Szolnoki Tudományos Közlemények XV. Szolnok, 2011.
Dr. Timár Krisztina1
ELSZIGETELTSÉG ÉS HATÁRÁTHÁGÁS EMILY BRONTË KÖLTÉSZETÉBEN Dolgozatom első, rövidebb szakasza Emily Brontë verseinek olvasás- és kiadástörténetét ismerteti; második, hosszabb szakasza egy versen keresztül megkísérli bemutatni ennek a költészetnek sajátos látásmódját. A dolgozat fő része az „A Farewell to Alexandria” (Búcsú Alexandriától) című vers részletes értelmezése. A vers értékét megalkotottsága adja: beszélője egyik illúziót a másik után építi fel, hogy felmenthesse magát legsúlyosabb bűne alól, közben pedig tökéletesre csiszolt stílusú monológot alkot. A szöveg felhasználja a XVIII. század szépségfilozófiájának elemeit éppúgy, mint a félelmet középpontba állító gótikus irodalom jellegzetességeit. ISOLATION AND TRANSGRESSION IN EMILY BRONTË’S POETRY The purpose of the first and shorter section of my article is to introduce the reader to the reception and edition history of Emily Brontë’s poetry. The purpose of the second and longer section is to discuss the views specific to this poetry. The main part of the article is a detailed interpretation of “A Farewell to Alexandria.” The special value of the poem inheres in its poetic form: its speaker constructs one illusion after the other in order to feel absolved of her gravest sin; in the meantime, she creates a monologue of perfect beauty. The text makes good use of 18th century theories of the beautiful as well as the features of Gothic literature centred on fear.
Amikor ennek az előadásnak az anyagát összeállítottam, hamar be kellett látnom, hogy egy Emily Brontë költészetéről szóló szöveghez legalábbis terjedelmesnek nevezhető bevezetés jár. Hiszen mi jut eszébe a mai magyar olvasónak Emily Brontë nevéről? Valószínűleg a méltán népszerűvé vált Üvöltő szelek, amely ott van a legtöbb család könyvespolcán, sőt a középiskolai tantervben is szerepel mint választható tananyag. Verseiről viszont szinte semmit nem lehet hallani; nagyon sokáig le sem fordították őket magyarra. Brontë 1848-ban halt meg, az Európa Kiadó pedig csak 1988-ban jelentette meg hiánypótlónak szánt válogatását Emily Brontë versei címmel, és ezt újabb fordítások nem követték.2 Ráadásul nemcsak a magyar olvasó számára, hanem saját hazájában is nagyon sokáig ismeretlenségben maradt ez a költői életmű: első kritikai kiadása 1941-ig váratott magára. Hogyan jut tehát egy egészséges lelkű
1
Verseghy Ferenc Gimnázium, Email:
[email protected] A cikket lektorálta: Dr. Rácz István Debreceni Egyetem, egyetemi docens, CSc. 2 Az irodalomelemzések közül is csak nagyon kevés tér ki a versekre: Taxner-Tóth Ernő könyve tartalmaz egy esszéjellegű ismertetőt róluk, illetve hasonló szerepet tölt be Kiss Zsuzsa utószava, melyet az említett fordításkötethez készített.
egyetemi hallgató eszébe, hogy Emily Brontënak éppen a költészetével foglalkozzon? Mitől olyan jelentős ez a költészet, hogy érdemes legyen megírni belőle egy doktori disszertációt? Hogy ezekre a kimondott vagy ki nem mondott kérdésekre válaszoljak, szükségesnek láttam, hogy az előadásom első szakaszát a versek kiadástörténetének szenteljem. Emily Brontë versei azért maradtak ismeretlenségben, mert nem kiadásra születtek. Brontë a verseit, regényével ellentétben, szigorúan magánügyének tekintette. A kéziratok jó részét láttam, eredetiben vagy fakszimileként: tenyérnyi lapokra íródtak, mikroszkopikus méretű betűkkel. Legalább kilenc éven keresztül saját családja előtt is titokban tartotta őket. Charlotte Brontë 1845ben véletlenül találta meg az egyiket, utána pedig hosszas rábeszélésre volt szükség, hogy húga huszonegyet megjelentessen közülük (addigra százhetven fölött járt a számuk), azt is csak radikális átírás után (Hatfield, „Introduction‖ 3-4). (Megváltoztatta a címüket, egyes versszakokat kihúzott vagy átírt, egyéni mitológiáját pedig tökéletesen kiirtotta a szövegekből.) Testvére halála után, 1850-ben, Charlotte Brontë tizenhét újabb verset válogatott be az Üvöltő szelek második kiadásába; ezeket most ő módosította: címüket, hosszúságukat, helyesírásukat, központozásukat; egyhez hozzáírt két versszakot, egy másikat pedig valószínűleg teljes egészében ő maga írt, húga neve alatt (4-5). Fél évszázadig ezt a néhány átírt verset ismerhették az olvasók, és utána is csak lassanként kezdtek összegyűlni az addig magántulajdonban levő kéziratok. A csaknem kétszáz versből álló költői életműnek így esélye sem lehetett bekerülni a köztudatba: a regénytől elszigetelődve lehetséges olvasóitól is eltávolodott. Mintha dramatizálná azt az elszigetelődést és eltávolodást, amelyet az életmű alapos olvasója, J. Hillis Miller a versek alaptémájának tekint. A versekben (és a regényben is) ―minden szenvedés végső soron az elszigeteltségből vezethető le. Az ember akkor a leginkább önmaga, amikor a legteljesebben részesül egy rajta kívül álló létből‖ (Miller 172), ez azonban a földi létben nem lehetséges (173).3 A földi lét száműzetés, Isten válasza a bűnbeesésre; aki pedig megpróbálja áthágni a megszabott határokat, isteni törvényt hág át (183). A határáthágás bűnös vágyának ellenében létezik az ember számára egy másik út is (elfogadni az elszigeteltséget), de a bűn így is elkerülhetetlen: az elfogadás ugyanis még növeli is a szakadékot én és másik, ember és Isten között (186). Brontë szinte egész életműve e körül a kérdés körül forog, újra meg újra ezt próbálja megoldani, minden lehetséges oldalról megközelítve; általában csak a megfogalmazásáig jut el, de az is megtörténik, hogy sikeresen kilép a kettős bűn által meghatározott ördögi körből, sőt az is, hogy teljesen más következtetésekre jut. Szerettem volna egy, a dilemmára pozitív választ adó vers értelmezésével folytatni előadásomat, de sajnos ezek leginkább az életmű más darabjaival összefüggésben értelmezhetők. Kénytelen voltam olyan szöveget választani, amely önmagában is érvényesül, vagy legalábbis kevés magyarázat is elég a megértéséhez. Az „A Farewell to Alexandria‖ (Búcsú Alexandriától) kegyetlen, nyomasztó vers, kárpótlásul stílusában az életmű legszebb darabjai közé tartozik. Szerepversről van szó, beszélője fiktív alak: Augusta Geraldine Almeda, Emily Brontë költészetének meghatározó alakja. Az Emily és Anne Brontë által kitalált egzotikus ország, Gondal királynője; kiváló uralkodó, alattvalói őszintén szeretik; magánéletében a szétszakítás mestere, elcsábítja, majd elárulja a férfiakat, ráadásul közvetve vagy közvetlenül számos szereplő halálát is okozza. Azok közé a Brontë-alakok közé tartozik, akik nemcsak elfogadják a 3
A tanulmányszöveg fordítása a dolgozat szerzőjének munkája.
2
szakadékot ember és ember között, hanem még tágítani is hajlandók azt. Ebben a versben valószínűleg legsúlyosabb bűnét követi el: meggyilkolja a gyermekét. (Magyar fordításáról nem tudok, ezért az angol nyelvű szöveg mellé saját nyersfordításomat illesztettem.) Az eszköz, amelyet választ, a tökéletes elszigetelés: magára hagyja csecsemő kislányát egy elhagyatott völgyben. Mindez az első négy versszakban nem is tűnik olyan szörnyűnek, hiszen a völgy júniusban „olyan szép, mint egy angyal álma‖: az ég kék, az alkony aranyfényű, a kövek mögül hangavirágok kukucskálnak. Minden elem a XVIII. század egyik meghatározó angol gondolkodójának, Edmund Burke-nek szépségfogalmát idézi fel, amely még Brontë korában is éreztette hatását. Brontë különös gondot fordít a vers hangzására is: tiszta rímekkel, hibátlan ritmussal teszi tökéletessé a zeneiséget, ráadásul ezekben a versszakokban abszolút túlsúlyba kerülnek a zenei hatást keltő magán- és mássalhangzók, hangzócsoportok („gentle‖, „golden‖, „purple‖, „swell‖). Egészen az 5. versszakig, ahol kiderül, hogy mindez pusztán a bűntudat elfedéséül szolgál. Ha Augusta beszédének csak szó szerinti értelme működne, a gyermek egy ilyen szép tájban nem is halna meg, csak aludna. Augusta ezzel hitegeti magát, és közben szándékosan elfeledkezik szavainak metaforikus értelméről (az alvás is, a lemenő nap is a halál metaforája lehet). A szó szerinti jelentés hamisnak bizonyul, a gyermek meg fog halni; bár a beszélő ettől még sikeresen megvédhetné magát a bűntudattól. Ha ugyanis a metaforikus értelem (a szó szerintivel ellentétben) megfelelően működik, azaz a halál csakugyan azonosul az elalvással vagy a naplementével, akkor egyúttal szép is lesz, fájdalommentes, biztonságos; Isten vigyázó szeme előtt történik, beilleszkedik a természet rendjébe. Ez a szöveg második rétege: ha az elsőnek nem sikerült elviselhetővé tennie a bűnt az anya számára, akkor a másodiknak sikerülnie kell. A szóhasználat azonban egyértelművé teszi, hogy maga Augusta is tudatában van annak, micsoda illúziót teremt. Először is bevallja, hogy egy ilyen tájban is csak azt „hinné‖, hogy biztonságban hagyhatja gyermekét; másodszor: a táj szépségét pusztán egy emlék alapján alkotja meg, a táj egyáltalán nem így néz ki. Minden szépség az ellentétébe fordul: az ég kékje hófelhők mögé rejtőzik, a fű havas ággyá változik, a hangának csak szívós, barna szára marad, még Isten is hiányzik ebből a világból. A vers hangzásvilága viszont nem módosul: megmaradnak a lágy, zenei hangzók és hangzócsoportok. Az anya továbbra is becsapja magát, újabb jelképes tájat épít. A nyári táj elemei, megváltozva, de jelen vannak, tehát továbbra is biztonságot adhatnak a csecsemőnek: a hó ágy, a szél üvöltése altató, a kövek őrök, a hanga pajzs. Ez az illúzió még gyorsabban szertefoszlik, mint az előzőek: hullani kezd a hó, s szemfedőt terít a gyermekre. Úgy tűnik, mintha az anya végre szembenézne tettével, de éppen a szemfedő képe árulja el, hogy nem így van. Először is, mert maga is elfedésre szolgál, másodszor, mert ebben az esetben amit elfed, az nem a halál – a gyermek ugyanis még él. Tulajdonképpen ekkor öli meg Augusta a kislányt: arról próbálja meggyőzni magát, hogy akit szemfedővel takartak le, az már halott, tehát nem lehet többé segíteni rajta. Nem tudja elviselni a gyerek látványát, nem vállalja a felelősséget, hátat fordít, és ott hagyja. Az anyától való elválasztottság pedig szó szerint a gyermek halálát okozza – vagy mégsem? A szó szerinti és a figuratív értelem különös módon fonódik össze a szövegben. Míg biztonságos tájakat próbál gyártani a gyermekének, Augusta folyamatosan igyekszik megalkotni a természet mint tápláló anya képét. Úgy tűnik, mintha a nyelv kudarcot vallana, de éppenséggel diadalmaskodik: a természet meg fogja ölni a gyermeket – de pontosan ezt akarja a 3
gyermek saját anyja is. A metaforikus anya így megteszi azt, amit a szó szerinti értelemben vett anya rábíz: a téli táj befogadja, elnyeli a gyermeket. A természet gyakran bizonyul halálos erőnek Brontë verseiben: ez a természet a XVIII. századi angol gótika által megalkotott „rettentő anya‖, a tiszta anyagiság és nyelven kívüliség világa (Williams 63). A táj, amelyben a leánygyermek eltűnik, hangsúlyosan feminin: ahogy beleolvad a környezetébe, nem elválasztódik az anyától, hanem örökre vele marad. Ezt az együttlétet pedig Augusta is meg fogja tapasztalni. Amikor szükség volna rá, akkor nem működik a szétszakítottság, akkor elkerülhetetlen a határáthágás: a két fél közül Augusta fog tovább és keservesebben szenvedni. Nem holtan hagyta ott a kislányt, hanem haldokolva, így az ő számára a gyermek most már örökre ebben a határhelyzetben létezik, örökre ezt a képet fogja magában hordozni, a bűnbánat, a fájdalom, a rettegés forrásaként. Elképzelhető, hogy nincs más lehetősége, mint elhagyni a gyermeket (ha Ratchfordnak igaza van, akkor gyilkosok elől menekülnek, és vagy mindketten meghalnak, vagy leteszi a kislányt, és egyedül még lehet esélye [123]). Ez mások szemében esetleg felmentheti őt – saját maga számára biztosan nem fogja. Befejezésül megjegyzendő, hogy élet és halál ilyen szoros összetartozása, a fájdalmon való osztozás vagy az örökre határhelyzetben maradó alakok állandóan vissza-visszatérő motívumai Emily Brontë költészetének. Egyik sem feltétlenül kelt rettegést, sőt: ami Augusta számára őrület, az más variációkban és kombinációkban éppenséggel a kiinduló dilemmára is választ adhat. De egyik vers által adott válasz sem állandó érvényű; a következő vers újabb kérdést tesz fel, újabb választ talál. Pontosan ez Emily Brontë verseinek legfőbb jellemzője: a gondolati sokféleség. Őszintén remélem, hogy minél hamarabb olyan új fordításai születnek, amelyek vissza tudják adni ezt a változatosságot, és a magyar közönséggel is megismertetik Emily Brontë válaszait. FELHASZNÁLT IRODALOM [1] BAHTYIN, Mihail. A szerző és a hős. Ford. Patkós Éva. Gond-Cura, Budapest, 2004. [2] BRONTË, Emily. The Complete Poems of Emily Jane Brontë. Szerk. C. W. Hatfield. Columbia UP, New York, 1941. [3] UŐ. The Complete Poems of Emily Jane Brontë. Szerk. Janet Gezari. Penguin, London, 1992. [4] BURKE, Edmund. A Philosophical Enquiry into the Origin of Our Ideas of the Sublime and Beautiful. OUP, Oxford—New York, 1990. [5] DE MAN, Paul. „Autobiography as De-Facement‖. In: The Rhetoric of Romanticism. Columbia UP, New York, 1984. 67—81. o. [6] UŐ. ―Time and History in Wordsworth.‖ In: Romanticism and Contemporary Criticism. The Gauss Seminar and Other Papers. Johns Hopkins UP, Baltimore, 1993. 74—94. o. [7] HOMANS, Margaret. Women Writers and Poetic Identity: Dorothy Wordsworth, Emily Brontë, and Emily Dickinson. Princeton University Press, Princeton, N. J., 1980. [8] KISS Zsuzsa. „Utószó‖. In: Emily Brontë versei. Európa, Budapest, 1988. 145—154. o. [9] MILLER, J. Hillis. The Disappearance of God: Five Nineteenth-Century Writers. Belknap P of Harvard UP, Cambridge, Mass., 1963. [10] RATCHFORD, Fannie E. Gondal’s Queen: A Novel in Verse by Emily Jane Brontë. U of Texas P, Austin, 1955. [11] ROWLAND, Yana. The Treatment of the Themes of Mortality in the Poetry of the Brontë Sisters. Plovdiv UP, Plovdiv, 2006. [12] TAXNER-TÓTH Ernő. A Brontë nővérek világa. Európa, Budapest, 1984. [13] WILLIAMS, Anne. Art of Darkness. A Poetics of Gothic. U of Chicago P, Chicago–London, 1995.
4
FÜGGELÉK: A vers teljes szövege, a Gezari-kiadás alapján (adatait lásd a bibliográfiában) és nyersfordítása, az előadás szerzőjétől ―A Farewell to Alexandria‖ I’ve seen this dell in July’s shine As lovely as an angel’s dream; Above, heaven’s depth of blue divine; Around, the evening’s golden beam— I’ve seen the purple heather-bell Look out by many a storm-worn stone And oh, I’ve known such music swell, Such wild notes wake these passes lone— So soft, yet so intensely felt, So low, yet so distinctly heard, My breath would pause, my eyes would melt And my tears dew the green heath-sward— I’d linger here a summer day Nor care how fast the hours flew by Nor mark the sun’s departing ray Smile sadly glorious from the sky— Then, then I might have laid thee down And deemed thy sleep would gentle be I might have left thee, darling one And thought thy God was guarding thee!
5
10
15
20
But now, there is no wandering glow No gleam to say that God is nigh: And coldly spreads thy couch of snow And harshly sounds thy lullaby. Forests of heather dark and long Wave their brown branching arms above And they must soothe thee with their song And they must shield my child of love! Alas the flakes are heavily falling They cover fast each guardian crest; And chilly white their shroud is palling Thy frozen limbs and freezing breast Wakes up the storm more madly wild The mountain drifts are tossed on high— Farewell unblessed, unfriended child, I cannot bear to watch thee die!
25
30
35
―Búcsú Alexandriától‖
5
Láttam ezt a völgyet július ragyogásában, Olyan bájos volt, mint egy angyal álma; Fönn az ég mélye, isteni kék; Körös-körül az est arany sugara — Láttam a bíbor hangavirág kelyhét 5 Hogy kukucskál a sok viharvert kő mögül És ó, hogy hallottam a zenét dagadni, Micsoda vad hangok ébresztették ezeket a magányos ösvényeket — Oly lágy, mégis oly erősen érezhető, Oly halk, mégis oly tisztán hallható, 10 A lélegzetem kihagyott, a szemem könnyben úszott, A könnyeim pedig beharmatozták a fenyér zöld füvét. Szívesen töltöttem itt az időt egy nyári nap, És nem bántam, hogy gyorsan repülnek az órák, És nem láttam a nap távozó sugarát sem, 15 Ahogy szomorú dicsfénnyel mosolygott az égről— Akkor, akkor talán lefektethettelek volna ide, Azt gondolván, hogy kedves lesz az álmod, Itt hagyhattalak volna, édesem, Azt hivén, hogy a te Istened vigyáz rád!
20
De most nincs bolyongó fény, Nincs egy sugár sem, amely azt súgná, hogy Isten közel van: És hidegen terül el a te hóból való ágyad, És harsányan szól altatódalod. A hangaerdők sötét, hosszú, 25 Elágazó karjaikat lengetik feletted, És nekik kell elcsitítaniuk téged dalukkal, És nekik kell pajzsul szolgálniuk az én szeretett gyermekem számára. Ó, jaj, a hópelyhek sűrűn hullnak, Gyorsan lepik el őrzőidet, a dombtetőket; És jeges, fehér szemfedővel takarják be Megdermedt tagjaidat és dermedő kebledet. Vad vihar kel, őrültebben, A hegyi hófúvásokat magasra veti — Búcsúzom, megáldatlan, baráttalan gyermek, Nem tudom végignézni, ahogyan meghalsz!
30
35
6