Chelsea Cain
A fúria
ULPIUS-HÁZ
A fordítás alapjául szolgáló mű: Chelsea Cain: Heartsick
Copyright © 2007 by Verite, Inc. Hungarian translation © Földváry Kinga, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010
Marc Mohannek, aki azután is szeretett, hogy elolvasta ezt a könyvet
2
Köszönetnyilvánítás Köszönettel tartozom írócsapatomnak: Chucknak, Suzynak, Marynek, Dianának és Barbarának. Tudom, hogy mindig ezt mondom, de valóban a ti munkátokon múlt minden. Köszönet ügynökömnek, Joy Harrisnek is és a Joy Harris Agency minden munkatársának (hello, Adam!), valamint szerkesztőmnek, Kelley Raglandnek, George Wittennek, Andy Martinnak és mindenkinek a St Martinnál. Maria Rejt, Katie James és a Pan Macmillan minden dolgozója: lököttek vagytok, és fantasztikusak mindannyian. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen remek embereket ismerhetek a könyvkiadás területén. Dr. Patricia Cain és dr. Frank McCullar orvosi tanácsokkal látott el, Mike Keefe és a kutyák pedig a Willamette mentén sétáltak velem, miközben olyan helyeket kerestem, ahol a hullákat partra vetheti a víz. Köszönet édesanyámnak, mindig, édesapámnak és Susannek, valamint kiterjedt és csodálatos családomnak (különös tekintettel nagynénéimre, a Cain Millerekre, valamint elegáns és erős nagyanyáimra). Roddy McDonnell, köszönet, hogy ilyen klasszul megtanítottál a párhuzamos parkolásra – még mindig erre a tehetségemre vagyok a legbüszkébb. Laura Ohm és Fred Lifton, köszönet az ennivalóért és a társaságért; az Oregonian magazinnál dolgozó barátaimnak pedig köszönöm, hogy írhatok nektek, és együtt lehetek veletek. Maryann Kelley, az utóbbi időben nagyon sokat gondoltam rád. Köszönet Wendy Lane-nek, a Lane PR cégtől, mert azok közül, akiknek valaha is írni szoktam, ő az egyetlen ember, aki ezzel a szóval válaszol: „Tökéletes.” Külön köszönet férjemnek, Marc Mohannek a hősies szerkesztői munkáért meg azért, hogy elviseli az én tévés sebészet iránti imádatomat, és köszönet lányunknak, Elizának, azokért a hosszú délutáni alvásokért. Eliza, ezt a könyvet nem olvashatod el huszonegy éves korodig. Komolyan mondom.
3
1
Archie egészen addig a pillanatig biztos abban, hogy ő az. Gerincében tompa melegség árad szét, látása elhomályosul, és ekkor már tudja, hogy Gretchen Lowell a gyilkos. Rájön, hogy elkábították, de már késő. Esetlenül a fegyvere után tapogat, de olyan ügyetlen, hogy éppen csak kiemeli sután az övtartójából, és maga elé tartja, mintha ajándékba akarná adni. A nő elveszi tőle, és mosolyog, miközben gyengéden homlokon csókolja. Aztán benyúl a kabátjába, kiveszi a mobiltelefont, kikapcsolja, és belepottyantja a táskájába. Archie mostanra már szinte megbénult, csak ül belesüppedve a bőrfotelbe a nő irodájában. De az agya olyan, mint egy kristálytiszta börtön. A nő letérdel mellé, ahogy egy gyermekhez szokás, és ajkát olyan közel tartja az övéhez, mintha csókolni akarná. Archie torkában lázasan ver a pulzusa. Nyelni sem tud. A nőnek orgonaillata van. – Ideje, hogy induljunk, drágám – suttogja. Aztán feláll, Archie-t pedig hátulról megemelik, a hóna alá nyúlva. Elöl egy vörös arcú, nagydarab férfi megfogja a lábát, és leviszik a garázsba, ahol beteszik a zöld Voyager hátsó ülésére – ezt az autót kereste Archie és akciócsoportja hónapok óta –, aztán a nő bemászik és ráfekszik. Archie érzi, hogy van még valaki a furgonban, hogy nem a nő volt a háta mögött, de nincs ideje végiggondolni mindezt, mert a nő lovagló ülésben ráül, térdével kétoldalt szorítja a derekát. A szemét már nem képes mozgatni, ezért aztán a nő elmeséli, mi történik vele. – Most felhajtom a jobb ingujjadat. Elszorítok egy vénát. Archie látómezejében megjelenik egy injekciós tű. Egészségügyi végzettség, gondolja. A női sorozatgyilkosok tizennyolc százaléka ápolónő. A furgon plafonjára mered. Szürke fém. Maradj ébren, győzködi magát. Jegyezz meg mindent, minden részletet, később még fontos lesz. Arra is gondol: ha még élek. – Most egy kis időre hagylak pihenni. – A nő elmosolyodik, és csinos, lapos arcát a szeme elé tartja, hogy jól lássa, szőke haja pedig az arcát súrolja, bár Archie ezt már nem érzi. – Később még bőven lesz időnk szórakozni. Nem tud válaszolni, most már pislogni is képtelen. Lélegzete hosszú, szaggatott és felszínes, szakaszokban tör fel. Nem látja, ahogy a nő a karjába szúrja a tűt, de feltételezi, hogy így történt, mert aztán már csak sötétség következik.
4
Amikor felébred, a hátán fekszik. Még mindig kótyagos, és beletelik egy percbe, míg rájön, hogy a vörös arcú férfi éppen föléhajol. Ebben a pillanatban, Archie öntudatának legelső pillanatában a férfi feje felrobban. Archie összerándul, ahogy a férfi vére és agyvelődarabok záporoznak rá, beborítva arcát és mellkasát, mintha leokádták volna valami meleg, darabos folyadékkal. Próbál megmozdulni, de keze és lába egy asztalhoz van kötözve. Érzi, amint egy forró darabka végigcsúszik az arcán, és a padlóra loccsan, és olyan erősen rángatja a kötelékeit, hogy felszakad a bőre, de hiába, a kötelek szilárdan tartanak. Öklendeznie kell, de a szája szorosan le van ragasztva, így az epe visszamegy a torkába, mire újra öklendezni kezd. Ég a szeme. Aztán meglátja a nőt, amint ott áll, ahová a férfi teste zuhanhatott, kezében tartva a pisztolyt, amellyel épp az imént végezte ki. – Azt akartam, hogy rögtön világos legyen számodra, mennyire elkötelezett vagyok irántad – szólal meg. – Hogy te vagy az egyetlen. – Azzal megfordul és elmegy. Archie pedig ott marad, és gondolkodhat az imént történteken. Nagyokat nyel, és minden erejét megfeszítve próbál nyugodt maradni és körülnézni a helyiségben. Egyedül van. A férfi holtan fekszik a földön. Gretchen eltűnt. A furgon sofőrje eltűnt. Archie pulzusa olyan vadul lüktet, hogy ez az egyetlen érzés, amit képes felfogni. Múlik az idő. Először azt hiszi, hogy egy műtőben van. Tágas tér, a falakat fehér kerámiacsempe borítja, és mindent eláraszt a neonfény. Egyik oldalról a másikra fordítja a fejét, és számos tálcán különféle műszereket lát, orvosi jellegű gépeket, a cementpadlón összefolyót. Újra nekifeszül a kötelékeinek, és rájön, hogy egy kórházi ágyra szíjazták. Mindenféle cső csatlakozik a testébe: katéter, infúzió. A szobának nincs ablaka, és enyhe, földre emlékeztető szagot érez valahol a tudata mélyén. Penész. Pince. Elkezd a zsarueszével gondolkodni. A többieket napokig kínozta a nő, mielőtt kihajította a hullákat. Vagyis ez azt jelenti, hogy még van ideje. Két nap. Talán három is. Ennyi idő alatt meg is találhatják. Henrynek elmondta, hogy hova készül, hogy a legújabb testről akart a pszichiáterrel konzultálni. Ő akart találkozni a nővel, hogy tanácsot kérjen tőle. Erre nem volt felkészülve. De a többiek majd összekapcsolják a dolgokat. Henry össze fogja kötni a kettőt. Ez lesz a legutolsó helyszín, ahová a nyomai vezetnek. Útközben felhívta a feleségét. Az lesz a legutolsó kapcsolat. Vajon mennyi idő telt el azóta, hogy elkapták? Újra itt van a nő. Az asztal túloldalán, nem azon, ahol a holttest még mindig a földön fekszik, és sűrűn, sötéten szivárog belőle a vér a szürke padlóra. Eszébe jut, ahogy a nő bemutatkozott – pszichiáter, aki abbahagyta a praktizálást, hogy inkább könyvet írjon. Olvasott az akciócsoportról, és azért telefonált, hátha tud segíteni. Mindannyian kész poklon mentek át. A nő pedig felajánlotta, hogy bemegy hozzá. Nem orvosi tanácsadásra, ahogy ő mondta. Csak beszélgetni. Már majdnem tíz éve dolgoztak az ügyön. Huszonhárom test három államban. Mindenkit alaposan megviselt az egész. A nő csoportos beszélgetésre hívott mindenkit, akit érdekelt a dolog. Csak beszélgetni. Archie maga is meglepődött, hogy milyen sokan mentek el a nyomozók közül. Talán az is közreját-
5
szott, hogy a nő gyönyörű volt. A dologban pedig az volt a legfurább, hogy működött. A nő értette a dolgát. Most lehúzza a fehér lepedőt Archie mellkasáról, ő pedig rájön, hogy meztelen. A nő laposan a szegycsontjára helyezi a tenyerét, és ő tudja, hogy ez mit jelent. Emlékezetébe véste a helyszínelők fotóit, a testeken látható összes horzsolást és égést. Ez a nő egyik kézjegye, a profil része. – Tudod, mi következik most? – kérdezi, és tudja, hogy Archie tisztában van vele. Beszélnie kell a nővel. Hogy időt nyerjen. A ragasztószalagon át artikulálatlan hangokat hallat, és fejével integet, hogy vegye le róla. A nő ujját az ajkához érinti, és megrázza a fejét. – Még nem – mondja lágyan. Újra felteszi a kérdést, ezúttal kicsivel keményebben. – Tudod, mi következik ezután? Archie bólint. A nő elégedetten elmosolyodik. – Épp ezért készítettem számodra valami különlegeset, kedvesem. – Mellette egy tálcán műszerek vannak, odafordul, és elvesz róla valamit. Egy szöget és egy kalapácsot. Érdekes, gondolja Archie, és maga is megdöbben, hogy ennyire kívülről tudja szemlélni önmagát, képes tárgyilagos maradni. Eddig az áldozatok kiválasztásában látszólag nem volt semmiféle rendszer – volt köztük férfi, nő, fiatal, öreg –, a testen található sérülések, noha egyre kidolgozottabb formában, feltűnően következetesek voltak. Szögeket eddig még soha nem használt a nő. Gretchen arcán öröm látszik. – Gondoltam, hogy értékelni fogod az újdonságokat. – Ujjával finoman végigtapintja Archie bordakosarát, míg megtalálja a bordát, amelyet keres, aztán a bőréhez támasztja a szög hegyét, és erősen rácsap a kalapáccsal. Archie érzi a robbanást, ahogy eltörik a bordája, és újra öklendezni kezd. Mellkasa lángol a fájdalomtól. Alig kap levegőt. Szeméből dől a könny. A nő letöröl egy könnycseppet kipirult arcáról, és megsimogatja a haját, aztán egy újabb bordát keres, és megismétli a műveletet. Aztán még egyet. Mire befejezi, hat bordát tört el. A szögről folyik a vér. Ekkor visszadobja a műszertálcára, ahol ártalmatlan csörrenéssel landol. Archie képtelen akár egy milliméternyire is megmozdulni anélkül, hogy metsző fájdalom hasítana belé, ilyet még soha életében nem érzett. Orrnyílása eldugult a nyálkától, a száján át nem tud levegőt venni, és tüdeje minden egyes tágulására már előre tudja, milyen kínszenvedés vár rá, de még így sem képes arra, hogy apró levegőket vegyen, ám mivel pánikba esett, képtelen lelassítani zihálását, ami úgy hangzik, mintha zokogna. Talán a két nap optimista feltételezés volt, gondolja. Talán most mindjárt meghal.
6
2
A mellkasán levő heg halvány volt és kidudorodott, a sarjszövet nem volt szélesebb, mint egy fonál. A bal mellbimbója alatt néhány ujjnyival kezdődött, onnan csupasz ösvényt vágva tett egy kanyart sötét mellszőrzetében, majd ívben visszakanyarodott a kezdőponthoz. Olyan alakú volt, mint egy szív. Archie állandóan tudatában volt, ahogy a kidudorodó bőr hozzáért az inge anyagához. Testén számtalan heg volt, de ez volt az egyetlen, amelyik mintha még mindig fájt volna. Archie tudta, hogy csupán fantomfájdalomról lehetett szó. Bőre alatt fáj egy törött borda, mely soha nem forrt össze tökéletesen. Egy heg nem fájna. Ennyi idő után semmiképpen nem. Megszólalt a telefon. Archie lassan odafordult, és tudta, mit jelent: egy újabb áldozat. Összesen két ember szokta hívni: a volt felesége és a volt partnere. Debbievel már beszélt aznap, így nem maradt más, csak Henry. A hívó nevére pillantott a mobilján, és gyanúja megerősödött. Felvette a telefont. – Igen – szólt bele. Lakása nappalijában ült, a sötétben. Nem így tervezte. Éppen csak leült néhány órával azelőtt, aztán lement a nap, ő pedig nem tudta rávenni magát, hogy felkapcsolja a villanyt. Ráadásul a nyomorúságos kis lakás, gyér bútorzatával és foltos szőnyegével talán valamicskét kevésbé volt lehangoló, ha sötétségbe burkolózott. Henry rekedtes hangja töltötte be a telefonvonalat. – Elkapott egy újabb lányt – mondta. Ennyi volt az egész. Az üres könyvespolc tetején a digitális óra kitartóan pislogott a szoba félhomályában. Egy óra harmincöt percet késett, de Archie sose vette a fáradságot, hogy beállítsa, inkább kiszámolta, hogy mennyi lehet az idő valójában. – Szóval újra össze akarják hívni az akciócsoportot – mondta Archie. Már korábban megmondta Henrynek, hogy akkor megy vissza, ha elfogadják a feltételeit. Megérintette az aktákat, melyeket Henry hetekkel előtte adott neki. Ott voltak az ölében, a mappában pedig szépen összegyűjtve a halott lányokról készült helyszíni fotók. – Két év telt el. Megmondtam nekik, hogy teljesen meggyógyultál, és készen állsz arra, hogy főállásban visszatérj. Archie elmosolyodott a sötétben. – Tehát hazudtál.
7
– Mondjuk inkább pozitív gondolkodásnak. Te fogtad el Gretchen Lowellt, akitől mindenki totál be volt fosva. Ez az új fickó? Máris megölt két lányt. És elkapott egy harmadikat. – Gretchen kapott el engem. – A dohányzóasztalon egy négyszögletes réz gyógyszeres doboz állt egy pohár víz mellett. Archie nem vacakolt poháralátétekkel. Az összevissza karistolt tölgyfa dohányzóasztal is a lakáshoz tartozott. Archie lakásában minden sebhelyes volt. – Te pedig túlélted. – Szünet következett. – Emlékszel? Hüvelykujja finom mozdulatával Archie kinyitotta a gyógyszeres dobozt, kivett három ovális, fehér tablettát, és bedobta őket a szájába. – A régi munkám? – Ivott a vízből, és máris megkönnyebbült, ahogy érezte a tablettákat a torkában lefelé haladni. Még a pohár is ott volt, amikor beköltözött. – Az akciócsoport vezetője. Még egy feltétel volt. A legfontosabb. – És a riporter? – Nem tetszik ez nekem – mondta Henry Archie várt. Túl sok mindent mozgattak már meg. Henry most már nem fog kihátrálni. Amellett Archie azt is tudta, hogy Henry szinte bármit megtenne érte. – A nő tökéletes – mondta Henry megenyhülve. – Láttam a képét. Tetszeni fog neked. Rózsaszín haja van. Archie lepillantott az ölében heverő aktákra. Ezt meg tudná csinálni. Nem kellene mást tennie, mint a kellő ideig tartani magát, és már működne is a terve. Kinyitotta a legfelső aktát. Szeme már megszokta a sötétséget, és ki tudta venni a sárban heverő kísérteties test halvány képét. A gyilkos első áldozata. Archie agya kipótolta a hiányzó színeket: az eperszínű kötélnyomokat a nyakon, a piros, hólyagos bőrt. – Mennyi idős a lány? – Tizenöt. Iskolából hazafelé tűnt el. A biciklijével együtt. – Henry szünetet tartott. Archie a csendből is kihallotta, milyen frusztrált. – Semmink sincs. – Narancs riasztás? – kérdezte Archie. – Fél órája kiadtuk – mondta Henry. – Fésüljétek át a környéket. Kutyákkal, mindennel. Küldjetek egyenruhásokat minden lakáshoz. Látott-e bárki valamit azon az útvonalon, ahol a lány haladt volna. – Szigorúan véve holnap reggelig még nincs megbízásod. – Akkor is csináljátok – mondta Archie. Henry tétovázott. – Készen állsz erre az egészre, ugye? – Mikor tűnt el? – kérdezte Archie. – Hat tizenötkor. Már halott, gondolta Archie. – Gyere értem egy félóra múlva – mondta.
8
– Egy óra – válaszolta Henry kis szünet után. – Igyál kávét. Majd küldök egy kocsit. Archie még néhány percig ült a sötétben, miután letette a telefont. Csend volt. A felső lakásból sem dübörgött a tévé; nem hallatszottak lépések a feje fölött; csak a közlekedés lüktető pulzusa az esőben, a ventilátorból jövő folyamatos légáramlat és a haldokló hűtőgép motorjának zörgő bugása. Rápillantott az órára, és kiszámolta, mennyi az idő. Nem sokkal múlt este kilenc. A lány már majdnem három órája eltűnt. Archie azt érezte, hogy melege van, és elbágyadt a tablettáktól. Három óra alatt nagyon sok kárt lehet tenni valakiben. Felemelte a kezét, lassan kigombolta ingén a felső gombokat, jobb kezével benyúlt a szövet alá, rátette a bordáira, és ujjait végigjártatta a bőrét behálózó vastag hegeken, míg meg nem találta a szívet, amit Gretchen Lowell vésett rá. Tíz éven át dolgozott a Gyönyörű Gyilkos Akciócsoportban, az északnyugati országrész legeredményesebb sorozatgyilkosának nyomában. Életének egynegyedét azzal töltötte, hogy bűnügyi helyszíneken hajolt holttestek fölé, boncolási jegyzőkönyveket lapozott végig és próbált eligazodni a nyomok között; mögötte volt mindez a rengeteg munka, és Gretchennek mégis sikerült csapdába csalnia. Most Gretchen börtönben volt, Archie pedig szabadon. Fura. Néha még mindig úgy érezte, mintha fordítva lenne.
9
3
Susan nem akart ott lenni. Gyermekkorának otthona tele volt zsúfolva mindennel, és aprócska viktoriánus szobái cigarettától és szantálfától bűzlöttek. Az aranyszínű, használtan vett kanapén ült a nappaliban, időről időre az órájára pillantott, hol keresztbe rakta a lábát, hol visszavette, és ujjai köré csavargatta a haját. – Kész vagy már? – kérdezte végül az anyjától. Susan anyja, Bliss, felnézett munkájából, amit a dohányzóasztalként szolgáló nagy fa drótorsón terített ki maga előtt. – Mindjárt – felelte. Minden évben ugyanazon az estén Bliss jelképesen elégette Susan apjának hasonmását. Susan tudta, hogy az egész őrültség, de Blissnél egyszerűbb volt, ha az ember ráhagyta a dolgokat. Bliss egy harminc centi magas apafigurát készített göngyölt szalmából, barna cukorspárgával átkötve. A dolog fejlődő tendenciát mutatott. Az első évben az udvaron szedett, elszáradt füvet használta, de az túl vizes volt, és nem gyulladt meg. Kerozin kellett, hogy lángra lobbanjon, és a szikráktól begyulladt a komposzt. A szomszédok kihívták a tűzoltókat is. Most már Bliss előrecsomagolt szalmát vásárolt egy kisállat-kereskedésben. Nejlonzsákban árulták, rajta egy nyuszi képével. Susan eredetileg azt mondta, hogy idén nem jön el, de mégis ott ült, és nézte, ahogy anyja a spárgát egyre szorosabbra és még szorosabbra tekeri a kis szalmaember combja körül. Bliss elvágta a spárgát, csomóra kötötte a szalmabábu bokájánál, és szívott egy jókorát a cigarettáján. Ez volt maga Bliss: zöld algát ivott, és mentolos cigarettát szívott. Tele volt ellentmondással. Nem használt sminket, kivéve a vérvörös rúzst, azt viszont, kivétel nélkül, mindennap. Nem volt hajlandó szőrmét viselni, kivéve régi leopárdbőr kabátját. Lakto-vegetáriánus volt, de a tejcsokoládét megette. Susan mindig úgy érezte magát mellette, mint aki kevésbé szép, kevésbé ragyogó, kevésbé őrült. Susan azt bármikor bevallotta volna, hogy Bliss-nek és neki két közös vonása van: mindketten hittek a hajban rejlő művészi lehetőségekben, és rendkívül rossz ízlésük volt a férfiakkal kapcsolatban. Bliss hivatásszerűen hajat vágott, a saját hidrogénezett hippitincsei a derekáig értek. Susan pedig festette a haját, álláig érő bubifrizurája hol méregzöld, hol ultraibolya, legújabban pedig vattacukor-rózsaszín árnyalatban pompázott. Bliss elégedett bólintással mérte végig keze munkáját.
10
– Így ni – közölte. Felállt a padlóról, ahol eddig törökülésben ült, és kiviharzott a konyhába, hogy csak úgy röpködtek utána a rasztatincsek. Egy pillanattal később újra felbukkant, kezében egy fényképpel. – Gondoltam, ezt hátha szeretnéd – mondta. Susan kézbe vette a színes fényképet. A képen ő volt látható apró gyerekként, ahogy az udvaron áll apjával. Apjának még megvolt a sűrű szakálla, és lehajolt, hogy elérje kislánya kezét; ő pedig ragyogó arccal nézett fel rá, pufók arcából kivillanó apró fogakkal. Barna haja két kócos copfba kötve, piros ruhája pedig piszkos volt; apja pólót viselt, lyukas farmerrel. Mindketten napbarnítottan, mezítláb álltak, és tökéletesen boldognak látszottak. Susan még soha nem látta ezt a képet. Erezte, ahogy széles hullámban elönti a szomorúság. – Hol találtad? – kérdezte. – A régi papírjai között volt egy dobozban. Susan apja akkor halt meg, amikor ő tizennégy éves volt. Ha most rágondolt, mindig kedvesnek és bölcsnek látta, maga volt az atyai tökéletesség mintaképe. Azt is tudta, hogy a helyzet nem volt ilyen egyszerű. De mióta már nem volt köztük, Bliss és ő maga is széthullott, tehát amíg élt, valamiféle kiegyensúlyozó hatást biztos gyakorolhatott rájuk. – Nagyon szeretett téged – mondta Bliss halkan. Susan legszívesebben cigarettára gyújtott volna, de miután egész gyerekkorát azzal töltötte, hogy előadást tartott Blissnek a tüdőrákról, nem szívesen dohányozott a közelében. Az olyan lett volna, mintha bevallaná a vereségét. Úgy tűnt, Bliss szeretne valami anyait mondani. Felemelte a kezét, és elsimította Susan rózsaszín hajának egy tincsét. – Kifakult a színe. Gyere be az üzletbe, és felfrissítem. Ez a rózsaszín jól áll neked. Nagyon csinos vagy. – Nem vagyok csinos – mondta erre Susan, és elfordult. – Feltűnő vagyok. Az nem ugyanaz. Bliss visszahúzta a kezét. A hátsó udvar sötét volt, és nyirkos. A hátsó veranda lámpájának fénye félkörben sáros füvet és elpusztult varjúhájat világított meg, amit túl közel ültettek a házhoz. A szalmabábu a rézbográcsban volt. Bliss előrehajolt, és a fehér műanyag gázgyújtóval meggyújtotta a szalmát, aztán hátralépett. A szalma pattogott és tüzet fogott, aztán a lángok feljebb kúsztak a kis szalmaember testén, míg végül teljesen körülfonták. Apró karjait szélesre tárta, mintha pánik lett volna rajta úrrá. Aztán minden emberi forma eltűnt a narancsos lobogásban. Susan és Bliss minden évben elégette Susan apját, hogy el tudják engedni, és tovább tudjanak lépni az életben. Legalábbis ez volt az alapgondolat. Talán ha valaha működne a dolog, majd abba is hagyhatnák. Susan szeme megtelt könnyel, és elfordult. Mindig ez történt. Az ember azt gondolja magáról, hogy érzelmileg kiegyensúlyozott, és erre jött a halott apja a születésnapjával, meg az őrült anyja, aki ennek emlékére, lángra gyújt egy szalmababát. – Mennem kell – mondta Susan. – Találkoznom kell valakivel.
11
4
A klubban vágni lehetett a cigarettafüstöt. Susan szeme már égett tőle. A pulton fekvő cigarettásdobozból kihúzott még egy szálat, rágyújtott, és szívott egyet belőle. A zene a padlóból is dübörgött. Végigkígyózott a falak mentén, felkúszott a bárszékeken, végigfúrta magát Susan lábain át, és a pult rézteteje is berezonált tőle. Susan figyelte, ahogy a sárga cigarettásdoboz ugrált a pult tetején. Sötét volt. Abban a klubban mindig sötét volt. Szerette, ahogy ott ülhetett, és el tudott rejtőzni a közvetlenül mellette ülő ember tekintete elől is. Jól bírta az italt, de a kelleténél eggyel többet ivott már. Ezen elgondolkodott. Valószínűleg a szedres martini lehetett az. Vagy esetleg a Pabst sör. Agya homályos volt az italtól, és tenyerét a bárpultra szorította, míg elmúlt az érzés. – Kimegyek egy kis levegőt szívni – mondta a mellette levő férfinak. Ordítva mondta, hogy a zenét túlkiabálja, de a klub dübörgő alapzaja minden más hangból kiszívta az életerőt. A bejárati ajtó a táncparkett másik oldalán volt, és ahogy átverekedte magát a hétfő esti tömegen, az ital hatását túlzottan óvatos léptekkel ellensúlyozta, felszegett, egyenesen tartott fejjel, karjait az oldalától néhány centire eltartva, mereven előrenézve, égő cigarettával. Senki nem táncolt ebben a klubban. Csak álltak mindenhol, összeért a válluk, és a ritmusra rázták a fejüket. Susan csak úgy tudott átjutni az emberek között, ha megérintette őket, hogy adjanak helyet, egy-egy vállat, felkart, és akkor néhány centire visszahúzódtak, hogy elmehessen köztük. Érezte, hogy tekintetükkel követik. Susan jól tudta, hogy vonzza az emberek figyelmét. Valójában nem is volt igazán csinos. Külseje az 1920-as évekbe illett: széles arc magas homlokkal, mely elvékonyodva keskeny állban végződött, mindezt karcsú végtagok, rózsabimbó formájú száj és lapos mell egészítette ki. Állig érő haja és egészen rövid frufruja még inkább megerősítette azt a benyomást, mintha egy félnótás, izgága bakfis volna a húszas évekből. Határozottan a „feltűnő” volt rá a helyes kifejezés. A rózsaszín haj nélkül még akár szép is lehetett volna, de ez elvonta a figyelmet vonásai szépségéről, és sokkal keményebb külsőt kölcsönzött neki. És lényegében véve ez volt vele a célja. Elért az ajtóhoz, átnyomakodott a kidobóember mellett, és érezte, ahogy elborítja a friss, hűvös levegő. A klub az Óvárosban volt, amit nem sokkal korábban még „Zűrös Város” néven emlegetett mindenki. Annak idején, amikor Portlandet még „Rönkvárosnak” hívták, ebben a részében virágzó üzlet volt a matrózrablás, és favágók meg tengerészek ezreivel történt meg, hogy betértek egy kocsmába vagy bordélyba, aztán egy hajó rakodóterében ébredtek. Mostanában Portland legjelentősebb üzletága a turizmus volt meg a high-tech; az Óvárosban egyre több patinás századfordulós téglaépületet alakítottak át stúdiólakássá, az
12
emberrablásnál használt alagutakon pedig – tizenkét dollárért idegenvezetéssel – bárki körbe is mehetett. Idővel minden megváltozott. Susan a nedves betonra dobta félig szívott cigarettáját, bakancsa sarkával eltaposta, aztán a klub téglafalának támaszkodott, és behunyta a szemét. – Kérsz egy jointot? Kinyitotta a szemét. – Baszd meg, Ethan – mondta –, úgy megijesztettél, majd' beszartam. Azt hittem, nem hallottál bent. Ethan vigyorgott. – Közvetlenül mögötted jöttem. – Az esőt hallgattam – folytatta Susan, és felemelte állát a csillogó hátsó utca felé. Lassan Ethanra mosolygott. Még csak alig két órája ismerte, de már kezdett gyanakodni, hogy a fiú teljesen belehabarodott. Bár nem az ő zsánere volt. Húszas éveinek vége felé járt, abban a sajátos punk-rock stílusban. Valószínűleg mindennap kordnadrágot és kapucnis pulóvert hordott. Öt másik fickóval lakott egy lepukkant házban a város egyik olcsó negyedében. Nyolc éve egy lemezboltban dolgozott, három együttesben játszott, Iggy Popot hallgatott, meg Velvet Undergroundot. Marihuánát szívott, és sört ivott, de nem az olcsóbb fajtából. – Van one-hit pipád? – kérdezte Susan. Ethan boldogan bólintott. – Sétáljunk egyet a tömb körül – felelte Susan, aztán kézen fogta, és karját lóbálva kivezette az egyenletesen szitáló portlandi esőbe. A srác megtöltötte az üvegpipát, miközben sétáltak, és az első szíváshoz odanyújtotta neki. Susan megszívta, és érezte, ahogy tüdejében elárad a kellemes égő érzés, mielőtt kilélegezte volna. Aztán a pipát a fiú szájába tette, és tovább vezette az épület sarka mögé, mely mellett éppen elhaladtak. A városnak ebben a részében nem volt túl nagy a forgalom éjszaka. Arcát egészen közel nyomta a fiú arcához. Ethan magasabb volt, így fel kellett néznie rá. – Szeretnéd, hogy leszopjalak? – kérdezte komoly arccal. A srác arcán az a fajta bamba mosoly jelent meg, amikor egy fickó el se akarja hinni, hogy milyen szerencséje van. – Hú, naná. Susan visszamosolygott rá. Tizennégy éves volt, amikor először szopott le valakit. Igen jó tanára volt. – Tényleg? – Fejét eltúlzott meglepetéssel félrehajtotta. – Fura. Pedig egyszer se vetted fel a telefont, amikor hívtalak. – Mi van? Az orruk szinte összeért. – Tizenegy üzenetet hagytam, Ethan. Molly Palmerrel kapcsolatban. A fiú arcáról eltűnt a mosoly, és szemöldöke között egy pénzbedobó nyílásra emlékeztető barázda jelent meg. – Tessék? – Ő volt a barátnőd az egyetemen, nem igaz? Egyszer se mesélt a szenátorral való kapcsolatáról?
13
Ethan megpróbált hátralépni, aztán rájött, hogy fal van mögötte, így sután fészkelődött, majd végül úgy döntött, hogy inkább keresztbe teszi a karját. – Egészen pontosan ki vagy te? – Évek óta rebesgették, hogy a szenátor dugta a gyerekei kamasz bébiszitterét – mondta Susan. Közvetlenül a fiú előtt állt, és egy tapodtat sem mozdult arrébb; olyan közel volt hozzá, hogy látta a félig nyitott szájában összegyűlt nyálat is. – Igaz ez, Ethan? Említett valaha bármit? – Esküszöm az istenre – mondta Ethan, minden szótagot megnyomva, miközben mindenhová nézett, csak Susanra nem –, semmit nem tudok az egészről. Megszólalt a telefon. Susan nem mozdult. – A tiéd vagy az enyém? – kérdezte. – Nekem nincs mobilom – dadogta Ethan. Susan felvonta a szemöldökét. – Akkor csak én lehetek – mondta, és rántott egyet a vállán. Benyúlt a táskájába, előkotorta a mobilját, és felvette. – Halló? – Van egy munkám számodra. Elfordult Ethantól, és néhány lépést tett. – Ian? Te vagy az? Éjfél elmúlt. – De ez fontos. – Rövid szünet következett. – Hallottál az eltűnt lányokról, ugye? – Igen? – Van még egy. A polgármester ma este rendkívüli ülést hívott össze. Újra felállítják a Gyönyörű Gyilkos Akciócsoportot. Mindketten itt vagyunk, Clay meg én is. Azt hiszem, ez most nagy lehetőség, Susan. Szeretnénk, ha te írnád meg. Susan Ethanra pillantott. A srác a kezében tartott marihuánás pipát bámulta, és kissé kábultnak tűnt. – Zsaruk és sorozatgyilkosok? – kérdezte. – A polgármester megengedi, hogy legyen az akciócsoportban egy sajtós is. Nem akarják, hogy megismétlődjön az a Gyönyörű Gyilkos-sztori. Le tudsz jönni holnap korán reggel – mondjuk, olyan hat körül –, hogy beszéljünk róla? Susan megnézte az óráját. – Reggel hatkor? – Aha. Újra Ethan felé nézett. – Igazság szerint épp valami máson dolgozom – suttogta Iannak. – Akármiről legyen is szó, ez fontosabb. Majd reggel megbeszéljük. Feje még mindig kótyagos volt az italtól. – Oké – egyezett bele. Lecsukta a telefont, és az ajkába harapott. Aztán viszszafordult Ethanhez. Hónapokba telt, míg a nyomára bukkant. Abban sem volt biztos, hogy még tartotta a kapcsolatot Molly-val. De semmi más vonalon nem tudott elindulni. – A helyzet a következő – mondta a srácnak. – A média épp elég sokáig hagyta figyelmen kívül a szóbeszédet. Én viszont most ki fogom
14
nyomozni, hogy mi történt. Aztán pedig meg fogom írni. – A fiú szemébe nézett, és nem engedte el a tekintetét, mert azt akarta, hogy Ethan lássa az arcát, lásson a rózsaszín hajon túl is, és értse meg, hogy milyen komolyan beszél. – Mondd ezt meg Mollynak. Mondd meg, hogy biztonságban lesz. És hogy engem az igazság érdekel. Mondd meg neki, hogy amint készen áll rá, hogy beszéljen a történtekről, én meg fogom hallgatni. – A csepergő esőből időközben bágyadt szitálás lett. A fiú kezébe nyomott egy névjegyet. – A nevem Susan Ward. A Heraldnál dolgozom.
15
5
Az Oregon Herald főbejáratát csak reggel fél nyolckor nyitották ki, ezért Susan kénytelen volt az épület déli oldalán található rakodókaput használni. Négy óra alvás volt mögötte. Aznap reggel már egy órát kutatott az interneten, és próbált képbe kerülni a legutolsó eltűnt lánnyal kapcsolatban, ezért még a zuhanyozást is feláldozta, amitől a haja még mindig enyhén cigaretta- és sörszagot árasztott. Összefogta, és sima fekete nadrágot vett, hosszú ujjú fekete pólóval. Aztán az egészet megkoronázta egy kanárisárga edzőcipővel. Semmi értelme azért teljesen unalmasnak lenni. Az éjszakai biztonsági őr előtt felvillantotta újságíró-igazolványát, és látta, hogy a pufók színes bőrű srác végre elverekedte magát A két torony végéig, és pont belekezdett A király visszatérbe. – Milyen a könyv? – kérdezte. A srác megvonta a vállát, és alig pillantott rá, miközben megnyomta a gombot, és beeresztette az alagsorba. A Herald épületében három lift volt. Egyszerre mindig csak egy működött közülük, azzal felment az ötödikre. A Herald székhelye Portland belvárosában volt. Gyönyörű belváros volt, tele impozáns épületekkel, melyek még abban az időben épültek, amikor Portland volt az északnyugati országrész legnagyobb kikötője. Az utcákat fasor szegélyezte, és jó volt rajtuk biciklizni, rengeteg park is volt, és minden háztömbnél valami köztéri műalkotás. Ebédszünetben az irodák dolgozói a sakkozó hajléktalanok mellett lebzseltek a Pioneer Square-en, az utcazenészek a vásárlóknak szerenádoztak, és mivel Portland mégiscsak Portland volt, valaki mindig tiltakozott valami ellen. Mindennek az elegáns sürgésforgásnak a közepén állt a Herald épülete, egy nyolcszintes tégla- és homokkő épületbehemót, amit Portland jó polgárai már annak idején is csúnyának tartottak, az 1920-as években, amikor épült, és azóta sem változott róla a véleményük. Ami báj még szorult belé, azt is mind eltüntette egy félresikerült renoválás a hetvenes években, ami minden bizonnyal a lehető legrosszabb évtized lehetett bárminek a renoválására. Szürke ipari padlószőnyeg, fehér falak, alacsony, elemes mennyezetek, neon fénycsövek. Ha nem lettek volna a bekeretezett írások, melyek a termek falán és a dolgozók átlagosnál is jobban összezsúfolt asztalainál sorakoztak, az egész akár egy biztosítási ügynökség is lehetett volna. Amikor Susan elképzelte, milyen lehet egy újság szerkesztőségében dolgozni, lelki szemei előtt pezsgő káosz, színek és hadaró kollégák jelentek meg. A Herald viszont hangtalan volt és kimért. Ha az ember tüsszentett egyet, mindenki odafordult, hogy megszemlélje.
16
A lap független volt, ami annyit tett, hogy az ország azon kevés fontosabb napilapjai közé tartozott, melyek nem voltak valamelyik részvényes lánc tagjai. Az 1960-as évek óta egy faipari mágnáscsalád tulajdonában volt, akik egy másik faipari mágnáscsaládtól vették meg. Az új mágnások új kiadót is hoztak be, egy Howard Jenkins névre hallgató volt PR-vezetőt New Yorkból, hogy vigye a céget, és az újság azóta három Pulitzer-díjat nyert. Ami jó dolognak számított Susan szerint, mert az újságpapírt félretéve, manapság már nem volt túl nagy üzlet faipari mágnásnak lenni. Az ötödik emelet olyan csendes volt, hogy Susan még a vízhűtő berregését is hallotta. Körbepillantott a központi helyiségen, ahol alacsony falú kuckók sora adott helyet a Herald hír és magazin stábjának. Néhány segédszerkesztő ott ült az asztala fölé görnyedve, és szomorú képpel pislogtak számítógépük képernyőjére. Susan kiszúrta Nedda Carsont, a hírszerkesztő-helyettest, aki épp a folyosón ballagott végig, kezében a szokásos nagy bögre teával. – Ott vannak bent – mondta Nedda, és fejével az egyik kisebb tárgyaló felé biccentett. – Kösz – felelte Susan. – Az ajtó melletti üvegtáblán keresztül már látta Ian Harpert. Ő volt Jenkins egyik első zsákmánya, akit a New York Timestól csábított el, és ő volt a lap egyik sztár szerkesztője. Susan odalépett az ajtóhoz, és megkopogtatta az üveget. Ian felnézett, és intett, hogy jöjjön be. A szoba kicsi volt, fehér falakkal, egy tárgyalóasztallal, négy székkel és egy poszterrel, ami a Herald dolgozóit a hulladék újrafelhasználására biztatta. Ian az egyik szék háttámlájára támaszkodott. Mindig így gubbasztott a székeken. Susan úgy gondolta, talán azért, mert a magasságtól erősebbnek érezte magát, de talán csak így volt neki kényelmesebb. Clay Lo hírszerkesztő az asztal túloldalán ült, Iannel szemben, tésztaképét az egyik kezébe támasztva, félrecsúszott szemüveggel. Susan egy pillanatig azt hitte, hogy alszik. – Jesszus – szólalt meg Susan –, azt ne mondjátok, hogy egész éjjel itt voltatok. – Ötkor volt egy szerkesztőségi megbeszélésünk – válaszolta Ian. Kezét az egyik szék felé lendítette. – Foglalj helyet. – Ian fekete farmert, fekete Converse edzőcipőt és fekete zakót viselt, ami alatt egy fakó pólón John Lennon képe volt látható a Szabadságszobor előtt. Ian legtöbb pólója azt az üzenetet hivatott sugározni, hogy New Yorkból jött. Clay felnézett, és elcsigázott tekintettel Susan felé bólintott. Előtte az asztalon egy csésze kávé volt a földszinti büféből. A termosz legaljáról lehetett. Susan látta a műanyag csésze pereménél a zaccot. Leült, elővette táskájából a jegyzetfüzetét meg egy tollat, kitette őket az asztalra, és megkérdezte: – Mi a helyzet? Ian sóhajtott, és kétoldalt megérintette a fejét. A gesztus elméletileg azt sugallta, hogy mélyen elgondolkodott, de Susan tudta, valójában csak azt akarta ellenőrizni, hogy a haja nem szabadult-e ki rendezett, rövid kis copfjából.
17
– Kristy Mathers – mondta Ian, és kezével végigsimította mindkét halántékát. – Tizenöt éves. Az apjával él, aki taxisofőr. Csak akkor vette észre, hogy eltűnt a lány, amikor tegnap este hazaért. Utoljára iskolából hazafelé látták a gyereket. Susan mindezt már tudta a reggeli hírekből. – A Jefferson Középiskolából – tette hozzá. – Igen – mondta Ian. Felemelte az előtte levő heraldos bögrét, egy percig a kezében tartotta, aztán visszatette az asztalra, anélkül hogy egy kortyot ivott volna belőle. – Három lány. Három középiskola. Minden iskolához rendőri osztagot rendelnek biztonsági okokból. – Biztos, hogy a lány nem csak a barátjával ment randizni, vagy a Hot Topicban vásárolni, vagy valami hasonló? – kérdezte Susan. Ian megrázta a fejét. – Egy szomszédnál kellett volna gyerekre vigyáznia. Nem jelent meg. Nem telefonált. Elég komolyan veszik az ügyet. Mit tudsz a Gyönyörű Gyilkos Akciócsoportról? Susan érezte, ahogy karja libabőrös lesz a hírhedt sorozatgyilkos említésétől is. Ianről Clayre pillantott, aztán vissza Ianre. – Mi köze ennek az egésznek a Gyönyörű Gyilkoshoz? – kérdezte. – Mit tudsz az akciócsoportról? – tette fel Ian újra a kérdést. – Gretchen Lowell megölt egy csomó embert – válaszolta Susan. – A Gyönyörű Gyilkos Akciócsoport tíz éven át próbálta elkapni. Aztán túszul ejtette az akciócsoport vezető nyomozóját. Ez már több, mint két évvel ezelőtt volt. Mindenki azt hitte, hogy a fickó meghalt. Én éppen hálaadásra jöttem haza az egyetemről, amikor történt. A nő feladta magát. Csak így lazán. A fickó majdnem meghalt. A nőt lecsukták. Én visszamentem az egyetemre. – Clay felé fordult. – Bár azóta is folyton hozzá kötnek újabb gyilkosságokat, nem? Azt hiszem, még vagy húsz másik áldozatot bevallott az első évben, miután letartóztatták. Egykét havonta, vagy valahogy úgy, előáll egy újabbal. Ő volt az egyik nagy pszichopatánk. – Susan idegesen kuncogott. – Mármint nagy, abban az értelemben, mint ijesztő, brutális és agyafúrt, nem mint szuperklassz. Clay összekulcsolta kezét az asztalon, és jelentőségteljesen Susanra nézett. – A zsarukkal nem voltunk túl kíméletesek. Susan bólintott. – Emlékszem. Hihetetlen mennyiségű rossz sajtót kaptak. Egy csomó frusztráció meg félelem mindenhol. Meg néhány vitriolos glossza. De végül hősök lettek. Volt az a könyv is, nem igaz? És vagy ezer, személyes hangú cikk Archie Sheridanről, a hős zsaruról. – Visszatért – szólalt meg Ian. Susan előrehajolt. – Ne már. Úgy tudtam, betegállományban van. – Ott is volt. Rábeszélték, hogy jöjjön vissza, és vezesse az új akciócsoportot. A polgármester szerint el tudja kapni ezt az új fickót. – Úgy, ahogy Gretchen Lowellt elkapta? – Hát, a „majdnem belehal” rész nélkül, igen. – Vagy a glosszák nélkül? – kérdezte Susan.
18
– Itt jössz a képbe te – mondta Ian. – Legutóbb nem jutottunk a közelébe. Úgy gondolják, hogy ha most odaengednek, hogy kövessük az egész folyamatot, akkor talán kevésbé hajlunk arra, hogy ujjal mutogassunk, és vihogva gúnyolódjunk rajtuk. Ezért aztán megengedik, hogy kövessük Sheridan munkáját. – Miért pont én? – kérdezte szkeptikusan. Ian megvonta a vállát. – Külön kérték, hogy te legyél. Legutóbb még nem voltál itt. Ráadásul író vagy. A bölcsészdiploma kevésbé aggasztja őket, mint egy újságíróiskolai végzettség. – Újra megérintette a fejét kétoldalt, ezúttal talált is egy apró kósza tincset, amit visszasimított a helyére. – Nem akarnak riportert. Nem akarnak áskálódást. Személyes hangot akarnak. Ráadásul te is a Cleveland High középiskolába jártál. – Tíz évvel ezelőtt – jegyezte meg Susan. – Onnan tűnt el az első lány – mondta Ian. – Ez is egy kis szín. Továbbá, zseniális vagy a magazinműfajban. A sorozat dolgokat kifejezetten klasszul írod meg. Van hozzá érzéked. Jenkins meg van győződve arról, hogy ez a belépőnk a következő Pulitzerhez. – Csípős hangú esszéket szoktam írni tűzesetek áldozatairól és megmentett háziállatokról. – Már rég szerettél volna valami komolyat csinálni – válaszolta Ian. Elárulja nekik? Susan egy percig tollával ütögette a noteszét, aztán óvatosan letette a tollat az asztalra. – Igazság szerint kezdtem egy kicsit utánajárni az egész Castle szenátor dolognak. A hatás olyan volt, mintha ott, a helyszínen, az asztal tetején elkezdett volna maszturbálni. Egy pillanatra tökéletes csend lett. Aztán Clay lassan kihúzta magát a székben. Ianre pillantott, aki a széke hátán ült, kezével a térdén, kihúzott derékkal. – Azok csak pletykák – mondta Ian. – Semmi több. Molly Palmernek csomó pszichológiai problémája volt. Nincs ott semmi. Az egész csak egy rágalomhadjárat. Hidd el. Nem éri meg, hogy arra vesztegesd az idődet. És nem a te vonalad. – Tizennégy éves volt – mondta erre Susan. Ian felemelte a bögréjét, de megint nem ivott egy kortyot sem. – Beszéltél vele? Susan egy ujjnyival mélyebbre süllyedt a székében. – Nem tudom elérni. Ian önigazoló kis horkantást hallatott, és visszatette a bögrét az asztalra. – Méghozzá azért, mert nem akarja, hogy elérjék. Folyton a fiatalkorúak börtönében kötött ki. Egy csomószor volt rehabon is. Szerinted én nem jártam utána abban a pillanatban, amikor megérkeztem a városba? Össze van kavarva. Középiskolás volt, hazudott néhány barátjának, aztán a hógolyóból lavina lett. Pont. – Összevonta a szemöldökét. – Akkor most akarod a sorozatgyilkos akciócsoport álomsztorit, vagy adjam Dereknek?
19
Susan összerándult. Ő és Derek Rogers egy időben kerültek a laphoz, és az első perctől fogva versengtek egymással. Karba tette a kezét, és végiggondolta a meglehetősen vonzó lehetőséget, hogy esetleg soha többé nem kell rendőrkutyákról cikket írnia. De azért voltak kételyei is. Ez a téma fontos volt. Élet-halál volt a tétje. És bár ezt soha senkinek nem vallotta volna be a szobában tartózkodók közül, ő ezt nagyon komolyan vette. Meg akarta kapni a sztorit. Csak nem ő akart lenni az, aki elbaltázza. – Négy részre gondoltunk – folytatta Ian. – Mindegyik sztori az A-egyes hasábról indul. Te követed Archie Sheridant. Megírod, amit látsz. Ez az egyetlen feladatod. Ha akarod. Címlap. – Azért, mert lány vagyok, ugye? – Törékeny virág – mondta Ian. Ian nyert egy Pulitzert még akkor, amikor a Timesnál dolgozott. Egyszer megengedte Susannek, hogy kézbe vegye a medált. Most, ahogy ott ült, Susan szinte érezte az érme súlyát a kezében. – Rendben – mondta, és érezte, hogy felgyorsul a pulzusa. – Akarom a sztorit. Ian elmosolyodott. Amikor mosolygott, határozottan jóképű volt, és ezt ő is tudta. – Pompás. – Tehát? – kérdezte Susan, miközben összecsukta a noteszét, és készült felállni. – Hol találom meg? – Odaviszlek háromkor – felelte Ian. – Sajtótájékoztató lesz. Susan megmerevedett. Most, hogy elszánta magát, már alig várta, hogy nekiláthasson. – De látnom kell, ahogy dolgozik. – Még szüksége van egy kis időre, hogy rendbe szedje magát. – Ian arckifejezése egyértelművé tette, hogy erről nincs mit tárgyalni. Egy fél nap. Eltűntszemélyes ügyekben ez egy emberöltőnek számított. – Addig mit csináljak? – kérdezte Susan. – Fejezd be a többi munkádat – válaszolta Ian. – És tudj meg mindent, amit csak lehet. – Felemelte a nyomdafestéktől maszatos irodai telefont, aztán leült az asztalra, és megnyomott rajta néhány gombot. – Derek? – szólt bele. – Be tudnál jönni? Derek Rogersnek nagyjából egy nanoszekundumra volt szüksége, hogy megérkezzen a tárgyaló ajtajához. Derek annyi idős volt, mint Susan, ami belőle mindig kihozta a versenyszellemet, ahogy őszintébb pillanataiban bevallotta magának. Dél-Dakotában járt főiskolára fociösztöndíjjal, és miután egy sérülés után ki kellett szállnia a csapatból, a sportújságírás mellett döntött. Most idejét a Herald bűnügyi és városi asztalai között osztotta meg. Még mindig úgy nézett ki, mint egy sportoló, szögletes állal és egyenes vonásokkal, meg azzal a cowboyos járással, mintha kicsit O-lába lett volna. Susan gyanította, hogy a haját is be szokta szárítani. De ma nem volt rajta a zakója, és a szeme is elcsigázottnak tűnt. Susanben felmerült, hogy talán az ő élete is izgalmasabb, mint ahogy felté-
20
telezte róla. Derek rámosolygott, és megpróbált a szemébe nézni. Mindig ezt csinálta. Susan viszont továbbra is elkapta a tekintetét. Derek projektort és laptopot hozott magával, meg egy doboz fánkot. A dobozt letette az asztalra, és kinyitotta. A helyiséget émelyítően édeskés illat töltötte be. – A Krispy Kreme-től hoztam – mondta. – Egész Beavertonig autóztam érte. Egy lány eltűnt, és Derek fánkot vásárolt. Szép. Susan Clayre pillantott. De a szerkesztő nem kezdett szónokolni a helyzet súlyosságáról, hanem kivett két fánkot. – Jobb, amikor még friss – jelentette ki. Ian egy bundás almát vett ki. – Te nem kérsz? – kérdezte Susant. Susan kért. De nem akarta, hogy Derek jó pontot szerezzen. – Kösz, most nem – válaszolta. Derek a gépekkel matatott. – Egy perc, és mindjárt beüzemelem. – Felnyitotta a laptopot, bekapcsolta a kivetítőt, és a fehér falon egy színes négyzet jelent meg. Susan figyelte, ahogy a homályos maszat egy PowerPoint címlappá tisztult ki. Vérvörös háttér előtt, Halloween betűtípussal AZ ISKOLÁS LÁNYOK GYILKOSA felirat állt. – Az Iskolás Lányok Gyilkosa? – kérdezte Clay szkeptikus hangon. Szája sarkában a fánk cukormázának fehér morzsái ültek. Hangja is elmosódott a cukortól. Derek félénken lepillantott. – Gondolkodtam a néven. – Túl szájbarágós – mondta Clay. – Valami frappáns kéne. – És mit szóltok a Willamette-i Fojtogatóhoz? –kérdezte Derek. Ian megvonta a vállát. – Nem túl eredeti. – Kár, hogy nem eszi meg őket – mondta Clay szárazon. – Akkor kitalálhatnánk valami igazán okosat. – Szóval ez a harmadik lány mikor tűnt el? – kérdezte Susan. Derek megköszörülte a torkát. – Igen. Bocsánat. – Magabiztosan szembefordult a többiekkel, öklét az asztalon nyugtatva. – Kezdjük Lee Robinsonnal, a Cleveland High iskolából. Októberben tűnt el. Iskola után dzsesszkórus próbája volt. Amikor befejeződött, elhagyta a tornatermet, ahol a próbát tartották, és néhány barátjának azt mondta, hogy megy haza. Tízsaroknyira lakott. Susan kinyitotta a noteszét. – Sötét volt? – kérdezte. – Nem – felelte Derek –, de majdnem. Lee nem ért haza. Amikor körülbelül egy óra késésben volt a vacsoráról, az anyja elkezdte felhívni a barátnőit. Aztán fél tízkor felhívta a rendőrséget. Még nem gondoltak a legrosszabbra. Derek leütött egy billentyűt a laptopon, és a címlap áttűnt egy Herald híroldal beszkennelt képébe. – Ez az első cikk, amit lehoztunk, a Metro rovat címoldalán, október huszonkilencedikén, negyvennyolc órával Lee eltűnése után. – Susan érezte, ahogy megcsapja a szomorúság a lány iskolai fényképe láttán: sima barna haj, fogszabályozó, dzsesszkórus-pulóver, pattanások, kék szemfesték, szájfény.
21
Derek folytatta. – A zsaruk kérték, hogy bárki, aki tud valamit, hívja a forródrótot. Több, mint ezer hívást kaptak. Semmi nem derült ki. – Biztos, hogy nem kérsz bundás almát? – kérdezte Ian Susantől. – Igen – válaszolta Susan. Derek újra leütött egy billentyűt. A történet áttűnt a következő diába, a címlap képébe. – A november elsejei cikk címlapsztori lett. „Eltűnt lány”. – Megint az iskolai fénykép, és mellette egy másik, Lee anyjáról, apjáról és öccséről, amint a környékbeliekkel virrasztanak. – Még két cikk volt ezután, nagyon kevés új infóval – mondta Derek. Újabb dia. Ennek a dátuma november 7. volt, és egy újabb főcím: AZ ELTŰNT LÁNYT HOLTAN TALÁLJÁK. – Egy önkéntes, aki segített a keresésben, a Ross Island partján a sárban találta meg. Megerőszakolták és megfojtották. Az igazságügyi orvos szakértő szerint egy hete hevert a sárban. A következő héten minden napra jutott valamilyen sztori: pletykák, nyomok, szomszédok visszaemlékezései, hogy milyen kedves kislány volt Lee, osztálytársak megemlékezése, templomi szertartások, egyre növekvő összegű jutalom a nyomravezetőnek, akinek az információja segít megtalálni a gyilkost. – Február másodikán Dana Stamp befejezte a Lincoln High tánccsoportjával a próbát – folytatta Derek. – Lezuhanyozott, elköszönt a barátnőitől, és elindult a kocsijához, amelyik a diákok számára kijelölt parkolóban állt. Soha nem ért haza. Anyja, aki ingatlanügynök, épp a keleti oldalon mutatott meg egy házat valakinek, és csak este kilencre ért haza. Éjfél előtt valamivel hívta a rendőrséget. – Dia. ÚJABB ELTŰNT LÁNY, kiáltotta a Herald február 3-i számának címlapja. Újabb iskolai fénykép. Susan egy kicsit előrehajolt, és megszemlélte a falra vetített lányt. A hasonlóság szembetűnő volt. Danának nem volt se fogszabályzója, se pattanása, ezért első pillantásra csinosabbnak tűnt, mint Lee, de ha az ember alaposabban megnézte, akár rokonok is lehettek volna. Dana volt az a lány, akivé Lee felnőhetett volna, amint megszabadul a fogszabályzótól, és elmúlnak a pattanásai. Ugyanolyan ovális arcuk volt, távol ülő szemük, kis, jelentéktelen orruk és barna hajuk. Mindketten vékonykák voltak, sutácska mellkezdeményekkel. Dana mosolygott a képen; Lee nem. Susan annak idején figyelemmel követte a történteket. Nem lehetett úgy Portlandben élni, hogy az ember ne kövesse. Ahogy múltak a napok anélkül, hogy bármilyen nyom felbukkant volna Dana tartózkodási helyével kapcsolatban, a két lány kezdett egybeolvadni: Dana és Lee. Komor mantra, amit a helyi hírolvasók újra és újra elskandáltak; ez volt a vezércikk, függetlenül attól, hogy mi történt az országban vagy a nagyvilágban. A rendőrség nyíltan csak annyit mondott, felmerült a lehetőség, hogy a két ügy összefüggésbe hozható egymással, de senkinek a fejében nem volt kétely efelől. Az iskolai képek mindig egymás mellett jelentek meg. Már csak úgy utaltak rájuk, hogy „a lányok”. Derek drámai pillantással nézett egyik arcról a másikra. – Egy kajakos találta meg a testet, amit félig eltakartak a bokrok, az Esplanade partján, február tizennegyedikén. Szép, mi? Megerőszakolták és megfojtották.
22
A dia átúszott az aznapi, március 8-i újság képére. HARMADIK LÁNY TŰNT EL: A POLGÁRMESTER ÚJRA ÖSSZEHÍVJA A GYÖNYÖRŰ GYILKOS AKCIÓCSOPORTOT. Derek összefoglalta a helyzetet. – Kristy Mathers tegnap hat óra tizenötkor jött el az iskolából, egy színdarab próbája után. Úgy volt, hogy egyenesen hazamegy biciklivel. Az apja taxis. Sokáig dolgozik. Este hét körül megállt a háznál, mert nem érte utol telefonon. Fél nyolckor felhívta a rendőrséget. A lány még nem került elő. Susan a lány fényképére meredt. Kicsit pufókabb volt, mint Dana és Lee, de ugyanolyan barna haja és távol ülő szemei voltak. Susan felpillantott a kerek fehér órára, ami vele szemben, az ajtó fölött zümmögött a falon. A fekete percmutató megmozdult. Már majdnem fél hét volt. Kristy Mathers több, mint tizenkét órája eltűnt. Susan gerincén jeges borzongás futott végig, ahogy rájött, hogy ennek a történetnek a végén sem lesz boldog egymásra találás. Ian Susanhez fordult. – A te témád Archie Sheridan. Nem a lányok. A lányok – kezével végigsimította a haját az összefogott lófarokig – csak háttér. Ha ezt jól megírod, megcsinálod a karrieredet. Derek zavartnak tűnt. – Miről beszéltek? Azt mondtad, hogy az enyém a sztori. Fél éjszaka fent voltam, hogy összerakjam ezt a prezentációt. – Változott a terv – mondta Ian. Derekre villantotta megnyerő mosolyát. – Amúgy klassz volt a PowerPoint. Derek homloka ráncba szaladt. – Nyugi – mondta Ian sóhajtva. – Frissítheted majd a honlapot. Elindítunk egy blogot. Két tökéletesen kerek piros pötty jelent meg Derek arcán, és Susan látta, hogy összeszorul az állkapcsa. Ianről Clayre pillantott. Clay egy újabb fánkkal buzgólkodott. Derek fenyegetően Susanra pillantott. Ő megvonta a vállát, és egy félmosolyt küldött válaszul. Most már megengedhette magának. – Oké – mondta végül Derek, és beletörődve megbiccentette a fejét. Lecsapta a laptop tetejét, és elkezdte feltekerni a kábelt a keze körül. Aztán szünetet tartott, a kábel pedig olyan volt az ökle körül, mintha megfojtott volna valamit. – Az Iskola Utáni Fojtogató – szólalt meg. Mindannyian rápillantottak. Elvigyorodott, szemmel láthatólag elégedetten önmagával. – Névnek. Most jutott eszembe. Ian Clayre pillantott, és kérdőn félrebiccentette a fejét. Ne, gondolta Susan. Nehogy már ez a mamlasz adjon neki nevet. Ne Kockás Derek. Clay bólintott néhányat. – Az Iskola Utáni Fojtogató – keserűen elnevette magát. – Szirupos. De tetszik. – Aztán abbahagyta a nevetést, és egy percig teljesen mozdulatlanul ült a helyén. Aztán megköszörülte a torkát. – Valakinek kéne írnia egy gyászjelentést a lányról – mondta halkan. – Minden eshetőségre készen.
23
6
Archie megszámolta a Vicodint. Tizenhárom darab. Az ovális fehér pirulákból kettőt a vécé tetejére tett, a másik tizenegyet pedig biztonságba helyezte a réz gyógyszeres dobozban, gondosan vattába bugyolálva, hogy ne zörögjenek. Aztán a gyógyszeres dobozt belecsúsztatta a zakója zsebébe. Tizenhárom extra erős Vicodin. Elégnek kell lennie. Felsóhajtott, kivette a dobozt a zsebéből, aztán a nagy, borostyánszínű műanyag gyógyszertári palackból kiszámolt még öt tablettát, azokat is belepottyantotta a dobozba, majd ismét zsebre vágta. Tizennyolc Vicodin. Tíz milligramm kodein. És hétszázötven milligramm acet-aminophen minden adagban. A legnagyobb dózis acetaminophen, amit az emberi vese képes elviselni, négyezer milligramm huszonnégy órán belül. Már rég kiszámolta, hogy az annyi, mint 5,33 tabletta naponta. Ami közel sem elég. Ezért aztán azt játszotta, hogy szabályozta a szokását. Néhány naponta mindig egygyel többet engedett meg magának, fel egészen huszonötig, aztán leszoktatta magát, felezte a pirulákat, míg vissza nem jutott az ajánlott napi négy-öt darabhoz. Aztán újrakezdte az adag emelését. Játék volt az egész. A Hegy Királya. Mindenki sorra került. Vicodin a fájdalomra. Xanax a pánikrohamokra. Zantac a gyomrára. Ambien az alváshoz. Mind ment szépen a gyógyszeres dobozba. Ujjaival végigsimította az állát. Soha nem tudott túl ügyesen borotválkozni, de az utóbbi időben szinte veszélyessé vált. Meghúzott egy darabka vécépapírt, amit az egyik vágásra tapasztott. A papír lejött, ám a seb nyomban újra vérezni kezdett. Hideg vizet locsolt az arcára, aztán letépett a tekercsről egy újabb vécépapírfecnit, az állához tartotta, és a tükörbe nézett. Archie-nak nem volt érzéke ahhoz, hogy a saját küllemét megítélje. Erősségei közé inkább a mások küllemének megítélése, az empátia, a részletekre is kiterjedő emlékezet tartozott, meg a rögeszmés, konok elszántság, mely arra késztette, hogy minden lehetséges változatot nyomon kövessen, míg végül fény derült az igazságra. Emberölési ügyek nyomozójaként töltött furcsa karrierje során csak ritkán merült fel benne, hogy a saját megjelenésére is figyelmet fordítson. Most, részletekre is érzékeny tekintete, saját képmását vizsgálgatta. Szomorú, sötét szeme volt. Ez a szomorúság már jóval azelőtt ott ült a szemében, hogy Gretchen Lowellről hallott volna, még annál is korábban, hogy zsarunak állt. Nagyapja, egy kiugrott pap, ÉszakÍrországból menekült el, és ez a szempár az övé volt: tekintetében ott bujkált a honvágy, akárhány ember vette is körül. Archie szeméből mindig is szomorúság áradt, de mintha az utóbbi néhány évben a többi vonása visszahúzódott volna, így most a szeme uralta az arcát. Anyai ágról az erős állát örökölte, meg az orrát, ami egy autóbalesetben eltört, és az arcán megjelenő gödröcskéket, amikor megengedett magának egy félmosolyt. Nem volt csinos az arca, ám csú-
24
nyának sem lehetett mondani, ha valaki kedvelte az átlagos külsejű, amolyan depressziós típust. Rámosolygott a képmására, és az eredménytől nyomban összerezzent. Kit akar most becsapni? De azért igyekezett kitenni magáért. Megpróbálta lelapítani sűrű göndör haja rakoncátlan tincseit a homlokánál, és még a szemöldökét is elsimította. Egy nevetségesen professzoros, rozsdabarna kordbársony zakót vett fel, hozzá pedig egy barna-ezüst színű selyem nyakkendőt, amit még a volt felesége vásárolt, akiről csak azért tudta, hogy jó az ízlése, mert hallotta, amint mások dicsérték. A zakó, ami valaha tökéletesen passzolt rá, most lazán lötyögött a vállán. De a zoknija tiszta volt. Megjelenése, legalábbis saját magának, szinte normálisnak tűnt. Két éve nem érezte úgy, hogy kipihente magát. Negyvenéves volt, de legalább öt évvel többnek látszott. A gyógyszerek elleni küzdelme vesztésre állt. Képtelen volt megérinteni a gyerekeit. És már-már normálisan nézett ki. Igen. Összejöhet a dolog. Végül is zsaru, emlékeztette magát. Gyönyörűen tudok rizsázni. Lefejtette arcáról a vécépapírt, és a mosdó alatti szemetesbe dobta. Aztán megragadta a mosdó szélét, és alapos vizsgálatnak vetette alá a tükörképét. A vágás alig volt észrevehető, tényleg. Elmosolyodott. Felvonta dús szemöldökét. Hello! Örülök, hogy újra látlak! Hát persze! Pompásan érzem magam! Soha jobban! Felsóhajtott, és hagyta, hogy arcára visszaköltözzön a szokott ernyedt kifejezés, aztán szórakozottan felvette a két tablettát a vécéfedélről, és víz nélkül lenyelte őket. Reggel fél hét volt. Több, mint tizenkét óra telt el azóta, hogy Kristy Matherst utoljára látták. Az új akciócsoport irodái, mint kiderült, egy hajdani banképületben kaptak helyet, melyet a város már hónapokkal azelőtt bérbe vett tartalék irodák céljából. A betonépület egy földszintes kocka volt, néhány ablakkal, és minden oldalról parkolók vették körül. Az autós bankautomata még mindig működött. Archie az órájára pillantott: már majdnem hét óra. Az éjszakai házról házra járkálás során semmi nem került elő, csak fáradt, ijedt szomszédok. Henry hajnali háromkor kitette Archie-t az otthona előtt, megadva az akciócsoport új irodájának címét. „Aludj egy jót”, mondta akkor Archie. És ezen mindketten nevettek. Archie most ott állt az út túlsó oldalán, mélyen zsebre dugott kézzel, és szemlélte az elé táruló látványt. Ezúttal taxi hozta – ezt a kompromisszumot kötötte a gyógyszerekkel. Lehet, hogy függőségben szenvedett, de legalább volt felelősségérzete. Ajka mosolyra húzódott. Egy. Nyavalyás. Bank. Máris három helyi újság furgonja várakozott a banképület melletti parkolóban. MINDEN HÍR, AMIT ÉRDEMES TUDNI, hirdette az egyik furgon oldalán a felirat. Országos lapok még nem voltak, tűnt fel neki. De ha jól sejtette, akkor ez csupán idő kérdése lesz. Elnézte a riportereket, amint nevetségesen meleg és vízálló kabátjaikba burkolva, szakállas operatőreikkel cseréltek eszmét. Ahányszor csak megállt egy autó, várakozással telve mozdultak felé, aztán visszatértek a cigarettához meg a kávéstermoszokhoz, amint az utas kilétére fény derült. Rádöbbent, hogy őrá vártak. Nem a lányokra. Nem az akciócsoportra. Még csak nem is egy sztorira, a fene vinné el. Őt akarták: a Gyönyörű Gyilkos utolsó áldozatát. Ujjaiban kihűltek a csontok. Kezét végighúzta a haján, és észrevette, hogy vizes. Tíz perce állt már a szemerkélő esőben. Halálra fogsz fázni, gondolta magában. A szavakat nem az ő hangja mondta, hanem a nőé. Dallamos. Incselkedő. Halálra
25
fogsz fázni, drágám. Mély levegőt vett, agyából egy percre kizárta a nőt, és elindult új munkahelye felé. A riporterek hada azonnal körérajzott, amint cipőtalpa a parkoló nedves betonját érintette. – Milyen érzés újra itt lenni? Hogy szolgál az egészsége? Találkozott azóta Gretchen Lowell-lel? Ne hagyd, hogy elvonják a figyelmedet, mondta magának. Keze megérintette a zsebében levő gyógyszeres dobozt – ebből erőt merített. Csak nem megállni. Az ajtónál felmutatta jelvényét az egyenruhás rendőrnek, és besurrant a riporterek mellett, akiket szigorúan kint tartottak. A bank tele volt emberekkel – takarítottak, bontották a régi ügyfélpultot, bútorokat cipeltek. A levegő sűrű volt a szállongó vakolatportól és a szerszámgépek zúgásától. Archie szeme égett a porszemcséktől, ahogy körbepillantott a helyiségben. Henry ott állt az ajtó mögött, és rá várt. Ő mutatta meg Archie-nak a szakma fortélyait annak idején, amikor Archie detektív lett, és azóta is figyelemmel követte a sorsát. Henry nagydarab, borotvált fejű férfi volt, vaskos, őszülő bajusszal, és ha akart, határozottan tekintélyt parancsoló figura tudott lenni. De ráncokba szaladó vigyora és kedves kék szeme elárulta, milyen melegszívű valójában. Henry tudatában volt kétféle megjelenésének, és úgy használta, ahogy épp a szükség megkívánta. Ma fekete garbó volt rajta, fekete bőrkabát és fekete farmer. Hozzá fekete bőröv ezüst-türkiz csattal. Ezt az összeállítást, némi változtatással, Henry vonultatta fel időről időre. Elmélyülten söprögette fekete nadrágjáról a fehér port, amikor észrevette Archie-t. – Átjutottál a helyi zsurnaliszták között? – kérdezte vidáman. Archie ennél jóval agresszívabb médiafigyelem tárgya volt korábban, és ezt Henry pontosan tudta. – Ez semmi. – Te csak tudod – helyeselt Henry. – Készen állsz? – Amennyire valaha készen fogok állni. – Archie körülnézett. – Ez egy bank. – Remélem, nem vagy érzékeny az azbesztra. – Neked ez nem fura? – kérdezte Archie. – Mindig is szerettem a bankokat – felelte Henry. – A pénz jut róluk eszembe. – Mind itt vannak? – Összehúzódtak, és bent várnak rád a páncélteremben. – Páncélteremben? – Csak vicceltem – mondta erre Henry. – Van egy pihenőszoba. Egy mikrohullámú sütővel. Meg minihűtővel. – Hát persze. Mivelhogy ez egy bank. Milyen a hangulat? – Mintha egy szellemmel készülnének találkozni – válaszolta Henry. Mosogató, hűtő és egy sor konyhaszekrény, rajta munkalap, foglalta el a pihenőszoba egyik falát. Néhány négyzet alakú asztalkát egymás mellé toltak, tárgyalóasztalt rögtönözve. A hét nyomozó ekörül ült vagy állt, többen kávésbögrével a kezükben. Amikor Archie belépett, a beszélgetés nyomban abbamaradt.
26
– Jó reggelt – köszönt Archie. Körülnézett a csoporton. Közülük hattal már együtt dolgozott a Gyönyörű Gyilkos Akciócsoportban is, ketten újak voltak. – Archie Sheridan vagyok – mondta erős hangon. Mindannyian tudták, hogy kicsoda, még azok is, akikkel addig nem találkozott. De így legalább valahol el tudta kezdeni. A két új szerzemény Mike Flannigan és Jeff Heil volt, mindketten középmagasak, átlagos testalkatúak, egyikük barna, a másik szőke hajú. Archie magában rögtön elnevezte őket „Hardy fiúknak” a képregényhősök után. A másik öt Claire Masland, Martin Ngyun, Greg Fremont, Anne Boyd és Josh Levy volt. Ezek közül a nyomozók közül néhánnyal éveken át együtt dolgozott, éjjel és nappal, de Henry kivételével egyiküket sem látta, mióta hazaengedték a kórházból. Nem akarta látni egyiküket sem. Most szeretet és izgalom elegyével pillantottak rá. Archie sajnálta őket. Mindig sajnálta azokat az embereket, akik tudták, hogy min ment keresztül. Ettől mind félszegek lettek. Tudta, hogy rajta áll, képes-e megteremteni azt a légkört, amelyben kényelmesen és hatékonyan tudnak majd együtt dolgozni, minden zavaró tényező, mindenféle sajnálat nélkül. A legjobb taktika, ezt jól tudta, ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna, és egyáltalán semennyi idő nem telt volna el azóta. Újra dolgozunk, és kész. Semmilyen érzelgős beszéd. Meg kell nekik mutatni, hogy bírja a tempót, hogy ura a helyzetnek. – Claire – szólalt meg, és sarkon fordult, hogy szembenézzen az aprócska nyomozóval –, milyen a biztonsági helyzet a többi iskolánál? A csapat többi részét aznap reggel hívták össze. De Claire és Henry már a kezdetektől dolgozott az ügyön. Claire egy kicsit kihúzta magát a széken, meglepett arccal, de láthatólag elégedetten, hogy középpontba került, mint ahogy ezt Archie előre tudta. – A délutáni különórákat további intézkedésig beszüntették. Mindegyik iskolánál négy egyenruhás rendőr áll, és mindegyik körül hat egység járőrözik öt és hét között, amikor a pasas le szokott csapni. Ma biztonsági gyűléseket hívnak össze. A szülőknek levelet küldenek, amiben azt javasolják, hogy ne engedjék a lányokat gyalog vagy biciklivel haza az iskolából. – Jó – felelte Archie. – Felderítők? Martin Ngyun előrehajolt. Fején Portland Trail Blazers feliratú baseballsapka volt. Archie nem tudta volna megmondani, hogy látta-e valaha a sapka nélkül. – Pont most kaptam erről a legfrissebb híreket. Ma éjjel semmi nem került elő. Majdnem ötven ember és tíz kutya kutat napvilágnál a lány háza körüli egymérföldes körzetben. Meg még száz önkéntes. Egyelőre semmi. – A Jeffersonnál ma legyen útzár öt és hét között. Mindenkit, aki arra hajt, meg kell állítani. Megkérdezni, hogy láttak-e valamit. Ha ma arra mennek, van rá esély, hogy tegnap is azon az útvonalon haladtak. Lee Robinsonnak volt mobilja, igaz? Látni akarom a híváslistáját, és kérem az asztalomra az összes lány e-mailjeit. Anne Boyd felé fordult. Ő már a harmadik profilos volt, akit az FBI küldött a Gyönyörű Gyilkosügyhöz, és az első, aki nem volt elviselhetetlen seggfej. Archie mindig is kedvelte a nőt, de az elmúlt két évben mégsem válaszolt a leveleire, melyeket időről időre kapott tőle.
27
– Mikor kapunk profilt? Anne kiitta a Cola Light utolját, és apró csörrenéssel az asztalra tette a fémdobozt. Amikor Archie legutóbb látta, épp rasztafrizurája volt; most fekete haja ezernyi apró fonatba volt fonva. Ahogy megbillentette a fejét, mind megrázkódott. – Huszonnégy óra. Maximum. – Vázlat? – Férfi, harminc és ötven között. Aztán persze van, ami nyilvánvaló. – Igen? – Megpróbálja visszajuttatni az áldozatokat. – Anne megvonta gömbölyded vállát. – Rosszul érzi magát. – Szóval egy harminc és ötven közötti férfit keresünk, aki rosszul érzi magát – foglalta össze Archie. Ismerősen hangzik? – Ha rosszul érzi magát – spekulált hangosan Anne-nek –, akkor sebezhető is, igaz? – Tudja, hogy amit tett, az rossz. Lehet, hogy rá lehet ijeszteni, igen. Archie előrehajolt az asztal fölé, a karjára támaszkodott, és szembenézett a csapattal. Várakozással néztek vissza rá. Látta rajtuk, hogy közülük sokan egész éjjel fent voltak, és az ügyön dolgoztak. Ahogy ketyeg az óra, minden egyes perccel apadni fog a lelkesedésük. Kevesebbet fognak aludni, kevesebbet enni és többet aggódni. Az ő csapata. Az ő felelőssége. Archie nem tudta jól érvényesíteni az érdekeit. Ezzel tisztában volt. Azokat az embereket, akik neki dolgoztak, azok fölé helyezte, akiknek ő dolgozott. De ettől lett jó vezető. Amíg megvoltak az eredményei, a feljebbvalói hajlandók voltak szemet hunyni a kommunikációs kérdés fölött. Tíz évig dolgozott a Gyönyörű Gyilkos Akciócsoportban, négy évig vezette is, mielőtt elkapták Gretchen Lowellt. Az egész időszak alatt nyakán érezte a nagykutyák bárdjának az élét. Bizonyított, és közben majdnem meghalt. És ennek következtében élvezte a teremben tartózkodók óvatos bizalmát. Emiatt pedig még jobban viszolygott attól a bejelentéstől, melyet tennie kellett. – Mielőtt folytatnánk, el kell mondanom, hogy a Heraldtól egy író, Susan Ward fogja nyomon követni a munkámat. Nyomban megfagyott a levegő. – Tudom – mondta Archie sóhajtva. – Szokatlan. De muszáj megtennem, nektek meg el kell hinnetek, ha azt mondom, hogy jó okom van rá. Mindenkinek csak annyira kell vele együttműködni, amennyire jólesik. Körülnézett a szobában, és azon tűnődött, vajon mit gondolnak magukban. Celebszajha? Karrierista? Exkluzív interjú, cserében valami ártalmas információ eltemetéséért? Még csak a közelében sem járnak, gondolta Archie. – Van-e kérdés, észrevétel? – kérdezte. Hat kéz emelkedett a magasba.
28
7
– Mesélj Archie Sheridanről – mondta Susan. A délután közepén jártak, és már átrágta magát az egész mappányi kutatási anyagon, amit Derek szedett össze a Herald adatbázisából, és egy alufóliába csomagolt bundás alma kíséretében adott oda neki. Vajon ezt viccnek szánta? Most Susan ott gubbasztott Quentin Parker asztalának szélén, jegyzetfüzettel a kezében. Parker volt a város bűnügyi riportere. Kövér volt és kopaszodott, és nem tartotta nagyra az újságíródiplomát, nem beszélve a bölcsészdiplomáról. A régi iskolához tartozott. Harcias volt és leereszkedő. Valószínűleg alkoholista is. De okos volt, és Susan kedvelte. Parker hátradőlt az irodai székben, és húsos mancsával megmarkolta a karfát. Elvigyorodott. – Mi tartott ilyen sokáig? – Már elárulták a Pulitzer-díjra érdemes sorozatomat? Parker felhorkant. – És neked elárulták, hogy csak a vaginád miatt kaptad meg a sztorit? Susan kedvesen elmosolyodott. – A vaginám a legfáradhatatlanabb jótevőm. Parkerből kitört a röhögés, és szeretettel végigmérte. – Tuti, hogy nem az én gyerekem vagy? – A te gyerekednek lehetne rózsaszín a haja? Erre megrázta a fejét, hogy csak úgy rengtek a pofazacskói. – Csak a kibaszott holttestemen át. – Körülnézett a hírszerkesztő helyiségben, ahol emberek hosszú sorokban számítógépek képernyőjére bámultak vagy telefonon beszéltek. – Nézd meg ezt a helyet – mondta, szomorúan ráncolva a homlokát a halk, komoly környezet, csupa padlószőnyeg meg a számtalan fülke láttán. – Olyan, mintha egy nyavalyás hivatalban dolgoznánk. – Na, gyere – mondta aztán, és feltápászkodott a székből. – Meghívlak egy vacak szendvicsre a büfében, és ott játszhatunk riporteresdit. A büfé az épület alagsorában helyezkedett el. A kaja az átlagos üzemi koszt színvonalán mozgott: melegítő lámpák alatt valami moslék, zöld- és jégsaláta keverék, aszott sült krumpli. Acél- és üvegburkolatú ételautomaták hosszú sora tartozott az épülethez, valószínűleg már vagy harminc éve, kínálatukban voltak mandarin méretű piros almák, háromszög alakú szendvicsek, egy-egy szelet sütemény és néhány kissé barnuló banán. Parker vett két sonkás-sajtos szendvicset az automatából, és az egyiket odaadta Susannek.
29
Mivel az étel ócska volt, az újság alkalmazottai közül valójában igen kevesen használták a büfét, és még ennél is kevesebben ültek le, hogy élvezzék a hangulatot, így Parker és Susan könnyedén talált egy üres, vajszínű műanyaggal borított asztalt. Az áporodott cigarettabűz úgy lengte körül Parkert, mint valami aura. Mindig olyan szaga volt, mintha épp most jött volna vissza egy cigarettaszünetről, bár Susan soha nem látta, hogy elhagyta volna az íróasztalát. Nagyot harapott a szendvicséből, aztán kézfejével letörölt az álláról egy kis majonézt. – Na, hát akkor, ki vele – mondta. Susan kinyitotta a jegyzetfüzetét, és elbűvölően mosolygott. – Susan Ward vagyok – turbékolta – az Oregon Heraldtól. Megengedi, uram, hogy feltegyek önnek néhány kérdést? – Semmi akadálya. Remek újság, remek újság. – Archie Sheridan detektív. A kezdetektől a Gyönyörű Gyilkos Akciócsoport tagja volt, igaz? Ő és a partnere nyomoztak az első holttest után? Parker bólintott, amitől megsokszorozódott az álla. – Igen. Alig néhány hete volt gyilkossági nyomozó. A partnere Henry Sobol volt. Ez volt Sheridan első esete. El tudod képzelni a nyavalyást? A legelső esete, és belehúz egy sorozatgyilkosba? Rohadt mázlista. Persze akkor ezt még nem tudták. Az áldozat csak egy halott prosti volt. Egy kocogó találta meg a Forest Parkban. Meztelenül. Megkínozva. Valami rohadtul elmebajos módon. Persze szerény ahhoz képest, ami utána jött, de pont eléggé elmebajos ahhoz, hogy némi feltűnést keltsen. Ahhoz képest, hogy csak egy prostieset volt. Ez még 1994-ben történt. Májusban. Susan belepillantott a jegyzeteibe. – Aztán még azon a nyáron találták meg a többi testet is, igaz? Idahóban meg Washingtonban. – Pontosan. Volt az a kölyök Boise-ban. Tízéves fiú. Eltűnt; aztán holtan találták egy árokban. Egy öregembert meg Olympiában a saját hátsó udvarában találtak meggyilkolva. Aztán volt valami pincérnő Salemben. Valaki kihajította a testét egy mozgó autóból az országúton. Négy kocsi rohant miatta egymásba, és órákig állt a forgalom. A népek totál ki voltak borulva. – És Sheridan fedezte fel a névjegyét, ugye? A jeleket a törzsön? – Hát. Így hívtuk azokat az újságban. „Jelek a törzsön.” – Előrehajolt, amitől masszív derékbősége az asztalhoz szorult. – Tudod, milyen egy X-Acto kés? Mint egy toll, a végén egy borotvapengével? Susan bólintott. – Mindegyiket egy olyannal szabdalták össze. Minden egyes testet. Egészen sajátos sebek voltak, és akkor ejtették, amikor az áldozatok még életben voltak. – Hogy érted, hogy sajátos? – Aláírta a műveit. Mindegyikre rávésett egy szívet. Volt még egy csomó más sérülés a törzseken, amitől a szíveket valahogy nehéz volt kiszúrni, kábé úgy, mint a fától az erdőt. Valaki majdcsak kiszúrta volna idővel. De Sheridan hamarabb elkapta, mint a többiek. Ez volt az első esete, tudod, a halott prosti. A zsaruknál nem igazán mozgatta meg az osztagot, nekem elhiheted. Érted, még egy
30
családtagot sem tudtak előkeríteni, akinek kellett volna a test. A csaj állami gondozásból szökött meg. De Sheridan nem volt hajlandó annyiban hagyni. Aztán amikor a nagykutyák rájöttek, hogy egy sorozatgyilkos volt az orruk előtt, aki csak úgy, válogatás nélkül kínozta és gyilkolta az adófizetőket, akkor egy szempillantás alatt létrehozták azt az akciócsoportot, gyorsabban, mint hogy elszámolnál egytől az esti hírekig. – Még egyet harapott a szendvicsből, rágott kettőt, és újra beszélni kezdett. – Tudnod kell, hogy ez a csaj totál összekavarta a nyomozókat. Vannak dolgok, amiket már értünk a sorozatgyilkosokról. De Gretchen Lowell nem passzolt a képbe. A profilját már mindenhova szétküldték. A törzsön levő sebekkel következetes volt: felvágta, megszúrta, felhasította, néha égette őket. De volt egy egész kínai menüre való egyéb pszichós szarság. Néha lefolyótisztítót itatott velük. Néha felboncolta a testeket. Kivette a lépüket. Kivette a vakbelüket. Nyelvüket. Néhányat lényegében kifilézett. Ráadásul voltak cinkosai is. És mindehhez nő. – Parker lenyelte a szájában levő falatot, és letette a szendvicset az asztalra. – Te nem is eszel – jegyezte meg. Susan abbahagyta a jegyzetelést, és szkeptikus pillantást vetett a fóliába csomagolt szendvicsre. Egy kicsit émelygett, ez meg úgy feküdt ott, mint ami már egy ideje elpusztult. Parkerre nézett, aki várakozó pillantással felvonta a szemöldökét. Susan erre kicsomagolta a szendvicset, és az egyik sarokból harapott egy aprót. Sonka volt, de az íze, mint a halé. Parker elégedettnek tűnt. Susan letette a szendvicset, és tovább kérdezett. – Akkor mesélj még ezekről a tettestársakról. Mind férfi volt, igaz? – Szerencsétlen flótások. Azt gyanítják, hogy leginkább újságok apróhirdetésein, illetve később internetes randioldalakon találta őket. Hamis adatokkal bejelentkezett ezekre az oldalakra, aztán kivetette a hálóját, és lesett a célpontjaira. Szemmel láthatólag kiváló érzékkel szúrta ki azokat a fickókat, akiket aztán manipulálhatott. Elszakította őket a barátaiktól. Megtalálta a gyengéiket. Aztán addig szorította őket, míg meg nem törtek. – Fanyarul elmosolyodott, és szája sarkából egy kis csepp majonéz spriccelt ki. – Igazság szerint elég sok közös vonása van a feleségemmel. – Volt régen egy barátom, aki apróhirdetés útján találta meg a volt feleségét. Aztán egy nap a csaj kipucolta a bankszámlájukat, és elhúzott Kanadába, míg ő dolgozott. – No, igen – mondta Parker mosolyogva, miközben egy papírszalvétával a száját törölgette. – Nem sűrűn jön össze a dolog, nem igaz? – És mi a véleményed az akciócsoportról? Hogy volt megszervezve? Azokból a sztorikból jó néhányat te írtál. Parker csak legyintett. – Volt benne egy csomó politikai maszlag. Jó adag nyomás az áldozatok családja, a média meg a politikusok részéről. Ennyi áskálódást azóta se láttam, mióta a lányaim kinőttek a kamaszkorból. Az FBI három különböző profilost küldött. És három vezetőt koptattak el az akciócsoportban, mire végre Sheridannek adták. Néhány év után kiégtek a nyomozók, akik ezen dolgoztak. Gondolj bele, követték a nyomokat mindennap, reggeltől estig, és az eredmény nulla. Volt egy adatbázisuk, legalább tízezer különféle tippel. Az a profil, amit az FBI adott, teljesen rossz volt. Az egyik évben negyvennyolc zsaru dolgozott az
31
ügyön, aztán egy évig nem volt újabb holttest, és a publikum elkezdett balhézni, hogy miért nincs semmi eredmény, és csak pocsékolják az adófizetők pénzét, aztán a következő évben az akciócsoport leapadt három főre. Előkerült egy újabb hulla, és kezdődött újra az egész. Sheridan volt az egyetlen zsaru, aki a tíz év alatt végig az akciócsoportban dolgozott. Ő volt az egyetlen, aki soha nem kérte, hogy helyezzék át. Susan abbahagyta az írást. – Ismered? – Persze. – Inkább a „Hadd tegyek fel néhány kérdést, miközben ön menekül előlem a folyosón” stílusban, vagy a „Beszélgessünk erről egy-két ital mellett” stílusban? – Előbbi. Nős volt, két kisgyerekkel. Totál odavolt tőlük. A feleség az egyetemi szerelme volt. Egyszer találkoztam vele. Kedves nő. Amennyire tudom, volt a Gyönyörű Gyilkos, meg volt a családja, és közte nem sok egyéb. – Mit gondoltál róla? – kérdezte Susan. – Jó zsaru. Okos fickó. Emiatt egy csomó gorombaság is kijuthatott volna neki. Egyetemi diplomája volt kriminológiából, vagy valami hasonló túróból. Totál iskolás fiú. De a kollégái szerették. Egyenes. Megszállott. És – tette hozzá Parker, kezét meglengetve a levegőben – nem teljesen százas. – Milyen értelemben? – kérdezte Susan. Tolla most a szendvicse mellett feküdt. Parker megvonta a vállát. – Maradjunk annyiban, hogy kizárólag erre az ügyre összpontosított. Bár az is igaz, tíz éven át egy eseten dolgozott. – Azt tudod, hogy hol volt az utóbbi két évben? – Itt, tudtommal – felelte Parker. – Rokkantságin. Rendesen kapott a csajtól. Egy hónapig volt kórházban. Aztán rehabon. De azt hallottam, hogy együtt dolgozott az ügyészséggel, amikor a csajnak kidolgozták a büntetését, szóval teljesen mégse tűnt el a föld színéről. – A nő bevallott öt gyilkosságot Oregonban, meg hatot Washingtonban és Idahóban, meg emberrablást és gyilkossági kísérletet, és kiszedtek belőle még vagy húsz hullát, ugye? – Az életéért cserében, aha. Sokan gondolták, hogy megérdemelte volna az injekciót. – És szerinted? – kérdezte Susan. – Én hiányoltam a tárgyalást. Szeretem az érzelmes bírósági drámákat, és kemény pénzeket fizettem volna azért, ha láthatom Archie Sheridant tanúskodni. Susan az ajkába harapott. – Vajon miért kellett ő a csajnak? Nem igazán áll össze a kép. – Ő vezette az akciócsoportot. Akkoriban tele voltak az újságok a fényképével. A nő szükségét érezte, hogy megmutassa magát neki. Lazán besétált az irodájába, és állítólagos pszichiátriai tanácsot kínált. Talán kihívásnak érezte a dolgot. Aztán meg ott van az a tény, hogy a csaj lüttyő. – Parker az utolsó falat szendvicset úgy tolta a szájába, mint egy felkiáltójelet. – De miért hívták Gyönyörű Gyilkosnak? – kérdezte Susan.
32
– Az én ötletem volt – felelte büszkén. – Megkértem a kórboncnokot, aki Sheridan halott prostiját vizsgálta, hogy írja le a holttest állapotát. Elég csúnyán össze volt szabdalva. A srác füttyentett egyet, és azt mondta: „Gyönyörű darab.” A legérdekesebb boncolás, amit abban az évben csinált. Az előző munkahelye Newportban volt, ott más se jutott neki, csak vízbefúltak meg öngyilkosok. Szabályosan izgatott volt. Az meg csak véletlen egybeesés, hogy Gretchen Lowell is, mint kiderült, szemrevaló jószág. Susannek még mindig nem állt össze valami. Itt volt egy nő, igen erős túlélési ösztönökkel. Tíz éve gyilkolt sorozatban. Minimum. Nem igazán állt érdekében elrabolni azt a zsarut, aki üldözte. – Mi a véleményed azokról az elméletekről, hogy meg akarta állíttatni magát? Hogy elkapják? Zsaru általi öngyilkosság? – Hülyeség – válaszolta Parker. – Gretchen Lowell egy pszichopata. Nem olyan, mint mi. Nem azért teszi a dolgokat, mert oka van rá. Szeretett embereket gyilkolni. Ezt el is mondta a börtönben. Elrabolta Archie Sheridant, begyógyszerezte, és tíz napig kínozta, aztán meg is ölte volna, ha Archie nem beszéli le róla. – Lebeszéli róla. Ilyen egyszerűen. – A csaj hívta a mentőket. Ha nem lett volna egészségügyi képzettsége, a fickó rég meghalt volna. Az egyik mentős azt mondta, hogy majdnem harminc percig életben tartotta, kardiopulmonáris újraélesztést csinált, meg mindent, mire odaértek. – Megmentette az életét. – Aha. – Jesszus, ebbe totál bele lehet kergülni. Parker ajka fénylett a zsírtól. – Én is azt gyanítom.
33
8
Bob „Buddy” Anderson polgármester az új akciócsoport létrejöttét egy délutáni sajtótájékoztatón jelentette be az új iroda épületében. Ez volt az a helyszín, ahol Susannek végre találkoznia kellett témájával. Susan gyűlölte a sajtótájékoztatókat. Mind mesterkélt volt és célirányos, és szinte soha nem derült ki rajtuk semmi olyan jellegű igazság, amire a jó íráshoz szükség lett volna. Az elhangzott információ pontos volt, ez kétségtelen; de soha nem volt igaz. Ian ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen, ami ellen Susannek nem volt kifogása, mivel az ő ütött-kopott Saabja állandóan tele volt az élete részét képező eszköztárral: magazinok, üres vizespalackok, leszórt dzsekik, noteszek és tollak borítottak mindent – többtucatnyi toll hevert a kocsiban szanaszét. Azt vette észre, hogy utasai néha képtelenek voltak megérteni a tényt, hogy ő egyáltalán nem kívánt a padlón heverő avítt sült krumpli összeszedésével bajlódni, nem beszélve a műszerfal leporolásáról. Parker, akinek valójában be kellett számolnia a sajtókonferenciáról, és aki nem kedvelte Iant (teljes mértékben arra a tényre alapozva ellenérzését, hogy Ian 1986-ban újságíróiskolát végzett), külön autóval jött. Még mindig esett az eső. Az ég tökéletesen fehér volt, és a várost körülvevő alacsony dombok csipkézett, tejfehér árnyaknak látszottak. Ahogy mentek át a hídon, Susan tenyerét az ülése melletti ablakra szorította, és figyelte az apró patakocskákat, ahogy cikcakkos utat vágtak maguknak lefelé az ablaküvegen. Rengeteg ember költözött Portlandbe a magasabb életszínvonal meg a haladó politika kedvéért. Vettek biciklit meg nagy, régi faházakat és eszpresszógépeket, aztán az első nyomorúságos tél után visszaköltöztek Los Angelesbe. De Susan szerette az eső csillámló rétegét, ahogy eltorzította a látványt minden szélvédőn, minden ablakon keresztül. Ahogy a fény elmosódott a féklámpák körül, és csillogott a burkolaton. Az ablaktörlők csikorgását. Fel kellett tennie a kérdést. – Ez a megbízás – szólalt meg, miközben továbbra is kifelé nézett az ablakán, és ujjaival dobolt a hideg, kemény üvegen. – Ennek semmi köze a farkadhoz, ugye, Ian? Ian arcán őszinte döbbenet tükröződött. – Úristen! Nem. Nem, Susan. Howard kért téged. Én csak beleegyeztem. Soha nem tennék… – Nem fejezte be a mondatot.
34
– Akkor jó – felelte Susan. – Mert ha valaha úgy érezném, hogy megzavarja a szakmai kapcsolatunkat, akkor a dugásnak vége lenne. – Odafordult felé, és kemény, zöld pillantást vetett rá. – Ezzel tisztában vagy, ugye? Ian megköszörülte a torkát, arca és nyaka pedig elvörösödött. – Igen. Susan pillantása visszarévedt a Willamette folyóra. – Hát nem csodálatos az eső? * * * Anne Boyd és Claire Masland egymással szemben ült a hajdani bank négyszögletes pihenőszobájában. Claire a legapróbb termetű fehér nő volt, akivel Anne valaha találkozott. Nem is annyira alacsony volt – lehetett vagy százötvenöt centi, inkább arról volt szó, hogy Claire olyan sovány és szikár volt, hogy kisebbnek tűnt, mint amekkora valójában volt. De Anne kedvelte Claire-t. Úgy nézett ki, mint egy kamasz fiú, de ő volt az egyik legszívósabb zsaru, akivel Anne életében együtt dolgozott. Mint azok az édes kis ölebek, amik ha egyszer belemélyesztik a fogaikat valakinek az alkarjába és összezárják rajta az állkapcsukat, akkor nyugtató nélkül le se lehet szedni őket többé. A Gyönyörű Gyilkos-ügy során barátkoztak össze. A többi zsaru azt hitte, biztos azért, mert nők. És részben erről volt szó. Tudtak valamit egymásról. A fekete-fehér kérdés, meg a sovány-nagydarab kérdés ellenére, mindezek felett felismerték azt, ami nőként pont elég különlegessé tette őket ahhoz, hogy ebbe az erőszakos világba kerüljenek, amit még mindig a férfiak uraltak. Megértették, milyen érzés valamiféleképpen vonzódni a halálhoz. – Menjünk át rajta még egyszer? – kérdezte Claire. Claire már kétszer is elsorolt Anne-nek mindent, amit az ügyről tudott, és most feszengve ült, pillantását a mikrohullámú sütőn nyugtatva, ahol épp az ebédje melegedett. A Jefferson Középiskolában járt, olyan gyerekekkel beszélt, akik ismerték Kristyt, és Anne jól tudta, hogy szeretett volna már visszatérni a terepre. Az eltűntek ügyei pont elég nehezek voltak. Eltűnt gyerekeknél pedig mindenki kétszer olyan lázasan dolgozott és kétszer annyi bűntudatot érzett. – Szerintem egyelőre minden megvan, amire tőled szükségem volt – válaszolta Anne. A Henrytől és Martintól kapott anyagok mellé tette egy kupacba azoknak a jegyzeteknek a másolatait, amelyeket Claire hozott. A rendőrök a bűnügyi helyszíneken gyakran jóval bőségesebb jegyzetanyagot halmoztak fel, mint ami végül a jelentéseikbe bekerült, és Anne rég megtanulta, hogy a legapróbb részletekben lehet az a különbség, ami a megalapozott pszichológiai profilt elválasztotta egy sületlen találgatástól. – Szerinted hogy nézett ki Archie reggel? – kérdezte aztán, és igyekezett, hogy a hangja közömbös maradjon. Claire megvonta a vállát, és szemét továbbra sem vette le a mikrohullámú sütő kijelzőjéről. A vékony emberek, ahogy Anne észrevette, mintha állandóan ennének. – Jól – válaszolta Claire. Egyik kezét a szájához emelte, és nekiesett egy véres körömágynak. – Jól? 35
Claire szürke szeme acélos-keményen villant, és keze leereszkedett az ölébe. – Igen, Anne. Jól. Megkértek, hogy tartsd rajta a szemed? – Csak aggódom érte, mert a barátja vagyok – felelte Anne. Alaposan megnézte Claire-t, a sötét karikákat a szeme alatt, meg a lerágott körmöket. A stressz máris kezdte éreztetni a hatását. – A munka a legjobb, amit tehet – mondta Claire. A mikrohullámú csöngetett, mire Claire sietve hátratolta a székét, és felállt. – Egyébként is, Henry szerint jól van. – Henry rajong Archie-ért – válaszolta Anne. – Pontosan. Akkor vigyázna is rá, nem? Nem beszélve arról, hogy nem hívták volna vissza, ha nem volna oké. – Te is tudod, hogy ez nem igaz. – Az éjszakai géppel jöttél? – kérdezte Claire. Anne előrehajolt. – Te milyennek láttad? Claire egy pillanatig gondolkodott, sima homlokát ráncolva. – A hangja valahogy másnak tűnt. – Az a lefolyótisztítótól van, amit a csaj itatott vele. Az tehette tönkre a hangszálait. Claire lehunyta a szemét, és elfordította a fejét. – Jézus Mária. Anne tétovázott. De úgy érezte, ki kell mondania. – Ez az új gyilkos. Egyre rosszabb lesz a dolog, Claire. Kezd gyorsítani. Nincs sok időtök. Claire megfordult, és odalépett a mikróhoz. – A tegnap estét Kristy családjával töltöttem – mondta. – Az apjával. A nagyanyjával. A nagynénjeivel. – Kinyitotta a mikrót, és kivett egy papírtányéron nyugvó aszott burritót. – És egész idő alatt nem rá gondoltam. A következő lányra koncentráltam. Arra, aki most békésen alszik az ágyában, aki majd el fog tűnni. Akit meg fog erőszakolni. Akit meg fog gyilkolni. – Bánatosan megböködte a burritót egy fehér műanyag villával. Az egyik műanyag fog letört, és bennragadt a tortillában. Claire undorodva megrázta a fejét. – Ez a mikrohullámú sütő egy szar. Szemerkélt az eső, ezért az emelvényt és a mikrofonállványt a pénzkiadó automata előcsarnokában állították fel. Mire Susan és Ian megérkezett, a sajtó képviselői már elfoglalták pozíciójukat, és udvariasan kuporogtak a mattszürke acél kinyitható székeken. Az Oregon állambeli Portlandben a sajtó a Heraldot jelentette, meg három hetilapot, féltucatnyi kerületi lapot, az NPR rádió helyi képviselőjét, egy körzeti rádióállomást, négy kereskedelmi rádiót, az Egyesült Hírügynökség külső munkatársát, és négy helyi tévéhíradós stábot. Az ügy nagyságrendje és látványossága miatt még néhány további tévés és nyomtatott sajtós riporter is eljött Seattle-ből. Az ő furgonjaik épp csak egy kicsivel voltak elegánsabbak a portlandiakénál. A polgármester, komoran, elnöki stílusban, harsányan pont azt ígérte, hogy a lehető leggyorsabban végére járnak az ügynek, komoly szándékát azzal is meg-
36
erősítve, hogy közben két kezével felváltva adott elő egy sor visszatérő gesztust. – Elköteleztük magunkat, hogy minden lehetséges erőforrásunkat be fogjuk vetni ennek a szörnynek a kézre kerítéséhez, aki városunkban a fiatal lányok közül szedi áldozatait. Arra kérem polgárainkat, hogy tegyenek meg minden óvintézkedést, de ne essenek pánikba. A Gyönyörű Gyilkos Akciócsoport öszszehívásával komolyan hiszek abban, hogy meg fogjuk találni a kiutat ebből az őrületből. Susan kinyitotta a jegyzetfüzetét, és egyetlen szót írt fel: kampányol. Aztán becsukta a noteszt, és felnézett – és ekkor pillantotta meg Archie Sheridant. A férfi a polgármester mögött állt, és kezét zakója zsebében tartva a bank betonfalának támaszkodott. Nem a polgármestert figyelte. Őket nézte – a sajtót. Egyik emberről a másikra pillantva, mindegyiküket végigmérte. Arcán semmiféle kifejezés nem tükröződött. Csak figyelt. Susan észrevette, hogy soványabbnak tűnt, mint a fotókon. És sötét haja is hosszabb volt. De nem látszott összetörtnek, sem őrültnek vagy háborodottnak. Úgy nézett ki, mint aki arra vár, hogy valami történjen. Egy utas a metróállomáson, aki figyeli, mikor jelenik meg a sötétben az árulkodó fény. Susan elektromos ütést érzett, és rájött, hogy a férfi őt nézi. Egy pillanatra összekapcsolódott a pillantásuk, és érezte, hogy valami átfut közöttük. A férfi arca gyors félmosolyra húzódott. Ő visszamosolygott. A férfi pedig tovább szemlélte a közönséget. Teste tökéletes nyugalomban maradt. – Ha már itt tartunk, akkor szeretném bemutatni önöknek kedves barátomat, Archie Sheridan nyomozót – jelentette be a polgármester. Archie felnézett, arcán enyhe meglepetéssel, aztán rendezte vonásait, és az emelvényhez lépett. Mindkét kezét kivette a zsebéből, és könnyedén a pódium tetejére helyezte őket. Megigazított egy mikrofont. Majd végigszántott a haján. – Van-e esetleg kérdésük? – szólalt meg. Kristy Mathers már majdnem huszonegy órája eltűnt. Archie az egész napot azzal töltötte, hogy kikérdezte azokat, akik utoljára látták a Jeffersonban, a barátnőit, a tanárait, a szüleit. Végigsétált az útvonalon, ahol a lány hazafelé tartott volna. Találkozott a helyszínelőkkel, akik az előző éjszaka átkutatták a területet, és nem találtak semmit. Ellenőrizte a szórólapokat, melyeket az iskolákban és az iskolák környékén fognak osztogatni. Találkozott a rendőrfőnökkel és a polgármesterrel. Tárgyalt washingtoni és idahói meg kaliforniai országúti járőrökkel, konferenciabeszélgetést folytatott az amerikai és a kanadai határrendészettel, konzultált azzal a magán biztonsági céggel, melyet a városi középiskolák biztosítására mozgósítottak, és személyesen ment végig azon a bő négyszáz híváson, melyek máris befutottak a forródrótra. És még mindig volt bőven olyan tennivaló, ami jóval hasznosabb lenne, mint egy sajtótájékoztató. De elszánta magát, hogy ebből is kihozza a lehető legtöbbet. Abban az időben, amikor a Gyönyörű Gyilkos Akciócsoport vezető nyomozója volt, több száz sajtótájékoztatót vezetett le, de Gretchen óta ez volt az első. Végigpillantott a közönség aggódó arcain. Sokan kicserélődtek két év alatt, de voltak azért ismerősök is. A tömegben próbálta megtalálni azt az embert, aki
37
majd felteszi a kérdést, amit szeretett volna hallani, amire szüksége volt az esti hírekben a bevágáshoz. Minden kéz próbált a lehető legmagasabbra nyújtózni, arcuk egészen megnyúlt az elszántságtól. Arra kényszerítette a gyomrát, hogy engedjen ki belőle a görcs, és felszólított egy ázsiai nőt, aki az első sorban ült, feltámasztott jegyzettömbbel. – Nyomozó úr, szellemileg és fizikailag elég erősnek érzi magát az Iskola Utáni Fojtogató Akciócsoport vezetésére? – Az Iskola Utáni Fojtogató? – Így nevezte el a Herald a gyilkost a honlapján. Archie arca összerándult. – Értem. – Ez nem tartott sokáig. – Soha nem éreztem magam jobb formában – hazudta. – Van bármilyen tartósabb fizikai következménye a fogvatartásának? – Némi gyomorprobléma. Valószínűleg a polgármester úr gyomorfekélyével összhangban. – A közönség sorában ezt néhányan mosollyal nyugtázták. Kiválasztott egy másik kezet. – Ön szerint az állami főügyésznek halálbüntetést kellett volna kérnie Gretchen Lowell számára? Archie felsóhajtott, és átváltott robotpilótára. – A vádalku arra a feltételezésre épült, hogy vállalta a felelősséget az általa meggyilkolt összes személyért, nem csupán azért a tizenegyért, akikkel kapcsolatban elegendő bizonyíték állt rendelkezésünkre ahhoz, hogy bíróság elé állítsuk. Az áldozatok családjai is megérdemlik, hogy lezárjuk az ügyet. – Megpróbált nyugodtnak látszani. Mint aki nyeregben érzi magát. – Mi lenne, ha visszatérnénk a mostani ügyre? Egyszerre csak egy sorozatgyilkost, ha lehet, hölgyeim és uraim. Felszólította Quentin Parkert. – Ön szerint Kristy Mathers még életben van? – Továbbra is bizakodunk, hogy igen, életben van. Újabb kéz. – Hány detektív fog az akciócsoportban dolgozni? – Főállásban? Kilenc nyomozó, valamint a kisegítő személyzet. Közülük heten már a Gyönyörű Gyilkos Akciócsoportban is dolgoztak. Ezenkívül szoros együttműködésben leszünk más ügynökségekkel is, és szükség esetén további erőket is mozgósítunk. A polgármester egy alig észrevehető lépést tett a pódium felé. Archie teste megfeszült. Még mindig nem kapta meg a kérdést, amit akart. Végigpásztázta a közönséget. Hajrá. Valaki kérdezzen már rá. Nyilvánvaló. Mindannyian erre gondoltok. Azt akarom, hogy valaki tegye is fel a kérdést. Pillantása Susan Wardon állapodott meg. A lány nem vesztegette az idejét, hanem rögtön nekilátott a sztorinak. Ambíció – ez nem rossz jel. Archie nyomban kiszúrta a tömegből. Volt valami abban, ahogy őt figyelte. Meg a rózsaszín haj. Henry mintha említette volna, de Archie azt hitte, csak tréfált. Susan is körbepillantott a többi riporteren. Aztán ránézett. Archie felvonta a szemöldökét. Susan tétovázott, aztán magasba emelte a kezét. Ő pedig felszólította.
38
– Hogyan akarja kézre keríteni a gyilkost? – kérdezte Susan. Archie megköszörülte a torkát, és egyenesen a televíziós kamerákba nézett. – Végig fogunk járni minden egyes körzetet. Kihallgatunk minden tanút. Fel fogjuk térképezni a lányok összes lehetséges kapcsolatát. A rendelkezésünkre álló összes tudományos módszert be fogjuk vetni, hogy minél több nyomra bukkanjunk a gyilkos személyét illetően. – Előrehajolt, reményei szerint önbizalmat és tekintélyt sugározva magából. – El fogunk kapni. – Visszalépett a pódiumról, és várt még egy pillanatot. – Köszönöm. Ian az akciócsoport irodáihoz vezette Susant. A sajtó jelen levő képviselői elszáguldottak, hogy megírják cikkeiket és megvágják a videofelvételeket. Susan azonnal megértette, miért döntöttek úgy, hogy a sajtótájékoztatót az épületen kívül tartják meg. Az irodaépületben teljes káosz volt. Félig kipakolt dobozok hevertek mindenütt. A bank ügyfélpultját lebontották, és a helyén hatalmas nyitott tér maradt, hátul néhány irodával, meg egy olyan helyiséggel, amiről Susan azt gyanította, hogy a páncélterem lehetett valaha. A bútorok tipikus bankbútorok voltak – kopottas mályvaszínű kanapék tölgyfa karfával, cseresznyefa színű laminált íróasztalok csillogó sárgaréz öntvényekkel, műanyag szőnyegek és kárpitozott irodaszékek. Fejük fölött neoncsövek zúgtak. A padlószőnyeg szürke volt, rajta jól kivehetően látszott az immáron eltűnt pulthoz vezető és a pult mentén kitaposott ösvény. A falak temetői halvány rózsaszín árnyalatban pompáztak. Nyomozók és háttérszemélyzetük dobozokat csomagoltak ki, nagy, filctollas táblákat szögeltek a falakra, számítógépeket csatlakoztattak, és igyekeztek a helyet rendőrőrssé átalakítani. Susan azon tűnődött, vajon mennyi időt vesztenek azzal, hogy itt berendezkednek, ami alatt megtalálhatnák Kristy Matherst, még mielőtt meggyilkolják. Az arcokon feszültség látszott; sehol nem hallatszott üres csevegés. A polgármester befejezte monológját, melyet egy csapat kisegítőnek adott éppen elő, és Ian odalépett, hogy bemutassa Susant. – Polgármester úr, engedje meg, hogy bemutassam Susan Wardot; ő az az író, aki az akciócsoportról fog tudósítani – mondta Ian. Susannek feltűnt, hogy az „író” és nem a „riporter” szót használta. A polgármester szeme elkerekedett Susan külsejétől, de elmosolyodott, és keményen megrázta a kezét, miközben másik kezét a felkarjára tette. Magas volt, gondosan megformált, korán megőszült hajjal, és olyasfajta kézzel, amely mindig meleg. Körmei ragyogóra voltak polírozva, és szürke öltönye legalább anynyira fényesen világított. Susan úgy érezte, hogy Robert Youngra hasonlít az Apád jobban tudja című tévéműsorból, melyet valójában csak azért utált mindig is, mert a saját élete ezzel összehasonlítva olyan közönségesnek tűnt. Magában fogadást kötött, hogy a pasas öt éven belül szenátor lesz – feltéve, hogy elég pénze is van hozzá. – Nagyon örvendek – mondta a polgármester, és szeméből szabályosan sugárzott a szeretetre méltó atyai jóság. – Rengeteg jót hallottam magáról. Már alig várom, hogy olvashassam a sorozatot. Susan érezte, hogy szokatlan zavar önti el, ami nem tetszett neki. – Nagyon köszönöm – felelte.
39
– Szeretném, ha megismerkedne Archie Sheridannel – mondta a polgármester. – Tudja, valaha együtt szolgáltunk a Gyönyörű Gyilkos Akciócsoportban. Sok évvel ezelőtt. Még mielőtt vezető nyomozó lettem volna. Tulajdonképpen én voltam az első detektív, aki vezette a csapatot. Archie akkor még nem volt rangidős. Az volt az első esete. Én viszont elég jónak számítottam az ügyosztályon, szóval engem állítottak az akciócsoport élére. Három évig bírtam. Pokoli munka volt. Nincs senki, akivel annyira szeretnék együtt dolgozni, mint Archie Sheridan. Nincs, akire bátrabban rábíznám a lányom életét. – Várt egy pillanatot, és amikor Susan nem nyitotta ki a noteszét, hozzátette: – Ezt akár le is írhatja. – Önnek nincs lánya – jegyezte meg Susan. A polgármester megköszörülte a torkát. – Csak afféle szófordulat. Volt már alkalma körbepillantani? – Azzal továbbvezette a bank mélyére, miközben kezét határozott mozdulattal Susan dereka fölött tartotta. – Mint látja, egyelőre még az irodai felszerelés kerül a helyére. Amint ez elkészült, komplett működő osztagunk lesz: kihallgatóhelyiség, tárgyaló, a létező legkorszerűbb számítógépes rendszer satöbbi. – Odaértek egy irodához, melyet nagy üveglap választott el a központi helyiségtől. A fehér redőny le volt húzva. – Ez volt régen a bankigazgató irodája – magyarázta a polgármester. – De nagyon úgy tűnik, hogy a mi mostani bankvezérünk nincs itt. – Odafordult egy alacsony, sötét hajú nőhöz, aki épp akkor haladt el mellettük, farmerje derekára tűzött jelvénnyel. Egy fél burritót evett éppen papírtörlőbe csavarva, és szája maszatos volt a csípős szósztól. – Masland nyomozó? Hol van Sheridan? A nő egy falat kellős közepén járt éppen, és meg kellett várniuk, amíg befejezte a rágást és lenyelte. – Az iskolában. Az előbb ment el. Még egypár embert ki akar kérdezni, meg felállítani az útzárat. Én is mindjárt indulok utána. A polgármester arca egy pillanatig feldúltnak tűnt. – Bocsánat – mondta Susannak. – Pedig szóltam neki, hogy szeretném, ha találkoznának. – Gondolom, sok a dolga – válaszolta Susan. –De idővel mindenképpen találkoznom kell vele. Nem tudom elkészíteni a profilját anélkül, hogy beszélnénk egymással. – Jöjjön ide holnap reggel kilencre. Elintézem, hogy ő is itt legyen. Azt lefogadom, hogy úgy is lesz, gondolta Susan. A kocsiban csend volt, míg Ian és Susan visszafelé tartott a laphoz. Amikor behajtottak a garázsba, Ian nagyot nyelt. – Átjöhetek ma este? Susan egy halvány rózsaszín hajtincset csavargatott. – Hol van Sharon? – kérdezte. Ian a kezét nézte, mellyel még mindig a kormányt markolta. – Fent Seattle-ben. Susan tétovázott.
40
– Minél később gyere – mondta végül. Egy pillanatra elöntötte a bűntudat, mire az ajkába harapott, és kinyitotta a kocsi ajtaját. – Ezt az egész házas-ságtörősdit könnyebben fogja bevenni a gyomrod, ha nem töltünk együtt túl sok időt.
41
9
Még egy ok volt, amiért Susan nem akarta, hogy Ian korán érkezzen. Amint felértek az ötödikre, szólt, hogy a mosdóba kéne mennie, aztán nyomban újra elindult lefelé, beugrott a kocsijába, és a folyón át a Jefferson Középiskolához hajtott. Szóba se jöhetett, hogy hagyjon eltelni egy éjszakát anélkül, hogy Archie Sheridannel találkozna. Portland tulajdonképpen négy részből állt: az északnyugati, délkeleti, délnyugati és északkeleti negyedből. Az, hogy valaki honnan való, sokat elárult róla. Ha délnyugati volt, akkor a dombok közt lakott, és volt pénze. Ha délkeleti, akkor liberális, és feltehetően vegetáriánus. Ha északnyugati, akkor fiatal volt, és sokat költött az öltözködésre. Ha pedig északkeleti, akkor volt némi pénze, meg egy kutyája, és Subaru terepjáróval járt. Aztán volt még Portland úgynevezett ötödik negyede: Észak-Portland. Észak-Portland az északkeleti rész és a Willamette folyó közé ékelődött. Oregon állam lakosságának csupán két százaléka volt fekete. De ezt nehéz lett volna kitalálni, ha az ember ÉszakPortland utcáin sétált végig. A Jefferson Középiskola ebben az ötödik negyedben volt, vagy ahogy mostanában emlegették Észak-Portlandet, rövidítve, az „É-Po”-ban. A környék még nem tért teljesen magához a kilencvenes évek erőteljes bűnözési hulláma után. Még mindig előfordult időről időre, hogy egy-egy kamaszt lelőttek az utcán, de a kiégett fűvel borított üres telkeket, melyek sok helyen ékelődtek a háztömbök közé, folyamatosan kezdték bekeríteni, és többfunkciós épületfejlesztési projektek keretében átalakítani. A középosztály visszaköltözéséért persze leginkább a divatos fehér ifjúság volt a felelős, akik azért vettek vagy béreltek itt házakat, mert azok olcsók voltak, és közel estek a belvároshoz. A házfalak általában már ívben meggörbültek a korhadástól, de legalább nem kellett azon aggódni, hogy a szomszédok kihívják a rendőrséget, ha a zenekar túl hangosan játszott a pincében. Ennek a reneszánsznak az előnyei – divatos éttermek, butikok és felújított régi portiandi házak serege – nem sok hatással voltak a helyi iskolarendszerre, amely az állam szinte leggyengébb vizsgaeredményeivel büszkélkedhetett. A Jeffersonba járó gyerekek nagy része szegény volt, meg többnyire fekete, és sokuk számára nem volt ismeretlen az erőszak. Susan észrevette a nagy, intézményi külsejű, téglából épült iskola előtt parkoló rendőrautókat. Könnyen talált helyet egy mellékutcában, ahol le tudta tenni a kocsiját, és visszasétált egy tömbnyit az iskolához, kezében a jegyzetfüzetével. A helyszínen volt némi sajtótevékenység. Charlene Wood a Channel 8-tól a sarkon állt, és tinédzser lányok kis csapatával készített interjút, akik szűk farmerben és pufikabátban álltak, szorosan egymás mellett. Talán fél háztömbnyi-
42
vel mögötte egy élénk narancssárga széldzsekis férfi óbégatott egy másik mikrofonba. Néhány tizenéves, akik feltehetően éppen valamilyen különóráról jöhettek ki, az iskola lépcsőjén lődörgött, de gyakorlott közönyüket valamiféle ideges energia hatotta át. Egy egyenruhás rendőr meg két közlekedési önkéntes várta velük a szüleiket, vagy a barátaikat, vagy a buszokat, vagy bármilyen egyéb biztonságos járművet. A folyó túlpartján a Nyugati dombok felett az ég lángra gyúlt, ahogy mély rózsaszín és narancssárga árnyalatokban pompázott, de a keleti oldalon csak szürke volt. Susan végigpillantott a kocsisoron, egészen előre a rendőrségi útzárig, amelyet az iskola utáni első kereszteződésnél állítottak fel. Látta, ahogy egy egyenruhás rendőr a sor elején álló autó sofőrjével beszél. Aztán a rendőr intett a kocsinak, hogy továbbmehet, és a következő autó gurult a helyére. Az útzár mellett egy fémállványra jókora plakátot tettek ki, melyen Susan épp csak ki tudta venni Kristy Mathers fényképét, meg a LÁTTA EZT A LÁNYT? feliratot. – Köszönöm a kérdést. Susan sarkon fordult. Néhány lépéssel mögötte ott állt Archie Sheridan. Jelvénye a kordbársony zakó mellényzsebére volt tűzve, kezében pedig egy piros spirálkötésű jegyzetfüzetet meg egy csésze kávét tartott. Az útzár felé haladt. – Szerintem nagyon meggyőző volt – válaszolta Susan. – A beszédével. Határozottan megfélemlítő hatása volt. Archie megállt, és kortyolt egyet a kávéból. – Egy kis színjáték sosem árt. – Ön szerint az illető látni fogja? A férfi megvonta a vállát. – Valószínűleg. A sorozatgyilkosoknak van egy ilyen fura beidegződésük. Általában kedvelik az ön szakmájában keltett érdeklődést. – Magas tinédzser fiúk triója ballagott arra, Archie és Susan pedig félreállt, hogy elengedjék őket. A fiúk csak úgy bűzlöttek a marihuánától. Susan figyelte, hogy lát-e Archie arcán valami reakciót. Semmi. – Nem emlékszem, hogy az én időmben ilyen jó kokszot szívtunk volna a középiskolában – mondta. – Valószínűleg nem is volt ilyen jó. – Le fogja őket tartóztatni? – Azért, mert egy harmadik kategóriás tudatmódosító szer szaga érződik rajtuk? Nem. Susan játékos pillantással vizsgálta. – Mi a kedvenc filmje? Nem is kellett gondolkodnia a válaszon. – A Külön banda. Godard. – Ne már! Az francia. Egy francia film a kedvence? – Miért, túlságosan sznob? – Aha, egy kicsit – felelte Susan. – Holnapra majd kitalálok valami jobbat. – Már nem él, ugye?
43
Ha az volt a célja, hogy reakciót váltson ki Archie-ból, akkor Susannak el kellett ismernie, hogy nem jött be a dolog. De volt egy leheletnyi hézag. Archie a cipőjére pillantott, olyan gyorsan, hogy ha Susan nem nézi a szemét ilyen erősen, akkor talán észre se vette volna. Aztán összeszedte magát, és halványan elmosolyodott. – Minden reményünk megvan rá, hogy még életben van – mondta, de nem hangzott túl meggyőzően. Susan a kereszteződésnél levő sokadalom felé biccentett. – Es miért van az útzár? – Most délután hat óra tizenöt van. Kristy – barátnői szerint – tegnap ilyenkor indult haza a próbáról. Mindenkit megállítunk, aki ma öt és hét között ezen az útvonalon halad. Ha ma ebben az időszakban mennek el itt autóval, van rá esély, hogy tegnap is erre járhattak ilyen tájban. És talán láthattak is valamit. Egyébként Buddy hívott telefonon. Sajnálom, hogy lemaradtam a hivatalos bemutatkozásunkról. – Buddy? A polgármesterrel csak ilyen haveri viszonyban van? – Együtt dolgoztunk – felelte Archie. – De ezt úgyis tudja. – Ezért egyezett bele a cikksorozatba? Mármint azt tudom, hogy Buddy polgármester miért egyezett bele. Szeretne egy nap alelnök lenni. De magát biztos, hogy az ország összes írója hívta azzal, hogy szeretné megírni a sztoriját. „A hős zsaru megmenekül a halál torkából.” Archie még egyet kortyolt a kávéjából. – Máris a címen dolgozik? Tetszik. – Miért egyezett bele most a profilba, nyomozó? – Mert maga segíteni fogja a munkámat. – Gondolja? – Igen. De erről majd holnap reggel kilenckor beszélünk az értekezleten, amit az utasítások értelmében nem szabad kihagynom. – Felemelte a piros jegyzetfüzetet. – Most azonban vissza kell mennem dolgozni – mondta. Tett néhány lépést. – Susan, ugye? Susan bólintott. – Szólíthat Archie-nak, hacsak épp nem a „nyomozó” tűnik az alkalomhoz illőbb megszólításnak. Korán kelő? – Nem. – Akkor jó. – Megfordult, és elindult az útzár felé, közben pedig az üres kávéspoharat egy szemetesbe dobta. – Viszlát holnap – szólt vissza a válla fölött.
44
10
Közeledett az este hét óra, sötét volt, és Archie bordái sajogtak. A sok ácsorgástól lehetett. Vagy a páratartalomtól. Vagy talán egyszerűen csak az idegtépő unalomtól. Kristy Mathers már több, mint huszonnégy órája eltűnt. Egy teljes napi kérdezősködés, kutatás és számos vakvágány után ennyire jutottak: a nyomozás legjobb esélye még mindig az volt, ha ott állnak, és várják, hogy történjen valami. A tehetetlenség nyomasztó érzését nehezen vette be az ember gyomra. Archie hüvelyk- és mutatóujjával kinyitotta a gyógyszeres dobozt, és kivett belőle egy Vicodint. Tapintásra is meg tudta különböztetni a többi tablettától: a mérete, az alakja, a bevágás alapján egyértelmű volt. Szájába csúsztatta a gyógyszert. Ha bárki látná, olyan, mintha mentolos cukrot enne. Vagy egy aszpirint. De nem igazán foglalkozott ezzel. A kihűlt kávé kesernyés ízét érezte a nyelve hátulján. Épp arra gondolt, bárcsak ivott volna még egy csészével, amikor Chuck Whatley, egy újonc járőröző rendőr, szeplős arccal és természetellenesen narancssárga hajtömeggel a fején, zseblámpájával odaintett neki. Közben leszállt az alkony, és a felhőtakaró ellenére is hűvösre fordult a levegő. Archie, aki a tumultus szélén állt, sietős léptekkel elindult. Mindenét nyirkosnak érezte, bár korábban csak köd szitált. Ilyen volt az északnyugat: épp csak annyira esett, hogy az ember átnedvesedjen, de ahhoz valahogy soha nem eléggé, hogy érdemesnek tűnjön valami vízálló ruhát felvenni, vagy kinyitni az esernyőt. Whatley közrendőr egy barnásvörös Honda mellett állt. Az autó rozsdásodott a felnik körül, és ahol lekopott róla a fényezés, úgy nézett ki, mintha foltos lenne. Whatley úgy állt ott, ahogy a járőrök szoktak, egyik hüvelykujját a derékszíjába akasztva, és kissé lehajolt, míg a sofőrrel beszélt, közben olykor izgatottan felnézett, a közeledő Archie-t is figyelve. Az utcai lámpák alatt a barna Hondán úgy csillogott az eső, mintha flitterrel szórták volna tele. Whatley közrendőr csillogó szemmel nézett fel. – A hölgy azt mondja, látott valamit, uram – mondta. Archie uralkodott a hangján. – Kérje meg, hogy húzódjon félre, hogy a többiek tovább tudjanak haladni – mondta a járőrnek. Whatley bólintott, és odahajolt az autóshoz, aztán a Honda kiállt a sorból, és leparkolt egy rendőrautó mellett. A vezetőülésnél kinyílt az ajtó, és egy fiatal színes bőrű nő szállt ki óvatosan. Sovány vállán lötyögött a kórházi egyenruha, takaros, vékony hajfonatait copfba fogta a nyakánál. – Miről van szó? – kérdezte lassan Archie-tól. – Tegnap este eltűnt egy lány – válaszolta. – Nem hallott róla?
45
A nő arcán a bőr olyan volt, mintha túl szorosra húzták volna, koponyája markánsan rajzolódott ki a hús alatt. Az ujjait tördelte, amíg pattogó hangot nem hallattak. – Segédápoló vagyok az Emanuelben. Éjjel dolgozom, nappal alszom. Nem követem a híreket. Köze van a többi lányhoz? Whatley közrendőr szemmel láthatólag nem bírta tovább fegyelmezni magát, és közbevágott. – A hölgy tegnap látta Kristy Matherst. – Köszönöm, Whatley – mondta Archie, szigorú pillantást vetve rá. – Most éppen munkába tart? – kérdezte a nőt, és közben kinyitotta a jegyzetfüzetét. – Igen – felelte a nő, továbbra is bizonytalanul szemlélve mindkettőjüket. – És tegnap ugyanebben a műszakban dolgozott? A nő egyik lábáról a másikra állt. Kopott fehér klumpája csattogott a nedves burkolaton. – Igen. Még néhány egyenruhás rendőr gyűlt össze körülöttük, akik láthatóan kíváncsiak voltak, meg izgatottak is a lehetőségtől, hogy előkerült egy szemtanú. Szinte lábujjhegyen álltak, ahogy egymás felé hajolva várakoztak. Archie érezte, hogy a nő fizikailag is összezsugorodik a figyelem középpontjában. Könnyedén a lapockájára tette a kezét, és néhány lépéssel odébb vezette, távolabb kerülve a kisebbfajta sokadalomtól. A közelebb hajolt a nőhöz, a hangja kedves volt: – És nagyjából ugyanebben az időben járhatott erre tegnap is? Nem jött korábban vagy esetleg késett? – Nem. Soha nem megyek korán vagy későn. Pontos vagyok. – Mi sem szeretnénk sokáig rabolni az idejét – nyugtatta meg Archie. – Tehát úgy gondolja, látta Kristy Mathers? – A lányt a fényképen? Igen. Láttam. Feljebb, a Killingsworth és az Albina sarkán. Megálltam, és átengedtem az úttesten. A biciklijét tolta. Archie nem hagyta, hogy bármiféle érzelem tükröződjön az arcán. Nem akarta megijeszteni a nőt. Sem nyomást gyakorolni rá. Sok száz szemtanúval beszélt már életében, és jól tudta, ha valaki úgy érzi, hogy sürgetik, akkor túlságosan igyekszik, és a képzeletével tölti ki azokat a részleteket, amelyeket az emlékezete már nem tud előhívni. Kezét továbbra is könnyedén a nő vállán tartotta. Szilárd volt és higgadt – az igazi jó rendőr. – Tolta maga mellett? Nem rajta ült? – Nem. Ezért tűnt fel. Anyám is mindig erre tanított engem meg a húgaimat – a forgalmas úton át kell tolni a biciklit. Biztonságosabb. Különösen ezen a környéken. Az emberek úgy vezetnek, mint az őrültek. – Akkor tehát a bicikli nem volt sérült. Nem volt lapos a kereke, vagy bármi ilyesmi? A nő újra megropogtatta az ujjait. – Nem tudom. Nekem legalábbis nem tűnt fel. Elrabolták? Valaki elrabolta a lányt? Archie figyelmen kívül hagyta a kérdést.
46
– Nem vett észre bármi mást? Bárkit, aki esetleg követte a lányt? Vagy valami gyanús alakot az utcán? Valamilyen járművet? A nő szomorúan megrázta a fejét, és a kezét leengedte maga mellé. – Úton voltam a munkahelyemre. Archie felvette az adatait, felírta az autó rendszámát, aztán útjára engedte. Egy pillanattal később Henry Sobol és Claire Masland nyomozók léptek mögé. Claire kezében két kávé volt, mindkettő fehér papírcsészében, fekete tetővel. Archie észrevette, hogy Henry és Claire is vízálló dzsekit viselt. – Ez mi volt? – kérdezte Henry. – Egy szemtanú látta Kristyt, amint innen nagyjából háromsaroknyira a biciklijét tolta olyan – az órájára pillantott – hat óra ötvenöt perc körül. A barátnői szerint hat tizenötkor eljött a próbáról. Vagyis felmerül a kérdés, hol töltötte azt a negyven percet? – Nem telik ennyi időbe, míg háromsaroknyira eltolja a biciklijét – jegyezte meg Henry. – Még akkor sem, ha nagyon lassan halad. Claire az egyik kávét odanyújtotta Archie-nak. – Akkor vissza a barátnőkhöz – mondta. Archie lepillantott a kezében tartott csészére. – Ez micsoda? – kérdezte. – A kávé, amit kértél. Archie közömbös arccal vizsgálta a csészét. Már nem kívánta a kávét. Tulajdonképpen kifejezetten jól érezte magát. – Na ne – mondta Claire. – Tizenegy háztömbnyit gyalogoltam azért a kávéért. Te pedig meg fogod inni. – Szinte biztos vagyok benne, hogy tejeskávét kértem sovány tejjel – felelte Archie. – Menj a fenébe – mondta erre Claire.
47
11
Maria Viello és Jennifer Washington volt a két szóban forgó barátnő. Maria, Jen és Kristy már felső tagozat óta elválaszthatatlanok voltak, és barátságukat egyelőre még a középiskola sem tette tönkre. Maria alig néhány háznyira lakott a Jeffersontól, így a nyomozók elsőként oda mentek. Egy bérelt, 1920-as évekből való fabungalóban lakott, melyet drótkerítés vett körül. A házra ráfért volna egy festés, de az udvar rendben volt tartva, és a ház előtti járdáról is hiányzott a megszokott szeméttörmelék, mely a környék jó részén összegyűlt. Maria apja, Armando Viello nyitott ajtót. Alacsonyabb volt, mint Archie, szögletes vállal, a fizikai munkától eldurvult kézzel. Arcát elcsúfították a pattanások mély nyomai. Folyékonyan beszélt angolul, bár erős akcentussal. Felesége, Archie tudomása szerint legalábbis, egyáltalán nem beszélt angolul. Valószínűleg illegális bevándorlók voltak, és ez a tény feltehetően egyetlen rendőr figyelmét sem kerülte el, akik az utóbbi huszonnégy órában megfordultak a házban, de egyikük jelentésében sem esett szó róla. Armando Viello komor arccal meredt Archie-ra és a többiekre a viharvert alumínium szúnyoghálón keresztül. A verandán pislákolt egyet a lámpa, aztán kialudt. – Már délelőtt is voltak itt – mondta Viello. – Van néhány újabb kérdésünk – magyarázta Archie. Armando kinyitotta az ajtót, és a nyomozók beléptek a házba. Bátorság kell ahhoz, gondolta Archie, hogy egyik rendőrt engedje be a másik után a lakásába, miközben tudta, hogy akár ki is utasíthatják az országból, de mégis ajtót nyit, hátha ezzel segít nekik megtalálni valaki más eltűnt gyerekét. – Maria a szobájában van – mondta Armando, és zoknis lábával egy rövid átjáró felé indult. A konyhában főtt a vacsora, valami fűszeres illatú. – Jenniferrel is akarnak beszélni? – Jennifer itt van? – kérdezte Claire. – Tanulnak. Ma nem mentek iskolába. – Armando megkopogtatta Maria szobájának ajtaját, és spanyolul mondott valamit. Egy pillanat múlva kinyílt az ajtó. A lány derékig érő egyenes fekete haja lófarokba volt fogva, és ugyanaz a bordó velúr melegítőnadrág meg a sárga póló volt rajta, mint délelőtt, amikor Archie kikérdezte a kevéssé inspiráló munkaértekezlet után. – Megtalálták? – kérdezte Maria azonnal. – Még nem – válaszolta Archie kedvesen. A gyerekekkel sokszor nem foglalkoztak a rendőrségi nyomozások során. Az volt a hozzáállás, hogy nem jó szemtanúk, de Archie megfigyelte, hogy olyan dolgokat is észrevettek, amiket a
48
felnőttek nem. Ha a megfelelő módszerrel kérdezték ki őket, és biztosították őket afelől, hogy nem kötelező mindenre tudniuk a választ, nehogy hozzáköltsenek olyasmit, amit érzésük szerint a kérdező hallani akart, akár hatéves gyerekek is értékes megfigyeléseket tettek. De Maria tizenöt éves volt. A kamasz lányok kiszámíthatatlanok. Archie soha nem tudta igazán megtalálni velük a hangot. Tizenéves korában is folyamatosan próbált beszélgetést kezdeményezni a lányokkal, és rendszerint nyomorúságos kudarcot vallott. Azóta sem volt sokkal ügyesebb ezen a téren. – Beszélhetnénk még egy kicsit? – kérdezte Mariától. A lány ránézett, és szemét elfutotta a könny. Hát, a varázslatos érzéked még mindig megvan, gondolta Archie. Aztán Maria szipogott egyet, és bólintott. Archie Claire-re és Henryre pillantott, aztán mindhárman követték Mariát a szobájába. Négyzet alakú sárga szoba volt, melynek egyrétegű üvegablaka a szomszéd bungalóra nézett. Függöny helyett egy kétszemélyes, keleti mintás lepedő volt a falra szögelve az ablak fölött. Jen Washington az ágyon ült, az ablak alatt, és ölében a gyermekkor emlékét, egy öreg, sokat dédelgetett plüsskrokodilt tartott. Haja rövid afrofazonra volt nyírva, és indián stílusú inget meg farmert viselt, gyöngyökkel díszített rojtos mandzsettával. Gyönyörű lány volt, de szépségét elhomályosította, hogy hiányzott belőle bármiféle csillogás. Mindannyian együtt voltak a középiskola színháztermében. Jen díszleteket festett a színdarabhoz. Maria a kellékekért volt felelős. Mindannyian jelentkeztek meghallgatásra is. Egyedül Kristy kapott szerepet. Ezért ő volt az, aki leghamarabb elment. Az, aki mostanra már valószínűleg nem élt. De Archie nem akart erre gondolni. Nem akarta, hogy lássák az arcán. Maria az ágyhoz ment, és levetette magát a mexikói pokrócra Jen mellé, aki sovány karjával védelmezőn átfogta Maria lábszárát. Archie odalépett az ágy mellett álló fa íróasztalhoz, megfordította a széket, és leült. Henry hátával az ajtónak támaszkodott, karját mellkasa előtt összefonva. Claire az ágy sarkán a mexikói pokrócra kuporodott. Archie kinyitotta piros noteszét. – Volt barátja Kristynek? – kérdezte halkan. – Ezt már kérdezte – szólalt meg Jen, miközben a krokodilt tekergette. Megvető pillantással nézett Archie-ra. Archie nem is ítélte el ezért. Tizenöt évesen még túl fiatal az ember ahhoz, hogy rájöjjön, milyen elcseszett egy világban él. – Mondjátok el még egyszer. Jen tekintete szikrákat szórt. A krokodil arcán unalom ült. Maria törökülésre váltotta a pozícióját, hosszú haját áthúzta a válla fölött, és elgondolkodva csavargatta az ujjai köré. – Nem – szólalt meg végül. – Nem volt senki. – Apjával ellentétben, beszédében nyoma sem volt a mexikói akcentusnak. Claire cinkos pillantással nézett a lányokra. – Senki? Még olyan sem, akinek esetleg a szülei nem örültek volna? Valaki titkos? Jen égnek emelte a tekintetét. – A senki azt jelenti, hogy senki.
49
– És biztosak vagytok abban, hogy Kristy hat óra tizenötkor jött el a próbáról? – kérdezte Archie. Maria abbahagyta a hajcsavargatást, Archie-ra nézett, és tekintetéből sütött a bizonyosság. – Igen – felelte. – Miért? – Valaki látta Kristyt néhány sarokkal odébb, majdnem negyven perccel később – magyarázta Archie. – Van valami ötletetek, hogy mit csinálhatott addig? Jen felemelte karját Maria lábszáráról, felült, és megrázta a fejét. – Ez nem stimmel. – De nem láttátok, ahogy elindul a biciklivel, ugye? – tette fel a kérdést Claire. – Csak annyit láttatok, hogy elhagyja a színháztermet. – Igen – felelte Maria. – Az ő jeleneteit befejezték. Miss Sanders elengedte. – És senki más nem ment el vele együtt? – kérdezte Archie. Maria megrázta a fejét. – Mondtuk már. Az összes szereplő elmehetett, amint a jeleneteiket kidolgozták. Kristy volt kész elsőnek. Legtöbben fél nyolcig ott maradtunk. De már mindenki mással is beszélt, nem igaz? – Senki nem látta – felelte Archie. – Akkor meg mit csinált egész idő alatt? – kérdezte Jen, és elszántan meredt a sárga falra. – Nem stimmel az egész. – Dohányzik? – kérdezte Claire. – Nem – válaszolta Maria. – Utálja a cigit. Jen a kitömött krokodil szemét vizsgálta, és a pupilla kemény, fekete műanyagján megvakart valami láthatatlan szépséghibát. – Lehet, hogy a bringájával volt valami gond. – Megvonta a vállát, de nem nézett fel közben. Archie előrehajolt. – Miért mondod ezt, Jen? Jen végigsimította a krokodil összetapadt zöld bundáját. – Mostanában egy csomó baja volt vele, állandóan lejött a lánc. Szar egy bicikli volt. Többször is úgy kellett hazavonszolnia. – Barna arcán egyetlen könnycsepp gördült le. Inge ujjával letörölte, és megrázta a fejét. – Nem tudom. Ez valószínűleg hülyeség. Archie kinyújtotta a kezét, és gyengéden Jen kézfejére tette. A lány felnézett. Ő pedig a kemény tekintetben kis rést vett észre, és abban egy egészen aprócska reménysugarat. – Szerintem ez nagyon okos következtetés – válaszolta. Megszorította a lány kezét. – Köszönöm. – Tehát a biciklije tönkrement – mondta Claire, amikor újra a kocsiban ültek. Sötét volt, és az ablakok ezüstösen csillogtak az esőtől. – Egy ideig próbálja megcsinálni, aztán feladja, és úgy dönt, hogy hazatolja. Az emberünk pedig megáll, felajánlja, hogy elviszi, vagy hogy megcsinálja a bringát, és elkapja. – Ez viszont alkalom szülte bűncselekmény – mondta Henry a rendőri jelzés nélküli Crown Vic vezetőüléséről. Henry utálta a Crown Vic márkájú autókat,
50
de valahogy mégis mindig egy ilyennél kötött ki. – A lány beleillik a profiljába. Szerintetek csak autózik vaktában, hátha meglát egy középiskolás lányt, aki elég jónak tűnik arra, hogy elkapja? Hogy csak mázlija volt? – Ő rontotta el a biciklit – szólalt meg Archie halkan a hátsó ülésről. Zsebéből kihúzta a gyógyszeres dobozt, és elgondolkodva forgatta hüvelykés mutatóujja között. – Ő rontotta el a biciklit – helyeselt Henry nyomatékkal, és bólintott. – Tehát már korábban kiszemelte. Tudta, hogy van biciklije. Tudta, melyik bicikli az övé. Talán még azt is tudta, hogy ócska. Hogy majd megint haza fogja vonszolni, mint máskor. Figyeli őket. – De még akkor is hiányzik egy kis idő – jegyezte meg Claire. – A következő gyerek hat harminckor jött el a próbáról. Nem látta Kristyt. A biciklitároló közvetlenül az ajtó mellett van. Archie feje lüktetett. – Holnap is csinálunk útzárat. Talán valaki más is látta. – Kivett három tablettát a dobozból, és egyenként a szájába tette őket. – Minden oké, főnök? – kérdezte Henry, ahogy a visszapillantó tükörben Archie-ra nézett. – Zantac – hazudta Archie. – A gyomromra. – Fejét hátrahajtotta az ülésen, és becsukta a szemét. Ha a gyilkos követte Kristyt, akkor valószínűleg hamarosan újabb lányt fog kiszemelni magának. – Fix, hogy a többi középiskola biztonságos? – kérdezte Archie, továbbra is csukott szemmel. – Mint a Knox-erőd – erősítette meg Claire. – Holnap mind a négynél állítsunk felügyeletet – mondta Archie. – Ellenőrizni kell minden egyes autó rendszámát, ami öt és hét között a Jefferson mellett elhalad. – Kinyitotta a szemét, tenyerével megdörgölte az arcát, és előrehajolt a két első ülés között. – Még egyszer át akarom nézni a boncolási jegyzőkönyveket. És ma este megint csöngessünk be a környező lakásokba. Hátha valakinek eszébe jutott valami. Henry rápillantott. – Szerintem mindannyiunkra ráférne egy kis alvás. Vannak embereink, akik dolgoznak ma éjjel. Okos emberek. Éber emberek. Majd megmondom, hogy telefonáljanak, ha bármi előkerül. Archie túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon. A lakásán is tud majd dolgozni. – Akkor hazamegyek – mondta. – Ha előbb visszaviszel az irodához, hogy el tudjam hozni a jegyzőkönyveket. – Még él, ugye? – kérdezte Claire. – Nem teljesen hiábavaló az egész? Még van esély. Nem igaz? Hosszú csend következett, aztán Henry megszólalt. – De igen. Amikor Archie belépett a lakásba, csörgött a telefon. Karjában egész halom rendőrségi jegyzőkönyv meg lakossági bejelentés volt, amit még mind el akart olvasni aznap éjjel; a paksamétát ingatagon feltornyozta a hallban levő asztalra, s miközben felvette a drót nélküli telefont, a kulcsait letette a töltő mellé.
51
– Halló? – Én vagyok. – Szia, Debbie – mondta Archie a volt feleségének, hálásan, hogy egy pillanatra valami eltereli a figyelmét. Átballagott a konyhába, a hűtőből kivett egy sört, és kinyitotta. – Milyen volt az első napod? – Eredménytelen – felelte Archie. Derékszíjáról lecsatolta a pisztolyát, letette a dohányzóasztalra, és leült a kanapéra. – Láttalak a tévében. Nagyon tekintélyt parancsoló voltál. – Az a nyakkendő volt rajtam, amit tőled kaptam. – Észrevettem. – Szünetet tartott. – Eljössz Ben zsúrjára vasárnap? Archie nagyot nyelt. – Tudod, hogy nem mehetek. Hallotta, hogy a felesége felsóhajt. – Mert azzal a nővel leszel. Ezen már is túl voltak. Semmi újat nem tudott mondani ezzel kapcsolatban. Hagyta, hogy a telefon lecsússzon az arca, aztán a nyaka mellett, amíg a kagyló alja a szegycsontján nyugodott. Olyan erősen nyomta a csonthoz, hogy már fájt. Még mindig hallotta Debbie hangját, tompán és a távolból, mintha víz alól beszélne. – Tudod, hogy ez milyen beteges, ugye? Ahogy mélyen a mellkasában vibrált Debbie hangja, valahogy jobban érezte magát, mintha valami élőlény lett volna odabent. – Egyáltalán miről beszélgettek? Ezt már máskor is kérdezte. Ő pedig soha nem árulta el, és soha nem is fogja elmondani. Visszaemelte a telefont a füléhez. Hallotta Debbie lélegzetvételét. Éppen azt mondta: – Csak azt nem tudom, hogy fogsz rendbe jönni, ha nem irtod ki őt az életedből. Nem fogok rendbe jönni, gondolta magában. – Egyelőre képtelen vagyok. – Szeretlek, Archie. Ben is szeret. Sara is szeret téged. Próbált valamit mondani. Tudom. De ennél többet szeretett volna mondani, ám képtelen volt rá, ezért inkább egyáltalán nem szólt semmit. – Kijössz majd, meglátogatsz bennünket? – Amint tudok. – Mindketten tudták, mire gondolt. Archie érezte, hogy újabb hasogató fejfájás kezdődik. – Egyébként meg van egy riporter – folytatta. – Susan Ward. Sorozatot ír rólam a Heraldba. Valószínűleg téged is fel fog hívni. – Mit mondjak neki? – Mondd azt, hogy nem akarsz beszélni vele. Aztán később, amikor újra próbálkozik, mondj el neki mindent, amit hallani akar. – Azt akarod, hogy mondjam el neki az igazat? Archie végighúzta ujjait lehangoló kanapéja bolyhos kárpitján, és maga elé képzelte Debbie-t, amint az ő kanapéjukon ül, az ő házukban, az ő életükben.
52
– Igen. – Azt akarod, hogy az mind megjelenjen a Heraldban? – Igen. – Mit akarsz ezzel elérni, Archie? Nagyot kortyolt a söréből. – Lezárást – felelte, és színtelen hangon felnevetett.
53
12
Gretchen nem hagyja elaludni azon az első éjszakán, így máris kezdi elveszteni az időérzékét. Beinjekciózza valamilyen amfetaminszármazékkal, aztán ott hagyja órákra. Archie-nak dobol a szíve, és képtelen mást tenni, csak mered a fehér mennyezetre, miközben érzi, ahogy lüktet a nyakában a pulzusa, és remeg a keze. A mellkasán megszáradt a vér, és most viszket. Minden egyes levegővétel pokoli fájdalommal jár, de mégis a viszketés az, amitől majd' megtébolyodik. Egy ideig próbálja számolással követni az időt, de aztán elkalandoznak a gondolatai, és elveszti a számok fonalát. A padlón mellette heverő hulla bűzéből ítélve már legalább huszonnégy órája itt van. De ennél többet nem tud megállapítani. Így aztán Archie bámul. És pislog. És levegőt vesz. És vár. Nem hallja, amikor bejön, de egyszerre csak ott terem Gretchen, és mosolyogva áll mellette. Megsimogatja a haját, ami nyirkos az izzadságtól. – Ideje, hogy megkapd a gyógyszeredet, drágám – turbékolja. Gyors mozdulattal letépi szájáról a ragasztószalagot. Óvatosan nyomja le a torkán a tölcsért, de Archie így is öklendezni kezd tőle. Küzd ellene, fejét ide-oda rángatja, próbál a könyökére támaszkodva felemelkedni, de Gretchen belemarkol a hajába, és szilárdan egy helyben tartja fejét. – Ugyan, ugyan – korholja. Egy maréknyi tabletta van a kezében, és egyesével mindet ledobja a torkán. Archie öklendezik, és megpróbálja kiköpni, de a nő kihúzza a tölcsért, összeszorítja Archie állkapcsát, és a torkát masszírozza, így kényszeríti, mint egy kutyát, hogy nyelje le mindet. – Mik ezek? – kérdezi krákogva. – Most még nem beszélhetsz – mondja erre Gretchen, és egy újabb darab ragasztószalagot simít a szájára. Archie szinte hálás érte. Mit is mondhatna? – Ma mit szeretnél csinálni? – kérdezi a nő. Archie a plafonra mered, szeme ég a kialvatlanságtól. – Nézz rám – mondja Gretchen összeszorított fogakkal. Szót fogad. – Mit szeretnél ma csinálni? Archie felvonja a szemöldökét, arcán vegyes érzelmekkel. – Még néhány szög? Nem tudja megállni, hogy össze ne ránduljon. Gretchen arca ragyog. Látszik rajta, hogy örül az ő fájdalmának. – Már keresnek – mondja dallamos hangon. – De nem fognak megtalálni. Akárhol legyenek is, a nő olvassa az újságot, nézi a híreket, gondolja.
54
Gretchen az arcát olyan közel viszi hozzá, hogy látja sima, elefántcsontszínű bőrét, hatalmas pupilláit. – Szeretném, ha kitalálnád, mit küldjünk nekik – mondja tárgyilagos hangon. Ujjbegyét könnyedén végighúzza Archie karján, a csuklójáig érintve a bőrét. – Kezet, lábat, valami ilyesmit. Valami kedveset, hogy tudják, mi is gondolunk rájuk. Meg fogom engedni, hogy te válaszd ki. Archie lehunyja a szemét. Ő nincs is itt valójában. Ez nem is történik meg vele. Kétségbeesetten próbálja felidézni szemhéja fekete vásznán Debbie arcát. Látja maga előtt, ahogy előző reggel kinézett. Fejében már sorra vette az összes ruhadarabot, ami rajta volt. A vastag fonalból kötött zöld gyapjúpulóvert. A szürke szoknyát. A hosszú kabátot, amelyben úgy nézett ki, mint egy orosz katona. Maga elé idézi az összes szeplőt az arcán. Az apró gyémánt fülbevalóit. A nyakán levő anyajegyet, pont a szegycsontja fölött. – Nézz rám – parancsolja Gretchen. Archie még szorosabban behunyja a szemét. A jegygyűrűje. Gömbölyű térde. Halvány combján a szeplők. – Nézz rám – mondja Gretchen újra, és hangja egészen halk. Baszd meg, gondolja Archie. Pont a bal bordakosara alatt döf belé. Archie a ragasztószalagba üvölt, miközben vonaglik a fájdalomtól, és szeme ösztönösen kinyílik. Gretchen a hajába markol, szilárdan fogja a fejét, és föléhajol, hogy a melle alig néhány centire van Archie mellkasától, aztán a szikét megcsavarja, és még beljebb mélyeszti a húsába. Egy pillanatra megcsapja az illata – orgona, édeskés izzadság, púder: szinte megkönnyebbülés az oszló hulla bűzéhez képest. – Nem szeretem, ha valaki nem fogad szót – mondja Gretchen a suttogásnál alig hangosabban. – Megértetted? Archie bólint, a nő kezének feszülve. – Akkor jó. – Azzal kihúzza a szikét, és a műszertálcára dobja.
55
13
Susan az akciócsoport irodájánál beállt az egyik frissen kijelölt, látogatók számára fenntartott parkolóhelyre. Fél órával korábban érkezett. Susan soha nem érkezett korábban. Még csak nem is kedvelte azokat, akik korán érkeztek. De napkeltekor égető bizsergessél a gyomrában ébredt fel, ilyesmit akkor szokott érezni, amikor valóban jó sztorit készült megírni. Ian addigra már elment. Ha felkeltette is, hogy elköszönjön, Susan nem emlékezett rá. Éjszaka köd szállt a városra, amitől a levegő nehéz volt és nyirkos. A hűvös pára mindenhova beszivárgott, annyira, hogy még Susan kocsijának a belseje is olyan benyomást keltett, mintha be akarna penészedni, ahogy ott ült. Addig is, hogy elüsse az időt, kinyitotta a telefonját, beütött egy számot, és üzenetet hagyott a hangpostán, melyet már kívülről tudott. – Szia, Ethan, itt Susan Ward. A sikátorból. – A sikátorból? Úristen. – Mármint a Heraldtól. Csak az érdekelne, hogy volt-e már alkalmad beszélni Mollyval rólam. Tényleg úgy gondolom, a története megérdemli, hogy napvilágra kerüljön. Akárhogy is, hívjál fel. Oké? – Ian azt mondta, hogy ne foglalkozzon a sztorival. Hogy csak az idejét vesztegeti. De most éppen volt némi vesztegetni való ideje, akkor meg miért ne csináljon egy kis háttérmunkát? A háttér, az még valójában nem is kutatás. Tulajdonképpen. Még néhány percet várt a kocsiban, cigarettázott, és nézte az épület ajtajában a ki-be menő embereket. Susan általában társasági dohányos volt. Akkor dohányzott, amikor elment valahova. Amikor ivott. És néha akkor, amikor ideges volt. Utált ideges lenni. Kihajította a cigarettát a kocsi ablakán, és figyelte a parányi szikraesőt, ahogy leesett az aszfaltra. Aztán a visszapillantó tükörben megnézte a külsejét. Tetőtől talpig feketébe öltözött, rózsaszín haját pedig lófarokba fogta össze a tarkóján. Jesszus, gondolta. Úgy nézek ki, mint egy punk-rock nindzsa. De ezzel nem lehetett mit tenni. Lenyelte a keserű pirulát, és bement. Egész éjjel azon dolgoztak, hogy a bankot működő őrszobává alakítsák át. A dobozok, melyek tegnap még csak félig voltak kipakolva, mostanra már laposra hajtogatva, kupacban várakoztak az ajtónál, hogy elszállítsák őket. Az íróasztalok párosával álltak, egymással szemben, mindegyiken számítógép és lapos, fekete monitor. Nem csoda, hogy a közoktatásra olyan kevés jutott a költségvetésből. Mindegyik lány kinagyított fotója, meg még többtucatnyi más pillanatfelvétel volt kitűzve egy fal méretű hirdetőtáblára. Mellettük több várostérkép is függött, színes rajzszögekkel teleszórva. Egy fénymásoló zajosan köpködte magából a papírokat. Az asztalokon kávéscsészék és vizespalackok álltak. Susan érezte a készülő kávé illatát. Hét nyomozót számolt össze, mindegyikük telefo-
56
nált. Egy egyenruhás rendőrnő, aki egy hosszú íróasztalnál ült közvetlenül az ajtó mögött, felnézett Susanre. – Archie Sheridanhez jöttem – mondta Susan. – Susan Ward vagyok. Meg van beszélve. – Táskájából előhúzta az újságíró-igazolványát, és meglengette az asztal fölött néhány centire. A rendőrnő rápillantott az igazolványra, felemelte a telefonját, tárcsázott egy melléket, és bejelentette Susan érkezését. – Hátramehet – közölte aztán, és máris visszafordult a számítógép képernyőjéhez. Susan átvágott a bankon Archie irodájához. Ezúttal a fehér redőny fel volt húzva, és látta, hogy a férfi az asztalánál ülve papírokat olvas. Az ajtó félig nyitva volt, és ő halkan bekopogott, miközben érezte, hogy a gyomra enyhén összerándul. – Jó reggelt – mondta Archie, és felállt. Susan belépett, és elfogadta a felé nyújtott kezet. – Jó reggelt. Bocsánat, hogy korábban jöttem. A férfi felvonta a szemöldökét. – Korábban jött? – Vagy fél órával. Archie kissé megvonta a vállát, és csak állt. Susan négy üres kávéscsészét számolt meg az asztalán. Ó, egek. Arra várt, hogy Susan üljön le először. Rendben. Némi küzdelem árán bemászott egy borvörös műbőr karosszékbe, amelyik az íróasztallal szemben állt. Archie is leült. Az iroda kicsi volt, csak éppen akkora, hogy elférjen benne egy nagy cseresznyeszínű furnér íróasztal, mögötte egy beépített könyvespolc, és vele szemben két fotel. Az egyetlen kis ablak az utcára nézett, ahol egyenletes tempóban suhantak az autók. Ugyanaz a kordbársony zakó volt rajta, mint előző nap, de ma a legombolt gallérú inge kék volt. Susan úgy érezte magát, mintha kölcsönért folyamodna. – Akkor hogy legyen? Archie mindkét kezét maga elé tette az asztalra, tenyerével lefelé. – Maga mondja meg. – Arckifejezése barátságos volt, nem elutasító. – Hát – szólalt meg Susan lassan –, hozzáférésre van szükségem. Mármint magához. A férfi bólintott. – Amíg nem akadályoz abban, hogy végezzem a munkámat, addig persze. – Nem fogja zavarni? Hogy követem, miközben próbál dolgozni? – Nem. – Meg a környezetében levő emberekkel is szeretnék beszélni. – Figyelte a férfi arcát. Nyugodt maradt, szenvtelen. – Például a volt feleségével. Meg sem rezdült. – Rendben. Nem tudom, hogy ő akar-e majd beszélni, de nyugodtan megkérdezheti. – Meg Gretchen Lowell-lel. Épp csak egy kis rándulás. – Gretchen nem beszél riporterekkel.
57
– Nagyon meggyőző tudok lenni. Archie tenyerével egy képzeletbeli kört írt le az asztalán. – Az állami börtönben van. Maximális biztonsági fokozat. Csak az ügyvédeivel beszélhet, rendőrökkel meg a családjával. És nincs családja. Maga pedig nem rendőr. – Válthatnánk leveleket. Mint a régi szép időkben. A férfi lassan hátradőlt a székén, és végigmérte. – Nem. – Nem? – kérdezte Susan. – Engem követhet bárhova. Beszélhet Debbie-vel és azokkal, akikkel együtt dolgozom. Beszélek majd az úgynevezett Iskola Utáni Fojtogató-esetről. Beszélek majd a Gyönyörű Gyilkos-esetről. Készíthet interjút az orvosommal, ha akarja. De Gretchen Lowell-lel nem. Az ő ügyében még tart a nyomozás, amit megzavarhat, ha kérdéseket tesz fel neki. Akkor vége a megállapodásnak. – Már megbocsásson, nyomozó. De miből gondolja, hogy ha írnék neki, az önnek valaha is a tudomására jutna? Archie türelmesen mosolygott. – Higgyen nekem, megtudnám. Susan rámeredt. Nem az a tény zavarta, hogy Archie nem akarta, hogy beszéljen Gretchen Lowell-lel. Amin átment, az maga lehetett a pokol. Persze hogy nem akarta, hogy a kínzóját valami idétlen újságcikk kedvéért meginterjúvolják. Viszont határozottan zavarta az egyre erősödő bizonyosság, hogy ez a profil rossz ötlet volt Archie Sheridan számára. Hogy a férfinak titkai vannak, ő pedig meg fogja ezeket találni. Nem lett volna szabad hozzájárulnia az egészhez. És ha erre ő rájött, akkor meglehetős biztos volt abban, hogy az éles eszű Archie Sheridan is rájött minderre. Miért hagyja mégis? – Van még bármi más, ami miatt tárgytalan a megállapodás? – tette fel a kérdést. – Egy. Hát itt volnánk. – Ki vele. – Vasárnap kilőve. – Akkor van a gyerekeivel? Archie elnézett a válla fölött, ki az ablakon. – Nem. – Templom? Semmi. – Golf? – találgatott Susan. – Állatpreparátor-klubdélután? – Egy nap magánélet – válaszolta határozott hangon, miközben újra ránézett, és a kezét most összekulcsolta az ölében. – A többi hat a magáé. Susan többször is bólintott. Meg tudja írni ezt a sorozatot, ráadásul jól meg tudja írni. Kit akart meggyőzni? Zseniálisan meg tudja írni. Az övé volt a sztori. A miértek majd később összeállnak. – Oké – egyezett bele. – Hol kezdjük?
58
– Az elején – felelte Archie. – A Cleveland Gimnáziumnál. Lee Robinsonnál. – Felemelte az asztalán levő telefont, és tárcsázott egy melléket. – Készen állsz? – szólt bele a kagylóba. Aztán letette, és Susanre nézett. – Sobol nyomozó is velünk tart. Susan próbálta leplezni csalódottságát. Azt remélte, egyedül lehet Archie Sheridannel, hogy annál könnyebben tudja kifaggatni. – Ő volt a partnere, ugye? Az első Gyönyörű Gyilkos-esetnél? Mielőtt Archie válaszolhatott volna, Henry jelent meg az iroda ajtajában, széles vállán csak úgy feszült az egy számmal kisebb bőrkabát. Nagy kezét Susan felé nyújtotta. – Henry Sobol – mondta. Csak egy nagy játék mackó. Susan megrázta a kezét, és próbálta hasonló erővel megszorítani. – Susan Ward. Az Oregon Heraldtól. Egy cikket írok. – Korán jött – mondta Henry.
59
14
Fred Dowd üvegpipából szívta a kokszot a parton. Egy nagy, lehántott kérgű fatönk mellett kuporgott, amely még az előző télen sodródott ki a partra. Nem mintha bármit is számított volna itt a diszkréció: senkit nem látott a mérföldnyi partszakaszon, ahol az imént végigsétált. Általában délután jött ki, de aznap még a bíróságon is meg kell majd jelennie később. Még egy nagyot szívott a kis üvegpipából, aztán visszatette a bőrtokjába. Hosszú, csontos ujjaival, melyek a hidegtől elgémberedve kissé ügyetlenek voltak, szorosan bekötötte a zacskó száját, aztán visszaakasztotta a nyakába. Megszemlélte a bőrt a karján, a combján, a hasán, a térdén. Élénk rózsaszínű volt, de ő már nem érezte a hideget. Szerette a telet a parton. Az év többi részében rengeteg ember járt erre, de télen gyakran ő volt az egyetlen. Néhány egyetemi cimborájával a szigeten lakott, alig néhány mérföldre innen, így aztán kocsival könnyű volt idejutni. A strand szabályai értelmében mindig fürdőköpenyt viselt, amíg a parkolótól végigsétált a szederbokrok közt kanyargó ösvényen. Aztán amint kiért a partra, csontos válláról hagyta lehullani a köntöst, és egyszerűen továbblépett, csak úgy ádámkösztümben. Soha nem érezte ennyire szabadnak magát. Az igazság az volt, hogy általában annál a fánál visszafordult, de néha, időről időre, úgy döntött, hogy továbbmegy, egészen addig a pontig, ahol a part kanyarodott egyet, és megpillantotta a világítótornyot maga előtt. Ma, amikor felállt, és határozottan kedvét lelte erős, lebegő testében, Fred tudta, hogy ez ismét egy olyan nap. Legtöbbször a part belső részén ment, ahol finomabb volt a homok a mezítlábas gyalogláshoz, de amikor a hosszabb utat választotta, gyakran közelebb ment a vízhez az agyagpadokon, ahol egyszer már talált egy nyílhegyet, és remélte, hogy máskor is talál még. A látási viszonyok nem is voltak rosszak. Amikor elindult, még sűrű volt a köd, de mostanra már csak egy vastag fehér taréj lebegett a víz felett. A hideg agyag csúszós volt, a part pedig büdös, mint máskor is néha. Időnként a víz partra vetett egy-egy döglött halat, ami aztán elrohadt. A csomókba összeállt hínárban nyüzsögtek az élősködők. A madarak kibelezték a rákokat, a tetemek meg ott maradtak, oszlásnak indulva. Fred az agyag mentén ballagott, arcára kiült a legteljesebb mértékű koncentráció, és kivörösödött szemmel fürkészte a talajt, eltökélten figyelmen kívül hagyva az egyre erősödő bűzt, amikor megtalálta Kristy Matherst. Először a talpát vette észre, félig elmerülve az agyagban, aztán a lábfejet követve megpillantotta a lábszárát és a törzsét is. Hamarabb is elhitte volna, hogy mit lát, ha már nem fantáziált volna olyan sokszor arról, hogy egy holttestre bukkan azon a partszakaszon. Valahogy mindig megvolt a dolog valószínűsége. Most, ahogy a
60
fakó, szinte felismerhetetlen alakot nézte a lába előtt, egyszerre rettenetes, új érzés árasztotta el: a józanság. Fred Doud még soha életében nem érezte magát ennyire meztelennek. Dobogó szívvel, és hirtelen tökéletesen átfázva, sarkon fordult, visszanézett a partra, ahonnan jött, aztán előre, a világítótorony felé. A magány, amit alig néhány perccel ezelőtt még annyira élvezett, most rémülettel töltötte el. Segítséget kell szereznie. Vissza kell jutnia a kocsijához. Futásnak eredt.
61
15
Henry, Archie és Susan egy jelzés nélküli rendőrautóban mentek a Cleveland Gimnáziumba, Henry a volánnál, Archie az anyósülésen, Susan pedig vadul jegyzetelve hátul. Megálltak az utcán a háromszintes sárga téglás iskolaépület előtt, és kiszálltak a kocsiból. Henry odaintett néhány rendőrnek, akik közvetlenül az iskola előtt egy járőrkocsiban ültek. Az egyikük visszaintett. A nap megváltozott. A nyirkos reggeli köd helyét ragyogó kék ég vette át, és egy apró, ragyogó nap. A hőmérséklet tíz-tizenkét fok lehetett. Ebben a kristálytiszta délelőtti fényben a Cleveland Gimnázium előkelőnek és makulátlannak látszott. Míg a Jefferson jellegzetes közintézmény képét mutatta, a Clevelandból valamiféle építészeti elegancia sugárzott – bővelkedett oszlopokban, íves bejárati ajtókban, és még egy keskeny szalaggyep is húzódott előtte. De Susant mégis börtönre emlékeztette. – Erre megyünk. Susan felpillantott. Archie és Henry jó néhány lépéssel előtte voltak a járdán, és Archie a válla felett visszanézett rá. Ő még mindig az iskolával szemben állt, emlékeibe merülve. – Bocsánat – mondta –, ide jártam. Archie felvonta a szemöldökét. – A Clevelandbe járt? – Tíz évvel ezelőtt. Igen. – Közben utolérte őket. – Azóta is próbálom kiheverni. – Nem volt bálkirálynő? – kérdezte Henry. – Nem igazán – felelte Susan. Zaklatott tinédzser volt, az idő tizenöt százalékában szabályosan hisztérikus. El se tudta képzelni, hogyan győzték a szülei. – Vannak gyerekei? – kérdezte Henrytől. – Egy – válaszolta Henry. – Az anyjával nőtt fel. Alaszkában. – Odavalósi? – Nem – felelte. – Csak ott kötöttem ki. Archie elvigyorodott. – Még a hetvenes években történt. Amikor még megvolt a lakókocsija. Meg a haja. Susan elnevette magát, és a noteszébe lefirkantott egy mondatot. Henry vidám arca elkomolyodott. – Nem – mondta, miközben Susanről Archie-ra nézett. – Az én életem nem kerül a nyilvánosság elé. Pont. Susan becsukta a noteszét.
62
– Henry nem örülne, ha őt is meginterjúvolná – szólalt meg Archie. – Vettem az adást – felelte Susan. Továbbmentek, és az iskola oldala mellett befordultak a sarkon. Susan belátott a nagy ablakokon, melyeknek az üvegét már újra cserélték az ő diákévei óta. Odabent gyerekek ültek, és valamit bámultak a terem első részében, a különféle testtartásban. Szent ég, hogy utálta a középiskolát. – Lee Robinson utált idejárni, ugye? – Ezt meg miért mondja? – kérdezte Archie, és felpillantott az iskolára. – Láttam az iskolai fényképét. Emlékszem, milyen érzés volt olyan lánynak lenni. – Itt az ajtó – mondta Henry, és az épület oldalában levő tűzbiztos fémajtóra mutatott. – A zenekari próba a földszinten volt. Ott jött ki. Archie csípőre tett kézzel állt, és az ajtót nézte. Susan látta, ahogy az egyik csípőjén egy bőrtokban kirajzolódik a pisztoly. Az iskolát szemlélte, aztán lassan sarkon fordult, és magába szívott minden részletet. Végül bólintott. – Oké. Henry végigvezette őket a járdán. – Erre jött. Susan követte Archie-t, aki Henryt követte. Csendben mentek egymás után. Susan átlépett egy tócsát, ami csillogott a napfényben. Hetek óta nem sütött ki a nap. A szokásos felhőtakaró alatt a világ tompábbnak tűnt az előnyös megvilágításban. A felhők nélkül viszont minden szín ragyogott. Az örökzöldek sötétebb, mélyebb zöldben pompáztak, a szilvafákon minden hajtás harsogó zöld volt, és tavaszt ígért, meg rózsákat és folyóparti fesztivált. Még a szürke járda is, ami sok helyen felpúposodott már a száz évvel azelőtt ültetett fák göcsörtös gyökereitől, még az is valahogy élénkebbnek tűnt. Susan még egy tócsát kikerült, és hunyorogva felnézett az égre. A napsütés márciusban az Oregon állambeli Portland városában szinte példa nélkül álló dolog volt. Ilyenkor úgy illett, hogy borongós és felhős legyen az idő. Ilyenkor esni szokott. Amikor az ötödik háztömb felénél elérkeztek egy ponthoz, Henry megállt. – Ez az – szólalt meg. – Itt vesztették el a kutyák a szagot. – Tehát beszállt egy kocsiba? – kérdezte Susan. – Valószínűleg – felelte Henry. – Vagy biciklire. Vagy motorkerékpárra. Vagy leintett egy autóbuszt. Vagy az eső elmosta a szimatot. Vagy egyszerűen a kutyák aznap nem voltak túl jó formában. Archie ismét lassan körbenézett. Néhány perc múlva odafordult Henryhez. – Mit gondolsz? – Szerintem gyalog jött a fickó. – Henry egy sűrű babérsövényre mutatott, amely egy ház udvarát vette körül, éppen annál a pontnál, ahol a kutyák elvesztették Lee Robinson szagát. – Szerintem ott várta a lányt, amögött. – Kockázatos volna – mondta Archie kétkedő hangon. Besétált a sövény mögé. – Nagyjából ilyen sűrű volt akkor is a lombja? – Örökzöld. Archie ezen elgondolkodott.
63
– Szóval a sövény mögött várakozott a lányra – mondta, és végighúzta kezét a bokrok vastag levelein. – Felbukkant. Aztán mi történt? Rábeszélte, hogy szálljon be a közelben várakozó járműbe? – Egy fickó kilép a bokor mögül, a lány meg beszáll a kocsijába? Amikor én voltam tinédzser, ez nem fordult volna elő – jegyezte meg Susan. – Nem – mondta Henry. – Nem itt bukkan fel. Archie bólintott, és tovább gondolkodott. – Meglátja a lányt. A sövény másik oldalán jön ki. Ott. – A sövény mellett elsétált a kert másik oldalához, majdnem a sarokig. – Aztán úgy tesz, mintha épp most fordult volna be a kanyarban – mondta, és eljátszotta. – Váratlanul elé toppan. – Ismeri a lányt – szólt Henry. – Ismeri – értett egyet Archie. Egy pillanatra csendben maradtak. – Vagy – Archie megvonta a vállát – esetleg elé ugrott, a nyakához kést tartott, és kényszerítette, hogy szálljon be egy furgon hátuljába. – Az is lehet – mondta Henry. – A leveleken kerestetek szövetmintát? – Négynapi esővel lekéstük. Archie odafordult Susanhez. – Gyalog járt haza az iskolából? – Csak az első két évben. Amíg nem volt kocsim. – Igen – merengett Archie, szemét továbbra is a sövényen tartva. – Addig járnak gyalog, nem igaz? Az első két évben. – Felvetette a fejét. – Szerette a Clevelandet? – Mondtam már, hogy utáltam a Clevelandet – mondta erre Susan. – Nem. Azt mondta, hogy utálta a középiskolát. Bárhol utált volna gimnáziumba járni, vagy volt a Clevelandben valami különleges? Susan felnyögött. – Fogalmam sincs. Voltak dolgok, amiket szerettem. Benne voltam a Drámaklubban. Meg, ha mindenképpen tudni akarja, a Tudás Kupa csapatban is. De csak az első évben. Mielőtt elmúlt a stréberségem. – A drámatanár már itt van egy ideje – szólt közbe Henry. – Reston. – Igen – felelte Susan. – Engem is ő tanított. – Szokott arra járni? – kérdezte Henry. – Beköszönni? – Benézni a volt középiskolai tanáraimhoz? – kérdezte Susan hitetlenkedve. – Ott még nem tartok, köszönöm. – Aztán rettenetes gondolat csapta meg. – Reston nem gyanúsított, ugye? Henry megrázta a fejét. – Hacsak nem hazudik a kedvéért kilenc tizenéves. Minden egyes este, amikor elkaptak egy lányt, ő valami iskolai darabot próbált. Szóval nem kell aggódnia. És mi a helyzet a fizikatanárral, Dan McCallummal? Ő is tanította? Susan éppen nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de megakasztotta Archie mobiltelefonjának csöngése. Archie kivette a telefont a zsebéből, felnyitotta, elfordult, és néhány lépéssel arrébbment. – Igen? – szólt bele. Egy percig hallgatott. Henry és Susan feszült figyelemmel nézték. Susan valami alig észrevehető változást érzett. Nem tudta volna
64
megmondani, hogy Archie testtartása, vagy a levegő töltése volt, vagy esetleg csak a saját gondolatainak kivetülése, de hirtelen biztos lett abban, hogy valami megváltozott. Archie többször egymás után bólintott. – Oké. Máris indulunk. – Lecsukta a telefont, gondosan visszacsúsztatta a zsebébe, és lassan visszafordult feléjük. – Megtalálták? – kérdezte Henry, arcán minden érzelem nélkül. Archie bólintott. – Hol? – kérdezte Henry. – A Sauvie-szigeten. Henry szemével Susan felé intett. – Vissza akarod vinni, hogy kitegyük a banknál? Susan Archie-ra meredt, és próbálta szuggerálni, hogy engedje velük menni. Ő is jöhet. Ő is jöhet. Ő is jöhet. Minden vágya az volt, hogy a férfi ajka ezeket a szavakat formálja. Élete első bűnügyi helyszíne. Első kézből való beszámoló. Fantasztikus felvezetés lenne az első cikkhez. Milyen érzés volt meglátni egy gyilkosság áldozatát? A holttest bűze. A nyomozók hada, ahogy vizsgálják a környéket. Sárga rendőrségi szalag. Elmosolyodott, ahogy gyomrában újra érezte az ismerős bizsergést. Aztán észrevette magát, és gyorsan igyekezett letörölni arcáról az örömöt. De Archie addigra már meglátta. Susan ránézett, kérlelő tekintettel, de a férfi arca semmit nem árult el. Elindult a kocsi felé. Basszus. Elbaltázta. Az első nyavalyás napja volt csak a fickóval, és máris azt gondolja róla, hogy ő valami vérszomjas seggfej. – Ő is jöhet – szólalt meg Archie, de nem állt meg közben. Hátrafordult, és határozottan Susanre pillantott. – De ne várja, hogy úgy fog kinézni, mint a fényképen.
65
16
– Azt tudják, hogy a Sauvie-szigeten valójában többtonnányi holttest van? – szólalt meg Susan a hátsó ülésről. – Egy csomó meleg fickó, aki valaha odajárt a nudista strandra, aztán meghalt AIDS-ben, ott szóratta szét a hamvait. A felső partszakasz? A dagály vonala fölött? Csupa csontdarab és szén. – Undorodva húzta el a száját. – A napozók meg bekenik magukat olajjal és lefekszenek, aztán a végén az összes hajlatuk tele lesz halott fickók apró részecskéivel. – Várt egy ideig. – Egyszer írtam erről egy cikket. Nem olvasták? Senki nem válaszolt. Henry, mint időközben rájött, már vagy tíz mérfölddel ezelőtt kiiktatta a figyelméből. Archie pedig telefonált. Susan keresztbe tette a karját, és próbált nem nyafogni. A magazinos újságírónak ez volt az átka. Egy csomó hasznavehetetlen adat. Ő ráadásul egy csomó cikket is írt a Sauvie-szigetről: a biogazdaságokról, a kukoricatábla-labirintusról, a nudista strandról, biciklis klubokról, sasfészkekről, Szedd-Magad földekről. A Herald olvasói imádták az összes ilyen vackot. Ennek következtében Susan többet tudott a szigetről, mint a legtöbb ott élő ember. Kilencvenhat négyzetkilométer volt a területe. Az egész tulajdonképpen úgynevezett mezőgazdasági oázis volt, melyet egyik oldalon a Columbia folyó, a másikon pedig a szennyezett Multnomah csatorna határolt, és Portland belvárosától mindössze húszperces autóútra volt. Az állam, hogy megőrizze a sziget természetes élővilágát, egy negyvennégy négyzetkilométeres területet elkerített, és kinevezte Sauvie-szigeti Természetvédelmi Területnek. Ezen a részen, jó messzire a tanyaházaktól, melyek miatt a sziget úgy nézett ki, mint egy szeletke Iowa, itt találták meg a halott lányt. Susan soha nem szerette ezt a helyet. Túl sok nyílt tér volt rajta. Az út burkolatát zúzottkő váltotta fel. – Igen – mondta Archie a telefonba. – Mikor?… Hol?… Igen. – Erről nem nagyon lehetett szenzációs jegyzeteket készíteni. – Nem… még nem tudjuk… Ki fogom deríteni. – Kétségbeejtően lassan lehetett csak haladni a kavicson, és az autóra felcsapódó folyamatos homokpermetet csupán egy-egy kisebb kavics zaja szakította meg, ahogy visszapattant a szélvédőről. Archie még mindig telefonált. – Ott vagytok már?… Talán öt perc. – Minden alkalommal, amikor letette a telefont, az rögtön újra csörgött. Susan tekintete az út szélére tévedt, ahol szederbokrok sűrű falát folyami tölgyek törték meg. Ahogy elhaladtak, úgy villantak fel egyenként, mint valami optikai trükk. Végül Susan meglátta a rendőrautók csoportját, egy régi platós teherautót, meg egy mentőautót, amely már ott parkolt előttük az út szélén. Az utat keresztben elállta a megyei seriffihivatal
66
egyik kocsija, és egy fiatal állami rendőr tartóztatta fel a forgalmat. Susan a nyakát nyújtogatta, hogy minél többet lásson, ölében nyitott jegyzetfüzettel. Henry megállt, megvillantotta jelvényét a rendőrnek, aki bólintott, és intett, hogy továbbmehetnek. Henry egy rendőrautó mellett parkolt le, aztán egyetlen lendülettel ő és Archie már kint is voltak az autóból, Susan pedig siethetett utánuk, miközben azt kívánta, bárcsak valamivel praktikusabb lábbelit választott volna aznap reggel. Benyúlt a táskájába, és előásott egy rúzst. Semmi drámait. Csak egy kis természetes színt. Menet közben magára kent egy kicsit, és ettől nyomban teljesen hülyének érezte magát. A rendőrautó mögött egy rendőr, mellette pedig egy szakállas fiatalember állt frottírköpenyben. Mezítláb volt. Susan elmosolyodott. A fickó kezével a béke jelét mutatta. A partra vezető ösvényt az idők során ott taposták ki, ahol a szederbokrok között eredetileg is volt egy kis rés, és az út átlósan vágott át a magasra nőtt száraz fű között le, egészen a parti homokhoz. A homok laza volt, és Archienak minden egyes lépésnél támaszt kellett keresnie a lábával. Csupa csontdarab és szén. Előttük a Columbia folyó barnán és csendesen, a túloldalán pedig Washington állam. Egy csoportnyi állami rendőrt látott meg, akik az agyagpadoknál álltak, vagy fél kilométerrel odébb. Claire Masland a parton várt rájuk. Farmernadrág volt rajta és egy szolid piros póló, vízálló North Face dzsekijét pedig már levette, és a dereka köré kötötte. Archie soha nem kérdezett rá, de úgy képzelte, hogy Claire biztosan szokott kirándulni meg kempingezni. Talán még síelni is. Egy fenét, valószínűleg hótalpazott is. Jelvénye a derekára volt csíptetve. Hóna alatt izzadságfoltok látszottak. Ahogy a holttest felé tartottak, menet közben csatlakozott hozzájuk. – Egy nudista találta meg tíz óra körül – mondta. – Vissza kellett jutnia a kocsijához, aztán haza, hogy telefonálni tudjon, ezért végül csak tíz-huszonnyolckor kaptuk meg a hívást. – Úgy néz ki, mint a többi? – Megegyezik. Archie fejében egymást kergették a gondolatok. Nem állt össze a kép. Túlságosan felgyorsult a tempó. A fickó szerette magánál tartani a testeket. Miért nem akarta ezt tovább megőrizni? Vagy úgy érezte, hogy meg kell szabadulnia tőle? – Megijedt – jutott Archie a végkövetkeztetésre. – Ráijesztettünk. – Ezek szerint nézi az esti híreket? – kérdezte Henry. Megrémült. Olyannyira megrémült, hogy inkább megszabadult a testtől. Akkor most mi jön ezután? Majd elkap egy következőt. Kénytelen lesz elkapni egy következőt. Archie savanyú ízt érzett a torkában. Benyúlt a zsebébe, kihalászott egy savlekötő tablettát, és bosszúsan elrágta. Belehajszolták a fickót. És emiatt most egy újabb lányt kell majd megölnie. – Ki van itt? – kérdezte Archie. – Greg. Josh. Martin. Anne talán tíz perccel maradt le tőletek. – Jó – mondta Archie. – Szeretnék majd beszélni vele.
67
Hirtelen megállt, és a csapat megállt vele együtt. Talán tizenöt méterre lehettek a tetthelytől. Fülelni kezdett. – Mi az? – kérdezte Claire. – Sajtós helikopterek – felelte Archie felnézve, fájdalmas arckifejezéssel, ahogy két helikopter jelent meg a fák vonala fölött. – Jó lenne felállítani egy sátrat. – Claire bólintott, és elsietett vissza, az út felé. Archie Susanhez fordult, aki épp a noteszébe jegyzetelt, és egymás után fordította az oldalakat, ahogy szaporán töltötte meg őket nagybetűs folyóírással. Archie érezte a lány izgatottságát, és még emlékezett arra az érzésre, ami akkor fogta el, amikor Henryvel ahhoz a bizonyos első Gyönyörű Gyilkos-esethez érkeztek. Most már egészen más volt a helyzet. – Susan – szólalt meg. A lány vadul igyekezett befejezni egy gondolatot a jegyzetfüzetben, és ujjával intett, hogy egy pillanat, mindjárt odafigyel. – Nézzen rám – mondta Archie. Susan felnézett hatalmas zöld szemével. Archie hirtelen azt érezte, hogy szeretné megvédelmezni ezt a különös, rózsaszín hajú lányt, aki sokkal keményebbnek mutatta magát, mint amilyen szerinte valójában volt, és ezzel egy időben ugyanezért a feltételezésért nevetségesnek is érezte magát. Egy pillanatig nem engedte el a tekintetét, amíg a lány végre rá összpontosított. – Bármilyen látványra számít is – mondta, és arrafelé mutatott, ahol Kristy Mathers feküdt meztelenül a sárban –, ez rosszabb lesz annál. Susan bólintott. – Tudom. – Látott már valaha holttestet? – kérdezte Archie. Susan megint bólintott néhányszor. – Az apámat. Még gyerek voltam, amikor meghalt. Rákban. – Ez egészen más lesz – mondta Archie kedvesen. – Ki fogom bírni. – Felemelte a fejét, és a levegőbe szimatolt. – Érzik ezt a szagot? – kérdezte. – Clorox? Archie és Henry gyors pillantást váltott egymással. Aztán Henry előhúzott a kabátja zsebéből két pár gumikesztyűt, és az egyiket odanyújtotta Archie-nak. Archie még egyszer elnézett a késő délelőtti napfényben békésen csillogó folyó felé, mély lélegzetet vett a száján át, és kifújta a levegőt. – Ne az orrán vegye a levegőt – mondta Susannek. – És ne legyen láb alatt. Ahogy leguggolt Kristy teste mellé, Archie tökéletes világosságot érzett. A feje kitisztult. A gyomra megnyugodott. Figyelme összpontosult. Rájött, hogy valójában már percek teltek el anélkül, hogy Gretchen Lowellre gondolt volna. Régóta hiányzott ez az érzés. A lányt megfojtották, aztán hipóba áztatták, mint a többieket. Másfél méterre feküdt a víz szélétől, hanyatt, arca oldalra billent, egyik pufók karja a törzse mögé szorult, bőrét és haját homok borította, mintha néhány méteren át görgették volna. A másik kar finoman behajlott a könyökénél, visszahajló keze pont az álla alatt nyugodott, a lerágott körmökön még mindig látszott néhány pötty csillogó körömlakk. Ettől a kartól a holttest szinte embernek látszott. Archie továbbment, egyetlen részletet sem veszítve szem elől, és végighaladt a fejétől a
68
lábujjáig. Az egyik láb enyhén be volt hajlítva, a másik egyenes volt, és a hínárba gabalyodott. Észrevette a vért az orránál és a szájánál, a groteszk módon feldagadt nyelvet, meg az ismerős vízszintes vonalat a nyak alsó részén, mely valami kötelék használatára utalt, ami elképzelésük szerint derékszíj lehetett. A nyak alsó részén meg a vállon a livor mortis lilás foltjai jelentek meg, ahol a halála után összegyűlt a vér. A hasa körül zöldesvörös elszíneződés kezdett megjelenni; szája, orra, vaginája és mindkét füle fekete volt. A klór lelassította a bomlást azáltal, hogy elpusztította a püffedésért és a lágyrészek bomlásáért felelős baktériumok egy részét, ezért a holttestben még valamennyire fel lehetett ismerni Kristyt. Valami még látszott az arcon és a profilon. De a hipó nem tántorította el a bogarakat. Apró rovarok repdestek a szája és a szeme körül, és rajokban nyüzsögtek a nemi szerveknél. Hajában rákok mászkáltak. Az egyik szemüregben már csak valami sötét zselé maradt, a homlokon és az arcon a bőr felszakadt, ahol egy madár kapaszkodott meg benne, amikor minden erejét megfeszítve belevájta karmait a húsba. Archie felpillantott, és észrevett egy sirályt, amely alig egy méterrel a test mögött állt és figyelt. Szembenézett Archieval, és tett néhány türelmetlen lépést, mielőtt szárnyát megrebbentve hátrébb szökdelt, biztonságosabb helyet keresve magának. Henry megköszörülte a torkát. – A parton dobta el – vélekedett –, nem a vízben. Archie bólintott. – Honnan tudják? – kérdezte Susan. Archie felnézett Susanre. A lány arca sápadt volt, csupa rúzs és szeplő, de jobban tartotta magát, mint ő annak idején az első alkalommal. – Még mindig kint lenne – felelte. – A hullák elmerülnek – magyarázta Henry. – Minimum három nap, de akár egy hét is eltelik, mire újra felbukkannak a testben felszabaduló gázoktól. Ő pedig csak két napja tűnt el. Archie végigpillantott a parton mindkét irányban. A helikopterek fölöttük köröztek. Mintha egy teleobjektív villanását is elkapta volna. – Tegnap este dobhatta itt ki, amíg még esett az eső. Elég korán ahhoz, hogy az eső meg a dagály elmosson minden nyomot, amit maga után hagyhatott idefelé. – Azt akarta, hogy találjuk meg – mondta Henry. – Miért néz így ki? – kérdezte Susan, és hangja most először remegett meg. Archie lepillantott a testre, a barna hajra, mely most fakó narancssárga árnyalatú volt, az égett bőrre. Mind pontosan megegyezett Lee Robinson és Dana Stamp rendőrségi felvételeivel. – Kihipózza őket – mondta halkan. – Először megöli őket, aztán szexuálisan bántalmazza, és egy kád klórba áztatja be, amíg úgy nem dönt, hogy megszabadul tőlük. – A szájában érezte, ahogy a klór szemfacsaróan égető szaga összekeveredett az oszló hús és izom bűzével. Látta, ahogy Susan meginog, éppen csak egy apró változás a testtartásán, egy pillanatra elakadó lélegzet. – Ezt eddig nem hozta nyilvánosságra.
69
Archie fáradt mosollyal nézett rá. – Épp most tettem meg. – Szóval rögtön megöli őket – mondta Susan, szinte csak magának. – Mire bárki megtudja, hogy eltűntek, már nem is élnek. – Igen. Susan szeme összeszűkült. – Hagyta, hogy mindenki reménykedjen. Pedig tudta, hogy már halott. – Aztán ajkába harapott, és valamit leírt a jegyzetfüzetébe. – Micsoda egy beteg állat – mondta az orra alatt. Archie nem volt biztos abban, hogy ez a gyilkosra vagy rá vonatkozott. De nem igazán számított. – Azt hiszem, ez pontos értékelése a helyzetnek – mondta. – Ha itt dobta el a lányt – szólt Henry Archie-nak –, akkor ott kellett parkolnia, ahol most mi állunk. Ugyanezen az ösvényen kellett jönnie. Sehonnan máshonnan nem tudta volna idecipelni. Hacsak nem egy csónakból gázolt ki. – Menjetek házról házra. Járt-e valaki erre, feltűnt-e bármilyen jármű. Beleértve a csónakot is. És a Hardy fiúk vizsgálják át a partot, hátha találnak óvszert. Lehet, hogy a fickó nem tudott ellenállni a kísértésnek. – Azt akarod, hogy óvszereket keressenek egy nudista strandon? – kérdezte Henry kétkedő hangon. – És közben esetleg ne fésüljenek még át egy-két kollégiumot vízipipáért? Archie elmosolyodott. – Bármit, amit találtok, küldjétek a laborba. Futtassátok át a DNS-t. Talán szerencsénk lesz. – Archie egy újabb Vicodint dobott a szájába. – Még egy Zantac? – kérdezte Henry. Archie nem nézett rá. – Aszpirin.
70
17
Archie a harmadik napon úgy dönt, hogy amikor Gretchen lenyomja a tölcsért a torkán, és beleszórja a tablettákat, ellenállás nélkül lenyeli mindet. Gretchen félreteszi a csövet, és gyorsan újra leragasztja a száját egy előre levágott ragasztószalagcsíkkal, amit már odakészített. Eddig még meg sem szólalt ma. Egy fehér kéztörlővel letörli a nyálat, ami Archie arcán lecsorgott, aztán elhagyja a helyiséget. Archie pedig várja, hogy hassanak a tabletták, és minden egyes sejtje éberen figyeli a változást. Ez is egy módja az idő mérésének. Nem tudja, milyen szerek vannak a tablettákban, de gyanítja, hogy van közte speed, fájdalomcsillapító meg valamilyen hallucinogén. Aztán az orránál elkezdődik a bizsergés, és lassan felkúszik a feje tetejéig. Összeszedi az akaraterejét, hogy megadja magát az érzésnek. Az elméje kezd elborulni. Mintha egy sötét hajú férfit látna a pincében kettőjükön kívül. Épp csak egy árnyék. Átsuhan Gretchen mögött, aztán eltűnik. Archie azon tűnődik, hogy vajon a hulla kelt-e életre, egy két lábon járó rothadó, felpuffadt hús- és csonttömeg. De azt magyarázza magának, hogy csak hallucinál. Semmi sem valóságos. Elképzeli a bűnügyi helyszínt. Henryt és Claire-t. Biztosan követték a nyomát a nagy sárga házig, amit Gretchen a Vistán bérelt. Rendőrségi szalag. Sajtó. Nyomkeresés. Bizonyítékjelölők. Keresztülhalad a helyszínen, és úgy irányítja az akciócsoportot, mintha ő is csak egy lenne a Gyönyörű Gyilkos áldozatai közül. – Már túl sok idő telt el – mondja Claire-nek. – Halott vagyok. – Mind olyan komor és kétségbeesett arcot vágnak. – Fel a fejjel! Nincs semmi gond! Legalább tudjuk, ki a fene a gyilkos! Nem igaz? Nem igaz? – Üres tekintettel merednek rá. Claire elsírja magát. – Észre kell vennetek, hogy kapcsolódik az esethez – magyarázza nekik Archie, és hangja élesen cseng az izgalomtól. – Nem csak véletlen egybeesés. Az egész épületet átkutatják nyomok után. – Rakjátok össze – könyörög Archie. Már biztosan megvan nekik Gretchen neve, a személyi belépőkártyájáról a fényképe. Újra lejátssza magában a látogatást, és emlékezetében kutatva próbálja felfedni, milyen felületeket érintett meg, hol hagyhatott maga után rostokat, valami nyomát annak, hogy ott járt. A kávé. Kiöntötte a szőnyegre. Archie rámutat a sötét foltra. – Látod? – kiált oda Henrynek. Henry megáll, leguggol, odaint egy technikust. A labor megtalálná a nyomát, bármit tett is bele a nő. Ez pedig megerősítené a gyanúikat. Látta valaki bemenni? Mi történt a kocsijával? Archie leguggol Henry mellé. – Amint
71
megvannak az eredmények, mindent meg kell tenned, amit csak tudsz, hogy összekapcsold a nőt a többi gyilkossággal. Tegyétek közzé a fényképét mindenhol. Amikor meghalok, el fogja hagyni az épületet. És amikor elhagyja az épületet, el tudjátok kapni. – Hallucinálsz – mondja Gretchen. Álmából visszarántják a pincébe. Gretchen újra ott van, és az ő homlokára nyom egy hűvös kendőt. Nem érzi, hogy melege volna, de észreveszi, hogy izzad. – Magadban beszélsz – mondja Gretchen. Archie hálás a ragasztószalagért. Hálás, hogy Gretchen nem hallhatja félig háborodott, zavaros gondolatait. – Nem tudom, hogy bírod elviselni ezt a bűzt, ami itt lent van – mondja Gretchen, és tekintetét arra fordítja, ahol a hulla még mindig a földön hever. Aztán elkezd mondani valami mást is, de Archie-nak elege van belőle, és inkább visszafordul önmagába. Aztán elmegy meglátogatni Debbie-t. Felesége a kanapén ül, meleg pokrócba bugyolálva, szeme vörös a sírástól. – Megtaláltad? – kérdezi gyorsan, amikor Archie belép a szobába. – Nem – feleli. Kivesz egy sört a hűtőből, és leül Debbie mellé. Debbie arca sima és üres, és remeg a keze, ahogy álla alatt a pokrócot fogja. – Még életben van – mondja Debbie hajthatatlanul. Hangjának acélos optimizmusától Archie szíve majd' összetörik. – Tudom. Archie végiggondolja mindezt. Kedves akar lenni hozzá. De nem tud hazudni. – Igazság szerint elég nagy az esélye, hogy már halott vagyok – mondja neki. – Fel kell készülnöd rá. Debbie elborzadva nézi, tartása megkeményedik. Ettől ő zavarba jön, és újra próbálja megvigasztalni. – Így a legjobb – mondja. – Minél előbb megöl, annál jobb. Hidd el. Debbie szemét elfutja a könny, és szája egészen kicsi lesz. – Azt hiszem, jobb lenne, ha most elmennél – mondja. – Nézz rám – szól Gretchen. Újra visszakerült a pincébe. Látótere határán ott lebeg és hullámzik a valóság. Nem akarja megadni magát a nőnek, de már tanult a korábbiakból, ezért odafordítja a fejét, és ráfigyel. Gretchen arcán semmi nem látszik. Sem harag. Sem öröm. Sem sajnálat. Semmi. – Félsz? – kérdezi Gretchen. Megtörli a kendővel a homlokát, aztán az arcát, a tarkóját, a kulcscsontját. Egy pillanatra mintha valami érzelem villanna meg a szemében. Együttérzés? Aztán eltűnik. – Bármilyennek képzeled is, ami rád vár – suttogja –, rosszabb lesz.
72
18
Amikor Susan hazaért a Sauvie-szigetről, első dolga volt, hogy lehúzta hoszszú fekete bőrcsizmáján a cipzárt, lerúgta, és egy kupac cipő tetejére hajította, az ajtó mellett. Csizmája foltos volt, hipótól bűzlött, és teljesen tönkrement. Susan egy olyan lakásban élt, amit szeretett galériának hívni, bár valójában egy nagy stúdiólakás volt a Pearl negyedben, a belvárostól enyhén északra, Portland nyugati oldalán. Az épületet, ami valaha a századfordulón még sörfőzde volt, jó néhány évvel korábban alakították át. Az otromba vörös téglás homlokzat még állt, csakúgy, mint a régi gyárkémény, de a szerkezet többi részét kicserélték, hogy a lakók számára a legmodernebb komfortot biztosítsák. Susan lakása a harmadik szinten volt. Valójában egyik hajdani tanárának a lakása volt, aki egyéves fizetett szabadságát Európában töltötte a feleségével, és egy új könyvön dolgozott. Egyébként Eugene-ben élt, ahol az Oregoni Egyetem kreatív írás programjának volt a köztiszteletben álló vezetője, de megtartotta a portlandi lakást is, hivatalosan azért, hogy legyen hova mennie, ha alkotói magányra vágyott, bár a lakást igen ritkán használták irodalmi célokra. Susan azóta szerette volna megszerezni magának, hogy először itt töltött egy hétvégét. Az amerikai konyhában csupa ultramodern berendezés volt, rozsdamentes acélhűtő és egy elegáns, ragyogó sütő. Ez a lakás minden volt, ami Susan gyerekkori otthona nem. Kétségtelen, a munkalapok nem gránitból voltak, hanem Corianból, a sütő pedig egy Vikinget utánzó Frigidaire volt, de távolról szemlélve a lakás mégis menő és nagyvárosi benyomást tett. Susan imádta a Nagy Író kék íróasztalát. Imádta a beépített könyvespolcot, ami egy teljes falat elfoglalt, és két rétegben sorakoztak a Nagy Író könyvei. Imádta a Nagy Író más nagy írókkal készült fényképeit. Az ágyat egy japán paraván választotta el a lakótér többi részétől, ahol egy kék bársonykanapé, egy vörös bőr klubfotel, egy dohányzóasztal meg egy kis tévékészülék helyezkedett el. Minden, ami valójában a saját tulajdona volt ebben a lakásban, az belefért két bőröndbe. Lerángatta a fején keresztül az ingét, lehúzta fekete nadrágját, zokniját, bugyiját, melltartóját. Még mindig érezte a klór szagát. Mindenen érződött, mindenbe beleitta magát. Szent ég, hogy szerette azt a csizmát. Egy pillanatig csak állt meztelenül, reszketve, ruhái egy kupacban a lábánál, aztán belecsavarta magát a kimonóba, ami a fürdőszoba ajtaján függött egy rézfogason, felnyalábolta a ruháit, meg a méregdrága, gyönyörű csizmát, és mezítláb kisétált a lépcsőházba, egészen a lift melletti kis négyszögletes ajtóig, melyen a SZEMÉT felirat állt, és az egész kupacot behajította a szemétledobóba. Nem várta meg, mint máskor, hogy hallja a kupac puffanását odalent; egyenesen visszament a lakásba, be a fürdőszobába, megnyitotta a kádnál a csapot, és az ajtó melletti sarokban le-
73
dobta magáról a kimonót. Még csak ujjnyi gőzölgő víz gyűlt össze a kádban, de Susan azért bemászott, leguggolt a forró vízben, és nézte, ahogy lába elvörösödik. Lassan leült, közben egy kicsit összerándult, aztán apránként hátrahúzódott, és vékony lábait kinyújtotta maga előtt. Meztelen testéről csak még inkább eszébe jutottak a lányok. Egy ugyanilyen kádban áztatta őket hipóba? A víz még csak a csípőjéig ért, ő pedig hátradőlt a hideg porcelánnak, kényszerítve magát, hogy addig támaszkodjon neki, amíg fel nem melegszik teste hőmérsékletére. Karja csupa libabőr volt, és bármit csinált, láthatóan képtelen volt abbahagyni ezt a rémes reszketést. Lábujjával elzárta a csapot, lehunyta a szemét, és próbált nem gondolni arra a sápadt, meggyötört valamire, ami egykor Kristy Mathers volt. Archie új íróasztalánál ült, és a Fred Douddal készített beszélgetése felvételét hallgatta. Kristy Mathers halott volt. Most pedig újra indult az óra. A gyilkos egy újabb lányt fog elkapni. Az egész csak idő kérdése volt. Mindig csak idő kérdése volt. Archie lekapcsolta irodájában a mennyezeti neonvilágítást, és most szinte teljes sötétben ült, egyedül a nyitott ajtón szivárgott be egy kis fény. Végül elküldte Henryt, hogy vigye vissza Susan Wardot a kocsijához, ő pedig Claire Maslanddel az igazságügyi orvos szakértő kocsiját követték a hullaházhoz, ahol Kristy apjával találkoztak, és ő azonosította a holttestet. Archie komoly szakértelemre tett szert abban, hogyan kell családokat összetörni. Néha egy szót sem kellett szólnia. Csak ránéztek, és máris tudtak mindent. Máskor viszont újra meg újra el kellett mondani, és még mindig üres tekintettel néztek rá, vagy döbbenten, hitetlenkedve rázták a fejüket, és szemükben makacsul csillogott a tagadás. Aztán pedig, mint egy hullám, egyszerre csak rájuk zuhant, és elöntötte őket az igazság. Nagyon komoly erőfeszítésébe került, hogy emlékeztesse magát: tragédiájuknak nem ő volt az okozója. De Archie nem bánta, ha gyász közelében kellett lennie. Még a legrémesebb seggfejek is mintha egyfajta kegyelmi állapotba kerültek volna, amikor egy szerettük brutális elvesztésével kellett szembesülniük. Máshogy mozogtak a világban, mint a többi ember. Amikor ránéztek valakire, annak az volt az érzése, hogy valójában nem látják. Teljes világuk ebből az egyetlen dologból állt, ebből az egyetlen eseményből, ebből az egy veszteségből. Néhány hétig úgy tűnt, mintha minden a helyére került volna. Aztán életük felfoghatatlan borzalma újra kezdett visszaszivárogni gondolataikba. Felnézett. Az ajtóban Anne Boyd hajolt be, és azzal a tőle megszokott pillantással figyelte, ahogy egy szülő vár gyermeke vallomására. Megdörgölte a szemét, fáradtan elmosolyodott, és intett, hogy jöjjön be. Anne okos nő volt. Archie azon tűnődött, vajon pszichológiai képzettségével átlát-e az ő épelméjűségének álcáján. – Bocs. Elábrándoztam. – Lekapcsolta a magnót. – Felgyújthatod a villanyt – tette hozzá. Anne így is tett, és a helyiséget elárasztotta a vibráló fehér fény, amitől az Archie fejét szorító fájdalom satuja még egy fordulattal szorosabbra húzódott. Kihúzta magát, és addig nyújtotta a nyakát, amíg elégedetten nem hallotta a pattanást.
74
Anne levetette magát az egyik székbe vele szemben, keresztbe tette a lábát, és egy ötvenoldalas dokumentumot dobott az asztalára. Az FBI-nál dolgozó igen kevés női profilozó egyike volt, és az egyetlen fekete nő. Archie már hat éve ismerte, mióta a szövetségi hivatal kiküldte, hogy a Gyönyörű Gyilkos pszichológiai profilját készítse el. Sok száz órát töltöttek együtt a bűnügyi helyszíneken, hajnali négykor a sebhelyek mintázatát tanulmányozva, ahogy próbáltak beférkőzni Gretchen Lowell agyába. Archie tudta, hogy Anne-nek vannak gyerekei. Korábban már hallotta, amikor telefonon beszélt velük. De soha, mint rájött, az együtt töltött rengeteg idő alatt, nem beszéltek a saját gyerekeikről. A munkahelyi életükben túl sok volt a borzalom. Gyerekekről beszélgetni valahogy kegyetlenség lett volna. – Ez az? – kérdezte, és a paksaméta felé biccentett. – Munkám gyümölcse – válaszolta Anne. Archie bordái sajogtak a hosszú üléstől, és gyomrát égette a sav. Néha előfordult, hogy az éjszaka közepén felébredt, pont megfelelő pózban, és rájött, hogy semmije nem fáj. Megpróbált mozdulatlan maradni, hogy a boldog közjáték minél tovább tartson, de végül kénytelen volt megfordulni, vagy behajlítani a térdét, vagy kinyújtani a karját, és máris visszatért a jól ismert sajgás, vagy égés, vagy fájdalom. A gyógyszerek valamit segítettek, és néha azt mondta magának, hogy már szinte hozzászokott. De a teste még mindig elterelte a figyelmét. Ha most koncentrálni akar Anne profiljára, akkor levegőre van szüksége. – Menjünk el sétálni. Közben elmondhatod az összes főbb pontot. – Rendben – egyezett bele Anne. Átballagtak az üres rendőrségi irodán, ahol egy gondnok épp a porszívó zsinórját tekerte le, aztán Archie kitárta a bank nagy üvegajtaját Anne előtt, és követte az utcára. Észak felé indultak el. Hideg volt, és Archie bedugta csupasz kezét a zakója zsebébe, ahol megtalálta a gyógyszereit. Az időjárásra szokás szerint nem volt felkészülve. Az utcai lámpák a sötétben elmosódva látszottak, és a burkolatra vetett éles sárga fényükben a város mocskosnak tűnt. Mellettük elment egy autó, vagy tíz mérfölddel gyorsabban a megengedettnél. – Azt hiszem, egy bimbózó pszichopatával van dolgunk – mondta Anne. Rajta hosszú, csokoládészínű ballonkabát volt, meg leopárdmintás csizma. Anne mindig tudta, hogyan válogassa össze az öltözékét. – Tetszik? – kérdezte Anne, amikor észrevette, hogy Archie a lábára néz. Megállt, egy kicsit feljebb húzta hosszú kötött szoknyáját, hogy kivillanjon a csizmája. – A „nagyméretű-nagyszabású” osztályon vettem. Extra széles a szára. A hatalmas vádlijaimra. Archie megköszörülte a torkát. – Azt mondtad, egy bimbózó pszichopata az illető? – Nem szeretnél a vádlimról beszélgetni? – kérdezte Anne. Archie elmosolyodott. – Csak szeretném elkerülni, hogy bíróság elé kelljen állnom szexuális zaklatásért. Anne leeresztette a szoknyáját, és Archie-ra vigyorgott. – Azt hiszem, az utóbbi két napban most láttalak először mosolyogni. Továbbsétáltak, és Anne folytatta a profil részletezését. 75
– Megerőszakolta és meggyilkolta a lányokat, de bűntudatot érez – mondta, és arca újra komolyra váltott. – Megtisztítja őket. Visszaadja őket. – De aztán újra gyilkol. – Úrrá lesz rajta a kényszer. De a szexuális erőszak kényszere. Nem a gyilkosságé. Ő szexuális bűnöző, aki gyilkol, nem pedig gyilkos, aki megerőszakolja az áldozatait. Bár először megöli őket, mégsem nekrofíliáról van szó. Azért öli meg őket, hogy megkímélje az erőszak élményétől. – Micsoda egy fickó – mondta Archie. Elsétáltak egy elsötétített festékbolt mellett, egy leeresztett redőnyös autóskávézó, meg egy dzsessz-bár mellett. A bár kirakata tele volt neon sörreklámokkal: PBR, RAINIER, SIERRA NEVADA. Egy ízléstelen védőtető egy Eltűnt Személyek Leírása névre hallgató együttest reklámozott. Szép. Archie bepillantott, ahogy elmentek a kirakat mellett, és egy villanásra látta, ahogy az emberek tátott szájjal nevetnek, részeg vidámság közepette. Anne folytatta: – Nem hiszem, hogy a gyilkosság önmagában örömmel tölti el. Nem szán rá túl sok időt. Nem használja a kezét. Azt hiszem, meg kell vizsgálnunk, honnan jött. Szerintem már korábban is követett el erőszakot. És ha igen, akkor az bele fog illeni az áldozatok profiljába. Archie megrázta a fejét. – Előhúztunk minden megoldatlan erőszakot az utóbbi húsz évből. Semmi nincs, ami passzolna. Egy kereszteződéshez értek. Ha Archie egyedül lett volna, biztosan átmegy a piros lámpán, de mivel Anne is ott volt, megnyomta a zebránál a gombot, és várt. – Nézzetek körül az államon kívül is. Ha semmit nem találtok, akkor nem jelentették a rendőrségnek az erőszakot, ami már önmagában hasznos információ. Archie ezen elgondolkodott. – Hatalma van a nők fölött. – Vagy volt – jegyezte meg Anne. – Elveszti a hatalmát; erőszakkal kompenzál. Anne többször is bólintott, közben az állkapcsa folyamatosan mozgott. – Azt gyanítom, hogy a szexuális bűncselekmények lépésről lépésre bontakoztak ki, ezeket követte valamiféle stresszforrás a munkahelyen vagy otthon. Valószínűleg gyerekkora óta voltak szexuális képzelgései, de azokat még el tudta fojtani pornóval meg a korai erőszakos tettekkel. Aztán úgy dönt, hogy továbblép. Kiterveli. Végrehajtja. És nem bukik le. – Tehát újra megteszi. – Archie felsóhajtott. A lámpa zöldre váltott, végre, ők pedig átballagtak az út túloldalára, és elindultak vissza, dél felé. Nem volt túl nagy séta. De jó érzés volt mozogni egy kicsit. – Igen. És újra megússza. Így most már a társadalmi korlátok, amelyekkel mindig is gondja volt, kezdenek komolyan széttöredezni. Azt hiszem, a lelke mélyén, legalábbis az első alkalommal, teljes mértékben arra számított, hogy el fogják kapni. Talán még akarta is, hogy elfogják, hogy megbüntessék a deviáns
76
fantáziáiért. De nem fogták el. Ezért most már azt gondolja, hogy a törvény rá nem vonatkozik. Különlegesnek érzi magát. – És a hipó? Az valami megtisztítási szertartás, vagy buzgón próbálja eltüntetni a használható bizonyítékokat? Látta, ahogy Anne az ajkába harap. – Nem tudom. Nem illik a képbe. Ha annyira fontosak neki, hogy megölje őket, miért áztatja a testüket ilyen roncsoló hatású vegyszerekben? Tisztítószerként viszont feleslegesen agresszív a módszer. És azt hiszem, hogy ez a mi emberünk elég alapos ahhoz, hogy ne essen túlzásokba. Pontosan tudhatja, hogy mennyi kell, és nem használna többet. – Valentin-nap előtti napon dobta el a testet – mondta Archie. – Nem véletlen. – A gyilkosságok számára intim események – mondta Archie halkan. – Kiválasztja őket. – A fickó okos – mondta Anne. – Tanult ember. Munkája is van. Elszállítja a testeket, szóval hozzájut egy járműhöz is. Meg feltehetően egy hajóhoz. Az áldozatokból kiindulva azt mondanám, hogy hivatali időben dolgozik. Fehér bőrű, férfi. A megjelenésén nincs semmi különleges. Hivatalos külső. Rendes megjelenés. Ha valóban fejlődő tendenciáról van szó, akkor már javában benne jár a harmincas éveiben, akár negyvenes is lehet. Figyel a részletekre, és manipulatív. Hatalmas kockázatot vállal azzal, hogy köztereken kapja el a lányokat. Magabiztos, sőt arrogáns is akár. És van valami fortélya. Tud valami olyan cselt, amivel képes rávenni ezeket a lányokat, hogy tartsanak vele. – Mint Ted Bundynál a gipsz? – Vagy Bianchi, aki zsarunak adta ki magát, vagy valami gond az autóval, vagy azt mondja, hogy egy modellügynökségnél dolgozik, vagy hogy a szülőket baleset érte, és felajánlja, hogy elviszi a lányt a kórházba. – Anne lemondóan megrázta a fejét. – De ennél jobbnak kell lennie. Valami zseniális ötletnek. Mert bármit használt is, rá tudta venni Kristyt, hogy vele menjen, miután már két lányt meggyilkoltak. Archie arra gondolt, ahogy a pufók, barna hajú Kristy Mathers az elromlott biciklijét vonszolja keresztül az utcán, alig néhány saroknyira az otthonától. Hol van a bicikli? Ha elkapta a lányt, minek vitte el a biciklit? Ha viszont magával vitte a biciklit, akkor a kocsija elég nagy lehet, és gyorsan be tudta tenni. – Ha Kristy magától elment vele, akkor ismernie kellett. – Ha elfogadjuk ezt kiindulásnak, akkor igen, ismernie kellett. – A bank parkolójában álltak. – Én ez vagyok – mondta Anne, és kezét egy bérelt borvörös Mustang tetejére tette. – Holnap újra kikérdezem a tanárokat meg az alkalmazottakat – mondta Archie. – Csak azokat a férfiakat, akik beleillenek a profilba. – A fejfájása egyre erősödött. Mintha állandóan másnapos volna. – Ma este hazamész, vagy a székeden alszol? Archie az órájára pillantott, és meglepve látta, hogy már tizenegy óra. – Már csak egy-két órára van szükségem, hogy végezzek – mondta.
77
Anne kinyitotta a távirányítóval a kocsi ajtaját, és bedobta táskáját az anyósülésre, aztán visszafordult Archie felé. – Ha valaha úgy érzed, hogy beszélni szeretnél – mondta, miközben gyámoltalanul megvonta a vállát –, én pszichiáter vagyok. – Aki a bűnöző hajlamú elmebetegekre specializálódott. – Archie bágyadtan elmosolyodott. – Megpróbálom nem félreérteni a dolgot. A parkoló éles fényű biztonsági lámpái alatt észrevette, hogy Anne mennyit öregedett az elmúlt néhány évben. Szemei körül ráncok húzódtak, és a hajában is volt néhány vékony ősz tincs. Bár még mindig jobban nézett ki, mint ő. – Volt bármi, amiben ráillett a profil? – kérdezte. Archie tudta, hogy mire gondol. – Gretchen manipulálta a profilját, Anne. Te is tudod. Anne sötéten elmosolyodott. – Meg voltam róla győződve, hogy a gyilkos férfi. Hogy egyedül dolgozik. Még csak fel sem merült annak a lehetősége, hogy nőről van szó. De te mégis gyanakodtál rá. A rossz profil ellenére. Ahogy beférkőzött a nyomozásba, az a pszichopata viselkedés klasszikus esete. Képtelen vagyok elhinni, hogy nem vettem észre. – Engem pontosan annyira etetett be, hogy mindenképpen elmenjek hozzá, de ahhoz nem eléggé, hogy óvatos is legyek. Csapda volt az egész. Azért mentem oda, mert megvezetett. Nem azért, mert olyan mindenre elszánt nyomozó vagyok. – Tudta, hogy mindennél jobban szeretnéd megoldani az ügyet. A pszichopaták zseniálisan tudják mások gondolatait olvasni. Ha tudnád, mennyire, gondolta Archie. – Mindenesetre – mondta Anne, és sóhajtott – a Heathmanben vagyok. Ha mégis meggondolnád magad. A beszélgetéssel kapcsolatban. – Anne? Anne rögtön visszafordult. – Igen? – Kösz az ajánlatot. Anne még egy pillanatig állt ott a leopárdmintás csizmájában, mintha akart volna mondani még valamit. Valami olyasmit, hogy „Sajnálom, amiért az életed szar lett”, vagy „Tudom, mit szeretnél most csinálni”, vagy „Szólj, ha beutalót szeretnél egy békés, csendes intézetbe”. Vagy talán csak arra gondolt, hogy vissza kéne mennie a hotelbe, ahonnan fel tudja hívni a gyerekeit. De tulajdonképpen mindegy is volt. Archie megvárta, amíg kihajt a parkolóból, aztán viszszament az irodájába, bekapcsolta a magnót, lehunyta a szemét, és hallgatta, ahogy Fred Doug beszámol Kristy Mathers rettenetes holttestéről.
78
19
Archie arra ébredt kótyagos, egyáltalán nem pihentető álmából, hogy Henry áll fölötte. Az irodában égett a lámpa, és Archie még mindig az íróasztalszékén ült. – Itt töltötted az éjszakát – mondta Henry. Archie zavartan pislogott. – Hány óra van? – Hat. – Henry egy papírpohárban a pihenőszobából hozott kávét tett Archie elé az asztalra. Archie-nak fájtak a bordái; lüktetett a feje; még a fogai is fájtak. Nyakát az egyik oldalra hajtotta, amíg nem hallotta a pattanást. Henry fekete nadrágban és ropogós fekete pólóban volt. Arcszesz illata áradt felőle. Archie felvette a kávét, és belekortyolt. Erős volt, és ösztönösen megrándult az arca, ahogy a kávé leért a gyomrába. – Korán jöttél – jegyezte meg. – Martin hívott – mondta Henry, és leült az Archie íróasztalával szemben levő székre. – Újra végignézte a gondnokokat. Egy Amcorp nevű cégnél dolgoznak, amelyik a kerülettel áll szerződésben. Tavaly az iskola vezetősége elbocsátotta a gondnokokat, a költségvetési okok miatt. Aztán megbízták az Amcorpot, mert az olcsóbb volt. Elvileg minden alkalmazott előéletéről megvannak az aktáik. – De…? – Van, akiről tényleg van ilyen, néhányról csak közúti ellenőrzések – mondta Henry. – Összevissza van minden. Nem igazán megbízható. Martin átfuttatott néhány nevet. Az egyik visszajött, elég csúnyán. Közszeméremsértés. – Melyik iskolában dolgozik? – kérdezte Archie. Henry felvonta a szemöldökét. – Délelőttönként a Jeffersonban, délután a Clevelandben. De dolgozott a Lincolnban is. Ez rengeteg kapcsolódási pont volt. De persze számtalan ember volt, aki sok helyen kapcsolódhatott az ügyekhez. – Beszélt már vele valaki? – kérdezte Archie. – Claire. Miután az első lány holtteste előkerült. A fickó azt mondta, hogy épp dolgozott. Néhány gyerek azt nyilatkozta, hogy látták a környéken iskola után. A cég szerint tiszta volt. Archie olvasta a jelentéseket. A csapat 973 embert kérdezett ki, mióta az első lány eltűnt. Claire egymaga 314-et hallgatott ki. Talán túl gyorsan tisztázta a gondnokot.
79
– De amikor Lee eltűnt, akkor a Clevelandben volt? – Igen – felelte Henry. Archie az íróasztalra tette a kezét, és felállt. – Mit keresünk akkor még mindig itt? – A kocsi kint van az ajtó előtt. – Henry végignézett Archie gyűrött ingén. – Nem akarsz hazamenni átöltözni? Archie megrázta a fejét. – Nincs rá idő. – Felmarkolta a kávét és a zakóját, és előreengedte Henryt az iroda ajtajában, hogy közben a szájába tehessen három tablettát. Éhgyomorra nem szerette a Vicodin ízét a szájában, de a közeljövőben nem látott esélyt a reggelire. Martin, Josh és Claire már az asztaluknál ültek az irodában. Bejelentéseket kellett lenyomozni, járőröket szervezni, alibiket ellenőrizni, aztán még egyszer ellenőrizni. Néhány órán belül kezdődik az iskola, és a gyilkosuk még mindig szabadlábon volt. A falon egy óra függött, számlapján a következő felirattal: ITT AZ IDEJE, HOGY BARÁTAID ŐRIZZÉK A PÉNZEDET. Mellé valaki egy darab másolópapírra firkálva azt tűzte ki, hogy NE FELEJTSD: AZ IDŐ AZ ELLENSÉGÜNK. – Honnan tudtad, hogy itt leszek? – kérdezte Archie Henrytől, mikor kiléptek a bankból, és a parkoló felé mentek. Épp csak hajnalodott, és a levegő még hideg volt és szürke. – Elugrottam a lakásodhoz – mondta Henry. – Egyébként meg hol lennél? – Beült a vezetőülésre, Archie pedig megkerülte az autót, és beszállt a túloldalon. Henry még nem indította el a motort. Csak ült a kormánynál. – Mennyit szedsz? – tette fel a kérdést Henry. Mindkét kezével a kormányt fogta, és szemét nem vette le a szélvédőről. – Nem olyan sokat, mint amennyit szeretnék. – Úgy tudtam, hogy visszaveszel az adagból – mondta halkan Henry. Archie felnevetett, ahogy eszébe jutottak legrosszabb napjai, amikor olyan sűrű kodeinköd vette körül, hogy azt hitte, belefullad. – Vissza is vettem. Henry szorosabban markolta a kormányt, míg öklei már egészen elfehéredtek. Archie látta, ahogy nyakán egyre magasabbra kúszik a vörösség. Henrynek egy percig csak az állkapcsa mozgott, kék szeme acélkemény volt. – Nehogy azt gondold, hogy a barátságunk megakadályozhat engem abban, hogy visszaküldjelek betegállományba, ha gyanakodni kezdek, hogy túlságosan be vagy lőve a munkához. – Megfordult, és most először Archie-ra nézett. – Már így is jóval többet tettem érted, mint amivel kényelmesen el tudnék számolni. Archie barátja felé bólintott. – Tudom – felelte. Henry felvonta a szemöldökét. – Tudom – mondta újra Archie. – Ez az egész ügy Gretchennel – mondta Henry összeszorított fogakkal. – Ezek a heti találkák. Az egész el van cseszve, barátom. Leszarom, hány holttes-
80
tet fog még előszedni nekünk. Egy ponton túl – egyenesen Archie szemébe nézett – el kell engedned a dolgot. Archie megmerevedett attól való félelmében, hogy valami reakció látszik rajta; attól félve, hogy Henry észreveszi, milyen érzékeny pontot érintett. Henry épp eléggé aggódott már így is miatta. Archie nem hagyhatta, hogy Henry észrevegye, mennyire fontossá váltak számára azok a heti találkozók. Archie-nak szüksége volt Gretchenre. Legalább addig, amíg ki nem találta, mit akar tőle a nő. – Még időre van szükségem – mondta óvatosan. – Kézben tartom az ügyet. Henry előhúzta bőrkabátja zsebéből a napszemüvegét, feltette, és elindította a kocsit. Aztán felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Baromira ajánlom is, hogy úgy legyen. * * * A gondnokot Evan Kentnek hívták. Amikor Archie és Henry megtalálta, éppen a Jefferson főépületének északi oldalán festette le a falfirkákat. A festék színe nem illett az épülethez, és a tűzoltóvörös négyzet messziről elütött a fakó tégláktól. A falat az évek során már számtalanszor átfestették, és mostanra a többtucatnyi, változó színárnyalatokban pompázó, egyenetlen foltok úgy elborították, mint egyfajta ad hoc absztrakt festmény. Kent ránézésre harmincas évei közepén járhatott, jó fizikumú volt, sötét hajjal és gondosan nyírt kis kecskeszakállal. Kék kezeslábasa makulátlan volt. Még hátravolt egy óra iskolakezdésig, és az épületegyüttes környékén csend honolt. Az iskola előtti lánckerítésnél spontán kis emlékhely alakult ki. Csokrok voltak betűzve a kerítésbe, szalagok lógtak ernyedten, kitömött állatok ültek elhagyatottan a rács tövében. Kristyről készült fotók voltak felragasztva kartonpapír táblákra, csillogó matricákkal a pufi festékkel díszített feliratok mellé. SZERETÜNK. MINDIG TE LESZEL A MI ANGYALUNK. ISTEN ÁLDJON. Kelet felé rágógumi-rózsaszínt öltött az ég alja, és a tavasz első madarai sötét és pufók árnyakként ültek a telefondrótokon, csiripelésük mintha a távolból odaszűrődő zene volna. Az iskola minden oldalán járőrkocsi parkolt, és minden bejáratnál magán biztonsági őrök álltak. A járőrkocsik lámpái égtek, ezzel is erősítve jelenlétük erejét, amitől az iskola még inkább bűnügyi helyszínre emlékeztetett. Hétköznapok a közoktatásban. – Vizeltem – szólalt meg Kent, ahogy Archie és Henry a közelébe ért. – Hogy mondta? – kérdezte Henry. Kent tovább folytatta a festést. A festéktől súlyos pemzli csattogó hangot adott a téglán. Archie észrevett egy Szűz Máriát ábrázoló tetoválást Kent alkarján. Új volt még, ragyogtak a színei. – A közszeméremsértési ügy. Épp vizeltem egy buli után a belvárosban – magyarázta Kent. – Talán nem az volt életem legbölcsebb pillanata. De muszáj volt pisilnem. Befizettem a bírságot. – De lehagyta a jelentkezéséről, amikor állást keresett – mondta Archie.
81
– Kellett a munka – felelte Kent. Hátralépett, és megszemlélte, amit csinált. Az írásnak nyoma sem volt, csak a friss festék szagát lehetett érezni, és egy új, csillogó, vérvörös négyzet látszott a falon. – Filozófia szakon végeztem, szóval nem igazán dúskálok az álláslehetőségekben. Ráadásul cukros vagyok. Biztosítás nélkül heti nyolcvan dolcsit költök inzulinra meg a tűkre. – Hüpp-hüpp – mondta Henry. Kent tartása védekezőn megmerevedett, és Henryre nézett. – Hát, ha nem tudná, az egészségbiztosítás komoly probléma az egész országban. Archie kissé előrébb lépett. – Hol volt délután öt és hét óra között február másodikán és március hetedikén? – kérdezte Kent-től. Kent Archie felé fordult, és a válla láthatóan meggörnyedt. – Dolgoztam. Délutánonként a Clevelandben vagyok. Általában hatig vagyok bent. – És aztán? – kérdezte Archie. Kent megvonta a vállát. – Hazamegyek. Vagy próbálok a zenekarral. Vagy beülök egy bárba. – Iszik? – kérdezte Henry. – Mintha az előbb azt mondta volna, hogy cukorbeteg. – Az is vagyok. És iszom – felelte Kent. – Ezért kell az inzulin. Figyeljen, aznap, amikor a Jeffersonból tűnt el a gyerek, lerobbant a Dartom. Fel kellett hívnom a szobatársamat, ő jött el, hogy bebikázza. Kérdezze meg őt. – Megadta Archie-nak a szobatársa nevét és mobilszámát, Archie pedig felírta az információt a jegyzetfüzetébe. – És miért nem csinálnak valamit inkább a rohadt médiával, akik betolakodnak az iskola területére? Teljesen kiborítják a gyerekeket. Aztán meg rosszul írják le a tényeket. Archie és Henry futó pillantást váltott egymással. Honnan tudta Kent, milyen tények voltak helyesek? Kent elvörösödött, és lábujjával a fűbe rúgott. Aztán azt kérdezte: – Elmondják majd az Amcorpnál, hogy büntetett előéletű vagyok? – Az volna a rendőrhöz illő dolog – felelte Henry. Kent önelégülten elvigyorodott. – És hol voltak a rendőrök akkor, amikor azokat a lányokat felszedte az utcán valami pszichopata? Henry odafordult Archie-hoz, és elég hangosan, hogy Kent is hallja, megkérdezte: – Neked hogy tetszik? Archie látványosan végigmérte Kentet, miközben a gondnok kényelmetlenül feszengve állta a pillantását. – Jóképű – állapította meg Archie. – El tudom képzelni, hogy a lányok elmennek vele. A kora is belevág a profilba. Kent megint fülig pirult. Henry hitetlenkedve tágra nyitotta a szemét. – Szerinted jóképű? – Nem annyira, mint te – nyugtatta meg Archie.
82
– Dolgoznom kell – mondta Kent, azzal felvette a festékesvödrét és az ecsetet. – Még egy dolog – szólt oda neki Archie. – Igen? – kérdezte Kent. – A graffiti. Mi volt a szöveg? Kent egy percig nézte mindkettejüket. – „Mindannyian meg fogunk halni” – mondta végül. Lenézett a földre, és megrázta a fejét. Aztán elnevette magát, és újra felnézett, de sötét szeme csak úgy villámlott. – És mellette ott volt egy nyavalyás mosolygó arcocska.
83
20
Susan a Nagy Író kék asztalánál ült az ablak előtt, és nézte, ahogy az ebédidőben szokásos gyalogosforgalom ki- és befelé haladt a Whole Foods biobolt ajtaján, ami pont átellenben volt az ő házával. Az első cikket megírta és elküldte. Ezt a részt gyűlölte az egészben. Utált arra várni, hogy Iantól megkapja a megerősítést, de közben másra sem vágyott. Az e-mail-ablakban rákattintott a FRISSÍTÉS gombra. Semmi. Hirtelen mindent elsöprő bizonyosság öntötte el, hogy Iannek nem tetszett a cikk. Hogy utálta ezt a szánalmas kísérletet, amit Susan az irodalmi újságírás terén nyújtott. Elbaltázta élete egyetlen lehetőségét, hogy valami igazán nagyszabásút írjon. Valószínűleg kirúgják. Még arra sem tudta rávenni magát, hogy újra elolvassa a szöveget, mert biztos volt benne, hogy észrevenne minden gépelési hibát, minden passzív szerkezetet, minden béna kifogást, amivel mondatokat alkotott. Újra a FRISSÍTÉS-re kattintott. Semmi. A képernyőn észrevette, hogy mennyi az idő, nagy nehezen átmászott a Nagy Író bársonykanapéjára, összekuporodott, és bekapcsolta a déli híreket. Archie Sheridan képe töltötte be a képernyőt, és egy szalagcím azt hirdette, hogy különleges riportot sugároztak. Archie fáradtnak tűnt. Vagy inkább az elgyötört volt a jó szó? De megborotválkozott, sötét haja megfésülve, és nyúzott kivert-kutya arcának volt valamiféle tekintélye. Susan szerette volna úgy érezni, hogy ura a helyzetnek. Végignézte, ahogy Archie komoran megerősíti Kristy Mathers halálát, aztán a képernyő visszaváltott néhány helyi hírmagyarázóra, akik remegő hangon cseréltek eszmét a szabadlábon levő emberi szörnyről, utána pedig minden átmenet nélkül átváltott egy különleges riportra, amely a Willamette-völgyben fellépő hirtelen szárazságról szólt. A sajtótájékoztató tíz órakor volt, tehát már majdnem két órája vége. Susan azon tűnődött, hogy vajon Archie Sheridan most éppen mivel foglalkozhat. Megszólalt a telefon, és Susan kis híján megbotlott, ahogy próbálta elérni a harmadik csöngés előtt, amikor az üzenetrögzítő bekapcsol. A kijelzőn látta a hívószámot, és rögtön tudta, hogy ki az. – Imádom – mondta Ian minden bevezetés nélkül. Susan érezte, hogy egy pillanat alatt kiszalad belőle az egész délelőtt feszültsége. – Tényleg? – Fantasztikus. Az a párhuzam, ahogy a halott lány nyomában sétálsz a Clevelandben, aztán megtalálod Kristy Mathers testét – pont erre volt szükség, bébi. Sheridanről nincs benne túl sok szó. De most már megfogtál minket. Most viszont Sheridant akarom darabokra szabdalva, hogy lássuk a dobogó szívét.
84
– Az a jövő hetiben lesz – mondta Susan boldogan, miközben kitöltött magának egy csésze hideg kávét, és betette a mikroba. – Csak hadd várják a seggfejek a folytatást, nem igaz? – A seggfejek? Susan elnevette magát. – Az olvasók. – Ja – felelte Ian. – Hát persze. Susan aznapra westerncsizmát, farmert, a Pixies rockzenekar képével díszített pólót és egy vörös bársonyzakót vett fel. A blézer jobb első zsebébe egy riporternoteszt tett, a bal zsebébe pedig két kék Bic golyóstollat. Még be is szárította rózsaszín haját, és kisminkelte magát. Amikor elkészült, kinyitotta a noteszét, és megkereste benne azt a csúnyán odafirkált név- és telefonszámlistát, amit Archie Sheridan adott meg. Egy pillanatra eltűnődött azon, vajon hogy tetszik majd neki az első cikk, ha megjelenik, de aztán elhessegette az aggodalmát. Archie téma volt. Ő pedig író. Egy sztori megvolt. Még három volt hátra. Fogta a telefont, és tárcsázott. – Hello – köszönt Susan vidáman. – Beszélhetnék Debbie Sheridannel? Rövid várakozás következett. – Igen? – Susan Ward vagyok. A Heraldtól. A férje talán említette, hogy fogom keresni. – Említett valamit. A nő nem javította ki a „férj”-et, gondolta Susan. Nem mondta, hogy Talán a volt férjemre gondol. Elváltunk. Ha lehetne, visszamenőleg is érvényteleníttetném a házasságot, amilyen egy rohadék. Susan leírta noteszébe a férj szót, és utána tett egy kérdőjelet. Széles mosolyt erőltetett magára, és remélte, hogy Debbie ki fogja hallani a hangjából. Régi telefoninterjús trükk volt ez, még Parkertől tanulta. – Arról van szó, hogy egy cikksorozatot írok róla, és abban bíztam, hogy esetleg feltehetnék néhány kérdést. Csak hogy egy kicsivel életszerűbb legyen. Hogy valami egyéniséget is kapjon az írás. – Esetleg… vissza tud hívni később? – kérdezte Debbie. – Elnézést. Biztos dolgozik, ugye? Mikor lenne alkalmasabb, hogy hívjam? Szünet következett. – Nem. Csak át kell gondolnom a dolgot. – Úgy érti, beszélni akar Archie-val? Mert én megkérdeztem tőle, és azt mondta, hogy nem bánja, ha beszélek önnel. – Nem. Nem. Csak nem szeretek újra végigmenni azokon az emlékeken. Hadd gondoljam át még. – Debbie hangja kedvesebb lett. – Hívjon fel később, oké? – Oké – egyezett bele Susan bánatosan. Letette a telefont, aztán azonnal tárcsázta a következő számot a listán, mielőtt elvesztette volna a bátorságát. Archie orvosa nem volt elérhető, így aztán Susan meghagyta a nevét és a mobilszámát a recepciósnál.
85
Mélyet sóhajtott, visszasüppedt a Nagy Író asztalánál a székbe, és az interneten rákeresett Gretchen Lowellre. A Google több, mint nyolcvanezer találatot hozott ki. Fél órát töltött azzal, hogy átfutotta az érdekesebbnek tűnőket. Döbbenetes volt, hány honlap foglalkozott a sorozatgyilkosok hőstetteivel. Susan egy online esettanulmányt szemlélt éppen, amely a Gyönyörű Gyilkos-nyomozásról számolt be, amikor valamin megakadt a pillantása. „Gretchen Lowell felhívta a 911-et, hogy feladja magát, és mentőt hívjon.” Susan felemelte a telefont, és Ian mobilját tárcsázta. – Szerkesztőségi értekezleten vagyok – szólt bele a telefonba Ian. – Hogy lehet megszerezni egy 911-es telefonfelvételt? – kérdezte Susan. – Melyiket? – Gretchen Lowell – felelte Susan. – Te hallottad? – Nem hozták nyilvánosságra. A szövegét közöltük annak idején. – Nekem maga a hívás kéne. Meg lehet szerezni? Ian csettintett. – Majd én megpróbálom. Susan letette a telefont, és beütötte a Google keresőjébe az Oregon Állami Börtönt. A számítógép mellett egy darab papírra felírta a börtön címét, aztán nyitott egy új Word dokumentumot. „Kedves Ms Lowell”, írta. „Archie Sheridan nyomozóról írok cikket, és szeretnék Önnek is feltenni néhány kérdést.” Majdnem húsz percig dolgozott a levélen. Amikor elkészült, borítékba tette, bélyeget ragasztott rá, és megcímezte. Előszedett néhány számlát, aztán kocsiba ült, és elment a postára, ahol befizette őket, meg a Gyönyörű Gyilkosnak címzett levelet is feladta. Aztán továbbment a Cleveland Gimnáziumhoz. A következő sztorit valami személyes anekdotával akarta kezdeni, valami emlékkel a saját clevelandi napjaiból. Arra gondolt, ha elmegy oda, talán eszébe jut néhány olyan részlet, amit majd be tud építeni. De az igazság az volt, hogy már régóta kerülte a helyet. Nem sokkal azelőtt szólt a nap végét jelző csengő, és a széles központi folyosón tolongtak a diákok, akik a szekrényükből a hátizsákjukba gyömöszölték a holmijukat, vagy szoros csoportokban álltak, vagy a fal mellett csókolóztak, üdítőt nyakaltak, hangosan beszéltek, és az épületből lármásan zúdultak kifelé a fényre. A természetes elemükben levő tinédzserek laza végtagú könnyedségével mozogtak, amit Susan emlékei szerint ő soha nem élt át. Az elsősök és a felsőbbévesek közötti különbség döbbenetes volt. Az elsősök olyan fiatalnak tűntek. Ami Susan számára viccesen hangzott, mert tizennégy évesen ő már nagyon is felnőttnek tartotta magát. Néhány gyerek oldalvást Susanre pillantott, ahogy elment mellettük. De a legtöbbnek szeme se rebbent. Az ő világukban a rózsaszín haj meglehetősen hétköznapinak számított. Susan készített néhány jegyzetet a sztorijához, felírt egypár részletet meg az iskoláról alkotott benyomásait. Hangulatot. Amikor elért a színházteremhez vezető sötétbarna, kétszárnyú ajtóhoz, egy pillanatra megállt, kezét az ajtóra téve, ahogy elöntötték a kamaszkori emlékek. Olyan rég befejezte már a középiskolát; döbbenetes volt számára, hogy milyen
86
vegyes érzelmeket ébresztett most benne az épület. Végigszántott a haján, felöltötte a legjobb felnőttarcát, és belépett az ajtón. Ugyanolyan volt a szaga is. Festék és fűrészpor és narancsillatú szőnyegtisztító. A színházteremben kétszázötven férőhely volt, vörös műbőr ülések, melyek egy kis fekete színpadtól kiindulva sorakoztak egymás fölött. A színpadi lámpák égtek, és egy félig kész, furnérból és vászonból épített díszlet egy századfordulós társalgóra emlékeztetett homályosan. Felismerte ugyanazt a régi Queen Anne kanapét, amit annak idején az Arzén és levendulában meg a Tucatjával olcsóbb előadásain használtak. A falikarok a Gyilkosság a paplakban díszletéből. És ugyanaz a lépcsőforduló. Mindig ugyanaz a lépcső. Csak oldalt váltott időről időre. Gyűlölte a középiskolát, de ezt a helyet imádta. Elszorult a torka, ha belegondolt, hogy mennyi időt töltött el itt, sok órát iskola után, egyik darab próbáin a másik után. Ez volt az egész világa, különösen miután apja meghalt. Ma nem volt senki a nézőtéren. A helyiség olyan üres volt, hogy egy szikrányi szomorúságot érzett. Odasétált az utolsó széksorhoz, és letérdelt, hogy megvizsgálja a folyosótól a második szék alját. A fémbe belekarcolva ott voltak a nevének kezdőbetűi: S. W. Ennyi év után a neve még mindig be volt vésve itt. Hirtelen elöntötte a félsz, és gyorsan felállt. Nem akarta, hogy valaki besétáljon, és itt találja. Nem akart semmilyen régi találkozást. Hiba volt egyáltalán eljönnie a Clevelandbe. A sztori Archie-ról szólt, nem róla. Még egy pillantást vetett körbe, aztán megfordult, és kimenekült az előtérbe. Egy hang szólalt meg: – Miss Ward. – Azonnal megismerte. Az a hang volt, amely sokezernyi büntetést szabott ki. – Mr. McCallum – felelte. A tanár ugyanúgy nézett ki. Alacsony, hordóforma férfi volt, hatalmas bajusszal és nagy kulcskarikával, ami lehúzta a nadrágját az egyik oldalon, és emiatt állandóan igazgatnia kellett. – Tartson velünk – mondta a férfi. – Éppen Mr. Schmidtet kísérem a büntetéséhez. – Susan ekkor észrevett egy kamasz fiút, aki McCallum mögött lépkedett. A fiú félénken rámosolygott, és látszott, hogy nyakán fájdalmasan húzódnak felfelé a pattanások, szép hosszú sorban. Susan sietve próbálta követni őket. Az előtérben lökdösődő diákok kettéváltak McCallum előtt, aki nem is lassított a tempóján. – Olvasom a cikkeit – szólt oda Susannek. Susan összerezzent. – Ó, valóban? – kérdezte. – Lee Robinson miatt van itt? Susan felélénkült, és kinyitotta a noteszét. – Ismerte? – Soha nem is láttam – felelte McCallum. Susan reménykedve a gyerekhez fordult. – És te?
87
A gyerek megvonta a vállát. – Nem igazán. Vagyis hát, tudtam, kicsoda. McCallum hátraperdült. – Mit is mondtam magának, Mr. Schmidt? A gyerek elvörösödött. – Hogy egy szót se? – Nem akarom nyitva látni a száját, vagy azt hallani, hogy szavak hagyják el az ajkát, egészen holnap a hatodik óráig – mondta McCallum. Aztán Susan felé fordult. – Mr. Schmidt beszélgetési problémával küzd. Susan már csaknem a saját beszélgetési problémája áldozatává vált, amikor figyelmét elvonta egy üvegtárló az előcsarnokban. – Nézzék – mondta Susan, és ujját az üvegre nyomta. – Az összes Tudás Kupa nyeremény. McCallum büszkén bólintott, amitől álla és nyaka egy tömbbe olvadt össze. – Tavaly megnyertük az állami versenyt. Azért voltak kénytelenek arrébb rakni néhány focikupát, hogy helyet csináljanak a tárlóban. A tárló tele volt díjakkal, köztük a legnagyobb egy széles ezüstkupa, melybe az iskola neve és az évszám volt bevésve cirkalmas betűkkel. – Nagyon szerettem a Tudás Kupát – mondta Susan csendesen. – Kiszállt a csapatból – jegyezte meg McCallum. Susan nyelt egyet, hogy a fájdalmas gombóc eltűnjön a torkából. – Sok minden történt akkoriban velem. – Nehéz dolog olyan fiatalon elveszíteni egy szülőt. Susan a tenyerét az üvegre tette. A kupák csillogtak, és torz tükörképe tucatnyi példányban bámult vissza rá. Amikor felemelte a kezét, halvány, zsíros tenyérnyom maradt utána. – Igen. – Az kemény – szólalt meg a gyerek. McCallum ránézett, és a gyerek összehúzta magát. A fizikatanár visszafordult Susan felé, és hüvelykujjával az előtér túloldalán egy barna ajtó felé mutatott. – Mi itt volnánk – mondta. Kinyújtotta vaskos, szőrös kezét. Susan megrázta. – Miss Ward – mondta aztán a férfi –, a legjobbakat kívánom mindahhoz, ami az életben ön előtt áll. – Köszönöm, Mr. McCallum – felelte Susan. McCallum odakísérte a gyereket az ajtóhoz, és kinyitotta előtte. A gyerek sután odaintett Susannek, miközben bevezették a terembe. – Bocsánat, hogy leléptem a Tudás Kupáról – szólt utánuk, de addigra már becsukódott az ajtó. – Ezt nem gondolják komolyan. – Susan csípőre tett kézzel állt, és öreg Saabját szemlélte. Kerékbilincset raktak rá. A fémszerkezetet masszívan a bal első kerekére rögzítették. Szorosan lehunyta a szemét, és halkan felnyögött. Igaz, a tanárok számára fenntartott helyen parkolt. De már véget ért a tanítás. Ő pedig alig tizenöt percet volt odabent. Néhány percig csoszogott egy kicsit fel és alá, hogy összeszedje magát.
88
– Megbilincseltek, mi? Susan meglepetten felnézett, és egy diákot látott, aki egy szögletes, narancssárga BMW motorházának támaszkodott, ami néhány hellyel Susan kocsija mögött parkolt. A gyerek jól nézett ki a sűrű, kicsit hosszú hajával és tiszta arcbőrével, meg magas is volt. De a kocsi szabályosan gyönyörű volt, régi 2002-es modell, az 1970-es évekből. Ragyogó mandarinszínű volt, hibátlan fényezéssel; a krómrészek elegánsan csillogtak. A személyre szóló rendszámtáblán a JAY 2 felirat állt. – Szép, nem igaz? – kérdezte a fiú. – Az apámtól. Kárpótlásul, amiért otthagyta az anyámat az ingatlanos csaj kedvéért. – És ettől jobb lett a helyzet? – Az apámnak igen. – Susan kocsija felé bólintott. – Be kell menni az iskolába, az adminisztrációra. Kifizetni a büntetést. Aztán majd hívják valamelyik gondnokot, hogy leszedje a bilincset. De szerintem siessél. Kosármeccs van, és ilyenkor az iroda korán zár. – Ellökte magát a kocsitól, és néhány lépést tett Susan felé. Lenézett a földre. Aztán újra Susanre. Rákacsintott. – Figyelj. Nem akarsz venni egy kis füvet? Susan óvatosan hátralépett, és körülnézett, hogy van-e valaki hallótávolságon belül. Az iskola két oldalán egy-egy járőrkocsi parkolt. Ezen kívül Susan még egy férfit is látott, aki az iskola előtt ült egy kocsiban, alig tíz méterre a helytől, ahol most álltak. Vajon az is zsaru volt? Vagy apuka, aki a gyerekére várt, hogy hazavigye? Pontosan így szoktak ártatlan riporterek börtönbe kerülni. – Nem diák vagyok – suttogta hangosan. A srác egy pillantással végigmérte először felfelé, a rózsaszín hajáig, aztán lefelé, a Pixies-mintás pólóján és a westerncsizmán át a mögötte levő ütött-kopott autóig. – Tuti? Pedig Brit Columbiából van. – Aha – mondta Susan. Aztán, ezúttal határozottabban: – Igen. – Visszanézett a kocsiján levő bilincsre. Miért kellett ezeknek a dolgoknak mindig vele megtörténni? – Az adminiroda? – kérdezte. A gyerek bólintott. – Kösz. – Susan megfordult, és az épület felé indult katonás léptekkel, útközben elhagyva a kocsiban ülő férfit, aki előhúzott egy Heraldot, és hirtelen elmélyülten tanulmányozni kezdte. Egyértelműen zsaru, döntötte el Susan. Felmászott a széles lépcsősoron, benyitott a főbejárat egyik ajtaján, oldalra fordult az előcsarnokban, és megkereste az adminirodát. De az ajtó zárva volt. – Ez komoly? – kérdezte hangosan. – Komoly? – Tenyerével rácsapott az ajtóra. Az ütés tompán, hangosan csattant. Susan felkiáltott, és mellkasához szorította sajgó kezét. – Segíthetek? Megfordult, és szembetalálta magát egy gondnokkal, aki épp egy hatalmas zöld műanyag kukát tolt végig a folyosón. – Leszedheti azt a rohadék bilincset a kocsimról – mondta. A gondnoknak csinosra nyalt sötét haja volt, kecskeszakálla, és olyan arcéle, amit annak idején „matinébálványnak” hívtak. A Cleveland gondnokai nem így néztek ki, amikor 89
még Susan idejárt. Sőt a fickó majdnem elég jóképű volt ahhoz, hogy elterelje Susan figyelmét a bosszúságáról. Majdnem. Barna szeme elkerekedett. – Az a maga Saabja a tanári parkolóban? – Igen – felelte Susan. – Bocsánat – mondta erre, és ennek jeléül megvonta a vállát. – Azt gondoltam, hogy valamelyik diáké. – Mert olyan ócska. A férfi elvigyorodott. – Igen, meg azért is, mert a lökhárítóján van egy Blink-182 matrica. Susan lenézett a földre. – Az már rajta volt akkor is, amikor megvettem. – Mindenesetre a tanári helyekkel kapcsolatban a zéró tolerancia elvét alkalmazzuk. Egyébként az összes diák ott parkolna. – Még mindig Susanre vigyorgott. – De, gondolom, magát elengedhetem. Előhúzott egy akkora kulcskarikát, amilyent Susan még életében nem látott. – Jöjjön – mondta aztán, és elindult a folyosón az épület főbejárata felé, a kukát pedig otthagyta a fal mellé tolva. Megállt a Tudás Kupa trófeatárló előtt, zsebéből előhúzott egy fehér rongyot, és megdörgölte vele az üveget. Susan egy színes tetoválást pillantott meg a karján: Szűz Máriát. A fickó rámosolygott, és megcsóválta a fejét. – Tenyérnyomok. Néha olyan, mintha majmok után kéne takarítani. Susan sürgősen a hajába túrt, hátha valami véletlen folytán a gondnok a tenyere alapján azonosítani tudná a zsíros nyomot, aztán sietett, hogy utolérje. – És amúgy szeret gondnokként dolgozni? – kérdezte, de már akkor összerándult, amikor a kérdés elhagyta a száját. – Imádom – felelte a fickó pléhpofával. – Bár csak addig csinálom, amíg sikerül összehoznom a doktorátusomat francia irodalomból. – Tényleg? – kérdezte Susan felderülve. A fickó kinyitotta a bejárati ajtót, és előreengedte. – Nem. Hideg szél kezdett fújni egyre erősebben, és Susan próbálta begyűrni kezét a bársonyblézer apró zsebeibe. – Ismerte Lee Robinsont? A férfi szemmel láthatóan dühös lett. – Ezért van itt? – A Heraldnak írok egy cikket. Ismerte? – Egyszer feltakarítottam utána, amikor összehányta a nővérszobát. – Komolyan? – kérdezte Susan. – Igen – felelte. – Egyszer meg hozott nekem egy Hallmark képeslapot a Gondnokok Nemzeti Emléknapján. – Tényleg? Elértek a parkolóhoz. A gyerek és a narancssárga BMW már eltűnt. Az autóban ülő pasas sem volt ott. A szexi gondnok letérdelt Susan kocsija mellett. – Nem. – Vicces kedvében van.
90
– Kösz. – Azzal a bilincs fölé hajolt, kinyitotta, és egyetlen gyors, szinte erőszakos mozdulattal lehúzta az első kerékről. Aztán csak állt, egyik kezében a nehéz kerékbilincset tartotta, és várt. Susan zavartan turkált a táskájában. – Mennyivel tartozom? – kérdezte. – Mondok magának valamit – felelte a fickó, és a tekintete jeges lett. – Elengedem ingyen és bérmentve, ha megígéri, hogy nem használ ki egy halott gyereket egy újságcikk kedvéért. Susan úgy érezte, mintha arcul ütötték volna. Elakadt a szava. A fickó pedig csak ott állt, és csinosan festett a kezeslábasában. – Nem igazán kihasználás – dadogta Susan. Szerette volna megvédeni magát. Megmagyarázni, hogy milyen fontos, amit csinál. A nagyközönség információhoz való jogát. A megosztott emberség szépségét. A tanú szerepét. De hirtelen be kellett vallania, hogy mindez meglehetősen bénán hangzana. A férfi előhúzott számos zsebei egyikéből egy parkolócédulát, és odanyújtotta. Susan elvette, és megfordította. Ötven dollár! Ráadásul tuti, hogy ez is a nyavalyás focicsapatnak fog jutni, vagy valami hasonlónak. Szeretett volna valami okosat mondani. Valamit, amitől kevésbé érezné magát úgy, mint egy élősködő puhatestű. De mielőtt alkalma lett volna rá, a távolból meghallotta a Kiss zenéjét. Fülelt. A „Calling Dr Love” című szám volt. Látta, ahogy a gondnok arcán egy villanásnyi zavar fut át, miközben benyúlt a nadrágzsebébe. Az ő mobiljának a csengőhangja volt. És ez a fickó még róla gondolta, hogy tinédzser. A férfi előhúzta zsebéből a telefonját, és rápillantott a kijelzőre. – Jobb, ha ezt felveszem – mondta Susannek. – A főnököm, aki azért hív, hogy kirúgjon. Aztán a füléhez emelte a telefont, és odébbment. Susan csak nézte meglepetten, ahogy távolodik, aztán beszállt a kocsijába. A Kiss-dal még ott visszhangzott a fülében. Valami olyasmiről szólt, hogy az ember tele van bűnnel. Ahogy kifelé tolatott a parkolóból, egy kósza gondolat ötlött fel benne: egy gondnok feltehetően igen könnyen hozzájuthat hipóhoz. – Mi az, ami közös bennük? – kérdezte Archie Henrytől. A Sauvie-szigeti strandon sétáltak, ahol Kristy Mathers testét megtalálták. Archie számára mindig ez volt az alapállás. Nincsenek nyomok? Nincsen olyan nyilvánvaló irány, amerre kutatni lehetne? Akkor térjünk vissza a bűntett helyszínére. Életéből valószínűleg éveket töltött Gretchen Lowell nyomában járva. Ettől mindig megfelelő hangulatba került, és arra is megvolt az esély, hogy rábukkannak valami nyomra. Szükségük volt egy nyomra. A folyó hullámai a strandot csapkodták, ahol kacskaringós vonalban lerakott hab és hordalék jelezte, meddig ért el a víz. A távolban egy teherhajó haladt, oldalán ázsiai írásjelekkel. Az ázsiai betűk fölött ott volt a fordítás is: Napfényes Siker. A parton nem volt senki. Alkonyodott, és már alig lehetett látni, bár északnyugaton a téli ég valahogy úgy tudta megőrizni a fényt, hogy bármilyen
91
késő éjszaka volt is, mindig úgy tűnt, mintha a nap épp csak lement volna. Mégis hamarosan túl sötét lesz ahhoz, hogy kint legyenek. Archie kezében zseblámpa volt, hogy visszataláljanak majd a kocsihoz. – Hasonlítanak egymásra – mondta Henry. – Ilyen egyszerű az egész? Az iskolák körül ólálkodik. Kiválaszt olyan lányokat, akik egy bizonyos típusba tartoznak? – Miután Archie és Henry végzett a Jeffersonban, az egész délelőttöt azzal töltötték, hogy a Clevelandben tanárokat és egyéb alkalmazottakat kérdeztek ki, akikre ráillett a profil. Összesen tíz ilyen volt. Semmire nem jutottak. Claire lenyomozta Evan Kent szobatársát is, aki megerősítette a megbikázott Dart történetét. De korábbra tette, inkább 5.30 környékére. Ami azt jelenti, hogy utána még volt idő átmenni északra, a Jeffer-sonhoz. – Mindegyik másodikos. – Akkor mi a közös a másodikosokban? – kérdezte Archie. A Cleveland tíz dolgozója közül hétnek volt alibije. Háromnak nem. Újra ellenőrizte az alibiket, és valódinak tűntek. Tehát a Clevelandben három gyanúsított maradt játékban: egy iskolabuszsofőr, egy fizikatanár, egy matektanár, aki egyben röplabdaedző is, és Kent. Meg még vagy tízezer egyéb perverz, akik szabadon garázdálkodtak a városban. Figyelni fogják Kentet, és utánanéznek a másik háromnak. A tízezer perverz viszont felügyelet nélkül volt. – Hogy tavaly mind elsős volt? – tippelt Henry. Archie megtorpant. Lehet, hogy ilyen egyszerű az egész? Csettintett. – Igazad van – mondta. Henry megvakarta kopasz fejét. A napnak ebben a szakában egy kis őszes borosta kezdett kiütközni rajta. – Vicceltem. – Azt áruld el, hogy megnéztük-e, ugyanabból az elsős osztályból jöttek-e át ide. – Mindhárom a saját iskolájába járt az előző évben – felelte Henry. – Van valami vizsga, amit minden új gyereknek le kell tennie első osztályban? – kérdezte Archie. – Azt akarod, hogy kinyomozzam, nem valami elmebajos tanfelügyelő gyilkolja-e őket sorra? Archie kihalászott a zsebéből egy savlekötő tablettát, és a szájába tette. Olyan íze volt, mint a citromos krétának. – Nem tudom – válaszolta. Kényszerítette magát, hogy szétrágja és lenyelje a tablettát. Bekapcsolta a zseblámpát, és rézsútos szögben a homokra világított. Jó néhány apró rák iparkodott kikerülni a fénykörből. – Csak el akarom kapni a rohadékot. – Archie szerette zseblámpával átfésülni a bűnügyi helyszíneket, még nappali világosságban is. Beszűkítette a fókuszát, és így centiről centire vizsgált meg mindent. – Növeljük meg még jobban az iskolákban a felügyeletet. Az se baj, ha minden gyereket haza kell kísérnünk. Henry beakasztotta a hüvelykujját a türkiz övcsatja mögé, aztán hátradőlt, és felnézett a sötét égboltra. – Induljunk lassan visszafelé? – kérdezte reménykedve.
92
– Talán vár valaki otthon? – kérdezte Archie. – Hé – felelte Henry. – Az én lehangoló lakásom még mindig szebb, mint a tiéd. – Touché – mondta erre Archie. – Mondd csak, hányszor is voltál már nős? Henry elvigyorodott. – Háromszor. Négyszer, ha azt is számoljuk, amit érvénytelenítettek, és ötször, ha azt is beleszámoljuk, ami csak erős megszorításokkal volt érvényes. – Igen, azt hiszem, jobb is lesz, ha elfoglalod magad valamivel – mondta Archie. Körbelengette a zseblámpa fényét, és nézte, ahogy a rákok szanaszét futnak. – Ráadásul még nem is vizsgáltuk át a tett helyszínét. – De a helyszínelők már megtették – mondta Henry. – Akkor megnézzük, hogy nem kerülte-e el valami a figyelmüket. – Sötét van. Archie az álla alá tartotta a zseblámpát. Úgy nézett ki, mint egy szörny valami horrorshow-ból. – Pontosan ezért van nálunk a zseblámpa.
93
21
Susan felébredt, magára rántotta öreg kimonóját, lement a lifttel a földszintre, és módszeresen átkutatta a kupacnyi Heraldot, ami az előtér gránitpadlóján hevert, amíg megtalálta az egyiken a saját nevét. Megvárta, amíg visszaér a lakásába, és csak akkor húzta ki az újságot a nejlontasakból. Mindig liftezett a gyomra, amikor a saját írását kereste az újságban. Az érzésben izgatott várakozás, félelem, büszkeség és zavar keveredett. Legtöbbször nem is szerette elolvasni a munkáit, amint megjelentek nyomtatásban. De a szexi gondnok letorkolása felszította szokásos kételyeinek lángját. Az volt az igazság, hogy néha tényleg szélhámosnak érezte magát. És néha azt is érezte, hogy kihasználja a riportalanyait. Egy városi tanácsost, akiről írt egyszer, totál kiborított azzal, hogy a „kopaszodó és gnómszerű” jelzőkkel illette. (Olyan is volt.) De ez most másról szólt. Az akciócsoport sztorija volt az első olyan cikk életében, ami a címlapra került. Leült az ágyára, és idegesen kapkodva a levegőt kinyitotta a Heraldot, félig arra számítva, hogy az írást megölték, de nem, ott volt a hajtás alatt, és folytatódott a Metro rovatban. A címlapon. A-egyes hasáb. A cikk mellett volt egy légi felvétel is a bűntett helyszínéről, a Sauvie-szigeten. Meglepett nevetéssel ismerte fel magát a fényképen az egyik aprócska figurában, és mellette, a többi nyomozó között, Archie Sheridant. Pokolba a gondnokkal. Repesett az örömtől. Azon vette észre magát, hogy szeretné, ha lenne valaki, akivel meg tudná osztani ezt a kis újságírói sikerét. Bliss évekkel ezelőtt lemondta a Herald előfizetését, még akkor, amikor a lap tulajdonosai tisztázatlan körülmények között kivágtak valami őshonos erdőt. Megvette volna az újságot, ha tudott volna róla, de Susan nem szólt neki a sorozatról. És nem is fog. Susan végighúzta ujjait Archie Sheridan alakján a képen, és azon tűnődött, vajon ő látta-e már a cikket. Ettől a gondolattól zavarba jött, és inkább elhessegette magától. Felkelt, főzött magának egy kanna kávét, aztán újra leült, és átlapozta az újságot, amíg megtalálta a Metro rovatot, ahol a cikk folytatódott, és ekkor egy boríték esett a szőnyegre. Először azt hitte, hogy valami kuponfüzet vagy valami hasonló ostoba reklámanyag, amit az újság engedélyezett némi hirdetési pénz ellenében. De aztán meglátta rajta a nevét. Géppel írva. Nem etikettre nyomtatva. Magára a borítékra. „Susan Ward”. Ki az, aki manapság borítékra nyomtat? Felemelte a földről. Közönséges fehér, hivatalos méretű boríték volt. Néhányszor körbeforgatta a kezében, aztán kinyitotta. Benne egy darab fehér másolópapír volt gondosan összehajtva. A lap közepén egyetlen, géppel írt sor állt. „Justin Johnson: 031038299.” 94
Ki a fene az a Justin Johnson? De most komolyan. Ki volt ez? És vajon, ha ő ezt nem tudta, miért akart valaki eljuttatni egy titkos üzenetet a fickó nevével meg egy csomó számmal? Susan érezte, hogy hirtelen szaporábban ver a szíve. Leírta a számokat az újság szélére abban a reményben, hogy az írás folyamata majd segít, hogy kitaláljon belőlük valamit. Kilenc darab szám volt. Akkor nem telefonszám. Vajon egy társadalombiztosítási szám kezdődhet nullával? Egy ideig még nézte, aztán felemelte a telefont, és Quentin Parker közvetlen számát tárcsázta a Heraldnál. – Parker – vakkantott bele a telefonba. – Itt Susan. Fel fogok olvasni neked néhány számot, és szeretném, ha megmondanád, hogy szerinted ez micsoda. – Azzal felolvasta a számokat. – Bírósági aktaszám – mondta Parker azonnal. –Az első két szám az év – 2003. Susan elmondta Parkernek a titokzatos boríték történetét. – Nagyon úgy tűnik, hogy valaki szerzett magának egy névtelen forrást – cukkolta Parker. – Várj, felhívom az emberemet a bíróságon, hátha ki tudok deríteni még valamit az aktáról. Susan laptopja a dohányzóasztalon feküdt. Felnyitotta, és a Google-ba beütötte a Justin Johnson nevet. Több, mint 150 000 találatot dobott ki. Beütötte a Justin Johnson, Portland szavakat. Ezúttal már csak ezeregyszáz. Elkezdte átfésülni őket. Megszólalt a telefon. Susan felvette. – Fiatalkorú ügy – mondta Parker. – Zárt. Bocs. – Fiatalkorú ügy – ismételte Susan. – Milyen bűncselekmény? – Zárt, úgyis, mint „nem lehet felnyitni”. – Értem. – Letette a kagylót, és tovább nézte a nevet meg a számokat. Ivott még egy kis kávét. Ránézett a névre. Fiatalkorú ügy. Miért akarná valaki, hogy ő tudomást szerezzen Justin Johnson fiatalkorú priuszáról? Lehet ennek bármi köze az Iskola Utáni Fojtogatóhoz? Hívja fel Archie-t? De mivel? Hogy talált egy fura borítékot az újságjában? Bármi lehet mögötte. Lehet egy ostoba tréfa is. Még csak nem is ismert senkit, akit Justinnak hívtak. Aztán eszébe jutott a diák drogdíler a Cleveland Gimnázium parkolójában. A rendszámtábláján a JAY 2 felirat állt. A J betű a négyzeten? Annyit megér, hogy ellenőrizze. Tárcsázta a Cleveland irodájának számát. – Hello – mondta Susan. – Itt Mrs. Johnson beszél. Az utóbbi időben voltak kisebb problémáink az iskolakerüléssel, és nem tudom, meg tudná-e mondani, hogy a fiam, Justin ma beért-e az iskolába? Az irodai diákönkéntes kérte Susant, hogy várjon egy percet, aztán visszajött a telefonhoz. – Mrs. Johnson? – szólt bele. – Igen. Ne aggódjon. Justin itt van ma. Mit tudhatjuk? Justin Johnson a Cleveland Gimnáziumba járt. És büntetett előéletű volt. Susan tárcsázta Archie mobilszámát. Archie a második csengésre felvette. – Ez most nagyon furán fog hangzani – mondta Susan, aztán beszámolt a parkolóban zajlott beszélgetésről, meg a borítékról.
95
– Alibije van – felelte Archie. – Ezt így kapásból tudja? – Utánanéztünk – mondta Archie. – Büntetésben volt. Mindhárom kérdéses napon. Igazolták. – Nem kell az aktaszáma? – Tudok az előéletéről – felelte Archie. – Tényleg? – Susan, rendőr vagyok. Nem tudott ellenállni a kísértésnek. – Olvasta a cikkemet? – Nagyon tetszett. Susan letette a telefont, és csak úgy ficánkolt a gyönyörűségtől. Tetszett neki a cikk. A borítékot egy kupac posta tetejére tette a dohányzóasztalra. Még nem volt egészen délelőtt tíz óra. Justin Johnson nagyjából öt és fél óra múlva jön ki az iskolából. Ő pedig ott fogja várni. Addig viszont sokkal jobban érdekelte Archie Sheridan. Töltött magának még egy kis kávét, és visszahívta Debbie-t a vonalas telefonján. Péntek volt, de Archie azt mondta, hogy volt felesége péntekenként otthon dolgozik. Debbie valóban fel is vette a telefont. – Hello – mondta Susan. – Megint én vagyok, Susan Ward. Azt mondta, hogy hívjam vissza. – Ó, hello – válaszolt Debbie. – Most alkalmasabb az időpont? Továbbra is nagyon szeretnék találkozni, hogy beszélgethessünk egy kicsit. Rövid szünet következett. Aztán Debbie felsóhajtott. – Most megfelelne? A gyerekek iskolában vannak. Susan majd' elszállt örömében. – Tökéletesen hangzik. Hol lakik? Megkapta a címet, aztán szűk farmert húzott, piros-kék csíkos pólót és piros bokacsizmát, felmarkolta a fekete tengerészkabátját, és elindult a lifttel lefelé. Fantasztikus egy lift volt, csupa acél és üveg. Susan figyelte, ahogy a számok a 6-tól sorban felvillantak lefelé, a föld alatti garázsig, aztán az utolsó pillanatban támadt egy ötlete, és megnyomta az F gombot. Az ajtók szétnyíltak, ő pedig kilépett a földszinten az előtérbe, és odament az épület puccos adminisztrációs és értékesítési irodájához. Remek. Monica szolgálatban volt. Susan felvette a legjobb lánykollégista ábrázatát (elég jól működött, még a rózsaszín hajjal is), és odalépett a bambuszpulthoz, ahol Monica éppen egy divatmagazin fölött ráncolta a homlokát. – Szia – köszönt Susan, és vagy négy szótagnyira húzta el a szót. Monica felnézett. Elkötelezett platinaszőke volt. Semmi lenőtt hajtő. Soha. Azzal a gépies mosollyal tekintett rá, amelynek természetéből adódóan semmi jelentése nincs. Susan nem is tudta, hogy Monica egészen pontosan mivel foglalkozik a magazinok olvasásán kívül. Úgy tűnt, leginkább az épület értékesítési csapatának szolgált csaliként, ugyanúgy, ahogy frissen sült sütemény illatával árasztanak el egy modellházat. Susan úgy tippelt, hogy húszas évei közepén járhat, de azzal a sminkmennyiséggel, amit viselt, ezt nehéz volt megállapítani.
96
Susan azt is tudta, hogy Monica nem tudta, hogy őt egészen pontosan hova tegye. A rózsaszín haja nyilvánvalóan totál összezavarta. Monicának valószínűleg úgy tűnt a dolog, mintha Susan valamilyen öncsonkítást hajtott volna végre. De ettől szemmel láthatóan csak még elszántabban próbált kedves lenni. – Figyelj – mondta Susan. – Van egy titkos hódolóm. Monica azonnal felélénkült. – Nem mondod! – Abszolút. És ma reggel egy szerelmes levelet rakott az újságomba. – Jesszuskám! – Hát ez az! Szóval az jutott eszembe, hogy esetleg végig tudnál szaladni az előtér biztonsági kamerájának a felvételén, hogy lássam, kicsoda? Monica izgatottan összecsapta a tenyerét, és odagurult a mű zebrabőr irodai székével a csillogó fehér monitorhoz. Ez volt az a típusú projekt, ami értelmet adott a munkájának. Felemelt egy ugyanolyan színű távirányítót, és a fekete-fehér kép a monitoron elkezdett visszafelé ugrálni az időben. Néhány percen át nézték, ahogy az emberek hátrafelé sétáltak be a liftekbe, amíg az előcsarnok már kihalt volt, és az újságok ott hevertek kis kupacban a postaládák alatt. Aztán egy férfi hátrafelé besétált az épülethez, és lehajolt az újságok fölé. – Ott van – mondta Susan. Még egy kicsit visszatekerték a szalagot, és végignézték, ahogy egy nő, kezében utazóbögrével kisétál a liftből, átmegy az előcsarnokon, és kilép az ajtón. Alighogy távozott, egy sötét öltönyös férfi sétált be az épületbe, egészen az újságkupachoz, átválogatta őket, és egyértelműen valamit elhelyezett köztük. Addig kint várhatott az épület előtt, és akkor kapta el az ajtót, amikor a nő kilépett. – Milyen cuki! – visított Monica. – Honnan tudod megállapítani? – kérdezte Susan csalódottan. – Nem is látszik az arca. – Szép az öltönye. Fogadni mernék, hogy ügyvéd. Méghozzá gazdag. – Ki tudod nyomtatni ezt a képet? – Abszolút – áradozott Monica. Megnyomott egy gombot, odagördült a fehér nyomtatóhoz, és megvárta, amíg az kiköpte a képet, aztán átnyújtotta Susannek. Susan megszemlélte. Teljes mértékben azonosíthatatlan. De azért majd megmutatja Justin Johnsonnak, hátha ezzel sikerül elindítania egy beszélgetést. Összehajtotta, és becsúsztatta a táskájába. – Köszi – mondta Susan, és már félig el is fordult, hogy induljon. – Tudod – szólalt meg Monica, és arca maga volt a megtestesült segítőkészség –, szőkére kéne festened a hajadat. Annyival csinosabb volnál. Susan egy percre Monicára nézett. Monica mit sem sejtve nézett rá vissza. – Gondolkodtam rajta – felelte Susan –, de aztán hallottam a hírekben azt a sztorit, hogy a platinaszőke hajfesték rákot okoz a kísérleti cicákban. – Kísérleti cicákban? – kérdezte Monica tágra nyílt szemmel. Susan megvonta a vállát. – Muszáj rohannom.
97
22
Debbie Sheridan egy vakolt farmház stílusú házban lakott Hillsboróban, az országúttól néhány percnyire. Susan élete nagy részét Portlandben töltötte, és két kezén meg tudta volna számolni, összesen hányszor járt Hillsboróban. Számára ez olyan előváros volt, amin az ember áthajtott, amikor a tengerpart felé ment; úti célként soha nem gondolt rá. Már attól, hogy egy elővárosban volt, Susant elfogta az idegesség. A ház jól illett a környékhez. A fű zöld volt és gondozott, olyan éles szegélyekkel és kevés gyommal, amiről messziről ordított, hogy hivatásos kezek ápolják. Volt egy puszpángsövény, egy japán juharfa, néhány lucfenyő, meg pár ágyasban díszfűfélék. A házhoz egy kétautós garázs is tartozott. Az egész maga volt a családi boldogság képe, és olyan otthon, ahol Susan el sem tudta volna képzelni az életét. Bezárta a kocsiját, odasétált a középkort idéző bejárati ajtóhoz, és becsöngetett. Debbie Sheridan ajtót nyitott, és üdvözlésül kezet nyújtott. Susan elfogadta. Debbie egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek képzelte. Harmincas évei vége felé járt, csinos, nagyon rövidre nyírt sötét haja volt és jó karban levő, atletikus teste. Fekete sztreccsnadrág volt rajta, meg egy póló és tornacipő. Vonzó volt és divatos, és egyáltalán nem illett az elővároshoz. Susan követte a házba. Az épület tele volt művészi alkotásokkal. A fehér falakon nagy absztrakt olajfestmények függtek kifeszített vásznon. A padlókat keleti szőnyegek borították. Minden vízszintes felületen kupacban álltak a könyvek. Az egész nagyon kozmopolita volt. Nagyon világutazó. És nagyon nem az, amire Susan számított. – Nagyon tetszenek a képek – jegyezte meg Susan. Mindig feszengett kissé az olyan nők közelében, akik nála kifinomultabb ízléssel rendelkeztek. – Köszönöm – mondta Debbie kedvesen. – A Nike-nál dolgozom designerként. Ilyeneket akkor csinálok, amikor szeretném újra művésznek érezni magam. Susan csak ekkor vette észre a vásznak sarkába írt D. Sheridan feliratot. – Fantasztikusak. – Elfoglalnak. Néha úgy érzem, a gyerekeim sokkal tehetségesebbek. Debbie előrevezette Susant egy hallon át, két helyes, sötét hajú gyerek bekeretezett fényképei mellett. Néhány fotón csak a gyerekek voltak; néhányon Archie és Debbie és a gyerekek. Mindannyian kirobbanóan boldognak tűntek, és szemmel láthatóan örültek egymásnak.
98
Elértek egy modern konyhába, amelynek üvegajtaja a hátsó udvarra nyílt, ahol nagy angolos konyhakert is volt. – Kér kávét? – kérdezte Debbie. – Aha, köszönöm – mondta Susan, és elfogadta a kávét, amit Debbie egy francia kávéprésből töltött ki, aztán leült az egyik magas székre a konyhapultnál. A munkalapon észrevett egy kitöltött New York Times keresztrejtvényt. Debbie továbbra is állva maradt. A konyhapult túloldalán egy nappali szoba volt. Ennek is a kertre nyíló franciaablaka volt. A tervezőasztalból és a felszögelt vázlatokkal teli falból ítélve Debbie ezt a helyiséget használta otthoni irodának. De a padló tele volt szórva játékkal. Debbie észrevette, hogy Susan a vázlatokat nézi, és félénken elmosolyodott. – Egy jógacipőt tervezek éppen – magyarázta. – A jógát nem mezítláb illik csinálni? Debbie elvigyorodott. – Maradjunk abban, hogy ez még egy kiaknázatlan piaci terület. – Általában ezt szokott tervezni? Cipőket? – A szerkezeti részét nem. Én csak fogom, amit a laboratóriumi emberek a kezembe adnak, és megpróbálom kicsinosítani. Olvastam ma a cikkét. Érdekes volt. Jól van megírva. – Köszönöm – mondta Susan, kissé zavarban. – Még csak az alapokat helyeztem el. De a következő néhány részben egy kicsivel mélyebbre szeretnék menni. Nem akar leülni? Debbie tétovázva az egyik székre tette a kezét, de aztán elbizonytalanodott, és visszahúzta. Benézett a nappaliba. A szőnyegen heverő játékokra. – Rendet kéne raknom a gyerekek után – mondta. A bárpultot megkerülve Susan mögött bement a szobába, és lehajolt, hogy felvegyen egy plüssgorillát. – Tehát, mit szeretne tudni? – kérdezte. Susan elővett a táskájából egy kis digitális diktafont. – Nem zavarja, ha felveszem? Sokkal könnyebb, mint jegyzetelni. – Csak bátran – mondta Debbie. Tovább folytatta a dolgát, összeszedett egy plüssmacskát, egy nyulat, egy pandát. – Szóval – mondta Susan. Ugorjunk bele egyenesen. Teljes sebességgel előre. – Biztos rettentő nehéz lehetett. Debbie felállt, keze dugig tömve plüssállatokkal, és felsóhajtott. – Amikor eltűnt? Igen. – Odament egy kis piros asztalhoz, mellette két gyerekméretű piros székkel, és elkezdte a tetejére pakolni a plüssállatokat, egyiket a másik után. – Felhívott, tudja, még mielőtt elment volna a nőhöz. Aztán nem jött haza. – Egy pillanatra megállt, és a gorillára nézett, amit még mindig a kezében tartott. Akkora volt, mint egy baba. Óvatosan beszélt. – Először azt hittem, csak nagy a forgalom. Itt közel vagyunk a Nike-hoz, de az ingázás a huszonhatos úton katasztrófa tud lenni. A mobilját felhívtam vagy százszor, de nem vette fel. – Susanre nézett, és mosolyt erőltetett az arcára. – Ez még nem volt teljesen szokatlan. Azt hittem, találtak egy újabb holttestet. De aztán… – Szünetet tartott, és mély levegőt vett, ami egy pillanatra elakadt a torkában. –
99
Végül felhívtam Henryt. Henry elment a nő házához. Archie kocsiját megtalálták a ház előtt, de az épület üres volt. Akkor kezdett az egész széthullani. – Még egy percig nézte a gorillát, aztán lassan azt is letette az asztalra, gondosan befészkelve a panda és a macska közé. – Persze nem tudták, hogy mi történt. Hogy az egésznek bármi köze lett volna Gretchen Lowellhez. De aztán össze tudták rakni a darabokat. – Hangja elvékonyodott. – De őt nem találták. – Tíz nap nagyon hosszú idő. Debbie leült törökülésben a szőnyegre, és maga felé húzott egy nagy fa kirakós játékot. – Azt hitték, hogy meghalt – mondta tárgyilagos hangon. – Maga is? Debbie két mély lélegzetet vett. Megrándult az arca, miközben azt mondta: – Igen. Susan lopva néhány centivel közelebb tolta a digitális diktafont Debbie-hez. – Hol volt, amikor megtudta, hogy megtalálták? Debbie elkezdte kiegészíteni a kirakóst a körülötte heverő darabokkal. – Itt voltam – mondta, és körülnézett. – Pont itt. – Szomorúan felnevetett. – A nappaliban. Volt itt egy kanapé. Kávé. Rengeteg rendőr. Claire Masland. – Megmerevedett, kezében még mindig ott volt egy darab puzzle. – Meg virágok. Az emberek elkezdtek virágokat hozni. A hírekben mutatták a házunkat. És emberek jöttek mindenhonnan, hogy egy-egy csokrot helyezzenek el a kertünkben. – Felnézett Susanre, és arcán egyszerre látszott tehetetlenség, kétségbeesés és zavar. – Plüssállatokat. Szalagokat. Szomorú üzeneteket. – Lepillantott a puzzledarab-ra, amit még mindig a kezében fogott: egy rendőrautó volt. – És virágokat. A ház eleje sűrűn tele volt rakva hervadó virágokkal. – Keze összeszorult a kirakós darab körül, a homloka megfeszült. – A rengeteg nyavalyás együttérzés papírfecnikre firkálva, meg gyásztáviratok. „Gyászában osztozunk.” „Fogadja részvétünket.” Emlékszem, ahogy kinéztem az utcai ablakon, és ezt a végtelenbe nyúló temetői képet láttam. Belülről is lehetett érezni a szagot, a rothadó növények bűzét. – Elhelyezte a rendőrautót a kirakósban, aztán felemelte a kezét, és megszemlélte. – Én pedig tudtam, hogy ő meghalt. Újra felnézett Susanre. – Azt mondják, az ember megérzi, nem igaz? Amikor valaki meghal, akit ennyire szeretünk, nem? Én éreztem. A hiányát. Tudtam, hogy mindennek vége. A testemmel tudtam, hogy Archie meghalt. Aztán Henry telefonált. Megtalálták. És még életben volt. Mindenki ujjongott. Claire kocsival elvitt az Emanuelbe. Én pedig el se hagytam a kórházat öt napon át. – Milyen állapotban volt? Debbie mély lélegzetet vett, és láthatóan elgondolkodott a kérdésen. – Amikor felébredt? Hosszú időbe telt, amíg meg tudtuk győzni, hogy már nem abban a pincében van. – Szünetet tartott. – Néha azon tűnődöm, vajon sikerült-e egyáltalán. – Beszélt valaha erről? – kérdezte Susan. – Nem – felelte Debbie. – De arról biztos van elképzelése, hogy mi történt? Debbie pillantása sötét és hideg lett.
100
– Az a nő megölte. Meggyilkolta a férjemet. Hiszek abban, hogy az ember tudja az ilyesmit. Tudom, hogy mit éreztem. – Susanre nézett jelentőségteljesen. – És azt is tudom, hogy miként tért vissza Archie. Susan lepillantott a diktafonra. Vajon valóban felvette a beszélgetést? A mikrofon fölötti apró piros fény megnyugtatóan világított. – És ön szerint vajon miért tette ezt Gretchen Lowell? Debbie egy pillanatig teljesen mozdulatlanul ült. – Nem tudom. De azt hiszem, hogy bármi volt is a célja, elérte. Nem hagyta volna abba, ha nem éri el. Nem az a típusú ember. – Mennyivel a történtek után költöztek külön egymástól? – tette fel a kérdést Susan. – Hálaadás környékén kapta el a nő. A tavaszi szünetre már külön éltünk. – Pillantása Susan felől a hátsó udvar felé vándorolt, egy fára, egy hintára, a sövényre. – Tudom, hogy ez borzasztóan hangzik. Rettenetes állapotban volt. Nem tudott aludni. Pánikrohamai voltak. Bocsánat, kér még kávét? – Tessék? – Susan lenézett érintetlen bögréjére. – Nem, köszönöm. – Biztos? Nem gond. – Nem, jól vagyok, köszönöm. Debbie néhányszor bólintott, inkább csak magának, aztán felállt, és odavitte a kirakóst egy négypolcos könyvszekrényhez, ami a kisasztal és a székek mellett állt. A könyvespolc tele volt gyerekkönyvekkel, társasjátékokkal és fajátékokkal, ide csúsztatta be az autós kirakóst néhány másik játék tetejére. Aztán visszafordult, hogy megszemlélje a szobát. Minden a helyén volt. A kezeit leengedte maga mellett. – Kilépni sem szeretett a házból. Nem érezte jól magát a gyerekek közelében. Rengeteg gyógyszert szedett. Órákon át csak ült, és nem csinált semmit. Attól féltem, hogy végül kárt tesz magában valahogyan. Egy percre hagyta, hogy ez a mondat ott lebegjen közöttük, aztán az arca öszszerándult. Kezét a szája elé tette, elfordította a fejét, és másik karját a hasa elé szorította. Susan felállt, de Debbie megrázta a fejét. – Jól vagyok – mondta. Még egy percet várt, aztán hüvelykujjával letörölte a könnyeket a szeme alól, bocsánatkérően Susanre mosolygott, és átment a konyhába. Megfogta a kávéprést, kihúzta belőle a szűrőt, és a maradék kávét kiöntötte a mosogatóba. Aztán megnyitotta a csapot. – Három hónappal azután, hogy Archie-t megmentették, Henry eljött látogatóba – folytatta Debbie. – Elmondta Archie-nak, hogy Gretchen Lowell a vádalku keretében hajlandó volt feladni tíz további holttestet, olyanokét, akiket még mindig kerestek. De azt mondta, hogy a helyszíneket kizárólag Archie-nak hajlandó elárulni. Ez volt az egyetlen feltétele. Vagy Archie, vagy senki. – Kiöblítette a kancsót, majd kinyitotta a mosogatógép ajtaját, és betette a felső polcra. Aztán a szűrőt a hideg vízsugár alá tartotta, és félrehajtott fejjel nézte, ahogy a víz kimosta a darált kávészemcséket. – Az a nő mindenen és mindenkin uralkodni akar. Szerintem tetszett neki a gondolat, hogy még a börtönből is irányíthatja. De Henry is azt mondta, hogy Archie nem köteles vállalni a feladatot. Mindenki megértette volna. De Archie elszánt volt.
101
A szűrő már rég tiszta volt, de Debbie tovább mosta, forgatta a vízsugár alatt. – Annyi ideje dolgozott már az ügyön, hogy az áldozatok családjai számára kellett lezárnia. Gondolom, ezt Gretchen is jól tudta. Tudta, hogy kénytelen lesz beleegyezni. De ennél többről volt szó. Henry talán egy héttel ezután levitte kocsival Salembe, ahol találkoztak. A nő megtartotta az ígéretét. Pontosan elmondta nekik, hogy hol találják meg azt a tizenhét éves lányt, akit fent, Seattleben ölt meg. Azt mondta, hogy ha minden héten, minden vasárnap meglátogatja, akkor további holttesteket is felad. Henry még aznap hazahozta Archie-t. Ő pedig elaludt, és majdnem tíz órán át aludt egyfolytában. Rémálmok nélkül. – Pillantása, melyet Susanre vetett, szinte perzselt. – Úgy aludt, mint egy nyavalyás csecsemő. Amikor felébredt, olyan nyugodt volt, amilyennek azóta sem láttam, hogy az egész elkezdődött. Mintha a találkozástól jobban érezte volna magát. Minél többet találkoztak, annál inkább eltávolodott tőlünk. Én meg nem akartam, hogy tovább járjon oda. Az egész beteges volt. Így aztán választás elé állítottam. Vagy én, vagy ő. – Elfojtott nevetésében nem volt vidámság. – És Archie őt választotta. Susan nem igazán tudott semmit kitalálni, amit erre mondhatna. – Nagyon sajnálom. A szűrő a mosogatóban hevert. Debbie kinézett az ablakon, szemét elfutották a könnyek. – A nő virágokat küldött nekem. Valami internetes oldalról rendelhette őket, még azelőtt, hogy letartóztatták volna. Egy tucat napraforgót. – Szája összerándult. – „Őszinte együttérzéssel osztozom fájdalmában. Üdvözlettel, Gretchen Lowell.” Akkor hozták ki őket, amikor Archie a kórházban volt. Azóta sem árultam el neki. Napraforgók. A kedvenc virágom. Valaha egész sokat kertészkedtem. Most mindent egy céggel csináltatok. Már nem szeretem a virágokat. – Merev arccal elmosolyodott, de pillantása befelé nézett. – Nem bírom elviselni a szagukat. – Azóta szoktak beszélni egymással? – Telefonon mindennap. Azt kérdezze meg, milyen gyakran találkozunk. – Milyen gyakran? – kérdezte Susan. – Néhány hetente. Annál soha nem sűrűbben. Néha, amikor együtt van Bennel, Sarával meg velem, úgy érzem, mintha ki akarná kaparni a saját szemét. – Odapillantott a plüssállatokra, a mosogatóra, a konyhapultra. – Általában nem vagyok ennyire rendes. Susan mély lélegzetet vett. Fel kellett tennie a kérdést. – Miért meséli el nekem mindezt, Debbie? Debbie elgondolkodva összeráncolta a homlokát. – Mert Archie megkért rá. Amikor Susan újra az autójában ült, első dolga volt, hogy visszatekerte a felvevőt néhány másodpercnyire, aztán lenyomta a LEJÁTSZÁS gombot, hogy ellenőrizze, valóban sikerült-e felvennie a beszélgetést. Debbie hangja rögtön megszólalt. „Néha, amikor együtt van Bennel, Sarával meg velem, úgy érzem, mintha ki akarná kaparni a saját szemét.” Hála istennek, gondolta Susan. Még
102
néhány percen át mozdulatlanul ült, és érezte, ahogy szíve vadul ver a mellkasában. A járdán az autó mellett elsétált egy apa és kislánya kézen fogva. A kislány megállt, apja felemelte, aztán bevitte a Debbie otthonával szomszédos házba. Susan letekerte az ablakot, és cigarettára gyújtott. Ez a történet a magasabb rendű jót szolgálta, ugye? – Igen – felelte hangosan. A tanú szerepe, emlékeztette önmagát. A megosztott emberség. Hát persze. Mobilján felhívta a munkahelyi üzenetrögzítőjét. Egy üzenet volt, amelyben Ian számolt be a cégnél érezhető pezsgésről az akciócsoportos cikk kapcsán, meg arról, hogy már nekilátott megszerezni a 911-es hangszalagot, és a következő hétre már többet tud ezzel kapcsolatban. Susan a kezében tartott kis digitális felvevőre meredt. A második cikk már írta önmagát. De Archie orvosától nem volt visszajelzés. Valószínűleg minden idejét lekötötte, hogy emberek életét mentse meg, vagy éppen túlszámlázott az egészségpénztárnak, vagy valami hasonló. Susan kinyitotta a noteszét, újra kikereste a számot, és tárcsázta. – Igen – mondta a telefonba. – Dr. Fergust keresem. Susan Ward vagyok. Egy betegével, Archie Sheridannel kapcsolatban hívom. – Végül is, ha egy üzlet beindul…
103
23
– Látsz valamit? – kérdezte Anne. Figyelte, ahogy Claire Masland az Eastbank sétánynak a Willamette-re néző betonozott járdáján állt, ahol Dana Stamp testét megtalálták. Claire görög halászsapkát viselt, mélyen behúzva rövid hajára, és a folyó fölött a város nyugati oldalára nézett át, ahol a Waterfront Park zöld szalagot alkotott az új és műemlék épületek egyvelege körül, melyek a belváros fő ütőerét szegélyezték. – Nem – válaszolta Claire. – Csak szagolom a folyót. A szennyvíznek sajátos szaga van, nem? Anne megkérte Claire-t, hogy vigye el azokra a helyszínekre, ahol megtalálták a testeket. Ezt a szokást Archie-tól tanulta, amikor még a Gyönyörű Gyilkos-ügyön dolgoztak. Bejárni a tetthelyet. Voltak már a Ross-szigeten meg a Sauvie-szigeten, mostanra pedig már késő délelőtt volt, Anne csizmája beázott, fázott a lába, és nagyon úgy tűnt, mintha újra esni készülne. Felsóhajtott, és bőrkabátját szorosabbra húzta a teste körül. Elfutott mellettük egy kocogó, pillantásra sem méltatva a két nőt. Alattuk két hatalmas, mocskos tengeri sirály tocsogott körbekörbe a sáros, barna vízben. – Mi a közös ezekben a helyszínekben? – merengett Anne hangosan. Claire sóhajtott. – Hogy mindegyik a Willamette partján van, Anne. A pasasnak csónakja van. Ezt tudjuk. – De nem kézenfekvő. A Ross-sziget. Az Esplanade. A Sauvie-sziget. Észak felé halad. De miért? A gyilkosok olyan helyen szoktak megszabadulni a holttestektől, amiről azt gondolják, hogy biztonságos. A Ross-sziget meg a Sauviesziget talán éjszaka valóban kihalt, de ez a hely nem. – Ferdén maga mögé sandított a felüljáróra, ahol az országút áthaladt az Esplanade fölött, meg a régimódi utcai lámpákra, melyek az Esplanade-et éjszaka kivilágították. A forgalom zaja majd' megsüketítette az embert. – Innen nem lehet látni a folyópartot – mondta Claire. – Ha egy kis csónakkal jött, akkor a járókelők pillantásától takarva volt. Tehát ezen az oldalon senki nem láthatta, ahogy kidobja a testet. A másik oldalról pedig túl messze lett volna ahhoz, hogy bárki is ki tudja venni, mit csinál. – De miért kockáztatná? – tette fel a kérdést Anne. – Ha már van csónakja. Miért nem valami olyan biztonságos helyen dobja ki a testet, mint a másik két helyszín? Claire megvonta a vállát. – Azt akarta, hogy hamarabb találjuk meg, mint Lee Robinsont?
104
– Talán. Csak valahogy nem áll össze az egész. Ez a fickó egy módszeres bűnöző. Az első helyszínt esetleg még találomra választja, de azután már biztos, hogy van valami rendszere. Egy ilyen nyílt helyen megszabadulni a testtől? Kockázatos. Ilyent az ember nem tesz, hacsak nem ismeri eléggé a terepet ahhoz, hogy úgy érezze, nem fog lebukni. Valami rendszer van benne. – Az egyik sirály hirtelen felvijjogott, és elrepült az acélhíd felé. A másik felnézett Anne-re kis gombszemével. – Szerinted mennyi időnk van? – kérdezte Claire. – Mielőtt elkapja a következő lányt? Egy hét. Kettő, ha szerencsénk van. – Anne begombolta a kabátját, mert hirtelen végigfutott rajta a hideg. – De az is lehet, hogy kevesebb. Archie, amint felébredt, elolvasta Susan írását. Nem volt rossz a cikk. Egyfajta külső szemlélő nézőpontjából számolt be a nyomozásról. A fotó is jó volt. De annak ellenére, amit a telefonban mondott neki, nem erre volt igazán szüksége. Justin Johnson? Az viszont érdekes volt. Tizenhárom évesen elkapták, amikor füvet árult egy civil ruhás nyomozónak. Fél kiló füvet. És megúszta feltételes szabadlábbal, ami már önmagában is érdekes volt. Így aztán utánanéztek. De az alibije sziklaszilárd volt, ezért Archie-t kevésbé érdekelte az üzenet, mint az, aki az üzenetet hagyta. Valaki megpróbálta manipulálni Susan cikkét, vagy a nyomozást. Valaki, aki hozzáfért a gyerek fiatalkorú priuszához. Archie telefonált egyet, és az egyik járőrt arra kérte, hogy a következő néhány éjszaka tegyen egy-két kitérőt Susan lakásánál is. Ezzel feltehetően túlreagálta a történetet, de így mégis jobban érezte magát. Most az akciócsoport irodájában ült az íróasztalánál, körülvette magát a meggyilkolt lányok fotóival, és alig érzékelte a körülötte zajló nyüzsgést. Csapata kezdett elfáradni, és fokozatosan romlott a munkamoráljuk. Nem voltak új szálak. Kentet kirúgták, amiért letagadta a büntetett előéletét a jelentkezési lapján, és az őt megfigyelő zsaruk szerint az utóbbi huszonnégy órában mást se csinált, csak gitározott. A Jeffersonnál felállított útzár semmi más eredménnyel nem szolgált. Egyetlen olyan nemi erőszakra sem bukkantak az állam határain kívül, ami beleillett volna a képbe, és eddig a Sauvie-szigeten talált óvszerek egyikén sem egyezett a DNS-minta a COIDUS-on tárolt személyek adataival. Megszólalt az íróasztalán levő telefon. Rápillantott a kijelzőre, és látta, hogy Debbie. – Helló – szólt bele a kagylóba. – Most ment el az életrajzíród. Gondoltam, érdekel. – Elmondtad neki, mennyire elcseszett egy alak vagyok? – Igen. – Akkor jó. – Majd este még beszélünk. – Igen. Archie letette a telefont. Hat Vicodint vett már be, és a karjában meg a tarkójánál bizonytalan lebegő érzés kezdett úrrá lenni rajta. A kodein első hulláma volt a legjobb. Ettől eltompult minden kemény él. Amikor még járőrözött, rengeteg narkóssal volt dolga. Állandóan kocsikat törtek fel, hogy kilopják az aprópénzt, vagy bármi vackot, amit a hátsó ülésen hagytak – könyveket, használt
105
ruhákat, betétdíjas üvegeket, amiket vissza lehetett váltani. Képesek voltak betörni egy ablakot, és kockáztatni a letartóztatást harmincöt centért. Az egyik legelső dolog, amit a zsaruk megtanultak, az volt, hogy a drogosoknak saját, különbejáratú észjárása van. Hihetetlen súlyos következményeket kockáztattak, ha akár csak elenyésző esélyük volt egy adag fűre. Ettől lettek teljesen kiszámíthatatlanok. Archie soha nem értette meg az észjárásukat. De most már úgy gondolta, közeledik hozzá. A Hardy fiúk tűntek fel irodája ajtajában, arra kényszerítve Archie-t, hogy tisztítsa ki a fejét, és vegye fel a rendőrarcát. Mindketten csak úgy pezsegtek az izgalomtól. Heil néhány óvatos lépést tett Archie felé. Archie arra tippelt, hogy ő fog beszélni. Igaza lett. – Ellenőriztük azt a listát az iskolák dolgozóiról, amit tegnap adtál, és egyvalaki kissé feltűnt – jelentette be Heil. – Kent? – kérdezte Archie önkéntelenül. Volt valami abban a gondnokban, ami nem hagyta nyugodni. – McCallum, a Cleveland fizikatanára. Kiderült, hogy a hajója nincs ott, ahol lennie kéne. – Hanem hol van? – Tegnap leégett abban a kikötői tűzben, a Sauvie-sziget közelében. Archie magasra vonta a szemöldökét. – Aha – mondta Heil. – Úgy gondoltuk, ennek lehet valami köze a dologhoz. Az Emanuel Kórház a régió két traumatológiájának egyike volt, és ide hozták be Archie Sheridant is annak idején, miután kimentették Gretchen Lowell pincéjéből. Ezt a kórházat kedvelték jobban a város mentősei is, és az a hír járta, hogy sokan közülük olyan pólót hordtak, amin a VIGYENEK AZ EMANUELBE felirat állt, arra az esetre, ha váratlanul trombózist kapnának. A főépület 1915ben épült, de több később hozzátoldott szárny következtében az eredeti kőépületet már szinte teljesen eltakarta az üveg és az acél. Ebben a kórházban halt meg Susan édesapja is non-Hodgkin lymphomában egy héttel azelőtt, hogy levették Susan fogszabályzóját. Beállt a látogatók számára fenntartott garázsba, és elindult az irodaépület felé, ahol Archie orvosával beszélt meg találkozót. Amikor felment a lifttel a negyedikre, a gombot elővigyázatosan nem az ujjával, hanem a könyökével nyomta meg. Beteg emberek bacilusai. Az ember nem lehet elég óvatos. Dr. Fergus harmincöt percen át váratta. A váró nem volt rossz hely. A Nyugati dombokra, a Hood-hegyre, a kanyargó Willamette folyóra nyílt a kilátás. De ugyanolyan szaga volt, mint minden várónak, amire Susan apja kezelései kapcsán emlékezett. Szegfű és jód illata. Annak a szappannak volt ilyen szaga, amivel a haldokló emberek szagát próbálták elfedni. Egy asztalkán csalogatóan hevert legyező alakban kiterítve egy kupacnyi InStyle magazin, de Susan ellenállt a kísértésnek, hogy vesztegesse az idejét, és inkább húsz percen át fogalmazott, aztán újrafogalmazott a noteszében egy bevezetést, amit a következő cikk elejére szánt. Aztán felhívta az üzenetrögzítőjét. Semmi. Gyorstárcsázta Ethan Poole számát. Hangposta.
106
– Ethan – mondta rá. – C’est moi. Csak azt akartam kérdezni, hogy tudtál-e beszélni már Molly Palmerrel. Már kezdem úgy érezni, hogy velem van bajod. – Aztán észrevette, hogy az adminisztrátor nagyon sötét pillantást vet rá, és egy táblára mutat, amelyen egy mobiltelefon képe volt egy vonallal áthúzva. – Hívjál fel – mondta. Aztán letette, és a telefont bedobta a táskájába. Egy dohányzóasztalon ott feküdt egy Herald, egy kupac U. S. News és World Reports tetején. Susan épp csak kihúzta az első ívet a Metro rovat alól, és felülre tette, hogy a cikke mindenki számára látható legyen, akit csak érdekelt, amikor megjelent dr. Fergus egy gyors bocsánatkéréssel meg nyirkos kézfogással, aztán a vizsgálószobák mellett elhaladva beterelte az irodájába. Ötvenes évei közepén járt, és őszülő haját sörtére nyírva viselte, mint valami texasi középiskolai fociedző, és fürgén járt, nyolcvanfokos szögben megdőlve, nyakában lengett a sztetoszkóp, vállát begörbítve, és két kezét fehér köpenye zsebébe süllyesztve. Susan alig tudott lépést tartani vele. Irodáját a háború utáni generáció elegáns stílusában, takarosan rendezték be, a nyugati oldalon a belváros sziluettjére nézett, a keleti oldalon pedig az ütöttkopott gyárépületekre, a kettő között kanyargó barna folyóval. Tiszta időben Portlandból három hegyet lehetett látni: a Hoodot, a St Helenst és az Adamst. De amikor bárki a „hegyet” emlegette, biztos, hogy a Hoodról beszélt, és a Hood látszott Fergus ablakából is, márpedig az ilyen extrákat nem szabad lebecsülni. A hegyen még fehérlett a hó, és Susan számára olyannak tűnt, mint egy cápafog, mely belemar a kék égbe. Bár az is igaz, hogy ő sose volt nagy síelő. A padlószőnyegen egy drága, kézicsomózású keleti szőnyeg feküdt; az egyik falat elfoglaló könyvespolcon orvosi könyvek mellett kortárs próza és keleti vallásokkal foglalkozó kötetek is helyet kaptak; és az egyik falon egy nagy feketefehér fénykép függött, melyen Fergus egy Harley-Davidsonnak támaszkodott, és mellette egészen eltörpültek a bekeretezett orvosi diplomák. Legalább egyértelmű, hogy mi a fontos számára az életben. Susan a könyvespolcon egy drága rádiót is felfedezett, és fogadni mert volna, hogy valamelyik klasszikus rockcsatornára van állítva. – Tehát Archie Sheridan – szólalt meg dr. Fergus, és kinyitott maga előtt egy kék dossziét. Susan elmosolyodott. – Feltételezem, hogy beszélt vele. – Igen. Átfaxolt egy nyilatkozatot, hogy engedélyezi az adatai továbbítását. – Fergus megérintett egy papírlapot az íróasztalán. – Manapság nem lehetünk elég óvatosak az adatvédelmi kérdésekben. A biztosítótársaságok mindent megtudhatnak az emberről. De ha egy barát vagy családtag érdeklődik? Csak a megfelelő papírokkal. Susan letette az asztalra a digitális diktafont, és szemöldökét kérdőn felvonta Fergus felé. Az orvos bólintott, Susan pedig lenyomta a FELVÉTEL gombot. – Akkor kérdezhetek öntől bármit? – érdeklődött. – Hajlandó vagyok röviden beszámolni azokról a sérülésekről, melyeket Sheridan nyomozó szenvedett szolgálatteljesítés közben 2004 novemberében. – Hallgatom. – Azzal Susan kinyitotta a noteszét, és bátorítóan mosolygott.
107
Fergus felsorolta a Sheridan kartonjában található információt. Hangja nyers volt és hivatalos. – November 30-án este kilenc óra negyvenhárom perckor mentővel érkezett a sürgősségi osztályra. Válságos állapotban volt. Hat törött borda, a törzsön számos szakított seb, egy szúrt seb a hasüreg irányában, és életveszélyesen magas toxikus szintek jellemezték. Sürgősségi beavatkozást kellett végrehajtanunk, hogy helyreállítsuk a nyelőcsövön és a hasfalon található sérüléseket. Amikor felnyitottuk, a nyelőcsövet oly mértékben károsodott állapotban találtuk, hogy végül egy bélszakasszal kellett pótolnunk. Emellett pedig a nő még eltávolította a lépet is. Susan folyamatosan jegyzetelt, amikor az orvos ehhez az utolsó szakaszhoz ért. Ekkor abbahagyta az írást, és felnézett. – A lépet? – Pontosan. Ezt annak idején nem hozták nyilvánosságra. Egyébként elég takaros munkát végzett, ahogy megosztotta a vérellátást és összevarrta, de volt egy kis vérzés, amiért fel kellett nyitnunk, hogy kitisztítsuk a sebet. Susan tollának hegye mozdulatlanul állt, és mélyen belevésődött a notesz lapjába. – Ezt meg lehet tenni? Simán ki lehet venni valakinek a lépet? – Ha nem először csinál ilyent az ember – felelte Fergus. – A lép nem létfontosságú szerv. – Mit csinált – Susan idegesen ütögette tollával a lapot –, mit csinált vele? Fergus lassan kiengedte a levegőt. – Tudomásom szerint elküldte a rendőrségnek. Sheridan tárcájával együtt. Susan hitetlenkedve tágra nyitotta a szemét, aztán lekörmölt egy mondatot a jegyzetfüzetébe. – Ennél perverzebb rohadtságot életemben nem hallottam – mondta végül, és megcsóválta a fejét. – Igen – válaszolta az orvos, majd előrehajolt ültében, és egyértelműen látszott rajta, hogy szakmai érdeklődését sikerült felkelteni. – Bennünket is meglepett. Komoly sebészi beavatkozásról van szó. Sheridan utána szeptikus sokkot kapott, és a szervei kezdték felmondani a szolgálatot. Ha ott a helyszínen nem látja el a nő, akkor nem élte volna túl. – Azt hallottam, hogy még újra is élesztette – mondta Susan. Fergus egy pillanatig végigmérte. – Ezt mondták a mentősök. Ezenkívül még digitalisszal a szívverését is megállította, aztán lidokainnal újraélesztette. Susan görcsbe rándult, és előrehajolt a széken. – Miért? – Fogalmam sincs. Mindez több nappal azelőtt történt, hogy eljutott volna hozzánk. Ekkor kötözte be a sebeket. Sheridan gondos ápolásban részesült. –Elhallgatott, majd rádöbbent, hogy mit mondott. Tenyerével végigsimított a homlokán. – Mármint attól a pillanattól fogva, tudja. Tiszta kötszer. Minden seb öszszevarrva. Intravénás folyadékokat, sőt vért is adott neki. De azon a ponton semmit nem tudott tenni a fertőzés ellen. Nem rendelkezett megfelelő antibioti-
108
kumokkal, vagy olyan felszereléssel, amivel fenn tudta volna tartani a szervek működését. – Honnan szerezte a vért? Fergus megvonta a vállát, és megrázta a fejét. – Sejtelmünk sincs. A vér 0 negatív volt, tehát általános donor, és friss volt, de nem a sajátja. Az a férfi, akit Sheridan orra előtt ölt meg, AB-s volt. Susan felírta a füzetébe a „vér” szót, és kérdőjelet tett utána. – Azt mondta, hogy a toxikus szintjei magasak voltak. Pontosan milyen szereket kapott? – Egy csinos kis koktélt. – Fergus lepillantott a dossziéban levő egyik papírra. – Morfint, amfetamint, succinylcholint, bufotenint, benzylpiperazint. És ezek csak azok, amik még kimutathatók voltak a szervezetében. Susan próbálta kitalálni, hogy kell fonetikusan leírni a succinylcholint. – Milyen hatása lehetett ennek a rengeteg szernek? – Anélkül, hogy tudnám, milyen sorrendben adták be őket, nem tudom megállapítani. Változó mértékű álmatlanság, nyugtalanság, bénulás, hallucinációk, és valószínűleg elég rendesen be is lehetett lőve tőlük. Susan próbálta elképzelni, milyen lehetett. Egyedül, fájdalmak között. Úgy belőve, hogy az agyad már nem is működik. Teljesen kiszolgáltatva annak az embernek, aki meg akar ölni. Végigmérte Fergust. A férfi nem volt igazán bőbeszédű. De szimpatikus volt, ahogy védte Archie-t. Az istenit, valakinek végül is muszáj volt. Susan félrebiccentette a fejét, és megvillantotta a legragyogóbb mondjál-nekem-bármit mosolyát. – Kedveli? Archie-t? Fergus összehúzta az ajkát. – Nem vagyok benne biztos, hogy Archie-nak vannak egyáltalán barátai. De ha igen, akkor, azt hiszem, engem is közéjük számítana. – Mit gondol arról, hogy én itt megjelentem a képben, és ezt a cikket írom? Egyáltalán, hogy arról írok, ami vele történt? Fergus hátradőlt a székén, és keresztbe tette a lábát. Mögötte a hegy ragyogott a napsütésben. Egy idő után az ember már valószínűleg nem vette észre mindezt. – Megpróbáltam lebeszélni róla. – Hogy reagált? – kérdezte Susan. – Nem tudtam megingatni – felelte Fergus. – De azért velem sem teljesen nyílt? – Azt soha nem mondta, hogy mindent el kell mondanom. Archie a betegem. Én pedig az ő érdekét az ön újságcikke fölé fogom helyezni. Függetlenül attól, hogy Archie mit hisz arról, hogy mi a jó neki. Azokban a hetekben, miután megtalálták, rengeteg sajtós nyüzsgött az egész kórházban. A beosztottaim mindegyiküket a kórház sajtóirodájára irányították. Tudja, hogy miért? Várj, gondolta Susan, ezt ismerem! – Mert a riporterek olyanok, mint a dögkeselyűk, akik mindent megírnak anélkül, hogy akár egy pillanatig belegondolnának a következményekbe, vagy hogy van-e valóságalapjuk?
109
– Igen. – Fergus ötszáz dolláros órájára pillantott. – Ha bármi mást szeretne még tudni, megkérdezheti az érintettet. Nekem most mennem kell. Orvos vagyok. Várnak a betegeim. Őket is el kell látnom. A kórház rossz néven veszi, ha ezt még csak meg sem kísérlem. – Természetesen – felelte gyorsan Susan. – Már csak néhány kérdésem volna. Áll-e még jelenleg Sheridan nyomozó bármilyen gyógyszeres kezelés alatt? Fergus a szemébe nézett. – Semmi olyat nem szed, ami befolyásolná a munkavégzési képességét. – Remek. Tehát, ha jól értettem, ön azt mondja, hogy Gretchen Lowell megkínozta Sheridant, megölte, aztán újraélesztette, és még néhány napig ellátta, mielőtt kihívta volna a mentőket? – Pontosan ezt mondom – felelte Fergus. – És ezt Sheridan is megerősíti? – kérdezte Susan. Fergus még hátrébb dőlt a székében, és két kezét összekulcsolta a mellkasa fölött. – Nem igazán beszél arról, hogy mi történt vele. Azt állítja, hogy nem nagyon emlékszik. – De ön nem hisz neki? Fergus határozott pillantással ránézett. – Ez kamu. És ezt meg is mondtam neki kereken. – Mi a kedvenc filmje? – kérdezte Susan. – Tessék? Susan kedvesen mosolygott, mintha a kérdés nem volna különös. – A kedvenc filmje. A szegény orvos kissé zavartnak tűnt. – Nincs igazán időm moziba járni – mondta végül. – Síelni szoktam.
110
24
Fél négy volt, és Susan ismét a Cleveland Gimnáziumnál találta magát. Amikor még hivatalosan a diákja volt, akkor sem járt ilyen rendszeresen iskolába. Az volt a terve, hogy a kocsijánál csap le Justinra, de most, hogy itt állt a parkolóban, a narancssárga BMW-nek nyoma sem volt. Remek. Személyesen nem tudja eljátszani, hogy az anyja, az tuti. Nem beszélve arról, hogy nem is akart bemenni az épületbe. Nem akart összefutni több volt tanárával. És határozottan nem akarta, hogy az a gondnok megint kioktassa. Akkor most mi a teendő? Rengeteg kérdést akart feltenni JAY 2-nek, például hogy egészen pontosan mit csinált, amivel büntetett előélete lett, és hogy ez mennyiben érinti őt, Susant, és, ami a legfontosabb, hogy miért gondolhatja bárki, hogy ez számára fontos, és ki lehet ez a valaki. Most viszont nem találja a srácot. A gyerekek mind úgy voltak öltözve, mintha nyár lenne – pólóban, rövidnadrágban, miniszoknyában, szandálban. A nap szépen sütött, és még a legnagyobb tócsák is felszáradtak, de akkor is csak tíz fok volt. A legtöbb fán még egy levél sem jelent meg. A diákok özönlöttek Susan körül az autójuk felé, hátizsákokkal, kezükben hatalmas könyvkupacokat fogva. Aztán észrevett egy gyereket, aki úgy nézett ki, mint Justin. Ugyanannyi idős, ugyanaz a szörfös frizura, hasonló ruhák. Egy Ford Bronco felé ballagott, miközben éppen SMS-t írt a telefonján. Susan emlékezett a középiskolában uralkodó törzsi szellemre, és megkockáztatta, hogy a hasonló külsejű kamaszok általában barátok szoktak lenni. – Meg tudnád mondani, hol találom Justin Johnsont? – kérdezte, miközben próbált se túl furának, se veszélyesnek tűnni. A gyerek összeráncolta a homlokát. – J. J. elment – mondta. – Elment? – A hatodik óra alatt elvitték. Meghalt a nagyapja, vagy valami ilyesmi. Egyenesen a reptérre ment, és onnan Palm Springsbe. – Mikor jön vissza? – kérdezte Susan. A gyerek megrántotta a vállát. – Elvileg egy hétig kell írnom neki a házi feladatokat. McCallum totál kiakadt. Azt mondta, hogy kamu az egész. Hogy a nagyapja már elsőben meghalt. Megfenyegette, hogy visszarakja büntetésbe. – Végigmérte Susant, és szemmel láthatóan egyértelmű következtetésre jutott. – Anyag kéne? – Igen – mondta Susan. – És elvesztettem J. J. számát. Meg tudnád adni?
111
Archie az asztal túloldalán ült, szemben Dan McCallummel. Előtte ott feküdt a gyújtogatási csoport jelentése. McCallum alacsony ember volt, sűrű barna hajjal, és olyan rozmárbajusszal, ami már akkor sem volt divatos, amikor megszületett. Karja és lába túl rövidnek tűnt tömzsi testéhez képest, keze pedig kicsi és szögletes volt. Legombolt gallérú ingét barna nadrágjába betűrve viselte, amit széles bőröv tartott. Az övcsat egy réz pumafej volt. A bankból átalakított akciócsoport-iroda kombinált páncélterem-kihallgatószobájában ültek. Claire Masland karba tett kézzel a hatvan centi vastag ajtónak támaszkodott. McCallum dolgozatot javított. Ujjain bőrkeményedések voltak az írástól. – Zavarhatnám egy pillanatra? – kérdezte Archie. McCallum fel se nézett. A szemöldöke úgy meredezett, mintha még két bajusza lenne a homlokán. – Holnapra százhárom fizikadolgozatot kell kijavítanom. Tizenöt éve vagyok tanár. Évi negyvenkétezer dollár a fizetésem, az egyéb juttatások nélkül. Ez öttel kevesebb, mint amit tavaly kaptam. Akarja tudni, hogy miért? – Miért, Dan? – Mert az állam tizenöt százalékot elvont az iskola költségvetéséből, és nem találtak elég gondnokot, meg iskolai nővért, akiket kirúghattak volna. –McCallum gondosan keresztbe tette piros tollát a dolgozatkupacon, és felnézett Archie-ra. Szemöldökét felvonta. – Van gyereke, nyomozó? Archie összerándult. – Kettő. – Küldje őket magániskolába. – Mi történt a hajójával, Dan? McCallum újra felemelte a tollat, és ráírt az egyik dolgozatra egy B mínuszt, aztán bekarikázta. – Leégett a kikötői tűzben. De feltételezem, hogy ezt úgyis tudja. – Igazság szerint nagyon úgy tűnik, hogy a hajója égette le a kikötőt. – Ez már felkeltette McCallum figyelmét. – A tűz terjedésének útja arra utal, hogy az egész a hajójától indult. Valamint hogy némi vegyi gyorsítóval kezdődött a tűz. Egészen pontosan gázolajjal. – Valaki felgyújtotta a hajómat? – Valaki felgyújtotta a hajóját, Dan. Az egyik hatalmas szemöldök rángani kezdett. McCallum még szorosabbra fogta piros tollát szőrös kezében. – Nézze – mondta, és hangja egy oktávval magasabbra ugrott. – Megmondtam a nyomozóknak, hol voltam, amikor azok a lányok eltűntek. Semmi közöm nem volt a dologhoz. Vehetnek tőlem DNS-mintát, ha akarnak. Azért nem tanítok biológiát, mert utálok békát boncolni. Bárki legyen is az, akit keresnek, nem én vagyok. Nem tudom, miért akarta valaki felgyújtani a hajómat. De semmi köze nincs a lányokhoz. Archie felállt, és két öklére támaszkodva áthajolt az asztal fölött, hogy így a tanár fölé magasodjon. – Az a helyzet – folytatta Archie –, hogy a tűz a kabinból indult, Dan. Amiből arra következtetünk, hogy valakinek kulcsa volt hozzá. Mert egyébként minek
112
törné fel a hajót ahhoz, hogy felgyújtsa? Miért nem önti le egyszerűen a fedélzetet benzinnel, aztán majd onnan továbbterjed a tűz? McCallum arca egy árnyalatnyit elsötétedett, és egyre növekvő kétségbeeséssel Archie-ról Claire-re pillantott. – Nem tudom. De ha az a tűz a kabinban indult, akkor valaki feltörte a hajót. Nem tudom, miért. De mégis így történt. – Mikor használta utoljára a hajót? – kérdezte Archie. – Egy hete hétfőn. Akkor vittem ki először ebben a szezonban. Csak lementem a Willamette-en néhány mérföldet. – Volt bármi, amit nem a helyén talált? – Nem – felelte McCallum. Úgy volt, ahogy hagytam. Amennyire meg tudtam állapítani. – Ki tud arról, hogy van hajója? – kérdezte Archie. – Hát, kilenc éve van meg a hajó. Szorozza ezt meg évente száz diákkal. Az már önmagában kilencszáz clevelendi végzős. Nézzék. Nem vagyok egy túl népszerű tanár. Kemény vagyok. – Felemelt egy maréknyi dolgozatot, mintegy bizonyíték gyanánt. – Az előző szemeszterben egyetlen diák sem kapott jelest a haladó fizika osztályomban. Talán az egyik kölyök berágott, és úgy döntött, hogy megbüntet. Imádtam azt a hajót. Ezt mindenki tudja. Ha valaki ártani akar nekem, akkor talán annak jutna eszébe ez a megoldás. Archie tovább fürkészte McCallum arcát, aki láthatóan egyre jobban izzadt, ahogy múltak a percek. Archie-nak nem volt szimpatikus. De azt már régen megtanulta, hogy ha valaki nem tetszik, az még nem jelenti azt, hogy az illető feltétlenül hazudik is. – Oké, Dan. Elmehet. Le fogjuk venni a DNS-mintát. Claire majd megmondja, hová menjen. McCallum felállt, felmarkolta a dolgozatokat, és begyömöszölte őket egy viharvert hasítottbőr táskába. Claire kinyitotta az ajtót. – Megtenné, hogy megvár az előtérben, Dan? – kérdezte. A tanár bólintott, és kiment a szobából. Claire Archie felé fordult. – Nincs semmilyen DNS-mintánk, amivel össze tudnánk hasonlítani az övét – mondta. – De ezt ő nem tudja – felelte Archie. – Vegyetek le egy kenetet, aztán pedig mindig legyen mögötte egy járőrkocsi attól a pillanattól, hogy a nap végén kilép az iskolából, egészen addig, amíg lefekszik este az ágyába. – Kikötői tűz volt, Archie. – Semmi másunk nincs. Susan beült a kocsijába a parkolóban, és tárcsázta Justin Johnson mobilszámát. – Hali – vette fel a srác. Susan belevágott az előre elpróbált magyarázatba. – Helló, J. J. Susan Ward vagyok. A Cleveland parkolójában találkoztunk. Az én kocsim volt megbilincselve, emlékszel?
113
Hosszú szünet következett. – Nem szabad beszélnem magával – felelte a fiú, és letette a telefont. Susan csak ült, és a kezében tartott telefonra meredt. Most meg mi a bánat folyik itt?
114
25
Susan háromszor öltözött át, mielőtt elindult volna Archie Sheridan lakására. Most, hogy szemtől szemben állt vele az ajtóban, azt kívánta, bárcsak teljesen más stílust választott volna. De Archie már meglátta, és késő volt visszafordulni a kocsijához. – Helló – üdvözölte a lány. – Köszönöm a lehetőséget, hogy eljöhettem. Alig valamivel múlt nyolc óra. Archie-n még mindig az volt, ami Susan szerint a munkaruhája lehetett – masszív barna bőrcipő, sötétzöld kordnadrág széles barázdákkal, meg egy világoskék, legombolható ing kigombolt nyakkal, alatta póló. Susan lepillantott saját együttesére: fekete farmernadrág, egy régi Aerosmith-póló egy hosszú ujjú pólóra húzva, lábán motoroscsizma, rózsaszín haját pedig kis copfokba fogta össze. Ez a stílus bejött akkor, amikor a Coliseumban a Metallicával készített interjút a színfalak mögött, de ehhez az alkalomhoz nagyon nem illett. Valami intellektuálisabbat kellett volna választania. Mondjuk, talán egy pulóvert. Archie szélesre tárta az ajtót, és arrébb húzódott, hogy Susan beléphessen a lakásba. Teljes mértékben igaz volt, amit Susan a telefonban mondott: neki volt szüksége az interjúra. Másnap kellett leadnia a cikket, és rengeteg kérdése volt még Archie-hoz. Ezen kívül azt is látni akarta, hogy hol lakik. Hogy ki is ő tulajdonképpen. Próbálta leplezni megdöbbenését, amikor meglátta a sivár környezetet, amelyben Archie élt. Sehol egy könyv. Csupasz falak. Sehol egy családi fénykép, vagy nyaralásnál felszedett kacat, vagy CD, vagy kidobásra váró régi újságok. A bánatos külsejű barna kanapéból meg a kordbársonnyal kárpitozott karosszékből ítélve úgy tűnt, hogy a lakást bútorozottan adták ki. Semmi egyéniségre utaló jel. Egyáltalán semmi. Milyen elvált apa az, akinél nincsenek kitéve a gyerekek fényképei? – Mióta lakik itt? – kérdezte reménykedve. – Közel két éve – válaszolta Archie. – Bocsánat. Tudom, hogy itt nem talál sok anyagot. – De mondja, hogy legalább tévéje van. Archie nevetett. – Van, a hálószobában. Fogadni mernék, hogy nincs kábeltévéje, gondolta Susan. Látványosan körülpillantott a szobán. – Hol tartja a holmiját? Biztos vannak hasznavehetetlen vackai. Mindenkinek vannak ócska kacatjai.
115
– A kacatjaim nagy része Debbie-nél van. – Udvarias mozdulattal a kanapé felé intett. – Foglaljon helyet. Szabad innia interjú közben? – Ó, szabad innom – nyugtatta meg Susan. Megfigyelte, hogy a dohányzóasztalt rendőrségi akták borították. Mind szépen összegyűjtve, és két takaros kupacba rakva. Azon tűnődött, hogy vajon Archie a természetüknél fogva rendszerető emberek közé tartozott, vagy csak túlkompenzált valamit. Leült a kanapéra, aztán a táskájába nyúlt, és kihúzta belőle Az utolsó áldozat egy szamárfüles példányát. Letette a dohányzóasztalra az akták mellé. – Csak söröm van – szólt ki Archie a konyhából. Susan annak idején, amikor megjelent, nem vette meg Az utolsó áldozatot, de átfutotta. Archie Sheridan elrablásának igaz történetén alapuló ponyvaváltozat akkoriban minden szupermarket könyvespultján ott virított. A címlapon maga Gretchen Lowell. Ha szépséggel el lehet adni könyvet, akkor a gyönyörű sorozatgyilkosoknak egyenes útjuk van a bestseller-listára. Archie átnyújtott egy üveg középkategóriás, helyi sörfőzdéből való sört, aztán leült a karosszékbe. Susan figyelte, ahogy pillantása a könyvre ugrik. Majd el onnan. – A mindenit – ugratta Susan. – Esztétikus választás. Óvatos. Még véletlenül valaki bepillantást nyerhetne a személyiségébe. – Bocsánat. Egyébként szeretem a bort is. Meg a töményet is. De most csak sör van itthon. És nem, nincs kedvenc márkám. Mindig azt veszem meg, ami éppen akciós, és nem teljesen moslék. – Tudja, hogy Portlandben több a magánsörfőzde, meg saját sört készítő kocsma, mint bárhol az országban? – Nem tudtam – felelte Archie. Susan a szája elé tette a kezét. – Bocs – mondta. – Kész adatszivacs vagyok. A magazinírók foglalkozási ártalma. – Könnyedén megbiccentette az üveget, mintegy tószt gyanánt. Archie, mint észrevette, nem ivott. – Portlandre. 1851-ben alapították. Lakossága ötszáznegyvenöt-ezer-száznegyven. – Pislogott egyet. – Kétmillió, ha a Portland körüli agglomerációt is számítjuk. Archie halványan elmosolyodott. – Lenyűgöző. Susan kivette táskájából a diktafont, és letette kettejük közé a dohányzóasztalra, a könyv mellé. – Nem gond, ha felveszem a beszélgetést? – Címermadár? – Királygém. – Csak vegye. Susan azt várta, hogy Archie majd mond valamit a könyvről. Archie azt várta, hogy Susan kérdezzen. A könyv ott hevert a dohányzóasztalon. Gretchen Lowell kihívó pillantással nézett az aranyozott dombornyomású cím alól. Susan megnyomta a FELVÉTEL gombot, és kinyitotta a noteszét. Remélte, hogy a könyv esetleg kizökkenti Archie-t a nyugalmából; kiprovokál valamit, bármit. Elérkezett a B terv ideje.
116
– Beszéltem ma a feleségével. – A volt feleségemmel. Hát, gondolta Susan, ezt a horgot nem kapta be. Ennél direktebb módszerrel kell próbálkoznia. Felnézett. – Még mindig szereti magát. Archie arckifejezése nem változott. – Én is szeretem őt – mondta, nem esve ki a tempóból. – Hé, akkor van egy ötletem – mondta erre Susan vidáman. – Miért nem házasodnak össze? Archie felsóhajtott. – Kapcsolatunkat erősen bonyolítja az a tény, hogy én érzelmileg erősen viszszamaradt állapotban vagyok. – Beszámolt a beszélgetésünkről? – Igen. – Mit mondott? – Aggódott, hogy esetleg túl őszinte volt… – kereste a megfelelő szavakat – az én Gretchenhez fűződő kapcsolatomról. – Kapcsolat – ismételte lassan Susan. – Fura szó. Archie megrázta a fejét. – Nem igazán. Bűnöző-zsaru. Emberrabló-túsz. Gyilkos-áldozat. Ez mind kapcsolat. – Fanyar mosolyra húzta a száját. – Azt persze nem állítanám, hogy gyengéd szálak fűznek hozzá. Archie hátradőlt a széken. Lábát nem tette keresztbe, a térde szétnyílt. Mindkét talpa a szőnyegen. Könyöke a karfán. De miközben próbált oldottnak tűnni, Susan arra gondolt, hogy valójában egyáltalán nem nyugodt. Susan próbálta megfigyelni anélkül, hogy bámulta volna, és szemügyre vette a feje dőlésszögét, az inge szabását, a szeme alatti sötét karikákat. Sűrű barna haja csupa gubanc és göndör tincs volt. Az volt az igazság, hogy Archie Sheridan kibillentette a nyugalmából. Ez Susan számára szokatlan érzés volt. Az interjúk során általában ő volt az erő-sebb fél, de egyre többször fordult elő, hogy Archie Sheridan társaságában cigarettára vágyott. Vagy valami hasonlóra. Archie őt nézte. Mindig ez történt az interjúknál. Mindenki arra várt, hogy valaki mondjon valamit. Olyan volt, mint egy hosszú első randevú. Szóval, hová valósi vagy? Milyen szakra jártál? Van a családban valakinek Huntington-kórja? Vagy ebben az esetben: – Véleménye szerint miért ejtette foglyul Gretchen Lowell? – Sorozatgyilkos. Meg akart ölni. – Archie hangja nyugodt volt, kimért. Akár az esőről is beszélhettek volna. – De nem tette – jegyezte meg Susan. Archie megvonta a vállát. – Meggondolta magát. – Miért? Archie halványan elmosolyodott. – Jellegzetes női tulajdonság volna?
117
– Komolyan kérdeztem. A férfi arca újra a megszokott semleges kifejezést vette fel, és a nadrágja szárán megpiszkált valami mikroszkopikus méretű dolgot. – Arra a kérdésre nem tudom a választ. – Soha nem kérdezte meg tőle? – kérdezte Susan hitetlenkedve. – Azon a rengeteg vasárnapon? – Soha nem került szóba. – Akkor miről beszélnek? Archie felemelte a pillantását, és Susan szemébe nézett. – Gyilkosságról. – Ezzel nem sokat segített. – Nem a megfelelő kérdéseket teszi fel. Susan hallotta, ahogy a fejük fölött egy gyerek rohangál a papírvékony mennyezeten. Archie szemlátomást észre sem vette. – Oké – mondta Susan lassan. – Azt hiszem, igazán azt szeretném tudni, hogy miben különbözött a többiektől. Úgy értem, a kínzás is más volt, nem? A többieket néhány nap után megölte, nem igaz? Magát viszont életben tartotta. Tehát maga más volt. Kezdettől fogva. Neki. – Én voltam az ügy vezető nyomozója. A többieket találomra választotta. Legjobb tudomásunk szerint egyetlen áldozatát sem ismerte, kivéve persze azokat a cinkosait, akiket szintén megölt. Ő meg én viszont ismertük egymást. Kapcsolatban voltunk egymással. Susan noteszében aláhúzta a kapcsolat szót. – De ő szándékosan beszivárgott az ügybe, hogy eljusson magához. Mármint ezért jött Portlandbe, és ezért kopogtatott az akciócsoport ajtaján, nem? Magát kereste. Archie felemelte kezét a karfáról, és először összekulcsolta, aztán a két kéz újra szétvált az ölében. Az utolsó áldozat borítóját nézte. Gretchen Lowellt. Súlyos pillantással, nem is pislogott közben. Susan Archie-ról a könyvre nézett, aztán vissza a férfira. Olyan volt, mintha most, hogy már odanézett, nem bírná levenni róla a pillantását. – Nem olyan szokatlan jelenség, hogy a pszichopaták beférkőznek a nyomozásba – mondta, miközben pillantása továbbra is a vastag, puha fedelű könyvön nyugodott. – Élvezik, ahogy a szemük láttára bontakozik ki a dráma. Ettől felsőbbrendűnek érzik magukat. Susan előrehajolt, és keresztbe tett lábára támaszkodva kicsivel közelebb mozdult Archie-hoz. Amúgy is mintha mindig ő tenné az első lépést a randikon. – De ezzel sokat kockáztatott – mondta halkan. – Hogy a közelébe férkőzzön. És aztán mégsem ölte meg. – Archie még mindig a könyvet nézte. Susan hirtelen kísértést érzett, hogy odanyúljon és elhajítsa, jó messzire az asztaltól. Csak azért, hogy lássa, mit tenne erre Archie. – Emiatt vagyok összezavarodva. Valahogy nem illik a képbe. – Bocsásson meg – szólalt meg Archie. Hirtelen mozdulattal felállt és kiment a konyhába. Susan úgy fészkelődött a helyén, hogy lássa. Nem tudta leolvasni,
118
mi van az arcára írva. Archie háttal állt neki, csípőre tett kézzel, és a lehangoló fehér bútorlapból készült konyhaszekrényt bámulta. Aztán felsóhajtott, és megszólalt. – Kérhetnék egy szívességet? Tegye el a könyvet, legyen szíves. A könyv. Vajon Gretchen Lowell szőke bombázó fotója zavarta a címlapon, vagy a könyv tartalma? – Bocsánat – szólt oda Susan, és becsúsztatta a könyvet a táskájába. Válla kissé előregörnyedt, és nagyon ostobának érezte magát. – Csak kellék volt. Az interjúhoz. Archie nem szólt semmit. Egyik keze a csípőjéről a tarkójához vándorolt. Susan szerette volna, ha megfordul, hogy lássa az arcát, lássa, min gondolkodik. Szeretett volna valami mást is tenni azon kívül, hogy kétségbeesetten nézi a göndör tarkót, ezért elkezdett írni a noteszébe. Miért nem beszél GL-ról? Többször bekarikázta a kérdést, amíg a toll már majdnem kiszakította a papírt. A kérdés ott ült, az üres lap közepén. Archie mondott valamit. Susan szégyenkezve felnézett. A férfi most a hűtőnél állt, és őt nézte, kezében egy üveg sörrel. Határozottan mondott valamit. – Tessék? – kérdezte Susan, és olyan gyorsan hajtotta át a lapot, amire az imént jegyzetelt, hogy a spirál mentén egy kicsit be is szakadt. – Azt mondtam, hogy úgy gondolja, Gretchen megkönyörült rajtam. Susan újra arrébb fordult, hogy szembenézzen vele, lábát maga alá húzva a kanapén, hogy motoroscsizmái belemélyedtek a szivacspárnába. – Végül – mondta Susan – mindenki mást megölt, akit elkapott. Magát is megölte. De aztán visszahozta. Archie egyedül állt a konyhában, és kortyolt egyet a sörből. Susan abban sem volt biztos, hogy egyáltalán hallotta, amit ő mondott. Aztán a férfi visszaballagott a nappaliba, és leült, miközben a sört óvatosan letette maga elé a dohányzóasztalra. Mindent óvatosan csinált, mintha arra számítana, hogy összetöri azokat a dolgokat, melyekkel foglalkozott. A kezére nézett, vaskos, erekkel sűrűn mintázott kezére, melyet megint összekulcsolt az ölében. Aztán visszanézett Susanre. – Ha Gretchen jóságos akart volna lenni, akkor hagy meghalni – mondta tárgyilagosan. – Meg akartam halni. Kész voltam a halálra. Ha a kezembe ad egy szikét, nyakon szúrtam volna vele magam, és boldogan elvérzem ott rögtön, abban a pincében. Semmilyen szívességet nem tett azzal, hogy nem ölt meg. Gretchen élvezi az emberek fájdalmát. Egyszerűen csak rájött, hogyan tudja meghosszabbítani az én szenvedésemet és az ő élvezetét. Higgye el, ez volt a legkegyetlenebb dolog, amit csak tehetett velem. Ha bármi ennél kegyetlenebb eszébe jutott volna, akkor azt is megteszi. Gretchen nem kegyelmez senkinek. Bekapcsolt a fűtés. Először morajló hang hallatszott, aztán lassan meleg levegő áradt be egy olyan nyíláson, amit Susan nem látott. Úgy érezte, a szája is kiszáradt. A gyerek még mindig rohangált az emeleten. Ha Susan itt lakik, már rég megölte volna azt a kölyköt. – De végül mégis a börtönben kötött ki. Az nem lehetett a terv része. – Mindenkinek szüksége van olyan stratégiára, amivel véget vethet a karrierjének. 119
– De akár halálbüntetést is kaphatott volna – mondta Susan. – Ahhoz túl sok alkuzsetonja volt. – Úgy érti, a holttestek? – kérdezte Susan. Archie még egy korty sört ivott. – Igen. – Maga szerint miért csak magával volt hajlandó beszélni? – Mert tudta, hogy bele fogok egyezni – felelte Archie egyszerűen. – És miért egyezett bele? Amikor a felesége választás elé állította? Miért Gretchent választotta? – A volt feleségem. Egyébként pedig a családok kedvéért tettem. Mert szükségük van arra, hogy le tudják zárni a dolgokat. És mert ez a munkám. – És? – kérdezte Susan. Archie a hideg palackot az arcához szorította, és szorosan lehunyta a szemét. – Bonyolult. Susan a táskájára pillantott. A puha fedeles könyv gerince még mindig kilátszott a táska középső rekeszéből, ahová benyomta, néhány kósza tampon, a Paul Frank tárcája, egy műanyag dobozban fogamzásgátló tabletták és vagy harminc toll közé. – Szóval, olvasta Az utolsó áldozatot? – Egek, dehogy – válaszolta Archie felnyögve. Susan elpirult. – Nem olyan rossz. Mármint, tudja, az ilyen igaz történeteken alapuló krimik műfajában. Az igazi újságírás terén persze nem számottevő. Felhívtam a szerzőt. Azt mondta, hogy nem volt hajlandó beszélni vele. A volt felesége nem volt hajlandó beszélni vele. Az orvosa nem volt hajlandó beszélni vele. Az ügyosztály nem volt hajlandó beszélni vele. Így aztán az egészet leginkább a hírekre, a nyilvános adatokra és a saját lángoló képzeletére alapozta. Van egy jelenet a végén, amikor rábeszéli Gretchen Lowellt, hogy adja fel magát. Meggyőzi őt, hogy jobb emberré válhat, a nőt pedig legyőzi a maga kegyessége és jósága. Archie hangosan felnevetett. – Nem így történt? – Nem. – Mire emlékszik? – kérdezte Susan. Archie arca összerándult. – Jól van? – Fejfájás – magyarázta. Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy réz gyógyszeres dobozt, amiből kivett három ovális fehér pirulát, aztán lenyelte, és sörrel leöblítette őket. – Azok mik? – kérdezte Susan. – Fejfájás elleni gyógyszer. Susan gyanakvó pillantást vetett rá. – Tényleg nem emlékszik arra a tíz napra? Archie lassan pislogott egyet, aztán pillantása megállapodott Susan arcán. Egymillió éven át nézte. Aztán szeme lassan egy digitális óra felé vándorolt, amely az egyik könyvespolcon állt. Az óra nem volt pontos, de Archie arckifejezéséből nem úgy tűnt, mint akit ez érdekel.
120
– Arra a tíz napra jobban emlékszem, mint azokra a napokra, amikor a gyerekeim születtek. A fűtés kikapcsolt, és csend lett a szobában. – Mesélje el, hogy mire emlékszik – mondta Susan. Hangja elcsuklott, mint egy kamasz fiúé. Érezte, hogy Archie végigméri. És a legjobb mosolyát vette fel, azt, amit már olyan rég megtanult használni, azt, amiből minden férfi megértette, hogy bármi legyen is a gondjuk, ő majd segít, hogy jobban érezzék magukat. De Archie nem vette be. – Még nem – mondta végül Archie. – Még három cikke van hátra, nem igaz? Nem lenne jó, ha rögtön ellőné az összes puskaport. Susan nem akarta annyiban hagyni. – És mi a helyzet a „második ember” elmélettel? Néhány riport szerint azt állította, hogy volt ott még egy férfi. Valaki, akit azóta sem kaptak el. Erre emlékszik? Archie lehunyta a szemét. – Gretchen ezt mindig is tagadta. Én pedig soha nem láttam. Inkább csak ez volt a benyomásom. De hozzá kell tennem, hogy nem voltam a legmegbízhatóbb mentális állapotban. – Felemelte a kezét, megdörgölte a tarkóját, és Susanre nézett. – Fáradt vagyok. Majd máskor folytatjuk. Susan kétségbeesetten tenyerébe temette az arcát. – Eljön majd az ideje – mondta Archie. – ígérem. Susan kikapcsolta a diktafont. – Használhatom a fürdőszobát? – Az előszobából nyílik. Susan felállt, és végigment az előszobán a fürdőszobáig. Ez is éppolyan jellegtelen volt, mint a lakás többi része. Üvegszálas kombinált kád és zuhany, maratott üveg tolóajtóval. Egy beépített furnér fürdőszobaszekrényben olcsó mosdó, műanyag csapteleppel. Két szürke, nem túlzottan bolyhos törülköző lógott bágyadtan tölgyfa törülközőtartókon. Két másik pedig frissen mosva és összehajtva a vécétartályon várakozott. A fürdőszoba tiszta volt, de nem túl, nem mániákusan tiszta. Susan megállt a mosdónál, és a tükörben szemlélte magát. Basszus. Basszus. Basszus. Közel járt élete legnagyobb sztorijához. Akkor meg miért érezte magát ilyen szarul? És mi a fenét képzelt a kis copfjaival? Kihúzta hajából a gumikat, ujjaival átfésülte a haját, aztán a nyakánál összefogta. A fürdőszobai világításban úgy nézett ki a bőre, mint a nyers csirkehús. Azon tűnődött, vajon Archie Sheridan hogy bírt minden reggel szembenézni magával ebben a tükörben, sápadtan, minden egyes ráncban mély árnyékkal. Nem csoda, hogy nem volt teljesen százas. Susan beletúrt a zsebébe, kibányászott valami szájfényt, és bőségesen kent magára. Vajon Archie azt akarja, hogy újra visszaküldjék betegállományba? Vajon ez volt a dolgok hátterében? Lehúzta a vécét, és a zaj leple alatt kinyitotta az orvosságos szekrény ajtaját. Borotvakrém. Borotvák. Fogkrém és fogkefe. Dezodor. És két teljes polc borostyánsárga orvosságosüveg. Susan fehér kupakjuknál fogva körbeforgatta őket, hogy el tudja olvasni a címkék szövegét. Vicodin. Colace. Percocet. Zantac. Am-
121
bien. Xanax. Prozac. Nagy üvegek. Kis üvegek. „Semmi, ami befolyásolná a munkavégzési képességét”, mondta Fergus. Hát persze. Abban a szekrénykében annyi gyógyszer volt, hogy egy elefántnak is elég lett volna. Mindegyik Archie Sheridan nevére kiállítva. A fenébe. Ha ennyi minden kellett ahhoz, hogy talpon maradjon, akkor rosszabbul volt, mint Susan gondolta. És jobb színész. Emlékezetébe véste a neveket, majd gondosan visszaforgatta az üvegeket eredeti pozíciójukba, aztán becsukta a szekrény ajtaját, és visszasétált a nappaliba. Archie fel se nézett. – Ha azt akartam volna, hogy ne lássa a gyógyszereket, akkor elrejtettem volna őket. Susan nem tudta, mit mondjon. Milyen gyógyszereket? De valami oknál fogva úgy érezte, hogy nem akar hazudni. – Nagyon sok gyógyszert szed. A férfi pillantása követte, ahogy belépett a szobába, de közben olyan mozdulatlan maradt, mint egy holttest. – Nem vagyok jól. Susant hirtelen elfogta a zavarba ejtő érzés, hogy minden, amit idáig Archie Sheridanről kitalált, az pontosan annyi volt, amennyit a férfi tudatni akart vele. Minden interjú. Minden vezérfonal. De miért? Talán csak belefáradt a hazugságba. Talán csak azt akarta, hogy mindenki tudja meg a titkait, hogy ne kelljen ekkora erőfeszítés árán rejtegetnie őket. Az álca rendkívül kimerítő tud lenni. Susan elpakolta a digitális diktafont meg a noteszt a táskájába, és előkotort egy csomag cigarettát. – Én meg a nős főnökömmel dugok – mondta Archie-nak. Archie egy pillanatra megmerevedett, szája kissé elnyílt. – Nem vagyok biztos benne, hogy ezt feltétlenül tudnom kell. Susan rágyújtott a cigarettára, és mélyet szívott belőle. – Igen, de így legalább kvittek vagyunk. – Oké.
122
26
Anne Boyd megette az összes csokoládét, amit a hotel minibárjában talált. A sima M&Ms-ekkel kezdte, aztán következett a Toblerone és végül a mogyorós M&Ms. Amikor befejezte, kisimította az üres tasakokat, és letette őket a halott lányok fényképei mellé, melyeket kirakott a szállodai szoba ágyára. Az édességtől jobban tudott gondolkodni. Majd akkor ráér fogyókúrázni, amikor az emberek többé nem gyilkolják egymást. Már korábban emlékezetébe véste a lányok arcát, haláluk előtti és utáni állapotban, de volt abban valami hasznos, ha egymás mellett látta őket. Az iskolai fényképeket. A bűnügyi helyszínek fényképeit. Családi fotókat. Beszámolójában felvázolt egy áldozatprofilt is Archie-nak. A gyilkos egy típusra utazott: sötét hajú fehér lányokat keresett a pubertás rögös oldalán. Mindegyik más középiskolából. Miről fantáziálsz?, töprengett. Ezt a lányt ölte meg újra és újra. Aztán megerőszakolta úgy, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben hatalmában tartotta. Akkor tehát kit ölt meg? Egy kamasz barátnőt? Az anyját? Egy lányt, aki összetörte a szívét úgy, hogy talán nem is tudott róla? Bárki volt is, valaki olyannak kellett lennie, akin a férfi korábban nem tudott uralkodni. Anne egyre bizonyosabbnak érezte magát abban, hogy ez a tény kulcsszerepet játszhat az általuk keresett személy azonosításában. Lehemperedett az ágyról, kinyitotta a minibárt, és kihalászott egy Cola Lightot. Ez volt az utolsó. A gyerekei máris azt kérdezgették, hogy mikor megy haza. Amire igazán vágytak, az persze a Nike kifutó modelljeiből ígért zsákmány volt, amit majd visz nekik. Nem tudta, mikor lesz annyi ideje, hogy egyáltalán eljusson odáig. Az igazság az volt, hogy az utóbbi időben már nem nagyon utazott sehova a munkájával kapcsolatban. De most külön kérte, hogy ehhez az esethez őt oszszák be. A Gyönyörű Gyilkos-ügy után azon gondolkodott, hogy abbahagyja az egészet. A profilja hibás volt, és ez kis híján Archie Sheridan életébe került. Teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy a gyilkos férfi, és hogy egyedül dolgozik. Minden klasszikus, tankönyvi jel erre utalt. Mivel Gretchen Lowell olvasta a tankönyveket. Anne-t látványosan átrázta, ő pedig csakis önmagát okolta mindezért. Jó profilos volt, az egyik legjobb az FBI-nál, ahol a világ legjobb profilosai dolgoztak. De Gretchen Lowell alaposan megtépázta az önbizalmát. Márpedig az önbizalom elengedhetetlen volt a profilozáshoz. Az embernek hinnie kellett a saját képességeiben ahhoz, hogy gondolatban ilyen ugrásokat tudjon végrehajtani. Tehát meg kell találnia az ugrást. A pasas egy bizonyos fantáziát játszott el, méghozzá olyant, ami sok évvel azelőtt kezdődött. Akkor mi válthatta ki most a 123
cselekvést? Számtalan kiváltó ok létezett: anyagi, kapcsolati vagy szülői problémák, munkahelyi gondok, egy haláleset, egy születés, egy vélt mellőzés. Ő kezdeményezte a kapcsolatot az áldozatokkal. Ő választotta ki őket. A bűntényeket alaposan megtervezte. Komoly erőfeszítést tett, hogy eltüntesse a bizonyítékokat, de mégis visszajuttatta a holttesteket. Miért juttatta vissza őket? Ezúttal Anne nem fogja elbaltázni. Nem tudja meg nem történtté tenni azt, ami Archie Sheridannel történt. De ez alkalommal tud neki segíteni. Márpedig segítségre szüksége volt. Ebben Anne egész biztosnak érezte magát. Ahhoz már elég régóta dolgozott a szakmában, hogy tudja: az ember csak úgy élte túl, ha ki tudta kapcsolni az erőszakot. De kellett valami, hogy elterelje az ember figyelmét, valami más szenvedély. Ha ilyen nem volt, ha valaki egyedül volt, akkor jóval nehezebb volt haszálnia ezt a kapcsolót. Anne felismerte, hogy Archie elvágta magát mindazoktól az emberektől, akik segítségére lehettek volna; csak azt nem tudta, hogy mit tehetne ez ügyben. Felkelt az ágyról, odasétált az ablakhoz, elhúzta a függönyt, és kinézett a Broadwayra. A péntek esti forgalom sűrű volt, és elegáns ruhákban gyalagosok özönlöttek lefelé valami hangversenyről a közeli koncertterem irányából. Ha volt is köztük színes bőrű, Anne nem látta őket. Hagyta, hogy a függöny visszahulljon a helyére, és újra leült az ágyra, ahol még egy utolsó pillantást vetett a halott lányok fényképeire, aztán egyenként lefordította őket. Lee Robinson egyhetes tetemét, egy sárga és elfeketedett kupacot a sárban; Dana Stampet arccal lefelé egy hínárszigetben; Kristy Matherst nedves homokkal borítva, teste valószínűtlen pózban kicsavarva. Az iskolai fotókat és a születésnapi pillanatfelvételeket. Amikor minden egyes képet lefordított, elővette a tárcáját, és kivett belőle egy másik fényképet. Ezen egy nagyon jóképű fekete férfi állt, két nagyon jóképű fekete kamasz fiút átkarolva. Vigyorgó arcuk láttán Anne elmosolyodott. Aztán felemelte a mobilját, és hazatelefonált. – Mama – vette fel a telefont idősebb fia, Anthony. – Nem kell mindennap hazaszólnod. – De igen, szívem – felelte Anne. A munka éjjel volt a legnehezebb. Amikor egyedül volt. – De kell. – Megvannak már a Nike cipőink? Anne elnevette magát. – Rajta vannak a listámon. – Hányadik helyen? – kérdezte a fia. Anne visszapillantott az ágyán fekvő fényképekre, aztán a szoba másik végében az ablakra, ami a belváros nyüzsgő forgatagára nézett. A gyilkos valahol ott volt. – Második. Miután Susan elment, Archie megitta a sörét, és újra munkához látott. Először kiterítette az akták tartalmát a dohányzóasztalon. Mielőtt a lány megérkezett, sietve két takaros kupacba rendezte őket. Nem rendet csinált, csak nem érezte úgy, hogy Susannek látnia kell három halott kamasz lány boncolási fényképeit. Bevett még három Vicodint, és leült a dohányzóasztal mellé a bézs színű
124
szőnyegre. Az ehhez hasonló fényképeket nézve tudta annak idején Gretchen Lowell kézjegyét is felfedezni. Ezúttal nem tudta, hogy mit keres, de ha ott volt is az a valami, ő nem látta. A gyerek az emeleten énekelni kezdett. Archie nem tudta kivenni a szöveget, de a dallamot mintha felismerte volna még abból az időből, amikor a saját gyerekei voltak ilyen kicsik. Rápillantott a digitális órára, aztán kiszámolta, hogy mennyi az idő. Nem sokkal múlt este kilenc. Gretchen ilyenkorra már a cellájában van éjszakára. Villanyoltás majd csak este tízkor lesz. Ez volt az az óra, amikor Gretchen olvasott. Archie tudta, hogy Gretchen a börtön könyvtárából kölcsönzött könyveket, mert a kölcsönzések listáját minden hónapban átküldték. A nő pszichoanalitikai szakkönyveket olvasott, Freudtól a tankönyveken át egészen a népszerű pszichológiai ponyváig. Olvasott emelkedett kortárs prózát, olyan típusú könyveket, amelyek mindenféle díjakat nyertek, és a legtöbb ember csak azért olvasta el őket, hogy utána állófogadásokon dicsekedhessen vele. Olvasott igaz történeten alapuló krimiket is. Miért ne?, gondolta Archie. Ez volt az ő szakmájának a kereskedelmi kiadványa. Az előző hónapban pedig kivette Az utolsó áldozatot Archie ezt nem árulta el Henrynek. Az a tény, hogy Gretchen elolvasta Archie rabságának közönséges leírását, annak az olcsó stílusával és a holttestek, Archie, mindannyiuk borzalmas fotóival, több lett volna, mint amivel Henry meg tudott volna birkózni. Nem kerülne komoly erőfeszítésbe, elég lenne egy négyszemközti beszélgetés Buddyval. Archie így is alig tudta meggyőzni őket, hogy képes ellátni a feladatot. Csak azért volt továbbra is alkupozícióban, mert egyfelől ő ragaszkodott hozzá, másfelől pedig ők bűntudatot éreztek amiatt, amin keresztülment. De jól tudta, hogy ingatag talajon állt. A lányok sápadt testére nézett, ahogy felnyitva tátongtak a boncasztalon, nyakukon az elszorítás nyoma olyan volt, mint valami bordó hasíték/vágás. Ez legalább pozitívum volt, döntötte el Archie: azonnal megölte őket. És voltak a megfojtásnál rosszabb halálnemek is. Az emeleti gyerek fel-alá ugrált, aztán egy felnőtt odament hozzá, és felemelte. Archie hallotta, ahogy örömében sikoltozik és kacag.
125
27
Ma, amikor Gretchen megérkezik a tablettákkal és leszedi a ragasztószalagot, Archie-nak sikerül kimondania egy mondatot. – Le fogom nyelni őket – közli. Gretchen a tálcára teszi a tölcsért, Archie pedig kinyitja a száját, és kinyújtja a nyelvét, mint egy jó beteg. Gretchen a nyelvére tesz egy pirulát, és kiszáradt ajkához tart egy kis pohár vizet, hogy inni tudjon. Ez az első alkalom érkezése óta, hogy vizet kap inni, és jóleső érzés önti el a száját meg a torkát. Gretchen megvizsgálja a nyelve körül, hogy valóban lenyelte az orvosságot. Aztán még négyszer megismétlik a gyakorlatot. Amikor befejezték, Archie megkérdezi: – Mióta vagyok itt? – Nem számít – feleli Gretchen. Archie zümmögő hangot hall. Először azt hiszi, hogy a feje, de aztán felismeri a hangot: légyzümmögés. Az oszlásnak indult hulla a földön. Erről eszébe jut a másik férfi, és egy pillanatra újra rendőr lesz. – Az a másik férfi, aki beemelt a furgonba – teszi fel a kérdést. – Ő hol van? Őt is megölted? Gretchen meglepetten vonja fel a szemöldökét. – Drágám, úgy beszélsz, mint egy dühöngő őrült. – Itt volt – mondja Archie, de agya mintha ködben úszna. – Korábban. – Csak mi ketten vagyunk – feleli a nő türelmetlenül. De Archie azt akarja, hogy tovább beszéljen, hogy a lehető legtöbb információt kiszedje belőle. Körülpillant az ablaktalan helyiségben. A sima fehér csempén. Az orvosi műszereken. – Hol vagyunk? Gretchen viszont megelégelte a kérdéseit. – Gondolkodtál azon, amit kérdeztem? – érdeklődik. Archie-nak fogalma sincs, hogy miről beszél. – Min? – Hogy mit szeretnél küldeni nekik. – Úgy mondja ezt, hogy alig leplezi ingerültségét. – Aggódnak érted, kedvesem. – Kezét könnyedén végighúzza Archie karján egészen addig, ahol csuklója egy párnázott bőrszíjjal a kocsihoz van szíjazva. – Jobbkezes vagy, ugye? Archie-nak gyorsan kell gondolkodnia, amíg még tiszta a feje, mielőtt hatni kezdenek a tabletták.
126
– Miért, Gretchen? A többi testből soha nem küldtél semmit. – Aztán bevillan. Az előző áldozatok. Mindegyikük meghalt az elrablásuk után három napon belül. – Négy napja vagyok itt – mondja. – Most már kezdik azt hinni, hogy meghaltam. Azt akarod, hogy tudják, még életben vagyok. – Megengedem, hogy válassz. De most kell megcsinálnunk. Testében fokozatosan növekszik a rémület, de tudja, hogy nem egyezhet bele a feltételeibe. Amint beleegyezik, partnerré válik. – Nem. – Már tucatszám távolítottam el lépet – mormolja Gretchen. – De csak post mortem. Szerinted képes leszel nyugton maradni? Archie tudata kezd bezárulni. – Gretchen, ne tedd ezt. – Persze a kérdés úgyis költői volt. – Azzal felemel a tálcáról egy fecskendőt. – Ez succinylcholine, egy bénító hatású szer, amit sebészeti beavatkozásoknál használnak. Egyáltalán nem tudsz majd megmozdulni. De tudatodnál leszel. Mindent érezni fogsz. – Jelentőségteljesen ránéz. – Azt hiszem, ez a dolog lényege, vagy szerinted nem? Ha egyszer el fogod veszíteni a tested egy részét, akkor legalább éld át, amikor megtörténik. Ha csak felébredsz, és már nincs ott, hogy tudnád megítélni, hogy érzel-e bármilyen különbséget? Nem tudja megakadályozni. Archie tudja, hogy a nővel nem lehet érvelni. Csak annyit tehet, hogy megpróbálja megóvni a hátrahagyott szeretteit. – Kinek fogod elküldeni? – teszi fel a kérdést. – Debbie-re gondoltam. Archie agya hirtelen elborul, ahogy elképzeli Debbie arcát. – Küldd Henrynek – kéri. – Légy szíves, Gretchen. Küldd Henry Sobolnak. Gretchen egy pillanatra félbehagyja az előkészületeket, és rámosolyog. – De akkor jónak kell lenned. – Megteszem, amit akarsz – mondja Archie. – Jó leszek. – A succinylcholine-nal az a gond, hogy lebénítja a rekeszizmot is. – Gretchen magasra emel egy műanyag csövet, ami egy mögötte levő gépbe vezet. – Ezért először kénytelen leszek intubálni. Mielőtt Archie bármit is tehetne, szájába helyez egy görbe acéllapot, leszorítja a nyelvét, és mögötte benyomja a csövet. A cső nagy, kitölti a torkát, ő pedig vadul öklendezik és tiltakozik ellene. – Nyeljél – mondja, miközben kezét Archie homlokára szorítja, és a fejét erősen az ágyra nyomja. Archie érzi, hogy ujjai kimerevednek, és minden izma megfeszül, miközben a cső ellen küzd. Gretchen gyengéden odahajol hozzá, kezét továbbra is Archie homlokán tartva. – Nyeld le – mondja megint. – Ha tiltakozol, attól csak rosszabb lesz. Archie lehunyja a szemét, és kényszeríti magát, hogy az öklendezési reflexet leküzdve lenyelje a csövet, amit Gretchen még lejjebb nyom a torkában, be a teste mélyére. Aztán egyszerre csak kész. Tüdejét levegő tölti meg. Igazság szerint kifejezetten nyugtató érzés. Egyenletes lélegzetvételt kényszerít rá, a pulzusát pedig le-
127
lassítja. Archie kinyitja a szemét, és figyeli, ahogy Gretchen beszúrja a tűt az infúzióba, és a karjába illeszti a csövet. Archie hirtelen zavarba ejtően nyugodtnak érzi magát. Azt a rezignált nyugalmat érzi, amit a halálra ítélt rabok arcán látott a börtönben. Nincs befolyása a helyzetre, tehát semmi értelme küzdeni ellene. Érzékei lassan elhagyják a testét, amíg az már nem több, mint holtsúly. Megpróbálja megmozdítani az ujjait, a fejét, a vállát, de semmi nem reagál. Tulajdonképpen ez szinte megnyugtató. Rövid kis karrierje során olyan elszántan harcolt azért, hogy rendet tegyen a káoszban, visszaszorítsa az erőszakot, megakadályozza a bűncselekményeket. Most pedig nem tehet mást, mint hagyja megtörténni. Gretchen rámosolyog, és ebből a mosolyból Archie rájön, hogy behúzták a csőbe. Szívességet kért és kapott a gyilkosától. Sőt, ami még ennél is több, veszi észre száraz kívülállással, még hálásnak is érzi magát. Csak annyit tud tenni, hogy nézi az ismerős lámpákat és fénycsöveket a fehér plafonon, miközben homályosan érzékeli a nő mozgását, ahogy kezet mos, előkészít egy tálcát a műszerekkel, majd leborotválja a szőrt a hasfaláról. Érzi bőrén a hűvös jódot, aztán Gretchen a húsába vájja a szikét. Könnyedén megnyílik a nő kezében az éles szike alatt, először egy vágás, aztán a pattanás, ahogy a kés átvágja az izmot. Archie próbálja eltávolítani magát a helyzettől; próbálja meggyőzni magát, hogy nem érzi a fájdalmat. Egy pillanatig azt hiszi, hogy rendben is lesz. Hogy ezt el tudja viselni, hogy nem lesz rosszabb, mint a szögek. És aztán Gretchen beteszi az érfogót, és széthúzza a lyukat, amit a testében vájt. A fájdalom maró, tépő, szakító, hányingert keltő érzés, amitől Archie sikítani kezd, de persze nem tud beszélni, a száját sem tudja megmozdítani, a fejét sem tudja felemelni. Gondolatban még így is fel tud kiáltani, és ezt az elfojtott üvöltést magával viszi az öntudatlanságba. Gretchen hagyja aludni. Archie úgy érzi, mintha napok teltek volna el, mert amikor felébred, agya létrehozta a tisztánlátás alagútját. Elfordítja a fejét, és a nő ott van közvetlenül mellette, arcát két öklére támasztva az ágy szélén. Alig néhány centire vannak egymástól, szinte összeér az orruk. Archie torkából eltűnt a cső, de a torka még fáj tőle. Gretchen nem aludt. Látszik rajta. Archie látja homloka halvány bőre alatt a hajszálvékony ereket. Ismeri a nő arckifejezéseit. Lassan olyan jól ismeri az arcát, mint Debbie-ét. – Miről álmodtál? – kérdezi Gretchen. Archie agyán színes képek villannak át. – Egy kocsiban voltam egy városban, és a saját házamat kerestem – feleli. Hangja rekedt, csupán érdes suttogás. – Nem találtam meg. Elfelejtettem a címet. Ezért aztán csak köröztem tovább. – Örömtelenül elmosolyodik, és érzi, ahogy kicserepesedett ajkai megrepednek. Mellkasában a fájdalom úgy ül, mint egy kemény mag. – Kíváncsi vagyok, mit jelent. Gretchen nem mozdul. – Soha nem fogod őket viszontlátni, ezt te is tudod. – Tudom. – Lepillant a hasán levő kötésre. A fájdalom elhalványul a bordái sajgásához képest. Az egész törzse csupa zúzódás, bőrének olyan a színe, mint a rohadt gyümölcsé. Testét olyannak érzi, mint a nedves homokot. Már alig érzi
128
a rothadó test szagát is. Különös dolog életben lenni. Egyre kevésbé ragaszkodik a gondolathoz. – Megkapták? – Henrynek küldtem – válaszolja Gretchen. – A sajtó még nem hozta nyilvánosságra. – Nem, azt nem is hinném. – Miért? – Először meg akarnak győződni arról, hogy az enyém – magyarázza. A nő meghökkent arcot vág. – Elküldtem vele a tárcádat is. – Össze fogják vetni a DNS-mintákat – nyugtatja meg Archie. – Az beletelik néhány napba. Gretchen újra lejjebb hajol, hogy tökéletes arca ismét az övé mellé kerül. – Tudni fogják, hogy úgy vettem ki, hogy még éltél. És meg fogják találni azoknak a szereknek a nyomait is, amiket beadtam neked. – És ez számodra fontos, ugye? – kérdezi Archie. – Hogy tudják, mit teszel velem? – Igen. – Miért? – Azt akarom, hogy tudják, hogy fájdalmat okozok neked. Szeretném, ha tudnák ezt, és mégse találnának meg. Aztán pedig meg akarlak ölni. – Kezét Archie homlokára teszi, és ott tartja, mint ahogy egy anya nézné meg, hogy gyermekének van-e láza. – De nem hiszem, hogy visszaadnálak, kedvesem. Azt hiszem, inkább hagyom, hogy találgassanak. Időnként szeretem, ha csak találgatnak. Nem jó, ha az élet mindig olyan száraz és egyértelmű. Archie olyan sok holttest mellett guggolt már az esőben, olyan sokszor látta a halált. Mindig azon gondolkodott, hogy még hány embert ölt meg Gretchen. A sorozatgyilkosok gyakran már évekkel azelőtt elkezdtek gyilkolni, mielőtt a rendőrségnek feltűnt volna a visszatérő motívum. Tudni akarta. Tíz évet töltött az életéből azzal, hogy két kérdésre próbált választ találni: ki volt a Gyönyörű Gyilkos? És hány embert ölt meg? Az első kérdésre már tudja a választ. Most pedig lényének egy része úgy érzi, hogy ha a másodikra is választ kap, akkor valamiféle ajtó bezárul a mögött az ember mögött, aki ő volt valaha. Mintha minél inkább bizalmába avatja Gretchen, annál inkább hozzá tartozna már. Gretchen kezdi elveszteni a türelmét. – Kérdezd meg, hány embert öltem meg. El akarom mondani. Archie felsóhajt. Az erőfeszítéstől sajognak a bordái, és összerándul. A nő még mindig vár, várakozása szinte kézzelfogható. Olyan, mint egy gyerek, aki addig nyaggatja az embert valamiért, míg végül muszáj megadni, amit kér. Csak így lehet elküldeni. – Hány embert öltél meg, Gretchen? – Te leszel a kétszázadik. Archie nagyot nyel. Jézus, Mária, gondolja magában. Jézus, Mária, a rohadt életbe. – Az rengeteg ember – mondja.
129
– Néha a szeretőim öltek helyettem. De mindig én választom ki, hogy ki legyen. Mindig az én kérésemre történt. Szóval azt hiszem, számolhatom azokat is a sajátomhoz, szerinted nem? – Azt hiszem, számolhatod azokhoz. – Fájdalmaid vannak? – Gretchen arca ragyog. Archie bólint. – Mondd el – szólítja fel a nő. Ő engedelmeskedik. Elmondja, mert tudja, hogy ettől elégedett lesz, és ha elégedett, akkor talán békén hagyja egy kicsit. Talán hagyja majd pihenni. És amikor hagyja pihenni, akkor megkapja a tablettákat. – Nem tudok levegőt venni. Nem tudok lélegzetet venni anélkül, hogy metsző fájdalmat ne éreznék a bordáimban. – Milyen érzés? – kérdezi csillogó szemmel. Archie a megfelelő szavakat keresi. – Olyan, mint valami éles acéldrót. Mintha valaki egy éles drótot szorított volna a tüdőm köré, és amikor levegőt veszek, a drót mélyen belevág a szövetbe. – És milyen a heg? – Kezd lüktetni. Az másfajta fájdalom. Inkább égő. De ha nem mozdulok, akkor elviselhető. A fejem is fáj. Különösen a szemeim mögött. Az a seb, ahol belém döftél, az olyan érzés, mintha kezdene elfertőződni. És viszket a bőröm. Mindenhol. Azt hiszem, a kezeim pedig elzsibbadtak. Nem érzem őket. – Szeretnéd megkapni az orvosságodat? Archie elmosolyodik, ahogy elképzeli a bizsergő ködhullámot, ami elönti a gyógyszerektől. Már alig várja. – Igen. – Mindet? – Nem – feleli. – A hallucinációkat nem akarom. Csak az életemet látom. Azt látom, ahogy keresnek. Debbie-t látom. – Akkor csak az amfetamin meg a kodein kell? – Igen. – Extra kodein? – Igen – mondja, és elcsuklik a hangja. – Kérd szépen. – Kaphatnék extra adag kodeint? Gretchen elmosolyodik. – Igen. Gretchen kitölti az orvosságokat egy fal melletti pultnál, aztán visszatér a vízzel. Egyenként beadja neki a pirulákat, és inni is engedi. Nem ellenőrzi, hogy lenyelte-e őket, mert nincs rá szükség. Még tizenöt percbe telik, amíg érezni fogja a gyógyszerek hatását, ezért megpróbálja magát különválasztani testének lassú halálától. Gretchen leül egy székre az ágya mellett, kezét gondosan az ölében tartva, és csak nézi. – Miért döntöttél úgy, hogy pszichiáter leszel? – teszi fel a kérdést Archie hosszú hallgatás után.
130
– Nem vagyok az – feleli a nő. – Csak olvastam pár könyvet. – De van egészségügyi gyakorlatod. – Traumatológián dolgoztam nővérként. Elkezdtem az orvosi egyetemet, de aztán kimaradtam. – Elmosolyodik. – Pedig remek orvos lettem volna, nem gondolod? – Talán nem én vagyok a legmegfelelőbb ember, aki erre a kérdésre válaszolhatna. Újra csendben ülnek, de Gretchen nem tud nyugton maradni. – Nem akarsz mindent megtudni a mocskos gyerekkoromról? – kérdezi. – A vérfertőzésről? A verésekről? Archie megrázza a fejét. – Nem – mondja tompán. – Talán majd máskor. Érzi, ahogy az első zsongás kibontakozik az arca közepén, aztán árhullámként kezdi elárasztani a testét. Csak maradj itt a szobában, mondja magának. Ne gondolj Debbie-re. Ne gondolj a gyerekekre. Ne gondolkodj. Csak maradj itt a szobában. Gretchen elismerően szemléli. Kinyújtja a kezét, és megérinti az arcát. Archie már megtanulta, ez a gesztus gyakran azt jeleni, hogy a nő éppen valami borzalmat készül elkövetni. – Meg akarlak ölni, Archie – mondja Gretchen, és hangja lágy, édes és nyugodt. – Már sokat gondoltam erre. Évek óta erről fantáziáltam. Ujjai hegyét végighúzza Archie fülcimpája szélén. Jó érzés. Archie lélegzete kezd megnyugodni, ahogy a kodein csökkenti a törött bordák, a felnyitott hús fájdalmát. – Akkor tedd meg. – Lefolyótisztítót szeretnék használni – mondja Gretchen, mintha épp arról beszélgetnének, milyen bort kínáljanak a vacsorához. – Azt eddig mindig gyorsan csináltam. A végén sokat itattam velük. Akkor nagyon hirtelen jön a halál. – Arcára kiül az izgalom. – De veled lassan akarom csinálni. Nézni akarom, ahogy átéled a halált. Azt akarom, hogy lassan idd a lefolyótisztítót. Naponta egy evőkanállal. Látni akarom, meddig tart. Hogy mit tesz veled. Nem akarom elkapkodni. Archie a szemébe néz. Lenyűgöző, gondolja magában, hogy micsoda pszichopata borzalom lakik abban a csinos, negédes testben. – Arra vársz, hogy áldásomat adjam? – kérdezi. – Azt mondtad, hogy jó leszel. Henrynek küldtem a csomagot. Ahogy kérted. – Szóval ez is a fantázia része? Önszántamból kell bevennem a mérget? Gretchen bólint, miközben az ajkát harapdálja. – Meg foglak ölni, Archie – mondja tökéletes magabiztossággal. – Fel is apríthatlak, és elküldhetlek darabonként a gyerekeidnek. Vagy csinálhatjuk úgy is, ahogy én szeretném. Archie átgondolja a lehetőségeit. Tudja, hogy a nő lehetetlen választás elé állítja, és tökéletesen tudatában van, hogy csak egyetlen végkifejletet választhat. Teljesen hatalmában akarja tudni. Archie egyetlen fegyvere az lehet, ha ő maga is meg tudja őrizni a hatalomnak valamiféle illúzióját legalább. – Oké – megy bele csendesen. – Egy feltétellel.
131
– Mi az? – Még négy nap. Annál többet nem bírok. Ha négy nap alatt nem halok bele, akkor keress valami más módszert, amivel megölsz. – Négy nap – egyezik bele Gretchen, és kék szeme csak úgy ragyog a gyönyörtől. – Kezdhetjük most rögtön? Archie figyeli, ahogy a nő testbeszéde megváltozik; izgalma kézzel fogható. Megadása jeléül bólint, Gretchen pedig azonnal felugrik, és odamegy a fal melletti pulthoz. Kitölt egy pohár vizet, elővesz egy átlátszó, aranyszínű folyadékkal teli csőrös kancsót, és visszatér az ágyhoz. – Égetni fog – kezdi magyarázni. – Le kell küzdened az öklendezési reflexet. Majd befogom az orrodat, és a lefolyótisztítót vízzel fogom leöblíteni. –A kancsóból kitölt egy kanálnyi folyadékot, és odatartja az állához. Az ismerős szagtól Archie-nak hányingere támad. – Készen állsz? – kérdezi Gretchen. Archie már nem érzékeli, hogy bármilyen szempontból jelentősége lenne bárminek is. Ez már nem is ő, aki itt van ebben a pincében Gretchen Lowell-lel. Nem, ez valaki más. Kinyitja a száját, a nő pedig befogja az orrát, és mélyen benyomja a kanalat a torkába, aztán kiüríti róla a mérget. Archie nyel egyet. Gretchen odatartja a szájához a poharat, ő pedig annyit kortyol a vízből, amennyit csak bír. Mindent eláraszt az égető érzés. Érzi, ahogy végigmarja a torkát, aztán lángra lobbantja a nyelőcsövét, és egy másodpercre újra visszatér fizikai valójába, idegrendszere teljes pánikban. Arcának minden izmát megfeszítni, és ráharap a nyelvére, nehogy hánynia kelljen. Aztán egy idő után múlni kezd, ő csak fekszik az ágyon levegő után kapkodva, miközben Gretchen a kezében tartja a fejét. – Sss – nyugtatja halk hangon. – Nagyon jól csináltad. – Elsimítja Archie haját, és többször egymás után homlokon csókolja. Aztán benyúl a zsebébe, és kivesz hat nagy ovális fehér tablettát. – Még egy kis kodein – magyarázza. – Mostantól annyit kaphatsz, amennyit csak akarsz.
132
28
Susan az egész szombatot írással töltötte, és mostanra a második cikk is elkészült, ő pedig éppen jutalom habfürdőt vett. A Nagy Írónak volt egy rádiója a fürdőszobában, de Susan nem szerette hallgatni, amikor a fürdőkádban volt. Ez gondolkodó idő volt. A zene túl könnyen elterelte a figyelmét. Már legalább fél órája hevert a kádban, és a víz kezdett kihűlni. Most lábujjaival kinyitotta a meleg vizes csapot, és addig engedte, amíg a víz újra olyan forró lett, amit még éppen el tudott viselni. Bőre a víz alatt rózsaszín árnyalatot öltött, és érezte, hogy ég az arca. Pontosan így szerette, hogy ne érezzen semmi mást, csak a meleget. Amikor megcsörrent a telefon, felugrott. Soha nem ment úgy fürdeni, hogy a mobilja és a vonalas telefonja ne lett volna karnyújtásnyira tőle, de ahhoz eléggé kikapcsolt, hogy mégis meglepte a hang. Most, ahogy megpróbálta elérni a mosdó szélén egyensúlyozó drótnélkülit, felborította a Pinot Noirral félig telt poharát. A pohár a köves padlón millió darabra tört, és minden irányba spriccelt a vörösbor. – Basszus – mondta hangosan, ahogy felvette a telefont. A Nagy Író nyolc borospoharából ötöt már korábban összetört. Ez volt a hatodik. Ahogy a világban mozgott, lehetett valami, ami nem igazán tette alkalmassá a törékeny tárgyak használatára. Ügyetlenkedett egy kicsit a kagylóval, és majdnem beleejtette a szappanos vízbe, amikor visszamászott a kádba. – Ian? – Nem, drágám, én vagyok. – Ja. – Próbált nem csalódottnak tűnni. – Szia, Bliss! – Láttam a cikkedet. Susan felült a kádban, és két térdét a mellkasához szorította. – Tényleg? – A közértben Leaf adott egy példányt. Susan teste élvezettel bizsergett. Nem szerette felhívni anyja figyelmét a munkájára. Nem szívesen ismerte be, hogy fontosnak tartja a véleményét. – Figyelj, édesem – mondta Bliss. – Tudom, hogy értesz a munkádhoz. – Kis szünetet tartott. – De nem érzed úgy, hogy egy kicsit kihasználod ezeket a lányokat? A bizsergés megszűnt. Susan érezte, ahogy fogai megcsikordulnak, az őrlők egymásba akaszkodnak, és még egy réteg zománc ugrott. Anyja csalhatatlan érzékkel mindig a rossz megjegyzést választotta. – Mennem kell, Bliss. A fürdőkádban ülök. – Ebben a pillanatban?
133
– Aha. – Locsogtatta egy kicsit a vizet. – Hallod? – Oké. Akkor majd máskor beszélünk. – Persze. – Letette a telefont, és hátradőlt a kádban, fülig belemerült, és várta, hogy a szívverése csillapodjon. Bliss és ő szoros kapcsolatban voltak egészen addig az évig, amikor Susan apja meghalt, amikor is Bliss teljesen kiszámíthatatlan lett. Vagy talán Susan lett teljesen kiszámíthatatlan. Nehéz volt megállapítani. Leginkább a fürdőkádon veszekedtek. Annak idején Susan sokszor napi két vagy három alkalommal is szeretett fürdeni. Az volt az egyetlen hely, ahol nem fázott. Susan magában elmosolyodott. Archie Sheridan. Be kellett vallania, hogy titokban azt remélte, ő lesz a vonal túlsó végén. Végül is a pasas teljesen az ő esete volt. Ráadásul nem is nős. Ám teljességgel elérhetetlen. Szar ügy. Susan reménytelen eset volt. De legalább tudta magáról, hogy kész romantikus vonatszerencsétlenség. Már vagy tizennégy éves kora óta. Az önismeret csak számított valamit, nem? Amikor tíz perccel később kimászott a kádból, és összeszedte a padlón szétszórva heverő apró üvegdarabokat, annyira elmerült gondolataiban, hogy az egyik kis szilánkkal megvágta a kezét. Megragadta a Nagy Író egyik fehér mosdókesztyűjét, és a seb köré csavarta. Amíg arra várt, hogy elálljon a vérzés, felhívta Archie-t, és rákérdezett a dolgok állására. Archie nem hívta randevúra. Mire Susan letette a telefont, a fehér mosdókesztyűn vörös folt éktelenkedett; sikerült még valamit tönkretennie. Gretchen régi háza előtt virágba borultak a szilvafák. Ez pontosan így történt. Az egyik nap a szilvafák még halottnak, csontvázszerűnek tűntek, mintha egy tűzeset után kitettek volna valamit az udvarra; másnap pedig már elborította őket a halvány rózsaszín szirmok tömege, és saját szépségük tudatában büszkén feszítettek. – Itt akar ücsörögni? – kérdezte a taxisofőr. Archie a zsebébe tette a mobilját, és felpillantott a sofőrre. – Csak egy kis ideig. – Az autó ablakain besütő nap kellemesen meleg volt, Archie pedig az üvegnek támasztotta a halántékát, és élvezte, hogy a bőrét melegíti a napsugár. A ház némileg György stílusú volt, fakósárga telepesház kétharmados osztással. Az ablakokat magas, fehér zsalugáterek szegélyezték. A járdától téglaösvény vezetett egy téglalépcsőig, onnan pedig a lankás domboldalon egészen a házig. Szép ház volt. Archie mindig is így gondolta. Természetesen soha nem volt Gretchen tulajdona. Igazat mondott, amikor azt mondta Archie-nak, hogy az őszre bérelte ki egy családtól, akik Olaszországban töltötték azt a szezont. Álnéven vette ki, az interneten, mint ahogy a greshami házat is. – Maga magánnyomozó? – kérdezte a taxisofőr, ahogy a visszapillantó tükörben személte Archie-t. – Rendőr. A taxisofőr felhorkant, mintha a kettőt nem is lehetne elválasztani egymástól. Archie a délelőttöt Henryvel töltötte, és egy hegynyi papíron rágták át magukat, ami csupa lakossági bejelentést tartalmazott. Ezrével érkeztek: levelek, a forródrótról lejegyzett szövegek, még képeslapok is. Unalmas munka volt, és
134
Archie nyugodtan kioszthatta volna valaki másnak. De így legalább volt mivel elfoglalnia magát. És megvolt az esély, még ha csak halovány is, hogy valahol a rengeteg papír között megtalálják azt az információt, amire szükségük volt. Hat óráig majdnem kétezer bejelentést néztek át. És semmivel nem jártak közelebb az Iskola Utáni Gyilkos kézrekerítéséhez. – Szombat van – mondta Henry. – Menj haza pár órára. Archie pedig beleegyezett. Azt nem árulta el Henrynek, hogy minél közelebb jártak a vasárnaphoz, annál nehezebben tudott Gretchenen kívül bármi másra összpontosítani. Amikor pedig a taxisofőr megkérdezte a címét, azon kapta magát, hogy a sajátja helyett ezt adta meg. Így tehát Archie csak nézte a házat, mintha volna rajta valami, ami segíthetne megérteni mindazt, ami azóta történt, hogy utoljára belépett a bejárati ajtón. Egy csillogó fekete, ötajtós Audi fordult be az autóbehajtóra, és megállt a garázs előtt, aztán egy fekete hajú nő szállt ki belőle két fekete hajú fiúval. A nő hátrament a csomagtartóhoz, kinyitotta, és a nagyobb gyerek kezébe adott egy papír bevásárlószatyrot, aztán a gyerek bement a házba, a kisebbik fiú pedig követte. A nő még egy tele papírzsákot vett ki a kocsi csomagtartójából, majd megfordult és elindult a taxi felé. – Őt követi? – kérdezte a taxis. – Nem követek senkit – mondta Archie. A nő a bevásárlószatyrokkal egyértelműen feléjük tartott, és szemmel láthatóan beszélni is akart. Valami olyasmit talán, hogy „Mi a fenét keres a házam előtt?” Archie arra gondolt, hogy esetleg szólnia kéne a taxisnak, hogy induljon, de a nő már odaért hozzájuk, ő pedig nem akarta még jobban felzaklatni azzal, hogy beletaposnak a gázba, és nagy kipufogógázfelhőben elhajtanak. Mi van akkor, ha a nő háza előtt ült egy taxiban? Ez egy lakóövezet. Millió magyarázata lehet a dolognak. Csak egyet kéne kiválasztania a sok közül. Hogy a tisztesség látszatát minél jobban megőrizze, letekerte az ablakot, miközben a nő az utolsó néhány lépést tette a taxi felé. De teljesen felesleges volt minden. – Maga Archie Sheridan – mondta a nő. Tehát felismerte. Ezek után nem sok lehetőség maradt. A nő együtt érzőn rámosolygott. Fekete macskanadrág volt rajta, meg egy nagy fekete pulóver, aminek az ujjait feltűrte a könyökéig. A pulóveren egy szanszkrit jel volt. Jógaruha. Göndör fekete haját lófarokba összefogva viselte. Negyvenes éveiben járhatott, és jól tartotta magát; a szája és szeme környékén látható finom szarkalábakat valószínűleg csak természetes fénynél lehetett észrevenni. Archie bólintott. Archie Sheridan. Reménytelen eset. Teljesen széthullott. Szolgálatára. A nő kinyújtotta felé a kezét. Alkarja vékony volt és erős. – Sarah Rosenberg vagyok. Esetleg segítene bevinni a szatyromat? * * *
135
Követte a nőt a konyhába, karja megrakva a Whole Foods áruházból való élelmiszerekkel. Nem is emlékezett már, hogy mikor csinált ilyent utoljára; eszébe jutott róla a családja, a normális emberi lét apró örömei. De aztán ott volt a ház. Pontosan úgy nézett ki, mint akkor. A bejárat, az előtér, a konyha. Archie úgy érezte, mintha egy álomba sétált volna be. Az idősebb fiú, egy kiskamasz, már nekilátott kipakolni a csomagokat, és azok tartalma beterítette a konyha közepén álló nagy asztalt: friss tulipánok, póréhagyma, alma, drága sajt. – Ez itt Sheridan nyomozó úr – mondta Sarah. A fiú átvette Archie kezéből a szatyrot. – A fiam, Noah – mondta Sarah. A fiú Archie felé biccentett. – Az öcsém néhány barátja nem hajlandó eljönni hozzánk – mondta. – Félnek attól a nőtől, vagy valami ilyesmi bajuk van. Mintha még mindig itt volna. Vagy hogy majd őket is elkapja. – Nagyon sajnálom – felelte Archie. Mindenütt Gretchen jelenlétét érezte maga körül, mintha ott állna mellette, szinte a leheletét is érezte a nyakán. Az a szoba, amit irodának használt, a konyha mögött, a bejárati folyosó túlsó végén volt. Archie rájött, hogy zsebében szorosan markolja a gyógyszeres dobozt, és kényszerítette magát, hogy lazítsa el a kezét. – Nagyjából ugyanúgy néz ki – mondta Sarah, miközben egy nagy, acélborítású hűtőbe rámolta be az élelmiszereket. – A rendőrség azt mondta, hogy az irodában történt, ugye? A nő egy-két dolgot arrébb tett, de körülbelül úgy néz ki most is, mint amikor itt járt. – Jelentőségteljesen Archie-ra nézett. – Ha körül akar nézni, akkor csak nyugodtan. – Igen – válaszolta Archie, szinte öntudatlanul. – Szívesen, ha lehet. A nő a fejével intett, hogy nyugodtan menjen egyedül. Archie ezért hálás volt. Otthagyta Sarah-t és Noah-t a konyhában, és besétált a helyiségbe, ahol Gretchen Lowell elkábította. A nehéz, zöld bársonyfüggönyök össze voltak húzva, de a nap úgy hasított be a köztük levő keskeny résen, mint egy kés pengéje. Archie felkapcsolta a csillárt, két tablettát a szájába tett, és lenyelte. A szőnyeg más volt. Kicserélték a szőnyeget. Talán a rendőrségi labor kivágta a kávéfoltot; talán túl sok rendőr túl sok sarat hordott be a cipőjén; talán egyszerűen újratervezték a szobát. A nagy faíróasztal a szoba másik felében, a fal előtt állt, nem pedig az ablak előtt, ahova Gretchen tette annak idején. Ettől eltekintve semmi nem változott: könyvtári könyvespolcok két sorban megrakva könyvekkel, az állóóra mozdulatlan mutatóival még mindig fél hármat mutatott, és megvoltak a csíkos szövettel kárpitozott, túltömött székek is. Lerogyott arra a székre, amelyiken aznap ült Gretchennel szemben. Most mindenre emlékezett. A fekete, hosszú ujjú ruhára, amit Gretchen viselt, a vajszínű kasmírkardigánra. Amikor leült, Archie megcsodálta a lábait. Csupán egy ártalmatlan, de nyilvánvaló megfigyelés volt. Ő végül is férfi, Gretchen pedig gyönyörű szép volt; az még megbocsátható, hogy ezt észrevette. – Már láttam néhányszor a ház előtt. – Sarah szólalt meg, aki ott állt az ajtóban.
136
– Bocsánat – mondta Archie. – Csak az a helyzet, hogy ez a hely, az ön háza az utolsó hely, amiről az az emlékem, hogy jól érzem magam. – Rettenetes traumán ment át – jegyezte meg Sarah. – Jár valakihez? Archie lehunyta a szemét, és fejét a szék támlájára hajtotta. – Te jó Isten – jegyezte meg mosolyogva. – Maga is pszichiáter. – Igazság szerint pszichológus – mondta Sarah, és megvonta a vállát. – Meg tanítok is a Lewis & Clarknál. Így talált meg bennünket Gretchen Lowell is. Egy tanszéki hirdetőtáblára tettük fel a házat. De még mindig van magánpraxisom is. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ha érdekli a dolog, szívesen vállalnám páciensnek. Tehát ezért hívta be. Olyan beteg, akinek az élményei végtelen izgalmasak lehetnek egy pszichológusnak. – Járok valakihez – felelte Archie. Arra a pontra meredt a szőnyegen, ahova lezuhant, és képtelen volt megmozdulni, miközben hirtelen minden rettenetesen világossá vált. – Minden vasárnap. – És használ? Archie ezen elgondolkodott. – A módszerei kissé szokatlanok – mondta aztán lassan. – De azt hiszem, ő azt válaszolná, hogy működik a dolog. – Ennek örülök – mondta Sarah. Archie még egyszer, utoljára körülpillantott a szobában, aztán az órájára nézett. – Mennem kell. Köszönöm, hogy behívott, nagyon kedves volt magától. – Mindig szerettem ezt a szobát – mondta Sarah, és a nagy ablakra pillantott. – Amikor el vannak húzva a függönyök, az ember kilát a szilvafákra. – Igen – felelte Archie, és mintha egy régi közös barátjukról volna szó, hozzátette: – Azt Gretchen is nagyon szerette.
137
29
Archie tudta, hogy Debbie fel fogja hívni, amint elolvasta Susan második cikkét. Nem számított, hogy vasárnap reggel volt, még hét óra előtt. Debbie tudta, hogy ő már fent lesz. Egy gyilkos valahol szabadlábon volt, az óra pedig ketyegett, és bár sok mást nem tudott tenni azon kívül, hogy várta, hogy történjen valami, az alvás mégis olybá tűnt, mintha beismerné a vereséget. Ennek megfelelően a kanapéján ült, és Lee Robinson kinyomtatott szerelmes e-mailjeit olvasta. Nem sok minden van a világon, amitől ennyire vájkáló seggfejnek érezné magát az ember, mint egy halott tinédzser magánlevelei. Már elég régóta fenn volt ahhoz, hogy kávét is igyon, sőt megegyen két lágytojást, de csak azért, hogy legyen valami a gyomrában, amire beveheti a Vicodint. Vasárnaponként mindig valamivel több Vicodint engedélyezett magának. – Olvastad? – kérdezte Debbie. Archie hátradőlt, és lehunyta a szemét. – Nem. Mesélj, mi van benne. – Gretchenről ír. Arról, amit veled tett. Felét sem tudják annak, amit velem tett, gondolta Archie. – Remek. Vannak képek is? – Egy rólad, meg egy Gretchenről. Archie kinyitotta a szemét. Az asztalon Vicodin tabletták voltak. Szép sorba rendezte őket, úgy néztek ki, mint egy fogsor. – Gretchenről melyik? – A rendőrségi fotó. Archie ismerte a képet. Az első alkalommal készült, amikor Gretchen bekerült a rendszerbe. Még 1992-ben kapták el Salt Lake Cityben, amikor egy csekket hamisított. Tizenkilenc éves volt, simára fésült haja a válláig ért, arca sovány, szinte beesett. Archie engedélyezett magának egy félmosolyt. – Pompás. Azt a képet utálja. Akkor dühös lesz. Más egyéb? – Kézbe vett egy tablettát, és az ujjai között játszott vele. – Susan Ward arra utal, hogy nemsokára megrázó részleteket is kapunk majd sok találgatást kiváltott rabságodról. – Remek. – Szájába tette a Vicodint, és egy pillanatig hagyta, hogy a nyelvén megmaradjon a keserű, krétaszerű íz, csak azután öblítette le egy korty langyos feketekávéval. – Felhasználod. – Debbie halkan beszélt, és Archie szinte érezte szavainak forróságát a nyakán. – Ez nem tisztességes. – Saját magamat használom fel. Ő csak a közvetítő.
138
– Es mi a helyzet a gyerekekkel? Az ópiátok hatására a koponyája olyan puhának tűnt, mint egy csecsemőé. Felemelte a kezét, és odanyúlt a tarkójához, ujjaival megtapintotta a haját. Amikor Ben tíz hónapos volt, egyszer leesett a pelenkázóasztalról, és betörte a fejét. Az egész éjszakát az ügyeleten töltötték. Nem, jutott Archie eszébe, és magában helyesbített, Debbie töltötte ott az egész éjszakát. Ő kora reggel elment a kórházból. Telefonon hívták. Megint találtak egy Gyönyörű Gyilkos-holttestet. Ez is a számtalan alkalom egyike volt, amikor Debbie-t otthagyta Gretchen kedvéért. Minden egyes bűnügyi helyszínre emlékezett. Minden részletre. De arra nem tudott visszaemlékezni, hogy mennyi ideig volt Ben a kórházban. Vagy hogy pontosan hol volt a fején a sérülés. – Ott vagy? – hallotta Debbie testetlen hangját a kagylóból. – Mondj valamit, Archie. – Olvasd fel nekik. Attól talán könnyebben megértik majd. – Halálra rémülnének tőle. – Egy pillanatra elhallgatott. – A hangod olyan, mintha nagyon be lennél lőve. Archie úgy érezte, mintha a feje meleg vízből, meg vattából és vérből állna. – Jól vagyok. – Felvett még egy Vicodint, és görgette az ujjai között. – Vasárnap van. Csak nem akarsz belőve találkozni vele? Archie a tablettára mosolygott. – Szereti, amikor be vagyok lőve. Az igazság. Rögtön megbánta, amint a szavak elhagyták az ajkát. A vonalban súlyos volt a csend, és Archie érezte, hogy Debbie még egy kicsivel távolabb került tőle. – Most akkor leteszem – mondta Debbie. – Bocsáss meg – mondta Archie. De addigra már letette. * * * Amikor néhány perccel később csöngött a telefon, Archie azt hitte, hogy Debbie hívja vissza, és az első csöngésre felvette. De nem Debbie volt. – Ken vagyok, a Salemből. Üzenetem van számodra. Gretchen Lowelltől. Bombák a távolban, gondolta Archie.
139
30
Majdnem kilenc óra volt, mire Susan felébredt, hasogató fejfájással és gyomorkavaró hányingerrel. Az egész üveg Pinot Noirt megitta éhgyomorra. Miért tette ezt magával? Óvatos mozdulattal felült, aztán kitámolygott a fürdőszobába, ahol töltött magának egy nagy pohár vizet, bevett három Ibuprofent, és fogat mosott. Ujjáról éjszaka leesett a ragtapasz, és most megszemlélte az apró sebet, ami csúf vörös félholddá varasodott. Szájába vette, és egy percig szívta belőle a vért, amitől fémes íz lett a szájában, amíg a vágás már szinte észrevehetetlen volt. Aztán meztelenül kisétált a konyhába, ahol feltett egy kanna kávét, és leült a Nagy Író kék kanapéjára. Ahhoz még túl korán volt, hogy a fény besüssön az északra néző ablakon, de az út túloldalán álló épület fölött így is látta a kék eget. Az utcán és mellette a járdán hosszú árnyékok nyújtóztak. A napfény Susan számára mindig egy kicsit fenyegetőnek is tűnt. A második csésze kávé felénél járt, amikor megszólalt a csengő. Susan magára csavarta a kimonóját, és kinyitotta az ajtót, ahol Henry Sobol nyomozót találta. Frissen borotvált kopasz feje csak úgy csillogott. – Ms Ward – szólalt meg a férfi. – Van néhány órája? – Mire? – Archie majd elmagyarázza. Lent vár a kocsiban. Nem találtam egy rohadt parkolóhelyet sem. Ez a környék tele van andalgó yuppikkal. – Igen, rémesek. Kaphatnék néhány percet, amíg átöltözöm? Henry úriember módjára bólintott. – Itt fogom várni. Susan becsukta az ajtót, és visszament a hálószobába felöltözni. Aztán észrevette, hogy magában vigyorog. Ez jó hír. Ez fordulópontot jelentett az ügyben. Több anyagot jelentett. Felhúzott egy szoros, agyonkoptatott farmert, meg egy hosszú ujjú, fekete-fehér csíkos inget, ami szerinte franciásan nézett ki, és rózsaszín haján végigszántott a hajkefével. A szekrényből felmarkolt egy pár westerncsizmát, megragadta a digitális diktafonját és a noteszét, berakta az egész üveg Ibuprofent a táskájába, és az ajtó felé indult. Henry jelzés nélküli Crown Victoriája a ház előtt állt, az anyósülésen pedig Archie ült, és az ölében tartott aktákat nézte. A téli nap szinte fehérnek tűnt a sápadt, tiszta égen, és a kocsi csak úgy ragyogott és szikrázott a fényében. Su-
140
san kétségbeesetten nézett fel, miközben bemászott a hátsó ülésre. Még egy rohadt gyönyörű nap. – Jó reggelt – szólalt meg, miközben feltett egy hatalmas, sötét napszemüveget. – Mi történt? – Írt Gretchen Lowellnek – közölte Archie tárgyilagosan. – Igen. – Kértem, hogy ne tegye. – Riporter vagyok – emlékeztette Susan. – Megpróbáltam tényeket gyűjteni. – Hát, a levele meg a cikkei felkeltették az érdeklődését, és szeretne találkozni magával. Susan fejfájása egy pillanat alatt elmúlt. – Komolyan? – Készen áll rá? Susan előrehajolt a két első ülés között. – Viccel? Mikor? Most rögtön? – Éppen oda tartunk. – Hát akkor menjünk – felelte. Talán mégis lesz ebből egy könyv a végén. Archie hátrafordult, hogy Susan szemébe tudjon nézni, és arca olyan komoly és elkínzott volt, hogy ezzel sikeresen elűzte Susan pillanatnyi jókedvét. – Gretchen elmebeteg. Kíváncsi magára, de csak annyira, amennyire manipulálni tudja. Ha eljön, akkor követnie kell az utasításaimat, és vissza kell fognia magát. Susan szakmai komolyságot kényszerített az arcára. – Messze földön híres vagyok az önfegyelmemről. – Már látom, hogy meg fogom bánni – mondta Archie Henrynek. Henry elvigyorodott, a feje tetejéről az orrnyergére tolt egy foncsoros pilótanapszemüveget, és a szegély mellől kisorolt a forgalomba. – Egyébként pedig honnan tudták, hogy hol lakom? – kérdezte Susan, amikor ráhajtottak a délnek tartó autópályára. – Kinyomoztam – felelte Archie. Susan annak örült, hogy Ian nem volt ott. Lakásában nem igazán volt túl sok búvóhely, és ha Henry meglátta volna Iant, biztosan beszámolt volna róla Archie-nak. Csak azért, mert Archie már tudta, hogy ő Iannel kavar, ő még nem feltétlenül akarta emlékeztetni is rá. Sőt valójában abban bízott, hátha már el is felejtette, hogy Susan valaha bármit is mondott. – Még szerencse, hogy egyedül voltam – mondta Susan. – így rögtön mindent ott tudtam hagyni. Szeme sarkából mintha úgy látta volna, hogy Henry elmosolyodik. Archie pillantása nem hagyta el az aktát, amit olvasott. Susan érezte, hogy arcát elönti a forróság. Az út egy órát tartott a börtönig. Susan karba tette a kezét, hátradőlt, és erőszakkal próbálta figyelmét a kilátásra fordítani. Nem ment sokáig. – Hé – szólalt meg –, azt tudták, hogy Portland neve majdnem Boston lett? Két alapító feldobott egy pénzt. Az egyikük a Maine állambeli Portlandből való volt. A másik fickó meg Bostonból. Na, és vajon ki nyert? – Senki nem válaszolt.
141
Susan a farmernadrágján levő egyik szakadás körötti fehér szálrojtokkal matatott. – Amúgy ironikus a dolog – folytatta. – Mert hogy Portlandet gyakran nevezik a „nyugati part Bostonjának”. – Archie továbbra is olvasott. Miért nem bírja abbahagyni a locsogást? Susan ígéretet tett magának, hogy meg se mukkan, amíg valamelyikük nem szól hozzá. Csendes út volt. Az Oregon Állami Börtön fakószürke épületegyüttese nem messze az autópályától, egy szögesdróttal megerősített fal mögött állt. A börtönben a legalacsonyabb és a legmagasabb biztonsági fokozatú elítéltek is voltak, nők és férfiak egyaránt, és itt volt az állam egyetlen halálsora is. Susan már számtalanszor ment el mellette, amikor az egyetemről hazalátogatott, de még soha nem volt alkalma bejutni, nem mintha annyira kapálózott volna a lehetőségért. Henry a börtön bejáratához közel, egy rendőrségi járműveknek fenntartott részen parkolta le a kocsit. Egy középkorú férfi vasalt, világos öltönyben és golfingben az egyik főépület lépcsőjén állt karba font kézzel, a korlátnak támaszkodva. Puha vonásai voltak, erősen kopaszodott, és hasa határozottan nekifeszült az ingének. Nadrágja derékszíjára hivalkodó bőrtokban egy mobiltelefon volt csíptetve. Ügyvéd, gondolta Susan komoran. A férfi előrelépett, ahogy Archie, Henry és Susan kiszállt a kocsiból. – Hogy van ma? – kérdezte Archie. – Ingerlékeny – válaszolta az ügyvéd. Csorgott az orra, és egy fehér vászonzsebkendővel megtörölgette. – Mint minden vasárnap. – Az a riporter? – Igen. A férfi bacilusos kezét Susan felé nyújtotta, aki ennek ellenére megrázta. Erős, határozott kézfogása volt, olyan valakié, aki szeretné a lehető legtöbbet kihozni ebből is. – Darrow Miller. Helyettes államügyész. – Darrow? – ismételte Susan, és jót derült a híres ügyvédnéven. – Igen – felelte a férfi, minden érzelem nélkül. – A bátyám neve pedig Scopes, arról a pasasról, akit Darrow védett. De mára elég a tréfából. Susan minden igyekezetével próbált lépést tartani a csoporttal, akik gyors tempóban vágtak át a főépületen, és olyan emberek könnyedségével fordultak be egy-egy sarkon meg mentek fel a lépcsőkön, mint akik már annyiszor járták végig a széles folyosókat, hogy a testük emlékezetből is megtalálja az utat. A csoport két biztonsági ellenőrző ponton haladt át. Az elsőnél az őr ellenőrizte a személyazonosságukat, felírta a nevüket, és lepecsételte a kezüket. Henry és Archie leadta az oldalfegyverét, és anélkül haladtak át az őrök között, hogy beszélgetésüket akár egy pillanatra félbeszakították volna. Viszont egy férfi biztonsági őr megállította Susant, aki néhány lépéssel még mögöttük volt. Az őr alacsony volt és szikár, és csípőre tett kézzel állt, mint egy akciófigura. – Nem olvasta el a tájékoztatót? – kérdezte azzal a lassú artikulációval, amit a gyerekekkel szoktak használni egyesek. Alacsonyabb volt Susannél, ezért fel kellett rá néznie. Susan dühbe gurult. 142
– Minden rendben, Ron – szólt közbe Archie, aki hátranézett. – Velem van. A kis őr egy percig rágta az arcát, egy pillantást vetett Archie-ra, aztán bólintott, és visszalépett a fal mellé. – Senki nem olvassa el a tájékoztatót – mormogta. – Mit követtem el? – kérdezte Susan, miközben folytatták útjukat. – Nem szeretik, ha a látogatók farmert viselnek – magyarázta Archie. – A rabok kék zsákvászonban vannak, és könnyű összekeverni a kettőt. – De azt csak nem hiszem, hogy az ő kék vásznuk olyan divatosan van kirongyolva, mint az enyém? – Meg lenne lepve – felelte Archie mosolyogva. – A transzvesztiták különösen kreatívak. Egy fémdetektorhoz érkeztek. A férfiak megint minden gond nélkül átjutottak. Susannek viszont az egyik őr, egy telt idomú nő intett, hogy várjon. – Van magán melltartó? – kérdezte az őr. Susan elpirult. – Tessék? Az őr unottan bámult Susanre. – Fémmerevítős melltartóval nem lehet bemenni – aktiválja a fémdetektort. Vajon csak Susan képzelte, vagy valóban hirtelen mindenki az ő mellét nézte? – Ó. Nem. Én a csipkés kombinés típusba tartozom. Nagyon nehezen találok olyan melltartót, ami tényleg jó. Kis kosárméret, széles vállak. Tudja. – Susan kedvesen mosolygott. Az őr mellei hatalmasak voltak. Mint két görögdinnye. Valószínűleg neki sem volt problémamentes a melltartó vásárlás. Az őr még egy percig bámulta Susant, aztán tágra nyitotta a szemét, és sóhajtott. – Most akkor van magán fémmerevítős melltartó? – kérdezte újra. – Ó. Nincs. – Akkor menjen már át azon a nyavalyás detektoron. – Itt volnánk – mondta Archie. Kinyitott egy jelzés nélküli szürke fémajtót, és Susan belépett, majd őt követte Henry és az ügyvéd is. Betonfalú megfigyelőhelyiség volt, melyben tekintélyt parancsoló méretű egyirányú üvegablak nézett egy másik szobára. Pont olyan volt, mint a tévében. A helyiség kicsi volt, a mennyezet pedig alacsony, és egy hosszú, összecsukható fémasztalt szorítottak be az ablak mellé, alig hagyva nagyobb mozgásteret, mint egy repülőgép folyosóján. Az asztalnál egy sámlin fiatal latin férfi ült szemközt egy számítógépes monitorral meg egy tévével, ami a szoba plafonjára rögzített kamerával volt összekötve. A férfi előtt gondosan kirakva az ebédje a Taco Bellből. Fehérített szalvéták egy kupacban. Csípős szószos zacskók szépen egymás mellett. Egy taco már félig elfogyasztva, a másik még várakozott a sorban. A szűk helyiséget betöltötte az étel – a kétszer melegített bab és az olcsó csípős szósz – szaga. – Ez Rico – szólalt meg Archie, és állával a férfi felé bökött. Rico Susanre vigyorgott. – Én vagyok a csatlós – mondta. – Azt hittem, Henry a csatlós – felelte Susan.
143
– Nem, barátom – mondta erre Rico. – Ő a partner. A csatlós én vagyok. Archie mosolya halvány volt. – Maradjon itt – mondta Susannek. – Egy perc, és visszajövök magáért. – Megfordult, és kilépett az ajtón. – Íme, a Gonoszság Királynője – mondta Rico Susannek, és az üveg túloldalán levő helyiség felé bökte az állát. Susan közelebb lépett az üveghez, és életében először jól szemügyre tudta venni Gretchen Lowellt. Ott ült. Maga volt a nyugalom mintaképe, amitől furcsán elütött a kék vászonnadrág és vászoning, a hátára nyomott ELÍTÉLT felirattal. Susan természetesen látta már a fényképét. A média imádott fényképeket közölni Gretchen Lowellről, mert gyönyörű volt. Emellett sorozatgyilkos. Tökéletes kombináció. És a képek mintha azt kérdezték volna: hát nem képes minden bombanő gyilkolni? De Susan most már azt is látta, hogy az életben még elbűvölőbb volt. Hatalmas, világoskék szempár, tökéletesen szimmetrikus arcvonásai széles csontozattal, hosszú, metszett orral, és a szív alakú, vértelen arc kecses állban végződött. Haját, ami a letartóztatáskor egészen világosszőke volt, most sötétebb szőke árnyalatban, lófarokba összefogva, magasan viselte, amitől jól érvényesült hosszú, arisztokratikus nyaka. Nem csinos volt. Nem ez volt rá a megfelelő szó. A „csinos” inkább lányos jelenségre utalt. Gretchen Lowell pedig nagyon felnőtt módon volt gyönyörű, kifinomultan, magabiztosan. Több volt ez, mint szépség; ez maga volt a szépség hatalma. Csak úgy sugárzott belőle. Susant teljesen megbabonázta. Susan földbe gyökerezett lábbal nézte az üvegen át, ahogy Archie belépett a helyiségbe, lehajtott fejjel, hóna alatt egy aktával. Megfordult, hogy becsukja maga mögött a vasajtót, és egy pillanatra megállt, szemben a csukott ajtóval, mintha próbálná összeszedni magát. Aztán mély levegőt vett, kiegyenesedett, és az asztalnál ülő nő felé fordult. Arca megnyerő volt és kedélyes, mintha éppen egy régi barátjával találkozna egy kávézóban. – Helló, Gretchen – szólalt meg. – Jó napot, kedvesem. – A nő félrehajtotta a fejét, és elmosolyodott. Ettől a hirtelen mozdulattól vonásai még inkább felragyogtak. Nem valami hamis szépségkirálynő-mosoly volt ez. Meleg szeretet és jóérzés őszinte kifejezése sugárzott róla. Vagy, gondolta át Susan, az is lehet, hogy nagyon, de nagyon jól ment neki a hamis szépségkirálynő-mosoly. Gretchen az öléből az asztalra tette a kezét, és Susan látta, hogy meg van bilincselve. Susan kinyújtotta a nyakát, és észrevette Gretchen lábán is a béklyót. Gretchen nagy kék szeme játékos kifejezéssel tágra nyílt. – Hoztál nekem valamit? – kérdezte Archie-tól. – Egy perc, és behozom – felelte Archie, és Susan borzongva jött rá, hogy róla beszélnek. Archie odalépett az asztalhoz, és nagy gonddal kinyitotta a nála levő mappát, majd legyezőszerűen kiterített öt húszszor huszonöt centis fényképet Gretchen előtt. – Melyikük az? – kérdezte.
144
Gretchen állta a pillantását, arca továbbra is gondosan őrizte a szeretetreméltóság maszkját. Aztán egyetlen futó pillanatra lenézett, majd kinyújtotta kezét, és tenyerét rátette az egyik fényképre. – Ő – felelte. Mosolya szélesre húzódott. – Most már játszhatunk? – Mindjárt visszajövök – mondta Archie. Belépett a megfigyelőhelyiségbe, és felemelte a fényképet, melyet Gretchen kiválasztott. A képen egy latin-amerikai lány volt, talán húszéves, rövid fekete hajjal, arcán bárgyú vigyorral. Karjával átölelt valakit, akit levágtak a fényképről, és kezével a béke jelét mutatta. – Ő az – mondta Archie egyszerűen. – Kicsoda? – kérdezte Susan. Rico körbefordult a székén. – Gloria Juarez. Tizenkilenc éves. Egyetemista. Utah államban tűnt el 1995ben. Gretchen ma reggel az ő nevét mondta. Azt mondta, hogy elárulja, hol találjuk meg a testét, ha idehozzuk magát, hogy találkozhassanak. Susan megdöbbent. – Miért engem? – Miattam – válaszolta Archie. Lassan pislogott, és kezével végigszántott sötét haján, aztán egy pillanatra a mennyezetre nézett, mielőtt folytatta. – Már majdnem hat hónapja nem vallott be egy testet sem. Arra gondoltam, hogy egy profil a Heraldban talán majd felrázza egy kicsit. Könnyen féltékeny lesz. Azt gondoltam, ha megtudja, hogy közelebb kerültem egy riporterhez, elég közel ahhoz, hogy mindenféléről meséljek, erre majd azzal reagál, hogy… – itt szünetet tartott, mintha gondosan megválogatná szavait – ...szeretetének valamilyen jelét adja. Susan körülnézett a kis helyiségben. Mindenki őt nézte. Azt várták, hogy mit fog tenni. – Egy testet? – Igen. Az elmúlt évben senkivel nem beszélt, csak velem. – Archie tehetetlenül megvonta a vállát. – Fel sem merült bennem, hogy magával is akar találkozni. Behálózták. Susan érezte, ahogy szétárad benne a feszélyezettség csípős érzése. Archie felhasználta. Tett egy lépést hátrafelé, Archie-tól távolabb. Megbízott benne, ő pedig visszaélt ezzel. Furcsán ismerős érzés volt. Senki nem szólt semmit. Kezét felemelte, és elkezdte húzni a haját, addig csavarta az ujja körül, amíg már szinte égett a fejbőre. Darrow, az ügyvéd megdörgölte vöröses színű nyakát, aztán tüsszentett. Rico az ebédjét bámulta. Henry a falnak támaszkodott karba tett kézzel, és valamilyen jelzést várt Archie-tól. Mindannyian be voltak avatva. Ettől csak még rosszabb lett az egész. Susan az üvegen át Gretchenre nézett. Gretchen az asztalt nézte. A jó magaviselet mintaképe. Genetikailag felsőbbrendű. Miért kellett ilyen tökéletesnek kinéznie?
145
– Csak ezért egyezett bele a profilba? – kérdezte Susan Archie-tól, és amenynyire csak lehetett, próbált kiegyensúlyozott hangon beszélni. – Úgy gondolta, hogy akkor majd még több holttest helyét fogja elárulni? Archie egy lépést tett Susan felé. – Minél inkább azt érzi, hogy magával megosztom a dolgaimat, annál inkább próbál újra hatalmába keríteni, és annál több testet fog nekem feladni. –Pillantása az üvegen át Gretchenre ugrott, és ott is maradt. Aztán vissza Susanre. – Említette a cikkeit. Olvassa az írásait. Ezért választottam magát. – Súlyos szemhéja alatt tekintete csupa bocsánatkérés és elszántság volt, meg még valami más is. Volt valami a kifejezésében, valami, ami egy fél másodpercre megvillant. Susan ekkor döbbent rá. Jézus, Mária, gondolta. Be van lőve. – Segítsen – mondta Archie. Be volt lőve a gyógyszerektől. Susan látta, ahogy Archie látja, amint ő felfogja. Csupa receptre írható gyógyszere volt. Fájdalmai voltak. De Archie nem adott semmiféle magyarázatot. Elnevette magát. – A fenébe – mondta, és egyik kezével megdörgölte a szemét. Homlokát az üvegnek támasztotta, és Gretchen Lowellre nézett. Senki nem szólt egy szót sem. Susan úgy érezte, egy karóra ketyegését is hallja. Az ügyvéd kifújta az orrát. Végül Archie visszafordult Susan felé. – Nem lett volna szabad idehoznom. Bocsásson meg. Susan állával az ablak felé mutatott. – Mit akar tőlem? – kérdezte. Archie Susanre nézett. Kezével végigsimította a száját, aztán a hajába túrt. – Fel akarja becsülni. Látni akarja, hogy mit tud. – Magáról. Archie bólintott néhányszor. – Igen. – Es mit szeretne, mit mondjak el neki? Archie a szemébe nézett. – Az igazat. Döbbenetes érzékkel szúrja ki, ha az ember blöfföl. De ha bemegy oda, Gretchen szívózni fog. Nem egy kedves valaki. És nem fogja kedvelni magát. Susan megpróbált elmosolyodni. – Elbűvölő vagyok. Archie csontos arca halálosan komoly volt. – Fenyegetve fogja magát érezni, és ezért gonosz lesz magával. Ezzel jó, ha tisztában van. Susan az üvegre tette a tenyerét, hogy Gretchen Lowell feje a hüvelyk- és mutatóujja közötti derékszögben nyugodott. – Írhatok róla? – Nem tudom megakadályozni. – Igaz. – De tollról szó sem lehet – közölte Archie határozottan. – Miért?
146
Archie benézett az üvegen át Gretchenre. Susan látta, ahogy pillantása végigfut rajta, nyakán, karján, kezén. Arra emlékeztette, ahogy valaki hosszan elidőzik a szerelme látványán. – Mert nem szeretném, ha Gretchen arra használná, hogy a maga nyakába döfje – mondta végül.
147
31
– Gretchen – mondta Archie. – Ez itt Susan Ward. Susan, Gretchen Lowell. Susan hirtelen úgy érezte, hogy a helyiségben nincs elég oxigén. Ostobán állt egy percig, és azon tűnődött, hogy vajon illene-e kezet nyújtania Gretchennek, de aztán eszébe jutottak a bilincsek, és meggondolta magát. Csak nyugodtan, mondta magának már vagy tizedszer egy fél perc leforgása alatt. Kihúzott egy széket, hogy le tudjon ülni Gretchennel szemben. A szék nyikorgott a padlón, amitől Susan ügyetlennek és félszegnek érezte magát. Szíve vadul dobogott. Miközben leült, nem nézett Gretchen szemébe, tudatában annak, milyen idétlen látványt nyújthat a rongyos farmerjában, és azt kívánta, bárcsak még a folyosón kért volna egy percet, hogy megfésülködjön. Arche leült Susan mellé. Susan kényszerítette magát, hogy az asztal túloldalára nézzen. Gretchen rámosolygott. Közelről még megnyerőbb volt. – Nahát, milyen cukor itt valaki – mondta Gretchen édeskés hangon. – Mint egy kis rajzfilmfigura. – Susan még soha nem volt ennyire tudatában idióta rózsaszín hajának. A gyerekes ruháinak. A lapos mellének. – Nagyon élveztem a cikkeit – folytatta Gretchen, és hangja pont annyira volt dallamos, amiből Susan képtelen volt megállapítani, őszinte akar-e lenni vagy épp szarkasztikus. Susan kicsapta az asztalra a diktafont, és szuggerálta a szívverését, hogy lassítson. – Nem bánja, ha rögzítem a beszélgetést? – kérdezte, és próbált hivatalos hangot megütni. A helyiségnek fertőtlenítőszaga volt, mint valami ipari teljesítményű tisztítószernek. Mérgező. Gretchen fejével az ablak felé intett, ahol – Susan tudta – a többiek figyelik őket. – Mindent rögzítenek – mondta. Susan Gretchen szemébe nézett. – A kedvemért. Gretchen felvonta a szemöldökét, jelezvén, hogy benne van a játékban. Susan lenyomta a FELVÉTEL gombot. Érezte, ahogy Gretchen pillantása áthatol rajta. Úgy érezte magát, mint egy szerető, aki hirtelen szembetalálja magát a férfi elbűvölő feleségével. Ezt a szerepet Susan kiválóan ismerte, és a helyzet iróniája nem kerülte el a figyelmét. Archie-ra pillantott, hátha ad valami jelzést, hogy mi legyen a következő lépés, hogyan viselkedjen. Archie hátradőlve ült a székén, kezét összekulcsolta az ölében, és szemét nem vette le Gretchenről. Valamiféle összeszokott nyugalom volt kettejük között. Mintha egész életükben ismerték volna egymást. Debbie-nek igaza volt: hátborzongató volt az érzés.
148
– Tetszel neki – mondta Gretchen incselkedve Archie-nak. Archie kivett a zsebéből egy réz gyógyszeres dobozt, és letette maga elé az asztalra. – Riporter – mondta, miközben a kis dobozt az óra járásával egyező irányban forgatta az asztallapon. – Barátságos a riportalanyaival, hogy meséljenek neki. Ez a szakmája. – Te is mesélsz neki? – Igen – felelte Archie a dobozra nézve. – De nem mindent. Erre jelentőségteljesen felnézett Gretchenre. – Persze hogy nem. Gretchen ezzel szemlátomást megelégedett, és figyelmét Susan felé fordította. – Mik a kérdései? Susan meglepődött. – A kérdéseim? Gretchen a diktafon felé intett. Úgy viselte a bilincseket, mintha karperecek volnának, csodás, drága, irigylésre méltó ékszerek. – Ezért jött, nem igaz? A kis ketyeréjével meg az összeráncolt homlokával? Hogy interjút készítsen velem. Archie Sheridanről nem tud cikket írni anélkül, hogy velem beszélt volna. Én tettem azzá, aki most ő. Nélkülem nem is lett volna karrierje. – Szeretem abban a hitben ringatni magam, hogy találtam volna egy másik megalomániás, gyilkos hajlamú pszichopatát – mondta erre Archie sóhajtva. Gretchen nem vett róla tudomást. – Vágjon bele – mondta Susannek. – Kérdezzen bármit. Susan agya teljesen üresnek tűnt. A fejében legalább tucatszor elpróbálta már, hogy mit kérdezne Gretchen Lowelltől, ha tehetné. De igazán soha nem hitte, hogy valóban lesz is rá lehetősége. Szedd össze magad, korholta magát. Találj ki egy kérdést. Bármit. Tedd fel az első kérdést, ami eszedbe jut. – Miért rabolta el Archie Sheridant? – kérdezte. Gretchen bőre majd' kicsattant. Susan azon tűnődött, hogy a börtönben vajon engedélyezik-e az arctisztítók használatát. Az is lehet, hogy a büféből gyűjtötte az epret, és maga készített pakolást. Gretchen előrehajolt a kis asztal fölött. – Meg akartam ölni – mondta kéjes örömmel. – Az elképzelhető legizgalmasabb, legfájdalmasabb kínzásokkal addig akartam gyötörni, amíg majd könyörög, hogy vágjam el a torkát. Susannek nyelnie kellett, mielőtt meg tudott szólalni. – És megtette? Gretchen imádattal nézett Archie-ra. – Erre szeretnél inkább te válaszolni, drágám? – Megtettem – mondta Archie pillanatnyi gondolkodás nélkül. Nyitott tenyeréből az asztalra tette a gyógyszeres dobozt, és rámeredt. – De végül nem ölte meg – mondta Susan Gretchennek. Gretchen megvonta a vállát, és tágra nyitotta a szemét.
149
– Meggondoltam magam. – Miért éppen őt? – Unatkoztam. Ő pedig olyan őszinte érdeklődéssel követte a munkámat. Arra gondoltam, milyen jó lenne neki, ha egyszer közelről is láthatná. Most kérdezhetek én is valamit? Susan kicsit fészkelődött a székén, miközben a megfelelő válaszon gondolkodott. De Gretchen nem várta meg, amíg megtalálja. A kérdést Susanhez intézte, de Gretchen figyelme Archire-ra összpontosult. Archie a gyógyszeres dobozra nézett. – Találkozott Debbie-vel? Hogy van? – Hangja gyengéd volt, mintha egy régi barátnője után érdeklődne. Ó, Debbie! Remekül van! Épp most költözött el Des Moines-ba. Férjhez ment, pár gyerek is van. Üdvözletét küldi. Susan Archie-ra pillantott, aki már nem a dobozt nézte, hanem Gretchent. De a szemétől eltekintve egyetlen izma sem rezdült. Tenyerén csillogott a réz gyógyszeres dobozka. A köztük levő hirtelen feszültségtől Susan gyomra görcsbe rándult. – Azt hiszem, erre nem kéne válaszolnom – mondta. Hangja vékonyabbnak hangzott, mint ahogy szerette volna. Úgy érezte magát, mint egy tinédzser. Mintha újra tizennégy éves volna. Ettől az érzéstől kényelmetlenül melege lett. – Van egy temető – közölte Gretchen. – Egy országút mentén Nebraskában. Az egyik sír tetejére temettük el Gloriát. Szeretnéd tudni, pontosan hol? Egy pillanatig senki nem mozdult. Aztán végül Archie Susanre nézett. Tekintete üveges volt. Most már értem, miért van így belőve, gondolta Susan. – Semmi gond – mondta Archie. – Tényleg. Szereti kiélvezni, hogy micsoda tökéletes káoszt csinált az életemből. Állandóan erről beszélünk. Az ember azt gondolná, hogy egy idő után megunja. – A dobozt az asztalra tette, olyan óvatos mozdulattal, mintha az sérült volna. – De Gretchen számára soha nem veszít a téma a varázsából. Susan nem tudta pontosan, milyen elcseszett játékot játszottak ezek ketten, de azt remélte, hogy Archie jobban ura a helyzetnek, mint ahogy kinéz. Vállát megvonta beleegyezése jeléül. Ez volt az ő feladata. Részt fog venni a játszmában. – Debbie gyűlöli magát – mondta Gretchennek. – Gyűlöli, mert megölte azt az embert, akit férjeként ismert. – Archie-ra pillantott. Semmi reakció. – Azt gondolja, hogy Archie meghalt. És most már nem ugyanaz az ember. Gretchen látható élvezettel hallgatta mindezt, szeme csillogott, arccsontjai még markánsabban kirajzolódtak. – De még szereti Archie-t? Susan az ajkába harapott. – Igen. – Ő pedig még mindig szereti Debbie-t. De nem tud együtt lenni vele. Meg nem tud együtt lenni a két imádni való gyerekével sem. Tudja, hogy miért? – Maga miatt? – tippelt Susan.
150
– Miattam. És pont ezért nem lesz magával sem együtt, galambom. Mert én tönkretettem minden más nő számára. – Tönkretettél minden más emberi lény számára, Gretchen – szólalt meg Archie megviselten. A dobozkát levette az asztalról, és visszarakta a zsebébe, aztán a székét hátratolta az asztaltól, és felállt. – Hova mész? – kérdezte Gretchen, és hangjából hirtelen aggodalom csendült ki. Susan figyelte, ahogy teljesen megváltozott a tartása. Arca megkeményedett. Azok tényleg szarkalábak voltak? Gretchen előrehajolt Archie felé, mintha megpróbálná bezárni a kettejük között tátongó űrt. – Szünetet tartok – válaszolta Archie, miközben ujjbegyeivel még az asztalon támaszkodott. – Nem igazán érzem, hogy ma nagyon hatékonyak volnánk. – Lepillantott Susanre. – Jöjjön – mondta. Egy lépést tett hátra, Gretchen pedig kinyújtotta megbilincselt kezét, és megragadta Archie csuklóját. – A síron Emma Watson neve áll – mondta gyorsan. – A temető a 100-as államközi út mentén, egy Hamilton nevű kisvárosban van, Lincolntól tizennyolc mérföldre nyugatra. Archie nem mozdult. Csak állt, és nézte a kezét Gretchen markában. Nem húzta el. Mint amikor valaki hozzáér a nagy feszültséghez. Susannek fogalma sem volt, mit tegyen. Kétségbeesetten hátranézett a megfigyelőablakra, és mintegy végszóra, Henry Sobol robbant be a szobába. Három lépéssel az asztalnál termett, nagy kezével megmarkolta Gretchen Lowell csuklóját, és addig szorította, amíg Gretchen felszisszent a fájdalomtól, és eleresztette Archie kezét. – Ez szabályellenes – mondta Henry összeszorított foga közül. Arca vörös volt, és nyakán a vastag bőr alatt láthatóan vadul dobolt a pulzusa. – Még egyszer hozzáér, és esküszöm, véget vetek ennek az egész szaros ügynek, akár vannak még testek, akár nincsenek. Világos? – Gretchen nem húzta el magát, nem szólt egy szót sem, csak ránézett, ajka nyáltól volt nedves, orrcimpái kitágultak, pillantásával pedig kihívóan szuggerálta, hogy próbálja megütni. Hirtelen már egyáltalán nem tűnt olyan szépnek. – Semmi gond – mondta Archie. Hangja nyugodt volt, tökéletesen dallamos, de Susan észrevette, hogy remeg a keze. – Minden rendben. Henry Archie-ra pillantott, egy ideig a szemébe nézett, aztán borotvált fejét újra Gretchen felé fordította. Húsos ökle még mindig Gretchen vékony csuklója köré fonódott, és egy pillanatig Susan azt gondolta, lehet, hogy mindjárt kettétöri. Anélkül, hogy szorításán egy szemernyit is engedett volna, Archie felé fordult. – A nebraskai rendőrök már úton vannak a temető felé. Egy órán belül tudni fogunk valamit. – Aztán kinyitotta a kezét, elengedte Gretchen csuklóját, és anélkül, hogy még egyszer rápillantott volna, megfordult, és kiment a helyiségből. Gretchen megbilincselt kezével végigsimított szőke haján. – Szerintem a barátaid nem kedvelnek engem – mondta Archie-nak. Archie visszaroskadt a székére. – Elküldted neki a lépemet.
151
– Ő pedig nem hagyja, hogy ezt elfelejtsem. – Azzal újra Susan felé fordult, és máris maga volt a nyugalom és önfegyelem, mintha az egész epizód meg sem történt volna. – Hogy mondta? Susannel még mindig forgott a világ. Vajon gyengeségnek tűnne, ha elhányná magát? – Tessék? – Kérdéseket tett fel, galambom. A cikkéhez. És ekkor Susan tudta, hogy mit kell kérdeznie. – Mi a kedvenc filmje? – Próbáljon erre kicsavart választ adni. Susan magabiztosan hátradőlt. Gretchen abban a pillanatban válaszolt. – A külön banda. Godard. Nocsak. Ez váratlan volt. Susan kutató pillantással Archie-ra nézett, és nem is próbálta leplezni zavarát, ami nyilvánvalóan az arcára volt írva. – Az Sheridan nyomozó kedvenc filmje – mondta. – Nyugodtan szólíthatja Archie-nak – felelte Gretchen könnyedén. – Én már láttam őt meztelenül. – Beszéltek egymással Godard-ról? – kérdezte Susan Archie-t. – Nem – válaszolta a férfi. És megint előkerült a gyógyszeres doboz. Gretchen elmosolyodott, maga volt a megtestesült ártatlanság. – Hát nem különös egy ilyen véletlen egybeesés? Van még más kérdése is? Susan végigmérte Gretchent. Korábban már hallott történeteket arról, hogy Gretchen legalább kétszáz embert ölt meg. Soha nem hitte el. Mostanáig. – „Az Iskola Utáni Fojtogató”. Van bármi ötlete, hogy milyen típusú embert keresünk? Gretchen felnevetett. Torokból jövő nevetése volt, mint Bette Davisnek, csupa szex és tüdőrák. – Azt akarja, hogy maguk helyett belemásszak a fejébe? Bocs, Clarice. Nem tudok segíteni. – Pedig mindketten gyilkosok – vetette fel Susan kedves hangon. Gretchen megrázta a fejét. – De nem vagyunk egyformák. – Valóban? – Mondd el neki, Archie. Archie hangja természetellenesen lassúnak tűnt. – A fickó nem élvezi a dolog gyilkolás részét. Gretchen viszont igen. Hűvös mosoly. – Látja? Szezon meg a fazon. – De maga sem ölte meg Sheridan nyomozót – jegyezte meg Susan. – De igen. – Gretchen mosolya még szélesebbre húzódott, megmutatva tökéletes fogsorát. Susan még életében nem látott ilyen vérfagyasztó mosolyt. Hirtelen végtelen gyengédséget érzett Archie iránt, de ugyanabban a pillanatban meg is bánta, mert tudta, hogy Gretchen is észrevette ezt a tekintetében. – Visszautasította már, galambom? – kérdezte
152
Gretchen elgondolkodva. – Nem lesz könnyű. Nem sűrűn utasítják vissza, ugye? Nincs ehhez hozzászokva. Azt hiszi, hogy a szexben rejlik az ereje. Pedig nem. – Gretchen – figyelmeztette Archie. – Tudja, hogy mi az, ami még a szexnél is intimebb? – kérdezte Gretchen. Gonosz mosollyal pillantott Archie felé. – Az erőszak. Susan érezte, hogy torkából az összes nedvesség elpárolog. – Semmit nem tud rólam. – Idősebb férfiakhoz vonzódik. Akiknek tekintélye van. Olyan férfiakhoz, akik erősebbek magánál. Nősek. Miért is van ez, galambocskám, hmm? –Gretchen oldalra biccentette a fejét, és Susan látta, ahogy tekintetén átfut egy gondolat, és aztán gyökeret ver. Gretchen elmosolyodott. – Hány éves is volt, amikor az apja meghalt? Susan azt érezte, hogy hirtelen elakad a lélegzete, mintha gyomorszájon vágták volna. Vajon az arca megrándult? Az asztal alatt olyan erősen megszorította a hüvelykujját, ahogy csak tudta, míg a fájdalom felszárította könnyeit, mert attól félt, hogy azok bármelyik pillanatban kicsordulhatnak. Amikor elmúlt a pillanat, felállt, és áthajolt az asztalon, ökölbe szorított kezét a hideg alumíniumfelületnek nyomva. – Bassza meg – mondta Gretchennek. – Bassza meg, rohadt pszicho gyilkos! De Gretchen csak mosolygott. – Ez a sok fortyogó, posztpubertáskori düh. Végül kivel dugott? Az angoltanárával? – Felvonta egyik szemöldökét. – Vagy a drámatanárral? Susan nem kapott levegőt. Érezte, hogy arcának egyik felén végigcsordul egy könnycsepp, és dühös volt miatta saját magára. – Honnan… – kezdte. Aztán a szája elé kapta a kezét, hogy megpróbálja viszszavonni, amit mondott, de addigra már késő volt. Archie lassan odafordult, és tágra nyílt szemmel, barázdált homlokkal felnézett Susanre. – A drámatanár a Clevelandben? Reston? – Nem – dadogta Susan. Gretchen megrázta a fejét Archie felé. – Klasszikus tankönyvi tagadás. – Susan – mondta Archie, és a hangja szigorú volt, tekintélyt parancsoló. – Ha szexuális kapcsolata volt Paul Restonnal kamaszkorában, akkor azt itt és most el kell mondania. Gretchen kék szeme győzedelmesen elkeskenyedett. Gém. Szet. Meccs. Susan felnevetett, rettenetes, tébolyodott félkacajjal, aztán megnyílt az áradat. Arcán forró könnyekkel, megalázottan lépett hátrafelé, összegörnyedve, levegő után kapkodva. Esetlenül a csengő után tapogatózott, és amikor kitárult az ajtó, kimenekült a folyosóra.
153
32
Susan néhány lépést botladozott az előtérben, két karjával átölelve testét, mielőtt úgy érezte, hogy a csontjai feladják a küzdelmet, és nekiesett a falnak. Archie egy pillanat múlva mögötte volt, és kezét a vállára tette. Megnyugtató érintés volt, mindenféle szexuális felhang nélkül. Susan ehhez nem volt hozzászokva. Elfordult, és homlokát a salaktéglás falnak nyomta, hogy Archie ne lássa égő arcát, könnyeit, az elmaszatolt rúzst. Archie megkerülte, hogy szemben legyen vele, miközben nem vette le kezét a válláról, aztán hátradőlt, nekitámaszkodott a falnak, kezét zsebre dugta, és várt. Ajtó csapódása hallatszott, aztán lépések, és Henry is kint állt a folyosón, egy őr, meg az ügyvéd. Szent ég, ezek mind látták az egészet. Susan meg akart halni. – Kaphatnánk egy percet? – szólt oda nekik Archie, ők pedig mindannyian visszahúzódtak a megfigyelőhelyiség ajtaja mögé, kivéve az őrt, aki sután körülpillantott, aztán csendben belépett a szobába, ahol még mindig ott ült Gretchen Lowell. Amikor egyedül maradtak az előtérben, Archie megkérdezte: – Mikor kezdődött? A salaktéglás fal fényes szürke festékkel volt lekenve. Susant a borongós téli égboltra emlékeztette, amikor a felhők olyan tömörnek tűnnek, mintha hamuból volna a mennyezet az ember feje fölött. – Másodikos koromban. De szakítottam, amikor egyetemre kerültem. – ÖSzszeszedte minden méltóságát, és kihúzta magát teljes testmagasságában, még az állát is felszegte. – Koraérett voltam. Közös megegyezéssel történt. – A törvény szerint nem – felelte Archie. Susan látta, hogy arcszíne megváltozott, miközben próbálta leplezni csalódottságát, és keze ökölbe szorult a nadrágzsebében. – Szólnia kellett volna. Az fel sem merült, hogy az összes áldozat tizenöt éves lány volt? És mindet megerőszakolták? Susan magába roskadt. – Nem erőszakolt meg – mondta. Nevetségesnek érezte magát, ahogy védekezni próbált. – És el akartam mondani. De nem tűnt fontosnak. Tudtam, hogy akkor zaklatni fogja. Elvesztette volna az állását. Azon kívül azt is mondta, hogy Paulnak volt alibije. – A kiskorú sérelmére elkövetett erőszakos nemi közösülés bűncselekmény. Ha nem évült volna már el, most rögtön mennék, és letartóztatnám. Tudott róla még valaki? A szülei? Susan bánatosan felnevetett. – Bliss? Nem tudott semmiről. – Elhúzta a száját. – De valószínűleg úgyis támogatott volna. Mindig is gyűlölte, ha valakit korlátok közé szorítottak.
154
Archie kétkedő pillantást vetett a lányra. És hirtelen szinte sokk érte Susant, amikor rájött, hogy tévedett. – Nem – vallotta be Susan. – Gyűlölte volna az egészet. Bliss valószínűleg azt is elintézte volna, hogy börtönbe kerüljön. – Elfordult. – De nem tudott róla. Nem árultam el neki. – Öklét a salaktéglának nyomta, amíg már érezte, hogy bőrét felsérti a durva cement. – Azt hiszem, azért is haragudtam rá, hogy nem jött rá magától. – Voltak más lányok is? Susan rá se tudott nézni. – Tudtommal nem. – Nem tehetek úgy, mintha ez a beszélgetés nem hangzott volna el, Susan. Be kell jelentenem. És mindent el fogok követni, hogy Restont kirúgják. – Tíz évvel ezelőtt volt – könyörgött Susan. – Én csábítottam el. Akkor halt meg az apám, és támaszra volt szükségem. Paul volt a kedvenc tanárom. Nem az ő hibája volt. – Elfordította a tekintetét. – Nem igazán voltam már szűz sem. – Ő viszont felnőtt volt – mondta Archie. – Tudnia kellett volna, hogy mit szabad és mit nem. Susan próbálta rendbe szedni magát, arcáról letörölte a könnyeket, füle mögé tűrte kócos rózsaszín haját. – Ha bejelenti, én le fogom tagadni. Paul úgyszintén. – Olyan erővel harapott az ajkába, hogy azt hitte, nyomban felreped. – Csak meg akartam magyarázni. – Megmagyarázni? Mit? Susan nem nézett rá, és ujjait szétnyitotta, ahogy a megfelelő szavakat keresgélte. Ökle rózsaszínű volt, ahol a falba mélyesztette. – Hogy miért vagyok olyan, amilyen. Mindazt, amit Gretchen mondott odabent. Az mind igaz volt. Archie sűrű szemöldöke alatt Susan szemébe nézett. – Gretchen rengeteg mindent mond abban a reményben, hogy abból egy-kettő talál, és szenvedést okoz. Higgyen nekem, jól tudom. Ne adja meg neki ezt a hatalmat. És ne adjon ekkora erőt Restonnak sem. Ellenszenves egy alak. Felnőtt embereknek nem szabad tinédzserekkel lefeküdniük. Pont. Akik mégis megteszik, azokkal komoly gond van. – Közel hajolt, annyira közel, hogy Susant egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy homlokával a nyakához bújjon. – És azok az ő gondjaik, nem a magáé. – Az egész már ősrégi történet – mondta Susan. Archie gyengéden megfogta Susan mindkét csuklóját, és elhúzta a kezét, hogy könnyáztatta arca előtűnjön. – Nekem most vissza kell mennem, és az még el fog tartani egy ideig. Mit szólna ahhoz, hogy itt kint vár meg? Susan arcán látszott, hogy elkeseredett. – Nem várhatnék a megfigyelőhelyiségben? Archie felemelte a kezét, és letörölt egy könnycseppet, ami még ott rezgett Susan arcán. – Amikor most majd visszamegyek, Gretchen vallomást fog tenni – mondta. – Minden részletet elmond arról, hogyan kínozta és ölte meg Gloria Juarezt. –
155
Arca elsötétedett. – Ha nem muszáj, nem akarhatja, hogy ezt végig kelljen hallgatnia. Még egyszer megveregette Susan vállát, aztán elindult vissza a helyiség felé, ahol Gretchen ült, és várta. Susan elnézte, ahogy egyik kezét kinyújtva ment, ujjai hegye pedig a salaktéglás falon táncolt. Susan kíváncsi volt, vajon mindig ennyire be van-e lőve, vagy csak vasárnaponként. De úgy döntött, hogy nem most jött el a megfelelő pillanat feltenni ezt a kérdést. * * * Amint Archie belépett, az őr azonnal elhagyta a helyiséget. Gretchen pont olyan pózban ült, mint korábban, nyugodtan, megbilincselt kezeit egyik térdén nyugtatva, és Susan kirohanása láthatóan nem hozta zavarba, sőt különösebb benyomást sem tett rá. Susan karcsú, ezüstszínű digitális diktafonja még mindig ott állt az asztal közepén, ahol hagyta, és továbbra is ment a felvétel. Archie újra kihúzta a fémszéket, leült rá, és szembenézett Gretchennel. Aztán anélkül, hogy pillantásuk találkozott volna, kinyújtotta a kezét, kikapcsolta a diktafont, és becsúsztatta a zakója belső zsebébe. Kezén még mindig érezte Susan könnyeit. – El akarod mondani, hogy honnan tudtál Restonról? – kérdezte, és felnézett. Gretchen tekintete ártatlanul tágra nyílt. – Mondjuk, ráhibáztam? – Megérzéseid vannak – felelte Archie –, de gondolatolvasó azért nem vagy. Gretchen égnek emelte tekintetét, aztán unott félmosollyal ránézett. – Nagyjából egy évvel ezelőtt, a Heraldban egy cikkben említette a halott apukáját. Egyébként meg csak rá kell nézni. Ez a rózsaszín haj. Meg a ruhák. Teljesen visszamaradt. Az egész külseje sikoltva árulkodik a nemi erőszakról. – Előrehajolt. – Ahogy rád néz: süt belőle a vágy, hogy egy apafigura átölelje erős, védelmező karjával. Nyilvánvaló volt. Csak a megfelelő tanárt kellett eltalálnom. – Elmosolyodott, mint aki láthatóan elégedett magával. – És, drágám, mindig az angol- vagy a drámatanárról van szó. Archie feje lüktetett. Hüvelyk- és mutatóujjával megdörgölte a szemét. – Véletlen egybeesés. Hogy köze lehet egy ügyhöz, amin dolgozom. – Fáradt vagy. Ezt elég nagy biztonsággal ki lehetett találni. – Fogalmad sincs, mennyire. – Talán emelned kéne az antidepresszáns adagodat. – Köszönöm, de orvosi tanácsért majd Fergushoz fordulok. Gretchen mindkét könyökével az asztalra támaszkodott, állát megbilincselt kezében nyugtatta. Aztán a megfigyelőablakra pillantott, mielőtt figyelmét újra Archie-ra összpontosította. – Kihúztam a vékonybelét. Egy háromcentis rést vágtam a hasfalán szikével, centiről centire kihúztam a vékonybelét egy horgolótűvel, és centinként vágtam le a bélfodorról. Egy öt milliméteres horgolótűvel. Elég nagy eszköz kell ahhoz,
156
hogy jól meg lehessen fogni a belet, mert csúszós, és nem szeretnénk, ha perforálna. – Soha nem nézett másfelé a vallomások alatt. Mindig Archie szemébe nézett. Soha nem pillantott oldalra sem, hogy valamit emlékezetébe idézzen; soha nem fordult félre elborzadva attól, amit tett; soha nem hagyott neki egy pillanatnyi szünetet sem. – Hét méter. Azt mondják, ez az átlag hossza. De háromnál többet soha nem tudtam kihúzni. – Elmosolyodott, és megnyalta az ajkát, mintha kiszáradt volna. – Pedig gyönyörű. Olyan rózsaszín és kecses. Mintha csak arra várna, hogy megszülethessen. A vér fémes szaga: emlékszel még rá, kedvesem? – Előrehajolt, és arcára kéjes pír ült ki. – Amikor könyörgött, hogy hagyjam abba, akkor elkezdtem égetni. Archie megpróbált kikapcsolni a vallomás alatt. Lezárni. Fel sem fogni azokat a szemléletes képeket, amelyeket Gretchen próbált elétárni. Csak figyelte. Gretchen gyönyörű volt. És ha képes lenne elérni, hogy ne hallja, amit mond, akkor ezt a részt még talán élvezhetné is. Élvezhetné az ürügyet, amivel itt ülhet, és csak nézheti ezt a gyönyörű nőt. De ilyenkor óvatosnak kellett lennie. Nehogy a tekintete lecsússzon az arcáról, és lefelé vándoroljon a nyakán a kulcscsontja vagy a melle felé. Gretchen persze tudta. Mindent tudott. – Figyelsz? – kérdezte, és ajkán mosoly játszott. – Igen – felelte Archie. Zsebéből kihúzta a gyógyszeres dobozt, és újra letette az asztalra. – Figyelek.
157
33
Susan lehengeredett Ianről, és a hátára feküdt. Amint hazaért, felhívta, és Ian egy órán belül megérkezett. Már a szájába is vette, még mielőtt köszönt volna neki. Susan úgy találta, hogy a szex kiválóan oldja a feszültséget, és ha erről Gretchen Lowellnek volt bármi mondanivalója, akkor felnyomhatta magának. Ian felemelte szemüvegét az éjjeliszekrényről, és feltette. – Hogy ment? – kérdezte. Susan egy pillanatig sem gondolta, hogy be akar számolni Iannek Restonról, vagy arról, ahogy Gretchen érzelmileg kivesézte, még mielőtt gyanút fogott volna, hogy ez a szándéka. – Lehetett volna jobb is – felelte. Átfésülte az éjjeliszekrényét, míg végül egy kistányérban megtalált egy félig elszívott marihuánás cigarettát egy puha fedelű William Stafford-verseskötet mellett. Rágyújtott, és mélyen beszívta a füstöt. Szeretett meztelenül füvezni. Ettől olyan bohémnek érezte magát. – Gondoltál már arra, hogy esetleg túl sok füvet szívsz? – kérdezte Ian. – Oregon államban vagyunk – felelte Susan. – Ez a legfőbb mezőgazdasági exportcikkünk. – Elmosolyodott. – Csak a helyi termesztőket támogatom. – Nem vagy már egyetemista, Susan. – Pontosan – mondta erre Susan bosszúsan. – Az egyetemen mindenki füvet szív. Teljesen átlagos dolog. De egyetem után füvezni, ahhoz már bizonyos mértékben elkötelezettnek kell lenni. Egyébként az anyám még mindig füvezik. – Neked van anyád? Susan elmosolyodott magában. – Bemutatnálak, de nem bízik azokban a férfiakban, akiknek nincs szakálluk. Ian megkereste a bokszerét az ágy mellett a földön, és felhúzta. Nem tűnt olyan nagyon csalódottnak, amiért nem találkozhat Bliss-szel. – Megtudtál valamit a sorozatgyilkos szépségkirálynőről? Susant egy pillanatra elfogta a hányinger, ahogy a Gretchennel való találkozás eszébe jutott, ezért inkább el is hessegette a gondolatot. – Elég sokáig tartott, míg megkérdezted. – Igyekeztem lazának tűnni – felelte Ian. – Mintha jobban érdekelne a tested, mint az egyik legjobb sztori, amit valaha szerkesztettem. Susan szíve repesett a kettős bóktól, és olyan pózba vágta magát, mint a régimódi pornó képeslapokon, hátát ívben hátrahajtva, egyik kezét pedig meztelen csípőjére tette. – Mintha. – Szóval, mit tudtál meg?
158
Gyomra újra összerándult. Átfordult a hasára, átlósan elnyúlt az ágyon, és meztelen testére egy szabadon heverő takarót húzott. – Azt, hogy rossz riporter vagyok. Hagytam, hogy totál kiborítson. – De azért van sztorid is, nem? Szembenézve a halál hideg tekintetével, meg egyebek. Susan a könyökére támaszkodott, a cigarettát az ágy széle fölött tartotta. Egy apró hamudarabka leszállingózott a padlóra, és a Nagy Író egyik eBayen rendelt perzsaszőnyegén landolt. Susan végignézte, ahogy lehull, de egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy fel kéne vennie. – Ó, hát persze. Bevallott még egy testet. Valami egyetemista lányt Nebraskában. – Eszébe jutott a mosolygó lány. A békejel. A vállát átölelő kar, ami talán egy itt hagyott baráté lehetett, akit levágtak a fényképről. Gondolatban jól megrázta magát, és még egyet szívott a cigarettából. – Egy régi sír tetejére temetve találták meg, egy országút menti temetőben. – A marihuána kellemesen tompította a dolgok éles körvonalait, és úgy érezte, hogy a nap összes feszültsége kezd kiengedni a testéből. Ezzel együtt múlt az az érzés is, hogy társára szüksége van. – Nem kéne lassan indulnod? – kérdezte, és egyik szemöldökét sokatmondóan felvonta Ian felé. Ian visszahevert az ágyra, immár a bokszerben, lábát a bokájánál keresztbe téve. – Sharon a tengerparton van. Nem maradhatnék itt éjjelre? – Holnap reggel korán kell kelnem. Claire Masland jön értem. – Az a csaj leszbi, remélem, tudod. – Miért? Azért, mert rövid haja van? – Csak úgy mondom. – Menj haza, Ian. Ian a padlóra lendítette mindkét lábát, és megkereste a többi ruháját. Felhúzta az egyik fekete zokniját. – Azt hiszem, mondtam, hogy ne piszkáld a Molly Palmer-dolgot – szólalt meg, miközben felhúzta a másik zokniját is, és nem nézett Susanre. Susan megdöbbent. Molly Palmer? – Oké – felelte, és két kezét látványos védekezésként a magasba emelte. – Rajtakaptál. Hagytam néhány üzenetet Ethan Poole telefonján. – Justin Johnsonról beszélek – mondta erre Ian, és hangjában némi ingerültség érződött. Susannek beletelt egy percbe, míg felfogta. Justin Johnson? Aztán eloszlott a zűrzavar, és azt gondolta, A rohadt életbe. Egész idő alatt azt hitte, hogy Justinnak az Iskola Utáni Fojtogató-esethez van valami köze. Rossz sztorihoz kapcsolta a srácot. Justin Johnsonnak semmi köze nem volt Lee Robinsonhoz, semmi köze a Cleveland Gimnáziumhoz – kivéve, amikor füvet árult a parkolóban. – Mi köze van Justinnak Molly Palmerhez? –kérdezte. Ian felnevetett. – Nem is tudod? Susan ostobának érezte magát, és azt is ostobának érezte, hogy ostobának érzi magát.
159
– Mi a fene folyik itt, Ian? A férfi felállt, és felhúzta fekete farmerját. – Ethan átadta az üzeneteidet Mollynak. A lány felhívta a szenátor ügyvédjét. Az meg felhívta Howard Jenkinst. – Felhúzta nadrágján a cipzárt, majd begombolta, aztán lehajolt, felvette a földről fekete derékszíját, és elkezdte befűzni a nadrágjába. – Jenkins pedig felhívott engem. Én mondtam neki, hogy te már nem dolgozol a sztorin. De nagyon úgy tűnik, hogy a kis Justin anyja felbérelt egy magándetektívet, hogy figyelje a srácot. – Közben becsatolta az övét, és leült az ágy szélére. – Anyuka ugyanis attól tart, hogy a gyerek fűvel kereskedik. És erre ki más bukkan fel az iskolában, és beszél vele, mint Susan Ward az Oregon Heraldtól. Felismerték a rózsaszín hajadat. – Felhúzott egy fekete Converse cipőt, bekötötte a cipőfűzőjét. – így aztán most mindenki azt hiszi, hogy rajta vagy a sztorin. Hogy az egész ki fog robbanni. – Felhúzta a másik Converse cipőt, és azt is bekötötte. – Ezért aztán az ügyvédnek eszébe jut a zseniális gondolat, hogy eljuttat neked egy cetlit a kölyök bűnügyi nyilvántartási számával. Gondolván, ha tudomást szerzel a priuszáról, talán nem fogod elhinni a kis köcsög sztoriját. – Komolyan? – kérdezte Susan, és próbált nem mosolyogni. – Az a fickó tényleg ügyvéd volt? Ian felállt, félig felöltözve, és Susan szemébe nézett. – Ugye tudod, hogy emiatt mindkettőnket kirúghatnak? Susan ülő helyzetbe vakarta magát, és hagyta a takarót lecsúszni a dereka köré. – Mit tud Justin Molly Palmerről? – Ő volt a szenátor fiának a legjobb barátja. Még amikor gyerekek voltak. Elválaszthatatlanok. Molly Palmer annak idején mindkettőjükre vigyázott. Szóval azt gyanítom, hogy esetleg látott vagy hallott valamit, amit nem kellett volna. De talán ismerős lesz Justin anyjának a leánykori neve. Overlook? Susan szíve elszorult. – Mint a Herald tulajdonosai? – Az unokatestvérük. – Castle szenátor tényleg megtette, ugye? – Ó, persze hogy megtette. Csak ez nem az a sztori, ami ebben a városban valaha is meg fog jelenni. – Benyúlt szürke gyapjúzakója zsebébe, kivett onnan valamit, és az ágyra dobta. – Az mi? – kérdezte Susan. – A 911-es hangfelvételed. – A helyedben inkább visszatérnék ahhoz a sztorihoz, amit tényleg le is fogunk hozni, és táncot ropnék a pasival, aki elhozta neked. Susan felemelte a kazettát, és megforgatta a kezében. – Köszi. – Ne nekem köszönd. Köszönd meg Dereknek. Az egész napot azzal töltötte, hogy megszerezze neked. – Ian megrázta a Columbia Újságíróiskola feliratú pólóját, ahogy minden alkalommal tette, hogy kisimítsa a ráncokat. – Szerintem tetszel neki.
160
Susan még egyet szippantott a cigarettából. – Hát, majd ha egyszer szeretnék lefeküdni egy volt focibajnok egyetemi díszpinttyel – mondta, és tüdejében tartotta a füstöt –, akkor tudni fogom, hogy kihez forduljak. – Háttal nem kezdünk mondatot – javította ki Ian. Miután Ian elment, Susan keresztbe tett lábbal ült az ágya közepén. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy a Molly Palmer-sztori tényleg számított. Az nem volt mások kihasználása. Az nem reklám volt. Nem csak egy a sok hasznavehetetlen kis színes cikk közül. Annak valami hatása is lehetett volna. Egy fiatal lányt sérelem ért, és az a férfi, aki ezért felelős volt, minden követ megmozgatott, hogy mindezt elkendőzze. Egy befolyásos férfi. Egy férfi, akit egy közösség választott meg, márpedig a közösségnek joga volt tudomást szerezni arról, hogy ő olyan ember, aki visszaélt a hatalmával annak érdekében, hogy egy tizennégy éves lánnyal dugjon. Szóval oké, talán tényleg valami személyes ügy is forgott kockán. Most pedig Susan tulajdonképpen egyszerre ért révbe a Molly Palmer-sztorival, és ezzel egy időben el is veszítette. Justin Palm Springsben volt, vagy hol a fenében. Molly nem beszélt. Ethan még csak vissza se hívta. Susan ki akarta csinálni Castle szenátort. Sokkal inkább, mint azt Ian sejtette volna. Az se érdekelte, ha emiatt kirúgják. De fog találni valakit, valahol, aki majd hajlandó lesz beszélni. Lenézett a kezében tartott kazettára. Gretchen 911-es hangszalagjára. És ez volt az a pillanat, amikor Susan Wardot elöntötte a hirtelen vágy, ami korábban teljesen ismeretlen volt számára. Nem érdekelte semmilyen díj, vagy próza, vagy hang. Nem érdekelte a könyvszerződés sem. Azt sem érdekelte, hogy milyen benyomást tesz Ianre. Szakmai ténykedése során először valóban jó riporter akart lenni. Átevickélt a lakás nappalinak használt részébe, és csupasz sarkára ülve benyomta a kazettát a sztereóba. A hívás átiratát már vagy tucatszor olvasta. De még így is izgalmas volt, hogy most végre bepillantást nyer a valódi pillanatba. Megnyomta a LEJÁTSZÁS gombot. – Kilenc-tizenegy. Milyen jellegű segítségre van szüksége? – Nevem Gretchen Lowell. Archie Sheridan nyomozó nevében telefonálok. Esetleg tudja, hogy ki vagyok? – Öö, igen. – Remek. A maguk nyomozójának traumatológiai ellátásra van szüksége. Greshamben vagyok, a Magnólia Lane kettő-három-három-kilences számú házban. A pincében vagyunk. Kétsaroknyira innen van egy iskola, ott biztosan le tudnak szállni a helikopterrel. Ha tizenöt percen belül ide tud küldeni valakit, akkor talán túléli. – Azzal letette a telefont. Susan visszaroskadt a padlón ülő helyzetbe, és végigsimította az alkarját, ami csupa apró libabőr lett. Gretchen hangja olyan hihetetlenül nyugodt volt. Amikor Susan a fejében Gretchen hangját hallotta, abban sokkal több volt a pánik, a kétségbeesés. Valójában feladta magát a rendőrségnek, kezükbe adta a kísértetet. Akár ki is végezhették volna. De úgy tűnt, mintha ez nem is izgatná. A hangja egy pillanatra sem remegett meg. Nem botlott meg a nyelve, nem keres-
161
te a szavakat. Határozott volt, világos és szakszerű. A hívás majdnem úgy hangzott, mintha előre elpróbálta volna. Archie nem kérte Henryt, hogy kísérje el, amikor Restont ment kikérdezni. Vasárnap délután volt, és már így is épp elég rosszul érezte magát amiatt, hogy minden hétvégén elrángatta Henryt az állami börtönbe, bár tudta, hogy Henry soha nem engedné el egyedül. Ezen kívül, amennyire lehetséges volt, szerette volna Susan magánéletét is tiszteletben tartani, így aztán hagyta, hogy Henry kitegye a lakásánál. Tompa és fáradt volt a tablettáktól, ezért csinált magának egy kanna kávét. Aztán megnézte, van-e üzenet a hangpostáján. Nem volt egy sem, ami azt jelentette, hogy Debbie nem hívta vissza. Archie ezért nem tehetett szemrehányást. Egyébként is hiba volt vasárnaponként Debbie-vel beszélnie. Megígérte magának, hogy Debbie-t és Gretchent különválasztja egymástól, és nem hagyja, hogy összekeveredjenek; a dolog csak így működhetett. De önző volt. Szüksége volt Debbie-re, hallani akarta a hangját, hogy a régi életére emlékeztesse. Bár a telefonoknak idővel véget kell majd vetni. Ezt mindketten tudták. Így csak még hosszabbra nyújtották összegabalyodott érzelmeik okozta fájdalmukat. Le fogja állítani a telefonokat. De most még nem volt ereje hozzá, hogy megtegye. Felhívta Claire-t, és megkérdezte, mi a helyzet. Nem volt újabb irány, amerre elindulhattak volna. A lakossági bejelentő vonal néma maradt. Még a telefonbetyárok is szabadnapot vettek ki vasárnap. Már négy nap telt el azóta, hogy Kristy Mathers testét megtalálták. Ami azt jelentette, hogy a gyilkos feltehetően már kereste a következő áldozatát. Archie egyedül ült a konyhájában, és megivott egy fél kanna kávét, közben csak annyi szünetet tartott, hogy újratöltse a csészéjét. Amikor úgy érezte, hogy kellőképpen összeszedte magát, bevett még két Vicodint, és taxit hívott. Reston Brooklynban lakott, a Cleveland Gimnáziumtól délre fekvő kerületben. Az egész környék csupa összegabalyodott fa meg telefonzsinór volt, sűrűn összezsúfolt kis középosztálybeli, viktoriánus házakkal, meg a nyolcvanas évek ikerházaival. Kellemes környék volt. Biztonságos. Archie mondta a taxisnak, hogy várja meg, aztán kiszállt, és elindult felfelé a mohos betonlépcsőn, ami Reston kis dombon fekvő, földszintes házához vezetett. Késő délután volt, és míg az utca túloldalán levő házakon még ragyogott a napsütés, Reston teraszos domboldalát már hosszú árnyékok csíkozták. A férfi kint volt a verandán, és egy bakokra feltámasztott ajtót mázolt. Ehhez illő ruhában volt, festékfoltos munkanadrágban, egy régi szürke pulóverben, meg egy Mariners baseballsapkában. Arckifejezése nyugodt volt, és messziről látszott, hogy örömét leli a munkában. Felnézett, amikor észrevette Archie-t, aztán folytatta a festést. Persze tudta, hogy Archie rendőr. Archie úgy is nézett ki, mint egy rendőr. Nem számított, hogy milyen ruha volt rajta. (Nem volt ez mindig így. Az első néhány évben az emberek folyton meglepődtek, amikor rájöttek, hogy mivel foglalkozik. Nem tudta pontosan megmondtani, mikor következett be a változás. Egyszer csak azt vette észre, hogy az emberek idegesek lettek a közelében.)
162
Amikor Archie felért a verandára, leült a legfelső lépcsőfokra, és nekitámaszkodott a szögletes oszlopnak, alig egy méterre onnan, ahol Reston az ajtó fölé hajolt. Az oszlopot és végig a korlátot egy öreg lilaakác futotta be, még levelek nélkül, de ágai olyan vastagok voltak, mint egy ember csuklója. – Olvasta a Lolitát? – kérdezte Archie. Reston bemártotta az ecsetet a fehér festékbe, és végighúzta az ajtón. A sűrű, átható festékszag minden más érzékelést háttérbe szorított. – Ki maga? – kérdezte Reston. Archie elővette a jelvényét, és maga elé tartotta. – Sheridan nyomozó vagyok. Egy volt tanítványa, Susan Ward ügyében szeretnék néhány kérdést feltenni. Reston felpillantott a jelvényre. A rendőrjelvényeket soha senki nem nézte meg közelről. – Azt állította, hogy viszonyunk volt – mondta. – Igen. Reston sóhajtott, és kicsit arrébb állt, ahonnan szeme pont egy szintben volt az ajtó felületével. Újabb adag festéket kent rá, gyors mozdulattal először egy foltban, aztán elkenve a fán. – Ez most hivatalos kérdés? – Rendőrnyomozó vagyok – felelte Archie. – Nincs olyan, hogy nem hivatalosan dolgozom. – Susan össze van zavarva. – Na ne. Kis patakban megfolyt a festék, és Reston elsimította az ecsettel, amíg tökéletesen el nem kente. – Hallott az apjáról? Akkor halt meg, amikor Susan elsős volt. Rettentő nehéz volt neki. Én pedig próbáltam kedves lenni hozzá. És azt hiszem, félreértette az érdeklődésemet. – Elkomorodott. – A fejében továbbszőtte. – Azt mondja, hogy soha nem volt szexuális kapcsolatuk? – mondta erre Archie. Reston kifújta a levegőt. Egy percre elnézett az udvar fölött. Aztán gondosan letette az ecsetet a festékesbödön tetejére. Az edény a Herald egy példányán állt, és az ecset nedves vége az újság egyik sarka fölé nyúlt, ahonnan vékony szálban csorgott a festék a lapra, és ott kis tócsában összegyűlt. Archie felé fordult. – Megcsókoltam, oké? – Bánatosan megrázta a fejét. – Egyszer. Ez is hiba volt részemről. Soha többé nem hagytam, hogy megtörténjen. Amikor visszautasítottam, akkor azt kezdte terjeszteni, hogy egy másik diákkal van viszonyom. Akár ki is rúghattak volna. De semmi alapja nem volt. Soha nem volt hivatalos vizsgálat, mert mindenki tudta, hogy mese az egész. Susan egyszerűen csak – kezével mintegy a levegőben kereste a megfelelő szót – össze volt kavarva. Teljesen beletébolyodott az apja halálába, és így vezette le. De én azért mindig is kedveltem. Elbűvölő, dühös, tehetséges kölyök volt. Megértettem, hogy milyen fájdalom érte. És minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek rajta. – Milyen hihetetlen nagylelkűség magától – mondta erre Archie.
163
– Jó tanár vagyok. Ha ez bármit is jelent. – Megengedett magának egy keserű kis félmosolyt. – És manapság ez nem sokat jelent. – Megcsókolta valaha Lee Robinsont is? – kérdezte Archie. Reston hátralépett, szája tátva maradt. – Jesszus, dehogy. Alig ismertem. Technikai főpróbát tartottam, amikor eltűnt. Mindent igazoltak már. Archie magában bólintott. – Akkor oké. – Aggodalmas mosollyal nézett Restonra. – Kaphatnék egy pohár vizet? – Nem túl eredeti módszer volt arra, hogy megpróbáljon bejutni, de ha Reston nemet mond, az legalább arra utalna, hogy valami rejtegetnivalója van. Reston egy pillanatig Archie-ra meredt. – Oké. – Azzal felállt, lesöpört valami szemetet festékfoltos nadrágjáról, néhányszor megtörölte lábát a bejárati ajtó előtti lábtörlőn, és intett Archie-nak, hogy kövesse. Beléptek a házba, és Reston átvezette Archie-t egy kis gardróbon, majd keresztül a nappalin, be a konyhába. Archie számára az volt a legszembetűnőbb, hogy milyen mértékben rendezett minden. Sehol semmi rendetlenség. Minden a maga helyén. A felületeken nyoma sem volt hulladéknak. A mosogatóban egy darab edény sem volt. – Volt valaha nős? – kérdezte Archie. Reston kivett egy poharat a konyhaszekrényből, és a mosogatónál megtöltötte vízzel. A mosogató fölött egy szőke bombázó bekeretezett képe függött. – Elhagyott. Magával vitte mindenemet – felelte, és odanyújtotta Archie-nak a pohár vizet. Archie ivott egy kortyot. – Barátnő? – Jelenleg nincs. A legutóbbi kapcsolatomnak váratlanul lett vége. – Meggyilkolta? – Ezt most viccnek szánta? Archie még egyet kortyolt. – Nem. – Kiitta a poharat, és visszaadta Restonnak, aki azonnal elöblítette, és betette a mosogatógépbe. Archie észrevette, hogy a konyha túlsó oldalán egy másik szőke bombázó képe függött. A képen a nő falatnyi sortot viselt szűk blúzzal, és lehetetlenül magas sarkú cipőben állt, hátradőlve, égőpiros ajkán kacér mosollyal. – Látom, kedveli a szőkéket – jegyezte meg Archie. – Az ég szerelmére – mondta Reston, és kezével idegesen a hajába túrt. – Mit akar tőlem? Tanár vagyok. Válaszoltam a kérdéseire. Már két másik zsaru is kihallgatott. Beengedtem a lakásomba. – Panaszos tekintettel Archie-ra nézett. – Most le fog tartóztatni? – Nem. Reston csípőre tette a kezét. – Akkor meg menjen a fenébe, és hagyjon békén. – Rendben – felelte Archie, és elindult vissza a veranda felé.
164
Ahogy keresztülment a házon, mögötte egy lépéssel Reston, Archie valami kulcs után kutatott, ami elvezetné az igazsághoz, ami bepillantást engedne ebbe az emberbe. A ház százéves volt, de a század közepének stílusában volt berendezve. Az eredeti csillárok helyére modern krómcsillárok kerültek, amelyek pont annyira tűntek retrónak, mint futurisztikusnak. Az ebédlőbútor úgy nézett ki, mintha vastag műanyagból készült volna. Az asztalon egy csokor nárcisz egy kerek vörös vázában. Archie nem tudta megállapítani, hogy a bútorok drágák voltak-e, vagy az egész egy dobozban érkezett az Ikeából. De annyit tudott, hogy minden stílusos volt. A nappali már nem volt ennyire tökéletes fotótéma. Az aranyszínű kanapét egy régiségkereskedésben találhatták. Alsó szegélyén az aranyszalag-rojtozás helyenként levált, és még nem hozták rendbe. Egy rózsaszín kordbársony szék meg egy dívány állt egy modern lámpa mellett. Mintha valaki felajánlotta volna Restonnak, hogy átrendezi a lakást, de aztán összevesztek. Persze így is sokkal szebb volt, mint Archie nyomorúságos bérelt lakása. A szobában még megvoltak az eredeti beépített szekrények. Archie tekintete végigfutott a könyvespolcokon. Csak néhány könyv volt, mind tökéletesen rendezett sorban, egymás mellett. De azt a gerincet Archie bárhol megismerte volna. Az utolsó áldozatét. Ez persze nem jelentett semmit. Rengeteg embernek megvolt a könyv. – Nézze – mondta Reston. – Susannek hihetetlenül kusza kapcsolatai voltak az iskolában. Szóval még az is lehet, hogy egy tanárral is viszonya volt. Teljes mértékben lehetséges. Én csak azt mondom, hogy az a tanár nem én voltam. – Oké – válaszolta Archie szórakozottan. – Akkor nem maga volt. – Most hová? – kérdezte a taxis, amikor Archie visszaült a kocsiba. – Várjon itt – felelte Archie. A taxi elvileg nemdohányzó volt, de csak úgy bűzlött az állott cigarettaszagtól meg a fenyőillatú légfrissítőtől. Soha senki nem tartotta be a szabályokat. Archie elővette a mobilját, és felhívta Claire-t. – Szeretném, ha újra ellenőriznétek Reston alibijét. És megfigyelést is kérek rá – mondta. – És amikor megfigyelésről beszélek, akkor az azt jelenti, hogy minden bejáratot figyeljen valaki. – Hunyorítva felnézett Reston akáccal befuttatott bájos házára. – Azt is tudni akarom, ha csak eszébe jut, hogy elmenjen otthonról. – Kiküldőm Heilt és Flannigant. – Remek – mondta Archie, és hátradőlt a taxi ragacsos PVC-vel bevont ülésén. – Itt várok. Már besötétedett, mire Archie hazaért. Továbbra sem volt üzenete. Úgy döntött, hogy nem iszik több kávét, helyette inkább egy sört ivott. Susan hazudott volna? Nem. Talán meggyőzte magát, hogy a meséje igaz? Lehet. Akárhogy is, Gretchen észrevette. Archie valamiféle vigaszt talált abban a tényben, hogy Gretchen bárkin átlátott. Tehát nem ő volt az, aki eredendően gyenge volt. Rámeredt Gloria Juarez vidám arcára. Még egy rejtély megoldódott; legalább ezzel is előbbre voltak. Megérintette a homlokát, aztán hátralépett a hálószoba falától, ahová az imént feltűzte a fényképet. A hálószoba falán negyvenkét darab fénykép volt, negyvenkét gyilkosság áldozata, negyvenkét család, akik már választ kaptak. Igazolványképekről, csalá-
165
di pillanatfelvételekről, iskolai tablóképekről néztek vissza rá. Kísérteties, hátborzongató látvány volt, és ezt Archie is jól tudta. De nem érdekelte. Szüksége volt arra, hogy mindet lássa, hogy megindokolja önmagának, miért jár abba a börtönbe hétről hétre. Vagy ez, vagy be kellett volna vallania, hogy Gretchen vonzereje valami egészen más jellegű volt. Valami sokkal felkavaróbb. Archie feje csak úgy lüktetett, teste pedig súlyosnak és fáradtnak tűnt. De vasárnap este volt, tehát hamarosan kezdődött a hét, lányok mennek majd iskolába, és ez azt jelentette, hogy a gyilkosuk is lesben fog állni. Az öltözőasztalra kiöntötte a gyógyszeres doboz tartalmát, és fajtánként sorba állította a tablettákat. Aztán levette az ingét, atlétáját, nadrágját, míg végül meztelenül ült az ágy szélén. Az asztal fölött nagy, négyszögletes tükör lógott, amiben deréktól felfelé látta magát. A hegek, melyek olyan sokáig kegyetlen halványbordó színben játszottak, mostanra áttetsző fehérré halványultak. Már szinte kezdett úgy gondolni rájuk, mint testének szerves részeire. Hagyta, hogy keze megkeresse a szívet, ahol a kidudorodó szövet érzékeny volt az ujjbegyei alatt, és egészen a combjáig beleborzongott. Hátradőlt az ágyon, és hagyta, hogy elárassza Gretchen illatának emléke. Orgonaillat. Gretchen lehelete az arcán. Az érintése. Archie keze lejjebb vándorolt. Rettentő sokáig ellenállt. Amíg Debbie-vel külön nem költöztek. Aztán már egyedül volt. És csak Gretchenre tudott gondolni. Minden alkalommal, amikor lehunyta a szemét, ott volt ez a kísérteties jelenség, őt kívánta, és közben olyan gyönyörű volt, hogy elállt tőle a lélegzete. Amíg egy napon végül feladta a küzdelmet, és gondolatban magához ölelte, magára vonta. Tudta, hogy rossz, amit tesz. Hogy ez valójában betegség. Hogy segítségre lenne szüksége. De már túl volt azon az állapoton, amin segíteni lehetett volna. Akkor meg mit számított? Úgysem volt valóságos. A pirulák az öltözőasztalról vigyorogtak rá. Ahhoz nem voltak elegen, hogy megöljék. De a fürdőszobában elegendő volt belőlük. Néha éjjel szeretett erre gondolni. Bármilyen sovány vigasz volt is.
166
34
Susan egész éjjel a fogát csikorgatta. Abban a pillanatban érezte, amint felébredt, mert alig tudta megmozdítani az állkapcsát, vagy kinyitni a száját, és a fogai úgy sajogtak, mintha egész éjjel zúzott követ rágott volna. Egy melegítőpárnát tartott az arcához, míg végre elgyötört izmai lassan ellazultak, és arcában kezdett alábbhagyni a fájdalom. De a forróságtól a bőre úgy kipirult, mintha kidörzsölte volna, vagy leégett volna a napon. Kint még éppen csak kezdett világosodni, és az újság előrejelzésén hosszú sorban sárga napocskák mosolyogtak kis kék négyzetekben. Így is volt, ha a stúdiólakás üvegfalán túlra pillantott, akkor apró kék foszlányok villantak meg a Pearl negyed tégla-, üveg-, kő- és acélkontúrjai mögött. Susant mindez nem hatotta meg. Az emberek nem értékelték az esőt, csak mikor már elállt. Leült az ágyára, és figyelte a gyalogosakat, ahogy papír kávéspoharaikkal bajlódtak odalent. Dolgoznia kellett volna. A következő cikket másnap kellett leadnia. De a digitális diktafon, amit Archie visszaszerzett neki, még mindig ott hevert az éjjeliszekrényén, és még mindig nem hallgatta vissza a Gretchen Lowell-lel való találkozás felvételét. Már a gondolattól úgy érezte, hogy csomóba ugrik a gyomra. Claire pontosan reggel nyolckor becsöngetett. Mellette ott állt Anne Boyd. A szokatlanul meleg előrejelzés ellenére Susan az általa tévézsaru-szerelésnek tartott ruhát viselte: fekete nadrágot, ropogósra vasalt fekete legombolt nyakú inget, és egy hamisítatlan rozsdabarna viharkabátot. Nem érdekelte, hogy tizennyolc fok lesz; csak azért is azt a kabátot vette fel. Claire, szokásához híven, úgy nézett ki, mintha épp most jött volna le egy hegyről, Anne pedig zebracsíkos blúzban, fekete nadrágban, valamint leopárdmintás csizmában volt, és mindkét csuklójára vagy tucatnyi arany karperecet zsúfolt. – Gyönyörű a csizmád – szólalt meg Susan. – Persze – mondta erre Claire sóhajtva. – Ti ketten remekül ki fogtok jönni. – Bemutatta Anne-t és Susant egymásnak, és a három nő elindult lefelé a lépcsőn arra, ahol Claire hivatali Chevy Caprice-e parkolt. Az volt a terv, hogy ellenőrzik a város mind a tíz állami középiskolájának biztonságát. Sok szülő otthon tartotta a lányát; minden diákot arra biztattak, hogy ne gyalog menjen az iskolába vagy haza, vagy ha mégis, akkor se egyedül. Az egész város vibrált a feszültségtől. Ez olyannyira tapintható volt, hogy Susan úgy érezte, az emberek már szinte azt várják, kapjanak el még egy lányt, hogy aztán nézhessék a sztorit a híradóban. Egy jó emberrablás meg gyilkosság
167
kiváló televíziós szórakozást jelentett mindaddig, amíg fel nem tűnt valami még izgalmasabb szenzáció. Először a Roosevelt Középiskolához mentek. Claire-nél volt egy papírpohár kávé a Susan háza melletti kávézóból, és a mogyorós aroma úgy betöltötte a kocsit, hogy Susannek összefutott a nyál a szájában. Elővette a jegyzetfüzetét, és az ölébe tette. Utált a hátsó ülésen utazni. Olyan volt, mintha még mindig gyerek volna. Kikapcsolta a biztonsági övét, hogy előre tudjon hajolni a két ülés között, és közvetlenebbül tehesse fel a kérdéseket. – No-no-no – korholta Claire. – Biztonsági öv. Susan mélyet sóhajtott, hátradőlt a helyén, és újra becsatolta az övet. Az első ülések világoskék textillel voltak kárpitozva, de a hátsó ülést sötétkék műbőr borította. Azt könnyebb letakarítani, ha az utas elhányja magát. – Szóval ez a fickó – szólt Anne-hez –, szerinted elmebajos, vagy mi? – A szakmai véleményemet kérdezed? – felelte Anne, és kinézett az ablakon. – Azt hiszem, lehet néhány problémája. – Meg fog ölni még egy lányt? – kérdezte Susan. Anne megfordult, hogy Susan szemébe tudjon nézni; arckifejezése szkeptikus volt. – Miért állna meg? A Roosevelt nagy téglaépület volt, fehér oszlopokkal, félhektárnyi zöld gyeppel és harangtoronnyal. Egy kicsit hasonlított a Monticellóra, Thomas Jefferson saját tervezésű házára. Az iskola előtt három járőr kocsi állt az utcán. – Ezt kellett volna Jeffersonnak nevezni – tréfálkozott Susan. Claire égnek emelte a tekintetét. – Megnézek egy-két dolgot – közölte. – Ti itt akartok maradni? Susan meglátta a lehetőséget, hogy így négyszemközt maradhat Anne-nel, és kapva kapott az alkalmon. – Persze – felelte. Kicsatolta a biztonsági övét, és előrehajolt a két első ülés között, míg végül alig néhány centire volt Anne-től. Claire kiszállt, és odament az egyik járőrkocsihoz. – Szóval szerinted valamelyik iskolában dolgozik a pasas? – kérdezte Susan Anne-től. Anne kibányászott hatalmas táskájából egy Cola Lightot, és kinyitotta. A ragacsos barna folyadék, öt centi átmérőjű körben, vékony sugárban kispriccelt. – Nem tudom. – Susanra pillantott. – És ne gyere nekem a diétás kólával. Én is tudom. Csak napi egyet iszom. Hogy beinduljon a reggel. – Szerintem a langyos Cola Light kifejezetten finom – hazudta Susan. Aztán tovább nyomult. – És szereted a profilozást? – Aha. – Anne elmosolyodott, és kortyolt egyet a kólából. – Általában jó is vagyok benne. És minden munkanap más. – Hogy kerültél ebbe a szakmába? – Orvosi egyetemre jártam. Gyerekgyógyász akartam lenni. Úgy gondoltam, azok olyan jó fejek. Mindig ők voltak a legkedvesebb dokik a kórházban. Semmi egó. Nem is a pénzért csinálták. – Szóval azért akartál gyerekorvos lenni, hogy a többi gyerekorvossal lóghassál? – kérdezte Susan.
168
Anne elnevette magát, a karperecei csak úgy csilingeltek. – Lényegében. – Fejét hátradöntötte a fejtámlán, és elgondolkodva Susanre nézett. – A gyerekgyógyászati gyakorlatom első napján lymphomát diagnosztizáltam egy kislánynál. Negyedik stádiumban. Hétéves volt. Abszolút imádnivaló. Azok közé a gyerekek közé tartozott, akiknek a lelke már öreg, tudod? Teljesen összeomlottam, és ezt úgy értem, hogy a fürdőszobában-bőgős összeomlásig. – Anne egy percig csendben maradt, és gondolataiba merült. Susan hallotta, ahogy halkan pezseg az üdítője. Aztán Anne megvonta a vállát. – Ezért úgy döntöttem, hogy inkább a pszichiátriával próbálkozom. A férjem családja Virginiában lakik. Ő ott kapott munkát, és nekem is kellett valami, Quanticóban pedig épp nőket akartak kiképezni a fekete mágiára. Aztán kiderült, hogy nem is csinálom olyan rosszul. – Elég fura, hogy a profilozásnál kötöttél ki, ha a haláltól akartad távol tartani magad. – Nem a haláltól – felelte Anne. Megnyalta a hüvelykujját, és megdörgölt egy apró foltot fekete nadrágján, ahová az üdítő kispriccelt. – A szánalomtól. – Felnézett, és fejét a kocsi ablaka felé fordította. Mellettük épp elszáguldott egy kölyök gördeszkán. Anne visszafordult Susanhez. – Azok az áldozatok, akikkel itt dolgozunk, már halottak. Mi pedig mindent elkövetünk, ami csak tőlünk telik, hogy megakadályozzuk a további haláleseteket. Gyilkosokat kapunk el. És irántuk semmiféle szánalmat nem érzek. Susan Gretchen Lowellre gondolt. – Mi vesz rá valakit, hogy ilyesmire vetemedjen? – Készítettek egy felmérést olyan elítéltek körében, akik betöréses rablás miatt ültek. Mindegyiknek ugyanazt a kérdést tették fel: „Ha választhatna, melyikkel találná magát inkább szemközt, egy kutyával, vagy egy felvegyverzett emberrel?” Tudod, mit mondott a többségük? – Anne lassan körbeforgatta az üdítősdobozt a tenyerén. – A felfegyverzett embert. Mert a kutya nem tétovázna. A kutya szét fogja tépni a torkodat. Minden esetben. De tízből nyolc alkalommal ki lehet csavarni a fegyvert az ember kezéből, vagy egyszerűen kisétálni a házból. Tudod, miért? – Mert nagyon nehéz rálőni egy emberre. Anne fekete szeme csak úgy szikrázott. – Pontosan. És a mi emberünkben ez az, ami elromlott. Nem hiszem, hogy valamelyik oktatási intézményben dolgozik. Remélem, hogy igen. Mert ha igen, akkor elkapjuk. Ha nem, akkor fogalmam sincs. – De hogy romlik el az ilyesmi? Anne kicsit felemelte az üdítősdobozt, mintha pohárköszöntőt mondana. – Születés, neveltetés, a kettő együtt. Amit csak akarsz. Susan a térdére kulcsolta a kezét, és még közelebb hajolt. – De van olyan, hogy más rontja el az embert, nem igaz? Mint ahogy Gretchen Lowell tette. Hogy csinálta? Hogy vett rá másokat, hogy öljenek a kedvéért? – Az a nő a manipuláció nagymestere. Gyakran előfordul ez a pszichopatáknál. Ráadásul különösen sérülékeny férfiakat választott.
169
– Aztán megkínozta őket? – Nem – felelte Anne. – Ennél sokkal bombabiztosabb volt a módszere. A szex. Hirtelen Claire jelent meg a kocsi ajtajánál. Arca lángvörösen égett. – A rohadék tegnap éjjel megint elkapott egy lányt.
170
35
Addy Jackson családja kétszintes vályogházban lakott egy teraszos domboldalon, Portland délkeleti részén, egy forgalmas utca sarkán. A ház rózsaszínre volt festve, vörös cseréptetővel, és pont olyan furcsán nézett ki a szecessziós stílusú házak szomszédságában, mint amennyire nem illettek ide a rendőrautók, amelyek most körülvették. Susan egy fényes fekete helikoptert is észrevett, amely máris a fejük felett körözött, oldalán a Channel 12 híradó lógójával. Claire kettesével vette a betonlépcsőt, mely cikcakkban vezetett fel a domboldalban egészen a házig, őt követte Anne, és végül Susan. Már most túl meleg volt a viharkabáthoz, de továbbra sem vette le, hogy így keze ügyében tarthassa a noteszét a kabát egyik mély zsebében. Így is felkavarodott a gyomra attól a gondolattól, hogy mindjárt besétál egy friss családi tragédia helyszínére, és nem akarta tovább rontani az érzését azzal, hogy mindehhez egy riporternoteszt is a kezében tart, ami messziről kiabálja, hogy Helló, a médiától vagyok, és azért jöttem, hogy visszaéljek a helyzettel. Komoly újságíró vagyok, mondta magának, hogy megpróbálja enyhíteni fokozódó kínos érzését. Komoly. Újságíró. A ház tömve volt rendőrökkel. Susan észrevette Archie-t, amint a nappaliban fél térdre ereszkedve beszél egy összetört házaspárral, akik egymás kezét fogva ültek egy aprócska kanapén. Úgy néztek rá, mintha ő volna az egyetlen ember a világon, mintha ő még meg tudná őket menteni. Susannek eszébe jutott, hogy anyja ugyanezzel a pillantással nézett apja onkológusára. De a helyzet ott is végzetes volt. Elfordította a tekintetét. A szoba gyönyörű volt, a bútorok spanyol missziós stílusúak, és körülöttük csupa festett üveg, meg ékszer tónusú dekorbársony. Valaki aprólékos munkával letisztította és újralakkozta a fa díszlécet, ami az egész szobán körbement, a beépített beugrókban és az íves ajtók fölött. Amikor Susan megint Archie-ra pillantott, a férfi épp mondott valamit a szülőknek, könnyedén megérintette az anya karját, aztán felállt, és odament a bejárathoz. – Ma reggelre tűnt el – mondta, szinte suttogva. – Utoljára tegnap este tíz körül látták. A hálószoba ablaka be van törve. A szülők nem hallottak semmit. Az ő szobájuk az emeleten van. Semmi nem hiányzik, csak a lány. A bűnügyi helyszínelők épp bent vannak. Susannek feltűnt, hogy Archie jobban nézett ki, mint az előző nap, sokkal elevenebb volt. Ez jó jelnek számított. Majd eszébe jutott, amit Debbie mondott korábban, hogy Archie milyen jól aludt azután, hogy hazaért Gretchentől. – Honnan tudhatta, hogy melyik a lány szobája? – kérdezte Claire.
171
Egy helyszínelő-kabátos rendőr ment el mellettük, és Archie odébb állt, hogy utat engedjen neki. – Nem volt behúzva a függöny. A lány bent volt a szobában tegnap este, és a leckéjét írta, ezért égett a lámpa. Talán a fickó figyelte. Vagy talán ismerte. – Biztos, hogy a mi emberünk? – kérdezte Anne, és arckifejezése kemény volt. – Nem illik a képbe. Archie intett nekik, hogy kövessék az étkezőbe, ahol a falról levett egy bekeretezett fényképet, és Anne kezébe adta. A kép egy kamasz lányt ábrázolt, barna hajjal és távol ülő szemmel. – Jesszus – mondta Claire alig hallhatóan. – De miért változtatna a módszerén? – tűnődött Anne. – Abban bíztam, hogy ezt majd tőled megtudom – felelte Archie. – Az iskoláknál túl szigorú az ellenőrzés – találgatott Anne. – Aggódik, hogy nem tud majd közel férkőzni az áldozataihoz. Talán követte a lányt hazáig. De ez akkor is nagyon kockázatosnak tűnik. Ezek szerint pánikba esett. Mindent összevetve ez jó hír. Azt jelenti, hogy egyre kevésbé óvatos. Kezdünk közeledni hozzá. Susan kissé hátradőlt, és az előszoba ajtaján át benézett a nappaliba, ahol még mindig ott ültek a szülők a kanapén, mozdulatlanul, velük szemben egy díványon pedig egy másik nyomozó kuporgott, kezében jegyzetfüzettel. – Melyik iskolába járt? – kérdezte Claire. Archie Susan felé biccentett. – Az ő alma materébe. – A Clevelandbe? – szólt közbe Susan, és érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul. Ekkor rettenetes erővel öntötte el a bizonyosság, hogy Archie felkereste Pault. Hát persze. – Csak nem gondolja, hogy… – Nem Reston volt – mondta Archie. – Este hattól megfigyelés alatt van. El se hagyta a házát. Susan állkapcsa újra megfájdult. Archie megfigyelés alá helyezte Pault, meggyanúsította az ő drámai jelenete alapján, amit a börtönben adott elő. Gondolatban megrugdosta magát, amiért nem tudta tartani azt a nagy száját. Nem lett volna szabad hagynia, hogy Gretchen kiborítsa. Még csak a sztorit sem lett volna szabad vállalnia. Most már nem lehetett megállítani mindazt, amit ő indított el. – Figyelteti Pault? Annak alapján, amit tegnap mondtam? – E percben jobban illik a profilba, mint bárki más. Attól a csalhatatlan képességétől eltekintve, hogy a bűncselekmények idejére mindig van alibije. – Archie Claire felé fordult. – Ellenőrizd, hogy mi a helyzet Evan Kenttel. Aztán hívd fel a Clevelandet. Tudd meg, hogy nem jelent-e meg ma valaki tetőtől talpig vérbe borulva, vagy esetleg símaszkban. – Halványan elmosolyodott. – Vagy, tudod, történt-e bármi rendkívüli. Claire bólintott, derékszíjáról lecsatolta a mobilját, és kilépett a házból, hogy telefonáljon. Susan lopva még egy pillantást vetett Archie-ra. – Elment Paulhoz – mondta. Archie hangos csattanással becsukta a tollát, és a kabátzsebébe tette.
172
– Persze – felelte. – Mit gondolt, mit fogok csinálni? – És mit mondott? – Tagadta. Susan érezte, hogy az arca elvörösödik. – Akkor jó – felelte, és hangja épp csak egy leheletnyit csuklott el. – Védi magát. Az jó. – Aztán még hozzátette: – Mondtam, hogy le fogja tagadni. Claire újra felbukkant. – Kent otthon van. De Dan McCallum ma nem jelent meg a Clevelandben. Archie az órájára nézett. – Mennyire van késésben? – kérdezte. – Mr. McCallum? – szólt közbe Susan. – Ki van zárva. Claire mintha nem is hallotta volna. – Az első órája tíz perce kezdődött. Nem jelentett beteget, csak simán nem érkezett meg. Az iskola odatelefonált a lakására, és senki nem veszi fel a kagylót. – Úgy érzem, ez gyanúsan hangzik – mondta Archie.
173
36
Archie olyan erősen kopogott McCallum 1950-es években épült bungalója ajtaján, hogy már azt hitte, felrepednek az ujjai. A ház aprócska, földszintes, vörös tégla épület volt, mely terjedelmes és igen alaposan gondozott pázsit közepén állt. A ház elejéhez épített széles betontornáchoz vezető kővel kirakott ösvényt egy sor rózsabokor szegélyezte, melyek a téli metszés után most kezdtek újra kilombosodni. Az ajtó az egyéniség elszigetelt jeleként fényes vörösre volt festve. A csengőt, mely ránézésre nem sokkal azután mehetett tönkre, hogy a ház megépült, egy darabka megviselt szigetelőszalaggal ragasztották le. A hétfői Oregon Herald még érintetlenül hevert az ajtó előtt nejlonborítójában. – Dan? – kiabált be Archie. Aztán újra kopogott. Az ajtón volt egy nagy üvegablak, de függöny takarta, és Archie a ház belsejéből csupán egy keskeny sávnyit látott. Két ujjával intett a Hardy fiúknak, hogy kerüljék meg a házat, és menjenek a hátsó ajtóhoz. Henry valamivel hátrébb, a lépcsőn állt. Claire pedig Archie mellett. Susan, akin ezúttal sárga mellény pompázott, hátán fekete betűkkel a PATTANJ FEL! felirattal, Claire mellé ékelte be magát. Archie intett Susannek, hogy álljon hátrébb, amit a lány meg is tett. Aztán Archie előhúzta a fegyverét, és újra kopogott. – Dan, itt a rendőrség. Nyissa ki! – Semmi. Megpróbálta kinyitni az ajtót. Zárva volt. Egy szürke cirmos macska jelent meg a verandán, és átdörgölőzött Archie két lába között. – Helló, gyönyörűségem – mondta Archie. Aztán észrevette a halvány mancsnyomokat, melyeket a cirmos hagyott maga mögött. Letérdelt, és megszemlélte őket: halványpirosan ütöttek el a tornác fényes méregzöld festésétől. – Vér – mondta Claire-nek. – Kinyitod? Felállt, és hátralépett, ahogy Claire, arcát a könyökével eltakarva, keményen rávert az ajtó kisablakára fegyvere agyával. Az ablak elrepedt, és öt darabra tört, melyek kicsúszva a keretből beestek a padlóra, ahol robbanásszerű hang kíséretében szilánkokra törtek. Abban a pillanatban, hogy betört az üveg, megcsapta őket a halál szaga. Mindannyian felismerték. Archie benyúlt, és kinyitotta az ajtót. Aztán szélesre tárta, és felemelte a pisztolyát. Egy Smith & Wesson 38-as Specialt hordott magával. Az automatáknál jobban szerette a revolvereket. Megbízhatóak voltak, és sokkal kevesebbet kellett velük foglalkozni. Archie nem szerette a fegyvereket. A lőtéren kívül eddig még soha nem is kellett használnia a sajátját. És nem akarta szabadidejének felét a konyhaasztalnál tölteni a szolgálati fegyvere tisztításával. De egy 38-as nem
174
volt olyan erős, mint egy kilenc milliméteres, és Archie hirtelen úgy érezte, hogy megingott a hűsége. – Dan – kiáltott be. – Itt a rendőrség. A lakásban van? Bejövünk. – Semmi. A bejárati ajtó a nappaliba nyílt, ahonnan a konyhába lehetett jutni. Archie látta a mancsnyomokat, melyek keresztbe-kasul behálózták a linóleumot. Susan felé fordult. – Maradjon itt – mondta a legparancsolóbb hangján. Aztán intett Claire-nek és Henrynek. – Készen álltok? – Mindketten bólintottak. Belépett. Archie imádta munkájának ezt a részét. Az összes gyógyszere együttvéve sem tudott versenyre kelni az adrenalin meg az endorphinok természetes hullámával. Teste csak úgy duzzadt az energiától. Szívverése és lélegzetvétele felgyorsult; izmai megfeszültek. Soha nem volt ilyen éber. Lépésről lépésre haladt a házban, és minden egyes részletet elraktározott. A nappali hátsó falát könyvespolcok borították. A polcok tömve voltak könyvekkel meg más tárgyakkal – régi kávéscsészék, papírok mindenütt, és láthatóan postai küldeményeket is begyömöszöltek a zugokba. Négy különböző eredetű és a zöld különféle árnyalataiban pompázó összehajtható szék állt egy négyszögletes dohányzóasztal körül, amit vastagon beborítottak az újságok. Az egyik falon hajókról készült, bekeretezett ceruzarajzok függtek, egyik a másik fölött. Archie az előszobában haladt, hátával a falnak, mögötte pedig Claire ment olyan szorosan, hogy a lélegzetét is hallotta. Henry Claire után jött. Archie újra elkiáltotta magát. – Dan? Itt a rendőrség! – De semmi. Felemelt revolverrel befordult az ajtón, és azonnal meglátta a véres mancsnyomok forrását. Dan McCallum arcra borulva a tölgyfa konyhaasztalon feküdt, feje sűrű vértócsában nyugodott. Egyik keze keresztben átnyúlt az asztalon; a másik könyékben be volt hajtva, és a pisztoly még mindig a kezében volt. Nyitott szemmel Archie felé nézett, de nem fért hozzá kétség, hogy az éjszaka nagyobb részében már halott volt. – A rohadt életbe – sóhajtott Archie. Pisztolyát visszatette a tokjába, ujjait átfonta a nyaka mögött, és tett egy kis kört, miközben próbálta kiengedni magából a csalódottságot. Ha McCallum volt a gyilkosuk, akkor a dolog befejeződött. De hol a lány? Visszaugrott a jelenbe. – Jelentsd be – szólt Claire-nek. Hallotta, ahogy mögötte Claire a rádión beszél, miközben közelebb ment a holttesthez. Óvatosan, nehogy belelépjen a padlón összegyűlt vértócsába, leguggolt a test mellé. Archie azonnal felismerte a McCallum kezében tartott pisztolyt. Egy 38-as volt. Ilyen agysérüléssel a szív még akár két percig is doboghatott, ami megmagyarázta a bőséges vérzést. Archie egyszer egy olyan férfi holttestére talált rá, aki ököllel belevágott egy üvegablakba, miután összeveszett a feleségével. A karjában elvágott egy ütőeret, és azért vérzett el, mert a felesége kiviharzott a házból, ő pedig túl büszke volt ahhoz, hogy mentőt hívjon. Amikor elvágta az artériát, a vér széles ívben spriccelt át a konyhán, és folyamatosan lüktetett ki a testéből annak ellenére, hogy több konyharuhával is próbálta elszorítani. A felesége másnap reggel jött
175
haza, és hívta a 911-et. Amikor Archie odaért, a férfit egy konyhaszekrénynek dőlve találta, holtan. Vér borította a sárga konyhafüggönyt, meg a fehér falakat és a konyhakövet is. Archie addig soha nem gondolta volna, hogy egy emberi testből ennyi vér tud kifolyni. Ez egy másik konyha. Archie közel hajolt, hogy a szájnál megvizsgálja a bemeneti sebhely torkolatlenyomatát, a fej hátsó részén pedig a kimeneti nyílást. Egy 38-as egyenesen keresztülmegy a koponyán, míg egy 22-es még egy ideig pattogna odabent. McCallum világosbarna szeme üveges tekintettel nézett a semmibe, kitágult pupillával, és a szemhéj teljesen kimerevedve húzódott hátra. Állkapcsa is szorosra záródott, amitől szája helytelenítő fintorba torzult. Arcbőrét már lilásra színezték a hullafoltok, mintha egy nehéz összecsapás után hajtotta volna pihenőre a fejét. Piros melegítőnadrágot viselt, és talán Cleveland Warriors-pulóvert. Lábán csak fehér sportzokni volt, amit lábujjánál átáztatott a vér. Az asztalon nem volt kávéscsésze. Archie pillantása visszatért a testre. A mancsnyomok mutatták, ahol a macska keresztülsétált az asztalon, és finom, szürke macskaszőrrel beszórt vért hagyott maga után. McCallum bal halántékánál a barna haj le volt simítva és nedvesnek tűnt, ahol valószínűleg a macska megnyalogatta. Szegény jószág. Archie követte a mancsnyomokat az asztaltól a hátsó ajtón levő kis csapóajtóhoz. Felállt. Nem ment már olyan könnyen az egész, mint valaha. Henry kinyitotta a hátsó ajtót, ahol a Hardy fiúk álltak és vártak Susan Warddal együtt. Arra vártak, hogy mondjon valamit. – Forgassátok fel az egész házat – mondta Archie. – Talán szerencsénk van, és még itt lesz a lány. – De maga sem hitt benne. – És hívjátok fel az állatmenhelyet – tette hozzá. – Valakinek gondjába kell vennie azt a macskát is.
176
37
Susannek úgy tűnt, mintha a város minden rendőre megszállta volna Dan McCallum aprócska házát. Kanárisárga rendőrségi helyszínelő szalag kerítette körbe cikcakkban a kertet, hogy kordában tartsa a bámészkodók folyamatosan növekvő tömegét. A távolban tévériporterek helyezkedtek el, hogy onnan közvetítsék élő tudósításukat. Susan McCallum elülső verandáján ült egy kovácsoltvas padon, és cigarettázott. Mobilját a füléhez szorította, és éppen a helyzetet magyarázta Iannek, amikor megtalálták Kristy Mathers biciklijét. Egy járőr fedezte fel, amikor a garázst kutatta át, ott volt a falnak támasztva, elrejtve egy kék ponyva alá. Sárga lánybicikli, banánüléssel és tönkrement lánccal. A rendőrök összegyűltek körülötte, a fejüket vakarták, és komor képet vágtak, miközben az újságok fotósai egymás után csattogtatták a digitális masináikat, a szomszédok pedig kamerás telefonokkal készítettek pillanatfelvételeket. Susan Addy Jacksonra gondolt, meg arra, hogy vajon hol lehet éppen, és ettől felkavarodott a gyomra. Biztosan halott volt már, félig eltemetve valahol a folyó hordalékában. Charlene Wood a Channel 8-tól a ház előtt állt, háttal Susannek, és élőben tudósított a helyszínről. Susan nem hallotta, hogy mit mond, de el tudta képzelni az olcsó, szenzációhajhász képeket meg a hisztérikus helyi híreket. Az emberiség állapota, legalábbis mostanában így tűnt Susannek, igencsak kilátástalan volt. Egy idő után Archie otthagyta a rendőrök csoportját, és átment oda, ahol Susan ült. – Nem tudósít erről? – kérdezte, és leült mellé a padra. Susan megrázta a fejét. – Ez hír. Ehhez riporter kell. Már el is küldték Parkert. – Felhúzta a térdét a mellkasához, karját átkulcsolta a lába körül, és mélyet szívott a cigarettájából. A PATTANJ FEL! feliratú mellény kis kupacban hevert mellette. – Szóval, öngyilkos lett? – Úgy tűnik. – Nem láttam búcsúlevelet. – A legtöbb öngyilkos nem hagy levelet – mondta Archie. – Meg lenne lepve. – Tényleg? Archie megdörgölte tarkóját az egyik kezével, és kinézett az előkert felé. – Azt hiszem, nehéz eldönteni, hogy mit mondjon az ember. – Pár napja láttam – mondta Susan szomorúan. – A Clevelandben. Archie felvonta a szemöldökét. – Mondott valamit?
177
– Csak pár szót váltottunk, semmi különöset – felelte Susan, és a veranda oldalánál leverte a hamut a cigarettáról. – A bűnügyi helyszínemre hamuzik – jegyezte meg Archie. – Ó, a fenébe – mondta Susan. – Bocsánat. – Azzal a noteszán elnyomta a cigarettát, gondosan becsavarta egy darab papírba, és a csomagot elhelyezte a táskájába. Tisztában volt vele, hogy Archie figyeli, de nem tudott erőt venni magán, hogy ránézzen. Inkább a saját kezét nézte. Az ujján levő kis seb körül a bőr vörös volt, mintha kezdene elfertőződni. – Nem akar rákérdezni? – Mire? – kérdezte Archie. Susan a szájához emelte az ujját, és egy percig szopogatta a sós bőr és bádogízű száradt vér elegyét. – Hogy valóban megtörtént-e. Archie megrázta a fejét, apró, alig észrevehető mozdulattal. – Nem. Természetesen. Lovagiasan állt a dologhoz. Susan azt kívánta, bárcsak ne nyomta volna el a cigarettáját. Valamit csinálni akart a kezeivel. A ballonkabát övszalagjával matatott. – McCallum készítette fel a Tudás Kupa csapatunkat. Az állami forduló előtti nap kiszálltam. Én voltam az egyetlen, akinek volt bármi fogalma a földrajzról. Archie tétovázott egy ideig. – Ez a dolog Restonnal. Jelenteni fogom az iskolában. Az a minimum, hogy nem volna szabad tanítania. Susan összeszedte minden bátorságát. – Hazudtam. Az egészet én találtam ki. Archie szomorúan lehunyta a szemét. – Susan, ne tegye ezt. – Kérem, hagyja békén – könyörgött Susan. – Már így is olyan ostobának érzem magam. Amikor pasikról van szó, egyszerűen totál idióta vagyok. – Archie szemébe nézett. – Bele voltam zúgva. És kitaláltam az egész viszonyt. Csak szerettem volna, ha megtörténik. De nem történt. – Állta a pillantását, és arckifejezése könyörgő volt. – Szóval ne foglalkozzon vele, oké? Komolyan. Totál balfék vagyok. El sem tudja képzelni, mennyire. Archie megrázta a fejét. – Susan… – Én találtam ki – ismételte Susan. Archie mozdulatlanul ült a helyén. – Archie – mondta Susan óvatosan. – Kérem, higgyen nekem. Az egész csak mese volt. Hazudtam. – Minden szót megnyomott, minden egyes szótagot, anynyira akarta, hogy a férfi megértse. – Mindig is hazudós voltam. Archie lassan bólintott. – Oké. Mindent elbaltázott. Nem is akárhogy. Szokás szerint. – Ne aggódjon miattam. Reménytelen eset vagyok. – Susan megpróbált Archie-ra mosolyogni, de érezte, hogy szemét elfutja a könny. Égnek emelte tekin-
178
tetét, és nevetett. – Anyám szerint csak egy rendes fiút kéne találnom, hibrid autóval. Archie láthatóan átgondolta a dolgot. – A jó benzinfogyasztás igen fontos tulajdonság egy esetleges élettársnál. – Óvatosan Susanre mosolygott, aztán visszanézett az udvarra, ahol Charlene Wood éppen befejezte élő közvetítését. – Vissza kell mennem dolgozni, de mindjárt szerzek valakit, aki hazaviszi. – Nem gond. Már hívtam Iant. Archie felállt, aztán visszafordult Susanhez. – Biztos, hogy jól van? Susan hunyorogva felnézett a kék égboltra. – Vajon véget ér valaha ez a napsütés? – Esni fog – felelte Archie. – Mindig esik.
179
38
Archie a hátsó udvarban állt Henryvel és Anne-nel, amikor a polgármester megérkezett egy féloldalnyi kézírásos jegyzettel, készen a sajtótájékoztatóra. Ugyanúgy, mint az előkertben, a ház mögötti részen is szinte tövig volt nyírva a gyep. Komoly elkötelezettség kellett ahhoz, hogy valaki az esős évszakban ilyen mértékben manikűrözött pázsitot tartson. A hátsó sarokban egy kis előregyártott alumíniumfészer állt, melyet már kiürített a rendőrség, és tartalmát felhalmozta körülötte. A birtok határán cédruskerítés futott körbe, tetején rácsozattal. Archie látta, hogy a polgármester észreveszi, és elindul felé. Fekete öltöny és nyakkendő volt rajta, ezüstszínű haja tökéletes frizurába rendezve. Buddy mindig kitűnően adta elő az öltöny-nyakkendős dolgot. Amikor Archie közelébe ért, a polgármester köszönés helyett megkérdezte: – Ez az a fickó? – Úgy tűnik – felelte Archie. Buddy a zakója belső zsebéből kivett egy Ray-Ban napszemüveget, és feltette. – Hol a lány? Archie Anne-re pillantott. – Valószínűleg a folyóban. – A fenébe – mondta a polgármester a foga között. Mély levegőt vett, és néhányszor bólintott, mintha valami olyan lelkesítő beszédre figyelne, amit csak ő hallott. – Oké. Akkor arra helyezzük a hangsúlyt, hogy a fickó többé már nem garázdálkodik szabadon. – Napszemüvegén át Archie-ra nézett. – Szarul nézel ki, Archie. Mosd meg egy kicsit az arcodat, vagy csinálj valamit, mielőtt elkezdjük. Archie mosolyt erőltetett magára. – Igenis. – Fanyar pillantást vetett Henry és Anne felé, aztán bement a házba. McCallum konyhájában megszólalt egy hang: – Maga Sheridan? Archie-nak meg kellett állnia, és néhányszor mély levegőt vennie, hogy hozzászokjon a nehéz szaghoz. – Igen – felelte. Egy fiatal fekete férfi ült a konyhapulton, vállig érő rasztafrizurával, utcai ruhája fölött fehér overallban, miközben a lábát lóbálta, és egy csiptetős mappára jegyzetelt. – Lorenzo Robbins vagyok. – Az igazságügyi orvos szakértőktől?
180
– Igen – felelte. – Figyeljen, ember, csak gondoltam, jó, ha tudja, hogy van egy-két gond ezzel a halottal. – Egy-két gond? – kérdezte Archie. Robbins megvonta a vállát, és leírt valamit a mappájára. – A harmincnyolcas az nem egy kis fegyver – mondta. – Így igaz – felelte Archie lassan. – Van egy rúgása. A központi idegrendszer ilyen jellegű sérüléseinél pedig általában két dolog fordulhat elő. Vagy a fegyver van akár fél méterrel távolabb, vagy a pasasnak hullagörcse lesz, érti, és a keze megmerevedik a fegyver körül. – Ökölbe szorított gumikesztyűs kezét kinyújtotta, azzal demonstrálta mindezt. Archie hátrafordult, és odanézett, ahol McCallum még mindig arcra borulva feküdt az asztalon. A pisztoly nem volt a kezében, hanem már nejlonzacskóba volt csomagolva. – Hullagörcs. Robbins leengedte a kezét. – Aha. Ha a test friss, akkor könnyű megállapítani. A kéz merev. A test nem. De mire én ideértem, már teljesen merev volt az egész test. Talán a hullagörcs tartotta a fegyvert a kezében. Lehetséges. De az az igazság, hogy az ilyen hullagörcs meglehetősen ritka. Inkább a moziban szokott ilyesmit látni az ember. – Akkor ez most mit jelent? – Talán semmit – mondta Robbins. Újra elkezdett írni a mappára. – Szép csőtorkolat-lenyomata van, szóval a fegyver egyértelműen a bőréhez ért, amikor elsütötték. – Még valamit lefirkált. – Másfelől viszont a kezén egyáltalán nincsenek lőpornyomok. A fegyveren vannak. De a kezén nincsenek. Archie odanyúlt, és elkapta Robbins tollát. – Azt mondja, nem öngyilkosság volt? Hogy valaki lelőtte, és aztán a kezébe tette a pisztolyt? – Nem – mondta erre Robbins. Először a tollára nézett Archie kezében, majd Archie-ra. – Én csak azt mondom, hogy a hullagörcs meglehetősen ritka, és hogy nincs lőpornyom a kezén. Valószínűleg öngyilkosság volt. Majd felboncoljuk, és megnézzük. Ez csak előzetes látlelet volt. Hogy annyival izgalmasabb legyen a dolog. – A rohadt életbe – mormolta Archie, és fejét csalódottan hátrahajtotta. A mennyezet fehér volt. A helyiség közepén egyetlen gömb alakú lámpa lógott. A villany le volt kapcsolva. – Maga kapcsolta le a lámpát? – kérdezte Archie. Robbins felnézett a lámpára. – Úgy nézek ki, mint aki ma kezdte a szakmát? Mert nem. Archie sarkon fordult, és kidugta fejét a hátsó ajtón. – Leoltotta a villanyt itt bent valaki? – kiáltott ki. A hátsó udvarban álló rendőrök egymásra néztek. Senki nem jelentkezett. Becsukta az ajtót, és visszafordult Robbins felé. – Ha tehát elfogadjuk azt a kiinduló feltételt, hogy senki nem cseszte el a dolgát, és nem kapcsolta le a villanyt…
181
Robbins visszavette a tollát Archie-tól, majd könnyed mozdulattal becsúsztatta a mappa csíptetője alá. – Valószínűleg nem sötétben ölte meg magát. A naplemente hat, hat harminc körül van. Ami azt sugallja, hogy előbb csinálta. – Lepillantott a holttestre. – De nem sokkal. – Elmosolyodott. Barna bőrétől a fogsora még fehérebbnek tűnt. – Vagy a tucatnyi zsaru egyike, aki keresztülgyalogolt a szobán, az oltotta le a villanyt. Archie érezte nyelvén a gyomorsav égető marását. Addy Jackson tízkor ment lefeküdni. – Jól van? – kérdezte Robbins. – Remekül érzem magam – felelte Archie. – Soha jobban. – Zsebében talált egy szabadon kószáló savlekötőt, és bevette a szájába. Édeskés, krétaszerű ízét eltompította a rothadó hús szaga.
182
39
– Milyen érzés? – kérdezi Archie. A kodeintől minden jobb lett. Ő pedig már alig van jelen. Hasfalán a sebek vörösek és folyadéktól duzzadtak. Érzi a fertőzések égő fájdalmát, de nem bánja. Még az oszlás tömény szagát sem bánja, ami minden mást elnyom. Nyirkos bőrére izzadság tapad, és végtagjai élettelenül fekszenek, de számára a teste szabadnak és melegnek tűnik, vére kocsonyásnak. Van egyszer Archie. És ott van Gretchen. Meg ott van a pince. Olyan, mintha a halál előszobájában várakoznának, így aztán társalogni kezd. Gretchen az ágya mellett ül egy széken, kezét Archie kezén nyugtatja. – Ott voltál, amikor a gyerekeid születtek? – Igen. Gretchen pillantása elréved, ahogy megpróbálja szavakba önteni gondolatait. – Szerintem valami ilyesminek kellett lennie. Intenzívnek és gyönyörűnek és szörnyűségesnek. – Közelebb hajol Archie-hoz, míg ő már a leheletét is érzi az arcán, aztán Gretchen a füléhez tartja ajkait. – Azt hiszed, hogy véletlenszerűen választottam őket. Pedig nem. Mindig volt köztünk valami kémia. Rögtön megéreztem. – Lehelete csiklandozza Archie fülcimpáját, közben pedig Gretchen szorítása erősebb lesz a kezén. – Fizikai kapcsolat. Halálos szikra. – Odafordul, és összekulcsolt kezükre pillant, melyből Archie csuklóját még mindig a bőrszíj szorítja. – Mintha ők akarták volna. Én csak kiemeltem őket a világegyetemből. Kezemben tartottam az életüket. Mindig is döbbenettel töltött el, hogy az emberek felkelnek, elmennek dolgozni, aztán hazamennek, és soha nem ölnek meg senkit. Sajnálom őket, mert nem is élnek. Soha nem fogják megtudni, hogy milyen érzés valójában embernek lenni. – Miért használtad a férfiakat? Gretchen kacér pillantással néz rá. – Sokkal jobb volt, amikor a szeretőim csinálták. Szerettem nézni, ahogy ölnek a kedvemért. – Mert akkor két ember fölött volt hatalmad. – Igen. Archie pillantása a földön fekvő hullára esik. A fejet ebből a szögből nem látja, csak egy kezet, és végignézte, ahogy a hús elsötétedik, aztán a felismerhetetlenségig feldagad, mint egy halott madár a kabátujj végén. – Ki az ott a földön? – kérdezi Archie. Gretchen minden érdeklődés nélkül pillant a hullára. – Daniel. Online találtam rá.
183
– Miért ölted meg? – Már nem volt rá szükségem – feleli Gretchen, és könnyed mozdulattal végigsimítja egy ujjal Archie alkarján a bőrt. – Már itt voltál te. Te különleges vagy, drágám. Hát nem érted? – A kétszázadik. Szép kerek szám. – Ennél többről van szó. Archie kezdi azt hinni, hogy már érti a nőt. Mintha amennyivel távolabb kerül a saját életétől, annyival világosabb lenne számára Gretchen. Vajon így született? Vagy valaki ilyenné tette? – Ki itatott veled lefolyótisztítót, Gretchen? A nő felnevet, de jókedve nem meggyőző. – Az apám? Ez a helyes válasz? – Rá emlékeztetlek? – kérdezi Archie. Mintha egy pillanatra megrándulna az arca. – Igen. – Hagyd ezt abba – próbálkozik Archie, de minden hiába. – Kérjél segítséget. Gretchen keze egy percig a levegőben repdes. – Nem miatta vagyok olyan, amilyen. Nem vagyok erőszakos valaki. – Tudom – feleli Archie. – Segítségre van szükséged. Gretchen felveszi a tálcáról a szikét, mely még mindig foltos Archie vérétől, és a mellkasához tartja. Aztán elkezd faragni. Archie szinte nem is érez semmit. A penge éles és nem vág mélyre. Csak szemléli, ahogy csúf, véraláfutásos bőre szétnyílik a penge alatt, a vér egy pillanatig megáll, míg oxigénnel telítődik, aztán élénkvörösen megindul a sebből. Ez a meghatározó érzés: ahogy a vér csorog le teste mindkét oldalán, karmazsinvörös nyomot hagyva maga után, ami a teste alatt tócsába gyűlik az izzadsággal átitatott fehér lepedőn. Figyeli, ahogy Gretchen kis szemöldökét összevonva koncentrál, miközben a húsába firkál. – így ni – mondja végül. – Egy szív. – Kinek csináltad? – kérdezi Archie. – Azt hittem, eltemetjük a testet. Hadd találgassanak. – Neked csináltam – feleli Gretchen vidáman. – Neked, drágám. Ez az én szívem. – Bánatosan lepillant Archie duzzadt hasára. – Persze el fog fertőződni. Daniel miatt. A hullája mindent megfertőzött. Staphilococcus fertőzésre nincs megfelelő antibiotikumom. Az az antibiotikum, amit adok, csak lelassítja. De nincs nálam semmi, ami elég erős lenne, hogy el is pusztítsa. Archie elmosolyodik. – Aggódsz értem? Gretchen bólint. – Le kell küzdened. Életben kell maradnod. – Azért, hogy a lefolyótisztítóval tudjál megölni? – Igen. – Őrült vagy. – Nem vagyok őrült – erősködik Gretchen, hangja vékony, mint a nádszál, de annál elszántabb. – Nagyon is épelméjű vagyok. És ha előbb meghalsz, mint akarom, akkor meg fogom ölni a gyerekeidet, drágám. Bent és Sarát. – Könnye-
184
dén fogja a szikét, mintha testének meghosszabbítása lenne, akár még egy ujj a kezén. – Ben a Clark Altalános Iskolába jár. Fel fogom aprítani. Megteszed, amit mondok. Életben maradsz, amíg azt mondom. Értetted? Archie bólint. – Mondd hangosan. – Igen. – Nem akarok gonosz lenni – mondja Gretchen, és vonásai ellágyulnak. – Csak egyszerűen aggódom. – Oké – feleli Archie. – Kérj tőlem bármit. Mindent elmondok, amit csak tudni akarsz a gyilkosságokról. Archie torka és hasa folyamatosan lüktet. Már a nyelés is elviselhetetlen fájdalommal jár. – Már nem érdekel, Gretchen. A nő szája lebiggyed. Már-már úgy néz ki, mintha megbántódott volna. – Te vagy az akciócsoport vezetője. Nem akarod meghallgatni a vallomásomat? Archie elnéz mellette a mennyezet irányába: a csövekre, a vezetékekre, a neon lámpatestekre. – Próbálom legyőzni a staphilococcus fertőzésemet. – Szeretnéd megnézni a híradót? Lehozhatok egy tévét. – Nem. – A gondolat, hogy özvegyét megpillanthatja a híradóban, rémülettel tölti el. – Ugyan már. Ma virrasztás van érted. Biztos fel fog vidítani. – Nem. – Agya valami olyasmi után kutat, amivel elterelhetné a témától. – Hadd igyam meg a lefolyótisztítót. – Könyörgő pillantást vet rá. Nem is kell tettetnie. – Kérlek. – Annyira belefáradt. – Nagyon szeretném. – Szeretnéd? – Gretchen elégedetten mosolyog. – Szeretném meginni a lefolyótisztítót – mondja Archie nyomatékosan. – Add a számba. Gretchen felkel, és elvégzi az előkészületeket, miközben halkan dúdol magában. A kodein ködében Archie teljesen kívülállóként érzékeli mindezt. Olyan, mintha az egészet egy visszapillantó tükörben nézné végig. Amikor Gretchen visszatér, megismétli az előző napi gyakorlatot. Ez alkalommal a fájdalom jóval intenzívebb, és Archie az ágyra hány. – Vér – jegyzi meg Gretchen látható élvezettel. – A méreg kezdi szétmarni a nyelőcsövedet. Jó, gondolja magában Archie. Nagyon jó. Haldoklik. Gretchen infúzióban adja folyamatosan a morfiumot, mert a tablettákat már nem képes lenyelni. Vért köhög. Nem emlékszik, mikor hagyta magára Gretchen utoljára. Csak ül az ágy mellett, arcához tart egy fehér mosdókesztyűt, hogy felfogja a vért, amikor köhög, vagy a kicsorduló nyálat, amit nem tud lenyelni. Érzi a holttest bűzét, és hallja Gretchen hangját, de ezzel vége is. Semmilyen más érzés nem jut el hozzá. Semmilyen fájdalom. Semmilyen íz. Látószöge beszűkült a feje körül talán egyméteres körzetre. Tudatában van,
185
amikor Gretchen megérinti, a szőke hajának, a kezének, a csupasz alkarjának. Orgona már nincs. Gretchen odahajol, és gyengéden maga felé fordítja a fejét, hogy lássa az arcát, ami különösen vibrál és változik a fényben. – Megint itt az idő – szólal meg. Archie lomhán pislog. Puha, sűrű, meleg feketeségben úszik. Fel sem fogja, mit mondott Gretchen, amíg a szájában nem érzi a kanalat. Ezúttal nem tudja lenyelni a mérget. Utána Gretchen vizet önt le a torkán, de ő öklendezni kezd, és az egész folyadékot kihányja. A teste görcsbe rándul, és lágyékától a válláig fekete falként tör rá a fájdalom. Oxigén után kapkod, a veszélyérzettől teljes tudata visszakényszerül a testébe, és összes érzéke rémisztően feléled. Felüvölt. Gretchen az ágyhoz szorítja a fejét, közben homlokát erősen Archie arcához szorítja. Archie rángatózik Gretchen szorításában, és olyan hangosan üvölt, ahogy csak bír, hogy tüdején át minden fájdalom és félelem kiszálljon a testéből. Az erőfeszítés a torkát szaggatja, és az üvöltés öklendezésbe, az öklendezés pedig száraz zihálásba fullad. Amikor lélegzetvétele újra felveszi rendes ritmusát, Gretchen felnéz, majd lassan törölgetni kezdi Archie arcáról az izzadságot, a vért és a könnyeket. – Bocsánat – liheg Archie ostobán. Gretchen leül, egy ideig átható figyelemmel néz rá, aztán feláll, és odébb megy. Amikor visszatér, injekciós tűt tart a kezében. – Azt hiszem, most már készen állsz – mondja. Felmutatja egy másodpercre a tűt, hogy ő is lássa. – Ez digitálisz. Meg fogja állítani a szívedet. Aztán meghalsz. – Kézfejével gyengéden megérinti Archie arcát. – Ne aggódj. Itt maradok veled, amíg véget ér. Archie megkönnyebbül. Végignézi, ahogy Gretchen befecskendezi a digitáliszt az infúziócsőbe, aztán elfoglalja helyét Archie halálos ágyánál, egyik kezét könnyedén Archie sápadt kézfején, a másikat a homlokán nyugtatva. Nem gondol Debbie-re, vagy Benre, vagy Sarára, vagy Archie Sheridan nyomozóra, vagy a Gyönyörű Gyilkos Akciócsoportra. Képtelen. Csak Gretchenre koncentrál. Most csak ő létezik számára. Az egyetlen kapaszkodó. Arra gondol, hogy ha képes folyamatosan összpontosítani, akkor nem fog félni. Szívverése felgyorsul, egyre gyorsabb és még gyorsabb lesz, míg végül teljesen elveszíti a ritmusát – olyan idegen és hibás, mintha már nem is a saját szíve lenne. Inkább csak valaki pánikban, kétségbeesetten kopog egy távoli ajtón. Gretchen arca az utolsó, amit lát, amikor a fájdalom hirtelen megragadja a mellkasát és a torkát. A nyomás növekszik. Aztán még jön egy vakító, gyötrelmes, fehér lángolás, és végül a nyugalom.
186
40
Ian beállt Susan háza előtt egy parkolóhelyre. Susan leszedett fekete nadrágjáról egy szál vöröses állatszőrt, és egy pillanatig ujjai közt fogta, mielőtt elengedte volna, hogy leessen a padlószőnyegre. Ian Subarujában egyszerre lehetett érezni az Armor All autóillatosítót, meg felesége walesi corgi kutyájának a szagát. Elegáns huszonévesek kornyadoztak a délutáni napon a sarki kávézó előtt, közben cigarettáztak, és alternatív folyóiratokat nyálaztak végig. Vagy pincérként dolgoztak, vagy galériákban, vagy egyáltalán nem dolgoztak, és szemlátomást mindig rengeteg szabadidővel rendelkeztek. Susan irigyelte őket. Olyanok voltak, mint valami csodálatos középiskolai klikk, amihez Susan a szakmai jó híre miatt nem csatlakozhatott. Felnézett a régi sörfőzdére, melynek hatalmas ablakai olyanok voltak, mint megannyi ásító száj. Kőhomlokzata mintha szégyenkezett volna az őt körülvevő rengeteg üveg meg acél miatt. – Nem akarsz feljönni? – kérdezte Iant. Ian bocsánatkérő arcot vágott. – Ott vár a szerkeszteni való kézirat. – Esetleg később? – kérdezte Susan óvatosan, és próbálta tompítani hangjának könyörgő élét. – Sharon vendégeket hívott vacsorára – magyarázta Ian. – Munka után rögtön mennem kell haza. Valami olyan kaját csinál, amiben még párolt mángold is van. Megígértem, hogy hazafelé veszek sajtot. – Párolt mángold és sajt? Az fontosnak hangzik. – Holnap? – kérdezte Ian. – Felejtsd el. – Nem – mondta Ian sután. – Úgy gondoltam, hogy holnapra meglesz a cikk, ugye? A következő részlet? Susan leszedett még egy kutyaszőrt a nadrágjáról, és a padlóra pöckölte. – Ja, igen. Persze. – Délre, oké? Komolyan. – Nem lesz gond – felelte Susan. Aztán kiszállt a kocsiból, és bement a házba. Archie kisétált a hátsó udvarra. A polgármestert sehol nem látta, valószínűleg egy csendes sarokban készült a sajtótájékoztatóra. A Hardy fiúk csípőre tett kézzel ácsorogtak a garázs ajtajánál, Anne pedig Claire társaságában a fészer közelében állt. Archie látta, hogy Henry kilép a garázsból, karjában McCallum szürke macskájával, és odaintette magához. – Megnézték már a biciklin az ujjlenyomatokat? – kérdezte Archie.
187
A macska Henry álla alá dörgölte a fejét, és dorombolni kezdett. – Igen. Tiszta. – Teljesen? – kérdezte Archie. – Aha – felelte Henry. A macska gyanakvó, kételkedő pillantást vetett Archie-ra. – Le van törölve. Egyetlen nyom sincs rajta. Archie az alsó ajkát rágta, és csípőre tett kézzel állt a házzal szemben. Ez nem passzolt a képbe. Miért törölné le valaki gondosan az egész biciklit, ha aztán továbbra is magánál tartja? Ha valaki a bizonyíték miatt aggódik, miért tartja meg azt, ami felér egy füstölgő pisztollyal? – De szerinted vajon miért tette? – tűnődött Archie hangosan. Henry megvonta a vállát. – Tisztaságmánia? – A pisztolyról vettek már lenyomatot? – Még nem. – Henry elgondolkodva megvakarta a macska fejét. – Azt majd bent a laborban csinálják, miután leszedték róla az agyvelőt. – Nem rossz ötlet – mondta Archie. A macska nekilátott a feladatnak, hogy tisztára nyalja Henry nyakát. – Nem láttad az állatmenhelyeseket? – kérdezte Henry reménykedve. – Nem. Archie leugrott a verandáról, és átsétált oda, ahol Anne és Claire állt a fészer közelében, a hátsó udvar sarkában. A kerítés túloldalán néhány óvodás kergetőzött, akiket láthatóan nem érdekelt sem a rendőrség lázas tevékenysége, sem a helikopterek vagy a tévéstábok autói. Anyjuk a saját kertjük közepén állt karba tett kézzel, és figyelte a műsort. Megőrült, hogy egyszerre azt gondolja, mégsem McCallum volt az emberük? Anne és Claire láthatólag mély beszélgetésbe merültek, de Archie-nak most nem volt ideje udvariaskodni. Anne profilozó érzékére volt szüksége. És azt is tudta, hogy Anne-nek szüksége van arra, hogy ő még rászoruljon. – Belepasszol McCallum? – kérdezte. Claire és Anne abbahagyta a beszélgetést, és láthatóan meglepte őket a közbeszólás. Claire tekintete tágra nyílt. Anne enyhén visszahúzta az alsó állkapcsát, aztán félrebiccentette a fejét, és azt mondta: – Igen. – Megállt a beszédben. Szeme körül elmélyültek a ráncok, és hozzátette: – Attól eltekintve, hogy nem egészen tökéletes. – Nem egészen tökéletes? – ismételte Archie. Anne tehetetlen mozdulatot tett. – Ha te tizenöt éves lány volnál, és Dan McCallum felajánlaná, hogy elvisz, vajon beszállnál a kocsijába? Úgy nézett ki, mint egy varangyosbéka. Nem is igazán szerették. És honnan ismerhette a lányokat a többi iskolában? Archie a jóképű gondnokra, Evan Kentre gondolt. – Jesszusom – szólalt meg Claire. – Szerinted nem öngyilkosság volt. Egymást nézték, és csak vártak. Archie szeme sarkából látta, hogy a szürke macska villámsebesen átrohan a hátsó udvaron. Bocsánatkérőn felvonta a szemöldökét.
188
– Nem tudom – felelte. – Nem tudom. – Meglátta Mike Flannigant, és odaintette magukhoz. Amikor megtalálták McCallum testét, a Hardy fiúkat leállította Restonról. Most meg tudta volna rúgni ezért saját magát. – Volt még bárki, aki nem jelent meg ma a Clevelandben? – kérdezte Flannigant. Flannigan friss rágógumit rágott, amitől olyan volt a szaga, mintha egy egész tubus mentolos fogkrémet nyelt volna le. Ezt a főiskolán tanították nekik: a rágógumi elfedi a halál szagát. – Nem – felelte Flannigan. – De az a gondnok, akire Josh volt ráállítva, nemrég felpattant egy Seattle-be tartó vonatra egy hátizsákkal meg egy gitártokkal. És még egy dolog van, ami egy kicsit fura. – A ház felé bökött a hüvelykujjával. – Átkutattuk a házat, és ahhoz képest, hogy nem volt egy népszerű tanár, az tuti, hogy nagyon bírta a diákjait. – Mire célzol? – kérdezte Archie. Flannigan kicsomagolt még egy rágógumit, és a szájába vette. – A nappaliban a könyvespolcokon megvan az összes évkönyv az utóbbi húsz évből – mondta. Felhorkant. – Az pedig elég rendes nosztalgia egy olyan fickótól, aki állítólag utálta a munkáját. Archie kérdőn felvonta a szemöldökét Anne felé. Anne egy kicsit összeráncolta a homlokát, aztán Flanniganhez fordult. – Mutasd meg – mondta neki. Archie végigsimította a száját. – Aztán pedig – mondta –, te meg Jeff álljatok rá megint Paul Restonra. Flannigan szemöldöke rögtön a magasba szökkent. – És mi a helyzet Kenttel? – kérdezte. – Nem Kent az – felelte Archie. – Miért? – kérdezte Flannigan. – Mert azt mondom. Flannigan a nyelvével dolgozott a rágón. – Tegnap este hattól rajta voltunk ma reggel fél tízig – erősködött. – Mondom neked, Reston tegnap éjjel nem ment sehova. Nem kaphatta el a lányt. Archie felsóhajtott. – Tegyétek meg a kedvemért. – Mindig azt tesszük – mormolta Flannigan, ahogy Anne társaságában elballagott. Archie odasétált, ahol a polgármester folytatott elmélyült eszmecserét egyik segítőjével. – Azt hiszem, le kéne mondani a sajtótájékoztatót – szakította félbe Archie a beszélgetést. A polgármester láthatóan elsápadt. – És mi van, ha azt mondom, hogy nem? – Amit mondok, az őrültségnek hangzik – folytatta Archie higgadtan. – Ezért azt kell kérnem, hidd el, hogy e pillanatban szerfelett racionálisnak érzem magam. De kételyeim vannak afelől, hogy McCallum a mi emberünk. – Mondd, hogy tréfálsz – felelte a polgármester, és állításának súlyát azzal fokozta, hogy drámai mozdulattal levette a napszemüvegét. – Azt hiszem, meglehetősen komoly az esélye, hogy ezt az öngyilkosságot csak megrendezték.
189
A polgármester segítője tehetetlenül pillantott körül. Öltönye olcsónak tűnt, és fénylett a napon. A polgármester közel hajolt Archie-hoz, és kapkodó suttogással beszélt. – Nem mondhatom le a sajtótájékoztatót. A hír már elterjedt. Egy tanár meghalt. Egy halott lány biciklije itt van a garázsában. Pont most csinálják az élő közvetítést. Megy a tévében. – A „tévé” szónak kétségbeesett hangsúlyt adott. – Akkor tegyél több lóra is – javasolta Archie. A polgármester nyakán az erek vastagon kidudorodtak. – „Tegyek több lóra”? Archie kinyújtotta a kezét, és megveregette az ezüstszínű Ford Escort motorházfedelét, amely közvetlenül a garázs előtt állt. – A kocsi nem elég nagy – mondta a polgármesternek. – Hogy rakta volna be a biciklit és a lányt egy ilyen kis autóba? A polgármester valamilyen képzeletbeli tárgyat kezdett sodorgatni az ujjai között. – Akkor most mit kéne mondanom? – Buddy, te politikus vagy. Valahogy mondd el nekik, hogy fogalmunk sincs, mi a bánat folyik itt, de úgy, hogy azt higgyék, van fogalmunk arról, hogy mi a bánat folyik itt. – Archie megszorította a polgármester karját tudom-hogy-menni-fog-ez-neked stílusban, aztán hátralépett, és otthagyta őket.
190
41
Susan a kanapén ült a laptopja és egy pohár vörösbor társaságában, és elkezdett Gretchen Lowellről írni. Amennyire meg tudta ítélni, az Iskola Utáni Fojtogató sztorija befejeződött Dan McCallum öngyilkosságával. Abban is biztos volt, hogy majd megtalálják Addy Jackson testét is valahol. Őt is megölte és a testét eldobta, mint a többiekét, az pedig most a sárban feküdt, arra várva, hogy megtalálja valami szerencsétlen kocogó, vagy kiránduló cserkészőrs. Lelki szemei előtt megjelent Addy félig betemetett hullájának képe, és érezte, hogy szemét égetik a könnyek. A fenébe. Nem fogja hagyni, hogy kiboruljon tőle, most nem. Kitörölte a képet, de a helyén megjelent Kristy Mathers megkínzott meztelen teste, kicsavarodva a Sauvie-sziget homokos partján. Aztán Addy szülei, ahogy Archie-ra néztek, szemükben kétségbeesés és várakozás, hogy mentse meg a lányukat, mentse meg őket. És aztán a saját apja. A dohányzóasztalon ugrálni és rezegni kezdett a mobilja. A kijelzőn ISMERETLEN SZÁM állt. Susan felvette, és a füléhez tartotta. – Igen? – Molly Palmer vagyok. – Hoppácska – mondta Susan. Egy ideig csend volt. – Figyelj. Csak azért telefonálok, hogy megmondjam, hogy nem akarok beszélni veled. Nincs semmi mondanivalóm. – Nem a te hibád – mondta gyorsan Susan. – Ő felnőtt volt. Nincs mentsége. Keserű nevetést hallott. – Aha. – Aztán újabb szünet következett. – Megtanított teniszezni. Ezt elmondhatod abban a cikkben, amit írsz. Ez az egyetlen jó dolog, amit el tudok róla mondani. Susan próbálta leplezni hangjában a kétségbeesést. Molly volt a sztori lelke. Ha rá tudja bírni, hogy beszéljen, akkor az újságnak le kell hoznia; ha nem, akkor nem lesz semmije, és a szenátor megússza szabadon és gond nélkül. – Ne fojtsd magadba, Molly – kérlelte Susan. – Ha nem beszélsz róla, akkor csak belülről fog emészteni. Mindent meg fog mérgezni. – Addig csavarta az ujja köré az egyik tincsét, míg már fájt. –Tudom, milyen az. – Figyelj – mondta Molly, és elcsuklott a hangja. – Tegyél meg valamit a kedvemért, oké? Ne hívd többet Ethant. Kezd teljesen kiborulni ettől az egésztől. Abból az időből nem sok emberrel tartom a kapcsolatot. És nem szeretném őt is elveszteni. – Kérlek – próbálta Susan.
191
ta.
– Rég eltemetett történet az egész – mondta Molly. Azzal letette a telefont. Susan még egy percig a fülénél tartotta a kagylót, és a süket vonalat hallgat-
Rég eltemetett történet. És Molly nélkül úgy is fog maradni. Susan szorosan lehunyta a szemét a csalódottságtól. Ian rá tudta volna venni Mollyt, hogy nyilatkozzon. Parker is. Susannek pedig már a kezében volt a lány, de hagyta kicsúszni. Letette a telefont, mély lélegzetet vett, kézfejével megtörölte az orrát meg a szemét, és töltött még egy kis bort a poharába. Nem volt annál megnyugtatóbb, mint egy teli pohár bor. Elgondolkodott, hogy felhívja-e megint Ethant. A srác egyértelműen átadta Mollynak az üzeneteit. De aztán arra gondolt, milyen fájdalom érződött Molly hangján, és mennyire vágyott rá, hogy békén hagyják, és maga mögött tudhassa a múltat. Olyan nagy baj volna ez? A fenébe is. Felvette a telefonját, és tárcsázta Ethan számát. Hangposta. Milyen meglepő. – Szia – mondta. – Én vagyok. Susan Ward. Megint. Figyelj. Pont most beszéltem Mollyval, és szeretném, ha megmondanád neki, hogy megértem. Nekem is volt viszonyom – hirtelen észrevette, mit mondott – vagy valami olyasmi egy tanárommal, amikor tizenöt éves voltam. És egy csomó időm ment rá, hogy próbáltam mentegetni. Pedig tudod, mi az igazság, Ethan? Nem menthető. Egyszerűen nem. Szóval csak ennyit mondjál meg Mollynak. Meg fogja érteni. Én meg nem foglak újra hívni. – Kinek akarja ezt bemesélni? – Legalábbis néhány napig nem. Visszatette a telefont az asztalra, és ölébe vette a számítógépet. Határidős munkája volt, és ez a cikk Gretchen Lowellről szólt. Gretchenről, aki nagyon is életben van. Gretchenről, akitől Susannek megfájdultak a fogai. Susan meg volt győződve arról, hogy ha sikerülne jól leírnia Gretchent, akkor valahogy megértené Archie-t és McCallumot, meg minden egyebet. Érezte, hogy a sztori, még alaktalanul és homályosan, de ott volt vele a szobában. Csak össze kellett szedni, és formát adni neki. Nagyot kortyolt a borból. A bor a Nagy Író készletéből származott, amit a szekrény hátulsó részében elrejtve talált meg, a legutolsó regénye kemény táblás kiadásának kupacnyi megmaradt példánya alatt. Susan meggyőzte magát, hogy a Nagy Író nem haragudna. Különleges körülményekről volt szó. A testes bornak szép koronája volt a poháron, Susan pedig ízlelgette egy ideig a nyelvén, hogy élvezze a belőle áradó hőt, mielőtt lenyelte. Amikor meghallotta a kopogást az ajtón, először arra gondolt, hogy talán Bliss lehet az. Felhívta anyját, amikor hazaért – Blisst, a világon az egyetlen embert, aki nem rendelkezett se mobillal, se hangpostával. Susan egy kétségbeesett üzenetet hagyott anyja rögzítőjén, ami csak időnként vette fel a hangot, viszont gyakran olyan fura, lassú tempóban játszotta vissza az üzeneteket, amitől Bliss szinte fetrengett a gyönyörűségtől. Így aztán, amikor Susan meghallotta a kopogást, egy pillanatra elképzelte anyját, aki meghallgatta az üzenetet, és mindent otthagyva ideszáguldott, hogy megnézze, minden rendben van-e vele. Susan tudta, hogy a feltételezés abszurd. Felcseperedvén rengeteg időt töltött azzal, hogy Blissről gondoskodott; ám miközben Bliss eltökélten felnőttnek tekintette
192
a lányát, ő maga igen ritkán gondoskodott Susanről. Nem beszélve arról, hogy Bliss nem volt hajlandó autót venni, és így két busszal tudott volna csak eljutni a Pearl negyedig. Nem, döntötte el Susan. Biztos Ian az. Elmosolyodott a gondolatra, és engedélyezett magának némi szívmelengető önteltséget, amiért Ian végül mégsem volt képes ellenállni női csáberejének. Nem akármilyen ereje volt az ő fortélyainak. Igen. Egyértelműen Ian lesz az. Újra kopogtak. Susan felkelt, és zokniban elindult az ajtó felé, de útközben még megnézte magát egy régi, aranyozott tükörben. A Nagy Író azt mondta, hogy egy párizsi bolhapiacon vette, de Susan látott egy ugyanilyent a Pottery Barn internetes lakberendező oldalon. Gretchen Lowellnek igaza volt: valóban kezdett kialakulni egy ránc a homlokán. Susannek egy cseppet sem tetszett a látvány. Előfordulhat, hogy az elmúlt héten megöregedett volna? A tükör előtti asztalra tette a borospoharat, hüvelykujját addig szorította a gonosz ráncra, amíg ki nem simult a homloka, aztán rózsaszín hajának néhány tincsét is meghúzogatta, és beigazította őket aprócska füle mögé. Így, ni. Felvette a legkáprázatosabb mosolyát, és ajtót nyitott. De nem Ian volt. Paul Reston állt az ajtóban. Tíz év telt el azóta. A férfi most negyvenes évei közepén járt. Világosbarna haja kicsit megritkult, és hátrahúzódott a halántékánál, a hasa pedig enyhén megereszkedett. Valahogy hosszabbnak tűnt, háta csontosabbnak, arcán a ráncok is feltűnőbbek voltak. Már nem a szögletes üvegű, piros műanyag keretes szemüveget hordta, amire Susan emlékezett, hanem fémkeretet, ovális lencsével. Susan meglepve látta, hogy már nem az a lenyűgöző fiatal tanár, akire emlékezett. Vajon az volt egyáltalán bármikor is? – Paul – szólalt meg Susan döbbenten. – Mit keresel itt? – Jó téged látni – felelte a férfi. – Remekül nézel ki. – Kedvesen elmosolyodott, és ölelésre tárta karját, Susan pedig közelebb lépett, mire Paul szorosan átölelte. Olyan szaga volt, mint a Cleveland színháztermének, festék és fűrészpor meg narancs. – Paul – mondta Susan a férfi gesztenyebarna, V nyakú pulóverébe. – Komolyan. Elengedte Susant és ránézett, de barna szeméből csalódottság áradt. – Megkeresett egy rendőrnyomozó. Susan elpirult a szégyentől. – Bocsánat, ne haragudj azért – mondta. – Utána visszavontam. Azt mondtam neki, hogy csak kitaláltam az egészet. Most már minden rendben lesz. Paul mélyet sóhajtott, és Susan mellett besétált a lakásba, miközben a fejét csóválta. – Mi jutott eszedbe, hogy így előhozod ezt a történetet? Tudod, hogy mennyi gondom lehetett volna emiatt az iskolában. – Már nem számít – ismételte Susan, hogy próbálja megnyugtatni. – Nem tehet semmit, ha mindketten letagadjuk. A férfi szeme szikrázott a méltatlankodástól.
193
– Nincs mit letagadni. Nem történt semmi, Suzy. – Susan arcát két kezébe fogta, és a szemébe nézett. – Ez az igazság. Susan hátralépett, és kihúzta arcát Paul kezéből. – Persze. Semmi nem történt. – Nagyon nehéz gyerekkorod volt. Ezt megértem. De ezen túl kell lépned. – Már megtettem – erősködött Susan. – Meg fogom tenni. Paul visszafordult felé, és esdeklő tekintettel nézett rá. – Akkor hadd halljam tőled is. – Nem történt semmi – ismételte Susan a legerősebb, legmagabiztosabb hangján. – Én találtam ki az egészet. Paul néhányszor bólintott, szemlátomást megkönnyebbülten. – Jó író vagy. Rengeteg minden van benned. Mindig is hihetetlen kreatív voltál. – Még most is az vagyok – felelte Susan kissé ingerülten. Az előszoba ajtaja még mindig nyitva volt. Nem akarta becsukni; úgy érezte, azzal mintha marasztalni akarná. – Gyere ide – mondta Paul, és kitárta a karját. – Akkor minden rendben van köztünk, ugye? – Elmosolyodott, amitől arca lágyabb lett, és megjelentek a gödröcskéi is, Susan pedig egyszerre újra látta benne azt a jóképű, kedvenc tanárát, aki Paul valaha volt, vállig érő hajával, bársonyzakóival, meg az aranyköpéseivel és az ostoba verseivel, és majdnem oda is lépett hozzá. Mert lelke mélyen egy kicsit még mindig szerette, még mindig szerelmes volt Paul Restonba. De a józan esze elárulta neki, hogy színjáték az egész. Gerince megmerevedett, és egy apró lépést tett hátrafelé, ahogy Paul elindult hozzá. – Nem akarom ezt tovább játszani – szólalt meg Susan. Hangja egyszerre üresnek és különösnek tűnt, mintha nem is a sajátja volna. A férfi megállt, karját leengedte maga mellé. – Mi a baj? – kérdezte. – Az egész nagyon fura, Paul. – Felemelte a kezét, és széles mozdulattal körbemutatott a stúdión. – Egyedül vagyunk. Nyugodtan beszélhetünk arról, ami történt. Akkor meg minek játsszuk ezt a „Semmi nem történt” játékot? Paul felvetette a fejét, és a homlokát ráncolta. – Mit értesz azon, hogy „játszunk”? Na igen. Most már ez is el volt baltázva. – Jesszusom, Paul – mondta Susan. A férfi elnevette magát, gyors, vadul ugató nevetéssel, fejét hátravetve, arca kipirult. – Oké. Bocs. Csak szerettem volna egy kicsit szórakozni. Mióta veszel mindent ilyen komolyan? – Kedélyes pillantást vetett rá. – Régen szeretted a szerepjátékokat. – Három lány meghalt – felelte erre Susan. – Még egy eltűnt, valószínűleg már ő is halott.
194
A férfi odalépett az ajtóhoz, becsukta, és nekitámaszkodott, két kezét maga mögött, a kilincsen tartva. Hangja és viselkedése hirtelen tökéletes nyugalmat árasztott. – Hallottam. Dan McCallum, mi? Erre aztán soha nem számítottam volna. McCallum. Susan újra érezte, hogy szemét forró könnyek marják. Még mindig nem tudta felfogni, hogy tehette McCallum mindezt. Annak idején mindig is olyan egyértelműen tisztességes volt. Lehet, hogy idegesítő is volt, de mindig megindokolta. Az ember sose tudhatja, hogy mi lakik a másikban. És Paul. Annak idején elcsábította a tanárát, aztán most kifecsegte egy zsarunak. Miután annyiszor megígérte, hogy soha nem fog egy szót se szólni az egészről. Paul most valószínűleg utálja. – De legalább vége – mondta Susan. Paul kézfejével végigsimította Susan arcát, aki hálás volt a kedves gesztusért. – Gondoltam, hogy talán társaságra volna szükséged. Csinálok neked vacsorát – ajánlotta fel. Szkeptikus pillantással mérte végig a konyhát. – Tartasz itthon valami ennivalót? – Csak pár konzerv articsókaszívet, meg mogyoróvajat – felelte Susan. – Mindegy, majd összeütök valamit. – Előkelő mozdulattal meghajtotta magát. – Páratlan mogyoróvajas-articsókaszív-ragut tudok csinálni. Susan a dohányzóasztalon álló laptopjára pillantott, és hirtelen a vörösbor meg a számítógép által nyújtott vigaszra vágyott. – Határidős munkám van. Ma este muszáj megírnom valamit. – A Pottery Barn tükörben egy pillanatra megint meglátta az arcát. Ismét ott volt rajta a ránc. Borospohara még mindig ott várakozott az antik asztalkán a tükör előtt, ahová korábban letette. – Enned kell valamit. – Paul várakozón nézett rá. Susan odafordult felé. – Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt lakom? – Az iskolának van hozzáférése a Nexus hálózathoz. Bárkit meg lehet találni. Elég, ha beütöd a nevet. – Reston egy pillanatig szünetet tartott, mintha végiggondolná, hogy pontosan mit is szeretne mondani, és ahhoz keresné a megfelelő szavakat. – Nagyon nehéz volt számomra, miután végeztél. – Pillantását elfordította. – Nem is válaszoltál a leveleimre. – Egyetemre jártam. Paul megvonta a vállát, és lefegyverző mosollyal fordult felé. – Szerettelek. – Azért, mert kamasz voltam – mondta Susan, és próbált magyarázatot adni. – Rajongtam érted. Mi van ebben, ami nem szeretni való? – Odalépett a tükörhöz, felemelte a borospoharat, és kiitta. A fénykép, amit Bliss az előző héten adott, a tükör sarkába volt bedugva. A hároméves Susan fogja az apja kezét. Biztonságban. Boldogan. Idővel minden megváltozik. – Soha nem felejtettelek el – mondta Paul. Susan belenézett a tükörbe. – Ugyan már, Paul – mondta a tükörképének. – Nem is ismersz engem. A férfi odalépett mögé, és arca komolynak, kicsit megbántottnak tűnt. – Hogy mondhatod ezt?
195
Susan felemelte az asztalkáról fanyelű hajkeféjét, és elkezdte fésülni rózsaszín haját. Nem volt rá szüksége, de legalább valamivel elfoglalta magát. – Mert amikor ismertél, akkor még nem voltam teljesen kialakult személyiség. Tinédzser voltam. – Tovább kefélte a haját, és érezte, ahogy a sörték végigszántják a koponyáját, és a vér a fejbőrébe áramlik. Szakállas apja rámeredt a fényképről, és keze védelmezőn fogta a kislányét. Paul megérintette a tarkóját. – Te soha nem voltál tinédzser. Susan letette a hajkefét. Súlyos mozdulattal rakta le, és a kefe hangos csattanással landolt a faasztalon, ő pedig felrezzent a hangtól. – Figyelj – mondta, és az órájára pillantott. – Menned kéne. Határidős munkám van. – Hadd vigyelek el vacsorázni. Susan elfordult a tükörtől, a fényképtől, apjától, és ránézett. – Paul. A férfi megint azt a lefegyverző mosolyt villantotta fel. – Csak egy órára. Majd Dan McCallumról szóló sztorikkal foglak szórakoztatni. A cikkedhez. Aztán kiteszlek, és befejezheted a munkádat. Susan úgy érezte, mintha újra tizenöt éves volna. Aki képtelen csalódást okozni neki. Emellett pedig nem volt annyi energiája, hogy vitatkozzon. – Egy óra. – Esküszöm. A liftnek mintha egy évbe telt volna, míg leért az épület alagsorában levő garázsba. Paul nem szólt egy szót sem, és Susan életében először nem próbálta megtörni a csendet. Paul csak állt ott, arcán halvány mosollyal, és figyelte Susant, aki ballonkabátja övszalagjával játszott, és testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte, miközben a liftajtó fölött világító számokat figyelte. Susan mindkettejük tükörképét látta a fal acélburkolatán, ahogy a fém visszaverte egy kuszán torzított színkavalkádban. A liftajtó kinyílt, és Paul előreengedte. – Erre állok – mondta, és a garázs túlsó végében egy kocsi felé mutatott, mely a lifttől és a többi parkoló autótól is messze állt. Hát, gondolta Susan, legalább addig lesz idő lenyomnia egy fél cigarettát. A táskájában kotorva keresett is egyet, és rágyújtott. – Tényleg, ismerted Lee Robinsont? – kérdezte Susan, miközben nagyot szívott a cigarettán. Paul undorral húzta el a száját. – Még mindig dohányzól? – Nem – felelte Susan, és elpirult. – Csak társasági összejöveteleken. Paul körülnézett a parkolóban. – És ez most egy társasági összejövetel? Susan felhördült. – Nem vagy már a tanárom, Paul. Ne akarj kioktatni. – Az Egyesült Államokban évente négyszáznegyvenezer ember hal meg a dohányzás miatt. Az óránként ötven embert tesz ki.
196
Susan még egy óvatos slukkot szívott a cigarettából. – Milyen közelről ismerted Lee Robinsont? – kérdezte újra. A férfi felemelte a kezét, és megérintette a fejét, mintha hirtelen fejfájás tört volna rá. – Nem túl közelről – felelte. Susan az övszalagját rángatta, először kikötötte, aztán újra megkötötte. – De McCallummal elég jóban voltatok, ugye? Mintha rémlene, hogy meséltél arról, amikor egyszer elmentetek horgászni, vagy valami ilyesmi, a hajójával. – Suzy – mondta erre Paul ingerült mosollyal. – Ez húsz évvel ezelőtt történt. – Vagyis annak idején együtt töltöttétek a szabadidőtöket. – Húsz évvel ezelőtt egyszer elmentünk horgászni. – A férfi kinyújtotta a kezét, és Susan vállára tette, de ő még egyet lépett előre, és lerázta magáról. A lány idegesen felnevetett. – Ennél messzebb nem tudtál volna parkolni? – kérdezte. Paul megvonta a vállát, és kezét visszatette a zsebébe. – Amikor ideértem, még tele volt. – Akkor viszont, ha a gyatra tüdőkapacitásom miatt összeesem, csak hagyd itt a testemet a patkányoknak – tréfálkozott Susan. – A dohányzás nem vicc. Kifejezetten káros szenvedély. A halálodat fogja okozni. Végre valahára az autó. Susan még soha nem volt ilyen boldog egy tízéves ezüstszínű Passat kombi látványától. Elmosolyodott, amikor meglátta a két matricát a hátsó lökhárítón, szép precízen egymás mellé felragasztva. Az egyiken ez állt: MENTSÜK MEG AZ ISKOLÁKAT. A másikon pedig: HA NEM VAGY FELHÁBORODVA, AKKOR NEM FIGYELTÉL. Paul szállt be először a saját helyére, aztán áthajolt, és kinyitotta Susan ajtaját. Susan beszállt, bekapcsolta a biztonsági övet, és még egy utolsót szívott a cigarettájából. Aztán körülnézett, hogy hol talál hamutartót, amiben elnyomhatja. Ilyen tiszta autót még soha életében nem látott. A műszerfal olyan tiszta volt, hogy szinte világított. Se corgi szőrszál, se egy toll, vagy egy régi ketchupos tasak nem volt a láthatáron. Susan átnyúlt, és a műszerfal középső részén kinyitotta a hamutartót. Saját autójában a hamutartó tele volt kiköpött rágókkal meg hamuval. Paul hamutartója üres volt. Enni lehetett volna belőle. Susan megszemlélte a cigarettáját; kár lett volna bemocskolni vele ezt a steril hamutartót. Paul elfordította a fejét, és az ülések között hátrahajolva valamit keresett a hátsó ülésen. Susan nem akarta egyszerűen kidobni a cigarettát a garázs padlójára – próbált javítani a szemetelési szokásain. Talán Paul kesztyűtartójában lesz valami, amibe be tudja majd csomagolni a csikket, hogy betehesse a táskájába. Kinyitotta a kesztyűtartót. Á rekeszben egy zseblámpa meg egyetlen összehajtott térkép volt. – Jesszus, Paul – mondta Susan. – Sokat takarítasz? A kocsinak még a szaga is olyan volt, mintha sterilizálták volna – mint egy frissen kisuvickolt nyilvános illemhely.
197
– Mit csináltál? Klórba mártottad a kocsidat? – kérdezte. – Mert olyan szaga van… – Közben kihúzta a térképet, és megfordította. Hajózási térkép volt a Willamette folyóról – .. .mint a Cloroxnak. A férfi abban a pillanatban ragadta meg hátulról, amikor az ajtókilincs felé nyúlt. Ujjai az ajtón kaparásztak, de Paul megnyomta a központi zárat, és az elektronikus zárak gépies csattanással ugrottak helyükre. Susan kétségbeesetten próbálta elérni az ajtón levő gombot, de a nyakát egy kar fogta satuba, valamit a szájára és orrára is szorított a férfi, ő pedig nem tudta lerázni magáról. Foggalkörömmel küzdött, de ez nem volt elég. Paul előnyösebb helyzetben volt. Susannek mindenféle az eszébe jutott: hogy bárcsak megírta volna azt a cikket az önvédelmi sportokról; hogy miért nem a rugdosóbakancsa van rajta, az acélbetétes orral; hogy meg kellett volna növeszteni a körmeit, akkor most ki tudná kaparni a rohadéknak a szemét; és hogy valamilyen szinten mennyire nem lepte meg ez az egész. Sikerült felemelnie az égő cigarettát, és erősen belenyomta a férfi nyakába, míg az felüvöltött és kicsavarta a csuklóját, ő pedig elejtette a csikket. Meg akarta ölni vele, de azzal is ki fog egyezni, ha lyukat éget a makulátlan padlószőnyegébe. Ez lesz a hagyatéka: egy égésnyom az amúgy érintetlen felületen. Kibaszottul tökéletes. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elborította a sötétség.
198
42
Anne a szőnyegen ült Dan McCallum sötét kis nappalijában, és körülötte ott hevertek a Cleveland Gimnázium évkönyvei. Nem tudta pontosan, hogy mit keres. De Archie Restonra gyanakodott, ő pedig találni akart neki valamit, amin tovább lehetett lépni. A kötetek évszámok szerint követték egymást, és Anne a legfrissebbet lapozta végig először abban a reményben, hogy valamin majd megakad a tekintete. Hosszú oldalakon sorjáztak az idétlen klubfotók, sportesemények, iskolai színdarabok, osztályfényképek, tanárok, kesergő ballagóbeszédek, aztán egyszer csak, az 1994-es kötet közepe táján megtalálta pontosan azt, amit keresett. Lehúzta a polcról az 1995-ös kötetet, és lázasan kutatott benne, amíg meg nem találta a következő képet, amire szüksége volt, hogy megerősítse a gyanúját. A kép meg is erősítette. Feltápászkodott a padlóról, és mindkét könyvet magához szorítva keresztülszáguldott a lakáson, hogy megtalálja Archie-t. Archie a konyhában volt, és azt szemlélte, ahogy McCallum holttestét becipzározzák egy fekete hullazsákba, aztán készülnek kitolni a házból. Anne kihúzta a hátsó verandára, és kezébe nyomta az első kötetet, mely a Cleveland Gimnázium drámaklubjának fényképénél volt nyitva. A kép közepén ott állt Susan Ward, mellette pedig Paul Reston. Susan tizennégy évesen, még a rózsaszín haj előtt. Még nem bontakozott ki szépsége, ami már benne rejlett. Csak egy suta külsejű, vékony, barna hajú lány volt. – Jézusmária – mondta Archie, és arcából kifutott a vér. – Pont úgy néz ki, mint a többi lány. – Miért gyanakodtál Restonra? – kérdezte Anne. Látta, hogy Archie tétovázik egy pillanatig. Megérintette a fiatal Susan fényképét, mintha ujjaival valahogy visszamenőleg meg tudná védelmezni. – Susan tegnap elmondta, hogy amikor Reston a tanára volt, akkor szexuális kapcsolatban volt vele. Ma viszont letagadta. Anne egy pillanatig sem kételkedett afelől, hogy Susan kamaszkorában lefeküdt Restonnal. – Ő az – mondta egyszerűen. – Alibije van – mondta Archie, és a ház hátsó falának támaszkodott. – Nem foghatjuk el egy régi fénykép meg egy réges-rég elévült bűncselekmény miatt. Anne a másik évkönyvet az Archie kezében fekvőre tette, és odalapozott, ahol Susan másodikos fényképe volt látható. Az előző képpel összehasonlítva egészen más gyerek volt ezen a képen. Fekete pólót és fekete rúzst viselt. Tekintete egyszerre volt gyámoltalan, szomorú, meg kemény is. És kiszőkítette a ha-
199
ját. De nem Clairolt használt. Nem ment fodrászhoz sem. Azt használta, amit otthon a mosogató alatt talált. Cloroxot. – Róla szól az egész – mondta Anne. Gondolatban sorra vette a bonctermi képeket, a lányok márványos arcbőrét, bevérzett szaruhártyáját, valaha barna hajuk kegyetlen narancssárgás színét. – Azért teszi őket klórba, mert ettől lesz tökéletes az átalakulás. Archie szeme rátapadt a lapra. Anne figyelte, amint agya az egészet feldolgozza. – Nem mondod komolyan – szólalt meg Archie, szinte magában. Aztán felnézett Anne-re, és arca kipirult a sietségtől. – Hol van Claire és Henry? – Itt vagyok – szólalt meg Claire, aki épp a hátsó lépcsőn jött fel, kezében még a mobiljával. – Most telefonált Jeff – mondta, és az arca feszült volt. –Reston nincs otthon. A szokott időben ment el az iskolából, de még nem ért haza. Nem tudják, hol keressék, amíg meg nem jelenik. Mit mondjak nekik, várjanak? A hátsó ajtó hirtelen kitárult, és Anne megpillantott egy kabátot, hátán az Orvosi Szállító Szolgálat felirattal, aztán egy egyetemista korú férfi hátrált ki és húzta a fémkocsit, melyen McCallum teste feküdt a zsákban. Anne tartotta neki a külső ajtót, ahogy egy másik férfival kitolták a testet a verandára. – Kerítsétek elő – mondta Archie Claire-nek, és visszaadta az évkönyveket Anne-nek, hogy kézbe tudja venni a mobilját. – Tartóztassátok le. Ő a mi emberünk. Szerezzetek házkutatási parancsot. És küldjetek pár egyenruhást Susan Ward lakásához. Most rögtön.
200
43
Susan hirtelen magához tért a gázolaj szagára. Olyan erős volt a szag, hogy lehatolt annak az óceánnak a mélyére, amely elborította, aztán ott megragadta, és hajánál fogva felrángatta tudatának felszínére. Váratlanul tért magához, de olyan sötét volt, hogy beletelt néhány pillanatba, míg rájött, hogy a szeme nyitva van. Keze-lába össze volt kötözve. Felült, és fejét beverte valami keménybe, ami közvetlenül fölötte volt. Az ütéstől hirtelen fájdalom hasított a koponyájába, és visszahanyatlott fekvő helyzetbe. – Paul? – szólalt meg. Hangja olyan volt, mint a nyöszörgés. A helyiség megbillent. Susan elvesztette az egyensúlyát, és nekigurult egy falnak. Nem is annyira az imbolygó szobától találta ki, hanem a puffanástól, amit teste hallatott, amikor nekiütődött az üvegszálas műanyagnak. Egy hajó. Egy hajón volt. Ekkor fogta el a pánik. Sikítani kezdett. Összekötözött kezével és lábával dörömbölt az üvegszálas falon. Olyan erőt talált magában, amiről korábban nem is tudott. – Itt vagyok lent – sikította. – Segítsenek! Valaki! – Susan. Megdermedt, testén minden szőrszál felállt. Paul itt volt lent. Vele. A sötétben. – Susan. – A testetlen hang feszült volt és kegyetlen. – Csendben kell maradnod. – Engedj el, Paul – könyörgött a sötétségnek. Aztán érezte, ahogy a férfi utánatapogatózik, és kényszerítette magát, hogy meg ne rezzenjen a tapintása alatt, miközben Paul keze megtalálta a lábszárát, és elindult felfelé a combján, majd megállt. Ott volt közvetlenül mellette. Arcán érezte forró leheletét. – Gondoltam, tölthetnénk együtt egy kis időt – mondta a férfi, és elcsuklott a hangja. – Amint mondtad, alig ismerlek.
201
44
Amikor Susan nem vette fel sem a vonalas telefonját, sem a mobilt, Archie gondolatai egyre komorabbak lettek. Már Henry kocsijában ültek, Archie az anyósülésen, Henry a volánnál, és úton voltak a Pearl felé. Claire és Anne nem sokkal maradtak le tőlük. Archie egyforma nyugtalan üzeneteket hagyott Susan mindkét hangpostáján, aztán csak tartotta a telefont, és próbálta szuggerálni, hogy szólaljon meg. Majdnem fél nyolc volt, így a nap már rég lebukott a hegyek mögött, de a bordó télvégi égboltot még mindig félig megvilágította az alkonyat. Hideg éjszaka ígérkezett. – Bármi lehet – mondta Henry, miközben szorosan markolta a kormányt. – Lehet, hogy a zuhany alatt áll. Bármi. – Persze – felelte Archie. – Az is lehet, hogy lefeküdt aludni – tette hozzá Henry. – Vettem az adást – mondta Archie. Aztán észrevette, hogy Henrynek véres a csuklója. – Veled meg mi történt? Henry megvonta a vállát. – Az a rohadt macska megkarmolt. Archie adó-vevője megcsörrent, és ő rögtön válaszolt. A járőröző rendőrök ott voltak Susan lakásánál. Senki nem nyitott ajtót. – Nézzétek meg, hogy a kocsija a garázsban van-e – adta ki az utasítást. – Kopogjatok be a szomszédokhoz. Tudjátok meg, hogy látta-e valaki hazajönni vagy elmenni otthonról. És nézzétek meg, hogy van-e biztonsági kamera a garázsban vagy az előcsarnokban. – Aztán tárcsázta a tudakozót, és megszerezte Ian Harper telefonszámát. A Harper-rezidencián egy gyerekhang szólt bele a telefonba. – Apukád otthon van? – kérdezte Archie. A fiú elvonult az apjáért, és Archie hallotta, hogy a háttérben zene szól, meg felnőttek esznek és nevetgélnek. Egy perc múlva Ian Harper vette fel a telefont. Hangja ingerültnek tűnt. – Igen? Archie abban a pillanatban nem érezte úgy, hogy szeretne előzékeny lenni Iannel, emellett pedig sietett is, ezért kihagyta az udvariaskodást. – Ian. Itt Archie Sheridan beszél. Ma délután elvitte Susant a lakásáig? Ian tétovázott. – Igen. – Mikor? – kérdezte Archie. – Mi ez az egész? 202
Henry nagy lendülettel kikerült egy vánszorgó platós teherautót a Rose Island hídon. A Crown Vic lámpái égtek, de a szirénát nem kapcsolta be. A belvárosi horizont képe olyan volt, mint egy északi képeslap. Archie előhúzta zsebéből a gyógyszeres dobozt, és ujjai között forgatta. – Hány órakor tette ki? – kérdezte újra. – Nem tudom – felelte Ian. Hangja elbizonytalanodott. – Talán fél hat körül? – Susan beszélt arról, hogy készül valahová ma este? – kérdezte Archie. – Vagy hogy jön hozzá valaki? – Nekem nem említette. – Aztán Ian ellentmondást nem tűrő hangon hozzátette: – Holnapra le kell adnia egy cikket. – Tud bármit is egy névtelen forrásról, aki egy clevelandi diákot említett neki? – Igen – felelte Ian azonnal. – De az egy másik sztori. Semmi köze a Fojtogatóhoz. – Biztos ebben? – Igen – mondta Ian határozottan. Az elhangzottaktól Archie egyáltalán nem érezte jobban magát. Már kezdte kinyitni a gyógyszeres dobozt, amikor elkapta Henry rosszalló pillantását, és gyorsan visszatette a dobozt a zsebébe. – És látta Susant bemenni az épületbe? – Igen. – Ian szünetet tartott. Archie hallotta, hogy a vendégek újra nevetni kezdtek a háttérben. –Történt valami Susannel? – Csak szeretném megtalálni. Ha bármit hall felőle, mondja meg neki, hogy hívjon fel, oké? Ian hangja egy oktávval mélyebbre váltott. – Odamenjek? – Nem, Ian. – Archie felsóhajtott, ahogy eszébe jutott Susan vallomása. – Maradjon a családjával. Amikor Henry beállt a régi sörfőzde épületénél egy járőrkocsi mögé, az egyik rendőr ott várta őket. – A kocsi itt van – mondta. – Az előtérben van egy biztonsági kamera. A házmester irodájában levő monitorra van kivezetve. – Házmester? – kérdezte Archie. A járőröző zsaru égnek emelte a tekintetét. – Azt hiszem, a csaj inkább az épület reklámarca. Archie, Henry és Anne követték a rendőrt az épület fekete-fehér mintázatú modernista előcsarnokán keresztül egy kis helyiségbe, mely a barna szín minden árnyalatával volt berendezve, és ahol egy fiatal nő állt a bambuszból készült pult mögött, platinaszőke haja lófarokba fogva. Kezében tojás alakú fehér távirányítót tartott, és egy csillogó fehér monitoron éppen a garázsban készült szemcsés felvételt pörgette át. A pulton egy kupac fénymásolat hevert. Archie rápillantott a legfelsőre. Egy macska képe volt rajta, alatta pedig nagy betűkkel a következő felirat: FEJEZZÉK BE A LABORATÓRIUMI CICÁK KÍNZÁSÁT.
203
– Ott van – mondta. Könyökére támaszkodva a lány előrehajolt, és manikűrözött mutatóujját a képernyőre nyomta arra a képre, melyen Susan Ward és Paul Reston látszott. – Az ott Susan Ward. Mind az öten végignézték az ugráló képsort, melyen Susan és Reston kilépett a liftből, keresztülvágott a garázson, majd elhagyta a kamera látószögét. A videó órája 18 órai 2 percet mutatott. – Keressétek meg őket – mondta Anne Archie-nak és Henrynek. – Különben meg fogja ölni. Archie Susan lakásában állt. A reklámarc engedte be őket. A bejárati ajtó mellett közvetlenül egy drágának látszó aranyozott tükör függött. Előtte, az asztalon egy üres borospohár állt. A pohár mellett egy fanyelű hajkefe feküdt, sortéi között egyetlen összegubancolódott rózsaszín hajszállal. Archie megvizsgálta a poharat, anélkül hogy hozzáért volna. Alján daraszerű vörösborkő ült; a pohár peremén rúzs nyomai látszottak. Pont elszalasztották Susant. Ivott egy pohár bort, aztán elment a pasassal, és ki a bánat tudta most megmondani, hogy hol lehetnek? Archie körözést adatott ki Reston után. Négy állam autópálya-rendőrsége fogja keresni a kocsiját. De annak idején Archie-t is rengetegen keresték. Zsebében megérintette a gyógyszeres dobozt. Azt a fajta egyenetlen, koffeintúladagolásra emlékeztető vibrálást érezte, ami azt jelentette, hogy ideje volna bevennie egy kis Vicodint. Ezután nem sokkal jön a fejfájás, aztán a lassú égés a bőr alatt, amiből később hideg verejték lesz, meg a sajgó csontok. Kinyitotta a dobozt, és tapintásra kivett három nagy, ovális pirulát, majd a szájába tette. A nyelvén tartva elsétált Susan konyhafülkéjéig, ahol tenyerébe vizet eresztett a csapból, és leöblítette a tablettákat. Végül már majdhogynem megkedvelte a keserű ízt. Valaha találkozott olyan kábszeresekkel, akik só-oldatot fecskendeztek a vénájukba, amikor nem tudták megszerezni az általuk áhított intravénás drogot. Akkor Archie értetlenül állt a tény előtt, hogy léteznek emberek, akik a puszta élményért hajlandók magukba szúrni egy tűt. Most már megértette, hogy az ismerős mozdulat egyfajta placebóként működött. – Ez most vajon jó ötlet? – kérdezte Henry. Archie felnézett. Henry a konyhapult túloldalán állt, és arca éppolyan kifürkészhetetlen volt, mint mindig. – Csak szinten tartás – felelte Archie, és elfordult Henrytől. – Ettől nem leszek belőve. Érezte, hogy testében oldódik a feszültség, ahogy szervezete már előre jelezte a kodein hatását. Ez a reakció teljes mértékben pszichoszomatikus lehetett, a tabletták nem hatottak ennyi idő alatt. De nem érdekelte a dolog. Koncentrálnia kellett. Gondolkozni. Hogy tudott Reston odajutni Addyhez? És miért ölte meg McCallumot? Nyilván a hajóval van összefüggésben. Reston és McCallum ugyanabban az iskolában tanított, ismerték egymást, és McCallum szerint mindenki tudta róla, hogy van egy hajója. Talán Reston használta a hajót, aztán felgyújtotta, hogy eltüntesse a bizonyítékot, vagy elterelje a gyanút. Ha tudta, hogy McCallumot kihallgatták, akkor az öngyilkosság tökéletes befejező keretül szolgálhatott. De az egész olyan hevenyészett volt. Kétségbeesett. És ez aggasztotta Archie-t.
204
Megfordult, és megtette a tízlépésnyi távolságot, ami a konyhai részt a nappalitól elválasztotta, ahol Anne állt, és nézett ki a nagy ablakon. Archie bízott benne, hogy Restonon gondolkodott, nem pedig a Pearl negyed ingatlanbefektetési lehetőségein. Érezte, ahogy Henry egy lépéssel mögötte jön, kitartó árnyékként. Archie megállt Anne mellett, és ő is kinézett az ablakon. Az utca túloldalán egy másik vadonatúj apartmanház állt, melynek a sötétben minden egyes stúdiólakása úgy nézett ki, mint egy ragyogóan megvilágított babaház. – Mennyire elszánt Reston? – kérdezte Anne-től. Anne kisimított egy eltévedt hajfonatot a szeméből. – Egy volt tanítványának a megszállottja – felelte. – Olyan kapcsolat a rögeszméje, amely már tíz éve befejeződött. Azt mondanám, hogy nagyon elszánt. Ha azt kérdezed, van-e rá esély, hogy öngyilkos lesz, azt mondanám, hogy nem is kicsi. Egy nő az utca túloldalán levő egyik lakásban bekapcsolt egy tévét. – Tehát azt mondod, hogy már meg is ölte Susant? – kérdezte Archie. – Nem. – Anne hallgatott egy ideig. – De lehet, hogy tévedek. – És vajon hova vihette? – kérdezte Henry. Anne átgondolta a kérdést. – Valami olyan helyre fogja vinni, amit biztonságosnak érez. Hova vitte a többieket? – tette fel a költői kérdést. – A hajóra – felelte Archie. – McCallum hajójára – visszhangozta Henry. – De az már nincs meg. Archie elgondolkodott. Alattuk az utcán valaki megpróbált párhuzamosan parkolni egy terepjáróval. – Hacsak nincs egy másik hajója. – Nincs – szólt közbe Claire, aki ekkor csatlakozott hozzájuk. – Ellenőriztük az Állami Tengerészeti Hatóságnál az összes tanárt meg a többi iskolai dolgozót, akik beleillettek a profilba, még novemberben. Aztán februárban újra. És márciusban megint. McCallumnek csak egy hajója volt bejelentve. És ő volt az egyetlen, aki rendelkezett kormányosvizsgával. – Azt mondta, hogy néhány éve vette ezt a hajót – mondta Archie. – Talán megtartotta a régit, de hagyta, hogy lejárjon az engedélye. – Lehet ilyet csinálni? – kérdezte Claire. – Hívd fel őket – mondta Archie. Claire leakasztotta telefonját az övéről. – Oké. – Azzal arrébb lépett, hogy telefonáljon. – Minden oké? – kérdezte Henry Archie-tól. Archie ekkor vette észre, hogy mindkét kezét csípőre téve állt, és a parkettát bámulta. Susan Wardot valami őrült állat tartotta fogva, aki meg fogja ölni, már ha eddig meg nem tette, és Archie nem volt meggyőződve arról, hogy meg tudja menteni. – Csak egy percet kérek – felelte. Archie Susan Ward fürdőszobájában állt. Érezte, ahogy Henry aggodalma beborítja, mint egy lepel. Ne ess szét, gondolta. Aztán hangosan is kimondta: „Ne ess szét!” A csapból egy kis vizet fröcskölt az arcára, és megtörölte egy kéztörlővel, ami ott lógott a mosdó mellett.
205
Az órájára nézett. Majdnem kilenc óra volt. Még egy óra olvasás, aztán villanyoltás. Megálljt parancsolt magának. Most ne gondolj rá. Ne most. Susanre kellett koncentrálnia. Viszketett az orra. Ez a Vicodinra jelentkező idegrendszeri reakció volt, amit szervezete általában elfojtott, de időnként mégis felbukkant. Vadul megdörgölte. Remek. Most, mindennek a tetejébe, a többiek még azt is fogják hinni, hogy kokszol. És megint itt volt gondolataiban Gretchen a napnál is világosabban, ahogy börtönpriccsén elnyúlva egyik könyökére támaszkodik, és Az utolsó áldozatot tartja kezében. Abban a könyvben benne volt az esküvői fényképe is. – Főnök? – Henry óvatosan bekopogott a fürdőszoba ajtaján. Archie néhányat pislogott elmosódott tükörképére, aztán kinyitotta az ajtót. A fürdőszoba előtt ott állt Henry és Claire. – Mit tudtunk meg? – kérdezte Archie. Claire a noteszébe pillantott. – Az a hajó volt bejelentve, amelyik leégett. Azelőtt volt egy másik regisztrált hajója, egy 1950-es Chris-Craft Catalina. Annak az engedélye nyolc hónappal azután lejárt, hogy bejegyeztette az új hajót. Ha itt adta el volna bárkinek, akkor az újra bejegyeztette volna. De ennek nincs nyoma. – Lehet, hogy a folyó túlpartján adta el valakinek – mondta Archie. – Talán igen – helyeselt Claire. – De a Tengerészeti Hatóságnál dolgozó kedves hölgy szerint 2002-ben rendezték a szabályzatot, és azt megelőzően nem volt kötelező megújítani az engedélyt, ha a hajó nem volt „vízen”, ami azt jelenti, hogy ha tartottál egy hajót a kikötőben, de valójában nem vitted ki a vízre, akkor megspórolhattál évi tizenöt dolcsit. Archie bólintott. – A sóher alak megtartotta a hajót. Henry karba tette, aztán újra széttárta a kezét. – Reston pedig biztosan ezt használta, mert McCallum ezen kevésbé vette volna észre, ha bármi kalamajka van. – „Kalamajka”? – kérdezte Claire. – Én talán nem használhatok flancos szavakat? – kérdezte Henry. Claire folytatta. – Ha igazunk van, akkor a hajónak ugyanabban a kikötőben kell lennie, ugye? Mármint ez a legvalószínűbb? – Menjünk – mondta Archie. Anne Henry lépett mellé. – Legyetek óvatosak. Mert ha rákülditek a teljes hadsereget, és megijesztitek, akkor valószínű, hogy bántani fogja. – Ha igazunk van, és egyáltalán ott van, és Susan még életben van – mondta Archie. Anne néhányszor bólintott. Mögötte, az utca túloldalán levő stúdiólakásban a nő elzárta a tévéjét. Nem volt semmi érdekes műsor. – Szereznem kell egy Light Colát – mondta Anne. Aztán egy hang hallatszott mögöttük, elfúló lélegzet, amitől a szobában minden rendőr megfordult, és a bejárati ajtóra nézett. Egy középkorú nő állt ott. Nevetséges, saját készítésű kalapot viselt, meg leopárdbőr kabátot, és hosszú,
206
fűzős, vastag talpú bakancsot. Haja egy halom összegubancolódott, hosszú, szőke rasztás tincsből állt. Sötétvörös szája meglepett grimasszal nyílt szét. – Maguk meg kicsodák? – kérdezte. – És hol van a lányom?
207
45
– Te ölted meg azokat a lányokat – mondta Susan a sötétségnek. Reston hangját elfojtotta a szomorúság. – Sajnálom. Susan úgy érezte, a lélegzetvételénél nincs hangosabb dolog a világon. Mint az apró atombombák. Kényszerítette magát, hogy lelassítsa az oxigénbevitelét és lazítsa el magát, hogy a férfi azt higgye, nem fél. Meg kellett győznie, hogy ő erős. Hogy ura a helyzetnek. – Sajnálod? Paul, te beteg vagy. Segítségre van szükséged. Én tudnék segíteni. – Nem kellett volna elhagynod – mondta a férfi, és valamit átcsúsztatott Susan fején, majd a nyakára hurkolta. Érezte a sima bőrszíjat a haja alatt, a tarkójánál, aztán elöl, a kulcscsontja fölött valami hideg és kemény tárgyat – egy övcsatot. Lelki szemei előtt felvillantak a bordó fojtogatásnyomok Kristy Mathers nyakán, mire vadul kapálózni kezdett, hogy megkötött kezét be tudja dugni a szíj alá, de addigra az már szorosan összezárult a torkán. Levegő után kapkodott és próbálta letépni, de Reston lefogta a kezét, és még szorosabbra húzta az övet. Feje lüktetni kezdett, és mintha tűzzel telt volna meg. A férfi olyan erővel rántotta le, hogy a földre csapódva térdkalácsa akkorát csattant, mint amikor egy balta a fába hasít. Csak pörgött a térben, minden kötelék nélkül, aztán hirtelen megállt. Minden érzéke életre kelt, és abban a pillanatban szeme egészen enyhén kezdett hozzászokni a sötétséghez. Látta maga előtt. Nem egy embert, csak egy sötét alakot, egy ember árnyékát. Aztán a száján érezte a férfi hüvelykujját, ahogy végigsimította az ajkát. Ujja jéghideg volt. Susan ajka reszketett. – Gyönyörű az ajkad – mondta a férfi. Susan agya tisztázni, rendszerezni próbálta az információt. Elrabolták. Hajó. Paul. Gyilkos. Aztán egyszerre: Addy. – Paul – szólalt meg Susan érdes hangon –, hol van Addy? Érezte, hogy egy pillanatig tétovázik, aztán hátralépett, és a szíj meglazult. Felgyulladt a villany. Susan ösztönösen lehunyta a szemét, ahogy elárasztotta a hirtelen világosság. Amikor egy pillanattal később megpróbálta kinyitni, Reston ismét ott állt előtte, és egy pisztolyt tartott a homlokához. Susan leküzdötte a hirtelen rátörő hányingert, és lenyelte a torkában feltoluló, émelyítő meleg nyálat. Igaza volt. Valóban hajón voltak. Valami kabinfélében lehettek. A helyiség falai és az alacsony mennyezet is fehérre volt festve. Zsúfolt tér volt, talán ha
208
másfél méter széles az egész. Az egyik falat kis kamrák és fiókok foglalták el. A szemközti falban beépített, masszív fa emeletes ágy helyezkedett el. A felső szinten, afölött, ahol alig néhány perccel ezelőtt Susan feküdt, ott volt Addy Jackson. Félig volt csak öntudatánál, és egy rózsaszín bugyit kivéve teljesen meztelen volt, karja és bokája ragasztószalaggal volt összekötve. Szeméből csak egy-egy hasíték látszott, szája nyáltól volt nedves, haja pedig összetapadt az izzadságtól. Megrezzent, és könnyáztatta arcát megpróbálta megvakarni összekötött kezével. És ebben a pillanatban Susan önmagára ismert bennük. Lee. Dana. Kristy. Addy. A barna haj. A távol ülő szemek. A kis mellek. Ekkor tökéletesen tisztán megértette, hogy róla szól a történet, hogy mindig is róla szólt. Es azt is tudta, hogy Reston meg fogja ölni őket. Mindkettejüket. Efelől már nem volt kétsége. Addyre pillantott, aki szemlátomást nem vett tudomást környezetéről, és irigyelte a lányt. – A te hibád – magyarázta Paul, és kezével végigsimította Susan tarkóját. – Nem lett volna szabad olyan szemét picsának lenned velem. És ekkor Susan magában fogadalmat tett: nem fog meghalni. Ki van zárva. Szóba nem jön, hogy a rohadék drámatanára ölje meg.
209
46
A River Haven yachtkikötő vezetője nem hajón lakott, hanem egy előregyártott elemekből készült házban a hajók közelében, a domb tetején. A hőmérséklet tíz fokot csökkent, és már hivatalosan is leszállt az éjszaka. Archie szájában érezte a folyó ízét, mintha alufólia lenne, miközben a lapos téglaépület verandáján várakozott, melynek zsaluzott falára egy csiszolt uszadékfa darab volt szögelve, amire az IRODA szót égették. Az orra viszketett. Nyisd ki azt a rohadt ajtót, gondolta. Henry és Claire mellette állt. Mögöttük pedig három jelzés nélküli rendőrautó. A járőrkocsikat és a kommandósok járműveit a régi országút mentén állíttatta le, látótávolságon kívül. Nyakát kinyújtva lenézett a kikötőre, ahol többtucatnyi hajó ringatózott a baljós sötétségben. Kutyaugatás hallatszott, és az ajtó kinyílt. Egy idősebb nő tűnt fel, és Archie egy villanásra valami ugráló szőrös alakot is látott, mielőtt a nőnek sikerült maga mögé tolnia a kutyát, és becsukni az ajtót. Most ott állt a verandán a csukott belső ajtó és egy alumíniumhálós ajtó között, amelyet védőn maga és a nyomozók között tartott. Archie felmutatta a jelvényét. – Tudom, ki maga – szólalt meg a nő, és egyenesen a szemébe nézett. – Láttam a tévében. – Levette a szemüvegét. Festett gesztenyebarna haja a tarkóján laza kontyban volt összefogva, és farmernadrágot viselt, amibe betűrte a garbóját. Kezében puha fedelű krimit tartott, és a hüvelykujját használta könyvjelző gyanánt annál az oldalnál, ahol abbahagyta az olvasást. A szemüveg helyén fájdalmasnak tűnő piros nyom maradt az orrnyergén. – Maga az a zsaru, akit Gretchen Lowell elkapott. Gretchen nevétől mintha áramütés hasított volna Archie karjába. Öklét szorosan rákulcsolta zsebében a gyógyszeres dobozra. – Meg kell tudnom, milyen hajókat tárolt itt Dan McCallum. A nő elfordította a fejét, és egy kicsit megzörgette a rácsos ajtó kilincsét. – Dan hajója leégett. – Nincs még egy? A nő tétovázott. – Nagyon fontos – mondta Archie. – Hagytam, hogy itt tartsa, bár nincs bejelentve. Dan megbízható bérlő. – Semmi gond – nyugtatta meg Archie. – Nem lesz belőle baja. – Hol a hajó? A nő egy pillanatig Archie-t fürkészte, aztán kilépett az ajtó mögül, és lemutatott a dokkokra. – Huszonnyolcas állás. Ott lent. A bal oldalon a szélétől a második hajó.
210
* * * – Velem azt csinálsz, amit akarsz – mondta Susan. – De Addyt el kell engedned. Reston arca csupa fény és árnyék volt. Szája sarka megrándult. – Nem tehetem. Susannek minden akaraterejére szüksége volt, hogy az arca fegyelmezett maradjon. – Meg fogod ölni? – Kénytelen vagyok. Susan érezte, hogy összezárul körülötte a szűk helyiség. Még ha nem volna is megkötözve, akkor is képtelen volna Reston mögé kerülni, elérni az ajtóig, és kijutni a hajóról. És aztán hogyan tovább? Úszva? Addy fekvőhelye felett volt egy kerek ablak, akkora, mint egy lapostányér. Nem volt kiút. – És én? – Nézz rá. – Reston óvatosan kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány csípőjét, aztán ujjaival követte a karcsú derék mély ívét, fel egészen a bordákig. Kint víz csapkodta a hajótestet. A hajó összevissza ingott, szabálytalan zökkenő és ringó mozdulatokkal. – Hát nem gyönyörű? – kérdezte Reston. Susan azt nem értette, hogy tudta megszervezni. – Azt mondták, hogy figyeltek. Azt mondták, ki se léptél a házadból. – Nem raboltam el, Suzy – mondta a férfi gyengéd hangon. – Ő jött hozzám. – Lehunyta a szemét. – Azt mondtam neki, hogy együtt lehetünk. Megmondtam, hogy törje be kívülről a hálószobája ablakát. Megmondtam, hogy melyik buszra szálljon fel, amivel el tudott jönni idáig. Azt mondtam, hogy itt várjon a hajón, amíg végzek az iskolában. – Szemhéja megrebbent, és olyan gyűlölettel nézett Susanre, amilyent még soha nem látott. A hajó megingott, és a helyiség ajtaja megnyikordult a sarokvasakon. – Pontosan úgy tett, ahogy mondtam neki. – Megőrültél – mondta Susan. Reston magában mosolygott, miközben mohó pillantással bámulta a félájult lányt. – Rohypnol. Az interneten szereztem. Susan undorodott a gondolattól, hogy valaha is engedte ezt az alakot hozzáérni a testéhez. Látta minden találkozásukat, minden ügyetlen tapogatózást; a képek egymás után pörögtek át az agyán, szomorú kamaszkorának szomorú diafilmjeként. Annyira szeretett volna ura lenni a helyzetnek. Mindenkit meggyőzött, hogy így is volt. Az igazság ennél nagyságrendekkel szánalmasabb volt. A férfi légzése egyre szaporább lett, és arca elpirult a felajzottságtól. Most már Addy mellét tapogatta. Hüvelykujjával a kis rózsaszín mellbimbót simogatta körbe-körbe. A lány megrezzent. – Csak azért vágyom rájuk ennyire, mert rád emlékeztetnek. Susan győzködte magát, hogy legyen erős, ha ki akar innen kerülni.
211
– Ezzel a maszlaggal csak önmagadat próbálod igazolni. Mindig is felállt neked a kamasz lányoktól. – Nem – válaszolta a férfi elcsukló hangon. – Nem. Miattad lettem ilyen. Soha nem kívántam meg diákokat. Előtted soha. Te tetted ezt velem. – Addy melléről újra a bordáira csúsztatta a kezét, le a derekára és a csípőjére, aztán végig a bugyija vonalán. – Ne tedd ezt – mondta Susan, és elfordította a fejét, mert nézni sem bírta. – Kérlek. – Jelentettem neked bármit is? Susan szorosan lehunyta a szemét. – Hát persze. – Állandóan arra a napra gondolok, tanítás után. Hogy álltál ott, mi volt rajtad, miről beszéltünk. Csináltál nekem egy kazettát, emlékszel? – Megérintette az arcát, Susan pedig elrántotta, amitől érezte, hogy megszorul nyakán a szíj, és újra öklendezni kezd, ezért kénytelen volt egy helyben maradni, mert félt megmozdulni. Ne bőgj, mondta magának. Csak nehogy bőgj, basszus. – A kedvenc számaiddal – folytatta Reston, és Susan érezte, hogy ajka az arcához ér. Hányni akart tőle. – Még mindig megvan. Volt rajta egy Violent Femmes-dal, az „Add össze”, abban volt az a sor, hogy „Miért nem kapok csak egy csókot?” Átnyújtottad, és azt mondtad: „Ez vagyok én.” Átadtad magad nekem. – Újra megcsókolta, és alsó ajkát végighúzta Susan arcán, hogy nedves nyálnyom maradt utána, mint egy csiga mögött. – Az összes dal címét kézzel írtad le. Gyönyörű kézírással. Órákon át dolgozhattál rajta. Susan még szorosabban lehunyta a szemét, amíg már úgy érezte, mintha ökölbe lenne szorítva. – A próbára kellett, Paul. Vállaltam, hogy csinálok egy kazettát a próbákra. A bemelegítéshez. – Aznap történt, az osztályban. Tanítás után. Amikor először csókolóztunk. Susan érezte az édeskés és savas izzadság szagát a férfin, ami betöltötte a szűk teret. – Nem. – Hazafelé meghallgattam a kazettát, és el se tudtam hinni… milyen hasonlóak voltunk egymáshoz. – Susan érezte száján a nedves ajkakat, és minden erejével próbálta elfordítani a fejét, de nem tudta. Szemhéjának fekete vászna tele volt csillagokkal. – Hallgattam a dalok szövegét, és tudtam, hogy mit akarsz üzenni velük – mondta a férfi, és ajka az övén táncolt. – Tudtam, hogy nem lenne szabad együtt lennünk. Hátrébb lépett, és Susan érezte, hogy meglazul a szíj, de még mindig félt kinyitni a szemét, félt attól, amit esetleg látni fog. – Nős voltam. A tanárod voltam. De te olyan érett voltál a korodhoz képest, annyival bölcsebb, mint a korodbeliek. Írtam neked egy levelet. Nem lett volna szabad megtennem, nem lett volna szabad papírra vetnem az érzéseimet. De vállaltam a kockázatot. Másnap az órán adtam oda neked, és azt mondtam, hogy tanítás után olvasd el, te pedig így is tettél. – Akadozó, sóhajtásra emlékeztető hangot hallatott, ami valami zokogásfélébe fordult át.
212
– Aztán te odajöttél hozzám a színjátszóköri parti után. És akkor szeretkeztünk. – Reston két kezébe fogta Susan fejét, és a lány érezte a férfi ajkát a száján, ahogy nyelve összeszorított ajkára tapadt. A szíj megfeszült. – Nyisd ki a szád! Susan tágra nyitotta a szemét, és dühödten felnézett Reston arcára. – Nem így történt, Paul – mondta. Végre kimondta. Végre elmondta az igazságot. – Be voltam rúgva – folytatta, szinte köpve a szótagokat a férfi arcába. – Életemben először berúgtam a színjátszóköri partin az után az ostoba iskolai színdarab után, te pedig felajánlottad, hogy hazaviszel, és megdugtál a kocsidban. – Fejét szomorúan az emeletes ágynak támasztotta. – Gyerek voltam még. Akkor halt meg az apám. Hagytam, hogy folytassuk. Nem volt jobb ötletem. És te voltál a kedvenc tanárom.
213
47
A golyóálló mellényben Archie kénytelen volt máshogy venni a levegőt. A tépőzáras szalagok szorosak voltak, és az egész darab súlya összeszorította a mellkasát, amitől lüktettek a bordái, és törzsének minden egyes mozdulata a szellem győzelméről tanúskodott a test fájdalma felett. Próbált mélyeket lélegezni, és közben elképzelni az oxigén útját a légcsövén át, le a tüdejébe, egészen a szívéig. Legalább volt min gondolkodnia, miközben Henry és Claire társaságában lassan haladtak a beton autóúton, ami a domboldalról lefelé vezetett a hajókhoz. A domb lábánál egy régi ezüstszínű Passat parkolt. Reston kocsija. Kényelmes tempóban mentek, és a mellények a civil ruhájuk alá volt rejtve, a fegyvereik sem látszottak, de a testük feszült volt, és ha bárki találkozott volna velük, nagyon ostobának kellett volna lennie ahhoz, hogy ne rémüljön meg. De nem volt ott senki. Csak a hajók. Elérték a dokkot. T alakban nyúlt be a folyóba, és mindkét oldalán hajók horgonyoztak. A stégeket szegélyező biztonsági lámpák lusta fehér izzása visszaverődött a fekete vízfelszínről, és ettől minden különösen éles kontúrokat kapott. Talán a hűvösebb levegő miatt lehetett, feltételezte Archie. Ettől minden keményebbnek tűnt. Kicsatolta pisztolytáskáján a biztonsági pántot, és máris érezte, ahogy tenyerébe simul a 38-as sima fémfelszíne. A páros számú hajóállások a palló egyik oldalán, a páratlanok a másikon sorakoztak. Archie tudta, hogy a hajó nem lesz a helyén, még mielőtt odaértek volna a huszonnyolcashoz. Ilyen szerencséje nem lehetett. – Bassza meg – szólalt meg Archie, ahogy ott álltak az üres hajóállás előtt. – Ez mit jelent? – kérdezte Claire. – Azt jelenti, hogy elmentek vitorlázni – felelte Archie. – Hajózni – javította ki Henry. – Motoros hajó. Arra azt mondjuk, hogy hajózni. – Bassza meg – mondta Archie még egyszer. Archie egy huszonnyolc láb hosszú kétcsavaros, kemény tetős kajütös motoros jacht fedélzetén állt. Nem szerette a hajókat. De erről a hajóról tudta, hogy milyen típus, mert az egyik önkéntes folyami járőr elmondta neki. A megyei folyami járőregység zöld egyenruhát viselt, a csónakjaik smaragdzöldre voltak festve, és Zöld Darázsnak hívták magukat. A téli állomány egy hadnagyból, egy őrmesterből, nyolc önkéntesből, meg egy főállású gépészből állt. Archie hívása után fél órán belül mindegyikük jelentkezett szolgálatra.
214
Negyvenöt percen belül öt Zöld Darázs hajó volt a vízen, két rendőrségi helikopter, valamint a parti őrség egy helikoptere körözött a levegőben, és mind a Chris-Craftot keresték. – Az egy hajó – mondta az egyik pilóta magabiztosan Archie-nak. – A folyón van. Meg fogjuk találni. – így is történt. Egy órával később az egyik pilóta rádión jelentette, hogy kiszúrt egy Chris-Craftot, amely a Sauvie-sziget Columbia felőli oldalán horgonyzott, nem messze a csatornától. Archie továbbította a helyszínt a kommandósoknak. Reston észrevette volna a rendőrségi helikopter tízezer megawattos keresőfényét, ahogy átsiklik a hajó fölött. Vagy felvonja a horgonyt, és megpróbál elmenekülni, amikor is a helikopter nyomon követné, vagy meglapul. Túszról is szó volt, és Archie nem akart semmit kockáztatni. De a kommandósoknak is időre van szükségük, amíg odaérnek, a Zöld Darázs motorjacht pedig nem volt messze, ráadásul meg kellett még megbizonyosodni arról, hogy a megfelelő Chris-Craftot találták-e meg. Mégsem akarhatták, hogy a kommandósok bezúzzanak egy rossz hajóba, és tönkretegyék egy család horgászvakációját. Archie azt az utasítást adta a három önkéntes járőrnek, akik vele voltak a hajón Henry, Claire és Anne társaságában, hogy körözzenek a sziget körül, és próbálják megnézni, hogy közelebb tudnake jutni. És egyszer csak ott volt. A fedélzeti fények nem égtek, de a kabinban világított a lámpa. Rick, egy nagyjából Archie-val egyidős önkéntes, rövidre vágott hajjal és enyhén őszülő szakállal, a jacht fedélzetére szerelt reflektort a Chris-Craft felé irányította. A helikopter felettük körözött a fekete égbolton. – Ez a mi babánk – kiabálta túl Rick a motor zúgását. – Már úton van a kommandó meg egy közvetítő a túsz miatt – ordított vissza Archie. – Nincs sok idő – figyelmeztette Anne Archie-t. Apró hajfonatai az arcába csapódtak, és egyik bőrkesztyűs kezével fogta őket össze. – Nem akarja majd sokáig húzni, hanem véget akar vetni az egésznek. – Milyen közel tudunk menni hozzá? – kérdezte Archie Ricktől. – Elég közel ahhoz, hogy át lehessen lépni. – Akkor tedd azt. Henry, Claire és Archie felvont pisztollyal vártak, míg a Darazsak lelassították a motort, és odairányították a hajót a Chris-Craft mellé. Két ember köteleket rögzített a járőrhajó kötélvilláihoz, és a hajó jobb oldalára álltak. Az utolsó szakaszon Rick leállította a motort, és azt a néhány métert már sodródva tették meg. Amikor elég közel értek, a két másik önkéntes megragadta a hajó korlátját, és köteleiket annak a villájára erősítették. A két hajó együtt ringott és egymáshoz csapódott. Senki nem szólt egy szót sem. A vízen hideg volt, és Archie szájához emelte összekulcsolt kezét, meleg levegőt lehelt rá, aztán néhányszor kinyújtotta, hogy megmozgassa a keringését. Arca égett a folyó feletti metsző széltől. Körbepásztázta a folyót. A vízen sehol máshol nem látott fényeket. – Átszállok – közölte. Pisztolyát a csőnél fogva Henry kezébe adta.
215
Henry szorosan a fegyverre kulcsolta a markát, de a másik kezét határozottan Archie kezére tette, így a pisztoly be volt zárva kettejük közé. Előrehajolt, nagy arca elgyötörtnek látszott. – Azért mész oda, mert úgy gondolod, hogy ez a legokosabb, amit tehetsz – súgta Archie-nak –, vagy azért, mert elöntött az önsajnálat? Archie mélyen barátja szemébe nézett. Nem tudsz te engem megmenteni, gondolta. – Ne gyertek oda, hacsak nem hallotok lövést. Majd megpróbálok jelezni, ha úgy érzem, a kommandósokra van szükség, hogy kiszedjék onnan. – Vegyél fel egy mellényt – tanácsolta Henry. A mellény. Archie abban a pillanatban levette, amint a hajóra szálltak. Ellenkezett az ember ösztöneivel, hogy egy ilyen nehéz dolgot vegyen magára, amikor olyasmit kellett volna viselni, ami fennmarad a vízen. Elhúzta a kezét, és fegyverét Henrynél hagyta. – Fájnak tőle a bordáim – mondta, aztán megfordult, és átlendítette magát a jacht korlátján, át az öreg Chris-Craft fedélzetére, mielőtt bárki megakadályozhatta volna. Cipőjének gumitalpa jól tapadt a hajó üvegszálas műanyag fedélzetére, és sikerült berogyasztott térddel, görnyedt háttal odarohannia a kabin ajtajától alig egy-két méternyire. – Reston! – kiáltotta el magát. – Archie Sheridan nyomozó vagyok. Ki fogom nyitni a fedélzeti ajtót, hogy beszélhessünk egymással, rendben? – Nem várt válaszra. Mit csinálna, ha Reston nemet mond? Nem szabad megállni. Folyamatosan beszélj. Altasd el az éberségét. Archie a retesszel bajlódott; a lejáró nem volt lelakatolva. Nagy lendülettel felnyitotta a négyzet alakú, fa fedélzeti ajtót. Az ajtófélfán egy felirat figyelmeztetett: NÉZZ A LÁBAD ELÉ! Archie a faburkolatú kabin berendezésének csak egy részét tudta kivenni – egy kis sarokkonyhát meg egy étkezőfülkét. De nem látta Restont. Se Susant. Se Addy Jacksont. – Nincs nálam fegyver. Azért megyek be, hogy beszélni tudjunk, oké? – Várt. Semmi. Ez rossz jel volt. Talán már mindannyian halottak voltak. Mély lélegzetet vett, és lélekben felkészült arra, hogy talán rettenetes vérfürdő látványa fogadja. – Be fogok lépni. Átpréselte magát a lejárón, és leereszkedett a négy lépcsőfokon, melyek egyenesen a központi kabinba vezettek. Hunyorognia kellett a fényben. Ez volt az a helyiség, ami egy hajó fedélzetén a nappalit helyettesítette. Egy kis, virágmintás kanapé meg egy nádfonatú szék állt, ugyanolyan virágmintás párnával egy kerek, fehérre festett nád dohányzóasztal előtt, melynek tetejére üveglapot illesztettek. A szőnyeg színe olyan volt, mint a műfű. A mennyezet alacsony volt és az egész tér zsúfolt, de a falakat láthatóan teakfával burkolták, ami melegen fénylett a sárga belső világításban. A kanapé fölött nagy, fából és rézből készült barométer függött dekoráció gyanánt. Közvetlenül az ülőgarnitúra mögött helyezkedett el a kis étkezőfülke meg a konyhasarok, amit már fentről látott. Reston a kanapé mellett állt, egy csapóajtó előtt, mely a hajótest mélyébe vezetett. Khakiszínű nadrág és póló volt rajta. Szeme szinte csak fekete lyuknak látszott. Egyik karjával Susan Ward derekát fogta át szorosan, és baloldalt az
216
állkapcsa alá tartott egy pisztolyt. Susan nyakára hurkolva egy bőröv függött, lazán. Archie-nak nem fért hozzá kétsége, hogy az öv nyoma megegyezik a halott lányok nyakán található szorításnyomokkal. Susan karja és bokája össze volt kötve ragasztószalaggal. De élt. És ébren volt. És az arcán látható kimerült, de lesújtó pillantásból ítélve ráadásul rendkívül dühös is. – Ahoy – mondta Archie. – Addy hátul van a… – sikerült Susannek kiköpnie, mielőtt Reston megrántotta a bőrszíj végét, és szorosra húzta, Susan torkára forrasztva a szót. Reston a fegyvert továbbra is egy szinten tartotta a fejével, miközbön Susan térdre esett. – Csssss – mondta vadul –, miért kellett ezt csinálnod? Miért nem akarsz kedves lenni hozzám? Susan megkötött kezével a szíj felé kapálózott, de ujjaival nem tudott alányúlni, hogy meglazítsa a hurkot. Arca eltorzult, foltok jelentek meg rajta, szeme tágra nyílt, szája kitárult, és fröcsögött belőle a nyál. Archie-nak mintegy két perce lehetett. Minden erejét megfeszítve tudta csak visszatartani magát attól, hogy oda ne rohanjon Restonhoz. A fickó fegyvert szorított Susan fejéhez. Ha Archie ráveti magát, előfordulhat, hogy lelövi. Susan súlya a padlóra nehezedett, szóval Reston valószínűleg nem tudja így kitörni a nyakát. Sikerrel megfojtani valakit nem is volt olyan könnyű, mint ahogy látszott. Nemcsak a levegőhiány ölte meg az embert, hanem a nyak érhálózatának elszorítása. Ha Archie nem tesz semmit, akkor Susan meg fog halni. De az még beletelik néhány percbe. És néhány perc sok idő. Ez Archie-nak adott egy esélyt. Elfordult Restontól és Susantől, és néhány lépéssel átért a konyhasarokba. Egy kis tűzhely állt ott, meg egy acélmosogató, utóbbi beépítve egy zöld konyhapultba. A szekrények fehérre voltak festve. Archie kinyitott néhányat, míg az egyikben poharakat nem talált. Kivett egyet, és töltött magának egy pohár vizet. Már nem hallotta, hogy Susan küzdene. Talán elvesztette az eszméletét? Ezt is elbaltázta volna? Aztán egyszerre egy hatalmas, fuldokló lélegzet hallatszott. Reston elengedte a szíjat. Susan lélegzett. Köhögött, rekedten, érdesen. Archie lehunyta a szemét, és érezte, ahogy vére az ujjaiba áramlik. Bejött. – Mit csinál? – kérdezte Reston. Archie várt még néhány lélegzetvételnyit, mielőtt válaszolt. Csak hadd találgasson a rohadék. – Be kell vennem néhány gyógyszert – magyarázta, továbbra is hátat fordítva nekik. Be tudom venni víz nélkül is, de gyorsabban hatnak, ha valamivel leöblítem. – Visszafordult Reston felé, és udvariasan rámosolygott. Aztán leült a lehajtható zöld étkezőasztal melletti rozsdabarna kárpitozott padra, de figyelt rá, nehogy a térde becsússzon az asztallap alá, hogy szükség esetén gyorsan tudjon mozogni. A pohár vizet az asztalra tette. Az étkező fölötti apró hajóablakon át látta a parti őrség hajójának fényeit. Ami azt jelentette, hogy onnan is látták őt. Pompás. – Most be fogok nyúlni a zsebembe, és kiveszem a gyógyszereket – mondta, és mielőtt Reston válaszolni tudott volna, lassan benyúlt a zsebébe, és előhúzta a réz orvosságos dobozt. Kinyitotta, aztán kiszámolt nyolc tablettát, és egyen-
217
ként felsorakoztatta őket a sötétzöld asztallapon. Még ebben a helyzetben is érezte, ahogy a puszta látványuktól áramlani kezdenek testében az endorfinok. – Tudom, hogy soknak tűnik – mondta Restonnak. Fanyar mosollyal felvonta a szemöldökét. – De nekem magas az ingerküszöböm. Reston ismét a derekánál fogta Susant, aki még mindig köhögött, ahogy légcsöve próbálta meggyőzni magát, hogy már szabad az út. De sikerült lehúznia a szíjat a nyakáról, és a bőröv most már a lábánál hevert egy kis halomban. Ügyes kislány, gondolta Archie. – Susan – kérdezte kedélyes hangon –, jól van? Susan bólintott, és fejét felemelve ránézett, szeméből pedig újra sütött az ellenállás. Reston szorosabban magához húzta. Archie kézbe vett egy tablettát, a nyelvére tette, és leöblítette egy korty vízzel. Aztán visszatette a poharat az asztalra. – Rávette Addyt, hogy szökjön ide – mondta Restonnak. Reston bólintott. – Szüksége volt valakire, aki mellett különlegesnek érzi magát. – De a többi lányt elkapta – folytatta Archie. – Akkor hogy szerzett alibit? – Nem volt nehéz – felelte Reston. – A világosítófülkéből nézem a próbákat. A gyerekek nem látnak be. Olvasópróbát tartottunk. Tettem néhány megjegyzést. Aztán még egyszer végigmentünk a darabon. Láttak bemenni a fülkébe, mielőtt elkezdték, és kijönni onnan, mire vége lett. Pár perccel az első felvonás kezdete után mentem ki. – Elsimította Susan összekócolt haját, ahogy egy babáét tenné az ember, és Susan visszarándult a tapintásától. – Volt időm megkeresni, leszólítani és megölni őket, és még így is visszaértem, mire lement a függöny. A lányok holtan feküdtek a kocsimban takarók alatt, én pedig előre megírt jegyzeteket adtam a színészeknek. Még csak meg se kellett néznem a próbát. Minden egyes alkalommal ugyanazokat a rohadt hibákat követték el. – Reston lepillantott Susanre, aztán újra Archie-ra. – Nem fogom hagyni, hogy kivigye innen – mondta. Archie körülpillantott a kabinban. – Szép ez a hajó. – Dan McCallumé. – Pontosan – felelte Archie. – Dan McCallumé. Az öngyilkos sorozatgyilkosé. Reston futó mosolyt vetett Archie felé. – Csak egy kis időt akartam nyerni. Archie fogott még egy tablettát, feldobta a levegőbe, elkapta a nyelvével, és ezt is leöblítette egy kis vízzel. A poharat újra letette az asztalra. – Megölhetném, ha akarnám – mondta Reston, és a hangja üresen kongott. – Lelőhetnem magát meg őt is, mielőtt ideérnek. Archie végigsimított a haján, és próbált unott képet vágni. – Nem ijeszt meg, Paul. – Aztán hozzátette: – Én már láttam olyat, ami valóban ijesztő volt. Reston Archie szeme láttára kezdett szétesni, ahogy egyik lábáról a másikra állt, közben pedig szemét sűrűn pislogva összeszorította, önkéntelen görcsös mozgással. Susannel birkózott, folyamatosan próbálva jobb fogást venni rajta, közben a fegyverrel is babrált, hol egy fél centivel Archie irányába fordította,
218
hol vissza, láthatóan nem akarta elmozdítani Susan fejétől. A lány pillantása a fegyverre szegeződött. Egész testében remegett, de úgy tűnt, képes uralkodni magán. Már nem sírt. Reston közel hajolt hozzá, és arcon csókolta. – Ne félj – mondta neki. – Gyors leszek. – Susan arca összerándult, és Reston még jobban magához szorította. Aztán Reston Archie felé fordult. Pólója a nyakánál és a hónalja is verejtéktől volt nedves. Bűzlött az izzadságtól. – Nem ismer meg? – kérdezte Archie-t. Arckifejezése könyörgő volt, kiéhezett. Nem volt kérdés. Reston határozottan vesztésre állt. – Tegnap a verandáról? – kérdezte Archie. Reston tekintete összeszűkült. – Gondoljon vissza. Reston olyan komolynak, olyan magabiztosnak tűnt, hogy Archie ténylegesen azon kapta magát, hogy emlékezetében kutat, mire utalhat Reston. Vajon már korábban letartóztatta egyszer Restont? Nem, hiszen nem volt büntetett előéletű. Tanúként hallgatta ki? Az ég tudja, sok ezer tanút hallgatott ki a Gyönyörű Gyilkos-ügy kapcsán. Fejét üres kifejezéssel megrázta, mert semmi nem jutott eszébe. Reston egyre jobban kezdett széthullani. – Négy embert megöltem – közölte. Ez azt jelentette, hogy Addy még életben volt. Archie hallotta, hogy egy másik hajó motorja közeledik. A helikopter. A kabin kis kerek ablakán túl éles fények ragyogtak. Felemelt még egy tablettát. Leöblítette. Visszatette a poharat az asztalra. A maga saját kis japán teaszertartása volt ez. – Élvezte? – tette fel a kérdést. Újabb önkéntelen pislogás. – Meg kellett tennem. Nem akartam megtenni. De nem volt más választásom. – Reston idegessége aggasztotta Archie-t. Reston nem aggódott eléggé amiatt, hogy mi zajlott odakint. A másik hajó. A fények. Nem aggódott amiatt, hogy esetleg letartóztatják, és Archie számára mindez egy dolgot jelentett: már elhatározta, hogy meg fog halni. Es ha a kommandósok megrohanják a hajót, akkor Reston első dolga lesz megölni Susan Wardot. – De élvezte? – kérdezte újra Archie. – Az első nehéz volt. Aztán egyre könnyebb lett. – Reston beteges vigyorra húzta a száját. – Nem élveztem, hogy meg kell ölnöm őket. De utána már tetszett. – Hogy választotta ki őket? – kérdezte Archie. – Tavaly mindannyian jelentkeztek a kerületi musical-meghallgatásra. – Reston felnevetett az egész dolog röhejes voltán. – A musicalek drágák. Megnyirbálták a költségvetésünket, ezért egyikünk sem tudott egyedül megcsinálni egy musicalt, így a középiskolák összedolgoztak, és közösen támogattak egyet. Akkor tehát ez volt a kapcsolat, gondolta Archie. Henrynek igaza volt – tavaly mindannyian elsősök voltak. Kerületi musical? Hogy kerülhette el a figyelmüket?
219
– Én voltam a rendező. Egyiküknek sem adtam szerepet. Nem voltak elég jók. De megjegyeztem őket. És ők is emlékeztek rám. Mindannyian sztárok akartak lenni. Mindegyiknek azt mondtam, hogy szeretném, ha a következő darabomban benne lennének. – A fiatal lányokat könnyű manipulálni – jegyezte meg Archie színtelen hangon. Reston arcára gonosz vigyor ült ki. – Én nagyon népszerű tanár vagyok. Susan égnek emelte tekintetét. – Ne már – mondta. Archie még egy tablettát vett kézbe. – Mire valók azok a tabletták? – kérdezte Reston. Archie ajkán átfutott egy gyors mosoly. Talán mégis működni fog a dolog. Ujját végighúzta a pohár szélén, miközben szemét egy pillanatra sem vette le Restonról. – Sötét fantáziáim vannak. – Újra megjelent Gretchen. Keze Archie arcán. Az orgonaillat. Aztán Archie-nak támadt egy ötlete. Valószínűleg meg tudja öletni magát Restonnal. Csak egy kicsit kell tovább provokálnia. Addig hergelni, amíg annyira megdühödik Archie-ra, hogy hajlandó lesz a fegyvert elég hosszú időre elfordítani Susantől, hogy rálőhessen. Archie gyanította, hogy Reston nem lőhet túl jól, feltehetően soha nem járt lőtéren. De ha Archie elég közel kerül hozzá, akkor talán Reston eltalálja a fejét vagy a nyakát. Milyen egyszerű kiút lenne. Szolgálatteljesítés közben. Mindenki megértené. Persze Henry tudná. Debbie is, minden valószínűség szerint. De mindenki más csak a sötét végzete számlájára írná a tragédiát. Szegény Archie Sheridan. Bár talán így a legjobb. Úgyse volt a régi, mióta átment azokon a megpróbáltatásokon. De itt volt még Susan. Reston akkor őt is megölné. Abban a másodpercben, miután rálőtt Archie-ra, őt is fejbe lőné, és azt nem hibázná el. A kommandósok nem tudnák időben kilőni onnan, ahol most állt. Berontanának az első lövés hallatán, de addigra már Susan halott lenne, és talán Restonnak is maradna annyi ideje, hogy a szájába vegye a fegyvert és elsüsse. Vagy esetleg megragadnák. Elvennék tőle a pisztolyt. Letartóztatnák. Archie és Susan halott lenne, Reston viszont életben maradna. Úgy érezte, ez mégsem lenne igazságos. Akkor tehát vissza az A tervhez. Ahhoz a tervhez, amely szerint Reston kapja a golyót a koponyájába. Úgyis ez volt a jobb terv, gondolta Archie. Ideje, hogy riassza a páncélosokat. Archie könyökét az asztalra tette, és állát a jobb kezébe támasztotta, mert ez az oldal nézett a hajóablak felé. Kisujját és gyűrűsujját begörbítette, mutató- és középsőujját pedig egyenesen kinyújtotta, és mint egy puska csövét, a halántékának irányította. Biztos figyelték; elég régóta ült már ott, mint aranyhal az akváriumban, vagy egy lány, aki éjjel tévét néz a lakásában. Henry meg fogja érteni. A kerek ablakok valamilyen vastag, kétrétegű akrilból készültek. Legjobban a csapóajtó felől lehetne célozni, amit Archie nyitva hagyott. Már ha egyáltalán megérkeztek az éleslövészek. Ha bárki észrevette a jelet. Ha Restont be tudná küldeni a tűzvonalba.
220
Reston egy apró lépést tett előre, de a pisztolyt még mindig Susan koponyájához szorította. – És segítenek azok a gyógyszerek? – Nem – felelte Archie, az igazságnak megfelelően. – De kevésbé érez az ember bűntudatot tőlük. – Adjon egyet – követelte Reston. Archie kézbe vett egy tablettát, és rápillantott. – Van orvosi rendelvénye? – Megölöm a csajt. – Úgyis meg fogja ölni. – Magát is megölöm. Archie visszatette a gyógyszert az asztalra. – Még mindig nem elég ijesztő, Paul. Reston belemarkolt Susan rózsaszín hajába, és fejét beleverte a kabin teakfaborítású falába. – Baszd meg! – üvöltött fel Susan. Archie felállt. Reston ráirányította a fegyvert, miközben továbbra is a hajánál fogva tartotta Susant, akinek vérzett a homloka, de eszméleténél volt, és nem adta fel a küzdelmet. Reston majd' szétrobbant, arca céklavörösen izzott, szeme lángolt. Mellkasa zihált, és arcvonásai teljesen eltorzultak a dühtől. – Oké – mondta Archie. Megfogott egy tablettát, és Reston felé dobta. A pirula a zöld szőnyegen landolt, félúton a két férfi között. Reston előremászott érte, Susant a hajánál fogva húzta maga után, és a fegyvert továbbra is Archie-ra irányította. Elért oda, ahol a gyógyszer feküdt a földön, és mivel nem volt hajlandó elengedni sem a pisztolyt, sem Susant, lehajtotta a fejét, miközben szemét folyamatosan Archie-n tartotta, és fogával felvette a gyógyszert a szőnyegről. Győzelemittas mosolyt vágva Archie felé, lenyelte a pirulát. Aztán a nyitott feljárón keresztül egy lövés csattanása hallatszott, és Reston feje előrebukott, ő pedig a szőnyegre zuhant. Susan felsikoltott, és nyitott szájjal hátraugrott. A kommandósok berontottak a helyiségbe felvont fegyverekkel, és fekete szerelésükben olyan látványt nyújtottak, mint valami különös folyami lények, melyek a Willamette-ből léptek ki az imént. Susan arca előtt tartotta megkötött kezét, és csak ezt hajtogatta: – Baszd meg. Baszd meg. Baszd meg! – Nézzetek be oda – mondta Archie, és az átjáró felé mutatott. De ő maga nem mozdult. Az asztalon volt még három tabletta. Tenyerébe söpörte őket, és bedobta a zsebébe.
221
48
Archie be volt lőve. Zsebre tett kézzel állt a folyó partján, és vállára csendesen szitált az eső. Most már valamikor tényleg fog szerezni egy olyan vízálló dzsekit, amit mindenki annyira ajánl. Majdnem hajnali két óra volt. De nem volt fáradt. A megfelelő dózis Vicodin egy állandó köztes állapotban tartotta. Se nem fáradt, se nem éber. Ha az ember egyszer hozzászokott, akkor nem is volt olyan rossz ez az állapot. Mögötte, talán tizenöt méterre a folyóparttól állt a Zöld Darázs Folyami Járőrök városi kirendeltségének irodája. A négyszögletes épület a barna műanyag külső burkolatával úgy nézett ki, mint ami dobozban érkezett, és egy délután leforgása alatt szerelték össze. Henry, Claire, Susan és a többiek bent voltak. Először ők beszéltek vele; aztán majd Archie következik. De addig is kisurrant, hogy egy kis friss levegőt szívjon. A Chris-Craftot bevontatták a dokkba, és Archie most azt szemlélte, ahogy a bűnügyi helyszínelők felállították az 1800 wattos lámpákat, melyek a hajó külsejét úgy megvilágították, mint egy mozidíszletet. Addy Jackson stabil állapotban volt, úton az Emanuel Kórház felé. A Rohypnol köde már kezdett kitisztulni, vissza is nyerte az eszméletét, bár még zavart volt, és egyelőre nem volt kihallgatható állapotban. Archie azt remélte, hogy legalább a drog emlékezetvesztést okozó hatásával is meg lesz áldva egy ideig. A sajtó még nem érkezett meg. A rendőrségi felhívást addigra már hallották, de Portland még mindig elég szűk piac volt, ezért a tévécsatornák éjszaka csak töredék létszámmal dolgoztak. Archie elképzelte őket, amint felhúzzák a híradós esőkabátjukat, és száguldanak a helyszínre, készen arra, hogy élőben tudósítsanak az eseményekről, amíg csak ki tudnak belőle facsarni valami drámát. Most majd minden kezdődik elölről. Archie előbb hallotta meg a mögötte levő embert, mint hogy észrevette volna. Néhány lépés zaja ért el hozzá, aztán a sötétben megjelent egy kövér férfi sziluettje. Archie-nak még csak a fejét sem kellett elfordítania. Felismerte a szesz és az állott cigaretta enyhe szagát. – Quentin Parker – szólalt meg Archie. – Hallottam, megint kifogott magának egyet. – Magáé a hír? – Van velem egy gyerek is – mondta Parker, – Derek Rogers. És Ian Harper is úton van. – Á. Parker felhorkant.
222
ri.
– Most azt gondolja, faszkalap. Várja ki a végét, amíg személyesen megisme-
A két férfi egy hosszú percen át csak állt egymás mellett, és nézték a Chris-Craftot, a fényeket, a fekete folyót. Végül Archie megszólalt. – Egyszer sem jött be meglátogatni a kórházba. Mindenki más ott tülekedett, hogy belopózzon a szobámba, interjúkért könyörögtek, virágokat küldtek, beöltöztek orvosnak. Maga nem. A nagydarab férfi megvonta a vállát. – Soha nem úgy alakult. – Nagyra értékeltem – mondta Archie. Parker egy cigaretta után kotorászott, meggyújtotta, és mélyet szívott belőle. Kezében egészen aprónak tűnt, ahogy a cigaretta vége narancsosan izzott a sötétben. – Megint híres lesz. Archie felnézett az égre. A hold csupán fényes foltnak tűnt a felhőtakaró mögött. – Azon gondolkodom, hogy elköltözöm Ausztráliába. – Vigyázzon magára, Sheridan. Azok a cikkek, amiket Susan írt, felkavarták a kedélyeket. Az egész „tragikus hős” dolog jól hangzik, de aztán hamarosan többet akarnak majd. A tabletták. A minden heti csevegés Gretchen Lowell-lel. Azért a marhaságért elevenen meg fogjuk enni. A polgármester, meg Henry keze sem ér el mindenhová, és van, amitől ők sem tudják megmenteni. Ha a negyedik hatalom vért szimatol, akkor ott vérfürdő lesz. – Kösz a jó tanácsot. – Rossz pálya, mi? – tette hozzá Parker, miközben öklét a szájához emelte, benne az apró lámpásként világító cigarettával. – Tessék? – kérdezett vissza Archie. – Hogy rendőr lett – válaszolta Parker, és a kezében tartott cigarettát nézte. – Tudósnak kellett volna mennie. – Vaskos csuklója finom mozdulatával lerázta a hamut. – Taníthatna valami iskolában. – Most már késő – felelte Archie. – Én meg autókereskedő akartam lenni. – A távolba révedt, és elmosolyodott. – Oldsmobilokkal. – Megvonta a vállát Archie felé, és a cigarettáját szemlélte. – Aztán kifutófiúként letértem a vágányról. Tizedik osztályban. Kilencszázötvenkilencben. Soha nem jártam egyetemre. Annak idején ott nyomták az újságot is. Lent, az épület alagsorában. Beleszerettem a tinta szagába. – Újra szájához emelte a cigarettát, szívott belőle, aztán kifújta a füstöt. – Manapság? Az újság már fizetés nélküli gyakornokot sem vesz fel, ha nem a legpuccosabb egyetemről van a diplomája. – Változnak az idők. – Hogy van a lányka? Archie felpillantott az irodaépületre. – Dühös. – Nem akármilyen kölyök az.
223
– Kaphatnék egy rágógumit? – kérdezte Susan. A járőriroda hátsó helyiségében volt Henryvel és Claire-rel. A szobában egy íróasztal volt meg egy irodai szék. A falakat tengerészeti ábrák borították. Az íróasztalon kupacban álltak a fekete mappák, rajtuk a város címerével, valamint fehér és rózsaszín papírlapok, melyek láthatóan különféle nyomtatványok és jelentések voltak: négyzetek kipipálva, magyarázatok kitöltve, lepecsételve, hitelesítve, aláírva. Messziről lerítt, hogy az iroda férfié volt. Róla készült színes fotók függtek a falon olcsó képkeretekben. Horgászás közben. Csoportkép más zöld egyenruhás férfiakkal. Műteremben készült családi fényképek. A férfi bajuszos volt, és csak úgy duzzadt az életerőtől. A frissebb képek közül néhányon szakálla is volt. Az íróasztaltól balra egy négypolcos fém könyvszekrény állt, megrakva a tengerészeti törvénnyel, meg Oregon állam történetével foglalkozó könyvekkel. A könyvespolc tetején volt egy üveg kövér, rózsaszínű rágógumikkal. – Persze. – Azzal Claire kivett egy rágót az üvegből, és odanyújtotta Susannek. Susan kicsomagolta és a szájába tette. Keze még mindig sajgott a béklyók helyén, és a csuklóján lehorzsolódott a bőr. A rágógumi édeskés volt és kőkemény. – Százéves – jelentette ki Susan szomorúan. – Már csak pár kérdés – mondta Claire. – Mielőtt az édesanyja ránk töri az ajtót. – Itt van anyám? – kérdezte Susan meglepetten. – Kint várakozik – felelte Henry. – Bár valójában félnelsonba kellett rakniuk, hogy kint tartsák, míg mi befejezzük a dolgot. Bliss itt volt. Bliss eljött, és rá várt. Így tesz egy igazi anya. Susan elképzelte, hogy a zsaruknak milyen dolga lehetett vele. Bliss feltehetően mindenkit rendesen kiosztott, és azzal fenyegetőzött, hogy elmegy a Rendőri Eljárások Állampolgári Bizottságához. Susan boldogan elmosolyodott. – Mi az? – kérdezte Claire. – Semmi – felelte Susan. – Folytassák. – Majdnem egy órája ismételték ugyanazokat a kérdéseket. Susan úgy érezte, hogy már percről percre beszámolt minden egyes találkozásról, ami tizennégy éves kora óta Paul Reston és közötte történt. Elmondta, hogyan manipulálta a férfi Addyt. De most már nem akart többé rágondolni. A feje lüktetett. A mentősök ívelt gyorstapasszal összehúzták homlokán a vágást, de másnapra rettenetes monoklija lesz. Cigarettázni akart. Meg fürdeni. És az anyjára vágyott. Claire az egyik falnak támaszkodott, Henry a másiknak. – Biztos vagy abban, hogy nem említett más lányokat, olyan lányokat, akikről esetleg nem tudtunk? – kérdezte Claire. – Biztos vagyok – felelte Susan. – És nem tetted el a leveleit, amiket küldött? Sok száz volt belőlük. Egyszer, még egyetemista korában, halott apja születésnapján mindet a máglyára dobta. – Megszabadultam tőlük. Évekkel ezelőtt. Claire óvatosan végigmérte Susant.
224
– És most minden oké? Nem kéne bemenned a kórházba? Susan megtapintotta a nyakát, ahol csúnya vörös folt látszott. Most égett, de majd meggyógyul. – Nem lesz semmi gond. Kopogtak, erre Henry kinyitotta az ajtót, és a helyiségbe belépett Archie Sheridan. – Lehet róla szó, hogy majd holnap reggel fejezzük be? – kérdezte. – Most pedig esetleg hazaengedjük Susant, hadd aludja ki magát? – Persze – felelte Henry. Az órájára pillantott, és Claire felé fordult. – Még mindig hajlandó vagy eljönni McCallum házához? – Minek? – kérdezte Archie. – Meg akarja találni azt a nyavalyás macskát – felelte Claire. Grimaszt vágott Archie felé. – Akkora lelke van ám… – Most mi van? – kérdezte Henry, miközben Claire-rel együtt kilépett az irodából. – Szeretem a macskákat. Archie haja és ruhái csillogtak a párától. Úgy nézett ki, mint valami tárgy, amit kint felejtettek a kertben, és most belepte a harmat. Susan legszívesebben a karjába ugrott volna. – Csupa víz – jegyezte meg. – Esik az eső – felelte Archie. – Hála Istennek – mormolta Susan. Aztán elkezdett sírni. Érezte, hogy Archie letérdel mellé, vállára teszi a kezét, és odahúzza a nedves kordbársony zakójához. Susan szabad folyást engedett könnyeinek. Nem azért, mert erre vágyott, hanem mert képtelen volt abbahagyni a sírást. Egész teste remegett, és levegő után kapkodott. Elrejtette az arcát. Archie-nak esőillata volt. Pulóvere dörzsölte Susan arcát, de nem zavarta. Néhány perccel később felnézett, és azt látta, hogy Henry és Claire elment. – Jobban érzi magát? – kérdezte Archie gyengéden. Susan kinyújtotta maga előtt mindkét kezét, és nézte, ahogy remegnek. – Nem. – Fél? – kérdezte Archie. Susan átgondolta a kérdést. – Leginkább az a kifejezés jut eszembe, hogy „halálosan be vagyok szarva”. Archie a szemébe nézett. – El fog múlni – mondta. Susan az arcát szemlélte, szemét, mely csupa kedvesség volt, apró pupilláit. Nem akármilyen színjátékot adott elő a hajón. Már ha színjáték volt. – Maga mitől fél, Archie? – kérdezte. A férfi gyanakodva, de azért derűs pillantással nézett vissza rá. – Ez most a cikkhez kell? – Igen. – Susan elnézte egy pillanatig, aztán felnevetett. – De ha akarja, akkor köztünk maradhat. Archie eltűnődött, aztán arca elsötétült, és látszott rajta, hogy valami fájdalmas gondolatot hessegetett el magától. – Azt hiszem, egy időre nem szeretnék sajtótéma lenni – mondta.
225
Susan bólintott, és abban a pillanatban ráébredt, hogy Archie soha nem mondott el neki semmit, soha nem hagyta bepillantani semmibe, és nem akarta, hogy bármit is megtudjon. De ez már nem számított. Neki is lehetnek titkai. Susan már végzett a saját titkaival. – Azt mondta, hogy én voltam az ő társa – mondta Archie-nak. – Azt mondta, hogy mindannyiunknak vannak olyan társai a világon, akikhez tartozunk. Egy hullámhosszon vagyunk. És hogy neki én voltam ez. Azt mondta, hogy ezt nem lehet tagadni. Archie kezét Susan karjára tette. – Nem volt igaza. Susan öklét Archie mellkasához tartotta. – Hát, akárhogy is – mondta –, ez most bénán fog hangzani, de köszönöm, hogy megmentette az életemet. – Egyáltalán nem hangzik bénán. Susan előrehajolt, és megcsókolta. Könnyű csók volt, a férfi ajkára. Archie nem mozdult. Nem viszonozta, de nem is húzta el a fejét. Amikor Susan kinyitotta a szemét, a férfi kedvesen mosolygott rá. – Ezen is túl kell lépnie – mondta. – Az idősebb-befolyásos-férfi dolgon. Susan grimaszra húzta a száját. – Oké. Mindent el fogok követni. Susan kilépett a járőriroda előterébe. Előbb meglátta anyját, mint hogy az észrevette volna őt. Bliss vörös rúzsa lekopott, és hatalmas leopárdmintás kabátjában alakja aprónak tűnt. Quentin Parker, Kockás Derek és Ian Harper tőle néhány lépésnyire állt egy csoportban, Bliss pedig egyedül a falnál. Ian meglátta Susant és rámosolygott, de Susan szinte rá se pillantott, hanem egyenesen anyjához ment. Bliss felnézett, kitört belőle a sírás, és karjába zárta a lányát. Csak úgy bűzlött a mentolos cigarettától meg a nyirkos régi bundától, és úgy szorította magához Susant, mintha egy emberré akarna összeforrni vele. Susan tudatában volt, hogy a kollégái figyelik, de csak egész enyhén volt zavarban. – Mondták, hogy mi volt Restonnal – suttogta Bliss remegő hangon. – Ne haragudj, kicsim. Annyira sajnálom. – Semmi gond – felelte Susan. Lehámozta magáról anyját, és megpuszilta az arcát. – Azt hiszem, most már minden rendbe jön. Oldalra sandítva kinézett egy sor esőáztatta ablakon, és egy pillanatra azt hitte, hogy fényes nappal van, de aztán rájött, hogy a tévések kamerái árasztják a fényt. Belőle is hír lett, és mindenki őt akarta elkapni a helyi reggeli híradók számára. Határozottan kénytelen lesz valami mást csinálni a hajával; Talán kékre festi. – Hé – szólt oda Susan az anyjának. – Lejmolhatok egy cigarettát? Bliss összevonta a szemöldökét. – Tüdőrákot fogsz kapni – mondta. Susan acélos pillantással nézett anyjára. – Adj egy cigarettát, Bliss.
226
Bliss kiásott egy csomag mentolos cigarettát hatalmas retiküljéből, és egy szálat Susan felé nyújtott. Aztán amikor Susan érte nyúlt, visszahúzta a kezét. – Szólíts anyának – mondta. – Adj egy cigarettát… – Susan megállt, és némi erőfeszítéssel elfintorította az arcát. – Anya. – Most próbáld azt, hogy „drága édesanyám”. – Add már ide azt a nyomorult cigarettát! Mindketten elnevették magukat, Bliss odanyújtotta Susannek a cigarettát, aztán kezébe nyomott egy műanyag öngyújtót. Parker odalépett hozzájuk. – Beszélnünk kell – mondta Susannek. – És csak részben azért, mert meg akarom előzni a kint várakozó seggfejeket. – Elmondom a tényeket – mondta Susan. – De reggel leadok egy hátborzongató személyes beszámolót. Ott volt Ian. Yankees-pulóver és farmer volt rajta, amit teljesen egyértelműen az éjszaka közepén érkező telefonhívás után kapott magára, és Susan csak arra tudott gondolni: Te képes voltál aludni, amikor tudtad, hogy elraboltak? Te seggfej. De Ian úgy nézett rá, mintha semmi nem változott volna. Mintha ő semmit sem változott volna. Hát, talán nem is változott. De azt tervezte, hogy most már más lesz. Szájába vette a cigarettát, rágyújtott, és visszaadta anyjának az öngyújtót. Alig vette észre, hogy a keze még mindig remegett. Mélyet szívott a cigarettából, jó alaposan beletámasztva a könyökét, mint azt a régi francia filmekben látta, és végigmérte Iant – arrogáns volt, leereszkedő, tanáros. És hirtelen Iant látta minden főnökében, minden tanárában, akivel valaha lefeküdt. Igen. Valószínűleg ideje elgondolkodni azon, hogy valami terápiára lenne szüksége. Egy pillanatig azon is eltűnődött, vajon az újság egészségbiztosítása fedezi-e az ilyesmit. De valószínűleg nem ez volt a megfelelő pillanat erre a kérdésre. – Amint ez az egész ügy lezárul – mondta Ian-nek –, a Molly Palmer-sztorin akarok dolgozni. Főmunkaidőben. – A karriered szempontjából teljes öngyilkosság – tiltakozott Ian. Aztán még egy érvet megpróbált bevetni, hogy lebeszélje, ezért hozzátette: – Ez bulvárzsurnalisztika. – Hé – szólt közbe Bliss. – A lányom… – Anya – figyelmeztette Susan, és Bliss elhallgatott. Susan összeszedett volt és megállíthatatlan. – Molly tizenéves volt, Ian. Ki akarom deríteni, hogy mi történt. Az ő oldaláról is akarom hallani a történetet. Ian felsóhajtott, és a sarkára támaszkodva hátradőlt. Kinyitotta a száját, mintha vitába akarna szállni, de aztán láthatóan meggondolta magát, és égnek emelte a kezét. Susan cigarettájának füstje a szemébe szállt. De Susan nem tartotta arrébb. – Nem tudod rávenni, hogy beszéljen – mondta. – Senkivel nem beszélt. De ha meg akarod próbálni… – A mondat végét a levegőben hagyta. Blissnek nem volt jogosítványa, Susan kocsija pedig a Pearl negyedben volt.
227
– Gondolom, nincs nálad elég pénz taxira, ugye? – kérdezte Susan az anyjától. Bliss a homlokát ráncolta. – Nem hordok magamnál pénzt – közölte. – A táskád – szólt Parker Susannek, majd kabátja zsebéből előhúzta Susan kis fekete táskáját, és átnyújtotta. – Reston kocsijában találták. – Mindkettőtöket hazaviszlek, ha készen vagytok. – Kockás Derek volt az. Nem volt ideje beszárítani a haját, és az olyan egyenesen állt ki a koponyájából, mint a fű. – El kell küldened a cikket, kölyök – mondta Parker. – Fel kell tenni a netre, mielőtt elhappolják tőlünk. Ha korán hazamész, ne várd, hogy nyomtatásban lásd a neved. Derek megvonta a vállát, és Susanre pillantott. – Majd lesz más sztori. – Új tanoncra van szükségem – mondta Parker Iannek. – Ez nem válik be. – De Susan látta, hogy nem gondolja komolyan. – Milyen kocsid van? – kérdezte Susan Derektől. – Várj, majd kitalálom. Egy Jetta? Nem. Egy Taurus? Derek egy kulcskarikát pörgetett az ujján. – Egy öreg Mercedes – felelte. – Biodízellel megy. Susan próbálta nem észrevenni a lassú vigyort, ami Bliss arcán szétterült. – Először el kell mennem a lakásomra a laptopomért – mondta Susan Dereknek, és szívott egyet a cigarettáján. – Aztán haza akarok menni. Blisshez. –Derek szemöldöke a magasba ugrott. – Az anyámhoz – magyarázta Susan gyorsan, és beletúrt táskájába a mobiljáért. – A délkeleti részen lakik. – Rápillantott a mobil kijelzőjére. Tizennyolc új üzenete volt. A telefon megrezdült a kezében, ő pedig ijedten ugrott egyet. Bejövő hívás volt. – Bliss? – szólalt meg Derek. Bliss odanyújtotta a kezét. – Örülök, hogy megismerkedtünk – mondta. Susan valami okosat akart mondani, de figyelmét elterelte a hangpostája. Az első üzenet Molly Palmertől volt. Anne belebújt hosszú bőrkabátjába. Nem volt rá szükség, de mindig is szerette végignézni a befejezést. Ettől úgy érezte, valami lezárult. A kocsikulcsa után kutatott, miközben kilépett a járőriroda ajtaján. A nyirkos északnyugati időjárás hivatalosan is visszatért. Anne nem tudta megérteni, hogy bírták a helyiek. Ő úgy érezte, ettől mintha körülötte az egész világ rothadásnak indult volna. – Jó munkát végeztél ma. – Archie szólalt meg, aki az ajtó előtt állt a szitáló esőben. Anne elmosolyodott. – Elvigyelek? – kérdezte. – Megyek vissza a Heathmanbe. Haza tudlak vinni. – Nem. Jön már értem egy taxi. Anne benézett az épületbe, ahol Claire és Henry a helyszínelő technikusokkal tárgyalt.
228
– Valaki majd hazavisz közülük. Archie megvonta a vállát. – Még beugrom valahova. – Ilyenkor éjjel? – kérdezte Anne. Volt egy sejtelme, hogy hová készülhet Archie. Ő maga is elment meglátogatni Gretchen Lowellt, még azokban az első napokban, amikor Archie mesterségesen fenntartott kómában feküdt. Anne-nek nagyon fájt a rossz profilja, és úgy gondolta, talán tanulhat valamit a Gyönyörű Gyilkostól. De Gretchen nem volt hajlandó megszólalni. Egy órán át némán ült a cellájában, míg Anne kérdésekkel bombázta. Aztán Anne felállt és készült elmenni, és akkor Gretchen végre megszólalt. Egy mondatot mondott: „Még életben van?” – Holnap már mész vissza, vagy még itt maradsz a gratuláló sajtótájékoztatókon? – kérdezte Archie. Anne hagyta, hogy Archie elterelje a témát. – Az éjszakai géppel megyek. – Tudta, hogy nem lehet erőltetni, amíg nem állt készen rá, hogy segítséget kérjen. De fájt, hogy szenvedni látta, az pedig még ennél is jobban fájt, hogy nem tudott rajta segíteni. – Szóval a nap nagyobbik részében még itt leszek – mondta. A sajtótájékoztatókat ki fogja hagyni. A Nike outletben két pár negyvenhatos sportcipő várakozott a fiai nevével ellátva. De azért hozzátette: – Ha beszélni szeretnél. Archie a kabátzsebében játszadozott valamivel, és a cipőjére nézett. – Valakivel beszélnem kell. – De nem velem – tippelt Anne. Archie felnézett, és rámosolygott. Anne úgy látta, végtelenül kimerült, és azon tűnődött, vajon ő is ilyen nyúzottnak látszik-e. – Akkor jó utat – mondta Archie szeretettel. – Jó volt újra látni téged. Anne egy kis lépést tett felé. – Bármi, ami történt. Amíg Gretchen Lowell-lel voltál. Bármi, amit éreztél, vagy amit tettél. Nem tudod megítélni. Szélsőséges helyzet volt. Ő hozott létre egy szélsőséges helyzetet. Hogy sarokba szorítson. Archie elfordította a tekintetét, az éjszakába meredt. – Abban a pincehelyiségben mindenről lemondtam, amit szerettem. – Archie hangja halk volt, fegyelmezett. – A gyerekeimről. A feleségemről. A munkámról. Az életemről. Kész voltam meghalni. A karjaiban. És ki voltam békülve a gondolattal. Mert ott lett volna velem. – Egyenesen Anne szemébe nézett. – Gondoskodott volna róla. – Gretchen pszichopata. Az iroda mögötti kis parkolóban megjelent egy sárga taxi. – Igen – felelte Archie, és egy lépést tett az autó felé. – De az én pszichopatám.
229
49
Amikor Archie felébred, teljesen össze van kavarodva. Még mindig a pincében van. Még mindig az ágyon fekszik. De minden megváltozott. Az ágyat odatolták a fal mellé. A rothadó hús bűze elmúlt. Körülnéz, hogy hol a hulla, de eltűnt, a betonpadló tisztára van mosva. Testén a kötések is frissek. A lepedőket is kicserélték. Őt megmosdatták. A helyiségnek ammóniaszaga van. Próbál agyában a töredékes képek között kutatni, hátha talál valami friss emléket. – Két napig aludtál. – Gretchen a háta mögül tűnik elő. Ő is átöltözött, fekete nadrág és szürke kasmírpulóver van rajta, frissen mosott, csillogó szőke haját pedig lófarokban fogta össze. Archie rápislog, de a feje még nem tiszta. – Nem értem – sikerül végül kimondania erőtlen hangon. – Meghaltál – magyarázza Gretchen. – De visszahoztalak. Tíz milligramm lidocainnal. Nem voltam benne biztos, hogy beválik. – Mosolyogva ráhunyorít. – Erős szíved lehet. Archie megpróbálja mindezt felfogni. – De miért? – Mert még nem végeztünk. – Én végeztem – feleli erre, és minden tekintélyét próbálja összeszedni. Gretchen korholó pillantást vet rá. – De nincs választási lehetőséged, ugye, tudod? Én hozom a döntéseket. Nekem jutott a vezető szerep. Neked nincs más dolgod, mint követni az utasításokat. – Közel hajol, arca alig néhány centiméterre Archie-étól, meleg keze a férfi arcán. – Nincs ennél egyszerűbb dolog a világon – mondja megnyugtató hangon. – Olyan sokáig dolgoztál megfeszített erővel. Állandó készültségben. Az a hatalmas felelősség a válladon. Mindenki mindig tőled várta a válaszokat. – Archie a száján érzi Gretchen leheletét, szinte csiklandozza az ajkát. Nem néz rá. Az túl nehéz volna. Átnéz rajta. – Mind azt hiszik, hogy már meghaltál, kedvesem. Hosszú idő telt el. Ennyi ideig senkit nem szoktam életben tartani. Ezt Henry is tudja. Azt gondolnám, hogy örülnöd kéne. Senkinek nincs már szüksége rád. – Elmosolyodik, és megcsókolja Archie homlokát. – Élvezd a helyzetet. Ezt a csókot még akkor is érzi, amikor Gretchen leszedi a kötést, mely a szegycsontjától a köldökéig húzódó műtéti heget fedi. Még akkor is, amikor megpillantja a fekete varratokat, melyek összetartják a húsát. Gretchen arcáról lerí az elégedettség. – A duzzanat lelohadt, és már nem is olyan piros, mint volt – jegyzi meg.
230
Archie merev pillantással, pislogás nélkül mered a mennyezetre. Nincs menekvés. Akár évekig is életben tudja tartani itt. Ki van szolgáltatva neki. De tudni akarja. – Mit fogsz tenni velem? – Itt tartalak. – Mennyi időre? – kérdezi. Gretchen ismét fölé hajol, ezúttal szemtől szembe, ő pedig nem tehet mást, kénytelen nézni, tágra nyílt kék szemét, enyhén felvont szemöldökét, csillogó bőrét. Gretchen elmosolyodik, és csak úgy ragyog. – Amíg már te is élvezni fogod. Amikor Archie felébred, Gretchen kezében ismét ott van az X-Acto kés, amivel belehasít a mellkasába. Fáj, de nem törődik vele. Apró kellemetlenség, csak egy szúnyogcsípés. De erről újra eszébe jut, hogy életben van. – Szeretnéd, hogy abbahagyjam? – kérdezi Gretchen, de nem néz fel. – Nem – feleli Archie. – Remélem, egy artériát is elnyírsz közben. – Hangja erőtlen, torka még mindig ég a fájdalomtól. Gretchen tenyerét a mellkasára teszi, és odahajol a füléhez, mintha egy titkot akarnának megosztani egymással. – És a gyerekeid? Miattuk nem akarsz élni? Szeme előtt felmerül Ben és Sara édes arcocskája, de aztán kitörli ezt a képzeletéből, és végül már nincsen ott semmi. – Nincsenek gyerekeim. – Azzal a fal felé fordítja a fejét. – Mióta tart? – kérdezi Gretchentől. Mióta oda-vissza csúszik az eszmélet határán kívül és belül, az idő már teljes mértékben követhetetlenné vált számára. Mióta vannak itt? Hetek óta? Vagy akár hónapok? Fogalma sincs. Megint vért köp. Tudja, hogy ez aggasztja Gretchent. Elbűvölően szép arca feszült, és mindig ott van, mindig ott ül az ágy mellett. Ez az egyetlen, amire Archie számíthat. Szeretné, ha nem köpne több vért, csak hogy Gretchen kedvére tegyen, de ezen nem tud segíteni. Gretchen mellette ül. Füle mögé igazít egy szőke hajtincset, és ujját Archie csuklójához szorítja, hogy megmérje a pulzusát. Az utóbbi időben egyre többet csinálja ezt, és Archie ráébred, hogy ez azért van, mert már haldoklik. Tudja, hogy Gretchen meg fogja érinteni a csuklóját tizenöt másodpercig, és ez az egyetlen, amit örömmel vár. Van valami abban az érintésben, ami tökéletesen megnyugtatja. Annak a tizenöt másodpercnek minden pillanatát kiélvezi, és emlékezetébe vési azt az érzést, ahogy Gretchen bőre az övéhez ér, hogy akkor is oda tudja majd képzelni az ujjait, amikor felemeli a kezét. – Oldozz el – szólal meg. Többször is levegőt kell vennie, míg elég oxigént gyűjt ahhoz, hogy beszélni tudjon, és még így is csak halk, recsegő hang jön ki a torkán. Gretchen egy pillanatig sem gondolkodik ezen. Lenyúl, és kikapcsolja a bőrszíjakat, melyek az egyik csuklóját szorítják le, aztán kikapcsolja a másikat is. Archie túl gyenge ahhoz, hogy akár néhány centire felemelje a karját, de Gre-
231
tchen a szájához emeli a kezét, és megcsókolja a tenyerét. Archie előbb érzi arcán a forró könnyeket, mint hogy megpillantaná őket. Gretchen sír. Es ettől majd' megszakad a szíve. Az ő szemébe is könnyek gyűlnek, ahogy Gretchen könnyei kihűlnek durva kezén. – Nincs semmi baj – mondja, és próbálja vigasztalni Gretchent. Elmosolyodik. Mert el is hiszi mindezt. Minden rendben van. Pontosan ott van, ahol lennie kell. Gretchen olyan gyönyörű, ő pedig olyan végtelenül fáradt. És mindjárt befejeződik.
232
50
Archie a taxiból telefonált a börtönbe, így aztán mire kifizette a százharmincnyolc dolláros fuvardíjat, és átjutott a biztonsági ellenőrzéseken, addigra Gretchent is felkeltették, és bevitték a kihallgatóhelyiségbe, ahol rá várt. Az asztalnál ült, amikor Archie belépett a szobába, kibontott hajjal, smink nélkül, de valahogy mégis összeszedetten. Mint egy színésznő, aki fésületlennek akar látszani. – Hajnali négy óra van – szólalt meg. – Bocsánat – felelte Archie, és leült vele szemben. – Megzavartalak valamiben? Gretchen gyanakodva hátranézett a válla fölött az egyirányú ablak felé. – Henry is itt van? – Egyedül vagyok. Nincs senki az üveg mögött. Az őröknek is azt mondtam, hogy az ajtó túloldalán várjanak. Szóval kettesben vagyunk. Taxival jöttem. – Portlandből? – kérdezte Gretchen szkeptikusan. – Sztárrendőr vagyok – felelte Archie fáradtan. – Fizetik a költségeimet. Gretchen lassú, álmos mosolyra húzta ajkát. – Biztos elkaptad. Archie azt érezte, hogy végre leereszt. Bár inkább megadás volt ez. Annyi energiáját emésztette fel, hogy állandóan tartania kellett a látszatot, de Gretchennel erre nem volt szükség. Ő pontosan tudta, hogy milyen állapotban van Archie. Így aztán hagyhatta, hogy izmai ellazuljanak, szemhéja elnehezüljön, mint az ólom, hangja megvastagodjon. Ha viszketett az arca, akkor akár meg is vakarhatta. Kimondhatott bármit, ami eszébe jutott, és nem kellett aggódnia, hogy ezzel túl sokat elárul abból, amit valójában gondolt. – Egy éleslövész golyót eresztett a fejébe mintegy három órával ezelőtt. Élvezted volna a látványt. – Aztán felvonta a szemöldökét, ahogy átgondolta. – Attól eltekintve, hogy azonnal meghalt. – Nocsak, milyen egy sorozatgyilkos véreb lett belőled! Azért jöttél, hogy eldicsekedjél vele? – Már be sem ugorhatok köszönni valamilyen hátsó szándék nélkül? – Ma nem vasárnap van. – Félrebiccentette a fejét, és végigmérte Archie-t, aztán szemöldöke között egy aprócska ránc keletkezett. – Jól vagy? Archie felnevetett, olyan abszurd volt a kérdés. Határozottan nem volt jól. Kimerítő, stresszes, eredményes napi munka után hova megy? Az állami börtönbe. – Csak látni akartalak. – Megdörgölte a szemét. – Milyen beteg dolog már ez?
233
– Tudod, honnan ered a „Stockholm-szindróma” kifejezés? – kérdezte Gretchen búgó hangon. Megbilincselt kezét kinyújtotta, és tenyerével lefelé az asztalra fektette úgy, hogy ujjainak hegye alig néhány centire volt Archie kezétől. – 1973-ban egy kisstílű bűnöző, Janne Olsson besétált a stockholmi Kreditbankenba egy géppisztollyal. Hárommillió koronát követelt, meg azt, hogy egy barátját bocsássák szabadon a börtönből. A rendőrség kiengedte a barátot és beküldték a bankba, ahol Olssonnal ketten hat napon át túszként tartottak fogva négy banki alkalmazottat egy páncélteremben. A rendőrség végül lyukat fúrt a páncélterem falába, ahol gázt pumpáltak be, ezért Olsson és a barátja feladta magát. – Gretchen átcsúsztatta kezét az asztalon, még közelebb Archie-éhoz. Keze sima volt, a körmeit rövidre vágta. – Az összes túsz sértetlenül kiszabadult. Az életük veszélyben forgott, mindannyiukat arra kényszerítette, hogy kötélhurkot viseljenek a nyakukon, és mégis mind egy szálig Olssont védték. Az egyik nő azt mondta, hogy meg akart szökni vele. Olsson nyolc évet ült börtönben. Tudod, hol van most? – Lassan, gyengéden végigsimította Archie hüvelykujját ujjbegyével. – Zöldségesboltja van Bangkokban. Archie lepillantott oda, ahol kezük összeért, de egy izmát sem mozdította. – A svédeknek szigorúbb büntetéseket kéne bevezetniük. – Stockholm gyönyörű. A Bergianska botanikus kertnek van egy melegháza, ahol a világ minden éghajlati övéből vannak növények. Egyszer majd elviszlek oda. – Soha nem szabadulsz ki a börtönből. Gretchen semmit el nem áruló gesztussal felvonta a szemöldökét, és ujjával kis kört rajzolt Archie hüvelykujjának hajlatába. – Fura – mondta Archie, miközben nézte hüvelykujján Gretchen ujját. – Hogy Reston tíz évet várt, és csak azután kezdett el gyilkolni. Anne szerint kellett lennie valami kiváltó oknak. – Valóban? Archie felnézett. – Hol találkoztál vele? Gretchen elmosolyodott. – Találkoztam? – Restonnal – mondta Archie. Kezét Gretchen kezébe fonta. Most először próbálta ő maga megérinteni, és mintha egy villanásnyi meglepetést látott volna Gretchen szemében. – Ő volt az egyik cinkosod. Talán te is készítetted fel – mondta, és közben hagyta, hogy élvezze kezében a Gretchen kezéből áradó forróságot. – Ő volt ott aznap. Ő volt a második férfi, aki engem beemelt a furgonba. Aztán te börtönbe kerültél. Benne pedig csak gyűlt a méreg. És ez útnak indította. – Hogy ismerkedtél meg vele? Gretchen a szemébe nézett, és abban a pillanatban Archie rájött, hogy Gretchen soha nem mondott el neki semmit, soha nem engedte bepillantani semmibe, amit el akart előle titkolni. Mindig is ő irányította a helyzetet. Mindig egy lépéssel előrébb tartott. – Én választottam, ugyanúgy, mint a többieket – magyarázta vidáman. – Az internetes profilja tökéletes volt. Rég elvált. – Elmosolyodott. – Szeretem az elváltakat, mert magányosak. Nem volt semmilyen hobbija, vagy bármi szenve234
délye. Magas IQ. Középosztálybeli. – Lenézően égnek emelte a szemét egy pillanatra. – Megpróbált a sajátjaként elsütni egy Whitman-verset. Klasszikus nárcizmus. – Előrehajolt. – A nárcisztikus alakokat könnyű manipulálni, mert annyira kiszámíthatók. Depressziós volt. Rögeszmésen fantáziált. – Ajkát mosolyra húzta. – És a szőkéket szerette. Randiztunk. Azt mondtam, hogy férjnél vagyok, és szerelmünket titokban kell tartanunk, aztán megadtam neki, amire vágyott. Hatalmat. Megadást. Hagytam, hogy azt higgye, ura a helyzetnek. – Ismerősen hangzik?, gondolta Archie. – Amint sikerült kiszednem belőle a kis tinédzserkéjvágyát, már nem volt nehéz rásegítenem, hogy szabad folyást engedjen a haragjának. Archie még mélyebbre fonta ujjait Gretchenébe, így kezük már szorosan öszszefonódott. Szája kiszáradt. Alig tudott ránézni, de nem akarta elengedni. Egyszerre minden kezdett ijesztően világossá válni. – Meghagytál abban a hitben, hogy nekem jutott eszembe Susant bevonni. Pedig neked Reston beszélt róla. Te felismerted a cikkeit. Elültetted az ötletet. Nem adtál fel több testet. Bedobtad a nevét. Mindannyiunkat átvertél. – Archie megrázta a fejét, és kuncogott. – Aztán pedig hátradőltél, és szemlélted az eseményeket. – Miközben kimondta, még akkor is abszurdnak tűnt, paranoiásnak, egy kábítószerfüggő képzelgésének. – De nem hiszem, hogy bizonyítani tudnám. Gretchen elnézően mosolygott rá. – Az a fontos, hogy újra elkezdtél dolgozni – mondta. – Kiléptél abból a lakásból. Henry hinne neki. Ő jól tudta, hogy Gretchen mire képes. De hogyan tovább? Henry majd el fogja intézni, hogy Archie soha ne találkozzon Gretchen-nel. – Hálásnak kéne lenned Paulnak – folytatta Gretchen gonoszul. – Egy liter vért adott neked. Archie émelyegve fordította el a fejét. Lelki szemei előtt felvillant Reston képe a hajó műfűzöld szőnyegén, péppé lőtt fejjel. – Tényleg szereted Godard-t? – kérdezte Archie. – Nem – felelte. – De tudom, hogy te igen. Azon kezdett tűnődni, hogy vajon volt-e bármi, amit Gretchen Lowell még nem tudott róla. – Most viszont te válaszolj egy kérdésemre – mondta Gretchen. Másik kezét is rátette Archie kezére, amit már eddig is fogott, így Archie most már teljes mértékben a kezében volt. – Aznap, amikor először találkoztunk, vonzódtál hozzám? Amikor a pszichiátert játszottam, aki könyvet ír? – Nős voltam. – Milyen óvatos. Légy őszinte. Már így is a végsőkig elárulta Debbie-t. Miért ne vallja be ezt is? – Igen. Gretchen kivonta a kezét Archie-éből, és hátradőlt. – Hadd lássam.
235
Archie tudta, hogy mire gondol, és csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt felemelte a kezét, és lassan kigombolta az ingét. Aztán, amikor nyitva volt, széthúzta az ing két szárnyát, hogy Gretchen láthassa tönkretett testét. Gretchen rátérdelt a székére, aztán előrehajolt az asztal fölött, és rákönyökölt, hogy láthassa. Archie nem mozdult, arcizma se rezdült, ahogy Gretchen kinyújtotta a kezét, és ujjbegyét végighúzta a szíven, amit belevésett. De közben azon gondolkodott, hogy vajon Gretchen látja-e, mennyivel szaporább a pulzusa a nyakánál. Archie érezte a hajának illatát. Már nem orgonaillatú volt, hanem valami gyári börtönsampon, erős és citromos. Gretchen ujjait a mellkasát kettészelő függőleges hegre tette, Archie pedig érezte, ahogy izmai a hasában, meg lejjebb is, megfeszülnek. – Ez volt a nyelőcsőműtét? – kérdezte Gretchen. Bólintott. Aztán az ujjak tovább táncoltak a középvonalban levő heghez, mely törzsének alsó részét osztotta ketté. – Ez nem az én bemetszésem nyoma. Archie megköszörülte a torkát. – Újra fel kellett nyitniuk. Volt egy kis belső vérzés. Gretchen bólintott, és ujjait továbbvitte a kisebb hegekhez, melyeket az X-Acto késsel rajzolgatott rá. Keze végigsimította a félhold alakú hegeket a lapockacsont mentén, aztán a mellbimbóján át, a rangjelzéshegek alatt, melyek lágyéka érzékeny bőrét tarkították. Több, mint két év telt el azóta, hogy utoljára megérintették. Archie mozdulni sem mert. De mitől is félt? Hogy Gretchen abbahagyja? Lehunyta a szemét. Ezt az egy röpke pillanatnyi gyönyört engedélyezi magának. Mit árthatna? Jó érzés volt. És olyan régóta nem érezte jól magát, hogy már nem is emlékezett rá. Gretchen ujjai lejjebb kúsztak. Archie ágyékába vér tolult. Gretchen most a derékszíját csatolta ki. A rohadt életbe. – Archie kinyitotta a szemét, megragadta Gretchen egyik csuklóját, és nem engedte el. Gretchen csillogó szemmel, rózsás arccal felnézett. – Velem nem kell eljátszanod a jó fiút, Archie. Ő továbbra is fogta a kezét, alig néhány centire a merevedésétől. – Tudok segíteni, hogy jobban érezd magad – mondta Gretchen. – Csak engedd el a csuklómat. Senki nem fogja megtudni. De ő szorosan markolta. Testének minden sejtje könyörgött, hogy engedje magát megérinteni. De ami még agyából megmaradt, az tudta, hogy ha ezt megteszi, ez lesz az utolsó, hogy ezzel valahogy Gretchen az utolsó darabját is megkaparintaná. Mindennek vége lenne. Teljes mértékben birtokává válna. Lenyűgözően jól csinálta a nő. Anélkül is tudta kínozni, hogy hozzáért volna. Ettől felnevetett, és ellökte magától Gretchen kezét. – Mi olyan vicces? – kérdezte Gretchen. Megrázta a fejét. – Nem akármilyen munkát végeztél, ahogy engem tönkrevágtál – felelte. Nadrágzsebéből elővette a gyógyszeres dobozt, kinyitotta, és egy markonyi tablettát kiszórt a tenyerébe. Aztán egyenként betette őket a szájába és lenyelte. – Már így is be vagy lőve – jegyezte meg Gretchen.
236
– Vigyázz – mondta erre Archie. – Ez úgy hangzott, mintha Debbie mondta volna. – Óvatosan kéne bánnod a gyógyszerekkel. Az acetaminophen meg fog ölni. Szokott már fájni a veséd? – Néha. – Ha belázasodsz, besárgulsz, vagy hányni kezdesz, akkor azonnal sürgősségi ellátásra van szükséged, még mielőtt a májad felmondja a szolgálatot. – Iszol is? – Jól vagyok, édesem – felelte Archie. – Van ennél könnyebb módja is annak, hogy megöld magad. Szívesen megteszem neked. – Elkapta Archie pillantását. – Ha hozol egy borotvát. – Igen – válaszolta Archie, és felsóhajtott. – Megölnél engem, aztán még az első három őrt, aki berohanna utánam. Ne tévesszen meg az erekcióm. Attól még mindig tudom, hogy mi vagy. Gretchen odanyújtotta a kezét, és megérintette az arcát. Keze meleg volt és gyengéd, és Archie szinte ösztönösen belesimult. – Szegény Archie – mondta Gretchen. – Csak most kezdek veled belejönni a dologba. Valóban gyönyörű volt, gondolta Archie a gyógyszerek ködén keresztül. Volt valami finom a vonásaiban. A ragyogó arcbőr. A tökéletes arányok. Archie néha be tudta mesélni magának, hogy szinte emberi volt. Elfordította az arcát, és Gretchen keze lehullott. – Hány olyan férfi van még kint, mint Reston? – tette fel a kérdést Archie. – Hány időztett bomba van még? Gretchen hátradőlt a székén, és elmosolyodott. – Téged is beleértve? Archie azt érezte, hogy körülötte megmozdul a terem, és odanyúlt az asztalhoz, hogy megtámaszkodjon. – Az egész végig ki volt tervelve. Hogy kihívod a mentőket. Hogy megmentsenek. Hogy feladd magadat. A helyiségben fullasztó volt a hőség. Archie érezte ruhái alatt, ahogy nyirkosán égeti az izzadság. Gretchen viszont frissnek és nyugodtnak látszott. Lehet, hogy csak a tablettáktól volt minden. Megropogtatta a nyakát, és felső ajkáról letörölte az izzadságot. Inge alatt érezte, hogy lüktet a szív alakú heg, alatta pedig szaporán vert a valódi szíve. – Jó terv volt – sikerült végül kimondania. Két kezét az asztalra támasztotta, és felállt. – Csak azzal a különbséggel, hogy én nem olyan vagyok, mint Reston, meg a többi fajankó, akiket rávettél, hogy gyilkoljanak a kedvedért. Én tudom, mire vagy képes. – Körülnézett a helyiségben, ebben a salaktéglás sírban, ahol minden héten találkoztak. Gretchen újra meg újra befolyása alá vonta. Manipulálták egymást. De neki is volt fölötte hatalma. Egy olyan ütőkártyája, amire Gretchen azt hitte, hogy nem fogja kijátszani. – És még egy helyen számítottad el magad – folytatta. – Börtönbe kerültél. – Felvonta a szemöldökét, és kezét felemelte az asztalról. – És nem tudsz szemétkedni velem, ha nem vagyok itt. Nem úgy tűnt, mintha Gretchent meghatotta volna mindez.
237
– Néhány hétig távol maradsz. De szükséged lesz a testekre. – Fejét oldalra biccentve sugárzó arccal rámosolygott. – Szükséged lesz rám. Valószínű, gondolta Archie. – Talán – mondta hangosan. Gretchen együtt érzőn megrázta a fejét. – Most már túl késő. Ennél nem leszel jobban. Archie felnevetett. – Nem kell, hogy én jobban érezzem magam – mondta. Aztán hangja hidegre váltott. – Csak az kell, hogy te rosszabbul legyél. Gretchen előrehajolt, szőke haja a vállát verdeste. – Még mindig velem fogsz álmodni. Hozzá se tudsz majd érni más nőhöz anélkül, hogy rám gondolnál. Archie egyik kezét újra az asztalra tette, a másikat pedig lüktető halántékához tartotta. – Ugyan, Gretchen. A nő gonoszul elmosolyodott. – Ma éjjel rám fogsz gondolni, ugye? – kérdezte. – Amikor egyedül leszel a sötétben. Kezedben a szerszámoddal. Archie egy pillanatra lehajtotta a fejét. Aztán elnevette magát, felnézett, megkerülte az asztalt és odalépett hozzá. Gretchen meglepetten rápillantott, ahogy Archie megállt fölötte, majd odanyúlt és megérintette a haját, ami szőkén folyt át ujjai között. Gretchen beszélni kezdett, de ő a szájára tette egy ujját, és azt mondta halkan: – Még nem beszélhetsz. – Aztán arcát két kezébe fogta, lehajolt, és megcsókolta. Egyik kezével Gretchen nyaka mögé nyúlt a hajába, miközben nyelvük találkozott, és egy pillanatra elragadta a csók forrósága. Abban a csókban érezte a keserű pirulákat, saját izzadságának sós ízét, és szájában édesség áradt szét, szinte olyan, mint az orgona. Erőszakkal kényszerített magát, hogy ujjait kiszabadítsa a hajából, hogy elszakítsa magát tőle, és közben ajkai Gretchen szájától selymes arcbőrén keresztül a füléig haladtak. – Minden éjjel rád gondolok – suttogta. Aztán kiegyenesedett, és így szólt: – Most pedig vége. Ökle élével megnyomta az ajtónál a csengőt. Az ajtó kinyílt, ő pedig kisétált rajta. – Várj – mondta Gretchen elcsukló hangon. Archie szíve vadul dobolt a mellkasában, és szájában még mindig érezte a csók ízét. Minden erejét meg kellett feszítenie, hogy ne forduljon vissza.
238
51
Archie a dohányzóasztalnál ült, és a taxiszámlákat nézte, azon tűnődve, hogy mivel fogja majd megindokolni őket, amikor megszólalt a csengő. Nem aludt semmit. Vére sűrűnek és melegnek tűnt, agya zavaros volt. Úgy érezte, még a szokottnál is rosszabbul néz ki. Félig arra számított, hogy egy riportert talál az ajtó előtt, egy tévékamerát, mikrofonokat. De szíve mélyén tudta, hogy Debbie lesz az. Remélte, hogy ő lesz. – Elkaptad – mondta Debbie, amikor ajtót nyitott neki. Munkához volt öltözve: szürke szoknya és testhezálló fekete garbó volt rajta a hosszú, kétsoros gombolású kabát alatt. Majdnem ugyanazok a ruhák, melyek azon az utolsó reggelen volt rajta, amikor még látta, két évvel ezelőtt, aznap, amikor egyedül elment Gretchen házába. – Gyere be – mondta Archie. Debbie belépett mellette, és néhány lépéssel beljebb megállt, hogy körülnézzen a nappaliban. Csak néhány alkalommal járt ebben a lakásban. Próbált úgy tenni, mintha ez a szomorú kis lakosztály nem hangolná le, de Archie kiolvasta a szeméből. Debbie visszafordult felé. – A hírekben azt mondták, hogy túsztárgyalás is volt. Azzal a riporterrel. És te mentél be. Archie becsukta az ajtót. – Nem volt olyan veszélyes. Őt előbb ölte volna meg, mint engem. Debbie előrelépett, és kezébe fogta Archie arcát. – Jól vagy? Nem tudta, hogy válaszoljon erre a kérdésre, ezért inkább kikerülte. – Kérsz kávét? Debbie leeresztette a kezét. – Archie. – Ne haragudj – mondta, és megdörgölte a szemét. – Semmit nem aludtam. Debbie levette a kabátját, és a bézs karosszék hátára terítette. Aztán odament a kanapéhoz, és leült. – Ülj ide mellém – mondta. Archie lerogyott mellé, és tenyerébe hajtotta a fejét. El akarta neki mondani, de nem merte hangosan kimondani. – Megpróbálok többé nem találkozni vele – mondta. Debbie egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, csupa könny volt.
239
– Hála Istennek – mondta. Lerúgta a cipőjét, és maga alá húzta lábát a kanapén. A nappali ablakát csapkodta az eső. Ennyit az előrejelzésről, gondolta Archie. A gyógyszeres doboz a dohányzóasztalon volt. Debbie-től kapta ajándékba még aznap, amikor kiengedték a kórházból. – Azt hiszem, jó volna, ha hazajönnél – folytatta Debbie. – Csak pár napra – tette hozzá gyorsan. – Alhatsz a vendégszobában. A gyerekeknek jó lenne. – Aztán körülnézett, és hozzátette: – Nem szeretek arra gondolni, hogy itt vagy ebben a rémes lakásban. Archie előrehajolt, felvette a gyógyszeres dobozt, és a tenyerére tette. Csinos kis darab volt. Az emeleten felébredt a gyerek. Archie hallotta, ahogy hálószobájából sikongatva a nappaliba iramodott. Aztán bekapcsolták a tévét. A gyerek kis táncot ropott a fejük felett, miközben a szobát betöltötte a rajzfilmfigurák éles, erős hangja. Debbie felsóhajtott, és mintha a lélegzet a torkán akadt volna. – Mi a baj velünk, amitől olyan nehéz ez neked? Archie azt érezte, hogy mindaz a fájdalom és bűntudat, amit olyan gondosan elfojtott, egyszerre csak égetni kezdi a gyomrát. Hogy tudná valaha is megmagyarázni? – Bonyolult. Debbie a kezére tette a sajátját, eltakarva a gyógyszeres dobozt is. – Gyere haza. Archie ekkor beengedte arcukat a gondolataiba. Debbie, Ben, Sara. Az ő gyönyörű családja. Mit tett? – Oké. Debbie szemöldöke hitetlenkedve a magasba szökött. – Tényleg? Archie bólintott néhányat, ezzel is próbálta meggyőzni magát, hogy ez a helyes megoldás, hogy ettől nem lesz mindenkinek rosszabb. – Aludnom kell. Aztán be kell mennem dolgozni. Este megkérem majd Henryt, hogy vigyen ki kocsival. Végtelenül boldog lesz. Azt hiszi, öngyilkos akarok lenni. Debbie megérintette Archie tarkóját. – És tényleg? Archie elgondolkodott ezen. – Azt hiszem, nem. A gyerek újra táncolni kezdett, dobbantott, ugrándozott. Lábának dobogása csak úgy visszhangzott Archie lakásában. Debbie felpillantott a papírvékony fehér mennyezetre. – Mi ez a zaj? – kérdezte. Archie fáradt volt. Szeme égett, és a feje ólomnehéznek tűnt. Hátradőlt a kanapén, és lehunyta a szemét. – A gyerek az emeleti lakásban – felelte. Érezte, hogy Debbie a vállára hajtja a fejét. – Olyan, mint otthon.
240
Archie elmosolyodott. – Tudom. Igen. Le tud mondani Gretchenről. Meg tudja tenni. Haza tud költözni, és újra felépíti a családját. Talán együtt tartja az akciócsoportot, mint különleges bűnügyi egységet. Még a gyógyszeradagot is csökkentheti. Meg tudja próbálni. Még egy utolsó kísérlet az üdvösségért. Nem saját magáért. Nem is a családjáért. Hanem azért, mert ha mindezt meg tudja tenni, akkor ő nyer. És Gretchen veszít. Ettől a gondolattól arcán megmaradt a mosoly, ahogy sajgó, fáradt testét átengedte az álomnak. Érezte, hogy keze ellazul a gyógyszeres doboz körül. Utoljára még azt érzékelte, hogy Debbie kiveszi a kezéből, és visszateszi az asztalra.
241