Csakhogy a szegényekről megemlékezzünk!

Csakhogy a szegényekről megemlékezzünk!

Wesley Jubileumi Kötetek Sorozatszerkesztő: Majsai Tamás

Csakhogy a szegényekről megemlékezzünk! (Pál apostol, Gal. 2,10.)

A WJLF tisztelgő kötete Bánlaky Pál 70. születésnapjára

Szerkesztette: Majsai Tamás

Wesley János Lelkészképző Főiskola Budapest, 2009

Wesley Jubileumi Kötetek (1.) A kötetet szerkesztette: Majsai Tamás A szerkesztésben közreműködött: Balog-Tröger Angelika, Jónás-Mátéh Magdolna, Pápai Dezső, Papp Barbara, Szabó Ildikó, Szeles Judit, Udvarvölgyi Zsolt

© Wesley János Lelkészképző Főiskola ISSN ISBN 978-963-9744-23-3

Tartalomjegyzék: Elüljáró szók Hetven. – En l’honneur de Bánlaky Pál (Iványi Gábor) Balás István: Élettársak Borbély-Pecze Tibor Bors: Munkaerőpiacok és regionalitás Bukovics István: Gondolatok az egyházak szerepéről a katasztrófavédelemben Faludy Judit: „Azon túl ott a tág világ” Forrai Judit – Lőrincz Norbert: Szociális munka, ártalomcsökkentés az utcai prostituáltak megsegítésére. (Magyarországi civil segítő szervezetek humán erőforrásainak vizsgálata) Haskó László: Félsport Hegedűs Dániel: Ius, Communitas, Potestas, avagy gondolatok Francisco Suarez jog-, társadalom-, és politikaelméleti munkásságáról Krokovay Zsolt: Szegénység Lukács Péter: A multikulturális oktatásról Majsai Tamás: Ima, imák, miniszterelnökök. (Forgács a theológus közélettheológiai műhelyéből) Nagy Péter Tibor: Szelekció és önszelekció a felsőoktatásba vezető úton Németh Zsolt: A prostitúció – rendőrségi nézőpontból Nyáry Péter: Tézisek a pszichodráma alapú bibliodrámához Takács Péter: Vezetés és/vagy gondozás. (A szociális intézmények vezető szakdolgozóinak vezetési és gondozási dilemmáiról) Trencsényi László: Egy világkonferencia amúgy olyan... (Egy kis elbeszélés) Bánlaky Pál írásainak bibliográfiája A kötet szerzőiről

7 9 11 31 50 55

63 87 92 125 132 138 146 171 187 191 201 209 221

Elüljáró szók „Kedves Professzor úr, kedves Pali! Kissé későn ébredtünk (amiben azért Te is ludas vagy, hiszen nem szóltál semmit, és mi pedig némi diszkrét irigységgel elhittük, hogy messze jársz még a fényes bibliai kortól). Napokkal ezelőtt döbbentünk csak rá kötelességünkre. Innen van az, hogy a születésnapi ajándékként megálmodott ünnepi kötet most még alig lehet több, mint komolyan gondolt ígérvény. Voltak ugyan közöttünk, akiknek módjukban állt a tiszteletedre szánt írásuk sebes határidőn belüli elkészítése, a legtöbben azonban most is dolgoznak rajta, és többen vannak, akik még csak a napokban csatlakoznak be a Neked ily’ módon is jubilálni kívánók igénytelen karába. Kérünk, állítsd hát át órádat a bergsoni la durée-állandó szerint, és fogadd a la s������������ imultanéité� nagyvonalúságával baráti szeretetünk szerény szimbólumát, a tervezett kötet elektronikus hírnökét. Ha persze úgy tartanád helyesnek, hogy az égitestekkel is birokra kelsz (lásd Józsué 10:12.), tedd bátran, és mi pedig fegyelmezett örömmel fogjuk száműzni mégis elkészített dolgozatainkat asztalfiókunk legbiztonságosabb zugába. Az akár soha el nem készítendő kötet korongos torzójáról pedig természetesen hallgatni fogunk.” A baráti sereg nevében a fenti szavak kíséretében nyújtottuk át ajándékunk CD-re égetett zsengéjét Bánlaky Pál professzor úrnak a hetvenedik születésnapon. Az idő azóta azonban mintha csak még tempósabb lépést vett volna fel. A kötet elkészültének napjaiban a Professzor úr immár a hetvenharmadik aetatis annus-t rója. „Az én időm még nincs itt; a ti időtök pedig mindig készen van” – mondotta egykor a Názáreti, és mi hiszünk neki, és erre alapozva adjuk is át most az Ünnepeltnek e dolgozati csokrot a kurrens életévei számára utaló Zsoltár szavaival, köszöntve őt ismételten tisztelettel és szeretettel: „De én mindenkor veled vagyok, Te fogod az én jobb kezemet.” A Szerzők és a WJLF munkatársai nevében is: Barna István főtitkár Bukovics István dékán Iványi Gábor rektor Lukács Péter dékán Majsai Tamás dékán Nemes Judit oktatási rektorhelyettes



Hetven En l’honneur de Bánlaky Pál

Kiváltság számomra, hogy bevezető köszöntést írhatok olyan dolgozatok elé, melyek Bánlaky Pál tudós kollégánk előtt tisztelegnek. Bölcs barátunk 70 esztendős. Szívből köszöntöm őt én is ebből az alkalomból. A hetven szép, titokzatos bibliai szám. A héber alefbét tizenhatodik betűjének, az ájin-nak ez a számértéke. A betű neve önálló szó is: szemet jelent. Hetvennek lenni – szemmé válni. Látni befelé és a horizont ködös messzeségében is. A „hithősök” nézése is ez. Ahogy Mózesről mondja az Írás (amikor maga mögött hagyta Egyiptom kiváltságait, hogy egy lehessen elnyomott népével): „mintha látta volna a láthatatlant”. Hetven éves volt Tháré, a „szegény bujdosó mezopotámiai” csillagimádó, amikor nemzette Ábrahámot. Hetvenen kísérték Izrael vénei közül Mózest, amikor felment az Úr hegyére, hogy a szövetség megköttessék az Örökkévaló és népe között. És ugyanennyi felé szakította az Úr a Mózesnek adott lelket, s helyezte hetven kiválasztott igazba, hogy osztozzanak a nagy tanítóval a vezetés terhében. Jézus nemcsak tizenkét apostolt választott (arra, hogy „mindig vele legyenek”), hanem hetven további tanítványt is, akiket úgy bocsátott el „mint bárányokat a farkasok közé”. Nem akarta, hogy erszényt vagy táskát vigyenek magukkal, s a szegényekhez való közelség miatt azt is megtiltotta nekik, hogy sarut viseljenek. Azzal bízta meg őket, hogy gyógyítsák a betegeket, hirdessék Isten országának a szabadságát és örömét. Boldog ember az, akinek az elveit, a világhoz, a szegényekhez, a segítségre szorulókhoz való viszonyát továbbviszik, és utána is megélik a tanítványai. A hetven szép, teljes szám. Tíz menóra mécsese is ennyi. Ezek a lámpák eredetileg Isten szemét jelképezték. Azt, hogy a Mindenható rajta tartja atyai figyelmét népe életén. S mivel a lángok soha nem aludhattak ki, arról beszéltek az éjszaka riadt csöndjében, hogy „nem szunnyad, és nem aluszik Izraelnek Őrizője”.



Mózes zsoltárimája szerint hetvenen túl az ember belép az isteni idő „feljebb”-való terminusába. Isten virrasszon megnyílt szemű barátunk felett életének ebben a leggazdagabb szakaszában, tanítványai pedig vigyék sikerre a szolidaritásnak azt a szép eszméjét (erre utal az ünnepi kötet Pál apostoltól vett címe is), ami egész élete során számára mindennél fontosabb volt. Iványi Gábor

10

Balás István

Élettársak Bevezetés Mózes I. könyve 2. részében olvassuk: „Így szólt az Úristen: »Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.« …Azután az Úristen... megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: »Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből lett.« Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz.” Az ember társadalmi kapcsolatai közül az egyik legfontosabb a stabil párkapcsolat. Az emberi szocializáció elsődleges színtere a családi közösség. Ezt veszi körül a helyi társadalom, mint másodlagos szocializációs övezet. Az erős családi mikroközösség a helyi önállóságnak is társadalmi bázisa, ezért a stabil család hiánya a társadalomnak is hátrányos. Amerikában és Nyugat-Európában az 1960-as évek elejéig, Magyarországon – időnkénti hullámzástól eltekintve – egészen az 1980-as évek közepéig a tartós párkapcsolatok elsöprő többsége még házassági kapcsolat volt. A jelzett időponttól kezdve azonban immár három évtizedes trendként áll előttünk a házasságkötések számának csökkenése, s egyidejűleg az élettársi együttélések számának növekedése. Egy 2000-es felmérésben a megkérdezett 3.253 érettségi előtt álló középiskolás 75%-a vélekedett úgy, hogy ha egy férfi és egy nő szeretik egymást, nem kell összeházasodniuk ahhoz, hogy együtt élhessenek. Ismert az is, hogy a házasságokban több gyermek születik, mint az élettársi kapcsolatokból, így az immár harminc éves trendnek a magyarságra „életveszélyes” következményei napjainkra valósággá váltak. Szociológusok, szociográfusok, jogászok, pszichológusok, lelkészek hada évtizedek óta elemzi a változást, s hipotézisek felállításával, bizonyításával vagy megcáfolásával kutatja, hogy melyek e trend kiváltó okai, s milyen perspektíva áll a társadalom előtt. Könyvtárnyi anyagot kellene A vizsgálatot a Minoritás Alapítvány Kisebbségkutató Intézete végezte 2000 őszén.



11

elolvasnia annak, aki a családi tradíciónak, az emancipációnak, a kitolódott tanulási időszaknak, a rendszerváltozással is összefüggő létbizonytalanságnak a párkapcsolatokra gyakorolt következményeivel szeretne behatóan megismerkedni. Élettársak. Társak az életben? Az utólag élettársinak minősíthető párkapcsolat általában fokozatosan, mintegy sodródás szerűen alakul ki: először átvándorol a fogkefe, majd egy fehérnemű, s előbb-utóbb társak lesznek az életben… Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy őket egyúttal a jog is élettársaknak minősítené. Ehhez ugyanis – amint ezt e dolgozatban elemezzük – néhány jogilag értékelhető tartalmi feltétel megléte is szükséges, míg egyes jogilag értékelt körülmények fennállása kizárja az élettársként való jogi minősítést. A WJLF hallgatói által az elmúlt nyolc évben készített mintegy másfélezer interjú elemzése is megerősíti, hogy az élettársi kapcsolatban élők általában kevéssé ismerik valós jogi helyzetüket. Hiedelmek terjednek közöttük, melyet egyesek nagyon határozottan képviselnek. Arra a kérdésre, hogy miért választották ezt az életformát, általában a szerintük jól hangzó válaszokat kapjuk, melyek mögött – ha jobban belenézünk – gyakran több az önigazolás kényelme, mint a meggyőződéses értékválasztás. Leggyakrabban a következő indokokkal találkozunk: ■ egy jól működő kapcsolat további fenntartásához már nincs szükség papírra; ■ a fiatalok igényeinek jobban megfelel a törvényes kötöttségek nélküli párkapcsolat; ■ ha a kapcsolat zátonyra futna, könnyebb „kilépni…” ■ aki egyszer már elvált, kétszer is meggondolja, hogy kössön-e újabb házasságot stb. I. Az élettársi kapcsolat jogi szabályozásának története 1. Az élettárs fogalmával már a római jogban is találkozunk. Az ún. concubinátus (ágyasság) egy férfinak és egy nőnek házasságkötés szándéka nélkül folytatott nemi viszonyát jelentette. 2. Amióta a kereszténység államvallássá lett, több mint ezerötszáz éven át e vallás hatotta át a középkori emberek mindennapjait. Az egyházi felfogás szerint a házasságon kívüli együttélés bűnnek számított. Az ilyen kapcsolatból származó utód törvénytelen „fattyú” volt. 3. A reformációt követően a protestáns egyházak ugyan toleránsabbak voltak, de a házasságkötés nélkül együtt élni kívánóknak ekkor sem maradt

12

sok lehetősége. A falvakban, ahol mindenki ismert mindenkit, elfogadhatatlan volt a házasság nélküli együttélés. Ám a nagyobb városokban már el lehetett bújni. Ez lehet az oka, hogy a „vadházasság” érzékelhetően először a nagyvárosok kialakulása, azaz az iparosodás kora után jelent meg. 4. A polgári forradalmak után a liberális elvek mentén kezdődött meg az állam és az egyház szétválasztásának folyamata, s ennek fejleménye volt az egyházi jog háttérbe szorulása is. Magyarországon a XIX. század végén a polgári házasság intézményének bevezetésével a házasságkötés nélküli együttélést nem szabályozták, azaz az ún. „vadházasság” nem ütközött világi törvénybe. 5. A két világháború között a bíróságokon olyan peres ügyek jelentek meg, ahol egy volt „élettárs” kérte a részének kiadását a közösen szerzett javakból. A bíróságok arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ha a házasság nélkül együtt élők mindegyike hozzájárult egy vagyonszaporulathoz, akkor ezzel „közös vagyonuk” keletkezett, ezért jogos, hogy ebből a szerzésben való közreműködés arányában részesüljenek. 6. 1960. május 1-jén lépett hatályba a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.). Ez elhatárolta egymástól a „hozzátartozókat” és a „közeli hozzátartozókat”. A házastársakat a „közeli hozzátartozók” közé, míg az élettársakat az egyszerű „hozzátartozó” kategóriájába sorolta. Ez a megkülönböztetés a polgári jogi szemléletben az azóta eltelt fél évszázadban változatlanul fennáll. A Ptk. ekkor még nem határozta meg, hogy kik tekintendők élettársaknak, s nem tartalmazott szabályozást az élettársak vagyoni viszonyaira sem. Ez utóbbi hiányt pótolta a Legfelsőbb Bíróság 94. számú Polgári Kollégiumi állásfoglalása, mely szerint az élettársak között olyan vagyoni közösség jön létre, amelynek rendezésénél nem a családjog, hanem a polgári jog szabályait kell alkalmazni. A Legfelsőbb Bíróság felfogásában az élettársi viszony gazdasági egységet jelent, ezért az élettársak közös tulajdonosai annak, amit közös gazdálkodásukkal szereztek. 7. Az 1947 utáni „szocialista” korszakban a jogi irodalmat is átitatta a hivatalos ideológia. Ebben az időszakban találták fel a „szocialista erkölcs” fogalmát. „A házasságon kívüli együttélés a szocialista társadalmi erkölcsökkel ellentétes jelenség” – szögezte le 1963-ban Nizsalovszky Endre egyetemi tanár. A társadalom rosszallására számíthat, aki polgári házasságkötés nélkül él együtt partnerével, így az is, aki csak egyházi házasságot kötött. Az élettársak ugyanis ügyeskedtek: mindenből kétszer annyit Nizsalovszky Endre: A családi jog rendjének alapjai. Budapest, 1963. Akadémiai Kiadó. 67.



13

birtokolhattak, mint a házaspárok. Az élettársak két önálló személynek számítottak, így azután lehetett két lakásuk, két nyaralójuk, két Trabantjuk, sőt Csehszlovákiából telente akár két szánkót is behozhattak. Pilishegyi Mária felvetette, hogy ha egy özvegy élettársi kapcsolatra lép, indokolt lenne az özvegyi haszonélvezeti joga megszüntetése, hiszen az élettársi viszony lényege a házastársak módjára történő együttélés és a közös gazdálkodás. 8. 1971. július 1-jén központi lakbéremelést rendeltek el, s a rászoruló családoknak lakbér-hozzájárulást adtak. A Kormánynak ekkor az élettársi kapcsolat két problémát is jelentett: a) El kellett dönteni, hogy az egy főre jutó jövedelem meghatározásánál csökkentse-e az egy főre jutó jövedelem összegét egy ott lakó jövedelem nélküli élettárs. A 3/1971. (II. 8.) PM-ÉVM együttes rendelet kimondta, hogy a lakbér-hozzájárulás szempontjából az élettársat a házastárssal azonosan kell elbírálni, azaz a jövedelmét figyelembe kell venni. b) El kellett dönteni, hogy ha egy tanácsi bérlakás bérlője meghal, mi legyen az ott maradt élettárssal: kilakoltassák vagy folytathassa a bérleti jogviszonyt. A lakások elosztásáról és a lakásbérletről szóló 1/1971. (II. 8.) Korm. rendelet lehetővé tette, hogy az elhalt bérlő élettársa is folytathassa a lakásbérleti jogviszonyt, ha a bérlő halálakor – a lakásbérleti jogviszony kezdetétől fogva vagy legalább hat hónapja – a lakásban lakott. „Hat hónap!” Megjelent egy jogszabályban egy időtartam, s ez nyomban elindította a máig tartó hiedelem-lavinát. A jogszabály rendelkezését sokan úgy fordították le maguknak, hogy csak az számít élettársnak, aki legalább hat hónapig együtt él a társával. Nem árt tudni, hogy még napjainkban sincs olyan jogszabály, amely előírná, hogy hány napi, heti vagy hónapi együttélés kell ahhoz, hogy a jog egy párt élettársnak ismerjen el. Olyan viszont bőven akad, amely meghatározott időtartam óta fennálló élettársi kapcsolathoz fűz jogi következményeket. 9. Bár a jogászok szemében az élettársi kapcsolat hivatalosan még nem „családi” kapcsolat, 1977-ben a Legfelsőbb Bírósági egyik bírája eretnek jogászi gondolatot is megpendített, mely szerint az „élettársi kapcsolatok lényegében családi közösséget alkotnak éppen úgy, mint a házastársak.”  Pilishegyi Mária: A házasságon kívüli együttélés hatása az özvegy haszonélvezeti jogára. In: Magyar Jog, 1970/6.  Tóthné dr. Fábián Eszter: Az élettársi kapcsolat jellegéről és szabályozása mikéntjéről. In: Magyar Jog, 1977/8.

14

10. Az élettársak fogalmának törvényi meghatározása azonban még mindig hiányzott. Végül az 1977. évi IV. törvény a Ptk-ba beiktatta az ún. Társaság (1. Gazdasági társaság, 2. A polgári jogi társaság, 3. Az építőközösség) szabályozása után a Ptk. új 578. §-át, és itt definiálta elsőként jogszabályi szinten az élettársak fogalmát: „Az élettársak – házasságkötés nélkül, közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben élő nő és férfi – együttélésük alatt a szerzésben való közreműködés arányában szereznek közös tulajdont…” A Ptk. tehát kizárólag e párkapcsolat tulajdonszerzési következményére koncentrált, ezért úgy tekintette az élettársakat, mint egy gazdasági célra létrejött kéttagú társaságot. Mint például egy lottózó közösséget, ahol többen adják össze a lottószelvény árát, s a nyereményből mindenki olyan arányban részesedik, amilyen arányban előzetesen „beszállt” a lottószelvény árába. Ez a vagyoni jellegű szabályozás immár negyven éve változatlanul érvényes! 11. 1993-ban a Legfelsőbb Bíróság részletezte, hogy az élettársi kapcsolat feltételezi „a felek közös lakásban való együttélését, a közös háztartás fenntartását, a felek közötti érzelmi és gazdasági közösség fennállását, valamint azt is, hogy harmadik személyekkel szemben az összetartozásukat minden vonatkozásban vállalják.” 12. Az 1989-1990 közötti politikai rendszerváltozással a liberális elvek is előre törtek. A közös háztartásban, érzelmi-gazdasági kapcsolatban együtt élők között speciális helyzetet foglaltak el az azonos neműek, akiknek számát a becslések a lakosság legalább 5%-ra teszik. Ők kisebbségként – a többség elítélő hozzáállása miatt – titkolva élték életüket. Az Alkotmánybíróság 14/1995.(III. 13.) AB határozatával alkotmányellenes megkülönböztetésnek minősítette, ha a közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő személyek közül az azonos neműekre az élettársakra előírt jogszabályi rendelkezés nem vonatkozik. Az Alkotmánybíróság döntése nyomán az Országgyűlés 1996-ban a Ptk. keretein belül újra szabályozta az élettársak fogalmát. A ma is hatályos rendelkezés a következő: „Az élettársak – ha a jogszabály másként nem rendelkezik – két, házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő személy. [685/A §] Az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont.” [578/G. § (1) bek.]

Ezzel úgy tűnt, hogy az élettársak jogi megítélése a belátható jövőben még mindig valahol a családjogi és a polgári jogi szabályozás határán marad.

Pfv. II. 20 759/1993/4.



15

13. 2003. január 25-én a Kormány közzé tette az új Polgári Törvénykönyv koncepciójáról szóló határozatát. Ebben nem volt arról szó, hogy esetleg családdá minősítenék az élettársi kapcsolatot, de az élettársak esetén két újítást helyeztek kilátásba: a hosszabb élettársi viszony megszakadása esetére az élettársat megillető tartási jogot szabályozni kívánták, s biztosítani akarták az élettársnak a közösen lakott lakásra vonatkozó lakáshasználati jogát is. 14. 2003-ban az Országgyűlés az ún. „antidiszkriminációs törvénnyel” fellépett a homoszexuálisok hátrányos megkülönböztetése ellen is, de ez kevésnek bizonyult. 2005-ben az SZDSZ képviselői törvényjavaslatot nyújtottak be a regisztrált élettársak jogainak biztosítására, de ezt az Országgyűlés nem tárgyalta meg. 15. 2007 a politikában, és ezzel összefüggésben a törvényalkotásban is sajátos esztendő volt. Az egész évet végig kísérte a kisebbik koalíciós pártnak a több-biztosítós egészségpénztári rendszerre vonatkozó – koalíciós szakítópróbának minősített – követelése, mert a nagyobbik koalíciós párt ezzel a megoldással nem értett egyet. Közben szeptemberben az SZDSZ kezdeményezte a homoszexuálisok házasságkötésének engedélyezését, de októberben ezt a lehetőséget az Alkotmánybíróság, majd az Országgyűlés kijelölt bizottsága is elvetette. A Kormány végül benyújtotta az SZDSZ elképzeléseit tartalmazó több-biztosítós egészségpénztárra vonatkozó javaslatát, de az MSZP mintegy 40 képviselője közzé tette, hogy ezt nem fogják támogatni, s ez újra felidézte a koalíciós szakítás veszélyét. A Kormány benyújtotta a 2008. évi költségvetési törvény javaslatát is, melynek elfogadása a kisebb koalíciós párt képviselőinek szavazata nélkül lehetetlen volt. Ebben az igen bonyolulttá vált helyzetben az SZDSZ-nek a homoszexuálisok házasságkötésének lehetővé tételére vonatkozó, s alig néhány napja elbukott kezdeményezését a koalíciós partner váratlanul felkarolta. A Kormány november 16-i törvényjavaslata tartalmazta, hogy 2009-től mindazok, akik az anyakönyvvezető előtt kijelentik, hogy élettársként kívánnak együtt élni, azok ún. bejegyzett élettársként gyakorlatilag azonos jogokat kapjanak, mint a házastársak. A több-biztosítós egészségpénztár vitájával, a költségvetés vitájával, és ekkor sok egyéb feladattal is rendkívül leterhelt Országgyűlés a regisztrált élettársakra vonatkozó „sürgős” törvényjavaslatot egy hónap alatt elfogadta. Koalíció már nincs, több-biztosítós rendszer sincs, de ez a törvény megmaradt. A törvényjavaslatot ismertető államtitkár az egy évvel későbbi hatálybalépést azzal indokolta, hogy a bejegyzett élettársakra vonatkozó jogszabályi hátteret egy külön törvénnyel még meg kell teremteni, azonban e külön törvénynek még 2008 őszén sincs nyoma. A Kormány október 27-

16

én csak az anyakönyvezés néhány technikai szabályának módosítását kezdeményezte. Az Alkotmánybíróság november 10-i ülésének napirendjén csak e törvény néhány rendelkezése felülvizsgálatának megkezdése szerepelt, így reálisan azzal kell számot vetni, hogy 2009-től a következő tartós párkapcsolatokat szabályozza törvény: a) házassági kapcsolat (Csjt.) b) élettársi kapcsolat (Ptk.) c) bejegyzett élettársi kapcsolat (a 2009-től módosított Csjt.) A WJLF hallgatói 2008 őszén mintegy száz élettársi kapcsolatban élő pár mindkét tagjával készített riportjaikban kitértek a regisztrált élettársi kapcsolatra vonatkozó esetleges elképzelésekre is, de a gondolatot csaknem mindenki elutasította. Az elsődleges adatok alapján úgy tűnik, hogy azok a különnemű milliók, akik eddig élettársként éltek együtt, s nem tartották szükségesnek, hogy „papírjuk” legyen, várhatóan ezen túl sem fognak tolongani az anyakönyvvezető előtt, hogy magukat a bejegyzett élettársak anyakönyvébe bejegyeztessék. A bejegyzett élettársi kapcsolat esetleg előnyös lehet az azonos neműek számára, akik törvényi tilalom folytán nem köthetnek házasságot, továbbá a schengeni határon túl rekedt azon magyarok számára, akik különben a könnyebb vízumszerzés érdekében ún. névházasságot kötöttek volna. E kivételes helyzet elemzése még időelőttinek tűnik, ezért e dolgozatban csak a „hagyományos” élettársi kapcsolatban élők jogi helyzetét villantom fel. II. Az élettársi jogviszony tartalmi elemei Elöljáróban hasonlítsuk össze a házassági és az élettársi életközösség jogi megfogalmazását. Házassági életközösség A családjogi törvény szerint a házasság megkötésével a házastársak között a házassági életközösség idejére házastársi vagyonközösség keletkezik. A házastársi életközösség fogalmára jogszabály nem ad meghatározást. A mindennapi életben gyakran előfordul, hogy a házastársak egyikük munkája – például külföldi kiküldetése – miatt tartósan külön élnek egymástól, így az életközösség egyes elemei (együttélés, közös háztartás, szexuális kapcsolat, gazdasági együttműködés) hiányoznak, a felek között azonban megmarad az összetartozás érzése. Ilyenkor a házastársi életközösség is fennmarad, mert a házastársi együttélés megítélése szempontjából az akarati tényező a lényeg.

17

Élettársi életközösség A Legfelsőbb Bíróság egyik határozatában az élettársi együttélés fogalmi elemeit így sorolta fel: a felek éljenek együtt, rendelkezzenek közös háztartással, köztük érzelmi és gazdasági közösség álljon fenn, harmadik személyekkel szemben összetartozásukat minden vonatkozásban vállalják. Látható ezért, hogy élettársak esetén is csak az élettársi életközösség eredményez élettársi vagyonközösséget. Vegyük egyesével sorra a törvényi tényállás elemeit. A Ptk. fentebb ismertetett és ma is hatályos rendelkezései szerint: „Az élettársak – ha a jogszabály másként nem rendelkezik – házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő két személy.” a) Közös háztartás A közös háztartás fogalmilag azt jelenti, hogy a közös háztartás tagjai tartósan együtt élnek és a közös szükségleteikre fordított kiadásokat közösen fedezik. Az egy fedél alatt élés nem feltétlenül jelent élettársi együttélést. Gyakori, hogy főiskolások, egyetemisták közösen bérelnek egy lakást, s megosztják annak kiadásait. Egy közös albérlet önmagában csak rezsiközösséget jelent, ami nem azonos a közös háztartással. Nem élnek közös háztartásban azok, akik mindegyike magának külön-külön főz, bár a rezsit egyenlő arányban megosztva fizetik. Ha a közösség csak abban áll, hogy egy lakásban lakva, laza érzelmi alapon szívességi szolgáltatásokat teljesítenek egymás javára, a szívességi szolgáltatások kölcsönössége kizárja az élettársi szabályok alkalmazását. Élettársi kapcsolat csak akkor állapítható meg, ha a közös háztartásban élők legalább hallgatólagosan egyetértenek abban, hogy a közös gazdasági tevékenység eredményeként szerzett vagyon közös legyen. Nem elegendő az élettársi kapcsolat megállapításához az sem, ha a felek közösen szórakoznak, ha a szoros érzelmi kapcsolatuk ellenére sem élnek közös háztartásban és saját jövedelmükkel önállóan rendelkeznek. A bírói gyakorlat azonban arra is rámutatott, hogy élettársak esetén is előfordulhatnak olyan sajátos körülmények, amikor – például az egyikük intézeti elhelyezése miatt – tartósan nem élnek „közös háztartásban”. Ha azonban ez a sajátos helyzet a kapcsolat intenzitását véglegesen nem akadályozza meg, akkor ez nem akadálya az élettársi kapcsolatként való minősítés fennmaradásának.10 Ebből kiindulva ezért nem zárhatjuk ki akár hajléktalanok esetén sem a jogilag is élettársinak minősülő kapcsolatot. BH1994. 252. P. III. 20 012/1985/3. – BH 1986/2/62.,1998/2/83-I.  H 1998/12/588.  Fővárosi Bíróság 45. Pf. 25 749/1992/3. 10 BH2001. 596  

18

b) Érzelmi közösség „Az élettársak – ha a jogszabály másként nem rendelkezik – házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő két személy.” Két személy között fennálló érzelmi kapcsolatot a jog adott esetben feltételezheti. Ilyennek vélelmezhető a házaspárok kapcsolata. Az érzelmi kapcsolatot a jog feltételezi a jegyeseknél is, bár a jegyesség fogalmát a jog sehol sem határozza meg. A jegyesek ezért azok, akik magukat ennek vallják, feltéve, hogy nincs elvi akadálya a házasságkötésüknek. Így nyilván nem minősülhetnek jegyesnek az anya és fia vagy két férfi akkor sem, ha közöttük érzelmi kapcsolat van. Ha a jegyesek érzelmi kapcsolata gazdasági közösséget is eredményező együttélésben is megnyilvánul, akkor a jegyesek egyúttal élettársak is. Az „érzelmi közösség”, a szeretet, a szerelem azonban egy olyan jogi tény, melynek vélelmezett fennállásához a bíróságok gyakorlata következményeket fűz. Az élettársak „érzelmi” kapcsolatban élnek együtt. Az egymással érzelmi kapcsolatban álló, s egymást szerető személyektől a Ptk. szerint általában elvárható egy minimális fokú kölcsönös támogatás. Ezért például ha valaki egy múló betegségben ápolja az élettársát, annak költségét nem számíthatja fel. Ezzel szemben tartós betegség esetén az élettárs – szemben az erre jogszabállyal is kötelezett házastárssal – már nem köteles ingyen ápolni a társát…11 Az egymással érzelmi kapcsolatban álló felek között megjelenhet a szerelemféltés, a féltékenység is, melynek olykor kriminális következményei vannak. Előfordul, hogy a féltékenység következtében az élettárs sérelmére vagy az élettárs védelmében követnek el bűncselekményt. Ilyenkor az élettársak közötti „érzelmi kapcsolatot” a bíróság megfelelő súllyal értékeli.12 c) Gazdasági közösség „Az élettársak – ha a jogszabály másként nem rendelkezik – házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő két személy. Az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont.”. A polgári jogi szemlélet szerint az élettársi kapcsolat egyik leglényegesebb eleme a közös tulajdon keletkezése. Nem véletlen ezért, hogy az élettársi kapcsolat megszűnésekor a leggyakoribb vitatéma, hogy az érintett felek között egyáltalán megvalósult-e közös vagyont keletkeztető gazda Legfelsőbb Bíróság P.II.20.272/1990.sz. BH2001. 461; BH1998. 64.

11 12

19

sági közösség. A bíróságok által követett gyakorlat szerint a közös háztartásban élők között a gazdasági közösség fennállása akkor állapítható meg, ha legalább hallgatólagosan, azaz legalább ráutaló magatartásukkal egyetértenek abban, hogy a közös gazdasági tevékenység eredményeként szerzett vagyon közös legyen.13 A tulajdoni arány megállapításának nehézségeit a későbbiekben részletesen kifejtjük. d) Két személy „Az élettársak házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő két személy.” Nem három személy, s nem négy, csak kettő! Ha a gazdasági közösség kettőnél több személy között áll fenn, akkor az ilyen kapcsolat keretein belül élő két személy kapcsolata nem minősül élettársi kapcsolatnak. Így ha a felek bármelyike házassági életközösségben is él, e tény az élettársi vagyonközösség egyidejű fennállását kizárja!14 III. Az élettársak vagyoni viszonyai A Csjt. szerint a házastársak a házassági életközösség fennállása alatt – ha vagyonjogi szerződésük másként nem rendelkezik – egyenlő arányban szereznek közös tulajdont. Ezzel szemben a Ptk. szerint az élettársak a közösen szerzett vagyontárgynak a szerzésben való közreműködésüknek megfelelő arányban lesznek tulajdonostársai. Az életbeli helyzetek végtelen változatossága miatt a bírói gyakorlat szerint a szerzésben való közreműködés, és az ennek megfelelő arányú közös tulajdonszerzés mértékét az együttélés teljes tartalmára egységesen kell meghatározni. Ennek során nem csupán a felek által ténylegesen elért jövedelem összegét, hanem a különvagyonaikat, a közös háztartásban személyesen (nem pedig bejárónő alkalmazásával) végzett, valamint a közös ingatlan felújításához kifejtett szervezőmunka értékét is figyelembe kell venni.15 A szerzési arány megállapításánál a felek jövedelme közötti arány is fontos szempont lehet, de gyakori az is, hogy az egyik fél csak a közös háztartásban dolgozik, azaz önálló jövedelemmel nem rendelkezik. Ez utóbbi esetre előírja a törvény, hogy a közös háztartásban végzett munka is figyelembe veendő a szerzéshez való hozzájárulás arányának kiszámításánál, de közelebbről a jogszabály nem ad támpontot a számításhoz. BH 1998/12/588. Pfv. II. 21 375/1999/4. sz. továbbá Legf. Bír. Pf. II. 25.710/2002. sz. BH1996. 258.

13 14 15

20

Jól látható ezért, hogy a szerzéshez való hozzájárulás arányának megállapítása hosszú élettársi együttélést követően hihetetlenül nagy nehézséget okozhat. Az élettársak körében időnként felbukkan indokként, hogy azért nem kötnek házasságot, mert a házassági bontóperek elhúzódnak. Érzékelhetően ennek pontosan az ellenkezője az igaz, hiszen a házassági vagyonjogot a törvény világosan szabályozza, ott az arányokon általában nincs vita. A volt élettársak vagyoni vitája során azonban először be kell bizonyítani, hogy egyáltalán élettársak voltak. Ezt követően évekig el lehet vitatkozni azon is, hogy mi a közös vagyonuk, míg házastársak esetén erről a Csjt. rendelkezik. Végül újabb évekig el lehet vitatkozni a szerzési arányokon… Igaz, a Ptk. kimondja, hogy ha a szerzési arány nem állapítható meg, akkor azt egyenlőnek kell tekinteni, azonban annak rögzítése, hogy az arány „nem állapítható meg”, eleve feltételezi, hogy azt a bíróságnak előbb meg kell kísérelnie. Ha ezt nem tenné meg, a II. fokú bíróság hatályon kívül helyezheti az I. fokú ítéletet, s ilyenkor az egész eljárás elölről kezdődik. Összességében megállapítható, hogy az élettársak közötti vagyoni elszámolás összehasonlíthatatlanul nehezebb és elhúzódóbb, mint a házastársi vagyonközösség megosztása. Az a hiedelem, hogy ebből a kapcsolatból „könnyebb kilépni”, csak akkor igaz, ha a felek letesznek arról, hogy a nekik jogosan járó vagyonrészt megkapják. Nem közismert az élettársak körében, hogy az élettársi vagyonközösségi igény ún. tulajdoni igény, amely nem évül el, ezért határidő nélkül lehet érvényesíteni. IV. A házastársak és az élettársak személyi és vagyoni viszonyai közötti különbségek 1. Eltérés az irányadó jogszabályokban A házasságban való együttélés családjogi viszonynak minősül, melyre a Csjt. rendelkezései az irányadók. A „családjog” a magánjognak elkülönült része. A család olyan érzelmi, morális tényezőkkel – bizalommal, szeretettel, felelősséggel, hálával, intimitással, emlékekkel stb. – átszőtt kapcsolatrendszer, amelyre az „idegenekre” vonatkozó polgári jogi szabályok alkalmazása erkölcsileg elfogadhatatlan. A családokra vonatkozó jogi szabályozás – e terület sajátosságai miatt – a „bírói jogalkotás” nélkül sokszor működésképtelen lenne. A bíróság sokszor kényszerült arra, hogy az élethez és az erkölcsi elvárásokhoz igazítsa a jogszabály értelmezését. Nem véletlen, hogy ha egy jogásznak felteszünk egy családjogi kérdést, a válasz úgy kezdődik, hogy „az attól függ”.

21

A házasság és a család intézményének alkotmányos védelme A házasságot a törvény elsősorban a konkurens párkapcsolattal, az élettársi kapcsolattal szemben „védi”, s ez a házasságban élőkre nézve előnyösebb szabályok útján valósul meg. A törvény a házasság védelme érdekében a házasfelek vagyoni viszonyait, az öröklési kapcsolatukat, valamint a házasságban született gyermek apasága kérdését kedvezőbben szabályozza, mint a hagyományos élettársi kapcsolatban élők esetében. A megfontoltabb házasságkötés érdekében a házasságkötési szándék bejelentése után 30 napos várakozási időt ír elő a törvény. Ezzel szemben a hagyományos élettársi kapcsolat létesítése informálisan történik. A házassági bontóperben a bíró bármikor megkísérelheti a felek „békítését”, ha esélyt lát a házasság megmentésére. Ha a feleknek kiskorú gyermekük is van, a megalapozottabb döntés érdekében az ügyben legalább két tárgyalást kell tartani. Az élettársi kapcsolat ezzel szemben általában úgy szűnik meg, hogy az egyik fél kimegy az ajtón… Az élettársi kapcsolat mint házasságon kívüli együttélés viszont olyan polgári jogi viszony, amelyre a Ptk. alkalmazandó. A polgári jogi viszonyokban irányadó követelmény „az adott helyzetben általában elvárhatóságnak” megfelelő magatartás tanúsítása. Ebből vezette le a bírósági joggyakorlat az élettársaktól mint egymással a Ptk. szerint „érzelmi kapcsolatban” álló személyektől a polgári jogviszonyokban általában elvárható szintű kölcsönös támogatás követelményét is, mely a polgári jogászok szerint közelről sem azonos tartalmú elvárás, mint a házastársak esetén, ahol a törvény a kölcsönös támogatást számukra kifejezetten előírja. 2. Ki lehet házastárs, és ki lehet élettárs? Házasság a Csjt. szerint csak két különböző nemű személy között állhat fenn. Ezzel szemben a Ptk. a különböző neműek mellett 1995 óta már az azonos neműek érzelmi-gazdasági egységét is elismeri élettársi kapcsolatként. 3. Eltérés a létesítéshez szükséges életkornál Házasságot a Csjt. szerint nagykorú – kivételesen a 16. életév betöltése után előzetes gyámhatósági engedéllyel kiskorú – személy köthet. Élettársi kapcsolat létesítése polgári jogi szerződéses jognyilatkozatnak számít, ezért itt a Ptk-nak a cselekvőképességre vonatkozó szabályait kell alkalmazni. A cselekvőképtelen – a 14. év alatti személy, illetve az, akit a bíróság cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezett – nem tehet érvényes jognyilatkozatot, így érvényesen nem létesíthet élettársi kapcsolatot sem.

22

Ezzel szemben a 14. életévét betöltött személy, továbbá az, akit a bíróság cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezett, a törvényes képviselője jóváhagyásával már érvényes jognyilatkozatot tehet, így például a törvényes képviselője jóváhagyásával élettársi kapcsolatot is létesíthet. Egy 14. életévét betöltött gyermek ezért szülője – egy gondokság alatt álló nagykorú személy a gondnoka – jóváhagyásával élettársa lehet egy másik személynek. A hozzájárulás lehet írásbeli, szóbeli, de akár hallgatólagos is. Ha a 14. életévét betöltött gyermek élettársi kapcsolata a nemi kapcsolatra is kiterjed, azzal a jog ma már nem foglalkozik. 4. Eltérés a névviselési lehetőségeknél Egy élettárs nem viselheti élettársa nevét, míg a házastárs igen. 5. Eltérés a társ tartásának kötelezettségben A házastársakat a Csjt. alapján az életközösség fennállása és a különélés tartalma alatt, valamint a házasság felbontása esetén egymással szemben törvényes tartási kötelezettség terheli. Ezzel szemben az élettársakat a Ptk. alapján hasonló tartási kötelezettség nem terheli. Ha a házastársi tartás jogosultja utóbb élettársi kapcsolatot létesít, vajon igényelhet-e még tartást a volt házastársától az élettársi kapcsolat alatt vagy annak megszűnése esetén? A bíróság álláspontja szerint16 az élettársnak törvényen alapuló tartási kötelezettsége nincs. Így önmagában egy élettársi kapcsolat létesítése a házastársi tartásra jogosultságot nem szünteti meg. Ha viszont az élettárs a tartásra jogosult megélhetéséről ténylegesen gondoskodik, a rászorultság megszűnése miatt a házastársi tartás már megszüntethető. Ha az élettársi kapcsolat utóbb megszűnik, a változatlan rászorultság esetén feléledhet a házastársi tartás iránti igény. 6. Eltérés a társ kiskorú gyermekével kapcsolatos tartási kötelezettségben A házastársat az életközösség fennállása alatt a Csjt. 62. § (1) bek. szerint törvényes tartási kötelezettség terheli a házastárs olyan tartásra szoruló kiskorú gyermekével (mostohagyermek) szemben, akit házastársa az ő beleegyezésével hozott a közös háztartásba. Az élettársakat ilyen tartási kötelezettség nem terheli. 7. Eltérés a gyermeknevelésre (gyermekelhelyezésre) alkalmasság megítélése terén Ha az egyik házasfél „félrelépett”, s elköltözik a családjától, a bírói gyakorlat szerint a családi élet felelőtlen megbontása s a gyermek elhagyása BH1974. 299.

16

23

kétségessé teheti, hogy ez a szülő rendelkezik-e a gyermek neveléséhez szükséges tulajdonságokkal. Élettársak kapcsolatát azonban a családjog nem tekinti családi kapcsolatnak, ezért a törvény nem várja el a kapcsolathoz való ragaszkodást sem, így egy gyermekelhelyezési vita során a bírói gyakorlat az esetleges félrelépéshez sem fűz ilyen következményt. 8. Eltérés az örökbefogadási lehetőségekben Az örökbefogadás célja, hogy az örökbefogadó, valamint annak rokonai és az örökbefogadott között családi kapcsolatot létesítsen, és elsősorban az olyan kiskorúak családi nevelését biztosítsa, akiknek szülei nem élnek, vagy akiket szüleik nem képesek megfelelően nevelni. Az örökbefogadó lehet egy házaspár mindkét tagja, továbbá a házasságban élő egyik személy, végül egy egyedülálló személy. Élettársak együttesen nem fogadhatnak örökbe gyermeket. Ha az élettársak bármelyike egy gyermeket örökbe fogadott, a másik élettárs a gyermeket már nem fogadhatja örökbe, mert az örökbefogadásról rendelkező jogszabály az élettársi kapcsolatot nem tekinti családi kapcsolatnak. 9. Eltérés az utolsó közös lakás további használata körében Házastársak esetén az utolsó közös lakás használatának joga – függetlenül attól, hogy az közös tulajdon vagy csak egyikük tulajdona, illetve közös bérlemény vagy csak egyikük önálló bérleménye – mindkettőjüket megilleti. A volt házastárs az utolsó közös lakás használatáról ingyenesen vagy ellenérték fejében lemondhat, illetve bírói ítélet ellenérték fejében attól megfoszthatja. Ezzel szemben élettársaknál, ha az utolsó közös lakás csak egyikük tulajdona vagy önálló bérleménye, az oda befogadott élettársnak nincs törvény által védett használati joga, mert ő csak ún. szívességi lakáshasználó. A szívességi lakáshasználatot a lakás tulajdonosa (bérlője) bármikor egyoldalúan megszüntetheti, s az utcára kitett élettársnak a lakhatási lehetőség megszűnéséért nem jár ellenérték sem. 10. Eltérés a közös kiskorú gyermek lakáshasználata kérdésében A házastársak közös kiskorú gyermekének a lakáshasználati jogát általában akkor is a volt közös lakásban kell biztosítani, ha az valamelyikük különvagyona vagy egyedüli bérleménye. Ez a gyakorlatban azzal jár, hogy amelyik félnél elhelyezik a közös kiskorú gyermeket, az egyúttal általában megkapja a volt közös lakás használatát is. Bár az élettársak utolsó együttélési színhelye is gyakran az egyik fél lakása, ahová ő az élettársát befogadta, az ilyen befogadott élettárs in-

24

gyenes lakáshasználatát bármikor egyoldalúan meg lehet szüntetni, s a korábban „befogadott élettárs” köteles a lakásból eltávozni.17 Miután a szülő a Csjt. 77. § (1) bek. szerint saját háztartásában köteles gondoskodni a kiskorú gyermeke állandó lakásáról, ez élettársak gyermek-elhelyezési vitája esetén általában a lakással rendelkező félnek jelent előnyösebb helyzetet. 11. Eltérés a közös tulajdon arányában A házasság megkötésével, a házassági életközösség idejére a házas felek között házastársi vagyonközösség jön létre. A Csjt. a házastársak egyenlő arányú közös tulajdonává minősíti mindazt, amit a házastársak a házassági életközösség ideje alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek. Ez alól csak a házastársaknak a Csjt-ben taxatíve megjelölt különvagyona jelent kivételt. Az élettársak esetében az együttélésük alatt szerzett vagyon viszont a Ptk. szerint a szerzésben való közreműködésük arányában lesz az élettársak közös tulajdona. Ha a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni. Bírósági út igénybevétele esetén a javak elosztásának aránya nagyban függ a bírói mérlegeléstől. 12. Eltérés a vagyonjogi szerződés alakiságainál A Csjt. alapján a házasulók, illetve a házasfelek házassági vagyonjogi szerződésben a törvényi előírástól eltérően meghatározhatják, hogy mely vagyon kerül a közös, illetőleg a különvagyonba. Az ilyen szerződés érvényességéhez annak közokiratba vagy ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratba foglalása szükséges. A Ptk. szerint az élettársak vagyoni szerződésének érvényessége nincs alaki szabályokhoz kötve, az megköthető írásban, szóban vagy akár ráutaló magatartással is! Ilyen ráutaló magatartásnak minősülhet például az is, ha az élettársak a jövedelmeik meghatározott részét közösen, más részét pedig egymástól elkülönítve kezelik hosszabb időn át anélkül, hogy a pénzkezelés ilyen módja ellen bármelyikük is tiltakozna. További eltérés, hogy a házastársak esetén a jó erkölcsbe ütközik, s ezért érvénytelen az olyan szerződés, mely az egyik fél kifosztására irányul. Ezzel szemben élettársak esetén nincs jogi akadálya annak, hogy az élettársak valamelyike az őt törvény alapján megillető közös tulajdonszerzésről lemondjon. Színezi a lehetőségeket, hogy ha a lemondásra abban a téves feltevésben kerül sor, hogy a nála lényegesen fiatalabb élettársa túléli őt, úgy élettársának halála esetén az egyoldalú joglemondó nyilatkozatát megtámadhatja.18 BH1999. 113. BH1999. 498.

17 18

25

13. Eltérés a különvagyon haszna jellegében Házastársak esetén „a különvagyon szaporulatát a közös vagyon javára kell elszámolni (Csjt. 27. §).” Élettársaknál viszont nincs ilyen szabály, ezért „a különvagyon jövedelméből a másik élettárs csak közreműködése esetén és ennek arányában részesülhet.”19 14. Eltérés a különvagyon helyébe lépett vagyontárgy jogi megítélésénél A házastársak különvagyona e minőségét mindvégig megtartja. Azonban a Csjt. szerint a különvagyon értékén szerzett vagyontárgy, ha a mindennapi közös életvitelt szolgáló, valamint a szokásos mértékű berendezési és felszerelési tárgy (pl. mosógép, televízió stb.) helyébe lépett, tizenöt évi házassági együttélés után – azaz a tizenötödik házassági évforduló napján – közös vagyonná válik. Az élettárs különvagyona helyébe lépett vagyontárgy változatlanul és határidő nélkül különvagyon marad. 15. Eltérés a közös vagyontárgy elidegenítésénél A házastársi vagyonközösséghez tartozó vagyontárgyat csak a házastársak közös egyetértésével lehet elidegeníteni.20 Ha tehát egy házasfél a közös lakás nevén álló felét a közös gyermeküknek szeretné ajándékozni, még ez is csak akkor érvényes, ha ahhoz a házastársa hozzájárul. Ezzel szemben az élettárs a közösen szerzett vagyontárgy őt illető tulajdoni hányadával – a közös tulajdonra vonatkozó szabályok figyelembe vétele mellett – önállóan rendelkezhet. Ha tehát egy élettárs a közös lakásnak a saját nevén álló fele részét el akarja ajándékozni, ezt az élettársa engedélye nélkül is megteheti. Az élettársat a közös vagyontárgy tulajdoni hányadának eladása esetén csak elővásárlási jog illeti meg. 16. Eltérés az öröklési szabályokban A házastársak egyikének halála esetén a túlélő házastárs törvényes örökös; leszármazó esetén özvegyi haszonélvezeti jogot, leszármazó hiányában pedig – az ági vagyon kivételével – a hagyatéki vagyont örökli.21 Az élettárs viszont nem törvényes örökös, így csak egy javára szóló végrendelet esetén részesülhet élettársa hagyatékából. Célszerű ezért az élettársaknak végrendelettel örökössé tenni a túlélő élettársat. Így elkerülhető, hogy – amint arra sok példa van – adott esetben több évtizedes együttélés után se örököljön semmit a túlélő élettárs. BH 1980. 245. Csjt. 30. § (1-5) bek. Ptk. 607. § (4) bekezdés és 615.§

19 20 21

26

17. Eltérés az öröklési illeték mértékénél Nem árt, ha tudjuk, hogy az öröklési illeték – az ajándékozási illetékhez hasonlóan – kedvezményes mértékű, ha a házastárs örököl. Az élettárs azonban idegennek minősül, így a legmagasabb illetékkulccsal szabják terhére az öröklési illetéket. Az eltérés egyáltalán nem elhanyagolható: Öröklésnél:

Az öröklési illeték %-a

Ha házastárs örököl:

18 millió forint értékig 11%, 18 millió forint értékig 2,5% , 18 millió forint feletti rész után 15% 18 millió forint feletti rész után 6%

Ha élettárs örököl:

18 millió forint értékig 21%, 18 millió forint értékig 8%, 18 millió forint feletti rész után 30% 18 millió forint feletti rész után 12%

Ajándékozásnál:

Az ajándékozási illeték %-a

A megajándékozott házastársnál

18 millió forint értékig 11%, 18 millió forint értékig 5% , 18 millió forint feletti rész után 18% 18 millió forint feletti rész után 8%

A megajándékozott élettársnál

18 millió forint értékig 21%, 18 millió forint értékig 10%, 18 millió forint feletti rész után 30% 18 millió forint feletti rész után 21%

Lakástulajdon-öröklésénél

Lakástulajdon-szerzésnél

18. Az élettársuk létezését letagadó „egyedülállók” állami támogatása Aki élettársi kapcsolatát letagadja, az a házasságban vagy élettársi kapcsolatban élőhöz képest a) 1500 Ft-tal – súlyosan fogyatékos gyermeke esetén 2600 Ft-tal – magasabb családi pótlékot22 kap; b) magasabb jövedelmi határig is jogosult lehet rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre;23 c) gyermeke könnyebben kerülhet be az óvodába;24 d) kiskorú gyermeke ápolása címén kétszer annyi ideig – például hat évesnél fiatalabb gyermek esetén 42 nap helyett 84 (!) napig – lehet táppénzen;25 e) amíg a gyermeke kiskorú, közalkalmazotti jogviszonya nehezebben szüntethető meg;26 f) magasabb jövedelmi határig igényelhet nagykorú hozzátartozója ápolása érdekében ápolási díjat;27 g) magasabb jövedelmi határig igényelheti a gáz- illetve távhőszolgáltatási ártámogatást;28 h) idős korában magasabb jövedelmi határig igényelheti az időskorúak járadékát29 stb.

A családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény 11. §-a A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény (Gyvt.) 19. § (2) bek. 24 Gyvt. 41. §. 25 A kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény 46. § (1) bek. 26 A közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 32. § (1) bek. b/ pontja 27 A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény 43/B § (1) bek. 28 A lakossági vezetékes gázfogyasztás és távhőfelhasználás szociális támogatásáról szóló 289/2007. (X. 31.) Korm. rendelet 2. § (4) bek 29 A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény 32/B § (1) bek. 22 23

27

V. A házastársak és az élettársak vagyoni viszonyainak rendezése közötti hasonlóságok Mindkét vagyonjogi esetben dologi igényről van szó, mely nem évül el Az élettársi kapcsolat tartama alatt történt „közös tulajdonszerzés” – a házastársakhoz hasonlóan – vagyonközösség létrejöttével jár. Az így létrejött közös tulajdon mindaddig fennmarad, amíg a felek – vagy jogutódaik – el nem számolnak egymással. A tulajdoni igény soha nem évül el, így elvileg időbeni határ nélkül lehet az igényt érvényesíteni. Mindkét esetben vagyonmérleg szükséges a megosztáshoz Az élettársi közös vagyon megosztása – a házastársi közös vagyon megosztásához hasonlóan – az élettársi kapcsolatból eredő vagyoni igények egységes és végleges rendezését feltételezi. Akár békésen, akár peres úton történik az élettársak közös tulajdonának a megszüntetése, a korrekt elszámolás feltételezi a közös vagyonhoz tartozó tárgyak felsorolását, becsült értékelését, s az átlagos szerzési arány megállapítását. Ezt követi annak kiszámolása, hogy egy-egy felet milyen érték illet meg, s végül annak lerögzítése, hogy egy-egy fél a neki jutó értéket milyen vagyontárgyban vagy értékkiegyenlítéssel kaphatja meg. Hasonlóság a tartási és az öröklési szerződés kötésének lehetőségében A házastársakat a törvény30 kötelezi társuk tartására a házassági életközösség fennállása alatt. Ha e törvényben előírt tartás biztosítására a közös vagyon nem nyújt fedezetet, az eltartást a különvagyon terhére is biztosítani kell.31 Ezzel szemben az élettársakat nem kötelezi a törvény egymás eltartására. Az élettársak esetén – az érzelmi kapcsolatukból következően – ugyan általában elvárható egy alacsonyabb szintű kölcsönös támogatás, de ezt nem lehet a bíróság előtt kikényszeríteni. Kérdés: vajon köthet-e társával tartási vagy öröklési szerződést a házastárs, illetve az élettárs? A Legfelsőbb Bíróság úgy foglalt állást,32 hogy „nincs jogi akadálya annak, hogy szerződéses örökösként olyan személy kössön öröklési szerződést, akit az örökhagyóval szemben törvényes tartási kötelezettség is terhel. Elvileg tehát tartási (öröklési) szerződést köthet a szülőjével a gyermeke, az egyik házastárs a másikkal stb.

Csjt. 24. § Csjt. 32. § (2) bek. BH1990. 157.

30 31 32

28

Az ilyen szerződés azonban csak akkor érvényes, ha: a) a tartást vállaló személy a saját jövedelméből, különvagyonából tartja a társát, továbbá b) a nyújtott szolgáltatások mértéke meghaladja a rokoni kapcsolat, a házassági életközösség, illetőleg az élettársi viszony tartalmát kitevő, az együttéléssel értelemszerűen együtt járó tevékenység kereteit.” Mindezt lefordítva a gyakorlat nyelvére, a feltételek a következők: Miután a házastárs a törvény szerint is köteles gondoskodni a társa „megélhetéséről”, tartalmilag ennél többet kell vállalnia a szerződésben, ha azt akarják a felek, hogy érvényes legyen a tartási (öröklési) szerződésük. A házastárs ezen túlmenően csak akkor köthet házastársával tartási szerződést, ha a szerződés kifejezetten tartalmazza, hogy az eltartásra nem a közös vagyont (jövedelmet) használják fel, hanem az eltartást vállaló házastárs különvagyonát. A nyilvánvaló nehézséget az okozza, hogy a Csjt. szerint az eltartást vállaló házasfélnek a saját jövedelme is közös vagyonnak számít, sőt még a különvagyonának a vagyonszaporulata (pl. a különvagyoni tehenének a teje, borja, a különvagyoni takarékbetétjének a kamatai, az albérletbe kiadott különvagyoni lakásából szedett albérleti díj stb.) is. A házastárs ezért csak akkor köthet házastársával tartási szerződést, ha annak fedezete a Csjt. szerinti különvagyona, vagyis: a) a házasságkötéskor megvolt vagyontárgy, b) a házasság fennállása alatt örökölt vagy ajándékba kapott vagyontárgy, c) a személyes használatra szolgáló és szokásos mértékű illetőleg menynyiségű vagyontárgy, d) a különvagyon értékén szerzett vagyontárgy, e) házassági vagyonjogi szerződéssel a különvagyonába utalt vagyontárgy, illetve jövedelem. Vajon mi a helyzet az élettársak esetében? Az elv hasonló: élettársak is köthetnek egymással tartási (öröklési) szerződést, ha az eltartó a tartást a különvagyona terhére vállalja, s a tartás vállalt tartalma meghaladja azt a szintet, ami az egymással érzelmi kapcsolatban levőktől a társadalmi felfogás szerint általában elvárható. Ha viszont a „közös jövedelmet” fordítják a felek az eltartott eltartására, akkor ez a szerződés sem minősül tartási (öröklési) szerződésnek. Élettársak esetén a „különvagyon” biztosítása lényegesen egyszerűbb, mert az élettárs együttélés alatti jövedelme eleve a saját különvagyonának számít, s ő dönti el, hogy ebből mennyit ad a közös háztartásra, meny-

29

nyivel járul hozzá egy-egy vagyontárgy szerzéséhez. Jövedelmének az a része, melyet nem ad be a közösbe, a különvagyona marad! Az élettársak ezért könnyebben köthetnek egymással tartási (öröklési) szerződést, mint a házastársak.

Záró gondolatok A laza párkapcsolatot, az alkalmi közös programokat és szórakozást, az ún. együtt járást, az albérlőtársak osztott rezsiviselését attól kezdve váltja fel egy minőségi – s a jog által is értékelt – változás, ha a pár már közös háztartásban él együtt. Ha az együvé tartozásukat kifelé – azaz minden tekintetben is – vállalják, s a tartós együttélésükből fakadó közös feladataikat és gondjaikat is közösen oldják meg, attól kezdve már társak az életben. Ha közös vagyont szereznek, erre már az élettársi vagyonközösség szabályait kell alkalmazni. Akik számára ez az együttélés nem ütközik erkölcsi akadályokba, s a házasságot nem tekintik külön „értéknek”, azok tartós együttélésének tartalmán már valóban semmit sem változtatna egy házasságkötéssel megszerzett „papír”. Az élettársak általában nem ismerik a jogi szabályozás csapdáit, s ma hazánkban milliók sodródnak a téves hiedelmek tengerén, így az átfogó jogalkotás igénye egyre feszítőbbnek tűnik.

30

Borbély-Pecze Tibor Bors

Munkaerőpiacok és regionalitás 1. Regionalitás és tudásgazdaság A munkaerőpiacok regionalitásának országhatáron belül és az Európai Unió viszonylatában is hatalmas irodalma van. A gazdasági fejlődés regionális eltérései magukkal hozzák a földrajzi térségek közötti differenciálódást. Amíg az emberiség történelmében évszázadokon át a mezőgazdasági termelés volt a domináns termelési szektor, addig az ipari forradalmak sorozat elvezetett oda, hogy a fejlett világban mára a szolgáltató szektor a meghatározó. A világgazdaság rövid idő alatt lezajlott átrendeződésével pedig a korábban fejletlen államokként emlegetett dél-amerikai és ázsiai országok egyre meghatározóbb szerepet hasítanak ki a világgazdaságból. Ami az ipari társadalmakat megkülönbözteti a preindusztriálisaktól, az a mezőgazdaság csökkenő foglalkoztatottsága, amely mögött hatalmasra nőtt termelékenység áll. A XVIII. század elejétől Nagy-Britanniában megindult iparosodás vége a XX. század eleje, amely során a foglalkoztatottak tömegesen kerültek át a primer szektorból a szekunderbe. Az indusztriális majd a posztindusztriális gazdaságokban a munkaerőpiaci egyenlőtlenségek minden olyan mértéket és értéket meghaladnak, mint ami évszázadokon keresztül elképzelhető lett volna, ugyanakkor a piacok átalakulása gyorsan megy végbe. A lassan adaptálódó gazdaságok, régiók néhány évtized alatt kerülhetnek a világgazdaság élvonalából a hátsó sorokba. Igaza az átrendeződés visszafelé is működőképes, még ha sokkalta több munka, tett is szükséges hozzá. Pounds (2003:15) Európa 25 évszázados történetét bemutató könyvében egy egyszerű három tényezős modellre építi fel mondandóját. A környezeti adottságok a technika színvonala és az emberi magatartásminták, felfogásmódok és a társadalomszerkezet egymást feltételező, egymással állandó kölcsönhatásban álló tényezők, amelyek együttesen alakítják a terület gazdasági-foglalkoztatási fejlődését. A hazánkra is jellemző tudásintenzív gazdaság, a kimerülő természeti erőforrások miatt (amely

31

utóbbiak tekintetében a Trianon utáni Magyarország eleve meglehetősen szegény volt), a három tényező közül az emberi magatartásminták kategóriája, vagyis – a mai megszokott felfogásban – a HRD (������ Human Re��� source Development���������������� ) a meghatározó. 1. sz. ábra A fejlődés három eleme

Magyarország tekintetében a regionális széthúzás a rendszerváltástól erősödő és tartósodó tendenciát mutat fel, miközben Ady Endre (1905) találó megfogalmazásában „kompország” vagy Szűcs Endre (1983) prózai, de Európa három fejlődési régióját szintén kifejezően bemutató elemzésében az ország jelentős fejlődési lemaradást halmozott fel történelem során Európa gazdasági-társadalmi középpontjához képest. Ez a hátrányunk – együttesen a többi poszt-szocialista Közép-európai országgal – az uniós tagságunkkal aligha csökkenthető egyik pillanatról a másikra. Az Európai Unió regionális és kohéziós politikái (vö. ESZA, ERFA), az EU történelmében egyre erősödő jelleggel, folyamatos felértékelődés alatt állnak. A korábbi agrárium túlsúlyos brüsszeli büdzsében növekvőben vannak a regionális differenciákat kiegyenlíteni szándékozó alapok. Az EU célrendszere és hazánk vállalásai tehát ránézésre egy irányban hatnak, ugyanakkor az elmúlt 18 év történései (lásd a későbbi térképeket) nem igazolják vissza, sem a kormányzati, sem a szakpolitikai szándékot. Ebben a tanulmányban a munkaerőpiacok regionális (helyi, kistérségi ~ járásnyi) különbözőségeire hívjuk fel a figyelmet. Bemutatva a globális – európai és hazai – kistérségi tendenciákat és politikai dokumentumokat.  Hasonlóan egyre elfogadottabbak az emberi fejlettségi/ bizalmi indexeket bemutató gazdaságelemzések, mint a Human Development Index (HDI), vagy a bizalomra épített gazdaságszociológiai magyarázatok pl. Fukuyama Bizalom.  Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról.  ESZA: Európai Szociális Alap  ERFA: Európai Regionális Fejlesztési Alap  A magyar nyelv leleménye a járás fogalma, amely a motorizáció tömegessé válás előtt az egy nap alatt bejárható földterületet és az „ingázási” munkavállalási akciórádiuszt jelentette. L. még: http://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%A1r%C3%A1s

32

2. Világtendenciák A világgazdaságot hagyományosan jelentős regionális különbségek jellemzik a foglalkoztatásban. A XIX. századi bérmunka társadalom megjelenésétől kezdődően, előbb csak a fejlett világra, később a Föld országainak mind nagyobb részére jelentenek napi olvasmányt az összehasonlító elemzések, amelyek a foglalkoztatási színvonalat, a munkanélküliség alakulását, a béreket, később a vásárlóértékben számolt kereseteket hasonlítják össze. A mai globális világgazdaságban ezek az elemzések döntő tényezőkké válnak a befektetésekben, a beruházók adott ország mellett meghozott döntéseiben. 1. sz. grafikon

(Forrás: EiE 2007)

A XX. században folyamatosan alakultak ki a nemzetközi szervezetek gazdaságelemzési nomenklatúrái. Elsőként a Népszövetség intézménye a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO / fr. OIT) lépett fel, majd a II. világháború után, már mint az ENSZ szervezete él tovább. Az 50-es évek Európájában kap gazdaságfejlesztési szerepet a Nemzetközi Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés (OECD / fr. OCDE) elődszervezete. A 70es évektől a Nyugat-európai és Észak-amerikai országok egyre gyorsuló módon kapcsolódtak be a mindinkább technológiaintenzív világgazdaság vérkeringésébe. A vasfüggöny létezése miatt Kelet-Európa és így Magyarország is kimaradt ebből a folyamatból. Hazánkat e változások sokkszerűen a rendszerváltást követő években érték el, hozzájárulva ezzel a jelentős földrajzi különbségek megszilárdulásához. A gazdaság átalakulása együtt járt a világ átrendeződésével, a korábbi gyarmatbirodalmak végérvényes

33

felbomlásával Ázsiában és Afrikában. A 90-es évekre az évszázadokon át domináns európai gazdaság még inkább visszaszorult. Az USA, a spanyol- amerikai háborút követően kialakuló, majd a II. világháború után meghatározóvá váló világgazdaságot vezető szerepe azonban még a volt harmadik világ államainak gazdasági fejlődésének következményeként sem romlott. A mai világgazdaságot a bretton woodsi (1944) amerikai- brit világrend vége jellemzi. A korábban a triász (EU/EGT, USA/NAFTA, Japán) országaira épült piacok helyett előtérbe kerültek a BRIC-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína). Afrika államaiban megjelentek a kínai beruházók, tőkeexportőrök, ezzel összhangban Európa gazdasági szerepe leértékelődőben van. A korábbi világgazdasági szerepleosztás pedig átalakul. Rövidesen Kína és India, valamint az ázsiai kistigrisek válnak a világ motorjává. Ezzel összhangban, ha hihetetlen egyenlőtlenségek közepette is, de Kína, Brazília, India… lakosságának egy része belép, belépett a fogyasztói társadalomba. Ezzel párhuzamosan az új nagy gazdaságú államok belső munkaerőpiacai hihetetlen módon megosztottakká váltak. Például, Kínában egyszerre van jelen a nagyvárosi nyugati értelembe vett luxuséletmód (Shanghai) és a vidéki nyomor, ahol az elemi munkásbiztosítás sem létezik. 2. sz. grafikon

(Forrás: Employment ����������� Outlook������ ������������� 2007 OECD �������� 36)

Európai Gazdasági Közösség (EU27 tagállama mellett Izland, Norvégia és Svájc) Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (USA, Kanada, Mexikó)

 

34

A világgazdaság fejlődésével a BRIC-országok kialakult olcsó szalagmunka szerepe átalakulóban van (l. a fenti grafikonon a manufaktúraiparban a bérek növekedését). Az indiai egyetemek például már mai is nagyobb létszámban bocsátanak ki IT-mérnököket, mint az USA egyetemei. Könynnyen elképzelhető, hogy 2050-re Európa szerepe marginálissá válik a világgazdaságban. Miközben a volt harmadik világ munkaerőpiacain a bérek az élet és munkakörülmények jelentősen javulnak majd, de fennmaradhat az erőteljes foglakozási szegregáció.

3. Regionális differenciák az Európai Unióban Az Európai Unió területi statisztikája az un. NUTS (Nomenclature des Unités Territoriales Statistiques) rendszerre épül, amely öt méret szerint szintekre osztja a 27 tagállam területét. Az uniós terület- és vidékfejlesztés-politika tehát – bármely furcsa is ezt nemzetállami, tagállami szintről megközelíteni – területi alapon szerveződik, amely egyes esetekben nem azonos az országhatárokkal. A felosztás az alábbi módon építkezik: ■ NUTS 1 – nagyobb régió, tartomány, kisebb országok esetén országos szint; Magyarország három NUTS I. földrajzi területi elemből épül fel: Közép-Magyarország, Dunántúl és Észak- és Dél-Alföld (3) (statisztikai nagyrégiók); ■ A NUTS 2 – nagyobb közigazgatási egység; Magyarország esetében ez a hét régió (7) (tervezési régiók); ■ A NUTS 3 – kisebb közigazgatási egység, ilyenek a magyar megyék (20); ■ A LAU 1 vagy (NUTS 4) – helyi körzetek, kistérségek, Magyarországon a 2007. évi kistérségi törvény ezek számát a korábbi 168-ról 174-re emelte (174), és végül ■ A LAU 2 vagy (NUTS 5) – települések, idehaza 3152 település. Az uniós munkaerőpiac, bár a Római Szerződéstől (1957) alapvető cél az egységes piac(ok) megteremtése, mélyen szegmentált. Az európai munkaerő mobilitást támogató rendszer, a SEDOC 1985-ben alakult, a munkaerő valódi mobilitást megalapozó Egységes Európai Okmány-a (EEO) 1972-ben született meg, segítségével a régi tagállamok tekintetében 1992re valóra vált az évszázados állom, a nemzetiségtől független munkaerőmozgás. A SEDOC helyére 1993-ban az egységes Európai Foglakoztatá-

 A magyar NUTS rendszert lásd bővebben: http://hu.wikipedia.org/wiki/NUTS:HU Az EU-27 régiói http://ec.europa.eu/eurostat/ramon/nuts/introannex_regions_en.html

35

si Szolgálat, az EURES lépett. A big banggel csatlakozó tíz új tagállam esetében azonban a régi tagállamok belpolitikai csatározásainak eredményeképpen 2004-ben erőteljes korlátozás lépett életbe. 2007-ben további két poszt-szocialista ország (Románia, Bulgária) csatlakozásakor így tettek a korábban belépet államok is. Magyarország például csak egy évvel később nyitotta meg teljes egészében munkaerőpiacát Románia előtt. A magyar munkaerő pedig csak 2011 után mozoghat majd minden korlát nélkül a 27 tagú unióban. 1. sz. térkép Az uniós és csatlakozásra váró államok foglalkoztatási rátája

(Forrás: Eurostat 2006)

Az Európai Unió 2000-ben tűzte ki a maga, mára túlzottan ambiciózussá vált agendáját, a Lisszaboni Dekrétumot. Az Európai Foglalkoztatási EURES European Employment Service



36

Stratégia 1997-ben vált egységessé. Ugyanakkor az európai munkaerőpiacról a mai napig nem lehet egységes piacként beszélni, még az olyanynyira nagyszámú migráns munkavállalóval együttesen sem. 2010 elején a 2000-ben megfogalmazott és csak részben sikeres közösségi agendát az EU2020 megjelenése váltotta ki; a foglalkoztatás területén pedig 2008. december 16-án megjelent Új munkahelyekhez szükséges új készségek: A munkaerő-piaci és a képzettségi igények előrejelzése és összehangolása {SEC(2008) 3058} című bizottsági közlemény. Az uniós tagállamok meglehetősen eltérő foglalkoztatási helyzete mellett a tagállamok regionális és kistérségi piacai is számos eltérést mutatnak fel. A Lisszaboni Célokat, a 70%-os általános foglakoztatási rátát a 491 milliós lakosságból csak a britek, svédek, dánok és hollandok érték el évekkel korábban. A csoporthoz 2007-ben csatlakozott Ausztria. Miközben számos állam megközelíti a célszámot, Magyarország a legutolsók között van (a 15-64 évesek foglakoztatási rátája 55%, a KSH által mért munkanélküliség pedig az uniós átlagba simulva 10,8% volt 2009. november és 2010. január közötti negyedévben), amit tovább nehezítenek a belföldi differenciák. A vidéki Európa messze elmarad a városiasodott kontinens fejlett, városi területei mögött. Ez a probléma a Bizottságot 2007-ben konkrét állásfoglalás megjelentetésére késztette. A népsűrűség alapján a vidéki térségek az EU-27 területének 93%-át teszik ki. A lakosság 20%-a túlnyomóan vidéki területeken, 38%-a pedig kiemelkedően vidéki területeken él. A 27 tagú EU-ban a vidéki térségek teremtik elő a bruttó hozzáadott érték 45%-át, és a munkahelyek 53%át biztosítják, de egyre inkább elmaradnak a túlnyomóan városi térségek mögött (a túlnyomóan városi térségekben az egy főre eső jövedelem csaknem kétszer annyi, mint a túlnyomóan vidéki térségben). Az alacsony jövedelemszint megnehezíti a képzett munkaerő megtartását és vonzását. A 25 tagú EU-ban, 1996 és 2001 között, a városi térségekben nőtt a leggyorsabban a foglalkoztatás. A túlnyomóan városi térségekben a foglalkoztatási ráta 3,6%-kal nőtt, szemben a túlnyomóan vidéki térségek 1,9%ával. Ez, a városi és vidéki területeket összehasonlítva, a foglalkoztatás területén mutatkozó egyre szélesebb szakadék kialakulását mutatja. 2004ben az EU 27 tagállamában a foglalkoztatási ráta csaknem 5%-kal volt magasabb a túlnyomóan városi térségekben (64,7%), mint a túlnyomóan vidéki térségekben (60,1%). Hangsúlyozni kell azonban a vidéki régiók sokszínűségét. Néhány vidéki térségben, különösen a városi térségek közelében, magas volt a foglalkoztatás növekedése, összhangban az OECD országok általános tendenciájával. Szubregionális szinten az irányvonalak jelentős mértékben eltérhetnek a regionális szinten jellemző tendenciától, különösen azokon a területeken, ahol a mezőgazdaságból kivonuló munkaerőt a városok és a nagyobb falvak piaca elszívta.

37

A munkanélküliségi ráta általában jelentősen magasabb a vidéki térségekben, mint a városi térségekben. A város és vidék közötti különbségek különösen markánsak a magas munkanélküliségi rátát mutató országokban. A tartós munkanélküliség csak a kiemelkedően vidéki térségekben viszonylag magas, ami az alacsony jövedelmű csoportok növekvő kizárását jelezheti. A becslések szerint a „rejtett munkanélküliség” (ideértve az alulfoglalkoztatott mezőgazdasági termelőket és a mezőgazdasági dolgozókat) körülbelül 5 millió embert érint a vidéki térségekben. 3.1. A szolgáltatási ágazat lassabb fejlődése A szolgáltatási ágazat a legnagyobb foglalkoztató Európa vidéki térségeiben, de a városi térségekkel összehasonlítva kisebb, és a meghatározó benne a közszféra. Ennek oka a magánszolgáltatások fejletlensége, melyek főként a városokban jellemzőek. 2002-ben az ágazat aránya 57% és 65% volt a túlnyomóan, illetve a közepesen vidéki térségekben, szemben a túlnyomóan városi térségek 75%-ával. Ezt tükrözi a tudásalapú gazdaságra jellemző tevékenységek felé történő lassabb elmozdulás is. 3.2. Képzettség és a humántőke A képzettség és a humántőke szintje általában alacsonyabb a vidéki térségekben, mint a városi térségekben. Sok tagállamban az elemi vagy a középiskola alsóbb évfolyamain folyó oktatást követő iskolázás általánosabb a városi térségekben. A városi térségekben körülbelül a felnőtt lakosság 20%ának van felsőfokú végzettsége, míg a vidéki térségekben az arány körülbelül 15%. A felsőoktatási végzettség gyakran a képzett személyek elvándorlásához vezet a vidéki térségekből a városi térségekbe. (COM 2006 857)

4. Magyarország: 3-7-174-3152 – Két ország? Az 1989/90-es rendszerváltást követően a magyar területi igazgatási rendszer, a kialakuló önkormányzatiság Európában szinte egyedülálló módon töredezett rendszert hozott létre. Az 1990-ben elfogadott önkormányzati törvény alapján 3152 települési önkormányzat vált önálló entitássá a korábbi tanácsrendszer helyében. A 90-es évek elején a diktatúrából kiemelkedő önkormányzatiság már a 90-es évek közepétől a területfejlesztés gátlójává vált (vö.: 1996. évi XXI. számú, első területfejlesztési törvény). Nem csoda, hogy a magyar Országgyűlés által először elfogadott Országos Területfejlesztési Koncepció (OTK 35/1998. évi OGY. hat.) kevés eredményt tudott felmutatni. A települési önkormányzat – megyei önkormányzat – országos politikai vezetés mai napig meghatározó szembehelyezkedése pedig oda vezetett, hogy a 80-as években meginduló területi egyenlőtlenségekkel

38

szemben tett kormányzati intézkedések hatékonyatlanok maradtak. A 2005 októberében elfogadott második OTK már az ország EU-belépését követő első Nemzeti Fejlesztési Terv időszakában készült, mintegy felkészülésként a 2007 és 2013 közötti hét éves uniós fejlesztési ciklusra, amelyben Magyarország 22,6 milliárd Euro-s (a vidékfejlesztési támogatások nélkül) támogatást hívhat le, és ennek az összegnek valamivel több, mint ötöde kerülhet az un. regionális operatív programokban felhasználásra. A második nemzetiuniós fejlesztési ciklus során felhasználandó forrásokat egy soklépcsős és kétosztatú rendszerben kezdi el költeni az ország. A választási törvény és az önkormányzati törvények folytán (amelyek kétharmados parlamenti döntést igényelnek) egyszerre léteznek a választott megyei önkormányzatok és majd 3200 települési önkormányzat. Ugyanakkor a másik oldalról a kormány kísérletet tett a hét statisztikai tervezési régió valósággá váltására (NUTS II): a megyék helyett és helyi szinten a kistérségek felépítésére az eddigi települések helyett, és mindkét szerveződést többedik éve támogatja is a költségvetési törvényeken keresztül 1. sz. táblázat Az ÚMFT dedikált keretek operatív program szintű bontásban 265 Ft/Euró, 2004-es árak

(Forrás: ÚMFT 2007-2013, 2007. május 7.)

39

(vö. többcélú kistérségi társulás a költségvetési törvény mellékletében). Ezt a célt szolgája a hét regionális OP is. Így egyszerre létezik a régió (7) és kistérség (174) valamint a megye (20) és a település (3152) alapon szerveződő ország. Közigazgatásilag tehát két országunk van egyszerre: egy jogilag legitim és megkérdőjelezhetetlen és egy fiskálisan–közigazgatásilag működtethető. Az ÚMFT-ben az NFT1 felosztásával szemben nem egy ROP, hanem a hét tervezési régióra szabva hét terv készült el. Valójában nem a területileg szerveződő regionális önkormányzatok, hanem a központi kormány és a minisztériumok delegáltjai által dominált Regionális Fejlesztési Tanácsok (RFT) hoznak döntést. Az uniós direktíva, azaz a szubszidiaritás eleve formálisan így teljesül ugyan, a gyakorlat azonban sok helyen az ország centralizált vezetése megmarad. A 2005-ben az Országgyűlés által megszavazott új OTK célrendszere az alábbi: 2. sz. ábra 2. .sz. ábra Az új OTK célrendszere Az új OTK célrendszere

JÖVėKÉP HOSSZÚ TÁVÚ, ÁTFOGÓ TERÜLETFEJLESZTÉSI POLITIKAI CÉLOK 1. Térségi versenyképesség

2. Területi felzárkózás

3. Fenntartható térségfejlĘdés, örökségvédelem

4. Területi integrálódás Európába

5. Decentralizáció és regionalizmus

KÖZÉPTÁVÚ TERÜLETI CÉLOK 1. 2. 3. 4.

5. 6. 7.

Versenyképes budapesti metropolisz-térség Fejlesztési pólusok és városhálózati kapcsolatrendszer fejlesztése KülsĘ és belsĘ perifériák, elmaradott térségek felzárkóztatása Országos jelentĘségĦ integrált fejlesztési térségek és tématerületek A, Balaton térség Balaton térség tartós versenyképességének megteremtése tartós versenyképességének megteremtése B, Tiszta térség Tisza térség fenntartható felzárkóztatása fenntartható felzárkóztatása C, A Duna-mente A Duna–mente fenntarthatófenntartható fejlesztése fejlesztése D, A termálvízAkincs termálvíz kincs térségi hasznosítása térségi hasznosítása Határ menti területek együttmĦködésének erĘsítése Rurális (vidékies) térségek területileg integrált fejlesztési prioritásai Területi prioritások a szakpolitikák számára

ESZKÖZ- ÉS INTÉZMÉNYRENDSZER RÉGIÓK FEJLESZTÉSI IRÁNYAI

Regionális területi célok keretei - Közép-Magyarország - Közép-Dunántúl - Nyugat-Dunántúl Magyarország - Dél-Dunántúl - Dél-Dunántúl

- Dél-Alföld - Dél-Alföld - Észak-Alföld - Észak- Észak-Magyarország

40

2007-ben újra módosult a kistérségek felosztása, számuk a korábbi 168ról az új kormánydöntés alapján 174-re nőtt (l. 2007. évi CVII. tv. valamint a 311/2007. (XI. 7.) Korm. hat.). A 174 kistérésből 33-at sorolt a leghátrányosabb helyzetűek közé (l. pirossal a térképen a 7 régión belül ábrázolva). A besorolásban a munkaerőpiaci helyzet, a helyi munkapiac elérhetősége és a települések foglalkoztatási, munkanélküliségi rátája is szerepet játszik Itt érdemes megjegyezni, hogy 2006-ban még csak 150 kistérség volt az országban. Számuk tehát alapvetően a lokális és az országos politika alapján folyamatosan változik, és esetenként nem organikus járásokról van szó. 2008 elején a 174 kistérségre 168 munkaerőpiaci körzet jutott, ugyanakkor például a 90-es évek közepén, az 1996-os első területfejlesztési törvény megszületésekor 174 munkaerőpiaci körzet létezett. A 67/2007. (VI.28.) OGY. határozat alapján a hátrányos helyzetű kistérségek támogatása az alábbiak szerint számítódik ki: ■ Alkalmazott mutatócsoportok: – korábban is alkalmazott: gazdasági, infrastrukturális, foglalkoztatási, – új: önálló társadalmi és önálló szociális. ■ Sávok a besorolás alapján: – Hátrányos helyzetű kistérségek: a komplex mutatójuk kisebb, mint az összes kistérség komplex mutatójának átlaga. – Leghátrányosabb helyzetű kistérségek: a hátrányos helyzetű kistérségeken belül azok a legalacsonyabb komplex mutatóval rendelkező kistérségek, ahol az ország lakónépességének 15%-a él. – „Zászlóshajó kistérségek”: a leghátrányosabb helyzetű kistérségeken belül azon legalacsonyabb, komplex mutatóval rendelkező kistérségek, ahol az ország lakónépességének 10%-a él. – Regionális szempontból hátrányos helyzetű kistérségek: a Regionális Fejlesztési Tanácsok jelölhetik ki azokban a régiókban, ahol a hátrányos helyzetű kistérségek lakónépessége nem éri el a régió lakónépességének 30%-át. 4.1. Magyarország: regionális munkapiacok – töredezett ország Amennyiben a hét tervezési régió (NUTS II) szintjén nézzük az ország munkaerőpiacát, ugyancsak nagyfokú a hetereogenitás. A foglalkoztatási ráta, az inaktivitási ráta, a munkanélküliek (ÁFSZ és ILO szerinti mérései is) száma, az egy főre jutó GDP, a HDI ráta – 2001-ben Budapesten 0,865, Szabolcs-Szatmár-Bereg-Megyében 0,764 (Nemes-Jakobi 203) –, az el

41

2. sz. térkép Kistérségek (2007. évi CVII. törvény)

(Készítette: Bari Laura FSZH, 2007) 

tartotti index… mind-mind egy földrajzilag mélyen szegmentált országról tanúskodnak, és e barázdákat eddig egyetlen kormányzatnak sem sikerült érdemben módosítania sem uniós, sem nemzeti források bevonásával. A régiók szintjén tekintve ma két fejlett (Közép-Magyarország, Közép-Dunántúl) és öt fejletlen régió van az országban. 3. sz. térkép A hét tervezési statisztikai régió gazdasági és munkaerőpiaci mutatói

(Forrás: HVG)

42

Amennyiben az egy főre jutó GDP öt évese tendenciózus alakulása alapján állítjuk sorrendbe a régiókat, az előbb már bevezettet helyzetleíráshoz hasonló eredményt kapunk. Az ország motorja Budapest és kis kiegészítéssel Pest megye, amelynek azonban csak a fővároshoz ingázási közelségben elhelyezkedő (cca. 40 km) területei tekinthetőek fejlettnek. Ezen települések még abszolút nyertesei is voltak a rendszerváltásnak, Budapest dezurbanizációs folyamatainak. (A Budapest melletti Budaörs pl. e folyamat abszolút nyertese lett.) A regisztrált 1 millió 282 ezer gazdasági szervezetből 516 ezer található a Közép-magyarországi régióban, a közel hárommilliós lakosság foglalkoztatási rátája (15-64 évesekre vetítve) majd 5 százalékponttal haladja meg az országos átlagot (56,6%), a munkanélküliség viszont elenyésző (4,3%) az országos 7%-kal szemben. 3. sz. ábra

4. sz. ábra

(Forrás: TÉRPORT 2008)

A magyar munkaerőnek ugyanakkor alig 4%-ka mobilizálható földrajzi értelemben éves szinten. Budapestnek a versenyszférában kimutatható net-

43

tó bérelőnye az ÁFSZ Bértarifa-felvétele alapján 48,6% volt. A legnagyobb természetes fogyást és a legalacsonyabb aktivitási szintet Észak-Magyarország mutatja, és itt az eltartotti ráta hamarosan 200%-ossá válik majd, a képzetlen roma kisebbség létszámaránya pedig jelentősen növekedni fog. 3. sz. grafikon

4. sz. grafikon

(Forrás: TÉRPORT 2008)

44

A foglalkoztatás ugyanakkor településtípus szerint is eltérő. A városokban a férfiaknak 2-4, a nőknek pedig 3-4 százalékkal van nagyobb esélyük az elhelyezkedésre, mint a községekben. (Nagy 2003) A fejlett régiók bérelőnye Köllő (2003) vizsgálatai szerint 1986 és 2000 között 5-8 százalékos sávból 10-14 százalékos sávba emelkedett. A hazai lakásállomány rendszerváltás utáni privatizációja, valamint a munkásszállások (ma munkásmotelek) számának drasztikus csökkenése sem tett jót az országon belüli munkaerő-mobilitásnak. A lakások 96% van magántulajdonban. Hazánkban a lakosság 3,5-4%-a költözik évente új lakásba. Nyugat-Európában ez az arányszám lényegesen magasabb (Hegedűs 2001). 5. sz. ábra

6. sz. ábra

(Forrás: KSH 2007)

45

2. sz. táblázat

A KSH nyers összesítései alapján a 231 ezer forintos bruttó budapesti átlagfizetés és a 141 ezer forintos jász-nagykun-szolnoki bérek között jelentős a különbség. 3. sz. táblázat Régió

Átlagos GDP/fő (2000-2002) Euró

Átlagos GDP/fő a közösségi átlag százalékában (%)

Közép-Magyarország

18.377

89,7

Közép-Dunántúl

10.706

52,3

Nyugat-Dunántúl

12.363

60,4

Dél-Dunántúl

8.471

41,4

Észak-Magyarország

7.394

36,1

Észak-Alföld

7.437

36,3

Dél-Alföld

8.077

39,4

Összességében megállapítható, hogy a regionális eltérések Magyarország viszonylatában a rendszerváltás óta eltelt majd két évtized alatt konzerválódtak, a megvalósított kormányzati intézkedések egyetlen kormány időszaka alatt sem érték el céljukat. Miközben a világban egy nagyon jelentős átrendeződés megy végbe, és a hidegháború óta először újra kialakulóban van egy többpólusú világrend (l. BRIC-államok), az Európai Unió és e közösség keretei között Magyarország gazdasági-társadalmi jelentősége csökkenőben van. Hamarosan hozzá kell majd szoknunk, hogy a 2020-as és 2030-as években már nem az európai kultúrkör, és főleg nem az európai – észak-amerikai gazdaság lesz világviszonylatban a meghatározó. Az ilyeténképpen újrarendeződő, globalizált világban szükséges lesz Magyarország és a hazai régiók kulturális és gazdasági szerepét újraértékelnünk, és cselekvésre fordítanunk azokat a tennivalókat, amelyek az egyes hazai kistérségek szintjén élhetőbbé teszik a mindennapjainkat.

46

Irodalom Cameron, Rondo {1989}: A világgazdaság rövid története. Budapest: Maecenas. 1994. Csatári Bálint: Merre haladjon a magyar vidék? Lehetőségek és korlátok. (Előadás. S. a.) Cseres-Gergely Zsombor (szerk.): Közelkép munkaerő-piaci egyenlőtlenségek és földrajzi mobilitás Magyarországon. In: Fazekas Károly: Munkaerő-piaci tükör. MTA KTI. 2003. Dávid János – Fülöp Edit: A munkaerő szakmaszerkezeti kereslet előrejelzése, a kereslet és kínálat egybevetése. In: Borbély Tibor Bors (szerk.): Munkaerőpiaci kutatások. HEFOP 1.2. Zárókötet. FSZH. Budapest, 2008. = www.employmentpolicy. huFaluvégi Albert: A társadalmi-gazdasági jellemzők területi alakulása és várható hatásai az átmenet időszakában. MT–DP. 2004/5. MTA KTI. 50. Györgyi Zoltán – Mártonfi György: Vissza a munkaerőpiacra. A tranzitfoglalkoztatási program tapasztalatai. Budapest: Oktatáskutató Intézet. 2001. No. 232. Halmos Csaba: Munkaerőpiac és regionalitás – foglalkoztatáspolitika európai uniós szemmel. (I. rész) In: Személyügyi Szemle, 2000/3. Halmos Csaba: Munkaerőpiac és regionalitás – foglalkoztatáspolitika európai uniós szemmel. (II. rész) In: Személyügyi Szemle, 2000/4. Köllő János: Foglalkoztatáspolitikai eszközök az érettségivel nem rendelkezők munkaerő-piaci helyzetének javítására és az oktatási reformok előmozdítására. In: Magyarország holnap = http://oktatas.mholnap.digitalnatives.hu/wiki/foglalkoztat% c3%a1spolitikai_eszk%c3%b6z%c3%b6k Nemes-Nagy József – Németh Nándor: A „hely” és a „fej” a regionális tagoltság tényezői az ezredforduló Magyarországán. In: Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek. BWP. 2003/7 MTA KTI. 58. Pounds, Noman {1990}: Európa történeti földrajza. Budapest: Osiris. 2003. Rechitzer János – Smahó Melinda: A humán erőforrások regionális sajátosságai az átmenetben. MTA KTI. 2005. 80. A bizottság közleménye a tanácsnak és az európai parlamentnek foglalkoztatás a vidéki térségekben: a munkahelyhiány enyhítése {SEC(2006) 1772}. Brüsszel, 21. 12. 2006; Com (2006) 857 végleges Központi Statisztikai Hivatal Főbb munkaügyi folyamatok. 2007. január-júniusi gyorsjelentés Új Magyarország Fejlesztési terv. Magyarország nemzeti stratégiai referenciakerete 2007-2013. Foglalkoztatás és növekedés. (Az európai bizottság döntésének dátuma: 2007. május 7.) Világbank – Nemzetközi Valutalap. World ����������������������������������� Economic Outlook, 2003 ch. 4. Bértarifa-felvétel. 2006. május. FSZH = http://internet.afsz.hu/sysres/adattar/index.html Országos területfejlesztési koncepció. 2005. október. Országos Területfejlesztési Hivatal. EC Employment in Europe. Brüssel, 2007. EUROSTAT on-line = http://www.fiw.ac.at/index.php?id=254&L=3 OECD Employment Outlook. Párizs, 2007. TÉRPORT országos területfejlesztési és területrendezési információs rendszer. ÖTMVÁTI Kht. 2007. = https://teir.vati.hu/rqdist/main?rq_app=login Az Európai Közösségek Bizottsága Új munkahelyekhez szükséges új készségek: A munkaerő-piaci és a képzettségi igények előrejelzése és összehangolása {SEC(2008) 3058} 1999. évi XVII. tv. a Magyar Köztársaság és a Moldovai Köztársaság között a beruházások ösztönzéséről és kölcsönös védelméről [...]. 2007. évi CVII. tv. a települési önkormányzatok többcélú kistérségi társulásáról [...]. 2007. évi CLXIX. tv. a Magyar Köztársaság 2008. évi költségvetéséről. 311/2007 (XI. 7.) Korm. rendelet a leghátrányosabb helyzetű kistérségekről.

47

48

7

9

5

1

1

1

1

3

1

4

3

Z.E.A.T + DOM

Gruppi di regioni

-

-

-

-

Statisztikai nagyrégiók

-

Landsdelen

Gruppen von Bundesländern

FR

IT

CY

LV

LT

LU

HU

MT

NL

AT

1

-

IE

Agrupación de comunidades autónomas

1

-

EE

ES

16 Regierungsbezirke

Länder

DE

4

1

-

DK

Groups of development regions

1

Území

CZ

GR

2

BG

Bundesländer

Provincies

-

Tervezési-statisztikai régiók

-

-

-

-

Regioni

Régions + DOM

Comunidades y ciudades autónomas

Periferies

Regions

-

Regioner

Oblasti

Rajoni za planirane

3

Rajoni

BE

NUTS 2

Provincies/ Provinces

Gewesten/ Régions

NUTS 1

9

12

1

7

1

1

1

1

21

26

19

13

2

1

39

5

8

6

11

Gruppen von Politischen Bezirken

COROP regio's

Gzejjer

Megyék + Budapest

-

Apskritys

Reioni

-

Provincie

Départements + DOM

Provincias + islas + Ceuta y Melilla

Nomoi

Regional Authority Regions

Groups of Maakond

Kreise

Landsdeler

Kraje

Oblasti

Arrondissementen/ Arrondissements

NUTS 3

35

40

2

20

1

10

6

1

107

100

59

51

8

5

429

11

14

28

44

-

-

Distretti

Statisztikai kistérségek

Cantons

6

174

13

60

33

Rajoni, republikas pilstas Savivaldybs

6

589

Municipios

Demotiko diamerisma/ Koinotiko diamerisma

Seninijos

Gemeinden

Gemeenten

Kunsilli

Települések

Communes

2 357

443

68

3 152

116

518

527

613

Dimoi, koinotites Pilstas, novadi, pagasti

8 101

Comuni

36 683

8 111

6 130

227 3 441

Electoral Districts

12 379

2 148

6 249

5 329

Vald, linn

3787 Communes

1034

34

15

Eparchies

-

Cantons de rattachement

-

Dimoi/Koinotites

Counties/Cities

Maakond

1457 Gemeinden

Verwaltungsgemeinschaften

Sogne

Obce

Naseleni mesta

99

77

264

LAU 2 Gemeenten/ Communes

Kommuner

Okresy

Obshtini

-

LAU 1

A nemzeti szint területi adminisztráció és a NUTS nomenklatúra átváltásai (2007)

2. sz. melléklet Melléklet

49

1

-

SI

91

97

EU-25

EU-27

12

4

Macroregiuni

RO

Government Office Regions; Country

3

Continente

PT

UK:

6

Regiony

PL

3

3

Gruppen von Bundesländern

AT

Landsdelar

4

Landsdelen

NL

SE

1

-

MT

2

3

Statisztikai nagyrégiók

HU

Manner-Suomi, Ahvenanmaa/ Fasta Finland, land

1

-

LU

FI

1

-

LT

1

1

-

LV

-

1

-

CY

SK

5

Gruppi di regioni

IT

16

9

12

1

7

1

1

1

1

21

8

5

4

2

8

271

257

Counties (some grouped); Inner and 37 Outer London; Groups of unitary authorities

Riksomrden

Suuralueet / Storomrden

Oblasti

Kohezijske regije

Regiuni

Comisses de Coordenaço Regional 7 + Regies Autónomas

Województwa

Bundesländer

Provincies

-

Tervezési-statisztikai régiók

-

-

-

-

Regioni

Upper tier authorities or groups of lower tier authorities (unitary authorities or districts)

Län

Maakunnat / Landskap

Kraje

Statistine regije

Judet + Bucuresti

Grupos de Concelhos

Podregiony

Gruppen von Politischen Bezirken

COROP regio's

Gzejjer

Megyék + Budapest

-

Apskritys

Reioni

-

Provincie

1303

1233

133

21

20

8

12

42

30

66

35

40

2

20

1

10

6

1

107

Seninijos

79

58

308

Wards (or parts thereof)

8404

8140

Kommuner Lower tier authorities (districts) or individual unitary authorities; Individual 443 unitary authorities or LECs (or parts thereof); Districts

Kunnat / Kommuner

Obce

121 601

113 098

10 664

290

416

2 928

210

3 174

Comuni + Municipiu + Orase Obine

4 260

2 478

2 357

443

68

3 152

116

518

Freguesias

-

Seutukunnat / 77 Ekonomiska regioner

Okresy

Upravne enote

-

Concelhos Municípios

Gminy

Powiaty i miasta na prawach powiatu

Gemeenten

Kunsilli

Települések

Communes

Gemeinden 379

6

174

13

527

613

Dimoi, koinotites Pilstas, novadi, pagasti

8 101

Comuni

-

-

Distretti

Statisztikai kistérségek

Cantons

60

33

Rajoni, republikas pilstas Savivaldybs

6

Eparchies

-

Bukovics István

Gondolatok az egyházak szerepéről a katasztrófavédelemben „A természettudós számára , aki az ész hatalmába vetett hitben él, a történet rémálomként ér véget. Legyűrte a nemtudás hegyeit, sikerült felkapaszkodnia a legmagasabb csúcsra, és amikor feltornázta magát, az utolsó sziklán, ott csapatnyi teológus köszönti őt, akik már évszázadok óta ott csücsülnek.” (Tudományos Haladás Amerikai Társasága)

A biztonság, a természeti és – különösen az utóbbi időben – a civilizációs katasztrófák elleni védelem ma az egyik legaktuálisabb téma az emberek életében, az egyik legfontosabb nemzeti feladat. Ezek a kérdések alapvetően befolyásolják és meghatározzák az állampolgárok életét, az ország fejlődését, nemzetközi együttműködését. A természeti és civilizációs katasztrófák elleni védelem, amely tágabb értelemben jellemezhető a környezetbiztonság fogalmával, olyan fontos és alapvető emberi és nemzeti érték, amely egyben nemzetközi értékeket és érdekeket is megjelenít. Magyarország a társadalmi és gazdasági fejlődésének biztonsági szempontból olyan szakaszához érkezett, amikor bebizonyosodott, hogy az ország fejlődésének gátjává válhatnak a megoldatlan katasztrófavédelmi, környezetbiztonsági kérdések, veszélyeztethetik az alapvető stratégiai célok megvalósítását, ronthatják az ország pozitív megítélését. Világossá vált, hogy a biztonság nem egyszerűen műszaki vagy jogi kérdés, hanem komplex társadalmi problémakör, nem lokális vagy egy-egy szakmát érintő, hanem globális ügy és számolni kell elhúzódó hosszú távú kihívásokkal. Mindezeket igazolták az elmúlt évek hazai és nemzetközi eseményei. Elég csak a 2001. szeptember 11-i, a madridi és a londoni eseményekre gondolni, vagy az elmúlt évek hazai árvizeire, veszélyt okozó időjárási szélsőségekre emlékeztetni. Ezen események sürgetik, illetve erősítik többek között a kockázattársadalom paradigmájának vizsgálatát, vagy a „nemvalószínűségűnek” tekinthető kockázatok elemzését.

50

Mint a döntéshozóknak, mind a védelmi szakterülettel hivatásszerűen foglalkozóknak egyik elsődleges célja biztosítani mindenki számára a biztonsághoz való jogot, megteremteni a félelem nélküli élet külső és belső feltételeit. Továbbá e kérdésben egy újabb minőségi fejlődést szükséges meghatározni. Egy demokratikus jogállamban nem elegendő az, hogy az emberek azért érzik magukat biztonságban, mert nem is ismerik az élet- és munkakörülményeik kockázatát. Ma már elvárás és egyben jogosultság is, hogy mindenki megismerje a környezetében lévő esetleges veszélyeket, azok kockázatát, joga továbbá, hogy elsajátítsa a mértékadó védekezési szabályokat, és mindezek ismeretében legyen meg a biztonsága, biztonságérzete azzal, hogy egyben ismeri a kockázatokkal szemben álló megbízható védelmi rendszert is. A természeti és civilizációs katasztrófák elleni védekezés három klaszszikus feladatrendszerből áll: megelőzés, védekezés és rehabilitáció. Mindhárom feladatcsoport bonyolult szervezési, műszaki, szakmai kérdéseket tartalmaz, amelyek közül kétségtelen prioritása a megelőzésnek van. A megelőzés nemcsak azért kiemelendő, mert az a legeredményesebb védelem, ha nem következik be a nem kívánt esemény vagy állapot, hanem azért is, mert magában foglalja az eredményes védekezés és rehabilitáció feltételeinek megteremtését is. A társadalomban – helytől és időtől függően – kisebb nagyobb számban mindig élnek olyan emberek, akik a körülmények okán vagy saját tulajdonságaik miatt nem képesek megfelelni a társadalmi elvárásoknak. A biztonság hiányában és a kockázat fogságában élnek és szenvednek. Ezért segítségre szorulnak. Korunkban a civilizációs és természeti katasztrófák kockázata egyre növekszik. Ennek egyik következménye, hogy mind térben, mind időben, mind kvalitásában súlyosbodnak az egyes embereket sújtó szociális problémák. A társadalom világi intézményei az egészségügytől az igazságszolgáltatásig a maguk általános és univerzalitásra törekvő módszereivel és eszközeivel nem alkalmasak arra, hogy kielégítő módon megoldást nyújtsanak az egyes, egyéni rászorulók problémáira. A világi társadalom hivatalos intézményei számára elvileg a statisztikai szemlélet jelenti az egyetlen lehetőséget a problémák kezelésére, azaz megelőzésére illetve adott esetben elhárítására. Ez azonban nem alkalmas a nemkívánatos egyéni életminőség kockázatainak és mellékhatásainak sem felmérésére, sem javítására. A társadalomban végbemenő egyedi események kockázatainak kezelésére sajátságos megközelítésmódra van szükség, amelynek professzionális és diszciplináris gyakorlása korunkban az oktatásban is szükségletként jelenik meg. Erre lényegénél fogva a vallási megközelítés a legalkalmasabb, hiszen az egyes ember szociális problémái inherens módon morális természetűek: a jó és a rossz, a helyes és helytelen,

51

a kívánatos és nemkívánatos kérdéseit érintik. A társadalmi körülmények és a rendelkezésre álló eszközök azonban nem teszik lehetővé és nem elegendőek arra, hogy a karitatív tevékenység kellő gyakorlati hatékonysággal legyen folytatható. Ehhez racionális, tudományos megközelítésre van szükség, amely az igaz és hamis, a bizonyítható és cáfolható, a lehetséges és a lehetetlen kérdései körül összpontosul. A társadalom hagyományos racionális intézményei különösképpen alkalmatlanok arra, hogy az éghajlatváltozással összefüggő környezetbiztonsági következmények egyedi emberi sorsokat érintő kihívásaira adekvát választ adjanak. Szükség van a természettudományosan szakmailag megalapozott karitatív tevékenység felekezeti határokon túlmenő formáira. Ennek ismerete és megértése adja, hogy mindenkinek lehet és van szerepe a biztonság megteremtése és fenntartás érdekében, így az egyházaknak is. Az egyházak alapvető feladata általánosan és röviden megfogalmazva az emberek lelki gondozása, a hit terjesztése és erősítése. Az egyházak történelmi fejődése során megfigyelhető volt egy bizonyos humanitárius jellegű tevékenység. A történelmi hagyományok és az egyházi szolgálat teljesítésének elemzése során megállapítható hogy számtalan ponton és esetben találkozik a civil védelem kérdéseivel és problémakörével. Néhány gondolatébresztő kérdéskör a kapcsolódási pontokról a következő: Az egyházak ezer szállal kötődnek az emberekhez, képviselőiket ismerik és elfogadják. Az egyházi képviselők kommunikációja napi rendszerességű. Szakmai alapismeretekkel rendelkező és tájékozott pap és lelkész napi tevékenysége során szerét tudja ejteni, hogy szóljon a megelőzés fontosságáról, a védekezés lehetőségeiről (pl. kimenekítés, ideiglenes ellátás) és a helyreállítás, újjáépítés körülményeiről. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a hívő emberek általában lelkileg stabilabbak, kevésbé hajlamosak veszély idején a pánikra, és jobban bevonhatóak a védekezésbe. Megítélésem szerint nagy tartalékai vannak az egyházak tradícióinak, hagyományaiknak és tekintélyüknek a biztonság megteremtésében. Továbbá sokat segítene, ha lenne mód felhívni a figyelmet az embereknél az elvárható gondoskodásra, az elmúlt rendszerben elfojtott önvédelmi reflexek felélesztésére. Jól látható, hogy nem működik eredményesen az a filozófia, hogy mindent az állam gondoskodásától várunk. A kríziskommunikáción túl egy másik aktuális téma a karitatív tevékenység. A karitatív tevékenység tipikusan olyan munka, ahol az állam és az önkormányzatok nem tudnak kellő hatékonysággal dolgozni. Az adományok gyűjtése és elosztása, az ilyen területen foglalkozó önkéntesek szervezése tipikusan nem állami feladat és az egyházak a hagyományos

52

bizalmi elvre építve eredményesebben tudnak, tudnának közreműködni. Az elmúlt évek veszélyhelyzeti tapasztalatai azt mutatták, hogy nem egy egyszerű feladat tisztelettel és elfogadható módon adni sem. További klasszikus példa az egyházak szerepére a veszéllyel sújtottak fizikai és lelki segítségnyújtása, gondozása, utógondozása. A magyar szakemberek számára szokatlan volt az ausztriai buszbaleset idején tapasztalt nagyszámú pszichológus, pap és apáca közreműködése a mentőkkel, tűzoltókkal és rendőrökkel egyidejűleg a kárhelyen. Az azonnal megkezdett segélynyújtás sokkal hatásosabbnak és tartósabbnak bizonyult. Ez hazánkban sajnos ma még nem kialakult gyakorlat. Vannak információk, bár még tudományosan nem feldogozott a témakör, hogy a beregi árvíz után helyreállított és újjáépített károsultak közül viszonylag rövid idő után relatíve sokan meghaltak. Túl azon, hogy a károsultak jelentős aránya idős korú volt, felvetődik a kérdés, hogy az árvízzel összefüggő lelki sokk intenzívebb és szakszerűbb rehabilitációja valószínűleg segített volna a hosszabb élethez. Különösen arra figyelemmel, hogy a legveszélyeztetettebb két korosztály katasztrófavédelmi szempontból a 18 év alatti fiatalok és a 60 év feletti idősek, akik egyben fogékonyabbak a hitélet iránt is. A fenti néhány gondolatból is megállapítható hogy az egyházaknak részben kiegészítő, részben hiánypótló szerepe van illetve lehet az emberi és állampolgári alkotmányos jogok biztosítása alapján is a természeti és civilizációs katasztrófák elleni védelemben. A teljesség igénye nélkül néhány aktuális kapcsolódási pont a következő lehet: – Oktatás, képzés, felkészítés, tréning. – Együttműködés, egymás szolgálatával, illetve hivatásával. – Ismeretek, információk, speciális adatbázisok kölcsönös cseréje. – Egyházi javak, ingatlanok és ingóságok katasztrófa kockázati felülvizsgálata, közreműködés a fokozottabb védelmi képesség kialakítására. A környezetbiztonsági tevékenységet – mint minden munkát – elhivatottsággal kell végezni. Ez azt jelenti, hogy nem érdekek, hanem értékek mentén kell megszervezni a tevékenységeket. Értékrendhez elkötelezettnek kell lenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a társadalmi érdekviszonyokról nem kell tudomást venni. Éppen ellenkezőleg. Csakhogy az elfogadott értékrend szerinti értékszemléletet az érdekszemlélet elé kell helyezni. Azt, hogy mi a (morális értelemben) helyes (kívánatos, jó) illetve helytelen (nemkívánatos, rossz), előnyben kell részesíteni annak vizsgálatával szemben, hogy mi az, ami (logikai értelemben) igaz és mi a hamis. Ugyanakkor egyidejűleg kell alkalmazni az emberi életet szabályozó, könyörületességet ismerő erkölcsi törvényeket és a felettünk álló csillagos eget szabályozó könyörtelen racionalitás törvényeit. A környezetbiztonsági

53

munkát egzakt természettudományosan megalapozott szakmai szabályok követésével, alkalmazásával és kritikai értékeléséve kell végezni. Ismerni kell a kockázat és biztonság törvényeit, szabályait, rendszereit. Egyaránt ismerni kell a környezeti hatásokból eredő kockázatot és a biztonságot érintő intézkedések kívánatos és nemkívánatos következményeinek megítélésére tudományosan kidolgozott objektív szakmai eljárásokat, technikákat. Ismerni kell a szakma paradigmáját, azaz szemléleti modelljét, rendszerét. Célszerűnek látszana egy közösen átgondolt kutatási program elindítása az egyházak szerepéről a katasztrófavédelemben a különböző szolgálatok együttműködési lehetőségeinek és szükségességének kidolgozására. A fentiek továbbgondolása és a gyakorlatban történő alkalmazása remélhetőleg a közeli jövő feladata lehet.

54

Faludy Judit

„Azon túl ott a tág világ” Bánlaky Pál tiszteletére

Ritkán fordul elő, hogy valakinek a tiszteletére készülő könyvbe szerzőként jelentkezem. Az írások összegyűjtése, a háttérszerep eddig inkább megfelelt habitusomnak. Vagy azért, mert a kolléga munkásságához nem tudtam kapcsolódni, vagy azért, mert túl közel volt hozzám. Bánlaky Pál esetében sem egyik, sem másik akadály nem merült föl: a Wesley János Lelkészképző Főiskola kreditátviteli bizottsági ülésein munkamegbeszéléseken, egyeztetéseken, heves viták alkalmával találkoztunk. Mégis azt éreztem, hogy van mondanivalóm számára. Furcsa érzés. Életrajzát olvasva, bibliográfiáját nézegetve saját könyvének címét választottam e tisztelgő írás címéül, jelezve az egyik lehetséges metszéspontot. A könyv hátsó borítójának szövegéből idézek: „A vidékiség tünetei: látlelet, főként a kisvárosok és főleg az értelmiség bezártsággal és lezártsággal jellemezhető élet- s szemléletmódjáról, eltorzult társadalmi viszonyairól. A most utópiája javaslat [Varga Csaba tanulmánya] (…) a tanulmányok lényegében ugyanarról beszélnek, hiszen a vidékiség tünetei, amelyek kisebbnagyobb módosulásokkal megtalálhatók falvakban és városokban is, jól mutatják az emberi viszonyok gyakori kiüresedését, a tartalmas kapcsolatok hiányát.” Rövid életút-interjújában Bánlaky Pál felvázolja azokat az eseményeket, melyek elvezették e tanulmány megírásához. „Ahhoz, hogy taníthassak (teszem ma is, a Wesley János Lelkészképző Főiskolán szoci1 Bánlaky Pál – Varga Csaba: Azon túl ott a tág világ. (Gyorsuló idő sorozat) Magvető Kiadó, Budapest, 1979.  http://www.napkut.hu/naput_2006/2006_10/132.htm : „’56-ban végeztem a középiskolában, szeptembertől kis gyárban, röntgenműszerészként dolgoztam. Elég sajátos nézőpontokból élve meg a történéseket: polgári (felső középosztálybeli) család, ennek (nagyjából) megfelelő mentalitással, akkor éppen (elit) munkásközegben töltve mindennapjaim, közeli barátaim közül némelyek éppen elsőéves műegyetemisták…” Filozófia szak, középiskolai tanítás, szakmaváltoztatás (szociológia)…

55

Csoma Gábor: Altafulla de Tamarit, tanulmány, ceruza, papír

álismunkás-képzésben), folyton tanulni kell” – írja ugyanitt. Bánlaky Pál a művelődés (műveltség, kultúra) és a társadalom viszonyát kutatja. Nyitottság, tarkaság, érzékenység árad írásaiból, a vele készült interjúk hangneméből. Ez jelenti számomra azt a fogódzót, amivel Csoma Gábor művészetét bemutató rövid elemző írásomat Bánlaky Pál figyelmébe ajánlom. Szorosabban Bánlaky Pálnak ahhoz az írásához fűzöm gondolataimat, melyben a művelődés társadalmi meghatározottságait analizálja. „Amikor a nyelvhasználat kikerül a tudatos kontroll alól, amikor a tudat ősvilága (a tudatalatti) lép működésbe, akkor előkerül az anyanyelv. Az idegen nyelv tanulásának első fázisaiban a szöveg megértése törvényszerűen „belső fordítással” történik: értelmezni és „elhelyezni” az idegen nyelvből kapott információkat úgy tudjuk, hogy beillesztjük azt saját nyelvünk kódrendszerébe” – írja. Önálló nyelvi kifejezésmód a festészet nyelve is. Hasonló elemekre épül, mint az anyanyelv. Bizonyos elemeit meg lehet tanulni, mások egyéni színt, sajátosságot tükröznek.

http://www.csongradmmk.hu/pages/1104/dload/banlaky.rtf



56

Csoma Gábor: Gigantikus este, tanulmány, ceruza, papír

Csoma Gábor: Sziklák hajnalban, tanulmány, ceruza, papír

57

Csoma Gábor több síkon is értelmezhető (tájképet, állatfigurát, emberi testet mintázó) rajzokon ábrázolja utazási élményeit. A rajzot a festészet alapjaként értelmezi. Olajfestményei lendületes, dinamikus, energikus alkotások. A Nap és a Hold, a tűz és a víz harcát, a belső szabadsághoz vezető küzdelmes út felszabaduló energiáját jeleníti meg. Festményei lassú érlelődés eredményei, 1997/98 óta a színbontás kérdése foglalkoztatja. Munkáin a harmóniai egyensúly, az áthatások lehetőleg tökéletes megvalósítására törekszik. Legutóbbi kiállítását nemrég elvesztett Édesanyja emlékének szentelte. Régi és újabb munkáiból mutatott be néhány alkotást, grafikákat, festményeket. Szeretne egy olyan önálló kiállítást is megvalósítani, ahol kizárólag azt a másfél év alatt készült sorozatot lehetne megtekinteni, ahol a nagycsaládot összetartó édesanya elvesztése feletti fájdalmát, keserűségét, önmagába fordulását dolgozta föl. Festői nyelvében sokáig őrizte Molnár Sándornak, mesterének meghatározó egyéni tanítását, filozófiai gondolkozásmódjának, szemléletének szellemi örökségét. A mai napig fontosnak tartja, hogy a régi mesterek

Csoma Gábor: Sziklatanulmány, Sárkányszikla, tanulmány, ceruza, papír

 Festő, szobrász (Budapest, 1964. augusztus 5.) érettségi után faszobrászatot és könyvkötészetet tanult. 1990-1995 között elvégezte a Magyar Képzőművészeti Főiskolát. 1995-1997 között mesterképzőre járt ugyanitt. Mestere mindkét képzés alkalmával Molnár Sándor volt. Önképzéssel fejlesztette tudását. 1992-ben megkapta a Barcsay Jenő Alapítvány Anatómiai díját. Több hónapot töltött Görög-, Spanyol-, Török- és Olaszországban (Szicíliában).  http://artportal.hu/lexikon/muveszek/csoma_gabor  Decker Antique & Design, 1055 Budapest, Balassi Bálint u. 21-23.

58

Csoma Gábor: Halászbárka, tanulmány, ceruza, papír

műveinek alapos tanulmányozásával, módszereik átvételével tökéletesítse saját technikai tudását. Egy-egy mű képszerkesztéséből tovább lépve, részleteket kiemelve és más kontextusba helyezve építi föl saját grafikáit. Munkáin Hans Memling, El Greco figuráinak gazdag ruharedői tűnnek elő. Elforgatás, transzformálás után bárány-portrét, vagy határtalan, sziklás tengeröblöt, kietlen, vad hegyoromokat látunk viszont. A Meteorák görög sziklakolostorai, szicíliai tájak végtelenjei, a szerelmes forró napok a metafizikus festőket jellemző árnyék nélküli, jéghideg ábrázolásmódban zuhannak a távoli csillagokról szemlélt világűr fehérnek láttatott éjébe. Üstökösök apró atomjai csapódnak a hegyekbe. Máshol finom por-, vagy homokszemcséktől vibrál a levegő, s a táj hirtelen meztelen női test vonalaiba vált, vagy egy borzas kismadár feje ismerhető föl egy magányos palota előterében, tág kertjében egy minden természeti elemmel dacoló, csontvárys cédrus formáiban. Még a legnyugodtabbnak tűnő kép is állandó mozgásban van. Minden változik, süllyed, emelkedik, elő- vagy éppen eltűnik, lélegzik. Sohasem lehetünk egészen biztosak abban, vajon földi vagy földön kívüli térben látjuk viszont mindennapi megszokott tárgyainkat – például egy finoman megmunkált csónakot –, nem tudjuk honnan hová vezet az útja, nem láthatjuk, hogy lebeg-e mint egy magára hagyott, utasától megszabadult lélekvesztő, vagy kikötve várja csónakosát. Képszerkesztésben sokszor a grafikákon megjelenő ötletek alapján dolgozza ki festményeit is, bár technikai jellegzetességüknél fogva azokat inkább jegyzetszerűen használja, míg utóbbiak esetében a több hónapos

59

érlelés, apró négyzetcentiméterenként haladó kidolgozás, átlényegítés, maga a megmunkálás folyamata fontos. Az űrben pulzáló csillagok, vagy a föld mélyén izzó, kitörés előtt álló vulkánok, a tenger mélyén a sötétben felcsillanó levegőbuborékok, remegő porfelhő váltakoznak a képek felületén. Egy-egy mű belülről kifelé építkezik, átlépi önön keretét, szétfeszíti a következő keretet is, vagy éppen belezuhan egy mélyebb síkba. Az egyes részletek örök harcban, küzdelemben formálódnak, állandó konfliktust keltenek alkotóban és szemlélőben egyaránt. Csoma Gábor legfrissebb sorozatának részeit a Gyász és fájdalom, a Hazatérő láng és a Szitakötő édesanyja halálának feldolgozásaként készítette. „A gyász egy olyan érzelmi, kognitív, viselkedésbeli és kapcsolati változásokban illetve testi tünetekben megnyilvánuló reakció, melyet egy fontos tárgy vagy személy elvesztése vált ki. Egy szeretett személy elvesztését követően az elhunyttal való kapcsolat, a halál típusa, a személyek életkora, a gyászoló személyiség jellemzői, korábbi tapasztalatai és veszteségei, megelőző betegségei és aktuálisan fennálló pszichés állapota, vallásossága illetve társas kapcsolatai nagymértékben meghatározzák a gyászmunka intenzitását, lefolyásának időtartamát.” Az élmény feldolgozását

Csoma Gábor: Áthatás gyakorlat, tanulmány, ceruza, papír  Parkes CM, Bereavement: Studies of grief in adult life. International Universities Press, New York, 1972. – Idézi Kiss Kitty: Depresszió és gyász-reakció. A tüneti kép összehasonlítása, különös tekintettel a szuicid viselkedésre, 2003, p. 6. = http://phd.sote.hu/mwp/phd_live/vedes/ export/kisskitty.pdf

60

Csoma Gábor: Montserrat, tanulmány, ceruza, papír

Csoma Gábor: Barcelona környéki falu, tanulmány, ceruza, papír

61

az alábbiak szerint lehet jellemezni: az első periódusban dermedtség és tompultság, ezután sóvárgás és vágyakozás jelentkezik. Később a szétesettség és a kétségbeesés, majd lezárásként a személy újraszerveződése, a megbékélés ideje következik, visszatérés a mindennapok világába. A képek kapcsán, érdekes módon nem a gyász, inkább a konfliktusmegoldás egyes fázisait említem, hiszen a gyászfolyamatot is hasonlóképpen lehet elemezni. Bánlaky a konfliktusok kezelésével kapcsolatban a következő fázisokat különbözteti meg: 1) lappangás; 2) a konfliktus manifesztálódása; 3) öszszeütközés; 4) a konfliktus lezáródása – ezen belül: a) a kapcsolat megszakadása; b) a konfliktus elrejtése; c) a konfliktus félre tétele; d) a konfliktus megoldása. Belső konfliktusokat, az elviselhetetlen tény által okozott űr betöltésére tett kísérletet láthatunk Csoma Gábor festményein. Amikor önmagáról mesél, gyakran említi, hogy szinte állandóan látomásokat próbál megjeleníteni, mindennapjait sajátos képözön tölti be. Egy-egy alkotását egy ideig fejleszti, majd hosszabb-rövidebb szünet, pihentetés után újra kézbe veszi, gyakran elforgatja, megváltoztatja a nézőpontot, megkeresi az aktuálisan számára érdekes részleteket, és csak azután folytatja a festést. Többszörösen átgyúrja, átformálja munkáit, maga is átvergődik rajtuk. Minden alkalommal újabb és újabb megfogalmazásban dolgozza föl a fényhatásokat. Feloldja a konkrét tájhoz kötődő élményeket, átlényegíti az emberi környezet felépítményeit, a szervetlen elemekből is organikus konstrukciót alakít ki. A drámaiságot játékossággal oldja. Gyakran dolgozik ellenpontozással, hangsúlyeltolással, belső feszültségeit színterápiával igyekszik eltávolítani magától. Bár hozzám közelebb állnak grafikai lapjai – ez a megjegyzés nyilván saját visszafogottságomat tükrözi – élénk, nagyon nyitott olajfestményei, akvarelljei a középkori és újkori mesterek technikai fogásainak virtuóz ismeretét mutatják. Szeretettel invitálom e tiszteletkötet olvasóit is hasonló kirándulás megtételére, forgassák örömmel a kötetet és mélázzanak el az illusztrációkon!

62

Forrai Judit – Lőrincz Norbert

Szociális munka, ártalomcsökkentés az utcai prostituáltak megsegítésére (Magyarországi civil segítő szervezetek humán erőforrásainak vizsgálata)

1. Előzmények, a kutatási háttér Évente 500.000 nő és gyermek migrációja bonyolódik az európai szexiparban keletről nyugatra. Magyarország eredet-, tranzit- és célországgá vált e mobilitásban. Magyarországon – becsült adatok szerint – 5.000-15.000 prostituált működik különböző szinteken, helyeken. A külföldről érkezők és átutazók, a fiatalkorúak, a droghasználók és a már fertőzött (HIV/AIDS, szifilisz, egyéb STD) prostituáltak számáról nincs pontos adatunk. A magyarországi maffia-törvény (1999. LXXV. tc. „A szervezett bűnözés, valamint az azzal összefüggő egyes jelenségek elleni fellépés szabályairól és az ehhez kapcsolódó törvénymódosításokról”) engedélyezi a szexuális szolgáltatást, de kijelölt zónában – ahol tömegesen fordul elő – és egészségügyi igazolással. Mivel ennek nem tud senki sem eleget tenni, mert nincs kijelölt zóna, a prostituáltak jogsértést követnek el. Egy prostituált működéséhez elengedhetetlen az érvényes orvosi igazolás, de a hiányzó türelmi zónák miatt a férfi prostituáltaknak 90%-a és a női prostituáltak több mint 60%-a nem megy orvosi, nemibeteg-vizsgálatra, különösen azok nincsenek szűrve, akik tranzit állomásként (keletről-nyugatra tartva) dolgoznak Magyarországon, akik Romániából és a volt Szovjetunió területéről, Ukrajnából és északi államokból jönnek. A prostituáltak nagy része jár magán-nőgyógyászhoz, de az nem azonos a  Civil szférával kapcsolatos vizsgálatok, felmérések és kutatások NCA 01229/22/05 pályázatának rövidített változata 2005-2006. „Kutatómunka a speciális szexuális magatartás, prostitúció és az őket segítő magyarországi civilszervezetek térképének elkészítésében és ezen szervezetek hatékony működésének elősegítése” című kutatás; résztvevők: Forrai Judit, Lőrincz Norbert, Hoffmann Kriszta.

63

nemi beteg-szűréssel. A csatlakozás egyik kiemelt egészségügyi, szociális és oktatási elvárása a fiatalkorúak elleni erőszak, gyermekprostitúció, emberkereskedelem és a nemzetközi migráció csökkentése. Közösségek és civiltársadalom A kutatási program célja ■ A Magyarországon működő prostituáltak megsegítésével foglalkozó civilszervezetek térképének elkészítése (bemutatása, működésük, szerepük és feladatuk elemzése). ■ Ezen civilszervezetek hatékonyabb működésének elvi és gyakorlati kidolgozása, különös tekintettel a humán erőforrás fejlesztésére. ■ Összehasonlíthatóvá tenni az azonos célcsoporttal dolgozó civilszervezeteket (pl. egységes dokumentáció elkészítése), megismertetni egymással a működési köröket, ezzel a kapcsolatépítést erősíteni lehet a kliensek érdekében. ■ A civilszervezetek kliens csoportjairól, intézményi és önkormányzati együttműködéséről készíteni esettanulmányt. A kutatásban vizsgált civilszervezetek Magyarországon három régióban, öt városban, (Miskolc, Nyíregyháza, Budapest, Tatabánya, Győr) hét civilszervezet dolgozik aktívan egyéb programjaik mellett a prostituáltakkal. Ezek a civilszervezetek a következők: ■ Napfényt az Életnek, Miskolc ■ Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE), Budapest ■ Magyar Prostituáltak Érdekvédelmi Egyesülete (MPÉE), Budapest ■ Periféria, Nyíregyháza ■ Segítőház Alapítvány, Győr ■ Szex Edukációs Kiemelten Közhasznú Alapítvány (SEA), Budapest ■ Utcai Szociális Segítők Egyesülete (USZSE), Tatabánya. A civilszervezetek elhelyezkedése megegyezik a prostituáltak kelet-nyugat irányú európai vándorlási irányával. A kutatás részterületei A prostituált, mint kliensi kör felderítése Minden városban fel kellene deríteni az utcán, tereken, kamion-parkolókban, országutakon, bárokban, peep-showban, magánházakban, ho-

64

telekben dolgozó férfi és női prostituáltak számát, szociológiai hátterét, függőségük mértékét (önállóan dolgozók, családi nyomásra, vagy futtató felügyelete alatt), drog-használók, HIV/AIDS fertőzöttek, erőszak áldozatait, nem kívánt terhesség és szülés utáni eseteket. A civilszervezetek hatékonysági vizsgálata, mivel legtöbb esetben erre a klienscsoportra nem jutott eddig még semmilyen pénzforrás, tehát a humán erőforrás hatékonyságnak növelésével kerülhet csak sor a kliensnek ellátására, mint azt a továbbiakban látni fogjuk. E humán forrás növelésének vizsgálata és ismertetése az egyik legfontosabb momentum a kutatásban, s néhány speciális képzési program és e témához illesztett szupervízió kidolgozása, valamint a működési hatékonyságot elősegítő elméleti és gyakorlati meghatározóinak, lehetőségeinek kidolgozása, a működési nehézségek feltárása, költséghatékonyság elemzése. Megpróbáltuk összehasonlíthatóvá tenni az azonos célcsoporttal dolgozó civilszervezeteket, jobban megismertetni egymással a működési köröket, ezzel a kapcsolatépítés erősítését, ugyanis a kliensek miatt a prostituáltak nagy részét egyik városból és országból a másikba viszik a futtatók rövid időn belül (3-5 hónap). Így nyomon lehet követni a sokszor eltűntnek hitt prostituáltat (van, akit hátrahagyott gyermeke miatt keresnek, van, akit eladnak, akit kényszerítenek – és néhányan maguktól mennek a jobb megélhetés reményében más városba, vagy országba). A kutatási program értékelése (evaluáció) és lépései: ■ feltérképezni a prostituáltakkal foglalkozó civilszervezeteket hat városban; ■ növelni és mérni az egészségügyi vizsgálat és igazolvánnyal dolgozó prostituáltak számát; ■ feltérképezni a hat városban dolgozó nőket és problémáikat; ■ elérni, hogy minél több kapcsolat alakuljon ki a szociális segítők és prostituáltak között, különösen a háttérben dolgozó, átutazóban lévő migráns és mobil nőkkel; ■ növelni a szociális, egészségügyi, oktatási és jogi tanácsadások számát.

2. A prostitúció társadalmi helyzete A prostitúció társadalomtörténete a közelmúlt magyar társadalomtörténet egyik legkevésbé kutatott területe. Aktualitása talán nem szorul magyarázatra, noha feltárása differenciált megközelítést igényel. Határterület abból a szempontból, hogy a jelenséget történeti térbe helyezve vizsgálhatjuk úgyis, mint a pauperizmus (szegénység), a marginalitás egyik megnyilvánulási formája: a munkanélküliség, valamint az alacsony iskolázottság, a politikai

65

és egzisztenciális bizonytalanság oldaláról, vagy megközelíthetjük az egészségügyi szervezetek, igazságügyi intézmények, vagy erkölcsi és társadalmi viszonyok felöl is: lévén, hogy olyan jelenség, amely a különböző társadalmi struktúrák változásával és ennek megfelelően különböző nézetek módosulásával mindig is változott és ma is változik. A prostitúciót mint jelenséget az emberi méltóság megsértésének, megalázónak és diszkriminatívnak tartjuk, a hozzá kapcsolódó kizsákmányolást, emberkereskedelmet, erőszakot elutasítjuk, és minden fórumon tiltakozunk ellene, a tömeges létezését azonban tudomásul vesszük, a megelőzését minden szinten és fázisában pedig nagyon fontos célnak tekintjük. A társadalom tiltakozása a prostitúció ellen egyedül a látható prostituáltak szabályozásában látja a fenomén megállítását, vagy büntetik, vagy bizonyos szabályok szerint engedélyezik, vagy nem törődnek velük. Mindenképpen a prostituáltak kerülnek szorított, megalázó, embertelen, kitaszított helyzetbe. A svéd szabályozási módszer, mely szerint a klienst büntetik, nagy változást hozott ebben az évezredek óta hagyományosan nőellenes szemléletben, a szex vásárlását és nem az eladását büntetik. Ezzel azonban az a baj – valljuk be: gyakorlatilag kivitelezhetetlen –, hogy csak akkor lehet büntetni, ha tettenérés van. Oly’ ritkán kerül egy rendőr a magánlakásba a „tetthelyre,” és szemtanúja a tett elkövetésének, vagy a pénz átadásának. Ahhoz, hogy javítani tudjunk sok ezer kiszolgáltatott prostituált (férfi és nő), valamint fiatalkorú helyzetén, nem lehet csak a jelenséget önmagában kezelni, ismernünk kell a gyökerét, a történetét, a társadalmi beágyazódását, az okait, a szereplőit, a hálózatot mozgatók érdekeit és érdekellentéteit, a törvényeket, a törvényhozások hátterét, a törvények megrendelőinek céljait, a helyi-, a hazai- és a nagypolitika szempontjait. A prostitúciókutatásnak hazai és külföldi szakirodalma (szabályozási, közegészségügyi, orvosi, erkölcsi, vallásszociológiai stb. szempontból) az utóbbi kétszáz évben feldolgozhatatlan, több könyvtárnyi kötetet jelent. A probléma okai A probléma egyik gyökere a reménytelen gazdasági-szociális helyzet a származási országokban. Bulgáriában, Albánia, Moldávia a lakosság 80 százaléka a létminimum alatt él, de Romániában, Ukrajnában sem sokkal jobb a helyzet, vagy, ha Magyarország keleti és nyugati felét hasonlítjuk össze a munkanélküliség szempontjából, a tartós munkanélküliek száma nagyon magas, s egyre csak nő. Tanulmányok igazolják, hogy a nők öszszehasonlíthatatlanul jobban szenvednek a gazdasági-társadalmi változások miatt, mint a férfiak. A lakosság női részének különösen kevés képzési lehetőség és munkahely áll rendelkezésére. Az áldozatok, szétzilált,

66

vagy nem létező családi háttérrel, többnyire a társadalom legalsóbb rétegeiből származnak. Amúgy sem veszíthetnek mást, mint méltóságukat, azt azonban elveszik tőlük. Ha kevesüknek mégis sikerül elmenekülni az emberkereskedőktől, szégyenükben félnek visszatérni hazájukba.

3. Az EU-politika prioritásai; általános cselekvési terv Mivel a prostituáltak a társadalom egyik kirekesztett, különösen hátrányos, gyakran halmozottan hátrányos helyzetből kerülnek e pályára, a bekerült, a benne lévő és a kikerülni vágyókra egyaránt érvényesnek kell lenni az általános cselekvési tervben meghatározottak. Az egységes európai célok jelentik tehát a tagállamok által elkészített nemzeti cselekvési tervek alapját. Az Unió négy célt határozott meg: a) foglalkoztatási intézkedések, erőforrásokhoz, jogokhoz, árukhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférés; b) a kirekesztés kockázatának kiküszöbölése; c) a leginkább veszélyeztetett csoportok segítése; d) valamennyi releváns szervezet mozgósítása. Programok: ■ Közös célkitűzések a szegénység és a társadalmi kirekesztés területén, melyeket a 2000. decemberi nizzai csúcs hagyott jóvá, majd a Foglalkoztatási, Szociálpolitikai, Egészségi és Fogyasztóügyi Tanács 2002 decemberében módosított. ■ Nemzeti Cselekvési Tervek a szegénység és a társadalmi kirekesztés ellen: az első kétéves terveket a tagállamok 2001. júniusában fogadták el. A tervek elkészítésének második köre 2003. júliusában esedékes. ■ A Társadalmi Befogadásról Szóló Közös Jelentések (2001. október-december), valamint rendszeres megfigyelés, értékelés és más országbeli szakértői felülvizsgálat. ■ Közös indikátorok, melyek a megfigyelés eszközeként szolgálnak, valamint alkalmasak a tagállamokban alkalmazott „legjobb gyakorlat” összevetésére. ■ Közösségi Akcióprogram a tagállamok közötti együttműködés elősegítésére a társadalmi kirekesztés elleni küzdelemben.  2001 júniusában a nizzai célkitűzéseknek megfelelően a tagállamok elfogadták nemzeti cselekvési terveik végleges változatát. Ezek alapján a Bizottság elkészítette a Társadalmi Befogadásról Szóló Közös Jelentését (Joint Report on Social Inclusion European Council, 2001), melyet a Európai Tanács laekeni ülése jóváhagyott. Ezzel egyidejűleg nagyszabású munka folyt a közös társadalmi indikátorok meghatározására is, melyben elismert társadalomtudósok is aktívan közreműködtek (Atkinson et al., 2002).

67

Az Unió 2001. decemberében elfogadott társadalmi kirekesztés elleni Akcióprogramja a tagállamok közötti együttműködés alapelveit és formáit rögzíti a 2002. január 1. és 2006. december 31. közötti időszakra vonatkozóan (European Council, 2002a): ■ A társadalmi kirekesztés jellemzőinek, okainak, folyamatainak elemzése, beleértve a társadalmi kirekesztés formáit leíró adatok begyűjtését, a kvantitatív és kvalitatív mutatók vizsgálatát, valamint egy közös módszertan kidolgozását; ■ A nemzeti fejlesztési terveket illetően a „legjobb gyakorlat” megosztása a tagállamok között, különös tekintettel a megfelelő indikátorok fejlesztésére; ■ A társadalmi kirekesztés felszámolásáért tevékenykedő szervezetek, különösen a non-profit szervezetek közötti európai szintű koordináció segítése. Migráció, emberkereskedelem körébe tartózó elgondolások Az Európai Bizottság elsőbbséget biztosít a nő- és gyermekkereskedelem elleni küzdelemnek; és felszólítja a tagállamokat, hogy hozzanak megfelelő törvényes intézkedéseket. A területet érintő, új EU-s programok: a STOP hálózatok, DAPHNE megelőző civil projektek, Európai Szociális Alap támogatása, PHARE programokat írnak ki a csatlakozó országoknak is.

4. Prostitúció helyzete ma Magyarországon Magyarországi utcai prostitúció vizsgálata a ’90-es évek elején, a rendszerváltozás idején politikailag nem kedvezett a nyílt, támogatott, ilyen típusú kutatási programoknak. A pandémiás HIV/AIDS fertőzés veszélye, annak korai elhárítása, prevenciója, szerencsés lehetőséget kínált a szexualitás nem keresztényi erkölcs szerinti létének feltárására, az AIDS jelszava mögé bújva, amely még ma is védőpajzsként működik szemérmes döntések igazolásául. Így kerülhetett sorra az első egészségügyi szempontból történt felmérésre a NEVI által 1992-93-ban. Itt merül fel először a férfi és női utcai prostitúció tudományos – nem bulvársajtókban szenzációként említett – felmérése. Ekkor még elmosódott a marginalizálódás, a csavargás, a férfi prostitúció. Erre a munkára kiképzett ún. „streetworkerek” meghatározott területeken, működési helyeiken keresték a találkozást a  Trafficking in human beings for the purpose of sexual exploitation Recommendation. No. R (2000) 11 adopted by the Committee of Ministers of the Council of Europe on 19 May 2000 and Explanatory memorandum.

68

hivatalosan rejtőzködő, de mindenki szeme előtt folyó, látható utcai prostitúcióval. Később 1997-ben jelent meg az első komoly felmérés az utcai prostitúcióról. A szexuális szolgáltatók rizikómagatartása, nemcsak a szexuális úton fertőző betegségek terjedését jelenti, hanem az üzleti életet kísérő, azt elviselni segítő egyéb szerek: dohány, alkohol, drog használatait is. Epidemiológiai felmérések igazolják a rizikómagatartást kiváltó multikauzális tényezők hosszú sorát: szociális, pszichés és közegészségügyi faktorokat. Az utcai prostitúcióból élők jellemzői Döntő többségük személyiségzavarokkal küzd, mellyel nincsenek tisztában, s melytől ugyanakkor iszonyúan szenvednek és félnek. Nem tudják kellően kontrollálni érzelmeiket, konfliktuskezelő képességük gyenge. Hiányzik belőlük a realitásokkal objektívan számolni képes, hosszú távú tervezés képessége. Többségük szeretné hinni, hogy előbb-utóbb önálló, szabad életet kezdhet, nem tart örökké ez az állapot és kiszállhatnak ebből a körből, de ennek érdekében következetes lépéseket nem tesznek. A lányok közül többen, főleg a külföldiek abszolút nincsenek tisztában még saját belső szerveik működésével sem. Egészségi állapotuk sem megfelelő, hiányos az étkezésük, sokat dohányoznak, esetenként az alkoholt sem vetik meg, néha a drogfogyasztás is előfordul. Fokozottan veszélyeztetik őket a különböző szexuális úton terjedő betegségek.

5. A szociális munkások által nyújtható konkrét segítségadás formái Az utcai prostitúció zárt világába nagyon nehezen kerülhet be egy kívülálló, főleg egy olyan személy, aki segíteni próbál. Nem is a nők állnak ellen és akadályozzák a segítést, hanem az őket futtató „stricik” nem engedik a „lányokat” kapcsolatba kerülni a segítőkkel. Ennek egyik oka a tudatlanság, másik oka pedig valószínűleg a presztízsféltés. Ahhoz, hogy a szociális munkás ezen a területen elkezdhessen dolgozni, fontos, hogy feltérképezze azokat a helyeket, ahol ezeknek a problémáknak a megjelenése jellemző (kocsmák, szórakozóhelyek, autópályán lévő pihenők, benzinkutak környéke, főutak kivezető szakaszai, kamionparkolók, stb.).  Bolváry Katalin: AIDS megelőzési streetworkeri munka értékelése. In: Egészségnevelés, 1994/17.2.  Forrai Judit: Férfi és női utcai prostituáltak. Összehasonlító vizsgálat. Szenvedélybetegségek. In: Addictológia Hungarica, 1998, 434-442.  Csépe Péter: Sex workers: a high risk group for HIV infection? In: D. Friedrich- W.G. Heckmann (szerk.): AIDS in Europe. The Behavioural Aspect. Berlin, Sigma, 1995. 199-200.

69

A feltérképezés célja: ■ a prostitúciós folyamat megismerése; ■ a szerepek tisztán látása; ■ ismerkedés a helyszínnel; ■ kulcsemberek megismerése; ■ megtudni, mi is a probléma, amivel foglalkozni kell. Első lépcsőben folyamatosan „szoktatni kell” a segítők jelenlétét az adott területen. Meg kell ismerkedni az örömlányokkal és a futtatókkal, hogy bevezethető legyen a szociális munka és felmérhető legyen, hogy szükségesnek látnak-e bármiféle segítséget. A kapcsolatfelvételnél fontos tudni a segítőnek, hogy a kliens nem azért van az utcán, hogy a segítővel beszélgessen, hanem azért, hogy dolgozzon. Fel kell mérni a határokat, és tudni kell azt is, mikor kell kilépni a segítőnek a beszélgetésből. Ahhoz, hogy ez a munka hatékony legyen, fontos a segítők állandó jelenléte. Így megszokják és talán el is fogadják jelenlétét, a kliensek számára pedig biztonságérzetet adhat, hogy van kihez fordulnia. Ezen a területen a helyzetből adódóan jó, ha az egyik segítő férfi, a másik nő. Az utcai szociális munka célcsoportjai Az utcán található kliensek csoportjai a következők: hajléktalanok, szenvedélybetegek, mentális betegségben szenvedők, utcagyerekek – csellengő fiatalok, prostituáltak. A következőkben részletesen tárgyaljuk a kliens és a hozzá rendelt feladatköröket, hogy a humán erőforrás maximális kihasználhatóságát jobban megértsük. A szociális segítő intézmények ártalomcsökkentő szemlélettel a New York-i egyezmény szellemében a prostitúció áldozatainak segítését tűzték ki célul. Információnyújtás, felvilágosítás Az információnyújtás és felvilágosítás hatékony módja lehet, ha tájékoztató anyagokat juttatunk el a prostituáltakhoz. Ezek a tájékozatók fontos, hogy tartalmazzák az igénybe vehető szociális szolgáltatások, egészségügyi ellátások (szűrővizsgálatok) igénybevételének módját, helyét; a leggyakoribb nemi úton terjedő betegségek tüneteit, terjedési módját, megelőzését és azt, hogy hol kaphatnak segítséget az esetleges megbetegedések esetén. A gumióvszer helyes használatára is fontos felhívni a lányok figyelmét. A szóróanyagokat célszerű a legegyszerűbb nyelvezettel, ábrákkal kiegészítve közérthetően megfogalmazni, hogy mindenki számára érthető legyen. A prostituáltakkal foglalkozó utcai szociális munkás fontos feladata az egészségügyi ellátórendszerrel együttműködve szűrések szervezése (első-

70

sorban HIV/AIDS és Hepatitis-B, szifilisz, HPV, stb.), azok időpontjáról, helyszínéről felvilágosítás nyújtása. Tanácsot adhat, pszichés-mentális támogatást nyújthat a hozzá forduló prostituáltaknak. Az utcai munka egy „szélsőségesnek” tartott klienscsoportja a prostituáltak köre. Róluk általában kevés szó esik, pedig mára egyre több nagyvárosban megjelennek a különböző éjszakai bárokban és az utcán álló lányok is. A prostituáltak körében végzett szociális munka Magyarországon még nagyon nehézkes (1992 óta), külföldön azonban már ez a munka is régebbi tapasztalatokkal rendelkezik. Az utcai szociális munka sajátossága, hogy speciális elérési technikája révén bizonyos klienscsoportokat sokkal hatékonyabban tud elérni, mint az intézményes rendszerek. Az utcai munka tapasztalatai alapján az utcai prostitúcióból élők hátrányos szociális helyzetben vannak. A szociális ellátást alulinformáltságuk, a tartós munkaviszony hiánya, valamint tevékenységük társadalmi és büntetőjogi megítélése miatt korlátozott mértékben veszik igénybe. A szociális segítésen túl az utcai munkás fő feladata a kiemelten veszélyeztetett csoport információval való ellátása, illetve egészségügyi ellátásokhoz juttatásának segítése, szűrővizsgálatokra irányítása. Ezzel a tevékenységgel nemcsak a célcsoport egészségi állapotát lehet megőrizni, hanem tágabb értelemben a társadalom érdekét is szolgálni. A prostitúció szankcionálásának rendszere jelenleg felemás képet mutat. Az 1990-es évek elejétől kezdve a prostitúció büntetőjogi megítélése megváltozott, a szankciók enyhültek, azonban napjainkban is jelentős társadalmi viták folynak a tevékenység legalizálásának kivitelezésében. A vizsgált civilszervezetek emberi erőforrásának általános sajátosságai A humán erőforrás struktúrája, elmélete oly szépen van kidolgozva, tudományosan felépítve, standard szabályok közé szorítva. Azonban a szociális és egészségügyi szféra határán imbolygó utcán dolgozó szervezetek nincstelen jogfosztott, erkölcsi „fertőben” élőket megsegítő egisztenciá TAMPEP International Foundation: European Network for HIV/STI Prevention and Health Promotion among Migrant Sex Workers európai hálózatban 1990 óta működnek szoros együttműködésben az utcai szolgálatot és segítséget nyújtó civil szervezetek önálló nemzetközi adatbázissal, és 25 nyelvre lefordított oktatási programokkal, valamint egységes tanácsadást nyújtó szórólapokkal (témakörök: STD, HIV/AIDS, Hepatitis, drog, fogamzásgátlás, az erőszak és bántalmazás ellen, önvédelem, óvszerhasználat, óvszerbaleset stb.)  Tóth István György – Lelkes Orsolya. In: IFM – Humán Erőforrás. Háttértanulmányok. 2002/1.3. Az NFT humán erőforrás fejlesztési projektjei és a társadalmi kirekesztés elleni akcióprogram kapcsolódásai (Budapest, 2003. március). Készült a Miniszterelnöki Hivatal NFT Hivatala megbízásából, az Integrációs és Fejlesztéspolitikai Munkacsoport Humánerőforrás-fejlesztési Albizottsága keretében.

71

val nem rendelkező emberek ezen belül a prostituáltak támogatása nem játszik központi szerepet sehol. A velük foglalkozó civilszervezetek ezért kénytelenek más területekkel is foglalkozni, hogy valamilyen támogatást kapjanak, illetve kevés olyan pályázat van kiírva, amely konkrétan e témát kívánja a civileknek járó keretből biztosítani. Az állam végképp nem vállalja fel a direkt segítést. Így a civilszervezet, ha erkölcsi és emberséges elhatározásból úgy dönt, segít a prostituáltakon, mivel ők is áldozatok, akkor együtt kell futtatni az utcagyerek programot, a hajléktalanokat, a roma programokat, jóllehet ezek nem szorosan tartoznak össze. Az Unió a csatlakozást megelőzően előtanulmányokat folytatott és előre látható veszélyektől kívánta lakóit megóvni, esetünkben nevezetesen a keletről beáramló prostituáltaktól. Két fő veszélyforrást rejteget a migráció „feminizációja” – vagyis a prostitúció eurokonform elegáns elnevezése –: a szakképzetlen munkanélküliek tömege, és az ennél még nagyobb veszély a keletről behurcolt HIV/AIDS fertőzés veszélye. Ezért az Unió prioritást ad e témának, így Magyarországon is ajánlott beszélni, sőt talán elkezdeni megtoldani e problémakört. Kik foglalkoznak konkrétan az ügyfelekkel? Mint tudjuk a szociális szféra finanszírozása nem azonos a köztisztviselői, netán bankszféra, a reklám és egyéb kirakatcégek finanszírozásával. Például a fogyatékosokkal foglalkozók, a romákkal foglalkozók, illetve a fedél nélküliekkel foglalkozók bérébe – mint ahogy az orvosok fizetésébe bekalkulálják a paraszolvenciát – a szociális szférában dolgozóknál a „szent elkötelezettséget”,a mindenképpen segíteni vágyást, azt a belső erkölcsi erőt, amely valójában működteti a civilszervezeteket, mint aktív tőkét a fizetésbe betudják. Így adódhat, hogy a mindennapi utcai megküzdésen kívül már nincs erejük érdekérvényesítésre, szakmai lobbizásra, esetleg tüntetésszervezésre. Érdemes lenne egyszer az egészségügyi és mentális állapotukat alapos vizsgálattal feltárni, e civilszervezetek „emberállományának egészségállapotát” felmérni. Kizsigerelt, rossz egészségügyi és szociális körülmények között élő, gyakran kiégett embereket találnánk. Ez nem vizsgált, publikált, kiemelt prioritású foglalkozás-egészségügyi kérdés, mint a manager betegség, ez a szociális segítők betegsége, amivel senki nem törődik. Gyakran ugyanúgy dohányoznak (láncdohányosok, egyéb függőségben szenvednek), mint a klienseik, mentálisan nincsenek karbantartva, mert nincs a szupervízióra lehetőség, nem biztosított sem szakmailag, sem anyagilag. A szervezetnek erre nincs fedezete, örül, ha van egy számítógépe, a nyomtatóba papír, ha van, kevés a létszám, egy főre háruló feladat több embernyi munkát jelent. Állandó létszámhiánnyal küzdenek a szervezetek. Érdemes lenne megnézni ezeket az irodákat, hol kaptak,

72

illetve szereztek helyet (lakótelepi pince, nagyon rossz állapotban hagyott laktanya, saját lakás egy része, stb.) Marad a munka napi megújulásához egy erős karizmatikus vezető és a gyengébbek, a karrieristák, a jobb önéletet kívánók pályaelhagyása, és csak a véglegesen elszántak maradnak. Így alakul ki, hogy ezek a civilszervezetek nem demokratikus felépítésűek, hanem egyszemélyi, elszánt dzsungel-harcosok.

6. A társadalmi kirekesztés és befogadás általános indikátorai A szegénység és a társadalmi kirekesztés felszámolására irányuló uniós törekvésekből fakadt az az igény, a lisszaboni Európa Tanácsülést követően a Social Protection Committee és annak indikátorokkal foglalkozó albizottsága 2001 folyamán részletes jelzőszámokat dolgozott ki. Ezzel egyidejűleg a belga elnökség kérésére társadalomtudósok is aktívan dolgoztak e témán. Tony Atkinson, Bea Cantillon, Eric Marlier és Brian Nolan munkája tisztázza a jelzőszámokkal szemben támasztott alapvető követelményeket, valamint elméleti indoklást ad az egyes indikátorok kiválasztásához is. (Atkinson et al., 2002) Jelzőszámok a társadalmi kirekesztés mérésére Atkinson és társai szerint egy háromszintű indikátor-rendszer felel meg leginkább az említett követelményeknek. Az elsődleges mutatók a legfontosabb területekre vonatkozó fő indikátorok. Az Unió által elfogadott mutatószámok az anyagi nélkülözésre, az elégtelen iskolázottságra, a termelő tevékenység hiányára, és a rossz egészségi állapotra terjednek ki. Nem kapott ezek között helyet az Atkinsonék által javasolt rossz lakáshelyzet, melynek, úgy tűnik, elsősorban módszertani okai vannak. A másodlagos mutatók ezeket az elsődlegeseket támogatják a szerzők elképzelése szerint úgy, hogy részletesebb információt nyújtanak, vagy a probléma újabb dimenzióit tárják fel. Az első és másodlagos mutatók az Unió közös indikátorainak tekinthetők, melyek előállítása minden tagországban kívánatos. A harmadlagos mutatók közé olyan indikátorok tartoznak, melyekről a tagállamok maguk döntenek, és szerepeltetni kívánják saját Nemzeti Cselekvési Terveikben. Ezek segítik az elsődleges és másodlagos indikátorok értelmezését, hozzájárulnak egy-egy speciális részterület alaposabb megértéséhez. A mutatók e körének az is lehet a szerepe, hogy ötleteket adnak a közösségi módszertani fejlesztésekhez, és az elsődleges és má Berman, Yitzhak – David Phillips: Indicators of social quality and social exclusion at national and community level. In: Social Indicators Research, 2000. 329-350.

73

sodlagos mutatók közül némelyik esetleges későbbi felváltásához. Az elfogadott közös indikátorok (elsődleges és másodlagos mutatók) között nem szerepel a lakáshelyzet. Ennek hiányát a Social Protection Committee is elismerte, és átmeneti megoldásként javasolta, hogy a tagállamok Nemzeti Cselekvési Tervei tartalmazzanak információt ■ a lakáskörülményekről, ■ a lakhatási költségekről, ■ a hajléktalanságról és más veszélyeztetett lakásviszonyokról. Prostituáltak társadalmi kirekesztésének és befogadásának indikátorai Nos, nézzük a prostituáltak szempontjából a fent említett indikátorokat sorban: első- és másodlagos indikátorok az anyagi nélkülözés, az elégtelen iskolázottság, a termelő tevékenység hiánya és a rossz egészségi állapot. Anyagi nélkülözés A prostituáltakkal szembeni társadalmi tévhitek közé tartozik, hogy nagyon sokat keresnek, hiszen egy fuvar 1500-30.000 Ft-ig terjedhet, persze attól függően, milyen területen, kvázi milyen fizetési kategóriában dolgozik a prostituált. Más a fizetési kategória az ország keleti és nyugati felén, más a fővárosban, vagy kisvárosok, települések határán, más a kamionparkolókban, peep-showban, és az exkluzív, tiltott magánbordélyokban. A futtatóval dolgozók – nagy többségben – hiába keresnek bármenynyit: vagy az egész összeget adják oda, vagy veszik el a futtatók, vagy kis százalékát tarthatják csak meg saját maguk részére. Így mindenképpen nélkülöznek, hiszen a kereset nagy része látszólag gyorsan jön – de hamar elvándorol a kezükből. Mindenkinek fizetniük kell: nemcsak a futtatóknak, hanem a lakás, szoba stb. béréért is három-négyszeres árat kérnek a bérbeadók – tekintettel a tevékenységre –, de a taxis, fodrász, ruha, bártulajdonos, olykor a rendőr is stb. mind tartja a markát és zsarolja a prostituáltat. A közüzemi számlák, telefon, a gyerekfelügyelet, a mindennapi megélhetés kemény feladatot jelent egy prostituáltnak, mellette a hatóságok által kiszabott büntetés. A prostituáltak között kialakult az ún. „milliomos-klub”, ami azt jelenti, hogy az ún. tiltott helyen való felkínálkozást az első helyszíni bírság alkalmával 52.000 Ft. És miután majdnem mindig ugyanott állnak, a rendőrök – mint a kiemelt tiltott parkolóhelyeken – rendszeresen arra járőröznek, így a büntetés hatványozódása következtében már nagyon sokan – országszerte – elérték az egymillió Ft feletti kumulált bírságot.10 10 „A lányok általában stricikkel élnek. Ez egyfajta élettársi kapcsolatot jelent. A lány dolgozik, a strici elveszi a pénzt. Ha nem keres eleget, megveri. Sok lányt szabályosan zárva tartanak,

74

Elégtelen iskolázottság Az alul-iskolázottság igazolható az 1997-es felmérésünkből, mely szerint 215 prostituált (férfi, nő) kérdőíves módszerrel készült adatai alapján11 A fiúkról egyáltalán nincs adat arról, hogy milyen iskolai végzettséggel rendelkeznek, a lányok 86%-a elvégezte a nyolc osztályt, de csak 5%-ának van szakképesítése (varrást tanultak, illetve egészségügyi, konzervipari szakközépiskolát végeztek). 1. táblázat Az utcai prostituáltak iskolai végzettsége12 Iskolai végzettség

Lányok %

Fiúk %

8 általános iskolát nem fejezte be

9

nincs pontos adat

8 általános iskolát végzett

86

nincs pontos adat

szakképesítéssel rendelkezik

5

nincs pontos adat

Termelő tevékenység hiánya Tekintettel arra, hogy legtöbbjüknek nem volt semmilyen szakmája, ez a tevékenység meg végképp nem termelő tevékenység, így ez az aspektus nem releváns.13

csak este a megadott pár méteres placcára mehet ki. A lányok nemcsak a védelem miatt élnek a stricikkel, hanem általában szerelmesek is, meg különben is, faluról felkerülve nem is igen tájékozottak a pesti életben. A stricik általában – legalábbis eleinte – szexuális kapcsolatot tartanak fenn a lányokkal, ha mással is lefekszenek, azt igyekszenek eltitkolni a futtatott lány előtt. Jó esélyük van, hogy a dolog ne derüljön ki, mert a lányok nem mozognak a placcukon kívül, egymással pedig szinte egyáltalán nem beszélnek. Nincsenek túl jó viszonyban, mert ugye konkurensei egymásnak, meg a stricik sem engedik a barátkozást, mert attól a lányok elszemtelenednek, meg az üzletnek is árt, időkiesést jelent. A strici nemcsak azt a lányt futtatja, akivel él, hanem több mást is. Meglepően sok élettársi, házastársi kapcsolatban élő nő keresi meg az egész család kenyerét prostitúcióval. Ők nincsenek a stricivel szexuális kapcsolatban. Van egy nő, aki a férjét, apját, anyját, apósát, anyósát és a két gyerekét tartja el. Ezek persze nem dolgoznak. Kevés az egyedülálló, ráadásul strici nélkül dolgozó nő, legalábbis ezeken a helyeken, ahol mi mozgunk.” Interjúrészlet. In: Forrai Judit – Lőrincz Norbert: Az utcai szociális munka a prostituáltak megsegítésének szolgálatában. Budapest. Wesley János Lelkészképző Főiskola. 2003. 1-45. 11 Forrai Judit: Szegénység és bűnözés különös formája a budapesti utcákon: a férfi és női prostitúció. In: Belügyi Szemle, 1999. 91–102. 12 „A lányok nagy része szinte írástudatlan, vagy legalábbis nehezen tud olvasni, meg nem szoktak olvasni. Ezért a felvilágosításban a leghatékonyabb az, ha valami olyan anyagot tudunk nekik adni, amiben sok a kép. Talán nincs is olyan lány, aki érettségizett, néhányan elkezdték a középiskolát, egy egyetemet vagy főiskolát végzett lányról hallottunk.” (Interjúrészlet; in: 10. sz. j.) 13 „Előző foglalkozás, ha volt ilyen, hát nemigen volt itt senkinek más foglalkozása. A fiatalabbja már az általános után, közben, helyett idekerül. A többiek is legfeljebb valami segédmunkát csináltak, mosogattak, takarítottak, ilyesmi. Van egy-két «korosabb hölgy», aki állítólag óvónő, vagy tanárnő. Nehezen elképzelhető, hogy ilyen foglalkozások mellett valaki még éjjel is lenyomjon néhány menetet.” (Interjúrészlet: ibidem.)

75

Rossz egészségi állapot A lány prostituáltak egészségi állapotukra jellemző, hogy szinte majdnem mindannyian kemény dohányosok, alkoholt fogyasztanak, s nem ritka a drogfogyasztás. Hiszen a prostitúció örök szabálya, hogy a fiatal új lány kelendő, sokat fizetnek hamvassága, tapasztalatlansága miatt, s a kezdeti keresetet mindennap kell teljesíteni. Az idő múlásával egyre többet kell kint állni és várni az üzletet. Szükségük van ajzószerekre, hogy jobban bírják. Főleg izgató, pörgető, feldobó drogokat használnak illetve használtatnak. A felmérés szerint csak 50%-uk jár nőgyógyászhoz havonta, a többi sokkal ritkábban vagy egyáltalán nem. Nem elterjedt közöttük az a tény, hogy a nőgyógyász nem végez venerológiai vizsgálatot. Nem ismerik a HIV, az AIDS tüneteit, az intézményeket, ahol a vizsgálatokat végzik. A fertőzés megkapásában fatalisták, több mint 52%uk azt írta válaszában, hogy sorsát senki sem kerülheti el. A régi keresztényi betegségszemlélet reflexiói működnek itt, a bűn büntetése a betegség, amely nem elkerülhető. Akiket igazán érdekel a saját egészsége, azok az anyák, akik gyermekük érdekében – hiszen azok eltartása miatt kerültek ebbe a szituációba – járnak vizsgálatra, és soha nem mennek üzletbe óvszer nélkül. A fiú prostituáltak egészségi állapotára jellemző, hogy általában jó, kielégítő, nem betegek. Káros szenvedélyük a játékautomata, szinte erre keresnek, drogot 70-80%-ban használnak, cigarettát, alkoholt csak alkalomszerűen. Védekezésül – mindenki esküszik, hogy alkalmazza – az óvszert, de általában a román fiúk kiszolgáltatottabb helyzetük miatt gumi nélkül is elmennek. Szociális szükségletük lenne: lakásra, tanácsadásra, tisztálkodási lehetőségre, orvosi segítségre. Közös jellemzők: legkevésbé a kliens egészsége érdekes számukra. Arra a kérdésre, hogy milyen segítségre tartanak igényt, egyértelműen jelzik, hogy az elveszett, vagy sose volt gyökerek, emberi kapcsolat hiányát szeretnék pótolni. Mindkét nemnek a mentális támogatás hiányzik. Lakásviszonyok Változó a lakásviszony, attól függően, hogy milyen területen dolgozik. Sokan vannak, akik a stricinél laknak, van, hogy többen egy szobában lányok, és a strici az élettársával, vagy feleségével él együtt a lányokkal. Vannak, akik összeállnak, és együtt fizetik a lakbért, és van olyan prostituált is, akinek két lakása van: egy privát és egy „munka-lakás”. Jövedelmi mutatók Nem kimutatható a jövedelem, és bármennyi, abból alig jut a prostituáltnak, mivel az élősdi környezete direkt, vagy indirekt módon elveszi.

76

Direkt módon a futtató, aki erőszakkal (szóbeli, fizikai, mentális eszközöket vesz igénybe), indirekt módon a lakbér, taxi, ruha, fodrász, cigaretta, alkohol, vagy a rendőri büntetés – „milliomos klub” – , vagy egyszerűen az egészségügy: az érvényes orvosi könyv kiváltása és évi vizsgálatainak összege 150.000 Ft 1999-től, ezt civil nyomásra enyhítették 50-60.000 Ft/ évre 2006-ban kevesebb vizsgálattal. (Az alkoholisták vizsgálata és kezelése a társadalombiztosítás feladata, tehát a kliensnek ingyenes.)

7. A civilszervezetek hatékonysági vizsgálata Mivel legtöbb esetben erre a klienscsoportra nem jut pénzforrás, tehát a humán erőforrás hatékonyságnak növelésével kerülhet csak sor a kliensnek ellátására. E humán forrás növelésének vizsgálata és ismertetése az egyik legfontosabb momentum a kutatásban. Speciális képzési program és szupervízió kidolgozása A Magyarországon működő prostituáltak megsegítésével foglalkozó civilszervezetek térképének elkészítése (működésük, szerepük és feladatuk elemzése, összehasonlító vizsgálata). Civilszervezetek hatékonyabb működésének elvi és gyakorlati kidolgozása, különös tekintettel a humán erőforrás fejlesztésére.

8. A kutatási program értékelése (evaluáció) Feltérképeztük a prostituáltakkal foglalkozó hét civilszervezeteket öt városban működésüket leírásban, interjúkban és táblázatban foglaltuk öszsze. Térkép készült a klienskörrel folytatott munkáról. (Lásd 2. táblázat)

9. Összesített észrevételek a kutatást követően Az interjúk alapján körvonalazódott néhány téma, ami több szervezetnél is probléma volt. Az elvégzett munka szakmaisága Ennél a pontnál fontos kiemelni, hogy sem ennek a témának, sem a speciális klienskörrel való foglalkozásnak nincs hagyománya Magyarországon, illetve, hogy maga az utcai szociális munka is még nagyon gyerekcipőben jár. Most készülnek az első komolyabb felmérések, kézségek és képességek fejlesztésére szolgáló kézikönyvek, a téma nagy átfogó feldolgozása, a szakemberek kiválasztása. Leszögezhető, hogy sem az állam, sem a társadalom részéről nem kiemelt a téma a prostitúció világa, még annyira sem, mint az utcai segítők többi klienscsoportja

77

(mint pl. a hajléktalan- vagy romakérdés), mert a szakmaiság mellett állandóan erkölcsi és politikai küzdőtérre kerül. A társadalmi diskurzus még nem érett meg arra, hogy széles körben elfogadottá váljon olyan szakemberek állásba jutása, akik ezzel a témával, klienskörrel foglalkoznak csupán. Jellemzően a segítő szakemberek ilyen jellegű munkája valamilyen más munkakörrel társul csak, ezért relatíve kevesebb idejük és energiájuk jut erre a területre. 2. táblázat Utcai prostituáltakkal foglalkozó civil szervezetek és elvégzett feladataik 2000-2006 Név

Helység / lakosok száma

Prostituáltak becsült száma

Helyi sajátosság

Szervezet aktivitása

Napfényt az Életnek 1993

Miskolc 200.000

Összesen: 35-50 (türelmi zóna megszűnt)

Az ország egyetlen türelmi zónája; 2002-ig működött egy család felügyelete alatt a „filléres” pr.-k és 2-3 fiú pr.

Szociális, egészségügyi, drogtanácsadás, oktatás, egészségügyi hálózat, kriminális jogsegélyszolgálat. (Pénz hiányában már nem dolgoznak.)

NANE 1995

Budapest 2.000.000

Havi 8-200 telefonhívás prostituáltaktól

Anonim telefonügyelet

Emberjogi segítségnyújtás, tanácsadás.

MPÉE 2000

Budapest 2.000.000

Országos ellátás: 3.000-15.000

Terepmunka, jogsegély, telefonügyelet

Ártalomcsökkentés, egészségügyi, jogi tanácsadás 7-8 fő HIV fertőzött.

Periféria Egyesület 1995

Nyíregyháza 120.000

Összesen: 25-30 Utcai stricikkel: 9-18 fő Függetlenek: 4-8

20-25% 18 év alatti prostituált

Utcai munka, egészségszűrés (HIV/AIDS, STD); oktatás, tanácsadás, adományok gyűjtése (ruhák, étel, óvszer, szappan, gyógyszerek). (Pénz hiányában már nem dolgoznak.)

Segítőház Alapítvány

Győr 129.000

Országút: 8-10 fő Peep-show: 5-10 fő Bárok: 4-10 fő Magánlakások: 6-30 fő

50-60% bevándorló

2001-től nem foglalkoznak prostituáltakkal. (Nincs kerete és kapacitás rá.)

Szex Edukációs Közhasznú Alapítvány 1991

Budapest 2.000.000

Férfi és női prostituáltak

Országos szervezet; más civil és állami szervezetekkel való kapcsolattartás

Ernyőszervezet, koordinálás, szociális és egészségügyi gondozás oktatása, kutatás, tréningek, evaluació.

Utcai Szociális Munkások Egyesülete 1993

Tatabánya 74.000

Összesen: 28-40 fő Benzinállomás: 8-10 fő Országút: 2-4 Bekötő út: 12-15 Belső út: 2-4

1 tudott HIV 10-15% STD 1-2 IDU 60% extasy, marihuana

Utcai szociális, eü.-i, HIV/AIDS, STD szexuálhigiéne. Szex. attitűdváltoztatás, tanácsadás, párbeszéd a rendőrséggel, stricikkel, helyi eü.-szervekkel. (Pénz hiányában már nem dolgoznak.)

78

A munkatársak végzettsége, illetve képzése Bár a Periféria Egyesület kiemelkedően jó helyzetben van az utánpótlás szempontjából (még az önkéntes munkásai is képzésben részt vevő szociális hallgatók), azonban a többi szervezetről összességében elmondható, hogy képzettségek tekintetében a stáb igen vegyes képet mutat. És bár a szakmai továbbképzésekre minden szervezet nyitott, azonban ezek a képzések még nem tagozódtak be az akkreditált, pontot érő, stb. hazai és nemzetközi standard feltételeknek megfelelően, (egy ilyen egyéves továbbképzést indított Soros pályázati pénzből a Szex Edukációs Alapítvány 2000-ben). A szervezetek szakmai hitvallása a prostitúcióról – már ha van ilyen, deklarált formában – meglehetősen eltérő. Az előítéletek, a diszkrimináció még a segítő szakmán belül dolgozók között is jelen van, tökéletesen leképezve a társadalmi nézeteket. Így még ebben a merítésben is jellemző volt az áldozat-hibáztató hozzáállás. Szupervízió Szinte egyik szervezetnél sincs biztosítva a folyamatos, szakmailag megfelelő színvonalú szupervízió. A kivételt a NANE jelenti ezen a területen. A többi szervezetnél ad hoc módon, krízisek esetén van próbálkozás a problémák kezelésére, azonban a financiális nehézségek miatt ez a támogatási forma nem válik tartós megoldássá. Van szervezet, ahol nem is tartják indokoltnak az ilyen típusú támogatását a munkatársaknak, ami leginkább a szakmaiság teljes hiányát jelzi. Evaluáció A szociális ellátó rendszerben amúgy is igen nehézkes az értékelés, sokan hivatkoznak a számszerűsíthetőség nehézségeire. Vannak szolgáltatások melyek könnyebben, és vannak melyek igen nehezen alakíthatóak statisztikákká. Azonban a civil szektor is az utóbbi években egyre inkább rá lett kényszerítve – néha extrém módon is – hogy hozzászokjon az adminisztrációs pontossághoz (EU-s programok, ÁSZ vizsgálatok, stb.) Média Nem csak a fent említett értékelés a gyenge pontja a magyarországi, így a vizsgált civilszervezeteknek. A médiában való megjelenés, a tevékenység és a szervezet menedzselése is kihívások elé állítja a civileket. Több stratégia is létezik, szervezetenként eltérő. Az egyik véglet az MPÉE, akik hangos, nem ritkán botrányszagú média megjelenésekkel hívják fel magukra a figyelmet. A másik véglet a győri Segítőház, akik szinte (országos szinten) médiamentesen tevékenykednek. A többi szervezet a tevékenységére

79

és az elért eredményekre hívja fel a sajtó figyelmét. A NANE például kampányokhoz, demonstrációkhoz időzíti a média megjelenését. Tény, hogy a mindennapi terepmunka nem újsághír, csak egy erőszak, egy brutális gyilkosság, a szenzáció.

10. A változás mértéke és formája A tevékenység anyagi támogatottsága A korábbi években sem voltak anyagilag előre tervezhetőek a prostituáltak számára nyújtható támogatások. Alig, illetve gyakorlatilag egyáltalán nem voltak nevesített pályázati lehetőségek ennek a célcsoportnak. Persze sok esetben lehetett próbálkozni kábítószer-használók, vagy hajléktalanok, esetleg ifjúsági egészségügyi, vagy prevenciós programok címén pályázni pénzt a tevékenységre, hiszen az utcai prostituáltak, jellemzőiket tekintve mindegyik csoportban megtalálhatóak, azonban nevesítve, célcsoportként egyik pályázat sem szólt kifejezetten nekik. A jogszabályi háttér hatása a segítő tevékenységre Ez talán a törvényi változásoknak is köszönhető, hiszen az 1999 szeptemberében életbe lépett jogszabály a szervezett bűnözés, valamint az azzal összefüggő egyes jelenségek elleni fellépés szabályairól (1999. évi LXXV. tv.) egészen speciális helyzetbe hozta a segítő szakembereket. Egyik napról a másikra a prostitúció mint tevékenység látszólag egy szabadon választható, bizonyos feltételekhez kötött tevékenységgé vált, így a társadalom felé egyre nehezebben indokolható a segítő attitűdű odafordulás ehhez a csoporthoz. A törvény a segítő szervezetek szempontjából nem könnyítette, hanem nehezítette a helyzetet, amennyiben a terepen dolgozó munkatársak szakmai tudása alapján eddigi is nyilvánvaló volt, hogy az utcai prostitúció egy komplex, társadalmi, gazdasági és szociális probléma, mely nem egyszerűsíthető le egy egészségügyi kiskönyvre, illetve a tevékenységet földrajzilag korlátozó szabályokra. Azonban az állam részéről eddig ímmel-ámmal csordogáló források ekkorra teljesen elapadtak, mintegy összhangban a jogalkotók és a többségi társadalom érdeklődésével a téma iránt. Az eddig is inkább szakmai elhivatottságból és lelkesedésből dolgozó munkatársak ekkorra végképp kimerültek, és még drámaibban érintette őket, hogy egyáltalán semmilyen társadalmi támogatást nem kapnak a munkájukhoz, sőt, azt érezték, hogy kimondottan feleslegessé vált a tevékenységük (2000-2002). Így a következő törvényi változás, mely befolyásolta a kutatásban részt vevő civilszervezetek munkáját, végképp eldöntötte a kérdést. Ez a 2005.

80

január 1-től bevezetett állami normatíva volt, melyet a hajléktalanokkal végzett utcai szociális munkára lehet igény bevenni. A normatíváról annyit tudni kell, hogy a kutatásban részt vevő szervezetek közül többnek is elengedhetetlen a fennmaradásához ezek a Periféria Egyesület – Nyíregyháza, Utcai Szociális Segítők Egyesülete – Tatabánya, Napfényt az Életnek Alapítvány – Miskolc, Segítőház Alapítvány – Győr. Mint az a kutatás első feléből is kiderült, ezek a szervezetek fő profilként az utcai hajléktalanság problémájával foglalkozó civilszervezetekként kezdtek a terepen dolgozni, és ennek a munkának a végzése során kerültek kapcsolatba a prostituáltakkal. A Sex Educatio Kiemelten Közhasznú Alapítvány szakmai műhelyként és ernyőszervezetként elsősorban két porondon vesz részt a mai napig a munkában. Az egyik a szakmai képzések tematikájának kidolgozása és lebonyolítása, szemináriumok, tapasztalatcserére alkalmas összejövetelek szervezése, illetve szakmai anyagok kiadása. A másik területe a prostitúció és emberkereskedelem potenciális áldozatainak képzése, felkészítése a veszélyes helyzetekre, illetve kutatások szervezése az ő körükben. Tehát a szervezet effektív terepmunkában nem vesz részt, azonban a prostitúciót megelőző időszak érintettjeivel végez segítő és oktató munkát, valamint egy folyamatos szakmai reflexiós lehetőséget és támogatást nyújt a területen dolgozó szervezetek és szakemberek számára. A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) nevű szervezet tevékenysége is megosztott. Az elsődleges, kiinduló tevékenység a telefonos segítségnyújtás bántalmazott nők számára. A szervezet működteti az emberkereskedelemmel kapcsolatos információs telefonvonalat is. Az utóbbi évben más szervezetekkel összefogva, EU-s támogatással képzési programokat indítottak és kiadványokat szerkesztettek, elsősorban a családon belüli erőszak témájában, mely nyilván szoros kapcsolatban van a prostitúcióval, de nem fedi le azt. A fentiek alapján elmondható, hogy a Magyarországi Prostituáltak Érdekvédelmi Szervezete az egyetlen civilszervezet jelenleg az országban, mely konkrét terepmunkát végez, és különböző szolgáltatásokat nyújt az utcai prostitúcióból élők számára. Emellett a program mellett a szervezet egyik fontos, jelenleg is futó projektje a prostituáltak társadalomba való visszailleszkedésének, ösztönzésének segítése érdekében megpályázott és a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium Humánerőforrás-fejlesztési Operatív Program Irányító Hatósága (HEFOP) által támogatásra ítélt, „Nők munkaerőpiacra való visszatérésének ösztönzése” (HEFOP / 2004 / 1.3.1) című programja. Ennek a programnak a célja a prostitúcióból kikerült nők munkába állásának elősegítése. Ezen a programon kívül a szervezet teljes mértékben pályázati támogatásokból tartja fent magát.

81

A segítő munka társadalmi támogatottsága Ez az egyik talán legnehezebben mérhető és tényszerűen alátámasztható pontja a kutatásnak, mivel ilyen téren semmilyen típusú közvélemény kutatás, felmérés nem született. Ami ezzel a témával foglalkozó szakirodalomból14 ismerhető, az alapján világosan látható, hogy az átlagembernek véleménye elsősorban a jelenség összes résztvevője közül a prostituáltról van, különösen az utcán látható prostituáltakról, mivel ők azok, akik folyamatosan szem előtt is vannak. Ez a viszonyulás is gyakran ambivalens az egyén részéről, nagyban függ az adott helyzettől. Lehet a prostitúcióról sikamlósnak tűnően, erotizált felhanggal beszélni, vagy anyagias szemlélettel, esetleg morálisan elítélően stb. stb. Mindez a sok különböző hozzáállás határozza meg a segítő szakembernek és a tevékenységének a megítélését is. Amennyiben a prostitúciót egy jól jövedelmező üzleti vállalkozásnak tekinti valaki, úgy bizonyosan egyrészt nincs tisztában az utcai prostituáltak helyzetével, másrészt nyilván nem tartja indokoltnak az ő számukra nyújtott, adóforintokból finanszírozott szociális szolgáltatásokat. Ha valaki erkölcsösnek vélt beállítódásból Isten ellen való véteknek tekinti ezt a tevékenységet, valószínűleg karitatív lelki gondozást, esetleg valamilyen állami kontrollt tartana indokoltnak. Liberális beállítottságú állampolgár az egyén szabadságjogaira hivatkozhatna, azon belüli is a szexuális önrendelkezésre, és ezzel kapcsolatban talán bizonyos felvilágosító, ártalomcsökkentő tevékenységet tarthat indokoltnak. Az utcai szociális munkával foglalkozó szervezetek szakemberei rendszeresen, minden fórumon deklarálják, hogy tisztában vannak azzal, hogy milyen a társadalmi „megbecsültsége” azoknak, akik számára a szolgáltatásokat nyújtják. Ezeken a csoportokon belül is kétségtelenül a leginkább nehéz helyzetben vannak a prostituáltak. Maga a róluk való közbeszéd is átpolitizált, értékek mentén szerveződött és nem mellékesen érinti a szexualitás témáját, amiről Magyarországon továbbra is nehéz kommunikálni. Illetve kétféle módon lehet, vagy végtelenül alpári és obszcén vagy érthetetlen orvosi szavakkal. A segítő szakemberek attitűdje A tanulmány elején részletesebben elemeztük a segítő szervezetek szakember gárdájának összetételét, képzettségét, motivációját. Ezek, valamint a társadalmi megítélés, továbbá az interjúk során elhangzott vélemények 14 www.pszichologia.huwww.tarki.hu/adatbankh/kutjel/pdf/a571.pdf www.tti.hu/tsz99_1_ 2_gyani_gabor.htm www.szexualpszichologia.hu/trendek.htmwww.bm.hu

82

alapján nagyjából körvonalazható a szakemberek álláspontja, hozzáállása a témához. Talán a NANE képviseli egyértelműen azt az emberi jogi, ezen belül is nőjogi pólust, mely egyértelműen a férfi erőszak következményének tekinti a prostitúciót, ezáltal a prostitúció minden haszonélvezőjét elkövetőnek és a prostitúcióra kényszerített személyt pedig áldozatnak. Vagyis szerintük a segítő szervezetek szolgáltatásnak az ő igényeihez, szükségleteihez kell igazodnia. Mindeközben egyértelműen elutasítják a prostitúcióról, mint munkáról való gondolkodást, hiszen egy emberi jogi sérelemnek tekintik a szexrabszolgaságot, függetlenül attól, hogy az állítólagosan az áldozat beleegyezésével történt-e. A MPÉE képviseli az ellenkező oldali véleményt, miszerint a szexmunka, mint legális tevékenység a mai magyar törvények értelmében bizonyos feltételek fennállása esetén végezhető, így az ő tevékenységük elsősorban három dologra irányul. Az első, hogy a prostitúcióból élők megfelelő körülmények között végezhessék ezt a tevékenységet. A második ehhez kapcsolódik, amennyiben igyekeznek kikényszeríteni a jogalkalmazókból, hogy tartsák be a magyar országgyűlés által hozott, jelenleg is hatályos törvényeket, melyek legális tevékenységgé tették a prostitúciót. A harmadik, hogy azok számára igyekeznek segítséget nyújtani, akik már nem kívánnak, illetve tudnak tovább a prostitúcióból élni. A többi szervezet, akik valahol a középvonalon helyezkednek el, nem rendelkeznek világos, deklarált véleménnyel a prostitúciót illetően. Ez fakad abból is, hogy ez egy ún. mellékes tevékenység volt számukra, és nem kifejezetten a prostituáltak segítésére jöttek létre, illetve oka lehet, hogy a stábon belül sincsen semmilyen konszenzus arról, hogy mit gondol a szervezet egésze a problémáról, mindenki egyénileg alakítja ki a véleményét. Így ez lehet egyénenként változó, karitatív, elítélő, áldozatpárti stb.

11. Záró gondolatok A civilszervezetek munkatársaival készített interjúk során több gondolat is megfogalmazódott bennünk. Egyrészt, az egész magyar civil szektorra jellemzően ezen a területen is megjelenik az a probléma, amit leegyszerűsítve a „kis ország – kis torta”- problémaként fogalmaztunk meg. Vagyis az anyagi források szűkössége miatt a sok szereplő között jelentkező széthúzás, a kooperáció hiánya itt is megfigyelhető. Pedig a változatos segítői hozzáállás, eszköz-repertoár lehetővé tehetné, hogy minden segítségre szoruló, a számára leginkább megfelelő szolgáltatási formához jusson hozzá! Általánosan leszögezhető, hogy alapvető nehézséget okoz az ezen a területen dolgozni kívánok számára, hogy a prostitúció, mint téma, nem

83

„szalonképes”. A társadalmi diskurzus meg sem indult, kizárólag egészségügyi, illetve bűnüldözési szempontok vannak elsősorban terítéken a prostitúció kapcsán. A 2006 tavaszán zajló kutatás találkozott egy új kezdeményezéssel, mely a Prostitúció Nélküli Magyarországért Mozgalom (PNMM) nevet viseli. A mozgalom alapvető célkitűzésként definiálta, hogy a figyelmet a prostitúciót használókra irányítsa. A „Keresd a férfit!” kampány célja, hogy a prostitúció visszaszorítása érdekében a társadalom figyelmét a prostituáltat eladó és megvásárló férfiakra, azaz a prostitútorokra irányítsa, akik gerjesztik és fenntartják a prostitúciót. A prostitúció túlnyomórészt férfiak között zajló adásvétel, amelynek a nő és a gyermek pusztán csak tárgya. A prostitúció nem munka és nem szolgáltatás, a prostituált nem vállalkozó, hanem árucikk.”15 A kampány egyik komoly hátránya, hogy semmilyen párbeszédet nem kezdeményezett a területen már dolgozó és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező szervezetek szakembereivel. A kampány hangvétele, beszédmódja annyira radikális, támadó és kirekesztő volt, hogy könynyen elidegenítette és elriasztotta a témával mélyebben nem foglalkozó laikusokat. A PNMM és a MPÉE a két szereplő, akik 2006 tavaszán a médiában a prostitúciót, mint témát képviselte, ezáltal azt a képet keltve az emberekben, hogy csak ez a két lehetséges válasz van ma Magyarországon a problémára. Mindeközben természetesen a prostitúciót a kezében tartó szervezett bűnözés érdeke továbbra is az, hogy reflektorfény nélkül, minél nagyobb csendben folytathassa a tevékenységét. Nyilván az szolgálja az ő érdekét, hogy lehetőleg csak olyanok foglalkozzanak a témával, akik érdemben nem veszélyeztetik az igen jelentős bevételi forrásaikat. A szakmai viták hiánya talán még a társadalmi diskurzus hiányánál is jobban megnehezíti a területen dolgozni kívánok helyzetét, hiszen míg a hajléktalanokkal, vagy szenvedélybetegekkel végzett szociális munka kapcsán legalább elindultak kezdeményezések az egyeztetésekre, koncepciók kidolgozására, a prostitúcióval kapcsolatban ez továbbra sem történt meg, vagy csak igen szűk körben. Az eltérő álláspontok képviselői szinte soha nem állnak szóba egymással, nem hajlandóak egy asztalhoz ülni, hogy megvitassák ez eltérő álláspontjaikat, megmaradnak az „üzengetés” szintjén, amivel mintha azt képviselnék, hogy csak az a helyes, ahogyan ők gondolkodnak a témáról.

Idézet a szervezet honlapján olvasható kampányprogramból. = www.prostitucio.hu

15

84

Mivel a prostitúció és az emberkereskedelem problémája eszkalálódik, elkerülhetetlen, hogy a valóban segíteni kívánó szakemberek érdemi párbeszédbe kezdjenek egymással. Minél előbb, annál jobb! HR egyénre szabott ajánlások 1. Átfogó, az egyének és közösségek szükségleteinek kielégítésére irányuló szakmai információ segítségével javuljon a szervezet egészségi (fizikai és mentális pl. szupervízió) állapota. 2. Biztosítani kell az egyén karrierépítési lehetőségét. 3. Igénybe kell venni az egyéni kapcsolati tőkéket és újakat kell építeni. 4. A kidolgozott karrierfejlesztésben erősíteni kell a munkatársak megfelelő kiválasztása mellett a képzés, a minőségi csere lehetőségét és kidolgozni specifikusan a teljesítmény értékelésének módszerét. 5. Személyiség fejlesztésnél fontos szempontnak kell lenni a megbízhatóságnak, szakmai igényességnek, a fejlődőképességnek, a kommunikációs készségnek, a nyitottságnak a változásokra. Társadalmi kapcsolódás irányába mutató ajánlások 1. Lobbi-tevékenység szervezése más társszervezetek szakmai hálójának építése. 2. Kapcsolódni kell a most alakulófélben levő szociális és egészségügyi információs hálózatokhoz, azok hozzáférhetőségéhez, alkalmazáshoz. Ennek tárgyi feltételei vannak (számítógép, internet-hozzáférés, gépidő, a biztonságos hálózati technológia működtetésének és az on-line csoportos együttműködés lehetőségei stb.). 3. Közös problémák, közös célok meghatározása. 4. Működési hatékonyságot elősegítő elméleti és gyakorlati meghatározóinak, lehetőségeinek kidolgozása. Működési nehézségek feltárása, költséghatékonyság elemzése. 5. Összehasonlíthatóvá tenni az azonos célcsoporttal dolgozó civilszervezeteket egységes dokumentáció kidolgozása, megismertetni egymással a működési köröket, ezzel a kapcsolatépítést erősíteni lehet a kliensek miatt, ugyanis a prostituáltakat egyik városból és országból a másikba viszik a futtatók rövid időn belül (3-5 hónap). Így nyomon lehet követni a sokszor eltűntnek hitt prostituáltat (van, aki gyermekét hagyja hátra, van, akit eladnak, van, akit kényszerítenek különböző megoldások tárháza). 6. A civilszervezetek kliens csoportjairól, intézményi és önkormányzati együttműködéséről elkészített esettanulmányok összehasonlíthatósága.

85

7. Mindegyik civilszervezettel interjúkat készítettünk azonos interjú vázlattal a HR, munkaerőforrás, a munkaszervezés, a munka minőségének mérésével, a konkrét tevékenységek leírásával, a kiégési technikák alkalmazásáról, a képzési lehetőségről stb., mindarról, amely e témához hozzátartozik. Irodalom Berman, Yitzhak – David Phillips (2000): Indicators of social quality and social exclusion at national and community level. In: Social Indicators Research, 50: 329-350. Bolváry Katalin (1994): AIDS megelőzési streetworkeri munka értékelése. Budapest, 1992-93. In: Egészségnevelés, Suppl. Csépe Peter (1995): Sex workers: a high risk group for HIV infection? In: D. Friedrich – W.G. Heckmann (szerk.): AIDS. In: Europe- The Behavioural Aspect. Berlin: Sigma, Vol. 2. 199-200. Forrai Judit – Lőrincz Norbert (2003): Az utcai szociális munka a prostituáltak megsegítésének szolgálatában. Budapest. Wesley János Lelkészképző Főiskola. (Wesley könyvek szociális munkásoknak) Forrai Judit (1998): Férfi és női utcai prostituáltak, összehasonlító vizsgálat. Szenvedélybetegségek. In: Addictológia Hungarica, (6.). 6. sz. 434-442. Forrai Judit (1999): Szegénység és bűnözés különös formája a budapesti utcákon: a férfi és női prostitúció. In: Belügyi Szemle, (2.) 91-102. Füleki Dániel (2001): A társadalmi kirekesztés és befogadás indikátorai. In: Szociológiai Szemle (2.) 84-95. Lőrincz Norbert: Utcai szociális munka szakmai alapelvei. Tatabánya: Utcai Szociális Segítők Egyesülete. 1997. Lőrincz Norbert – Kardos T. Ádám – Miletics Marcell – Gajdácsi Árpád – Hoffmann Krisztina – Győri Ildikó: Utcai szociális koordinátor és utcai szociális gondozó képzési segédanyag. Budapest: Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézet. 2009. Pattyán László – Lőrincz Norbert – Szoboszlai Katalin: Az utcai szociális munka jelene és dilemmái. In: Hajszolt Hírlap, [3.] 1998. május-június. 21-23. Tóth István György – Lelkes Orsolya (2002): IFM Humán Erőforrás Háttértanulmányok. 2002/1.3. Az NFT humán erőforrás fejlesztési projektjei és a társadalmi kirekesztés elleni akcióprogram kapcsolódásai. Budapest, 2003. március. Készült a Miniszterelnöki Hivatal NFT Hivatala megbízásából, az Integrációs és Fejlesztéspolitikai Munkacsoport Humánerőforrás-fejlesztési Albizottsága keretében. Webográfiai források: www.bm.hu www.pszichologia.hu www.szexualpszichologia.hu/trendek.htm www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/a571.pdf www.tti.hu/tsz99_1_2_gyani_gabor.htm

86

Haskó László

Félsport 2008, olimpiai év, és előtte még foci EB is lesz. Utóbbiban – sajna – nem vagyunk érdekeltek, azonban olimpiai aranyérmekben még reménykedünk. Sportvezetőink teljes gőzzel agitálják a szponzorokat, beleértve a fő szponzort, az államkasszát (mindannyiunk pénzét), hogy adakozzanak jó szívvel, hiszen ez aztán közügy, ez igazán nemzeti ügy, ez abszolút jó ügy. Valóban? Én nem vagyok ebben teljesen biztos. Először is mi ilyen rettenetesen drága? Pályákat, edzőtermeket nem építünk. A Sportkórházat továbbra is a betegek pénztára finanszírozza, könnyen lehet, hogy a doppingellenőrökkel együtt. „Bérjellegűnek” szokták udvariasan nevezni azt a költséget, amelynek kisebb részét maguk a sportolók kapják, a nagyobbat a slepp, akiknek persze irodára, íróasztalra, számítógépekre, útiköltségekre és természetesen Audikra van feltétlenül szükségük. Az irodákban főleg reklámtervek készülnek, amelyeket zseniális menedzserek ütős médiumokban helyeznek el, természetesen senki semmit nem tesz ingyen, hazafiúi lelkesedésből. Jó lenne tudni, hogy a cirka 200 olimpikonhoz hány ezer kiszolgáló tartozik? Azután nem lenne haszontalan szembenézni a mindannyiunk által jól tudott, ám nemhogy kimondani, de végiggondolni sem mert igazsággal: a versenysport régóta elsősorban gazdasági kérdés, amelyből sokan jól élnek (szebben fogalmazva: sokaknak ad munkát, megélhetést), és nem olyan sokan busás profitot húznak belőle. (ami szintén nem bűn!). Az élsportolók versenyeinek tévéközvetítése pedig az egyik legjobban eladható világpiaci termékké lett. Az 1924-es párizsi olimpiai versenyeket néhány ezer ember látta. A pekingi játékok tévés nézőszáma várhatóan meghaladja majd a két milliárdot! Elképzelni is nehéz azokat a (fekete, szürke és fehér színű) hatalmas összegeket, amelyek ennek kapcsán járják a zsebek közötti körtáncot. De ez sem baj, ettől csak (jobban) pörög a világgazdaság. A baj az, hogy ekkora pénz és ekkora tömegbefolyás vonzza a politikát, és ettől aztán nem kezelhetőek többé helyükön a dolgok. És ez már igazán baj. Ez súlyos társadalmi következményeket okoz.

87

Ebben az írásban két ilyen veszélyes „mellékhatásra” szeretném ráirányítani a figyelmet. Elsősorban mai és magyar vonatkozásokat elemezve sem mellőzhetem teljesen a „történelmi” át- és a nemzetközi kitekintést. Szerénytelenül, megoldási javaslatokat is megfogalmazok.

Egy kis biológia – egy kis történelem A kissé ironizáló filozófiai bonmot szerint: az ember erkölcsös állat. Ez, őstörténetünk elején mindössze annyit jelentett, hogy ellentétben „legközelebbi rokonainkkal” – a csimpánzokkal – az ősembereknél a csoporton belüli rivalizálás darwini értelemben vett élet-halál harc (struggle for life) jellege elhalványult, majd megszűnt. (Talán ez volt az „emberré válás” korábban sokat emlegetett és a marxizmus által a munkavégzéshez kötött pillanata.) Természetesen tudjuk, hogy a csoportok közötti öldöklés azóta sem szűnt meg, de a keresztény morál – kétezer év utáni – térhódítása azzal kecsegtet, hogy két-három emberöltő elteltével a csoportok (nemzetek, társadalmak, vallások) közötti harcokat is a megegyezések fogják felváltani. Félreértéseket megelőzendő: a keresztény erkölcs nem csak a katolikusok, nemcsak a keresztények, sőt, nemcsak a hívők sajátja. Jól tudjuk, hogy ez az európai kultúra egyik tartópillére és a „világvallások” közül is csak az iszlámra volt (ez ideig) oly sajnálatosan csekély hatással. Horribile dictu: az is tény, hogy a keresztény egyházak és papjaik nem mindig tartották magukat vallásalapítójuk erkölcsi útmutatásaihoz, sőt, közelebb járunk a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy igen ritkán, igen kevesen. Talán meglepő, de a globalizációnak nevezett (sokak számára ellenszenves) folyamat jó esélynek látszik a különböző embercsoportok (társadalmak, nemzetek, vallások) közötti háborúk kiiktatására az emberiség történetéből. Ez a béke (ha bekövetkezik) nem lesz (még?) az „igazi krisztusi”, nem leszünk az „Ő országa”, sem a kommunizmus ígérte béke. Petőfi szavait használva: a jognak asztalánál (valószínűleg) mind egyaránt foglalunk majd helyet, de a bőség kosarából (még sokáig) nem vehetünk ki mindnyájan ugyanannyit. (vagy fordítva, de ez messzebbre vezet és tárgyunk szempontjából nincs is érdekessége)

Inkább nézzük az első mellékhatást! A csoporton belüli békés versengés – forrásaink szerint – az ókori görög poliszok egyikében kezdődött, majd intézményesült. A leghíresebb fizikai versenyek az Olimpiában rendezett tornák voltak. Ezt a hagyományt kívánta feléleszteni (két és félezer év háborúi után, a béke érdekében) az igazi nagy világégések előtt, a XIX. század végén, Pierre de Coubertin francia báró az újkori játékok megrendezésével. A modern játékokon eredetileg csak egyé-

88

ni indulók voltak és csak valódi amatőrök. (Ez annak ellenére igaz, hogy viszonylag hamar megjelentek a csapatsportok és a nyitóünnepségeken a résztvevő országok szerinti felvonulás.) A világháború azonban megváltoztatott mindent. Az 1920-as (sebtében megrendezett, kisszabású) játékokon alig volt észrevehető, a következő párizsin már nagyon, és a berlini olimpián érte el (a második nagy háború előtti) csúcspontját a sport nacionalista (soviniszta) átpolitizálódása. A harctéren elszenvedettekért a sportpályán készült a visszavágás. Különösen igaz volt ez a vesztes hatalmakra és talán mindenkinél jobban a (trianoninak nevezett békeszerződéssel sújtott) magyarokra. A király nélküli királyság politikája mindent a területi revízió eszméjének rendelt alá. A sport és az olimpia sem volt kivétel. Az elnyert aranyérmek nem egyszerű sportsikerek voltak, hanem a magyarság rátermettebbségének, (korábbi területeinket birtokló) szomszédainknál különb voltának bizonyítékai. (Ezért van az, hogy nálunk mindmáig csak az „arany” számít!) Kis változtatással ezt a „tételt” átvette a népköztársaság is, beillesztette a „kizsákmányolók elleni” világméretű harc stratégiájába, mintegy abban is kiemelkedőbb szerepre hivatottnak feltüntetve magunkat. (A keletnémetek, és csakis ők voltak képesek minket túllihegni!) Sajnos, a rendszerváltás után sem javultak esélyeink helyzetünk józan értékelésére és a (trianoni döntés ellenében kialakult) rögeszméinkkel való szembenézésre. A 3. Köztársaság (sport)politikusai a legcsekélyebb korrekció nélkül folytatják mindkét levitézlett rendszer álságos viszonyát az élsporthoz. Mindez természetesen nem kisebbíti nagyszerű sportolóink világraszóló eredményeit, Hajós Alfrédtól Egerszegi Krisztináig. És nem rontotta el örömünket a 6:3-nál, vagy Balczó feledhetetlen futásaikorsem. Nem tagadható azonban, hogy a magyar sporthagyomány első számú „mellékhatása” a mindannyiunkat megérintő sovinizmus, amelyet ki jól, ki roszszul leplez. És sajnos túl sokan dicsekszenek is vele. Azáltal, hogy az élversenyzők „felkészítése” „állami”, hajlamosak vagyunk az eredményeket is közösnek megélni. Pedig „kollektíve, mi magyarok” száz aranyéremtől sem leszünk szorgalmasabbak, becsületesebbek, barátságosabbak, együttérzőbbek, kevésbé irigyek! (De okosabbak és tehetségesebbek sem!) Itt van az ideje annak, hogy az állam (és ezzel a politika) kivonuljon a profi sportból! A sportegyesületek vállalatok, és Európában pedig nem szokás magáncégeket közpénzzel támogatni. A pekingi olimpia jó alkalom: a kínaiak tarolni fognak, (az európai és) a magyar versenyzők aligha.

A második mellékhatás Ha jól emlékszem, a tokiói volt az utolsó olimpia, ahonnan kizárták az összes olyan versenyzőt, aki korábban akár egyetlen pénzdíjas viadalon

89

indult. (természetesen a rendszeresen fizetett sportolókat is). Akkorig nem igazán volt, azóta azonban az olimpia elsőrendű televíziós esemény! Akkorig – a focit kivéve – nem volt túl sok pénz a sportban, nem is rendeztek túl sok profi versenyt. Még az amatőr korlátot is könnyű volt átlépni. A szovjet blokk versenyzőit pedig (akik igazi profik voltak) az óriási politikai nyomás miatt eleve amatőrnek kellett minősítse a sportvilág. Ez a kizárás tehát – az említett labdarúgáson kívül – nem okozott színvonalesést. Azonban amikor Nebiolo elnöknek (és Gyulai főtitkárnak) sikerült eladni az atlétikai versenyek tévéközvetítésének jogait, és már nem lehetett fenntartani az amatőr-szabályt. Az olimpiai eszme másodszor is csorbult. Ha szigorúbban fogalmazunk, azt kell mondanunk, hogy érvényét vesztette. Sietek leszögezni: az élsport és az olimpia így is és ma is fantasztikusan élvezetes világ-esemény. A tévé technika az élvezeti értéket megszázszorozza. Az sem mondható, hogy az olimpiának ne maradt volna „pozitív üzenete”. Maradt, nem is kevés! De nem az, ami volt.(vagy inkább, ami lehetett volna). Viszont bekövetkezett az elkerülhetetlen: a versenysportban általánossá vált a „felkészülés” és a „formába hozás”. Igazán szakszerűen és szépen hangzó kifejezések ezek, azonban tartalmuk, jelentésük ismerete meghökkentő: a felkészülés során lényegében a versenyző izomtömegének növelése történik, amihez az eladhatóság mai szintjén alighanem nélkülözhetetlen a férfihormon-szerű hatású szerek használata. A formába hozás pedig az oxigén-szállítási képesség (a megnövekedett izomtömegnek, a verseny alatt, oxigénnel való tökéletes ellátása céljából történő) fokozását jelenti. Ez a vörösvérsejtek számának növelésével jár, különféle módokon érhető el. Azt a morális kifogást, hogy a doppingoló versenyző csal, titokban, jogosulatlan előnyt szerez, nyugodtan elfelejthetnénk, hiszen mindenki csal, legfeljebb nem ugyanolyan ügyesen vagy nem ugyanolyan büdzséből, nem ugyanolyan „tudományos” háttérrel. Erre könnyű volna megoldást találni. Tiltás helyett szabályozásra volna szükség. Van viszont két másik erkölcsi probléma, amely nem a verseny tisztaságát veszélyezteti, hanem közvetlenül a közerkölcsöt rombolja. Az első kérdés az, hogy tűrheti-e a társadalom, hogy egyes tagjai pénzért kockáztatják (áruba bocsátják) testi és lelki egészségüket, életüket. A válasz természetesen az, hogy ez nem lehet. A gyakorlat azonban alig tud valamit kezdeni a prostitúció és a nehéz drogok ügyében, amikor etikai értelemben ugyanerről van szó. A tiltás nem hoz eredményt, morális kompromisszumra lenne szükség. A szabályozás, a legalizálás lehetővé teszi, hogy a valódi és anyagi értelemben független szakemberek hozzanak olyan szabályokat, amelyek az életveszélyt kizárják és az egészségrombolódás kockázatát minimalizálják. Ennek a gyakorlati eredményében reménykedni nem illúzió, csak optimizmus.

90

A második probléma az, hogy a versenysportban elterjedt doppingolásnak van egy széleskörű társadalmi kihatása, igen kellemetlen mellékhatással. Az a tény, hogy – fogalmazzunk finoman! – orvosi segítség nélkül komoly pénzt hozó sporteredményt elérni szinte semmilyen sportágban sem lehet, azt jelenti, hogy az utánpótlási bázist adó egyesületi sportolóknál már egészen fiatalon elkezdik a „felkészítést” és a „formába hozást”, amelynek eszközei és módszerei egyrészt átkerülnek a civil fiatalok köreibe, másrészt a versenysportból való kiszelektálódás után is folytatódik, testépítés, „gyúrás” formájában. Ne áltassuk magunkat: ez magyar viszonylatban fiatalok tíz vagy százezreit érinti. (Világszerte pedig százmilliókat!) Márpedig a verseny nélküli „felkészülés” olyan, mint a színházi pisztoly, amely ha színen van, el is fog sülni. Rontja a helyzetet, hogy a szteroidok szedése nemcsak testi változást okoz, hanem lelkieket is: például fokozza az agresszivitást. Ezt a jelenséget nevezem civil doppingnak, mellékhatásai pedig a futball-huliganizmus, a TV székházi ostrom és az utóbbi idők egynémely békésnek ép ésszel nem nevezhető tüntetése. Egészen biztosak lehetünk benne, hogy a civil dopping bűncselekménynyé nyilvánítása sokat segítene. Az első, minden kockázattól mentes lépés az lehetne, hogy az erőszakos bűncselekmény miatt jogerősen elítéltek börtönbüntetésük alatt ne „gyúrhassanak”, ne juthassanak „táplálék-kiegészítőkhöz” és „vitamin” tablettákhoz. Etikailag nem lenne kifogásolható a civil dopping törvényi tiltása, szankcionálása sem. A verseny nélküli felkészülés ugyanis nem lehet békés célú. Félő azonban, hogy a magyar bűnüldözés és igazságszolgáltatás – a zéró tolerancia sajátosan magyar értelmezésével (akiket könnyen elkapunk, azokkal szemben nincs tolerancia) – több kárt okozna, mint amennyi bűnt megelőzne. Erőszakos bűnelkövetés esetén azonban a civil dopping súlyosbító körülménnyé tétele sürgetően szükséges! Azon is el lehetne végül tűnődni, hogy a büntetés-végrehajtási forma változtatásával nem juthatnánk-e kedvezőbb helyzetbe? De ez már egy másik mise.

91

Hegedűs Dániel

Ius, Communitas, Potestas – avagy gondolatok Francisco Suarez jog-, társadalom- és politikaelméleti munkásságáról1

Francisco Suarez (1548-1617) – Raul de Scoraille nyomán az „utolsó skolasztikus”. Vélhetőleg kevés félreértettebb, vagy szándékosan mellőzöttebb gondolkodó akad a politikai filozófia történetében, mint a spanyol salamancai iskola képviselői. Gondolkodástörténeti jelentőségük hatalmas, hiszen a skolasztika utolsó felvirágzása köthető nevükhöz. Többen közülük (Vitoria, Suarez) a nemzetközi jog klasszikusainak számítanak mind a mai napig, de életművük percepcióját alapvetően befolyásolja az a tény, hogy legtöbb modern interpretátoruk a neotomizmust az ellenreformációval, a világi állam feletti egyházi politikai befolyás már korukban is anakronisztikus törekvéseivel köti össze. Ezek az előítéletek nézetem szerint nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a nemzetközi filozófiatörténet nem kezeli őket munkásságuk súlyának megfelelően, hazánkban pedig ismertségük a tágabb szakmai berkeken belül (politikatudomány, filozófia, történelem) is igen korlátozottnak mondható. Magyar nyelven eddig két komolyabb monográfia foglalkozott a salamancai iskolának a nemzetközi jog kialakulásában játszott szerepével, Gajzágó Lászlónak, a Pázmány Péter Tudományegyetem nemzetközi jogi tanszéke vezetőjének 1942-ben megjelent könyve, valamint Csejtei Dezsőnek és Juhász Anikónak elsősorban Francisco de Vitoria és Juan Ginés de Sepúlveda gondolatait feldolgozó, 2004-ben kiadott két kötete. Mind a két munka elsősor1 A tanulmány létrejöttéhez nyújtott segítségükért köszönettel tartozom a tragikusan fiatalon elhunyt Sahin-Tóth Péternek, valamint Korpás Zoltánnak.  Alapvetően hibásan, ugyanis az ellenreformáció – a katolikus reform – a katolikus államokban is az állam egyházzal szembeni, és nem az egyház állammal szembeni pozícióit erősítette meg. Ehhez lásd részletesebben: Chadwick 1998.  Gajzágó 1942a.  Csejtei-Juhász 2004.

92

ban a nemzetközi politika és nemzetközi jog fejlődésének nézőpontjából közelít a salamancai iskolához, vagy inkább az ún. „spanyol nemzetközi jogi iskolához” kötődő szerzőkhöz. Olyan tanulmány, mely teljes képet kívánna adni politikai filozófiai nézeteikről, 1945 után mindössze kettő született. A magam részéről a korábbi tanulmányok kis terjedelmű, öszszefoglaló jellege helyett egy szerző, Francisco Suarez politikai filozófiai rendszerének elemzését tűztem ki célul. Tanulmányomban nem érintem a nemzetközi politikai viszonyok kérdéskörét, ezt leszámítva azonban törekszem Suarez jog-, társadalom és politikaelméleti munkásságának az adott keretek közötti lehető legteljesebb bemutatására.

Francisco Suarez alapkoncepciója. Jog és közösségek Francisco Suarezt e tanulmányban elsősorban jog-, illetve politikai filozófiai gondolkodóként közelítem meg. A jezsuita rend tagjaként, teológia professzorként természetesen igen jelentős hittudományi életművet hagyott hátra, a politikum szférájának vizsgálatát azonban elsősorban a jog eszközével végezte. Suarez a jogfilozófiájára építette fel közösségelméletét, én azonban egy ezzel ellentétes megközelítést alkalmazok. Először – vázolva a politikai struktúra körvonalait gondolatrendszerében – a tökéletes vagy tökéletlen közösségekkel (communitas perfecta seu imperfecta) foglalkozok, és csak ezután térnék ki az alapra, vagyis jogelméletére. Suarez igen jelentős életművéből két alkotásának szentelek munkám során nagyobb figyelmet. A politikai filozófia és gondolkodástörténet szempontjából legjelentősebb műve az 1612-ben Coimbrában megjelent Tractatus de Legibus et legislatore Deo. E munkájára támaszkodok elsősorban jog- és társadalomelméletének bemutatásakor. Az 1613-ban, szintén Coimbrában kiadott – és Londonban a Szent Pál székesegyház előtt nyilvánosan elégetett – Defensio fidei catholicae et apostolicae adversus Anglicanae sectae errores a szabadságjogok, a szuverén elleni lázadás és a regicidium - tyrannocidium kérdésének elemzésénél kerül előtérbe. Suarez koncepciója szerint kétfajta közösséget különíthetünk el. Communitas perfecta-nak tekinthetjük azt a közösséget mely szerződés által jött létre, létének (vég)célja van és egy „fej” irányítja, továbbá képes bir Wittman 1966, Bán 1978. A jog és közösségek viszonyához lásd elsősorban: Leg. I. VI. 19-23.  A törvényekről és Istenről mint törvényhozóról. Másként még: Tractatus de legibus ac Deo Legislatore. Néha egyszerűen csak De Legibus, vagy Legibus. (Leg)  A Hit védelme Anglia királyával szemben. Másként még: Defensio Fidei adversus Regem Angliae. Rövidítve Defensio vagy Defensio Fidei (Def.)  A „fej”, vagyis a politikai vezető személye (szándékosan kerülve a monarcha fogalmát) iránti igénynek a Teremtésből történő levezetéséhez lásd. Leg. I.III. 3.  

93

tokolni a politikai kormányzatot10 (capax politicae gubernationis).11 Mint korábban több gondolkodónál,12 az állam természetesen Suareznél is communitas perfecta.13 Ő annyiban lép tovább ennél a koncepciónál, hogy nemcsak az állam lehet az. Communitas perfecta ugyanis bármely emberi közösség, ami rendelkezik vagy rendelkezhetne független politikai kormányzattal. Ha az állam, vagy egy állam bármely része rendelkezni fog vagy rendelkezhet független politikai kormányzattal, magában tökéletes közösség lesz,14 legalábbis akkor, ha elég nagy ahhoz, hogy tagjainak materiális igényeit biztosítsa, kielégítse. Az ilyen közösségnek „önmagában elegendőnek” (sibi sufficiens)15 kell lennie. A rendelkezik vagy rendelkezhet megkülönböztetés nem véletlen és nem tartalmatlan: a „tett” és a „képesség” közötti skolasztikus különbségtételt takarja.16 A tökéletes közösség ugyanis potenciális állam, rendelkezik azzal a képességgel, hogy azzá váljon. Nem minden tökéletes közösség állam, de minden állam tökéletes közösség. Suarez ezen túlmenően nem tesz szociológiailag definícióbeli különbséget a két fogalom között és amint Wilenius kiemeli, nincs állam–társadalom elválasztás sem.17 Annyiban igazít még el minket Francisco Suarez az állam és a communitas perfecta különbségét illetően, hogy az államot a legjobban szervezett és legtökéletesebb közösségnek tekinti – némi képzavarral élve – az egyébként is tökéletes közösségek között.18 Itt egy érdekes gondolati háromszöget figyelhetünk meg Suarez, a salamancai iskola többi tagja és Bodin között. Az, hogy az állam – és bár Suareznél nem, de más szerzőknél gyakran csak az állam – communitas 10 A politikai kormányzat gyakorlására való képesség kritériuma egyedül Suareznél jelenik meg a kortársak közül (Wilenius 1963, 36.). Érdekes, hogy ez a tényező ma is döntő szerepet játszik a nemzetközi jogban az állam-, illetve kormányelismerés kérdéskörében, vagyis a tekintetben, hogy a nemzetközi közösség államnak, vagyis communitas perfectának ismer-e el egy entitást. 11 „Praeter has est communitas humanitus congregata, seu inventa, quae dicitur esse coetus hominum qui aliquo jure sociantur ut sumitur…Si certum petatur, et ex cap. Dilecta, juncta Glossa de excessibus praelatorum, ubi declaratur ad communitatem non sufficere hominum multitudinem, nisi inter se aliquo foedere, in ordine ad aliquem finem, et sub aliquo capite copulentur.” … „Haec autem communitas distingui solet a philosophis moralibus, et jurisperitis in perfectam et imperfectam. Perfecta in genere dicitur, quae est capax politicae gubernationis, quae, qauatenus talis est, dicitur sufficiens in hoc ordine…” (Leg. I. VI. 19.; kiemelés: HD) 12 Pl. Vitoria „societas perfecta” fogalma. (Gajzágó 1942a, 129.) Vitoria: „A világi állam önmagában is tökéletes és teljes, ezért nincs alávetve semminek önmagán kívül, hiszen másként nem is lehetne teljes.” (Skinner 1997, 76.) 13 Leg. I. VI. 19. 14 Wilenius 1963, 36. 15 „Communitas autem imperfecta non respective tantum, sed absolute dicitur privata domus, cui pater familias praeest, … ratio vero est, qui illa communitas non est sibi sufficiens.” (Leg. I. VI. 20.; kiemelés: HD) 16 Wilenius 1963, 37. 17 Wilenius 1963, 37. 18 Wilenius 1963, 37.

94

perfecta, az az állam részéről a többi közösséghez képest eltérő minőséget feltételez. Ez a különbség Bodinnél a szuverenitás alakjában jelenik meg, Suareznél ez a potentia vagy potestas civilis, míg Vitoria a „potestas sive iurisdictio plena” fogalommal fedi le,19 ami rokon a szuverenitással, bár némiképp eltérő értelmű. Ellenben hiába a majdnem fogalmi azonosság, Bodin – mint láttuk, Suarezhez hasonlóan – nem kezeli szociológiailag külön minőségként az államot, mint közösséget – nem közjogilag az államot, mint szuverént (!) – hiszen azt a család mintájára képzeli el és építi fel, esetében akár három család is alkothat már – szuverén – államot is.20 A háromszög harmadik pontját pedig az képezi, hogy bár Bodin és Suarez hasonló módon nem tekinti szociológiailag kiemelt minőségű közösségnek21 az államot, a család szerepét illetően mégis gyökeresen más az elképzelésük. Mint Bodin esetében már említettem, a család potenciális államképző közösség, Suarez azonban distinkciót alkalmaz vele szemben, nála a család a communitas imperfecta archetípusa.22 A tökéletlen közösség – communitas imperfecta – Suarez által kiemelt példával, a magánháztartás. Nem önellátó, vagy csak nagyon primitív körülmények között, nem létezhet politikailag függetlenül. Célja a közösség, a család fejének a szolgálata, ami merőben eltér a communitas perfecta céljától, ami a közjó, a „salus publica.”23 Suarez a tökéletlen és tökéletes közösségekre történő felosztáson kívül más megkülönböztetést is alkalmaz. Ilyennek tekinthető a communitas politica, communitas humani generis versus communitas mystica, communitas ecclesiastica is.24 A szembeállítás alapja egy metafizikai és egy profán közösségkép, valamint egy kegyelmi illetve szerződéses (kontraktusos) úton történő létrejövetel. Mi most a kisebb figyelmet a communitas mysticanak szenteljük. Erre Suarez szerint az isteni alapítás, az általa kije-

Gajzágó 1942a, 132. Bodin 1987, 52. Szociális minőségében nem tekinti eltérőnek. Mint a szuverenitás kapcsán fentebb már utaltam rá, „közjogilag” igen. 22 „Communitas autem imperfecta non respective tantum, sed absolute dicitur privata domus, cui pater familias praeest, … ratio vero est, qui illa communitas non est sibi sufficiens, ut statim explicabitur. Item quia in ea non congregantur singulae personae ut principalia membra ad unum corpus politicum componendum, sed solum ibi existunt inferiores in utilitatem Domini, et quatenus ejus dominio aliqio modo subsunt: et ideo talis communitas, per se loquendo et intra proprios terminos non regitur propria potestate jurisdictionis, sed dominativa, atque ita pro diversitate dominii particibat diversum modum imperandi respectu diversorum. Aliud enim jus est, vel quasi dominium patris familias in uxorem, aliud in filios, aliud in famulos, vel servos; unde neque habet perfectam unitatem, seu uniformen potestatem, neque etiam participat proprie politicum regimen, et ideo communitas illa simpliciter imperfecta dicitur.” (Leg. I. VI. 20.) – A potestas dominativa és a potestas civilis viszonyának elemzését lásd később. 23 Lásd. Def. IV. III. 12. 24 Leg. I. VI. 18. 19 20 21

95

lölt vezető, a közösség egysége és természetfeletti (lét)célja jellemző.25 E tekintetben meglepően tárgyilagos politikai gondolkodóvá teszi őt az a belátás, hogy ezen általa felállított keretekbe nem csak a katolikus egyház illeszkedik. Maga a jezsuita rendi tanár nevezi meg példaként a zsinagógai közösségeket is,26 ezzel pedig közvetve elismeri azok Isten által történő alapítását, valamint vezetőik isteni legitimációját. Természetes ugyanis, hogy ha beemeli őket ebbe a gondolati keretbe, attól kezdve az összes általa vázolt attribútum alkalmazható lesz rájuk. (Bár természetesen sietve meg is jegyzi, hogy a katolikus egyház közössége „multo perfectior est”). A communitas politica a communitas mystica-val szemben ellenben emberi alkotás (communitas humanitus congregata, seu inventa), vagyis az emberi társadalom Suarez szerint profán eredetű.27 Istennek sincs közvetlen befolyása felállítására és formájára,28 nemhogy ezzel a joggal az egyház élhetne. Ezt a gondolatot olyan következetesen vezeti végig, hogy elképzelhetőnek tartja politikai közösségek, sőt államok létezését a Bűnbeesés előtt is!29 Suarez definíciója szerint ez a közösség nem emberek sokaságának szervezetlen tömege, hanem társulók közti szerződés, egyetértés eredménye. Egyfajta kontraktuális, szerződésalapú nézőpontból tekint egyébként is a politikai eseményekre, az adott kontextusban ez azonban különös jelentőséget kap. Tekinthető-e ez társadalmi szerződésnek? Ha tömören ábrázoljuk a fenti folyamatot, az így festhet: emberek sokasága a maga szabad akaratából, bármiféle felsőbb, isteni beavatkozás nélkül közösséget alapít, communitas politica-t,30 aminek – a közösség fentebb kifejtett definíciójából kifolyólag – célja van. Ha pedig ennek a célnak és a közösséggel szemben támasztott többi feltételnek megfelel, communitas perfecta-nak tekinthetjük, Wilenius 1963, 34. „Posterior communitas [communitas mystica – H.D.] subdistingui potest: nam quaedam intellegi potest addita naturae, non tamen jure humano, sed divino, eo quod ab ipso Deo instituta sit sub aliquo capite ab ipso designato, et cum aliqua unione in ordine ad supernaturalem finem. Huiusmodi fuit olim synagoga: nunc autem multo perfectior est Ecclesia catholica…” (Leg. I. VI. 18.) 27 Leg. I. VI. 19. 28 Vitoria: „… a polgári auctoritas semmilyen értelemben nem tartozik közvetlen ellenőrzés alá … ha valaki azt állítja, hogy a pápa közvetlen temporális auctoritasszal és az igazságszolgáltatás jogával rendelkezik az egész világ felett, az nem csak hogy egyértelműen és menthetetlenül hazudik, de célja sem lehet más, minthogy a pápa kedvében járjon … a temporális hatalom egyáltalán nem függ a pápától” (Skinner 1997, 76.) 29 Wilenius 1963, 35.p. Vitoria is hasonló véleményen van a kérdésben. „Ha spirituális hatalom egyáltalán nem is létezne, a világi államban valamilyen rend akkor is lenne.” (Skinner 1997, 76.) 30 „Sed quaeret non immerito aliquis, qualis debeat esse communitas ut sit capax propriae legis. Respondeo breviter, pro diversitate legum, diversam communitatem sufficere, vel postulari. Distingui ergo potest, imprimis communitas; quia quaedam est naturalis per solam convenientiam in rationali natura, cujusmodi est communitas humani generis, quae inter omnes homines intervenit: alia vero dici potest communitas politica… ” (Leg. I. VI. 18.) 25 26

96

sőt, ha megfelel az „önmagában elegendőség” kritériumának, akkor akár államnak is. Íme, egy tökéletes képlete a társadalmi szerződésnek, mely jobban megfelel mai, liberális elképzeléseinknek a politikai közösségekről és azok keletkezéséről mint Hobbes képe, és mégis elsősorban az angol szerzőt tiszteljük a politikai gondolkodás történetében a társadalmi szerződés elméletének megalkotójaként. Mennyivel könynyebb a Hobbes által vázolt rajz mai recepciója a rendteremtő államról, mint Suarez semleges képe a tökéletes politikai közösség létrejöttéről? Mindkettőjük mélyén ugyanaz a motívum húzódik meg, az önmaguk konstituálta közösség illetve állam megszületésével e nevet is megszerző polgárok aktivitása. Suarez így is ír a közösséget alkotó individuumokról. „Tévedés, hogy a törvények megalkotásának hatalma bennük lakozik.”31 „Formálisan vagy ténylegesen nem rendelkeznek ilyen hatalommal32 [mármint a communitas perfecta megalkotása előtt – H. D.], hanem csak úgymond, a lehetőségével.” „Az a pillanat, amikor a politikai test összeáll, az a pillanat is, amikor ez új hatalom egy csapásra beléköltözik a természetes ész ereje által.” „Az emberek alkotta politikai testület életre hívása révén nemcsak önmaga kormányzására nyer hatalmat, de ennek következményeként tagjai felett is hatalmat nyer, és így egyfajta uralmat felettük.” „Amikor egy közösség rábízza hatalmát egy fejedelemre, akkor ő e hatalommal mint jogos tulajdonosa élhet. Úgy tekintendő, mint aki az emberek egész közössége felett áll, nagyobb náluk.” Mivel: „a közösség nem delegálja szuverenitását33 az uralkodónak, hanem elidegeníti,” ennek során „a közösség hatalma teljességgel átszáll az uralkodóra.” „Az uralkodó számára abszolút hatalom biztosíttatik, amelyet személyesen vagy ágensei révén, az általa helyesnek vélt módon gyakorolhat.”34 Ez utóbbi két mondat már a kettős társadalmi szerződés képét rajzolja elénk, azon belül is a második szerződését, amelynek során a közösség – ideiglenesen vagy véglegesen (!) – átruházza a politikai hatalmat – a Bodin alkotta fogalommal élve – egy szuverénre. Igen sajnálatosnak tartom, hogy Skinner ennyire szerencsétlenül vagy pedig ennyire manipulatív szándékkal válogatta az idézett szövegeket. Ugyanis eredetileg nem a hatalom elidegenítésről van szó a delegálás kizárásával, és nem a szuverenitásról való örökös lemondásról az uralkodó javára. Suarez egyáltalán nem volt abszolutista gondolkodó, ezt a korlátlan hatalmát katolikus alattvalóin próbálgató I. Jakab elleni fellépése mutatja leginkább.35 A második társadalmi szerződés Ez és az ezt követő idézetek: Skinner 1997, 80-83. Ismét a tett és a képesség szétválasztása. A szuverenitás fogalom használata a fordítás során némileg anakronisztikus, Suarez nyilvánvaló módon, mint fentebb utaltam rá, nem használta. 34 Skinner 1997, 83. 35 „Az abszolutista gondolkodó” kategória mesterkéltségét mi sem mutatja jobban, mint hogy 31 32 33

97

– mely egyébként sem szükségszerű, hanem csak célszerű – az alábbi módokon történhet Suarez szerint. Az első társadalmi szerződés során létrejött communitas perfecta a közvetlen demokrácia mechanizmusai alapján működik. Azonban a potentia civilis ebben az állapotban az egész közösségben van jelen közvetlen módon,36 és felmerül a politikai döntéshozatal gyakorlatának a kérdése. A törvényhozáshoz (legislatio) ugyanis ebben az állapotban a közösséget alkotó minden polgár szavazata szükséges. Nem elégséges semmilyen többség, vallja Suarez, ugyanis nem a döntés legitimitását kell elfogadtatni az ellenzőkkel szemben, hanem arról van szó, hogy – akárcsak egy ember híján is – a közösség de facto nem rendelkezik a törvényhozás képességével, hiszen potentia civilis csak az egész közösségben van jelen.37 Ez által érthető meg a tett és a képesség már említett Bodinre és Hobbes-ra sem illik tökéletesen, pedig őket előszeretettel nevezik az „abszolutizmus teoretikusainak.” Pár – Skinnerhez hasonló módon kiragadott – gondolat Bodintől tézisem alátámasztására: „… a természetes ész szerint a szuverén kormányzás hatalmát a legméltóbbnak kell megadni; a méltóság pedig erényből, nemességből vagy vagyonból áll, vagy mind a háromból együtt; de akár csak az egyiket vesszük, akár mind a hármat, az államforma mindenképpen arisztokrácia lesz…” (Bodin 1987, 347.). A természetes ész szerint (Suareznél ez a természetjog egyik metaforája, valószínűleg itt is) tehát az arisztokrácia a legjobb államforma. „… Először is, a demokráciáról elmondhatjuk, hogy a legdicséretesebb, mivel egyenlőségre és igazságosságra törekszik minden törvényben, kedvezmény és kivétel nélkül, s így az alkotmányt a természeti törvényhez közelíti; mert ahogyan a természet sem osztott több gazdagságot, hivatalt és tisztséget egyeseknek, mint másoknak, ugyanúgy a demokrácia is egyenlővé igyekszik tenni az embereket…” (Bodin 1987, 341.) – Nehezen elképzelhető mondatok egy abszolutista író tollából, függetlenül attól, hogy a két idézet ellentmond egymásnak. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha a természetes ész szerint az arisztokrácia, a természeti törvény szerint pedig a demokrácia a legkiválóbb államforma, akkor vagy a természeti törvény ésszerűtlen és irracionális, vagy pedig az író fejében kergetik egymást inkonzisztens gondolatok. – A kitérő célja az volt, hogy nem célszerű kiragadni gondolatokat a szövegkörnyezetükből, mert lehetséges, hogy mást fognak jelenteni, mint amire a szerző törekedett volna. Másrészt pedig ne húzzunk rá sémákat korokon átívelő jelentőségű politikai gondolkodókra. Bodin ugyanis Bodin, és nem az abszolutizmus egyik vagy másik teoretikusa. Természetesen nyilvánvaló, hogy Bodin az adott körülmények között a monarchiát tartotta a legkiválóbb államformának, de nem korlátlan hatalommal felruházva. Például a szuverén sem vethet ki tetszés szerint adót, nem tulajdoníthatja el más javait, a jogos és méltányos szerződéseket ő is köteles megtartani (lásd: Bodin 1987, 85. és 81.). A jogbiztonságnak ez az igénye – átfogóbb méretekben – később Suareznél is megjelenik. 36 Suarez egyértelműen a kollektivista szerződéselméleti gondolkodók közé sorolható. Lásd: Wilenius 1963, 71-80. 37 „Ki kell tahát mondanunk, hogy ez a [törvényhozó] hatalom – a dolgok természetéből fakadóan – nem az egyes személyekben külön-külön lelhető fel, hanem sokkal inkább az emberek összességében” (Saját fordítás. Leg. III. II. 3.: „Dicendum ergo est, hanc potestatem ex sola rei natura in nullo singulari homine existere, sed in hominum collectione.”) – „Elsőként közvetlenül Isten adományozta a legfelsőbb polgári [politikai] hatalmat (suprema potestas civilis) az államban vagy tökéletes politikai közösségben összegyűlt emberek számára … és az ilyen adomány eredményeképpen ez a hatalom nem egy személybe, nem is egyesek külön közösségeibe, hanem az egész tökéletes népbe, a közösség testébe [költözött].” (Saját fordítás. Def. III. II. 5.: „Primo enim suprema potestas civilis, per se spectata, immediata quidem data est a Deo hominibus in civitatem seu perfectam communitatem politicam congregatis, …idioque ex vi talis donationis non est haec potestas in una persona, neque in peculiari congregatione multarum, sed in toto perfecto populo seu corpore communitatis.”) – Ennek oka az, hogy a természetből kifolyólag (anakronisz-

98

elválasztása. Az individuumok önmagukban nem rendelkeznek potentia civilisszel, de rendelkezhetnek, ha összeállnak egy communitas politicába, miközben ha esetleg kiválnának a közösségből, újra kénytelenek lesznek ezt nélkülözni. Felvetődik tehát az igény egy praktikusabb hatalomgyakorlási eljárás, egy más kormányforma iránt.38 Suarez – tomistaként természetesen Aristotelés nyomán – három plusz egy államformát ismer el: a monarchiát, az arisztokráciát, a demokráciát39 és az ókori eredetű, ám a koraújkorban is rendkívül népszerű kevert államformát (Suareznél modi gubernationis mixtae, seu compositae, Arisztotelész nyomán mikté politeia, illetve – elsősorban Campanellánál – governo misto).40 A hatalom átruházásának Suarez két fajtáját ismeri. Az egyik a hatalom delegálása (delegatio), mely ideiglenes és bármikor visszavonható41. A szuverén – a fogalom Bodin-féle értelmét használva – ebben az esetben nem változik, a communitas politica teljessége marad, hiszen bármikor újra magához vonhatja a delegált hatalmát, hogy maga kormányozzon közvetlen demokratikus formában, újra delegálja azt, vagy esetleg elidegenítse. A delegált hatalom megváltoztatható és kizárólag az emberek szabad akaratától függ. Végül pedig a delegált hatalom csak a delegálók beleegyezésével delegálható – és kizárólag csak delegálható – tovább.42 A hatalom átruházásának másik útja az elidegenítés. Az elidegenített hatalom fölött már nincs ellenőrzése az átadónak, ezáltal ténylegesen a szuverén és az államforma változik meg. Suarez természetesen a hatatikus kifejezéssel: a természeti állapotban) minden ember szabadnak születik, vagyis senki nem rendelkezik más személye felett politikai hatalommal, jurisdictioval. Ez természetes is, hiszen a politikai hatalom intézményét a szabad egyének csak ezt követően hozzák majd együttesen létre: „Ratio prioris partis evidens est, quae in principio est tacta, quia ex natura rei omnes homines nascuntur liberi, et ideo nullus habet jurisdictionem politicam in alium, sicut nec dominium: neque est ulla ratio cur hoc tribuatur ex natura rei his respectu illorum potius quam e converso.” (Leg. III. II. 3.) – Suarez egyébként ugyanebben a paragrafusban cáfolja azt a korban nagy népszerűségnek örvendő politikai filozófiai elméletet is, hogy a monarcha politikai hatalma Ádám és utódai viszonyának a mintájára patriarchális forrásból származik: „Verumtamen ex vi solius creationis et originis naturalis solum collegi potest habuisse Adamum potestatem aeconomicam, non politicam; … Potestas autem politica non coepit donec plures familiae in unam communitatem perfectam congregari coeperunt. Unde, sicut illa communitas non coepit per creationem Adae, nec per solam voluntatem ejus, sed omnium qui in illa conveniunt, ita non possumus cum fundamento dicere Adamum ex natura rei habuisse primatum politicam in illa communitate…” (Leg. III. II. 3.) 38 Suarez a „kormányforma” fogalmának a megjelölésére az alábbi fogalmakat használja: modus regiminunum, forma regiminis, modus potestatis et regiminis. Lásd: Wilenius 1963, 71. 39 „Declaratur: nam triplex est politica gubernatio simplex: monarchia, id est, per unum caput; aristocratia, id est, per paucos et optimos; democratia, id est, per plures et plebeios. Ex quibus confici possunt varii modi gubernationis mixtae, seu compositae ex illis simplicibus per participationem vel omnium vel duorum ex illis.” (Leg. III. IV. 1.) 40 Leg. III. IV. 1. 41 Leg. III. IV. 12. 42 Wilenius 1963, 72. – A magam részéről osztom Wileniusnak azt a megállapítását, melyet a fenti sorok is alátámasztanak, hogy a népszuverenitás elképzelése a reneszánsz skolasztikával jelent meg a politikai gondolkodás történetében.

99

lom elidegenítésével magyarázza a monarchiák kialakulását.43 Tesz olyan megjegyzéseket, melyek a megfelelő szándék megléte esetén félreérthetők, például azt, hogy a – monarchikus szempontból – tökéletes monarchia az, amelyik az alattvalók beleegyezése nélkül üzenhet hadat vagy vethet ki adót. Ezzel szemben azonban vannak félre nem érthető meglátásai is, mint például, hogy ez a fenti tökéletes monarchia – a közösség, ha úgy tetszik, egy anakronisztikus fogalommal a társadalom – szempontjából semmivel sem hasznosabb, mint a közvetlen demokrácia.44 Továbbá, mondja, nincs ember, aki önmagában elégséges lenne, mint szuverén, ezért célszerű demokratikus intézményeket is fenntartani a monarchiában.45 Különösen tanulságosak ebből a szempontból – a Suarez által a Digestából idézett – Salvius Julianusnak a szavai: „Mi a különbség aközött, ha az emberek szavazataikkal, vagy pedig tettekkel és cselekedetekkel fejezik ki akaratukat?”46 43 Azzal azonban adós marad, hogy mi késztetheti egyetemlegesen a polgárokat – hiszen csak így tehetik meg – a potentia civilis végleges elidegenítésére. A Suarez által vázolt egyáltalán nem fenyegető, semleges, gyakorlatilag a közösség szempontjából irreleváns környezetből ugyanis nem származhat olyan objektív kényszer, mint pl. Hobbes esetében. Ugyanakkor a communitas perfecta definíciója során alkalmazott fej-analógia, és a keresztény egyház szerkezete is a monarchia elfogadása és előnyben részesítése felé tereli. Érdekes ellentmondás feszül Suarez politikai filozófiai rendszerében a közösség kiterjedt demokratikus jogai és a monarchia, mint államforma preferálása között (lásd pl.: Leg. III. IV. 1. paragrafus címét – Monarchicum optimum regimen). Wilenius szerint ez az ellentmondás Suarez részéről Arisztotelész e tekintetben elfoglalt álláspontjának feltétlen tiszteletén alapul, vagyis azon, hogy nem tudta megkerülni az ókori mester tanítását a legjobb államformáról. (Wilenius 1963, 99.) Nézetem szerint e konkuráló szöveghelyek több alternatív olvasata lehetséges, ahol azonban az eltérő jelentéseket maga az olvasó teremti szubjektív hangsúlyai és értékprioritásai révén. 44 „Az emberek alkotta polgári társadalom [polgárok közössége] megőrzéséhez és kormányzásához nem szükséges feltétlenül egy monarcha (a kormányzás más formái is kielégítők, még ha nem is tökéletesek …” (Saját fordítás. Def. III. I. 5.: „nam ad regimen, et conservationem civilis societatis humanae non est absolute necessarius unus Monarcha sunt enim alii modi regiminum sufficientes, licet fortasse non ita perfecti…”) 45 „Az ember nagyobbik része gonoszsággal fertőzött, vágyai vezetik, amiért is büntetésképpen állandó félelmek kínozzák…” (Saját fordítás. Leg. I. XVII. 13.: „hominem enim maiori ex parte pravi sunt ad malum, et suius ducuntur cupiditatibus , et ideo frequentius timore poena coerceri debent.”) – „Figyelembe véve az emberiség gyarlóságát és tudatlanságát, célszerű a monarchiában a közös kormányzás néhány elemét alkalmazni…” (Saját fordítás. Leg. III. IV. 1.: „Nam alicubi est monarchia et raro simplex, quia, supposita fragilitate, ignorantia,et malitia hominum, regulariter expedit aliquid admiscere et communi gubernatione, …”) – Suarez negatív antropológiai képéhez lásd továbbá Leg. III. I. 5., ahol is Aquinói Szent Tamás nyomán az embereket individuális érdekvezérelt lényekként ábrázolja, akiknek az egyéni érdekei ellentétesek lehetnek a közjóval: „Et ratio clara est, quia singula privata membra privatis commodis consulunt, quae saepe contraria sunt bono communi; et interdum multa sunt necessaria communi bono, quae ad singulos non ita pertinent: et quamvis interdum pertineant, non procurantur eo quod communia, sed quod propria sunt…” 46 Digesta I. III. 32. § 1. Suarez idézi: Leg. VII. XIV. 8. Az idézet egyébként különös jelentéssel bírhatott a korszak uralkodói számára, tekintettel a zsarnokölés „jogintézményére.” A helyzet pikantériája, hogy a tyrannocidium, ha csak természetjogilag is, de valóban jogintézmény volt úgy Suareznél, mint később teljesebb formájába Juan Mariananál.

100

Térjünk vissza kiindulópontunkhoz, a társadalmi szerződéshez. Ez a szerződésalapúság a Suarez-féle közösség-definíció első eleme. Alapvetően tévednek azok, akik e kontraktus központú gondolkodást a XVI. század, a kezdődő újkor alkotásának tartják. Az emberiség egyik legidősebb politikai gondolkodás-formációjáról van szó, mely direkt módon a római jog polgárjogi keretei között született, később a középkor folyamán pedig az egyik leginkább uralkodó teória lett. A közösség definíció második eleme, hogy minden közösség létének van egy racionális (vég)célja47, melynek elérésére ez a lét irányul, és ami többnyire a közjó, a salus publica. A harmadik elem pedig a már szintén hosszú karrierre visszatekintő, emberi test mintájára történő felfogása a közösségnek, államnak. Suarez szerint egy vezetőséggel (fej analógia) és egy vezetett résszel (test analógia) kell rendelkeznie a közösségeknek.48 Ha most újra felidézzük a communitas perfecta jellemzőit – szerződés által jött létre, végcélja van, „fej” irányítja, és képes birtokolni a politikai kormányzatot – akkor belátjuk, hogy nincs egyébről szó, mint a közösségekkel szemben támasztott követelmények sikeres teljesítéséről. Francisco Suarez államelméleti munkásságának a közösségek mellett egy másik alapvető eleme a jog „társadalmi” szerepének kérdése, illetve a jog elméleti strukturálásának lehetőségei. A két terület, a jog és a közösségek, első pillantásra meglehetősen távolinak tűnnek egymástól, azonban kiemelésüket egy összefüggés indokolja: ami Suarez szerint a communitas perfecta célja, az célja és tárgya, hatóközege a lex-nek, a normatív jognak is. Ez pedig a közjó, a salus publica vagy salus communis.49 Suarez természetesen követi a jog egyik római kor óta élő felosztási mintáját és ő is két külön fogalommal, lex-szel és ius-szal operál. A ius természetjog értelemben szerepel, a lex fogalma alatt pedig a normatív, kodifikált – nem anakronizmusként, hiszen Suarez maga is használja a fogalmat: pozitív – jog bújik meg.50 Suarezt többen elsősorban jogi gondolkodónak tartják, nem véletlenül. A közösség működésének lényegét az életét szabályozó jogi normákban látja.51 A normatív jogot úgy defini Leg. I. VI. 19. Wilenius 1963, 36. Megjegyzésem e ponthoz: az organikus államfelfogás egyik immanens jellemzője – a híres Menennius Agrippa féle történetben hatásos eszköze –, hogy a demokrácia – és különösen a közvetlen demokrácia – nem képezhető le vele, hiszen ez esetben a közösség „teste” és „feje” ugyanaz. A középkori és kora újkori gondolkodás sajátos jellemzője, hogy egymás mellett létezhetett az organikus közösségfelfogás és a demokrácia, mint államforma Aristotelés tekintélye nyomán történő elfogadása. Suarez is beleesik ebbe a csapdába: bár communitas politica et perfecta a közösség az első társadalmi szerződés után, mivel államformája (még) közvetlen demokrácia – bár lehetséges, hogy nem is változik meg – bajosan lenne képes megfelelni annak a közösség-feltételnek, hogy feje, vezetősége van. 49 Lásd Leg. I. VI. 1. és Leg. I. VII. 1. – „De ratione legis esse ob commune bonum ferri” 50 Leg. I. I. 2. 51 Wilenius 1963, 39. 47 48

101

álja, hogy a lex egy közös, igazságos és szilárd szabály, amit a szükséges módon kihirdettek.52 A jogalkotó olyan ágens, amely nyilvános korlátozó, kényszerítő erővel bír (vis cogendi, publica potestas). A jog Suarez szerint emberek közösségére vonatkozik. A lex egy közösségre,53 a ius naturale az egész emberiségre,54 de vannak csak pár emberre vonatkozó jogi normák is, például a privilégiumok. Ő a maga részéről nem helyesli a privilégiumok rendszerét, hiszen ezek élvezete szemben áll a közösség – mint jogi közösség is – egészleges voltával.55 A lex létének célja (causa finalis) mint már említettem, a közjó (salus publica). A közösség jóléte szempontjából pedig döntő jelentősége van a közös javaknak (commune bonum),56 ezek közös birtoklásának (communis possessionis). Suarez kétféle közös jószágot különböztet meg: a közvetlenül közös jószág nincs minden individuum birtokában, de haszonélvezetük, használatuk közös. Ilyennek tartja például a hivatalokat vagy a közös legelőket.57 A másodlagosan vagy közvetve közös jószágot a magánjavak összessége alkotja az államban.58 A communitas politica és communitas mystica szétválasztásának mintájára Suarez elkülöníti a profán és isteni jogot, valamint a profán és spirituális közjót is. Ennek lesz egyenes következménye az egyházi és a szekuláris hatalom szétválasztása. Az egyházi hatalom és törvényhozás célja a spirituális közjó, az emberiség szellemi jólétének biztosítása, a lelkek ápolása, a morál és az erkölcs védelme. A profán jog a közjóra vagy bármi egyébre törekvés közben nem ütközhet az isteni vagy természeti jogba, ennek felügyelete a katolikus egyház egyik feladata. Ha mégis megtörténik – mert a világi jogalkotó nem olyan tökéletes, mint Isten – a világi jog megszűnik jognak lenni. Ez reprezentálja a temporális közösség alávetettségét az egyházinak.59 Suarez jogi gondolkodó voltát fényesen bizonyítják azok a normatív előírások, amikkel egy-egy fogalmát leírja. Ilyen volt a communitas perfecta, de ilyen a lex is. A lex-szel szemben a iustitiát érvényesíti, mint formai jogi követelményt.60 Iustitia legalis: a lex a közjóra irányul és védi a közösség

Leg. I. XII. 4. „Lex est commune preaceptum, iustum, ac stabile sufficienter promulgatum.” Leg. I. VI. 8. Leg. I. VI. 18. 55 Leg. I. VI. 14. 56 Leg. I. VII. 1. 57 Leg. I. VII. 7. 58 Leg. I. VII. 7. és Wilenius 1963, 41. 59 Leg. I. IX. 60 Mai fogalmainkkal csak bajosan nevezhetnénk formális követelménynek a iustitiát, ugyanis formai és tartalmi elemeket egyaránt tartalmaz. Ma csak a iustitia commutativa tartozna a procedurális legitimitás követelményei közé, a többi a normatív legitimitás eleme lehetne csak. 52

53 54

102

jogait (ius), jogosítványait.61 Iustitia commutativa: a jogalkotó előírásai csak saját alattvalóira irányulhatnak.62 Iustitia distributiva: a terhek elosztásánál arányos egyenlőséget kell fenntartani.63 Továbbá ilyen normatív előírás a jog stabilitása is: a lex nem tűnhet el a jogalkotóval együtt.64 A jogbiztonságnak ezzel a modern felfogásával kortársai közül többen nem értettek egyet. Bodin véleménye szerint egy szuverén hatalma sem korlátozható elődei által. Ő szükségesnek tartotta az elődök dekrétumainak külön megerősítését, hiszen e nélkül azok nem bírhatnának hatállyal. Ugyanezért nem adható Bodin szerint örökös kiváltság sem, sőt, az uralkodó nem tehet esküt törvények megtartására, mert vagy szükségszerűen megsérti azt, vagy nem szuverén.65 A különbség jelen esetben nemcsak azzal magyarázható, hogy Bodin számára a szuverenitás magasabb értékekkel bír a jogbiztonságnál. Eltérő véleményük ezen a területen kódolva van eltérő kiindulási alapjukban. Bodinnél a törvényhozás a szuverén kizárólagos és elidegeníthetetlen felségjoga, a szuverenitás szükséges feltétele.66 Suareznél azonban a jogalkotás eszköz. Eszköz arra, hogy egy szerződés alapú közösség, állam betölthesse létének funkcióját, célját: a közjót. Suarez kötött, normatív jogfelfogása mellett Bodin szuverenitás alapú jogkoncepciója szinte machiavellistának hat. A különbség ott ragadható meg, hogy Suarez metafizikai és világi korlátokat is állít a jogalkotó önkényével szemben, Bodin jórészt csak metafizikaiakat.67 Kettőjük viszonyában külön érdekes, hogy míg a politikai közösség létrejötte, konstituálódása szempontjából Suarez tekinthető inkább szerződés illetve kontraktus-alapúnak, addig a jog területén pedig Bodin az. Ő szinte nagyobb fontosságot tulajdonít a magánjogi szerződéseknek még a szuverén hatáskörébe tartozó jogalkotásnál is. Nem véletlenül, ugyanis Bodin szerint a magánjogi szerződések azok, amik korlátoz61 „….nam ut lex juste ferratur, tres virtutes justitiae in illius forma cerni debent. Prima est justitiae legalis, cujus est commune bonum intendere, et consequenter jura communitati debita servare: at lex hunc finem praecipue intendere debet, ut ostensum est: debet ergo ferri juste secundum legalem justitiam, et hoc modo ait D. Thomas, supra, debere legem esse justam ex fine boni communis. …” (Leg. I. IX. 13.) 62 „… Secunda est justitia commutativa ad quam spectat, ut legislator non plus praecipiam quam possit, quae justitia est maxime necessaria ad valorem legis: unde si princeps legem ferat pro non sibi subditis, contra justitiam commutativam peccat respectu illorum, etiamsi actum de se honestum ut utilem praecipiat….” (Leg. I. IX. 13.) 63 „… Tertia justitia est distributiva, quae etiam in lege requiritur, quia, praecipiendo multitudini, quasi distribuit onus inter partes reipublicae in ordine ad bonum ejus, et ideo necesse est ut in ea distributione servet aequilitatem proportionis, quae ad justitiam distributivam pertinet: et ideo injusta erit lex, si inaequilitater onera dispenset, etiamsi res praecepta iniqua non sit. …” (Leg. I. IX. 13.) 64 Leg. I. XI. 9. és Leg. I. II. 6. 65 Bodin 1987, 79. és 91. 66 Bodin 1987, 78. 67 „Így tehát a szuverén uralkodók és fejedelemségek abszolút hatalma semmiképpen sem terjed ki az isteni és természeti törvényekre…” (Bodin 1987, 80.)

103

hatják még a szuverént is. „… az uralkodó sem saját, sem elődei törvényeinek nincs alávetve, ám kötik a jogos és méltányos szerződések, melyeknek betartását az alattvalók együttesen vagy egyénenként igénylik.”68 „… az uralkodót olyannyira kötik a megállapodások az alattvalóival, még akkor is, ha csupán a polgári jog körébe tartoznak, hogy abszolút hatalma alapján sem sértheti meg őket …”69 Ius, lex, consuetudo „Ius est fundamentum omnibus commune.”70 Tekintsük hát át a jogot és fogalmait, mely Suarez szerint minden közösségnek alapja. Mint kevésbé kifinomult aspektussal, foglalkozzunk először a consuetudoval, a szokásjoggal. Suarez a consuetudonak – ez esetben még mint szokásnak – két lehetséges értelmezését adja. Az egyik tevékenység-centrikus (quid facti), mely szerint a szokás azonos fajtájú, gyakori cselekedetek összessége.71 A másik pedig jogközpontú (quid iuris), ami egyfajta kötelezettség a jövőben hasonlóan cselekedni, dönteni, ami a hasonló cselekedetek ismétlődéséből fakad.72 Ez utóbbiban könnyen ráismerhetünk a jogi analógia fogalmára. Suarezt leginkább az a kérdés foglalkoztatja, hogy milyen körülmények között válik a szokás joggá a communitas perfectában. Ebből a szempontból megkülönböztet államformától független és államformától függő körülményeket. Államformától függetlenül szükséges – írja Suarez – hogy ez a szokás a közösség többségének szokása legyen, és ebbe a többségbe a nők is beleértendők, vagy pedig a többség konszenzusát élvezze.73 Államformától függő módon pedig demokráciában a polgárok konszenzusa és önkéntes aktusa, arisztokráciában a szenátus konszenzusa, monarchiában pedig az uralkodó – tehát mindhárom esetben a tulajdonképpeni szuverén – egyetértése szükséges ahhoz, hogy a szokás joggá alakulhasson.74 Suarez a consensusnak is három eltérő változatát különítette el. Az egyetértés kinyilvánítása történhet személyesen (consensus personalis), ebben az esetben elkülöníthetünk kifejezett (expressis verbis) és hallgatólagos (tacite) beleegyezést. Továbbá létezik egy consensus legalis seu iuridicus, ami egy törvény arról a kérdésről, hogy mikor lesz a szokásból jog a szuverén consensus personalisa nélkül.75 68 Bodin 1987, 81. Érdekes, az meg sem fordul Bodin fejében, hogy az alattvalók együttesen vagy egyénenként törvények betartását is igényelhetik… További érdekesség, hogy Bodin rendszere hasonlít a szuverén immunitás nemzetközi jogi koncepciójára, melynek alapján az államok nemzetközi magánjogi ügyekben nem élvezik a szuverén mentességet. 69 Bodin 1987, 99-100. 70 „A jog minden közösség alapja.” Leg. I. XII. 2. 71 Leg. VII. I. 2-5. 72 Leg. VII. I. 2-5. 73 Leg. VII. IX. 12 és 14. 74 Leg. VII. XIII. 1 és 6. 75 Leg. VII. XIII. 6-7.

104

A szokásjog, bár ezen a „quasi jogalkotási eljáráson” keresztül bármilyen emberi törvényt megváltoztathat, nem bírt különösebb jelentőséggel Suarez számára. Megtehette volna, hogy valamilyen mértékben kapcsolatba hozza a természetjoggal – hiszen okoskodhatott volna az ember természetéből fakadó szokásaival – azonban nem használta ki ezt a lehetőséget, a jezsuita filozófus szerint a consuetudo teljes mértékben szekuláris és ugyancsak teljesen kívül esik a ius naturalis körén.76 Lex Jogelméletében Suarez kétféle törvényfogalmat különít el, lex aeternát és lex temporalist. A lex aeterna increatum, vagyis nem teremtett, az univerzum racionális, intellektuális princípiuma.77 A felismert természeti szükségszerűségek (necessitas quidem naturalis) és saját megkerülhetetlen vágyaink, igényeink tartoznak ide.78 Fontosságát számunkra most az adja – hiszen nem teológiai munkát írunk – hogy a lex aeterna a lex temporalis forrása. A lex temporalis legkönnyebben úgy határozható meg, hogy Istenen kívül minden temporális – továbbá minden, ami temporális, az creatum, vagyis teremtett.79 A lex temporalis két alkategóriájával – lex naturalis és lex positiva80 – pedig elérkeztünk vizsgálódásaink egyik legfontosabb tárgyához, a természetjoghoz. Suarez szerint a pozitív és a természetjog közül az utóbbi a magasabb rendű, tekintve hogy közelebb áll a lex aeternához, pontosan szólva, mivel a belőle történő részesedés (participacio) által keletkezik, immanensen létezik benne egyfajta isteni auctoritas és kötőerő. A különbség köztük a világosság és a tisztaság hiányában ragadható meg.81 Ám pont ezért, mivel a természetjog főleg morális kategóriákból áll, alkalmatlan a kormányzásra. E szükségszerűség által kényszerítve alkotják meg a lex positivát. Az alany szándékosan maradt homályban. Suarez a lex positivát két alkategóriára bontotta, pont a jogalkotó személye szerint. A lex divina – mint neve is jelzi – isteni jogalkotás eredménye, de – mivel pozitív jog – többnyire írásba foglalják, illetve valamilyen úton biztosan rögzítik. A tízparancsolat, a szentségek, az egyházi hierarchia felépítése tartozik ide. A lex humana emberi jogalkotó tevékenység eredménye, két alcsoportja – a szabályozott terület, „életviszony” alapján – a lex canonica és a lex civilis. Mivel Suarez jogelmélete teológiai alapú, ez utóbbi, a lex civilis a legalacsonyabb Wilenius 1963, 50. és Leg. VII. IV. 3-4. Leg. I. III. 6. 78 Az objektív szükségszerűségekhez Suarez szabadságkoncepcióját tárgyalva még visszatérek. 79 Leg. I. III. 6. 80 Leg. I. III. 7. 81 Wilenius 1963, 51. 76 77

105

rangú elem a rendszerben, hiszen emberi jogalkotó tevékenység során született és emberi életviszonyokat szabályoz, tehát a legkevésbé lehetnek meg benne a lex aeterna morális és racionális princípiumai. Lex naturalis. Mint fentebb már kifejtettem, a természetjog a lex aeternából keletkezik részesedés (participatio) útján, és leginkább morális elemek alkotják.82 Normatív és preskriptív, rendelkezik tehát a jog előíró funkciójával, azonban – mivel a tisztán racionális emberi természeten (natura rationalis),83 vagy némi distinkciót alkalmazva, ennek ideáján alapul – nem referál az aktuális emberi természetre. Ezért a természetjog – ellentétben a pozitív joggal, mely mindig adott közösség időben változó értékválasztását, értékrendjét testesíti meg – időben állandó, változhatatlan.�� Természetesen ez is csak részben igaz. A lex naturalis positiva, mely alatt Suarez a jog szükségszerűen igazságos szabályait érti, valóban változhatatlan. Azonban tesz egy distinkciót eredeti kiindulási alapjához képest. A lex naturalis negativa, mely a dolgok állapotára vonatkozó bevett szabályokat takarja, a dolgok állapotának változékony volta következtében maga is képes megváltozni.85

Leg. II. V. 1 és 9., továbbá Wilenius 1963, 57. „Van tehát egy második vélemény [a természetjog alapjára vonatkozóan]. E szerint a vélemény szerint az értelmi természet két aspektusa különböztethető meg, az egyik a természet[szerűség] maga, amennyiben ez az alapja az emberi tettek konvencionális vagy nem konvencionális voltának. A másik pedig annak a természetnek ereje, mely képes különbséget tenni a természettel harmonikus vagy diszharmónikus viszonyban álló cselekedetek között, egy erő, aminek a természetes ész nevet adtuk. Az első aspektusra vonatkozóan azt állítják, hogy a természetes ésszerűség az alapja a természetes igazságérzetnek. A második aspektusra vonatkozóan pedig azt, hogy ez maga a természeti törvény [lex], mely elvárható módon teljesíthető parancsokat és tilalmakat ír elő az emberi akaratok számára a természetjog alapján.” (Saját fordítás. Leg. II. V. 9.: „Est ergo secunda sententia, quae in natura rationali duo distinguit, unum est natura ipsa, quatenus est veluti fundamentum convenientiae, vel disconventiae actionum humanorum ad ipsam, aliud est vis quedam illis naturae, quam habet ad discernendum inter operationes convenientes, et disconvenientes illi naturae, quom rationem naturalem appellanus. Priori modo dicitur haec natura esse fundamentum honestatis naturalis: posteriori autem modi dicitur lex ipsa naturalis, quae humanae voluntati praecepit, vel prohibet, quod agendum est ex naturali iure.”) 84 Leg. II. VI. 5. és 23. Suarez megjegyzi ezzel kapcsolatban, hogy sem a pápa, sem egyetlen világi – temporális – szuverén sem képes a lex naturalist megváltoztatni. (Leg. II. VI. 8.) Érdekes – mondhatni, valódi skolasztikus – gondolatkísérlet annak felvetése, hogy Isten képes-e erre? Bár tőlünk már meglehetősen távol áll a skolasztikus gondolkodásmód, az eddigiek alapján – analógiákra támaszkodva – megkísérelhetünk válaszolni a kérdésre. Válasszuk szét a már ismert módon a tettet és a képességet. Isten törvényhozó, spirituális szuverén, a lex aeterna jogalkotója, tehát ab ovo képes lenne a lex naturalison változtatni. Azonban mivel a lex naturalis – ahogy a lex aeterna is – a természetes – és isteni eredetű – ésszerűségen alapul, és mivel Isten ezt az ésszerűséget már réges régen felismerte, pontosabban mindig is birtokában volt, tehát ezen felismert vagy birtokolt ésszerűség alapján alkotta meg a „pillanatnyilag hatályos” lex naturalist. Azonban de facto sosem fog rajta Isten változtatni – quasi nem áll érdekében – hiszen a jelen formájában is tökéletes és változhatatlan lex naturalison javítani már nem lenne képes (lévén azt tökéletesnek alkotta), a szintúgy tökéletes Istenről pedig nehezen feltételezhető, hogy elront egy tökéletes létezőt. 85 Leg. II. XIV. 18. A kérdés hátteréhez lásd: Wilenius 1963, 61. 82 83

106

Ius civile, ius gentium.86 A ius civile – mely, mint említettem, a legalsóbb rendű fokozat Suarez jogelméletének struktúrájában – javarészt abban is különbözik a jog többi fajtájától, hogy sem magasabb rendű jogokkal, sem magasabb rendű jogalkotókkal nem áll közvetlen kapcsolatban.87 A ius civile nem a természetjogból keletkezik – tegyük fel következtetés (illatio) vagy analógia útján –, hanem emberi szándék nyomán, emberi meghatározás (determinatio)88 eredményeképpen. Ebből fakadóan a ius civile89 sokkal inkább az akarat, semmint az értelem terméke. Itt található a jogrendszerben egy általunk még nem említett elem, a ius gentium.90 A „népek joga” Suarez struktúrájában a lex naturalis és a ius civile között foglal helyett. Az egész emberi közösségre vonatkozik,91 és ezen általános érvénye miatt közelebb áll a lex naturalishoz, mint a ius civiléhez, még akkor is, ha tartalma nem szükségszerűen a lex naturalis principiumaiból szűrődik le. Alapját képezhetik ugyanis a népek szokásai, illetve az emberek, népek (gentes) közti megegyezések is. Ám függetlenül ezektől, a ius gentium mindkét esetben íratlan jog.92 Az államközi kapcsolatok két – Suarez szerint minőségileg más – területét szabályozza: az egyiket ma bilaterális nemzetközi jogi kapcsolatoknak tekinthetnénk, a másikat pedig a nemzetközi kapcsolatok minden aktorára kiterjedő nemzetközi jognak. Suarez megfogalmazása szerint a ius gentium két értelmezése: szokásjogok, melyek a különböző nemzetek között vannak használatban (inter se), illetve szokásjogok, amelyek az egyes államok államközi kapcsolataiban használatosak (intra se), és amelyek az összes vagy megközelítően az öszszes nemzet esetében közösek.93 Itt a jogelmélet tárgyalásának végén szükséges még egy fogalmat tisztázni, mely minden jogalkotásnak per definitionem szükséges feltétele, ez 86 Suarez a iust alapvetően kettős értelemben használja. Egyrészt – mint jelen esetben is – gyakorlatilag szinonim a lex-szel. Másrészt pedig „valamihez való jog” illetve „valakinek a saját viselkedését illető jogai” értelemben állhat. Ez utóbbi talán a mai szabadság, szabadságjog fogalommal lenne lefedhető. Később még részletesen kitérek Suarez emberi szabadságról vallott elképzeléseire. Ezek különös érdekességét az adja, hogy nem illeszkednek a Berlin-féle negatív és pozitív szabadságfogalom rendszerébe. Suarez ugyanis, bár alapvetően kollektivista gondolkodó, bizonyos esetekben mégis negatív szabadságfogalommal operál. 87 Leg. I. III. 18. 88 Leg. II. XX. 2. 89 Szándékosan kerülöm a kifejezés „polgárjog” -ként való fordítását. 90 Leg. II. XX. 2. 91 Leg. II. XIX. 6. A ius gentium fogalma a koraújkor során teljesen megváltozik, ekkortól kezd el különböző népek partikuláris jogai helyett – a ius gentium római jogi értelmezése – egy az egész emberi közösségre érvényes jogot jelenteni. Ehhez a kérdéshez lásd: Gajzágó 1942a, 1-69. 92 Leg. II. XIX. 6. Joggal merülhet fel bennünk ezek után a kérdés, hogy miért is tekinthetjük pozitív jognak a ius gentiumot, ha sem az írott formában való rögzítettség, sem a felsőbb morális entitástól való függetlenség kritériumának nem képes megfelelni. 93 Leg. II. XIX. 6 és 8. Grotius ugyanezt a felosztást alkalmazza később munkájában. Lásd: Grotius 1999, I. köt. 393-414.

107

pedig a potestas civilis,94 mely majd a potestas dominativán keresztül elvezet minket a javak elosztásának kérdéséhez. A potestas civilis – talán politikai hatalomnak a legszerencsésebb fordítani – Bodin szuverenitás fogalmával rokon értelmű, csak sokkal hangsúlyosabb a joggal való kapcsolata.95 A potestas civilis és a jogalkotás egymást feltételező fogalmak: a jogalkotó ágens mindig rendelkezik potestas civilisszel, a potestas civilis legesszenciálisabb funkciója pedig maga a jogalkotás. A társadalom, a közösség életének jogi eszközökkel történő szabályozása kétféle hatalmat kíván meg, és a potestas civilis mind a kettőt magába foglalja. Az egyik egyfajta „előíró hatalom” (potestas directiva), melynek birtokosa jogosítványokkal rendelkezik a helyes közösségi magatartás, értékválasztás megállapítása és kötelezővé tétele területén. Suarez szerint, aki feltételezi, hogy az emberiség a bűnbeesés előtt is képes volt államokat alkotni, a potestas directiva éppígy létezett már a Bukás előtt is, sőt ekkor egyedüliként is képes volt irányítani az emberi közösséget, hiszen a bűnt nem ismerő polgárok körében nem merülhetett fel a szabályokkal szembeni magatartás gondolata.96 Mivel azonban a bűnbeesés után ez a helyzet nem állt már fent, a potestas directivával bíró jogalkotónak már kényszerítő hatalommal (vis cogendi) is rendelkeznie kellett, ha érvényesíteni akarta a közösség felett akaratát. A potestas directiva és a vis cogendi elválasztásában97 felismerhető egy olyan kezdeményezés, mely teljesen mintegy fél évszázad múlva John Locke-nál fog beérni a hatalmi ágak szétválasztásának formájában. Suarez esetében nincs szó szétválasztásról, csak maguknak a fogalmaknak a megkülönböztetéséről. Ő a kortárs gyakorlatból indult ki ezen a területen, és arra jutott, hogy a jogalkotónak szükségszerűen kell rendelkeznie a kényszerítő hatalommal. A formális logikát követve Suarez igazságához jutunk el: hogyan lenne lehetséges a törvények betartatása vagy akár kikényszerítése egy olyan – a jogalkotóval nem megegyező – szerv Leg. I. VIII. 4-5. Bodin szuverenitás-koncepciója a hatalom társadalomban való megoszlásán alapul, míg Suarezé a jogalkotáson, mely – általa ki nem mondva – a hatalomgyakorlás legesszenciálisabb formája békés, jogállami keretek között. 96 Leg. III. I. 9-12. Suarez ezt úgy magyarázza, hogy ekkor még megvolt az emberekben az a természetes racionalitás, melynek segítségével belátták ezen szabályok nyilvánvaló szükségszerűségét. Suarez bűnbeesés-képe nagyon sajátos, ugyanis nem csak erkölcsi és morális, de intellektuális bukásként és hanyatlásként is ábrázolja. Szerinte a bűntelen ember képes volt olyan eredendően racionális igazságok felismerésére, amire már az eredendő bűnt magában hordozó ember nem képes. Az általa használt bűnbeesés fogalom tehát nem kizárólag teológiai, hanem természetjogi, olyan mértékig, hogy egyértelműen ellentétes a Biblia szövegével, ahol a morális bukás egy intellektuális öntudatra ébredéssel képez párhuzamot: „Hanem tudja az Isten, hogy amely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.” (Mózes I. 3. 5.); „És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei…” (Mózes I. 3. 7.) 97 Leg. III. I. 6-10. 94 95

108

által, mely – mivel nem azonosak – szükségszerűen nem lehet tudatában a jogalkotó szándékának és ebből kifolyólag a jogi norma teljes tartalmának sem. Locke zsenialitását az bizonyítja a legjobban, hogy felül tudott emelkedni ezen a formális logikai érvelésen. Ő – Suareznek a hatalom princípiumait megkülönböztető elméletének ismeretében – létre tudott hozni egy olyan gyakorlatiasabb rendszert, mely időt állóbbnak bizonyult. A köztük lévő jelentős különbség – amely leginkább meghatározza mai percepciójukat is – kiindulási alapjukban rejlik. Suarez a potestas directiva által előírt normák minél tökéletesebb megvalósítására törekedett, míg Locke a polgárok államhatalommal szembeni szabadságának növelésére, az individuum közhatalom által sem megsérthető határainak a meghúzására. Az, hogy ma Locke-ot érezzük korszerűbb gondolkodónak, annak is köszönhető, hogy a modern liberális társadalmak értékválasztásában fontosabb szerepet tölt be a személyes szabadság, akár a politikai hatalommal szemben is, mint a jogalkotó szándékának tökéletes kivitelezése. Hogy alapfogalmak konfliktusára vezessük vissza ezt a problémát: Suarez kollektivista, míg Locke és a mai nyugati társadalmak alapvetően individualisták, azaz magasabb értéket tulajdonítanak a személyes szabadságnak és az egyén védekezőképességének a politikai hatalommal szemben, mint a törvények tökéletes végrehajtása által elérhető közjónak. Felvethetnénk – mondjuk a Hobbes vagy Bodin contra Locke analógiára –, hogy az eltérő eredmény az eltérő történelmi háttérbe, az alkotókat ért eltérő élménybe van kódolva oly módon, miszerint Suareznek – mint Hobbesnak és Bodinnek – a társadalmi anarchia volt a meghatározó élménye, míg Locke-nak a korlátlan hatalomból fakadó elnyomás. Ez azonban nem igaz. Suarez életművét ismerve, és – amire ismét csak a Defensio Fidei adversus Regem Angliae a legjobb példa – nyugodtan állíthatjuk, hogy az ő esetében is az abszolút, elnyomó temporális hatalom volt az egyik legmeghatározóbb élményforrás, még ha azt nem is közvetlenül, saját életében tapasztalhatta. A különbség oka ott van elrejtve, hogy hol húzzák meg az individuum szabadságának a határát, miben látják a zsarnokság megnyilvánulásait, és mivel tartják ezeket megfékezhetőnek, kezelhetőnek. A személyes szabadság kérdésének későbbi részletesebb tárgyalása mellett annyit előrebocsátok, hogy a szemléletbeli különbség jelentős mértékben a magántulajdon társadalmi szerepének eltérő megítéléséből is fakad. Suarez és Locke épp úgy elismerik az élethez és a hitélethez való jogot, természetesen Locke inkább – a Toleration Act mintájára – az Angliában bevett felekezeteknek, míg Suarez érthető módon a katolikusoknak a javára. Azonban míg Suarez a közösség szempontjait és érdekeit tartja elsődlegesnek a magánjavakat illetően is, olyannyira, hogy a felesleges javak nem élvezik a jog védelmét, hiszen azokat a szűkölködők rendel-

109

kezésére kell bocsátani,98 addig Locke bizonyos esetekben a tulajdonnak még az emberi életnél is nagyobb immunitást biztosít az államhatalom beavatkozásával szemben.99 A zsarnokságot és a szabadság fogalmát illetően az alábbi megjegyzéseket tehetjük. Suarez a zsarnokságot és elnyomást személyekben látja megtestesülni, többnyire mikor azok jogtalanul és/vagy ésszerűtlenül cselekednek. Locke ezzel szemben belátja, hogy – weberi fogalommal élve – procedurális szempontból tökéletesen legitim jogi normák is lehetnek zsarnokiak és elnyomók. Ebből fakadóan – erősen sarkítva és leegyszerűsítve a helyzetet – míg Suarez a társadalmi életviszonyok törvényi szabályozását állítja szembe a zsarnoksággal (végső esetben pedig a tyrannocidiumot), addig Locke többek között az egyén bizonyos korlátozhatatlan, vele született jogait: személyes szabadságát, a tulajdonjogot és az öröklés jogát. Ebből fakad az is, hogy – Berlin fogalmával operálva100 – Suarez esetében inkább – bár mint látni fogjuk, nem kizárólagos módon – a szabadság pozitív, míg Locke esetében a negatív fogalmát azonosíthatjuk. Utolsó megjegyzésként a Locke contra Suarez vitához, és visszatérve ezzel a potestas civilis fogalmához: Suarez – mai, Mostesquieu-re visszanyúló értelmezésünk szerint – helyesebben különböztette meg a hatalmi ágakat, mint Locke. Az angol gondolkodó törvényhozó, végrehajtó és föderális hatalmi ágai tulajdonképpen csak törvényhozó – végrehajtó elkülönítést takarnak, hiszen nem említi a bírói hatalmat,101 a föderális hatalom pedig tulajdonképpen végrehajtás, csak nemzetközi környezetben, a közösség külső védelmét szolgálja és nem a föderális vagy municipiális hatalom egy korai megjelenése, mint azt elnevezése folytán többen vélik. Suarez azonban Montesquieu-vel megegyező módon törvényhozó, végrehajtó és ítélkező hatalmi ágat különít el, még ha nem is így nevezi őket és nem is veti fel elválasztásukat. A potestas directiva és a vis cogendi 98 „Ésszerű, ha a gazdagok temporális javai – amennyiben feleslegesek vagy nélkülözhetők – a természetjog szerint a szűkölködők birtokába kerülnek.”; „… ha valamiből feleslege van a magántulajdonosoknak, akkor általánosságban elvárható, hogy másoknak is juttassanak. Ellenben, ha a javak céljával ellentétesen cselekszenek [a javak célja a közjó, a salus communis], akkor ezt Isten ítéli meg, amikor a gazdagokat ítélőszéke elé hívja.” (Idézi Wilenius 1963, 90. Saját fordítás: Op. XII. tr.3. VIII. III. 2.: „Ratio denique est, quia haec bona temporalia, si superflua sint, jure naturae sunt indigentium.” … „…ut quae propriis dominis fuerunt superflua, aliis efficientur communia, nam oppositum esset contra finem ipsarum rerum, et hoc indicant Patres, cum vocant divites dispensatores.”) 99 Lásd pl.: Locke 1999, 172-173. 100 Berlin 1990 101 Locke 1999, 138-140. Ennek „bevett” magyarázata, hogy ekkor már Angliában létezett a független igazságszolgáltatás. Ez egyrészt de facto nem igaz, pontosabban talán csak részben igaz, az alsóbb szintű bíráskodásra. A fellebbviteli ítélkezés intézményei nem voltak függetlenek a végrehajtó hatalomtól – vagyis az uralkodó személyétől – tehát még a korabeli Anglia is – természetszerűen – igen messze állt a független igazságszolgáltatás mai ideájától.

110

megkülönböztetését már érintettem. Suarez azonban a potestas directiván belül is két lényegükben eltérő princípiumot különít el, a törvényhozó (potestas legislationis) és az ítélkező hatalmat (potestas iudicii). A három fogalom egymáshoz való viszonya nem teljesen egyértelmű, az azonban kétségtelen, hogy a potestas directiva – és ezen belül a potestas legislationis is – kétségtelenül magasabb rendű a vis cogendinél.102 A potestas civilis fogalom párja a potestas dominativa vagy potestas oeconomica. Suarez ezen a két ponton ragadja meg az emberek között fennálló hatalmi viszonyokat: az individuum tehát politikai és quasi gazdasági, szélsőséges esetben tulajdonosi hatalom alatt állhat. A potestas civilis és a potestas dominativa, mint hatalmi viszony vagy uralmi forma között jelentős minőségbeli különbségek vannak.103 Először is a politikai hatalmat a tökéletes, a gazdasági hatalmat pedig a tökéletlen közösségekre tartja jellemzőnek. Másodsorban pedig a céljuk is eltérő: a potestas civilis esetében ez a közjó, míg a potestas dominativa célja a magánérdek, az individuum jóléte. Ezekből kifolyólag Suarez alacsonyabb rendűnek is tartja ez utóbbit a politikai hatalomnál, és – némileg idealisztikusan – úgy véli, hogy a potestas civilis minden esetben nagyobb kényszerítő erővel bír a gazdasági hatalomnál. A potestas dominativa kötőereje, természetes racionalitása esetről esetre változik. Ezt bizonyítandó elemzi – Aristotelés Politikája nyomán – a pater familias potestas dominativájának eredetét háztartásának tagjai felett.104 A családfő hatalma eszerint feleségén a lex naturalison és kontraktuson,105 gyermeke felett a lex naturalison, hadifogoly rabszolgáján a ius gentiumon, vásárolt rabszolgáján pedig kontraktuson alapul.106 Suarez pont a rabszolgák miatt kénytelen megjegyezni, hogy a potestas dominativa alapvetően nem egyezik meg a ius possessionisszal, de létezhetnek esetek, amikor valóban tulajdonviszony formájában jelenik meg. Visszatérve a hatalmi viszonyok – pontosabban a potestas civilis – céljához, Suarez kétféleképpen tartotta megvalósíthatónak a salus populist: egyrészt normatív jogi szabályozással, amit már érintettünk, másrészt Leg. III. I. 6-10. Leg. I. VIII. 4-5. – „Potestas ergo praecaptiva quasi generica est, quae in duas species distiguenda est, quas potestatem oeconomicam et politicam, vel potestatem dominativam et jurisdictionis apellare possumus…” (Leg. I. VIII. 4.); „Inter illas autem potestates, ut in personis versantur, cum multae aliae differentiae assignari possint, tres sunt quae ad praesentem causam faciunt. Una est quod potestas dominativa regulariter est circa privatas personas, seu inter partes imperfectae communitatis, … At vero potestas jurisdictionis per se primo respicit communitatem perfectam: nam pertinet ad politicam gubernationem, quae in tali communitate est necessaria: nam ad imperfectam sufficit prior potestas. Atque hinc sequitur secunda differentia, qui in potestate jurisdictionis multo major vis ad coercendum et cogendum invenitur, quam in potestate dominativa…” (Leg. I. VIII. 5.) 104 A családfői hatalom eredetének kérdése igen népszerű lehetett a korban, Bodin is e témának szenteli Az államról szóló első könyvének II., III., és V. fejezetét. Lásd: Bodin 1987. 105 Suarez kontraktus alatt magánjogi szerződést ért. 106 Wilenius 1963, 67. 102 103

111

pedig az anyagi javak társadalomban való megoszlásának a rendezésével. Ennek a disztribúciónak épp úgy tárgyai a közös tulajdonban lévő jószágok, mint a magánjavak.107 Ugyanis azok a jószágok, melyek tulajdonosuk fogyasztása szempontjából feleslegesnek minősülnek, a szűkölködőket illetik. Suarez ennek kivitelezését az által vélte megvalósíthatónak, hogy nem részesítette jogvédelemben a tulajdon felesleges (superflua) részét – azon az alapon, hogy csak olyan magánjavak élvezhetik a törvények védelmét, amelyek nem okoznak mások számára sérelmet, hátrányt. Sarkosan fogalmazva tehát egy önkiszolgáló rendszert vezetett be a szűkölködők számára azon tulajdonosok többletjavaiból, akik önként nem bocsátották azt a szegények rendelkezésére. Más szankciót nem alkalmaz, a javaikat visszatartókat nem a világi, hanem az isteni igazságszolgáltatás elé „utalta.” Ennek fényében nyer teljes értelmet a salus populis, a közjó, a jog és állam célja. Ebben nem csak a harmonikus társadalmi viszonyok foglaltatnak benne, hanem a szociális igazságosság is. És ennek megvalósítása az állam, a közösség – nem csak feladata – célja. Suarez egyértelműen magasabb rendűnek tartotta a köztulajdont a magántulajdonnál, erre utal beágyazásuk szintje jogelméletének struktúrájába is.108 A magántulajdon nem természetjog alapú, csak emberi megegyezés eredménye, a ius gentiumból és a ius civiléből ered.109 A – közvetlen módon – közös tulajdon ezzel szemben természetjog alapú, azonban csak a lex naturalis negativából vezethető le. Tehát, mint a dolgok állapotára vonatkozó bevett szabály, megváltoztatható, ami nyilvánvalóan meg is történt a magántulajdon bevezetésével. Ugyanakkor így felvetődik az a probléma, hogy ezek szerint nincs egy természet szerint tisztán racionális formája a javak elosztásának.110 Fentebb amikor köztulajdont említettem, minden esetben közvetlenül közös tulajdont értettem alatta. Suarez azonban a köztulajdonnak két formáját különíti el. A közvetve közös tulajdon, alapvetően magántulajdon, azon az alapon közös, hogy tulajdonosa alkotója, tagja a communitasnak.111 Ez tehát a magánjavak összessége az álamban a fenti elv alapján. A közvetlenül közös tulajdon ellenben vagy minden individuum birtokában van egyidejűleg, vagy ha nem is, de közösen használják.112 Hogy feloldja kommunisztikus elmélete és korának magántulajdonra épülő gyakorlata Lásd az 56. és 57. lábjegyzeteket. Wilenius 1963, 87. 109 Def. III. II. 14.: „privata autem dominia partim iure gentium, partim iure civili introducta sunt”. 110 Suareznek ez az álláspontja nyilvánvaló főhajtás a létező társadalmi intézmények előtt. 111 Leg. I. VII. 8-9. 112 Suarez itt eltávolodik a possessio római jogi fogalmától az usus fogalma felé, hiszen tulajdonképpen haszonélvezetet ír le. Az általa használt tulajdonfogalom ebben az esetben gyakorlatias és nem elméleti, nem a tulajdonnal való rendelkezésen, hanem a használaton alapul. Ilyen közös tulajdonnak tekintette egyébként a legelőket, réteket, erdőket és a hivatalokat. 107 108

112

közti ellentmondást, Suarez – quasi gyakorlati tanácsként – azt fogalmazta meg, hogy a mozdítható, disztribuálható javak kerüljenek magántulajdonba, míg a nem mozdítható javak esetében célszerűnek találta a közös birtoklást.113 „Az enyém és a tied hideg, irtózatos szavak és minden rossznak ösztönzői.”114 Ezt az idézetet több mint ezer évvel korábban vetette papírra Aranyszájú Szent János. Arra hívja fel a figyelmünket, amiről a politikai gondolkodástörténettel foglalkozók előszeretettel megfeledkeznek. A magántulajdon kritikája nem a szocialista gondolkodók teremtménye, hanem – a szofistáktól és a cinikusoktól kezdve, a kétezer éves keresztény gondolati hagyományon115 át máig – quasi egyidős az emberi gondolkodás általunk ismert történetével. Suarez annyiban hozott újat ezen a területen, hogy többé nem morális, hanem politikai és jogi kérdésként kezelte a társadalom szociális egyenlőtlenségeit, sőt, a morális helytelenítésen túl jogi válaszokat próbált találni erre a kérdésre. Ha mást nem is, a jogi védelem megvonását a felesleges magántulajdontól mindenképpen ilyennek tekinthetjük. Amikor Suarez az anyagi értelemben vett közjót tette meg az állam céljának, akkor ezzel az aktussal nem csak kitágította az állam hatáskörét korábban általa nem szabályozott területekkel, hanem – és kortársai számára nyilvánvalóan ez volt az elsődleges – rendkívüli mértékben leszűkítette, korlátozta is. Az ugyanis, hogy az állam létének elsődleges – és szinte kizárólagos – célja a „salus populis materialis”,116 azt is jelenti – indirekt módon – hogy az állam nem bír befolyással a spiritualitás, a szellemi illetve hitélet területén. A világi szuverén nem spirituális szuverén. Nem von el minden morális feladatot az államtól, de amit meghagy neki, azok csökevényesek és közvetettek, mint például az egyházi bíróságok hatá-

Wilenius 1963, 88. Johannes Chrysostomus. (Saját fordítás. „Meum et tuum frigidum verbum, et malorum omnium incentivum apellat.” Wilenius 1963, 91.) 115 A keresztény szellemiség hihetetlen sokoldalúságát, adaptivitását mutatja – nihil humani me alienum –, hogy éppúgy képes volt belőle kifejlődni a kapitalizmus szellemének kikiáltott protestáns etika, mint ahogy a keresztényszocializmus is. A magántulajdon jogelméleti hátterének kérdése egyébként még hosszú ideig foglalkoztatta a keresztény gondolkodókat. Ezen adaptivitás szellemében egyáltalán nem meglepő, hogy pont az a Rerum Novarum kezdetű enciklika mondta ki a magántulajdon pozitív természetjogi hátterét – közvetve tehát megváltoztathatatlanságát, megkérdőjelezhetetlen természetjogi racionalitását – amit a keresztényszocializmus egyik központi dokumentumának is tartanak. „Sőt mi több, olyan orvoslást ajánlanak, ami nyilvánvalóan ellentmond a jogszerűségnek, minthogy az embernek természetadta joga, hogy magántulajdonban, sajátjaként birtokoljon dolgokat.” (Rerum Novarum 2/5.) 116 Suarez nem használja a salus populis materialis és salus populis spiritualis fogalmakat, csak a szerző, mert megragadhatóbbnak érzi velük a mögöttes tartalmat, mint a közjó állandó körülírásával. E latin kifejezések magyar fordítása az anyagi illetve szellemi értelemben vett közjó. 113 114

113

rozatainak végrehajtása világi szervek által.117 A társadalom, a közösség spirituális és morális igényeinek kielégítése, jólétének (salus populis spiritualis) biztosítása egyértelműen és kizárólag az egyház feladata. A salus populis materialis és spiritualis közül természetesen az utóbbi a magasabb rendű. A társadalom világi jóléte nem kerülhet ellentmondásba a szellemivel, mert akkor alárendelődik ennek, ahogy a világi jogi norma is alárendelődik, és megszűnik jognak lenni, ha isteni törvénnyel kerül összeütközésbe.118 Ez a kérdés pedig átvezet minket a temporális és a spirituális hatalom viszonyának a területére. A temporális és spirituális hatalom, a ius resistandi és a szabadság kérdése A temporális és spirituális – vagy kicsit leegyszerűsítve: világi és egyházi – hatalom egymáshoz való viszonyának kérdése kevéssé tűnhet releváns kérdésnek a modern politikai filozófia számára. Több olyan aspektusa is van – túl természetesen azon, hogy Suarez életművének jelentős része foglakozik ezzel a kérdéssel – mely a jezsuita atya demokrácia-koncepcióját és a monarchiához való viszonyát is érthetőbbé teszi. A spirituális és temporális hatalom közti lényegi különbség ugyanis a társadalmi szerződésben kumulálódik. Mint láttuk már, minden szekuláris fejedelem hatalma, egyáltalán minden politikai hatalom a néptől ered, társadalmi szerződés eredménye. Azonban minden hatalom forrása (causa proxima) természetesen Isten,119 Ő azonban „általában” egy ágensen keresztül érvényesíti akaratát. Esetünkben ezek az ágensek lesznek a hatalom gyakorlói. Az isteni potestas átadására pedig kétféleképpen kerülhet sor. Connaturali modo, vagyis természetes úton, ebben az esetben a delegált hatalom potestas naturalis. Ekkor a célcsoport minden esetben emberek csoportja, amiben megvan a képesség communitas perfecta létrehozására. Így születik a temporális hatalom. Az átadás másik lehetséges útja, a supernaturali modo, vagyis természetfeletti úton történő, amelyből pedig az egyházi hatalom fakad. Korábban már rámutatottunk bizonyos inkonzisztenciákra, melyek a jezsuita atya demokrácia-koncepciója, demokrácia-értékelése, illetve egyes, a monarchiát legideálisabb államformaként méltató szöveghelyei között feszülnek. Ezek egy része – mint említettem – Aristotelés tekintélyére támaszkodik, míg a másik arra, hogy Krisztus is monarchikus 117 Wilenius 1963, 69. Ebben az esetben úgy Suarez mint Wilenius megfeledkeznek a moralitás egy nagyon fontos területéről, ami állami felügyelet alatt maradt. Ez pedig pont a jog, ami – lévén a jogpozitivizmus előtt járunk – igen jelentős mennyiségű morális tartalommal és funkcióval bír. 118 Leg. I. IX. 4. 119 Leg. III. II. 3.

114

szerkezetet adott egyházának. Felvethető azonban – pont ezen utóbbi érv alapján –, Suarez monarchiát támogató sorai nem általában az egyeduralomra, hanem a pápai primátusra vonatkoznak.120 Bár Suarez – mint később látni fogjuk – biztosított temporális hatalmat Krisztus földi helytartója számára, nem volt híve a középkori univerzális monarchia elképzelésének, még pápai főség alatt sem. Szerinte az emberek már a teremtés után különböző államokban oszlottak szét.121 Ettől függetlenül a pápa valóban monarcha: spirituális szuverén. És ezen a ponton hatalmas különbség mutatkozik Suarez világi és egyházi monarchiáról vallott elképzelése között. Mivel a világi szuverén épp oly gyarló, tehetségtelen és bűnös lehet, mint bármely alattvalója,122 számos problémát vet fel a hatalomgyakorlásnak ez a módja. Ezért javasolja, hogy legyenek demokratikus intézmények még a monarchiákban is. A spirituális monarcha, pontosabban inkább maga a monarchia – lévén közvetlenül isteni alapítású – mentes ezektől a hibáktól. A pápa ugyanis lehet bármilyen gyenge képességű, tehetségtelen, mindig bizton számíthat Isten különleges segítségére, pápa hiányában pedig maga a Szentlélek irányítja az egyházat.123 Tekintettel a Suarez korában uralkodó államformának, a monarchiának fent említett hiányosságaira, a XVI-XVII. század politikai irodalma különös jelentőséget tulajdonított a szuverén elleni lázadás, illetve zsarnokölés kérdésének.124 Suarez e területen legjelentősebb munkája, az 1613 júniusában I. Jakab ellen írt – az 1604-es Gunpowder Plot által inspirált – vitairata a Defensio Fidei adversus Regem Angliae címet viselte. Az angol királynak az a legfőbb érve, miszerint a királyi főhatalom közvetlenül Istentől származik és senkinek sincs alárendelve, állt cáfolata középpontjában.125 Első tézise az volt, hogy a hatalom a priori a népet alkotó individuumokban lakozik,126 ráadásul ezen individuumok jogokkal, jogosítványokkal rendelkeznek a zsarnokok ellen. „A mindent megelőző legfontosabb jog az élet megőrzésének joga…, amikor Op. XII. tr. 1. IX. vi. 10-11, Leg. III. IV. 1. és Wilenius 1963, 100. Egy újabb „eretnek” Suarez gondolat, melyet ebben a formájában nem támasztana alá a

120 121

Biblia.

Lásd a 39. és 40. lábjegyzetnél idézett szövegeket. Lásd a 119. lábjegyzetnél idézett szöveghelyeket. A monarcha elleni lázadás és a zsarnok elleni fellépés párhuzama több általános elméleti kérdés gyakorlativá redukálásának eredménye. Nyilvánvaló, hogy nem csak monarchikus államforma esetén állhat fenn, hogy a polgárok zsarnoki elnyomást kénytelenek elviselni. A „többség zsarnoksága” vagy az „ochlokrácia” Arisztotelész óta ismert fogalmak, azonban történelmileg nem időszerű problémát takarnak a XVI-XVII. században, mint ahogy az arisztokráciában uralkodó zsarnokság is mellékesnek tűnik egy olyan Európában, ahol a lakosság túlnyomó többsége monarchikus keretek között él. 125 Bán 1978, 603. 126 Ezt fentebb a communitas perfecta illetve az állam születésénél már kifejtettem. 122 123 124

115

a király igazságtalanul a közösség életére tör és polgárait gyilkolja.”127 Ekkor az önvédelem és az élet megőrzésének individuális joga, feltéve, ha a zsarnok önkénye valóban létében fenyegeti, a közösségek esetében is érvényes lesz.128 „...mely törvényessé teszi, hogy a közösség szembeszegüljön fejedelmével, sőt megölje, amennyiben nincs más eszköze a maga megóvására.” Ám akkor, ha az uralkodó ténylegesen „nem visel háborút a közösség elpusztítására és nagyszámú polgárának meggyilkolására,” akkor „a közösség megvédelmezésének sem a király élete ellen irányuló erőszak, sem összeesküvés révén nincs helye.” Suarez a tyrannocidiumon kívül más eszközt is ismer a közösség megvédelmezésére a zsarnoktól. Ilyen például a trónfosztás joga, mellyel „a közösség egészét képviselő testület” kellő körültekintés után élhet. A dolog pikantériája, hogy ő maga és kortársai is általában kivételesebbnek tartották ezt az eljárást a királygyilkosságoknál. A fenti vázlatos, áttekintő kép az alábbi gondolatokkal egészíthető ki. Suarez a tyrannisnak két fajtáját különíti el. Az egyik az usurpatio, az illegitim uralom. A zsarnok ebben az esetben „tyrannus in titulo”, vagyis már neve szerint is zsarnok. Vele szemben a lázadás feltételek nélkül megengedett. A másik esetben, amikor legitim uralkodó válik cselekedeteiben zsarnokká, „tyrannus in regimine”-ről, vagyis „uralmában, kormányzásában zsarnok”ról beszélhetünk. Vele szemben a fellépés valóban olyan körülményes, mint fentebb láthattuk. Ha az uralkodó ténylegesen az egész közösséggel szemben hadiállapotba helyezi magát, akkor – Suareznek így sikerült feloldani a legitim uralom sérthetetlenségének problémáját – a továbbiakban tyrannus in titulonak minősül, és úgy is lehet fellépni vele szemben.129 127 Ez és az ezt követő idézetek Skinner 1997, 78-79. Továbbá: „És ha már akkora lenne a király önfejűsége és természetellenessége (perversitas) az állam közjava, valamint királyság törvényei és megegyezései [vagy megállapodásai] ellen, akkor az egész királyság egy közös tanács által felmondhatja a megállapodást, eltávolíthatja az uralkodót, és felszabadíthatja magát a polgári engedelmesség és hűség alól.” (Saját fordítás. Def. VI. VI. 11.: „Tantaque potest esse perversitas Regis contra commune bonum rei publicae, vel contra foedera, & conventionem cum regno factam, ut totum regnum communi concilio possit pacta rescindere, & ita se ab illius obedientia, & fidelitate civili liberare.”) 128 „Ilyen körülmények között határozottan megengedhető az ellenállás a fejedelemmel szemben, még meggyilkolása is, ha más módon nem lehetséges védekezni. [Ez az állítás a következő érvekkel támasztható alá:] Egyrészt ha minden, saját élet védelmére irányuló cselekedet megengedett, kétségtelenül sokkal inkább megengedett a köz java érdekében, másrészt pedig a közösség vagy az állam (civitas seu res publica) ekkor jogos védekező háborút folytat egy jogtalan hódító ellen, még ha az saját uralkodója is, oly mértékben, hogy bármely polgár vagy az állam közösségének bármely tagja – nyílt vagy titkos lázadás útján – megvédheti az államot ebben a konfliktusban, bármiféleképpen, ahogy csak képes.” (Saját fordítás. Def. VI. IV. 6.: „Et tunc certe licebit resistere, etiam occidendo: illum, si aliter fieri non possit defensio. Tum quia si pro vita propria hoc licet, multo magis pro communi bono, tum etiam quia civitas ipsa, seu respublica tunc habet iustum bellum defensivum contra iniustum invasorem, etiam si proprius Rex sit; ergo quilibet civis ut membrum reipublicae, & ab ea vel expresse, vel tacite motus potest rempublicam defendere in eo conflictu, eo modo, quo potuerit.”) 129 Def. VI. IV. 3.

116

A fentebb idézett szövegek érdekessége, hogy – legalábbis így, kiemelt formájukban – kétségtelen módon ellentmondanak egymásnak. Nem lényegtelen kérdés ugyanis, hogy egy, az egész közösséget képviselő tanácsnak,130 vagy pedig egy egyszerű polgárnak önmagában adjuk meg a második társadalmi szerződés felbontásának, a delegált vagy elidegenített hatalom visszavételének a jogát. Pont Suarez társadalmi szerződés elmélete szerint egy harmadik verzió tűnik számomra logikusnak, ám ezt általam ismert szöveghelyek nem támasztják egyértelműen alá. „Az állam közösségének egésze, a polgárok és az előkelők nyilvános és közös tanácsai foszthatják meg az uralkodót trónjától.”131 Az ésszerű megoldás ugyanis az lenne, ha azok vehetnék vissza az uralkodótól szuverenitását, akik a társadalmi szerződést kötötték, akik azt delegálták vagy elidegenítették, tehát maga a communitas perfecta, pontosabban az azt alkotó összes személy. A fent idézet mondat is erre a jogalapra épít, amikor azt mondja, hogy „az állam közösségének egésze.” A mondat második fele azonban egyértelművé teszi, hogy „az állam közösségének egésze” és „a polgárok és előkelők nyilvános és közös tanácsai” gyakorlatilag megegyeznek, pontosabban adott szituációban az utóbbi képviseli az előbbit. Természetesen Suarez szeme előtt gyakorlati megfontolások lebegtek, hiszen polgárháborús viszonyok között nem gyűlhet össze egy ország összes lakosa, hogy a társadalmi szerződés megkötésével megegyező feltételek között felmondja azt. Ezért szánta ezt a feladatot egy képviseleti szervnek. Ez a gyakorlati indok azonban természetesen nem menti azt a tényt, hogy Suarez ebben az esetben saját legalitás-koncepciója ellen foglalt állást. Mivel a közösség egésze nem delegálta vagy idegenítette el a hatalmat ezen fenti képviseleti szervnek vagy szerveknek – hiszen erre ismét csak teljes, hiánytalan összegyűlés esetén lett volna legális körülmények között mód –, ezért formálisan nem teljesen legitimek. Ha a szerző megengedhet magának egy anakronizmust, akkor Suarez ebben az esetben forradalmi legitimációt használ. A polgárok közösségei, akik – akár fiktív módon, akár valamilyen választási eljárás által ténylegesen, ám jog szerint nem kielégítő módon – a társadalom, a polgárok képviselőinek tekintik magukat, szabadon eldönthetik, hogy mikor érzik tűrhetetlen módon zsarnokinak maguk felett a politikai hatalom gyakorlását, és ekkor felléphetnek ellene. Hiába él Suarez objektív követelményekkel is, például hogy az uralkodó valóban az egész közösség elpusztítására viseljen háborút, ezek rögtön szubjektívvé válnak, mihelyt e közösség tetszőleges részcsoportja 130 Többen a modern parlamentarizmus csíráit látják itt Suareznél. Kétségtelenül nem rendi parlamentáris intézményről van ez esetben szó, hanem az egész társadalom képviseletéről. (In: Wilenius 1963, 82.) 131 Saját fordítás. Def. VI. IV. 15.: „… potuerit respublica tota, publica & communi consilio civitatum, & procerum Regem deponere…”

117

dönthet afelől, hogy ezen feltételek teljesültek-e. Vagyis egy uralkodó elleni lázadás de facto és de iure is csak utólag, siker esetén legitimálható azzal az eszközzel, hogy valóban kvázi az egész társadalom elviselhetetlennek érezte már a zsarnokság terhét, felkelt és universi modo kivívta a győzelmet. További nyomásgyakorlást tartott Suarez elképzelhetőnek a zsarnokok felé a pápaság részéről. Alapelve, hogy nemcsak a világi állam, de természetesen az egyház is communitas perfecta. Elismeri – hiszen maga is hirdeti –, hogy az egyháznak alapvetően csak spirituális iurisdictiója van, azonban úgy véli, hogy ha egész közösségek salus populis spiritualisa forog veszélyben, akkor bizonyos temporális hatalommal is bír a profán államok fölött.132 „A pápa a kiközösítés illetve az interdictum egyházi fegyverével élve kényszert gyakorolhat a fejedelmekre és a királyokra, kiváltképpen az eretnekekre.”133 „A pápa hatalma arra is kiterjed, hogy a királyokat temporális büntetésekkel kényszerítse, sőt, hogy megfossza őket királyságuktól.” „A pápára nemcsak az a feladat hárul, hogy az eltévedt bárányokat megdorgálja és visszakényszerítse a nyájhoz, hanem az is, hogy elűzze a farkasokat és megóvja a nyájat az ellenségtől.” „A pápára hárul a feladat, hogy megóvja az eretnek fejedelmek alattvalóit, és hogy elhárítsa fejük fölül a nyilvánvaló veszélyt.” „Képesnek kell lennie temporális hatalmát úgy is latba vetni, hogy elmozdíthasson egy fejedelmet trónjáról, megfoszthassa hatalmától, oltalmat nyújtva ezzel az alattvalóknak és felmentve őket a hűségeskü alól.”134 Az általam említett valamennyi gondolkodó – Bodin, Vitoria, Suarez – ellene volt az egyházi beavatkozásnak a profán állam életébe. Ugyanakkor előírtak a világi hatalom számára egyfajta jogi és morális minimumot is, amelyet nem illett a szuverénnek áthágnia. Azt, hogy mi történt akkor, ha ezt mégis megtette, nem igazán az elmélet, mint inkább a testközelből megélt gyakorlat befolyásolták. Vitoria és Suarez könnyen vallhatták magukénak a középkortól oly népszerű tanát a zsarnokölésnek, hiszen a spanyol korona országainak erős monarchiája igazán nem szenvedett polgárháborús állapotoktól. Bodin ellenben élete javát ilyen körülmények között töltötte, sőt azt is látta, mennyit ronthat még egy királygyilkosság az amúgy is zajló polgárháborún. Nem véletlen, hogy az alattvalók szuverén ellenes lázadását – történjen az universi aut singuli – teljes mértékben Bán 1978, 603. Ez és a további idézetek Skinner 1997, 80-81. 134 Vitoria ugyanebben a kérdésben: „A világi fejedelmek a spirituális és temporális dolgok viszonyát illetően tudatlanok, ezért a spirituális kérdések mérlegelését nem lehet rájuk bízni.” „A pápa képes legyen bármit megtenni, amit a spirituális ügyek védelme és igazgatása megkövetelhet.” „A pápa által közvetetten (mediante) valamennyi fejedelem felett gyakorolt auctoritas az egyház spirituális céljainak megvalósítását szolgálja és a legteljesebb mértékben a temporális hatalom egyik formája.” „Ha közvetlenül spirituális érdekek forognak kockán, a pápa temporális hatalmát közvetlenül is felhasználhatja.” (In: Skinner 1997, 80.) 132 133

118

elvetette. „…nemcsak a szuverén uralkodó megölése nem engedhető meg, hanem az ellene való lázadás sem…”135 Az ellenállás jogának vizsgálatával elérkeztünk az individuumhoz Suarez rendszerében, pontosabban az individuum államba és társadalomba ágyazottságának, szabadságának kérdéséhez. Francisco Suarez az emberi szabadságokat, jogokat összefogó libertas humanának három aspektusát különítette el. Az első az akarat szabadsága, azonban természetesen nem liberális értelmezés szerint, hanem a katolikus dogmatika „szabad akarat” tételének megfelelően. Eszerint az emberi szabadság első, és ebből eredően legmagasabb rendű eleme az individuum teológiai szabadsága, mely az egyén döntésétől (is) függővé teszi üdvözülésének kérdését. A második aspektus az ember természet szerinti szabadságára vonatkozik, ez Suarez szerint „szabadság a rabszolgaságtól.”136 Bár elfogadja a rabszolgaság intézményét, mint létezőt, azonban ellentétesnek tekinti az emberi természettel. Ellentétesnek, mert a természetes állapot az általa vázolt szabadságnak megfelelő, vagyis az individuum személyében mindig szabadnak születik. Érdemes e kérdésben újra visszatérni a potestas dominativához, illetve a pater familias potestas dominativájának jogi forrásaihoz. Mint már kifejtettem a családfő hatalma a hadifogoly-rabszolga felett a ius gentiumon, a vásárolt rabszolga felett pedig kontraktusos viszonyon alapul. Ám Suarez nem említi azon rabszolga feletti hatalmát és ennek forrását, aki egy, az úr tulajdonában lévő rabszolgától született. Ennek két oka lehet. Egyrészt az, hogy a kontraktuális viszonnyal az úr olyan teljes tulajdonjogot nyert, ami – mint például természetesen az állatok esetében – az utódok feletti birtoklás jogát is biztosítja. (Ellenkező esetben nem beszélhetnénk tulajdonról, csak használatról.) Ez azonban nem valószínű. A rabszolga ugyanis nem személytelen létező, ő is bír természetes jogokkal, még a „szabadság a rabszolgaságtól” jogával is, azonban bizonyos élethelyzetek és jogi körülmények, például egy győztes bellum justum utáni kárpótlási igény, rabszolgává tehetnek embereket. De ezek az egyének nem servi naturae, nem született vagy természetes rabszolgák, ezek létezését a híres, Bartolomeo Las Casas és Juan Ginés Sepúlveda között, Domingo Sotoval, mint döntőbíróval zajló 1550-1551-es „valladolidi disputa”137 óta nem is ismerték el Spanyolföldön. És mivel a természeti törvény magasabb ren Bodin 1987, 151.p. „….ex natura rei omnes homines nascuntur liberi, et ideo nullus habet jurisdictionem politicam in alium, sicut nec dominium: neque est ulla ratio cur hoc tribuatur ex natura rei his respectu illorum potius quam e converso…” (Leg. III. II. 3.) 137 Valladolidban működött 1523-tól a kasztíliai királyi tanácsból létrejött Consejo real de Indias de Su Majestad, vagyis Őfelsége Királyi Tanácsa az Indiákról. E szervezett keretén belül került sor a fent vázolt ellentétes vélemények ütköztetésére. 135 136

119

dű, mint a belőle nem is származtatható magántulajdon intézménye, nem tekinthető rabszolgának a rabszolgától született gyermek, hiszen esetében nem állnak fenn azok a már említett kényszerítő körülmények, melyek leginkább a jogszerű háborúhoz (bellum justum) tartoznak. A győztes kárpótlásának szükségessége egyértelműen nem lehet érvényes személyében a második generációra, az adásvételi kontraktus pedig szintén nem. Miért? Ha kizárjuk a servi naturae létezését, ahogy a XVI. századi spanyol gondolkodók is kizárták, nem lehet más az adásvétel tárgya, csak hadifogoly-rabszolgák, akik felett a rendelkezés a ius gentiumon alapul. Mivel ez a rendelkezési jog azonban időleges, a háborús kár megtérítéséig tart, nem jöhet létre esetükben tulajdonról szóló adásvételi viszony, hiszen nem lehetnek tárgyai korlátlan idejű, potestas dominativán alapuló rendelkezésnek, ezért az adásvétel is csak használatról, bérleti jogról szólhat. Az igazi oka tehát annak, hogy Suarez nem említi az úr rendelkezését született rabszolgája felett nem az, hogy természetesnek veszi, hanem az, hogy nem ismeri el. A természet adta szabadság fogalma egyértelműen kizárja a született rabszolgaság intézményét. E fenti gondolatmenetet támasztja alá Suareznek egy további érve a servi naturae tézis ellen, mely szerint rabszolgaság kizárólag a bűnbeeséstől létezik, és ezáltal nem hozható kapcsolatba semmiféle magasabb rendű isteni vagy természeti céllal, szükségszerűséggel. Ehhez az aspektushoz tartoznak még Suarez szerint az individuumok alábbi természet adta jogai: jog a saját élet fenntartására, megőrzésére; jog a jó hírnév megőrzéséhez;138 házassághoz való jog; illetve „természetes jog valakinek azon szabadságához, amivel a szűz rendelkezik a házasság előtt,”139 vagyis – bár a kérdés nem igényel bővebb magyarázatot – az individuum saját testével való rendelkezési szabadsága, amely kiterjed a házasság előtti – Berlin-féle negatív értelemben vett – szexuális szabadságra. A házasság megkötése után már a kötelezettségek lesznek a hangsúlyosak ezen a területen. A szabadság harmadik aspektusát a személyes szabadság politikumra vetítése adja, mely nyilvánvalóan a temporális monarchiák lex divinára és lex naturalisra, mint legitimációs forrásra építő törekvései ellen irányul. E szerint a „a dolgok természetéből fakadóan” (lex naturalis) senkinek sincs 138 Ezek a természetjog szerint az élettel egyenértékű javak. Lásd ugyanerről Grotius I. II. IV. 7.: „Az isteni akaratnak a természetes ész segítségével történt értelmezése hasonló dolgokat kapcsolt össze oly módon, hogy a gyilkos büntetését indokoltnak látta más különösen veszélyes bűntettesekre is alkalmazni. Vannak ugyanis az élettel egyenértékűnek tekintett javak, mint a jó hírnév, a szüzesség, a házastársi hűség, továbbá olyanok, amelyek nélkül az élet nem biztonságos, például a társadalmat összetartó főhatalom tisztelete. Akik ezeket támadják, azokat nem tekintik jobbnak a gyilkosoknál.” (Grotius 1999, 54.) 139 Wilenius 1963, 107.

120

politikai hatalma egy másik individuum felett,140 vagyis – visszautalva a politikai hatalom keletkezésére – publica potestas temporális hatalomként csak társadalmi szerződés útján jöhet létre. Ennek alátámasztására idézi a Genezis könyvét, ahol Isten, bár quasi az egész világot az ember hatalma alá rendelte, nem említi embernek ember feletti hatalmát,141 ebből fakadóan az individuumnak individuum feletti politikai hatalma nem fakadhat a természet ésszerűségéből, vagy Isten közvetlen rendeléséből. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egyén nincs alávetve politikai erőnek, csak azt, hogy ezt a politikai erőt – mint már láttuk – Isten nem egy másik individuumra, hanem a közösségre, a társadalomra ruházta. Ezek alapján – kizárólag a politikai szabadság aspektusának területén – Suarez megkülönbözteti „az emberek,” vagyis a társadalom, a kollektíva szabadságát és az individuum szabadságát. Szabadnak azt a communitas perfectát tekinti, amely – természeti jogként – közvetlenül Istentől kapta a potestas publicát és ezt nem is idegenítette el.142 A társadalom szabadsága azonban magasabb rendű az egyén szabadságánál, hiszen a pozitív szabadságképre épülő heteronómián keresztül az egyének magasabb szintű létezését teszi a társadalom lehetővé, mintha pusztán autonóm, individuális létezők volnának.143 Ebből pedig az következik, hogy a társadalom rendelkezik az őt alkotó egyének bizonyos szabadsága(i) felett. Ennek alapján pedig kizárólag egy jog nem idegeníthető el az egyén részéről a közösség felé, ez pedig az élethez való jog. E fölött ugyanis elsődlegesen Isten rendelkezik, Suarez negatív természeti jogként is csak az élet fenntartásának és megőrzésének jogát adta meg az individuumnak, nem pedig a vele való teljes rendelkezési szabadságot. Az egyén nem dobhatja el tetszése szerint saját életét, mert ezzel isteni jogot sért. Az egyén élete fölött elsősorban Isten, és nem az individuum rendelkezik. 140 Leg. III. II. 3. Lásd a 135. lábjegyzet alatti idézetet. Vitoria e kérdésről: „tény, hogy a dolgok természetes szerint minden ember szabadnak születik.” Ismét csak Suarez: „a dolgok természete szerint senki sem mondhatta, hogy több hatalommal bír, mint más.” (Mindkettő: Skinner 1978, 156.) 141 „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (Mózes I. 1. 26.) 142 „Quae libertas (communitatis seu civitatis humanae, prout a Deo immediate regitur jure naturae) non excludit, sed includit potius potestatem regendi se ipsam, et imperandi membris suis, excludit antem subjectionem in alium hominem.” (Def. III. II. 11.) 143 Suarez, mint „az utolsó skolasztikus,” mint tomista gondolkodó természetesen Arisztotelészt veszi alapul az ember „zóon politicon” voltáról, amiből egyértelműen következik a társas érintkezés értékesebb, emberi természetnek jobban megfelelő volta. Lásd ehhez: Leg. III. III. 6.: „Quocirca sicut homo, eo ipso, quod creatur, et habet usum rationis, habet potestatem in se ipsum, et in suas facultates, et mebra ad eorum usum, & ea ratione est naturaliter liber, id est, non servus, sed dominus suarum actionum: ita corpus politicum hominum, eo ipso quod suo modo producitur, habet potestatem ,et regimen sui ipsius, et consequenter habet etiam potestatem super membra sua, et peculiare dominium in illa.” – A heteronómiához lásd Berlin 1990, 372-375., a szabadság pozitív fogalmához pedig ugyanitt 361.

121

Az individuum tehát a communitas politicában alávetett a kollektív célnak és akaratnak, egy felsőbb princípiumnak, mely parancsokon és jogon keresztül kormányoz.144 A felsőbbség – a szuverén – természetesen nem kötődik egy személyhez. Van azonban a szuverénen kívül egy másik formája is kollektív akaratnak, ez pedig a jog, a törvény. Suarez a „princeps legibus solutus” elvet vallja, vagyis még az uralkodó is alávetett szerinte a törvényeknek, és nem csak az isteni vagy természeti törvényeknek, mint Bodin állítja,145 hanem a lex civilisnek is. Még ennél a kérdésnél maradva, érdemes megvizsgálni Suarez szabadság-elemeit Berlin terminológiájával. Kiindulhatunk abból az egyszerűsítő alapvetésből, hogy a természetjog és az egyén viszonyáról vallott elképzelése minden gondolkodónak eleve meghatározza a szabadsághoz való viszonyát is. Példaként hozhatnánk fel Locke-ot, Millt, Constantot, Tocqueville-t az egyik oldalon, hiszen ők individuális alapállásból tekintettek a természetjogra és a negatív szabadság szószólóivá váltak a politikai gondolkodás történetében. Egyszerűsítve helyzetünket, őket nevezzük liberálisoknak. A másik oldalról példa lehetne Hegel, Rousseau vagy Marx, akik az emberi természetnek megfelelő közösségi létezés fontosságát hangsúlyozták – természetesen megkerülhetetlenül Platón nyomán –, ezáltal kollektív természetjogi alapon álltak – már ha nem eretnekség Marx esetében természetjogról beszélni – és természetesen a szabadság pozitív fogalmát részesítették előnyben. Ennek a tetszetős gondolatkonstrukciónak egyetlen hibája a mi szempontunkból, hogy nem illeszthető bele egyértelmű módon Francisco Suarez. Hiába kollektivista természetjogi gondolkodó, aki – a fentebbi idézetekből nyilvánvalóan – a szabadság pozitív fogalma mellett foglalt állást, az individuum számára számos negatív szabadságjogot biztosított.146 Az üdvözülés szabadsága, a rabszolgaságtól 144 Wilenius 1963, 111.: Ugyanehhez: Berlin kiválóan érzékelteti azt a paradoxont, ami a pozitív szabadságfogalom elsődleges tartalma és a között a manipuláció vagy az egyént elnyomó zsarnokság között feszül, amit a szabadságnak ez a fajta értelmezése lehetővé tesz: „ A „szabadság” szó „pozitív” értelme az egyénnek abból a vágyából fakad, hogy saját magának az ura legyen. Azt szeretném, ha életem és döntéseim rajtam múlnának, nem pedig holmi külső erők határoznának rólam.” (Berlin 1990, 361.) 145 „Így tehát a szuverén uralkodók és fejedelemségek abszolút hatalma semmiképpen nem terjed ki az isteni és természeti törvényekre; és még az is, aki a legjobban tudta mi az abszolút hatalom [IV. Ince], és saját hatalma alá hajtotta a királyokat és a császárokat, azt mondta, hogy az abszolút hatalom nem más, mint a közönséges jog korlátozása, de azt ő sem mondta, hogy az isteni és természeti törvényeké. (Bodin 1987, 80.) 146 A szabadság negatív fogalmához lásd: Berlin 1990, 342. „Általában azt mondják, hogy annyira vagyok szabad, amennyire más emberek vagy más emberekből álló csoportok nem avatkoznak be cselekedeteimbe. A politikai szabadság ebben az értelemben egyszerűen az a terület, amelyen belül az ember anélkül cselekedhet, hogy mások megakadályoznák ebben. Ha mások megakadályoznak abban, hogy megtegyem, amit egyébként megtennék, akkor ennyiben nem vagyok szabad. Ha szabadságom területét mások egy bizonyos minimumnál is szűkebbre szabják, azt mondhatjuk, hogy engem leigáztak.” (Ibidem)

122

való szabadság, az „élettel egyenértékű javakra” vonatkozó szabadságok, sőt még a természettől való személyes politikai függést elutasító szabadság is mind-mind a szabadság negatív értelmezéséhez tartoznak. Csak a közösség szabadsága kapcsán merül fel a fogalom pozitív értelmezése. Igen, az individuumok valóban – bár nem szükségszerűen – lemondanak Suareznél eme negatív szabadságokról, azonban mindezt önszántukból teszik, még eme szabadságjogok teljes birtokában. Mégpedig valószínűleg azért, hogy – Arisztotelész-féle – természetes társas készségeiket kielégíthessék.

* Talán nem túlzás azt állítani, hogy Francisco Suarez az egyik legnagyobb hatással bíró egyházi gondolkodó a XVII. század elején a politikai filozófia egyre inkább szekularizálódó terrénumán. Vizsgálati területeinek és eredményeinek párhuzamba állíthatósága Bodin és Hobbes munkáival, valamint erőteljes, közvetlen hatása Locke és Grotius életművére, mind azt mutatják, hogy a spanyol katolikus neotomista gondolkodók a XVII. század felől nézve korszerű, mai nézőpontból pedig maradandó gondolatokkal járultak hozzá az államelmélet, valamint a politikai filozófia és a nemzetközi jog fejlődéséhez. Munkám célja az volt, hogy felhívjam a figyelmet Suarez filozófiai rendszerének ezen pontjaira, szerződéselméletére, kvázi jogállami szuverenitáskoncepciójára, vagy az államnak a közjó biztosításával összefüggésben jelentkező szociális szerepére, és talán kismértékben hozzájáruljak ahhoz is, hogy kevéssé sematikus formákban lássuk magunk előtt a XVI-XVII. századi politikai filozófia néhány szeletét. Azét a korszakét, melynek alkotói és művei megteremtették a modern államról szóló politikai gondolkodást. A források bibliográfiája Bodin (1987): Bodin, Jean: Az államról. Budapest, Gondolat Kiadó, 1987. Grotius (1999): Grotius, Hugo: A háború és a béke jogáról I.-II. Budapest, Pallas Stúdió – Attraktor Kft., 1999. Locke (1999): Locke, John: Második értekezés a polgári kormányzatról. Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 1999. Rerum Novarum: XIII. Leó Rerum Novarum enciklikája = www.katolikus.hu/roma/rerum Leg.: Suarez, Francisco: Tractatus de legibus et legislatore Deo. In: B. P. Francisci Suarez opera omnia. Editio a Carolo Berton. Tomus quintus et sextus. Parisiis, L. Vivés, MDCCCLVI Def.: Suarez, Francisco: Defensio fidei catholicae et apostolicae adversus Anglicanae sectae errores. In: B. P. Francisci Suarez opera omnia, editio a Carolo Berton. Tomus vigesimus quartus. Parisiis, L. Vivés, MDCCCLVI

123

Szakirodalmi bibliográfia Bán (1978): Bán Imre: A jezsuita államelmélet. In: Világosság, (XIX.) 1978/10. 600-605. Berlin (1990): Berlin, Isaiah: A szabadság két fogalma. In: Berlin, Isaiah: Négy esszé a szabadságról. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1990. 334-443. Biederlack (1917): Biederlack, J., S.J.: Die Völkerrechtslehre des Franz Suarez. Eine rechtsphilosophische Skizze. In: Six-Grabmann-Hatheyer-Inauen-Biederlack. Szerk.: P. Franz Suarez S.J.: Gedenkblätter. Beiträge zur Philosophie des P. Suarez. Innsbruck, Verlagenanstalt Tyrolia, 1917. 147-169. Biographisch-Bibliographisches Kirchenlexikon = www.bautz.de/bbkl Chadwick (1998): Chadwick, Owen: A reformáció. Budapest, Osiris Kiadó, 1998. Csejtei-Juhász (2004): Csejtei Dezső – Juhász Anikó: Amerika felfedezése és az új globális rend I-II. Máriabesnyő-Gödöllő, Attraktor Kiadó, 2004. Fastiggi: Ecclesiastical and Temporal Power in Vitoria, Suarez and Bellarmine = http://www.catholicsocialscientists.org/cssrIX/Article--Fastiggi.pdf Gajzágó (1942a): Gajzágó László: A nemzetközi jog eredete, annak római és keresztény összefüggései, különösebben a spanyol nemzetközi jogi iskola. Budapest, Stephaneum Nyomda, 1942. Gajzágó (1942b): Gajzágó László: A háború és a béke joga. Budapest, Stephaneum Nyomda, 1942. oakley (2002): Oakley, Francis: Omnipotence and Promise: The Legacy of Scholastic Distinction of Powers. Toronto, Pontifical Institute of Medieval Studies, 2002. rommen (1926): Rommen, Heinrich: Die Staatslehre des Franz Suarez S.J. M. Gladbach, Volksvereins-Verlag, 1926. Rommen (1969): Rommen, Heinrich: The State in Catholic Thought: A Treatise in Political Philosophy. St. Louis, B. Herder Book. Co., 1947. Six (1971): Six, Karl, S.J.: Franz Suarez als Förderer der kirchlichen Wissenschaft. In: Six-Grabmann-Hatheyer-Inauen-Biederlack. Szerk.: P. Franz Suarez S.J.: Gedenkblätter. Beiträge zur Philosophie des P. Suarez. Innsbruck, Verlagenanstalt Tyrolia, 1917. 1-27. Skinner (1978): Skinner, Quentin: The foundations of modern political thought. Vol. II. Cambridge, Cambridge University Press, 1978. Skinner (1997): Skinner, Quentin: Az ellenreformáció tomista filozófusai. In: A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe. Szerk. Horkay Hörcher Ferenc és Kontler László. Pécs, Tanulmány Kiadó, 1997. 75-85. Wilenius (1963): Wilenius, Reijo: The social and political theory of Francisco Suarez. In: Acta Philosophica Fennica, (XV.) 1963. Wittman (1966): Wittman Tibor: Vitoriától Suarezig. A XVI. sz.-i spanyol államelmélet mérlege. In: Filológiai Közlöny, (12.) 1966/1-2. 53-66.

124

Krokovay Zsolt

Szegénység* 1. Aki szegény, ritkán háborodik fel reformokon. Nem ismeri a körülményeire vonatkozó elméleteket. Fogalma sincs a szabadság utópiáiról. Az antropológusok, a szociológusok, a pszichológusok és a többi kutató szerint általában távol él a rendes emberektől. Kényszerűen és szégyenkezve megy csak közéjük. Az alkotmányokban egyetlen szó sincs róluk. Az alapító atyák és az élő alkotmányos gondolkodás nem őket igyekszik meggyőzni az egyenlőségről. Ez azért van így, halljuk bizonyos radikálisoktól mindenfelől, mert úgy véljük, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa. Szembe kell néznünk a híres csúfolódással, hogy a szegényeknek ugyanúgy joguk van a híd alatt aludni, mint azoknak, akik saját helikopterükkel röpködnek. Ugyanúgy „voksolhatnak” ők is a politikusokra, ugyanúgy pályázhatnak ők is „közjogi méltóságokra”, mint azok, akiket érdekeik érvényesítésében nagyhatalmú pártok és még nagyobb hatalmú üzleti körök támogatnak. Ha akarják, így szól a történet, ők is elérhetnek mindent. Azt pedig, hogy dolgozzanak, ha akarnak, igazán nem tiltja meg nekik senki. A Kádár-rendszerben nem voltak szegények. Vagy ha voltak, ez a „létező” szocializmus olyan átmeneti, kiküszöbölendő ellentmondása volt, amelyet úgy rejtegettek, mint a mozgássérültet a fürdőzők elől. A szegényeket támogató alap maga volt az ellenséges propaganda. Volt munkája mindenkinek, úgyszólván, már aki nem volt Monokon vagy máshol közveszélyes munkakerülő. Ám mi csak ne gúnyolódjunk a kom* Írásom, amely a Wesley János Lelkészképző Főiskola Szociális Munkás Szak vezetője, Bánlaky Pál 70 éves születésnapjára készült, kiindulásként szolgál a PTE Filozófia Tanszékének 2010 tavaszára meghirdetett, Szegénység – a filozófia, a tudomány, a politika kérdései című etikai kurzusához. Azért szeretnék egy terjedelmesebb változatában kifejezetten Bokros Lajos elgondolásaival vitázni, mert Verseny és szolidaritás című programadó könyve alapján úgy tűnik számomra, hogy manapság neki vannak leginkább komoly, megfontolandó javaslatai az állam kötelességeinek meghatározásához.

125

munisták hazugságain, mert akkor hazugságot hasonlítunk össze hazugsággal. Inkább gondoljuk csak meg, rendszerváltás, szabadelvű demokrácia, polgárjogok, a többség kényszerítő politikai hatalmának korlátozása, mindez gyerekes ábrándozás, demagógia-e a szemünkben. Vagy, ami még rosszabb, merő képmutatás.

2. A magyar nép elvei, akár a franciáé, kezdjük innen, olyan társadalmi berendezkedést kívánnak, amelyben valamennyi polgárnak, legyen akár roma, akár román a kultúrája, garantált egyenlő joga van az alapvető szabadságjogokhoz, s e jogok élvezetének nélkülözhetetlen feltételeihez. E berendezkedés intézményei kötik össze a magyarokat, ahogy a németeket is. Nem csupán a közös büszkeség és szégyen. Legyenek hívők vagy nem hívők, konzervatívok vagy újítók, szabadelvű demokráciában akarnak élni. Ismétlem, alkotmányuk minden polgár számára biztosítja, hogy a maga módján, a maga lelkiismeretét követve keresse a boldogságot és a boldogulást, és hogy arról, mi a jó a számára, maga alakítsa ki és esetleg alakítsa át felfogását. Mindenkinek joga van egy ilyen országban ésszerű gondolkodása, illetve erkölcsi gondolkodása kialakításához, majd kifejezésre juttatásához. E demokrácia testi és lelki sérthetetlenségét, jogbiztonságot ígér. Ezért a kényszerítő akarat meghatározása során, amelyre a mindenkit megillető védelemhez van szükség, mindannyian hallathatják a hangjukat, és érvényt szerezhetnek érdekeiknek. Egy ember egy szavazat. E jogállami felfogás sajátos elsőbbséget biztosít a különféle általános társadalmi eszmények minden igényével szemben az egyenlő polgárjogok jól összehangolt rendszerének. Társadalompolitikára pedig mindenekelőtt azért van szükség, hogy mindenki kielégíthesse azokat az alapvető szükségleteit, amelyek lehetővé teszik, hogy jogait értelmesen és hatékonyan gyakorolva másoktól nem függő és másokkal egyenrangú, köztiszteletben álló részese legyen a méltányos együttműködésnek.

3. Bizonyos szükségletek kielégítése – mert olyan a világ, amilyen – életbe vágóan sürgős. A kisgyerek csak akkor lesz meglett ember, felnőtt nő vagy férfi, ha etetik és öltöztetik, ha fűtést és fedelet biztosítanak számára, ha óvják a betegségektől és balesetektől, a bántalmaktól és bántalmazástól. Egy emberi lény számára ez nem elég, de élete kezdetétől a végéig minden továbbit ez tesz lehetővé. Az önbecsüléshez, a szégyenkezés nélküli megjelenéshez szükség van, a szó szoros értelmében és átvitt értelemben is, egy jó vászoningre és bőrcipőre. Az, hogy mi kell a szegénység elkerü-

126

léséhez, amint a tudósoktól tudjuk, „relatív”. Az, hogy valaki szegény-e, ezt magunktól is tudjuk, az nem „relatív”. Már ama bizonyos egyiptomi parasztnak sem csupán arra kellett a táplálék, hogy ne haljon éhen. A kegyetlen bánásmód veszélyei nem véletlenszerűen, esetlegesen bukkannak fel, s nem is egyformán fenyegetik az embereket. Veszély azt fenyegeti elsősorban, aki a legtávolabb áll a tényleges hatalomtól, vagy akit a jóindulatú önkény veszélyesnek tart. A kommunizmusban vagy a katonai diktatúrában nem azért nem élvezhetik lelkiismereti szabadságuk alapvető jogait az emberek, mert éheznek. Nem is feltétlenül éheznek. Ám ha éheznek, azért éheznek, mert őket, emberi jogaikat, lelkiismereti szabadságuk alapvető jogait eleve semmibe veszik.

4. A szegénység, Magyarországon és mindenütt, a társadalom alatti osztály. Falun és városon egyaránt a kirekesztetteké. Az alkotmányos demokrácia azért nem ismeri a szegénységet, mert az nyilvánvalóan nem lehetséges az egyenlő polgárjogok egy olyan, jól kialakított rendszerében, amely intézményeivel és intézkedéseivel tartósan fenntartja a szabad és egyenrangú polgárok egy méltányos együttműködését. A tény, hogy van szegénység, olyasmi, amibe az alkotmányos gondolkodás nem törődhet bele: Nem tekintheti azt egy „szubkultúrának”. El kell hát utasítania a testvériség részvétét és szánakozását. A szegényeknek nem gondoskodásra van szükségük. Gondoskodnunk azokról kell, akik nem képesek – nem voltak és nem lesznek képesek – önálló és igazságos gondolkodásra, a polgári életre és az egyenrangú polgárok kölcsönösségére. A fogyatékossággal vagy károsodással élő személyek sajátos szükségleteik folytán speciális segítségre szorulnak, de még akkor is megilleti őket az egyenlő szabadság, ha ez az állapot születésüknél fogva vagy baleset következtében tartós, sőt végleges. Törődnünk kell az erkölcsi képességek nélkül élő emberi lények – és a velünk rokon élőlények – érdekeivel, ahogy természeti és kulturális értékeinkkel is, de ez legfeljebb abban az értelemben tekinthető méltányos együttműködés kötelességének, hogy az igazságosság megőrzésével és egy igazságosabb világ előmozdításával tartozunk az eljövendő nemzedékeknek. A szegények ugyanakkor nem az egyenlőtlenség – avagy, mondaná a közgazdász, a jövedelemelosztás – igazságos korlátozásának jogos kedvezményezettjei. E különbségelv egy újra és újra kiigazítandó masinéria abbahagyhatatlan, folytonos alkalmazása. Nincs elérendő társadalompolitikai célja. Egy valamelyest igazságos társadalomban állandóan ügyelnünk kell az egyenlő szabadság követelményeire. Ha teljesítettük azokat, akkor a nem egyenlő szabadság feltételeként az esélyek méltányos egyenlőségére, de előbb félretéve a kellő megatakarításokat a jövő nemze-

127

dékei és a nehézségekkel küszködő társadalmak számára. Ha a startvonal, a lehetőségek kiinduló egyenlősége már többé-kevésbé rendben van, a fennmaradó társadalmi és gazdasági különbségeket úgy kell szabályoznunk, hogy azok a lehető legjobb helyzetet eredményezzék a legkevésbé jól élők számára. Az alapvető berendezkedés igazságosságának e követelményei azonban mindjárt a kezdet kezdetén feltételezik, hogy szegények nincsenek.

5. Akárhogy fest az eszmény, a valóságban vannak szegények. Ha vannak, úgy segítségre azért és addig van szükség, éspedig mindjárt az alkotmányos gondolkodás első lépésénél, hogy ne legyenek. Ez a segítés célja. Igaz, e társadalompolitikai cél bizonyos vonatkozásokban könnyen elérhető, de a legtöbb esetben véghez vitele hozzávetőlegesen is csak egy rendkívül hosszú és kitartó erőfeszítés után lehetséges. Éppen ezért a teendők átfogó meghatározása roppant nehéz és vitatható, így meg kell általában elégednünk néhány irányelv kiemelésével. Elsőbbséget kell adnunk mindenekelőtt a gyereket nevelő szegények segítésének. Részben azért, mert bármennyi örömöt nyújtanak is nekik gyerekeik, az ő terheik a legnagyobbak. Részben pedig azért, mert gyakran fel kell áldozniuk és fel is áldozzák a maguk kilábalásának lehetőségeit gyerekeik érdekében. Gyakran mi sem tehetünk mást, minthogy úgy segítünk rajtuk, hogy legalább a gyerekeik boldogulhassanak majd, a maguk életével. Itt is, mint mindenütt az a szabály, hogy a segítség nem tűri a kényszert. Kínai módszerekkel, a legvidámabb barakk jóindulatával senki sem állhat a maga lábára. Ez a prioritás, úgy tűnik, maga után von egy másikat: a szegények segítése hiú ábránd a nők együttműködése nélkül. A gyerekek segítése lehetetlen a nők helyzetének megváltoztatása nélkül, a nők helyzete pedig csak a nők együttműködése révén változtatható meg. Ezt mondja nekünk az a tudomány, ami elveink követését szolgálja. Azt is mondja, hogy ez szinte sohasem a társadalom gazdagságának kérdése. A nők együttműködése természetesen függ a mozgósítható erőforrások mindenkori nagyságától, de semmi esetre sem abban az értelemben, hogy elég gazdagnak kell lennünk a létrehozásához. Nem különösebben drága, sok betanított munkát használó erőforrással is komoly eredmények érhetők el. Nem igaz, hogy először el kell döntenünk, mennyit költhetünk általában gazdasági fejlődésre és infrastruktúrára, társadalombiztosításra és foglalkoztatásra, a természet és a kultúra védelmére, honvédelemre és külpolitikára, aztán majd – annyi amennyi – „lecsorog”. Pont fordítva. Ezekre az értékes célokra szabad és egyenrangú polgárok méltányos együttműködésében anynyi jut, amennyit az égetően sürgős elsődleges társadalompolitikai célok

128

megengednek. A nők együttműködésének kialakítása és tartós megőrzése a szegény családok segítésének és a szegénység tényleges leküzdésének abszolút előfeltétele. Állítólag. A cél az, ismétlem, hogy minden polgár kialakíthassa a saját szabad, és másokkal egyenrangú, közmegbecsülést élvező, köztiszteletre méltó életét. Mihelyt valaki képessé válik saját lábára állni, már nem szorul segítségre. Tíz évig, száz évig tart, ez a cél. Pénzre, hitelre, közszolgáltatásokra van szükség, persze, továbbá oktatásra, képzésre, munkalehetőségekre. És művelődésre, rehabilitálásra, regenerálódásra. Szeretetre méltó intézményekre, és azok jellegzetes erényeire. Olyan hazára, amely nem csupán lehetővé teszi, de kifejezetten bátorítja is polgárai önbecsülését. A segítségnyújtás intézményrendszere gyakran nem hatékony, sőt, eredménytelen. Még gyakoribb, hogy az esetleges eredmények csak lassan, apránként mutatkoznak meg. A segítséget nyújtó hivatalnokoknak és tisztviselőknek nem csupán tengernyi nehézséggel kell megbirkózniuk, de mély társadalmi előítéletekkel is. Ezek nem mindig annyira felháborítóak, mint a szegények viselkedésének nyíltan rasszista, „genetikai” vagy „kulturális” magyarázatai. Inkább csak azoknak a tapasztalatából, ítéletalkotásából erednek, akik nem szegények. Annak, aki segítségre vállalkozik, először is tudnia kell, hogy a szegények nem rosszabbak ab ovo, mint mások, csak ha rosszak, az ő esetükben ez jobban meglátszik, mint a nem szegényeknél. Gondolkodásuk hibái, mind az erkölcsiek, mind a nem erkölcsiek, ha a kutatóknak hihetünk, szinte mindig helyzetük következményei. Ettől függetlenül természetesen felelősségre vonhatóak, de nem büntethetőek meg ettől függetlenül. És különösen nem ítélhetőek el függetlenül a nem-szegény társadalom felelősségétől. Ebben a rövid írásban nem térhetek ki arra, hogy a magyar népnek, a nemzetközi együttműködés teljes jogú, teljes tiszteletre méltó résztvevőjeként, vannak kötelezettségei, s hogy ezek miként határozzák meg legalapvetőbb törekvéseit. Elég annyit mondanom, hogy szabadelvű demokráciájának, még ha se szeri, se száma is fogyatékosságainak, olyan külpolitikára van szüksége, amely toleráns, békés és tőle telhetően segítőkész. Amely az emberi jogok olyan felfogását képviseli az emberhez méltó élet sérthetetlen és alapvető követelményeként, amelyről bona fide feltételezheti, hogy más népek számára is elfogadható. Éljenek azok is szabadelvű demokráciában, vagy valamilyen nem demokratikus, de tisztességes berendezkedésű társadalomban.

6. A jóléti állam a kapitalizmus, a termelés tényezőit hatékonyan mozgató gazdasági rendszer nem megfelelő korlátozása. Noha inkább törődik a szegényekkel, mint a szabad verseny régi politikai gazdaságtana, sőt, előfordul,

129

hogy juttatásai kifejezetten bőkezűek, politikai és jogi intézményei nem alkalmasak a törpék közé kerülő óriások kordában tartására. A jóléti állam szolidaritást, jótékonyságot, netán a „vesztesek” iránti részvétet feltételez, de nem állapítja meg a kölcsönösség védelmezésének jól meghatározott kötelességét. A nem túl magas, de nem is túl alacsony „létfenntartási” segélyen élők sohasem lesznek szabad és egyenrangú polgárok méltányos együttműködésének teljes értékű résztvevői. Ahogy a tűzoltást, a jóléti állam a társadalombiztosítás legkülönbözőbb fajtáit is intézményesen szervezett – a fizetőképes „öngondoskodással” versengő – közfeladattá teszi. Ahogy a tűzoltást, ezeket a szolgáltatásokat sem érdemektől függően nyújtja. Amikor jól mennek a dolgok, több jut, amikor nem telik ennyire, csökkenteni kell a közkiadásokat. Ekkor, folytatódik az okoskodás egy vadonatúj fordulattal, már csak az igazán rászorultaknak jár, vagyis azoknak, akik csakugyan nem képesek gondoskodni magukról. Elég visszaszorítani ilyenkor a korrupciót, és a pazarlást is esetleg, mondják a rendszer neves konzervatív védelmezői, újra feltámad és megerősödik a polgárokban, saját érdekükben, a testvériség érzése. Még a kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenet országaiban is, ahol pedig elképesztően meggyengült a társadalmi szolidaritás. Nem így van. Nem támad fel, nem erősödik meg ez az érzés. A korrupció és a pazarlás visszaszorítása egy olyan társadalomban, ahol nem korlátozzák megfelelően a gazdasági és politikai élet hatalmasainak „öngondoskodását”, ez nem érhető el intelmekkel, jól megválogatott szavakkal. A szegények segítése nem olyasfajta adóteher, mint a mindenkinek egyaránt járó tűzoltás megszervezése. Az, hogy ne legyenek szegények, nem bőkezűen vagy szűkösen ellátandó közfeladat, hanem az alkotmányos demokrácia mindig teljesítendő közös előfeltétele. Ezért ha azt látjuk, hogy a segítség nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, akkor nem beszüntetnünk kell, büntetésként, és mint azt ma a „közérzület” hangadói harsogják, hanem a hozzáértőket meghallgatva változtatnunk, módosítanunk, javítanunk kell rajta.

7. Magyarországon a belátható jövőben az alkotmányos demokrácia hívei mindig kisebbségben, ellenzékben lesznek. Nem az a kérdés, hogy beállnak-e a hatékony kapitalizmus józan, konzervatív szószólóinak táborába, habár nyílván erre is lesz példa, hanem az, hogy kialakítható-e valamiféle nem alkalmi egyetértés a leglényegesebb alkotmányos elvek kérdésében az egymástól ugyan eltérő, de mások számára is elfogadható gondolkodású polgárok között. Miután a hajdani demokratikus ellenzék kétes dicsőségű politikai kalandja véget ér, a szegénységre nézve, úgy gondolom, egykori vezetői csak egyet tehetnek. Olyannak veszik az embereket újból, amilyenek. A törvényeket pedig újból olyannak, amilyeneknek lenniük kell.

130

Olvasmányok a szegénység filozófiai, tudományos és politikai kérdéseinek tanulmányozásához Bánlaky Pál: Alapismeretek a cigányokról (romákról) szociális munkásoknak. Budapest: Wesley János Kiadó. (Wesley könyvek szociális munkásoknak.) 2007. Bass László – Darvas Ágnes – Farkas Zsombor – Ferge Zsuzsa: A gyermekszegénység elleni küzdelem állása. Budapest: MTA. 2008. Beitz, Charles R.: Human Rights and the Law of Peoples. In: Chatterjee. Bokros Lajos: Verseny és szolidaritás. (Szerk.: Tarnói Gizella) Budapest: Élet és Irodalom. 2004. Castel, Robert: A nélkülözéstől a kivetettségig. In: Esély, 1993/3. 3-23. Chatterjee, Deen K. (szerk.): The Ethics of Assistance. Cambridge: University Press. 2004. Cohen, Joshua: Minimalism: About Human Rights. In: Journal of Political Philosophy, 2004/1. Gans, Herbert J.: Mire szolgálnak az érdemtelen szegények. In: Esély, 1994/2. 3-10. Grusky, David B. – Kanbur, Ravi (szerk.): Poverty and Inequality. Stanford University Press. 2006. Iványi Gábor: Hajléktalanok. Budapest: Sík Kiadó. 1997. Kertesi Gábor: A társadalom peremén. Budapest: Osiris Kiadó. 2005. Kolosi Tamás – Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2008. Budapest: Tárki. 2008. Ladányi János – Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Budapest: Napvilág Kiadó. 2004. Lelkes Orsolya: Szegénység az Európai Unió országaiban. In: Kolosi – Tóth. Nussbaum, Martha C.: Poverty and Human Functioning. In: Grusky – Kanbur. Rawls, John: Justice as Fairness – A Restatement. Harvard University Press. 2001. Rawls, John: A népek joga. Budapest: L’ Harmattan. 2008. Sen, Amartya: A relatív szegény. In: Esély, 1999/2-3. 3-16. Sen, Amartya: Kirekesztés és beillesztés. In: Esély, 2003/2. 3-10. Sen, Amartya: Conceptualizing and Measuring of Poverty. 2006. In: Grusky – Kanbur. Spéder Zsolt: A szegénység arcai. Budapest: Századvég Kiadó. 2002. Wilson, Julius: Social Theory and the Concept „Underclass”. 2006. In: Grusky – Kanbur.

131

Lukács Péter

A multikulturális oktatásról * A multikulturális, interkulturális nevelés-oktatás fogalmak a hazai oktatáspolitikának az utóbbi években talán leggyakrabban használt kategóriái. S ahogyan az az ilyen, a szakmai és a laikus köztudatba hirtelen berobbant fogalmakkal általában lenni szokott, ezek egyben a legvitatottabbak is. Sokan, sokfélét értenek rajtuk, nemegyszer éppen ellentétesen értelmezik azokat. Definiálásuk nemcsak azért nehéz, mert a hazaitól igen eltérő társadalmi környezetben, Észak-Amerikában születtek meg, s így elsődlegesen annak a társadalomnak oktatási-nevelési problémáit tükrözik, hanem azért is, mert nemcsak szakmai, de elsősorban oktatáspolitikai koncepcióknak is kulcsfogalmai. Ugyanazokat a kifejezéseket a különböző oktatáspolitikai feltételezések és célkitűzések képviselői természetesen eltérő módon értelmezik, és használatukkal nagyon is eltérő tartalmat kívánnak kifejteni. Multikulturális nevelés és oktatás a szó legkézenfekvőbb értelmében – amely azt tükrözi, hogy egy társadalomban, országban, birodalomban egyszerre sokféle kultúra él egymás mellett, és a felnövekvő nemzedéknek ehhez kell szocializálódnia – természetesen mindig is volt, akkor is, amikor ezt a fogalmat még nem használták. Pontosabban: a nevelés és oktatás szinte mindig és mindenütt multikulturális volt, hiszen a valóban tisztán egynemű, vagy akár egynyelvű társadalmak már az ókorban is ritkán fordultak elő. Társadalomról társadalomra változó volt azonban, hogy hogyan viszonyultak ehhez a kérdéshez: természetadtának (vagy istenadtának – lásd pl. a Bábel-mítoszt!) tekintették-e, vagy éppen megoldandó problémaként kezelték. És persze: nagyon sokféle módon „kezelték”, és kezelik máig is.

* A Multikulturális társadalom, inkluzív oktatás az esélyegyenlőség megteremtéséért című tudományos tanácskozáson (Wesley János Lelkészképző Főiskola, Budapest, 2007. augusztus 31.) megtartott előadás alapján.

132

1. A mai értelemben vett, és már annak is nevezett modern multikulturális nevelési törekvések történetének első szakaszát a XX. század hatvanas éveire tehetjük. Az USA-ban az 1950-es, 1960-as években lezajlott emberjogi mozgalmak kikényszerítették a színesbőrűek és fehérek közötti különbségek társadalmi kezelésének újraértékelését. Ennek nyomán jogszabályokkal is alátámasztott erőfeszítések történtek közös iskoláztatásukra, majd ennek következményeként is az „etnikai tartalmak” beillesztésére az iskolai tananyagba. Ez kezdetben a különböző etnikai csoportok kultúrájának egymástól (bizonyos tekintetben) eltérő kultúrákként való elismerését jelentette a hivatalos tantervekben, tankönyvekben, és a kisebbségi kultúrák tananyaggá formált elemeinek megismertetését minden tanulóval. A hetvenes évek elejére nemcsak az alap- és középfokú oktatásban, de a felsőoktatásban is megjelentek, és gyorsan elterjedtek az ún. „ethnic studies”: a Black studies (az afroamerikaiakról szóló), az indiánokról szóló stb. programok, kurzusok. De a nők egyenjogúsítására irányuló mozgalmak eredményeként majdnem rögtön megjelent a „woman studies” (a nőkkel, a nők hátrányos helyzetével foglalkozó programok) igénye is, ami már a modern (vagy posztmodern?) multikulturális oktatás-nevelés történetének második szakaszához vezet át. 2. A multikulturális nevelés második időszakáról, vagy jelentésváltozásának újabb etapjáról Észak-Amerikában akkortól kezdhetünk beszélni, amikor jelentős politikai erők kezdték elfogadni és hangoztatni, hogy az etnikai tartalmak „tájékoztató jellegű” beépítése a közoktatás gyakorlatába és a tanárképzési anyagokba, illetve a különböző kultúrájú, és/vagy társadalmi helyzetű csoportokról szóló kurzusok meghonosítása a felsőoktatásban szükséges ugyan, de nem elegendő. Nem elegendő a „másokról szóló tájékoztatás” a diákoknak, de az sem, hogy a felsőoktatásban ezek a „mások” saját kultúrájukat tanulmányozhatják, kutathatják. Mint mondták, a különböző csoportokat nem pusztán megismertetni kell egymással, hanem egyrészt egymás elfogadására kell azokat nevelni, másrészt viszont arra, hogy már a tanintézményekben, és később az életben is aktívan tudjanak egymással együttműködni. Ettől kezdve a multietnikus, multikulturális oktatás gondolata egyre szélesebb körben bővült egy újabb dimenzióval. Nevezetesen azzal, hogy fokozatosan mind erősebbé vált a törekvés a különböző kisebbségi kultúrák nem csak egyenrangúnak (egyaránt tiszteletre méltónak), hanem egyenértékűnek tekintésére is. Egyenértékűnek abban az értelemben, hogy a kisebbségi kultúrákat már nem csak történetileg meghatározott

133

„maradványoknak”, nem lemaradást, vagy kitérőt jelentő „másságnak” kell tekinteni az „igazi” amerikaiság eléréséhez vezető úton, hanem az amerikaiság eltérő, egyaránt élhető, és megélésüket, fejlesztésüket jogosnak tartva távlatilag is fennmaradó, fenntartható, netán fenntartandó „külön útjainak”. Amerikainak lenni sokféleképpen lehet, mondták, és a különböző változatok, az eltérő kultúrák fenntartása nem csak lehetséges, de szükséges, támogatandó is. Ez az új megközelítés lényegében az Észak-Amerikában mindaddig egyeduralkodó „melting pot” (olvasztótégely) ideológiával való szembeszállást, annak elutasítását jelentette. Az amerikai iskoláról való gondolkodásnak ugyanis addig széles körben elfogadott alaptétele volt, hogy a közpénzekből fenntartott iskolák olvasztótégely szerepet kell, hogy játszszanak. A különböző eredetű, a különböző helyekről és különböző időpontokban bevándorolt, vagy éppen behurcolt népességcsoportok utódaiból az iskolának kellett megteremtenie az egységes amerikai nemzetet. Vagyis, meg kellett tanítania a közösen beszélt angol nyelvet, a mindennapi életben szükséges magatartási-együttélési formákat, és az ún. amerikai értékek szellemében kellett a személyiségüket fejlesztenie. A hatvanas évek elejétől az iskola ilyen szerepét, és az ezekben az értékekben való egyetértést mind többen kezdték elutasítani. Kezdetben csak a legradikálisabb fekete csoportok (v.ö. például a Fekete Párducok mozgalmának „fekete hatalmat” követelő jelszavait!), később azonban a társadalomés oktatáskritikusok egyre szélesedő köre hangoztatta, hogy az iskolák által átadni kívánt amerikai értékek valójában egy represszív kultúra fenntartó elemei, a WASP (White, Anglosaxon, Protestant), tehát a fehér, angolszász, protestáns férfiak, vagyis az amerikai fehér uralkodó csoport előnyeit fenntartani kívánó ideológiát jelentik. Az iskolarendszer olvasztótégely-szerű működését ezek a kritikusok a kisebbségek erőszakos asszimilációjaként, az elnyomattatásuk elfogadására való nevelésként értékelték. A multikulturális nevelés fogalmát megtartották ugyan, de tartalmát átértelmezték: követeléseik valójában egyre inkább a többkultúrájú nevelés igénye felé mutattak. E szerint az iskolának (mint ahogyan a társadalomnak) el kell fogadnia, hogy a különböző csoportok kultúrája, értékrendje egymással egyenértékű. Így lehetővé kell tenni, hogy ki-ki az általa választott kultúrát élje meg az iskolában is. Ha viszont ez a cél, akkor a különböző kultúrákat nem megismertetni kell egymással az iskolában, hanem biztosítani, hogy ki-ki az általa (családja által) választott kultúrájában nőjön fel, a szerint nevelkedjék. Csak így érhető el minden csoport, minden kisebbség és minden egyén egyenlő méltósága. A színeseknek és más kisebbségeknek mást és másképpen is kell tanítani, ha azt kívánják. Az iskola dolga e szerint nem a különböző hátterű tanulók „összegyúrása” valamiféle egységes népességgé, hanem a sokféleség lehetőségének nyújtása.

134

A nyolcvanas-kilencvenes években – nem függetlenül az amerikai társadalom etnikai összetételének gyors változásától, a színesek és a spanyol anyanyelvűek arányának növekedésétől – kimondottan is megjelent, és elterjedt a multietnikus oktatásként értelmezett multikulturális nevelésoktatás igénye. Számos amerikai államban léptek, lépnek fel mozgalmak a kétnyelvű, illetve a spanyol anyanyelvű állami oktatás követelésével. És egyre gyakoribbá vált annak hangoztatása is, hogy a tananyag és a nevelés irányultságának nem a WASP réteg hatalmának konzerválását, hanem éppen ellenkezőleg, az elnyomott kisebbségek (a színesek, az angolul nem tudók, a nők, stb.) emancipálását kell szolgálnia. A jelen történeti áttekintésünkben felvázolt korszakok, vagy inkább egymást követő hullámok határai természetesen nem merevek, a szakaszok sokszor egymásba folynak, átszövik egymást. Mégis, úgy vélem, érdemes megkülönböztetni egy még újabb szakaszt is. 3. A multikulturális nevelési mozgalmak harmadik korszaka (hulláma) a fogalom további kiszélesítésével, és részben átértelmezésével járt, illetve jár. A kilencvenes évektől egyrészt annak lehetünk tanúi, hogy a multi­kul­ turalitás problematikájába egyre újabb társadalmi kisebbségek értődnek bele. Már nemcsak etnikumokról, nyelvi, nemzetiségi közösségek jogairól beszélnek sokan, amikor multikulturális oktatásról szólnak, hanem újabb és újabb társadalmi kisebbségek, csoportok, szubkultúrák jogainak iskolai kiterjesztését is értik alatta: a fogyatékkal élők, az eltérő szexuális orientációval bírók, sőt vallási kisebbségek csoportjait is ide sorolják. Másrészt pedig – de ez már inkább az olyan európai országokra igaz, mint hazánk is, ahová a multikulturális szemléletmód a kilencvenes években „érkezett meg” – a multikulturalitás gyakran összemosódik olyan oktatáspolitikai fogalmakkal, mint az integráció és az inkluzivitás. Ennek következtében olyan, a XX. század második felétől napjainkra már hagyományosnak tekinthető esélyegyenlősítési törekvések is egyértelműen összekapcsolódnak a multikulturális megközelítéssel, mint a különböző osztályok, társadalmi rétegek gyermekei közötti iskolai egyenlőtlenségek – a hátrányos helyzet – enyhítésére való törekvések A hazai szakirodalomban megfigyelhető, hogy a multikulturalitást az integrációval, inkluzióval összekapcsolók egyre kevésbé valakik (valamilyen konkrét csoport) elfogadásáról, bekapcsolásáról, valamilyen konkrét szempont érvényesítéséről (pl. nemi egyenjogúság), e helyett gyakran az iskola mindenkit befogadó, elfogadó, mindenkihez való alkalmazkodásra való képességéről beszélnek. Azt hangsúlyozzák, hogy a gyerekek eleve sokfélék. Ha ez a sokféleség érték, márpedig az, ak-

135

kor nem a sokféle gyereknek kell az iskola merev szabályait elfogadnia, hanem egyre inkább az iskolának kell ehhez a sokféleséghez elfogadó módon viszonyulnia. A multikulturális nevelés-oktatás fogalma ebben az értelmezésben a nevelés azon irányzatát jelöli, amelynek fő célja egyenlő nevelési-oktatási lehetőségek, illetve esélyek biztosítása a különböző rasszokhoz, nemekhez, etnikai és kulturális csoportokhoz, szociális osztályokba, illetve különböző társadalmi kisebbségekbe, csoportokba tartozó diákok számára. A fogalom tartalma azonban – láttuk – gyorsan változik, mint ahogyan az ezt a fogalmat zászlajára tűző oktatási-nevelési irányzat, irányzatok céljai is változnak. Az irányzat célja egy-két évtizede még a különböző bőrszín szerinti, társadalmi, nemi, stb. csoportokból származó emberek közötti nagyobb egyenjogúság megteremtése volt. Ennek megvalósítását bizonyos emberi jogok elfogadtatásával, ezek törvényekké való lefordításával, és főleg az oktatás-nevelés oly módon való átalakításával remélték, hogy e kisebbségi, és a többségi csoportok egymásról alkotott elképzelései, ismeretei reálisabbak legyenek, a kommunikáció közöttük sikeresebb legyen. Ma már azonban a multikulturális nevelés sok híve szerint az irányzat célja általában hozzásegíteni valamennyi diákot ahhoz a tudáshoz, olyan attitűdökhöz, viszonyulásokhoz és képességekhez, amelyek egy plurális, demokratikus társadalom hatékony működéséhez szükségesek, és amelyek egyenlő esélyeket adnak a fiatalok számára személyiségük, emberi méltóságuk maximális kifejlesztéséhez. Ennek eszközeként egyre kevésbé az ismeretterjesztést hangsúlyozzák, és mindinkább azt, hogy ne a különböző kultúrájú, hátterű, helyzetű gyerekeknek kelljen az iskolához alkalmazkodnia, hanem fordítva: az iskola legyen az, amelyik minden tekintetben hozzájuk, az ő sokféleségükhöz igazodik, elfogadva, befogadva, értéknek tekintve ezt a sokféleséget. Úgy tűnik, a vizsgált fogalom ezek szerint egyszerűen a demokratikus iskola mai értelmezése. Ez az átfogó értelmezés azonban túlságosan is tág: valamennyinket óvatosságra kell, hogy intsen, hogy amikor multikulturalitásról, vagy inkluzív nevelésről beszélünk, ezeknek több dimenziójára is gondolhatunk. Társadalompolitikai és oktatáspolitikai koncepciókra, pedagógiai eszköztárra, pedagógiai, szociálpolitikai irányzatokra, egyes nevelési, vagy oktatási módszerekre, intézményekre. Ennél is fontosabb azonban, hogy a multikulturális, multietnikus, interkulturális, integratív, inkluzív kifejezések lehetnek ugyan szinonimák, vagy majdnem szinonimák, de valójában akár ellentétes értelműek is lehetnek: attól függően, hogy milyen célok, milyen koncepciók állnak mögöttük. A multikulturalitás, az integráció, az inkluzivitás ma hazánkban is az oktatáspolitikai viták középpontjában álló fogalmak. Az, hogy az ezekről

136

diszkussziót folytatók sokszor nyilvánvalóan elbeszélnek egymás mellett, az az érdekek sokfélesége mellett annak is a következménye, hogy ritkán vesszük a fáradtságot, hogy végiggondoljuk e kifejezések, illetve a hozzájuk kapcsolódó célok valóságos eltéréseit, tartalmát. Pedig a sajtóban is zajló heves viták azt jelzik, hogy az e fogalmakkal kapcsolatos egyetértés sokszor csak látszólagos. Márpedig ezen a helyzeten mindenképpen túl kell lépnünk. Hiszen a multikulturális megközelítés eleve azt is jelenti, hogy tudomásul vesszük egymásról, eltérhet a véleményünk, és nem legyőzni akarjuk egymást!

137

Majsai Tamás

Ima, imák, miniszterelnökök (Forgács a theológus közélettheológiai műhelyéből) Bánlaky Pálnak tisztelő szeretettel

Elöljáróban az egykor aktuális írás ma már kevéssé ismert előzményei: a) „Közeledik június 16., amikor 49 évvel ezelőtt ’56-os mártírjainkat, nagyapámat, Nagy Imrét, valamint Maléter Pált és Gimes Miklóst kivégezték – írja Jánosi Katalin Nagy Imre mártír miniszterelnök unokája. – Ilyenkor, sírjuknál mindig felteszem a kérdést magamnak: volt-e értelme, útmutatása számunkra mártírhaláluknak? […] Összetartozásunk kifejezéseképpen, és a megbékélés reményében invitálom Önt, Pártelnök Úr június 15-én reggel 9 órára a Nagy Imre Emlékházba egy közös imára és egy zártkörű, csendes beszélgetésre a többi parlamenti párt vezetőivel együtt. Beszélgetésünk, a közös ima békességében eltöltött percei reményt nyújtanának arra, hogy a gyásznap békében, harmóniában következzen el, s a találkozó szimbolikus üzenete jótékonyan hathatna közéletünkre is. Ez az esemény elszenvedett sérelmeink kölcsönös megértésének, a közös gondolkodás és cselekvés, az emberi párbeszéd iránti elkötelezettségünk, nemzetünk iránti felelősségünk jelképes kifejezése lehetne. Családom felelősségétől is áthatva tisztelettel várom Önt a Nagy Imre Emlékházba” […]” b) „Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, az MSZP elnöke elmegy arra a közös imára, amelyet Jánosi Katalin, Nagy Imre miniszterelnök unokája kezdeményezett a parlamenti pártok elnökeivel június 15-re, közölte Nyakó István, az MSZP szóvivője. «Egy demokratának, egy magyar politikusnak ez a felkérés megtiszteltetés» – fogalmazott a szocialista párt szóvivője.” c) „Orbán Viktor és Semjén Zsolt nem vesz részt a Nagy Imre kivégzésének évfordulója alkalmából június 15-én 9 órára szervezett közös imán. […] Az ellenzéki pártelnököknek levelük szerint más, előre lekötött program Nagy Imre unokája közös imára hívja a pártelnököket. In: Népszabadság, 2007. május 31. = http://nol.hu/cikk/448441/  Gyurcsány elmegy a Nagy Imre unokája által kezdeményezett imára. (Május 31.) = http:// index.hu/politika/belhirek/?main:2007.05.31&314544

138

juk lesz ezen a napon. Arra, hogy a Fideszt másvalaki képviseli-e az eseményen, Orbán Viktor az MTI-nek azt mondta: mivel személyes meghívást kapott, nem illik mást küldenie. A Fidesz sajtóosztálya vasárnap nem adott tájékoztatást arról, hogy a közös ima napján milyen előre lekötött programon vesz részt a pártelnök. Halász Zsuzsa, a KDNP szóvivője viszont elmondta: június 15-én Semjén Zsolt Csongrád megyében egyházi vezetőkkel találkozik. Gyurcsány Ferenc és Dávid Ibolya már bejelentette, hogy mint pártelnök, Kóka János pedig mint magánember vesz részt a közös imán. Az SZDSZ-elnök tudatta: úgy tartja helyesnek, ha pártelnökként kizárólag politikai fórumokon képviseli a liberálisokat, «egy vallási szertartáson azonban nem helyes egy politikai közösség vezető képviselőjeként részt venni». […] Fideszesek szerint Orbán Viktor és Semjén Zsolt – a bizonyára előre lekötött, más program mellett – azért nem lesz jelen az imán, mert továbbra sem kívánnak Gyurcsány Ferenccel közös rendezvényen «fellépni».”

Orbán Viktor és Semjén Zsolt nem tudták elfogadni Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin csendes imádságra és beszélgetésre invitáló meghívását, Lévai Anikó exminiszterelnökné pedig nem ért rá az egy nappal korábbi gyermekzsúrra, amikor Klára és Katalin asszony társaságában örülhetett volna cseperkéik kakaóban való pancsikolásának. Az elutasítás osztentatív jellege nyilvánvaló. Amint olvastuk: Orbán úr(ék) továbbra sem kíván(nak) Gyurcsány úrral közös rendezvényen „fellépni”. Betart itt mindenki mindenkinek. Egy interjúban az is felmerült (és hasonló gondolattal találkozhattunk pl. a Népszabadságban is), hogy az imameghívásként elhíresült kezdeményezéssel Jánosi Katalin csak „leégetni” akarta Orbán urat (hiszen bárhogy dönt is, csak rosszul jöhet ki a helyzetből). Kertelés nélkül fogalmaz a Nagy Imre Társaságból erre hivatkozással ki is lépő Filep Tibor a Magyar Nemzetben: a meghívás kizárólag az „MSZP melletti piárakció” volt, mert „imádkozni csak hívőknek illik, ateistáknak nem”. (Filep Tibor felháborodásának legmélyén mindenesetre bonyolultabb összefüggésekre is rábukkanhatunk: úgy véli, hogy a meghívással Jánosi Katalin elárulta a forradalom mártírjainak és áldozatainak az em Az ima hárompárti lesz. A Fidesz és a KDNP elnöke nem ér rá június 15-én reggel. In: Népszabadság, 2007. június 4. = http://nol.hu/cikk/448995/  Lásd még: Pártelnöki ima a Nagy Imre Emlékházban. = http://nepszava.hu/default. asp?cCenter=article.asp&nID=916098  Lásd: Egy asztalnál Nagy Imre és Apró Antal unokája. „Ezért nem fogok másként nézni rá”. In: Népszabadság, 2007. június 14. = http://nol.hu/cikk/450206/  Jánosi Katalin: nem az volt a célom, hogy leégessem Orbánt. In: Népszabadság, 2007. június 14. = http://www.mtv.hu/magazin/cikk.php?id=212188; lásd még. Révész Sándor: Köztérdünk hajlása. In: Népszabadság, 2007. június 14. = http://nol.hu/cikk/450202/  Filep Tibor: Kilépek a Nagy Imre Társaságból. Jánosi Katalin a „közös imával” az MSZP PR-akciójához nyújt politikai segédkezet. In: Magyar Nemzet, 2007. június 15. = http://www. mno.hu/portal/415957?searchtext=imádkozni%20csak%20hívőknek%20illik

139

lékét, és együtt „parolázva” „az akkori elnyomók politikai örököseivel” „árucikk”-é, „csereanyag”-gá tette Nagy Imrét.) Nos, ebben az ügyben valóban nyakig benne vagyunk. Nem szeretnék érzéketlen lenni Filep Tibor indulatai iránt. Van abban némi bosszantó, sőt kifejezetten is botrányosnak tekinthető – és most csak az egyik leglényesebb ügyet említem –, hogy az egykori KISZ-korifeus, aki bármily nyitott is volt egykor az ellenfeleivel való vitákra, és gondolja most akár a legkomolyabban is (bárha nem éppen nehéz kanyaroktól mentesen), hogy a forradalom tagadásának jegyében megszületett Kádár-rendszer (és benne a saját korábbi felfogása) nem lehet a magyar demokrácia orientációs pontja, a Kádár-örökség jegyében szerzett villában lakik. Jogilag persze minden rendben lehet. Én azonban itt erkölcsről beszélek. Erkölcsről, amelyet neki, az ország ama miniszterelnökének, aki gyakran ítél morális magaslatról (sokszor igen jól teszi!), és még imádságos alkalomra is kész elzarándokolni, igaz szándékait legkevesebb azzal a könyörtelen vezekléssel kellene érvényesítenie, hogy e villából azonnal kiköltözik, és felajánlja azt valamilyen jótékonysági célra. És akkor majd porba hullanának az öklökben markolt tojások is, elnémulnának a ricsajos ajkak (de legalábbis szakrális erejű megrendülés érné legitimitásukat), és Filep Tibor sem írna theológiai badarságokat, és a jövő nemzedéke, a miniszterelnök és mindannyiónk gyermekei is talán kevésbé gyűlölnék egymást. Sőt, és aligha utolsó sorban, küldetéses-moralizáló hajlamokkal megáldott miniszterelnökünk is nyugodt(abb) lelkiismerettel viselhetné tovább nagy elkötelezettséggel megszerzett hivatalát. (Ha pedig e hév nagyon elragadná, a következő választásnál majd viszszaadjuk neki korábbi, vállalkozói szabadságát.) Gyomorforgató ügyek persze vannak itt másfajták is. És ha már imaügy, hadd utaljak azon közéleti atyánkfiainak fokozatosan gyarapodó táborára, akiknek ugyan halvány dunsztjuk sincs arról (sőt!), hogy mi különbség lehet a 77 magyar népmese és Biblia között, de opálosan lázban égő tekintetükkel ott flangálnak még a nyilvános klozettátadásokkor rendezett hálaadó istentiszteleteken is, kiváltképen akkor, ha jelenlétüktől csak egyetlen vashatost is remélhetnek. (Minderre Filep Tibor azonban mintha kevésbé hegyezné furorját.) Ami mármost az imát illeti, abban a legnehezebb mindjárt az, hogy legitimitását bizony nem könnyű kétségbe vonni. Történjen bárhol és bárki által. Nem tette ezt az imádság nagy kritikusa, a Názáreti Jézus sem. Észrevételei a mikénttel kapcsolatban voltak csak, és szigorú, szinte fenyegetően tiltó kijelentést egyetlen esetben fogalmazott meg. Furcsa módon éppen azokkal szemben, akik véletlenül sem ateistáknak tartották magu Szembenézés. Gyurcsány Ferenc 23 pontban hibákról, tanulságokról, tennivalókról. In: Népszabadság, 2007. január 26. = http://nol.hu/cikk/433050

140

kat, hanem: hívőknek. Rájuk, a „képmutatókra” utalva mondotta a Mester, hogy a mások elismerését kereső imádkozásaikért elveszik jutalmukat (ti. a mennyei büntetést). Azt a csacskaságot, és merő politikai ellenszenvben fogant indulatosságot azonban ki nem ejtette volna a száján, hogy ateistáknak (mellesleg ki is lennének ők?) nem illik imádkozniuk. Ellenkezőleg! Minden bizonnyal úgy vélte, hogy talán éppen ők teszik a legjobban, ha így cselekszenek. Hiszen nemde barátjává szegődött a kereszten könyörgő gonosztevőnek is? El annyira, hogy mintegy a hátán vitte be őt a Paradicsomba! És vajon véletlenül beszél-e a Mester szavainak titkait kereső újkori theológia az anonym és implicit keresztényekről, kifejezetten is közéjük számlálva a magukat ateistáknak minősítő felebarátainkat? És nem hasonlóképpen gondolkoznak-e azok a bibliai bizonyságtévők is, akik tudnak arról, hogy a Szentséges „bárki” kérését is meghallgathatja, aki „könyörög és imádkozik” (lásd I. Királyok 8:38.)? (Erre rímel a szükségkeresztség jóval későbbi gondolata is, amelynek értelmében akár a legmegrögzöttebb ateista is elvégezheti az üdvözítő keresztelést.) A világot a feltétlen tisztaság elmélete jegyében elgondoló vallási fundamentalista önhit szeret csak abban kérkedni, hogy ítélni tud imádkozók és imádkozók között, és emellett még úgy is gondolja, hogy erre neki Istentől nyert felhatalmazása van. Ikertestvére, a bármilyen előjelű politikai fundamentalizmus, ugyanezt a gondolati szerkezetet vallja magáénak. Az árnyalatok ügyét most hagyjuk! (Mint ahogy azt is, hogy helyes-e vagy helytelen, ha a szekuláris államélet politikusai bármilyen vallásos színezetű alkalmon részt vesznek.) Egy biztos: bármely pátosz fűtse is, a fundamentalista igazság szükségképpen destruktív és korlátos igazság marad. Amikor mi, az úgynevezett hívők, Pál apostollal együtt úgy véljük, hogy mindegy miként, szívből vagy színből, csak hirdettessék az evangyélium (Filippi 1:18.), mert annak parciális működése is humanizálja világunkat, és amikor ugyanezen érvre, mint racionális kiindulópontra hivatkozással azt tekintjük elvárhatónak embertársainktól, hogy szolgálatunkat akkor se akadályozzák, ha azt egy számukra bolondságnak tetsző meggyőződés táplálja, akkor nem a mindenkori fundamentalisták korlátai közül akarunk-e szabadulni? És rosszul tennénk-e? Aligha. Orbán úr helyzetét ima-ügyben különösen nehézzé teszi, hogy olyan szereplőként jegyzi magát a politikai börzén, akinek attributív sajátja az élkeresztény hitbeliség. És valóban, szűzmáriás ártatlanságú orcáját gazdag mértékben szemlélhetjük is a különféle templompadokban. Amihez máris tegyük hozzá: elhisszük neki, hogy autentikus, amikor és ahogy e helyeken elüldögél, amint azt is, hogy valamikor az elmúlt időkben – a közbeszéd legalábbis szeret erről suttogni a személye körül bódulgó udvari papság nyilván véletlenül elkottyintott információira alapozva – részesévé vált a megtérés személyiségátformáló eseményének (végérvénye-

141

sen is a Krisztus nagyvezírévé ajánlva fel hű életét). Ám különösen ezért, vajon autentikus-e a világ és az ország bajait orvosolni tudó evangélium és imádság akár csak egyetlen alkalmától is távol tartania magát merő taktikai megfontolásból? Még akkor is, ha ezzel a testies (és tehát nem lelki) vélekedések szerint talán pártja és a saját választási győzelmét kockáztatná. Nincs-é vajon megtért lelke számára is – minden profán elemzést zárójelező – egyértelműséggel megírva, hogy „ha még embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék” (Galata 1.10). És különben is, lehet-e ő, az autentikus keresztény nem az a szolga (Semjén úrról nem is szólva, aki nemcsak szenteltvízzel zuhanyozik, de végzett theológusként nyilván vízhatlan Bibliával is áll a tusrózsa alá), aki akár életét is adja (nemhogy karrierjét) a rábízottakért; és akinek nem lenne teljes öröme minden olyan (személyes vagy akár pártja evilági sikereire nézve talán fájdalmas) vereségben is, amely végül mégiscsak nemzete megnyugvását szolgálja? (Arra gondolni sem mernék, hogy a Történelem Urának akaratát szerető Elnök úr ne tudna megbízni a „magyar azemberek” esetleges Gyurcsányt marasztaló többségi ítéletében.) Igaz lehetne-e továbbá, hogy az Elnök úr nem igenli lelke teljességével az Ige szavát arról, hogy „aki magát megalázza, felmagasztaltatik” (Lukács 18:14.), vagy hogy nem tekinti sajátjának a Názáreti arról mondott ajánlását, hogy „aki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre” (különösen, ha „csak” egy „kis” imáról van szó; lásd Máté 5:41.); vagy, hogy nem olvasta volna az Írásban, hogy „ti urak…, az imádságban állhatatosak legyetek…; bölcsen viseljétek magatokat a kívül valók irányában, a jó alkalmatosságot áron is megváltván” (Kolossé 4:12.). Végsőképpen pedig, hogy is gondolhatta vajon Orbán úr, hogy imádsága nem éppen a Nagy Imre Ház vendégeként hallgattatik meg, és esetleg a bazilikában nem tekint majd le rá jótetszéssel az Örökkévaló? Hiába no, nincs könnyű helyzetben a politikus, aki netalán a Szentírás emberi logikán átlépő igazságüzenetét is kötelezőnek kívánná tekinteni magára nézve. Nem véletlen, hogy a szekuláris állam (és a civilizált világ) személyükben vallásos közszolgái nem is szokták (keresztény) szakrális hivatkozásokkal igazolni működésüket. Lennénk persze továbbra is és szívesen jóhiszeműek, elismervén, hogy Orbán úr e tekintben is ama kiváltságosak közé tartozik, akiket Isten Lelke gyakran és speciális közvetlenségben tanácsol. Ám, ha valóban az imádságos vívódás során vett mennyei üzenet előtt meghajolván mondott nemet Jánosi Katalinnak, miért nem hallhatunk e tusakodásának legalább legfontosabb szempontjairól? Éppen tőle, aki (újabban mindenképpen) mind szívesebben szeret vallani hitének titkairól. És: miért nem tette ezt meg annak ellenére sem, hogy tudhatja, spirituális dimenziójú

142

feltárulkozásával sokakat állíthatna maga mellé még az ellentábor elégedetlenkedői közül is? De különben is, miért nem az Igaz Ember csendben ajtók mögött elrebegett imádságának meghallgatására bízza inkább az országmegváltó kormánybuktatást, mint a kétes kimenetelű és igencsak macerás (imaelutasítással is turbózgatott) népszavazásra? És egyáltalán, miért nem igyekszik elejét venni annak a rossz látszatnak, hogy e kérdések csak azért merülhetnek fel, mércéjeként is a hiteskedéssel kapcsolatos kalandjainak, mert ilyen eshetőség, noha közismert haszonlesőként híresült el előttünk, még eszébe sem jutott? Lehet, hogy Gyurcsány úr hite még gyengécske. Nota bene: Orbán úrét sem tudta eddig (hála a Mindenhatónak!) senki meghőmérőzni. Aki azonban komolyan veszi a bibliai kijelentést, tudhatja, hogy szólnak ígéretek az utolsókhoz is. Gyurcsány úr egy imádságos alkalomra mindenesetre már megérkezett. Tekintsük ezt most persze olybá – nem hagyva el érvelésünk analitikus medrét –, mint amelyre meghatározóan a nyers érdekek jegyében került sor. Mégis, ha Gyurcsány úr így halad, nem zárható ki az sem, hogy – meghallván a Lélek szavát – odaér majd arra az imádságra is, amelyet Orbán úr holdudvarából kezdeményez valaki. De megérkezik-e Orbán úr is Gyurcsány úr újabb „imájá”-ra? Jó lenne!

* Supplementum: Az írást pontosan öt sajtóorgánumhoz küldtem meg közlési céllal. Végül már kapcsolt áruként is kommendáltam: „van egy másik szövegem is, amely eddig nem kellett a kutyának sem, és néhány barátom is katasztrofálisnak gondolja, sőt egyesek kifejezetten kártékonynak minősítik. Egy ihletett vagy ihlet nélküli pillanatban (nézőpont kérdése) én mégis fontosnak éreztem megírni. Amennyiben Önöket esetleg érdekelné, szívesen megküldöm.” A legsajátosabban a Magyar Hírlap szerkesztőségével jártam. Gazsó L. Ferenc főszerkesztő úr (a nép-nemzeti „megújulás” mind gyakrabban hallható váteszepigonja) kistucatszor megkísérelt telefonhívással sem volt megközelíthető. Hol szabadságos távolléten volt, hol nem tartózkodott hivatalában, hol pedig éppen „tárgyalt”. A magát kompetensnek nyilvánító Titkár úrnő természetesen valamennyi alkalommal rögzítette üzenetemet, elérhetőségemet, és igen bátorítóan azt is mindig megígérte, hogy a Főszerkesztő úr vissza fog hívni, sőt, arra is kapacitált, hogy addig is juttassam el a szöveget Őméltóságához, mert ő minden írással komolyan foglalkozik. A tanácsot megfogadtam, sőt, két hét múlva újfent érdeklődtem is, hogy vajh’ „számíthatok-e a közlésre, illetve a Főszerkesztő úr szíves válaszára?” Fél éve várom a jelentkezését.

143

Az adott helyzettel azóta természetesen megbékéltem. Annál inkább, mert némelyek az írás egyéb gyengeségeit is szóba hozták. Illusztrációként álljon itt az egyik baloldali orgánum szerkesztőjével folytatott kis levélváltásom: 1) „Tisztelt Majsai Úr! Köszönöm [írását], de nem szeretnénk ennek a szerencsétlen ügynek több helyet adni, mint amennyit eddig adtunk. Az Ön írásából sem derül ki, mi tisztesség van abban, ha olyat hívunk imádkozni, akiről tudjuk, hogy nem őszinte hittel, röviden nem őszintén jön imádkozni, és miért kellene elfogadnunk bárki hívását, aki tőlünk távol álló politikai célzattal imádkozni hív minket. Azzal pedig Ön egyáltalán nem foglalkozik, hogy szekuláris államban miképp lehet nem magánszemélyeket, hanem politikai funkciókat közös imára hívni, hiszen jelen esetben erről van szó. Eddig úgy hittem, hogy Ön a szekuláris Köztársaság híve. Tisztelettel! […]” 2) „Tisztelt [Szerkesztő] úr! Köszönöm válaszát. Ezzel együtt sajnálom, hogy így alakult. Nem kérdezte ugyan a válaszomat, de ha már Ön megtisztelt gondolataival, úgy érzem, hogy röviden illendő, és talán kell is reagálnom azokra. Aligha örülhetnék jobban másnak, mint arra vonatkozó megjegyzésének, hogy úgy véli, írásomból nem jön a tisztesség és nem-tisztesség etikai kérdésében való állásfoglalás. Egy hangsúlyosan theológusi érvelésnek az ügy adott megközelítésében (amikor is eszem ágában sem volt az imádkozók erkölcsi identitáskérdéseiről értekezni; az imádkozókról nyilatkozók aspektusa felől szemléltem az ügyet) ez természetes és kötelező konzekvenciája is. Amint az is, hogy ebben az esetben úgy az államszervezési kérdések, mint az azzal kapcsolatos szerzői magánvélemény is szükségszerűen háttérbe szorult. Utolsó mondatának appellatív indikativusára pedig a kéretlen válaszom az, hogy ha megjegyzése a szekuláris és szakrális binaritás immanens alternatíváját helyezi elém, «hite» helyes volt. Én inkább azt nem látom be, hogy miért ingott volna meg ebben?” […] 3) „Tisztelt Majsai úr! Válaszát sajnos nem nagyon értem, de azért köszönöm! […]”

Kedves Pali! Az elvetélt közlési tervvel kapcsolatos kommunikációs kalandjaim idézett részleteit azért is biggyesztettem hozzá a jelen íráshoz (noha talán önmagukban véve is érdeklődésre tarthatnak számot), hogy érzékeltessem, nem a köszöntésedre összeálló kötetbe sajnáltam egy másik írás elkészítésének boldog fáradságát, hanem éppen ellenkezőleg: a közéleti megnyilatkozás e számomra fontosnak ítélt, de eddig talonba kényszerült vótumával gondoltam Személyed iránti nagyrabecsülésemet kifejezésre juttatni. A kis tárca fentebb vázolt elutasításának masszív mértékét (minden jogos kritika ellenére) önvigasztalóan elkönyvelhetném persze a benne foglaltak indirekt méltatásaként is. Ez azonban kevésbé amuzál. Sokkal lényegesebbnek tekintem az ignoráció negatív üzenetét: az írásban megfogalmazódó

144

eirénikus álláspont piacképtelenségében megnyilvánuló közélethigiénés defektust, a mindennapi gyávaságok szomorú valóságát. Ezzel együtt is: Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae. Neked pedig, amint már korábban, most is idézem Arany Jánost: „Pál, fordúlásod forduljon mindig örömre! / Pál, megtérésed hagyja sokára az ég”, amit persze egészítsen ki az erre rímelő nagy papi bróché is: „Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet!” (IV. Mózes 6: 24.) Ölel, t. (2007 decemberében)

145

Nagy Péter Tibor

Szelekció és önszelekció a felsőoktatásba vezető úton A felsőoktatásba vezető úton alapvetően kétféle akadály tornyosul a társadalmi piramis (vagy „szilvamag”) alsó részéről érkezők előtt. Az egyik továbbra is „maga a rendszer”, a másik pedig az „önszelekció”. Ebben a tanulmányban – mely ebben a formájában Bánlaky Pál, a WJLF Szociális Munkás Szak dékánja tiszteletére készült – a szokásos szociológiai leírások mellett arra is vonatkoznak utalások, hogy a szerző hogy s miképp látná az adott hátrányt államigazgatási, politikai, azaz szociálpolitikai eszközökkel csökkenthetőnek, leküzdhetőnek. A tanulmány nem kíván reflektálni az elmúlt egy-két év konkrét hazai oktatáspolitikai lépéseire, s abban az értelemben történeti, hogy az önszelekcióról szóló adatfelvétele az emelt szintű érettségi bevezetése előtt készült.

I. Maga a rendszer 1. A középfok átalakulásának hatása A középfokú végzettség expanziója természetesen a felsőoktatási szelekció legfontosabb hagyományos módját – azaz a felsőoktatás előfeltételeként szolgáló középfokú végzettségtől történő elzárást, az elit középiskolázást, a korai szelekciót – kezdte el semlegesíteni. Ez a tömegesedés többfélét jelent. (Hrubos 1999, Róbert 2000, Kozma 1998, Ladányi 1996, Lukács 1996, Setényi 1996, Lukács 2002) a) A klasszikus középiskola tömegesedik, egyre több általános irányú iskola nyílik, egyre több gyereket vesz fel. A nem szakirányú – nem szak A szöveg ugyanis szövegszerűen is támaszkodik két korábbi tanulmányra: A felsőoktatásba vezető út – és a társadalmi hátrányok kompenzációja Educatio, (12.) 2003/2. A felsőoktatásba vezető út és az önszelekció. In: Iskolakultúra, (14.) 2004/9. 57-71. A mögöttes kutatásokat a Microsoft korlátlan lehetőségek program eszközökkel támogatta.

146

képző – iskolatípusokhoz tartozó intézmények számának és keretszámainak növelésével az oktatáspolitika minden korábbinál nagyobb keresletet teremt a felsőfokú képzés iránt, hiszen az általános irányú középiskola végzettjeinek munkaerő-piaci helyzete a szülők számára természetesebben veti fel a továbbtanulás szükségességét, mint az azonnali, jól fizető szakmákban érettségiztető iskolák diákjainak esetében. b) Ugyanezek az oktatáspolitikák a klasszikus középiskolák tananyagát „demokratizálták”, néhány évtizede száműzték a „rendies elkülönülés” legerősebb szimbolikus funkcióját betöltő klasszikus nyelveket. A tananyagcsökkentés, a középiskola szelektív jellegének megszűnése az alsóbb társadalmi csoportok, rosszabb kulturális tőkéjűek számára járhatóbbá tette az iskolát. (Sáska 1999, Nahalka 1999, Csapó 1999) – Az alsóbb társadalmi csoportok széles körben megfigyelt iskoláztatási magatartása a 20. században, hogy bukás vagy bukásveszély esetén inkább hajlamosak gyermekeiket kivenni az iskolából, mint az értelmiségiek, akik mindenképpen ambicionálják gyermekük középiskolai végzettségének megszerzését. Az alsóbb társadalmi csoportok eme kockázatminimalizáló viselkedése objektíve megnöveli az esetleg náluk semmiképpen nem jobban teljesítő értelmiségi gyermek esélyeit. Ugyanakkor, az alsóbb osztályok gyermekei a középiskolában immár nem szembesülnek az intenzív munkakultúrával. Ez pedig valóban kudarcokhoz vezet a felsőoktatásban. Másfelől, ha a konkrét megtanulható tudás helyébe a kommunikációs fölény lép az elbírálásnál, akkor ez fokozottan kedvez az értelmiségi gyerekeknek. Egy erősebben tudáselvű középiskola – paradox módon – végső soron segítené az alsóbb csoportok ambiciózusabb gyermekeit, s akadályozná a felsőbb csoportok kevésbé ambiciózus gyermekeit a továbbtanulásban. c) Azzal, hogy a középfokú végzettség más – szakirányú, munkaerő-piacilag hasznos – formáinak végére is az elvileg a felsőoktatásba kerülésre jogosító érettségi került, nálunk a szakközépiskola bevezetésével, tömegesedésével elvileg megnőtt az esélye annak, hogy a közvetlen „hasznot” hajtó iskolaválasztásra inkább hajlamos társadalmi csoportok gyerekei is esélyesekké váljanak a továbbtanulásra. Ugyanakkor a legfontosabb szociológiai kutatások (Andor 2001, Liskó 2000, Csákó 1998) azt mutatják,  Valójában az iskolai tudáson alapuló teljesítményelv követése nélkül az alsóbb társadalmi csoportok gyerekeinek még esélye sincsen behozni az iskolán kívüli eszközökkel szerzett, illetve öröklött kulturális tőkéjű csoportok előnyeit. Könnyen belátható ugyanis, hogy minél nagyobb egy átlagos 18 éves fejében az iskolán kívüli eszközökkel megszerzett, illetve örökölt ismeretek aránya az iskolában regulárisan szerzettekhez képest, annál nagyobb lesz a felső társadalmi csoportokból származók esélyelőnye, hiszen a fejben lévő tudás a maga teljességével hat a felsőoktatásban és a munkaerőpiacon. Erről a sokak számára talán meglepő tényről részletesebben írtam: Tananyagcsökkentés és társadalompolitika In: Educatio, 2004. (13.) 2. sz. 279-283. és http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=uj_vizsga_uj_tudas-1vita-nagy

147

hogy a szakközépiskolából – még formálisan azonos eredmények esetén is – nagyságrendileg kisebb az esélye a főiskolai, s különösen az egyetemi továbbtanulásnak. Különösen kicsi az esélye a nem szakirányú továbbtanulásnak. A középiskolafajok többfélesége tehát csak abban az esetben segíti érdemben az alsóbb csoportba tartozók felsőoktatásba jutását, ha az intézményekben zajló különböző képzési programok között biztosított az átjárhatóság, vagy amennyiben erre ösztönöz a rendszer. Ellenkező esetben a hatás ellentétes irányú. Az érettségit adó középiskolák tömegesítését elvégző kormányzatok – így a szakközépiskolai érettségit kidolgozó pártállami kormányzatok, illetve a szakmunkásképző intézmények átalakulását támogató magyar kormányok a 90-es években – önmagában ezzel a folyamattal is növelték a felsőfokra kerülés esélyét. Ugyanakkor a középiskola-típusok különbözősége és „széttartása” elmélyíti a szerkezetváltó gimnazisták, a gimnazisták és szakközépiskolások közötti esélyegyenlőtlenséget, mely – minthogy a középiskolák közötti választás 10-12-14 éves korban sokkal erősebben függ össze a tanulók társadalmi hátterével, mint tanulmányi eredményével, s már az általános iskolai tanulmányi eredmény is összefügg a társadalmi háttérrel – determinálja a felsőfokra kerülés esélyeit. 2. A felsőoktatás átalakulásának hatása A felsőoktatás radikális kitágítása többféle módon történt. (Rich, 2002) a) Az 1945 utáni évtizedekben fokozatosan felsőfokú végzettséget kezdtek igényelni olyan szakmák, melyek korábban megelégedtek középfokú, sőt, gyakran középfokú szakirányú – azaz még a gimnáziumi érettségi presztízsét sem elérő – végzettséggel is. Magyarországról jó példa erre, hogy az egykori felsőipari iskolát, felsőkereskedelmit végzett fiatalokat alkalmazó munkakörök gazdasági-ipari főiskolát végzetteket alkalmazó munkakörökké váltak. Hasonló tömegesedést jelentett, hogy a tanítóképzés felsőfokra került. Ezeknek a szakmáknak a rekrutációja ettől önmagában nem változott meg, így a gyerekeiket tanítónak, gazdasági illetve államigazgatási középvezetőnek küldő szülők számára e szervezeti változás maga is iskolai mobilitási utat nyitott meg. b) Másrészt – Nyugat-Európához képest ugyan jelentős késéssel, de – nálunk is megindult a felsőoktatás egészének tömegesedése. A felsőoktatás tömegesedése – minthogy csökkenti a felvételi szelekciót – objektíve növeli a hátrányos helyzetűek felsőoktatásba kerülési esélyeit. A tömegesedés különböző módjai és aspektusai azonban különbözőképpen hatnak a hátrányos helyzetűekre. Nyilvánvalóan más a következménye a lineáris és a duális rendszernek. A duális rendszer a főiskolák és

148

egyetemek közötti választásra helyezi a hangsúlyt, ennek következtében a hátrányos helyzetűek esélykülönbségei akkor stabilizálódnak, amikor az inkább főiskolára, mint egyetemre vezető iskolatípust, illetve érettségifajtát választják. A lineáris rendszer (a főiskolai) évekig „húzza” a hátrányos helyzetűekkel szembeni szelekciót. Logikailag ebből az következne, hogy a lineáris rendszerben sokkal nagyobbnak kellene lennie a társadalmi mobilitásnak. A valóságban azonban a lineáris rendszer sem vezet nagyságrendekkel nagyobb társadalmi mobilitáshoz, mert az állam és a társadalom hátránykompenzáló beavatkozása a szükségképpen tudáselvű/ versenyelvű, s egyértelműen az értelmiségi csoportok kultúráját preferáló felsőoktatásban kisebb, mint a közoktatásban. (A duális rendszer főként európai, a lineáris inkább amerikai hagyomány. A bolognai folyamat az európai rendszer átalakulását jelenti, és e programot az egyes országokban annyira különbözőképpen valósítják meg, hogy társadalmi hatásai általánosságban nem jelezhetők előre.) (Show 2003, Widening 2003) A felsőoktatás tömegesedése azt is jelenti továbbá, hogy a középső és a felső csoportok gyermekei körében a szó szoros értelmében általánossá válik a felsőfokú végzettség. Továbbra is maradnak olyan alsóbb csoportok, melyek nem ambicionálják, vagy irreálisnak látják gyermekeik továbbtanulását. A tömegesedő felsőoktatás viszonyai között tehát önmagában stigmatizálóvá, valamint munka-erőpiaci hátránnyá válik, ha valaki nem végzett felsőoktatási intézményt – szinte függetlenül attól, hogy az általa betöltendő munkakörhöz ez mennyire „fontos” is „valójában”, azaz a hétköznapi józan észen alapuló mérlegelés alapján. A felsőoktatás általánossá válása – miközben már nem növeli tovább azok esélyét, akik ambicionálják a felsőoktatásba kerülést – végső soron hátrányosan hat azokra, akik huszonéves korukban már nem tudják, nem akarják nélkülözni az intenzív pénzkereső tevékenységet. Ha a felsőoktatás tömegesedése nem jár együtt olyan formák tömeges elterjedésével, amelyek jobban alkalmazkodnak a közben pénzkereső foglalkozást űzők időbeosztásához, akkor önmagában nem hozhat jelentős javulást az esélyekben. Hasonlóképpen, ha a gyengébb motivációból eredő önszelekció nem csökken, a határvonal élesedik: a felsőoktatást ambicionálók bekerülnek, a nem ambicionálók nem kerülnek be a felsőoktatásba. c) A fél-felsőfok megjelenése. A fentebb említett jelenség, miszerint az egykor pusztán érettségit igénylő szakmák szakképzése főiskolai szinten történik, további következményekkel is járt. Jelesül, az érettségi utáni félfelsőfokú vagy teljesen felsőfokúnak nevezett – de a hagyományos felsőoktatástól egész értékrendjében különböző – szakoktatás megjelenésével. A felsőfokú (a magyar AIFSZ-hez hasonló) szakoktatás megjelenése éppen azon érettségizett rétegek számára nyitotta meg a közoktatáson túlnyúló, felsőoktatási jellegű tanulmányok lehetőségét, amelyek korábban a

149

legkevésbé tudtak felsőfokra kerülni: azaz a csak formálisan egyenlő értékű – illetve nem is egyenlő értékű – érettségit nyújtó szakképző iskolák diáksága előtt. Különösen nagy jelentőségű ez azokban a rendszerekben, ahol a hagyományos középiskola „az igazi egyetemek” vonatkozásában formálisan is megőrizte privilégiumait. (Az osztrák Fachhochschule-kat tekinthetjük példaként.) (Györgyi 1995) A kormányzatok magának a felsőfokú képzésnek a lényegi formáját is megváltoztathatják, s ezzel is nő az alsóbb csoportok felsőfokra jutásának esélye. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy e lépés markánsabbá teszi az elitintézmények elkülönülését és az ezzel kapcsolatos szegregációt, mint a felsőoktatás egyszerű tömegesítése. d) Egyértelmű lehetőségként jelent meg az érettségit nem igénylő felsőfokú képzés. A hagyományos felsőoktatás fogalommal, s a felsőoktatási elitek érdekeivel oly mértékben konfrontál ez a jelenség, hogy paradox módon a demokratikus legitimációval nem rendelkező kormányok ezt kevésbé engedhették meg maguknak, mint az ezzel rendelkezők. Magyarországon az ötvenes években például volt ugyan lehetőség az értelmiség szemében sokkal alacsonyabb szintűnek tekintett szakérettségi letételére, elősegítve ezzel a már munkában álló, s a munkásosztályhoz tartozó személyek egyetemi tanulmányainak a lehetőségét, az érettségi (legalább formális) szükségességének elvetése azonban ekkor sem merült fel. A demokratikus választásokkal legitimált kormányzatok – főleg szociáldemokrata színekben – viszont lehetőséget biztosítottak erre. Az érettségi nélküli felsőoktatásnak két típusa alakult ki. Párhuzamos felsőoktatási intézményeket teremtettek, nyilván részben azért is, hogy ne a hagyományosakra kényszerítsék rá az új csoportokat. Ennek híres példája az angol és holland Open University, de Észak Európában is tömeges ez a lehetőség. (Canton 2002, Imre 1995) A hagyományos felsőoktatási intézményekbe is vezetnek ilyen utak. Ausztriában is lehetőség van érettségi nélküli felsőfokú tanulmányokra (Studienberechtigungsprüfung – kifejezetten a felsőoktatásba kerülés feltételeként létrehozott vizsga, amelynek körét a szakszervezetek még tovább tágítanák). A szakfőiskolákra is be lehet jutni érettségi nélkül, szakmai végzettséggel, a szakfőiskola viszont azután jogosít egyetemi továbbtanulásra. A francia rendszerben a legalább kétéves munkaviszonnyal rendelkezők – érettségi nélkül – egyetemi előkészítő kurzusra járhatnak, ahonnan a felsőoktatásba visz az út. Az érettséginek leginkább megfelelő angol „A level” vizsgával nem rendelkezők, ha GNVQ-juk van (ez egy szakmai vizsga), akkor az egyetemek által szervezett felvételivel bejuthatnak a felsőoktatásba. (Tót 1995, Györgyi 1995, Forrai 1995, Imre 1995)

150

Az érettségit nem igénylő felsőoktatási intézmények létrehozása a társadalmi szelekció csökkentésének olyan lehetősége, mely nyilvánvalóan olcsóbban éri el az alsóbb társadalmi csoportokból származó felsőfokot végzettek arányának növelését, mert nincs szükség az iskolaszervezési értelemben fokozatos bővülésre, a merítési bázis kitágítására, azaz a hagyományos középfok általánossá válására. Azon politikai erők számára, melyeknek a vezető elit „felfrissítése” vagy cseréje, illetve a kifejezetten a felsőoktatáshoz fűződő „népi” ambíciók kielégítése a célja, ez kifejezetten gazdaságos, hiszen a középiskola általánossá tétele csak akkor „éri meg”, ha a középfokot végzettekre (felsőfokú végzettség nélkül is) „munka-erőpiaci szükséglet mutatkozik”, illetve ha vannak olyan társadalmi csoportok, melyek a középfokot, az általános képzettséget is ambicionálják, és nem egyszerűen a vezető pozíciókat. e) A felnőttoktatás, a life-long education problémaköre több módon is idekapcsolódik. (Hake-Camp 1999, Bajomi 1997, Polónyi 1999) Ez esetben nem arról van szó, hogy – valamiféle funkcionalista logika szerint – „a gazdaság objektív fejlődése magasabban vagy más irányban képzett embereket követel meg”, hanem arról, hogy a felnőttoktatás, a lifelong education, a munka melletti tanulás mind az intragenerációs, mind az intergenerációs társadalmi mobilitást érinti. Nézzük először az intergenerációs mozzanatot. A szegényebb illetve alacsonyabban iskolázott szülők gyermekei inkább maradnak ki az érettségit adó középfokú oktatásból, így az ő esélyeiket növeli, ha egy felnőttkorban megszerezhető érettségi mégiscsak megnyitja a felsőfokra kerülés lehetőségét. Ugyanezen szülők gyerekei – családi elvárások nyomán is – sokkal hajlamosabbak arra, hogy az érettségi utáni munkába állást részesítsék előnyben, vagyis nekik hasznos elsősorban, ha léteznek olyan felsőoktatási formák, melyek az esti/levelező/távoktatás módszerével későbbi diplomaszerzést is lehetővé tesznek. Az intragenerációs mobilitási mozzanat is figyelemreméltó. Különféle politikai tényezők – elsősorban baloldali kormányok hatalomra kerülése, szakszervezetek bevonódása a vállalati döntésekbe, a decentralizáció a helyi (laikus) döntések arányának megnövekedése – olyan különböző politikai kontextusokban, mint a hetvenes évek Franciaországa, vagy a kilencvenes évek Magyarországa –, kifejezetten indokolttá teszik, hogy olyan emberek, akik saját pályájukon megelégedhetnének középfokú iskolai végzettségükkel, valamilyen vezetői, döntéshozói funkcióhoz formálisan vagy ténylegesen szükséges felsőoktatási végzettséget szerezzenek. Végezetül ugyanazon a szakmán belül, az adott munkaterületről ki nem mozdulók számára a generációk versengése is ösztönöz a felsőfokú tanulmányokra. (Ez a bizonyos „sarkunkban a fiatalok” életérzés, amely-

151

ről gyakran számolnak be a felnőttoktatási formákba – látszólag világos érdekeltség nélkül – bekapcsolódó emberek.) A felnőttoktatás viszonyai, speciális időbeosztása, követelményrendszere a hátrányos helyzetű csoportok gyerekeinek és a már felnőttkorban lévő (nem szüleik, hanem saját helyzetük által determinált) nem diplomásoknak mindenképpen kedveznek, mert lehetővé teszik a „nem királyi úton” történő diplomaszerzést. f) Mindezeken kívül a hagyományos felsőfok is tömegesedik. Társadalmi és politikai kontextusát tekintve a hagyományos „felsőfok tömegesedése” elsősorban azoknak a társadalmi csoportoknak áll érdekében, amelyek a közvetlenül felettük álló társadalmi csoportok mintáját követve, nem közvetlen és kifejezett munkaerő-piaci mérlegelés alapján, nem gyermekük érdeklődése alapján, hanem az „iskolázottságban való felfelé törekvés” általános társadalmi mobilitási patternje alapján készek beiskolázni gyermekeiket, lényegében attól függetlenül, hogy mennyire állják meg helyüket a tanulmányi versenyben. Hasonlóképpen objektíve érdekében áll a felső csoportok közül azoknak, akik („természetesen”) elképzelhetetlennek tartják, hogy gyermekeik náluk alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezzenek, de akiknek gyermekei – az értelmiségi családokban gyakran uralkodó, kifejezetten nem teljesítménycentrikus gyermeknevelési modellek következtében – az erős versenyvizsgákon már kihullanának. A hagyományos felsőfok tömegesedése (a változó valósághoz képest mindig „fáziskésésben lévő” társadalmi presztízsrendszer okán) érdekében áll a középiskoláknak, hiszen annak társadalmi kommunikálása, hogy a diákok hány százaléka tanul tovább „rangos egyetemeken”, növeli az iskola presztízsét a piacon – elsősorban persze az egy-két évtizeddel korábbi állapotokra emlékező, s ezen egyetemi végzettségek, egyetemre kerülések „ritkaságára” emlékező szülők körében. (Surányi 2000) A hagyományos felsőfok tömegesedése érdekében áll az egyetemi rangot formálisan elért, de akadémiai közegben teljes értékűnek még el nem fogadott felsőoktatási intézmények oktatóinak és vezetőinek, mert a hallgatók nagy tömege az egyetemi képzés minőségi paraméterei helyett a mennyiségi paraméterekre tereli a figyelmet, ami a hallgatókért és forrásokért folyó versenyben növeli ezen intézmények versenyképességét. Az „új típusok tömegesedése” viszont kifejezetten azoknak áll érdekében, akiknek körében nem magától értetődő a továbbtanulás, akik a megváltozott munkaerő-piaci helyzet következtében szánják rá magukat gyermekeik továbbtaníttatására, illetve, akik számára nem tervezett módon, a gyerek vártnál jobb tanulmányi eredménye, váratlan ambíciója nyomán jelent meg a továbbtanulási igény. E tömegesedés azoknak is kedvez, akik nem elsősorban szüleik, hanem saját ambíciójuk nyomán,

152

pályamódosítás, illetve tanulmányi út módosítás keretében vágnak bele a felsőoktatásba. (Hrubos 1999, Kozma 1998, Lukács 2002) 3. A megélhetési nehézségekből adódó egyenlőtlenségek ellensúlyozása A tömegesedést követően az egyetemi főiskolai tanulás egyik legfontosabb egyenlőtlenségi tényezőjévé vált a tanulók vagyoni helyzetének a különbözősége. Ez több módon is érvényesült: ■ A szegényebb családból származó diákok kevésbé tudták vállalni, hogy később léptek ki a munkaerőpiacra, mint a gazdagabb családokból származók. ■ A szegényebb családokból származó diákok nagyobb valószínűséggel vállaltak munkát az egyetemi/főiskolai tanulmányaik alatt, és ez objektíve visszavetette tanulmányi színvonalukat, növelte kihullási-kimaradási valószínűségüket, illetve paradox módon (mivel megnyújtotta az egyetem/főiskola elvégzésének idejét), még későbbre tolta az értelmiségi munkaerőpiacra kerülés várható időpontját, s ezzel ellenmotiválta az ezt – diákként, szülőként – figyelőket. E tényezők ellensúlyozására háromféle megoldás alakult ki: a) Differenciálatlan diákjóléti rendszerek (kollégiumok, diákhitel stb.) jöttek létre, melyek mintegy szükségtelenné tették a családi körülmények mérlegelését. A felsőoktatás növekedése azonban akkor is tovább folyt, amikor a fejlett országok kormányai a költségvetési kiadások visszafogását határozták el. A differenciálatlan diákjóléti rendszerek ellen számtalan érv halmozódott fel: Egyrészt érveltek azzal, hogy az ingyenes felsőoktatás és a felsőoktatási diákstátuszhoz kötődő juttatások rendszere tulajdonképpen a felső és középső társadalmi csoportokat finanszírozza – a többek között a szegények által is fizetett adókból; másrészt érveltek azzal, hogy egy ilyen diákjóléti rendszer elveszi a jó tanulás vagy extra tanulmányi feladatvállalás alapján járó, illetve mérlegeléssel adható ösztöndíjak relatív értékét, ezért ellenmotivációként hat a tanulmányi kiválóságra. Így előtérbe kerültek a differenciált rendszerek. (Varga 1998, Barakonyi 1995) b) Differenciált jóléti rendszerek, azaz szegény vagy hátrányos helyzetű hallgatóknak nyújtott tanulmányi ösztöndíjak, illetve pénzre nem váltható jóléti szolgáltatások, például: kollégiumi férőhelyek, egyébként nem ingyenes egyetemi szolgáltatások ingyenes vagy kedvezményes használata. c) Védett munkaerőpiac létesítése. A fejlett világban mindenütt kialakult, hogy bizonyos közmunkákat, illetve az egyetemek környékén végzendő fizikai munkákat nem a munkaerőpiacról töltik be, hanem az adott

153

egyetem diákjaival. E szisztéma mellett több érvet is felhoznak: a) a diákok viszonylag kevesebb munkával több pénzt tudnak keresni, mintha kimennének a munkaerőpiacra; b) a kizárólag diákmunkaerővel dolgozó rendszer nagyobb valószínűséggel alkalmazkodik a diákok sajátos igényeihez (pl. az időbeosztást illetően), illetve nem fogalmaz meg olyan konjunktúraszempontokat, melyek a munkavállaló diákok érdekeit sértenék; c) (hivatalosan sosem hangoztatott, de szakértői szinten megjelenített érvelés szerint) célszerűbb, hogy a diákok „ne keveredjenek” a fizikai munka világával. (Jegyzetek 2003, Show 2003) 4. A felsőoktatás költséges mivoltából adódó egyenlőtlenségek Amikor a felsőoktatási tandíj a fejlett világban megjelent, az első pillanattól kezdve igény fogalmazódott meg arra, hogyan lehet a tandíjat szociális szempontból is védhetővé tenni, negatív hatásait ellensúlyozni. (Semjén 2001, Polónyi 2000, Lukács 2002) Ezért ennek érdekében különféle – többek között szociális – szempontok alapján tandíjmentes tanulási lehetőséget biztosít az állam. Ennek lehetséges erősen adminisztratív és piackonform megoldása is. Adminisztratív eszköz, hogy bizonyos számú szegény vagy hátrányos helyzetű tanuló ingyenességének „kigazdálkodására” kötelezi az állam a felsőoktatási intézményt. Piackomformabb az a megoldás, amikor az állam önköltséges hallgatói helyeket „vásárol” a rászoruló hallgatók számára. A preferáltak kiválasztásának módja lehet tisztán szociális és lehet kombinatív. A tisztán szociális modellben a hallgatók egyszerűen jövedelmi viszonyaik és szociális hátterük szerint állnak sorba ezért a támogatásért. A kombinatív modellben ez a preferáció kifejezetten a kormányzat által lebonyolított, vállaltan csak a hátrányos helyzetűek számára hirdetett versenyvizsgák győztesei számára nyitott. (Neave 1992)

II. Az önszelekció – egy hazai elemzés A felsőoktatásba kerülés sokféle lehetősége (az e kérdésekre különösen érzékeny francia szakirodalomról lásd: Csákó Mihály 2003) előtérbe hozta az önszelekció problémáját. Világos ugyanis, hogy a középiskolai végzettség kvázi teljes körűvé válása és a felsőoktatás kvázi nyitottsága mellett egyre fontosabbá válik, hogy kik azok, akik nem is jelentkeznek a felsőoktatásba, akik a szakmát adó középiskola elvégzésével befejezettnek tekintik tanulmányaikat, illetve, akik szakmát nem adó érettségi után a szakmatanulást vagy a munkaerőpiacra lépést előnyben részesítik a továbbtanulással szemben. Magyar viszonyok között: kik azok, akik ebben a megváltozott helyzetben (tehát annak ellenére, hogy nem szakmunkás bizonyítványuk, hanem

154

továbbtanulásra jogosító érettségijük van, s hogy többféle intézménybe, többféle módon jelentkezhetnének, mint az előttük járó nemzedékek) mégsem jelentkeznek a felsőoktatásba; akik eleve elzárják magukat az iskolázási karriertől. Milyen motívumaik vannak arra, hogy ne jelentkezzenek, illetve a hozzájuk makroszociológiai értelemben hasonló fiataloknak milyen motívumaik vannak, amelyek végül is jelentkezésre bírják őket? (Azaz, milyen motívumok hiányoznak a nem jelentkezőkből?) Ha a továbbtanulási esélyegyenlőség iránt elkötelezett politikai erők akarják, meghatározhatnak olyan hátrányos helyzetű csoportokat, amelyeknek előnyöket kívánnak biztosítani. Az előnyadást – akár „affirmative action” (azaz a hátrányos helyzetűek számára a versenyelvű bekerülést  Az affirmative action elsősorban az Egyesült Államokban fogalmazódott meg a hatvanas években, s a hetvenes években vált széles körű gyakorlattá. (Hasonló kísérletre került sor Svédországban is a bevándorlókkal kapcsolatban.) Lényege, hogy az állam erős nyomást gyakorol a felsőoktatási intézményre annak érdekében – bizonyos értelemben (törvénnyel, elnöki utasítással, legfelsőbb bírósági határozattal) elrendeli –, hogy a kisebbségi jelentkezők – elsősorban természetesen afroamerikaiak, de az utóbbi időben hispánók, sőt ázsiaiak, illetve a nőhallgatók – adott arányú felvételt nyerjenek. A koncepcióról az USA-ban – részben a bíróságokon, részben a politikai és szakmai nyilvánosságban – súlyos viták zajlanak. (Douglass, 1999; Lynch-Green, 2002; Phoenix, 2002; Sikes, 2003). E viták lényegi elemei a következők: 1.) Mi mond inkább ellent (alkotmányos értelemben) a szabad verseny és az egyenlő esélyek elvének? Amennyiben az etnikai csoportok egyenlő részvételét preferálják, éspedig azzal a következménnyel, hogy egyenlőtlenség támad az egyének között, mert egy preferált csoporthoz tartozók nagyobb eséllyel juthatnak be a felsőoktatásba, mint a nem preferált csoporthoz tartozók, vagy pedig az, ha az egyének egyenlő esélyét próbálják biztosítani. Mindkét tábor mögött széles érvrendszer húzódik meg. 2.) Megakadályozható és megakadályozandó-e, hogy a felsőoktatási intézmények csak formálisan tegyenek eleget a követelménynek. (Pl.: rangos egyetemeken éppen abból a célból jönnek létre sporttagozatok, hogy a keretszámot az egyetem úgy teljesíti, hogy a ténylegesen fontosnak ítélt profilokban nem enged be pontszám alattiakat.) Érv, hogy ez még az affirmative action szempontjából sem baj, mert ez a felsőoktatás diverzifikációja irányába hat, és az affirmative action „erőszakos” elemeit a társadalmi valóságban egyfajta kompromisszummá változtatja, és tehát nem a régi eliteken belül teremt – továbbra is szegregált – csoportokat, hanem új eliteket hoz létre stb. Mások azt gondolják, hogy mindez az affirmative action és a mögötte álló kormányzati szándékok egyszerű kijátszása. 3.) Vane alkotmányos indoka annak, hogy éppen a nem és bőrszín alapján jöjjön létre pozitív diszkrimináció? A vitákban felmerült, hogy affirmative action irányú beavatkozás lenne indokolt a területi hátrányok, az egy főre eső alacsony jövedelem, személyes vagy családban előforduló fogyatékosságok kompenzálására (is). A kiterjesztés legjelentősebb ellenérve, hogy míg a fajok és a nemek egyenlőtlensége esetén az emberek közötti jogi egyenlőség eszméje sérül, melyet a republikánusok és demokraták egyaránt védelmezendőnek tartanak, addig a jövedelmi és iskolázottsági különbözőségek csak „szociális jogok”, és ezek alapvető jellegéről az amerikai társadalomban pedig még kisebb a konszenzus, mint Európában. Pragmatikus ellenérv, hogy ha az alapvető szempontok e tekintetben még tovább is bővülnek, akkor e tendenciának nehéz lesz gátat szabni, és a versenyelvű oktatási rendszert fokozatosan a privilegizált csoportok konglomerátumává változik. Pragmatikus ellenérv az is, hogy amíg a faji és nemi egyenlőtlenség kompenzálásának csak létéről vagy nemlétéről, és a kompenzálás mértékéről kell politikai döntést hozni, addig a szociális alapú pozitív diszkrimináció esetén nem csak az a kérdés, hogy indokolt-e vagy sem az affirmativ action elvének az alkalmazása, illetve, hogy az a diákok hány százalékára terjedjen ki, hanem arról is, hogy milyen mértékű (illetve miben mutatkozó, milyen mérőszámokkal kimutatandó) szegénység indokolja a gyakorlattá tételét. További ellenérv az is, hogy amíg az egyének neme és faja állandó, és tehát a hatóságokat vagy a felvételi irodákat e tekintetben megtéveszteni is bajos, addig a szociális hátrá-

155

megkerülő kötelező „kvóta”) típusú, akár a tényleges tanulmányi teljenyos helyzet lehet átmeneti is, s a megtévesztés is könnyebb. A kiterjesztésnek talán legjobb esélye – értsd legkevesebb ellenzője – a testi fogyatékkal élők, a vietnámi veteránok, az 50 felettiek irányában van. 4.) Megakadályozható és megakadályozandó-e, hogy az egyes csoportok számára – azok átlagosan hátrányos helyzetére hivatkozással – létrehozott kvóták a konkrét esetekben olyanokat segítsenek, akik éppen nem hátrányos helyzetűek. (Pl.: az afroamerikaiak átlagosan alacsonyabb iskolai végzettségére és társadalmi státuszára hivatkozó kvóta néhány egyetemen olyan helyzetet produkált, hogy az egyetemre járó afroamerikaiak egy részének társadalmi háttere jobb lett, mint az odajáró fehéreké. Azaz – a gyakorlatban – előfordulhat, hogy afroamerikai ügyvéd gyermekét beengedi a rendszer, miközben a nálánál esetleg magasabb pontszámot elért fehér szakmunkásét, vagy kiskereskedőét már nem. Az ilyen – senki szerint nem kívánatos – hatások elhárítása ellen szóló komoly érv azonban az, hogy ez csak két módon lenne lehetséges: vagy azzal, hogy a törvény több körülmény együttállását írja elő (pl. afroamerikai is, szegény is), ami azonban további kedvezményezett csoportok előtt nyitná meg az utat, vagy úgy, hogy megvalósítására a konkrét személy ismeretében – azaz helyi, intézményszintű szempontok mérlegelése alapján – kerül sor. A helyi mérlegelés ellen szól mindenesetre, hogy az szembe menne az affirmative action-t leginkább szorgalmazó csoportok állam-, és még inkább szövetségi szintű érdekeivel. (Az affirmative action alkalmazásának indokoltságát – ahogy az afroamerikaiak jogait általában is – jobban lehet védeni abban a szövetségi erőtérben, ahol a keleti parti nagyvárosok liberális szavazói vagy éppen sajtója fontos szerepet játszanak, mint állami szinten. Ugyanakkor állami szinten is több eredmény érhető el a nyilvánosság segítségével, mint a helyi – fehér – elitekkel összefonódott, „vidéki” intézmények szintjén.) 5.) Beleértendő-e az affirmative action-be, hogy a már bekerült hallgatókkal szemben táplált követelmények is differenciáltak legyenek a hallgató bőrszíne szerint? Ha ugyanis nem, akkor a végzős hallgatók sorában szükségképpen kevesebb lesz a preferált csoporthoz tartozó hallgató, mint kezdéskor, hiszen egy gyengébben motivált, gyengébb eredménnyel bekerült hallgató nagyobb valószínűséggel morzsolódik le. Ha viszont igen, akkor e gyakorlat jelentősen sértené az oktatók osztályozási autonómiáját. Az oktatói szólás- és „viselkedés”-szabadság a „szóbeli zaklatásra” és „politikailag inkorrekt beszédmódra” hivatkozó oktatók ellen indított fegyelmi eljárások és perek következményeként időközben csökkent, s ezt többen kapcsolatba hozzák az affirmative action-el: a kezdeményezett eljárások egy része – sokak közérzülete szerint – arra szolgál, hogy a gyengébben teljesítő nőnemű vagy afroamerikai diákok képviselői szakmán kívüli érvekkel bírják szelekciós döntésük megváltoztatására az oktatókat. Ugyanakkor az a gyanú, hogy egyazon intézmény által kiadott diploma mögött különböző értékű tudás is állhat, a munkáltatók érdekeit is rendkívül sértené. (A munkáltatók ma a különböző intézmények között az intézmények presztízsrangsoráról, eredményességéről rendelkezésre álló listák segítségével tesznek különbséget, az intézményen belüli teljesítményt pedig azon nyilvános adat alapján ítélik meg, hogy a munkahelyre pályázó személy hányadik lett évfolyamtársai között a tanulmányi eredmények szerint.) 6.) Igen fontos kérdés továbbá az, hogy az affirmative action mely módja alkalmazandó? Ezt illetően még az eljárás helyeslői között is vita folyik. Az „action” tényleges működtetésének két logikája áll szemben egymással. Az egyik szerint van egy „elkülönített doboz”, s függetlenül a jelentkezők szakmai minőségétől, ezt a keretet mindenképpen feltöltik a preferált csoport tagjaival. (Ennek alesete, hogy megállapítanak egy minimumkövetelményt, és csak az ezt teljesítők közül töltik fel a keretet, ami ha nincs elég jelentkező, feltöltetlen marad.) A másik logika szerint a preferált csoporthoz tartozás valamilyen „pontot ér”, és ebben az esetben a preferált személyek egymással és a többiekkel is együtt versenyeznek, eredményeiket azonban utólag megemelik egy előre kiszámított pontszámmal. E megoldás a preferált csoporthoz tartozókat együtt versenyezteti a többségi társadalomhoz tartozókkal, és közülük a legjobb eredményt felmutatókat részesíti előnyben a hasonló vagy kicsit jobb eredményt mutató „többségi” társaikkal szemben. (Utóbbi megoldás hívei hangsúlyozzák, hogy az affirmative action eredetileg – a hatvanas években – csak azonos pontszámúak között nyitott utat a kedvezményezetteknek.) Az első megoldás hátránya, hogy szélsőségesen alkalmatlan egyéneket is beenged a rendszerbe, a másodiké pedig az, hogy nyilvánosan megfogalmazandóvá teszi, hány pontot ér az afroamerikai mivolt, mennyit a „női mivolt” stb. 7.) További vitapontként került elő az is az idők során, hogy a másféle hallgatósághoz másféle tárgyak (pl. afroamerikai is-

156

sítményt és eredményt növelő, akár a továbbtanulástól visszafogó anyagi meretek stb.) hozzárendelése is „indokoltnak” mutatkozik-e? (Ténylegesen előretört az ilyen kurzusok aránya.) Ha a hagyományos – tudományalapú –, és az egyes csoportok kulturális diverzitásával legitimált tárgyakból egyaránt szerezhetők kreditek, akkor az egyetemi-főiskolai szféra egész belső értékrendje, mérőeszközei is veszélybe kerülnek. Ha viszont ilyen tárgyak nincsenek, akkor a multikulturális alapállásból azzal lehet érvelni, hogy az intézmény az affirmative action-nel bekerült hallgatói csoportokra egy „fehér, angolszász, protestáns” tudomány és műveltségeszmény standardjait kényszeríti rá. Azaz a kreditek tematikus és paradigmatikus pluralitása a mainstreamen belüli érték-pluralitást tükrözi, míg a kisebbségi csoportok kultúráját nem. (Rassool, 2002; Vulliamy, 2001; Bird, 2000; Reid, 2000; Ahlquiust, 2000; Bock, 2000; Santos, 1999.) Az affirmative action ugyan intézményi szintű, de ugyanezen politika eredménye, hogy újabb intézményeket is felállítottak, kifejezetten a hátrányos helyzetű csoportok számára. Ezek egyik jellegzetes példája a georgiai Spellmann College, ahová kizárólag afroamerikai nőket vesznek fel. Európában inkább a hátránykompenzáló kurzusok szolgálják ugyanezt a célt. Angliában kisebbségek számára szerveznek ún. Access Foundation kurzusokat, amelyek elvégzése garantálhatja a normál felsőoktatásba való bekerülést. Hasonló kurzusok működnek a vendégmunkás szülők lényegében nyelvi kisebbségként megjelenő gyermekei számára Németországban, Hollandiában stb. (Imre, 1995; Wight-Weeks, 2003; Kehm-Teichler, 1992; Frijhoff, 1992; T Hore, 1992; Hüffner, 2003; Forray, 1995.)A területi hátrány csoportos kompenzálása elsősorban olyan intézményekkel lehetséges, amelyet a hátrányos helyzetű területek diákjai vesznek igénybe. Több európai állam – jelentős kincstári források felhasználásával – felsőoktatási intézményeket létesített a felsőoktatás-hiányos területeken. (Így nyílt meg például a világ talán legészakibb egyeteme a norvégiai Tomsoban.) Ezek kifejezetten is azt a célt szolgálják, hogy „felszívják” az adott terület középiskolázottait. (Más kérdés, hogy az intézményi érdekek a jóléti társadalom viszonyai között olyan abszurdumokhoz is elvezettek, hogy ösztöndíjakkal, vagy más módon távoli egyetemekre kezdenek járni a jól ellátott, de túljelentkezések miatt helyi egyetemekre be nem került területek diákjai…) (Kozma, 2002.) A társadalmi és politikai kontextus a hatvanas években még egyszerűnek tűnt (Amerikában és Európában egyaránt), és az afroamerikai populáció rendkívül alacsony iskolázottsága, illetve a társadalom erőteljesen „male” jellege ekkor még nem csak a demokrata erőket tette egyértelműen a csoportos hátránykompenzáció hívévé, de a „nagy társadalom” nyílt ellenzése a republikánusok számára sem volt hálás téma. A hetvenes évek végétől azonban többféle ellenerő jelent meg. A többségi érdekvédők és a republikánusok mindig is opponálták, a hetvenes évek végétől pedig kifejezetten is hangsúlyozni kezdték, hogy az affirmative action sérti a fehér többség érekeit. A fejlemények hátterében valószínűleg az állt, hogy a felsőoktatás tömegesedésének körülményei között a gyermekeiket felsőoktatásba nem küldő alsóbb, de fehér társadalmi csoportok számára a bőrszínükből eredő „hátrányuk” inkább tematizálódott, mint korábban, s az affirmative action kérdése akár egykori demokrata szavazatók republikánus elhódítását is lehetővé tette. Az iskolázottabb afroamerikaiakat képviselő szervezetek és politikusok az afroamerikai hallgatókkal, illetve később az értelmiségiekkel szemben megfogalmazódó többségi gyanúra és ellenérzésre hivatkozva kezdték ellenezni az affirmative actiont. (Megtehették, hiszen a felsőoktatás közben tovább bővült, s e csoportok gyerekeinek már mindenképpen jutott hely a felsőoktatásban.) Az ötvenes évek óta az amerikai közvéleményen időről időre úrrá lesz a felsőoktatási és technológiai lemaradástól való félelem, amit a legutóbbi években két tényező erősített fel: a két legjelentősebb európai kontinentális oktatási nagyhatalom (Németország és Franciaország) Amerika-ellenessége, illetve a hatásaiban a szputnyik-sokkra emlékeztető – és az amerikai szövetségi oktatás- és tudománypolitikát fellendítő – kínai űrutazás 2003-ban. Mindezt tovább erősítette az az érvelés is, amely szerint „nemzeti érdek”, hogy a felsőoktatásba való bekerülésnél a teljesítményt, és ne a szociális szempontot vegyék figyelembe. (Rich, 2003.) Több – egyébként erős demokrata beágyazottságú – értelmiségi csoport (pl. az amerikai zsidó szervezetek) ugyanakkor az európai (sőt, a hasonlóképpen antiszemita érvelésű egykori amerikai) numerus clausussal kapcsolatos intézkedések utódját látja az affirmative action-ben. (Leicht, 1999) Az alkotmányos egyenlőséggel kapcsolatos érvelésekre mindig is rendkívül fogékony amerikai közvéleményben ugyanakkor még demokrata körökben sem magától értetődő, hogy a jogi egyenlőség elvét, az állampolgárok egyenlő jogainak „első generációs emberjogi” alkotmányos elvét felülírja a

157

körülményeket kompenzáló legyen is az – jól mérhető társadalmi kritériumokhoz kell kötniük, ha nem akarják egyszerűen az iskola vagy az egyetemek szubjektív mérlegelésére bízni. A következőkben becsléseket is megfogalmazunk arra nézve, hogy mely kritériumok alapján lehetne (különböző méretű) társadalmi csoportokat pozitívan diszkriminálni. (Bár nem tárgya a cikknek, sietünk leszögezni, hogy pozitív diszkrimináció gyanánt nem az affirmative actiont, hanem a tanulmányi rásegítést és az anyagi kompenzációt tartjuk célszerűnek, a magyar oktatásügy alkotmányos rendjével összeillőnek. Az önszelekció illetve a felsőoktatásba jelentkezés motívumainak iskolatípus-specifikus, illetve társadalmi csoport specifikus mutatói alapján politikailag és financiálisan tisztázandó módon a kormányzat biztosíthat/ösztönözhet pályaválasztási és továbbtanulási tanácsadási tevékenységeket, osztályfőnöki továbbképzést és segédanyag-készítést, iskolapszichológusi szolgálatot stb. A célcsoport konkrét meghatározása és mérete viszont a ráfordítható költségvetési források függvénye.) Sokféle adatbázist lehetne használni e kérdés megválaszolásához. E tanulmányhoz használt kutatásunk 2434 fős, véletlenszerűen kiválasztott mintáját az 1978 és 1983 között született érettségizettek alapsokaságából vettük.(1) (Becslésünk szerint ez a felnőtt népesség 5,3%-a.) A kérdéseket saját korábbi tapasztalataink és más nagy kutatások (elsősorban a Csákó Mihály vezette 1998-as ELTE-kutatás) kérdései és item-sorai egy részének átvételével, más részének újraformálásával alakítottuk ki. A teljes körű ELTE-kutatáshoz képest egy reprezentatív mintás kutatásnak zömében hátrányai vannak. Jelen esetben azonban volt három előnye is: nem „önkitöltős” volt, a minta nem iskolai alapú volt, tehát az évekkel jellegzetesen második-harmadik generációs szociális egyenlőségi szempont. Az ezzel kapcsolatos megosztottságnak tudható be, hogy Bill Clinton a választási kampány idején még az affirmative action eltörlésére tett ígéretet, elnökként viszont már védelmére kelt annak, és ugyanerre kell gondolnunk a Bush kormányzat ellentmondásos viselkedését illetően is (Magyar Hírlap, 1995. június 22.; 2003. június 26.), Obama pedig ezt a szempontot elő sem hozta a kampányában (http://origin. barackobama.com/issues/education/). Európában az 1973-as olajválság előtti gazdasági növekedés körülményei között a fejlettebb területeken élők számára is elfogadható volt a területi hátrányoknak az affirmativ action logikája szerinti kompenzálása (az egyes nemzetgazdaságokon belül a fejlettebb területek adófizetői finanszírozták a fejletlenebb területekről felsőoktatásba küldendő diákok taníttatási, valamint a fejletlenebb területeken felállítandó felsőoktatási intézmények költségeit), 1973 után ez a készség azonban jelentősen visszaesett. A 90-es évektől az Európai Unió viszonyai között ugyanakkor ismét legitimmé vált a területi hátrányok kompenzálásának az adott módon történő megoldásának ügye, s részben ki is került a nemzeti viták (s nemzeti költségvetések) politikai arénájából, és összeurópai értelemben érvényesül az, hogy a fejlettebb területek finanszírozzák a fejletlenebb területeken élők felsőoktatási hátrányait. (Kozma, 2002.)  Csákó Mihály: Belépés a felsőoktatásba: az 1998. évi jelentkezések vizsgálatának főbb eredményei. L.: ftp://ftp.oki.hu/jka2k_hatter/04_felv.pdf

158

korábban érettségizettek későbbi továbbtanulási kísérleteire is kiterjedt, s kérdést tett fel a felekezeti hovatartozásra vonatkozóan. Az utóbbi két elemből következő újdonságokat egy következő tanulmányban fejtjük majd ki részletesen, itt zömében olyan állításokat teszünk, melyek akár a nagy ELTE-kutatás alapján is ellenőrizhetőek.) Az ilyen típusú tanulmányok állandó dilemmája, hogy a fontos, de kevés olvasó által végigböngészett és helyigényes táblázatokból mennyit közöljön. A szerző most egy merész kísérletre vállalkozik: gyakorlatilag egész anyaga narratíva lesz, a dokumentáló táblázatanyag az interneten található (www.nagypetertibor.uni.hu). 1. Az első lépés: nem középiskolában tanulni A középfokról való továbbtanulást természetesen meghatározza az, hogy ki az, aki egyáltalán eljut a középfokra. E jelenségre más kutatások alapján tennénk néhány utalást, miután jelen kérdőívben nem szerepelt az általános iskolára vonatkozó adat. Az általános iskolázás jellegzetes problémája, hogy a befejezés az alsóbb társadalmi csoportok számára elhúzódik, a nem értelmiségi gyerekek viszont jelentős részben szakmunkásképzőben, illetve a közhiedelemmel ellentétben, jó néhányan sehol sem tanulnak tovább. (A 14-17 éves korosztálynak mindössze 60,3%-a jár érettségit adó középiskolába, 20,3% szakmunkásképzőben, illetve szakiskolában tanul, s minthogy az általános iskolások – tehát évvesztesek – száma 6,5%, a gyógypedagógiai intézményekben tanulók aránya pedig 2,1%, a maradék 7,8% semmilyen iskolatípusba sem jár. (Statisztikai Évkönyv, 1999) Tudjuk – nálunk Ferge Zsuzsa 60-as évekbeli felvételei óta –, hogy már általános iskolás korban szisztematikus összefüggés van a társadalmi helyzet és a tanulmányi eredmények között. (Andor-Liskó 2001) A jó tanulmányi eredményt elérő iskolázatlan csoportok sem ugyanazokba az iskolákba jelentkeznek, mint a hasonló eredményű iskolázottabb csoportok. Azaz nem pusztán arról van szó, hogy az alacsonyabb társadalmi helyzet a rosszabb tanulmányi eredményen át hat a kisebb továbbtanulási valószínűségre. Andor és Liskó adatai szerint a nyolc osztályos iskolai végzettségű szülők egyáltalán továbbtanuló gyerekeinek 40%-a megy érettségit adó középiskolába (8:32 arányban a szakközépiskola javára), a szakmunkásképzőt végzetteknek már 57%-a (15:42) – az egyetemet végzetteknek viszont 97%-a (89:8). (Andor-Liskó 2000) A segédmunkás apák érettségit adó középiskolába továbbmenő gyenge eredményű gyerekeinek alig 4%-a választotta a gimnáziumot, ugyanez a szakmunkás apák gyerekeinél 21%, az egyéb szellemi foglalkozású apák gyerekeinél 31%, az értelmiségi-gye-

159

rekeknél 38% (ezen belül az egyetemi diplomások gyerekeinél 41%). A másik véglet felől nézve pedig így alakul a helyzet: a segédmunkás apák kitűnő tanulmányi eredményű gyerekeinek 51%-a választotta inkább a szakközépiskolát, mint a gimnáziumot, a szakmunkás apák kitűnő gyerekeinek 45%-a, az egyéb szellemi foglalkozású szülők gyerekeinek 31%-a, és az értelmiségi szülők gyerekei közül csak 15%. (Az ELTE-adatbázisból végzett számítások: http://nagypt.ingyenweb.hu/anyag1.htm, az oldal megszünése esetén pedig erre rákeresve a világhálón.) Ha a gimnáziumok illetve a szakközépiskolák között a szerint állítunk fel sorrendet arra tekintettel, hogy az egyes iskolákból milyen valószínűséggel kerültek egyetemre diákok, akkor is azt tapasztaljuk, hogy az alsóbb társadalmi csoportok gyermekei a hozzájuk hasonló tanulmányi eredményű értelmiségi gyerekeknél szisztematikusan kisebb esélyt adó iskolába kerülnek. (http://nagypt.ingyenweb.hu/anyag1.htm, az oldal megszünése esetén pedig erre rákeresve a világhálón.) Az általános iskolák spontán működési mechanizmusai tehát az iskola kezdésekor és befejezésekor egyaránt újratermelik – ti. a továbbhaladást tekintve – a továbbtanulási esélyegyenlőtlenségeket. Már említettük, hogy jelen tanulmány alapját jelentő kérdőívünkben nem volt erre vonatkozó kérdés, de mások eredményeiből nyilvánvaló: az önszelekció a középiskolába jelentkezés vagy nem jelentkezés pillanatában megkezdődik. 2. A második lépés: nem gimnáziumban tanulni Vizsgálódásunk következő legfontosabb tanulságát abban összegezhetjük, hogy „a középfokú végzettség általánossá válása” egy több évtized alatt kiteljesedő, az 1990-es népszámlálás összevont „középiskola” fogalmával előrevetített, az oktatási törvényekkel legalizált, a szakmunkásképzők szakközépiskolává konvertálásával felgyorsított folyamat, ami elmélyíti a középiskolai végzettség kétféle „értelme” közötti határt. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a szakközépiskolákból kisebb valószínűséggel kerülnek a felsőoktatásba diákok, hanem arról, hogy a szakközépiskola választása eleve a tovább nem tanulás választását jelenti, s a szakközépiskolákon belüli legelőnyösebb helyzetű csoportok önszelekciója eléri a gimnáziumok leghátrányosabb helyzetű csoportjainak önszelekcióját. A szakközépiskolai és gimnáziumi érettséginek a résztvevők számára egyre nyilvánvalóbbá váló eltérő funkciója a felsőoktatás tömegesedésével elmélyült. Az erősen szelektív bekerülésű felsőoktatás idején a gimnáziumi út azon hátrányát, hogy a felsőoktatásba be nem kerülő fiatal szakma nélkül lépett be a munkaerőpiacra, kellően „kompenzálta” a szakközépiskola azon hátránya, hogy kisebb valószínűséggel vezetett a felsőoktatásba – ez a

160

szempont napjainkban azonban eltűnni látszik. A közelmúltban mindinkább azok választották a szakközépiskolát, akik eleve lemondtak a felsőfokú végzettségről, s azok választották a gimnáziumot, akik mindenképpen felsőfokú végzettséget szerettek volna maguknak, illetve gyermeküknek. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a középiskolai végzettség a társadalmi mobilitás szempontjából már önmagában is érték. A szakközépiskolák (noha egészében véve mint nem nagy továbbtanulási esélyt biztosító, érettségit és szakmát adó intézmények működnek) diákjaik mintegy felének jelen állapotukban is iskolázottsági mobilitást jelentenek. (A gimnáziumok csak diákjaik negyedének jelentenek a szülőkhöz képest iskolázottsági mobilitást.) A felsőoktatásba nem jelentkezés a szakközépiskolai szülők kevesebb, mint hetedének, a gimnáziumi szülők több mint harmadának jelentené a „családi hanyatlás” nyílt beismerését. Egyúttal az is tény, hogy a nem érettségizett szülők gimnáziumba járó gyerekeinek több mint háromötöde ténylegesen jelentkezik a felsőoktatásba, miközben az érettségizett szülők szakközépiskolába járó gyerekeinek ennél kisebb része próbál felsőfokon továbbtanulni. Összességében: amennyiben egy kormányzat célul tűzi ki a felsőoktatásba kerülés egyenlőtlenségeinek csökkentését, nem kezdheti mással, mint a gimnáziumba vagy szakközépiskolába kerülés egyenlőtlen esélyeinek csökkentésével. Erre viszont értelemszerűen leginkább akkor nyílik mód, ha az általános iskolák nem egyszerűen abban érdekeltek, hogy diákjaik továbbtanuljanak, hanem abban hogy mindenki – tehát az alsóbb társadalmi csoportba tartozók is – a lehető legjobb, vagyis tanulmányi eredményeikhez képest a lehető legnagyobb mértékben a továbbtanulásra előkészítő iskolában tanuljon tovább. Ugyanakkor ez ellentmondhat az iskolák konkrét klientúrájának való megfelelési szándéknak, s a fenntartó is érdekelt lehet egy-egy szakközépiskolával kapcsolatos „diákbiztosító” tevékenységben. 2.1. Néhány várakozásunknak megfelelő tényező A hátrányos helyzetet okozó tényezőket érdemes külön-külön is megvizsgálni a felsőoktatásba felkészítő klasszikus iskolatípuson, a gimnáziumon és a szakközépiskolán belül. A gimnáziumban eleve nagyobb, azaz kétharmados többségben vannak a lányok, ám a lányok továbbtanulási valószínűsége itt már érdemben kisebb, mint a fiúké: míg a fiúknak fele, addig a lányoknak csak kétötöde ambicionálja az egyetemi továbbtanulást. A gimnazisták apái között nagyobb arányban vannak aktív keresők, valamivel kevesebb nyugdíjas, és jóval kevesebb a munkanélküli. A gimnazisták esélyelőnye azonban önmagában ezzel nem magyarázható, hiszen a szakközépiskolások apái között is csak néhány százalékponttal kevesebb az aktív kereső. A társadalmi összetétel különbsége sokkal nyil-

161

vánvalóbb a foglalkozás vizsgálatakor, hiszen míg a szakközépiskolában bő egyharmados, addig a gimnáziumokban alig negyedes arányban találjuk a munkásságot az apák körében. Ugyanakkor nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy az előnyös helyzetű csoportok is radikálisan másképp viselkednek a két iskolatípusban: az értelmiségiek gimnazista gyermekeinek több mint kilenctizede, szakközépiskolás gyermekeinek kevesebb, mint háromötöde tanulna tovább. Ugyanakkor gimnáziumban még a szakmunkás, sőt a jóval kisebb létszámú segédmunkás apák gyerekei is magasabb arányban ambicionálják a továbbtanulást, mint a szakközépiskolák legelőnyösebb csoportjához tartozó apákéi. (Nem vettük itt azonban figyelembe a hihetetlenül kisszámú mezőgazdasági fizikaiakat.) Míg a gimnáziumba járók esetében a vezető beosztású apák nemcsak eleve lényegesen nagyobb arányban fordultak elő, mint a beosztotti státusban lévőké, de gyermekeik felvételire jelentkezési valószínűsége is nagyobb, mint a szakközépiskolás réteg esetében. Úgy tűnik, a szakközépiskolát a vezetők gyerekei csak akkor veszik célba, ha eleve nincs továbbtanulási ambíciójuk. A testvérek számának növekedése szisztematikusan, de nem „hirtelen”, azaz radikálisan növeli meg az önszelekciós kockázatot. Radikálisan növelte viszont az önszelekciós kockázatot (a gimnazisták körében kétszeresre), ha az egyik idősebb testvér nem érettségizett, tehát amikor a testvérek közötti távolság kvázi túl naggyá válna a továbbtanulással. A szakközépiskolások esetében e kockázatnövelés csak néhány százalékpontnyi. Mind a gimnazisták, mind a szakközépiskolások esetében vagy tíz százalékponttal csökkentette az önszelekciós valószínűséget, ha volt a családban más érettségizett személy… A relatív szegénység a gimnazistáknál egy kicsit jobban megemelte a kockázatot, mint a szakközépiskolásoknál. A gimnáziumok eltérően „továbbtanulós” légköre igen erősen kihat a kockázat elkerülésére. Az iskolák azon kétötödében, ahol – a megkérdezett személy megítélése szerint – a diákok nagyobbik része egyetemifőiskolai hallgatóvá vált, természetesen a diákok több mint 90%-a (!!!) jelentkezett a felsőoktatásba. A szakközépiskolák legjobb csoportjának jelentkezési valószínűsége viszont alig éri el a gimnáziumok leggyengébb csoportjának jelentkezési valószínűségét. 2.2. Néhány a közhelyeknek ellentmondó tényező Amit eddig leírtunk, nyilván nem különösebb újdonság: az előnyös helyzetűek szisztematikusan jobb eredményeket érnek el, de még ennél is szisztematikusan jobb kondíciójú iskolákba kerülnek, s még ennél is szisztematikusan inkább jelentkeznek felsőoktatásba, s még ennél is

162

szisztematikusabban egyetemre… Van azonban néhány, ezen egyszerű logikának ellentmondó, s ezért érdekesebb megfigyelés: A felsőoktatásba való nem jelentkezés a gimnazisták esetében nem hierarchikusan függ össze az apa iskolai végzettségével. A szakmunkásképzőt végzett és a szakmunkásképzőre épített érettségit szerzett apák gyerekeinek egyaránt mintegy harminc százaléka tartozik az önszelektáló csoportba. A „szakmunkás munkajelleg” tehát e körökben fontosabb, mint a formálisan eltérő iskolai végzettség. Mi több, akik mégis jelentkeznek, azok között a szakmunkás végzettségű apák inkább orientálják az egyetemek felé gyermekeiket, mint azok, akik a szakmunkás vizsgát megfejelték egy érettségivel. Mindez azt mutatja, hogy már a gimnázium választása is a szakmunkásság tanulás-ambiciózusabb csoportjait jellemzi. Hasonlóképpen ellentmond a hagyományos hierarchiaképünknek, hogy a gimnáziumot végzett apák gimnazista gyerekei között több volt az „önszelektáló”, mint a szakközépiskolát végzett apák gimnazista gyerekei között. Magyarázatként egy hipotézis adódik: a gimnáziumot (s mást nem) végzett apák negatív továbbtanulási példával szolgálnak gyerekeiknek, hiszen „befejezetlen”, „szakmátlan” állapotban vannak: „Nem tanult tovább, pedig gimnáziumi végzettsége révén megtehette volna.” Ráadásul a gimnáziumot végzett férfiaknak vélelmezhetően, olyan – a gyermek iskoláztatása szempontjából is – kevésbé ambiciózus házasfelük van, aki férjként is elfogadott egy szakképzettség nélküli személyt. Ezeknek a gimnáziumot végzett férfiaknak anyagi helyzete bizonytalanabb, mint a szakközépiskolát végzetteké, és ez is indokolhatja a gyerek tovább nem tanulását, mielőbbi munkaerőpiacra küldését. (A szülők esetében olyan nemzedékről van szó, ahol a szakképzettség nélküli gimnázium már nem jelent magas házasságpiaci esélyt.) A szakközépiskolás tanulókon belül viszont összességében kevésbé meredek ugyan a lejtő az iskolázatlan és egyetemet végzett apák gyerekeinek önszelekciós kockázata növekedésében, de itt azért érzékelhető a különbség is a szakmunkásképző után érettségizettek és a szakmunkásképzőt végzettek között, másrészt viszont reprodukálódik az a gimnazista tanulóknál megfigyelt állapot, hogy a szakközépiskolai végzettségű apák gyerekeinek önszelekciós kockázata valamivel kisebb, mint a gimnáziumi végzettségű apák gyermekeié. A szakközépiskolába járó tömbön belül ugyan az egyetemet végzett apák gyerekeinek legkisebb az önszelekciós kockázata, de ez még így is csak a gimnazisták leghátrányosabb iskolázottsági hátterű csoportját éri el. Az anyák iskolázottsága előfeltevés szerint szorosan és szisztematikusan függ össze az önszelekciós kockázattal. Az eredmények szerint viszont a szakközépiskolai, illetve a gimnáziumi végzettségű anyák esetében gyakorlatilag azonos önszelekciós kockázatot jelentenek mind a szakközépiskolás tanulók, mind a gimnazista tanulók körében.

163

A települési hátrány alakulásánál figyelemreméltó, hogy a gimnazisták vonatkozásában a megyei jogú városok – tulajdonképpen az egyetemi városok – önszelekciós kockázata alatta marad Budapestének. Budapest és a városok önszelekciós kockázata körülbelül egyforma. A szakközépiskolák vonatkozásában szintén ezek a vidéki nagyvárosok jelentik a legkisebb önszelekciós kockázatot, de a Budapesten lakók szelekciós kockázata eléri a községekben lakókét. Azaz kifejezetten téves az az állítás, hogy a vidéki lakosok általában hátrányban lennének a budapestiekkel szemben. Ugyanakkor a másik végponton a budapestiek egyetemre jelentkezése mindenképpen megelőzi a városiak, illetve községiek egyetemre jelentkezési valószínűségét. A gimnáziumok diáksága esetében ugyan „bejött” az a hipotézis, hogy a bejárás növeli az önszelekciós kockázatot, de a távolság ezen belül már alig számít. Figyelemreméltó, hogy a nem otthon, hanem kollégiumban lakó diákok önszelekciós kockázata alatta marad a bejárókénak… A kollégiumokban folyó nevelőmunka még mai – a továbbtanulásra külön nem irányító – színvonalán is jobb, mint egy átlagos kistelepülési otthoni háttér. Mindez a szakközépiskolákra sokkal kevésbé igaz, a bejárók kockázata alig nagyobb, mint a helyben lakóké, illetve kollégistáké. A gimnazisták esetében a válással, illetve az árvasággal kapcsolatos előfeltevéseink igazolódtak, bár az önszelekciós kockázat még a nem szüleivel élők körében sem éri el az egyharmados értéket. A csonka családokból jött gimnazisták önszelekciója nemcsak hogy nem kisebb az ép családokból jötteknél, de a csonka családokból jöttek inkább vették célba az egyetemet. A szakközepeseknél is ez figyelhető meg. Nem igaz tehát, hogy a hagyományos családmodell önmagában tanulásbarátabb. Az osztállyal szembeni elvárások a gimnazisták esetében még egy kicsit rontják is az esélyeket (ennek magyarázata még további vizsgálódásokat igényel), a szakközépiskolások esetben érintetlenül hagyják a kockázatot. Összességében: a gimnazista diákokra erősen negatívan hatott az iskolaváltás, az érettségizett családtagok hiánya (például, ha az egyik szülő sem vett részt a nevelésében), ha olyan gimnáziumba járt, ahonnan a diákok egyötödét vagy annál is kevesebbet vettek fel a felsőoktatásba. Az anyák proletariátushoz tartozása még érettségivel is (éspedig hasonlóan az apákéhoz) egyértelmű önszelekciós tényező. A szakközépiskolás mivolt viszont az egyéb önszelekciós tényezőknél erősebben, s azoktól függetlenül is érvényesül. Az oktatáspolitika egyik legjelentősebb kívánatos törekvése – amely az önszelekciót csökkenthetné – a szakközépiskolások továbbtanulásának ösztönzése. A szakközépiskolai továbbtanulás ösztönzése mintegy automatikusan azoknak kedvezne, akik – alacsonyabban iskolázott családok gyermekeként – „később érő típusok”, akiket az általános iskola és a család az

164

„egylépcsőnyi mobilitás elegendő” elve alapján nem gimnáziumba, hanem szakmát és érettségit adó intézménybe küldött. 3. A hátrányos helyzetű csoportok a gimnáziumokban A társadalmi determinációk azonban a felsőoktatás felé sokkal inkább vezető gimnáziumon belül is erősek. A gimnazista diákok esetében a nyolc általánost végzett apák illetve anyák gyerekeinek kockázata kétszeres, a segéd és betanított munkás apák, valamint a munkanélküli apák és a szakmunkásképzőt végzett apák gyerekeinek, illetve a távolról bejáróknak az önszelekciós kockázata az átlag másfélszerese, hasonlóképpen, mint a nem szüleikkel élők esetében. Ha van nem érettségizett idősebb testvér, a kockázat kétszeres. A leggyengébb iskolákba járók kockázata kétszeres, a kissé jobb (diákjaik egyötödét felsőoktatásba juttató) gimnáziumok diákjaié másfélszeres. Az iskolaváltó diákok kockázata másfélszeres. Ha mindazokat összesítenénk, akik e kockázati csoportok közül azokba esnek, amelyek önszelekciója az átlag másfélszeresét érné el, kitűnne, hogy a diákok mintegy 45%-a valamilyen értelemben önszelektív csoportba tartozik. (Így ők összességükben másfélszeres önszelekciós esélyhátrányban vannak az átlaghoz képest, és háromszoros esélyhátrányban vannak az e csoporton kívüliekhez képest.) Általános tapasztalat szerint, ha egy népesség közel fele hátrányos helyzetű, az egy főre jutó segítő kapacitás csak nagyon alacsony lehet. Kisebb csoportokat is célszerű tehát meghatározni: az egyik megoldás, ha csak azokat a csoportokat vesszük figyelembe, amelyeknél egy-egy tényezőből eredő önszelekció az átlag kétszeresére nő. Ezek a következők: ■ A gimnáziumi népesség közel ötödét teszi ki a szakmunkásképzőt vagy annál kevesebbet végzett anyák gyermekeinek a csoportja. ■ A gimnáziumi népesség több mint 8%-át teszi ki azok köre, akiknek volt nem érettségizett idősebb testvére. ■ 4%-os az a csoport, ahol az apa iskolai végzettsége csak nyolc általános. ■ Ha az anya foglalkozásából indulunk ki, akkor a mezőgazdasági fizikaiak és a segéd- valamint betanított munkásnők gyerekei szorulnak kompenzációra. Ők a gimnáziumi népesség kevesebb, mint 4%-át teszik ki. Ezen erős hátrányt okozó tényezők bármelyikének kompenzálatlanul hagyása az önszelektáló csoportot változatlanul hagyná, sőt hátrányukat elmélyítené. Ha ezen nagyon erős hátrányok bármelyikének fennállása esetén kompenzálásra érdemesnek ítéli a politika a gimnazistát, akkor a gimnazisták negyede kerülne a támogatandók csoportjába. E kompenzálandó csoport

165

önszelekciós kockázata közel kétszerese az átlagnak, s közel négyszerese a gimnazisták előnyökkel, illetve másfélszeresnél nem nagyobb hátrányokkal rendelkező csoportjának. Amennyiben még ez a negyed is túl nagynak ítéltetne, a politika kompenzálás feltételül szabhatja több tényező együttállását. Így a gimnazistáknak csak egyhúszadát is kiválaszthatjuk kompenzálandó csoportként. A politikának tehát – anélkül, hogy a jövedelembevallás kockázatos útjára lépne – módjában áll megtalálni azokat a gimnazista csoportokat, amelyek az átlag kétszeresénél nagyobb önszelekciós kockázattal néznek szembe. A támogatandó csoport körét meghatározhatja a gimnazisták negyedében vagy akár egyhuszadában is. Ezek a társadalmi mutatók ugyanakkor nem hoznak létre egyetlen olyan csoportot sem, melynek fele-háromötöde ne jelentkezne jelen állapotban is a felsőoktatásba. A településjelleggel kombinálva ugyanakkor találunk olyan társadalmi csoportot, melynek önszelekciója a 60%-ot is meghaladja: ez a budapesti hátrányos foglalkozású és alacsony iskolai végzettségű anyák és alacsony iskolai végzettségű apák gyermekeinek csoportja. Az iskolák bősége tehát Budapesten nagymértékben csábítja az alsó csoportokat is gimnáziumba, de ugyanakkor igen magas önszelekciót hoz létre. Ez az önszelekció még magasabb (a diákok közel háromnegyedére kiterjedő) ezen alsó csoportokból származó budapestiek lánygyermekei körében. Kérdés természetesen, hogy ezek a hátrányos helyzetű csoportok menynyire koncentrálódnak azokba a gimnáziumokba, ahonnan a tapasztalat szerint igen kevés tanulót vesznek fel a felsőoktatásba. Nos, úgy tűnik, ha csak a kis számok e vonatkozásban nem csalnak, hogy az alacsony társadalmi csoportokból származók alacsony továbbtanulási arányú iskolákban való koncentrálódása Budapesten a legnagyobb. Ugyanakkor figyelemreméltó, bár az adatbázis mérete ennek részletezését nem teszi lehetővé, hogy egyes megyékben a gimnáziumok igen kevés községi lakost fogadnak be, s közülük is szinte kizárólag az önszelekcióra nem valószínűsített társadalmi csoportbelieket. Azok a politikai döntések, amelyek a községi származású gimnazistákat hoznák előnyösebb helyzetbe, valójában a falusi értelmiségnek és középosztálynak segítenének, nem pedig a községek halmozottan hátrányos helyzetű lakosságának. 4. Érettségizettek és nem érettségizettek gyerekei a gimnáziumban Mint tudjuk, a hátrányok egymással is összefüggenek, és zömében ugyanazokat az embereket jellemzik, például, aki az egyik csoportosítás szerint szakmunkás vagy segédmunkás, a másik szerint nem érettségizett.

166

A hátrányok természetének megértéséhez a továbbiakban külön elemezzük, hogy az érettségizett és nem érettségizett apákat mennyire érintik az egyes hátránygeneráló tényezők. A munkanélküliség csak az alacsony iskolázottsággal együtt jelent kockázatot, az érettségizett munkanélküli apák éppoly magas arányban küldik gyerekeiket a felsőoktatásba, mint a többiek – bár ezen belül inkább preferálják a főiskolai szférát. Az iskolázatlan férfiak gyerekei – ha az anya nem dolgozik – sokkal nagyobb önszelekciós kockázattal néznek szembe. A foglalkozási hierarchiában az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy a rendszerváltás utáni idők új kispolgársága, a vállalkozók hogy állnak, és hogy az önállóság érdemben megmozdítja-e az iskolázottsági hátrányokat. Az iskolázatlan népességben a szakmunkások és vállalkozók gyerekeinek önszelekciós kockázata körülbelül azonos, s az iskolázottabb népességben is alig jobb valamivel a vállalkozók helyzete, mint a szakmunkásoké: A vállalkozói lét tehát nem javítja az esélyeket. A vállalkozók gyerekeinek továbbtanulási ambíciója következetesen elmarad a szellemi és értelmiségi csoportoktól. Az iskolázottak között a két legnagyobb felekezeti csoport a katolikusok és az egyházhoz nem tartozók egyaránt átlagnak megfelelő mértékben önszelektálnak – ugyanez jellemző az iskolázatlanokra is. Amíg az iskolázottak körében a katolikus beágyazottságúak és a felekezethez nem tartozók körülbelül ugyanolyan mértékben jelentkeztek egyetemre illetve főiskolára, addig az iskolázatlanok között a felekezetbe nem tartozók a főiskolai jelentkezésben felülreprezentáltak. A reformátusok önszelekciója magasabb, míg az evangélikusaké alacsonyabb. Az iskolázottak körében a budapestiek önszelekciója éppen csak meghaladja az átlagot, az iskolázatlanoknál nagyon jelentős a különbség az átlag és a budapestiek között. Az iskolázott népességben a megyei jogú városokban élők önszekciós kockázata kisebb az átlagnál, az iskolázatlanok körében nagyobb az átlagnál. Úgy tűnik tehát, hogy az iskolázatlan városi népesség a tömeges középiskolai – sőt gimnáziumi – beiskolázásra úgy reagál, hogy ezt az iskolatípust tekinti végállomásnak, nem ambicionálja a továbbtanulást. A középiskolával rendelkező települések lakói az iskolázottak között az átlagnál kisebb, az iskolázatlanok között az átlagnál nagyobb mértékben önszelektálnak. Az iskolázottak között a tanulóikat már egyötödös arányban felvételihez juttató iskolák tanulói is nagyobb szelekciós kockázattal néznek szembe, míg az iskolázatlanok között ez csak a leggyengébb iskolák tanulóira igaz. Az iskolaváltás pedig kizárólag az iskolázatlanok gyerekei számára jelent önszelekciós kockázatot. Azaz, ahogy a tantervi átjárhatóság csökkenéséről szóló megjegyzésünkben a fentiekben már jeleztük: az iskolák tantervi variabilitása a társadalmi mobilitás ellen hat. A válás, illetve a csonka család hasonlóképpen csak az iskolázatlanoknál jelent valódi kockázatot. Ugyanígy a többgyermekesség is csak az is-

167

kolázatlanoknál jelent önszelekciós kockázatot. A relatív szegénység ezzel szemben csak az iskolázottaknál növeli ezt. Összegezve: a szegény és iskolázatlan szülők hiába kapnának anyagi helyzetüket javító támogatást, ettől önmagában nem javulna gyermekük továbbtanulási hajlandósága – talán inkább a gyermek tanulmányi támogatásától. Irodalom Andor Mihály – Liskó Ilona: Iskolaválasztás és mobilitás. Budapest (Iskolakultúra könyvek), 2000. Andor Mihály: A nyelvtudás szociális háttere. In: Educatio, (9.) 2000/4. 717-728. Andor Mihály: Diplomás szülők gyermekei. In: Educatio, (11.) 2002/2. 191-210. Andor Mihály: Társadalmi egyenlőtlenség és iskola. In: Educatio, (10.) 2001/1. 15-30. Bajomi Iván: Munka melletti képzés Franciaországban. In: Educatio, (6.) 1997/2. 285-299. Ballér Endre: A NAT korrekciójáról. Különös tekintettel a tankötelezettség 18 éves korig történő kiterjesztésére. In: Új Pedagógiai Szemle, (48.) 1998/9. 14-23. Báthory Zoltán: Tudásértelmezések a magyar középiskolában. In: Iskolakultúra, (12.) 2002/3. 69-75. Biró Zsuzsanna: Tanárok a 2002/2003-as tanévben. In: Educatio, (11.) 2002/2. 293-301. Canton, Erik (2002): The demand for higher education in the Netherlands, 1950-1999 / CPB Netherlands Bureau for Economic Policy Analysis Csákó Mihály: A felsőfokú oktatás felvételi kritériumairól. In: Educatio, (13.) 2002/2. Csákó Mihály: Belépés a felsőoktatásba: az 1998. évi jelentkezések vizsgálatának főbb eredményei: L.: ftp://ftp.oki.hu/jka2k_hatter/04_felv.pdf Csapó Benő: A nyelvtanulást és a nyelvtudást befolyásoló tényezők. In: Iskolakultúra, (11.) 2001/8. 25-35. Csapó Benő: Képességfejlesztés az iskolában – problémák és lehetőségek. In: Új Pedagógiai Szemle, (49.) 1999/12. 4-13. Ferge Zsuzsa: Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984. (2. kiadás) Forray R. Katalin: Roma/cigány diákok a felsőoktatásban. In: Educatio, (13.) 2002/2. Forray R. Katalin: Hagyományok és megújulás. In: Educatio, (4.) 1995/3. 431-441. Forray R. Katalin: Nemzetiségek, kisebbségek. In: Educatio, (7.) 1998/1. 50-66. Füle Sándor: Az iskolai napközi otthonok 20. századi fejlődése. In: Iskolakultúra, (9.) 1999/4. 54-60. Gazsó Ferenc: A társadalmi folyamatok és a felsőoktatás. In: Eszmélet, (35.) 1997. 85-95. Gittel, Marilyn: (2000) Higher education today: the impact of state politics and policies on access and economic development Thousand Oaks, CA [etc.] : Sage Periodicals Press 2000. Goedegebuure, Leo – Vught, Frans van (1994): Comparative policy studies in higher education. Utrecht: Lemma Gúti Erika: Etnikai kisebbségek. A holland oktatáspolitika tükrében. In: Iskolakultúra, (8.) 1998/12. 45-58. Györgyi Zoltán: Felső-középfok és felsőoktatás. Ausztria esete. In: Educatio, (4.) 1995/3. 442-453.

168

Hake B. Kamp M.: European higher education and lifelong learning. Amsterdam: Max Goote Kenniscentrum voor Beroepsonderwijs en Volwasseneneducatie. 1999. Halász Gábor: Az állam szerepének változása a modern közoktatás szabályozásában. In: Iskolakultúra, (12.) 2002/4. 3-11. Híves Tamás – Kozma Tamás – Radácsi Imre: A harmadfokú képzés területi különbségei. In: Educatio, (6.) 1997/2. 236-247. Horváth Zsuzsanna: Az érettségi reform mozzanatainak elemzése. In: Iskolakultúra, (10.) 2000/6-7. 58-68. Höfner, Klaus: German higher education: a system under reform / European Centre for higher education (UNESCO-CEPES). Bucarest-London: Carfax. 2003. Hrubos Ildikó: A felsőoktatás dilemmái a tömegessé válás korszakában. Budapest, OI, 1999 Imre Anna: Reform – vizsgarendszerrel. Anglia esete. In: Iskolakultúta, (4.) 1995/3. 454-468. Jegyzetek a 2003. április 11-13-i GEW konferencián folytatott beszélgetésekről (a szerző birtokában). Résztvevők: Dr. Hans Pechar, dr. Karel Tavernier, John Andersen, Dr. Jussi Välimaa, dr. Christine Musselin, Dr. Ewald Berning, Prof Yorgos Stamelos, Mrs.dr. Maureen Killeavy, Prof. Roberto Moscati, Stefano Boffo, Egbert de Weert, Svein Kyvik, Jens-Christian Smeby, Virgilio Meira Soares, Prof. Armando Rocha Trindade, Mrs. Ann Fritzell, Prof. Oliver Fulton dr. Helena Sebkov, Dr. Voldemar Tomusk, Dr. Ilze Trapenciere, Prof. Marek Kwiek, Dr. Maria Hrabinska, Kárpáti Andrea: Az informatikai kompetencia fejlesztése. Bepillantás az OECD nemzetközi kutatási programjának hazai tevékenységeibe. In: Új Pedagógiai Szemle, (51.) 2001/7-8. 63-68. Kozma Tamás: Expanzió. In: Educatio, (7.) 1998/1. 5-18. Kozma Tamás: Határokon innen, határokon túl: regionális változások az oktatásügyben, 1990-2000. Budapest, OI – Új Mandátum, 2002. Kozma Tamás: Szabadság vagy igazság? In: Új Pedagógiai Szemle, (48.) 1998/10. 3-19. Kozma Tamás: Településhálózat és iskolarendszer. In: Educatio, (5.) 1996/2. 248-259. Kozma Tamás: Access to higher education in Hungary. In: Educatio, (4.) 1995/3. 539-549. Ladányi Andor: A felsőoktatási felvételi rendszer történeti alakulása. In: Educatio, (4.) 1995/3. 485-500. Ladányi Andor: Felsőoktatási intézményrendszerek. In: Educatio, (5.) 1996/4. 575-584. Leicht, Kevin T. (1999): The future of affirmative action. Stamford, CT.: JAI Press. Liskó Ilona: A szakközépiskolások felsőfokú továbbtanulása. In: Educatio, (9.) 2000/1. 153-159. Lukács Péter (szerk.) Merítés és kiválasztás a felsőoktatásban. Budapest: FPK, 1981. Lukács Péter: A középiskolák és a felsőoktatási intézmények együttműködése a felsőfokú tanulmányokra való felkészítésben és a hallgatók kiválasztásában. Budapest, FPK, 1980. Lukács Péter: Felsőoktatás új pályán. Budapest, 2000 http: //www.hier.iif.hu/ kutatas/eredm/lukacs/felsookt.pdf Lukács Péter: Iskolarendszerek a fejlett országokban. In: Educatio, (5.) 1996/2. 203-214. Lukács Péter: Színvonal és szelekció. Budapest, Educatio, 1991 Lukács Péter: Tömeges felsőoktatás – globális versenyben. In: Magyar Felsőoktatás, (12.) 2002/1-2. 27-28 Mátrai Zsuzsa: Érettségi és felvételi külföldön. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 2001 Nagy József: Vizsga: de milyen? In: Educatio, (4.) 1995/3. 395-414. Nagy Mária: A hat és nyolc évfolyamos gimnáziumi képzés a kilencvenes évek magyar oktatási rendszerében. In: Új Pedagógiai Szemle, (51.) 2001/3. 31-55. Nahalka István: Mi vagy ki az ördög, és hol van? – Vajon tényleg az ismeretközpontúság a magyar oktatás fő problémája? In: Új Pedagógiai Szemle, (49.) 1999/12. 21-26.

169

Neuwirth Gábor: Esélyek a felsőoktatásba jutásra. In: Educatio, (4.) 1995/3. 415-430. Polónyi István: Az élethossziglani tanulás finanszírozása. In: Educatio, (8.) 1999/1. 38-55. Polónyi István: Egyre többet, egyre kevesebbért? In: Educatio, (9.) 2000/1. 42-61. Polónyi István: Finanszírozás és a felsőoktatás minősége. In: Educatio, (8.) 1999/3. 598-608. Radó Péter: A cigányság oktatásának fejlesztése. In: Iskolakultúra, (5.) 1995/24. 70-75. Radó Péter: Bevezetés az oktatáspolitikai elemzésbe: romák és az iskola. In: Iskolakultúra, (11.) 2001/12. 65-90. Rich, Paul: Higher education in the twenty-first century Thousand Oaks, Calif. [etc.]. Sage, 2003. Róbert Péter: Bővülő felsőoktatás: ki jut be? In: Educatio, (9.) 2000/1. 79-94. Sáska Géza: A tanulatlan faragatlan? Bunkóság, avagy a társadalom reprimitivizációja. In: Új Pedagógiai Szemle, (49.) 1999/5. 60-71. Semjén András: Az oktatás-gazdaságtan és oktatásfinanszírozás kutatásának két évtizede Magyarországon. In: Educatio, (10.) 2001/1. 61-79. (Bibliográfia: 78-79.) Setényi János: Az elitoktatás jelentésváltozása. A felsőoktatás esete. In: Educatio, (4.) 1995/4. 627-638. Setényi János: Az oktatáspolitika európai víziója. In: Educatio, (5.) 1996/4. 553-560. Shaw, Kathlyn: Community colleges: new environments, new directions. Sage, 2003. Surányi Bálint: Az oktatási expanzió: problémák és perspektívák. In: Iskolakultúra, (10.) 2000/4. 38-50. Szabó László Tamás: A reflektív tanítás. In: Educatio, (8.) 1999/3. 500-506. Tót Éva: Új tömegek – régi szelekció. In: Educatio, (4.) 1995/3. 469-484. Varga Júlia: A hallgatók támogatása. In: Educatio, (7.) 1998/1. 96-103. Vass Vilmos: Az oktatás tartalmi szabályozása. Nemzetközi kitekintés. In: Iskolakultúra, (10.) 2000/6-7. 48-57. Veld, Roel – Füssel, Hans-Peter – Neave, Guy: Relations between state and higher education. The Hague [etc.]: Kluwer Law International. 1996. Vidákovich Tibor – Cs[irikné] Czachesz Erzsébet: Egy helyesírás-vizsgálat tapasztalatai. In: Iskolakultúra, (11.) 2001/3. 37-50. Widening participation in higher and lifelong education. Oxford: Blackwell Publishing, 2003.

170

Németh Zsolt

A prostitúció – rendőrségi nézőpontból A prostitúció sokarcú társadalmi probléma: nemzetközi kötelezettségekre is tekintettel védeni kell a prostituáltat, ugyanakkor a hasznot lefölöző, élősdi és a járulékos bűnözésével tényleges társadalmi károkat okozó személyeket (a „striciket”) szigorúan meg kell(ene) büntetni. Abból kell kiindulni, hogy itt olyan nagy tömegű és elfojthatatlan emberi-társadalmi igényről van szó, nevezetesen a pénzért szolgáltatott szexuális élvezetekről, amely törvényszerűen kínálatot teremt és represszáliákkal semmiképpen nem kezelhető. Tény, hogy mindez a közelmúltban – de napjainkban már kevésbé – helyenként olyan nyílt utcai megvalósulást kapott, amely jogosan vált ki erkölcsi felháborodást és valóban rontja az emberek biztonságérzetét. Ezen kívül azt is jól tudjuk, hogy a mindezek miatt – és nem kis mértékben éppen a tilalmazottság következményeként – a bűnözés melegágya, mi több, a szervezett bűnözés egyik fontos terepe. A latin „prostare” szóból ered a fogalom, jelentése bordély előtt álló, nyilvános helyre kiáll, kapható. Magyarországon az 1955. évi 17. sz. tvr. vezette be a büntetését (noha a bordélyházakat 1950-ben már megszüntették), addig csak közigazgatási eszközökkel léptek fel ellene. A Csemegi-kódex sem büntette a prostitúciót. Hajdú Lajos jogtörténész munkáiból tudjuk, hogy a XVIII. században súlyos büntetéseket alkalmaztak a „nem normális” szexuális magatartásra: a házasságtörés, a paráznaság (a fiatalok házasságkötés előtti nemi kapcsolata) valamint a szajhálkodás (kurválkodás) volt a vádolt magatartások megnevezése. A szajhálkodás a lényege szerint nagyjából egyidejűleg vagy egymás után több partnerrel nemi kapcsolatba lépés, ám érdekes módon nem volt feltétele az üzletszerűség, vagyis az anyagi ellenérték kikötése vagy elfogadása. Az 1908-as büntető novella a XXXVI. tc. a kerítést, mint vétséget büntette, amit az követett el, aki tisztességes nőt bordélyházba vagy hasonló helyre belépésre bír. Az 1913. XXI. tc. a közveszélyes munkakerülés egyik eseteként büntette azt, aki kéjnővel tartatta ki magát. A prostituált tevékenysége 1950-1955 között tehát nem volt pö-

171

nalizálva, ám a bírói gyakorlat mégis alkalmazott szankciót, mégpedig ún. közveszélyes munkakerülés miatt rótt ki büntetést. Ebben az időben sok európai ország megszüntette a bordélyházakat és büntette a prostituáltakat, legalább akkor, ha ez a tevékenység veszélyeztette fiatalkorúak erkölcsi fejlődését, vagy ha erőszakkal történt illetve zaklatással járt. Napjainkban (1993 óta) a prostituált nő cselekménye nem jár büntetőjogi következményekkel, vagyis nem bűncselekmény, bár fennmaradt a szabálysértési alakzat, így azért van hatósági fellépésre jogalap, ugyanakkor a bűnsegédi magatartás önálló bűnfelelőssége ma is fennáll, vagyis a kerítés és a helyiség rendelkezésre bocsátása büntetendő. A prostitúció szintjei: utcai, vendéglátói (kocsma, bár, szálloda), bordély jellegű (masszázsszalon, klub stb.) és végül a hálózatos szervezésű (telefon vagy internet felhasználásával lakásra közvetített). A közvélemény számára az utcai változat látható, elsősorban ez nyugtalanító mindenkinek, ezért a rendészeti beavatkozás igénye is itt kap hangot elsősorban. A prostitúció mindig is erősen konspirált tevékenység volt, ezért jellemzően igen nagy a látencia, így a bűnügyi statisztika mindig csekély volument jelzett, ugyanakkor közismert, hogy a prostitúció köré szerveződő holdudvar szereplői magas kriminalitásúak, sok durva bűncselekmény kíséri, leggyakrabban rablás, kifosztás. Már Ulpiánus óta fogalmi nehézségek kísérik, jelentősen megnehezítve a jogalkalmazást, ugyanis bizonyítani kell(ett), hogy a prostituált magatartása nyilvánosan való, válogatásnélküliség jellemzi, vagyis lelki vonzódás nélküli, és hogy mindez ellenszolgáltatásért történik, üzletszerűen, hogy ez a megélhetés alapja. Ráadásul az ellenszolgáltatás lehet egészen áttételes és rejtett, nem pedig közvetlenül csak pénzben megnyilvánuló. Napjaink tendenciája, hogy a prostitúció iránti kereslet állandóan növekszik. Nagy a legális szféra haszna is (idegenforgalom, vendéglátás) miközben az illegális hasznot húzók (kerítők, szervezők, szobáztatók) büntetése szigorú. A prostituált anyagi haszna (noha a bevétele kétharmadát elveszik tőle) saját viszonyaihoz képest óriási. A prostitúció ideális feltételeket (bázist) jelent általában a bűnözéshez, mégis igazán akkor lesz veszélyes, ha azt megszervezik és a bűnszervezetek uralják. A prostituált is sokszoros veszélyhelyzetben van: egészségügyi, viktimizációs (gyilkosává válhat a kerítője vagy éppen a kliense), érzelmi kitaszítottságot is el kell viselnie (közmegvetés, családi szégyen) valamint igen gyakori közöttük az alkohol és kábítószer-használat. A prostituáltak rendszerint iskolázatlanok. Személyiségüket deficitek és a feszültségtűrés hiánya jellemzi, továbbá képtelenség a normális kapcsolatokra, életüket meghatározza a gazdasági kényszer. Gyakori a kóros pszichiátriai terheltség (depresszióra, szorongásra hajlamosság, érzelmi és szexuális hidegség, közöny), ugyanakkor előszeretettel beszélnek

172

mártíromságról, romantikusan szerencsétlen sorsról, hisz a férfiak egyszer használatos tárgyként kezelik, csak a gyors kielégülés iránti kényszer motiválja őket. Nemzetközi tapasztalat, hogy egy világvárosnak tudomásul kell vennie a prostitúció minden formáját, a valóságot figyelmen kívül hagyó reguláció kriminalizál, különösen az illegális prostitúció (területi, személyi) koncentrációja veszélyes, tehát akkor érdemes üldözni, ha mindeközben bizonyos területen és időben megengedett. Az eddigi szabályozási kísérletek (a legutolsó 1999-ben az ún. maffia-ellenes törvénycsomagban történt) kudarca után nyilvánvaló, hogy az egyéni prostitúciót tűrnie kell az államnak, de megszorításokkal. Tiltani kell a nyílt, utcai változatát következetesen, mert másoknak viszont ahhoz van joguk, hogy ennek jeleibe ne kelljen ütközniük a közterületeken. Gondoskodni kell arról, hogy az egyik oldalról kiskorú, a másik oldalról pedig beteg nő ne kerülhessen „terítékre”. Meg kell teremteni az önálló prostituált, továbbá – rajta keresztül, legalább ilyen fontossággal – a kliens számára is a lehetőséget, az ügylet kulturált és biztonságos lebonyolításához. Amit üldözni kell itt, az a prostitúcióhoz tapadó bűnözés Rá kell mutatni arra, hogy ha nem tilos maga a prostitúciós aktus, akkor viszont képmutató dolog tilalmakkal és szankciókkal lehetetlenné tenni a megvalósulását, ez történik napjainkban a türelmi és a védett zónák körüli huzavonán kívül is, ugyanis a türelmi zónában csak a felajánlkozás történhet meg, maga a szexuális aktus nem. A prostituáltakat megfelelő – orvosilag és rendészetileg ellenőrizhető – helyiséghez kell juttatni (vásárláshoz hitel, bérlet előnyös feltétekkel stb.) Az eddigi szabályozásnak az is nagy baja, hogy túlbonyolított. Fogalom-meghatározásaival (ki a prostituált, mikor minősül tömegesnek a megjelenésük egy településen, mit jelent a felajánlkozás a szexuális aktusra stb.) lehetővé teszi a félreértelmezést, valamint a végrehajthatatlanságra hivatkozást. Nem szabad elfelejtkezni arról, hogy az emberi természetből, az ember ösztönéletéből fakadó magatartásról és cselekményekről van szó, ezeket pedig nem lehet, nincs értelme állami eszközökkel megszervezni. A legfőbb tanulság megint az, hogy a büntetőjog kompetenciáját messze meghaladó jelenségről van itt szó, ahol inkább igen bonyolult, egymással összefüggésben lévő közigazgatási, gazdasági és kereskedelmi jogviszonyokat kellene teremteni. A Magyarországon egyébként legális prostitúció kihasználásának valamennyi formája bűncselekmény. Hazánk az emberkereskedés és mások prostitúciója kihasználásának tárgyában 1950. március 21-én New Yorkban elfogadott ENSZ egyezmény szellemében olyan konstrukciót alakított ki, mely szigorú korlátok között megengedi ugyan magát a tevékenységet, de üldözni rendel minden olyan magatartást, amely abból hasznot húz,

173

így különösen a prostitúcióra kényszerítést, az ahhoz szükséges feltételek biztosítását és mások prostitúciójának a kihasználását. Az ilyen cselekmények jelentős része a nemzetközi szervezett bűnözés keretein belül valósul meg. A bűnszervezetek ugyanis ott találnak maguknak terepet, ahol valamely árura vagy szolgáltatásra nagy tömegeknek igényük van, viszont nemhogy az állam maga elégítené ki azt, különféle okokkal, még büntetőjogi fenyegetést is alkalmaz. Az emberkereskedelem a civilizált világ társadalmainak egyik komoly problémája. Felmérések és becslések szerint évente 6-800 ezer ember válik áldozatává a prostitúciós vagy kényszermunka jellegű kizsákmányolásnak, a szervezett koldultatásnak, az illegális örökbefogadásnak, illetve a szervkereskedelemnek. Valamennyi nemzetközi fórum az ENSZ-től az Európai Unión át különböző regionális szervezetekig hitet tett az emberkereskedelem elleni harc mellett, igen nagy számú nemzetközi joganyag áll ma már rendelkezésre a tevékenység fő irányainak összehangolására. Ezek közül a legjelentősebbek: ■ a 2000. december 14-én létrejött ENSZ Nemzetközi Szervezett Bűnözés Elleni Egyezménye és annak Kiegészítő Jegyzőkönyve az Emberkereskedelem, Különösen a Nők és Gyermekek Kereskedelmének Megelőzéséről, Visszaszorításáról és Büntetéséről (Palermói Jegyzőkönyv), melyeket hazánk éppen 2006-ban ratifikált és a 2006. évi CI., CII., CIII. törvényekkel hirdetett ki, ■ a 2002-es ún. Brüsszeli Nyilatkozat az Emberkereskedelem Megelőzéséről és Visszaszorításáról, valamint ■ az Európa Tanács emberkereskedelem elleni fellépésről szóló, Varsóban, 2005. május 16-án kelt Egyezménye. Magyarországon az emberkereskedelem 1999 óta, amióta a tényállás önálló bűncselekményként bekerült a Btk-ba, szinte kizárólag prostitúciós célzatú. Hazánkban eddig – egy-két kivételtől eltekintve – nem fordult elő, illetőleg nem került a hatóság tudomására olyan emberkereskedelem, mely kényszermunka, rabszolgaság, koldultatás, vagy szervkereskedelem céljából történt volna. Az emberkereskedelem kérdéskörét tehát a rendőri jogalkalmazás szemszögéből kizárólag a prostitúcióra kényszerítéssel öszszefüggésben tudjuk vizsgálni, tevékenységünk jövőbeni irányait is e két jelenségkör összefüggéséből kiindulva tudjuk megtervezni és fejleszteni. Ez a fajta értelmezés a bűnügyi helyzet tényadataiból indul ki és megfelel az 1950. évi New Yorki Egyezmény szellemiségének is. A még létező Belügyminisztérium inspirációja nyomán 2006-ban adott ki egy intézkedést az országos rendőrfőkapitány a prostitúcióval összefüggő jogsértések és az emberkereskedelem kezelésével kapcsolatos rendőri

174

feladatok végrehajtására. Ez a korábbi szabályozástól eltérően határozottan elkülöníti egymástól a tiltott prostitúciót, valamint a járulékos bűncselekményeket. Maga a tényleges prostitúciós tevékenység a közterületi formájában közrendvédelmi kérdés, a hozzá tapadó bűnözési formációk ellen való fellépés pedig a bűnügyi szolgálat feladata. A szétválasztás oka az is, hogy míg a tiltott prostitúció megvalósítója valamely szexuális szabálysértés elkövetője, addig ugyanez a személy az ún. „holdudvar” bűncselekményekben – különösen az emberkereskedelemben – áldozatként jelenik meg. Ez a kétféle minőség magától értetődően eltérő rendészeti-szakmai megközelítést igényel. A nemzetközi dokumentumok is a prostituált nőt kivétel nélkül áldozatnak tekintik az őt kihasználó bűnözők vonatkozásában, ennek megfelelően kifejezetten megkövetelik, hogy a hatóságok ekként kezeljék őket, vagyis, hogy áldozati jogaik maradéktalanul érvényesüljenek. Mindez már akkor sérültnek bizonyul, ha a szexuális szolgáltatás vonatkozásában az adott nőt bűnelkövetőnek minősítik. A rendőrség az alábbi szempontok szerint vizsgálja a jelenséget, és gyűjt adatokat: ■ A tiltott prostitúcióhoz kapcsolódó bűncselekmények – á különös tekintettel az emberkereskedelemre – megjelenési formái, jellemzői, hány esetben és milyen bűncselekmény miatt indult eljárás? ■ Nem prostitúciós célú emberkereskedelem megjelenési formái, jellemzői, eljárások száma. ■ Jellemző elkövetési helyek, módszerek, körülmények. ■ A gyanúsítottak száma, állampolgársága, egyéb jellemzői. ■ A sértettek száma, neme, életkora, nemzetisége, egyéb jellemzői (pl. családi állapot). ■ Eljárás-befejezések száma és jellege. ■ A szervezett bűnözői csoportok által alkalmazott speciális módszerek, eszközök, útvonalak, hamis okmányok jellemzői. ■ A prostitúcióval összefüggő bűncselekmények és az emberkereskedelem nyomozási tapasztalatai, esetleges speciális jellemzők (pl. szervcsonkítás). ■ Bűnmegelőzési, áldozatvédelmi feladatok végrehajtási tapasztalatai. ■ Történt-e „menedékhelyre” irányítás, hány esetben, milyen életkorú és állampolgárságú áldozatok esetében? ■ Került-e sor a gyermekvédelmi törvényekből adódó feladatok végrehajtására a büntetőeljárás során, amennyiben gyermekprostitúció gyanúja merült fel? A rendőrségi forrásokból származó, és tárgykörünkhöz kapcsolódó 2006. évi nyilvántartási adatok a prostitúcióhoz fűződő bűncselekmé-

175

nyek és az emberkereskedelem alábbi statisztikai, kriminálmorfológiai jellemzőit mutatják az elkövetés módszerei tekintetében: ■ Az elkövetők közül: • prostituált • kitartott férfi • kerítő • találkahely-fenntartó

112 fő 189 fő 302 fő 80 fő

■ A sértettek között 56 fő női prostitáltat találunk; érintettségük szerint: • emberölés bűncselekményében 5 fő • súlyos testi sértés bűncselekményében 3 fő • nemi erkölcs elleni bűncselekményben 5 fő • emberkereskedelem bűncselekményében 14 fő • kényszerítésben 12 fő ■ Üzletszerű kéjelgésre való kényszerítésben, rábírásban érintett: 176 fő, ebből: • emberkereskedelemmel párosulva 62 fő • kiskorú veszélyeztetésével párosulva 11 fő • fiatalkorú sérelmére 53 fő ■ Emberkereskedelemi bűncselekményt elkövetők száma 95 fő, ebből: • üzletszerű kéjelgésre kényszerítés módszerével 62 fő ■ Emberrablás bűncselekményét elkövetők száma 95 fő, ebből: • üzletszerű kéjelgésre kényszerítéssel párosulva 6 fő ■ Az elkövetés szervezettsége az emberkereskedelem vonatkozásában: • csoportos bűnöző (4 vagy több társ) 55 fő • társas bűnöző (1-3 társ) 42 fő • felbujtó, értelmi szerző, tippadó 2 fő • bűnszervezet tagja 0 fő A tárgyévben befejezett büntetőeljárások számait mutató adatok is képet adnak a jelenségkör statisztikájáról. Ezek alapján az ismertté vált prostitúcióval és emberkereskedelemmel összefüggő bűncselekmények száma 2006-ban 27%-kal (13.377-ről 16.988-ra) növekedett az előző évhez képest. Ezek 89,4%-át azonban kizárólag a tiltott pornográf felvétellel visszaélések teszik ki, ezek növekedése okozta a kategóriába tartozó bűncselekményszám emelkedését. Az ilyen deliktumok száma a kiskorú sértettek számához igazodik, így egy-egy ilyen ügy kapcsán lefoglalt számítástechnikai adathordozón esetenként előforduló, megállapíthatatlan személyazonosságú, több ezer kiskorú személy fotója több ezer ilyen bűncselekmény megállapítására alkalmas függetlenül attól, hogy az illető

176

– ha egyáltalán létező személy – a legtöbbször nem is tudja, hogy Magyarországon „áldozattá vált”. Az ERÜBS (Egységes Rendőrségi Ügyészségi Bűnügyi Statisztika) tavalyi adatait tekintve nincs lényegi változás az üzletszerű kéjelgés elősegítése és a kitartottság vonatkozásában, az előbbi öttel (31-re) csökkent, az utóbbi eggyel (37-re) nőtt. Jelentős a növekedés azonban a kerítéseknél, melyek száma 39-ről 260-ra emelkedett. Ennek hátterében két – 131, illetve 77 bűncselekményt magába foglaló – sorozat áll, a nyomozást mindkét esetben a Nemzeti Nyomozó Iroda folytatta. Az elkövetők Európa több országába közvetítettek tudtukkal és beleegyezésükkel prostituáltakat szórakozóhelyeken és bérelt lakásokban történő munkavégzésre. Az egyik ügyben a szervezett elkövetés is kimutatható volt. Az elmúlt évben jelentősen kevesebb emberkereskedelmi ügyben fejeződött be az eljárás, számuk 28-ról 5-re csökkent. A prostitúcióval és emberkereskedelemmel összefüggő bűncselekmények áldozatainak többsége nő, számuk 1.699-ről 1.842-re emelkedett. A sérelmükre elkövetett legjellemzőbb bűncselekmény tiltott pornográf felvétellel visszaélés, kerítés, erőszakos közösülés, szemérem elleni erőszak, valamint a megrontás. A férfiaknál csökkenés figyelhető meg (347-ről 317-re), ők tavaly jellemzően kényszerítés (128) és szemérem elleni erőszak (79) sértettjeivé váltak. A bűnözés nemzetközivé válása ma már tény, különösen így van ez a prostitúció terén. 2006-ban Magyarországon 6 személyt fogtak el emberkereskedelem miatt kibocsátott nemzetközi elfogatóparancs alapján, ebből 4 fő román, 1 fő bolgár és 1 fő magyar állampolgár volt. Kiadatási eljárás keretében 2 főt Belgiumnak, 2 főt Romániának, 1 főt Ausztriának adtak át. Prostitúcióval kapcsolatos bűncselekmény (szexuális kizsákmányolás) miatt 4 személy (3 román, 1 magyar) került elfogásra, majd átadásra Franciaországnak. Egy főt Spanyolország adott át Magyarországnak kerítés minősített esete miatt. A rendőrség önálló Emberkereskedelem Elleni Osztályt működtet a nemzetközi vonatkozású emberkereskedelmi ügyek, valamint a kerítés minősített eseteinek feldolgozására. Feladatkörükbe tartozik a tikos információgyűjtő tevékenység mellett a realizálás, illetőleg a nyílt büntetőeljárások lefolytatása is. Felderítési és nyomozási tapasztalataik szerint a látókörükbe került bűnözői csoportok tevékenységét a szervezett bűnözői köröknél előforduló feladatmegosztás és bizonyos fokú hierarchikus felépítés jellemzi. Erőteljes gazdasági háttérrel rendelkeznek, melynek révén megvalósul a bűncselekményekből szerzett extraprofit elleplezése, a pénz tisztára mosása. Tapasztalataik szerint Magyarország továbbra is tranzitországa maradt a keletről nyugatra irányuló prostitúciós célzatú emberkereskedelemnek. Kizárólagos célország nem állapítható meg, a szálak leggyakrabban Olaszországba, Németországba, Svájcba, Ausztriába és

177

Franciaországba vezetnek. 2006-ban tíz nyomozás-elrendelés történt, a legtöbb esetben üzletszerű kerítés miatt, de rendeltek el nyomozást emberkereskedelem és emberi test tiltott felhasználása miatt is. Ez utóbbi eljárás az egészségügyi miniszter feljelentése alapján a Hungarotransplant Kht. ellen indult. A nyomozások során 23 személyt gyanúsítottak meg, 65 áldozatnak tekinthető és 50 egyéb tanút hallgattak ki, jelenleg 7 büntetőeljárás van folyamatban. A rendőrségi munkatársak felvetették, hogy célszerű lenne, ha a külföldi gyakorlatnak megfelelően Magyarországon is önálló ügyész látná el az emberkereskedelemmel kapcsolatos nyomozás felügyeleti és vádemelési feladatokat, ugyanis a nyomozási érdekek szempontjából károsnak tartják azt az ügyészi gyakorlatot, hogy a bűnszervezetben történő elkövetést csak a nyomozás végén állapítják meg. A probléma az, hogy amennyiben a nyomozás végére halasztják a bűnszervezet megállapítását, elvesznek azok a jogi lehetőségek, melyekkel az elkövető teljes vagyonát zár alá lehetne venni és a bizonyítási teher is megfordulna. A nyomozások tapasztalatai a prostitúciós bűnözés megvalósulásáról: a prostitúcióhoz kötődő bűncselekmények jellemző elkövetési helye a magánlakás, az albérlet, ahol a prostituáltak a klienseiket fogadják. A módszerekre jellemző, hogy a prostituáltak interneten, vagy újságokban megjelenő hirdetésekre jelentkeznek, amelyekben hostess vagy táncosnői munkára, vagy masszázsszalonokba keresnek munkaerőt. A jelentkezők szinte mindegyike tisztában van a végzendő munka jellegével. A budapesti tapasztalatok szerint a prostituáltak nemcsak a főváros egyes lakásaiban nyújtják szolgáltatásaikat, nagy számban vállalnak munkát – főleg a téli hónapokban – külföldi országokban is. A prostitúciót nem önszántából vállaló, a szó tényleges értelmében is áldozatnak tekinthető lányokra jellemző az alacsony iskolázottság, rendezetlen családi körülmények, rossz anyagi helyzet, igen nagy hányaduk intézetben nevelkedett. Jellemzően teljes mértékben kizsákmányolják, „szexrabszolgaként” használják őket, nem ritka, hogy ingyenesen kell az elkövetői kör rendelkezésére állniuk. Baranya megyében a tárgyévben 13 nyomozást folytattak prostitúcióhoz kapcsolódó bűncselekmény miatt, 1 ügyben jelenleg is folyik az eljárás, 6 esetben tettek vádemelési javaslatot, 6 ügyben szüntették meg a nyomozást. Az ügyekben összesen 20 fő sértett szerepelt, 18 nő és 2 férfi. Életkorukat tekintve 1 gyermekkorú, 4 fiatalkorú és 15 felnőttkorú volt. A nyílt rendőri ellenőrzések tapasztalatai szerint a tiltott kéjelgést folytató nők többsége önként végzi tevékenységét, legtöbbször férjük élettársuk, barátjuk tudtával, vagy éppen felügyeletével. Több megyében általános tapasztalat, hogy a prostituáltak akkor fordulnak a hatósághoz, tesznek feljelentést, amikor köztük és futtatójuk között megromlik a viszony. Ugyanakkor a nyílt büntetőeljárások során – miután rendeződött a viszony, vagy meg

178

lettek félemlítve – gyakran visszavonják terhelő vallomásukat, még a hamis vád következményeit is vállalva. Egyre több fiatalkorú személy válik prostituálttá, több jelzés érkezett a gyermekotthonok részéről intézeti lányokkal kapcsolatban, akiket prostitúcióra kényszerítettek. Pécsett egy alkalommal fordult elő, hogy egy házaspár több lakást bérelt, ahol újsághirdetésükre jelentkező négy prostituáltat foglalkoztattak. Az ügyben a nyomozó hatóság vádemelési javaslattal élt. A tavalyi évben a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság 3 ügyben végzett nyomozást, melyekben magyar nők külföldön folytattak prostitúciós tevékenységet. Az egyik ügyben az osztrák szervek tettek feljelentést, mivel egy magyar személy élettársát és annak lányát Bécsben prostitúcióra kényszerítette, az azért kapott pénzt elvette tőlük. Az ügyben a sértettek vallomásukat módosították, illetve visszavonták. Az ügyészség a nyomozást bizonyítottság hiányában megszüntette. A másik ügyben Szentgotthárdon fogtak el egy fiatalkorú nőt, aki más nevére szóló útlevéllel lépte át az országhatárt. A nyomozás során az általa elkövetett közokirat-hamisítás, míg az egyik magyar férfi segítője részére közokirat- hamisítás vétsége, embercsempészet, illetve kerítés bűntette, míg egy másik, ugyancsak magyar férfi segítője részére kerítés bűntette került megállapításra. A harmadik ügyben két férfi Ausztriába, illetve Németországba juttatott ki 3 fiatalkorút – két nőt és egy férfit – prostitúció céljából. A nyomozás során kerítés és kitartottság bűntettét sikerült megállapítani. Baranya jelzése szerint a beszerzett tulajdoni lapok alapján kimutatható olyan tendencia is, hogy a bárok, vélt bordélyházak tulajdonosai az évek alatt illegálisan felhalmozott jövedelmet a legális szférában fektetik be. Bács-Kiskun megye bűnügyi szervei a tárgyidőszakban összesen 5 alkalommal folytattak eljárást kerítés, üzletszerű kéjelgés elősegítése és kitartottság bűntettének elkövetése miatt. Az ügyekben egy esetben erőszakos közösülés, illetve egy esetben kiskorú veszélyeztetése is előfordult. Az eljárások 5 fő magyar és 1 fő román állampolgárságú férfi, valamint 1 fő magyar nő ellen folytak. Az áldozatok és az elkövetők is igen alacsonyan kvalifikált személyek voltak. A Békés megyei rendőrség 1 fő magyar állampolgár ellen folytatott nyomozást kitartottság bűntett miatt, aki ismeretlen helyre távozott, így ellene elfogatóparancsot adtak ki és az eljárást felfüggesztették. Az ezzel egyidejűleg elrendelt titkos nyomozás eredményeképpen az elkövető elfogása megtörtént, a nyílt eljárás ellene jelenleg előzetes letartóztatása mellett folyik. A sarkadi rendőrkapitányság rendelt el nyomozást egy magyar állampolgárságú házaspár ellen, akik a gyulai gyermekotthonban lakó és onnan több alkalommal engedély nélkül eltávozó két 16 éves lányt lakásukba fogadták és mintegy 10 alkalommal egy csárda parkolójában közösülés céljából felajánlották. (A bűncselekmény úgy jutott a hatóság

179

tudomására, hogy az egyik sértettet más ügyben tanúként hallgatták ki, melynek során az eljáró rendőrnő szimpátiát keltett a sértettben.) Borsod megyében a tárgyévben 1 emberkereskedelem, 2 kerítés, 2 ük. elősegítése és 6 kitartottság miatt nyomoztak. Az emberkereskedelmi ügy bcs. hiányában megszüntetésre került, 1 kerítésben vádemelés, egyben megszüntetés történt, 3 kitartottság vádemelési javaslattal zárult, háromban megszüntették az eljárást, mindkét ük. elősegítése ügyben vádemelés történt. Kerítés miatt 1 fő 15 éves lány, kitartottság miatt 3 férfi és 1 nő, ük. elősegítése miatt 1 férfi és 1 nő lett meggyanúsítva, mindannyian magyar állampolgárok. Az ügyekben összesen 6 fő magyar nő szerepelt sértettként. A rendőri gyakorlat a bűnmegelőzési és áldozatvédelmi szempontokat is követi: országszerte sikerrel alkalmazzák a Rendőrség Biztonságra Nevelő Iskolai Programját, a DADA programot és annak középiskolás változatát, az ELLEN-SZER Programot, mindkettő tartalmaz a témakörbe tartozó modulokat. Baranyában „Biztos, hogy ezt akarod?” címmel a prostitúció és a hozzá kapcsolódó bűncselekmények megelőzésére dolgoztak ki programot elsősorban a lakásotthonokban, gyermekotthonokban élők, a szakmunkásképzőbe, szakközépiskolába járó fiatalok, valamint maguk a prostituáltak részére. Borsod megyében jó kapcsolatokat építettek ki a területen működő civil szervezetekkel és elindították az Elektronikus Lakossági Bűnmegelőzési Információs Rendszer (ELBIR) elnevezésű programot, melynek lényege, hogy a főkapitányság bűnmegelőzési egysége az önkormányzatok szakintézményei felé havonta tematikus hírleveleket juttat el e-mailben, melyeket azok saját csatornáikon keresztül továbbítanak a lakosság felé. A tavaly áprilisi hírlevél kifejezetten az emberkereskedelem, prostitúcióra kényszerítés témakörével foglalkozott. A bűnmegelőzési osztály „Bűnmegelőzési Kódex” néven multimédiás ismeretterjesztő CD-t is készített, továbbá folytatta a „Bűn hálójában” és a „Beccaria Program” elnevezésű projekteket. A prostitúcióra kényszerített, emberkereskedelem áldozatává vált személyeknek ma már Magyarországon is ún. biztonságos menedékhely (shelter) áll rendelkezésére, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat működtetésében, egy állami szerv által rendelkezésre bocsátott titkos objektumban. A Szeretetszolgálat 2006-ban összesen 61 személynek biztosított elhelyezést a menedékhelyen, közülük 18 fő volt emberkereskedelem áldozata. A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal a tárgyév során 13 humanitárius tartózkodási engedélyt adott ki bűnüldöző szervek javaslatára a hatósággal együttműködő, bűncselekmény áldozatává vált személyek számára. A prostitúcióval összefüggő jogsértések és az emberkereskedelem kezelésével kapcsolatos rendőri feladatok végrehajtására 2006 elején az ORFK újabb szabályozást léptetett életbe, mert a prostitúció és a hozzá kapcsolódó jogsértések hagyományosan és továbbra meghatározó ténye-

180

zői az összbűnözésnek. A jelenségkör kezelésével kapcsolatos rendőri feladatok a szervezett bűnözés, valamint az azzal összefüggő egyes jelenségek elleni fellépés szabályairól és az ehhez kapcsolódó törvénymódosításokról szóló 1999. évi LXXV. törvény nyomán fejlődtek ki. A hazai bűnügyi tapasztalatok szerint az emberkereskedelem áldozatai szinte kizárólag prostituáltak, vagy ilyen tevékenységre kényszerített személyek. A prostitúció és az emberkereskedelem ezért szorosan összefügg, míg azonban a prostituált az előbbi esetben szabálysértés elkövetőjeként, addig az utóbbiban bűncselekmény áldozataként jön számításba. A kétféle státusz eltérő – bűnelkövető, illetve áldozat – kezelést igényel, melyek egységes szemlélete a jelenségkör egymásra épülésére tekintettel szükséges. A rendőrség, a határőrség, valamint a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal feladata az emberkereskedelem elleni fellépés közös munka, melyben hangsúlyozottan szükséges, hogy a hatósági beavatkozás országosan egységes szemlélettel és gyakorlattal történjék. Emberkereskedelem alatt a Btk-ban foglalt bűncselekményt kell érteni, beleértve a prostitúcióra kényszerítéshez, szexuális kizsákmányoláshoz kapcsolódó cselekmények mellett az emberkereskedelem más formáihoz (kényszermunka, szervkereskedelem, bérkoldulás, tiltott örökbefogadás) kötődő jogsértéseket is. Az új rendőrségi szabályozás értelmében a helyi rendőri szervek felkérésre szakmai segítséget kell, hogy nyújtsanak az önkormányzatok számára a türelmi zónáknak a törvény alapján történő kijelöléséhez, ezeket naprakészen nyilván kell tartaniuk. A közrendvédelmi osztályvezetők, őrsparancsnokok a beszerzett adatoknak megfelelően intézkednek a járőr körzetleírások és útiránytervek módosítására és e területek gépkocsizó járőrszolgálattal történő visszatérő ellenőrzésére. A védett övezetekről és a türelmi zónákról azok határait pontosan megjelölő térkép kell, hogy a szolgálatot teljesítők rendelkezésére álljon. A tiltott prostitúció megelőzése, megszakítása és visszaszorítása érdekében szervezett fokozott ellenőrzések során kiemelt figyelmet kell fordítani a védett övezet(ek)re. Rendszeresen és visszatérően kell ellenőrizni a védett övezeteket és azokat a helyiségeket, amelyek a tiltott prostitúcióval, a hozzá kapcsolódó egyéb jogsértésekkel összefüggésbe hozhatók, különösen amelyek üzletnek minősülnek. Az ellenőrzésekbe lehetőség szerint be kell vonni a települési önkormányzatok, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat, az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség, az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal, valamint a Vám- és Pénzügyőrség szerveit. Amennyiben a prostituálttal szemben prostitúciós tevékenység miatt rendőri intézkedés történik, minden esetben vizsgálni kell a prostituáltak részére kiadandó orvosi igazolásról meglétét, helyszíni hiánya esetén a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX törvény alapján szabálysértés miatt feljelentést kell tenni.

181

A törvény arról is rendelkezik, hogy a vonatkozó bűncselekmények és szabálysértések miatti eljárások megindításáról a települési önkormányzat jegyzőjét – Budapesten a főjegyzőt – haladéktalanul írásban értesíteni kell, ha a cselekmény üzletet is érint. Az értesítésben javaslatot kell tenni az üzlet bezárására. Az eljárások befejezéséről a lezáró határozat megküldésével – egyéb módon történő befejezés esetén az erről szóló értesítéssel – szintén tájékoztatni kell a jegyzőt, illetve a főjegyzőt. A bűncselekmények nyomozása során kiemelt figyelmet kell fordítani a prostitúcióra rátelepedett élősdi, kizsákmányoló bűnözői réteg, továbbá a gyanús, feltehetően bűnös eredetű anyagi javak hatékony felderítésére is. A rendőrség bűnmegelőzési egységei számára feladat, hogy – a lehetőségek függvényében – szervezzenek felvilágosító programokat és kampányokat a potenciális áldozati kör tagjai részére a prostitúcióra, koldulásra, tiltott munkára kényszerítés és az emberkereskedelem veszélyeinek megismertetésére, az elkerülési lehetőségek és módszerek propagálására, az elhárító magatartásformák kifejlesztésének elősegítésére. Az emberkereskedelem traumatizált áldozatainak kihallgatását lehetőleg az ilyen ügyekben elméleti és gyakorlati ismeretekkel, tapasztalattal, továbbá kellő empátiával rendelkező rendőr végezze. Ha indokolt, az eljárásba szakértőként, szaktanácsadóként pszichológust kell bevonni. Törekedni kell a „másodlagos áldozattá válás” megakadályozására. Az eltűnés miatt folytatott közigazgatási eljárások során – különösen, ha az eltűnt személy gyermek- vagy fiatalkorú, illetve fiatal felnőtt – minden esetben vizsgálni kell a prostitúcióra kényszerítés vagy az emberkereskedelem lehetőségét. A bejelentő meghallgatása kiterjed az esetleges erre utaló körülményekre, különösen arra, hogy az eltűnt személy nem tervezte-e külföldön végezhető munka vállalását. A felkutatott személyek meghallgatása során tisztázni kell, hogy nem próbálták-e prostitúcióra, koldulásra, vagy tiltott munkára kényszeríteni. A Nemzeti Nyomozó Iroda a határon átnyúló, több országot érintő emberkereskedelem és prostitúcióra kényszerítés elleni hatékony fellépés érdekében – a nemzetközi bűnügyi együttműködés szabályai alapján – szükség esetén kezdeményezi közös nyomozócsoportok létrehozását, kialakítja a nyílt és titkos együttműködés egységes elvek mentén történő szabályozását. Az NNI gondoskodik a világháló folyamatos figyeléséről abból a szempontból is, hogy az Internet esetleges emberkereskedelem, vagy prostitúcióra kényszerítés céljából történő illegális felhasználása felderíthetővé váljék. Kiemelt figyelmet fordítanak a különböző escortörökbefogadási- vagy házasságközvetítő ügynökségek ilyen irányú megjelenésére, továbbá a gyermek- és fiatalkorú áldozatok és a velük történt visszaélések interneten keresztül történő azonosítására. Az emberkereskedelem és a prostitúcióra kényszerítés hatékony kezelése, a nemzetközi emberi jogi egyezményekből és uniós elvárásokból

182

fakadó kötelezettségek teljesítése érdekében a rendőri szervek biztosítaniuk kell, hogy az eljárások során az áldozatok a hatályos törvények alapján őket megillető jogokat gyakorolhassák, továbbá megfelelő segítségben és védelemben részesüljenek. Így különösen azonnali orvosi, szükség esetén pszichiátriai segítség biztosítása, függetlenül attól, hogy az áldozat a hatósággal együttműködik-e. A rendőri szervek gondoskodnak arról, hogy – amennyiben a feltételek adottak, az ügy összes körülményei ezt indokolják, továbbá ha az érintett személy a hatóságokkal együttműködik – az emberkereskedelem áldozatának biztonságos elhelyezése zárt, őrzött objektumban (menedékhely, shelter) legyen megoldható. Vajon a rendőrség képes-e a feladatnak megfelelni? A rendőrség alapjában egy fegyveres rendvédelmi szerv, nagyon erős eljárási jogosítványokkal, nagyon szigorú hierarchiával, parancsuralmi rendszerrel, és törvények feltétlen szolgálatára rendelve. A büntetőjogban jól ismert legalitás elve azt jelenti, hogy amit a büntető törvénykönyv tilt, az a polgár számára fenyegető tilalom, ugyanakkor a rendőr, vagyis a jogalkalmazó számára parancs, hogy ha valaki a tilalom ellenére azt a magatartást tanúsítja, akkor működnie kell, a büntető eljárást meg kell indítania. A prostitúcióra utaló jelek ma Magyarországon számosak, igaz egyre rejtettebbek, a rendőrség mégis nagyon ritkán lendül működésbe ennek okán. Mitől is indulna be a gépezet? Az emberek nem csak azt látják, hogy lányok ott állnak az út szélén, sok egyéb mozzanatról is tudomásuk van, de konkrét bejelentést nemigen tesznek. A kerítő, a strici, aki az egészet megszervezi, a másik, pedig aki a fizikai feltételeket biztosítja, a szobát adja, két olyan figura, akik valamilyen környezetben élnek, tevékenységük a külvilágban jól látható. Tudjuk persze, hogy kerítők elleni fellépés éppolyan nehéz, éppolyan munkaigényes és éppolyan kevés eredménnyel kecsegtet, mint a drogkereskedők elleni. Ugyan az a lehetetlenség, ugyanazok a nehézségek vannak. A bizonyítás nagyon munkaigényes, tömérdek bűnfelderítői munka kell hozzá, és alig lesz belőle eredmény, amire pedig a rendőröknek egzisztenciális fenyegetettségből égető szükségük van. Alighanem ez a fő oka annak, hogy a rendőrség nem forszírozza a dolgot. A rendőr általában hallja csak, hogy a prostitúcióval valamit csinálnia kellene, konkrétan azonban nemigen kap erre késztetést. A rendőrség az ezerféle teendői közül rendszerint azt teszi első helyre, amit számon kérnek tőle: a polgármester, a politikusok, a lakossági fórumok. Általában mondanak valamit a prostitúcióról, ám ha konkrétan közölnének vele címeket meg gyanúsítható személyeket, arra konkrétan kellene reagálni. Az is kérdéses, hogy valóban eszköztelen-e a rendőrség. Egyáltalán nem biztos, hogy további, újabb jogszabályok szükségesek, erősebb jogosítványok pedig egészen biztos, hogy nem kellenek. Jogos kérdés viszont, hogy a kriminalisztika (a

183

nyomozás, a bűnfelderítés) tudományának van-e mondanivalója a tárgyban: hogyan lehet egy ilyen tevékenységet (ti. prostitúciós céllal emberek kapcsolatának a megszervezését) a külvilágban észlelni, rögzíteni, dokumentálni, hogy aztán a bíróság büntetni tudjon? Szólni kell itt a rendőrség gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységéről: először is a megnevezés mintha azt jelentené a laikus számára, hogy védjük a gyermeket a felnőttek „gaztetteivel” szemben, azonban másról, elsősorban arról van szó, hogy a fiatalok által elkövetett bűncselekményekkel kell foglalkozni. A gyermek, mint bűncselekmény áldozata, legfeljebb másodsorban kap hangsúlyt manapság a rendőri munkában, akkor is, ha mostanában az áldozatvédelem fontosságáról mind többet hallunk. Érdemes felidézni 1989-et, amikor a bűnmegelőzési osztályát létrehozta a rendőrség, volt egy külön, önálló család- gyermek- és ifjúságvédelmi alosztály, ahol szakvonalként kezelték a kiskorúakkal szembeni bűnös cselekményekre vonatkozó feladatokat. Ezt ma már nincs így, ez volt a legelső, amitől a rendőrség visszalépett, kapacitásbeli elégtelenségek miatt. Az állami, törvényhozói akaratot erőteljesen bírálja a 2003. augusztus 3-án létrejött Prostitúció Nélküli Magyarországért Mozgalom, de még a Prostituáltak Érdekvédelmi Egyesületének nézeteivel is vitában állnak. A mozgalom szorgalmazza a törvény eltörlését arra való hivatkozással, hogy az ellentétes az érvényben lévő New York-i egyezménnyel, mert szerintük: „Az állam nem kötelezheti az önkormányzatokat, hogy jelöljenek ki helyszíneket prostitúciós tevékenységre. A zónásítás ugyanis a prostituáltak prostitúcióban tartását szolgálja, és nem az abból való kilépésüket. Az emberi jogi egyezmények szerint az államok nem a prostitúció elfogadása, gyakorlása érdekében kötelesek szabályokat alkotni, hanem a prostitúció visszaszorításán, a prostitúcióban lévő nők és gyermekek rehabilitációján, a nők és gyerekek prostitúcióba kerülésének megelőzésén kell munkálkodniuk, a prostitúció szervezőit, elősegítőit és kizsákmányolóit pedig üldözniük kell.” Több önkormányzat szorgalmazná a vigalmi negyed kijelölését. Szerintük szükség lenne erre egyrészt a prostituáltak jogai védelme érdekében – ezzel tiszteletben tartanák a munkához való alapvető jogot, melyet akár testük áruba bocsátásával is végezhetnének –, másrészt a szolgáltatásokat igénybe venni nem kívánók érdekeit is. Ehhez azonban a New York-i egyezmény felülvizsgálatára lenne szükség, amely felmondásának hatásai egyelőre ismeretlenek. Az egymásnak ellentmondó jogszabályok is jogbizonytalanságot hordoznak magukban. A New York-i egyezmény egyértelműen a prostituált áldozatisága mellett foglal állást, még csak ajánlást sem tesz arra, hogy a prostituáltat valamiképp büntessük a tevékenységéért. Ezzel ellentétben a szabálysértésekről szóló törvényünk a szexuális szolgáltatással össze-

184

függő, más törvényben meghatározott rendelkezések megszegése esetén bünteti a prostituáltat és az ügyfelét is egyaránt. Ugyancsak egymásnak ellent mond az egyezmény 6. cikkelye, illetve az 1999-es törvény felhatalmazása alapján megalkotott egészségügyi rendelet is, ugyanis az egyezmény előírja, hogy meg kell szüntetni minden olyan nyilvántartást, melybe a prostituáltat felvették. A vitatott rendelet pedig igazolás kiállítását teszi kötelezővé, mely nyilvántartási számmal ellátott és az irattárakban így valamilyen kimutatás, nyilvántartás mégis szerepel. Egy ügyészi tanulmány szerint jogsértő az a rendőrségi gyakorlat, mely a tiltott helyen ajánlkozó prostituált „ügyfelét” a tanúskodás fejében nem illeti a figyelmeztetésen kívül más szankcióval, míg a prostituáltat bíróság elé állítja. A Pest megyei Ügyészség ezen alapulva óvást jelentett be megalapozatlanság miatt több, a rendőrség által foganatosított helyszíni bírság ellen, melyet ugyanazon örömlányra szabtak ki különböző szabálysértések – gyalogos által elkövetett közlekedési szabálysértés, közerkölcs megsértése, köztisztasági szabálysértés – miatt. Az ügyészség által felülvizsgált iratokból megállapítható volt, hogy a prostituált minden esetben a tiltott kéjelgés szabálysértését követte el. Számos esetben olyan helyen is megbírságolják a prostituáltakat, ahol szabadon végezhetnék tevékenységüket, mert az önkormányzat, mint a helyi hatalom, megpróbál nyomást gyakorolni a rendőrségre, hogy „tüntessék el az utcai prostitúciót”. Legutolsó eset a Kamaraerdőben játszódott le, mikor a prostituáltak védett övezeten kívül dolgoztak, de a rendőrség begyűjtötte őket és megtörtént a bíróság elé állítás. A bíróság természetesen felmentő ítéletet hozott. A kérdés megítélése egyébként az elmúlt századok során nagyrészt két véglet között mozgott. Az egyik a tiltás, mely minden körülmények között ki akarta törölni az emberiség történelméből a prostitúciót. Ennek legfőbb képviselője az egyház volt. A polgári életben is voltak hasonló törekvések, melyek egy-egy nagy járvány idején felerősödtek. A másik felfogás a hatósági ellenőrzés – egészségügyi, rendőri – melletti megengedés. A kérdés jelenlegi kezelése enyhén szólva is visszás. Egyik nézőpontból, míg a New York-i egyezmény határozottan tilt mindenféle prostitúciót, addig a hazai szabályozás lényegében legálissá teszi a kérdést bizonyos védett övezeteken kívül. Másik nézőpontból a hazai lakosság nagy része „érdektelen” a kérdés vonatkozásában addig a kisebbségi véleményen lévők két részre oszlanak. Az egyik csoport maguk a szolgáltatást végzők élükön a Prostituáltak Érdekvédelmi Egyesületével, a másik csoport pedig a Prostitúciómentes Magyarországért Mozgalom. Ilyen ellentétes megnyilvánulások között a társadalomnak, a jogalkotóknak a közeljövőben nem valószínű, hogy sikerülne a kérdést megoldani, mert mindegy, hogy melyik oldal álláspontja felé közeledne, a má-

185

sikból akár „engedetlenséget” is kiválthat. Talán mindkét oldal részéről némi kompromisszummal kezelhető lenne a dolog. A védett övezeteken kívül, orvosi és hatósági ellenőrzés mellett, akár külön elszigetelt épületekben megengedhető lenne a prostitúció azzal, hogy a védett övezetekben szigorúan, akár szabadságvesztéssel is büntetni kellene a szabályok ellen vétőket. Íme egy újabb példa arra, hogy az állam tényleg nem mindenható: hiába találja ki az ésszerűnek tűnő megoldást, a mindennapi élet szövedéke különböző okokból ellenáll, és bizony civil szerveződés nélkül soha nem fog racionálisan megvalósulni. Most ugye az a probléma, hogy hol legyen a működőképes türelmi zóna: ahol az üzlet magvalósulásához a körülmények megfelelőek, miközben semmilyen érdek vagy érzékenység nem sérül. A probléma gyökere sokrétű, van azonban itt még egy szereplő, akiről legfeljebb negatív értelemben szoktak beszélni, a kliens, aki nélkül (és a pénze nélkül) nem volna üzlet. Mert lényegében véve, polgári jogi értelemben, itt egy szerződés köttetik, a kliens egy szolgáltatásért ellenszolgáltat, vagyis fizet. Ezen az alapon a szolgáltatást igénybevevők – ismét hangsúlyosan rámutatva – nagy tömegét is védeni kell. A védelem iránti igény társadalmi érdek is, éppen, mert megkerülhetetlen emberi szükségletről van szó; nem holmi erkölcstelen kicsapongásról, hanem biológiai kényszerűségről, amely éppúgy nem tűri a kielégítetlenséget, mint az éhség vagy a szomjúság. A szexuális kirekesztettség mellesleg önmaga is végzetesen deviáló tényező: a futó rendőri tapasztalat is megerősítheti, hogy sok, súlyos tragédiával járó bűncselekmény vagy önsors-rontás oksági láncolatában felfedezhető. A cél tehát az, hogy a prostitúció utcai formáját megszüntessük vagy elfogadható keretek közé szorítsuk, nem utolsó sorban azért, hogy aki igénybe veszi, legalább választhasson olyan formát, amely nem jár számára okvetlenül megaláztatással, kiszolgáltatottsággal, hogy biztos lehessen abban, midőn az emberi lét egyik legelemibb mozzanatával van elfoglalva, ne rabolják ki vagy ne betegítsék meg. Sokak számára nehezen elfogadható, de a közbiztonságnak szerves része a jelenség eme oldala is.

186

Nyáry Péter

Tézisek a pszichodráma alapú bibliodrámához 1. A „bibliodráma” fogalmán a Bibliából vett történetek, szövegek dramatikus feldolgozását értjük. 2. A bibliodráma mint módszer lehetőséget kínál arra, hogy az egyén csoporthelyzetben újszerű módon, személyes élményhez jusson abból a célból, hogy így a maga számára fölfedezze és életre váltsa a bibliai szöveg „üzenetét”. A bibliodramatikus folyamat során a résztvevő a bibliai szöveggel találkozva számos ponton szembesülhet önmagával, életével, problémáival és reflektálhat ezekre. 3. A bibliai szövegek elsősorban nem történeti dokumentumok, hanem egykor élt emberek akkor létrejött érintettségét írják le. Amikor egy bibliai történettel dolgozunk, munkamódszerünk lényegében a következő: az egykori konkrét helyzeteket rekonstruáljuk itt és most abból a célból, hogy megtudjuk, miben állt ez az érintettség akkor és ott. Visszautat teszünk meg: a biblikus tudományok segítségével kísérletet teszünk arra, hogy megközelítsük és értelmezzük az élményt, amit a Bibliában leírt esemény jelentett azok számára, akik átélték. Fölépítjük a kapcsolatokat az adott történetben, abból a célból, hogy a szereplők egymáshoz való viszonyulása révén itt és most átélhetőek legyenek az érintettségek. A rekonstruálás következtében a szöveg él, a csoport „ilyen is lehetett a helyzet” állapotába kerül. Protagonista típusú bibliodrámajáték esetén: a játékos saját élethelyzeti problémáját teszi a középpontba (tekintélyhez való viszony, veszteségfeldolgozás, testvérkapcsolat, anyagi javak kezelése stb.), és eszerint építi föl a kapcsolatokat. Ebben az esetben a szövegértelmezés keretét a saját élethelyzetre vonatkozó kérdés mentén fölépített kapcsolatrendszer adja. Az esemény megértésében-átélésében alapvető szerepe van a csoporttagok itt és most állapotának (élethelyzetének, élettörténeti eseményeinek, az adott szöveggel kapcsolatos tapasztalatainak). Érintődésük létrejöttét

187

segíti elő a ráhangolódás és a bemelegítés, az eredmény pedig a szerepválasztásban ölt testet. 4. A bibliodramatikus munka folyamatában a kortörténet alapján a helyzetet, az empátia révén, illetve a pszichológiai ismeretek és törvényszerűségek figyelembevételével pedig a kapcsolatokat rekonstruáljuk. Ennek során arra törekszünk, hogy a csoport itt és most élje át az eseményt; így van ugyanis esélyünk arra, hogy „reprodukáljuk” az élményt, tudatosítva az ebből következő hitigazságot és életprogramot. 5. Az esemény rekonstruálásának eszköze a történeti háttér fölrajzolása, a kortörténeti információk megosztása, az élmény kiváltásául pedig a képekkel való intenzív belső munka változatos módjai szolgálnak: a képzelet mozgósítása (imagináció, szimbólumválasztás), a kreatív alkotás (rajz, agyag), a testtel való munka (szobor, mozgás). Legfőbb törekvésünk, hogy feszültséget hozzunk létre a szöveg és az olvasó – jelen esetben a játékos – között. 6. Mindehhez a fölkészüléskor kulcsfontosságú eszköz a dramaturgiai munka, vagyis a játék indításának, illetve az egymást követő jeleneteknek a megtervezése. Ennél is fontosabb azonban annak szem előtt tartása, hogy a bibliodráma az események pszichikai dramatikájára épül: ezt szolgálja a játék vezetése közben a „stop”-ok elrendelése (a játékfolyamat megállítása abból a célból, hogy egy adott jelenetben megszületett érzéseket elmélyítsünk, vagy hogy a figyelmet egy másik jelenetre irányítsuk), illetve új, nem tervezett jelenetek beiktatása a szereplők igényei szerint. Ezt a munkaelemet nevezhetjük úgy is, mint a szöveg „üres helyeinek” kitöltése úgy az eseménytörténetre, mind a lelki történésekre vonatkozóan. 7. Olvasó nélkül a szöveg halott. A szöveget a játékban keltjük életre. Új helyzetben, új olvasó előtt új értelmezéseket nyerünk vele kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy a szöveg a játékban is nyitott az értelmezések számára, nincs egyetlen kanonizált olvasat illetve mércéül szolgáló lejátszási kívánalom. 8. A játékot követő földolgozó körben jelenik meg mindaz, amit a játékban a játékosok élményszinten átéltek, és amire a játék után – immár csoporttagként – reflektálnak. Ennek részét képezik az önismereti vonatkozások (a szerepválasztás, a szerepbeli kapcsolati- és működésmód hasonlóságai és eltérései a privát élettől, összefüggések a saját élethelyzettel) és a szövegre vonatkozó felismerések („milyen új felismeréssel gazdagodott a szöveg ’üzenete’?”, „mit tesz hozzá az, ha például a játékban az eredeti történet másként alakul?”).

188

Ez utóbbiak az értelmezéshez újdonságként hozzáadódnak, ezt öszszegezzük a „teologikum”-ban. Ez annyit tesz, hogy minden tapasztalatot visszacsatolunk a szöveg értelmezéséhez, magát a földolgozott szöveget pedig beemeljük a bibliai és teológiai kontextusba.

Egy példa a Lukács evangéliumából Vegyünk a fentiekhez egy példát is: a Lukács-evangélium 15. fejezetének 11-32. versében leírt példabeszédet, legismertebb nevén, „a tékozló fiú” történetét. A 2. ponthoz: A szöveg teológiai üzenete/tanítása: Isten irgalmas atya, aki a bűnösnek megbocsát és hazavárja. Az evangélium szerzőjének különleges figyelme az elesettek, a bűnösök felé, valamint a 15. fejezeten végigvonuló „elveszett, de megkerült”-motívum nyomán helytálló, hogy az utóbbi időben a „példabeszéd az irgalmas atyáról” címmel illetik ezt a történetet. Az atya szerető lényére utal az elbeszélés másik, újabb keletű elnevezése is: „példázat az ünnepről, amelyet az apa fiainak rendez”, arra helyezve a hangsúlyt, hogy az apa számára mindkét fiú egyaránt fontos. Egybecseng ezzel, hogy a 15. fejezetet bevezető sorok Jézus hallgatóságát, mint két csoportot említik: írástudók-farizeusok és bűnösök-vámosok, vagyis a magukat igaznak tartók és az eltévelyedettek. A példázatok műfaji jellegéből („olyan, mint…”) adódik, hogy lehetséges a megfeleltetés az apa és az Isten között. A 4. ponthoz: Lélektani ismeret és tapasztalat: csak az tud visszajönni, aki elmegy = „lázadni kell”. A kamasz valóságosan vagy lélekben eltávolodik a szülői háztól, a gyökerektől, nemegyszer a deviáns viselkedés útjára tér. Aki ezt nem teszi meg a megfelelő életkorban, az később esetleg küzd mindazzal, amiben benne van neveltetése révén, az elvárásoknak való megfelelés folytán. Erikson fejlődéslélektani modellje szerint a kamaszkor „életfeladata” az identitás, az önazonosság megtalálása szemben az identitásdiffúzióval. Aki messzire menve és eltávolodva föl tudja fedezni a választ ezekre a kérdésekre: „ki vagyok?”, „honnan jöttem?”, „hol a helyem?”, az jó esélyt kap arra, hogy megtalálja a helyét a későbbiekben is. A két testvér közül a fiatalabb bejárja ezt az utat: apja házában a fiúi létből fakadó előnyöket élvezve, de magát a fiúságot nem sokra becsülve él. Aztán útját bejárva eljut a mélypontra, ahol helyzetén elgondolkodva rájön: az apai házban a helye – még akkor is, ha fiúként már nincs joga ott lenni, béresként viszont még mindig a legjobb helyen van. Vele szemben bátyja – státuszát tekintve – fiúként él az apai házban, gyakorlatilag azonban szolgasorba helyezi önmagát; földrajzilag otthon, apja közelében tartózkodik, lélekben viszont nem éli meg a vele való közösséget. Ön-

189

azonosságát tekintve tehát „hasadtság”-ban él, és ez – öccse hazatértekor – vulkánszerűen tör ki belőle. A kapcsolatok rekonstruálása: nem tudjuk pontosan, miért ment el otthonról a kisebbik fiú. Ilyenek juthatnak az eszünkbe: unalmas volt az élete; talán bátyja mellett – aki mindent tökéletesen elvégzett – nem jutott neki elég tennivaló; a két fiú rivalizált egymással és ez a kisebbik számára kudarccal járt; apját és bátyját talán inkább a munka és a gazdaság kötötte le, ezért nem kapott elegendő figyelmet; túlszabályozták, elkényeztették stb. Nincsen szó a történetben az anyáról, talán korán meghalt és ennek hatása is érződik a család életén. Nyilvánvaló veszélyként jelentkezik a kísértés a történet „elpszichologizálására”, vagyis, hogy csak a történet lélektani kapcsolataira figyelve elsikkad vagy nem is kerül előtérbe a horizontális sík. A pszichodráma alapú bibliodrámában tehát arra törekszünk, hogy olyan játékhelyzetet hozzunk létre, amelyben a bibliai történet mögött fölsejlik a csoporttag saját élettörténete. Arra, hogy a résztvevő a bibliodráma ülés során egyaránt találkozhasson a Biblia üzenetén keresztül a transzcendenssel és önmagával.

190

Takács Péter

Vezetés és/vagy gondozás (A szociális intézmények vezető szakdolgozóinak vezetési és gondozási dilemmáiról)

A szociális intézmények azon vezető szakdolgozóinak, akik 35. életévüket betöltötték, 1995-től egy speciális, diplomapótló képzésen volt lehetőségük „vezetői jogosítványt” szerezniük. Ezzel vezető beosztásban maradhatnak jelenlegi munkahelyükön. Mivel a Közalkalmazotti Törvény előírja a vezetői beosztásokhoz szükséges iskolai végzettséget, irreális elvárás lett volna a diploma megszerzése azon 35 év feletti vezető szakdolgozókkal szemben, akik már több évtizede dolgoznak a szakmában, esetleg ebben a beosztásban. A vezetői posztról való elmozdításuk esetén pedig az eddig szerzett szakmai tapasztalatuk gazdagsága veszett volna el, felbecsülhetetlen kárt okozva az egész szakmának. Éppen ezért ez a mintegy egyéves képzés hiánypótlóként jelent meg, mivel ahhoz kívánt segítséget nyújtani, hogy a vezető beosztású szakdolgozók felsőfokú szakvégzettség hiányában is megmaradhassanak jelenlegi pozíciójukban. A képzés az akkori Népjóléti Minisztérium támogatásával, valamint nem csekély önrésszel Salgótarjánban, az akkori Népjóléti Képzési Központ szervezésében indult el. Az eredeti szándék szerint a tanfolyam nagyon rövid életű lett volna, de már az indulásnál kiderült, hogy sokkal nagyobb az érdeklődés, igény erre a képzésre mintsem egy-két év után abba lehetne hagyni. Sőt, kihelyezett képzések indítását is meg kellett szervezni. Így – figyelembe véve a jelentkezők lakhelyét, munkahelyét – indultak képzések Szombathelyen, Kaposváron, Miskolcon, Debrecenben, valamint egy alkalommal Kiskunhalason is. A képzésnek ugyanakkor célja volt az is, hogy ébressze fel az igényt, motiváljon továbbtanulásra azok esetében, akik erre kedvet, erőt, energiát éreznek.

191

Mára már szerencsére többen is úgy határoztak, hogy, diplomát szereznek. E képzés keretén belül csoportlélektant oktattam, s vezettem tréningeket kolléganőmmel, Jobbágy Máriával. A képzésnek része volt egy egyhetes intenzív tréning, melynek során néhány csoport találkozott azzal a tipológiai modellel, mellyel már mintegy 10 éve dolgozunk. Reményeink szerint egyre többen fogják megismerni ezt az elméletet, s a gyakorlati jelentősége miatt egyre többen azonosulnak szellemiségével, filozófiájával. Ezt az elméleti modellt röviden csak Myers-Briggs-nek hívjuk, mely C. G. Jung tipológiai elméletének kibővítése. A résztvevők különféle gyakorlatok során ismerték meg a preferenciákat, és az elméleti modell hasznosíthatóságát a vezetői munkában. Az egyhetes tréningeken, valamint a néhány éve folyamatosan vezetett esetmegbeszéléseken, vezetői konzultációkon gyakran kerültek szóba a beosztottak, nem mint munkavállalók, hanem mint „gondozottak”, akikkel magánéleti konfliktusaik, problémáik miatt kellett foglalkozni, megnehezítve ezzel a vezetői feladataik ellátását. A beosztott, mint a probléma hordozója a történet egyik szereplője csupán, számomra fontosabb volt a másik szereplő, a vezető. Többen megfogalmazták e jelenséggel kapcsolatos ambivalenciájukat, a keletkezett feszültségek kezelésében a tehetetlenségüket. Tartottak attól, hogy vezetői alkalmasságuk kérdőjeleződik meg, vagy az eddig sok sikert hozó emberi értékeik devalválódnak a beosztottak szemében. Jobban érdekelt ezért, hogy mi lehet a hátterében annak, hogy azok a vezetők, akik korábban, mint sikeres gondozónők vívták ki a szakmai megbecsülést, értek el sikereket, vezetővé válva – nem mondva le a gondozásról, mint sikerük forrásáról – miért a beosztottakat kezdték el gondozni? Van-e ennek a jelenségnek megragadható tipológiai háttere? Mielőtt a választ részleteiben boncolgatnám, röviden ismerkedjünk meg a Myers-Briggs tipológia modellel (bővebben l. 5.). Az MBTI rövid történeti háttere Az MBTI (Myers-Briggs Type Indicator) C. G. Jung tipológiai elméletére (1, 3, 4) épül. Jung szerint az emberi viselkedés nem véletlen események sorozata, hanem jól bejósolható és kategorizálható történés. Kezdetben a pszichiátria, pszichológia képviselői közül sokan idegenkedve fogadták a normál emberi viselkedést leíró tipológiai kategóriáit, mivel olyan új fogalmakat vezetett be, melyek nem a betegségek és az abnormalitás fogalomkörébe tartoznak.

192

Az elmélet szerint a viselkedésünkben megfigyelhető eltérések azoknak a preferenciák-nak – előnyben részesített jellegek – köszönhetők, melyek mint alapfunkciók részben örökletesek, részben a környezet alakító hatásaként már kora gyermekkorban kialakulnak. Megalapozzák személyiségünket, életvitelünket, döntéseinket, különféle választásainkat. Jung elméletének kibővítése (l. később) s a preferenciák mérésére kidolgozott kérdőív Katherine Cook Briggs és lánya, Isabel Briggs Myers érdeme. Katharine C. Briggs – Jungtól függetlenül – eltérő viselkedési módokat, különböző életvezetési, életmódbeli jellegzetességeket igyekezett osztályozni. Már javában dolgozott saját elméletén, amikor találkozott Jung könyvével. (A Pszichológiai típusok 1921-ben jelent meg, angol fordítását 1923-ban adták ki.) Örömmel fedezte fel a hasonlóságot kettőjük osztályozási rendszerében. Mivel pontosabbnak találta Jung rendszerét, félretette saját eddigi munkáját. Az egészen kivételes tehetségű lánya, Isabel Briggs Myers lett a közvetlen munkatársa a 30-as években. 1940-es évek elejéig hiába várták, hogy Jung esetleg kidolgoz egy kérdőívet, mellyel a preferenciák mérhetők lennének. Végül elhatározták, hogy kidolgoznak egy kérdőívet, amit „típuskijelző”-nek neveztek el. A „kijelző” szó használatával különböztetjük meg a pszichológiai tesztektől. További jelentős eltérés leíró jellegében van. Munkájukra ösztönzően hatottak a II. világháború szörnyű eseményei. Elfogadhatatlan volt számukra is, hogy pusztán a „másság” már önmagában elegendő ok legyen arra, hogy megkérdőjelezhetővé váljon egy ember élete. Szemléletüknek és a mögöttes filozófiának köszönhetően a legszélesebb körben használt elméletté, s modellé vált a Myers-Briggs. A kis vállalkozásoktól a nagyobb vállalatokig, a tanácsadástól a képességek fejlesztéséig, a szervezetek alapításától az új kihívásoknak megfelelni akaró változások menedzseléséig, a nevelés, oktatás és az egészségügy különféle területein találkozhatunk vele. Segítségével a 80-as évekre példátlan népszerűségre tett szert Jung elmélete.(6) A mögöttes filozófiából következik, hogy megismerve, megértve és elfogadva a tipológiai különbségeket képesek legyünk azokat értékként kezelni, kapcsolatainkban, munkánkban. Röviden a preferencia-párokról Az MBTI olyan „mérőeszköz”, mely 8 preferencia mentén írja le a viselkedést. Ezeket a preferenciákat párokba rendezzük, s minden párból egy lesz a domináns, a preferált. Hasonlóan a „kezességhez”. A preferenciák logikai sorrendje szerint valaki lehet extravertált (E) vagy introvertált (I), érzékelő (S) vagy intuitív (N), gondolkodó (T) vagy érző (F), végül meg-

193

ítélő (J) vagy észlelő, befogadó (P). E két utóbbi preferencia párral bővült Jung elmélete, mivel nála csak implikáltan lelhető fel. A 4 kiemelt preferencia kombinációját típusnak nevezzük, melynek 16 féle kombinációja létezik. Az, hogy az egyes preferencia-párok közül valamelyik domináns, preferáltabb, nem jelenti azt, hogy a másik ne lenne meg bennünk, csak kevéssé élünk használatával. Sem a preferenciák, sem a belőlük képzett típusok minőséget, értéket nem hordoznak. Nincs „jó”, „rossz”, „helyes”, „helytelen”, „előnyös”, „hátrányos”. Az E-I és J-P preferencia-párokkal attitűdbeli sajátosságokat, az SN, T-F pszichés funkciókkal a kül/vagy belvilágból érkező információk kezelését, elemzését, valamint a döntéshozatal módját írjuk le. (3, 4, 5, 6) Az egyes preferenciákhoz néhány szavas jelentést is olvashatunk, melyek csak a legfontosabb jegyeket jelentik. Ezek jelentése a típusok (4 preferencia különböző kombinációja) esetén tovább bővül, bonyolódik a preferenciák dominanciájának intenzitása és az egymásra gyakorolt hatásuknak, valamint a környezeti tényezőknek köszönhetően. Részletesebb ismertetésre jelen kereteken belül sajnos nem lehet vállalkozni. (Hangsúlyozni szeretném, hogy egy személyiség ennél azért bonyolultabb öszszetevők eredője, és igazán tiszta típus nem létezik, ezért az értelmezéssel mindig kellő óvatossággal, tapintattal járjunk el!) Energiaforrás Kétféle módon energetizálhatjuk magunkat. Ha valakinek a külvilág dolgai, eseményei, az emberi kapcsolatok, a külső aktivitások biztosítják az energiát, akkor őt extrovertált (E), míg ha belső világa, az eszmék, ideák, érzelmek, benyomások, akkor őt introvertált (I) személynek tartjuk. Az extravertált (E) személy legfeltűnőbb viselkedésjegyei a spontaneitásban, a szóbeliségben, az új dolgok iránti azonnali fogékonyságban szinte azonnal felismerhető. Számára „büntetés”, ha csendben, vagy egyedül kell maradnia. Ha belép valahova, mintegy teljesen kitölti a teret. Ugyanakkor az introvertált (I) típusú ember inkább az írásbeliséget és a csendes önmagába zárkózást részesíti előnyben, azért, hogy a dolgokat mélységében átlássa. Őt fárasztja a nagy társaság, jobban kedveli a nyugalmat. Információgyűjtés Az információk gyűjtése kétféle módon történhet, az érzékelés (S) és az intuíció (N) alapján: Az érzékelés (S) arra utal, hogy a személy figyelmét azokra az információkra fókuszálja, melyeket az itt-és-most-ban az 5 érzékszerve segítségével

194

ragad meg, tehát a jelen objektív tényeire, annak részleteire koncentrál. Akinél ez a preferencia domináns hajlik arra, hogy a múltra építsen, a már kipróbált tapasztalatban, rutinban bízzon meg inkább, mint a holnapban. Az intuíció (N) preferálása arra utal, hogy az igazán releváns információ az érzékszervek szolgáltatta adatok mögött keresendő. Így akinél ez a dominánsabb elsősorban az adott helyzetben rejlő lehetőségeket, a mögöttes „üzeneteket” igyekszik megragadni. Számára az új nézetek, ideák és az újabb lehetőségek a fontosabbak a ma hétköznapi, gyakorlatias valóságával szemben. Döntéshozatal Aki döntéseit egy tényszerű, racionális logika alapján rendezett, strukturált összefüggések elemzésén át hozza meg, azt az embert a gondolkodó (T) típusba soroljuk. Objektivitása és tárgyilagossága miatt elemző, kritikus. Mivel kerüli a személyes körülmények mérlegelését, személytelennek is nevezhetjük (ez utóbbi nem hordoz negatív minősítést). Éppen ezért nem kellemes számára az érzelmekkel való találkozás. Az érzelmi hangsúlyú döntéshozatal elsősorban humán értékeken alapul, melyek lehetnek saját, egy csoport vagy egy közösség értékei. Az érző (F) típusú ember nagy hangsúlyt helyez döntéseinek személyes következményeire. Személyességének köszönhetően könnyen bevonódik a legkülönfélébb helyzetekbe, gyorsan meggyőzhető, megértő, érzelmei kimutatásától sem tartózkodik. Életstílus, életvitel Ezek a preferenciák azt mutatják meg, hogy miként szeretjük életünket élni a hétköznapokban. Az ítéletalkotó (J) típus (nem jelent ítélkezőt!) esetében a hangsúly a tervezett, jól szervezett életvitelen van. A gyors döntések embere. Szereti a dolgokat megcsinálni, befejezni, lezárni. A napirendhez, teendőkhöz listákat készít, melyeket használ is. Jól kontrollálja az időt és a történéseket. A változás zavaró, frusztráló számára. Az észlelő, befogadó (P) attitűd esetében a spontán, rugalmas alkalmazkodás a domináns. E típusnál az életvitelben nagyobb szerepet kaphat a hosszadalmasabb információgyűjtés, mint a döntés. Spontaneitásánál fogva rugalmasan kezeli az időt és a cselekvéseket. A változás nem zavarja, azt elsősorban lehetőségként kezeli. Vizsgálati terület és minta A szociális intézmények egyik jellemző sajátosságát a nők számbeli fölénye is jelzi. A vizsgálati mintába az 1995-1998 között tanfolyamon részt

195

vettek közül 206 középvezető nő került be, férfiak egyáltalán nem szerepelnek, mivel számuk a képzésben sem volt jelentős (összességében 3 fővel találkoztunk, róluk azonban nincs adat). Noha a minta nagysága lehetővé tenné, hogy általánosítható következtetéseket fogalmazzunk meg a szociális intézmények középvezetőiről, azonban a nemek aránya miatt csak e 206 főre vonatkoztatott jellemzőkről lehet beszélni.

Eredmények Az eredmények ismertetésében az MBTI szellemiségéhez, leíró jellegéhez szeretnék igazodni. A személyes preferenciák kombinációinak eredményét a tipológiai táblázat-ban láthatjuk. (1. sz.) 1. sz. táblázat (N = 206 fő) p<0.05 ISTJ n = 53 25.7%

ISFJ n = 55 26.7%

INFJ n=3 1.4%

INTJ n=7 3.4%

ISTP n=4 1.9%

ISFP n=2 0.9%

INFP n=1 0.5%

INTP n=2 0.9%

ESTP n=7 3.4%

ESFP n=7 3.4%

ENFP n=1 0.5%

ENTP n=2 0.9%

ESTJ n = 27 13.1%

ESFJ n = 22 10.7%

ENFJ n=7 3.4%

ENTJ n=6 2.9%

A tipológiai táblázatból a nagy gyakoriságuk miatt 4 típus emelhető ki. Mint már utaltam rá a teljes elemzés, az egyes típusok részletes ismertetése terjedelmi okok miatt lehetetlen. A gyakoriságuk alapján kiemelt 4 típus: ISTJ (25.7%), ISFJ (26.7%), ESTJ (13.1%), ESFJ (10.7%), egyenkénti ismertetése is meghaladja e tanulmány terjedelmi határait, itt csak az azonosságokat emelem ki. A kiemelt 4 típus dominanciája nem meglepő. Az irodalom a tradicionalista vezető közös jelzővel illeti e típusokat. Témánk szempontjából releváns főbb jellemzőket az alábbiakban foglalhatjuk össze: E vezetői stílus erőssége a gyors döntéshozatal, a tervszerűen, szervezetten történő munkavégzés. Őrzik a szervezeti kereteket, értékeket, hagyományokat. Megbízhatóan teljesítenek, betartják a megállapodásokat. A tények alapján kívánják működtetni a szervezetet, s nagyobb mennyiségű részlete-

196

ket is jól átlátják. Szeretik, ha a dolgok egyértelműek, világosak. Feletteseik számíthatnak rájuk, beosztottjaik respektálják őket. A tényekre koncentráló, kiegyensúlyozott, fogékony beosztottakat szeretik. Kapcsolataikban egyértelműek, a gyengeségeket, hibákat nem rejtik el (sajátjukat sem). Eleinte személytelennek tűnhet stílusuk, míg jobban meg nem ismerik őket. Esetenként nem reagálnak kellően a szervezeti szükségletekre, s ez problémák forrása lehet, főként, ha változásokról van szó. Olykor hajlamosak lehetnek a negatív oldal hangsúlyozására, akár emberekről, akár különböző eseményekről van szó még akkor is, ha olyan lehetséges rossz események bekövetkeztéről van szó, melyek valójában soha nem következnek be. Ha az ilyen típusú vezető hiányzik egy munkacsoportból, fokozott annak a veszélye, hogy a szervezet az állandó változás állapotába kerül, s a hiányzó működési stabilitás veszélybe sodorhatja a szervezetet. Ha csak ezeket az általános jellemzőket újra átgondoljuk, mondhatnánk, hogy ez bizony bármilyen munkahelyen szereplő vezetői munkacsoportra nézve igaz, dolgozzanak akár az iparban, kereskedelemben, akár egy bankban. Így nem kaptunk kielégítő választ a feltett kérdésre. Ha viszont a szociális intézményekben folyó szakmai munka jellegével összekapcsoljuk a tradicionalista vezetők nagyobb arányú részvételét okozó preferenciák értelmezésével, akkor nagyon érdekes megállapításra juthatunk. Ehhez röviden meg kell ismerkednünk a típusok könnyebb megértését szolgáló egyfajta csoportosítással, a temperamentumokkal. Bővebben l. Keirsey-Bates (2) erről szóló, méltán népszerű, több kiadást megélt könyvét. Eszerint a felosztás szerint bontva a mintát, az alábbi ábrát kapjuk. 2. sz. táblázat p<0.01

NF (Idealista, lelkes és intuitív) n= 12 5.8%

NT (Racionalista, logikus és találékony) n = 17 8.2%

SJ (Gyámolító, realista döntéshozó) n = 157 76.2%

SP („Mester”, alkalmazkodó realista) n = 20 9.7%

Keirsey és Bates szerint az érzékelés (S) - intuíció (N) közti különbség az első kulcs, hogy meghatározzuk „temperamentumunkat”. A temperamentumok különbözőségének tekintetében alapvető fontosságú és meghatározó e két preferencia dominanciája, mivel arra utalnak, ahogyan az információkkal bánunk. Ezt tekintik az egyik legsajátosabb, az emberre jellemző vonásnak. Így például egy fa egy érzékelőnek (S) az ami, vagy-

197

is egy fa, de már egy intuitív (N) számára ez a fa egy nagyobb rendszer részét képezi, vagyis például egy erdő, park, kert része. Természetesen mindkét szemlélő tökéletesen biztos a saját igazában. Miután információkhoz jutottunk, adatokat gyűjtöttünk be, döntéseket (T, F) hozunk. E tekintetben lényegtelen, hogy figyelmünk kifele, vagy befele irányul (E, I). Vagyis, ha valaki intuitív (N), akkor az információkat absztrakt, fogalmi úton gyűjti be, s ezeket aztán értékeli. Ez az értékelés történhet objektív (T), vagy szubjektív (F) módon. Így kapjuk meg az NF, NT temperamentumokat. Ám, ha valaki érzékelő, akkor a konkrét, az érzékszervek által, a „kézzelfogható” adatokat részesíti előnyben. Ebben az esetben a lényegi kérdés az, hogy mi történik az információkkal? Nem az értékelés, hanem a rendezés, szervezés, strukturálás (J), vagy a további információ gyűjtése (P) segíti a helyzethez való alkalmazkodást. Így alkották meg a másik két csoportot, az SP, SJ temperamentumokat. A legmarkánsabb ebben a mintában az SJ (76.2%), a realista döntéshozó temperamentum. Más – a téma szempontjából izgalmasabb – elnevezés szerint ők a gyámolítók. Ha tehát a szakmai munka tartalmi elemeit e „címkén” keresztül nézzük, nem meglepő az ezen területen dolgozók SJ preferenciáink dominanciája. Praktikusak, realisták. Őket tekinthetjük a társadalom „alapítóinak”. Döntéseikben a T/F funkciót használják. Az itt-és-most kezelhető tényekre fókuszálnak. A jól szervezett, rendezett környezetet preferálják. Problémáikat a múltban szerzett tapasztalataik alapján oldják meg. Az eddigi kutatások szerint szinte minden társadalmi formációban ők képviselik a többséget. Hajlanak arra, hogy szervezzék az életet, az emberekét csakúgy, mint a szervezetekét. Fontos számukra hasznosságuk megélése, s ezért szeretnének hasznára válni másoknak, szeretnének, adni, gondoskodni. A többi temperamentumhoz viszonyítva sokkal nagyobb erőbedobással fáradoznak azon, hogy fenntartsanak szociális közösségeket, melyeknek formája a családtól a különféle klubokig terjedhet. További erősségük a valahová tartozás fontossága, a felelősségvállalás, a „szolgálat”, gondoskodás. Ugyanakkor ők azok, akik fordított helyzetben nem tudják elfogadni a gondoskodást, ha velük törődnek. Ez a mások iránti szolgálat oly erővel van jelen, hogy ha vendégségbe hívják, hamar kiszorítják a házigazdát pozíciójából, s remek vendéglátóvá válnak. A legkülönfélébb intézmények vonzzák őket, különösen azok, ahol lehet ápolni, gondoskodni, gondozni. Nem meglepő, hogy a szociális intézményekben ilyen nagy arányban vannak jelen. Külön figyelmet érdemel attitűdjükben a „nem”-et mondás képtelensége, mely a felelősségvállalás, az elkötelezettség és a gondoskodás erős igénye miatt szinte természetükből jön.

198

A változásokkal szembeni bizalmatlanságuk a hagyományok elvesztése feletti aggódásukat juttatja kifejezésre A gyengék és öregek gyámolítása a legfőbb működési területük, melyen belül a megbízhatóság, stabilitás, kitartás fűszerezi a gondozás, szolgálat értékeit.(2)

Összefoglalás A tanulmányban, a szociális intézményekben dolgozó 206 vezető szakdolgozó nő MBTI adatait elemeztem. Ezen vezetők egy sajátos dilemmával kerültek szembe, miután sikeres beosztottként, munkájuk elismeréséül középvezetőkké váltak. Az új beosztással távolabb kerültek a gondozottaktól, munkájuk zömét adminisztratív feladataik ellátása tette ki. Erősségük a gondozás, gondoskodás, mások szolgálata. Ezért vetették bele magukat beosztottaik gondozásába, gyámolításukba. Ez azonban nem kérdőjelezheti meg vezetői rátermettségüket, csupán a felelősség súlyát gyarapítja a lehetséges veszélyek tudatosításával. Vizsgálati minta szerint az ún. tradicionalista típusú vezetők a dominánsak. A vezetői stílus hangsúlyos elemei nem adnak elégséges háttérmagyarázatot a beosztottak gondozásához, ezért a Keirsey-Bates-féle temperamentum felosztást hívtam segítségül, mely viszont kielégítő magyarázatát adja a jelenségnek. A tradicionalista vezetői attitűd biztosítéka lehet az intézményi struktúra és szolgáltatások stabilitásának, ugyanakkor a „gyámolító”, gondozó attitűd tartalmi vonatkozásai segíthetik is, de gátolhatják is a sikeres vezetői munka hatékonyságát. A dilemmát okozó közös nevező a fokozott felelősségvállalás a gondozottak és beosztottak iránt. A hagyományőrző vezetői munka olykor személytelen, adminisztratív jellege képezi a mérleg egyik, és a gondozás, gondoskodás személyre szabott értékei a másik oldalát. E kettő kényes egyensúlyának megteremtésben találhatják meg a feszültségek kezelésének módját a vezetők akkor, ha külső szakértő bevonására nincs lehetőségük. Az elmúlt néhány évben számtalan érdeklődő csoportnak, szervezetnek tartottunk programokat, tréningeket e témában. Így sokan megismerték az MBTI elméletét, filozófiáját. Reméljük, a gyakorlatban is eredményesen hasznosítják a megszerzett ismereteket, mivel az MBTI általánosságban segít: ■ önmagunk és viselkedésünk jobb megértésében, ■ méltányolni másokat és az egyéni eltéréseket konstruktívan használni, ■ megérteni, hogy a különféle problémákat más módon is eredményesen oldhatjuk meg.

199

Példaként még néhány lehetséges felhasználási területet megemlítünk: Oktatás: Különböző oktatási technikák, módszerek hogyan alkalmazhatók hatékonyan a különböző típusú tanulóknál, tanároknál. Segítséget ad a tanulási motivációk tisztázásához, megértéséhez, az elméleti és gyakorlati szakemberek együttműködéséhez. Tanácsadás: Segít pároknak, családoknak a személyes és közös értékek felismerésében, segítséget ad a megfelelő életforma kidolgozásához, vállalásához. A típusnak megfelelő szakma, hivatás választásához értékes támpontokat ad. Szervezetek, vállalatok, csoportok arra használhatják, hogy: ■ eredményesebben, hatékonyabban kommunikáljanak a szervezeti hierarchia különböző szintjein, ■ egyszerűbbé válik a szervezeti és személyes problémák megértése, megoldása ■ hozzájárulhat a megfelelő feladat, szakterület kiválasztásához és a szakmai fejlődéshez, ■ fejleszti, erősíti a team-munkát, ■ érthetőbbé válnak a különféle vezetési stílusok és könnyebb alkalmazkodni hozzájuk, ■ láthatóvá válik, hogy ki mivel tud hozzájárulni az eredményes szervezeti működéshez, a konfliktusok könnyebben oldódnak meg, kezelhetőbbé válnak. Irodalom Briggs Myers, Isabel – McCaulley, Mary H.: Manual: A Guide to the Development and Use of the Myers-Briggs Type Indicator. Consulting Psychologists Press, Inc. Palo Alto, California, 1987. Briggs Myers, Isabel – Myers, Peter B.: Gift Differing: undertstanding personality type. Consulting Psychologists Press, Inc. Palo Alto, California, 1990, c1980. Jobbágy M. – Takács P.: Az a közös bennünk, hogy mások vagyunk. In: Iskolakultúra, (7.) 1997/6-7. Jung, C. G.: A lélektani típusok. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988. Keirsey, David – Bates, Marilyn: Please Understand Me. Fourth Edition. Del Mar, California: Prometheus Nemesis Books, 1984. Lövey Imre: A magyar vállalatvezetők jellemzése a Myers-Briggs féle kijelző segítségével és összehasonlításuk Egyesült Államok- és Egyesült Királyság-beli adatokkal. In: Vezetéstudomány, (23.) 1992/1. 2.

200

Trencsényi László

Egy világkonferencia amúgy olyan... (Egy kis elbeszélés) Hűséggel és tisztelettel ajánlom Bánlaky Pálnak, akit még „homálybogozó” korából ismerek – ugyan még ma is az…

Még csak posztmodernnek sem kell lenni ahhoz, hogy amellett érveljek: egy csaknem 1000 előadást, korreferátumot hirdető szakmai világkongresszusról alig lehet autentikus összefoglalót tartani. Az egy hétig tartó rendezvénynek mintegy 30 megnyilatkozását képes az ember követni - kezében (mint egy útikönyv) a konferencia-előadások absztraktjainak kötetével. (S akkor még azzal is kalkulálni kell, hogy az ember a hatalmas épületben nem akkor ér oda éppen, amikor az adott prezentáció sorra kerül. Vagy éppen nagyon kíváncsi lettem volna a „Cseh ifjúság a bársonyos forradalom után” című referátumra, de ez éppenséggel elmaradt. Pedig lehet, hogy cáfolta, felborította volna az egész képet, amely bennem kialakult, s melynek visszaigazolását kíséreli meg ez az írás.) Amiről szó van, az az Összehasonlító Pedagógusok Világszervezetének 2007. őszi konferenciája. AZ UNESCO szellemi ösztönzésére 1970-ben alakult hatalmas szervezet létrejötte óta a béke, az interkulturalitás, a kölcsönösség, az emberi jogok jegyében definiálja magát a szakmában. Érzékelhetően az úgynevezett „harmadik világ” problematikája talált köreiben otthonra, bár 1992-ben például Prága adott otthont a világkongresszusnak, sőt 2004-ben egyenesen Havanna! De hongkongi elnöke, frissen választott ausztráliai főtitkára jelzi az orientációt. (Akkor is, ha a kongresszuson elterjedt a hír: „nyomulnak az európaiak”, s szeretnék meg/visszaszerezni a hegemóniát, a mediterraneum közelsége erre éppen jól jön.) A minnesotai Gwen Willems hirdette. Bizony a múlt idő teljesen jogos!  A magyar kapcsolatokat szorgalmazó Mark Bray professzor. (A Magyar Pedagógiai Társaság a tagja a világszervezetnek.)  Christine Fox, a wollongongi egyetem tanára.  

201

Egy világkonferencia amúgy olyan, mint egy hazai. Igen sok fiatal jelentkezik, doktorjelöltek a világ minden tájáról, fiatalok, koraérettek és éretlenek. Ékes angol nyelvük, az Excel-táblázatok és a ppt-vetítések csodát tesznek: azt a látszatot keltik, mintha e munkák közel egyforma mélységűek és színvonalúak lennének. A tapasztaltabb, korosabb mesterek inkább az üléselnökök szerepében. Mint a kongresszus plakátja, emblémája sugallja: 2007. szeptember 2. és 7. között Szarajevó, a bosnyák főváros a „világ szíve”. Annál is inkább, mert a kongresszus témája is méltó a helyhez, a helynél alig lehetett méltóbb a témához: az együttélés, az interkulturális nevelés szolgált vezérfonalul. A mecsetekkel, ortodox, katolikus, evangélikus templomokkal, sőt zsinagógával ékeskedő balkáni város maga a multikulturalitás emlékműve. De ennek az emlékműnek sajátos textúrája, a lassan hegedő golyónyomok az épületeken, nos – ez is idetartozik. A múzeum hátsó udvarában egy helikopterroncs éktelenkedik. Már nem tudni, hogy a háborús sebek, vagy a belemászó játszó gyerekek fejezték-e be a rombolás munkáját, mint ahogy azt se tudni: szemétre vetett ócskavas vagy installált múzeumi tárgy-e. Szellemesen mondta beköszöntőjében a minisztériumi ember: a régióban vége szakadt a nemzetközi államnak, s nyomban elkezdődhet az interkulturális nevelés! Nos, a világ sebzett szívébe csakugyan mindenhonnan érkeztek a vendégek. Szembeszökően sok amerikai, kanadai, angliai, dél-afrikai unióbeli, japán, kínai, török és cseh szakember. (Japán olyannyira, hogy két szimpóziumnyi témát is „lefoglalt” saját oktatási rendszerének analizálására.) Ne érezze soknak az iróniát ebben a mondatban az olvasó. Bár megannyi ifjú honfitársam is ilyen körülmények közt léphetne kapcsolatra a nemzetközi szakmával!  Jól tudjuk persze, hogy ezek a „vezérfonalak” olykor igen kevés orientáló erővel bírnak, a konferenciakötet nem egy témát örökít meg, amiről csuda se tudja, hogy került ide, de hát ez is a nagykonferenciák szervezési műhelytitka. Valamelyik nagyobb témakör rendjébe – címe szerint – besorolják a „kakukkfiókát”, aztán ott a diskurzus melegében vagy hozzánő a többiekhez, vagy megőrzi különállását.  A fővárost dinamikusan építik a fényes reklámjaiknak magaslati pontokat kereső világcégek. Bosznia-Hercegovina építkezik és közlekedik. Lépten-nyomon benzinkutak, roncsautók minden mennyiségben. Szétlőtt, félbemaradt és épülő házak a hegyek között is minden útkanyarulatban. Megtudjuk: készül az oktatási reform is, nagy súly esik ennek társadalmi elfogadottságára! Claude Kieffer szakértő „postwar-reform”-nak, háború utáni reformnak nevezi a tervet, ahol a béketeremtő egyezmény üzenete, ezen belül a nemzetiségek igényeinek ellátásának adott prioritása áll a középpontban. Természetesen a szerbek oktatásügyéhez anyaországuk, Szerbia is hivatalos beleszóláshoz jut, de a felsorolásból a romák sem maradnak ki. Az uniós csatlakozásra figyelő „politikai szükségletek” mellett hangsúlyt kapnak a „nem-politikai szükségletek” is, mint például a munka világának igényei. Sztandardizálás a jelszó, de nagymértékű választhatóság – ezt már-már boszniai sajátosságnak nevezi a referáló szakember („BiHness”-nek). De fontos szempont az oktatási rendszer kiadásainak racionalizálása is. 

202

Ha az imént a ppt-vel, excellel felfegyverkezett, aprócska empíriát kifényező doktorjelöltek megszólalásaiból a teoretikus keretrendszert, úgymond filozófiát hiányoltam, akkor a kongresszus egész repertoárjában pedig éppen a politikai, ideológiai, filozófiai kontextus volt erősebb, s halványabb az igazán pedagógiai, vagy ha úgy tetszik metodikai problematika. Ami a filozófiát illeti. Mértéktartó baloldaliságnak nevezném – a mi európai kategóriáinkkal. Marx neve többször is előbukkan, értékes kontextusban, Dewey olykor. Egy amerikai szakember próbálta elemezni igen érdekesen az iszlám világban a pragmatizmus és a marxizmus esélyeit, „profetikus pragmatizmusnak” nevezvén azt az ideológiát, amely toleráns együttélésben az iszlámmal segítené e világtáj óvatos demokratizálódását. Volt ennél radikálisabb amerikai fiatalember is,10 aki harcos esőerdővédő-környezetvédő-antikapitalista forradalmár beszédet mondott (igaz, jóformán pedagógiai utalások nélkül), ugyan P. Freire tanításaira hivatkozva. (Utóbbira még visszatérünk.) A neoliberalizmus általában kritikai szövegkörnyezetben jelent meg. Az énáltalam hallgatott előadások világától elkülönült egy lelkes fiatal kanadai misztikumba hajló – pedig igazán posztmodern világnézeti víziója – életreform-felhívással, a „bioneer”-okkal,11 s mintha a törökök fújtak volna konzervatívabb dallamokat. De a „multikulti” rajongó üdvözlésében mindenki egyetértett Szarajevóban 2007 őszén. Furcsa fintor ehhez, hogy mindnyájan mindezt – angolul. Bray, az elnök engedte meg meg csak magának – elnökválasztási gesztus lett volna? –, hogy a konferencia másik hivatalos nyelvén, a francián is mondjon pár köszöntő mondatot. Az egyik indulatos török ezt szóvá is tette. (S egy fiatal francia kutató vállalta hazája nyelvét. No meg volt még egy előadó, de róla később…) Hazánkfiai? Kozma Tamással, Forray Katalinnal ültük végig az ülésszakokat. Felbukkant a kötetben Kovács Tünde Cserovics neve (Roma Educational Fund), aki a bosznia oktatásügyét tárgyaló szimpóziumon látszott megjelenni. Horn Dániel – Balázsi Ildikó – Takács Szabolcs kutatásaira hivatkozik a japán kutatótárs, Yanhong Zhang. S még egy apróság: az ausztráliai Ghazala Bhatti romapedagógiai könyvének címlapján  Utoljára mentegetőzöm: a 15 tematikus szekcióról nincs, nem is lehet áttekintésem. Szégyenszemre nem jártam az Összehasonlító pedagógia szekcióban, sem a felsőoktatásin, sem a nyelvin, de az inkluzivitással foglalkozó szekcióban sem, mint ahogy elkerültem a nemi, nemek szerinti nevelés kérdéseivel foglalkozó szekciókat is. Főként az „Education for All”, az „Etnicity, Religion, Secularism and Spirituality” s a „konfliktusos, konfliktus utáni társadalmak” szekciókat látogattam, itt reméltem eredendően neveléselméleti kíváncsiságomnak táplálékot.  Jeffrey Ayala Milligan 10 Greg Misziaszek 11 Katherina Madjidi

203

– az impresszum tanúsága szerint is – debreceni cigánygyerekek nevetnek ránk.12 Erre a helyzetre még visszatérek13. A multikulturalitás interpretációjában – érzéseim szerint – két karakterisztikus elbeszélés létezik. Van egy posztmodern. A globalizáció világában nem is feltétlenül magát rosszul érző világpolgáré. Ha valaki Dél-Afrikában születik, Angliában iskolázzák, s kanadai egyetemen vállal munkát, nos annak természetes a „global citizenship” (s az erre a szerepre felkészítő nevelés), ő maga a globális világpolgár. S azzal tud érvelni, hogy a világ lakóinak mindössze 10%-a (!) él homogén nemzetállamban. Néhány közép-európai (tán többségükben a csehek) ugyan összesúg, hogy ez maga a „kozmopolitizmus”, de aztán megnyugtató formulát találnak maguknak: globális tartalom, de nemzeti forma.14 De hát a tények tények! A kanadaiak – tudjuk meg – 41%-a csupán „született kanadai”.15 S a norvég származású kutató a hongkongi egyetemen kapja fizetését, mellyel Benin oktatásügyét gyógyítja, a japán Angliában él és Sierra Leonét kutatja. Még szó esik a „globális állampolgárságról”, hogy ennek két alapja lehet, a liberálisok inkább a jog oldaláról, velük szemben(?) a civilek inkább a felelősség oldaláról ragadják meg a kérdést. De van egy premodern elbeszélés is a multikulturalizmusról. Mindjárt a házigazdáknak nagy reklámmal beharangozott filméjében egy olyan néptanítóról esik szó, aki pályája 40 évén át napi 22 kilométert gyalogol falujából iskolájáig, s vissza. S közben megannyi nemzedék áldja nevét és munkásságát. Tiszteletre méltó férfiú. De hogy ő lenne korunk hőse? Aki egy „zasztavát” nem volt képes összekeresni, aki nem néz esténként e-mailt, nem küld interneten feladatot… Makacsul járja az útját, s betűvetést tanít. Hajszálra ugyanez a kép jelenik meg a francia fiatalasszony előadásában is a vándorcigányok mobiliskoláiról.16 Egyébként 200-300 ezer közé becsüli a franciaországi cigányságot. Nos erre a kihívásra azok a lakókocsis misszionáriusok jelentik a „jó gyakorlatot” – az előadó szerint – akik rozoga járművükkel hetente kétszer a karavánok nyomába erednek, a gyerekeknek betűvetést tanítanak, az asszonyoknak szociális tanácsokat adnak. (E-learning? – kérdésemre bizonytalan „lehetséges” a válasz.) De más kutatók, az afrikai éhség-övezet látogatói is rendre azt hangsúlyozzák, hogy az „iskolázás maga a védelem” (School as protection)! Jobb iskolába járni, mint végtelen órákat dolgozni a bányában, kizsák A kötetben egyébként semmi „hungarikum” nem olvasható. Európán túli beszélgetőtársaim a Duna folyót (kínai oktató) s a világhírű magyar sportolókat (dél-afrikai kutató) idézték fel országom nevének hallatán. 14 Kinek jut 2007-ben már eszébe, hogy valami ilyesmit Ioszif Viszarionovics Sztálin gondolt a „szocialista tartalomról és nemzeti formáról” szólván. Gondolt-e? 15 Más kérdés, hogy e körben az előadó az alapító francia és angol apákra, anyákra gondolt őslakóként, az „indiánokra” és az „inuitokra” – eszkimókra – már nem is. 16 Delphine Bruggemann 12 13

204

mányoltnak lenni, éhesnek maradni, AIDS-essé válni, megerőszakolódni. Az egész emberi életminőség minden mozzanata keresztülmegy az iskolán – bizonyítják a hitvallók. Az iskolázás jót tesz – efölött nem lehet vita. Az iskolakritika ebbe a szférába el sem hatol. Egy japán (hollandiai egyetemről)17 Sierra Leonéban lefolytatott kutatásait mutatja. A polgárháború után a népesség 70%-a él szegénységben, 57% „mélyszegény”, napi 1 dollár alatti jövedelemmel. 27 iskola 500 szülője, gyereke, 200 tanára került a lekérdezés mintájába. Az iskolázás költségeiből a legtöbbet a következő 3 emészti fel: uniformis, tankönyv, tandíj. Minek a kárára vonják ezt el a családi költségvetésből? Csökkentik kiadásaikat, spórolnak a koszton, spórolnak a ruházkodáson, kölcsönöket vesznek fel. Miért maradnak ki az iskolából a lemorzsolódók? Pénzhiány, segítő kézre van szükség a háztartásban, a gyerek lesz a családfenntartó kegyetlen gyerekmunka árán, s megjelennek a biztonságos iskolába járást veszélyeztető tényezők is. A pedagógusoknak 96%-a elégedetlen a bérével. De azért csinálják. Újabb holland kutatás: az iskolázás és a családi háttér viszonya.18 Csaknem 300.000 adatközlő 62 fejlődő országban (irigykedhet a magyar iskolakutató:ekkora mintával hegyeket görgethetne…) A vizsgált minta 10%-a jut el középiskolába. A lányok kimaradása drámai! Mi növeli az esélyeket? A kutatás szerint: a kevés gyerek, a később született gyerek – a mesebeli legkisebb fiú – helyzete, a teljes család, az anya munkába állása (inkább fehér munkaadónál), családi tradíciók, lakás, telefon, frizsider, tévé, internet a háztartásban, no és vezetékes víz! Érdekes adalék: a családdal élő apai nagyapa személye is iskolázási esélyt növelő faktornak mutatkozik. A brit kutató19 a Szahara alatti Afrikáról beszél. A szegénység itt is óriási. De a nagy nemzetközi segítség esélyt jelent. Programok jönnek létre (Consortium for Research on Education Access keretei között). Nagy nemzetközi beruházások.20 Rendre motoszkál bennem a kérdés: hol vagyunk mi a két gondolkodásmód között?21 Jó-e, ha „büszkén” a posztmodern paradigmában keressük magunkat? Vagy nyugodjunk-törődjünk bele, a mi „multikulti”problémánk – Olaszliszkával, Hajdúhadházzal, Magyarmecskével együtt – a premodern világéval azonos?22 Mikako Nishimuko Jeroen Smits-ről és kutatócsoportjáról van szó. Milyen érdekes, ha holland kolléga szól, mindjárt úgy érzem, hasonlóan gondolkodunk. Apáczai szelleme lebegne ilyenkor felettünk? S szép nevű asszonyáé, Aletta van der Maet-é? 19 Keith Lewin 20 Megtanulom: az NGO-k nem – mint minálunk – a jól-rosszul szervezett kis civil egyesületeket jelentik ám, hanem igazi multinacionális nagyszervezeteket! 21 „Hová álljanak a belgák?” – így szólt Fehér Klára szellemes történetbe foglalt kérdése a Belgiumba emigrált magyarról. 22 Néhány nappal a Magyar Gárda megalakulása előtt voltam Szarajevóban. 17 18

205

Mielőtt megválaszoltam volna – ha költői kérdést lehet megválaszolni – olyan szekciókba jutottam, ahol végre magukról beszéltek a „fejlettek” is. Egy japán hölgy New York citybeli esettanulmányt mutatott be a fekete és mexikói gyerekek sanyarúságáról.23 A kooperatív tanulás, meg egy kis nyitás a hip-hop kultúra, az ifjúsági szubkultúra felé – ez segíthet.24 A francia előadó áttekinti nemzete történelmét.25 A felvilágosodás nyomdokain 1833-mal, Guizot-val indul az állami oktatás, 1865-ben a felnőttoktatás, a XIX. században felszámolják az analfabetizmust. Ezután eleinte lassan jön a migráció – olaszok, lengyelek, férfiak, majd 1945 után Észak-Afrikából. A múlt század hatvanas éveitől lehet családos migrációról beszélni. Új problémák. De a „kormány a helyén van”. Tesszük a dolgunkat, iskolához juttatunk mindenkit – mondja. Szigetországbeli kollégája hasonló vázlatot követ. Üdvözli a megoldáshoz vezető dokumentumot, a várva-várt National Curriculumot.26 A török előadó isztambuli esettanulmánya arról szól, hogy a szegények a városokba tartanak, alacsony iskolázottságú tömegek lepik el a városszéleket. Ő is szól a nők és férfiak, lányok és fiúk iskolázási különbségeiről. Civilek és támogatók létrehozzák a COPE Clubokat (Care, Protection and Empowerment), afféle népfőiskolákat, settlementeket, de ezeket éppenséggel a tanárok nem szeretik, féltik az iskolák hegemóniáját. A portugál előadó27 hazája „panelcigányairól” szól. Végre szó esik az iskolai ártalmakról! Nem szeretik ezek a gyerekek az iskolát, mert nem az ő intézményük.28 S most jöhet a kis intermezzo az egyetlen tolmácsolt előadásról. Egy kazahsztáni főgrazsdanyin ő – csaknem „főelvtárs”.29 Arról beszél, hogy a „prezident” rendbe tette a gazdaságot, most oldja éppen a szociálpolitikát, 2001-re30 internetizálta az iskolákat, már csak az a gond, hogy a gyerekek sok erőszakos és erotikus filmet néznek. De a prezident ezt is megoldja. Törvénnyel, a csatornák korlátozásával, s az iskolai internet is egyetlen állami szerverre van felfűzve. Nagy ösztöndíjak jutnak tanárnak, Tomomi Kawakami Mint a mi Zöld Kakas Lyceumunkban – gondolom. S eszembe jut francia kongresszus-élményem, a hátrányos helyzetű iskolarégiókban tanító franciatanárok vitáiról: a francia irodalmi kánont tanítsuk-e a bevándorlók gyerekeinek, vagy valami egészen mást. (Megjelent „A távolságot mint üveggolyót…” című tudósításom a SuliNova kiadásában közreadott, Nahalka István szerkesztette Komprehenzív breviáriumban.) 25 Jean Pierre Jeantheau 26 Yvonne Hillier 27 Maria Mendes 28 NB a fejlett világ értelmisége a cigányt, romát csak mint vándort, nomádot tudja elképzelni. Ez a képe róla, újra egy premodern mítosz. Az elhagyott gyárvárosok beomló kéménye alatti cigánytelepeket, vagy a „nyóckerbélieket” el sem tudják képzelni. 29 Aszkarbek Kusszijanov 30 Megelőzve a mi Magyar Bálintunkat. 23 24

206

diáknak. És hát a megannyi nemzetiség is „mind boldog”, a kazakok befogadó nemzet. A gazdag anyaföld, nyersanyagok hosszú időre biztosítják a fejlődés dinamikáját. E forrásokból minden modern technológiát meg tudnak vásárolni – mondja optimistán és elégedetten. Hamis a hang. De tán csak én veszem észre. Mint ahogy a magam számára nagy-nagy tanulság, hogy a „mi történetünk” semmiképpen nem játszik szerepet a világpedagógia elbeszéléseiben. A létező szocializmus s ennek összeomlása egyetlen „időszámításban” sem számít. Európa is elfeledte. Jó, a balkáni háború, a maga Daytonával, az igen. S egy ízben a kambodzsai vörös khmerek is felbukkannak (a néptánc oktatásával elevenítik fel a meggyilkolt nemzeti kultúrát). De a többi? Egyszerűen nem téma! De nem „benchmark” a mi „neveléstörténeti-pedagógiai-iskolaelmélleti” kollektív tudatunkban – vagy csak az enyémben? – oly fontosnak számított 1968 sem!31 De tán 1945 sem! De – mi tagadás – Gavrilo Princip emléke is csak az esős napra jutó önkéntes – „monarchiabeli” – városnézőnek jut eszébe már. Nagy tanulság: végig kell gondolni, hogyan követjük az egységes világ időszámítását. S „kultúrhéroszaink” árfolyama is más ebben a kontextusban. Az egyik angol professzor nagyelőadásában viccesen felbukkan Freud neve (a „nemzetek narcizmusáról” szólván), nagy reformpedagógusaink, alternatívjaink sehol, egyszer elhangzik Allporté, Ericksoné, egyszer – tán hivatalból Jacques Delors-é. Ám fennen hangzik – rendkívüli külön ülés is szerveződik a tiszteletére – Paulo Freire neve!32 Azt már említettem, hogy a metodika mintha nem lett volna erőssége a konferenciának. Így aztán, ha egy derék tanárnő arról beszél, hogy idegen nyelvet oktatni könnyebb, ha a célországban országismereti tanulmányi kirándulást tesznek a tanulók, akkor erről élénk vita kerekedik, mert a résztvevőket mégiscsak ez izgatja. S ugyancsak élénk vita követi az amerikai kutatót, aki az amerikai szervezésű palesztin-zsidó békéltető táborok felemás eredményeit tárja fel őszintén, gondos szociálpszichológiai apparátussal.33 S a neveléselmélet? Egy amszterdami „kölyökcsapat”34 az értékekre nevelés kérdéseire egyértelmű választ ad. Három dolog van. Három érték. Ez pedig a béke, az interkulturalitás és az állampolgárság. Mindjárt rendszerbe is foglalja e három princípiumot: az egyén, a csoport és a tár31 A hatvanas évek a gyarmatosítás végét, a nagy migrációk kezdetét jelentik az ő elbeszéléseikben. 32 Hogy pontos legyek: szó esik nagy reverenciával az egyesületalapító David Wilsonról is, és a japán Okamoto Hiroyuki tart ájtatos laudációt a „proletkult megalapítójáról”, „Nagaszaki nevezetességéről”, a derék Maurice Eden Paulról. 33 Philipp L. Hammack 34 Susanne Rauh jegyezte a prezentációt.

207

sadalom a három érték szférája, pszichológiával kell az elsőhöz, etnikailag a másodikhoz, s politikailag a harmadikhoz viszonyulni. Boldog ifjúság! Ilyen könnyen rendszerbe foglalható számukra a világ! Vajon például – ágaskodik bennem az „öreg cinikus” lelkület – a lelkes forradalmár erdővédő ugyan kinek a nevelésére gondol: a favágóéra vagy az erdőbirtokoséra?35 S a Human Right Education lelkes aktivistái a jogfosztottak, a félénk jogalkalmazók felvilágosítására gondolnak vagy éppen a „jogalkotók” nevelésére? Nem mindegy! Mintegy függelékként – ismét magunkról beszélve – kell szólnom a bevezető, reprezentatívnak gondolt, közvetlenül a protokolláris köszöntéseket követő első szakmai előadásról.36 A fijii egyetem professzora a Csendes-óceániai szigetvilág fejlődéséről jövendöl. A gyarmatosítás utáni helyzetről. Marginalizáció, történeti jogfosztottság jellemzi a sziget-univerzum mintegy száz 100 népét. Erős antikolonialista éllel tette mérlegre a gyarmatosítók „pedagógiai áldásait” és az „őslakók nevelési erényeit”. Nekem Karácsony Sándornak „Nyugati világnézetünk felemás igában” című esszéje jut eszembe, meg Csányi Vilmos kultúrpesszimista víziója az egyszemélyes csoportról. Emitt az individualizmus, amott a közösségi tradíciók. Emitt absztrakt tudás, amott „értékközpontú, releváns és praktikus tudások”, könyvek, papírra irkált tesztek emitt, cselekvések amott, emitt „dekontextualizált értékelések”, amott a kollektív magatartásban tanúsított teljesítmény az értékelés alapja, a pozitív személyközi kapcsolatok…37 A megoldás: komprehenzív tanulócsoportok, holisztikus fejlesztés, kulturális befogadás, demokratizmus, részvétellel megvalósuló oktatás. S végül: szemben a globalizmussal: létrehozni az óceániai kulturális identitást. A fenti pedagógiai értékekkel. Vajon sikerül-e neki? De ez már az „ő elbeszélése”.

Most leírva látom: József Attila jár az eszemben. Konai H. Thoma asszonyról van szó. Hát mégis a „jó öreg euroatlanti reformpedagógia”?

35 36 37

208

Bánlaky Pál írásainak bibliográfiája (1961-2009) Az alapkutatást végezte: Borbély-Pecze Mariann Az összeállítást gondozta: Majsai Tamás és Szabó Ildikó

Kötetek, kiadványok 1. Itthon vagyunk? Falusi cigányok: élethelyzet, előítéletek, rasszizmus. (Megjelenés alatt; [társszerző:] Kevy Bea.) 154 o. 2. Alapismeretek a cigányokról (romákról) szociális munkásoknak. Budapest: Wesley János Kiadó. ([Sorozatcím:] Wesley könyvek szociális munkásoknak.) 2007. 189 o. 3. Cegléd szociális térképe. ([Társszerző:] Kevy Bea) Cegléd: Cegléd Város Önkormányzata. 2001. 124 o. 4. Családszociológia. Budapest: Wesley János Lelkészképző Főiskola. ([Sorozatcím:] Wesley könyvek – Wesley könyvek szociális munkásoknak 3.) 2001. 146 o. 5. „…szülötte földünkön helyünk legyen”. Falusi (és nagyvárosi) cigányok: élethelyzet, viszony a többiekhez, előítéletek. ([Társszerző:] Kevy Bea) Budapest: Agroinform Kiadó. 2000. 124 o. 6. Családok a városban. A családok belső viszonyai és kapcsolatai Salgótarjánban. Népjóléti Képzési Központ sokszorosított kiadványa. 1999. 82 o. 7. Szociális térkép. Salgótarján város családjainak szociális helyzete. Népjóléti Képzési Központ sokszorosított kiadványa. 1999. 66 o. 8. A terület- és településfejlesztés társadalmi összefüggés-rendszere. ([Társszerzők:] Bokor Béla és Tóth József) Pécs: JPTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Intézet. ([Sorozatcím:] Humán Szervező [Munkaügyi] Menedzser) 1999. 306 o. 9. Családszociológia. Népjóléti Képzési Központ sokszorosított kiadványa. [Jegyzet] 1999. 202 o. 10. A gyermekvédelmi támogatás hatékonysága a hátrányos helyzetű cigány gyermekek problémáinak megoldásában. Budapest: Népjóléti Minisztérium. 1998. 24 o. 11. Művelődési házak kofamérlegen: kísérlet a „kirajzások” (1995-ös elővizsgálat és 1996-os vizsgálat) néhány adatának elemzésére. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. ([Sorozatcím:] Magyarország kulturális állapota) 1997. 48 o. 12. Oldalnézetből. Esszék és tanulmányok 1988-1994. Budapest: Vita Kiadó és Nyomda Kft. 1995. 174 o. 13. Hátrányos helyzetű és hanyatló kistérségek újjászerveződésének felgyorsítása belső erőforrás-fejlesztéssel.([Társszerző:] Zichy László) Budapest: Népjóléti Minisztérium. 1994. 10 o.

209

14. Települési és térségi családpolitika. ([Társszerző:] Bene Béla) Budapest: Népjóléti Minisztérium. ([Sorozatcím:] Családpolitikai Füzetek sorozat) 1994. 98 o. 15. Cigánycsaládok vizsgálata. Budapest: Népjóléti Minisztérium Család-, Gyermekés Ifjúságpolitikai Főosztály: Családvédelmi Osztály. 1993. 90 o. 16. Esztergom. A szent és gyámoltalan város. (Közreműködött: Ortutay András és Pifkó Péter) Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete. ([Sorozatcím:] Várostársadalmak) 1992. 127 o. 17. Értelmiség egy kisvárosban. Budapest: MTA Szociológiai Kutató Intézet – Akadémiai Kiadó. ([Sorozatcím:] Szociológiai tanulmányok sorozat, 30.) 1990. 315 o. 18. Társadalmunk szerkezetének alakulása a 80-as évtizedben. Budapest: Művelődéskutató Intézet. ([Sorozatcím:] Vitairatok a művelődésről) 1990. 55 o. 19. A vidékiség tünetei. Tanulmányok a kisvárosról és a kisvárosi értelmiségről. Békéscsaba: Békés Megyei Könyvtár házinyomdája. 1989. 97 o. 20. „Kiművelt emberfők sokasága”. Az értelmiség szerepe, értelmiségpolitika hazánkban. Zalaegerszeg: MSZMP Zala Megyei Bizottság Propaganda és Művelődési Osztálya. 1987. 28 o. 21. Tanulmányok a kapitalizmuskori Magyarországról III. A parasztság. Budapest: Művelődési Minisztérium Vezetőképző és Továbbképző Intézete – ELTE BTK Szociológiai Intézet. 1987. 92 o. 22. Tanulmányok a kapitalizmuskori Magyarországról II. A középosztály. Budapest: MM VTI. 1986. 55 o. 23. Tanulmányok a kapitalizmuskori Magyarországról I. Társadalomszerkezet a kapitalizmuskori Magyarországon (elmélet és empíria). Budapest: MM VTI. 1985. 28 o. 24. Értékek és közösségek: az értékállapot. Budapest: Művelődési Minisztérium Vezetőképző és Továbbképző Intézete. 1985. 51 o. 25. Orvosok Magyarországon. ([Társszerzők:] Kérész Gyuláné és Solymosi Zsuzsa) Budapest: Akadémiai Kiadó. 1981. 216 o. 26. A bajai értelmiség szerkezetváltozása. [Kandidátusi értekezés] Budapest. 1980. (Gépirat) 253 o. 27. Azon túl ott a tág világ. ([Társszerző:] Varga Csaba) Budapest: Magvető Kiadó ([Sorozatcím:] Gyorsuló Idő). 1979. 192 o. 28. Helyzetkép 1977. Szociológiai felmérés az olvasótáborokról. ([Társszerzők:] Havas Katalin és Somorjai Ildikó) Veszprém: KMK. 1978. 111 o. 29. Az orvostársadalom összetétele, belső rétegezettsége és szakmai életútja. Kutatási beszámoló. ([Társszerzők:] Kérész Gyuláné és Solymosi Zsuzsanna) Budapest: Oktatási Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztály. ([Sorozatcím:] Szociológiai füzetek sorozat, 16.) 1978. 293 o. 30. A munkásfiatalok munkával való azonosulásának és munkahelyi beilleszkedésének néhány kérdése. ([Társszerző:] Kolosi Tamás) [S. l.] ÁIB Titkárság kiadványa. 1976. 49 o. 31. A munkásfiatalok munkával való azonosulása és munkahelyi beilleszkedése. ([Társszerző:] Kolosi Tamás) Budapest: Országos Pályaválasztási Tanácsadó Intézet. [Sokszorosított kiadvány] 1975. 298 o. 32. Lenin and sociology. Some Theoretical Problems. Budapest: MTA Szociológiai Kutató Csoport. [Sokszorosított kiadvány] 1970. 14 o. 33. Szabadság és engedelmesség. Budapest: Zrínyi Kiadó. 1966. 55 o.

210

Szakcikkek, tanulmányok, előadások 1. Megöllek, testvérem... Tanulmányfélének álcázott jajkiáltás. In: Lukács – a mi munkatársunk. A WJLF tisztelgő kötete Lukács Péter 60. születésnapjára. (Szerk.: Majsai Tamás – Nagy Péter Tibor) Budapest: Wesley János Lelkészképző Főiskola. ([Sorozatcím:] Wesley Jubileumi Kötetek, 2) 2009. 15-23. 2. Megöllek, testvérem... Tanulmányfélének álcázott jajkiáltás. In: Tekintet, (22.) 2009/6. 101-111. 3. A művelődés társadalmi meghatározottságai. In: Sub fehér rosa a kultúráért. [Budapest] Kultúraközvetítők Társasága: Tercia Print Kft. 2009. 45-63. (Másodközlés) 4. Bölcsőtől a sírig – a cigányok mindennapi kultúrája. In: Török József (szerk.): X. Közművelődési Nyári Egyetem 2008. ([Sorozatcím:] Kultúrák között.) Szeged: Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete. 2009. 94-104. 5. A magyarországi cigányság történetének vázlata. In: Bánlaky Pál (szerk.): Alapismeretek a cigányokról (romákról) szociális munkásoknak. Budapest: Wesley János Kiadó. ([Sorozatcím:] Wesley könyvek szociális munkásoknak.) 2007. 15-31. 6. A művelődés társadalmi meghatározottságai. In: Török József (szerk.): VIII. Közművelődési Nyári Egyetem 2006. Művelődés – műveltség. Szeged: Csongrád Megyei Közművelődési Tanácsadó Központ. 2006. 72-80. 7. A helyi társadalom, mint kultúraközvetítő közeg. In: Török József (szerk.): VII. Közművelődési Nyári Egyetem előadásai, 2005. Tér – társadalom – kultúra. Szeged: Csongrád Megyei Közművelődési Tanácsadó Központ. 2006. 72-83. 8. A múlt nem befejezett… ([Társszerző:] Kevy Bea) In: A Falu, (16.) 2001/3. 77-82. 9. Rejtett hozadék. ([Előadás:] Elhangzott: Budapest, 2000. szeptember 16. (Wesley Napok) Budapest: Wesley János Lelkészképző Főiskola. ([Sorozatcím:] WJLF-előadások 4.) 2000. 10. Emlékek villanása… (G. J. emlékére) In: Tekintet, (13.) 2000/6. 133-135. 11. Találkozás?... ([Társszerző:] Kevy Bea) In: A Falu, (15.) 2000/4. 11-15. 12. Cigányok A Faluban. ([Társszerző:] Kevy Bea) In: A Falu, (15.) 2000/1. 77-87. 13. Az 1998. évi parlamenti választások Bács-Kiskun megyében. In: Bőhm Antal et al. (szerk.): Parlamenti választások, 1998. Politikai szociológiai körkép. Budapest: Századvég Kiadó – MTA Politikai Tudományok Intézete. 2000. 14. Falusi cigányok 1998. Élethelyzet, előítélet, a „többiekhez” való viszony. Kutatási zárójelentés. ([Társszerző:] Kevy Bea) Szociális és Családügyi Minisztérium. Család-, Gyermek- és Ifjúságpolitikai Főosztály Családvédelmi Osztály, [Bp.], 1999. 15. Térségfejlesztés – ki mondja meg, hogy mit tegyünk? In: A terület- és településfejlesztés társadalmi összefüggés-rendszere. ([Társszerzők:] Bokor Béla és Tóth József) Pécs: JPTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Intézet. ([Sorozatcím:] Humán Szervező [Munkaügyi] Menedzser) 1999. 55-70. 16. Kistérségek – válság és fejlesztési lehetőségek. In: Hantó Zsuzsa (szerk.): Magyar falvak a szocializmus után. ([Sorozatcím:] Térségfejlesztési ismeretek felsőfokon) Szolnok: Kereskedelmi és Gazdasági Főiskola. 1999. 9-33. 17. A kisváros értelmisége. In: Váci Híd, (1.) 1999/5-7. 2-4. 18. Ember, közösség, érték – századvégi leltár. (Utak, tévutak, sivatag, dzsungel) In: Tekintet, (12.) 1999/2-3. 9-24. 19. … szülött földünkön helyünk legyen… cigányballada négy felütésben. ([Társszerző:] Kevy Bea) In: Tekintet, (12.) 1999/1. 73-80.

211

20. Északkelet-magyarországi regionális szociológiai kutatás a területi folyamatok háttérvizsgálatához. Szolnok: MTA RKK ATI Szolnoki Társadalomkutató Osztály. 1998. [Kézirat] 21. Párhuzamok. A magyar és a nyugat-európai fejlődés néhány mozzanatának egymás mellé helyezése. In: Bárdos István – Beke Margit (szerk.): Ministerio. Nemzetközi történész konferencia előadásai, 1995. május 24-26. Esztergom: Esztergom-Budapesti Érsekség – Prímási Levéltár – Kultsár István Társadalomtudományi és Kiadói Alapítvány. 1998. 199-205. 22. Agrárértelmiség a változásokban. In: Kovács Teréz (szerk.): A fenntartható mezőgazdaságtól a vidékfejlesztésig. IV. Falukonferencia. Pécs: MTA RKK. 1997. 438444. 23. Terület- (térség-)fejlesztés Nógrádban. In: Palócföld, (31.) 1997/4. 445-447. 24. Quo vadis… agrárértelmiség? (Portrévázlatok, kevéske kommentárral) In: Tekintet, (10.) 1997/2-3. 32-53. 25. Kérdések – válaszolva és válaszolatlanul. In: A Falu, (12.) 1997/1. 7-12. 26. Új „társadalmi szerződés” szükségessége a kultúrában. In: Striker Sándor (szerk.): Lidérces mennyország. A kultúra szerepe a változó világban. Országos Tudományos Konferencia. Győr, 1995. március 9-10. Budapest: Magyar Művelődési Intézet. 1997. 105-108. 27. Ugrómókus, zöldbáró – most micsoda? Agrárértelmiség a változásokban – utak és sorsok. In: A Falu, (11.) 1996/4. 25-34. 28. Az értelmiség vidéken. ([Társszerző:] Szoboszlai Zsolt) In: Tekintet, (9.) 1996/5-6. 316-332. 29. Helyi társadalom és a művelődés otthona. In: Szabó Károly (szerk.): Közművelődési tanulmányok. [Pécs:] Janus Pannonius Tudomány Egyetem és Magyar Honvédség Humán Főcsoportfőnökség. 1996. 244-260. (Az 1993-as azonos című anyag átdolgozott és kibővített változata.) 30. Kiegészítő megjegyzések Gyarmati György „A rendszerátalakítás első parlamenti ciklusa” című tanulmányához. In: Mozgó Világ, (22.) 1996/8. 99-103. 31. Családi egzisztenciatípusok (javaslat egy hipotézisre). In: Hidy Péter (szerk.): Az idő az életmódban. (Békési Műhely különszáma) Békéscsaba: Colorprint Bt. 1996. 63-77. 32. Európai álom – álmaink Európáról. Európai kultúra – Európai Unió. In: Tekintet, (8.) 1995/3-4. 120-134. 33. A családi gazdálkodás lehetőségei és esélyei falun. In: A Falu, (10.) 1995/2. 55-61. 34. Integrációs törekvések a helyi társadalmakban. In: Szoboszlai Zsolt (szerk.): A tér és társadalom. A Szolnoki Nyári Egyetemen elhangzott előadások. (1994. június 20-24.) Szolnok: Juss Alapítvány – Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutató Központ – Alföldi Tudományos Intézet Szolnoki Társadalomkutatási Csoportja. 1995. 7-23. 35. A Falu társadalmának átalakulása. In: Agrártörténeti Szemle, [A „Rendszerváltás és következményei falun” c. „Agrártörténeti és faluszociológiai Konferencia” anyaga:] (36.) 1994/1-4. 115-120. 36. Kistérségek – eszme és valóság. (Válasz a Juss körkérdésére) In: Juss, (7.) 1994/1. 132-137. 37. Riadt tunyaság. Egészen szubjektív szociográfia Tiszasasról. In: Juss, (7.) 1994/1 111-130. 38. Társadalomtörténeti keretek. In: Zichy László (szerk.): Pszichodráma és családdinamika. Családpolitikai füzetek. [Budapest:] Nemzetközi Családév Titkársága. 1994. 15-20.

212

39. Kistérség és szociálpolitika. In: A Falu, (9.) 1994/3. 65-70. 40. Előszó. Család – helyi társadalom, szociálpolitika és térségfejlesztés. In: A Falu, (9.) 1994/3. 5-6. 41. Orvos A Faluban. ([Társszerző:] Kovács Pál) In: A Falu, (9.) 1994/3. 15-20. 42. Fióknak szánva. (Tűnődések magamban, 3 tételben) In: Tekintet, (7.) 1994/3-4, 149-167. 43. Ki és hogyan kezdje el? Térségi egyenlőtlenségek: diagnózis és terápia. In: Napi Gazdaság, (4.) 1994/70. (március 26.)14. 44. Helyi társadalom és a művelődés otthona. In: Szabó Károly (szerk.): Közművelődés a társadalmi változásokban. Tanulmánykötet. Budapest: Magyar Honvédség Közművelődési és Művészeti Főigazgatósága – Honvéd Kulturális Egyesület. 1993. 89-96. 45. Térségfejlesztési programok tapasztalatai, az önkormányzatok együttműködését akadályozó tényezők. In: Csefkó Ferenc – Pálné Kovács Ilona (szerk.): Tények és vélemények a helyi önkormányzatokról. Pécs: MTA Regionális Kutatások Központja. 1993. 232-240. 46. Algyő. Egy városrész-falu „intézménytérképe”. In: A Falu, (8.) 1993/1. 26-36. 47. Az önkormányzatok működése és a helyi társadalom politikai kultúrája. In: Beszteri Béla (szerk.): A kultúra jelene és jövője. Veszprém: Eötvös Károly M. Könyvtár. 1992. 137-145. 48. A helyi politizálás lehetőségei. In: Juss, (5.) 1992/4. 18-22. 49. Régió egyetem – felsőfokú gazdaság- és társadalomszervező szakemberképzés. ([Társszerző:] Zichy László) In: Kocsis Zsolt – Lados Mihály (szerk.): A regionális tudományok integrálása a felsőoktatásba. – Területi szemlélet a közgazdaságtudományban, avagy van-e regionális gazdaságtan Magyarországon? Győr: MTA Regionális Kutatások Központja. 1992. 18-26. 50. A készülő szociális törvényről. ([Társszerző:] Jávor András) In: Magyar Közigazgatás, (42.) 1992/7. 385-395. 51. A társadalom nélküli lakóhely. In: Török József (szerk.): Algyő. ([Sorozatcím:] Településvázlatok 3.) Szeged-Algyő: Algyői Településrészi Önkormányzat. 1992. 129-163. 52. Önkormányzat lesz ez? Félelem, reménykedés, tartózkodás. Helyhatósági választás Esztergomban. In: Bőhm Antal – Szoboszlai György (szerk.): Önkormányzati választások 1990. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete. 1992. 139-159. 53. A helyi hatalom működésmódjáról. In: Vörös Gizella (szerk.): Lokalitás, kultúra, önkormányzat. A konferencia rövidített jegyzőkönyve. (1991. október 18.). Budapest: Vita kiadó. 54. A helyi hatalom működésmódjáról. In: Juss, (4.) 1991/4. 47-49. 55. Lépcsőima. In: Tekintet, (4.) 1991/4. 119-120.  56. Tördelt polgárosodás. In: Tekintet, (4.) 1991/2. 85-95. 57. Mese az önkormányzatról. Tanulságos történet arról, hogy mi és hogyan történt kisvárosainkban a rendszerváltás betetőzése gyanánt. In: Napóra, (19.) 1991/1. 3-8. 58. Értelmiség egy kisvárosban. Részlet – némi kiegészítéssel – a könyvből. In: Ártér. Bajai Kulturális Szemle, 1990/1. 8-13. 59. Töprengés a rendszerváltásról. In: Juss, (3.) 1990/4. 68-74. 60. Kik vannak felül? …mármint a társadalomban… In: Napóra, (18.) 1990/11. 6-10. 61. Szubjektív tudósítás Észak-Dunántúlról. In: Parlamenti választások 1990. (Politikai szociológiai körkép.) Budapest: MTA Társadalomtudományi Intézete. [1990.] 253-266.

213

62. Szóvirág és realitás. Pártok és a helyi hatalom. In: Tekintet, (3.) 1990/6. 83-94. 63. Kisváros, közélet, értelmiség. In: Füzi László – Pintér Lajos – Szekér Endre (szerk.): Forrás antológia, 1979-1989. Kecskemét: Városi Tanács − Bács-Kiskun Megye Tanácsa. 1990. 188-190. 64. A parasztság kialakulása Magyarországon In: Várnai Györgyi (szerk.): Logosz Tanulmánykötet. Budapest: ELTE Szociológiai Intézet – Szociálpolitikai Tanszék. 1990. 17-25. 65. Várospolitika – város a politikában. In: Új Forrás, (22.) 1990/3. 7-20. 66. A vidékiség tünetei. Részletek. In: Kulcsár László – Hársfalvi Tamás (szerk.): Agrárszociológiai szöveggyűjtemény 1900-1990. 2. kötet. 1945-1990. Gödöllő: GATE. 1990. 67. A kultúra műhelyei a helyi társadalomban (Történeti és jelen idejű megközelítésben) In: Helyi társadalom és művelődés. Leninváros: Derkovits Művelődési Központ. 1990. 1-25. 68. Érték – értékrend – értékválság. In: Juss, (3.) 1990/2. 99-108. 69. Most mit (t)együnk? Filozófiai allegória a szakócáról és a kőbaltáról, avagy mitől fejlődik a társadalom? In: Tekintet, (3.) 1990/1. 61-66. 70. Városok, falvak, kishazák. In: Tekintet, (2.) 1989/10. 33-39. 71. Értelmiség és kultúra. In: Juss, (2.) 1989/3. 79-85. 72. Értelmiség és kultúra. In: Vitairatok a közművelődésről. Budapest: Művelődéskutató Intézet. 1989. 3-14. 73. A társadalomfejlődés esélyei. Filozófiai allegória a szakócáról és a kőbaltáról. In: Vitairatok a közművelődésről. Budapest: Művelődéskutató Intézet. 1989. 15-31. 74. Értékek és közösségek. In: Borsodi Művelődés, (14.) 1989/1. 3-21. 75. Helyi társadalom – helyi hatalom. In: 360°. Közművelődés Csongrád Megyében, (4.) 1989/1. 37-64. 76. Az önkormányzat feltételei. In: Bőhm Antal (szerk.): Lehet-e közélet a lakóhelyen? A helyi társadalom önkormányzati esélyei. Budapest: Kossuth Kiadó. 1988. 26-40. 77. Vázlatpontok a helyi hatalomról. In: Csefkó Ferenc – Szirtes Gábor (szerk.): Településfejlesztés, helyi társadalom, önkormányzat. A Pécsett 1987. szeptember 24-25-én tartott országos tanácskozás anyaga. Pécs: MTA Regionális Kutatások Központja – MSZMP Baranya Megyei Bizottság Oktatási Igazgatósága. 1988. 115119. 78. A helyi hatalom mibenléte és működésmódja. In: Juss, (1.) 1988/1. 33-38. 79. „Rosszkedvünk tele…” Látlelet-töredékek. In: Tekintet, (1.) 1988/6. 51-57. 80. Korreferátum Enyedi György Tér és Társadalom c. tanulmányához. In: Janus, (2.) 1987/1. (Tél) 85-88. 81. A magyar értelmiség szerepének alakulása. In: Buday Lajos – Hernádi László Mihály (szerk.): A Pollack Mihály Műszaki Főiskola tudományos közleményei. (Társadalomtudomány) Pécs. 1987. 4-9. 82. A helyi társadalom önkormányzati esélyei. In: Pápay Zsuzsa (szerk.): Helyi hatalom – helyi társadalom. Budapest: Oktatáskutató Intézet. 1987. 309-319. 83. A kisvárosok értelmisége. (Részletek) In: Pápay Zsuzsa (szerk.): Helyi hatalom – helyi társadalom. Budapest: Oktatáskutató Intézet. 1987. 71-95. 84. A helyi társadalom önkormányzati esélyei. In: Népművelés, (34.) 1987/6. 3-7. 85. A kisebb települések helyi politikája és az értelmiség. In: Társadalmi Szemle, (42.) 1987/5. 42-49.

214

86. Kisvárosaink a településhálózat köztes helyzetében. In: Tér és Társadalom, (1.) 1987/1. 31-46. 87. A társadalmi struktúra elemzésének elméletéhez. Vázlatok. In: Társadalomkutatás, (4.) 1986/3-4. 100-107. 88. A kisvárosok értelmisége a „helyi társadalom” közéletében. In: Huszár Tibor (szerk.): A magyar értelmiség a ’80-as években. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. 1986. 114-146. 89. Társadalomszerkezet a kapitalizmuskori Magyarországon. (Elmélet és empíria) In: Műhely, (9.) 1986/1. 3-17. 90. A szakértelmiség részvétele a helyi társadalmak közéletében. In: Várnai Györgyi (szerk.): A társadalmi struktúra, az életmód és a tudat alakulása Magyarországon. OTTKT főirány. (Információs bulletin. 12. sz.) Budapest, 1985. 44-84. 91. Társadalmi mozgásterek: Választási lehetőségek és kényszerpályák a falvak és kisvárosok lakóinak társadalmi mozgásaiban. In: Bőhm Antal – Pál László (szerk.): Helyi társadalom III. Strukturális viszonyok a helyi társadalomban. Budapest: MSZMP KB TTI. 1985. 99-127. 92. Az értelmiség társadalmi funkciói. In: Buday Lajos – Hernádi László Mihály (szerk.): Pollack Mihály Műszaki Főiskola Tudományos Közleményei. (Társadalomtudomány) Pécs: 1985. 7-25. 93. A csoport és az egyének helye a csoportban. In: Kiss Elemér – Mihály Ernő (szerk.): Tanulmányok és szemelvények az 1982-1985 közötti felvételi előkészítő bizottságok témakörben végzett kutatásokból. Pécs: Pollack Mihály Műszaki Főiskola. 1985. 30-57. 94. A társadalmi rétegződés kérdőjelei. In: Társadalmi Szemle, (40.) 1985/8-9. 134-141. 95. Értékek és közösségek: az értékállapot. In: Vasi Propagandista, (11.) 1985/5. 7-39. 96. Nemzedékek; a nemzedékváltás a vezetésben. In: Napjaink, (24.) 1985/4. 9-11. 97. Az értelmiség helyzete. In: Vasi Propagandista, (11.) 1985/1. 18-34. 98. Helyi társadalom, lokális közösségek. (A lokális közösség kialakulása és szerkezete.) In: Bőhm Antal – Pál László (szerk.): Helyi társadalom II. Régiók, kistájak. Esettanulmányok. Budapest: MSZMP KB TTI – Kossuth Könyvkiadó. 1984. 51-83. 99. Művelődés, értékek, közösségek. In: Tóth István (szerk.): Művelődéspolitikánk 25 éve. Művelődéspolitikai tanácskozás. Budapest, 1983. december 15-16. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. 1984. 167-171. 100. Báli riport. In: Napjaink, (23.) 1984/5. 10-14. 101. Társadalmi mozgásterek. In: Vasi Propagandista, (10.) 1984/5. 7-34. 102. Egy szociológiai szakkörben. In: Láng Katalin – Nyilas György (szerk.): Az 1970-es 1980-as évek szociográfiai táborai. ([Sorozatcím:] Szociográfiai munkafüzetek) Budapest: Népművelési Intézet. 1984. 33-61. 103. Amikor a nem hivatalos kapcsolatok „hivatalossá” alakulnak… A formális és informális szerkezet viszonya falvakban és kisvárosokban. In: Műhely, (6.) 1983/6. 13-25. 104. A tanfolyamszervező munka – alapelvek, munkamegosztás és folyamatábra. In: Vezetéstudomány, (14.) 1983/6. 36-41. 105. A történelemalakítás kipróbálása. ([Társszerző:] Varga Csaba) In: Borsodi Művelődés, (8.) 1983/1. 76-89. 106. A közösség alakulása. (A mátrafüredi olvasótáborról.) In: Kultúra és Közösség, (9.) 1982/6. 64-74.

215

107. Az értelmiség a kisváros társadalmában. (Baja értelmisége.) In: Forrás, (14.) 1982/11. 43-55. 108. Gondolatok a szerelemről történetfilozófiai megközelítésben. In: Új forrás, (14.) 1982/1. 45-50. 109. Gondolatok a szerelemről történetfilozófiai megközelítésben. (Részletek) In: Látóhatár, (33.) 1982/4. 164-170. 110. A pedagógusok egy kisváros társadalom szerkezetében. In: Műhely, (4.) 1981/4. 28-33. 111. Mi, bajaiak… Egy kisváros társadalomszerkezeti változásainak 100 éve. In: Forrás, (13.) 1981/6. 41-53. 112. Az értelmiség falun. In: Társadalomtudományi Közlemények, (11.) 1981/3. 369-374. 113. Értelmiség-szerkezet egy kisvárosban. Baja. In: Tájékoztató, 1981/1. 32-50. 114. Értelmiségi magatartásmodellek kisvárosokban. In: Alföld, (32.) 1981/2. 58-66. 115. Politikum és szakszerűség. Változások a kisvárosi értelmiség tevékenységszerkezetében. In: Társadalmi Szemle, (36.) 1981/2. 24-36. 116. A tábor szervezése. In: Nagy Attila (szerk.): 3 x 1 olvasótábor. Módszerek és eredmények Mátrafüredről. (Az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központ kiadványa) Budapest: Népművelési Propaganda Iroda. [1982.] 6-7. 117. Az első év története. Ibidem: 15-16. 118. A második év története. Ibidem: 16-21. 119. A harmadik év története. Ibidem: 26-30. 120. Hármas tükör. Beszélgetés öt gyerekkel, szüleikkel és tanáraikkal. (Összeállította: Bánlaky Pál) Ibidem: 43-52. 121. Fülöpszállás számokban. In: Bánlaky Pál – Mózes Lajos – Temesi Ferenc – Varga Csaba: Várostalan falu. Szociográfia Fülöpszállásról. ([Sorozatcím:] Forrás Könyvek) Kecskemét: Forrás. 1980. 35-40. 122. Szerepkereső értelmiség. In: Bánlaky Pál – Mózes Lajos – Temesi Ferenc – Varga Csaba: Várostalan falu. Szociográfia Fülöpszállásról. ([Sorozatcím:] Forrás Könyvek) Kecskemét: Forrás. 1980. 97-129. 123. Rétegelkülönülés – valóság vagy látszat? Az értelmiség helye a kisvárosok társadalmában. In: Műhely, (3.) 1980/3. 21-33. 124. „Értelmiségiek vagyunk mi egyáltalán?” – Értelmiségi funkciók kisvárosban. In: Kritika, (9.) 1980/5. 14-15. 125. Életmódmodellek a mai faluban. ([Társszerző:] Varga Csaba) In: Forrás, (12.) 1980/5. 19-26. 126. Kisvárosi értelmiség. In: Az értelmiség a mai magyar társadalomban – szociológiai kutatások alapján. Válogatás a Kossuth Klubban 1979-ben rendezett tudományos konferencia anyagából. Budapest: GTI. 1980. 51-61. 127. Közművelődési vezetők képzése, továbbképzése. In: Székelyhidi Ágoston (szerk.): Párbeszéd Debrecenben. Kutatók, oktatók, gyakorlók a művelődési otthonokról. Művelődéskutató Intézet. 1980. 69-73. 128. Az olvasótábori kihívás. Az olvasótáborok haszna. Az Új Forrás kerekasztal beszélgetése Csákó Mihály, Kamarás István, Merth László, Varga Csaba, Bánlaky Pál részvételével. In: Új Forrás, (12.) 1980/4. 48-56. 129. Az orvosok társas kapcsolatai. In: Egészség és társadalom: A Magyar Szociológiai Társaság I. vándorgyűlése. A Vándorgyűlés négy ülésén megvitatásra kerülő előadások szövege. Pécs: Magyar Szociológiai Társaság – Tudományos Ismeretterjesztő Társulat. 1979. 289-301.

216

130. Dzsentri-utód? In: Kritika, (8.) 1979/9. 9-10. = Látóhatár, (30.) 1979/11. 208217. 131. „És Önnek mi a véleménye?” In: Bicskei Gábor (szerk.): Az amatőr színjátszás cikkekben. 1. kötet 1967-1973. Budapest: Népművelési Intézet házinyomdája. 1979. 59-67. 132. Composition of the medical profession, inner structure and professional career of its members. (Az orvostársadalom összetétele, belső rétegzettsége és szakmai életútja.) ([With:] Gyuláné Kérész, Zsuzsa Solymosi) In: Annales Universitatis Scientiarum Budapestiensis de Rolando Eötvös Nominate. ([Title of Series:] Sectio Philosofica et Sociologica 13.) Budapest. 1979. 221-232. 133. Vázlatok a társadalmi struktúra kutatásának elméletéhez. In: Bálint Éva (szerk.): A közvetítő: Egy irodalomtanár emlékezete. Budapest: Tankönyvkiadó. 1979. 242-271. 134. Gazdaság és politika a kisvárosokban. In: Forrás, (11.) 1979/8. 31-42. 135. Mi az olvasótábor? Kísérlet a fogalom magyarázatára. In: Olvasó Nép, (1.) 1979. június. 104-113. 136. Személyiségfejlesztés és társadalmi gyakorlótér. In: Bánlaky Pál – Kamarás István – Varga Csaba (szerk.): Olvasótábor: Egy magyar közművelődési kísérlet. Budapest: Tankönyvkiadó Vállalat. 1979. 7-16. 137. Életmódkísérlet hátrányos helyzetűeknek. In: Bánlaky Pál – Kamarás István – Varga Csaba (szerk.): Olvasótábor: Egy magyar közművelődési kísérlet. Budapest: Tankönyvkiadó Vállalat. 1979. 19-33. 138. Felhívás igazi párbeszédre, összegezés módszereinkről és az olvasótáborok hatásairól. In: Bánlaky Pál – Kamarás István – Varga Csaba (szerk.): Olvasótábor: Egy magyar közművelődési kísérlet. Budapest: Tankönyvkiadó Vállalat. 1979. 85-100. 139. Kisváros – közélet – értelmiség. In: Forrás, (11.) 1979/4. 24-36. 140. Kisváros – közélet – értelmiség (részletek). In: Látóhatár, (30.) 1979. július. 186-191. 141. Közművelődés és értelmiség. In: Tráser László – Molnár Zoltán (szerk.): Értelmiség és közművelődés. Összeállítás a TIT Szegedi 8. Művelődéselméleti Egyetemén elhangzott előadásokból. Szeged: TIT rota. 1979. 83-94. 142. Társadalmi edzőpálya. ([Társszerző:] Varga Csaba) In: Bánlaky Pál – Budai János – Svéd Pál (szerk.): Olvasótábori kis trakta ’78. Olvasótábori módszertani kiadvány. Budapest: Hazafias Népfront – KISZ Központi Bizottság. 1979. 47-65. 143. Mi az olvasótábor? ([Társszerzők:] Kamarás István és Varga Csaba) In: Napjaink, (18.) 1979/2. 22-23. 144. Helyzetkép ’77 – Szociológiai felmérés az 1977-es olvasótáborokról. ([Társszerzők:] Havas Katalin és Somorjai Ildikó) In: Bánlaky Pál – Budai János – Svéd Pál (szerk.): Olvasótábori kis trakta ’78. Olvasótábori módszertani kiadvány. Budapest: Hazafias Népfront – KISZ Központi Bizottság. 1978. 15-47. 145. Az olvasótábor. ([Társszerző:] Varga Csaba) In: Kultúra és Közösség, (5.) 1978/3. 92-103. 146. Olvasótáborokról – általánosabban ([Társszerzők:] Havas Katalin és Somorjai Ildikó) In: Valóság, (21.) 1978/7. 101-105. 147. Fülöpszállás szerepkereső értelmisége. In: Forrás, (10.) 1978/12. 31-49. 148. Fülöpszállás – madártávlatból (1978) ([Társszerzők:] Varga Csaba, Mózes Lajos) In: Forrás, (10.) 1978/9. 35-40.

217

149. Orvosok, orvosi tevékenységek és munkaterületek. ([Társszerzők:] Kérész Gyuláné és Solymosi Zsuzsanna) In: Huszár Tibor (szerk.): Értelmiségiek, diplomások, szellemi munkások. Szociológiai tanulmányok sorozat. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. 1978. 97-152. 150. A vidékiség tünetei. In: Forrás, (10.) 1978/2. 60-77. 151. Egy szociológiai szakkörben 2. In: Népművelés, (24.) 1977/12. 8-11. 152. Egy szociológiai szakkörben 1. In: Népművelés, (24.) 1977/11. 16-19. 153. Buktatók a startnál. Pályakezdő értelmiségiek beilleszkedésének nehézségei kisvárosokban. In: Valóság, (20.) 1977/10. 61-73. 154. A klubtagok megismerésének módszereiről. In: Ifjúsági klubvezetők tanfolyamának anyaga. [Budapest:] MN Politikai Nevelőmunka Anyagi és Módszertani Központ. 1977. 4. 155. Néhány bevezető gondolat a műveltségről és kultúráról. In: Ifjúsági klubvezetők tanfolyamának anyaga. [Budapest:] MN Politikai Nevelőmunka Anyagi-és Módszertani Központ. 1977. 10. 156. Orvosok az orvosi munkaterületekről. ([Társszerzők:] Kérész Gyuláné és Solymosi Zsuzsa) In: Szociológia, (4.) 1975/4. 512-533. 157. Szociológiai kutatások a felsőfokú intézmények marxizmus tanszékein. In: Az egyetemeken és főiskolákon végzett tudományos kutatások 1969-1973. [Budapest:] OM. 1975. 203-210 158. A munkásfiatalok munkahelyi beilleszkedésének néhány összefüggése. ([Társszerző:] Kolosi Tamás) In: Gazsó Ferenc – Szénási Józsefné (szerk.): A munkásosztály és az ifjúság. II. kötet. [Budapest:] MSZMP KB Társadalomtudományi Intézet. 1975. 144-187. ([Megjelent orosz nyelven is.]) 159. Ismerjük meg a klub tagjait! Művelődésszociológiai alapok és módszertani útmutató. In: Művelődésszociológiai alapismeretek. (MN Politikai Nevelőmunka) [Budapest:] Anyagi-és Módszertani Központ. 1974. 9-39. 160. Az orvostársadalom és az egészségügy néhány problémája. ([Társszerzők:] Kérész Gyuláné és Solymosi Zsuzsa) In: Az értelmiség jelenlegi helyzete II. Budapest: 1974. 105-113. 161. „És Önnek mi a véleménye?” – Kísérletek az amatőr színjátszó előadások közönsége reakcióinak és véleményének vizsgálatára. In: Színjátszók Évkönyve, 1971. [Budapest:] Népművelési Propaganda Iroda. 93-105. 162. Ifjúságunk erkölcsi portréjához. In: Budapesti KISZ Élet, (9.) 1966/11. 6. 163. Vallásosság és gyakorlati magatartás. In: Világosság, (6.) 1965/12. 758-763.

Közéleti írások 1. Meditáció országnak-világnak dolgairól. In: Győri Múzsa, (1.) 1999/1. 25. 2. A térségfejlesztés helye a szociálpolitikában, avagy a szociálpolitika helye a térségfejlesztésben. In: Humán Forrás, 1996/2. 3. 3. A bunkóság természetrajza. In: Somogyi Kurir, (3.) 1994/2-3. 14-18. 4. Hozzászólás a „Csődszemközt” c. vitához. In: Privát Profit, 1991/10. 1. 5. Lépcsőima (József Attiláról). In: Tekintet, (4.) 1991/4. 119-120. 6. „Az alapkérdésekben konszenzus kell!” Interjú Wiener Györggyel. In: Új Fórum, (1.) 1989/11. 31-33. 7. „A szabadságtechnikák megtanulhatók”. Interjú Gombár Csabával. In. Új Fórum, (1.) 1989/10, 8-12. 8. Falu – közélet – értelmiség. I. In: Fejér Megyei Hírlap, (38.) 1982. november 9.; 263. sz. 5.

218

9. Falu – közélet – értelmiség II. In: Fejér Megyei Hírlap, (38.) 1982. november 10.; 264. sz. 5. 10. Válság vagy váltás? Hozzászólás a Forrás Kerekasztal-beszélgetésén. In: Forrás, (14.) 1982/5. 89-90. 11. Az értelmiség falun. In: Népszabadság, (39.) 1981. október 20.; 246. sz. 4. 12. Az értelmiség társadalmi szerepe. In: Dunántúli Napló, (38.) 1981. szeptember 13. 5. 13. A lokálpatriotizmus gyökerei. In: Népszabadság, (39.) 1981. június 9.; 133. sz. 4. 14. Nem etikai kérdés. In: Beke Pál (szerk.): Vitázva. Válogatás az utóbbi évek sajtóvitáiból. Budapest: Népművelési Propagandairoda. 1981. 113-116. 15. Nem etikai kérdés. (Vita, hozzászólás) In: Népművelés, (28.) 1981/5. 10. 16. Hozzászólás az Olvasó Népért II. Országos Konferencián. In: Olvasó Nép, (1.) 1979. március. 87-89. 17. Életelvek, magatartástípusok a kisvárosi értelmiség körében. In: Magyar Hírlap, (12.) 1979. január 14. 9. 18. Baja kultúrájáról. In: Kritika, (7.) 1978/10. 18-19. 19. Belépő Előszó a fülöpszállási szociográfiákhoz. In: Forrás, (10.) 1978/9. 37-38. 20. Értelmiségiek vidéken. In: Magyar Hírlap, (9.) 1976. december 12. 9. 21. Tudósítás helyett. (A budapesti színjátszó fesztiválról) In: Népművelés, (22.) 1975/12. 3. 22. A közösség és a művelődés. In: Népművelés, (22.) 1975/7. 7-8. 23. Tanyai tanító. In: Petőfi Népe, (24.) 1969. szeptember 21. 24. A kiscsoportkutatásról. In: Néphadsereg, (20.) 1967. augusztus 12. 11. 25. Hogyan tovább? Hozzászólás a természetjáró versenyek jövőjéről szóló vitához. In: Természetjárás, 1961.

Szerkesztések Sorozatok 1. Wesley könyvek szociális munkásoknak. Budapest: Wesley János Lelkészképző Főiskola. – Sorozatszerkesztő. 2. Várostársadalmak [szociológiai tanulmánysorozat]. – A sorozat társszerkesztője. 3. Szöveggyűjtemény az általános szociológiához. ([Társszerkesztő:] Tóth Pál Péter) Budapest: Tankönyvkiadó. 1982. (410 o.), 1984. (409 o.), 1985. (409 o.), 1986. (410 o.), 1987 (409 o.)

Kötetek 1. Olvasótábor: Egy magyar közművelődési kísérlet. ([Társzerkesztők:] Kamarás István, Varga Csaba) Budapest: Tankönyvkiadó Vállalat. 1979. 107 o. 2. Reading Camp. ([Co-Editors:] István Kamarás, Csaba Varga) Budapest: Tankönyvkiadó Vállalat. 1979. 3. Olvasótábori kis trakta ’78. Olvasótábori módszertani kiadvány. Budapest: Hazafias Népfront – KISZ Központi Bizottság. 1978. 160 o. 4. Kettős tükröződés. Beszámoló arról, hogy mit látnak meg egy mátrai falu életéből egy szociológia szakkör gimnazista fiataljai. [Gyöngyös:] Gyöngyösi Városi – Járási Művelődési Központ. [Sokszorosított kiadvány] 1977. 73 o. 5. Hétköznapok. A szociológia szakkör munkája. [Gyöngyös:] Gyöngyösi Városi – Járási Művelődési Központ. [Sokszorosított kiadvány] 1975.

219

Recenziók 1. Kozma Tamás (szerk.): Oktatáspolitika. A tervezés és döntés anatómiája. Budapest: Oktatáskutató Intézet. 1986. 410 o. – In: Pedagógiai Szemle, (37.) 1987/12. 1267-1268. 2. Vitányi Iván: Egyharmadország. Tanulmányok. Budapest: Magvető Könyvkiadó. 1985. 469 o. – Mire való a kultúra? In: Forrás, (18.) 1986/11. 91-92. 3. Várnai Györgyi (szerk.): Elméletek és hipotézisek. Műhelytanulmányok, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. 1982. 310 o. – In: Társadalmi Szemle, (40.) 1985/8-9, 134-141. 4. Bara János – Gombár Csaba – Kolosi Tamás – Pál László – Papp Zsolt: Réteghelyzet, rétegtudat. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. 1980. 214 o. – In: Társadalmi Szemle, (36.) 1981/6. 117-119. 5. Miskolczi Miklós: Város lesz, csakazértis… Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.1980. 414 o. – In: Valóság, (24.) 1981/1. 98-100. 6. Márkus István: Nagykőrös. Magyarország felfedezése sorozat. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó. 1979. 414 o. – In: Kritika, (9.) 1980/10. 32. 7. Imreh István (szerk.): Változó valóság. Szociográfiai tanulmányok. Bukarest: Kriterion. 1979. 285 o. – In: Alföld, (31.) 1980/9. 63-65. 8. [F. szerk.: Halay Tibor:] Társadalmi struktúránk fejlődése. Budapest: MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete. 1979. I. kötet. Társadalmunk szerkezetének fejlődési tendenciái. (Szerk.: Várnai Györgyi) 349 o.; II. kötet. Rétegződés, mobilitás, egyenlőtlenség. (Szerk.: P. Kálmán Katalin) 374 o.; III. kötet. Gazdaság, település, társadalomszerkezet. (Szerk.: Bíró Erzsébet) 287 o. – A társadalmi struktúra és kutatása. In: Valóság, (23.) 1980/2. 105-108. 9. Szczepański, Jan: A szociológus szemével. Válogatott tanulmányok. (Válogatta: Andorka Rudolf) Budapest: Gondolat. 1977. 427 o. – In: Szociológia, (7.) 1978/2. 292-294. ([Társrecenzens:] Újvári József) 10. Mérei Ferenc: Közösségek rejtett hálózata. Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó. 1971. 402 o. + Northway, Mary L. – Weld, Lindsay: Hogyan készítsünk szociometriai felmérést. In: Illés Lajosné: Szociometria az iskolában. ([Sorozatcím:] A pedagógia időszerű kérdései külföldön) Budapest: Tankönyvkiadó. 1971. 83 o. – A szociometria módszertana. In: Szociológia, (1.) 1972/4. 598-602. 11. Farkas János (összeáll.): Szovjet szociológia ma. Tanulmányok. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. 339 o. – In: Társadalmi Szemle, (27.) 1972/7-8. 160-162. 12. Pataki Ferenc (összeáll.): Csoportlélektan. Budapest: Gondolat Könyvkiadó. 1969. – In: Valóság, (13.) 1970/3. 102-104. 13. Huszár Tibor – Sükösd Mihály (összeáll.): Ifjúságszociológia. Tanulmányok az ifjúságvizsgálat köréből. Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó. 1969. 373 o. – In: Társadalmi Szemle, (25.) 1970/2. 89-91. 14. Boeck, Hans: Marxista etika és szocialista erkölcs. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. 1961. 250 o. – In: Világosság, (4.) 1963/2. 118-121.

220

A szerzőkről: Balás István ügyvéd, főiskolai oktató Borbély-Pecze Tibor Bors szociálpolitikus Bukovics István tanszékvezető egyetemi tanár, az MTA doktora Faludy Judit PhD, művészettörtész Forrai Judit habilitált egyetemi docens, kandidátus Haskó László orvos-bioetikus, főiskolai docens Hegedűs Dániel politológus, történész Iványi Gábor theológus, címzetes egyetemi tanár Krokovay Zsolt fordító, habilitált egyetemi docens Lőrincz Norbert szociális munkás, tereptanár Lukács Péter oktatáskutató, a neveléstudomány kandidátusa, tanszékvezető főiskolai tanár Majsai Tamás theológus, kandidátus Nagy Péter Tibor szociológus, az MTA doktora Németh Zsolt ny. rendőr ezredes, tanszékvezető főiskolai tanár Nyáry Péter mentálhigiénés szakember, bibliodráma kiképző-szupervízor Takács Péter pszichológus, főiskolai oktató Trencsényi László pedagógus, habilitált egyetemi docens

221

Kiadja: Wesley János Lelkészképző Főiskola Felelős kiadó: Iványi Gábor A borító és a tördelés Tóth Ágnes munkája Készült a Wesley János Kiadó Kht. Nyomdájában