ilyen természetűek. Egy statisztika szerint 250 közül 97 mozidarabnak gyilkosság, 45-nek öngyilkosság, 51-nek házasságtörés, 19-nek kerítés, 22-nek szöktetés, 176-nak tolvajlás, 35-nek iszákosság a tárgya. Az ilyen képek végigkergetik a gyermekeket egy fantasztikus világon s annak durva kalandjai lelküket nyerssé, érzéketlenné teszik. Letarolják lelkükben az érzéket a gyermekvilág apró örömei iránt. A mozi erkölcstelenné tesz. A veszedelem alanyi oka abban rejlik, hogy a képek révén az élénk képzeletű gyermekek züllött társaságba kerülnek. S ha már a rossz olvasmányok is annyira hatnak a gyermek képzeletére, hogy az olvasottak világában él s Vadölőt, Bőrharisnyát, Robinzont olvasva szerepüket is játssza, a mozidarabok még több hatást váltanak ki belőle. S a rémes drámák károsabbak a hasonló tartalmú ponyvaregényeknél. Kevés gyermek képzelete olyan gazdag, hogy olvasmányát maga elé állítsa, a mozi azonban ezt a hiányt bőven pótolja. Az olvasásra alkalmat kell keresni s azt külső körülmények megzavarják; itt pedig nemcsak készen van az alkalom, de a sötétségben megvilágított kép, a zene, a csend, szóval minden annak szolgál. Az olvasáshoz elmélyedés, akarat szükséges; itt lehetetlen nem figyelni. Az olvasmány a vaskos regényben szétfolyik; itt mindaz néhány perc alatt koncentráltan tárul eléje. Az
olvasás közben még a gyermek is élvezi a kritika lehetőségét; itt nem kritikára, de lélegzetre is alig van idő. A mozidráma teljesen lefoglalja a gyermeket. A fájdalomig megrázza az idegeket. A felnőtt még csak ki tudja magát ragadni az átkaroló borzalmak hatásából, de a gyermek tehetetlen. Elzsibbad, szemei rárögződnek a vászonra. Lelke szívja a képekből szóló tanúságot. Elnémul benne minden kritika. Hisz amit lát, nem mese, ködkép vagy álom, hanem a lefotografált hús és vér, a teljes valóság beszél hozzá. Ami a veszedelem tárgyi okát illeti, némely mozifilm azért ártalmas, mert a rossz regények egy részében hasonlóan holdba való jeleneteket komponál. Alakjai imbolygó ködalakok, amelyeket a legkisebb szellő is szétszed. Nekik az élet nem áldás vagy kötelesség, hanem romantika, játék, élvezet s ha ez nem lehetséges, akkor semmi értéke. Aki látta pl. Az V. osztály című filmet, a szerelmében csalódott V.-es gimnazista tragédiájával s a nézőknek a sírásig fokozódó elérzékenyülésével, az tudja, hogy itt fontos dologról van szó. Sok film meg igazat mond ugyan az életről, de vét azzal, hogy belőle csak a megrázó jeleneteket kapja ki s azokat még sötétebb színekkel tálalja fel. A fiúk ezekkel a képekkel tekintenek bele a felnőttek életébe, s azt látják, hogy ott a tevékenység egyetlen indítéka a haszon és élvezet. Azt látják, hogy az életben a bűnöző a középpont, más csak statiszta. Azt látják, hogy az erkölcsös embernek felkopik az álla. Becsületesen élni nem érdemes, sok áldozatba kerül és nem fizeti ki magát. Ugyan milyen fogalma lesz pl. az igazságszolgáltatásról annak a fiúnak, aki látta a Gelt regiert die Welt film következő képeit. Egy szegény asszony négy gyermekéről lerí a nyomorúság. Elhalad velük egy cipősbolt előtt s elemel egy pár cipőt. Rajtakapják s a rendőrségre viszik. Színváltozás. Egy úri nő a csipkék között válogat s elcsen egy értékes csipkét. Az is rendőrségre kerül. Megjelenik a férj, egy elegáns úr, a tisztviselő asztalára letesz egy súlyos bankjegyet. Az úrinőt hazaengedik. A szegény asszonyt azonban goromba taszigálásokkal a börtönbe lökik. Az igazságszolgáltatás hitelének tönkretételére hatásosabb drámai jelenetet alig lehetne kitalálni. Ez a mozifilm többet izgat a fennálló társadalmi rend ellen, mint száz szociáldemokrata gyűlés. Az ilyen képek megölik a gyermekek erkölcsi érzékét. Elmossák a bűnös és bűntelen közti különbséget. Megerősítik bennük a veszedelmes felfogást, hogy a világon a pénz, az élvezet, a gondtalan élet a legfőbb jó, amelyet még a becsület árán is meg kell szerezni. Aki mindezt figyelembe veszi s a kultúrát igazán szereti, az a moziban nem a technika vívmányai miatt lelkendezik, hanem gyermekei számára a gondos ellenőrzésben vele szemben védelmet keres. A napisajtó és a kultúra. A napisajtó az irodalomnak az az ága, amely a napi eseményeket a ma szempontjából lemérten tárja az olvasók elé. A) A mód, ahogy az történik, a technikai kultúra kétségtelen dicsősége. 1. A szerkesztőségek hírszolgálata bámulatosan gyors. Míg a XVIII. században a legfontosabb eseményeket, pl. XVI. Lajos lefejeztetését a német újságok 1½ hónap alatt tudták meg, ma a hírbörzék (a francia Havas, az angol Reuter, az olasz Stefani, a német Wolf, a Magyar Távirati Iroda ügynökségei) közvetítésével a jelentéktelen események is percek alatt a szerkesztő asztalán vannak. A nagy újságok azonban ezzel a hírszerzéssel nem elégszenek meg, hanem külön tudósítókat tartanak. Sőt a Timesnek Párisban, Berlinben külön telefonvonala van. Nagyon fontos alkalmakkor pedig egész különleges módon szerzi értesültségét. Az orosz-japán háború híreit drótnélküli telefonállomással felszerelt hajója vette fel s továbbította. A búrháborúba 19 tudósítót küldött ki. Mindez régen is rengeteg pénzt emésztett fel. Az argentínai lázadáskor egyetlen hír 144.000 aranyfrankjába került. 2. Éppen ilyen gyors a hírek közlése is. Lapkészítéskor egy nagy újság nyomdája valóságos mesevilág, ahol az újság jóformán az eseményekkel egyidőben születik. A londoni Lloyd Weckly News géptermében 44 betűszedő és betűöntő linotip és 21 rotációs van fölállítva; 7 az utóbbiak közül nyolchengeres. Egyetlen kéznyomásra az egész boszorkánykonyha zakatolni kezd s fülsiketítő zajban percek alatt 1½ millió példány összehajtogatott képes újságot vet ki. Ehhez saját gyára naponkint 400 tonna papírt szállít. Mindkét téren azonban a Daily Mail-é a rekord, öt kiadásban jelenik meg: Londonban mint főújság, Manchesterben mint vidéki újság, Párisban a kontinens számára hozzájárul még egy heti és egy vakoknak készült kiadás, összeköttetésére jellemző, hogy pl. New-Yorkból 1½ perc alatt a feltett kérdésre mind az öt szerkesztőség feleletet kap. Ez az újságóriás, amely még a papíranyagot is saját new-founlandi 75,000 km2-nyi erdejéből veszi, Chamberlain beszéde kedvéért megtette, hogy Birminghamban a szónoki emelvény mellé készített tölcsért belekapcsolta a telefonhálózatba. Londonban (170 km. távolság) a beszédet felváltva 10 gyorsíróval íratta s az elmondás után 30 perc múlva London utcáin az olvasók kezébe adta. 3. Az olvasóközönség számarányát a következő adatok tüntetik fel. A világon 1891-ben 41.000 újság jelent meg, 1905-ben Angolországban 3000, Franciaországban 3000, Olaszországban 1400, Ausztria-Magyarországban 1100, az Egyesült-Államokban 12.500, Ázsiában 3000, Afrikában 200 újságot adtak ki. A németországi újságok száma 1910-ben 4000 volt; 1906-ban a német napisajtó 4800 millió lappéldányt küldött szét. A nagyobb újságok közül a Hamburger Generalanzeiger 110.000, Münchener Neueste Nachrichten 118.000, Neue Frei Presse 66.000, Petit Parisien 1,200.000, Petit Journal 800.000, Matin 600.000, Daily Mail 1,000.000, Daily Mirroir 750.000, Daily Express 400.000, Az Újság 65.000, A Nap 134.000, Az Est 80.000, Budapesti Hírlap 60.000 előfizetőnek beszélt. A Berliner Tageblattnak 1898-ban 64.000, 1900-ban 70.000, 1902-ben 76.000, 1911-ben 205.000 előfizetője volt. B) A technikailag annyira kifejlett és sok olvasónak beszélő újság a napi eseményeknek ma nem krónikása, mint régen, hanem a közvélemény megteremtője. Mindenről tudomást szerez, de csak azt s úgy tálalja fel, ami s ahogy céljának megfelel. Ami probléma a tudós koponyákat foglalkoztatja, ami terv a forrongó tömegben megszületik, arról nemcsak számot ad, hanem mellette vagy
ellene döntő befolyással állást foglal. Városi népünket reggel ébredéskor köszönti, déli pihenőjén felkeresi, este ágyába kíséri s állásfoglalását százféle formában szuggerálja. A legszerényebb öltözetben messze pusztaságokba utazik, erdők mélyébe hatol, ahol egyedüli szellemi táplálék s népies formában ugyanazt ismétli. Így köt össze egyest egyessel, osztályt osztállyal, falut várossal s mindig az összesség nevében kér, sír, jajgat, tervez, követel, parancsol, terrorizál. Parancsára a szomszédok pőre országos ügy és a húsúnkba vágó gaztett jelentéktelen ballépés. Szavára intézetek létesülnek semmiből, de meg is semmisülnek, ha neki nem szolgálnak. Kiemel valakit a tömegből, de állandóan nyakán tartja a kést. Amikor tetszik, az egyik politikai irányt a másikkal cseréli fel. Nagy jelentősége miatt a hatodik nagyhatalomnak nevezte Napóleon. „Ne a pénzt, ne a hivatalokat hajszoljátok, vegyétek meg a sajtót s a világ urai lesztek” — írta e nagy jelentősége miatt 1842-ben Crémieux szabadkőmíves az összes páholyoknak. S ma még inkább hatalom: előtte a legnagyobb államférfiak is tehetetlen sóhajtással állanak meg: „La presse ça presse”. Ez a nagyhatalom a világnézet formálásában sem kisebb tekintély. Ítélete milliók hiszekegye. A legnehezebb kérdésekben is mint feltétlenül megbízható mester beszél. S hány olvasó tudta függetlenségét megőrizni, mikor az újságok állást foglaltak a történelmi vallásokkal szemben, szertartásaikat megvetették, hittételeiket, szervezetüket, intézményeiket, isteneszméjüket lekicsinyelték. S hány olvasó tudta, hogy az újságok által ajánlott dogma nélküli tiszta hit voltaképpen hitetlenség és a hit nélküli tiszta erkölcs leplezése az erkölcstelenségnek. Amint az eredmények mutatták, az olvasóközönség ellenállása nagyon kevés volt. Azért mondotta Combes, a szabadkőmíves francia miniszterelnök, hogy a radikális sajtó a francia katholikusok ¾ részét elvonta a templomból. Ugyanaz történt más országokban is. A magyar radikális sajtó sem tekinthet vissza kisebb eredményre. A katholikusok jó részének nemcsak az Egyháztól való elszakításában segédkezett, hanem a kereszténységtől is elterelte gondolkodásukat. A napisajtó és a kereszténység. α) A kereszténység ellen több-kevesebb öntudatossággal a keresztény hittételek ellen elhelyezett cikkekben vét a sajtó. Ide tartozik a hír, hogy a tudomány Isten nélkül is az élet megismerésének nyomában van, hogy az evangéliumot az egyiptomi mítoszok magyarázzák (Az Újság 1908 karácsonyi száma). Ide tartozik „Jézus nevelkedése” a Budapesti Hírlap 1905. karácsonyi számában, ugyanott a dec. 30.-i cikk: „Voltak-e Jézusnak testvérei?” A Pesti Napló-ban 1918 pünkösdjén Jézus istenségének tagadása, Az Est 1915 okt. 14.-i számában Jézus gyógyításának hipnózissal való magyarázata már erősebb cseppjei a kereszténységet maró méregnek. Ahol ezt gyártják, ott nyíltan megy a harc. Ott a hírszolgálat, szövegezés, a szedéstechnika is keresztényellenes, a kereszténységről szóló cikkek pedig felháborítóan rosszakaratúak tudnak lenni. Ilyen a Világ következő magyarázata: „Kevés olyasvalamit produkált a világ, aminek eredete oly meseszerű volna, mint éppen az evangéliumé. Krisztus maga, jól tudjuk, nem írt, a legkiválóbb egyházatyák pedig a tanítványok, az apostolok szerzőségét tagadták meg. A legelterjedtebb felfogás azt állítja, hogy Krisztus életéről halála után igen sok életrajz készült s a kereszténység első századaiban ezekből állították össze az evangéliumot. Azonban természetesen a különböző életleírásokban sok eltérés és ellentmondás volt s az egyház egyenlítette ki tekintélyével az ellentéteket, a hivatalos kiadás így született meg. A kiegyenlítési processzus 325-ben a nicaeai zsinaton történt meg A zsinaton 318 püspök jelent meg, kik negyven evangélium közül csak négyet választottak ki, de e közül, bármennyi ideig tartott is a töprengés, tovább már nem tudtak választani, a döntést az Istenre bízták. A kéziratokat az oltár alá helyezték s azután csodáért kezdtek imádkozni. A csoda be is következett. Először a három szinoptikus evangélium: Máté, Márk és Lukács, azután pedig a velük élesen ellentétes János féle evangélium ugrott fel az oltár alól az asztalra. S ezzel megszületett a biblia csalhatatlansága.” β) Merénylet a keresztény erkölcsök ellen. 1. A Pesti Hírlapban 1915. szept. 26.-án ez a szerk. üzenet volt: „Ön, mint független, érett és föltétlenül tisztességes lány nincs megelégedve a társadalom mostani berendezkedésével és gondolkodásával s egészen más fogalmai vannak a tisztességről, mint a mai farizeusok nagy tömegének, akik az anekdotabeli cigány logikáját követik és azt tartják, hogy szabad lopni, csak senki meg ne tudja. Ön szerint a tisztességgel éppen nem ellenkezik, ha valaki a saját javai fölött szabadon rendelkezik, ha mindjárt maga a teste is az ő java, melyet a jámborok hite szerint ajándékba kapott a teremtőtől. Azt hiszi ugyanis, hogy az ajándékba kapott dologgal, amely az ő kizárólagos tulajdonába ment át, azt teheti, amit akar; föltéve, hogy cselekedete által senkinek nem vét és senkinek a jogaiba nem ütközik. És ha szabad szentnek mondott célok érdekében valakinek a testét föláldoznia, miért ne lenne szabad a saját szempontjából szentnek tartott célok érdekében ugyanezt tennie. Ámde ezzel már elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely a mai társadalom fölfogása szerint a határt képezné a tisztesség és tisztességtelenség között. Ezt a határt pedig átlépni nagy bűnnek tartatik egy titkos és megfoghatatlan fantom ellen, amelyet a társadalom minden útszélre fölállít, mint szőlőpásztor a madárijesztőket.” 2. Alig lehet az iskolai életnek nagyobb veszedelme, mintha erkölcstelen útra tévedt ifjú akad a jobb jövőt csak tisztaságban ígérő fiúk közt. Minden helyes gondolkozású ember úgy vélekedik, hogy a métely megakadályozására a legelső teendő a bűnös eltávolítása. Ezért került tanári szék elé 12 ifjú. akiket a Nap védelmébe vett „Megértő szívek megtudják bocsátani a fiatalságnak, hogy fiatalok mertek lenni. Hiszen a fiatalság forró kitörései még nem megbélyegezhetek és társadalmi elfogultságoknak nem akarjuk odavetni prédául a 12 ifjú életét.” (De a romlásnak oda lehet vetni egész családokat, amelyek a fiatal erők eltékozlása, az idealizmus elperzselése, a magyar vér megromlása után keletkeznek s az erkölcstelenedés csíráit nemzedékről-nemzedékre átszármaztatják.) Ugyancsak az erkölcstelenségért büntetett 21 szabadkai diákot Az Est vette pártfogásába. A büntetés miatt nekitámad a főigazgatónak, rendtartásnak s néhány sorban ördögi gonoszsággal ad ajánló levelet a legszentebb ifjú értékek elpocsékolására. „Vándorbotot nyomtak hét szabadkai diák kezébe mert nagy bűnük volt: a szerelem. Ezen akadt fönn a bölcs
tanügyi gondolkodás. Hét diákot egyszerűen kicsaptak a gimnáziumból s év végén 14 kevésbé szabályszerű magaviseleti jegyet kap. Egészség, orvosi szabályok, a fiatalság érthető gerjedelme mind mellékes; a fő, hogy a szent iskolai nevelés még szentebb öreg szabályai ne szenvedjenek csorbát. Ezek miatt a szabályok miatt kell most hét diáknak a bizonytalan jövő gondjaival foglalkozni.” (Huszonegy szerelmes diák, 1910 márc. 23.) Bezzeg más hang járta az Áldozat előadásának megzavarása (1923. nov. 23.) után, amidőn újra a főigazgatót lehetett támadni, de most azért, hogy az ifjúság nem elég erkölcsös. „A kínos jelenetekbe fúlt előadás mélységekre világít, melyeket nem lehet egyszerűen bedeszkázni a főigazgató úr sajnálatosan felületes nyilatkozatával. A magvar fiatalság, mely nem akarja végig hallgatni Vörösmarty Mihályt!? Mi történt itt? Micsoda végzetes kórtünet ez? Ki sikkasztotta el az ifjúság lelkét?” — kérdezi Az Est. „Ezt akartam megtudni és felkerestem egyik jeles belvárosi gimnázium neves tanárát, aki fájdalmas igazságok útján vezetett végig a mai fiatalságnak letarolt, kipusztult életén. ’Az ifjúságnak nincs judiciuma ahhoz, hogy Vörösmarty Mihályt megbírálhassa, mert nem úgy neveli a mai iskola, a pesti iskola. A gyerekek az utcákon csavarognak, délután a kávéházakba járnak, a mozikba látni őket, este a kabarékat töltik meg.’ Erről nem tud a főigazgató úr? És arról se tud, hogy az önképzőkörökben milyen novellákat és verseket olvasnak fel az ifjak? Itt a hiba. Meg kell reformálni az iskolát, de nem úgy, hogy megbüntetünk néhány bűnbakot, hanem úgy, hogy a pesti iskolák élére olyan férfiú kerül, aki az ifjúságot testben és lélekben egészségessé, fogékonnyá gondolkodásban idealistává, ízlésben és magaviseletben szerénnyé neveli.” γ) Merénylet a keresztény politika ellen. 1. Egy képviselő 1917 márc. 19.-én a parlamentben a materialista áramlattal szemben keresztény koncentrációt követelt. „Az itthoni állapotok — mondta — nagyon szomorúak. Ma jobban lefoglalják az embereket az itthoni gondok, mint a harctéri események. Egy kereszténytelen irányú, materialista irányzat kerekedett fölül a háború alatt. Ez az irányzat magyar és keresztény mivoltunkat veszélyezteti. Egy keresztény koncentrációra lenne szükség ez irányzat ellen. A keresztény fogalom a politikában is nagyszerű programot, a legideálisabb szociális programot foglalja magában. E keresztény koncentráció annyira szükséges és annyira sürgős, hogy valóban a 12-ik óra ütött.” Az Esti Újság rögtön kikelt a keresztény tömörülés ellen. „Hitelvi szempontok, valláserkölcsi magyarázatok nem szükségesek ahhoz, hogy az uzsoráról, a háborús csalások millió változatáról meg legyen fájdalmas véleményünk. A bíróság küzd a visszaélések ellen. Hogy a harc Szűz Mária lobogója alatt folyjon tovább, nem olyan program, amely fokozza a benne kifejtendő erőt, hanem inkább veszedelmes mellékutakra viheti. Félünk, hogy a bűnös, ha bűnében tetten érik, vallásüldözésről kezd kiáltozni s a naivak, miközben a rajtért gonoszt hitében megvédelmezik, akaratlanul is palástot borítanak vétkeire” (márc. 21.). Ki ne érezné ki ma ebből a néhány sorból a magyar kereszténység gyilkoló mérgét? Azt a szemforgató farizeizmust, amely látszatra elítél uzsorát és háborús csalást, valójában pedig pártját fogja, mikor megakadályozásának egyetlen módját, a keresztény magyarok összefogását lehetetlenné teszi. S milyen gálád eszközökkel igyekszik ezt elérni! A parlament szónoka keresztény koncentrációt emleget, a sajtó Szűz Mária lobogójáról beszél, hogy a protestantizmusban eleve idegenkedést keltsen. A szónok a koncentrációt az embertelen fosztogatások ellen tartja szükségesnek és a sajtó gáládul bűnpalástolásról beszél. S egyúttal arcába vágja az egész magyar kereszténységnek, hogy a háborús csalásokban érdekelve van; hiszen szerinte a keresztény koncentráció arra volna jó, hogy a tetten ért gonoszokat hitükben megvédelmezve vétkeikre palástot borítsanak. 2. A megkövesült régi liberalizmussal szemben egy kultúrállamtitkár merte először kijelenteni, hogy ő hivatalában pozitív keresztény alapon áll. A napisajtó nagy része felszisszent. A Világ már másnap (Fekete felhők, 1917. ápr. 8.) megfújta a riadót. A szél fekete felhőket hajt a magyar síkságok fölé. Olyan sűrűk a felhők, hogy elfogják szemünk elől a napot, beárnyékolják városainkat, iskoláinkat, életünket. A szél Bécs felől fúj és a fekete orkán viharzása nem állt meg a Lajtánál. Marcheggen, Királyhidán át besüvített hozzánk is. Úgy látszik — nagy az ereje, sebessége; a magyar fák recsegve, nyikorogva hajlottak meg előtte és házaink, melyeket sok, nehéz munkával építettünk meg, ropognak, inognak eresztékeikben. Azt hittük, hogy népeink lelkéből a liberálizmusnak, világosságnak olyan fái nőttek ki, amelyek minden viharral szemben kemény derékkal dacolok. Azt hittük, népünk nagyszerű józansága, gyönyörű türelmessége olyan palotát épített a haladásnak, olyan tág ablakokat vágott a nap világosságának, hogy semmilyen felhő nem tudja homályossá árnyékolni szobáinkat… A sötétség hatalmai sokszor szervezkedtek rohamokra, sok kemény támadást intéztek a lélek szabadsága ellen de, minden roham összeomlott, minden támadást visszavert a magyar józanság. Sokszor kellett résen állnunk, mert a sötét hatalmak szeretik az éjszakát és titokban szőtték hálóikat, amelyekkel le akarták béklyózni lelkünk szabad röptét. De mindig vagy legtöbbször a liberálizmus maradt győzelmes az agresszív klerikálizmussal szemben. Egy idő óta, mintha megváltozott volna az idők járása fölöttünk. Fenn és lenn, mindenütt a sötétségnek új szövetségesei támadtak. Mióta a Lajta felől ránk tört az orkán, harciasabbak, bátrabbak, konokabbul támadók azok a jól szervezett csapatok, amelyek prononszírozottan vagy csendes titokzatossággal dolgoztak azon, hogy Magyarországon a kongregáció, a püspöki rezidencia, a papi akarat parancsoljon. A magyar közélet dideregve és megadással fogadja. A derekak meghajoltak, behódoltak. Csernoch soha hatalmasabb nem volt, mint ma. Törvényszerű, hogy a kongregációs Nagy János mint államtitkár lephet meg bennünket mulatságosan bornírt anekdotákkal. A Zsemberyek, Hindyek terpeszkedése és terjeszkedése előre kiszámítható eredménye a dolgok új rendjének. E kicsiny erők és emberek mögött nagyobb erők rejtőznek. A magyar közélet bábszínházában furcsa táncot járnak a marionett-figurák. Rángatják őket és nem véletlen, hogy a munkapárt Csernyjei, Zsemberyjei után az ellenzék padjai közül is előretáncolt Károlyi József gróf, Pallavicini György őrgróf és ellejtették a klerikálizmus harci táncait, kiásták a kongregációs reakció csatabárdját és odasuhintottak vele a liberalizmus arcába. A néppárt a leghangosabb, a klerikális Frank-párt intrikái mérgezik a magyar és horvát közéletet és a fekete terror ellen nem hangzik tiltakozás a parlamentből. A függetlenségiek, akik azzal ámítják önmagukat és az országot, hogy ők Kossuth és Irányi ragyogó liberálizmusának folytatói, dermedten húzzák össze
magukat és tétlenül — talán titkos örvendezéssel, sokszor segítve — nézik, mint hozza a ciklon Bécs felől a fekete felhőket. Az ellenzék, melynek a népből kellene erőt, támogatást meríteni, amelynek dacos elszántsággal kellene helytállani minden erővel és hatalommal szemben a liberálizmusért épp olyan ájult és ijedt, mint a munkapárt. Sőt terveztetései, számítgatásai közben annyira odakínálta magát ez újfajta klerikálismus szolgájának, hogy ma már furcsa színben tűnnék fel a frontváltoztatás. A kicsiny, de vakmerő klerikális csapat előtt a pánik jár, mint Attila katonái előtt. Egyik pozíció a másik után kerül a sötétség jól szervezett hadserege kezébe, s a magyar közélet tehetetlen letargiával tűri ezt; nem hallatszik sem jobbról, sem balról tiltakozás, nem szervezkednek bátor védekezésre Bátorság, akarat, gerinc megmenthetné a liberálizmust, amely úgy hozzátartozik Magyarország életének, jövőjének biztonságához, mint a Kárpátok vagy a Duna.” Még ugyanabban az évben, hosszúnapon egy zsidó politikus is állást foglalt hite mellett, aki nem államtitkár, hanem igazságügyminiszter volt s nem nyilatkozatot, hanem a pesti izraelita hitközségnél nagy alapítványt tett, — akkor a sajtó részben dicsérte, részben hallgatott. A sajtó és a katholicizmus. a) Még kevesebb megértéssel szól a napisajtó a katholicizmusról. Itt még a jobbindulatú lapok is követnek el hibát, az egészen radikális lapok pedig csak rosszat tudnak az Egyházról mondani. Nincs hittétele, törvénye, amelyet hűen adnának elő s melyet alkalomadtán ki ne gúnyoltak volna. Nincs szentje, akivel meg volnának elégedve. Nincs szertartása, melyet meg ne mosolyogtak, ünnepe, melyet meg ne szentségtelenítettek volna. Nagy pápáink, püspökeink, akiknek neve egy-egy kor kultúráját jelentette, szerzeteseink lemondása, a misszionárius munkája, a szürkenénék páratlan önfeláldozása semmiség előttük. Az 1906-ban szétkergetett francia papok és apácák ellen egyik-másik lap azzal csinált hangulatot, hogy az idegenek tanítónőink elől elragadják a kenyeret és nemzeti létünket veszéllyel fenyegetik. Tüzelt az apácák ellen, akik senkinek az állását el nem vették, nemzeti létünket meg nem támadták, ellenben örök hálára köteleztek zsidót és keresztényt, hogy gyermekeiket a leheletszerű finom kézimunkára megtanították De 1916-ban a felvidéket elárasztó galíciaiak ügyében a tiltakozás helyett megindító cikkeket közöltek „a felvidéki menekültek” nyomoráról s felszólították a felvidéki városokat, hogy a menekültek vonatját szeretettel fogadják. Nagyon csodálkoztunk, mikor az ételekkel telehordott rózsahegyi állomásra berobogott az első vonat 70 kocsija — telve pajeszos, kaftános zsidóval. b) Mikor Ruvilleaz 1911.-i mainzi kath. nagygyűlésen azt mondta, hogy a történelem tanításában az Egyház hibáit csak az ugyanazon korban felmutatott előnyök feltűntetésével szabad szóvá tenni, a sajtó ezzel kapcsolatban az Egyház történelemhamisításáról s a gyermekek félrevezetéséről beszélt, holott a múltra és jelenre nézve éppen a destruktív lapok végezték az utolérhetetlen történethamisítást. Történelmet hamisít a destruktív napisajtó, amikor a radikális világnézet embereit hamar megteszi világzseninek, ellenben a katholikus tudósról, mint névtelen senkiről beszél. Akit pedig kénytelen tudósnak elismerni, annak katholikus voltát mélységesen elhallgatja. A közelmúltban Pasteurről megemlékezve valamennyi destruktív újság a tudomány dicséretében áradozott, de egy se említette meg, hogy Pasteur hű fia volt az Egyháznak. Történelmet hamisít, mikor a katholikus ünnepségekről, felvonulásokról, nagygyűlésről lekicsinylőén, sőt durva hangon ír. Pl. a Pesti Hírlap egyik régebbi kath. nagygyűlésről „Zöldségvásár a Vigadóban” címen informálta olvasóit, az utolsó kath. nagygyűlés eucharisztikus körmenetén a 30.000 embert az egyik riporter néhány ezer embernek látta! És nem történelemhamisítás-e a katholikus világ fejének kegyeletlen, útszéli szókkal való illetése? Magyar újság nevezte a pápát „vatikáni agglegénynek”, az Egyház legveszedelmesebb ellenségének. (Az Est 1911 dec. 28.) Magyar nyelvű újság írta, hogy „jóravaló magyar ember mindig bizalmatlanul tekintett Róma felé, ahonnan jót ez az ország sohasem várt és nem is kapott”. Magyar újság mert így szólni arról a világhatalornról, amelynek a kultúra érdekében kifejtett munkásságát a protestáns Maculay nem győzi dicsérni s amelynek csak egyik viselője, XI. Ince megmentésünkért ötödfélmillió arany forintot és annyi gondot áldozott, hogy kortársa. II. Jakab angol király felszabadításunkat neki tulajdonította. c) A pápaság és papság tekintélyének lejáratása különben állandó programja a destruktív sajtónak. Majd itt, majd ott jelenik meg egy-egy interjú, kishír, amelyet az újságíró csak az olvasók hihetetlen felületességére számítva mer leírni. Íme egy ilyen hír: „X. Pilis pápa szelleme a Vatikánban. Egy idő óta különböző szellemjárási történeteket mesélnek a Vatikánból. Egy amerikai lap még azt is tudni véli, hogy a Vatikánban X. Pius pápa szelleme szokott megjelenni. E lap híradása szerint nemrégiben tíz német és osztrák pap várakozott a Vatikán előszobájában, hogy a Szent Atya színe elé járulhasson. Ekkor nesztelenül megnyílt egy ajtó és rajta a több mint nyolc év előtt elhalt X. Pius pápa szelleme lépett be, ki megállt a várakozó papok előtt és azt mondta, hogy e szomorú idők még két évig tartanak. A látomány ezután eltűnt. Még alig ocsúdhattak fel meglepetésükből a papok, midőn már hívták is őket XI. Pius elé, ki észrevette a papok elfogultságát és érdeklődött ennek oka iránt. Erre ők elmondták, hogy jelenést láttak. XI. Pius erre csendesen így szólt: Már megint itt járt…” A világháború elején sorra járta a lapokat a hír „A lüttichi jezsuita-kolostor borzalmaidról amely szerint a háború kitörése után egy hónap múlva a lüttichi jezsuiták még nem tudták, hogy háború van. A németek „350 (néhány sorral lejjebb 500) jezsuita barátot mentettek meg rengeteg kincsekkel együtt a belga csőcselék dühe elől, amely 20 szerzetes-barátot és egy jezsuita-pátert a jezsuita-kolostorban már meggyilkolt”. A német segélycsapat nyolc automobilon jelent meg — beszélteti a cikkíró a szemtanút — s rengeteg értéket képviselő kincseinket, festményeinket, melyeket a nagy sietségben kimetszettünk a rámáikból s mint papírt göngyöltük össze, továbbá aranyserlegeinket és egyéb drágaságainkat, velünk együtt Németországba vitték.
Csak a tudatlanság szerepeltethet 300 vagy éppen 500 szerzetest, mikor Lüttich környékén 3 rendházban alig 150 jezsuita tartózkodott. Csak a felületesség nem akadt meg egy jezsuita ajkán „a 20 szerzetes barát és 1 jezsuita-páter” kifejezésen s hogy nincs a világnak olyan jezsuitarendháza, ahol rengeteg kincset lehetne találni. Csak az olvasók határtalan tudatlanságára számító rosszakarat mondathatja egy szemtanúval: Mi barátok nem olvasunk újságot (hallatlan kultúrátlanság!) és hallgatási fogadalmunk folytán nem is beszélünk”. De midőn a debreceni egyetem felavató ünnepélyével (1918 okt.) kapcsolatban IV. Károly király előtt tisztelgő küldöttségek között a főrabbi a háború dicsőséges befejezését kívánta, mikor már mindenki a háború elvesztéséről beszélt, a sajtó tréfálkozott az eseten s egy újság se vont messzemenő következtetéseket a rabbi kultúrátlanságáról. Anatol France egyik regényében szereplő főpap a császárhoz levelet intéz. Az ántánt-sajtó a levelet a regényből kikapta és Mercier mechelni érseknek tulajdonította, mintha ő küldte volna azt a merész hangú levelet II Vilmoshoz. A központi hatalmak destruktív sajtója ugyancsak levette Mercierről a keresztvizet. Mikor a tévedés kiderült, a helyreigazítás természetesen elmaradt. Nálunk Tömörkény Istvánnak a „Baksi csoda” c tárcájából kivett csodás epizódot a Pesti Hírlap közölte (1916 máj. 24.). A közleményt, mint valóságot sok újság leközölte, természetesen nekitámadva a klerikálisoknak, hogy ilyen csodával bolondítják a híveket.[3] Felháborító igazságtalanság, hogy az Egyházzal kapcsolatban a kétes forrásból vett rosszat azonnal közli és utána se munkással, se egyetemi tanárral, se pappal, se civillel szemben nem érzi a helyreigazítás elemi kötelezettségét. Így történt ez, mikor Budapesten egy 14 éves lány hirtelen halálával kapcsolatban az erkölcstelen merénylet gyanúja merült fel (1916). A sajtó egy része mint a vércse csapott le áldozatára. A Népszava megírta, hogy „szent ember”, a népszövetség és a kongregációk zászlóvivője volt a merénylő. S mikor kiderült, hogy a lányt széngázmérgezés ölte meg, az újságoknak egy helyreigazító szavuk se akadt. A tescheni kórház ápolóapácáját azzal vádolta meg Az Est, hogy gondatlansága miatt késett egy súlyos operáció s a késés a beteget halálos veszedelembe sodorta. A beteg férje (főgimnáziumi tanár), a támadás helyreigazítását követelte, a szerkesztő azonban a téves közleményért csak magánlevélben kért bocsánatot, de a lapban egy betű helyreigazítás sem jelent meg. Pedig néha kérés nélkül is tud helyreigazítani. Pl. 1918 okt. 23.-i számában a következő pontos utánjárás és helyreigazítás olvasható: „Egy hisztérikus leány vérvádja. Nagyváradról jelenti tudósítónk: A biharmegyei közkórházba október 4.-én Berettyóújfaluból spanyolnáthával szállították be Trankó Teréz 22 éves tescheni születésű nevelőnőt, aki Szatmári József bankigazgatónál volt alkalmazásban. A leány tegnap arra kérte az ápoló apácákat, hogy értesítsék a rendőrséget arról, hogy fontos kijelentést kíván tenni Az apácák faggatására hisztérikus zokogással elmondotta, hogy az úrnője, Szatmáriné, kloroformmal elkábította és a mellén öt tűszúrást ejtett. — Vallani akarok, — folytatta — mert az asszonyom zsidó vallású és már két keresztény cselédje meghalt. Az Est tudósítója beszélt a kórházi orvosokkal, akik kijelentették, hogy a leány testén semmiféle szúrásnyomot nem találtak. A leánynak spanyolnáthából származó tüdőlobbja volt. Napokig nagy lázban feküdt. Valószínűleg álmodta a történteket és az álom annyira intenzív volt, hogy most valóságnak hiszi. A jelek szerint a leány erősen hisztérikus. Az Est tudósítója érdeklődött a berettyóújfalusi csendőrségnél is, hogy mi igaz abból a hírből, mintha a leány megmutatta volna a csendőröknek sebeit. A csendőrségen meglepetéssel hallgatták ezt a mesét és kijelentették, hogy nem tudnak róla, hogy Szatmári házában haláleset fordult volna elő és a nevelőnő egyáltalában nem járt náluk és nem panaszkodott előttük semmiről sem. Jánossy főkapitány az ügyészségnek a leány törvényszéki orvosi megfigyelését indítványozta.”
*** Ennyi eset mindenkivel megértetheti a szomorú valóságot, hogy mennyire vagyunk még a jó lélekkel ünnepelhető sajtószabadság eszményétől és attól, hogy a napi sajtót mindenestül a kultúra áldásának tartsuk. Minden katholikus ráeszmélhet, hogy amikor a jó stílus, az eleven szerkesztés, a jólértesültség címén a destruktív lapnak a család asztalán helyet enged, minden betűjében mérget szív és kínál azoknak, akikért Isten előtt felelni köteles. És egyúttal újságjával maga is támadja a kereszténységet s akit az Úr annak őréül állított, az Egyházat. Németországban Duhr Bernhard (Der Lügengeist im Völkerkrieg München Regensburg, 1915) egy kis kötetet gyűjtött össze papgyalázó és az Egyházat rágalmazó újságcikkekből. [3]
Nyomtatható változat