CSAJÁNYI MELINDA A MAGYAR ARISZTOKRÁCIA ÉS „TRIANON”1 Bevezetés A történetíró felé stabil belső és külső elvárás a leírandó tárgy lehető legszigorúbban vett tényalapú megközelítése. Mint amiképp azonban az egyén sem képes – legnemesebb törekvései ellenére sem – saját múltját, melyből jelene egyenesen fakad, nettó objektivitással kezelni, a közösségi múlttal kapcsolatban is irracionális ez az elvárás. Pusztán azért is, mert az egyidejű cselekvők – az utókorhoz hasonlóan – az utilitárius és konszenzusos elvek mellett szubjektív etikai kategóriák kihívása alatt is cselekedtek. Szomorú, de valós tény azonban, hogy – a közfelfogással ellentétben – a hasznos és progresszív törekvések nem törvényszerűen illeszthetők össze a tradicionálisan elvárt etikai „jó” és „helyes” kategóriákkal. Ugyanis harmadik, és minden megelőző kategóriát felülíró, rideg történelmi tényezőként megjelenik a „sikeresség” kérdése. Ez utóbbi szempont bizonyul a maradandóság egyetlen igazi feltételének, hiszen csak arról lehet „mesélni”, ami valamilyen formában fennmaradt, tehát sikeres volt. A jelenkor megkerülhetetlen kötelessége a narráció. A „Mondd el gyermekeidnek” nélkül nincs történelem, s ezt a feladatot „ösztönösen” is teljesíti minden társadalom. Valamiképp. Szintén örök és megingathatatlan elméleti igénye az adott társadalmaknak a valamilyen szempontú „igazságosság” kérdése. Ez az az eszme, mely a leginkább sugall objektivitást, talán mégis a legszubjektívebb keretek közé kényszeríti az óvatlan és jó szándékú utókort.
A közegét veszítő uralkodó osztály Érdemes a fenti gondolatokra alapoznunk, mikor a magyar arisztokrácia és a „trianoni történés” kapcsolatát vizsgáljuk. Hiszen báró Wesselényi Miklós (a híres „árvízi hajós” leszármazottja), kortárs értékelő szavait idézve: „… azon majdnem kizárólagos vezető szerep következtében, melyet az arisztokrácia Magyarországon a liberalizmus megvaló-
1
Jelen tanulmány a Pest Megyei Levéltárban 2010. november 25-én rendezett tudományos ülésen elhangzott előadás szerkesztett változata.
1
sításáig, de sőt talán Trianonig játszott, feltétlenül felelősség terheli jó és rossz értelemben egyaránt…”2 Lehet-e, szabad-e, okszerű-e és hasznos-e egy egész társadalmi rétegre nézve bármilyen pozitív vagy negatív értékelő jellegű konzekvenciát levonni? Az elmúlt 90 esztendőben tanúi lehettünk mindkét szélsőségnek, bár az egész arisztokráciára nézve a negatív megítélés jóval karakteresebben jelenik meg. Tekintve a hatalom kézbentartásában „sikeres osztályokra”, az 1920 óta eltelt időszakban, ez egészen törvényszerű. 1918-ban megszűnt az Osztrák–Magyar Monarchia, melynek „de facto” és „de jure” uralkodó osztálya volt a birodalmi, és ezen belül, a magyar arisztokrácia. A – legtöbbek számára – stabilnak és öröknek hitt birodalom egy vesztes háború okán szűnt meg, tehát meg kellett keresni a „felelősöket”, s nem volt nehéz ezen osztályban megtalálni. Hiszen a törvényhozásban, a végrehajtásban és – az utóbb főszerephez jutó – hadvezetésben is első osztályú felelősséget vállaltak. „A világháború, illetve az 1918-as események előtt a közélet irányítása döntő jelentőségűen és túlnyomó mértékben a felső osztályok és ezek közül is az arisztokrácia kezében volt. Aki tehát az arisztokráciával szembefordult, az szükségszerűen szembe találta magát e döntő jelentőségű irányító erők összességével.”3 – ismeri el Wesselényi báró. A monarchia, mint államforma, az arisztokrácia eredeti közege, „de jure” ugyan fennmaradt a független Magyar Királyságban, ám a király nélküli királyság nyilvánvalóan csak átmeneti lehetett. Uralkodót az új uralkodó osztály nem akart. Valamilyen módon tehát mindenképpen negligálni kellett az arisztokráciát, a monarchia természetes bástyáját, mint jelentős politikai tényezőt. Az igazi hatalomátvétel az arisztokráciától – még az összeomlásért való felelősség megállapítása után is – hosszadalmas, akadozó és komoly stratégiát igénylő folyamat volt. Különösen megnehezítette az uralmi pozícióba tartó középosztály feladatát a nagybirtok jobbára érintetlenül hagyott állapota. A Gömbös Gyula fémjelezte hivatalnok-katonatiszti rétegnek oly módon kellett megragadnia a hatalmat, megszerveznie annak gyakorlását, hogy közben nem az ő rendelkezésére állt az ehhez szükséges tulajdon nagy része. Mivel a politikai hatalom már nem, de a termelő tulajdon zöme mégiscsak az arisztokrácia kezében volt, direkt ellenpropagandával kevésbé, de egyéb eszközökkel (születő média) teljesen természetesen, nagy erőkkel és meglehetősen sikeresen opponálták a kiváltságosok rétegét a politikai hatalmat megragadók – különösen 1932-től, mikor Gömbös pályája zenitjére ért. 2 3
Wesselényi Miklós: Az arisztokrácia válsága és jövője. Auróra Könyvkiadó, Budapest, 1942. 4. o. Wesselényi, 8. o.
2
1945 után az arisztokráciaellenes propaganda szabaddá vált, „pénz, paripa, fegyver”, minden egy oldalra került, egy olyan – elvileg igen széles, valójában azonban meglehetősen szűk – társadalmi (de leginkább politikai) csoport kezébe, melynek aspektusából tekintve az arisztokrácia ismét a legyőzendő és ellehetetlenítendő uralkodó osztályt testesítette meg. A magyar arisztokrácia szerepének – a fentiekben említett érdekek miatt – késlekedő objektív vizsgálatához járulhat talán hasznosan hozzá egy „munkarajz”, egy vázlat, mellyel kiemelünk néhány emblematikus alakot, akik a korszak arisztokratái közül politikai és társadalmi értelemben is meghatározó szerepet viseltek. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása és a történelmi Magyarország szétesése utáni új keretek megalkotása a korszak politikájának és társadalmának is rendkívüli kihívás volt. Vizsgálatunk tárgya, hogy mely személyek és milyen módon exponálták magukat leginkább maradandóan azok közül, akik nevükben és beállítódásaikban hordozták a sok évszázados magyar arisztokrácia örökségét.
Az uralkodó osztály eltűnő közege Báró Wesselényi Miklós – az „árvízi hajós” dédunokája (1911–1980) politikai újságíró, volt párizsi követségi tanácsos – 1942-ben az Aurora Könyvkiadó támogatásával „Ankét” alcímmel kötetet ad ki egy körkérdésre adott válaszgyűjteményről. A körkérdés ez volt: „Mi a véleménye az arisztokrácia múltjáról, jelenéről és jövőjéről?” (Talán szimbolikus az, hogy Wesselényi báró ultimus familiae.) A szerkesztő igyekezett a kis kötetben az „érezhetően átalakulóban levő” társadalomnak minden érintett rétegéből megszólaltatni valakit – nem tagadott tendenciózussággal. (Ékszeripari munkás, háztartásbeli grófné, újságíró, filozófus, író, felsőházi tag, hivatalnok, szabósegéd). A körkérdés indokát az alábbiakban jelöli meg a szerkesztő: „Az arisztokrácia ma és különösen nálunk, mert hiszen máshol ilyen értelemben nincs szó erről, megtámadott osztály, melyet többféle súlyos bűnnel vádolnak, és vannak olyan irányzatok és törekvések, melyek minden vonatkozásban ki akarják kapcsolni a nemzeti munkaközösségből.”4 Egy ilyen fajta „kikapcsolást” (több száz évnyi megszokott és kizárólagos uralom után) nyilvánvalóan jelentős propaganda-hadjáratnak kellett megelőzni. Tény, „Trianonnal” a már nagyon időszerű „rendszerváltozás” inkarnálódni kényszerült, és ennek sikeréhez a leköszönő rendszer vezető osztályát valóban minden oldalról meg 4
Wesselényi, 4. o.
3
kellett támadni. Azt azonban valószínűleg senki nem gondolta, hogy még egy következő rendszerváltáskor is – 1945 után – az arisztokrácia marad célkeresztben. Jelen dolgozat címe – A magyar arisztokrácia és „Trianon” – két egymással szervesen összefüggő, mégis tartalmilag eltérő tanulmányt is ígérhet. „Trianon” – ebben a tipográfiában (és a magyar közgondolkodásban) jelentheti a szerződést, a jogi aktust magát, melynek végzetes tartalmát a magyar arisztokrácia számos személyisége kísérelte meg módosítani a legkülönbözőbb – tradicionálisan és modern értelemben – rendelkezésére álló eszközökkel a tárgyalások előtt, alatt és a már megszületett dokumentum ismeretében, annak esetleges módosításának céljából. Számos dokumentum ad támaszt a kérdés ilyen szándékú megközelítésének: a folyamatos diplomáciai tárgyalások iratai, korabeli születésű naplók és az ezeket (nyilván kissé a bekövetkezett és történelmivé vált események tükrében) aposztrofáló emlékiratok, és egyebek. „Trianon” azonban (s szintén ebben a tipográfiában) inkább értelmezendő szimbólumként, egy „eseményként”, melynek következményei nemcsak az országra, nemcsak annak lakosaira, de konkrétan az arisztokráciára, mint társadalmi osztályra is döntő hatást gyakoroltak. Jelen írás ez utóbbi megközelítést választotta témájául, s kívánja számba venni a magyar arisztokrácia legkiemelkedőbb hatással bíró személyiségeinek attitűdjét a trianoni szerződés tényéhez és következményeihez. Ezen aspektus segítheti megvilágítani a kibontakozó propaganda okait, céljait, szempontjait és eredményeit a két világháború között a magyar arisztokráciával kapcsolatban.
Mérföldkövek a Horthy-rendszerben – arisztokratáknak Nem lehetséges és nem is kívánatos tárgyunk megértéséhez a XX. század elején létező magyar arisztokrácia egészét tekintenünk, hiszen valójában sem tulajdonviszonyaik szerint, sem a legitimizmushoz vagy az alapvető társadalmi változások szükségességéhez való viszonyában, sem vallásilag nem beszélhetünk a XX. században egységes magyar arisztokráciáról. Nem is szólva az arisztokrácia – számos szak- és közíró által kiemelt – egyetemlegesen érvényes megkülönböztető jegyéről: az individualizmushoz való természetes vonzódásáról. „Az arisztokráciával kapcsolatban elsősorban az individualizmus és kollektivizmus kérdéséről lehet szó, mely izmusok párharcában az arisztokrácia vitán felül az individualizmus oldalán áll. Az arisztokrata fegyelmezett lévén, megérti a kollektivizmust és tud is alkalmazkodni hozzá, de lelke mélyén mindig individualista lesz.”5 5
Wesselényi, 11. o.
4
A fent elemzett, osztályon belüli karakteres különbözőségek ellenére a bekövetkezett és bekövetkezni ígérkező változásokhoz valamilyen viszonyt ki kellett építenie az arisztokráciának, a nagy kérdésekre választ kellett találniuk önmaguk és a családjuk számára. Viszonyrendszer kiépítéséhez pedig viszonyítási pontok szükségesek. Bármilyen összetételű csoport esetében érvényes, hogy a viszonyítási pontok szerepét a tetteikben, gondolkodásukban és hatásukban kiemelkedő személyek töltik be. Így az évszázadok után új helyzetbe kerülő magyar arisztokráciánál is kiemelkedő személyiségek, személyek gondolatai, tettei segítették az arisztokrácia egészen új önazonosságának megtalálást a még ismeretlen közegben. A kutatás jelen fázisában öt nevezetes személy emelhető ki a korszak arisztokráciájából. Nyilván sokkal többen exponálták magukat a vészterhes időkben a magyar arisztokrácia soraiból a kortársak és az utókor elismerő vagy elutasító reakcióit kiváltva. Az érintett időszak konkrét eseményeit tekintve szintén kiemelkedő szerepe volt akár Windischraetz Lajos hercegnek, akár gróf Sigray Antalnak vagy Bánffy Miklós grófnak is. Jelen tanulmány mégis csupán öt alakot emel ki, mert ők szolgáltak olyan plasztikus viszonyítási pontként, akikhez képest megkísérelte elhelyezni magát látásmódban, értékrendben, és próbálta értelmezni személy szerint úgy önmagát, mint osztályát együttesen – az erősödő propaganda nyomása alatt – a XX. század eleji magyar arisztokrata. Az 1920 után stabilizálódott korszak talán leginkább használható elnevezése a Horthyrendszer. Bár kétség kívül voltak hasonló elemekkel bíró korszakok az európai és a magyar história vonulatában, a Horthy-rendszer meghatározó jellegzetességei specifikussá teszik azt. A király nélküli királyság negyedszázados fenntartása, a feudális keretek polgári tartalommal való megtöltése (és sikeres működtetése) nem kevésbé kuriózum, mint az irracionális elvek alapján meghúzott határok között végül is racionálisan működő országot megteremteni. Tekintsük a kiemelt személyeket tehát e rendszer elméletétől és gyakorlatától való távolságuk sorrendjében: gróf Károlyi Mihály, gróf Apponyi Albert, gróf Andrássy Gyula, gróf Teleki Pál, gróf Bethlen István. Valamennyiük – a fentebb kiemelt aspektusban áttekintendő – tevékenységének értékelésekor kiemelkedően fontos személyes meghatározottságaiknak figyelembe vétele, mert a „tehetett volna másképp” felvetés épp ezeket a tényezőket hagyja rendszerint figyelmen kívül. Az alább röviden bemutatandó arisztokraták karakteresen különbözően viszonyultak a Horthy-rendszerhez. Hirdetett elveik, politikai gyakorlatuk követendő vagy elutasítandó példaként állt az útkereső és az alakuló új rendszer propagandájának célkeresztjébe vett arisztokrácia előtt. „Trianon” (ebben a tipográfiában) viszonyrendszer, melynek dehumanizált koordinátarendszerében elhelyezve a fenti neveket, egyfajta jól használható mátrixot kapunk. Ahhoz 5
azonban, hogy a történeti valósághoz hívebb képet kapjunk, a matematikai szárazságú és biztonságú tények mellett színek is kellenek. A fent hivatkozott, s mátrixban elhelyezett „nevek” ízig-vérig embereket takarnak, ma már nehezen beazonosítható szándékokkal, meghatározottságokkal és személyiségi korlátokkal. Ezt érdemes a vizsgálódás során szem előtt tartanunk. Az egyszerűség kedvéért a „Trianon” elnevezésű viszonyrendszert is érdemes egy mátrixnak alávetni, mely segít megtalálni a leglényegesebb értékelési aspektusokat. Az alapvető változásokat három kardinális ponton behatolva indukálta az első világháborút Magyarország számára lezáró békeszerződés. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása kapcsán létrejövő független Magyarország láthatóan legfőbb változását a terület mutatja, de emellett ugyanakkora mértékben meghatározó az államforma és a hatalom gyakorlatának kiterjesztése, mint kérdés. E három probléma átmeneti, rövid vagy hosszú távú megoldása jelentette a trianoni Magyarország túlélésének, vagy valamilyen módú eltűnésének esélyét. Eszerint tekintsük a kiemelt személyiségek hirdetett és gyakorlatban követett elveit a békeszerződés utáni államforma, területi változások és demokratikus változások igényének terén.
Gróf Károlyi Mihály (1987–1955), (köztársasági elnök, miniszterelnök) jelentősége – politikai tündöklésének roppant rövid időszaka ellenére – kiemelkedő. Nem csupán az első számú közjogi méltóság viselése miatt, hanem – a jelenleg tanulmányozott osztály – az arisztokrácia és az egész társadalom legszélsőségesebb megítélésének kivívása miatt is különleges Károlyi Mihály gróf. Károlyi önmaga determinánsait későbbi értékelőivel egybehangzóan határozza meg memoárjában: „Gyökereim, vérmérsékletem, családi tradícióim, élményeim és végül maguk a világesemények végzetszerűen forradalmárrá tettek.”6 Wesselényi báró szerint azonban: „ …a történelem menete is azt mutatja, hogy a saját osztály ellen vezetett forradalmi cselek6
Károlyi Mihály: Egy egész világ ellen. Gondolat, Budapest, 1965. 7. o.
6
mény csak a legritkább esetben eredményes, és az íly cselekmény a legritkább esetben fakad tökéletesen tiszta meggyőződésből.”7 Az író Károlyi gróf mellett csupán Mirabeau – szintén jobbára kudarcos – vállalkozására emlékszik példaként. Károlyi Mihály meghatározottságai közül – meglátásom szerint – három kiemelendő. Gyermekkori betegsége és ebből fakadó személyiségvonásai első renden említésre méltóak, melyek forrását Bánffy Miklós emlékirataiban úgy fogalmazza meg, mint aki Károlyit ismeri: „emberi mivoltában, úgy hiszem, jobban ismerem, mint bárki. Közeli rokonom.”8 Bánffy az árván maradt kisfiút – veleszületett betegsége miatt – a család részéről érő szélsőséges óvásból és a kortársak részéről érő szélsőséges kiközösítő bánásmódból véli eredeztetni a felnőtt Károlyi Mihály hasonlóan szélsőséges, bizonyító szándékú személyiségvonásait.9 Ezen kialakult személyiségjegyek hozadékát Wesselényi 1942-ben Károlyi Mihály „beteges hiúsága és mindenáron való szerepelni akarásában” jelöli meg – a korabeli, főként arisztokrata körök általános véleményét összegezve első renden.10 Nem kevésbé meghatározó azonban az a rendkívüli szellemi környezet sem, melyben Károlyi Mihály gróf eszmélt, s gondolkodásának alapjait megszerezte. Maga Károlyi Mihály vall nagybátyjának, Károlyi Sándornak, és rajta keresztül a haladó szellemű katolikus szociológus, Le Play nézeteinek döntő hatásáról. „Az ő befolyása alatt olyan fejlődésnek indultam, amelynek eredményét életemben és pályámon tartós haszonnak érzem.”11 Hasonlóan determináns családi kapcsolatot jelentett Károlyi Mihálynak Andrássy Katinkával kötött házassága, mellyel nemcsak (és nyilván nem véletlenül) az akkori idők egyik legjelentősebb politikus családjába házasodik be, de élete végéig társra talál az „oppozícióban”. Károlyinak – mint köztársasági elnöknek – az államformához való viszonya egyértelmű és egyedülálló osztályán belül, s ez szinte determinálja az emigráns létre, hiszen nem elképzelhető későbbi állásfoglalása – mint az egyik legnagyobb nevű arisztokratáé – sem a legitimisták, sem a szabad királyválasztók oldalán. A területi integritásról nem tud, és nem is akar lemondani – meghatározottságai miatt. Üstökös pályájának íve egyértelműen jelöli ezt a tényt. Többek között éppen ezért tör, az ország legszélesebb társadalmi reményeinek megtestesítőjeként, oly gyorsan és oly magasra, s épp e meghiúsuló reményekkel együtt hullik csillaga oly gyorsan a porba.
7
Wesselényi, 9. o. Bánffy Miklós: Emlékeimből. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1932. 54. o. 9 Bánffy, 59. o. 10 Wesselényi, 11. o. 11 Károlyi, 25. o. 8
7
A társadalmi változások igénye területén szintén egyedülálló gróf Károlyi Mihály a tárgyalt arisztokrata „társaságban”, hiszen nem csupán vallotta és – a maga körein belül – elősegítette, de a rendkívüli helyzet adta lehetőséggel élve, globális formába is önthette a kényszerítő erővel jelentkező demokratikus követeléseket. Természetesen hangsúlyozottan a maga határain belül tette ezt, mely határok alatt mindenekelőtt az időt, mint tényezőt kell érteni. A földosztási kísérlete egyesek (osztályos társak) szerint túl korán és túl gyorsan, mások (akik arra apellálnak, hogy ha a parasztság már széles körben a „sajátját” védhette volna a kisantant támadásakor, nagyobb sikerrel lett volna biztosítható a magyarlakta területek integritása) szerint túl későn és túl lassan történt. Gróf Károlyi Mihály minden tekintetben a Horthy-rendszer opponense, és azon kívül foglal helyet.
Gróf Apponyi Albert (1846–1933) az igazi konzervatív – birodalmi és magyar, európai kitekintést hordozó – arisztokrata, aki az értékmegőrző haladás híve volt. Meghatározottsága ő maga. A szavak, a tettek, a viszonyulások, amit osztályos társai, honfitársai és a külvilág tőle várt, s mely elvárásoknak igyekezett is megfelelni. A letűnő világ – a Monarchia uralkodó osztályon belüli – haladó eszméit ő maga, nevében képviselte. Az államforma tekintetében – a fentiekből eredő logika mentén – Apponyi legitimista, mégsem vesz részt a királypuccsokban. (Többen sajnálják, hogy távol maradt az események egészétől, mert nem volt módja az uralkodót lebeszélni tervéről.) Az állami integritás híve és „lovagja” – nem törődve a korszak megváltozott és stílustalanná vált trendjével, a maga eszközeivel mindent megtett az integritás megvédhetőségéért, mint a már szinte kész békemű aláírására meghívott delegáció vezetője. Az adott és céljait artikulálni képes társadalom feltét8
len bizalmának terhe és ereje alapján küzdött a rendelkezésére álló valamennyi öröklött és személyes eszközét felhasználva. „Apponyinak a párizsi békekonferencián a magyar delegáció vezetőjeként 1920. január 16-án elmondott beszédében alkalmazott érvei a történelmi Magyarország argumentumai voltak”12 – írja Zeidler Miklós, aláhúzva ezzel, hogy Apponyi a magyar történelmi arisztokrácia képviselőjeként és „determináltjaként” tette az elvárható legtöbbet. Az előre látott (a társadalmat e vízióról nyilván tudatosan nem tájékoztatta) – és így előre vállalt – párizsi kudarc után, a valós lehetőségek keretein belül folytatta Apponyi gróf konzekvensen ugyanazt a munkát az integer Magyarország rekonstruálásáért, az adott lehetőségeket használva. E tevékenységének tény szerinti eredménytelensége nem az ő elszántságán és tehetségén múlott. Egyéni életében is korát meghazudtoló hittel tudott újat kezdeni a területi veszteségek következményeivel: a Csehszlovákiához csatolt ősi eberhardi birtoka helyett Gyöngyösapátiban alapított új birtokot. A társadalmi változások tekintetében konzervatív értékeket valló, ám rendkívül széles látókörű és az európai trendeket ismerő arisztokratával állunk szemben. Az általános és titkos választójog nagyhatású protektora. Gondolkodása kontinuus a 1848-ban született és 1867-re felnőtt korba ért liberális nemességével. (Amiképp maga is közel ezekben az években született és vált felnőtté.) Gróf Apponyi Albert bizonyos tekintetben (nem erkölcsileg vagy gyakorlatilag) – talán életkora miatt is – a Horthy-rendszer „felett” helyezkedik el.
Ifj. gróf Andrássy Gyula (1860–1929) személyiségét meghatározó tényezők közül első renden édesapja szerepe és jelentősége emelendő ki. Id. gróf Andrássy Gyula alakjának történelmi-politikai súlya folyamatos belső és külső elvárásként nehezedett fiára egész életében. Az Osztrák–Magyar Monarchia legvégső óráiban hivatalba lépő külügyminiszterként – Károlyi 12
Zeidler Miklós: Apponyi Albert, a „nemzet ügyvédje”. http://www.europaiutas.hu/20011/18.htm [2010. november 2.]
9
Mihály, (és ugyanakkor!) a definitíve legitimista Cziráki gróf és Pallavicini őrgróf apósaként is – a fent hivatkozott meghatározottságok a legszűkebb teret neki biztosítják. Andrássy tevékeny legitimista, ő és családtagjai is IV. Károly szűk bizalmi köréhez tartoznak. A második királypuccs után vizsgálati fogságba kerül. A Monarchia volt külügyéreként, harcai és tárgyalásai során rögzült eszméi kapcsán fel sem merülhet benne más alternatíva az ország területét tekintve, mint az integritás. A társadalmi átalakulás szükségességének kérdése terén konzervatív, e kérdéskörben 1922 után Bethlen legitimista ellenzékének domináns alakja. Bár nem tartja élhetőnek a Horthy-rendszert, nem fogadja el azt semmilyen tekintetben, ifj. gróf Andrássy Gyula belső opponensként él tovább az új határokon és új rendszeren belül.
Gróf Teleki Pál (1879–1941) sajátosan „vegyes” talajból táplálkozó gyökerei meghatározottságait is széles spektrumban vonultatják fel, és kínálják magyarázatukat e különösen nagy amplitúdókat rajzoló sors megértéséhez. Csak apai ágról kötődik vallásában és tradícióiban a klasszikus magyar (erdélyi) arisztokráciához, édesanyja cincár. (Így hívják az idegenek a balkáni makedorománokat, saját nyelvükön arumánokat, akik Macedóniát, Epiruszt, Tesszáliát és Albániát lakják.) Teleki első renden tudós, a politika csak ebből fakadóan, és ezt követően kap helyet életében. A párizsi békedelegációnak szintén tagja, főképp alapozó és alapos tudományos munkájával vesz részt a sziszifuszi küzdelemben a „vörös térképpel”, valamint kifogástalan minőségben és gyorsan előállított dokumentumaival.13 A béke aláírása után azonban szinte azonnal politikusként vállalja a legnagyobb felelősséget. Az uralkodó első visszatérési kísérlete után 1921 tavaszán gróf Teleki Pál lemond a miniszterelnökségről, s a revíziós társadalmi szervezetekben és a nem hivatalos diplomáciai 13
Zeidler Miklós: Beszámoló a magyar békedelegáció tevékenységéről (1920–1921). (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/egy_jelentes_a_magyar_bekedelegacio_mukodeserol_forraskozles/ [2010. november 2.]
10
tárgyalások által végzett igen hathatós munka mellett (ennek alátámasztására is) ismét első renden tudós életet él, egészen 1938-as kultuszminiszteri kinevezéséig. Ezen időszakot jellemzi a képviselői tevékenységét inkrimináló kérdésekre adott válasza: „Én nem akartam képviselő lenni. Én nem vagyok politikus. Az én terveim nem a politika felé irányulnak.”14 Az államformáról tartott eszméiről nem lehet egyéb konzekvenciánk, mint hogy Teleki elvi legitimista, lassan kialakuló gyakorlati engedményekkel. Mint Magyarországra optáló erdélyi arisztokrata az integritás híve. Politikus, aki a területi kérdés tekintetében effektíve a legeredményesebb revizionista, hiszen az első bécsi döntés tárgyalásánál a magyar delegáció egyik vezetője, és miniszterelnöksége alatt zajlik Kárpátalja és Észak-Erdély visszacsatolása. Telekinek a jogkiterjesztés terén tanúsított antiliberalizmusa a numerus claususban és a miniszterelnöksége alatt elfogadott II. zsidótörvényben, mindemellett szociális reformok iránti igénye például az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) létrehívásában érhető tetten leginkább. Gróf Teleki Pál viszonya a Horthy-rendszerhez éles fordulatokkal teli és ellentmondásos. A Horthy-rendszerrel Teleki közös indulásuk után (felelős vezetőként) mégsem vállal közösséget, 1921-ben látszólag visszavonul az aktív politizálástól a tudomány bástyái mögé. Ez idő alatt azonban politikai nézetrendszere formálódik és stabilizálódik. Így 1938-ban kilép a politikai zárójelből, melyben tizenhét esztendőt töltött, hogy aztán alig három esztendő múltán mindent felülmúló intenzitással forduljon szembe a rendszerrel, s hívja fel a világ figyelmét az általa is követett út rossz irányára.
Gróf Bethlen István (1874–1946) stabil erdélyi arisztokrata gyökerekre támaszkodhatott, melyek mellett a bécsi Theresianum és – különös módon – Károlyi Mihályhoz hasonlóan, Ká14
Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Osiris, Budapest, 2005. 224. o.
11
rolyi Sándor modernnek számító agrárius jellegű, szociálprotekcionista eszméinek hatása adták személyiségének alapjait.15 Az államforma tekintetében – igazodva a nagyhatalmak restauráció ellenes álláspontjához – a nemzeti királyság kompromisszumos koncepcióját képviseli. Mikor világossá válik, hogy ez nem megvalósítható adott keretek között, Bethlen a mégis visszatérni kívánó IV. Károlyt az antantnak kiszolgáltatva szorítja ki az országból, és végigviszi a detronizációs törvényt. Gróf Bethlen István szintén fődelegátus Párizsban 1920-ban, s mint magyar állampolgárságot választó erdélyi lakos, személyesen is érintett a Románia ellen folyó optáns perben, tehát az integritás hangsúlyozása személyes és osztályos érdeke is lett volna. Leginkább azonban szintén a nagyhatalmaknak való megfelelés irányította az elszakadt területekről való le nem mondását, és hangsúlyozottan „posszibilis” külpolitikáját is. Bethlen nyugatra tekintő liberalizmusa a – választójog gyakorlásán kívül – ismeretesen rendkívül széles körben hatékony gazdaság-, kultúr- és szociálpolitikát eredményezett. Ez az antant hatalmaknak való megfelelni akarás jellemzi a Horthy-rendszer létrejöttének és működésének első időszakát, s épp ezt látszik gróf Bethlen István is szimbolizálni. Hosszú, és ellenfelei számára is tagadhatatlan fejlődést hozó miniszterelnöksége után kényszerű és átmenetinek szánt távozása – sajátosan a magyar históriára jellemző fordulattal – már egy „másik erőtérnek” való megfelelési szándék szimbóluma. A magyar arisztokrácia külkapcsolatait, kulturális viszonyulásait tekintve tradicionálisan elsősorban angolszász és francia kötődésű volt. A fenti „mérföldkő-személyiségek” által orientált osztállyal kellett szembenéznie a harmincas évek második harmadától (jó okkal) kibontakozó német – majd egy éles kanyar miatt 1945 után a szovjet orientációjú arisztokráciaellenes propagandának.
15
Romsics Ignác: Bethlen István. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1991. 16. o.
12
Felhasznált irodalom: ABLONCZY BALÁZS: Teleki Pál. Osiris, Budapest, 2005. BÁNFFY MIKLÓS: Emlékeimből. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1932. KÁROLYI MIHÁLY: Egy egész világ ellen. Gondolat, Budapest, 1965. ROMSICS IGNÁC: Bethlen István. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1991. BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS: Az arisztokrácia válsága és jövője. Auróra Könyvkiadó, Budapest, 1942. ZEIDLER MIKLÓS: Apponyi Albert, a „nemzet ügyvédje”. (http://www.europaiutas.hu/20011/18.htm) [2010. november 2.] ZEIDLER MIKLÓS: Beszámoló a magyar békedelegáció tevékenységéről (1920–1921). (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/egy_jelentes_a_magyar_bekedelegacio_mukodeserol_forraskozles/) [2010. november 2.]
13
