A mai magyar társadalom Trianon-képe

166

SZIDIROPULOSZ ARCHIMÉDESZ


A mai magyar társadalom Trianon-képe Bevezetés Többen is feltették nekem a kérdést, miért foglalkozom épp ezzel a témával. Megkérdezték az itt élő görög honfitársaim is, van-e értelme ennek, hiszen ők sem foglalkoznak az elvesztett területeikkel, melyekről az 1919–1922-es kis-ázsiai katasztrófa idején űzték el őket. Természetesen párhuzamot lehet vonni különböző események között, így pl. a Nagy-Görögország eszméjét eltemető görög-török háború és Magyarország első világháborús konfliktusai között, vagy éppen az 1923 júliusi Lausane-i megállapodás és a trianoni békediktátum között. Az egyik valóban megállapodás volt, a másik, tudjuk, hogy nem volt békeszerződés. A leglényegesebb különbség azonban az, hogy miközben Trianon kiagyalói nem törődtek azzal, hogy mi lesz a kisebbségi sorba taszított embermilliókkal, főként a magyarokkal, addig a török-görög konfliktust végül lakosságcserével oldották meg. Természetesen ezzel nem azt állítom, hogy a görög Trianon következtében Görögországba áttelepített másfél–milliós görög kisebbség, valamint a közel félmilliós muzulmán népesség Török–országba történő átirányítása humánus lépés vagy netán örömteli akció volt. Az említett tragédiáknak nem etikai vonatkozásairól beszélek, csupán magát a tényt (hogy ti. a lakosságot kicserélték, és nem maradt jelentős kisebbség egyik állam területén sem), állítom szembe azzal, hogy Trianon 3,3 millió magyart hagyott a sorsára. És ehhez a művelt és demokratikus Európa több mint nyolc évtizede statisztál. Miközben hallhatták, hallhatják a magyar és más kisebbségek segélykérő hangját ellehetetlenült helyzetük miatt. Mi volt a célom, amikor elkezdtem a XX. Század Intézet által támogatott kutatást? Magam Trianont tartom a magyarság 20. századi traumájának. Jó lenne, ha ezt a traumát nem cipelnénk tovább magunkkal ebben a században. Vajon megtehetjük-e? Vajon közelebb kerülünk-e a trianoni következmények felszámolásához a következő évtizedekben? Megnyugtató választ egyelőre nem adhatunk. A világpolitikai trend nem kedvez ennek: a Balkán elmúlt évtizedének súlyos politikai, katonai és etnikai konfliktusai egyrészt, a nagyhatalmak imperialisztikus és globalisztikus politikai magatartása másrészt, s nem utolsósorban a magyarországi társadalom megosztottsága és politikai kultúrája kevés esélyt nyújt erre. (Az Európai Unióhoz történő csatlakozás látszólag más dimenzióba helyezi ezeket az összefüggéseket.) De joggal vetődik fel a kétely: megoldódott-e bármelyik is a trianoni kérdések közül? „Felállt-e Magyarország a történelmi vádlottak padjáról, amit Trianonban ácsoltak számára?” (DOBOS LÁSZLÓ) Úgy tűnik, akik a legtöbbet tehetnék e kérdés rendezéséért, úgy tesznek, mintha ez ma már megoldódott volna. Erősen emlékeztet ez MASARYK felfogására: memoárkötetének 114. fejezetében ugyanis felsorolja a békekötések értelmében létrejött különböző államokat, a régi Monarchia-beli államok vesztesé-

A MAI MAGYAR TÁRSADALOM TRIANON-KÉPE

167

geit, Magyarországról azonban semmit sem közöl, még csak meg sem említi – mintha a megcsonkult ország lett volna maga az ezeréves Magyarország. Trianon óta magyarázkodnunk kell, zavarba jövünk, ha a hazáról, a nemzeti hovatartozásról beszélünk. Nemzeti identitásunk Trianon óta elbizonytalanodott és eltorzult, s a kommunizmus évtizedei a nemzeti érzést szinte gyökerestül ki akarták iktatni, miközben a világon mindenütt az emberek legtermészetesebb érzése ma is a nemzeti hovatartozás. A magyar nyelvben született ezzel kapcsolatban egy kifejezés, amelyet a politikai lejáratás egyik eszközeként ma is előszeretettel alkalmaznak, s amelynek megfelelője másutt ismeretlen: a „magyarkodik” fogalom ez, mely egyértelműen negatív jelentésű. De hallottunk-e valaha arról, hogy valaki „görögködik” vagy „angolkodik”, esetleg „franciáskodik”? Nem, mert ami nincs, annak a fogalma sem születhet meg. Törekvésem alapvető érve: a világtörténelem talán legigazságtalanabb döntése született Versailles-ban, s azóta Közép-Európa mai konfliktusainak ez egyik gyökere. Ezért mindenkinek, de különösen azoknak, akik ebben a térségben élnek, ismerniük kell, mit is jelent ez a szó: Trianon. Sajnos azonban a magyar közvélemény nagy része sincs tisztában Trianonnal és annak következményeivel. A fenti gondolatokban fogant kutatásaim eredményeként adjuk ki a Trianon utóélete kiadvány-sorozatot. Megjelent a Trianonról szóló magyar nyelvű bibliográfia, valamint a recenzióskötet, melyben a hihetetlenül gazdag Trianon-irodalom jelentős műveiből dolgoztunk fel néhányat. És készül az a tanulmány is, amely a kb. 60 interjú elemzésén alapul. Előadásomban két kérdést emeltem ki: Trianon aktualitását a 21. században (Van-e értelme ma Trianonról beszélni?) és a Revízió és autonómia, Revízió és az Európai Unió kérdéskörét. Milyen kép élhet ma a magyar társadalomban Trianonról? Hogyan lehetne erre egyértelmű választ adni, hiszen köztünk vannak még számosan abból a nemzedékből, akik gyerekként élték át a revíziós évtizedeket, s felnőttségük küszöbén voltak, amikor bekövetkeztek a visszacsatolások. (Szemléletbeli szakadékok vannak a nemzedékek között, hiszen az, hogy ki milyen társadalmi és politikai viszonyok között szocializálódott, meghatározza a kérdéshez való viszonyulását: volt olyan interjúalanyom, aki így fogalmazott a visszacsatolások kapcsán: újabb területeket szereztünk!) A két háború között felnőtt nemzedék a „Nem, nem, soha” gondolat jegyében, a történelmi Magyarország szellemében szocializálódott. A 2. világháború utáni évtizedekben felnövő generáció viszont szinte semmit sem hallhatott Trianonról, talán még magát a szót sem. Majd jött a rendszerváltozás, ami ugyan magával hozta azt, hogy a Trianonról szóló irodalom a második háború óta első ízben a reneszánszát éli – vagyis a magyar átlagpolgár elméletileg mindent megtudhat Trianonról. A magyar társadalom azonban politikailag annyira tagolt, hogy Trianon kérdésében is tetten érhető ez a tagoltság. Természetesen nem mindig esik feltétlenül egybe a politikai állásfoglalás az annak megfelelőnek látszó Trianon-képpel. Álljon itt egy példa! A neoliberális felfogás alapján (ezt legmarkánsabban a szabaddemokraták képviselik), feltételezhetjük, hogy számukra Trianon valójában nem kérdés, nem foglalkoznak vele, még a tudományosság szintjén sem tartják feltétlenül

168


fontosnak, nemhogy Magyarország egyik sorskérdésének tekintsék. Ezt a kedvezménytörvényhez való viszonyulásuk is alátámasztja, vagy például az a megnyilatkozásuk is erre utal: hogy Trianon a szélsőjobb privilégiuma. Vagyis nem tudnak elszakadni attól a sztereotípiától, hogy minden, Trianonhoz kapcsolódó gondolkodás, érzelmi viszonyulás vagy cselekvés a szélsőségességet képviseli. Van-e értelme ma Trianonról beszélni? A trianoni békeszerződés aláírását követő két évtizedben a magyar társadalom minden csoportját foglalkoztatta az ország megcsonkítása és a revízió kérdése. És többé-kevésbé mindenki egyetértett azzal, hogy „a háborús dühnek legnyomorultabb torzszülöttje nem életképes” (HERCZEG FERENC: Napkelte előtt! Gondolatok Nagymagyarországról. Bp., Singer és Wolfner, 1937., 20. old.), a trianoni határok tarthatatlanok, és mindenkiben – így vagy úgy – élt a vágy a határok megváltoztatására. A mai Magyarországon is jelentős azoknak a száma, akik fontosnak tartják a trianoni kérdést, s azt is, hogy ez milyen irányultságú. Az interjúalanyok egyértelműen a kérdés fontosságát, kikerülhetetlenségét hangsúlyozzák, abban viszont eltérnek a vélemények, hogyan is kell ezt napirenden tartani. Reális és torz képzetekkel egyaránt találkozhatunk. Ezek artikulálásától s attól, hogy a politika milyen irányba tereli az egész kérdéskört, függ az, hogy reális talajon marad-e, vagy ellenségképeket szül. A többség azt vallja, hogy feltétlenül beszélni kell róla – mert nem lehet elhallgatni a történelmet –, de nem uszítóan, nem ellenségesen, hanem szenvedélyektől mentesen kell ezt tenni. Miközben fontosnak tartom, hogy végre valaki a kutatók közül a Max Weber-i értékmentesség elve alapján közelítse meg a tárgyat, arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy Trianon generációk életét határozta meg, így ez a magyar érzelemvilág részévé vált az elmúlt évtizedekben. Ezért ezt nem lehet kívülről vezényelni, nem lehet kézi vezérléssel irányítani az emberek érzelmeit, nem lehet megtiltani, hogy erről beszéljenek. A nemzet érdekében kell reálisan látni és érzékelni a körülöttünk zajló folyamatokat, ismerni a minket befolyásoló körülményeket. De a nyugati világhoz is szólnunk kell, hogy értsék a térség sajátos problémáit, „művük” következményeit. A dolgok elhallgatása, elhallgattatása a művelt Európában sem vált be. (Lásd az angol-ír konfliktust, a spanyolbaszk konfliktust, a görög-török ellentétet!) Markáns liberális felfogást képvisel FEJTŐ FERENC, a Párizsban élő történész, aki azt vallja, hogy nem szabad elfelejteni a múltat, fel kell azt dolgozni, de csak racionálisan. Tehát fel kell kutatni, ki a felelős Trianonért, hogyan lehet kijavítani azokat a sérelmeket, amiket okozott. Beszélni, gondolkodni kell róla, de értelmesen. A tónus és a stílus, amit választunk hozzá, nem lényegtelen. Ha szenvedélyesen vagy netán gyűlölködve és ellenségesen dolgozzuk fel, akkor szítjuk a konfliktusokat, s ez nem vezet semmire. „Ami elmúlt, az elmúlt, és a történelmi Magyarország éppoly kevéssé jön vissza, mint a római birodalom vagy a francia gyarmatbirodalom. A franciáknak is fáj a gyarmatbirodalom elvesztése.” Véleményem szerint sem történetileg, sem etikailag, sem társadalomlélektani


169

szempontból nem vethető össze a magyar nemzet szétdarabolása a francia gyarmatok elvesztésével. Az utóbbival ugyanis visszaállt a különböző népek függetlensége, nálunk pedig egy nemzet ezeréves gazdasági, politikai és természetes földrajzi egysége bomlott fel. A kérdés baloldali megközelítései között nagy különbségeket fedezhetünk fel. Nagyon határozott és kikristályosodott álláspontot tükröz a szocialisták egyik ismert képviselőjének a vélekedése. Leszögezi mindenekelőtt, hogy Trianon ma politikai szempontból relikvia. Az Európai Uniós csatlakozással: „befejeződik a 150 éve Széchenyivel elkezdődött magyarországi modernizáció, s ennek a szónak, hogy Trianon avíttá válik a jelentése”. Ha nem lenne csatlakozás, akkor „kiújulnának a klasszikusabb, törzsi jellegű harcok, viaskodások, melyeknek a Kárpát-medencében több évszázados hagyományai vannak”. Ugyanakkor a multinacionális gazdasági érdekek nem kedveznek ezeknek a konfliktusoknak sehol a világon. A gazdasági érdek ugyanis mindig elébe kerül a nemzeti gazdasági és politikai érdekeknek. Egy másik baloldali felfogás szerint az egész kérdéskör akkor válik problematikussá, ha az erő függvényében vizsgáljuk. Ha nem ér el tömegméreteket, akárcsak belpolitikai szempontból is, akkor a dolognak nincs jelentősége. Ha nem válnak komoly politikai erővé a Trianonhoz kapcsolódó érzelmek, gondolatok, informális és félhivatalos nyilatkozatok és feldolgozatlan benyomások, akkor az egész érdektelenségbe fullad, bármennyire is egyes honi szereplők az ellenkezőjét szeretnék. Érdekes ebből a szempontból a spanyol, az ír vagy akár az izraeli analógia. Azzal érvelnek ugyanis, hogy ha megoldhatatlannak is tűnik a baszkok vagy az írek problémája, mégsem „trianoni probléma”, mert az az országukon belüli probléma, s ettől még az Európai Unió tagja lehet Spanyolország is, Írország is. Kérdés, igaz lesz-e az a jóslat, hogy minél inkább hosszú életű lesz az Unió, annál inkább elhalni látszanak a szeparatista törekvések. Érdekes egy szabaddemokrata képviselő felfogása, aki szerint nem tudunk ebből kilépni „hiszen ez a trianoni kérdés olyan, mint az amerikai bilincs: minél jobban mozgatja az ember, annál jobban szorít.” A kisantant is ilyen: ahogy a magyarság elkezd egy kicsit mozogni, abban a pillanatban a hatalom készenlétbe helyezi magát a Kárpát-medence minden, magyarok lakta régiójában. Ilyenkor mindig nagy az összetartozás a kisantant hatalmai között. Jó példa erre az 1956-os forradalom és szabadságharc. De a trianoni bilincs szorítását lehetett érezni az 1989-es magyarellenes temesvári tüntetéseken is, s amikor kellett, összezárt. E felfogás szerint ebből az következik, hogy a szélsőjobboldali magyar megnyilvánulások a magyar érdekek ellen dolgoznak. Hiszen hogyan is lehetne úgy határokat változtatni, hogy ne okozzunk feszültséget a térségben? Ezért kell lemondani arról, hogy a Trianontémát felszínen tartsuk. Ennél a felfogásnál érződik ugyan egyfajta nemzeti felelősség, mégis, az ellenkező oldalt is bírálva, a nemzeti felelősségről szólva idézzük WASS ALBERTet, akinek megszívlelendő az ezzel kapcsolatos véleménye: „Ahogy Trianon félévszázados évfordulója közeleg, bizonyos magyar személyek részéről egyre több ökölrázást észlelhetünk … Az ökölrázásnak van azonban egy alaptörvénye. Ahhoz, hogy hatása legyen, nem csupán ökölre van szükség, hanem meg-

170


felelő izomzatra is, mely ennek az ökölnek szükség esetén megfelelő ütőerőt is ad. Sajnos mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ... a mi «ökölrázásunknak» mindössze színpadi hatása lehet, mely színpadiasságot sok ellenségünk a múltban »bohóckodásnak« nevezte nemzetközi politikai fórumokon, és arra használta fel, hogy ellenünk hangolja a világ népeinek közvéleményét. Az ökölrázók nagy része szemmel láthatóan tisztában van ezzel, s emiatt nem az ellenség felé rázza az öklét, hanem saját honfitársai felé, ahonnan nem kell megtorlástól félnie.” (WASS ALBERT: Józan magyar szemmel II. Pomáz, Kráter, 2002. 224. old.) A konzervatív oldalon a kérdés egységesebb értelmezésével és felfogásával találkozunk. Itt határozottan állítják azt, hogy Trianon igenis része életünknek, gondolatvilágunknak, róla elfeledkezni nem lehet. Árnyalati különbségek természetesen itt is megragadhatóak. Vannak, akiknek nemzeti érzületük kitörölhetetlenül részét képezi ez a nemzeti sorscsapás. Aki rendszeresen utazik az elcsatolt területek magyarok lakta területeire, gyakran gondol erre, és olyankor, a határ túlsó oldalára érve összeszorul a szíve. Mások radikálisabban közelítik meg a kérdést, amikor is már nem csupán a retorika szintjén emlegetik Trianont, hanem a két háború közötti revíziós gondolat fogalomkészletét felhasználva, hirdetik a történelmi Magyarország közelgő eljövetelét. Tapasztalataim és eddigi kutatásaim alapján feltételezhetjük, ezt ma a magyar társadalom nagyobb része irreális törekvésnek tartja (bár az ország lakosságának többsége lelke mélyén megegyezne egy ún. etnikai alapú revízióval), s nem azonosul, vagy nem mer nyíltan azonosulni az alábbi felfogással: „Én nem látok semmiféle természetellenes jelenséget abban, hogy a vér szava szóljon, vagy pedig az elszakított, levágott rész megint oda kerüljön, ahová való. Aki ezért az elszakított részek magyarságát üldözi, bűnösnek tarja és annak nyilvánítja, az nem tiszta lelkületű ember, annak valamiféle imperialisztikus, vagy az isten tudja miféle céljai vannak.” (Mai magyar költő) Trianon olyan morális problémává vált, amelynek végiggondolására sem a békecsinálók, sem pedig a béke haszonélvezői nem mutatták a legparányibb szándékot sem – nem a megoldására, csupán a morális végiggondolására. (A pápa már mindenkitől bocsánatot kért, legutóbb például az ortodox hívőktől.) Ami Trianont és az uniós tagság összefüggéseit illeti, éppen Magyarországnak lehetnének etikai fenntartásai az európai nagyhatalmak eddigi magatartásával szemben. Revízió és autonómia. A határok légiesítése. Trianon meghaladása Akár közhelynek is tekinthetnénk azt a gondolatot, melyet a Köznevelés című hetilap 58. évfolyamának 3. számában olvashatunk (2002. január 18.): „Nem a történelmi Magyarországot kívánjuk visszaállítani, hanem újra létre akarjuk hozni azt a gazdasági és kulturális közösséget, amely a monarchia idején az itt élő népek emlékezetes felemelkedését megalapozta.” Ehhez rögtön rendeljük hozzá azt a mostanában újból elterjedt és szintén közhelyszámba veendő gondolatot, hogy Magyarország egyedül maradt, az egész világ ellene fordult a trianoni tárgyalások idején (1919–1920), s ezt még akkor is igaznak tarthatjuk, ha az ország bukását nem ez


171

idézte elő. Sokan azt gondolják, ma is egyedül maradna, amennyiben Magyarország felvetné a revízió gondolatát, tehát ezért sem lehet sikeres. Egyet biztosan állíthatunk: a mai Magyarország gondolkodásában az integráns revíziónak nincs jelentős támogatottsága, s ez független attól, mely párttal szimpatizál valaki. „A magyar társadalom trianonizált társadalom”, mondják, arra utalva, hogy a magyar társadalom bizonyos rétegei nagyon érzékenyek a nemzet sorskérdései iránt. Ezért volt meglepő a kutató számára az, hogy a hivatalban dolgozó előadótól kezdve a történelem tanárokon át, a parlamenti képviselőkig bezárólag, szinte mindenki a Trianon-szindróma meghaladásáról beszélt, s nem adott esélyt az igazi revíziós szándékok sikerének, sőt azt a nemzet számára veszélyes játéknak tekintik. Magyarországnak szüksége van önmegerősítésre, de önismeretre és önmérsékletre is, előbbi esetben „a revízió az erős nemzetek programja” szólamot van hivatva szolgálni (ennek nincs jelentős támogatottsága ma), utóbbi az önmegerősítés általánosabb értelmezésével együtt (tehát irredenta felhangok nélkül) az Európai Unióhoz történő csatlakozás révén vezetheti el a nemzetet a detrianonizált állapotokhoz. A kérdés tehát az, mi oldaná meg ma a trianoni problémát? Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy pártállásra, érintettségre való tekintet nélkül a megkérdezettek többsége azt vallja, hogy Trianon meghaladásának a legkevésbé járható útja a revízió, ennek nincs ma politikai realitása. Nézzük egy kicsit árnyaltabban ezt a kérdést! Vannak, akik elismerik ugyan, hogy igazságosabb és helyesebb lett volna egy néprajzi határnak a felállítása 1920-ban, majd 1947-ben is, de azt azért nem lehetett megtenni, állítják, mert HITLER pecsételte meg a bécsi döntéseket, belehajszolva ezzel a magyarokat a tragédiába. Ezért sem szabad a magyarságnak ma revíziót hirdetni, mert az megint véres konfliktusokat generálhat a térségben. Örök alapelv, hogy a politika nem a vágyak, hanem a realitások birodalma. Ezért sem tartozik a 21. század eleji közép-európai realitások közé bármiféle olyan megoldás, amely határmódosítással járna. Precedens jellege miatt sem. Senki sem akar újabb Koszovót ebben a térségben. S ez vonatkozik a legkisebb mértékű határkiigazításra. A revízió kommunikációs szinten felmerülhet, történelmi, szociológiai értelemben is, politikai viszonylatban azonban nem. Ezt több tényező is megmagyarázza: a nagyhatalmi akarat, a partnerek, annak a realitásnak a felismerése, hogy Magyarország hadereje oly minimális, hogy magunkat sem tudnánk megvédeni. Végül a környező országokban igen erős a nacionalizmus – a szélsőbaltól a szélsőjobbig – ahhoz, hogy a határkiigazítás bármely megoldását elfogadnák. Ékes bizonyítéka ennek az, ahogyan a státusztörvény hírét fogadták Szlovákiában és Romániában vagy a BENEŠ-dekrétumok körül kialakult reakciók. Vagyis a revízió politikailag irreleváns a mai viszonyok között, s a magyar nemzet „úgymond hadrafoghatósága” (DÖBRENTEY KORNÉL szavaival) gazdasági, szellemi és mentális értelemben meghaladná az erőnket. S ehhez szorosan kapcsolódik az, hogy a magyar értelmiség, akinek a felelőssége elvitathatatlan, nem vállalja ezt a dolgot, az oktatás pedig, az egyetemeket is beleértve, a mai napig nem tisztázta a múltat, s ma hosszú időre – ismételten DÖBRENTEY szavait idézem: „megrontott identitástudattal, átmosott aggyal s készületlenséggel útra bocsátott nemzedék (hozzátehetném: ennek következtében

172


felelősséget sem érző nemzedék – Sz. A.) próbál eligazodni a múltunk által meghatározott jelenünk útvesztőiben”. Nem is tehetnék meg ezt eredményesen, hiszen azonosságtudatuk bizonytalansága egyúttal egy sor olyan kompetencia hiányára utal, mint a nyitottság, a biztonságérzet, a kompenzálásra való folytonos törekvés. Ezek a tulajdonságok aztán cselekvésképtelenséget szülnek, gyanakvásokhoz vezethetnek, s távol tarthatják ezt a nemzedéket a már említett felelős magatartástól. Enyhítheti ezeket a hiányokat, ha Trianont a helyére tudják tenni, azáltal, hogy megismerik a tényeket, az odavezető utat, az okokat, előzményeket és következményeket, átlátják a folyamatokat, tisztában vannak az összefüggésekkel, ismerik a különböző magyarázatokat és a mögöttük rejlő indítékokat. Vagyis nem misztifikálják Trianont, sem érzelmileg, sem kognitív módon, ugyanakkor nem is valamifajta fanatizmussal közelednek hozzá. Ha megszűnnének a határok Közép-Európában, az talán bizonyos szempontból megoldást jelentene, de kérdés, feldolgozható lesz-e érzelmileg, főleg azok számára, akik ezt a kérdést az átlagnál intenzívebben élik meg. Két gondolat legtöbbször összekapcsolódik: miközben sokan vallják, hogy a revíziónak semmiféle formájára nincsen gyakorlati lehetőség, ugyanakkor egyetértenek azzal, szükséges volna egy etnikai jellegű határkiigazításra, hogy legalább azoknak a sorsát, akik a Magyarországgal határos területeken élnek, és ahol túlsúlyban van a magyarság, ott népszavazással lehessen eldönteni a kérdést. (Határmenti sávokról van szó.) És etikailag és politikai szempontból is járható út lenne, mondják, ha ez az elképzelés (ábránd?) nem kapcsolódna rögtön a másik, kézenfekvőnek látszó aggályhoz, ahhoz ti., hogy ez esetben felkeltenénk a környező országok haragját, felháborodását. Ezzel a mentalitással tulajdonképpen egyoldalúan szentesítődik az, hogy Trianon haszonélvezőinek joguk van más népeket leigázni, de az ott élő kisebbségeknek nincs joguk támogatni a saját etnikumuk jogvédő harcait. Az elemzést folytatva megállapítható, hogy a revíziónak azért sincs realitása, mert az elmúlt évtizedben megszülettek azok az alapszerződések, amelyek megerősítették a környező államokkal a trianoni határokat. Valóban elgondolkodtató, főleg a külső, semleges szemlélő számára, miért kellett egy velejéig igazságtalan békét megerősíteni – mindezt önként és dalolva. Ha az emberek többnyire nem is értenek egyet a revízióval, főleg annak erőszakon alapuló változatát utasítják el egységesen, azt azonban szeretné megérteni az átlagos magyar ember is, hogy miért bántak el így velünk, hogyan tudta Románia, Csehország és Szerbia égbekiáltó hazugságaival meggyőzni a nagyhatalmakat. „Mert ha tudnánk, miért született ez a döntés, ha ismernénk az igazságot, akkor egy kicsit talán az ember tudomásul venné. Megértené, de belül igazán nem fogadná el. Egységes magyar gondolkodás szükséges a Trianon-kérdésben, mert az összefogás vinné közelebb a nemzetet egy reálisabb és mindenki számára elfogadható megoldáshoz. A mai magyar politikai összecsapások a kedvezménytörvény, a kettős állampolgárság és az autonómia körül újból azt erősítik meg, hogy ez az összefogás elmarad, sőt a bal-liberális erők ideológiájában és politikájában felismerhetők a húszas évek baloldali retorikájának bizonyos elemei, amelyek később, a kommunista pártál-


173

lami évtizedekben közhelyszerűen ismétlődtek. Idézzük csak HERCZEG FERENCet: „Egyik párizsi baloldali lap pontos adatokat tud Ottó királyfi közeli trónralépéséről is […] Természetesen fölemlegetik a már-már feledésbe ment frankhamisítási pert, és újból és újból hangoztatják, hogy Magyarországon nem lesz előbb rend, míg a mostani vezetőket fel nem váltják a „demokraták”. [Bizonyos, hogy a propaganda éktelen zavarba jutna, ha össze kellene állítani azt a demokrata kabinetet, amely alkalmas és képes arra, hogy kiszolgálja a kisantantot.] (Napkelte előtt, 20-21. oldal.) Ugye, milyen ismerős magatartás? A nagy kérdés: megoldást jelenthet-e a nemzet jelenlegi problémáira, a trianoni szindrómára a Magyarország számára ma már realitássá vált európai uniós csatlakozás? (A kérdések, melyek ezzel kapcsolatban felmerülnek: határok légiesítése, autonómia, „határmódosítás nélküli nemzeti egyesítés”, anti-trianon. Vagyis mindez milyen kapcsolatban van Trianon meghaladásával?) Ma az egyetlen reális lehetőségként a kiegyensúlyozottabb, békésebb KözépEurópához vezető úthoz a határok átjárhatósága, légiesülése látszik. Sokan gondolkodnak ma így Magyarországon, és ők abból a várakozásból (vagy inkább illúzióból?) indulnak ki, hogy az EU megoldja a kisebbségek problémáit, hiszen a szervezet tagjainak kötelező tiszteletben tartani a területén élő kisebbségek jogait. De mivel az EU-nak nincs egységes kisebbségi politikája, az ezt szabályozó bizottság vagy testület is hiányzik az EU bürokratikus szervezetéből, úgy tűnik, az uniós eszközt sem tudjuk majd hatékonyan kihasználni a békediktátum máig ható következményeinek felszámolásához, akár a kisebbségek helyzetéről van szó (például az autonómiáról), akár határokon átívelő környezeti katasztrófákról. Akik bíznak, hisznek az Európai Unió erejében és szándékaiban, azok azt vallják, hogy a következő generációk szinte belenőnek az új típusú rendszerbe, megszűnik a határok jelentősége, s így az egyesült Európa automatikusan megoldja, de legrosszabb esetben javítja majd az erdélyi, a délvidéki, a felvidéki, a kárpátaljai magyarság nyomorúságos helyzetét. Eszerint a felfogás szerint tehát elméletileg az Európai Unióban a kultúrák egymás mellett élése, a kultúrák egymás iránti tisztelete valósulna meg. Amikor az interjúalanyok felvetették azt a kérdést, hogy Trianon elveszítené aktualitását, ha az azt kísérő egyéb etnikai kérdésekre valóságos válaszok születnének (mint ahogyan nem születtek), akkor ők az autonómiára gondoltak, a kisebbségek jogaira, önrendelkezésére. Ez a kérdés tartja napirenden Trianont, s nem a revízióra irányuló akaratok és törekvések. Emberi jogokról beszélünk, liberalizmusról beszélünk meg toleranciáról, népek közötti megegyezésről, Európai Unióról, s eközben „abszurdnak tűnik mindaz, aminek nekünk magyaroknak, magyar államnak meg kell felelnünk, miközben a minimális jogokat nem kapja meg a magyarság”. Azért is bíznak sokan ebben, mert úgy gondolják, a Nyugat rettenetesen fél a revízió bármely változatától. Attól félnek – és talán nem is ok nélkül –, hogy a határok esetleges megváltozásával új igazságtalanságok kerülnek a régiek helyébe. Most az integráció, az önrendelkezéssel együtt járó integráció a jelszó, ez a nyugati politikának a lényege. Egy tisztességes, korrekt s az európai követelményeknek megfelelő autonómia megfelelő alternatívája lehet a revíziónak. A minél teljesebb autonómia. Mert önmagában a határok légiesítése nem oldaná meg a problémát. A

174


kettő együtt azonban nagy előrelépést jelentene. Úgy hiszem, mindenki által óhajtott megoldásra utal az a felfogás, amely ráadásul perspektívaként sem elutasítandó: e szerint a felfogás szerint törekedjünk arra, hogy Magyarország minél erőteljesebben gazdagodjon meg, mert ez össze fogja hozni majd a benti és a kinti magyarságot. De addig, amíg Magyarország nem közelíti meg gazdaságilag az uniós átlagot, nem tudunk egymásnak mit adni. Addig ezek a határok továbbélnek. Hiszen eddig is történtek kísérletek, megszülettek ennek az elképzelésnek az első lépései (kedvezménytörvény), ez azonban kiváltotta a politikai elit egyik csoportja és a mögötte álló média általános támadásait. Valószínűleg sokan vitatják majd azt a gondolatmenetet, amely szerint „Trianonra nincs más orvosságunk, mint az európai integráció. Tehát az európai integrációba beolvadva a kisebbség egy általános dolog lesz, mert mindenki kisebbség lesz.” És ha az európai normák érvényesülnek Szlovákiában is meg Romániában is, meg mindenütt a térségünkben, akkor ez az egész nem magyar ügy lesz csupán, hanem európai problémává alakul át. ORBÁN VIKTOR miniszterelnök „Határmódosítás nélküli nemzeti egyesítés”, vagy másképpen fogalmazva, „a határokon átívelő nemzeti egyesítés” gondolatával mindenki foglalkozott, foglalkozik, bármilyen oldalon is áll. A visszacsatolások óta (1938–1941) első ízben foglalkozott ilyen komoly politikai tényező az elcsatolt területeken élő magyar kisebbség helyzetével, első ízben történt kísérlet Trianon túllépésére. Ez olyan nagyszabású elképzelés, amely végre átjuttathatná a holtponton ezt a kényes, nemzetközi bonyodalmakat is előidéző kérdést. A határokon átívelő nemzeti egyesítéshez mindazonáltal sok időnek kell eltelnie, ehhez az emberek gondolkodásában gyökeres változások kell, hogy bekövetkezzenek a határok mindkét oldalán, a Kárpát-medence minden kis nemzetében. Mert az együvé tartozás érzését, tudatát kiirtani, elpusztítani nem lehet. A térség minden nemzetének végig kellene gondolnia, hogyan is rendezzük végre közös dolgainkat, hogy ne legyenek többé gyűlöletek magyar, szlovák, román és szerb között. Az igazi kérdés számomra nem az, hogy gazdasági vagy személyes előnyei lesznek-e a csatlakozásnak. Amennyiben az Unió valóságos megoldást nyújt a trianoni kisebbségek helyzetére (ez lehet az igazi jelentősége), azok is érdemesnek tartják majd a tagságunkat, akik most okkal ellenzik azt.

A mai magyar társadalom Trianon-képe

Recommend Documents