CLAY TOMASSO
ELTÜNDÖKLÉS
Bibliográfiai adatok az Országos Széchényi Könyvtárban: Az Országos Széchényi Könyvtár a művet bejegyezte könyvtári katalógusába. Részletes bibliográfiai adatok a www.oszk.hu oldalon találhatók. Minden jog fenntartva, beleértve a mű film, rádió és televízió, fotómechanikai kiadását, hanghordozón, elektronikus adathordozón való forgalmazását és kivonat megjelentetését, utánnyomását is.
© 2011 novum publishing kft. ISBN 978-615-5002-24-3 Lektor: Oláh Ildikó Az Európai Unióban környezetbarát, klór- és savmentes fehérített papírra nyomtatva. www.novumpro.com
A U S T R I A · G E R M A N Y · H U N G A R Y · S PA I N · S W I T Z E R L A N D
ELTÜNDÖKLÉS
„A fantasztikum soha nem ott van,ahol keressük, hanem mindig ott, ahol ő talál meg bennünket.” Clay Tomasso
Az est indigókék éjszakába tűnik át. A király ünnepi díszbe öltözötten, egymagában áll a piramistemplom tetején. Lábai előtt, egy faragott kőhasábon halott nő fekszik, mellette két kis tábla, kéken csillanó kövekkel a közepükben. Szertartás hamvadó tüze izzik körös-körül, lábszárát szinte perzseli a bíbor zsarátnok, de ő csak áll, nézi a végtelen sötétséget, s a verejték apró patakokban pereg le a halántékán…
A tasmániai őserdő, 1940 Alkonyodott. A napkorong a látóhatáron utolsó, erőtlen perceit élte. A vánszorgó gomolyfelhők lila leplekké foszlottak, s a vadon zöldjébe piszkos-kék árnyalat vegyült. Az erdő sűrűjében lassan elcsitult a madarak zenebonája, miközben egyre fokozódott az éjszakai állatok különös zajongása. A furcsa neszek úgy törtek fel a hatalmas fák alól, mintha valami elátkozott, gigantikus éji virág bontaná borzongatóan sötét szirmait. Panaszos, elnyújtottan nyivákoló, vakkantó, prüszkölő hangok hallatszottak mindenhonnan. 9
Az erszényes farkas megkezdte szokásos portyáját. Vékony, inas testét végignyújtóztatta, majd hosszúkás fejét kissé előreszegve elindult. Ezernyi szag gomolygott a dús rengetegben, s a levelek, ágak gubancai közt ezeket szűrte át újra és újra remegőn csillanó orrcimpája, az eleven lokátor. Ösztöne hamarosan az előző napi útvonalra terelte, ahol már több ízben sikerrel járt. Könnyedén, nesztelenül mozgott. A szagok erősödtek. Egyszer csak – mintha visszarántották volna –, megtorpant. Tapasztalt vadász volt, megérzéseit mindig kontrollálta remek hallásával. Egy fa tövétől jött a halk zörej, s néhány ugrásnyira volt csupán. A most már töményen áradó szagokból azonnal megállapította a zajongó kilétét. A nyelvén érezte a vér édes ízét, zsigereiben fortyogott a támadás követelése, de ki kellett várnia a megfelelő pillanatot. Az óvatlanul előmerészkedő oposszummal azután nem sokat teketóriázott, néhány rövid szökkenést követően erős állkapcsával megragadta, és rutinos roppantással eltörte a gerincét. Mohón, a csontokat is elropogtatva falta be a zsákmányt. Az oposszum tanyája körül még jó darabig szaglászott, remélve, hogy a bentiek között akad még kíváncsi balek. Az iménti végzetes pillanatban azonban felhangzott egy kurta sikkantás, ami felért egy gyásztávirattal a környék lakói számára. Megszűnt a motoszkálás, a ragadozó tehát folytatta útját. Menet közben több ízben is megállt rövid időre, hogy ellenőrizze, nem sértették-e meg territóriuma határait. Mirigyváladékával megerősítette a szagsorompót, azután odébbállt. A fiatal bennszülött egy páfrányfa tövében, buján szétterülő cserje takarásában várakozott. Szinte teljesen meztelen volt. Kezében íjat szorongatott, a tigriskígyó bőréből varrt tegezt rostmadzaggal kötözte fel a derekára. Már régebben 10
kinézte magának a ritka prédát, melynek prémjét nászajándékul szánta, hegyes szemfogait pedig talizmánnak. Képzelete bizsergető izgalmat ébresztett benne. Maga előtt látta a jövendő arát, ahogy lenyűgözötten ránéz, és a tapasztaltabb vadászokat, amint elismerően méregetik zsákmányát. A jövő pergett le benne, az a jövő, amelyre most még csak vágyik, de ha hozzáteszi az akaratát, és a vadászok szellemei is segítik, akkor jóleső valósággá válik. Megszorult a keze az íjon. Eközben a könyörtelenül bontakozó est tompa, olajzöld köddé mosta össze a növényzetet. Az erszényes farkas megállt és figyelt. Szaglása csalhatatlanul jelezte az idegen közellétét, ezért gyors fejmozdítással behatárolta a szag pontos helyét. Remegő orrcimpái feketén csillogtak, fülei idegesen rándultak párat, majd kimerevedtek. A két ellenfél feszülten várakozott a páratelt levegőben. A vadász verejtékcseppeket mázolt el homlokán, aztán guggolásából kicsit felemelkedve körülkémlelt. Ekkor vette észre távolabb a növények rezdüléseit, s látni vélte jövendő zsákmánya megmozduló, homályos sziluettjét. Nekiiramodott. Erejét megfeszítve rohant, ügyesen kerülgetve a fák liánnal körülfont, mohos törzseit. Cserzett talpán keresztül érezte a talaj nedves lüktetését, mint valami különös dobpergést, ami a földből hatol fel a testébe, minden lépéssel egyre erősödve, hogy az agyáig hatolva feltüzelje benne a vadásszenvedélyt. Az állat jóval gyorsabb volt nála, a vadon szövedéke sem akadályozta annyira, a bennszülött ezért taktikusan irányt változtatott, és mindent beleadva tovább fokozta a tempót. Arra számított, hogy az üldözött a keskeny szurdok felé tart, a vízeséshez, ahol a karéjosan magasodó meredek sziklatömb és a folyópart között kell majd haladnia. A kanyargós, egyenetlen terep ott majd lelassítja a menekülőt, ráadásul ő rövidebb úton éri el a sziklát, 11
s ha szerencséje van, még elébe kerülhet. Néhány perc múlva átküzdötte magát egy szűk hasadékon, és célhoz ért. Tisztán hallotta a vízesés morajlását, miközben ziháló mellkasát nekivetette a szikla érdes, hűs, nyirkos testének. Pár pillanatig éberen fülelt. A felbolygatott aljnövényzet zaja már jelezte az állat közeledését. Félálmukban megzavart madarak rikácsoltak a folyóparti fákon, s ekkor a bennszülött elérkezettnek látta az időt. Tegezéből mérgezett nyilat húzott ki, majd kilépett a lapos párkányra, mely a víz fölé nyúlt. A folyócska a zuhatagot elhagyva itt kicsiny, barnászöld színű tóvá szelídült, ami fentről most sokkal sötétebbnek tűnt. Mintha holtak árnyai fürödtek volna benne… A mélyülő homályban szempillantás alatt vágódott ki az erszényes farkas a tisztásra. A vadász már felajzott íjjal fogadta. A ragadozónak csak az utolsó másodpercben sikerült lefékeznie magát, ám kettejük között így sem maradt több tíz-tizenöt lépésnél. Szőrét felborzolva idegesen mordult fel, sárgászöld szemei zsarátnokként izzottak. Villámgyorsan megpördült volna, hogy eltűnjön a sűrűben, de erre már nem maradt ideje. A sziklapárkányt hirtelen nappali világosság ontotta el, a vadász karja bénultan lehanyatlott, fegyverét elejtette. Bárgyú döbbenettel bámulta az erszényes farkast, melynek kontúrját lila és zöld fénynyalábok ölelték körül. Az állat fölött, embermagasságban kinyújtózott egy arany fénylepel, amely olyan volt, mintha valami behemót, tüzes szörnyeteg lenyúzott bundájaként lebegne. A színes sugarak engedelmes kölykeiként bújtak, húzódtak hozzá, majd ismét körülölelték az állatot. A lenyűgöző tünemény a benszülöttet valósággal a talajhoz cövekelte. Halkan sistergő „fényleplek” tekergőztek, vonaglottak, mohó nyelvekként ide-oda nyaldostak, azután sercegve szétfoszlottak. Az állat mozdulatlan 12
merevségét a megrökönyödött ember eltorzult arccal, remegő inakkal figyelte. Legszívesebben elfutott volna, de úgy érezte, minden ereje elhagyta. Az erszényes farkas teste ekkor pulzálni kezdett, majd a farka végétől a feje irányában lassanként kezdett eggyé válni a levegővel. A káprázat néhány percig tartott, s miután az üvegessé vált szemgolyók is felszívódtak az éterben, ismét megjelentek a színpompás nyalábok. A semmivé lett lény helyén villództak, vibráltak, föl-le csapongtak, nyújtóztak, éhes, világító kígyókként vergődtek, majd lelassultak és színük megfakult. Amikor úgy tűnt, teljesen elgyengültek, erejüket vesztik, váratlanul feltámadtak, és olyan elképesztő fényjátékot produkáltak, hogy az ember úgy érezte, saját démoni halálát éli meg. Az aranylepelbe ömlött az összes sugárnyaláb, ami egy idő után már nem bírta el őket „erszényében”, és vékony szálakra szakadva, sisteregve pusztult bele a szédítő táncba. Végül ezek a szétmálló, cingár fénycsíkok alig hallható sziszegéssel, pattogással felhúzódtak a lombozaton át az égbolt felé… A homály igazi esti sötétségbe süllyedt. A bennszülött lassított felvételként mozdult meg. Lenyúlt, kezébe vette fegyverét, majd néhány bátortalan lépést tett előre. Elméje képtelen volt feldolgozni az élményt, félelme úrrá lett a csodálattal vegyes kíváncsiságon, és csak lassan ébredt rá, hogy talán mégsem halt meg… Ahol az imént még az erszényes farkas állt, most csupán alacsonyan terülő növények ritkás foltjai sejlettek. Nem mert odáig menni. Megfordult, aztán mégis visszanézett, tétován, nyugtalanul. A sötétség néma volt és nyomasztó, akár a halottak füstösen gomolygó lelkei. Futásnak eredt a biztonságos otthon irányába, hogy odaérjen, mielőtt az est sötétje mindent magába falna. Apró ágak reccsentek talpa alatt, csípősen csapódtak arcába a nyirkos levelek, de ő csak rohant, kitartóan és eszelősen. A vízesés 13
távolodó zúgását, az elvarázsolt hangokat alig hallotta. Ugyanazok a képek villantak be zaklatott tudatába minduntalan: a félelmetes mágia, a lángoló „aranyprém”, a lilazöld villódzás és a legrémisztőbb, a borostyánsárgán izzó, merev szempár, ahogy szétolvad a semmiben…
2024-ben, valahol az Atlanti-óceán felett A repülőn, Stockholmból Rio de Janeiróba, egy kövér, öltönyös fickó ült mellettem, aki csaknem egész úton előrebillent fejjel, édesdeden hortyogott. Talán ropogós grillcsirkéről szólt az álma, kedvenc éttermében, diszkrét zenével, unalmasan csivitelő, töltöttgalamb-feleséggel. Az ablaknál ültem, a dunnaszerűre puffadt felhőket nézegettem, s közben pisztáciát rágcsáltam. Ők jártak az eszemben, ők hárman, a herpetológusok, megszállottak, hüllőbuzik, mániákus idióták. „Hm. Talán jogos is rájuk a sok takaros jelző. Manapság tényleg kell némi agybaj ahhoz, hogy az ember ilyesfajta tevékenységben lelje örömét, pláne, hogy erre tegye fel az életét…” Békésen szunyókáló szomszédom aprókat horkantva fészkelődött. „Hm. Prominens személyiség lehet az üzleti életben, bankszakember, esetleg tőzsdecápa. A bőre puha, ápolt, vonásai kisimultak, a haja formára szabva, extra márkás pacsulitól szaglik, és a bélműködése, úgy tűnik, renyhe. Légzése kicsit szabályosabb is lehetne… Talán a szivar következménye? Mindazonáltal a nyakam rá, hogy alapvetően béketűrő, szelíd, piknikus cukorfalat, akit nem könnyű fölcukkolni. Valószínűleg csak akkor megy benne fel a pumpa, ha árfolyamzuhanás következik be. Zuhanás… Micsoda hülye 14
gondolat?! A gép, amelyen kényelmesen utazik, nem zuhanhat, hiszen hová jutna a világ a XXI. században, ha az egekig fejlesztett technika befuccsolna? Bár, ha meggondolom, ez a múlt hónapban lezuhant gép utasainak is eszébe juthatott. Tényleg. Mi van, ha mégis? … Eh, francokat! Tőlem aztán baromi otromba lenne, ha repülőbalesetben szenderednék jobb létre. Sokkal eredetibb, mondhatnám stílusosabb, mondjuk az efa vagy a gaboni vipera marása…” A stewardess közben kihozta az italomat, ami kellemesen hűsített, s mialatt ráérősen kortyoltam, eltöprengtem a barátaimon. Klaus Schmidtet ismertem legrégebbről, már több mint tizenöt éve. Kezdetben meglehetősen flegma, egykedvű alaknak tűnt, de hamar megtudtam, mindössze arról van szó, hogy pórázon tartja indulatait, valami furcsa módszerrel, amit úgy is szoktak nevezni: jóga. Volt alkalma a távol-keleti bölcseleteken rágódni, az apja évekig nagykövetként élt a családjával Indiában, ahol nemcsak fakírok és kígyóbűvölők, hanem valódi jógik is előfordulnak szép számmal. A nyugodt természetű, látszatra visszahúzódó, meditatív alkatú Klaus már süldő srácként úgy szívta magába az idegen világ rejtelmeit, mint kútba pottyant szivacs a vizet. A tanulási módszerét kezdettől fogva irigyeltem, ezért újra és újra eltökéltem, hogy egyszer kifaggatom róla, de aztán sosem tettem meg. Tény az is, hogy nekem fogalmam sem volt a jóga lényegéről. Mindenesetre az a véleményem, le a kalappal minden rövid gyeplős önuralom gazdája előtt, aki adott esetben képes tepsivigyorral konstatálni, hogy taposóaknára lépett… Phil Brufford homlokegyenest más volt. Ő, ha másért nem, a poén kedvéért rálépett volna arra az istenverte aknára. Fapofával. Mit sem törődve azzal, hogy darabokra szakad. Nem találkoztam még nála eszelősebb alakkal, ennek 15
dacára volt valami a személyiségében, ami a barátommá tette, s ezzel nem voltam egyedül. Fura frekvencián lüktetett az egyénisége, annyi szent, és csodáltam, hogy gazdag texasi családja hajmeresztő balhéi miatt még nem tagadta ki. Bár ki tudja? Lehet, hogy éppen ez a genetikai torzulás vált erényükké, s a féktelen természetnek köszönhetően tollasodtak meg hajdan olajvállalkozó elődei… Bruffordék dagadtak a lóvétól, de még inkább Juan Medemék. Hát igen… Az én famíliám csóró volt Juan családjához képest. Az apja kávéültetvényesként kezdte Brazíliában, de később már olyan multinacionális cégek főrészvényese lett, melyek szinte minden iparágban jelen voltak. Így nem csoda, ha az öreg Vareon Medemnek könnyebb lett volna számba venni a hajszálait, mint a millióit. Juan ennek folytán a legelitebb iskolák padjaiban „vetemedett” felnőtté, olyan tandíjak mellett, melyekből én bátran megpályázhattam volna egy holdutazást. Amikor az első kígyóimat istápoltam kezdetleges terráriumokban, ő már komoly expedíciókat szervezett lándzsakígyók begyűjtésére. „Pénz beszél, kígyó mar… Az biztos, hogy ha a szüleimre hallgatok, most éppen üzleti tárgyalásra utaznék. Talán éppoly magabiztos elégedettséggel, mint ez a pufók itt mellettem. De miért is hallgattam volna rájuk? Folyton hajtott valami kutatási-keresési ösztön, amit remekül levezettem a hüllők utáni hajszában, viselkedésük megfigyelésében. Nem üzletre születtem. Mint ahogy ez a duci sem arra, hogy az Amazonas mentén kajtasson – ahogyan ő mondaná – »rusnya csúszómászók« után. Becsavarodna az esőerdőtől, hideglelést kapna a párás félhomálytól, az agyában szörnyekké torzult élőlényektől, megfulladna a határtalan rengeteg reménytelenségétől. Neki ez a »zöld pokol«, nekem pedig az irodák bársonya jelenti ugyanezt. Beállítottság kérdése az egész, nemde?” 16
A riói reptéren volt a találkánk. A fáradhatatlanul agilis Juan Medem várt rám, már messziről teliholdként mosolygott, s a baráti ölelés után – bajuszán simítva párat – az étterembe invitált. A többiekre még egy teljes órát kellett várnunk, így addig elcsaptuk az időt valami pikáns fogás mellett. – Szóval megint kapitális anakondát akarsz fogni – jegyeztem meg. Volt ebben némi irónia, mivel épp három esztendeje jártam Juannal Bolívia esőerdeit, óriásira nőtt anakonda után kutatva. Akkor kettőt fogtunk, mindegyik négy-öt méter körüli volt, vagyis oltári kudarc. Ezúttal azonban jóval nagyobb példányt irányzott elő a három-négy hetes expedícióra, s mit mondjak, erős kételyeim támadtak a sikert illetően. – Ne aggódj, most alaposan felkészültem, úgyhogy semmi kecmec, el fogjuk csípni. – Legfeljebb megint kiderül, hogy akik látták, keverik a métert az arasszal. Juan mosolygott. – Most nincs tévedés, Olaf, majd meglátod. Ha odaérünk hozzám, bebizonyítom nektek. Beszéltünk még erről-arról, megettük az általa javasolt, számomra ismeretlen eredetű ínyencséget, és visszaslatytyogtunk a csarnokba. Phil Brufford érkezett előbb. Ha lóháton jött volna, minden bizonnyal követi még hat mesterlövész. Kalap, kopott farmer, texas-csizma, amúgy houstoni módra. Ódivatú megjelenése mégsem volt feltűnő, mert az érkezési oldalon akadt jócskán extravagáns figura. Leginkább az a piros taréjhajú, bőgatyás néger tetszett, akinek látványától biztosan begerjedt volna egy bóbitás kakadu. Ami azonban ennél is jobban szemet szúrt – Phil nem egyedül érkezett. Kicsit úgy tűnt, mintha testőre lett volna, de ennek nem dőltünk be, mert jól 17
tudtuk, hogy egy eszkimó vadász előbb fogadna testőrt, mint Phil Brufford. Juan kényszeredetten mosolygott és a bajuszát simogatta. Már régen megfigyeltem, hogy akkor csinál így, ha tanácstalan, hezitál valamin vagy ideges. Néha felötlött bennem, ha nem lenne bajusza, akkor vajon mit birizgálna? – Ki ez a fazon? – szűrte a foga között felém. – Te hívtál minket, neked kell tudni – feleltem ugyanúgy. Közben odaértek hozzánk. A forgatókönyv szerint Philnek most a szokásos hülye mondókájával kellett volna kirukkolnia. „Gyorsabb vagyok bármelyik kígyónál, ezt kár tagadni, de a csajok sajnos tudják, kit könnyebb farkon ragadni…” Minden expedíciónkat ezzel kezdte, s a maga extrém lezserségével előrántott egy lapos üveget, amelyből azután szertartásosan mindenki jókorát húzott. Nem azért, mert idült alkoholisták voltunk, hanem mert az idők során ez egyfajta tradícióvá vált, gyermeteg, kicsit beteges babonává, amely mindig szerencsét hoz. Ez alkalommal azonban elmaradt a megszokott nyitány. Phil tőle szokatlan visszafogottsággal üdvözölt minket, majd bemutatta az idegent. Roy Jacksonnak hívták a fickót, és volt benne valami, amiből azonnal éreztem, hogy nem igazán közénk való, nem úgy tökös gyerek, ahogy mi, inkább csak egy sznob manusz, akinek irtó snassz lenne kígyókra vadászni. Végzetesen komolynak látszott, akár az ebola, és kese tüsi haja, markáns vonásai folytán leginkább FBI-ügynöknek nézett ki. – Roppantul örülök, Phil, de bárhogy töröm a fejem, nem ugrik be, hogy ezt az urat meghívtam volna – jelentette ki kerek perec Juan. Phil mentegetőzött. – Tudom. Én vagyok a ludas a dologban. Már előbb akartalak értesíteni, Juan, de a kolléga csak tegnapelőtt jött
18
meg a Távol-Keletről, és azonnal csatlakozni akart hozzám. Régebbről ismerjük egymást, tartozom neki ennyivel, sokat köszönhetek neki… Közel sem a megszokott Phil Brufford volt ez a kicsit zavartan magyarázkodó sutaság, de betudtuk annak, hogy a helyzet kényelmetlensége miatt nem találja fel magát. Phil megnyilvánulásait amúgy sem lehetett előre kalkulálni, így ez a szituáció is csak egynek látszott a sok közül. Talán csak valami vicc. Az új fiú elérkezettnek látta az időt, hogy megszólaljon. – Nem leszek a terhükre, Mr. Medem! A személyemmel kapcsolatos minden költséget fedezek, emellett természetesen hajlandó vagyok bármilyen összeggel támogatni az expedíciót, ha ez szükséges. Juan kicsit lenéző mosollyal válaszolt. – Az expedíciót én finanszírozom, egy személyben, senhor Jackson. – Szólítson csak Roynak! – Rendben. Szóval maradjunk annyiban, nincs szükségem anyagi támogatásra. Juan mindezt meglehetősen hűvösen jelentette ki, és már majdnem azt hittem, hogy az idegen vadregényes álmai ezzel el is füstöltek. Pár másodpercig feszült csendben méregették egymást. – Oké. És azt sem engedné meg, hogy csatlakozzam önökhöz, megfigyelőként? Nálam vannak az orvosi papírok, az öszszes oltás felsorolása. Nem az első, és nem a második expedícióm lenne. – Ez mind szép, de csak négy főre szól a Manausban kiadott engedély… Az idegen udvarias határozottsággal vágott közbe.
19
– Nézze! Ha úgy látja, a puszta jelenlétem akadályozná a munkájukat, mondja meg bátran! Ha csak ezen múlik, hogy elkapják azt a bestiát… Rátapintott Juan Medem gyengéjére. Egy elgondolkodó pillantás, röpke bajuszsimogatás, és Roy Jackson máris expedíciónk tagjává vált. Juan ugyanis szerette profi módra megszervezni a dolgokat, és mindig volt B variánsa nem várt eseményekre. Ez a „mellékes” idegen nem lehetett akadály tervei végrehajtásában, Phillel sem akart affért, következésképp az „ügynökpofa” bekerült közénk, akár egy pluszban vételezett poggyász. Roy Jacksonnak azonban alig maradt ideje örülni, mert mintegy végszóra, befutott Klaus Schmidt. Jól öltözött volt, mint mindig, kigombolt szürke öltönyében kicsit ódivatúan elegáns. Német barátunk fürkészőn meredt az újdonsült falkatagra. – Szégyellem, de még nem hallottam önről – jegyezte meg némi éllel. Jackson vette a lapot. – Amerika elég nagy ahhoz, hogy sok herpetológus elférjen benne. Nem igaz, Phil?! Philre nézett, és rekedtesen felnevetett. – Ez így van – helyeselt Phil hátracsapva a kalapját, s valahogy olyan benyomásom támadt, hogy Phil az akarnok unokabátyját hozta magával, akinek eztán úgy táncol majd, ahogyan az fütyül. Rióból Juan Medem apjának különgépén tettük meg a még előttünk álló utat Manausig, ahová kora délután érkeztünk meg. A landolás finom zöttyenésére ébredtem. Phil és Roy Jackson arcából kiolvashattam, hogy szintén aludtak, de „fakír barátom”, Klaus Schmidt valószínűleg egész idő alatt beszélgetett Juannal. Érkezésünk előtt bőséges eső lehetett, a reptér aszfaltja valósággal gőzölgött, 20
és ez a páratelt levegő egyáltalán nem hatott rám frissítően. Arcpirosító skandináv fagyból toppantam ide az álmosító, egyenlítői „szaunába”, ruhástul. Igaz, párszor átestem már rajta, de az első napokon sohasem volt felemelő élmény. Legszívesebben a gépben maradtam volna még aludni, ám ezt a többiek, és valószínűleg a gép személyzete is joggal zokon vették volna, ezért erőt vettem magamon. Amikor kiszálltunk, a tüdőnk megtelt a trópusok jellegzetes langymeleg gőzével, és tapasztalatból tudtam, hogy ez most már végig így lesz, ameddig csak itt vagyunk. Az akklimatizálódás élménye még előttem állt, ám csakhamar ennél sokkal kellemesebb meglepetésben részesültem. A leszállópálya végén fehér Jaguár várt ránk. Persze ez még önmagában nem lett volna különleges, pláne nem nekem, aki plebejus származásom dacára sohasem kábultam el a státusszimbólumoktól. A sofőr volt szokatlan, mondhatnám rendkívüli jelenség. A csomagjainkkal együtt kis villanyautó vitt minket odáig, és ezalatt már száz méterről kiszúrtam, hogy a ránk várakozó sofőr nő. Közeledésünkkel alakja mind élesebbé vált. Phil Brufford hirtelen megjegyezte: – Juan, te egy vagyont fizethettél ezért a pipiért meg a riksáért a kölcsönzőnek! – Megőrültél?! – háborgott Juan. – A kocsi saját, a legújabb hidro-motoros konstrukció! Alkalmi sofőrünk pedig az unokahúgom, Olivia. – Bocs! Vissza az egész… Mindenesetre tőled szokatlan fogadtatás – vigyorgott Phil. A lány elképesztően csinos volt, hangyázott tőle az agyam, amikor bemutatkozott. Kreol bőre egy árnyalattal sötétebbnek tűnt, mint Juané, hosszú fekete haját hátul összetűzte, a szeme pedig meglepően kéken csillogott. Vékony, világos, testre simuló nadrág volt rajta, felül pedig egy topszerű rövid 21
ingecske, ami vérforralóbbá tette feszes melleit, mintha nem lett volna rajta semmi. A csábos külső mellett valami más megkapó is lehetett benne, mert olyan érzésem támadt, mintha ismerném valahonnan. Pedig egész biztosan nem láttam még. Juan elejtette, hogy csak portugálul beszél, így abból, amit neki mondott, egyikünk sem értett egy mukkot se. Poggyászunk átpakolászása közepette alaposabban szemügyre vettem, és alakját stírolva el kellett ismernem, hogy formás idomaival akár a Playboy címlapjáról is idepotytyanhatott volna, mint egy, a Phil által említett, bérelt pipi. Persze, ha nem az előkelő Medem család pereputtya. Ám mivel ízig-vérig annak bizonyult, rendelkezett azzal a karakteres, de nem fennhéjázó méltósággal, mely Juan egyéniségét éppúgy jellemezte, mint bármelyik családtagjáét. Ez náluk talán előírás is volt, a fene tudja…, szóval, a lány egyáltalán nem hatott beképzelt arisztokratának, könnyed kedvességével rögtön megfogott, és szívesebben ültem volna mellette az anyósülésen, de ehelyett – pechemre – negyedmagammal szorongtam hátul. Mindennek tetejébe át kellett autóznunk Manauson, hogy eljussunk a város szélén elterülő Medem-birtokra. Mindegyikünk jókora bőrönddel érkezett, az enyém már nem is fért be a csomagtartóba, így az ölembe került. Pislogtam fölötte, ádáz erőlködéssel, mint egy terrorista, aki túl nagy adag időzített meglepetést csomagolt be aznapra, és most nem tudja, hová tegye. A Jaguár dorombolva szelídült meg a lány keze alatt, s halk eleganciával lopakodott a meg-megtorpanó kocsisorban. Komputere engedelmesen követte az utasításokat. Még a hirtelen elénk bevágó gyümölcsösfurgon sem lepte meg, a fékezés csak egy leheletfinom pusszantás volt a bőröndömre. A belvárosban jellegzetes, hivalkodóan csicsás 22
üzletek, modern, előkelő éttermek, absztrakt vonalú szállodák között suhantunk, a fedett járdákon puritánul öltözött indiánok mellett négerek és elegáns kreol meg fehér gazdagok elegye forgolódott. Másodszor jártam itt, Manausban, és ismét lenyűgözött ennek a dzsungelpolisnak a sokszínűsége. Észrevettem, hogy Roy Jackson is alig leplezett érdeklődéssel bámészkodik csakúgy, mint a többiek. – Ez az én városom – jelentette ki az első ülésből hátrafordulva Juan. – Méltó az Amazonas fővárosa címre, nem igaz? Távolabb ipari üzemek, gyárak sora tűnt fel, s Juan mutatott egy újonnan épült, hipermodern irodaházat, amely leginkább megnyúlt, porcelánfényű csigaházra emlékeztetett. – Ez nem volt itt három éve, ugye? – kérdeztem Juantól. – Hamar felrántották. Tavaly kezdték és idén át is adták – válaszolta. Ekkor egy cápatestű fekete limuzin húzott el mellettünk, majd nem sokkal előttünk, felvillantva féklámpáit, bekanyarodott az ipartelep felé. – Valamelyik agyas lehet! – jegyezte meg Phil, lekicsinylően odabökve a hüvelykujjával. Hamarosan elértük a város azon régióját, ahol ipari komplexumoktól mentesen, békés, zöld lombok, nyurga pálmaligetek közé bújtan tágas magánrezidenciák sora következett. Néhány perccel később rákanyarodtunk egy keskenyebb útra, s lágy, nyújtottan ívelő kanyarok után kinyílt előttünk az automatizált kapu. A rozsdamentes ezüstötvözetből készült cirádás szárnyak becsukódtak mögöttünk. Ezt a bőrönd mögül csak akrobatikusan kitekeredve láttam, de ki nem hagytam volna, mert ez a kapu már korábban is lenyűgözött. Körös-körül mindenütt trópusi növények kavalkádja 23
pompázott, a halovány sárgától a méregzöldig terjedő árnyalatokban. Klaus Schmidt megbökdösött, és néhány különlegesen nagyra nyílt, vérpiros broméliára mutogatott az út túlsó szélén. A Jaguár ezalatt leheletfinoman fordult a bejárat elé. Kétszintes, legalább húsz méter hosszú épület volt. Én már ismertem, igaz, futólag – három évvel korábban egy itt töltött éjszaka után azonnal továbbmentünk Bolíviába. Leginkább a fehér falakban szabályos sorokban, faragásokkal díszített ablaktokok, a felső szinten merészen kinyúló erkélyek maradtak meg bennem. A piros tetőt mostanra már teljesen belepte egy üde, zöld mohafajta. Pazar márványlépcső vezetett a paliszanderfából kimunkált bejárati ajtóhoz, mely fölött masszív, fehér kőoszlopok tartották a legnagyobb erkélyt. Kiszálltunk a kocsiból, s egy pillanatra megálltunk. – Ez igen! Ilyen kulipintyóhoz már kötelező a londiner! De hol a csudába késik?! – ironizált Phil. – Aki texasi lovak hátán edzegeti az aranyerét, az ne nyafogjon, hogy nehéz a bőröndje! – vágta rá Juan. – Pedig van egy csomó apróm annak, aki felviszi a cuccomat… – Minek ide az apró? Ott a kerti tó, dobáld bele! Szerencsét hoz – mondta Klaus. Juan egyetértően bólogatott, mire Phil olyan otrombán eltorzított pofát vágott, hogy kitört rajtunk a röhögés, majd fülön ragadtuk táskáinkat, és sorban bementünk a házba. Eközben a Jaguár némán begördült az épület mögé. A tágas nappaliból mélysötét fából faragott lépcsősor vezetett fel az emeletre. A berendezés múlt századi hangulatot árasztott, Juan ugyanis oda volt a különféle régimódi bútordarabokért. Az emeletre mentünk, ahol házigazdánk sietős gombnyomásokkal kitárogatta a szobák ajtajait előttünk. – Nos – mondta –, válasszon mindenki kedvére valót! 24
– Nekem a tengerre néző kell! – jelentette ki Phil. – Akkor egykutya. Ez mind arra néz. Csak a tenger van kicsit arrébb – vágta rá flegmán Klaus. – Ha lepakoltatok, odalent találkozunk, rendben? – kérdezte Juan, s a választ meg sem várva leszaladt a lépcsőn. Ugyanabba a szobába fészkeltem be magam, amelyikben három éve is aludtam. Gyönyörű kilátás nyílt a parkra, ezt akkor, a késői érkezésünk miatt nem volt alkalmam megcsodálni. Leraktam a holmimat és kiléptem az erkélyre. Szemközt magas, sötétzöld lombú fákon egy csapat papagáj civakodott, kicsit távolabb pedig pálmafélék sorakoztak karéjosan egy apró tó körül, amelyet tömzsi díszbokrok takartak. Trópusi virágok tucatjai virítottak elszórtan a nyírt, élénken sarjadó fű között, egészen közel a házhoz, és mögöttük, a távolabbi facsoportokig harmonikus átmenetet képeztek a magasabb növények foltjai. Alighogy az élénk árnyalatú, színpompásan burjánzó cserjékről átbambultam a lilás-vörös nyugati égboltra, hirtelen észrevettem a ház mögül igyekvő fekete hajú lányt. Ő is meglátott. Megállt az erkély alatt, felnézett rám, és mosolyogva mondott valamit portugálul, miközben karjával széles mozdulatot tett a park felé. Nyilván azt mondhatta, hogy: „Ugye, jó gyönyörködni ebben az idillben?” Valóban jólesett, legalább annyira, mint látni őt. Eszembe jutott, hogy Juan egyszer említette az unokahúgát, meg azt is, hogy gyakorta rá bízza ezt a rezidenciát, amikor ő maga távol van. Három éve, amikor megfordultam itt, mégsem találkoztam vele. Öreg hiba volt… – Gyönyörű! – mondtam, mire ő bólintott, majd beszaladt a házba. A zsebembe túrtam. Volt még benne pár szem pisztácia, amiket komótosan elrágcsáltam. A ház előtt kicsiny szökőkút 25
állt, fehér kőből faragva, de nem üzemelt. Mögötte a gondosan nyírt gyep húzódott egészen a magas fákig, bokrokkal, virágokkal tarkítottan, s hirtelen egy macskaféle, egy foltos ocelot futott át rajta puhán, könnyedén, mintha kósza szellő pergetett volna át egy néma, nyirkos levelet a fűszálak tetején. A tüdőm megtelt párával, éreztem, hogy szervezetem megkezdte az akklimatizálódást, és az ing máris lekívánkozott rólam. Kigomboltam, miközben elképzeltem, ahogy Olívia, a káprázatos, fekete hajú lény, gyengéd mozdulattal lefejti rólam, s majdnem begerjedtem ettől a trópusi víziótól. Visszamentem hát puritánul ódivatú hangulatot árasztó, ám roppant praktikusan berendezett, légkondicionált szobámba, s unott nyugalommal dudorászva kipakoltam a bőröndöt. Átöltöztem egy lengébb holmiba, azután leszaladtam a földszintre. Már mindenki lent volt rajtam kívül, az egyenlítői vidékhez illő cuccban, sortban és rövid ingben. – Úgy gondoltam, hogy most bevágunk egy pompás vacsorát, és ha azt követően még lesz kedvetek hozzá, megmutatom a filmet, amit a helyszínen készítettünk – mondta Juan. A társaság helyeselt, így az ebédlőben pazarul megterített asztalhoz ültünk, hogy a különféle ínyencfalatok mellett kedélyesen elbeszélgessünk. Újdonsült társunk, Roy Jackson viszont meglehetősen szófukarnak bizonyult. „Olyan, mint egy kiközösített osztálytárs. Hogy bírja majd idegekkel, kint a vadonban?” – gondoltam, ahogy futva rápillantottam, de nem sokat foglalkoztam vele, mert figyelmemet valami egészen más kötötte le. Amíg Phil tele szájjal mesélte legutóbbi csörgőkígyós kalandját Arizonában, én nem átallottam szemeimet legeltetni Olívián, aki – mit ad isten? – épp velem szemközt ült. Persze, nagyon vigyáztam,
26
hogy ne szúrjon szemet neki. Egyszer csak arra eszméltem, hogy csend lett, és barátaim engem néznek. – Olaf! – szólt rám Juan. Hirtelen úgy tettem, mintha egy amorf falatot próbálnék példásan esztétikusra faragni a villámmal, és ebből a mímelt mozdulatból néztem vissza rájuk. A tekintetük elárulta, hogy észrevették, mire is figyeltem valójában. A lány is kíváncsian nézett, s a dolog ettől kezdett bosszantani. – Bocs, de épp eltöprengtem… Mit is kérdeztetek? Próbáltam természetes képet vágni, ami többé-kevésbé talán sikerült. – Klaus éppen azt mesélte, hogy hogyan kaptátok el a tajpánt tavaly Queenslandben – mondta Juan. – Igen, az jó buli volt! – vigyorogtam kényszeredetten. A lányra pillantottam, és szinte zavarba jöttem a szépségétől. Mélykék szemeit rám szögezve úgy figyelt, mintha értené, amit mondok. Klaus szerencsére kisegített. – Menekülni próbált, mire Olaf elcsípte a farka végét. Alig bírtuk bezsákolni, olyan eleven volt. – Tényleg majdnem lecsövezted? – kérdezte Phil. – Való igaz – feleltem –, sötét volt, és tényleg majdnem telibe kaptam a tajpánt. Persze Klaus se oda világított. Csak akkor vettem észre, amikor… Juan meg Phil hangosan röhögött, Klaus és Jackson csak mosolyogtak. – Még jó, hogy nem nézte a szerszámodat egy rivális hímnek! – toldotta meg evés közben vihogva Phil. Kicsit zavartan a nőre sandítottam. Mintha elmosolyodott volna, és ezen majdnem meglepődtem, de amikor felnézett rám, a tekintete komoly volt, s kedvem lett volna megkérni Juant, hogy tolmácskodjon kicsit. Végül elvetettem
27
az ötletet, már csak azért is, mert a szövegünk nem mindig volt szalonképes egy női fül számára. A vacsorát követően Juan ismét felajánlotta a filmjét, amit egyhangúlag elfogadtunk. A dolgozószoba a földszinti hallból nyílt, berendezése éppoly fényűző, ósdi pompát árasztott, mint az épület többi helyisége. A házigazda még arra is adott, hogy az apró számítógépek, monitorok, és egyéb műszaki dolgok, faragott mahagóniburkolatból kandikáljanak ki. A testes, intarziával dúsan berakott asztal mögött mindannyiunkat faragott lábakon ásító fotelek várták, melyeket talán egyenesen Vasco da Gama hajójáról hozattak ide. Avítt kinézetük dacára meglepően kényelmesek voltak. – Akkor hát, vágjunk bele! – mondta Juan. Összecsapta a tenyerét, hátradőlt, és pár szóval dirigálta a computert. A lámpák egyre gyöngülő fénye mellett a szemközti fal elé a padlóból emelkedett ki egy óriási, ezüstös keret, amely az egész falat betöltötte. Mocorgás támadt. – Hát ez meg mi a fene? – kérdezte Phil. – A legújabb japán fejlesztés eredménye. Még prototípus ugyan, de jövőre piacra dobják – felelte Juan. Philt ez nem hatotta meg különösebben. – Takaros ez a díszráma, vagy mi a túró, de most már talán nézhetnénk a filmet! Hol van a készülék? Juan nem válaszolt. A keretben halk duruzsolás támadt, majd csend lett, s ekkor hirtelen megjelent előttünk az Amazonas zöldje, előtte Juan életnagyságban. A hatás mellbevágónak bizonyult, akár bele is léphettünk volna a képbe. Jackson sem tudta visszatartani meglepetését. – A szentségit, ilyet még nem láttam! – mondta.
28
Aztán felugráltunk és odamentünk belenyúlkálni, de csak levegőt markolásztunk. A tökéletes háromdimenziós effektustól teljesen kibuktunk. – Üljetek már le! – szólt ránk a másik Juan a hátunk mögül. Aztán oda sem figyelve álmélkodó megjegyzéseinkre, elkezdte kommentálni a filmet. Éppen a helikopterről néztünk lefelé, mintha ott ülnénk benne, s röhejes módon, önkéntelenül is megkapaszkodtam a fotel karfájában. – Ott az a csík távol a Rio Negro egy mellékága, a Marauiá. Ebbe torkollik a mi folyócskánk. Mögötte a Nebliná csúcsa, most éppen felhőkbe burkolózva. Szép, ugye? Naná, hogy szép volt! Amint a kicsiny bennszülött törzs tagjai ott tolongtak álmélkodva a helikopter körül, azt vártam, mikor szédül elém a szőnyegre valamelyik. A tökéletes térhatás teljesen lenyűgözött minket olyannyira, hogy a majd egyórás filmet még egyszer megnéztük. Észre sem vettük, honnan, Juan távkapcsolója elébünk tolta a kis italhűtőt, amelynek készletét közben erősen megdézsmáltuk. Volt egy jelenet, a reptéren emlegetett bizonyítékról, ami különösen megragadta a figyelmemet. Juan levedlett anacondabőrt tartott a kezében, amelyet azután futószőnyeg módjára, szép óvatosan kigöngyölt és végigterített maga elé a fűre. A mozdulat hétköznapi volt, a kígyóbőr kevésbé. Csupán Klaus bírta ki ülve. Tizennyolc méternél ért véget… Aznap éjjel nehezen jött álom a szememre. A páratelt levegő, a trópusi klíma megtette hatását. Hűsítő zuhanyt vettem, ami jólesett ugyan, de nem sokat segített. Egy szál alsóban hanyatt vágódtam az ágyon, azután végigzongoráztam pár tévécsatornát. A National Geographicot kerestem, végül, ki tudja, hogyan, mégis valami bugyuta szappanopera közben
29
aludhattam el. Fülledt kábaságom nem tudom, meddig tarthatott, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy ülök az ágyban, és a szívem úgy pörög, mint egy tizenkét hengeres Ferrari-motor. A tévé még mindig halkan zümmögte együgyű párbeszédeit, és már kapcsoltam, hogy az imént valaki megbökdöste a vállamat. Talán abból az ökör sorozatból… vagy mégsem? Bágyadtan pislogtam körbe, és ekkor majdnem frászt kaptam. Phil ott terpeszkedett a szemközti falnál a fotelban. – Ah, a szentségedet! – csattantam fel. – Azt hittem, nem vagy ijedős típus, Olaf. Sosem voltál beszari fickó – mondta nyugodtan. – Mi a francot akarsz ilyen későn?! Nem válaszolt, csak kérdőn felém nyújtotta a kis lapos üvegcséjét. – Kell a fenének éjszakára! – morogtam. – Ha nem, nem – mondta és belekortyolt. – Ha itt akarsz aludni, akkor jó éjszakát! – jelentettem ki. Lekapcsoltam a tévét, és hanyatt dőltem. Erre kigyulladt a kis állólámpa. Kezdett kihozni a sodromból. – Mit szórakozol?! – El kell mondanom neked valamit. – Ne hülyéskedj, Phil! Nem érne rá reggel? – Nem. Tudtam, hogy a csucsukának már lőttek, legalábbis amíg Phil elő nem rukkol a halaszthatatlan gondjával, ezért enerváltan felültem megint. – Jacksonról akarok beszélni – kezdte. Lenyúltam az ágy mellé a pisztáciászacskóért, és beletörődve a lehangoló helyzetbe, rágcsálni kezdtem. Akkor még nem sejtettem, hogy a történet végére elfogy mind. – Tavaly a Joshua Tree Nemzeti Parkban voltunk hárman. Tudod, amolyan csörgőkígyók utáni kajtatás… Szóval, 30
