Botos Katalin Botos József [2006.04.06 - 16:09:28]
Társadalombiztosítás és népesség A szerzôk állítják: nemcsak a népesedés hat a társadalombiztosításra, hanem a társadalombiztosítás rendszere is hat a népesedésre. Továbbá, hogy nem lehet alkalmas az a rendszer a mai problémák kezelésére, amelyet a múlt század elsô felére jellemzô gazdasági és demográfiai viszonyokra alakítottak ki. A társadalombiztosítás a társadalmi problémák egy részét megoldotta, de egyúttal – amint egyre kiterjedtebbé vált – újakat is hozott magával. Azt az illúziót keltette, hogy az egyén független lehet a társadalomtól, öreg korában nem szorul a következô generációk támogatására. Ezzel hozzájárult a korábbi korszakokban bevált családi gondoskodás fellazulásához, majd megszűnéséhez, végsô soron pedig a népesség csökkenéséhez.
A modern kori társadalombiztosítás rendszere a XIX. század vége felé született, a szabad verseny okozta társadalmi problémák megoldására. A kapitalizmus fantasztikus gazdasági fejlődést hozott magával, ugyanakkor megfosztotta az emberek széles tömegeit a termelőeszközeitől. Proletárrá tette őket, megélhetésük a (napi, heti, havi) bértől és fizetéstől függött. Semmi tartalékuk nem lévén, a legkisebb vis major – betegség, baleset – is lehetetlen helyzetbe hozta őket. Az asz-szonyok sem maradhattak otthon, hiszen megszűnt a családi gazdaság, s a családfő fizetése szűkös volt a megélhetéshez. Így aztán egyre többen közülük is munkát vállaltak. Ha megérkezett a gyermekáldás, akkor bizony az asszony a munkából kiesett, s jövedelmét, esetleg állását is elvesztette.
Harmadikként hazánkban Németországban a fokozódó társadalmi feszültségeket, a robbanásokat megelőzendő Bismarck bevezette a kötelező társadalombiztosítást (a tb-t) a munkahelyi baleseti ellátásra, a betegellátásra és az anyasági ellátásra, ha mégoly szerény szinten is. Németország és Ausztria után hazánk volt a harmadik ország, ahol létrehozták a kötelező társadalombiztosítás rendszerét – 1891-t írunk. (Figyelemre méltó, hogy 1891-ben jelent meg XIII. Leó enciklikája – a Rerum Novarum – az egyház szociális tanításáról.) A társadalombiztosítás intézménye rövid időn belül elterjedt a fejlett világban. A rendszer a húszas évek végétől kiegészült a nyugdíjbiztosítással. A polgári demokráciákban a második világháború után a munkanélküli-biztosítás is megjelenik mint a társadalombiztosítás egyik „ága”. A XX. század első felében még jelentős arányban vergődtek kis egzisztenciák a csekélyke földvagyont működtetve, különösen a lassabban iparosodó országokban. A föld, amely a legfontosabb termelőerő az agrárgazdaságban, ha örökléssel szétosztatik – márpedig a polgárosodó társadalmak jogrendjében erre nagy esély van –, nem elég a megélhetésre. Kezdetben a nyugdíj csak mint kiegészítő jövedelem jelent meg a háztartásokban. Az idős családtag hozzájárult a saját ellátásához – s ez a pénzjövedelem fontos volt a család egésze számára –, de pusztán a nyugdíjból megélni két generációval ezelőtt még nem lehetett. Ma, a modern társadalmakban – így hazánkban is – elvárjuk, hogy egy nyugdíjas személy fenn tudjon tartani egy önálló háztartást, fizetni tudja a rezsit, s meg tudjon élni, ha szerényen is, a nyugdíjából. Ma a nyugdíj Nyugat-Európában polgári megélhetést biztosít. Az a tény, hogy az idős korú ember nincs rászorulva gyermekei jövedelmére, magánüggyé, fölösleges teherré tette a gyermekvállalást. Sarkítva: a gyermek költséges hobbivá vált. A hatvanas évektől a fogamzásgátlás fejlődése a születésszabályozást is lehetővé tette. Mindez megmutatkozik a demográfiai adatok alakulásában. Megoldást a népességfogyás megállítására csak az iparosodás, a fejlődés felgyorsulása hozhatott, amely felszívta a munkaerőt. Hazánkban ez a folyamat terelő- és tévutakon keresztül ment végbe a második világháború után. Ugyanakkor a tudatos szociálpolitikai lépések növelték – hol adminisztratív kényszerekkel, hol gazdasági ösztönzők bevezetésével – a gyermekvállalási kedvet. A hetvenes években kialakított magyar szociális rendszer, amely a maga nemében élenjáró volt a világban, feltétlenül pozitív hatású volt, még ha a demográfiai folyamatokat nem is csupán az alakította, határozta meg. A demográfiai szerkezetet alakító másik fontos tényező: az egészségügyi helyzet javulása. Ennek következtében meghosszabbodott az emberek élete.
Öregedő társadalom A társadalombiztosításnak a viszonylag rövid aktív (járulékfizető) életszakasz után igen hosszú ideig kell a nyugdíjat fizetnie. (Lásd keretes írásunkat! – A szerk.) Természetesen, ez nem magyar sajátosság, NyugatEurópában e szempontból még kedvezőtlenebb a helyzet. Hazánkban a szocializmus éveiben a dolgozó nők, a katonák és a rendvédelmi dolgozók stb. korábban mehettek nyugdíjba, s ez összességében csökkentette a járulékfizető éveket. A nők Nyugaton kisebb arányban vállaltak munkát, mint a „szocialista táborban”, s bár ott a nyugdíjkorhatár átlagosan magasabb volt, mint nálunk, azért a nyugdíjba menetel valóságos időpontjában nem volt sok különbség. (Azokon a területeken, ahol a technikai fejlődés gyors volt, vagy az éles verseny ellehetetlenítette a munkaadó vállalatot, munkahelyek szűntek meg, s a polgárok hamarabb visszavonultak, kivonultak a munkaerőpiacról.) És ehhez még hozzátehetjük: Európa boldogabbik felén az emberek – a férfiak és a nők egyaránt – magasabb kort élnek meg, mint nálunk. (A férfiak és a nők életkilátásbeli különbségének okait sokan kutatták, vizsgálták. Bizonyos, hogy ez kapcsolatban áll a férfiak rosszabb stressztűrő képességével.) Az elöregedő társadalomban az aktív korosztályra egyre nagyobb jövedelemtermelési feladat hárul. Válogatás népesedési adatainkból A XIX. század végén minden harmadik gyermek egyéves kora elôtt meghalt, ma csak minden százötvenedik (1. táblázat). Ettôl akár terebélyes is lehetne a korfa alsó ága! De, sajnos, nem az. Hazánkban – mint a fejlett országok többségében –, aki a világra jött, az jó eséllyel életben marad, ám kevés gyermek születik.
Míg 1892-ben száz lakosból még minden harmincadik, addig 1968-ban már csak minden nyolcvanadik ember halt meg (2. táblázat). Vagyis az általános egészségügyi-gazdasági helyzet javulása következtében nem csupán a csecsemôhalandóság csökkent, hanem tovább élnek az emberek. Egy bizonyos ponton túl azonban már nem tolható ki a társadalmi átlagban megélhetô kor. A kilencvenes években alaposan átalakult a társadalom korszerkezete, s az idôsebb korosztályokból egyre többen érnek el életük végéhez. Ismét megnövekszik a halandóság, a mutató újfent a második világháború elôtti szintet közelíti. (Nem csoda, hogy a vállalkozó szféra felfedezte magának a temetkezési szolgáltatást.) A népességbôl többen halnak meg, de mégis sokan és hosszú ideig élnek inaktívan. Összehasonlítottuk a népesség kor szerinti megoszlásának a nyugdíjtörvény bevezetését (1929) megelôzô évi adatait napjaink adataival (3. táblázat). (A KSH hosszú idôsoraiban a táblázatban szereplô évekre álltak rendelkezésre adatok.) A változás drámai. A hatvanöt éven felüli férfiak részaránya megkétszerezôdött, a nôké megháromszorozódott a magyar nyugdíjtörvény bevezetésétôl napjainkig eltelt idôszak alatt! A húsz év alatti fiatalok aránya viszont mindkét nemnél csaknem megfelezôdött. Ha kevés gyermek születik, a társadalom menthetetlenül elöregszik...
A vizsgált „évjáratból” 1930-ban tízbôl öt ember érhette meg a hatvanadik évet, gyakorlatilag mindkét nemnél egyformán (4. és 5. táblázat). Napjainkra ez az adat valamivel több mint hétre emelkedett a férfiaknál. A nôknél még erôteljesebben javult a helyzet: tízbôl kilencen megérik a hatvan éves kort. Egyre többen érnek meg magasabb kort is, különösen a hölgyek közül. Sôt! 2004-ben a hatvan évet megélt nôk várható élettartama még majdnem huszonegy év volt! A XX. században gyökeresen megváltozott a gazdaság és a társadalom szerkezete is. Míg a század elején a bérből és fizetésből élők (a társadalombiztosítás csak rájuk vonatkozott) a magyar lakosságnak csak kis részét tették ki (a munkaképes lakosságnak mintegy 10 százaléka volt az Országos Társadalombiztosító Intézet tagja), addig napjainkra a munkaképes korúak túlnyomó többsége, majdnem 70 százaléka közéjük tartozik. (Valójában ez az arány még nagyobb, hiszen a közel egymillió kisvállalkozó is ide lenne sorolható: nagy részük gyakorlatilag önfoglalkoztató kényszervállalkozó.) Az ipari fejlődés, majd a szolgáltatótársadalom létrejötte egyre csökkentette azoknak a vidéken élőknek az arányát, akik hagyományos kertes házakban laknak, kisebb-nagyobb földterülettel rendelkeznek, s főként saját ellátásukra termelnek, tartanak állatokat. Az urbánus lakosság a bevásárlóközpontok árukínálatából „vadászik és halászik”, s örül, ha egy olcsó, akciós terméket sikerül kifognia. Ma a háztartásgazdaság nagyrészt erre korlátozódik: a család a beszerzett nyersanyagokból előállítja az ételt, kimossa a ruhát, maga tartja rendben az otthonát. Ez a tevékenység azonban nem termel jövedelmet, a megélhetéshez szükséges pénz gyakran kizárólag az államháztartás rendszereiből (családi pótlékból, nyugdíjból, segélyből) származik. A rendszerváltozás küszöbén a lakosság (nettó) megtakarítása gyakorlatilag a nulla felé tartott. Ami megtakarítás keletkezett, az nagyjából a lakáshitelek fedezetére szolgált. Nem volt olyan társadalmi réteg, amelynek a piacgazdaság viszonyai közepette tőkésíthető megtakarítása lett volna. A lakosság nem állt „két lábon” (nem volt munka- és tőkejövedelme, mint a fejlett társadalmak polgárainak), munkajövedelméből és az annak alapján biztosított nyugdíjból élt. A lakosság nagy részének, különösen az idős korúaknak a helyzete ma is az államháztartás alakulásától, a társadalombiztosítás lehetőségeitől függ. A rendszerváltás után a gazdaság szerkezetváltása nagy létszámú társadalmi csoportok élet- és munkakörülményeit változtatta meg drasztikusan. Sokan munka nélkül maradtak, s különösen a férfiaknak kilátásuk sem volt valamilyen értelmes, jövedelemtermelő elfoglaltságra. Ez a reménytelenség melegágya az alkoholizmusnak és az egészségrontó kábulatoknak, s mindenképpen a személyiség torzulásához vezet. A magát fölöslegesnek érző, perspektívát nem látó ember sokkal sérülékenyebb.
Reformra várva A második világháború után a fejlett országokban a nyugdíjas korosztály a választások fontos tényezőjeként jött számításba. Kialakult egy licit: a pártok egymást felülígérték mindazon juttatások terén, amelyek az államháztartási rendszerekből voltak finanszírozhatók. Így próbálták mind több szavazó szimpátiáját maguk felé fordítani, s nem is eredménytelenül. Ám ahhoz, hogy ígéreteiket teljesíthessék, növelni kellett az adókat, járulékokat. Gyorsan emelkedett a jövedelem központosításának mértéke. Már a második világháború utáni években lehetett látni a demográfiai folyamatok irányát, s azt is, hogy a túlságosan nagyvonalú nyugdíjrendszer tarthatatlan lesz. Például a második világháború utáni első nyugatnémetországi választások idején dr. Wilfried Schreiber demográfus felhívta Adenauer figyelmét a várható gondokra. Azt javasolta, hogy csak kisebb nyugdíjakat ígérjenek (vegyék kisebbre a nyugdíjaknak a bérekhez viszonyított arányát), s vezessenek be „ifjúsági járulékot”. Az utóbbit mindenki fizetné, és ezt az összeget a gyermekes családok a gyermekek arányában kapnák meg. A politikus azonban nem érzékelte a javaslat súlyát, s azt válaszolta: „Gyerekek így is, úgy is születnek a családokban. De kinek kell megnyernie a választásokat:
magának vagy nekem?” A jelenkorban a társadalombiztosítás, ezen belül a nyugdíjrendszer a legtöbb fejlett országban finanszírozási gondokkal küzd. Sok szó esik ezért arról, hogy a társadalombiztosítás rendszere reformra szorul. Sokfelé áttértek az úgynevezett tőkefedezeti rendszerekre. Botos József már a kilencvenes évek közepén kifejtette, hogy ez a lépés az alapvető problémát nem oldja meg. Előbb-utóbb minden rendszer felosztó-kirovó rendszerré válik, amikor az „érett” szakaszába jut. Hasonló következtetésekre jutott Nicholas Barr, a kérdés kiemelkedő angol kutatója. Kellő gazdasági növekedés nélkül mindkét rendszer kudarcra van ítélve – állapítja meg több munkájában hazánk egyik legismertebb szakértője, Augusztinovics Mária is.
A nyugdíjak fedezete A nyugdíjrendszer fenntarthatósága – a demográfiai folyamatokat is figyelembe véve – alapvetően a gazdaság teljesítőképességével, a foglalkoztatottsággal, végső soron a bérek növekedésével függ össze. Ha csökken a munkaképes korú lakosság aránya, és nő az időseké, akkor a termelékenységnek (a járulék alapját jelentő bérszínvonalnak) kell emelkednie ahhoz, hogy a nyugdíjrendszerbe a járulékból (a járulék arányát nem növelve) kellő összeg folyjék be. Ám nem valószínű, hogy ez a „szolgáltatótársadalmak”-ban teljesül. (Aligha emelkedhet radikálisan például a személyi szolgáltatások termelékenysége. Ezek munkaigényes foglalatosságok, pontosan az a lényegük, hogy időt szánjunk egymásra...) Ebből következik, ha a járulékfizetők aránya csökken, a nyugdíjat igénybe vevőké pedig nő, az egyensúly csak a járulék emelésével teremthető meg. Azt is mondhatjuk: a demográfiai folyamat törvényszerűen maga után vonja a járulékok emelkedését. Egy viszonylag friss felmérés szerint 1965 és 2002 között az OECD-országokban a társadalombiztosítási járulékok aránya az összes adójellegű befizetésben 18 százalékról 25 százalékra emelkedett. Napjainkban e folyamat nem folytatódhat, sőt egyre inkább az adók és járulékok csökkentése kerül napirendre. A globalizálódó világban megjelentek az alacsonyabb bérrel és bérterhekkel versenyző gazdaságok, s ezek nemcsak nálunk, de Európa többi országában is a központi elvonások mérséklésére kényszerítenek. Napjainkban már nem csupán termékek és vállalatok, hanem társadalmi filozófiák, gazdasági rendszerek versenyeznek egymással. De hogyan teremthető elő ilyen körülmények között a nyugdíjak fedezete? A legutóbbi évtizedben – mint már említettük – meglehetősen széles körben terjed egy illúzió: a tőkefedezeti rendszer megoldja ezt a problémát. Ha a versenyző nyugdíjpénztárak jobban forgatják a rájuk bízott pénzt, akkor akár a kevesebb is több lehet, s talán a járulékszint is csökkenthető. Az 1998-ban bevezetett magyar „nyugdíjreform” is erre tett kísérletet. A változtatás azonban nem érdemi, inkább csak más pénzügytechnikai. Érdemi reformról akkor beszélhetnénk, ha a változtatás valóban növelné a gazdaság teljesítőképességét, s a demográfiai folyamatokat is pozitív irányba terelné. Önmagában egyébként egyik sem elegendő. A gazdasági fejlődés ütemétől ugyanis nagy valószínűséggel elmarad a bértömeg növekedése. Hiszen éppen az vonzza ide – és nem máshova – a globális piacon szabadon mozgó tőkét, hogy itt nagyobb profitra tehet szert, s ezt többnyire az élőmunka minőségéhez képest olcsó bérek segítik elő.
Mindenképpen kívánatos az aktív és a passzív polgárok arányán javítani. Ha ezt munkaerőimporttal valósítjuk meg, akkor az asszimiláció, a kulturális beilleszkedés számos eszmei és anyagi nehézségével kell szembenéznünk. Az lenne tehát az üdvös, ha a gyermekvállalási kedv emelkedne, s egy egészségesebb korfa alakulhatna ki. Ha a járulék nem emelhető, sőt csökkentendő, akkor azzal kell számolni, hogy a nyugdíjak nem növekedhetnek
a bérekkel arányosan. Csakis ebben az esetben garantálható, hogy a beszedett járulék elegendő lesz a nyugdíjak fedezésére. Ebből következik, hogy vissza kell térnünk a jóléti társadalom előtti állapothoz; vagyis: a továbbiakban nem alapozhatjuk időskori megélhetésünket kizárólag a nyugdíjra. Az aktív korúak remélhetőleg megnövekvő magasabb reáljövedelme tehát korántsem lesz szabadon elkölthető, a bér egy részéből a saját jövőnkről kell gondoskodnunk. Vagy úgy, hogy a bérből e célra egy bizonyos összeget megtakarítunk, félreteszünk, vagy úgy, hogy gyermeket vállalunk, utódot nevelünk.
Járulék és gyermekvállalás A jelenlegi nyugdíjrendszer égbe kiáltóan igazságtalan, mert nem veszi figyelembe a gyermeknevelés költségeit. Ma a társadalom költséges hobbinak, magánügynek tekinti a gyermekvállalást. Pedig az, aki maga helyett járulékfizető polgárt állít – vagy más megfogalmazásban: megtakarított tőkéjét munkaerőbe fekteti –, a saját biztosítási költségeit részben már le is rótta. Úgy véljük, nem csupán a demográfiai helyzet hat a társadalombiztosítás pénzügyeire, hanem a társadalombiztosítási rendszer aktuális paraméterei is hatnak a demográfiai helyzetre. Ha a gyermeknevelésutódállítás költségeit elismerjük a járulékokban, egyebek között érdekeltté tesszük a munkáltatókat a gyermekes munkavállalók foglalkoztatásában, de legalábbis mérsékeljük az ellenérdekeltséget. És többen mernek gyermeket vállalni; „a költséges hobbit” a felmérések szerint ma sok fiatal leginkább azért nem vállalja, mert családosként – különösen a fiatal hölgyek esetében – nehéz elhelyezkedni, hát még karriert befutni. Azt várni, hogy a tőke önmagától, a társadalmi előrelátás és gondoskodás jegyében egy számára költségesebb (kedvezőtlenebb) foglalkoztatást felvállaljon, illúzió. A jogállami szabályozásnak kell levonnia a megfelelő konzekvenciákat. A terheket újra el kell osztania! Az össztársadalmilag ésszerű teherelosztás segíthet tompítani a társadalombiztosítási rendszerben a kedvezőtlen demográfiai folyamatok hatását, s ezzel nemzetpolitikailag is hasznos célt szolgálhatna. (2006/13-as szám)