Dr. Szigeti Zsolt Az előzetes értékelés (preliminary evaluation-PE) szerepe, az eseti (ad hoc) választottbírósági eljárások során és más tanulmányok az Alternatív Jogvita Rendezés témaköréből
Győr
2012
Nyomdai munka: Fekete Stúdió Győr
Minden jog fenntartva!
2
A jelen tanulmánykötetet tisztelettel ajánlom mentoraimnak,
Dr.Kemenes Béla emeritus professzor, a JATE állam-és Jogtudományi kar Polgári jogi és Polgári eljárásjogi tanszékvezetője, és az MTA Állam-és Jogtudományi Intézetének volt tudományos munkatársa emlékének, aki egy kivételes emberi és szakmai tulajdonságokkal és képességekkel rendelkező egyetemi oktató generáció tagjaként megtanított a magas színvonalú jogi gondolkodásra,
továbbá ajánlom Dr.Kálmán György c. egyetemi tanárnak, az állam és jogtudományok doktorának, a Legfelsőbb Bíróság (Kúria) nyugalmazott Kollégiumvezetőjének a választottbírósági eljárás számomra legnagyobb elméleti és gyakorlati hazai szakértőjének, aki a múlt század kilencvenes éveinek végén, szakmailag és emberileg egyedüliként támogatta az akkor még a magyar jogi kultúrától meglehetősen idegen ADR (Alternative Dispute Resolution) koncepcióval kapcsolatos átfogó kutatásaimat.
Szeretettel ajánlom e kötetet az Édesanyámnak, aki egyszerű emberként, a lehetőségeit meghaladó módon állt mellettem,
végül pedig köszönettel ajánlom azon nagyon kevés számú embernek, akik pályám során önzetlen módon erkölcsileg, emberileg, anyagilag, hosszabb-rövidebb ideig, biztattak, ösztönözte, támogattak a legnehezebb élethelyzetekben is.
Dr.Szigeti Zsolt /ügyvéd külkereskedelmi szakjogász közgazdász média és sportjogász mediátor és választottbíró/ (további információ a szerzőről: www.drszigetizsolt.hu)
3
Tartalomjegyzék
Előszó
Az előzetes értékelés (preliminary evaluation-PE) szerepe, az eseti (ad hoc) választottbírósági eljárások során (2012) 5.-17.old.
A WTO vitarendezési mechanizmusának helye az alternatív jogvita megoldási módok (Alternative Dispute Resolution) rendszerében (2005) 18.-29.old.
A nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás néhány karakterisztikus sajátossága a Common Law és a kontinentális jogrendszerben 30.-44.old.
A mini-trial eljárás, mint az üzleti jogviták egyik lehetséges rendezési módja
Utószó
45.-56.old
4
Előszó Alapvetően a nemzetközi magánjog, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának, valamint a külkereskedelem stúdiumaiba tartozó négy tanulmányt tartalmaz, a külső lektorálás nélküli magánkiadásban megjelent kötet, amely felöleli a szerző 2000-2012 közötti fontosabb elméleti tevékenységét az ADR témakörében. A kiadványban a tanulmányok időbeli sorrendje fordított, azaz a legrégebbi a legutolsóként és a legújabb a legelsőként került beszerkesztésre. Ezen anyagok közül kettő konferencia előadás háttéranyag (a WTO problémakörével foglalkozó, valamint az összehasonlító jellegű választottbírósági témájú anyag), kettő pedig kifejezetten csak írásbeli publikáció (mini-trial-ról szóló és az ad hoc választottbíráskodás előzetes értékelés szakaszát elemző). A legkorábbi (mini-trial eljárás témája) megjelenési helye a Külgazdaság c. szakmai folyóirat Jogi Melléklete (2000/6.sz.), a legutóbbi pedig a szerző saját weblapján került elsőként nyilvánosságra hozatalra. A konferencia anyagok megjelenéséről a szervező intézményeknek kellett gondoskodniuk (Széchenyi István Egyetem-Győr, Károli Gáspár Református Egyetem-Budapest). Lehetőség lett volna a korábbi anyagokat átdolgozni, de ennek ellenére a szerkesztési alapelv az eredetiségre helyezi a hangsúlyt, ennek megfelelően az első megjelenésnek megfelelő, eredeti tartalommal olvashatóak a tanulmányok. Mivel az ADR koncepciójának átfogó hazai szakirodalma meglehetősen szerény, ezért természetesen a felhasznált szakirodalomban jelentős átfedések találhatók az egyes tanulmányoknál. Továbbá az is feltűnhet az olvasónak, hogy egyes tanulmányok bevezető gondolataiban is fellehetőek hasonlóságok, amely szintén nem véletlen, mert alapvetően „egy tőről” fakad a négy feldolgozott téma, és az egyes témákra vonatkozó általános szerzői vélemény alaptézisei – még időbeli eltérés esetén is több vonatkozásban azonosak. Mielőtt bárkit zavarna az anyagokban megtalálható ADR-Alternative Dispute Resolution fogalmának különböző tartamú magyar nyelvű terminológiai használata, ki kell emelni, hogy a jelenlegi magyar szakirodalomban a témakörnek (illetve annak csak egy részének, a mediációra vonatkozó kérdéseknek) legáltalánosabban elterjedt definíciója „Alternatív Vita Rendezés”. Az elmúlt tizenöt évben a szerző „Alternatív Vita Rendezés”, „Választható Jogvita Rendezési Módszer”, „Alternatív Jogvita Rendezés” kifejezéseket használta a téma feldolgozásakor. Véleménye szerint jelenleg a magyar szakirodalmi állásponttal szemben az ADR komplex jellegét jobban kifejezi az „Alternatív Jogvita Rendezés” megfogalmazás, mert ebbe a körbe tartozik a milliárdos nagyságrendű beruházási igény választottbírósági eldöntésétől kezdve az „egyszerű” családjogi mediáción keresztül a magyar jogi kultúrának meglehetősen bonyolultnak tűnő mini-trial eljárás közreműködésével megoldandó különböző súlyú üzleti konfliktusok rendezése. Ami közös az előbb felsorolt ügycsoportokban az egy dolog, a háttérben mindig anyagi jogi szabályokon alapuló igény áll, amelynek érvényesítése többet igényel egyszerű „vita rendezésnél”. Igaz, hogy az eredeti angolszász definíció kifejezetten nem hangsúlyozza ki a „jogvita” jelleget (mert csak a „dispute” kifejezést alkalmazza a „legal dispute” helyett), de az egyértelmű jogvita jelleg következik a koncepció több évtizedes komplex szakirodalmi értelmezéséből és gyakorlati alkalmazásából.
Hasznos időtöltést kíván, A szerző
5
Az előzetes értékelés (preliminary evaluation-PE) szerepe, az eseti (ad hoc) választottbírósági eljárások során (2012) ”Latolgatni tízszer kell, dönteni csak egyszer - Deliberandum est diu, statuendum est semel” /Publilius Syrus/ Mivel a tanulmány tárgyát közvetlen, empirikus gyakorlati tapasztalatok indukálták, ezért a tanulmányoktól általában elvárható és megszokott szakirodalmi hivatkozás számnál talán kevesebb található ebben a műben. A szerző meggyőződése szerint ez a tény nincs hatással az elméleti és gyakorlati kérdések vizsgálatának hitelességére és a következtetések helyességére. Különösen fontos ezt kiemelni abból a szempontból, hogy a legutolsó információk szerint sem a hazai, sem pedig a külföldi szakirodalomban nem használatos a jelen mű szerzője által használt értelemben és szóösszetételben az „előzetes értékelés” kifejezés, mint választottbírósági eljárási szakasz, valamint ennek angol megfelelője a „preliminary evaluation” és ennek rövidítése „PE”, valamint nem található ennek a módszernek a leírása sem. Azt is ki kell hangsúlyozni, hogy ezen kifejezés használatának újdonsága nem pusztán grammatikai szempontból érdekes, hanem annak tartalmi vonatkozása is újszerű, bármilyen egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnik. Bár a szerző többéves intézményes választottbírói tapasztalattal is rendelkezik, a jelen esetben a több, mint tíz éves ad hoc választottbírói gyakorlata alapján vizsgálja a felvetett kérdéskört, ezért ebben a tanulmányban a választottbíráskodás és választottbírósági eljárás, valamint a választottbírósági tevékenység kifejezések alatt elsősorban az ad hoc egyes bíráskodást kell érteni, az ettől eltérő hivatkozások konkrétan megjelölésre kerülnek. A szakmai következtetések levonása a szerző által elkészített eseti választottbírósági eljárási szabályzat gyakorlata alapján történik, amelyhez felhasználásra kerültek az UNCITRAL „Arbitration Rules”, a hazai és nemzetközi intézményes és ad hoc választottbírósági szabályzatok (Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság, az ICC és a WIPO, valamint a Budapesti Ügyvédi Kamara, továbbá az Internetszolgáltatók Szövetsége) és a vonatkozó hazai rendes bírósági gyakorlat (különösen az EBH 2007.1624. és az EBH 2003.875. sz ügyek). A hivatkozott egyedi ad hoc szabályzat általános bemutatása és elemzése azonban nem tárgya a jelen tanulmánynak. A tanulmány szerkezetében a bevezető gondolatokat a szakmai alapvetések követik, majd ezután kerül dogmatikai elemzésre a tanulmány fő tárgya a vonatkozó elhatárolási kérdésekkel együtt, amelyeket egy összegzés zár. Bevezető gondolatok Magyarországon az elmúlt évtizedben – az addig csak egzotikumnak számító- ADR (Alternative Dispute Resolution - Alternatív Jogvita Rendezés) koncepciója, legalábbis annak egy része egyre nagyobb teret nyert mind a külkereskedelmi, mind pedig a hazai üzleti jogviták rendezésében. Miközben a mediáció művelése igazi divattá vált a magyar jogászi szakma és az üzleti világ körében, a hagyományosnak és mély gyökerekkel rendelkező választottbíráskodással kapcsolatosan számos szakmai kritika is megfogalmazódott, különösen az intézményes választottbírósági tevékenységgel kapcsolatosan. Az „Alternatív Jogvita Rendezés” népszerűségének folyamatát erősítették a globális gazdaság résztvevőjeként hazánkban működő külföldi érdekeltségű cégek és nemzetközi ügyvéd irodák, valamint a külpiacon sikeresen érvényesülni akaró magyar vállalkozások erre irányuló tevékenységei is.
6
Az idők folyamán az institucionális választottbíráskodás mellett egyre nagyobb szerepet kaptak az eseti, ad hoc eljárások. Ennek okai közé tartozik az a gyakorlati tapasztalat, hogy az intézményes választottbíróságok adminisztrációja, eljárása szinte a rendes bíróságok mértékére duzzadt, költséghatékonyságból adódó, korábbi előnyét is kezdi elveszíteni. Az eseti és az intézményes választottbírósági formák közül az ad hoc változat tekinthető olyan rugalmas, ámde hatékony jogorvoslati fórumnak, amely alkalmas valódi alternatívát nyújtani az állami bírósági eljárásoknak éppúgy, mint például a gazdasági kamarai választottbíráskodásnak. Talán kevésbé ismert, hogy az ENSZ szakosított szerve, az UNCITRAL által készített ún. „Arbitration Rules” alaphelyzetként nem egy institucionális, hanem, alapvetően az eseti (ad hoc) eljárás kereteinek meghatározására irányul, csakúgy, mint a UNCITRAL Model Law-n alapuló hazai törvényi szabályozás. Az eseti választottbíráskodás tehát nemhogy egyenrangú, hanem a vonatkozó szabályozás miatt szinte elsődlegesnek tekintendő az intézményes formákkal szemben. Sajnos Magyarországon még nem kerültek kellő mértékben kihasználásra ezen jogvita rendezési formában rejlő lehetőségek. Ennek több oka is van, ezek közül kiemelkedő jelentőségű, hogy a gazdasági kamarai és más szakosított választottbíróságok nem örülnek egy olyan „konkurenciának”, amely a működésük tapasztalataiból adódó hibák és hátrányok kijavításával, egyszerűbb szabályozással, költséghatékonyabb módon biztosítanák a jogviták rendezését, ezért mindent megtesznek annak érdekében, hogy jelenlegi prioritásukat megtartsák. Az állami bíróságokkal kapcsolatos változások jelentős mértékben befolyásolhatják nagyon sok külkereskedelemmel foglalkozó cég hazai beszállítóival összefüggő jogvitáinak belföldi jogorvoslati esélyeit, hiszen köztudottan a legleterheltebb bíróságok Budapesten vannak. 2012-től jogszabályi lehetőség nyílik arra, hogy akár Békéscsabai, vagy Nagykanizsai illetékességű bíróságra szignáljanak olyan ügyeket amelyet az eljárásjogi szabályok miatt Budapesten kellene letárgyalni, azzal az indokkal, hogy ezeken a bíróságokon sokkal kisebb a munkateher, azaz az ügyszám. Ez egy nagyon bizonytalan helyzetet teremt a jogvita költségeinek tervezésénél éppúgy, mint szakmai megítélésénél, mivel precedens jog híján nincs kellően egységes joggyakorlat. (Nem is beszélve a bírák szakmai felkészültsége és tudása közötti jelentős különbségekről, különösen az elmúlt tíz évben. Az állami bírói kar 10%-a jogszabályváltozás folytán 2012-ben teljesen kicserélődik és tanulmányok sora igazolja azt, hogy az utóbbi 10-15 évben végzett diplomások tudása, felkészültsége, szakmai alkalmassága, kompetenciái sokkal gyengébbek, mint a korábban végzetteké, amely a jogi szakmában különösen tetten érhető. Elvileg az intézményes választottbíróságoknak is „lenyűgöző” ajánlati listáik vannak, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy pl. önmagában egy kiváló elméleti, vagy gyakorlati szakember nem biztos, hogy rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek az eljárás során szükségesek, hiszen a legmagasabb szintű és legkomplexebb jogalkalmazói tevékenységnek a bírói munka tekinthető.) Jó magyar szokás szerint azonban az ADR átfogó koncepciójának tudatos, átgondolt recipiálása a magyar jogrendszerben még várat magára, pedig elég sok kiaknázatlan lehetőség van ezen a téren. Ehelyett a hazai jogalkotók és a jogalkalmazók „csipegetnek” az általuk könnyen elsajátíthatónak vélt eljárási módokból, amelyek közül egyértelműen kiemelkedik a mediáció és a választottbíráskodás. Milyen eljárási módokat tartalmaz azonban a „klasszikus” értelemben vett ADR? Erre a választ az egységesnek tekinthető angolszász szakirodalom1 kategorizálása adja meg, amelynek a jelen tanulmány témája szempontjából is jelentősége van.
1
Például K.Mackie, D.Miles, W. Marsh [1995]: Commercial Dispute Resolution An Practice Guide Butterworths London, Dublin, Edinburgh 50.old.
7 A hivatkozott angol és amerikai álláspontok szerint a vitarendezési eljárások leegyszerűsítve azon ismérv alapján kategorizálhatóak, hogy a felek ezt kétoldalúan, közvetítői segítség nélkül (negotiation), külső harmadik személy bevonásával (mediation, concilliation), valamint kötelező erejű szabályoknak alávetve (akár az általuk létrehozott ad hoc eljárási szabályzat alapján) kötelező erejű döntést hozó rendes illetve választottbírósági úton rendezik-e (litigation, arbitration). Az említett fundamentális alaplehetőségeknek azonban több, pontosan körülhatárolható, kidolgozott szabályokkal és elvekkel rendelkező variánsa is létezik (például a „Mini-trial”, „Med-Arb” „Court Annexed ADR”), amelyek teljes mértékben hiányoznak a magyar jogi kultúrában, de ezek tárgyalása meghaladná a jelen tanulmány tárgyi kereteit. A vizsgált téma szempontjából csak a mini-trial eljárást emelném ki, amely egy távoli hasonlósággal rendelkező módszert alkalmaz a processus során, de erről később az elhatárolási kérdések körében esik szó. Véleményem szerint az előzetes értékelés rendszerbeli helye egyértelműen a felek általi felhatalmazással, kötelező (binding) döntést hozó választottbírósági jogvita rendezési módozat keretén belül van. Meg kell említeni, hogy az angolszász szakirodalom általában nem szokta külön kategórizálni ezen belül az ad hoc illetve az intézményes választottbíróságokat, ezzel is demonstrálva azok teljes „egyenértékűségét”. A rendes állami bíróságok, valamint az intézményes választottbíróságok hatékonyságával kapcsolatosan megfogalmazott kritikákat és problémákat (a legújabb jogszabályváltozásokat megelőzően) felismerte például az Internet Szolgáltatók Tanácsa és a Budapesti Ügyvédi Kamara. Elkészítették a maguk által ajánlott, eseti választottbírósági eljárásra vonatkozó szabályukat és ez alapján nem intézményként, hanem támogatóként „működtetik” a rendszert. (Tudomásom szerint a hivatkozott szabályzatok sem tartalmazzák a tanulmány tárgyát képező eljárási elemet, mint a hatékonyság érdekében kialakított módszert.) Szakmai alapvetések A választottbíráskodás egyik legfontosabb jogi alapja az alkotmányos önrendelkezési jog gyakorlása, továbbá a vonatkozó nemzetközi egyezmények és a hazai törvényi szabályozás. Az ún. „törvényes bíróhoz való jog” nem sérül, ha a szerződő felek önrendelkezési jogukkal élve, hazai törvényi felhatalmazás alapján alternatív jogvita rendezési fórum hatáskörének vetik alá azokat a jogvitájukat, amelyekre a magyar szabályozás lehetőséget biztosít (ez alapvetően üzleti és társasági jogi jellegű., szemben a sokkal szélesebb hatáskört biztosító angolszász megoldással). Ezzel jogszerűen „kiveszik” az állami bíróság hatásköréből az adott ügyet, de a rendes bíróságokkal azonos szinten elismert, választottbíróság (akár eseti, akár pedig intézményes) elé utalják. Mondhatni „output” oldalon semmi különbség nincs egy rendes bírósági jogerős ítélet végrehajthatósága és egy eseti választottbírósági ítélet érvényesítése között (ideértve az ítéletbe foglalt egyezséget is), annak ellenére, hogy a választottbíráskodás nem része az állami igazságszolgáltatásnak. A választottbírósági szerződés (amely általában egy kellő precízséggel meghatározott ún. mintaklauzula) illetve az alávetés (azaz eredeti választottbírósági kikötés hiányában a jogvita felmerülésekor a felek közös nyilatkozat arról, hogy kiveszik az eldöntendő kérdést az illetékes rendes bíróság hatásköre alól és választottbíróság elé utalják) esetében is érvényesül a törvényes bíróhoz való alkotmányos jog, hiszen ezekben az esetekben az eljáró választottbíróság felel meg ennek a kritériumnak. Az „Általános Szerződési Feltételekben” is célszerű megtenni a fórum választás kikötését, figyelni kell azonban a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) vonatkozó gyakorlatára. Az Internet
8 Szolgáltatók Tanácsa és Budapesti Ügyvédi Kamara az általuk támogatott, saját eseti választottbírósági eljárásokkal kapcsolatosan két esetben került a legmagasabb bírói fórum elé. Az EBH 2007.1624. és az EBH 2003.875. ügyek alapvető tanulsága az ÁSZF szempontjából az, hogy a hatályos Ptk.205/B.§.(2)bek. figyelembevételével a választottbírósági kikötés nem szokásos szerződési feltételnek minősül, ezért erre külön fel kell hívni a szerződéses partner (fogyasztó figyelmét), például az ÁSZF változásáról szóló írásbeli értesítés alkalmával. Ennek hiányában nem tekinti a rendes bírói gyakorlat megalapozottnak és megengedhetőnek a választottbírósági eljárást, mert álláspontja szerint ezt a különlegesnek minősülő szerződési feltételt csak akkor tekinti érvényesnek és hatályosnak, ha az említett Ptk. szabály szerint igazoltan a másik fél tudomására jutott és elfogadásra került (vagy a megadott határidőn belül nem tiltakozott ellen). Ennek megfelelően célszerű a választottbírósági megállapodást külön aláírattatni a felekkel. Ahogyan az előző részben már utaltam rá, mind a nemzetközi szabályozásban (UNCITRAL), mind pedig a hazai törvényi előírásokban egyenrangú pozícióban szerepelnek az eseti (ad hoc) és az ún. intézményes választottbíráskodásra vonatkozó rendelkezések. Sőt az UNCITRAL Arbitration Rules 2 – szemantikai és pragmatikai elemzéssel megállapítható módon elsősorban, mondhatni „fő szabályként” az eseti választottbíráskodás keretszabályait fekteti le, amelyeket természetesen az institucionális hazai és nemzetközi választottbíróságok is átvettek. A nem megfelelő jogértelmezés miatt sokan úgy vélik, hogy az eseti választottbírósági eljárást csak az eljárási szabályzat felek általi causális elkészítésével és választottbírák, azaz magánszemély(ek) közvetlen kijelölésével, felkérésével lehet folyamatba helyezni. Ezzel szemben a helyzet az, hogy különböző szervezetek (jogi személyiséggel, vagy jogi személyiség nélküli) megjelölésével is lehet kezdeményezni az eljárást, mert ezt sem a hazai sem pedig a nemzetközi szabályozás nem zárja ki. Azaz ad hoc választottbírósági eljárás esetén szervezetre történő hivatkozás és kijelölés is jogszerű, anélkül hogy ettől az eljárás institucionális lenne. A gyakorlatban az „XY szervezet által támogatott és a felek által ismert” vagy magánszemély esetében a „VZ által elkészített és a felek által ismert” ad hoc eljárási szabályzatra utalás történik már a mintaklauzulában. Kétségtelenül azonban az említett eljárások egyenrangúságának egyik legfontosabb mozzanata a meghozott határozat végrehajtásának módjában érhető tetten, ugyanis mindkét esetben első fokon jogerőssé válik az ítélet (végzés). Dogmatikailag az intézményes választottbíráskodás semmilyen előnyt nem jelent, sőt az ad hoc eljáráshoz képest rugalmatlanságot és költségesebb processust is jelenthet. Az UNCITRAL keretszabály jellegéből következik az, hogy lehetősége van a feleknek közös akarattal eltérni ezektől és a hazai és külföldi gyakorlat él is ezzel a lehetőséggel, bár véleményem szerint meglehetősen bátortalanul, ami azt jelenti, hogy nem kellő mértékben és mélységen végzik el a szükséges módosításokat. A felek általi „közös akarattal történő eltérés” kritériumának teljesen megfelel az, ha az eljárási rendre vonatkozó szándékuk teljes mértékben megegyezik - ügyleti akaratuknak megfelelően, az ún. mintaklauzulában megfogalmazott módon - valamilyen szervezet, illetve személy által elkészített és ajánlott eljárási szabályzat rendelkezéseivel. (Ellenkező esetben a választottbíráskodás egyik alapvető lényegi előnye, a viszonylagos gyorsaság az állami bírósági eljárásokkal szemben sérülne, hiszen egy jogvita felmerülésekor a lehető legkisebb az esélye annak, hogy a felek konszenzusra tudnának jutni olyan egyszerű eljárási kérdések tekintetében, mint például hány nap alatt kelljen az alperesnek válasziratban állást foglalnia a felperes kereseti igényével kapcsolatosan.). Kiemelendő elhatárolási szempont az institucionális választottbíróságokkal 2
Dr.Bánrévy Gábor [1993]: A külkereskedelmi nemzetközi megállapodások és szokványok gyűjteménye Napraforgó Hírlapkiadó Budapest 473.old.
9 szemben, hogy az eseti (ad hoc) választottbíróságnak nincs székhelye, titkársága, központi adminisztrációja, irattára, ügyszáma. A szükséges adminisztráció megfelelő biztosítása az eljáró tanács (fő szabályként egyesbíró) feladata. Az eljáró választottbíró nem képviselője a feleknek, sem egyes bíró eljárása sem ún. hármas tanács esetén. A magyar jogi kultúra egyik hiányossága az ilyen jellegű automatikus feltételezés, miszerint a felperes „saját” emberét jelöli, majd az alperes is „saját” emberét és ketten győzködik majd az általuk kiválasztott tanács elnököt. Az ilyen jellegű értelmezést a szigorú összeférhetetlenségi hazai szabályok zárják ki, szemben az USA gyakorlatával, ahol felvállaltan van arra lehetőség, hogy a felperes által jelölt választott bíró a felperes képviselője legyen, az alperes által választott pedig az alperesé és nekik kell meggyőzniük az elismert elméleti és gyakorlati szaktekintélyek közül kiválasztott döntőbírót (umpire) álláspontjuk helyességéről. A szakmai alapvetések közé tartozik egy problematikus részlet rövid tisztázása is. Ugyanis nagyon gyakran, a hazai ad hoc eljárásoknál az eljáró választottbíró(k) „automatikusan” a felek erre vonatkozó felhatalmazása, illetve az ajánlott eljárási rend ilyen jellegű szabályozása ellenére, háttérszabályként kezelik a rendes bíróságok által alkalmazott Polgári perrendtartást (Pp.). Ennek bizonyos vonatkozásban nagyon súlyos következménye, akár érvénytelenítési ok is lehet a végeredménye. Ha a felek a magyar jogot kötik ki, akkor ez az ún. anyagi jogot jelenti (pl. Polgári törvénykönyv, Gazdasági társaságokról szóló tv. stb.) és nem az eljárás jogot (Pp.). Így előfordulhat például, hogy a Pp. alapján akarják szabályozni a beavatkozást az eljárásban, ami alapvető és súlyos dogmatikai hiba, mert a beavatkozó mindig egy harmadik külső személy, akinek jogi érdeke fűződik ahhoz, hogy az adott felek közötti jogvita hogyan fog eldőlni. Igen ám, de ez a bizonyos harmadik személy (beavatkozó) a választottbírósági szerződést (kikötést, vagy mintaklauzulát) illetve az alávetési nyilatkozatot nem írta alá, akkor milyen jogalapon engedik meg, hogy később belépjen az eljárásba? (Azaz őrá nem terjed ki a felek önrendelkezési joga, a jogvita rendes bírósági hatáskör alóli kivétele.) A rövid tanulság az, hogy a lehető legnagyobb körültekintéssel kell összeállítani az eljárási szabályzatot és gondoskodni kell egyértelmű útmutatással az esetleges eljárásjogi joghézag kitöltésének módjáról, valamint óvakodni kell a rendes bíróságok által kötelezően alkalmazott eljárási szabály (Pp.) „egy az egyben„ történő átvételétől, mert az eljárás alapjának és módjának különbözősége miatt könnyen érvényteleníthetővé válhat a választottbíróság ítélete. Végül fel kell hívni arra is a figyelmet, hogy gyakori az a hibás jogértelmezése a feleknek, hogy fizetési meghagyási eljárást kezdeményeznek a választottbíróság előtt, holott a fizetési meghagyási eljárás egy nem peres eljárás, szemben a speciális „peres” (kontradiktórius) választottbírósági eljárással. A félreértés lehetőségét elkerülendő a szabályzatnak tartalmaznia kell erre vonatkozó egyértelmű rendelkezést. Az előzetes értékelés (preliminary evaluation-PE) eljárási szakasz A fogalom meghatározási kísérlet és annak indokolása előtt feltétlenül le kell szögezni, hogy az eseti és egyben az intézményes választottbírósági eljárások nemzetközi jogalapját biztosító ún. UNCITRAL Arbitration Rules (és a vonatkozó hazai törvényi szabályozás az 1994.évi.LXXI.tv.) nem alkalmazza, de a szabályozás jellegéből adódóan nem is zárja ki a tanulmány címében szereplő megoldás használatát. A „Rules”, szerepét illetően egy rugalmas, de megbízható keretet jelent a jogvitában érdekelt felek számára, akik az intézményes választottbíróságok eljárási szabályzatával ellentétben az ad hoc eljárásoknál akár esetről esetre változtathatnak az eljárási szabályokon. Az UNCITRAL Model Law Article 19 fejezete
10 általánosságban biztosítja a felek szabad megállapodását a választottbírósági eljárás szabályainak szabad megállapításához, az „autonomy of Proceedings” lehetősége, tehát magában foglalja a „PE” alkalmazását. A gyakorlatban nagyon ritkán fordul elő írásbeli ad hoc eljárás, mert a felek általában ragaszkodni szoktak a szóbeli eljárás lehetőségéhez, de egy esetleges írásbeli eljárásban is aggálymentesen alkalmazható az általam javasolt módszer. Grammatikai és tartalmi szempontok hosszas mérlegelésével és több éves gyakorlati tapasztalatok összegzésével jutottam arra az álláspontra, hogy mind szintaktikai, szemantikai, mind pedig pragmatikai vonatkozásban a legmegfelelőbb kifejezés annak az ad hoc választottbírósági eljárási szakasznak az elnevezésére, amelyben az eljáró bíró a felperesi kereseti kérelemre történő alperesi védekező irat kézhezvételét követő időben (pl.15 napon belül) ismerteti a felekkel az addigi nyilatkozatok és bizonyítékok alapján kialakított saját álláspontját, „előzetes értékelés”. Természetesen az olvasó jogosan vethetné fel, hogy miért nem egyszerűen „előzetes vélemény illetve döntés”(preliminary opinion vagy decision vagy judgement) a legmegfelelőbb terminológia erre a helyzetre. A válasz az eljárási cselekmény tényleges tartalmában rejlik. Álláspontom az, hogy a „véleményhez” képest többlet tartalmat takar az „értékelés”, mert ez utóbbi jobban és mélyebb összefüggéseiben fejezi ki a vonatkozó bizonyítékok és anyagi jogi rendelkezések konklúzióját. Ha viszont előzetes döntésnek neveznénk el ezt az eljárási szakaszt akkor, az egyrészről konkurálna az ún. ideiglenes intézkedés jogintézményével (és mondhatnánk, hogy minden ideiglenes intézkedés előzetes döntés, de nem minden előzetes döntés ideiglenes intézkedés), másrészről a döntés kifejezés magában hordoz nyelvtanilag és pragmatikailag egy jogkövetkezményt is feltételező tartalmat (valamit tegyen, vagy ne tegyen az egyik, vagy másik, illetve mindkét peres fél). Véleményem szerint, ezzel szemben az általam javasolt és a gyakorlatomban már bevált kifejezés pregnánsabban tükrözi azt a tartalmi jelentést, mely alapján a választottbíró a felek nyilatkozatait és a benyújtott, valamint hivatkozott bizonyítékokat a maguk összességben ténylegesen, írásban értékeli az ad hoc választottbírósági eljárás korai szakaszában oly módon, hogy ebben az értékelésben- az akkori tény, adat, körülmény állapotnak megfelelőenvégleges prejudikáció nélkül, indoklással ellátva kifejti a döntéshozó ténybeli és jogi álláspontját, továbbá ezzel közvetve az orientációját is az eljárás későbbi szakaszára vonatkozóan. Az előzetes értékelésre csak ebben az eljárási szakaszban van mód, lehetőség és egyben kötelezettség, később már nem. Mivel nem kötelező hatású és semmilyen jogkövetkezmény nem fűződik hozzá, ezért sem lenne helyes az előzetes döntés kifejezés használata. Emellett a kifejezés ilyen összetételű használatának angolszász nyelvtani és jelentéstani oka is van, amely később kerül kifejtésre. Megjegyzendő, hogy az előzetes értékelésre nem egy ún.”equity clause” alapján kerül sor az eljárási szabályzatban, azaz a felek nem hatalmazzák fel az eljáró választottbírót, hogy „baráti közvetítőként” (amiable composition) járjon el az előzetes értékelés során. Ennek megfelelően az írásba foglalt előzetes értékelés indokolásában nem jogosult a választottbíró „ex aque et bono” jellegű megállapítások és következtetések levonására. Ahogyan az egyik vonatkozó angolszász szakirodalom meghatározza „ A baráti közvetítő felhatalmazással rendelkezik az eljárás megváltoztatásra” („The amiable compositeur has a power to modify procedure”. 3 Ezt a gondolatmenetet folytatva, természetesen nem zárható ki az esetek szűk körében, hogy ha a felek ilyen jellegű eljárásban állapodnak meg, az eljáró választottbíró akár előzetes értékelést is alkalmazzon, de ennek jellege és indokolása eltér a tanulmány tárgyában meghatározottól. Ennek indoka az, hogy a főszabályként tárgyalt előzetes értékelés számomra 3
A.M.Odams-J.Higgins [1996]: Commercial Dispute Resolution Costruction Law Press - London 125.old
11 „alapesetnek” tekintendő a felek által elfogadott eseti választottbírósági eljárásokban, minden különleges, méltányossági eljárásra utalás nélkül. Mivel ebben az esetben egyértelműen eljárásjogi kérdésről van szó véleményem szerint kizárt az ún.” általános kereskedelemi jog” „lex mercatoria”, mint lehetséges jogalap. Sokakban felmerülhet az a megfontolás, hogy „jól hangzik” az előzetes értékelés, de mi a gyakorlati haszna ennek az egyszerűnek tűnő terminológiának az eljárás hatékonysága vonatkozásában? Gyakorlati tapasztalatok azt mutatták, hogy amennyiben az ad hoc eljárási szabályzatban megfelelő módon van szabályozva, pontosabban korlátozva a keresetváltoztatás, a viszontkereset és a beszámítási kifogás lehetősége, akkor a felek az előzetes értékelés ismeretében inkább egyezség létrehozásában válnak érdekelté, amely jogszerű egyezség ítéletbe foglalása egyértelműen a hatékonyság, gyorsaság irányába mutat. A keresetváltoztatás, a viszontkereset és a beszámítási kifogás ésszerű, jogszerű időbeli korlátozása az eljárás során megakadályozza, hogy a felek az előzetes értékelés ismeretében, akár „száznyolcvan fokos fordulattal” változtassák meg álláspontjukat, illetve terjesszenek elő új igényeket. Kétségtelen tény, hogy ez a komplex megoldás sokkal jobban leszűkíti a perstratégia és taktika szerepét, mint a rendes bírósági eljárások esetében a Pp. szabályai, de meggyőződésem az, hogy a jogszerű, hatékony és gyors jogvita rendezés fajsúlyosabb szempont, mint a felek és jogi képviselőiknek stratégiai és taktikai képességeinek térnyerési lehetőségei. Ezt a célt szolgálja az is, hogy a rendelkezésre álló teljes bizonyíték kör beterjesztésére célszerű kötelezni az eljárási szabályzatban mind a kereset indítás szakaszában a felperest, mind pedig az érdemi védekezést előterjesztő alperest. Ezzel nagyon leszűkül annak lehetősége, hogy az előzetes értékelést követő eljárási szakaszban merüljenek fel olyan bizonyítékok, amelyek jelentősen megváltoztathatják az ad hoc választottbíró előzetes értékelésben indokolt álláspontját. Amennyiben az ad hoc eljárási szabályzatban olyan mértékű díjkedvezmény (pl. 50%) kerül megjelölésre arra az esetre, ha a felek az előzetes döntés kézhezvételétől számított, meghatározott időpontban (pl. 15.napon belül) egyezség ítéletbe foglalását kérik, ez a költséghatékonyság irányába mutató megoldás is elősegítheti a jogszerű kompromisszum létrejöttét a peres felek között. Mivel az intézményes választottbíráskodásnál is „diszkrétebb” az ad hoc eljárás, ezért konkrét esetet még az érdekelt felek neve és azonosításra alkalmas adatai nélkül sem lehet bemutatni a jelen tanulmány keretei között, azonban hivatkozott eljárási szakasz gyakorlati működését szemléltetheti az alábbi egyszerű példa. Az előzetes értékelési eljárási lépcsőben, egy kártérítésre irányuló kereseti igénynél, a választottbíró mind a jogalap, mind pedig az összegszerűség vonatkozásában kifejti – anyagi jogi szabályokkal is alátámasztott - értékelő álláspontját. A jogalap tekintetében összefüggéseiben elemzi a felek által elétárt tényeket, dokumentumokat és körülményeket, továbbá az ezekből levont következtetést. Ha megalapozottnak tartja a jogalapot, akkor az összegszerűség vonatkozásában csak nagyságrendileg jelöli meg a kártérítési összeget, hiszen az eljárásnak abban a szakaszában például nincs még lehetőség tanuk, szakértők meghallgatására és az általuk előadottak figyelembe vételére. Mivel az első „nyilatkozati körben” (felperesi kereset és alperesi védekező irat) a feleket teljes bizonyíték előterjesztési kötelezettség terheli (ideértve a tanú és a szakértő megjelölést is), ezért az eljáró választottbíró értékelésének mélysége attól is függhet, hogy egy tanúvallomás vagy szakértői vélemény vélhetően milyen mértékben befolyásolhatja akár a jogalapot, akár pedig az összegszerűséget. Elvileg persze elképzelhető lenne egy olyan megoldás is, amely az angolszász gyakorlatból ismert ún. „preliminary hearing” (előzetes meghallgatást) követően tenné kötelezővé a választottbíró részére az előzetes értékelést, de könnyen belátható, hogy ez a „nem hivatalos” tárgyalási nap jelentősen megnövelheti az eljárás költségeit, ezért célszerűbbnek tartom az
12 írásbeli nyilatkozatok és bizonyítékok benyújtása utáni PE alkalmazását. Az előzetes meghallgatáson - a költségtényezőn felül - eljárási szempontból aggályos lenne a tanú és szakértő bevonása, akiknek érdemi szerepe csak a processzus „éles” részére korlátozódhat. Ebben a tanulmányrészben, korábban már utaltam arra, hogy az előzetes értékelés kifejezés és ennek angol megfelelőjének kialakításában szerepet játszottak angolszász nyelvi és dogmatikai szempontok is. Ehhez segítségül kell hívni a common law szakirodalom ADR koncepcióra vonatkozó részét, és ebből a szempontból kell megvizsgálni, hogy mit jelent és milyen tartalmat takar az „értékelés” (evaluation) szóhasználat. Egységesnek mondható a már korábban hivatkozott angolszász szakirodalom abban, hogy az értékelés (evaluation) kifejezés leggyakrabban a mediációval kapcsolatosan fordul elő, mégpedig az ún. „Early Neural Evaluation-ENE” 4 kifejezésben. Ez arra utal, hogy szemben az ún.„facilitative” megközelítéssel nem arra törekszik az adott ügyben közreműködő mediátor, hogy megtalálva a győztes-győztes pozíciót a felek között és eltekintve a jogvita minősítésétől egyezséget hozzon létre, hanem a közvetítői eljárás korai szakaszában a felek első nyilatkozatai és a bizonyítékok előterjesztését követően, külső és semleges harmadik személyként „opinion” (vélemény) „judgement” (nézet, megítélés) formájában „értékeli” a ténybeli és jogi helyzetet. A mediációs eljárás és a választottbírósági eljárás jellege közti különbségből adódóan könnyen belátható, hogy a kifejezés használatának indokoltsága és tartalmi hasonlósága távoli, de figyelemre méltó és figyelembe veendő. Ennek a kérdésnek a vizsgálata azonban már átvezet az elhatárolási kérdésekhez. Elhatárolási kérdések Kézenfekvő elhatárolási viszonyítási pont az ún „ideiglenes intézkedés” (interim order) lehetősége, amely nemcsak a rendes bíróságok által gyakorolt, a Polgári perrendtartásban (Pp.156.§.) szabályozott jogi eszköz, hanem az intézményes és ad hoc választottbírósági eljárásokban is ismert biztosítási intézkedés. Az első legfontosabb különbség az előzetes értékelés és az ideiglenes intézkedés között, hogy az ideiglenes intézkedés alkalmazása (akár a rendes bíróság, akár pedig a választottbíróságok által) alapvetően fakultatív jellegű, csak a törvényben, illetve eljárási szabályzatban meghatározott kondíciók esetén van rá mód. Ezzel szemben az általam következetesen használt előzetes értékelés, kötelező jellegű, azaz nem a választottbíró mérlegelésén múlik alkalmazása, törvényi és eljárási szabályban rögzített külön feltételei nincsenek, hacsak az nem, hogy ehhez rendelkezésre kell állnia a felperes keresetére adott alperesi védekezésnek is. Értelemszerűen csak egy kizáró ok merülhet fel az ad hoc választottbírósági eljárás során, amikor nem kerülhet alkalmazásra (azon kívül, hogy a felek ennek lehetőségét eleve kizárják az eljárási szabályzatban illetve, hogy eredménytelen hiánypótlási felhívás esetében végzéssel megszűnik az eljárás a felperesi vagy alperesi nyilatkozatok és bizonyítékok előterjesztésének elmulasztása miatt) akkor, amikor a felek egymás álláspontjainak megismerését követően egyezséget kívánnak kötni és indítványozzák az eseti választottbíróságnak az egyezségük ítéletbe foglalását. Az előzetes értékelés kifejezéshez, legalábbis „ránézésre” hasonló képzetet kelt az „előzetes döntéshozatal” terminológia, amely az EU jogalkalmazás egyik kiforrott mechanizmusa. Alapja az EUMSz 267.cikke (korábban EK234.cikk), amely szerint az uniós szerződések, valamint uniós intézmények, szervek jogi aktusainak érvényessége és értelmezése érdekében, ha a tagállami bíróság úgy ítéli meg, hogy határozata meghozatalához szükség van a kérdés eldöntésére az Európai Unió Bíróságához fordulhat. Tartalmilag az EU Bíróság és a tagállami 4
K.Mackie, D.Miles, W. Marsh [1995]: Commercial Dispute Resolution An Practice Guide Butterworths London, Dublin, Edinburgh 14.old.,39.old.
13 bíróságok között hoz létre közvetlen kapcsolatot, azonban érdekességnek számít, hogy az Európai Bíróság gyakorlatában milyen jogalkalmazó szervezetek élhetnek az előzetes döntéshozatali eljárás lehetőségével, ugyanis a precedensek között eddig még nem volt ad hoc választottbíróság. 5 Pedig az eseti választottbírósági eljárásban is előfordulhat, hogy a választottbíró hivatalból észleli ennek szükségességét, vagy az egyik peres fél az EU jog ilyen jellegű értelmezését indítványozza az eljárás során. Vajon az ad hoc eljárás bírájának az Európai Bíróság által felállított gyakorlati kritériumok alapján van-e jogosultsága előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményeznie vagy sem? Ez azért is érdekes, mert a hivatkozott EUMSz 267.cikk szerint „Ha egy tagállam olyan bírósága előtt folyamatban lévő ügyben merül fel ilyen kérdés, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, e bíróság köteles az Európai Unió Bíróságához fordulni”. 6 Mivel a hatályos magyar jog szerint - szemben például az angol joggal- nincs helye jogorvoslatnak, hanem csak érvénytelenítési eljárásnak a választottbírósági ítéletek esetén, elvileg ez az eseti választottbírósági eljárásokra is vonatkozhat. Másrészről viszont a „bírói szerv” definícióját nem az EUMSz 267.cikk, hanem a 177 cikk alapján határozta meg a Dorsch Consult ügyben7. A következő kritériumokat definiálta ezzel kapcsolatosan az EU Bírósága, a szervet jog hozza létre, állandó jellegű legyen, eljárása kontradiktórius, döntése kötelező-e, független-e, jogot alkalmaz-e. Az összes felsorolt feltételnek megfelel az ad hoc eljárás, kivéve az „állandó jelleget”. Az EU Bíróság azonban rugalmasan alkalmazza a vonatkozó szempontrendszerrel kapcsolatos esetjogot, ezért nem kizárható eseti választottbírósági eljárások esetén sem az előzetes döntéshozatali mechanizmus igénybevételi lehetősége. Hivatkozni kell az előző fejezetben már elemzett, elhatárolási szempontként is figyelembe veendő különbségre a mediációs eljárás egyik koncepciója az ún. „értékelő mediáció”(evaluation mediation) és a választottbírósági eljárásban alkalmazott előzetes értékelés alapvető tartalmi különbségére. Amíg a közvetítői eljárásban az értékelő megközelítés csak annyit jelent, hogy az aktuális jogi és ténybeli helyzet értékelésén keresztül kívánja a mediátor a feleket segíteni a jogvita kompromisszumos megoldásában, addig az eseti választottbírósági eljárásnak ebben az eljárási szakaszában a választottbíró célja nem a felek közötti egyezség elősegítése, létrehozása, hanem az eljárás hatékonysága (megalapozottság, gyorsaság) érdekében egy végleges prejudikációtól mentes ténybeli és jogi helyzet indokolással ellátott értékelése. Ennek indoka a választottbíróság álláspontjának részletes ismertetése, amelyből a felkészült jogi képviselők „kiolvashatják” az eljárás lehetséges kimenetelének változatait és ehhez igazíthatják a további eljárási lépéseket. Nem keverendő össze a hazai Pp.213.§.(2)-(3)bek. „közbenső ítélet”, illetve „részítélet” szerepével sem, hiszen semmilyen kötelező jogkövetkezmény, még ideiglenes jelleggel, azaz a végleges ítélet meghozataláig nem fűződik az előzetes értékeléshez. Ezért az előzetes értékelés angolszász terminológiával „non binding”-nak azaz nem kötelező erejűnek minősül. Annak ellenére, hogy „egzotikumból” abszolút divattá vált az ezredfordulót követően Magyarországon a mediáció, sőt jogszabályi erőre is emelkedett (2002.évi LV.tv.) a mai napig adós a szakma egy olyan átfogó művel, amely felölelné a teljes ADR koncepciót. Ennek hiányában ugyanis kétségtelenül nehézséget okozhat a tanulmány olvasójának bizonyos kifejezések és elhatárolási kérdések megértése. Ilyen például az ún. „mini-trial” eljárás egyik eljárási szakaszának látszólagos hasonlósága, amely processzusról a hazai szakirodalomban korábban már publikáltam8. 5
Dr. Várnay Ernő- Dr. Papp Mónika [2010]: Az Európai Unió Joga Complex Kiadó - Budapest 412-415.old. Ua. 7 C.54/96.sz Dorsch Consult EBH 1997., I-4961.old. 8 Külgazdaság 2000/6.szám Jogi Melléklet 71.-80.old. 6
14
A mini-trial-nél csak nagyon távoli, jellegbeli hasonlósággal találkozhatunk, mégpedig olyan formában, hogy a mini-trial egy olyan vitarendezési eljárás, amelyben a konfliktusban érintett felek jogászaik közreműködésével ismertetik a jogvita lényegét (presentation are made by attorneys for each party) egy olyan speciális “panel” előtt , ami egy semleges, külső szakértőből ( neutral advisor-nak vagy mediator-nak nevezik) és a felek legmagasabb szintű képviseleti joggal rendelkező és döntési hatáskörrel felhatalmazott első számú vezetőiből áll (a panel consisting of a neutral advisor and high-level executives with settlement authority). A “presentation”-t ( a felek előadásait) követően a felek vezetői egy kétoldalú tárgyalás keretében (negotiation) közvetlenül próbálják meg rendezni a jogvitát. Amennyiben a kétoldalú megbeszélések nem eredményesek, a szakértő neutral adviser szóban ismerteti a felekkel, hogy saját meglátása szerint a rendelkezésre álló nyilatkozatok és bizonyítékok, jogi tényállás alapján milyenek a felek kilátásai egy rendes bírósági, illetve választottbírósági eljárás során. Az ausztrál alternatív vitarendezési gyakorlatban, az „The Building Disputes Tribunal of New South Wales (BDT) Australia” által a fogyasztói viták rendezésére vonatkozó „Consumer Claims Tribunal Act 1987/Section29(1)/ egyik rendelkezése távoli „rokonságot” mutat a PEvel. E szerint „Usually a Referee orally gives a decisions with reasons, at the end of hearing” 9 , azaz gyakran az eljáró bíró a felek első meghallgatását követően, indokolt szóbeli döntést hoz. Ebben az esetben a felperesi kereseti kérelem és az alperesi védekező irat előterjesztését követő eljárási szakaszban vagyunk, mégpedig az eljáró bíró által kitűzött meghallgatás záró részében. A PE-vel szemben ez a bírói aktus jogkövetkezménnyel járó döntés (decision) és nem értékelés (evaluation), másrészről szóban és nem írásban történik, harmadrészt az eljárás későbbi szakaszában, hiszen az előzetes értékelést követően kerül csak sor a szóbeli tárgyalás kitűzésére (amennyiben a felek az értékelés ismeretében ne kötnek egyezséget). Az Amerikai Választottbírói Szövetség (American Arbitration Association) építőipari jogviták (in costruction cases) területén az ún.”standard track” eljárásokban, azaz az ötvenezer és egymillió dollár értékhatár közé eső ügyekben alkalmaz a PE-hez távoli hasonlóságot mutató megoldást. Ennek lényege, hogy a felek kérése alapján az eljárás során írásbeli véleményeket készít el az eljáró választottbíró („written opinions upon the timely request of a party” 10 . Ellentétben az előzetes értékelés már tárgyalt eljárási helyével és szerepével, az amerikai módszerben a felek eljárás megindítását követő autonóm (de nem együttes) akaratától függ a bírói vélemények elkészítése, amely akadályozhatja a hatékony jogvita befejezést. Nagyon érdekes elhatárolási szempontot rejt magában az angol választottbírósági törvény is11 . Ennek ugyanis létezik egy olyan eljárási szakasza, amely azonosságot el nem érő, komoly analógiát jelenhet. A vonatkozó szabály szerint ha valamennyi érdekelt fél hozzájárul vagy az eljáró választottbírói tanács engedélyezi, a rendes bíróság a választottbírósági ítélethozatal előtt állást foglal az eljárás során felmerült jogkérdésben. Az egyik fontos különbség az előzetes értékeléshez képest, hogy az „állás foglalást” a rendes bíróság és nem az eljáró tanács hozza, amelynek tartalma nem köti a választottbírót vagy választottbírákat, hanem csak orientálja az eljárás résztvevőit, mire számíthatnak egy esetleges és kivételes jogorvoslati eljárásban.( Ugyanis az angol szabályozásban – a kontinentális jogi megoldásokhoz képest- az 9
A.M.Odams-J.Higgins [1996]: Commercial Dispute Resolution Costruction Law Press - London 185.old. A.M.Odams-J.Higgins [1996]: Commercial Dispute Resolution London Costruction Law Press - London 224.old. 11 Dr. Kálmán György [1997]: Az új angol választottbírósági törvény Gazdaság és Jog 1997/5. 22-26.old. 10
15 UNCITRAL mintatörvényben meghatározottakon kívül eső szerepet is játszanak a rendes bíróságot, azaz nemcsak bizonyítási segítséget nyújt, nemcsak kizárási kérdésekben határoz, nemcsak érvénytelenítési keresetet bírál el, hanem az ügy érdeme vonatkozásában iránymutatási és felülbírálati joga van.) A másik „differencia specifica” pedig az, hogy a hivatkozott, rendes bírósági előzetes állásfoglalás elsősorban jogkérdésre vonatkozik, tehát nem összességében értékeli a rendes bírósági bíró a meglévő bizonyítékokat és körülményeket és ezek jogi megítélését, hanem csak az adott ügy alapvető jogi jellegét, minősítését végzi el. Összegzés Célszerű lenne megfontolnia a hazai intézményes és eseti választottbíróságoknak a tanulmány tárgyát jelentő eljárási szakasz beiktatását a processzusokba, mert tapasztalatom szerint a jogviták, több mint felénél már nem szükséges a szóbeli tárgyalás kitűzése a választottbíró előzetes értékelését követően, ugyanis a felek inkább az általuk létrehozott egyezség ítéletbe foglalását kérik a választottbíróságtól. Természetesen a nemzetközi gyakorlatban is szükséges lenne ennek meghonosítása, hiszen a rendes bírósági eljárásokkal szembeni egyik legnagyobb előnye az alternatív jogvita rendezés ezen formájának itthon és külföldön a hatékonyság, amely szakszerűséget, gyorsaságot és költség hatékonyságot jelent. A módszernek különös jelentősége lehet az építőipari, beruházási jogviták rendezésében, ahol köztudottan különösen hosszúak a rendes bírósági eljárások és nemcsak az igénybe vett szakértők tevékenysége miatt. Ha ilyen kézenfekvő és hatékony ez a vizsgált módszer, akkor miért nem alkalmazzák a lehető legszélesebb körben az institucionális (ICC, WIPO, Ipar és Kereskedelmi Kamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság) és az ad hoc választottbíróságok? A kérdést csak az érintettek tudnák megválaszolni, de a jelen tanulmány szerzőjeként csak feltételezéseim vannak. Véleményem szerint talán „félnek” attól a munkateher többlettől, amelyet az előzetes értékelés elkészítése kívánna meg minden egyes eljárásban, valamint presztízs szempontból fontosabb számukra az eljárások minden szakaszának végig vitele, mint egy olyan eljárási „csomópont” beillesztése, amely - más rendelkezésekkel együtt - a még gyorsabb jogvita rendezést szolgálja. Főleg a már jelentős adminisztrációs szervezettel rendelkező intézményes választottbíróságok esetén a hagyományos eljárási rendhez való tradicionális ragaszkodás nem teszi lehetővé az ilyen jellegű változtatásokat, ugyanis hiányzik a kellő rugalmasság az eljárási szabályok átfogó változtatásához. Az előzetes értékelés módszere véleményem szerint alapjaiban változtathatja meg a választottbírósági eljárások jellegét, mert ezek kezdő szakaszába beépített bírói aktusként a felek egy végleges prejudikációtól mentes, ténybeli és jogi indokolással ellátott, bár nem kötelező erejű dokumentum alapján mérlegelhetik további perbeli esélyeiket. A PE könnyen adaptálható a kontinentális és a common law jogrendszerben egyaránt, mert mind eljárásjogi, mind pedig anyagi jogi vonatkozásban kompatibilis. Az ajánlott eljárási módszer szektor semleges, pénzügyi területen éppúgy használható, mint ipari, vagy más szolgáltató, illetve mezőgazdasági feldolgozó tevékenységgel kapcsolatos jogvitákban. Kikötése ÁSZF formájában különösen javasolt. Felhasznált irodalom A. B. Morrison [1998]: FUNDAMENTALS OF AMERICAN LAW New York University School of Law Oxford University Press - New York A. M. Odams – J. Higgins [1996]: COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION
16 Construction Law Press - London Dr. Burján László [1996]: A lex mercatoria alkalmazása a nemzetközi kereskedelmi jogvitákban (Magyar Jog 1996/8) 490-501.old. Csehi Zoltán [1995]: A nemzetközi kereskedelemi választottbíróság eljárására alkalmazandó szabályok meghatározása (Magyar Jog 1995/7) 431-442.old. C. W. Moore [1996]: THE MEDIATION PROCESS Practical Strategies for Resolving Conflict Jossey-Bass Publishers - San Francisco G. Morse – E. A. Marshall – R. Morris – L. Crabb [1999]: Charlesworth & Morse: COMPANY LAW Sweet & Maxwell - London J. A. Willes [1990]: CANADIAN BUSINESS LAW Principles Cases McGraw-Hill Ryerson Limited - Toronto
K. Mackie – D. Miles – W. Marsh [1995]: COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION An ADR Practice Guide Butterworths - London Dr. Bánrévy Gábor [1993]: A külkereskedelmi nemzetközi megállapodások és szokványok gyűjteménye Napra-forgó Hírlapkiadó - Budapest Dr. Kálmán György [1997]: Az új angol választottbírósági törvény (Gazdaság és Jog 1997/5.) 22-26.old. P. Dobson [1997]: Charlesworth’s BUSINESS LAW Sweet & Maxwell - London S. B. Goldberg – F. E. A. Sander – N. H. Rogers [1999]: DISPUTE RESOLUTION Negotiation, Mediation, and Other Processes Aspen Law & Bussiness - New York Dr. Szigeti Zsolt [2000]: A mini-trial eljárás, mint az üzleti jogviták egyik peren kívüli rendezési módja Külgazdaság Jogi Melléklet 2000/6. 71-80.old.
Dr. Szigeti Zsolt [2004]: A nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás néhány karakterizáló sajátossága a Common Law és a kontinentális jogrendszerben
17 (www.rs1.sze.hu/~pmark/pulikacio/Netware/szigetizs.doc)2004.11.13. Dr.Várnay Ernő- Dr.Papp Mónika [2010]: Az Európai Unió Joga (Complex Kiadó - Budapest) Felhasznált külső választottbírósági szabályzatok és jogi hivatkozások Budapesti Ügyvédi Kamara Eseti Választottbíráskodási Mintaszabályzata (www.bpugyvedikamara.hu) 2012 Rules of Arbitration ICC (www.iccwbo.org/court/arbitration) Internet Szolgáltatók Tanácsa által támogatott eseti választottbírósági eljárási mintaszabályzat (www.domain.hu/vb/dokumentumok/vb-esz.ht.) Magyar Kereskedelemi és Iparkamara mellett szervezet Állandó Választottbíróság Eljárási Szabályzata (2011) (www.mkik.hu/index.php?id=51) WIPO Arbitration Rules (www.wipo.int/amc/en/arbitration/rules/index.html) Kúria (Legfelsőbb Bíróság) EBH 2007.1624. és EBH 2003.875.
18
A WTO vitarendezési mechanizmusának helye az alternatív jogvita megoldási módok (Alternative Dispute Resolution) rendszerében (2005) „Aki megérti, mikor lehet harcolni és mikor nem, győzni fog.” /Szun-ce/
Az elmúlt három évtizedben alapvető minőségi változáson ment keresztül a világgazdaság, amely változás magával hozta az újdonság igényét a nemzetközi kereskedelmi jogviszonyok szabályozásának területén is. Az 1980-as és 90-es évek világpolitikai történései még univerzálisabbá tették azt a folyamatot, amit globalizációként szoktunk emlegetni. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának tárgykörében is természetesen érzékelhető ez a változás, amelynek egyik sajátos aspektusa a cégek üzleti kapcsolataival összefüggő jogviták gyors, hatékony, relatíve olcsó és „diszkrét” rendezésének igénye. Tény ugyanakkor az is, hogy napjainkban megfigyelhető a globális piac strukturális átalakulása, azaz eltűnik a „tökéletes” (tiszta) verseny, amelyet a jogi szabályozórendszer mégis megpróbál valamilyen formában fenntartani, továbbá tendencia a fejlett piacgazdaságokban a monopóliumok csökkenő szerepe. A mikró, kis- és középvállalkozások számára az oligopol versenykörnyezet a legkedvezőbb, amely piaci szituációt a törvényalkotóknak és kormányzati döntéshozóknak is „támogatniuk” kell megfelelő külső jogi környezet kialakításával. A fogyasztás globalizálódásával a multinacionális cégek fő lobby követelése az volt, lehetőség szerint a világ bármely pontján ugyanazt a pénzügyi infrastrukturát és jogi szabályozórendszert találják. Ezek a közgazdasági tények alapvetően meghatározzák a nemzetközi kereskedelmi jogviták rendezésének főbb irányait is olyan értelemben, hogy a hagyományos bírósági peres út helyett egyre nagyobb mértékben veszik igénybe a cégek az ADR(Alternative Dispute ResolutionVálasztható Jogvita rendezési Megoldások) által kínált különböző lehetőségek. A nemzetközi magánjogi vonatkozások mellett egyre nagyobb jelentőséget kapott a nemzetközi közjogi alapokon nyugvó WTO vitarendezési mechanizmus, amely időnként már a magánjogi jogviszonyokba is beavatkozott. Minden kritika ellenére elmondható, hogy napjainkban a GATT jogutódjaként a WTO is jelentős szerepet tölt be a nemzetközi gazdasági kapcsolatok területén és ez a fontos szerep megmutatkozik a jogvita rendezési mechanizmus létében és működésben. A jelen előadás vázlatosan kívánja vizsgálni a paneleljárás helyét az ADR rendszerében és röviden bemutatni a jogvita rendezés mechanizmusát, továbbá utalni kíván azokra a fontos kérdésekre, amelyek az igazán hatékony működést segíthetik illetve gátolhatják. Ezek közül kiemelendő a „direct effect” és a „reciprocity” problematikája. I, Hol helyezkedik el az ADR rendszerében a WTO vitarendezési mechanizmusa? Az 1994-es Marakechi konferencia készítette elő azt a jelentős változást, amelynek következtében létrejött a WTO és jelentős reformlépések történtek a vitarendezési eljárásban az 1948-ban elfogadott GATT mechanizmushoz képest. Általánosságban leszögezhető, hogy a nemzetközi magánjogi gazdasági kapcsolatokban a napi gyakorlat bebizonyította, hogy “hagyományos” állami bíráskodás a beépítet garanciális elemek miatt nem tud sok esetben megfelelni az előzőekben említett, az üzleti életben fontos követelményeknek (gyorsaság,
19 relatíve olcsóbb eljárás stb.), ezért nem véletlen, hogy az 1970-es évektől kezdve egyre nagyobb szerepet játszik a jogviták rendezésében az USA-ból elindult, a választottbíráskodást is magában foglaló átfogó irányzat az ADR(Alternatív Dispute Resolution-Választható Jogvita Rendezési Megoldások). Az eltelt időszak már igazolta a piaci élet szereplőinek, hogy van sokkal gyorsabb és hatékonyabb megoldás, mint a "rendes" polgári peres út a nemzetközi gazdasági és kereskedelmi jogvitákban. Természetesen a nemzetközi magánjog jogegységesítésre törekvésének is jelentős szerepe van abban, hogy az alternatív jogvita rendezés bizonyos elemeit- különösen a választottbíráskodást- az ENSZ égisze alatt megalkotott minta szabályzatok és a mintatörvény alapján széles körben megismerték és használták és használják. Az alternatív jogvita rendezési megoldások területen megvalósuló sikeres "unifikációs " törekvések titka abban rejlik, hogy az igény általánosan jelen van jogrendszertől függetlenül. Szándékosan jelöltem idézőjellel a jogegységesítés fogalmát, hiszen ebben az esetben nem kifejezetten egységes jog alkalmazásáról van szó, hanem egy egységes alapgondolat és problémakör általános rendezési elveiről, amelyet konkrét tartalommal az egyes országok jogrendszerük, valamint jogi- és vállalkozói kultúrájuk specifikumainak figyelembevételével tudnak adaptálni. Ezek alapján törvényszerű, hogy a nemzetközi közjogi alapokon nyugvó Világkereskedelmi Szervezetnek az égisze alá tartozó megállapodások megsértéséből keletkező jogviták esetére ki kellett dolgoznia és el kellett fogadtatnia a tagjaival, a tagállamok nagy része számára már ismerős ADR elemeket tartalmazó vitarendezési mechanizmust. 1. Táblázat A jogvita rendezési módszerek általános öszehasonlítása /Stephen B. Goldberg - Frank E. A. Sander - Nancy H. Rogers: DISPUTE RESOLUTION Negotiation, Mediation, and Other Processes Aspen Law & Bussiness - New York – 1999 4-5.old.alapján/ NEGOTIATION Igénybevétele önkéntes Ha az eljárás során megállapodás születik az oly módon hajtható végre, mint minden más szerződés
A feleken kívül más nem vesz részt az eljárásban A felek határozzák meg az eljárási szabályokat
MEDIATION
ARBITRATION
Igénybevétele rendszerint önkéntes Ha az eljárás során megállapodás születik az oly módon hajtható végre, mint minden más szerződés
LITIGATION
Lehet önkéntes és kötelező jellegű is Az eljárás végén születhet kötelező és nem kötelező érvényű döntés, a kötelező érvényűvel szemben nagyon korlátozottak a jogorvoslati lehetőségek A felek választják ki a A felek jelölik ki a mediátor személyét választottbíró(ka)t
A felektől független a bíró kijelölés
A felek vagy a mediátor határozza meg az eljárási szabályokat
Kizárólag jogszabályok határozzák meg a szabályokat
A felek vagy az eljárási szabályzat határozza meg a szabályokat
Kötelező jellegű Kötelező érvényű, ellene van helye fellebbezésnek
20 Rendszerint nincs korlátozva a felek nyilatkozati jogosultsága
A nyilatkozati jogosultság megállapodás szerint korlátozható
A nyilatkozati jogosultság megállapodás szerint, vagy szabályzat szerint korlátozható A felek ellenőrzést A felek ellenőrzést A választottbíró(k) gyakorolnak az eljárás gyakorolnak az eljárás gyakorolja az és a döntés felett és a döntés felett ellenőrzést az eljárás és a döntés felett Az eljárás nem Az eljárás nem Az eljárás nem nyilvános, védi a felek nyilvános, védi a felek nyilvános, védi a jó hírnevét jó hírnevét felek jó hírnevét
A nyilatkozat tétel csak a jogszabályban előírt formában történhet
Bírói kontrol az eljárás és a döntés felett
Rendszerint nyilvános
II, A WTO vitarendezési mechanizmusa A korábbi GATT rendszerében a nemzetközi kereskedelmi viták kezelésére a kezdetektől fogva létezett egy vitarendezési panel és eljárás, amelyet meglehetősen sok jogos kritika ért, ugyanis az eljárás során az államok az „egyhangúsági szabály” következtében meg tudták akadályozni a számukra kedvezőtlen döntés elfogadását, ezenfelül a döntések végrehajtása is nehézkes volt. Az új WTO szabályok megpróbálnak törekedni a végrehajtás tényleges feltételeinek megteremtésében és a ”forum shopping” lehetőségének korlátozásában is. Ez utóbbinak azért különösen nagy a jelentősége, mert a WTO vitarendezési mechanizmusát csak akkor tudják „megkerülni” a tagállamok, ha meghatározott ügyekre nézve előzetesen választottbírósági megállapodást kötöttek, amelynek tényéről az Egyezményben részes tagállamokat az eljárás előtt értesíteni kell. Általánosságban elmondható, hogy a „magánfél” sérelmet szenvedettnek nem jelent megoldást a WTO által kínált szerinti vitarendezési út, amikor saját kormányuk gazdasági vagy jogi aktusával nem értenek egyet. Érvényes ez a szabály mind az USA Kereskedelmi tv. 301. cikkelye, mind az EU ún. új kereskedelempolitikai eszköztára szerint is. Egy másik komoly fogyatékossága a nem bírói vitarendezési modellnek a végrehajthatóság kérdése. Még ha egy adott nemzet vállalata kormányán keresztül sikeresen viszi is a WTO panel elé az ügyet, a döntésnek megfelelő teljesítés kikényszerítése jelentős időbe telhet. A gyakorlatban a két gazdasági szuperhatalom, az EU és az USA számos esetben notórius késlekedő hozzáállást tanúsított, az Egyesült Államok különösen visszafogottan tesz eleget a számára kedvezőtlen döntéseknek. ∗ A WTO Egyezmény C/2 melléklete tartalmazza az „Egyetértés a Vitarendezés Szabályairól és Eljárásáról” (Understanding on Rules and procedures Governing the Settlement of Disputes) szabályai (Magyarországon kihirdetve az 1998.évi IX.tv.ben). A II.cikk 3.pont alapján a létrehozott Integrated Dispute Settlement System (IDSS) nyitva áll valamennyi, az Egyezményből és mellékleteiből származó jogvita ∗
Tibor Várady-J. J.Barcelo, III- A. T.von Mehren [1999]: INTERNATIONAL COMMERCIAL ARBITRATION American Casebook Series, St. Paul
21 rendezésére. Az önálló titkársággal rendelkező Vitarendezési Testület (Dispute Settlement Body-DSB) létrehozásának az volt a célja, hogy a tagállamokra nézve kötelező döntéseket hozzon, kizárva a „forum shopping” lehetőségét az Egyezménnyel kapcsolatos jogvitákra nézve. Maga az eljárás –tág értelemben vévehét szakaszból áll, az első lépés az érintettek közötti egyeztetési- konzultációs (negotiation) szakasz. Ugyanis ha egy tagállam megsérti a GATT szabályait a sérelmet szenvedő fél amellett, hogy értesíti erről a tényről a DSB-t kezdeményezi az adott ügy jellegének megfelelően a sérelem okozójánál két illetve többoldalú egyeztető tárgyalások lefolytatását. A panaszt, mint GATT-dokumentumot küldik meg oly módon, hogy arról valamennyi szerződő fél tudomást szerez. Hivatalból eljárás nem indul, erre csak külön kezdeményezés esetében kerül sor. A tárgyalási javaslatra az adott államnak (államoknak) tíz napon belül kell nyilatkoznia és harminc napon belül kell megkezdeni a konzultációkat, amelyre további hatvan nap áll rendelkezésre. A negotiation folyamata a jogvita rendezési mód karakterisztikus sajátosságainak megfelelő módon teljes titoktartás mellett történik az ott elhangzottak nem használhatók fel az esetleges későbbi eljárási szakaszban. A konzultációs szakasz sikertelensége esetén- 60 nap után- kérheti a DSB-től panel létrehozását. Az eljárás következő fázisa a tulajdonképpeni egyeztető eljárás, amelyet a XXIII. cikk szabályozza. Ez jellegéből adódóan mediation jellegű eljárás, amit bizonyos feltételek között különböző intézkedések követhetnek. A közvetítés, békéltetés lefolytatásához az összes érdekelt fél hozzájárulására van szükség, amely folyamat bármikor kérhető a WTO vitarendezési mechanizmusa alatt és bármikor megszüntethető. Természetesen az itt elhangzott információk sem használhatók fel az eredménytelenség esetén igénybe veendő paneleljárás során. Harmadik lépésként, ha a panasztevő írásban kéri egy panelt (vizsgálóbizottságot) kell felállítani. A kérelemben röviden össze kell foglalni a panasz jogalapját, továbbá jelezni kell, hogy tartottak-e az érintettek egyeztetésre irányuló két-vagy többoldalú konzultációkat. A DSB keretében jön létre a panel, a tagjait a felek választják ki olyan magasan kvalifikált gyakorlati szakemberekből, akik már rendelkeznek ilyen jellegű tárgyalási gyakorlattal. Ehhez segítségül szolgál egy lista, amelyet a DSB Titkársága állít össze, hasonlóan, mint az állandó választottbíróságok által közzétett választottbírói névjegyzék. Az általános választottbírósági gyakorlatnak megfelelően az eljáráshoz alapvetően háromtagú panel választanak, kivéve, ha a felek öt tagban állapodnak meg. Amennyiben a felek nem tudnak megegyezni a panel összetételéről húsz napon belül, abban az esetben bármelyik fél kérésére a WTO vezérigazgatója dönt és a DSB elnökével egyeztetve határozza meg az eljáró panel összetételét. A „bizonyítási eljárás” kontradiktorikusan, szóbeli és írásbeli úton, zárt tárgyalás keretében történik, amely kiterjed minden tény- és jogkérdésre. A zárt tárgyalás ellenére a feleknek megvan az a joguk, hogy saját álláspontjukat nyilvánosságra hozzák, azonban a másik fél által bizalmasként megjelölt információkat nem teheti publikussá. Ez a megoldás is megfelel a mediation és arbitration nemzetközi gyakorlatában elfogadott elveknek, csakúgy, mint az ún.”presenting case” joga, amely alapján az első érdemi tárgyaláson a „panasztevő” fél adhatja elő álláspontját, majd pedig ezt követően a másik (vagy többi) érdekelt fél is előterjesztheti jogi véleményét. Amennyiben harmadik szerződő felek érdeket tudnak kimutatni, állásfoglalásokat terjeszthetnek elő és részt vehetnek félként az eljárásban (quasi beavatkozás). A panel (bizottság) beszerezhet szakvéleményeket és „hivatalból” tudakozódásokat végezhet az eljárásban, amely szigorúan bizalmas. Szintén hasonlóan a választottbírósági és
22 egyeztető eljárások általános elveihez, az egyeztető panelnek állandóan „békés egyezségre” kell törekednie. Az írásbeli előkészítésre is nagy hangsúlyt fektetnek, ugyanis a második érdemi ülésen kerül sor az ellenérvek előadására, amelyet a feleknek már a tárgyalást megelőzően kell benyújtaniuk. Általános szabályként a panel felállítása és a döntés közötti idő nem lehet hosszabb kilenc hónapnál, esetleges fellebbezést figyelembe véve tizenkét hónapnál. A panel egy jelentést készít az eljárásról, amelyet a DSB-nek terjeszt elő, aki megküldi a feleknek, akik a Vitarendezési Testület ülése előtti tizedik napig írásbeli kifogást terjeszthetnek elő az eljárással kapcsolatosan. A DSB ülésén a jogvitában érdekelt felek részt vehetnek és fel is szólalhatnak. A paneljelentést a Testületnek hatvan napon belül el kell fogadni, kivéve, ha valamelyik érintett fél hivatalosan bejelenti fellebbezését, vagy maga a Testület nem fogadja el a jelentést, amelyről szótöbbséggel szavaz, elutasítani viszont csak egyhangú döntéssel van mód. Ha valamelyik fél bejelenti, hogy a Fellebbezési Testülethez (Apellate Body) fordul, akkor a DSB által létrehozott ezen szerv vizsgálja meg a jogvitában született döntést. Az Apellate Body elé fellebbezéssel csak jogértelmezési kérdés vihető, ez a testület is jelentést készít a DSB-nek ugyancsak szótöbbséges elfogadás illetve egyhangúan történő elutasítás végett. Az ilyen jellegű fellebbezési jogosultság hasonló ahhoz a korlátozott fellebbezési joghoz, amely az angol választottbírósági törvényi szabályozást jellemzi ∗ . A Fellebbezési Testület fenntarthatja, módosíthatja illetve megsemmisítheti a panel jogértelmezési jellegű megállapításait és következtetéseit. Az Apellate Body jelentését a DSB fogadja el, szótöbbséges elfogadás vagy egyhangú elutasítás után a Vitarendezési Testület döntése már végleges és „elvileg” kötelező érvényű döntést tartalmaz. Értelemszerűen az eljárás utolsó szakasza a döntések végrehajtása, amely a legtöbb problematikát veti fel, amely szoros kapcsolatban áll a később vizsgálandó „direct effect” és a „reciprocity” kérdéseivel. A DSB végleges döntését követő harminc napon belül az érintett fél köteles nyilatkozatot tenni abban a vonatkozásban, hogy a Testület által hozott határozatot és ajánlást végrehajtja-e. Az ügy jellegétől függően az érintett fél ésszerű időtartamot kaphat a végrehajtásra, amelyre saját maga is javaslatot tehet amennyiben ezt az időtartamot a DSB elfogadja, vagy a vitában érdekelt felek alakítanak ki legfeljebb 45 napos időkereten belül egy ésszerű időtartamot. Amennyiben a megállapított illetve megállapodott határidőben nem hajtja végre az érdekelt fél a szükséges intézkedéseket sor kerülhet bizonyos ideiglenes intézkedésekre (engedmények, kompenzációk, vagy más kötelezettségek felfüggesztése), ezek azonban nem helyettesíthetik alapvetően a döntés maradéktalan végrehajtását. A döntések végrehajtásáról az érdekelt felek kötelesek írásbeli jelentést tenni a DSB-nek, aki figyelemmel kíséri a döntés végrehajtását és elmaradása esetén intézkedést tesz. Ez annyit jelent, hogy a sérelmet szenvedett államot felhatalmazza olyan gazdaság-illetve kereskedelempolitikai „megtorló” intézkedés megtételére, amely formailag sérti a WTO Egyezményt vagy más nemzetközi jogi megállapodást. Az érdekelt fél ellenintézkedése tételére csak akkor kap felhatalmazást, ha ez az egyetlen eszköz komoly gazdasági károsodás elhárítására és az eredeti állapot helyreállítására. ∗
Horváth Éva-Kálmán György [1999]: Nemzetközi eljárási jog- A kereskedelmi választottbiráskodás Osiris Kiadó Budapest
23
A döntés alapvetően a tagállamok nemzetközi közjogi jellegű egymás közötti viszonyát próbálja rendezni, de például az USA v. Ausztrália exportszubvenció nyújtásának ügyében átlépte a közjogi korlátokat és a magánjogi viszonyokba is közvetlenül hatályosult. Ugyanis Ausztrália lemondott a fellebbezési jogáról, a DSB döntése jogerőre emelkedett, a döntés értelmében Ausztrália akkor teljesíti kötelezettségét, ha vállalja, hogy azon cégek akik részesültek a támogatásból visszafizetik a szubvenciót. Ezzel az adott tagállam honos vállalatainál közvetlenül beavatkozott a döntés az autonóm cégek jogviszonyaiba (pl. már megkötött szerződések teljesíthetősége). ∗
2.Tábla A WTO vitarendezési mechanizmusa (Integrated Disputes Settlement System - IDSS) Készítette: a szerző
Eljárási fázis
Eljárási jelleg
1. ügy jellegének megfelelően két illetve többoldalú tárgyalások a felek között
negotiation (bizalmas jellegű, kompromisszumra törekvés, eljárási időkorlát) 2. egyeztetés mediation (a felek bármely eljárási szakaszban kérhetik, bizalmas jellegű, kompromisszumra törekvés külső résztvevők bevonásával) 3. paneljárás (DSB által javasolt listáról a arbitration (kontradiktórius jellegű, felek választják) „presenting case” joga, békés egyezségre törekvés,zárt tárgyaláson elvileg a felekre nézve kötelező döntést hoz, eljárási időkorlát) 4. DSB eljárás I, arbitration (kontradiktórius jellegű)
∗
5. Apellate Body
arbitration (csak jogértelmezési kérdésekben)
6. DSB eljárás II,
arbitration (elvileg kötelező erejű döntés)
Backes, Peter : A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) új vitarendezési szabályai (Magyar Jog 1996/7)
24 7. A meghozott döntések és ajánlások végrehajtása
negotiation, mediation (alapvetően az érintett felek szándékán múlik a végrehajtás, de a DSB az önkéntes végrehajtás elmaradás esetén szankciókra adhat felhatalmazást)
Felmerülhet az eljárásjogi kérdés, hogy a WTO paneleljárás során megfogalmazott „békés egyezségre törekvés” követelmény hasonló vagy azonos-e a választottbírói gyakorlatban ismert „ex aeque et bono”(méltányosság alapján) illetve az „amiable composition”(baráti közvetítőként) történő eljárási módhoz? Véleményem szerint maga az eljárás jellege és a WTO megállapodásainak és azok mellékleteinek jogi tartalma sérülne, ha párhuzamot, sőt egyenlőségjelet próbálnánk tenni az említett fogalmak között. A választottbírói gyakorlatban a baráti közvetítőként történő eljárásra szóló felhatalmazás mentesíti az eljáró választottbírót- bizonyos korlátokkal- az anyagi jogi rendelkezések kötelező alkalmazása alól, mert ebben az esetben az anyagi jogi háttér a lex mercatoria. A baráti közvetítőként történő eljárásra irányuló alávetés automatikusan a jellegénél fogva magában hordozza a lex mercatoria elsősorban “érdekcentrikus” alkalmazási lehetőségét. Ez tehát nem azonos a „békés egyezségre törekvés” követelményével, hiszen itt a felek nem adhatnak ilyen jellegű felhatalmazást az eljáró panelnek, továbbá a WTO megállapodásokból eredő jogvitákat nem lehet eldönteni a „lex mercatoria”, mint vonatkozó anyagi jog alapján, hiszen a sokat bírált „rugalmas” korábbi GATT gyakorlat és egyezményi fogalmazás kiszámíthatatlan jogbizonytalanságot eredményezhetne. Hasonló a helyzet az „ex aeque et bono” méltányossági eljárás alkalmazásával, tehát a látszólagos tartalmi hasonlóság ellenére a „békés egyezségre törekvés” nem azonosítható ezzel a két választottbírósági gyakorlatban alkalmazott eljárási móddal. III, A „direct effect” és a „reciprocity” problematikája III/1, A „direct effect” Nyilvánvalóan mindig befolyásolt lesz a kormányok közötti nemzetközi közjogi jellegű WTO vitarendezés, illetve ennek megindítása az általános politikai és gazdaságpolitikai szempontok által is. A gyakorlatban a bíróságok GATT egyezményektől megtagadják a közvetlen hatályosulást (direct effect) a belső joghatósági területre. Például az amerikai bíróságok következetesen megvonták az ilyen közvetlen “direct effect”-et a "GATT" egyezménytől. Hasonlóképpen az EU Bírósága, a European Court of Justice, -lévén kizárólagosan kompetens a WTO értelmezése a közösségen belül - szintén következetesen megtagadni látszik a közvetlen hatályosulást a Világkereskedelmi Szervezet joganyagától. Erre jó példa az International Friut v.Comission ügy (21-24/72.sz.ügy EK Bírsági Közlöny (1972) ∗ )
∗
Luszcz Viktor: A WTO és az EU kapcsolatrendszere (Jogtudományi Közlöny 2003/3) 131.-144.old
25 A WTO új vitarendezési szabályainak átvétele az USA-ban is igen komoly dilemmát jelentett és jelent ma is a jogalkotók és jogalkalmazók számára. A nemzeti jogba való transzformáció az Uruguay Round Agreement Act (URAA) elfogadásával történt, amely 1994.december 7.-én lépett hatályba. A kongresszusi ratifikációnál a legvitatottabb elem maga a vitarendezési eljárás volt, annak eljárásjogi és anyagi jogi vonatkozásaival együtt, ugyanis nagyfokú ellenállás fejeződött ki abban az irányban, hogy az USA által „nem ellenőrzött”, de rá nézve kötelező döntést elismerjen-e. A hozzájárulás és a jogrendszerbe történő recipiálás sajátos módon történt, a „ClintonDole-Deal” megállapodással, amely alapján létrehoztak öt szövetségi fellebbviteli bíróból álló nemzeti panelt. Ennek tagjait az elnök nevezi ki a kongresszussal egyetértésben és ez a panel vizsgálja azokat a DSB döntéseket, amelyek az Amerikai Egyesült Államokra nézve „kedvezőtlen” hatásúak. A feladatuk annak eldöntése, hogy a vonatkozó paneldöntés „helyes” volt-e és ha öt éven belül három WTO paneldöntésről azt állapítják meg, hogy nem felel meg a GATT szabályainak, akkor a Kongresszusnál kezdeményezik a kilépésre irányuló eljárás elindítását. A „direct effect” kérdésköre azonban a különböző gazdaságpolitikai megfontolásokon túl anyagi jogi előkérdést is jelent, hiszen teljes joggal felmerülhet a kérdés, van-e közvetlen hatálya a GATT-nak a tagországok jogrendszerében, azaz keletkeztet-e közvetlenül kikényszeríthető jogokat az érintett természetes és jogi személyek számára ? Továbbá bíróság előtt kétségbe lehet-e vonni valamely tagállam szabályozását arra hivatkozva, hogy nincs összhangban a GATT rendelkezéseivel? A fentiek alapján csak nagyon bizonytalan választ lehet adni, mert a két gazdasági „szuperhatalom” az USA é az EU jogában csak nagyon komoly korlátok között érvényesül a GATT megállapodás közvetlen hatálya, különös tekintettel arra, hogy egy cég (nemzetközi magánjogi jogalany) csak javasolhatja a WTO jogvita rendezés igénybevételét a saját tagállam kormányának. Uniós csatlakozásunkat követően számunkra különösen fontos a vonatkozó EU gyakorlat vázlatos áttekintése. Az Európai Közösség (EK) saját jogán lett tagja a WTO-nak, annak ellenére, hogy valamennyi tagállama egyenként is részese a Világkereskedelmi Szervezetnek, amely tény különösen érdekessé teszi a közvetlen hatály kérdését az EU-n belül. Ugyanis az EKSZ 300.§.(7) bek. szerint a Közösség által harmadik országokkal kötött egyezmények kötelezik a közösségi intézményeket és a tagállamokat, ezek az egyezmények tehát megkötésük pillanatában minden külön jogalkotói aktus nélkül teljes értékű jogforrássá válnak. Az Uniót nemcsak a saját maga által aláírt egyezmények kötelezhetik, hanem bizonyos esetekben azok is, amelyeknek csak tagállamai voltak az aláírói. Ez a helyzet az 1947-es GATT megállapodással is, hiszen ekkor még nem létezett a Közösség. Azt a tényt azonban, hogy a GATT egyezmény kötelező a Közösség számára, a korábban már említett 1972-es ítéletében mondta ki az Európai Bíróság. Az EU-t kötelező nemzetközi megállapodások nem lehetnek ellentétesek az alapító szerződések szabályaival, viszont a jogforrási hierarchiában a másodlagos uniós jog felett állnak. A „direct effect” kifejezés annak megjelölésére szolgál, hogy az adott jogi norma a jogalanyok számára alanyi jogokat illetve kötelezettségeket állapítson meg, amelyekre megsértésük esetén a tagállami bíróságok vagy az EU Bírósága előtt lehet hivatkozni. A formai követelményeken túl- és itt rejlik a gyakorlati probléma a korábbi GATT, mostani WTO döntésekkel kapcsolatosan- hogy tartalmi szempontból világosnak, pontosnak kell lenniük, továbbá képesnek kell arra lennie, hogy közvetlen hatását bármilyen uniós
26 diszkrecionális aktus közbeiktatása nélkül fejtse ki. ∗ A GATT egyezmény közvetlen hatályának kérdésével kapcsolatos ügyek sorát az International Fruit ügy nyitotta 1972-ben, amellyel kapcsolatos az Európai Bíróság azt az álláspontot fejtette ki, miszerint a GATT nem alkalmas arra, hogy a jogalanyokra nézve közvetlen jogokat és kötelezettségeket eredeztessen, mert az Egyezmény szabályrendszere túl rugalmas, a felek derogációt kérhetnek, konzultációkat javasolhatnak, végső soron pedig kereskedelmi védintézkedéseket alkalmazhatnak. Az 1995-ös döntés a Chiquita ügyben (Chiquita Italia, C-4696/93. EK Bírósági Közlöny 1997-I-7411) újra megerősítette a korábbi gondolatmenetet. A Marrakechi egyezmény elfogadását követően a Portugália v. Comission (C-149/96.sz. EK Bírósági Közlöny, 1999-I-8425) ügyben a portugál álláspont az volt, hogy a WTO és különösen az új vitarendezési mechanizmus létrehozása olyan mélyreható változásokat hozott a nemzetközi kereskedelmi jog rendszerében, hogy az Európai Bíróságnak felül kell vizsgálni korábbi gyakorlatát, bár Portugália nem a WTO egyezmény és mellékletei közvetlen hatályára hivatkozva érvelt, hanem, hogy a WTO egyezmények hivatkozási alapot jelentenek a közösségi aktusok érvényessége felülvizsgálatához. Érdekes, hogy a hivatkozott ügyben az Európai Bíróság a WTO vitarendezési eljárásában végbement változás miatt nem a korábban már „megszokott” nemzetközi kereskedelmi jogi rugalmasságot hangoztatta, hanem a reciprocitás hiányára hivatkozott! A fentiek alapján megállapítható, hogy az Európai Bíróság hosszú időn keresztül nem változtatott jogi álláspontján, bár az utóbbi években az ún. ”banánháború” konfliktust lezárni próbáló két WTO döntés újra élesen felvetette a közvetlen hatály problematikáját. Az ügy lényege az volt, hogy főként a Dél-Amerikai államok eljárást indítottak a Közösség ellen, ugyanis az hosszú ideje preferenciális kereskedelmet folytatott a korábbi érdekkörébe tartozó volt gyarmati országokkal, az ACP-vel (African, Carabic, Pacific) szemben a többi WTO szerződő féllel tanúsított kereskedelmi politikával. A konkrét ügy jogalapja a banánra vonatkozó behozatali rendet szabályozó 404/93-as rendelet volt, amely teljesen nyíltan nyújtotta az említett kedvezményeket meghatározott ország csoport részére. Ennek megfelelően más országok csak jóval kedvezőtlenebb feltételek mellett tudnak megjelenni a közösségi piacon. A sérelmet szenvedett országok kérelmének a DSB és az Apellate Body is helyt adott 1997-ben, ezáltal a Dél-Amerikai országokkal szerződő közösségi kereskedők számára esélyt nyílt arra, hogy kártérítési igénnyel éljenek a Közösséggel szemben. Hivatkozásuk jogalapja a már hivatkozott 404/93-as rendelet volt, amely szerint ők importvám fizetésére voltak kötelezve a Latin-Amerikai banán behozatal után. A kereskedők a közvetlen hatály mellett érveltek, hivatkozva a Római Szerződés 288.§.-ára, amely lehetővé teszi kártérítési igény érvényesítését, ha a közösségi aktus jogellenessége a kár és az okozati összefüggés megállapítható. Ennek megalapozásában hivatkoztak a WTO vitarendezési eljárásának keretében született döntésre. Azonban az Elsőfokú EK Bíróság 2001. nyarán meghozott döntésében újra visszanyúlt a Portugália v. Comission ügyben már kifejtett indokokra (Bananatrading v. Comission, T-3/99, http://curia.eu.int), azaz ezúttal sem állapította meg a „jogerős” WTO döntés alapján sem a GATT szabályok közvetlen hatályát.
∗
Castillo de la Torre: A GATT helyzete az Európai Közösség (EK) jogában (Magyar Jog 1996/2) 112.-119.old. Luszcz Viktor: A WTO és az EU kapcsolatrendszere (Jogtudományi Közlöny 2003/3) 131.-144.old
27 III/2, A „reciprocity” További problémaforrás lehet, ha megfontolás alá is veszik a rendes bíróságok a WTO vonatkozó döntését, ajánlását nagyfokú tartózkodást mutatnak attól, hogy érvénytelenítsenek belső aktusokat. Ily módon jelentős mérlegelési lehetőséget ruháznak közvetve az adott ország belső hatóságaira a megszabott és vállalt kötelezettségek alkalmazása és értelmezése körében. Ez az attitűd tipikusan az EU Bíróságának és az USA bírósági gyakorlatában figyelhető meg. Egy újabb szempont, amire minden esetben mint háttér megfontolásra figyelnek, a reciprocitás kérdése. Érvénytelenítsen-e adott esetben amerikai bíróság mint WTO szabályokkal ellentétes hazai intézkedést egy USA-ba exportáló európai vállalat igényére, hogyha ugyanezt viszonos helyzetben az Európai Bíróság nem tenné? Tehát ha az Egyesült Államok elkötelezettje a gazdasági hatékonyságnak (és lehetővé teszi az amerikai fogyasztóknak, hogy pl. a legolcsóbb, jogszerű kereskedelmi forrásból jussanak áruhoz.), egy amerikai bíróságnak habozás nélkül helyt kellene adnia országa WTO ellenes intézkedéseivel szemben fellépők igényeinek - tekintet nélkül bármiféle viszonossági megfontolásra. Így a bíróság hozzájárulna az ország gazdaságilag hatékony működtetéshez és nem nyugtalanítaná más országok bíróságainak más megközelítésű - ebből a szempontból kevésbé hatékonynak tartható gyakorlata. A gond mégis az, hogy egyik ország sem a gazdasági hatékonyság kívánalmainak ad prioritást, amikor kereskedelempolitikai intézkedéseket hoz, hanem számos egyéb politikai és gazdasági tényező mozgatja az adott döntés tartalmát. Mindez alapvető problémája magának a WTO vitarendezési rendszerének, úgyszintén gondot okoz a belső bíróságoknak, ha az országok intézkedései és a GATT rendelkezések közötti konfliktusról kell dönteniük. A nemzetközi kereskedelmi jogviták állami bíróságok általi rendezése tehát kényes politikai és jogértelmezési kérdéseket vet fel. Az EU-ban a „direct effect”-hez hasonlóan a viszonosság kérdésében is elutasító az álláspont, arra való hivatkozással, hogy az Unió kereskedelmi partnerei belső jogrendszerükben szintén nem tették és nem teszik lehetővé a GATT-WTO egyezményre történő hivatkozást. A „reciprocity” hiánya pedig az Unió és a többi szerződő fél közti egyenlőtlenségek kialakulásához vezet. Ez az érv hangsúlyosan jelenik meg a már hivatkozott Portugália v. Comission ügyben, ahol a Bíróság annak következményeire világított rá döntésében, hogy amennyiben egy WTO tagállam nem hajtja végre a vitarendezési fórum ajánlásait, döntéseit, bizonyos feltételek mellett tárgyalásokat kezdeményezhet az ellenérdekelt WTO tagállamokkal kölcsönösen elfogadható kompenzáció elfogadásáról. Ha a Bíróság a WTO egyezménybe ütköző közösségi aktus érvénytelenségét megállapítaná, akkor a Közösség elesne a kompenzációs tárgyalások által nyújtott előnyöktől. Összegezve tehát a Bíróság álláspontját, a viszonosság hiánya súlyos egyenlőtlenséget idézne elő az EU és kereskedelmi partnerei között. Ez alól csak annyiban van helye kivételnek, amennyiben a kifogásolt közösségi aktus pontosan hivatkozott a WTO rendelkezéseire, ugyanis ilyen esetben valóban vélelmezhető, hogy a Közösség valóban végre akarta hajtani a WTO adott rendelkezését (Nakajima v.Comission ügy, C-69/89.sz, EK Bírósági Közlöny 1991-I-2071) Összegzés Ami a vitarendezési eljárás perspektíváját illeti, felmerült az a gyakorlati igény, hogy ez egyre inkább arbitration jellegű eljárássá váljon főleg a döntések végrehajtása vonatkozásában. Gondolni lehet esetleg arra a megoldásra is, hogy a paneljelentéseket valamelyik fél kérelmére független revíziós fórum jogilag felülvizsgálhassa, amely segíthetne a tárgyalt EU és USA jogi álláspontok
28 megváltozásához a közvetlen hatály és a viszonosság kérdésében. A hatékony egyeztető rendszer elvileg és gyakorlatilag fontos előfeltétele a zavartalan világkereskedelemnek, azzal, hogy a WTO tagországok felhagynak az egyoldalú kereskedelempolitikai intézkedésekkel, csak akkor lehet számolni, ha a vitarendezési mechanizmus megfelelő hatékonysággal és mindenki számára elfogadható módon működni, ez pedig a tagállamok akaratán múlik, olyan a helyzet egy kicsit, mint egy ördögi kör esetében. A másik mutatkozó tendencia a magánjogi viszonyokba történő közvetlen beavatkozás, amely egyben előremutató és „veszélyes” is lehet, hiszen a magánjogi jogalanyoknak jelenleg nincs meg a közvetlen WTO-hoz fordulási lehetőségük, viszont egy adott WTO döntés jelentős sérelemmel és kötelezettséggel járhat irányukban. Csak a jövő gyakorlata fogja eldönteni, hogy kivételes jelenségről van szó, vagy a XXI.sz. nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának ezzel is szembe kell nézni és lehetőség szerint elfogadható megoldást kell találni az ebben tapasztalható egyenlőtlenséggel szemben. Nagyobb hatásfokú vitarendezést eredményezne valószínűleg, ha a magánfeleknek lehetőségük lenne panaszaikat a kormányok által alkalmazott korlátozó, jogellenes gyakorlatokról közvetlenül a WTO vitarendező panel elé vihetnék. Meglehet, radikális újítás lenne a jelenlegi rendhez képest, ám például az emberi jogok területén nem ismeretlen a nemzetközi szervezetekhez való fordulás közvetlen lehetősége. Ez idáig azonban az ilyen irányú javaslat nem találta megértő fülekre a WTO tagországok körében. Felhasznált irodalom: K. Mackie – D. Miles – W. Marsh [1995]: COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION An ADR Practice Guide Butterworths - London S. B. Goldberg – F. E. A. Sander – N. H. Rogers [1999]: DISPUTE RESOLUTION Negotiation, Mediation, and Other Processes Aspen Law & Bussiness - New York A. M. Odams – J. Higgins [1996]: COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION Construction Law Press - London Tibor Várady-J. J.Barcelo, III- A. T.von Mehren [1999]: INTERNATIONAL COMMERCIAL ARBITRATION American Casebook Series, St. Paul Somai Miklós: A GATT-ból a WTO-ba: az Uruguayi forduló előzményei és eredményei (Külgazdaság 1997/10) 4-21.old Castillo de la Torre: A GATT helyzete az Európai Közösség (EK) jogában (Magyar Jog 1996/2) 112.-119.old.
29 Backes, Peter : A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) új vitarendezési szabályai (Magyar Jog 1996/7) Lorand Bartels: The separation of powers in the WTO: How to avoid judicial activismime Arbitration, (International and Comparative Law Quarterly 2004/3) 861.-895.old Horváth Éva-Kálmán György [1999]: Nemzetközi eljárási jog- A kereskedelmi választottbiráskodás Osiris Kiadó Budapest Dr.Vörös Imre [2004]: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga I. Krim Bt., Budapest
Bevan, Alex [1992]: Alternative Dispute Resolution, Sweet and Maxwell, London Luszcz Viktor: A WTO és az EU kapcsolatrendszere (Jogtudományi Közlöny 2003/3) 131.-144.old
30
A nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás néhány karakterisztikus sajátossága a Common Law és a kontinentális jogrendszerben (2004) „ A problémák nem oldhatók meg a gondolkodásnak azon a szintjén, amin akkor voltunk, amikor okoztuk azokat.” /Albert Einstein/
Tény, hogy az elmúlt két évtizedekben alapvető minőségi változáson ment keresztül a világgazdaság, amely változás magával hozta az újdonság igényét a jog területén is. Az 1980as és 90-es évek világpolitikai történései még univerzálisabbá tették azt a folyamatot, amit globalizációként szoktunk emlegetni. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának tárgykörében is természetesen érzékelhető ez a változás, amelynek egyik sajátos aspektusa a cégek üzleti kapcsolataival összefüggő jogviták gyors, hatékony, relatíve olcsó és „diszkrét” rendezése. Az USA-ból elindult átfogó irányzat, az ADR (Alternative Dispute ResolutionVálasztható Jogvitarendezési Megoldások) megpróbál választ adni a XXI század ilyen irányú kihívásaira. A közszolgáltatás egyik legfontosabb eleme, az igazságszolgáltatás „versenyképessége” az adott ország vagy egy régió jogi és vállalkozói kultúrájával együtt, ha nem is primer módon, de másodlagosan mindenképpen befolyásolhatják a külföldi működő tőke beruházásokkal, vagy általánosságban az üzleti kapcsolatok kialakításával kapcsolatos döntéseket. Ami a jogi kultúrát illeti, általánosságban ide tartoznak az adott ország belső jogszabályai (különösen társasági jogi, adó, társadalombiztosítás, deviza, fogyasztóvédelem, versenyjog, munkajog, polgári jog, valamint az eljárási jogok terén), ítélkezési gyakorlata, valamint az általa megkötött nemzetközi megállapodások (kettős adóztatás, beruházás védelmi, fióktelepek alapítása stb.) és az ezzel összefüggő nemzetközi kapcsolat (pl. EU társult tagi státusz) és norma rendszer, továbbá az igazságszolgáltatás és a közigazgatás működésének hatékonysága és színvonala. Az említetteken felül természetesen fontos eleme ennek a gyűjtőfogalomnak még a jogászi szakma felkészültsége, etikai színvonala. Az igazságszolgáltatás és az alternatív jogvita rendezési megoldások „hatékonyságának” és „versenyképességének” kérdésköre nagyon sok vitatott témát takar, ezért a jelen előadásanyagban a terjedelmi korlátokra tekintettel emeltem ki néhány elemet, amelyet a „legkézenfekvőbb” módszerrel az összehasonlító rendszerezés segítségével szeretnék vizsgálni. Kezdjük talán a téma legalapvetőbb kérdésével. I, Miért lehet versenyképesebb a választottbírósági eljárás a „hagyományos” peres eljárásnál a nemzetközi kereskedelmi jogvitákban? A gyakorlat bebizonyította, hogy “hagyományos” állami bíráskodás a beépítet garanciális elemek miatt nem tud sok esetben megfelelni az előzőekben említett, az üzleti életben fontos követelményeknek (gyorsaság, relatíve olcsóbb eljárás stb.), ezért nem véletlen, hogy az 1970-es évektől kezdve egyre nagyobb szerepet játszik a jogviták rendezésében az USA-ból
31 elindult, a választottbíráskodást is magában foglaló átfogó irányzat az ADR(Alternatív Dispute Resolution-Választható Jogvitarendezési Megoldások). Az eltelt időszak már igazolta a piaci élet szereplőinek, hogy van sokkal gyorsabb és hatékonyabb megoldás, mint a "rendes" polgári peres út a nemzetközi gazdasági és kereskedelmi jogvitákban.12 Természetesen a nemzetközi magánjog jogegységesítésre törekvésének is jelentős szerepe van abban, hogy az alternatív jogvita rendezés bizonyos elemeit- különösen a választottbíráskodást- az ENSZ égisze alatt megalkotott minta szabályzatok és a mintatörvény alapján széles körben megismerték és használták és használják. Az alternatív jogvita rendezési megoldások területen megvalósuló sikeres "unifikációs " törekvések titka abban rejlik, hogy az igény általánosan jelen van jogrendszertől függetlenül. Szándékosan jelöltem idézőjellel a jogegységesítés fogalmát, hiszen ebben az esetben nem kifejezetten egységes jog alkalmazásáról van szó, hanem egy egységes alapgondolat és problémakör általános rendezési elveiről, amelyet konkrét tartalommal az egyes országok jogrendszerük, valamint jogi- és vállalkozói kultúrájuk specifikumainak figyelembevételével tudnak adaptálni. Az tény, hogy az angolszász jogrendszer korábban felismerte a problémát és gyorsabban próbált rá megoldást keresni, mint a kontinentális jogrendszerű országok. A Kanadai Legfelsőbb Bíróság bírájának The Hon. Mr. Justice George W.Adams-nek a következő megállapítása akár Magyarországon is abszolút helytálló lenne, aki az “ADR and the Canadian Courts: a time for change Az Alternatív Jogvita Rendezés és a kanadai bíróságok: A változások ideje“című publikációjában többek között azt írja: “The legal system could not function if every dispute went to court.” , azaz az igazságszolgáltatás képtelen a működésre, ha minden vita bíróság elé kerül”1 1.Táblázat A hagyományos bírósági eljárás előnyei és hátrányai / Stephen B. Goldberg - Frank E. A. Sander - Nancy H. Rogers: DISPUTE RESOLUTION Negotiation, Mediation, and Other Processes Aspen Law & Bussiness - New York – 1999 4-5.old. alapján/
Advantages
Disadvantages
Végső döntéssel zárul az eljárás
Jellemzően költséges eljárás a felek számára
Az ügydöntő határozat kötelező érvényű és végrehajtható.
A felek feladják a jogvita feletti kontrolt és ezt átengedik az ügyvédeknek és a bíróságnak.
A fellebbezés alkalmas az eljárási hibák A döntéshozók nem rendelkeznek korrekciójára. különleges szakértői gyakorlattal.
1
Dispute Resolution 1995/5 London UK, 28.old..
32 Az eljárási szabályok figyelembe veszik Az eljárást lezáró döntés nagyon a tényleges kereseti igényeket és a hosszadalmas eljárás során születik jogvita körülményeit. meg. Szigorú eljárási szabályok szerint folyik Az igényérvényesítés és a jogorvoslat az eljárás és a végső döntés lehetősége korlátozott. egységesített formában születik meg. Az ügydöntő határozat követendő precedenst teremt.
Sok jogkérdésben egyezség alapján hozott döntés kevésbé valószínű, vagy nem is lehetséges.
Intézményesített és független.
A feleket szembeállítja az eljárás
A közösség ellenőrzést gyakorol a A nyilvános tárgyalás döntéshozók munkája felett a nyilvános következményeként a tények és tárgyalásokon keresztül. vitapontok mások tudomására jutnak.
A nemzetközi gyakorlat alapján az alábbi előnyeit szokták említeni a választottbírósági eljárásnak: - a különleges szakértelem (mivel a választottbíró, vagy a tanács tagjai nem feltétlenül jogászok, hanem például egy beruházási jogvita esetén, mérnök, vagy árszakértő jár el, ezért a szakértelem „első kézből” adott, amely az eljárási jelentős rövidüléséhez vezethet), - gyorsaság (a jogorvoslati lehetőségek szigorúan korlátozott jellege miatt, az első fokon jogerős döntés hamarabb születik meg), - Az eljárás viszonylagos „olcsósága”(amely abból adódik, hogy a szakértő választottbírák kijelölése, az első fokon jogerős ítélet, jelentősen megrövidíti az eljárást és az ezzel kapcsolatos járulékos költségeket), - A nem nyilvános eljárás (fontos szempont a nemzetközi jogvitáknál, ugyanis az éles piaci versenyben egy „pereskedő” cég megítélése marketing, vagy éppen tőzsdei szempontból általában nem pozitív), - Viszonylag egyszerű végrehajthatóság (ezt biztosítják nem csak az országok belső jogának szabályai, hanem a vonatkozó 1958 –as New York-i Konvenció rendelkezései is a választottbírósági ítéletek elismeréséről és végrehajtásáról). Mint köztudott, a választottbíráskodás az egyik legfontosabb, de korántsem kizárólagos „Választható Jogvita Rendezési Megoldás”, ezért a jelen előadásban kiemelendő karakterisztikus sajátosságok vizsgálata előtt fontos elhelyezni és összehasonlítani általánosságban a többi alapvető ADR elemmel és a „rendes” bírósági eljárással. (A táblázat nem tartalmazza a mini-trial és a med-arb hybrid eljárást, mivel ezek az alábbiak kombinációi.)
33 II, A választottbírósági eljárás helye a jogvita rendezési (ADR-Alternative Dispute Resolution-Választható Jogvitarendezési Megoldások) módok között 2. Táblázat A jogvita rendezési módszerek öszehasonlítása /Stephen B. Goldberg - Frank E. A. Sander - Nancy H. Rogers: DISPUTE RESOLUTION Negotiation, Mediation, and Other Processes Aspen Law & Bussiness - New York – 1999 4-5.old.alapján/ NEGOTIATION Igénybevétele önkéntes Ha az eljárás során megállapodás születik az oly módon hajtható végre, mint minden más szerződés
A feleken kívül más nem vesz részt az eljárásban A felek határozzák meg az eljárási szabályokat
MEDIATION
ARBITRATION
Igénybevétele rendszerint önkéntes Ha az eljárás során megállapodás születik az oly módon hajtható végre, mint minden más szerződés
Lehet önkéntes és kötelező jellegű is Az eljárás végén születhet kötelező és nem kötelező érvényű döntés, a kötelező érvényűvel szemben nagyon korlátozottak a jogorvoslati lehetőségek A felek választják ki a A felek jelölik ki a mediátor személyét választottbíró(ka)t A felek vagy a mediátor határozza meg az eljárási szabályokat A nyilatkozati jogosultság megállapodás szerint korlátozható
A felek vagy az eljárási szabályzat határozza meg a szabályokat Rendszerint nincs A nyilatkozati korlátozva a felek jogosultság nyilatkozati megállapodás szerint, jogosultsága vagy szabályzat szerint korlátozható A felek ellenőrzést A felek ellenőrzést A választottbíró(k) gyakorolnak az eljárás gyakorolnak az eljárás gyakorolja az és a döntés felett és a döntés felett ellenőrzést az eljárás és a döntés felett Az eljárás nem Az eljárás nem Az eljárás nem nyilvános, védi a felek nyilvános, védi a felek nyilvános, védi a jó hírnevét jó hírnevét felek jó hírnevét
LITIGATION Kötelező jellegű Kötelező érvényű, ellene van helye fellebbezésnek
A felektől független a bíró kijelölés Kizárólag jogszabályok határozzák meg a szabályokat A nyilatkozat tétel csak a jogszabályban előírt formában történhet
Bírói kontrol az eljárás és a döntés felett
Rendszerint nyilvános
A fenti táblázatból is egyértelmű, hogy nem véletlen a választottbíráskodás unifikációja és népszerűsége, mert a felmerülő jogviták jelentős esetében ez az eljárási mód nyújtja az érdekelt feleknek a leghatékonyabb jogorvoslati és üzleti megoldást. Azonban szokták azzal vádolni a választottbíráskodást, hogy „abszolút üzleti alapon” működik és ezért nem biztosítható az eljárás során a jogszerűség. Ezzel szemben a valóság az, hogy a felek autonóm
34 akaratából a vonatkozó nemzetközi egyezmények és az adott hazai jogszabályok kerete közt jár el az adott konkrét ügyben és különösen az institucionális választottbíróságok szigorú eljárási garanciákkal biztosítják a jogszerűséget még abban az esetben is, ha például „ex aeque et bono” (erről később lesz szó) módon jár el a választottbíró, vagy a tanács. Az előadás címében szereplő megkülönböztetés már sugallja azt, hogy minden jogegységesítési törekvés ellenére a Common Law és a kontinentális jogrendszerű országok választottbírósági eljárása anyagi és eljárásjogi vonatkozásban is különbözik egymástól, de érdekes módon úgy, hogy az előzőekben már felsorolt előnyök mindkét jogfelfogásban érvényesülni tudnak. A különbség oka magában a jogrendszerek gyökerében keresendő, amely eltérések- globalizáció ide vagy oda- csak lassan közelítenek egymáshoz. A képet még tovább árnyalja az a tény, hogy a Common Law országok sem feltétlenül egységesen kezelik a vonatkozó kérdéseket, de erről majd lesz szó az egyes témák tárgyalásánál. Már az is érdekesnek tűnhet, hogy az angol jogfelfogás szerint a választottbíráskodás nem tartozik az ADR rendszerébe, az amerikai szerint viszont igen. Ennek a következménye az, hogy a választottbíráskodást az Egyesült Királyságban a bírósági rendszer részeként kezelik, az USAban viszont ezt a jogvita rendezési módot a felek magánautonómiájába tartozónak tekintik. III, A nemzetközi kereskedelni választottbírósági eljárás néhány karakterisztikus sajátossága a Common Law és a kontinentális jogrendszerben 3.Tábla A választottbírósági rendszerek összehasonlítása /Christian Bührig-Uhle: Arbitration and Mediation in International Business, Kluver Law International (1996) 36.old.alapján/
Common law
Continental law
1. Jellemző az egyesbíró
1. Általános a tanácsban történő ítélkezés
2. A választottbíró gyakran nem jogász
2. Rendszerint jogász az eljáró bíró
3. Inkább a felek határozzák meg az eljárás menetét és szabályait
3. A választottbírók kontrolálják a menetét
4. Meghatározó a szóbeliség az előkészítés során
4. Az írásbeliség dominál az előkészítés fázisában
5. Mindegyik fél szabadon hívhat egy vagy több szakértőt
5. A választotbírók döntenek a szakértői bizonyítás szükségességéről és kijelöléséről, akik jellemzően írásbeli szakvéleményt terjesztenek elő.
35 6. A felek szabadon hívhatnak tanukat
6. A választottbírók idézik be a tanukat és a feleket megelőzően tesznek fel nekik kérdéseket. Általában nem idéznek be olyan tanukat, akiket a felek nem neveznek meg.
7. A választottbíróság alapvető funkciója, 7. A választottbíróság alapvető funkciója hogy a felek által előterjesztett az "igazság kiderítése" bizonyítékok és nyilatkozatok alapján döntse el a jogvitát. 8. A felek teljesen előkészítik az adott 8. A választottbírósági eljárás gondosan ügyet, és gyakran az első tárgyalási napon felépített részekből áll. A döntéshozatali döntés születik. folyamat ezért viszonylag lassabb.
IV, Anyagi jogi vonatkozásban
IV/1, A „compromissum” és a ”receptum” kérdései A választottbírósági eljárás léte mindenekelőtt attól függ, hogy létezik-e érvényes választottbírósági megállapodás, vagy pedig nem. Az általános kötelmi jogi szabályoknak meg kell felelnie a választottbírósági megállapodásnak is, ennek értelmében a felek által lényegesnek tartott kérdések tekintetében meg kell állapodniuk, de a gyakorlatban számos lényeges kérdésről dönthet egy intézményes választottbíróság (gondoljunk csak a standardizált eljárási szabályzatokra).Ezzel összefüggésben egyetértek Dr. Ujlaky László álláspontjával, amely szerint az eljárási szabályzat nem hoz létre szerződést a felek között, hanem beépül a felek között már meglévő választottbírósági megállapodás anyagi jogi részébe. 13
Igaz ugyan, hogy pontatlanság esetén a “Kompetenz – Kompetenz” elve segít megoldani az értelmezési nehézségeket az eljárás kezdeti szakaszában (ha például vitás lehet a választottbíróság hatásköre), de ez nem érinti a választottbírák alapvető függését a választottbírsági klauzulától és annak rendelkezéseitől. Érdekes, hogy common law országokban nem szabályozzák a választottbírák kvalifikációját, például az USA-ban a bíró kizárásáról sem rendelkeznek a vonatkozó jogszabályok, ennek következtében az ad hoc választottbírósági eljárásban az elfogultság, mint érvénytelenségi ok, csak az ítélet végrehajtásának megakadályozása érdekében vethető fel. A kontinentális országok csak általános kvalifikációkat követelnek meg (bizonyos életkor, büntetlen előélet stb.). A receptumban a kijelölt választottbíró elvállalja az adott jogvita független és pártatlan eldöntését, a felek viszont kötelesen díj fizetésre a választottbíró részére. Amennyiben például az ad hoc eljárás keretében az alperes elzárkózik a választottbíró díjazásának megelőlegezése elől, abban az esetben ez az általános gyakorlat szerint megalapozza a felperes ”compromissum”-tól való elállási jogát. Az eljáró választottbíró 13
Dr. Ujlaki László:A Pp. Újabb módosítása (1995. Évi LX. Tv) és a választottbíráskodás (Magyar Jog 1995/11)669-671.old.
36 személyével kapcsolatos, de nem a személyes kvalifikációval összefüggő érdekes rendelkezést tartalmaz az angol jog, ugyanis az angol választottbíróságról szóló 1996-os törvényi szabályozás sajátossága a döntőbíró (umpire) szerepe a választottbírósági eljárásban. Ez alapján a felek előre megállapodhatnak az elnöki funkciót ellátó harmadik választottbíró személyében és szerepkörében is, aki szavazategyenlőség esetén a törvény erejénél fogva egyesbíróként fogja eldönteni az adott ügyet. Amennyiben azonban a felek nem állapodnak meg a “compromissum”-ban az umpire személyében, abban az esetben a felek által kijelölt két bíróból álló páros számú tanács fog eljárni. 14 Természetesen a választottbírósági megállapodásnak ezen formájánál célszerű a döntéshozatal módját is megállapítaniuk a feleknek, hiszen maga a törvény nem rendelkezik arról, hogy mi az eljárás akkor, ha páros számú bíróban állapodtak meg és nem rendezték a szavazategyenlőség feloldásának módját. Ugyancsak az angol szabályozás sajátossága az is, hogy hatásköri kifogás esetén, ha valamelyik fél bírósághoz fordul, ez nem akadálya a választottbírósági eljárás lefolytatásának, sőt a döntéshozatalnak sem. Nagyon érdekes ügyben hozott nyilvánosságra ítéletet az angol Queen’s Bench Division 2004.november 08-án. 15 Az eljáró választottbíró helyt adott a felperes keresetének, megállapította az alperes felelősségét és kártérítés fizetésére kötelezte az alperest. Azonban a választottbíró a határozat indokolásában helytelenül figyelmen kívül hagyta az alperes jogellenes magatartásával kapcsolatosan ténylegesen felmerült költségeket, ezért a felperes fellebbezett. A fellebezés során Moore-Bick bíróhoz került annak a kérdésnek az eldöntése, hogy amennyiben a felek a kompromisszumban felruházzák az eljáró választottbírót azzal a joggal, hogy a választottbírósági ítélet csak a határozat „rendelkező” részét tartalmazza és az ezzel kapcsolatos indokolást külön dokumentumban fogalmazza meg, akkor az 1996-os Arbitration Act 68.§.-a alapján van-e a fellebbezésnek jogalapja, ha az eljáró választottbíró a külön dokumentumban megfogalmazott indokolásában helytelenül figyelmen kívül hagyja a tényleges költségeket? Moore-Bick döntése szerint a felek között kétségtelenül volt egy fuvarozási szerződés és a választottbíró nem hivatkozott erre az alapszerződésre a plusz költségek vonatkozásában döntése indokolásánál, de ez nem jelent fellebbezési jogalapot, mert a felek a kompromisszumban nem specifikálták azt, hogy a külön megfogalmazandó indokolás mire terjedjen ki. A receptum, ha nem is általános jelleggel, de tartalmazhatja a feleknek azon felhatalmazását a választottbíró felé, hogy az eljárás során “ex aequo et bono”alapon járjon el. Az angol jog és általában a common law nem ismeri el az “ex aeque et bono” döntés lehetőségét, tekintettel arra, hogy álláspontjuk szerint a jognak a méltányosság eredendően része és az ilyen jellegű klauzula túlzott bizonytalanságot eredményezhet, azzal, hogy az eljáró bírónak nagyon nagy mérlegelési szabadságot ad és ebben az esetben esetleg ésszerűtlen döntést indukálhat. A korábbiakban már utaltam arra, hogy a common law országok gyakorlata sem egységes bizonyos kérdésekben ideértve a compromissum problémakörét is. Ugyanis például az angol és az amerikai jog és gyakorlat kétféleképpen közelítette meg a problémát a viszontkereset esetében, továbbá abban az esetkörben, ha olyan vitában érdekelt félre akarták kiterjeszteni a választottbírósági eljárást aki nem „részese” a compromissumnak.
14
15
Dr.Kálmán György:Az új angol választottbírósági törvény Gazdaság és Jog (1997/május) (22.-26.oldal)
The Times Law Report: Agreement not to use reasons/Tame Shipping Ltd.v Easy NavigationLtd./ 08.11.2004.p.64.
37 Ami a viszonkeresetet illeti, az angol Court of Appeal Lord Denning bíró jóvoltából döntést hozott a Tauton Collins v. Cromie /1964/ ügyben abban a vonatkozásban, hogy mi az eljárás egy olyan viszontkeresetnél, amelyre nem terjed ki a választottbírósági kikötés és két eljárás képzelhető el párhuzamosan ugyanannak a kérdésnek az eldöntésére egy rendes bírósági és egy választottbírósági. Az ügyben a felperes alkalmazott egy építészt és egy szakcéget az építési beruházás megvalósításához. Az építési szerződés tartalmazott választottbírósági kikötést, a kivitelezéssel elégedetlen felperes perelte az építészt, aki védekezésként keresetet terjesztett elő a felperes és a kivitelező cég ellen. A felperes másodrendű alperesként csatlakozott a kivitelező céghez a viszontkereseti eljárásban. Lord Denning kifejtette, hogy ebben az esetben lehetséges, hogy a választottbíró döntése ütközne a rendes bírósági ítélettel, továbbá a határozathozatal késedelme és a két eljárás okozta pluszköltségek elkerülése céljából célszerű a rendes bíróság előtt tárgyalni az egyesített ügyet, tehát szemben az amerikai gyakorlattal nem a választottbírósági eljárás „javára” hozta meg döntését. 16 Az amerikai Supreme Court bírája, Brennan a Moses H. Cone Memorial Hospital v. Mercury Construction Corporation (1983) beruházási ügyben azt vizsgálta, hogy kiterjeszthető-e a választottbírósági megállapodás végrehajtásának hatálya olyan vitában érdekelt félre aki nem részese a compromissumnak. A felperes kórház ugyanis eljárást indított az állami és szövetségi bíróság előtt a kivitelező cég és az ő érdekkörében eljáró építészmérnök ellen, annak ellenére, hogy a kivitelező céggel megkötött megállapodás tartalmazott választottbírósági megállapodást. A kivitelező cég ezért a Supreme Court-hoz fordult, amely bírói fórum kimondta, hogy a Federal Arbitration Act rendelkezése szerint az építészmérnökre is kiterjed a választottbírósági ítélet végrehajthatósága még akkor is, ha nem írta alá a compromissumot. Ami a kivitelező céget illeti, amennyiben a kikötött választottbíróság a jogvitában határozatot hoz, a felperes kórháznak megnyílik a lehetősége, hogy választottbírósági vagy pedig rendes bírósági fórum előtt érvényesítse végrehajtási igényét mind a kivitelező céggel, mind pedig az építészmérnökkel szemben.17
IV/2 A „szeparatibilitás” problematikája Eltérően a többi alternatív jogvita rendezési módtól, a választottbírósági megállapodás az a határvonal, amelyen túlmenően a választottbíráskodás autonóm létet nyer és amelyre a feleken és az eljáró tanácson kívüli külső ráhatások lehetősége meglehetősen korlátozott. Ezért is igényel különös figyelmet például az általános szerződési feltételek között szereplő választottbírósági megállapodás pontos, szakszerű megfogalmazása. Mind a kontinentális, mind pedig a common law országokban a szeparatibilitás koncepciója azt szolgálja, hogy a választottbírósági kikötést, az alapszerződéstől külön kell kezelni, ennek megfelelően önálló léttel bír, ha tehát az alapszerződés érvénytelen ez nem jelenti egyben a választottbírósági kikötés érvénytelenségét is. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának joggyakorlata abba az irányba mutat, hogy a választottbírósági megállapodásokat tágan kell értelmezni és ha kétséges, hogy az adott vitára vonatkozik-e egy meghatározott klauzula, a választottbíráskodás javára kell döntést hozni, akkor is, ha a probléma magából a szerződés szövegének értelmezéséből ered. A már hivatkozott angol választottbírósági törvény szintén kimondja a compromissum függetlenségét az alapszerződéstől, sőt egy olyan különleges formát is szabályoz, amikor a 16
A Martin Odams - Joanna Higgins:COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION Construction Law Press - London – 1996 (p.71) 17 A Martin Odams - Joanna Higgins:COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION Construction Law Press - London – 1996 (p.73)
38 felek írásban nem állapodnak meg az eljárásról ,de beleegyezésükkel vagy valamelyik fél, vagy külső harmadik személy írásos feljegyzést készít. Jogrendszerbeli hovatartozás nélkül a szakemberek abban egyetértenek, hogy a választottbírósági klauzula elválaszthatóságának koncepciója – amelyen természetesen a “főszerződéstől” történő elválaszthatóságot kell érteni- a választottbírói döntéshozatal autonómiájának egyik tartópillére. Az utóbbi években a gyakorlat egyre több érvet érlelt ki ezen koncepció támogatására és e felfogás egyre inkább teret nyert. Az egyik legmeggyőzőbb és legáltalánosabban elfogadott érv az, amely rámutat, hogy az elválaszthatóság nélkül a választottbíráskodás lehetetlenné válna nemcsak akkor, amikor a (választottbírósági klauzulát magába foglaló) szerződés érvénytelen, hanem akkor is, amikor a felek valamelyike azt állítja, hogy a szerződés érvénytelen. V, Eljárásjogi vonatkozásban
V/1, Az „ex aeque et bono” eljárás lehetősége Az angolszász országokban speciális problémaként vetődik fel az “equity” alkalmazása a nemzetközi vonatkozású alternatív jogvita rendezésben, amelyet párhuzamba szoktak állítani az “amiable composition” illetve az “ex aeque et bono” alkalmazásának kérdésével. Ameddig például a lex mercatoria anyagi jogi alapvető jellege egyértelműen domináns, addig a másik három említett jogi kategória hovatartozása azonban nem teljesen egyértelmű. Ugyanis mind az equity, mind pedig a baráti közvetítőként és méltányosság alapján történő döntés komplexen anyagi és eljárási sajátosság. A méltányosság alapján meghozandó döntéshez például nincs szükség alapvetően tanuk meghallgatására(eljárási jelleg) és a döntés nem elsősorban a jogszabályi rendelkezéseket veszi alapul, hanem alapvetően felek méltányolható érdekeire van tekintettel(anyagi jogi aspektus). Az Egyesült Királyságban már a tizenkilencedik században jelen volt ez a dilemma az “amiable composition clause” alkalmazásával (Roland v. Cassidy (1888)13 AC 77o(PC)), és később is megjelent a XX. században a globalizáció előestéjén (Orion Cia Espanola de Seguros v. Belfort Maats((1962) 2 Lloyd’s Rep 257.)18 Ez a megoldás az alternatív jogvita rendezés átfogó koncepciójának amerikai rendszerezése előtti időszakban, a múlt század hatvanas éveinek elején még ritka, “precedens” jellegű megoldásnak számított. Az 1962-es jogesetnél a választottbírósági klauzula azt a kifejezett felhatalmazást tartalmazta az eljáró választottbírák számára, hogy ”..settle any dispute under the Agreement according to an equitable rather than a strictly legal interpretation of its terms.”19. Ennek megfelelően előírta elsődlegesként a méltányosság alkalmazását a “szigorú jogi értelmezéssel” szemben. A két említett konkrét példával kapcsolatos alapvető kérdés annak eldöntése, hogy van-e különbség a használt terminológiák között? A gyakorlatban az angolok az equity klauzulát gyakrabban használják, mint az “amiable compostion” kifejezést, ugyanis a “baráti közvetítőként” történő eljárás alapvetően különbözik az “equity” és az azzal gyakorlatilag megegyező “ex aque et bono” terminológiától, hiszen a baráti közvetítőkénti eljárás sokkal inkább egy mediation, conciliation jellegű jogvita rendezést takar. Azt gondolhatnánk, hogy az UNCITRAL Arbirational Rules ad valamilyen eligazítást e kérdésben, de a helyzet az, hogy a “Mintaszabályzat” nem tartalmaz definíciót ezzel kapcsolatosan. Az American Arbitration Association is foglalkozik ennek a problematikának a tartalmi elhatárolásával, 18
19
Geoffrey M. Beresford-Hartwell (ED.):The Commercial way to Justice, Kluver Law International(1997)
ua. „..rendezni kell a jogvitát inkább méltányossági alapon, mint a szigorú jog alapján értelmezve ezt a szerződési pontokat „ (Forditás szerző)
39 ugyanis az általuk készített “The Dictionary of Arbitration” New York (197o)(14.) 20 kiadványukban az amiable compositour francia kifejezést úgy jellemzik, mint az eljáró választottbíró részére egy nagyon széles mozgásteret biztosító lehetőséget, amely vonatkozásában a felek érdeke az elsődleges nem pedig a vonatkozó anyagi jog vizsgálata21 Természetesen az említett széles mozgástérnek megvannak a korlátai, ezek közül elsődlegescsakúgy, mint a többi említett terminológia esetén - a közrend, mint imperatív szabály, továbbá a baráti közvetítőként történő eljárásban nem hozható a felek alapszerződésével ellentétes rendelkezés a felek kifejezett belegyezése nélkül, ezzel is kifejezésre juttatva a “pacta sunt servanda” elvének elsődlegességét. Az amiable composition problematikájával együtt szokott felmerülni a kapcsolata a lex mecatoria-val, amely összefüggés részletes ismertetése egy meglehetősen komplex és a jelen előadás kereteit jóval meghaladó kérdés. A magam részéről osztom az angol Lord Mustill ezzel kapcsolatos nézetét, amely szerint nagyon nehéz a megítélése ennek a kapcsolatrendszernek, hiszen a baráti közvetítőként történő eljárásra szóló felhatalmazás mentesíti az eljáró választottbírót - a már említett korlátokkal - az anyagi jogi rendelkezések kötelező alkalmazása alól. De ebben az esetben sem nem marad anyagi jogi háttér nélkül az eldöntendő probléma, mert a lex mercatoria-nak eljárási vonatkozásának tekinthető az amiable composition, ezért a baráti közvetítőként történő eljárásra irányuló alávetés automatikusan a jellegénél fogva magában hordozza a lex mercatoria elsősorban “érdekcentrikus” alkalmazási lehetőségét.22 Lord Mustill logikus elméleti és gyakorlati okfejtését folytatta az ugyancsak angol Berthold Goldman aki kifejtette, hogy a baráti közvetítőként történő eljárás választása egyben a lex mercatoria választása is, amelyben a választottbíró jogosult “ex aque et bono” döntést hozni. Álláspontja szerint a lex mercatoria nem “csak” egy egyszerű “equity”, hanem létező anyagi jog.23 Annál is inkább érdekesnek számítanak az előző angol állásfoglalások, mert utaltam már arra, hogy a common law országok általában elutasítóan viselkednek a “lex mercatoria” önálló anyagi jogként történő kikötése vonatkozásában, bár véleményem szerint az ilyen jellegű álláspontok elméleti és gyakorlati, minél szélesebb körű elterjedése az angolszász jogrendszerben erősíteni fogja a “lex mercatoria” XXI. századi pozícióját.
V/2, A választottbirósági ítélet jogorvoslati lehetőségei Általánosságban elmondható, hogy az állami bíróságok inkább segítő, együttműködő szerepet játszanak a választottbírósági eljárásban, céljuk elsősorban segíteni a compromissum, vagy a 20
The Dictionary of Arbitration (American Arbitration Association, New York (1970)(14) (“… in the most extreme sense, an arbitrator under no obligation to observe the rule of law.”).(..és legszélsőségesebb értelemben a választottbírót nem terheli az anyagi jogi szabályok vizsgálatának kötelessége”)(Fordítás szerző) 22 .(“More difficult is the relationship between the two concepts….The essence of amiable composition is to dispense the arbitrator from the duty of enforcing any sytem of law.Yet the lex mercatoria is a system of law. Why should an agreement to amiable composition summon up a reference to lex mercatoria any more than to any other developed sytem of commercial law?”The Rt Hon Lord Justice Mustill, The New Lex Mercatoria:The First Twenty-five Years(1988) 4 Arb Intl 85.) (Kiemelés szerző) 23 (“…certain contractual classes may be construed as implying a reference to the lex mercatoria, for example, the amiable composition clause, which empowers the arbitrator to decide ex aque et bono.In my opinion, the lex mercatoria is not just “equity”(in the civil law sense) since it is, on the contrary, a set of rules of law.”Goldman, B.:The Applicable Law; General Principles of Law- the lex mercatoria, in Contemporary Problems in International Arbitration, Lew, J.D.M.(Ed)(1986)113,117.) (Kiemelés szerző) 21
40 választottbírósági klauzulában foglaltak teljesítése, mint esetleges felülvizsgálati fórum csak nagyon szűk körben járhatnak el, általában súlyos eljárásjogi hiba, vagy a közrend védelme miatt. Ami a kontinentális jogrendszerű országokat illeti például az oly népszerű svájci választottbírósági jog alapján csak a felek ilyen irányú egyezségének hiányában teszi lehetővé állami bíróság beavatkozását például bíró kijelölés, felmentés vagy éppen közbeeső ideiglenes intézkedés foganatosítása esetén. Svájcban a korábbi jogi szabályozással ellentétben - amikor ugyanis érdemi felülvizsgálatára is sor kerülhetett bizonyos feltételek fennállása esetén - ma már a választottbírósági ítélet érvénytelenítésére csak nagyon szűk körben, eljárásjogi alapon van lehetőség (pl. nem a megállapított eljárási szabályoknak megfelelően folytatták le az eljárást.). Amennyiben azonban az egyik fél sem svájci illetőségű, lehetőség van arra, hogy részben vagy egészben kizárják a rendes bírósági kontrollt. A belga és a svéd szabályozás még ennél is liberálisabb, hiszen ott az állami bíróságoknak jogszabályi kötelezettsége a nemzetközi választottbírósági ítéletektől való tartózkodás, a svájci jogban ez nem automatikusan érvényesülő elv, hanem ehhez a nem svájci illetőségű felek ilyen irányú megállapodása szükséges. Belgiumban a meghozott ítélettel kapcsolatos beavatkozásra csak akkor van mód, ha a felek egyike belga honosságú. A francia és a holland jog azonban nem ad lehetőséget a hagyományos bíróságok ilyen jellegű intervenciójának megakadályozására. A német és az orosz szabályozás a Model Law alapján rendelkezik erről a kérdésről, azaz ezekben az országokban kivételesen megengedett az állami bírósági intervenció eljárásjogi és közrendi okok miatt még akkor is, ha a felek egyike sem bír honossággal valamelyik országban. A magyar szabályozás szintén a Minta Törvény rendelkezéseire alapítja az állami bíróság beavatkozásának lehetőségét. Ami a common law egyik meghatározó országát az Egyesült Királyságot illeti, az angol törvény szerint a választottbírósági eljárásban nem korlátozódik az állami bíróságok szerepvállalása kizárólag a hagyományos szerepekre (pl. bizonyítási segítség, kizárási kérdések, érvénytelenségi kereset elbírálása), hanem ezeken felül is lehetőségük van az adott ügy érdeme vonatkozásában útmutatást és felülbírálatot, azaz különböző érdemi jogcselekményeket foganatosítaniuk. Mindamellett meg kell jegyezni, hogy az 1997-ben hatályba lépett új angol szabályozás csökkentette a korábban meglehetősen széleskörű bírósági beavatkozás lehetőségét. A hatályos jogszabály ugyanis felhatalmazza a feleket arra, hogy a compromissumban eleve kizárják a fellebbezési lehetőséget az eljáró választottbíróság ítélete ellen, valamint erre irányuló megállapodásnak tekinti azt, ha a felek lemondanak arról a jogukról, hogy a választottbíróság az ítéletét megindokolja. Ugyancsak az intervenció korlátozását szolgálja az rendelkezés, hogy amennyiben valamennyi fél nem járul hozzá a fellebbezéshez, abban az esetben ezt csak állami bíróság engedélye alapján lehet benyújtani. Meglehetősen érdekes kapcsolat van az eljárás során a két bíróság között, hiszen például, ha csak a felek eleve nem zárják ki, akkor a felek előterjesztésére az állami bíróság eldönthet jogkérdést is , feltéve, hogy az eljáró választottbírósági tanács ehhez hozzájárul és a rendes bíróság megállapítja e beadvánnyal kapcsolatosan azt, hogy az adott jogkérdés ilyen módon történő elbírálása jelentős költségmegtakarítással jár és ezt a kérelmet késedelem nélkül terjesztették elő. Különösen jelentős lehet az ilyen jellegű intervenció, ha például egy építési beruházással kapcsolatos alapvetően műszaki jellegű jogvita eldöntésére a felek nem jogászokból álló eljáró tanácsban állapodnak meg. Az érdekessége azonban ennek az érdemi rendes bírósági részvételnek a jogvitában az, hogy az ilyen jellegű kérelem előterjesztése nem akadálya az eljárás folytatásának és az ítélethozatalnak. Az általános gyakorlatban ismert ún.” érvénytelenítési” keresetet az angol jogban az ítélet megkifogásolásának nevezik, amelyet az eljárást vagy az ítéletet érintő szabálytalanságok esetén lehet előterjeszteni, a konkrét okok vonatkozásában hasonlóan a vonatkozó UNCITRAL rendelkezésekhez ( pl. túllépte hatáskörét, nem volt „fair” az eljárás, nem a
41 megállapított eljárási szabályok szerint folyt le a tárgyalás). Az állami bíróságok ezekben az esetekben vagy visszaküldik az ítéletet választottbíróságnak, hogy annak egészét illetve egy részét fontolja meg újra. A második lehetőség, hogy hatályon kívül helyezi az ítéletet egészben vagy egy részében, továbbá jogkörénél fogva a rendes bíróság megállapíthatja, hogy az ítéletnek illetve annak egy részében nincs joghatása. A joghatás vonatkozásában hozott döntés meghozatalára akkor kerül sor, ha a választottbíróságnak az adott jogvita elbírálásához nem volt hatásköre. Ki szeretném emelni, hogy az állami bíróság a hatályon kívül helyezési illetve megállapítási jogkörét csak akkor gyakorolhatja, ha alaposan meg van győződve arról, hogy a kérdéses ítélet újra megfontolásra való visszaküldése a választottbírósághoz nem célravezető.24 Az alternatív jogvita rendezési módok és különösen ezen belül a választottbírósági eljárás specifikuma a gyors eljáráshoz kapcsolódó, akár önkéntes jogkövetésen alapuló, akár jogszabályon vagy pedig nemzetközi megállapodáson nyugvó viszonylag egyszerű és gyors végrehajtás lehetősége. Az angol jogszabály alapján végrehajtást kezdeményezni csak bírósági engedéllyel lehet, azonban ez alól van egy nagyon fontos kivétel, mégpedig azon választottbírósági ítéletek végrehajtása, amelyek a New York-i illetve Genfi Konvenció alapján hozott ítéletekkel kapcsolatosak. Gyakorlatilag tehát a külföldi választottbírósági ítéletek végrehajtásához az Egyesült Királyságban nem szükséges állami bírósági engedély. A vázolt angol sajátosságok bizonyos elemei megtalálhatóak az amerikai gyakorlatban is. Az állami bíróságok által gyakorolt intervenció problémaköre nem ismeretlen az ADR szisztéma hazájában sem, ugyanis az amerikai bíróságok azt az alapvető gyakorlatot alakították ki, hogy a választottbírósági klauzula önmagában nem kizárólagos jellegű, azaz nem értelmezhető egy compromissum illetve klauzula automatikusan egy olyan jognyilatkozatnak, amelyben a felek a választottbíróság kikötésével együtt ki kívánnák zárni más fórum hatáskörét. Amennyiben azonban kizárólagos kikötéssel került megkötésre a választottbírósági megállapodás vagy klauzula, ez megakadályozza azon felek “forum shopping”-ját, akik az amerikai bíróság előtt kívánják megváltoztatni a hatáskörrel és illetékességgel eljáró fórumot (Federal Arbitration Act /1925/ és Uniform Arbitration Act /1954/). A New York-i Konvenció hatálya alá tartozó ítéletek kivételével a külföldi választottbírósági ítélet elismerése és végrehajtása megtagadható, ha a jogvitát egyértelműen a jog egyértelmű figyelembe nem vételével döntötte el a választottbíróság. Ez a rendelkezés gyakorlatilag, ha szűk körben is de reformációs jogot jelent a rendes bíróságok számára. A választottbírósági ítélet érvénytelenítésére általában akkor van lehetőség, ha az ítélet csalás vagy korrupció eredménye, vagy ezzel összefüggésben az eljáró választottbíró nem volt pártatlan, továbbá, ha a választottbíró prejudikált, helyénvaló bizonyítást elutasított, valamint, ha túllépte hatáskörét. Ami Kanadát illeti megállapítható, hogy az UNCITRAL Model Law rendelkezéseit követi alapvetően. Ki lehet emelni Brit-Kolumbia tartományt abból a szempontból, hogy a választottbíróság intézményének megerősítését célozza az a rendelkezés, amely szerint, ha a vitában érdekelt feleknek lehetőségük van a választottbíró kizárására vonatkozó kérdésben más szervhez (pl. más választottbírósághoz) fordulni, az állami bíróság ebben az esetben el fogja utasítani az ő beavatkozásáért folyamodó kérelmet.
24
Dr.Kálmán György:Az új angol választottbirósági törvény Gazdaság és Jog (1997/május) (22.-26.oldal)
42 A különböző jogrendszerű országok nemzeti szabályozása összességében, és alapvetően az UNCITRAL Model Law koncepciójának megfelelően, az állami bíróságok érdemi beavatkozási lehetőségének korlátozását próbálják megvalósítani a vonatkozó jogi normákban. Például az 1950-es és 1979-es korábbi szabályozáshoz képest az angolok szerint oly liberális az új, 1996 évi választottbírósági törvény intervencióval kapcsolatos rendelkezései még egy magyar jogász vagy választottbíró számára is túl liberálisnak tűnhet a rendes bíróságok széles körű beavatkozási lehetőségei miatt. Felmerülhet az a kérdés ezzel a problematikával kapcsolatosan, hogy összeférhet-e az ADR szemléletével az egyes országokban tapasztalható viszonylag liberális rendes bírósági intervenciós rendelkezés? Az álláspontom az, hogy a feltett kérdésre egyszerű, egyértelmű általános választ adni nem lehet, hiszen a kultúrák, társadalmi berendezkedések, jogrendszerek sokszínűsége miatt csak egyedileg lehet pontosan megítélni azt, hogy mondjuk az osztrák, vagy az amerikai vonatkozó szabályozási sajátosságok hogyan illeszkednek az adott ország szabályozási struktúrájába és az általános szabályozáshoz képest az alternatív jogvita rendezéssel összefüggő szabályok nagyobb autonómiát biztosítanak-e a feleknek vagy nem. Egyet azonban mindenképpen le szeretnék szögezni, véleményem gazdasági szükségszerűség az a tendencia, amely egyre jobban az alapvetően intervenció-ellenes álláspontban nyilvánul meg, nem véletlenül mozdult el ebbe az irányba az angol szabályozás is. A rendes bíróságok beavatkozási lehetőségével kapcsolatos kérdések közül kiemelhető az ún.” közrend” problematikája, ugyanis ez a bírósági kontroll egyik általános központi eleme. A közrendbe ütköző ítéletek szinte valamennyi országban- jogrendszertől függetlenülérvényteleníthetőek, bár önmagában a “public order”, mint hivatkozási alap nem kellően specifikált, mert ebben az esetben a nemzetközi magánjog által kialakított közrendről van szó. A nemzetközi választottbíráskodásban nem a hazai, hanem a nemzetközi közrend védelméről beszélhetünk. A gyakorlati alkalmazás során felmerülhet, hogy pontosan mi a tartalma a nemzetközi közrendnek, például akkor, ha a nemzetközi “public order” által kötött választottbíró az eljárása során azt észleli, hogy a jogvita alapját jelentő szerződés - még ha burkolt formában is- emberi jogokat sért, a terrorizmussal, korrupcióval kapcsolatos, és ebben az esetben erre hivatkozással megtagadhatja az ítélethozatalt. Amennyiben azonban mégis meghozza ítéletét és ilyen tartalmi elemekkel rendelkező szerződés teljesítésére kötelezi az egyik felet, ez az ítélet alapot szolgáltathat a másik félnek a rendes bíróság intervenció igénybevételéhez a közrend ilyen értelmű tiltására hivatkozva. Összegzés Az előadásban említett szempontrendszereket megvizsgálva látható, hogy tovább folyik az unifikáció, mind a common law jogrendszerű országokban, mind pedig a kontinentális jogrendszerű államokban. A globalizáció ugyanis nem ismer jogrendszer különbséget, ezért a „versenyképesebb” választottbírósági eljárást és más ADR elemet preferáló cégek olyan jogi környezetben szeretnek működni, ahol biztosítva vannak ezek a jogvita rendezési lehetőségek. A rendes bíróságok számára is kihívás ez, nem véletlen, hogy az USA-ban egyre nagyobb a népszerűsége az ún. „Court-Annexed ADR”-nak (Bíróságokhoz kapcsolt Választható Jogvitarendezési Megoldások), amely az 1990-es, a Kongresszus által elfogadott „Civil Justice Reform Act (CJRA) „-en alapszik, amely „beemeli” (nemcsak elméleti, hanem fizikai értelemben is) az ADR-t a hagyományos bírósági eljárás mellé. Lehet, hogy ez a jövő? Nem lehet ma még biztosan tudni, az biztos, hogy a választottbíráskodás évszázados tradíció és a legutóbbi évtizedek jogfejlődése e téren, valamint a nemzetközi üzleti folyamatok abba az irányba mutatnak, hogy jogrendszerektől függetlenül kiszámítható szabályrendszerrel és megfelelő hatékonysággal működő választottbíráskodásra a XXI. században még nagyobb szükség van, mint valaha.
43
Felhasznált irodalom: K. Mackie – D. Miles – W. Marsh [1995]: COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION An ADR Practice Guide Butterworths - London S. B. Goldberg – F. E. A. Sander – N. H. Rogers [1999]: DISPUTE RESOLUTION Negotiation, Mediation, and Other Processes Aspen Law & Bussiness - New York A. M. Odams – J. Higgins [1996]: COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION Construction Law Press - London P. Dobson [1997]: Charlesworth’s BUSINESS LAW Sweet & Maxwell - London Csehi Zoltán: A nemzetközi kereskedelemi választottbíróság eljárására alkalmazandó szabályok meghatározása (Magyar Jog 1995/7) 431-442.old Prof. Dr. Váradi Tibor: Választottbíráskodás a felek ellenére? (Magyar Jog 1995/1)51.-62old. Macneil, I. R., Speidel, R. E. & Stipanowich, T. J.[1995]: Federal Arbitration Law: Agreements, Awards and Remedies under the Federal Arbitration Act, Little, Brown and Company, Boston Rose, F. D. (Ed.) [1994]: International Commercial and Maritime Arbitration, Sweet & Maxwell, London C. Bührig-Uhle [1996]: Arbitration and Mediation in International Business, Kluver Law International, Amsterdam Dr.Kálmán György: Az új angol választottbirósági törvény Gazdaság és Jog (1997/május) (22.-26.oldal) Dr. Ujlaki László: A Pp. Újabb módosítása (1995. évi LX. Tv) és a választottbíráskodás (Magyar Jog 1995/11) 669-671.old. G. M. Beresford-Hartwell (ED.) [1997]: The Commercial way to Justice, Kluver Law International-Amsterdam
44 Horváth Éva-Kálmán György [1999]: Nemzetközi eljárási jog-A kereskedelmi választottbiráskodás Osiris Kiadó Budapest
45
A mini-trial eljárás, mint az üzleti jogviták egyik lehetséges rendezési módja (2000) „Két negatív élményem volt a joggal kapcsolatosan. Először, amikor elvesztettem egy pert. Másodszor pedig, amikor megnyertem egy másikat.’ /Voltaire/ Kétségtelen tény, hogy az elmúlt évtizedekben alapvető minőségi változáson ment keresztül a világgazdaság, amely változás azonban magával hozott sok újdonságot a jog területén is. Az 1980-as és 90-es évek világpolitikai változásai még univerzálisabbá tették azt a folyamatot, amit globalizációként szoktunk emlegetni és ez kihatással volt a nemzetközi és belföldi üzleti kapcsolatokra vonatkozó joganyagra is. Érzékelhető az a változás, amelynek egyik sajátos aspektusa a cégeknek egymással és a fogyasztókkal kialakított üzleti kapcsolataival összefüggő esetleges jogviták gyors, hatékony, relatíve olcsó, szakszerű és „diszkrét” rendezése (hiszen, mint tudjuk „az idő pénz” és ez így volt már Voltaire korában is!). Az USA-ból az 1970-es években kiinduló ADR (Alternative Dispute Resolution) nevet viselő irányzat megpróbál választ adni a XX. század második felének és a XXI. század ilyen jellegű kihívásaira. Nem véletlenül a francia felvilágosodás egyik nagy alakjának Voltaire-nek egyik szállóigéjét választottam az előszó mottójául, hiszen a maga sajátos fanyar, mondhatni már -már cinikus hangvételében utal az alapvető problémára a hagyományos igazságszolgáltatással kapcsolatosan. A gyakorlat bebizonyította, hogy a „hagyományos” állami bíráskodás a beépített garanciális elemek miatt nem tud sok esetben megfelelni az üzleti élet követelményeinek, ezért nem véletlen, hogy főleg a fejlett ipari országok belső jogvitáinak rendezésében és a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban napjainkban már egyre nagyobb szerepet játszik az ADR (Alternative Dispute Resolution- Alternatív Vita Rendezés). Az utóbbi évek gyakorlata már igazolta a piaci élet szereplőinek, hogy van sokkal gyorsabb és hatékonyabb megoldás, mint a „rendes” polgári peres út a befektetésekkel, vagy nemzetközi illetve belföldi gazdasági és kereskedelemi jogvitákkal, továbbá a fogyasztókkal szembeni jogi konfliktusokban éppúgy, mint a cégek belső életében jelentkező munkajogi konfliktusokban. Ki szeretném emelni azt, hogy az ADR szisztéma mindenekelőtt „jogág semleges”, azaz alkalmazható az esetlegesen felmerülő munkajogi vitákban éppúgy, mint egy beszállítói kapcsolatban. Ami az ADR-al kapcsolatos terminológiákat illeti legelőször is utalni szeretnék arra, hogy a nemzetközi gyakorlat különbséget tesz a jogvita rendezésének általános fogalma és az alternatív jogvita rendezés kategóriája között. Az előbbi kategóriába tartozik a felek kétoldalú tárgyalása a negotiation, a mediation a mini-trial és az egyéb ún.”hybrid” eljárások(pl. a medarb), valamint az állami bírósági eljárás. A második kategória annyival szűkebb, hogy nem tartalmazza a rendes bírósági eljárást. Meg szeretném azonban jegyezni, hogy az alternatív jogvita rendezés tartalmi osztályozása sem egységes, erre jó példa az Egyesült Királyság, itt ugyanis az ADR-nak nem része a választottbíráskodás, hanem ezt az eljárási módot is az állami bírósági eljárással együtt “adjudicative process”-nek, azaz kötelező döntést hozónak aposztrofálják és kiveszik az alternatív jogvita rendezési módok közül, szemben az amerikai
46 osztályozással, amely a szakirodalomban általánosságban jobban elfogadott∗. Maga az ADR fogalom magyarra fordítása sem könnyű, hasonlóan például a leasing fogalmához, talán Alternatív Vita Rendezés-ként lehetne definiálni ezt a rövidített kifejezést, amely álláspontom szerint az elmúlt évtizedek nemzetközi üzleti gyakorlatban szó szerint forradalmasította a tágabb értelemben vett igazságszolgáltatást. Egy adott ország és egy adott régió jogi és vállalkozói kultúrája, ha nem is mindig primer módon, de másodlagosan is, befolyásolhatják például a külföldi működő tőke beruházásokkal kapcsolatos döntéseket. Ami befektetés döntési szempontból a jogi kultúrát illeti, általánosságban ide tartoznak az adott ország belső jogszabályai (különösen társasági jogi, adó, társadalombiztosítás, deviza, fogyasztóvédelem, versenyjog, munkajog, polgári jog terén), ítélkezési gyakorlata, valamint az általa megkötött nemzetközi megállapodások (kettős adóztatás, beruházás védelemi, OECD-leányvállalatok, fióktelepek alapítása stb.) és az ezzel összefüggő nemzetközi kapcsolat (pl. EU társult tagi státusz) és norma rendszer, továbbá az igazságszolgáltatás és a közigazgatás működésének színvonala. Az említetteken felül természetesen fontos eleme ennek a gyűjtőfogalomnak még a jogászi szakma felkészültsége, etikai színvonala. Ami a vállalkozói kultúrát illeti, ez magában foglalja az alapvető, nemzetközileg elfogadott piaci normákhoz való viszony milyenségét- értve ezalatt, a gazdasági verseny során tanúsított tisztességes magatartást éppúgy, mint a szükséges szaktudás magas szintű ismeretét, valamint a jogszabályokon alapuló üzleti normák betartásához való viszonyt. A régiók eltérő gazdasági fejlettségi szintje következtében ezen jellemzők is eltérést mutatnak, például Magyarországon is. A napjainkban oly jellemző működő tőke beruházások általában olyan vonzáskörzetekbe települtek, ahol a szakképzett, de “olcsó” munkaerő, a megfelelő infrastruktúra és logisztikai lehetőségek mellett a regionális jogszabályok (adó stb.) kedvezőek és megfelelő beszállítói helyi háttérkapacitás is biztosítva van. Az infrastruktúra feltételezi a különböző fontos szakmai háttérszolgáltatások meglétét (pl. bankok, tanácsadó cégek, könyvelő és ügyvédi irodák), a megfelelő beszállítói háttérkapacitás pedig feltételezi a “fejlett” vállalkozói kultúrával rendelkező és versenyképes, általában kis-és középvállalkozások működését az adott régióban. Sok esetben a külföldi befektető hozza magával az említett háttérszolgáltatásokat, amelyeknek önmagában a megjelenése is kihatással van a többi belföldi hasonló szolgáltatás színvonalára, amely folyamatot a privatizáció is elősegíthet. A különböző vállatok közötti nemzetközi stratégiai szövetségek működésében is kiemelt szerepet kap a felmerülő konfliktusok, jogviták hatékony, peren kívüli rendezésének igénye, amely fontos szempont a hosszabb távú partnerség és a fogyasztókkal megőrzendő jó viszony szempontjából. Amikor a külföldi beruházások ösztönzésénél az állami gazdaságpolitika többek között célként fogalmazza meg a megfelelő jogi és vállalkozói környezet kialakítását, akkor ezen célban szerepelnie kell a vizsgált kérdéskör normáinak és gyakorlatának adaptációjának is.
∗
K. Mackie – D. Miles – W. Marsh [1995]: COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION An ADR Practice Guide Butterworths - London ∗
S. B. Goldberg – F. E. A. Sander – N. H. Rogers [1999]: DISPUTE RESOLUTION Negotiation, Mediation, and Other Processes Aspen Law & Bussiness - New York
47 Az angolszász országokban igen rövid idő alatt népszerűvé vált az ADR irányzat, de a kontinentális jogrendszerű országok tekintetében sokkal nehezebben ment és megy ma is az alternatív jogvita rendezés módszereinek átvétele, recipiálása az adott állam konfliktus rendezési szabályozásába valamint gyakorlatába. Az európai jogász társadalom nagy részekülönösen a volt szocialista országokban- meglehetősen idegenkedve fogadja ezt az irányzatot, és ezekben az államokból kevés kivétellel hiányoznak, illetve csak szűk körben ismeretesek az ADR elemei. A kevés kivétel közé tartoznak az intézményesen működő választottbíróságok, amelyek tevékenységének jelentős részében nemzetközi kereskedelmi jellegű jogvitákban járnak el. A szakirodalom ezekben az országokban nagyon kevés hangsúlyt fektet erre a fontos problémára, pedig a XXI.-ik század küszöbén a forgalmi viszonyok felgyorsulása, a modern informatika megköveteli azt, hogy a hazai üzleti konfliktusokon kívül a távoli országok vállalkozásai között létrejött beruházási, üzleti kapcsolatokat beárnyékoló jogviták rendezése hatékony módon, gyorsan, szakszerűen és viszonylagosan alacsony költséggel történjen. Ami azonban konkrétan a mini-trial-t illeti, elmondható, hogy történelmi gyökerei “csak” 1977-ig nyúlnak vissza, amikor is az USA-ban a TRW. Inc.v.Telecredit üggyel kapcsolatosan folytatták le a felek és a közreműködő jogászok illetve a mediator azt a speciális formáját a jogvita állami bíróságon kívüli rendezésének, amely a mini-trial elnevezést kapta és azóta is ezzel a terminológiával használatos a nemzetközi gazdasági kapcsolatokkal összefüggő konfliktusok rendezésében. Érdekessége miatt az említett ügyet teljes egészében az ADR nemzetközi gyakorlatával foglalkozó fejezetben fogom ismertetni, annyit azonban itt szeretnék előre bocsátani, hogy ennek az eljárásnak az elnevezésében nem jogászok, hanem újságírók működtek közre névadóként, hiszen az eljárás befejezéséről szóló szűkszavú, 1978 augusztusi The New York Times tudósítás használta először ezt a terminológiát,” mini-trial”. Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a mini-trial egy olyan jogi eljárás, amelyben a konfliktusban érintett felek jogászaik közreműködésével ismertetik a jogvita lényegét (presentation are made by attorneys for each party) egy olyan speciális “panel” előtt( lásd 1. ábra), ami egy semleges, külső szakértőből( neutral advisor-nak vagy mediator-nak nevezik) és a felek legmagasabb szintű képviseleti joggal rendelkező és döntési hatáskörrel felhatalmazott első számú vezetőiből áll (a panel consisting of a neutral advisor and high-level executives with settlement authority). A “presentation”-t követően a felek vezetői egy kétoldalú tárgyalás keretében (negotiation) közvetlenül próbálják meg rendezni a jogvitát, amennyiben a kétoldalú megbeszélések nem eredményesek, a szakértő mediator bevonásával próbálják meg közelíteni a felek álláspontjaikat.(Érdekességként szeretném megjegyezni, hogy az Egyesült Államokban nagyon gyakran kérnek fel volt állami bírósági bírókat közreműködésre.) A mini-trial eljárás „felállása” (K. Mackie – D. Miles – W. Marsh [1995]: COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION An ADR Practice Guide Butterwortsh-London) alapján
Senior Manager (A) In House Counsel (A)
Neutral Advisor Senior Manager (B) In House Counsel (B)
48 Az USA-ban a „belső” üzleti jogviták rendezésében és a nemzetközi üzleti életben egyre gyakrabban használatos mini-trial eljárás jogi alapja mindig egy megállapodás a felek között, akár az ún."alapszerződésben”, akár pedig a jogvita felmerülését követően. A feleknek kifejezetten meg kell egyezniük abban, hogy a mini-trial jogvita rendezési formát választják.∗ Ennél az eljárási formánál az alávetési nyilatkozat vagy megállapodás sokkal részletesebb, mint a mediaton, vagy választottbíráskodás esetében, ugyanis ezzel az eljárással kapcsolatosan van a legkevesebb “minta szabályzat” és ezért a feleknek a lehető legrészletesebben kell rendelkezniük, a mediatori szerepet betöltő “neutral advisor” kijelölésétől kezdve egészen a megbeszélések (külön-külön ill. együttes) pontos időütemezéséig, valamint a felek eljárással kapcsolatos kötelezettségeinek és felelősségének mértékéig. Fontos annak a szabályozása, hogy milyen feltételek mellett lehet egyoldalúan megszüntetni az eljárást és, hogy a mini-trial során elhangzott információk közül mi használható fel egy későbbi, más típusú eljárásban (akár egy „rendes bírósági” eljárásban is!). Az eljárás megkezdése előtt a feleknek, a már hivatkozott, szerződésben meghatározott módon a jogvitára vonatkozó legfontosabb dokumentációkat, az esetleges tanuk nyilatkozatait és előzetes álláspontjaikat tartalmazó összefoglaló nyilatkozataikat ki kell cserélniük az eljárás minél hatékonyabb lefolytatása érdekében. Általánosságban elmondható, hogy ennél az ADR elemnél az eljárás időtartama a fél naptól a három- négy napig terjed, de a leggyakoribb a két napos mini-trial. Az eljárás időtartamára természetesen hatással van a processzus költségigénye és az is, hogy első számú cégvezetők is aktívan részt vesznek, tehát körülbelül két nap az átlagos időtartam, amelyet ilyen célból csak az adott jogvita megoldására szánnak. Tanuk és szakértők meghallgatása nem egy szokásos módszer, ha azonban a felek mégis szükségét érzik közös akarattal, meghallgatásuk nem annyira formális, mint az állami, vagy választottbírósági eljárásban. Az előre tisztázandó problémák közé tartozik a kérdezés és nyilatkozatok sorrendje és időbeosztása is, amelyben vagy a felek előre megegyeznek, vagy pedig ennek a kérdésnek a kötelező erejű eldöntését rábízzák a közreműködő mediator-ra. Az is elő szokott fordulni, hogy a felek már egy folyamatban lévő rendes bírósági eljárás közben egyeznek meg ebben a vita rendezési formában. Ami a hatékonysági fokát illeti a mini-trial-ról általánosságban véve megállapítható, hogy közel azonos a mediation-nal, azaz közel 90%-ában az eseteknek megnyugtató, végleges megoldás születik a jogi konfliktus rendezése érdekében és a létrejött kompromisszum végrehajtása során az önkéntes jogkövetés százalékos aránya is megközelíti a kilencven százalékot. Ez azért is fontos iránymutató számadat, mert nagyon ritka az, amikor a felek a mini-trial sikertelensége esetén választottbírósági, vagy rendes bírósági eljárás elé utalják az adott jogvitát. A hatékonyságnak az egyik speciális záloga ennél az ADR elemnél a már ismertetett általános előnyökhöz képest az, hogy az eljárásban résztvevő első számú vezetők jelentős presztízs veszteséget szenvednének, ha nem sikerülne tető aló hozni egy elfogadható kompromisszumot, vagy ha a létrejött egyezség nem teljesülne. A következőkben egy gyakorlati példán keresztül szeretném bemutatni a mini-trial konkrét kialakulását és alkalmazását. Az első „Mini-trial” a TRW v. TELECREDIT eset (1977) összefoglalása is bizonyíthatja az üzleti érdekek és ezek érvényesítésének sokszínűségét és speciális lehetőségét∗. A Telecredit Inc. egy olyan kis méretű vállalat volt, amely számos ∗
∗
K. Mackie – D. Miles – W. Marsh [1995]: COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION An ADR Practice Guide Butterwortsh-London Ua.
49 komputeren alapuló találmány szabadalmával rendelkezett. Ezek a találmányok lehetővé teszik, hogy a nagyáruházak és más felhasználók meggyőződjenek a vásárló hitelképességéről és arról, hogy jogosan használja a vásárláskor felmutatott hitelkártyákat. A vállalat éves értékesítése körülbelül 8 millió dollár volt. A Telecredit számos gyártónak engedélyezte, hogy elkészítse a szabadalommal védett eszközöket, de a szabadalmak közül egyetlen egyet sem “teszteltek” peres ügy keretében. Az ilyen tesztelés bármely szabadalommal rendelkező számára fontos szempont, mert a bíróságok a U.S Patent and Trademark Office (Amerikai Szabadalmi és Védjegy Hivatal) által kiadott szabadalmak jelentős százalékát érvénytelenítette. A Telecredit úgy találta, hogy vele szemben a TRW Inc. óriás vállalat szabadalomsértést követett el az általa gyártott komputeren alapuló hitelkártya és ellenőrzést hitelesítő gépekkel. 1974. vége felé a Telecredit pert indított, a kereset szerint 6 millió dolláros kártérítést követelt és tiltó rendelkezést a további szabadalomsértés ellen∗. A tiltó rendelkezés gyakorlatilag leállította volna a TRW egyik főbb gyártósorát. A TRW tagadta a szabadalomsértést. Mi több, azt állította, hogy a Telecredit szabadalmai jogilag érvénytelenek. Ez a bejelentés − jóváhagyás esetén − bárkinek megengedte volna, hogy használja a Telecredit találmányait, ami a vállalati vagyon nagy részének megsemmisüléséhez vezetett volna. Két éven át a vállalat jogászai a jogi dokumentumok összegyűjtésével foglalatoskodtak. Mindkét vállalat műszaki és kereskedelmi alkalmazottai közvetlen versenyben álltak évekig, ám ahogy az ügy előrehaladt, mindkét vállalat vezetői indulatba jöttek. “A két vállalat, sőt a jogászok között feszülő indulatok végtelenül negatívok lettek,” − idézte fel később Lee A. Ault a Telecredit elnöke. A kemény indulatok legfőbb oka talán mindkét félnek az az abszolút meggyőződése volt, hogy igaza van és hogy az ellenfél ezért biztosan rosszhiszeműen cselekedett. A jogvita indulati légkörét nem előnyösen befolyásolta az ügyfeltárás üteme. A Telecredit dokumentumok tízezrének vizsgálatát kezdte meg és a TRW számos alkalmazottját vonta vád alá (1977-ig mintegy 100.000 dokumentumváltás történt.). A Telecredit jogászai többszörösen összetett, megszámlálhatatlan mennyiségű választ kívánó tényfeltáró kérdőívet is küldtek ki. A jogászok azt is kívánták, hogy a TRW ismerjen be bizonyos tényeket pénzbüntetés terhe mellett, hogy ily módon a per során bizonyítottak legyenek a szabadalombitorlással kapcsolatos körülmények (ez az eljárás “a beismerés kérelme” [request for admission] néven ismert és a Federal Rules of Civil Procedure [szövetségi polgárjogi szabály] teszi lehetővé). A TRW szintén előterjesztett egy tekintélyes tényfeltáró programot azzal a céllal, hogy felfedje azokat a bizonyítékokat, melyek a Telecredit szabadalmainak érvénytelenségét mutatnák be. Ez a tárgyalást megelőző manőverezés harminc hónapig tartott anélkül, hogy tárgyalás vagy tárgyalást megelőző megbeszélés időpontja lett volna kitűzve. (A késedelem részben a bíró betegségének volt tulajdonítható, bár manapság nem szokatlan, hogy az összetett ügyek esetében a tárgyalási dátum kitűzésének három évnél hosszabb kifutási időt hagynak.) Ez alatt az idő alatt a felek szórványos kísérleteket tettek, hogy megegyezésről tárgyaljanak, de valahányszor egybegyűltek a jogászok, a megbeszélés meghiúsult az ellenfél jó- vagy rosszhiszeműségének mérlegelésének szempontja miatt. A K.Mackie-D.Miles-W.Marsh [1995]: COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION An ADR Practice Guide Butterworths - London ∗
S. B. Goldberg – F. E. A. Sander – N. H. Rogers [1999]: DISPUTE RESOLUTION Negotiation, Mediation, and Other Processes Aspen Law & Bussiness - New York
50 Telecredit fenntartotta meggyőződését, hogy a TRW akaratlagosan tulajdonította el az ő találmányaikat, s hogy 6 millió dolláros keresetük ilyen értelemben nem túlzó. A TRW szerint ez szertelenül eltúlzott szám még akkor is, ha beigazolódik, hogy a szabadalomsértés ténye bizonyos mértékig fennáll. Először a Telecredit választottbírósági eljárást javasolt, a jogi viták rendezésének hagyományosan bírósági tárgyalótermen kívüli módját∗. A TRW azonban számos ok miatt kitért ez elől: az adott időben nem volt világos, lehet-e az irányadó jog szerint választott bírósági döntést hozni, továbbá a TRW-t mindenképpen nyugtalanította a szokásszerű gyakorlat, hogy a választott bírók hajlamosak “félbe hasítani a gyermeket,” ami még így is jókora számlát eredményezett volna. A TRW jogászai tehát tárgyalásba kezdtek a Telecredit nem jogász társalapítójával, Ronald A. Katz-cal, aki akkor a vállalat szabadalom engedélyezési igazgatójaként működött. A cél egy megegyezéshez vezető eljárás volt. Több hét múltán összekovácsoltak egy “információcsere” elnevezésű stratégiát. A felek megegyeztek abban, hogy ragaszkodnak egy szigorú, hat hetes munkatervhez, hogy bizonyos − még birtokukban nem lévő − dokumentumok körülhatárolt feltárását elvégezzék, s hogy ügykivonatokat és tényállási vázlatokat váltsanak egymással. (Ennek megfelelően a rendes bíróság előtt indított per során folyamatban lévő minden tényfeltárás fel lenne függesztve.) A hatodik hét végén szóban terjesztenék elő bizonyítékaikat és érveiket mindkét vállalat legfelsőbb szintű vezetőségének képviselői részére. Az első napon a Telecredit terjesztette elő nyilatkozatait jogászok részvételével négy óra terjedelemben. A második napon sorra kerülő előterjesztéseket és cáfolatokat követően a rangidős ügyvezetők, akik számára elő kellett terjeszteni az ügyet, arra lettek kötelezve, hogy személyesen, négyszemközt találkozzanak, és kíséreljék meg lezárni az ügyet egyedül, jogászok jelenléte nélkül. Az információcsere során egy “semleges tanácsadónak” kellett elnökölnie. A felek azonban nem úgy tárgyalnák előtte az ügyet, mintha ő bíró lenne; ő csak elnökölne, hogy fenntartsa a tárgyalás rendjét. Nem lenne felhatalmazása, hogy kompromisszumot mozdítson elő. Csak akkor játszana lényeges szerepet, ha a feleknek nem sikerülne megegyezésre jutni. Ha az ügyvezetőknek nem sikerülne lezárni az ügyet személyes megbeszéléseik során, akkor a semleges tanácsadó arra lenne kötelezve, hogy a feleknek írásos, nem kötelező érvényű véleményt adjon részletezve, miként értékeli az egyes felek erős és gyenge szempontjait, s előre jelezze, miként végződne az ügy, ha bíróság elé kerülne. Az ügyvezetők ezt követően újra találkoznának, hogy megvizsgálják, a semleges tanácsadó véleménye közelebb segítette-e őket a megállapodáshoz. (A bizalom megőrzése érdekében a felek megegyeztek, hogy a semleges véleményt soha nem használják semmi más célra azon túl, mint amire az információcsere keretében alkalmazták. Különösképpen nem használható a semleges vélemény a bíróságon, ha a felek folytatnák a rendes bírósági eljárást. A semleges tanácsadó továbbá nem lehetne tanú, tanácsadó vagy szakértő a tárgyaláson egyik fél mellett sem.) 1977. július 20-án a felek a Los Angeles-i Century Plaza Hotel egyik zsúfolt termében egy túlméretezett asztal körül találkoztak. A Telecredit részéről megjelent Mr. Ault. A TRW részéről megjelent Richard A. Campbell elnökhelyettes. Mindketten rendelkeztek felhatalmazással, hogy lezárják az ügyet anélkül, hogy vissza kellet volna térniük ∗
G.M.Beresford-Hartwell (ED.) [1997] THE COMMERCIAL WAY TO JUSTICE Kluver Law International, Amsterdam
51 székhelyükre instrukciókért vagy utólagos jóváhagyásért. A semleges tanácsadó James F. Davies volt, a U.S. Court of Claims korábbi elsőfokú bírája, aki tekintélyes szabadalmakkal kapcsolatos jogi szaktudással rendelkezett, akkoriban pedig a washingtoni jogi társaság, a Howrey & Simon üzlettársa volt. A következő délelőttön, július 21-én a TRW-nak kilencven perc állt rendelkezésére, hogy válaszoljon a Telecredit fő álláspontjára, a Telecredit pedig további harminc percben válaszolhatott viszont. A délelőtt harmadik óráját fenntartották egy nyílt kérdés-felelet ülésezés számára, ahol a szabadalomsértéssel kapcsolatos kereset minden vetületét érintették. Ugyanez a sorozat kezdődött meg ismét aznap délután, melyet a TRW négyórás előterjesztése nyitott meg a szabadalom érvényességét vitatva, amit másnap délelőtt a Telecredit válasza követett, majd a TRW viszontválasza, valamint a kérdés-felelet ülése. Ez a speciális eljárás és tárgyalássorozat meghozta a gyümölcsét, ugyanis sikerült a feleknek egy egyezségi megállapodást a tető alá hozniuk. Annak ellenére, hogy természetesen az eljárás bizalmas jellege miatt pontos információ nem áll a rendelkezésre az elhangzottakról, a megoldás jelentőségét jelzi az, hogy két nap alatt 25.000 US.dolláros költséggel sikerült peren kívül rendezni a konfliktus, amelynek a perrel kapcsolatos addigi jogi költségei meghaladták az 1 millió dollárt. Az ügy lezárásáról szóló „The New York Times” tudósításban használta először az újságíró a mini-trial elnevezést, amely azóta így honosodott meg a szakirodalomban. Az első mini-trial ügy rövid ismertetése után szeretném összefoglalni az eljárásra jellemző mai általános amerikai gyakorlatot, amelyet egyre több helyen kezdenek átvenni más kontinenseken is. Ebben fog segítséget nyújtani a CPR ”Mini-trial Rules” (New York USA)∗. A Center for Public Resources (CPR) (New York) szervezet fontos szerepet játszik az alternatív jogvita rendezés gyakorlatában. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a nagy értékű technológiai együttműködések, a nagyberuházások és a joint venture-k használják a legszélesebb körben a mini-trial-t. Ennek az eljárásnak a költségigénye nagyságrendekkel kisebb, mint az állami bíróságoké, vagy éppen egy választottbírósági eljárásé és a mediationhoz hasonlóan a felek végig kontrol alatt tudják tartani tartalmi és eljárási szempontból a processzust, amelynek sikeres lezárása esetén egy győztes-győztes pozícióból állhatnak fel a felek, úgy, hogy a nyilvánosság kizárásával, üzleti érdekeik sérelme nélkül érhetik ezt el. Magának a mini-trial eljárásnak az átfogó leírásánál már említettem, hogy ez gyakorlatilag egy “hybrid process”, ugyanis a negotiation és a mediation elemeit tartalmazza azzal az apró kiegészítéssel, hogy főleg az Egyesült Államokban magában hordoz bizonyos választottbírósági jelleget is. A választottbírósági jelleget azonban nem a jól ismert általános jelentése alapján kell értelmezni ebben az esetben, hanem egy egészen speciális megközelítésben, ugyanis az amerikai szakirodalomban “non-binding-arbitration”-nak definiálják az olyan külső szakértő közreműködést, akinek az átlagos mediation-hoz képest rendelkezik azzal a többlet jogosultsággal, hogy nemcsak analizál és előmozdítja a felek
∗
E.A.Dauer-Contributing Authors-J.Seifert-M.Peper [1996] MANUAL OF DISPUTE RESOLUTION ADR Law and Practice I.-II. Clark boardman Callaghan-New York S. B. Goldberg – F. E. A. Sander – N. H. Rogers [1999]: DISPUTE RESOLUTION Negotiation, Mediation, and Other Processes Aspen Law & Bussiness - New York
52 kompromisszumos együttműködését, hanem a jogkérdés tekintetében konkrét javaslatokat is tehet a felek erre irányuló külön felhatalmazása nélkül. Ez az eljárás is egy erre irányuló szerződéssel, vagy klauzulával történik, amelyben a felek vagy megnevezik az eljáró a mediator-ként eljáró “neutral advisor”-t vagy a CPR paneljéből, vagy pedig az általuk alkalmasnak talált nem a CPR-hoz tartozó szakmai körből. A CPR szakmai presztízse növelése céljából természetesen megpróbál olyan szakembereket ajánlani már nem aktív bírók, valamint elméleti és gyakorlati elismert szaktekintélyek - ideértve természetesen az ügyvédeket is-közül akiknek szakértelme és tapasztalata már önmagában garancia lehet az eljárás “fair” lefolytatása érdekében. Természetesen itt is előírás a pártatlanság, a függetlenség a közreműködő “neutral adviser” részéről, aki mindig egyedül végzi feladatát, szemben a mediation-nal és a választottbíráskodással, ahol többen is közreműködhetnek a jogvita rendezésében. A feleknek az eljárás megkezdése előtt meg kell nevezniük írásban azt az első számú teljes körű képviseleti joggal felruházott személyt, aki részt fog venni az eljárásban és kölcsönösen garantálniuk kell egymásnak a szükséges szóbeli és írásbeli információk folyamatos cseréjét és ezen információk bizalmas kezelését. Ugyanilyen fontos, a feleket terhelő kötelezettség az is, hogy az említett információkat hiánytalanul és maradéktalanul eljuttassák az eljárást kezdete előtt és az eljárás során is a közreműködő szakembernek. A bizalmasság (confidentiality) annyira alapvető elvárás a felekkel és a “neutral advisor”-al szemben is, hogy a “neutral advisor” nem lehet az esetleges későbbi eljárások során sem tanú sem pedig szakértő, valamint írásban és szóban tett esetleges nyilatkozatát nem lehet felhasználni semmilyen, a felek között a mini-trial eredménytelensége esetén lefolytatandó eljárás során. Fő szabályként - hacsak a felek másképpen nem állapodnak meg - a felmerülő költségeket a felek egyenlő arányban viselik, ideértve a saját érdekkörben felmerülő költségeket éppúgy, mint a “neutral advisor” díjazását és költségeit. Amennyiben a felek ragaszkodnak bizonyítási eljárás lefolytatásához, ez nem alapozhatja meg egyik fél jogi felelősségét sem és ezeket a feltárt tényeket, és adatokat nem lehet felhasználni az eljárás eredménytelensége esetén sem választottbírósági sem pedig állami bírósági eljárásban. A “neutral adviser” állapítja meg a nyilatkozattételek és a kérdések feltételének sorrendjét, időbeosztását. Jogában áll minden egyes “presentation”-t követően összefoglalni az elhangzottakat nem csak ténybeli, hanem jogi megítélése vonatkozásában is. Fontos része a mini-trial-nek az érintett felek első számú vezetőinek egymás közötti megbeszélése, amelyek számát a “neutral adviser” nem korlátozhatja, ezt a felek egyetértésével engedélyeznie kell. Külön specialitás az, hogy az általános gyakorlattal szemben ezeken a “négyszemközti” (caucus meeting) megbeszéléseken kölcsönös alapon részt vehetnek szakértők, vagy jogi képviselők is. A lefolytatott negotiation eredményéről tájékoztatniuk kell a “neutral adviser”-t, azonban az ott elhangzottak részletes ismertetése nem kötelezettségük. Felmerülhet bárkiben a jogos kérdés, ha ez nem olyan kötelező eljárás, mint egy rendes bírósági, vagy igaz, hogy alternatív módon, de kötelező választottbírósági eljárás, van-e lehetősége a feleknek megszüntetniük részvételüket. Dogmatikai és gyakorlati szempontból is egyszerű az erre adott válasz, hiszen ha szerződésben kötötték ki a mini- trial eljárás lefolytatását, abban az esetben a felmondás joga általánosságban megilleti őket, ha viszont a CPR modelljére hivatkoznak egy klauzulában, akkor pedig ez a szabályzat rendelkezik úgy, hogy bármilyen szakaszban megszüntethető az eljárás, erről a szándékról azonban írásban értesíteni kell a másik felet és a “neutral advisor”-t.
53 A feleknek kötelezettséget kell vállalniuk abban a tekintetben, hogy ameddig vagy le nem zárják, vagy fel nem mondják a mini-trial-ban történő közreműködésüket, addig semmilyen keresetet nem indíthatnak egymással szemben. Ami a CPR-t, mint szervezetet és a “neutral adviser”-t illeti, nos ebben a vonatkozásban a szabályzat ügy foglal állást, hogy a jogvitában érintett felek, nem indíthatnak ellenük keresetet a mini-trial-ban végzett tevékenységükkel kapcsolatosan. Annak ellenére, hogy a modell szabályzat nem rendelkezik róla, álláspontom szerint a felelősség kizárás ezen módja alól egy kivétel lehetséges, ez pedig a bizalmas információk nem megfelelő kezelésével kapcsolatos érdek és jogsérelem. Szándékosan beszélek érdek és jogsérelemről, mert elképzelhető, hogy az üzleti titok szintjét el nem érő bizalmas információ nyilvánosságra kerülése “csak” esetleg érdeksérelmet okoz, jogsérelmet pedig nem, de amint arról már a korábbiakban szó volt az amerikai jogrendszer szigorúan védi az alternatív eljárások során elhangzott információk bizalmas kezeléséhez fűződő elsősorban- üzleti érdekeket. Annak ellenére, hogy az angolszász országok lépéselőnyben vannak, hiszen a többi ADR elemhez hasonlóan a vállalkozói és jogi kultúra részévé vált a mini-trial eljárási forma is, az európai országok némelyike nem akar lemaradni ebben a tekintetben, amelynek egy legpregnánsabb példája Svájc, ahol a Zurich Chamber of Commerce „Rules of procedure for the Zurich mini-trial” címmel ki is adott egy „minta szabályzatot”∗. Megértve az idők szavát, a zürichi Kereskedelmi Kamara a kilencvenes évek elején elkészítette a mini-trial eljárás szabályzatát, amelyből csak –a már ismertetett- az általános nemzetközi gyakorlattól eltérő megoldásokat szeretném kiemelni. Alapvetően három nyelven németül, angolul és franciául vállalják, hogy az általuk közzétett listán szereplő “neutral advisor”-ok (akiket ők “umpire”-nek és “chairman”-nek definiálnak) lefolytatják az eljárást. Ugyancsak a bevezető rendelkezések között szerepel az, hogy ez az eljárási szabályzat alkalmazandó, hacsak a felek másképpen nem állapodnak meg, azaz szemben az amerikai gyakorlattal a felek módosíthatják az eljárás “minta” szabályait. Az eljárás a szabályzat szerint nem az alávetést tartalmazó kikötéssel vagy megállapodással indul, hanem az egyik félnek az eset leírását tartalmazó kérelmével és ennek a másik fél általi a mini-trial-ra vonatkozó- elfogadásával indul. (Véleményem szerint ez azonban nem zárja ki azt, hogy előzetesen kikötött alávetési nyilatkozat vagy szerződés alapján ne lehetne megindítani az eljárást.) A “mini-trial panel” székhelye Zürich, de a szükséges meghallgatásokat (hearings) máshol is meg lehet tartani. Az eljárás időtartamát pontosan meghatározzák harminc napban, amely nem hosszabbítható meg. Az információk bizalmas kezelése, az írásbeli és szóbeli nyilatkozatok és azok sorrendje az amerikai “mintából” már ismertetett módon kerül szabályozásra, azonban egy vonatkozást ki szeretnék emelni. Ez pedig az, hogy a szabályzat előírja a 11.-ik pontjában, hogy kötelezettség az “amicable settlement” egy „baráti megállapodás” létrehozása a vitában. Az “amicable” kifejezés elsősorban a választottbíráskodás körében vált ismerté (amicable composition). Ennek a speciális terminológiának ilyen formában történő megjelölése véleményem szerint nem helyes, mert maga az eljárás jellege megköveteli a baráti megállapodásra törekvést, ehelyett jobbnak tartanám az angolszász gyakorlatban ismeretes “good faith”(jóhiszeműség) használatát. Amennyiben a felek között a megszabott határidő alatt nem jön létre megállapodás, abban az esetben a “mini-trial panel”egy ajánlást terjeszt elő ∗
C. Bührig-Uhle [1996] ARBITRATION AND MEDIATION IN INTERNATIONAL BUSINESS Kluver Law International, Amsterdam
54 e feleknek, aki vagy elfogadják vagy pedig nem. Ha eredménytelenül zárul az eljárás, akkor a zürichi szabályok szerint sem lehet az eljárás során elhangzott nyilatkozatokat és a benyújtott dokumentumokat felhasználni egy későbbi állami bírósági, vagy választottbírósági eljárásban, ideértve természetesen a többi alternatív jogvita rendezési módot is. (Természetesen Álláspontom szerint az ADR fejlődése szempontjából nagyon fontosak azok a belső jogalkotási aktusok, amelyek eredményeképpen egyre több jogrendszerben kap kiemelkedő szerepet az alternatív jogvita rendezés, mint a magán autonómia egyik megtestesült formája. Természetesen ezen a téren a legtöbb kézzelfogható eredményt napjainkig a common law országok és ezek közül különösen az úttörő szerepet betöltő USA és az Egyesült Királyság produkálja. Konkrét példaként szeretném itt megemlíteni az amerikai Kongresszus által 1998ban elfogadott “Alternative Dispute Resolution Act”-et, amely kötelezővé teszi azt, hogy a szövetségi bíróságok készítsenek saját ADR intézkedési programokat ( to establish its own ADR program). Ezeknek a programoknak a konkrét, helyi kidolgozását szövetségi hatáskörbe helyezte a jogszabály, de azt azonban általános követelményként fogalmazza meg, hogy minden egyes ügyben a peres felek részére megfontolásra kell ajánlani a különböző ADR módozatok konkrét alkalmazását. Ezzel összefüggésben speciális és új terminológiák honosodtak meg az Amerikában, mint például “Court-Annexed ADR Program”, vagy a ”Multidoor Court”∗ Ezek pontos magyarra fordításával és dogmatikai definiálásával a jelen tanulmány keretei között nem próbálkoznék, inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy az alternatív jogvita rendezés és az állami bíróságok együttműködésének a legszorosabb, követendő formáját jelölik ezek a fogalmak, hiszen ezek az állami bíróságok szervezetrendszerén belül folytatott ADR tevékenységre utalnak, amelyek kiegészítik a hagyományos ítélkezési tevékenységet, illetve kizárólag alternatív módon rendezik a konfliktust, például egy klasszikus mediaton formájában. Emellett nagy hangsúlyt helyez az említett törvény az alternatív jogvita rendezéssel kapcsolatos képzésre és információs tevékenységre, hiszen az állami bíróságoknak elemi érdekük, hogy mind a jogászi professzió, mind pedig az adott ügyben érdekeltek, a lehető legtöbb és legpontosabb információval rendelkezzenek a felmerült jogvita mielőbbi, hatékony megoldása érdekében. Természetesen a magyar viszonyokat jól ismerő jogi szakemberekben ilyenkor rögtön felmerülhet az a kérdés, hogy hiába teremt meg egy jogszabályi aktus egy lehetőséget, ha forráshiány miatt a megvalósítás teljesen hiányzik. Az amerikai válasz egyértelmű erre a nagyon is gyakorlati problémát feszegető feltevésre, ugyanis a kormányzat 1998-ban 13 millió dollárt utalt ki a törvény végrehajtásának elősegítése érdekében. Ami Magyarországot illeti a lemaradásunk a vizsgált probléma szempontjából meglehetősen nagy, pedig nem csak a gazdag országok „privilégiuma” a gyors, relative olcsó, rendes bíróságon kívüli jogvita rendezés. Tapasztalatom szerint, az ADR tevékenységet végző szakemberek speciális képzése, továbbképzése- akik a gyakorlatban legtöbbször jogi végzettséggel rendelkeznek- jelenleg Magyarországon nagyon gyermekcipőben jár, hiszen még mindig az igazságszolgáltatás "melléküzemágaként" kezelik az alternatív vitarendezési módozatokat. Ezzel szemben a kibontakozó gyakorlat igazolja azt, hogy a szakszerűen végzett ilyen irányú tevékenység egyenértékűként tud működni teljesen párhuzamosan és együttműködve a hagyományos igazságszolgáltatással.
∗
S. B. Goldberg – F. E. A. Sander – N. H. Rogers [1999]: DISPUTE RESOLUTION Negotiation, Mediation, and Other Processes Aspen Law & Bussiness - New York
55
Felhasznált irodalom K. Mackie – D. Miles – W. Marsh [1995]: COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION An ADR Practice Guide Butterworths - London S. B. Goldberg – F. E. A. Sander – N. H. Rogers [1999]: DISPUTE RESOLUTION Negotiation, Mediation, and Other Processes Aspen Law & Bussiness - New York C. W. Moore [1996]: THE MEDIATION PROCESS Practical Strategies for Resolving Conflict Jossey-Bass Publishers - San Francisco A. M. Odams – J. Higgins [1996]: COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION Construction Law Press – London P. Dobson [1997]: Charlesworth’s BUSINESS LAW Sweet & Maxwell – London G. Morse – E. A. Marshall – R. Morris – L. Crabb [1999]: Charlesworth & Morse: COMPANY LAW Sweet & Maxwell – London A. B. Morrison [1998]: FUNDAMENTALS OF AMERICAN LAW New York University School of Law Oxford University Press - New York J. A. Willes [1990]: CANADIAN BUSINESS LAW Principles Cases McGraw-Hill Ryerson Limited – Toronto E.A.Dauer-Contributing Authors-J.Seifert-M.Peper [1996] MANUAL OF DISPUTE RESOLUTION ADR Law and Practice I.-II. Clark boardman Callaghan-New York
A.Bevan [1992] AlTERNATIVE DISPUTE RESOLUTION Sweet and Maxwell, London H.Brown and A.Marriot [1993] ADR: PRACTICE AND PRINCIPLES Sweet and Maxwell, London
56 E.Dauer [1996] MANUAL OF DISPUTE RESOLUTION: ADR LAW AND PRACTICE Shperd’s/McGraw-Hill Inc, London S.Doyle and R.Haydock [1997] WITHOUT THE PUNCHES, RESOLVING DISPUTES WITHOUT LITIGATION Equailaw, New York Odams, A.M.(Ed.) [1995] COMPARATIVE STUDIES IN CONSRTUCTION LAW: THE SWEET LECTURES Construction Law Press, London .
A.Acland [1995] RESOLVING DISPUTES WITHOUT GOING TO COURT: A CONSUMER’S GUIDE TO ALTERNATIVE DISPUTE RESOLUTION Century Business Books US Edition New York G.M.Beresford-Hartwell (ED.) [1997] THE COMMERCIAL WAY TO JUSTICE Kluver Law International, Amsterdam C. Bührig-Uhle [1996] ARBITRATION AND MEDIATION IN INTERNATIONAL BUSINESS Kluver Law International, Amsterdam
57
Utószó A rendszerváltás óta eltelt több mint két évtizedben számos kisebb-nagyobb igazságszolgáltatási reform már lezajlott Magyarországon, de a szerző véleménye szerint még mind a mai napig adósak a törvényhozók egy átfogó, a XXI. század követelményeinek megfelelő, rendszerszemléletű alternatív jogvita rendezési koncepcióval és ennek teljes körű jogszabályi hátterével. A ciklikus világgazdasági válságtól függetlenül számos, strukturális gazdasági problémákkal küszködő országban kiemelt jelentősége van a nagyszámban felmerülő jogviták lehető legszélesebb körének gyors, relatíve olcsó, szakszerű és hatékony rendezésének. Ez az irányzat ugyanis nemcsak a rendes igazságszolgáltatást tehermentesítheti jelentős mértékben, hanem a vállalkozói és jogi kultúra fejlesztése révén, a jogi és vállalkozói környezet, mint versenyképességi tényező részeként mérlegelendő szempontot jelent a működő tőke befektetések helyének kiválasztásakor. Ennek az alapvető igénynek a jelenlegi hazai jogszabályi környezet nem felel meg teljes egészében, annak ellenére, hogy az intézményes választottbíráskodással és a mediációval kapcsolatosan rendelkezünk a nemzetközi standardoknak alapvetően megfelelő törvényi hátterekkel, azonban határozott meggyőződése a szerzőnek, hogy ez még önmagában kevés. A magyar jogi gondolkodás köztudottan nehézkes adaptációs készségekkel rendelkezik, ez megmutatkozik abban is, hogy a jogász és a különböző gazdálkodási szakos képzésekben nem kaptak és jelenleg sem kapnak megfelelő teret az Alternatív Jogvita Rendezés elméleti és gyakorlati ismeretei. Ezért nem véletlen, hogy nagyrészt kudarcba fulladtak a szerző ilyen irányú próbálkozásai a felsőoktatásban, mert még a mai helyzetre is jellemző az ELTE egyik Professzorának 1999-es szavai a hivatkozott témával kapcsolatosan: „Ugyan már Kolléga Úr, olyan ez mintha a japán jogot akarná alkalmazni Magyarországon….” Húszéves joggyakorlat, külföldi tanulmányutak, továbbá több szakirányú posztgraduális végzettség és a felsőoktatásban eltöltött kilencévnyi tapasztalat ellenére - meglehetősen méltánytalan módon – került és kerül még ma is tudatosan mellőzésre közel tíz éve a szerző az oktatási szektorból. Ez az oka annak is, hogy külső lektorálás nélkül, magánkiadásban jelenik meg a jelen tanulmánykötet, amely tény önmagában remélhetőleg nem rontja a szakmai megítélését. Mindezen körülmények ellenére a szerző emberi és szakmai ars poeticajának részeként hisz abban, amit a híres brazil író, Paulo Coelho fogalmazott, meg „A zarándoklat- Egy mágus naplója” című művének Epilógusában: „…talán egy napon sikerülne megértenem, hogy van az, hogy az ember mindig pontosan akkor érkezik a megfelelő helyre, ahol és amikor várják.”