Bereczky Loránd
Bereczky Loránd
22
Sok vita folyik arról, hogy a carpaccio, a nyers marhahúsból, esetleg tonhalból készült előétel Velencében, vagy Milánóban látott először napvilágot. Az viszont vitathatatlan, hogy Vittore Carpaccióról, a reneszánsz festőről nevezték el. És az sem képezi vita tárgyát, hogy Budapesten mind erről az ételről, mind a művészről Bereczky Loránddal lehet a legérdemlegesebben tárgyalni. Vittore Carpaccio ugyanis Lóri egyik kedvenc festőművésze, és a zseniális piktorról elnevezett pompás ételt is nagyra tartja. Ráadásul ez általában is így van. Ha művészetről vagy étkekről esik szó, a Magyar Nemzeti Galéria volt főigazgatója mélyreható szakértelemmel képes beszélni. Mások mellett Vittore Carpaccio mestere, Gentile Bellini sem kerüli el Lóri érdeklődését, sem a híres koktél, amit öccséről, Giovanniról neveztek el. Ám ha valaki azt hinné, hogy a legnagyobb szépművészeti intézményünket túlszár-
nyalhatatlanul hosszú ideig vezető művészettörténésszel csupán szakmai és kulináris kérdésekről lehet társalogni, erősen téved. Ő az irodalomról, a közoktatásról, a történelemről és a politikáról egyaránt tökéletesen informált. Nem túlzás: valóságos polihisztor átláthatatlannak vélt korunkban. Mondhatom, kellemes anakronizmus! Ezen kívül Bereczky Loránd minden jó ügy készséges felkarolója. Nagyon hosszan tudnék beszélni arról, mi mindent tett például a Bolyai Műhely diákjaiért – teljesen önzetlenül. Évente háromszor-négyszer van szerencsém egy négyszemélyes társaságban ebédelni, vacsorázni Lórival. Ilyenkor a beszélgetés bármire kiterjedhet, ami fontosnak vagy érdekesnek tetszhet. Ami mindezekből az évek során a legelevenebben megmaradt bennem, az a társalgást napsugárként bearanyozó jókedv, humor, s Lóri arca, ahogyan mesél, és nevet.
Vallomás Amikor az ember biztossá válik abban, hogy előre rövidebb a táv, mint visszafelé, igyekszik a megtett út értékeit számba venni. Elsősorban azért, hogy a még várható rövidebb út nyugodt és szép legyen. Nem elszámolni akar, nem önigazolást keres, hanem arra tesz kísérletet, hogy megnyugtassa magát. Megnyugtassa, hogy a sokszor vétett hibák ellenére is voltak felemelő pillanatok, esetleg értéket sejtető megnyilvánulások, s hogy így az élet delén túl már nem kell sokat változtatni sem a célon, sem az eszközökön. Az ősz tört fényű ragyogása adhat nyugalmat, és a ragyogó sokszínűség hitet abban, hogy nem értelmetlen az emberi lét. Az ilyen, szembenézéssel töltött órák arra is jók, hogy az ember igyekezzen olyan, a mindennapok forgatagában sokszor használt közhelyek értelmét is megragadni, amelyek már megkoptak a használatban, s amelyeknek igazi értelmét talán nem is tudta és tudja az ember. Amikor fogalmazott egy-egy gondolatot, „érzésből” tudta, hogy az adott közhely oda illik, de nem biztos, hogy pontos és egzakt volt a tartalma. Azokra a kifejezésekre gondolok, amelyeket gyakran használunk, mint például a haza, szeretet, megértés, munka, vagy a siker és sikertelenség. Ezeket a szimpla közhelyeket igen sokszor használjuk. Azonban ezeknek a kifejezéseknek önálló tartalmuk van, és ha ezt a tartalmat ismerjük, differenciáltan használhatjuk őket, kinőnek a közhelyes szerepből. Sőt használójukról mutathatnak igazi, összetettebb képet. Vegyük az egyik legemelkedettebbnek tűnő, de nagyon sokszor sárba lerángatott fogal-
munkat, amelyet ha kell, ha nem, használunk: a hazát. Eltűnődtem, meg tudnám-e mondani, hogy mi a haza. Egy szóval biztosan nem. Kell bizonyos élethossz az ilyen jellegű számvetésekhez, mert végiggondolva az emberi lét egyéni történetét, egyszer csak kirajzolódik, hogy mit is jelenthet a haza. Nos, egy biztos, nem elvont, nemcsak fogalmilag meghatározó tartalma van, sőt inkább az érzések, az emlékek, az eredet és a visszatérés esendő vágya határozza meg a haza fogalmát. Én az Alföldön születtem. Ezért a végtelenség, a tág látóhatár az alapélményem és ebből adódóan talán a szabadság is. Gyerekkorom ehhez a közeghez köt és nincs meghatározóbb, mint a gyermekkor „igazságainak sora”. Ma már tudom, hogy a haza nekem az Alföld egyik kis városában kapott emlékeimmel azonos. A haza a gyermekévek mindennapi csodáinak valósággá válása, megélt, felidézhető és elmesélhető realitás. Itt ismertem meg milyen a föld tavaszi illata, és milyen a frissen kaszált réteké. Mennyire mély a Körös-part sóhajtó, fenséges nyugalma, és az őszbe hajló augusztus végi délután látszólagos unalma, vagy ami talán a legfontosabb, az itt élő emberek gondolkodásában a kimondott szó súlya, annak megtartása. Ez mind örökségként maradt rám, és ha azt hallom haza, mindig azok a képek tolulnak elő, amelyek a fenti leírást idézik. Ha egy megtett életút befejezéseként részévé válhat mindannak a csodának, amit e vidék adott, akkor válik megérthetővé és értelmessé, hogy a teremtés mítosza a kimondott szó súlyával azonos. Az a kérdés, hogy az én generációm tud-e olyan súllyal jelen lenni, mint ahogy elődeink ránk hagyták a tisztesség, az emberség és az esti harangszó előtti főhajtás kötelezettségét.
Bereczky Loránd
Bereczky Loránd
23
Csányi Vilmos
Csányi Vilmos
32
Ha megkérdeznének kit szeretnék magammal vinni egy lakatlan szigetre, első gondolatom természetesen egy elragadó hölgy volna. De ha férfiról lenne szó, akkor minden bizonnyal Csányi Vilit választanám. Esetleg Jeromos kutyája is velünk jöhetne. Kevés embert ismerek, akivel jobban lehet beszélgetni bármilyen témáról, mint Vilivel. Akivel többet lehet nevetni, akitől többet lehet tanulni. Ő bizonyára képes volna azon a szigeten is csodálatos arborétumot telepíteni, mint nógrádi kertjében. Honosítana kedvenceiből, a Habsburg-rózsákból, telepítene fekete liliomot, és 600 évig élő ausztrál black-boyokat.
Sőt, valószínûleg ott maradna öntözgetni ezeket a lassan növő fákat életük végéig. Mesélne Jeromosról és az immáron az égi vadászmezőkön csaholó Bukfenc jelleméről, amiként gyarló embertársaink szokásairól. Primitív népekről és úgy nevezett civilizáltakról, élőkről és holtakról. Megírna továbbá néhány tucat novellát, regényt, melyben a földiek kegyetlen és riasztó viselkedését elemezné, számítógépes képekkel illusztrálva. Ebédre híres meggylevesét főzné, estefelé pedig a tűz körül beszélgetnénk. Minden este valami másról. És nagyon jól el lennénk hajnalig, hogy némi pihenés után újra folytassuk…
Beszélő kutyám van Egy beszélő kutyához jutottam. Már régen vártam rá, mert sok kérdésem lett volna hozzá, de eddig a tudomány adósom volt ebben a fontos kérdésben. Ugyan mindenki mondta, hogy az én kutyáim gyönyörűek, és olyan okosak, hogy már szinte beszélnek, de az az igazság, hogy ez költői túlzás volt. Megmondom őszintén: nem beszéltek. Szinte semmit. Ugatni ugattak persze, meg vonyítottak, morogtak, és más efféle hangokat hallattak, amelyekkel a kutyák ki szokták fejezni érzéseiket, és néha gondolataikat is, már amelyiknek vannak gondolatai, de beszéd az nem. Még egy aprócska szó: apa vagy mama sem. Én sokszor próbáltam őket serkenteni, rávilágítva arra, hogy ha beszélnének az élet számos nehéz problémáját könnyebben oldanánk meg. Például ha Jeromos délután bejön a szobámba és néhány vakkantást hallat, ugye ezek nem szavak, csak hangok, bár Jeromos szerint határozott jelentésük van, én az esetek többségében tanácstalan vagyok, hogy most azt mondja-e, hogy menjünk sétálni, ilyenkor szoktunk, vagy esetleg most nincs kedve sétálni, de a séta után következő ebédet szívesen bekapná. Vakkant, vakkant, és én gyötrődöm: séta vagy evés. Az a gyakorlati probléma, hogy ha megkérdezem, hogy nohát, akkor sétát méltóztatol? Akkor persze rávágja az igent, hangos ugatás formájában, mert persze ő érti, amit én mondok, és sétálni bármikor szeret menni, még ebéd előtt is.
Ha viszont azt kérdezem, hogy akkor tehát ebédelni szeretnél, arra is hangos ugatás a válasz, mert ebédelni is nagyon szeret, akár többször is egymás után, néha még séta előtt is. Ebből a kis eszmefuttatásból (lásd még kutyafuttatás!) látható, hogy a két faj, a kutya és az ember világfelfogása nagyon különböző. A kutyák gyakorlatiasak, ha éppen vakkantanak, ezt azon megfontolásból teszik, hogy lomha gazdájukat valamiféle aktivitásra, testmozgásra serkentsék, ami öltheti egy kiadós séta vagy egy kiadós ebéd formáját is, a forma a kutyák számára már nem annyira fontos, különösen mióta rájöttek, hogy az egyiket mindig követi a másik. Nekik a sorrend nem annyira lényeges. Az ember, pedig ha nem az ő saját ebédjéről vagy személyes sétájáról van szó, szereti a dolgokat absztrakt modellekben megvizsgálni, amit a beszéd nyelvi struktúráival igen körültekintően és alaposan lehet elvégezni, és közben fel sem kell a kényelmes karosszékből állni. Nyugodtan és kimerítően át lehet tekinteni mindkét szóba jövő tevékenység gyakorlati és spirituális aspektusait ülve is, ami nagy energiamegtakarítással jár, és nyilvánvaló, hogy az evolúció azért ajándékozott meg minket, többek között, a nyelvi készség szép tulajdonságaival, mert az energiaspórolás szelekciós tényező volt fajunk történetében: aki folyton feleslegesen ugrándozott, az kihalt. Aki viszont elméjében nyugodtan megforgatta az összes szóba jöhető lehetőséget alváltozataival egyetemben, az lehet, hogy valamivel lassabb lett, mint a hamari kutyák, de képes volt anyag- és
Csányi Vilmos
Csányi Vilmos
33
energiamegtakarításokra, olyannyira, hogy idővel még kutyákat is tarthatott. Remélem mindenki átérezte már annak különleges jelentőségét, hogy legyen egyszer egy beszélő kutyánk, akivel ezeket a fontos kérdéseket kimerítően megtárgyalhatjuk.
Csányi Vilmos
Nem akarok a részletekbe elmerülni, de hozzájutottam egy beszélő kutyához. Valamelyik egyetemen állították elő, bonyolult módszerekkel, és egy idő után zavarta őket az, hogy az illető kutya mindig beleszól a kísérlettervezésbe, és mindenféle állatjogi szempontokat vet fel. Pedig köztudott, ha az állatkísérleteknél tudós kollégáim minden jogi finomságra tekintettel lennének, az a kísérletek szempontjából rosszabb lenne, mint egy lassítósztrájk. Éppen ezért, megkértek, hogy vegyem magamhoz az illető, Marci nevű, kutyaegyént, mert én úgyis mindig ráérek.
34
Marci tehát jött és rengeteget beszélt. Mikor lesz a reggeli, az ebéd és a vacsora? Kimerítő válaszaim után közölte, hogy hallotta, hogy jobb családokban tízórai és uzsonna is szokott lenni, márpedig ugye csak egy jobb család engedhet meg magának egy beszélő kutyát. Ebben tulajdonképpen egyetértettünk, bár amióta megemlítettem, hogy manapság a jobb családok többnyire salátákat fogyasztanak egészségük érdekében, azóta Marci nem emlegeti őket. Sok érdekeset mesélhetnék a jómagam és Marci közötti dialógusokról, de a szűkös hely miatt inkább annak szentelem apró értekezésem, hogy hogyan fogadta környezetem kicsit tágabb és népesebb világa azt, hogy beszélő kutyám van.
Az emberek általában nem különösebben lepődtek meg Marcin, ha beszélni hallották. Egyszer meghallottam, amit a villamoson a hátam megett suttogtak: hallod milyen szépen beszélget a kutyájával? Bezzeg te belehalnál, ha velem kéne beszélgetned, mondta egy termetes hölgy idősebb, szórakozottnak tűnő, férfipartnerének. Séta közben azért több kalandunk akadt, ha Marci valamiért megszólalt. Az egyik reggel séta közben kifújtam az orrom, de amikor a zsebembe akartam visszatenni a zsebkendőt elejtettem, és nem vettem észre. Éppen mellettünk sertepertélt egy idősebb, mogorva utcaseprő, aki durván rám kiáltott: – Hé, maga, azzal a döggel! Mit képzel, miért dobál el mindent? – Először nem is értettem, hogy miről van szó, az utcaseprő meg egyre mérgesebb lett, és hadonászva mutatott a leejtett zsebkendőre. Ekkor már megálltunk és Marci eléggé érthetően kérdezte tőlem: – Megharapjam? – Az utcaseprő teljesen természetesnek vette, hogy a kutya beszél, és hozzáfordulva válaszolt: – Harapod ám a jó kurva anyádat! Ez is szarni jár az utcára! – Én nagyon megrémültem ettől. Gyorsan felvettem a zsebkendőt és igyekeztem lecsillapítani a dühös utcaseprőt. – Bocsánat, uram, nem vettem észre, a kutya miatt meg ne aggódjon – és mutattam a zsebemben a kutyapiszok felszedésére alkalmas zacskókat. Persze igyekeztem minél gyorsabban távozni Marcival. Aki a kurva szó jelentéséről érdeklődött behatóan, de félek, hogy a dolog lényegét nem fogta fel. Valójában komoly nehézségei vannak a fajok közötti
A gyerekeknek is teljesen természetes volt, hogy Marci beszél. Reggel a sarki újságosnál szoktam újságot venni, és egy napon, miközben a lapok között válogattam, hallom, hogy Marci beszélget valakivel. Egy rövidnadrágos, piros sapkás kisfiú állt ott a mamájával, aki éppen izgatottan keresgélt valamit a táskájában, a kisfiú pedig egy fél vajas kiflit harapdált. Marci megszólította: – Kérek egy kis kiflit! – A kisfiú ránézett, és egy nagyot harapott megint. Teleszájjal mondta: – Nem adok! Nagy kutyának nem adok. – Marci nem tágított. – Szépen kérlek, csak egy kicsit. – A kisfiú elgondolkodott, majd a mamájához fordult. – Ez a nagy kutya kéri a kiflimet. – A mama idegesen keresett tovább a táskájában, és azt válaszolta:
– Egy kicsi darabot törjél le neki. – A kisfiú megtette, és odadobta Marcinak, az elkapta és megköszönte. – Köszönöm szépen. A mama kinézett a táskából, kicsit felvonta a szemöldökét, de tovább folytatta a kutakodást, mivel a női táskák szinte kimeríthetetlen mennyiségű apró tárgyat képesek elnyelni, némelyik becses darabot örökre, és azt mondta fiacskájának: – Látod, még egy kutya is megköszöni, ha kap valamit. Ebben persze teljesen igaza volt, Jeromos ugyan még nem tud beszélni, de ha ő kap valamit, mindig megköszöni. Sok hasonló élmény után azt gondolom, nem hozna túlságosan nagy változást az életünkbe, ha a kutyák valamiért elkezdenének beszélni.
Csányi Vilmos
kommunikációnak, még akkor is, ha mindkét faj egyedei képesek beszélgetni.
35
Fischer Iván
Fischer Iván
A zenéhez fűződő viszonyomban áldott embernek érzem magamat. Nem azért, mert kitűnően játszanék valamely hangszeren, nem is azért mert kiváló a hallásom. Hanem, mert sok-sok zseniális karmester koncertjét volt szerencsém élvezni. Knappertsbusht Münchenben, Karajant Salzburgban, Mehtat Firenzében, Ozawat Tokióban éltem meg. Toscaninit és a nagy magyarokat, Széll Györgyöt, Doráti Antalt, Ormándy Jenőt és Solti Györgyöt az Egyesült Államokban. E nagyok társaságában is igen előkelő helye van Fischer Ivánnak. De én nem ennek a kapcsán gondolok rá elsősorban. Nem is egyik kedvenc zeneszerzője, Gustav Mahler kapcsán.
64
A gyerekek azok, akik még ebből a kiváló társaságból is magasan kieemelik őt. A kakaókoncertek, melyeket már évek óta rendez, életem legmaradandóbb élményei közé tartoznak. Nem hiszem, hogy valaha láttam embert, aki gyerekeket kétévestől tizenhatig (sőt bevallom hetvenhat évesig) képes úgy elbűvölni, mint ahogy ezt Iván teszi. Áhítattal és teljes összpontosítással figyelik a gyerekek, ahogy Iván beszél hozzájuk, ahogy bemutatja, és közel hozza hozzájuk a zenét. Nemcsak a klasszikus zenét, sőt nem csupán a zenét. Megtanítja őket tapsolni és csendben hallgatni is. Kinyitja a szemüket és a fülüket egyaránt. Tanítja és mulattatja őket. Felhívja a figyelmüket tiroli sapkákra és zoknikra, miközben hallgatják a helyi muzsikát.
Öt üstdobossal lepi meg a fiatalokat, akiket egy rövid óra altt meggyőz arról, hogy a zene (és Fischer Iván) a legcsodásabb jelensége életüknek. Örökre zenebarátok maradnak. Ők a Fesztiválzenekar jövőbeli közönsége, és fogadni mernék, hogy nem egy kis kakaókoncertesből a jövő szólistája, karmestere lesz. Fischer Iván bármely világhírű koncertteremben szívesen látott, nagyszerű dirigens. De számomra a kakaókoncertek varázslójaként a legnagyobb.
Hollywood, a fekete lyuk Különös Hollywoodban sétálni. Szellemek vesznek körül, akiket úgy érzem, csak én látok, a mellettem sétáló amerikaiak nem is észlelnek. Mit tudnak ők rólunk, európaiakról? Itt az utcákat naplementének, olívának hívják, eszükbe sem jut, hogy mint mi, halottaikról nevezzék el. Pedig temető Hollywood, titokzatos temető, sőt, mindent eltüntető fekete lyuk. Itt tűnt el, itt olvadt el nyomtalanul és véglegesen az európai kultúra utolsó óriás-generációja. Nézem a mellettem rágógumizó kedves fiatalembert, mit tudhat ő erről? Hiszen a nyomok is hiányoznak: Igaz, Thomas Mann házán emléktáblát helyezett el a német állam, de próbálja valaki csak megkeresni Stravinsky, Rahmaninov, Brecht, Schönberg, Klemperer, Bruno Walter, Franz Werfel, Max Reinhardt és a többiek házait. A Stravinskyéba bementem, az új lakók semmiről se tudtak. Vannak persze híres épületek, mint O. J. Simpson háza, fölötte egy helikopter kering, biztos filmeznek valamit felülről, egy pillanatig azt hittem, a mellette levő kis ház érdekli őket, ahol Arnold Schönberg lakott, de nem. Ronald Reagan egykori háza előtt is fényképezget néhány turista, fütyülnek arra, hogy szemben volt egykor Otto Klemperer számûzetésbeli otthona. Hollywood már jóval a második világháború előtt néhány európai művészt vonzott a Csendes-óceán partjára: az első filmstúdió alapítója, a német Carl Laemmle meghívá-
sára érkezett Hollywoodba Erich von Stroheim, Charlie Chaplin, őket követte rövidesen Ernst Lubitsch, Fritz Lang, Paul Leni, Wilhelm Dieterle és mások. Érthető, hogy amikor Hitler hatalomra jutott, és számtalan német–osztrák (később magyar, francia stb.) művész menekülni kényszerült, legtöbben Los Angelesbe jutottak, hiszen itt sok európai ismerős értelmiségi várta őket, és a virágzó filmgyártás is kecsegtetett némi munkalehetőséggel. A nácizmus elől menekülő európai művészek nem könnyen jutottak be az Egyesült Államokba, bár volt, aki segítette őket: Lubitsch és Paul Kohner vezetésével létrejött az Európai Film Alap, ez a szervezet sok írónak, filmrendezőnek, színésznek, zenésznek küldött hollywoodi kis szerződéseket és jótállásokat, hogy a művészek megszerezhessék a rendkívül korlátozott bevándorlási engedélyeket. Ez nem mindig sikerült: Lion Feuchtwanger, Heinrich Mann és Franz Werfel esetében Roosevelt elnök külön engedélyére volt szükség, miután nem kaptak vízumot, de elnöki protekcióval mégis beutazhattak. Különös környezet várta az ideérkező, menekülő művészeket: ijesztően idegennek, furcsának tűnhetett az az amerikai közeg, amelyről Brecht így ír: „Olyan jelenségek vagyunk itt, mint Assisi Szent Ferenc egy akváriumban, Lenin egy sörsátorban, egy krizantém a bányában, vagy mint egy kolbász a melegházban.” De kárpótolhatta az ideérkezőket a fantasztikus művésztársaság, a hírességek, akik Európában soha nem éltek egy országban, most viszont csodálatos
Fischer Iván
Fischer Iván
65
Fischer Iván 66
módon összehozta őket a sors. Ha csak a zenészekre gondolunk, Los Angelesbe vetődött Heifetz, Horowitz, Rubinstein, Piatigorsky, Gershwin, Dessau, Eisler, Stravinsky, Schönberg, Korngold, Rachmaninov, Bruno Walter, Klemperer, Kálmán Imre, Ábrahám Pál, Rózsa Miklós.
uszodában, és különben is unta a végtelennek tûnő irodalmi felolvasóesteket, a legendás nagymama, Alma körül gyülekező híres férfiakat. A baloldaliak nem ide jártak, ők, Brecht, Marcuse, Lubitsch, Heinrich Mann, Charlie Chaplin inkább Feuchtwangernél gyülekeztek.
Állása csak kevés muzsikusnak akadt: Klemperer a Los Angeles-i Filharmonikusok karmestere volt 1933-tól 1949-ig, Bruno Walter stúdiózenészekből verbuválta a Columbia Zenekart, Korngold, Oscar Strauss filmzenét írtak, de a legtöbb zeneszerző állás nélkül maradt. Schönberg tanításból tartotta el nagy családját, a magyar operettszerző Ábrahám Pál munka és bevétel nélkül vergődött évekig. Az íróknak sem volt könnyű soruk: néhányan, mint Brecht, ugyan írtak forgatókönyveket, de a legtöbb európai író-költő nem reménykedhetett művei kiadásában. Heinrich Mann haláláig munkanélküli segélyből élt. Kivételnek Thomas Mann számított, akit mindenki az emigránsok vezetőjének tekintett, akit „Hollywood Goethéjének” neveztek, akinek könyveit kiadták, és aki megélhetett írói tevékenységéből.
Állandó, szenvedélyes, feszült ideológiai vita folyt az emigránsok között: Brecht felháborodott azon, hogy Thomas Mann a német társadalom egészét bűnösnek érezte Hitler megválasztásáért, Brecht természetesen kiállt a munkásosztály ártatlansága mellett. Thomas Mannra Schönberg is haragudott. Nyilvános cikkben tiltakozott az ellen, hogy bármi köze lenne a Doktor Faustus kitalált zeneszerzőjéhez, akit pedig Mann nyilvánvalóan róla mintázott. Schönberget mélyen sértette, hogy a könyvben ő ördöggel cimboráló, szifilisszel fertőzött démoni figura lett. Lépten-nyomon hangoztatta: nem vagyok se beteg, se őrült. Schönberg Klempererre is neheztelt, mert a karmester nem tűzte műsorra műveit a Los Angeles-i Filharmonikusokkal. Ennek ellenére Klemperer gyakori vendég volt a Schönbergházban. Szerettek veszekedni az európai zsenik Hollywoodban.
Csak hosszú keresés után találtam rá a két szomszédos házra, amelyről sokat hallottam Marina Mahlertől. Marina itt nőtt fel az egyikben, nagyanyjánál, Alma Mahlernél, aki ekkor már Franz Werfel felesége volt. Nekik könnyebb életük volt, mert Werfel igazi bestsellert írt, a Bernadette dala című regényt, amit elkapkodtak a negyvenes években. A kis Marina átjárt a szomszédba Bruno Walterhez, mert ott úszkálhatott az
Egyben viszont egyetértettek, szinte valamennyi emigráns azt tervezte, hogy visszatér Európába ha egyszer vége lesz a háborúnak. Tudjuk, ezt szerette volna Bartók is, aki New Yorkban betegeskedett. A Los Angeles-iek se voltak sokkal egészségesebbek. Sorban haltak meg itt, Hollywoodban, rövidesen a háború után: Schönberg, Rachmaninov, Heinrich Mann,
Egy nagy korszak végső állomása volt a hollywoodi menedékhely, a Goethe és Beethoven hagyományán nevelkedett humanista, újító szellemű művészóriások élték itt le utolsó éveiket. Itt született a Kaukázusi krétakör, a Doktor Faustus, számtalan zenei remekmű, a nagy klasszikus filmek. A legdicsőségesebb hollywoodi korszakot tulajdonképpen az Európától elszakított európaiak hozták létre.
A néhány hazaérkező azonban nehezen találta helyét a megváltozott Európában, ahol a művészi hagyományok folyamatossága (talán éppen távozásuk miatt is) megszakadt, és a háború okozta kulturális sebek máig se hegedtek be. Egyirányú volt ez a számüzetés, Európa óriásai, szellemi vezérei Hitler elől Hollywoodba menekültek, de régi fényükben soha nem tértek vissza. Mint egy fekete lyuk, Hollywood nem engedte vissza Európa egykori példaképeit. Ma Los Angelesben szinte senki sem emlékezik az idegen művészekre, a lakóházakat azóta többször is eladták, az egyetlen kivétel Arnold Schönberg egykori kis háza, ahol ma a zeneszerző fia lakik, Ronald Schönberg törvényszéki bíró, feleségével, Barbarával, Erich Zeisl zeneszerző lányával.
Fischer Iván
Lubitsch, Werfel, Feuchtwanger, Dieterle. A visszatérés csak nagyon kevés művésznek sikerült. A kommunista zeneszerző Hanns Eisler a Német Demokratikus Köztársaságba költözött, Thomas Mann és Brecht Svájcban telepedtek le, Klemperer betegen Budapestre jött. Volt, aki maradt. A filmrendezők közül Fritz Lang és különösen a bécsi származású Billy Wilder a háború után is forgattak filmeket, ezek lettek az európai emigráns nemzedék utolsó alkotásai.
67
Kányádi Sándor
Robert Graves, a nagy angol-ír költő, akinek édesanyja a híres német történész Leopold von Ranke unokahúga volt, 1968-ban Budapesten, egy PEN Klubrendezvényen mondott beszédet. Ebben kiemelte a magyar és ír kultúra azonosságát: mindkettőben évszázadokon át kiemelkedő jelentősége volt a költészetnek. Továbbá, hogy két olyan nyelvről van szó, amely teljesen idegen a többi európai nép számára.
Kányádi Sándor
Kányádi Sándorral kapcsolatban számomra az írekre utalni magától értetődő, mert ő nekem mindig egy jóhumorú, vidám ír leprechaunt juttat eszembe, vagyis olyan pajkos, huncut gyereket, akinek különleges tehetsége és lénye miatt mindent meg lehet bocsátani. Nem mintha neki valamit is meg kéne bocsátani. Sándornak még rossz gondolatai sincsenek. Állandóan segítőkész és nagylelkű. Túl tudja tenni magát embertársai fogyatékosságain. Állandóan épít, sohasem rombol. Lelkében költő és kőmíves. Az a magyar típus, aki neki köszönhetően még itt jár közöttünk, bár különben már csak a mesékben létezik. Éppúgy mint az írek leprechaunja.
122
Örvendek, mert Sándor druszám az egyik kedvencemet, a Tárgyak című versét ajánlotta fel ebbe a kötetbe. Ezt és sok más mindent köszönök néki.
Kányádi Sándor
Tárgyak A tárgyak lassan fölveszik vonásaink, szokásaink. Hozzánk lényegül ágy és asztal, bensônket ôrzi, kitapasztal. Kanál, pohár, villa és csésze lesz az embernek alkatrésze. Lassan a testünk oda fárad, hogy a szék tekint bútorának. Képek, lemezek, könyvek, szobrok, féltve ôrzött, meghervadt csokrok szövetkeznek a fallal, s végül a négy fal, lopva, belénk épül.
Kányádi Sándor
Elorozzák tôlünk a vágyat, megunnak, késôbb ki nem állnak, zsigereinkkel összejátszva juttatnak majd egy szál deszkára.
123
Kányádi Sándor
„Sándornak, aki annyira nyugati, hogy már keleti az újra s újra találkozások örömével és újabbak reményében (minél elôbb a Hargitán is) aszúsodó barátsággal sok szeretettel a barátaid könyvébe* mégegy Sándor, az odaáti.
124
Budapest, 2009. június 18. * köszönettel, amiért Tárgyak e versemet, ezt a 42 éves nótát is beválogatta Kányádi Sándor”